Edgar Wallace

A BORZALMAK TORNYA

(Tartalom)

Nem helyes, sőt törvénybe ütközik valamely hírhedt gondozottra felhívni azon kevesek figyelmét, akik szomorú kiváltságuk jóvoltából ellátogathatnak a broadmoori Bűnügyi Elmegyógyintézetbe, ha mégoly élénk közérdeklődés kísérte is a gonosztevő ügyét, mielőtt az orvosi vélemény és a könyörületes esküdtszék örökre át nem adta őt ennek az intézménynek. Flackre, erre a magas, szikár öregemberre mégis gyakran mutogattak, amint a rosszul szabott, szürke ruhában, háta mögött összekulcsolt kézzel, állat leszegve rótta az udvart, nem szólt senkihez, és őhozzá is alig szóltak.

– Azt ott Flack... Ő Flack, a legokosabb szélhámos a világon... Az Őrült John Flack... A kilencszeres gyilkos.

Akik csak egyszeri emberölésért kerültek Broadmoorba, különös, épelméjű pillanataikban nagyon büszkék voltak az Öreg Johnra. Őrei, akik éjszakára bezárták és figyelték, míg aludt, nem sok rosszat mondhattak róla, mert semmi gondot nem okozott, és fogságának hat éve alatt egyetlenegyszer sem kapta el az a fajta őrjöngés, amely oly gyakran juttat kórházba valamilyen ártatlan nyomorultat és gumicellába a tett dühöngő elkövetőjét.

Flack főleg írással és olvasással töltötte az idejét, nagyon jól bánt a tollal, és hihetetlen sebességgel tudott írni. Terjedelmes értekezése a bűnözésről kisméretű iskolai füzetek százait töltötte meg. Az igazgató Flack kedvében járt; meghagyta neki a füzeteket, arra számítva, hogy idővel már amúgy is érdekes gyűjteményét gyarapíthatja velük.

Flack egyszer nagy kegyesen kölcsönadott neki egy füzetet, s az igazgató döbbenettel olvasta. A címe ez volt: „Milyen módszerrel fosszunk ki egy páncéltermet, amelyre csak két őr vigyáz.” Elmerülten olvasott, időnként megdörzsölte a homlokát; ez a dokumentum ugyanis, John Flack rendes jól olvasható kézírásával, furcsán emlékeztette a katonaviselt igazgatót egy nagy gonddal kidolgozott haditervre. Nem volt olyan apró részlet, ami elkerülte volna Flack figyelmét; minden eshetőséggel számolt. Nemcsak a „külső őr kiiktatásához” alkalmazandó szer összetételét írta le, hanem magyarázó jegyzetet is fűzött hozzá, amelyet érdemes itt idéznünk:

„Ha a beszerzése nehézségekbe ütközne, azt tanácsolom az akció végrehajtójának, hogy keressen föl egy külvárosi orvost, és számoljon be neki a következő tünetekről... A doktor kis mennyiségben fel fogja írni az orvosságot, amelyből hat üveggel kell beszerezni. A szer a következő módszerrel vonható ki belőle...”

– Sok ilyesmit írt, Flack? – kérdeze ámulva az igazgató.

– Ilyesmit? – John Flack megrándította keszeg vállát. – Ilyesmit szórakozásból írok, csak a memóriámat tornáztatom. Hatvanhárom füzetet írtam erről a témáról, csupa olyan művet, amit lehetetlen volna még tovább tökéletesíteni. Hat éve, amióta itt vagyok, régi rendszeremhez egyetlen tökéletesítést sem tudtam kieszelni.

Tréfált? Csak egy zavart elme játéka volt az egész? Az igazgató hozzászokott ugyan a rabokhoz és gondolkodásuk furcsaságaihoz, erre mégsem tudott válaszolni.

– Vagyis irt egy enciklopédiát a bűnözésről? – kérdezte hitetlenkedve. – Hol található ez a mű?

Flack megvető mosolyra görbítette vékony száját, de nem válaszolt.

Életműve hatvanhárom kézzel írt kötetből állt. Erre az egy teljesítményére büszke volt.

Egy másik alkalommal, amikor az igazgató e rendkívüli irodalmi munkásságra célzott, Flack így felelt:

– Bármely okos ember kezébe óriási vagyont tettem le, feltéve persze – morfondírozott –, hogy ez az ember elszánt egyéniség és műveim még idejében jutnak a birtokába; a tudományos felfedezések korát éljük: ami ma újdonság, holnap már közhely.

Az igazgató bizony kételkedett, már ami ezeknek a gyalázatos köteteknek a létezését illeti, de véleményét hamarosan módosítania kellett. A Scotland Yard, amely sohasem kerget lidérceket, kiküldött egy bizonyos Simpson főfelügyelőt, akiben nyoma sem volt a fantáziának, ezért is léptették elő. Beszélgetése John Flackkel rövidre sikeredett.

– Ami a könyveit illeti, Flack – mondta –, borzasztó lenne, ha rossz kezekbe kerülnének. Ravini szerint száz kötetet rejteget valahol...

– Ravini? – John Flack kivillantotta a fogait. – Nézze, Simpson! Ugye maga sem hiszi, hogy egész életemre ezen a szörnyű helyen tarthatnak? Ha mégis ezt hinné, alaposan téved. Valamelyik éjjel megszököm – ha tetszik, megmondhatja az igazgatónak –, és akkor aztán lesz egy kis beszédem Ravinival.

Sipító, éles hangon beszélt. A régi elmebajos csillogás, amit Simpson már ismert, újra megjelent a szemében.

– Vannak ábrándjai, Simpson? Nekem három is van. Új módszert találtam ki arra, hogyan lehet odébbállni egymillióval: ez az egyik, de nem a legfontosabb. A másik Reeder: mondja csak el neki, amit tőlem hallott. Álmom, hogy találkozzam vele egy jó sötét, ködös éjszakán, amikor a rendőrség nem tudja megállapítani, honnan jönnek a segélykiáltások. És a harmadik Ravini. George Ravininak egyetlen esélye van, mégpedig az, ha meghal, mielőtt kijutok innen!

– Maga megbolondult – mondta Simpson.

– Ezért vagyok itt – felelte John Flack, híven az igazsághoz.

Flack broadmoori hat éve alatt senki mással nem beszélt olyan hosszan, mint Simpsonnal és az igazgatóval. Amikor nem írt, többnyire az udvaron sétált, leszegett állal, kezét háta mögött összekulcsolva. Vissza-visszatért egy bizonyos pontra, a magas fal tövébe, és azt beszélik, leveleket dobált ki onnan, de ez igen kevéssé valószínű. Az sokkal inkább lehetséges, hogy hírvivőt talált, aki rejtjeles üzeneteit közvetítette a külvilágnak, s egyszótagú válaszokat hozott rájuk. Flack nagyon jó barátja volt a részleg felügyelőjének, akit egy nap korán reggel átvágott torokkal találtak. A részleg ajtaja nyitva állt: John Flack megszökött, hogy valóra váltsa álmait.

1. FEJEZET

Margaret Belmant két zavaró gondolat foglalkoztatta, miközben a déli expresszel a selfordi vasútállomás felé tartott, ahonnan döcögő vonat viszi majd tovább Siltburybe. Az első, nagyon is érthető módon, életének küszöbönálló, gyökeres megváltozásával volt kapcsolatban, illetve azzal a hatással, amit ez a lehetőség egy szelíd, középkorú férfira, Mr. J. G. Reederre gyakorolt.

Amikor Margaret bejelentette, hogy vidéken keres állást, Reeder legalább jelét mutathatta volna a sajnálkozásnak: egy kis mogorvaság mindenesetre helyénvaló lett volna. A kilátás azonban nyilvánvaló örömmel töltötte el Reedert.

– Attól tartok, nem jöhetek majd Londonba nagyon gyakran – mondta Margaret.

– Kitűnő – válaszolta Mr. Reeder és hozzáfűzött egy közhelyet arról, hogy milyen fontos időnként a levegőváltozás, és milyen szép is közel kerülni a természethez. Margaret egész héten egyszer sem látta olyan jókedvűnek, mint most, és ez igazán elkeserítő volt.

Margaret Belman csinos arcán fintor jelent meg, amikor felidézte magában csalódását és bánatát. Ha gondolt is arra, hogy mégsem jelentkezik, ezt a lehetőséget most teljesen kizárta. Nem mintha egy percig is azt képzelte volna, hogy egy évi hatszáz fontot jövedelmező titkárnői állás puszta jelentkezésre csak úgy az ölébe pottyan. A munkát egyáltalán nem őrá szabták, szállodai ügyekben nem volt semmi tapasztalata, nem is számított arra, hogy fölveszik.

Ami pedig azt az olasz férfit illeti, aki annyiszor kereste az ismeretségét, egy dolgozó lánynak túlságosan is megszokott, noha kellemetlen eset volt: rendes körülmények között eszébe se jutott volna.

De aznap reggel az olasz egészen az állomásig követte, és meghallotta – Margaret ebben biztos volt –, amikor ő azt mondta a lánynak, aki kikísérte, hogy a hat tizenötössel jön vissza. Egy rendőr biztosan ellátná a baját – ha Margaret hajlandó lenne megkockáztatni a közfeltűnést. De az ilyen megpróbáltatástól még a leghiggadtabb lány is visszariad, tehát inkább neki magának kell valamilyen megoldást találnia.

Ez a kilátás sem volt túlságosan biztató, s a két ügy együtt elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tönkretegye a délutánt, amely pedig nagyon biztató és izgalmas lehetett volna. Ami Mr. Reedert illeti...

Margaret összeráncolta a szemöldökét. Huszonhárom éves volt, s ebben a korban a lányokat eléggé untatják a fiatalabb férfiak. Az ötvenesek viszont nem különösebben vonzóak; Margaret szívből utálta Mr. Reeder pofaszakállát, amitől olyan külleme volt, mint egy skót komornyiknak. Persze Mr. Reeder olyan drága...

Itt tartott, amikor a vonat megérkezett. Mielőtt Margaret eldönthette volna, hogy szerelmes-e Mr. Reederbe vagy csak egyszerűen orról rá, Siltbury meglepően kicsi állomásán találta magát.

Az állomás konflisának kocsisa megállította boldogtalan ábrázatú lovát a szűk kapu előtt, és ostorával előremutatott.

– Arra tessék, kisasszony – mondta. – Mr. Daver irodája a kerti út végén van.

Az öreg kocsis jó megfigyelő volt, s minthogy már sok jelentkezőt szállított a Larmes Toronyhoz, akik mind a titkárnői állásra pályáztak, úgy sejtette, ez a lány, mind közül a legcsinosabb, szintén nem vendégeskedni jött. Először is nincs poggyásza, a kalauz pedig futva hozta utána a retúrjegyet, amit a lány szórakozottan ottfelejtett volna.

– Megvárjam, kisasszony...?

– Ó, igen, kérem – válaszolta Margaret sietősen, miközben lekászálódott az ütött-kopott bérkocsiról.

– Be van jelentve?

A kocsis fontos helybéli személyiség volt, és a fontos helybéli személyiségeknek megvannak a maguk előjogai.

– Azér kérdezem – magyarázta megfontoltan –, mer sok kisasszonyka jön ide Larmesba, pedig nincs is bejelentve, Mr. Daver meg nem fogadja őket. Csak kivágják a hirdetést, aztán ideszaladnak, pedig az újságban az van, hogy írjon. Vagy egy tucatszor hoztam már olyan kisasszonykát, aki be se vót jelentve. A maga érdekébe mondom.

A lány elmosolyodott.

– Miért nem figyelmeztette őket még az állomáson? – kérdezte jókedvűen. – Így megtakaríthatta volna nekik a viteldíjat. Én egyébként már bejelentkeztem.

A kapunál állt, ahonnan kitűnően szemügyre vehette a Larmes Tornyot. Nemigen hasonlított szállodára, még kevésbé első osztályú penzióra. A háznak azt a részét, ami eredetileg a Torony volt, könnyen meg lehetett különböztetni a többitől, bár szürke, egyenes falait repkénnyel futtatták be, és repkény borította az évek során hozzátoldott épületek egy részét is.

Margaret puha, zöld gyepet látott, néhány fonott szék és egy asztal állt rajta, a gyepszőnyegen túl pedig egy még késő ősszel is tündöklően színes rózsakert virult. Mögötte a fenyősor, úgy tűnt, egészen a sziklafal széléig fut. Margaret a tengerből csak egy szürkéskék csíkot látott és egy láthatatlan gőzös füstpamacsait. Szegfűillatot hozott felé az enyhe szél, Margaret elragadtatva szippantott belőle.

– Hát nem pazar? – sóhajtotta.

– Nem rossz – helyeselt a kocsis, és ostorával megint előrebökött. – Abba a kis szögletes házrészbe menjen; pár éve építették. Mr. Daver amolyan íróember inkább, mint szállodás ember.

Margaret kinyitotta a tölgyfa kaput, és a kövezett ösvényen az íróember szentélye felé indult. Az egyenetlen járdát mindkét oldalon virágok szegélyezték. A melléképületnek hosszúkás ablaka és kicsi zöld ajtaja volt. Valaki nyilván észrevette a lányt, mert amint a sárgaréz csengőfogantyú felé nyúlt, kitárták előtte az ajtót.

Nyilvánvaló volt, hogy maga Mr. Daver az. Magas, sovány, ötven év körüli férfi, akinek sárgás manóarca és mosolya Margaret minden humorérzékét felpiszkálta. Gonosz nevethetnékje támadt. A férfi hosszú felső ajka eltakarta az alsót, és eltekintve az arc soványságától, barázdáitól, az egész ember úgy festett, mint valami groteszk, bolondos krampusz. Tágra nyílt, kerek barna szeme, ráncos homloka és a feje tetején fölfelé kunkorodó hajtincs még manószerűbbé tette.

– Miss Belman? – kérdezte szinte mohón.

Enyhén selypített, és kezét úgy tördelte, mintha halálosan rettegne attól, hogy modora esetleg nem tetszik valakinek.

– Jöjjön be a kuckómba – mondta, és olyan erősen hangsúlyozta az utolsó szót, hogy Margaret megint majdnem elnevette magát.

A „kuckó” nagyon kényelmesen berendezett dolgozószoba volt, egyik falát könyvek borították. Daver becsukta Margaret mögött az ajtót, és ideges kis nevetéssel odahúzott neki egy széket.

– Úgy örülök, hogy eljött. Kényelmesen utazott? Hát persze, egész biztosan. London ugye meleg és zsúfolt? Attól tartok, nagyon is az. Kér egy csésze teát? Hát hogyne kérne.

Olyan gyorsan kérdezett és felelt is rögtön, hogy Margaret meg sem próbálhatott válaszolni, s mielőtt bármiféle óhaját kifejezhette volna a tárggyal kapcsolatban, Daver telefonon már meg is rendelte a teát.

– Maga fiatal... nagyon fiatal – csóválta szomorúan a fejét. – Huszonnégy, nem? Tud gépelni? Micsoda nevetséges kérdés!

– Nagyon kedves, hogy fogadott, Mr. Daver – mondta Margaret –, de egy pillanatig sem hiszem, hogy meg fogok felelni magának. Szállodai ügyekben semmi tapasztalatom, az itt kínált fizetésből viszont arra következtetek...

– Nyugalom – mondta Daver, és ünnepélyesen ingatta a fejét –, ez kell nekem, nyugalom. A munka nagyon kevés, de én még ettől a kevéstől is szabadulni akarok. Saját munkám – intett egy papírral teleszórt fiókos íróasztal felé – kolosszális. Szükségem van egy hölgyre, aki elvégzi a könyvelést és ügyel az érdekeimre. Valakire, akiben megbízhatok. Én hiszek az arcokban, és maga? Látom, igen. És a kézírás jellegzetességében? Abban is hisz. Három hónapja hirdetek, és harmincöt jelentkezővel beszéltem. Képtelenség! A hangjuk... borzalmas! Én a hangjukból ítélem meg az embereket; maga is. Amikor hétfőn felhívott, azt mondtam magamban, „A Hang”!

Kezeit olyan szorosan kulcsolta össze, hogy az ujjízületek elfehéredtek, s Margaret ezúttal alig tudta visszafojtani a nevetését.

– De Mr. Daver, én semmit sem tudok a szállodai dolgokról. Azt hiszem, meg tudnám tanulni, és az állást természetesen szeretném megkapni. A fizetés rettentően bőkezű.

– „Rettentően bőkezű” – ismételte mormogva Daver. – Milyen furcsán hangzik ez a két szó egymás mellett! A házvezetőnőm. Nagyon kedves, hogy behozta a teát, Mrs. Burton.

Kinyílt az ajtó, és egy nő lépett be, kezében ezüsttálcát tartott. Takaros fekete ruhát viselt. Fakó szemével alig pillantott Margaretre, csak álldogált jámborán és szótlanul, míg Daver beszélt.

– Mrs. Burton, bemutatom cégünk új titkárnőjét. A Torony legjobb szobáját, a Kék Szobát kell megkapnia. De... jaj! – szorította össze a száját aggodalmasan –, lehet, hogy a kék nem is a maga színe?

Margaret elnevette magát.

– Minden szín az én színem – mondta. – De még el sem döntöttem, hogy...

– Menjen Mrs. Burtonnel; nézze meg a házat, az irodáját, a szobát. Mrs. Burton, kérem!

Daver az ajtóra mutatott, s mielőtt a lány észbe kapott volna, már maga is kilépett a házvezetőnő után. Mr. Daver magánirodájából szűk folyosón mentek át a házba, majd Mrs. Burton tágas, előkelő terembe kalauzolta Margaretet a Torony földszintjén.

– A nagyterem – mondta Mrs. Burton vékony, monoton hangon –, társalgónak használjuk. Most csak három vendégünk van. Mr. Daver nagyon válogatós. Télre mindig többet fogadunk.

– Három vendég nem hoz túl sokat a konyhára – jegyezte meg a lány.

Mrs. Burton szusszantott.

– Mr. Daver nem pénzér csinálja. A társaságot szereti. Csak azér nyitott itt penziót, mer szereti látni, hogy jönnek-mennek az emberek, de nem kell velük beszélnie. Ez a hóbija.

– Mije? – kérdezte a lány megrökönyödve. – Úgy érti, ez a hobbija?

– Én is azt mondtam – felelte Mrs. Burton fásultan, egykedvűén.

A társalgóból kicsi, otthonosabb nappaliba léptek, amelynek üvegajtajai a gyepre nyíltak. Odakint hárman teáztak. Egyikük korosabb pap volt, erőteljes, kemény arcú. Éppen pirítóst evett, és társairól megfeledkezve egy egyházi lapot olvasott. A csoport második tagja egy sápadt lány volt, nagyjából Margarettel egyidős. Sápadtsága ellenére rendkívül szép volt. Nagy, sötét szemei egy pillanatig a látogatót fürkészték, majd újra beszélgetőpartnerére, egy negyven év körüli, katonás külsejű férfira szegeződtek.

Mrs. Burton csak akkor „mutatta be” őket Margaretnek, amikor már az emeletre vezető széles lépcsősoron jártak.

– A pap Dean tiszteletes Dél-Afrikából, az ifjú hölgy Miss Olga Crewe, a másik úr meg Hothling ezredes; ők a lakók. Ez itt a szobája, kisasszony.

Valóban gyönyörű lakrész volt; olyan szoba, amilyenről Margaret Belman álmodott. Ízlésesen bútorozták be és, mint a Larmes Torony összes szobájához (Margaret ezt később fedezte fel), ehhez is külön fürdőszoba tartozott. A falakat félmagasságig faburkolat fedte, a mennyezetet súlyos gerendák tartották. Margaret úgy sejtette, a parketta alatt eredeti kőpadló lehet.

Nézelődött és felsóhajtott. Nagyon nehéz lesz lemondania az állásról – és ugyan miért is mondana le róla? Nem fért a fejébe.

– Szép szoba – mondta, mire Mrs. Burton egykedvűen szemügyre vette a helyiséget.

– Régi – felelte. – Nem szeretem a régi házakat. Azelőtt Brixtonban laktam...

Hirtelen elhallgatott, rosszallóan szusszantott egyet, és megcsörgette kezében a kulcsokat.

– Belép, igaz?

– Hogy belépek-e? Úgy érti, elfogadom-e az állást? Még nem tudom.

Mrs. Burton elbizonytalanodva nézett körül. A lánynak az volt az érzése, valami olyat keres, ami hízelgő a házra nézve és őt arról győzné meg, hogy el kell fogadnia az állást. Aztán megszólalt:

– Jól főznek – mondta, és Margaret elmosolyodott. Visszafelé menet a társalgóból újra megpillantotta azt a három embert, akit kevéssel azelőtt teázni látott. Az ezredes egymagában járkált fel-alá; a pap és a sápadt lány a gyepen sétált és beszélgetett. Mr. Daver magas homlokát tenyerébe támasztva az íróasztalnál ült, és egy tollszár végét rágcsálta, amikor Mrs. Burton rájuk csukta az ajtót.

– Tetszik magának a szoba? Természetesen. Kezd... mikor is? Jövő hétfőn, ugye? Micsoda megkönnyebbülés! Látta Mrs. Burtont. – Ujjával hamiskásan megfenyegette Margaretet. – Ugye? Most már érti! Lehetetlenség! Hagyhatom-e, hogy ő fogadja és búcsúztassa előkelő vendégeimet? Rábízhatom-e, hogy elsimítsa a lakók között természetszerűleg adódó nézeteltéréseket? Igaza van: nem bízhatom rá. Egy hölgy kell ide nekem, kell, kell és kell!

Szavainak bólogatással adott nyomatékot, huncut barna szeme a lányéba kapaszkodott, és kiálló felső ajka groteszkül elégedett mosolyra görbült.

– Hogy úgy mondjam, a munkám sínyli meg: tanulmányaim mellől szüntelenül elrángatnak, hogy olyan ügyekben intézkedjek, mint egy teniszháló kifeszítése... tűrhetetlen!

– Sokat ír? – sikerült Margaretnek közbeszúrnia. Úgy érezte, a legutolsó pillanatig halogatnia kell a döntést.

– Sokat. A bűnözésről. Nahát, magát is érdekli? Enciklopédiát készítek a bűnözésről – mondta drámai hangsúllyal.

– A bűnözésről?

Daver bólintott.

– Ez az egyik hobbim. Gazdag vagyok, megengedhetek magamnak egy-két hobbit. Ez a hely is hobbi. Négyezret vesztek évente, de elégedett vagyok. Én választom ki a lakóimat. Ha egyikük untat, elküldöm, mondván, hogy szükségem van a szobájára. Megtehetném ezt, ha a barátaim lennének? Nem. Lakóim érdekelnek engem. Betöltik a házat; társaságot, szórakozást nyújtanak. Mikor kezd?

Margaret tétovázott.

– Azt hiszem...

– Hétfőn? Nagyszerű! – Erőteljesen megrázta Margaret kezét. – Nem kell magányosnak lennie. Ha a vendégeim untatják, hívja meg a barátait. Jöhetnek, mint a ház vendégei. A hétfői viszontlátásra!

Margaret kissé elbizonytalanodva, de még inkább kábultan ment végig a kerti ösvényen, ki a várakozó kocsihoz.

– Megkapta az állást, kisasszony? – kérdezte a barátságos kocsis.

– Úgy fest, hogy igen – válaszolta Margaret. Visszanézett a Larmes Toronyra. A gyep most üres volt, de a közvetlen közelben Margaret megpillantott egy nőt. Csak egy másodpercre, aztán az alak eltűnt a telek szélével párhuzamosan futó babérfák között. Nyilván egy kiépítetlen ösvény vezetett arra, és Mrs. Burton éppen azt a rejtekhelyet kereste. Arcát kezébe temetve, vakon botorkált előre, s a meghökkent lány fülét halk, zokogó hang ütötte meg.

– A házvezetőnő; egy kicsit kótyagos – mondta nyugodtan a kocsis.

2. FEJEZET

George Ravini nem volt csúnya férfi. Ő maga, persze elfogultan, rendkívül vonzónak találta hullámos barna haját, csinos nápolyi arcvonásait, magas termetét és szép testtartását. És amikor természetes adottságait kiegészítette a legjobb öltöny, amit a Savile Row-n készíteni tudtak, a legmakulátlanabb szürke kalap, a malakka sétabot, amelyen úgy nyugodott kecskebőr kesztyűs keze, mint tőr markolatán, akkor illő keret és díszítés is járult a képhez. George Ravini legbecsesebb díszei a szerencsegyűrűk voltak. Babonás volt, talizmánok rabja. Jobb keze kisujján három aranygyűrűt hordott, mindegyikben három nagy gyémánt. Ravini szerencseköveit egész Saffron Hill ismerte.

Arcán többnyire az olyan ember félig derűs, félig unott mosolya ült, akinek az élet már nem tartogat rejtelmeket, s új tapasztalatot is alig. És a mosolyt igazolta, hogy George szinte mindenről tudott, ami Londonban történt, vagy amire számítani lehetett. Egy Saffron Hill-i egyszobás lakásban látta meg a napvilágot, és onnan küzdötte föl magát, szétfeszítve gyermekkora szűk korlátait, s így most az egykori koldus kisgyerek, aki ágyát apja vásári majmával osztotta meg, nemcsak egy Half Moon Street-i előkelő lakás tulajdonosának mondhatta magát, hanem övé volt az egész ház is, amelyben lakott. A Continental Bankban fekvő pénze egyre csak gyarapodott; részvényeiből származó jövedelme meghaladta szükségleteit, az ellenőrzése alatt álló két éjszakai klub és játékterem pedig még nagyobb bevételhez juttatta, nem is beszélve azokról a mellékjövedelmekről, amelyek egy sereg egyéb forrásból fakadtak. Leytontól Clerkenwellig Ravini szava törvény volt, parancsainak a Fitzroy Square egy mérföldes körzetében engedelmeskedtek, és engedélye nélkül egyetlen londoni bandavezér sem moccanhatott, hacsak nem vállalta a kockázatot, hogy a Middlesex-kórház baleseti osztályán tetőtől talpig bekötözve ébred.

Ravini türelmesen várakozott a Waterloo-állomás tágas csarnokában, időnként rápillantott arany karórájára és jóindulatúan, szinte tulajdonosi szemmel nézte a hömpölygő emberfolyamot.

Az állomás órája negyed hetet mutatott: Ravini órájára nézett, és a 7-es peronról kitóduló tömeget kezdte fürkészni. Néhány perces figyelmes nézelődés után észrevette a lányt, megtapogatta nyakkendőjét, finoman hátrabillentette kalapját, és kényelmesen elindult feléje.

Margaret Belmant túlságosan elfoglalták a gondolatai, s így eszébe se jutott a kedélyeskedő, fiatalos férfi, aki oly gyakran próbált bemutatkozni neki azzal a hagyományos ürüggyel, hogy régebben már találkoztak. A Larmes Toronyban tett látogatás annyira felizgatta, hogy még arról is elfeledkezett, alkalmatlankodó hódolója létezik egyáltalán, sőt feltehetően várja majd, amikor ő visszatér a vidéki kirándulásról.

George Ravini megállt, és elégedett mosollyal várta a közeledő lányt. Szerette a Margaret-féle karcsú lányokat: azokat, akik komolyan veszik az öltözködést, csinos harisnyákat és egyszerű kis kalapokat hordanak. Ravini kalapot emelt; a szerencsekövek felcsillantak.

– Ó! – mondta Margaret Belman, és ő is megállt.

– Jó estét, Miss Belman – mondta George, és kivillantotta fehér fogait. – Micsoda véletlen, hogy megint összefutottunk.

A lány továbbindult, de George mellészegődött.

– Kár, hogy nem kocsival jöttem, most hazavihetném – mondta fesztelenül. – Egy új Rolls 20-asom van, nagyon ügyes kis gép. Nem használom sokat; szeretek gyalog járni a Half Moon Streetről.

– A Half Moon Streetre tart? – kérdezte halkan Margaret.

De George tapasztalt férfi volt.

– Amerre maga tart, arra tartok én is – mondta. Margaret megállt.

– Hogy hívják?

– Smithnek, Anderton Smithnek – válaszolta George készségesen. – Miért kérdezi?

– Közölni akarom a legelső rendőrrel, aki utamba akad – mondta Margaret, és Mr. Ravini, aki megszokta az efféle fenyegetéseket, jót derült rajta.

– Ugyan, ne legyen már ilyen buta kislány – mondta.

– Én nem bántom, maga pedig nem szeretné a lapokban látni a nevét. Különben is, egyszerűen közölném, hogy maga megkért, kísérjem el, s hogy régi barátok vagyunk.

Margaret rezzenéstelenül nézte.

– Megeshet, hogy hamarosan találkozom egy barátommal, akit alaposan meg kell majd győznie erről – mondta. – Lenne szíves távozni?

Szívesebben maradna, magyarázta George.

– Micsoda bolondos kisasszony maga! – kezdte. – Én csak a legszigorúbb illemszabályok szerint...

Egy kéz vállon ragadta, és lassan megfordította George-ot – s ez világos nappal történt, a Waterloo-állomáson, saját törzsének legalább két tagja szeme láttára. Mr. Ravini sötét szeme veszélyesen megvillant.

Támadója azonban látszólag teljesen ártalmatlan ember volt, magas és eléggé szomorú arcú. Szorosan begombolt, hosszú kabátot viselt és magas, lapos tetejű, kemény nemezkalapot. Kicsinek nem nevezhető orrán furcsa szögben fémkeretes cvikker ült. Arcát vörösesszőke pofaszakáll csíkja díszítette, karján összecsukott esernyő lógott. Nem mintha George különösebb gonddal figyelte volna meg ezeket a részleteket: mindegyik meglehetősen ismerős volt neki, hiszen ismerte Mr. J. G. Reedert, az Államügyészség nyomozóját, és a harcias fény eltűnt a szeméből.

– Nahát, Mr. Reeder! – mondta olyan szívélyesen, hogy majdnem őszintén hangzott. – Igazán nagyon kellemes meglepetés. Engedje meg, hogy bemutassam ifjú barátnőmnek, Miss Belmannek... akit éppen el akartam vinni...

– Csak nem a Hordalék-klubba egy csésze teára? – dünnyögte Mr. Reeder szomorúan. – Vagy talán Harraby vendéglőjébe? Ne is mondja, Georgio! Jóságos ég! Milyen érdekes élmény lenne mindkettő!

Rámosolygott a bosszús olaszra.

– A Hordalékban – folytatta – megmutathatná az ifjú hölgynek, hol tartották fogva a barátai a fiatal Lord Fallont háromezer fontért, nemrég, tegnapelőtt éjjel, úgy hallom. Harrabynál esetleg megmutathatná neki azt az érdekes kis szobát, ahová a rendőrség egy hátsó ajtón szokott bemenni, valahányszor maga célszerűnek látja elárulni az egyik barátját. Hogy miről maradt le a kisasszony!

George Ravini mosolya nem állt összhangban hirtelen sápadtságával.

– Nézze, Mr. Reeder...

– Sajnos nem tehetem, Georgio. – Mr. Reeder bánatosan csóválta a fejét. – Értékes az időm. Mégis áldozok magának még egy percet, hogy közöljem, Miss Belmanhez nagyon szoros barátság fűz. Ha ez a mai eset megismétlődik, ki tudja, milyen következménnyel járhat, mert én, mint valószínűleg sejti, rosszindulatú ember vagyok. – Elgondolkozva nézte az olaszt. – Vajon a rosszindulat gátol meg abban, hogy kimondjam azt a rendkívül érdekes újságot, amely itt van a nyelvem hegyén? Jó lenne tudni. Az emberi elme, Mr. Ravini, érdekes és bonyolult dolog. No de most már mennem kell. Adja át üdvözletemet bűntársainak, és ha azon veszi észre magát, hogy a Scotland Yard egyik munkatársa követi, ne nehezteljen meg rá. A kötelességét teljesíti. És ne feledkezzen meg a kisasszonnyal kapcsolatos... hm... intelmemről.

– Semmi olyat nem mondtam neki, amit egy úriember ne mondhatna.

Mr. Reeder kutatóan nézett Ravini arcába.

– Ha netán mégis mondott – válaszolta –, számíthat rám ma este; nem fogok egyedül jönni. Ha érdekli – tette hozzá bizalmas hangon –, annyi erős embert viszek, hogy el tudjuk venni magától a Fetter Lane-i páncélszekrényben őrzött magánletéte kulcsát.

Csak ennyit mondott, de Ravini megtántorodott a fenyegetéstől. Még fel sem ocsúdott, Mr. Reeder és védence már eltűnt a kavargásban.

3. FEJEZET

– Érdekes ember – mondta Mr. Reeder, miközben a taxi áthajtott a Westminster-hídon. – Tulajdonképpen ő a legérdekesebb ember, akit e pillanatban ismerek. A sors rendelte, hogy így összefutottunk. De bárcsak ne hordana gyémántgyűrűket!

Lopva oldalpillantást vetett útitársára.

– Nos... hm, tetszett a hely?

– Nagyon szép – mondta Margaret lelkesedés nélkül –, de eléggé messze van Londontól.

Reeder elkomorult.

– Nem fogadta el az állást? – kérdezte aggodalmasan. Margaret szembefordult Reederrel és ránézett.

– Mr. Reeder, én komolyan kezdem azt hinni, maga alig várja, hogy végre a hátam közepét lássa!

Meglepetésére Reeder nagyon elvörösödött.

– Hát... höm... persze hogy alig várom... azaz dehogy. De nagyon jó állásnak látszik, még ha átmenetileg is. – A lányra hunyorított. – Hiányozni fog nekem, igazán hiányozni fog, Miss... hm... Margaret. Mi ketten olyan – itt visszanyelt valamit – jó barátok lettünk, de a... egy bizonyos ügy rendkívül foglalkoztat... úgy értem, meglehetősen zaklatott állapotban vagyok.

Egyik ablakról a másikra nézett, mintha azt gyanítaná, valaki a kocsihágcsón utazva kihallgathatja őket, aztán suttogóra fogta a hangját.

– Sohasem beszéltem magának, kedves Miss... hm... Margaret, mesterségem igencsak kellemetlen részleteiről; de ezek közé tartozik vagy tartozott egy Flack nevű úriember; F-1-a-c-k – betűzve. – Emlékszik rá? – kérdezte várakozón, de Margaret tagadólag rázta a fejét. – Gondoltam, hátha emlékszik. Az ember a sajtóban olvas ezekről a dolgokról. Öt évvel ezelőtt persze maga még gyerek lehetett...

– Nagyon hízelgő – mosolygott Margaret. – Igazság szerint felnőtt, tizennyolc éves hölgy voltam.

– Igazán? – kérdezte Mr. Reeder suttogva. – Meglepő! Nos... Mr. Flack az a fajta volt, akiről oly gyakran olvashatunk a valószínűséget és az élet tényeit nem túlzottan tisztelő szerzők szenzációhajhászó regényeiben. Mesteri bűnöző, egy... hm... bűnszövetkezet, hétköznapi nyelven, banda vezére.

Sóhajtott, behunyta a szemét, és Margaret egy pillanatig arra gondolt, hogy Reeder a gálád bűnözőért imádkozik.

– Zseniális gonosztevő; szörnyű bevallani, de egy kicsit mindig csodáltam. Tudja, hiszen annyiszor elmagyaráztam magának, hogy bűnöző-aggyal vagyok megverve. Ő viszont őrült volt.

– Minden bűnöző örült: olyan sokszor ecsetelte ezt – felelte Margaret egy kissé fanyarul, mert egyáltalán nem lelkesítette, hogy függő ügyeiről elterelődik a beszélgetés.

– De ő igazi őrült – mondta Reeder mélységes meggyőződéssel, és a hangsúly kedvéért megütögette a homlokát. – Pontosan az őrültsége mentette meg. Vakmerő dolgokat művelt, de egy őrült ravaszságával. Fényes nappal egy zsúfolt utcán hidegvérrel lelőtt két rendőrt, aztán kereket oldott. Végül persze elkaptuk. Az olyan emberek, mint ő, mindig horogra akadnak ebben az országban. Én... hm... közreműködtem. Vagyis, én... szóval, közreműködtem az elfogásában! Ezért gondolkozom most Georgio barátunkon; ugyanis Mr. Ravini árulta el nekünk Flacket kétezer fontért. Én kötöttem meg az üzletet, lévén Mr. Ravini bűnöző...

Margaret tátott szájjal meredt rá.

– Az az olasz? Hogy érti ezt?

Reeder bólintott.

– Mr. Ravinit üzleti ügyek fűzték a Flack-bandához, így véletlenül tudomást szerzett öreg John hollétéről. Álmában ütöttünk rajta. – Mr. Reeder újra sóhajtott. – Flack néhány nagyon keserű szót vágott a fejemhez. Az emberek, amikor letartóztatják őket, gyakran eltúlozzák... hm... foglyul ejtőik fogyatékosságait.

– Emeltek ellene vádat?

– Emeltek – mondta Reeder – ; gyilkosság vádját. De persze őrült volt. Az ítélet kimondta, hogy Flack „bűnös, de nem épelméjű”, így került a broadmoori Bűnügyi Elmegyógyintézetbe.

Reeder esetlenül kotorászott a zsebeiben, majd előhúzott egy gyűrött cigarettás csomagot, és engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Margaret nézte, ahogy a fonnyadt cigaretta egyre szánalmasabban konyul le Reeder alsó ajkáról. Éppen egy parkon vágtak át; Reeder szeme az ablakon át komoran pásztázta a zöldet, és úgy látszott, a nyomozó teljesen elmerül a természet szemlélésében.

– De mi köze ennek ahhoz, hogy vidékre megyek-e?

Mr. Reeder figyelő tekintete Margaretre vándorolt.

– Mr. Flack nagyon bosszúszomjas ember – mondta. – És nagyon okos, bár ezt nem szívesen ismerem be. Velem szemben... hm... különösen nagy ellenszenvet táplál, s lévén nagyon okos, hamarosan rájönne, hogy én... öö... meglehetősen ragaszkodom magához, Miss... Margaret.

A lány arca felragyogott, egész viselkedése megváltozott. Megfogta Reeder karját.

– Úgy érti, azt akarja, hogy ne legyek Londonban, ha netán történik valami? De mi történhet? Flack Broadmoorban van, nem?

Reeder megdörzsölte az állat, és a kocsi tetejét nézte.

– Egy hete megszökött... hm! E pillanatban, úgy hiszem, Londonban tartózkodik.

Margaret Belmannek elállt a lélegzete.

– Ez az olasz, Ravini, tudja?

– Nem tudja – mondta Reeder óvatosan –, de azt hiszem, meg fogja tudni... igen, azt hiszem, hamarosan meg fogja tudni.

Egy hét múlva, amikor Margaret Belman némi rossz előérzettel távozott Londonból, hogy elfoglalja új állását, Mr. Reeder John Flack hollétével kapcsolatos kételyei egy csapásra szertefoszlottak.

Margaret Belman és Mr. Reeder kissé összekülönböztek, mégpedig aznap ebédnél, amikor Margaret elhagyta Londont. Tréfának indult, úgy, hogy Margaret egy bizonyos javaslatot tett. Reeder tiltakozott. Hogyan gyűjtött Margaret elég bátorságot ahhoz, hogy Reedert ódivatúnak nevezze, erre sosem jött rá – pedig ez történt.

– Természetesen lenyírhatná – mondta Margaret csúfondárosan. – Tíz évvel fiatalabbnak látszana.

– Azt hiszem, kedves... Miss... hm... Margaret, hogy nem óhajtok tíz évvel fiatalabbnak látszani – válaszolta Mr. Reeder.

Ezután a hangulat kissé feszültté vált, s miközben Margaret Siltbury felé tartott, érzett némi lelkiismeret furdalást. Fölengedett Reeder iránt, amikor rájött, hogy a férfi azért iparkodik eltávolítani őt Londonból, mert biztonságban szeretné tudni. Már csaknem megérkezett, amikor arra is rádöbbent, hogy maga Reeder került nem mindennapi veszélybe. Meg kell írnia neki, hogy sajnálja a történteket. Levélben kell kiengesztelnie. Szerette volna tudni, kik Flackék; a név ismerősen csengett, bár tevékenységük idején Margaretet csak kevéssé vagy egyáltalán nem érdekelték a bűnözőfélék.

Megérkezése után Mr. Daver, aki most még manószerűbben festett, röviden tájékoztatta. Maga vezette Margaretet az irodába, és elmagyarázta neki, mi lesz a dolga. Nem volt se nehéz, se bonyolult, s ő megkönnyebbülve fedezte föl, hogy teendőinek gyakorlatilag semmi köze a Larmes Torony háztartásához. Ez ugyanis Mrs. Burton ügyes kezeire volt bízva.

A szálloda személyzetét a Toronytól négyszázméternyire két kis házban helyezték el, csak Mrs. Burton lakott az épületben.

– Így jobban elkülönülhetünk – mondta Mr. Daver. – Az alkalmazottak olyan förtelmesen kellemetlenek. Egyetért velem? Tudtam, hogy igen. Ha éjjel van rájuk szükség, mindkét házban ott a telefon, Grainger, a portás pedig saját kapukulcsot kapott. Kitűnő elrendezés, megnyerte a tetszését? Biztosra veszem, hogy meg.

Mr. Daverrel a beszélgetés fölöslegesnek tűnt. Minden kérdésére maga szolgáltatta a választ.

Éppen kifelé indult az irodából, amikor Margaretnek eszébe jutott Daver nagyszabású tanulmánya.

– Mr. Daver, tud valamit Flackékről?

Daver összeráncolta a homlokát.

– Flekkenről? Nézzük csak, a flekken...

Margaret betűzte a nevet.

– Egy barátom beszélt róluk a minap – tette hozzá. – Azt hittem, ismerni fogja ezt a nevet. Egy bűnöző banda...

– Flack! Hát persze, hát persze! Istenem, milyen hallatlanul érdekes! Maga is kriminológus? John Flack, George Flack, Augustus Flack – hadarta, dohányfoltos ujjain számolgatva a neveket. – John Flack egy bűnügyi elmegyógyintézetben van; két fivére Argentínába szökött. Szörnyű csibészek, szörnyű csibészek! Milyen csodálatos a mi rendőrségünk! Milyen ragyogó a Scotland Yard! Egyetért velem? Biztosra vettem, hogy igen. Flack! – Homlokát ráncolta és megcsóválta a fejét. – Már gondoltam rá, hogy egy rövid monográfiában foglalkozzam velük, de az adataim hiányosak. Maga ismeri őket?

Margaret mosolyogva rázta a fejét.

– Nem, ezzel nem dicsekedhetem.

– Szörnyűséges figurák – folytatta Daver. – Megdöbbentő figurák. Ki a maga barátja, Miss Belman? Szeretném megismerni. Ő talán többet mondhatna róluk.

Margaret rémülten fogadta a javaslatot.

– Ó, nem, erre valószínűleg nincs mód – mondta sietősen –, és azt sem hiszem, hogy beszélne erről a témáról, még ha megismerkednének is; lehet, hogy tapintatlanság volt őt megemlítenem.

A beszélgetés valószínűleg nem hagyta nyugton Davert, mert amikor Margaret, igencsak fáradtan, az irodából éppen szobájába készülődött, a kriminológus bekopogott, majd a lány hívására kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön.

– Átnéztem a Flackékről szóló anyagot – mondta –, és meglepett, milyen keveset tudunk róluk. Egyik újságkivágásom szerint John Flack meghalt. Ő az, akit Broadmoorba vittek. Meghalt?

Margaret megrázta a fejét.

– Meg nem tudnám mondani – füllentette. – Épp csak futólag céloztak rá.

Mr. Daver kerek állat vakargatta.

– Gondoltam, valaki esetleg megemlített néhány tényt, amit maga, mint, hogy úgy mondjam... laikus hölgy! – kuncogott – talán lényegtelennek ítélt, de én...

Várakozón elhallgatott.

– Ez minden, amit tudok, Mr. Daver – mondta Margaret.

Aznap éjjel mélyen aludt, a Siltbury-öböl hosszú partjának csapódó hullámok távoli sustorgása álomtalan alvásba ringatta.

Munkája csak az irodában elfogyasztott reggeli után kezdődött, s legnagyobbrészt a könyvelés ellenőrzéséből állt. Láthatóan Mrs. Burton végezte az igazgatásnak ezt a részét, és Margaretnek csak hónap végén lesz nehezebb dolga, amikor majd csekkeket kell kiállítania. Napja fő részét a levelezés kötötte le. Körülbelül száznegyvenen jelentkeztek az állására, s ezeknek válaszolnia kellett; ráadásul rá várt egy sor levél azoktól, akik szobát akartak foglalni a Larmes Toronyban. Ezeket mind meg kellett mutatnia Mr. Davernek, aki feltűnően finnyás embernek bizonyult.

– John Quinton tiszteletes? Nem, nem; egy pap már van a házban, az elég. Mondja meg neki, nagyon sajnáljuk, de tele vagyunk. Mrs. Bagley magával óhajtja hozni a lányát? Azt már nem! Nem tarthatok itt gyerekeket, akik csak zavarnának a ricsajukkal. Egyetért? Látom, igen. Ki ez a nő?... „Pihenőkúrára jönne?” Vagyis beteg. Nem csinálhatok szanatóriumot a Larmes Toronyból. Megírhatja mindannyiuknak, hogy karácsony utánig egyáltalán nem fogadunk. Karácsony után jöhetnek mind; külföldre megyek.

Este Margaret azt csinált, amit akart. Ha kedve támadt, bemehetett Siltburybe; a városka két mozival és egy bohóctársulattal dicsekedhetett; Daver ilyenkor rendelkezésére bocsátotta a szálloda kocsiját. Margaret azonban jobban szeretett a parkban kószálni. A birtok sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Az épület mögött, déli irányban nyolcszáz méterig terjedt, keleti határát pedig szirtek képezték, amelyek mentén mellmagasságú terméskő falat emeltek, igen bölcs meggondolásból, a szirtfal itt ugyanis meredeken zuhant alá a több mint félszáz méteres mélységbe, a parti sziklákig. Egy helyen kicsit megcsuszamlott a föld, elvitte a falat, s a rést ideiglenesen fakerítéssel zárták be. Megkísérelték egy kilenclyukú golfpálya kialakítását, ahogy Margaret séta közben megfigyelte, de Mr. Daver nyilván belefáradt a vállalkozásba, mert a hajladozó fű zöldje egészen térdig ért.

A ház délnyugati sarkától körülbelül száz méterre nagy rododendron-csoport nőtt, amit Margaret egy kanyargó ösvényen keresztül-kasul bejárt, míg a cserjés közepébe nem ért. Váratlanul egy öreg kútra bukkant. A kút fala romos volt, száját bedeszkázták. A viharvert tetőrészre kicsi fatáblácskát erősítettek, nyilván a látogatók tájékoztatására:

„Ezt a kutat 935-től 1794-ig használták. A birtok jelenlegi tulajdonosai töltötték föl 1914 májusában, százharmincöt szekérnyi követ és kavicsot használván föl erre a célra.”

Margaret kellemesen elfoglalta magát azzal, hogy az ősi kút mellett ácsorogva elképzelte a nyakörves jobbágyokat és mezítlábas parasztokat, akik évszázadok alatt megfordultak ugyanott, ahol most ő állt. Amikor kilépett a bokrok közül, Olga Crewe-val találta magát szemközt.

Margaret még sem az ezredessel, sem a pappal nem váltott szót; vagy ő kerülte el őket, vagy azok őt. Olga Crewe-val sem találkozott még, s most is elfordult volna, ha a lány nem indul feléje egész határozottan.

– Ugye maga az új titkárnő?

Hangja dallamos volt, behízelgő. „Tejszínes”, osztályozta magában Margaret.

– Igen, Miss Belman vagyok.

A lány bólintott.

– Az én nevemet tudja, gondolom. Nagyon fog itt unatkozni?

– Nem hiszem – mosolygott Margaret. – Szép hely.

Olga Crewe bíráló szemmel mérte végig a terepet.

– Szerintem is: nagyon szép, igen, de pár év alatt az ember belefárad a szépségébe.

Margaret hökkenten hallgatta.

– Már olyan régóta van itt?

– Gyakorlatilag itt élek gyerekkorom óta. Azt hittem, Joe elmesélte magának: megrögzött pletykafészek.

– Joe? – kérdeze Margaret megrökönyödve.

– A kocsis; hírgyűjtő és hírhordó.

A Larmes Toronyra nézett, és összevonta a szemöldökét.

– Tudja, hogy hívták régen ezt a helyet, Miss Belman? A Könnyek Házának – Chateau des Larmes.

– Ugyan miért? – kérdezte Margaret.

Olga Crewe fölhúzta csinos vállát.

– Amolyan hagyomány, azt hiszem, ami az építő, Augernvert báró idejébe nyúlik vissza. A helybéliek Larmes Toronnyá torzították a nevet. Meg kellene néznie a kazamatákat is.

– Kazamaták is vannak? – kérdezte ámulva Margaret, és Olga bólintott.

– Ha látná a zárkákat, a láncokat és a vasgyűrűket a falban, meg a kőpadlót, amit meztelen lábak koptattak vékonyra, akkor megértené, honnan kapta a Larmes ezt a nevet.

Margaret hátranézett a Toronyra. Mögötte éppen leszállt a nap, s ahogy a sötét, zömök épület kirajzolódott a vörös égre, volt benne valami baljós.

– Jaj de kellemetlen! – mondta és megborzongott. Olga Crewe felnevetett.

– Látta már a sziklákat? – kérdezte, és visszakalauzolta Margaretet a hosszú falhoz, ahol negyedórán át csak álltak, karjukat a mellvédre támasztva, és néztek lefelé a homályba.

– Meg kellene kérnie valakit, hogy csónakon vigye körbe. A sziklák tele vannak barlangokkal – mondta Olga. – Az egyik járat a vízparton kezdődik és befut a Torony alá. Amikor a dagály erős, elönti a barlangokat. Csodálkozom, hogy Daver még nem írt erről egy könyvet.

Olga hangvételébe alig vegyült valami kis csúfondárosság, de Margaret figyelmét nem kerülte el.

– Az ott biztos a bejárata – mondta Margaret, és egy örvényre mutatott, ahol a víz, úgy tűnt, egyenest a sziklába csap.

Olga bólintott.

– Dagálykor észre se venné – mondta, majd hirtelen elfordulva azt kérdezte, látta-e Margaret az úszómedencét.

A téglalap alakú medencét magas puszpángsövény védte, oldala kék csempékkel volt kirakva; az embernek kedve támadt megmártózni benne.

– Nem használja senki, csak én. Daver belehalna, ha csak rágondolna, hogy bele kell ugrania.

Valahányszor Olga Daverre utalt, alig leplezett megvetéssel tette. Nem volt irgalmasabb akkor sem, amikor vendégtársairól beszélt. A ház felé menet teljesen váratlanul megjegyezte:

– A maga helyében nem beszélnék sokat Daverrel. Beszéljen csak ő: azt szereti.

– Hogy érti? – kérdezte halkan Margaret, de ebben a pillanatban Olga, anélkül, hogy egyetlen szóval is elköszönt volna, faképnél hagyta, és elindult az ezredes felé, aki fogai között szivart tartva, figyelte a két lány közeledését.

A Könnyek Háza!

Amikor este lefekvéshez készülődött, Margaretnek eszébe jutott ez a név, és minden önuralma ellenére borzongás futott végig rajta.

4. FEJEZET

A Bennett Street és a Hyde Lane találkozásánál, a sarkon egy szál magában állt egy rendőr. Három felé járt, fülledt tavaszi hajnal volt, levegőtlen és kellemetlenül meleg. Valahol London déli részén vihar tombolt; szabálytalan időközönként odahallatszottak tompa visszhangjai. Mayfairben a jók és a gonoszok szemlátomást mindannyian aludtak, kivéve Mr. J. G. Reedert, a Jog Barátját és a Bűnözők Rémét. Dyer posztos rendőr látta a szárnyas ablak mögül kivilágító sárgás fényt, és jóindulatúan elmosolyodott.

Olyan csöndes volt az éjszaka, hogy amikor a rendőr egy zár nyitódását hallotta, megfordult, mert úgy rémlett neki, a nesz pontosan a háta mögötti házból jön. De ez az ajtó meg se moccant. Észrevette viszont, hogy öt házzal arrébb egy nő jelenik meg a bejárati lépcsősor legfelső fokán. Lenge hálóköntöst viselt.

– Biztos úr!

A hang halk volt, kulturált és nagyon sürgető. A rendőr gyorsabban indult feléje, mint ahogy a rendőrök általában szoktak.

– Valami baj van, kisasszony?

A nő „ki van festve”, figyelt föl a világ dolgaiban járatos rendőr; arcán vastag rétegben pirosító, szája is szembetűnően piros, ami legalábbis furcsa, tekintve, hogy éppen meg van ijedve. A rendőr úgy vélte, hétköznapi körülmények között csinos lehet, de ami a korát illeti, kételyei voltak. Hosszú, fekete pongyoláját állig begombolta. A rendőr azt is észrevette, hogy a lépcső korlátját szorító kézen gyűrűk csillának az utcalámpa fényében.

– Nem tudom... biztosan. Egyedül vagyok a házban, és mintha... hallottam volna valamit.

Három szó egy szuszra. Szemlátomást megrémítette valami.

– Nincsenek alkalmazottak a házban? – kérdezte a rendőr meglepetten és némileg megbotránkozva.

– Nincs senki. Csak éjfélkor jöttem meg Párizsból; a házat bútorozottan vettük ki; azt hiszem, az alkalmazottaim félreértették hazatérésem dátumát. Mrs. Granville Fornese vagyok.

A rendőr homályosan emlékezni vélt a névre. Olyan ismerősen csengett, ami még a legmagabiztosabbakat is megingatná abban a hitükben, hogy ilyen névről sosem hallottak. Ráadásul ilyen előkelő hangzású neve csak annak van, aki Valaki. És a Bennett Street olyan utca, ahol Valakik laknak.

A rendőr a sötét hallba kémlelt.

– Ha meggyújtaná a villanyt, asszonyom, körülnéznék.

A nő megrázta a fejét: a rendőr szinte érezte, hogy egész testében reszket.

– A lámpák nem működnek. Ez ijesztett meg. Nem volt velük semmi baj, amikor éjjel egykor lefeküdtem. Valami fölébresztett... nem tudom, mi... és felkattintottam az éjjelilámpát. De nem világított. A táskámban mindig tartok egy kis hordozható elemlámpát. Megkerestem és meggyújtottam.

Elhallgatott és összeszorított szájjal, örömtelenül elmosolyodott. Dyer rendőr felfigyelt a nő tágra nyílt, sötét szemének merev tekintetére.

– Láttam... nem tudom, mi volt az... csak egy fekete árnyék, mintha valaki a fal mellett kuporogna. Aztán eltűnt. És a szobám ajtaja tárva-nyitva. Lefekvés előtt becsuktam, kulcsra zártam.

A rendőr szélesre tárta az ajtót, és a fehér fénycsóvával végigpásztázta az előteret. A fal mellett kisasztal állt, rajta telefonkészülék. Nagy léptekkel átment a hallon és fölvette a kagylót a villáról: a telefon néma volt.

– Ez nem mű...?

Eddig jutott a kérdéssel, aztán elhallgatott. Valahonnan halk reccsenést hallott – egy repedt padlódeszkára nehezedő láb zaját. Visszament Mrs. Forneséhez, aki még mindig a nyitott ajtóban állt.

– Van kulcsa ehhez az ajtóhoz? – kérdezte a rendőr, de az asszony megrázta a fejét.

A rendőr megtapogatta az ajtó belső felületét, s keze egy rugós zár fogantyújába ütközött: felhúzta.

– Valahonnan telefonálnom kell. Jó lenne, ha...

Mi is lenne jó? Neki, az egyszerű, posztos rendőrnek, most kényes feladatot kellett megoldania.

– El tudna menni valakihez... barátokhoz?

– Nem. – Ebben a szóban egy szemernyi határozatlanság sem volt. Majd: – Mr. Reeder nem itt szemben lakik? Valaki említette...

A szemközti házból kiszűrődött a fény. Mr. Dyer habozva méregette a világos ablakot. Elegáns lakás, amelynek lakója jóval magasabb állást tölt be, mint egy posztos rendőr. A Bennett Street 7-ben nemrég bérlakásokat alakítottak ki, és Mr. Reeder ezek egyikébe költözött át kertvárosi otthonából. Miért választott lakást éppen egy ilyen előkelő és izgalmas környéken, senki sem tudta. A bűnözők mesésen gazdagnak hitték; kétségtelenül tehetős ember volt.

A rendőr tétovázott, zsebéből előkotorta a legkisebb pénzérmét, aztán hátat fordítva az ajtóban álló hölgynek, átvágott az úttesten, és az ablaknak dobta a félpennyst. A szárnyas ablak kinyílt.

– Bocsásson meg, Mr. Reeder, lejönne egy percre?

A fej és a váll eltűnt, s Mr. Reeder egy pillanat múlva fölbukkant az ajtóban. Olyan tökéletesen fel volt öltözve, mintha várta volna, hogy lehívják. Hosszú kabátját szorosan begombolta, lapos tetejű nemezkalapja hátrabillentve ült a fején, orrán pedig a ferde cvikker, amire sosem volt szüksége.

– Valami baj van? – kérdezte barátságosan.

– Használhatnám a telefonját? Egy hölgy a szemközti házban, Mrs. Fornese... egyedül van... és hallotta, hogy valaki járkál a lakásban. Én is hallottam.

Rövid sikolyt hallott... egy csattanást: azonnal hátrafordult. A 4-es számú ház ajtaja zárva volt. Mrs. Fornese eltűnt.

Hat óriási lépéssel Mr. Reeder átvágott az úttesten, és az ajtónál termett. Lehajolt, benyomta a levélszekrény zárólapját és figyelt. Semmi nesz az óra ketyegésén kívül... csak egy elhaló sóhajtás.

– Hm! – mondta Mr. Reeder, és elgondolkodva dörzsölte hosszú orrát. – Hm... lenne szíves beszámolni erről a... hm... eseményről?

A rendőr most már egybefüggőbben ismételte el a történteket.

– Rögzítette a rugós zárat, hogy ne mozdulhasson? Bölcs elővigyázatosság.

Mr. Reeder a homlokát ráncolta. Szó nélkül átment az úton és eltűnt a lakásában, íróasztalának kis fiókja volt, ezt kinyitotta. Bőr szerszámtokot vett elő, kigöngyölte és kiemelt belőle három furcsa acélszerszámot, amelyek leginkább kis horgokra emlékeztettek, az egyiket egy fanyélbe illesztette, aztán visszatért a rendőrhöz.

– Attól félek, ez... nem mondom, hogy „törvénytelen”, mert egy olyan beosztású úr, mint én, nem követhet el törvénytelenséget... Mondjam azt, hogy „szokatlan?”

Halkan, szinte bocsánatkérőn beszélt, s a szerszámot először egyik, majd másik irányba forgatva egyfolytában dolgozott a záron. A zár csakhamar kattanva elfordult, s Mr. Reeder belökte az ajtót.

– Azt hiszem, kölcsön kell vennem a lámpáját; köszönöm.

Kivette a lámpát a rendőr kezéből, és fehér fénykört vetített a hallba. Életnek semmi jele. Fölvilágított a lépcsőre, és előregörnyedve fülelt. Egy hangot sem hallott; zajtalanul beljebb lépett.

Az előtér a lépcsőn túl is folytatódott, s a végéből nyíló ajtó nyilván a cselédek fertályába vezetett. A rendőr meglepetésére Mr. Reeder ezt az ajtót vizsgálta meg. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett, aztán lehajolva bekukucskált a kulcslyukon.

– Odafent volt... valaki – kezdte a rendőr tisztelettudó habozással.

– Odafent volt valaki – ismételte Reeder szórakozottan. – Padlóreccsenést hallott, igaz?

Lassan visszament a lépcső aljához, és fölnézett. Aztán a hall padlójára világított a lámpával.

– Nyoma sincs fűrészpornak – mondta, mintegy magának –, tehát az nem lehet.

– Fölmenjek, uram? – kérdezte a rendőr, és lába már a legalsó lépcsőfokon volt, amikor Reeder, fáradt külsejéből ítélve váratlanul nagy erővel visszalökte.

– Nem tartanám helyesnek, biztos úr – mondta határozottan. – Ha a hölgy fönn tartózkodik, már bizonyára meghallotta a hangunkat. De a hölgy nem tartózkodik odafönn.

– Gondolja, hogy a konyhában van, uram? – kérdezte az elképedt rendőr.

Mr. Reeder szomorúan csóválta a fejét.

– Sajnos, manapság kevés nő tölti idejét a konyhában! – mondta és türelmetlenül csettintett, de hogy ezt tiltakozásul szánta-e a nők házias erényeinek eltűnése ellen, vagy valami más magyarázta, azt nehéz lett volna eldönteni, Reedert ugyanis nagyon lekötötték a gondolatai.

A fénycsóvát újra az ajtó felé irányította.

– Gondoltam – mondta hangjában megkönnyebbüléssel. – Két sétabot van a hall sarkában. Ideadná az egyiket?

A rendőr döbbenten engedelmeskedett, és átnyújtott egy hosszú, görbe fogantyús, cseresznyefa botot. Reeder a lámpafényben alaposan szemügyre vette.

– Por lepi, az előző tulajdonos hagyhatta itt. A szorítógyűrű helyett a vashegy arra utal, hogy Svájcból való; magát valószínűleg nem érdeklik a detektívtörténetek, és sohasem olvasott arról az úrról, akinek módszerét most plagizálom.

– Nem, uram – válaszolta az ámuldozó rendőr. Mr. Reeder újra megvizsgálta a botot.

– Igazán nagy kár, hogy nem horgászbot – mondta. – Maradjon itt és ne mozduljon.

Majd térden mászva és igen különös módon lóbálva maga előtt a botot, elindult fölfelé a lépcsőn. Karját, amennyire csak tudta, fölnyújtotta és tovább kapaszkodva képzeletbeli akadályok felé döfködött a bottal. Egyre följebb hágott; alakja kirajzolódott a kezében tartott lámpa visszaverődő fényében, miközben Dyer rendőr tátott szájjal figyelte minden mozdulatát.

– Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha én...?

Eddig jutott, amikor a dörrenés szinte megsüketítette; a levegőt hirtelen por- és füstfelhő töltötte meg, fa reccsenését hallotta és átható, égett szag csapott az orrába. Szédülten, kábán, még mindig földbe gyökerezett lábbal, szájtátva nézett Mr. Reederre, aki a lépcsőn ülve apró szilánkokat csipegetett a kabátjáról.

– Azt hiszem, most már tökéletes biztonságban fölmehet – mondta Reeder nagyon nyugodtan.

– Mi... mi volt ez? – kérdezte a rendőr.

A bűnözők ellensége a kalapját porolta gyengéden, bár ezt a rendőr nem láthatta.

– Följöhet.

Dyer rendőr fölszaladt Reeder nyomában, s amikor a széles lépcsőforduló túlsó oldalához ért, megtorpant: a lámpafényben egy furcsa és láthatóan házilag összeeszkábált csapdát pillantott meg, ebben pedig egy puska volt, amelynek csövét úgy bújtatták át a korlát rúdjai között, hogy az imént megmászott lépcsősorra irányuljon.

– Ide a lépcső fölé feszítettek ki egy fekete fonalat – magyarázta Reeder türelmesen –, mégpedig úgy, hogy bárki, aki meghúzza vagy elszakítja, biztosan elsüti a puskát is.

– De... de az a hölgy?

Mr. Reeder köhintett.

– Nem hiszem, hogy a házban tartózkodna – mondta ugyanolyan nyájasan. – Inkább arra gyanakszom, hogy kiment hátul. Van egy hátsó bejárat a cselédszálláshoz, igaz? A hölgy e pillanatban messze jár a háztól. Együtt érzek vele: ez a kis esemény túl későn történt, már nem kerülhet be a reggeli lapokba, és ő kénytelen lesz megvárni a délutáni számokat, s csak akkor tudja meg, hogy még mindig élek.

A rendőr mélyet lélegzett.

– Azt hiszem, uram, ezt jelentenem kell.

– Én is azt hiszem – sóhajtotta Mr. Reeder. – És legyen olyan szíves, hívja föl Simpson felügyelőt és mondja meg neki, hogy ha errefelé jár, igazán meglátogathatna.

A rendőr megint elbizonytalanodott.

– Nem gondolja, hogy át kellene kutatni a házat?... Lehet, hogy végeztek azzal a nővel.

Mr. Reeder megrázta a fejét.

– Semmiféle nővel nem végeztek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Az egyetlen, amivel végeztek, az Mr. Simpson egyik kedvenc elmélete.

– De Mr. Reeder, az a hölgy miért jött ki az ajtóba...?

Reeder jóságosan megveregette a rendőr karját, ahogyan egy anya teszi, amikor gyermeke butákat kérdez.

– A hölgy már fél órája az ajtóban állt – mondta kedvesen –, meg-megújuló reménnyel, hogy majd csak sikerül magára vonnia a figyelmemet. De én egy olyan szobából néztem, ami nem volt... öö... kivilágítva. Nem mutatkoztam, mert én... öö... borzasztóan szeretek élni!

Ehhez az elképesztő zárszóhoz érve, Reeder visszament a házába.

5. FEJEZET

Reeder kényelembe helyezte magát, lábán hóbortos színű bársonypapucs, szájában cigaretta, és elmagyarázta a detektívfelügyelőnek, aki korán reggel toppant be hozzá, milyen okok miatt vont le egy bizonyos következtetést. – Egy pillanatig se képzelem, hogy Ravini barátom lett volna. Ő kevésbé körmönfont, nem szólva arról, hogy intelligenciája csekély vagy semennyi. Be kell látnia, hogy ezt a csínyt hónapokig tervezték, bár csak ma hajtották végre. A Bennett Street 4. egy öregúr tulajdona, aki élete java részét Olaszországban tölti. Évek óta bútorozva kiadja a házat: tulajdonképpen csak egy hónapja üresedett meg.

– Tehát arra gondol – mondta a hökkent Simpson –, hogy a tettesek, bárkik voltak is, kibérelték a házat...

Reeder megrázta a fejét.

– Még ebben is kételkedem – mondta. – Valószínűleg csak arra kértek engedélyt, hogy megszemléljék, és valahogy sikerült megszabadulniuk a gondnoktól. Tudták, hogy itthon leszek tegnap este, mert többnyire... hm... itthon vagyok esténként, amióta... – Mr. Reeder zavartan köhintett. – Egy ifjú barátnőm nemrégiben távozott Londonból... Egyedül nem szeretek eljárni.

És Simpson rémületére rózsaszínes pír futotta el Reeder higgadt ábrázatát.

– Pár héttel ezelőtt – folytatta, míg szánalmasan megpróbálkozott a fesztelen hangnemmel – még többnyire vendéglőben vacsoráztam, hangversenyre jártam vagy megnéztem egyet-egyet azok közül az elragadó melodrámák közül, amelyek annyira vonzanak.

– Kire gyanakszik? – szakította félbe Simpson, akit nem azért ugrasztottak ki az ágyából az éjszaka közepén, hogy a melodrámák erényeiről társalogjon. – Gregoryékra vagy Donovanékra? – A két bandát, amelyet Simpson megnevezett, okkal bosszanthatták Mr. Reeder módszerei.

J. G. Reeder a fejét rázta.

– Egyikre sem – mondta. – Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy a magyarázatért egy régi esethez kell visszatérnünk.

Simpson kimeresztette a szemét. – Csak nem Flack? – kérdezte hitetlenkedve. – Az bujkál; ilyen hamar nem foghat akcióba.

Reeder bólintott.

– John Flack. Ki más agyalt volna ki ilyesmit? Ez a műgond! És, Mr. Simpson – előrehajolt és megérintette a felügyelő vállát –, azóta, hogy Flack Broadmoorba került, nem volt Londonban egyetlen nagy rablás sem. Egy héten belül megkapjuk a legnagyobbat! A bűntények bűntényét! Őrült agya most dolgozik a terven!

– Flacknek vége – mondta Simpson egy szemöldökráncolással.

Mr. Reeder komoran elmosolyodott.

– Majd meglátjuk. Ez a kis éjszakai epizód csak próbalövés; semmi különös. De azért nagyon örülök, hogy mostanában... öö... nem járok vendéglőbe. Georgio Ravini barátunk viszont hírhedt vendéglőjáró; felhívná a Vine Street-i őrszobát és megkérdezné, van-e baleseti jelentenivalójuk?

A Vine Street, ahol annyi ember legkisebb mozdulatáról is tudtak, azonnal közölte, hogy Mr. Georgio Ravini nem tartózkodik a városban; úgy hírlik, Párizsba utazott.

– Istenem! – mondta Reeder egykedvű, révedező hangon. – Milyen bölcs lépés Georgiótól; és mennyivel bölcsebb lesz, ha ott is marad!

Simpson felügyelő fölállt, és megrázta magát. Testes, erőteljes férfi volt, és néha így szokott csinálni.

– Bemegyek a Yardra és jelentést teszek – mondta. – Persze, lehet, hogy mégse Flack volt. Minthogy Flack bandavezér, az emberei nélkül kisujját se tudja mozdítani; ők viszont szétszóródtak. Többségük Argentínában van...

– Haha! – nevetett Mr. Reeder az öröm legcsekélyebb jele nélkül.

– Mi az ördögön nevet?

Reeder azonnal bocsánatkérő hangnemre váltott.

– Reakciómat szkeptikus kacajnak nevezhetném. Argentína! Vajon valóban Argentínába menekülnek a bűnözők, vagy csak azokban a könyvekben történik így, amelyeket a vonaton olvas az ember? Ez a hagyomány, Mr.Simpson, azokban az ősidőkben gyökerezik, amikor a két ország között még nem volt kiadatási egyezmény. Szétszóródtak, igen. Alig várom a napot, amikor mindannyiukat egy tető alá gyűjthetem. Nagy nap lesz az, Mr.Simpson, amelynek reggelén végigsétálok majd a körfolyosón, és bekukkantva a kémlelőlyukakon azt láthatom, hogy postazsákot varrnak; nem ismerek megnyugtatóbb tevékenységet a varrogatásnál! De addig is ügyeljenek a bankokra: az öreg John hetvenéves, nem vesztegetheti az idejét. Alig telik el pár nap, s történelmet csinál London városában! Vajon hol találhatnám meg Mr. Ravinit?

George Ravini nem az a fajta volt, aki boldogságát mások jó véleményétől teszi függővé. Ha így lett volna, egész életét nyomorúságban tölthette volna. Ami Mr. Reedert illeti, Ravini egy pohár bor és egy jó szivar mellett, Half Moon Street-i lakásán mondott véleményt erről az érdekes rendőrtisztről. Cifra, sőt rikító kis lakosztály volt, Mr. Ravini ugyanis mindenből a legjobbat akarta megszerezni, és amilyen sokat csak lehetett, ezért szalonja leginkább egy túldíszített franciaórához volt hasonlatos; csupa aranyozás és zománc, selyem és damaszt. Mr. Ravini egyik emberének, egy bizonyos Lew Steyne-nek fedte föl gondolatait.

– Ha ez a vén izé csak a felét tudná annak, amit állítólag tud, az első vonattal Bordigherába utaznék – jelentette ki. – De Reeder blöfföl. Egy bizonyos pontig okos, de ezt elmondhatod szinte minden zsaruról, akit ismersz.

– Te taníthatnád meg őt egyre s másra – mondta a hízelgő Lew, mire Ravini elmosolyodott, és megsimogatta csinos bajuszát.

– Nem lepne meg, ha a vén bugris bolondulna azért a lányért. Május és december: még ilyet!

– Milyen a lány? – kérdezte Lew. – Az arcát sosem tudtam jól megnézni.

Mr. Ravini rajongó csókot dobott ujjai hegyéről a plafon felé.

– Elijeszteni nem tud Reeder. Te ismersz, Lew: ha valami kell nekem, utána megyek és addig járok a nyomában, amíg meg nem szerzem! Sose láttam hozzá hasonló nőt. Igazán hölgy, meg minden, és hogy mit szeret egy olyan morcoson, mint Reeder, azt nem érem föl ésszel!

– A nők furcsák – töprengett Lew. – Az ember nem hinné, hogy egy gépírónő csak úgy dob egy olyan férfit, mint te...

– Nem dobott – mondta Ravini kurtán. – Egyszerűen nem ismer még eléggé, ennyi az egész. De meg fog ismerni. Hol van az a ház?

– Siltburyben – felelte Lew.

Egy darab papírt vett elő a mellényzsebéből, széthajtogatta és felolvasta a ceruzával lejegyzett szavakat.

– Larmes Torony, Siltbury; a déli parton van. Követtem a lányt, amikor csomagostul elutazott Londonból; Reeder papa kikísérte, és olyan boldogtalan képet vágott, mint egy ázott macska.

– Penzió – merengett Ravini. – Különös egy állás lehet.

– Titkárnő – jelentette ki Lew. (Erről már legalább négyszer tájékoztatta Ravinit, de főnöke azon furcsa emberek közé tartozott, akik szeretik a régi tényeket új szenzációként fogadni.)

– Ráadásul nagyon rázzák ott a rongyot – tette hozzá Lew. – Nem olyan, mint egy közönséges penzió; Larmesba csak nagykutyák járnak. Heti húsz guineába kerül egy szoba, és szerencsés az, aki bejut.

Ravini állat cirógatva elgondolkozott.

– Ez egy szabad ország – mondta. – Mi akadályozhat meg abban, hogy... hogy is hívják?... a Larmes Toronyban lakjak? Életemben egy nő se mondott nekem nemet. Legtöbbször nem is gondolják komolyan. Mindenesetre, adniuk kell egy szobát, ha van rá pénzem, hogy megfizessem.

– És ha a lány ír Reedernek? – emlékeztette Lew.

– Írjon csak! – felelte Ravini harciasan, ha magában máshogy érzett is. – Mit hozhat föl ellenem? Csak nem bűn szobát kivenni egy penzióban?

– Próbáld meg elszédíteni az egyik szerencsegyűrűvel – vigyorgott Lew.

Ravini csodálattal nézte a gyűrűket.

– Le se tudnám húzni – mondta –, és eszembe se jut, hogy így váljak meg a szerencsémtől. Ne aggódj, a lány kezes lesz, amint megismer.

Egy furcsa véletlen következtében Ravini másnap reggel a Half Moon Street sarkán összetalálkozott az egyetlen emberrel, akit nem kívánt látni. Lew szerencsére már kivitte bőröndjét az állomásra, és Mr. Ravini külsejében semmi sem árulkodott arról, hogy gáláns kalandra készülődik.

Mr. Reeder a napfényben szikrázó gyémántokat nézte. Úgy tűnt, különös bűverőt gyakorolnak a nyomozóra.

– A szerencséje még mindig kitart, Georgio – mondta, és Georgio magabiztosan elmosolyodott. – És vajh hová igyekszik e szép szeptemberi reggelen? Hogy bankba tegye gyalázatos üzelmei nyereségét, avagy gyorsan vízumot akar ültetni az útlevelébe?

– Sétálgatok – felelte Ravini könnyedén. – Csak egy kis egészségügyi levegőzés. – Majd egy csipetnyi kárörömmel hozzátette: – Mi történt azzal a buzgonccal, akit rám állított? Színét se láttam.

Mr. Reeder elnézett Ravini mellett.

– Egy percre se maradt le magától, Georgio – mondta nyájasan. – Tegnap este a Hordalékból arra az érdekes kis összejövetelre kísérte Maida Vale-be, utána pedig követte hazáig hajnali negyed háromkor.

Georgio álla leesett.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy... – Körülnézett. Az egyetlen látható személy egy békés külsejű férfi volt, aki hosszú kabátjából és kalapjából ítélve orvos is lehetett volna.

– Csak nem az? – ráncolta homlokát Ravini.

– Ő – javította ki Mr. Reeder. – Angol nyelvtudása még nem tökéletes.

Ravini nem távozott azonnal Londonból. Két óra lett, mire lerázta figyelőjét, és öt perc múlva már a déli expresszen ült. Ugyanaz az öreg kocsis, aki Margaret Belmant a Larmes Toronyhoz vitte, őt is végigfuvarozta a hosszú, kanyargós hegyi úton, aztán a tágas kapun behajtott a ház elé, és letette utasát az oszlopos bejáratnál. Egy idős portás jött elő, mutatós, jól szabott egyenruhában, és üdvözölte az idegent.

– Mr....?

– Ravini – felelte az úriember. – Nem foglaltattam szobát.

A portás megrázta a fejét.

– Attól tartok, nincs szabad helyünk – mondta. – Mr. Davernél az a szabály, hogy csak olyan vendégeket fogadhatunk, akik előre szobát foglaltak. Megkérdezem a titkárnőt.

Ravini követte a portást a nagyterembe, és helyet foglalt az egyik elegáns székben. Ez itt, döntötte el magában, egészen máshogy fest, mint egy egyszerű penzió. Még szállodának is fényűző. Más vendég nem mutatkozott. Ekkor lépések koppantak a kőpadlón, és amikor Ravini fölállt, Margaret Belman nézett vele farkasszemet. Bár a lány tekintete barátságtalan volt, felismerésnek jelét sem adta. Ravini akár teljesen idegen is lehetett volna.

– A tulajdonos előírja, hogy előzetes levelezés nélkül ne fogadjunk vendégeket – mondta Margaret. – Tekintettel erre a körülményre, attól tartok, nem nyújthatunk önnek szállást.

– Már írtam a tulajdonosnak – felelte Ravini, aki sosem jött zavarba, ha hazudnia kellett. – Menjen, kisasszony, ne legyen ünneprontó, és nézze meg, mit tehet az érdekemben.

Margaret habozott. Legszívesebben visszarakatta volna Ravini csomagját a várakozó kocsira; ugyanakkor nem hagyhatta, hogy magántermészetű előítéletei összeütközésbe kerüljenek a kötelességével.

– Egy kis türelmet kérek – mondta, és elindult megkeresni Davert.

A nagy kriminológus éppen egy hatalmas könyv tanulmányozásába mélyedt; szarukeretes szemüvege fölött pillantott Margaretre.

– Ravini? Egy külföldi úr? Hát persze hogy az. Idegen a kapuinkon belül, mondhatná az ember. Nagyon szabálytalan, de a körülményeket tekintve... igen, azt hiszem.

– Nem az a fajta ember, akit be kellene fogadnia, Mr. Daver – mondta Margaret határozottan. – Egy barátom, aki jártas ezen a téren, azt mondja, hogy ez az úr a bűnözőtársadalom tagja.

Mr. Daver fölhúzta komikus szemöldökét.

– A bűnözőtársadalom! Minő különleges alkalom, hogy mintegy első kézből tanulmányozzam! Maradjon csak. Ha untat, elküldöm.

Margaret kissé csalódottan ment vissza. Ravini bajszát simogatva várta, kevésbé magabiztosan, mint amikor Margaret távozott.

– Mr. Daver azt mondja, maradhat. Küldöm a házvezetőnőt – mondta Margaret, és elment megkeresni Mrs. Burtont, majd ellátta a búskomor asszonyt a szükséges utasításokkal.

Haragudott magára, amiért nem beszélt sokkal nyíltabban Daverrel. Mondhatta volna, hogy ha Ravini marad, ő elmegy. Akár meg is indokolhatta volna, miért nem akarja, hogy az olasz a házban maradjon. Margaret azonban abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nem kellett a vendégekkel találkoznia, hacsak azok külön ki nem fejezték óhajukat, miszerint beszélni kívánnak vele; Ravini, igen bölcsen, óvakodott azonnal kihasználni ezt a lehetőséget.

Margaret aznap este, miután szobájába ment, leült, és hosszú levelet írt Mr. Reedernek, de aztán meggondolta magát, és összetépte. Nem futhat mindig J. G. Reederhez, valahányszor kellemetlensége támad. Reedernek így is elég baja van, döntötte el, és ebben igaza is volt. Mialatt ő levelet írt, Mr. Reeder nagy érdeklődéssel vizsgálgatta azt a puskacsapdát, amit az elpusztítására kiagyaltak.

6. FEJEZET

Ravini javára legyen mondva, hogy meg sem próbált közeledni a lányhoz, bár többször is összetalálkoztak. Amikor érkezése másnapján elment Margaret mellett a gyepen, csak biccentett és rámosolygott, s valóban úgy látszott, más szórakozást, ha nem éppen célpontot talált magának, hiszen egy percre sem tágított Olga Crewe mellől. Este Margaret meglátta őket, amint a sziklafal fölé hajolnak, és úgy tűnt, George Ravini ugyancsak elégedett. Híres szerencseköveit mutogatta Olgának.

Margaret látta, hogy a lány szemügyre veszi a gyűrűket, és alighanem valamilyen megjegyzést tett rájuk, mert Ravini nevetőrohamot kapott.

Ravini csak ottléte harmadik napján szólította meg Margaretet. A nagyteremben találkoztak össze, és Margaret most is elment volna mellette, de az olasz útját állta.

– Remélem, nem leszünk ellenségek, Miss Belman – mondta. – Nem fogom zaklatni, és kész vagyok bocsánatot kérni a múltért. Tehet ennél többet egy úriember?

– Azt hiszem, nincs miért bocsánatot kérnie, Mr. Ravini – mondta a lány, aki megkönnyebbült ettől a hangnemtől, és hajlott rá, hogy inkább udvarias legyen. – Most, hogy szemlátomást új célt talált az életben, ugye jól érzi magát nálunk?

– Nagyszerűen, csodálatosan – válaszolta Ravini, mert olyan ember volt, aki szeret felsőfokban beszélni. – De mondja csak, Miss Belman, ki ez az ifjú hölgy, Olga Crewe?

– Egy vendég: többet nem tudok róla.

– Micsoda tündér! – lelkesedett Ravini, s ez mulattatta Margaretet.

– És igazi hölgy, minden porcikájában – folytatta. – Bevallom, egy igazi hölgy kezében teljesen szétolvadok! Van bennük valami, ami megkülönbözteti őket a bolti eladóktól, gépírónőktől és hasonlóktól. Nem mintha magát gépírónőnek tekinteném – tette hozzá sietve. – Magát is igazi hölgynek tartom. Minden kis darabját. Arra gondoltam, lehozatom a Rollsomat, és Olgával beautózzuk a vidéket. Nem féltékeny?

Harag és vidámság küzdött Margaretben, de végül diadalmaskodott a humorérzéke, s az irodába menet hosszan, hangtalanul nevetett.

Nem sokkal ezután Ravini eltűnt. Olga ugyancsak. Margaret tizenegy körül látta őket belépni a nagyterembe; a lány a szokásosnál sápadtabbnak látszott, szó nélkül elsuhant mellette, és fölszaladt a lépcsőn. Margaret kíváncsian szemrevételezte a fiatalembert. Ravini arca kipirult, szeme szokatlanul csillogott.

– Holnap reggel Londonba megyek – mondta. – A korai vonattal... nem kell kocsit hívnia: lesétálok gyalog.

Csaknem összefüggéstelenül beszélt.

– Megunta a Larmes Tornyot?

– Ugyan! Hogy meguntam-e? Dehogy, az istenért! Ezt a helyet nekem találták ki.

Hátrasimította sötét haját, és Margaret észrevette, hogy Ravini keze erősen remeg, s ettől a szerencsekövek tűzként villódznak, sziporkáznak. Megvárta, míg Ravini elmegy, aztán fölszaladt az emeletre, és bekopogott Olga ajtaján. A lány szobája szomszédos volt az övével.

– Ki az? – kérdezte egy éles hang.

– Miss Belman.

Fordult a kulcs, az ajtó kitárult. A szobában csak egy lámpa égett, Olga arca árnyékban maradt.

– Óhajt valamit? – kérdezte.

– Bemehetek? Szeretnék mondani valamit.

Olga tétovázott.

– Jöjjön be – mondta aztán. – Pityeregtem. Remélem, nem baj.

Szeme kivörösödött, arcán még könnycseppek csillogtak.

– Ez az átkozott hely szörnyen elcsüggeszt – mentegetőzött és arcát nyomkodta egy zsebkendővel. – Miről akar beszélni velem?

– Mr. Raviniról. Gondolom, tudja, hogy ő egy... csirkefogó.

Olga rábámult, tekintete megkeményedett.

– Nem hinném, hogy különösebben érdekelne Mr. Ravini – mondta kimérten. – Miért kellett ezt elmondania?

Margaret dilemmában volt.

– Nem is tudom... úgy láttam, eléggé összebarátkoztak... szemtelenség volt tőlem...

– Szerintem is – mondta Olga hidegen, és ettől a gorombaságtól Margaret arca bíborvörös lett.

Amikor később a szobájába ment, haragudott magára, márpedig a harag rossz ágytárs, minden emberi érzelem közül a legkitartóbb virrasztó. Margaret forgolódott az ágyban, egyik oldaláról a másikra, igyekezett elfeledkezni Olga Crewe-ról és George Raviniról, kipróbált minden ravaszságot, hogy elálmosodjon, s már majdnem sikerült is, amikor...

Fölült az ágyban. Ujjak futottak végig az ajtódeszkán; nem kaparászás volt, nem is kopogtatás. Margaret meggyújtotta a lámpát, fölkelt az ágyból, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Valaki ott állt. A kilincs megmozdult a kezében.

– Ki van ott? – kérdezte.

– Eresszen be, eresszen be!...

Eszelős suttogás volt, de Margaret fölismerte a hangot: Ravini!

– Nem engedhetem be. Menjen el, kérem, vagy telefonálok...

Hangot hallott, furcsán elfojtott hangot... egy férfi zokogását! Aztán csönd lett. Szíve vadul vert, állt az ajtónál, fülét rátapasztva hallgatózott, de semmit se lehetett hallani. Az éjszaka fennmaradó részét ágyban ülve töltötte, vállára paplant terített és fülelt, fülelt...

Szürkén virradt; fölkelt a nap. Margaret visszafeküdt, elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy a szobalány megjött a teával; fölkelt és ajtót nyitott. Valami magára vonta a figyelmét.

– Szép reggelünk van, kisasszony – mondta derűsen az üde arcú parasztlány.

Margaret rábólintott. Amikor a lány kiment, újra kinyitotta az ajtót, hogy tüzetesebben szemügyre vegye az előbb látott tárgyat. Háromszögletű, kiszakított darabka volt, ami fönnakadt az öreg tölgyfa ajtó egyik szálkáján. Óvatosan leszedte, és tenyerére fektette. Szabálytalan, háromszögletű, rózsaszín selyemdarab. Tűnődve az öltözőasztalra helyezte. Ennek véget kell vetni. Ha Ravini nem megy el, vagy Mr. Daver nem szólítja fel távozásra, ő még ma este visszautazik Londonba.

Amikor kilépett a szobából, összetalálkozott a szobalánnyal.

– Az a férfi a 7-esből elment, kisasszony – jelentette a lány –, de itt hagyta a pizsamáját.

– Már el is ment?

– Tegnap este kellett elmennie. Nem aludt az ágyában.

Margaret követte a szobalányt az olasz szobájába. Ravini táskája nem volt ott, de a párnán gondosan összehajtogatva egy rózsaszínű pizsama feküdt, és amikor Margaret fölé hajolt, látta, hogy a pizsamakabát mellén kis szakadás van. Egy apró, háromszögletű darabot kitéptek belőle!

7. FEJEZET

Amikor éjféltájt a fürge öregember lehuppant a magas fal tetejéről, és csak annyi időre torpant meg, amíg kezéről letörölte a vért – szökése közben ugyanis őrbe ütközött az udvaron –, majd szapora léptekkel elindult London felé, bekukkantva minden dűlőútra, hogy megtalálja azt a kiskocsit, amit számára hagytak ott –, akkor sok ember életébe újabb bonyodalmakat vitt, legalább háromnak pedig kijelölte a Sors Könyvében azt a napot, amikor végleg távozniuk kell.

A rendőrség általában nem késlekedik igénybe venni a sajtót kívánságai közzétételére. De egy megszállott gyilkos szökése Broadmoorból nem olyasmi, amit azonnal nagydobra lehet verni. Nem is egyszer, de számtalanszor kérték a nyilvánosság segítségét ahhoz a hiábavaló vállalkozáshoz, hogy öreg John Flacket az igazságszolgáltatás színe elé vigyék. Közzétették személyleírását, kihirdették törzshelyei nevét, anélkül, hogy a nyilvánosság bevonása a legcsekélyebb eredménnyel járt volna.

A Scotland Yard megbeszélést tartott, amelyen Mr. Reeder is részt vett; öt komoly férfi gyűlt össze a rendőrfőnök asztala körül, s a társalgás főképpen rúdaranyról és „spiclik”-ről folyt.

Az Őrült John „bukását” végül is egy külső segítő árulása okozta. Ravini, a legkitűnőbb bandavezér, azt a megbízást kapta, hogy „fedezzen” egy rablást a Leadenhall Bankban. A rúdarany John Flack specialitása volt; Mr. Ravinit sem hagyta hidegen.

A bankrablás sikerült. Egy vasárnap délelőtt két kocsi hajtott ki a Leadenhall Bank udvarából. A sofőr mellett mindkét kocsiban egy férfi ült, aki a londoni rendőrség egyenruháját viselte; mindkét kocsi belsejében még egy rendőr tartózkodott. Egy posztos rendőr látta kihajtani a kocsikat, de az egyenruhások jelenléte elég volt ahhoz, hogy ne tartóztassa fel őket. Nem volt ebben semmi szokatlan: arany- vagy pénzkészletek vasárnap délelőtti átszállítására máskor is volt példa, de erről a városi hatóságokat általában előre értesítették. A rendőr áttelefonált az Old Jewry-i őrszobára, és jelentette az eseményt, de addigra John Flack már messze járt.

Ravini úgy vélte, megfosztották jogos zsákmányrészétől, és elárulta az öreget; az arany sosem került elő.

Tűvé tették Angliát, hogy ráleljenek John Flack főhadiszállására, de sikertelenül. Nem volt egyetlen olyan szálloda- vagy penziótulajdonos, aki ne kapta volna meg Flack fényképét, és nem volt egy sem, aki bármilyen álöltözetben ráismert volna.

A Flack letartóztatását követő alapos nyomozásból sem tudott meg sokkal többet a rendőrség. Flack lakását megtalálták: egy bútorozott szoba volt Bloomsburyben, ahol évek óta, de csak nagy ritkán lakott. Azonban itt sem került elő semmi olyan dokumentum, ami a banda igazi főhadiszállására a leghalványabb fényt vetette volna. Valószínűleg nem is létezett ilyen. A csoport tagjait úgy választották és bocsátották el, ahogy az alkalom kínálta, vagy ahogyan a szükség parancsolta, bár az világos volt, hogy Flacket egyfajta általános törzskar segíti a munkában.

– Bárhogy van is – mondta Big Bill Gordon, a híres ötösfogat első embere –, Flack most nem vághat bele egy rúdarany-üzletbe; nyilván azzal van elfoglalva, hogy milyen úton-módon szabaduljon az országból.

Reederen volt a sor: megrázta a fejét.

– A bűnözők természete megváltozhat, de hívságaik tovább élnek – mondta precíz ékesszólással. – Mr. Flack nem a gyilkosságokra, hanem a rablásokra büszke, s azt, hogy újra szabad, a megszokott módon fogja tudomásunkra hozni.

– A bandája szétszóródott... – kezdte Simpson.

J. G. Reeder szomorkás, szelíd mosolya elhallgattatta.

– Számos jel bizonyítja, Mr. Simpson, hogy a banda újra összeállt. Ez... hm... nem szép szó, de nem tudok jobbat. Mr. Flack szökése az... öö... nyilvános intézményből, ahol fogva tartották, kitűnő csapatmunkára vall. A kötél, a kés, amivel megölte azt a szerencsétlent, a szerszámkészlet, a szinte teljes bizonyosság, hogy egy kocsi várta és vitte el, mindez csapatmunkára utal. És hogy Mr. Flack mit...

– Az istenre kérem, ne hívja „Mr.” Flacknek! – robbant ki Big Bill.

J. G. Reeder pislantott.

– Kiirthatatlan tisztelet él bennem az öreg iránt – mondta halkan –, de még ennél is jobban tisztelem a halottakat. Remélem, a jövő hónap folyamán Mr. Flack iránti tiszteletem csak nőni fog.

– Ha csapatmunka – szólt közbe Simpson –, ki van vele? A régiek vagy ülnek, vagy nincsenek az országban. Tudom, mire gondol, Mr. Reeder: azon jár az esze, ami múlt éjjel történt. Átgondoltam és nagyon valószínűnek tartom, hogy a kelepcét egyáltalán nem Flack állította, hanem egy másik színtársulat. Tudja, hogy Donovan már nincs Dartmoorban? Neki aztán nincs miért szeretnie magát.

Mr. Reeder tiltakozva fölemelte a kezét.

– Éppen ellenkezőleg, Joe Donovan, amikor ma kora délelőtt találkoztam vele, nagyon nyájas és vezeklő embernek mutatkozott, aki mélységesen megbánta, hogy olyan barátságtalanul nyilatkozott rólam, miután az Old Baileyben fölkelt a vádlottak padjáról. Kilburnben él, a tegnap estét pedig feleségével és lányával a kilburni moziban töltötte; nem, nem Donovan volt. Ő nem ennyire agyafúrt. Csakis John Flack, a maga drámai érzékével, csakis ő vihette színre ezt a kis komédiát, ami olyan közel járt a tragédiához.

– Úgy hallom, majdnem megölték, Reeder – mondta Big Bill.

Reeder a fejét rázta.

– Éppenséggel nem erre a tragédiára gondoltam. Mielőtt fölmentem a lépcsőn, az járt a fejemben, hogy betöröm a konyhaajtót. Ha ezt teszem, lelőhettem volna Mr. Flacket, és véget vethettem volna minden bajnak és találgatásnak.

Simpson az asztalon előtte fekvő papírokat tanulmányozta.

– Ha Flacknek rúdaranyra fáj a foga, nem sok esélye van. Egyetlen nagy szállítmány esedékes; százhúszezer arany font sterling, amit holnap vagy holnapután reggel az Angol Nemzeti Bankból Tilburybe visznek, márpedig az lehetetlen, hogy Flack ilyen rövid időn belül meg tudná szervezni a rablást.

Mr. Reeder hirtelen megélénkült, a hallottak felkeltették érdeklődését.

– Százhúszezer arany font sterling – dörmögte és idegesen dörzsölgette az állat. – Tíz tonna. Vonattal megy?

– Teherautón, tíz fegyveressel; minden tonnára jut egy – mondta Simpson szellemesen. – Nem hiszem, hogy emiatt aggódnia kellene.

Mr. J. G. Reeder csücsörített, mint aki fütyülni akar, de nem adott ki hangot. Aztán folytatta:

– Flack eredetileg kémikus volt. – mondta lassan. – Nem hinném, hogy akad Angliában Mr. Flacknél kiválóbb kémikus-bűnöző.

– Ezt miért mondja? – ráncolta homlokát Simpson.

Mr. Reeder vállat vont.

– Van egy hatodik érzékem – felelte szinte bocsánatkérőn –, és kivétel nélkül mindig egy különleges jellemzőt társítok minden férfihoz és nőhöz, akit... hm... szemügyre veszek. Amikor például magára gondolok, Mr. Simpson, ösztönösen és homályosan feldereng előttem egy szorító, ahol először volt szerencsém látni. – Simpson, aki amatőr ökölvívó volt, mosollyal értékelte a megjegyzést. – És gondolataim sosem állapodnak meg Mr. Flacken anélkül, hogy köré ne képzelnék egy laboratóriumot kémcsövekkel és a kísérleti kémia minden kellékével. Ami a tegnapi incidenst illeti, nem ért készületlenül, bár én csapdára számítottam; szó szerint egy... hm... csapdára. Egy rosszindulatú személy egyszer már kipróbálta rajtam ugyanezt a trükköt; bevágta a lépcsőfordulót, hogy igen kellemetlen, hegyes acéltüskékre zuhanjak. Amikor tegnap beléptem a házba, azonnal fűrészport kerestem, de nem találtam, s ebből tudtam, hogy a puskás változat lesz az.

– De honnan tudta egyáltalán, hogy van ott valami? – kérdezte Big Bill kíváncsian.

Reeder elmosolyodott.

– Bűnöző-agyam van – válaszolta.

Hazaúton, a Bennett Street felé menet, egyenlő mértékben foglalkoztatta két gondolat: Margaret Belman, aki biztonságban van Sussexben, és az, hogy egy egyszerű teherkocsi vajon alkalmas-e százhúszezer aranyfont szállítására. Mr. Reedert ezek a kis részletek érdekelték. Szinte még haza sem ért, első dolga volt felhívni egy szállítási vállalkozót, akitől megtudakolta, használnak-e efféle járműveket. Valahogyan érezte, hogy ha a Flack-banda meg akarja szerezni ezt az Ausztráliába szállítandó kincset, akkor nagyon fontos, hogy az aranyat egyetlen jármű vigye. Hogy vajon miért gondolta így, azt maga se tudta. De mint említette, neki bűnöző-agya volt.

Aznap délután nekigyürkőzött egy újszerű és nem éppen kellemetlen feladatnak. Levelet írt – az első levelet Margaret Belmannek, s a maga módján a levél kuriózum volt.

„Kedves Miss Margaret – így kezdődött –, bízom benne, hogy nem bosszantja, ha írok magának; de azok a bizonyos kellemetlenségek, amelyek talán megrontották búcsúnkat, és amelyek (ismerve jó lelkét) talán kissé elszomorították magát, arra késztetnek, hogy írjak...”

Mr. Reeder itt szünetet tartott, azt a módszert kereste, amellyel kifejezhetné, anélkül, hogy titkosabb gondolatait zavarba ejtőn föltárná Margaret előtt, mennyire sajnálja, hogy mellőznie kell a lány társaságát. Ötkor, amikor az inas behozta a teát, még mindig a befejezetlen levél előtt ült. Fogta a csészét, letette az asztalra, és úgy bámult rá, mintha attól várna ihletet.

És ekkor a csésze gőzölgő felszínén egy fonálszerű habképződményt vett észre, amelynek furcsa, fémes jellege volt. Mutatóujját óvatosan a habba mártotta és megnyalta.

– Hmm – mondta Reeder és csöngetett. Embere azonnal megjelent.

– Óhajt valamit, uram? – Fejét tiszteletteljesen oldalt billentette, de Reeder jó ideig nem válaszolt.

– Hát persze, a tej! – mondta aztán.

– A tej, uram? – kérdezte a hüledező inas. – A tej friss, uram; ma délután hozták.

– Nem a tejesembertől vette, ugye? Az ajtó elé tett üvegből való?

Az inas bólintott.

– Igen, uram.

– Remek! – mondta Mr. Reeder szinte vidáman. – A jövőben intézze úgy, hogy a tejesember tulajdon kezéből vegye át a tejet. Maga ugye nem ivott belőle?

– Nem, uram. Én is teáztam, de én nem tejjel iszom, uram – mondta az inas, és Mr. Reeder ritka mosolyai egyikével jutalmazta.

– Ennek köszönheti, Peters – mondta –, hogy él és kutya baja. Hozza be a maradék tejet, továbbá egy másik csésze teát. Én is eltekintek e tejnemű folyadéktól.

– Nem szereti a tejet, uram? – kérdezte a zavarodott inas.

– Szeretem – válaszolta kedvesen Mr. Reeder –, de jobban szeretem sztrichnin nélkül. Az az érzésem, Peters, nagyon érdekes hétnek nézünk elébe. Vannak hozzátartozói?

– Idős édesanyám, uram – válaszolta Peters, aki már semmit se értett.

– Maga kötött már életbiztosítást? – kérdezte Mr. Reeder, és Peters némán bólintott.

– Ez az előnye velem szemben – mondta Reeder. – Igen, azt hiszem, érdekes hét áll előttünk.

És jóslata szó szerint bevált.

8. FEJEZET

London lakói értesültek John Flack szökéséről, és megrémültek vagy megbotránkoztak, ki-ki vérmérséklete szerint. A nagy és látványos lopások gyilkos tervezője a városban tartózkodik. Nem kellemes hír törvénytisztelő polgároknak. Ráadásul a hír több mint egyhetes: a Scotland Yard vajon miért nem avatta bizalmába a nyilvánosságot? Miért titkoltak el egy ilyen döntő fontosságú hírt? Ki felel azért, hogy a szükséges tájékoztatás elmaradt? A lapok főcímei követelték a választ. A Bennett Street-i merénylet köztulajdon lett: Mr. Reeder, szörnyű zavarára, azon vette magát észre, hogy ő egy Közérdekű Ügy.

Reeder sokat üldögélt egyedül szűk, államügyészségi irodájában, és órák hosszat egyebet se csinált, csak malmozott, és vigasztalhatatlanul meredt egy hófehér jegyzettömbre.

Hogy miféle titkos álmokba merült, s hogy ezek mesés vagyonokról, illetve elköltésükről szóltak-e, avagy egy nagyon csinos, rózsásarcú ifjú hölgyre vonatkoztak, vagy hogy egyáltalán gondolkozott-e és agya nem volt teljesen üres, azt senkinek sem sikerült megtudnia, aki merengését félbeszakította, és látta, hogy Mr. Reeder bűntudatosan fölriad.

Az igazság az, hogy e pillanatban gondolatait teljesen lekötötte legújabb s egyben legrégebbi ellensége.

A Flack-bandát eredetileg három tag alkotta: John, George és Augustus; tevékenységüket abban az időben kezdték, amikor még tudományosnak és kicsit csodálatosnak számított kiégetni egy páncélszekrény zárát.

Augustus Flacket a Lombard Street-i Carr's Bank éjjeliőre ölte meg, amikor Augustus megkísérelte kifosztani az aranypincét; George Flack, hármuk közül a legfiatalabb, tíz év fegyházbüntetést kapott egy Bond Street-i rablásért, és ott is halt meg; csak John, a család őrült lángelméje úszta meg a lefülelést és a börtönt.

Ő hozta a szervezetbe O. Sweizert, a jenki bankrablót; ő sorozta be Adolphe Victoire-t; ezek pedig hozták magukkal a többi ügyeskezűt. Mert ez volt Őrült Jack páratlan képessége: szinte egy perc alatt magához tudta vonzani az alvilág legragyogóbb koponyáit. Bár az egyik Flack már meghalt, a másik pedig börtönben ült, a szervezet erősebb volt, mint valaha, erősebb az összes többinél, mert valahol a háttérben egy megszállott gondolkodó irányította. Így festett a helyzet, amikor Mr. J. G. Reeder színre lépett; elsősorban nem is azért vonták be a nyomozásba, mert a londoni rendőrség kudarcot vallott, hanem azért, mert az államügyész felismerte, hogy a Flack-bűnszövetkezet felszámolása hosszú ügy lesz, ami egy ember teljes figyelmét leköti.

A szervezet csápjait levágni viszonylag könnyű feladat volt.

O. Sweizert, ezt a zömök svájci-amerikait Reeder akkor csípte el, amikor ő és ismeretlen társai egy vasárnap délelőtt a Bedford Street-i posta páncélszekrényének elmozdításán fáradoztak. Sweizer ellenállt volna, de Reeder fürgébb volt nála.

– Eresszen! – hörögte Sweizer olaszul. – Megfojt, Reeder.

Reeder hasra fektette Sweizert, hátraszorította és megbilincselte a két kezét, aztán nyakánál fogva fölemelte, majd csodálatra méltó kollégái segítségére sietett, akik a két másik emberrel voltak elfoglalva.

Victoire-t egy este a Charltonban tartóztatták le, amikor éppen Denver Mayjel vacsorázott. Nem okozott nehézséget, a rendőrség ugyanis merőben valószínűtlen gyanúval élt, amiről Victoire tudta, hogy könnyűszerrel megcáfolhatja.

– Kedves Mr. Reeder – mondta elegánsan bágyadt stílusban –, maga most egészen abszurd hibát követ el, de én kedvében járok. Be tudom bizonyítani, hogy amikor a Hertford Street-i gyöngyöket ellopták, én Nizzában voltam.

Ezt az őrszoba felé menet mondta.

Bekísérték, megmotozták és ruhájában ügyesen elrejtett gyilkos fegyvereket találtak, de ő ezen csak mulatott. Jókedve alábbhagyott, amikor a lensi bank kirablásával, egy éjjeliőr elleni gyilkossági kísérlettel, továbbá egy-két kisebb üggyel gyanúsították.

Miközben átszállították a börtönbe, tombolt, mint egy őrült, azt a tanácsot pedig, amit Mr. Reeder adott neki, rendkívül gorombán utasította vissza.

– Mondja azt, hogy akkor éppen Nizzában volt – javasolta Reeder nyájasan.

Aztán egy nap a rendőrség Somers Townból beszállított egy férfit, azzal az igen prózai ürüggyel, hogy nyilvánosság előtt verte a feleségét. A motozás során egy szakadt levéldarabkát találtak nála, amit azonmód elküldték Reedernek. A levél így szólt:

„Bármelyik este tizenegykor a Whitehall Avenue-n. Reeder középtermetű, idősödő férfi, vöröses-őszes haj, eléggé dús pofaszakáll, mindig esernyőt hord. Ajánlatos gumicsizma és vasbot. Nem elhamarkodni... ötven elő... dék, ha a munka kész...”

Ez a foszlány jelezte először Mr. Reedernek, hogy a rejtélyes John Flack szemében különösen népszerűtlen.

A nap, amelyen Őrült Flacket Broadmoorba vitték, szelíd elégedettséggel töltötte el Mr. Reedert. Boldognak éppenséggel nem érezte magát, különösebben nem is könnyebbült meg. A könyvelő vigaszát érezte, aki kielégítően zárta a mérleget, az építőét, aki kész munkáját szemléli. Más mérlegeket is le kellett zárni, új épületeket kellett építeni; csak formájukban és méretükben különböztek.

Egyvalami biztos volt: bármit forral is Flack, gondolataiból jelentős részt áldoz J. G. Reederre; hogy vajon múltbeli események megtorlásának vagy pedig elővigyázatossági intézkedésnek szánja, amivel a nyomozó jövőbeli tevékenységét akadályozná, ezt Mr. Reeder csak találgatni tudta: a találgatáshoz azonban jól értett.

A telefon bántóan felcsörrent a szoba távolabbi sarkában. Reeder szenvedő arckifejezéssel vette föl a kagylót. A központ telefonkezelője Horshamból jelentett hívást. Reeder jegyzettömböt húzott maga elé, és várt. Aztán megszólalt egy hang, és alig ejtette ki az első szót, Reeder már tudta, ki beszél, mert sosem felejtett el hangokat.

– Reeder, maga az?... Tudja, ki vagyok?...

Ugyanaz a vékony, feszült hang, amely az Old Bailey-i vádlottak padjáról fenyegetéseket szórt rá, ugyanaz a kaján kis nevetés, amely minduntalan fel-felcsattant.

Reeder megnyomott egy csengőt, és sebesen írni kezdett a jegyzettömbre.

– Tudja, ki vagyok; fogadni merek, tudja! Azt hitte, mi, hogy megszabadult tőlem? de nem!... Hallgasson ide, Reeder, megmondhatja a Yardnak, hogy nagy munkában vagyok; hamarosan úgy pofára ejtem őket, mint még soha. Én őrült? Majd megmutatom maguknak, őrült vagyok vagy sem... És maga sem ússza meg, Reeder...

Egy küldönc lépett be. Reeder letépte a papírszeletet, és sürgető mozdulattal átadta neki. A férfi elolvasta és kirohant a szobából.

– Mr. Flack beszél? – kérdezte Reeder lágyan.

– Mr. Flack beszél, maga vén képmutató!... Megkapta a csomagot? Erre voltam kíváncsi. Mi a véleménye róla?

– A csomagot? – kérdezte Reeder még nyájasabban, és mielőtt a hang válaszolhatott volna: – Komolyan meggyűlik velünk a baja, barátom, ha megpróbálja félrevezetni az Államügyészséget – mondta szemrehányón. – Maga nem Őrült John Flack... Ismerem a hangját. Mr Flack furcsa tájszólással beszél, amit nem könnyű utánozni, és e pillanatban a rendőrség kezében van.

Számított válasza provokatív hatására, és nem fogott mellé.

– Hazudik! – sipította a hang. – Tudja, hogy én vagyok Flack... Őrült Jack, he?... Az öreg tébolyodott John Flack... Én őrült? Majd meglátja!... bezáratott abba a földi pokolba, de én többszörösen visszafizetem, keményebben bánok el magával, mint ahogy azzal az átkozott digóval tettem...

A hang hirtelen megszakadt. Kattanás jelezte, hogy letették a kagylót. Reeder reménykedve várakozott, de nem hívták újra. Csöngetésére belépett a küldönc.

– Igen, uram, azonnal felhívtam a horshami rendőrőrsöt. A felügyelő három embert és egy kocsit küld a postahivatalhoz.

Mr. Reeder a mennyezetre bámult.

– Akkor attól félek, késő lesz – mondta. – A tiszteletre méltó bandita addigra meglép.

Negyedóra múlva kiderült, hogy a jóslat bevált. Mire a rendőrség a postához érkezett, a madár elrepült. A postai alkalmazott nem emlékezett egyetlen idős vagy zilált külsejű emberre sem, aki távolsági beszélgetést kért volna; feltételezte, hogy a hívás nem magából a postahivatalból jött, ami egyben telefonközpont is volt, hanem egy külső fülkéből.

Mr. Reeder jelentést akart tenni az államügyésznek, de sem őt, sem a helyettesét nem találta az irodában. Telefonált a Scotland Yardra, és tájékoztatta Simpsont a történtekről.

– Engedelmével azt javaslom, hogy lépjenek érintkezésbe a francia rendőrséggel, és állapítsák meg, hol tartózkodik Ravini. Lehet, hogy egyáltalán nincs is Párizsban.

– Maga szerint hol van? – kérdezte Simpson.

– Ez olyan kérdés – válaszolta Reeder szinte suttogva –, amit sohasem tudtam igazán eldönteni magamban. Nem szeretném azt mondani, hogy a mennyországban, mert nem tudom elképzelni Ravinit és a szerencseköveit...

– Úgy érti, meghalt? – vágott közbe Simpson.

– Nagyon valószínű; őszintén szólva, módfelett valószínűnek tartom.

Hosszú csönd a vonal másik végén.

– Megkapta a csomagot?

– Végtelenül kíváncsian várom – mondta Reeder, aztán visszament a dolgozószobába malmozni és bámulni a fehér jegyzettömböt.

A csomag délután háromkor érkezett meg; Mr. Reeder éppen visszatért az irodába szerény ebédje után, amelyet kivétel nélkül mindig egy nagy és forgalmas whitehalli teaházban fogyasztott el. Nagyon kicsi csomag volt, nem egészen tíz centiméteres, négyzet alakú; ajánlva adták fel Londonban. Reeder óvatosan megemelte, megrázta és fülelt, de a dobozka könnyű volta teljesen kizárta a lehetőséget, hogy a burkolópapír valami olyasmit rejtsen, ami akár legtávolabbról is hasonlíthat egy pokolgépre. Reeder elvágta a papírt rögzítő ragasztószalagot, és kihámozott a csomagolásból egy kicsi kartondobozt, olyat, amilyet az ékszerészek használnak. Leemelve a doboz tetejét, kis vattapárnát talált, ennek közepében pedig három aranygyűrűt; mindegyikben három gyémánt ragyogott. Reeder a jegyzettömbre helyezte őket, és hosszú ideig csak meredt rájuk.

George Ravini szerencsekövei voltak; Mr. Reeder tíz percig mélységes merengésbe feledkezett, mert tudta, hogy George Ravini halott, s a gyűrűk mellé tett kísérőkártyát sem kellett elolvasnia, anélkül is tisztában volt vele, ki felelős Mr. Ravini életének drasztikus és hátborzongató befejezéséért. Az elnyújtott „J. F.”-et Mr. Flack írta a kártyára, akárcsak ezt a három szót: „Magán a sor”, ami tanulságos volt ugyan, de nem rémisztő, pedig annak szánták.

Félórával később, ahogy megbeszélték, Mr. Reeder a Scotland Yard épületében találkozott Simpson felügyelővel. Simpson kíváncsian vizsgálgatta a gyűrűket, és fölfigyelt egy kicsi, sötétbarna pettyre az egyik szerencsekő szélén.

– Nem kétlem, hogy Ravini halott – mondta. – Először is azt kell kiderítenünk, hová ment, amikor azt mondta, Párizsba utazik.

Ez a feladat kevesebb nehézséggel járt, mint Simpson képzelte. Eszébe jutott Lew Steyne, és az, hogy milyen kapcsolat fűzte őt az olaszhoz; egy hívás a városi rendőrségre, és Lew öt perc alatt kézre került.

– Hozzák be taxival – mondta Simpson és letette a kagylót. – A kérdés az, mire készül Őrült Jack. Mészárosmunkára vagy csak egy látványos rablásra?

– Szerintem az utóbbira – mondta Reeder elgondolkodva. – Mr. Flack esetében a gyilkosság pusztán véletlen velejárója a jóval fontosabb... öö... pénzszerzési üzelmeknek.

Töprengve összeszorította a száját.

– Bocsássa meg, ha netán ismétlésekbe bocsátkozom, de szeretném újra emlékeztetni arra, hogy Flack specialitása, ha jól tudom, a rúdarany – mondta. – Talán nem ő fosztotta ki a Megantic páncéltermét?... rúdarany, hm! – Állat dörzsölte és szemüvege fölött Simpsonra nézett.

A felügyelő megrázta a fejét.

– Én csak azt szeretném, ha Őrült Jack eléggé őrült lenne ahhoz, hogy egy gőzösön próbáljon megszökni az országból; de nem fogja megpróbálni. A Leadenhall Bank-féle attrakciót viszont ma már nem lehet megismételni. Nem, rúdaranyrablásra egy fikarcnyi esélye sincs.

Reedert nem győzte meg Simpson érvelése.

– Jó lenne, ha telefonálna az Angol Nemzeti Bankba és megtudná, hogy elindították-e már a pénzt Ausztráliába – javasolta.

Simpson maga elé húzta a készüléket, tárcsázott egy számot, s miután öt percig különféle osztályokon puhatolódzott, végre kapcsoltak egy tekintélyes személyiséget. Reeder, kezét esernyője fogantyúján nyugtatva, szenvedő arccal, csukott szemmel ült vele szemben, és látszólag meg is feledkezett a beszélgetésről. Simpson letette a kagylót.

– A szállítmányt ma délelőtt kellett volna útnak indítani, de az Olanic kifutását elhalasztották a rakodómunkások sztrájkja miatt; a hajó holnap indul – jelentette Simpson. – Az aranyat teherkocsi viszi Tilburybe, őrség kíséri. Tilburyben átrakják az Olanic páncéltermébe, aminél korszerűbbet és biztonságosabbat még nem készítettek. Nem hinném, hogy John akcióba fog.

– Miért ne? – J. G. Reeder hangja szinte behízelgő volt; fintora a mosoly legközelebbi rokonára emlékeztetett. – Ellenkezőleg, mint már mondtam, arra számítok, hogy Mr. Flack éppen ezt a szállítmányt szemelte ki magának.

– Adja Isten, hogy a próféta beszéljen magából – mondta Simpson mordan. – Jobbat kívánni se lehet.

Még mindig Flackről és az arany iránti szenvedélyéről folyt a szó, amikor Mr. Lew Steyne egy nyomozó kíséretében megérkezett. A legedzettebb csirkefogó sem tud leküzdeni némi kellemetlen érzést, amikor belép a Scotland Yard épületébe; Lew erőfeszítése, hogy közömbösnek mutatkozzék, szánalmasnak bizonyult.

– Mi az ábra, Mr. Simpson? – kérdezte sértődött hangon. – Nem csináltam semmit.

Sötét pillantást vetett Reederre, akit ismert, és igen helyesen felelősnek tekintett azért, hogy meg kellett jelennie ezen a szerfelett utálatos helyen.

Simpson kérdésére Mr. Lew Steyne vállat vont.

– Kérdem én, Mr. Simpson, talán Ravini őrzője vagyok? Semmit se tudok az olasz színtársulatról, Ravini egyszerűen csak ismerősöm.

Mr. Reeder megcsóválta a fejét.

– Múlt csütörtök este két órát töltött vele – mondta, és ettől Lew kissé hátrahőkölt.

– Vannak kisebb üzleti ügyeink, beismerem – mondta. – Egy házzal kapcsolatban, amit ki akarok bérelni...

Ide-oda vándorló tekintete hirtelen megállapodott valamin; leesett állal bámult az asztalon fekvő három gyűrűre. Reeder látta, hogy nagyon ráncolja a homlokát.

– Mi az? – kérdezte Lew fojtott hangon. – Csak nem George Ravini szerencsekövei?

Simpson bólintott, és a vendég felé tolta a négyszögletű fehér lapot, amin a gyűrűk feküdtek.

– Ismeri őket? – kérdezte.

Lew fölvette az egyik gyűrűt, és megforgatta a tenyerén.

– Mi az ábra? – kérdezte gyanakodva. – Ravini maga mondta nekem, hogy nem lenne képes lehúzni őket.

Ekkor hirtelen földerengett előtte, mit is jelent, hogy ott vannak a gyűrűk; elakadt a lélegzete.

– Mi történt vele? – kérdezte gyorsan. – Csak nem...?

– Attól félek – válaszolta Mr. Reeder higgadtan –, hogy George Ravini nincs többé közöttünk.

– Meghalt? – Lew szinte visította a kérdést. Sárgás arca krétafehérre sápadt. – Hol... ki tette?...

– Pontosan ezt szeretnénk megtudni – mondta Simpson. – Lew, most már bökje ki. Hol van Ravini? Tudom, azt mondta, Párizsba megy, de hová ment valójában?

A tolvaj szemei Mr. Reederre vándoroltak.

– Az után a madárka után járt, csak ennyit tudok – mondta komoran.

– Miféle madárka után? – kérdezte Simpson, Reeder azonban további magyarázat nélkül is azonosítani tudta a személyt.

– Miss Belman után?

Lew bólintott.

– Igen, egy lányismerőse után... aki vidékre ment ügyintézőnek vagy minek egy szállodába. Én követtem, amikor vonatra szállt. Ravini közelebbről meg akart ismerkedni vele, ezért leutazott abba a szállóba.

Lew még be sem fejezte, Reeder már nyúlt is a telefonért, és bemondta azt a kódszót, ami azt jelentette, hogy azonnal vonalat kér. Magas fekvésű hang válaszolt a csengésre.

– Mr. Daver beszél, a tulajdonos... Miss Belman? Attól tartok, éppen házon kívül van. Pár perc múlva itt lesz. Ki keresi?

Mr. Reeder diplomatikusan válaszolt. Nagyon fontos lenne kapcsolatba lépnie George Ravinival, mondta, s két percig tűrte, hogy a bőbeszédű Daver elpanaszolja bánatát.

– Igen, korán reggel ment el, anélkül, hogy kifizette volna a számláját...

– Megyek és kiegyenlítem – válaszolta Reeder.

9. FEJEZET

– A döntő tényező – mondta Mr. Daver –, azt hiszem, ebben egyet fog érteni velem, az egyetlen minket valóban érdeklő tényező az, hogy Mr. Ravini a számla kifizetése nélkül távozott. Ezt a tényezőt hangsúlyoztam egy barátjának is, aki ma délelőtt telefonált. Eltűnésének megfoghatatlan rejtélye számomra ez: a számla kifizetése nélkül távozott!

Hátradőlt a széken, és olyan sugárzón nézett a lányra, mint akinek sikerült egy megválaszolhatatlan kérdést föltennie. Ujjai hegyét egymáshoz illesztette, s így furcsán emlékeztetett valamire.

– Az a tény, hogy itt felejtette a pizsamáját, amelynek gyakorlatilag semmi értéke, pusztán arra vall, hogy sietve távozott. Egyetért velem? Hát persze, egyetért. Hogy miért kellett ilyen sietséggel távoznia, az természetesen nem fér a fejembe. Maga azt állítja, Ravini csirkefogó: bizonyára értesítette valaki, hogy nyomoznak utána.

– Senki sem kereste telefonon és levelet se kapott, amíg itt volt – erősködött Margaret.

Daver a fejét rázta.

– Ez nem bizonyít semmit. Az ő fajtájának mindig vannak társai. Sajnálom, hogy elment. Azt reméltem, alkalmam nyílik tanulmányozni a típusát. Erről jut eszembe, megtudtam valamit Flackről, a híres John Flackről; hallotta, hogy megszökött az elmegyógyintézetből? Riadalmából látom, hogy nem. Jó megfigyelő vagyok, Miss Belman. Minthogy évek óta tanulmányozom ezt a lenyűgöző tárgyat, kifejlődött bennem egy hatodik érzék: a megfigyelés érzéke, amely az emberek többségében már teljesen elcsökevényesedett.

Fiókjából előhúzott egy hosszú borítékot, és kis köteg újságkivágást vett ki belőle. Szétválogatta őket az asztalon, aztán kihajtogatta egy idős ember kivágott fényképét, és letette Margaret elé.

– Flack – mondta röviden.

Margaretet meglepte a férfi kora; a keskeny arc, az őszes bajusz és szakáll, a mélyen ülő, okos szemek még véletlenül sem árulkodtak megrögzött és veszedelmes bűnözőről.

– Cikkgyűjtő irodám látott el ezekkel – mondta Daver. – És itt egy másik kép, ami érdekelheti magát; ennek a fotónak az érkezése bizonyos értelemben egybeesés. Biztosra veszem, hogy egyet fog érteni velem, ha elárulom, miért. Ez a fénykép egy Reeder nevű embert ábrázol.

Daver nem pillantott föl, pedig láthatta volna, hogy a lány arcát elfutja a pír.

– Egy okos öregúr, az Államügyészségen dolgozik...

– Nem is annyira öreg – mondta Margaret hűvösen.

– Öregnek látszik – mondta Daver, és Margaretnek el kellett ismernie, hogy az újságbeli fénykép nem túl hízelgő.

– Ez az úriember döntő szerepet játszott Flack letartóztatásában, és az egybeesés... nos, mit gondol, mi az egybeesés?

Margaret megrázta a fejét.

– Ez az ember ma idejön!

Margaret álla leesett ámulatában.

– Ma délután felhívott, azt mondta, este érkezik, és megkérdezte, tudok-e szállást nyújtani neki. Ha nem érdekelne ez az ügy, sosem ismertem volna meg a nevét, kilétéről halvány fogalmam se lenne. Igen valószínű, hogy nem adtam volna neki szobát.

Hirtelen fölpillantott.

– Azt mondta, Reeder nem is olyan öreg: ismeri? Látom, igen. Ez még inkább figyelemreméltó egybeesés. Óriási élvezettel nézek elébe, hogy elbeszélgethessek vele a kedvenc témámról. Intellektuális gyönyörűség lesz.

– Azt hiszem, Mr. Reeder nem szokott a bűnözésről beszélgetni – mondta a lány. – Erről a tárgyról nagyon szűkszavúan nyilatkozik.

Majd meglátjuk – válaszolta Daver olyan hangsúllyal, amiből Margaret kitalálta, hogy Daver egy pillanatig sem kétli: az Államügyészség nyomozója azonnal megnyílik a rokonszenvező hallgatóság előtt.

Mr. Reeder kevéssel hét óra előtt érkezett; Margaret meglepetésére barátja megvált hosszú kabátjától, furcsa kalapjától, és szinte hanyagul, szürke flanellbe öltözött. Két nehéznek tetsző hajókoffert hozott magával.

Találkozásuk nem volt mentes zavart pillanatoktól.

– Bízom benne, Miss... hm... Margaret, hogy nem tart tapintatlannak. Az igazság az, hogy... hm... szükségem van egy kis kikapcsolódásra.

Összehasonlítva azzal a Reederrel, akit Margaret ismert, úgy tűnt, most hiányzik neki legkevésbé a kikapcsolódás: szemlátomást fel volt villanyozva.

– Bejönne a dolgozószobámba? – kérdezte Margaret kissé bizonytalanul.

Amikor az irodához értek, Reeder tisztelettudón kinyitotta előtte az ajtót. Margaretnek az volt az érzése, hogy Reeder visszafojtja a lélegzetét, s ettől szinte legyűrhetetlen nevethetnékje támadt. Mégsem nevette el magát, hanem egyszerűen csak belépett a szentélyébe. És amikor az ajtó becsukódott mögöttük:

– Igazán borzasztó arcátlanság volt tőlem, Mr. Reeder – kezdte hadarva. – Meg kellett volna írnom... az egész olyan abszurd volt... mármint az a veszekedés.

– A véleménykülönbség – dörmögte Reeder. – Régimódi vagyok, beismerem, de egy öreg ember...

– Negyvennyolc, az még nem öreg – csipkelődött Margaret. – És ugyan miért ne lehetne pofaszakálla? Megbocsáthatatlan volt tőlem... női kíváncsiság: szerettem volna látni, hogy fest anélkül.

Reeder felemelte a kezét. Hangja szinte vidáman csengett.

– Csak engem lehet hibáztatni, Miss Margaret. Régimódi vagyok. Ugye nem hiszi, hogy... öö... illetlenség volt a Larmes Toronyba látogatnom?

Az ajtó felé pillantott, és halkabbra fogta a hangját.

– Mikor ment el Ravini? – kérdezte. Margaret elképedve nézett rá.

– Emiatt jött?

Reeder megfontoltan bólintott.

– Hallottam, hogy itt járt. Valaki mondta. Mikor távozott?

Margaret dióhéjban beszámolt neki az éjszakai eseményekről, Reeder arca pedig, miközben hallgatta a lányt, egyre hosszabbra nyúlt.

– És előtte, emlékszik rá, mi történt? Látta őt elutazása előestéjén?

Margaret homlokát ráncolta, emlékezni próbált.

– Hát persze – jutott eszébe hirtelen –, sétálni ment Miss Crewe-val. Elég későn jött vissza.

– Miss Crewe-val? – kérdezte Reeder gyorsan. – Miss Crewe? Ő az az igen érdekes hölgy, akit krokettezni láttam, amikor átvágtam a gyepen?

Margaret meglepődve nézett rá.

– A gyepen át jött? Azt hittem, a ház elé hajtatott...

– A dombtetőn szálltam le a járműről – magyarázta Reeder sietve. – Az én koromban létfontosságú egy kis testmozgás. A Torony környéke elbűvölő. Egy ifjú hölgy, meglehetősen sápadt, és sötét szeme van... hm!

Kutatva nézett Margaretre, fejét kicsit oldalt billentette.

– Tehát ő és Ravini együtt mentek sétálni. Ismerték egymást?

Margaret a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy találkoztak volna, mielőtt Ravini idejött.

Aztán beszámolt Ravini izgatottságáról és arról, hogy Olga Crewe-t könnyek közt találta.

– Sírt... ó! – Reeder megdörzsölte az orrát. – Látta azóta a lányt?

Margaret tagadólag intett. Reeder folytatta:

– Másnap reggel későn kelt; alighanem fájt a feje, igaz? – kérdezte sürgetőn, és a lány szeme tágra nyílt bámulatában.

– Pontosan. De honnan tudta?...

Mr. Reeder azonban nem volt magyarázós kedvében.

– A maga szobája?...

– A négyes. Miss Crewe-é az ötös.

Reeder bólintott.

– Ravini pedig a hetesben lakott: vagyis két ajtóval odébb. – Majd hirtelen: – Én melyik szobát kaptam?

Margaret tétovázott.

– A hetest. Mr. Daver utasítására. A ház egyik legjobb szobája. Figyelmeztetem, Mr. Reeder, a tulajdonos kriminológus, és hőn várja, hogy hobbijáról cseveghessen magával.

– Örvendek – mormogta Reeder, de valami más járt az eszében. – Láthatnám Mr. Davert?

Az óra már elütötte a negyedet, amikor Margaret átkísérte Reedert a melléképületbe, Daver irodájába. A tulajdonos asztalán meglepően nagy volt a rend. Hatalmas szarukeretes szemüvegén át éppen egy főkönyvet ellenőrzött, és amikor Margaret belépett, kérdőn pillantott fel.

– Mr. Reeder – mondta a lány és kiment.

Egy másodpercig csak néztek egymásra, a nyomozó és a manóarcú kis tulajdonos; aztán, kezét lelkesen meglengetve, Daver hellyel kínálta a látogatót.

– Nagy pillanat ez számomra, Mr. Reeder – mondta és mélyen meghajolt. – Mint alázatos tanítványa azoknak a mestereknek, akiknek munkáit ön bizonyára ismeri, abban a kivételes megtiszteltetésben van részem, hogy megismerkedhetek valakivel, akit modern Lombrosónak nevezhetnék. Egyetért? Biztosra vettem, hogy egyetért majd.

Mr. Reeder a mennyezetre pillantott.

– Lombroso? – ismételte lassan. – Egy... hm... olasz úr, ugye? A név ismerős.

Margaret Belman résnyire nyitva hagyta az ajtót: Daver felállt és becsukta, visszament a székéhez, és hadonászva elhelyezkedett benne.

– Örülök, hogy eljött. Az az igazság, Mr. Reeder, hogy nagy kő esett le a szívemről. Tegnap reggel óta egyfolytában azon töröm a fejem, nem kellene-e fölhívnom a Scotland Yardot, ezt a ragyogó intézményt, hogy küldjenek ki egy nyomozót, aki tisztázza ezt a különös, mondhatnám, felháborító rejtélyt.

Jelentőségteljes szünetet tartott.

– Arra célzok, hogy Mr. George Ravini, a Larmes Torony egyik vendége eltűnt, tegnap hajnali háromnegyed ötkor távozott a házból, és látták, amint Siltbury felé igyekezett.

– Ki látta? – kérdezte Mr. Reeder.

– Egy siltburyi lakos, akinek nevére e pillanatban nem emlékszem. Igazság szerint soha nem is tudtam a nevét. A városba menet egészen véletlenül találkoztam vele.

Az íróasztal fölé hajolt, és fontoskodva Reeder szemébe nézett.

– Ravini miatt jött, ugye? Ne feleljen: látom, eltaláltam. Természetesen senki sem számított arra, hogy ön majd, hogy úgy mondjam, szétkürtöli a szándékát. Igazam van? Alighanem.

Mr. Reeder nem erősítette meg ezt a következtetést. Úgy tűnt, furcsamód vonakodik a beszédtől, és megszokott körülmények között Daver nem is vette volna zokon ezt a túlzott szerénységet.

– Az csak természetes, hogy nem szeretném, ha botrány érné a házat – mondta –, és bízom a diszkréciójában. Az egyetlen engem érintő tényező az, hogy Ravini a számla kiegyenlítése nélkül távozott; ez kicsi és jelentéktelen aspektusa egy valószínűleg nagy horderejű ügynek. Megérti álláspontomat? Hát persze hogy meg.

Elhallgatott, Reeder vette át a szót. – Háromnegyed ötkor – mondta elmélázva, mintha magában beszélne – ugye még alig virradt?

– Valószínűleg éppen hasadt a hajnal a tenger felett – válaszolta Daver költőien.

– Ravini Siltburybe ment? A táskáját is vitte?

Daver bólintott.

– Láthatnám a szobáját?

Daver nagy lendülettel pattant föl.

– Ezt a kérést már vártam: indokolt kérés. Fáradjon utánam.

Reeder követte a tulajdonost; átvágtak a tágas nagytermen; itt csak egy katonás külsejű úriember tartózkodott, aki gyors oldalpillantást vetett a mellette elhaladó Reederre.

Daver már nekivágott volna a széles lépcsősornak, amikor Reeder megtorpant, és rámutatott valamire.

– Nahát, milyen érdekes! – mondta.

Mr. Reedert a legvalószínűtlenebb dolgok érdekelték. Érdeklődésének tárgya ezúttal egy hatalmas páncélszekrény volt – ilyen nagy páncélszekrényt még nem is látott magántulajdonban. Körülbelül két méter magas volt és fele olyan széles, s az első lépcsősor alatt helyezkedett el.

– Mi az? – kérdezte Daver és megfordult. Arcára mosoly gyűrődött, amikor meglátta, mi keltette föl a nyomozó figyelmét.

– Ó! A páncélszekrényem! Sok ritka és értékes dokumentumom van, amit itt tartok. Mint látja, francia modell; talán úgy véli, túl nagy az én szerény igényeimhez képest? Egyetértek. Néha azonban nagyon gazdag vendégek jönnek... ékszerekkel és effélékkel... betörő legyen a talpán, aki ezt kinyitja, míg én egy kicsike kulccsal...

Zsebéből láncot húzott elő, a végén lógó kulcsok egyikét egy apró kulcslyukba illesztette, elfordította, és a páncélszekrény súlyos ajtaja kitárult.

Reeder kíváncsian kukkantott be. A páncélszekrény hátuljában, a két fémpolcon, három kicsi bádogdoboz volt, ezen kívül semmi. A két ajtószárny rendkívül vastag volt és belül sima, eltekintve egy acélrúdtól, amely a zár biztosítását és erősítését látszott szolgálni. Mindezt Reeder azonnal meglátta, de látott még valamit. A páncélszekrény zománcozott alja fehérebb volt, mint a falai. Csak az vette volna észre ezt a részletet, aki ugyanolyan nagyszerű megfigyelő, mint Mr. Reeder. És az acélrúd a zár belső oldalán...?

Páncélszekrények terén Mr. Reeder bőséges ismeretekkel bírt.

– Valóságos kincseskamra: szinte gazdagnak érzem magam tőle – kuncogott Daver, bezárta az ajtót, és az emeletre kalauzolta Reedert. – Az ügy lélektani aspektusa nem fogja önt hidegen hagyni, Mr. Reeder!

A lépcső széles folyosóra vezetett; Daver megállt a 7-es számú ajtó előtt, és egy kulcsot tett a zárba.

– Ez lesz a maga szobája is – magyarázta. – Az volt az érzésem, csaknem biztos voltam benne, hogy látogatása nem egészen független e különös eltűnéstől, Mr. Ravinitól, aki elment és ki se fizette a számláját. – Nevetgélve mentegetőzött. – Bocsássa meg, hogy mindig visszatérek erre a pontra, de engem meglehetősen közelről érint.

Mr. Reeder belépett vendéglátója után a tágas szobába. A falakat padlótól mennyezetig faburkolat fedte, és a szoba bútorzata meglepően fényűző volt. Kevés bútor állt benne, de ezek mindegyikét csodálattal szemlélte volna a műértő. A baldachinos ágy Jakab-kori volt; a négyszögletes szőnyeg eredeti teheráni; az öltözőasztal és a hozzátartozó szék szintén Jakab korabeli.

– Ebben az ágyban találták meg a pizsamát.

Daver drámain az ágyra mutatott. De Reeder a szárnyas ablakokat nézte; az egyik nyitva volt.

Kihajolt és lenézett, agya azonnal elkezdte feldolgozni a látványt. Látta Siltburyt a dombok árnyékában, fényei éppen akkor kezdtek kigyúlni; a siltburyi utat azonban eltakarta egy fenyősor. Balra a domboldalon megpillantotta azt az utat, amin felhozta a kocsi.

Reeder kilépett a szobából és fölmérte a folyosót.

– Nagyon szép háza van, Mr. Daver – mondta.

– Tetszik? Tudtam, hogy tetszeni fog! – felelte Daver lelkesen. – Igen, elragadó birtok. Szentségtörésnek tarthatja, hogy penziónak használom, de kedves fiatal barátnőnk, Miss Belman, talán már felvilágosította arról, hogy ez az egyik hobbim. Gyűlölöm a magányt; az erőltetett barátkozás heves ellenérzést vált ki belőlem. Helyzetem egyedülálló; megválogathatom a vendégeimet.

Reeder tekintete a lépcsőfeljáróra vándorolt.

– Nem lakott önnél egy Holden nevű vendég? – kérdezte.

Daver megrázta a fejét.

– És egy Willington nevű...? Két barátom, úgy nyolc éve errefelé járhattak.

– Nem – válaszolta Daver habozás nélkül. – Sosem felejtek el neveket. Átböngészheti az utolsó tizenkét év vendégkönyveit, amikor csak óhajtja. Elképzelhető, hogy valamilyen oknál fogva – Daver mulatságosan zavarba jött – nem saját nevüket használták? Nem, valóban, ez lehetetlen.

Mialatt Daver beszélt, a folyosó túlsó végén kinyílt és azonnal be is csukódott egy ajtó. Reeder figyelmét semmi sem kerülte el: a résnyire nyíló ajtóban megpillantott egy alakot.

– Kié az a szoba? – kérdezte. Daver ezúttal igazán zavarba jött.

– Az az én lakosztályom – válaszolta ideges kis köhintéssel. – Mrs. Burtont, a házvezetőnőmet látta; csöndes, igen szomorú lélek, akinek nagyon sok baja volt az életben.

– Az élet – mondta Mr. Reeder banálisan – tele van bajjal. – Daver bánatos fejcsóválással fejezte ki egyetértését.

J. G. Reeder szeme azonban rendkívül éles volt, s bár még nem találkozott a házvezetőnővel, szinte teljesen biztosra vette, hogy az a nagyon is csinos arc, amelyet egy pillanatra láthatott, nem tartozhat egy szomorú, sok bajt megért asszonyhoz. Míg kényelmesen átöltözött vacsorához, azon morfondírozott, Miss Olga Crewe vajon miért félt annyira, hogy meglátják, amikor kijön a tulajdonos lakosztályából. Természetes és helyénvaló szerénységből, kétségtelen; a női szerénység pedig olyan tulajdonság volt, amelyet Mr. Reeder igen dicséretesnek tartott.

Éppen nyakkendőjével bajlódott, amikor Daver, aki, úgy látszik, komornyikjává nevezte ki magát, bekopogott és engedélyt kért, hogy beléphessen. Kissé ki volt fulladva, és kezében egy halom újságkivágást tartott.

– Az előbb két urat említett, Mr. Willingtont és Mr. Holdent – mondta. – A nevek meglehetősen ismerősnek tűntek. Az a bosszantó érzésem támadt, hogy ismerem őket, anélkül, hogy ismerném őket, érti ugye, kedves Mr. Reeder? Aztán eszembe jutottak a körülmények. – Meglengette a lapkivágásokat. – Ezekben olvastam róluk.

Tekintetét tükörképére szegezve Reeder komótosan megigazította a nyakkendőjét.

– Ezekben? – ismételte gépiesen, majd megfordult, hogy megnézze a lapkivágásokat, amelyeket házigazdája valósággal rázúdított.

– Mint valószínűleg észrevette, Mr. Reeder, én szerény tanítványa vagyok Lombrosónak és azoknak a nagy kriminológusoknak, akik a rendellenesség tanulmányozásának tudományos rangot adtak. Tudtán kívül Miss Belman terelte gondolataimat a Flack-féle szervezetre, s így az utóbbi pár napban ezekről a gonosztevőkről gyűjtöttem adatokat. Holden és Willington neve itt szerepel. Detektívek voltak, akik Flacket keresték, és nyomuk veszett; eltűnésükre nagyon jól emlékszem most, hogy az ügyet felidéztem. Volt még egy harmadik úriember is, aki szintén eltűnt.

Mr. Reeder bólintott.

– Ó, maga is emlékszik? – kérdezte Daver mámorosan. – Hát persze hogy emlékszik. Egy Biggerthorpe nevű ügyvédről van szó, akit egy napon valamilyen ürüggyel elcsaltak az irodájából, s többé senki sem látta. Hozzátehetném – mosolygott jóindulatúan –, hogy Mr. Biggerthorpe sohasem járt ebben a házban? Csak nem gondolja, hogy járt, Mr. Reeder?

– Eszembe se jutott – válaszolta Reeder ugyanolyan nyájasan. – Biggerthorpe? El is felejtettem. Fontos tanú lett volna Flack ellen, ha megtalálták volna... hm!

Aztán hozzáfűzte:

– Szóval a bűnügyeket tanulmányozza, Mr. Daver?

– Amennyire szerény képességeimtől telik – válaszolta Daver, s egész magatartása ezt az alázatot tükrözte.

Majd hirtelen rekedt suttogásra tompította a hangját.

– Mondjak valamit, Mr. Reeder?

– Mondjon – felelte Reeder, miközben begombolta a mellényét – amit csak akar. Most van hangulatom a történetekhez. Ebben az élvezetes légkörben, ilyen gyönyörű környezetben talán több kedvem lenne a... hm... tündérmesékhez; vagy legyenek inkább kísértethistóriák? Járnak kísértetek a Larmes Toronyban, Mr. Daver? Kísértet-szakértő vagyok. Azt hiszem, nincs a törvénynek még egy őre, aki annyi kísértetet látott és tartóztatott volna le, mint én. Szeretnék egyszer egy monumentális munkát írni erről a témáról. „Kísérteteket láttam avagy Kalauz a Szellemvilághoz” címen, hatvanhárom kötetben. Mit is akart mondani?

– Azt akartam mondani – felelte Daver, és hangjában némi idegesség vibrált –, hogy véleményem szerint maga Flack is itt járt egyszer. Miss Belmannek nem említettem ezt a tényt, de meg vagyok győződve róla, hogy nem tévedek. Hét évvel ezelőtt – folytatta lenyűgözőn – egy őszes szakállú, keskeny arcú férfi érkezett ide este tízkor és szállást kért. Rengeteg pénze volt, de ez hidegen hagyott. Egyébként arra kértem volna, hogy jelentkezzen a szokásos módon, de későre járt, metszően hideg, havas éjszaka volt, s nem vitt rá a lélek, hogy egy ilyen idős embert elküldjek.

– Mennyi ideig maradt? – kérdezte Reeder. – És miért gondolja, hogy Flack volt az?

– Mert – felelte Daver és hangja hátborzongató nyögéssé halkult – ő is úgy távozott, mint Ravini: korán reggel, a számlát se fizette ki, a pizsamáját viszont itt hagyta!

Mr. Reeder lassan a házigazda felé fordult és végigmérte.

– Ez a humoros történetek kategóriájába tartozik, és én túl éhes vagyok ahhoz, hogy nevessek – mondta nyugodtan. – Mikor vacsorázunk?

Ebben a pillanatban megszólalt a gong.

Margaret Belman általában a többi vendéggel egyidőben, egy külön asztalnál vacsorázott. Elpirult és nem kis zavar lett rajta úrrá, amikor Reeder odament az asztalához, magával húzott egy széket és még egy terítéket kért. A másik három vendég külön-külön asztalnál vacsorázott.

– Emberkerülő társaság – jegyezte meg Reeder, miközben széthajtogatta a szalvétáját, és körülnézett a teremben.

– Mi a véleménye Mr. Daverről?

J. G. Reeder enyhén elmosolyodott.

– Nagyon szórakoztató ember – mondta, mire Margaret elnevette magát, de el is komorult rögtön.

– Megtudott valamit Raviniról?

Mr. Reeder a fejét rázta.

– A portással beszéltem: nagyon becsületes, nyílt embernek látszik. Elmondta, hogy amikor Ravini eltűnésének reggelén lejött, a bejárati ajtó nem volt elreteszelve és bezárva. Jó megfigyelő. Ki az a Mrs. Burton? – kérdezte hirtelen.

– A házvezetőnő. – Margaret elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Szerencsétlen teremtés, aki szüntelenül arra céloz, milyen remekül élhetné világát, ahelyett, hogy itt Siltburyben „élve eltemetkezik”; ezek az ő szavai.

Mr. Reeder letette a kést és a villát.

– Jóságos ég! – mondta sajnálkozva. – Egy hölgy, aki jobb napokat látott?

Margaret halkan felnevetett.

– Egyébként azt gondolná az ember, sohasem volt olyan jó dolga, mint most – mondta. – Meglehetősen közönséges és szörnyen tanulatlan. A számlák, amelyek tőle kerülnek hozzám, félelmetes és gyönyörű példányok! De komolyan azt hiszem, élt ő már jómódban is. Az első este átmentem hozzá, hogy egy számlát, amit nem értettem, elmagyaráztassak magamnak; ezzel persze csak időt vesztegettem, mert számára a könyvelés rejtély; az asztalnál ült és a kezét csodálta.

– A kezét? – kérdezte Reeder. Margaret bólintott.

– Olyan szép gyűrűk voltak az ujján, amilyenek csak a mesében vannak – mondta Margaret, és elégedetten figyelte a hatást, Reeder ugyanis zajosan a tányérjára ejtette a kést és a villát.

– Gyűrűk...?

– Hatalmas gyémántok és smaragdok. Elakadt tőlük a lélegzetem. Amikor Mrs. Burton észrevette ezt, háta mögé dugta a kezét, és másnap reggel elmagyarázta, hogy a gyűrűket ajándékba kapta egy színésznőtől, aki itt szállt meg, és hogy teljesen értéktelenek.

– Nyilván kellékek voltak – mondta Reeder.

Vacsora után Reeder egy felszolgálónő útján odakérette Davert, s amikor a szóban forgó úriember megérkezett, tudomására hozta, hogy sajnos rengeteg dolga van, amihez egy írótömbre és egy külön íróasztalra volna szüksége. Margaret nem értette, Reeder miért nem tőle kéri mindezt, de aztán arra gondolt, a férfi talán nem tudja, hogy az ilyesmi az ő hatáskörébe tartozik.

– Mr. Reeder, a nagy író, hihihi! – Daver jót nevetett saját kis viccén. – Magam is az vagyok! Búskomorrá válok, ha nincs toll a kezemben. Árulja el, igazán érdekelne, önnek mikor megy legjobban a munka, reggel vagy este? Ami engem illet, ezt sosem tudtam kielégítően eldönteni.

– Én most éjjel kettőig egyfolytában írni fogok – mondta Reeder és órájára nézett. – Évek óta ez a szokásom. Kilenctől kettőig mindig írással töltöm az időt, utána elszívok egy cigarettát, megiszom egy pohár tejet; lenne olyan kedves most rögtön a szobámba vitetni egy pohárral? Aztán kettőtől reggel kilencig egyhuzamban alszom.

Margaret Belman érdeklődve és némileg hökkenten hallgatta ezt a személyes vallomást. Szokatlan volt, hogy Mr. Reeder magáról nyilatkozik, az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy valakivel megbeszélje a munkamódszerét. Margaret egész életében senkit sem látott, aki olyan szűkszavú lett volna magántermészetű ügyeit illetőleg, mint Mr. Reeder. Talán a pihenés teszi, gondolta a lány. Reeder aznap este valóban olyan fiatalnak látszott, mint soha azelőtt.

Margaret kiment megkeresni Mrs. Burtont, hogy közvetítse neki a vendég kívánságát. Az asszony egy szusszanással vette tudomásul az utasítást.

– Tejet? Pont úgy néz ki, mint aki tejet szokott inni. Neki aztán nincs félnivalója!

– Miért is lenne? – kérdezte Margaret élesen, de Mrs. Burtonre nem hatott a szemrehányó hang.

– Senki se szereti, ha nyomozók szaglásznak körülötte, nem igaz, Miss Belman? És én nem ilyennek képzelek egy nyomozót.

– Ki mondta magának, hogy nyomozó?

Mrs. Burton egy pillanatig súlyos szemhéja alól méregette Margaretet, aztán Daver irodája felé biccentett.

– Ő mondta – felelte. – Nyomozók! Én meg csak sínylődök itt, gürcölök látástól vakulásig, amikor Párizsban vagy tudom is én, hol élhetnék, mint egy főúri dáma, akinek szolgák lesik a parancsát, ahelyett, hogy én lesném másokét. Undorító!

Amióta a Larmes Toronyban lakott, Margaret kétszer tapasztalt ehhez hasonló bosszús, ingerült kitöréseket. Az volt az érzése, a hervatag házvezetőnő szeretné valamilyen ürüggyel a bizalmába fogadni őt, de az ürügyet nem találja, nem is keresi. Margaretet semmi sem fűzte ehhez a lomha észjárású, borzasztóan közönséges asszonyhoz, és egyikük sem tudott olyan közös érdeklődési pontot találni, ahonnan kiindulva ledönthették volna a kettőjüket elválasztó korlátokat. Mrs. Burton gyenge jellem volt; szemében, hangjában állandóan könnyek bujkáltak, gondolatai csaknem szüntelenül a világtól elszenvedett rejtélyes sérelmek körül keringtek.

– Úgy bánnak velem, mint egy kutyával – folytatta tehetetlen dühtől remegő hangon –, és az a nő bánik velem a legrosszabbul. A múltkor is hívtam, igyon velem egy csésze teát és beszélgessünk egy kicsit; mit gondol, mit válaszolt?

– Kiről beszél? – kérdezte Margaret kíváncsian. Fel se ötlött benne, hogy a kérdéses „ő” Olga Crewe lehet: rendkívül nagy erőfeszítésébe került volna elképzelni, amint a hideg és világias Olga egy csésze tea mellett barátságosan közhelyeket vált Mrs. Burtonnel; pedig az asszony Olgáról beszélt. De a faggatózás puszta árnyéka is elég volt Mrs. Burtonnek: összeszorította a száját.

– Nem érdekes... tejet mondott? Magam viszem föl neki.

Mr. Reeder éppen egy háziköntössel viaskodott, amikor Mrs. Burton bevitte neki a tejet. Az asztalra már odakészítették a tollat, tintát és papírt, a két vastag füzet pedig jól látható helyen, ékesszólóan árulkodott bármely esti látogatónak a nyomozó irodalmi tevékenységéről.

Reeder kivette a tálcát az asszony kezéből, és az asztalra helyezte.

– Szép házuk van, Mrs. Burton – mondta bátorítón. – Gyönyörű ház. Régóta dolgozik itt?

– Pár éve – felelte a házvezetőnő.

Elindult kifelé, de nem akaródzott átlépnie a küszöböt. Mr. Reeder felismerte a tüneteket. Lehet, hogy Mrs. Burton tapintatos, az viszont biztos, hogy szeret pletykálni, és emberi kapcsolatra vágyik bárkivel, akitől közhelyekre számíthat.

– Nem, uram, soha sincs sok látogatónk. Mr Daver szeret válogatni.

– És nagyon bölcsen teszi. Erről jut eszembe, melyik az ő szobája?

A házvezetőnő kilépett az ajtón, és a folyó vége felé mutatott.

– Ó, igen, emlékszem, Mr. Daver mondta is nekem. Elbűvölő az elhelyezése. Ma este láttam magát kijönni onnan.

– Tévedett: sosem megyek be a szobájába – mondta az asszony sértődötten. – Akit látott...

Elhallgatott, majd befejezte a mondatot:

–...az valaki más lehetett. Sokáig fog dolgozni, uram?

Reeder részletesen elismételte esti terveit.

– Hálás lennék, ha szólna Mr. Davernek, hogy lehetőleg ne szakítsanak félbe. Nagyon lassan gondolkozom, s a legkisebb zavar a gondolatmenetemben végzetesen hat a... öö... fogalmazási készségemre – mondta, várt, míg az asszony lemegy a lépcsőn, aztán kulcsra zárta és bereteszelte az ajtót.

Az ablakot nyitva hagyta, de behúzta a súlyos függönyt, és odatolta elé az íróasztalt, nehogy a légáramlat belibbentse, aztán kinyitotta a két füzetet, és úgy helyezte el őket a fény útjában, hogy árnyékot vessenek az ágyra. Ezután nappali ruhába öltözött, lefeküdt az ágyra, magára húzta a takarót és öt perc múlva már aludt is.

Margaret Belmannek az járt a fejében, hogy tizenegykor, mielőtt lefekszik, még beküld valakit Reederhez és megtudakolja, nincs-e valamire szüksége, de szerencsére meggondolta magát; szerencsére, mert Reeder úgy tervezte, öt kerek órát alszik, mielőtt hozzákezd a ház nem hivatalos felderítéséhez, illetve, mielőtt eljön az ideje, hogy teljesen éber legyen.

Hajszálpontosan két órakor ébredt föl, és a fénytől hunyorogva kiült az ágy szélére. Egyik bőröndjéből kis fadobozt vett elő, abból pedig egy spirituszfőzőt és a teakészítés többi kellékét. Meggyújtotta az égőt, és míg az aprócska bádogkannában melegedett a víz, bement a fürdőszobába, levetkőzött, és reszkető testtel hideg fürdőt vett. Mire teljesen felöltözve visszatért a szobába, a teavíz már felforrt.

Mr. Reeder nagyon rendszerető ember volt; ezenkívül óvatos is. Világéletében gyanús volt neki a tej. Hajnali órákban sokat kóborolt külvárosi utcákon, nézte a kopogtatókon lógó tejeskannákat, a lépcső sarkába állított tejesüvegeket, és azon töprengett, egy bűnözésre hajlamos egyénnek milyen óriási tömeggyilkossági lehetőséget kínál a tejkiszállítás e könnyelmű szokása. Kiszámította, hogy egy fürge és módszeresen dolgozó gyilkos egy hónap alatt megtizedelhetné London lakosságát.

Tej nélkül itta a teát, elropogtatott egy kekszet, gondosan eltakarította a spirituszégőt és a teáskannát, kézitáskájából elővett egy pár vastag talpú filcpapucsot és felhúzta. Bőröndjéből kikeresett egy rövid, tömör csövet, amely a hozzáértő ember kezében ugyanolyan halálos fegyver, mint a kés. Ezt kabátja belső zsebébe tette. Újra a bőröndbe nyúlt és előhúzott valamit, ami egy vékony, gumi szivacstartó zacskóhoz hasonlított, eltekintve attól hogy két csillámkő-lemezkével és egy kis fém szórófejjel volt felszerelve. Habozott, ide-oda forgatta a tenyerén, végül visszatette a bőröndbe. Ezután a kurta csövű Browning következett, bár ezt Reeder nem fogadta kegyeibe, mert a lőfegyvereket, eltekintve a legszélsőségesebb helyzetektől, mindig is problematikusnak tartotta.

Utoljára egy üreges bambuszrudat vett elő, amelynek belsejében egy másik rúd rejtőzött; tulajdonképpen ez volt az a horgászbot, amely után a minap áhítozott. A vékonyabbik rúd végén egy rugós kampó volt, s miután Reeder egymásba csavarta a két részt, erre a kampóra egy kis elemlámpát akasztott, a vékony drótokat óvatosan átvezette a rúd fűzőszemein, és csatlakoztatta őket a fogórészre szerelt apró kapcsolóhoz, nagyjából oda, ahol a horgász általában a botot tartja. Kipróbálta a kapcsolót, kielégítőnek találta, aztán egy utolsó pillantást vetett a szobára, és eloltotta az asztali lámpát.

Fényes nappal kissé komikus látványt nyújtott volna amint keresztbe vetett lábbal ül az ágyán és a lábtámaszon nyugvó, hosszú horgászbotot kinyújtja a szoba közepéig; de e pillanatban Mr. J. G. Reeder teljesen érzéketlen volt a komikum iránt, ráadásul a jelenetnek amúgy se volt szemtanúja. Időnként meglengette a botot, jobbra-balra, mint egy horgász, mielőtt kiveti a horgot. Nagyon éber volt, hallása úgy kifinomodott, hogy meg tudta különböztetni a megszokott éjszakai zajokat – a levelek suhogását, a szél mormolását – azoktól a neszektől, amelyek csak emberi tevékenységből származhattak.

Több mint fél óráig ült így, ide-oda mozgatva a horgászbotot, amikor egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy az ajtó felől hideg huzat áramlik befelé. Zajt nem hallott, még zárkattanást sem; de tudta, hogy az ajtó tárva-nyitva áll.

Nesztelenül kiemelte a rudat az ágy tartóoszlopai közül, aztán az ajtó felé nyújtotta, míg a vége pár méternyire nem került attól a ponttól, ahol ő ült, immár egyik lábával a földön, készen rá, hogy fölugorjon vagy lehuppanjon, aszerint, ahogy a helyzet követeli.

A bot vége nem ütközött akadályba. Reeder visszafojtotta a lélegzetét... figyelt. Odakint a folyosót vastag szőnyeg borította. Nem számított lépések zajára. De az embernek lélegeznie kell, gondolta Mr. Reeder, és nehéz hangtalanul lélegezni. Mivel tudatában volt annak, hogy ő maga is kicsit túl csendes egy feltehetően alvó emberhez képest, élethűen horkantott és krákogott egyet, miként ez várható egy középkorú férfitól, aki éppen első álmát alussza...

Valami megérintette és félrelökte a horgászbot végét. Reeder megnyomta a kapcsolót, a lámpából vakító fénysugár szökött ki, és világos kört rajzolt a folyosó szemközti falára.

Az ajtó nyitva volt, de emberi lényt nem lehetett látni.

És ekkor, bámulatos nyugalma ellenére, Reeder libabőrös lett, gerincén hideg borzongás kúszott föl. Valaki ott volt: rejtőzködött... várt és abban bízott, hogy a lámpát tartó ember előjön.

Nyújtott karral kitolta a horgászbot végét a folyosóra.

Reccs!

Valami lecsapott a rúdra és kettétörte. A lámpa leesett a földre, fénye elárasztotta a folyosó mennyezetét. Reeder egy szempillantás alatt felpattant az ágyról, és fürgén a nyitott ajtó mögé bújt. A résen keresztül korlátozottan, de láthatta, mi történik odakinn.

Halálos csönd volt. Lent a nagyteremben ünnepélyesen ketyegett az óra, felbúgott és elütötte a háromnegyed hármat. De semmi se mozdult, a felfordított lámpa fénykörébe nem került semmi, amíg...

Reeder csak egy villanásra látta. A keskeny, fehér arcot, a szőrös, szétnyílt, vigyorgó ajkakat, a kócos, piszkos, ősz hajat és egy kopasz foltot, a fehér szakáll rövid sörtéjét és egy karomszerű kezet, amely a lámpáért nyúlt...

Pisztoly vagy gumibot? Reeder az utóbbit választotta. Amikor a kéz megfogta a lámpát, Reeder előugrott a szoba fedezékéből és ütött. Mintha egy vadállat mordult volna föl, aztán a lámpafény kialudt, a jelenés pedig hátratántorodott, és elszakította a vékony elektromos huzalt.

A folyosóra teljes sötétség borult. Reeder újra ütött, de elvétette; az ütés lendülete olyan nagy volt, hogy elvesztette egyensúlyát, és fél térdre esett, a gumibot pedig kirepült a kezéből. Tapogatózó keze egy karba ütközött: megragadta, egy gyors rántással szobájába penderítette foglyát, és meggyújtotta a villanyt.

Kerek, puha, selyembe burkolt kar...

A villanyfényben Reeder Olga Crewe sápadt arcát pillantotta meg maga előtt!

10. FEJEZET

Néhány pillanatig csak bámultak egymásra, a lány rémülten, Reeder döbbenettel. Olga Crewe!

Ekkor Reeder rájött, hogy még mindig szorítja a lány karját, és elengedte. Ez a kar megbabonázta: szinte fogva tartotta a tekintetét.

– Nagyon sajnálom – mondta Reeder. – Hogy került ide?

A lány szája remegett; beszélni próbált, de egy szó se jött ki a torkán. Aztán legyőzte pillanatnyi bénultságát, és lassan, fáradságosan beszélni kezdett.

– Zajt... hallottam a... folyosóról... és... kijöttem. Valami zajt... meg voltam... rémülve.

Gépiesen dörzsölgette a karját; Reeder vörös csíkot látott rajta ott, ahol megszorította. Az volt a csoda, hogy nem törte csontját.

– Valami... baj... van?

Olga minden szót kínlódva képzett és ejtett ki. Úgy tűnt, át kell gondolnia, hogyan formálja a szavakat, mielőtt hangot ad nekik.

– A folyosón hol van a villanykapcsoló? – kérdezte Reeder. Ez fontosabb volt; a lány karja már nem érdekelte.

– Az ajtómmal szemközti falon.

– Kattintsa fel – mondta Reeder, és a lány szó nélkül engedelmeskedett.

Reeder csak akkor lépett ki a szobából, amikor a folyosó már meg volt világítva, és még így is kétségei támadtak, hogy kezében a Browning ér-e valamit.

– Valami baj van? – kérdezte újra Olga. Már ura volt önmagának. Fehér arca kicsit kipirult, de csillogó szeme előtt még mindig szörnyű látomások peregtek.

– Látott valamit a folyosón? – kérdezte Reeder.

A lány lassan ingatta a fejét.

– Nem, semmit se láttam; semmit. Zajt hallottam és kijöttem.

Hazudott: Reeder ebben egy percig sem kételkedett. A lánynak volt ideje arra, hogy papucsba bújjon és fölvegye a lenge köntöst, holott a küzdelem nem tartott pár másodpercnél tovább. Ráadásul Reeder nem hallotta ajtó nyílását; a lány ajtaja tehát egész idő alatt nyitva állt, Olga pedig nézője, vagyis hallgatója volt mindennek, ami történt.

Reeder megkereste a folyosón a gumibotot, és visszament Olgához. A lány az ajtófélfának támaszkodva állt, és a karját dörzsölte. Olyan kitartóan nézett a nyomozó háta mögé, hogy Reeder körülnézett, pedig semmit se láthatott.

– Fájdalmat okozott nekem – mondta a lány egyszerűen.

– Igazán? Sajnálom.

A lány fehér karján megkékült a nyom, és Mr. Reeder természettől fogva együttérző ember volt. Mégis, az igazság az, hogy e pillanatban egyáltalán nem érzett szomorúságot. Sajnálatot igen. De ennek a sajnálatnak semmi köze nem volt a lány fájó karjához.

– Azt hiszem, legjobb, ha visszafekszik az ágyába, kisasszony. A lidércnyomás részemről véget ért. Remélem, a magáé is ugyanilyen gyorsan elmúlik, bár meg lennék lepve, ha így történne. Az enyém csak ideiglenes; a magáé, hacsak nem tévedek nagyon nagyot, egy életre szól!

Míg a lány válaszolt, sötét, kifürkészhetetlen szeme Reeder arcára szegeződött.

– Alighanem lidércnyomás volt – mondta. – Hogy egész életemre szól-e? Azt hiszem, igen!

Egy biccentéssel elfordult, s Reeder már hallotta is, hogy az ajtó csukódik, kattan a zár.

Reeder az ágy távolabbi végéhez húzott egy széket és leült. Meg se kísérelte becsukni az ajtót. Míg szobája sötét, a folyosó viszont meg van világítva, nem kell attól tartania, hogy nyomasztó és eseménydús álma megismétlődik.

A gumibot hiba volt, ismerte be bánatosan. Bárcsak ne irtózna annyira a zajosabb fegyverektől! Az ágytakaróra fektette a fegyvert, hogy kéznél legyen. Ha a rossz álom újrakezdődne...

Hangok!

Párbeszéd mormolása és egy indulatos, suttogó hang, amely túltett a többin. Nem a folyosóról, hanem lentről, a nagyteremből. Reeder lábujjhegyen az ajtóhoz ment és fülelt.

Valaki fojtottan nevetett, furcsa, vérfagyasztó kis kacaj volt; aztán Reeder hallotta, hogy kulcs fordul egy zárban és valaki megkérdezi:

– Ki van ott?

Margaret hangja. Szobája a lépcsővel szemben nyílik, jutott Reeder eszébe. Pisztolyát zsebébe csúsztatva megkerülte az ágy lábát, és kiszaladt a folyosóra. Margaret a lépcsőkorlátnál állt és lenézett a sötétségbe. A suttogó hangok elhallgattak. Margaret szeme sarkából meglátta Reedert, és ijedten hátrafordult.

– Mi a baj, Mr. Reeder? Ki gyújtotta meg a villanyt a folyosón? Hallottam, hogy valaki beszél idekinn.

– Csak én voltam.

Reeder mosolya megszokott körülmények között nagyon megnyugtató lett volna, de a lány most meg volt rémülve, mint egy gyerek. Őrült vágy támadt benne, hogy Reederhez bújjon és zokogjon.

– Valami pedig történt – mondta. – Feküdtem az ágyamban és füleltem, de nem mertem fölkelni. Rettenetesen félek, Mr. Reeder.

Reeder odaintette a lányt, s amikor Margaret csodálkozva elindult felé, Reeder elsiklott mellette, és elfoglalta helyét a korlátnál. Margaret nézte: Reeder kihajolt, és lámpája fényével a földszintet pásztázta.

– Senki sincs lent – mondta Reeder könnyedén.

Sosem látta még Margaretet ilyen fehérnek.

– De volt ott valaki – erősködött a lány. – Miután meggyújtotta a lámpáját, léptek zaját hallottam a kőpadlón.

– Valószínűleg Mrs. Burton volt az – vetette föl Reeder. – Mintha az ő hangját hallottam volna...

Ekkor új szereplő lépett színre. Mr. Daver bukkant föl a folyosó végén. Alig begombolt, virágmintás, selyem háziköntös volt rajta.

– Nahát, csak nincs valami baj, Miss Belman? – kérdezte. – Nehogy azt mondja, hogy valaki megpróbált bemászni a maga ablakán is! Attól tartok, ezt akarja mondani! Remélem, hogy nem, de attól tartok, igen! Jóságos ég, micsoda kellemetlen esemény!

– Mi történt? – kérdezte Mr. Reeder.

– Nem tudom, de az a zavaró érzésem támadt, hogy valaki megpróbált betörni a házba – válaszolta Daver.

Valóban fel volt zaklatva, Margaret szinte hallotta, ahogy a fogai egymásnak koccannak.

– Hallottam, hogy valaki próbálgatja ablakomon a zárat, kinéztem és esküszöm, hogy láttam... valamit! Micsoda szörnyűséges esemény! Hajlok rá, hogy kihívjam a rendőrséget.

– Kitűnő ötlet – dünnyögte Mr. Reeder, hirtelen rálelve régi barátságos önmagára. – A zaj ugye álmából ébresztette?

Daver habozott.

– Nem aludtam egészen – mondta. – Álom és ébrenlét között lebegtem. Valami okból ma éjjel nagyon nyugtalan voltam.

Nyakához kapott, mert háziköntöse egy pillanatra szétnyílt. A mozdulat nem volt eléggé gyors.

– Valószínűleg azért volt nyugtalan – mondta szelíden Reeder –, mert elfelejtette levenni a gallérját és a nyakkendőjét. El sem tudok képzelni ennél zavaróbbat.

Daver fintort vágott.

– Meglehetősen sietve öltözködtem... – kezdte.

– Jobban teszi, ha sietve levetkőzik – dorgálta Reeder szinte játékosan. – Aki fehér keménygallérban fekszik le, azzal előfordulhat, hogy megfullad. S tudja, milyen szomorú, ha a hóhér munka nélkül marad. A betörője alighanem megmentette az életét.

Daver mondani akart valamit, de aztán sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Margaret aggodalmasan nézett Reederre.

– Ez a titokzatosság... Tényleg betörő járt itt? Ő, kérem, mondja meg az igazat! Sikítani fogok, ha nem mondja meg!

– Az igazság – mondta Reeder és hunyorított – nagyon hasonlít ahhoz, amit ettől a fura embertől hallott: valaki járt ebben a házban, valaki, akinek nem volt joga betenni ide a lábát, de azt hiszem, már elment, maga pedig egészen nyugodtan visszafeküdhet az ágyába.

Margaret furcsán nézett rá.

– Maga is lefekszik?

– Percek kérdése – felelte Reeder vidáman. Margaret ösztönösen odanyújtotta a kezét. Reeder két kezébe fogta.

– Ilyennek képzelem az őrangyalomat – mosolygott Margaret, pedig csaknem elsírta magát.

– Sosem hallottam pofaszakállas őrangyalokról – válaszolta Reeder.

Alantas módon fizetett vissza Margaretnek, mégis mulatságosan meg volt elégedve magával, amikor szobája magányában elismételte ezt a kis szellemességet.

11. FEJEZET

Mr. Reeder becsukta az ajtót, meggyújtotta a villanyt és nekilátott, hogy kibogozza az ajtó kinyílásának rejtélyét.

Lefekvés előtt bereteszelte, és a kulcsot is ráfordította; a kulcs még most is a belső oldalon volt. Ahogy újra elfordította, feltűnt neki, hogy még sohasem látott ilyen csöndesen működő zárat vagy reteszt, amely ilyen könnyedén csusszant volna a helyére. A zárat és a reteszt frissen olajozták. Reeder az ajtó belső oldalának tüzetes vizsgálatába fogott, és elképesztő nyitódásának hamarosan egyszerű magyarázatára bukkant.

Az ajtó nyolc fatáblából állt, amelyekre kicsi, rombusz formájú díszítéseket faragtak. Közvetlenül a zár fölötti tábla enyhén elmozdult, amikor Reeder megnyomta, de eltartott egy darabig, mire megtalálta azt az apró rugót, amely a táblát rögzítette. Amikor erre rábukkant, a tábla kinyílt, mint egy miniatűr ajtó. A nyíláson át be tudta dugni a kezét, és a legnagyobb könnyedséggel visszatolta a reteszt.

Nem volt ebben semmi szokatlan vagy baljóslatú. Reeder tudta, hogy sok szálloda és penzió alkalmaz olyan módszereket, amelyekkel kívülről ki lehet nyitni egy ajtót: némely esetben nagyon is szükséges ez az elővigyázatosság. Reedert inkább az érdekelte, vajon Margaret Belman ajtaján is találna-e hasonló biztonsági ajtótáblát.

Mire a vizsgálódást befejezte, megvirradt; elhúzta a függönyt, egy széket állított az ablak elé, és szemügyre vett annyit, amennyit a ház környékéből láthatott.

Két-három olyan kérdés merült föl, amelyre nem talált választ. Ha a Larmes Torony a Flack-banda főhadiszállása, akkor hogyan és miért került Olga Crewe ebbe a szövetségbe? Reeder huszonnégy évre becsülte Olga korát; a lány állandó vendége, ha nem éppenséggel lakója volt a Larmes Toronynak legalább tíz éve, és Reeder, aki jól ismerte az alvilág törvényeit, tudta, hogy ott nem alkalmaznak gyerekeket. Olga valamilyen rangos középiskolába is járt, ami máris fölemészt legalább négyet a tíz évből; Reeder értetlenül csóválta a fejét.

Sötétedésig már semmi sem fog történni, döntötte el magában, kinyújtózott az ágyon, magára húzta a takarót, és aludt, amíg kopogtatás nem jelezte, hogy megjött a szobalány a reggeli teával.

Kerek arcú nő volt, alig túl az első ifjúságon, és kellemetlen tájszólást beszélt, nyers, bizalmaskodó modorban, mint aki pótolhatatlan része egy létesítménynek. Reeder emlékezett rá, hogy a vacsoráját is ő szolgálta fel.

– Nahát, uram, le se vetkőzött! – mondta a lány.

– Ritkán vetkőzöm le – felelte Reeder, felült az ágyban, és átvette a lánytól a tálcát. – Csak időpazarlás. Az ember még le se vette a ruháit, már öltözhet is újra.

A lány szigorúan nézett rá, de Reeder nem mosolyodon el.

– Maga ugye nyomozó? Nálunk odaát a házba mindenki tudja. Mit keres itt?

Reeder megengedett magának egy sejtelmes mosolyt. A lány hangjában visszafojtott idegesség vibrált.

– Nem az én feladatom, kisasszony, hogy a munkaadója ügyeit feltárjam.

– Ő hívta ide magát? Nahát, hogy van képe!

Reeder a szájára nyomta az ujját.

– A gyertyatartók miatt?

Reeder bólintott.

– Még mindig azt hiszi, az egyik alkalmazott lopta el őket?

A lány arca nagyon vörös volt; mérgesen pislogott. Reeder bepillantást nyert egy kisebb, szállodai botrányba.

Nem volt érdektelen adalék. A lány arcára kiült a bűntudat, ennél egyértelműbbet kívánni se lehetett volna. Hogy miféle gyertyatartókról volt szó és hogyan tűntek el, azt Reeder sejtette. A kis lopások pontosan meghatározott csatornákban folynak.

– Hát felőlem aztán megmondhatja neki... – kezdte a lány sipítva, de Reeder ünnepélyesen fölemelte a kezét.

– Tartsa meg magának az ügyeit, engem pedig tekintsen barátjának – kérte a lányt.

Felszabadultabb pillanataiban Mr. J. G. Reeder nagyon szeretett gonoszkodni, bár ezt a gyengeségét csak kevesen ismerték. Ezen kívül sürgősen több belső információt kellett szereznie a házról, s úgy sejtette, ez a feldühödött lány, aki most kiviharzott a szobából és bevágta maga után az ajtót, el fogja őt látni a szükséges információkkal.

Lement a földszintre és elhatározta, hogy meglátogatja Davert az irodájában; szerette volna megismerni a hiányzó gyertyatartók igaz történetét. Az irodából azonban dühös kiabálás szivárgott ki, és ahogy kezét kopogtatásra emelte, valaki, aki belülről fogta a kilincset, kinyitotta az ajtót: Reeder mérges női hangot hallott.

– Cudarul bánt velem: csak ennyit akartam mondani, Mr. Daver! Öt éve dolgozok magának, de az ügyeiről soha egy szót se szóltam senkinek! Erre idehív egy nyomozót, hogy utánam szimatoljon! Velem aztán senki se fog úgy bánni, mintha tolvaj vagy mi a csuda lennék! Ha azt hiszi, hogy ez rendes és tisztességes viselkedés, mindazok után, amit magáért tettem, akkor... tudom persze, hogy jól meg voltam fizetve, de pont annyit kaphatnék máshol is... Nekem is van büszkeségem, Mr. Daver, akárcsak magának... és szerintem nagyon alattomosan viselkedett, hogy így bánt velem... Ne is féljen, még ma este elmegyek!

Az ajtó kivágódott, és egy piros arcú, huszonöt körüli lány robogott ki rajta, elszáguldott a hallgatózó mellett, akit dühében aligha vett észre. Az ajtó becsukódott mögötte; Mr. Daver nyilván ugyanolyan haragos kedvében volt, mint a lány: később ez szerencsés körülménynek bizonyult, s Mr. Reeder úgy vélte, nem tanácsos nagydobra verni, hogy részben vagy teljesen kihallgatta a szóváltást.

Amikor kisétált a napfényes kertbe, az éjszaka megzavart vendégek közül ő volt a legpihentebb, rajta látszott legkevésbé a kimerültség. Összetalálkozott Dean tiszteletes úrral és a golftáskát cipelő ezredessel; mindketten mogorva jó reggelttel köszöntötték. Az ezredes, gondolta Reeder, kissé megviseltnek látszik; Mr. Dean is rosszkedvűen pillantott rá, amikor elment mellette.

Föl-alá sétálgatva a gyepen, Reeder alaposan fölmérte az épületet. A Torony körvonalai nagyon határozottak voltak: kemények és szögletesek, ősi zordságukat még a Tudor-kori ablakok sem tudták enyhíteni, amelyeket valamikor réges-régen vágtak a kőfalakba.

Hátat fordítva a háznak, Reeder ahhoz a gyepsávhoz ért, amelyre szobája ablaka nézett. A gyepszőnyeg túlsó szélén rododendron-csoport burjánzott, amely hasznos, de bizonyos körülmények között veszélyes is lehet.

Közvetlenül Reeder ablaka alatt volt a nappali egy szöglete, s ez a tény elégedettséggel töltötte el a nyomozót. Tapasztalatból előnyben részesítette az olyan hálószobákat, amelyek közös helyiségek fölött helyezkednek el.

Visszament arrafelé, amerről jött, és elsétált az épület másik végéig. Az a három, világos függönyös ablak nyilván Mr. Daver lakosztályához tartozik. Az ablakok alatt megfeketedett a fal, a követ sűrű repkény futotta be. Reeder azon gondolkozott, vajon mit rejt ez az ablaktalan, ajtó nélküli épületrész.

Amikor visszatért a ház elé, meglátta Margaret Belmant. A lány az ajtó előtt állt, szemét beárnyékolta a nap ellen, és láthatóan keresett valakit a zárt tájképben. Amint észrevette Reedert, azonnal odasietett hozzá.

– Ó, hát itt van! – mondta és megkönnyebbülten sóhajtott. – Nem tudtam, mi történt magával; nem jött le reggelizni.

Kicsit elcsigázottnak látszik, gondolta Reeder. Margaretnek nyilván nem sikerült olyan jól kikerekítenie az éjszakát, mint neki.

– Le se hunytam a szemem, amióta utoljára találkoztunk – felelte Margaret Reeder kimondatlan kérdésére. – Mi történt, Mr. Reeder? Tényleg megpróbáltak bejutni a házba? Egy betörő?

– Azt hiszem, megpróbálták és sikerült is nekik – mondta Reeder óvatosan. – Még... hm... szállodákban is előfordulnak betörések, Miss... hm... Margaret. Mr. Daver értesítette a rendőrséget?

Margaret megrázta a fejét.

– Nem tudom. Egész délelőtt telefonált; épp az előbb kerestem, a szobája ajtaja zárva volt, de hallottam a hangját. Maga viszont, Mr. Reeder, egy árva szóval se említette nekem azt a szörnyűséget, ami az elutazásom utáni éjjel történt Londonban. Ma reggel olvastam az újságban.

– Szörnyűséget?

J. G. Reeder nem értette. Szinte már el is felejtette puska-kelepcés kalandját.

– Ó, arra a kis tréfára gondol?

– Tréfára?! – kérdezett vissza Margaret megbotránkozva.

– A bűnözőknek ferde humorérzékük van – mondta Reeder könnyedén. – Az egész csapda nem volt egyéb, mint egy... hm... jól kitervelt móka, azzal a céllal, hogy megijesszenek. Ilyesmire számít az ember. Ezek a vizsgafeladatok, amelyekkel időnként felmérik az ember intelligenciáját.

– De ki tette? – kérdezte Margaret.

Mr. Reeder pillantása szórakozottan vándorolt a szelíd tájon. Margaret úgy érezte, mozgalmas életében egy ilyen jelentéktelen esemény puszta felidézése is untatja a férfit.

– Fiatal barátnőnk – mondta hirtelen Reeder, és pillantását követve Margaret meglátta Olga Crewe-t.

Sötétszürke kötött kosztüm volt rajta és nagy, arcát beárnyékoló, fekete kalap; a félmosolyban, amellyel vendégtársát üdvözölte, nyoma se volt a zavarnak.

– Jó reggelt, Mr. Reeder. Mintha korábban már találkoztunk volna. – Jókedvűen megdörzsölte a karját.

Mr. Reeder nem győzött bocsánatot kérni.

– Nem is tudom, mi volt tulajdonképpen az egész – mondta Olga; és Margaret csak most értesült mindarról, ami az ő színrelépése előtt történt.

– Nem hittem volna, hogy maga ilyen erős; nézze! – Olga Crewe feltűrte kabátja ujját, és alkarján egy nagy, kékesfekete foltot mutatott, de Reeder bűntudatos arckifejezésé láttán megbocsátón elnevette magát.

– Már megmutatta Mr. Reedernek a birtok minden nevezetességét? – kérdezte Olga, hangjában csúfondáros árnyalattal. – Majdnem biztosra vettem, hogy ma délelőtt az uszodában találom magukat.

– Nem is tudtam, hogy létezik uszoda – válaszolta Mr. Reeder. – Az az igazság, hogy szörnyűséges éjszakai ijedelmem után ez a... hm... szép ház olyan baljós jelleget öltött, hogy egy vérfürdőnél kevésbé drámai fürdőt el sem tudok képzelni magamnak!

Olga ezt nem találta viccesnek. Egy pillanatra behunyta a szemét, és Reeder látta, hogy kissé megborzong.

– Milyen hajmeresztő dolgokat mond! Jöjjön, Miss Belman!

Margaretnek nem volt túlságosan ínyére ez a csaknem parancsoló hangnem, de azért velük tartott. A háztól kicsit távolabb Olga megállt és előremutatott.

– Meg kell néznie a kutat. Érdeklik a régi dolgok? – kérdezte, miközben a cserjés felé vezette őket.

– Az újak jobban érdekelnek, főleg az új tapasztalatok – válaszolta Reeder igen vidáman. – Az újdonsült ismerősök pedig egyenesen elbűvölnek!

Megint Olga futó, ijedt mosolya.

– Akkor biztosan jól érzi magát itt, Mr. Reeder – mondta –, hiszen itt olyan emberekkel találkozhat, akiket azelőtt sosem látott.

Reeder a homlokát ráncolta.

– Igen, ebben a házban két ember van, akit még sosem láttam – mondta, mire Olga lopva gyors pillantást vetett rá.

– Csak kettő? Velem már találkozott?

– Magát már láttam – mondta Reeder –, bár sosem találkoztunk.

Közben megérkeztek a kúthoz; Reeder figyelmesen elolvasta a feliratot, aztán lábbal megkopogtatta a kút fedelét.

– Évek óta zárva van – magyarázta Olga. – Én nem bolygatnám – tette hozzá sietve, amikor Reeder lehajolt és, mint egy csapóajtót, szélénél fogva felnyitotta a kút fedelét, amely egy téglalap alakú nyílást takart.

A fedél nem nyikorgott, meg se csikordult, amikor Reeder hátrahajtotta; a forgópántok meg voltak olajozva; a két szárny között sem talált felgyűlt port. Négykézlábra ereszkedve lenézett a sötétbe.

– Mennyi törmelékkel és kővel tömték be ezt a kutat? – kérdezte.

Margaret felolvasta a táblácskáról.

– Hm! – mondta Reeder, zsebéből előhalászott egy kétshillingest, óvatosan a kút fölé tartotta az ezüstpénzt és beleejtette. Hosszú, hosszú ideig kellett fülelnie, csak aztán hallott egy halk, fémes koppanást.

– Kilenc másodperc! – Felnézett Olga arcába. – Vonja ki egy hulló tárgy sebességéből a hang terjedésének sebességét, és mondja meg, milyen mély ez a kút!

Felállt, leporolta nadrágja térdét, és óvatosan visszahajtotta a fedőajtót.

– Kő lehet, hogy van benne – mondta –, de víz nincs. Ki kell számítanom a kút teljes feltöltéséhez szükséges rakományok számát; érdekes délelőtti elfoglaltság lesz olyasvalakinek, akit ifjúkorában tehetséges matematikusnak tartottak.

Olga Crewe némán vezette őket vissza a cserjésen át. Amikor kiértek a bokrok közül, megszólalt:

– Azt hiszem, jobb lenne, ha maga mutatná meg Mr. Reedernek a birtok többi részét – mondta. – Meglehetősen elfáradtam.

Biccentett, sarkon fordult és elindult a ház felé; Reeder némi csodálattal nézett utána.

– Arcfestékkel persze egészen más – mondta félig-meddig önmagának –, de a hangot nagyon nehéz elváltoztatni; sokszor még a legjobb színészeknek sem sikerül.

Margaret nagy szemeket meresztett.

– Hozzám beszél?

– Magamhoz – felelte Reeder szégyenkezve. – Rossz szokás, attól félek, a korral jár.

– De Miss Crewe sosem használ festéket.

– Ki használ vidéken? – kérdezte Reeder, és sétabotjával a sziklafal mentén húzódó falra mutatott. – Az ott hová vezet? Mi van a másik oldalán?

– Gyors halál – mondta Margaret és nevetett.

Negyedórát álldogáltak az alacsony mellvédnél és nézték a lenti partot. A barlanghoz vezető kis csatorna fölkeltette Reeder érdeklődését. Megkérdezte Margarettől, milyen mély lehet. A lány úgy gondolta, igen sekély, de Reeder nem értett egyet ezzel a következtetéssel.

– Föld alatti barlang; romantikusan hangzik, s a csatorna valószínűleg szokatlanul mély. Azt hiszem, föl kell derítenem a barlangot. Hogyan lehet odajutni?

Balra nézett, aztán jobbra. A part kicsi, mély öböllé zárult, egyik oldalról meredek szirt határolta, a másik oldalról pedig egy magas sziklafal, amely messze benyúlt a tengerbe. Mr. Reeder a szemhatár felé mutatott.

– Száz kilométerre innen Franciaország.

Kellemetlen szokása volt hirtelen más tárgyra térni.

– Ma délután valószínűleg végzek egy kis felderítést. A séta biztosan felfrissít.

A ház felé menet eszébe jutott az úszómedence, és megkérte Margaretet, hogy kísérje oda.

– Csodálkozom, hogy Mr. Daver nem hagyja kiszáradni – mondta Margaret. – Szörnyű költséges. Tegnap átfutottam a vízművek számláit; mesés árat kérnek a friss víz szivattyúzásáért.

– Mikor építették?

– Ez az, ami meglepő – válaszolta Margaret. – Tizenkét éve készült, amikor egy magánuszoda még páratlan dolognak számított ebben az országban.

A medence téglalap formájú volt; egyik végét csempék borították, és láthatóan emberi kéz munkája volt. Másik végének azonban oldalát és alját is természetes sziklák alkották. Egy nagy, domború kőről lehetett a vízbe ugrani. Reeder körbejárta a medencét, és belebámult a kristálytiszta vízbe. A medence a sziklás végénél volt mélyebb, és Reeder itt időzött legtöbbet, vizsgálódása itt volt legtüzetesebb. Úgy tűnt, a medence alján, ott, ahol a szikla fölébe lóg, egy üreg nyílik; hogy milyen mély, Reeder nem tudta volna megmondani.

– Nagyon érdekes – mondta végül. – Én bizony visszamegyek a házba és fölveszem a fürdőruhámat. Szerencsére elhoztam.

– Nem is tudtam, hogy szeret úszni – mosolygott a lány.

– A legtöbb dologban szánalmas kezdő vagyok – mondta Reeder szerényen.

Visszament a szobájába, levetkőzött, fürdőruhába bújt, és rávette a kabátját. Olga Crewe és Mr. Daver időközben elmentek Siltburybe. Reeder megelégedéssel látta, hogy a penzió kocsija porfelhőbe burkolódzva ereszkedik lefelé a domboldalon.

Amikor Reeder levette a kabátját és ugráshoz készülődött, megjelenésében volt valami mulatságosan ádáz: derekára övet csatolt, erre pedig, egy tokban, hosszú pengéjű vadászkést erősített; az övön egy vízhatlan zacskó is lógott, ebbe helyezte azoknak a kicsi zseblámpáknak az egyikét, amelyeket mindig magával hordott. Előkészületei nagyon emberiek voltak: lábujjait a hideg vízbe mártotta, elragadtatva megborzongott, s csak ezután vetette bele magát. Több időt nem vesztegetett, hanem a víz alatt egyenest ahhoz a sziklahasadékhoz úszott, amit az imént fedezett fel.

Az üreg több mint fél méter magas és úgy két és fél méter hosszú volt; Reeder beleúszott és a boltozatba kapaszkodva lökte magát előre. A boltozat hirtelen megszűnt, és Reeder fölött nem volt más, csak víz; a felszínre úszott, megfogódzkodott egy kiszögellő sziklaperemben, s így lebegve leakasztotta övéről a vízhatlan zacskót, a kőpolcra helyezte és kivette belőle a zseblámpát.

Természetformálta, boltozatos sziklakamrában találta magát. Valójában a medence végét képező domború szikla belsejében volt. A kamra legtávolabbi sarkából másfél méter magas és bő fél méter széles kijárat nyílt. Lefelé vezető sziklafolyosó, vélte Reeder. Körülbelül ötven métert haladt benne előre, és észrevette, hogy bár a természet vágta-alakította ki réges-régen ezt a különös folyosót – valószínűleg föld alatti vízmeder volt, mielőtt egy gigantikus természeti rengés vízszint fölé nem tolta a földet –, a tény, hogy járható, emberi beavatkozásnak is köszönhető. Egy helyütt vésőnyomokat fedezett föl; másutt robbantás egyértelmű jeleit. Reeder ezután visszament a folyosó bejáratához, és beleereszkedett a vízbe. Újra övére erősítette és légmentesen becsomagolta a lámpát, mély levegőt vett, lebukott a fenékre, és átküzdötte magát a nyíláson, ki a medencébe, a nyílt levegőre. Amikor fölbukkant, tekintete Margaret Belman rémült arcával találkozott.

– Jaj, Mr. Reeder! – kapkodott Margaret levegőért. – Úgy... úgy megijesztett!... Hallottam a csobbanást, amikor vízbe ugrott, de aztán idejöttem és láttam, hogy üres a medence, s azt hittem, tévedtem... Hol volt? Nem tölthetett ennyi időt a víz alatt...

– Ideadná a kabátomat? – kérte Mr. Reeder szemérmesen és sietve begombolkozott. – Ellenőriztem, hogy pontosan betartják-e a megyei tanács előírásait – mondta ünnepélyesen. Margaret kábultan hallgatta.

– Minden színházban, mint valószínűleg tudja, kedves Miss... hm... Margaret, a vészkijáratok elengedhetetlenül szükségesek; ma délelőtt kettőt már fölfedeztem, de szinte biztos, hogy a legfontosabb eddig elkerülte a figyelmemet. Micsoda ember! Az őrület valóban rokona a zsenialitásnak!

Reeder egyedül ebédelt, és látszólag őt érdekelték legkevésbé a vendégtársak. A két golfozó már visszatért, s most ugyanannál az asztalnál ettek. Miss Crewe késve érkezett, mosollyal üdvözölte Reedert, és leült vele szemben egy kicsi asztalhoz.

„Ideges – mondta magában Reeder. – Már másodszor ejti le a villát. Mindjárt föláll és nekem háttal fog leülni... Kíváncsi vagyok, milyen kifogással?”

Olgának szemlátomást nem volt szüksége semmiféle kifogásra. Odahívta a felszolgálónőt, és a másik oldalra tétette poharát és a terítéket. Mr. Reeder meg volt elégedve magával.

Reeder éppen egy almát hámozott, amikor Daver betipegett az ebédlőbe.

– Jó napot, Mr. Reeder. Túlesett az éjszakai lidércnyomáson? Látom, igen. Kötélből vannak az idegei. Mélységesen csodálom. Én személy szerint borzasztó gyáva vagyok, elég betörőt emlegetni, máris reszketek. El sem fogja hinni, de ma reggel veszekedtem az egyik szobalánnyal, s amikor elment, minden tagomban remegtem! Magával nem szokott előfordulni ilyesmi? Látom, nem! Miss Belmantől hallottam, hogy ma délelőtt kipróbálta az úszómedencét. Tetszett? Biztosan!

– Iszik velem egy kávét? – kérdezte Reeder udvariasan, de Daver gesztikulálva visszautasította a meghívást és meghajolt.

– Nem, nem, dolgoznom kell; el se tudom mondani, milyen hálás vagyok Miss Belmannek, amiért a modern idők legkáprázatosabb bűnözőjére felhívta a figyelmemet. Micsoda ember! Pályája elejét próbálom felderíteni; nem, nem, ellenállok a csábításnak: pár perc múlva mennem kell. Tudnak valamit a fiatalságáról? Van felesége?

Reeder bólintott. Fogalma se volt, John Flack nős-e vagy sem, de a pillanat alkalmasnak látszott, hogy egyetemes tudását bizonyítsa. Készületlenül érte, ahogyan válasza Daverre hatott. A sárgás arcú emberkének leesett az álla.

– Nős? – rikoltotta. – Honnan veszi, hogy nős? Hol nősült meg?

– Ez olyan ügy – mondta Reeder komoran –, amelyről nem beszélhetek.

– Nős! – Daver ingerülten dörzsölgette kerek kis fejét, de nem foglalkozott többet a tárggyal. Bárgyú megjegyzést tett az időjárásra, és kirobogott az ebédlőből.

Mr. Reeder helyet foglalt az úgynevezett nagyteremben, és egy illusztrált folyóiratot lapozgatva várta az alkalmat, amely, tudta, előbb-utóbb kínálkozni fog. A szolgákat már sorra vette. Az ebédlőben lányokat alkalmaztak, akik a birtok Siltbury felé eső részén, egy kis házban laktak. A férfi alkalmazottak, beleértve a portást is, úgy tűnt, gyanú fölött állnak. A portás kiszolgált katona volt, egyenruhája kabátján kitüntetések sorakoztak, segédje pedig egy állatlan fiatalember Siltburyből. A jelek szerint ő volt a személyzet egyetlen olyan tagja, aki egyik házban sem lakott. A nőcselédek többsége csüggesztő esetnek látszott: Reeder egyetlen reménye a feldühödött szobalány volt, bár majdnem biztos, hogy ő is csak saját panaszairól fog beszélni.

Olyan helyen ült, ahonnan rálátott a gyepre. Háromkor az ezredes, Dean tiszteletes és Olga Crewe kimentek a főkapun; nyilván Siltburybe igyekeztek. Reeder csöngetett, és megelégedésére a sértődött pincérlány jelent meg, hogy tearendelését fölvegye.

– Szép itt – mondta Reeder, mint aki társalogni szeretne.

– Igen, uram – válaszolta a lány harapósan.

– Gondolom, sok lány kezét-lábát törné – morfondírozott Reeder, miközben kibámult az ablakon –, csak hogy ide bejusson, és vérző szívvel veszítene el egy ilyen állást.

A lány ezzel egyáltalán nem értett egyet.

– Az emeleti munka nem olyan rossz – mondta –, és az ebédlőbe se kell sokat dolgozni. De nekem ez túl lassú. Mielőtt idejöttem, egy nagy hotelbe dolgoztam. Jobb állásba megyek, és minél előbb, annál jobb.

Elismerte, hogy a fizetés nem rossz, de őneki nagyon hiányzik az a megfoghatatlan közeg, amit „élet”-nek nevezett. Kifejtette azt is, hogy jobban kedveli a férfi vendégeket.

– Miss Crewe, az úgynevezett Miss Crewe, több gondot okoz, mint az összes többi együttvéve – mondta a lány. – Nem bírok kiigazodni rajta. Egyszer az egyik szobát akarja, máskor a másikat. Hogy mér nem tud a férjével lakni, azt nem tudom.

– A férjével? – Mr. Reeder őszinte meglepetéssel nézett rá. – Talán nem férnek meg jól egymással?

– Azelőtt jól megvoltak. Ha nem lennének házasok, még csak megérteném, mér titokzatoskodnak annyira: úgy tesznek, mintha nem lennének összeházasodva; mindegyik a maga szobájába, ha meg összetalálkoznak, mintha idegenek lennének. Mikor ilyen megtévesztés folyik, akkor a dolgok persze könnyen eltűnnek – tette hozzá, nem éppen következetesen.

– Mióta... öö... tart ez így? – kérdezte Reeder.

– Csak a múlt hét óta, vagy így valahogy – mondta rosszindulatúan a lány. – Én tudom, hogy házasok, mer láttam a házasságlevelet; már hat éve házasok. Miss Crewe a neszesszerjébe tartja.

Hirtelen gyanakodva nézett Reederre.

– Nem kellett volna elmondanom. Senkinek se akarok ártani és nem haragszok rájuk, pedig rosszabbul bántak velem, mint egy kutyával – mondta. – Az egész házba csak én tudom. Két évig voltam a szobalánya. De ha nem bánnak velem tisztességesen, én se ővelük.

– Hat éve házasok? Jó ég! – mondta Reeder. Aztán hirtelen a lány felé fordult, és a szemébe nézett.

– Szeretne ötven fontot? – kérdezte. – Ezt a hatalmas összeget ajánlom magának, ha csak egyetlen pillantást vethetek arra a házasságlevélre.

A lány elvörösödött.

– Meg akar vesztegetni – mondta, de azért elbizonytalanodott. – Nem akarok bajba jutni – tette hozzá.

– Nyomozó vagyok – felelte Reeder –, de az anyakönyvi hivatal megbízásából dolgozom, ahol kételyek merültek föl afelől, hogy törvényes-e ez a házasság. Természetesen magam is átkutathatnám az ifjú hölgy szobáját és megkereshetném a házasságlevelet, de ha maga hajlandó segíteni és ötven font számít magának valamit...

A lány tétovázva hallgatott, aztán azt felelte, majd meglátja. Félóra múlva megjelent azzal a hírrel, hogy a kutatás nem járt sikerrel. Megtalálta a borítékot, amelyben azelőtt a házasságlevél volt, de maga a dokumentum eltűnt.

Mr. Reeder nem kérdezte meg a férj nevét, hiszen majdnem biztosan tudta, ki a szerencsés férfiú. Következő kérdésére a lány azt válaszolta, amire Reeder számított.

– Csak még egyet szeretnék kérdezni magától: emlékszik rá, hogy hívták a lány apját?

– John Crewe, kereskedő – válaszolta a lány. – Az anyját Hannah-nak hívták. Megesketett a Bibliára, hogy egy léleknek se mondom el, hogy tudok a házasságról.

– Tudja még valaki? Az előbb mintha azt mondta volna, senki.

A lány habozott.

– De igen, Mrs. Burton tudja. Ő mindent tud.

– Köszönöm – mondta Reeder, kinyitotta a tárcáját, és elővett belőle két ötfontos bankjegyet. – Mi volt a férj foglalkozása, emlékszik rá?

A lány elfintorodott.

– Titkár. Hogy mér mondta magát titkárnak, azt nem értem, pont ő, egy független úriember!

– Köszönöm – mondta újra Reeder. Telefonált Siltburybe és hívott egy taxit.

– Elmegy valahová? – kérdezte Margaret, amikor az előcsarnokban összetalálkozott a várakozó Reederrel.

– Ajándékot veszek londoni barátaimnak – füllentette Reeder folyékonyan – ; egy-két vajtartó, megfelelő feliratokkal, érzésem szerint megteszi.

A taxi nem Siltburybe vitte, hanem egy tengerparttal párhuzamos utat követett, amely végül járhatatlan, homokos kocsiúton végződött; az öreg járművet innen csak némi nehézség árán sikerült kiszabadítani.

– Mondtam, uram, hogy ez az út nem vezet sehová – bosszankodott a sofőr.

– Akkor nyilván elértük úticélunkat – felelte Reeder, és testsúlya bevetésével igyekezett a kocsit szilárdabb talajra tolni.

Siltburyt nem nagyon kedvelik a londoni látogatók, magyarázta a sofőr úton visszafelé. A városka tengerpartja kavicsos, s az emberek jobban szeretik a homokot.

– Gyönyörű partok vannak errefelé – mondta a sofőr –, de nem lehet őket megközelíteni.

Balra kanyarodva rátértek egy útra, amely a városba vezetett, s már negyed órája haladtak, amikor Reeder, aki a sofőr mellett ült, az út jobb oldalán húzódó dombhát sebhelyes arcára mutatott.

– A siltburyi kőfejtő – magyarázta a sofőr. – Most nem dolgoznak ott: túl sok benne az üreg.

– Üreg?

– A dombvidék olyan, mint a szivacs – mondta a férfi. – A barlangokban el lehet tévedni. Évekkel ezelőtt az öreg Mr. Kimpon fejtett itt követ, de tönkrement a vállalkozásba. Van egy akkora barlang, amibe egy négyesfogat is behajthatna! Úgy húsz évvel ezelőtt hárman bementek felderíteni a barlangokat, és soha többé nem jöttek vissza.

– Kié most a kőfejtő?

Mr. Reedert nem nagyon érdekelte a téma, de amikor gondolatai egy sürgető feladat megoldásán dolgoztak, megfelelő kérdésekkel többnyire ügyesen továbbfűzte a beszélgetést, mert ha elfelejtette is a válaszokat, az emberi hang legalább megnyugtatóan hatott rá.

– Most Mr. Daveré. Azután vásárolta meg, hogy a barlangokban nyomuk veszett azoknak az embereknek; a bejáratot meg bedeszkáztatta. Rögtön látni fogja.

Enyhe lejtőn kapaszkodtak fölfelé. Amikor a dombtetőre értek, a sofőr egy jól karbantartott kocsiútra mutatott, amelynek végén, úgy kétszáz méternyire, Reeder egy téglalap alakú nyílást pillantott meg a kőfejtő fehér falába vágva. Előtte nehéz deszkakapu állt, amely teljesen eltorlaszolta az üreget, és csak egy szabálytalan formájú részt hagyott szabadon a kapu teteje fölött.

– Innen nem látszik – mondta a sofőr –, de azt a felső nyílást szögesdróttal zárták el.

– Kapu vagy deszkafal van a bejárat előtt?

– Kapu az, uram. Innen a tengerig az egész terület Mr. Daveré. Régebben úgy ötven hektárt meg is műveltetett, de a föld nagyon szegény. Akkoriban a barlangban tartotta a szekereket.

– Mikor hagyta abba a gazdálkodást? – kérdezte Reeder érdeklődve.

– Úgy hat éve – válaszolta a sofőr, és Mr. Reeder pontosan ezt a választ várta. – Azelőtt nagyon sokszor láttam Mr. Davert – folytatta. – Akkor még konflisom volt, gyakran vittem őt ide-oda. Úgy dolgozott, mint egy gályarab; délelőtt a farmon, délután bevásárolt a városban. Inkább látszott szolgának, mint úrnak. Az összes vonat elé kiment, amikor vendégek érkeztek, s akkoriban sok vendégük volt, több mint most. Néha még Londonba is fölment, hogy lehozza őket; Miss Crewe-ért is mindig elment, amikor a kisasszony még iskolába járt.

– Ismeri Miss Crewe-t?

A sofőr gyakran látta őt, de ismeretségük nagyon korlátozott volt.

Reeder kiszállt a kocsiból, és a léckapun átlépett a magánútra. A talaj meszes volt, az út pedig úgy festett, mint amit a közelmúltban hoztak rendbe. Megemlítette ezt a tényt a taxisnak, és megtudta tőle, hogy Mr. Daver állandóan két embert alkalmaz az út karbantartására, bár neki fogalma sincs, miért.

– Most hová kíván menni, uram?

– Egy csöndes helyre, ahonnan telefonálhatok – mondta Mr. Reeder. Ezek a tények, amelyeket Reeder elraktározott agyában, döntő fontosságúak voltak. Az elmúlt hat év alatt Mr. Daver élete alaposan megváltozott. Zaklatott ügyintézőből, aki „inkább látszott szolgának, mint úrnak”, vagyonos úriember lett. A Torony rejtélye megszűnt létezni. Reeder Simpson felügyelőt kérte a telefonhoz, és közölte vele felfedezése velejét.

– Erről jut eszembe – mondta Simpson a beszélgetés végén –, az arany még nem indult el Ausztráliába. Baj volt a dokkoknál. Ugye nem számít komolyan egy Flack-féle akcióra?

Mr. Reeder, aki közben teljesen megfeledkezett az aranyszállítmány ügyéről, óvatos, diplomatikus választ adott.

Mire visszaért a Larmes Toronyba, a többi vendég már megérkezett. A portás tájékoztatta, hogy másnapra „társaság”-ot várnak, de minthogy előző este ugyanezzel az újsággal fogadta, Reeder nem vette nagyon komolyan. Úgy vélte, a portás jóhiszeműen beszél, egyáltalán nem óhajtja félrevezetni őt, azonban nyomát se látta semmilyen szokatlan előkészületnek; a Toronyban néhány új vendégnél több amúgy se fért volna el.

Reeder a sértődött szobalányt kereste, de nem találta sehol. Tapintatos érdeklődés eredményeként megtudta, hogy a lány délután távozott.

Szobájába ment, bezárta az ajtót, és a magával hozott két óriási, lapkivágásokat tartalmazó dosszié tanulmányozásába fogott. Flack és bandája történetének dokumentumait tartalmazták. A „banda” talán nem egészen helyénvaló kifejezés, hiszen Flack úgy alkalmazta és cserélte cinkosait, ahogyan egy színházigazgató alkalmazza és cseréli a társulat tagjait. A rendőrség körülbelül húsz emberről tudott biztosan, akik időnként segédkeztek Flack bűnös üzelmeiben. Némelyikük börtönbe került, s később visszanyert szabadságának néhány óráját azzal a hiábavaló kísérlettel töltötte, hogy újra kapcsolatot teremtsen bőkezű munkaadójával. Másoknak, akikről tudták, hogy azelőtt Flacknek dolgoztak, nyomuk veszett, és az általános nézet szerint fényűzően éltek külföldön.

Átnézve a dossziét, temérdek fontos adatra bukkant, és följegyezte mindazt a pénzt, amit ez a különös ember húszévi fosztogatással szerzett magának. Elképesztő végösszeget kapott. Flack lázasan dolgozott, s bár embereit jól megfizette, keveset költött. Valahol Angliában óriási készletet rejteget. És ez a hely, Mr. Reeder sejtése szerint, itt volt a közelben.

Miért dolgozott Flack? Mi célt szolgált ez a pénzhalmozás? Rablásai mögött a fösvény puszta mohósága lett volna? Vagy cél nélkül dolgozott, mint egy elmebeteg, valamilyen rögeszme parancsára?

Flack közmondásosan pénzsóvár volt. Semmi sem elégítette ki. A Leadenhall Bank kifosztását egy hét múlva követte a Londoni Hitelkonszern elleni támadás; a rendőrség kiderítette, hogy ezt egy teljesen új, pár nap alatt szervezett társaság hajtotta végre, de ennek ellenére a tervet olyan tökéletesen tanították be, hogy a megvalósításba egyetlen apró hiba sem csúszott.

Reeder elzárta a dossziékat, és lement a földszintre, hogy megkeresse Margaret Belmant. Közeledett a válságos pillanat, s Reeder csak akkor őrizhette meg lelkének nyugalmát, ha a lány késedelem nélkül elhagyja a Larmes Tornyot.

A lépcső közepén összetalálkozott a fölfelé igyekvő Daverrel, s ebben a pillanatban remek ötlete támadt.

– Pontosan maga az az úriember, akivel találkozni kívántam – mondta. – Megtenne nekem egy óriási szívességet?

Daver gondterhelt arca mosolygósra gyűrődött.

– Drága Mr. Reeder – mondta lelkesen –, hogy megtennék-e egy szívességet? Parancsoljon!

– Átgondoltam az elmúlt éjszakát és rendkívüli élményemet – mondta Reeder.

– A betörőre gondol? – szólt közbe gyorsan a másik.

– Rá – bólintott Reeder. – Nyugtalanító eset volt, és én nem vagyok hajlandó az ügyet ennyiben hagyni. Szerencsére találtam egy ujjlenyomatot az ajtódeszkán.

Észrevette, hogy Daver arckifejezése elváltozik.

– Találtam egy ujjlenyomatot, mondom, de ez csak annyit jelent, hogy találtam valamit, ami úgy fest, mint egy ujjlenyomat, és csak akkor lehetek biztos felőle, ha daktiloszkóppal megvizsgálhatom. Sajnos meg se fordult a fejemben, hogy ilyen műszerre szükségem lehet, s most az jutott eszembe, megkérem magát, küldjön érte valakit Londonba.

– A legnagyobb örömmel – mondta Daver, bár hangjából hiányzott a szívélyesség. – Egyik emberem...

– Miss Belmanre gondoltam – szakította félbe J. G. Reeder –, mert ő, mint barátném, a lehető legnagyobb vigyázattal fogja kezelni ezt az érzékeny szerkezetet.

Daver egy hosszú pillanatig nem válaszolt.

– Nem lenne mégis jobb, ha egy férfi... és az utolsó vonattal...?

– Miss Belman kocsival jöhetne vissza: el tudom intézni.

Reeder az állát simogatta.

– Talán a legjobb lenne, ha lehozatnék pár embert a Yardtól.

– Nem, nem – mondta Daver gyorsan. – Küldheti Miss Belmant. A legcsekélyebb kifogásom sincs ellene. Szólok neki.

Mr. Reeder órájára nézett.

– A következő és azt hiszem, legutolsó vonat nyolc harmincötkor indul. A kisasszony még meg is vacsorázhat.

Az újságot maga vitte meg az elképedt lánynak.

– Természetesen fölmegyek Londonba; de nem gondolja, Mr. Reeder, hogy valaki más is elhozhatná magának azt a műszert? Nem tudná ideküldetni...?

Margaret észrevette Reeder pillantását és elhallgatott.

– Mi baj? – kérdezte halkabban.

– Megtenné ezt... hm... a kedvemért, Miss... hm;.. Margaret? – kérdezte Reeder szinte könyörögve.

Bement a társalgóba és lefirkantott egy levelet, közben Margaret kocsiért telefonált. Már sötétedett, amikor a zárt bérkocsi megállt a penzió előtt; J. G. Reeder odakísérte Margaretet, és kinyitotta neki az ajtót.

– Egy férfi ül benne – mondta suttogóra fogva a hangját. – Kérem, ne sikoltson: egy rendőr az, aki magával megy Londonba.

– De... de... – hebegte a lány.

– És ma este Londonban marad – mondta Reeder. – Holnap reggel csatlakozom magához; remélem.

12. FEJEZET

Reeder a szobájában ült, kipakolta szerény toalettkellékeit az öltözőasztalra, és azon morfondírozott, mennyi időpazarlást követel a divathoz való igazodás – a vacsorához ugyanis kénytelen volt átöltözni –, amikor valaki bekopogott. Reeder kezében megállt a kopott hajkefe; hátrafordult.

– Tessék – mondta, és hozzátette: – Fáradjon be.

Daver apró feje bukkant fel az ajtónyílásban, furcsa arcának minden vonása aggodalmat és bocsánatkérést tükrözött.

– Zavarom? – kérdezte. – Borzasztóan sajnálom, egyáltalán nem szeretnék alkalmatlankodni, de hát Miss Belman nélkül, érti, ugye? Hogyne értené...

Mr. Reeder maga volt az udvariasság.

– Jöjjön be, jöjjön be, uram – mondta. – Csak lefeküdni készülődtem, megfáradt ember vagyok, és ez a tengeri levegő...

Látta, hogy a tulajdonos arca elkomorul.

– Akkor pedig, Mr. Reeder, hiába jöttem. Az igazság az – becsusszant és óvatosan becsukta maga után az ajtót, mintha közlését olyan fontosnak tartaná, amit más nem hallhat –, hogy három vendégemnek nagy kedve kerekedett bridzselni; engem küldtek föl, hogy kérdezzem meg magától, van-e kedve csatlakozni hozzájuk.

– A legnagyobb örömmel – válaszolta szívélyesen Reeder. – Középszerű játékos vagyok, de ha ezt elnézik nekem, pár perc múlva lent vagyok.

Daver hálás és bocsánatkérő szavakat mormolva kivonult. Szinte még be sem csukta az ajtót, Reeder ott termett és kulcsra zárta. Lehajolt, kinyitotta egyik bőröndjét, és kivett belőle egy hosszú, hajlékony kötélhágcsót, a nyitott ablakon keresztül kieresztette a sötétségbe és a végét a baldachinos ágy lábához erősítette. Kihajolt az ablakon, suttogva mondott valamit, aztán az ágynak támaszkodott, hogy elbírja annak a férfinak a súlyát, aki a hágcsón fürgén fölkúszva bemászott a szobába. Ezután eltette a kötélhágcsót, bezárta a bőröndöt, majd a szoba túlsó sarkába ment, és elhúzta az egyik panelt. Mögötte föltárult egy mély beépített szekrény, amit még Daver mutatott meg Reedernek.

– Kitűnő hely, Brill – mondta. – Sajnálom, hogy két órára egyedül kell hagynom, de az az érzésem, itt senki se fogja zavarni. Égve hagyom a lámpát, ennyi fény elég lesz.

– Rendben, uram – válaszolta a Scotland Yard nyomozója, és elfoglalta a helyét.

Öt perccel később Mr. Reeder kulcsra zárta szobája ajtaját, és lement a várakozó társasághoz.

A nagyteremben voltak: a csöndes, gondolatokba mélyedt trióból csak Reeder érkezése csiholt ki valamit, amit némi jóindulattal könnyed társalgásnak lehetett volna nevezni. Egy negyedik személy is jelen volt, amikor Reeder belépett: egy fakó arcszínű, fekete ruhás nő, akit Reeder magában a melankolikus Mrs. Burtonnel azonosított. Reeder közeledtére a két férfi felállt, majd a szokásos szerénykedő bemutatkozás után, amely megelőzte a partnerválasztást, Reeder azon vette magát észre, hogy a katonás külsejű Hothling ezredessel ül szemközt. Balján a sápadt lány, jobbról a kemény arcú Dean tiszteletes.

– Miben játszunk? – dörmögte az ezredes bajszát simogatva, és acélos kék szemét Reederre függesztette.

– Szerény tétben, remélem – válaszolta a kérdezett. – Annyira középszerűen játszom.

– Javaslom, legyen hat penny a százhoz – mondta a pap. – Ez éppen annyi, amennyit egy szegény lelkész megengedhet magának.

– Vagy egy szegény nyugdíjas – mormogta az ezredes, és elfogadták tétnek a hat pennyt a százhoz.

Két fordulót viszonylagos csöndben játszottak le. Reeder pontosan érzékelte a légkör feszültségét, de semmit se tett, hogy enyhítsen rajta. Partnere meglepően ideges volt ahhoz képest, hogy – mint mellékesen megjegyezte – egész életét katonai szolgálatban töltötte.

– Gyönyörű élet – mondta Reeder szeretetreméltón. Egyszer-kétszer megfigyelte, hogy a lány kártyát tartó keze alig észrevehetően megremeg. Csak a lelkész maradt nyugodt és rezzenetlen; egyébként hibátlanul játszott. De amikor partnere egy szörnyűséges renonsszal átengedte ellenfeleinek a döntő játszmát, Reeder hátralökte a székét.

– Milyen furcsa is ez a világ! – jegyezte meg szentenciózusan. – Mennyire hasonlít egy kártyapartihoz!

Aki jól ismerte Mr. Reedert, tudta, hogy akkor a legveszedelmesebb, amikor a legfilozofikusabb hangulatban van. Az asztalnál ülő három ember azonban csak egy agyonkoptatott közhelyet hallott, s ez beleillett abba a képbe, amit erről a kissé szürkének ígérkező emberről festettek.

– Vannak, akik csak akkor boldogok – merengett Reeder és a magas plafont nézte –, ha minden ász a kezükben van. Én éppen fordítva, akkor vagyok csak igazán vidám, ha az összes királyt a kezemben tartom.

– Nagyon jól játszik, Mr. Reeder.

Ezt a lány mondta; hangja fátyolos volt, hanghordozása tétova, mintha nehezére esne a beszéd.

– Egy-két játékot elég jól játszom – mondta Reeder. – Részben valószínűleg azért, mert egészen rendkívüli emlékezetem van; sosem felejtem el a bajkeverő királyokat.

Csönd volt. Ez az utalás túl egyenesre sikerült, nem lehetett félreérteni.

– Ifjabb koromban – folytatta Reeder, az egész társasághoz intézve szavait – ismertem egy bizonyos Kőr Királyt, szívek tipróját, akiből később hírneves Klubkirály lett, és még ki tudja, hány zűrzavaros kópéságba keveredett! Hogy érthetőbben fejezzem ki magam, szakmai... hm... életét bigámistaként kezdte, érdekes és romantikus pályáját mint játékbarlangok felhajtója folytatta, és köze volt egy denveri bankrabláshoz is. Évek óta nem láttam; a cinkosai bizalmasan csak úgy emlegetik, „az Ezredes”; katonás külsejű úriember, megnyerő arca és remek beszédkészsége van.

Ha mondókája közben az ezredesre néz, látta volna, hogy elsápad.

– Nem találkoztam vele, amióta bajuszt növesztett, de bárhol felismerném szeme sajátos színéről és a tarkóján látható sebhelyről, amelyet egy szerencsétlen csetepatéban szerzett. Azt beszélik, azóta remekül bánik a késsel; úgy tudom, egy ideig Latin-Amerikában élt; kőrkirály és klubkirály... hm!

Az ezredes mereven ült, egyetlen arcizma se rándult.

– Feltehetően – folytatta Reeder és elgondolkozva nézett a lányra – anyagi helyzete azóta rendeződött, és így a legjobb szállodákban lakhat, anélkül, hogy rendőri ellenőrzéstől kellene tartama.

A lány fekete szeme állhatatosan kapcsolódott Reederébe. Telt ajkait összeszorította, álla megfeszült.

– Milyen érdekes ember maga, Mr. Reeder! – mondta végül vontatottan. – Mr. Daver szerint kapcsolatban áll a rendőrséggel.

– Távolról, csak távolról – mondta Reeder. – Ismer más királyokat is, Mr. Reeder? – kérdezte hűvösen a pap, és Reeder rámosolygott.

– Hogyne, a Gyémántkirályt – válaszolta lágyan. – Micsoda páratlanul találó név valakire, aki öt nyereséges évet töltött Dél-Afrikában tiltott gyémántvásárlással, majd öt veszteséges évet a capetowni hullámtörő gáton, ahol, hogy úgy mondjam, ásókirály lett belőle e fontos mezőgazdasági eszköz folytonos használata jóvoltából, sőt, feltehetően még csákánykirály is! Megkorbácsolták, ha jól emlékszem, egy őr ellen elkövetett súlyos testi sértés miatt, szabadon bocsátása után pedig belekeveredett egy johannesburgi rablásba. Emlékezetemre hagyatkozom, így e pillanatban nem tudom felidézni, vajon a transvaali börtönben, közismertebb nevén a Pretoria Centralban kötött-e ki, vagy pedig sikerült elmenekülnie. Úgy rémlik, szerepel egy bankjegyhamisítási ügyben is, amellyel valamikor én foglalkoztam. Hogy is hívják csak?

Elgondolkozva nézett a lelkészre.

– Gregory Dones! Ez az: Mr. Gregory Dones! Most már kezdek jobban emlékezni. Bal karjára egy angyal volt tetoválva, s az ember azt hinné, az efféle dekoráció megóvja viselőjét attól, hogy letérjen az erkölcs keskeny ösvényéről, sőt, végül az egyház kebelébe vezeti őt.

Dean tiszteletes úr fölállt az asztaltól, zsebébe nyúlt és pénzt vett elő.

– Elvesztette a nagy játszmát, de néhány tétet megnyert – mondta. – Mennyivel tartozom, Mr. Reeder?

– Annyival, amennyit sosem tud megfizetni – mondta Reeder, és megrázta a fejét. – Higgye el, Gregory, tartozásainkat sosem fogjuk a maga számára kielégítő módon rendezni!

A kemény arcú lelkész vállat vont, és mosolyogva kisétált a teremből. Reeder a szeme sarkából figyelte, és látta, hogy az előtér irányában tűnik el.

– Királynője nincsen? – kérdezte Olga Crewe. Reeder komolyan nemet intett.

– Remélem, Miss Crewe.

A lány kihívó pillantása találkozott Reederével.

– Más szóval, engem nem ismer? – kérdezte nyersen. Aztán szinte hévvel: – Adná az Isten, hogy ismerjen! Bárcsak ismerne!

Hirtelen sarkon fordult, és szinte futva kisietett.

Reeder ugyanott állt, ahol eddig; pillantása felmérte a terepet. A terem árnyékos bejáratában, amelyet még sötétebbé tett az előtte lógó nehéz, sötét függöny, homályosan egy alakot látott állni. Csak egy másodpercig, aztán az alak eltűnt. Mrs. Burton, vélte Reeder.

Ideje, hogy a szobájába menjen. Alig pár lépésre távolodott el az asztaltól, amikor a terem összes lámpája kialudt. Az ilyen pillanatokban Mr. Reeder nagyon fürgén mozgott. Megperdült és odafutott a legközelebbi falhoz, hátát a faburkolatnak vetette és várt. Aztán meghallotta Daver panaszos hangját.

– Ki az ördög oltotta el a villanyt? Hol van, Mr. Reeder?

– Itt! – felelte Reeder jó hangosan, és azonnal a földre vetette magát. Éppen idejében: süvítést, tompa becsapódást hallott, és feje fölött valami a panelbe fúródott.

Reeder mélyen felnyögött, aztán gyorsan és nesztelenül kúszni kezdett a padlón. Újra Daver hangját hallotta:

– Mi az ördög ez? Történt valami, Mr. Reeder?

A nyomozó nem válaszolt. Egyre közelebb kúszott ahhoz a ponthoz, ahol Daver állt. És ekkor ugyanolyan váratlanul kigyulladtak a fények. Daver az elfüggönyözött bejáratnál állt, és amikor Reeder talpra ugrott, a tulajdonos arcára mélységes rémület ült ki.

Daver hátrált, megrettent vigyora látni engedte nagy, fehér fogait, kerek szemét kimeresztette. Beszélni próbált, szája kinyílt és becsukódott, de egy hang se jött ki rajta. Reederről tekintete a faburkolatra siklott; de Reeder már régen fölfedezte a fából kiálló kést.

– Lássuk csak – mondta Reeder kedvesen. – Vajon az ezredes volt, vagy az egyház e hallatlanul intelligens képviselője?

A falhoz ment, és némi erőfeszítéssel kihúzta a kést. Pengéje hosszú volt és széles.

– Gyilkos szerszám – mondta Reeder. Daver végre rálelt a hangjára.

– Gyilkos szerszám – visszhangozta kongó hangon. – Magát... vették célba, Mr. Reeder?... milyen rettenetes!

Reeder komoran nézett rá.

– A maga ötlete volt? – érdeklődött, de Daver már nem volt képes válaszolni.

Az alélt tulajdonos erőtlen testét Reeder az egyik nagy karosszékbe fektette, aztán a szőnyeggel fedett lépcsőn fölment a folyosóra. És ha fekete kabátjától nem látszott is, az automata pisztoly azért ott volt nála.

Megállt az ajtó előtt, kinyitotta és belökte. Az ágy mellett még mindig égett a lámpa. Reeder a falilámpát is meggyújtotta, – és mielőtt bemerészkedett, átkukucskált az ajtó és a fal közötti résen.

Becsukta, kulcsra zárta az ajtót, és odament a szekrényhez.

– Kijöhet, Brill – mondta. – Gondolom, nem járt itt senki.

Nem kapott választ, ezért gyorsan kinyitotta a szekrényajtót. Üres!

– Hajaj! – mondta Reeder, s ez azt jelentette, hogy az ügyek ugyancsak rosszul állnak.

Küzdelemnek nyoma se volt; a világon semmi sem vallott arra, hogy Brill nyomozó nem saját akaratából távozott a még mindig tárt ablakon keresztül.

Reeder lábujjhegyen visszament a villanykapcsolóhoz, és eloltotta a villanyt; végignyújtózott az ágyon, és eloltotta az éjjelilámpát is; utána óvatosan az ablakhoz lopakodott, és kikémlelt a kőpárkány mögül. Nagyon sötét volt az éjszaka, egyetlen kinti tárgy körvonalait sem tudta megkülönböztetni.

Az események kicsit gyorsabban peregtek, mint ahogy számította: ezért azonban ő volt a felelős. Cselekvésre kényszerítette a Flack-szövetség tagjait, ők pedig nagyon jól értették a dolgukat.

Éppen bőröndjét nyitotta ki, amikor halk neszt hallott: fém koccant fémnek. Valaki kulcsot illesztett a zárba, Reeder pedig várt, és automata pisztolyával fedezte az ajtót. Semmi több; Reeder odament, hogy közelebbről megnézze, mi történt. Zseblámpája fényében látta, hogy valaki kívülről a zárba tett egy kulcsot, elfordította és benne hagyta, az ajtót tehát lehetetlen volt belülről kinyitni.

– Igazán örülök – mondta ki Reeder hangosan a gondolatait –, hogy Miss... hm... Margaret úton van London felé!

Elgondolkozva csücsörített. Nem örülne-e, ha e percben ő maga is úton lenne Londonba? Reeder ebben nem volt egészen bizonyos.

Egyvalami mégis megelégedésére szolgált: Flackék nagyon kevés időt hagynak neki, s ezt a kevés időt a lehető leggyümölcsözőbben fogja kihasználni.

Amennyire meg tudta állapítani, a bőröndökhöz nem nyúltak. Előkereste a kötélhágcsót, aztán kitapogatta a bőrönd alját és egy hosszú, fehér kartonhengert vett ki belőle. Odatámasztotta az ablakhoz, és felnyújtott kézzel belenyomta a hengert a széles ablakpárkányon álló egyik virágcserépbe, amelyet az előbb félretolt, hogy lehetővé tegye Brill belépését a szobába. Amikor, megelégedésére, ezzel elkészült, gyufát gyújtott, és lángra lobbantotta a henger felső végéről lógó kis gyújtópapírt. Éppen idejében rántotta vissza a kezét; valami átfütyült a szobán és mérges csattanással becsapódott a szemközti fal faburkolatába. Nem hallatszott a lövés. Bárki lőtt is, légpisztolyt használt. Újra meg újra, gyors egymásutánban hussantak be a golyók, de a henger addigra már égett, szikrákat hányt és a következő pillanatban vakító fénnyel világította meg odalent a kertet, aztán a villódzás káprázatos vörös lánggá lobbant, s Reeder tudta, hogy fénye kilométerekre ellátszik.

Lentről szaladó lábak neszét hallotta, de nem mert kinézni. Mire a nyomozók első kocsija a ház elé kanyarodott, a kertben már senki sem volt.

A személyzet kivételével csak ketten voltak a Larmes Toronyban, amikor a rendőrség megkezdte a kutatást. Mr. Daver és a fakó Mrs. Burton. „Hothling ezredes” és „Dean tiszteletes” úgy eltűntek, mintha nem is léteztek volna.

A tulajdonost Big Bill Gordon fogta vállalóra.

– Ez itt Flack főhadiszállása, és ezt mindketten tudjuk. Azt ajánlom, pakoljon ki mindent és mentse a bőrét.

– De én nem ismerem azt az embert; sosem láttam! – nyöszörögte Daver. – Ilyen szörnyűség soha életemben nem történt velem! Felelősségre vonhat a vendégeim jelleme miatt? Bízhatom a józanságában? Hát persze. Ha ezek az emberek Flack barátai is, ebben az összefüggésben sosem hallottam róluk. Átkutathatja a házat pincétől padlásig, és ha talál bármit, ami a legkevésbé is gyanúba kever, vigyen börtönbe. Úgy kérem magától, mintha szívességet kérnék. Hát nem így beszél egy becsületes ember? Látom, meggyőztem!

Daver, Mrs. Burton és a kora reggeli órákban kihallgatott személyzet egyik tagja sem tudott semmiféle felvilágosítást adni a vendégek személyazonosságáról. Miss Crewe minden évben el szokott jönni, általában négy, néha öt hónapig marad. Hothling új vendég, akárcsak a lelkész. A siltburyi főkapitány válasza a telefonon föltett kérdésekre megerősítette Mr. Daver állítását, miszerint huszonöt éve a Larmes Torony tulajdonosa és múltja folttalan. Daver maga kereste elő birtokleveleit. Papírjainak átvizsgálása, amelyre ő szólította föl a nyomozókat, és a páncélszekrényben őrzött három bádogdoboz is csak alátámasztotta ártatlanságából fakadó jogos tiltakozását.

Big Bill hajnali háromkor a nagyteremben, egy csésze kávé mellett tanácskozott Reederrel.

– Nem kétséges, hogy ezek az emberek mind Flack szervezetének tagjai; valószínűleg ők fedezték Flack szökését is, és csak az ég tudja, hogyan sikerült kereket oldaniuk! Hat emberem sötétedés óta őrt áll az úton, de a nő és a két férfi közelükben se járt.

– Látta Brillt? – kérdezte Reeder, mert hirtelen eszébe jutott az eltűnt nyomozó.

– Brillt? – kérdezte a másik meglepődve. – Hát nem magával van? Azt mondta, küldjem az ablak alá...

Reeder pár szóban felvilágosította a történtekről, aztán együtt fölmentek a 7-es szobába. A szekrényben nem találtak semmit, ami Brill hollétéről legkevésbé is árulkodott volna. Megkopogtatták a burkolatot, de semmi se vallott rejtekajtóra; ezt a romantikus lehetőséget Mr. Reeder nem zárta ki, lévén a ház olyan típusú, ahol számítani lehetett ilyesmire.

Az eltűnt nyomozó keresésére két embert küldtek a kertbe, Reeder és a rendőrfőnök pedig visszatértek a kávéjukhoz.

– Elmélete eddig helyesnek bizonyult, de Daver sehogy se illik a képbe.

– Márpedig benne van – mondta Reeder. – Nem ő volt a késdobó: neki az a feladat jutott, hogy helyzetemet meghatározza az ezredes számára. Miss Belmant viszont azért csalta ide Daver, hogy Flack menekülését előkészítse.

Big Bill bólintott.

– Ő lett volna a túsz, ha maga nem viselkedik rendesen. – Ingerülten megvakarta a fejét. – Ez nagyon úgy fest, mint amit Őrült Jack agyalt ki. De akkor miért próbálta tőrbe csalni magát? Miért nem érte be azzal, hogy Miss Belman a Larmes Toronyban van?

Mr. Reeder nem tudott egyértelmű magyarázatot. Egy őrülttel van dolguk, aki csupa szeszély. Mr. Flacktől nem lehet következetességet várni.

Ritkás hajába túrt.

– Az egész nagyon titokzatos és megmagyarázhatatlan – mondta. – Azt hiszem, lefekszem.

Álomtalanul aludt a Scotland Yard egyik nyomozójának oltalma alatt, amikor Big Bill berontott a szobába.

– Keljen föl, Reeder! – kiáltotta nyersen. Reeder fölült az ágyban, azonnal éberen.

– Mi baj? – kérdezte.

– Baj! Az aranyszállító kocsi ma reggel öt órakor elindult a Nemzeti Bankból Tilburybe, és azóta nem látták!

13. FEJEZET

A bankhatóságok az utolsó percben meggondolták magukat, és az éjszaka folyamán útnak indítottak egy 53 000 font értékű aranyszállítmányt a kikötőbe. Erre a célra Woolwichból kértek kölcsön egy katonai teherautót; hasonló szolgáltatást a nemzeti bankintézmény máskor is igénybe vett.

A teherautót nyolc detektív kísérte, és a katonasofőr is fel volt fegyverezve. Éjjel fél tizenkettőkor érkeztek Tilburybe, aztán a teherautó, egy nagy teljesítményű Lassavar, hajnali kettőkor visszatért Eondonba; a bank udvarán újra megpakolták, egy tiszt, egy őrmester és a bankhelyiségekben naplementétől napfelkeltéig szolgálatos őrség két tagjának felügyelete mellett. A második fordulóra a Scotland Yard válogatott embereiből álló, automata pisztollyal felszerelt, új különítmény végezte a berakodást; a teherautó aranyrakománya ezúttal 73 000 fontra rúgott. Miután a ládákat föltették a kocsira, a fegyveresek is fölmásztak rá, és a kocsi kihajtott a bankból. A kincset kísérő nyolc férfi megbízhatóságáról a Scotland Yard egyik magas rangú tisztje győződött meg, aki mindegyiküket személyesen ismerte. A Commercial Roadon a kerület egyik nyomozó-felügyelője látta a teherautót, további útján pedig felfigyelt rá egy kerékpáros rendőrjárőr is, aki a Ripple és a Barking Poad kereszteződésénél teljesített szolgálatot.

A Tilburybe vezető főút Rainham falujától párszáz méterre fut, s ezen a ponton, alig néhány kilométerre Tilburytől, tűnt el a teherautó. A két motoros rendőr, aki az aranyszállítmány elé ment és egy telefonüzenetből már tudta, hogy a kocsi rendben elhaladt a Ripple Roadon, nyugtalankodni kezdett és telefonált Tilburybe.

Fülledt reggel volt, helyenként párafátyol keletkezett a talaj mélyedéseiben és az út egy részét, főleg a folyóhoz közel, fehér ködfoltok borították, amelyeket reggel nyolc órára oszlatott fel a déli szél. A köd szinte teljesen felszállt, mire a tilburyi nyomozócsoport nekilátott a vizsgálatnak és rábukkant a tragédia egyetlen jelére. Egy öreg Ford gépkocsi volt, amely szemmel láthatóan letért az útról, csodálatos módon kikerült egy sürgönypóznát, aztán befordult az árokba. Nem borult föl; sérülésnek nyomát se találták; a volánnál ülő férfi mégis már órák óta halott volt, mire rábukkantak. A helyszíni orvosi vizsgálat sem fedezett föl sérülésnyomokat a rainhami farmeren, és ránézésre úgy tűnt, szívroham végzett vele, miközben a városba igyekezett.

Nem messze attól a ponttól, ahol a farmert megtalálták, az út meredeken lemélyedt két magas földpadka közé. A helyet Coles-gödör néven ismerték; az útbevágás legmélyebb pontja fölött keskeny híd kötötte össze annak a farmnak a két darabját, amelyet az út átszelt. A halott farmert és kocsiját már eltávolították, mire Reeder és a Scotland Yard főnöke a helyszínre érkezett. A teherautóról nem kaptak semmiféle új hírt, a helyi rendőrség azonban követte a nyomokat, és két felfedezésre bukkant. A kocsi, miközben áthaladt az útbevágáson, első kerekeivel láthatóan nekiütközött a padkának, ugyanis egy mély barázdát találtak, amit a sárhányó vájhatott az agyagos földfalba.

– Szinte biztosra vehetjük – mondta Simpson, mert őt bízták meg az üggyel –, hogy a teherkocsi itt megpróbálta kikerülni a farmer autóját. A farmer keréknyomaiból látható, hogy egyik oldalról a másikra kacsázott. Valószínűleg már haldoklott.

– Innentől követték a teherautó nyomát? – kérdezte Reeder.

Simpson bólintott, és odahívta az essexi rendőrség egyik őrmesterét, aki feltérképezte a nyomokat.

– Északnak fordultak, Becontree felé – mondta az őrmester. – Becontree-ben egy rendőr állítja is, hogy látott egy nagy teherkocsit: kibújt a ködből és elhajtott mellette. A kocsin azonban ponyva volt, és London felé tartott. Szintén katonai teherautó volt, és egy katona vezette.

Mr. Reeder cigarettára gyújtott, és komoran bámulta az égő gyufaszálat.

– Jóságos ég! – mondta, elejtette a gyufát, és nézte, ahogy lángja kialszik.

És azzal egyik gyufát a másik után gyújtotta, s úgy tűnt, mintha ezzel az együgyű módszerrel próbálná vizsgálni a földet.

– Ennyi fény nem elég magának, Mr. Reeder? – kérdezte Simpson ingerülten.

A nyomozó fölegyenesedett és elmosolyodott. Jókedve csak egy másodpercig tartott, aztán hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

– Szerencsétlen flótás! – mondta halkan. – Szerencsétlen flótás!

– Kiről beszél? – kérdezte Simpson. Reeder válasz helyett fölmutatott a hídra, amelynek közepén egy régi rozsdás lajt állt; ezt a fajtát néhol még ma is használják Angliában. Reeder fölmászott a hídra, és szemügyre vette a vastartályt: elhúzta a nyílásfedeleket, kitapogatta a belsejét, és közben sűrű gyufagyújtogatással egészítette ki a vizsgálatot.

– Üres? – kérdezte Simpson.

– Igen – mondta Reeder, és megvizsgálta a repedezett tömlőt, ami a lajt vascsapjához csatlakozott. Még jobban elszomorodva ereszkedett vissza az útra.

– Gondolt már arra, milyen könnyű álcázni egy közönséges katonai teherautót? – kérdezte. – Ponyva volt rajta, ugye ezt mondta az őrmester, és London felé tartott?

– Maga szerint az aranyszállító volt az?

Reeder bólintott.

– Biztosra veszem – mondta.

– Hol támadták meg?

Reeder az út szélén levő keréknyomokra mutatott.

– Ott – mondta egyszerűen, mire Simpson türelmetlenül fölmordult.

– Ugyan már! Senki se hallott lövéseket; csak nem gondolja, hogy az embereink harc nélkül megadták magukat? Ötszörös túlerővel is szembeszálltak volna, ráadásul senki se látott csoportosulást ezen az úton!

Reeder bólintott.

– Mégis itt támadtak és itt szerezték meg a szállítmányt – mondta. – Szerintem kerestesse a ponyvás teherkocsit és beszéljen azzal a becontree-i emberrel, hogy pontosabb leírást kapjon a látott kocsiról.

Rendőrautóval negyedóra múlva megérkeztek a kis essexi faluba, és kikérdezték a rendőrt, aki a teherkocsit látta. Szolgálata letelte előtt pár perccel történt, mondta. Sűrű köd volt, ezért előbb a kerekek robaját hallotta és csak aztán látta meg a járművet. Tipikus katonai teherautónak írta le. Ha jól emlékszik, szürke volt, fekete ponyvájának oldalára pedig a „H. M.” betűk és egy széles nyílhegy volt festve; a „H. M.” a hadügyminisztériumi tulajdont jelenti, a széles nyílhegy a kormány jelzése. Látott egy katonát a volánnál és egy másikat, aki mellette ült. A ponyvát hátul befűzték, így a kocsi belsejébe nem láthatott be. Amikor a kocsi elhaladt mellette, a sofőr integetett neki, és ő többet nem is gondolt az ügyre, amíg jelentést nem kaptak az aranyszállítmány elrablásáról.

– Igen, uram – válaszolta a rendőr Reeder kérdésére –, azt hiszem, meg volt rakodva. Nagyon ránehezedett az útra. Sokszor látunk ilyen teherkocsikat, Shoeburynessből jönnek fölfelé.

Simpson telefonon érdeklődött a barkingi rendőrőrsön: ők is látták a katonai kocsit. A katonai szállítmányok látványa azonban egyáltalán nem számított ritkaságnak a kikötő környékén. Vagy ugyanazt, vagy egy hasonló kocsit láttak behajtani a Blackwall alagútba, de a greenwichi rendőrségnek, a folyó déli partján, nem sikerült azonosítania a járművet, s innentől fogva nyoma is veszett.

– Valószínűleg árnyékokat kergetünk – mondta Simpson. – Ha az elmélete helyes, Reeder... de nem lehet az! Nem érhették olyan készületlenül az embereinket, hogy egyikük se lőtt volna, márpedig lövésnek semmi jele.

– Nem is lőtt senki – mondta Reeder fejcsóválva.

– Akkor hová tűntek az emberek? – kérdezte Simpson.

– Meghaltak – válaszolta Reeder halkan.

Reeder a Scotland Yardon a hitetlenkedő és rémült főkapitány jelenlétében rekonstruálta a bűntényt.

– Flack kémikus: azt hiszem, ezt már elégszer hangsúlyoztam. Emlékszik, Simpson, az útbevágás fölötti hídon egy régi vizeslajtot találtunk. Azóta már biztosan kiderült, hogy nem azé a farmeré, akié a föld, s hogy ő azelőtt sosem látta azt a lajtot. Meg lehetne tudni, hol szerezték. A legnagyobb valószínűséggel azt fogják megtudni, hogy valaki pár nappal ezelőtt vette egy kiárusításon. A múltkor láttam is egy hirdetést a Times-ban egy ilyen kiárusításról. Gondoltak már arra, milyen könnyű lenne abban a lajtban nemcsak nyomás alatt tartani, hanem akár nagy mennyiségben elő is állítani valamilyen halálos gázt, amelynek egyik fontos összetevője a szén-monoxid? Tételezzük föl, hogy ezt vagy egy még ártalmasabb gázt így tárolnak; értik, milyen egyszerű egy csöndes, fülledt hajnalon egy nagy csövet leereszteni a hídról és föltölteni gázzal azt a kis mélyedést? Biztos vagyok benne, hogy ez történt. Ha mást használtak is, az útbevágásban még mindig szén-monoxid van, mert amikor leejtettem a gyufát, azonnal kialudt, s minden egyes szállal, amelyet a föld közelében gyújtottam meg, ugyanez történt. Ha a kocsi egyenesen átszaladt volna ezen az útszakaszon és nekilódul a kaptatónak, a sofőr és a kocsiban tartózkodó emberek megmenekültek volna. De a sofőr egy pillanatra elvesztette az eszméletét, félrekormányozott, beleszaladt a padkába, és így megállította a kocsit. Valószínűleg mindannyian halottak voltak, mire Flack és ismeretlen társa, gázmaszkkal felszerelkezve, leereszkedett az útra, a sofőrt begyömöszölte a kocsi hátuljába és elhajtott.

– És a farmer... – kezdte a főkapitány.

– Ő valószínűleg valamivel azután halt meg, hogy Flackék odébbálltak a kocsival. Ő is behajtott abba a halálvölgybe, de kocsija sebessége továbblendítette az úton, bár mire kiért, feltehetően halott volt.

Reeder fölállt és fáradtan nyújtózkodott.

– Most pedig megyek, beszélek Miss Belmannel és megnyugtatom – mondta. – Elküldte őt a szállodába, ahogy kértem, Mr. Simpson?

Simpson elképedt, és nagy szemeket meresztett Reederre.

– Miss Belmant? – kérdezte. – Nem is láttam Miss Belmant!

14. FEJEZET

Margaret Belman zúgó fejjel szállt be a Larmes Torony kapuja előtt várakozó kocsiba. Az ajtót azonnal becsapták, a kocsi elindult. A lány meglátta útitársát: a bérkocsi sarkába húzódott és zavart kis mosollyal üdvözölte Margaretet. Egy szót sem szólt, amíg a kocsi jócskán el nem távolodott a háztól.

– A nevem Gray – mondta aztán. – Mr. Reedernek nem volt alkalma rá, hogy bemutasson. Gray őrmester vagyok a bűnügyi nyomozóosztályról.

– Mr. Gray, mit jelent ez az egész? Ez a műszer, amit el kell hoznom...?

Gray köhintett. A műszerről semmit se tud, magyarázta, utasítása az, hogy Margaretet a domb lábánál, az út szélén várakozó kocsihoz kísérje.

– Mr. Reeder azt szeretné, ha kocsival menne. Brillt ugye nem látta sehol?

– Brillt? – ráncolta homlokát a lány. – Ki az a Brill?

Gray elmagyarázta, hogy két nyomozó tartózkodott a kertben, az egyik ő maga, a másik pedig az említett férfi.

– De hát mi folyik itt? Van valami baj a Larmes Toronnyal? – kérdezte a lány.

Ezt a kérdést fölösleges volt föltennie. J. G. Reeder tekintete már korábban elárulta neki, hogy valami valóban nincs rendben.

– Nem tudom, kisasszony – válaszolta Gray diplomatikusan. – Csak annyit tudok, hogy a főfelügyelő egy tucat emberrel jött ki, és ez nagyon úgy fest, mint ami komoly ügy. Mr. Reeder feltételezhetően ki akarja önt menteni belőle.

Margaret nem „feltételezte”: tudta, és ez kicsit megdobogtatta a szívét.

Mi lehet a Larmes Torony rejtélye? Van-e köze Ravini eltűnéséhez? Margaret igyekezett nyugodtan és logikusan gondolkodni, de gondolatai kibújtak az ellenőrzés alól.

A bérkocsi megállt a domb lábánál, Gray fürgén kiszállt. Nem sokkal előttük, az út szélére kihúzódva, egy autó állt, Margaret meglátta a hátsó lámpákat.

– önnél van a levél, kisasszony? A kocsi egyenesen a Scotland Yardra viszi; ott majd Mr. Simpson fog gondoskodni önről.

Gray az autóhoz kísérte a lányt, kinyitotta neki az ajtót, aztán az úton ácsorogva nézett a kocsi után, míg a hátsó lámpák el nem tűntek egy kanyarban.

Margaret elhelyezkedett a nagy, kényelmes, nyitható tetejű kocsi sarkában, térdére húzta a pokrócot, és felkészült a kétórás útra. A levegő kicsit áporodott volt, de hiába próbálta lehúzni az egyik, majd a másik ablakot. Nemcsak az üveg hiányzott az ablakokból, hanem a paletták is mozdíthatatlanok voltak. Valami felsértette az ujjbütykét. Kitapogatta az ablakkeretet... Újonnan behajtott csavarok. Ujját a durva fa egy szálkája sértette fel.

Növekvő nyugtalansággal az ajtó kilincsét kereste, de semmit se talált. A másik oldali ajtóval ugyanez volt a helyzet.

Mocorgása nyilván fölkeltette a sofőr figyelmét, mert a férfi félretolta az üveglapot, és nyers hangon üdvözölte a lányt.

– Üljön csak le és maradjon nyugton! Ez nem Reeder kocsija: azt hazaküldtem.

A hang kaján kacajba fúlt; Margaretben meghűlt a vér.

– Maga velem jön... világot látni... Reeder véres könnyeket fog sírni. Ismer engem, he?... Reeder ismer. Ma este akartam kinyírni. De maga is megteszi, drágaságom.

Hirtelen visszacsukta az üvegablakot. A kocsi a főútról egy mellékútra tért, a sofőr célja nyilván az, gondolta Margaret, hogy elkerülje az útba eső városokat és falvakat. Kinyújtott kézzel végigtapogatta a kocsi falát. Bőrborítású, lecsukható teteje volt. Ha lenne kése, felhasíthatná...

Elakadt a lélegzete a hirtelen ötlettől, aztán felnyúlt és kitapogatta azt a fémkapcsot, ami a bőrtetőt a karosszériához erősítette. Minden erejét összeszedte, hátrahúzta a lapos kampót, és lábát megvetve megrántotta a bőr kocsitetőt. Hideg levegő csapott be, ahogy a tető kezdett lassan összecsukódni. A zárt kocsiból nyitott kocsi lett. Margaret nem veszíthetett több időt. Az autó óránkénti ötven kilométeres sebességgel megy, de meg kell kockáztatnia, ha megsérül is. Kimászott a bőrfedél alól, erősen a kocsi szélébe kapaszkodott, aztán elengedte magát, és az úttestre huppant.

Bár nagyot bukfencezett, csodálatos módon nem történt baja, talpra állt, és félelemtől dermedten, minden porcikájában reszketve körülnézett, hogy merre meneküljön. Baloldalt a sövény magas volt és áthatolhatatlan. Jobboldalt egy fakerítést talált, és éppen ezen mászott át, amikor fékcsikorgást hallott és látta, hogy a kocsi megáll.

Még menekülés közben is azon járt az esze, vajon miféle helyre jutott. A talaj nem volt megművelve; inkább legelőnek látszott: a lány lába rugalmas lejtőn taposott, rekettyebokrok csoportjai nyújtogatták tüskés ujjaikat és belekaptak a ruhájába, ahogy elsuhant mellettük. Úgy rémlett neki, a férfi kiabál utána, de csak menekült tovább a sötétben.

A tenger egészen közel volt. Margaret érezte a szagát. Amikor egyszer megállt, hogy kifújja magát, hallotta a láthatatlan partnak csapódó hullámok morajlását. Fülelt; szívverésétől szinte megsüketült.

– Hol vagy? Gyere vissza, te ostoba...

A hang nagyon közelről jött. Alig tíz méterre Margaret egy mozgó fekete alakot pillantott meg, és minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy a torkából föltörő sikoltást visszafojtsa. Egy bokor mögé kuporodott és várt, aztán rémülten látta, hogy a sötétségből fénycsóva szökik elő. Üldözőjének zseblámpája van, s most ezzel pásztázza a földet.

Menthetetlenül észrevette volna, ezért Margaret talpra ugrott, és ide-oda cikázva futásnak eredt, mert azt remélte, így sikerül leráznia üldözőjét. A föld most lejtett a lába alatt, s ez segítette a gyorsabb futásban. Szüksége is volt rá, mert üldözője jól látta az égboltra kirajzolódó alakját; egyre közelebbről követte ez a szitkozódó, ordítva dühöngő ember. Most már elkerülhetetlennek látszott, hogy el is kapja. Margaret kétségbeesetten ugrott egyet, hogy kikerülje a felé nyújtott kezeket, és lába alól hirtelen kiszakadt a föld. Mielőtt észbe kapott volna, már zuhant is lefelé. Egy bokorhoz csapódott, s az ütközés úgy megijesztette és olyan fájdalmas volt, hogy majdnem elájult. Meredek lejtőn gurult lefelé, rémült kezei fát, homokot, füvet markoltak, és aztán, amikor már minden reményről lemondott, érezte, hogy sík részen gurul, majd megáll; egyik lába egy ötven méter mély, meredek szakadék fölött kalimpált. Szerencsére sötét volt.

Margaret Belman föl sem fogta, milyen közel járt a halálhoz, amíg meg nem virradt.

Alatta a tenger és sárga homoksáv. Kis öbölre nézett le, és ameddig ellátott, az öbölben nem volt emberi hajlék. Ez nem lepte meg, hiszen a partot csak a víz felől lehetett megközelíteni. Valahol az északi partmeredély másik oldalán sejtette Siltburyt. Lábánál merőleges szakadék tátongott, odalent egy meszes falú szikla, fölötte egy rettentően meredek lejtő, amellyel azonban meg lehet próbálkozni, gondolta reménykedve Margaret.

Zuhanás közben elvesztette az egyik cipőjét, és most, egy kis keresgélés után, a sziklafal széléhez olyan közel akadt rá, hogy megszédült, amikor lehajolt érte.

A sík sziklapárkány körülbelül ötven méter hosszú volt, félhold alakú, és szinte teljesen benőtték a rekettyebokrok. A tény, hogy Margaret tucatjával talált madárfészket, meggyőzően bizonyította, hogy ezt a helyet még a legvakmerőbb hegymászók sem látogatják. Most értette meg, mire szolgál az út menti alacsony korlát, amely nyugat felé, kilométereken keresztül, a tengerparttal párhuzamosan fut. Milyen messze lehet a Larmes Toronytól, töprengett Margaret, míg fel nem ötlött benne a kérdésfeltevés képtelensége. Hogy milyen közel van az éhezéshez és a halálhoz, az most sokkal fontosabb volt.

Most az a dolga, hogy a sziklapárkányról szabaduljon. Talán észreveszi valaki a tenger felől, de ez a lehetőség nagyon távoli. Az a pár sétahajó, amely Siltburyből kifut a tengerre, nem fordul nyugatnak; a halászbárkák pedig mindig délnek veszik az irányt. Hason fekve Margaret lepillantott a sziklapárkányról, titokban azt remélve, hogy könnyen járható utat talál, amelyen leereszkedhet, de ilyet nem látott. Éhes volt, és bár átkutatta a fészkeket, nem talált bennük tojást.

Nem maradt más hátra, alaposan föl kellett derítenie a sziklapadot. A nyugati oldalon kilátástalannak ítélte a helyzetet, a keletin azonban fölfedezett egy bozótos lejtőt, amely láthatóan egy másik, kevésbé széles sziklapadra vezetett.

Lecsúszni könnyű volt; vigyázni, hogy túl ne menjen a sziklapad szélén, már több nehézséggel járt. Végtelen vesződséggel letört két vastag rekettyeágat, s ahogyan a síelő irányítja magát botjaival, úgy kezdett ő is lefelé siklani, lábbal előre. Megfelelő lassúsággal tudott mozogni, amikor a lanka felszínét homok vagy agyag borította, vagy amikor barátságos bokrokba lehetett kapaszkodni, de időnként széles, esőkoptatta, sziklás részeken kellett áthaladnia, a bot pedig ilyenkor használhatatlanná vált, és a lány sebessége ijesztően megnövekedett.

És ekkor rémülten látta, hogy nem tudja tartani az irányt; bárhogy igyekezett is, egyre jobban a sziklapad bal oldala felé sodródott, és hiába próbált kétségbeesetten jobbra siklani, nem ért el eredményt. A lejtő felső szakaszán itt-ott elszórt bokrok erre ritkábban nőttek. A jelek szerint nemrégiben földcsuszamlás volt itt, ami talán egészen a tenger színéig tart, vagy talán hirtelen és végzetesen megszakad egy meredek szikla pereménél. Hol hátán, hol oldalán, hol hasán csúszva, Margaret érezte, hogy lendülete minden megtett méterrel növekszik. A botok vége puha szálkákra hasadt, és Margaret már elhagyta a sziklapadot. Hátrafordított fejjel látta, ahogy a szikla fehér felülete a láthatatlan messzeségbe süllyed.

Most várt rá a legrosszabb. A lejtő kanyart írt le egy óriási szirt körül, aztán éles szögben megcélozta a tengert. Margaret szinte még fel se mérhette az őt fenyegető veszélyt; egyre gyorsabban csúszott az agyagon és homokon, egy új földcsuszamlás középpontjában, amit ő idézett elő. Rémisztő nagyságú, görgő kövek kísérték: csak egy hajszálon múlt, hogy az egyik halálra nem zúzta.

Aztán, teljesen váratlanul, kirepült a levegőbe, mint egy parittyából. Egy pillanatig bukdácsoló zöldet látott maga alatt, de a következő másodpercben összezárult fölötte a víz, és ő minden erejét latba vetve küzdötte magát fölfelé...

Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire felszínre bukkant. Szerencsére jó úszó volt, és amikor körülnézett, látta, hogy a sárgás part ötven méterre sincs. De ezt az ötven métert a visszavonuló dagály ellen kellett megtennie: holtfáradtan vonszolta magát partra, és lerogyott a homokon.

Tetőtől talpig mindene fájt; keze és végtagjai tele zúzódásokkal. Úgy érezte, egész teste egyetlen nagy horzsolás. Miközben ott feküdt lihegve, vigasztaló zajt hallott: hulló víz csobogását. A sziklafal felé félúton egy forrás volt; Margaret végigbotorkált a parton, és mohón ivott a tenyeréből. Nagyon szomjazott; torka úgy kiszáradt, hogy aligha tudott volna beszélni. Az éhséget elviseli, de a szomjúság kibírhatatlan. Napokig is életben maradhat, ha ugyan előbb rá nem bukkannak.

Nem kellett sokat keresgélnie: a menekülés útja nyitva állt előtte. A sziklán vízvájta alagút vezetett át, a túloldalról újabb partszakasz tárult a szeme elé. Siltbury nem látszott. A lánynak fogalma sem volt, milyen messze lehet ettől a kívánatos emberi településtől, de nem is próbálta kitalálni. Miután szomját oltotta, levette cipőjét, harisnyáját, és nekivágott az alagútnak.

A második öböl nagyobb volt, partja hosszabb. Itt kisebb kőhalmokat talált, amelyek messze benyúltak a tengerbe és amelyeken meztelen talppal kellett átmásznia. A part hosszabbnak bizonyult, mint gondolta, kijárat nem látszott sehol, és a szikla magassága sem csökkent. Margaret arra számított, sziklába vágott utat talál, és ez a remény csak erősödött, amikor fölfedezte egy csónak korhadó vázát jócskán kinn, a szárazon. Becslése szerint reggel nyolc óra lehetett. Amikor elindult, teljesen át volt ázva, de a meleg szeptemberi nap megszárította a rongyait: ruhái ugyanis rongyokra szakadtak. Tökéletesen úgy érezte magát, mint hajótörött tengerész egy lakatlan szigeten, az egyedüllét és az emberi társaság teljes hiánya nemsokára kezdte megviselni az idegeit.

Mielőtt a partszakasz végére ért volna, már látta, hogy a következő öbölbe csak úszva juthat el, addig a pontig, ahol a sziklaakadály már elég alacsony és megmászható. Nagy örömmel szabadult volna meg ruhái maradványaitól, de lehet, hogy a sziklák mögött emberlakta helyre bukkan, így aztán nedves cipőjét és harisnyáját egymáshoz kötötte, meghúzta a cipőfűzőt, majd az egészet derekára erősítve belegázolt a vízbe, és míg egyenletes tempóban úszott, kereste a partraszállásra alkalmas helyet. Meg is találta: egy lépcsős sziklapiramist, amelynek megmászása könnyebb feladatnak látszott, mint amilyen valójában volt. Nagy nehezen felvonszolta magát a tetejére. A part rövidebb volt, a szikla jóval magasabb. A tengerbe nyúló sziklák pereme fölött megpillantotta Siltbury fehér házait, és a látvány bátorságot adott neki. A sziklás taréjról leereszkedni nehezebb volt, mint fölmászni rá, és Margaret hálás volt a sorsnak, amikor végre egy lapos kőpadon ülve a vízbe lógathatta összehorzsolt lábát. Míg innen kiúszott a partra, minden erejét össze kellett szednie. Majdnem egy óra telt el, mire lába szilárd homokot ért, s ő kitámolygott a partra. Itt megpihent, de korgó gyomra nemsokára tovább hajtotta a legutolsó látható akadályig.

Volt még egy akadály, amit nem láthatott előre. Negyedórás gyaloglás után útját egy mély, tengerbe ömlő folyócska keresztezte, fölötte szikla tornyosult. Már látta ezt a helyet: de hol? Felkiáltott, amikor eszébe jutott.

Ez az a barlang, amiről Olga mesélt neki; a Larmes Torony alatt húzódó barlang. Beárnyékolta szemét és fölnézett. Igen, ott az a kis földcsuszamlás; a fal kiszakadt része kőtörmelékhalmot alkotott a szikla oldala mellett.

Margaret hirtelen észrevett valamit, amitől felgyorsult a lélegzete. A víz mély csatornát vágott a homokba, s ennek szélén egy csizmanyom volt, egy nagy, szögletes orrú, gumisarkú csizma nyoma. Friss nyom. Margaret fölfedezett még egyet a csatorna mentén: a nyomok a barlang szájához vezettek. A visszahúzódó víz kemény homokbuckát hagyott hátra a csipkézett bejárat mindkét oldalán, s itt a lány újabb lábnyomot látott. Egy barlangász, gondolta. Hamarosan ki fog jönni, ő pedig elmagyarázza neki siralmas helyzetét, bár külseje szinte szükségtelenné teszi a magyarázkodást.

Várt, de nem bukkant fel senki sem. Lehajolt, és megpróbált benézni a sötét üregbe. Talán ha beljebb húzódna, jobban látna. Óvatosan előrébb merészkedett a homokpad mentén, de nem látott semmit, szeme még nem szokta meg a sötétséget.

Még egyet lépett, a barlang bejáratában találta magát; és ekkor, valahonnan hátulról, egy meztelen kar kulcsolódott a vállára, és egy nagy kéz betapasztotta a száját. Rémületében eszeveszetten küzdött, de az ismeretlen acélos szorításban tartotta, aztán érzékei fölmondták a szolgálatot, és ő ájultan a férfi karjába hullott.

15. FEJEZET

Mr. Reeder nem volt indulatos ember. Simpson felügyelő életében most győződhetett meg először arról, hogy az Államügyészség főnyomozójának nyugodt és egykedvű modora mögött a durva nyelvhasználatnak félelmetes tartalékai rejtőznek. Reeder nekiszegezett kérdésére a felügyelő bólintott.

– Igen, a kocsi visszajött. A sofőr azt mondta, parancsot kapott, hogy jöjjön vissza Londonba. Azt hittem, Reeder, megváltoztak a tervei. Foglalkozni kíván ezzel az aranylopással?

Reeder Simpsonra meresztette a szemét, és a rettenthetetlen felügyelő hátrahőkölt.

– Kíván az ördög! – sziszegte Reeder.

Simpson most az igazi és nem is sejtett J. G. Reedert látta maga előtt, és elképedt.

– Visszamegyek és kifaggatom azt a majomképű kriminológust és megismertetem a rábeszélés olyan eszközeivel, amilyeneket az inkvizíció óta régen elfelejtettek!

Mire Simpson válaszolhatott volna, Reeder már nem is volt a szobában; rohant lefelé a lépcsőn.

Ebéd után Daver az íróasztalnál ült és malmozott, amikor az ajtó kopogtatás nélkül kitárult, és Mr. Reeder lépett be rajta. Daver nem ismerte föl azonnal a nyomozót, mert ha valaki vad kedvében lenyisszantja az oldalszakállát, annak külsejében megdöbbentő változás játszódik le. És eme dísz eltűntével figyelemreméltón átalakult Mr. Reeder viselkedése is. Eltűnt a fölösleges cvikker, amely bűnözők nemzedékeit nyűgözte le, akárcsak az udvarias, bocsánatkérő hang, a félénken tiszteletteljes modor.

– Magát keresem, Daver!

– Mr. Reeder! – kapkodott levegő után a sárgás arcú ember, és egy árnyalattal sápadtabb lett.

Reeder bevágta az ajtót, zajosan az asztalhoz húzott egy széket, és leült a tulajdonossal szemközt.

– Hol van Miss Belman?

– Miss Belman?

Daver minden vonása meglepetést fejezett ki.

– De Mr. Reeder, maga csak tudja! Londonba utazott, hogy elhozza magának a daktiszkópot; jól mondom? Szándékomban állt megkérni magát, hogy legyen olyan jó és engedje megnéznem ezt a...

– Hol van Miss Belman? Ki vele, Daver, és megkíméli magát egy csomó kellemetlenségtől.

– Esküszöm, kedves Mr. Reeder...

Reeder áthajolt az asztalon és csöngetett.

– Szü... szüksége van valamire? – dadogta az igazgató.

– Mrs. Flackkel akarok beszélni; maga ugyan Mrs. Burtonnek hívja, de nekem Mrs. Flack is megteszi.

Daver arca kísértetiesre változott. Hirtelen megöregedett.

– Én egyike vagyok azon keveseknek, akik véletlenül tudják, hogy John Flack nős – mondta Reeder – ; azon kevesek közé tartozom, akik tudják, hogy van egy lánya! A kérdés az, vajon John Flack tudja-e mindazt, amit én tudok?

Fenyegetőn meredt a hátrahőkölő Daverre.

– Vajon tudja-e, hogy miután Broadmoorba vitték, csúszómászó titkára, talpnyalója, élősdije és rabszolgája úgy döntött, folytatja a Flack-tradíciót, fölhasználta gazdája befolyását, tudását és így arra kényszerítette Őrült John Flack szerencsétlen lányát, hogy menjen hozzá feleségül?

Eszeveszett, szinte összefüggéstelenül nyöszörgő hang válaszolt:

– Az istenért... ne beszéljen olyan hangosan...!

De Reeder folytatta.

– Mielőtt börtönbe zárták, Flack a lánya gondjaira bízta híres enciklopédiáját a bűnözésről. Egyedül benne bízott: felesége gyenge jellemű szolgalélek, akit mindig is megvetett. Egy évvel azután, hogy Flacket hűvösre tették, Mr. Daver, a titkár, megkaparintotta a könyveket. Megszervezte saját kis bandáját Flack régi főhadiszállásán, amelyet névleg már megvásárolt. Amióta megtudta, hogy Flack szökésre készül, szökésre, amelyben segítenie kell neki, rettegésben él, hogy Flack rájön, milyen csúnyán kijátszotta őt. Mondja, hogy hazudok, és kitekerem azt a szánalmas gúnárnyakát! Hol van Margaret Belman?

– Nem tudom – mondta Daver mogorván. – Flack egyik kocsija várta: ennyit tudok.

Daver hanghordozásában, hazug pillantásában volt valami, ami földühítette Reedert. Hosszú karjával átnyúlt az asztalon, gallérjánál fogva megragadta Davert, és vadul keresztülrántotta az asztal lapján. Mint a testi erő remeklése, figyelemre méltó cselekedet volt; mint megfélemlítés azonban, pedig annak szánta, furcsa hatást gyakorolt Daverre. Egy pillanatig erőtlenül tűrte, aztán kitépte a gallérját Reeder szorításából, kimenekült a szobából és becsapta az ajtót. Mire Reeder félrerúgott útjából egy felfordított széket és feltépte az ajtót, Daver már eltűnt.

A nagyteremben Reeder nem talált senkit. Egyetlen alkalmazottal sem találkozott (később megtudta, hogy többségüket aznap reggel elbocsátották, kifizették egyhavi bérüket, és az első vonattal a városba küldték őket). Kiszaladt a főkapun, de a keresett ember a gyepről sem volt látható. A ház túlsó szárnya sem kecsegtetett semmivel. A kertben szolgálatos egyik nyomozó felfigyelt Reeder sietős jövés-menésére, utánafutott, és éppen akkor toppant az előtérbe, amikor Reeder a lépcsőhöz ért.

– Nem jött ki senki, uram – válaszolta, miután Reeder felvilágosította, kit keres.

– Hány emberünk van a kertben? – kérdezte Reeder. – Négy? Hozza őket a házba. Zárjon be minden ajtót, és hozzon magával egy feszítővasat. Kis nyomozást rendezek, ami lehet, hogy jó csomó pénzembe kerül majd. Brill felől semmi hír?

– Semmi, uram – mondta a nyomozó, és szomorúan ingatta a fejét. – Szegény öreg Brill! Attól félek, elintézték. A kisasszony rendben megérkezett Londonba, uram?

Reeder fenyegetőn nézett rá.

– A kisasszony; mit tud róla? – kérdezte ingerülten.

– Én kísértem a kocsihoz – mondta Gray nyomozó. Reeder megragadta a nyomozó kabátját, és az előtér másik végébe vezette Grayt.

– Azonnal mondja meg nekem, miféle kocsi volt az?

– Nem tudom, Mr. Reeder – válaszolta a férfi meglepődve. – Egy közönséges kocsi, azzal a különbséggel, hogy üveg helyett spalettái voltak, de azt hittem, az a maga ötlete.

– Milyen formájú volt?

Gray a lehető legrészletesebben leírta a kocsit; sajnos csak felszínesen nézte meg. Úgy emlékezett, átalakítható karosszériájú kocsi volt. Reeder ennél nem is várt többet; a hír nem növelte, de nem is csökkentette aggodalmát. Gray elment a társaiért, és amikor bezárták az ajtót, Reeder a lépcsőpihenőről felhívta őket az emeletre. A rendőrség aznap délelőtt már alaposan átkutatta a házat, de Daver szobáját mindeddig csak futólag nézték át. A szoba a folyosó végén volt, és amikor a nyomozócsoport odaért, az ajtót zárva találták. Két percbe se telt fölfeszíteni. Daver lakosztálya egy nappaliból, egy hálóból és egy tetszetősen kialakított fürdőszobából állt. A nappaliban számos könyvet találtak; egy empire asztalkán pedig gondosan rendezett számlakötegek sorakoztak, de az iratok között egy olyan sem akadt, ami rávilágított volna Davernek a Flack-bandával fennálló kapcsolatára.

A kutatás az ízlésesen bebútorozott hálószobában sem szolgált Reeder megelégedésére.

A lakosztály a régi torony egyik kiszögellését foglalta el, és amikor Reeder kifelé indult, még egy utolsó pillantással felmérte a szobát, és tekintete megakadt a sarokban álló barna bőrdívány furcsa elhelyezkedésén. Visszament és megpróbálta elhúzni a faltól, de láthatóan rögzített bútordarab volt. Megrúgta a dívány kárpitozott oldalát, és kongó hangot hallott.

– Mi lehet ebben a díványban? – kérdezte. Hosszas vizsgálódás után Gray egy rejtett reteszre bukkant, és miután ezt elhúzta, a dívány teteje fölcsapódott, mint egy dobozfedél. Üres volt.

– Az a fura ebben a házban, uram – jegyezte meg Gray, miközben lementek a lépcsőn –, hogy az embernek mindig úgy tűnik, fölfedezett valami fontosat, aztán mindig kiderül, hogy kutyagumi.

Reeder nem válaszolt: egyre jobban kínozta az aggodalom.

– Sok különös dolog van ebben a házban... – kezdte kicsit később.

És ekkor kiáltás hasított a fülébe, ereiben megfagyott a vér. Metsző sikoly: halálos rettegésben visító emberi lény.

– Segítség!... Segítsen, Reeder!

A kiáltás a szoba felől hallatszott, ahonnan éppen az előbb távoztak, és Reeder felismerte Daver hangját.

– Úristen...!

Ajtócsapódás. Reeder hármasával vette a lépcsőfokokat, a nyomozó utána. Daver ajtaját nyitva hagyták, de az alatt a rövid idő alatt, míg a földszinten voltak, valaki bezárta és bereteszelte.

– A feszítővasat, gyorsan!

Gray odalent hagyta, lerohant és pár másodperc múlva már hozta is.

A szobából nem jött semmi nesz. Reeder a feszítővas karmát a párkánygerenda és az ajtó közé akasztotta, azon a ponton, ahol az előbb a reteszt látta, aztán hátranyomta a vasat, és az ajtó egy reccsenéssel kivágódott. Egy lépés a lakásba és Reeder megtorpant, kővé dermedve meredt az ágyra: nem akart hinni a szemének.

Az ágytakarón elterülve, leírhatatlan testtartásban, üres tekintettel a plafont bámulva, Daver feküdt. Reeder tudta, hogy halott, mielőtt meglátta volna a szörnyű sebet és az oldalából kiálló barna markolatú kést.

Reeder a szívverésre volt kíváncsi: a meleg csuklón megpróbálta kitapogatni a pulzust, de tudta, hogy csak időt pazarol. Gyorsan megmotozta a halottat. A mellény belső zsebében vastag bankjegyköteget talált.

– Csupa ezres – mondta –, és kilencvenöt van belőlük. Abban a borítékban mi van?

Kicsi kartonboríték volt és egy „Sturgeon” névre kiállított, Southamptontól New Yorkig szóló gőzhajójegyet tartalmazott; a kabát zsebében Reeder egy útlevelet talált, amelyet lebélyegzett az amerikai nagykövetség, és ugyanarra a névre szólt.

– Meg akart ugrani, de túl sokáig halogatta – mondta Reeder. – Szegény ördög!

– Hogy került Daver a szobába, uram? – kérdezte Gray. – Nem hozhatták ide...

– Amikor kiáltott, még élt – mondta Reeder kurtán. – Azaz épp akkor ölték meg. Ennek a szobának van egy bejárata, amit még nem fedeztünk föl. Mi ez?

Valami tompán dobbant, mintha egy súlyos ajtót csuktak volna be. Valahonnan a szobából hallatszott. Reeder kivette a feszítővasat a nyomozó kezéből, és feltépte a dívány mögötti faburkolatot. Alatta tömör fa. Újabb csíkot szaggatott le, de az eredmény ugyanolyan semmitmondó volt. Újra felnyitotta a díványt. Alja vékony tölgyfa lemezből készült. Ezt is fölszaggatta; alóla kibukkant a kőpadló.

– Tépje ki – mondta Reeder, s amikor ez megtörtént, belelépett a díványba és óvatosan végigment benne, egyik végétől a másikig.

– Itt semmi sincs – mondta. – Menjen le és hívja föl Mr. Simpsont. Számoljon be neki a történtekről.

Amikor a nyomozó távozott, Reeder folytatta a halott ruháinak átkutatását. Az egyik nadrággombhoz erősítve Daver hosszú aranyláncot hordott. Ez eltűnt: a kapocshoz közel szakították el, s maga a gomb is csak egy cérnaszálon lógott. Motozás közben Reeder keze egy vastag csomagot tapintott ki a halott farzsebében. Kopott bőrtárca volt, tele többnyire olvashatatlan jegyzetdarabkákkal. Formátlan írás, általában ceruzával, a betűk szélesek és szabálytalanok, míg a papír a legváltozatosabb fajtájú. Az egyik egy odafirkantott kémiai képlet volt, a másik rövid jegyzet, ami így szólt:

„Reederrel szemközti ház kiadó. Lekötni vagy kulcsot megszerezni. Találkozás a szokásos helyen.”

A jegyzetek egyike-másika olvashatatlan volt, némelyiknek az értelmét Reeder nem tudta kisilabizálni. De végül egy olyan papírszelet akadt a kezébe, amitől minden szín kifutott az arcából. Ugyanaz a kéz írta egy újság szélére, aztán golyóbissá gyűrte a papírt:

„Belman szikláról lezuhant, Larme-tól 10 kilométerre nyugatra. Embereket küldeni a holttestért, mielőtt a rendőrség fölfedezi.”

Mr. J. G. Reeder elolvasta, és a szoba megfordult körülötte.

16. FEJEZET

Margaret Belman a szabad levegőn tért magához: egy kis bemélyedésben feküdt, amelyet nem lehetett látni a barlang szája felől. Egy szakadt inges, rongyos nadrágú férfi állt mellette és nézte. Amikor a lány kinyitotta a szemét és meglátta, a férfi szájára nyomott ujjal csendre intette. Kócos volt; arcán rászáradt vércsíkok, és Margaret látta, hogy a feje búbján is összecsomósodott a haj. Eltorzult arcában mégis volt valami kedvesség, ami megnyugtatta a lányt; a férfi letérdelt, és kezéből tölcsért formálva odasúgta:

– Maradjon csendben. Sajnálom, hogy megrémisztettem, de attól féltem, kiabálni fog, ha meglát. Valószínűleg elég borzalmasan festek.

Mosolya megnyugtató volt.

– Ki maga? – kérdezte a lány szintén suttogva.

– Brillnek hívnak; bűnügyi nyomozóosztály.

– Hogy került ide? – kérdezte Margaret.

– Örülnék, ha tudnám – válaszolta komoran a férfi. – Maga ugye Miss Belman?

A lány bólintott. Brill fölemelte a fejét, figyelt, aztán a sziklához lapult, és nyakát nyújtogatva kikémlelt a rejtekhely széle mögül. Öt percig meg se moccant, addigra Margaret már feltápászkodott. A térde borzalmasan remegett; rosszullét kerülgette, szája újra tikkadt, száraz volt.

Brill szemlátomást elégedetten kúszott vissza mellé.

– Reeder utasított, hogy maradjak a szobájában. Aztán úgy tűnt, ő szólít az ablak alól, az ember ugyanis nem tud különbséget tenni suttogó hangok között, és kér, menjek gyorsan, mert szüksége van rám. Szinte még földet se ért a lábam és: puff! – Óvatosan megérintette a fejét, arca megrándult. – Összesen ennyire emlékszem, aztán arra ébredtem, hogy fulladozom. Természetesen az egész délelőttöt a barlangban töltöttem.

– Miért természetesen? – suttogta Margaret.

– Mert dagálykor a víz elönti a partot, és csak a barlang nyújt menedéket. Mostanság persze kicsit túl sűrűn lakott az én ízlésemnek.

Margaret döbbenten meredt rá.

– Lakott? Hogy érti?

– Suttogjon! – figyelmeztette Brill, mert Margaret hangosabban beszélt.

Megint fülelt.

– Szeretném tudni, hogy jönnek le; Daver meg az a vén gazember.

Margaret érezte, hogy elsápad.

– Csak nem... Flackre gondol?

Brill bólintott.

– Flack alig egy órája járt itt; fogalmam sincs, merről jött. A kollégák feltehetően figyelik a házat.

– A rendőrség? – kérdezte meglepve a lány.

– Ez Flack főhadiszállása; nem tudta? Azt hittem, Reeder... vagyis Mr. Reeder mindent elmondott magának.

Eléggé beszédes fiatalember volt, és szertelenül örült annak, hogy életben maradt; jó okkal.

– Barlangból ki, barlangba be: föl-alá táncoltam egész délelőtt. Odafönt mindig áll egy őrszemük – intett Siltbury felé. – Csodálatos szervezet. Ma hajnalban feltartóztattak egy aranyszállítmányt, és odébbálltak vele; hallottam, amikor az öreg elmesélte a lányának. Az benne a különös, hogy bár Flack nem személyesen irányította a rablást, terve úgy működött, mint az óramű. Érdekes, hogy nincs az a csirkefogó, aki ne lenne hajlandó az öreg Flacknek dolgozni. Az akciókban mindig a legokosabb embereket alkalmazta, és Ravini volt az egyetlen, aki valaha is elárulta.

– Tudja, mi történt Ravinival?- kérdezte Margaret, de Brill a fejét rázta.

– Szerintem halott. A barlangban bőven akad még felfedeznivaló, pár dolgot azonban már láttam. Van odabent egy motoros hajójuk... akkora, mint egy templom!... csitt!

Újra a sziklához simult. Hangok hallatszottak, egyre közelebbről. Brill, talán a barlang különleges akusztikája miatt, úgy érezte, hogy a beszélők szinte karnyújtásnyira állnak tőlük. Fölismerte, az öregember magas, rekedtes hangját, és megint mosolyra görbült a szája, de ez a mosoly már nem volt kellemes látvány.

– Valami nem stimmel, valami átkozottul nem stimmel. Mi lehet az, Olga?

– Semmi, apa.

Margaret fölismerte Olga Crewe hangját.

– Nagyon jó és nagyon türelmes voltál, drágaságom, és nekem eszem ágában se lett volna megszökni, de látni akartam, hogy rendeződik az életed. Nagyon nagy terveim vannak veled, Olga. Csönd, aztán:

– Igen, apa.

Olga Crewe hangjában árnyalatnyi csüggedtség bujkált, de ezt az öreg nyilvánvalóan nem vette észre.

– Neked kell kapnod a legelőkelőbb férjet, drágám. Olyan házad lesz, amit megirigyelne minden királykisasszony. Fehér márványból, arany kupolákkal... te leszel a világ leggazdagabb asszonya, Olga. Ezt terveztem neked. Éjszakánként, azon a szörnyűséges helyen, amikor feküdtem az ágyban, ezt mondogattam magamban: „Menned kell, hogy megalapozd Olga jövőjét.” Ezért szöktem meg, egyedül ezért. Egész életemben érted dolgoztam.

– Anya azt mondja... kezdte a lány.

– Pfuj! – Öreg John Flack szinte köpte a szót. – Az a fantáziátlan, közönséges házvezetőnő-lélek! Rendesen gondoskodott rólad? Helyes. Szerencséje. Sosem bocsátanám meg neki, ha elhanyagolt volna. És Daver? Tisztelettel bánt veled? Mindig adott annyi pénzt, amennyit akartál?

– Igen, apa.

Margaret mintha úgy hallotta volna, hogy megbicsaklik a lány hangja.

– Daver jó szolga. Megcsinálom a szerencséjét. Alsóbbrendű fajta, de hűséges. Megmondtam neki, hogy legyen a házőrző kutyád. Meg vagyok vele elégedve. Legyél türelmes még egy kicsit. Még megérem, hogy minden álmom valóra válik.

Gyengéden beszélt, hangját annyira áthatotta a szeretet és a büszkeség, hogy úgy tűnt, mintha nem is egy őrült állna ott. Aztán újra a régi hang vette át a szót.

– Az ezredes ma este jön vissza. Megbízható ember...Gregory is az. Olyan fizetést kapnak, mint egy nagykövet. Legyél türelemmel még egy kicsit, Olga. Ezek a kellemetlen ügyek rendeződni fognak. Reedert elintézzük. Holnap dagálykor elmegyünk...

A hangok távolodtak, végül csak érthetetlen mormolás hallatszott. Brill a lányra nézett és megint elmosolyodott.

– Hallott már ilyet? – kérdezte ámulva. – Sült bolond! De nincs nála okosabb koponya egész Londonban; még Reeder is ezt mondja. Istenem! Tízévi fizetésemet és minden előléptetési esélyemet odaadnám egy pisztolyért!

– Mit csináljunk? – kérdezte Margaret hosszú csönd után.

– Itt maradunk dagályig, aztán meg kell próbálkoznunk a barlanggal. A parton nem várakozhatunk: darabokra zúzódnánk.

– Nincs út a sziklára?

Brill a fejét rázta.

– A barlangon keresztül vezet egy út kifelé, csak meg kell találnunk – válaszolta. – Egy út? Egy tucat! Én mondom magának, ez a szikla olyan, mint egy méhkas. Egy szép napon úgy összeomlik, mint egy korsó sörön a hab. Hallottam, amikor Daver ezt mondta, és az őrült egyetértett vele. Őrült? Bárcsak nekem lenne olyan agyam! De az jó vicc, hogy el akarja intézni Reedert! A temetők tele vannak olyanokkal, akik megpróbálták elintézni Reedert!

17. FEJEZET

Örökkévalóságnak tűnt, mire megjött a dagály, és lassan megkezdte zajos útját fölfelé a parton. Margaret nagyrészt egyedül maradt, mert Brill rendszeres felderítő kirándulásokat tett a barlangba. A lány elkísérte volna, de Brill felvilágosította az alkalmasint adódó nehézségekről.

– Eléggé nagy a sötétség, amíg a dagály be nem áramlik a barlangba, akkor viszont a vízről visszavert fénynél egészen jól látható az út.

– Van valaki odabent?

Brill bólintott.

– Két ember javítgatja a hajót. E pillanatban magasan és szárazon áll a csatorna partján, de elég könnyen ki tudna úszni.

Az első hullámok már Margaret közelében örvénylettek, amikor Brill előjött a barlangból, és odaintette a lányt.

– Húzódjon a falhoz – suttogta –, és el ne eressze a kabátom ujját.

A lány engedelmeskedett és követte a férfit; balra fordultak, és egy viszonylag sima úton haladtak tovább. Mielőtt beléptek a barlangba, Brill figyelmeztette a lányt, hogy semmi körülmények között nem szabad beszélnie, sőt suttognia sem, csak ha kezéből tölcsért formál és úgy beszél a fülébe. A barlang olyan adottságokkal rendelkezik, amelyek a leggyengébb neszt is fölerősítik.

Balra fordultak, és Margaretnek úgy tetszett, jó darabig egy folyosón haladtak előre; csak később jött rá, milyen hatalmasak a méretei ennek a vízvájta üregnek. Bizonyos idő elteltével Brill hátranyújtotta a karját, és megérintette a lány jobb kezét, így jelezve, hogy jobbra fordulnak.

Míg a parton várakoztak, Brill vázlatos térképet rajzolt a homokba, és biztosította a lányt, hogy a sziklafolyosón, ahol most jártak, semmi sem akadályozza útjukat. Megszorította a lány kezét, figyelmeztetve, hogy megáll, aztán lehajolt és a sziklafal mentén tapogatózva megkereste otthagyott cipőjét. Mentek, egyre tovább; Margaret most már kezdett látni valamit, de csak homályosan, mert a barlang sötétségben maradt, és ő képtelen volt megkülönböztetni a távolabbi tárgyak körvonalait. Brill megint hátranyújtotta a karját, a lány érezte, hogy egy mély fülkébe vezeti, aztán megveregeti a vállát, annak jeléül, hogy leülhet.

Még egy órát kellett várniuk, aztán egy vékony vízréteg jelent meg a barlang torkában, s ekkor, mintha csak varázsütésre, a belső teret kísérteties zöld fény árasztotta el. Onnan, ahol Margaret ült, lehetetlen volt felmérni a barlang legnagyobb magasságát, mert pontosan a feje fölött alacsony, csipkézett sziklamennyezet húzódott. A barlang túlsó vége körülbelül ötven méterre lehetett, s ott, úgy látszott, a mennyezet sziklafala egyenesen lefut a homokos földig. Margaret ezen a ponton pillantotta meg a hajót, egy hosszú, szürke alkotmányt, amelyről teljesen hiányzott a felépítmény. Oldalára döntve feküdt, s Margaret egy alakot látott végigmenni a megbillent fedélzeten, majd eltűnni egy nyílásban. Minél jobban behatolt a víz a barlangba, annál erősebbé vált a fény. Brill Margaret füléhez illesztette behajlított tenyerét, és suttogva megkérdezte:

– Maradjunk itt, vagy próbáljunk kiutat keresni? – mire Margaret hasonló módon válaszolt:

– Próbáljuk meg.

Brill bólintott és csöndben továbbindult. Már nem volt rá szükség, hogy Margaret belekapaszkodjon. Olyan úton jártak, amit kétségtelenül emberi kéz alakított. Tízméterenként durván faragott kövek álltak az út közepén, mint egy-egy lépcső. Fölfelé haladtak; szerencséjükre a barlang eltakarta őket a hajón dolgozók szeme elől, jobbjukon ugyanis csipkés szélű szikla emelkedett. Még száz métert se tettek meg, amikor ez a sziklaképződmény és a fal találkozott, és ettől a ponttól az előrehaladás lehetetlennek látszott. A folyosó sötét volt. Brill szemlátomást földerítette már az utat, mert megfogta a lány karját, és az egyenetlen fal mentén tapogatózva jobbra fordult. Lábuk alatt az út göröngyösebb lett, a sziklás padlózat fájdalmassá tette a járást. Margaret ereje már fogytán volt, amikor előrébb megpillantottak egy szabálytalan alakú, szürkés fényfoltot. Ez a furcsa vágat láthatóan visszavezetett a barlang túlsó végébe, de mielőtt a nyíláshoz értek volna, Brill jelezte a lánynak, hogy álljon meg.

– Jobb, ha leül – suttogta. – Felvehetjük a cipőnket.

A harisnyák, amelyeket Brill Margaret dereka köré csavart, még mindig nedvesek voltak, cipője két átázott csomó, a lány mégis örült, hogy lábát védheti valamivel. Míg fölhúzta őket, Brill a nyíláshoz mászott és kikémlelt.

Körülbelül tizenöt méterrel alattuk a víz már elöntötte a barlangot; néhány lépéssel előbbre egy széles sziklaperemre érkeznek majd, amely természetes pihenőt képez a tető ködös sötétségéből a víz szintjéig vezető lépcsősorhoz. A lépcsőt a csupasz szikla oldalába vágták; a fokok nagyjából fél méter szélesek voltak, és még egy hevenyészett karfa sem védte a rajtuk közlekedőt. Brill úgy vélte, a lánynak túl nagy próba lenne, ha megkísérelne fölmászni rajta, és abban se volt biztos, hogy megérné a kísérlet. Hogy a lépcső a barlang számos kijáratának egyikéhez vezet, azt tudta, mert embereket látott föl-le járni és eltűnni a fönti sötétben. A lépcső valószínűleg kiszélesedik a tetőhöz közelebbi részen, de megmászásuk még így is túl kemény feladat lenne egy éhségtől elgyengült lánynak, aki, Brill megítélése szerint, a hisztéria határán áll; abban sem volt egészen biztos, hogy őt magát nem fogná-e el a szédülés, ha ugyanazt megpróbálná.

A lépcső mögül a barlang sziklapadlójából kiemelkedő kőtömb szélére jutott; erre akarta továbbvezetni Margaretet. Nem hallatszott semmi nesz; messze jobbra a motoroson dolgozó két férfit szemlátomást teljesen elfoglalta a munka, Brill pedig visszament a lányhoz, elmondta neki a tervét, aztán a lépcsőhöz kísérte. Amikor Margaret megpillantotta az ijesztő lépcsősort, megborzongott.

– Nem tudnék fölmenni rajta – suttogta, amikor Brill fölmutatott a homályba.

– Sejtésem szerint a barlang egész szélességén egy balkonszerűség fut végig – mondta Brill –, és engem onnan dobtak le. Azt pedig biztosan tudom, hogy az alján egy ugyancsak mély medence van. Dagálykor a víz eléri a hátsó falat; ott találtam magam, amikor magamhoz tértem.

– Van más kiút is a barlangból? – kérdezte a lány. Brill megrázta a fejét.

– Sejtelmem sincs. Csak kapkodva néztem körül, de úgy tűnik, a túloldalon egy alagútféle nyílik. Érdemes földeríteni; senki sincs a közelben, a hajótól pedig elég messze vagyunk, nem láthatnak meg.

Vártak egy darabig, füleltek, aztán Brill-lel az élen egy kőbe vágott útra tértek, amely a lány nagy megkönnyebbülésére később kiszélesedett.

Margaret Belman sosem felejtette el ezt a lidérces sétát a balján meredező sziklafal és a jobbján tátongó mélység között.

Elérték a sziklakamra tetejét, és most négy kijárat közül kellett választaniuk. Az egyik közvetlenül előttük nyílt, a következő – s ezt szintén meg lehetett közelíteni – körülbelül tíz méterre jobbra, a másik kettő azonban nem látszott elérhetőnek. Brill, Margaretet hátrahagyva, eltapogatózott a legközelebbihez. Félórai távollét után tért vissza, és kudarcról kellett beszámolnia.

– Az egész sziklát folyosók lyuggatják át – mondta. – Azért mondtam le róla, mert fény nélkül lehetetlen továbbhaladni.

A második nyílás többet ígért. Padlója egyenletes volt, és rendelkezett azzal az előnnyel, hogy a barlang szájával egy vonalban nyílt, így a fény elég messzire bevilágított. Margaret ezen az úton követte Brillt.

– Érdemes megpróbálni – mondta a nyomozó, és Margaret egyetértőn bólintott.

Még nem jártak messze, amikor Brill fölfedezett valamit, ami felderítő útján elkerülte a figyelmét. Szabályos közönként fülkék voltak a falban. Ezeket már észrevette, de nem figyelte meg rendkívül szabályos elhelyezkedésüket. Többségüket kődarabok torlaszolták el, de Brill rábukkant egyre, amely nem volt ilyen módon elzárva: ennek falát körbetapogatta. Négyszögletes, cellaszerű kamra volt, olyan pontos arányokkal, hogy csak emberi kéz műve lehetett. Visszament a lányhoz, és bejelentette abbéli szándékát, hogy földeríti a következő, zárt cellát.

– Ezeket valamilyen céllal építették – mondta, és hangjából visszafojtott izgalom csendült ki.

Minél messzebb hatoltak, annál gyöngébb és elégtelenebb lett a fény. A fal mellett kellett kitapogatniuk útjukat a következő beugróig. Egymásra fektetett lapos kőtáblák tornyosultak a bejárat előtt, a felső rétegek elmozdítása fáradságos munka volt. Margaret nem tudott segíteni. Hátát a falnak támasztva ült, és a kimerültségtől nyugtalan álomba zuhant. Éhsége szinte teljesen elmúlt, de torkát őrjítő szomjúság tikkasztotta. Nehezen ébredt, arra, hogy Brill rázza a vállát.

– Bent voltam. – Hangja izgatottságtól remegett. – Nyújtsa ide a tenyerét, mindkettőt!

A lány gépiesen engedelmeskedett, és érezte, hogy valami hideg csöpög a tenyerébe, aztán lehajtotta a fejét és ivott. A bor zamatától elakadt a lélegzete.

– Pezsgő – suttogta Brill.- Ne igyon sokat, mert becsíp!

A lány újra kortyintott. Soha bor nem ízlett ennyire.

– Ez egy raktár; a ládákban élelmiszer van, azt hiszem, és borosüvegek százai. Tartsa a kezét.

Megint bort öntött Margaret tenyerébe; java része kicsurgott az ujjai között, de ő mohón itta azt a pár csöppet, ami megmaradt.

– Várjon itt.

Margaret most már teljesen magához tért; nézett Brill után, fürkészte a sötétséget. Tíz perc, negyedóra telt el, amikor Margaret örömére fehér, egyenletes fény tört elő a kőtömb mögül, és kirajzolta a nyílás körvonalait, ahol Brill bemászott. Margaret hallotta, hogy egy láda fedele reccsenve, roppanva felpattan, aztán Brill alakját látta felbukkanni a nyílásban; a nyomozó egy másodperc múlva már ott is volt mellette.

– Kétszersült – mondta Brill. – Szerencsére volt címke a ládán.

– És a fény? – kérdezte a lány, miközben mohón nyúlt a kétszersültért.

– Egy kis elemlámpa; tapogatózás közben botlottam bele. Ez a hely egyszerűen dugig van kajával! Hoztam magának egy kis innivalót.

Lapos, kerek konzervdobozt adott a lány kezébe, és ujját a kilyukasztott részhez irányította.

– Konzervtej; német és jó fajta – mondta. Margaret szomjas volt, száját le sem vette a nyílásról, míg a konzervdoboz ki nem ürült.

– Nyilván ez a hajóraktár – mondta Brill –, de a legnagyobb áldás a lámpa. Megnézem, találok-e tartalékelemet; ebben az elemben már nem sok delej van.

A keresés eléggé sok időt vett igénybe, aztán Margaret látta, hogy kialszik a fény, és elszorult a torka, míg a lámpa föl nem villant újra, ezúttal fényesebben, mint az előbb. Brill előkúszott, leugrott a csipkés falról, és valami nehezet nyomott a lány kezébe.

– Tartaléklámpa – mondta. – Van belőlük vagy fél tucat és hozzá annyi elem, amennyiből egy hónapra is futná.

A falhoz koppantott valamit; fémesen csengett.

– Egy ládanyitó – magyarázta –, és hasznos fegyver. Szeretném tudni, melyik raktárban tartják a pisztolyokat.

A folyosó felderítése most már viszonylagos kényelemmel folyhatott. A lámpákra szükségük volt, mert néhány méterrel odébb az alagút hirtelen jobbra kanyarodott és padlója egyenetlenné vált. Brill meggyújtotta a lámpát, és mutatta az utat. A folyosó aztán balra fordult, és Brill felhívta a lány figyelmét a falak simaságára.

– A víz munkája – mondta. – Valamikor itt föld alatti folyó lehetett.

Tekergőzve, kanyarogva, a járat hol emelkedett, hol lejtett, egyszer szinte hajtűkanyart írt le, máskor majdnem teljes körben megfordult, de látszólag sehová sem vezetett.

– Hogy az ördögbe kerül ez ide?

Brill tenyerén egy fényes, ezüst pénzérme feküdt, szélén ugyan kicsit sérült, de félreismerhetetlen kétshillinges volt.

– Valaki járt itt... – kezdte a nyomozó, de Margaret felkiáltott.

– Ó! – kapkodott levegő után. – Mr. Reeder volt az!

Elmesélte Brillnek, mi történt a kútnál, s hogyan ejtett le J. G. Reeder egy érmét, hogy a kút mélységét megállapítsa. Brill a mennyezetre irányította a lámpa fényét: megbontatlan szikla. Aztán a sugarak ide-oda pásztáztak, és hamarosan rászegeződtek egy nagy, kerek nyílásra.

– Íme a kút, ami sosem volt kút – mondta Brill komoran, és fölfelé világítva tátott szájjal bámult a vasfokokra, amelyek szabályos közökben követték egymást a kút falán.

– Létra – mondta lassan. – Mit szól hozzá?

Lábujjhegyre állva felnyújtotta a kezét, de a legalacsonyabb létrafok így is egy méterrel fölötte volt; aztán köveket keresett, amelyeket egymásra rakhatna és rájuk állva elérhetné a létra legalsó fokát. De ilyet nem látott, nem számítva azt a néhány szilánkot, amely erre a célra nem volt alkalmas. Ekkor eszébe jutott a ládanyitó, amelynek egyik végén kampó volt; fölnyújtotta és ugrott. Először elvétette; másodszorra a kampó beleakaszkodott a vasfokba, de a nyél kicsúszott Brill kezéből, a szerszám himbálódzva fennakadt. Brill a poros földhöz dörzsölte a tenyerét, és újra ugrott. Ezúttal elkapta a ládanyitót, belekapaszkodott és emberfölötti erővel odáig felhúzódzkodott, ahol már megfoghatta a legalsó létrafokot. Még egy kis küzdelem, egyik, majd másik kezével húzta magát fölfelé, míg végül lába is létrafokra támaszkodhatott.

– Ha segítenék, gondolja, hogy fel bírna mászni? – kérdezte.

Margaret fejét rázta.

– Attól félek, nem. Menjen föl egyedül; én majd itt várok.

– Tartsa magát távol a kút fenekétől – figyelmeztette Brill. – Remélhetőleg nem esem le, de előfordulhat, hogy útközben elmozdítok egy-két kődarabot.

A figyelmeztetést Margaret nagyon is indokoltnak találta. Brill kapaszkodását folyamatos kő- és földzápor kísérte. Időnként megállt pihenni. Egyszer lekiabált valamit, aminek értelmét Margaret nem tudta kihámozni. Valószínűleg figyelmeztetésnek szánta, mert pár másodperc múlva egy emberfej nagyságú ködarab zuhant le és zúzódott darabokra a földön, töredékei szerteszét szóródtak.

Margaret időnként felkukkantott, és látta, ahogy Brill lámpájának fénye egyre halványul; most, hogy egyedül maradt, erőt vett rajta a szorongás, ezért társaságnak felkattintotta a lámpáját. Alig gyúlt ki a fény, zajt hallott; szíve a torkában vert. Lépések kopogása; valaki közeledett a folyosón.

Eloltotta a lámpát és fülelt. Az öregember hangja! Csak az övé, semmi más. Magában beszélt, a zavaros mormolás egyre érthetőbbé vált. Margaret a távolban visszavert sugarak fényét pillantotta meg, a folyosó ugyanis élesen elkanyarodott, ő tehát nem is láthatja addig az öreget, amíg egészen közel nem ér.

Margaret kibújt a cipőjéből, és berohant a sötétségbe, botladozva, meg-megcsúszva az egyenetlen kőpadlón. A pánik nem sokáig tartott, Margaret megállt és visszanézett. A fény már nem látszott; se hang, se jel nem árulkodott az öreg jelenlétéről; Margaret összeszedte a bátorságát és néhány perc múlva elindult visszafelé. Nem merte meggyújtani a lámpát, anélkül kellett kitalálnia, hol nyílik a kút. A sötétben túlhaladt rajta, és hamarosan jócskán eltávolodott attól a ponttól, ahol Brill hagyta.

Hová tűnt Flack? Oldalfolyosók nem voltak. Margaret az egyik beugróban állt, keze a rögtönzött kőtorlaszon pihent, amikor rémülten tapasztalta, hogy ez elmozdul; éppen csak annyi ideje maradt, hogy hátrahúzódjon, mert szemközt megjelent egy fénysáv, majd szélesedni kezdett, és a falon kirajzolódott egy ajtónyílás.

–... Ma este, drágaságom, ma este... Fölmegyek, megnézem Davert. Daver nyugtalanít... biztos vagy benne, hogy semmi se történt, ami belevetett bizalmamat megingathatná?

– Semmi, apa. Mi történhetett volna?

Olga Crewe hangja. Mondott még valamit, amit Margaret nem értett, az öreg kuncogó nevetését viszont jól hallotta.

– Reeder? Sürgős dolga van Londonban! De ma este visszajön...

Újabb kérdés, amit Margaret nem értett.

– Nem találták meg a holttestet. Nem akartam bántani a lányt, de hasznos lett volna... a legjobb ütőkártyám... Vele megfoghattam volna Reedert, csak sikerült volna.

Megint egy kérdés.

– Alighanem. A dagály nagyon erős. Különben is, láttam lezuhanni.

Margaret tudta, őróla beszélnek, de ennél sokkal jobban érdekelte az az eshetőség, hogy fölfedezik. Lépésről lépésre hátrált és reménykedett, imádkozott, hogy majd csak talál egy fülkét, ahová behúzódhat. Hamarosan megtalálta, amit keresett.

Flack közben kilépett a folyosóra, a nyitott ajtóban állt, és valamire válaszolt.

– Rendben van, nem csukom be... merő képzelődés. Rengeteg levegő van. A kúton át szellőzik.

Margaret nem mert kinézni, de Flack lépteinek kopogása hamarosan elhalkult. Az ajtó még mindig nyitva állt, és Margaret látta, ahogy a bejárathoz közeledő Olga árnyéka egyre nagyobbra nő a szemközti falon. Utána sóhajtást hallott, az árnyék újra kisebbedett, végül eltűnt. Margaret lélegzetét visszafojtva a nyitott ajtó mögé lopakodott. Az ajtó, Margaret megítélése szerint, kemény tölgyfából készült, és olyan ravaszul álcázták kődarabokkal, hogy semmiben sem különbözött attól az eltorlaszolt fülkétől, ahová Brillnek sikerült bejutnia.

A legértelmesebb embereknek uralkodó tulajdonsága a kíváncsiság, így, a szörnyű veszély ellenére is kíváncsian, Margaret látni akarta Flackék sziklaotthonának belsejét. Rendkívül óvatosan kukucskált be. Meglepte a szoba mérete, és kicsit kiábrándította a bútorzat. Drága szőnyegeket, fényűző berendezést képzelt el, a falakra esetleg selyemfüggönyt. Ehelyett egyszerű fenyőasztalt látott, egy lámpa állt rajta, továbbá egy kopott, hosszúkás szőnyeget, két fonott széket és egy éjjelilámpát. Olga az asztalnál állt, háttal, és egy újságot böngészett, így Margaret tüzetesebben is körülnézhetett.

Az asztal mellett három-négy bőrönd állt megpakolva, átszíjazva, útra készen. Egy szőrmekabát feküdt az ágyon, a komor lakosztályban ez volt a fényűzés egyetlen jele. A szobában még egy személy tartózkodott. Margaret lehajtott fejű nőalakot vett észre az árnyékban: Mrs. Burton volt az.

Lépett egyet előre, hogy jobban lásson; lába megcsúszott a szikla sima felszínén, ő pedig nekiesett az ajtónak, és félig belökte.

– Ki van ott? Te vagy az, apa?

Margaretnek szinte elakadt a szívverése, egy pillanatig bénultan állt, képtelen volt megmozdulni. Aztán meghallotta Olga lépteit, sarkon fordult, és lámpáját magához szorítva a folyosóra menekült. Olga megálljt kiáltott, de ő csak futott tovább. A folyosó egyre világosabb lett, megdöbbenéssel jött rá, hogy rossz irányt választott, és a nagy barlang felé rohan, valószínűleg egyenest az őrült öregember karjaiba.

Futó lépések gyors kopogását hallotta maga mögött, menekült. Most már a tágas üreg szinte ragyogó fényébe ért. Nem volt senki a látóterében, s ő a sziklafal alatt kanyargó peremet követte, amíg a hosszú lépcsősor lábához nem ért. És ekkor valaki felkiáltott. Meglátták a hajóról. A félelemtől mozdulatlanná dermedt, és ekkor megjelent Őrült John Flack. Azon a folyosón jött, amelyen ő és Brill a barlang belsejébe jutottak. Flack egy pillanatig úgy meredt a lányra, mintha őrült álmai egyik kísértetjelenését látná, aztán egy ordítással feléje iramodott.

Margaret nem habozott tovább. A következő pillanatban már azon a borzalmas lépcsőn vágtatott fölfelé; jobbján a halál, de mögötte még iszonyúbb sors. Egyre magasabbra, fel a korlát nélküli lépcsőn... Margaret nem mert körülnézni, nem mert gondolkozni, csak arra volt képes, hogy szemét fölfelé szegezze a ködös homályba, ahol ez a végeérhetetlen Jákob lajtorjája valamilyen szilárd pihenőhöz vezet. Semmi pénzért nem pillantott volna hátra, mert akkor megszédül. Lélegzete hosszú zokogásban tört föl; szíve úgy vert, mintha mindjárt megpattanna. Egy másodpercre megállt, hogy levegőhöz jusson, mielőtt folytatja az iramot. Flack öregember; ő jóval gyorsabban tud futni. De Flack őrült is, ami rettentő, abnormális erőt ad neki. Margaret kezdett magához térni a vakrémületből; túl sok erejét emésztette föl. Egyre följebb kapaszkodott a homályba, aztán, amikor úgy látszott, már nem képes továbbmenni, elérte a lépcsősor tetejét. Tágas, sík térségre jutott, amelynek sziklamennyezetét valamilyen okból betonoszlopokkal támasztották alá. Tucatjával sorakoztak az oszlopok... Margaret egyszer két hétig nyaralt Spanyolországban, Córdobában megnézett egy székesegyházat, arra emlékeztette ez a széles boltozat... tájékozódási ösztöne felmondta a szolgálatot. Ijesztő hirtelenséggel puszta falba ütközött; a fal mentén futott, amíg egy szűk nyíláshoz nem ért; itt öt lépcsőfokot talált, megállt és meggyújtotta a lámpáját. Szemközt egy páncélajtó volt, nagy vaskilinccsel, és a páncélajtó félig nyitva állt.

Kitárta, beszaladt rajta és behúzta maga mögött; az ajtó kattanva zárult. Valami a belső oldalára volt erősítve, egy acéltárgy... amikor becsukta az ajtót, egy doboz zajosan leesett. De Margaret előtt még egy ajtó állt, és ez mozdíthatatlan volt. A lány apró, dobozszerű szobában találta magát, szélessége egy méter, hosszúsága kicsit több. További megfigyelésre nem jutott ideje. Valaki annak az ajtónak a kilincsével bajlódott, amelyen ő bejött. Margaret kétségbeesetten megragadta az acélpolcot, és érezte, hogy az enyhén jobbra mozdul. Bár nem tudta, a polc hátulsó része tolózárként működött. Újra hallotta a motoszkálást a kilincsen és egy forduló kulcs kattanását, de a páncélajtó nem engedett, és Margaret Belman eszméletlenül rogyott a földre.

18. FEJEZET

Amikor Reeder lement a földszintre, elég volt ránézni, és mindenki kitalálta, hogy a csaknem szeme láttára lezajló tragédiának semmi köze sincs a nyomozó sápadtságához és arca elkínzott kifejezéséhez.

Grayt Daver irodájában találta: a londoni kapcsolást várta. Az összeköttetés éppen akkor jött létre, amikor Reeder belépett a szobába; kivette beosztottja kezéből a kagylót. Néhány szóban beszámolt Daver haláláról, majd így folytatta:

– Kérem, Simpson, irányítson ide minden felsorakoztatható helybéli rendőrt, bár jobban örülnék katonáknak. Nyolc kilométerre innen helyőrségi város van; a partokat át kell fésülni és derítsék föl ezeket a barlangokat is. Még valami: azt hiszem, nem ártana egy torpedórombolót vagy valami hasonlót szerezni, ami Siltburynél cirkálna a tengeren. Egész biztosra veszem, hogy Flacknek van egy motoros hajója; a csatorna elég mély, belefér, és nyilvánvaló, hogy közvetlenül a szikla alatt egy barlang húzódik... Miss Belman? Fogalmam sincs. Ez az, amit meg akarok tudni.

Simpson arról tájékoztatta, hogy Sevenoaksnál látták az aranyszállítót, Mr. Reedernek azonban jókora erőfeszítésbe került gondolatait ilyen jelentéktelen ügyre összpontosítani.

– Azt hiszem, leginkább katonák felelnének meg. Szeretném, ha a kőfejtő mellé erős csapatot állítanának. Van még egy barlang, Daver ott tartotta régen a szekereit. Az az érzésem, ma este el lehet csípni a pénzt is. Ez majd meggyőzi a hatóságokat – tette hozzá némi keserűséggel –, hogy katonai erőt kell használniuk.

Miután megérkeztek a mentők és elszállították Daver szánalmas hulláját, Reeder egy csapat Siltburyből hozatott kőművessel visszament a halott lakosztályába. Fölemelte a dívány tetejét és a kőpadlóra mutatott.

– Ez a kőlap egy forgócsappal működik – mondta –, de alulról valószínűleg egy retesz vagy rúd rögzíti. Törjék föl.

Negyedóra elég volt a kőpadlózat összezúzására; ahogy Reeder sejtette, alatta keskeny lépcsősor nyílt és egy négyzetes kőszobába vezetett, amely aligha változott sokat az elmúlt hatszáz évben. Poros, kopár lakosztály fedte föl most a titkát. Kicsi, nyitott ajtaján át egy nagyon szűk folyosóra lehetett látni, amelyen egy testesebb ember csak némi nehézség árán tudott volna végigmenni, és amely Daver magánirodájának faburkolata mögé vezetett. Reeder rájött, hogy az itt rejtőzködő minden szót hall, amely a szobában elhangzik. Most értette meg, miért könyörgött neki Daver olyan eszelősen, hogy halkabban beszéljen a házasságról. Őrült Jack megtudta lánya gyalázatos sorsának titkát: ettől a pillanattól fogva Daver sorsa meg volt pecsételve.

Hogyan menekült el a gyilkos? A magyarázat nagyon egyszerűnek bizonyult. Valamikor régen a Larmes Torony idegenforgalmi látványosság volt. Reeder egy régi, fába vésett feliratot talált a falon, amely arról világosította fel a kíváncsiakat, hogy itt volt Larme valamikori grófjainak kínzókamrája, megtoldva azzal a hasznos információval, hogy a kazamaták közvetlenül a kínzókamra alatt húzódnak, és egy kőbe fúrt aknán közelíthetők meg. A nyomozók meg is találták ezt, és Mr. Reeder ekkor pillanthatta meg először a Larmes Torony boltíves föld alatti börtöneit.

Nem volt se lenyűgöző, se izgalmas felfedezés. Mindössze annyi vált nyilvánvalóvá, hogy a gyilkos három útvonalon is elmenekülhetett, és hogy mindhárom út visszavezet a házba, az egyik épp a konyha és a nagyterem közé.

– Van még egy kivezető út – mondta Reeder kurtán –, és ezt még nem találtuk meg.

Idegei pattanásig feszültek. Szobáról szobára vándorolt, dobozok tartalmát szórta a földre, szekrények ajtaját tépte föl, bőröndöket ürített ki. Az eredmény egyetlen lelet volt: a házasságlevél, ami Olga Crewe kötszeres táskájának bélésében rejtőzött.

Hét órakor egy teherautón megérkezett az első szakasz katona. A helybéli rendőrség már jelentette, hogy Margaret Belmannek nyomát se találták. Felhívták a figyelmet arra, hogy a lány apálykor távozott a Lärmes Toronyból, tehát, hacsak nem egy láthatatlan, sziklapadon fekszik, biztonságban elérhette a partot. De a remény, hogy életben maradt, nagyon halvány volt. Hogy mennyire halvány, arról J. G. Reeder nem óhajtott tudomást venni.

Egy szakácsot hoztak a városból, hogy vacsorát készítsen a nyomozónak, de Reeder beérte egy csésze erős kávéval; úgy érezte, az ételtől megfulladna.

Egy csapat katonát a kőfejtőhöz küldött, aztán visszatért a házba és a nagyteremben üldögélve éppen átgondolta a nap eseményeit, amikor Gray rohant be az ajtón.

– Brill! – kiáltotta.

J. G. Reeder felpattant a székből.

– Brill? – ismételte izgatottan. – Hol van Brill?

Nem volt szükséges, hogy Gray mutassa meg. Zilált, szurtos férfi támolygott be az ajtón, egy detektív támogatta.

– Honnan jön? – kérdezte Reeder.

Először Brill csak tátogott. A földre mutatott, aztán rekedten megszólalt:

– A kútból... Miss Belman odalent van!

Brill alig állt a lábán, és csak akkor tudott összefüggően beszámolni a történtekről, amikor jókora adag brandyt töltöttek belé. Reeder a cserjésbe vezette a többieket, aztán megvizsgálták a kút csörlőjét.

– Még egy nő súlyát se bírná el, ráadásul nincs hozzá elég kötél – mondta Gray, aki megvizsgálta.

Az egyik rendőrnek eszébe jutott, hogy amikor átkutatta a konyhát, két övet talált, abból a fajtából, amit az ablaktisztítók használnak: erős szíj, végén biztonsági kapoccsal. Elment értük, Reeder közben levette kabátját és mellényét.

– Félúton lefelé van egy jó méteres rés – figyelmeztette Brill. – A kő kiesett, amikor rátettem a lábam; hajszál híján lezuhantam.

Reeder nyakába vetett lámpával letekintett a kútba.

– Furcsa, hogy nem vettem észre ezt a létrát, amikor megnéztem a kutat – mondta, aztán eszébe jutott, hogy csak félig nyitotta ki a kút fedelét.

Gray szintén magára csatolt egy övet, és ő ereszkedett le elsőnek, mert kettejük közül ő volt a könnyebb. Addigra már egy fél század katona megérkezett; a kivételes jószerencse úgy hozta, hogy a rendőrség segítségére küldött egység egy műszaki alakulathoz tartozott. Míg egyik részük elment kötelet keresni, a másik rögtönzött csörlőszerkezet készítésébe fogott.

A két férfi szótlanul ereszkedett lefelé. A lámpáknak nem sok hasznát vették, mert fényüknél sem láthatták előre a következő fokot, és nemsokára már óvatosabban kellett mozogniuk. Gray megtalálta a rést, és figyelmeztette Reedert, hogy álljon meg, amíg ő átevickél rajta. A következő fok sem túl biztonságos, gondolta Reeder, amikor ránehezedett, de a veszélyes zónán átjutottak, s a legnagyobb szerencsétlenséget mindössze a Reeder fejére potyogó jókora kavicsok jelentették.

Úgy tűnt, sosem érnek a fenékre, és az erőfeszítés következményei lassan kezdtek megmutatkozni az idősebb férfin, amikor Gray suttogva megszólalt:

– Itt lesz a kút feneke. – Lámpájával levilágított, és a folyosó sziklás padlójára huppant; Reeder utána.

– Margaret! – szólította suttogva a lányt.

Semmi válasz. Lámpája fényét először egyik, majd másik irányba vetítette, de Margaret nem volt sehol, és Reedernek elfacsarodott a szíve.

– Maga továbbmegy a folyosón – suttogta Graynek. – Én a másik irányba indulok.

A földre világított, és szinte futva haladt a kanyargós járatban. Előrébb nehezen azonosítható mozgás neszét hallotta, megállt és eloltotta a lámpát. Óvatosan indult tovább és befordult; a folyosó túlsó végéből szinte nappali világosság áradt feléje. Leült a fénnyel szemközt, és pár perc múlva úgy tűnt neki, a mesterséges szemhatár előtt egy mozgó figurát lát. Reeder továbblopakodott és ezúttal nem bízta magát a gumibotra. Hüvelykujjával kibiztosította Browningját, és közelebb húzódott az alakhoz. A figura váratlanul megszólalt.

– Olga, apád hova ment?

Mrs. Burton volt az; Reeder keserűen elmosolyodott. Nem hallotta a választ: a zárt tér elnyelte a hangot.

– Megtalálták azt a lányt?

Reeder visszafojtott lélegzettel, nyakát nyújtva figyelt. A „nem”-et nagyon tisztán hallotta.

Aztán Olga mondott valamit, amit Reeder nem értett, Mrs. Burton hangja pedig újra fölvette a régi, panaszosan siránkozó tónust.

– Mi értelme itt vesztegetni az időt? Mindig így bántál velem... Senki se gondolná, hogy az anyád vagyok... Csodálkozom, hogy még élek ennyi megpróbáltatás után... Nem lennék meglepve, ha egy nap megölne, jól jegyezd meg, amit mondok!

A rejtőzködő lány türelmetlenül tiltakozott.

– Ha teneked eleged van az egészből, mit mondjak én? – rikácsolta Mrs. Burton. – Hol van Daver? Furcsa, hogy apád egy szót se szólt Daverről. Gondolod, hogy bajba került?

– Ó, a pokolba Daverrel!

Olga hangja most nagyon tisztán hallatszott. Az indulat, az undor, ami kicsendült belőle, más körülmények között sajnálattal töltötték volna el Reedert. De most túlságosan elfoglalta a Margaret Belman iránt érzett sajnálat, s így képtelen volt e szerencsétlen sorsú fiatal lány miatt aggódni.

Olga persze nem tudta, hogy özvegy. Mr. Reedert némi hátborzongató elégedettség töltötte el, amiért ennyivel többet tud.

– Hol van most? Mármint apád.

Szünet: Mrs. Burton a válaszra figyelt, amelyet Reeder nem hallhatott.

– A hajón? Sosem jut át. Gyűlölöm a hajókat, egy ilyen apró jószágot meg aztán...! Miért nem hagyott elmenni minket, miután kiszabadítottuk? Kértem, könyörögtem neki... már régen Velencében vagy valahol máshol lehetnénk és élnénk világunkat.

A lány haragosan félbeszakította, Mrs. Burton pedig mintha beleolvadt volna a falba.

Reeder nem hallott ajtócsukódást, de kitalálta, mi történt. Előrébb lopódzott, amíg a szemközti falon meg nem látta a fénycsíkot, aztán az ajtóhoz hajolt és fülelt. A hangok most eléggé tiszták voltak; annál is tisztábbak, mert főleg Mrs. Burton beszélt.

– Gondolod, hogy apád tud róla? – Hangja eléggé aggodalmasan csengett. – Daverről, úgy értem. Ugye nem jár el a szád? Megölne engem, ha megtudná. Olyan nagyra van veled; fejedelmek, hercegek és a többi zöldség! Ha nem lenne őrült, már évekkel ezelőtt abbahagyta volna ezt a játszmát, ahogy én tanácsoltam neki, de rám persze sose hallgatott.

– Hallgatott rád valaki is? – kérdezte fáradtan a lány. – Én azt szerettem volna, ha az öreg elenged téged. Tudtam, hogy válságos helyzetben használhatatlan leszel.

Reeder zokogásra lett figyelmes. Mrs. Burton nagyon könnyen sírt.

– Csak arra várunk, hogy végezzen Reederrel – pityeregte. – Micsoda ostobaság! Akár én magam is elintézhettem volna, lennék csak elég kegyetlen!

A folyosó túlsó végéből gyors léptek közeledtek.

– Ez apád lesz – mondta Mrs. Burton, és Reeder, feláldozva a töltényt, ami már a csőben volt, újra felhúzta Browningját, nehogy valami hiba legyen.

A léptek hirtelen megtorpantak, ugyanakkor Reeder fülét harsogó hang ütötte meg. Valaki kérdést tett fel. Flack nyilván visszafordult, lépései elhaltak. Reeder konstatálta, hogy ma nincs szerencséje.

Teljesen a földhöz lapulva jól láthatta John Flacket. Ujjának egyetlen mozdulatától örökre megpecsételődik ennek a gonosztevőnek a sorsa. Reeder ujja a ravasznak feszült, de minden ösztöne fellázadt az ellen, hogy hidegvérrel gyilkoljon.

Valaki közeledett a másik irányból. Gray, gondolta Reeder. Vissza kell fordulnia, hogy figyelmeztesse. Fölállt, vigyázva elindult a folyosón. De bekövetkezett, amitől félt. Gray nyilván már meglátta, mert harsány hangon tájékoztatta:

– Mr. Reeder, a folyosó másik végén semmi sincs...

– Csönd, maga ostoba! – mordult rá Reeder, de sejtette, hogy a baj már megtörtént.

Hátrafordult, megint lehajolt és figyelt. John Flack az alagút bejáratánál állt, fejét leszegve. Más is meghallotta a nyomozó hangját. Félelmében nyüszítve Mrs. Burton pattant ki a folyosóra, lánya a nyomában; ez a kitörés meghiúsította a pisztoly használatát, mert a két nő teljesen eltakarta azt az embert, akinek elpusztítására J. G. Reeder fölesküdött.

Mire a nagy barlangba torkolló folyosó végére ért, a két nő és Flack eltűntek.

Mr. Reedernek sasszeme volt. Azonnal fölfedezte a hajót, amely most helyére billenve lebegett a vízen, és rögtön meglátta a három szökevényt is. A tetőre vezető hosszú lépcsősor a másik irányban a vízig folytatódott: ezen jutottak le, és most éppen a sziklapad felé igyekeztek, amely mólóként szolgált a hajóhoz...

Valami a sziklába csapódott Reeder feje fölött. Kő- és porzápor követte; a lövés fülsiketítően visszhangzott.

– Lőnek a hajóról – mondta Reeder higgadtan. – Jobban teszi, ha lehasal, Gray; szörnyű lenne azt látnom, hogy egy ilyen zajos embert, mint maga, kényszerű csöndre ítélnek.

– Nagyon sajnálom, Mr. Reeder – felelte bűnbánóan a nyomozó. – Fogalmam se volt...

Puff-.puff!

Egy golyó Reedertől balra fúródott a falba, egy másik pontosan kettejük között süvített el. Gray most már a földön feküdt, és egy kisebb sziklatömbbel fedezte magát.

Vajon Margaret a hajón van? Míg ezen gondolkodott, Reedernek eszébe jutottak „Mrs. Burton” kérdései. Újabb villanást látott a fedélzeten, ő is azonnal lőtt. A boltozatos sziklatető visszaverte a dörrenéseket, és bár Reeder nem láthatta lövései eredményét, elégedetten vette tudomásul, hogy a golyók eltalálták a motort.

A hajó távolodni kezdett a kikötőhelytől. A három Flack a fedélzeten volt. Ahogy orra szembefordult a barlang bejáratával, Reeder már a motor dübörgését, kattogását is hallotta. És ekkor kintről, a sötétedő tenger felől, ragyogó fénysugár villant Reeder szemébe, megvilágította a sziklapadot, amin feküdtek és kirajzolta a motoros körvonalait.

A torpedóromboló!

– Hála istennek! – mondta Reeder lelkesen.

A motoros utasai is észrevették már a vízi járművet, és felfogták a veszélyt. A hajó szembefordult a két nyomozóval, és fedélzetén minden eddiginél hangosabb robbanás támadt. A zaj olyan borzalmas volt a zárt térben, hogy Reeder egy pillanatra elkábult, és észre se vette, hogy félig betemeti a törmelék; Gray húzta ki a folyosóra.

– Ágyút használnak, gyorstüzelőt! – lihegte.

Reeder nem válaszolt. Megbűvölve meredt a barlang közepe felé, ahol a víz, valamilyen rejtélyes oknál fogva, szabálytalan időközönként nagyot csobbant. Aztán rájött, mi történik. Rázkódástól megbolydult, hatalmas szikladarabok hullottak a mennyezetről. Látta, hogy a motoros jobbra fordul, és a bejárat felé indul. Tíz méterre se volt tőle, amikor leírhatatlan robajjal, olyan szörnyű, ijesztő robajjal, hogy J. G. Reeder szinte kővé dermedt, eltűnt a barlang bejárata!

19. FEJEZET

A levegő egy pillanat alatt megtelt fullasztó porral. Robaj robajt követett, hulltak tovább a szikladarabok.

– A barlang szája beszakadt! – kiabálta Reeder társa fülébe. – És az omlás csak most kezdődik.

Első, ösztönös gondolata az volt, hogy a folyosón át visszarohan a biztonságba, de valahol abban az iszonyú üregben két nő volt. Meggyújtotta a lámpáját, és óvatosan visszakúszott a kőpárkányhoz, ahonnan végignézte a katasztrófát. De a lámpa sugarai nem tudtak néhány méternél beljebb hatolni a porködbe.

Előrecsúszott a kiszögellés széléig, és megpróbált átlátni a sötétségen. Körülötte, fölötte, alatta, mindkét oldalról, mindenünnen szörnyű recsegés, morajlás hallatszott, mintha maga a föld szenvedne halálos kínban. Föntről kövek hullottak, kicsik és nagyok; csobbanva pottyantak a vízbe; az egyik, borzalmas dörrenéssel, a párkány szélének csapódott, majd lepattant a mélybe.

– Az istenért, ne maradjon itt, Mr. Reeder! Az életét kockáztatja!

Hiába kiabált rá Gray, Reeder már a kikötőhelyre vezető lépcső felé tapogatózott, mert úgy vélte, a hajó oda sodródik majd vissza. A lámpát szinte a lábánál kellett tartania. A lélegzetvétel fájdalmassá vált. Arcát finom por borította, szeme gyötrőn hasogatott; por volt szájában, orrában, de mégis továbbment és elnyerte jutalmát.

A porfelhőből tapogatózó nőalak tűnt elő. Olga Crewe volt.

Amikor a lány megtántorodott, Reeder karon ragadta és a falhoz támogatta.

– Hol az anyja? – kiabálta.

Olga a fejét rázta és mondott valamit: Reeder odahajolt, hogy jobban hallja.

– ...hajón... nagy kő... agyonzúzta.

– Az anyját?

A lány bólintott. Reeder karjánál fogva félig vezette, félig fölvonszolta Olgát a lépcsőn. Gray még a lépcsősor tetejénél várakozott. Reeder karjába kapta Olgát, olyan könnyedén, mintha csak egy gyerek lenne, és odatámolygott a folyosó bejáratához.

A hasadó sziklák és zúzódó kövek pokoli lármája egy pillanatig sem szünetelt. A levegő hihetetlenül megsűrűsödött. Gray lámpája kialudt. Reederé szinte használhatatlan volt. Úgy tűnt, ezer év telt el, mire végre az alagút szájához értek. A levegő még itt is porral volt telítve, de ahogy haladtak, egyre tisztább, lélegezhetőbb lett.

– Engedjen el – mondta rekedten Olga Crewe, és Reeder óvatosan letette.

A lány nagyon elgyengült, de a két férfi segítségével tudott járni. A föld alatti szoba ajtajánál megálltak. Reedernek szüksége volt egy lámpára, de még inkább vízre: a lány szerint a lakásban találnak vizet.

Egy korty hideg forrásvíz Olgával is csodákat művelt.

– Nem tudom, mi történt – mondta Olga –, de amikor beomlott a barlang bejárata, a stég felé sodródtunk, azt hiszem... mindig stégnek hívtuk. Rémületemben azonnal kiugrottam egy biztonságos helyre, és szinte még el sem értem a sziklát, amikor iszonyú robajt hallottam. Azt hiszem, a fal egyik része rázuhant a hajóra. Sikoltottam, de a zajtól alig hallatszott a hangom... ez a büntetés... ez a büntetés! Tudtam, hogy így lesz! Tudtam, tudtam!

Piszkos arcát kezébe temette, válla rázkódott a leküzdhetetlen zokogástól.

– Semmi értelme sírni. – Reeder hangja rideg volt és határozott. – Hol van Miss Belman?

Olga megrázta a fejét.

– Merre ment?

– Föl a lépcsőn... apa azt mondta, elmenekült. Maga nem látta? – kérdezte a lány és Reeder felé fordította könnyes arcát; most fogta csak fel a kérdés célját.

Reeder a fejét rázta, összeszűkült szemmel fürkészte Olgát.

– Mondja meg az igazat, Olga Flack. Margaret Belman elmenekült, vagy pedig a maga apja...?

Reeder még be sem fejezte a mondatot, Olga már a fejét rázta, aztán halkan felnyögött, elernyedt és összeesett volna, ha Gray nem támogatja.

– Jobb lenne későbbre halasztanunk a kérdezősködést.

Reeder fölkapta az asztalon álló lámpát, és kiment az alagútba. Még szinte ki se lépett az ajtón, dübörgést hallott, és a barlangból jövő pokoli zajok hirtelen eltompultak. Visszapillantott, de nem látott semmit. Sejtette, mi történt.

– Általános beomlás az egész sziklarendszerben – mondta. – Szerencsénk lesz, ha kijutunk.

A kút aljához futott, és itt boldogító látvány fogadta. A földön új kötéltekercs feküdt, végére biztonsági övet erősítettek. A kút szájából lelógó vékony huzalt nem látta meg, de rögtön észrevette azt a parányi telefonkagylót, amit a műszakiak leeresztettek. Megfogta, beleszólt, és föntről azonnal válaszoltak.

– Nem esett bajuk? Itt fönt olyan, mintha rengene a föld.

Gray a lány derekára erősítette az övet, és gondosan becsatolta.

– Nem szabad elájulnia; érti, Miss Crewe? Óvatosan fogják felhúzni, de a kút falától távol kell tartania magát.

A lány bólintott, Reeder megadta a jelet. A kötél megfeszült, aztán Olga kilibegett a két férfi látóköréből.

– Induljon – mondta Reeder. Gray habozott.

– És maga, uram?

Válasz helyett Reeder a létrára mutatott, aztán lehajolt, megfogta a nyomozó lábát, és meglepő erőről téve tanúbizonyságot, fölemelte Grayt olyan magasra, ahonnan már el tudta kapni a legalsó fokot.

– Rögzítse oda az övet, kapaszkodjon erősen a következő fokba, én pedig fölmászom magán – mondta Reeder.

Soha akrobata nem mászott fürgébben, mint ez a férfi, aki olyannyira szeretett vénemberként pózolni. Volt oka, hogy siessen. A vasfok, amelybe kapaszkodott, remegett a szorításában. A kút falából szüntelenül hulló kövek valódi veszélyt jelentettek. A fokok némelyikét a földmozgás úgy meglazította, hogy amikor beléjük kapaszkodtak, kijöttek helyükről. Még félúton se jártak, amikor a levegő megtelt sóhajtó, sziszegő hangokkal, amelyektől Reeder hirtelen a torkában érezte a szívverését.

A létra egyik fokába kapaszkodva kinyújtotta szabad kezét. A szemközti fal, amelyet nem érhetett volna el, most karnyújtásnyinál is közelebb volt.

A váratlan és óriási nyomástól a kút fala kidudorodott.

– Miért állt meg? – kérdezte Gray aggodalmasan.

– Hogy megvakarjam a fejem – mordult rá Reeder. – Gyerünk!

Még tíz-tizenöt métert másztak fölfelé, amikor odalentről morajlás, robaj hallatszott, az egész kút beleremegett.

Most már látták a csillagok fényét és a távoli sötét foltokban a kút fölé hajlók fejét sejtették.

– Gyerünk! – zihálta Reeder, és ugyanolyan sebesen mozgott, mint fiatalabb társa.

Bumm!

Egy nagy ágyú dörrenése, majd ropogás és morajlás hullámzott föl a kút mélyéből.

J. G. Reeder összeszorította a fogát. Adja Isten, hogy Margaret Belman ne legyen ott abban a pokolban; vagy adassék neki könyörületes halál!

Egyre közeledtek a kút szájához, és minden lépésüket újabb, borzalmas zaj kísérte odalentről. Gray szaggatottan lélegzett.

– Nem bírom tovább! – hörögte. – Elfogyott az erőm!

– Gyerünk, maga nyomorult...! – ordította Reeder, és akár a megdöbbenéstől, amit egy ilyen szelíd ember indulatos szavai váltottak ki a nyomozóból, akár a fölfedezéstől, hogy már csak néhány méter van hátra, Gray összeszedte magát, fölkapaszkodott még néhány fokon, aztán érezte, hogy karját kezek ragadják meg és fölrántják.

Reeder kitántorgott az éjszakai levegőre, és hunyorogva nézte a fáklya fényében álló embergyűrűt. Ő képzelődik, vagy tényleg inog lába alatt a föld?

– Nem jön senki más, Mr. Reeder?

A műszakiak parancsnoka volt a kérdező; Reeder megrázta a fejét.

– Akkor oszoljanak mindannyian! – adta ki az utasítást a tiszt. – Menjenek a ház felé és induljanak el a siltburyi úton; a szikla darabokra hullik.

A fáklyát kioltották és a katonák, műszereiket hátrahagyva, futásnak eredtek a Larmes Torony felé.

– Hol van a lány? Hol van Miss Crewe? – kérdezte Reeder, amint eszébe jutott Olga.

– A házba vitték – mondta Big Bill Gordon, aki rejtélyesen felbukkant. – Képzelje, Mr. Reeder, elcsíptük az aranyat! Két férfi a tettes, az egyik Hothlingnak mondja magát, a másik Deannek; maga biztosan tudja a valódi nevüket... Akkor kaptuk el őket, amikor a kocsi behajtott a kőfejtőbe. Óriási dicsőség ez magának...

– Pokolba magával és a dicsőségével! – kiabálta dühöngve Reeder. – Miféle dicsőséget kívánhatok én, ember, amikor olyan dicsőségesen elveszítettem mindent?

Big Bill Gordon bölcsen úgy látta jónak, ha nem vitatkozik.

A nagyteremben rendőrök, nyomozók és katonák nyüzsögtek, amikor Reederék beléptek. Reeder a lányt Daver irodájában találta, három nő viselte gondját; őket bízták meg a ház vezetésével, amíg a rendőrségi vizsgálat tart. A port már lemosták Olga arcáról, aki eszméleténél volt, de még mindig abban a félig bódult állapotban, amelyben Reeder rátalált.

Hosszú ideig nézte Reedert, mintha nem ismerné fel és küszködve idézné emlékezetébe múltjának azt a darabját, amelyben a nyomozó szerepelt. Amikor sikerült megszólalnia, azonnal kérdezett.

– Nincs semmi hír... apáról?

– Semmi – mondta Reeder szinte brutálisan. – Azt hiszem, kisasszony, jobb lenne magának, ha ő már nem élne.

A lány bólintott.

– Nem él már – mondta nagy meggyőződéssel. Aztán fölemelkedett, ülőhelyzetbe tornászta magát, és az asszonyokra nézett. Reeder megértette a pillantást és kiküldte őket.

– Nem tudom, mi lesz a sorsom – mondta Olga –, de feltételezem, hogy letartóztatnak; le kell tartóztatniuk, hiszen én mindvégig tudtam, mi folyik itt, magát pedig megpróbáltam csapdába csalni.

– Persze, a Bennett Streeten – felelte Reeder. – Amint viszontláttam itt, azonnal felismertem; maga volt a kifestett arcú hölgy.

Olga bólintott és folytatta.

– Mielőtt elvisznek, szeretném, ha megengedné, hogy a páncélszekrényből magamhoz vegyek néhány papírt – mondta. – Csak nekem értékesek.

Reeder azonban kíváncsi volt és megkérdezte, miféle papírokról van szó.

– Levelek... egy nagy, lapos, lelakatolt dobozban vannak... Még Daver se merte kinyitni. Tudja, Mr. Reeder – Olga gyorsabban szedte a levegőt –, mielőtt találkoztam a... férjemmel, volt az életemben egy kis románc... az a fajta románc, ami fiatal lányokkal esik meg, amikor még elég ártatlanok ahhoz, hogy álmodjanak és eléggé hisznek Istenben, ezért reménykednek. Letartóztatták a férjemet? – kérdezte hirtelen.

Reeder egy pillanatig hallgatott. A lánynak előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot, és Reedernek az volt az érzése, hogy a szörnyűséges igazság nem fogja túlzottan letörni Olgát.

– A férje meghalt – mondta.

A lány nagy szemeket meresztett.

– Apám...

– Apja ölte meg; valószínűleg. Attól tartok, ezt nekem köszönheti. Amikor visszajöttem megkeresni Margaret Belmant, elmondtam Davernek, hogy tudok a házasságukról. Apja feltehetően a burkolat mögött rejtőzött és mindent hallott.

– Értem – mondta a lány egyszerűen. – Természetesen apa ölte meg; tudtam, hogy így fog történni, amint fülébe jut az igazság. Szívtelennek tartana, ha azt mondanám, örülök? Nem is örülök igazán, csak megkönnyebbültem. Elhozza nekem a dobozt?

Blúzába nyúlt és előhúzott egy aranyláncot, amin két kulcs lógott.

– Az egyik a,páncélszekrény kulcsa. Ha látni akarja a... leveleket, megmutatom magának, de inkább nem szeretném.

Ebben a pillanatbán Reeder siető lépteket hallott a folyosóról; az ajtót föltépték, és a műszakiak egyik fiatal tisztje lépett be rajta.

– Elnézést kérek, uram – mondta –, de Merriman kapitánynak az a véleménye, hogy el kell hagynunk ezt a házat. Az alkalmazottakat már kiküldtem; Siltburybe visszük őket.

Reeder lehajolt és fölsegítette a lányt.

– Vigye magával a kisasszonyt – mondta, aztán Olgához fordult: – Elhozom magának a dobozt, és lehet, hogy nem is kell kinyitnia nekem, de ebben még nem vagyok egészen biztos!

Várt, míg a tiszt kiment és hozzátette:

– Most éppen meglehetősen gyengéden érzek a fiatal szerelmesek iránt... Olyan engedmény ez, amit egy öreg szerelmes tesz az ifjúságnak.

Elfulladt a hangja. Arcában volt valami, amitől könnyek szöktek Olga szemébe.

– Nem... nem Margaret Belman volt az? – kérdezte halkan, és mielőtt Reeder válaszolhatott volna, már tudta, hogy jól sejtette.

A tragédia méltósággal ruházta föl ezt a furcsa külsejű férfit, aki már oly messze járt az ifjúságtól, szívében mégis őrizte az ifjúság magvát. Kezét gyengéden a lány vállára tette.

– Menjen, kedves – mondta. – Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni magáért; talán még sok boldogtalanságtól kímélhetem meg.

Várt, amíg a lány távozott, aztán belépett az elhagyatott terembe. Egész örökkévalóság telt el azóta, hogy térdén egy illusztrált lappal itt üldögélt, pirítóst ropogtatott és teát ivott!

Úgy tűnt, mintha a félhomályos helyiséget ősi kísértetek népesítenék be. A Könnyek Háza! Mi az ő szenvedése azokhoz a mardosó és orvosolhatatlan kínokhoz képest, amelyeket ezek a falak láttak?

A faburkolathoz lépett, ujját végighúzta a kis repedésen, amit egy kés vágott bele, és elmosolyodott a merénylet jelentéktelenségén.

Indokoltan emlékezett volna a körülményekre akkor is, ha a természet nem emlékezteti drámai módon. Hirtelen azonban megingott alatta a föld, és a két lámpa kialudt. Sejtette, hogy a földrengés szakította el a villanyvezetéket, és kisietett az előtérbe; már a házból is kilépett, amikor eszébe jutott Olga Crewe kérése.

A lámpa még most is a nyakában lógott. Meggyújtotta, visszament a páncélszekrényhez, és a zárba illesztette a kulcsot. Ebben a pillanatban a ház megingott, előre, aztán hátra, mint egy részeg. Az üvegcsörömpölés, a felborult szekrények recsegése megijesztette Reedert, úgyhogy majdnem dolgavégezetlenül elmenekült. Tétovázott; de amit J. G. Reeder megígért, azt be is váltja.

Újra a zárba dugta a kulcsot, elfordította, kitárta az egyik nagy ajtószárnyat – és Margaret Belman hullott a karjába!

20. FEJEZET

Reeder csak állt, tartotta a félájult lányt, de arcát csupán a lámpa visszaverődő fényében láthatta; aztán a páncélszekrény egyszerre hátrazuhant, s alatta tátongó üreg támadt.

Reeder karjába kapta Margaretet, és az előtéren át kirohant a szabadba. Valaki távolról a nevét kiáltotta, és ő vakon futott a hang felé. Egyszer megbotlott egy repedésben, ami a föld felszínén keletkezett, de sikerült visszanyernie egyensúlyát, bár a lányt egy pillanatra kénytelen volt letenni.

Élt... lélegzett... lélegzete Reeder arcát simogatta, és ez új erőt adott neki.

Mögötte leomló falak robaja; roppant, borzalmas morajlás, megcsuszamló mészkő, szikla és föld ropogása; de Reeder csak terhének lélegzését hallotta, csak az ő szívverését érezte a mellén.

– Csakhogy megjött!

Valaki kiemelte Margaret Belmant a karjából. Egy óriás termetű katona belökte Reedert egy kocsiba, ahol inkább holtan, mint elevenen elnyújtózott a mellett a nő mellett, akit szeretett; aztán felpörögtek a kerekek, és a mentőautó száguldott a domboldalon, a biztonság felé. Mögötte a sötétségben ingott, repedezett a Könnyek Háza, darabonként a semmibe veszett az egykori kőművesek munkája, újabb és újabb sziklák dőltek rá, hogy örökre elnyeljék, elrejtsék az emberi szem elől.

Megvirradt; a nagy földcsuszamlás színhelyére országúton vagy vonaton utazó érdeklődő elé a hajnal egyetlen szürke falat tárt, amely egy szakadék szélén meredezett. A széthasadt emelet egy darabja még most is a romokhoz tapadt, és ezen a töredéken ott állt a vérfoltos ágy, amelyre meggyilkolt szolgáját fektette az öreg Flack...

Olga Flack rendőrségen elmondott és hivatalos feljegyzésekben szereplő vallomása nem egyezett pontosan azzal a történettel, amelyet egyik délután, Mr. Reeder kérésére a Bennett Street-i lakásban neki elmesélt. Mr. Reeder a cvikkere és tiszteletet parancsoló megjelenése nélkül, amelyet hajdani pofaszakálla olyannyira erősített, némileg hátrányban érezte magát.

– Igen, azt hiszem, Ravinit megölték – mondta Olga –, de az a feltételezése téves, hogy apám kérésére csaltam őt a szobámba. Ravini nagyon gyors felfogású volt és felismert. Azért jött a Larmes Toronyba, mert – habozott –, nos, mert meglehetősen kedvelte Miss Belmant. Elmondta, és engem eléggé mulattatott a dolog. Akkor még nem tudtam a nevét, bár a férjem tudta, és semmiképpen se kapcsoltam volna őt össze apám letartóztatásával. Fölfedte magát, és valószínű, hogy viselkedésemben vagy beszédemben volt valami, amiről eszébe jutott az évekkel ezelőtt megismert iskolás lány. Abban a pillanatban, amikor bennem felismerte John Flack lányát, a Larmes Toronyban is felismerte apám főhadiszállását. Faggatni kezdett: tudom-e, hová rejtették a Flack-milliót, ahogy ő nevezte. Én pedig megrémültem, mert tudtam, miért engedte Daver, hogy Ravini megszálljon nálunk. Apám nem sokkal azelőtt szökött meg Broadmoorból, és én rettegve gondoltam arra, hogy már Daver aljasságáról is tud. Azt hiszem, nem voltam beszámítható, és majdnem elárultam az apámat, mert elmondtam Ravininak, hogy megszökött. De Ravini nem úgy fogadta a hírt, ahogy vártam; túlbecsülte saját erejét és nagyon magabiztos volt. Azt persze nem tudta, hogy apám gyakorlatilag a házban tartózkodik, és minden éjjel följön a barlangból...

– A barlang tulajdonképpeni bejárata az előtérben álló páncélszekrényből nyílt? – kérdezte Reeder. – Eredeti ötlet. Be kell vallanom, a páncélszekrény lett volna a világon a legutolsó, amit számításba veszek.

– Apám húsz éve állította oda – mondta a lány. – Mindig is létezett egy bejárat a Torony központjából a barlangokba, amelyek közül sokat Larme régi urai börtönnek vagy temetkezőhelynek használtak.

– Miért ment be magához Ravini? – kérdezte Mr. Reeder. – Ugye megbocsátja ezt a... hm... tapintatlan kérdést, de szeretném...

A lány bólintott.

– Ez volt az utolsó, kétségbeesett kísérletem, hogy Ravinit elijesszem a háztól; este, hazafelé menet hívtam meg. Nem szabad elfelejtenie, hogy engem állandóan figyeltek; Daver vagy anyám mindig a közelemben volt, én pedig nem akartam elárulni nekik és rajtuk keresztül apámnak, hogy figyelmeztetni fogom Ravinit. Ravini persze, ahogy ez jelleméből következett, más okot látott a meghívásban. Előzőleg úgy döntött, marad még, de aztán megmondtam neki, hogy szeretném, ha az első reggeli vonattal eltávozna, miután meghallgatta mondanivalómat.

– És mi volt a mondanivalója? – kérdezte Reeder. Olga nem válaszolt azonnal, Reeder megismételte a kérdést.

– Az, hogy apám meg akarja ölni...

Mr. Reeder szeme résnyire szűkült.

– Az igazat mondja, Olga? – kérdezte gyengéden, mire a lány elpirult, majd elsápadt.

– Ugye nem hazudok jól? – mondta szinte dacosan. – Hát megmondom. Amikor megismertem, szinte még gyerek voltam. Ő... rengeteget jelentett nekem, de nem hiszem, hogy én sokat jelentettem volna neki. Rendszeresen meglátogatott vidéken, ahol iskolába jártam...

– Meghalt?

Olga csak bólintani tudott. A szája megremegett.

– Ez az igazság – mondta végül. – Az volt benne a legszörnyűbb, hogy rám sem ismert, amikor a Larmes Toronyba jött. Egyáltalán nem emlékezett rám, amíg aznap este a kertben föl nem fedtem magam.

– Meghalt? – kérdezte Reeder másodszor is.

– Igen – felelte a lány. – Akkor mészárolták le, amikor kiment a szobámból... Nem tudom, mit csináltak vele. Gondolom, lelökték a páncélszekrényből. – Megborzongott.

J. G. Reeder megveregette a kezét.

– Megmaradtak az emlékei, gyermekem – mondta a zokogó lánynak –, és a levelei.

Olga már elment, amikor Reederben felötlött, hogy Ravini alighanem nagyon érdekes leveleket írt.

21. FEJEZET

Miss Belman úgy döntött, hogy szabadságra megy, amelyet az egyetlen erre alkalmas, illetve elviselhető helyen fog tölteni. Szándékát levélben közölte Mr. Reederrel.

„Az egész világon csak két hely van, ahol boldognak és biztonságban tudom magam érezni – írta. – Az egyik London, a másik pedig New York, ahol minden sarkon rendőr áll, és ahol a vidéki élet összes szórakozási lehetősége kondenzáltan élvezhető. Tehát, ha kedve tartja, szakítson rá időt és jöjjön velem megnézni azokat a színdarabokat, amelyeket fölírtam ennek a papírnak a túloldalára, tartson velem a Nemzeti Galériába, a British Museumba, a Towerbe (nem, azt hiszem, mégsem óhajtom beiktatni a Towert: túlságosan középkori és kísérteties), a Kensington-parkba és a lázas vidámság egyéb centrumaiba. Komolyra fordítva a szót, drága J. G. (a bizalmas megszólítástól bizonyára hátrahőköl, de én minden szégyenérzést levetkőztem), része kívánok lenni egy hatalmas, józan tömegnek; belefáradtam abba, hogy elszigetelt, hisztérikus nő legyek.”

Hosszasan írt még ugyanebben a hangnemben. Mr. Reeder fogta az előjegyzési naptárát, és egy kék ceruzával áthúzta az összes programját, aztán némi küszködéssel megírt egy levelet, amelynek óvatos és kissé cirkalmas stílusa többszöri, hangtalan nevetésre ingerelte Margaret Belmant.

Margaret nem említette a Richmond-parkot, mégpedig jó okkal, gondolná az ember, hiszen a Richmond-park késő ősszel, amikor hűvös szelek fújnak, és az őzek már téli szálláshelyükre vonultak – feltéve, hogy az őzek téli szálláshelyre szoktak vonulni –, festői, de nem kellemes hely, és a szépet kedvelő szemnek csak akkor telik benne gyönyörűsége, ha a test az alkalomnak megfelelő, gyapjú alsóneműbe van bugyolálva.

Mégis, egy borús, szürke délután Mr. Reeder taxit fogadott, és miközben ünnepélyesen ült Miss Margaret Belman mellett, a kocsi végigzötyögött és rázkódott velük a Clarence Lane-en, amely valószínűleg Anglia legrosszabb útja, majd befordult a park kovácsoltvas kapuján.

Végül egy füves, bokros részhez értek, ahol kora nyáron rododendronok virágzanak; Mr. Reeder itt megállította a kocsit, aztán mindketten kiszálltak, és céltalanul kószálni kezdtek egy erdőcskében. A lejtőn puha mélyedéshez értek. Mr. Reeder gyanakvón körülnézett, valami megjegyzést tett a reumával kapcsolatban, aztán leült Miss Belman mellé.

– De miért éppen a Richmond-park? – kérdezte Margaret.

Mr. Reeder köhintett.

– Engem... hm... romantikus szálak fűznek a Richmond-parkhoz – válaszolta. – Emlékszem, itt került sor az első letartóztatásomra.

– Ne legyen ilyen hátborzongató – intette Margaret. – Egy letartóztatásban nincs semmi romantikus. Beszéljen valami szépről.

– Akkor beszéljünk magáról – mondta Mr. Reeder merészen – ; és éppen azért hívtam el, mert magáról akarok beszélni, kedves Miss... hm... Margaret... Margaret.

Megfogta a lány kezét, olyan finoman, mintha ritka művészi munkához érne, és zavartan játszadozott Margaret ujjaival.

– Az igazság az, kedves...

– Ne mondja, hogy „Miss” – kérte a lány.

– Kedves Margaret – folytatta Reeder nagy erőfeszítéssel –, rájöttem, hogy az élet túl... hm... rövid ahhoz, hogy tovább halogassak egy lépést, melyet alaposan megfontoltam; tulajdonképpen...– itt Reeder reménytelenül belegabalyodott egy sor „hm”-be, amelyet csak időnként oldott fel egy-két „öö”.

Újra nekiveselkedett.

– Egy korombeli, sajátos vérmérsékletű férfinak komolyan fontolóra kell vennie a dolgokat; lehet, hogy maga ezt képtelenségnek tartja, de az igazság az...

Bármi is volt az igazság, Reeder nehezen fordította le szavakra.

– Az igazság az – mondta a lány halkan –, hogy úgy érzi, szerelmes valakibe?

Mr. Reeder először rábólintott, aztán ugyanolyan hévvel megrázta a fejét.

– Nem érzem: a feltételezés szintjén már túljutottam. Nem vagyok fiatal; igazság szerint, megrögzött... nem, nem megrögzött, hanem... öö...

– Maga egy megrögzött agglegény – segítette ki Margaret.

– Nem megrögzött – erősködött Reeder.

A lány a férfi felé fordult, vállára tette a kezét, és a szemébe nézett.

– Drága barátom – mondta –, arra gondolt, hogy megnősül, és szeretné, ha valaki feleségül menne magához. De úgy érzi, túl öreg, és elhervasztaná az illető hölgy bimbózó ifjúságát.

Reeder némán bólintott.

– Az én bimbózó ifjúságomról van szó? Mert ha arról, akkor...

– Arról. – J. G. Reeder hangja nagyon fátyolos volt.

– Szépen kérem, hervassza el – mondta Margaret Belman.

És ekkor Mr. J. G. Reeder, akinek oly sok, zömmel kellemetlen tapasztalata volt, életében először egy nő puha ajkait érezte a száján.

– Istenem! – mondta Mr. Reeder kifulladva, pár másodperccel később. – Ez nem is olyan rossz.

Tartalom

1. FEJEZET

2. FEJEZET

3. FEJEZET

4. FEJEZET

5. FEJEZET

6. FEJEZET

7. FEJEZET

8. FEJEZET

9. FEJEZET

10. FEJEZET

11. FEJEZET

12. FEJEZET

13. FEJEZET

14. FEJEZET

15. FEJEZET

16. FEJEZET

17. FEJEZET

18. FEJEZET

19. FEJEZET

20. FEJEZET

21. FEJEZET