Edgar Wallace

A BÍRÓ VÉTKE

(Tartalom)

I.

Késő este volt, két órája, hogy a müezzin esti imára hívó kiáltása elhangzott. Az éjszaka csillagok millióival hintette be Tanger felett az eget. A kis utca kenyérárusai keresztbe rakott lábbal kuporogtak árujuk mögött. A gyertyák nyugodtan égtek, csepp széláramlat sem lobogtatta lángjukat. Az éjszaka csöndjét alig néhány hang zavarta meg. Az egyik mór kávéházból egyhangú gitárpengés hangzott, egy elkésett szamárhajcsár biztatta szamarát a nagy bazárhoz vezető meredek úton felfelé, meztelen lábak csiszogtak a kövezeten, és messze a hullámok zúgtak.

John Maxell a Continental kávéház előtt üldögélt, egy sikerült ebéd után, jóllakottan. De a testi jó érzés, a pompás ebéd emléke sem tudta lelkét megnyugtatni. Már idegesen érkezett Tangerbe, franciaországi és spanyolországi útja mindenféle aggodalmat és kételkedést keltett benne, melyeket Cartwright sem tudott eloszlatni. Sőt az vidám kifogásaival, derűs optimizmusával és hirtelen fellobbanó ingerültségével még több okot adott a derék Kings counselnak, a királyi tanácsos úrnak, a nyugtalanságra.

Cartwright vele szemben ült, szokatlanul csöndesen. Maxell igen örült ennek. Semmi kedve sem volt fecsegni. Olyan éjszaka volt ez, amilyen Észak-Afrikában gyakori. Az ember nem meri megtörni a csendet, mely szárnyat ad, és szabad repülést biztosít a gondolatoknak. Maxellnek nagyon kellemetlen lett volna, ha mindjárt ebéd után üzleti ügyekről kell tárgyalnia.

Cartwrightnak nem voltak ilyen szeszélyei, más okból hallgatott. Végre mégis megszólalt. Olyan erőteljesen verte pipáját a vassal szegett asztalhoz, hogy érzékeny társa ijedten rezzent fel.

– Az életemre és a lelkem üdvösségére mernék fogadni, hogy mégis van ott arany – mondta váratlanul. – Ön is látta a legfelső réteget, nem ugyanaz az alakulat, mint az aranybányákban?

Maxell bólintott.

Bár tulajdonképpen kitűnő jogász volt, mégis érdekelte a bányászat, és alaposan tanulmányozta az aranyásás minden fortélyát.

– Elismerem – mondta –, de az is igaz, hogy nem egy kitűnő mérnök áldozott már jócskán időt és pénzt arra, hogy az ér fekvését meghatározza. Hogy Marokkóban van arany, azt mindenki tudja, és én azt hiszem, Cartwright, hogy igaza van. De hol az aranyér? Az ásatás vagyonba kerülne – bár, a már lefúrt nyílások megszabhatnák az irányt. Társa türelmetlen mozdulatot tett.

– Persze, ha az ér már szépen fel volna egy térképre rajzolva, a dolog átkozottul egyszerű lenne. De akkor nem is juthatnánk úgy hozzá, mint így, pár ezer fontért. Az ördögbe, Maxell, valamit csak kell kockáztatnunk! Én is tudom, akárcsak ön, hogy ez számítás. Erről nem is kell beszélnünk. De más dolog is számításból történik. Számítás volt öntől, hogy jogot tanult és még inkább, hogy magára öltötte a selyemtalárt.

Ez kényes pont volt Maxell életében, és társa tudta ezt. Mint sokat ígérő, fiatal ügyvéd került a törvényszékhez és abban a reményben vette fel Kings counsel rangját és címét, hogy ez majd nagyot lendít előmenetelén. És mint olyan sokan előtte, ő is csakhamar belátta, hogy lehet valaki keresett ügyvéd, de ez még nem jelenti, hogy neves Kings counsel is.

Szerencséjére már régebben fellépett egy választókerületben, és helyet kapott a parlamentben. A szolgálatok, melyeket a mostani kormánynak tett, bizonyos értelemben biztosították jövőjét. De anyagiakban nagy veszteségek érték.

– Nem – mondta –, elismerem, hogy a selyemtalár nem biztosít nagy előnyöket. Igaz, ezt a játékot elvesztettem.

– Most jut eszembe – mondta Cartwright –, hogy mielőtt Londonból eljöttem, hallottam, hogy önnek helyet akarnak adni a kormányban. Maxell nevetett.

– Nagyon valószínűtlen – mondta. – No, és ha ki is neveznének Solicitor generálnak, államügyész-helyettesnek, azért még nem tartozom a kormány tagjai közé.

– Mindegy, sok pénzt hoz – mondta Cartwright rövid hallgatás után –, és most a pénz a fontos.

A jogász bólintott.

Azt is hozzátehette volna, hogy – ha nem volna szüksége pénzre, már régen megszakított volna Baton Cartwrighttal minden összeköttetést, bár annak neve a londoni City bizonyos köreiben igen jó hangzású volt. Együtt jártak iskolába, de abban az időben nem barátkoztak egymással. Cartwright kezdettől fogva a sikert hajhászta. Apjától jelentős üzletet örökölt, melyet megnagyobbított és jövedelmezőbbé tett. Azonkívül is száz más üzletben vállalt érdekeltséget, és legtöbbje nagy jövedelmet hajtott. Akadt ugyan köztük hibás is, és azt suttogták, hogy ezek nagy részét elnyelik a haszonnak, melyet jó üzletei hoznak.

Akkor találkoztak újra, amikor Maxell fiatal ügyvéd volt már, Cartwright pedig egy pör vádlottja, melyet ha elveszít, körülbelül harmincezer fonttal marad szegényebb. Maxell, ha erre visszagondol, beismeri, hogy nem volt valami kellemes helyzet. Cartwirghtot azzal vádolták, hogy meghamisította a tényállást. És ha ő meg is nyerte számára a pert, mégpedig fényesen, sohasem volt valami büszke erre a sikerére.

– Nem – mondta –, a szünetek egyre szaporodtak és nőttek... nem tudom elképzelni, hogy a miniszterelnök ennyire szeressen. A parlamentben annak van sikere, aki képes másoknak kellemetlen perceket szerezni, vagy elég erősnek kell lenni, hogy követői legyenek a nép között, és elég függetlennek, hogy pártunk reszkessen tőle. Rólam tudják, hogy számíthatnak rám, kerületem biztos, még akkor sem veszíteném el, ha akarnám. Így nem jut előbbre az ember. Persze, lehetne belőlem államtitkárhelyettes, ha kérvényt adnék be. Ez hozna évente pár ezer fontot, de azt is jelentené, hogy amíg ez a minisztérium van kormányon, alárendelt állásban vagyok, és alig melegedtem meg, pártom ellenzékbe megy, és akkor nincs mit tenni.

Fejét csóválta és újra az állítólagos aranyérről kezdett beszélni, mint aki nem kívánja, hogy magánügyeiről több szó essék.

– Azt mondja, jó csomó pénzbe kerülne, ha már megtalálták volna az aranyeret? De nem kerül-e így is sokba? Cartwright habozott.

– Csakugyan – ismerte be –, a megtalált ér semmibe sem kerül vagy csak nagyon kevésbe, mert El Mograb segít nekem. Tulajdonképpeni üzletünkben, a szindikátusban nem sok a kiadásunk. De én attól függetlenül is vásároltam, és erre kell a pénz. Angerától délre minden földet és telket megveszek – drága mulatság!

Maxell nyugtalanul fészkelődött székén.

– Nagyon kínos dolog, Cartwright – mondta. – Igen nagy tervei vannak. Ma délután kiszámítottam, amíg a szobámban ültem. Ha a terve, ahogy tegnap vázlatosan elmondta, sikerül, ez önnek kétmillió hasznot jelent.

– Hármat – javította ki a másik vígan –, de képzelje el a további következményeket, Maxell! Feltéve, ha a terv sikerül! Feltéve, ha eret találunk, és az ér, ahogy én biztosan hiszem, az egész földdarabon, melyet megvettem, végighalad. Igenis, ez százmillió hasznot jelentene nekem!

Maxell sóhajtott.

– Én annyira vagyok, hogy százezer is hatalmas összeg számomra – mondta. – Hát igen, ön ismeri legjobban az üzletét, Cartwright. De én szeretném, ha nyugodt lehetnék közös üzletünk felől, hogy kötelezettségeim sohase haladják meg fizetőképességemet. És van itt más dolog is. Cartwright sejti, hogy mi ez a „más dolog”.

– Nos?

– Átnéztem az iratokat ma délután – mondta Maxell –, és semmit sem találtam, ami a régi spanyol üzemre vonatkozik. Emlékszem, ön azt mesélte nekem, hogy egy spanyol nagy darab földet vett meg, és egész tőkéjét belefektette, hogy az aranyeret megtalálja. Brigotnak hívták, ugye?

A másik bólintott.

– Iszákos, értéktelen fickó – mondta. – Nem sokáig húzza. Maxell mosolygott.

– Erkölcsi tulajdonságai nem nagyon érdekelnek, az a fontos, hogy ha az Ön elmélete helyes – az ér a spanyol birtokán fut át. Mit akar tenni?

– Megvenni tőle – felelt a másik. Hirtelen felállott.

– Kicsit kimegyek még a szabadba, velem tart?

Együtt mászták meg a hosszú, meredek utat és csak akkor szólaltak meg, amikor a régi kapun kilépve, a várost körülvevő félelmetes sötétségbe értek.

– Nem értem önt, Maxell, olyan elvei vannak, mint egy öregembernek. – mondta Cartwright ingerülten. – Aránylag fiatal, jó színben van. Az ördögbe, miért nem házasodik meg? Maxell nevetett.

– Próbált valaha gazdagon házasodni? – kérdezte szárazán.

– Nem – felelte a másik kis szünet után –, de azt hiszem, nagyon egyszerű lehet.

– Próbálja meg – mondta Maxell röviden. – A regényekben egyszerű, de az életben majdnem lehetetlen. Hiszen én megfordulok mindenféle társaságban és mondhatom, hogy még sehol sem találtam megfelelő pénzes lányt – legalábbis sok pénzzel nem. Igaza van – folytatta később –, a magamfajta embernek meg kéne házasodni. Mégpedig jól. Szép társadalmi állást biztosíthatnék a feleségemnek, csak megtalálnám az igazit. Helyzetem néha felbőszít. Öregszem, legközelebbi születésnapomon már negyvenhét esztendős leszek, és minden haszontalanul eltöltött nap elveszett. Házasodnom kellene, de nem tudom eltartani a feleségemet. Utálatos dolog a házasságot és pénzt összekeverni, de nem tudok másra gondolni sem. Ahogy házasságra gondolok, egy szépséget látok magam előtt, nagy pénzeszsákon ülve – magában nevetett. – Menjünk vissza, itt künn mindig borzongok.

Valami dobogott mögöttük a sötétben, egy hatalmas nagy állat, melynek kellemetlen szagát is érezték, s valaki torokhangon, arabul kiáltotta:

– Vigyázz!

– Tevék – mondta Cartwright röviden. – Árut hoznak a holnapi vásárra. Még korán van, Maxell, menjünk fel a színházba.

– Színházba? Nem is tudtam, hogy itt színház van.

– Udvariasságból hívjuk annak – magyarázta Cartwright. – A bennszülöttek cirkusznak nevezik. Nagy faalkotmány, egészen a tenger partján.

– Ismerem, ismerem. Mit játszanak? Az egyetlen színészfélék, akiket ott láttam, spanyol artisták voltak, méghozzá, elég rosszak.

– Most tetszeni fog önnek. Angol társaság, helyesebben varietétársaság, egy sereg angol számmal. Rosszabbul is eltölthetnénk az időt, legalábbis én – mondta Cartwright.

A színházban kevés nézőt találtak. Cartwright nyitott páholyt vett, kísérője az egyik sarokba húzódott dohányozni. A műsor olyan volt, amilyen a Lévámén lenni szokott. Egy flitterrel teliaggatott hölgy spanyol dalt énekelt, melynek komikuma félreérthetetlenül illetlen volt. Utána bűvész, majd egy kutyaidomító következett. Végül „miss O'Gradyt” jelentették be.

– Angol – mondta Cartwright, a műsorba pillantva.

– Sőt valószínűleg ír – mondta Maxell szárazán.

A szuszogó kis zenekar pár taktust játszott, és kilépett a lány. Szép volt, kétségtelenül, és mindkét férfinak tetszett. Angolszász volt, mert a francia dalt mindkét férfinek ismerős kiejtéssel énekelte.

– Borzasztó ilyen helyen és ilyen társaságban látni egy angol lányt – mondta Maxell.

Cartwright bólintott.

– Szeretném tudni, hol lakik – mondta inkább önmagának. Maxell megvetően mosolygott.

– Talán ki akarja menteni utálatos környezetéből? – kérdezte. Cartwright dühösen nézett rá.

– Az ördögbe is, ne gúnyolódjék, Maxell!

– Bocsánat – szólt a másik –, ma kicsit cinikus hangulatban vagyok.

Tapsolni kezdett, mert a lány meghajolt és körülnézett a nézőtéren. Három páhollyal odébb kis férfitársaság ült, valószínűleg a spanyol kolónia jómódú tagjainak fiai. Ujjukon gyémánt villogott, és ékkövekkel kirakott cigarettaszipkákból füstöltek. Most Cartwright is odanézett.

– Miss O'Gradynak sikere volt – mondta. – Ezek a fickók hanyatthomlok sietnek majd, hogy bókokat mondjanak neki. Szeretném tudni, hol lakik – ismételte.

A fiatalemberek most felálltak és elhagyták a páholyt. Cartwright elfintorította az arcát.

– Nem bánja, ha itthagyom, és kimegyek?

– Nem én – mondta a másik. – Mit akar? Megtudni, hogy a lány hol lakik?

– Már megint kezdi? – dörmögött Cartwright. – Úgy veszem észre, hogy Tangerben rosszindulatú kezd lenni.

Mire az előcsarnokba ért, a spanyolok már eltűntek, de a páholynyitogató azt mondta, hogy a kis társaság csakugyan a színpad felé ment.

Kívülről is be lehetett menni a színpadra. Persze, kő- és vakolatrakásokon keresztül. Csakhamar egy nyitott ajtajú fülkéhez ért, melyben egy félvér pipázott, és valami ócska újságot olvasott.

– Kérem – kérdezte Cartwright spanyolul –, nem látta erre bejönni három barátomat?

– Igenis, uram – bólintott az ember –, épp most mentek be.

Sötét, rossz szagú folyosóra mutatott.

Cartwright átment a dohos folyosón, és a kanyarodón túl érdekes csoportra bukkant, amely egy csukott ajtó előtt állott. A társaság legkevésbé józan tagja az ajtót ököllel verte. Mellette egy alacsony, piszkos estélyi ruhás férfi feszített.

– Nyisd ki az ajtót, álmaim öröme – dadogta a fiatalember, és egyre erősebben verte az ajtófélfát. – Azért jöttünk, hogy hódoljunk neked és imádjunk. Mondja neki, hogy nyisson ajtót, José – fordult a színházigazgatóhoz, mire a kis emberke előretipegett, és angolul mondta.

– Úgy van, kedvesem, néhány barátom szeretné meglátogatni. Belülről egy hang, melyet Cartwright felismert, azt felelte:

– Nem akarom látni őket. Menjenek el.

– Hallja? – mondta az igazgató és vállat vont. – Nem akarja önt látni. Menjenek csak vissza a helyükre, majd én megpróbálom rábeszélni.

– Senor! – Cariwright váratlan felbukkanása bosszantotta, homlokát ráncolva kérdezte – mit keres ön itt?

– A barátnőmet keresem – felelte Cartwright –, miss O'Gradyt.

– Tilos a színpadra lépni – mondta az apró emberke nagyképűen.Ha miss O'Grady a barátnője, várja meg az előadás végét.

Cartwright nem sokat törődött a kis emberrel. Ő maga hatalmas, erős testalkatú ember volt. Minden nehézség nélkül tört utat magának az ajtóig, melyen bekopogott.

– Miss O'Grady – mondta –, egy angol van itt, aki beszélni szeretne önnel.

– Angol? – kérdezte az előbbi hang. – Jöjjön hát be.

Az ajtó megnyílt és a lány, aki színpadi ruhájára selyemkimonót borított, mosolyogva köszöntötte. A fiatal spanyol, aki az előbb az ajtót verte, követni akarta, de Cartwright karjával elzárta az utat.

– Óhajtja a fickót? – kérdezte a lánytól.

– Óhajtom-e? – mondta a miss keserűen. – Akár a himlőt vagy pestist! Fogadást köthet rá, hogy nem óhajtom. Zaklat, mióta itt vagyok.

– Hallja, mit mond a hölgy? – kérdezte Cartwright spanyolul. – Nem óhajtja megismerni!

– Ez a színház az apámé – kiabálta a fiatalember spanyolul.

– Ezzel ugyan kár dicsekedni – válaszolta Cartwright nyugodtan. A spanyol dühösen fordult mocskos rabszolgájához.

– José, azonnal dobja ki ezt az embert vagy megbánja! A kis ember tehetetlenül vont vállat.

– Uram – mondta angolul –, látja szerencsétlen helyzetemet. A senor a tulajdonos fia, és keservesen megbánhatom, ha ön el nem megy. Kérem, mint barátot és gentlemant, távozzék azonnal és ne okozza vesztemet.

Cartwright a lányhoz fordult.

– Vissza kell térnie ebbe a szörnyű viskóba? – kérdezte. A lány nevető, bámuló tekintettel bólintott.

– És mi lesz, ha egyszerűen itthagyja ezt az átkozott üzletet?

– Becsuknak. Tíz hétre szerződtem ezzel az emberrel.

– Mit keres?

– Kétszázötven pezetát hetenként – mondta a lány megvetéssel. – Mesés fizetés, ugye? Cartwright bólintott.

– És meddig tart még a dolog, mikor jár le a szerződése?

– Négy hét múlva. Jövő héten Cadizban játszunk, utána Sevillában, majd Malagában, utoljára Granadában.

– Szívesen csinálja a dolgot?

– Szívesen! – a lány olyan megvetéssel mondta a szót, ami mindent kifejezett.

– Ez a ruha bizonyosan a társulaté – mondta Cartwright –, vegye fel az utcai ruháját. Majd megvárom.

– Mit akar? – kérdezte a lány, és mélyen a szemébe nézett.

– Majd kárpótlást nyújtok önnek elvesztett szerződéséért.

– Miért?

Cartwright vállat vont.

– Nem szívesen látok itt egy angol lányt.

– Írt – javította ki a lány.

– Akkor hát írt – nevetett a férfi. – Nem tetszik nekem, hogy egy ír lány egy rakás utálatos félvér között ilyen munkát végezzen. Ön elég tehetséges London vagy Párizs számára. Mit szólna Párizshoz? Egész rakás embert ismerek ott.

– Tudna nekem jó szerződést szerezni? – kérdezte a lány lelkendezve. A férfi bólintott.

– Akkor hát először is mondja meg a nevét.

– Az igazán mindegy. Smith, Brown, Jones, Robinson – amelyik önnek legjobban tetszik. A mozgékony kis direktor most közbeszólt.

– Uram – mondta –, önnek nincs joga rábeszélni a hölgyet, hogy itthagyja a színházat. Nagy büntetés várna rá, bíró elé állíthatom.

– Csak verje ki a fejéből ezt a badarságot! – mondta Cartwright. Tangerben nincsenek bírák. A hölgy angol alattvaló, és legrosszabb esetben az angol konzul elé viheti az ügyet.

– De ha újra Spanyolországba kerül? – mondta a kis ember, akinek a vér lassan már a fejébe tódult.

– Nem kerül Spanyolországba. Legfeljebb Gibraltárig utazik, onnan tengeren marad, míg angol kikötőbe nem ér.

– Megyek a spanyol konzulhoz – rikácsolta az apró igazgató hadonászva. – Nem engedem kirabolni magam. Semmi köze az én üzleteimhez, ön...

Ez az izgalom – ahogy Cartwright feltételezte – a fiatal spanyolnak szánt színjáték volt, aki a háttérben állott. Most Cartwright kiment a szobából, az ajtót becsukta maga mögött és eléje állott. A fiatal spanyol izgatottan elsuttogott parancsára az igazgató eltűnt és két erőteljes színpadi munkással tért vissza.

– Hajlandó azonnal elhagyni a színházat? – kérdezte a direktor dühtől tajtékozva.

– Majd akkor, ha jónak látom – felelte Cartwright –, és ha hamarabb akarna kényszeríteni, biztosítom, hogy nem lesz könnyű dolga. Az igazgató hátrább lépett.

– Dobjátok ki ezt az urat – mondta méltóságteljesen. A két munkás habozott. Az egyik előbbre lépett.

– Az úrnak mennie kell – mondta.

– A maga idejében, barátom – felelte Cartwright.

Egy kéz megragadta. De azonnal lerázta magáról, és ökle teljes erővel csapott a munkás állkapcsára. A munkás elvágódott. Cartwright most a lányhoz fordult.

– Vegye fel a kimonóját – mondta gyorsan –, majd holnap visszaküldi a színpadi rongyokat. Különben baj lesz.

– Helyes – mondta a lány, kisurrant Cartwright mögött, hóna alatt a ruhacsomóval.

– Ismeri a kijárást, ugye? Mindjárt jövök én is. No, José? – mondta kihívóan –, most elmegyek, mert semmi dolgom itt többé.

II.

Mögötte pokoli lárma támadt. A csillogó gyémántok izgatottan villogtak. Cartwright megtalálta a sötétben várakozó leányt.

– Brr! Hideg van – mondta a lány.

– Hol lakik? – kérdezte a férfi.

– Az angol konzulátussal szemben, egy kis szállodában. Nem valami előkelő hely, de az egyetlen szoba volt, amit ezen az áron megkaphattam.

– Jobb volna, ha nem menne oda vissza – mondta Cartwright –, holnap majd elküldök a holmijáért. Adja ide a ruháit.

Cartwright hóna alá vette a batyut. Egymás mellett haladtak. Egyszer csak a lány belékarolt.

– Olyan boldog vagyok, hogy kiszabadultam onnan. Kutyának való élet. Meg akartam szökni. Ezek a fickók üldöznek, mióta Tangerben vagyok. Igazán azt hiszem, jobb, ha nem megyek a szállodámba. Ezek a spanyolok szívós fickók. S ha nem is értem az átkozott nyelvüket, tudom, milyen kellemes napokat szántak nekem.

A városba értek, és a mecset előtti úton mentek felfelé. A lány halkan kérdezte:

– Hová visz?

– A Continental szállóba.

– Ilyen állapotban? – kérdezte a lány megkökkenve. A férfi nevetett.

– Van irodám a városban. Felmehet és átöltözhet. Én majd künn megvárom.

Elkísérte a parányi helyiségbe, mely az Angero Aranybánya Szindikátus székhelye volt. Maga leült a ferde lépcsőfokra és várt, míg a lány felöltözött. Nemsokára kijött, most volt csak igazán vonzó és előkelő jelenség.

– Eszembe jutott: jobb, ha ön a Central szállóba megy. Én a Continentálban lakom, jobb, ha önt nem látják ott.

– Magam is gondoltam ilyesmire – mondta a lány. – De mi lesz megszegett szerződésemmel? Tréfált, mikor azt mondta, hogy rendbe hozza a dolgot? Nem nagyon szeretek pénzügyekről beszélni, de semmim sincs. José még tartozik az utolsó heti fizetésemmel.

– Majd holnap rendbe hozom a pénzügyeket – mondta a férfi. – Most kölcsönzök önnek tíz fontot.

– Tulajdonképpen mit akar velem? Tömérdek regényt olvastam, és kívülről tudok minden mesét a kóbor lovagokról. Ön igazán nem olyannak látszik, mint aki ingyen tesz valamit.

– Nem is vagyok olyan – mondta a férfi hidegen. – Mikor a színpadon megláttam, eszembe jutott, hogy önt sokfélére lehetne felhasználni. Nekem szükségem van valakire, Párizsban, akiben megbízhatom – valakire, aki érdekeimet képviselje.

– Nem vagyok üzletasszony. Gyűlölöm az üzleteket.

– Üzleteket csak férfiak kötnek – mondta Cartwright nyomatékkal.

– Van ott néhány ember, akit szeretnék megfigyeltetni. Ért engem? A lány bólintott.

– Látom, hogy ön jobb ember, mint gondoltam.

Cartwrightot nem nagyon érdekelte a leány véleménye, sem az, hogy mit gondolt terveiről. Elkísérte a szállodába, szobát vett ki számára, aztán lassan visszasétált a Continentálba. Már az előcsarnokban volt, mikor eszébe jutott, hogy a derék Kings counselt, a parlament érdemes tagját, szerencsésen ottfelejtette a tengeri cirkusz egyik páholyában.

Maxell másnap reggel bocsánatot kért.

– Elkerültük egymást tegnap – mondta mentegetőzve –, mikor eszébe jutottam és visszajött értem, már eljöttem onnan, a sötétben nem találkoztunk. Mi történt tegnap este?

– Nem sok – felelte Cartwright könnyedén –, kimentem a lányhoz, nagyon kedves volt.

– Milyen kedves? – kérdezte Maxell kíváncsian.

– Hát, kedves. Éppen egy igazi spanyol hidalgó alkalmatlankodott neki.

– És ön közbelépett és megszabadította? – kérdezte Maxell. – De mi történt vele a szabadítás után?

– Elkísértem a szállodájába és ezzel vége a történetnek. Különben ma reggel már elindult a „Gibel Muzá”-n Gibraltár felé.

– Hm! – Maxell elgondolkozva nézte a kezében tartott levelet, összehajtogatta és félretette.

– A posta már megjött? – kérdezte Cartwright érdeklődve. Társa bólintott.

– Megkapta a napi levelet kicsikéjétől?

Maxell mosolygott.

– Tulajdonképpen nem is gyermeklevél, de nagyon eredeti – mondta.

– Hány esztendős a kicsi? – kérdezte Cartwright.

– Tán kilenc vagy tíz.

– Igazán szeretném tudni, hogy véletlen vagy a sors akarata – töprengett Cartwright hangosan.

– Mi lenne véletlen?

– Hogy önnek van egy leánykája, akiről gondoskodik, én pedig bizonyos értelemben felelős vagyok egy eleven eszű fiúért. Azt hiszem, az én feladatom kevésbé érdekes. Mindegy, legalább fiú és valamiképpen unokaöcsém. Ostoba szülei vannak, akik született rabszolgák, kell nekik valaki, akiért agyondolgozzák magukat és akik istentelenségnek tartanák fellázadni sorsuk ellen. Én csak egyszer láttam a kölyköt, de azt hiszem, nem alkalmas a szüleihez hasonló életre, hanem szerencsét fog próbálni. Különben nem is érdekelt volna.

– Mennyire terjed az érdeklődése? Nem hiszem, hogy ön kedvtelésből segítene szerencsétlen szegényeken.

– Nem tart olyannak, aki érdek nélkül tesz valamit? – nevetett Cartwright – érdekes, tegnap óta másodszor hallom ezt.

– Ki mondta először, a színésznő? Cartwright társa térdére csapott.

– Eltalálta. Nem, igazán semmit sem teszek ingyen. Azok közé az optimisták közé tartozom, akik fenyőmagot ültetnek, hogy öreg napjaikra legyen tüzelőjük. Nem tudom, milyen ember lesz Bate-ből, de jól indul. Egy úton járunk hát, Maxell.

– Egy különbséggel – mondta Maxell. – Ahogy mondja, semmi köze védencéhez, és alapjában mindegy magának, hogy kísérlete hogyan sikerül.

– Igaza van, kísérlet az egész.

– Nekem a kislány több annál. Az egyetlen élőlény, akihez igazán vonzódom. Meghalt bátyám gyermeke.

– Akkor hát húga önnek? Persze, ez más. Nekem sose volt húgom, nem is szeretném, ha valaki bácsikának szólítana.

Beszélgetésüket egy kis emberke érkezése szakította félbe, akin meglátszott, hogy legjobb ruháját vette fel. Homlokán mély ránc, mely fenyegető akart lenni, de csak mókás volt. José Ferreira külön kiöltözött ehhez a tárgyaláshoz, mert – amint barátainak bejelentette – ijesztő és méltóságteljes akar lenni egyben, mert: „Az az ember megrontotta az életemet!” – mondta.

Cartwrighthoz fordult tehát és megkezdte betanult beszédét.

– Estoy indignado...

De Cartwright játékos ijedtséggel szavába vágott:

– Horroroso! Ön nagyon dühös, ugye? No, jöjjön hát, kis emberke és mesélje el, miért dühöng úgy!

– Senor – mondta az emberke ünnepélyesen –, ön szégyent és megaláztatást hozott rám – ezt nem felejtem el soha!

Spanyolul beszéltek, de Maxell tökéletesen jártas volt ebben a nyelvben.

– Mi a baj? – kérdezte, mielőtt még a felháborodott José folytathatta volna.

– Hallgassa meg és ítéljen – csúfolódott Cartwright. – Voltam olyan bátor és hasonlíthatatlan együtteséből kiragadtam a legdrágább gyémántot, az igazgató szeme fényét.

– Más szóval a szeretetre méltó miss O'Gradyt – mondta Maxell.

– Ó igen, uram – szólt José. – Számomra ez a romlást jelenti. Mennyi pénzt adtam ki, hogy együttesemet teljessé tegyem! Az a férfiú finanszírozta, aki leggazdagabb embere Tangernek, és a fia most azt mondta nekem, ha a hölgyet vissza nem hozom, mehetek a pokolba vagy az utca csatornájába – sírta.

Maxell lopva a társára kacsintott.

– Nos, itt az újabb alkalom, hogy fenyőmagot vessen – mondta mosolyogva. – Nem tudná ezt az urat is használni? De Cartwrightnak nem volt kedve tréfálni.

– Senor Ferreira, ön, mint ahogy minden spanyol tudja, gazfickó és csirkefogó. Ha még nagyobb gazfickókkal kerül össze, az az ön baja. Csak annyit mondok, örülhet, hogy nem vittem a dolgot a spanyol konzul elé. Biztosítom, többet a lábát sem tehetné Tangerbe, azok után, amiket önről hallottam.

A kis spanyol nyitott szájjal, rémülten bámészkodott. Nagyon félt! Cartwright csak találomra beszélt, de biztosra vette, hogy egy olyan mulatóban, mint az igazgatóé, valószínűleg történtek dolgok, amik a vezetőre igen rossz fényt vetnek.

– Minden, amit rólam beszélnek, hazugság – buzgólkodott a kis ember. – Az életem csupa erény! Még ma panaszt emelek az angol konzulnál, és majd meglátjuk a többit!

– Csak menjen panaszra, barátom – mondta Cartwright.

– Adok önnek még egy módot – senor Ferreira kövér, piszkos ujja ott mozgott az orra előtt. – Ha visszahozza nekem miss O'Gradyt, nem teszek további lépéseket ön ellen.

– Miss O'Grady elutazott Tangerből – felelte a másik nyugodtan.Igazán nem hozhatom hát vissza.

– Nem igaz – bömbölt a spanyol –, figyeltettük a hajót, mely az utasokat a Gibel Musaára szállította, a miss nem hagyta el a mólót.

– A partról indult – magyarázta Cartwright türelmesen. – A „Cecil” egyik matróza vitte át csónakon. Azóta már félúton jár Gibraltár felé. Ferreira felnyögött.

– Ez a vég! Az enyém, de talán az öné is – mondta baljóslatúan.Nem tehetek mást, mint hogy Párizsba utazom,és az ügyet nemes uram elé terjesztem, Senor Don...

Cartwright fejével a ajtó felé intett.

– Tűnjön el – mondta és az asztalon fekvő újságot kezdte olvasni. Maxell megvárta, míg a kis dühöngő emberke eltűnik. Azután Cartwrighthoz fordult.

– Gonosz dolognak látszik, Cartwright. Mi történt a lánnyal?

– Nem hallotta? Gibraltárba küldtem. Egy kutyát sem hagytam volna ebben a társaságban. És Gibraltárból az első angol hajóval hazamegy.

– Hm! – dünnyögte Maxell már másodszor.

– Mi az ördögöt akar az örökös dünnyögésével? – morgott Cartwright.A lány elment. Nem látom többet. A felebaráti szeretet egy fejezete volt. Nem tetszik önnek?

– Bocsásson meg. Nem hittem, hogy ennyire rossznéven veszi. Igazán azt hiszem, jót tett a lánnyal. Csak éppen manapság nem várja az ember...

– Boldog, aki semmit sem remél, Maxell – idézett Cartwright –, mert nem csalódhat. Nem hiszem, hogy a tulajdonos, akárki legyen is, a kisujját is megmozdítsa a dolog miatt. Átkozott fiacskája fűti ezt az imádatra méltó Josét.

Aznap délután a két férfinak megbeszélése volt egy kissé feltűnően öltözött mórral, aki olyan óvatosan közeledett hozzájuk, hogy valami idegen megfigyelő rablónak tarthatta volna. Ha Marokkó jelenlegi uralkodóját megkérdik, azt feleli, hogy rablónál is rosszabb. Mert a férfi El Mograbnak, a trónkövetelőnek követe volt. Fejére hatalmas díjat tűztek ki, és ezért nem csoda, ha óvatosan mutatkozott. El Mograbtól hozott levelet Cartwrightnak. Örömhírt.

Maxell és barátja már kora délután elindultak, és két órát vártak irtózatosan égető napsütésben, a városon kívül. Bár Maxell jogász volt, cseppet sem bántotta a tudat, hogy összeesküszik a szultán ellenségével. Sokkal jobban ismerte az ország történetét, semhogy sokat törődött volna szultánokkal és trónkövetelőkkel. A csak élvezeteinek élő szultán uralma, melyet gyakori lázadások tettek jellegzetessé, nem tarthatott már soká. Nagybátyja, El Mograb, született uralkodó és hétezer jól felfegyverzett katona parancsolója, csak a lélektani pillanatot várta, hogy öccsét letaszítsa a trónról. Nem lehetett már messze az idő, melyben Abdul összes autójával, rézágyával, csillogó rongyaival eltűnik a színpadról, és börtönbe kerül, mely nagyon alkalmas hely az ilyen kicsapongó és ingatag uralkodók számára.

El Mograb jó híreket küldött. Még egyszer megerősítette a szerződést, melyet megbízottja az ő nevében kötött, és virágos arab nyelven mondott köszönetet annak a férfiúnak, aki katonáit a szükséges fegyverekkel ellátta.

– Ez újság nekem – mondta Cartwright, mikor visszalovagoltak a városba. – Nem tudtam, hogy ön fegyverekkel is kereskedik, Maxell, és hogy El Mograbbal ilyen jó barátságban van.

– Szeretem El Mograbot – felelte Maxell. – Azok közé az arabok közé tartozik, akik feledhetetlen benyomást tesznek az emberre. Ne feledje, hogy már ifjúkoromban gyakran jártam Marokkóba és a legtöbb vezért ismerem. Ismertem El Mograb bátyját is, aki Tetuannál esett el. Mikor még az udvar kedvence volt, szeretettel vendégelt meg Fezben.

– Mit ér a szava?

– Többet, mint a világ valamennyi nagypecsétes írása – rajongott Maxell. – Azt hiszem, nyugodtan szőheti tervéi tovább. Cartwright bólintott.

– Londonba megyek, hogy pénzt vegyek fel. Szükségünk lesz néhány millióra, de egyelőre elég félmillió is, hogy előbbre jussunk. Jobban tenné, Maxell, ha részt vállalna a nagy tervben. Nincs vesztenivalója. Mi célja van annak, hogy mindig csak kis társaságával – a Perent-Companyt értem – játszogat?

– Bízom benne. És pontosan ismerem a kötelezettségeimet.

– Bolond – mondta a másik röviden. – A nagy játék milliókat jelenthet önnek. És szükségem van a segítségére, vezetésére.

Maxell habozott. A csalétek kívánatos volt, a jutalom hallatlanul nagy. De olyan kockázatot kellett vállalnia, melyre nem készült. Eléggé ismerte Cartwright pénzügyi módszereit. Megfigyelte hatásukat, és nemegyszer volt tevékeny része abban, hogy Cartwright megmenekült a saját okossága következményeitől. Bár – gondolta – Cartwright minden nehézség nélkül megszerezheti a szükséges pénzt, és az ő részvétele garantálná, hogy társa nem térhet le az egyenes útról!

Bár általában nem tudtak róla, hogy Maxell bele van keverve Cartwright üzleti ügyeibe, befolyásos körökben mégis suttogtak róla. Tudtára adták, hogy jobb volna, ha távol tartaná magától ezt a gentlemant, aki igaz, hogy csodálatra méltó üzletember, de nagyon kedveli az olyan vállalkozásokat, melyek néha már a csalás határán mozognak. De ezek a befolyásos körök arról mit sem beszéltek, hogy Maxell jövőjéről, mely pedig teljesen az ő kezükben van, nem feledkeznek majd meg!

Becsvágyó ember volt, de csak a lehetőség határain belül. Olyan szolgálatokat tett a kormánynak, hogy feltétlen elismerést érdemelt. Csak az a kérdés, milyen formája lesz az elismerésnek. Nyelvtudása alkalmassá tette a legfontosabb külügyi szolgálatra. De a külügyi hivatalt vastag sövény vette körül, melyet igen nehéz volt áttörni. Nagyon sok állandó hivatalnoka volt, akik az egyes állások betöltését családi ügynek tekintették, és minden kitüntetésre féltékenyek voltak, mely kívülállót ért.

Mikor aznap lunchhöz mentek, Cartwright éppen egy sürgönyt olvasott. Társa érkezésekor összehajtotta és zsebre tette.

– Kis barátnőm szerencsésen megérkezett Gibraltárba – mondta Cartwright. Maxell kíváncsian nézett rá.

– Mi lesz vele?

– Hazaküldöm.

Cartwright úgy mondta ezt, mint akit a tárgy egyáltalán nem érdekel.

– És azután? – faggatta társa tovább. Cartwright vállat vont.

– Ajánlólevelet adtam neki egy barátomhoz. Magamnak is van egy-két színházzal összeköttetésem.

Maxell nem felelt. Őt sem érdekelte a lány különösebben.

Csak színpadi jelenség volt számára, egyénisége, igazi megjelenése nem érdekelte. De ha a lány hidegen hagyta is, annál jobban érdekelte Cartwright ebben az új beállításban. Erről az emberről eddig mit sem tudott. Érezte, hogy nagyon felületesen ismeri Cartwright jellemét, bár évek óta kapcsolatban állnak és közös céljaik vannak.

A férfi viselkedése a lánnyal szemben nagyon különös volt, de nagyon tanulságos is neki, mint közömbös megfigyelőnek. Egészen új embert ismert így meg, aki az eddig ismerttől annyira különbözött, hogy alig hasonlított rá. Nagyon szerette volna Cartwrightot erről az oldaláról közelebbről megvizsgálni.

– Nem is akarja többé viszontlátni? – kérdezte látszólag közönyösen.

– Miért ne? – kérdezte Cartwright hirtelen támadt ingerültséggel. Az ördögbe, mit akar, Maxell? Nagyon könnyen viszontláthatom a lányt, egyszerűen elmegyek néhány kabaréba, bajosan téveszthetem el. Természetes, hogy érdekel a hölgy, akit onnan megszabadítottam – Tanger partja felé mutatott –, és talán még hasznomra lehet. Tán csak nem szerelmes belé?

Nem ért célt, mert Maxell nyugodtan nézett szembe vele.

– Azt sem tudom, milyen. Nem is valószínű, hogy beleszeressek valakibe, aki eddig semmi hatást sem tett rám.

Maxell másnap a Cadizba induló hajóval elutazott. Párizsba és Londonba indult. Cartwright is vele tartott és útitársuk volt egy kopott kis emberke is, aki minden holmiját egy viaszosvászonnal bevont táskában cipelte magával, melyen óriási betűkkel ékeskedett a név: José Ferreira.

Ferreira uram egész úton a fedélzeten kuporgott, körmét rágta, és egyre jobban beleásta magát a mit sem sejtő Cartwright elleni haragjába.

III.

Maxell alig négy órát töltött Párizsban. Reggel hétkor érkezett a déli expresszel a francia fővárosba. Az esti expresszel továbbutazott Londonba. A nyári szünidő végefelé járt, és egész sereg fontos irat várta, hogy átnézze. Az attorney generál, a legfőbb államügyész is várta, hogy megbeszélje vele a legújabb hajózási törvény egyik szakaszának értelmezését. És a parlament ülése előtt még választóinak is beszédet kellett mondania.

Hiába törte a fejét, hogy az előtte álló munkatervben valami vonzót fedezhessen fel. A parlament untatta, és a közönséges ügyvédi gyakorlatban sem telt már öröme.

Igaz, az a munka, amit a kormány számára végzett, mégis érdekelte, mert az új, csak felületesen megfogalmazott hajózási törvény nehéz problémákat tartalmazott. Olyan rendszabályok voltak ezek, melyeket annak idején nagy sietve keresztülhajszoltak, de mikor az igazi jogvita tüzet kellett kiállaniok, azonnal kitűnt, mennyi gyenge oldaluk van.

A leggyengébb közülük éppen a teherhajójáratokra vonatkozott. Egy perben, melyet a legfelsőbb bíró előtt folytattak le, úgy magyaráztak egy kétes szakaszt, hogy azáltal az egész törvény holt betűvé vált.

Felesleges ismertetnünk a nagy vitát, melynek alapja a három szó: „vagy másutt megrakodva” volt. Az a fontos, hogy Maxell, mielőtt még Londont elérte volna, megtalálta a módját, mellyel a kormányt ebből a nehézségből kisegítse.

Ezt a megoldást megérkezése után azonnal az attorney generál, a legfőbb államügyész elé terjesztette. És ezzel a kormány olyan meggyőző érvet adott a legfelsőbb bíróság kezébe, hogy egy hónappal Maxell megérkezése után már megváltoztathatta az alsó fokú bíróság ítéletét.

– És – bizonyítgatta az attorney generál – viheti most már maga az ördög a felsőház elé, mégis elveszti az ügyet, hála az ön éles elméjének, Maxell.

Együtt cigarettáztak a törvényszéki épület nagy kupolatermében, az ítélet kimondása után.

– Hol töltötte a szünidejét? – kérdezte az attorney generál.

– Marokkóban.

– Marokkóban? – az attorney elgondolkozva bólintott. – Hallott valamit Cartwright barátjáról?

– Egy szállodában laktunk.

– Különös ember – mondta az attorney gondolataiba merülve. – Nagyon különös ember... milyen kancellár lehetne belőle!

– Ilyen szempontból igazán nem figyeltem még meg – mosolygott Maxell.

– Ismeri közelebbről? Úgy értem, jó barátja?

– Nem – Maxell közönyt tettetett. – Ismerem... sok jogász ismeri.

– Csak nem kötött üzleteket vele?

– Dehogy – felelte Maxell azonnal.

Hazugság volt, jól tudta. De jól megfontolta, mert tisztán akart barátai előtt állni. Nagyon jól ismerte Cartwright hírét, azt is tudta, mit tart felőle a párt, melynek három esztendeje tagja. Cartwright egyszer egy londoni kerületben, a választás előtt visszalépett. Okul üzleti túlterhelést adott, de sokan azt állították, hogy társai nyomásának engedett. Ezek megtudták, hogy ugyanebben az időben folyik egy nem éppen tiszta ügy a bíróság előtt, melynek Cartwright a főszereplője.

A dolgot nem lehetett bizonyítani, mert a panaszt az utolsó percben visszavonták. A rosszindulatúak szerint Cartwrightnak ez egész kis vagyonba került. Az bizonyos, hogy az ügyben szereplő hölgyek egyike (aki aprócska szerepeket játszott a Hippoceus színházban) visszavonult a színpadtól, és azóta pompában, fényben él. Cartwright vállat vont, ha erről szó esett – de a politikai pályáról végképpen lemondott.

– Örülök, hogy nem kötött vele üzleteket – mondta az attorney. Nagyon kedves fiú és azt hiszem, van olyan becsületes és derék, mint a város legjobb embere. De nagyon ravasz fickó és egy kicsit – ezt már habozva mondta – nem éppen fair. Ért engem, Maxell, ugye, vagy mondjuk inkább, kicsit rossz hírű.

– Az bizonyos, hogy pompás fickó – mondta Maxell, akinek csepp kedve sem volt barátját hevesebben védeni.

– Igen, igen – helyeselt az attorney –, az ilyen fickók mind pompásak. Kár, hogy tehetségét nem a szokott úton értékesíti, hanem mint egy lobogó rakéta bolyong ide-oda és minden érintésnél robban.

Leugrott az asztal sarkáról, ahol eddig ült, és levetette selyemtalárját.

– Mindenesetre örülök, hogy üzletileg semmi dolga Cartwrighttal.

Maxell nem is próbált ennek az ismételten elmondott megjegyzésnek mélyére hatolni.

Hazament Cavendish square-i lakására, ahol egy nagy szemű kislány várta, akit ma hoztak be Hindheadből, hogy „Max bácsi”-nál megtegye rendes látogatását.

Cartwright nem kísérte el barátját Angliába és erre oka volt. Dolga nagy részét Párizsban kellett elvégeznie, ahová fontos pénzügyek kötötték. Lakása egész emeletet foglalt el a hatalmas, de nem éppen előkelő Avenue de la Grand Armén, mégpedig annak régibb részén, így olcsóbban élt, és jobban is elbújhatott az emberek elől, mintha állásának és vagyonának megfelelőbb, fényűző lakást vesz az előkelő negyedben.

Most bizottsági ülést tartott, egész fesztelen ülést, mely azonban nagyon fontos volt.

Cartwright elnöke és vezetője volt a londoni és párizsi Aranyszindikátusnak, egy virágzó vállalatnak, mely tulajdonosa volt több országbeli aranyásó vállalat részvényeinek, és három saját bányát is műveltetett. Bár a társaságnak szerény jövedelme volt johannesburgi birtokából, nem csak aranykitermeléssel foglalkozott. Egészen nagyszabású uzsoráskodást is űzött. Okosan és nagy összegekben játszott a tőzsdén. Ritkaság volt, hogy a részvényesek 12 és fél percentnél kevesebbet kapjanak, és voltak esztendők, mikor ezenkívül jutalmat osztottak szét, mely elérte a befizetett üzletrész nagyságát.

Körülbelül százötvenezer részvényes volt, többnyire kisemberek, akik a játékot a biztos befektetésnél többre becsülték – falusi lelkészek, orvosok és azok a kis üzérek, akik a nagy pénzemberek árnyékában élnek. A részvények magasan névértékük felett állottak, és Cartwrightnak évente szép összeget jövedelmeztek. Valószínű, hogy a kis üzéreket leginkább az vonzotta, hogy a mérlegben tiszteletre méltó összeg szerepelt tartalékként. És éppen ez a tartalék foglalkoztatta most a négy nyugodt férfi gondolatait, akik egy párizsi szállodában jöttek össze.

Hárman szövetkeztek Cartwright ellen, mert részvényeseinek egyike sem tudott volna helytállni vele szemben.

– Nagyon veszedelmes, Cartwright úr – kezdte Gribbler, akinek származása ismeretlen volt. – Így is eleget kockáztatunk és véleményem szerint többet nem szabad kockáztatnunk. Ha az angol közönséghez fordul, bizonyosan még túl is jegyzik a pénzt.

Cartwright homlokát ráncolta.

– Miért ne tegyük mi magunk zsebre a nyereséget? – kérdezte – mondom, nyugodtan hozzányúlhatunk a tartalékhoz.

– Nem nyúlunk hozzá – szakította félbe az óvatos Gribbler –, szavamra, nem, nem nyúlunk hozzá. Mert bizonyos, hogy jönnek még sovány esztendők és a részvényesek akkor is akarnak osztalékot.

Cartwright nem erőltette a dolgot. Volt még más lehetősége is a mór terv finanszírozására: például a Benson-szindikátus.

Bőbeszédűen ismertette ezt az új vállalkozást és hogy ezentúl Párizs lesz a központja. Így aztán bizalmatlan igazgatótársai állandóan szemmel tarthatják. Csak úgy ömlöttek ajkáról a nevek, melyeknek a pénzügyi világban igen nagy súlyuk volt. A három férfinek be kellett látni, hogy a Benson Részvénytársaság biztos dolognak látszik.

Sokkal fontosabb volt az ügy, mely Alfréd Cartwrightot egy héttel később a St. Lázáré állomásra vitte, hogy ott valakinek az érkezését várja.

A lány kiugrott a vonatból, kétkedve nézett körül, de arca azonnal felderült, mihelyt Cartwright mogorva ábrázatát megpillantotta.

– Istenem, de örülök, azt hittem, nem lesz itt és nekem már csak pár fontom van!

– Megkapta a sürgönyömet? – kérdezte a férfi. A lány mosolygott és kimutatta gyönyörű fogait.

– Semmit sem tudok még – mondta. – Mi dolgom lesz Párizsban?

– Előbb eszünk, azután beszélgetünk majd – mondta a férfi. – Éhes lehet nagyon.

– Majd meghalok – kacagott a lány.

Cartwright autóba ültette és elrobogtak egy kis utcába, mely a Boulevard des Italiens-ről nyílik, és melyben Párizs egyik legjobb vendéglője van. A lánynak nagyon tetszett a hely.

– Mondja – kérdezte irigyen –, mindennap itt villásreggelizik?

– Ismeri ezt a vendéglőt?

– Már láttam – ismerte be a lány –, de eddig a legfőbb élvezet számomra az volt, ha Duvalnál három frankért megebédelhettem.

Elmesélte Cartwrightnak, hogyan jött át, mint táncosnő a szárazföldre, hogyan táncolt a Montmartre egyik csepp kabaréjában, míg az impresszárió, aki a levantei körutat szervezte, felfedezte és leszerződtette.

Cartwright tizenkilenc esztendősnek gondolta, nagyon csinosnak találta és úgy vélekedett, hogy megfelelő körülmények között még a legjobb körökben is megállaná a helyét. Bosszankodva gondolt arra, mit szólna Maxell, a szigorú és válogatós ember, ha tudná, hogy a lány nála van Párizsban? Szóba állna vele? Bajosan. Maxell kissé puritán és bizonyos értelemben unalmas volt. De nélkülözhetetlen! Nagyszerű jogász, jóban van a kormánnyal és jöhet idő, amikor igen nagy szüksége lesz Maxellre. Cartwright megengedhette magának, hogy részt juttasson a jogásznak a nagy nyereségből, melyet várt. Mert Maxell kisigényű és szerény volt. Cartwright milliókban számolt, Maxell legfeljebb ötjegyű számokban. Ha Cartwright terve sikerül, akkor megengedheti magának ezt az ötjegyű számot.

– Mi van a barátjával? – kérdezte a lány, mintha kitalálta volna gondolatait – a férfival, akitől távol kellett magam tartani. Miért nem szabad neki engem látni?

Cartwright vállat vont.

– Olyan fontos ez? Angliában van.

– Ki ő? – kíváncsiskodott a lány.

– Egy barátom.

– És kicsoda ön? – kutatva nézett az arcába. – Ha Párizsban valamit el kell az ön számára végeznem, akkor nem tartom helyesnek a Smith-, Brown- vagy Robinson-választékot. Ön jó volt hozzám, de mégis szeretném tudni, kinek dolgozom és milyen munkát kíván tőlem.

Cartwright lehajtotta a fejét – így tett mindig, mikor gondolkozott.

– Üzleti dolgom van itt.

– Csak nem akar bedugni egy irodába? – gyanakodva nézte a férfit. Műveltségem nagyon hiányos. A férfi a fejét rázta.

– Nem, nem az irodában van szükségem önre – mosolygott. – És mégis irodai munkaféle. Egy kis részvénytársaságot vezetek itt, a Benson társaságot, Benson a nevem.

– Vagy a név, melyet használ – vágott közbe a lány. Cartwright nevetett.

– Milyen okos ön. No, azt hiszem, O'Grady sem igazi neve önnek. A lány nem felelt, a férfi folytatta:

– Nekem kell valaki Párizsban, akiben megbízhatom. Valaki, aki pénzt vesz át számomra, azt átutalja a Benson-szindikátusnak és utasításom szerint vállalatokba fekteti.

– És honnan tudja, hogy nem lopom meg? Eddig még senki sem bízott rám pénzt.

Mondhatta volna neki, hogy egyszerre nem sok pénzt kap kézhez, és állandóan megfigyelteti. De jobbnak tartotta, ha új alkalmazottjának hízelgőbb magyarázatot ad. Nemcsak hízelgés volt, sok igazságot is tartalmazott és Cartwright meggyőződését fejezte ki.

– A nők becsületesebbek, mint a férfiak. Kétszer is meggondolnám, mielőtt férfit alkalmaznék arra a helyre – legyen bár a legjobb barátom –, melyet önnek szántam. Egyszerű munka és jól megfizetem. A legjobb szállodák egyikében lakhat, sőt ezt meg is kívánom. És – itt kicsit akadozott – mint Bensonné szerepelhet, mint gazdag angol hölgy. A lány bámulva nézett rá.

– Miért kívánja ezt tőlem? Azt hittem, igazi munkát ad. Nagyon ügyetlen vagyok üzleti ügyekben.

– Nem baj – mondta a férfi hidegen. – Csak gyakorlatot kell szereznie, én úgy megmagyarázok mindent, hogy bajosan csinálhat hibát. Olyan foglalkozás ez, mely sok szabad időt hagy. No, legyen okos és csapjon fel!

A lány pillanatig gondolkozott, aztán bólintott.

– Ha mindennap itt villásreggelizhetem, megteszem – mondta határozottan. Így alakult meg a híres Benson Részvénytársaság, melyről annyit írtak és melyről annyi elméletet csináltak. Mert, hogy igazat mondjunk, a Benson-társaság csak attól a pillanattól kezdve létezett, melyben Cartwright a Ciros vendéglőben életre hívta. Az igazgatótársai részéről tapasztalt ellenkezésből született, és sietni kellett a megalapításával, mert óránként jöttek Londonból a nyugtalanító táviratok.

Mint már mondottuk, Cartwright sokfelé volt érdekelve. Londoni Victoria street-i irodájának ajtaján ott ékeskedett valamennyi társaság neve, mely ott tartotta gyűléseit a csinos lakásban. Volt még két iroda a londoni Cityben, melynek lakbérét Cartwright fizette, igaz, hogy nem a maga neve alatt. Volt ott számtalan szindikátus és társaság, melyek mind szabályszerűen be voltak vezetve a kereskedelmi listába és melyek bőségesen foglalkoztattak egy közös részvénytársaságot. Mert a kereskedelmi törvények le vannak fektetve, és Cartwright sokkal okosabb volt, semhogy apró szabálytalanságokat kövessen el.

Mindezen vállalatokhoz részvényesek tartoztak. Egy részük meg volt elégedve, más részük – a többség – haragudtak a kevés nyereség miatt és barátaiknak panaszkodva mutogatták részvényeiket, elmesélve, hogyan csalták őket lépre, azaz a részvények megvásárlására.

Csak nagyon okos jogász, a kereskedelmi ügyek specialistája ismerhette volna ki magát Cartwright bonyolult, csavaros pénzügyeiben. Megesett, hogy egyik részvénytársaság a másiknak hitelezett, és biztosítékul a harmadik részvényeit kapta. Voltak ott bonyolult váltóügyek és mindenféle más kuszáit műveletek, melyeket csak egy kitűnő matematikus tudott volna követni.

Cartwright gazdag ember volt, barátai milliomosnak tartották. Az is volt, de abból a fajtából, akinek ezer font semmi, de tízezret már nehezen tud megszerezni. Londonba egy váratlan sürgöny hívta, bár nem szívesen ment. Miután a nehézségeket, melyeket alkalmazottai leküzdhetetlennek tartottak, elhárította, néhány órát még magánügyeinek kellett szentelni, mielőtt visszatérhetett volna Párizsba.

Titkára egész halom apró számlát hozott, melyeket ki kellett fizetni. Egyiknél megállott és homlokát ráncolta.

– A fiú tandíját nem fizették meg az utolsó félévben.

– Nem emlékszik? Említettem, mikor utoljára Londonban volt. Ha most meg nem érkezik, kifizettem volna a magam felelősségére. Különben ma idejön a fiú, ruhára van szüksége.

– Idejön? – kérdezte Cartwright érdeklődve.

– Igen.

Cartwright kezébe vette a számlát.

B. M. J. Anderson – olvasta. – Mit jelent a három betű? Talán: „Bízz mindent jó szerencsédre?”

– Azt hiszem, ön után kapta nevét, Baton John Cartwright, – mondta a titkár. – Matthew az édesapja.

– Persze, persze – mosolygott Cartwright. – De „Bízz mindent jószerencsédre” sem rossz név egy fiúnak. Mikor jön?

– Már itt kell lennie – a titkár órájára nézett. – Mindjárt megnézem.

– A fiú itt van – jelentette nemsokára. – Akarja látni? Cartwright bólintott.

– Hozza be. Egyszer már igazán látni akarom ezt az öcsémet vagy kicsodámat.

Azon gondolkozott, mi bírta arra, hogy egy kis gyermekért felelősséget vállaljon és megvesztegethetetlen önbírálata azt mondta, hogy csak a hiúság.

Az ajtó megnyílt, egy fiú jött be. Gyorsan, energikusan lépegetett, és közben világos szeme egyre Cartwrightot nézte. Ez sem a fiú ruháját vizsgálta, hanem az okos, szürke szemet, a határozott szájat, mely túlságosan határozott is volt a fiú korához képest. Keze kifejezésteljes, de nem éppen tiszta.

– Ülj le, fiam – mondta Cartwright. – Tehát te vagy az.

– Unokaöcséd vagyok – felelte a fiú és kutatva nézte az íróasztalra dobott írásokat.

– Ugye, te vagy Baten bátyám?

– Hát bátyád vagyok? Persze – nevetett Cartwright.

– Mondd csak, ez nem a tandíjszámla? Az igazgató már nagyon fúj.

– Fúj? – csodálkozott Cartwright – nem értem.

– Nohát pukkad – felelte a fiú nyugodtan. – Haragszik, ha már éppen finoman kell kifejeznem. Cartwright nevetett.

– Mi akarsz lenni? – kérdezte.

– Pénzember – felelte a fiú azonnal. Leült, az íróasztalra támaszkodott és le nem vette szemét Cartwrightról.

– Azt hiszem, a pénzügy elég tág tér – mondta. – És én nagy legény vagyok a számtanban.

– A pénzügynek melyik ágára gondolsz? – kérdezte Cartwright mosolyogva.

– Más emberek pénzügyeire – felelte a fiú. – Olyan üzletekre, amilyeneket te csinálsz.

Cartwright teli torokból nevetett.

– És azt hiszed, tudnál egyszerre húsz vállalatot a levegőben táncoltatni? – kérdezte.

– A levegőben? – a fiú homlokát ráncolta: – Ó, úgy gondolod, hogy felvirágoztatni. Bizonyosan! Mindenesetre! – Mindent a jó szerencsére bízok!

– Igazán? Különös. Éppen, mielőtt bejöttél, neveztelek „bízz mindent jószerencsédre” Andersonnak.

– Mindenki így hív – mondta a fiú közönyösen. – Tudod, ha az embernek ennyi neve van, okvetlenül adnak neki valami csúfnevet is.

– Bolondos fickó vagy, jöjj, együtt villásreggelizünk.

IV.

Cartwrightnak megvolt az az irigylésre méltó tulajdonsága, hogy minden ügyet vagy embert, aki neki kellemetlen, kínos volt, ki tudott törölni az emlékezetéből. Ez a tehetsége segítette abban, hogy a kötelezettségeiről is megfeledkezzék, akár kellemesek, akár kellemetlenek voltak is. Hogy igazságosak legyünk, bizonyosan gondolkozott azon, hogy biztosíthatná öccse jövőjét, de annyira elfoglalta a saját jövőjének gondja, hogy ez minden mást kiszorított agyából.

Cartwright az esti vonattal érkezett Párizsba, és egyenesen a lakáshoz hajtatott, melyet új védence számára bérelt. A lány a Szajna kevésbé előkelő partján, kényelmes helyen lakott, és megkönnyebbült szívvel üdvözölte gazdáját.

Sadie O'Grady még nem küzdötte le egészen gyanúját, hogy új ismerőse tán mégsem egészen megbízható. De miután ez ideig nem tett neki szerelmi vallomásokat, sőt biztosította, hogy a szerep, melyet neki szánt, nem árt meg majd önbecsülésének, hát lassanként megbékült ezzel a különös viszonnyal. A boulevardok egyikén harmadik emeleti irodát vett ki, de idegennek és kényelmetlennek érezte ezt a számára szokatlan környezetet. Az irodának rajta kívül nem volt személyzete és a levélhordón kívül csak a házmester csöngetett be, aki a takarítást is vállalta.

De nemsokára megtudta, hogy Cartwright többet is vár tőle, mint hogy naponta néhány órát töltsön az „irodában”.

– Sadie, kedves barátnőm – mondta cigarettáját szíva –, most megmondom önnek, hogy tulajdonképpen mi a dolga.

– Azt hittem, már tudom –, mondta a lány óvatosan és halkan nevetett.

– Egészen sohasem fogja megtudni, mit akarok magától – vallotta be a férfi –, csak amennyit megmondok. Tehát hallgasson ide. Nekem szükségem van a munkaképességére. Olyan szolgálatokat kívánok, melyeket nyugodtan vállalhat. Ön színésznő, és így nyíltabban beszélhetek magával, mint más lánnyal.

A lány már nagyon kíváncsi volt.

– Elmesélek valamit, ami igazán fontosabb, mint a nevem, melyet olyan nagyon szeretne tudni. Él ebben a városban egy ember, akivel el kell bánnom.

– Hogy érti ezt? – kérdezte gyanakodva a lány.

– Ennek az embernek megvan a hatalma engem tönkretenni. Iszákos fickó, buta és fantáziátlan.

Megmagyarázta a lánynak, hogy vállalatot alapított, és érdekelve van egy marokkói bányánál, melyet azonban még nem találtak meg.

– Azért volt hát ott! – bólintott a lány.

– Azért. Szerencsétlenségemre azon a földön, melyet megvettem, illetve melynek bányászati jogát megszereztem, húzódik ennek az embernek egy darab földje. Spanyol ember – tud ön spanyolul?

– Keveset, de nagyon keveset ám!

– Nem baj – mondta Cartwright. – Ő jól beszél angolul. Ez a föld gazdájának mit sem ér, de minden kísérletem, hogy megvegyem tőle, meghiúsult. De ebben a pillanatban, mikor a részvénytársaságot meg akarom szervezni, feltétlenül szükséges, hogy birtoka az enyém legyen.

– Hogy hívják?

– Brigot.

– Brigot? – gondolkozott Sadie. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Elég gyakori Franciaországban, de Spanyolországban ritka.

– És mit tegyek?

– Valahogyan összeismertetem vele. Olyan ember, aki nagyon szereti a szép nőket, és ha okos lány kezébe kerül, az a kisujja köré csavarhatja. A lány intett.

– Értem, mire gondol, de nem tudom, mi lesz a dolgom.

– Várni! Mondtam magának, hogy ezt a birtokot meg kell szereznem. Titkot bízok magára, tudom, hogy érdemes lesz rá. Szívesen fizetek valami nagy összeget is, nem kívánom, hogy lopjon vagy személyes áldozatot hozzon, hogy célomat szolgálja. Fizetek, mégpedig jól fizetek.

– Mit nevez jó fizetésnek? – kérdezte a lány hidegen.

– A földért húszezer, önnek tízezer fontot. A lány bólintott.

– Ez már valami. Most mondja el a tervét.

– Tervem a következő: Senor Brigot önt gazdag, fiatal amerikai nőnek tartja majd, aki a telet Marokkóban töltötte – ezt én elrendezem. Az ő birtokához tartozik egy erdős dombocska is – a legcsinosabbak egyike Angerában. Erről a dombról kell önnek áradozni, szakadatlanul dicsérje szépségét, báját. El kell vele hitetni, hogy ön mindent megadna azért, hogy ezen a gyönyörű vidéken építhessen egy házat. Érti?

A lány megint bólintott.

Brigot gyorsan meghódol a női bájnak – folytatta Cartwright. – És ha nem csalódom, egy gyönge pillanatában nevetséges összegért fogja önnek felajánlani a birtokot. Különösen, miután abbeli reményében, hogy ott aranyat talál, keservesen csalódott.

– Nekem ez nem tetszik – mondta a lány rövid gondolkodás után. Ön megígérte, hogy ha Párizsba jövök, valamelyik színháznál szerez szerződést. Erre vágytam, ez az egyetlen, ami nekem való. A másik dolog nem látszik valami tisztességesnek.

– És a tízezer font? – dörmögte Cartwright.

– Nagy csomó pénz – ismerte be a lány –, de ez a dolog reménytelenül kompromittál majd.

Cartwright vállat vont és rosszkedvűen nevetett.

– Kedves lányom...

– Várjon kicsit, értsük meg egymást teljesen. Remélem, nem várja, hogy mindjárt az első alkalommal, sőt a másodiknál sem, odamenjek Brigothoz és azt mondjam neki: „Van önnek egy bájos birtoka. Mennyiért akarja eladni?” Ön is tudja, hogy így nem lehet célt érni.

– Nem nagyon – ismerte el Cartwright.

– Kicsit nehezebb a dolog, mint ahogy ön elképzeli – folytatta a lány. Ebédeket és vacsorákat jelent, meg kell engednem, hogy a kezemet szorongassa, meg kell cirógatnom. És ha célt érnék, milyen fényt vet rám?

Éppen olyan kényes vagyok a nevemre, mint ön az önére, titkolózó uram. Éppen annyit akarok nyerni a dolgon, mint ön. Nem engedem bepiszkítani a nevemet és nem akarom, hogy Párizsban – hogy is mondják csak? – csalónak mondjanak. Igazán mindent a kedvére szeretnék tenni, mert kedvelem, és jó volt hozzám. De azt már nem, hogy mindent odaadjak, és magam maradjak a pácban. Érti, mire gondolok?

– Tökéletesen – mondta Cartwright, és bámulta a lány éles eszét. Nem hitte volna, hogy ilyen világosan tud gondolkozni. Így bosszankodott, de mulatott is egyszerre.

– Igaz, ön azt mondja, hogy ad tízezer fontot – folytatta a lány –, és ez jól hangzik. De nem elég jól. Én azt hiszem, önnek a dolog sokkal fontosabb, mint ahogy beismeri.

– No, mennyire fontos? – gúnyolódott Cartwright.

– Olyan fontos, hogy tönkremehet bele. Én azt hiszem, minden árat megadna, hogy ezt a darabka földet megszerezze. Különben maga is odamehetne Brigothoz, vagy ahogy szokás, elküldhetné az ügyvédjét. Nem, nekem nem kell a tízezer fontja, ajánlok valami mást. Ön elmondta, hogy agglegény, nekem sincs férjem, a szívem is szabad. Nem szeretem önt, és nem hízelgek magamnak azzal, hogy ön szerelmes belém. De ha azt akarja, hogy a terv sikerüljön és én ilyen pocsolyán másszak át, hogy önt keresztülsegítsem, akkor meg is kell fizetnie az árát.

– És mi az? – kérdezte Cartwright kíváncsian.

– El kell vennie feleségül.

– Mit... mit? – Cartwright majd hanyatt esett a csodálkozástól. Azután nevetni kezdett, előbb halkan, majd olyan hangosan, hogy a vendéglő vendégei odafordultak.

– Pokoli gondolat! De...

– De? – ismételte a lány, és le nem vette a szemét róla.

– Megegyeztünk! – bólintott a férfi és kezét nyújtotta. A lány szemébe nézett, úgy szorította meg a feléje nyújtott kezet. Azután aggodalmasan csóválta meg fejét.

– Igazán! Önnek feltétlenül szüksége van annak a fickónak földjére! – Cartwright megint kacagni kezdett.

Senor Brigot, ahhoz képest, hogy a tönk szélén állott, elég nagy lábon élt. Volt egy kis háza a Maison Lafitte-ban és egy egész emeletet elfoglaló lakása a Boulevard Weberen. Kövér, fáradt ember volt, feketére festett bajusszal és hasonlóképpen kezelt rövid szakállal. Brigotnak is, akár Cartwrightnak, mindenféle érdekeltsége volt, de legfontosabbnak azt tartotta, hogy kedve szerint, kedvteléseinek élhessen. Azzal dicsekedett, hogy Párizst – bár húsz éve él ebben a városban –, még sohasem látta reggel hat és déli egy óra között. Kettőkor reggelizett. Délután hatkor kezdte érdekelni az élet abban az időben, amikor a legtöbb ember pihenni tér, kezdett csak igazán élni.

Egyik este megtörtént, hogy Brigot – aki a legbékésebb hangulatban szokta ebédjét elkölteni –, haragos arccal ült le az Ablayeben kedves asztalához, és az udvarias maitre d'hotel köszönését dörmögve fogadta.

Brigotnak sok vállalata és kevés birtoka volt, ezek közé tartozott – miről azonban Cartwright nem tudott – egy kis rozoga faszínház is, Tangerben. Több spanyol kabarénál is érdekelve volt. De nem azért bosszankodott, mintha ezek a vállalkozások valamelyike rossz hírt küldött volna. Fiától kapott ma délután egy hatoldalas levelet, melyben a család reménysége részletesen beszámolt arról, miért eresztette szélnek egyik nagyon hasznos alkalmazottjukat. Ezért káromkodott Brigot úr, és átkozta dicső elsőszülöttjét.

A levéllel egy időben érkezett meg José Ferreira is, aki egy hetet töltött Madridban. Éppen rá gondolt Brigot, mikor a derék fiú belépett és bocsánatkérő vigyorgással, mint aki tudja, hogy estélyi öltözéke nem éppen kifogástalan, letelepedett az asztal másik oldalán álló székre. Brigot egy teljes percig bámulta, Ferreira uram kényelmetlenül izgett-mozgott a széken.

– Ha sürgönyzött volna, rendbe hoztam volna a dolgot – mondta később Brigot. – Ehelyett, amilyen buta, egyenesen Párizsba jön, eltölt egy hetet Madridban, és a fiamtól kell megtudni az egész szamárságot.

– Kétségbeejtő, Brigot úr – motyogta José –, de don Brigot...

– Don Brigot – csúfolódott Brigot úr –, don Brigot egy majom. Miért törődött vele? Nincs más dolga Tangerben, mint erre a bolhacirkuszra vigyázni? Nincs más kötelessége?

– A fiatal úr haragudott – mentegetőzött José –, azt követelte, hogy utazzam el. Mit tehettem volna?

Brigot valami becsületsértést dünnyögött. Hogy fiának szólt-e vagy Ferreirának, nehéz eldönteni. Ferreira mindenesetre magára vette.

Mikor félig jóllakott, Brigot emberségesebb lett.

– A nők mindig bajt csinálnak, kedves Josém, és önnek ravaszabbnak kell lenni. A fiam ostoba. Persze, minden fiatalember az. De miért kelljen önnek az üzleti dolgaimat elhanyagolnia, mert Emanuel ostobább, mint valaha. Már ezen a héten Tangerbe akartam utazni, egy gazdag részvénytársaság képviselőjével, aki a földemet meg akarja venni.

– Ugyanaz az úr, aki már egyszer meg akarta venni? – érdeklődött José. Mert ő nemcsak színigazgató volt Tangerben, hanem képviselője a berozsdásodott kis aranyásó vállalatnak is, melyet Brigot alapított. Brigot bólintott.

– Ugyanaz az átkozott angol.

Bár nem is sejtette, hogy gazdája ugyanazt az embert átkozza, akit ő maga is a pokolba kívánt, José megértéssel mosolygott.

– Én is utálom az angolokat – mondta. – Milyen szemtelenül bánnak velünk!

Brigot hallgatva ült. Azután megtörölte száját, felhörpintett egy pohár vörösbort, intett kísérőjének, hogy hajoljon közelebb.

– Egy-két nap múlva Tangerbe.

– A színházhoz? – érdeklődött José.

– Csudákat! – kiáltott gazdája megvetően.

– Miattam akár egy szamárhajcsár vezetheti a színházat! A bányáról van szó!

– A bányáról? – csodálkozott José.

Mióta az utolsó csákány érte a földet, azóta nem beszélt Brigot földjéről, mint bányáról. Hiszen reményét, hogy ott valaha aranyat lelhet, régen eltemette.

– Egy angol fogja megvenni. Véletlenül hallottam, hogy a szomszéd földeket mind megvette. Nekem is tett már ajánlatot. De milyet! Majd azt az árat fizeti, amit én szabok meg! José! És az ár nagy lesz, mert igen nagy szükségem van pénzre.

José nem kérdezte, de gazdája úgy is megmondta:

– Ötmillió pezetát. Ennyiért eladom a földet, föltéve, kedves barátom, hogy az eladás előtt nem találunk benne mégis aranyat. José mosolygott és ez bosszantotta Brigot-t.

– Maga buta – támadt rá –, nincs agya. Őrült összegnek tartja? Majd meglátjuk!

Ebéd után Brigot eltávolította Josét. Mindenféle találkája, megbeszélése volt, és ha ebédnél el is beszélgethetett a kopott kis emberrel, anélkül, hogy tekintélyének ártson vele, magával mégsem vihette.

Megint az Abbayeban történt, abban az aranyködös órában, mikor a bor ára magasba szökken, és Párizs előkelő népe a nagy teremben tolong, mikor Brigotnak, aki már nagyon emberszerető hangulatban volt, csodás látomása volt. A lány gavallérjával a szomszéd asztalnál ült. Gavallérját mint nevezetes világfit, jól ismerte. Ez észrevette Brigot bámuló pillantását, és odament hozzá.

– Ki az a bájos hölgy? – suttogta Brigot, aki, mint Cartwright mondta, túlságosan rajongott a női szépségért.

– Egy amerikai hölgy, aki éppen most jött Marokkóból.

Cartwright nagyon jól választotta meg Sadie kísérőjét. Néhány perc múlva Brigot átment a másik asztalhoz, bemutatták, leült, és úgy érezve, hogy maga is jó hatást tett a hölgyre, nemsokára teljes tűzzel égett.

Ez az „amerikai özvegy” mulatságos, tört franciaságával, szép szemével, bájos előkelőségével, melyet a szép ruha emel ki igazán, bajosabb volt minden asszonynál, akit valaha látott. Esküt tett volna rá – ahogy már nemegyszer megesküdött ilyesmire.

Barátságuk napról napra erősödött, és a lány olyan nagy hatást tett Brigotra, hogy a nap minden órájában találkozni lehetett vele.

A türelmes Josét üzleti ügyben elküldte Madridba, részben mert nagyon unta maga körül, részben mert csakugyan volt ott valami elintéznivalója.

Sadie jelentést tett a dolog haladásáról munkaadójának.

– Igen, egészen belém van habarodva. De kicsit én is megbolondulok. Meddig tart még a dolog?

– Tán még egy hétig – nyugtatta meg Cartwright és mosolygott, mikor a szép arc elkomorodott. – Beszélt már arról, hogy mennyire megtetszett magának a földje?

A lány bólintott.

– Azonnal nekem akarta ajándékozni. De ön tudja, milyenek ezek a spanyolok. Ha elfogadom, mindjárt lehűlt volna.

– Helyes – mondta Cartwright –, nem szabad a húrt túlfeszíteni. Említette, hogy kapott más ajánlatot is?

– Önről beszélt – mondta a lány –, Bertsonnak nevezte. Ez az ön igazi neve?

– Elég jó név.

– Furcsa – töprengett a lány –, hogy sohasem találkoztam egy barátjával sem Párizsban. Senki sem ismeri... már hogy a nevén. Elmentem az Avenue de la Grandé Armée-n lévő lakásába – vallotta be a lány –, kikérdeztem a házmestert is. Ott is Bensonnak ismerik.

Cartwright nevetett.

– Az én üzletem megkívánja a titkolózást. A név, melyet Londonban ismernek, Párizsban nem jó és fordítva.

– Különös ember ön. Ha ön Bensőn néven vesz feleségül, érvényes lesz az? – kérdezte a lány kételkedve.

– Természetesen. Csodálkozom, hogy egy ilyen okos lány ilyet kérdezhet. Mi a terve ma estére? Sadie félrehúzta a száját.

– Merignyhez megyek, és Corbetnél vacsorázom – külön szobában.

Cartwright bólintott.

– Hát már ennyire vannak? No, ma este csinálja jól a dolgát. Gondoljon arra, hogy egész tizenötezer fontig felmegyek. Nehéz dolog lesz ennyi pénzt felhajszolni, és megszakad a szívem, mikor kifizetem. De nemcsak a szívem szakadna meg, hanem végképpen tönkremennék, ha azt az árat kéne megfizetnem, amit az az ember kér. Márpedig meg kell vennem a földet.

– Megteszem, ami tőlem telik. De tudja, hogy kemény munka.

– Menjen egészen a végsőkig. Vagy majdnem odáig – javította ki magát.

Másnap délben egy órakor Cartwright a szobájában ült és olvasott, mikor kopogtattak, és a lány lépett be. Csaknem önkívületben volt, de szeme győzelmesen csillogott.

– Megvan! – kiáltotta.

– Megvan? – csodálkozott a férfi. – Csak nem azt akarja mondani, hogy eladta önnek?

– Tízezer fontért – háromszázezer frankért. Mit szól az ön kis Sadiejéhez?

– Komolyan beszél?

A lány mosolyogva bólintott.

– Mit...? – kezdte a férfi. A lány behunyta szemét.

– Arról ne beszéljünk. Holnap találkozom vele az ügyvédjénél, és akkor rám íratja a birtokot.

– És azután?

A lány haragosan nevetett.

– Az utójáték nem lesz olyan kellemes, mint ahogy Brigot úr képzeli. Mondom önnek, a fickó egészen meg van őrülve. Érzem, hogy vadállat lakik benne és azt hiszem, megöl, ha megtudja, hogy eladtam és elárultam.

– Emiatt ne legyen gondja. – Cartwright könnyedén lerázta cigarettájáról a hamut.

V.

Lekísérte a lányt a lent várakozó autóhoz és visszatért a szobájába, hogy mindent megfontoljon. Különös, hogy ebben az órában, mikor a legnagyobb gondjától megszabadulni látszott, egyre Maxell járt az eszében. Mit szólna a kényeskedő Maxell, ha mindent tudna. Bizonyos, nem csak rosszallná az ügyet, de azonnal, minden szó nélkül megszakítana minden összeköttetést a kalandos vállalatalapítóval. Maxell magánkívül volna és megijedne. Cartwright erre a gondolatra mosolygott. Tisztán látta, mit, hogyan tett. Tudta, hogy szánalmas játékot játszik. De elűzte ezt a gondolatot, mert kínos volt. Maxell erénycsősz, akire szüksége van, de akiről tudja, hogy elbizakodott. De semmiképpen nem nélkülözhette. Ha a terv sikerül, megnyeri Maxellt is.

Cartwright túlfeszítette anyagi lehetőségeit, és egész jövője vagy bukása az új vállalat sikerétől függött. Hitelét teljesen kimerítette, hogy Angeráben megvegye a földeket. Mert tudta, hogy arany van bennük, és olyan lehetőségeket nyújt, mint eddig egyetlen terv sem.

Azért szipolyozta ki többi vállalatait az utolsó cseppig, és játszott a tartalékokkal. Valamennyivel, kivéve az Angol-párizsi pénzügyi részvénytársaságét, melynek igazgatói túlságosan szigorú elveket vallottak ahhoz, hogy vele tartsanak. Anélkül, hogy Maxell sejtette volna, „társa” fantasztikus összegeket adott ki nemcsak a földek megszerzéséért, de a közelben fekvő aranybányákért is.

Játék, veszedelmes játék volt. Mindenét kockáztatta a mérhetetlen vagyon reményében.

– De hát kockáztatott-e valamit igazán? Kérdezte önmagától. A földbirtok, mely az új részvénytársaságé volt –, „Észak-marokkói Egyesült Aranybányák”-nak nevezte el –, kétségtelenül meghozza a részvények kibocsátásának kívánt eredményét. Az angol közönség mindenekfelett szereti a spekulációt és az aranyspekulációt, mely titokzatos és bizonytalan, még annál is jobban.

Cartwright későn feküdt le, de már reggel kilenckor talpon volt, és a Boulevard egyik kis kávéháza előtt várakozott. Fél tízkor jött a lány.

Cartwright habozott, hogy künn vagy bent reggelizzék. Miután ragyogó, meleg reggel volt, a csíkos ponyva alatt telepedett le, ahol minden arra menő jól láthatta.

Nagy események sokszor csekélységeken múlnak!

Alig ült le a lány vele szemben, mikor egy gyalogjáró, aki az út másik oldalán közlekedett, megállón és rájuk bámult. Ferreira úrnak éles szeme volt, és agyát sem tompította el egészen egyhangú foglalkozása.

Cartwright éppen egy vastag csomagot vett elő zsebéből, és a lány elé tette.

– Tegye a táskájába és vigyázzon rá. Háromszázezer frank bankjegyekben. Amint a birtokot átírták az ön nevére, hozza el nekem az okiratot.

– És mi lesz az ígéretével? – kérdezte Sadie gyanakodva.

– Megtartom. Ne feledje, hogy a legjobb biztosítéka van rá, hiszen az átírás az ön nevére történik. Törvényesen az ön birtoka, míg rám nem íratja. A lány elgondolkozva bámult a csomagra. Azután azt mondta:

– Azonnal el kell vinnie Párizsból. Különben a keleti expresszel kell elutaznom Brigot kíséretében. A férfi bólintott.

– Két óra ötvenkor indul egy vonat Havre-ba.

Mikor Sadiet a kocsijához kísérte, kilépett a ponyva árnyékából. Így a szemben lévő járdán álldogáló Ferreira jól láthatta.

Brigot már várta a lányt – fáradt, bánatos volt, keze, mellyel a szakállát simogatta, remegett.

Ügyvédje kíváncsian figyelte, hogyan siet a lány elé. Nem először látta, hogyan vezeti ügyfelét egy szép nő az orránál fogva.

– Minden rendben van, Nanette – örvendezett a buzgó Brigot (Sadienek ebben a kalandban Nanette volt a neve) –, nézze, itt van valamennyi okmány.

– Nálam meg a pénz – mosolygott a lány, és a csomagot az asztalra tette.

– A pénz! – Brigot uram egyetlen nagyszerű kézmozdulattal elintézte ezt a kicsinységet.

– Mit jelent a pénz?

– Számolja meg! – kérte a lány.

– Nem teszem. Szégyellnék pénzről beszélni magával kapcsolatban... De ügyvédje nem volt ilyen finom lelkű. Kioldozta a zsineget és megszámolta az ezerfrankosokat. Azután az egész csomagot az íróasztalra tette.

– Beszélhetnék önnel egy percre, Brigot úr?

Brigot, aki a lány kezét szorongatta, és szemével majd elnyelte, türelmetlenül fordult hátra.

– Nem! nem! Az okmány, barátom, az okmány! Adjon tollat.

– Van egy pont a szerződésben, melyet még meg kellene beszélnem önnel – mondta az ügyvéd elszántan. – Ha a hölgy pillanatra megbocsát – kinyitotta magánirodája ajtaját. Brigot vállat vonva követte.

– Már mondtam önnek, uram – kezdte az ügyvéd –, hogy balgának tartom, amit tesz. Odaadja birtokát a vételár negyedrészéért, méghozzá egy teljesen ismeretlen hölgynek.

– Ügyvéd úr – szólt Brigot méltósággal –, ön arról a hölgyről beszél, aki nekem az életemnél is drágább! Az ügyvéd nehezen folytotta el mosolygását.

– Már nemegyszer beszéltem önnel hölgyekről, akik drágábbak voltak az életénél. De máskor legalább nem akarta mindjárt rájuk íratni a birtokát. Mit tud ön erről a nőről?

– Semmi mást, mint hogy imádásra méltó. De ha a feleségem, végre, hajlandó volna meghalni vagy tőlem elválni, mindent megtennék, hogy ezt a hölgyet feleségül vehessem. De így is, milyen öröm, hogy neki adhatom azt a darab földet, melyre villát építtethet, melyről végignézhet pompás Tangerem felett. Nemsokára Tangerbe utazom, hogy ügyeimet rendezzem, és akkor érezni fogom, hogy boldogító közelléte...

Az ügyvéd látva, hogy minden reménytelen, intett.

– Akkor hát nincs mit tenni. Csak azt akarom mondani önnek, hogy nagy könnyelműség és balgaság egy értékes birtokot egy ismeretlen hölgyre íratni.

Visszatértek a külső szobába, ahol a lány idegesen csavargatta selyemtáskáját.

– Itt az okirat, nagyságos asszonyom – mondta az ügyvéd, Sadie nagy megkönnyebbülésére. – Itt fogja Brigot úr aláírni és itt ön. Én majd hitelesítem, és egy példányt beadok bejegyzés végett.

A lány leült, és remegő kézzel fogta meg a tollat. Ebben a percben rontott José Ferreira a szobába.

Mikor a lányt megpillantotta, nyitott szájjal állt meg. Beszélni próbált, de a szó torkán akadt. Azután, míg gazdája majd felnyársalta tekintetével, előbbre ment.

– Ez a nő... – ez a nő! – lihegte.

– Ferreira – kiáltott Brigot rettentő hangon –, ön egy hölgyről beszél, aki barátnőm!

– Ez... ez – a kis ember remegő kézzel mutatott Sadiere –, de hiszen ez az a nő, aki tőlünk megszökött! Az a nő, akiről elmondtam, hogy egy angollal tűnt el Tangerből!

Brigot egyikről a másikra bámult.

– Maga őrült!

– Ő az – rikoltotta Ferreira –, és a férfi is Párizsban van. Együtt láttam őket ma reggel a Furnos kávéházban! A férfi, aki Tangerban volt, akiről uramnak meséltem, és ez a nő, Sadie O'Grady!

Brigot a lányt nézte. Az minden óvatosságról megfeledkezett, és az ügyvéd pillanatra sem vette le róla éles tekintetét. Talán, ha előre figyelmeztetik, el tudta volna játszani szerepét végig. De a hirtelen rászakadt vád, és José váratlan berohanása, megfosztották biztonságától, és Brigotnak elég volt ránéznie, hogy belássa alárendeltje vádjának igazságát. Sadie nem született cselszövőnek, és nem szokta meg az ilyen bújócskát sem.

Brigot megragadta karját, felrántotta a székről. Félőrült volt a dühtől és megalázottságtól.

– Hogy hívják a férfit? – sziszegte. – A férfi nevét, aki Tangerből idehozta?! Sadie halálsápadt volt és rettentően félt.

– Benson – dadogta.

– Benson!

Egyszerre kiáltották a nevet az ügyvéddel és a spanyol hátra lépett, elengedte Sadiet.

– Hát Benson volt! – mondta nagyon nyugodtan. – A nagyszerű angol ki akart csalogatni a birtokomból! És azért küldte önt hozzám, szép kis amerikai özvegyem, hogy telket vegyen a villájának! No, mehet vissza Bensonhoz, és megmondhatja neki, hogy ha kedve van megvenni a földemet, hát nekem meg kedvem van megtartani! Maga...maga!

Fölemelt ököllel rohant a lányra, de az ügyvéd megelőzte és visszatartotta. Fejével intett a lánynak, aki remegve osont ki, lebukdácsolt a lépcsőn, melyen alig pár perce olyan önbizalommal ment fel.

Cartwright csodálatos nyugalommal hallgatta végig a rossz hírt.

– Ez mindenesetre megkímél attól, hogy el kelljen utaznunk Párizsból. Az én bűnöm. Sohasem hittem, hogy az az ördögi fickó és Brigot összetartoznak. Nem kellett volna nyilvánosan együtt mutatkoznunk. Mondta, hogy a kávéházban látott együtt?

A lány bólintott.

– Mindent megtettem – dadogta.

– Tudom, tudom – Cartwright megveregette a kezét. – Baj, de nem lehet rajta segíteni. Sokáig hallgattak.

– Mi lesz most velem? – kérdezte a lány. – Hová menjek? Azt hiszem, nincs szüksége többé rám. Cartwright barátságosan mosolygott.

– Dehogynem! – majd hosszabb szünet után: – Tudja, hogy ön az egyetlen ember a földön, akihez ilyen nagyon bizalmas voltam, és akinek megmutattam üzleti dolgaim visszáját is? Még sok mindent szeretnék elmondani önnek, mert megkönnyebbülnék. De azt kijelentem, hogy ha ma feleségül veszem, minden erejéből hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a tönkremenéstől megmeneküljek.

– Tönkremenéstől? – kérdezte a lány ijedten.

– Nem olyat gondolok, hogy nem lesz többé mit ennie, de tönkremenés az én szempontomból nézve. Nos, Sadie, meg kell értened: nagy játékot játszom, és ha nem nyerek, végem. Okos, hasznos ember vagy és azt hiszem, jó hasznodat vehetem még. De érzelmek ebben a házasságban nem szerepelhetnek, gondolj erre! Itt kell maradnod, semmit el nem árul hatsz, és tenned kell, amit mondok. És ha elmegyek és nem térek vissza, halottnak kell tekintened. Sok dolgom van Amerikában és másutt, néha hónapokig elmaradok. Nem szabad aggódnod. De ha többé nem hallanál rólam... nos, akkor elmehetsz a Lafayette áruházba, és megveheted magadnak a legcsinosabb gyászruhát.

– Módom lesz rá?

– Néhány papírt elhelyeztem egy bankban a te nevedre. Rendes jövedelmed lesz, ha velem valami történnék.

– Nem nagyon kellemes kilátás! Mi történhetnék? Cartwright felugrott a székről és vidáman mondta:

– Az attól függ, hogy az angol közönség hogyan fogadta azt a tervezetet, mely ma reggel jelent meg Londonban.

VI.

Az új Angera Részvénytársaságot magánvállalatként jegyeztették be, és tervezetét nem hozták nyilvánosságra. A részvényeket sem jegyezték a piacon. Egy csapat előrelátó üzér, akiknek már régebben is nagy hasznot hajtott Cartwright sok vállalata, mégis jegyzett vagy ötszázezer darabot, az első kibocsátást. A jegyzett összeg fele be is folyt, és senki sem kételkedett benne, hogy a földhöz, melynek kiaknázására a részvénytársaság megalakult, az a földdarab is hozzátartozik, melyet a tervezet, mint «még nemrég Brigot úr birtoká»-t emlegetett.

Angera bányáiban találtak is aranyat, mégpedig olyan mennyiségben, hogy az új részvénytársaság sokat ígérő üzletnek látszott. Hogy Brigot földje is kiadja a maga részét, abban senki sem kételkedett, csak helyesen kell művelni. Brigot tucatszámra kapta az ajánlatokat, hogy engedje át földjét, de egyiket sem találta elfogadhatónak, mert bányáját óránként másként értékelte.

Ha valaki egy órakor beszélhetett volna Brigot úrral, amikor sajgó fejjel, száraz torokkal kelt fel, valószínűleg egy pohár pezsgőért megkaphatta volna az egész birtokot. De ahogy múlt a nap, és életfelfogása egyre rózsásabb lett, értékelése is egyre nőtt, míg este hétkor – rendesen ezt az órát jelölte ki üzleti tárgyalásokra – már félelmes számmá növekedett, A Cityben senki sem kételkedett, hogy Cartwright megvette a földet. Ha pénzügyi műveletei nem is mindig tetszettek a börzemágnásoknak, becsületességében megbíztak.

Szerencsés véletlen volt, hogy Maxell, aki eddig minden alapítási haszonnak részese volt, ettől az utolsó és legnagyobb dologtól távol maradt. Sohasem találtak nála részvényeket. Csak futólag hallott (mint egy későbbi vizsgálatnál kiderült) beszélni a dologról. Később látta a tervezet másolatát, és kicsit aggódott. Hiszen tudta, hogy mikor Párizst elhagyta, Brigot birtoka csaknem elérhetetlen volt barátja számára, és nem sok kilátással kecsegtetett, hogy a spanyolt jobb belátásra lehet bírni.

Úgy hitte, hogy Cartwright valószínűleg alaposan megfizette, és így érte el ilyen gyorsan a kívánt célt. Ezt meg éppen bajnak tartotta, mert eléggé ismerte Cartwright anyagi helyzetét. Erről az ügyről kidolgozott magánvéleményét megismerhetjük a vizsgálóbizottság jelentéséből, melyet az attorney generálhoz intézett.

Maxell magányos reggelijénél ült, a Cavindish square-en, mikor csengett a telefon, és sir Gregory Fané, az attorney generál köszöntötte.

– Szeretnék önnel beszélni, Maxell. Feljönne ebéd után a Caarges Streetre?

– Szívesen – felelte Maxell készségesen, és azon gondolkozott, milyen újabb nehézségek adódtak, melyek a megbeszélést szükségessé teszik. Mert nem volt az attorney úrral nagyon szoros viszonyban.

Az attorney generál egyenesen nekivágott a dolognak.

– Maxell, szükségünk van az ön helyére, az alsóházban.

– Ördögöt – felelte Maxell bosszankodva.

– Meg is szeretnénk jutalmazni a kormánynak tett kiváló szolgálataiért – folytatta az attorney. – De mindenekelőtt hely kell sir Milton Boydnak, a közoktatásügyi miniszternek, aki a pótválasztáson kibukott.

Maxellt meglepte a dolog. Kíváncsi volt, mit ajánlanak neki cserébe a képviselőségért. Egy pillanatra attól félt, hogy Cartwrightról lesz szó. De az attorney szavai eloszlatták félelmét.

– Azt tudja, hogy Quillandot a fellebbezési bírósághoz nevezték ki – magyarázta az attorney –, és hát mit szólna, Maxell, a bírói álláshoz?

A kings counsel nagyot nézett. Bár derék, született jogász volt, és a bírói hivatás minden selyemtaláros álma, ezt mégsem merte remélni.

– Nagy kedvem volna hozzá – mondta az izgalomtól rekedten.

– Helyes – mondta az élénk attorney –, akkor rendben van a dolog. A kinevezést csak két-három nap múlva hozzuk nyilvánosságra. Van ideje, hogy a legsürgősebb dolgokat feldolgozza, és levelet írjon választóinak. Mondhatna egy jó szót az új jelölt érdekében, mert ő az ön köreiben nem nagyon népszerű.

Maxell legelőször is levelet írt Cartwrightnak. A levelek a londoni irodába kerültek, és onnan továbbították őket Párizsba. Hosszú levél volt, melyben sok szó esett baráti viszonyukról és a vége így hangzott:

„Ez a hivatás természetesen azt jelenti, hogy továbbra nem maradhatunk üzleti összeköttetésben. Már meg is bíztam egy ügynököt, hogy valamennyi részvényemet adja el. Amint tudja, nagyon határozott elveim vannak a bíróság tekintélyéről és kötelességéről. És ha tudom is, hogy tiszta kézzel veszem át bírói tisztemet, mégis jobban érzem magam, ha mindenféle üzleti kapcsolatnak búcsút mondtam.”

Cartwright három nap múlva kapta meg a levelet. Elgondolkozva olvasta el, háromszor is, mielőtt zsebre tette volna.

Maxell bíró lesz!

Sohasem gondolt erre a lehetőségre, most nem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjék. Elvesztette azt a munkatársat, aki életének irányt szabott. Elvesztett egy jó ügyvédet, minden jogi dologban pompás tanácsadóját. A sors véget vetett élete egy fejezetének, és egyszerre sok minden véget ért. Éppen teázott, mikor a levelet megkapta, és az újdonsült Cartwrightné megfigyelte, hogy a levél elolvasása lehangolta. Az életszakasz izgalmasan kezdődik, gondolta magában. Új üzleti módszert eszelt ki, merészebbet és vakmerőbbet minden eddiginél. És ekkor elveszti azt az embert, akiben a legjobban megbízott. Véletlenül meg is házasodott, de ez nem sokat jelentett számításaiban. És Maxell még így is segítségére lehet. A közös üzletek emléke – ide számította barátságukat is –, az élvezett előnyöké, a közösen átélt anyagi veszélyek nagyon nagy hasznára lehetnek, ha valami nem megy simán! Maxellt a kormány mindig kedvelte és most, hogy a legfelsőbb bíróság tagja, bizonyára még jobban szeretik.

Maxell bíró! Különös. Cartwright olyan mélységesen tisztelte a bíróságot, mint minden, alkotmányáért rajongó angol. Bár sokféle jogi vitát hallott, a jognak mindenféle fajtájú és állású képviselőjét ismerte, mégis megőrizte tiszteletét az Istenhez kicsit hasonló lény iránt, aki parókában és talárban ül a helyén, és pártatlanul osztja az igazságot.

– Kellemetlen hírt kaptál? – kérdezte Sadie.

A férfi türelmetlenül rázta fejét.

Sadie remélte, hogy megnézheti a borítékot. De hiába, nem sikerült. Annyira kíváncsi volt férje igazi nevére, hogy mindenféle igazságtalan és méltatlan magyarázatot fűzött titkolózásához. És most ki is mondta, amit gondolt.

– Tudod, mit gondolok?

– Nem tudtam, hogy egyáltalán gondolsz valamit – mosolygott a férfi. Milyen irányban szállnak gondolataid?

– Ne csúfolódj – kérte az asszony. Nagyon félt a gúnytól, mint minden gyermek és koraérett teremtés. – A neveden gondolkoztam. A férfi bosszankodott.

– Mi az ördögöt kutatod mindig a nevemet? Megmondtam már, hogy csak javadra válik, ha Bensőn a nevem, és ebben a városban is ezen a néven ismernek. Ha Londonba megyünk, majd megtudod az igazi nevemet is.

– Tudom, miért bujkálsz – mondta a nő szomorúan.

– No, miért? – kérdezte a férfi.

– Mert már nős voltál.

A férfi egy pillanatig meghökkenve bámult rá, azután olyan harsogó kacagásba kezdett, hogy a nő mindjárt érezte: tévedett.

– Különös teremtés vagy – mondta Cartwright felállva. – Most elmegyek, hogy egy közös barátunkat meglátogassam.

– Közös barátunkat? – gyanakodott Sadie.

– Brigot a neve.

– Úgyse fogad.

– Azt hiszed? Én biztosra veszem, hogy fogad.

Brigot semmi esetre se fogadta volna jószántából azt az embert, akinek nevét megátkozta, de Cartwright egyszerűen beküldött egy névjegyet, melyen Brigot ügyvédjének neve állott.

– Maga! – kiáltotta Brigot és felugrott, mikor a másik szobába lépve, az ajtót betette maga mögött. – Ez nyílt kihívás! Ez hihetetlen! Azonnal hagyja el a házamat vagy hívom a rendőrséget!

– Most aztán hallgasson kicsit – Cartwright nyugodtan, nevetve ült le. – Úgy jövök önhöz, mint egyik üzletember a másikhoz.

– Nem akarok önnel üzletről beszélni – tombolt a házigazda. – Ön gazember, áruló, de miért is beszélek magával?

– Mert tönkrement! – vágott közbe Cartwright nyugodtan. Most spanyolul beszéltek, mert Cartwright kitűnően beszélt ezen a nyelven is.

– A hitelezői úgy összeröffentek, mint a keselyűk egy döglött tehén körül. Az a kísérlete, hogy mór birtokát eladja, nem sikerült.

– Ön rettentő sokat tud – gúnyolódott Brigot. – Tán azt is tudja, hogy magam akarom műveltetni a bányát? Az angol vihogott.

– Ezt már évek óta hallom. Tény az, hogy ön nem is tudna komolyan vezetni egy üzemet. Ahhoz nem elég nagyszabású. Tehát, Brigot, ne veszekedjünk. Ideje, hogy elfeledjük a haragot. Üzletemberek vagyunk. Önnek érdeke, hogy eladja birtokát, nekem, hogy megvegyem. Teszek önnek egy ajánlatot.

Brigot gúnyosan nevetett:

– Tízezer fontot, ugye? Hogy egy csinos amerikai özvegy szép házat építhessen oda? Cartwright nyugodt mosolygással tűrte a csipkelődést.

– Nem engedek a tenyerembe nézni.

– Mert nagyon mocskos lehet! – Brigot úr már ragyogó hatórai hangulatában volt.

– Tudom, hogy Angerában arany van – folytatta a másik –, és tudom, hogy bányája, ha jól művelik, nagy hasznot hozhat.

– El is fogom adni – mondta Brigot rövid gondolkozás után –, de megfelelő áron. Már megmondtam, hogy az igazi árán szívesen eladom.

– De milyen áron! – Cartwright kétségbeesve ráncolta homlokát. Annyi pénz nincs az egész világon!

– Nem baj, annyi az ára – mondta Brigot úr kedélyesen.

– Megmondom, mit teszek. – Cartwright úgy tett, mintha ez a mód csak most jutott volna eszébe. – Hozzácsapom birtokát a többihez, melyet a szomszédságban megvettem, és valamennyit eladom Londonban. Fizetek majd önnek kétszázezer fontot, tehát hatmillió frankot.

Brigot kezdett érdeklődni. Olyan erősen, hogy pillanatra feledte ellenséges érzését és magánügyeit. Hiszen Cartwright igazat mondott, hitelezői nagyon szorongatták!

– Természetesen, készpénzben? Cartwright fejét rázta.

– Egy részét készpénzben kapja, a másikat részvényekben.

– Hah! – Brigot fügét mutatott. – Részvényeket magam is jegyezhetek, barátom. Mi a részvény? Papírrongy, mely nem éri meg a tintát. Nem, nem, be akar csapni. Azt hittem, komoly ajánlattal jön. Nem köthetünk üzletet, Cartwright úr. Jó estét.

Cartwright nem mozdult.

– Egy részét készpénzben, mondjuk, tizenötezer fontot – ajánlotta. Rengeteg pénz!

– Önnek, de nem nekem, – hencegett Brigot. – Adja kétharmadát készpénzben, a többit elfogadom részvényekben is. Ez az utolsó szavam. Cartwright felállott.

– Meddig tartja fent számomra a dolgot?

– Holnap ilyenkorig.

Cartwright menni akart, mikor kopogtak. Brigot «titkára» egyszersmind komornyikja jött be. Sürgönyt hozott urának. Brigot felbontotta, elolvasta. Sokáig tartott, míg megemésztette a tartalmát, Cartwright csak alkalmas pillanatra várt, hogy távozhasson. Egész idő alatt megfeszített erővel gondolkozott, és remélte, hogy csatát nyerhet. A pénz kétharmadát fel lehetett hajtani. Akkor megint fellélegezhet!

Brigot összehajtotta a sürgönyt, zsebre tette, arcán boldog mosoly derengett.

– Isten vele, Brigot úr – köszönt Cartwright –, holnap elhozom a pénzt.

– De sok pénz legyen ám, barátom! – Brigot hangja diadaltól remegett.

– Félmillió angol fontjába kerül, ha meg akarja szerezni kis birtokomat! Cartwright levegő után kapkodott.

– Hogy érti ezt?

– Ismeri a londoni Salamon testvéreket?

– Nagyon jól – felelte a másik. – Volt is oka rá, mert Salamonék vették meg a részvénytársaság részvényeinek jó részét.

– Salamonéktól kaptam sürgönyt – mondta Brigot nagyon lassan. Arra kérnek, adjam meg nekik a dátumot, mikor birtokomat az ön részvénytársaságára átírták. Közlik velem, hogy ez is ahhoz a földdarabhoz tartozik, melyet ön az alapításnál bejelentett. Ön tudja legjobban, kedves Cartwright, hogy kis bányám most megér-e önnek félmillió angol fontot – különösen, ha a szerződésbe azt a dátumot írom be, mely önnek megfelel!

– Zsarolás, ugye? – dörmögte Cartwright és szó nélkül elment.

VII.

Cartwright egyenesen hazament, és Sadie azonnal látta, hogy valami történt vele.

– Csomagolj be nekem – mondta a férfi röviden. – Leveleket kell írnom. Londonba megyek. Fontos dolgom van, és sokáig maradok oda.

Az asszony nem kérdezett semmit, teljesítette a parancsot. Mikor a kis táskával bejött, férje éppen az utolsó borítékot itatta le.

– Kérlek, vidd őket a postára, ha elmentem.

– Ne kísérjelek ki a pályaudvarra?

– Mennél kevesebbet látnak együtt, annál jobb – mondta a férfi bágyadtan mosolyogva.

Kinyitotta az íróasztala fiókját, pénzes ládikát vett elő, és vastag csomó papírpénzt szedett ki. Felületesen megolvasta, és nagy csomót az asszony ölébe dobott.

– Szükséged lesz rá. Tudod, hogy rendes jövedelmed is van, de akkor összeköttetésben kell maradnod a bankkal. Most azonban azt tanácsolnám, hogy utazz – a mennyezetet nézte, mintha attól kérne tanácsot – Nizzába vagy Monte-Carlóba. De ne játsszál! – tette hozzá tréfásan.

– De hát? – a lány nagyon zavart volt. – Meddig akarsz távol maradni? Nem kísérhetnélek el?

– Lehetetlen. Délre kell utaznod, mégpedig mindjárt az esti vonattal. Senkinek se mondd meg a címedet, és jobb, ha más nevet veszel fel.

– Olyan nagy a baj?

– Elég nagy. De neked semmi közöd hozzá. Lehet, hogy egy évig odaleszek, tán még hosszabb ideig. Csinálhatsz, amit akarsz, de legalábbis egyhamar, ne térj vissza eredeti hivatásodhoz.

– Úgy gondoltam, hogy a filmhez megyek. A férfi bólintott.

– Tehetsz, amit akarsz, akár Amerikába is elmehetsz, ha sokáig távol maradok.

A többi bankjegyet zsebébe gyűrte, vette táskáját, és egyetlen fejbólintással véve búcsút, elment. Sadie már csak egyszer látta viszont életében.

Cartwright az éjjeli hajóval átkelt a csatornán, és hajnalban Londonba ért. Szállodájába ment, megfürdött, megborotválkozott. Már tudta, mit tegyen. Minden attól függött, hogy a Salamon testvérek megbocsátják-e bűnét.

Reggelinél olvasta, hogy Maxell előző nap megkezdte bírói működését. Valami okból örült ennek.

Tízkor a Citybe ment. Fél tizenegykor tárgyalása volt a Salamon cég főnökével, aki Cartwright kissé sántikáló mentegetőzését mozdulatlanul hallgatta végig.

– Egy ügyetlen alkalmazott tévedéséről van szó – próbált magyarázkodni Cartwright. – Ahogy rájöttem a tévedésre, visszasiettem Londonba, hogy a jegyzett pénzt levonjam.

– Kár, hogy nem tegnap jött – Salamon csak ennyit mondott.

– Miért?

– Mert az ügyet már átadtuk ügyvédünknek. Jobb volna, ha vele beszélne.

Cartwright hát elzarándokolt az ügyvédhez, aki nagyon hűvösen, elutasítóan viselkedett. Ez rossz jel volt. Azzal a meggyőződéssel tért vissza irodájába, hogy a legvégsőre kerül a sor. Legalább a lány elmenekült. S ami még fontosabb, nem lehet tanú. Mint feleséget, nem lehetett kihallgatni. Mikor nőül vette, gondolt is ilyesfélére, de nem hitte, hogy ilyen hamar sor kerül rá.

Milyen ostoba is volt! A föld már régen az övé lehetne, nevére írva, ha nem teszi ellenségévé a nyomorult kis spanyol színigazgatót. De ha azzal össze nem vész, nem került volna kezébe az eszköz, mellyel a szerelmes Brigottól a birtokot elcsalja!

A levélhalmaz tetején, mely rá várt, egy gyerekkézzel írott feküdt. Cartwright kicsit félrehúzta a száját, mert csak most jutott eszébe, milyen felelősséget vett a nyakába.

– «Bízz mindent jó szerencsédre», fiam, most igazán a jó szerencsére bízlak – dörmögte Cartwright és félretolta a levelet. Azután klubjában villásreggelizett, rövid választ írt Maxellnek s kettőkor visszatért irodájába. Titkára azzal fogadta, hogy szobájában egy ember várja. Cartwright habozva tette kezét a kilincsre, aztán összeszorította fogát és benyitott.

Az idegen felállott.

– Ön Matthew John Cartwright?

– Az vagyok.

– Guilbry felügyelő vagyok a rendőrségtől, és le kell tartóztatnom önt a kereskedelmi törvények megszegéséért, továbbá csalásért. Cartwright nevetett.

– Menjen csak előre – mondta.

A törvényszéki tárgyalást megelőző hetekben Cartwright meleg hálával gondolt egykori barátjára. Mikor védője elmesélte, hogy ügyét Maxell vezeti, úgy gondolta, hogy annak nagy fáradságába kerülhetett, míg elérte, hogy őt bízzák meg az esküdtszék vezetésével. Hogy hasonlított ez Maxellre – erre az ünnepélyes, különös, merev emberre –, és milyen hűséges dolog tőle!

Cartwright most jobban szerette Maxellt, mint valaha. Előbb félt, hogy Maxellnek kellemetlensége lehet az ügyből, melybe egykori barátja keveredett. És remélte, hogy az új bírónak nem lesz dolga vele. Bizonyosra vette, hogy Maxell az ő pártján van, és tudta, hogy okos befolyásával sokat érhet el.

Az ellene emelt vád nagyon súlyos volt. Maga sem tudta, milyen súlyos, míg a békebírónál meg nem mutatták neki az esküdtek tiszteletet keltő névsorát, és bűneit hideg, jogi kifejezésekkel eléje nem tárták. De azért nem esett kétségbe. Brigot elindult Londonba, hogy tanúja legyen a pernek, és útközben olyan baleset érte, mely Cartwrightban azt a hitet ébresztette, hogy a Gondviselés vele van. A spanyolt a calais-i vonatban gutaütés érte, és orvosai attól féltek, hogy többé fel sem gyógyul. Nem mintha tanúvallomása nélkülözhetetlen lett volna. Hiszen két levél és egy sürgöny feküdt ott, melyben Brigot állítja, hogy soha le nem mondott birtokáról. Cartwrightnak kellett bizonyítani, hogy jóhiszeműen cselekedett. De ezt nem bizonyíthatta. Ő maga tudta legjobban. És lelkében egyre barátja nemeslelkűsége foglalkoztatta. Hitte, hogy Maxell forgatta úgy a dolgot, hogy az ügyet neki osszák ki.

Ragyogó májusi reggelen haladt Cartwright felfelé a törvényszéki épületben, hogy helyét a vádlottak padján elfoglalja. Csaknem ugyanakkor lépett be a másik ajtón a bíró és a seriff a nyitott rácsok mögé. Milyen jól illik a bírói köntös Maxellnek, gondolta a vádlott. Könnyedén meghajolt, ugyanígy fogadta a köszöntést Maxell is. A bíró sápadt volt, arca beesett, és viselkedése, szavai elszántak.

– Mielőtt megnyitnám a tárgyalást – kezdte –, fel szeretném hívni a figyelmet egy reggeli újság megjegyzésére, mely azt állította, hogy én a vádlottal üzleti összeköttetésben voltam, és hogy közvetve mint részvényes vagy közvetlenül mint alapító részese voltam a társaságban, melyről a mai tárgyaláson szó van. Ezt az állítást teljes határozottsággal visszautasítom.

Lassan, értelmesen beszélt, és a vádlott szemébe nézett. Az bólintott.

– Én csak megerősíthetem lordságod állítását. Lordságod semmiféle üzleti összeköttetésben nem állott velem, sem közös vállalatunk nem volt.

Ez szenzáció volt, amelyet az esti lapok vastag betűkkel közöltek. Megkezdődött a tárgyalás. A dolog nem volt nagyon bonyolult, és kevés tanú szerepelt: üzletemberek, akik részvényeket akartak jegyezni. Salamon úr is eljött, hogy elmondja üzleti érintkezését a vádlottal. Legrosszabb egy esküvel megerősített vallomás volt, melyet Brigot egy angol ügyvéd, esküdt, közjegyző előtt tett. Ezt a vádlott csak írásbeli bizonyítékkal ellensúlyozhatta.

Cartwright nyugodtan hallgatta végig a tanúk vallomását. Tudta, hogy védőjének beszéde, melyet nagy erővel tartott, már beismerés és enyhe ítéletért való könyörgés volt. Az esküdtek ítélete csak „bűnös” lehetett. De mikor védője enyhe büntetést kért, mintha a bíró szemében egyetértő tekintet villant volna fel.

A börtön szégyene nem nagyon ijesztette Cartwrightot. Sokkal tovább járt a megengedett határán, sokkal inkább megszokta, hogy az üzleti előnyt nagyra becsülje, semhogy a „becsület” üres szóvá ne vált volna szemében. Megtárgyalták pénzügyi műveleteit, azután kitértek néhány apróbb vádra, melyek az alaptőke kezelésére vonatkoztak. Késő este volt, mikor a bíró összefoglaló beszédéhez kezdett.

Világos, de a megszokott módon kezdte. Persze, gondolta a vádlott, nem tehet mást, mint hogy a figyelmet a súlyos vétségre, a megcsalt reményekre és részvénycsalásra terelje. De ez a beszéd sem csökkentette reményét, hogy legfeljebb néhány hónapi börtön vár rá. Azután majd valami idegen nevet vesz föl, és külföldre megy. Bízott benne, hogy megint pénz hez juthat. A beszéd véget ért, az esküdtek visszavonultak, hogy ítéljenek. Húsz percig maradtak távol, és mikor visszatértek, mindenki tudta, mi lesz ítéletük.

– Bűnösnek tartják a vádlottak padján ülő egyént vagy nem?

– Bűnösnek – hangzott a válasz.

– Ez egyhangú véleményük?

– Igen.

Maxell bíró úr jegyzeteibe nézett, majd félretette azokat és felállott:

– Matthew John Cartwrightot a legsúlyosabb vád illeti, mely üzletembert érhet. Az esküdtek szava bűnösnek mondta ki, és én csak hozzájárulhatok ehhez. Azért vagyok e helyen – hangja is megremegett –, hogy igazságot szolgáltassak. Mindent meg kell tennem, hogy a kereskedelem tisztaságát és az angol kereskedői becsület megtámadhatatlanságát megvédjem.

Cartwright azt várta, hogy most egy «de» következik. Hiába várt.

– Látva a csalás nagyságát és a szabálytalanságokat, melyeket a vádlott a benne bízókkal mit sem törődve elkövetett, kockára téve jólétüket és érdekeiket, olyan ítéletet kell hoznunk, mely minden gonosztevőnek intő például szolgálhat.

Cartwright látott szájjal kapaszkodott a vádlottak padját elkerítő rácsba.

– Elítélem önt, Matthew Cartwright húsz esztendei fegyházra. Cartwright nagyot nyelt. Azután kihajolt a rácson.

– Te gazember! – dadogta, azután az őrök elvonszolták.

Két nappal később újabb szenzációt közöltek az újságok. Jelentették, hogy Maxell bíró úr egészségi okokból lemondott bírói tisztségéről, és hogy nyugalomba vonulása alkalmából őfelsége legkegyelmesebb bárói ranggal tüntette ki.

VIII.

Kilenc évvel az előbbi fejezetben elmondottak után. Egy fiatal, okos színésznőt, aki a filmnél dolgozott, megint csalódás ért, mint már életében nem egyszer. De ez keserűbb volt az eddigieknél, mert most biztosan számított a sikerre.

Csak az vigasztalta, hogy most nem maga volt a hibás. Pártatlan ember minden felelősségtől felmentette volna.

Mindenesetre a tehetségtelen irodalom áldozatának érezte magát és nem is ok nélkül.

Mikor a Westminster Filmtársaság már vesztét érezte, az igazgató és egyben főáldozat, Willi Ellsberger elhatározta, hogy mindent egy kártyára tesz fel. A választott színdarab igazán nem volt remekmű, maga Willi írta, reklámszakembere segítségével. De egyesített magában minden giccset, melyet valaha filmen csak felhasználtak, és a csodálatos szépségű, hallatlanul megfizetett színésznő, Sadie O'Grady az egyik meglepő helyzetből a másikba suhogott.

Sadie O'Grady, miután apai örökségét átvette, Honoluluból Londonba jött. Csak nézőként jelent meg a műteremben mint kíváncsi látogató, és nevetve utasította vissza Ellsberger úr első ajánlatát, melyet az igazgató a hölgy szépségétől és bájától elbűvölve tett. De végre is, hosszabb tárgyalások után belement a dologba, és huszonötezer fontért hajlandó volt eljátszani a legcsodálatosabb filmremekmű főszerepét, melynek címe „Babylon lelke.” A pénzt persze honolului jótékony intézményeknek ajándékozta.

– Igazán – mondta egy riporternek –, ez az első és utolsó filmem. A játékban kedvem telik, de nagyon sok időmet elrabolja.

– Visszamegy Honoluluba? – kérdezte az újságíró?

– Párizsba megyek. Ügynököm már megvette számomra Montpellier herceg palotáját az Avenue d'Etoile-on.

Egy héttel a film elkészülte után Sadie megbeszélésükhöz híven felkereste az igazgatót.

– No, Sadie – mondta az érdemes fiatalember szomorú mosollyal –, ez volt aztán a bukás!

– Az Istenért! – kiáltotta Sadie rémülten.

– Egy nagy északi kölcsönzőnek mutattuk be a filmet és azt mondta, hogy rosszabb már nem is lehetne. Minden jót kihagytunk és nem vállalja a kockázatot. Kifizette Simmonds magának az utolsó heti fizetését?

– Még nem. Ellsberger vállat vont.

– Ez még húsz fontomba kerül. – Elővette csekk-könyvét. – Nagy baj önnek, Sadie, de még nagyobb nekünk. Ön nincs is olyan nagy bajban. Hiszen egy vagyont költöttem, hogy reklámot csináljak magának. Nincs ebben az országban egyetlen ember, aki Sadie O'Grady hírét ne hallotta volna, és – tette hozzá mérgesen – magának nagyobb közönsége lesz, mint amilyet én remélhetek, ha az üzletem dobra kerül.

– Hát nincs több munka? – kérdezte a lány. Ellsberger legyintett.

– A maga alakjával majd csak talál másutt munkát.

– Különösen, ha ez az alak heti húsz fontba kerül! Ostobaság volt tőlem eljönni Párizsból. Ott jó dolgom volt, bár sose hallottam volna hírét sem a filmnek.

Bár fiatal, szép, simulékony volt, formás orral, még formásabb szájjal, semmi hatást sem tett Ellsbergerre, aki megszokta a szép nőket.

– Hát miért nem megy vissza Párizsba? – kérdezte óvatosan. – Talán már elfeledték a történetet.

– Miféle történetet?

– Ó, nekem sok barátom van Párizsban, finom urak, akik mindenütt megfordulnak és mindent tudnak, ami történik. A lány elgondolkozva nézte és ajkát rágta.

– Reggy van Ryn, ugye, azt a történetet hallotta? Ellsberger bólintott.

– Nem is tudom, mi minden történt, és visszautasítom, hogy én szúrtam le! – mondta Sadie indulatosan. – Ehhez mindig igen finom voltam, zárdában nevelkedtem.

Ellsberger ásított.

– Mindezt elmondhatja egy regényírónak. Ha közönséget tud magának szerezni, nagyon örülök. De ha rám hallgat, itt marad. Filmkörökben ma mindenki ismeri a nevét, ostobaság volna akkor tűnni el, mikor a közönséget is érdekli. Én befejeztem, Sadie, de magának ehhez semmi köze. Nem hiszem, hogy van ma Angliában filmvállalkozó, aki ne szerződtetné örömmel, és kétszer annyit kaphat, mint nálam.

Sadie határozatlanul állott. Ellsberger unta a beszélgetést, úgy tett, mintha jegyzeteit nézné, és becsöngette gépíróját.

– A közönség kedves – ismerte el a lány –, és a munka is kellemes volt. Ha csak a tömérdek levélre gondolok, melyben aláírásomat és honolului birtokom képét kérik – mondta kicsit mélabúsan –, volt köztük egészen más társadalmi állású ember is. Még egy bíró is írt, Bournemouthból, sir John Maxell.

– Sir John Maxell!

Most már Ellsbergert is érdekelte a dolog, intett is gépírójának.

– Üljön le, Sadie. Igazán sir John Maxell írt magának?

– Az a neve – bólintott a lány. – Az aztán férfi!

– És pénze is van! Miért nem találkozik vele, Sadie? Az ilyen fickónak semmi tízezer fontot fektetni egy filmbe, ha a színésznő tetszik neki. És ha ön volna az, Sadie, kaphatna ezerfontos szerződést abban a percben!

A lány szigorú szája még szigorúbbra húzódott.

– De Sadie, önnek védőangyal kell, és erre a célra legjobb egy bíró.

– Van pénze?

– Pénze? – Ellsberger kezét tördelte. – Milyen kérdés. Fűthetne vele! Tán azt akarja mondani, hogy még sohasem hallotta hírét Maxellnek, aki legjobb barátját húsz esztendőre fegyházba csukatta? De hiszen ez volt akkoriban az esztendő legnagyobb szenzációja!

Sadiet nem nagyon érdekelte a történet. De a férfi, aki a szép levelet írta, már jobban.

– Házas ember?

– Nem – mondta Ellsberger nyomatékosan.

– És gyerekek?

– Az sincs, csak egy húga, akinek gyámja. Valami effélét olvastam az újságokban. Ellsberger erősen nézte a lányt.

– Itt a levél?

Sadie odaadta. Udvarias és nagyon meleg hangú volt. Volt benne néhány mondás «kiváló tehetségéről» és «hasonlíthatatlan szépségérők, mely «valakire, aki a hétköznapit unja már, nagy hatást tett» és végül azt a reményét fejezte ki, hogy nemsokára találkoznak és Sadie, mielőtt visszatér Párizsba, pár napra vendége lesz.

Ellsberger visszaadta a levelet.

– Írjon neki, Sadie, és továbbra is szerződtetem. Írjon neki, míg még nálam van. Elhitte az újságokban közzétett mesét, és ha csakugyan úgy csodálja magát... Mondja neki, hogy nincs kedve a filmnél maradni, tán feleségül is veszi.

Most kimutatott az ablakon egy fiatalemberre, aki a műteremből jött át az irodába, és hevesen hadonászott egy bottal.

– Nézze csak azt a levendulaszínű harisnyát és karkötőórát – nevetett. De ne ítélje meg tévesen Bat Matt John Andersent! A legügyesebb amatőr bokszoló a maga súlyában és derék fiú. Olyan, akihez a maga fajtájú nők szívesen mennek feleségül. De ismerkedjék meg inkább a bíróval!

Kopogtak és feleletet sem várva, belépett a fiatalember.

– Hogy van, O'Grady kisasszony? Láttam a filmjét, finom! Nagyszerű játék, de lehetetlen darab. Persze, ön írta, Ellsberger?

– Úgy van – hangzott a komor válasz.

– Benne van az egész szelleme, öreg barátom. Anderson szemrehányóan rázta a fejét.

– Csak még az kellett volna, hogy ön játssza a hősszerelmest – csúfolódott Ellsberger.

– Végeztem a filmmel, örökre. – Anderson az asztalra ült. – Erkölcstelen foglalkozás. Különben... Leugrott az asztalról, zsebébe nyúlt és egy csomó bankjegyet vett elő.

– Tartozom még önnek huszonöt fonttal, Ellsberger. Nagyon köszönöm. Az éhségtől, nyomortól mentett meg.

Megszámolta a pénzt, és Ellsberger annyira csodálkozott, hogy titkolni sem tudta. Egészen felvidult tőle.

– Tán Mary Pickford szerződtette? – kérdezte.

– Nem. Csak kicsit ruletteztem és szerencsém volt.

– Bízott a jó szerencsében, ugye? No, egyszer majd rátalál a jó szerencsére, amelyik ellátja a baját!

– Ugyan! Azt hiszi, újság volna? Cseppet sem. Ezt a játékot tizenkét fonttal kezdtem, ezenkívül tartozom háromheti szállodai számlámmal. Vesztettem az utolsó tízshillingesig. Azt is feltettem, és háromszáz fontot nyertem.

– Melyik játékklub volt az? – kérdezte Ellsberger kíváncsian.

– Tomy Smail. Ellsberger füttyentett.

– A mennykőbe, a leghírhedtebb helyek egyike. Csoda, hogy pénzzel és élve kerül ki onnét.

– Bízom a jó szerencsémben. – Bat gondtalanul lógatta a lábát. Volt egy kis felfordulás, mikor eljöttem, olyan kis borközi tréfa.

A lány figyelmesen hallgatta a beszélgetést, minden érdekelte, ami pénzre vonatkozott.

– Ön bízik a jó szerencsében? – kérdezte.

– Mindig!

Nem szerette ezt a nőt. Volt egy hatodik érzéke, mellyel az embereket megbírálta, és az lesújtóan nyilatkozott Sadieről. Kezet nyújtott Ellsbergernek.

– A legközelebbi hajóval New Yorkba megyek. Onnan Kaliforniába. Lehet, hogy magammal viszem Kemptont is. Mert egy ottani ismerős futtat egy lovat, mely gyorsabb a madárnál. Jó estét, O'Grady kisasszony, sok szerencsét kívánok önnek.

Sadie utánanézett. Érezte ellenszenvét és viszonozta. Tudta, hogy titokban ellensége.

Igazságtalanság volna azt állítani, hogy azért haragudott a fiúra, mert megismerte tiszta lelkét, egészséges nézeteit és előkelő elveit. Sadie nem volt rossz. A körülmények áldozata lett. Még nemrégen, alig száz font birtokában, milliomosnőt kellett játszania. Sadie a fiatalember után bámult, és ajkát rágta, mint aki nehéz problémán gondolkozik.

Azután Ellsbergerhez fordult:

– Írok Sir Johnnak – mondta.

Különös véletlen, de Bat Matt John Anderson is arra gondolt, hogy Sir Maxellhez fordul. De csak egy év múlva tette meg.

IX.

Andersen három keresztnevét előrelátó szüleitől kapta, akik ezzel nemcsak három védőszent jóindulatát akarták fiuk számára biztosítani, hanem Cartwright, a gazdag agglegény nagybácsiét is, akiről az a hír járta, hogy milliomos.

Hogy Bat jövője mennyire váltotta be szülei reménységét, majd eldönti maga az olvasó. Hogy Cartwright pártfogásával nem sokat ért, azt már tudjuk. Szülei két esztendővel azután haltak meg, hogy nagybátyja eltűnt a nyilvánosság elől, és egy vizsgálóbizottságnak két esztendei munkát hagyott hátra.

Az iskolát elég közönyösen hagyta ott. Elég érett és okos volt ahhoz, hogy tudja: sem a differenciálszámítás, sem a francia igék ragozása nem lesz elegendő támasza az élettel és emberekkel való kemény harcban.

Édesanyjától csekély jövedelem maradt rá. Letelepedett hát egy tanító házában, és csak azt a szakot tanulta tovább, amely érdekelte.

Miután kiirthatatlan szenvedélye volt, hogy a sorsot kihívja, nemsokára egészen és letörülhetetlenül rajta maradt a csúfnév, melyre alkalmat hármas keresztneve adott: „bízz mindent jó szerencsédre!” És próbára is tette szerencséjét! Minden pofonból, melyet a sorstól kapott, okult valamit. Már az iskolában tanult bokszolni, annyira, hogy első lett a fiúk között. Önbizalma és rábeszélőképessége akkora volt, hogy Sam Murphit, aki egykor maga is bokszolt, ma pedig a dorkingi Szarvas vendéglő tulajdonosa, rábírta, hogy nevezze be és támogassa őt Bill Schenk, a könnyűsúly félelmes bajnokával vívandó versenyében.

„Bízz mindent jó szerencsédre” Anderson bízott jó szerencséjében. Már az első menetben elbukott, és mikor újra magához tért, esküt tett. Nem arra, hogy többet nem bokszol, hanem, hogy még sokat gyakorol és tanul, hogy tökéletes legyen. Persze, nem valami szép dolog, ha egy ilyen műveltségű ember hivatásos bokszoló lesz, de ezzel nem törődött.

Annyi bizonyos, hogy első szereplése után egy esztendőre, B. M. J. Anderson húsz menetet küzdött végig Kid Mouldennal, aki Bill Schenket leverte, és végre is a pontok szerint kellett dönteni. Ettől kezdve barátunkat többet nem látták a ringben.

Szerencséjét próbára tette a lóversenyen is. Csak olyan lovakra tett, melyekre előbb tízszeres, majd hússzoros pénzt ígértek. Olyanokra, melyek még sohasem nyertek, hogy egyszer mégiscsak nyerniük kell. Eme kalandja után éppen annyi pénze maradt még a derék ifjúnak, hogy egy tankönyvet vegyen magának. Elvitathatatlan tehetségét most másfajta szerencsejátékoknál akarta kipróbálni. Gyufaszálakban kártyázott egy ügynök alkalmazottjával, akinek titkos ambíciója volt, hogy módszerével Monte-Carlóba mehessen. Mesés olcsóságú telket vett – részletre – Thanet szigetén, és dolgozott.

Minden könnyelműsége és kísérletezése, minden szerencsejátéka mellett, Bill egyetlen munkaalkalmat sem mulasztott el, ha el tudta végezni. Nemcsak hitvány anyagiakért vállalkozott munkára, hanem lelke üdvösségének érdekében is. A lóversenyre magával vitt egy vaskos kötet Moliére-drámát, és a szünetekben azt olvasta. Persze a közönség körében ez nagy tekintélyt szerzett a fiatal úrnak, azt hitték, szorgalmas diák.

Így került hatalmas, de néki természetes lépésekkel a filmhez, mely Mekkája minden kaland vágyó, regényes, nyughatatlan léleknek. Mint hősszerelmes próbálkozott, de ennek túlságosan eredeti és egyéni volt. A filmvállalkozók örökké az újat hajhásszák, és mikor valami igazán újszerű színész kerül a kezük közé, azzal rosszul bánnak. Ellsberger kísérletezett vele, mert ismerte az édesapját és mert nyert rajta, mikor Kid Mouldont legyőzte. De még Ellsberger is azt ajánlotta, hogy tanulmányozza csak Anderson vagy két esztendeig a műtermek «levegőjét», mielőtt játszani akar.

Bat nem tudta, hogy a vonat tíz perccel hét előtt vagy ugyanannyival hét után indul-e. Mindenesetre idejében kint volt, mert sohasem harcolt megmásíthatatlan dolgok ellen.

New Yorkba minden baj nélkül ért, de nyugatra utaztában Nevadában ragadt. Csak egy éjszakát akart ott tölteni, de megismerkedett egy emberrel, aki a gyors kézbesítést egészen új vonalakon akarta kipróbálni. Bat minden pénzét ebbe a vállalkozásba fektette, és valami csoda folytán egy egész esztendeig ment a dolog. Egy év múlva a rendőrség közbeszólt, és Bat megindult Kelet felé.

New Yorkba ötvenöt dollárral érkezett, melyet egy nyugatitól nyert az utolsó állomáson. A vasúti sínek kb. húsz mérföld hosszúságban egy országút mellett futottak és a fogadás, melyet kötöttek, nagyon egyszerű volt: hogy több férfit vagy több nőt látnak majd útjuk közben. A nyugati a férfiakra, Bill a nőkre fogadott. Minden férfiért Bat fizet egy dollárt, minden nőért a nyugati. A meghatározott idő alatt ötvenöttel több nő haladt el az úton, mint férfi. És Bat ugyanannyi dollárral lett gazdagabb. Még sohasem járt annyi nő azon az úton, mint akkor délután, és a nyugati meg sem tudta érteni, míg eszébe nem jutott, hogy ma vasárnap van. Bat gondolt erre, társa nem.

Két hónap múlva megint Londonban volt. Hogyan került vissza, maga sem tudta. Csak addig maradt ott, míg tisztességesen kiöltözött, hogy elmehessen Bournemouthba, egy előkelő házba, bemutatkozni. Sok-sok éve, hogy sir Maxell írt neki, és minden elgondolható támogatást felajánlott arra az esetre, ha nehéz helyzetbe kerülne. Bat édesapja halálával hozta ezt a levelet kapcsolatba, bizonyára barátja volt sir Maxellnek.

A napfényes fogadóba vezették, mely telve volt virággal, és nagyon tetszett a fiatalembernek. Egész életében idegenek között lakott – iskolában, penzióban, szállodákban –, és most az otthon emléke támadt fel benne.

Az inas visszajött.

– Sir John Maxell tiz perc múlva fogadja, de nem szabad sokáig feltartani, mert lady Maxellel akar elmenni.

– Lady Maxellel? – kérdezte Bat. – Nem is tudtam, hogy házas. A szolga mosolygott.

– Egy éve, hogy a bíró úr megházasodott, minden újság írt róla.

– Nem olvasok minden újságot. Arra igazán nincs időm. Ki a lady? Az inas körülnézett, mintha félne, hogy megleshetik.

– Sir John egy filmprimadonnát vett feleségül, Sadie O'Gradyt. Az inas hangja igen ellenségesen csengett. Batnak tátva maradt a szája.

– Mit beszél? No, ez aztán szép. Ezt a... ezt a hölgyet még Londonból ismerem.

– Igazán? – kérdezte az inas méltóságteljesen elnyújtva minden hangot. Meglátszott rajta, hogy ezentúl Batet sem számítja a jobb körökhöz tartozónak.

Messziről csengetés hallatszott.

– Sir John várja önt. Remélem, nem fecsegi el, amit a nagyságos asszonyról beszéltem?

Bat megnyugtatóan intett, és ezzel újra megnyerte a nép kegyét.

Sir John Maxell íróasztala mögött állott, szép, magas férfi volt. Haját kifésülte homlokából, keret nélküli pápaszeme nem takarta el kék szemét.

– B. M. J. Anderson? – kérdezte, és lassan kijött az asztal mögül. – Csak nem a kis Bat, akiről sok, sok évvel ezelőtt beszélni hallottam?

– Az vagyok, uram.

– Igazán? Üljön le, fiam. Persze, dohányzik – ma mindenki dohányos. Furcsa, hogy a rövidnadrágos kisfiúból már férfi lett. Sokat hallottam önről.

– Remélem, nem rosszat, uram? Maxell fejét rázta.

– Éppen önről beszéltünk. Nem fontosat. Nos, feltételezem, hogy azért jött, mert öt esztendővel ezelőtt, hogy egészen pontos legyek, december huszonharmadikán. Írtam önnek, és felajánlottam segítségemet.

– A dátumra nem esküszöm.

– De én igen – mosolygott a bíró. – Én soha, semmit sem felejtek el. Csodálatos az emlékezőtehetségem. Mondja hát, mit tehetek önért. Bat habozott.

– Sir John, Amerikában nagyon rosszul ment sorom, gazemberekkel kerültem össze, akik minden garasomtól megfosztottak.

– Akkor hát pénzre van szüksége – bólintott a bíró nem éppen lelkesen.

– Tulajdonképpen nem. Londonban szeretnék megtelepedni, és úgy gondoltam, talán adhatna nekem ajánlólevelet.

– Vagy úgy – Maxell arca kiderült. – Azt igazán megtehetem. Mihez akar kezdeni?

– Legszívesebben valami titkári állásfélét szeretnék, bár nem sokat értek hozzá.

A bíró ajkát rágta.

– Ismerek egy embert, aki segíteni fog önnek. Együtt voltunk az alsóházban, és könnyen adhat önnek valamelyik irodájában állást. De sajnos, miután sok a pénze, sokat tartózkodik Newmarketben.

– Newmarket nem rossz hangzású. Szerencsét próbálok. Talán hasznomat veheti ott valamelyik irodájában. A bíró mosolygott.

– Barátunk Newmarketben idejét és pénzét csak lóversenyekre pazarolja. Van vagy fél tucat lova. Éppen ma kaptam levelet tőle. És Sir John íróasztalához ment, s elővett egy levelet.

– Éppen üzleti dolgom van vele, néhány felvilágosítást kértem tőle. Az egyetlen, amit elmond – és a bíró kétségbeesve legyintett –, hogy a legközelebbi versenyt biztosan Hólabda és Polly nyerik meg, és hogy neki van a világon a leggyorsabb lova. Swift Kate, mely – és ezek saját szavai: mindent le fog verni hétmérföldes lábával.

A fiatalember arcán boldog mosolygás ragyogott.

– Newmarket igazán csodás hely.

Azután hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott az inas, és éppen búcsúzni akart, mikor a bíró halkan azt kérdezte:

– Semmit sem hallott mostanában nagybátyjáról? Bat csodálkozva nézett rá. Ha a bíró a tibeti lámáról kérdezősködik tőle, nem lehetett volna nagyobb zavarban.

– Hogyan – nem-nem –, hát él még? Sir John élesen nézett rá.

– Hogy él-e? Természetesen. Azt hittem, hallott róla.

– De hiszen eltűnt. Csak egyszer láttam életemben, kisfiú voltam még. Barátja – hm –, ismerőse volt önnek? Sir John idegesen dobolt az íróasztalon, gondolatai messze jártak.

– Igen és nem – felelte röviden. – Ismertem, és egy időben barátok voltunk.

Hirtelen az órára nézett, és arcán megdöbbenés látszott.

– Istenem, már egy negyedórája ott kellene lennem a feleségemnél! Isten vele!

Az ajtóban kezet fogott Battel, de a fiatalembernek egyedül kellett a kifelé vezető utat megkeresni, mert az inasnak más dolga volt.

Az alsó emeletről éles, kellemetlen hang hallatszott, és mikor Bill leért, éppen egy családi jelenet kellős közepébe pottyant. Az előcsarnokban két hölgy állott, egyik csak néző volt, a másik vitte a szót. Bat azonnal megismerte, de a nő nem látta, mert háttal állott feléje, és csak a haragtól pulykavörös inast látta.

– Ha telefonon hívom, elvárom, hogy azonnal feleljen – kiabálta a nő –, semmi dolga, mint üldögélni és a fülét nyitva tartani. Lusta fickó!

– De milady...

– Ne feleseljen – tombolt az asszony. – Ha azt hiszi, semmi más dolgom, mint magára várni, csalódik... és ha sir John hamarosan ki nem dobja...

– Ne törődjék vele, hogy sir John mit akar velem – az inas egész magatartása megváltozott hirtelen –, éppen elég volt önből. Menjen a filmhez parancsolgatni! Nekem hiába próbál.

Az asszony beszélni sem tudott már. De felesleges is lett volna. Az asszony sarkon fordult, és eltűnt a háttérben. Most a nő megpillantotta Batet.

– Hogy van, lady Maxell? – kérdezte a fiatalember. Az asszony rábámult, és Bat azt hitte, hogy majd rajta tölti ki haragját. De az asszony kezét nyújtotta, igaz, hogy bosszankodva.

– Ugye, maga a fiatal Anderson? – kérdezte.

A fiatalemberben feltámadt a régi ellenszenv. Sadie még szebb lett utolsó találkozásuk óta, de annyira fölényesen viselkedett, hogy az már határos volt a szemtelenséggel.

Elővette aranykeretes lornyonját, és azon keresztül vizsgálta a látogatót. Ez még jobban felbőszítette Batet, akit különben is csak nők tudtak méregbe hozni.

– Cseppet sem változott – mondta csipkelődve. – De úgy látszik, a szeme megromlott. A műtermi munka nagyon ártalmas a szemnek, ugye? Az asszony összecsapta a lornyont és a fiatal lányhoz fordult.

– Nézz inkább utána, hol marad sir Maxell. Kérdezd meg, mit gondol rólam tulajdonképpen, hogy itt megvárat, mint egy csavargót. Mikor a lány kilépett az árnyékból, Bat jól megnézhette.

– Ez a gyámleány, a húga – gondolta magában. Nagyot sóhajtott hozzá, mert soha még emberi teremtés így nem tetszett neki. Nem volt hideg szoborszépség, de több annál.

Leonardo mosolygó Madonnája egyesíti magában azokat az ellentéteket, melyek a lányt ékesítették. Még nagyjában gyermek, és arcán az ébredő ifjúság minden bája, üdesége. És mégis, Bat úgy érezte, hogy viselkedése különös és természetellenes. Szelídsége, készsége, mellyel kiment, hogy az asszony parancsát teljesítse, mindez nem illett jelleméhez, melyet arca kifejezett. Ha visszakiabált volna az asszonynak, vagy felrohan a lépcsőn, hogy előkiáltsa nagybátyját, ez jobban illett volna hozzá.

Lady Maxell most megint Bathez fordult.

– És most, kedves Ypszilon úr, ide figyeljen. Ha barátja sir Maxell, akkor lesz szíves elfeledni, hogy valamikor műteremben dolgoztam. Eleget pletykáznak rólam Bournemouthban, nem kell, hogy maga is segítsen nekik.

– Hogy betanult már – csodálkozott Bat –, úgy beszél, mint egy igazi kis lady.

Bat bizonyos dolgokban nagyon neveletlen volt, és sohasem hallgatta el véleményét. Ez a nő ingerelte és ez egészen új érzés volt számara.

Az asszony arca vérvörös lett dühében, de egész haragja sir Maxel! felé fordult, aki most sietve jött le a lépcsőn.

– Persze, már megint nem tudtad, hány óra? Az órád megállt. Elég nehéz sorsom van így is, nem szükséges, hogy te is bolonddá tégy.

– Kedvesem – védekezett a bíró –, biztosítalak...

– Ilyen csavargók számára van időd – mutatott Batre, aki meghajolt –, de engem megváratsz, mintha kirakati bábu volnék, gúnyul az egész világnak, pedig tudod...

– Kedvesem – ismételte a bíró fáradtan –, az órám igazán megállt.

– Ugyan, ne untass. Mit akarsz ettől a fickótól? Azt hiszed, emlékezni akarok a filmre? Mindenki ismeri ezt a kölyköt – közönséges játékos, akit Anglia minden műterméből kidobtak. Elnézed, hogy inasod megbántson, és most úgy látszik, ezt a díjbirkózót szedted fel, hogy rendre utasítson – megvetéssel mutatott a jókedvű Batre.

A lépcsőn ott állt a fiatal lány, és figyelte a jelenetet, és csak mikor őt észrevette, érezte magát Bat kényelmetlenül.

– Hát Isten önnel, sir Maxell – mondta –, sajnálom, hogy alkalmatlan időben jöttem.

– Egy pillanatra – szakította félbe az asszony. – John, ez az ember megbántott. Nem tudom, miért jött ide, de feltételezem, hogy tőled akar valamit. Egyike azoknak a ravasz fickóknak, akik a műteremben leselkednek, pénzt koldulnak össze és azzal fogadásokat kötnek. Ha csak a kisujjadat mozdítod érte, vége köztünk mindennek.

– Biztosítalak – próbált sir Maxell védekezni –, hogy ez a fiatalember csak ajánlólevelet kért tőlem, és nekem kötelességem segíteni neki.

– Megállj! Velem szemben is vannak kötelességeid. Vigyázz a pénzedre. Bajosan sikerül majd, ha «Bízzál mindent jó szerencsédre» itt csavarog.

Nem az asszony hangja, szavai, megvetése bőszítették fel. A férfi, aki húsz menetet küzdött végig Kid Moultonnal, megtanulta magát fegyelmezni. De itt új tényező is szerepelt a játékban, új szereplő, aki egyszerű szürke ruhát viselt és két nagy, fekete szemével komolyan nézte Batet.

– Lady Maxell – figyelmeztette komolyan –, nagyon kellemetlen egy nőt meghazudtolni, de meg kell mondanom, hogy amit mesél, nem igaz. Mikor Bournemouthba jöttem, semmit sem akartam kérni, ami sir Maxellnak egy fillérjébe is kerülne. És ami a múltamat illeti, talán kicsit kalandos volt, de mindig tiszta, lady Maxell!

Csak azt gondolta, amit ki is mondott. Hiszen nem ismerte Sadie O'Grady múltját, különben nem hangoztatta volna a magáénak tisztaságát. Az asszony hátrahőkölt, mintha korbácsütés érte volna. Bat úgy hitte, fúriát lát, aki nekitámadt, összevissza karmolta, és rikoltozott...

– Hű! – sóhajtott Bat.

Levette kalapját, és arcát legyezte. Első eset volt, hogy megfutamodott, de meg kellett tennie. A szomszéd lakók láthatták, hogyan pattan fel az ajtó, hogyan ugrik ki egy fiatalember, aki hosszú ugrásokkal szaladt végig a kerten, ki a kapun és le az országútra.

– Hű! – ismételte Bat.

A leghosszabb úton ment vissza szállodájába, és ott sir Maxelltől rövid, határozott üzenet várta.

«Kérem, ne jöjjön többet.»

Bat nevetve olvasta a cédulát.

A kis inas megerősítette, hogy csakugyan így szólt az üzenet. Bat a nagy szemű, szürke ruhás lányra gondolt.

– Vajon érdemes megkísérteni a szerencsét? – kérdezte önmagától, azután megállapította, hogy ebben a percben nem érdemes.

X.

Lady Maxell nagyot ásított és ölébe eresztette a folyóiratot, melyet olvasott. Tíz óra volt. Párizsban ilyenkor ébrednek az emberek. Az előkelők éppen ebédelnek, és Marié de Montdidier (született Hopkins) a Foües Bergére öltözőjében éppen most púderozza az orrát, mielőtt először és utoljára fellépne. A bulvárok fényben úsznak, ragyogó autók sora gördül a Boisba, ki, Armenonville felé. Sadie lopva a leányra nézett, aki egy nagy lámpa alatt üldögélt. Könyvet tartott kezében, de gondolatai másutt jártak.

– Mary! – a lány hirtelen felrezzent álmodozásából.

– Kíván valamit, lady Maxell?

– Mi baja sir Maxellnak? Te jobban ismered.

– Igazán nem tudom, lady Maxell.

– Az Isten megáldjon, ne szólíts folyton lady Maxellnek – kiáltotta a másik bosszankodva. – Mondtam már, hogy Sadie-nek szólíthatsz, ha akarsz.

Néma csend.

– Tehát nem akarsz. Igazán kedves család vagytok. Úgy látszik, eltanultad legújabb barátod modorát. A lány elpirult.

– Új barátomét? – kérdezte, de a lady már hátat fordított neki, és újból olvasni kezdett.

– Igazán semmi közöm hozzá, ha neked kedved telik egy ilyen féregben – megint letette a folyóiratot. – A világ telve van ilyen dologkerülőkkel. Bizonyosan tudja, hogy pénzed van.

A fiatal lány mosolygott.

– Nagyon kevés pénz az, lady Maxell.

– Neki sok lehet. Ne hidd, hogy elfogult vagyok, mert múltkor mérgelődtem. Már ilyen a vérmérsékletem. A lányka megint mosolygott, de másként, és ezt a lady is jól látta.

– Felőlem ugyan hozzámehetsz. Csakhogy ezek a titkos összejövetelek nem nagyon tetszenek sir Maxellnak. A lányka felállt, helyére tette könyvét, és csak azután felelt.

– Feltételezem, hogy Andersen úrról beszél. Igenis, találkoztam vele, de nem titokban. Megszólított a parkban, és bocsánatot kért a múltkori jelenetért, melyért ő a felelős, már tudniillik az ön vérmérsékletéért, ugye?

A lady élesen nézett rá, de a lány szempillája sem rezdült.

– Remélem, nem kezdesz gúnyolódni – panaszkodott az asszony. – Nálad sohasem lehet tudni, hogy gondolod. De mondhatom, hogy gúnyolódással mit sem érsz el nálam.

– Elhiszem.

A lady megint ránézett, de a lányka a világ legártatlanabb arcával nézett vissza rá.

– Mint mondottam, találkoztam Anderson úrral. Nagyon udvarias és kedves volt. Azután megint találkoztunk – csakugyan, már többször is találkoztunk, a leányka ezen elgondolkozva, inkább magának mondta. – Azt hiszem, messze van a dologkerüléstől. Ön igazságtalan hozzá. A főtér egyik drogériájában van állása.

– Akkor hát nagyon finom parti számodra – mondta az asszony. Sir Maxell örülni fog, ha egy boltoslegény kerül a családjába.

A beszélgetés ezzel véget ért. Negyedóráig csendben olvastak, akkor a lady ledobta újságját és felállott.

– Sir Maxell tegnap sürgönyt kapott, mely lehangolta. Nem tudod, miről szólt?

– Nem tudom. Miért nem kérdezi meg ön tőle?

– Mert úgyis hazudna – mondta az asszony olyan hidegen, hogy a lány megborzadt.

– Ma reggel minden pénzét és értékpapírját kivette a bankból, és pénzszekrényében helyezte el. Azután a rendőrkapitány volt nála, legalább fél óra hosszat.

Erről a lány nem tudott, és akaratlanul is érdekelte.

– No, Mary – mondta az asszony –, őszinte leszek hozzád. Néha érdemes őszintének lenni. Házasságomat filmregénynek mondták. Minden újság ezt írta, és azt hiszem, igazat írtak. De legregényesebb a házasságomban honolului birtokom, párizsi házam és vagyonom volt. Mindezt a butaságot Ellsberger reklámembere találta ki, és azt hiszem, sir Maxell nagyot nézett, mikor megtudta, hogy magamért vett el. Legalábbis így érzem.

A házasság, melyet a társaság nem akart tudomásul venni, s mely megzavart egy nyugodt leányéletet. Így új magyarázatot nyert.

– Ön tehát nem nagyon gazdag? – kérdezte a lány. Sadie nevetett.

– Gazdag! Mikor sir Maxell feleségül vett, éppen annyi pénzem volt, hogy elmehettem volna a szegények házáig. Nem neheztelek rá, mert bántja a csalódás. Nagyon sok filmszínésznő milliomos – én nem voltam az. Azért mentem férjhez, mert azt hittem, jó dolgom lesz, sok pénzzel rendelkezhetem, utazhatok – de csukott szemmel választottam.

A lányka hallgatott. Sadie most jogosan panaszkodott. Sir Maxell nem volt bőkezű ember. Jól éltek, de a bíró sohasem költött feleslegesen.

A lányka éppen szólni akart, mikor váratlan dolog történt. Valami csörrent, az ablak üvege betörött, valami tompán a falhoz ütődött. A lady halottsápadtan állott fel.

– Mi volt ez? – nyögte.

A lányka is elsápadt, de nem vesztette el fejét.

– Lövés volt. Idenézzen!

Félrehúzta a függönyt. – A lövés betörte az ablakot.

– Azonnal menj el az ablaktól! – kiáltott az asszony. – Oltsd el a villanyt! Emberek! – Mary keresztülszaladt a szobán, és eloltotta a villanyt. Némán várt, de második lövés nem következett. Talán véletlen volt. Tán valaki az üvegre célzott...

– Menj és szólj az uramnak – mondta Sadie. – Gyorsan!

A lányka végigszaladt a kivilágított előcsarnokon, és bekopogott bátyja szobájába. Választ nem kapott. Mikor be akart nyitni, az ajtót zárva találta. Ez nem volt rendkívüli dolog. Sir Maxell szobájának még egy bejárata volt, mely a balkonon és lépcsőn keresztül egyenesen a kertbe vezetett. A lánykát elfogta a pánik. Talán sir Maxell a kertben volt, és a lövés neki szólt. Még egyszer kopogott, hangosabban. Most lépéseket hallott. Az ajtó megnyílt.

– Kopogtál? Éppen írtam... Azután húgára nézett.

– Mi történt?

– A lányka sietve elmondta. Sir Maxell lassan, ahogy mindig szokott, lement. A szalonban felcsavarta a villanyt, és feleségére rá sem nézve, az ablakhoz ment, hogy a törött üveget megvizsgálja.

– Úgy tetszett, mintha zajt hallottam volna, de azt gondoltam, leejtettek valamit. Mikor történt? Azelőtt, hogy feljöttél?

A lányka bólintott.

A bíró egyik nőről a másikra nézett. Felesége megnémult az ijedségtől, de Mary nyugodt volt.

– Hát már ennyire vagyunk – mondta a bíró elgondolkozva. – Nem hittem, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik.

Kiment az előcsarnokba, ahol a telefon állt, és felhívta a rendőrséget. A lányka mindent hallott, amit bátyja beszélt.

– Igen, itt John Maxell. Éppen most lőttek be az ablakomon. Nem, nem rám, én a dolgozószobámban voltam. Puskalövésnek látszik. Igen, igazam volt...

Aztán visszajött a szalonba.

– Nemsokára jön a rendőrség, hogy megvizsgáljon mindent. Nemigen hiszem, hogy ráakadnak a tettesre.

– Nem lehetett véletlen? – kérdezte a fiatal leány.

– Véletlen? – mosolygott a bíró – nem hiszem. Ez a véletlen megismétlődhet. Azért jobb, ha felmentek a dolgozószobámba, míg a rendőrség megérkezik. – Előrement, és nem is próbálta feleségét támogatni, pedig az egész testében remegett. Tán nem is vette észre, mert mikor a dolgozóba értek és ránézett, széket tolt oda neki.

– Ülj le.

A dolgozószoba volt az egyetlen hely, ahová a felesége ritkán léphetett be. Bár minden más dologban uralkodott rajta, ebben állhatatos maradt. Ezért volt az asszonynak új a környezet, és le is csillapította idegeit.

A széf ajtaja tárva volt, és az asztalon magasra halmozva, lepecsételt csomagocskák hevertek. Pénzt csak egy csomagot látott, mely papírcsíkkal volt összefogva, és azon írás állt. Ezt nézte. Még sohasem látott ennyi pénzt életében. A férfi észrevette a hatást, melyet feleségére a pénz tett, felvette a csomagot, és egy nagy borítékba csúsztatta.

– Ez a te pénzed, Mary – mondta a lánykának. A fiatal lányon most mutatkozott az átéltek hatása, remegett egész teste. De bátyja kedvéért igyekezett uralkodni magán, és mosolyogni próbált.

– Az enyém, bátyám?

– Az utolsó héten minden értékpapírodat eladtam – mondta a bíró. Véletlenül megtudtam, hogy a társaságot, melynél elhelyeztem, nagy veszteségek érték. Nem sok az egész, de nem szabad, hogy téged veszteség érjen.

– Persze, hogy lehetett a lövés véletlen is – folytatta a bíró, mintha gondolatait ismételné hangosan. Azután a gondolataiba merült, és sétálni kezdett a szobában.

– Azt hittem, elmentetek. Azt mondtad, hogy hangversenyre mentek. Mielőtt felesége felelhetett volna, az előcsarnokból hangok hallatszottak.

– Maradjatok itt – mondta sir Maxell. – Ez a rendőrség. Majd én lemegyek és minden szükségeset elmondok nekik.

Mikor az ura kiment, lady Maxell felállt. A lepecsételt csomagokkal rakott asztal mágnesként vonzotta. Mindegyiket kezébe vette, végre a nagy borítékra került a sor. Felemelte és tenyerén mérlegelte. Azután nagyot sóhajtva, tette vissza az asztalra.

– Ez igazán sok pénz. Mary mosolygott.

– Sajnos, nem nagyon sok. Apa elég szegényen halt meg.

– Több, mint amennyit láttam, mióta ebben a házban vagyok. Elhiheted.

Mintha meg volna bővülve, még egyszer visszatért az asztalhoz.

– Úgy, ez itt szegénység? Látszik, hogy nem tudjátok, mi a szegénység. Tudod, mit jelent ez a pénz?

Arca olyan kifejezést öltött, míg a borítékot tenyerén tartotta, amilyent a fiatal lány még sohasem látott rajta.

– Kényelmet jelent, minden szükségtől való szabadulást, azt jelenti, hogy nem kell szerelmet tettetned férfiaknak, akiket utálsz. Azt jelenti, hogy éjjel nem kell felriadnod, és dobogó szívvel lesned, nem jön-e az ember, aki testedet-lelkedet megvette.

A lányka felállt és bámulva hallgatta.

– Lady Maxell – miért... miért –, én még sohasem értékeltem a pénzt ebből a szempontból!

– Miért is tennéd? – felelte az asszony nyersen, és ledobta a csomagot. Egész életemben ilyen halom pénzre vágytam. Mindig az orrom előtt volt és megint eltűnt.

– Milyen képek ezek? – kérdezte hirtelen másra térve, s a falon függő képekre mutatva. – Ugye, indiai fényképek?

– Marokkóiak. Sir Maxell Marokkóban született, és ott élt, míg iskolába került. Úgy beszél arabul, mint egy bennszülött. Ön nem tudta?

– Marokkó? Különös.

– Ismeri?

– Jártam ott – régebben – felelte a másik röviden. – Sir Maxell gyakran megy oda?

– Míg meg nem házasodott, igen. Nagy üzletei voltak ott, azt hiszem. Sir Maxell jött vissza és Mary látta, hogy először is az asztalra nézett.

– Hát nem találtak semmit – mondta. – Sem lábnyomot, sem üres hüvelyt. Holnap átkutatják a telket. Lebbitter őrt akart állítani a házhoz, a másik dolog miatt.

– Milyen másik dolog miatt? – kérdezte az asszony.

– Semmi, semmi, ami érdekelne. Persze, nem egyeztem bele, még feltűnőbbé tenné a házat. És azt hiszem, jobb, ha most lefeküdtök. Nekem még sok dolgom van.

Felesége szó nélkül engedelmeskedett. A lányka követni akarta, de bátyja visszahívta.

– Mary – mondta és kezét vállára tette. – Szégyenlem, hogy nem tartozom a legjobb emberek közé. De egyet mindig megpróbáltam, már a magam módja szerint: hogy téged, kedvesem, boldoggá tegyelek. Mindig lányomnak tekintettelek.

Mary ragyogó szemmel nézett vissza rá.

– Az elmúlt évben nem volt minden úgy, ahogy lennie kellett volna – folytatta a bíró. – Óriási balgaságot csináltam, de nyitott szemmel tettem. Egyikünk számára sem volt kellemes, de minek jajgatni azon, amin változtatni nem lehet. Mesélték nekem, Mary, hogy gyakrabban találkozol a fiatal Andersonnal.

A lányka bosszankodott, hogy elpirult, mert igazán semmi oka sem volt rá. Úgyis tudta, kik «mesélték» bátyjának.

– Érdeklődtem a fiúról – beszélt tovább bátyja –, és mondhatom neked, hogy becsületes fickó. Talán kicsit szokatlan életet élt, de mindaz, amit Sadie-nek mondott, igaz. Tiszta ember, és Mary, ez sokat jelent a mai világban.

A bíró nem tudta, hogyan folytassa.

– Történhet valami, bár nem vagyok öreg, vannak ellenségeim...

– Mit beszélsz?

– Vannak ellenségeim! És van, aki gyűlöl. Meg kell neked mondanom. S ha valami történik, és ez a fiú közelben van, menj hozzá. Sok embert ismerek, jót, rosszat és közönyöset. És most jó éjszakát!

Homlokon csókolta a lánykát.

– Amit most beszéltünk, arról ne szólj nénédnek.

Kikísérte húgát, az ajtót betette mögötte.

Sokáig ült egy széken, mielőtt megmozdult volna. Azután a csomagokat kezdte a széfbe rakni. Félúton megállt, megint leült és várt, míg azt hitte, hogy a házban már minden elcsendesedett.

Éjfélkor egyik szekrényből gumicipőt vett elő, felhúzta és az erkélyajtón át kiment, le a lépcsőn, a kertbe. Biztos léptekkel vágott át a gyepen, a telek egy eldugott sarka felé, ahol kertész sohasem járt. Egyik bokornál megállt, és az ágak közül ásót vett elő. Mikor keze a korhadó nyelet megtalálta, mosolygott. Hat esztendeje, hogy oda elrejtette és lám, senki sem akadt rá.

Most egy kis dombocskához ment és ásni kezdett. A laza talaj könnyen engedett. Az ásó nemsokára deszkába ütközött. Félreseperte a földet, és félhold alakú deszkafedőt húzott ki. Kerek kútfedő darabja volt. A kút már régen kiapadt, már az előbbi tulajdonos befödte.

Hasra feküdt a földön, benyúlt a nyílásba, keze egy hosszú, rozsdás szöget keresett, melyen hosszú drót lógott. A drót végén kis bőrtáska csüngött. Ezt kiemelte, a drótot visszaengedte a kútba, visszatette a fedőt, és földdel betakarta.

A bokrok árnyékában köpenybe burkolt alak állott, és mindent megfigyelt. Észrevétlenül követte a bírót, látta, hogyan vette elő a táskát, hogyan vette magához és hogyan tért vissza vele a házba. Olyan csendes volt az éjszaka, hogy a megfigyelő még az ajtó csukódását is hallhatta és sir Maxell lépteit, amint felment az emeletre.

XI.

Goldberg úrra, a főtéri drogéria tulajdonosára senki sem foghatta rá, hogy regényes hajlandóságú, nagy képzeletű ember. Elszántan szólította magához Billt, aki nem egészen tiszta lelkiismerettel lépett főnöke elé.

– Anderson úr – rivallt rá a főnök –, azért vettem az üzletembe, mert szükségem volt valakire és mert feltételeztem, hogy konyít valamit az üzlethez.

– Értek is az üzlethez – fontoskodott Bat –, bizonyos értelemben.

– Bizonyos fontos dologban egészen pontos utasításokat adtam – folytatta Goldberg úr ünnepélyesen. – Nagyon gazdag raktárunk van, a legjobb szabadalmazott orvosságokban, és vevőink, ha kívánják, bármelyiket megkaphatják. De, amint ön is tudja, minden ilyen orvosságot utánozunk. Ugyanazokat az alkatrészeket vesszük és olcsóbban árusítjuk. Tehát hozzásegítjük a közönséget a takarékossághoz.

– Értem – mondta Bat –, de igazán nem látom, mi a különbség abban, hogy a közönséget vagy az orvosság feltalálóját lopjuk meg. És valamennyi úgynevezett egyenértékű szer sem tudott meggyőzni. Gondolja csak meg – és Bill komolyan hajolt át a pulton –, hogy a dicsért árunak kifogástalannak kell lennie. Csak nem dicsérhet rossz árut, hogy aztán eladja. Legfeljebb egyszer adhatja el, és az nem éri meg a reklámot. Az áru önmagát dicséri, és a reklám csak arra való, hogy kedvet csináljon.

– Felesleges, hogy nekem reklámról és kereskedői morálról prédikáljon. – Goldberg úr nyugalma vészt jósolt. – Az első segédem hallotta, mikor ön lebeszélt egy vevőt a magunk készítette orvosság megvételéről.

– Igaz – bólintott Bat. – Bűnös vagyok, uram. Nos?

– Még más panaszom is van. – Goldberg úr fontoskodva lapozott kis jegyzőkönyvében. – Azt hallottam, hogy ön azt a szégyenletes szokást vezette be, hogy a vevő aprópénzével «fej vagy írást» játszik. Főtisztelendő Joyce uram heves panaszlevelet írt nekem erről.

– Mert vesztett! – Bat igazán dühös volt. – Mi rossz van ebben? Hiszen nem teszem zsebre a pénzt, csak három játék közül kettőt megnyerek. Ha valaki meg akarja próbálni, hogy tud-e hat pencet nyerni, miért izgatja ez önt?

A felháborodott Goldberg majd megfúlt dühében.

– Ez megjárja a vásáron, vagy egy kis vidéki boltban! De a főtéri drogériában lehetetlen. El van bocsátva!

– Derék embert veszít el – intette Bat komolyan, de úgy látszik, főnöke nem nagyon vette szívére a veszteséget.

«Bízz mindent jó szerencsédre» Andersen minden állása ilyen erőszakos véget ért. El sem tudta képzelni, hogy másként is lehetne, és a pénzt, amit gazdáitól a szerződés megszegéséért kapott, a gondviselés ajándékának tekintette. Így az utolsó szakítás sem verte le, annál inkább, mert a szerencsés véletlen összehozta Mary Maxell-lel. A szerencse biztos volt, de a véletlen már nem egészen.

Eddig a lánynak minden találkozásuk gondot, aggodalmat okozott. Azzal kezdődött, hogy Bill a ladyvel történt veszekedés utáni reggel megszólította, és óvatosan kérdezte, milyen viszonyban is vannak az illető hölggyel. Mary igyekezett a beszélgetést félbeszakítani, és minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne fusson a durva fiatalembertől, aki olyan csúnyán viselkedett.

Második találkozásukkor Bat régi ismerősként üdvözölte és mire elváltak, Mary úgy érezte, hogy örökké ismerte a fiút. Úgy haladt minden a maga útján, mégpedig azért, mert Bat Anderson egészen más volt, mint a többi fiatalemberek, akiket Mary ismert.

Bat nem hízelgett neki, nem volt érzelgős, nem próbálta a kezét megszorítani, és nem volt olyan mélabús, mint az ifjúság lenni szokott. Mert egyszer sem említette korai halálát, vagy hogy kivándorol messzi országokba, hogy ott fejezze be boldogan életét. Ehelyett sokszor megnevettette, mikor egy film keletkezését mesélte. Emléket sem kért tőle. Az egyetlen kérés, melyet Bat hozzá intézett, először Hallatlanul meglepte. De azután mindig magával hordott egy doboz gyufát, mert «Bízz mindent jó szerencsédre» úr az övét rendszerint egy órán belül kiürítette.

Bat mindent elmondott Marynek, ami közte és a drogériatulajdonos között történt. A lányka előbb tréfának hitte, mert Bat így mondta el.

– De csak nem megy el innen? – kérdezte.

– Addig nem, míg külföldre nem megyek.

– Ki akar vándorolni? A fiú bólintott.

– Párizsba, vagy Monte-Carlóba, különösen Monte-Carlóba, és onnan talán Algírba vagy Egyiptomba.

A lányka frissen ébredt tisztelettel nézett rá. Nem a rengeteg pénz, melyet a terv elárult, tett rá olyan nagy hatást, hanem a fiú függetlensége, és titokban nagyon csodálkozott, hogy miért dolgozott olyan alárendelt állásban, ha...

– Miért pirult el? – kérdezte Bat kíváncsian.

– Nem is pirultam el, csak arra gondoltam, vajon tehetek-e majd valaha ilyen gyönyörű utat?

– Hát persze – mondta a fiatalember megvetően. – Ha én megtehetem, hát ön még könnyebben megteheti, nem? Én külföldre akarok menni, a legjobb szállodákban lakni, az Alpesekben kéjutazást tenni, mikor alig tizenöt shillingem van.

– Csak tizenöt shillingje van? – ijedezett Mary. – De hát akkor hogyan akar utazni? Bat igen csodálkozott az ostoba kérdésen.

– Miért ne próbáljam meg? Olyan kicsiség, mint a pénz, igazán nem számít.

– Ön kicsit bolond. De még valamit el kell önnek mesélnem, Anderson úr.

– Nyugodtan szólíthat Batnek is.

– De nem akarom.

– Pedig sokkal kedélyesebb lenne, ha ön Batnek szólítana, én meg Marynek.

– E nélkül a bizalmaskodás nélkül is lehetünk kedélyesek – mondta Mary szigorúan. – De valamit akartam mesélni önnek.

Leültek a fűbe, egy nagy tölgy árnyékába, és a táncoló napsugár furcsa ábrákat rajzolt Mary ruhájára.

– Tudnia kell, hogy a múlt éjszaka két furcsa élményem volt, és szörnyen megijedtem.

– Ha az ember este, lefekvés előtt sokat eszik... – bölcselkedett Bat.

– De nem álmodtam – utasította vissza Mary a feltevést –, nem lidércnyomás volt. Ha ilyen utálatos, nem is mesélek tovább.

– Csak a néhai gyógyszerész beszélt belőlem, ne haragudjon. Mondja tovább, Mary.

– Maxell kisasszony – javította ki a lányka.

– Mary Maxell kisasszony – engedett Bat is.

– Előbb a kevésbé ijesztőt mondom el. Egy óra lehetett. Nagyon fáradtan feküdtem le, de mégsem tudtam elaludni, hát járkáltam a szobámban. Nem akartam lámpát gyújtani, mert akkor le kellett volna eresztenem a redőnyt, melyet nyitva hagytam, és a redőny olyan lármát csinál, hogy felveri az egész házat. Így felvettem a pongyolámat és az ablakhoz ültem. Kicsit el is szundikáltam. Nem tudom, meddig alhattam, tán egy órát is. Mikor felébredtem, egy férfit láttam a gyepágy közepén.

Bat kezdett érdeklődni.

– Miféle férfit?

– Éppen ez a furcsa. Nem fehér embert.

– Négert?

– Azt hiszem, mór volt. Hosszú, fehér köntöst viselt, mely sarkáig ért, és arra nehéz fekete köpenyt borított.

Bat bólintott.

– És aztán?

– Megkerülte a házat, és bátyám kis külön lépcsőjéhez ment. Sokáig maradt oda. Először fel akartam költeni John bácsit, de aztán eszembe jutott, hogy a bácsi sokáig élt Marokkóban és bizonyosan tudja, hogy a férfi a házban van. Hiszen már máskor is voltak mór vendégei, ha hajó érkezett Poole-ba. Egyszer egy nagyon előkelő vendégünk is volt, egy kaid, és sir Maxell nagyon furcsa teát főzött neki, fahéjjal és más fűszerrel. Nem tudtam hát, hogy mit tegyek. Míg gondolkoztam, hogy ne ébresszem-e fel legalább lady Maxellt, újra előkerült, és a hátsó bejárat felé ment... de hiszen maga kinevet engem!

– Amit ön nevetésnek tart, az csak boldog öröm, hogy bizalmára méltatott. Mary nem tudta, hogy nevessen vagy bosszankodjék, és Bat folytatta:

– Az a gondolat, hogy egy kiöltözött keleti éjszaka éppen az ön ablaka alatt csavarog, nem nagyon kellemes. Beszélt róla ma reggel lady Maxell-lel?

A lányka fejét rázta.

– Nem, nagyon korán felkelt, és egész nap nem jött haza. Nem is láttam, még a reggelihez sem jött. De most elmondom a legfontosabbat és remélem, Anderson úr, hogy nem csinál ostoba tréfákat!

A lánykának igazán nem lehetett panasza/mikor a lövöldözést elmondta. Bat egészen odavolt.

– Rettenetes! Hiszen önt is eltalálhatta volna!

– Persze, hogy eltalálhatott volna – mondta Mary kicsit sértődötten. – Ez a fő a dologban, ami önt érdekli... azaz ami engem érdekel – tette hozzá sietve.

– Ami engem érdekel – javította vissza Bat. – Rettenetes a gondolat, hogy önt valami baj érheti! Mary gyorsan felállt.

– Most megyek bevásárolni.

– Miért siet úgy? – dörmögte Bat.

– Anderson úr – mondta Mary, mintha a kérdést nem is hallotta volna –, ne gondolja, hogy a bátyám rosszat gondol a múltkori jelenet miatt. Tegnap beszélt önről, mégpedig nagyon szépen. Nagyon féltem sir Maxellt. Ellenségei vannak, és bizonyos, hogy a lövés is valami régi viszálykodás következménye.

Bat bólintott.

– Én is azt hiszem. Elgondolkozva nézte a füvet:

– No jó, most hazamegyek. Jobb, ha délután alszom, miután egész éjjel virrasztani akarok.

– Virrasztani? Miért? Bálba készül?

– Kicsit mozgalmasabb lesz, mint egy bálban – mondta Bat haragosan –, különösen, ha ma éjjel is találok valakit az ablaka alatt. És, Maxell kisasszony, ha véletlenül kinéz és egy magányos alakot lát őrt állni, ne lője le, mert én vagyok.

– Nem szabad! Kérem, ne tegye. A bácsim... Bat egy intéssel elhallgattatta.

– Valószínű, hogy ma éjjel senki sem jön, és a rendőr elfog mint gyanús egyént. De egy eshetőség mégis van, hogy jön valaki, és ezt az eshetőséget lesem.

XII.

Bat csakugyan egész délután aludt. Neki is megvolt az a jó tulajdonsága, ami a nagy férfiaknak: akkor tudott aludni, amikor akart. Penzióban lakott, olyan szobában, mely eredetileg oldalerkély volt. Körülfalazták, és így hálószoba lett. Éppen neki való szoba volt, és ezt sokszor kipróbálta. Ha kinyitotta az ablakot, kiugorhatott a fűre. Jöhetett-mehetett anélkül, hogy a ház lakói tudták volna. Így soha sem kellett az alkalmazottakat felzavarnia.

Megvacsorázott, és még elég világos volt, mikor elindult. Sir Maxell háza sarkon épült, két oldalról sövény vette körül. Így Bat kényelmesen körüljárhatta. Senkit sem látott. De mikor visszakerült a főkapuhoz, egy autó állt meg a ház előtt, melyből egy nő szállt ki.

Megismerte Lady Maxellt, de a taxi jobban érdekelte. Csupa sár volt, látszott, hogy nagy utat tett meg.

Azt is kitalálta, hogy az asszony valahol messze fogadta az autót, és hogy még használni fogja, mert utasítást és pénzt adott a sofőrnek, és a mély meghajlásból láthatta Bat, hogy az borravaló.

Bat úgy állt, hogy az asszony láthatta volna, de nem fordult feléje, és bement a házba.

Furcsa – gondolta Bat, hogy nem hajtatott a házhoz. Még furcsább, hogy ilyen késő este újra használni akarja a kocsit.

Egész csomó feltevéssel a fejében tért haza, de egyik vadabb volt a másiknál. Ágyán heverve, álmodozott és nagyon boldog volt. Pár hete újabb, ragyogó mintát szőtt álmai szövetébe és...

– Ostobaság – dünnyögte, megfordult, és ásítva állt fel. Hallotta künn a kavicsos úton a lakók lépteit, s amint az egyik lány egy látogatójának azt mondta:

– Látja ezt a furcsa szobát? Anderson úr lakik benne.

Még egy órája volt. Bement hát a közös társalgóba, de olyan nyugtalannak és szórakozottnak látszott, hogy csipkedni kezdték. Visszament hát a szobájába, lámpát gyújtott, és elővett egy táskát az ágy alól.

Ma egész nap nem tudta kiverni a fejéből azt a titokzatos nagybátyját, akiről nevét kapta és aki olyan hirtelenül tűnt el. Talán sir Maxell juttatta eszébe. Édesanyjától egész csomó családi iratot, emléket örökölt, melyeket – az ifjúság könnyelműségével – soha alaposan át nem nézett. Úgy képzelte, hogy régi receptekről, oklevelekről és családi emlékekről van szó, melyek nem nagyon érdekelhetnek egy kalandos ifjú embert.

Most előszedte a két nagy borítékot, tartalmát kiürítette az ágyra és átnézegette. Hogy miért gondolt éppen aznap bátyjára és miért szedte elő éppen most az iratokat, azt derítse ki valami lélekelemző és pszichológus. Ráfoghatnánk a telepátiára, és talán nem is tévednénk nagyot.

Ahogy kotorászni kezdett, mindjárt kezébe akadt egy csomó összekötözött, újságból kivágott cikk. Előbb unatkozva olvasta, de egyik kivágott rész mindent megmagyarázott.

Mikor Cartwright felállt, hogy az ítéletet meghallgassa, egészen nyugodtnak látszott. De mikor az ítélet «húsz esztendei fegyház» Maxell bíró úr ajkáról elhangzott, a vádlott hátratántorodott, mintha szélütés érte volna. Majd a vádlottakat elválasztó rácshoz ugrott, és hatalmas sértést vágott oda őlordságának. Cartwright néhány üzletfele azt állítja, hogy a tudós bíró a vádlott üzleteinek részese volt – csodálatos és tapintatlan állítás. Miután azonban maga a vádlott ismerte el, hogy soha egymással ilyen összeköttetésben nem voltak, ez a kitörés csak a harag műve lehetett. Sir John Maxell azzal felelt a kitörésre, hogy vizsgálatot kért maga ellen és ezt az újságoknak is bejelentette. Ragaszkodnom kell ehhez, mondotta, mert a vádlott vádja után nem érzem magam szabadnak, míg egy pártatlan bizottság ügyemet meg nem vizsgálta. Természetes, hogy míg a vizsgálat tart, a bíró visszavonul hivatásától.»

Bat felsóhajtott. Ez hát a magyarázat. Ezért írt Maxell neki és ezért nem említette apját, hanem rossz hírű bátyját.

A papírokat visszatette a borítékba, a táskát pedig megint az ágy alá tolta.

Ez tehát Cartwright eltűnésének titka. Már régen tudhatná, ha a papí rókát hamarabb átnézte volna. Nem volt valami kellemes gondolat számára, hogy egy rokona, méghozzá az, akitől nevét kapta, csaknem életfogytiglan elítélve, börtönben ül. De miért kell éppen ma egyre rágondolnia?

– Anderson úr! Bat!

Bat összerezzent és körülnézett. A férfi, aki az ablakon benézett, lehetett akár negyven, akár hatvan esztendős. Ráncos, borotválatlan arca beesett, kiéhezett volt, de szeme ragyogott. Bat felugrott.

– Halló! Kit szólítgat?

– Nem ismersz meg, ugye? – a férfi kellemetlen hangon nevetelt. Bejöhetek?

– Jöjjön!

Kíváncsi volt, ki lehet ez a régi ismerős, aki egészen a csavargásig züllött le, gondolatban végigfutotta valamennyi emlékét.

– Nem ismersz meg, ugye? – kérdezte a férfi még egyszer. – Felfedeztelek, és már két órája kuporgok a bokorban. Hallottam, amint egy penziólakó azt mondta, hogy ez a te ablakod és csak a sötétséget vártam, hogy előbújhassak.

– Mindez roppant érdekel – mondta Bat, és nem éppen lelkesedéssel nézegette a hajlott hátú alakot –, de hát kicsoda ön?

– Felfüggesztették a büntetésemet és egy szanatóriumba dugtak. Mert a tüdőm beteg. Ez mindig kínozott. A szanatóriumban kellett volna maradnom, ezzel a feltétellel függesztették fel a büntetésemet, de hát megszöktem.

Bat nyitott szájjal bámulta.

– Cartwright – suttogta.

– Az vagyok – bólintott az idegen. Bat a táska kiálló sarkára tekintett.

– Hát ezért kellett egyre rád gondolnom, nagyon különös dolog. Kérlek, ülj le.

Széket adott látogatójának és kíváncsian, de minden rokonszenv nélkül nézegette. Bat viselkedése bosszantotta Cartwrightot.

– Nem nagyon örülsz nekem, mi?

– Nem nagyon – vallotta be Bat. – Tulajdonképpen csak néhány perce létezel számomra. Halottnak hittelek.

– Semmit sem tudtál?

– Még egy órája semmit. Éppen most olvastam el bűnpered tárgyalását.

– Hát azt olvastad? Szívesen átnézném magam is. Tudod, miért jöttem?

Batnek csak most jutott eszébe sir Maxell.

– Gondolom, miért jöttél – mondta lassan. – Fel akarod keresni sir John Maxellt.

– Úgy van, kitaláltad. Fel akarom keresni Maxell bíró urat. Cigarettamaradékot vett elő mellényzsebéből és rágyújtott.

– Maxellnek meg nekem még leszámolnivalónk van egymással. És hamar elintézem.

– Ha az idő engedi. – Bat, aki visszanyerte önuralmát, merész lett. Az egész bosszú gondolata ostobaság, Cartwright – mondta. – Azután hirtelen megkérdezte: – Te lőttél tegnap éjjel sir Maxellra?

A látogató őszinte csodálkozása elég válasz volt.

– Sir Maxellra? Csak ma délután jöttem ide. Valószínű, hogy ő akar engem lelőni. Mert a szanatóriumi emberek bizonyára megtelefonálták neki, hogy eltűntem.

Bat az ablakhoz ment és leengedte a redőnyt.

– Most mondd meg, Cartwright, őszintén, állítod-e még, amit a törvényszéken meséltél, hogy a bíró részese volt csalásodnak?

– Persze, hogy részese volt! – kiabált a másik dühöngve. – Természetesen. A társaságok pénzét arra költöttem, hogy a móroktól megvásároljam az engedélyeket, mind a magam, mind az ő nevében. A Brigot-féle ügyben nem vett részt, de neki is voltak részvényei a társaságtól, melyet én pénzeltem. Angerában aranybányát fedeztünk fel és minden évben odautaztunk, hogy ellenőrizzük. Hallgatnunk kellett erről, mert az engedélyt a trónkövetelő adta nekünk, aki csak alkalmas percre várt, hogy a szultánt letaszítsa trónjáról. Ha ez kitudódik, a szultán megsemmisíti az engedélyt, és a mi kormányunk is támogatta volna. Maxell úgy beszéli a mór nyelvet, mint egy bennszülött, és én is tudok annyit, hogy megértettem El Mograbot, akinek a lázadó törzsek között a legtöbb híve volt. El Morgab azt akarta, hogy Maxell meg én ott maradjunk, kinevezett volna seriffnek vagy pasának. Én szívesen is maradtam volna, tudtam, hogy előbb-utóbb vizsgálóbizottság kezébe kerülnek a társaságok, amiket alapítottam. Maxell nem akart. Azt állította, hogy üzleteim, amennyire ő ismeri őket, megtámadhatatlanok. A többit tudod. Mikor Maxell elé kerültem, biztonságban éreztem magam.

– De hiszen sir Maxell vizsgálatot kért maga ellen. Ha igazán bele lett volna keverve a marokkói dologba, a bizonyítékokat megtalálták volna nála.

Cartwright nevetett.

– Persze, hogy vizsgálatot kért – gúnyolódott. – Azt hiszed, a vén róka nem tudta elrejteni az iratokat, amik árthattak volna neki? Papírokat?

Istenem, van elég papír, mellyel akasztófára lehetne juttatni, ha az ember megtalálná őket!

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Bat, aki elhatározta, hogy akármit tesz is látogatója, azt semmi esetre sem engedi meg, hogy Cartwright megzavarja egy imádott hölgy lelki nyugalmát, akinek ablaka a gyepágyra nyílik.

– Hogy mit akarok? – felelte Cartwright. – Elmegyek hozzá és a részemet követelem. És örülhet, ha egyebet nem veszít. Egyik bányát tavaly eladták egy részvénytársaságnak – ezt a hírt a börtönben kaptam. Nem sokat kaphatott érte, mert sietve adta el – valószínű, hogy tavaly a többi befektetése sem sokat hozott –, de én követelem a részemet.

Bat bólintott. – Jobb volna, ha holnap keresnéd fel sir Maxellt. Gondoskodom róla, hogy fogadjon.

– Holnap! – mondta a másik megvetéssel. – Feltéve, hogy te elrendezed a dolgot, mi történik? Ha odamennék, néhány rendőrt találnék ott, akik elfognának. Ismerem Johnt! Nem, még ma éjjel felkeresem.

– Nem teszed!

– Hát neked mi közöd hozzá?

– Sok. Csak azt akarom leszögezi, hogy ma éjjel nem mégy oda! Cartwright határozatlanul simogatta borostás állat.

– Hát jó – mondta szelídebben –, nem bánom, beszélj meg egy találkozást holnapra.

– Hol alszol ma éjjel? – kérdezte Bat. – Van pénzed? Volt valami pénze, és egy régi ismerősnél akart aludni. Bat az ablakon át kísérte ki, és egy darabon még vele ment.

– Ha a tervem sikerült volna, te is jól jártál volna, Anderson. – Elváltak, Bat sokáig nézett még utána, azután elindult, hogy elfoglalja önként vállalt őrhelyét.

XIII.

Valami volt a levegőben, és Mary érezte ezt, amint nagybátyjával és a ladyvel a vacsoránál ült. Maxell bíró nagyon hallgatag volt és felesége, csodálatosképpen, ugyancsak hallgatott. Idegesen evett, és összerezzent, ha megszólították. Barátságtalansága, érzékenykedése, mely mindent sértésnek magyarázott, ingerlékenysége, mintha eltűnt volna. Szelíden felelt, ha férje megszólította.

– Bevásároltam és közben kedvem támadt meglátogatni egy lányt, akit valamikor ismertem. Vidéken él, és én ma reggel olyan levert, ideges voltam, gondoltam, az autóút jót tesz.

– Miért nem mentél a mi autónkkal? – kérdezte az ura.

– Utolsó percben határoztam, és egy darabon a vonattal utaztam.

– Csak örülök, ha friss levegőn vagy. Jót tesz neked. Bár ez a vidék nem olyan szép, mint a honolului, de akad kedves részlete – mondta sir Maxell.

Szokatlan dolog, hogy a férfi csúfolódott, de még szokatlanabb, hogy Sadie szó nélkül hagyta. Halvány mosolygás derengett arcán.

– Gondolod, hogy tegnap egy betörő járt itt? – kérdezte hirtelen.

– Isten ments! Betörők nem lőnek olyan házra, amelybe be akarnak törni.

– De nem tartod veszélyesnek minden pénzedet itthon tartani?

– Biztos helyen van. Ne aggódj.

Nem is beszéltek többet a dologról, és sir Maxell dolgozószobájába ment, lady Maxell a kályha mellé ült olvasni. A lányka követte példáját. Később Sadie felállt, kiment, és csak egy negyedóra múlva tért vissza.

– Mary – szólt olyan szelíd, kérő hangon, hogy a lányka megijedt –, kellemetlen dolog történt velem, elvesztettem a ruhásszekrényem kulcsát. Te nemrég kölcsönvettél egyet sir Maxell kulcscsomójából, hova tetted a csomót?

Maxell nagyon rendszerető ember volt, a házban használt minden kulcsról volt másolata, és ezt a kulcscsomót hálószobájában, kis vas faliszekrényben tartotta, nem akarta, hogy felesége tudjon erről, de Sadie feltételezte, hogy Mary ismeri a titkot.

Mary habozott.

– Nem jobb volna, ha a bácsit...

– Kedvesem – mosolygott Sadie –, ismered, ha bevallanám a dolgot, nem bocsátana meg. Ha tudod, hol a kulcs, légy olyan jó és hozd el.

A lányka felállt. Nénje követte. Sadie szobája férjéé mellett feküdt, de az ajtó, a férj oldaláról, mindig zárva volt. Mary nemsokára bejött hozzá a kulcsokkal.

– Itt vannak. Kérem, siessen, hogy visszavihessem. Nagyon bánt, hogy engedelem nélkül kihoztam.

– Csak ne szólj róla az uramnak, kérlek – mondta lady Maxell, és próbálni kezdte a kulcsokat.

Elég soká tartott, míg megtalálta a megfelelőt. Kinyitotta szekrényét, és a lányka olyan látható megkönnyebbüléssel vette át a csomót, hogy Sadie-nek nevetni kellett. Minden könnyebben ment, mint hitte. Ha nem téved, a kulcs, melyet próbálgatás közben a csomóról leoldott, megszerzi neki vágyai tárgyát.

Sir Maxell vacsora után nem szokta a hölgyek társaságát igénybe venni. De ma kivételt tett. Mikor belépett, mindkettő olvasott. Lady Maxell férje belépésekor felpillantott.

– De furcsa történet ez! Bizonyosan amerikai. Egy asszonyról szól, aki meglopta az urát, és a rendőrség nem akarja elfogni.

– Ez nem furcsa – felelte a bíró –, a törvény szerint házastársak nem lophatják megy egymást.

– Akkor hát te is így jöttél honolului birtokomra, és elloptad gyöngyeimet – nevetett Sadie –, és nem tartóztathattalak le!

A bíró is nevetett. Még sohasem látta feleségét ilyen szeretetre méltónak, és a mai napon először – izgalmas, kritikus nap volt – valami rossz előérzet kínozta. Sadie ellenben, aki arra gondolt, mi mindent intézett el napközben, a «lord Lavrence» hajóskapitányától kicsikart előnyös feltételekre, akinek a hajója hajnalban indul Southamptonból Cadizba, egyáltalán semmi félelmet sem érzett. Különösen, ha a párnája alá rejtett kulcsra gondolt. Két gőzös között választhatott: de a másik, a Saffi nagyon messzire ment és az előre jelzett kikötőkben könnyebben kellemetlenség érhette volna.

Sir Maxell és Mary tizenegykor visszavonultak. Már éjfél elmúlt, mikor Sadie férje ajtaját hallotta becsukódni, és a villanykapcsoló zaja csak fél óra múlva jelezte, hogy a villanyt is eloltotta. Férje gyorsan szokott elaludni, de mégis fél órát várt, mielőtt hálószobájából a sötét folyosóra kilépett. Zajtalanul jutott el a dolgozószobájáig, csak attól félt, hogy férje az ajtót bezárta. De az engedett. Sadie teljesen felöltözve, kezében kis útitáskájával, mely csak a legszükségesebbeket tartalmazta, a széfhez ment és kinyitotta. Akadozva lélegzett és szíve úgy dobogott, azt hitte, az egész házban meghallhatják. A pénzesboríték legalul feküdt. Tartalmát kis táskájába öntötte.

Most megállt a szívverése...

Egészen halk csattanást hallott, a szoba sarkából, ahonnan a titkos lépcső nyílott. Gyenge fénysugarat látott, a lépcsőt üvegajtó választotta el, mely elég fényt engedett át ahhoz, hogy lássa, mint nyílik ki az ajtó. Ajkába harapott, hogy hangosan fel ne sikoltson. Menekülésre vagy sir Maxell felkeltésére már nem volt idő, hát remegő kézzel szedte elő táskájából a kis revolvert, melyet magával hozott. Most már nem félt úgy, de a villanyt mégsem merte felcsavarni.

Egy férfi körvonalait látta, az ajtó becsukódott, és most félelmében vakmerő lett.

A zseblámpa fényét a férfi arcára irányította. A halotti csendet izgatott suttogás törte meg:

– Az Istenért! Benson!

– Ki van itt? – suttogta a férfi, és kitépte kezéből a lámpást. Sokáig kíváncsian nézte a nőt.

– Tudtam, hogy Maxell mindenemet elrabolta, de azt mégsem hittem volna, hogy a feleségemet is elvegye.

– De most már lássuk, hogy mi van itt – mennydörgött ebben a percben sir John Maxell hangja, egészen Cartwright mellett, olyan közel állott hozzá. A szoba teljes fényben úszott.

XIV.

Az önkéntes őr úgy találta, hogy az idő nagyon lassan múlik. Az óra előbb éjfélt ütött, majd egyet, de semmiféle éjszakai gyilkos nem jelentkezett, és a ház, mely a lenyugvó hold fényében komolyan és nyugodtan állott, ingerelte. Az országút felől – óvatosságból gumitalpú cipőt vett fel – megfigyelhette Mary ablakát. Egyszer, mintha kinézett volna a lányka.

Óránként kétszer megkerülte a házat és egyszer, mintha valami hangot hallott volna, ami megállította. Mintha két lapos deszkát ütöttek volna össze.

«Klipp-klopp.»

Figyelt, de többé semmit sem hallott. Visszatért a ház frontjára és várt. Megint eltelt egy fél óra, amikor az út másik oldaláról egy rendőr közeledett. Mikor a fiatalembert megpillantotta, átjött és Bat megismerte gyógyszerész korából egyik vevőjüket. Itt hasztalan volt minden kifogás, hát inkább őszintén bevallotta, miért van itt.

– Én is hallottam a tegnapi lövöldözésről – mondta a rendőr –, a felügyelő egyik emberünket ide is akarta állítani, de sir Maxell hallani sem akart róla.

A házra nézett és a sötét ablakokra mutatott:

– Az egész ház alszik. Igazán nem kell aggódnia. Különben is két óra múlva világos van, és ennyi idő kellene a betörőnek, hogy hazajusson.

Bat tanácstalanul álldogált. Balgaságnak látszott tovább várnia, és ha következetes akart lenni, minden éjszakát itt kellett volna töltenie. Mert igazán nem lehetett tudni, hogy sir Maxell ellenségei mikor bukkannak fel. Attól félt, hogy Cartwrighttal találkozik itt és örült, hogy tévedett.

– Azt hiszem, igaza van – mondta a rendőrnek –, magával megyek egy darabon.

Tán negyed mérföldet haladhattak, és beszélgetve álltak egy sarkon, mikor valami zaj hallatszott abból az irányból, melyből jöttek. Két ragyogó fényfoltot láttak a ház közelében.

– Egy autó – mondta a rendőr. – Mit keres az itt ilyenkor? Csak nem beteg valaki a házban?

Bat fejét rázta. Visszafelé indult és a rendőr, aki érezte, hogy nincs minden rendben, vele tartott. Félúton lehettek, mikor az autó szembejött velük, és a legnagyobb sebességgel elrobogott mellettük. Bat csak a sofőrt láthatta, mert a benne ülők a tetőt felhúzták és minden ablakot elfüggönyöztek.

– A fasor másik végéről jött, tán sir Maxell hosszabb útra készül és korán elindult – magyarázta a hivatalnok.

– Azt Maxell kisasszony megemlítette volna nekem. – Bat nagyon nyugtalan volt. – Szerettem volna felugrani az autóra.

Bat nagyon haragudott, hogy nem próbált ebben az esetben szerencsét.

– Ha megteszi – mondta a praktikus rendőr –, akkor most mentőkről kellene gondoskodnom.

Bat nem elégedett meg a néma megfigyelő szerepével. Merészen bement á kertbe, a villa elé. Igazolásul ott volt a kísérő, aki követte. Most meglátta, hogy Mary ablaka nyitva van, és szíve egyszerre a torkában vert. Sietni kezdett, de éppen, amikor az ablak alá ért, a lányka kinézett. Bat megkönnyebbülve lélegzett fel.

– Ön az? – kérdezte a leányka kicsit félve. – Ön az, Anderson úr? Hála Istennek, hogy jött. Várjon, azonnal lejövök és kinyitom az ajtót.

Nemsokára meg is jelent, reggeli pongyolában. Nyugodtan próbált beszélni, de az utolsó fél óra nagyon felizgatta, könnyek ragyogtak szemében. Bat gyöngéden átölelte és egy székbe nyomta.

– Üljön le és mondja el, mi történt.

A lányka a rendőrre nézett és beszélni próbált.

Egy ingujjas férfi jött le a lépcsőn.

– Talán ez az inas tud valamit – mondta a rendőr.

– Nem tudom feltölteni és lady Maxellt sem – jelentette az inas.

– Mi történt? – kérdezte Bat.

– Nem tudom, uram. A kisasszony költött fel és kért, hogy ébresszem fel az urat.

– Várjon – kérte a lány. – Sajnálom, hogy ilyen ostobán viselkedem. Talán hiábavaló az egész izgalom. Minden egy órával ezelőtt történt. Aludtam és valamit hallottam. Azt hittem, a tegnapi dologról álmodtam. Olyan volt, mint két lövés. Attól ébredtem fel.

Bat bólintott.

– Tudom, én is hallottam.

– Akkor hát egész éjjel itt állt? – kérdezte a lány és kezét nyújtotta. Ezért a tekintetért Bat az esztendő mind a háromszázhatvanöt éjszakáját az utcán töltötte volna.

– Sokáig voltam ébren, azt hittem, a zaj bátyámat is felköltötte, de semmit sem hallottam.

– Az ön szobája sir Maxellé közelében van? – kérdezte a rendőr.

– Nem, az enyém ebben a szárnyban fekszik, sir Maxell és a lady a másikban alszanak. Nem tudom, miért, de nagyon féltem, nagyon! – Megborzongott. – Nem bírtam ki tovább, felkeltem és kimentem a folyosóra, hogy bátyámat felköltsem. Azután zajt hallottam az ablakom alatt, de féltem kinézni. Majd autó zaját és lépéseket hallottam. Kopogtam a bátyám ajtaján, de választ nem kaptam. Lady Maxell ajtajához futottam, de ott is minden csendes maradt. Johnsont keltettem fel és... és – most Batre tekintett – gondoltam, hogy ön talán itt van, és azért hajoltam ki az ablakon.

– Mutassa meg a bátyja szobáját – rendelkezett a rendőr, és a három férfi felment. Mary követte őket. Az ajtó zárva volt és semmiféle dörömbölésre sem nyílt meg.

– Azt hiszem, az én szobám kulcsa valamennyi ajtót nyitja – mondta a fiatal leány hirtelen. – Sir Maxell említette egyszer, hogy valamennyi szobakulcs egy mintára készült.

Lement és felhozta a kulcsot. A rendőr kinyitotta az ajtót. Tapogatózva megkereste a villanyt. A szoba üres volt, az ágy érintetlen.

A lady Maxell szobájába vezető ajtó nem volt bezárva. Megint csak üres szobát és abban is érintetlen ágyat találtak. Összenéztek.

– Nem szokott sir Maxell éjjel is a dolgozószobájában maradni?kérdezte Bat.

– A folyosó másik végén van – szólt a leányka remegő hangon. Érezte, hogy a dolgozószoba valami szörnyű titkot rejthet.

Ez az ajtó belülről volt bezárva. De a rendőr most már nem sokat teketóriázott, hanem feltörte a zárat.

Ez a szoba is üres volt, de meglátszott rajta, hogy valami történt benne. A széf nyitva, a kandalló telve izzó parázzsal, és a szobában fojtó füst, amilyet égett papír hagy maga után.

– Mi ez? – mutatott Bat a padlóra.

A szoba padlóját vastag, drapp színű szőnyeg fedte, melyen nagy, nedves folt éktelenkedett. A rendőr megnézte közelebbről.

– Vér. Itt, az ajtó mellett, még egy folt van. Hová vezet ez az ajtó? De fogja hát meg a lánykát, mindjárt elájul!

Bat éppen csak átkarolhatta Maryt, már elvesztette eszméletét. Közben az egész ház felébredt, előkerült egy szobalány is, aki gondjába vette a lányt. Mikor Bat visszatért a rendőrhöz, az már megállapította, hogy az ajtó hová vezet.

– Egy lépcsőn a kertbe lehet jutni. És mintha két lövés történt volna. Itt két lyuk van a falban.

– Azt hiszi, hogy két embert öltek meg? A rendőr bólintott.

– Egy lövést a szoba közepén adtak le, a másikat az ajtó közelében. Hát ez mi lehet? – Egy ócska, kopott tárcát emelt fel, mely darabka rozsdás dróton csüngött.

– Üres. – A tisztviselő belenézett a kis zacskóba, mely egy órája még Maxell bíró féltve őrzött titkát rejtegette. – Telefonálok. Jobb, ha ön itt marad, Andersen úr. Szükségünk lesz a tanúskodására – és az most rendkívül fontos. Nem gyakran fordul elő, hogy valaki egész éjszakán át figyeljen egy házat, melyben gyilkosság történt, talán nem is egy.

Már felkelt a nap, mire az előzetes kutatást és kihallgatást elvégezték. Blewitt detektív, aki a dolgot kezébe vette, éppen az ebédlőbe jött, ahol egy zavart inas a kávét töltötte ki a vizsgálóbizottságnak.

– Egyetlen bűnjel van, csak egy. – Puha kalapot vett elő a zsebéből. Ismeri, Anderson? Bat bólintott.

– Igen, ez volt azon az emberen, akiről beszéltem önnek.

– Cartwrighton?

– Megesküdhetek rá. Hol találta?

– Kinn, és ez minden, amire építhetünk. Holttestnek nyoma sincs. Úgy látszik, az első feltevésem helyes volt.

– Azt hiszi, hogy a gyilkos sir Maxell és lady Maxell holttestét magával vitte az autóban? De akkor a sofőr is részes volt az összeesküvésben!

– Talán... talán kényszerítették. Egy sofőr is szót fogad, ha revolvert tartanak az orra alá.

– De Maxell kisasszony nem hallotta volna?

– Hallotta. De annyira félt, hogy nem mert kinézni. Két lövést hallott. Feltevésem, hogy a gyilkos megölte sir Maxellt és a ladyt, mindkét holttestet kivitte, a hálószobát lezárta és a papírokat átnézte, talán, hogy valami terhelő írást megsemmisítsen.

– A holttesteket miért nem hagyta itt?

– Mert a holttestek nélkül nem lehet ellene gyilkosság vádját emelni!

– Azt hiszi? – nem tudta kimondani a kérdést.

– Igazán mindent átkutattak?

– Sajnos! Nagyon kevés a remény!

– Mindent – felelte Bat.

Most Mary jött be, Bat feléje fordult.

– Van valami újság? – kérdezte bágyadtan. Bat fejét rázta.

– Átkutattuk az egész telket.

Nemsokára elkísérte a lányt egy szállodába. A házat a rendőrség lepecsételte. Később megérkezett a híres Gilborne detektív, aki mindent átvizsgált, de semmivel sem tudott többet megállapítani, mint elődje. Hiszen ő sem tudott a régi kút létezéséről, melyet törmelékhalmaz takart.

XV.

Ki ölte meg John Maxellt és a feleségét? És hova rejtette el a holttesteket? Kilenc napon keresztül egész Angliát ez a két kérdés foglalkoztatta. Az elsőre könnyebb volt felelni, mint a másodikra. Az újságírók pillanatig sem kételkedtek benne, hogy a gyilkos Cartwright, akinek e fenyegetésére még jól emlékeztek, és akinek feltűnését Bournemouthban a megbízott detektív elmondta. Első kézből nem kaphattak felvilágosítást, mert Bat mélyen aludt, igaz, hogy teljesen felöltözve. Szerencsére, sem akkor, sem később, senki sem említette közös keresztnevüket a gyilkossal.

De még javában aludt, mikor az újságok már részletesen leírták, hogyan állt őrt sir Maxell háza előtt. S alig ébredt fel, a riporterek hada megrohanta, hogy meginterjúvolja. Lehetőleg röviden felelt nekik, megfürdött, átöltözött és a szállodába ment, melyben Mary lakott. Mary éppen el akart menni, és olyan melegen üdvözölte Batet, hogy annak rosszkedve kezdett elszállni. Olyan magától értetődően karolt a fiatalemberbe, hogy az alig eszmélt a hallatlan boldogságra.

– Valamit el kell önnek mondanom – szólt a fiatal leány. – Ha még nem tudná. Az egész pénzem elveszett. Bat megdöbbenve állt meg.

– Igazán?

– Bizony. Azt hiszem, nagyon kevés volt, és a veszteség igazán semmi a többi borzalmas dolog mellett.

– De hiszen sir Maxell gazdag volt?! Mary fejét rázta.

– Éppen most beszéltem ügyvédeivel. Voltak a bankban. Ott csak kb. százfontnyi betét van már, és azt felemésztik a kiállított csekkek. Két napja, hogy nagyon-nagyon nagy összeget az én pénzemmel együtt kivett a bankból. Tudja, azt hiszem, hogy sir Maxell Amerikába készült. Mondott is valami ilyesfélét, mert megkérdezte, mennyi időre volna szükségem, hogy a holmim becsomagoljam. Bizonyosan azzal a sürgönnyel függött össze a dolog, amelyet kapott.

– És amelyik Cartwright szökését tudatta vele – vágott közbe Bat.

– Olyan jó, olyan nemes volt – a lányka szemei könnyel teltek meg. Nekem apám helyett apám volt. Borzasztó!

– És mi lesz önnel? – kérdezte Bat meghatva. – Istenem! Ez borzasztó!

– Dolgozni fogok. Nem hiszem, hogy belehalnék. Sok millió lány keresi meg a kenyerét, azt teszem én is. Bat nagyot sóhajtott.

– Nem teszi, ha én megakadályozhatom. Bizonyos, hogy össze tudok szedni egy csomó pénzt. Érzem. Ha egy férfi ügyesen lát az üzlethez...

– Ne beszéljen így. – Mary megszorította a fiú karját. – És hogyan is engedhetném, hogy segítsen rajtam és ellásson? Egy lány, aki becsüli önmagát, nem tesz ilyet. Tudja, hogy a bátyám nagyon érdeklődött ön iránt?

– Irántam?

– Már egyszer mondtam önnek. Azt hiszem, szerette is önt, mert azt mondta, milyen kényelmetlenül érezheti ön magát a Vermont penzióban, ebben a csodálatos kis szobában.

Bat nagyot nézett.

– Honnan tudta, hogy a Vermont penzióban lakom? Mary mosolygott.

– A Vermont penzió véletlenül sir Maxellé volt. Azt hiszem, ez az egyetlen értékesíthető tulajdona, miután a pénze odaveszett.

– Mit akar most csinálni?

– Nem tudom. Először is elköltözöm ebből a szállodából, nagyon drága nekem. Van ugyan néhány fontom a bankban, de azzal nem sokra megyek.

Bat komoly kérésére Mary beleegyezett, hogy jogi tanácsadót keressen, és megbízza, hogy mentse meg számára bátyja hagyatékából, ami menthető. Két órát töltöttek együtt, mikor Batnek eszébe jutott, hogy találkozója van egy londoni tudósítóval, Brennannel, akit még filmszínész korából ismert.

– Igazán nem mondhatok önnek semmi újat, minden benne van – mutatott Bat az újságra, melyet a riporter adott neki. – Éppen úgy várom az új híreket, mint ön. Találtak valamit?

– Semmit, csak azt, hogy sir Maxellnak nincs pénze a bankban és a házban sincs.

– Ezt tudom. Két nappal ezelőtt mindent kivett, és bizonyos, hogy Cartwright erre számított.

– Tudja már Maxell kisasszony? – kezdte Brennan.

– Tudja és úgy fogadta a hírt, mint egy férfi.

– Körülbelül húszezer font lehetett – folytatta Brennan. – A második nyom, melyet a rendőrség talált az, hogy a széfet Maxell másodkulcsával nyitották ki. A jóembernek kettős kulcsai voltak, egyik csomót a hálószobájában, titkos széfben tartotta. Különben Maxell kisasszony elmondta, hogy lady Maxell előző este elkérte tőle az elrejtett kulcscsomót, hogy szekrényét kinyissa.

– Értem. Azt hiszik, hogy lady Maxell vette el a széf második kulcsát, és ő nyitotta fel a pénzesszekrényt?

– Ez az egyik elmélet. De van a rendőrségnek több is. Mindent megtaláltak, csak a holttesteket és a gyilkost nem. De nem lenne szíves elmondani, amit ön tud, Anderson? Bizonyos, hogy többet tud, mint amit elmondott. Semmi új jelentenivalóm nincs az esti lapok számára. Miért jött Cartwright magához? Ismerte magát?

– Apámat ismerte – felelte Bat diplomatikusan –, és talán azt hitte, közelebbről ismerem Maxellt.

– Ez nagyon gyenge magyarázat. Miért jött volna önhöz?

– Tegyük fel, hogy az egyetlen ember voltam itt, akit ismert, akit valaha látott. Tán bejárta egész Bournemouthot, míg ismerős névre talált.

– Ez meglehet.

– Kisfiú voltam, mikor a börtönbe került. Elgondolhatja, hogy nem ismertem rá.

– De van még egy elmélet – kezdte Brennan hirtelen. – Hátha lady Maxell nem is halt meg? Feltéve, hogy Cartwright ölte meg Maxellt, és a lady tanúja volt a gyilkosságnak. Feltéve, hogy a fickónak választania kellett, megölje-e a tanút vagy elrabolja. Ön azt mondja, hogy az éjszakai autó ugyanaz volt, mint amellyel lady Maxell este hazatért. Lehetséges, hogy ő tudatta a gyilkossal, hogy az autó várni fogja, mert hiszen ő rendelte oda, és hogy együtt menekültek. Nem gondolja, hogy a lady nem áldozat volt, hanem bűntárs? Ismerjük az előéletét. Egyszer egy fiatal amerikait, Gerrie van Rhynt, leszúrta. Akkoriban nagy port vert fel a dolog. Bizony, a látszat ellene szólt. Itt van például a kulcs. Ki más használhatta volna a kettős kulcsot, mint ő? Nem olyan az egész, mintha tervszerűen történt volna? Mintha társa az utolsó percben jött volna, hogy sir Maxellt lelője és a nőt elszöktesse? Vegyük csak a bezárt hálószobák dolgát. Csak a házban lakó és szokásokkal ismerős ember tehette. Sir Maxell és a lady éjjelre mindig bezárták a szobájukat, a személyzet csak akkor lépett be, ha csengettek érte. Világos, hogy Lady Maxell zárta be az ajtókat, nehogy a személyzet már korán reggel gyanút fogjon.

– Ha nekem ilyen kombinálótehetségem lenne – bámult Bat –, egészen bizonyosan megnyerném a főnyereményt. Nem mondhatná azt is meg, hol az órám? Már egész reggel keresem.

– Tán a párnája alatt van – mondta Brennan.

– Sohase teszem oda – felelte Bat, de mégis felemelte a párnát és nyitott szájjal szinte megmerevedett.

Mert a párnája alatt vastag, nagy boríték feküdt, egyik sarkán áruló vérfolttal.

– Az Istenért! – nyögte Bat és felvette a borítékot. Cím nem volt rajta és le volt pecsételve.

– Mi lehet ez?

– Én csak azt tudom megmondani, hogy ez milyen folt – mondta Brennan. – Nincs rajta név? Bat fejét rázta.

– Bontsa ki – tanácsolta a riporter. Bat engedelmeskedett.

A tartalom még csodálatosabb volt, nagy csomó bankjegy. Egészen új bankjegyek, melyeket erős papírcsík tartott össze. A papírcsíkon, sir Maxell kézírásával:

„Az értékpapírok ára, melyeket Mary Maxell kisasszony részére átvettem, 21 300 font.”

A detektív, akit az eset felderítésével megbíztak, már sok elméletet állított fel. De a legújabb nagyon kényelmetlen volt Baton Andersonnak.

– Ez új fényt vet a dologra – mondta a detektív komolyan –, és őszintén megmondom, Andersen úr, hogy ez az új fény nem nagyon kedvező önnek. Ön a ház előtt áll, míg a gyilkosság megtörténik. Önt egy rendőr a lövések leadása után ott találja. És a lopott pénz egy része párnája alól kerül ki.

– Igenis, én találtam meg, tanú jelenlétében. És talán azt is feltételezi, hogy míg a rendőrrel ott álltam, az autót is vezettem vagy Cartwright kalapját hordtam, melyet a földön találtak? No, hiszen ott a gyilkos ujjlenyomata, ha kedve van, hasonlítsa össze az enyémmel.

– Nem is ujjlenyomat. Csuklólenyomat és arról nincs gyűjteményünk. Elismerem, hogy az autó ellenkezik elméletemmel. Adhat talán valami támpontot?

Bat fejét rázta.

– Egyetlen, amit gondolhatok, hogy Cartwright, aki ismerte szobám fekvését, menekülés közben ott rejtette el a pénzt, nehogy megtalálják nála. Mindenesetre, ha én volnék a bűnös, nem rejtenék egy véres borítékot a párnám alá. Volnék annyira ravasz, hogy legalább a borítékot elégessem és a pénzt úgy elrejtsem, hogy a penzió személyzete ne találjon rá. Hát nem látja be – mondta dühösen –, hogy valamelyik szobalány biztosan megtalálta volna a borítékot, ha meg nem előzöm?

A detektív fejét vakarta.

– Van benne valami igazság. Bonyolult história!

– És nagyon furcsa emberek vizsgálják – tette hozzá Bat ingerülten.

Alaposabb vizsgálat minden gyanútól tisztázta Batet. Akkor reggel csak tíz után került haza. A szobalány, aki nyolckor teát hozott neki, látva, hogy vendégük egész éjjel távol volt, fel akarta használni az alkalmat, hogy kitakarítson. Nem is vetette újra az ágyat. Seprés közben találta a borítékot a nyitott ablak közelében, felvette, és mert jobb helyet nem tudott, a párna alá tette, miután látta, hogy «magánügy».

Mivel Bat a gyilkosság pillanatától lakásába való visszatéréséig folyton a rendőrség szeme előtt volt, nem tehette á borítékot a szobájába.

De akármennyire bosszantotta is a dolog, a nemes, nagy öröm, hogy Mary megszabadult a fenyegető szegénységtől, elnyomta haragját. De miért rejtette el Cartwright éppen ott a pénzt? Miért állt meg menekülése közben, hogy oda bedobja a csomagot? Ezer más helyre rejthette volna.

– A rokonság nem terjed ennyire – gondolta Bat –, és ha azt hiszi, hogy őrizni fogom a pénzét, téved.

A vizsgálóbírónál találkozott Maryvel, azután, hogy az Bathba készült, távoli rokonaihoz, és búcsúzni akart.

Szomorú találkozás volt, különösen Marynek. Mert Bat már elhatározta, hogy ott üti fel tanyáját, ahol Mary él. De ez az örvendetes kilátás megsemmisült, mert Mary kijelentette, hogy csak rövid ideig marad Bathban.

– Renfrewné sürgönyzött, hogy jöhetek, és ott is eltölthetek néhány hónapot. Nem jó nekem, ha továbbra is itt maradok. Változatosságra van szükségem, más levegőre, más környezetre. Bat, érzem, hogy soha nem heverem ki bátyám halálát!

– Nagy idő a soha – mondta Bat gyöngéden és a lányka érezte a hang simogató szelídségét.

Mary valamit szeretett volna még mondani, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

– Most dolgozik? – kérdezte.

Bat ragyogó mosollyal felelte, hogy nem.

– Még magam sem tudom, mihez kezdek. Ha örökre Bathba menne, én is odamennék. Talán nyithatnék illatszertárat vagy üzletet vagy segíthetnék valakinek. Én vagyok a világ legkészségesebb munkása.

– Tehát – kezdte Mary, de megint elakadt.

– Tehát? – ismételte Bat.

– Az jutott eszembe, hogy ön talán tovább szeretné vizsgálni a dolgot, a rendőrségtől függetlenül, hogy megkerítse bátyám gyilkosát és átadja az igazságszolgáltatásnak. Azt hiszem, ön elég okos ehhez – folytatta sietve –, és önnek való munka volna.

Bat nyugodtan nézett rá.

– Igaza van Mary, de ehhez rengeteg pénz kellene. Mit gondol, melyik szerencsétlen alak bízna meg engem ezzel a feladattal?

– Úgy gondoltam – Mary kicsit összefüggéstelenül beszélt –, látja, nekem van pénzem, a magam pénze, és önnek köszönhetem, hogy visszakaptam. Érzem, tartozom szegény nagybátyámnak azzal, hogy teljesítsem kötelességemet. És bízom önben, hogy mindent megtesz, amit csak tud. Én tehetem – kezét karjára tette és könyörögve nézett rá –, Bat, igazán tehetem. Sokkal több pénzem van, mint amennyit el tudok költeni.

Bat gyöngéden megsimogatta a leányka kezét.

– Mary, igaz, hogy nekem való feladat lenne, de inkább bárki pénzével, mint az önével egy pillanat alatt elindulnék, hogy a világ bármely városában felkutassam Cartwrightot. De kedvesem, nem fogadhatom el megbízását. Mert tudom, mi az alapja. Azt hiszi, hogy nyugtalan és állhatatlan fickó vagyok és gondtalanságot akar nekem biztosítani – a pénzével!

Elhallgatott és fejét rázta.

– Nem, kedvesem, nem megy. Mary kicsit meg volt sértve.

– Kétszáz font? – kezdte félénken.

– Nem az ön kétszáza. Az ügyvédje jobban vigyázhatna az ön pénzére. Nem kellene megengednie, hogy fiatalembereknek ilyen csábító ajánlatokat tegyen – Bat mosolygott. – Ön is külföldre megy?

– Talán... később. Bátyám mindig ezt szerette volna. S úgy érzem, teljesítenem kell akaratát.

– Valószínű, hogy önnel egyszerre hajózom majd át. Párizsban akartam szerencsét próbálni, ott sok pénzt lehet csinálni.

– Rövid idő alatt? – mosolygott Mary.

– Egy perc alatt – mondta Bat bosszankodva –, tudniillik, ha a ló és a zsoké azt akarja, amit én. Ismerek egy fickót, aki sok lovat futtat Franciaországban. Egyiket Fürtnek hívják...

Mary még egyszer kezet nyújtott.

– Bat, maga javíthatatlan!

Egy évig nem látták egymást. Csak mikor Mary, miután egy telet Madeirán töltött, és a „Tigilanes” nevű hajóra szállt, találkozott újra Battel.

XVI.

Bat egy felfordított táskán ült, a „Tigilanes” párkányára könyökölt, és elgondolkozva nézegette Liverpool kikötőjét.

Az utazás utolsó órája volt és Bat, aki tárcájában négyszáz fonttal hagyta el Funchalt, most pontosan három becsületes shillinget őrzött zsebében, mint összes földi vagyonát.

Egy férfi jött végig a fedélzeten és melléje ült.

– No, azok ugyan kifosztották tegnap éjjel, mi? – kérdezte részvéttel.

– Mi? Igen, azt hiszem. Annak a vörös hajúnak pokoli szerencséje és nagyszerű kártyája volt.

Bat boldogan mosolygott, ami arcát nemcsak fiatallá, hanem érdekessé is tette. Mielőtt megszólalt, a mellette ülő férfi kivette a cigarettáját szájából és sokáig nézegette.

– Tudhatta, hogy hamiskártyások – mindig ezen a vonalon járnak.

– Mi? – Bat ijedten és dühösen pillantott fel.

– Ugyan, mit beszél! Csalók! Az a kis vörös hajú fickó, aki mindenképpen belém akart kötni és az a rendes angol! Kísérője bólintott.

– Nem emlékszik, a kapitány óvott, hogy ne kártyázzunk.

– Ó, azt mindig megteszik, hogy a felelősséget elkerüljék – Bat nagyon kényelmetlenül érezte magát. – Persze, ha tudtam volna, hogy csalók.

– Ha tudta volna! Istenem! Bárki megmondhatja önnek. Kérdezze csak meg a fizetőmestert. No, becsapták, és nincs mit tenni. Legjobb, ha nevet és jó képet vág a veszteséghez. A tapasztalás okosabbá tesz.

Bat megtapogatta zsebét és benne a három derék shillinget és leverten fütyörészett.

– Ha biztosan tudnám...

Hirtelen elfordult, lement hat lépcsőn a fizetőmester kis irodájába, mely a lépcső alatt volt.

– Mecleod uram, beszélni szeretnék magával.

– Mindjárt, uram, tán a számlája nincs rendben?

– Az rendben van. Bemehetek magához?

A fizetőmester kinyitotta a kis ajtót és beengedte Batet a szentélybe.

– Van két fickó a fedélzeten, egy vörös hajú, Chelwynek hívják és egy álöltözetű herceg, a neve Brown. Mit tud róluk?

A fizetőmester arca azt akarta kifejezni, hogy a kérdezettek jelentéktelen egyének.

– Majd értelmesebben beszélek: csalók?

– Kártyáznak – felelte a másik ravaszul. Az utolsó órákban el akart kerülni minden viszálykodást, skandalumot. Úgy képzelte, hogy ez következik, ha a megcsaltak és a csalók szembekerülnek. Az ilyen dolgok rossz hírbe keverik a társaságot és közvetve a hajó személyzetét is. Azonkívül, a hajó nemsokára a kikötőbe ér, neki rengeteg a dolga, amit mielőbb szeretne elvégezni, hogy minél előbb Lythamba mehessen, a családjához.

– Nagyon sajnálom, Anderson úr, ha becsapták, de a kapitány Madeirán is, Fokvárosban is külön figyelmeztette és a dohányzóban, szalonban nagy plakátok lógnak. Sokat vesztett?

Tetszéssel nézte a hatalmas, fiatal alakot.

– A funchali kaszinóban ötszáz fontot nyertem és abból százat adtam ki rendes úton.

– S a többi odavan? Sajnálom, Anderson úr, de igazán semmit sem tehetek. Legjobb, ha a tapasztalás rovatba könyveli.

– Nem haragszom, amiért ilyen nyugodtan hagyja a veszteségem. Lenne olyan szíves és megmondaná, melyik a Chelwys úr kabinja?

– Kétszáznegyvenhét. Az ön helyében, Anderson úr, nem törődnék a dologgal.

– Tudom, öreg barátom – Bat szívélyesen kezet fogott vele – és én az ön helyében ugyanazt tenném. De miután én én vagyok... ugye, kétszáznegyvenhetet mondott?

– Remélem, nem csinál bajt nekünk! Mindent megtettünk, hogy útja kellemes legyen!

– És én is mindent megtettem, hogy a hajójegyemet megfizessem, tehát nem tartozunk egymásnak. – Bat kiment, lesietett a szőnyeges lépcsőn, megkereste a 247-es kabint és bekopogott. Mogorva hang szólt: „szabad!”

Chelwyn, a vörös hajú még ingujjban volt, éppen a gallérját vette fel. Brown az ágya szélén ülve cigarettázott. Chelwyn ismerte meg Batet először.

– Halló, Andersen úr, mit akar? – kérdezte udvariasan. – Buta dolog, hogy olyan pechje volt, mi? De mi az ördögöt csinál? Bat bezárta az ajtót és a reteszt előretolta.

– Igen, akarok valamit. Négyszáz fontot.

– Akar...

– Ide hallgasson. Azt hittem, ti fickók, hogy becsületesen játszotok, különben nem keveredtem volna közétek. Mindig szívesen próbálom ki a szerencsémet, mert az az életelvem. De mit csináljon szegény szerencse, ti kedvesek, ha az ember csalókkal akad össze?

– Ide figyeljen! – a vörös hajú minden szót megnyomott – ez a butaság untat. Ha elveszti a pénzét, veszítse el, ahogy sportemberhez és gentlemanhez illik, és ne jajgasson.

Bat vigyorgott.

– Fiúk, nekem meg kell kapnom tőletek a négyszáz fontomat, hát siessetek kicsit!

A kedélyes Brown, aki unatkozva nézte a jelenetet, és lógó bajuszát csavargatta, most szelíden közbeszólt.

– Csodálkozom, megdöbbent, Andersen úr, hogy így viselkedik. Ön becsületes játékban vesztette el a pénzét.

– Éppen itt a csalás. – Bat egészen barátságosan beszélt. – Mondok nektek valamit. A kikötő közelében vagyunk. Valahol a raktárházak mögött van a raktárfelügyelő és valami jól fizetett felsőbb hivatalnok. Alkalmatok lesz ennél a két tekintélyes embernél panaszt emelni, mert most elraklak benneteket – előbb önt, uram – mutatott a vörös hajúra –, azután önt.

– Igazán, meg akar verni? – a vörös hajú leguggolt.

Ami most következett, az csak annak okozhatott gyönyörűséget, aki szereti a verekedést. Egy pillanatig össze voltak keveredve, és valami kétszer felütötte Chelwyn állat. Az egészen a falig tántorodott. Újra feltápászkodott, de Bat ökle félúton érte, és azontúl nem tudott magáról.

– Ezt a játékot megnyertem – mondta Bat –, és kijelentem, hogy megérdemlem a négyszáz fontot. Vagy talán ön is részt akar venni a dologban, Brown?

A másik eddig nem mozdult, most talpra állt és feltámogatta társát is.

– Azt hiszem, jobb, ha odaadjuk neki a pénzt.

– Majd megfizetem neki! – dörmögte a másik, de úgy látszik Brown volt a banda feje és csak udvariasságból jelentette be társának szándékát, hogy a pénzt visszafizeti.

Vastag pénztárcát vett elő, kiszámolta a pénzt, Bat meg eltette.

– Majd megfizet érte – dühöngött Chelwyn és megtörölte vérző ajkát. Tőlem lopta ezt a pénzt, nem tőle.

– Tán meg akar félemlíteni? – Bat nyugodtan kinyitotta az ajtót és kiment.

– Majd a kezembe kerül még! – a sápadt ember remegett dühében.

– Bízom a jó szerencsében! – Bat felment a lépcsőn és a fizetőmesterrel találkozott. Ez nagyon bizalmatlanul nézegette. De miután Baten nyoma sem látszott verekedésnek, a hivatalnok megkönnyebbülve ment vissza irodájába. Bat felment előbbi helyére. Ott ült, mikor a hajó kikötött. Egyszer csak nevén szólították.

– Még valamit akartam önnek mondani, ha esetleg a vonatban nem találkoznánk – mondta Mary. – Renfrew asszony elhatározta, hogy nem tér vissza Berlinbe, hanem egyenesen Párizsba megyünk.

– Igaza van Renfrewnének. De akár Bath, akár Párizs, a közelében maradok. Az előbb csaknem lementem önhöz, hogy az útiköltséget kölcsönkérjem.

– Bat – rémüldözött Mary –, már elvesztette a pénzt, amit Funchalban nyert? Bat orrát dörgölte.

– Tulajdonképpen nem is vesztettem el. Csak kölcsönadtam, és most visszakértem.

– Renfrewné helytelennek tartja, hogy egy hajón utazunk. Azt mondja, nem kellett volna utánunk jönnie Madeirára. Mary szeme meghazudtolta, amit ajka mondott.

– Sokat törődöm vele, mit gondol az öregasszony – mondta Bat. Ön, Mary, éppen úgy áll a rokonságával, akár jómagam.

– Hát vannak önnek rokonai? – kérdezte Mary csodálkozva.

– Száz is.

– Hol vannak?

Barátságuk olyan fokozatba jutott, mikor a lányt nagyon érdekelte a fiú rokonsága.

– Azt se tudom, hogy hívják őket – hazudta Bat. – Név helyett számokkal jelölöm őket – egy, kettő, három stb. –, ebben a pillanatban éppen a hetvenkilencesre gondoltam, jó reggelt Renfrew asszony.

Renfrewné sovány volt, szigorú, sárga arccal, karvalyorral. A bathi legjobb családok közé tartozott, és szörnyen büszke volt rá, hogy nem ismert olyan embereket, akiket mások is ismertek.

Mary pompásan mulatott a találkozáson, és ezer apró ördög táncolt a szemében, míg őket figyelte.

– Londonban is szerencsém lesz nagybecsű társaságához? – kérdezte Renfrewné.

Kötelességének tartotta Maryre felügyelni és úgy tett, mintha Mary most nem is lenne a fedélzeten.

– Részemről a szerencse – felelte Bat. – Nem is önnel utazom Londonba.

Olyan ártatlan hangon mondta, hogy Renfrewné már a második mondat közepén tartott, mikor észrevette, hogy a fiatalember mondata sértő is lehet.

Szerencsére ebben a pillanatban, egy felhevült steward elhívta Renfrewnét. Persze, az érdemes hölgy védencét is magával rángatta, Batre csak egyetlen, de megsemmisítő pillantást vetve.

„Bízz mindent jó szerencsédre” Anderson, aki nagyon boldog volt, a legelsők között szállt partra, és a parton sétálgatott. A hajóhidat szemmel tartotta, hogy lássa, mikor száll ki Mary. Éppen felette meredezett a „Tigilanes” magas fedélzete, és ezt a tényt eszébe juttatta az a súlyos vizesvödör, mely csaknem a fejére zuhant, de a vállát súrolta is. Nagyon súlyos vödör volt, ha fejére esik, bizony sokáig nem heveri ki.

Felnézett.

A két hamiskártyás, akikkel a nézeteltérése volt, ott könyökölt a korláton, világért sem nézve feléje, és buzgón beszélgettek.

– Haha! – kiáltott Bat.

Úgy látszik, megsüketültek. Tovább beszélgettek. Egy matróz teli kosár naranccsal jött arra. Egy leesett. Bat felemelte. A két érdemes férfiú még mindig másfelé volt elfoglalva. Bat karjának parányi lendületével elindította a narancsot megszabott útján. Éppen a vörös hajú képét találta el, a narancs szétpukkadt, és a derék férfiú káromkodva fordult meg.

– Leejtették a vödrüket – kiáltott fel Bat mézédesen –, feldobjam vagy lejönnek érte?

A vörös hajú valamit felelt, de társa elhúzta, és Bat elindult, hogy helyet biztosítson magának a vonaton.

XVII.

A vonat nagyon tele volt, de Bat sarokülést szerzett magának az egyik kocsiban. Üres volt még, de nagy csodálkozására, Brown és Chelwyn is oda tartottak, és gyakorlott utazók szokása szerint úgy széjjelrakták holmijukat, hogy három helyet foglaltak le kettőjük számára.

Míg a vonat állt, észre sem vették Batet, aki nagyon kíváncsi volt nemes szándékaikra. Nem valószínű, hogy a délelőtti tapasztalatok után erőszakkal próbálkozzanak, különösen, miután ezt a vonatot rendszeres rendőri felügyelet alatt tartották. Mikor a vonat elindult, a sima képű angol előrehajolt.

– Remélem, Anderson úr, hogy megbocsát és elfelejti a dolgot.

– Hogyne. Nincs is megbocsátanivalóm.

– A barátom – mosolygott Brown úr édesen – kicsit heves és kapkodó.

– Köszönöm a tanítást, azt hittem csalásnak hívják. Chelwyn uram arca eltorzult, de hallgatott. Brown nevetett. De nem egészen őszintén.

– Nem rossz tréfa, de hogy igazat szóljak, rosszul ítéltük meg önt. Azt hittük, közülünk való. Úgy gondoltuk, nagyszerű tréfa volna becsapni.

– No, és jó tréfa volt?

– Igen is, nem is. – Brown nem egykönnyen jött ki a sodrából. – Természetesen vissza akartuk adni a pénzét, mielőtt a hajót elhagyja.

– Persze. Nem is gondoltam soha mást.

– De ön elrontotta a tréfát.

– Ha idegen nyelven beszélnénk, azt mondanám, hogy: soit qui mal y pense. – Az udvarias Brown úr megint nevetett. – Remélem, semmi kifogása az ellen, ha a barátommal nyugodt kis játékot játszunk. Kölcsönösen be akarjuk egymást csapni.

– Semmi. Szívesen megfigyelem – mondta Bat vidáman. – De ha megpróbálna figyelmessé tenni arra, hogy egy kártya eltüntetésével vagy felemelésével milyen könnyen nyerhetek száz fontot, vagy azt akarná megmutatni, milyen könnyű meggazdagodni a vásárokon szokásos mutatványokkal, sajnos, kénytelen lennék a kezére verni.

A társalgás elakadt. Rugbyhez közeledtek, mikor Borwn abbahagyta tudományos politikai fejtegetéseit, hogy Batet cigarettával kínálja meg. Bat vett egyet és zsebre tette.

– A legjobb egyiptomi márkák egyike – mondta Brown könnyedén.

– Önnek vagy nekem? – kérdezte Bat.

– Ugyan! – Chelwyn most szólalt meg először. – Ugyan mitől fél? Olyan gyáva, mint egy macska. Azt hiszi, meg akarjuk mérgezni?

Brown most kulacsot vett elő, töltött belőle egy pohárba, megkínálta társát és maga is ivott. Azután teletöltötte a poharat és Batnek nyújtotta.

– Temessük el a holtakat!

– Eszembe sincs meghalni – mosolygott Bat –, nagyon is akarok élni. Átvette a poharat és megszagolta.

– Egészen furcsa szaga van. Talán nem is ismerik a szakkifejezést, maguknak valószínűleg egyszerűen «agyonverő pálinka» lesz. – Visszaadta a poharat. – Fiúk, egészen kezdők vagytok. Honnan szedtétek mindezt – a moziból? A vörös hajú morogva ugrott fel helyéről.

– Maradjon ülve – rendelkezett Bat, és egyetlen mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. A két fickó látva a vadul száguldó síneket, összerezzent. Mert aki menet közben elhagyná a vonatot, biztos halálba rohanna. Ha egyet mozdultok, kidoblak a sínekre. Legalább hatvan kilométerrel rohanunk. És aki itt kipottyan, elvégezte földi pályafutását. No, kezdjük a birkózást.

– Tegye be az ajtót, tegye hát be – idegeskedett Brown. – Milyen ostoba gondolat, Anderson úr!

Bat becsukta az ajtót, és Brown felé hajolt.

– Őszintén megmagyarázom önnek az egész dolgot. Lementünk egészen Fokvárosig és vissza, és ön volt az egyetlen, aki horogra akadt. Amit öntől nyertünk, éppen fedezte kiadásainkat. Mint sportembernek és úriembernek, azt az ajánlatot teszem, felezze meg velünk a pénzt.

– A sportember csodálja az ön bátorságát – felelte Bat barátságosan –, de valószínűleg az úriember az, aki bennem egy felháborodott „nem”-mel felel ajánlatára.

Brown társához fordult:

– No, Len, itt nincs mit tenni. A pénz odavan. Kár – mondta sóhajtva, és társa morgott.

Ezúttal befejeződött a társalgás, és Battel semmi sem történt, amíg az Euston állomáson autóba nem akart szállani.

Nagy csodálkozására, most a vörös hajú közeledett hozzá és valami volt a tartásában, ami Batet arra bírta, hogy nyugodtan bevárja.

– Vigyázzon, fiatalember – mondta a vörös hajú –, figyelje Brownt, egészen meg van vadulva!

– Ön sem nagyon szelíd.

– Velem ne törődjék. – A férfiú kicsit keserűen beszélt. – Engem felbéreltek. Kétszázat kaptam volna az ön pénzéből, és az lelkesített. Brown fizeti a költségeimet, fizet hetenként tíz fotót és százalékot. Furcsa, de így van.

Bat érezte, hogy az ember nem hazudik.

– Leszámolt velem, azt mondja, vészmadár vagyok. Tudja, mit kaptam ötheti munkámért? Ide nézzen! Kinyújtott kezén két tízfontost mutatott.

– Brown veszedelmes – ismételte. – Ne hagyja becsapni magát. Én csak azért dühöngtem, mert a pénzem elveszett, de ő haragszik, mert elbánt vele és túljárt az eszén. Jó estét!

– Várjon. – Bat a zsebébe nyúlt.

– Ha hazudott is, nagyon valószínű a hazugsága. És olyan, melyben kedvem telik. Ez megnyugtatja a lelkiismeretemet. Két bankjegyet tett az ember kezébe. Chelwyn megnémult. Azután lassan kérdezte:

– Hol száll meg Londonban, Anderson úr?

– A Brussel szállóban.

– Nem felejtem el. Majd megtudom, ha valamit terveznek, és hírt adok önnek. Ön úriember, Anderson úr.

– Ezt már Brown is mondta. – Bat szokatlanul vidáman ült autóba.

Ha Bat ezen az estén valóban vidám tudott lenni, akkor a jókedv kiapadhatatlan forrását hordta magában. Sűrű eső esett, amint a szegényes utcákon áthajtottak. Az ázott ablakon át minden alak és ház valószínűtlenné vált.

Azután hirtelen megváltozott a kép, széles, kivilágított útra tértek. Fák, nagy, jól megvilágított terek. A forgalom élénkült. De azután megint félhomályba értek, és a kocsi megállt.

A portás kinyitotta az ajtót.

– Meg van rendelve a szobája? – kérdezte.

Bat leereszkedően ismerte el, hogy így van.

Másnap a legszebb London mosolygott rá. Régi épületeket látott, amilyeneket Cruikshank rajzolt, zöld tereket és még zöldebb fákat.

Mary a Carlton szállóban lakott, és villásreggelire találkozót beszéltek meg. Az öreg sárkánnyal nem beszélt meg semmit, de Bat tudta, hogy az is ott lesz. Megreggelizett és éppen el akart menni, mikor Chelwynnel találkozott.

Bat nem bánta meg tegnapi bőkezűségét. Csak attól félt, nem lesz-e folytatása a dolognak. Chelwyn korai és váratlan látogatása legalábbis gyanús volt. De csakhamar kiderült, hogy alaptalanul gyanúsította a derék fickót.

– Beszélhetnék önnel négyszemközt, Anderson úr? – kérdezte a látogató. Bat habozott.

– Jöjjön a fogadóba.

Az egyetlen helyiség, mely ilyenkor üresen állott. Chelwyn letette kalapját, botját, vadonatúj kesztyűjét, és csak azután kezdett beszélni.

– Azért jöttem, Anderson úr, hogy önnek néhány dolgot elmondjak, amin csodálkozni fog.

– Talán György bátyja aranytéglát küldött Alaszkából? – kérdezte Bat gyanakodva. – Mert olyasmit nem veszek.

A férfi mosolygott és fejét rázta.

– Maga sem hiszi, hogy ilyen butasággal próbálkozzam önnél. Sokkal komolyabb dologról van szó. Mielőtt tovább beszélek, figyelmeztetem, hogy nem pénzért teszem. Hálás vagyok azért, amit tegnap adott. Egy csalónak is van felesége, gyermeke. Tíz éve űzöm ezt a mesterséget, de most búcsút mondtam neki örökre. – Körülnézett és halkabban folytatta: – Andersen úr, már tegnap említettem önnek, hogy hat hétig voltunk távol Angliától. Nem találta ezt feltűnőnek?

– Cseppet sem.

– Mert nem ismeri a mesterséget. Általában, ha ezt a vonalat learattuk, Fokvárosig megyünk és onnan visszahajózunk. Mit gondol, miért maradtunk Funchalban – mert ezen a rövid úton szó sem lehetett pénzszerzésről, arra csak a hosszú út alkalmas.

– Sejtelmem sincs – mondta Bat fáradtan. – Nem is láttam Funchalban.

– Alacsony tételben játszottunk – szakította félbe a másik.

– Lehet. De ha azért jött, hogy érdekes életét elmesélje, úgy rövidítse meg. Nem az életét, a történetét.

– Jó, sietek, amennyire lehet. Nem dolgozom mindig Brownnal. Nem vagyok nagyon ügyes a lapokkal...

– Lapokkal?

– A kártyával. Másban ügyesebb vagyok. Híres verekedőként. Még sohasem hagytam cserben egy pajtásomat sem, és mindig szívesen verekedtem. Két hónapja, hogy Brown értem küldött. Ő a Piccadillyben lakik és úgy él, mint egy gróf. Elmondta, hogy Madeirára utazik, egy hölgy bérelte fel Párizsban, Serpilot a neve (tán jobb, ha ezt feljegyzi), hogy tartson szemmel egy fiatal hölgyet, aki odajön. Gondolja meg, a fiatal hölgyet nem érheti bántódás, de egy férfi fogja elkísérni, és erre kellett ügyelnünk.

– Mi a fiatal hölgy neve? – kérdezte Bat gyorsan.

– Maxell kisasszony. És a fiatalember, akit ártalmatlanná kell tennünk, ön. Brown eszméje volt, hogy kifosszuk. Azután Londonban egyik barátja pénzt ajánlott volna önnek, amire feljelentik, hogy hamis ürüggyel pénzt csalt ki, és így biztosan hűvösre kerül.

– Serpilot asszony csinálta a tervet?

– Nem, csak utasítást adott Brownnak. Nem is mondta, hogy mit tegyünk önnel. Csak azt kellett megakadályoznunk, hogy a fiatal hölgyet elkísérje.

– Ki az a Serpilot asszony?

– Nem tudom. Bizonyosan valami vén özvegy. Brown nem sokat mesélt róla. Párizsban kapott tőle utasításokat, mást nem tudok. Vele mentem Madeirára, mert tudta, hogy goromba ember vagyok... de nem voltam elég goromba – tette hozzá mosolyogva. Bat kezét nyújtotta.

– Vöröshaj, bocsássa meg a narancsot.

– Ó, az semmi, hozzátartozik a napi munkához. Kicsit bosszantott, és a szemem is gyulladt, de ne törődjék vele. Most az a dolga, hogy vigyázzon Brownra, mert dühöng és a sarkában van, mint az ördög a bűnös léleknek.

– Majd megkeresem azt a Serpilot asszonyt. Valószínűleg Párizsba megyek.

– Most nincs Párizsban. A sürgönyt, melyet Brown Liverpoolban kapott, Monte-Carlóban adták fel.

– No, Monte-Carlo még vonzóbb hely.

XVIII.

Mikor Chelwyn elment, Bat sokáig gondolkozott. Ki lehetett az a Serpilot asszony, akinek olyan fontos volt, hogy Mary egyedül utazzék? És miért ment Monte-Carlóba most, mikor a szezon már véget ért? Mert Mary és ő, Bat már régen elhatározták, hogy Londonban és Párizsban csak rövid időt töltenek és utána a Riviérára mennek. Miért változtatta meg Serpilot asszony is a maga tervét? Ez nem lehetett véletlen. A villásreggelinél egyedül volt Maryvel, kísérőjét fejfájás kínozta.

– Mary – kérdezte Bat –, meg tudná mondani, hogyan is történt, hogy tervünket megváltoztatva elhatároztuk, hogy Párizs helyett egyenesen Monte-Carlóba megyünk?

– Hogyne – felelte a fiatal lány azonnal. – Emlékszik, meséltem önnek, hogy milyen szép képeket láttam a hajón.

– Hol látta őket?

– Egyik nap a szobámban találtam. Valószínűleg a steward hagyta ott. Csodaszép képek, fényképek voltak, nem beszéltem róla?

– Most már emlékszem. Úgy, hát a kabinjában találta? No, az én ágyamra senki sem tett szép monte-carlói képeket, de azért mégis elmegyek és megnézem Monte-Carlót.

Mary most végre alkalmat talált, hogy megkérdezze, amit már egy hete akart:

Szeretnék valamit kérdezni, Bat. Renfrewné mesélte, hogy magát mindenki „Bízz mindent jó szerencsédre” Andersonnak hívja. Miért?

– Bizonyára, mert mindig bíztam a jó szerencsében. Egész életemben.

– De csak nem kártyás? – kérdezte Mary komolyan. – Tudom, hogy fogadásokat köt és kártyázik is, de hiszen ezt sok férfi csinálja szórakozásból, és nem baj. De ha egy férfi ebből akar megélni és csakugyan ebből is él, akkor más emberek közé tartozik.

Bat hallgatott.

– Ön túl jó az ilyen életre, Bat – folytatta Mary. – Sokféle szerencse akad, ha a férfi eszét és erejét használni akarja. Ha ezzel próbálkozik, övé a szerencse. Ezt nem vesztheti el másnap vagy a következő héten, mindig újabb nyereségre tehet ezáltal szert, Bat.

Bat első érzése a harag volt. Mary hiúságát érintette, és Bat nem is tudta, hogy az ilyen érzékeny. Mindaz, amit mond, igaz, sőt kevesebb a valóságnál. Mary nem is tudhatta, mennyire irtózik a rendes munkától, és milyen kevés szerepe van jövendő terveiben az igazi munkának. A munkát mindig csak átmenetnek tekintette két szerencsés pillanat között. Megijedt, mikor most ennek tudatára ébredt. A lányka vigyázott, hogy meg ne bántsa. De tudta, hogy kényes pontot érintett.

– Bat, szeretném, ha legyőzné önmagát Magáért és érettem. Mert barátom, én szeretnék büszke lenni magára. Renfrewné úgy beszél magáról, mint hivatásos játékosról, azt mondja, hogy a neve már hírhedt azok között, akik játékból élnek. Igaz ez?

Kezét a fiatalemberére tette és szemébe nézett. De Bat elfordult.

– Bizonyára igaz, Mary. Hogyan történt, ma már nem tudom. Kicsit túlmentem a határon, és hálás vagyok, hogy megállított. Nem, nem bántam meg a múltat, mindennek van haszna, és mindig kihasználtam a szerencsét. De belátom, van más szerencse is egy férfi számára, mint hogy a ló gyorsaságára tegyen, vagy a nullára játsszon. Ha visszatérek Londonba, tán letelepszem, és becsületes polgárként csirkéket nevelek, vagy más ilyesmit.

Komolyan beszélt, bár Mary eleinte azt hitte, hogy gúnyolódik.

– És nem játszik többet? Bat habozott.

– Nem helyes – mondta Mary sietve. – Nem helyes, hogy kérdezem. Kegyetlenség. Monte-Carlóba megyünk és én azt kívánom, hogy ne játsszék. De ígérje meg, Bat, hogy felhagy a játékkal, mihelyt én kívánom.

– Itt a kezem rá. – Bat sugárzott az örömtől, hogy egyáltalában játszhat még. – Mától kezdve? – ünnepélyesen emelte fel kezét.

– Különben ismer valami Serpilotnét?

– Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Nincsenek rokonai vagy barátai Franciaországban?

– Nincsenek.

– Miért megy hát Franciaországba? Mikor megbeszéltük a dolgokat, Madeirára készült, hogy aztán Bathban telepedjen meg. Csak akkor tudtam meg, hogy megváltoztatta szándékát és külföldre megy, mikor megírta nekem.

– Már egy éve készülök külföldre, sir Maxell halála óta. Akkor Renfrewné nem jöhetett velem – a legkisebb gyermek kanyarós volt.

– Ennek még gyermekei is vannak?

– Ne legyen már olyan furcsa. Persze, hogy vannak gyermekei. Ő volt az is, aki az utazást elhatározta. Tudnia kell, hogy a bathi újságba gyermeknevelésről és más egyebekről cikkeket szokott írni. Nem újságíró, csak írogat.

– Tudom már, néha verseket ír, néha meg fagylaltrecepteket, pl. „vegyünk egy csésze lisztet, egy csepp tejfelt, keverjük hat tojás...”

A fiatal lány nevetett. Bizonyos, hogy Bat eltalálta, milyen fajta irodalmat művel Renfrewné.

– Jövő héten lesz Párizsban egy gyűlés, ahol az anyaságot beszélik meg. Mikor Madeirán voltunk, Renfrewné meghívót kapott szabadjeggyel, mely az utazásra szól. Nem nagyszerű?

– Nagyszerű, és persze, ön jó alkalomnak tartotta, hogy vele menjen. A fiatal lány bólintott.

– És mikor ideértek, megtudták, hogy a gyűlést tíz esztendőre elhalasztották? Mary megdöbbenve nézett rá.

– Honnan tudja, hogy a gyűlést elhalasztották?

– Ó, csak kitaláltam, az ilyesmi gyakori.

– Az igazság az, hogy senki sem tud erről a gyűlésről és a levél, melyet Renfrewné a vezetőségnek Párizsba írt, már itt várt bennünket a Carltonban. Az van ráírva: „Címzett ismeretlen”. Renfrewné kívül ráírta a Carlton címét.

Itt tág tere volt a találgatásnak. A titokzatos valaki azért közeledett Renfrewnéhez, mert tudta, hogy az Mryt is magával vinné, ugyanez a sötét valaki két rablót bérelt fel, hogy Batet szemmel tartsák és ártalmatlanná tegyék, ha velük akar utáni Franciaországba. A helyzet tehát nagyon érdekesen alakult.

Három nap múlva a kis társaság átkelt a csatornán. Bat nagyszerű kalandokat remélt. A sors nem is tagadta meg tőle. Három napig maradtak Párizsban, és pompásan mulatott. Kiment a lóversenyre és örömtől ragyogva tért vissza, mert nem játszott. Benézett az enghieni baccarat klubba, és este a szentek glóriáját érezte feje körül, melyet maga Mary tett rá.

– Nagyszerű fiú maga, Bat – dicsérte –, de tudja, hogy egy utolsó játékot megengedtem.

– Azt Monte-Carlóra tartogatom.

Párizsba érkezésük óta nem volt joga gúnynevét használni, mert egyszer sem tette próbára a szerencsét, ha este kisétált, a fényesen kivilágított bulvárokon vagy népes kávéházak közelében járt. Minden tolongástól távol tartotta magát, különösen olyan csődülettől, mely hirtelen és látható ok nélkül támadt.

Nem tette próbára szerencséjét. Mert becstelenségnek tartotta volna jó szellemével szemben, ha azzal fárasztja, hogy a haláltól mentse meg. Csak egyszer, mikor Scribe-nél ebédelt, látta feltűnni Brown úr jól ismert ábrázatát. Bocsánatot kérve, otthagyta a hölgyeket, nagy nehezen keresztülment a teli éttermen. De az ember már eltűnt. – Ezeknek a kávéházaknak annyi ajtaja van, mint a bűvész színpadoknak – dörmögte, mikor visszajött.

– Barátja volt, akit látott? – kérdezte Mary.

– Nem, inkább érdek köti hozzám.

Renfrewnének nagyon jót tett Párizs. Elfoglalta a képeslapok írása, és három hasábon számolt be a bathi újságnak párizsi tapasztalatairól. Még verset is írt, mely úgy kezdődött: „Ó, Párizs, csupa fény, Benned él a remény” és utána ritka és különleges rímek következtek, mint „Eiffel torony – kéjes orom”, „dicső múltad – elfakultak”, „bűnös jelen – ó félelem” stb.

– Nagyon büszke vagyok erre a leírásra – ismerte el Renfrewné. – „A fény városa”, nem találja ezt az elnevezést nagyon eredetinek, Andersen úr?

– Hogyne. Már kétszáz esztendővel ezelőtt is így hívták a párizsiak. „Ville lumiére”-nek.

– Ez csaknem ugyanaz – ujjongott Renfrew asszony. – Milyen okosak ezek a franciák!

Nem tudott franciául és mindjárt barátságosabb volt a fiatalemberhez, mikor látta, hogy az tud. Bat feladata volt jegyekről gondoskodni, autót rendelni, számlákat kifizetni, mindenben gondoskodni a kis társaságról. Nagyon sürgette az utazásukat, mert alig várta, hogy megkezdhesse harcát az ismeretlen ellenséggel. Valahogyan úgy érezte, hogy a lányt nem fenyegeti veszedelem. Minden gondolatát az öreg francia dáma foglalta le, aki fejébe vette, hogy őt Marytől elválasztja.

Az étkezőkocsiban szokásos tolongástól eltekintve, minden kellemetlenség nélkül érkeztek Monte-Carlóba. Egy éjszakát a hálókocsiban kellett tölteniük, mely úgy rázott és zötyögött, hogy Bat azt hitte, mindjárt lerepülnek a sínekről. Hajnalban a Rhóne völgyébe értek, a széles, habos kék folyó magas dombok között, elhagyott és furcsán körülfalazott várak mellett folyik el. Mintha évszázadok óta üveg alatt őriznék őket, hogy az utódokat az elődök harcaira emlékeztessék. Azután Marseille-be értek, majd hosszú, meleg nap után Nizzába.

A lánynak az út csupa gyönyörűség volt. Egyetlen pillanatát sem engedte volna el. A kék tenger, a zöld zsalus, fehér villák, a falakat elborító rózsák, a meleg légáramlat és főként a ragyogó trópusi nap. Mindez új, csodálatos, meseszerű volt számára.

Monte-Carlo igazán szép. Olyan tiszta és jól ápolt, mintha minden reggel gondosan leporolnák, kifényesítenék.

Semmi rikító sincs benne, bár sok a dísz és gipsz. Bat a kaszinót a washingtoni Fehér Házhoz hasonlította, bár annál sokkal előkelőbb volt.

Bat a Hotel de Prisban vett ki szobát, ott lakott Mary is. Mindjárt tudakozódni kezdett.

– Serpilot asszony? – gondolkozott a portás. – Van egy ilyen nevű hölgy, de nem lakik itt.

– Hol kaphatnék útbaigazítást?

– A városházán, vagy ha a hölgy jómódú, talán a Credit Lyonnais igazgatója tud útbaigazítást adni.

– Köszönöm.

Bat előbb a bankba ment. Az igazgató nagyon udvarias, de zárkózott volt. Nem szokás a bankban a felek címét elárulni. Nem mondja, hogy Serpilot asszony üzletfelük, de ha az volna, sem árulhatná el címét akárkinek. Ebből Bat következtetett, hogy csakugyan üzletfelük. A városházán több szerencsével járt. A polgármester hivatása, hogy felvilágosítást adjon. És amit Monte-Carlo polgármestere nem tud, azt a világ legokosabb detektívje sem tudná kideríteni.

Serpilot asszony a Villa Condamine-ban lakik, a legelőkelőbb negyedben, Cap Martin félszigeten.

– Régóta lakik itt a hölgy?

– Százhuszonkilenc napja – felelte a hivatalnok rögtön. – A hölgy a villát Eleana nagyhercegnő megbízottjától bérli, a hercegnő a borzalmas orosz forradalomban pusztult el.

A hivatalnok részletesen el akarta mesélni az orosz rémuralom tetteit, mikor Bat rövidesen búcsút vett. Utóvégre igazán nem a nagyhercegnő érdekelte, sem élve, sem halva.

XIX.

Először is a főúton lakó telekügynökhöz ment, és annál megismerte a Villa Condamine fekvését.

– Öreg hölgy? – csodálkozott az ügynök. – Azt nem mondhatom. Bár már nem is egészen fiatal. – Gondolkozott, hogy mit mondhatna még.

– Nem láttam. – Özvegy – tette hozzá –, mint annyian Franciaországban, a nagy háború óta.

– Akkor hát fiatal – mondta Bat. – Öregembereket nem küldtek a harctérre.

– Talán öreg, talán fiatal, senki sem tudja.

– Behívta segédjét, aki a hölgynek a házat megmutatta és aki az okiratot elvitte aláírás végett. A segéd tizenhat esztendős volt, és ilyen korban mindenkit, aki húszéves elmúlt, öregnek lát az ember. Biztosra veszi, hogy a hölgy özvegy és nagyon beteg, mert bottal jár. Mindig sűrű, fekete fátyolt visel még a kertben is.

– Hiszen érthető – mondta az ügynök, aki egyszerre regényes lett –, hogy aki annyit vesztett, nem akarja arcát a világnak megmutatni.

– Talán Monte-Carlóban érthető – felelte Bat röviden –, londoni fogalmak szerint nem.

Megkereste a tervrajzon a házat, melyet a készséges ügynök eléje tett, és azzal a szilárd elhatározással ment vissza szállodájába, hogy az első alkalommal felkeresi Serpilotnét és megtudja tőle, miért akar fiatal életének véget vetni.

Mary már várta, mégpedig nagyon türelmetlenül – pedig azt állította, hogy irtózik a szerencsejátéktól!

– Az irodában kell belépőjegyet vennünk, és a portás azt mondja, hogy külön tagsági jegy kell, ha a magántermekbe is be akarunk menni.

A jegyeket hamar megkapták és bementek a nagyterembe, ahol öt asztal körül néma embertömeg csoportosult. Batnek ez a látvány vonzó és lenyűgöző volt. Ehhez képest a világ minden játékterme és játékasztala dilettánsnak tűnt. A nyolc krupié, akik minden asztalnál ott ültek fekete ruhájukban, akár orvosok gyülekezete lehetett volna. A zsetonok csörgése, a golyó zaja a főkrupié egyhangú beszéde, mintha valami szertartás lett volna.

Nehéz volt elképzelni, hogy mindennap, reggel tíztől este tízig, a magántermekben éjfélig, itt ülnek ezek a fekete frakkos férfiak, gereblyéjükkel hadonásznak, és tévedés nélkül figyelnek meg minden bankjegyet és pénzdarabot, amely az asztalon megfordul. Olyan arccal dolgoztak, hogy a játék legnagyobb ellenségét is az a benyomás kerítette hatalmába, hogy a rulett megengedett üzleti dolog.

És az embergyűrű is ott áll mindennap, minden órában, ha egyesek el is mennek, jönnek mások. Öreg nénikék, kopott férfiak figyelik áhítatosan a játékot, minden nyereséget feljegyeznek, és néha egy-egy ötfrankost maguk is tesznek. Rémülten bámulják a gereblyét, mely a vesztett pénzt irgalmatlanul besepri, és remegve teszik el néhány franknyi nyereségüket, ha a szerencse kedvez nekik.

Bat nagyon hallgatag volt, mikor beléptek a magántermekbe.

– Milyennek találja itt az embereket? – kérdezte Mary. – A fiatalember nem felelt. A rulett asztala nem vonzotta. Továbbsétált, hogy a trente et quarante játékosait figyelje meg. Ez a játék nehezebb volt. A hivatalnokok egyike két sor kártyát osztott ki. Addig osztottak, míg a kártyák összege valamivel harminc felett állott. A felső sor feketét jelent, az alsó pirosat, és aki legjobban megközelíti a harmincat, az nyer. Aki ezt megértette, az tudta a játékot. Az ember tehet feketére vagy vörösre, arra is lehet játszani, hogy az első osztott kártya a nyerő színhez tartozik-e vagy sem.

A játék érdekelte Batet. Megfigyelte, hogy a krupié a feketét sohasem említi. Mintha nem is léteznék. Vagy «vörös nyert», vagy «vörös veszít». Feltett egy aranyat, és a dupláját nyerte. Azután háromszor nyert egymás után, habozott és lelkiismeret-furdalással nézett körül, hogy Mary merre van.

Mary még mindig a rulettasztalt nézte, Bat kivett a zsebéből egy csomag bankjegyet és hatezret kiszámolt. Megfigyelte, hogy a játékosok három csoportba oszthatók: van, aki egy-öt aranyat tesz, van, aki ezrekben játszik, és van, aki minden fordulónál a legfőbb betéttel, tizenkétezer frankkal próbálkozik.

A pénznek nincs értéke. Odadobta a hatezret a krupiénak és hat keskeny csontlapot kapott érte. Ezret tett a feketére és vesztett. Megint Maryt kereste, de a lányka még a rulettasztal mellett állt. Megint ezret tett, megint vesztett. Egy fiatal angol, aki az asztalnál ült, mosolyogva pillantott fel.

– Ma a vörös játszik. Nézzen ide. – Megmutatta a jegyzőkönyvét, mely részekre volt osztva, egyik rovatban sok pont volt egymás alatt.

Ez mind vörös. Csak kétszer jött fekete és mindig csak négyszer egymás után. Ha a vörös ellen játszik, tönkremegy.

Minden más helyen lehetetlen lett volna egy bizalmas tanács. De a játékterem, akár a sír, minden embert egyenlővé tesz. A játékosok titkos szövetségesek, akik közös ellenség ellen küzdenek.

– A vörös ellen játszom – dacolt Bat –, legfeljebb mindent elvesztek.

Az angol nevetett.

A négyezer frank követte elődeit, Bat újra váltott hatezret, és kettőt a feketére tett. Aztán, a pillanat sugallatát követve, a többi négyet is hozzátette.

– Bat!

Az ijedt hangra hátrafordult. Mary állt ott.

– Így játszik?

Bat mosolyogni próbált, de arca eltorzult.

– Ugyan, ez semmi. Csak frankok és az nem is igazi pénz.

Mary elfordult és elment. Bat követte. Az angol hátrafordult és mondott valamit. Bat azt hitte, azt kérdi, hogy vigyázzon-e a betétre és azt felelte: – Igen!

A fiatal lány egyik párnázott padhoz ment és leült. Olyan mélységes aggódás látszott az arcán, hogy Bat elszomorodott.

– Sajnálom, Mary, de ez az utolsó játékom, és maga megengedte. Még ma mindent kikapcsolok, amit nem vezethetek a rovatba: „munkából származó bevételek”.

– Megijeszt. Nem az, hogy nagyban játszik, hanem – az arcának olyan kifejezése volt – majdnem rosszul lettem.

– Mary! – kiáltotta Bat megdöbbenve.

– Tudom, ostoba vagyok. De Bat, én... én nem szeretnék rosszat gondolni magáról!

A fiatalember levert arcába nézett és tekintetében olyan szelíd fény ragyogott, amilyent Bat még sohasem látott.

– Szegény Bat – suttogta félig tréfásan –, most fizet azért, hogy egy lány a barátja.

Azért fizetek, mert egy semmirekellő vagyok – mondta a fiatalember rekedten. – Azt hiszem, egy csepp rossz vér van bennem Mary, tudom, mit veszítek – megfogta a lányka kezét. – Elvesztem a jogot, hogy szerethesselek.

Kicsit szokatlan hely volt ilyen vallomás számára, és Mary álmában sem hitte volna, hogy az első szerelmi vallomást Monte-Carlo játéktermében kapja. Feje felett nagy festményen a florenci gráciák mosolyogtak. Egyre hallatszott a krupié egyhangú jelentése:

„Rouge perd – et couleur.”

A fiatal angol most feléjük nézett és kérdve intett. Bat bólintott.

– Bizonyosan azt akarja tudni, hogy készen vagyok-e. És becsületemre, Mary, kész vagyok. Visszamegyek Londonba, elölről kezdem és felküzdöm magam.

– Szegény Bat.

– Nem akarok neked hazudni és tettetni. Szeretlek, Mary, és ha vársz rám, minden jó lesz. Játékos voltam, szegény, aljas, szerencselovag, és méghozzá azt hittem, hogy csuda milyen okos vagyok. Fontoskodva fújtam fel magam és olyan magasan hordtam az orrom, nem is láttam, hova lépek. – Bat nevetett. – Ez éppen úgy hangzott, mint az üdvhadsereg prédikációi. De őszintén és becsületesen gondolom.

– Tudom, Bat. De nem kell elölről kezdened, nekem van pénzem.

– Megállj, Mary! Tőled egy fillért sem fogadok el.

– Miért csöngettek most? – kérdezte Mary.

A trente et quarante asztalánál másodszor szólalt meg a csengő.

– Tudom is én, tán még több áhítatos népet akarnak összecsődíteni. Az angol megint odanézett és valamit morgott.

– Mit akar? – kérdezte Bat.

– Azt mondta, tizenhét. Erre a számra tettél? Bat mosolygott.

– Ennél az asztalnál nincsenek számok, csak egy és az a kövér, gereblyés ember. Mary, mondd, ha mindent jóváteszek, hozzám jössz feleségül?

Mary hallgatott és megint hallatszott a krupié hangja:

– Rouge perd – couléur gagne.

– Mit jelent, hogy „Rouge perd”? Annyiszor mondta már.

– Azt jelenti, hogy a fekete nyer – magyarázta Bat.

– Mindig a fekete nyer?

– Nem mindig – Bat hangja nagyon szelíd volt. – Tán csak azért mondja, hogy visszacsaljon az asztalhoz. Mary mit felelsz nekem?

– Igent mondok.

A szolgák nagy megbotránkozására, Bat előrehajolt és megcsókolta Maryt.

Ez szörnyű látvány volt az aranyos ruhájú lakájnak, aki méltóságteljes léptekkel közeledett.

– Uram – mondta nyomatékkal –, ez tilos!

Bat felnézett. – Chassez-vous – parancsolta kicsit furcsa franciasággal, de a szolga megértette, hogy menjen a pokolba.

Megint megszólalt a csengő. A fiatal angol felállt, egy halom bankjegyet tett zsebre és feléjük jött. Valamit hozott, ami olyan volt, mint egy fedél nélküli könyv. Arca eltorzult és homlokáról csurgott az izzadság.

– Öreg barátom, ez az idegeimre megy. Inkább játszott volna maga. – Átadta a könyvet Batnek. Az ostobán bámult az izgatott emberre.

– Mi ez? – nyögte ki végre.

– A fekete huszonnyolcszor jött ki egymás után – magyarázta az angol.

Ez csoda! Hiszen azt akarta, hogy tovább játsszak, ugye? A bankot négyszer robbantotta – nem hallotta, hogyan csöngetett a krupié több pénzért?

Bat bólintott. Szólni nem tudott.

– No és a hatezerjéből tizenkétezer lett. A maximumot hagytam futni. Megkérdeztem, hogy akarja-e és bólintott.

– Igen, bólintottam – ismételte Bat gépiesen.

– Huszonhét és félszer nyerte a maximumot. Bat a kezében tartott pénzre nézett, majd felpillantott a mennyezetre, azután nyelt egyet.

– Köszönöm önnek – nyögte –, nagyon hálás vagyok. Többet nem tudott kinyögni.

– Szóra sem érdemes – mondta az angol. – Magam is rengeteget nyertem.

– Nem nagyon értek a számoláshoz – mondta Bat –, talán ön meg tudná mondani, hogy huszonhét és félszer a maximum hány font?

Kicsit nevetséges helyzet volt, de egyikük sem nevetett. Az angol számokat firkáit egy papírra.

– Egy font az harminchárom font, ez kupononként 341 font. Huszonhét és félszer véve...

– Köszönöm. – Bat megragadta a másik kezét és alaposan megszorította. – Köszönöm önnek, jóságos gondviselés... mert más nevét nem tudom.

Bat és Mary némán néztek az angol magas alakja után, aki nem is sejtette, milyen döntő szerepet játszott, nyugodtan sétált a rulettasztalhoz és lenézéssel figyelte a játékot, melyben a maximum «csak» hatezer frank lehet.

– Bat – suttogta a lányka –, nem nagyszerű?

Bat zsebre tette a pénzt, alig tudta begyömöszölni.

– Mit csinálsz vele? – kérdezte a fiatal leány.

– Egy szegénynek adom – mondta a fiú és karon fogta.

– Szegénynek?

Megijedt, hogy a szerencse megzavarta a fiatalember fejét.

– Igen, egy szegénynek. Pénzt, amit játékon nyertünk...

– Ostobaság – szakította félbe Mary –, miféle szegénynek akarod adni?

– A szegény Batnek! És most menjünk a büfébe, narancsszörpöt inni.

XX.

A zenekar a legújabb revü dallamait játszotta, a Café de Paris tömve volt. Sok vendég jött át Nizzából és Monte-Carlo olyan képet mutatott, mintha az idény közepén lenne. Renfrewné autón felment La Turbie-ba.

Telefonált Marynek, hogy csak másnap tér vissza és hozzátette, hogy „látja Monte-Carlo fényét ragyogni» és «a tenger sötétlő felülete különös borzongással tölti el lelkét”, amit a fiatal lány még azon frissiben elmesélt a szívtelen Batnek.

– Rettenetes, ha valakinek ilyen ízlése van – mondta Bat. – Mary, már régen várom, hogy rokonainkról bizalmasan cseveghessünk egymással.

– Nekem semmi mesélnivalóm sincs, de te már annyiszor akartál nagybátyádról beszélni, hogy nagyon kíváncsi vagyok rá.

A történet, melyet el kellett mondani, csúnya volt. Régi sebeket kellett feltépni, emlékeket megbolygatni, de meg kellett lennie. Mary nem volt úgy megdöbbenve, mint Bat várta.

– Tulajdonképpen semmi újat sem mondtál – szólt Mary nyugodtan. Mindig tudtam, hogy hármas keresztneved közül kettőt kitől kaptál, és John bácsi is említette, hogy ismerte egyik rokonodat és gondoltam, ki volt az.

Majd hirtelen azt kérdezte: – Gondolod, hogy Cartwright Európában van?

– Bizonyosan, azaz, ha Marokkót Európához számítjuk. Mióta a bűntény megtörtént, mindig úgy hiszem, hogy Marokkóba menekült. Az együtt töltött pár perc alatt mesélt nekem a dologról. Ismeri Marokkót és járt ott. Említett egy mórt, El Mograbot, aki már régebben ott szerette volna őt tartani, és sajnálta, hogy az okos tanácsot nem fogadta meg idejében.

– Elmondtad ezt a rendőrségen?

– Nem. Az egész látogatásról nem sokat beszéltem. Cartwright megint megvádolta sir Maxellt, az egész ügyet ki kellett volna kaparni, elölről kezdeni és ezt nem akartam.

– Miattam? – mondta Mary és a szemébe nézett.

– Meglehet.

Egy kis csoport előkelő vendég ment most ki az étteremből. Lassan mentek át a keskeny termen. Bat elhallgatott és a távozókat figyelte, ahogy minden embert megfigyelt Monte-Carlóban.

Mikor a csoport utolsó tagja is kiment, Bat egy kártyát pillantott meg maga előtt az asztalon. Egyik oldalán az állott:

„Ne mutassa ezt a kártyát senkinek.”

Megfordította és a másik oldalára a következő sorok voltak nem írva, hanem nyomtatva:

„Ha huszonkilencedikéig nem kap hírt rólam, kérem, jöjjön Tangerbe, és a Continental szállóban keressen egy Rahbat nevű mórt. Az majd elvezeti hozzám. Rokonságunk kedvéért jöjjön el. Megkapta a pénzt?”

Bat letette a kártyát és a lányra bámult.

– Mi történt? – kérdezte Mary és kinyújtotta a kezét.

– Se-semmi.

– Ne mondd, Bat. Kérlek, mutasd meg.

Szó nélkül odaadta a kártyát. Mary elolvasta.

– Kitől jött? Cartwrighttól?

– Bizonyosan. A rokonságra és a pénzre céloz, de hogy került ide a kártya? Odahívta a főpincért.

– Kik voltak, akik most kimentek az étteremből?

– Valamennyit ismerem – felelte a főpincér készségesen –, egy londoni úr, színházigazgató és állítólagos felesége, egy amerikai újságíró és egy angol úr, aki titkára egy hölgynek, itt, Cap Martinon.

– Serpilot asszonynak? – kérdezte Bat gyorsan.

– Úgy van. Sajnos, özvegy, de nagyon gazdag. Bat zsebre tette a kártyát..

– Cartwright üzenete. És végére járok a dolognak, ha örökre Monte-Carlóban kell is maradnom!

Elkísérte a fiatal lányt a szállodába, maga is szobájába ment és átöltözött. És éppen abban az órában, mikor a kaszinó kiürült, indult el a pálmákkal szegett útra, mely az országútra vezetett, hogy eljusson Cap Martinba. Nappal, tervrajzzal, nagyon könnyű lett volna egy házat itt megtalálni. De éjjel csaknem leküzdhetetlen akadályai vannak.

Cap Martin dombos, sziklás hely, fenyők és virágok borítják. Az utak a gazdag lakók szeszélye szerint készültek. Vannak széles utak, melyek nem is utak, csak valamelyik villához vezetnek. Már hajnalodott, mikor Bat megtalálta a Villa Condamine-t.

Egészen a tenger partján épült, az országút felől magas fal zárta el, bár a fák is alaposan eltakarták kívülről.

Bat megkerült egy kis öblöt, hogy a terepet a tenger felől áttekinthesse. Zegzugos út vezetett a háztól a partra, és eldugott öblöcskében végződött. Most lépéseket hallott. Egy munkás jött a parti úton, pipázva. Barátságos jó reggelt kívánt, és megállt beszélgetni egy fiatalemberrel. Valószínűleg kertész volt, és a villába igyekezett. Mert a sziklás út, melyen álltak, egyenesen a magas falhoz vezetett. Azt mondta, jó állása van, de jobb volna, ha közelebb lakhatna. De hiszen semmiféle személyzet sem lakik a házban.

– Ó, itt van! Ez egy mór ember! – és a tengerre mutatott. Kis gőzjacht közeledett. – Bat már egy órája látta a lámpását – és horgonyt vetett. Habos vonalat hagyott maga után a tengeren.

– Mór? – kérdezte Bat. – Ennek is van itt villája? – Nem uram – felelte a kertész készségesen –, ez egy előkelő mór, aki át szokott jönni Marokkóból. Hosszú út ám, öt napig tart.

– A Villa Condamine-ba jön látogatóba?

– Persze. Barátja a hölgynek, és két hónap óta másodszor van itt.

A lehorgonyzótt hajócskáról csónakot eresztettek le. Magas férfialak állt benne, fehér burnuszba burkolva.

Bat a kertész után nézett, azután követte. Valószínű, hogy a titokzatos hölgy több munkást is foglalkoztat, de hogy valamelyiküknek kulcsot is adjon... Pedig mégis így volt. A munkás kinyitotta a kaput, kicsit várt, nemsokára meg is érkezett egyik társa, de a harmadik még nem mutatkozott. Bementek hát ketten és a kaput csak behúzták maguk után, hogy elkésett társuk is bejöhessen.

Bat sietni kezdett. Betaszította az ajtót, utat látott maga előtt, mely magas orgonabokrok között veszett el.

Ha valaha, úgy most bízott jó szerencséjében. Hangokat hallott, és nagyon óvatosan mozgott. Öt perc múlva hallotta a kertajtót becsukódni. Megjött hát a harmadik munkás, és a kijárat bezárult. Senkit sem látott, a hangok is elhaltak a távolban, most már bátrabban lépkedett, egyenesen keresztültört a bokrokon, és éppen a villával szemben lyukadt ki. Közte és a ház között legalább ötven méteres nyílt terecske volt. Szerencsét próbált és megkerülte. Célja: a nyitott ablak volt, a földszinten.

Bemászni nem volt könnyű dolog, mert semmi támaszt sem talált. Más bejárást pedig hiába keresett. Azért két lépést hátrált, nekirugaszkodott és elkapta az ablak belső párkányát. Felhúzódott és beugrott.

Valami édes illat áradt feléje, amit már kívülről is érzett. Most megtudta, honnan árad. A csupasz földet vastagon rózsalevél borította. Valószínű, hogy a tulajdonos maga készíti illatszerét, és ezért is van az ablak nyitva. Bútor ebben a szobában nem volt. Az ajtót nyitva találta, és egy boltozatos folyosóra jutott. Előbb nem értette a dolgot, hogyan jutott a pincehelyiségbe. De aztán emlékezett, hogy a villa lejtőn áll és így főbejárata valahol fent lesz.

Néhány lépcsőfok vezetett a magasba. Óvatosan felment, de az ajtót zárva találta. Igaz, egészen kezdetleges zár volt, Bat emlékezett, hogy egy csomó kerti szerszámot látott az egyik fülkében, visszament oda, és csakhamar leütötte a reteszt.

Most két embert hallott halkan beszélgetni. Lábujjhegyen ment át a szőnyeges előcsarnokon. Az ajtó előtt, ahonnan a beszélgetést hallotta, megállón hallgatózni, és nem tudta, mit tegyen. Két ajtó is nyílt előtte. A második ajtóhoz is odaszorította fülét, onnan semmi hang sem hallatszott. Benyitott hát és benézett.

Ezt a szobát a másikkal egy csukott ajtó kötötte össze. A hangok erősödtek, de még mindig nem tudta megkülönböztetni őket. Kisebb lakószoba volt ez, szépen, de nem fényűzéssel berendezve. Magas francia ablakok nyíltak egy verandára, és ami nagyon fontos, vastag bársonyfüggöny lógott mindkét oldalán, ahová szükség esetén elbújhatott. Hallotta, hogy a másik szoba ajtaja kinyílt és valaki kiment. Azután ennek a szobának a kilincse is megmozdult. Éppen annyi ideje volt, hogy a függöny mögé ugorjék, mikor valaki belépett. Nő volt. Mikor megszólalt – a folyosón álló valakihez beszélt –, Bat csaknem felkiáltott.

– A szobájába ment – mondta az asszony. – Most csak reggelizzék meg, bizonyára még ma leküldi Monte-Carlóba.

– Nappal? – kérdezte a másik és Bat ennek a hangját is megismerte. Pápaszemmel nem ismeri meg. Azonkívül bajusza is volt, mikor ő utoljára látta.

A folyosón álló férfi valamit dörmögött, az ajtó becsukódott. A szobában íróasztal állt, ehhez ment most az asszony. Hallotta a toll percegését, és Bat most kilépett rejtekhelyéből. Az asszony háttal ült, nem vette észre, csak mikor árnyéka a papírra esett.

Az asszony hangos kiáltással ugrott fel.

– Jó reggelt, lady Maxell – köszöntötte Bat. Sadie olyan fehér lett, mint a papír, melyre írt.

– Hogy kerül ön ide?

Bat csak akkor felelt, mikor már az asszony és az ajtó közé lépett.

– Hol van Cartwright?

– Cartwright? Mit akar tőle?

– Kérem, beszéljen halkabban – rendelkezett Bat. – Milyen viszonyban van ön Cartwrighttal?

– Feleségül mentem Cartwrighthoz, azaz Bensonhoz, még régebben.

– Felesége volt? Akkor értem menekülését! Sadie nyugodtan pillantott rá.

– Ha ugyan érthető – hát igen. Mit akar most tenni?

– Szemébe akarok nézni annak az embernek, aki ott fent van, aki mórnak öltözve nemrégen érkezett. És átadom az igazságszolgáltatásnak.

Sadie mindkét kezével megfogta karját.

– Nem teszi, Anderson úr! – sikoltotta Sadie remegve. – Igaz, azelőtt gyűlöltem őt, de nem ismertem eléggé. Inkább lássam önt halva, ahogy a másiknak is meg kellett halni, semhogy még több fájdalom érje őt, akit szeretek!

– Engedjen el – Bat megpróbálta lerázni magáról.

– Elmegy innen és elfelejti, hogy valaha is itt járt! Ó, maga ostoba! Bat kiszabadította a karját.

– Beszélnem kell a barátjával, és jobb, ha ön addig itt marad. Nem szeretek családi ügyeket idegenek előtt tárgyalni.

Bat nem hallotta, hogy mögötte kinyílt az ajtó, és csak a vasbot repülésének zaja figyelmeztette. Nem is találta el a fejét, ahogy szánva volt, csak érintette. Így térdre esett. Támadójára nézett, de úgyis tudta, hogy Brown az.

– Agyonverjem? – kérdezte egy hang, és a bot megint felemelkedett.

– Nem, nem! Az Istenért, nem! – sikoltott az asszony.

Már késő is lett volna, Bat támadójára rontott. Brown hátrarepült, fejjel a falnak. Fel akart tápászkodni, de nyögve esett össze.

Bat felállt, megdörzsölte megsebesült vállát, egyetlen dühös pillantást vetett az asszonyra, kiment és orra előtt becsapta az ajtót. Kicsit szédülve ment fel a lépcsőn, feje is zúgott. A felső lépcsőházban három ajtót talált. Csak az egyik volt betéve, Bat oda nyitott be.

Egy férfi állt az ablaknál, és kinézett a felkelő nap fényében csillogó tengerre. Tetőtől talpig fehér köpeny takarta, fején sötétkék turbánt viselt.

– Most, Cartwright – kiáltotta Bat –, most leszámolunk egymással! A férfi csak akkor fordult meg, mikor Bat már elhallgatott.

– Úristen – kiáltotta Bat –, sir John Maxell!

XXI.

– Bat – suttogta Mary –, éppen az a szép ház jutott eszembe, melyet Cap Martinon mutattál.

– Igazán, szívem? – Batet nem nagyon érdekelte a dolog. A csatornán keltek át, mögöttük elmaradt Boulogne.

– Tudod – mondta a fiatalasszony –, úgy éreztem, mintha azért vittél volna oda, hogy megmutass valakinek, talán egy barátodnak. Egész idő alatt, míg a kertben sétáltam, éreztem, hogy figyelnek. Nem volt kelle metlen, de éreztem, tudtam. Szerettem Monte-Carlót. Nem gondolod, hogy egyszer megint eljövünk oda, majd...

– Valószínű – mondta Bat elgondolkozva.

Mary felállt, végigsétált a fedélzeten, hogy egy arra haladó torpedórombolót megnézzen. Bat levelet vett elő a zsebéből és legalább huszadszor olvasta el. Keltezés nem volt rajta:

„Kedves Andersonom, ki sem mondhatom, milyen hálás vagyok jóságáért és nemes, nagy részvétéért. Boldog vagyok, hogy Maryt látnom engedte, mert nagyon vágyódom a gyermek után. Kérem, bocsásson meg Sadie-nek. Tudtom nélkül cselekedett, de nekem akart jót, mikor önt megpróbálta Monte-Carlótól távol tartani. Azt akarta, hogy viszontláthassam Maryt.

Igen, megöltem Cartwrightot, de önvédelemből. Holtteste kertemben, egy régi kútban fekszik. Tökéletesen igaz, hogy üzleteket kötöttem vele, hogy mór részvénytársaságának részvényese voltam és ugyancsak bele voltam keveredve. Annyira közel álltam a tönk széléhez, hogy Sadie vagyonának híre elkábított és feleségül vettem. Az elmúlt esztendőben nem győztem ezért Istennek hálát adni. Mert a leghűségesebb barát és élettárs, akit egy férfi csak kívánhat magának.

Magam lőttem be ablakomon. El akartam Cartwright elől menekülni, és erre ürügy kellett. Isten bocsásson meg érte. Sadie mindent sejtett, és mikor a kertben megleste, hogyan keresem elő a zacskót, melynek tartalma bizonyította, hogy Cartwright vádja alapos volt, akkor tudta, hogy közel a vég.

Tökéletesen boldog vagyok. Időmet marokkói birtokom vezetésével töltöm el, El Mograb régi mór barátom védelme alatt, akinek, mikor még trónkövetelő volt, nagy szolgálatokat tettem. Az évből hat hónapot Sadie-nél töltök. Ő a Riviérán vagy Cadizban él, mindkettőt könnyen megközelíthetem bérelt hajómon. Azt hiszem, mindenkinek, de különösen szeretett Marymnek legjobb, ha halottnak tartanak. Majd eljön az ideje, hogy mindent elmondjunk, de ma csak ártanánk vele. A kártyát Marynek írtam, de örülök, hogy az ön kezébe került. Ön eltalálta, én voltam, aki Mary pénzét az ön szobájába dobtam, nem mertem postán küldeni, nehogy írásom eláruljon és tudtam, hogy önnél jobb helyen lesz. Isten áldjon meg benneteket, adjon nektek boldogságot, jólétet. Remélem, hogy vagyonom, melyet reátok hagyok, hozzájárulhat majd ehhez.”

Bat összehajtotta a levelet, és zsebre akarta tenni. Azután megint elővette, még egyszer átolvasta, és apró darabokra tépve a tengerbe szórta.

Azután megkereste a feleségét. Még Párizsban keltek össze, Renfrewné akarata ellenére. Igaz, hogy a derék asszonyság később nagyon szép novellát írt róluk, melyet „Illedelmes románc”-nak nevezett el.

Bat nem volt hajlandó elolvasni.

VÉGE

Tartalom

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.