BUDAPEST 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Dave Wolverton

The Courtship of Princess Leia

Trademark and text copynght © 1994 by Lucasfilm Ltd

Used under authonzation

Pubhshed by 1994 by Bántani Books, a divison of Bántam Doubleday Dell

Publishing Group, Inc

Fordította Szántai Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának

jogát!

All rights reserved!

A címlapon Mierre munkája

Tipográfia Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés Zolley Imre

Hunganan translation © 1994 Valhalla Páholy Kft

Hunganan edition © 1994 Valhalla Páholy Kft

ISBN 963 8353 47 3

VP-SF 121094-76,13 76

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u 15

Kiadja a Valhalla Páholy Felelős kiadó Novák Csanád ügyvezető igazgató

Felelős szerkesztő Gáspár András Művészeti igazgató Marjai Csaba Korrektor

Zolley Imre Szedés tördelés Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkálatokat

az Athenaeum Nyomda Rt végezte A nyomdai megrendelés törzsszáma

94 1119 Felelős vezető Vida József vezérigazgató

Terjedelem 12 ív

Készült Budapesten az 1994 évben

Han Solo tábornok a Mon Remonda kalamári cirkáló parancsnoki megfigyelőablakánál állt. Figyelmeztető jelzések harangjátéka bongott – a hajó nekikészült, hogy az Új Köztársaság coruscanti fővárosánál kiugorjon a hiperűrből. Hosszú idő, öt teljes hónap telt el azóta, hogy Han utoljára látta Leiát; öt hónap, amit azzal töltött, hogy Zsinj hadúr szuper-csillagrombolójára_s az Iron Fistre vadászott. Öt hónappal korábban az Új Köztársaság szilárdnak és megrendíthetetlennek tűnt. Talán most, hogy az Iron Fist megfutamításával sikerült csapást mérniük Zsinj hadúrra, még simábban mennek majd a dolgok. Han már szeretett volna leszállni a nyirkos kalamári hajóról, de még ennél is jobban vágyott Leia csókjainak ízére, és hogy a homlokán érezze a nő kezének érintését. Az utóbbi időben túl sok sötét dolgot látott.

Ahogy a hiperhajtóművek leálltak, és a megfigyelőablakban részeire vált a fehér csillagmező, Csubakka figyelmeztetően felüvöltött: az űr kék bársonyán, ott, ahol a sötét világból kiragyogtak Coruscant, a főváros éjszakai fényei, több tucatnyi óriási, csészealj formájú csillaghajó volt. Han rögtön felismerte őket: hapan csatasárkányok voltak, közöttük pedig több tucatnyi palaszürke birodalmi csillagromboló.

– Tűnés innen! – kiáltotta Han. Eddig még csak egyszer látott hapan csatasárkányt, de ez is elég volt. – Teljes vértezet! Kitérő manőver!

Han a legközelebbi csatasárkány hátán levő három ionlövegre nézett – szinte várta, hogy az ágyúk leszedik őt az égről. A csészealj peremén elhelyezett lőtornyok mindegyike feléje fordult.

A Mon Remonda megpördült, és zuhanni kezdett a bolygó, Coruscant fénye felé. Han gyomra összeszorult. Kalamári pilótája értette a dolgát; mivel tudta, hogy irányváltoztatás nélkül nem menekülhetnek el, belevezette a hajójukat a hapan csatahajók sűrűjébe, hogy azok ne nyithassanak rájuk tüzet anélkül, hogy megkockáztatnák, egymást találják el.

A kalamári hajon a többi technikai berendezéshez hasonlóan a megfigyelőablak is különleges volt, valódi remekmű, így ahogy elszáguldottak az egyik hapan csatasárkány parancsnoki hídja előtt, Han megpillanthatta a három hapan tiszt meglepett arcát, a gallérjaikra varrt ezüstszín névtáblákat. Han még sohasem látott hapant. A csillagszektoruk híres volt a gazdagságáról, és a hapanok féltékenyen őrizték határaikat. Han tudta róluk, hogy ők is emberek – nem meglepő: ez a faj gyomnövényként szétterjedt az egész galaxisban −, de meglepve látta, hogy a három nőnemű tiszt arca meglepően gyönyörű. Olyanok voltak, mintha törékeny, élő dísztárgyak lennének.

– Kitérő manővert abbahagyni! – kiáltotta Onoma kapitány, a lazacrózsaszínű kalamári tiszt, aki az irányítópultnál ült, és a szenzorokat figyelte.

– Micsoda? – ordította Han. Meglepte, hogy a nála alacsonyabb rangban levő kalamári megváltoztatja az általa kiadott parancsot.

– A hapanok nem nyitottak ránk tüzet, és baráti üzeneteket sugároznak felénk – felelte Onoma, és egyik óriási, aranyszín szemét Han felé fordította. A kalamári cirkáló abbahagyta az őrült zuhanást, és lelassult.

– Baráti üzeneteket? – kérdezte Han. – Ezek hapanok! A hapanok sohasem barátságosak!

– A jelek szerint valószínűleg valamilyen fegyverszünetet kötöttek az Új Köztársasággal. A csillagrombolók is az övék. A birodalmiaktól zsákmányolták őket. Ahogy ön is láthatja, a bolygót védő csapataink sértetlenek. – Onoma kapitány egy másik kvadránsban levő csillagromboló felé bólintott.

Han felismerte a hajó jelzéseit. Leia zászlóshajója, a Rebel Dream volt az. Amikor megszerezték a birodalmiaktól, hatalmasnak, óriásinak látszott, de itt, a hapan flotta mellett kicsinek és jelentéktelennek tűnt. A Rebel Dream körül Han felfedezett egy tucatnyi kisebb, a Köztársasághoz tartozó naszádot – a hajók testén még mindig ott díszelegtek a Felkelők Szövetségének régi jelzései.

Amikor Han először látott hapan csatahajót, éppen fegyvereket csempészett egy kis konvoj-flottával, Rula kapitány parancsnoksága alatt. Mivel a hapanok nem hódoltak be a Birodalomnak, a csempészek az ő csillaghalmazuk szomszédságában, egy semleges területen levő állomást használtak, mert bíztak benne, hogy a közelségük elriasztja a birodalmiakat. Ám egy nap, amikor kiléptek a hiperűrből, egy hapan csatasárkányba botlottak. Annak ellenére, hogy semleges területen voltak, és egyetlen agresszív mozdulatot sem tettek, a húsz csempészhajóból mindössze háromnak sikerült túlélnie a hapanok támadását.

– Solo tábornok – szólalt meg az egyik kommunikációs tiszt. – Befogtunk egy Leia Organa nagykövetasszonytól származó adást.

– Átmegyek a kabinomba, és ott fogadom – felelte Han, és sietve kivonult. Miután megnyomott egy sor gombot, a kis képernyőn megjelent Leia arca.

Leia eufórikusan mosolygott, sötét szemei valahogy álmodozónak tűntek.

– Ó, Han, annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta egy szuszra, mézédes hangon. Az alderaani nagykövetek makulátlan fehér egyenruháját viselte, a haját pedig – ami az elmúlt hónapok során olyan sokat nőtt, hogy Han még sohasem látta ilyen hosszúnak – leeresztve hordta. Leia azokat a fésűket viselte a hajában, amiket Hantol kapott. Az ezüstöt és az opált, amiből készültek, az Alderaanon bányászták – természetesen még azelőtt, hogy Moff Tarkin az első Halálcsillaggal salakká robbantotta az egész bolygót.

– Te is hiányoztál – mondta Han rekedtes hangon.

– Gyere le a Coruscantra, a Nagy Fogadócsarnokba

– mondta Leia. – A hapan nagykövetek bármikor megérkezhetnek.

– Mit akarnak?

– Nem arról van szó, hogy mit akarnak, hanem hogy mit kínálnak. Három hónappal ezelőtt átmentem a Hapanákra, és beszéltem az anyakirálynővel – mondta Leia. – Segítséget kértem tőle a Zsinj hadúr ellen folytatott harcunkhoz. Nem foglalt állást az ügyben, nagyon diplomatikusan viselkedett, de megígérte, hogy gondolkodik a dolgon. Mindenesetre azt hiszem, most azért jöttek, hogy segítséget nyújtsanak nekünk.

Han az utóbbi időben kezdett rájönni, hogy éveknek, talán évtizedeknek kell még eltelnie, mire megnyerik a Birodalom maradványa ellen vívott háborút. Zsinj, és néhány kisebb hadúr szilárdan befészkelte magát a galaxis több mint egyharmadát kitevő területre, de mintha az utóbbi időben mozgásba lendültek volna – egész naprendszereket fosztottak ki, miközben a szabad világok felé törtek. Az Új Köztársaság képtelen volt őrizni egy ilyen széles frontvonalat. A régi Birodalomnak is meg kellelt kínlódnia, hogy visszaszorítsa a Felkelők Szövetségét, és most ugyanígy az Új Köztársaság is kénytelen volt megküzdeni a hadurak seregeivel és óriási flottáival.

Han nem szerette volna, ha Leia túlságosan nagy reményeket fűz egy, a hapanokkal kötött szövetséghez.

– Ne várj túl sokat a hapanoktól – mondta. – Még sohasem hallottam róla, hogy bárki is kapott volna tőlük valamit… Kivéve néhány kellemetlen percet.

– Hiszen még csak nem is ismered őket! Csak gyere le a Nagy Fogadócsarnokba – mondta Leia hirtelen hivatalossá vált hangon. – Ó, és légy üdvözölve.

Leia elfordult, az adás véget ért.

– Igen – suttogta Han. – Te is hiányoztál.

Han és Csubakka végigsietett a Coruscant Nagy Fogadócsarnoka felé vezető utakon. Coruscant egyik óvárosában jártak, olyan helyen, ahol az egész bolygóra kiterjedő település nem romokra épült. A plasztacél épületek úgy magasodtak körülöttük, akár egy kanyon falai. A meredek falak által vetett árnyékok olyan mélyek voltak, hogy a magasban, az épületek között röpködő siklók még nappal is kénytelenek voltak bekapcsolni a tömör fény-faliszőnyegeket létrehozó reflektorokat. Mire Han és Csubi elért a Nagy Fogadócsarnokba, a kereplőkkel és mélyhangú vut-tülkökkel felszerelt, masírozó zenekar már egy furcsamód finomkodónak tűnő indulót játszott.

A Nagy Fogadócsarnok hatalmas épület volt: a hossza több, mint ezer méter, a falai mentén, tizennégy szinten sorakoztak a páholyok. Ahogy Han a kapuk közelébe ért, látta, hogy valamennyi portál előtt kíváncsi bámészok szorongtak, akik már alig várták, hogy megpillantsák a hapanokat. Han elfutott az első öt bejárat mellett, majd hirtelen felfedezett egy aranyszínű protokoll droidot, ami idegesen megpróbált felugrani, vagy lábujjhegyre állni, hogy átlásson a tömeg fölött. A legtöbb ember szentül meg volt győződve róla, hogy az ugyanahhoz a típushoz tartozó droidok teljesen egyformák, de Han azonnal felismerte Thripiót. Csak ő lehetett az, hiszen nem létezhet még egy olyan protokoll egység, aminek sikerülne ennyire idegesnek és izgatottnak Játszania.

– Thripio, te bádogkasztni! – kiáltotta Han, túlharsogva a tömeget.

Csubakka is elbömbölt valami üdvözlésfélét.

– Solo tábornok! – felelte Thripio parányi megkönnyebbüléssel a hangjában. – Leia hercegnő megkért, hogy keressem meg, és kísérjem el magukat az alderaani nagykövet páholyához. Igazán szerencsések, hogy volt bennem annyi előrelátás, hogy itt vártam magukra. Erre, uram! Erre!

Thripio keresztülvezette Hanékat egy széles utcán, majd néhány őr mellett elhaladva felkapaszkodtak egy oldalfeljárón.

Miközben végigmentek egy hosszú, kanyargós folyosón, és egymás után hagyták maguk mögött az ajtókat, Csubakka a levegőbe szimatolt, és felmordult. Befordultak egy sarkon, és Thripio megállt egy páholy bejárata előtt. A páholyban csak néhány ember állt; az üvegfalon át az alattuk elvonuló menetet nézték. Han némelyiküket felismerte. Ott volt Carlist Rieekan, az alderaani tábornok, a Hoth bázis parancsnoka; Threkln Horm, a befolyásos alderaani Tanács elnöke, egy elképesztően kövér férfi, aki szívesebben ücsörgött a repulziós székében, minthogy önmagának kelljen cipelnie saját testsúlyát. Mon Mothma, az Új Köztársaság parancsnoka egy szakállas gotali mellett állt, aki félrehajtott fejjel, szenvtelenül bámult az alsó szint felé, és érzékelőszarvait Leia irányába fordította.

A diplomaták halkan beszélgettek, a komlinkjeiket hallgatták, és Leiát nézték, aki az alsó szinten épített emelvényen ülve méltóságteljesen a hapan diplomatasiklót figyelte, ami leereszkedett a hatalmas, nyitott tetejű Fogadócsarnokban kiépített leszállópályára. A főszinteken talán ötszázezer lény gyűlt össze, és valamennyi arra várt, hogy végre meglássák a hapanokat. A több tízezer biztonsági őrnek sikerült megtisztítania a sikló és Leia emelvénye közötti aranyszőnyeget. Han végignézett a páholyokon. A régi Birodalom szinte valamennyi csillagrendszerének volt saját páholya – és mindegyik mellett ott lógott az adott nemzet zászlaja. Az ősi márványfalakon most több mint hatszázezer lobogó függött, jelképezve az Új Köztársaság tagjait. Ahogy a sikló leeresztette a lejáróhídjait, az alsó szinten minden elcsendesedett.

Han Mon Mothmához lépett.

– Mi történik itt? – kérdezte. – Maga miért nincs odalent Leiával, az emelvényen?

– Engem nem hívtak meg, hogy találkozzam a hapan nagykövetekkel – felelte Mon Mothma. – Egyedül Leiát akarták látni. Mivel az elmúlt háromszáz év során még a Régi Köztársaságnak is csak korlátozott kapcsolata volt a hapan uralkodókkal, úgy éreztem jobb, ha távol maradok, míg nem hívnak.

– Ez nagyon figyelemreméltó – mondta Han −, de akkor is maga az Új Köztársaság választott vezetője…

– Viszont Ta’a Chume anyakirálynőt zavarják a mi demokratikus módszereink. Nem, azt hiszem, ha nekik így kellemesebb, az a legjobb, ha Ta’a Chume követei Leián keresztül beszélnek velünk. Megszámolta már, hány csatasárkány tartozik a hapan flottához? Hatvanhárom van belőlük – a Hapanák csillaghalmaz valamennyi lakott világa egyet küldött – A hapanokkal eddig még sohasem jött létre ilyen mértékű kapcsolat, főleg nem az ő kezdeményezésükre. Úgy érzem, hogy ez a legfontosabb kapcsolat, amit a mi embereink az elmúlt három évezredben teremtettek.

Hannak nem egészen ez volt a véleménye, és bántónak érezte, hogy nem kaphatott helyet Leia mellett. A tény, hogy Mon Mothmával is hasonlóképpen bántak, még jobban felerősítette a sértést.

Alig egy perccel később a hapanok megkezdték a kiszállást. A siklóból elsőként egy nő lépett ki. Sötét haja hosszú volt, ónix szemei megcsillantak a fényben. Könnyű, fénylő, őszibarackszínű anyagból készült ruhája szabadon hagyta hosszú lábait. A páholyokba a főszinten elhelyezett mikrofonok közvetítték a hangokat – Han jól hallotta a tömegen végigfutó sóhajt, amikor a gyönyörű nő elindult az emelvény felé.

Amint Leia elé ért, a nő alázatosan féltérdre ereszkedett, és szemeit a hercegnőn tartva hangosan beszélni kezdett A hapanok nyelvét használta.

– Ellene sellibeth e Ta’a Chume. ’Shakal Leia, ereneseth a’apelle seranel Hapes. Rennithelle saroon.

Megfordult, hatszor összeütötte a kezeit, mire a siklóból kilépett néhány tucatnyi, ragyogó aranyruhába öltözött nő. Gyorsan mozogtak, ezüstfuvolákat fújlak, dobokat vertek, és közben néhány társuk magas, tiszta hangon dalolni kezdett.

– Hapes, Hapes, Hapes!

Mon Mothma elmélyülten hallgatta a komlinkjét. A tolmács lefordította az első nő szavait a standard nyelvre, de Han semmit sem hallott belőle.

– Te érted ezt az izét? – kérdezte Thripiótól.

– Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos, uram – mondta Thripio sajnálkozva −, de azt hiszem, most valószínűleg egy meghibásodást tapasztalok magamban. A hapan követ nem mondhatta azt, amit hallottam. – Megfordult, hogy elmenjen. – A fene egye meg ezeket a rozsdás logikai áramköröket! Bocsásson meg, jelentkeznem kell egy javításra.

– Várj! – kiáltotta Han. – Felejtsd el a javítást. Mit mondott az a nő?

– Uram, azt hiszem, félreértettem valamit – mondta Thripio.

– Mondd már! – Han hangja erőszakosabb volt, és Csubakka is figyelmeztetően felhördült.

– Nos, ha valóban így gondolják… – Thripio megbántottan affektált. – Ha a szenzoraim jól érzékelték, a követ átadta a hatalmas anyakirálynő üzenetét: „Méltóságos Leia, fogadd el a Hapanák hatvanhárom világáról származó ajándékaimat. Leld örömed bennük.

– Ajándékok? – kérdezte Han. – Szerintem ez elég egyértelmű, nem?

– Ez valóban az. A hapanok mindig csak akkor kérnek szívességet, ha előbb egy legalább ugyanolyan értékű ajándékot kínálnak – mondta Thripio leereszkedően. – Nem, nekem nem is ez okoz gondot, hanem az, hogy a követ shakal, vagyis „méltóságos” szót használta. Az anyakirálynő sohasem alkalmazná ezt a szót Leiára, mert a hapanok csak a velük egyenrangúakat szólítják így.

– Hát… – Han megkockáztatott egy találgatást. – Végülis mindketten királyi családból származnak.

– Ez igaz – mondta Thripio. – Ám a hapanok egyedül a saját anyakirálynőjüket imádják. Annyira, hogy az egyik név, amivel illetik az Ereneda, vagyis „ő, akihez senki sem fogható”. Érti már, uram? Nem lenne logikus, ha az anyakirálynő úgy szólítaná meg Leiát, mintha egyenlőek lennének.

Han visszanézett a sikló lejárójára, és megremegett, ahogy végigáramlott rajta egy rossz előérzet. A dobok dörögtek. Három, szinte rikítóan fényes ruhába öltözött nő futott ki a siklóból. Egy igazgyöngyszínű ládát cipeltek. Thripio közben még mindig a fejét rázta, és magában beszélt.

– Tényleg meg kellene javíttatnom ezeket a logikai áramköröket…

A három nő a földre öntötte a láda tartalmát. A tömeg megdöbbent.

– Gallinore-i szivárványkövek!

A drágakövek saját tüze a ragyogó bíbortól a lángoló smaragdzöldig tucatnyi színárnyalatban tündökölt. A felbecsülhetetlen értékű kövek valójában nem is kövek voltak, hanem egy szilikonalapú életforma saját, szikrázó belső fénnyel ragyogó egyedei. Gyakran viselték őket medálként. A lények többezer év alatt fejlődtek ki. Már egyetlen egyért is egy egész kalamári cirkálót lehetetett volna venni, de a ha-panok többszáz egymáshoz tapadt párt szórtak a padlóra.

Leián nyoma sem látszott csodálkozásnak.

Egy újabb nő-trió lépett ki a diplomatasiklóból. Magasabbak voltak, mint az addig látott társaik; homoksárga, és fahéjszínű bőrruhát viseltek. A fuvolák és a dobok hangjára könnyedén előre táncoltak. Közöttük egy ládaszerű tárgy lebegett, rajta egy kicsiny, göcsörtös fácska állt, amelynek ágain fonnyadt kis gyümölcsök barnállottak. A fa fölött két fénysugár világlott – olyan egyenletes, erős fénnyel ragyogtak, akár egy sivatag-világ ikernapjai. A tömeg halkan duruzsolni kezdett, a követ pedig megmagyarázta, mit látnak.

– Selabah, terrefel n lasarla. – „A bölcsesség fája, gyümölcsökkel, a Selabról”.

A tömeg hirtelen vígan felrikoltott. Han döbbenten állt a helyén. Eddig azt hitte, a Selab fái csupán a legendákban léteznek. Úgy hírlett, a bölcsesség fájának gyümölcsei óriási mértékben megnöveli az elaggottak intelligenciaszintjét.

Han ereiben vadul lüktetett a vér, és szédült. A zene hangáira egy férfi lépett elő a siklóból. Kiborg harcos volt, ezüstszegélyes fekete hapan testpáncélt viselt. Majdnem olyan magas volt, mint Csubakka. Határozottan lépkedett, leemelt a karjáról egy készüléket, és letette a földre, Leia elé.

– Charubah endara, mella n sesseltar. – „Fogadd el a Parancslöveget Charubah fejlett technikájú világáról.”

Han az üvegfalnak támaszkodott. A Parancslöveg szinte legyőzhetetlenné tette a hapanokat a közelharcban. A szerkezet elektromágneses hullámmezőt bocsátott ki magából, ami virtuálisan megbénította birtokosa ellenfelének akaratlagos gondolatmenetét. Azok, akikre rálőttek a Parancslöveggel, magatehetetlen nyomoronccá váltak, nem vettek tudomást a környezetükről, és készek voltak teljesíteni bármilyen parancsot, amit kaptak, mert képtelenek voltak megkülönböztetni az ellenség utasításait a saját akaratlagos gondolataiktól. Han izzadni kezdett. Mindegyik világuk, a Hapanák rendszer valamennyi bolygója a legnagyobb kincsét hozta el ajándékba, gondolta. Vajon mit szeretnének megkapni? Mit akarhatnak cserébe?

A következő órában Han csak ámult-bámult. A dobok és fuvolák hangja, a női kántáló kórus éles „Hapes, Hapes, Hapes kiáltásai már szinte az ereiben, a halántékában lüktettek. A tizenkét szegényebb hapan világ mindegyike a Birodalomtól zsákmányolt csillagrombolókat adott ajándékba Leiának, a többiek képviselői pedig olyan dolgokat hoztak, amelyek értéke sokkal ezoterikusabb volt. Az Arabanthról egy idősebb nő érkezett, aki csupán néhány szót mondott az élethez ragaszkodás fontosságáról, és a halál elfogadásáról – ez egy olyan „gondolati rejtvény” volt, aminek a népe nagy jelentőséget tulajdonított. Az Út küldötte elénekelt egy dalt, méghozzá olyan gyönyörűen, hogy Han úgy érezte, a hangok egy meleg szellő hátán átröpítik a nő világára.

Han hirtelen felfigyelt Mon Mothma suttogására.

– Tudtam, hogy Leia pénzt és segítséget kért a hadurak elleni harchoz, de soha eszembe se jutott volna, hogy…

Végül, amikor a dalnokok elhallgattak, és a dobok pergése is abbamaradt, a Nagy Fogadócsarnok padlóján egy jókora halomra való gyűlt össze a Hapanák titokzatos világainak kincseiből. Han rádöbbent, hogy a levegő zihálva tör elő a tüdejéből – az ajándékok bemutatása közben öntudatlanul visszafojtotta a lélegzetét.

A csarnok alsó szintjén nehézzé, baljóslatúvá vált a csend. A Hapanák világairól érkezett több mint kétszáz küldött mozdulatlanul állt. Hant újra bámulatba ejtette kecsességük, szépségük és erejük. Eddig a napig még egyszer sem látott hapant, de most tudta, soha nem fogja elfelejteni őket.

A hapanok hallgattak, és senki sem törte meg a csendet. Han arra várt, hogy közöljék, mit kívánnak viszonzásként. A vére szinte megalvadt, amikor rájött, hogy cserébe csak egyetlen dolgot kérhetnek: egyezséget a Köztársasággal. Arra számított, hogy a hapanok megkérik a Köztársaságot, szövetkezzenek, és közösen szálljanak szembe a Birodalom utolsó maradványait szolgáló hadurak egyesített hatalmával.

Leia előre hajolt a trónján, és elismerően végignézett az ajándékokon.

– Azt mondtátok, hogy mind a hatvanhárom világotok elküldte az ajándékát – mondta a nagykövetnek. – Én viszont csak hatvankét ajándékot látok. Magáról a Hapanák bolygójáról semmit sem hoztatok nekem.

Hant megdöbbentette a megjegyzés. Őt annyira bámulatba ejtették a hapanok által előhordott kincsek, hogy már rég nem számolta az ajándékokat. Leia kijelentését olyan faragatlannak és mohónak érezte, hogy arra számított, hogy a hapanok megsértődnek, mindent összeszednek, és elvonulnak.

A hapan nagykövet azonban melegen elmosolyodott, mintha elégedett lett volna, hogy Leia felfedezte a hiányt. Felemelte a fejét, a hercegnő szemeibe nézett, és beszélni kezdett. Thripio tolmácsolta a szavait.

– A legnagyobb ajándékot utoljára hagytuk.

A nagykövet intett. A hapan követek félrehúzódtak az útból. Fanfárszó, és a tülkök zúgása nélkül, néma csendben előhozták az utolsó ajándékot.

Két nő lépett ki a siklóból. Egyszerű fekete ruhát viseltek, sötét hajukba ezüstgyűrűket fontak. Közöttük egy férfi lépkedett. A homlokán egy ezüstpánt volt, ami egy fekete fátylat tartott az arca előtt. Hosszú, szőke haja a vállaira omlott. A mellkasa meztelen volt, csupán egy rövid, ezüstkapcsokkal összefogott selyempalást fedte a vállait. Izmos karjaiban egy jókora, díszes, ezüstberakásos elefántcsont dobozt tartott.

Előrevitte a dobozt, letette a földre, majd ráült, és könnyed mozdulattal a térdeire fektette a kezeit. Az egyik nő elhúzta az arca elől a fátylat. A fátyol mögül előtűnő férfiarc hihetetlenül szép volt. Han még soha életében nem látott hozzá foghatót. A mélyen ülő szemek sötét kékesszürkék voltak, akár a horizont szélén a tenger, és okosság, humor, bölcsesség csillogott bennük. Han hamar rájött, hogy a férfi a Hapanák királyi házának egyik magas rangú tagja lehet.

– Hapesah, rurahsen Ta’a Chume – mondta a nagykövet −, elesa Isolder Chum’da. – „A Hapanák-ról az anyakirálynő a legnagyobb kincsét küldte el: a fiát, Isoldert, a Chume’dat, kinek hitvese királynőként fog uralkodni.”

Csubakka felüvöltött, és úgy tűnt, mintha az összegyűlt tömeg minden tagja egyszerre kezdett volna beszélni – a felhördülés úgy zúgott Han füleiben, akár egy vihar bömbölése.

Mon Mothma leemelte a fejéről a tolmácskészüléket, és elgondolkodva Leiára meredt. A páholyban tartózkodó tábornokok egyike elismerően káromkodva elvigyorodott. Han ellépett az ablak elől.

– Micsoda? – kérdezte. – Ez meg mit jelent?

– Taa Chume azt akarja, hogy Leia házasodjon össze a fiával – felelte Mon Mothma halkan.

– De Leia ezt nem teszi meg… Ugye nem? – kérdezte Han, de már ő maga sem hitt benne. A galaxis hatvanhárom leggazdagabb bolygója… Anyakirálynőként uralkodni emberek milliárdjai fölött, ezzel a férfival az oldalán…

Mon Mothma tűnődve Han szemeibe nézett.

– Ha a Hapanák gazdagságára építi a háborút, Leia gyorsan megsemmisíthetne a Birodalom utolsó maradványait, és közben több milliárd életet menthetne meg. Tudom, hogy ön hogyan érzett a múltban a hercegnő iránt, Solo tábornok, mégis azt hiszem, az Új Köztársaság valamennyi polgára nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy a saját érdekünkben remélem, Leia elfogadja az anyakirálynő ajánlatát.

Luke már azelőtt érzékelte az egykori Jedi mester otthonának romjait, hogy whiphid útikalauza a közelébe vezette volna. A Toola tájaihoz hasonlóan – egyetlen kietlen síkság volt az egész, ahol a vékony teli jégfoltokból rövid, bíborszínű zuzmók bukkantak elő – a romok tisztának és élénkítőnek érződlek. Valahogy azonban mégis üresek voltak, szinte olyanok, mintha soha nem járt volna errefelé ember. A tisztaság érzete Luke számára bizonyossá tette, hogy a romok között valaha egy jó Jedi élt.

Az óriási whiphid – miközben a tavaszi szelek felborzolták elefántcsontszínű bundáját – mancsában egy vibrobárdot szorongatva áttaposott a bíborszín mohán. Megállt, és a levegőbe emelte hosszú ormányát. Ahogy vaskos agyarai a távoli bíbornap felé böktek, trombitáló hangot hallatott, és apró fekete szemeivel előre bámult.

Luke hátratolta hószkafandere csuklyáját, és követte a pillantását. A látóhatár szélén felfedezte a veszélyt. Egy csapatnyi hódémon bújt elő a viharfellegek fedezékéből. A szőrös szárnyak szürkén villództak a lenyugvó nap ferde fénysugaraiban. A whiphid elfütyült egy csatakiáltást. Látszott rajta, hogy tart a lények támadásától, de Luke kinyúlt a tudatával, és megérezte a hódémonok éhségét. A bestiák a horizont peremén jeges hegyekként vonuló bozontos motmotokra vadásztak – vagyis inkább egy borjút kerestek a csordában, ami elég kicsi ahhoz, hogy végezni tudjanak vele.

– Béke – mondta Luke, miközben felnyúlt, és megérintette a whiphid könyökét. – Mutasd meg a romokat. – Luke megpróbálta az Erő segítségével lenyugtatni a harcost, ám a vibrobárdot markolászó, reszkető whiphid harcra vágyott.

A whiphid egy hosszú füttyel felelt, majd észak felé mutatott. Luke az Erő segítségével lefordította a szavait.

– Keresd meg a Jedi sírját, ha ezt kell tenned, de én most vadászni indulok. Felfedeztem az ellenséget, és a becsület most úgy kívánja, hogy rá is támadjak. A klánom ma éjjel egy elpusztult hódémon teteme fölött fog vigadni.

A whiphid egyetlen ruházata egy fegyveröv volt. A rajta függő tárgyak közül kiválasztott egy elfeketedett vasból készült hajítócsillagot, majd hatalmas mancsaiban egy-egy fegyvert szorongatva száguldott a tundrába. Luke nem is hitte volna, hogy képes ilyen gyorsan mozogni.

Luke megrázta a fejét. Sajnálta a hódémonokat. A háta mögül felhangzott Artu füttye. A kis droid arra kérte gazdáját, hogy lassítsa le lépteit, amíg neki végre sikerül keresztül vergődnie egy álnok jégfolton. Luke és Artu ezután addig haladt észak felé, míg elértek három, a talajból kiemelkedő, hatalmas, sima sziklához. A kőtömbök egy lejtős alagút oldalfalait és mennyezetét alkották. Az alagút a szaga alapján száraz volt. Luke előhúzott az övéből egy minilámpást, és elindult lefelé. A felszíntől nem messze az alagút barlanggá öblösödött. Egy óriási kődarab zárta el az utat. A kőtömb oldalán levő fekete koromfoltok elárulták, hogy hol illesztették rá hosszúhosszú idővel ezelőtt azt a hődetonátort, amivel az alagút közepére robbantották, hogy végleg elzárja azt, ami mögött rejtőzik.

Luke lehunyta a szemeit, és addig nyújtóztatta a tudatát, míg meg nem érezte, hogy az Erő átáramlik rajta. Az Erő-csáppal megmozdította a sziklát, és felemelte.

– Menj előre, Artu – suttogta Luke.

A droid előre gördült, és rémülten füttyögve áthaladt a lebegő kőtömb alatt. Luke is keresztülbújt a résen, majd leeresztette maga mögött a sziklát.

Az alagút szikla mögötti részén, a padló porában

Luke nyomokat látott. Birodalmi rohamosztagosok hagyták Itt a lábnyomaikat, amik a számtalan azóta eltelt év alatt is épen maradtak. Luke megvizsgálta a lábnyomokat, és eltűnődött, vajon az apjáé köztük van-e. Darth Vader valószínűleg járt ezen a helyen, hiszen csakis ő ölhette meg a Jedi mestert, aki ezekben a barlangokban élt. A nyomok azonban nem feleltek a ki sem mondott kérdésre.

Az alagút mélyen a talaj alatt kivált raktárhelyiségeken haladt keresztül. A levegőben rágcsálók ürülékének és szőrének áporodott bűze terjengett. Az egyik helyiségben egy kis, szögletes testű erődroid hevert – már reg elfogyasztotta energiája utolsó cseppjét is. Egy másik szobában egy fűtőberendezés állt, de az energiakábeleit már jó ideje szétrághatta valamilyen kis állat. Luke egyre tovább haladt az alagútban, egyre közelebb került a Jedit jelentő tiszta érzet felé, végül rábukkant a halott mester szobájára. A Jedi teste eltűnt – valószínűleg ugyanúgy vált semmivé, mint Yodáé és Bérié −, de Luke még mindig érezte a mester erejének üledékét, és felfedezett egy szétvágott, megpörkölődött hószkafandert is. Egy fénykard hevert a közelében. Luke felemelte, és bekapcsolta a kardot. Egy opalizáló energiasugár vágódott ki zümmögve a markolatból.

Luke egy pillanatra eltűnődött, hogy milyen lehetett a fénykard tulajdonosa, majd kikapcsolta a fegyvert. Keveset tudott erről a Jedi mesterről – jóformán csak annyit sikerült kiderítenie róla, hogy élete utolsó órájában is a Régi Köztársaságot szolgálta. Luke hónapokon át követte a nyomait. A mester egykor a Jedik feljegyzéseinek kurátora volt a Coruscanton, és így nem számított főembernek, ezért a hódító birodalmiak nem sokat törődtek vele. Talán ezért tudta elhagyni a Coruscantot, és ezért sikerülhetett magával vinni a Jedik ezer generációjának dokumentumait is.

Luke abban reménykedett, hogy ezek a feljegyzések nem csupán a Jedik tetteinek krónikái, hanem ott rejlenek bennük az ősi mesterek gondolatai, céljai és bölcsessége is. Luke fiatal Jedi volt, és tudta magáról, hogy még korántsem tanult meg mindent az Erő használatáról. Abban reménykedett, hogy megismerheti a titkokat, hogyan képezték ki a Jedik a harcosaikat, a gyógyítóikat, és a látnokaikat.

Luke keresgélni kezdett a helyiségben. A mini-lámpa fényénél valamiféle nyomok után kutatott. Artu befordult az egyik oldaljáratba; ő saját reflektorai fényénél haladt a sötétben.

Amikor Luke az mellékfolyosóról meghallotta a szomorkás füttyögést, követte a droidot.

A folyosó a kőből kivájt, elfeketedett szobákhoz vezetett. A falak mentén sorakozó rekeszekben valamikor holovideo felvételeket tárolhattak, de már az is jó régen lehetett, hogy valamennyit darabokra robbantották, és hamuvá égették. A padlón salakkupacokká olvadt komputerhengerek hevertek szétégett memóriamaggal. Tisztán látszott, hogy a tárgyakat hődetonátorokkal olvasztották szét, de Luke felfedezett néhány EMP-gránát repeszt is. Bárki is volt az, aki megsemmisítette a holovideókat, nagyon valószínű volt, hogy előtte minden tőle telhetőt megtett, hogy valamennyit letörölje.

Luke végigment a folyosón, a rekeszsorok előtt, és úgy érezte, megszakad a szíve. Semmi sem maradt épen. Minden megsemmisült. Eltűntek a Jedik ezer generációjának tudásáról és tetteiről készült feljegyzések.

– Hiába minden, Artu – mondta Luke. A szavait mintha elnyelte volna a sötétség, az üres alagutak csendje.

Artu bánatosan felfüttyentett. Végiggördült a folyosón, és a kerekeiről felemelkedve minden egyes rekeszbe bekandikált.

Vége… Minden megsemmisült, gondolta Luke. A Császár nem elégedett meg azzal, hogy valamennyi Jedit felkutatta és lemészároltatta. Annak érdekében, hogy teljesen irányítása alá vonja a galaxist, nem csak a tüzüket oltotta el az univerzumban, de még a parazsukat is eltaposta, a hamvaikat is szétszórta. Azt akarta, hogy a Jedik soha többé ne éledjenek fel.

Luke hónapokig tartó kutatás után csak hamut talált. Leült a padlóra, a szemeire tette a kezeit, és elgondolkodott, hogy mi legyen a következő lépése.

Valószínűleg voltak még más felvételek is, esetleg másolatok. Vissza kellene mennie a Coruscantra, és ott kellene elkezdeni a keresést.

A folyosóról, az alagút vége felől Artu izgatott füttye hallatszott.

– Találtál valamit? – kérdezte Luke. Felállt, leporolta a ruháját, és kényszerítette magát, hogy lassan lépkedjen.

Artu talált egy rekeszt, amiben nem olvadtak szét a feljegyzések. A halom tetején egy, a jelek szerint befulladt hődetonátor feküdt. Az EMP gránát itt is szétrepedt. Luke eltűnődött, hogy mekkora pusztítást vihetett végbe. Kézbe vette a legfelső komputerhengert, és bedugta Artuba. A droid fütyülve előre dőlt, megkezdte a hologram kivetítését, de egy pillanattal később csikorgó hörgést hallatva kilökte magából a hengert.

– Lássuk csak! – suttogta Luke reménykedve. A halom aljáról kihúzott egy másik hengert, és ezt is a droidba illesztette. Artu felvillantott egy képet. Luke előtt megjelent egy lebegő, sápadtzöld köntösbe öltözött férfi hologramja, de a sztatikus zavarok olyan erősek voltak, hogy hamarosan eltűnt. Artu kiköpte a hengert, de a reflektorával úgy világított be a tárlórekeszbe, mintha arra buzdítaná Luke-ot, hogy tegyen még egy kísérletet.

– Rendben – sóhajtotta Luke, és nekilátott, hogy megkeresse az EMP gránáttól legtávolabb heverő hengert. A helyiség egyik sarkában talált is egyet, és már éppen fel akarta emelni, amikor érezte, hogy az Erő egy másik irányba rántja. Kotorászni kezdett a hengerek között. Amint az ujjai hozzáértek az egyikhez, a béke érzete áradt szét benne. Ez az, ez az! Mintha egy suttogó hangot hallott volna. Ez az, amit keresel.

Luke megmarkolta a hengert, felemelte, és oldalt lépett. Valahogy tudta, hogy hiábavaló lenne tovább kutatni a kamrákban. Azért jött el erre a helyre, hogy választ találjon bizonyos kérdésekre – és most érezte, a kezében” tartja azt, amiből megismerheti a feleleteket.

Gyorsan bedugta Artuba a hengert. A droid szinte azonnal elkapott egy jelsorozatot. Artu előtt, a levegőben képek villantak. Luke egy tróntermet látott, ahová egyenként bevonultak a Jedik, hogy jelentést tegyenek nagymesterüknek. A hologram hiányos volt – olyan alaposan letörölték a hengert, hogy Luke-nak már csak néhány bit, néhány mozaikdarabka maradt rajta. Egy kék bőrű férfi részletesen beszámolt egy kalózok ellen vívott nehéz csatáról; egy sárga szemű twi’lek fejcsápjait lóbálva elmondta, hogyan sikerült leleplezni egy összeesküvést, aminek egy nagykövet meggyilkolása volt a célja. Mindegyik jelentés előtt egy dátum és egy időpont jelent meg a holoviden. Maga a felvétel majdnem négyszáz standard éves volt.

Aztán hirtelen Yoda tűnt fel a képen. Felnézett a trónra. A színe sokkal élénkebb zöld volt, mint amire Luke emlékezett, és járás közben nem támaszkodott botra. Amikor középkorú volt, Yoda hetykének, gondtalannak látszott; még nem volt az a hajlott hátú, meggyötört vén Jedi, akit Luke megismert. A hangfelvétel legnagyobb részét letörölték, de Luke időnként a háttérzörejek ellenére is megértette Yoda szavait.

– Megpróbáltuk kiszabadítani a Chu’unthort a Dathomirtól, de visszavertek minket a boszorkányok… csaták Gra’aton és Vulatan mesterekkel… Tizennégy hű tanítvány az életét vesztette… visszamenni, hogy elhozzuk…

A hang egy sziszegésbe fulladt, és hamarosan a holokép is szétesett, és kék, sztatikus fénypontokká vált.

Még néhányan jelentést tettek, de egyikük szavai sem élesztették fel Luke-ban a reményt. Töprengeni kezdett Yodától hallott két szón. Chu’unthor a Dathomirtól. Lehet, hogy a Chu’unthor egyetlen személy volt, talán egy politikus? Vagy inkább egy faj viselte ezt a nevet? És a Dathomir… Vajon hol lehet?

– Artu! Nézd át az űrnavigációs adatállományaidat, és szólj, ha találsz valami utalást egy Dathomir nevű helyre. Lehet, hogy egy egész csillagrendszer, de az is előfordulhat, hogy csupán egyetlen bolygó… – Vagy esetleg egy személy, gondolta csüggedten.

Artunak csak egy percig tartott a dolog, majd elfüttyentett egy negatív jelzést.

– Sejtettem – mondta Luke. – Még én sem hallottam róla.

A Clone[1] háborúk alatt rengeteg bolygó semmisült meg, vagy vált lakhatatlanná. Talán a Dathomir is ezek közé tartozott. Lehet, hogy egy bolygó volt, amit annyira tönkretettek, hogy időközben mindenki megfeledkezett róla? Vagy inkább valami jelentéktelen hely volt? Talán csak a Külső Perem egyik bolygója vagy holdja, ami olyan távol esett a civilizációtól, hogy egyszerűen kifelejtették a nyilvántartásokból? Lehet, hogy még egy holdnál is kisebb hely, talán csak egy földrész, egy sziget, vagy egy város viseli ezt a nevet? Bárhogy is volt, Luke biztosan érezte, megtalálja. Valamikor, valahol…

Felmentek a felszínre. Miközben a föld alatt kutakodtak, leszállt az éj. A whiphidjük hamarosan visszatért. Egy kibelezett hódémon testét vonszolta maga után. A démon fehér karmai a levegőt markolták, vastag agyarai közül pedig egy hosszú, bíborszínű nyelv kígyózott elő. Luke-ot meglepte, hogy a whiphid egyáltalán képes volt megmozdítani a hatalmas szörnyeteget. A whiphid fél kézzel megmarkolni a démon hosszú, szőrös farkát, is egészen a táborig sikerült elhúznia a zsákmányt.

Luke a whiphidekkel, egy motmot mellkasából és bordáiból kialakított, bőrökkel letakart, óriási kalyibában töltötte az éjszakát. A whiphidek örömtüzet gyújtottak, és miközben megsütötték a hódémoni, a fiatalabbak táncoltak, az idősebbek pedig karom-hárfáikon játszottak. Luke a lobogó lángokba meredve, a hárfák pengését hallgatva meditált.

– Meglátod majd a jövőt, és a múltat; régi, elfeledett barátokat… – Yoda ezeket a szavakat mondta, a-mikor egyszer, régen éppen arra tanította Luke-ot, hogyan tud átlesni az idő homályán.

Luke felnézett a motmot bordáira. A whiphidek szálkás, betűszerű jeleket véstek a csontba. A jelek tíz, tizenkét méter magasan sorakoztak egymás fölött – ez volt a whiphidek családfája. Luke nem tudta elolvasni a betűket, amik mintha táncra perdültek volna a tűz fényénél, és mintha égből hulló botok és kövek lettek volna. A bordák Luke felé görbültek, és ő a szemeivel követte az ívüket. A hánykolódó pálcák és sziklák mintha megpördültek volna, és valamennyi feléje hullott, mintha össze akarnák zúzni a testét. Luke látta a levegőn átzúgó, feléje zuhanó köveket. Az orrcimpái megremegtek, és még a Toola jeges levegője ellenére vékony verítékréteg ütközött ki a homlokán.

Luke-nak látomása volt.

Egy hegyen álló kőerődben állt, egy síkságra, és a mögötte emelkedő, sötét erdő-tengerrel borított hegyekre nézett. Vihar kerekedett – fenséges szél támadt, ami magasba tornyosuló, fekete felhő– és porfalat pörgetett Luke felé az égen át. A felhők megdördültek, bíborszínű lángokkal teltek meg, és kitörölték az égről a nap fényét. Luke valami rejtett fenyegetést érzett mögöttük, és tudta, hogy az Erő sötét oldalának hatalma hozta létre őket.

Por, és őszi falevelekként hulló kövek zúgtak át a levegőn. Luke megpróbált megkapaszkodni az erőd mellvédjében, nehogy lesodródjon a fal tetejéről. A füleiben üvöltő óceánként dübörgött, bömbölt a szél.

Olyan volt az egész, mintha egy színtiszta sötét Erőből kerekedett vihar tombolna a vidék fölött. Luke a sötétség feléje dörgő felhőtornyain túlról hirtelen nevetést hallott – egy édes, női hangot. Belebámult a sötét fellegekbe, és a levegőben, a sziklák és törmelék között megpillantotta a porszemcsékként lebegő, kacagó nőket. Hirtelen mintha egy suttogó hangot hallott volna:

– Dathomir boszorkányai…

Leia kihúzta a füléből a komlinket, és döbbenten a hapan nagykövetre bámult. A hapanok kultúrája annyira más volt, és olyan könnyen megsértődtek, hogy csak nehezen lehetett velük elboldogulni. A tömeg kiáltozása egyre erősödött. Leia felnézett az alderaani páholy ablakaira, és eltűnődött, hogy mit felelhetne. Látta, hogy Han elfordul, és izgatottan beszélget Mon Mothmával.

A zajongót túlkiabálva Leia megszólította a nagykövetet.

– Mondd meg Ta’a Chume-nak, hogy az ajándékai pompásak, a bőkezűsége páratlan. Ennek ellenére időre van szükségem, hogy végiggondoljam az ajánlatot. – Elhallgatott, és elgondolkodott, mennyi időt nyerhet. A hapanok határozott emberek. Ta’a Chume híres volt arról, hogy akár néhány óra alatt még az óriási jelentőségű kérdésekben is képes volt dönteni. Lehet, hogy ő ennek ellenére akár egy teljes napot nyerhet? Leia elbizonytalanodott, szinte szédült.

– Bocsánat, szólhatok? – kérdezte Isolder herceg. Erős akcentussal beszélte a standard nyelvet.

Leiát meglepte, hogy Isolder egyáltalán beszéli az ő nyelvét. A férfi szürke szemeibe nézett, amikről a Hapanák trópusi hegyei fölött lebegő meleg viharfellegek jutottak eszébe.

Isolder bocsánatkérően elmosolyodott. Az arca valahogy erőt, keménységet sugárzott.

– Tüdőm, hogy az önök szokásai különböznek a mieinktől. Az Őseink így hozták létre a királyi frigyeket. De szeretném, hercegnő, ha olyan döntést hozna, ami önnek is kedvére van. Kérem, szánjon rá

időt, hogy megismerje a Hapanákat, a világainkat, a szokásainkat… És szánjon áldozzon időt arra is, hogy megismerjen engem.

A férfi hangjában volt valami, ami Leiában azt az érzését keltette, hogy ez az ajánlat meglehetősen szokatlan.

– Harminc nap? – kérdezte. – Kevesebb idő is elegendő lenne, de néhány napon belül el kell utaznom a Roche rendszerbe. Diplomáciai küldetés.

Isolder herceg beleegyezően lesütötte a szemeit.

– Természetesen. Egy királynőnek mindig népe rendelkezésére kell állnia – mondta, majd bocsánatkérően hozzátette: – Tehát diplomáciai küldetésre készül. Remélhetem, hogy előtte, kevésbé hivatalos körülmények között még találkozhatom önnel?

Leia dühösen átgondolta a választ. Indulás előtt még rengeteg dolga volt: kereskedelmi megállapodásokat, hivatalos panaszokat kellett átnéznie, exobiológiai tanulmányokat kellett áttanulmányoznia. A verpinek – az egyik rovarfaj – a jelek szerint megszegtek egy tucatnyi szerződést, amit hadihajók építésére a ragadozó barabelekkel kötött. A barabelekkel pedig nem volt egészséges dolog összeakaszkodni. A verpinek azt állították, hogy a hajókat az egyik őrült bolykirálynőjük orozta el tőlük, és nem érezték kötelességüknek, hogy visszaszerezzék tőle. Az egész ügyet tovább bonyolította az a híresztelés, hogy a barabelek tárgyalásokba kezdtek a rovarevő kubazikkal bizonyos verpintestrészek szállításáról. Leia határozottan úgy érezte, hogy ebben a helyzetben nem engedheti meg, hogy a magánélete bármilyen hatással legyen a munkájára. Legalábbis most még nem.

Leia felnézett a megfigyelők szintjére. Han Csubakkával együtt eltűnt, de Mon Mothma még mindig ott állt a páholyban. Mon Mothma a füléhez szorította a komlüiket, és nem mozdult, de a mellette ülő Threkin Horm, az Alderaani Tanács elnöke helyeslően, sürgetően odabólintott Leiának.

– Igen, természetesen – mondta Leia. – Ha tud rá időt szakítani, találkozhatunk a küldetésem megkezdése előtt.

– Minden napom és éjszakám az öné – mondta a herceg, és szelíden elmosolyodott.

– Akkor velem tudna vacsorázni ma este a Rebel Dream fedélzetén, a magánlakosztályomban?

Isolder újra lesütötte a szemeit. Hüvelyk – és mutatóujjal közé csippentette a fekete fátylat, és eltakarta az arcát. Leiát a náluk tett látogatása során bámulatba ejtette a hapanok szépsége. Sajnálta, hogy Isolder elrejtette az arcát, valahogy mégis bűntudattal töltötte el, hogy tovább szeretné nézni.

Leia elhagyta a Nagy Fogadócsarnokot. Több ezer tekintet kísérte a távozását. Ideges volt, és csak egy dolgot akart: megtalálni Hant. Átment a követség épületében levő szállására. Abban reménykedett, hogy Han már ott lesz, de a lakosztályt üresen találta. Leia zavarában bekapcsolta a komlinkjét, és a katonai csatornán keresztül érdeklődni kezdett. Megtudta, hogy Han elhagyta a Coruscantot, és útban van a Rebel Dream felé. Ez rossz jel volt. A Millenium Falcon a Rebel Dream egyik dokkjában várta Han visszatértét. Amikor Han félt, vagy csalódott volt, legszívesebben a Falconon dolgozgatott – mintha a fizikai munka, az ismerős problémáit megoldása könnyítettek volna a lelkén. Tehát visszarohan a hajójára, hogy dolgozzon. A házassági ajánlat valószínűleg melyen felkavarta. Talán még ő maga sem volt tisztában vele, hogy milyen mélyen. Leia holtfáradt volt, de teljes mértékben megértette, hogy Han miért lehet rosszkedvű. Előkészítette a személyes használatára kijelölt kompot.

A Falcont a kilencvenes dokkban találta meg. Han és Csubi a főkabinban, a vezérlőpultoknál egy gubancos, különböző erőforrásokat és energiapajzsokat összekapcsoló huzalköteget bogozgatott. Csubi felnézett, és elordított egy köszönésfélét, de Han, aki a parancsnoki ülésben ülve éppen egy plazmafáklyát tartott a kezében, rá sem nézett. Kikapcsolta a fáklyát, de még ekkor sem fordult Leia felé.

– Szia – mondta Leia halkan. – Arra számítottam, hogy majd a Coruscanton, a szobámban találkozunk.

– Igen, de… Szóval volt egy-két dolog, aminek utána kellett néznem – felelte Han.

Leia egy hosszú percig hallgatott. Csubakka felállt, magához ölelte a nőt. Miután Leia arcát a hasát borító sárgásbarna szőrbozonthoz szorította, lement a hajó alsó fedélzetére.

Amikor kettesben maradtak, Han végre Leia felé fordult. A homlokán verítékcseppek csillogtak, a nő azonban tudta, hogy még nem dolgozhatott annyit, hogy beleizzadjon.

– Szóval…Hmmm… Hogy ment a dolog odalent? Mit mondtál a hapanoknak?

– Kértem tőlük néhány nap gondolkodási időt – felelte Leia. Egyelőre képtelen lett volna bevallani, hogy Isolder még az este folyamán átlátogat a Rebel Dreamre.

– Hmmm… – Han bólintott.

Leia megfogta Han maszatos kezeit.

– Nem tehettem meg, hogy egyszerűen elküldöm őket – mondta halkan. – Ez túl durva lett volna. Még akkor sem tehetem tönkre az esélyt a velük való jo kapcsolat kiépítésére, ha nem akarom férjül venni a hercegüket. A hapanok nagyon erősek. Az egyetlen ok, hogy elmentem a Hapanákra éppen az volt, hogy tudni akartam, hajlandóak-e segíteni nekünk a hadurak ellen vívott háborúban.

– Tüdőm. – Han felsóhajtott. – Én is majdnem mindent megtennék, hogy legyőzhessük őket.

– Ez most mit akar jelenteni?

– Te gyűlölted a Birodalmat, de most már csupán Zsinj, meg a többi hadúr maradt meg belőle. Küzdöttél ellenük, és közben tucatszor kockára tetted az életed. Ugye képes lennél meghalni az Új Köztársaságért? Habozás nélkül, gondolkodás nélkül, és… És sajnálkozás nélkül?

– Természetesen – felelte Leia. – De…

– Akkor gondolom, hogy most feláldozod érte az életed – mondta Han −, mert átadod a hapanoknak. De ahelyett, hogy meghalnál értük, értük fogsz élni.

– Én… Én ezt nem tudnám megtenni – biztosította Leia.

Han a nőre meresztette a szemét. Nehezen lélegzett, és a hangjából eltűnt minden fájdalom, minden metsző él.

– Persze, hogy nem. – Felsóhajtotta, és a kabin padlójára tette a fáklyát. – Nem is tudom, hogy mire gondoltam. Én csak…

Leia megsimogatta Han homlokát. Öt hónapig voltak távol egymástól – talán ezért érezte esetlennek a mozdulatot. Normális esetben, gondolta, Han tréfának tartaná a hapanok házassági ajánlatát. Valami történhetett vele. Mélyen, legbelül bántotta valami.

– Mi a baj? Nem úgy viselkedsz, mint szoktál.

– Nem is tudom – suttogta Han. – Én csak… Ez az utolsó küldetés… Hogy erre kellett visszatérnem, fáradt vagyok. Láttad, hogy mit művelt az Iron Fist a Selaggison. Az egész kolóniát törmelékké változtatta. Hónapokon át üldöztem, de bárhová mentünk, mindenhol ugyanaz volt a helyzet: megsemmisített űrállomások, lerombolt hajógyárak… És mindezt egyetlen szuper-csillagromboló művelte, amit egy gyilkos irányít. Amikor a Császár meghalt, azt hittem, hogy győztünk. De újra és újra rá kell jönnöm, hogy mi valami hatalmas, irdatlan nagy dolog ellen harcolunk. Valahányszor pislogunk egyet, egy új, gőgös Grand Moff mindig bejelent egy újabb egyesítési tervet, és valamelyik mocskos szektorgenerális újra felemeli a ronda fejét. Éjszakánként arról álmodom, hogy egy üvöltő, falánk bestiával küzdök a ködben. Nem látom a testét, de a feje, a lángoló szemei előbukkannak a homályból. Egy bárddal harcolok ellene, és végül sikerül levágnom a fejét. Aztán egy-két pillanattal később a ködből újra felharsan a bőgése, és én tudom, hogy a szörny új fejet növesztett. Nem látom, honnan fog előbukkanni. Nem látom a testét. Tudom, hogy ott van valahol, de láthatatlan. Már annyi mindent elvesztettünk, és még mindig vesztésre állunk.

– A háborúban? – kérdezte Leia. – Kint, a frontvonalon valóban ilyen érzése lehet az embernek. – Megpróbálta lecsillapítani Hant. – A haduraknak, akárcsak a Birodalomnak, amit szolgáltál, a félelem és a mohóság adja az erőt. De diplomataként kijelenthetem, hogy majdnem minden, amit látok, a mi győzelmünket jelenti. Minden egyes nap egy újabb világ csatlakozik az Új Köztársasághoz. Minden e-gyes nap előbbre jutunk egy kicsit. Lehet, hogy néhány csatát közben elvesztünk, de közben megnyerjük a háborút.

– Mi van akkor, ha a Birodalom tökéletesítette a csillagrombolói álcázó berendezéseit? – kérdezte Han. – Állandóan érkeznek ilyen hírek. És mi van, ha Zsinj, vagy valamelyik másik Grand Moff épít még egy, vagy akár egy egész flottára való olyan hajót, mint az Iron Fist?

Leia nyelt egyet.

– Akkor tovább harcolunk. Rengeteg energia kell egy akkora szuper-csillagromboló működtetéséhez. Zsinj nem engedheti meg magának, hogy egyszerre egynél, vagy esetleg kettőnél többet használjon. A költségek túlságosan magasak– Előbb-utóbb ki fognak merülni a készletei.

– Ennek a háborúnak még nincs vége – mondta Han. – A mi életünkben már nem is fog befejeződni.

Leia még sohasem látta Hant ilyen kimerültnek.

– Ha mi már nem élvezhetjük a békét, akkor a gyermekinkért fogunk harcolni – felelte.

Han hátradőlt, és a nő mellére hajtotta a fejét. Leia tudta, hogy mire gondol. Azt mondta, hogy a gyermekeinkért. Hannak erről biztos megint eszébe jutottak a hapanok.

– El kell ismernem – mondta Han −, a hapanok elég csábító ajánlatot tettek ma. Eddig is sok mindent halhattunk az „elrejtett világok” kincseiről, de amit ezek most bemutattak…! Sikerült szétnézned a Hapanákon, amikor odaát voltál?

– Igen – felelte Leia. – Neked is látnod kellene, hogy az anyakirálynők mit építettek az elmúlt évszázadok alatt. A városok gyönyörűek, méltóságteljesek, békések. De nem csak az otthonaik, vagy a gyáraik csodálatosak, hanem maguk az emberek, és az ideáljaik is. Az egész… maga a béke.

Han a nő álmodozó szemeibe nézett.

– Te szerelmes vagy.

– Nem, nem vagyok – mondta Leia.

Han azonban megfordult, és megfogta a vállait.

– De igen, az vagy! – Mélyen Leia szemeibe nézett. –

Figyelj, kicsim! Lehet, hogy Isolderbe nem szerettél belé, de a világába igen. Amikor a Császár megsemmisítette az Alderaant, elpusztított mindent, amit szerettél, amiért harcoltál. Ettől az érzéstől nem szabadulhatsz meg. Neked honvágyad van!

Leia visszafojtotta a lélegzetét, és rádöbbent, hogy Hannak igaza van. Tulajdonképpen egyfolytában bánatos volt az Alderaan és a barátai elvesztése miatt. Ráadásul volt valami hasonlóság a két világ között – ha másban nem, hát az építészetük egyszerűsége és kecsességében. Az Alderaan népe annyira tisztelte az életet, hogy még a városaikat sem a mezőkre építették, ahol a polgárok letiporták volna a füvet és a növényeket. Ehelyett inkább a homokkő hegyfokokon emeltek fenséges városokat, a kőmezőkre, a bolygó sarkvidékét borító jégtakaró alá, vagy az Alderaan sekély tengereibe állított gigantikus oszlopokra építették fel a településeiket.

Leia az arca elé emelte a kezeit. A szemeiből kibuggyantak a könnyek. Akkoriban még minden sokkal egyszerűbb volt…

– Jól van, jól! – suttogta Han. Magához húzta Leia egyik kezét, és megcsókolta. – Nincs miért sírnod.

– Minden olyan zavaros… – mondta Leia. – Ez a küldetés a verpinekhez, a csaták a hadurakkal, meg minden. Keményen dolgoztam, egyik missziót a másik után teljesítettem, és közben végig abban reménykedtem, hogy megtaláljuk az otthonunkat. De úgy játszik, semmi sem jön össze.

– És mi a helyzet az Új Alderaannal? A Segélyszolgálat talált neked egy szép helyet.

– Amit öt hónappal ezelőtt Zsinj bérencei is felfedeztek. El kellett hagynunk a bolygót. Legalábbis egyelőre.

– Biztos vagyok benne, hogy lesz helyette egy másik.

– Lehet, de még ha találunk is egy megfelelő helyet, az akkor sem lesz olyan, mint a hazánk – mondta Leia. – Minden hónapban megtartjuk az Alderaani Tanács gyűlését. Elbeszélgetünk a saját naprendszerünk egyik bolygójának átalakításáról, megvitatjuk egy űrállomás létrehozásának, vagy egy másik világ megvásárlásának lehetőségeit. De az alderaani menekültek legnagyobb része szegény kereskedő vagy diplomata, akik éppen a bolygón kívül tartózkodtak, amikor a Birodalom lecsapott a hazánkra. Nincs annyi pénzünk, amennyi az átalakításhoz, vagy a vásárláshoz elég lenne. Egész generációkra elszegényednénk, ha megtennénk. Igaz, közben a felderítők valami még fel nem térképezett világ után kutatnak a galaxis peremén, de a kereskedőink valójában, és jogosan nem igazán rajonganak ezért az ötletért. Már létrehoztak bizonyos kereskedelmi útvonalakat, ezért nem kérhetjük őket arra, hogy zárják el magukat a jövedelmük forrásától. Zsákutcába jutottunk, de a Tanács néhány tagja még mindig nem adja fel.

– És mi van azokkal az ajándékokkal, amiket ma kaptál a hapanoktól? Abból aztán igazán kifizethetnél egy komoly előleget egy bolygóra.

– Te nem ismered a hapanokat. A szokásaik nagyon szigorúak. Ha elfogadom az ajándékaikat, azzal belemegyek a mindent vagy semmit játékba. Ha nem házasodom össze Isolderrel, mindent vissza kell adnom.

– Akkor add vissza – mondta Han. – Nem hiszem, hogy közelebbi kapcsolatba akarsz kerülni a hapanokkal. Furcsa népség.

– Hiszen még csak nem is ismered őket! – felelte Leia. Meglepte, hogy Han így beszél egy teljes, több tucatnyi csillagrendszerre kiterjedő civilizációról.

– Miért, te talán igen? – vágott vissza Han. – A Hapanákon a propagandafőnökeik egy hétig mosták az agyad az információkkal, és máris a kultúrájuk szakértője lettél?

– Ne felejtsd el, hogy egy egész csillagfürtről beszélsz – mondta Leia. – Emberek milliárdjairól. A mai napig nem is láttál hapant. Hogy beszélhetsz így róluk?

– A hapanok több mint háromezer éven keresztül zárva tartották a határaikat – mondta Han. – A saját szememmel láttam, mi történik azzal, aki túlságosan a közelükbe merészkedik. Higgy nekem, ezek rejtegetnek valamit.

– Rejtegetnek valamit? Nekik nincs semmi titkolnivalójuk. Élnek a maguk békés módján, és közben úgy érzik, hogy éppen ezt fenyegetik a kívülről érkező hatások.

– Ha az anyakirálynő olyan fantasztikus, miért érezné úgy, hogy fenyegetjük? – kérdezte Han. – Nem, nem, hercegnő… Az a nő rejteget valamit. És ezért fél.

– Ezt nem képtelen vagyok elhinni – mondta Leia. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszedbe? Ha olyan szörnyű lenne a helyzet a Hapanák rendeszerében, miért nem találkoztunk eddig egyetlen disszidenssel és menekülttel sem? Onnan soha senki nem jött még el.

– Talán azért, mert nem tud – mondta Han. – Lehet, hogy azok a bizonyos hapan hajók nem csak azért járőröznek, hogy távol tartsák a bajkeverőket.

– Ez abszurdum! – mondta Leia. – Neked üldözési mániád van!

– Üldözési mániám? Valóban? És veled mi a helyzet, hercegnő? Kaptál egy pár játékszert meg csecsebecsét, és már képtelen vagy tisztán látni?

– Elképesztően magabiztos vagy! Valóban ennyire tartasz Isoldertől?

– Hogy tartok tőle? Attól a nagy mamlasztól? Én? – Han magára mutatott. – Én aztán nem!

Leia tudta, hogy hazudik.

– Akkor gondolom az sem zavar, hogy ma este kettesben fogok vele vacsorázni.

– Vacsorázni? – kérdezte Han. – Ugyan miért is zavarna, hogy azzal a nővel fog vacsorázni, akit szeretek, és aki azt állítja, hogy szeret engem?

– Nagyon kedves tőled! – mondta Leia gúnyosan. – Azért jöttem, hogy téged is meghívjalak arra a vacsorára, de most már azt hiszem, hogy talán… Igen, talán jobb lenne, ha hagynám, hogy itt ücsörögj, és a féltékeny kis képzelgéseiden rágódj.

Leia kiviharzott a Millenium Falcon vezérlőfülkéjéből.

– Jól van, rendben! Vacsoránál találkozunk! – ordított utána Han, és dühében a falba öklözött.

***

Leia távozása után Han szívvel-lélekkel belevetette magát a munkába. Miközben a Falconon dolgozott, az agya zsibbadni kezdett, az arcáról pedig ömlött a veríték. Egy-két nemrég tanult trükk alkalmazásával a hajófart védő energiapajzsok erejét sikerült tizennégy százalékkal az addigi csúcs fölé vinnie. Ezután bebújt a hajó alá, és nekilátott a forgóágyú javításának. Csubi közben a fedélzeten maradt, és beállította az alsó lövegek fő fókuszlencséit. Második órája dolgoztak, amikor egy kis csoport vonult be a dokkba. A kövér, öreg Threkin Horn vezette a társaságot.

Az Alderaani Tanács elnöke a repulziós székén lebegve körbevezette Isolder herceget, a herceg testőreit, és még egy tucatnyi alacsonyabb rangú férfit a hangárban.

– Ez, ahogy látják, az egyik szervízdokkunk – mondta Threkin orrhangon, miközben mereven harmadik és negyedik tokája közé dugta egyik hüvelykujját. – Ez pedig a mi nagyra becsült Han Solo tábornokunk, az Új Köztársaság hőse. Éppen a saját… hmmm… hajóján dolgozik, a Millenium Falconon.

Isolder herceg végigmérte a Falcont, megbámulta rozsdás külső burkát, a furcsa alkatrészeket. A-mióta a Falcont vezette, Hant még sohasem hozta ennyire zavarba egy kíváncsi tekintet. Ahogy a csillagromboló ragyogó fekete padlóján kuporgott, a hajó tényleg egy nagy kupac szemétnek látszott. Isolder magasabb volt, mint Han, és széles mellkasa, izmos karjai miatt valahogy félelmetesnek tűnt. A legzavaróbb azonban mégis fensőbbséges modora, az arcáról sugárzó nyugodt erő, tengerszürke szeme, egyenes orra, és a vállait verő sűrű hajzuhatag volt. Most más ruhát viselt: egy másik rövid selyempalástot, és egy fehér felsőrészt, ami nem rejtette el kemény hasizmait, és sötétre barnult bőrét. Isolder úgy nézett ki, mint valami megelevenedett barbár isten.

– Ez itt Han, Leia Organa kegyelmes hercegnő régi barátja – tette hozzá Threkin Horm. – Ha nem tévedek, többször is megmentette a hercegnő életét.

Isolder figyelme Hanra irányult. Melegen elmosolyodott, és megszólalt.

– Tehát ön nem csupán Leia barátja, hanem egyben a védelmezője Is? – kérdezte. Han őszinte halat vélt felfedezni a szemeiben. – Ezért népünk sokkal tartozik önnek. – Isolder hangja erős volt, mégis kellemes, és furcsa akcentussal beszélt. Túlságosan kihangsúlyozta a hosszú magánhangzókat, mintha attól félt volna, hogy ha nem figyel eléggé, túl rövidre sikerednek.

– Ó, azt hiszem, hogy több vagyok, mint a védelmezője – felelte Han. – Hogy pontos legyek, szeretjük egymást.

– Solo Tábornok! – horkant fel Threkin, de Isolder herceg felemelte a kezét.

– Semmi baj – mondta. – Leia gyönyörű nő. Megértem, hogy megtetszett önnek. Remélem, az én felbukkanásom nem volt túl… zavaró.

– A bosszantó lenne rá a helyes jelző – mondta Han. – Na nem mintha a maga halálát kívánnám, vagy ilyesmi. Nem, nem kellene meghalnia. Mondjuk az is elég volna, ha kiherélnék.

– Bocsánatáért esedezem, Isolder herceg! – dadogta Threkin, majd egy dühös pillantást vetett Hanra. – Azt reméltem, hogy az Új Köztársaság tábornoka civilizáltabban tud viselkedni. Azt hittem, egy magasrangú tiszttől legalább azt el lehet várni, hogy uralkodjon magán.

Threkin arckifejezése elárulta, hogy ha tőle függne, Han rangját komoly veszély fenyegetné.

Isolder végigmérte Hant, majd meghajolt. A mozdulattól a vállánál megrebbentek hosszú, homokszőke hajtincsei.

– Ugyan – mosolygott Hanra −, nem történt semmi. Solo tábornok harcos, és meg akar küzdeni a nőért, akit szeret. A harcosok mindig így tesznek… Solo tábornok, lenne olyan kedves, és megmutatná a hajója belsejét is?

– Őrömmel, kegyelmes uram – felelte Han, és felvezette Isoldert a feljárón.

Threkin Horm tiltakozni kezdett, majd megpróbálta követni őket, de Isolder testőrnői elálltak az útját. Az egyik gyönyörű, vöröshajú nő – mintha véletlenül tenné – a sugárvetőjére tette a kezét. Han fejében felharsant egy néma riadójelzés. Már találkozott a nőhöz hasonló emberekkel – az ilyenek végtelenül magabiztosak, és úgy bánnak a fegyverekkel, mintha a sugárvetőjük a saját testük része lenne. Ez a nő veszélyes… Erre Threkin Horm is rájöhetett, mert nem erőltette tovább a hajóra való feljutást.

Miközben felkapaszkodott a hajó belsejébe, Han végig arra számított, hogy a háta mögött haladó Isolder lecsap rá. A herceg azonban nyugodtan követte, és figyelmesen hallgatta a szavait. Han megmutatta neki a hiperhajtóművet, a fénysebesség alatti sebességnél használt hajtóművet, meg a fegyvereket és a védelmi rendszert, amit az évek során apránként beépített.

Amikor Han befejezte az előadást, Isolder közel hajolt hozzá, és zavarodott arckifejezéssel megkérdezte:

– Valóban azt állítja, hogy ez képes repülni?

– Ó, igen! – mondta Han, és eltűnődött, hogy a herceget valóban érdekli a dolog, vagy csak kötözködni akar. – Méghozzá gyorsan.

– Az a tény, hogy képes egy darabban tartani ezt a hajót, elárulja az ön képességeit. Ez különben egy csempészhajó, igaz? Nagy sebességet képes elérni, vannak titkos rekeszei, és elrejtett fegyverei?

Han megvonta a vállát.

– Elég jól ismerem a csempészeket – folytatta Isolder. – Már nagyon fiatal koromban elhagytam az otthonom, és néhány szezonon át én is csempészkedtem. Látta már a Hapan-Nova osztályú csatacirkálóink valamelyikét?

– Nem – felelte Han. Kíváncsian Isolderre nézett, és hirtelen valami tiszteletfélét érzett iránta.

A herceg a háta mögött összefonta a kezeit, és elgondolkodva így szólt:

– Több mint négyszáz méter hosszú hajók, több mint egy évig képesek energiafelvétel nélkül repülni, nagyon gyorsak, és úgy lerobbantanák ezt a bárkát az égről, hogy magának még kiáltani sem lenne ideje.

– Fenyeget? – kérdezte Han.

– Nem – mondta Isoldert, majd, cinkos suttogással hozzátette: – Adok magának egyet, ha megígéri, hogy arra használja, hogy messze, nagyon messze megy innét.

Han előre hajolt, és ugyanolyan hangon, suttogva válaszolt.

– Nem kötünk üzletet.

Isolder elvigyorodott. Szemeiben elismerés és tisztelet csillogott.

– Jól van. Ezek szerint ön az elvek embere. Akkor most engedje meg, hogy megpróbáljak hatni az erkölcseire. Solo tábornok, ön valójában mit kínálhat Leiának?

Han egy pillanatra elbizonytalanodott. Készületlenül érte a kérdés.

– Leia szeret engem, és én is szeretem őt. Ennyi éppen elég.

– Ha valóban szereti, akkor engedje át nekem – mondta Isolder. – Leia biztonságban akarja tudni a népét, és a hapanok éppen ezt kínálják neki. Ha önt szereti, csak akadályt gördít a saját útjába, és nem élhet olyan gazdagságban, amilyet megérdemel.

Isolder indulni készült. Ellépett Han mellett a szűk folyosón, ám Han megragadta a vállát, és maga felé fordította.

– Várjon csak egy percet! – mondta. – Tulajdonképpen mi történik itt? Nem lenne jobb, ha mindketten nyílt kártyákkal játszanánk?

– Mire gondol? – kérdezte Isolder.

– Arra, hogy az univerzumban rengeteg hercegnő létezik, és tudni akarom, hogy maga valójában miért van itt. Az anyja miért Leiát választotta? Leia nem gazdag, semmit sem kínálhat a Hapanáknak. Ha maguk tényleg szövetséget akarnak kötni az Új Köztársasággal, egyszerűbb módot is találhattak volna rá.

Isolder lenézett Han szemeibe, és elmosolyodott.

– Most már értem, hogy Leia miért hívta meg önt is, hogy vacsorázzon velünk ma este. Azt hiszem, talán jobb, ha mindketten hallják, amit el kell mondanom.

Amikor Han a legelegánsabb, valamennyi rangjelzésével feldíszített egyenruhájában belépett Leia lakosztályába, a társaság már a második fogásnál tartott. Egyértelmű volt, hogy Leia nem számított az érkezésére. A konzervatív szmokingot viselő Isolder herceg Leia bal oldalán ült. Amazon testőrei a háta mögött álltak. Han egy pillanatra önkéntelenül is a nőkre nézett. Valamennyien csábító, lángvörös selyemruhákba öltöztek; derekuk egyik oldalára egy-egy ezüstberakásos sugárvetőt rejtő pisztolytáskát, a másik oldalukra pedig gondosan megmunkált, díszes vibrokardokat kötöttek. A hercegnő kísérete”, vagyis Threkin Horm, Leia jobb oldalán, a saját repulziós székében ült. Miközben a felszolgálók sietve helyet csináltak Hannak, Leia bemutatta őt Isoldernek.

Threkin Horm meglehetősen rideg hangon közbeszólt.

– Már találkoztak egymással.

Leia Threkinre nézett. A férfi arca vörös volt a dühtől.

– Valóban – mondta Han. – A herceg benézett hozzám, miközben a Millenium Falconon dolgoztam, és elbeszélgettünk egy kicsit. Rájöttünk, hogy… hmmm… hogy van néhány közös vonásunk.

Han gyorsan elfordult és leült. Remélte, hogy Leia nem fedezi fel, mennyire zavarban van.

– Ó, igazán? Örülök, hogy ezt hallom. – Leia hangsúlya büntetést ígért.

– Tényleg, Solo tábornok, miért nem mond el mindent a hercegnőnek? – morogta Threkin.

Kényelmetlen csend támadt, amit végül Isolder herceg tört meg.

– Nos, tulajdonképpen lenyűgözött, hogy valamikor Solo tábornok is ugyanúgy csempészként működött, ahogy én magam. Valóban nagyon kicsi ez az univerzum.

– Csempészként? – kérdezte Threkin gyanakodva. Han megkönnyebbülten kieresztette a tüdejéből a levegőt.

– Igen – mondta Isolder. – Még kisfiú voltam, tizenegynéhány éves lehettem, amikor csempészek támadtak a királyi zászlóshajónkra, és megölték a bátyámat. Akkor én lettem a Chumed’a, a trónörökös. Fiatal voltam, idealista, ezért titokban elhagytam az otthonomat, és új életet kezdtem. Két éven keresztül a kereskedelmi útvonalakat jártam, és csempésztem. Mindig más hajón dolgoztam, és közben arra a kalózra vadásztam, aki meggyilkolta a fivéremet.

– Milyen érdekes történet! – mondta Leia. – És sikerült megtalálnia?

– Igen – mondta Isolder. – Sikerült. A neve Harravan volt. Letartóztattam, és a Hapanákon börtönbe zártuk.

– Nagyon veszélyes lehetett a kalózok között élni – jegyezte meg Threkin. – Ha rájöttek volna, hogy ön valójában kicsoda…

– A kalózok egyáltalán nem olyan veszélyesek, mint sokan hiszik – mondta Isolder. – A legnagyobb veszélyt éppen az anyám hadiflottája jelentette. Elég sűrűn… találkoztunk a hadihajókkal.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy az anyja nem tudta, hogy hol van? – kérdezte Leia.

– Pontosan. Az a hír járta, hogy félelmemben elrejtőztem valahol, és mivel anyám nem tudta, hogy hová mentem, belement ebbe a színjátékba. Közben persze nem adta fel a reményt, hogy újra előkerülök.

– És a kalóz, akit elfogott… Mi történt azzal a bizonyos Harravannal? – kérdezte Han.

– Amíg a tárgyalásra vártunk, a börtönben megölték – mondta Isolder komoran. – Még azelőtt, hogy elmondhattam volna, mivel vádolom.

Újra kényelmetlenné vált a csend. Leia Hanra nézett. Nyilvánvaló volt, hogy észrevette, Isolder azért változtatott témát, hogy megvédje Hant az ő dühétől.

Han megköszörülte a torkát.

– Sok bajuk van a csempészekkel a Hapanákon környékén?

– Nem túl sok – mondta Isolder. – A csillaghalmaz figyelemreméltóan biztonságos, ám a peremvidéken, bármennyire is őrizzük, újra és újra jelentkeznek a problémák. A peremen meglehetősen gyakran találkozunk velük. És ezek a találkozások meglehetősen véresek.

– Én csempészként már túléltem egy ilyen találkozást – mondta Han. – Azok után, amin keresztül mentünk, bámulatba ejtett, hogy a kalózok egyáltalán bemernek hatolni a maguk rendszereibe.

Han elgondolkodott Isolder szavain. A herceg kalózhajókon dolgozott, kockára tette az életét a saját anyja flottájával szemben, és vállalta veszélyt, hogy a kalózok, akikkel együtt működött bármikor leleplezhetik valódi személyazonosságát. Isolder jóképű volt és gazdag – ez a két tulajdonság már önmagában elég nagy veszélyt jelentett a számára. Han kezdett rájönni, hogy a herceg a felszíni puhaság alatt igencsak kemény lehet, és egyáltalán nem olyan ember, akinek szüksége van rá, hogy amazon testőrök mögé bújjon.

Isolder megvonta a vállát.

– A Hapanak nagyon gazdag csillaghalmaz, és így mindig magára vonja a rajta kívül élők figyelmét. De biztos vagyok benne, hogy ön is ismeri a történelmünket. Bizonyos fiatalemberek hajlamosak rá, hogy dicsőítsék a régi életstílust.

– A történelmüket? – kérdezte Han. Leia elmosolyodott.

– Semmit sem tanultál az akadémián?

– Azt megtanultam, hogy hogyan kell elvezetni egy harci gépet – mondta Han. – Ami viszont a politikát illeti… Azt mindig a diplomatákra hagytam.

– A Hapanák csillaghalmazban eredetileg a Lorrel Zsiványok elnevezésű kalózbanda élt – mondta Leia. – Négyszáz éven át a Régi Köztársaság kereskedelmi útvonalai mentén leselkedtek. Megtámadták az útjukba akadó hajókat, és elrabolták a szállítmányukat. Ha szépasszonyt találtak, valamelyik kalóz büszkén elvitte magával a Hapanák valamelyik elrejtett világára. A lényeg az, Han, hogy azok a kalózok hozzád hasonló emberek voltak.

Han tiltakozni kezdett, de Leia kedvesen elmosolyodott jelezve, hogy csak tréfának szánta a dolgot.

– A Hapanák asszonyai aztán a tőlük telhető legnagyobb odaadással felnevelték a gyermekeiket – mondta a magas hangú Threkin Horm. – A kalózok viszont ellophatták a fiúkat, és kalózt nevelhettek belőlük. Volt, hogy időnként hónapokra elmentek, aztán visszatértek pihenni.

Han felnézett. Threkin Horm olyan növekvő érdeklődéssel tanulmányozta Isolder testőreit, amilyet általában csak az ételek iránt szokott tanúsítani. Han hirtelen megértette, hogy miért ilyen szép a legtöbb hapan: generációkon keresztül erre tenyésztették” őket.

– Amikor a Jedik végül megsemmisítették a Lorrel Zsiványokat, a kalózflották sohasem tértek vissza. A Hapanák világairól egy időre mindenki megfeledkezett. A Hapanák asszonyai saját kezükbe vették sorsuk és életük irányítását, és megesküdtek, hogy férfi soha többé nem fog uralkodni felettük. Több ezer éven át, egészen mostanáig az anyakirálynők megtartották ezt a fogadalmat.

– És remek munkát végeztek a világaikon – mondta Leia.

– Ennek ellenére, sajnos, néhány fiatal férfi gyengének érzi magát a társadalmunkban – tette hozzá Isolder. – Ezért dicsőítik a régi életmódot. Időnként fellázadnak, és a legtöbbször kalóz válik belőlük. Ez állandó problémát jelent a számunkra.

Han bekapott néhány falatot – a feltálalt fűszeres hús életében valami kétéltű lehetett −, és rádöbbent, hogy fogalma sincs róla, mit eszik.

– De eltértünk a tárgytól – mondta Threkin Horm. – Úgy emlékszem, mintha Leia néhány perccel ezelőtt azt kérdezte volna, hogy miről folyt a beszélgetés önök között. – Hanra meresztette a szemét.

– Ah, igen – mondta Isolder herceg. – Han feltett egy kérdést, ami véleményem szerint választ érdemel. Arra volt kíváncsi, hogy a galaxisban élő hercegnők közül, akik között többen sokkal gazdagabbak, mint Leia, anyám miért éppen őt választotta.

Isolder Hanra pillantott.

– Az az igazság, hogy nem az anyakirálynő választotta Leiát – folytatta nyugodtan. – Őt én választottam.

Threkin Hormnak a torkán akadhatott egy falat, mert a szalvétáját a szája elé tartva köhögni kezdett. Isolder Leia felé fordult.

– Miután Leia hajója leszállt a Hapanákra, a kertben rendezett fogadáson találkozott az anyámmal. Annyira körülvették őket a Hapanák világairól érkezett dignitáriusok, hogy Leia nem beszélhetett velem. Talán nem is látott. Azt hiszem, még azt sem tudta, hogy létezem. Én viszont azonnal beleszerettem. Még sohasem történt velem ilyesmi. Még sohasem voltam ilyen impulzív. Még soha, egyetlen más nő volt rám ilyen hatással. Nem az anyám ötlete volt, hogy házasságot kössek Leiával; ő csak jóváhagyta a kérésemet. – Isolder megfogta, és megcsókolta Leia kezét.

Leia a hercegre nézett, és elpirult.

Han Isolder szürke szemeibe pillantott, végignézett a vállaira omló aranyszőke haján, erőteljes, csinos arcán, és fogalma sem volt róla, hogyan tudna Leia ellenállni egy ilyen férfinak.

Han előtt hirtelen elsötétült a világ. A következő dolog, amit érzékelt az volt, hogy feláll az asztal mellett, és kikászálódik a székéből. Minden szem felé fordult. Ügyefogyott, hülye kisfiúnak érezte magát. A nyelve valahogy túlságosan vastagnak tűnt a szájában. Visszaült. Olyan zavarodott volt, hogy a vacsora hátralevő részében egy szót sem szólt – és tulajdonképpen egy szót sem hallott.

Amikor egy órával később mindenki indulni készült, Han jó éjszakát kívánva gyorsan megcsókolta Leiát. Utána – mintha a csókolózás valami atlétikai szám lenne, amiben a nő a bíró – azon tűnődött, vajon Leia mit érzett közben. Threkin Horm melegen megszorította Leia kezét, és elsőként távozott, Isolder herceg azonban még egy percig halkan beszélgetett a hercegnővel: megköszönte neki a vacsorát, és az időt, amit rá áldozott. Elsuttogott valami, tréfát is, amire Leia egy halk nevetéssel válaszolt. Éppen amikor Han megértette, Isolder nem igazán akarja magára hagyni Leiát, a herceg magához húzta, és megcsókolta a nőt. A dolog baráti csóknak indult, valami olyasminek, ami gyakran előfordul a magas rangú férfiak és nők között, ám legalább egy másodperccel tovább tartott a kelleténél.

Isolder ezután hátra lépett, és mélyen Leia szemeibe nézett. Még egyszer megköszönte a csodálatos estét, és Hanra nézett. Egy perccel később már mindketten Leia ajtaja előtt voltak, és Isolder a testőrei kíséretében elindult.

– Meg fogok harcolni magával Leiáért – szólt utána Han. Ostoba kijelentés volt, de annyira zavarodott volt, hogy képtelen volt másra gondolni.

A herceg megtorpant, és megfordult.

– Tüdőm – mondta. – De biztosra veheti, Solo tábornok, hogy én is meg akarom szerezni őt. Sokkal többről van itt szó, mint gondolná.

Jóval az Isolder herceg társaságában elfogyasztott vacsora után Leia az ágyán hevert. Egyszer már majdnem elaludt, de a hajó motorjainak sivítása felébresztette. A technikusok éppen a hiperhajtóművet tesztelték. Leia öltözőasztalán a Gallinore-i szivárványkövek tompa fénnyel ragyogtak, a Selab fa egzotikus, az egész helyiséget betöltő illatot árasztott magából. Threkin ragaszkodott hozzá, hogy a kincseket Leia szobájában helyezzék el. Leia azonban megpróbált tudomást sem venni róluk. Egyfolytában Isolder járt a fejében – a vacsora közben, a Hannái szemben tanúsított udvariassága, a figyelmessége, apró tréfái, és könnyed nevetése. És persze a szerelmi vallomása.

Leia a normális alvóciklusa közepén felkelt – az ágyból, leült a komputere konzolja elé, és hogy elterelje a gondolatait Isolderről, tanulmányozni kezdte a verpinekről szóló feljegyzéseket. A hatalmas rovarfaj már nagyon régóta az űrjáró népek közé tartozott: már jóval a Régi Köztársaság létrejötte előtt gyarmatosították a Roche aszteroid öveket. Furcsa kormányzási formát alakítottak ki. Mivel a mellükön levő különös szervet használva rádióhullámok segítségével kommunikáltak, egy verpin másodpercek alatt kapcsolatba tudott lepni az egész fajjal. Ez lehetővé tett egyfajta kommunális gondolkodásmód kialakítását, ám ennek ellenére minden egyes verpin azt tartotta magáról, hogy teljesen külön áll a többitől, és őt nem kontrollálja a boly. Azt a verpint, aki egy, a közösség által „helytelennek” ítélhető döntést hozott, sohasem büntették meg, sohasem ítélték el. Arra az „őrült” bolykirálynőre, aki szabotálta a barabelekkel kötött szerződést, nem úgy tekintettek, mint aki megtorlandó bűnt követett el – sokkal inkább sajnálatra méltó betegnek tartották.

Leia átnézte a feljegyzéseket. A történelemkönyvek rengeteg verpin-bűnözőről – gyilkosokról, tolvajokról – tettek említést. Talált valami még érdekesebbet is: egy dologban majdnem valamennyiüknél közös volt. A bűnöző verpinek csápantennái szinte kivétel nélkül sérültek voltak. Leia elgondolkodott, hogy talán a faj tagjai mégis magasabb fokra fejlesztettek a kommunális gondolkodási módot, mint sejtették. Egy használható csápok nélküli egyed azonban örökre egyedül marad, és elérhetetlen lesz a többiek számára.

Bármi is volt a verpinek furcsa viselkedésének oka, a barabeleket éppen eléggé felidegesítették ahhoz, hogy dühükben képesek legyenek lemészárolni az egész fajt, hogy aztán valamennyit feldarabolják, és élelmiszerként eladják. Leia tudta, hogy leghamarabb csak akkor találhatja meg az okokat, amikor átér a Roche rendszerbe, és találkozik a verpinekkel. Sejtette azonban, hogy még akkor sem fogja megtudni a teljes igazságot, ha találkozik az eszement bolykirálynővel.

Megdörzsölte fáradt szemeit, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Inkább végigsétált a hosszú folyosókon, és átment a holovid terembe.

– Szeretnék kapcsolatba kerülni Luke Skywalker-rel – szólította meg az egyik gépkezelőt. – Valószínűleg a Toolán, az Új Köztársaság nagykövetségén fogja megtalálni.

Az operátor bólintott, létrehozta a kapcsolatot, és röviden elbeszélgetett a Toola-i gépkezelővel.

– Skywalker kint van a pusztában. Ha vészhelyzetről van szó, egy órán belül a holovid monitor elé tudjuk hívni.

– Kérem, tegyék meg – mondta Leia. – Itt fogok várni rá. Különben sem tudok aludni. – Leült az egyik közeli székre, és várni kezdett Luke-ra.

Végre megjelent Luke képe. Egy magas épületben állt, és sötét, gyapjúból készült nagykabátot viselt. Mögötte egy hatalmas csiszoltüveg ablak volt, amin keresztül egy sápadtvörös nap sugarai vetettek köré tüzes fényudvart.

– Miért van vészhelyzet? – kérdezte Luke Izgatottan.

Leia hirtelen zavarba jött. Félve beszámolt Lukenak Isolderről, a szobájában levő kincshegyről, és a hapanok lánykéréséről. Luke nyugodtan végighallgatta, és egy hosszú pillanatig Leia arcát tanulmányozta.

– Félsz Isoldertől? Érzem a félelmed.

– Igen – mondta Leia.

– És szeretetet is érzel iránta. Valami olyasmit, amiből még szerelem is lehet. De nem akarsz fájdalmat okozni Hannak, és a herceget sem akarod megbántani, így van?

– Igen – mondta Leia. – Ó, ne haragudj, hogy ilyen jelentéktelen dolog miatt hívtalak…

– Nem, ez nem jelentéktelen – felelte Luke. Sápadt-kék szemei hirtelen mintha Leia mögé néztek volna; pillantása mintha egy távoli tárgyra fókuszolódott volna. – Hallottál már egy Dathomir nevű bolygóról?

– Nem – felelte Leia. – Miért?

– Nem tudom – mondta Luke. – Csak érzek valamit. Odamegyek hozzád. Érzem, hogy ez most fontos. Négy napon belül a Coruscantra érek.

– Én három nap múlva már a Roche rendszerben leszek.

– Akkor ott találkozunk.

– Helyes – mondta Leia. – Szeretem, amikor a közelemben vagy.

– Addig is – javasolta Luke – lassítsd le a dolgokat. Rá kell jönnöd, hogy mit érzel. Nem egyetlen nap alatt kell választanod a két férfi között. Ne sokat törődj Isolder gazdagságával. Nem a bolygóihoz, hanem őhozzá mennél feleségül. Éppen úgy tekints rá, mint bármely más férfira néznél. Rendben?

Leia bólintott. Hirtelen rádöbbent, hogy milyen sokba fog kerülni ez a beszélgetés.

– Köszönöm – mondta. – Hamarosan találkozunk.

– Szeretlek – mondta Luke, majd lassan szétfoszlott a képe.

Leia visszament a szobájába, és még hosszú ideig feküdt az ágyán, mire végre sikerült elaludnia.

Kora reggel az ajtócsengő ébresztette fel. Az ajtó előtt Han állt, kezében egy csillagszirmú növényt szorongatott.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a tegnapiért – mondta Han, és előre nyújtotta a virágot.

A sötét szárakon csillogó, kinyíló és újra összezáruló sárga szirmok mintha rákacsintottak volna Leiára. Leia elvette, kedvesen elmosolyodott, Han pedig megcsókolta.

– Szerinted milyen volt a vacsora? – kérdezte a férfi.

– Remek – mondta Leia. – Isolder tökéletes úriember.

– Remélem azért mégsem olyan tökéletes – mondta Han. Leia nem nevetett a viccnek szánt megjegyzésen, ezért sietve hozzátetette: – Tegnap este, a vacsora után átvonultam a szobámba, és egy jó darabig a féltékeny kis képzelgéseimen rágódtam.

– És hogy ízlett? – kérdezte Leia.

– Ó, gondolhatod. Egy idő múlva átmentem a hajó egyik konyhájára, és kerestem valami ízletesebb ennivalót. – Leia felnevetett, mire Han megsimogatta az arcát. – Végre mosolyogsz. Tudod, hogy szeretlek?

– Tudom.

– Helyes – mondta Han, és mély lélegzetet vett. – Szóval, milyen volt a vacsora?

– Te nem adod fel, igaz? – kérdezte Leia. Han megvonta a vállát.

– Nos, a herceg eléggé kedves volt – felelte Leia. – Azt hiszem, áthívom, hogy maradjon a hajónkon, amíg el nem indulunk a Roche rendszerbe.

– Hogy mit csinálsz?

– Meghívom a herceget a hajóra.

– Miért?

– Mert csupán néhány hétig lesz itt, utána elmegy, és soha többé nem látom majd. Ezért.

Han megcsóválta a fejét.

– Remélem nem dőltél be annak a mesének, hogy már messziről beléd szeretett – mondta egy kicsit túl hangosan −, és hogy könyörgött az anyjának, tegye lehetővé a házasságotokat.

– Miért, téged talán zavar ez a dolog?

– Hát persze, hogy zavar! – ordította Han. – Hogy is ne zavarna! – Szemei a semmibe meredtek, kezei ökölbe szorultak. – Én mondom neked, amikor először megláttam azt a fickót, rögtön tudtam, hogy még bajt fog keverni. Van valami, ami nem stimmel nála… – Felnézett, mintha hirtelen eszébe jutna, hogy Leia is a szobában van. – … Méltóságos asszonyom. Az a pasas… hmmm… Nem is tudom… Egy mocsok.

– Mocsok?! – kiáltotta Leia. – Te mocsoknak nevezed a Hapanák hercegét? Hagyd ezt abba, Han! A féltékenység beszél belőled.

– Igazad van! Lehet, hogy tényleg féltékeny vagyok – vallotta be Han. – De ez nem változtat az érzéseimen. Itt valami nem stimmel. Egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben. – Újra elrévedt a tekintete. – Higgy nekem, méltóságos asszony.. Életem nagyobbik részét az alvilágban töltöttem. Én is mocsok vagyok. A legtöbb barátom is az. És aki elég időt tölt mocskos emberek között, az megtanulja, hogy már messziről felismerje őket!

Leia nem értette, Han hogyan mondhat ilyen dolgokat. Először azzal sértette meg, hogy gyanúsnak találta, hogy egy másik férfi vonzónak találhatja őt, utána pedig egyszerűen mocsoknak nevezi azt az embert… Mindez ellenkezett azzal a mélyen belé rögződött hittel, hogy hogyan kell az embereknek egymással szemben viselkedniük.

– Azt hiszem – mondta Leia a dühtől remegve −, hogy inkább a hercegnek kellene elvinned ezt az idétlen virágot, és tőle kellene bocsánatot kérned! Tudod, egy szép napon még nagy bajba kerülsz a lassú eszed és a gyors nyelved miatt.

– Te meg túlságosan sokat hallgatod Threkin Hormot! Nyilvánvaló, hogy azon mesterkedik, hogy összeboronáljon téged Isolderrel. Különben valószínűleg még nem tudod, hogy a drága herceged felajánlott nekem egy vadonatúj csatahajót, ha megígérem, hogy elrepülök rajta, és békén hagylak benneteket. Én mondom, ez a fickó egy mocsok!

Leia Hanra meresztette a szemét, és az arca felé bökött a mutatóujjával.

– Talán, de csak talán, el kellett volna fogadnod az ajánlatát. Így legalább húzhattál volna valami hasznot ebből az üzletből!

Han egy lépéssel hátrébb húzódott, és összeráncolta a homlokát, hogy kimutassa, mennyire csalódott, hogy a beszélgetés ilyen heves vitává fajult. _ – Hé, ide hallgass, Leia! – Bocsánatot akart kérni. – Én… Én nem is tudom, hogy mi folyik itt. Megpróbálok érthetően beszélni. Tüdőm, hogy Isolder remek fickónak látszik, de… Múlt éjjel, a hajókonyhán hallottam, miket beszélnek az emberek. Mert mindenkinek jár a szája. Már kész ténynek veszik, hogy ti ketten össze fogtok házasodni. Most azért jöttem, hogy megpróbáljalak magam mellett tartani, de minél erősebben szorítalak, annál jobban kicsúszol az ujjaim közül.

Leia elgondolkodott a válaszon. Han tehát megpróbált bocsánatot kérni, de valószínűleg még nem értette meg, hogy ebben a pillanatban ő még az egész modorát támadónak érzi.

– Nézd, fogalmam sincs róla, hogy miért hiszik azt az emberek, hogy elfogadom férjemül a herceget. Az biztos, hogy ilyesmire nem adtam okot. Mégse halld, ha erről beszélnek. Nekem higgy. Éppen azért szeretlek, mert ilyen vagy. Vagy ezt már elfelejtetted? Lázadó vagy, gazember, és hencegő. Sohasem fogsz megváltozni. De azt hiszem, most szükségem van rá, hogy pár napig időnként egyedül maradjak. Rendben?

A hirtelen beálló csendben felhangzott a kommunikátor dallamjelzése. Leia a sarokban álló kis holoegységhez ment, és elkattintott egy kapcsolót.

– Igen?

Threkin Horni kicsinyített hologram mása jelent meg előtte a levegőben. A vén, terjedelmes testű nagykövet egy nyugágyban hevert. Hájredői szülte eltakarták sápadtkék szemeit.

– Hercegnő – mondta Threkin kedélyesen −, az Alderaan-i Tanács holnap rendkívüli ülést tart. Már bátorkodtam értesíteni a mindig jelen lévő méltóságokat.

– Rendkívüli tanácsülés? – kérdezte Leia. – De miért? Mi baj van?

– Semmi baj sincs! – mondta Threkin. – Mindenki hallotta jó hírt, a hapanok ajánlatát. Mivel az Alderaan hercegnőjének a galaxis leggazdagabb családjába történő beházasodása valamennyi száműzött életére hatással lesz, úgy gondoltuk, legjobb, ha összehívjuk a Tanácsot, és megbeszéljük az ön közelgő esküvőjének részleteit.

– Köszönöm – mondta Leia dühösen. – Feltétlenül részt fogok venni a megbeszélésen. – Megvetően kikapcsolta a készüléket. Han jelentőségteljesen ránézett, majd kiviharzott a szobából.

A Rebel Dream steril, fehér folyosóján Han a falnak támasztotta a hátát, és végiggondolta a lehetőségeit. Bocsánatkérési kísérlete csúfos kudarcba fulladt. Lehet, hogy mégis Leiának volt igaza a herceggel kapcsolatban. Isolder elég kellemes fickónak tűnt, az ő nyugtalansága pedig… Talán valóban féltékenységből fakadt.

Han azonban nagyon jól látta Leia szemeiben a vágyakozást, amikor a Hapanák békés világairól beszélt. És Isoldernek igaza volt. Ha Han esetleg mégis elnyerné Leia kezet – valójában mit adhatna neki? Annyi gazdaságot semmiképpen sem, amennyit a hapanok kínáltak. Ha sikerülne meggyőznie Leiát, hogy menjen hozzá feleségül, végül az Alderaan száműzöttein csattanna az ostor. Threkin Horm Leia háta mögött áll, és minden egyes lépésénél figyelmezteti őt erre a tényre. Leia pedig végtelenül hűséges a népéhez.

Han hangtalanul felnevetett. De azt hiszem, most szükségem van rá, hogy pár napig időnként e-gyedül maradjak, mondta Leia. Han már korábban is hallotta ezt a mondatot. Ez az, amit a néhány nap elteltével az „Élj boldogul” követ.

Han csak egyetlen megoldást látott rá, hogyan kerülhetne olyan anyagi helyzetbe, ami megközelíti Isolderét. Kihúzta az övéből a kézi kommunikátorát, a hüvelykujjával beütött rajta egy számsorozatot, és kapcsolatba lépett egy régi ismerősével. Egy hatalmas, piszkosbarna alak jelent meg a monitoron. A hutt sötét, drogtól homályos szemekkel Hanra bámult.

– Dalla, te vén rabló! – mondta Han színlelt jókedvvel. – Szükségem van a segítségedre. Szeretném zálogba tenni a Millenium Falcon, és jó lenne, ha ma estére beszerveznél egy kártyapartiba. Egy óriási partiba.

Astarta százados, a herceg testőre felébresztette a szobájában alvó Isoldert. Astarta kivételesen szép nő volt; hosszú haja sötétvörös, szemei pedig éppen olyan sötétkékek, mint hazája, a Terephon eget.

– Flarett a rellaren? – („Elég fűszeres volt a vacsora?”) – kérdezte szinte egykedvűen.

Az ágyon heverő hercegnek feltűnt, hogy a nő még a szokásosnál is alaposabban átkutatja a szobát; tekintete sorra végigsiklik az öltözőasztalon, az ágyon, és a szekrényeken. Astarta mozdulatai puhák, macskaszemek voltak.

– Igen, elég fűszeres volt a vacsora – felelte Isolder. – Elbűvölőnek találtam a hercegnőt. Mi a baj?

– Egy órával ezelőtt elcsíptünk egy kódolt üzenetet.

Az adás a flottánk valamennyi hajójára eljutott. Gyanítjuk, hogy megérkezett a parancs a merénylet elkövetésére.

– A Hapanákról érkezett a jelsorozat?

– Nem. A Coruscantról küldték fel a hajóinkhoz.

– Kit akarnak megöletni?

– A parancsban nem volt szerepelt sem a merénylet célpontja, sem az ideje és a helye – felelte Astarta százados. – A teljes üzenet így szól: „A jelek szerint a nő túlságosan érdeklődik. Cselekedjetek.” Tudom, hogy ez így elég rejtélyesnek tűnhet, de számomra mégis egyértelmű a jelentése.

– Értesítetted az Új Köztársaság biztonsági szolgálatát, hogy Leia hercegnőt veszély fenyegeti?

Astarta habozott.

– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Leia hercegnő a célpont.

Isolder nem felelt. Tudta, ha ő meghal, a nagynénje, Secciah lányára száll a királyi örökség. Valaki már a herceg előző jegyesét, Lady Elliart is megölette. A nőt holtan találták egy tükörmedencében. Vízbe fulladt. Isolder nem tudta bebizonyítani gyanúját, de szinte biztos volt benne, hogy Secciah áll a merénylet hátterében, és szintén a nagynénje volt az, aki felbérelte azokat a kalózokat a királyi zászlóshajó kifosztására, és bátyja megölésére. A kalózoknak tudniuk kellett, hogy a Chumed’a nagyon drága az anyjának, mégsem követeltek érte váltságdíját, hanem egyszerűen kivégezték.

– Tehát te úgy gondolod – kérdezte Isolder −, hogy ezúttal én magam vagyok a célpont?

– Azt hiszem, uram – felelte Astarta. – A nagynénje másokat fog okolni. Talán az Új Köztársaságon belüli frakciókat, valamelyik hadurat, aki meg akarta akadályozni a házassággal létrejövő szövetséget, de az is lehet, hogy Solo tábornokot.

Isolder felült az ágyban, lehunyta a szemeit, és töprengeni kezdett. A nagynénjei és az anyja – valamennyien veszélyes nők voltak, fortélyosak és álnokok. Csak remélni tudta, hogy sikerül a Hapanák királyi famíliáján kívülről asszonyt választania, hogy talál valaki olyat, mint Leia, aki nem mentes volt attól a kapzsiságtól, ami az uralkodó család nőtagjait bemocskolta.

– Értesítsd az Új Köztársaság biztonsági szolgálatát a veszélyről. Ha a nagynénémnek sikerült elhelyeznie egy orgyilkost ezen a hajón, talán ők majd segítenek a leleplezésében. Ezen kívül a testőreim felének parancsold meg, hogy Leiát védelmezzék.

– És önt ki fogja megvédeni? – kérdezte Astarta. Isolder látta a nő szemein, hogy úgy érzi, elárulja őt a hercege. Astarta szerette Isoldert, képtelen volt közömbös maradni iránta. Isolder ezt mindig is tudta. Azzal is tisztában volt, hogy Astarta éppen emiatt végez ilyen remek munkát. Lehet, hogy a nő egy kicsit abban reménykedett, hogy Leia meghal, Isolder mégsem félt tőle, mert biztos volt benne, hogy Astarta százados követni fogja a parancsait. Astarta mindenekfelett kiváló katona volt.

Isolder kihúzott egy sugárpisztolyt a takarója alól. Látta, Astarta szemei meglepetten megrebbennek – elkerülte a figyelmét, hogy a fegyver egész végig a mellére szegeződött.

– Kész vagyok rá, hogy megvédjem magam – mondta Isolder. – Mint mindig.

Azon az estén Han hirtelen a coruscanti alvilág legsötétebb mulatójában találta magát, egy olyan kaszinóban, ami több mint kilencszáz éve a szó legszorosabb értelmében véve nem látta a napvilágot – úgy kuporgott a fölé épített utcák és épületek alatt, akar egy őskövület a rárakódott üledékrétegek mélyén. A nyirkos levegőnek itt rothadás-szaga volt, a galaxisban létező több, földalatti életmódot kedvelő faj számára azonban mégis ez pokoli hely biztosította az élethez szükséges feltételeket. A kaszinó sötét árnyai mélyén Han több óriási, titkon őt figyelő szempárt látott.

Han eleve egy olyan kártyapartiba akart beszállni, ahol kivételesen nagy tétben játszottak. Amikor azonban elhaladt három, kisebb tétben játszó társaság mellett, és a negyedik asztalhoz ért, el kellett ismernie, hogy erre azért nem számított. Tőle balra egy antigrav hevederben egy kolumi tanácsos ült. A feje olyan hatalmas volt, hogy az agyát körülhálózó, féregszerű, lüktető kék erek sokkal nagyobbak voltak, mint hasznavehetetlen, vézna lábai. Óriási intelligenciájuk a galaxis legfélelmetesebb kártyásaivá tette a kolumiakat. Hannal szemben Qmogg, a hihetetlen gazdagságáról híres drakmari hadúrnő ült. Világoskék pikkelyeit csillogóra fényeztette; a sisakjában kavargó zöld metánfelhők elrejtették iszonyatos fogait és disznószerű orrát. Han jobb oldalán az a gotal nagykövet ült, akivel előző nap már találkozott. A szürkebőrű, szürke szakállú lény lehunyt szemekkel játszott, de közben a parti tagjai felé fordította a feje tetején levő két jókora érzékelő szarvat, és a segítségükkel megpróbálta felfogni a többiek érzelmeit, megpróbált olvasni a gondolatukban.

Han ilyen társaságban még sohasem játszott szabakkot. Tulajdonképpen már évek óta nem játszott, ezért most olyan izgatott volt, hogy a testén végigcsorgó veríték átnedvesítette az egyenruháját.

A játék egy ezeréves, Erő-szabakknak nevezett változatát játszották. A normál szabakkban az asztalba épített randomizátor periodikusan megváltoztatta a kártyalapok értékét, és ezzel olyan intenzitást, olyan izgalmat adott a játéknak, hogy generációkon keresztül nem ment ki a divatból. Az Erő-szabakk szabályai azonban megtiltották a randomizátor használatát; itt a többi játékos adta meg a játék véletlenszerűségét. Miután kézbe kapták az első lapot, mindegyik játékosnak ki kellett jelentenie, hogy a sötét, vagy a világos lapokat fogja-e gyűjteni. Az a játékos nyert, amelyiknél a legerősebb világos vagy sötét lap volt – de csak akkor, ha ugyanakkor az általa választott Erő-oldalt szimbolizáló lapok egyesített ereje a legnagyobb volt. Például, ha Han úgy dönt, hogy a sötét oldalt játssza, amikor a többiek a világost, minden valószínűség szerint veszítenie kellett.

Han a lapjaira bámult. Eléggé rosszak voltak: nála volt Két Kard, a Gonosz, és a Bolond. Együttes értékük olyan kevés volt, hogy Han egyáltalán nem bízott benne, hogy ennyi elég lesz. Az első néhány menetet a világos oldalhoz tartozó lapok kijátszásával sikerült megnyernie. Talán csak babonából, de úgy érezte, nem lenne valami szerencsés, ha éppen most pártolna át a-sötét oldal szimbólumaihoz – viszont nem tehetett semmit: csak azokkal a lapokkal variálhatott, amit osztottak neki.

– Tartom a tétet – suttogta a gotal Hannak, de közben nem nyitotta ki vörös pillájú szemeit −, és ráemelek negyvenmillió kreditet.

A Han mögött álló Csubakka felnyüszített, Thripio pedig egészen közel hajolt, és suttogni kezdett Han fülébe.

– Szabadna, emlékeztetem rá, uram, hogy annak esélye, hogy valaki a kezében tartott lapokkal nyolcszor nyer zsinórban egymás után, csupán hatvan-ötezer-ötszázharminchat az egyhez?

Nem kellett hangosan kimondania, de Han tudta, mi lehetne a mondat vége: És a győzelem valószínűsége még ennél is kisebb volt ilyen lapokkal…

– Tartom – mondta mégis, és előretolta az előző játszmában szerzett nyereségét, egy halott naprendszer bányászati jogait átruházó kötelezvényt. A naprendszer nevét egyébként csak a kolumi tudta kiejteni. – És emelem még nyolcmillióval. – A tétkupacba tolt egy tőzsde-chipet, ami a Késsel fűszerkitermeléséből származó haszon jókora hányadát jelképezte.

Han idegessége valószínűleg zavarta a gotalt, mert a nagykövet hirtelen felemelte a kezét, és leárnyékolta bal oldali szenzorszarvát.

A többieknek feltűnt a gotal reakciója, ami csak egyet jelenthetett: Han őszinte kétségbeesését. Mindannyian tartották a tétet.

– Nos, kívánja valaki befejezni a játszmát? – kérdezte Han. Abban reménykedett, hogy a másik három csak a következő kör után fogja kérni a lapok bemutatását.

– Én. Mutassák – mondta a gotal.

Mind a négyen leterítették a lapjaikat az asztalra. A gotal a sötét oldalra játszott rá, de pillanatnyilag meg gyengébben állt, mint Han. A másik kettő viszont a világos oldal lapjait szedte össze, és ezzel potenciális veszélyt jelentettek Hanra. Megvárták, míg a mennyezethez erősített osztó-droid eléjük tette az utolsó lapokat is.

Az ósdi osztó-droid karjai nyekeregve elfordult, és a kolumi elé nyúlt. A kolumi megérintette a lapot. Testének melege aktiválta a kártyalap mikroáram-köreit, és a sima felületen feltűnt az ábra. Han szíve kis híján megállt. Az Érmék Parancsnoka, a Lombikok Parancsnoka, és a Levegő-Sötétség Királynője volt a kolumi előtt – a három lap, és a huszonkét pontos érték szinte felülmúlhatatlan volt. Han már csak abban reménykedett, hogy a sötét lapok összessége valahogy mégis túltesz ezen.

Az osztó a drakmari elé dobta az utolsó lapot. A hadúrnő érintésére megjelent egy Jedi Lovag kérje, mégpedig a Mérséklet, fejjel lefelé. Az, hogy a Mérséklet fejjel lefelé lett kiosztva, ellenkezőjére fordította a drakmari világos lapjainak értékét, így az erejük hozzáadódott a Hannái és a gotalnál levő sötét figurákhoz.

Han szíve majd kiugrott a helyéből. Ez, akár az egész játszma kimenetelét megfordíthatja! Ám a szabályok szerint a drakmari egy lapot eldobhatott. A hadúrnő félre is lökte a fordított Mérséklet-kártyát, és megtartotta a világos oldal lapjait – összesen tizenhat pont értékben.

A gépkarok most a gotal felé mozdultak, és elé ejtették a Hét Pálcát. Ez egy alacsonyabb értékű lap volt, de a sötét oldal figuráit erősítette. A gotalnál tehát már ott volt a Levegő-Sötétség Királynője, az Egyensúly, és a Halál. Ez összesen negatív tizenkilenc pontot jelentett. Han megörült, mert érezte, mindenképpen a sötét oldal fog nyerni. A gotal megérezhette Han örömét, de tévedett, amikor arra gondolt, hogy a férfi saját, személyes győzelme miatt ujjong. A gotal féltékenyen Han lapjaira pillantott, és elhajította a Hét Pálcát. A sötét oldalt jelentő lapok összértéke így negatív huszonhárom pont alá került, ez pedig azt jelentette, hogy a sötétség automatikusan veszíteni fog – hacsak Hannak nem sikerül pozitív vagy negatív irányban túltennie ezen az értéken.

Han újra áttanulmányozta a lapjait. A Bolond semmit sem ért, a Két Kard két pontot, a Gonosz pedig negatív tizenötöt. Hannak egy Bolond-sorral – a Bolond lap, a Két Kard, meg egy terc bármelyik színből – lett volna a legtöbb esélye a győzelemre, mert így laza huszonhármat csinált volna. Tisztában volt vele, hogy nagyon kicsi az esélye arra, hogy összeszedjen egy szín-tercet – körülbelül egy a tizenöthöz – de nem volt más megoldás.

A gépkar hangos csikorgással Han elé pördült. A fémkezek leemelték a pakliról a legfölső lapot, majd az asztalra hajították. Han tétován kinyújtotta a kezét, és megérintette a lapot. Az ujjai alól előragyogott a Második Próba. Nyolc negatív pont! Han hitetlenkedve a lapjaira nézett, és eldobta a kettest. Negatív huszonhárommal szabakkja volt.

– Győzött! – kiáltotta Thripio.

A gotal nagykövet összeroskadt, és halk, ugató hangokat hallatott – Han csak arra tudott gondolni, hogy zokog. A kolumi hűvösen végigmérte Hant óriási fekete szemeivel.

– Gratulálok, Solo tábornok – mondta vékony hangon. – Bevallom, ez a parti az én számomra már túl költséges. – Beindította az antigrav egysége hajtóműveit, és ügyelve rá, hogy hatalmasra duzzadt agya ne koppanjon hozzá a berendezési tárgyakhoz, óvatosan kimanőverezett a helyiségből.

A gotal nagykövet ellökte magát az asztaltól, és elmerült az alvilág árnyai között.

– Maga mossst nagyon gazzzdag lett, emberrr – sziszegte a drakmari hadúrnő a sisakján keresztül. Két gigantikus mancsát az asztalra tette, karmaival végigszántott a régi fekete fémfelületen. – Túl gazzzdag. Lehet, hogy azzz alvilágban ezzzt nem ússza meg élve.

– Azért megpróbálok kijutni innen – mondta Han. A derekára kötött pisztolytáskában levő sugárvetőre csapott, és a hadúrnő sisakjába bámult. A zöld gázfelhőkön keresztül is jól látta a nedves kövekként csillogó sötét szemeket. Egyetlen jókora oszlopba rakta a kredit-chipeket, a részvényeket és a kötelezvényeket. Több mint nyolcszázmillió kredit volt előtte. Soha még csak nem is álmodott arról, hogy valaha ennyi pénze lehet, de még ez sem volt elég.

A drakmari átnyúlt az asztal fölött. Karmai Han csuklójába mélyedtek.

– Állj! – sisteregte. – Még egy menet.

Han elgondolkodott az ajánlaton, és közben megpróbált nyugodtnak látszani. A szája és a nyelve kiszáradt, de ahelyett, hogy megnyalta volna az ajkait, inkább legurított egy korsónyi fűszeres koréliai barnasört.

– Dupla vagy semmi? – kérdezte.

A drakmari bólintott – a sisakján megremegtek a becsatlakozó metántartályok. Han tudta, valamennyi ellenfele közül, akivel eddig játszott, egyedül ennek a hadúrnőnek lehet a birtokában az, amire neki szüksége volt: egy bolygó, annyi pénz volt az asztalon, hogy Omogg tétje sem lehetett kevesebb, mint egy lakható világ.

Omogg elsuttogott valamit a háta mögött álló biztonságidroidnak. A droid rászegezett Hanra egy pár fegyvert, majd kinyitott a hasán egy rekeszt, a drakmari benyúlt, és előhúzott egy holokockát.

– Ezzz már generrrációk óta a családom birrr-tokában van – mondta. – Két egész négy tized milliárrrd krrreditet érrr. Most harrrmad árrron számítom. Ha maga nyerrri meg a következő játszmát, magáé a bolygó. Ha én nyerrrek, enyém a bolygó, meg az összes krrredit, ami az asztalon van.

A drakmari megnyomott egy gombot a kockán. Egy bolygó képe jelent meg a levegőben. M-osztályú, nitrogén-oxigén atmoszférával rendelkező világ volt. Három kontinens egy hatalmas óceánban. A hologram forogni kezdett, és mellette megjelent néhány másik felvétel: egy bíborszínű mezőn kétlábú haszonállatok csordái guggoltak és legelésztek; egy trópusi dzsungel fölött ragyogó kékes nap éppen lebukott a látóhatár mögé; a kék csempékkel kirakott padlóhoz hasonló óceán fölött vakítóan fényes, színes üvegcserepekként csillogó madarak repültek. Minden tökéletes volt.

Han megint izzadni kezdett.

– Mi a neve?

– Daaathommmirrrrr – lihegte a drakmari.

– Dathomir? – ismételte Han megigézve. Csubakka figyelmeztetően felmordult, nyugtatóan

Han karjára tette a mancsát, és kérlelni kezdte, legyen óvatos. Thripio egészen közel hajolt Hanhoz.

– Szabadna, emlékeztetem rá, uram – hasított át fontoskodó hangja a füstfelhőkön −, hogy annak esélye, hogy valaki a kezében tartott lapokkal kilencszer nyer zsinórban egymás után, csupán százharmincegyezer-hetvenkettő az egyhez?

* * *

Amikor Leia a csengetésre kinyitotta az Alderaan-i konzulátuson levő szobájának ajtaját, Hannái találta magát szemben. A férfi teste verítékben fürdött, a haja kócos volt, ruhája gyűrött. Füstszagot árasztott magából, de amikor szélesen Leiára mosolygott, véreres szemei boldogan csillogtak. Egy aranyszínű fóliába csomagolt csomagot tartott a kezében.

– Nézd, Han, ha azért jöttél vissza, hogy bocsánatot kérj, akkor tudd meg, hogy megbocsátok, de most igazán nincs időm ilyesmire. Perceken belül találkoznom kell Isolder herceggel, és valami barabel kém is beszélni akar velem…

– Nyisd ki – mondta Han, és a nő kezébe nyomta a kis csomagot. – Nyisd csak ki!

– Mi ez? – kérdezte Leia. Hirtelen rájött, hogy a csomagot nem csupán aranyszínű, hanem színarany fóliába csomagolták.

– A tiéd – mondta Han.

Leia kioldozta a zsineget, is szétnyitotta a fóliát. Egy adattároló chip volt benne; amolyan régi fajta, beépített holokockával. Leia a hüvelykujjával megpöccintette a kapcsolóját, és ez előtte megjelenő bolygóra, az űrből készített felvételre nézett. A terminator peremén ritkás, rózsaszínű felhők fénylettek, szétválasztva a nappalt és az éjszakát; az óceánból hatalmas viharfellegek örvénylettek ki. A háttérben négy kicsiny hold lebegett. Leia végigpillantott az élettől zöldellő kontinenseken, a széles, bíborszín szavannákon, a sarkvidékeken levő pici jégsapkákon.

– Ó, Han! – mondta az izgalomtól akadozó lélegzettel. Az arca mintha felragyogott volna a boldogságtól. – Mi a neve?

– Dathomir.

– Dathomir? – Leia összeráncolta a homlokát, és elgondolkodott. – Már hallottam ezt a nevel… Valahol. Hol van? – Hirtelen megint hivatalossá vált a hangja.

– A Drakmar rendszerben. Omogg hadúrnőtől nyertem.

A nő a holóra pillantott, és végignézte, ahogy a bolygó helyén megjelenik az első részletesebb kép: egy kék mezőn óriási, zöld, valószínűleg hüllőszerű lények csordája legelészett.

– Ez nem lehet a Drakmar rendszerben – mondta teljes bizonyossággal. – Ennek csak egy napja van.

A Coruscant komputerhálózatához kapcsolt konzoljához lépett, és lekérte a Dathomir koordinátáit. Beletelt egy kis időbe, amíg a gigászi adatbank előkereste a megfelelő adatállományt. Majdnem egy teljes percet kellett várniuk, míg a monitoron végre megjelentek a koordináták. Leia Han arcába nézett, és látta, hogy a férfi már-már mániákus öröme komorsággá változik.

– De… De ez nem lehet! – mondta Han. – Ez a Quelii szektorban van… Zsinj hadúr felségterületén!

Leia elnézően elmosolyodott, és olyan mozdulattal simogatta meg Han haját, mintha csak egy kiskölyök lenne.

– Ó, te édes, kócos bolond! Tudtam én, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz lehessen! De azért kedves tőled, hogy felajánlottad. Időnként tényleg nagyon kedves vagy hozzám!

Leia egy gyors csókot cuppantott Han arcára. Han döbbenten hátra lépett.

– A… A Quelii szektor?

– Menj haza, és aludj egy kicsit – mondta Leia egy kissé bosszúsan. – Semmi hasznod sem lesz belőle, ha mostantól ezen töröd majd a fejed. Ebből majd megtanulod, hogy soha többé ne ülj le kártyázni egy drakmarival.

Leia kikísérte Hant az Alderaan-i konzulátus ajtaján. A férfi egy pillanatra megállt, megdörzsölte a szemeit, és megpróbált ébren maradni, és köbben gondolkodni. Felnézett a körülötte tornyosuló épületekre. A napfény olyan vékonyka sugarakban jutott le hozzá, mintha egy dzsungel mélyén lenne.

Han már jó előre elképzelte, Leia mennyire meg fogja szeretni az új bolygóját, hogyan fog az ő karjai közé ájulni a boldogságtól, amikor megkapja. Úgy tervezte, hogy megvárja ezt a pillanatot, aztán megkéri kezét. Most azonban kiderült, hogy a nyereménye csupán egy értéktelen gyarmatvilág, Leia pedig úgy borzolta össze a hajat, mintha a kisöccse lenne. Most biztos nagyon hülyének látszom, gondolta Han. Hülyének és szánalmasnak. Megcsörgette a zsebében levő pénzt. Annyi kredit-chipje még maradt, hogy kiváltsa a Falcont a zálogból. Szerencsére Csubakka előrelátóan gondolt rá, hogy ezt az összeget még időben kivegye a tétkupacbol. Majdnem kétmilliárd kreditet nyert – és ugyanennyit vesztett. Han tulajdonképpen csak azért nem sírt dühében, mert túl öregnek érezte magát az ilyesmihez. Átbotorkált a szürke coruscanti utcákon a városban fenntartott kis lakásához, és már csak arra várt, hogy alhasson egy kicsit.

– De igazán nem kellene elmennie erre a megbeszélésre – mondta Isolder. – Nem igazán tetszik az ötlet, hogy egyedül akar szétnézni az alvilágban.

Leia megértően a hercegre mosolygott. Tudta, hogy Isoldert csak az érdekli, hogy megvédje őt, de miután már második napja kísérgették a napán testőrök, kezdte túlzottnak érezni a herceg aggódását.

– Minden rendben lesz – mondta. – Már korábban is elboldogultam az efféle népséggel.

– Ha valóban olyan fontos információ van a birtokában – mondta Isolder −, akkor miért adta már át önnek? Miért ragaszkodik ehhez a találkozóhoz?

– Az a lény barabel. Ön is tudja, milyen paranoiássá válnak a ragadozók, amikor úgy érzik, valaki vadászik rájuk. Ha valóban tud valamit a tervezett támadás időpontjáról és a haditervekről, fontos, hogy mindezt én is megismerjem, mielőtt átmegyünk a Roche rendszerbe. Figyelmeztetnünk kell a verpineket.

Isolder tiszta, átható pillantású szemeivel végigmérte Leiát. A herceg rövid, sárga köpenyt viselt; a derekára csatolt hatalmas aranyöv, és széles arany karkötői még jobban kihangsúlyozták bőrének bronz színét. Előre lépett, és kezeit könnyedén Leia vállaira tette. A nő bőre megbizsergett az érintésétől.

– Ha mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy lemegy az alvilágba, akkor én is önnel tartok.

Lela tiltakozni próbált, de Isolder az ajkaihoz emelte az ujját

– Kérem, engedje meg. Úgy érzem, hogy önnek van igaza, és nem lesz semmi baj, de soha nem bocsátanám meg magamnak, ha esetleg mégis történne önnel valami.

Leia a férfi szemeibe nézett. Tiltakozni akart, de tudta, valóban veszély fenyegeti az életét. Isolder homályos célzásaiból kiderült, hogy a Hapanákon bizonyos frakciók ellenzik a szövetséget, és az Új Köztársaság kémhálózata is közvetített olyan híreket, hogy már a galaxis túlsó végén állomásozó hadurak is tettek bizonyos lépéseket, hogy szabotálják. Nem örültek volna neki, ha a hapanok flottái is az Új Köztársaság hadseregét erősítik. Leia kezdte megismerni, milyen érzés lehet anyakirálynőnek lenni, és uralkodni.

– Rendben van, csatlakozhat hozzám – mondta. Imponált neki, Isolder udvariassága, hogy kérte, hogy elkísérhesse. Han ezt egyenesen követelte volna. Leia eltűnődött, hogy Isolder jó modora vajon természetes része-e a személyiségének, vagy csupán azért viselkedik így, mert egy matriarchális társadalomból származik, ahol a nőket mindig nagyobb tisztelet illeti meg, mint a férfiakat. Bármi is volt rá a magyarázat, elbűvölőnek találta a dolgot.

Isolder megfogta Leia karját, és a herceg amazon testőrei kíséretében kisétáltak az épület előtti járdára, és a márvány porte cochere alatt megvárták Leia légsiklóját. Az utcán az öreg Threkin Horm közeledett búgó-zümmögő repulziós székén. A széles utak ebben a reggeli órában viszonylag üresek voltak, csak néhány kószáló ishitibet lehetett látni, meg egy ócska droidot, ami a lámpaoszlopok átfestésével foglalatoskodott. Threkin könnyed hangon üdvözölte Leiáékat, és noha úgy tett, mintha csak véletlenül járt volna arra, nem nagyon akart tovább menni. Egy kapcsoló elkattintásával megállította a repulziós széket, és nyugodtan ült a légsiklóra várva.

– Úgy hallottam, odafönt egész kellemes ma az idő – mondta Threkin, és a föléjük tornyosuló épületek teteje, a napfényben, magasan röpködő légsiklók felé biccentett. – Olyan kellemes, hogy szinte megkívántam egy kis napfürdőzést. Szinte…

Isolder szelíden megszorította Leia karját. A nő hirtelen azt kívánta, bárcsak leszállna már róluk Threkin. Felnézett Isolderre. A férfi úgy mosolygott rá, mintha neki is valami ilyesmi járna a fejében.

– Ah, megérkezett a siklójuk! – mondta Threkin. Egy fekete légsikló ereszkedett le az úttestre. Lassítva közeledett.

Hirtelen kirobbant az utasfülke sötétre színezett üvegablaka, és a nyílásban megjelent egy fegyver csöve.

– Feküdj! – ordította Isolder egyik testőre.

Amikor az első vörös sugárnyaláb átszelte a levegőt, az egyik nő Leia elé vetette magát. A lövés a melle közepén találta el. A testőrnő felemelkedett, és hanyatt zuhant. A levegőben vércseppek csillantak, és Leia orrát megcsapta az ismerős szag. Ózon és égett hús bűzét érezte.

Threkin Horm felrikoltott, és rácsapott a repulziós széke egyik kontroll gombjára. Olyan gyorsan száguldott el dél felé, mintha egy robogón ülne, és közben úgy üvöltött, ahogy a torkán kifért.

Isolder a porte cochere egyik vastag oszlopa mögé rántotta Leiát, majd egy másodperc alatt lerántotta magáról az övét. A bal kezébe szorította az öv egy darabkáját – egy apró aranypajzsot −, és valahonnan előrántott egy sugárvetőt. Leia zümmögő hangot hallott. A sikló ablakából kivágódott egy második sugárnyaláb is – ám a vörösen lángoló lövedékek mintha nem sokkal előttük beleütköztek volna a levegőbe.

Isolder előtt egy vékony, kék, kör alakú ködfolt csillámlott. A szélein olyan fehér volt, akár egy fénygyűrű valami hold körül egy hideg éjszakán. Egy személyes pajzs, döbbent rá Leia. Hirtelen meghallotta, hogy az életben maradt amazon testőr kihasználva a pajzs nyújtott védelmet, erősítést kérve beleordít a kézi komlinkjébe.

Leia feje mellett elzúgott egy újabb sugárlövedék, és nem sokkal fölöttük becsapódott a márványfalba. Leia megfordult. A sarkon festegető droid is tüzet nyitott rájuk.

– Astarta! Szedd le a droidot! – kiáltotta Isolder.

A herceg pajzsa nem védhette meg őket a kereszttűztől, és arra sem számíthattak, hogy a márványoszlopok mögött biztonságban lehetnek. Leia a halott amazon fegyvere felé vetődött, gyorsan kilőtt két sorozatot. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a droid behúzódjon az egyik lámpaoszlop mögé. Leia csak ekkor látta meg furcsán egyenes testét, a kúp alakú fejét, és a hosszú lábait. Egy Eliminator 434, egy orgyilkos droid volt. Astarta is tüzet nyitott rá.

A légsikló megállt, és két, lövöldöző ember ugrott ki belőle. Leia tudta, hogy Isolder egyszemélyes pajzsa már csak néhány másodpercig képes megállítani a lövedékeket. Az ilyen védőfelszerelések csak minimális védelmet nyújtottak, mert az ember nem hurcolhatott magával egy olyan erős energiaforrást, aminek a segítségével a pajzs pár percnél tovább semlegesíthette az ellenség sugarait. Sőt, már maga a pajzs is veszélyessé vált, mert az energiamező úgy felforrósodott, hogy ha a védelmébe húzódók véletlenül megérintik, minden bizonnyal megégetik magukat.

Isolder maga elé rántotta a pajzsot, és a támadóik felé vetődött. Két újabb sugár zizegett el a feje mellett. Astarta lőtt. Leia látta, hogy az amazon sugárlövedéke becsapódik az orgyilkos droid torzójának közepébe. Fémcafatok röppentek fel a levegőbe, majd amikor felrobbant a droid energiatelepe, egy hatalmas robaj hallatszott.

A herceg fegyverként előre lendítette a pajzsát. Az energiamező hátra taszította a támadókat. Kék szikrák villantak a levegőben, amikor a két férfi teste érintkezett a pajzzsal. Az egyik fickó felüvöltött, elejtette a fegyverét, és égett arca elé kapta a kezeit. Isolder a feje fölé emelte a pajzsot, meglóbálta, és a másik ember felé lökte. Az energiamezé úgy szelte át az orgyilkos mellét, akár egy fénykard pengéje. Isolder felemelte a fegyverét, és célba vette az arcát markolászó, sikoltozó férfit.

Ez is jóképű volt, gondolta Leia, amikor ránézett az égett arcra. Túl jóképű. Hapan…

– Ki bérelt fel benneteket? – kérdezte Isolder. A bérgyilkos felrikoltott.

– Llarel! Remarme!

– Teba illarven? – kérdezte Isolder hapanul.

– At! Remarme! – könyörgött a férfi.

Isolder még egy másodpercig az orgyilkosra szegezte a fegyverét. A férfi újra felüvöltött, és az arcáról leszakadt egy égett húsdarab. Az úton heverő fegyvere felé ugrott. Isolder habozott. Az orgyilkos megmarkolta a sugárvetőt, célba vette a saját arcát, és meghúzta a ravaszt.

Leia elfordult. Isolder testőre hirtelen megragadta a karját, és kiáltozva húzni kezdte.

– Befelé! Menjük vissza!

Isolder is belekapaszkodott Leiába, és az amazon segítségével visszavitte az épületbe. Bent, a kapu mellett volt egy kis alkóv, ahol a vendégek fel tudtak akasztani a kabarjaikat. Isolder ide húzta be Leiát, majd védelmezőén az ajtó elé állt, és nehezen lélegezve a folyosó felé fordult. Astarta, a testőr bezárta a kaput. Mint a legtöbb konzulátus épületében, ezt a kaput is olyan régimódi, kovácsolt lemezből készítették, ami még egy komoly ostromnak is képes lett volna ellenállni. A te4stőr újra beleordított a kommunikátorába. Nagy ricsajt csapott, ám Leia egyetlen szót sem értett a hapan nyelvű kiáltozásból.

– Ki küldte őket? – kérdezte Leia.

– Ezt semmiképpen nem árulták volna el – felelte Isolder. – Az a férfi csak azért könyörgött, hogy öljem meg.

Leia a falakon át is jól hallotta, hogy az Új Köztársaság alakulatai megszállják és biztosítják az épület környékét.

Isolder lihegve hallgatózott. A testőre, és az odakint dolgozó biztonsági őrség elcsípett szavaiból megpróbálta kideríteni, hogy biztonságban vannak-e. Könnyedén, védelmezőén átölelte Leiát. a nő szíve hevesen dobogott. Szelíden eltolta magától a herceget.

– Köszönöm, hogy megmentett – mondta.

Isolder herceg olyan erősen koncentrált a körülöttük felharsanó kiáltásokra, hogy úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy Leia kibújt a karjai közül.

Hirtelen lenézett, és a nő szemeibe meredt. Felemelte Leia állát, szenvedélyesen megcsókolta a száját, majd olyan közel lépett hozzá, hogy teste teljes hosszában a nőéhez simult.

Leia úgy érezte, mintha egyszeriben kiürülne az agya, és az egész testét elektromosság járná át. Remegett az állkapcsa, de lassan, hosszan viszonozta a herceg csókját. A másodpercek elképesztően lassan teltek, és egyáltalán nem voltak összhangban a mellében lüktető dobogással. Közben csak egyetlen dologra tudott gondolni: Most elárultam Hant. Nem akarok fájdalmat okozni neki!

Aztán Isolder követelőzőén a fülébe súgta:

– Gyere velem a Hapanákra! Gyere, nézd meg a világokat, amelyeken te fogsz uralkodni!

Leia rádöbbent, hogy sír. Valójában soha még csak eszébe sem jutott, hogy hagyni fogja, hogy valami hasonló történjen, de abban a percben minden vonzalom, amit valaha Han iránt érzett, mintha anyagtalan köddé, ritkás fehér párává változott. Olyan párává, amit Isolder, a nap felszárított. Az arcán patakzottak a könnyek, de Isolder nyaka köré fonta a karjait, úgy ígérte:

– Veled megyek!

– Nem is tudom, hogy miért hívtalak ide – mondta Han Thripiónak, és széles mozdulattal körbemutatott.

A Coruscant egyik csellójának egyik boxában ültek. Kellemes, nyugodt hely volt; a levegő tiszta volt, a luduri orrfuvolák hangjára egymásba kapaszkodott párok táncoltak.

Csubakka fáradt tekintettel felnézett az italából, és felmordult. Csubi tudta, hogy Han hazudik. Pontosan tudta azt is, hogy Han miért kérette erre a helyre Thripiót.

Thripio rájuk nézett, és a logikai hajtóműve utasítására megpróbált puhatolózni.

– Talán van itt valami, uram, amiben segíthetek önnek?

– Hát, nézzük csak… Az elmúlt pár napban te közelebb voltál Leiához, mint én – mondta Han, és előre feszítette a vállait. – Velem nem igazán volt boldog… És minden idejét azzal a herceggel tölti. Azok után, ami ma reggel történt velük, annyi testőr van körülöttük, hogy szinte ki sem látszanak közülük. Most meg… Kaptam Leiától egy holoüzenetet, amiben közli, hogy el fog menni a Hapanákra.

Thripio 3.12 másodpercig tanulmányozta az elhangzott szavakat, kereste bennüli a célzásokat, és a burkolt jelentést.

– Értem! – mondta. – Önöknek diplomáciai problémáik vannak!

Bár Thripio tolmács volt, és a galaxisban létező legtökéletesebb programokkal rendelkezett, hús-vér barátai saját kusza érzelmi életük problémái meg- oldása közben csak ritkán kérték a segítségét. Thripio azonnal rájött, hogy Han most szokatlan mértékben számít az ő képességeire. Ez pedig azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor végre lehetőséget kapott tudása bemutatására.

– Ön a lehető legmegfelelőbb droidhoz fordult! Hogyan segíthetnék?

– Nem is tudom… – mondta Han. – Te sokszor láttad őket együtt. Tudod, csak azon tűnődtem, hogy mi lehet a helyzet. Tényleg ennyire közel kerültek egymáshoz?

Thripio késlekedés nélkül előkereste azokat a képi felvételeket, amelyeket az elmúlt néhány nap során Leiáról és Isolderről készített: három egymást követő estén együtt vacsoráztak, megtárgyalták a verpinek és a barabelek közötti béke megkötésének potenciális akadályait, kettesben sétálgattak, és táncoltak az egyik alacsonyabb rangú dignitárius által adott estélyen.

– Nos, uram, az első együtt töltött napjuk során Isolder herceg átlagosan 0.562 deciméter távolságban maradt Leiától – mondta −, ám ez az érték rohamosan csökkent. Úgy vélem, ők ketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

– Milyen közel? – kérdezte Han.

– Az elmúlt nyolc standard óra folyamán az idő majdnem nyolcvanhat százalékában egymáshoz értek. – Thripio infravörös optikai szenzorai csekély mértékű vöröses elváltozást érzékeltek: Han arcába vér tolult. A droid gyorsan bocsánatot kért. – Elnézést, ha ezzé} a hírrel felzaklattam.

Han legurított egy korsónyi koréliai rumot. Mivel az elmúlt pár percben már ez volt a második, Thripio a rum alkoholtartalmát és Han testtömegét alapul véve elvégzett egy gyors számítást, ami alapján úgy vélte, a férfi – nem is kis mértékben – felöntött a garatra. Az intoxikáció elsődleges jelei azonban egyelőre csak a beszédében jelentkeztek: egy kicsit lassabb volt a megszokottnál.

Han Thripio fémkarjára tette a kezét.

– Te egy jó droid vagy, Thripio. Jó droid vagy. Nem sok droidot szeretek annyira, mint téged. Nem tudom, te mit csinálnál, ha valami droid-herceg megpróbálná lecsapni a kezedről azt a nőt, akit szeretsz…

Thripio szenzorai sűrű alkohol enamációt észleltek Han leheletében, ezért félrehajolt, hogy elkerülje a processzorai korrodálódását.

– Először is – ajánlotta Thripio −, én felmérném az ellenfelemet, és megvizsgálnám, mit adhatok, amit ő nem. Ezt bármelyik jó tanácsadó droid elmondhatja önnek.

– Aha – mondta Han. – De én mit adhatok Leiának, amit Isoldertől nem kaphat meg?

– Nos, lássuk csak… – mondta Thripio. – Isolder szörnyen gazdag, bőkezű, jó a modora, és… Legalábbis az emberi szabványok szerint… Jóképű. Tehát, csak annyit kell tennünk, hogy megkeressük azt, amit ön adhat, de ő nem.

Thripio néhány hosszú másodpercen át az adatállományaiban kutakodott, és túlhevítette memóriapályáit.

– Ó, szent ég! – nyüszített fel végül. – Már értem a problémáját, uram! Nos, feltételezem, hogy létezik egy bizonyos érzelmi vonzódás… Biztos vagyok benne, hogy Leia nem fog megfeledkezni önről csak azért, mert egy jobb férfi akadt az útjába!

– Szeretem – mondta Han érzelgősen. – Jobban szeretem, mint az életemet, mint a levegőt. Amikor megérint, úgy érzem magam, mintha… Nem is tudom elmondani!

– Ezt már Vele is közölte? – kérdezte Thripio.

– Most mondtam! – sóhajtott Han. – Azt sem tudom, hogy mondhatnám el. Te vagy a tanácsadó droid? – Öntött magának még egy rumot, aztán belebámult. – Te tudod, hogy mondhatnám el? Tudsz valami dalt vagy verset?

– Igen! A memóriabankjaimban több mint ötmillió kultúra remekműveit hordom magammal. Az egyik kedvencem a Tchuukthai-ról származik:

Shah rupah shantenar

shan eredi patkar

thukath entarpa

Uta emarrah spar tane

arratha urr thur shaparrah

Uta, Uta sahvarahhhh

harahh sahvaraunl e thutha

res tarra hah durrrr…

Han elhallgatta a szavak szelíd muzsikáját, a lágyan ívelő morgásokat, a halk robajokra emlékeztető hangokat.

– Ez elég jól hangzik – mondta elismerően. – Mit jelent?

Szi-Thripio a lehető leghívebben lefordította a szöveget:

Mikor vihar száguld az éji mezők fölött.

Visszatérek hideg odúmba

egy thula patkánnyal fogaim között.

Aztán megérzem édes nyomod szagát

szétterülve a barlang bendőjében a csontokon.

Aztán fejuszonyaim reszketni kezdenek

Farkam pedig méltóságteljesen csapkod, ahogy

párzó-bömbölésem megtölti az éj üregét…

Han egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– Jól van, jól van, már el tudom képzelni, hogy miről szól.

– Még nincs vége – mondta Thripio. – Ez egy valóban gyönyörű eposz. Mind az ötszázezer sora csodaszép!

– Igen, igen, kösz – mondta Han. A hangja csüggedtebb volt, mint valaha. Csak ült a helyén, és szótlanul bámult a másik asztalhoz letelepedő négy emberre.

Thripio egy perc múlva rájött, hogy Han a szomszédjaikat, és nem az ő szavalatát figyelte. Visszakeresett az audiofelvételei között, és hogy megfejtse, Han miért érdeklődik irántuk, lejátszotta magának a négyes beszélgetését.

Első nő: Ó, nézzétek, az ott Solo tábornok!

Második nő: Hű, elég rosszul néz ki. Nézd, milyen táskásak a szemei!

Első férfi: Szerintem elég ápolatlan.

Második nő: Kíváncsi lennék, hogy Leia tulajdonképpen mit látott benne…

Első nő: Viszont az a herceg, a Hapanákról…! Ő olyan nagyszerű! A Coruscanton az utcai árusok már a posztereit árulják!

Második férfi: Igen, én is vettem egyet a húgomnak.

Első férfi: Én inkább valamelyik testőrét kapnám el egy menetre.

Első nő: Ennek a hercegnek olyan teste van, hogy képes lennék ölni azért, hogy a testőre lehessek.

Második nő: Jól van, te őrizd. Én viszont inkább a masszőrével cserélnék. El tudod képzelni, milyen lehet egész nap ezt a forró testet gyúrni és nyomkodni?

– Ide hallgass, Thripio! – mondta Han dühösen. – Tartsd szemmel Leiát. Ha rólam kérdez, mondd meg neki, hogy hiányzik nekem. Rendben?

Thripio eltárolta a kérést.

– Ahogy kívánja, uram – mondta, majd felállt, és indulni készült.

Csubakka odamorgott egy köszönésfélét a kémnek. Thripio kiment az utcára, és elindult Coruscant egyik, nagy pletykafészek hírében álló központi komputere felé. Egy ilyen komputer örömmel beszél egy droidnak olyan titkokról is, amit sohasem fedne fel egy biológiai organizmus előtt. Hannak egy diplomatikus tanácsadóra volt szüksége… Ez remek alkalom, csodálatos lehetőség lesz neki, Szi-Thripiónak arra, hogy megmutassa, mit tud.

Threkin Horm önmagához képest nagyon jól nézett ki. Hosszú, sötétzöld mellényt és fehér nadrágot viselt; ritkuló haja kínosan pedánsan göndörödött, fülei körül pedig apró loknik táncoltak. Leiának feltűnt, hogy a férfi így, a saját lábán állva, a pódium tetején nem is látszik annyira kövérnek. – Ahogy mindannyian tudják, azért hívtan össze az Alderaan-i Tanács gyűlését, hogy megbeszéljük, hogyan készüljünk fel Leia hercegnő, és Isolder herceg, a Hapanák Chume’dája esküvőjére.

A tömeg üdvrivalgásba tört ki. A pompás, elfüggönyözött falú, szilvakék székekkel berendezett, majdnem kétezer ember befogadására képes konferenciateremben csupán száz tanácstag volt jelen. Ám a többi hely sem maradt üresen: a termet betöltötték a kíváncsiskodók, hátul pedig média-droidok fémesen csillogó erdeje állt. Leia az első sorban, a megszokott helyén ült, alig néhány méternyire Threkintől és az emelvénytől. Han az egyik hátsó sorban ült – a tőle megszokott módon fehér inget és mellényt viselt, és nagyon úgy nézett ki, mint amikor évekkel ezelőtt először találkoztak −, Csubakka pedig mellette foglalt helyet.

Leia eredetileg úgy tervezte, hogy őszintén előadja, mit akar tenni, de nem készült fel rá, hogy a médiák ilyen érdeklődéssel fogják kísérni az eseményt. Az elmúlt napban hirtelen reflektorfénybe került az élete. Titokban még ez előző reggeli merényletet is filmre vették „– méghozzá nyolc különböző kameraállásból – ,,és azóta minden létező csatornán bemutatták. Az Új Köztársaság Titkosszolgálatának emberei ezen a reggelen poloskavadászatot tartottak a követség épületében, és találtak egy pár mikrofont, amik élő adásban mindent közvetítettek a tizenöt különböző hírcsatornának. Úgy tűnt, hogy a közvéleményt a királyi esküvőnél csak egy dolog érdekli jobban: a herceg és a hercegnő legyilkolása. A média-sakálok pedig kapva kaptak ezen az alkalmon. Leiát az egészben egyedül az vigasztalta, hogy a rátámadó orgyilkosnak előbb a körülötte tolongó operatőröket kell lelőnie, hogy egyáltalán a közelébe férhessen.

Na jól van, legjobb ideje ennek véget vetni! Leia felállt.

– Threkin, tanácstagok! Szeretném valamennyiüknek megköszönni, hogy eljöttek ide, de nem gondolják, hogy ez az egész egy kicsit még túl korai? Abban egyetértek önökkel, hogy csodálatos ajánlatot kaptam, de még nem döntöttem el, hogy valóban összeházasodom Isolder herceggel – mondta, és visszaült a helyére.

– Ó, Leia! – mondta Threkin leereszkedő mosollyal.

– A múltban már többször előfordult, hogy az óvatossága és a józan gondolkodása a hasznára vált, ám ebben az esetben…? – Megvonta a vállát. – Látom, hogyan néznek egymásra a herceggel, és tudom, ön beleegyezett abba, hogy egy hathónapos kiránduláson Isolderrel együtt végigjárja a Hapanák világait. Fantasztikusnak tartom az ötletet! Legalább alkalmuk lesz rá, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, és a Hapanák királyi családjának tagjai is megnézhetik, hogyan áll a korona az ön bájos kis fején!

– A tömeg idegesen felnevetett a tréfa hallatán. – Terjesszük a Tanács elé a kérdést. – Threkin az egybegyűltek felé intett. – Önök talán nem úgy gondolják, hogy Leia és Isolder gyönyörű párt alkot?

A hivatásos politikusok legtöbbje komor maradt, de a kereskedők közül egy páran felvihogtak, a médiák képviselői és a nézőközönség pedig rikoltozva tapsolni kezdett. Leia szemében az egész összejövetel egyre jobban hasonlított egy karneválra, mint egy normális tanácsülésre.

– Nélkülem pedig nem tervezhetik el az esküvőmet!

– szakította félbe a hangzavart, és Threkin arcátlanságától megdöbbenve felállt a székéből. – Isolder megértett, és maguk is rákényszerülnek erre. Sem formálisan, sem hivatalosan nem jegyeztük el egymást. Csupán azért megyek a Hapanakra, hogy…

Ekkor rádöbbent az igazságra. Isolder azért viszi őt a Hapanakra, hogy az egyes bolygók méltóságai, akiken egy nap majd uralkodhat, szemügyre vehessék őt, felbecsüljék, alkalmas-e a korona viselésére. És menet közben persze arra is lesz ideje, hogy közelebb kerüljön Isolderhez – éppen úgy, ahogy Threkin mondta. Nem számít, hogy ő megpróbálja tagadni a dolgot, a galaxisban mindenki más látja és érti, mi történik vele.

Átpillantott Hanra. Szánalmas volt. Leia visszaült a helyére, és megpróbált nem elpirulni. Tudta, hogy az iménti szavait több tucatnyi hírcsatorna élő e-gyenes adásban közvetítette. Érezte, hogy vitatkoznia kellene Threkinnel, már csak a látszat kedvéért is, de pillanatnyilag még gondolkodni is alig tudott. Leia életében először nem találta a megfelelő szavakat.

– Valóban. Valóban nem tervezhetjük el az esküvőjét ön nélkül – válaszolt Threkin a pódiumról. – Ilyesmi eszünkbe se jutott. Mi csupán terveket készítünk arra az eshetőségre, ha ön mégis összeházasodna Isolderrel…

– Horm tanácsos? – hasított végig a tanácsteremben Szi-Thripio hangja.

Leia megfordult. Az aranyszínű droid lábujjhegyen állva, izgatottan integetett a terem végéből.

– Ó, Horm tanácsos, szólhatnék a Tanácshoz?

– Micsoda? – kérdezte Horm megvetően. – Hagyjam, hogy egy droid szóljon a Tanács előtt?

Leia elmosolyodott magában. A droidok jogaiért harcoló lobbisták valószínűleg bele fognak kötni ebbe a megjegyzésbe. Lehet, hogy ez lesz az első szög Horm politikai karrierjének koporsójában. Leia gyorsan felállt.

– Lehet, hogy ez csak egy tanácsadó droid, de azt hiszem, hagynunk kellene beszélni!

A tömeg felhördült, a háttérben álló média-droidok pedig fülsiketítő üdvrivalgásba törtek ki.

– Én… Én… Én azt hiszem, valójában nincs is ebben semmi rossz! – kiáltotta Horm a karjait lóbálva. – Átengedem az emelvényt ennek a… a… a droidnak!

A média-droidok ujjongtak, Thripio pedig végigszkennelte a tőle balra és jobbra ülőket, és felkapaszkodott a pódiumra. Leia még soha, egyetlen droidnál sem tapasztalt ekkora kezdeményező készséget. Kíváncsian várta, hogy mit akarhat. Thripio felállt az emelvényre, és szembe fordult a hallgatósággal.

– Nos – mondta −, javaslom, hogy a Tanács kezdje meg az esküvőre vonatkozó tervek kidolgozását… Arra az esküvőre, aminek során Leia hercegnő feleségül megy Han Solo tábornokhoz!

– Micsoda?! – üvöltötte Horm. – Ez… Ez példátlan pimaszság! Solo tábornok még csak nem is uralkodó! Ő csak… Csak egy…

Horm valószínűleg rájöhetett, hogy jobban teszi, ha nem mond ki egyetlen rágalmat sem. Mindenesetre utálkozva megvonta a vállait. A tömegen végighömpölygött egy felhördülés-hullám, Leia pedig eltűnődött, vajon nem tévedett-e, amikor hagyta, hogy ez a szerencsétlen Thripio beszédet mondjon a Tanács előtt.

– Engedje meg, hogy ellentmondjak! – felelte Thripio. – A délelőtt folyamán a coruscanti hálózat több különböző komputerével kommunikáltam, és tudomásomra jutott néhány meghökkentő tény, amelyekről a jelek szerint önök mindeddig nem vettek tudomást… Talán azért, mert Solo tábornok mindeddig megpróbálta titokban tartani. Most viszont közlöm: annak ellenére, hogy Korélia közel háromszáz esztendeje köztársaság, a származásából eredő jogánál fogva Han Solo Korélia királya!

A teremben üvöltözés tört ki. A média-droidok Han Solóra irányították reflektoraikat.

– Mi? Micsoda? Mi? – hallatszott át a kiáltozáson Threkin Horm orrhangja.

Leia megfordult, és döbbenten bámult a helyiség túlsó végébe. A nézőtér hátsó széksorai egy emelvényen álltak, így tisztán láthatta Hant. A férfi elvörösödve próbált összekuporodni a székében. A-hogy az arcára pillantott, Leia rögtön tudta, hogy Han valóban el akar titkolni valamit. Leia azzal is tisztában volt, hogy Thripiót a tanácsadó-droid programja miatt képtelen hazudni. Han a szemei elé emelte a kezeit, és a padlóra bámult.

Ennyi éven át… Vajon miért nem beszélt még róla egyszer sem?, tűnődött Leia.

A Thpffftht nevű bith hajó fedélzetén Luke növekvő figyelemmel nézte a holovidet. Meglepte, hogy Leia és Isolder – most pedig Han – ügyei még a Toolán, még egy ilyen félreeső világon is olyan nagy érdeklődésre tarthatnak számot, hogy a hatalmas költségek ellenére is megéri átküldeni a hiperűrön az új és újabb felvételeket. Hát igen, Leia minden nő fantáziáját foglalkoztatta – szerették volna megfejteni a titkot, hogy mivel hívta fel magára egy hihetetlenül gazdag és jóképű herceg figyelmét. Az ellene irányuló merénylet pedig még érdekesebbé tette a sztorit. Olyannyira, hogy Luke a közöttük levő majd háromszáz fényévnyi távolság ellenére élőben láthatta a testvérét.

A bith hajónak a terv szerint néhány percen belül át kellett ugrania a hiperűrbe. Luke izgatottan bámulta a videót. A holovid kamerák most Hanra fókuszolódtak. Sol tábornok görnyedten, arcát a kezeibe temetve ült a székében. Még a mellette ülő Csubakka is elcsodálkozott: a szemei tágra meredtek, ragadozó szemfogai mögül pedig döbbent, torokhangú morgás tört elő.

Luke elmosolyodott magában. Hát persze, gondolta, Han király. Már hamarabb is rájöhettem volna. De vajon miért titkolta? A mosolya ellenéra kényelmetlen érzés vett rajta erőt. Érezte, hogy valahol megmozdul valami különös, távoli és sötét dolog. A galaxisban túl sokan ellenezték Leia és Isolder egybekelését. Luke érezte az ezekből a lényekből áradó ártó szándék erejét. Luke egyetlen hang nélkül, az akaratával arra ösztönözte a bith technikusokat, hogy a lehető leghamarabb fejezzék be a hiperugrás előtti ellenőrzéseket. Minél előbb át akart érni a Roche rendszerbe.

– Igen – folytatta Thripio. – Han a trónörökös! A születési feljegyzésekből kiderül, hogy Han családfája apai ágon egészen Berethron e Solóig visszakövethető. Ő volt az, aki bevezette a demokráciát a Koréliai Birodalomban. A következő hat generációnál, egészen Korol Solóig könnyedén figyelemmel kísérhető a családfa. A Korol korában zajló Clone Háborúkban azonban megsemmisültek a feljegyzések.

– Korol Solo megházasodott, és majdnem hatvan évvel ezelőtt a Durón megszületett első fia. A háborúk és a lázongások miatt ez a fiú sohasem tért vissza a hazájába. A neve különben Dalla Solo volt, amit a Clone háborúk idején a Dalla Suul álnévvel cserélt fel. Elsőszülött fia Jonash Suul volt, az ő első fiát pedig Han Suulnak nevezték el. Ez a Han Suul aztán visszaváltoztatta a nevét Han Solóra. Han valószínűleg tudott róla, hogy egy királyi család tagja, de néhány, előttem ismeretlen ok miatt meghamisította a Korélián őrzött feljegyzéseket, hogy titokban tarthassa a származását.

A tömeg felhördült. Threkin Horm üvöltve csendet parancsolt. Han lassan felállt, és miközben a háttérben elcsendesedett a kiáltozás, kisétált a teremből. Leia félig felemelkedett a helyéről, és a tekintetével követte. A nézőközönség közben eléggé lecsöndesedett ahhoz, hogy Threkin megszólalhasson:

– Ez volt az a bizonyos Dalla Suul, akit Fekete Dallaként vált ismertté? Ő volt a hírhedt gyilkos?

– Nos, azt hiszem, igen – felelte Thripio. – Bár a történelmi feljegyzésekben emberrablóként és kalózként emlegetik.

– Ugyan miféle család lehet az ilyen? – kérdezte Threkin. – Úgy értem… Dalla Suul átszervezett bűnözés leghíresebb vezéralakja volt! így aztán semmiképp sem várható el, hogy a tisztességes emberek elhiggyék, hogy Han valóban királyi ősöktől származik.

– Nos, én csupán egy tudatlan droid vagyok, és bevallom, hogy nem igazán értem, hogyan befolyásolhatják valakinek a megítélését az elődei által elkövetett tettek – mondta Thripio bocsánatkérő hangon. – Az AA-1 Verboagy kapacitása nem elegendő az efféle fogalmak teljes megértéséhez. De mivel az ön édesanyja Dalla Suul törvénytelen leánya volt, úgy vélem, hogy ön nálam jobban ismerheti az ilyen érvek és indokok logikáját.

Threkin Horm arca elsápadt, teste megremegett.

Végetért a holovidbejátszás, és egy műsorvezető droid belekezdett a kommentárba. Luke kikapcsolta a holót, visszaült a süppedős székbe, és összefűzte a karjait. Néhány generáció alatt Han királyi őseiből az alvilág császárai lettek. Nem csoda, hogy Han letagadta a származását, és még hátat fordítva az Alderaan-i Tanácsnak még azelőtt kiviharzott a teremből, hogy kiderült volna a titka.

Szegény Han!

Azon a délutánon Leia és Isolder átsétált a coruscanti botanikus kert egyik kevésbé látogatottá erdején, az Új Köztársaság sok ezer világáról származó növények között. Leia megmutatta a hercegnek az alderaani oro-ligetet. Az orók kecses fák voltak, ágaik többszáz lábnyi magasra nyúltak, és kérgük minden egyes négyzetcentiméterét irizáló, violaszínű, cinóbervörös és kanárisárga, szétkenődött szivárványhoz hasonló árnyalatú zuzmókolóniák borították. Az ágak között fehér cairoka madarak röpködtek, a fák tövében csillogó vörös, aranycsíkos őzek legelésztek. Az orók az Alderaanon is csupán néhány tucatnyi kisebb szigeten teremtek meg. Leia még gyermekkorában, és csak egyszer jutott el egy ilyen helyre, de látva, hogy hazájának egy darabkája még mindig él, felvidította a szívét. Kézen fogva sétálgattak.

– Felhívtam anyámat a holoviden – mondta Isolder. – Nagyon örült, hogy eljössz hozzánk látogatóba. A saját járművét küldi majd érted, hogy azon utazz át a Hapanákra.

– Járművét? – kérdezte Leia, és elcsodálkozott, hogy a herceg miért éppen ezt a szót használta. – Úgy érted, hogy a saját űrhajóját?

– Azt hiszem – felelte Isolder −, hogy ebben az esetben a jármű szó sokkal helyénvalóbb. Több ezer éves, és meglehetősen bizarr szerkezet. Ennek ellenére tetszeni fog.

A liget csendes volt. Isolder testőrei szétszóródtak a fák között, egyedül Astarta maradt a hátuk mögött.

Leia elmosolyodott, és megállt, hogy megszagoljon egy violaszínű, trombita alakú virágot. A pikáns illatú növény még az Alderaanon is ritkaságnak számított.

– Ez egy arallute – mondta Leia. – A népmesék szerint, ha egy menyasszony találta egy ilyet az udvarában, az azt jelezte, hogy nemsokára gyermeke születik. Persze a menyasszony anyja és nővérei az esküvő után mindig elültettek egy ilyen növényt az ifjú pár udvarán. Méghozzá éjszaka, mert rossz előjelnek számított, ha valaki közben meglátta őket.

Isolder elmosolyodott, és megérintette a virágot.

– Amikor kiszárad – folytatta Leia −, a bibéi és a magjai az elhalt szirmok között maradnak. Az anyák aztán odaadják a kicsinyeiknek, hogy játszanak ezzel a furcsa csörgővel.

– Milyen bájos! – mondta Isolder, és felsóhajtott. – Szörnyű, hogy mindez eltűnt, mindez elpusztult. Kivéve persze azt, ami itt van a Coruscanton.

– Ha a száműzötteink új hazát találnak – mondta Leia −, néhány mintapéldányt magunkkal viszünk, és új kerteket telepítünk az új világon.

Halk csipogás hallatszott. Leia vonakodva bekapcsolta a komlinkjét.

– Leia? Itt Threkin Horm. Óriási híreim vannak! Az Új Köztársaság törölte a küldetést, így nem kell elutaznia a Roche rendszerbe!

– Tessék? – kérdezte Leia döbbenten. Még soha egyetlen megbízást sem vontak vissza tőle. – Mi történt?

– Úgy tűnik, hogy a verpinek és a barabelek viszonya sokkal gyorsabban megromlott, mint gondoltuk – felelte Threkin. – A háború elkerülésének reményében Mon Mothma megváltoztatta a beavatkozás módját. Han Solo tábornok parancsot fog kapni, hogy vezessen át egy csillagromboló-flottát a Roche rendszerbe, és a krízis végéig védje meg a verpineket. Közben Mon Mothma a legmegbízhatóbb tanácsosaiból álló csapat élén személyesen veszi kézbe a problémák megoldását.

– Miféle krízisről beszél? – kérdezte Leia.

– Vámtisztjeink ma reggel a Roche rendszer közelében megállítottak egy barabel teherhajót, és átvizsgálták a szállítmányát. Bekövetkezett a leghosszabb, amitől tartottunk.

Leia gyomra émelyegni kezdett, ahogy az űr mélyében keményre fagyott verpin testrészekkel teli raktárakra gondolt. Annak ellenére, hogy mindent megtett az Ilyen borzalmak megelőzése végett, minél többet foglalkozott a ragadozó hüllőkkel, annál inkább elkerülhetetlennek tartotta ez efféle atrocitásokat. Mégsem szabad egy egész fajt néhány egyed tettei alapján megítélni…

– És Mon Mothma? Nem tart igényt a segítségemre?

– Velem együtt ő is úgy gondolja, hogy van néhány más módja is, hogy szolgálatokat tegyen az Új Köztársaságnak – mondta Threkin. – Mon Mothma a következő nyolc standard hónapra ideiglenesen felmentette önt kötelezettségei alól. Bízom benne, hogy eredményesen fogja tölteni az idejét. – Már a hangsúlya elárulta, hogy mire gondol, de azért nyíltan is kimondta: – Akkor utazik el a Hapanákra, amikor akar.

Threkin képe eltűnt a kommunikátorról. Isolder megszorította Leia kezét. A nő egy pillanatra elgondolkodott. Tudta, hogy Hormmal nem vitatkozhat. A verpinek helyzete valóban jobb lesz, ha az Új Köztársaság egy flottája a közelükben tartózkodik. Különben is, már az elejétől fogva tehernek érezte ezt a feladatot. Kitűnően értett a diplomáciához, de a barabelekre sohasem gyakoroltak valami nagy hatást a szónoklatok és a bonyolult egyezmények. A barabelek, akiknek faja közösségben élő, egy falkavezért követő ragadozókból fejlődött ki, valószínűleg értékelni fogják, hogy maga Mon Mothma foglalkozik az ügyükkel. Várható volt, hogy már az a puszta tény, hogy az egész Új Köztársaság „falka-vezére” is beszállt a dologba, arra ösztönzi majd őket, hogy újból átgondoljak a helyzetet.

Most, hogy jobban belegondolt, Leia megértette, hogy Mon Mothmának egyáltalán nincs szüksége őrá. Arra is ráébredt, hogy túlzottan kíváncsi volt, és hogy miközben meg akarta érteni, hogy a verpin bolykirálynőnek miért volt lehetősége elálltiasodni, abszolút rossz oldalról közelítette meg a problémát.

Már tudta, hogy a verpinek tanulmányozása helyett inkább a barabeleket kellett volna figyelemmel kísérnie.

Úgy érezte, az egész tervben csak egyetlen értelmetlen mozzanat van: hiba az Új Köztársaság egy flottáját átvezényelni a Roche rendszerbe. A verpinek egyedül is meg tudták volna védeni bolyaikat. Az a tény, hogy képesek voltak közvetlenül rádióhullámokkal kommunikálni egymással, az, hogy a telepeiket egy aszteroid övben építették fel, és az, hogy harcmodoruk alapja a nagyteljesítményű B-szárnyú bombázókkal végrehajtott tömeges támadás volt, félelmetes ellenfelekké tette őket.

Isolder közelebb lépett Leiához.

– Miért vagy ilyen szomorú, kicsim?

– Csak elgondolkodtam valamin.

– Nem igaz. Te félsz valamitől – mondta Isolder. – Talán nem bízol benne, hogy Mon Mothma képes lesz kézben tartani a dolgokat?

– Túlságosan is kézben fog tartani mindent – felelte Leia, és belenézett a férfi szürke szemeinek viharos tengereibe.

– Még nem készültél fel az indulásra, ugye? – kérdezte Isolder.

Leia válaszolni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, a herceg folytatta:

– Jól van, semmi baj. Mindezt magad mögött hagyni – mutatott a körülöttük álló oro fákra – nagy lépés lesz a számodra. Úgy fogod érezni, mintha mindentől elszakadnál… És talán, ha úgy döntesz majd, valóban magad mögöttfogod hagyni ezeket a világokat, és ezt az életet.

Megfogta Leia kezeit. A nő szomorkásán, mégis vágyakozva elmosolyodott.

– Pihenj néhány napig – folytatta Isolder. – Találkozz a barátaiddal. Köszönj el tőlük, ha úgy látod jónak. Megértelek. És ha úgy gondolod, hogy ettől jobban érzed magad, akkor ismételd el, amit az Alderaan-i Tanács előtt mondtál. Mondd azt, hogy csupán látogatóba jössz a Hapanákra. Nincs semmi kötelezettséged.

Leia meleg, lelket bátorító vízhullámoknak érezte a férfi szavait.

– Ó, Isolder! Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy? – A herceg mellére hajtotta a fejét. Isolder átölelte. Egy másodpercig Leia különös vágyat érzett, hogy hozzátegye: „Szeretlek”, de tudta, még túl korai volna kimondani ezt a szót, és túlságosan elkötelezné magát, ha megtenné.

– Szeretlek – suttogta Isolder Leia fülébe.

Han Solo a Millenium Falcon vezérlőpultja előtt ült, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy valahogy átmanőverezze a hajót a Coruscant legkisebb holdját körülvevő orbitális szemétbánya űrhulladékai között. A repülési rendszert a komputerekkel is leellenőriztethette volna, de Han már régen rájött, hogy egyedül az élő pilóta által elvégzett tesztek eredményében lehet megbízni.

A szeméttelepen való áthatolás sokban hasonlított egy aszteroid mezőn való átkeléshez. Csupán annyi volt a különbség, hogy itt nem csinos kis széntartalmú, puha aszteroidok kellett kerülgetnie, hanem kemény fémtömböket. Nem volt könnyű dolog, de valahogy mégis megnyugtatta és lecsillapította. Lebuktatta a hajót egy TIE vadász lassan forgó, szétroncsolódott stabilizáló szárnya alá, és egy ócska, Victory típusú csillagromboló rég kibelezett és lecsupaszított fémteste mellé fordult.

Pontosan erre volt szükségem, gondolta. A Falcon fedélzetén volt néhány alrendszer, amit a baráti űrben képtelenség lett volna kipróbálni – de el kellett végeznie a tesztelésüket, mert ott, ahová készült nem számíthatott baráti fogadtatásra. Lelassította, és csillagrombolóéhoz igazította a hajó sebességét, majd hajtóműgondolához, a turbóhajtómű-generátor helyére irányította, és óvatosan letette a Millenium Falcont.

Han bekapcsolta az átalakított Birodalmi IFF transzponderét, és beállította rajta a tizennégyes értéket. Ahogy a hajó rádió-szignáljai nekiütköztek a fúziós kamra fémburkolatának, a proximitás indikátorok felsikítottak, minden irányból közeledő ellenséges Incom Y4 utasszállító hajókat jeleztek, és a vezérlőpult fölötti holomonitoron felvillantak a kékesszürke fémes képek. A transzponder kódot Han Zsinj hadúr rohamosztagosainak egyik seregszállító hajóján szerezte. A hajó különben Zsinj Ragadozó Madarainak tizenkét tagú csapatát szállította. Ezt a speciális egységet feltehetően a célbolygók haderejébe való beépülésre, a védelmi rendszer kikémlelésére és megsemmisítésére képezték ki. A Ragadozó Madarak amiatt váltak hírhedtté, hogy ők képezték Zsinj titkosrendőrségének magját, és hogy többezer világon tulajdonképpen ők uralkodnak.

Han elégedett volt. Ha azonosításra kerül a sor, az új transzponder által kibocsátott jelek alapján mindenki egy Zsinj flottájához tartozó hajónak fogja tartani a Falcont. Han bekapcsolta a zavaróadóit. A hajó szenzorai hirtelen annyi sztatikus zörejt és rádiójelet érzékeltek, hogy még a monitorról is eltűntek a szellemhajók. Han magában elmosolyodott. Az új transzponder, és a nagyteljesítményű zavaróegységek is remekül működtek. Ellenséges űrben még szüksége lehet rájuk.

Most, hogy letesztelte a műszereket, Han beindította a fényseb. alatti hajtóműveket, és óvatosan kiemelte a Falcont a roncsromboló rozsdás belsejéből. Miközben átmanőverezett az orbitális pályán keringő szemétrengetegen, végre megérkezett az a rádióhívás, amire már oly régen várt.

– Solo tábornok – mondta Leia. – Úgy hallom, hogy ma este átvezetsz egy flottát a Roche rendszerbe.

– Igen, azt mondták, hogy ezt tegyem – felelte Han.

– Sajnálom, hogy el kell menned. Azt reméltem, hogy még együtt lehetünk egy pár órát, mielőtt útnak indulsz.

Egy flottát? Leia azt hiszi, hogy egy flottát vezetek? Egyetlen csillagrombolót aligha lehet flottának nevezni. Han tudta, ki áll a parancs hátterében – ki volt az, aki hátba támadta. Threkin Horm. Han alábecsülte a kövér embert. Valószínűleg ő tervelte ki, hogy elküldik őt, jó messzire, hogy Leia elfelejthesse.

– Igen – mondta Han −, ez nagyon jó lenne. De most elég elfoglalt vagyok. Még el kell intéznem egy pár dolgot. Nem mehetek le a bolygóra… De nem találkozhatnánk nálad, a Rebel Dream fedélzetén, mondjuk tizenöt órakor? Beszélgethetnénk egy kicsit, esetleg megihatnánk valamit.

– Jól hangzik. Várni foglak. – Leia megszakította a kapcsolatot.

Han a vezérlőpulton levő órára pillantott. Csubakkával és Thripióval pontban tizenhét órakor, a Millenium Falconon kell találkoznia.

Az idő meg csak telt…

Han fáradt mosollyal az arcán érkezett meg Leia ajtajához. Gyorsan megölelte a nőt, majd belepett a lakosztályba vezető folyosóra, és idegesen körülnézett. Leia hátra lépett, és végigmérte. Han haja kócos volt, szemei fáradtak, és egyáltalán nem látszott boldognak.

– Hozzak egy italt, vagy valamit? – kérdezte Leia. Han megrázta a fejét.

– Ööö… Nem.

Egy szóval sem mondott többet, csak állt a helyén, a falakat bámulta, és át-átlesett a szobákba. Leia hálószobájában, az öltözőasztalon ott csillogtak a tompa fényű Gallinore-i drágakövek. A selabfa fölött olyan sötét volt a két ikernap, mintha éppen éjszakai ciklusban lennének.

– Ugye nem vagy valami boldog, hogy átirányítottak a Roche rendszerbe? – kérdezte Leia.

– Hát… Hmmm… Az igazat megvallva… Nem megyek – mondta Han.

– Nem mész? – kérdezte Leia.

– Visszautasítottam a megbízást.

– Ez mikor történt? – kérdezte Leia. Han megvonta a vállát.

– Öt perccel ezelőtt.

Átsétált a nő hálószobájába, lebámult az ágyra, majd a drágakövekre, meg a Hapanákról érkezett többi kincsre bámult.

Most valahogy még Leia is meglepődött, hogy mindez még mindig itt van. Ha józanul gondolkodom, tűnődött, már rég elzárattam volna.

– Nos, akkor hová mész? – kérdezte Leia. – Mit fogsz csinálni?

– Átmegyek a Dathomirra – felelte Han.

Leia szája egy pillanatra tátva maradt a csodálkozástól.

– Oda nem mehetsz – mondta. – Az Zsinj felségterülete. Túl veszélyes lenne.

– Mielőtt visszautasítottam a megbízást, még megparancsoltam az Indomitable-nek, hogy indítson figyelemelterelő támadást Zsinj néhány, az Új Köztársaság határának közelében levő helyőrsége ellen. Zsinj így rá fog kényszerülni, hogy megerősítse ezeknek az állomásoknak a védelmét, és, ezt csak úgy teheti meg, ha a Dathomir közeléből elirányít egy pár hajót. Így aztán olyan rés támad majd a védelmi rendszeren, amin keresztül becsúszhatok. Még azt sem fogja tudni, hogy egyáltalán ott vagyok.

– Ez hivatali hatalommal való visszaélés! – mondta Leia hangosan.

Han elfordult a drágakövektől, és vigyorogva a nőre nézett.

– Tudom.

Leia nem szólt egy szót sem. Már elég jól ismerte Hant ahhoz, hogy tudja, ha ilyen makacskodó hangulata van, úgysem lehet meggyőzni semmiről.

Han újra megvont a vállát.

– Senkinek sem lesz belőle baja. Parancsba adtam, hogy csak nagy hatótávolságú robotvezérlésű cirkálókkal támadjanak. A katonáknak egyetlen haja szála sem fog meggörbülni. Tudod, azt hiszem, túlságosan is sokszor megnéztem a Dathomirról készült holofelvételt. A múlt éjjel azt álmodtam, hogy az egyik tengerpartján futok, a szél az arcomba csap, a bokám körül víz hullámzik… Minden olyan kellemes volt! Amikor aztán ma megkaptam a parancsot, elhatároztam magam. Odamegyek.

– És mit fogsz ott csinálni?

– Ha tetszik, talán ott maradok. Már régóta nem éreztem homokot a talpam alatt. Túl régóta…

– Kiégtél – mondta Leia. – Ne utasítsd vissza a megbízatást. Majd én elintézem, hogy újra megkapd az eredeti feladatodat. Persze ha akarod, néhány hétig pihenhetsz…

Han eddig a padlóra meredt, de most hirtelen felkapta a fejét, és a nő arcába nézett.

– Mindketten fáradtak vagyunk – mondta. – Mind a ketten kiégtünk. Miért nem jössz velem? Miért nem menekülsz el innen?

– Nem tehetem – mondta Leia.

– Pedig úgy tudom, éppen ezt tervezed. El akarsz menekülni… Isolderrel. Velem miért ne tehetned meg? Egy órán belül a Falconon találkozom Csubival és Thripióval. Velünk jöhetnél. Ki tudja, talán a végén még megkedvelnéd a Dathomirt. Az is lehet, hogy újra belém szeretnél…

Han annyira szánalmas volt, hogy Leiának hirtelen bűntudta támadt, amiért az elmúlt néhány napban magára hagyta, és szinte tudomást sem vett róla. Eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor Vader karbonizálta Hant, és átküldte Jabbának, a huttnak; eszébe jutott közös boldogságuk, amit a Császár halála után éreztek. Akkor még szerelmes volt Hanba. De ez már régen volt, gondolta.

– Nézd, Han, én mindig kedvelni foglak – hallotta Leia a saját hangját. – Tüdőm, hogy ezt nehéz megérteni…

– De éljek boldogan, nélküled? – kérdezte Han. Leia rádöbbent, hogy egész testében remeg. Han átsétált az öltözőasztalhoz. Leia látta, hogy a csillogó, fekete fémből készült Parancslöveget meregeti.

– Ez tényleg működik? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét.

Leia egyszeriben megértette, hogy mire készül.

– Hozzá ne nyúlj!

Han megmarkolta a fegyvert, és olyan gyorsan fordult meg, hogy Leia alig hitt a szemének. Han Leiára irányította a Parancslöveget.

– Gyere velem a Dathomirra!

– Ezt nem teheted! – könyörgött Leia, és úgy emelte maga elé a kezeit, mintha el akarná téríteni a fegyverből kivágódó sugarat.

– Azt hittem, a kalózokat szereted – mondta Han. A Parancslövegből kék szikraeső fröccsent. Leia mindent elfelejtett, és belemerült a sötét éjszakába.

***

– Biztos vagy benne, hogy Solo tábornok elrabolta a hercegnőt? – kérdezte az anyakirálynő.

Annak ellenére, hogy az anyja csak a holoviden keresztül szólt hozzá, Isolder herceg nem mert felnézni az elfátyolozott arcra.

– Igen, Ta’a Chume – felelte. – Az egyik hírcsatorna betelepített egy kémszemet a Leia lakosztályába vezető folyosóra. A szerkezet filmre vette, ahogy a hercegnő a tábornok kíséretében távozik. Úgy lépkedett, mintha közben aludna, Solo kezében pedig ott volt a Parancslöveg.

– Mit fogsz tenni, hogy visszaszerezd a hercegnőt? Isolder szinte érezte a T’a Chume tekintetének súlyát. Tudta, az anyakirálynő próbára akarja tenni. A Hapanákon a hatalommal bíró nők gyakran beszéltek a „férfiúi együgyűségről”, sokszor hangoztatták, hogy a férfiak képtelenek rá, hogy bármit is jól tegyenek.

– Az Új Köztársaság már összegyűjtötte ezer legjobb detektívjét, hogy kutassák fel Han Solo nyomait. Astarta óránként kap helyzetjelentést, és már értesítettük a fejvadászokat is.

– Nézz a szemembe – mondta a Ta’a Chume halk, fenyegető hangon.

Isolder felpillantott, és megpróbált megnyugodni. Az anyja egy arany homlokpántot viselt, az arcát pedig egy vékony, sárga fátyol mögé rejtette. A körülötte égő fények megcsillantották az aranypántot, és ettől úgy nézett ki, mintha egy erő-aura világítana a feje körül. Isolder a fátylon túlra fókuszolta a tekintetét, és belenézett anyja sötét, átható pillantású szemeibe.

– Ez a Solo tábornok egy mindenre elszánt fickó – mondta a nő. – Tudom, most mit gondolsz. Te magad akarod kimenteni a karmai közül Leia hercegnőt. De ne felejtsd el, hogy mi a kötelességed a népeddel szemben. Te vagy a Chum’da. Egy nap az asszonyodnak és a leányaidnak kell majd uralkodniuk. Ha veszélybe sodrod magad, kockára teszed néped reményeinek és álmainak beteljesülését. Hagynod kell, hogy a bérgyilkosaink végezzenek Solo tábornokkal, ígérd meg, hogy így teszel!

Isolder keményen tekintettel az anyja arcába bámult. Megpróbálta elrejteni szándékait, de hiába. A Ta’a Chume túlságosan jól ismerte őt. Az anyakirálynő mindenkit túl jól ismert.

– Én fogom elkapni Solo tábornokot – jelentette ki Isolder. – És én fogom hazavinni a menyasszonyomat.

Isolder arra számított, hogy az anyja menten szétrobban; szinte már várta, hogy a nő hangjából sugárzó forró düh lángoló magmaként végigfolyjon rajta. Még a hallgatásából is kierezte az indulatot, ám a Ta’a Chume nem olyan asszony volt, aki kimutatja az érzelmeit. Nyugodtan, szinte suttogva beszélt:

– Szembe szegülsz velem, de nem számít, mit gondolsz. Az önző hősködés Iránti hajlamod nem erény. Kigyógyítalak belőle, ha tudlak.

Egy percre elhallgatott. Isolder már azt várta, hogy közli, milyen büntetést ró ki rá.

– Azt hiszem, túlságosan hasonlítasz az apádra – folytatta az anyakirálynő. – Solo tábornok valószínűleg valamelyik hadúrnál keres majd menedéket. Egy olyasvalakinél, aki remélheti, hogy dacolhat az Új Köztársaság hatalmával. Haladéktalanul összegyűjtöm a bérgyilkosaimat, és átviszek egy flottát a Coruscantra. Azt hiszem, nem is kell mondanom, ha előtted találom meg Solo tábornokot, azonnal végzek vele.

Isolder lesütötte a szemét, és a padlóra nézett. Eddig azt remélte, hogy Leia elrablása miatt az anyja elhalasztja az utazását, és otthon marad. Természetesen ezt nem tehette meg, mert Solo az ő utódját rabolta el, a becsület pedig megkövetelte, hogy mindent elkövessen a hercegnő kiszabadítása érdekében.

– Tudom, hogy elégedetlen vagy velem. De ne felejtsd el, mit mondogattál gyermekkoromban. „A hapanok csak olyan erősek lehetnek, amilyen erős a vezetőjük.” Sokszor eszembe jutnak ezek a szavaid, és komolyan is veszem őket.

Isolder megszakította a kommunikációs kapcsolatot, hátradőlt a székében, és eltűnődött. Szinte már sajnálta Hant. Solo tábornok valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy az anyakirálynőnek milyen eszközei vannak az elpusztítására.

Reezen tizedesnek valahogy hét éven keresztül sikerült bent maradnia a hadseregben, mégpedig úgy, hogy sohasem hívta fel magára különösképp a figyelmet, nem kapta meg azt az elismerést, amit érzése szerint megérdemelt volna. De hát így van ez a katonai hírszerzésnél: az ember beépül, éveken át végzi a rabszolgamunkát, és közben vár a nagy alkalomra, hogy egyszer csak belebotoljon valami hasznos információba.

Éppen ezért azt tervezte, hogy ezt a jelentést egyenesen Zsinj hadúr kezeibe ajánlottan küldi el, mégpedig úgy, hogy az általa aláírt dokumentumból egyetlen elöljárója se húzhasson hasznot. Ez így volt fair. Reezen tizedes volt az egyetlen, akinek feltűnt a dolog: a kilenc nap alatt végrehajtott három gyors, visszavonulással végződő támadás csupán manőver volt, amivel Zsinj flottájának átcsoportosítását a-karták elérni. Az Új Köztársaság a jelek szerint valamilyen komolyabb támadást tervezett, és ezekkel a rajtaütésekkel akarta elérni, hogy a hadrendben álló hajók között rés támadjon, amin aztán át lehet dobni egy egész flottát. Mert csakis erről lehetett szó. Egy flottáról, nem pedig egyetlen kémhajóról, különben senki sem áldozott volna ennyi pénzt arra, hogy az átjárót biztonságossá tegye.

Reezen a csontjaiban érezte, hogy valami nagy dolog készülődik, ezért kiszámította a vektorokat, és készített egy listát, amin a valószínűségi fok szerint sorba állítva hat lehetséges katonai célpont szerepelt. A bizonytalansági faktor és az érintett terület nagysága miatt nem lehetett pontosabban meghatározni a célt. Reezen még egyszer, utoljára végignézte a lehetséges célpontokat, majd számba vette az első látásra nem nyilvánvaló lehetőségeket. Ahogy a térképe legszélén levő Dathomirra pislantott, furcsa bizsergést érzett a csontjaiban.

A Dathomir védelmi rendszere nagyon jó volt, és olyan mélyen bent volt Zsinj felségterületében, hogy az Új Köztársaság valószínűleg nem szerezhetett tudomást a hadúr ott zajló hadműveleteiről. Talán a hajógyár…? Lehet, hogy az Új Köztársaság a hajógyár megtámadására készül? Nem, ez nem elképzelhető. Sokkal inkább hihető, hogy a bolygón akarnak valamit. Egy ilyen barátságtalan és veszélyes helyen? A Dathomiron volt ugyan néhány fogoly, akikre az Új Köztársaságnak szüksége lehet – ha egyáltalán tudtak a fegyenctelep létezéséről −, de senki sem lehet elég őrült ahhoz, hogy oda megpróbáljon leszállni. Reezen egyszer már találkozott a bolygó őslakóival, és ezért a Dathomiron való landolás puszta gondolatára végigfutott a hideg a hátán.

Mégis… Reezen úgy érezte, mintha jelezne neki a Dathomir. Idejönnek! Ide indultak!

Reezen egyszer, még kamaszkorában, az apjával együtt végignézett egy katonai parádét a Coruscanton. A felvonulás közben Darth Vader, Szith Fekete Lovagja egészen közel ment el mellette. Vagyis… Lord Vader megállította a menetet, megállt, ránézett a kis Reezenre, és megpaskolta a fejét. Reezen még mindig emlékezett rá, milyen érzés volt látni saját rémült arcának a Sötét Úr sisakjáról visszaverődő tükörképét; emlékezett a jeges rémületre, ami akkor áradt szét benne, amikor a páncélos kéz megérintette a fejét. Vader azonban csak ennyit mondott:

– A Birodalom szolgálata közben hagyatkozz a megérzéseidre!

Aztán tovább ment.

Reezen érezte, hogy az Új Köztársaság nem fog támadásba lendülni, mégis tétova javaslatot tett a Dathomir védelmének megerősítésére, majd beütötte a komputere terminálján a jelsorozatot, a Zsinjnek szánt, más számára hozzáférhetetlenné tett ü-zenetet.

A hadúr alapos ember hírében állt.

Zsinjnek majd mindenre gondja lesz.

Leia arra ébredt, hogy sötétség veszi körül. Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul, és mereven a feketeségbe bámult. Erősen koncentrált, hogy mégse moccanjon – olyan erősen, hogy már belefájdult a feje, és az izmai is elgémberedtek. „Feküdj mozdulatlanul, és maradj csendben!” Ezek voltak Han utolsó szavai, és Leia minden erejével azon volt, hogy engedelmeskedjen a parancsnak.

Aztán hirtelen rádöbbent a valóságra, az ellene elkövetett árulásra, és felsikoltott.

– Han!

Megpróbált felülni. A feje valami keménybe ütközött, ezért kénytelen volt visszafeküdni. A Millenium Falcon hiperhajtóműveinek tompa, ismerős mormogását érezte maga alatt. Öt év telt el azóta, hogy elbújt a Falcon csempészrekeszében, de a helynek még mindig ugyanolyan szaga volt.

Han Solo, én megöllek!, gondolta Leia. Nem, inkább olyat teszek veled, hogy szerencsének fogod érezni, amikor meghalsz!

A sötétben tapogatózva megkereste az ajtóreteszt. Megpróbálta visszarántani, de persze meg se moccant. Nem is nyílhatott ki, hiszen törött volt. Leia oldalra gurult, és közben talált valami kis fémtárgyat. Felemelte, és a kamra tetejéhez csapta.

– Han Solo! Azonnal eressz ki innét! – ordította.

A kezében tartott tárgy vibrálni kezdett, és sziszegő hangot bocsátott ki magából. Leia a füléhez tartotta. Óriási! Egy levegőcserélő! Szép tőle, hogy nem akarja, hogy megfulladjam.

Megrázta a levegőcserélőt. A belsejében megcsörrent egy törött alkatrész.

– Jól van, Solo! Eressz ki innét! Így nem bánhatsz egy hercegnővel!

Újra megkopogtatta a kamra mennyezetét, egyre dühödtebben dörömbölt, de választ nem kapott.

A levegő egyre jobban felmelegedett. Leiának eszébe jutott, hogy Han talán nem is hallja. Lehet, hogy a háttérzaj elnyomja a kiáltozását? A quadex energiamag, a hajó fő energiaforrása mellett feküdt. Ahogy átáramlott rajtuk a hűtőfolyadék, a feje fölöm csövek szabályos időközönként felszisszentek. Az egymásba nyíló, folyosószerű kamrák nem volt valami nagyok, de – a feljáró rámpától a pilótafülkébe vezető folyosón át, egészen az utaskabinokig – így is körülölelték a hajó belsejének egyharmad részét. Leia lehunyta a szemeit, és elgondolkodott. Han és Csubi általában az előtérben, a gépállás fölött szokott aludni. Leiát és a gépállás között volt ugyan egy fal, de biztos volt benne, hogy ha éppen az előtérben van, Han meghallotta a kopogását. Persze lehet, hogy a pilótafülkében ül, jó hét, vagy talán nyolc méternyi távolságban. Ha a pilótafülkében vannak, és a köztes hajófalon levő ajtót bezárták, Han és Csubi semmiképpen sem hallhatta meg a jelzéseit.

A kamrában fogytán volt a levegő. Leia a kezébe vette a szétvert levegőcserélőt, és újra dörömbölni kezdett. Egyre nagyobbakat ütött a mennyezetre. Ordítani akart, de mivel félt, hogy úgy hamarabb elhasználja a kamrában levő oxigént, inkább csendben maradt. Pár perc múlva már alig érezte a karjait. Abbahagyta a kopácsolást, és megpihent. A legszívesebben elsírta volna magát. Han tudta, hogy ő nem bízik ebben a szeméttelepeken összebányászott, és ószeresektől összevásárolt alkatrészekből összebarkácsolt tákolmányban. Igaz, hogy a Falcon gyors volt, és remek fegyverei voltak, de mindig elromlott benne valami. Han három droid-aggyal vezéreltette a hajó agyonvariált, szabványtalan rendszereit. Leia biztos volt benne, hogy a legtöbb technikai problémát nem csupán a véletlen okozza, hanem éppen ezek a droid-agyak, amik megpróbálják szabotálni egymás rendszereit. Leia szinte érezte, hogy egy nap az egyikük majd valami tényleg nagy bajt csinál, és akkor az egész hajó szétrobban. Csak idő kérdése az egész.

Újra dörömbölni kezdett a kamra mennyezetén.

A feje fölötti csapóajtó résnyire kinyílt. Egy Csubakka-féle morgás hallatszott.

– Hogy érted azt, hogy innen nem jöhet a hang? – kérdezte Thripio a csapóajtón túlról. – Biztos vagyok benne, hogy hallottam valami kopogást odalentről. Inkább ebben az űrszeméttel teli teknőben bízol, és nem bennem?

A csapóajtó kinyílt, Csubi és Thripio lebámult a kamrába. Csubi szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, Thripio pedig hátra tántorodott. Csubi felmordult.

– Leia Organa hercegnő! – kiáltotta Thripio. – Ön miért rejtőzködik idelent?

– Azért jöttem, hogy megöljem Hant – mondta Leia −, és csak így tudtam felosonni a hajóra… Miért, mit gondolsz, te turbóhajtású madárijesztő? Han elrabolt engem!

– Ó, szent ég! – mormolta Thripio. Összenézett Csubival, majd közös erővel gyorsan kisegítették a nőt a padló alól.

Leia szédelegve felállt. Csubakka a pilótafülke felé nézett. A tekintete kemény volt, a tarkóján pedig felállt a szőr. Olyan fenyegetően morgott, hogy Leia egy percre azt hitte, hogy Hannak esik, és a tipikus vuki módszerrel kitépdesi a karjait. Csubi imbolyogva elindult a pilótafülke felé. Leia utána rohant.

– Várj, várj…

Han a kapitányi ülésben ült, és a műszerfal gombjait nyomogatta. A megfigyelőablakokból vakító fehér csillagörvény látszott. Ez azt jelentette, hogy 1.6-szeres fénysebességgel – a Falcon csúcssebességével – száguldanak a hiperűrben. Csubi felmordult, de Han még erre sem fordult feléjük.

– Nos, megtaláltátok, hogy mi okozta azt a zajt? – kérdezte.

– Abban biztos lehetsz! – kiáltotta Leia.

– Javaslom, hogy haladéktalanul vigyük vissza hercegnőt! – rikoltotta Thripio. – Vigyük vissza, mielőtt

mindannyiunkat fellógatnak!

Han nyugodtan megpördült a székével, és a tarkója mögé tette a kezeit.

– Attól tartok, pillanatnyilag nem tudunk megfordulni. Egyenesen a Dathomir felé tartunk, és a vezérmű már nem fogad el más utasítást.

Csubakka a másodpilóta székébe vetette magát, rácsapott egy sor kapcsolóra, majd kérdően Leiára mordult.

– Csubakka azt szeretné tudni – tolmácsolta Thripio −, hogy kívánja-e, hogy megverje Hant ön helyett.

Leia a vukira nézett. Tisztában volt vele, hogy milyen nehezen mondhatta ki ezt a kérdést. Csubakka egy életre adósa volt Hannak, és ezért a becsületkódexe úgy kívánta, hogy mindig védelmezze. Ennek ellenére ebben az ilyen extrém helyzetekben a vuki úgy érezte, hogy Solónak szüksége van egy kis nevelésre.

Han figyelmeztetően felemelte a kezét.

– Ha akarsz, megüthetsz, Csubi. Úgysem tudnálak megakadályozni benne. De mielőtt eszméletlenre versz, szeretném, ha elgondolkoznál valamin. Ezt a hajót csak két ember tudja kivezetni a hiperűrből. Egyedül, nélkülem képtelen lennél rá.

Csubi Leiára nézett, és megvonta a vállát.

– Most biztos azt hiszed, hogy okos vagy – mondta. Leia. – Azt hiszed, hogy mindenre tudsz majd felelni. Csubi, tartsd itt! A hajóra hozott egy hapan Parancslöveget. Most én fogom lelőni vele!

Han a pisztolytáskájához nyúlt, és kihúzott belőle, egy fegyvert. Leia látta, nem egy normál sugárvetőt tart a kezében, hanem a hapan löveget. Han letörte a csövéről az áramkört.

– Sajnálom hercegnő, azt hiszem, ez egy kicsit megrongálódott.

Han a padlóra ejtette a fegyvert.

– Jól van. Halljuk, mit akarsz tőlem? – kérdezte Leia csüggedten.

– Hét napot – mondta Han. – Azt akarom, hogy tölts el velem hét napot a Dathomiron. Nem azt kérem, hogy velem is annyit legyél, mint Isolderrel voltál. Csak hét napig maradj. Utána… Utána visszaviszlek.

Egyenesen a Coruscantra.

Leia összefűzte a mellén a karjait, és a padlóra meresztve a szemét idegesen toporzékolni kezdett. Végül erőt vett magán, abbahagyta a toporzékolást, és Hanra pillantott.

– Miért?

– Azért, hercegnő, mert öt hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy szeretsz. És nem is az volt az első eset, hogy ezt kijelentetted. Szerettél. Elhitted, hogy szeretsz, és velem is elhitetted. Azt hittem, hogy a mi szerelmünk valami különleges dolog. Valami olyasmi, amiért boldogan meghalnék. És nem hagyom, hogy tönkretedd a jövőnket, pusztán csak azért, mert valahonnan előkerült egy másik herceg!

Egy másik herceg, mondta Han. Leia dobbantott egyet. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kezdjen újra toporzékolni.

– Ezek szerint beismered? Beismered, hogy te vagy Korélia királya?

– Én sohasem mondtam ilyet.

Leia Thripióra nézett, majd újra Hanra meredt.

– És mi van akkor, ha már nem szeretlek? Mi van akkor, ha tényleg meggondoltam magam?

– A hírcsatornák maris azt harsogjak, hogy elraboltalak – mondta Han. – A sztori már ezelőtt adásban volt, hogy elindultunk. Ha nem szeretsz, hét nap múlva visszaviszlek, és leülöm a börtönben a büntetésemet. De ha szeretsz… – Han egy pillanatra elhallgatott. – Ha szeretsz, akkor viszont azt akarom, hogy köszönj el szépen Isoldertől, és gyere hozzám feleségül. – A hüvelykujjával a mellére bökött.

Leia csalódottan megrázta a fejét.

– Nagyon merész vagy. Han a nő szemeibe nézett.

– Nincs vesztenivalóm.

Tényleg mindent egy lapra tett fel – ahogy már számtalanszor, amikor Leiáért harcolt. Leia pár évvel korábban bátornak, vakmerőnek, és egy kicsit felelőtlennek tartotta. Most viszont, ahogy jobban belegondolt, már csak felelőtlennek – főleg azért, mert olyan sokszor kockára tette az életét… őérte. Tudta, bármit kérne, Han mindent megtenne érte.

Ám amit valamikor még emberfeletti bátorságnak tartott, azt most kitartó imádatnak látta. Leia szíve rémülten megdobbant a gondolattól, hogy valaki ennyire szeretheti őt.

– Jól van – mondta, és nyelt egyet. – Megegyeztünk…

– Leia hercegnő! – kiáltott fel Thripio megrökönyödve.

– … de remélem, szereted a börtönkosztot!

Amint a bith hajó a Roche rendszer körül keringő törmelék-örvény közelében kilépett a hiperűrből, Luke azonnal tudta, hogy baj van. Nem érezte a közelben Leiát.

Átment a kabinjába, és a szubűri rádión át felhívta az Új Köztársaság verpinekhez küldött nagykövetét. Az ágyából verte ki az idős férfit.

– Mi ilyen sürgős? – kérdezte a nagykövet ingerülten.

– Mi történt Leia Organa hercegnővel? – kérdezett vissza Luke. – Itt kellett volna találkoznom vele.

A nagykövet elkomorodott.

– Solo tábornok néhány nappal ezelőtt elrabolta. Amikor időm engedi, mindig megnézem a holovideket, de én elfoglalt ember vagyok, és nincs sok időm az efféle ostobaságokra. Ha magának ennyire fontos a dolog, hívja fel a Coruscantot!

Most Luke komorodott el. Háborús hős volt, de ennek ellenére anyagilag nem engedhetett meg magának egy hiperűri holovid hívást. Mellesleg ezzel sem kerülne közelebb Leiához. El kellett mennie a Coruscantra, hogy ott kezdje el a nyomozást.

– Van valami ötlete, hogy hol találhatom meg Hant és Leiát?

A nagykövet ásított egyet, és megvakarta kopasz fejét.

– Mit gondol, ki vagyok én? Talán a titkosszolgálat főnöke? Senki sem tudja, hogy hol vannak. A szemtanúk állítása szerint legalább száz világon látták Solót, aztán minden bejelentésről kiderül, hogy alaptalan szóbeszéd, vagy hogy valami hozzá hasonló fickót kaptak el. Sajnálom, fiam, nem tudok segíteni.

A nagykövet kikapcsolta a kommunikátort.

Luke zavarodottan ült a helyén. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egy nála sokkal alacsonyabb rangú ember ilyen udvariatlan bánt vele. Lehet, hogy a központos nem mondta meg a nagykövetnek, hogy ki akar beszélni vele?

Luke lehunyta a szemeit, és kinyújtóztatta az érzékeit. Időnként előfordult, hogy Leiáról álmodott. Ez általában akkor történt meg, amikor mind a ketten ugyanabban a naprendszerben tartózkodtak, és Luke érezte a nővére jelenlétét.

Ám Leia most nem volt a közelben. Luke elhatározta, hogy kiveszi a dokkból a vadászgépét, és átugrik a Coruscantra.

A negyedik napon Han a Falcon konyhájában szorgoskodva megpróbálta összeütni a negyedik gyertyafényes vacsora menüjét. A levegőben fűszeres aric-nyelv illata terjengett, és Han éppen cora kagylókba próbált átkanalazni egy kevés pudingot, amikor a tál felfordultt és leesett a padlóra. A fal, és Han nadrágja csupa puding lett. A megfigyelőablak előtt álló Csubakka megfordult, és felnevetett.

– Gyerünk, röhögj csak, szőragyú! – mondta Han. – De mondok neked valamit: mire véget ér ez az utazás, Leia rá fog jönni, hogy szeret engem. Még csak ez a negyedik nap, és ha nem vetted volna észre, máris felengedett egy kicsit.

Csubakka becsmérlőén felmordult.

– Igazad van – mondta Han elkedvetlenedve. – A Hoth jégtakarója hamarabb fog felengedni, mint ő. Gondolom ott, ahonnan te jössz, sokkal egyszerűbben a párzási szokások. Amikor megtetszik egy asszony, biztos csak a fogaid közé kapod a nyakát, és átvonszolod a lakófádhoz. Ott viszont, ahonnan én jövök, egészen másképp intézik el ezt a dolgot. Mi finom vacsorákat készítünk az asszonyainknak, udvariunk nekik, és úgy bánunk velük, mintha valódi úrhölgyek lennének.

Csubi gúnyosan felnevetett.

– Persze időnként lelőjük őket, és átvonszoljuk az űrhajónkra – tette hozzá Han. – Jól van, lehet, hogy nem vagyok annyira civilizált, mint te, de igyekszem. Tényleg igyekszem.

– Han! Ó, Han! – kiáltott be Leia az előtérből. – Véletlenül nincs még kész legalább az első fogás? Éhes vagyok, és tudod jól, milyen ingerlékennyé válok, amikor éhezem.

– Azonnal, hercegnőm! – kiáltott vissza Han kedvesen, és kinyitotta a sütőt. Megpróbálta kihúzni a fűszeres aric-nyelvvel teli tálat, de hiába fogta a köténye sarkával, megégette az ujjait. Felkiáltott, a szájába kapta az ujjait, majd előkerített egy fogókesztyűt, és egy tálcára borította az ételt. Az aric-nyelv valahogy kékebbnek látszott, mint amilyennek lennie kellett volna, de Han nem tudta eldönteni, hogy csak túlfőzte, vagy eleve romlott volt a hús, vagy csak túl sok ju-port szórt rá.

– Már tényleg készen van? – kérdezte Leia.

– Már viszem is! – kiáltotta Han, és felszolgálta Leiának az ételt.

A holoasztalra már korábban ráterített egy szép piros abroszt, és már a gyertyatartóba tűzött gyertyákat is meggyújtotta. Leia vakító fehér ruhát és egy gyöngysort viselt; a gyertyák táncoló fénye megcsillant fekete szemeiben. Káprázatos látványt nyújtott.

Han letette a tálcát.

– A vacsora tálalva – mondta.

Leia kérdően ránézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Mi van? – kérdezte Han. – Már megint mi a baj?

– Nem fogod felszeletelni nekem? – kérdezte a nő. Han az asztalon heverő vibrokésre nézett. Már látta, ahogy Leia egy kicsorbult machetával utat vág egy dzsungelben; látta, hogy egy üvegszilánkkal levágja a csuklójára kötött köteleket. Sőt, már annak is tanúja volt, hogy egy hegyes végű bottal felaprít valami mocsári szörnyet. Mindegyik szerszámmal ügyesen bánt, pedig azok korántsem voltak olyan hegyesek és élesek, mint ez a vibrokés.

– De, természetesen felszeletelem. Örömmel.

Felemelte a kést, és nekilátott, hogy kiporciózza a nyelvet. A felét már szétvagdosta, amikor eszébe jutott, hogy nem ártana megbizonyosodni felőle, jól csinálja-e.

– Neked megfelelnek ezek a szeletek? Vagy inkább vastagabbat kérsz? Vagy véknyabbat? Vagy esetleg ne keresztben, inkább hosszában vágjam szét a húst?

– A szeletekkel minden rendben – mondta Leia. Han befejezte a szeletelést, leült az asztal mellé, és felemelt egy szalvétát. Leia megköszörülte a torkát. Han felnézett.

– Most mi a baj, kedvesem?

– Ebben a piszkos kötényben akarsz asztalhoz ülni? – kérdezte Leia. – Szerintem egy kicsit undorító.

Hannak eszébe jutott, amikor a Mindaron úgy osztották meg egymással a poshadt élelmiszeradagot, hogy körülöttük mindenfelé halott rohamosztagosok hevertek.

– Igazad van – mondta. – Leveszem.

Felállt, levetette a kötényt, átvitte a konyhába, és felakasztotta egy szegre. Ezután visszament, és leült az asztalhoz.

Leia újra megköszörülte a torkát.

– És most mi a baj? – kérdezte Han.

– Elfeledkeztél a borról – mondta Leia, és a poharára nézett.

Han átnézett a tányérjára, és rögtön látta, a nő nélküle látott neki a vacsorának.

– Fehéret, vöröset, zöldet, vagy bíborszínűt kérsz?

– Vöröset – felelte Leia.

– Szárazat vagy édeset?

– Szárazat!

– Hőfok?

– Harminckilenc fok.

– Ma sem fogod hagyni, hogy veled egyek, igaz?

– Nem – mondta Leia tömören.

– Nem értem – mondta Han. – Már negyedik napja vagyunk együtt, és azon kívül, hogy parancsolgatsz meg egy szót sem szóltál hozzam. Tudom, hogy haragszol rám. Van is rá okod. Lehet, hogy ezzel most mindent tönkretettem, és már sohasem leszel képes szeretni engem. Vagy az is lehet, hogy már annyira megszoktad, hogy szolgák vannak körülötted, hogy belőlem is rabszolgát akarsz csinálni. De én mégis abban reménykedem, hogy ez az egész minimum arra jó, hogy a végén legalább barátként szeretni fogsz.

– Mintha egy kicsit túl sokat kérnél tőlem – mondta Leia.

– Túl sokat kérek tőled? – kérdezte Han. Én főzök, én mosom a ruháidat, én teszem rendbe az ágyadat, és én vezetem ezt a hajót. Árulj el valamit! Most tényleg őszintén válaszolj erre a kérdésre: már semmi sincs bennem, amit szeretni tudnál? Egyetlen ilyen dolog sincs? Valami. Bármi…

Leia nem válaszolt

– Lehet, hogy egyszerűen meg kellene fordítanom a hajót – mondta Han.

– Lehet – bólintott Leia.

– De akkor sem értem! – mondta Han. – Beleegyeztél, hogy eljössz erre az utazásra. – Megvonta a vállát. – Igaz, nem tehettél mást. De sokkal dühösebb vagy a kelleténél. Ha ki akarod tölteni rajtam a mérged, hát tessék. Itt vagyok. Han Solo, teljes életnagyságban. – Előre dugta az arcát. – Rajta, üss pofon! Vagy csókolj meg… Vagy legalább szólj hozzám!

– Igazad van – mondta Leia. – Semmit sem értesz.

, – Mit nem értek? – kérdezte Han. – Mit nem értek? Áruld már el, jó?

– Rendben van! – mondta Leia. – Elmagyarázom. Neked, Han Solónak, a férfinak meg tudok bocsátani. De amikor felhoztál erre a hajóra, elárultad az Új köztársaságot, amit mindketten szolgálunk. Te már nem egyszerűen csak Han Solo vagy. Te az a Han Solo vagy, aki a Felkelők Szövetségének hőse volt, aki az Új Köztársaság tábornoka. És ennek a Han Solónak képtelen vagyok, és nem is akarok megbocsátani. Időnként előfordul, hogy az ember olyan fontos dolgot képvisel, hogy nem engedhet az elveiből. Téged úgy imádtak, akár egy szentképet, de nem azért, aki vagy, hanem azért, ami lettél.

– Erről nem tehetek – mondta Han. – Nem vagyok hajlandó olyanná válni, amilyennek mások képzelnek.

– Remek! – mondta Leia. – Lehet, hogy nem hiszed, hogy az univerzumnak így kell működnie. Lehet, hogy szabad akarsz lenni, el akarsz rohanni, hogy újra kalóz lehess, hogy kölyökként játszadozz. De az univerzum nem így működik! Erre előbb utóbb rá kell döbbenned.

– Jól van – mondta Han, és az asztalra dobta a szalvétáját. – Akkor rá fogok döbbenni. Vacsora után. Elmondod, hogy mit kívánsz tőlem, hogy mit tegyek, hogy hogyan viselkedjem. Megváltozom. Örökre. Megígérem. Oké?

Ahogy Leia a férfira meredt, az arcvonásai valahogy meglágyultak.

– Oké.

Négy nappal később a Millenium Falcon a Dathomir fölött kilépett a hiperűrből. A proximitás-indikátorok azonnal felüvöltöttek. Leia berohant a pilótafülkébe, és Han válla fölött áthajolva kinézett. Az égen hemzsegtek a csillagrombolók, egy kis vörös hold felől pedig töretlen kompok és uszályok haladtak töretlen vonalban egy fémgerendákból és csövekből álló, gigászi test felé. Az űrben, egy L5 ponton lebegő, tíz kilométernyi, csillogó építmény olyan volt, mint egy óriási rovar. Sok ezer hajó csatolta hozzá magát: egy szuper-csillagromboló, több tucatnyi régi, Victory-osztalyú bárka, kísérő fregattok, és több ezer dobozszerű komp. Han egy percig ámuldozva meredt ki a megfigyelőablakon, majd dühösen felhorkant.

– Birtokháborítók! Leia mély lélegzetet vett.

– Nos, Han, azt hiszem, ezúttal megütötted a főnyereményt. Úgy látom, a bolygód körül több ellenséges hadihajó állomásozik, mint ahány atkája van egy huttnak.

Han Csubira pillantott. A vuki megpróbálta -lőhívni az Ottega naprendszer navigációs térképét. Közben – a mennyezeti holomonitoron jól látszott – két vörös vadászgép levált az egyik csillagrombolóról.

– Halaszd későbbre a gúnyolódást, hercegnőm, és menj fel a löveghez. Látogatókat kapunk.

Han a megfigyelőablak felé bólintott. A TIE vadászok üvöltve közeledtek a Falcon irányába. Leia nem kérdezte meg Hant, le tudja-e rázni a támadókat. Tisztában volt vele, hogy ez úgysem sikerülne.

– Komolyan, Leia, jobb, ha most felmész – mondta Han. – Ha elég közel kerülnek hozzánk, és meglátják, hogy a hajónk nem egy Incom Y4-es, habozás nélkül lőni fognak.

Leia végigrohant a belső csigalépcsőhöz vezető folyosón.

A Falcon rádiójából felhangzott a repülésirányító kántálása.

– Incom Y4 Ragadozó Madár, kérem, azonosítsa magát és jelölje meg úticélját. Incom Ragadozó Madár, kérem az azonosítást.

– Itt Brovar kapitány – mondta Han. – Egy vizsgáló bizottságot szállítok. Feladatuk a bolygófelszín védelmi rendszerének ellenőrzése. – Letörölte a verítéket a homlokáról. Mindig azt utálta a legjobban, amikor tétlenül várnia kellett, hogy beveszik-e az általa feltálalt mesét.

Amikor a repülésirányító négy másodperccel később sem válaszolt, Han tudta, hogy valami miatt eligazítást kellett kérnie a feljebbvalójától. Az ilyesmi mindig rosszat jelentett…

– Hmmm – mondta végül a repülésirányító. – Ennek a bolygónak nincs is védelmi rendszere.

Csubakka Hanra meresztette a szemét. A férfi bekapcsolta a mikrofont.

– Tisztában vagyok vele. Éppen azért vagyunk itt, hogy megvizsgáljuk a helyeket, ahová le lehetne telepíteni a bolygófelszín védelmi rendszerét. – A repülésirányító nem felelet, így bizonytalanul folytatta: – Van nálunk egy tartalék. Vagyis inkább egy tartalék alkatrészei… Elvégre valahol tárolni kell ezeket a védelmi rendszereket, nem igaz?

– Incom Y4 Ragadozó Madár – szólalt meg ugyanazon a frekvencián egy másik, ez előbbinál jóval fölényesebb hang. – Végrehajtottak a hajón valami különös változtatást?

A vadászok már látótávolságon belül voltak, így Han nem rejtőzködhetett tovább. Felnyúlt, hogy bekapcsolja a jelzavarókat.

Csubi ráhunyorított.

– Minden rendben lesz – ígérte Han. – Ezúttal nem fogjuk kiégetni a saját áramköreinket. Mielőtt elindult leteszteltem.

Han elkattintott egy kapcsolót, és imádkozni kezdett. Csubakka ijedt felüvöltött. Han odapillantott. A navigációs komputer bemondta az unalmast. Han körülnézett. A hiperhajtómű jelzőfényei is kialudtak, és velük együtt a hátsó célzókomputer is leállt. Han rádöbbent, hogy a jelzavarókat a navigációs komputerek működése közben még sohasem kapcsolta be. Az már biztos volt, hogy egyhamar nem tudnak átugrani a hiperűrbe.

Csubi elborzadva felmordult. Han a csillogó hajógyár felé fordította a Falcont, és zuhanni kezdett egy kísérőfregatt irányába. A hatalmas fémtömeg az összes szenzort megbolondította, és bár a TIE vadászok technikailag gyorsabbak voltak a Falconnál, ami a repülés tudományát illeti Han bármikor felvette a versenyt az akadémiát végzett űrzsokékkal.

Kék sugárnyalábok villantak keresztbe a Falcon orra előtt.

– Lőtávolon belül vannak! – kiáltotta Leia a rádióba. Thripio a pilótaülés mögött állt, és a hajó felé zuhogó lövedékeket nézte.

– Oooh! Aah! – üvöltött fel időnként, és le-lekapta a fejét, amikor egy-egy sugár túl közel húzott el a Falcon mellett.

Han hallotta a quadri-lövegek bam-bam-bam-ját. Leia a tűz viszonzásával üdvözölte a támadóikat. A Falcon a hatalmas építmény, és a mögötte megbúvó fregatt felé száguldott. Gigantikus plasztacél gerendák villantak el mellettük. Han oldalt fordította a Falcont, hogy átcsúszhassanak az építmény közepén, majd bekapcsolta, és a csillagromboló primer szenzorhalmazára állította az elülső célzókomputert. Aktív pajzs nélkül az óriási fregatt is csak űrhulladék volt. Han első lövése kék villámokkal borította be a szenzorokat. Han gyors egymásutánban kilőtte a protontorpedóit is. A torpedók szétrobbanásakor keletkező villámgömbök úgy ragyogtak, hogy ha nem fordult volna félre, fényük kiégette volna Han szemeit.

A fénylő gombafelhők között Han kikapcsolta a tolórakétákat, és kilőtt két gyújtórakétát – egyik a fregatt keskeny orrába csapódott, a másik pedig a hajtóműveit és az elülső lövegeit összekötő átjáróba. Ahogy a lassuló Falcon lebukott a fregatt testén tátongó repedés felé, repeszáradat vágódott az orr-pajzsára.

Csubi felüvöltött, és az arca elé kapta a kezeit. A Falcon bevágott a fregatt belsejébe. Vijjogni kezdtek a figyelmeztető szirénák. A hajó pajzsa túltöltődött; kialudtak, majd még egyszer, utoljára felvillantak a tönkrement vezérlőpult fényei. Csubi pultja füstölni, a vuki pedig bömbölni kezdett.

– Pszt! – szólt rá Han, és Csubi szájára tette a kezét. A két TIE vadász tehetetlenül belerohant a fregattba.

Mindkettő felrobbant. Fény és tűz töltötte meg a folyosót, amin keresztül a Falcon bejutott a csillagromboló belsejébe.

Ezért előnytelenek a TIE vadászok transzpor-acél ablakai, gondolta Han. Amikor valami felrobban a közelükben, minden más elsötétedik, és a pilóta a következő két másodpercben semmit sem lát Pontosan ezt akarta kihasználni. Sikerrel.

Han kikapcsolta a zavaróegységet, és nekilátott a Falcon deaktiválásának.

– Mi az ördögöt művelsz? – futott be Leia a folyosóról. – Kis híján a halálba vittél minket!

– Hallgass! – szólt rá Han, és felemelte a kezét. A rálőtt torpedók, a nekivágódott vadászgépek, és a néhány jól elhelyezett ionsugár hatására a fregatt orbitális pályája érezhetően megváltozott. Ahogy a Dathomir gravitációja magához szippantotta, a stabilitásából kibillentett hajó lassan elvált a dokk-építménytől.

– Ó! Ez remek! – mondta Leia. – Tehát most örülnöm kellene, hogy nem robbanunk szét az űrben, hanem helyette lezuhanunk a bolygóra?

– Nem – felelte Han. – A pajzsok megóvták a Falcont a komolyabb sérüléstől, és most, hogy a szenzorzavarónk nem működik, Csubi helyrepofozhatja a navigációs komputert. Amikor aztán a fregatt elkezd zuhanni a bolygó felé, és Zsinj hajói azt fogak hinni, hogy mi is összetörtük magunkat, szép csendben, legalább tíz percre… Vagy talán még több időre kikerülünk a vadászgépeik hatósugarából. Ennyi éppen elég lesz ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen pályán haladunk tovább. Valahogy meg fogjuk találni a kifelé vezető utat, aztán szépen hazaindulunk. Bízzatok bennem! Nem ez az első eset, hogy ilyesmit csinálok.

Han mély lélegzetet vett, és elmormolt egy fohászt.

– Gyerünk, Csubi! Kapcsold vissza a nav-komputert! Mutasd meg mit tudsz!

Csubi felmordult, szúrós tekintettel Hanra pillantott, és elkattintott egy kapcsolót. A monitor sötét maradt. Csubi kétségbeesetten végigpróbálta a többi kapcsolót is, a hiperhajtómű motivátora, és a hátsó védőpajzsok azonban továbbra sem aktiválódtak. Thripio a pilótaülés mögül figyelt, és bár hevesen gesztikulált, egy szót sem szólt. Amikor azonban látta, hogy a motivátorok nem indulnak be, felkiáltott:

– Végünk van! Han talpra ugrott.

– Semmi baj, minden rendben. Senki ne essen pánikba. Csak megpörkölődött az egyik áramkörünk. Mindjárt megjavítom.

Thripio mellett kifurakodott a fülkéből, végigfutott a gépház felé vezető folyosón, és nekikészült, hogy leemelje a helyéről az egyik fedőpanelt. Csak így férhetett hozzá a motivátor áramköréhez. A navigációs komputer nélkül még legalább tíz percig elboldogultak volna. Ennyi idő éppen elég lett volna ahhoz, hogy végrehajtsanak egy gyors ugrást, kikerüljenek ebből a naprendszerből, hogy aztán valahol a szabad űrben egy pár nap alatt szép kényelmesen megkeressék a hibát. Ám a motivátorokra most volt szükségük.

Han levetette a mellényét, a kezére tekerte, és lerántotta a fedőpanelt. Tűz csapott ki az áramkördoboz salakká égett belsejéből. Leia Han mögé ugrott, és a lángoló áramkörre fecskendezte a kezében tartott tűzoltó készülék tartalmát. Han hátra húzódott. Már látta, minden hiába.

– Semmi baj, semmi baj… – mormolta. Visszarohant a pilótafülkébe, valamennyi létező áramkört aktivált, és hagyta, hogy a diagnosztizáló komputer nekilásson az értékek leolvasásának. Az előbbi manőver során a hajó valamennyi orr-szenzora tönkrement. Han felhördült.

– Semmi baj. Amíg látom, hogy merre megyek, nincs is szükségem szenzorokra!

A védőpajzsok egyszerűen eltűntek, a felső tányérantennák leszakadtak, de úgy tűnt, a hajó többi része viszonylag rendben van. Ha helyes volt a diagnosztika, a Falcon még mindig képes volt meglépni. Persze csak akkor, ha el tudnak szakadni a hajóroncstól, ha senki sem lő rájuk, ha senki sem kapja el őket, és ha a bolygó közvetlen közelében próbálnak meg kitörni.

Han szédülni kezdett. Rádöbbent, hogy ez csak attól lehet, hogy a fregatt a saját tengelye körül pörögve zuhan a Dathomir felé.

– Kapaszkodjatok! Rázós utunk lesz! – mormolta. Leiára pillantott. A nő már nem volt dühös, már nem korholta. Az arca fehér volt és rémült, szemei kiguvadtak, nyaka libabőrös volt. Han még sohasem látta ennyire ijedtnek.

– Mi van? Mi a baj? – kérdezte Han, és izgatottan a diagnoszta-monitorra nézett.

– Érzek valamit… – mondta Leia. – Odalent, a bolygón. Valamit…

– Mit? – kérdezte Han.

Leia lehunyta a szemeit. Még mindig nem volt olyan érzékeny, mint Luke, de Han tudta, hogy ő is rendelkezik az ilyesmihez szükséges adottságokkal.

– Látom… Vércseppek egy fehér abroszon… Nem… Inkább olyanok, mint a napfoltok. Fekete foltok egy ragyogó felületen. Csakhogy ezek a fekete pöttyök sokkal mocskosabbak… Undorítóak… – Leia összeráncolt homlokkal koncentrált. Mélyet lélegzett; alsó ajka megremegett.

Hirtelen kinyitotta a szemeit. Sápadt arcán iszonyat tükröződött.

– Ó, Han! Nem mehetünk le oda!

Luke végigtapogatta Han coruscanti lakosztályának falalt. Furcsa lakás volt: hiányoztak belőle a dekorációk, hiányzott belőle a melegség. Olyan hely volt, ahol egy ember ugyan időnként megszáll, de ahol sohasem lakik.

Ráadásul az egészet felforgatta valaki. A padlón Han katonai egyenruhái mellett egy széthasított matrac, és néhány széttépett párna hevert. Már több tucatnyi ember átkutatta a lakást, de még egyik sem alkalmazta azt a módszert, amit Luke.

Luke lehunyta a szemeit, és megérintette az egyik párnát. Han reményvesztettségét érezte rajta, és… Még valamit, egy sokkal furcsább dolgot: a mániákus vidámság és remény nyomait.

Luke felegyenesedett. Az ilyen erős érzelmeknek különleges „BIatuk” van. Végigsimított a falakon, megízlelte a szagot, és elindult, hogy kövesse a nyomot a Coruscant hosszú sugárútjain. Egy-egy sarkon gyengült a nyom. Luke ilyenkor megállt, és koncentrált.

Miután órákon át követte a mániákus remény érzetét, hirtelen az alvilág felső szintjén, egy ódon játékteremben találta magát. Megállt, rápillantott az egyik szabakk-asztalra, ami mellett három rágcsáló játszott az osztóautomata által a kezükbe nyomott kártyalapokkal.

Luke megkereste a kaszinó igazgatóját, a denevérszerű ri’dart, aki félig lehunyt szemekkel, lábujjaival a mennyezeten végigfutó kábelbe kapaszkodva figyelte a termet.

Luke megszólította.

– Az osztodroidok készítenek vizuális felvételeket a játszmákról? Gondolom megteszik a csalások elkerülése végett…

– Miért tennék? – kérdezett vissza a ri’dar. – Essz egy becsületessz hely. Ésszel asszt akarja mondani, hogy csalnak az ossztóim?

Luke kénytelen volt a ri’darra mereszteni a szemeit. Tudta, hogy erre a fajra jellemző a paranoia, ezért a problémák elkerülése végett jobbnak látta, ha gyorsan megnyugtatja a lényt.

– Természetesen nem. Ilyesmi eszembe sem jutott. Viszont okom van feltételezni, hogy az egyik barátom mostanában itt járt. Annál az asztalnál játszott, ott, a sarokban. Ha létezik valami filmfelvétel a játszmájáról, szeretném megnézni. Megfizetném…

A ri’dar sötét szemei felizzottak. Lopva körülnézett, egyik szárnyas karjával felnyúlt megmarkolta a kábelt, majd leugrott a padlóra.

– Erre tesszék!

Luke követte a hátsó szobába. A ri’dar gyanakodva végigmérte.

– Elősször a pénsszt!

Luke átadott neki egy százas kreditchip-et. A ri’dar a mellénye egyik rejtette zsebébe csúsztatta a chip-et, majd egy legalább száz éves videomonitor egységhez vezette Luke-ot, és megmutatta neki, hogyan kell vezérelni. A készülék rozsdás volt és mocskos, de elképesztő gyorsasággal játszotta vissza a felvételeket. Luke néhány másodperccel később leállította a pergő képeket, és végignézte, hogyan nyert magának Han egy bolygót. A filmhez nem tartozott hangfelvétel, de nagyon jól látszott rajta az asztal fölé kivetített hologram, a bolygó képe.

Tehát ezért volt Han olyan vidám…

– Ki ez a drakmari? – kérdezte Luke.

A ri’dar a monitorra pillantott, riadtan Luke-ra, majd ismét a drakmarira nézett.

– Nehéssz megmondani. Assz én sszememben mind egyformák.

Luke előhúzott még egy kreditchip-et.

– Igen, már emléksszem – mondta a ri’dar. – Essz itt Omogg hadúrnő.

Luke már hallotta ezt a nevet.

– Tényleg! Csak ő engedheti meg magának, hogy elkártyázzon egy bolygót. Hol találhatom meg?

– Nagyjátékossz – mondta a ri’dar. – Amikor nincs itt, akkor mászhol játsszik. A drakmariak nem alsszanak.

Luke elkérte Omogg törzshelyeinek listáját, lehunyta a szemeit, és végighúzta a nevek fölött az egyik mutatóujját. A harmadik név fölött a keze megállt. A hely a közelben, négy szinttel lejjebb volt.

Szorosan maga köré csavarta a köpenyét, és megérintette a derekén függő fénykardot. A levegőben volt valami, ami azt súgta, hogy jobb, ha a keze ügyében tartja. Lekapcsolta az övéről és zsebre vágta.

Az út csak néhány percig tartott, mégis úgy érezte, egy teljesen más világba csöppent. Az alsó szinten a levegő áporodottabb, a fények halványabbak voltak, mint odafönt. Párszáz szinttel lejjebb az alvilágnak voltak olyan részei is, ahová még a legmerészebb ember sem merte volna betenni a lábát. Ez a hely viszonylag közel volt a felszínhez, de már itt is éltek olyan idegen lények, amilyenekhez hasonlót Luke eddig még sohasem látott. Valami gombafélét majszolva elsétált mellette egy széles szájú, hatalmas, úszóhártyás lábú, türkizkéken foszforeszkáló kétéltű; a nedves köveken egy óriási, csápos, remegő valami kúszott – Luke képtelen volt eldönteni, hogy érző lény, vagy csak egy parazitafajta.

Végül megtalálta a helyet, amit keresett. Az kapu fölött halvány fényű felirat világított: „A potyautashoz”.

Luke átment a kapun, és belépett a sötétbe. A teremben takarítódroid reflektorán, és az előbbihez hasonló kétéltűek foszforeszkáló testén kívül egyetlen fényforrás sem volt. Az itt élő lények nem használtak mesterséges világítást.

Az árnyékok mélyéről fulladozó zokogást hallatszott. Ez csak halálhörgés lehet! Luke előrántotta és bekapcsolta a fénykardot. A kékes ragyogás széthasította az árnyakat. Több tucatnyi idegen lény a fájdalomtól sikítva eltakarta a szemét, néhányan pedig rémülten ordítozva a kapu felé ugrottak. Egy csapatnyi patkányember beiszkolt az árnyak közé, hogy csillogó szemekkel biztonságból nézhessek végig a készülődő csetepatét.

A játékterem távolabbi végében, az egyik asztalnál három ember állt egy drakmari fölött. Ketten lefogták, és az asztal tetejéhez szorították a lényt, a harmadik pedig kétségbeesett igyekezettel megpróbálta lerángatni a fejéről a sisakot, hogy rákényszerítse a drakmariak számára mérgező oxigén belégzésére. A drakmari védekezett. A férfiak karjába mélyesztette hosszú körmeit, rugdalta őket karmos lábaival, csapkodott a farkával, de hiába. Két másik ember már a padlón feküdt, de a drakmari már nem bírhatta sokáig.

A három férfi infravörös szemüveget viselt, tehát nem szoktak hozzá az alvilág sötétjéhez.

– Eresszék el – parancsolt rájuk Luke.

– Maradj ki ebből! – felelte az egyik férfi. A Közös Nyelvet használta, de Luke még sohasem hallott ilyen furcsa akcentust. – Ez az izé tud valamit.

Luke előre lépett. Az Omogg sisakját ráncigáló pribék előrántott egy fegyvert, és Luke-ra lőtt. A pisztoly csövéből kivágódó kék szikrák beborították Luke testét. Egy másodperc töredékére üressé vált az agya. Úgy érezte magát, mintha jeges vízbe merítette volna a fejét. Szaporán pislogva hagyta, hogy végigáramoljon rajta az Erő. A három ember szemmel láthatóan elégedett volt, hogy ilyen hamar vége lett az összetűzésnek. Folytatták a „munkájukat”.

– Eresszék el! – ismételte Luke. Most már hangosabban beszélt.

A pribék meglepetten felnézett rá, és újra előhúzta a pisztolyát. Luke legyintett egyet, és az Erőt felhasználva kitépte a fegyvert a fickó kezéből.

– Tűnjenek innen! Mind a hárman – mondta Luke. A férfiak mozdulatlanná váltak, majd elhátráltak a drakmaritól. A lény zihálva feküdt az asztalon, és megpróbálta leküzdeni a szigetelés mellett a sisakjába szivárgott oxigén okozta rosszullétét.

– Ennek a dögnek olyan információk vannak a birtokában, amiknek a segítségével megtalálhatunk egy elrabolt nőt. Ki fogjuk szedni belőle amit tud.

– Ez a nő az Új Köztársaság polgára, és ha nem hagyják békén, levágom a kezeiket – mondta Luke, és fenyegetően meglóbálta a fénykardot.

A férfiak idegesen egymásra néztek, és még hátrébb léptek. Egyikük előhúzott egy kommunikátort, és egy Luke számára idegen nyelven beszélni kezdett. Valószínűleg erősítést kért. A sarokban megbúvó patkányemberek eliszkoltak a közelből – nem mertek tovább a közelben maradni. A terem furcsán elcsendesedett; csak az élelmiszerfeldolgozó gépek tompa duruzsolása hallatszott a háttérből.

Tíz másodperccel később égy női hang szólalt meg Luke mögött.

– Mi történik itt?

Omogg támadói összefűzték a mellükön a karjukat, és lehajtották a fejüket.

– Ó, Anyakirálynő! Parancsodnak engedelmeskedve megtaláltuk a drakmari hadurat, de megtagadta, hogy válaszoljon kérdéseinkre. Nem sikerült megszereznünk tőle az információkat.

Luke megfordult, és a pribékek parancsnokára nézett. A magas nő arany homlokpántot viselt, arcát egy aranyfátyol takarta. Öltözetének minden apró darabkája mérhetetlen gazdagságról árulkodott. Hosszú, bő ruhája nem tudta elrejteni testének csinos formáit. A háta mögött legalább egy tucatnyi őr állt lövésre készen tartott fegyverrel.

– Ti megkínoztatok egy idegen dignitáriust? – kérdezte az anyakirálynő, és a fátyol mögött megvillantak a szemei. Luke érezte a haragját, de nem tudta eldönteni, hogy valóban az embereire dühös, vagy inkább amiatt, hogy kudarcot vallottak.

– Igen – mormolta az egyik férfi. – Úgy gondoltuk, ez a leghelyesebb.

Az anyakirálynő undorodva felmordult.

– Takarodjatok előlem! Mind a hárman! Vetessétek őrizetbe magatokat!

Luke eltűnődött, komolyan beszél-e, vagy az egész csak egy színjáték. Nekilátott, hogy az Erő segítségével megvizsgálja a nőt. Az anyakirálynőt ugyan nem lepte, és nem döbbentette meg az, amit az emberei a drakmarival műveltek, de ez önmagában véve még semmit sem jelentett. A parancsnokoknak mindig keménynek és közömbösnek kell látszaniuk.

– Nagy hálával tartozom önnek azért, hogy közbelépett – mondta a nő Luke-nak.

Intésére két testőre a drakmarihoz lépett, és ráigazították a gázmaszkot az ormányos arcra. A drakmari karjai megmozdultak, farka erőtlenül megremegett. A testőrök felültették, és a hátára erősített tartály szelepeinek átállításával megnövelték a sisakjába áramló metán mennyiségét. A drakmari mély lélegzetet vett.

– Rettentően sajnálom – mondta az anyakirálynő a drakmarinak. – Ta’a Chume vagyok a Hapanákról. Megkértem az embereimet, hogy keressék meg önt, de nem adtam rá parancsot, hogy így faggassak ki. Már letartóztatásban vannak. Nevezze meg, milyen büntetést tartana igazságosnak.

– Szívjanak metánt! – zihálta Omogg.

Az anyakirálynő beleegyezően megbiccentette a fejét.

– Úgy lesz. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tehát ön már tudja, hogy miért jöttem ide... Meg kell tudnom, hogy hol tartózkodik Han Solo. Úgy hírlik, hogy ön is csapatot szervez a felkutatására. Tudja, hogy hol van? Bármilyen árat megadnék az információért.

Omogg végigmérte Ta’a Chume-ot. A drakmariak híresek voltak nagylelkűségükről, de független lények voltak, és semmire sem lehetett őket rákényszeríteni. A Birodalom ádáz ellenségei voltak, de nem lehetett egyértelműen az Új Köztársaság szövetségeseinek nevezni őket. Képesek voltak akár a halálukig ellenállni az erőszaknak.

Omogg Luke-ra pillantott.

– Maga is ezzzt akarrrja tudni?

– Igen – felelte Luke.

A drakmari szemügyre vette Luke-ot.

– Megmentette azzz életemet, Jedi. Ezzz becsületérrre válik. Nevezze meg, milyen jutalmat kíván!

A drakmari tétovázott, és Luke megértette, hogy ezt teszi. Neki elmondaná, hogy hová ment Han, de Ta’a Chume jelenlétében nem akart beszélni. Luke valami furcsát érzett az anyakirálynőben. Talán magabiztos volt? Ha Omoggnak valóban szándékában alít Han után küldeni egy csapatot – az Új Köztársaság elég magas vérdíjat tűzött ki Han fejére, hogy ez érthető legyen −, akkor Ta’a Chume valószínűleg már megtudta, amit akart. Kideríthette, hogy Omogg melyik hajón akart útnak indulni, kifaggathatta a legénységét, sőt, akár rátelepíthetett egy poloskát, hogy nyomon tudja követni.

– Legyen az a jutalmam, hogy átengedi nekem Solo tábornokot, és senkinek sem árulja el annak a bolygónak a nevét. Senkinek sem mondja meg, de most a szemembe néz, és rágondol.

Omogg felnézett. A sisakjában kavargó zöld metánfelhők mögött megvillantak sötét szemei. Luke hagyta, hogy az Erő a drakmarihoz kapcsolja, és tudata legmélyén meghallotta a bolygó nevét.

Dathomir.

Luke megdöbbent, és rögtön eszébe jutottak a fiatal, élénkzöld Yoda hologramjának szavai.

– Megpróbáltuk kiszabadítani a Chu’unthort a Dathomirról..

– Mit tud erről a helyről? – kérdezte Luke.

– Egy metánt lélegző lény számárrra nagyon csekély érrrtéke van… – mondta Omogg.

– Köszönöm, Omogg – mondta Luke. – A drakmariak méltán híresek nagylelkűségükről. Szüksége van orvosra? Kíván valamit?

Omogg csak egy legyintéssel válaszolt Luke köszönetnyilvánítására, majd köhögni kezdett.

Ta’a Chume olyan nyiltan méricskélte Luke-ot, mintha egy rabszolga lenne, akit kedve szerint megvehet. Luke végül megérezte a nő idegességét. Ta’a Chume akart tőle valamit.

– Köszönöm, hogy közbelépett – mondta az anyakirálynő. – Feltételezem, hogy ön is valami fejvadász, aki meg akarja szerezni a vérdíjat.

– Nem – tiltakozott Luke. – Én inkább úgy mondanám, hogy Leia… és Han barátja vagyok.

Az anyakirálynő bólintott, és látszott rajta, nem szívesen válik el Luke-tól.

– A flottánk ma éjjel útnak indul… – Körülpillantott a teremben, ahol rajta, a testőrein, Luke-on és Omoggon kívül egy lélek sem volt. – Útnak indul a Dathomirra. – Amikor kimondta a nevet, feltűnhetett neki Luke csodálkozása, mert magabiztosabb hangon folytatta. – Omogg elkövette azt a hibát, hogy végigfuttatott a navigációs komputerén egy útvonal ellenőrző programot. Amint tudomásunkra jutott, hogy utazni készül, minden komolyabb gond nélkül megtudtuk, hogy hova indul. Azt viszont nem értem, hogy Han miért döntött úgy, hogy éppen egy ilyen bolygóra megy.

– Annak a helynek talán van valami… érzelmi értéke a számára – mondta Luke.

– Talán – mondta Ta’a Chume. – Ez érthető is, hiszen egy őrülten szerelmes férfiról van szó, aki éppen most rabolt magának partnert. Tehát egyetértünk abban, hogy érdemes elnézni oda?

– Nem vagyok benne biztos – mondta Luke.

– Azért én leellenőrzöm – mondtaTa’a Chume elgondolkodva. – Különben már gyermekkorom óta nem láttam Jedit. Ráadásul az, akivel akkor találkoztam, egy öreg, kopaszodó ember volt. Egyáltalán nem hasonlított magára, de érdekes volt. Szeretném, ha egy-két órára átjönne a hajómra. Mondjuk ma este, vacsorára.

Ta’a Chume hangja kedves volt, de Luke úgy érezte, helyesebb lenne visszautasítani a meghívást. Ám mégsem tette, mert teljesen magával ragadta, ahogy a nő ilyen könnyed megszokottsággal döntött életről és halálról, ahogy teljes közömbösséggel beleegyezett saját embereinek kivégzésébe. Veszélyes nő volt, és éppen ezért Luke szerette volna jobban megismerni.

– Nagyon… megtisztel, hogy csatlakozhatom önhöz – mondta Luke.

Ahogy a Millenium Falcon a Dathomir felé zuhant, Csuhákká a félelemtől üvöltve kapaszkodott a székébe. A hajó irányíthatatlan pörgésétől Leiának hányingere támadt, de a fák között nevelkedett vukinak talán még ennél is nagyobb kínt okozott a szabadesés.

– Egyre melegebb a helyzet idebent – állapított meg Leia a nyilvánvaló helyzetet.

Amikor elérték az atmoszférát, az atmoszférikus pajzsok nélküli óriásfregatt kigyulladt.

– Han! Én nem tudom, hogy tudtál rábeszélni erre az egészre! Nem érdekel, hogy börtönbe kerülsz! Most azonnal vigyél haza!

Han a vezérlőpult fölé hajolt.

– Sajnálom, hercegnő, de úgy látom, a Dathomir lesz az új otthonod… Legalábbis addig, amíg rendbe hozom itt a dolgokat.

Han egy gomb megnyomásával bekapcsolta a Falcon gyorsulás kompenzátorát. A következő másodpercben megszűnt a szabadesés érzése. Han megnyomott még egy sor gombot, és meghúzott néhány kart. A hajtóművek üvöltve beindultak.

– Akkor most tűnjünk el innen! – mondta Han.

A Falcon felemelkedett. Hangos recsegés hallatszott – egy fémből készült valami végigkarmolta a tetejét. Han nekilátott, hogy nagy fémcsikorgások közepette hátramenetben kivezesse a hajót a roncs fregattból.

– Semmi baj – mondta. – Csak az antennánk szakadt le. – Azért az orra alatt még hozzádörmögte: – Lassan kell kisiklanunk, és a fregatt közelében kell maradnunk, hogy ne lássák meg a kondenzcsíkunkat. Úgy számítom, hogy amikor a fregatt becsapódik, a robbanás hője egy egész percig el fog rejteni minket, viszont a közelében kell landolnunk.

A Falcon elszabadult a roncstól. Leia látta, hogy még mindig több ezer kilométernyire vannak a felszín fölött. A Falcon megpördült. Egy pillanatra a szemük elé villantak a már nagyon távolinak tűnő csillagok és holdak, majd újra meglátták a bolygót-

Odalent éppen éjszaka volt. De legalább szárazföld, és nem vízjelé zuhanunk, gondolta Leia. Egy mérsékelt égövinek látszó terület, egy dűnetenger szélén levő hegyes-dombos vidék fölött voltak. A táj nem volt valami hívogató, de lakhatónak látszott. A hegyeken erdők sötétlettek. Leia már több száz bolygó fölött átrepült, de az ehhez hasonlók láttán mindig végigfutott a hátán a hideg. Odalent sötét volt, minden elhagyatottnak látszott, és ami a lényeg: hiányoztak a városok vidám fényei.

Az egész bolygó annyira sivár volt, hogy Leia rémülten megremegett.

– Han, stabilizáld a hajót, mielőtt lejjebb ereszkedsz – mondta. – És nézd meg, mit jeleznek a szenzorok. Nézd meg, hátha megtalálod az élet valamilyen jelét.

Han megérintett néhány gombot.

– De hiszen nincsenek szenzoraink!

– Szükségünk van szenzorokra! – kiáltotta Leia. – Hol akarod beszerezni a javításhoz szükséges alkatrészeket?

– Ott! – rikoltott fel Thripio. – Ott egy várost látok.

– Hol? – kérdezte Leia, és a Thripio által mutatott irányba nézett.

A látóhatár szélén, úgy százötven kilométernyi távolságban valóban volt valami halvány ragyogás.

– Oda vigyél minket! – kiáltotta Leia.

– Az nem olyan egyszerű – mondta Han. – Legfeljebb fél kilométernyire távolodhatunk el a fregatt becsapódási helyétől, különben elkapnak minket a csillagrombolók infravörös letapogatói.

– Akkor vigyél fél kilométerrel közelebb ahhoz a helyhez! – ordította Leia.

Han elmormogott valamit az orra alatt a parancsmániás hercegnőkről.

A talaj feléjük száguldott. Néhány másodperccel később már a hihetetlenül magasra nyúló hegyek csúcsai között zuhantak lefelé. Az éjszakai ég tiszta volt. A holdak sápadt fényénél Leia jól ki tudta venni a magas, csavart törzsű fákból álló erdőket.

Már majdnem leértek a felszínre, amikor Han kiemelte a hajót a zuhanásból. Az égen hirtelen tündöklő fehér fény lobbant – lezuhant a fregatt. A Falcon átsuhant a fák fölött, átrepült egy tengerszem fölött, és egy másodperc töredékével később beszállt az erdő lomkoronájának fedezékébe. Keresztülcsörtetett egy sor sűrű bokron, majd zökkenve megállt. A mögöttük a magasba emelkedő tűzoszlop még a tó túlsó partját is megvilágította.

Han a megfigyelóablakon át kinézett a magas fákra.

– Szóval ez az a hely. – Leállította a Falcon hajtóműveit.

– Ó, Han! – mondta Leia. – Még ha sikerül is szereznünk egy pár alkatrészt a Falcon megjavításához, hogy fogjuk elhozni ide?

– Erre jók a droidok és a vukik – felelte Han. Csubakka felmordult, és vadul Hanra meresztette a szemeit.

– Teljes mértékben egyetértek veled – mondta Thripio Csubakkának. – Senki sem vonna felelősségre egy vukit azért, mert felfalt egy lusta pilótát.

– Szerinted sikerült? – kérdezte Leia Hantol. – Biztos vagy benne, hogy nem érzékeltek a műszereik?

– Semmiben sem vagyok biztos – felelte Han. – Viszont ha Zsinj emberei a birodalmi szokások szerint járnak el, le fognak jönni ide, és amit kihűlt, átkutatják a fregatt maradványait. Kénytelenek leszünk kiszállni hogy eltüntessük a landolásunk nyomait, és a Falcont is el kell rejtenünk.

– Bocsásson meg, uram – szóit közbe Thripio −, de szeretném megjegyezni, hogy Zsinj emberei nem birodalmi katonák. Legalábbis nem a szó szoros értelmében, hiszen a Birodalom már nem létezik.

– Igaz. – Han elhúzta a száját. Feleslegesnek tartotta, hogy elmondja, amit úgyis mindenki tudott: Zsinj embereit még a Birodalom képezte ki. – De most nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy egyetlen űrzsoké sem tudna ellenállni a csábításnak, hogy lejöhet, és megnézhet egy csinos kis roncsot. Higgyétek el, hamarosan egy seregnyi látogatót kapunk, és ha nem akarjátok őket meghívni egy közös piknikre, jobban tesszük, ha munkához látunk.

Mind a négyen lementek a raktérbe, és előszedték az álcázóhálókat. A dupla hálóknak kettős szerepe volt: az első réteg vékony fémszálakból készült, és a Falconra borítva minden szenzor számára észrevehetetlenné tette, a második, a tulajdonképpeni álcaháló megakadályozta a hajó vizuális észlelését.

Kiléptek a Falconból. A levegő melegebb volt, mint Leia várta. A csillagok éles fénnyel világítottak. Az éjszaka folyékonynak tűnt, és Leia úgy érezte, mintha kiolvasztana minden görcsöt a hát– és nyakizmaiból. A hegy másik oldaláról tisztán hallották a fregatt roncsát emésztő tűz harsogását, de a levegőből furcsamód hiányoztak a madárhangok, és a ragadozók által felprédált állatok elfojtott sikolyai. Leia orrát komposzt és növényi életnedvek erős szaga csapta meg. Mindent összevetve a Dathomir egyáltalán nem látszott kellemetlen helynek.

Gyorsan a helyére dobták a háló első rétegét, majd előszedték az álcahálót. A harmincöt méter hosszú fotoszenzitív háló össze volt kapcsolva egy aktiváló csíkkal. Ezt a csíkot most szabaddá tették, pár percre az avarral borított talajra fektették, hogy felvehesse a környezete mintázatát, majd megfordították, és a Falconra borították a hálót. A kaméleonszerű álcahálónak köszönhetően még akkor sem lehetett felfedezni az elrejtett hajót, ha az utána nyomozók közvetlenül fölötte szálltak el. Olyan eset is megtörtént már, hogy az üldözők felmásztak egy talajmélyedésbe rejtett hajó tetejére, és közben nem tűnt fel nekik, hogy éppen azon állnak, amit keresnek.

Miután elrendezték a hálót, leveleket szórtak a landolás nyomaira, majd kivágták, és elrejtették a közeli, feltűnően sérült bokrokat. Hajnalra Leia teljesen kimerült. Megállt a csalitosban levő kis tó partján, és felnézett a tüzes fényű csillagokra. A tóból pára emelkedett; a fák között egy kis ködfelhő terjengett; szelíd szél zörgette a dombok tetején álló fák leveleit. Han Leia mögé állt, és megmasszírozta a vállait.

– Nos, eddig hogy tetszik a bolygóm? – kérdezte Han.

– Azt hiszem… Jobban, mint te – mondta Leia évődve.

– Akkor biztos szörnyen megkedvelted – súgta Han a fülébe.

– Nem így értettem – mondta Leia, és elhúzódott a férfitól. – Nem tudom, hogy most dühös legyek rád, amiért idecipeltél, vagy hálás legyek neked, hogy élve földet értünk.

– Tehát zavarodott vagy. Azt hiszem, a nők többségére ilyen hatással vagyok.

– Miért, már korábban is alkalmaztad ezt a taktikát? – kérdezte Leia. – Már sokszor előfordult veled, hogy belerohantál egy nagyobb hajóba? Sokszor hagytad, hogy egy roncs levigyen egy blokáddal körülzárt bolygóra?

– Hát… De most először sikerült ilyen jól!

– Te ezt jónak nevezed?

– Mindenesetre jobb, mint a másik lehetőség lett volna. – Han az égfelé biccentett. – Jobb, ha keresünk valami fedezéket. Jönnek.

Leia felnézett. Úgy látta, mintha négy csillag egyszerre kezdett volna zuhanni a horizont szelén. Egy hirtelen kanyart írtak le az égen, és feléjük fordultak.

A társaság a következő nap hátralevő részére behúzódott a Falconba, így nem láthatták, mekkora csapat keresi őket. Miközben hideg élelmen éltek, nem tudhatták, hogy a rohamosztagosok megtalálták-e, és körülvettek-e a hajót, de Han a biztonság kedvéért készenlétbe helyezte az automata lézerágyút. Kora reggel többször is hallották a fölöttük elhúzó, a fák tetejét súroló vadászgépek zaját. A délelőtt folyamán egy teljes órán keresztül zuhogtak a rakéták a fregatt roncsára. Ahogy a robbanások meg-megrázták a Falcont, a kis csapat tagjai elképedve kuporogtak a helyükön. Furcsának találták, hogy Zsinj emberei ennyit vesződnek a lezuhant hajó szétbombázásával, és időnként eltűnődtek, vajon nem őket találja-e telibe a következő rakéta.

Amint a bombázás befejeződött néma csend támadt, de egy fél órával később egy csapatnyi vadászgép újra kötözni kezdett fölöttük.

– Ezek minket keresnek! – jegyezte meg Thripio.

Han a mennyezetre bámult, és a visszatérő vadászgépek zúgását hallgatta. Némelyikez olyan szenzorral is felszerelhették, ami akár ezer yard távolságból is képes meghallani egy elsuttogott szót…

Leia lehunyta a szemeit, és megfeszítette az érzékeit. Már nem érezte a korábban észlelt sötét lények jelenlétét. Semmit sem érzett. Eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy az egész csak hallucináció volt.

Kora délután a vadászok mintha feladták volna a kutatást. Leia elgondolkodott. Ha Zsinj emberei azt hiszik, hogy sikerült landolniuk, biztosan nem adják fel ilyen könnyen. Sőt, ha tudnák, hogy az Új Köztársaság egyik tábornoka, és egyik nagykövete tartózkodott a hajón, természetesen sohasem hagynák abba a keresést. Mivel azonban úgy tűnt, hogy visszahúzódnak, valószínűleg nem tudták biztosan, hogy a Falconnak sikerült egy darabban földet érnie, és arról sem volt fogalmuk, hogy kik lehettek az utasai. Leiának eszébe jutott egy másik, nyugtalanító lehetőség is: lehet, hogy Zsinj emberei azért hagyták abba a vadászatot, mert úgy gondolják, hogy a menekülők úgysem maradhatnak életben ezen a vad bolygón. Biztosan van valami oka, hogy a birodalmiak nem vettek birtokba egy ilyen kellemesnek látszó világot.

Napnyugtakor Han felállt, nagyot nyújtózott, felvett egy sisakot és egy védődzsekit, és előszedett egy sugárkarabélyt.

– Kimegyek és körülnézek. Biztos akarok lenni benne, hogy Zsinj emberei elmentek.

Leia, Thripio és Csubi a hajón maradt. Egy fél óra elteltével Csubakka nyugtalankodni kezdett, és panaszos felnyüszített. Thripio tolmácsolt.

– Csubakka szerint Han után kellene mennünk.

– Várjatok – mondta Leia. – Egy nagydarab vukit és egy aranyszínű droidot könnyű észrevenni. Én fogom megkeresni Hant.

Leia magára húzott egy katonai kezeslábast, felvett egy védődzsekit és egy sisakot, és egy lövésre kész fegyverrel a kezében, elhagyta a hajót. A tó felé vezető ösvényen indult el. Óvatosan haladt. Arra számított, hogy Zsinj emberei legalább egy-két robogós őrszemet hátrahagytak, de egyetlen rohamosztagost sem látott.

Han a hajótól százméternyire, a tó iszapos partján állt, és a remegő vörös-sárga, tompa-bíbor színű lenyugvó napot figyelte. Felemelt egy kavicsot, elhajította, és merengve nézte, ahogy ötször megpattan a víz felszínén. A távolban valami huhogni kezdett.

Minden békés volt.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Leia. Dühös volt, hogy Han éppen a nyílt terepen állt le álmodozni.

– Ó, csak nézelődöm. – Han lenézett az iszapra, megbökdöste a lábával, és arrébb rúgott egy lapos követ.

– Gyere vissza ide, a fedezékbe!

Han zsebre vágta a kezeit, és újra a napra nézett.

– Ez volt az első napunk a Dathomiron – mondta. – Tulajdonképpen semmi különös dolog nem történt. Még mindig szeretsz? Hozzám jössz feleségül?

– Ó, kérlek Han, hagyd ezt abba! Hagyd abba, és gyere vissza ide!

– Nyugi – mondta Han. – Biztos vagyok benne, hogy Zsinj csapatai már nincsenek itt.

– Ezt meg honnan veszed?

Han a lábával az iszap egy pontjára mutatott.

– Nem hiszem, hogy hajlandóak lennének sötétedés után itt maradni, amikor ezek a közelben vannak.

Leiának sikerült elfojtania egy sikolyt. Most látta csak, hogy amit eddig gödörnek hitt… valójában egy lábnyom! Egy majdnem egy méteres, hihetetlenül nagy, ötujjú láb lenyomata!

***

A vacsoraasztalnál, Luke és az anyakirálynő társaságában ülő Isolder csalódott volt és komor. Az anyja még csak reggel érkezett meg a Star Homemal, de az azóta eltelt néhány óra alatt máris sikerült elintéznie valamit, ami neki egy hét alatt sem sikerült: megtudta, hogy Han hová vitte Lelát. Az anyakirálynő azonnal rájött, hogy a Solo fejére kitűzött különböző vérdíjak – az egyiket az Új Köztársaság ajánlotta fel, ami élve akarta megkapni, a többit pedig különböző hadurak, akik szívesebben látták volna holtan – túlságosan csábítóak, és senki sem fog elárulni róla semmit, hanem mindenki inkább saját maga akar a nyomába eredni. Így aztán a hapan spionok a távozó hajókra, és a rossz hírű pilótákra koncentráltak. Omogg azzal árulta el magát, amikor egy új nehézfegyverzetet szereltetett az űrjachtjára – egy olyan rendszert, amit általában csak a kifejezetten veszélyes küldetésékben szoktak használni.

Isolder arra várt, hogy az anyja megünnepelje győzelmét, hogy tegyen valami látszólag ártatlan, de nagyon is célzatos megjegyzést, amivel újra kihangsúlyozhatja, mennyivel magasabb rendű a nők intellektusa, mint a férfiaké. A Hapanák nőinek volt egy régi közmondása: „Soha se hagyd, hogy egy férfi annyira elbízza magát, hogy azt higgye, ő is olyan okos, mint egy nő! Az ilyesmitől a gonosz hatalmába kerülhet.”

Ta’a Chume sohasem tett volna olyasmit, ami miatt a fia a gonosz hatalmába kerülhetett volna, vacsora közben azonban mégis figyelemreméltóan barátságos volt. Elbeszélgetett Luke Skywalkerrel, és közben időnként őszintén nevetett. A fátylát nem hajtotta fel, mégis csábító volt. Isolder eltűnődött, vajon a Jedi együtt fog-e aludni vele. Egyértelmű volt, hogy az anyja ezt akarta. Mint előtte valamennyi Anyának, neki is sikerült megőriznie a fiatalságát. Ta’a Chume gyönyörű volt.

Ám Skywalker mintha észre sem vette volna a szépségét és leplezett csábítási kísérleteit. Sápadtkék szemeivel egyfolytában csak a hajót méregette, és látszott rajta, szeretné jobban megismerni a technikai jellemzőit. A Star Home-ot még az első anyakirálynő kezdte el építtetni, négyezer évvel korábban. A hajó vázát az ő kastélya képezte. A plasztacél válaszfalakat fekete kövekkel fedték be; a minaretek és a lőrésekkel ellátott tornyok tetejét kristálykupolák fedték. A Star Home-aa levő kastély egy hatalmas szélmarta bazalttömbön állt, amibe a hapan ősök jókora üregeket vájtak a több tucatnyi gigászi hajtómű és a többszáz fegyver számára.

Annak ellenére, hogy a Star Home nem vehette fel a versenyt az új csillagrombolókkal, a maga nemében páratlan építmény sokkal lenyűgözőbb és csodálatosabb volt, mint a Birodalom óriáshajói. Kifejezetten azért építették, hogy bámulatba ejtse az idegeneket – és ez sikerült is. Különösen olyankor, amikor a vendégek egy bolygó közelében békésen vacsorázgattak benne, miközben az ódon kristálytornyokon fel-felszikrázott a táncoló csillagok ragyogó fénye.

– Káprázatos lehet olyan munkát végezni, mint magáé – mondta Ta’a Chume Luke-nak, amikor az utolsó fogással is végeztek. – Én mindig nagyon provinciális voltam, mindig az otthonom közelében maradtam, de ön… Keresztül-kasul utazgat a galaxisban, hogy felkutassa a Jedik után maradt dokumentumokat!

– Valójában nem régóta csinálom ezt – mondta Luke. – Csak néhány hónapja kezdtem. Sajnos eddig még egyetlen figyelemreméltó dolgot sem találtam, és kezdem azt hinni, hogy soha nem is fogok.

– Ó! Pedig én biztos vagyok benne, hogy több tucatnyi világon léteznek ilyen feljegyzések. Emlékszem, fiatalabb koromban az anyám egyszer menedéket adott néhány Jedinek. Úgy ötvenen lehettek. Egy teljes évig rejtőzködtek az egyik világunkon levő ősi romok között, és még egy kisebbfajta akadémiát is működtettek– – Ta’a Chume hangja megkeményedett. – Aztán a Sötét Lovagok élén megérkezett Lord Vader, és kiirtotta őket. Miután végzett velük, Vader egyszerűen befalaztatta őket a Reboam-i romok közé. Legalábbis így hallottam. Talán ott megmaradt néhány feljegyzésük. Nem tudom. Luke hirtelen felélénkült.

– Reboam? – kérdezte. – Merre van?

– A Reboam egy kis bolygó, zord a klímája, és relatíve lakatlan… sokban hasonlít az ön Tatuinjára.

Isolder egy hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan éhséget fedezett fel Luke tekintetében. Mintha még többet akart volna tudni a dologról.

– Amikor ennek az egésznek vége lesz, amikor megmentette Leiát, jöjjön el a Hapanákra – ajánlotta Ta’a Chume. – Az egyik öreg tanácsosom meg tudja mutatni pnnek azokat a barlangokat. Bármit talál majd bennük, megtarthatja.

– Köszönöm, Ta’a Chume – mondta Luke, és felállt.

– Azt hiszem, ideje indulnom. Ám mielőtt elmegyek, kérhetek öntől egy kis ajándékot?

Ta’a Chume beleegyezően bólintott.

– Megmutatná az arcát?

– Maga hízeleg nekem! – mondta Ta’a Chume, és vidáman felkacagott.

A Hapanák világain egyetlen olyan vakmerő férfi sem akadt volna, aki meg merte volna kérni az anyakirálynőt, hogy fedje fel aranyfátyol mögé rejtett szépségét. Ám ez a Luke csak egy egyszerű barbár volt, aki még azt sem tudta, hogy tiltott dolgot kér. Ta’a Chume azonban – Isolder legnagyobb meglepetésére – felemelte a fátylát.

A Jedi egy végtelennek tűnő pillanatig a nő megdöbbentően sötétzöld szemeibe nézett, majd a lélegzetét is visszafojtva végigpillantott a vörös hajzuhatagon. A Hapanákon csupán néhány olyan nő volt, kiknek szépsége felvehette a versenyt az anyakirálynőével. Isolder eltűnődött, vajon Skywalker megértette-e az anyja diszkrét felkínálkozását.

Ta’a Chume újra az arca elé eresztette a fátylat. Luke mélyen meghajolt, és ebben a pillanatban úgy megkeményedett az arca, mintha belenézett volna az anyakirálynőbe, és egyáltalán nem tetszene neki, amit látott.

– Most már értem, miért tisztelik önt az alattvalói

– jegyezte meg, majd távozott.

Isolder hátán végigfutott a hideg, és rádöbbent, hogy éppen most történt valami nagyon fontos dolog. Valami, ami előtte zajlott le, de amiről mégis lemaradt.

– Miért hazudtál a Jedinek arról az akadémiáról? – kérdezte, amikor Luke hallótávolságon kívül ért. – Az anyád éppúgy gyűlölte a Jediket, mint a Császár. Boldogan lemészárolta volna őket.

– Egy Jedi legfontosabb fegyvere az elméje – felelte Ta’a Chume. – Ha egy Jedi összezavarodik, ha nem összpontosít, akkor sebezhetővé válik.

– Tehát meg akarod őt ölni?

Ta’a Chume az asztalra fektette egymásba fűzött kezeit.

– Ez az ember az utolsó Jedi. Te is hallottad, hogy mit mondott azokról a bizonyos értékes dokumentumokról. Nos, ugye nem akarjuk, hogy a Jedik kikeljenek a sírjaikból? Már az első bandájuk is éppen elég sok bajt kevert. Nem fogom hagyni, hogy a mi utódaink az ő leszármazottjai előtt hajlongjanak, és a kanálhajlítók, meg az aura-látnokok oligarchiájában éljenek, A fiúval személy szerint nincs semmi bajom, de biztosítanunk kell, hogy a közülünk valók, akik tudnak uralkodni, továbbra Is megőrizzék a hatalmukat.

A nő úgy meredt Isolderre, mintha arra bátorítaná, hogy szálljon vitába vele. Isolder bólintott.

– Köszönöm, anyám. Azt hiszem, legjobb lesz, ha felkészülök az utazásra.

Felállt a székéből, átölelte az anyját, és a fátylon keresztül megcsókolta.

Isolder tudta, hogy haladéktalanul el kell hagynia a Star Home-ot, és át kell mennie a saját hajójára. Ehelyett azonban lement a vendégek számára fenntartott dokkba. Skywalkert az X-szárnyú vadászgép mellett, indulásra készen találta.

– Isolder herceg! – mondta Luke. – Már éppen indulni akartam, de sehol sem találom az asztromech droidomat. Nem látta véletlenül?

– Nem. – Isolder idegesen körülnézett.

Az egyik oldalfolyosóban egy technikus kíséretében feltűnt a droid.

– A droidja szikrákat szórt – mondta a technikus,

– Találtunk egy zárlatos áramkört a motivátorában.

– Jól vagy, Artu? – kérdezte Luke. Artu igenlően füttyögött.

– Mr. Skywalker – mondta Isolder −, én… Kérni szeretnék magától valamit. Milyen messze van a Dathomir? Hatvan, hetven parszeknyire?

– Körülbelül hatvannégy parszeknyire – felelte Luke.

– Akkor a Millenium Falconnak kitérő pályán kel^j lett haladnia a hiperűrben, hogy végre tudjon hajtani egy ilyen ugrást… Miféle ember ez a Solo? Vajon a legrövidebb útvonalat választotta?

A hiperűrben végrehajtandó ugrások kiszámítása nem volt könnyű feladat. A navigációs komputerek ugyan megmutatták a „biztonságos” útvonalakat, de ez csak olyan helyeken ért valamit, ahol már feltérképezték a fekete lyukakat, az aszteroidöveket és a naprendszereket. Az efféle utak azonban gyakran sokáig tartottak, és fárasztóan bonyolultak voltak. Egy hosszú utazás azonban mégis sokkal jobb volt, mint egy rövid, amit a veszélyes, feltérképezetlen űrben hajtottak végre.

– Ha csak rajta múlott – mondta Luke −, Han egész biztosan a rövidebb utat választotta. De nem tenné ki ilyen veszélynek Leiát. Legalábbis szándékosan nem.

Luke olyan furcsa hangsúllyal beszélt, mintha nem mondani el mindent, amit tud.

– Gondolja, hogy Leiát veszély fenyegeti? – kérdezte Isolder.

– Igen – mondta Luke rekedten.

– Gyermekkoromban hallottam a Jedi Lovagokról

– mondta Isolder. – Úgy tudom, varázserejük volt. Olyasmit hallottam, hogy a navigációs komputer nélkül is át tudják kormányozni a csillaghajóikat a hiperűrön, és hogy mindig a legrövidebb utat választják. Persze én sohasem hittem a mágiában.

– Amit én csinálok, abban nincs semmi varázslat – mondta Luke. – Csupán egyetlen energiát használok fel. Azt, amit a körülöttük levő Erőből nyerek. Még a hiperűrben is érzem a napokban, a bolygókban és a holdakban lakozó energiákat.

– Tehát ön tudja, hogy Leia veszélyben van? – kérdezte Isolder.

– Igen. Nyugtalanító érzésem támadt vele kapcsolatban. Ezért jöttem ide.

Isolder végre előrukkolt a kérésével.

– Azt hiszem, maga jó ember. Elvinne Leiához? Maga talán lerövidíthetné az utat néhány parszekkel. Még az is lehet, hogy sikerül Solo előtt elérnünk a Dathomirt.

Luke végigmérte a herceget.

– Nem hiszem – mondta kétkedve. – Nagy előnye van.

– Ha elsőként tudnánk megtalálni Solót…

– Elsőként?

Isolder megvonta a vállát, és az energiamezőn túlra, a csillagrombolókból és csatasárkányokból álló flottára mutatott.

– Ha anyám megelőz minket, megöli Solót.

– Igen, ez valószínű. Engem sem kedvel túlságosan. Annak ellenére nem, hogy látszólag barátságos velem – mondta Luke.

Isolder meglepődött. Tehát ez a Jedi megérezte az anyja szándékait…

– Vigyázzon magára, Jedi, és jöjjön át a hajómra – suttogta Isolder. Tudta, hogy az anyja minden valószínűség szerint már egy órán belül értesül az árulásáról.

– Óvatos leszek – felelte Luke. Szeretettel megpaskolta az R2-és droidját, és úgy nézett rá, mintha átlátna a fémburkolatán.

Leia beviharzott a Millenium Falconba, és olyan erővel vágta a padlóhoz a sisakját, hogy az nagyot csattanva átpattant az egyik sarokba. Han Leia után rohant, és követte a társalgóba, ahol a holoasztal mellett Csubakka és Thripio játszadozott.

– Óriási, Solo! Óriási! – ordította Leia. – Mibe kevertél minket? Ha tudni akarod, én megmondom neked, hogy Zsinj emberei miért nem keresnek minket! Nem éri meg nekik a fáradtságot, mert tudják, hogy úgyis elpusztulunk!

– Hallgass meg! Én semmiről sem tehetek! – kiáltotta Han. – Ezek jogtalanul tartózkodnak a bolygómon. Ezek mind birtokháborítók! Ahogy kikerülünk innen, az első dolgom az lesz, hogy megtaláljam a módját, hogyan zavarjam el az egész bandát!

Csubakka kérdően felmordult.

– Ööö… Semmi különös – felelte Han.

– Semmi különös? – üvöltött Leia. – Odakint szörnyek hemzsegnek! Lehet, hogy az egész bolygó tele van velük!

– Szörnyek? – nyüszítette Thripio. Felállt, és tördelni kezdte a kezeit. – Szent ég, gondolják, hogy fémmel táplálkoznak? Ugye nem?

– Nem hiszem – mondta Han gúnyosan. – Az űrcsigákon kívül még semmiről sem hallottam, ami fémet enne, és ilyen nagy lenne.

Csubakka megint felmordult.

– Milyen nagy? – kérdezte Thripio.

– Az az igazság – mondta Leia −, hogy még nem láttuk őket. De a lábnyomaikból ítélve elég nagyok ahhoz, hogy mind a hármunkat felfaljon reggelire, aztán a te lábaidat használja fogpiszkálónak.

– Szent ég! – kiáltotta Thripio.

– Jól van na! – mondta Han. – Ne rémisztgesd a droidot. Attól, amit tudunk róluk, még ártalmatlan növényevők is lehetnek.

Han megpróbálta vigasztalóan átölelni Leia vállát, de a nő elhúzódott, és az arca felé bökött az ujjával.

– Remélem, hogy nem így van – mondta. – Ha a lábnyom egy növényevőtől származik, akkor le merem fogadni, hogy van a környéken valami, ami még nála is nagyobb, és éppen vele táplálkozik! – Elfordult Hantol. – Nem is tudom, miért hagytam, hogy idehozz. Hogy lehettem ilyen ostoba? Miért is nem beszéltelek rá, hogy feladd magad! Hadurak, szörnyek, és még ki tudja, mi minden… Igaz is, mi mást lehetne várni egy olyan bolygótól, amit kártyán nyertél?

– Nézd, Leia! – Han újra megérintette a nő vállát, és megpróbálta maga felé fordítani. – Minden tőlem telhetőt megteszek!

Leia megpördült, és Han arcára meredt.

– Nem! Nem hagyom, hogy lecsitíts! Ez most nem játék! Ez nem egy kirándulás. Itt most az életünk forog kockán. Pillanatnyilag nem számít, hogy szeretsz-e, vagy sem. Az sem számít, hogy feleségül akarsz venni; az sem, hogy szeretem-e Isoldert, és össze akarok-e házasodni vele… Ez mind-mind nem számít többé. Ki kell jutnunk innen. Most, azonnal!

Han még csak egy párszor látta Leiát ilyennek – minden alkalommal veszély fenyegette az életét. Han gyakran eltűnődött rajta, hogy ó, a saját laza felfogásának köszönhetően valószínűleg jobban élvezi az életét, mint Leia a sajátját. Amikor azonban tanúja volt, ahogy a nőből kifakadt a vadság, mindig rá kellett döbbennie, hogy Leia mégis sokkal szenvedélyesebben, sokkal mélyebben szereti az életet, mint ő. Ilyenkor talán az Alderaan, az élet minden formáját legendásan tisztelő kultúra öröksége tört elő belőle – az a dolog, amit Leia a Birodalom ellen vívott harcokban kénytelen volt félretenni. Hannak újra és újra rá kellett döbbennie, hogy Leia mélyen elrejti valódi érzéseit. Olyan mélyen, hogy talán még ő maga sem volt egészen tisztában vele, hogy valójában mit is érez.

– Jól van – mondta Han. – Kiviszlek innen. Megígérem. Csubi, szükségünk lesz egy pár fegyverre. Magunkkal visszük a túlélőcsomagokat és a nehéz kézifegyvereket. A hegyeken át néhány nap alatt elérünk abba a városba, amit láttunk. Ahol pedig város van, ott vannak járművek is. Egyszerűen elkötjük az utunkba kerülő leggyorsabb hajót, és máris elhúzzuk a csíkot.

Csubakka aggodalmasan felnyüszített. Sajnálta sorsára hagyni a Falcont.

– Igen – felelte Han. – Lezárjuk, és talán egy nap majd visszajöhetünk érte. – Erőlködve nyelt egyet. Képtelen volt tovább beszélni. Két vagy három évszak itt kint, a hegyekben, esőben és hóban… A vezetékek ennyi idő alatt úgy elrozsdásodnak majd, hogy a Falcon gyakorlatilag használhatatlanná és értéktelenné fog válni. Ráadásul nagyon valószínű volt, hogy az Új Köztársaság még vagy tíz évig nem tud majd ilyen mélyre behatolni Zsinj felségterületére.

Leia hitetlenkedve Hanra bámult.

– Mindig azt mondtad, hogy a Falcon a kedvenc játékszerem – mondta Han. – Talán tényleg ideje, hogy megváljak tőle.

Az egyik raktár-rekeszhez lépett, előhúzott egy sisakot, meg egy terepszínű katonai álcaruhát, majd elindult, hogy megkeresse és felöltöztesse az aranyszínű droidot. Thripio azonban már a hajólejáró aljában állt, és fénylő szemekkel a szürkületi erdőt bámulta. Leia és Csubi kikapcsolták a Falcon egységeit, és felkészítették a hosszú várakozásra.

– Hoztam neked valamit – mondta Han Thripiónak, és felemelte az álcaruhát. – Remélem nem fogja megzavarni a szenzoraidat, a mobilitásodat, vagy ilyesmit.

– Ruhák? – kérdezte a droid. – Nem is tudom… Még sohasem viseltem ruhákat, uram.

– Hát, egyszer mindent el kell kezdeni – mondta Han. Thripio mögé állt, és felsegítette rá a zubbonyt. Kényelmetlen érzése támadt. Olyasmit már látott, hogy néhány helyen a tehetősebb emberek ruhába bújtatják az otthoni droidjaikat, de olyamiről még sohasem hallott, hogy egy ember segített volna egy droidnak az öltözködésben.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha engem itt hagynának, uram – készségeskedett Thripio. – Testem fémfelülete a közelünkbe csalogathatja a ragadozókat.

– Ó, emiatt ne aggódj – mondta Han. – Vannak fegyvereink. Semmi sincs odakint, amivel ne tudnánk elbánni.

– Attól tartok, nem éppen ilyen terepre terveztek – vitatkozott Thripio. – Túl nedves és túl egyenetlen. Tíz nap sem telik bele, és az ízületeim úgy fognak nyekeregni, akár egy roonat. Persze csak akkor, ha nem fagynak össze.

– Viszünk neked egy kis olajat.

– Ha Zsinj emberei minket keresnek – mondta Thripio −, az áramköreim a nyomunkra vezethetik őket. Nem szereltek belém semmilyen elektronikus kiegyenlítőt, így képtelen vagyok eltitkolni a jelenlétemet.

Han az ajkába harapott. Thripiónak ebben igaza volt. A droid puszta jelenléte mindannyiukra halálos veszélyt jelentett, és ez ellen semmit sem tudtak csinálni.

– Nézd – mondta Han. – Mi ketten már hosszú ideje együtt vagyunk. Sohasem lennék rá képes, hogy hátat fordítsak egy barátnak.

– Egy barátnak, uram? – kérdezte Thripio.

Han elgondolkodott. A droid minden valószínűség szerint el fog pusztulni ezen a kiránduláson, és bár sohasem voltak barátok, de nem is gyűlölte Thripiót olyan nagyon. A sötétből felharsant egy állat huhogó bömbölése. A hang békésnek tűnt, egyáltalán nem volt fenyegető, de Han tudta, lehet, hogy valami óriási ragadozó éppen most jelentette be a társainak: „Érzem a vacsora szagát!”

– Te csak ne aggódj – mondta Han, mikor befejezte a droid fejére húzta a sisakot, és bejezte az öltöztetését.

Thripio Han felé fordult. Szánalmasan festett a hatalmas ruhákban.

Han megpróbált kieszelni valamit, amivel elterelhetné Thripio gondolatait a félelemről

– Te egy protokoll droid vagy, és ha valóban hasznossá akarod tenni magad, segíts nekem. Találd meg a módját, hogyan bírhatnánk rá Leiát, hogy belém szeressen.

– Ah! – Thripiót szemmel láthatólag izgatottá tette a dolog. – Ne aggódjon, uram. Biztos vagyok benne, hogy majd kitalálok valamit.

– Helyes – mondta Han, és felsétált a hajóba. Leia éppen akkor jelent meg a lejáró tetején. Egy csomagot és egy karabélyt cipelt. Han befordult a sarkon, de még hallotta, ahogy Thripio megszólítja a nőt.

– Észrevette már, hogy Solo király milyen jól néz ki ma este? Hihetetlenül jóképű, nem gondolja?

– Ó, fogd már be a szád. – vicsorított rá Leia. Han nevetve felkapta a zsákját, magához vett egy nehéz sugárkarabélyt, egy felfújható sátrat, egy infravörös szemüveget, meg egy pár gránátot. Úgy gondolta, a gránátok nagyon hatékony fegyvernek bizonyulhatnak majd – különösen akkor, ha ledugja őket egy óriási ragadozó torkán.

Han kisétált a hajóból. Visszaemeltették a lejárót, lezárták a Falcont, és elindultak a sötét erdő, a holdfényben ezüstösen csillogó, fehér kérgű fák felé. A magasan a fű és az aljnövényzet fölé nyúló ágak között a fény titkon fogócskát játszott az árnyakkal.

Az erdő tisztaságszagot árasztott magából; olyan illata volt, mint minden más erdőnek kora nyáron, amikor a fák nedvei még frissek, amikor újak a levelek, és a nyári szárazság megállítja az avarszőnyeg rothadását. Han azonban a fák nyugalmat árasztó meghittsége ellenére sem felejtette el, hogy egy ismeretlen világon járnak. Az alacsony értékű gravitáció ruganyossá tette a lépteit, és erősnek, szinte legyőzhetetlennek érezte magát. Talán, gondolta, az evolúció éppen a kis gravitáció miatt hozhatta létre azokat a nagytestű lényeket. Az ilyen világokon a testesebb állatok vérkeringése sem lassult le, a csontjaik sem roppantak meg a saját súlyuk alatt. De Han megérezte a fák idegenszerűségét: a nyolcvan méter magasra nyúló, a meleg éjszakai levegőben himbálózó óriások túl nagyok, és túlságosan karcsúak voltak.

Állatokkal szinte nem is találkoztak. Az aljnövények között leskelődő disznószerű rágcsálók olyan gyorsan iszkoltak el a közeledtükre, hogy Han tréfásan megjegyezte, biztos hiperhajtóművet építettek a hátsójukba.

Három órán át megállás nélkül meneteltek felfelé, majd megálltak a hegy kopár, a vékony fűréteg alól előbukkanó sziklákkal teleszórt tetején. Kifújták magukat, és az úticéljuk, a kivilágított, fénygyűrűvel Körülvett város felé néztek. Az égen barna felhők gyülekeztek, a távolban kékes-bíbor villám hasította szét recsegve a sötétséget. A hegyek vállai fölött végiggördülő mennydörgés majdnem olyan volt, mint valami ősrégi ágyú üvöltő hördülése.

– Úgy látom, vihar közeledik – mondta Leia. – Jobb, ha gyorsan lemegyünk erről a hegyről, és keresünk valami fedezéket.

Han egy hosszú pillanatig a felhőket tanulmányozta. Hirtelen lecsapott egy vakuként lobbanó sötétkék villám.

– Ez nem egy egyszerű vihar. Én inkább por−, vagy homokviharnak nézem, ami valami sivatag felől tart felénk.

Úgy látszott, a vihar furcsa módon egyetlen pontra koncentrálódott – az egész olyan volt, mintha a sivatagban egy gigantikus tornádó kerekedett volna, ami most minden erejével a hegyek lábára készülne lecsapni.

– Mindegy, bármi is legyen, nem szeretném, ha elkapna minket – mondta Leia.

A lábuk alatt csikorgó kavicsokon bukdácsolva lefutottak a hegycsúcsról. Amikor újra beértek a fák oltalmába, Han valahogy nagyobb biztonságban érezte magát, mint a nyílt terepen. Egy kidőlt fa mellett táboroztak le. A talajt egy hegyi patak által simára csiszolt kövek miriádjai borították. A kövek mérete – némelyik magasabb volt, mint egy ember – elárult valamit arról, hogy az esős évszak idején milyen vad vízáradat vonulhat végig a vidéken. Nem volt túlságosan bölcs dolog vihar előtt éppen ezen a helyen tábort verni, de számoltak a várható veszéllyel. A jókora sziklák megnyugtatták Hant. Ellenséges támadás esetén könnyen el lehetett rejtőzni közöttük.

Felállították a sátraikat, ettek a magukkal hozott élelemből, és sterilizáltak egy kevés vizet.

– Te kezded az őrködést Csubival – jelentette ki Han, és Thripióhoz vágott egy sugárkarabélyt.

A droid esetlenül felemelte a fegyvert.

– De uram! Hiszen ön is tudja, a programom nem teszi lehetővé, hogy ártsak egy élő organizmusnak!

– Ha meglátsz valamit, lőj a lábai elé, és lármázz – felelte Han, és aludni tért. Úgy tervezte, hogy végigfekszik a légmatracán, és átgondolja a helyzetet, de annyira fáradt volt, hogy rögtön elaludt.

Pár másodperccel később – neki legalábbis ennyinek tűnt – sugárnyaláboktól szétrobbanó sziklak dörgésére, és Thripio izgatott rikoltozására riadt.

– Hejhó, Solo tábornok! Segítsen! Ébreeedjeeen feeel! Segítsen!

Han felkapta a fegyverét, és kiugrott a sátrából. Leia ugyanabban a pillanatban kászálódott elő az övéből. Éles reccsenés hallatszott – a hang olyan volt, mintha valami nagy, fémből készült tárgy repedt volna meg a közelben.

Alig tíz méterre a tábortól egy birodalmi lépegető, egy kétszemélyes felderítőegység állt. Hosszú lábú acélmadárként az egyik szikla tetején guggolt, és Han és Leia felé fordította ikerlövegeit. Hannak átvillant az agyán egy kérdés: hogy az ördögbe lephette meg ez a monstrum a droidot?

A lépegető belsejében, a transzparacél fal mögött Han megpillantott két, a vezérlőpult erőtlen zöld fénye által megvilágított arcot. Egy pilóta, és egy lövész…

A pilóta a szája elé emelt egy mikrofont, és recsegő hangon felkiáltott.

– Maguk ketten! Dobják el a fegyvereiket, és tegyék a kezüket a fejükre!

Han idegesen nyelt egyet, és körülnézett. Nyomát sem látta Csubakkának, meg a lézerszerszámíjának.

– Ööö… Talán valami probléma van? – kérdezte Han. – Mi csak azért vagyunk itt, mert… Mert horgászni indultunk! Van rá engedélyem.

A pilóta és a lövész összenézett. Ez a másodperctöredék éppen elég volt. Han elkapta Leia karját, félrelökte, beugrott az egyik szikla mögé, és rálőtt a transzparacél ablakra. Abban bízott, hogy a sugárlövedék átfúrja az ablakot, eltalálja a pilótát, és közben egy kis időre elvakítja a lövészt.

A sugárnyaláb lepattant az ablakról. Han sugárpisztolyában nem volt elég erő az ilyesmihez, a gránátjait pedig – ahogy hirtelen rádöbbent – a sátorban hagyta. Lekuporodott a sziklafedezékbe.

– Maguk ketten! Jöjjenek elő, vagy szét lőjük a droidjukat! – ordította a pilóta.

– Fussanak! – kiáltotta Thripio. – Meneküljenek! A lövész megeresztett egy sorozatot. Apró kőszilánkok zúgtak el Han mellett. Ózon és por töltötte meg a levegőt. Az egyik kőrepesz megpattant a Han háta mögötti sziklán, és Han kezébe fúródott. A másik oldalon Leia előugrott a szikla mögül, lőtt egyet a karabélyával, majd gyorsan visszahúzódott a fedezékbe.

Solo Csubit keresve kétségbeesetten körbenézett. Az egyik ezüstfa alsó ágai között megmozdult egy lassan, lopakodva mászó árnyék. Csubi volt az. Csubi, meg a lézervetője.

Csubi összehúzta magát, és lőtt. A lövedék zöld a birodalmi lépegető testének csapódott. Zöld szikraeső villant. Tiltakozó fémsikoly hallatszott.

A pilóta megpróbálta elfordítani a lépegető tornyát, hogy a háta mögé nézhessen. Leia újra előugrott, és gyors egymásutánban háromszor belelőtt a lépegető legalsó fémízületénél levő sebezhető hidraulikus szerkezetbe. Fémdarabok röppentek a levegőbe. A lépegető megbillent; az óriási fémlábak rugdalózni kezdtek.

Han Thripióhoz rohant kitépte a kezéből a sugárkarabélyt, és a lépegető ablakához ugrott. Sikerült elkerülnie az ellenséges lövegek tűzvonalát.

– Akkor most maguk ketten szép lassan kimásznak onnét! – parancsolta Han. – Nem próbálnak meglépni ezzel a vacakkal, különben mind a ketten meghalnak.

A pilóta elkomorodva felemelte a kezeit. A lövész kinyitotta a feje fölötti csapóajtót, és mind a ketten kikászálódtak a fülkéből. Han egymás mellé taszigálta őket, és a pilóta orrához nyomta a pisztolya csövét.

– Ez tiltott bolygó! – ordította a lövész. – Jobban teszi, ha eltűnnek innét!

– Tiltott bolygó? – kérdezte Leia. – Miért?

– A bennszülöttek nem valami kedvesek az idegenekhez – mondta a pilóta.

Leia Hanra nézett.

– Maguk ezt nem tudták? – kérdezte csodálkozva a pilóta.

– Azért mi szerencsét próbálunk – mormogta Han.

– Ezeknek a bizonyos bennszülötteknek véletlenül nem öt lábujjuk, és méteres lábúit van? – kérdezte Leia.

A pilóta arca még komorabbá vált.

– Hölgyem, amikről ön beszél, azok csak az ölebeik.

Az oldalára billent lépegetőben felsistergett egy rádió.

– Hetes lépegető, helyzetjelentést kérek! Igazolja vissza: Han Solo tábornok ejtették fogságba?

Csubi előlépett az egyik szikla árnyékából, a sugárvetőjével szétlőtte a birodalmi rádiót, majd megragadta a foglyok fejét. Olyan erővel csapta össze a két sisakos fejet, hogy a reccsenés visszhangot vert a fák között. Csubi felmordult, felnézett a hegyre, és sürgetni kezdte a többieket, induljanak tovább.

Leia közben nekilátott a sátrak összecsomagolásának.

Amikor hercegi csatasárkány, a Song of War felkészült a hiperűrből való kiugrásra, Isolder reménykedni kezdett. Luke-nak sikerült hét nap alatt átvezetnie a hajót a Dathomirhoz. Ha a hapan asztrogációs komputerek által javasolt legrövidebb utat választják, csak tíz nap múlva értek volna ide. Isolder rájött, hogy így nagyon valószínűvé vált, hogy Han Solóval egyidőben fognak megjelenni a Dathomir mellett.

Ahogy kiléptek a hiperűrből, a hercegnek elakadt a lélegzete. Egy tíz kilométeres szervizállomás lebegett előttük. A dokkokban seregnyi hajó volt, mellette pedig két birodalmi csillagromboló őrködött.

Felbúgott az automatikus vészjelző. A csatasárkány legénységének minden tagja az őrhelyéhez száguldott.

Luke Skywalker a hídon állva kinézett a megfigyelőablakon, és rámutatott az egyik fregattra. A hajó hirtelen levált a dokk-rendszerről, és miközben a szenzortornyaiból lángok csaptak fel, bezuhant a Dathomir atmoszférájába.

– Megvan! – üvöltött fel Luke. – Leia azon az égő hajón van!

Isolder gyorsan végigtanulmányozta a monitoron megjelenő értékeket.

– Azok? – kérdezte csodálkozva. Lehet, hogy hiába siettünk ennyire?, tűnődött. Lehet, hogy csak ahhoz érkeztünk időben, hogy végignézzük ahogy elpusztul?

– Életben van! – mondta Luke határozottan. – Fél, de reménykedik. Megpróbálnak landolni! Le kell mennem oda.

Luke elrohant a vadászgépéhez. Isolder felfedezte az űrben felvillanó tűhegynyi fényeket, a Zsinj csillagromolóiból előrajzó több tucatnyi régi, birodalmi TIE vadász hajtóművéből kivillanó lángot.

– Valamennyi vadászgépet kibocsátani! – parancsolta Isolder. – Támadják meg azt a szuper-csillagrombolót, és lőjenek szét mindent, amit csak tudnak! Azt akarom, hogy a lehető legnagyobb legyen a zűrzavar!

A Song of War ionágyúi tüzet nyitottak, a lőállásokból kivágódtak a torpedók. A birodalmi csillagrombolók háromszor nagyobbak voltak, mint a hapan csatasárkány, és sokkal jobban fel voltak fegyverezve, de a birodalmiak régimódi fix lövegekkel látták el a hajóikat. Ha valamelyik sugárágyújuk vagy ionágyújuk lőtt egyet, az óriási kondenzátoroknak több milliszekundumra volt szükségük az újratöltődéshez, és ennek köszönhetően a löveg az igénybevétel idejének 80 százaléka alatt használhatatlan volt.

A hapan csatasárkánnyal azonban egészen más volt a helyzet, Ennek a hajónak az alakja leginkább csészealjra emlékeztetett. A lövegek a külső peremén, egy gyorsan pörgő gyűrűn helyezkedtek el, és miközben az egyik ágyú újratöltődött, egy másik fordult a helyére.

A csillagrombolók azonnal visszavonultak az összecsapásból. Isolder Luke után nézett. A Jedi elhagyta a parancsnoki fedélzetet.

Annak ellenére, hogy a hapan csatasárkány félelmetes ellenfél volt, csak addig vehette fel a versenyt a csillagrombolókkal, amíg azok ki nem köpték magukból a vadászgépeiket. A kis űrhajók át tudták törni a csatasárkány pajzsain, és így képesek voltak hatástalanítani az éppen feltöltődő lövegeket. Isolder tudta, hogy a saját vadászai vissza tudják majd szorítani Zsinj csatamadarait – de csak egy időre, és nem végleg.

– Astarta százados! – Isolder a testőrére nézett. – Vedd át a támadás irányítását. Lemegyek arra a bolygóra.

– Uram – tiltakozott Astarta −, az a munkám, hogy megvédjem önt!

– Akkor végezd jól a munkádat – felelte Isolder. – Minél nagyobb a zűrzavar, annál biztonságosabban jutok le. Anyám flottája leghamarabb tíz nap múlva fog megérkezni. Figyelmeztesd őket, hogy mire kell számítaniuk, aztán velük együtt folytassátok a harcot. A bolygóról figyelni fogom a rádiójeleket. Amint megtámadjátok ezt a flottát, csatlakozni fogok hozzátok. Ha tudok.

– Ha pedig akkor sem száll fel öt percen belül – hörögte Astarta −, Zsinj minden emberét kiirtom ebben a naprendszerben, aztán felforgatjuk a bolygót, és megkeressük önt, uram!

Isolder elvigyorodott, megérintette a testőrnő vállát, majd kisietett a vezérlőteremből, és végigment a Song of War folyosóin. A hajó energiakészletének legnagyobb részét átirányították az agyukba, így a folyosókon csak halvány fények világítottak. Isolder a vészvilágítás jelzéseit követve lement a dokk-fedélzetre. Majdnem valamennyi hangár üresen állt; a csatasárkány vadászgépei kevés kivétellel kiröppentek az űrbe.

Skywalker már egy X-szárnyú vadász ellenőrzését végezte. Isolder látta, a Jedi nem a saját gépét választotta. A vadászgép körül sürgölődő technikusok megvizsgálták a lövegeket, és a helyére emelték Skywalker asztrogációs droidját.

– Valami probléma van a saját vadászával? – kiáltott át Isolder a csarnok másik végébe.

Luke bólintott.

– Igen, a fegyverzetével van gond. Kölcsönkérhetem a magukét?

– Természetesen – felelte Isolder.

Isolder leemelt a sorban felakasztott védőmellények és sisakok közül egyet-egyet, és a derekára kötötte a sugárpisztolyát. Ahogy a startszemélyzet tagjai meglátták urukat, azonnal nekiláttak a hercegi vadászgép, a Storm előkészítésének. Isolderben büszkeség áradt szét, ahogy végignézett a gépén – ő maga tervezte, és ő is építette.

Isolder agyán végigcikázott egy meghökkentő gondolat. Hirtelen rádöbbent, hogy ő is éppen olyan, mint Solo. Talán túlságosan is hasonlít rá. Solónak megvolt a Falconja, neki pedig itt a Storm. Egy ideig mind a ketten kalózkodtak, és mind a ketten ugyanabba az erős nőbe szerettek bele. Isolder a Dathomir felé jövet egész úton azt kérdezgette magától, egyáltalán miért jön ide. Az anyja tudta, hogy Han merre menekült, így Leiát a hapan flotta is kiszabadíthatta, neki tehát nem kellett volna kockára tennie az életét egy ilyen értelmetlen akcióban.

Am amikor Isolder jobban elgondolkozott, rájött valamire. Azon kívül, hogy szerette volna személyesen ájultra verni Solót, volt még egy oka, hogy vállalkozott erre az útra: egyszerűen nem bírta visszautasítani Solo kihívását.

Isolder a dokkfedélzeten állva hirtelen megértette saját indokait. Azért jött, hogy visszarabolja Leiát Han Solótól – ha másként nem megy, akkor fegyverrel.

Luke elhelyezkedett a gépében. Isolder átkiáltott hozzá.

– Skywalker! Magával megyek. Én leszek a hátvéde.

Luke Isolder felé fordult. Nem vette le a sisakját, de felemelte kinyújtott hüvelykujját.

Isolder testében adrenalin áradt szét. Átfutott a dokkfedélzeten, beugrott a Storm pilótafülkéjébe, és végigzongorázott a vezérlőpult kapcsolóin. A feje fölött a technikusok a helyére illesztették a transzparacél buborékot – a fülke tetejét −, Isolder pedig aktiválta a turbógenerátorokat, és készenlétbe helyezte a rakétáit meg a lövegeit. A technikusok még egyszer leellenőrizték a gép rendszereit. Isolder felpörgette a generátorokat. A startszemélyzet futva fedezéket keresett. A herceg vadászgépe kiszáguldott az űrbe.

Isolder beállította a transzpondere értékeit – hapan vadászgépként azonosította magát −, majd átsuhant a Song of War felső csészealja fölött.

Az űrből jól felmérhette a csata állását: a csillagrombolók visszavonultak és elhúzódtak egymás közeléből. Ezzel azt akarták elérni, hogy a csatasárkány kénytelen legyen kinevezni valamelyiküket elsődleges célpontnak, Astarta azonban egy másik megoldást választott. Átvezette a hapan hajót az űrdokkok fölött, rátámadt a javításra várakozó, védtelen szuper-csillagrombolóra, és egyetlen sorozattal nagyobb kárt okozott a drága berendezésekben és felépítményekben, mint amennyit egy nyílt összecsapásban lehetett volna.

A két aktív csillagromboló azonban nem nagyon igyekezett, hogy megállítsa a csatasárkány pusztítását.

A dokk közelében levő két Victory osztályú romboló részlegesen aktív lehetett, mert TIE vadászok és régi Z-95-ös Fejvadászok özönlöttek ki a fedélzeteikről. Az űr tele volt manőverező vadászgépekkel, repeszdarabokkal, és a szétlőtt hajókról lehasadt hulladékkal.

Isolder bekapcsolta a rádióját, és hagyta, hogy az automata ráhangolja a birodalmiak frekvenciájára, így már hallhatta, miről beszélnek az ellenséges vadászok. Luke Skywalker közben már íves pályán haladva elhagyta a hapan sárkány peremét. Isolder követte, és megpróbált szorosan a nyomában maradni.

– Vörös Egy Vörös Kettőnek – hallatszott Luke hangja a rádióból. – A szervízdokkról folyamatosan rengeteg törmelék válik le. – Ahogy ezt kimondta, találatot kapott az egyik egy kilométer hosszúságú állványzat. A hatalmas, pörgő fémdarabot magához rántotta a bolygó gravitációja, néhány kisebb szelvény azonban kiszakadt az orbitális pályáról. – Kikapcsolom a hajtóműveimet, és az egyik törmelékdarab nyomában haladva fogom megközelíteni a bolygót. Ám előtte még leszedek egy pár ellenséges vadászgépet.

Isolder elgondolkodott. Sem a Jedi, sem ő nem tud majd észrevétlenül landolni. Lehet, hogy a végén rákényszerül a katapultálásra, és hagyni kell, hogy a hajója megsemmisüljön.

– Mögötted vagyok, Vörös Egy – felelte.

Luke támadási sebességre gyorsított, és a monitorán vörös drágakövekként ragyogó Fejvadászok közeledő alakzata felé fordult. Isolder a Jedi jobb oldalán maradt, megkettőzte az elülső pajzsai energiáját, és a birodalmi hullámhosszra hangolt rádión keresztül figyelmesen hallgatta, hogy a Fejvadászok milyen stratégiai kódokról cseverésznek. Rácsapott a zavaróegyseg gombjára. A Fejvadászok rögtön elhallgattak.

Isolder felnézett a feje fölötti monitorra – és észrevett valami furcsaságot.

– Luke! – kiáltotta. – Nem húztad fel a deflektor pajzsaidat!

Csak a Fejvadászok zavaróinak sztatikus recsegése válaszolt. Isolder újra felkiáltott.

– Luke, a pajzsaid!

A sziszegő recsegés mögül végre meghallotta Luke ordítását.

– Én felvontam a pajzsaimat!

– Nem – kiáltotta Isolder. – Nem vontad fel őket! Luke azonban nyugtatóan felemelte a hüvelykujját,

és… És máris rajtuk voltak a Zebra Fejvadászok.

Lézertűz világította meg az űrt. Isolder kiszemelt magának egy célpontot, tüzet nyitott az ionágyúból, kilőtt egy célkövető rakétát, és erőteljesen jobbra rántotta a botkormányát. A szeme sarkából látta, hogy Skywalker gépének jobb felső szárnya találatot kap, és miközben orsóban lefelé zuhan, a front-szenzorait is szétlövik. Skywalker vadászgépe bukdácsolni kezdett az űrben; lehasadt róla egy-két darab, és kivágódott belőle az asztrogációs droid.

Isolder előtt szétrobbant egy Fejvadász, de az ő elülső deflektora is kapott négy vagy öt találatot. Deaktiválódtak a pajzsai. Isolder már nem tudott belekezdeni egy újabb támadókörbe.

Luke tehetetlen bábként hánykolódott a zuhanó vadászgépben. Isolder elmormolt egy imát, majd a Jedi pilótafülkéjére irányította az életfunkció-szenzorokat.

Semmi. Skywalker meghalt.

Isolder átkozódni kezdett. Tudta, már ő is csupán egyetlen dolgot tehet: halottnak kell tettetnie magát. A gép hátuljából kilőtt egy hődetonátort. A következő másodpercben vakító robbanás világította be a hajója mögötti űrt. Isolder kikapcsolta a transzponderét, leállította a hajtóműveket, és hagyta, hogy a Storm Luke gépe mellé sodródjon. Bízott benne, hogy a robbanás megbolondította az ellenség szenzorait, és hogy az egyre élesebbé váló ütközet közepén Zsinj embereinek nem lesz idejük a két roncs közelebbi megvizsgálására.

A Storm vezérlőpultja alatt volt egy raktárrekesz. Isolder előhúzott belőle egy reflektiv takarót, szétbontotta, és úgy terítette magára, hogy testmelege ne jusson ki alóla. Így még a közeli szenzorok is azt fogják jelezni, hogy a teste kihűlt – vagyis meghalt.

Isolder átnézett a Jedi gépében hánykolódó hullára, és úgy érezte, mintha valami felrobbanna az agyában. Luke segített neki, és most… Halott.

Isolder figyelmeztette Luke-ot, hogy nincsenek felhúzva a pajzsai, de a Jedi nem hitt neki. Az ilyen dolgokat pedig nem lehet technikai hibákkal megmagyarázni. Az X-szárnyú vadászgépet valahogy szabotálták! Isolder szinte biztos volt benne, hogy a fiatal Jedi halálát Ta’a Chume okozta.

Isolder összeszorította a fogait, a fejére húzta a takarót, és felkészült a zuhanó landolásra.

Leia a sötétben keresztülfurakodott egy kúszónövény rengetegen, és felnézett a fennsíkra vezető emelkedőn. A két hold fényénél felfedezett néhány hatalmas, szögletes, fekete kőtömböt. Mindegyik téglatest közepébe egy-egy szem alakú lyuk sötétlett, és valamennyi szemben egy-egy óriási, kerék kő – ezek voltak a pupillák – domborodott. A gigantikus téglák össze-vissza, különböző magasságban álltak, így a „szemek” egyszerre tucatnyi irányba láttak.

Leia megtorpant, és egy hosszú pillanatig borzadva felbámult. Fent, a fennsíkon, Leia látótávolságán kívül valami felüvöltött, nagy csattogással átszáguldott a kőtömbök között, ugrott egyet, az aljnövényzetre dobbant, és becsörtetett a fák közé.

Leia vadul dobogó szívvel megállt.

– Mi volt ez? – kérdezte Han, és megállt, hogy lélegzethez jusson.

Csubi és Thripio szorosan Leia mögé állt.

– Valami élőlény… Szerintem körülbelül akkora lehet, mint a Millenium Falcon. – Leia felsóhajtott, és csak annak örült, hogy a lény már elrohant. – Le merem fogadni, hogy öt lábujja van.

– De legalább sugárpisztoly nem volt nála. – Han a hegy csúcsán álló sziklák felé bökött a fegyvere csövével. – Szerinted ez mit jelenthet? Különböző irányba bámuló szemek…

– Nem tudom – felelte Leia. Hátrafordult, és Csubira, majd Thripióra nézett. – Van valami ötletetek?

Csubi válasz helyett szánalmasan felnyüszített, Thripio azonban körbe pillantott.

– Véleményem szerint – mondta −, ez valami szimbolikus írás, amit bizonyos korlátozott intelligenciájú élőlények irányítására használnak.

– Hát ezt meg honnan veszed? – kérdezte Leia.

– Az adatbázisom szerint már két bolygón találtak ehhez hasonló építményeket. Nézze csak! Egy élőlény a számára kijelölt helyen áll, és a szemekkel jelölt irányokba, a völgyek, a hágók és a hegyek felé nézeget. Ezzel a módszerrel a fejlett intelligenciájú lények őrszemként használhatják a náluk jóval primitívebb teremtményeket.

– Óriási! – mondta Han. – Ezek szerint bármi is volt az, ami elrohant, most megy, és szól főnökeinek, hogy megérkeztünk.

– Úgy tűnik igen, uram – mondta Thripio.

Han nyelt egyet, és visszanézett a völgybe, ahonnan elindultak. Áfák elképesztően vastagok voltak, azon a nyílt terepen pedig, amin éppen, hogy csak átvergődtek, magas szárú, hatalmas, kerek levelű növények sorakoztak.

– Remek. Különben amióta átvergődtünk azon a sűrű dzsungelen, egyetlen birodalmi lépegető zaját sem hallottam. Ez a terep eléggé lelassíthatja őket.

– Már órák óta rohanunk – mondta Leia. – Hamarosan meg kell állnunk, hogy pihenhessünk egy kicsit. – Letörölte a homlokáról a verítéket.

Csubi elmorgott egy kérdést.

– Azt akarja tudni – tolmácsolta Thripio −, hogy itt miért nincsenek robogók.

Han bólintott.

– Igen, ezt én sem értem. Ha Zsinj el akar kapni minket, miért nem küld utánunk robogókat? Azok könnyen átjutnának a fák között. Eddig viszont még csak a lépegetőket vetette be ellenünk. Ennek nem sok értelme van. Vajon miért csak lépegetőkkel üldöznek minket?

– Lehet, hogy Zsinj emberei úgy érzik, valami miatt szükségük van a páncélozott kabinok védelmére – mondta Leia. – Vagy esetleg a nehéz fegyverekre.

– Vagy mind a kettőre – bólintott Han, és felmutatott a hegy tetejére, a fáradhatatlanul bámuló, ősi kőszemekre. – Fel akarok menni oda – mondta, és a kiálló gyökerekbe, a kisebb fák törzsébe kapaszkodva elindult felfelé.

– Várj, Han! – kiáltott fel Leia.

Elkésett. Han közben már megtette az út harmadát. Leia utána rohant, és átküzdötte magát egy szúrós bozóton. Ha nem vette volna észre időben, hogy hová jutott, a tövisek könnyedén cafatokra téphették volna a kezeit.

Amikor felért a holdfényes csúcsra, Han már az őrhelyen állt. A fennsík, amin álltak, tulajdonképpen csak egy sima, szélfútta szikla teteje volt, ami egy hegy lábánál, három völgy találkozásában meredezett az égre. A lábuk előtt egy kőbe vésett csillag jelölte a helyet, ahol az őrszemnek állni kellett. Leia ráállt, és körülnézett. A kőszemek pontosan a hegyek közötti átjárók és a völgyek felé meredtek. Thripiónak igaza volt: az egész építmény egy leegyszerűsített parancs megértését segítette elő. Az orr valóban elég primitív lehetett, viszont – ahogy Leia háromszögeléssel kiszámította −, körülbelül tizenkét-tizenöt méter magas volt.

A szikla egyik mélyedése tele volt esővízzel. Leia ivott belőle.

Han lövésre készen tartott fegyverrel körüljárta a fennsíkot, majd feltette az infravörös szemüveget, és lenézett a lejtőkön.

– Bármi volt idefent, már elment – mondta. – Viszont egy ilyen helyen nem sok látnivaló akad. Ezekben az erdőkben akár egy egész hadsereg elvonulhatna, és senki sem vehetné észre.

– Lehet, hogy az őrt nem érdekli valamennyi hágó – mondta Leia. – Talán éppen ez a hely van stratégiailag fontos helyen, és ezért sokkal fontosabb az őrzése, mint a környező hegyek figyelése.

Egy szelíd szellő olyan bömbölést hozott magával valahonnan a távolból, a hegyek mögül, hogy Leia csontjai megremegtek.

– Visszajön – mondta Han teljés bizonyossággal. – Szerintem két, legfeljebb három kilométernyire van.

Leia lefutott a kis fennsíkról, és egy tucatnyi hosszú ugrással lent termett a szikla lábánál. Csubi és Tnripio is elindult lefelé, és Han is követte őket.

– Gyerünk! Gyerünk, fiúk! – mondta Han. – Hajtsunk végre egy szervezett visszavonulást!

– Rendben – mondta Tnripio. – Ön szervez, én pedig közben visszavonulok.

A droid olyan gyorsan futott le a hegyről, olyan sietve taposott át az aljnövényzeten, ahogy fémlábai bírták. Csubi visszalesett Hanra és Leiára, majd követte Thripiót.

Han elszáguldott Leia mellett.

– Micsoda hős vagy! – zihálta a nő.

Han utolérte Csubit és a droidot, és megpróbálta őket lelassítani, de hiába: mind a ketten inuk szakadtából rohantak. Leia nem akart lemaradni tőlük. A válluk fölött hátra-hátralesegetve levágtattak a lejtőn, befutottak egy völgybe, és egy kis patak vonalat követve beszáguldottak a vastag fák közé. Leia hirtelen úgy hallotta, mintha valami halkan felmordulna mögötte, ám a fák tövében olyan sűrűek voltak az árnyak, hogy semmit sem látott, amikor hátranézett.

Vajon milyen hosszú lehet az éjszakai ciklus?, tűnődött, és rádöbbent, hogy még semmit sem tud a bolygó körforgásáról, a dőlésszögéről, az évszakairól. Mindenestre úgy látszott, a hajnal még igencsak messze van.

Felrohantak egy emelkedőn, aminek a tetején két, hatalmas szemfoghoz hasonló kőoszlop meredezett. A legelői haladó Csubakka hirtelen megtorpant. Az elmúlt néhány percben együtt futottak, és annyira féltek, hogy egyedül már egy lépést sem mertek volna tenni. Éppen ez lett a vesztük.

A kőoszlopok mögött négy birodalmi lépegető állt.

A reflektorok fénye megvakította, és mozdulatlanná dermesztette a menekülőket.

– Állj! – A hangszóróból felharsanó üvöltést lézerágyúk dörgése követte. A lövedékek Csubi lábai előtt robbantak. – Tegyék le a fegyvereiket, és tegyék a fejükre a kezüket!

Leia elejtette a sugárkarabélyát. Szinte megkönnyebbült a birodalmi lépegetők láttán. Csubi és Han követte a példáját. A hegyekben élő ki tudja micsodáknál még egy fogolytábor is jobb…

Két lépegető megkerülte az oszlopokat. Fényszórók végigpásztázták az erdőt, majd újra középen álló négy alak irányába fordultak.

– Te, droid, szedd fel, vidd a tisztás szélére, és dobd el a fegyvereket!

Thripio felszedegette a karabélyokat, és lefegyverezte Hant, Csubit, majd Leiát is.

– Rettenetesen sajnálom – mentegetőzött. Az ösvény szélére vitte, és a bokorba hajította a fegyvereket.

Han parázsló tekintettel végigmérte a lépegetőket. Mind a négy kétszemélyes felderítőegység volt – ez volt az egyetlen olyan típus, ami elég kicsi volt ahhoz, hogy manőverezni tudjon az ilyen dimbes-dombos terepen is.

– Forduljanak meg, és induljanak el arra, amerről jöttek! – kiáltotta az egy pilóta a hangszóróból. – Lassan mozogjanak, és próbálkozzanak! Ha bármelyikük futni próbál, akkor először a többieket lőjük le.

– Hová visznek minket? – kérdezte Han. – És milyen jogon? Ez az én bolygóm! Papírom van róla!

– Maguk most Zsinj hadúr felségterületén tartózkodnak, Solo tábornok – mondta a pilóta. – Ebben a szektorban minden bolygó Zsinjé. Ha tiltakozni a-kar, megteheti. Biztos vagyok benne, hogy Zsinj boldogan megvitatja magával a kérdést. A kivégzésük elolt.

– Solo tábornok? – kérdezte Han. – Maguk azt hiszik, hogy én vagyok Solo tábornok? Gondolkozzanak már! Ha tényleg az Új Köztársaság tábornoka lennék, mit keresnék itt?

– Ezeket a válaszokat is boldogan kiszedjük majd magából… Majd a kihallgatása során, miközben leszedjük a lábujjairól a körmöket – mondta a pilóta. – De most inkább forduljanak meg, és induljanak!

Leia testén jeges remegés futott végig. Elindultak lefelé a domb oldalán, és végigmasíroztak a szelíd holdfényben ezüstösen ragyogó kérgű, magas fák között. A birodalmi lépegetők ide-oda mozgó reflektorainak éles fénykörei szürrealisztikussá változtatták az ösvényt; a rothadó, csontvázszerű falevelek mintha táncoltak és hullámzottak volna a lábaik alatt.

Kis idő elteltével Leia rájött, hogy Zsinj emberei nem sokat törődnek a foglyaikkal. Két lépegető ugyan őket tartotta sakkban, de a másik kettő reflektorai egyfolytában az ösvény végén és szélein pásztáztak. Leia a vezérlőpultjaik halvány fényeinél jól látta a pilóták és a lövészek arcát: szemük ide-oda cikázott, homlokukon verejték csorogott, és úgy néztek ki, mint megannyi rémült kisgyerek.

– Ezek a fickók jobban félnek, mint én – súgta Han Leia fülébe.

– Lehet, hogy azért, mert tudnak valamit, amit te nem – vágott vissza a nő.

Már két órája meneteltek, és Leia egyre jobban várta a hajnalt. A sötét levegőtől fázott a tarkója, és már a szemei is égtek. A fák árnyékai úgy álltak körülöttük, mintha mozdulatlan őrszemek lennének.

Aztán megtámadták őket.

Az egyik másodpercben még viszonylag nyugodtan vonultak, ám a következő pillanatban nehéz léptek döndültek a hátuk mögött. A két oldalsó lépegetőt feldöntette valami – és ez a valami jóval magasabb volt, mint a hétméteres birodalmi gépek. A középen haladó lépegetők megfordultak, és lőni kezdtek. Egy pillanatra felvillant a lézerágyúk villámtüze.

Leia megpillantotta az egyik támadót. A gigantikus szörny vadul csattogtatta kard hosszúságú agyarait.

Leia mögött valami megmozdult, egy óriási bunkóval szétzúzta az egyik lépegetőt, majd megragadta, és felemelte a másikat. A háromtonnányi páncélozott test egy sziklának vágódott, és repedezett fémkupaccá vált. Miközben egy bestia bunkózni kezdte a lépegetőjét, az egyik lövész vaktában lövöldözött. A szörny újra és újra lecsapott. Leia a félelmetes sugárnyalábok kék fényénél meglátta, és… És kis híján megállt a szívverése. A lépegetőt püfölő lény legalább tíz méter magas volt, és egymásba font kötelekből, meg rohamosztagos-páncélok, darabkáiból összeeszkábált védőmellényt viselt. Ám hiába öltözött fel, furcsa, groteszk karjai, görbe agyarai, csontos feje, és görnyedt testtartása láttán Leia azonnal felismerte. Egyszer már találkozott egy ilyen döggel. Igaz, az a múltkori jóval kisebb volt ezeknél – talán csak egy ifjonc volt −, ám akkor mégis óriásinak tűnt. Akkor és ott. A hutt Jabba palotájában.

Rankorok támadtak rájuk.

Han felkiáltott, megfordult, hogy elrohanjon, de megbotlott. Csubakka beugrott a fák közé. Az egyik rankor három lépéssel utolérte, és ráhajított egy nehéz hálót. A háló a földhöz szorította a vukit. Csubakka fájdalmasan felüvöltött. Képtelen volt felállni.

Leia vadul dobogó szívvel állt az ösvényen. A félelem mozdulatlanná dermesztette, de nem a dühödten tomboló szörnyek rémítették meg.

Tíz másodperccel később már valamennyi birodalmi lépegető ágyúja elnémult, és a gépek füstölgő roncsokként hevertek a földön. Leia felnézett az óriási rankorokra – mind a három magasabb volt tíz méternél.

A bestiák nyakán nőnemű emberi lények ültek.

Az egyik lovas” előrehajolt; sötét haján megcsillant az égő lépegetők lángjainak fénye. Tündöklő vörös pikkelyekből összeállított magas nyakú ruhát viselt, a vállaira pedig bőrből, vagy valami más rugalmas anyagból készült palástot terített. A fején legyezőszerű szárnyakkal díszített sisak volt; a szárnyakra erősített díszek fejének minden apró mozdulatára megrezzentek. A nő egy réges-régi Erő-pikát tartott a kezében. A fegyver vibropengéje hangosan zümmögött – ráfért volna egy szabályozás – ; faragott nyelét fehér kövekkel díszítették.

A hátasa, a ruházata, és a megjelenése is elég hatásos volt, de Leiát tulajdonképpen a nő lénye zavarta meg annyira, hogy úgy érezte magát a láttán, mintha egy sugárfegyverrel szétlőtték volna a bordáit. A nő mintha energiát sugárzott volna magából, mintha fizikai teste csupán egy tok lett volna, amiben meghúzódhatott az iszonyatos lény. Leia érezte, hogy a rankor lovasa nagyon erős az Erőben.

A nő a feje fölé lendítette a pikát, intett Leiának és társainak, hogy álljanak meg, és felkiáltott. Valami idegen nyelvet használt.

– Kik maguk? – kérdezte Leia.

A nő még jobban lehajolt, eldalolt valamit a nyelvén, majd úgy tett, mintha a saját hangját hallgatná, és megpróbálná megfejtem saját szavainak jelentését.

– Ti így hozzátok létre a szavakat, külvilági? – kérdezte.

Leia bólintott. Rájött, hogy a nő valahogy az Erőt használja fel a kommunikálásra.

A rankorlovas mondott valamit két társának. Az egyik nő leszállt a hátasáról, és amíg összegyűjtötte Zsinj halott katonáinak fegyvereit, a másik Csubihoz léptetett. A rankor kiszabadította a hálóból a sebesült vukit, majd fél kézzel a magasba emelte. Csubakka felordított, és megpróbálta megharapni a rankort, de Han rákiáltott.

– Semmi baj, Csubi! Ezek a barátaink. Legalábbis remélem…

Az Erő-pikával felfegyverzett nő Leiához hajolt, majd Hanra és Thripióra mutatott.

– Indítsd el a rabszolgáidat, külvilági. Elkísérünk benneteket a nővérekhez. Ők fognak dönteni a sorsotokról.

Isolder összeszorította a fogait, és a feléje száguldó sivatagra meredt. A Storm a bolygó felszíne felé zuhant. A herceg semmit sem tehetett, hogy megmentse a hajóját. Nem indíthatta be a hajtóműveket, mert Zsinj emberei azonnal felfedezték volna. Már csak abban reménykedett, hogy a legutolsó pillanatban ki tud majd ugrani, hogy kinyílik az ejtőernyője, és anélkül ér le a talajra hogy összetörné a csontjait.

A távolban, úgy nyolc kilométerre nyugatra egy kis város fényei ragyogtak az éjszakában. Az egész sivatagban ez volt az egyetlen fényfolt – életnek nyoma sem látszott, még egyetlen robogóreflektor sem világított.

Isolder a vezérlőpult alá nyúlt, és előhúzott egy túlélőkészletet. A háta mögött kinyílt az Artu egység katapultszékéhez erősített ejtőernyő, és droid kivágódott a Jedi gépéből. Luke szétlőtt X-szárnyúja keresztülbukdácsolt az atmoszférán. Isolder megrepesztette a pilótafülke transzparacél fedőlemezet, és hagyta, hogy a beáramló szél letépje a helyéről. Kikapcsolt a biztonsági hevedereket, leellenőrizte az ejtőernyőt tartalmazó kis csomagot – elég szorosan volt összehajtva −, kézbe vette a fegyverét, kiugrott a hajóból, és szabadesésben zuhanni kezdett a bolygó felé.

Miközben a szél keresztülfütyült oxigénmaszkja résein, egyre csak a feléje száguldó talajt figyelte. A két kis hold fényénél tisztán látott minden sziklát, minden széltépte fát, minden vízmosást és kanyargós ösvényt. A legutolsó pillanatig várt, aztán elkattintotta az ejtőernyőt kibontó minirakéták kapcsolóját.

Semmi sem történt Megrántotta a vészzsinórt. Tovább zuhant. Ordítozva hadonászni kezdett a karjaival, és… Hirtelen mintha valami csoda folytán egy repulziós mezőbe ütközött volna. Olyan lassan és puhán lebegett lefelé, akár egy madártoll. Egy őrült pillanatig azt hitte, hogy a hadonászása miatt lassult le a szabadesés, és ezért csak akkor merte abbahagyni a „szárnycsattogtatást”, amikor lábai már leértek a talajra. Az X-szárnyú vadász sérült teste párszáz méternyire tőle meteorként csapódott a talajba.

Isolder talpa hozzáért egy sziklához. A térdei úgy remegtek, hogy alig bírt állva maradni, a szíve pedig olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. Isolder letépte a fejéről a sisakját, és mélyet lélegzett a meleg, nyáresti levegőből. Körülnézett, de csak néhány magányos fát meg sziklát látott.

Már a Storm is leért a talajra, de Isolder nyomát sem látta repulziós szerkezeteknek, generátoroknak, ég felé fordított antigravitációs parabolatányéroknak. Újra körbe pillantott, és… És meglátott valamit.

Nem messze tőle keresztbe tett lábakkal és karokkal, lehunyt szemekkel egy ember lebegett a talaj felé. Luke Skywalker volt az.

Skywalker, az Égjáró, gondolta Isolder. Lehet, hogy az ősei éppen erről kapták a nevüket.

Amikor már csak néhány ujjnyira volt az egyik sziklától, a Jedi kinyitotta a szemeit.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Isolder. Végigfutott rajta a hideg. Egész életében először fordult elő vele, hogy ilyen áhítatos tiszteletet érzett valaki iránt.

– Már mondtam – felelte Luke. – Az én szövetségesem az Erő.

– De hiszen meghaltál! – mondta Isolder. – Láttam a műszereimen! Nem lélegeztél, és hideg volt a bőröd!

– Jedi-transz – magyarázta Luke. – Valamennyi Jedi mesternek meg kell tanulnia, hogyan tudja leállítani a szívműködését, és hogyan tudja lecsökkenteni a testhőmérsékletét. Meg kellett tennem, hogy be tudjam csapni Zsinj katonáit.

Luke végignézett a sivatagon, majd felpillantott az égre. Isolder követte a tekintetét. Látta a magasan fölöttük, az űrben röpködő csatahajókat, a lézer-ágyúk tűhegynyi villanásait, a parányi vadászgépeket, amelyek úgy lobbantak lángra, mint a távoli, novává váló csillagok.

– Gyermekkoromban – mondta Luke −, a Tatuinon sok-sok éjszakát töltöttem azzal, hogy a távcsövemen át figyeltem a kikötőbe leereszkedő teherhajókat. Először Owen bácsi farmjáról néztem végig űrcsatát. Már akkor is tudtam, hogy odafönt emberek harcolnak az életükért, de még csak nem is sejtettem, hogy Leia hajóját támadták meg, és hogy nemsokára én is belekeveredem a küzdelembe. Meg most is jól emlékszem, mennyire beleborzongtam a látványba, és mennyire vágytam rá, hogy én is odafönt lehessek, és harcolhassak.

Isolder újra felnézett, és ugyanezt a sürgető vágyat érezte. Kíváncsi volt rá, hogy Astarta és a csapatai hogyan boldogulnak, és a legszívesebben odafönt lett volna egy vadászgépben, hogy megvédhesse a hajóját.

A hatalmas, vörös csészealj, a Song of War hirtelen elhúzódott a csata sűrűjéből, és begyújtotta a hiperhajtóműveit.

– Te is érzed a késztetést, a vérvágyat, a vadászat csábítását – mondta Luke, miközben lerángatta magáról a repülőszkafandert. Alatta a sivatag vörös homokkövéhez hasonló színű ruhát viselt. – Ez az Erő sötét oldala. Ez suttog a füledbe, ez hív.

Isolder megijedt, hogy Skywalker olvas az elméjében, ezért gyorsan hátra lépett.

– Áruld el, kire vadászol? – kérdezte Luke.

– Han Solóra – mondta Isolder dühösen. Luke elgondolkodva bólintott.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Már korábban is vadásztál emberekre. Érzem. Hogy hívták az előzőt? Mi volt a bűne?

Isolder hallgatott. Luke körbejárta, és úgy nézett rá, mintha keresztüllátna rajta.

– Harravan – mondta végül Isolder. – Harravan kapitány.

– És mit vett el tőled? – kérdezte Luke.

– A fivéremet. Megölte a bátyámat. – Isolder megszédült. Zavarta a gondolat, hogy egy olyan ember faggatja, akit pár perccel korábban még halottnak hitt.

– Igen, Harravan – mondta Luke. – Nagyon szeretted a bátyádat. Érzem… Érzem, hogy gyermekkorotokban egy szobában aludtatok. Amikor féltél, a fivéred esténként énekelt neked, hogy megnyugtasson.

Isolder összezavarodott. A szemeibe könnyek tolultak.

– Mondd el, hogyan halt meg fivéred – bíztatta Luke.

– Lelőtték – mondta Isolder. – Harravan fejbe lőtte egy sugárpisztollyal.

– Értem – mondta Luke. – Meg kell bocsátanod neki. A düh még mindig benned izzik. Egy fekete folt a szíveden. Meg kell bocsátanod annak az embernek, és az Erő világos oldalát kell szolgálnod.

– Harravan halott – mondta Isolder. – Miért bocsássak meg neki?

– Mert most is ugyanaz történik veled, ami akkor – felelte Luke. – Valaki most is elszakított tőled egy embert, akit szeretsz. Han, Harravan, Leia, a fivéred. Valaki, valamikor régen vétett ellened, de az a düh és fajdalom, amit akkor éreztél, még a mostani érzéseidre is árnyékot vet. Ha nem bocsátasz meg nekik, örökké az Erő sötét oldala fogja irányítani a sorsodat.

– Mi számít az? – kérdezte Isolder. – Én nem vagyok olyan, mint te. Nekem nincs hatalmam. Én sohasem fogom megtanulni, hogyan lebegjek át a levegőn, és hogyan támasszam fel magam.

– Van hatalmad – felelte Luke. – Meg kell tanulnod, hogyan szolgáld a benned levő fényt, bármilyen halványnak is tűnik.

– Figyeltelek a hajón – mondta Isolder, és visszagondolt, hogyan viselkedett Luke a Dathomir felé jövet. A Jedin látszott, hogy sok mindenre kíváncsi, mégsem kérdezősködött. – Nem mindenkivel beszélsz így.

Luke a hercegre meresztette a szemeit. Isolder eltűnődött, vajon a Jedi azért próbálja-e megtéríteni, mert ő a Chumed’a, annak a nőnek a férj-jelöltje, akiből egyszer uralkodó lesz.

– Azért beszélek így veled – mondta Luke −, mert az Erő egymáshoz sodort minket, és mert te a világos oldalt próbálod szolgálni. Ha nem így lenne, ugyan miért kockáztatod az életedet, miért jöttél velem ide, a Dathomirra, és miért próbálod megmenteni Leiát? Talán bosszút akarsz állni valakin? Nem hiszem, hogy csak ezért.

– Ebben tévedsz, Jedi. Nem azért jöttem, hogy megmentsem Leiát, hanem azért, hogy elraboljam őt Han Solótól.

Luke halkan felnevetett, mintha Isolder csak egy kamasz lenne, aki még önmagát sem ismeri. Határozottan zavarba ejtő hang volt.

– Legyen, ahogy akarod. De ugye velem tartasz, hogy megmentsük Leiát?

Isolder széttárta a karjait, és körbemutatott a sivatagon.

– Hol keressük? Bármerre lehet… Talán ezer kilométernyire van ettől a helytől.

Luke a hegyek felé bólintott.

– Odaát van, úgy százhúsz kilométerre innen. – Titokzatosan elmosolyodott. – Figyelmeztetlek, nem lesz könnyű út. Ha egyszer úgy döntesz, hogy a fényben akarsz járni, utad olyan helyekre is elvezet majd, ahová nem akartál eljutni. A sötétség erői máris gyülekeznek, hogy ránk támadjanak.

Isolder kalapáló szívvel végigmérte a Jedit. Nem volt hozzászokva, hogy úgy gondoljon a világ alkotóelemeire, mint a sötétség, vagy a fény erőire. Még abban sem volt biztos, hogy elhiszi-e egyáltalán az efféle erők létezését. Viszont itt volt ez a Jedi, aki nem lehet idősebb, mint ő, de mégis úgy ereszkedett alá az égből, akár egy bogáncspihe, aki jelek szerint olvasott a gondolataiban, és jobban ismerte, mint ő saját magát.

Luke a horizont felé nézett. Az ejtőernyőn leereszkedő droid néhány kilométerrel távolabb ért földet.

– Jössz?

Isolder eddig szinte végig gondolkodás nélkül cselekedett, de most hirtelen megrémült – nem is hitte volna, hogy képes ennyire megijedni. A térdei majdnem összecsuklottak, az arca égett. Pontosan tudta, hogy mi rémisztette meg. Luke nem csak azt akarta tudni, hogy követi-e őt a hegyek közé. Luke arra volt kíváncsi, hajlandó-e a tanítványává válni, követni a példáját. Luke nem áltatta; nyíltan közölte vele, ha megteszi, a magáévá teszi a Jedik ellenségeit.

Isolder csak egy percig tétovázott.

– Elhozok a hajómból egy-két dolgot, és mehetünk. Miután átkutatta a Stormot, és magához vett egy tartalék sugárpisztolyt, Isolder valamelyest megnyugodott. Rádöbbent, hogy a Jedi hátborzongató szavai valójában semmit sem jelentettek. Talán nem is léteznek azok a sötét erők, amelyek állítólag itt, a közelben ólálkodnak. Tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, hogy követi Luke-ot a hegyekbe. Ha mégis vele tart, az még nem feltétlenül azt jelenti, hogy neki is meg kell tanulnia az Erő használatát. Luke valószínűleg nem más, mint egy ártalmatlan bolond. De leereszkedett az égből!

– Készen vagyok – mondta Isolder.

Utuk első szakaszán a talaj hihetetlenül egyenetlen volt: hasadékokkal tarkított vízmosások tették nehézzé a terepet. A hasadékokban hatalmas növényevők – hosszú hátsó lábakkal, vaskos farokkal, széles, háromszög alakú fejjel, és rövidke mellső lábakkal rendelkező lények – csontjai fehérlettek. A csontvázak alapján arra lehetett következtetni, hogy az állatok orra körülbelül négy méterre lehetett a farkuktól. A csontokon gyakran száraz pikkelyek szürkélltek.

Élő állatot azonban egyet sem találtak. A jelek szerint ezek a lények a közeli múltban, úgy a legutolsó száz évben teljesen kipusztultak.

A kopár sivatagban nem sok növény vert gyökeret. Itt-ott láttak néhány alacsony, megcsavarodott törzsű, bőrszerű kéreggel borított fát, és egy-egy hajszálvékony, bíborszínű szálakból álló fűcsomót.

Luke könnyedén haladt. Időnként egyszerűen leugrott egy-egy tíz méter mély hasadékba, ahová Isolder csak nagy óvatossággal tudta követni. Isolder testét hamar kiverte a veríték, de a Jedi nem izzadt meg, nem lihegett, és semmi jelét sem adta, hogy emberből van. Luke arca merev volt az állandó koncentrációtól. Az éjszaka legnagyobb része azzal telt el, hogy eljutottak a droidhoz. Isolder szerint időpazarlás volt, ám Luke nem akart tovább menni nélküle. Szokatlan vonzalmat tanúsított az áramkörökkel és alkatrészekkel telepakolt fémkasznii iránt.

Hogy a droid navigálni tudjon, egy kimerítően egyhangú útvonalon közelítették meg a hegyeket, és végül elférték a dombságot átszelő szikes talajú vidéket.

Víznek nyoma sem volt; az éteri kéken ragyogó lassan a sivatag fölé emelkedett.

– Jobb lesz, ha keresünk valami menedéket – mondta Luke. – Ott, arra talán jó lesz. – Visszamutatott a legutoljára maguk mögött hagyott hasadékok egyikére, majd visszament, átlökte Artut a talajrepedés peremén, és maga is utána ugrott.

Isolder utánuk mászott, a hasadék mélyén lehevert a homokba, és megitta a magával hozott víz felét. Luke csak egyetlen kis kortyot ivott, majd leült, és lehunyta a szemeit.

– Jobban tennéd, ha most aludnál egy keveset – mondta Luke. – Hosszú lesz a nap, és éjjel jókora utat kell majd megtennünk.

A Jedi mélyen, egyenletesen lélegzett, és aludni látszott.

Isolder dühösen rápillantott. Ő maga a saját alvásciklusa szerint korán reggel ébredt, és úgy számolta, hogy eszerint még legfeljebb csak dél körül járhat az idő. Mindig nehézséget okozott neki a megszokott pihenés-ébrenlét rendszer megváltoztatása, de azért összefonta a karjait, felült, és megpróbált elszundítani. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy egy bizonyos mértékig benne is megvan az az önkontroll, amit egy Jedi sokra tarthat.

Úgy egy fél óra elteltével, ahogy a nap egyre feljebb emelkedett a zeniten, Isolder meghallotta a földmorajt. A hang a távoli hegyek felől érkező mormogásként indult, és egyre erősebbé vált. A talaj remegni kezdett; a hasadék falairól jókora földdarabok szakadtak le. Artu, a droid füttyögve, csipogva riadót fújt, Luke pedig talpra ugrott.

– Mi a baj, Artu? – kérdezte.

– Földrengés! – ordította Isolder.

Luke egy pillanatig a hangra koncentrált, majd visszakiáltott:

– Nem… Nem földrengés…

Hirtelen egy hatalmas árny jelent meg a fejük fölött, majd még egy, és még egy. Óriási, sápadtkék pikkelyekkel borított hüllők szökelltek át a hasadék fölött. Egyikük kis híján a fejükre zuhant, de apró mellső végtagjaival végül mégis sikerült felhúznia magát. Átlendült a szakadék peremén, és tovább rohant.

– Ezek megvadultak! – üvöltötte Isolder, és a fejére szorította a karjait.

Artu fütyülve, fedezék után kutatva körbe-körbe gurult. Hüllők százai ugrottak át a hasadék fölött.

Néhány perccel később a bömbölés elcsendesedett. Az egyik hüllő hirtelen beugrott a hasadékba, és alig tízlépésnyire Isolderéktől megállt. Vadul lihegett, a torka alatt világoskék húsredők lüktettek. Végigmérte a három alakot. Közben odafönt a csorda utolsó tagjai is átugrottak és eltávolodtak.

A hüllő szemei vérvörösek voltak, fekete fogai ásó alakúak. A feje tetejét borító levendula árnyalatú pikkelyek enyhén irizáltak. Lehelete pézsmaszagú volt, rothadó növények bűzét árasztotta magából. Kíváncsian bámult le a számára idegen lényekre.

– Ne félj, nem akarunk bántani – mondta Luke, miközben mereven a hüllő szemeibe nézett.

A lény előre lépett, orrlyukait Luke kinyújtott kezéhez tartotta, és szimatolni kezdett.

– Semmi baj, kislány. A barátaid vagyunk – Luke a kulacsából egy kis vizet öntött a tenyerébe, és hagyta, hogy a hüllő hosszú, fekete nyelvével felnyalogassa.

A lény böfögő hangokat hallatott, és panaszosan szűkölni kezdett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Isolder. – Ez az izé megissza a maradék vizünket!

– Nyolcvan kilométernyi utat kell megtennünk a sivatagban, hogy eljussunk a hegyekbe – mondta Luke. – Ez még egy Jedi számára sem könnyű. És útközben sehol sincs víz, csak homok mindenütt. Ezek a lények minden este felfutnak a hegyekbe, hogy megszerezzék a táplálékukat, azután reggelente lerohannak ide, hogy elrejtőzzenek, a ragadozok és a nap melege elől. Ezért láttunk olyan sok csontvázat a hasadékokban. Azok a csorda vénebb tagjai, akik ott végezték be az életüket. Különben Kék Sivatagi Népnek nevezik magukat. Ma este felvisznek minket a hegyekbe. Nem lesz szükségünk az összes vízre.

– Ezek szerint ezek értelmes lények? – kérdezte Isolder kétkedve.

– Nem sokkal intelligensebbek, mint az állatok legtöbbje – felelte Luke, és a hercegre pillantott. – De elég okosak. Törődnek egymással, és megvan a maguk bölcsessége.

– Te tudsz velük beszélni?

Luke bólintott, és megpaskolta a hüllő orrát.

– Mindannyiunkban ott az Erő. Benned, bennem, és… őbenne is. Az Erő egymáshoz köt minket. Az Erőn keresztül ki tudom olvasni ebből a hüllőből, mit akar tenni, és ugyanígy tudathatom vele a saját szándékaimat.

Isolder egy percig Luke-ra és a hüllőre bámult, majd leült. Valami zavarta – de még ő maga sem értette egészen, hogy micsoda. A nap nagy részét átaludta, evett a magával hozott ételből, és megitta a vizét. A hüllő egész végig mellettük aludt; úgy fektette le a fejét a földre, hogy minden lélegzetvételnél érezze Luke szagát.

Este, nem sokkal napnyugta előtt a hüllő felemelte a fejét, és gágogó hangokat hallatott. Választ is kapott: egy csapatnyi lény jött közelebb a hívására.

– Ideje indulnunk – mondta Luke.

Isolder felkapaszkodott a hasadék falán, Luke pedig lehunyta a szemeit, fellebegtette Artut, majd ő is kimászott.

A Kék Sivatagi Nép tagjai előbújtak a vackaikból, és hangos horkantások közepette végignézték a naplementét. Tétován ácsorogtak; talán a genetikai memóriájukban rögzült egy információ, ami miatt képtelenek voltak útnak indulni, mielőtt a nap lesüllyedt volna a hegyek mögé.

Isolder Luke segítségével felkapaszkodott az egyik hím hátára, és elhelyezkedett a hóna alatt. Ez a pozíció eléggé bizonytalanná vált, amikor a lény felállt, de Luke mégis ugyanígy helyezte el Artut egy másik, nagyobb mm testén.

Ahogy a nap alsó pereme megérintette a hegyek csúcsát, a Kék Sivatagi Nép bömbölni kezdett. Leszegték a fejüket, felemelték, és – mintegy ellensúlyként – mereven maguk mögé nyújtottak a farkukat. A csorda tagjai erős hátsó lábaikon vágtatni kezdtek a homokon.

Ahogy a hüllő lehajtotta a fejét, Isolder rájött, hogy a pozíciója mégis elég stabil, sőt, kényelmes. Artu egy füttyel jelezte, hogy neki is ez a véleménye. A Kék Sivatagi Nép átviharzott a nyolcvan kilométernyi szikes síkságon, majd a mögötte tornyosuló dűnéken. Vörös szemük közben izzani látszott a sötétben; rohanás közben morogtak és fel– felhorkantak. Isolder hallgatta a beszélgetésüket”, és hamar rájött, hogy a morgás-horkantás a csorda legszélén haladó állatoktól ered, amik így irányítják a többieket. Ha az oldalt rohanó hüllők kétszer vagy háromszor felhorkantak, a csorda irányt változtatott, ám ha némelyik határozottan felmordult, a többiek rendületlenül tovább haladtak.

Sötétedésre elértek egy széles, iszapos folyóhoz, melynek sekély vizében magas fű és nád nőtt. A folyó fölött hosszúnyakú, bőrszárnyú madarak köröztek a holdfényben, amik időnként leereszkedve jókorákat kortyoltak a vízből. A Kék Sivatagi Nép megállt. A hüllők ittak, és lakmározni kezdtek a vízinövényekből.

– Itt leszállunk – mondta Luke. Leereszkedtek a hüllők hátáról. Luke megpaskolta hátasa orrát, és kedves szavakkal köszönetet mondott neki.

– Nem tudod rávenni őket, hogy tovább vigyenek minket? – kérdezte Isolder. – Még mindig jókora út áll előttünk.

Luke bosszúsan a hercegre villantotta a szemét.

– Senkit nem veszek rá semmire! – mondta. – Artut sem kényszerítettem, hogy jöjjön utánam, ahogy téged sem. A Kék Sivatagi Nép eddig hozott bennünket. Most, hogy már van vizünk, az út hátralevő részét a saját lábunkon is meg tudjuk tenni.

Isolder hirtelen megértette, miért okozott neki kényelmetlen érzést már az első pillanattól kezdve az, ahogy Luke a Kék Sivatagi Néppel szemben viselkedett. A Hapanák uralkodó családjának tagjai még a saját szolgáikkal sem bántak ilyen jól. Náluk a nőknek nagyobb tisztelet járt, mint a férfiaknak, az iparosoknak nagyobb, mint a földműveseknek, az uralkodó ház tagjainak pedig nagyobb, mint bárki másnak. Luke viszont úgy viselkedett a droidjával, de még ezekkel a tompa agyú állatokkal is, mintha mind a testvérei lennének. Isolder ebből arra következtetett, hogy a Jedi őt sem tartja fontosabbnak, mint a droidot, vagy a hüllőket. Luke olyan kedvesen bánt a Kék Sivatagi Nép tagjaival, hogy Isolder rádöbbent, féltékeny a bestiákra.

– Ezt nem lenne szabad megtenned! – hallotta Isolder a saját hangját. – A világegyetem nem ilyen törvények szerint működik!

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Luke.

– Te… Te úgy viselkedsz ezekkel az állatokkal, mintha egyenrangúak lennének veled. Az anyámmal, a Hapan Birodalom Ta’a Chume-jával éppen olyan kedves voltál, mint egy droiddal!

– Ebben a droidban és ezekben az állatokban – mondta Luke – ugyanolyan mértékben megvan az Erő. Ha az Erőt szolgálom, nem tehetem meg, hogy nem tisztelem őket legalább annyira, mint Ta’a Chumé-t.

Isolder megrázta a fejét.

– Most már értem, hogy az anyám miért akart megölni téged, Jedi. Veszélyesek a gondolataid.

– A despoták számára tatén valóban veszélyesek – mondta Luke mosolyogva. – De áruld el nekem: nálad mindennél előrébb való az anyád és a birodalmi iránti hűség?

– Természetesen – felelte Isolder.

– Ha valóban anyádat szolgálnád, akkor most nem lennél itt – vágott vissza Luke. – Ha így lenne, feleségül vetted volna az egyik helybéli kényúrnőt, és gyermekeket, örökösöket nemzettél volna neki. Viszont te a szíved mélyén egészen mást akarsz. Azzal áltatod magad, hogy Leia megmentése miatt jöttél el a Dathomirra, de én azt hiszem, sokkal inkább azért, hogy megtanulj valamit az Erőről.

Ahogy rádöbbent a Luke szavaiban rejlő igazságra, Isolder megremegett. Mégis, valahogy abszurdnak találta a feltételezést. Luke szerint tehát az ő minden kis érzése, minden őrült döntése azt bizonyítja, hogy ő, Isolder a Jedi tanítványa, és egyben szolgája egy olyan felsőbb erőnek, aminek létéről még nincs is egészen meggyőződve.

Igaz, Luke lelebegett a magasból, az ő hajóját is biztonságban leszállította, de talán csupán saját eltorzult elméjének köszönheti a hatalmát, és nem valami rejtélyes Erőnek. A Thrakián élt egy rovarfaj, ami a genetikai úton átörökített emlékek alapján saját kommunikációs formáját bálványozta. A jelek szerint a faj minden egyes tagja emlékezett rá, hogy a közelmúltban még csak szagok segítségével kommunikáltak egymással, aztán egy nap hirtelen felfedezték, hogy rágószervük csattogtatásával is ki tudják cserélni a gondolataikat. Háromszáz év elteltével még mindig annyira lenyűgözte őket ez a tény, hogy valamennyien szilárdan hitték, valami felsőbbrendű lény ajándékozta meg őket ezzel a képességgel. Pedig az egész csak valami ostoba csőrcsattogtatás volt!

Ahogy a folyó vonalát követve áthaladtak az alacsony dombok között, Isolder időnként tűnődve rábámult a Jedire. Lehet, hogy Luke-ot valóban valami misztikus Erő vezérli? Vagy egyszerűen csak a saját tudata parancsait követi, és közben bolond módjára ragaszkodik hozzá, hogy különös hatalma és őrült eszméi valami külső forrásból erednek?

Minden egyes lépés megtétele közben, amivel közelebb jutottak a hegyekhez, Isolder kénytelen volt elgondolkodni valamin. Lehet, hogy az én lépteimet is az Erő világos oldala irányítja? És ha így van, vajon merre vezérel?

Isolder tudta, bármi legyen is a válasz ezekre a kérdésekre, jövője minden egyes pillanatát meg fogja változtatni.

Hajnalban az iszapos folyóból felszálló reggeli köd úgy elhomályosította a vidéket, hogy Luke alig néhány méternyire látott csak. A folyómenti talaj ingoványossá változott, és ez megnehezítette Artu haladását. A víz mellett álló fák elpusztultak és elrothadtak; a ködből felfelé nyúló ágak bütykös, ébenfekete és jégkék ujjakként mutatlak az ég felé. A fák törzsébe jókora, pöttyös gyíkok csimpaszkodtak; néhol egy tucatnyi is gubbasztott egy-egy ágon, figyelve a ködborította nádat, lesve a zsákmányt, vagy a ragadozók közeledtét.

Isolder Luke mögött haladt, és egyetlen szót sem szólt. Luke többször is hátrafordult, és összeráncolt homlokkal, elgondolkodva ránézett. Luke nagyon is jól tudta, mi járhat a fiatal herceg fejében. Néhány évvel korábban ő maga is részt vett egy hasonlóan őrült küldetésben – akkor ő követte Obi-van Kenobit, hogy elvigyenek néhány lopott tervrajzot az Alderaanra.

Az elmúlt hónapokban, gondolta Luke, megállás nélkül kutattam a régi Jedik feljegyzései, és olyan tehetséges tanítványok után, akiknek megtaníthatnám azt, amit az Erőről tudok. Luke rádöbbent az igazságra: Isolder találta meg őt. Pedig ő aztán igazan nem látszott tehetségesnek.

Isolder személyében Luke lehetőséget kapott rá, hogy megtanítson valakit, hogyan követheti az Erő világos oldalát – és közben nem kellett attól tartania,, hogy a tanoncból végül esetleg egy új Vader válik.

Luke áttaposott az iszapon, ügyelt rá, nehogy futóhomokba lépjen, és közben elgondolkodott, vajon

Obi-van Kenobival is így történt-e. Luke eddig mindig azt képzelte, hogy az öreg úgy várt arra, hogy ő érette váljon, akár egy búzamezőt gondozó farmer. Most viszont az is eszébe jutott, hogy annak idején talán ő is éppen olyan váratlanul keveredett bele Obi-van ügyeibe, mint most Isolder az övébe.

Isoldert a jelek szerint az Erő irányította. Luke ebben szinte biztos volt, de mégsem érzett erőt a hercegben. Talán még olyan új, és olyan csekély volt ez az erő, hogy még maga Isolder sem érzett belőle semmit.

Az ösvény kettévált. Az egyik ága biztonságosnak látszott, a másik szinte vonzotta Luke-ot. Ösztöneire hallgatva a bizonytalan, iszapos utat választotta.

Lehet, hogy nem is létezett az a Jedi akadémia, gondolta. Ta’a Chume minden bizonnyal hazudott, amikor azt állította, hogy az ő világai egyikén volt egy ilyen kiképző központ. Luke érezte, hogy az anyakirálynő nem mondott igazat.

Lehet, hogy amikor szükség volt rájuk, az Erő irányította a tanítványokat a mestereikhez? Lehet, hogy egy Jedi csak a sötétség ellen vívott harca közben tanulhat meg olyan dolgokat, amelyek később hasznosak lehetnek a számára?

Ha ez volt a helyzet, a Dathomir minden bizonnyal jó iskola lehet. Luke érezte az Erőben az iszonyatos mértékű zavart, a sötétség ásítozó, mély üregeit. Még sohasem találkozott olyasmivel, ami hasonló érzéseket keltett volna benne. Talán egyedül Yoda barlangjában leselkedett rá ilyen mértékű sötétség, de itt… Itt mindenből ez az iszonyat áradt.

Előttük rikácsoló repülő hüllők emelkedtek fel bőrszárnyaikat csattogtatva az égre. Luke megállt, és rájött, hogy egy, a folyóba nyúló félsziget végén áll. Elfogyott a lába alól a talaj, és a kissé sós víz itt már bugyborékolt – egy kátrányverem előtt állt. Körbepillantott, keresve a helyet, ahova léphetne.

– Az meg mi lehet? – kérdezte Isolder.

Luke felnézett. A folyó fölött lebegő köd felett egy hatalmas, furcsa szögben megdőlt fémkorong lebegett. Körülötte ideges repülő lények falkái röpködtek. A felkelő nap aranyszínű sugaraival bronz fényűvé változtatta az elrozsdált fémfelületet. A fémpanelek mögött egy óriási hajtómű volt, aminek a fala annyira elkorrodálódott, hogy Luke jól látta az erős, még mindig ép turbógenerátorok egyes részeit.

– Úgy látszik, itt valamikor lezuhant egy űrhajó – mondta Luke, és csak ezután döbbent rá, hogy a roncs jóval nagyobb volt még a régi Victory-osztalyú rombolóknál is. A hajó már évszázadok óta ott heverhetett.

Ahogy a folyó felett végigsöprő gyenge szél szétszaggatta a ködfátylat, Luke megpillantotta a hajtómű mögött levő, sértetlen transzparacéllal fedett kupolát.

Már éppen megfordult, hogy tovább induljon, amikor a szeme megakadt a rozsdás hajtóműre írt néven. Chu’unthor.

Luke agyában hirtelen összeállt a kép. Akkor, sok száz évvel korábban Yoda nem egy népet akart kiszabadítani a Dathomirról, hanem egy űrhajót. Azóta pedig, hogy ő itt járt, senkinek sem sikerült elmozdítania a bolygóról.

– Oda kell mennünk – mondta Luke. A hangja remegett az izgalomtól.

– Minek? – kérdezte Isolder. – Csak egy régi roncs. Luke átlesett a ködön. Utat keresett a hajóhoz.

Visszamentek a félszigeten, megkerülték az ingoványt, és végül egy kilométernyi gyaloglás után rábukkantak két, elrothadt bőrszíjakkal összekötözött fagerendára. Úgy feküdtek a lábaik előtt, mintha valami elhajított gyerekjáték részei lennének. A talajon, ahol a gerendákat egymáshoz erősítették, friss nyomok voltak.

– Valaki járt itt mostanában – jegyezte meg Isolder.

– Igen – mondta Luke. – Ugyan ki tudná elszalasztani az alkalmat, hogy megvizsgálhat egy csinos hajóroncsot?

– Például én – mondta Isolder. – Ugye nem kell kimennünk oda? Úgy értem, azért jöttünk, hogy megmentsük Leiát…

Artu helyeslően felfüttyentett, és egy sorozatnyi kattanással és sípolással emlékeztette Luke-ot, hogy eddig ő még nem került úgy víz közelébe, hogy ne rejtőzött volna valami szörny a mélyben.

Isolder a hegyek felé nézett. Az arcáról lerítt, hogy nem nagyon akarja megszakítani a kutatást. Luke-ot azonban az Erő vezette el erre a helyre, és így akár arra is hajlandó lett volna, hogy a buzdításara csatába keveredjen. Már nagyon jól megtanulta, hogy bíznia kell a saját megérzéseiben – és most úgy érezte, mindenképpen át kell jutnia a roncsra.

– Az egész csak egy pár percig fog tartani – mondta Luke, és felugrott az egyik gerendákra. – Ki tart velem?

– Én inkább itt várok – mondta Isolder.

Artu feje megpördült, és a hercegre nézett. A droid szinte remegett a félelemtől, de csikorgó hangon közölt valamit Isolderrel, majd rágördült a tutajra.

Luke egy farúddal a roncshoz irányított a tutajt. A mozdulatlan vízben jókora barna halak napoztak lustán. Ahogy közelebb értek a hajóhoz, a reggeli nap nekilátott, hogy szétégesse a köd maradványait. Luke már a roncs többi részét, a lakószektorok kupoláit, és a vezérlőegységeket is jól látta. A hajótest a hiperhajtóművek táján teljesen elrozsdásodott. A roncs körülbelül két kilométer hosszú, egy kilométer széles, és nyolc emelet magas volt. A lakószektorok ablakai közötti távolság arról árulkodott, hogy a Chu’unthoron egykor nagyon sokan éltek – talán egy légi város volt, vagy valami luxushajó. A jelek szerint egyértelműen arra készült, hogy emberek lakjanak a fedélzetén.

A hajótest dőlési szögéből arra lehetett következtetni, hogy jó mélyen belesüppedt a kátrányverembe, és csak az elrozsdált felső fedélzetei maradtak szabadon.

Nem közönséges roncs volt – nem látszottak rajta lövések nyomai, a felületén nem tátongtak kirobbantott lyukak, de még vészleszállás okozta sérülések sem. Úgy tűnt, a hajónak valami műszaki problémája adódhatott, békésen leereszkedett a bolygóra, és megpróbált landolni a kátrányvermek fölött.

Ahogy közelebb jutottak hozzá, Luke látta, a nyílásokat szorosan lezárták, sőt, a bejáratokat még be is hegesztették. A transzparacél kupolákon levő sérülések elárulták, hogy kívülről valami megpróbált átjutni az átlátszó anyagon.

Luke a megdőlt hajó elejéhez, a legmélyebbre süllyedt részhez Irányította a tutajt, majd felmászott a roncsra. Most már jól látta, hogy valaki be akart hatolni a belsejébe. A kupolákon karcolások látszottak; itt-ott elgörbült fémdarabok, óriási, törött bunkók, és szilánkokká tört sziklák hevertek: valaki ilyen eszközökkel próbálta felfeszíteni a lehegesztett ajtókat. Egy-két helyen valami furcsa nyelven írt feliratok díszelegtek, és festett nyilak mutatták a leggyengébb hegesztéseket. Valakik éveken át azon dolgoztak, hogy betörjenek a hajóba, de az eszközeik végül hatástalannak bizonyultak.

Gyerekek, gondolta Luke. De hiszen egyetlen gyerek sem bírna megemelni ekkora bunkókat!

Némelyik kupola mellett volt egy-egy droidaljzat. Artu hozzá csatlakozhatott volna valamelyikhez, ám túlságosan rozsdásak voltak. Különben az egész hajó úgy nézett ki, mintha belülről is megrohadt volna. A transzparacél felületeket homok tette átlátszatlanná. Némelyik kupola mögött mintha edzőtermek lettek volna – a padlón jókora labdák hevertek, mintha valakik a Chu’unthor landolása pillanatában éppen valami meccset játszottak volna. Egy másik kupola egy éttermet, vagy bárt fedett. A megroggyant asztalokon poros poharak és feltálalt ételek voltak. Artu Luke mögött gurulva küszködött az emelkedővel, és halkan fütyörészve végigtanulmányozta a pusztulás képeit.

– Bárkik is voltak a hajón, a landolás után gyorsan kiszálltak, és sohasem tértek vissza – mondta Luke a droidnak.

Artu egy sípolásokból és kattanásokból álló hangsorozattal emlékeztette Luke-ot Yoda üzenetére: „… visszavertek minket a boszorkányok…” Luke ezen a helyen úgy érezte, mintha az Erőben kavargó zavar sötét ciklon lenne, ami magába szippant minden fényt.

– Igen – mondta. – Nem tudom, mivel találkozott Yoda ezen a bolygón, de az biztos, hogy még mindig itt van.

Artu felhördült.

Luke megtorpant, és benézett az egyik kupolába. A helyiség közepén munkapadok sorakoztak. Némelyiken rozsdás gépalkatrészek hevertek – korrodálódott energiatelepek, fókuszoló kristályok, fénykardok markolatai −, meg olyan fegyverkészítő szerszámok, amilyeneket egyedül csak a Jedik tudtak használni.

Luke szíve izgatottan dörömbölt. Egy Jedi akadémia! Hirtelen mindent megértett. Negyven bolygót átkutattam, de még nyomát sem találtam. Érthető, mert a Jedi iskola a csillagok között volt…

A Jediknek természetesen egy űrbeli iskolára volt szükségük. Mivel csak nagyon kevés ember volt elég erős ahhoz, hogy felhasználja az Erőt, az ősi Jediknek az egész galaxist át kellett kutatniuk az új tanítványok után. Minden csillagfürtben csak egy, legfeljebb két olyan kadétot találtak, akit a képességei alkalmassá tettek a majdani feladatokra.

Luke előhúzta a fénykardját, bekapcsolta, és nekilátott, hogy átvágja az egyik transzparacél felületet. Szomorú volt. Ez régi, rozsdás roncs valószínűleg semmi fontos információt nem rejtett magában. Mégis meg kellett bizonyosodnia, hogy így van. Kék, olvadt transzparacél fröccsentek le a Chu’unthor testéről. Artu egy lépésnyit hátrébb gurult.

Luke annyira belemerült a munkába, hogy Szinte észre sem vette az idegen jelenlétét. Hirtelen felriadt, és ráeszmélt, hogy a háta mögül valami erős lény közeledik felé. Megfordult. Az előtte álló nőnek csillogó, vörösesbarna haja volt. Meztelen lábai erősek voltak, testét valami Luke számára ismeretlen állat irhájából készült ruha fedte.

A nő megpördült, és bőrcsizmás lábával Luke felé rúgott. Luke megérezte az Erőben az ellenséges szándékot. Gyorsan lehajolt, és meglendítette a fénykardját

Újra megérezte az Erőben a közelgő támadást, ám mielőtt barmit tehetett volna, a lány meglóbálta a bunkóját, és olyan erővel csapott Luke jobbjára, hogy a mesterséges kéz áramkörei zárlatosak lettek. Luke elejtette a fénykardot. A lány Luke gyomra felé rúgott. A Jedi kitért, megpördült, és az Erő segítségével visszarántotta a fénykardot a bal kezébe.

A lány megdermedt. Ahogy meglátta, hogy mit tett Luke, ámuldozva eltátotta a száját. Luke érezte a belőle sugárzó Erőt, ami vad volt és erős. Luke még sohasem találkozott olyan nővel, aki hasonló érzéseket keltett volna benne.

A lány barna szemeiben narancsszínű pöttyök csillogtak. Lihegve leguggolt a Chu’unthorra, és elgondolkozott. Tizennyolc, legfeljebb húsz éves lehetett.

– Nem bántalak – mondta Luke.

A lány félig lehunyta a szemeit, és elsuttogott néhány szót. Luke érezte, hogy megérinti őt a lány tapogatózó Erő-ujja.

– Hogy lehet képes a varázslásra? Hiszen csak férfi vagy! – mondta a lány.

– Az Erő mindannyiunkban megvan – felelte Luke. – De csak azok használhatják, akik megismerték, és a mestereivé váltak.

A lány kétkedően végigmérte.

– Azt állítod, hogy te a mágia mestere vagy?

– Igen – mondta Luke.

– Ezek szerint te a csillagok közül érkeztél, és férfi boszorkány, Jai vagy?

Luke bólintott.

– Már hallottam a Jaikról – mondta a lány. – A nagyanyám, Rell szerint legyőzhetetlen harcosok, mert egészen halálig küzdenek. És mivel az életért harcolnak, a természet megvédelmezi őket, így nem halhatnak meg. Te is legyőzhetetlen harcos vagy?

A lányban meglevő Erő vibrálni kezdett – a változás olyan volt, mintha újabb támadásra készülne, ám Luke megérezte, most nem erről van szó. A vibrálás mintha lepellé vált volna; egy olyan takaróvá, ami fojtogatni kezdte, és megbénította Luke-ot. Ahogy Luke megpróbálta elképzelni, hogy ez mit jelenthet, egy kép jelent meg az agyában.

Látta a lányt, ahogy a sivatagban vadászik, kétségbeesetten keres valamit, amit mások őriztek és védelmeztek. Látott egy ágakból összeeszkábált, egy vörös sziklapárkány tövében megbúvó kunyhót, egy esti szélben lobogó tábortüzet, és a mellette játszadozó félmeztelen gyermekeket. Látta, ahogy a lány a kunyhó felé kúszik, éhesen arra, amit magában rejt.

A lány elmosolyodott, és kántálni kezdett. Luke-ot megdöbbentette a tekintete. Még soha, senkiben sem látott ilyen vad vágyat.

– Waytha ara quetha way. Waytha ara quetha way…

– Várj! – mondta Luke. – Nem hiheted, hogy…

A Chu’unthor testét borító kőszilánkok és a törött bunkók darabkái úgy mozogtak, mintha egy közelgő vihar szele kavarná fel őket. A lány mögött a folyó fölötti köd vadul örvényleni kezdett.

…visszavertek minket a boszorkányok…

– Waytha ara quetha way. Waytha ara quetha way…

Az égen villám lobbant, és levegőben tucatnyi kisebb szikla zúgott Luke felé. Vader is hasonló trükkökkel próbálkozott, de – ahogy Luke ijedten megállapította – ő nem volt ennyire ügyes. Vadul hadonászott a fénykardjával, több sziklát darabokra vágott, ám az egyik mégis mellen találta, és egy lépésnyivel hátrébb taszította.

…visszavertek minket a boszorkányok…

– Várj! – kiáltotta Luke. – Nem tehetitek rabszolgákká a férfiakat csak azért, hogy akkor közösüljetek velük, amikor akartok!

Sziklák zuhogtak a hajó testére. A sok száz kőtömb úgy pattant Luke felé, mintha nem is tárgyak, hanem falkába rendeződött élő állatok lennének. Luke rádöbbent, hogy ez a nő mindent meg tud tenni, amit akar. Kétségbeesetten felemelte a karjait, megpróbálta az Erő segítségével félrelökni a köveket, de az elméje olyan volt, akár a háborgó tenger. Képtelen volt a koncentrációra.

…visszavertek minket a boszorkányok…

Egy rönkfa zúgott felé pörögve. Luke lehajolt. Egyszeriben annyi kő zuhogott rá, hogy alig látott ki mögülük. Hirtelen a lány is előtte termett, és meglóbálta a bunkóját. Luke még fel sem fogta, hogy mi történt, amikor a lány bunkója a fejéhez csattant. Fények villantak Luke koponyájában. Eldőlt. Kábulatában is hallotta a kiáltást.

A lány Luke mellére ült, és erős lábaival leszorította a férfi karjait. Luke túl gyenge volt ahhoz, hogy lerázza magáról. A lány megszorította Luke állkapcsát, és győzedelmesen felrikoltott.

– Teneniel Djo vagyok, Allya leánya, te pedig a mostantól az én rabszolgám vagy!

Kora reggel Han kínlódva felkapaszkodott a hegy meredeken emelkedő sziklájába vágott lépcsősoron. Ahogy a legtöbb alacsony gravitációjú bolygón, a vulkáni eredetű hegyek a Dathomiron is magasak, és meredekek voltak.

Egy kétszáz méter magas fekete sziklatömb teteje felé tartottak. A kőlépcsők fokai még a rankorok számára is elég szélesek voltak, felületüket pedig simára koptatta a sokezer láb, ami eddig végigtaposott rajtuk. Az éjszaka folyamán megfagyott a hegy csúcsáról lecsöpögő hideg víz. A vékony jégréteg veszélyesen csúszóssá tette a lépcsőket.

A Han mögött morgó rankorok lassan lépkedtek felfelé. Annyira féltek, hogy leesnek, hogy belekapaszkodtak minden útjukba kerülő szirtbe, de a hátukon ülő lovasok könyörtelenül tovább hajszolták őket. Csubakka nem nézett ki valami jól: kezét a bordáira szorítva nyöszörgött a rankorja hátán.

A tiszta reggeli fényben Han jobban szemügyre vehette a három nőt. Köpenyük alatt valamennyien színes hüllőbőrből készült ruhát viseltek. A zöld, füstkék, vagy okkersárga árnyalatban csillogó bőrruhák fölött növényi rostokból font, sárga szálakkal beszegett, vagy jókora sötét gyöngyökkel díszített vastag köpenyt hordtak. A legdíszesebb ruhadarabjuk mégis a sisakjuk volt. Arról, amit Han a sötétben agancsnak hitt, most kiderült, hogy fekete fémből készült, furcsa rovarszárnyakként tekergőző fejdíszek. A sisakokba lyukakat vágtak, melyek mindegyikébe egész díszfüzért akasztottak. Az első pillantásra achátnak és csiszolt, kék azurdarabkaknak látszó díszek valójában azonban kis ragadozó hüllők koponyái, színes szövetcafatok, üveggyöngyök, vert ezüst lapocskák, és kékesfehér, szántott szemekhez hasonló gömbök voltak. A nők sisakja nem volt egyforma. Han elég jól ismerte a különböző kultúrákat, és tudta, hogy mindenhol az adott társadalom leghatalmasabb és legtekintélyesebb tagjai öltöznek a legdíszesebben.

Han szorosan tartotta Leiát és Thripiót. Attól félt, ha egyikük elesik, mind a hárman lezuhannak a szikláról. Szaggatottan lélegzett; a szájából kiáramló levegő apró felhőcskékké vált az arca körül. Befordultak egy életveszélyes sarkon, és lenéztek a hegyszirtek által körbefogott ovális, rejtett völgyre.

A völgyben itt-ott zsúpfedeles vesszőviskók álltak, a sakktábla kockáihoz hasonló zöld és barna foltok pedig érőfélben levő vetésről árulkodtak. A mezőkön férfiak, nők és gyermekek dolgoztak, vagy éppen az istállókba kötött hatalmas, négylábú hüllőket etették. A völgyet kettészelő széles patak egy helyen kis tóvá szélesedett, majd átbukva egy sziklán, eltűnt a hegyek lábánál elterülő vadonban.

Elindultak lefelé a lépcsősoron, és elhaladtak tíz, rankorháton ülő nő mellett. Valamennyiük öltözéke hasonlított a másik hároméra: durva gyíkbőr ruhát, a hegyek hűvöse ellen védő köpenyt, és agancsos sisakot viseltek. Némelyiküknél volt egy-egy sugár-karabély, de a többiek Csak lándzsákkal, és az övükbe tűzött hajítóbárdokkal voltak felfegyverezve. Egyikük sem lehetett fiatalabb huszonöt évesnél. Hant a hegyi szél sem borzongatta meg annyira, mint a nők piszkos arca. Nem mosolyogtak, nem látszott rajtuk sem harag, sem aggodalom. Hidegek, brutálisan közömbösek voltak – valahogy úgy néztek ki, mint a harctéri idegsokkot kapott katonák.

A keskeny völgy fölött egy tornyos, mellvédes, ablakokkal ellátott erődítményt véstek ki a bazaltból. A nők sérült űrhajókról származó, mozaikszerűen elhelyezett plasztacél lemezekkel rakták ki a sziklákat. A hegy stratégiailag legfontosabb pontján néhány furcsa alakú lézerágyú ágaskodott. A köveken látható égésnyomok és kráterek elárultak, hogy az asszonyok éppen háborúban állnak. De vajon kikkel?

A csapat elérte a legalsó lépcsőfokot. Az egyik nő parancsára a Csubakkát cipelő rankor felvezette Leiát az erődítményhez, a többiek pedig leterelték Hant és Thripiót a völgy belsejébe vezető sáros ösvényen. Az útmenti karámokban csendesen kérődz-ve üldögélő óriási hüllők üres tekintettel Hanra bámultak.

Leértek az ágakból és sárból épített kunyhók által bezárt kör alakú térre. A viskók bejárata előtt egy-egy magas kőurna állt – Han úgy vélte, ezek lehetnek a vízgyűjtő edények. A nyitott ajtókon belesve meglátta a falakra akasztott színes takarókat, az alacsony faasztalokra kis kosárkákban kikészített dióhoz hasonló gyümölcsöket, és a különböző méretű, fából készült priccseket.

Őre a kunyhók hátuljához terelte Hant, ahol több tucatnyi férfi, fiatal nő és gyerek dolgozott egy homokos, gazos földdarabon. Lyukakat ástak a földbe, majd sorra megtöltötték őket a vödrökben odacipelt vízzel. A felnőttek ezután leültek, és mereven a kis pocsolyákra néztek, a gyerekek pedig hátrébb húzódva figyelték őket.

A rankor megállt, a rajta ülő harcos pedig előre hajolt, lándzsájával megütögette Han vállát, és a pocsolyákra mutatott.

– Whuffa – mondta. – Whuffa! – mutatta, hogy Han lépjen előre, és nézzen bele az egyik vízzel teli gödörbe.

– Van valami ötleted, hogy mit akarhatnak? – kérdezte Han Thripiótól.

– Attól tartok, nincs – felelte Thripio. – A nyelvük nem szerepel a katalógusomban. Néhány kifejezésük ugyan hasonlít az ősi paeciai nyelv szavaira, de még sohasem hallottam a whuffa szót.

Paeciai? Han elgondolkodott. A Paeciai Birodalmat háromezer éve alapították. Han az egyik öreg, fehérszakállú férfi mellé lépett, és belenézett a fél méter széles, és alig ujjnyi mély pocsolyába.

A férfi vicsorogva Hanra nézett, és felmordult.

– Whuffa!

Han kezébe nyomott egy rézpengéjű kést, és mutatta, hogy ásson vele egy lyukat. Ezután átnyújtott egy vödör vizet, és a mező egyik pontjára mutatott.

– Whuffa. Rendben. Értem én! – mondta Han. Fogta a kést és a vödröt, átvonult a kijelölt helyre, jó távol a többiektől, ásott egy lyukat, és beleöntötte a vizet. Ahogy az iszonyatos bűz az orrába csapott, Han rádöbbent, hogy a folyadék valójában nem is víz volt, hanem inkább valami erjesztett ital. óriási, gondolta. Eszementek fogságába kerültem, akik most azt akarják, hogy addig bámuljak egy pocsolyát, amíg valamilyen látomásom nem lesz.

Egy pillanatra meglátta saját, a pocsolyából visszaverődő tükörképét, és az ujjaival gyorsan megfésülte kócos haját. A harcosoknak a jelek szerint fogalmuk sem volt arról, hogy mit kezdjenek Thripióval; a csődület szélén, a gyerekek közt hagyták, akik kíváncsian, de cseppet sem megilletődve vizsgálgatni kezdték. Fent, az erődítménynél Leia közben belépett egy nyitott kapun, és eltűnt az árnyak között. Han egy távoli hangot hallott: egy T1E vadász be-süvöltött az atmoszférába. A rankorokon ülő nők a szemük elé emelték a kezüket, és idegesen felpillantottak az égre.

Ez jó jelnek ígérkezett. Han úgy gondolta, ha ezeknek a nőknek valami gondjuk van Zsinjjel, akkor végül mégis a jók táborába keveredett. Ám ahogy felnézett az erődítményre, már nem is volt olyan biztos ebben. Nem nagyon tetszett neki a gondolat, hogy valaki „dönteni akar a sorsáról”. Ha ezek a nők idegengyűlölők, félelmükben még arra is képesek lehetnek, hogy megölik, vagy rabszolgává teszik a külvilágiakat. Ha esetleg eszükbe jut, hogy kémeket fogtak, akkor még nagyobb a baj. Aztán ott volt az az egyszerű tény, hogy a nők őt, Hant automatikusan Leia rabszolgájának tartották.

Han a rankorokon ülő harcosokra pillantott. A nők hideg tekintettel figyelték. Han úgy döntött, eljátssza, hogy milyen keményen belemerült a munkálkodásba.

Egy órán át ült egyhelyben, és közben végig az erjedő löttyel teli gödröt bámulta. A nap már égette a hátát. Végül megszomjazott. Elgondolkodott, hogy vajon szabad-e elmennie, hogy keressen magának valami innivalót. Jobb, ha nem teszem, gondolta. A rabszolgáknak valószínűleg tilos az ilyesmi.

Leia még mindig nem jött ki az erődből. Han felpillantott völgy fölött száz méter magasságban kiugró mellvéden álló alakra. Idősebb nő volt, vállára bőr köpenyt terített, a kezében egy vödröt tartott. Egy pillanatig mozdulatlanul állva nézett lefelé, majd felemelte a kezeit, és beszélni kezdett. Han egyetlen szavát sem hallotta. Egy perccel később egy kristályfényű gömb emelkedett fel hozzá a völgyből. A nő előre hajolt, és a gömb alá tartotta a gömböt, a Gömb beleesett a vödörbe, aminek a peremén kiloccsant valami folyadék. A nő visszavitte a vödröt az erődbe.

Han megkövülten ült a helyén. A levegőben lebegő gömb nem is kristályból volt hanem… Vízből! Elképzelhetetlen volt, hogy valamilyen természeti jelenségnek volt a tanúja. A vízgömb lassan emelkedett fel a mellvédhez…

Han hangos cuppogást hallott. Lenézett a folyadéktócsájára. Valami féregszerűség bújt ki a földből, és alighogy megjelent a lyukban, rögtön inni kezdett.

– Whuffa! – suttogta az egyik öregember.

Han a fogatlan bámészkodóra lesett. Az öreg olyan mozdulatot tett a kezével, mintha elkapna, és húzna valamit – így próbálta rábírni Hant, hogy fogja meg a férget.

Han lenézett a féregre. Egyelőre még csak valami barnás bőrszerűséget látott a lyukban. Egy perccel később, amikor a lény már kiitta a folyadék javát, Han megpillantotta a gyerekkar vastagságú fejet is. A közelben álló emberek, a gyerekek, a felnőttek, de még a rankorokon ülő harcosok is Hant figyelték. Egyikük sem szólalt meg, még a lélegzetüket is visszatartották. Han megértette, bármi is legyen a whuffa, ezek az emberek nagyon szeretnék elkapni. Talán még jutalmat is adnak majd érte…

Egy újabb perc elteltével a féreg egy kicsit még feljebb kúszott, megfordult a sárban, és felszippantott egy adagnyit a folyadékból. Elég nagynak tűnt, de még mindig nem volt rajta sok fognivaló. Han még három percet várt. A féreg közben összeszedte a bátorságát, még kijjebb csúszott az üregéből, és elindult a vödör felé, amiben a folyadék volt. Han úgy gondolta, nem árt, ha a dög egy kicsit mámorossá válik a löttytől, ezért hagyta, hogy a féreg bedugja az elejét a vödörbe, és nagy szürcsöléssel kiigya a benne maradt folyadékot. A féregnek nem voltak szemei, teste pedig széles gyűrűkből állt. Han lenyúlt, két kézzel megmarkolta, és közben attól félt, hogy a végén még eltöri.

A féreg olyan erővel rándult vissza a lyukba, hogy földre rántotta a férfit, ám Han még ekkor sem eresztette el.

– Az enyém vagy! – kiáltotta Han.

Hirtelen mindenki odaszaladt hozzá, mindenki készen állt rá, hogy segítsen neki.

– Whuffa! Whuffa! – A gyerekek örvendezve ugrándoztak és kiáltoztak.

A féreg megrándult Han markában. Az elejét a férfi felé fordította, egy adagnyi folyadékot köpött az arcába, majd hörögni és sziszegni kezdett.

Han rendíthetetlenül kitartott. Érezte, hogy a féreg megremeg, és megpróbál visszabújni a föld alá, de végül, néhány perccel később kifáradt a nagy erőlködésben. Han kirántott belőle egy méternyit. A jelek szerint a föld alatt még jókora darab lehetett belőle, ezért Han fogást váltott, és még egy darabot kihúzott.

Han arcán és karjain csorgott a veríték, kezei csúszkáltak a féreg testén, de újabb három perccel később még egy méternyi whuffát előrángatott. A mögötte összegyűlt férfiak megmarkolták, és szorosan tartották a lény fejét.

Han még egy fél órát dolgozott, aztán rájött, hogy hosszú és kemény munkára vállalkozott. Már húsz méternyi whuffát kihúzott, de a féregtest még mindig nem vékonyodott el, és más jelét sem mutatta, hogy a vége közeledne. Han új módszert alkalmazott. Amikor a whuffa ellenállása meggyengült, Han két, sokszor három méternyit is előhúzott belőle, mire a féreg újra összeszedte magát.

Egy órával később Han már tántorgott a fáradtságtól. Rántott egy nagyot, és a csodák csodájára a whuffa véget ért. A lendülettől Han hanyatt vágódott.

A falu apraja-nagyja a whuffát markolászta, ami időközben jócskán legyengült. Han úgy számolta, a test legalább kétszázötven méter hosszú lehet.

A falubeliek nagy üdvrivalgások közepette átcipelték a whuffát egy gyümölcsöskertbe. A vénemberek köszönetet motyogva Han megveregették Han vállát. Han követte a menetet.

A falubeliek nekiláttak, hogy rátekerjék a whuffát egy csupasz törzsű fára. Han felfedezte, hogy már jónéhány féreg száradt a napon. Odalépett az egyikhez, és megérintette. A test halottnak tűnt, de rugalmas volt, a bőr pedig finom, erős, és valahogy elegáns tapintású. A csokoladébarna szín árnyalata is remek volt. Han megpróbálta elszakítani, de az anyag még csak meg sem nyúlott. Han a rankorokon ülő nőkre nézett és látta, hogy a nyergeket whuffa-bőrből készült szíjakkal erősítették a szörnyek nyakához.

Hát ez remek!, gondolta Han. Szóval levadásztam egy jókora kötelet! A falubeliek azonban nagy fogásnak tartották a zsákmányt. Szinte magukon kívül voltak a boldogságtól. Han elgondolkodott. Vajon milyen jutalmat adnak majd neki a whuffáért? Ha általában ki szokták végezni a külvilágiakat, talán Han Solo, a Nagy Whuffa-cibáló éppen ezzel a féreggel mentette meg a saját életét… Lehet, hogy csak egy jókora kötelet ejtett el – de legalább nagyon jó minőségű kötelet. Még a külvilági divattervezőknek is el lehetne adni. De még az is elképzelhető, hogy nem csak a bőrét használják fel. Mi van, ha bizonyos részeiből mondjuk, orvosságot készítenek? Ezek az emberek háborúban állnak valakivel. Lehet, hogy a whuffa-bőrből készült kötés felér egy antibiotikummal. Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy a főtt whuffa azonos az öregedés elleni csodaszerrel! Ahogy így töprengett, Han egyre kevésbé tudta elképzelni, mi mindenre lehet felhasználni ezt az óriási férget.

– Han? – szólította meg egy női hang.

Han megfordult. A kert szélén egy rankor állt, rajta egy fekete hajú nő ült.

– A nevem Damaya. Kövess! – A nő a rankor orrába vágta a sarkait. A bestia megfordult.

Han szája hirtelen kiszáradt.

– Miért? Hová megyünk?

– A barátod, Leia az elmúlt két órában, egészen mostanáig győzködte a Daloló Hegyek klánját. Végül sikerült elérnie, hogy te szabad légy, de a jövődről még döntenünk kell.

– A jövőmről?

– Mi, a Daloló Hegyek klánjának tagjai úgy döntöttünk, hogy nem leszünk az ellenségeitek, de ez még nem azt jelenti, hogy a szövetségeseitekké váltunk. Tudjuk, hogy van egy csillaghajótok, amit még meg lehet javítani. Ha ez igaz, akkor az Éjnővérek és birodalmi szolgáik meg akarják majd szerezni. És mivel te a külső világban tekintélyes embernek számíthatsz, valószínűleg téged is meg akarnak majd kaparintani. A klánunknak tudnia kell, hogy igényled-e a védelmünket, és ha igen, mivel fizetsz majd érte.

Han követte Damayát. Még mindig lihegett, még mindig csorgott a veríték a hátáról. Már majdnem egy teljes napja volt talpon. A szemei viszkettek, a halántéka pedig úgy lüktetett, mintha allergiás lenne valamire, ami csak ezen a bolygón található. A futár felvezette az erődbe, és már felértek arra helyre, ahol a kőlépcső háromfelé szakadt, amikor egy kis csapat érkezett a völgybe.

A csapat kilenc humanoid, furcsán pöttyös és bíborszín bőrű nőből állt. Nem viseltek olyan különleges sisakokat, mint a harcosok; egyetlen ruhájuk sötét, bő, csuklyás csuhájuk volt, aminek anyagát valamilyen növény szálaiból szőtték. Han idegesen rájuk nézett, és eltűnődött, vajon ezeket a nőket jelölték-e ki arra, hogy ítélkezzenek fölötte.

Ahogy azonban az ösvényt őrző harcosokra pillantott, rögtön megértette, hogy a jövevények a klán ellenségei. A rankorok morogva hátrahőköltek, és hatalmas lábaikkal idegesen kaparták a kövezett ösvényt. A harcos nők rezzenéstelen arccal készenlétbe helyezték sugárkarabélyaikat. Még azzal sem törődtek, hogy a másik csoport vezetője csupán egy törött lándzsát tartott a kezében – valószínűleg ez volt a béke, a fegyverszünetjele.

Damaya leszállt a rankorjáról, és az erődbe vezető lépcsők felé fordította Hant.

A kilenc nő tétován megtorpant. Mindannyian Hanra meredtek. A vezetőjük, egy idősebb, őszülő halántékú, csillogó zöld szemű, betegesen sárga arcú nő a férfira mosolygott.

Han megremegett.

– Áruld el nekem, külvilági, hol van a hajód? – mondta Han hátának.

Han szíve vadul kalapálni kezdett. Megfordult.

– Hát… Arra… – Felemelte a kezét, hogy megmutassa az irányt, de Damaya vadul rákiáltott.

– El ne mondd neki! – parancsolt Hanra.

Han úgy érezte, a nő szavai késként metszik szét azt a láthatatlan kötelet, ami a torka köré tekeredett. Rádöbbent, hogy a vénasszony ugyanazt a Jedi trükköt alkalmazta, amivel időnként Luke szokott ráparancsolni a gyengébb tudatú lényekre.

Han arca elvörösödhetett, mert Damaya vigasztalóan megjegyezte:

– Nincs okod szégyenkezésre. Baritha képes mások elméjét befolyásolni.

A Baritha nevezetű vénasszony felnevetett. Han dühösen elfordult tőle. Baritha utána ment, és lándzsája nyelével megbökdöste a férfi fenekét.

Han megpördült, és ökölbe szorította a kezeit. A vénasszony suttogva kántálni kezdett, és összeszorította kinyújtott keze ujjait. Han úgy érezte, mintha egy láthatatlan satu préselné össze az ökleit. Ízületei hangosan megroppantak.

– Ne dühödj fel ilyen hamar, te falatnyi ember – recsegte Baritha. – Jobban vigyázz magadra, mert legközelebb az egyik szemed… vagy más, számodra legalább olyan értékes testrészed fog… összeroppanni!

– Vedd le rólam a mocskos kezeidet! – morogta Han.

Damaya laza mozdulattal előhúzta a sugárpisztolyát, célba vette a vénasszony torkát, és mondott valamit a saját nyelvén.

A vénasszony eleresztette Hant.

– Csak megpróbáltam kifejezni, milyen nagyra becsülöm a foglyotokat. Hátulról olyan… étvágygerjesztőnek látszik. Ki tudna ellenállni egy ilyen embernek?

– Mi, a Daloló Hegy klán tagjai elviseljük a jelenléteteket – mondta Damaya −, de vendégszeretetünk véges.

– Ti, a Daloló Hegy klán tagjai hígagyú bolondok vagytok! – károgta a vénasszony. Beszéd közben előre dugta az arcát, és felvonta szemöldökeit, így valamelyest kisimultak arcának ráncai. – Még akkor sem tudnátok elküldeni minket, ha akarnátok, így kénytelenek vagytok elviselni a jelenlétünket, és teljesíteni a követeléseinket. Engem nem érdekel a színlelt udvariaskodásotok! Köpök rá, hogy milyen ven-dégszeretőek vagytok!

– Szétlőhetnem a torkod – mondta Damaya vágyakozó hangon.

– Rajta, Damaya! – mondta a vénasszony. Széthúzta a csuháját, és felfedte aszott melleit. – Lődd csak le a nagynénédet! Amióta kidobtatok a klánotokból, már nem szeretem az életet. Lőj csak le! Lőj, hiszen annyira vágysz rá!

– Nem hagyom, hogy rákényszeríts! – mondta Damaya.

A vénasszony felvihogott.

– Nem hagyja, hogy rákényszerítsem! – mondta gúnyosan. Csuhás nővérei felkacagtak.

Hanban megmagyarázhatatlan düh áradt szét. Azt kívánta, hogy Damaya rántsa meg a ravaszt, és szedjen le egy párat a csuhások közül. A nő azonban visszadugta a fegyverért a pisztolytáskájába, sürgetően Han vállára csapott, és úgy helyezkedett, hogy eltakarja az előtte lépkedő férfit a kilenc csuhás nővértől.

Az erőd még jobban fel volt dúlva, mint ahogy Han odalentről látta. A sziklákon lyukak és repedések tátongtak; némelyik repedésbe valami sötétzöld, gumiszerű anyagot tömtek, amitől a bazalt erezett márványnak látszott. A gyalogutak mellett vörös homokkő darabok hevertek. Amikor ezeket meglátta, Han eltűnődött, vajon honnan származnak. A közeli hegyek mindegyike vulkáni eredetűnek látszott, tehát valaki több kilométer távolságról cipelte ide ezeket a tömböket.

Az erőd kapujánál álló őrök közül kettő elhagyta a posztját, és Han előtt haladva mutatta az utat. Han hátralesett. A Daloló Hegyek klánjának tucatnyi harcosa lépkedett mögötte, de nem őt, hanem a csuhás nőket kísérték. Beléptek az erőd belsejébe. A csarnokokat és lépcsősorokat a vastagon kárpitozott falakra szerelt karos gyertyatartókban égő gyertyák fénye világította meg. Hamarosan befordultak az erőd egyik sarkára épített terembe. A helyiség ablakai az erőd két oldalára nyíltak.

A tágas, majdnem szabályos háromszög alakú helyiség falaiba hat nyílást vágtak – valamennyi a pusztára nézett. Mindegyik ablak mellett sugárkarabélyok hevertek, a padlón egymásra pakolt védőmellények kupacai emelkedtek, az egyik nyílásban pedig egy, a keleti hegyek felé irányzott sugárágyú állt. Az ágyún egy horpadás jelezte, hogy hol kapott találatot. A padlón hűtőfolyadék tócsák zöldelltek. Az ágyú használhatatlan volt. A terem közepén levő főzőgödör tele volt izzó parázzsal. A faszén fölött egy jókora állat teteme sült. A készülő étel mellett két férfi állt, akik időnként megkenegették a húst valami szósszal, és megforgatták a nyársat.

A helyiségben tucatnyi, csillogó hüllőbőrből készült köpenyt viselő, sisakos nő tartózkodott. A csoport szélén Han felfedezte Leiát. Ő is harcosnak öltözött.

Az egyik nő előre lépett.

– Üdvözöllek, Baritha – mondta a vén varjúnak, és úgy tett, mintha észre sem venné Hant. – Én, Augwynne Anya a nővéreim nevében is üdvözöllek a Daloló Hegy klánjának szállásán.

A magát Augwynne-nek nevező nő még egy lépést tett előre. A szavai kedvesek voltak, az arca azonban közömbös maradt. Csillogó sárga pikkelyruhát viselt; köpenye szegélyére fekete gyíkokat hímeztek. Ragyogó sárga tigrisszemekkel ékített fejdísze sima, aranyszínű fából készült.

– Semmi szükség a formális udvariasságra – mondta Baritha, és a padlóra dobta törött lándzsáját. Fején lüktettek a bíborszínű erek. – Az Éjnővérek Han Solo tábornokért, és a többi külvilágiért jöttek. Először mi fogtuk el őket, és így minden törvény szerint csak nekünk van jogunk hozzájuk!

– Amikor rájuk bukkantunk, egyetlen Éjnővért sem találtunk mellettük – felelte Augwynne −, csak néhány birodalmi rohamosztagost, akik be mertek hatolni a földünkre. Megöltük őket, foglyaiknak pedig menedéket adtunk. Most már velünk egyenlőek. Attól tartok, nem tehetek eleget a kérésednek, és nem adhatom ki azokat, akiket kérsz.

– Te is nagyon jól tudod, hogy a rohamosztagosok a mi rabszolgáink voltak, és a mi irányításunkkal dolgoztak – mondta Baritha. – Börtönbe kellett kísérniük a foglyokat, mégpedig kihallgatásra.

– Ha ki akarod hallgatni Han Solót, talán segíthetek neked. Solo tábornok, miért jöttek a Dathomirra? – Augwynne gyorsan a Han övére erősített erszényre pillantott. A férfi megértette a jeladást.

– Ez a bolygó, és minden ami rajta van, egyedül az enyém – jelentette ki Han. – Azért jöttem, hogy megtekintsem a birtokomat.

Az Éjnővérek egy emberként felszisszentek, és megrázták a fejüket.

– Egy férfi azt állítja, hogy az övé a Dathomir?

Han belekotort az erszényébe. Előhúzott egy dobozkát, és megnyomta az oldalán a kapcsolót. A levegőben, a tenyere fölött megjelent a Dathomir hologramja, rajta pedig Han neve, mint tulajdonosé.

– Nem! – rikoltotta Baritha, és megmozdította a kezét. A doboz kiröppent Han kezéből, és a padlóra esett.

– Pedig így van – mondta Han. – Ez a bolygó az enyém, és most azt akarom, hogy ti, Éjnővérek hagyjátok el!

Baritha a férfira bámult.

– Boldogan! – felelte. – Adj nekünk egy hajói, és már itt sem vagyunk!

Han furcsa ösztökélést érzett az agyában; valami arra bíztatta, hogy árulja el a Falcon helyét. Végül mégis sikerült legyőznie az ingert.

– Ebből elég – mondta Augwynne. – Már megkaptad a válaszunkat, Baritha. Mondd meg Gethzerionnak, hogy Solo tábornok a Daloló Hegy klánjával fog maradni, mégpedig szabad emberkent.

– Nem adhattok neki szabadságot! – Baritha fenyegetően felszusszant. – Mi, az Éjnővérek kijelentjük, hogy ez a férfi a mi rabszolgánk! Augwynne nyugodtan felelt.

– Elnyerte a szabadságát, mert megmentette a klán egyik tagjának életét. Nem tehetitek rabszolgává.

– Hazudsz! – mondta Baritha. – Kinek az életét mentette meg?

– Klánunk egyik tagjáét, Tandeer nevű nővérünkét, és ezzel kiérdemelte a szabadságát.

– Még sohasem hallottam ilyen nevű nőről – ellenkezett Baritha. – Hadd lássam ki az!

A Daloló Hegy klánjához tartozó nők csoportja szétvált az árnyékban álló Leia előtt. Leia csillogó vörös pikkelyes bőrből készült ruhát, és kis állatkoponyákkal díszített fekete vassisakot viselt.

Baritha gyanakodva Leia arcába bámult.

– Láttam őt már korábban is?

– Nővérünk új közöttünk. Varázslónő az Északi Tavak vidékéről, de mi befogadtuk a klánunkba. Ejtsd ki a felfedezés varázslatának szavait, és magad is megbizonyosodhatsz, hogy igazat mondok.

Baritha végignézett a teremben álló nőkön.

– Ahhoz, hogy megtudjam, mi az igaz, nincs szükségem a felfedezés varázslatara – mondta. – Ti puszta formaságok alapján döntöttetek el, hogy kié legyen Solo tábornok.

– Nem. Mi azokra a törvényekre alapoztuk a döntésünket, amiket te, és hozzád hasonlók sohasem tiszteltetek – ellenkezett Augwynne.

Baritha felhördült.

– Az Éjnővérek nem ismerik el, hogy jogotok van ehhez a rabszolgához. Adjátok át nekünk, különben rákényszerülünk, hogy elvegyük.

– Vérontást akarsz? – kérdezte Augwynne.

A helyiségben hirtelen mormolás hallatszott. A Han körül álló nők félig lehunyt szemekkel motyogni kezdtek. Az Éjnővérek hátrébb húzódtak, körbe álltak, hátukat egymásnak vetették, megfogták a mellettük álló kezet, és csukott szemmel kántálni kezdtek. Fejüket és arcukat elrejtették a csuhájuk redői.

Baritha felordított.

– Gethzerion! Mi találtuk meg a külvilágit! Ennek a férfinak van egy csillaghajója, de a klánhoz tartozó nővérek nem akarják kiadni nekünk!

Han valami morajt hallott; a hang olyan volt, mintha egy légy zümmögött volna a fejében. Végigfutott a hátán a hideg, és biztosan tudta, hogy bármilyen messze is van ez a Gethzerion, meghallotta Baritha kiáltását, és válaszul most parancsokat ad neki.

Han fedezéket keresve hátrálni kezdett az Éjnővérek elől, ám Baritha kiugrott a körből, és megmarkolta a karjait. Bíborszín bőrrel borított ujjai karmokként mélyedtek a férfi vállába. Han megremegett, és megpróbálta kiszabadítani magát. A Daloló Hegy klánjának egyik harcosa felemelt egy sugárpisztolyt, és Baritha arcába lőtt, a nő azonban még ekkor sem lazított a szorításán. Elmormolt egy szót, és felemelt kezével eltérítette a lövedéket. A sugárnyaláb a mennyezetre pattant.

Az Éjnővérek hirtelen megfordullak, és sorra kiugráltak az ablakokon. Han szíve egy pillanatra megállt, amikor maga elé képzelte, hogy a testük hogy fog szétzúzódni a kétszáz méteres mélységben levő sziklákon. Baritha azonban egy másodpercre lebegve megállt a levegőben, hátrafordult, és a klán tagjaira vicsorgott.

– Vért fogunk ontani! – bömbölte. A fenyegető szavak mintha megtöltötték volna a helyiséget; a falakban minden egyes kő megremegett.

Baritha a kiáltás után átlendült az ablakpárkány fölött.

Han az ablakhoz rohant, és kinézett. Az Éjnővérek puhán leértek a talajra, és úgy futottak szét, mint az aljnövényzetben menedéket kereső rovarok.

A klánhoz tartozó harcosok némelyike a fegyvere után kapott, de Augwynne halk hangja megállította őket.

– Hagyjátok őket elmenni!

Augwynne Han mögé lépett, lágyan megérintette a vállát, és a férfi sebzett bicepszéből előszivárgó vérpatakra nézett.

– Nos, Solo tábornok, nagy szerencséje van. Gethzerion élve akarja megszerezni magát. Üdvözlöm a Dathomiron!

Teneniel Djo ránézett a béklyóiban kínlódó külvilági varázslóra. A nő egy fakalodába zárta a fogoly kezeit, és utána még jól megkötözte egy whuffabőr szíjjal. Az ostoba külvilágiak – a két férfi – titokban, amikor azt hitték, hogy fogva tartójuk nem látja őket, megpróbálták kiszabadítani magukat. Teneniel Djo jot derült ezen. A csinos arcú férfi – aki legfeljebb valami közember lehetett – gyönyörű volt ugyan, de varázsolni nem tudott. A másik viszont, ez a hímboszorkány… Ő egészen figyelemreméltó kísérleteket tett.

Teneniel Djo végigterelte a foglyait a hegyek lábai közötti völgyben. Nem izgatták különösebben a két férfi szökési kísérletei. A gépüket, a ki droidot persze nem kötözte meg. Teneniel még sohasem látott közelről droidot, de nagyon jól tudta, hogy mi az. Fémtestű foglya szökésétől tartott a legkevésbé. Ezt még őrizni sem kellett.

Teneniel a kétoldalt magasló hegyeket borító bozótot kémlelte. Időnként megállt, és hallgatózva oldalra fordította a fejét, mintha támadásra számítana. Valami zavarta; a tarkóját különös érzés bizsergette, és úgy érezte, mintha valami a gyomrába vájta volna jéghideg karmait. Elsuttogta a felderítő varázslat szavait, és megérezte a környező vadonban mocorgó sötét lények jelenlétét. Már négy teljes éve kószált ebben a pusztában, és bár közben végig tudta, hogy túl közel van a Birodalmi börtönhöz, még sohasem érezte, hogy egyszerre ennyi Éjnővér mozgolódna. A legközelebb tartózkodóra koncentrált. Minden energiájára szüksége volt ahhoz, hogy elkerülje, hogy a fogságukba essen.

Teneniel felvezette a foglyait egy alacsony fákból álló ligethez. Erről a helyről jól belátta az előttük levő ösvényeket. Felkapaszkodott egy sziklára. Errefelé szinte lehetetlen volt átjutni a hegyek között, és Teneniel nem merte megkockáztatni, hogy egy nehezebb útvonalon terelje végig a foglyait. Azokkal az ösvényekkel a géplény semmiképpen sem tudna megküzdeni, a két férfinak pedig szabad kezekre lenne szüksége ahhoz, hogy képesek legyenek előre haladni. Teneniel újra eldalolta a felderítés varázsszavait. Érezte, hogy három oldalról körülveszik őket az Éjnővérek – egyikük két kilométerre volt délre, egy másik három kilométerrel nyugatabbra, a harmadik pedig egy kilométernyi távolságban keletre, éppen előttük. Északi irányban csak az tudott átjutni a hegyen, aki ismerte a levitáció varázslatokat. Tenenielnek nem jelentett volna problémát, de nem volt benne biztos, hogy a többieket is maga után tudja lebegtetni.

Halkan felnyögött.

– Ránk vadásznak, igaz? – kérdezte az egyik férfi suttogva.

Teneniel bólintott, és végignézett a tájon. Letörölte a verítéket a homlokáról.

– Eressz szabadon! – kérte a hímboszorka. – Bármi is van körülöttünk, segíthetek neked.

Teneniel kétkedő pillantást vetett a férfira. Még sohasem találkozott megbízható külvilágival. Különben is, lehet, hogy ez az ember tudja, hogy valaki üldözi őket, de semmi esetre sem ismerheti az Éj-nővéreket, meg a birodalmi börtönben élő lakájaikat. Vagy lehet, hogy ő is az Éjnővérek szolgája, és csak színleli a tudatlanságát?

– Megígéred, hogy nem futsz el, ha leveszem a kezeidről a béklyót? – kérdezte Teneniel. A csinos arcú rabszolga hátrafordult, és rájuk nézett.

– Mit teszel velem, ha veled maradok? – kérdezte a hímboszorka.

– Elviszlek a klánomhoz – mondta Teneniel őszintén. – Elviszlek, hogy valamennyi nővérem lássa, becsületes küzdelemben ejtettelek foglyul. Később, amikor mindenki elismeri, hogy az én tulajdonom vagy, a kunyhómban fogsz élni, és leányokat fogsz nemzeni nekem. Beleegyezel?

Teneniel visszafojtotta a lélegzetét, úgy várta a választ. Nagyon kedvező ajánlatot tett.,

– Ebbe nem egyezhetek bele – mondta a hímboszorka −, hiszen alig ismerlek.

– Micsoda? – kérdezte Teneniel. – Olyan csúnyának találsz, hogy mégis inkább azt választod, hogy az Éjnővérek foglya légy? Jobban szeretnéd, ha az egyik Éjnővérnek nemzenél leányokat, hogy aztán végignézd, ahogy gyermekeid megtanuljak a varázslás mesterséget?

– Én… Nem tudom, hogy kik ezek az Éjnővérek – mondta a hímboszorka. Kék szemei rémülten tágra nyíltak, hangja tompa volt.

– De azt érzed, hogy a közelben vannak, ugye? – kérdezte Teneniel. – Ennyi neked nem elég? Értékes tenyészbika leszel, mert még senki sem hallott hímnemű varázslóról. De ha kell, inkább valamennyiünkkel végzek, de nem hagyom, hogy a kezeik közé kerüljünk!

Teneniel előrántotta egyik sugárpisztolyát.

A kis géplény felrikoltott, és fémteteje körbefordult a testén. Egyetlen kék szemével hol Tenenielre, hogy a hímboszorkára nézett.

– Nem! – mondta a hímboszorka, és a társai felé biccentett. – Az Éjnővérek nem őket akarják megszerezni, igaz? Nekik csak mi kellünk. Te, meg én. Az Éjnővérek egyre közelebb kerülnek hozzánk. Ereszd el a barátaimat. Az Éjnővérek nem fognak törődni velük. Mi ketten meg tudnánk szökni előlük!

– Az ágyasom leszel? – kérdezte Teneniel reménykedve.

A hímboszorka megnyalta az ajkait, és végignézett a nőn. Nem csak az arcát vette szemügyre, hanem a testét is. Pillantásából Teneniel rájött, hogy a férfi vonzónak találja őt.

Egy meleg szélfuvallat megmozgatta a fákat; a levelek halkan susogtak az ágakon.

– Lehetséges – mondta a hímboszorka. – De én magam akarok dönteni a sorsomról. Nem azért jöttem erre a bolygóra, hogy asszonyt találjak magamnak. Nem vagyok a tulajdonod, és nem fogom hagyni, hogy bárkit is megölj. Még magadban sem tehetsz kárt.

Teneniel övéből hirtelen kipattant a hímboszorka fénykardja, önmagától aktiválódott, átsiklott a levegőn, elvágta a férfi béklyóit, és gazdája markába szökkent.

– Meg kellett kérdeznem – mondta Teneniel, és elfordult. Egész álló nap azon törte a fejét, vajon lehetséges-e egyáltalán rabszolgaként tartani egy hímboszorkát. Most választ kapott a kérdésre, ráadásul teljesen elbizonytalanodott amikor látta, hogy a férfi a megfelelő szavak kimondása, és mágikus mozdulatok megtétele nélkül is képes a varázslatra. Ezt ugyan a nővérek némelyike is meg tudta tenni, de mindig csak egyszerűbb varázslatok végrehajtásakor. A férfi azonban egy komplex mágiasort hajlott végre így.

Teneniel nem akarta, hogy a hímboszorka meglássa az arcára kiülő rémületet és reményt.

– Áruld el, külvilági, a te bolygódon van-e nevük a férfiaknak?

– Luke Skywalker vagyok, Jedi lovag. Ezek itt pedig a barátaim. Ő Isolder, ez pedig Artu.

Teneniel felnevetett.

– Lovag vagy? Nem látszol harcosnak, Luke Skywalker!

A férfi közben a fénykardjával átvágta csinos arcú társa béklyóit is. Teneniel Isolderre, majd Artura nézett.

– Luke Skywalker és én el fogjuk csalogatni innét az Éjnővéreket. Ahogy Luke Skywalker mondta, az Éjnővérek veletek nem fognak törődni. Ha el akartok rejtőzni, menjetek fel arra a hegyre… Arra, ott, a-minek az oldala olyan meredek, akár egy fal. – Teneniel egy negyven kilométer távolságban magasodó csúcsra mutatott. – Ott megtaláljátok a nővéreimet, a klánom tagjait.

Teneniel nem árulta el nekik, hogy ha sikerül túlélniük az utazást, újra rabszolgaságba kényszeríti majd őket. Mivel Luke Skywalker is a közelben volt, egyáltalán nem érdekelte Isolder nemzőképessége, de azt tudta, hogy ha eladja a széparcút, egy egész kis vagyont kereshet rajta.

Teneniel Isolder kezébe dobott egy sugárpisztolyt. Bízott benne, hogy ennyi is elég lesz ahhoz, hogy élve eljusson a klánhoz. Isolder magára vette az élelemmel és a sátrával teletömött hátizsákot.

– Gyere velem, Luke Skywalker – mondta Teneniel.

– Hívj egyszerűen Luke-nak.

A nő bólintott, és befutott a fák közé. Egy napsütötte tisztáson át kelet felé tartott; arra, ahol az aljnövényzet sűrűbb ás zöldebb volt, mint máshol. A felderítő varázslata még mindig kifejtette a hatását: érezte az alig fél kilométernyi távolságban levő Éj-nővér jelenlétét.

Teneniel megpróbált valami tervet szőni. Még a csata-mágiát is segítségül hívta, de képtelen volt futás közben gondolkodni. Zavart volt, még azt sem tudta pontosan, hogy milyen irányba halad. Egy pillanatra eltűnődött, hogy lehetséges-e, hogy valami varázslat hatása alatt állt– ám ez a röpke gondolat olyan hamar elillant a fejéből, hogy képtelen volt megválaszolni a kérdést. Teneniel képes volt vihart támasztani az Erőben. Egy ilyen vihar itt, a fák között menedéket nyújthatott a számukra. Abban reménykedett, hogy egyenesen az Éjnővér felé tartanak, és amikor találkoznak, a vihar leple alatt elcsusszanhatnak mellette. Vakmerő, de ragyogó terv volt – ahogy az eszébe jutott, Teneniel azonnal végre akarta hajtani, mert úgy érezte, a lehető legjobb megoldasz választotta.

Luke erőlködés nélkül futott. A nő először arra gondolt, hogy a hímboszorka állóképessége szokatlanul nagy, de néhány perc elteltével már azt is látta, hogy nem is úgy izzad, mint egy közönséges ember. Teneniel szinte biztos volt benne, hogy Luke valamilyen varázslatot alkalmazott – valami olyan mágiát, amiről ő még sohasem hallott. Teneniel agyán átsuhant egy rémisztő gondolat. Lehet, hogy Luke sokkal erősebb annál amilyennek ő hitte? Igaz, könnyedén sikerült fogságba ejtenie, és egész álló nap úgy botorkált összekötözött kézzel, mintha képtelén lenne kiszabadítani magát. De ez csali tettetés volt; bármikor elvághatta volna a béklyóit. Teneniel megérezte, hogy a férfi egyáltalán nem fél tőle. Nem fél, és ráadásul még olyan varázslatokat is ismer, amiktől még sem ő, sem a nővérei nem hallottak.

– Mindig szavakkal idézitek elő a varázslatokat? – kérdezte Luke futás közben. A hangja közömbös maradt; még csak nem is lihegett.

– Szavakkal, vagy mozdulatokkal. De vannak közöttünk néhányan, akik éppen olyan némán varázsolnak, mint te.

Teneniel lélegzet után kapkodott, és izzadva nekivágott egy emelkedőnek. Luke segített neki a haladásban. Teneniel tisztában volt vele, hogy pillanatnyilag nem éppen a lehető legcsinosabb. Elhatározta, amint visszatérnek a klánhoz, azonnal tiszta ruhába fog bújni.

Az Éjnővér már nem lehetett messze, ezért miközben felfutottak egy fákkal borított emelkedő tetejére, Teneniel félig lehunyt szemekkel kántálni kezdett, és felkészült a varázslásra.

Az emelkedő tetején Luke-kal együtt megállt. A fölöttük fúvó szél megremegett a nő erejétől, aki a hegy csúcsa fölött átbámult egy fehér kérgű fiatal fákkal benőtt völgybe. A sűrűben megpillantotta a bíborszín köpenyt viselő Éjnővért – és húszat Zsinj emberei közül, akik a birodalmi rohamosztagosok terepszínű páncélját viselték.

Az egyik rohamosztagos felordított.

– Ott, fent! – Felemelt egy sugárkarabélyt.

Teneniel fókuszolta a varázslatát. A hirtelen felkerekedő mágikus szél átviharzott a talaj fölött, és felkavarta a rothadó avart, a száraz ágacskákat. Az ellenséget elvakította a förgeteg. A fák megdőltek, és megreccsentek a szélben.

Luke még jó darabig bámészkodott volna, de Teneniel megfogta a kezét, és maga után húzta. Átrohantak a viharon; a szél a hátukba csapott, és alig karnyújtásnyi távolságba láttak. A szél egy kissé alábbhagyott. Teneniel még keményebben koncentrált, és energiát gyűjtött a tájból. Ahogy a varázslat ereje felszakította, és a levegőbe emelte a talaj felső rétegét, és a szél leszaggatta a fehér törzsű fák hosszúkás zöld leveleit, a vihar még az előbbinél is nagyobb sötétséget támasztott.

A szél és hordaléka elhomályosította a napot. Teneniel a fák között rohanva kereste az Éjnővér mellett elvezető ösvényt. Mert az Éjnővér még mindig közel volt – Teneniel érezte, hogy jobbra, alig húszméternyire van tőlük.

Amikor aztán Teneniel biztos volt benne, hogy maguk mögött hagyták az Éjnővért, hirtelen egy kék villám hasított bele a förgetegbe. A csóva Teneniel mellének csapódott; megbénította az elméjét, és magasba emelte a testét.

Az Éjnővér pontosan előttük állt. Ujjaiból lángcsóvák csaptak ki. Teneniel felismerte a boszorkányt: Ocheron, a klán egykori nagyhatalmú tagja volt; az a nő, akit fortélyai tettek rettegetté. Teneniel túl későn döbbent rá, hogy Ocheron csapdába csalta őket.

Ocheron felnevetett. Az ujjai hegyéből kipattanó kék villám elállította Teneniel lélegzetét. A lány segítségért kiáltott. A lángok tüzes karmokként mélyedtek a testébe. Megingott vele a világ; a kék villám végigcikázott rajta. Megérintette az egyik mellét – Teneniel rögtön úgy érezte, mintha levágták volna. A villámnyelvek végignyalták a bal karját – és a kar mintha azonnal olyan halottá vált volna, mint egy levágott ola inda. Egy villámsugár csusszant a fülébe – Teneniel nem hallott semmit. Egy másik kékes ívfény megpaskolta az egyik szemét – a fél világ elsötétült előtte.

A villám kiszívta az életet a végtagokból, amiket megérintett, és úgy metszette le a lány testrészeit, akár egy gigantikus penge. Teneniel nem tudott védekezni, és képtelen volt elfutni. Tehetetlennek érezte magát; még sikítani sem bírt, mielőtt összerogyott.

Ahogy eldőlt, mintha lelassult volna az idő. Ocheron vihogni kezdett. Ujjaiból gyilkos tűz áramlott. Teneniel varázslata semmivé vált: a szél elült. A levegőben szálldosó, korom és szemét fekete köde elsötétítette az eget. Ágak, gallyacskák esője zuhogott a földre.

Egy kék villanás – ózonszag. Luke előrántotta és bekapcsolta a fénykardot, és előre lendült. Ocheron szemel tágra nyíltak a csodálkozástól. Megpróbált a támadójára koncentrálni, de elkésett. A fénykard lemetszette a fejét. A bíborszínű lángok egy földből feltörő hegyi forrás hevességével buzogtak elő a nyakcsonkból. Luke eltakarta az arcát, és megpróbált kitérni az Ocheron testéből felszabadított sötét erőáramlat elől.

Négy rohamosztagos rohant át sötét ködön. Tüzet nyitottak sugárkarabélyaikból. Luke kardja fénypengéjével eltérítette a sugárnyalábokat, majd rájuk támadt. Egy szempillantásnyi idő alatt végzett a négy férfival.

Teneniel összeszedte magát, és kántálni kezdett. Luke megragadta a karját, és az újra feltámadó szélben maga után vonszolta. Teneniel vakon botladozott, kétségbeesetten ismételgette a varázsszavakat. Végül nagy nehezen feljutottak a következő hegy tetejére, és kiléptek az örvénylő forgatagból.

Teneniel elnémult. Luke a hegy oldalában álló fák közé cipelte. Teneniel ismert a közelben egy barlangot. Nagy nehezen a bejárata felé lökdöste Luke-ot, majd mind a ketten bebotorkáltak.

Teneniel lihegve lerogyott a földre. Luke megvizsgálta a sebeit. A kék villám mély égésnyomokat hagyott maga után. Teneniel felköhögött. Sebzett tüdejéből vér tolult a szájába. Zokogni kezdett. Tudta, már nem sokáig él.

Luke letépte a lányról az elrongyolódott, megpörkölődött bőrruhát, és az egyik mellén végigfutó sebre szorította az ujjait. Érintése hűvös volt, és nyugtató, akár egy balzsam. Teneniel mély, nyugtalan álomba merült.

Teneniel álmában újra kislány volt, és újra átélte anyja halálát. A Daloló Hegy klánjának tagjai kifektették a holttestet egy kőlapra, hogy felöltöztessék, és életszínűre fessék az arcát. Ám Teneniel tudta, hogy az anyja már nem él, és képtelen volt elviselni a látványt, ahogy a nővérek megpróbálták bevonni az élet illúziójával. Felrohant egy szürke lépcsősoron, befutott egy sárga és fehér ruhába öltözött, harca lándzsát markolászó klánnővéreket ábrázoló faliszőnyeg mögé. Ezen túl volt a harcosok csarnoka, az a helyiség, ahol a közembereknek – a varázstehetséggel nem rendelkező nővéreknek −, és a Tenenielhez hasonló tanoncoknak még akkor is tilos volt belépniük, ha az anyjuk hadvezér volt, vagy ha ők maguk esetleg kivételesen tehetségesnek ígérkeztek.

Teneniel hagyta, hogy a szőnyeg a helyére csússzon mögötte, majd megállt, és elborzadva körbenézett az iszonyatos teremben. A mennyezet mintha a végtelenben lett volna, a távolabbi falak belevesztek az árnyakba. A harcosok csarnokának legnagyobb részét a hegy testéből kivájt barlang képezte. Teneniel hallotta saját ziháló lélegzésének torz, a messzeségbe vesző visszhangját. A bal oldali falba egy ovális, tátott szájhoz hasonló kémlelőablakot vágtak, méghozzá olyan széleset, hogy legalább húsz, egymás mellett álló nő elfért volna előtte. Az ablak alsó párkányához egy sor lándzsát támasztottak – Tenenielt egy rankor egyenetlen fogsorára emlékeztette a látvány.

Egy hosszú percig átérezte a teremben, és a saját bensőjében ásító ürességet. Elnyelt. Elnyelt engem… Teneniel lehunyta a szemeit, megpróbált megfeledkezni az anyja mozdulatlan, bíborszínűvé vált testéről, karmokká görbült merev ujjairól. Megpróbált elfeledkezni mindenről, de képtelen volt kizárni magából az ásító iszonyt. Jól hallotta, hogy valahol egy kislány elborzadva felsikít. Futni kezdett; sorra félrerántotta a termek bejáratát takaró függönyöket. A helyiségekben boszorkányok ettek; boszorkányok lehevertek a puha bőrpárnákon. Mindenhol boszorkányok cseverésztek; boszorkányok nevettek, boszorkányok varázsoltak. Teneniel közben egész végig jól hallotta a kislány sikoltozását, amit rajta kívül senki sem vett észre.

Néhány órával később Teneniel felébredt. A barlangon kívül leszállt az éjszaka. Luke egy parányi mesterséges fényforrást tett az egyik sziklára. Teneniel felfedezte, hogy nincs rajta ruha, de mégsem volt meztelen: a Jedi a saját takaróját terítette rá. Nem érzett fájdalmat, és olyan mély nyugalom áradt szét benne, amilyenhez hasonlót még soha életében nem tapasztalt.

Teneniel megérintette a mellét, majd az arcát. A sebek még mindig forrók voltak, de már látott a sérült szemével, és hallotta a hangokat. Körülnézett a barlangban. A falakat festett pálcikaemberkék borították. Valamennyi egy-egy nőt ábrázolt: volt köztük olyan, amelyik a társa fején nyugtatta a kezét, egy másik a többiek fölött lebegett, egy harmadik pedig lángok között sétált. A barlang legfeljebb húsz méter mély lehetett. A végében szétszórt emberi csontok hevertek, a csontkupac tetején pedig egy sokkal nagyobb, borzalmas fogakkal vicsorgó csontváz, egy rankor maradványa.

A Jedit azonban nem látta sehol. Elment, de hátrahagyta a poggyászát. Teneniel felállt, és ivott egy korty vizet a kulacsából. Fázott a lába, ezért belegyömöszölt egy kevés szalmát a csizmáiba, majd visszafeküdt. Még mindig gyengének érezte magát, de nem csak emiatt szédült. A Jedi begyógyította a sebeit, méghozzá úgy, hogy közben nem kántált varázsszavakat. A nővérek között egy sem akadt volna, aki ezt meg tudta volna tenni. A gyógyító varázslatokat a legnehezebb elsajátítani, és aki mégis megtanulta, Teneniel számára túlságosan bonyolult módon dalolta el az igéket. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a gyógyító varázslat szavait valahogy mindenképpen ki kell mondani. Ha pedig a Jedi képes volt ilyen bonyolult mágiát szavak nélkül is végrehajtani, akkor kétségtelenül nagyhatalmú varázsló.

Amikor a csillagos ég alatt táborozott, Teneniel gyakran eltűnődött azon, milyen lehet az élet más bolygókon. A nővéreitől sokat hallott a börtönben élő rohamosztagosokról, akik mindig páncéljaik és fegyvereik fedezékébe húzódnak. Ám ezek a gyenge férfiak egyáltalán nem értettek a varázsláshoz, ráadásul a hitszegő Éjnővérek csatlósaivá váltak. Teneniel azonban mégis sokszor álmodozott arról, hogy odafönt, az égen vannak helyek, ahol minden férfi olyan, mint ez a Luke.

Teneniel a takaró alatt a melléhez, nyúlt, és végigsimított azon a ponton, amit a Jedi ujjai megérintettek. Egy nap majd, gondolta, valaki tele fogja tölteni valamivel ezt az ürességet, ami bennem van…

Csoszogó hangot hallott. Luke lépett be a barlangba, mögötte pedig Isolder és Artu. Luke leült a lány mellé, és a tenyerével végigsimított az arcán.

– Jobban érzed magad? – kérdezte.

Teneniel megmarkolta a férfi kezét, és bólintott, de fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Felnézett Luke világoskék szemeibe, és már tudta, elvesztette őt. A férfi megmentette az életét, és ezért többé már nem formálhat rá tulajdonjogot.

– Az Éjnővérek azon a helyen találkoztak, ahol megküzdöttünk a társukkal – mondta Luke −, de visszavonultak. Lehet, hogy erősítésért mentek. Nem tudom…

– Már tudják, hogy ketten vagyunk – mondta Teneniel. – És azt is, hogy te megölted Ocheront, aki a legerősebb harcosaik egyike volt. Talán attól tartanak, hogy túlerőben vagyunk velük szemben.

– És mi a helyzet a rohamosztagosokkal? – kérdezte Isolder. – Legalább száz katona van az Éjnővérekkel.

Isolder csak ember volt, így semmit sem érthetett.

– Ők nem számítanak – mondta Teneniel, és elgondolkozott. Lehet, hogy ezek a külvilágiak mégsem értik annyira a helyzetet, mint ahogy ő gondolta? – A rohamosztagosokat könnyű megölni.

– Nekem nem tetszik ez az egész – mondta Isolder. – Nem tetszik, hogy behúzódtunk ebbe a barlangba.

– Az Éjnővérek itt nem fognak ránk támadni – mondta Teneniel. – Ezt a helyet szentté teszi az ősök vére. Felült, és a rankor csontváz alatt heverő emberi koponyák felé biccentett.

– Te komolyan azt gondolod, hogy ezek a csontok távol fogják tartani őket? – kérdezte Isolder.

– Még a halottaknak is van valamennyi erejük – felelte Teneniel, és a koponyakupacokra nézett. – Az Éjnővérek nem fogják megkockáztatni, hogy magukra vonják a holtak haragját.

Luke bólintott. Legalább a Jedi megérteti, gondolta a lány.

– Mit csináltak itt az őseitek? – kérdezte Luke. – Hogy kerültek ide?

Teneniel felhúzta a lábait, átölelte a térdeit, és a Jedi szemébe nézett.

– Hosszú, hosszú idővel ezelőtt – mondta −, az ősök lejöttek ide a csillagokból. Harcosok voltak, és olyan masináik voltak, amikkel tiltott fegyvereket, embernek látszó gépkatonákat lehetett előállítani. Az ősök ezekkel kereskedtek: olcsón adták tovább őket másoknak.

– Őseinket bűneik miatt a ti népetek letaszította az égből. Kénytelenek voltak idejönni. A harcosok nem kaptak fegyvereket, fémet, és sugárpisztolyokat, ezért a rankorok felprédálták őket. – Teneniel félig lehunyta a szemeit. Már oly sokszor hallotta ezt a történetet, hogy most, ahogy maga elé képzelte a távoli múltat, szinte látta a Dathomirra küldött rabokat. Veszélyes emberek voltak, olyanok, akik bűnt követtek el a civilizáció ellen, ezért csak azon kívül élhettek tovább. A legtöbb rab úgy gondolta, a törvény fölött állnak, és fegyvereik csupán játékszerek. A régi emberek ezért döntöttek úgy, hogy éppen egy technikamentes világra száműzik őket.

– Több generáción keresztül úgy éltek, akár az állatok. Már szinte az utolsó szálig felprédálták őket a ragadozók, de aztán a csillagok népei közéjük vetettek egy Allya nevű nőt.

Luke tekintete úgy révedt a semmibe, mint az öreg Rellé, mikor látomásai vannak.

– Ez az Allya egy gonosztevő Jedi volt – mondta Luke határozottan. Előre hajolt. – A Régi Köztársaság nem akarta kivégeztetni, de a Jedik száműzték, mert abban bíztak, hogy idővel elfordul a sötét oldaltól.

– Allya különböző varázslatokkal megszelídítette a vad rankorokat – mondta Teneniel −, mágiával vadászott, és élelmet szerzett. Megtanította a leányait a tudományára, és megmutatta nekik, hogyan zsákmányoljanak maguknak férfiakat. Úgy, ahogy én is fogságba ejtettelek benneteket… Miközben a rankorok felfalták a többi embert, Allya leányai nemzedékről nemzedékre egyre többen lettek. Az anyák megtanították a saját lányaiknak a varázstanokat. Népünk klánokra oszlott. Hosszú ideig barátságos küzdelmeket vívtunk a férfiakért, és időnként előfordult, hogy raboltunk magunknak egyet-egyet. Kormányunk volt, és megbüntettünk mindenkit, aki az éji mágiát használta. Nagyanyám idejében kiszorítottuk ezekből a hegyekből a vad rankorokat. Nagyanyáim megölték az utolsó ragadozókat. Bíztunk benne, hogy Végre békében élhetünk.

– De anyám idejében a számkivetett Éjnővérek csatlakoztak egymáshoz. Eleinte nem voltak sokan, de…

– Néhányan közületek a saját módszereikkel próbálták meg legyőzni őket – szólt közbe Luke. – És ezek végül maguk is olyanokká váltak, mint az Éjnővérek.

Teneniel felnézett Luke-ra.

– Ezek szerint ilyesmi más világokon is megesik? Néhány nővérem azt állítja, hogy az egész egy betegség miatt van. Szerintük létezik egy kór, amit ha elkapunk, Éjnővér válik belőlünk. Másik szerint azonban a varázslatok használata miatt van az egész… Különben nem tudom, melyik varázslatra gondolnak ilyenkor. A mi mágiánkat már sok-sok generáció kipróbálta és alkalmazta.

– Nem a varázslataitokkal van baj, hanem az egész mágiarendszerrel – mondta Luke. – Mondd, milyen idősek voltak Allya leányai, amikor az anyjuk meghalt?

– A legöregebb akkor még csak tizenhat évszakot látott – mondta Teneniel.

Luke megrázta a fejét.

– Tehát még gyerek volt… Túl fiatal ahhoz, hogy megismerje az Erő használatát. Most jól figyelj, Teneniel! Nem a varázsigék adják a hatalmatokat. Ti az Erőből, egy olyan energiából merítitek az erőtöket, amit a körülöttünk létező élőlények hoznak létre. Allya leánya bizonyos mértékig erősek voltak az Erőben, és valamennyire megtanulták a használatát. De nem a kimondott szavak miatt vagytok erősek, és nem a varázsigék miatt térnek közületek néhányan rossz útra. Egyedül a szándék az, ami számít, a vágyaitok természete. Ha valakinek gonosz a szíve, gonosszá válik minden tette. Aki a szívére hallgat, az tudja ezt. Teneniel megdöbbent.

– Azt hiszem – folytatta Luke −, te ezt nagyon jól tudod. Pár órával ezelőtt megölhetted volna azt az Éjnővért, meg a rohamosztagosokat is, ám ehelyett egyszerűen csak fedezted a menekülésünket. Meglepett a… a nagylelkűséged.

– Pontosan így van! Ha megölném az Éjnővéreket, éppen olyan gonosszá válnak, mint ők – mondta Teneniel éles hangon, és közben megpróbálta elrejteni az aggodalmát, hogy esetleg ő is olyanná válhat, mint azok.

– Hallgattál az Erőre, hagytad, hogy vezéreljen – mondta Luke. – Másrészt viszont kegyetlen vagy. Megpróbáltál elrabolni engem és Isoldert. Komolyan azt hiszed, hogy sikerül megőrizned az ártatlanságodat, ha rabszolgaságba vetsz egy-két embert, vagy ha sziklákat hajigálsz rájuk, ahogy velem tetted?

– Eltaláltalak, de nem akartalak megölni – mondta Teneniel. – Csak el akartalak fogni! Sohasem tennék kárt benned!

– De azt ugye tudod, hogy helytelen dolog másokat fogságba ejteni?

Teneniel ijedten a férfira meredt.

– Én… Azt hittem, hogy megszeretlek. De ha ez mégsem történt volna így, eladhattalak volna valakinek, akinek nagyobb szüksége lenne rád. Nem akartam én neked semmi rosszat. Allya leányai mindig így szereztek maguknak férfit.

Luke elkeseredetten felsóhajtott.

– Allya valamennyi leánya ezt teszi, vagy csak néhányuk?

– Ha egy nő elég gazdag – felelte Teneniel −, akkor vehet magának férfit. Én nem vagyok gazdag.

Isolder előre dőlt.

– Ezek az Éjnővérek… Mit csinálnak a rohamosztagosokkal?

– Nyolc évszakkal ezelőtt egy vezér, aki a csillagok között él katonákat küldött, hogy építsenek fel egy új börtönt. Egy Gethzerion nevű nő, akit a klánunk kivetett magából, és most az Éjnővérek közé tartozik, ezeket a rohamosztagosokat használja fel a szökött rabszolgák elfogására. A birodalmiak eleinte kedvelték Gethzeriont, és megígérték neki, hogy harcossá faragják, hogy dicsőséget arathasson. De később, amikor rájöttek, valójában mekkora hatalma van, megijedtek tőle, és elhatározták, hogy sohasem engedik meg neki, hogy elhagyja a Dathomirt. A birodalmiak megsemmisítették a börtönben dokkoló hajókat, és még azzal sem törődtek, hogy a saját embereiket sem tudják kimenekíteni. Úgy hírlik, Gethzerion megölte a börtön parancsnokait, és úgy ráijesztett a rohamosztagosokra, hogy azok minden parancsát teljesítik. Gethzerion szabadságot ígért a katonáknak, ha segítenek neki kijutni a csillagok közé. Most, hogy látta, milyen gyengék a birodalmiak, és hogy mennyire rettegnek tőle, azt hiszi, hogy egy nap majd végtelen sok világon fog uralkodni. Egyelőre azonban túlságosan elfoglalja a klánokkal vívott háború. Gethzerion megölt néhányat a nővéreim közül, többeket pedig rabszolgaságba kényszerített. A klánnővérek közül sokan csatlakoztak hozzá.

– És mit csinál azokkal a szerencsétlenekkel, akiket a börtönben tart fogva? – kérdezte Luke.

– Rabszolgaként bánik velük, és abban bízik, hogy egy nap majd elcserélheti őket valamire – felelte Teneniel.

Luke félig lehunyta a szemeit.

– Gethzerion nagyon jól tudja, hogy mit akar. Abban reménykedik, hogy valamennyi nővéredet sikerül átcsábítania a sötét oldalra. Egy ilyen hadsereggel a háta mögött valóban veszélyt jelenthet a galaxisra. – Luke Tenenielre nézett. – Hányan vannak az Éjnővérek?

– Száznál is kevesebben – felelte Teneniel. Egy pillanatra azt remélte, hogy Luke tudja, hogyan lehet megszabadulni tőlük. A férfi azonban elsápadt a válasz hallatán.

– És hány varázsló van a klánodban?

Teneniel ritkán látogatott el a klánjához, legutoljára három hónappal korábban járt otthon. Mivel Gethzerion az utóbbi időben sok nővérét megölte, vagy fogságba ejtette, nem tudott pontos választ adni.

– Huszonöt, legfeljebb harminc – mondta, és remélte, hogy a Jedi ezt is elegendőnek fogja találni.

Lobogtak a vacsoratűz lángjai, a forró parázson fel-felser cent a nyársra húzott állati tetemből kifröcscsenő zsír. A férfiak főtt a gumókból és nyers zöldségekből álló körettel együtt agyagtálakra adagolták a fiúsból leszelt jókora darabokat. Han Csubakka, Leia és Thripio mellett, a Daloló Hegy klán erődjének padlójára helyezett bőrpárnán ült. A fáradtság és a sötétség miatt, a teli gyomorral egyre nehezebben tudta nyitva tartani a szemeit. Csubi azonban még a mellére, sebesült bordáira tekert kötéssel sem sokat törődött: éhesen, és megállás nélkül falt. A vukik bámulatos regenerálódó képességének köszönhetően egy nap alatt többet javult az állapota, mint egy embernek két hét alatt.

A nyitott portálokon keresztül Han jól látta a távoli égen összetömörülő fenyegető felhőket, és a fel-fellobbanó villámokat. A messzi, erdőkkel borított hegyek fölött mintha még a csillagok is vadabbul világítottak volna.

Han körül boszorkányok nevetgéltek, vagy éppen az árnyak közé húzódva leányaikat tanítgatták a varázslás mesterségére. A fiatalabb nők és a kislányok egyszerű bőringet és bőrnadrágot viseltek, a képzett boszorkák azonban díszes ruhákat hordtak. A felnőttek minden boszorkányságuk ellenére teljesen hétköznapi módon viselkedtek gyermekeik jelenlétében, és még fejdíszeiket is levették, hosszú hajukat is leeresztették. Ékeik nélkül már nem is voltak annyira félelmetesek – Hant egyszerű parasztokra emlékeztették.

A boszorkányok férjei egyetlen hang nélkül dolgoztak. Ők valamennyien növényi rostokból szőtt ruhát viseltek, és olyan némán hordták be ez étkeket az asszonyok elé, hogy Han már-már arra gondolt, hogy csakis telepatikus módon érintkeznek egymással.

Augwynne a közelben ült, és halkan beszélgetett Hannái meg Leiával. Feltűnt neki, hogy Han milyen gyakran pillant ki a távoli viharfelhőre.

– Ne aggódj – mondta. – Gethzerion műve. Tehetetlen dühében mindig ilyen viharokat kavar. Nem kell félnünk, túl messze van. Ma éjjel nem lesz Erővihar.

– Azokat a villámokat Gethzerion gerjesztette? – kérdezte Thripio csillogó szemekkel. – Kíváncsi lennék, mekkora energiát képes kibocsátani magából.

Augwynne bizonytalanul a távoli felhőkre, és az égen keresztülhasító narancsszínű, sokágú villámnyelyre nézett.

– Ó, Gethzerion nagyon erős. És most nagyon dühös. Ma éjjel azonban nem fog lejönni. Összegyűjti klánja tagjait, de csak akkor fognak ellenünk vonulni, amikor már valamennyien együtt, és biztonságban lesznek… Tehát – nézett Hanra, hogy másra terelje a szót −, azt állítod, hogy a Dathomir a te tulajdonod. Ér ez egyáltalán valamit?

– Sokat fog érni – mondta Leia −, ha az Új Köztársaság ezt a szektort is visszahódítja.

– És az mikor lesz? – kérdezte Augwynne.

– Ezt nehéz megmondani – felelte, és idegesen felpillantott az égre. – Lehet, hogy három hónap múlva, de lehet, hogy évtizedekbe telik majd. Egy dolog azonban biztos. Zsinj hatalmas harcos, de nem jó kormányzó, Minél többet lefaragunk a flottájából, annál gyorsabban csúsznak ki a kezéből a világai. Amint a parancsnokai felfedezik, hogy vesztésre áll, azonnal a torkának fognak ugrani.

Csubakka helyeslően felmordult.

– Csubi szerint Zsinj egy éven belül elbukik – mondta Thripio. – Viszont a programjaim számításai szerint ha a változók értéke megmarad a jelenlegi szinten, jóval hosszabb ideig ki fog tartani– Én úgy vélem, hogy 14.3 éven belül fog csak megbukni.

– Szerintem Csubi tippje jobban közelít a valósághoz – mondta Han. – De egy ideig még utána is kemény lesz a helyzet.

– Árulj el valamit – mondta Augwynne éles, izgatott hangon. – Hogy vehetnem meg tőled ezt bolygót? Nálatok van értéke az aranynak és a drágaköveknek? Ezekben a hegyekben mindenből sok van.

A szobára hirtelen csend borult. A boszorkányok feszült figyelemmel lestek Han válaszát.

Leia jelentőségteljesen Hanra pillantott, és várta hogy a férfi megjelöljön egy árat.

– Hát… – mondta Han tétován. – Mivel itt minden az én tulajdonom, az arany és a drágakövek is az enyémek. Különben a bolygó hárommilliárd kreditet érhet. Persze csak a terület… Plusz a többi: az épületek, a létesítmények…

Augwynne egy pillanatig Han arcába bámult, majd bólintott, és végignézett a nővérein. Nem jött rá, hogy a férfi csak tréfál.

– A Daloló Hegy klánjának nincs pénze – mondta. – Fizetségképpen viszont felajánlhatjuk a szolgálatainkat. Nevezz meg három dolgot, amit szeretnél, és ha képesek vagyunk rá, teljesítjük a kívánságaidat.

– Nos… – Han végignézett a boszorkányok izgatott arcain. Még nem felejtette el, amit Damayától hallott: lehet, hogy ezek a nők nem az ellenségeik, de nem is léptek vele szövetségre. Viszont most akár ezt is elérheti, ha kéri. Mindenesetre nem vette túl komolyan az ajánlatot. – Először is, szeretnék elmenni erről a bolygóról. – Felnézett a kőmennyezetre. – Aztán, azt hiszem nem ártana, ha kapnék egy keveset abból az aranyból és drágakőből, amiről beszéltél… mondjuk annyit, amennyit egy kifejlett rankor elbír. Végül pedig… Ha rá tudjátok beszélni, hogy beleegyezzen… Szeretném feleségül venni Leiát!

Augwynne Hanra, majd Leiára pillantott, végül komoly tekintettel bólintott.

– Leia előre megmondta, hogy ezt a három dolgot fogod kérni. A Daloló Hegy klánja mindent meg fog tenni, hogy az első két kérésedet teljesítse, ám Leia nem lehet az alku része. Nem kényszeríthetjük bele a házasságba. Hajnalra ideszállítjuk az aranyat és a drágaköveket. Három nővérünk már kiment, hogy elhozza a hajótokat. Vuki barátod segítségével hamarosan hozzáláthatsz a kijavításához…

– Hé, egy pillanat! – kiáltotta Han. Rádöbbent, hogy túl hamar járt a szája, és hogy a boszorkányok minden egyes szavát komolyan vették.

– Elkéstél! – nézett rá kárörvendő tekintettel Leia. – Már eladtad a bolygódat!

Han tiltakozni próbált, és Csubi is felmordult, de Augwynne felemelte a kezét.

– Nincs okod rá, Han Solo, hogy bármit megbánj. A Daloló Hegy klánjának nővérei annak ellenére örömmel megadják a kért árat, hogy sokunk az életét fogja áldozni azért, hogy teljesítsük a kéréseidet. Gethzerion valószínűleg ránk fog támadni, mert meg akarja kaparintani a hajódat, és titeket is fogságba akar ejteni. A sivatag fölött tomboló Erőviharból legalábbis erre lehet következtetni. De ettől függetlenül már elfogadtuk az ajánlatodat.

…már elfogadtuk az ajánlatodat, tűnődött Han. Tehát Leia ezért töltött olyan sok időt a boszorkányokkal, miközben ő a mezőn dolgozgatott. A nővérek kiszedtek belőle minden információt, kiókumlálták, hogyan tudnák kicsalni tőle a bolygót, és eldöntötték, hogy az ő oldalára fognak állni az Éjnővérekkel vívott harcban. Lehet, hogy ők rendezték meg, hogy a lépcsőnél találkozzak az Éjnővérekkel? Lehet, hogy az egész csak arra ment ki, hogy megismerjem az ellenséget? Tehát az első pillanattól kezdve manipuláltak… Nagy zsivány ez az Augwynne!

– Mit akartok tenni a bolygótokkal? – kérdezte a nőtől.

– A földet eladjuk a telepeseknek – mondta Augwynne −, a pénzből pedig tanítókat hozunk a csillagok közül. Csatlakozni fogunk az Új Köztársasághoz, és megtanuljuk mindazt, amit ti tudtok. A gyermekeink már nem lesznek számkivetettek, és lehet, hogy nekik már nem kell ezen a zord hegyvidéken élniük.

Tehát már mindent pontosan kiterveltek. Han már biztos volt benne, hogy Leia már azelőtt megdolgozta a népet, hogy az ő véleményét egyáltalán megkérdezték volna.

– Bocsássanak meg – szólt közbe Thripio −, de szeretném megtudni, hogyan fogják idehozni az űrhajót?

– A nővérek három rankort is magukkal vittek – mondta Augwynne. – Kivágnak néhány fát, csúszótalpakat készítenek, és idevontatják a hajót. Keresünk egy helyet, ahol nyugodtan dolgozhattok rajta, majd varázserőnkkel átemeljük a hegyeken. Így meg fog felelni?

– Valószínűleg – mondta Han csodálkozva. Nem nagyon tetszett neki a gondolat, hogy megfosztották a bolygójától, de ahogy jobban belegondolt, ahogy eszébe jutottak az Éjnővérek, már gyanította, hogy nem is csinált olyan rossz vásárt. – Ha azok a rankorok is olyan nagyok, amilyeneket először láttunk, akkor három vagy négy tényleg eltudja majd vontatni a hajót. De nem szeretném, ha még jobban összetörnék…

Augwynne összeszorította az ajkait, és elgondolkodva végigmérte Hant.

– A nővéreink hajnalra visszaérnek. Figyelmeztetlek: nagy veszélyben leszel. Most, hogy Gethzerion is tudja, hogy van egy űrhajód, minden eszközt fel fog használni, hogy megszerezze. Lehet, hogy a végén ideküldi az Éjnővéreket, hogy fogjanak el téged.

– Ha az Éjnővérek valóban azt tervezik, hogy ránktámadnak – kérdezte Leia −, mikor fognák ideérni?

– Az Éjnővérek nagyon óvatosak – felelte Augwynne. – Szerintem átfogó támadást csak akkor indítanak ellenünk, ha azt hiszik, hogy így túlerőbe kerülhetnek velünk szemben. Már beindítottunk néhány fürkészvarázst, amiknek a segítségével megismerhetjük a terveiket. Ebben a pillanatban valamennyien a város felé vonulnak. Amint egyesítik erejüket, a lehető leghamarabb elindulnak ellenünk. Úgy három napunk lehet. Meg kell javítanotok a hajótokat, és el kell mennetek, mielőtt még ideérnek.

– Különben mi lesz? – kérdezte Han.

– Különben mindannyian elpusztulhatunk – mondta Augwynne komoran. – Nem hiszem, hogy a klánunk vissza tudná verni az Éjnővérek támadását. A hegyekben van még ugyan egy tucatnyi másik klán is, de a legközelebbitől is négynapnyi járóföld választ el minket– Már elküldtem egy-egy futárt az Őrjöngő Folyó és a Vörös Hegy klánjához, de a segítség nem érkezhet meg időben. Még a támadás el kell hagynotok a bolygót!

Han Csubira, Leiára, majd Thripióra nézett. Most tényleg nagy bajba keverte őket. A klán számára az lenne a legegyszerűbb megoldás, hogy egyszerűen felrobbantaná a hajót, hogy Gethzerionnak ne legyen oka a támadásra. De ha ezt megteszi, sohasem hagyhatja maga mögött ezt a bolygót. Han tudta, ő még talán hozzá tudna szokni a dathomiri élethez, de mi lenne Csubakkával? A vukinak családja volt, és bár maradt volna, ha ezt kéri tőle, de ő nem akarta, hogy Csubi ilyen áldozatot hozzon érte. Thripio pedig… Az olajfürdői és a pótalkatrészei nélkül egy éven belül darabokra hullana. Meg persze itt volt Leia is. Őt akarata ellenére cipelte magával, és ezért kötelességének érezte, hogy visszavigye oda, ahonnan elhozta. Habár Leia szívesen feláldozná a saját szabadságát, ha ezzel megmentheti néhány ember életét…

Han törökülésben ült, a térdeire könyökölt, és megdörzsölte a szemeit. Elég jól eltüntettem magam mögött a nyomokat, gondolta, de előbb vagy utóbb valaki mégis kiszagolja, hogy hol vagyunk. Omogg valószínűleg rá fog jönni, hogy hova mehettek. A drakmari okos volt. Még az is elképzelhető, hogy eladja az információt valami fejvadásznak. Han biztosra vette, hogy az Új Köztársaság vérdíjat tűzött ki a fejére. Előbb-utóbb valaki eljut a Dathomirra. akkor pedig reményük lehet rá, hogy meglépjenek erről a bolygóról.

– Én sem szeretném, ha Gethzerion rátenné a kezét a hajómra – mondta Han −, de talán mégis jobb lenne, ha egyszerűen odaadnánk neki.

Csubi bömbölni kezdett.

– Nem hagyhatjuk, hogy Gethzerion hajóhoz jusson – mondta Augwynne. – Túlságosan erős. Nem engedhetjük meg, hogy kilépjen a csillagok közé.

– Han – mondta Leia −, Augwynne elárult nekem egy-két dolgot. A jelek szerint még maga a Császár is félt az Éjnővérektől. Ezért zárta le ezt a bolygót.

Évekkel ezelőtt épített itt egy szép kis büntetőtelepet, de akkor még semmit sem tudott ez Éjnővérekről. Amikor megismerte őket, visszarendelte az orbitális pályán keringő űrkikötőt, és inkább hagyta, hogy sokszáz katonája a foglyokkal együtt a Dathomiron ragadjon, mint hogy megkockáztassa Gethzerion szökését. Ennyire félt a főboszorkától…

– Az odafönt levő csatahajóknak is az a feladatuk, hogy a megakadályozzák a bolygón élők kitörését, és elzárják előlük a csillagok közé vezető utat. Most Zsinj a szektor ura, de ő is éppen úgy fél, mint annak idején a Császár. Még mindig lehetséges, hogy a börtönben rekedt birodalmiak összeeszkábálnak maguknak egy hajót, ezért Zsinj kénytelen volt őröket állítani a bolygó köré.

Han felsóhajtott.

– Akkor talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen felrobbantanánk a Falcont. Ha megtennénk, Gethzerionnak semmi oka sem lenne rá, hogy ránk vadásszon.

– Soha ne engedj a Gonosznak – mondta Augwynne. – Ez a legrégibb és legszentebb törvényünk. Ha bármilyen jelentéktelen dologban engedünk a Gonosznak, akkor mi magunk tápláljuk és erősítjük. Gethzerion ereje egyre fokozódik, mert mi, a klánok tagjai túl hosszú ideig békén hagytuk őt. Már évekkel ezelőtt harcolnunk kellett volna ellene. Már akkor meg kellett volna küzdenünk vele, amikor láttuk, mivé válik. De mindig abban reménykedtünk, hogy vissza fog fordulni az útról, amelyen elindult. Ha most végül harcolnunk kell ellene, megtesszük. Megtesszük, mert számunkra ez az egyetlen helyes út. Neked meg kell javítanod a hajódat, azután el kell mennetek innen. Számotokra ez az egyetlen helyes út. Személy szerint én mindent meg fogok tenni, hogy megvédjelek benneteket.

Han a zsebbe nyúlt. Előhúzta a Dathomir tulajdonjogát jelképező kockát, és átnyújtotta Augwynne-nek.

– Tessék. Tedd el – mondta, és közben eltűnődött, hogy lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, Leia éppen egy olyan férjet fog választani magának, aki csak annyi vagyonnal rendelkezik, mint ő.

– Nem. – Augwynne eltolta magától Han kezét. – Még nem szolgáltuk meg.

– Akkor azért tedd el, hogy vigyázz rá – mondta Han. – Vigyázz rá, amíg úgy érzed, hogy megfizettetek érte.

Augwynne szeretettel a tenyerére tette a kockát.

– Egy nap a mienk lesz… – suttogta.

Han felsóhajtott. Eszébe jutott, hogy az orbitális pályán keringő csatahajók milyen tűzet zúdítottak a tó partjára zuhant roncsra, milyen precízen megsemmisítették. Ami abból a hajóból maradt, azt nem lehet egykönnyen felhasználni, még az alkatrészeit sem lehet máshová beépíteni. Tudta, ha minden szükséges anyag – huzalok, hűtőfolyadék, nav-komputer, satöbbi – a rendelkezésére állna, Csubi segítségével néhány óra alatt helyrepofozná a Falcont. De ott volt ez a nagy „HA”. Huzalt még csak-csak tudna szerezni valahonnan – ha máshonnan nem, hát a sérült birodalmi lépegetőkből. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha a lépegetők hidraulikájából lecsapolná a hűtőfolyadékot, de végül úgy döntött, túlságosan nagy kockázattal járna a dolog. Különben sem biztos, hogy a keverék megfelelne egy űrhajó hiperhajtóművének generátorához. Viszont ha a börtönben van valami hangárszerűség, talán van egy-két hordónyi hűtőfolyadékuk, meg valami asztrogációs agyuk is. Talán egy R2-és egységet is rejtegetnek valahol.

– Reggel megvizsgálom a hajómat. Nem tudom, mennyire sérült meg, de az már most biztos, hogy szükségem lesz egy pár alkatrészre. Holnap át kell ugranunk a börtönbe, hogy szétnézzünk egy kicsit. Augwynne, tudnál mellém adni egy kísérőt?

Augwynne egy hosszú percig Hanra meredt. A lobogó lángok fénye megcsillantotta sötét szemeit és őszülő hajat.

– Azt hiszem, ideje lenne, ha pihennél egy keveset. Reggel majd átnézed a hajódat, és kitalálod, mit kellene tenni.

Han ásított egyet, és nyújtózkodni kezdett. Leia tekintete a tűz mellé révedt. Han először azt hitte, hogy gondolkodik, de aztán rájött, hogy a nő is fáradt, és félig már alszik.

Han felállt, és lehúzta Leia fejéről a meglepően könnyű sisakot.

– Gyere. Feküdjünk le.

Leia tompa tekintettel felnézett rá. Zavar és egy parányi düh csillogott a szemeiben.

– Nem veled fogok lefeküdni!

– Nem úgy értettem… Csak arra gondoltam, hogy jól esne neked, ha megágyaznék helyetted.

Leia dühösen elfordult. – Igazán?

– Mindketten fáradtak vagytok – mondta Augwynne. – Felkísérlek benneteket a szobátokba.

Augwynne meggyújtott egy gyertyát, és felvezette Hant, Leiát, Csubit és Thripiót az egyik tágas alvókamrához. A helyiségből egy ajtó nyílt a völgyre néző erkélyre. A padlón több tucatnyi nehéz takarókkal letakart szalmazsák hevert. Augwynne szolgája, egy férfi meggyújtotta a tüzet a kis kandallóban. Augwynne közben kiment az erkélyre, és felnézett a távoli villámlásra. Halkan dalolni kezdett.

– Gethzerion nem nyugszik – mormolta, mikor visszalépett a szobába. – Éjnővéreket állított az erőd közelébe. Ma éjszakára megkettőzöm az őrséget. Aludjatok jól!

– Köszönjük – mondta Thripio, és megsimogatta a távozó nő hátát. – Nos, elég kényelmes szállásnak látszik – jegyezte meg, amikor Augwynne magukra hagyta őket. – Kíváncsi vagyok, itt mit hasznainak olaj helyett.

A droid körbejárta a szobát, és megvizsgálta a berendezést.

Leia ledobta magáról a köpenyét, a párnája alá dugta a sugárpisztolyát, majd lefeküdt a matracra. Csubakka a sarokba vonult, a falnak támasztotta a hátát, leült, és a sugárvetőjét szorongatva becsukta a szemeit. Han körülnézett, és az ablakhoz vitt egy matracot. Egyre erősödött a fejfájása. Óriási, gondolta. Nagy nehezen nyerek magamnak egy bolygót, aztán a végén meg allergiás vagyok rá! Kintről behallatszott a mennydörgések robaja, és az alsóbb szinten daloló boszorkányok hangja. Az erkélyre kopogó cseppekben víz hullott. Minden nyugodt volt, de Han képtelen volt elaludni. Thripio idegesen körbejárta szobát.

– Leia hercegnő – mondta. – Nem szeretne egy kis nyugtató zenét hallgatni? Talán úgy könnyebben elaludna.

– Zenét? – kérdezte Leia.

– Igen. Írtam egy dalt – felelte Thripio. – Arra gondoltam, talán örömet okozna önnek, ha elénekelném. – A hangsúlya elárulta, hogy megsértődne, ha Leia nem lenne kíváncsi a nótájára.

Leia összeráncolta a homlokát. Han megsajnálta. Igaz, még sohasem hallotta Thripiót énekelni, de el tudta képzelni, milyen lehet a hangja.

– Rendben – mondta Leia tétován. – De azt hiszem, egyelőre az első strófa éppen elég lesz.

– Ó, köszönöm! – mondta Thripio. – A dalom címe: „Han Solo király erényei”!

Felcsendült zene bevezetés. Kürtök szóltak, húros hangszerek pengtek – Han pedig meglepődött. Tudta, hogy Thripio képes a hangutánzásra, és tanúja volt, hogy a droid hangeffektusokkal aláfestett előadást tartott az evokoknak, de még sohasem hallotta zenélni. Thripiónak sikerült leutánoznia egy teljes szimfonikus zenekar hangzását.

Aztán táncolni kezdett. „Könnyed” léptei visszhangot vertek a kőfalú folyosókon.

Aztán énekelni kezdett. A hangja mély volt, és elképesztően hasonlított Jukas Aliméra, aki akkoriban a galaxis legnépszerűbb énekese volt.

Van saját bolygója,

Bár egyik kicsit vad világ.

A vukik szeretik.

A nők is szeretik.

Nézzétek győzedelmes mosolyát!

Lehet, hogy ridegnek és pimasznak tűnik,

De sokkal érzékenyebb, mint amilyennek látszik.

(Ekkor bekapcsolódott egy háromtagú női vokál. A kórus minden tagjának Leiáéhoz hasonló hangja volt.)

Han Solo, Micsoda férfi! Ó, Solo! Hercegnők álma!

Kürtök harsogtak, dobok peregtek, tus következett. Thripio befejezte az előadást, és meghajolt Leia előtt. Leia csodálkozó rémülettel nézett vissza rá.

– Hé, ez nem is volt olyan rossz! – mondta Han. – Hány versszak van még?

– Eddig csak tizenötöt írtam – felelte Thripio. – De egészen biztos, hogy ki tudok még találni néhányat.

– Ne merészeld megtenni! – kiáltotta Leia. Csubi helyeslően felmordult.

– Nos, jól van – sóhajtotta Thripio, majd kikapcsolta magát az éjszakára.

Han hátradőlt, és elmosolyodott. A refrén – Han Solo. Micsoda férfi! Solo! – úgy visszhangzott a fülében, ahogy a butuska kis dallamok szoktak. Különös vidámsággal töltötte el, hogy Thripio ennyire törődik vele.

A vuki elaludt. Han hosszú ideig hallgatta lassú, nyugodt lélegzését, de ő maga képtelen volt elszundítani.

– Han! – suttogta Leia.

– Igen?

– Szép volt tőled, hogy felkínáltad nekik a bolygót!

– Ó, igazán semmiség – mondta Han, de közben majd megfulladt a szavaktól.

– Időnként egészen rendes fickó vagy – mondta Leia.

Han felvonta az egyik szemöldökét, és átnézett a szoba másik végébe, ahol az állig betakarózott Leia feküdt a matracán.

– Szóval… Izé… Ez azt jelenti, hogy szeretsz?

– Nem! – mondta Leia határozottan. – Ez csak azt jelenti, hogy úgy gondolom, hogy időnként egészen rendes fickó vagy.

Han hátradőlt, elmosolyodott, és mélyen beszívta az édes éjjeli levegőt.

Amikor Augwynne visszatért a tanácsterembe, még a gyermekek és a férfiak sem mentek el, a klánnővérek pedig körbe álltak.

– Tehát… – mondta Augwynne a nővéreknek. Szemmel láthatóan idegesített a férfiak és a gyermekek jelenléte, akiknek a megvédésére felesküdött. – Valamennyien tanúi hallottatok, hogy mit ajánlottak a külvilágiak. Most határoznunk kell, hogyan teljesítsük a kérésüket.

– Néhány perccel ezelőtt a Törvények Könyvéből idéztél – mondta a vén Tannath. – Azt mondtad, hogy nem szabad engednünk a Gonosznak. De vajon mi, a Daloló Hegy klánjának tagjai, mikor szálltunk szembe vele? Gethzerion azért ilyen erős, mert a klánok túl sokáig békén hagytuk. Annak idején, amikor elindult a sötét úton, még könnyedén megállíthattuk volna.

– Hallgass! – intette le Augwynne. – Azóta már hosszú idő telt el. Hibáztunk, és ezt most már nem lehet semmissé tenni. Jogunk volt azt hinni, hogy magától is visszafordul arról az útról.

– Gethzerion valamennyi törvényünket megszegte – mondta a vén Tannath. – Azoknak, akik valamilyen gonosz tettet követnek el, a vadon magányában, egyedül kell megtalálniuk a tisztulást. Am Gethzerion ehelyett egyesítette a vétkeseket, és megalapította az Éjnővérek klánját. Amikor még tucatnyian sem voltak, valamennyiükkel végezhettünk volna. Amikor aztán Gethzerion és követői a birodalmiak szolgálatába állak… Nos, legalább figyelmeztethettük volna a külvilágiakat! De mi meg akkor sem harcoltunk ellene. Valld be, Augwynne, túlságosan szeretted Gethzeriont, mi pedig túlságosan féltünk tőle. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnünk őt.

– Tannath, most ne foglalkozz a múlttal! – mondta

Augwynne, és hagyta, hogy a hangja dühösen csengjen. – Ne tedd ezt a férfiak és a gyermekek előtt! Semmi szükség rá, hogy ilyesmivel nyugtalanítsuk őket.

– Mért ne? Talán az én szavaimtól nyugtalanabbak lesznek, mint Gethzerion támadásától? – kérdezte Tannath. – „Soha ne engedj a Gonosznak!” Én csak azt kérem a Tanácstól, hogy tartsa be saját törvényét.

– Ebben ma délután már valamennyien egyetértettünk – mondta Augwynne. – Valamennyien úgy döntöttünk, hogy segítünk Leiának meg a külvilágiaknak.

– Igen, úgy döntöttünk, hogy segítünk nekik. De ezzel nem azt mondtuk, hogy valamennyi kérésüket teljesítjük. Tegyük fel, hogy segítünk nekik, hogy megjavítják a hajójukat, és elmenekülnek. Gondolod, hogy Gethzerionnak tetszem fog, hogy legyőztük? Nem! Bosszút fog állni rajtunk!

Néma csend támadt a teremben. A boszorkányok visszafojtott lélegzettel gondolkoztak. Ha egy másik klán tagja elrabolt valakitől egy férfi rabszolgát, és a magáévá tette, a régi tulajdonos nem szerezhette vissza, ha nem akarta megsérteni a szabályokat. Aki ügyes, megérdemli a dicsőséget. Augwynne, azonban látta, hogy Tannath nagyon jól megérti az Éjnővéreket. Gethzerion klánjának tagjai abba sem fognak beletörődni, hogy a Daloló Hegy klán egyetlen parányi győzelmet arasson felettük.

Shen nővér, aki eddig a csecsemőjét ringatta, most rémülten felnézett.

– Fel kell készülnünk a menekülésre – mondta. – A gyermekeket és az öregeket már most biztonságba helyezhetnénk. Küldjük át őket az Őrjöngő Folyó klánjához. Készüljünk fel, a visszavonulásra!

– És hagyjuk, hogy az Éjnővérek megszerezzék a hajót? – kérdezte Tannath.

– Igen – mondta valaki. – Ha Gethzerion elhagyja a bolygót, végre nyugtunk lesz tőle.

– De mennyi ideig? – kérdezte Azbeth nővér. Gethzerion hatalomról és dicsőségről álmodik. Nem fogja elfelejteni, hogy az ellenségei vagyunk. Ki fog irtani minket. Bármit teszünk, a végén csak mi járunk rosszul. Most kell harcolnunk ellene!

– De ha elmenekülnénk… – mondta az egyik nővér.

– Akkor az Éjnővérek üldözőbe vesznek minket. Aztán, ha olyan nyílt terepre érünk, ahol semmi előnyünk sem lehet velük szemben, ránk fognak támadni – mondta Tannath. – Nem! Fel kell készülnünk rá, hogy itt, a Daloló Hegyek között küzdjünk meg velük. Itt vannak a fegyvereink, és az erődítményünk is megvéd minket.

– Nővérek! Ti háborúról beszéltek… – mondta az egyik boszorkány a terem végéből.

– Van más választásunk? – kérdezte a vén Tannath.

– Attól félek, ez olyan háború lesz, amit nem nyerhetünk meg – mondta Augwynne.

– Ha úgy döntünk, hogy nem háborúzunk, akkor a harc nélküli vereséget választjuk – felelte Tannath. – Én harcolni fogok. Ki tart velem?

A vén boszorka körülnézett a teremben. A klán tagjai hallgattak. Egyetlen szusszanás sem hallatszott. Augwynne a komor arcokra pillantott, elkapta a nők kemény pillantását. Látta rajtuk, hogy ebben a kérdésben valóban nehezen határoznak. Már tői hosszú ideig halogatták a döntést.

Shen nővér a másik melléhez emelte a gyermekét.

– Én veled tartok – mondta.

– Én is, én is – felelte még két nővér a terem végéből. Az ő halk szavaik voltak az első kövek, amelyek elindították a lavinát.

Néhány órával később Han egy távoli mennydörgés robajára, és valami édes parfüm illatára ébredt. A kandallóban kihunyt a tűz. Az erkélyen Leia állt, és őt nézte. A nő hosszú köntösének alja ráncot vetett a kőpadlón, a holdfénypászmák glóriát vonta a feje köré.

– Han, gyere ide! – mondta Leia. A hangja természetellenesen hangosnak tűnt a csendes szobában, de Han számára így sem volt kellemetlen.

Han lassan feltápászkodott a szalmazsákról. Megköszörülte a torkát.

– Mi történt? Mit csinálsz te odakint?

Leia az ajkai elé emelte a mutatóujját, és lenézett a szikla oldalába.

– Gyere! – suttogta.

Han izgatottan a nőhöz lépett. Leia nyugodtnak és kipihentnek tűnt – nem olyan volt, mint általában. Han eltűnődött, hogy vajon csak a sötétség miatt tágulnak-e ki annyira a pupillái, hogy a szemei ilyen hatalmasnak, szinte folyékonynak látszanak. Leia megfogta a kezét. Az ujjai hidegek, a bőre pedig sokkal keményebb volt, mint amire Han emlékezett.

Leia fellépett a mellvédre.

– Gyere velem – mondta az előbbinél egy kicsit hangosabban. – Nem hagyom, hogy leess!

Halkan énekelni, és himbálózva táncolni kezdett. Han úgy érezte, mintha egy meleg, puha gyapjútakaróborulna az agyára. Összezavarodtak a gondolatai. Leia még előrébb lépett – már a levegőben állt. Han arra gondolt, hogy ezen meg kellene lepődnie, ám valahogy mégis természetesnek találta, hogy Leia lebeg. Követni akarta, de összeszorult a torka, égett az arca, és megroggyantak a térdei.

– Ne félj! – suttogta Leia. – Nem olyan mély a szakadék, amilyennek látszik. Nem hagyom, hogy bajod essen.

Han térdei megerősödtek, és már az arca, meg a füle sem égett annyira. Óvatosan előre lépett.

Mögötte egy bőrruhába öltözött homályos alak ugrott keresztül a sötét ajtón. A vibropenge acélja átzúgott a levegőn, és keresztülmetszette Leia arcát. Leia felsikoltott, és zuhanni kezdett. Ám még ekkor sem eresztette el Han csuklóját – őt is maga után rántotta.

Han hirtelen rádöbbent, hogy veszélyben van az élete. Ösztönösen félreugrott. Leia sikítozva lezuhant a kétszáz méter mélységben álló kövekre.

A fekete alak a padlóra szorította Hant, előhúzott egy sugárpisztolyt, és tüzet nyitott a sziklafalra. A mélyből pókszerű mozdulatokkal nők másztak fel. Valamennyien úgy néztek ki, mint Leia. Han lélegzet után kapkodva rájuk meredt. A nők kitértek a rájuk lőtt sugárnyalábok elől, leugrottak, és földet értek. Az alvóteremből őrök rohantak ki a mellvédhez, és ők is lőni kezdtek.

Néhány másodperccel később az Éjnővérek eltűntek.

A nő, aki megmentette Han életét, most hátrataszította köpenye csuklyáját. Lihegve állt, a sugárpisztolyából sápadtkék füstcsík és ózon szivárgott.

– Tudtam, hogy eljönnek érted – mondta Leia. Nem nézett rá Hanra, de a szemében csillogó tűz, és a sugárpisztolyt teljes biztonsággal markoló keze láttán Han tudta, hogy ez a valódi hercegnő. – Még visszatérnek.

Másnap reggel Isolder a tábortűz előtt ült, és miközben gyíktojásokat sütött, felnézett a barlang falalt díszítő képekre. A festett női alakok mintha táncot jártak volna a durva kőfelületen. A tűzből szivárgó füst baljóslatú felhővé sűrűsödött a barlang mennyezete alatt. Odakintről a felkelő nap fénysugarakat döfött át a szorosan egymás mellett álló fák között. Az egyik közeli fán kuporgó hosszú, zöld gyík cuppogó hangokat hallatva megmozgatta a kopoltyúit.

A barlang hátuljában fekvő Teneniel is felébredt, és félkönyékre támaszkodva felült.

– Köszönöm, hogy velem maradtál – mondta, miközben kipislogta az álmot a szeméből.

– Igazán semmiség – mondta Isolder.

– Elmenekülhettél volna – vitatkozott Teneniel erőtlen hangon.

Isolder bólintott, és lenézett a tűzre, hogy ne kelljen látnia a lány szemeiben csillogó hálát. Teneniel a gondolataiba mélyedt. A sarokban álló Artu testén fények villantak – átkapcsolt nappali üzemmódra. A kis droid körbenézett a barlangban, majd füttyögni kezdett.

– Fémbarátod azt szeretné tudni, hogy hol van Luke – mondta Teneniel egy perccel később.

Isolder hátán végigfutott a hideg. Luke és Teneniel megállás nélkül emberfeletti dolgokat művelt. Teneniellel először a folyó mellett találkozott. A lány félénk hangon dalolva körbetáncolta, majd egy kötelet nyújtott felé. Isolder azt hitte, hogy valami furcsa szokásról van szó, ezért a kinyújtotta a kezét. A kötél azonban felugrott a levegőbe, és olyan szorosan

a testére tekeredett, mintha egy élő kígyó lett volna. Mielőtt Isolder felkiálthatott volna, Teneniel már fel is peckelte a száját. Késő délután aztán kénytelen volt végignézni, hogy Teneniel a Zsinj embereivel vívott harc közben hogy tönkretette a fákat: leszaggatta a kérgüket és a levelüket, sőt, valahogy még a földet is feltúrta. Most pedig egy újabb furcsasággal állt elő – tolmácsolta a droid kibernetikus nyelven elcsipogott kérdését. Isolder kényelmetlenül érezte magát, hogy egy ilyen furcsa erővel rendelkező nő társaságában kell lennie.

– Luke kiment, hogy megtöltse a kulacsokat. Hamarosan visszajön. Mennyit kell még mennünk a klánod szálláshelyéig? – Isolder megfordította a sercegő-pattogó tojásokat.

Teneniel felállt, meztelen teste köré tekerte a köpenyét, és tűz mellé lépett. Isolder arra számított, hogy leül egy kicsit melegedni, de nem ez történt. A nő előrehajolt, a kezei közé vette Isolder arcát, és gyengéden megcsókolta az ajkait. Isolder annyira meglepődött, hogy nem húzódott el. A Hapanák világain egyetlen nő sem létezett, aki így viselkedett volna vele, aki ilyen egyszerű, és mégis erőszakos lett volna. A hapan nők tisztelettudóak voltak, és távol maradtak tőle.

Amikor Teneniel befejezte a csókot, úgy nyalta végig az ajkait, mintha érezni akarná a férfi ízét.

– Nagyon csinos vagy – mondta. – Bárcsak olyan lennél, mint Luke, és ne ilyen egyszerű közember!

Isolder eltűnődött. Mivel az elrejtett világok hercege volt, még sohasem fordult elő vele, hogy valaki közembernek nevezte volna. Most viszont, hogy tanúja volt annak mire képes ez a nő, megértette, hogy mit ért ezalatt.

– Luke… jó ember. Nagy ember – bólintott Isolder. – Tudom, miért tetszik neked…

– Egész éjjel róla álmodtam – mondta Teneniel. – Te sohasem foglalhatod el az ő helyét a szívemben.

Isolder ezt a kijelentést olyan furcsának találta, hogy hirtelen rádöbbent, olyan dolgok történnek körülötte, amit ő képtelen felfogni.

– Megtöltöttem a kulacsokat – lépett be Luke a barlangba. – Az ösvény szabadnak látszik. Induljunk!

Isolder kikaparta az edényből a gumiszerű tojás-rántottat, és adott egy-egy jókora adagot Luke-nak meg Tenenielnek. A lány fintorogva nézett az ételre.

– Elég jó t mondta Luke. – Próbáld ki!

– Nem tudom, hogy a ti világotokon mit szoktak enni az emberek – mondta Teneniel −, de az egyszer biztos, hogy főzni nem tudtok. – Nem evett a rántottából.

Tábort bontottak. Egy kilométeren keresztül az erdőben haladtak, majd kiértek egy széles, kaviccsal felszórt, észak-dél irányban futó ösvényre. Teneniel dél felé fordult. Négy kilométerrel később rátértek egy jobb állapotban levő, a folyó vonalát követő, keleti irányba tartó útra. Délre beértek egy mély völgybe, melynek sziklafalait köd takarta. Teneniel felvezette a társait egy keskeny, az éjjeli esőtől még mindig nedves szerpentinösvényen. A lány közben megfogta Isolder kezét, és az út végéig el sem eresztette, mintha a herceg csak egy gyámoltalan kisfiú lenne, aki bármelyik pillanatban lecsúszhat a szakadékba. Amikor felértek a csúcsra, Isolder úgy látta, az előttük és alattuk húzódó völgyben furcsa alakú kőoszlopok állnak. Ám amint a ködön keresztülsétálva közelebb értek, már jól látta, hogy nem sziklák sorakoznak előttük, hanem boszorkányok ülnek hatalmas szörnyhátasaik nyergében.

Isolder megállt, és a sisakot, aprólékosan feldíszített köpenyt, és csillogó, pikkelyes bőrből készült ruhát viselő nőkre meredt. Luke R2-és egysége körbe-körbeforgatta a fejét, és halkan nyöszörögni kezdett. Teneniel még szorosabban megmarkolta Isolder csuklóját, és ellenkezést nem tűrően maga után rángatta. Luke követte őket.

Ahogy elhaladtak a monolitikus hátasok sorfala előtt, a nők lenéztek Isolderre, hujjogni és nevetni kezdtek, és rámosolyogtak Tenenielre. Isolder számára világos volt, mit jelent ez a hangos üdvözlés: a nők úgy néztek rá, mint valami férfiszajhára.

Teneniel egy lépcsősoron át felvezette őket, egy csata nyomait magán viselő sziklaerődítményhez. A jelenlétük elég nagy feltűnést kelthetett, mert jókora tömeg gyűlt össze a nyomukban.

Ahogy felértek az erődhöz, egy vénasszony lépett ki a kapun. Egy aranyszínű botot tartott a kezében, aminek a tetején egy jókora fehér drágakő ragyogott.

– Üdvözöllek Teneniel, leányom leánya – mondta. – Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára ellátogattál hozzánk. Megtaláltad amit kerestél?

– Igen, nagyanyám – mondta Teneniel. Féltérdre ereszkedett, de még mindig nem eresztette el Isolder csuklóját. – A régi roncs közelében, a sivatag torkában vadásztam. Látomásaim vezettek, és már majdnem feladtam minden reményt, de végül elfogtam ezt a férfit. A csillagok közül érkezett. Ezennel kijelentem, hogy ő lesz a férjem! – Felemelte Isolder kezét. – A neve Isolder, és a Hapanák nevű bolygóról jött el hozzánk.

Isolder megdöbbent. Kirántotta a kezét Teneniel szorításából, és hátrébb lépett, de a körülöttük álló nők ámuldozó mormogással közelebb húzódtak hozzájuk.

– Nővérek, nézzétek meg ezt a férfit! – mondta a vénasszony. – Van köztetek valaki, aki vitatja, hogy Teneniel a jogos tulajdonosa?

Teneniel izgatottságából Isolder arra következtetett, hogy ez a pillanat veszélyeket rejthet a számukra. A vénasszony végignézett a tömegen, és Isolder is az asszonyharcosokra pillantott. Néhányuk tekintete komor, sőt, talán irigy volt, mások viszont vágyakozva, pajkosan rámosolyogtak.

– Igen! Én! – mondta végül Isolder, mikor senki sem szólalt meg.

A vénasszony hátrahőkölt.

– Azt állítod, hogy a Daloló Hegy klánjának egy másik nővére a tulajdonosod?

– Saját akaratából jött velem! – kiáltotta Teneniel. – Elmenekülhetett volna, de nekem adta magát! – A hangjából annyi fájdalom, olyan csalódottság áradt, hogy Isolder hirtelen nem tudta, mit válaszolhatna neki.

– Én… Én csak segíteni akartam rajtad! – mondta, és segítségkérőén a vénasszonyra nézett. – Teneniel megsebesült. Csak a gondját akartam viselni!

A kőárkádsor egyik ajtajában megjelent egy csillogó vörös pikkelyruhát viselő nő – Leia.

– Isolder? Luke? – kiáltotta.

Isolder szíve vadul dörömbölni kezdett. Visszakrákogott valami választ, de többre nem volt képes. Leia odafutott hozzá, és szorosan átkarolta.

– Jól vagy? – kérdezte Isolder.

– Remekül – mondta Leia. – El sem tudom hinni, hogy itt vagytok! El sem tudom hinni, hogy megtaláltatok! Luke! – kiáltotta, és átölelte a Jedit.

Isolder döbbent csodálkozással bámult rájuk. Nem gondolta volna, hogy Luke és Leia ennyire közel állnak egymáshoz.

– Ismered ezt a férfit? – kérdezte a vénasszony Leiától. – A te rabszolgás?

– Nem, Augwynne. – Leia elhúzódott Isoldertől és Luke-tól. – A barátom. Ott, ahonnan én jövök, nincsenek rabszolgák.

Augwynne elgondolkodott.

– Tehát Teneniel joggal tart rá igényt. Elfogta, és most már az övé.

– Isolder egyszer megmentette az… – Leia vitatkozni próbált, de amikor pillantása találkozott Augwynne kemény tekintetével, idegesen elhallgatott.

– Micsoda? – – kérdezte Augwynne. – Őt is szabaddá akarod tenni, méghozzá ugyanazért, amiért Han Solót?

– Ránk támadtak – mondta Leia −, Isolder pedig megmentett.

Augwynne kétkedően Leia arcába bámult.

– Bizonytalannak látszol. Miért? Mi a teljes igazság?

– Egy rövid csetepaté volt az egész – felelte Leia sajnálkozva. – Nem tudom biztosan, hogy kik voltak a támadóink, és azt sem tudom, hogy rám lőttek… vagy Isolderre.

– Köszönöm, hogy őszintén válaszoltál – mondta Augwynne, és megpaskolta Isolder kezét.

Augwynne Luke-ra nézett.

– És ezzel mi a helyzet? – kérdezte Tenenieltől. – Nem néz ki rosszul. Őt is a rabszolgáddá akarod tenni?

– Ő megmentette az életemet! – felelte Teneniel és Leia egyszerre.

– Ez egy hímboszorka, egy hatalmas Jedi – tette hozzá Teneniel. – Megölte az egyik Éjnővért, Ocheront.

E szavak hallatán a klánhoz lartozó nők elismerően sziszegve hátrahúzódtak, kétkedően végigmérték Luke-ot, és a saját nyelvükön suttogni kezdtek. Óvatos pillantásaikból, suttogó hangjukból és komor tekintetükből Isolder arra következtetett, hogy sokkal nagyobb dolgok történnek körülötte, mint sejti. Olyan volt az egész, mintha a nők baljóslatúnak találnák Luke jelenlétét.

Augwynne óvatosan végigmérte Luke-ot, majd a nővérekre pillantott. Nevetve megrázta a fejét, és csalódottan felmordult.

– Bah! Három új férfi érkezett a faluba, és csak az egyikük partiképes. Vagyis valójában ő sem az. Úgy veszem észre, hogy odafönt, a csillagok között minden egyes férfi legalább egyszer megmentette Leia életét. Egész életemben arra vágytam, hogy elutazhassak más bolygókra, de most… Most inkább el sem indulnék. Áruld el, Leia nővérem, téged mindig meg akar ölni valaki?

Isolder figyelmét nem kerülte el, hogy Augwynne hangja mennyire nyugtalan volt. Mintha arra akarta volna megkérni Leiát, hogy váltsanak témát.

– Nos, az utóbbi néhány évem elég kemény volt – felelte Leia.

– Talán egy este, a tábortűz mellett ülve elmesélhetnéd, mi történt veled – mondta Augwynne. – Most viszont döntenem kell. Ezt az Isolder nevű férfit Teneniel Djo rendelkezésére bocsátom. Teneniel megtarthatja, és férjül veheti.

– Tessék? – Leia hangja olyan éles volt, hogy Isolder összerezzent.

Augwynne suttogóra fogta a hangját, mintha le akarná csitítani Leiát.

– Ez a férfi Tenenielé. Ő cserkészte be, ő fogta el, és… Teneniel nagyon magányos.

– De Isolderből nem csinálhattok rabszolgát! – mondta Leia.

Augwynne megvonta a vállát, és egy intéssel jelzett a körülötte álló nőknek, hogy igazolják a szavait.

– De igen. Közülünk minden nőnek legalább egy férje van.

– Ne félj! – Teneniel megpróbálta lenyugtatni Leiát. – Nem leszek vele túl durva.

– Luke! – kiáltotta Leia. – Állítsd meg őket! Nem hagyhatod, hogy ezt megtegyék!

Luke egy pillanatra eltűnődött, majd megrándította a vállát.

– Te vagy az Új Köztársaság képviselője. Jobban ismered a galaktikus törvényt, mint én. Ezt a dolgot intézd el te magad!

Leia elhallgatott, és Luke-ra, meg Isolderre bámult. Isolder gyorsan átgondolta a helyzetet. Az Új Köztáraság törvényei szerint a kisebb horderejű kérdésekben a bolygó kormányzójának kellett döntenie, vagy ha ilyen nem volt, akkor a helyi vezető ítélkezhetett. Ebben az esetben Augwynne volt a helyi kormány „elnöke”, és így az Új Köztársaság a tiltakozáson kívül semmit sem tehetett.

– Tiltakozom! – mondta Leia. – Határozottan tiltakozom!

– Ez meg mit jelent? – kérdezte Augwynne. – Talán meg akarsz küzdeni Teneniel Djoval a férfi tulajdonjogaért?

Isolder megrázta a fejét. Leia egy másodpercre elkapta a tekintetét.

– Miféle küzdelem lenne? – kérdezte Leia. – Halálig tartó párbaj, vagy micsoda?

– Talán az – mondta Augwynne, és megcsóválta a fejét. – Talán bölcsebb lenne, ha megpróbálnád megvenni Tenenieltől azt, ami az övé…

Luke a fejét csóválva Leiára nézett.

– Ne aggódj, Leia! Minden rendben lesz. Leia egy hosszú percig hallgatott.

– Teneniel Djo! – mondta végül. – Szeretném megvenni tőled ezt a rabszolgát. Mit kívánsz érte cserébe?

Teneniel az összegyűlt tömegre lesett. Isolder hirtelen rádöbbent, hogy nem csak Leia fog ajánlatot tenni.

– Nem eladó. Legalábbis egyelőre – mondta Teneniel.

Leia Isolderre pillantott.

– Sajnálom.

Teneniel megfogta Isolder kezét, és felnézett rá. A szemei olyan furcsa rézszínű árnyalatban csillogtak, amihez hasonlót Isolder még sohasem látott a Hapanákon. Hagyta, hogy a nő megfogja a kezeit, és egyáltalán nem érezte kényelmetlenül magát – de már önmagában ez is különös volt. A nevelése, az egyénisége, minden azért ordított, hogy vessen véget ezeknek a barbár szokásoknak, de valahol mélyen, legbelül egyáltalán nem tartott Tenenieltől. Sőt, megbízott benne.

Luke vigasztalóan átölelte Leiát. Artu olyan közel gurult hozzájuk, hogy Leia végigsimíthatott a szenzorablakán.

– Hol van Han és Csubi? – kérdezte Luke. – Azt hittem, veled lesznek.

– Nemsokára itt lesznek – felelte a nő. – A nővérek ma hajnalban idevontatták a Falcont. Han most éppen a sérülés felmérésével van elfoglalva. Elég szépen összetört a hajó, amikor leszálltunk a Dathomirra, de úgy néz ki, hogy ez az egyetlen eszköz arra, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a szikladarabot. És a ti hajótok? – Amikor ezt a kérdést feltette, Leia hangjából érezni lehetett a figyelmeztetést.

– Legfeljebb ócskavasnak adhatnánk el, ami maradt belőle – mondta Luke.

Isoldernek feltűnt, hogy a Jedi nem említi meg, hogy az ő hercegi vadászgépe még mindig sértetlen. Isolder ezt ki nem mondott figyelmeztetésnek vette. Közben a köd egyre feljebb kúszott a hegy oldalában – már karnyújtásnyira, mennyei mennyezetként lebegett a fejük fölött.

Isolder érezte, hogy valaki megérinti a fenekét. Megfordult. A boszorkányok közelebb húzódtak hozzá, már szorosan a háta mögött álltak. Először arra gondolt, hogy azért léptek közelebb, mert jobban akarják látni Leiát és Augwynne-t, de hirtelen megértette, hogy nem nőkre, hanem őrá kíváncsiak. Az egyik fiatal boszorkány megveregette a csípőjét, és vágyakozva suttogni kezdett:

– Ooya vagyok. Megmutassam, hogy hol alszom?

– Azt hiszem, jobb lenne, ha odabent folytatnánk a beszélgetést – mondta Leia Tenenielnek. Bal kezével megfogta a boszorkány karját, jobbjával pedig megragadta Isolder kezét, és ellenállhatatlan erővel húzni kezdte. – Gyere, keressük meg Hant! – mondta, és a vállai fölött a boszorkányokra lesett.

Isolder furcsának találta, hogy Leia érintése pontosan olyan, mint Tenenielé. A hercegnő alig két napja érkezett a bolygóra, de máris eltanulta a boszorkányok test-nyelvét: ő is büszkén tartotta a fejét, ő is éppen olyan peckesen lépkedett. Még egy hét, gondolta Isolder, és Leia teljesen olyanná válik, mint a klánhoz tartozó nők. Olyan lesz, mintha ő is itt született volna. Ilyen alkalmazkodóképessége csak a képzett és gyakorlott diplomatáknak lehet…

Bementek az erőd belsejébe. A boszorkányok többsége ugyan kint maradt, de huhogni kezdtek, és vágyakozva hujjogtak. Isolder érezte, hogy elvörösödik az arca.

Ahogy beléptek az erődítmény kapuján, Augwynne egy pillanatra megérintette a karját. Isolder és Luke megtorpant.

– Menj, látogasd meg a barátaidat – mondta a nő a Jedinek −, de utána rögtön gyere vissza hozzám. Te nem véletlenül érkeztél ide.

Leia átvezette a két férfit a kőfolyosók labirintusán. Felmentek hat lépcsősoron, majd egy átjárón keresztül beléptek egy óriási, barlangszerű csarnokba. A Falcon szinte teljes egészében betöltötte a termet. Isolder végignézett a falakon, de egyetlen akkora nyílást sem látott rajtuk, amin keresztül az űrhajó befért volna.

Egy-két percnyi nézelődés után feltűntek neki a csarnok távolabbi falán végigfutó repedések. Ebből arra következtetett, hogy a boszorkányok valahogy nyílást vágtak a kőfalba, a felhőtakaró leple alatt valahogy felemelték a Falcont a kétszáz méter magasan levő barlang-csarnokba, majd gondosan lezárták a lyukat. Isolder látta, a boszorkányok keményen megdolgozhattak vele. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy sikerült végrehajtaniuk ezt a bonyolult feladatot, mert a bolygón csak egyszerű, vaskorszaki szintű technika létezett. Isolder nem tudta, de nem is igazán akarta tudni, hogy a nők milyen eszközökkel tudnak ennyi mindent megcsinálni.

A csarnokban csak a Falcon egyik orr-reflektora és futófényei világítottak. Hannak nem lett volna szabad bekapcsolni a külső rendszereket, mert így még a bolygó orbitális pályáján figyelők is meghatározhatták a hajó helyzetét! Isolder egy pillanatra megrémült, de aztán megnyugodott. A vastag sziklaréteg lefedez minden elektronikus jelet…

Felmentek a Falcon feljáróhídján. Hanra és Csubakkára a pilótafülkében találtak rá – éppen a rendszereket ellenőrizték. A főgenerátor mellett egy protokoll droid bogozgatta a szétégett huzalcsomókat.

– Han! – kiáltotta Luke, amikor belépett a pilótafülkébe.

Han nem viszonozta a kitörő üdvözlést: hátra sem fordult, csak a komputerét bámulta. Isolder megértette, hogy Hannak bűntudata van a történtek miatt, és egyelőre nem bír Luke szemébe nézni.

– Szóval megtaláltál minket, kölyök? Hát, tudtam, hogy ez előbb – utóbb meg fog történni. Elég vacak lett itt a helyzet. Véletlenül nem hoztál magaddal egy-két pótalkatrészt?

– Mi történik itt, Han? – kérdezte Luke.

A vuki megveregette a Jedi vállát, és barátságosan felmordult.

– Elraboltad Leiát – folytatta Luke −, átráncigáltad a galaxis másik végébe, aztán egyszerűen szevasz, szevasz, mintha mi sem történt volna?

Han megpördült az ülésével, felnézett, és egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára. Látszott rajta, kitörne belőle az üvöltés, ha nem vigyorogna.

– Nos, tudod… Az úgy volt, hogy kártyán nyertem magamnak egy bolygót, és szerettem volna megnézni. Közben a nő, akit mellesleg szeretek, arra készült, hogy lelép egy másik fickóval. Nem tehettem mást, meg kellett győznöm, hogy kísérjen el egy rövidke utazásra. Aztán amikor ideértünk, láttuk, hogy az ég tele van csatahajókkal, és mindegyik ránk lövöldözik. Arra ugyanis senki sem figyelmeztetett, hogy a bolygóm tiltott hely. Azután landolás közben összetörtük magunkat, utána pedig egy csapatnyi boszorkány úgy döntött, hogy háborúval fogják eldönteni, kié legyenek a hajóm roncsai. Én mondom neked, Luke, szörnyű volt ez a hét! Aztán mindennek a tetejébe, gondolom, most ki fogsz oktatni, vagy letartóztatsz, vagy megversz. Neked hogy telt ez a hét?

– Körülbelül ugyanígy – felelte Luke. Elhallgatott, és a műszerfalra pillantott. – Mi a baja a hajódnak? – kérdezte végül.

– Hát… Összetörtük a lengéscsillapító mezőt előállító generátort meg a szenzorfürt ablakot, kiégettük az asztrogációs komputerem agyát, és elcsorgattunk kétezer liter hűtőfolyadékot a főreaktorból.

– Artut is magammal hoztam – mondta Luke szelíd hangon. – Ő képes navigálni a hajót.

Luke Isolderre nézett, mintha ara bíztatná, hogy szólaljon meg. A herceg érezte, hogy nem ez az idő a legalkalmasabb a dorgálásra, meg az ökölharcra, és pillanatnyilag kénytelenek együttműködni. Mindezt nagyon jól tudta, de csak arra volt képes, hogy visszafogja magát, és ne vágja szájon Han Solót.

– Van működő hajótok a Dathomiron? – kérdezte Han. – Hány ember fér bele?

Isolder elgondolkodott. Ha azt mondja, hogy kétszemélyes a hajója, lehet, hogy Han megpróbálja ellopni, és újra elrabolja Leiát…

– Kettő.

Luke kíváncsian Isolderre nézett. Han megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Akkor az lesz a legjobb, hercegem, ha fogja Leiát, és azonnal odébbáll vele! – mondta Han. – Van itt egy rakásnyi olyan ember, aki képes lenne ölni azért a vadászgépért. Higgyétek el nekem, nem szívesen találkoznátok velük!

– Csak próbára akart tenni – mondta Luke Hannak.

– Isolder vadászgépe csak egyszemélyes, és különben már találkoztunk az Éjnővérekkel.

Han arca elsötétült a dühtől, és tanácstalanság tükröződött a szemeiben.

– Átment a vizsgán, Solo tábornok – mondta Isolder.

– Most komolyan bajban vagyunk – vágott vissza Han −, szóval ne szórakozzon ilyesmivel!

Isoldernek nem nagyon tetszett Han hangsúlya.

– Az a szerencséje, hogy nem komolyabb dolgokkal szórakozom! – mondta. – A legszívesebben beverném a képét azért, amit művelt. Szerencsésnek mondhatja magát, ha mégsem teszem meg!

Luke tűnődve Isolderre nézett.

– Gyerünk, próbálja csak meg! – mondta Han. – Rajta, ha azt hiszi, hogy elbír velem!

Isolder Csubakkára lesett. A vukik mesterien értettek a pusztakezes közelharchoz. Ráadásul a vukik sokszor nem csak a fegyverétől szabadították meg az ellenfeleiket, hanem a fegyvert szorongató kezeiktől is. Ha valakit még ez sem győzött volna meg, a vukik szívesen folytatták a vitát – kitépték az értetlen ellenség lábait is.

Csubakka megvonta a vállát, és eldörmögött valamit a saját nyelvén.

– Most már aztán elég volt! – szólt közbe Leia. – Anélkül is elég problémánk van, hogy egymásnak esnétek! Isolder, én önként jöttem ide Hannái… Legalábbis részben. Megkért, hogy barátként kísérjem el, és én igent mondtam.

Isolder hitetlenkedve a nőre meredt. Most már fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. Látta állítólagos „kérésről” készült videofelvételt, de képtelen volt hazugnak nevezni Leiát.

– Hmmm… – nyögte zavartan. – Solo tábornok, azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom önnek.

– Rendben – mondta Han. – Akkor folytassuk a munkát! Nem lenne rossz, ha kitalálnánk, hogy menjünk, el innét.

– Úton van a flottám – mondta Isolder. – Hét, legfeljebb nyolc nap múlva megékezik.

– És mekkora ez a flotta? – kérdezte Han.

– Körülbelül nyolcvan rombolóból áll – felelte Isol-der. Han elképedt.

– Hét… nem, túl hosszú idő – mondta Leia. – Ha Augwynne nem téved, az Éjnővérek három napon belül támadnak.

Isolder átölelte Leiát.

– Az asztrogációs droidom a bolygó felszínéről is végre tudja hajtani az ugrást. Haza kellene küldenünk Leiát…

– Nem valami jó ötlet – mondta Leia. – Nélkületek én sem megyek. Han… Ha minden alkatrész a rendelkezésedre állna, mennyi idő alatt tudnád megjavítani a hajót?

Han elvégzett egy gyors számítást. A hűtőfolyadék szivárgását pár perc alatt megállíthatják, a tartály feltöltése pedig már repülés közben is megtörténhet. Az R2-és egység egy-két perc alatt elfoglalhatja a navigációs állást. Az új csillapítómező-generátorok beszerelése két órába telne. A szenzorfürt ablak pedig… A legegyszerűbb lenne kicserélni. Ha mindenki segít, és egy kicsit csipkedik magukat, két óra alatt elkészülhetnek mindennel.

– Két óra alatt – felelte Han.

– Szerintem szét kellene szednünk Isolder hajóját

– mondta Leia. – Az alkatrészeit használjuk fel a Falcon javításához, és menjünk innét.

Isolder kétkedő pillantással körbenézett a Falamon. Viszonylag nagy hajó volt – legalább négyszer olyan hosszú, az extra pajzsokkal és a raktérrel együtt összesen legalább negyvenszer akkora volt, mint az ő vadászgépe.

– Milyen csillapítómező-generátort használnak? – kérdezte Isolder.

– Négy sor Nordoxicon 38-asunk van. Mind rossz. A magáé mivel ment?

– Három Taibolt 12-essel. Csubakka elmorgott valamit.

– Igen, ez tényleg elég jó – mondta Han. – Mi a helyzet a szenzorfürt ablakkal?

– Nulla egész hat tized az átmérője.

– Az nekünk egy kicsit kicsi. – Han elhúzta a száját.

– De ha nincs más, beforrasztunk valami panelt az én műszerembe, és máris kisebb lesz az ablak. Ez egy kicsit levesz majd a szenzoraink hatásfokából.

– Igen, ez így jó lenne – bólintott Isolder. – De honnan szerzünk egy megfelelő méretű mezőgenerátort?

– Anélkülis tudunk repülni, uram? – kérdezte Thripio.

– Túl veszélyes lenne – mondta Han. – Nemcsak a rakétatámadásoktól kell tartanunk, de a mikrometeoritok ellen is védekeznünk kellene. Ha valami kis kavics átszakítja a szenzorfürtöt, egy csomó érzékelő műszerünk tönkre mehet.

– Talán a börtön közelében van valamilyen mezőgenerátor – mondta Han, és széttárta a karjait. – Mondjuk egy páncélozott lövegben, egy hajóroncsban, vagy valami ilyesmiben. Át kell mennem oda, hogy megnézzem.

– Ha találunk is valami generátort amit ellophatnánk, négy ember kellene hozzá, hogy megmozdítsuk. Plusz egy őrszem – mondta Isolder. – Aztán ott van szállítás… Egy ilyen blokk legalább két tonna!

– A szállítás miatt majd akkor is ráérünk aggódni, ha megszereztük – mondta Han. – Egész biztos, hogy a börtönben van egy antigravitációs szán, vagy ilyesmi.

– Én benne vagyok – mondta Luke.

– Már én is – mondta Leia.

Isolder elgondolkodott. A vukit semmiképpen sem vihetik be a városba. Nagyon valószínű volt, hogy ezen a bolygón egyetlen olyan ember sem éli – beleértve a katonákat is −, aki látott már hozzá hasonló szerzetet. Ugyanez vonatkozott Thripióra is. Ez egy kicsit lecsökkentette a jelentkezők számát. Isoldernek nem tetszett, hogy Leia is vállalkozik erre a veszélyes küldetésre, de nem maradt más megoldás. Esdeklő tekintettel felnézett Tenenielre. A boszorkány rémültnek, de eltökéltnek látszott.

– Elvezetlek benneteket a börtönhöz – mondta Teneniel. – De a belsejében még én sem jártam. Nem tudom, hogy mit kerestek, és így fogalmam sincs, hogy hol találhatnátok meg.

– A klánnővérek közül volt már valaki odabent? – kérdezte Leia.

Teneniel megvonta a vállát.

– Az ilyen dolgokat Augwynne jobban tudja, mint én. Idehívom. – Teneniel elsietett, de néhány perccel később a vénasszonnyal együtt visszatért.

– A mi klánunkból még soha, senki sem járt a börtönben – mondta Augwynne. – Kivéve persze azokat, akik Éjnővérré változtak. – Elhallgatott.

– És Barukka nővérünk? – kérdezte Teneniel habozva. – Úgy hallottam, hogy ő hitehagyottá vált.

Augwynne hosszú percekig tétovázott, majd Leiára nézett.

– Van a klánunkban egy nő, aki csatlakozott ugyan az Éjnővérekhez, de nemrég elhagyta őket. Nagy árat kellett ezért fizetnie. Most egyedül él, mint a hitehagyottak mind, és mivel megbocsátást nyert, újra a klánunk tagja lehet. Talán ő tudna nektek segíteni. Lehet, hogy tudja, hogy találjátok meg azt, amit kerestek.

– Nem vagy valami határozott vele kapcsolatban – mondta Leia. – Miért?

– Barukka önmaga megtisztításáért küzd – mondta Augwynne halk hangon. – Kimondhatatlan bűnöket követett el, és ezek rajta hagyták a nyomalkat. Meg tagadta a hitét. Az ilyen ember azonban… Megbízhatatlanok és bizonytalanok.

– De már járt a börtönben, igaz? – kérdezte Han.

– Igen – felelte Augwynne.

– Most hol van?

– Barukka egy barlangban él, a Kőfolyó mellett. Adhatok mellétek egy harcost, aki elkísér oda benneteket.

– Majd én elviszem őket, nagyanyám – ajánlkozott Teneniel, és Augwynne vállára tette a kezét. – Most azonban jobb lenne, ha átkísérnéd a vendégeinket a tanácsterembe, és hozatnál nekik valami harapnivalót. Megmutathatnád nekik a térképet, és kitervelhetnétek, melyik úton menjünk. Addig én szólok néhány gyereknek, hogy készítsék elő a hátasokat. – Megfogta Isolder kezét. – Gyere velem, kérlek – mondta. – Szeretnék beszélni veled.

Teneniel maga után húzta a herceget. Lementek néhány lépcsősoron, átsiettek a folyosólabirintuson.

Egy helyen megállt, magához vett egy korsó vizet, majd bevezette Isoldert egy kis szobába. A padlón csak egyetlen matrac, meg egy jókora faláda hevert; az egyik falon egy ezüsttükör függött, alá pedig egy mosdókagylót szereltek.

– Ez volt a szobám, amikor még a Daloló Hegy klánjával éltem – mondta Teneniel. Felnyitotta a ládát, és előhúzott egy vörös, meg egy zöld gyíkbőrből készült ruhát. – Szerinted Luke-nak melyikben tetszenék jobban?

Isolder nem merte megmondani, hogy szerinte a gyíkbőrruhák viselése meglehetősen barbár szokás.

– A zöld jobban illene a szemedhez.

Teneniel bólintott. Szégyenkezés nélkül ledobta magáról elrongyolódott ruháját, leráncigálta a csizmáit, és miközben a tükörbe bámult kézbe vett egy szövetdarabot, benedvesítette, és ledörgölte a testet. Isolder nagyot nyelt. Tisztában volt vele, hogy a különböző bolygókon eltérőek az emberek viselkedési szokásai, de Teneniel olyan közömbösen dörgölte magát az ő jelenlétében, hogy arra következtetett, nem jelent valami sokat a lány számára.

– Tudod, én egyáltalán nem értem a ti szokásaitokat – mondta Teneniel. – Tegnap reggel, amikor elfogtalak benneteket, azt hittem, hogy engem akartok megszerezni. Éppen ezért megadtam a lehetőséget a számodra, hogy elszökj. Te viszont megérintetted a befogó kötelemet. Tudtam, hogy azért jöttél ide, hogy találj magadnak egy asszonyt. Éreztem rajtad. – Összeráncolta a homlokát, és Isolderre nézett. – De most már azt is tudom, hogy te egyedül Leiát akarod.

– Így van – mondta Isolder, és végignézett a lány izmos hátán. Hapan szemmel nézve Teneniel nem volt szép nő – tulajdonképpen meglehetősen otromba volt −, de Isoldert bámulatba ejtette atlétikus termete, és az izomzata. A Hapanákon csak kevés ilyen nőt látott. Teneniel testén nem egy testépítő vaskos izmai feszültek, de nem is volt olyan karcsú, mint a futók vagy az úszók – valahol a kettő között volt.

– Ugye te szeretsz hegyet mászni? – kérdezte. Teneniel hátramosolygott.

– Igen – felelte. – És te?

– Még sohasem próbáltam.

Teneniel megtörölközött, felvette a ruháját, majd megigazította és fésülgetni kezdte hosszú hajának tömör fürtjeit.

– Szeretem azt az érzést, amit a sziklamászás okoz – mondta. – Az egész testem verítékben fürdik. Aztán amikor felérek a csúcsra, leveszem a ruháimat, és megfürdöm a hóban.

Annak ellenére, hogy nem érzett vonzalmat a lány iránt, Isolder érezte, éjszaka róla fog álmodni.

– Igen, ez valóban jó lehet…

Amikor befejezte a fésülködést, Teneniel egy fehér szövetpántot kötött a homlokára, a férfira nézett, és elmosolyodott.

– Isolder, én a legszívesebben most azonnal visszaadnám a szabadságodat, de ha megtenném, a klánnővéreim azonnal fogságba ejtenének. Ezért amíg itt vagy, azt hiszem az lesz a legjobb, ha senkinek sem árulnánk el, hogy szabad vagy.

Isolder tudta, hogy a lány megpróbál a lehető legkedvesebben viselkedni.

– Nagylelkű vagy.

Teneniel egy baráti csókot nyomott a férfi homlokára, majd újra megfogta a kezét, és levezette a tanácsterembe.

Leia a többiekkel együtt a padlón levő, agyagból épített, domború és színesre festett hatalmas térkép körül állt. Az egyik klánnővér kijelölt egy olyan útvonalat a hegyes vidéken, amit követve el lehet kerülni azokat az ösvényeket, amiket Gethzerion kémei és őrei szemmel tarthatnak. Az út száznegyven kilométer hosszú volt, és nehéz terepen, hegyek között és egy dzsungelen át vezetett annak a sivatagnak a szélére, aminek a, közepén a börtön állt. Három nap alatt a rankorok közül is csak a legerősebbek lehettek rá képesek, hogy megtegyenek egy ekkora távolságot.

Isolder Leiára nézett, és eltűnődött, vajon minden rendben van-e körülötte, és hogy Han elrabolta-e, vagy mégis saját jószántából vállalkozott erre az útra. Leián nem látszott, hogy félne Hantól, de az sem, hogy dühös lenne rá. Isolder azonban elképzelhetetlennek tartotta, hogy a hercegnő egyszerűen megszökik egy ilyen fickóval. Magában megesküdött, hogy ha Leia mégis Hant választotta, mindent meg fog tenni, hogy visszahódítsa magának. Mintegy véletlenül Leia mellé lépett, és megfogta a kezét. Leia rámosolygott, és szeretettel rápillantott. Még vagy tíz percig álltak egymás mellett. Miközben a boszorkány befejezte az útvonal kijelölését, Isolder Leia nyakának ívében, és szemeinek színében gyönyörködött, és mélyen beszívta hajának illatát.

Ezután ettek, majd Augwynne átvezette Luke-ot és Isoldert egy kis szobába, ahol egy fogatlan, fehér hajú, takarókba csavart banya hortyogott. A vénség egy kőláda tetejére tett párnán ült, de csak a mellette álló két idősebb nő segítségével sikerült a trónján maradni.

– Rell anya – suttogta Augwynne, és szelíden megrázta a banya vállát. – Látogatóink érkeztek, akik találkozni kívánnak veled.

Rell mélyet lélegzett, kinyitotta a szemeit, és Lukera hunyorintott. Bőrére bíborszínű foltokat festett a kor, de a szemei még mindig barna tengerszemekként csillogtak. Kedvesen megfogta Luke kezét.

– Hiszen ez Luke Skywalker! – mosolygott a banya.

– Annak idején te alapítottad meg a Jedi Akadémiát.

Luke arca megrándult. A banyának korábban senki sem árulta el az ő nevét. . – Hogy van a feleséged, és mi van a gyermekeiddel?

– kérdezte a banya. – Ugye nincs semmi bajuk?

– Mindannyian remekül vagyunk – dadogta Luke. Isolder hátán végigfutott a hideg. Olyan furcsa érzése támadt, mintha nem egy vénasszonyra, hanem egy ragyogó fényforrásba nézne. A banya elmosolyodott, és bólintott.

– Jó. Akkor jó. Az egészség a legfontosabb. Találkoztál mostanában Yoda mesterrel? Hogy van a vén gazfickó?

– Egy jó ideje már nem láttam – felelte Luke.

Rell szorítása elgyengült, szemei elhomályosultak. Úgy tűnt, mintha elfeledkezett volna az előtte álló Luke-ról.

Augwynne Isolderre pillantott.

– Luke egy másik barátunkat is magával hozta – mondta, és a vénasszony karomszerű ujjai közé adta Isolder kezét.

– Ó, hiszen ez Isolder herceg! – mondta a banya. Előre hajolt, és Isolderre meresztette a szemeit. – Úgy tudtam, hogy Gethzerion megölt téged. De ha élsz, akkor… – Még egy percig Isolderre bámult, de hirtelen elsötétült az arca, és felnézett Augwynne-re. – Megint álmodtam, igaz? Melyik évszázadban vagyunk?

– Igen, anyám, ismét álmodtál – felelte Augwynne nyugtató hangon, és megsimogatta a banya vállát.

Rell még mindig nem eresztette el Isolder kezét, de a tekintete a semmibe révedt.

– Rell anya majdnem háromszáz esztendős – magyarázta Augwynne −, de a lelke olyan erős, hogy nem nagyja elpusztulni a testét. Gyermekkoromban gyakran mondogatta, hogy egy nap majd eljön hozzánk egy Jedi mester, meg a tanítványa. Azt mondta, ha ez megtörténik, azonnal hozzá kell kísérnem a látogatót, mert át kell adnia neki egy üzenetet. Most viszont nincs egészen magánál. Sajnálom.

Augwynne idegesnek látszott. Megpróbálta kiszabadítani Isolder kezét a banya ujjai közül. Rell újra elmosolyodott, és szaporán bólogatni kezdett.

– Kedves tőled, hogy meglátogattál – mondta Isoldernek. – Kérlek, gyere el máskor is. Olyan szép fiatal lány vagy… Vagy fiú vagy? De mindegy, gyere el, bármi is légy…

Augwynne valahogy kiszedte Isolder kezét a vénasszony karmaiból, majd kivezette a két férfit a helyiségből.

– Rell látja a jövőt, igaz? – kérdezte Luke.

Augwynne bólintott. Isolderen egy kimondhatatlanul rossz érzés vett erőt. Ha a vénasszony igazat mondott, Gethzerion az elkövetkezendő néhány napban meg fogja ölni őt…

– Időnként azonban eltéved a jövőben – magyarázta Augwynne −, és belemerül a múltba.

– Még mit mondott neked rólam? – kérdezte Luke.

– Azt, hogy az érkezésed után megengedi a testének, hogy meghaljon – felelte Augwynne halkan.

– Meg azt, hogy a te érkezésed jelzi majd a világunk pusztulásának kezdetét.

– Ezt vajon hogy értette? – kérdezte Luke, de Augwynne válasz helyett csak megrázta fejét, és a tűzhelyhez lépett.

Az egyik férfiszolga levest mert Augwynne edényébe.

Luke-nak feltűnhetett, hogy Isolder arcát mennyire eltorzítja a félelem. A herceg vállára tette a kezét.

– Ne aggódj – mondta. – Amit Rell látott, az csak az egyik lehetséges jövő. Még semmi sincs eldöntve. Semmi…

Ebéd után Teneniel a hátasokhoz vezette a csapatot. Bár nem volt kifejezetten meleg, a rankorok mégis az erődítmény alatti tavacskában fürödtek – teljesen elmerültek a vízben, csak az orruk hegye látszott ki.

A falubeli fiúk közül néhányan ott sürgölődtek körülöttük, és addig ordítoztak, míg végül négy rankor kikászálódott a vízből. A fiúk mellvérteket erősítettek a bestiákra, és rájuk hajították a whuffabőr szíjakkal egymáshoz kötözött csont– és páncéldarabkákból álló védőfelszerelést is. Amint befejezték a rankorok felvértezését, a fiúk felmásztak a fejükre, és felkötözték rájuk a nyergeket.

A nyergeket az agyaraikhoz kötözött szíjak segítségével erősítették fel a rankorok homlokára, méghozzá úgy, hogy az orrlyukak között hátravetették a homlokrészt borító hegyes csontkinövések közé. Mindegyik szörnyön két nyerget helyeztek el.

Leia egy vén kancát, a Tosh nevű falkavezért választotta ki magának. Tosh érdes barna bőrét világoszöld sömörök, és sötét mohafoltok tarkították. Han bakot tartott Leiának, aki így a rankor göcsörtös karjai között könnyedén fel tudott kapaszkodni a dög vállára, és be tudott ugrani a nyeregbe. Ezután Han, Isolder és Luke felsegítették és ráerősítették a droidokat az egyik bestiára. Nem volt valami könnyű feladat, de szükségük volt Artu szenzoraira.

Ahogy ezzel végeztek, Teneniel felmászott a harmadik rankorra, Csubi pedig a negyedikre. Han Leia hátasához lépett, és már azt nézegette, hogyan tudna felmászni mögé, amikor Luke megszólította:

– Han… Izé… – mondta halkan. – Azt reméltem, hogy Leiával tarthatok. Már rég nem találkoztam vele, és szerettem volna megbeszélni vele egy-két dolgot.

Leia megérezte a Luke-ból áradó szokatlan nyugtalanságot.

– Hát ez nem fog menni, pajtás – mondta Han. – Leia az enyém. Miért nem inkább azt a másik rankort választod? – Teneniel hátasa felé biccentett. – Az a lányka különben is majd’ eleped érted.

– Igazán? – kérdezte Luke. – Ezt eddig még észre sem vettem. – Elpirult, Leia előtt pedig hirtelen minden világos lett: Luke zavarodott, mert egyszerre két ellentétes dolgot szeretne tenni. Tetszett neki a lány, de mégsem akart közeledni hozzá.

– Ne mondd, hogy neked még nem tűnt fel? – mondta Han. – Mármint a nő. Ez a Teneniel határozottan csinos.

– Igen, ezt már észrevettem. – Luke bizonytalanul elmosolyodott.

– Akkor meg mire vársz? Azt akarod mondani, hogy mégsem akarod megkapni? – kérdezte Han hitetlenkedve.

– Két teljesen különböző világból származunk – mondta Luke.

– De rengeteg közös tulajdonságotok van. Mindketten egy kis isten háta mögötti bolygón születtetek. Egyformán furcsa képességeitek vannak. Te férfi vagy, ő pedig nő. Mi kell még? Higgy nekem, pajti! Én a te helyedben odamennék hozzá, és megkérdezném, hogy akar-e a rankorom utazni.

– Nem is tudom… – mondta Luke.

Leia érezte, hogy Luke-ból elillan a feszültség. Hannak majdnem sikerült rábeszélnie a dologra.

– Oké, ha te nem akarsz vele utazni, talán az lesz a legjobb, ha odamegyek hozzá, és megkérdem, nem akar-e velem tartani – mondta Han, és felpillantott Leiára.

– Hogy te milyen zöldfülű vagy! – vágott vissza Leia. – Ha így akarsz féltékennyé tenni, akkor közlöm, hogy nem fog sikerülni.

– Hé! – kiáltotta Han. – Itt most én vagyok a faképnél hagyott szerelmes! Ha te Isolder őfelségével akarsz utazni, akkor megteheted. – Isolderre mutatott, aki Teneniel rankorja előtt álldogált. – De egyáltalán miért törődsz te azzal, ha keresek magamnak valami kedves, fiatal hölgyet, aki képes megvigasztalni?

– Nem is törődöm vele… Sokat – mondta Leia. – Tudd meg, nem miattad mondtam! Egyszerűen csak nem akarom, hogy kihasználj egy másik nőt!

– Hogy kihasználni? Én? – Han széttárta a karjait, és értetlenül megvonta a vállát. Teneniel felé fordult, de Luke közben már felkapaszkodott a lány rankorjára. Isolder körbejárta Leia hátasát, majd egy szempillantás alatt felugrott a hátsó nyeregbe.

– Sajnálom, Solo tábornok – mondta Isolder, és megsimogatta Leia térdét. – Úgy látom, ezúttal szőrös vuki barátja mögött kell majd utaznia. De tudom, hogy ezt ön egy cseppet sem bánja, hiszen olyan közel állnak egymáshoz!

Han Isolderre meredt. Leia kerülte a pillantását.

Elindultak a Daloló Hegyről lefelé vezető ösvényen. A rankoroknak először egy száz méter magas szikláról kellett lemászniuk. A bestiák nyergében nem volt valami kényelmes az utazás: amikor körbe−, vagy felnéztek, a fejükre erősített nyergek jobbra-balra, vagy előre és hátra csúszkáltak. Akkor sem volt jobb a helyzet, amikor egyenesen tartották a nyakukat: furcsa testtartásuk és döcögős lépteik miatt a rajtuk ülőknek ugyancsak ügyelniük kellett, ha nem akartak lepotyogni. Mégis az volt a legrosszabb, amikor négykézlábra ereszkedve átcsörtettek egy-egy bozótoson. Ilyenkor csak csodával határos módon lehetett a nyergükben maradni. Mindent összevetve a rankor-lovaglás fizikailag is olyan megterhelő feladat volt, amilyet Leiának még sohasem kellett végrehajtania. Ennek ellenére estére Leia biztosra vette, hogy ezekben a hegyekben képtelenség lenne boldogulni a bestiák nélkül.

Két olyan szurdokba is k– kellett ereszkedniük, amit még egy tapasztalt sziklamászó sem lett volna képes megmászni, ám a rankorok bemélyesztették hatalmas karmaikat az ősrégi kapaszkodókba, és könnyedén letáncoltak a kőfalakon. Az egyik ilyen manőver során Han rankorja kirúgott a helyéből egy kődarabot. A jókora szikla kis híján összezúzta Isoldert. A herceg felpillantott Hanra, aki mosolyogva nézett vissza rá.

– Sajnálom…

– Azt elhiszem! Most, hogy nem rabolhatja el tőlem Leiát, azon mesterkedik, hogy megöljön engem? – kérdezte Isolder, és dühösen összeszorította a fogait.

– Han nem tenne ilyet. Véletlen volt – mondta Leia, de a herceget ezzel sem tudta lecsillapítani.

Isolder hosszú ideig hallgatott, ám amikor a rankorjuk jócskán megelőzte a többiekét, megszólította Leiát.

– Még mindig nem értem, hogy miért jöttél el Hannal olyan hirtelen. – Nem tartott hosszú szónoklatot, de a hangja elárulta, hogy csalódott, és hogy választ vár.

Leia viszont nem akart megfelelni a kérdésre.

– Ennyire furcsának találod, hogy elutaztam egy régi barátommal? – kérdezte Leia, és remélte, hogy másra terelheti a szót.

– Ennyire – mondta Isolder hevesen.

– Miért? – kérdezte Leia.

– Han meglehetősen rámenős, és… – mondta Isolder óvatosan.

– És?

– És ostoba – mondta Isolder. – Nem elég jó neked.

– Értem – mondta Leia, és megpróbálta megakadályozni, hogy dühét ki lehessen érezni a hangjából. – Tehát a Hapanák hercege ostoba, rámenős fickónak tartja Korélia királyát, Korélia királya pedig mamlasznak a Hapanák hercegét. Úgy látom, ti ketten egyhamar nem fogjátok megszeretni és tisztelni egymást.

– Mamlasznak nevezett? – kérdezte Isolder döbbenten.

A következő pillanatban a rankorok átgázoltak egy sűrű bozótoson. Egy vibro-karddal felfegyverzett embernek több órai kemény munkájába került volna, hogy itt utat vágjon, de a bestiák könnyedén keresztülcsörtettek a rengetegen. Ahogy Isolder hátasa elhaladt egy facsoport mellett, a herceg elkapott egy ágat, nehogy megkarcolja Leiát, majd eleresztette. Az ág Han és Csubakka felé csapott.

– Hé! – ordította Han. – Vigyázzon! Isolder elmosolyodott.

– Talán nem ártana, ha vigyázna magára, Solo tábornok! Elég zord ez a bolygó, ahová hozott minket. Tele van mindenféle veszélyes mamlaszokkal!

Han elvörösödött.

– Én aztán nem félek tőlük! – mondta. – Tudok vigyázni magamra.

A délután folyamán gyorsan haladtak, és mivel a két férfi már fáradt volt a torzsalkodáshoz, egyetlen incidens sem történt. Leia hallotta, hogy Luke és Teneniel halkan beszélgetnek egymással. Luke az Erő használatáról tartott előadást a lánynak, Teneniel pedig elmesélte, hogyan vadásznak a hegyekben élő, drebbineknek nevezett szarvas fenevadakra. Ezek a lények állítólag rankorokkal táplálkoztak – Leia ezek után elég nehezen tudta elképzelni őket.

Amikor késő este egy örvényekkel és forgókkal teli hegyi folyóhoz értek, a rankorok beugrottak a vízbe, és hatalmas tempókkal átúsztak a túlsó partra. Közben csak az orruk, meg hátul a farkuk maradt a felszín fölött. Leia szórakozottan egy dallamocskát dúdolgatott – Han Solo, micsoda férfi! Solo!−, de amikor rájött, hogy mit csinál, zavartan elhallgatott.

Han Leia és Isolder rankorja mellé irányította a sajátját, és szélesen a nőre mosolygott. A rankorok egy percig egymás mellett úsztak, de Hanét hirtelen megtaszította egy áramlat, és a másik bestiához ütközött. Isolder válaszképpen Hanénak vezette a saját hátasát. A két rankor egy hosszú percig váll, váll mellett, egymást akadályozva csapkodta a vizet.

Leia Hanra, majd Isolderre nézett, és felkiáltott,

– Hagyjátok abba! Mind a ketten!

– Ő kezdte! – ordította Han.

Isolder a vízbe csapta a kantárt, és lefröcskölte Hant.

Mögöttük Teneniel halkan dalolni kezdett. A folyóból kivált egy hatalmas hullám, és barna habként negyven méter magasra emelkedve a csapat felé száguldott. Hirtelen azonban összerogyott, és csak Hant meg Isoldert áztatta el. Luke-ból és Csubak-kából kitört a nevetést. Leia mosolyogva visszanézett a boszorkányra.

– Köszönöm – mondta. – Valamikor meg kellene tanítanod erre a varázsigére.

Leia felé hirtelen egy erős vágy– és boldogság-hullám csapott. Rádöbbent, hogy Luke érzelmei érintették meg. Leia tudta, Luke-ból nagyon ritkán váltott ki ilyen érzéseket egy nő.

– Hamarosan letáborozhatunk – mondta Teneniel, amikor a rankorok kikecmeregtek a vízből.

Artu kinyújtotta a tányérantennáját.

– A barlangok itt vannak a közelben – tette hozzá Teneniel.

– Artu egyetlen birodalmi jelzést sem érzékel – mondta Thripio. Aranyszínű szemei természetellenes fénnyel ragyogtak az erőd sötétjében. – Viszont fölöttünk elég sok rádióadás van folyamatban.

– Mi történik itt? – kérdezte Luke. Artu fütyülni és csipogni kezdett.

– Úgy tűnik, uram – mondta Thripio −, odafönt néhány birodalmi csillagromboló éppen most lépett ki a hiperűrből. Artu megpróbálja megszámolni a hajókat. Eddig tizennégy különböző jelet fogott.

Leia idegesen felpillantott az égre, de még nem sötétedett be annyira, hogy szabad szemmel is ki lehessen venni akár egy űrhajót is.

– Nem kellett volna idehoznom a csatasárkányomat – mondta Isolder. – Miután megtámadtuk őket, csak két választásuk maradt: vagy erősítést kérnek, vagy eltűnnek. Úgy látszik, az előbbit mellett döntöttek.

Leia majdnem rákérdezett, hogy a többiek szerint mennyire valószínű, hogy Zsinj emberei rájönnek, hogy ők a bolygón vannak, de végül inkább mégis hallgatott. Ha rajta kívül senkinek sem jutott eszébe, ne is idegeskedjenek miatta. Ám ahogy Hanra, összeráncolt homlokára nézett tudta, hogy a férfi gondolkozik. A börtön őrzői valószínűleg már közölték a „föntiekkel”, hogy Solo tábornok idelent van, és él. Ahogy az Új Köztársaság valamennyi magasabb beosztású tisztjére, úgy Hanra is vérdíjat tűztek ki. Már csak az volt a kérdés, hogy Zsinjnek fontos-e annyira, hogy megtöri a saját blokádját, és leküld egy hajót, meg egy pár katonát az elfogására. Leia Isolderre nézett.

– Azt hiszem, igazad van. Nekem sem tetszik, hogy egy seregnyi romboló köröz a fejünk fölött. – Nagyon valószínűtlen volt, hogy a hajók szenzorai képesek érzékelni a droidokat, de erre az eshetőségre is gondolni kellett. – Menjünk, keressük meg azokat a barlangokat, és rejtőzzünk el egy időre.

Alig tíz perccel később, ahogy Teneniel felvezette őket az egyik hegy oldalába, és ahogy áthaladtak egy vastag fákból álló erdőn, egy barlang bejáratához értek. A sötét nyílást félig eltakarták az előtte tekergőző vörös indák és pikáns illatú virágok. Teneniel leszállt a rankorjáról, és a barlang szájához lépett.

– Barukka? Barukka? – kiáltotta, de választ nem kapott.

Egy percig feszülten álldogált, majd lehunyta a szemeit, és halkan énekelni kezdett.

– Úgy érzem, nincs a közelben – mondta, mikor újra felnézett.

– Ha nem találjuk meg Barakkét – mondta Thripio −, honnan fogunk információt szerezni a börtönről? Artu, vizsgáld meg a környéket, van-e a közelben ember!

Artu felfüttyentett, és körbefordította az antennáját.

Teneniel bélesett, majd belépett a barlangba. Egy perccel később visszatért.

– Van itt néhány ruha meg edény, de úgy látom, Barukka már napokkal ezelőtt elment innét.

– Óriási! – mondta Han. – Hova mehetett?

– Talán vadászni – találgatott Teneniel. – Vagy lehet, hogy visszatért az Éjnővérekhez. Ez az időszak sok veszélyt rejt Barukka számára. Mivel hitehagyott, itt kellene maradnia a vadonban, teljesen egyedül, és a múltján, meg a jövőjén kellene tűnődnie. De a magány sokszor elviselhetetlen…

A nap lenyugodott, az ég egyre sötétebbé vált.

– Táborozzunk le – javasolta Luke. – Itt megvárhatjuk.

Bevezette a rankorját a sötétbe, Teneniel pedig nekilátott, hogy kövekből egy félkörívet rakjon a barlang bejárata elé – ez valószínűleg egy jelzés volt, ami azt mutatta, hogy a barlangban tartózkodik valaki. Leiát valahogy zavarta, hogy be kell menniük. Úgy érezte, mintha ezzel durván megsértenék Barakká magányát.

Isolder is bevezette a rankorját az árnyak közé. A barlang belseje a halvány citromsárgától a metál-zöldig és az elefántcsonszínűig számtalan árnyalatú sztalaktitok és sztalagmitok tündöklő csodaországa volt. Az egész hely úgy nézett ki, mintha minden tengervízből lenne. Leia már megértette, hogy a boszorkányok miért nevezik Kifolyónak. A Barlang mennyezete olyan magas volt, hogy a rankorok még akkor is elfértek volna alatta, ha egymás vállára állnak. Az üregekből előszivárgó vízerek sekély patakká egyesültek.

Teneniel kihúzott egy pát rönköt a bejárat melletti kis kamrából, és tüzet rakott belőlük, Han pedig előhúzta a sugárpisztolyát, és lángra lobbantotta őket. A csapat tagjai egész álló nap alig szóltak egymáshoz, úgy lestek az Éjnővérek esetleg felbukkanó felderítőit, és most, amikor végre nyugodtan beszélgethettek volna, Leia túl kimerültnek érezte magát a társalgáshoz.

A rankorok azonban nem látszottak fáradtnak. Az undorító, rohamosztagos testpáncél– és csontdarabkákból összeeszkábált vértet viselő bestiák lekuporodtak a tűz mellé, és halkan morogva megmelegítették mellső végtagjaikat a lángok fölött. Tosh beszédet” tartott fiatalabb társainak, és közben hevesen gesztikulált karmos kezeivel. A tűz fénye meg-megcsillant a fogain és a vállai rücskös csontlemezein.

Csubakka összegömbölyödött egy matracon, és elaludt. A droidok a barlang szájához vonultak, hogy Artu továbbra is figyelhesse a tájat a szenzoraival. Han egy fáklyával a kezében elindult, hogy felderítse a barlang hátsó részét. Luke és Teneniel halkan beszélgetett. A lány néhány hatalmas zöld diót tett a parázsba sülni. Isolder az egyik cseppkőoszlopnak támasztotta a hátát, félig lehunyta a szemeit, és játszadozni kezdett a sugárpisztolyával.

A rankorok felnyögtek. Teneniel Tosh felé biccentett.

– Tosh most éppen azt meséli el a gyermekeinek, hogy az őseik hogyan találkoztak először a boszorkányokkal – mondta. – Állítólag egy beteg nőstényrankor egyszer találkozott egy boszorkánnyal, aki meggyógyította. Ezután a boszorkány a rankor hátán utazott, és megtanulta a nyelvét. A rankorháton lovagolva az élesszemű boszorkány, aki még nappal is remekül látott, sokkal több élelmet talált, mint korábban. A rankor növekedni kezdett, és végül óriás lett belőle. Bizonyos idő elteltével aztán egy egész falka anyja lett, és az ő ivadékai még akkor is életben maradtak, amikor körülöttük minden más csapat elhullott. Akkoriban a rankorok még nem tudták, hogyan kell lándzsához és hálóhoz hasonló fegyvereket készíteni. Akkor még azt sem tudták, hogyan védjék meg magukat a páncéljuk segítségével. A boszorkányok azonban minderre megtanították őket, és Tosh szerint ezért a rankoroknak mindig szeretniük és szolgálniuk kell őket. Még akkor is, ha minden ok nélkül arra kérik őket, hogy száguldjanak át a vadonon, vagy ha azt követelik tőlük, hogy harcoljanak az Éjnővérek ellen.

Leia elgondolkodva Tenenielre nézett.

– Azt hiszem, Tosh szereti a népedet – mondta. Teneniel bólintott. Kinyújtotta a kezét, és megvakarta az egyik bestia hátsó lábát.

– Igen. Nagyon hálás nekünk, hogy erős és nagy a falkaja. Viszont egyetlen rankor sem rajong az Éjnővérekért.

– Nemrég azt mondtad, hogy a rankorok nem szolgálnák az Éjnővéreket – jegyezte meg Luke. – Miért nem?

– Az Éjnővérek rosszul bánnak velük. Valahogy úgy, mintha rabszolgák lennének. A rankorok ezért mindig elmenekülnek tőlük.

– Érdekes – mondta Isolder. – Ti barátokként bántok a rankorokkal, és rabszolgaként a férfiakkal. Érdekes hatalmi struktúrátok van, de én barbár dolognak tartom, hogy a férfiakat rabszolgaságba vetitek.

– Az ember egy idegen kultúrában sokszor könnyebben felfedezi a barbarizmust, mint a sajátjában – mondta Luke. – A boszorkányok erőn alapuló hierarchiát építettek ki. A legtöbb civilizáció pontosan ezt teszi.

Isolder bólintott.

– Például – mondta Leia −, én azt is barbárságnak tartom, hogy valakiből öröklött jogai miatt lesz uralkodó. Te nem így gondolod, Isolder?

– Ez furcsa kijelentés egy hercegnő szájából – mondta Isolder. – Te egy olyan családból származol, aminek tagjait generációkon keresztül a vezetés tudományára nevelték és tanították. Teljességgel helyénvaló, hogy neked kell vezetned a népedet, és ezt az alattvalóid is tudják. Igaz, hogy a rangod és a trónod most alig több mint jelkép, néped megmaradt tagjai mégis azt kívánják tőled, hogy nagykövetként szolgáld az Alderaant.

– Tehát szerinted mi nem a azért vagyunk vezetők, mert rangot örököltünk, hanem mert őseink ránk hagyták a szükséges képességeket? – kérdezte Leia döbbenten. – Azt hiszem, ez egy kissé erőltetett magyarázat.

– Nem, nem az! – mondta Isolder határozottan. – Az állatokat is úgy próbáljuk tenyészteni, hogy minél intelligensebbek, szebbek vagy gyorsabbak legyenek. A közösségben élő ragadozók falkavezérei minden esetben a legerősebb és a legeszesebb partnert választják ki maguknak. Ennek eredményeképpen utódaik általában „öröklik” szüleiktől a csapaton belül elfoglalt pozíciójukat.

– Tegyük fel, hogy ebben igazat adok neked – mondta Leia. – De ennek az egésznek akkor sincs semmi köze az emberek viselkedéséhez. Az emberek nem falkában élő húsevők.

Isolder tekintete besiklott az árnyak közé.

– Ha jobban ismernéd az anyámat, ebben az egyben nem vitatkoznál velem.

Leia nem felelt.

– Igen, valóban vannak olyan embercsoportok, amik közösségben élő ragadozóknak tartják magukat – jegyezte meg Luke. – Nézzetek csak meg mondjuk egy kalózbandát! És persze itt vannak a hadurak is…

– Meg az Éjnővérek – mondta Teneniel.

– Luke, nem tudom elhinni, hogy ebben nem értünk egyet! – mondta Leia. – Te vagy a legszelídebb ember, akit ismerek.

– Én csak annyit mondtam – felelte Luke halkan −, hogy bármennyire is nem tetszik neked vagy nekem, Isoldernek igaza van. Az intelligenciának, a karizmának, a döntéshozatali képességnek a jelek szerint genetikai oppenensük is van. A vezetők céhének elve… Nos, nem is rossz elképzelés. Legalábbis addig, amíg ezek a tulajdonságok megszakítás és torzulás nélkül öröklődnek.

– Szerintem pedig szörnyű elképzelés – mondta Leia. – És ezt te is nagyon jól tudod, Isolder, hiszen te magad is láttál a saját bolygóidon olyan üzletembereket, akik éppen olyan jól értenek az irányításhoz, mint te.

Isolder habozott.

– Igen, valószínűleg ők is jó vezetők. A gazdaságban. De abban már nem vagyok olyan biztos, hogy emiatt hagynunk kellene, hogy a kormányzásban is részt vegyenek.

– És miért nem vagy benne biztos? – kérdezte Leia.

– A mi gazdasági vezetőink mindent a fejlődés, a profit, és a termelés szemszögéből néznek. Láttam olyan világokat, amiket üzletemberek irányítottak. Ők nem sokat törődtek azokkal az emberekkel, akiket gazdasági szempontból értéktelennek tartottak. Például nem foglalkoztak a művészekkel, a papokkal, a gyengékkel és a betegekkel. Szerintem az ilyen vezetőknek csak a maguk szakterületével szabad foglalkozniuk.

– Most panaszkodsz az üzletemberek kalmárszellemére, de egy perc sem telt el azóta, hogy ragadozónak nevezted az anyádat – mondta Luke. – Mi a különbség az anyakirálynő, és egy üzletember között?

– Az anyám annak idején jó vezető volt – mondta Isolder. – Az Régi Köztársaság széthullóban volt. Egy erőszakos vezérre volt szükségünk, hogy távol tudjuk tartani magunktól a Birodalmat. Később, amikor erre már képtelenek voltunk, olyan vezetőre volt szükségünk, aki elég erős ahhoz, hogy a Birodalmiak nyomása ellenére is együtt tudja tartani a világainkat. Az anyám megfelelt ezeknek a követelményeknek. De már lejárt az ideje. Most olyan anyakirálynőre van szükségünk, aki elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a nagynénéimmel, de mégis elég szelíd ahhoz, hogy szeretettel kormányozzon.

Teneniel még mindig nem hagyta abba a rankor simogatását. A hatalmas bestia közelebb hajolt, és hozzátörleszkedett.

– Nem állítom, hogy mindent megértettem a vitátokból – mondta Teneniel a hercegnek −, de azt azért felfogtam, hogy barbárnak neveztél minket, mert a mi világunkon a nők uralkodnak, és a férfiaknak nincs semmi hatalmuk. De titeket is egy anyakirálynő kormányoz, akkor ü is legalább annyira barbárok vagytok, mint mi. A férfiaknak egyikünk világán sincs valódi hatalma. Mi itt a különbség?

– Bizonyos értelemben nekem korlátlan hatalmam van – mondta Isolder. – Igaz, hogy csak férfi vagyok, de mégis én választom ki a következő anyakirálynőt.

Leia a fogait csikorgatta dühében. Az elnyomott emberek minden társadalmi rendszerben ilyesmivel vigasztalták magukat; hittek benne, hogy annak ellenére, hogy a hatalmat mások kezébe adták, nekik is van valamilyen beleszólásuk a történésekbe. Leia megértette, az ember nem vitatkozhat olyanokkal, akiket ennyire elvakít a saját kultúrájuk.

De Leia arra is rájött, nem emiatt lett dühös, hanem azért, mert az anyakirálynő Isolder által elsorolt ismérvei közül valamennyi ráillett. Isolder, ez a gyönyörű férfi azt állította, hogy szereti őt. De talán ő is azok közé tartozott, akik mindig könnyen beleszeretnek abba, aki minden elvárásuknak megfelel. Ha ez volt a helyzet… Leia már azt sem tudta, hogy mit kellene éreznie.

Talán Tenenielé volt az egyetlen helyes reakció. A lány Isolderre nézett, és felkacagott.

– „Én választom a következő anyakirálynőt” – gúnyolódott. Még Isolder furcsa akcentusát is remekül utánozta. – „Korlátlan hatalmam van!” – Miközben tovább dörzsölgette a rankort, gúnyosan a hercegre mosolygott. – Hogy te mennyire ostoba vagy!

A barlang végében Han hirtelen kiáltozni és lövöldözni kezdett. Luke talpra ugrott, és előhúzta a fénykardját.

– Van itt egy szörny! Itt, a tóban! – ordította Han, miközben a tábortűzhöz rohant. Sugárpisztolyának csöve még mindig füstölgött. – Hatalmas, zöld, és csápjai vannak! Fel akart falni!

– Ó, igen – mondta Teneniel. – Róla teljesen megfeledkeztem.

– Ezt úgy értsem, hogy te tudtad, hogy ott van egy szörny? – üvöltötte Han. – Tudtál róla, mégsem szoltál?

– Hosszú évekkel ezelőtt a klánnővérek telepítették abba a tóba – mondta Teneniel. – Arra gondoltunk, ha elég nagyra megnő, jó rankor táp lesz majd belőle.

Teneniel megpaskolta Tosh lágyékát, és valamit a fülébe súgott. A rankor egy pillanatig nyugodtan hallgatta a szavait, majd vad tűz lobbant a szemeiben, felüvöltött, és a falkája élén elrohant a barlangtó felé. Az emberek közelebb húzódtak a tűzhöz, és nekiláttak a sültdiónak.

Halkan beszélgettek a kellemesen meleg tábortűz mellett. A napfény néhány perccel később megfakult, majd eltűnt. A csapat tagjai úgy érezték, mintha az elsötétedő barlang összezárulna körülöttük. Leia egy ideig remekül érezte magát, de hirtelen megdermedt, és fulladozni kezdett. Felállt, és megfordult. A barlang szájában egy feketeruhás nő állt. Egy jókora botot tartotta a kezében.

– Mit kerestek itt? – kérdezte Barukka, és elindult a fény felé.

Amikor Leia először megpillantott, a bot miatt öregnek és elesettnek hitte Barukkát, ám ahogy közelebb lépett, Leia látta, a nő még fiatal, legfeljebb harminc éves lehet. Leia érezte a Barukkát körülvevő sötét erőaurát, amitől a hitehagyott boszorkány megviseltnek, mégis kortalannak tűnt.

Ahogy végignézett a társaságon, Barukka csuklyája alól kivillantak a vad pillantású, kék szemek.

– Figyelmeztetlek benneteket, hogy hitehagyott vagyok, és most az otthonomban tartózkodtok. Nem láthatlak vendégül benneteket, és nem adhatok menedéket nektek.

– Mi viszont talán vendégül láthatunk téged, és menedéket, meg egy kevés ételt is adhatunk – mondta Luke, és felállt a helyéről.

– Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük – mondta Teneniel.

Barukka a tűz fénykörén kívül maradt, és egy vadállat tekintetével nézett a társaság tagjaira. Az arcán förtelmes hegek éktelenkedtek.

– Veszély fenyeget benneteket – mondta nagysokára. – Gethzerion összehívta, és háborúra készíti az Éjnővéreket. Érzem a hívását. Még mindig magához vonz. Ti az ellenségei vagytok.

Barukka furcsán tűnődő hangon beszélt – valahogy úgy, mintha közben a saját érzéseit tanulmányozná.

– De nem vagyunk a te ellenségeid – mondta Luke.

– Augwynne anyától tudom, hogy csatlakozni kívánsz a Daloló Hegy klánjához – mondta Teneniel. – Szeretnénk, ha egy nap újra közénk tartoznál, és a nővérünk lennél.

– Igen – mondta Barukka merengve. – Ő úgy döntött, hogy elhagyja az Éjnővérek klánját. – Úgy említette meg magát, mintha egy olyan emberről beszélne, aki pillanatnyilag nem tartózkodik a barlangban. Leia ebből rögtön tudta, hogy a nő elméje nem ép.

– Te döntöttél úgy, hogy elhagyod az Éjnővéreket – mondta Teneniel.

– Igen – suttogta Barukka, mintha már tisztábban emlékezne a dologra.

– Segítesz nekünk? – kérdezte Teneniel. – Be kell jutnunk a börtönbe, hogy megszerezzünk néhány hajóalkatrészt. Meg tudnád mondani, hol találhatunk ilyesmit?

Barukka egy hosszú percig mozdulatlanul állt, és a homlokát ráncolva koncentrált. Hirtelen reszketni kezdett.

– Nem – suttogta. – Nem tudom megtenni.

– Miért nem? – kérdezte Leia. – Gethzerionnak már nincs hatalma fölötted.

– De van! – kiáltotta Barukka. – Nem halljátok, hogy hív engem? Vadászik rám! Most, ebben a pillanatban is engem űz!

– Hív téged? – kérdezte Luke. – Hallod a hangját a fejedben?

– Igen – mondta Barukka.

– És mit mond?

– Szitkozódik, és átkoz engem! – felelte Barukka. – Néha, főleg éjszakánként olyan tisztán hallom, mintha az ágyam mellett állna.

– Nagyon közeli kapcsolatban lehettetek egymással – mondta Luke.

– Gethzerion a testvére – mondta Teneniel.

– Barukka – mondta Luke halkan. – Gethzerion a testvéred volt, de lényének az a része, ami szeretett téged, már eltűnt, vagy nagyon mélyen eltemetődött.

Barukka a padlóra nézett, mintha arra gondolna, hogy a „mély” szó a föld mélyét jelenti. Egyszer csak felkapta a fejét, és Luke-ra meredt. – Ki vagy te? Több vagy, mint aminek látszol. Érzem a tudatodat.

– Ő Jedi, és a csillagok közül érkezett – mondta Teneniel.

– Azért jött, hogy elpusztítsa a világunkat! – sziszegte hirtelen támadt vadsággal Barukka. – Igen! Igen! A börtön! Én jártam ott!

Forogni kezdett, és sziszegő-fröcskölő hangokat hallatott. A botját a barlang padlójába vágta, és megpörgette. Leia szíve hevesen vert a félelemtől. Rájött, a különös hangok szavak – egy varázslat részei. Barukka lábai előtt megmozdult a talaj. A feltüremkedő padlóból a nő térdéig érő, a barlang egyik falától a másikig húzódó hegylánc formázódott. A hirtelen támadt, fekete örvényekben felemelkedő sötét porból egy épület állt össze Barukka lábai előtt. Az építményt hegyek vették körül, hat oldala volt, és hatalmas udvara. Mindegyik fal mentén apró házak jelentek meg, rajtuk parányi ablakok és ajtók. A börtön másának sarkaiban őrtornyok emelkedtek, bennük tökéletesen megformázott őrdroidok ültek a forgószékeken, kezükben az aprónál is apróbb sugárfegyvereket szorongatva. Az építmény egyik végében piciny, porból megformázott birodalmi lépegetők álldogáltak és járkáltak az őrposztok között. Mellettük felemelkedett egy kisebb, külső épület, végül pedig megjelent a börtön közelében magasló jókora torony is. A torony tetejéről a levegőben lebegő por-átjáró vezetett a börtön legfelső szintjére. A börtön távolabbi végénél a por úgy hullámzott, akár egy parányi tó vize.

Csubakka rémülten felordított, és előre mutatott. A börtön körül apró poremberkék járkáltak. Némelyikük a rohamosztagosok egyenruháját viselte, mások a boszorkányok csuháját. Barukka lihegve állt a műve fölött. Arcán veríték csorgott, megüvegesedett szemeiben megvillant a tűz fénye.

Leia tudta, csak óriási koncentrációval lehet porból ilyen makettet építeni. Olyan erő kellett hozzá, amilyet Leia még Luke-ban sem érzett. Megrémült. Ha Barukka képes volt erre, mekkora erejük lehet az Éjnővéreknek?

– Ezek a börtön bejáratai – mondta Barukka, és az építmény keleti és nyugati oldalán nyíló kapukra mutatott a botjával. – És itt vannak az őrök. – Rácsapott az őrtornyokra, összezúzta a birodalmi lépegetőket, és összelapította a sivatag nyugati peremén álló előretolt állást.

– Gethzerion nagyon régi vágya, hogy összerakjon egy komplett hajót, és elszökjön rajta – mondta Barukka. – A már megszerzett alkatrészeket itt, az torony pincéjében őrzi. – A torony tövébe szúrta a bot hegyét.

Han és Luke az élő térkép elé lépett. Mindent aprólékosan áttanulmányoztak.

– A torony mellett túl erős az őrség. Nyílt terepen meg sem közelíthetjük – mondta Han. – A keleti völgy pedig nyílt terep.

A hegyektől nyugatra levő tóra pillantottak.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha itt északon, vagy itt délen vágnánk át a hegyeken – mondta Luke. – Utána hátulról a börtönhöz osonhatunk. Ha bejutunk, már könnyű lesz átmenni a börtönblokkok között, és ugyanilyen könnyen átmehetünk a toronyba vezető átjárón.

– Igen – mondta Han. – És van légsiklójuk, meg egy pár légrobogójuk is. Ha összeszedjük, ami nekünk kell, felpakoljuk a cuccot, és odébbállunk.

Egy Éjnővér-parány lépett ki a torony tetején levő ajtón. Megállt, és úgy nézett fel az égre, mintha egyenesen Barukka arcába bámulna. Barukka felrikoltott.

– Gethzerion! – Villámgyorsan szétlapította az alakot a botjával.

A börtön tökéletes élő mása összeomlott. Barukka zokogva térdre rogyott. Luke félénken megérintette a hátát.

– Semmi baj – mondta. – Többé nem fog bántani téged. Többé már nem…

Barukka felnézett Luke-ra. Az arca tele volt bíborszínű hegekkel.

– De mi lesz velem? – kiáltotta. – Mikor fognak begyógyulni a sebeim?

Luke megérintette a nő arcát.

– Azok, akik gyakran használják az Erő sötét oldalát, és másoknak ártanak a segítségével, sokszor önmagukban tesznek kárt – mondta szelíden.

Végighúzta az ujjait a sebhelyeken. A puffadt arc azonnal lelohadt.

– Maradj velem ma éjjel – mondta Luke. – Együtt nekikezdhetünk a gyógyításodnak.

Azon az éjszakán Leia sokáig hevert ébren a takaróján. Agyában újra és újra felzengett a Han Solo, micsoda férfi! Solo! rigmust daloló kórus hangját. Végül olyan dühös lett, hogy erős vágyat érzett aziránt, hogy kalapácsot ragadjon, és szétverje Thripiót. Lehet, hogy a droid tudta, hogy ekkora hatással lesz rá a dal? Lehet, hogy arra is számított, hogy addig fogja magában ismételgetni, amíg végül már sikítani tudna tőle?

Hogy lenyugtassa magát, ébren feküdt, és figyelmesen hallgatta, amit Luke Tenenielnek, Barukkának és Isoldernek magyarázott.

– A Jedik csak a tudás megszerzéséért és védekezésnél használják az Erőt. Sohasem azért, hogy sebeket okozzanak vala, vagy hatalmat szerezzenek maguknak.

– De a klánunk varázslatainál ugyanazokat az igéket ismételgetjük, akár a világos, akár a sötét oldalt akarjuk megidézni – ellenkezett Teneniel. – Honnan tudhatnánk, hogy helyesen használjuk fel a mágiát?

– Nem a szavak adnak nektek erőt, hanem a szándékotok – mondta Luke.– Ha nyugodtak vagytok, ha érzitek a békét, ha könyörületesek és igazságosak vagytok azokkal, akik ellenségeitekké tették magukat, akkor tudni fogjátok, hogy helyesen használjátok az Erőt. De ha a gyűlölet, a vágy, a mohóság vezérel benneteket, akkor átadjátok magatokat a sötét oldalnak, ami később meghatározza a sorsotokat, és irányítani fog benneteket.

– Nekem… Nekem vannak barátaim az Éjnővérek között – mondta Teneniel. – Gyermekkoromban együtt játszottam Graniával és Varral. Jó pajtásaimnak tartottam őket. A Télünnepek alkalmával magától Gethzerointól is kaptam ajándékokat. Csak hét evvel ezelőtt vetettük ki a klánunkból. Nem hiszem, hogy mindannyian menthetetlenek lennének.

– Néhányukat talán még vissza lehet szerezni a sötét oldaltól – mondta Luke. – Ha megérzitek, hogy még mindig maradt bennük jóság, akkor, ha képesek vagytok rá, ezt fel kell ébresztenetek bennük. De ne hagyjátok megtéveszteni magatokat. A sötét oldal csábító, ezért vannak, akik teljesen elfordulnak a világos oldaltól, és a gonosz szolgáivá válnak. Ha képesek vagytok rá, tartsátok mindig észben, hogy valamikor bennük is volt jó. Szeressétek őket ezért, de ne hagyjátok, hogy megtévesszenek benneteket. A gonosz szolgái ritkán leplezik le magukat szándékosan.

– Azt mondtad, hogy azokat, akik a sötét oldal parancsait követik, még vissza lehet téríteni. De mi van akkor, ha te magad válsz mocskossá? – kérdezte Barukka halkan. – Önmagadat hogy tudod szabaddá tenni?

– Teljes szíveddel el kell fordulnod a sötét oldaltól. El kell felejtened a dühöt, a mohóságot, a vágyaidat.

Leia Barukkára nézett. A nő összeráncolta a homlokát, a szemeiben két könnycsepp csillogott. Leiának fogalma sem volt róla, mi mehet végbe Barakká elméjében, de örült, hogy neki nincsenek ilyen problémái.

Luke előrenyúlt, megfogta Barukka állát, és felemelte a fejét.

– És idővel majd el kell felejtened a bűntudatodat is.

– Gethzerion nincs velük – mondta Teneniel teljes bizonyossággal, amikor a következő este a hegyek közül lenéztek a börtönre. Teneniel a barna síkság felé idomtalan fémmadarakként vonuló rohamosztagosokból és birodalmi lépegetőkből álló menetoszlop felé bólintott. Titokban abban reménykedett, hogy Gethzerion a kis hadsereggel lesz. Teneniel nem igazán rajongott az ötletért, hogy azzal a tudattal kell bevonulnia a komplexumba, hogy bármelyik sarok mögött Gethzerionnal találhatja szemben magát. A komplexum körüli síkság száraznak látszott. A télen bővizű tó nyáron kiszáradt. Itt-ott néhány magasra nőtt nádszál nyújtózkodott az iszapkupacok körül, amelyek ilyenkor a burrák menedékéül szolgáltak. Ezek a halak mélyen beásták magukat a tó medrébe, hogy a lehető legtovább nedves maradjon a testük.

– Körülbelül nyolcvan birodalmi lépegető, és úgy hatszáz rohamosztagos – mondta Isolder. – Kár, hogy nem tudunk visszaüzenni a klánnővéreknek.

– Én kapcsolatba tudok lépni velük – mondta Teneniel. Lehunyta a szemeit, és félig suttogva, félig énekelve elmondta a nagy távolságokon keresztüli kapcsolatot létrehozó varázslat igéjét. – Augwynne – mondta. – Halld szavaimat, láss a szemeimmel. Az Éjnővérek ezt a sereget küldik ellenetek. – Teneniel érezte, hogy létrejött Augwynne-nel a kapcsolat, és hagyta, hogy a nő az ő szemein keresztül láthassa a menetelő birodalmiakat.

– Szerinted mennyi idő alatt érik el a Daloló Hegyet? – kérdezte Isolder.

Teneniel megszakította a kapcsolatot.

– Két nap alatt – mondta. – Még előttük visszaérhetünk.

Egy hegy tetején, magas viaszcserjék zöld leveleinek fedezékében álltak. Nyolc kilométernyire tőlük, a horizont szélén a börtön csillagokként ragyogó fényei világítottak. A talajból úgy meredt elő egy magas lövegtorony, akár egy hatalmas tövis. A fekete acélfalú börtön a zöld dombokon terpeszkedett. Teneniel elsuttogottt egy látáserősítő varázslatot, és az építményre nézett. A falakon kívül egy csapatnyi csuhás boszorkányt látott; a magasba nyúló tornyokban és a csillogó város fölött pásztázó fegyveres őrdroidok szükség esetén az egész komplexumot be tudták lőni. A levegőben egy hatalmas gép lebegett az épület előtt. Minden pontosan olyan volt, amilyennek Barukka makettjén látták.

Luke előhúzott egy makrotávcsövet.

– Csak egy siklójuk van kint, és nem látom a légautót. A tornyok tetején szenzorok vannak, de semmi különös, ennek ellenére Artu és Thripio itt fog maradni. Nem kockáztathajtuk meg, hogy miattuk felfedezzenek minket. Mivel ez egy börtön, lehet, hogy bioszenzoraik is vannak. A lehető legtovább a hatósugarukon kívül kell maradnunk, ezért a déli dombok felé fogunk kerülni. Utána úgyis el kell hagynunk a fedezéket.

Artu fütyülni és rázkódni kezdett.

– Uram – mondta Thripio. – Artunak sikerült befognia a Zsinj csillaghajói és a börtön közötti kommunikációt.

– Igen? És miről beszélgetnek? – kérdezte Han.

– Sajnos az üzenetek kódoltak – felelte Thripio. – Viszont ezt a kódrendszert a Felkelők Szövetsége már évekkel ezelőtt megfejtette. Ha kapok néhány órát, talán le tudom fordítani önöknek.

– Nem megy, Thripio – mondta Luke. – Szeretném tudni, hogy mit mondanak, de nem várhatunk tovább. Láss munkához, de mi indulunk.

– Rendben van, uram – felelte Thripio. – Teljes kapacitásommal ráállok a feladat megoldására.

– Helyes – mondta Luke. – Csubi, te maradj itt, és vigyázz a droidokra. Nemsokára visszajövünk.

Csubakka felmordult, és búcsúzásképpen hátba veregette Hant. Teneniel leszedte a nyerget a ranko-rokról, és beküldte őket az erdőbe vadászni. Mint mindig, a Dathomir napja most is hirtelen süllyedt le a látóhatár mögé. A bíborvörös fényben Han Leia, Luke, Isolder és Teneniel a foltokban magasló nádszálak fedezékébe húzódva átvágott a sík mezőn. Teneniel egy elsuttogott varázslattal megerősítette a hallását és a látását, de ezután már csak a gyíkok krákogását, és az iszapba búvó burrák cuppogását lehetett hallani. Teneniel fülét megütötte Tosh ü-völtése – a rankor elbúcsúzott gazdáitól.

Két óra múlva, amikor a Dathomir egyik kis holdja felemelkedett az égre, elérték a kopár dombokat. Ezután északnak fordultak, és végigmentek a vízmosásokon. A sziklák és a talaj visszatükrözte a hold tompa fényét, és még mindig sugárzott belőlük a nap száraz melege, de a hegyek felől érkező szél már megzörgette a kiszáradt fűcsomókat. Az egyik mélyedésben két szarvas lényre bukkantak. Az allatok éppen kiásták magukat a homokból. Luke megállt. A jól megtermett gyíkok meglepetten csapkodtak hegyes farkukkal, de annyira nem ijedtek meg, hogy harcba bocsátkozzanak. Inkább egyszerűen visszahúzták a fejüket kemény testpáncéljukba, lerázták magukról a homokot, és a dombon át elindultak a nádmezők, a vacsorájuk felé.

Nem sokkal ezután a csapat befordult az egyik vízmosásba. Hirtelen egy őrállással találták szemben magukat. A fehér, tizenöt méter magas torony tetején két szék, és sugárágyútalapzat állt. Magának a lövegnek nyoma sem volt, és őr sem tartózkodott a közelben.

– Mi folyik itt? – kérdezte Leia. – Hol vannak az őrök?

– Viszonylag nagy csapattal vonultak ki – mondta Han. – Lehet, hogy a börtönben csak keretlegénység szolgál, ezért némelyik őrt is visszarendelték.

– Nem – mondta Luke. – Nézzétek azokat a szén-

zorokat! Ott, a torony tetején. A tányérantenna már elrozsdált. – Rádöbbent, hogy a többiek a sötétben nem láthatják ezt az apró részletet. Megfeszítette Jedi-érzékszerveit. – Azt hiszem, ezt a tornyot már egyáltalán nem használják. Évek óta nem állítottak ide őrt. Gondoljátok csak végig: mivel a Császár tiltottnak nyilvánította a bolygót, Itt mindenki fogoly. Hiába szökik meg valaki, úgysem tud sehová elmenekülni.

– Én akkor sem hiszem – mondta Leia −, hogy a birodalmiak hagynák, hogy a gyilkosok és gonosztevők szabadon kódorogjanak.

Volt valami nyugtalanító abban, amit mondott. Luke eltűnődött, hogy mi lehet az, de nem gondolkozhatott sokáig, mert másra kellett koncentrálnia. Felsóhajtott.

– Nos, ez van. Menjünk tovább.

Felment az őrtorony melletti emelkedőre. Egy perccel később a többiek is utolérték. Egy széles, barna folyó előtt álltak. Luke arra számított, hogy egy tó partjára fognak kiérni. Miközben a kanyargós vízmosásokban haladtak, véletlenül átkelhettek a kis dombvonulaton.

Északi irányban, egy kilométernyire tőlük tucatnyi óriási, lapátokkal, vagószerszámokkal és többfunkciós karokkal felszerelt droid serénykedett. Öntő-zőcsöveket fektettek a gondozott mezőkre. Barukka térképén nyoma sem volt ezeknek a droidoknak. Ezek szerint a boszorkány által létrehozott makett mégsem volt egészen pontos.

A droidokon túl Luke csak a börtön fekete, keleti falát látta, ami olyan magas és meredek volt, hogy még egy rankor sem tudott volna átmászni rajta. A fal két végében egy-egy őrtorony magaslott, mindegyikben egy-egy megközelítőleg emberformájú droidlö-vész őrködött. A droidok és a lövegek a börtön belső udvara felé fordultak.

– Nem sok mindent látok – mondta Luke, miután a makrolátcsővel végigpásztázta a tájat. – Van itt egy pár mezőgazdasági droid, meg egy szivattyúállomás. Látom a börtön hátsó kapuját, de nehéz megmondani, mekkora őrség van körülötte.

Luke már el akarta tenni a látcsövét, de Teneniel kikapta a kezéből, belenézett, és elmosolyodott. Még a varázslatai segítségével sem látott ilyen tisztán a sötétben.

– Menjünk be azon a kapun – mondta Luke.

– Nem sétálhatunk csak úgy oda – vélte Han.

– Megszerezhetnénk az egyik aratódroidot – mondta Isolder. – Ezek elég primitív szerkezetek. Ha bemászunk a tartályukba, azt fogják hinni, hogy már elég termést összegyűjtöttek, és visszamennek az élelmiszerfeldolgozo telepre.

– Maga szerint ez sikerülhet? – kérdezte Han. – Mi van akkor, ha a kapunál álló őrök leellenőrzik a tartályt? Mi van, ha a toronyban levő droidok meglátnak minket, és ránklőnek? És mi van akkor, ha az aratódroidok gyűjtőtartályába őrlőszerkezetet is építettek? Hirtelen legalább egy millió olyan apró dolog jut az eszembe, amin lebukhatunk!

– Talán van valamijobb ötlete? – kérdezte Isolder. – Először is: az őrök elsődleges feladata az, hogy megakadályozzák, hogy a rabok kijussanak a börtönből. Amiatt egy percig sem aggódnak, hogy valaki be akar törni hozzájuk. Másodszor: a toronyokba ültetett őrdroidok miatt sem kell aggódnunk, mert a vetés között kúszva fogjuk megközelíteni az aratókat. Harmadszor: ezekben a droidokban nincs semmiféle beépített aprítószerkezet. Ebben egészen biztos vagyok, ugyanis hapan gyártmányú HD-2-34-C modellek.

Han Isolderre meresztette a szemét, Luke pedig Leiára pillantott, hogy lássa a reakcióját. Egyértelmű volt, hogy a két férfi Leia kegyeiért harcolt, és az is biztosnak látszott, hogy az első pontot Isolder fogja megszerezni. Persze csak akkor, ha beválik a terve.

– Remek – mondta Han. – Én megyek előre. Előkapta a sugárpisztolyát, és ügyelve arra, hogy a talaj kitüremkedései eltakarják az őrdroidok elől, elindult lefelé a domboldalról. A többiek követték. Amikor elérték a sáros mezők szélét, Han a bogyókkal teli, magasra kapaszkodott kacsos növények sorai között, kétrét görnyedve rohanni kezdett. Időnként le-lekapott egy-egy bogyószemet, és a szájába dobta.

Nemsokára az egyik aratódroid közelébe értek. A droid többtucatnyi kis keze volt – ezekkel szedte le, és hajította be a bogyókat a tartálya szájszerű nyílásába. A szerkezet három méter magas volt, és merev lábakon lépkedett. Han Nem túl értelmes tekintettel végignézett rajta, de Isolder közben már felmászott a droid oldalán levő kis létrán. A droid észre sem vette; zavartalanul, és megállás nélkül pakolta a tartályába a lecsipkedett termést. Isolder kénytelen volt kilökdösni a bogyókat.

– Gyertek be! – mondta Isolder. – Ez a tartály majdnem üres.

Han, Leia és Luke villámgyorsan követték. Teneniel habozott. Luke megérezte a lány félelmét. Tenenielnek nem tetszett az ötlet, hogy be kell másznia a szűk nyíláson, és el kell bújnia egy sötét kamrában.

A droid megfordult, és elindult vissza, a börtön felé. Elégedett volt, hogy tele a tartálya. Luke kidugta a fejét a tartályból.

– Teneniel! Siess! – suttogta.

A lány a létrához rohant, és felugrott.

A tartály elég szűkösnek bizonyult öt ember számára. Luke térdig bogyóban, Teneniel és Isolder közé ékelődve állt. Újra megérezte Teneniel kétségbeesését.

– Minden rendben – mondta, és a lány vállára tette a kezét. – Nem fog bajod esni.

Han felhúzódzkodott, és kilesett a börtön felé masírozó droid „száján”.

– Úgy látom, két őr áll a kapunál – suttogta, és visszahuppant.

Teneniel szíve vadul vert. Megpróbált a lélegzésre koncentrálni, megpróbálta lenyugtatni magát, és érezni az Erőt, amiről Luke-tól hallott.

Luke csendesen figyelte a lány erőfeszítéseit. Teneniel végül lassabban lélegzett.

– Jól van – suttogta Luke, és megszorította a kezét. A „szájon” keresztül fény villant be hozzájuk. A droid elérte a kaput, és megállt.

– Egy szállítmány hwotha bogyót viszek a feldolgozóhoz – csikorogta fémhangon.

– Ilyen hamar megszedted magad? – kérdezte az egyik őr. – Azok az indák biztos roskadoznak a sok terméstől. Na, menj!

A droid bevonult a börtönbe. Luke-hoz beszűrődött az őrök hangja.

– Ha ilyen bő a termése, szerinted mi is kapunk belőle egy keveset? – kérdezte az egyik.

– Hova gondolsz? – mondta a másik. – A stráfosok fogják felzabálni az egészet.

A droid vakítóan fényes folyosókon döcögött végig, sziszegő, gőzt okádó gépek mellett haladt el, majd megtorpant. A tartály alja kinyílt. Luke azon kapta magát, hogy lefelé csúszik egy sima, sötét fémcsőben. Teneniel rémülten felsikoltott. Luke elkapta a kezét.

– Semmi baj! – suttogta.

Szállítókerekek taszították tovább őket, a cső felső részébe épített csapokból pedig víz zubogott rájuk. Keresztülsodródtak a mosóberendezésen, és hirtelen megcsapta őket a szárítófúvókákból kiáramló dermesztő levegő.

Megláttak egy fényfoltot – a cső véget ért. Luke legördült a feldolgozógépsorról, és magával rántotta Tenenielt is. Égy perccel később az egész csapat egy rakás zümmögő-csattogó gép tövében feküdt.

Az élelmiszerfeldolgozó gépek derékmagasságú lábakon álltak. A levegő meleg volt és nyirkos. Luke nem sokat látott. Jobbról hangokat hallott végigvisszhangzani egy keskeny folyosón.

– Hol vagyunk? – kérdezte Teneniel.

– A konyha alatt, a feldolgozógépek szervízalagútjában – felelte Han. – Most már csak ki kell jutnunk innen.

– Erre – suttogta Luke. A fülét hegyezve figyelte hangokat. Kúszva átvezette a társait a fémláb– és géperdőn, a csőmennyezet alatt, keresztül a por-pamacsok szőnyegén. Hat perccel később egy nehéz vasrostéllyal lezárt padlónyílás jelent meg fölöttük. Luke kilesett a rácsok között.

Egy hatalmas ebédlő alatt voltak. A teremben több száz, narancssárga kezeslábast viselő rab eszegetett. A legtöbbjük ember volt, de szép számmal akadtak közöttük merőkanálarcú, hatalmas szemű, szőrtelen ábrázatú hüllők is.

– Ithoriaiak – mormolta Han.

– Mit keresnek ithoriaiak egy börtönben? – kérdezte Leia, de elhallgatott, és o is kibámult.

Egy zöld nő sétált el előttük. Az ebédlő fölötti keskeny függőfolyosókon sugárkarabélyokat szorongató birodalmiak sétálgattak.

Luke végignézett a géperdőn, és megpillantott egy másik fényfoltot.

– Erre – mondta, és elindult.

Néhány perccel később egy másik rostély alá értek. A rács másik oldalán egy forró és nedves terem volt. Itt egy idősebb férfi felügyelt egy pár droidra, amik egyenruhákat akasztgattak vállfákra. Luke mögött a többiek lekuporodtak, és kilestek.

– És most? – kérdezte Han.

A vén mosodás ráparancsolt a droidokra, hogy vigyék ki a ruhákat a teremből. A droidok kivonultak.

– Idejössz, és felnyitod ezt a rostélyt! – mondta Luke hangosan. A hangja nyugodt volt.

– Ó, Luke! – suttogta Leia. – Ne próbálkozz ezzel a trükkel, kérlek! Eddig még sohasem sikerült!

Az öreg a rácshoz lepett, és lenézett.

– Hát Ü mit csináltok odalent?

– Nyisd fel ezt a rácsot! – mondta Luke, és átáramoltatta az öregbe az Erőt.

– Nem ismerem a nyitókódot – suttogta a vénember készségesen. – Pedig szívesen segítenék. Mit csináltok odalent? Eltévedtetek, vagy valami ilyesmi?

Luke rádöbbent, hogy a Jedi-trükk tényleg nem vált be az öregnél, de mivel rab volt, valóban örömmel segített volna rajtuk.

– Várj egy kicsit, Luke – mondta Han. – Itt a zárszerkezet. Talán meg tudom olvasztani.

– Meg ne próbáld tenni! – kiáltotta Leia. – A végén még beindítasz Valami riasztórendszert!

Han mit sem törődve a figyelmeztetéssel előrántotta a sugárpisztolyát, és szétlőtte a zárat. Kék szikrák martak Luke arcába. A csapat tagjai visszafojtott lélegzettel figyeltek.

– Látod? – kérdezte Han. – Nincs riasztójuk.

– Szerencséd! – suttogta Leia. – Most biztos azt tervezed, hogy órákig elszórakozol majd a vezetékekkel. A végén még tényleg idecsalod az őröket!

Han felnyújtotta az egyik kezét.

– Au! – A forró fém megégette a kezét, a rács azonban félrecsúszott. – Látod? – suttogta diadalmasan. – Csak nyugi!

– Hencegő! – sziszegte Leia, miközben felmászott a mosodába.

– Csak azért mondod ezt, mert másképp nem tudod kifejezni, mennyire imádsz – felelte Han.

– Szép munka volt – mondta Luke, és átmászott a nyíláson.

A mosodás felsegítette.

– Mit csináltok itt? – kérdezte az öreg.

– Éppen betörünk – vetette oda Han.

Amikor Teneniel is kimászott, a vén rab félreállt.

– Hmmmm… – mondta, és végigmérte Isoldert. – Ilyen ruhában nem mászkálhattok errefelé. Mit akartok felvenni?

– Mid van? – kérdezte Han.

– Minden, ami átmegy itt – mondta az öreg. – Rabruha, őregyenruha… Még abból a göncből is van, amit a boszorkák szoktak hordani. Honnan jöttetek?

– Innen-onnan – mondta Han gyanakvóan. – Mit kérdezősködsz?

– Nyugi – csitította Luke. – Ez az ember nem jelent ránk veszélyt.

– Ebben meg miért vagy ilyen biztos? – kérdezte Han. – Elvégre bűnöző, vagy nem?

– Várj csak, Han! – szólt rá Leia. – Én is azt érzem, amit Luke. Miért van itt? – nézett a rabra.

– Szembeszálltam a Birodalommal – felelte a mosodás. – A Coruscanton volt űrrepülő üzemem. Amikor a birodalmiak megpróbáltak ellopni egy párat a legutolsó terveink közül, porig égettük az egész gyárat. Attól tartok, ha veszélyes bűnőzüket kerestek, rossz helyen jártok.

– Politikai foglyok vagytok? – kérdezte Han.

– És olyanok, akik lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták a birodalom katonai szolgálatát – mondta Leia. – Mivel túl értékesek a Birodalom számára, nem végezték ki őket, de nem hagyhatták, hogy szabadlábon maradjanak, és esetleg csatlakozzanak a felkeléshez.

– Ezért bebörtönözték őket ide, erre a bolygóra, ami még a térképeken sem szerepel – tette hozzá Luke. – Ha veszélyes gonosztevők lennének, valami maximális biztonsági rendszerrel őrzött helyre vitték volna őket. Olyan helyre, ahonnan sohasem szökhetnének meg. A Birodalom azonban egyszerűen el akarta tüntetni ezeket az embereket.

Leia a vénember kedves arcába nézett.

– Hány magához hasonló van még itt? – kérdezte.

– Háromezer – felelte a mosodás. – De kérem, lássanak hozzá az öltözködéshez! Közben is beszélgethetünk. Siessenek! Különben mit keresnek itt? Hová akarnak eljutni? Ki akarják szabadítani a foglyokat?

– Egyelőre szeretnénk szétnézni a komplexumban – mondta Han.

A mosodás gyorsan átválogatta a ruhakupacokat, és kiválasztott két fekete csuhát a nők számára, három őregyenruhát pedig a férfiaknak. Hirtelen azonban mozdulatlanná dermedt. A folyosóról közeledő léptek zaja hallatszott. Két jól megtermett rohamosztagos haladt el az ajtó előtt. A kis csapat tagjai megmerevedtek, de megpróbáltak közömbösnek látszani. A rohamosztagosok visszaléptek, és ujjukat a karabélyaik ravaszán tartva belestek a mosodába.

– Hé! Maguk ketten! – kiáltott rájuk Han. – Jöjjenek be! Mind a ketten! Befelé!

– Nekünk szólt? – kérdezte az egyik rohamosztagos, és a hüvelykujjával magára mutatott.

– Igen, maguknak, katona! – mondta Han. – Jöjjenek már be!

A rohamosztagosok egymásra néztek, majd óvatosan beléptek a helyiségbe.

– Gruun őrmester vagyok – lépett előre Han. – Külbiztonsági szolgálat. Az embereim a maguk orra előtt megszállták a komplexumot. Már régóta vagyok a biztonságlaknál, de még soha, sehol sem tapasztaltam a magukéhoz hasonló felelőtlenséget! Ki a parancsnokuk?

A rohamosztagosok újra egymásra néztek, és szinte egyszerre lőni kezdtek. Han megmarkolta a két sugárkarabély csövét. A sugárlövedékek a mennyezetbe csapódtak. Isolder és Luke előre vetődött. Feldöntötték az őröket, Han pedig sziszegve elhajította a fegyvereket.

– Aúúú! Ez forró!

A rohamosztagosokat a testpáncéljuk hátráltatta a közelharcban. Egy perccel később Luke és Isolder már leráncigálta a fejükről a sisakjukat. Néhány jól elhelyezett ütés aztán lecsendesítette a két őrt. Leia megkötözte őket, és felpeckelte a szájukat. Han és Isolder közben leszedte róluk a páncéljukat, és egy mosodai zsákba bugyolálta a két testet. A csomagot vénember az egyik hátsó kamrában rejtette el.

Luke, Han és Isolder magára kapkodta a rohamosztagosok öltözékét. A mosodás végig figyelte őket, de már semmit sem kérdezett. Luke tapasztalatból tudta, hogy bizonyos helyzetben jobb nem ismerni a válaszokat. A vénember még akkor sem árulhatná el őket, ha később esetleg kínzásoknak vetik alá.

– Köszönjük. – Amikor elkészültek, Han megveregette a mosodás vállát. – Ezt nem felejtjük el. Ha sikerül meglépnünk erről a kődarabról, visszajövünk értetek.

Luke a vén rabra nézett. Hirtelen rájött, hogy még keményen megfizethet azért, mert segített az idegeneknek. Persze ennek is elejét lehetett venni.

– Várjatok!

Luke a kábult őrökhöz lépett, a fejükre tette a kezeit, és hagyta, hogy a beléjük áramló Erő kimossa az agyukból a rövid harcra vonatkozó részleteket. Amikor végzett, zihálva lélegzett.

– Hajítsd be őket a rács alatti alagútba – mondta a mosodásnak. – Amikor felébrednek, nem fognak emlékezni rá, hogy találkoztak veled. Csak évek múlva fognak eszükbe jutni a részletek.

A vénember komoran bólintott, és Luke-ra nézett.

– Tudom, hogy mi vagy. Már láttam hozzád hasonlókat. Én még emlékszem a Jedikre – mondta, és Luke vállára csapott. – Köszönöm.

– Én köszönöm – mondta Luke, és felállt. Egy pillanatra megtántorodott a fáradtságtól. Nem könnyű dolog alterálni egy másik élőlény memóriáját. Luke tartott tőle, hogy ezzel egész napra kimerítette magát. Egyszerűbb lett volna megölni az¹ őröket – de ezt nem hagyhatta. Abban reménykedett, hogy nem fogja megbánni ezt a döntését.

Elindultak a börtönkomplexum belseje felé.

– Ó, szent ég! – mondta Thripio 0.4 másodperccel azután, hogy megtörte a birodalmi kódot. Szeretett volna hosszabb beszélgetésbe bonyolódni Csubakkával, szerette volna részletesen elmagyarázni, hogyan következtette ki a kód egyes részleteit, de rádöbbent, ez most olyan dolog, ami ráér.

– Zsinj figyelte a rádióadásokat, és tudja, hogy Solo tábornok ezen a bolygón tartózkodik – mondta Thripio. – Gethzerion tárgyalásokat folytatott a hadúrral, és hajlandó eladni Hant Zsinj embereinek! Gethzerion megtalálta azoknak a csúszótalpaknak a nyomait, amiket a Daloló Hegy klánjához tartozó nők elvontatták a Millenium Falcont, és ebből arra következtetett, hogy Han el fog jönni a városba, hogy alkatrészeket szerezzen a hajójához. Gethzerion csapdát állított Solo tábornoknak!

Csubakka felüvöltött, és megrázta sugárszerszámíját.

– Figyelmeztetnünk kell őket! – kiáltotta Thripio. Artu egy szikraesővel és egy vijjogással jelezte, egyetért vele.

Egy éles füttyjel süvített végig a börtön interkomján. A plasztacél folyosókon végiggördült egy éjfekete droid. Jobbra és balra villantgatta mesterséges szemeit, és a sisakjába épített sugárfegyver csövét, ami gyilkolásra ugyan nem volt alkalmas, de remek sebeket lehetett okozni vele. – Létszámellenőrzés! Létszám! Létszámellenőrzés! – harsogta a droid.

A rabok szétfutottak, és megpróbáltak a sugárfegyer lővonalán kívülre kerülni. A droid azonban így is levadászott két férfit, akik nem voltak elég gyorsan, és nem értek vissza időben a cellájukba. A szerencsétlen áldozatok sebeiket szorongatva fájdalmasan üvöltöztek.

A rohamosztagosnak öltözött Han és Isolder követte a droidot. Leia és Teneniel boszorkánynak álcázva szorosan a nyomukban haladt. A sort a fáradtan tántorgó Luke zárta.

Teneniel megfogta Luke kezét, és noszogatta, hogy zárkózzon fel mögéjük. Luke maximálisan kiterjesztette érzékszervei hatósugarát. Érezte, egyre közelebb jutnak a boszorkányok tornyához. A börtön folyosói furcsán csendesek voltak, és hiányoztak róluk az őrök is. A rabokat éjszakára bezárták a celláikba.

Az őrdroid egyetlen megjegyzés nélkül tovább eresztette őket. A csapat végigvonult az üres folyosókon. Lábaik alatt döngött a plasztacél padló. A-hogy áthaladtak egy cellákkal szegélyezett oldalfolyosón, Leia megtorpant.

– Várjatok egy kicsit… – suttogta, és besandított az első cellába. – Ismerem ezt a nőt! Alderaani! Apám egyik főfegyvertechnológusa volt.

– Tovább! – mondta Luke halkan. – Most semmit sem tehetünk érte.

– De mindenki azt hitte róla, hogy rég halott? – mondta Leia. – Megtalálták a hajója roncsait.

– Menj tovább – mondta Luke.

Egy lezárt ajtóhoz értek. Mellette egy elektronikus zárszerkezet volt. Az ajtóba vágott kis ablakon keresztül egy másik ajtó látszott. Han az elektronikus zár számbillentyűzetére nézett, és találomra bepötyögött egy négyjegyű kódot. A panel fölött felvillant egy vörös lámpa – a kombináció helytelen volt.

– Hagyd! – mondta Luke. – Hadd nézzem. Talán ki tudom nyitni.

A panelhez lépett, rátette a kezét, és lehunyt szemmel koncentrálni kezdett. Ezt a billentyűzetet naponta több tucatnyi őr használta. Luke érezte, melyik négy gombot szokták lenyomni, de nem volt biztos a helyes sorrendben. Tétovázva beütötte egy négyjegyű számot. A panel fölött ezúttal egy zöld lámpa gyulladt ki. Az ajtó kitárult.

Luke egy gomb megnyomásával kinyitotta a második ajtót is, ami mögött egy kis lift volt. Amikor a csapat belépett a szűk fülkébe, Teneniel komor arccal a többiekre bámult.

– Semmi baj – mondta Luke. – Ez egy lift. Ez fog felvinni minket ahhoz a hídhoz, amin keresztül átjuthatunk a toronyba.

Teneniel elpirult, és utánuk lépett.

A lift felért a legfelső szintre, az ajtó kinyílt. Egy üvegalagút volt mögötte, ami a börtön fekete falai fölött húzódott. Az üveg olyan tiszta volt, hogy Luke tisztán látta a fejük fölött tündöklő csillagokat. Alattuk, a tornyok körül egy udvar volt, és a fémbarakkok között, ragyogó elektromos fényben néhány Éjnővér sétálgatott.

Luke-on fojtogató érzés vett erőt. Érezte az Éjnővérek jelenlétet. Előttük, a tornyokban voltak.

Isolder és Han állt a csapat élére. Elindultak az alagútban, ám Teneniel mozdulni sem bírt a félelemtől.

– Minden rendben – suttogta Luke. – Hagyd, hogy a nyugalom elárassza a bensődet. Szerezz erőt az Erőből, és hagyd, hogy köpenyként rád boruljon. Ha majd bejutunk a hajóépítő műhelyükbe, el kell mennünk mellettük. Az Erő képes rá, hogy elrejtsen téged előlük.

Az alagút túlsó végén kitárult egy ajtó. Négy fekete csuhás alak indult el feléjük. A négy Éjnővér fejét és arcát sötét csuklya takarta. A legelői haladó lassan, merev lábakkal lépkedett, kezeit összefonta a hasán. Luke mélyen, lassan lélegzett, és hagyta, hogy az Erő átáramoljon a testén.

A többiek már jócskán előttük jártak. Teneniel mereven megmozdította a lábát. Az Éjnővérek melléjük értek. Egyikük fekete ruhája végigsúrolta Teneniel lábát, de mire a lány felnézett, a csuhások már elhaladtak mellettük.

Az Éjnővérek hirtelen megtorpantak. Luke érezte Teneniel félelmét, és tudta, a lány rohanni, menekülni akar.

– Állj! Ti ott! – kiáltotta utánuk az egyik Éjnővér. A hangja száraz volt, és úgy recsegett, akár egy rothadó bőrdarab.

A csapat megállt.

– Mit kerestetek ilyen későn a börtönben? – kérdezte az Éjnővér.

Han megfordult, és válaszolt.

– Egy kis baj volt a C blokk egyik cellájában – recsegte sisakhangszórón keresztül.

Az Éjnővér elgondolkodva bólintott, és már-már megfordult, de még egyszer fájuk nézett.

– Miféle baj? Engem miért nem értesítettek?

– Egy kisebb csetepaté. Összeakaszkodtak arabok – mondta Han. – Nem akartunk zavarni ilyesmivel. Az Éjnővér hátrataszította a csuklyáját. Luke elszörnyedt. A nő haja kócos volt és ápolatlan. Véreres szemei élénk karmazsinszínűek voltak, de a legborzasztóbb mégis az arca volt: arccsontjai körül halottszürke volt, máshol bíborszínűvé vált a megpattant vérerektől.

– Érzem a félelmeteket – mondta az Éjnővér. – Mitől félhet egy Éjnővér a mi birodalmunkban?

– Az őrök javarésze elment, és bizonyos híresztelések keringenek egy közelgő lázadásról – mondta. Előrelépett, és Teneniel, meg az Éjnővérek közé állt.

– Attól tartok, most valóban megtörténhet valami ilyesmi.

Az Éjnővér bólintott. Luke érezte, ahogy a nő megpróbálja letapogatni őket. Már majdnem előrántotta a sugárpisztolyát, de végül a boszorkányba irányította az Erőt, ami kimosott belőle minden gyanakvást.

– Be fogok nézni a C blokkba. Az én jelenlétem majd lecsendesíti a hőzöngőket – mondta. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél.

Han bólintott. Az Éjnővér megfordult, a fejére húzta a csuklyáját, és tovább ment a lift felé.

Han bevezette a csapatot az üvegtoronyba, és kinyitott egy ajtót. Átsiettek egy termen.

A helyiségben a körbeállított kereveteken feketecsuhás Éjnővérek heverésztek, de annyira belemerültek egy gyönyörű férfi és egy nő szellemszerűen lebegő képének látványába, és az egzotikus ételek csipegetésébe, hogy szinte észre sem vették az áthaladókat.

Han egy lifthez vezette a társait. Amint beléptek, és bezárult mögöttük az ajtó, Teneniel kis híján össze-csuklott.

– Az az Éjnővér, aki elment mellettünk… – mondta.

– Ő volt Gethzerion. Biztos vagyok benne, hogy felismert. – Mély lélegzetet vett.

Luke a lift ajtajára meredt, és egyszeriben úgy érezte, mintha magasan a levegőben lebegne, és onnan nézne le a Dathomirra. A sötét, mozdulatlan, minden atomjában fagyott bolygóra, ahol minden és mindenki halott. Lehunyta a szemeit, és megpróbált megpihenni egy pillanatra. Arra gondolt, hogy talán csak a kimerültség miatt támadt ez a látomása. Ám a feketeség megmaradt, és iszonyatos kétségbeesés és izgatottság áradt szét benne. Belebámult a sötétségbe, és már tudta, mit lát: a jövőt.

– Mi baj? – kérdezte Leia, és Luke-ra nézett. – Mi ez?

– Nem mehetünk el innét – mondta Luke akadozva.

– Még nem hagyhatjuk el ezt a bolygót… Még nem, és nem így.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Isolder.

– Tényleg, hogy érted? – kérdezte Han is. – El kell mennünk!

– Nem – mondta Luke, és elfordult. Lélegzet után kapkodva lehúzta a fejéről a sisakot. – Nem. Nem tehetjük meg. Itt minden rossz. És sötét. Nagyon sötét. – Érezte a közelgő sötétséget, az izomrostjaiba beszivárgó fagyos hideget.

– Nézd – mondta Han −, szerzünk egy pár alkatrészt a Falconhoz, aztán fogjuk magunkat, és visszarepülünk a biztonságba. Amint visszaérünk a Coruscantra ideküldünk egy flottát. Akár egymillió katonát is idevezényelhetsz majd.

– Nem – mondta Luke határozottan. – Nem mehetünk el. – Félt. Rettegett, és nem voltak tervei. Azt tudta, hogy nem mehet vissza az Éjnővérekhez, hogy egyszerűen rájuk támadjon. Most még nem bocsátkozhatnak nyílt harcba.

– Hallgass Hanra – mondta Isolder. – Ezek az emberek már évek óta ebben a csapdában élnek. Nincs szükségük rá, hogy miattuk feláldozzunk magunkat ma éjszaka. Egészen biztos, hogy addig még ki fognak tartani, amíg ideküldünk értük egy mentőcsapatot.

A bizonyosság sápadt fénye villant át Luke-on. A Jedi a herceg felé fordult, majd a többiekre pillantott.

– Nem. Nem fognak kitartani addig. Nézz körül, és megérted. Higgyetek nekem. A sötétség erői hamar összegyűlnek. Isolder, azt mondtad, hogy a flottád hat napon belül megérkezik. Ha addig nem állítjuk meg azt, ami itt folyik, ez az egész bolygó meg fog semmisülni!

Han kétkedve megrázta a fejét.

– Ide hallgass, kölyök – mondta. – Most ne haragudj meg rám, jó? Tüdőm, hogy hatalmas terhet cipelsz magadon. Biztos van egy pár problémád is. A legteljesebb mértékig együttérzek veled, de ha továbbra is így beszélsz, és megrémiszted ezeket az embereket, én összetöröm egy-két bordádat!

Luke érezte Han idegességét. Han nem akarta, hogy a többiek megijedjenek. Talán igaza is volt…

A lift nagyot rándulva leért a legalsó szintre. Luke rácsapott a nyomógombokra. Az ajtó sziszegve félrecsúszott, de Luke még mindig a fülke belseje felé fordulva állt.

– Rajta, Han – mondta és hátramutatott. Nem kellett megfordulni ahhoz, hogy tudja, egy hatalmas raktár van mögötte. – Itt mindent megtalálsz, amire szükséged van.

Luke megfordult, és a háromtucatnyi hajóroncsra nézett. A csarnokban három majdnem teljesen szétroncsolódott birodalmi emelőszárnyú hordozó, egy tucatnyi összeolvadt TIE vadász, meg egy rakás légautóalkatrész hevert. Han végigpillantott a sérült járműveken, és elakadt a lélegzete. A roncstelep közepén egy majdnem teljesen ép TIE vadász, meg egy olyan könnyű szállítóhajó állt, ami majdnem pontosan olyan volt, mint a Millenium Falcon. A hajó elülső villaszenzorait rozsdavörösre, a testet fakó olívzöldre festették, a hátsó hajtóművek pedig régimódi űrkalóz-kékek voltak. A jól kivehető hegesztésnyomok elárulták, hogy a teknőt három különböző hajóból rakták össze.

– Ezek csináltak maguknak egy hajót! – mondta Han, és hogy jobban lásson, levette a sisakját. – Úgy látom, már csak néhány fénysebesség alatti hajtóműblokk hiányzik róla.

– Ilyen szerencsénk nem lehet – mondta Leia.

– Valamikor az egész galaxisban ezek a régi koréliai szállítók voltak a legnépszerűbb hajók – mondta Han. – Még most sem találtok ezeknél masszívabb hajót.

Isolder is lehúzta a fejéről a sisakot, és mélyet lélegzett a friss levegőből.

– Úgy érti, hogy ezeknél otrombább hajót – mondta.

– Az majdnem ugyanaz – felelte Han. Han elindult a lejtős rámpán a hajó felé.

– Várj! – kiáltott rá Leia.

Han megtorpant. Leia gyanakvóan körbepillantott a hajóműhelyben.

– Ezek elég értékes darabok – mondta. – De itt vannak, díszkivilágításban. Nem találjátok furcsának, hogy senki sem őrzi őket?

– Minek kellenének ide őrök? – kérdezte Han. – Ezek a hajók nem repülnek. Különben te is láttad a kivonuló rohamosztagosokat. Ma éjjel a szokásosnál kisebb a személyzet.

– És a riasztók? – kérdezte Luke. A szeméhez emelte a makrotávcsövet, végigpásztázta a csarnokot, majd állított a fókuszon. – Nem látok lézerriasztókat, de biztos, hogy van itt valami műszer… Talán mozgásdetektor, vagy mágnesesség érzékelő. Különben azt sem tudom, hogy ebben a szemétbányában hol kezdjünk neki a munkának.

– Ezek szerint azt akarod, hogy csak álljunk, és bámuljunk? – kérdezte Han. – Meg kell vizsgálnunk ezt a hajót.

– Gyere – mondta Leia, és megérintette Luke vállát. – Hannak igaza van.

A csapat Hannái az élen elindult a terem közepe felé, de közben óvatosan körbetekintgetve figyelték a roncshalmokat. A koréliai hajó zsilipkapui zárva voltak. Han megállt egy másodpercre, és a zárszerkezet billentyűpaneljére nézett.

– Ha én őrizni akarnám ezt a hajót – mondta −, akkor pontosan ide tenném a riasztót. Ha valaki bead valami helytelen kódot… Bzzzzz! Megszólalna a jelzés.

– És mi a helyes kód? – kérdezte Teneniel.

Luke a panelra tette a kezét, de mivel már hosszú ideje senki sem érintette meg a billentyűket, nem érezte meg a kódot.

– Nem tudom – mondta Han a karaktereket vizsgálgatva. – Minden kapitánynak megvan a sajátja, Persze a kikötői hatóságoknak van mesterkódjuk. De ez is attól függ, hogy melyik rendszerben lett bejegyezve a hajó. Ezek itt az engedélyek – mutatott rá egy karakteroszlopra. Némelyik jel finoman ívelt, de érthetetlen rajz, a többi pedig piktogram volt, de akadtak közöttük egyszerű, késpenge alakú ábrák is, amiket csakis valamelyik harcos faj találhatott ki. – Bárkié is volt ez a hajó, az illető rengeteget járt a Chokán, a viridia és a Zi’Dek rendszerekben. A Régi Köztársaság idején én magam is ismertem egy párat a kikötői mester kódok közül, de… Ezt a karaktert például a birodalmiak használták. Különben is, azóta minden kódot megváltoztattak. A fenébe, bárcsak többet kalózkodtam volna!

Isolder a hajó mellé állt, és beütött egy számsort. 15-0-3-11. A zsilipkapu kitárult.

– Ezt a mesterkódot a birodalmiak használták a Chokan rendszerben – mondta mosolyogva.

Han meglepődve nézett vissza rá.

– Maga a Chokan rendszerben is dolgozott? Hiszen ott valami szörnyű járvány dúlt!

Isolder megvonta a vállát.

– Ismertem ott egy lányt.

– Biztos olyan lány volt – mondta Leia. Han besietett a hajóba.

– Végigfuttatok egy diagnosztaprogramot. Megakarom tudni, hogy érdemes-e egyáltalán ellopnunk ezeket az alkatrészeket. Isolder, fogja Leiát, és szereljenek le valamelyik roncsról egy szenzorfürt ablakot, aztán menjen le a raktérbe, és emelje ki az AC generátorokat. Luke, szerezz egy pár hordót, amibe beléereszthetjük a hűtőfolyadékot.

Amikor a többiek eltűntek a hajóban, Luke megállt, Tenenielre nézett, és idegesen megveregette a vállát.

– Ez most el fog tartani egy darabig – mondta. – Tartsd nyitva a szemed.

Leia és Isolder talált egy pár szerszámot a hajón. Ezután kiszerelték a szenzorfürt ablakot. Luke a terem távolabbi falánál sorakozó hatalmas fémtartályokhoz ment, és átgörgetett egy hordót a hajóhoz. Teneniel elsuttogta az érzékszerverősítő varázsigéket, de úgy vette észre, nem sokat ért el vele. Tudat alatt valahogy már belenyúlt az Erőbe. Kiélezett érzékszerveivel felfogott minden apró neszt és szer-számcsörrenést, de még Han vidám suttogását is hallotta a pilótafülkéből.

– Főnyeremény!

Hallotta a visszhangzó pattanásokat, amiket a Luke által görgetett hordó alatt szétpattanó homokszemek adtak ki magukból.

Luke bement a hajóba, és egy kézi szivattyúval nagy morgolódva belecsapolta a hűtőfolyadékot a hordóba. Leia és Isolder bevitte Hanhoz a szenzor-ablakot, majd meggyújtottak egy lángvágót, hogy lemetsszék a beszorult, deformálódott csavarokat. A lángok sziszegve, pattogva átrágták magukat a fémen.

Teneniel eltávolodott a hajótól. Így több mindent hallott, de közben azt kívánta, bárcsak lenne egy sugárkarabélya. Akkor talán nagyobb biztonságban érezte volna magát. A teremben annyi megtépázott űrhajó hevert, hogy már-már úgy érezte magát, mintha egy sziklákkal teleszórt barlangban lenne. A padlón alig maradt szabad hely.

A lány elhatározta, hogy felkapaszkodik az egyik jármű oldalára. A szerkezet sokkal Inkább hasonlított egy olvadt szemétkupacra, mint űrhajóra. Teneniel mellé lépett, és valami kapaszkodót keresett. Oxidálódó fém szaga mart az orrába. Talált egy göcsörtös rudat, megmarkolta és felhúzódzkodott rajta, de hirtelen meg mert volna esküdni rá, hogy szoknyasuhogást, és halkan elmormolt szavakat hallott.

Körülnézett a teremben. Csak a két félig-meddig megjavított hajó mellett égtek lámpák, máshol mély árnyékok sötétlettek. A magas mennyezet alatt halk visszhangot vert Han és a többiek munkájának zaja. Teneniel gyorsan, de csendben felmászott a hajó tetejére, leült, és körbekémlelt. Innen fentről mindent jól látott – a raktárát, a lifteket, a déli falon egy lépcsősorra a nyíló ajtót. A csarnok távolabbi, északi végében egy négyszögletes nyílás vezetett kifelé. A nyilast beezüstözte a holdfény. A sötétség, a helyből áradó hátborzongató érzés, a tompa visszhangok, a kifelé vezető nyílás… Tenenielnek furcsa érzése támadt. A csarnok leginkább a harcosok termére emlékeztette, ahová gyermekként, anyja halála után beszökött.

Ott is ugyanígy fulladozott, ugyanezt az ásítozó ürességet érezte. A terem távolabbi sarkaiban sötétlő árnyakra nézett, és… Egy pillanatra azt hitte, mozgást látott. Mintha fekete alakok futottak volna át a fekete árnyékokon. Kimeresztette a szemét, de semmit sem látott.

Halkan kántálni kezdett. Eldalolta a felderítés varázsigéjét. Hideg rémület hasított bel. Már érezte, hogy azok itt vannak. Itt, a sötétben, és fejükben halálos tervekkel egyre közelebb húzódnak.

Teneniel újra végignézett a csarnokon, de hiába. Valami nem volt rendben a látásával. Úgy érezte, mintha egy hűvös súly nehezedne a szemeire, mintha bedugult volna a füle. Megpróbálta letörölni magáról a tompultságot.

A látása egyszeriben kitisztult. Teneniel roncskupaca tövében Baritha, és még három másik Éjnővér állt. Az egyik nő halkan kántált, és egymáshoz érintette kinyújtott hüvelyk– és mutatóujját.

Láthatatlan ujjak ragadták meg, és szorították össze Teneniel torkát.

– Üdvözlünk Teneniel nővér – mondta Baritha. – Igen, csapdát állítottunk, és nézd csak, ki esett bele! Mi történt veled? Végül mégis meguntad a hegyekben való rejtőzködést?

Teneniel lélegzet után kapkodott. Csengtek a fülei, égett a tüdeje. Megpróbált elénekelni egy ellenvarázslatot, de nem kapott levegőt.

– Kár, hogy nem hagyhatlak életben – mondta Baritha. – Biztos vagyok benne, hogy Gethzerionnak élvezetet okozna, ha megkínozhatna!

Baritha intésére a mellette álló Éjnővér hangosabban kezdett énekelni. Teneniel érezte, hogy összeszorul a légcsöve, de a füleiben közben újra felcsendültek Luke szavai:

– Engedd, hogy az Erő keresztüláramoljon rajtad! Egyetlen varázsigét sem tudott eldalolni, egyetlen kántálásba sem tudott belekezdeni, de még egy gyászénekre sem futotta az erejéből. Az Éjnővérek elerőtlenítették. Teneniel megpróbálta lenyugtatni magát, hagyta, hogy az Erő beszivárogjon a lényébe, és kitágítsa összeszorult torkát. Alatta úgy hánykolódott a roncshalmaz, akár egy rémült rankor. Térdre rogyott. Már nem érezte, sehol sem találta az Erőt. Szíve rémülten vert. Összeszedte megmaradt akaraterejét, és megpróbált sikítani, mielőtt meghal.

Megpördült körülötte a világ. Belezuhant a sötét semmibe, abba a feketeségbe, ami annak idején az anyját is elnyelte.

Luke az elméjével felfogta Teneniel sikolyát.

– Han! – üvöltötte, és kirohant a hajóból.

– Meglátta a hajótól százméternyire álló csuhás Éjnővéreket. Teneniel nem messze tőlük, egy szállítóhajó roncsán hevert.

– Hagyjátok abba! – ordította Luke. – Eresszétek el őt!

Hagyta, hogy az Erő átsüvítsen rajta, és megnyissa a lány összeszorult légcsövét. Teneniel lélegzet után kapkodott.

– Micsoda? – kérdezte Baritha. – Egy kis puhány, egy férfi parancsokat mer osztogatni nekünk? – A boszorkányok Luke felé fordultak.

– Menjetek el innen! – mondta Luke. – Figyelmeztetlek benneteket. Mondjátok meg Gethzerionnak, vigye el innét az Éjnővéreket, és eressze szabadon a rabszolgáit!

– Különben mi lesz, külvilági? – kérdezte Baritha.

– Ha nem tesszük meg, lefröcskölsz minket a véreddel, amikor felnyitjuk a fejed? Talán olyan rövid ideje vagy a világunkon, hogy még nem tudod, kik vagyunk?

– Tudom, hogy kik vagytok – mondta Luke. – Más világokon már küzdöttem hozzátok hasonlókkal.

Az Éjnővérek figyelmeztető mozdulattal egyike megfogta Baritha karját. Baritha mögött két Éjnőver halkan énekelni kezdett. A boszorkányok alakja megremegett, és lassan kezdett eltűnni. Luke rájött, hogy az Éjnővérek megpróbálják befolyásolni az érzékszerveit, ezért átáramoltatta magán az Erőt.

– Előlem nem tudjátok elrejteni magatokat – mondta. – Bárhová futtok, én, megtalállak benneteket. Csak úgy maradhattok életben, ha most békével elmentek.

– Hazudsz! – rikoltotta Baritha. Hátralökte a fejét fedő csuklyát, és torka szakadtából üvölteni kezdett.

– Artha, artha!

Luke előrántotta a sugárpisztolyát, és lőtt. Baritha abbahagyta a varázslást, kinyújtotta a kezét, és eltérítette a felé száguldó sugárlövedéket.

– Te nem vagy varázsló! – ordította.

Az egyik Éjnővér Luke felé vetette magát. Luke előhúzta a fénykardját, bekapcsolta, és elhajította. Az Éjnővér a kard markolata után kapott. Luke az Erő segítségével megpörgette a levegőben szálló fegyvert. Lekaszabolta a boszorkányt, majd visszahívta a kardját.

Baritha és az Éjnővérek hátrahőköltek. Egyikük felkiáltott.

– Gefhzerion! Nővérek! Gyertek ide!

Luke tudta, hogy a nő varázslattal akar erősítést hívni.

Teneniel lemászott a roncs tetejéről, és Luke felé szökkent.

– Nem! – ordította Baritha, és újra kántálni kezdett. Az égik TIE vadászról levált egy nap-panel. A hatalmas fémdarab Teneniel hátának ütközött. A lány orra bukott, Luke lábai elé csúszott, de szinte azonnal feltérdelt. Baritha mágiája egy másik nap-panelt is átröpített a termen.

Teneniel kitért a lövedék elől, és a vénasszonyra meredt.

– Velem ne próbálkozz! – mondta fenyegetően. Mögöttük feldörögtek a szállítóhajó hajtóművei.

Luke őrültségnek tartotta, hogy valaki megpróbál felszállni egy olyan hajóval, amiből hiányzik a fénysebesség alatti hajtóműblokkok fele, miközben az égen hemzsegő csillagrombolók készen állnak rá, hogy minden felszálló járművet azonnal szétlőjenek. Ám pillanatnyilag nem sok kedve volt ezen vitatkozni.

A TIE vadászról leszakadt egy szenzorfürt, és pörögve Teneniel felé száguldott.

– Gyere! – üvöltötte Luke.

De a lány nem mozdult. Dalolni kezdett, és ellentámadásba lendült. A szenzorblokk megpördült a levegőben, és az Éjnővérek felé száguldott. Barithának még sikerült kitérnie előle, ám az egyik Éjnővér nem tudott félreugrani. A blokk ledöntötte a lábáról.

– Légy átkozott, Gethzerion! – ordította Teneniel. – Elegem van abból, hogy vadászol ránk! Elegem van abból, hogy bujkálnom kell előled! Elegem van abból, hogy fajdalmát okozol és gyilkolsz! Elegem van…

Luke Teneniel arcára nézett. A lány félőrült volt a dühtől. Luke érezte a haragjából áradó erőt. Teneniel arca vörös volt, szemeiből könnyek patakzottak. Mormolva belekezdett a dalába. Egy hurrikán söpört végig a termen. Az egyik TIE vadász megbillent, és hánykolódva elindult az Éjnővérek felé. A boszorkányok kitértek előle, és kinyújtott kezeikkel megeresztettek egy ellenvarázslatot.

– Ne! Ne a dühöd vezéreljen! – kiáltotta Luke, és megmarkolta Teneniel vállát. – Ez nem Gethzerion! Ez nem ő!

Teneniel megfordult, zihálva Luke arcába nézett, és mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy hol van. Han tüzet nyitott a hajó elülső lövegeiből. A roncshalmokból repesz szilánkok fröccsentek a levegőbe, a füst– és ionizálódott gázfelhők viharként száguldottak az Éjnővérek felé.

Luke elkapta Teneniel kezét, felráncigálta a hajóba, rácsapott a zsilipkapu zárógombjára, és berohant a pilótafülkébe. A fülkében csak Han tartózkodott. Luke már nem hallotta a boszorkányok dalát, de a megfigyelőablakon át még mindig látta őket, és magasba nyújtott, ökölbe szorított kezeiket. Mintha megmarkoltak volna valamit… Han lassan meghúzta az indítóművet vezérlő kart, és megpróbálta felemelni a hajót.

– Barátom! Ezek a hajtóművek még vacakabbak, mint gondoltam – mondta bizonytalanul. – Nem hiszem, hogy ez a teknő egyáltalán fel tud emelkedni.

A terem másik végében levő ajtón feketecsuhás alakok özönlöttek be.

– Vigyél ki minket innét! – mondta Luke. – Most! Han megpróbálta előrenyomni a kart.

– Ez beragadt! – kiáltotta. Már két kézzel markolta akart.

Luke a boszorkányokra, összeszorított kezeikre nézett. Átvezette magán ez Erőt, majd lenyúlt, és könnyedén feltolta a kart. A hajó megremegett, de felemelkedett. Luke körbefordította, és teljes kapacitásra kapcsolta a fénysebesség alatti hajtóműveket. A hajó a csarnok végében sötétlő kapu felé száguldott.

A boszorkányokat elkapta az aktiválódó hajtóművekből kivágódó lángcsóva. A hajó kirobbant az épületből, de megrázkódott a rázúduló lövésektől.

– Semmi baj – mondta Han. – Csak a tornyokba ültetett őrszemek lőnek ránk. A pajzsok ellenállnak ekkora tűzerőnek.

Han átvette Luke-tól a botkormányt. A hajó csigalassúsággal át dörgött a mezők fölött.

– Hé! Őfelségék! – kiáltotta Han az interkomba. – Sikerült már kiszabadítani azokat a generátorokat?

– Nem – felelte Isolder hangja. – Még egy pár perc.

– Szabadna emlékeztetnem önöket arra, hogy ez egy tiltott bolygó? – kérdezte Han. – Felettünk az ég tele van birodalmi csillagrombolókkal, amik ebben a percben valószínűleg célba vesznek minket, és abban reménykednek, hogy darabokra robbantanak bennünket?

– Rendben, igyekszünk – mondta Isolder. – Megállás nélkül dolgozunk!

– Én nem azt akarom, hogy dolgozzanak! – mondta Han. – Én csak azt akarom, hogy szedjék már ki azokat a generátorokat… Most, azonnal!

– Megyek, segítek nekik – mondta Luke, és végigfutott a folyosón.

Teneniel még mindig a hajó bejáratában állt, és a zárt zsilipkapura meredt. Az arca sápadt volt, és Luke közeledtére úgy kapta félre a tekintetét, mintha valamiért bűnösnek érezné magát.

– Sajnálom – mondta. – Most történt meg utoljára.

Luke bólintott, majd lemászott a raktérbe, átkúszott a jobb oldali szenzorfürt-villa sarkába. Isolder két generátort már leemelt a talapzatról, és egy hatalmas villáskulcsot szorongatva kétségbeesett igyekezettel megpróbálta kilazítani a harmadikat is. Leia közben a generátorokat ráncigálta, és azon ügyködött, hogy Isolder mellett kivonszolja a szűk kamrából.

– Ha tudod, húzd félre őket az útból – sürgette Luke Isoldert, és közben bekapcsolta a fénykardját. – Leia, menj fel oda, és zárd le a hűtőfolyadékos hordókat!

Luke levágta a hat megmaradt csavar fejét, majd egy jókora rúgással kilazította a helyéről a két generátort Mindkét szerkezet legurult a talapzatáról. Luke és Isolder ezután felvonszolta a négy generátort a főfedélzetre. Kétségbeesett erőfeszítéssel átrángatták őket a zsilipkapu elé. Mire az utolsóval is végeztek, Leia is befejezte a hordók lezárását. Most már ezeket is ki lehetett vinni a generátorok mellé.

– Hajót elhagyni! – kiáltott Han hangja az interkomból.

Alig mondta ki a második szót, már ki is rohant a pilótafülkéből.

– Harminc másodperc múlva egy tó fölé érünk.

Láttam a monitorokon!

Han kinyitotta a zsilipkaput. Ahogy a feljárórámpa kinyúlt, a hordók és a generátorok kicsúsztak a hajóból. Luke meglepődött. Öt méterrel a talaj fölött, hatvan kilométer/órás sebességgel haladtak.

A hajó találatot kapott, és megrázkódott. Han felnézett.

– Azok a csillagrombolók tudják, hogy hol vagyunk. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a pajzsok még harminc másodpercig kitartanak.

A hajó hirtelen megbillent. Isolder elkapta a szenzorfürt ablakot, de lecsúszott a rámpán. Félúton sikerült megkapaszkodnia, de közben elejtette az ablakot. Megpróbált visszamászni. Egy újabb lövedéktől a hajó másodszor is megbillent. Isolder még lejjebb csúszott,

Leia felsikoltott, és elkapta Isolder kezét. Alattuk megcsillant egy holdfénytől ezüstös vízfelület. Luke megfogta Teneniel kezét. Kirántotta a lányt a hajóból. Az öt test egyszerre zuhant ki a hajóból.

Luke belecsobbant a vízbe. A lába beleütközött az iszapos mederbe. Fellökte magát a felszínre és kétségbeesetten körülnézett. Teneniel mellette volt, Han és Leia pedig húsz méternyire tőle. Valamivel távolabb Isolder lebegett a hátán.

Leia a herceghez úszott. Luke a tó fölött szálló hajó után nézett. Még néhány rakétatalálat, és a védpajzsok felmondták a szolgálatot. A hajó zöld meteorrá válva robbant szét. A gomba alakú tűzcsóva felkúszott az éjszakai égre.

Luke Leiához és Isolderhez úszott. Isolder arca sáros volt. Fejjel előre zuhant le, és megütötte magát a sekély tó medrében. Felköhögött. A szájából sáros víz buggyant elő.

– Szerencséje volt – mondta Leia. – A nyakát is eltörhette volna.

A vizet taposva kikecmeregtek a száz méternyire levő partra. Luke egy remegést érzett az Erőben. Olyan volt, mintha egy vékony, tapogatózó gondolat-ujj nyúlt volna feléjük. Tudta, Gethzerion terjesztette ki a tudatát, hogy megtalálja őket. Alig tíz kilométernyire voltak a várostól, még meglehetősen tisztán látták a falakat. Az Éjnővérek minden bizonnyal látták a felrobbanó hajót, de Gethzerion mégis túlélők után kutatott az Erővel. Luke kiürítette az elméjét, és hagyta, hogy Gethzerion elnyúljon mellette. Tenenielre nézett. A lány kínlódva próbált uralkodni magán, de hirtelen elernyedt. Luke ebből tudta, a közvetlen veszély egyelőre véget ért. A kutató érintés tovább kúszott a tó fölött.

– Nohát! – lihegte Leia. – Ez nem is volt olyan nehéz!

– Tényleg nem – köhögte Isolder. – Vissza kellene mennünk, hogy még egyszer megcsináljuk.

– Gyorsan el kell tűnnünk innét – mondta Luke. – Gethzerion rohamosztagosokat fog küldeni a túlélők felkutatására, és a roncs használható darabjainak kimentésére. Nem szeretném, ha a nyomainkon kívül mást is találnának.

Luke szavai mintha elszomorították volna a csapat tagjait.

– Luke, add csak ide a makrotávcsövedet! – kérte Han.

Luke a vízhatlan övtáskából előhúzta a messzelátót. Han zihálva a szeméhez illesztette, és felnézett az égre.

– Mi az? – kérdezte Isolder. – Mi van odafönt?

– Nem tudom – felelte Han. – Már akkor láttam, amikor kirepültünk abból a hangárból. A műszerek valami furcsa dolgot mutattak.

– Mit? – kérdezte Leia is.

– Szatelliteket – mondta Han. – Zsinj emberei többezer szatellitet állítottak pályára odafönt.

– Mik lehetnek azok? – kérdezte Isolder. – Orbitális aknák?

– Lehetséges – mondta Han. – Talán azok. De bármik is legyenek, rengeteg van belőlük.

Leia felnézett az égre, a csillagok közötti feketeségre.

– Nem tudom – mondta. – Nekem ez valahogy nem tetszik.

Luke a tekintetével követte Leia pillantását, látta a szatelliteket, a többezer halovány fénypontot. Olyan volt, mintha a csillagok az elmúlt néhány órában osztódással megszaporodtak volna. Ahogy visszagondolt, Luke rájött, hogy a szatelliteket körülbelül akkor állították pályára, amikor ők a liftben voltak. Amikor az a látomása támadt…

Lehunyta a szemeit, és újra maga előtt azt a képet – a véget nem érő éjszaka képét.

A sápadtrózsaszín nap éppen megjelent a tiszta ég peremén, és Luke éppen a repedt hűtőfolyadékos hordón tátongó repedés befoltozásával foglalatoskodott, amikor a síkság felől nagy dübörgéssel megérkeztek a rankorok. A csapat még csak tizenöt perccel korábban látott munkához, de Luke érezte, hamarosan tovább kell állniuk. Gethzerion rohamosztagosai fél órán belül megérkezhettek.

Csubakka vidáman bömbölni kezdett, és Thripio is felkiáltott.

– Ó, hála az égnek, hogy megtaláltuk önöket? – Csubira, majd Artura nézett. – Látjátok, mondtam nektek, hogy semmi bajuk sem lesz. Solo király őfelsége sohasem hagyja, hogy elbánjanak vele? – Visszafordult Luke felé. – Nos, mit csinálnak idekint?

– Ki kellett ugranunk a hajóból, mielőtt lelőtték volna – mondta Luke. – De elrepedt az egyik hordónk. Már raktam rá egy acéltapaszt, és most azt várom, hogy megszáradjon a ragasztó. Örülök, hogy előkerültetek.

– Én találtam meg önöket! – büszkélkedett Thripio. – Hála a felsőbbrendű AA-egy Verboagyamnak, képes voltam megfejteni a birodalmi kódot!

Artu panaszosan felvijjogott, ezért Thripio még hozzátette:

– Természetesen Artu segítségével. Éppen a városba indultunk, hogy figyelmeztessük önöket!

Han felmordult, és ráült a repedt hordóra.

– Mire akartál figyelmeztetni minket, Mr. Verboagy?

– Gethzerionra! – mondta Thripio. – Azt tervezte, hogy csapdába csalja önöket!

– Igen, erre már magunktól is rájöttünk – felelte Han. – Akkor, amikor ránk akarta kattintani.

– De ez még nem minden! – mondta Thripio. – Mutasd meg nekik a legutolsó üzenetet, Artu!

Artu felfüttyentett, előredőlt a rankor hátán, és beállította a holovetítőjét. Két egymás mellett álló alak jelent meg a földön. Az egyik Gethzerion volt, a másik pedig egy fiatal tiszt, akiről palaszürke uniformisa elárulta, hogy Zsinj tábornokai közé tartozik.

– Melvar tábornok – mondta Gethzerion −, tudassa Zsinjjel, hogy elfogtuk Han Solo tábornokot, és a nővéreim most arra várnak, hogy megkapják a fogolyért cserébe ígért űrsiklót.

A vén boszorkány kezeit a hasa fölött összefonva, mozdulatlanul állt. Melvar tábornok egy gyilkos nyugodt, vérfagyasztó pillantásával nyugodtan végigmérte a nőt, és karomhegyes platinakörmével megvakarta széles állkapcsát. Az ilyen felhámimplantok meglehetősen költségesek voltak, a beültetésük pedig fájdalmas. Gyakran előfordult, hogy viselőik véletlenül megsértették magukat. A Melvan tábornok arcán díszelgő vékony, fehér hegek azt bizonyították, hogy ez alól ő sem kivétel.

– Zsinj hadúr felülbírálta korábbi ajánlatát. – Melvar hűvösen elmosolyodott. – Mellesleg szeretné kifejezésre juttatni, mennyire sajnálja, hogy kénytelen volt szétlőni az önök hangárjából felszálló hajót. Most, hogy Solo Millenium Falconja megsemmisült, valamelyest megváltozott a helyzet. Solo hajóját lőttük szét?

Gethzerion bólintott. A szemeit rejtélyeskedve félig lehunyta.

– Ki tartózkodott a fedélzetén? – kérdezte Melvar fenyegető hangon.

– Rohamosztagosok – hazudta Gethzerion. – Látták, hogy megjavítottuk a hajót, és megpróbállak elrepülni vele, mielőtt befejeztük volna a munkálatokat. Ha maguk nem ölték volna meg őket, én tettem volna meg.

– Ezt rögtön gondoltam. – Melvar diadalmasan elmosolyodott. – Be kell vallanom, abban reménykedtem, hogy ön is rajta volt. – Mély lélegzetet vett.

– Tehát, Solo tábornok önnél van, és egy hajót kíván érte cserébe.

Gethzerion mereven bólintott. Fekete csuklyája eltakarta a szemeit.

– Gondolom, tisztában van vele, hogy most, hogy Solo hajója megsemmisült, az alkunk feltételei megváltoztak – mondta Melvar. – Zsinj hadúr egy ellenajánlatot kíván tenni az ön csürhéjének.

– Pontosan ezt vártam – felelte Gethzerion.

A tábornok elfordította a tekintetét, és megpróbálta elrejteni bosszúságát. Gethzerion folytatta:

– Elvégre még a mi távoli világunkon is köztudott, hogy Zsinj hadúr csak akkor tartja meg a szavát, ha nem származhat belőle kellemetlensége. Sejtettem, hogy meg akarja gátolni, hogy az Éjnővérek elhagyják a Dathomirt. Árulja hát el végre, ezúttal milyen semmiséget akar felajánlani?

– Zsinj hadúr ajánlata a következő: önök harminchat órán belül átadják neki Solo tábornokot. Zsinj hadúr személyesen fog eljönni a tábornokért. Cserébe a csillagrombolók nem pusztítják el a bolygót.

– Ezek szerint semmit sem akar adni nekünk? – kérdezte Gethzerion.

– Zsinj hadúr a saját életüket adja önöknek. – Melvar elvigyorodott. – Hálásnak kellene lennie, hogy legalább ennyit kapnak.

– Maguk nem értik meg az Éjnővéreket! – mordult fel Gethzerion. – Mi semmire sem tartjuk az életünket, tehát Zsinj értéktelen dolgot kínál.

– Ennek ellenére követeljük, hogy haladéktalanul adja át nekünk Han Solót – mondta Melvar. – A halál csak egy pillanatnyi állapot. Gondolkozzon néhány percig, és közölje a döntését.

– Közölje Zsinjjel az Éjnővérek feltételeit. Mondja meg neki, ha kiszabadít minket erről a világról, hálából őt fogjuk szolgálni.

Melvar szemeiben érdeklődés csillant.

– Hogyan bízhatna meg önökben a hadúr?

– Elvisszük hozzá leányainkat és unokáinkat. Megkap, és túszként magánál tarthat minden tíz évnél fiatalabb Éjnővért. Ha elégedetlen lesz velünk, megölheti a gyermekeinket.

– Egy perccel ezelőtt még azt mondta, hogy a maguk számára nincs értéke az életnek – vitatkozott Melvar.

– Ha ez igaz, miért áldoznák fel a gyermekeik életét a szabadságukért?

Gethzerion hangját érdessé tették a feltörő érzelmek.

– Egyetlen anya sem lehet ennyire gonosz – mondta halkan. – Mondja meg Zsinjnek, hogy gondolkozzon el az ajánlatunkon, és mi is fontolóra vesszük az övét.

A hologramok eltűntek. Han felállt, és körülnézett.

– Tehát – mondta −, szerintetek mit tervez ez a Zsinj? A bolygó részleges bombázását, vagy mit?

– Azt mondta, hogy elpusztítja a bolygót – mondta Leia. – Nem csak az Éjnővéreket és a városukat akarja megsemmisíteni. – Mély lélegzetet vett. – Lehet, hogy valami nagy terven dolgozik?

– Mondjuk olyasmin, mint egy újabb Halálcsillag? – kérdezte Luke. – Nem hiszem.

– Én semmit sem értek ebből az egészből – mondta Han. – Gethzerion átverte Zsinjt. Azt hazudta neki, hogy foglyul ejtett engem, és megsemmisítette a hajómat. Most már egyértelmű, hogy bármire képes, csak hogy elhagyhassa ezt a kavicsot.

– Zsinj pedig a jelek szerint bármire képes, hogy megszerezzen téged – mondta Leia.

– Igen – bólintott Han. – Az egészben az a legrémisztőbb, hogy ha bemutatnánk egymásnak Zsinjt és Gethzeriont, rájönnének, hogy rengeteg közös tulajdonságuk van, és a végén még összeszövetkeznének egymással.

Leia összeráncolta a homlokát, és Hanra nézett.

– Valamit én sem értek – mondta. – Zsinj nagyon akar téged, Han. Személyesen idejön? Hajlandó rá, hogy egyezkedjen az Éjnővérekkel? Egyáltalán mi baja van veled?

Han bosszankodva megvakarta az állát. A rankor hátán ülő Csubakka bátorítóan leordított neki, hogy feleljen. Luke előre érezte, hogy rossz híreket fog hallani.

– Hát… Tudjátok, miután szétlőttem a szuper-csillagrombolóját… akkor egy kicsit… Szóval felhívtam a holoviden… Beszélgettünk, és közben… Hmmm… Felbosszantottam.

– Felbosszantottad? – kérdezte Leia. – Ezt meg hogy érted?

– Én… Hmmm… Nem emlékszem rá pontosan, hogy mit mondtam neki… De személyesen magamra vállaltam a csillagrombolója felrobbantását, és… És valami olyasmit mondtam, hogy „Csókold meg a vukimat!”

Csubakka mély hangon felröhögött, és vidáman bólogatni kezdett.

– Azt hiszem, valamit nem értettem jól – mondta Isolder. – Maga azt mondta a galaxis leghatalmasabb hadurának, hogy „Csókold meg a vukimat”?

– Jól van, jól! – mondta Han, és leült az egyik generátorra. – Sajnálom! Nem kell erről ennyit beszélni… Rendben, feldühítettem egy kicsit, de csak… Örömömben tettem.

Isolder hátba vágta Hant.

– Hé, barátom, te még annál is ostobább vagy, mint amilyennek hittelek… A fenébe, te hülyébb vagy, mint bárki gondolta volna… De… De bárcsak én is ott lehettem volna!

Luke meglepődött. Isolder „barátomnak” szólította Hant!

– Igen – mondta Leia. – Én is sajnálom, hogy lemaradtam róla. Han, jegyeket kellett volna árulnod az előadásra!

Han mélyen Isolder szemeibe nézett.

– Most komolyan beszél… beszélsz? Te, látnod kellett volna Zsinj arcát! Tudod, olyan kis kövérkés, vörös arca van. Csorgott a szájából a nyál, és remegett az orra, meg égnek állt a haja! Óriási volt! Te tudtad, hogy az a fickó egy lángész? Hatvan nyelven tud folyékonyan káromkodni! Annak idején már hallottam egy-két trágárságot, de ennek az embernek külön tehetsége van az ilyesmihez.

– Ó, igen. – Isolder elmosolyodott. – De azt tudod-e, hogy tálcára fogja rakatni a fejed? És az alapján, amit eddig Zsinjről hallottam… Lehet, hogy még meg is fogja enni!

– Igen, ez képes lenne rá – mondta Han. – De éppen az ilyen dolgok teszik érdekessé az életet.

– Zsinj miatt később is ráérünk aggódni – mondta Luke. – Egyelőre vissza kellene vinnünk ezeket az alkatrészeket a Falconhoz. Jobb lenne, ha nem hagynánk, hogy itt, a nyílt terepen érjenek utói minket. Ha Gethzerion rájön, hogy életben maradtunk, üldözni fog bennünket.

Luke a hűtőfolyadékkal teli hordóra pillantott, és kényelmetlen érzése támadt. A tapasz ellenére félhordónyi anyagot elvesztettek, és tudta, a biztonságos ugráshoz minden cseppre szükségük lett volna.

Leia bátorítóan megveregette Luke vállát.

– Sikerülni fog, mert sikerülnie kell!

Luke bólintott – mást úgysem nagyon tehetett. A rankorokkal gyorsan bepakoltának a hordókat és a generátorokat a whuffabőr zsákokba. A rankorok a hátukra kapták a csomagokat, de szinte észre sem vették a súlyukat. Tíz perccel később átértek az iszapos síkság túlsó oldalára, és behúzódtak a hegyek lábainak fedezékébe. A társaság tagjai már egy napot és egy éjszakát töltöttel alvás nélkül, és így meglehetősen kimerültek voltak. A rankorok azonban pihentek, így napnyugtáig meg sem álltak.

Alkonyatkor tábort vertek, de Luke képtelen volt elaludni. Felkelt, bement az erdőbe, és sétálgatni kezdett. Közben már majdnem teljesen besötétedett. Luke egy hegy oldalán állt, és az alatta elterülő síkságot nézte. Amikor lehunyta a szemeit, az egész táj sötétnek, fagyott, élettelennek tűnt. Végtelen éjszaka, suttogta a fejében egy hang. Közeledik a végtelen éjszaka. Luke eltűnődött, hogy a látomásnak van-e valamilyen szimbolikus jelentése. Lehet, hogy az ő közelgő halálát jelzi?

Kinyújtotta az érzékeit, és megérezte az Erőben a mozgolódást. Az Éjnővérek hadserege már félúton járt a Daloló Hegy klánjának települése felé. Gethzerionnak volt egy robogója, és azt az utat, ami a seregének három napig tartott, ő egyetlen óra alatt meg tudta tenni. Gethzerion és a mellette maradt

Éjnővérek a rendelkezésükre álló három nap alatt ki tudták dolgozni a stratégiájukat.

Luke-kal sokszor előfordult, hogy előre látta egy csata lefolyását, és a végeredményét. Ilyenkor mindig az Erő vezérelte, az Erő tette lehetővé, hogy lássa azt, amit különben nem ismerhetett volna meg. Ezúttal azonban másként volt. A hangárban lezajlott csetepaté közben csak nagyon keveset sikerült kiderítenie az Éjnővérek képességeiről. Azt kívánta, bárcsak megjelenne előtte Yoda vagy Ben, hogy segítsenek neki. Az egyetlen kép azonban, ami Yodával kapcsolatban eszébe jutott, az a bizonyos holofelvétel volt.

…visszavertek minket a boszorkányok…

Yoda olyan erős Jedi mester volt, hogy Luke még remélni sem merte, hogy egyszer a nyomába ér majd. A boszorkányok azonban ennek ellenére visszaverték őt, meg a hozzá hasonlókat. Luke nem bízott a saját erejében. Az Erő… Tulajdonképpen honnan ered? Yoda azt mondta, hogy az élet hozza létre, és hogy energia. Luke nem volt benne biztos, hogy tiszta lelkiismerettel használhatja. Egyáltalán mivel igazolhatja a tetteit, ha végrehajtásuk közben más élőlényektől von el energiát, ha beszívja magába az erejüket, és hagyja, hogy kiszáradjanak?

Aztán volt itt még valami más is. A Darth Vader és a Császár ellen vívott csatákban Luke rájött, hogy még sohasem mérte fel a saját hatalmát. Eddig csak azért maradhatott életben, mert Vader csupán maga mellé akarta állítani őt., Abban viszont nem reménykedhetett, hogy Gethzerion is ilyen kesztyűs kézzel fog bánni vele.

– Mi folyik itt, Ben? – suttogta Luke, és belebámult a mélysötét dzsungelbe. A halódó napsugarak megcsillantották a leveleket. – Ez valami próba lenne? Azt akarod kipróbálni, hogy képes vagyok-e egyedül is megállni a helyem? Úgy gondolod, hogy nincs szükségem a segítségedre? Mi történik itt?

Ben azonban nem felelt. Éji szellő borzolta végig a fák lombjait; a föld fölött táncra perdültek a levelek árnyékai. Luke felnézett a lenyugvó napra, és meglepődött. Az erdő humusz szagát és valami gyümölcs illatát árasztotta magából. Az este meleg volt és tökéletes. Feljebb, a hegy oldalában, ügyet sem vetve az Éjnővérekre és Zsinjre, gyíkok ugrándoztak. A körülmények ellenére Luke rájött, a Dathomir gyönyörű világ. Ha az Augwynne tanácstermében látott térkép pontos volt, az emberek még csak a bolygó lakható területének egyszázad részét derítették fel. A legtöbb itt élő lény számára – csakúgy, mint a galaxis sokmillió bolygóján élők számára – Gethzerion mesterkedései csak annyit számítottak, mint egy marék homok a sivatagban.

Miközben Luke az erdőben kóborolt, Isolder felült, és hallgatta, ahogy Han a droidjával beszélget. Leia hamar elaludt. Isolder észrevette, hogy Teneniel a tűz mellett, a fénykörön kívül ül, és a csillagokat nézi. A herceg felállt, és a lány mellé ült.

– Néha, éjszakánként, amikor kint vagyok a pusztában – mondta Teneniel halkan −, és sem felhők, sem lombok nem takarják el előlem a látványt, csak lefekszem, és nézem a csillagokat. Nézem őket, és közben azon gondolkodom, kik élnek rajtuk, és milyenek lehetnek ott az emberek.

Isolder felnézett a fölöttük ragyogó fénypontokra. Kalózkodása idején a galaxisnak éppen ebben a részében dolgozott, és ráadásul jól értett az asztrogációhoz is. Miután beazonosított néhány fontosabb csillagot, már meg tudta mondani, hogy az űr melyik részét látják.

– Én is gyakran csináltam ilyesmit – mondta. – Persze én a történelmi és diplomáciai tanulmányaimból, meg a kisebb utazások során sok mindent megismertem. Válassz ki egy csillagot – mutatott fel az égre −, és én mesélek róla.

– Az – mondta Teneniel, és rámutatott a horizonton tündöklő legfényesebb csillagra.

– Az nem is csillag – mondta Isolder. – Az csak egy bolygó.

– Tudom – mosolygott rá Teneniel. – Csak próbára akartalak tenni. Jól van. Van ott hat csillag. Közvetlenül egymás mellett vannak, és kört formáznak.

– Teneniel egyenesen felmutatott. – A legfényesebb kék. Arról beszélj! Isolder szemügyre vette a csillagot.

– Az a Cedre rendszer. Csak három fényévnyire van innét. A csillag körül nincs élet, mert még túl fiatal és forró. Válassz ki egy másik csillagot… Mindegy melyiket, csak sárga legyen, vagy narancsszínű.

– Az a halvány, a kék bal oldalán. Az jó lesz? – Isolder elgondolkodott.

– Az tulajdonképpen két csillag. Egy duplacsillagos rendszer. Fere, vagy Feree a neve, és elég messze van innét. Kétszáz évvel ezelőtt az ott élő népnek nagyon fejlett kultúrája volt. Ők építették a galaxis legjobb csillaghajóit. Kis luxuscirkálókat. Az egyik nagybátyám antik űrhajókat gyűjt. Van egy teljesen ép Fere-hajója is.

– Azok az emberek… Már nem építenek hajókat?

– Nem. Valami háború miatt a legtöbben elmenekültek, és más világokon telepedtek le. Aztán valaki véletlenül levitt egy fertőzést a Fere-re. Az egész bolygó kipusztult. Ha lenne egy erős teleszkópunk, talán még a fereieket is láthatnád. Nagyon magas emberek voltak, a bőrük fehér, és hat vékony ujjuk – volt a kezükön.

– Hogy láthatnám őket, ha egyszer már mind meghaltak? – kérdezte Teneniel csodálkozva.

– Úgy, hogy a teleszkópoddal azt a fényt fognád fel, ami több száz évvel ezelőtt verődött vissza a bolygóról. Mivel az a fény csak most ér el hozzánk, könnyen belenézhetnénk a fereiek múltjába.

– Ó! – mondta Teneniel. – Nektek vannak ilyen teleszkópjaitok?

– Nem, nincsenek! – nevetett Isolder. – Ilyen jókat nem gyártunk.

– És az a másik halvány csillag? – kérdezte Teneniel.

– Az az Orelon. Nagyon jól ismerem – mondta Isolder. – Nagy és fényes. Innen csak ezt az egy csillagot lehet látni a hazámból, a Hapanákból. Abban a csillaghalmazban hatvanhárom csillag van. Nagyon közel vannak egymáshoz, és mindegyik fölött az anyám uralkodik.

Teneniel elgondolkodott.

– Az anyád hatvanhárom csillag fölött uralkodik? – kérdezte hosszú hallgatás után. Remegett a hangja.

– Igen – felelte Isolder.

– Vannak katonái? Vannak harcosai és csillaghajói?

– Több milliárd katonája, és több ezer csillaghajója van – mondta Isolder.

Teneniel mély lélegzetet vett. Isolder rádöbbent, hogy a lány megrémült attól, amit hallott.

– Ezt eddig miért nem mondtad? – kérdezte Teneniel. – Nem tudtam, hogy éppen egy ilyen nagyhatalmú asszony fiát ejtettem fogságba.

– Már mondtam neked, hogy az anyám királynő, és már azt is tudod, hogy az én választott feleségem fog a helyébe lépni.

– De… Azt hittem, hogy csak egy klánfalu királynője. – Teneniel lélegzet után kapkodott. Végigheveredett a füvön, és egy percig úgy szorította a fejére a kezeit, mintha szédülne. Isolder hallgatott. Hagyta, hogy a lány felfogja a hatalmas méreteket.

– Tehát – mondta Teneniel elgondolkodva −, amikor elhagyod a Dathomirt, és felnézek arra a csillagra, tudni fogom, hogy hol vagy?

– Igen – mondta Isolder.

– És amikor a saját világodon leszel, fel fogsz nézni az éjszakai égre, hogy meglásd az én csillagomat, és rám gondolj? – kérdezte a lány elcsukló hangon.

– A Hapanákról nem látszik a csillagod. Túl halvány. A mi bolygónknak különben hét holdja van, és ezek elhomályosítanak minden csillagot – mondta Isolder, és eltűnődött a lány különös hangján.

Oldalra fordult, és Teneniel arcára nézett. A legtöbb hapanhoz hasonlóan Isolder sem látott valami jól a sötétben. Mivel hét holdjuk és ragyogó napjuk alatt erre nem volt szükségük, a hapanok az idők során fokozatosan elvesztették ezt a képességüket. Teneniel alakját, arcának kemény vonalát, és mellei domborulatát azonban így is jól ki tudta venni.

– Nem értelek – mondta. – Mit hiszel, mid vagyok én neked? Azt mondtad, hogy a rabszolgáddá tettél. Azt mondtad, hogy a te népednél szokás, hogy a nők férjet rabolnak maguknak. Azt is mondtad, hogy azzal, hogy a te tulajdonod vagyok, tekintélyt szereztél magadnak a társaid előtt, hajói értettem.

– Sohasem kényszerítenélek semmire, ami akaratod ellen való – mondta Teneniel. – Én… Én képtelen lennék ilyesmit tenni. Már mondtam, ha valaki más fogott volna el, talán nem lennél ilyen szerencsés.

Isoldernek eszébe jutott, hogy Teneniel milyen titokzatosan mosolygott, amikor először találkoztak. Félénken körbejárta őt, halkan énekelgetett, de mégis mereven nézte, és rézszínű szemei egy pillanatra sem rezdültek meg. Isolder válaszul elmosolyodott. Egyszerűen csak barátságos akart lenni. Aztán megfogta a kötelet, amit a lány feléje nyújtott. Aztán fogságba esett… Egyszeriben mindent megértett. Teneniel megadta neki lehetőséget a menekülésre, de ő hagyta elfogni magát.

Meglehetősen egyszerű párválasztási szokás volt, de mint minden ilyen játéknál, nem ártott, ha mindkét résztvevő fél ismeri a szabályokat.

– Most már értem. – Isolder felsóhajtott. – De mi van akkor, ha nem szeretjük egymást? Ha a házasságunk nem működik? Akkor mit tennél?

– Akkor eladhatnálak. Ha szívesebben élnél egy másik asszony mellett, akkor én, mint becsületes gazdád, megpróbálnálak eladni neki. Az árat a másik nő vagyonához és körülményeihez mérten szabnám meg. Vagy ha esetleg a klánunkban senkinek sem kellenél, úgy intéznem, hogy egy másik klán tagjának alkalma legyen elrabolni téged… Vagy esetleg elmenekülhetnél, és elrejtőzhetnél a hegyekben. Ezzel jeleznéd, hogy nem vagy elégedett velem. Viszont ha én úgy gondolnám, hogy még ezek után is kellesz, újra elfognálak. Látod? Rengeteg dolgot megtehetnél.

Isolder elgondolkodott. Első pillantásra ugyan barbár szokásnak tűnt, de a boszorkányok párválasztási módszerei semmivel sem voltak durvábbak, mint a többi világé. Ahogy Isolder hazájában, itt is a nők uralkodtak, de a Dathomiron a férfiaknak volt hová menekülniük. Isolder megpróbálta elképzelni, hogy évezredekkel korábban milyen lehetett az élet ezen a bolygón. Kis embercsoportok kóboroltak a kietlen vidéken, és fegyverek nélkül harcoltak a rankorokkal. Ilyen helyzetben még az is főnyereménynek számított, ha a férfiember – akár házasság révén, akár úgy, hogy vállalta a rabszolgaságot – a boszorkányok védőszárnyai alá kerülhetett.

Teneniel pedig visszaadja neki a szabadságát. Elereszti őt, megpróbál segíteni neki, hogy elhagyhassa a bolygót, és mindezért csak azt kéri cserébe, hogy ne felejtse el, és hogy szeretettel gondoljon majd vissza rá.

Isoldernek eszébe jutott nagynénjei mohósága, anyja kapzsisága, és elgondolkodott, vajon az ő hazájában hány nő lenne hasonló helyzetben ilyen nagylelkű, és ennyire megértő. Tenenielben megvolt az a szépség, amihez foghatót Isolder még csak nagyon kevés emberben látott.

Isolder a könyökére támaszkodva felült, Tenenielhez hajolt, és megcsókolta az arcát. Tudta, ez a búcsúcsók.

A lány arca nedves volt. Sírt.

– Ha valaha visszajutok a Hapanákra – mondta Isolder −, emlékezni fogok rád. Tudni fogom, hogy hol vagy, és időnként a Dathomir felé fogok nézni, és eltűnődöm majd, hogy talán te is éppen akkor nézel rám az ég másik oldaláról.

Egy órával később Luke felébresztette a társait. Felkapaszkodtak a rankorokra, és kegyetlen iramot diktálva átdöngettek az erdőkön, a hegyeken, a mély szurdokokon. Késő éjszaka, egy erdő mélyén újra megálltak. Már csak tizennégy kilométernyire voltak a Daloló Hegytől, de a rankorok annyira kimerültek, hogy képtelenek voltak tovább menni. Luke-ot sürgető érzés kerítette hatalmába. Sietni akart, de a rankorok miatt kénytelenek voltak letáborozni.

– Itt tartunk egy rövid pihenőt – mondta Luke.

A csapat tagjai lecsúsztak a nyergekből, lefeküdtek a földre, és betakaróztak. A két droid éjszakai üzemmódra állította magát.

Luke nem gyújtott tüzet, de evett egy keveset. A fáradt rankorok lihegve-fújtatva, le-lecsukódó szemekkel álltak az árnyékban. Teneniel felkelt hozzájuk, és vizet töltött egy tömlőbe. A bestiák lehajtották a fejüket, a lány pedig egy nedves ronggyal megtörölgette a pofájukat. Luke elgondolkodott, hogy erre miért lehet szükség, de hamar rájött, hogy mivel a rankoroknak nincsenek verejtékmirigyeik, a fizikai megerőltetés miatt szenvednek a hőségtől. Luke Tenenielhez lépett.

– Nézd csak! – mondta. – Használd fel az Erőt, hogy segíthess rajtuk. Az Erővel lehűtheted a testüket.

Megérintette az egyik rankort, és hagyta, hogy az Erő átmossa a hatalmas testet. A rankor hálásan szuszogott, és óriási, sáros mancsával végigsimította Luke-on.

Teneniel csalódottan megrázta a fejét.

– Még mindig nem tudom, hogyan csinálod – mondta. – És még mindig úgy látom, hogy egy varázsigével sokkal könnyebben el lehetne érni ugyanezt.

– Ha neked néhány szó kimondása segít a koncentrálásban, akkor csak rajta, csináld úgy. Az Erőt azonban szavakkal nem lehet megkötni, és nem lehet szavakba zárni.

– Bocsánatot kérek… azért, amit a börtönben tettem – mondta Teneniel. – Majdnem megöltem őket. Én… Hirtelen dühös lettem, és úgy éreztem, semminek sincs értelme, amit tőled hallottam. Egyszerűen csak meg akartam ölni őket, véget akartam vetni a gonoszságuknak. A te, szabályaid azonban megakadályoztak ebben.

– Azt akarták, hogy próbáld megölni őket. Azt akarták, hogy eluralkodjon rajtad a gyűlölet.

– Tudom – mondta Teneniel. – De akkor nem láttam, hogy az Erő világos oldala erősebb, mint a sötét.

– Én sohasem mondtam, hogy erősebb – felelte Luke. – Ha erőt, hatalmat akarsz, azt mind a két oldalon megtalálod. De nézz csalt rá az Éjnővérekre! Nézd meg őket, és lásd, hogy mit kínál a sötét oldal! Félelmet szeretet helyett, erőszakot béke helyett, korlátozott hatalmat, és elégedettség helyett kielégíthetetlen mohóságot. Ha könnyen megszerezhető hatalom után sóvárogsz, az Erő sötét oldalától megkaphatod. De cserébe mindazt kéri tőled, ami értékes a számodra.

Luke sorra megérintette és lehűtötte a rankorok testét. Teneniel hátulról átölelte Luke mellkasát, és a vállához szorította az arcát.

– És mi van akkor, ha a legjobban a szerelem után sóvárgok? – kérdezte. – Az Erő világos oldala talán elvezet hozzá?

Nehéz volt nem megérteni a kérdést, de Luke mégis összezavarodott. Tetszett neki a lány, de szerelmet vallani… Talán hiba lett volna.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Remélem, igen.

– Mielőtt idejöttetek – mondta Teneniel −, egy álomban már láttalak téged és Isoldert. Nagyon sokáig voltam egyedül. Kint éltem a vadonban, és szerettem volna végre férjet találni magamnak, hogy visszatérhessek a klánomhoz. Hosszú napokon át dolgoztam a látnok-varázslaton, de végül, az egyik álmomban megláttalak téged. Azt hiszem, te vagy a végzetem…

Luke megfogta a lány összefűzött kezeit.

– Én nem hiszek a végzetben. Szerintem a döntéseinkkel mi magunk szabjuk meg, merre vezessen életünk ösvénye. Valamit el kell mondanom neked. Eddig nem hoztam szóba, mert nem akartam fájdalmat okozni. Úgy érzem, nem ismerjük egymást eléggé. Szerintem most mindkettőnknek le kellene nyugodnunk egy kicsit.

– Ezt úgy érted, hogy nekem kellene lenyugodnom! – suttogta Teneniel. – Az én népemnél az a szokás, hogy gyorsan, gyakran egyetlen szempillantásnyi idő alatt választunk férjet magunknak. Amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy téged akarlak. És azóta nem gondoltam meg magam. Te viszont úgy viselkedsz, mintha a szerelem csak lassan, fokozatosan éledne fel.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Luke.

– Azt viszont tudom, hogy időnként hamar elér a csúcsra, de általában gyorsan véget ér.

– És? – kérdezte Teneniel. – Ugyan mit vesztünk akkor, ha a mi szerelmünknek is hamar vége szakad?

– Én erre képtelen vagyok – felelte Luke. – A szerelem több, mint puszta kíváncsiság, vagy pillanatnyi izgalom. Nem hiszem, hogy két ember biztos lehet abban, hogy valóban szereti egymást, ha előtte nem töltöttek el együtt bizonyos időt, és nincs közös történelmük. Ráadásul nekem van egy feladatom; amit végre kell hajtanom. Be kell fejeznem Jedi-tanulmányaimat, és ha egyszer elhagyom ezt a bolygót, valószínűleg soha többé nem találkozunk újra. Neked és nekem sohasem lesz közös történelmünk.

Luke még el akarta mondani, hogy bízik benne, egy nap majd találkozik egy olyan lánnyal, mint Teneniel, de a fák alatti sötét árnyékok között Han hirtelen felült álmában, és felemelte a karjait.

– Ne! Ne! – kiáltotta, majd a fejére húzta a takaróját, és megfordult.

Luke ezt furcsának találta. Még sohasem vette észre, hogy Han beszélne álmában.

Luke hirtelen megérezte az Erőben támadt zavart. Olyan volt, mintha valami láthatatlan lény lenne velük a fák alatt. Érezte, hogy a közelben lebeg. Talán valami állat ólálkodik a sötétben? Megfordult, de valami nyomás nehezedett a fejére. Mintha valaki ráhúzott volna egy sötét sisakot. Végigfutott a hideg a hátán, és küszködve megpróbált nyugodt és láthatatlan maradni. Rájött, valamilyen vizsgálatot hajtottak végre rajta.

– Mi történt? Mi ez? – kérdezte Teneniel.

Luke csendre intette. Néhány percig mozdulatlan maradt, és belekapaszkodott az Erőbe, Aztán elmúlt a kellemetlen érzés.

Teneniel lélegzete elakadt, és úgy nézett ki, mintha valaki végigöntött volna rajta egy vödörnyi hideg vizet. Megpróbálta a karjaival eltakarni a fejét, majd felnézett az égre, és felnevetett.

– Gethzerion! Belőlem soha, egyetlen értékes információt sem fogsz kiszedni!

Gethzerion recsegő hangja hasított Luke fülébe. A hangnak nem volt forrása, de mégis mintha mindenhonnan ő szólt volna.

– Pedig máris megtettem – mondta. – Megtudtam, hogy Han Solo életben van, és hogy a hajója megjavításáról álmodik. Be kell vallanom, örülök, hogy sikerült megmentenie a drága generátorait. Higgyétek el, én is legalább annyira akarom, hogy jól működjön a hajója, mint ő maga.

Luke kinyúlt az Erővel, és megpróbálta megérinteni Gethzerion tudatát. Egy pillanatra úgy látta, mintha birodalmi lépegetők járkálnának a sötétben. Gethzerion közben visszavonult és elrejtőzött.

– Nyergeljük fel a rankorokat! – mondta Luke a lánynak. Örült, hogy ha csak néhány pillanatra is, de sikerült felfrissítenie a bestiákat. – Indulnunk kell. Gethzerion katonái egész éjjel menetelni fognak, és hajnalban már megtámadhatják a klánodat.

A csapat sietve rankorhátra pattant, hogy megtegyék a még hátralevő utat. Valami apró dolog megváltozott az éjszaka folyamán. Teneniel Isolder rankorján ült, Han pedig Leiáén. Luke Artuval utazott, és rájött, hogy valamivel nagy bánatot okozott a lánynak. Teneniel lemondott róla – Luke pedig furcsán megkönnyebbült.

Az éjszaka csendjét csak az erdőn áttipró, gyilkos iramban a Daloló Hegy klánjának erődítménye felé vágtató rankorok lépteinek hátborzongató döngése törte meg. Egyetlen hüllő sem ugrott ki az ágak közül, és egy sem rikoltott fel rekedten a közelgő dübörgésre. A lombok között egyetlen madár sem riadt fel. A dzsungel lakói olyan mélyen hallgattak, mintha valamennyien elpusztultak volna.

A rankorok egy órán át loholtak, majd miután átmásztak egy hegyláncon, lihegve megálltak, és lenéztek a Daloló Hegy öt kilométernyi távolságban levő edényszerű völgyébe. Az égen tompa vörös fény ragyogott, a levegőben füst terjengett. Az Éjnővérek felgyújtották a környező hegyeket borító dzsungelt, ezért úgy látszott, mintha a csúcsok egy izzó parázzsal teli tálon magasodnának.

Luke tisztán hallotta az elméjében Augwynne hívó szavait.

– Luke, Teneniel, siessetek!

Luke visszaordította a választ:

– Mindjárt ott vagyunk!

Még gyorsabb haladásra ösztönözte a rankorokat. A bestiák száguldottak; csak úgy röpködtek mögöttük a rögök, amiket karmaik hasítottak ki az erdő talajából.

Luke érezte a feléjük kúszó sötétséget. A gyomra úgy felkavarodott közeli gonoszságtól, mintha beteg lenne. A levegőben korom és tűz-szag lebegett. Hamu és füst szállt a rézszínű ég felé. Bármennyire is sietett, Luke kénytelen volt kerülővel, egy széles félkörív mentén átvezetni a csapatát a hegy északi gerincére. Iszonyatosan rossz érzése támadt, de mivel a támadáshoz készülődő Éjnővérek a déli oldal közelében gyülekeztek, le kellett mondania arról, hogy rátérjenek a másik, könnyebb és járhatóbb útra.

A rankorok megkerülték a hegy északi lejtőjénél álló sziklákat. Luke a közelből érezte az Éjnővérek jelenlétét. Felemelte a kezét, megállította a rankorokat, és felnézett a füstbe burkolózó sziklaszirtekre. A kövekről visszaverődött a tüzek fénye, csak a legmélyebb hasadékok maradtak sötétek.

Luke a sziklafalra pillantott. Mivel nem kockáztathatták meg, hogy az éjnővérek rájuk támadjanak, arra nem mehettek.

A barna füst fenyegetően lebegett a levegőben. Olyan volt, mint egy mozdulatlan szemfedél, ami arra készül, hogy ráboruljon a világra. Az Éjnővéreknek a kalapáccsá alakított Erő segítségével valahogy sikerült manipulálniuk és megformázniuk a füstöt. A levegő telítődött sztatikus elektromossággal.

– Artu! – mondta Luke. – Végezz el egy szenzorletapogatást, és szólj, ha valamilyen elektronikus szerkezetet észlelsz.

Artu kidugta és körbeforgatta a tányérantennáját.

– Luke gazda – mondta Thripio. – A levegő elektromossággal telített, az ionizáció pedig veszélyezteti az áramköreimet. Kétlem, hogy Artu érzékelni tudna valamit. Ez nem droidnak való időjárás.

– Ez az idő senkinek sem jó – mondta Luke, és beleszimatolt a levegőbe. A felhők nem esővel telitett viharfellegek, voltak, de nem is záport hordozó nyári felhőcskék. Ezek a sűrű felhők nem vizet, hanem port és kormot rejtettek magukban. Luke felnézett. A völgy fölött lebegő felhők hirtelen kavarogni kezdtek. Úgy örvénylettek, mintha valaki kevergetné őket.

Az eget betöltötte Gethzerion vörös füstből alakot öltött arca. A gigantikus arc lenézett rájuk, az óriási szemek tágra nyíltak.

Azután az arc hirtelen szétbomlott, de Luke-nak még mindig olyan érzése volt, hogy Gethzerion odafent van, a felhők mögött rejtőzik, és őket figyeli. A rankorok morogva elhátráltak a sziklától.

– Ne féljetek – nyugtatta Teneniel a társaságot. – Gethzerion csak meg akar ijeszteni benneteket.

– Igen – mondta Han. – Sikerült neki.

Artu bizonytalanul körbeforgatta az antennáját. Hirtelen megrázkódott. Az antenna délkelet felé mutatott. Felvijjogott, és elektronikus hangon csipogni kezdett.

– Artu abban az irányban birodalmi lépegetőket észlel – mondta Thripio.

Luke délkelet felé meresztette a szemét, majd újra felnézett a hegyekre. Fölöttük, némelyik mélyedésben és sziklahasadékban elég sötétek voltak az árnyak ahhoz, hogy egy emberi szem képtelen lett volna meglátni a bennük kapaszkodó rankorokat. Luke azonban tudta, a birodalmi lépegetők életfunkció-szenzorai egyetlen másodperc alatt felderítenék őket. Nem maradt más választása, hatástalanítania kellett a lépegetőket, hogy a többiek közben megmászhassak a sziklát. Sietnie kellett.

Luke megveregette a rankorja nyakát. A bestia teste időközben újra felhevült. Luke érezte a belőle áradó fáradtságot és zavarodottságot. Átáramoltatta magán az Erőt, lehűtötte a rankorokat, és lecsillapította a szomjukat.

– Tosh – mondta – a legjobb sziklamászóid vigyék fel a barátaimat a klán erődjébe. Én idelent maradok veled, meg egy másik rankorral. Harcolni fogunk, de lehető leghamarabb csatlakozni fogunk a többiekhez.

Tosh elmorgott néhány parancsot a gyermekeinek. A két legkisebb hím átvette tőle a generátorokat rejtő zsákokat. Tosh és a „leánya” levette a hátukra csatolt pikákat és hálókat, és felkészültek a csatára.

– Han – mondta Luke, és a közös rankorjukon ülő Hanra és Leiára nézett. – Vidd fel Leiát és a droidokat a Falconhoz, és javítsd meg a hajót.

Luke felemelte a kezét, mire Artu Tosh hátáról átlebegett a másik rankorra, Han és Leia közé. – Ti semmit sem tudtok tenni idelent. Teneniel! Te is menj velük. Szükségük lehet a segítségedre.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Han. – Veled maradok! Még nem vesztettem el a szemeimet, és a pisztolyom is megvan.

– De egyiket sem tudnád használni – felelte Luke. Han csalódott arcot vágott.

– Igen, de…

Hatalmas robaj hallatszott a felhők mögül. A dörgés visszhangja visszaverődött a hegyfalról. Sugárnyalábszerű, bíborszínű villám csapódott az egyik kiszögellő sziklának. Lángoló magmacseppek fröccsentek a levegőbe.

– Hát nem érted? – kérdezte Leia Hantól. – Az Éjnővérek a Falconhoz fognak jönni, mert tudják, hogy azon elhagyhatnák a bolygót, most már csak annyit tehetünk az itt élő emberekért, hogy a lehető leghamarabb megjavítjuk a hajót, és eltűnünk innét vele együtt. Ezen nincs mit vitatkozni!

– Tudom – mondta Han fájdalmas hangon. – Én is látom, mi a helyzet! Rendben, veled megyek.

Luke tudta, hogy Han a szíve mélyén megveti magát, amiért a bajban magára kell hagynia a barátját.

Csubakka és Thripio lemászott az óriási nőstény-rankorról, és felkapaszkodott Isolder meg Teneniel mögé. A rankorok elég nagyok voltak ahhoz, hogy akár négy személy is elférjen a szemeik fölötti szarulemezeken. Luke nem tartott tőle, hogy az utasok különösebb terhet jelentenének a bestiáknak, viszont a generátorokkal és hordókkal telepakolt zsákok már gondolkodóba ejtették. De nem volt mit tenni: a rankorok kénytelenek voltak felmálházva megmászni a hegyet.

– Menni fog? – kérdezte Luke a rankoroktól. A két kisebb termetű hím magabiztosan felmordult.

Luke felnézett. Leia arcát megvilágította egy hirtelen felragyogó villám. Luke megérezte a nő félelmét.

– Ne aggódj – mondta. – Elintézem azokat a birodalmi lépegetőket.

– Ebben biztos vagyok – felelte Leia. – De azért vigyázz magadra. Semmi hősködés. Van a közelben egy-két nagyon gonosz ember. Ezt még én is érzem…

Leia elhallgatott, Luke pedig hirtelen nem tudta, erre mit mondhatna. Most az egyszer tényleg szükségük volt a hősiességre.

– Megpróbálom óvatosan csinálni – mondta Luke. Luke megfordította Tosht, és maga mögött hagyta a többieket. Tosh felrohant egy száz méter hosszú, szelíd emelkedőn, majd megállt, és beleszimatolt a levegőbe. Előttük egy sűrű, fekete bozót húzódott. Tosh halkan felmordult. Luke megérezte, hogy mit akar – a rankor azt kérte, hogy szálljon le a hátáról, mert úgy gyorsabban tud mozogni harc közben. Tosh lekuporodott, Luke pedig leugrott a földre.

Luke végigtapogatta a sötétséget. Semmit sem látott, szagokat sem érzett, de még az Erő segítségével sem érzett semmit. A rankorok azonban halkan balra húzódtak, és megkerülték a bozótot. Luke nesztelenül követte őket. Az Erő segítségével lépkedett.

Kiértek egy ösvényre, ami a bozótos mélyébe vezetett. A tájat jól megvilágította az erdőtűz fénye. Luke nyomokat látott a talajon. Tudta, csak a birodalmi lépegetők fémlábujjai szaggathatják fel, és taposhatják le ennyire a földet. Újra a bozót felé meresztette a szemeit. Itt már világosabb volt, és feljebb az emelkedőn a növényzet is megritkult. A-hogy körülnézett, Luke látta, egy kis hegy csúcsa közelében áll.

– Nézzétek! – hallatszott egy kiáltás a Luke fején levő sisak hangszórójából. – Ott fent, a sziklán!

Luke hátrapillantott a válla fölött. A hímrankorok, karmaikat a régi kapaszkodókba mélyesztve éppen akkor kapaszkodtak felfelé egy majdnem függőleges sziklán. Luke alig látta Han, Leia és a többiek alakját.

A következő pillanatban lézerágyúk dörrentek a feje fölött. Luke a vakító villanások fényében meglátta, hogy amit eddig bozótnak hitt, valójában nem más, mint egy birodalmi álcaháló, ami mögött egy löveg, tucatnyi rohamosztagos, négy birodalmi lépegető, meg egy boszorkány rejtőzik. Luke tudta, hogy még több tucatnyi ehhez hasonló állás lehet a környéken. Már csak abban reménykedett, ha ezt az egyet elintézi, Leiának meg a többieknek elég ideje marad a hegy megmászására.

Tosh megmarkolta a fegyverét, és a lányával együtt előre rohant. Az ágyúdörgés leplezte dübörgő léptű támadásukat. Luke izgatottan Leiára nézett. Látta, a sziklán csimpaszkodó hímrankoroknak valami csoda folytán sikerült kitérniük a lövedékek elől, és még be tudtak bújni egy kiálló szirt mögé. Eltartott egy pillanatig, amíg Luke rájött, hogyan csinálták. A rankorok a sziklafalon kúszónövényekként lelógó whuffabőrből készített szíjakon lendültek be a fedezékbe.

Luke Tosh és a másik rankor után rohant. Elsőként Tosh ért el a birodalmiakhoz. Bevágódott két lépegető közé, utána rálökte őket az ágyúra. A rémült rohamosztagosok tüzet nyitottak rá. Tosh fájdalmasan felüvöltött, de a lövedékeik lepattantak vastag bőréről. Luke megeresztett három lövést – három birodalmi katona hullott a földre. Tosh lánya meglóbálta hatalmas alabárdját, és félbevágott egy harmadik lépegetőt.

A negyedik birodalmi lépegető megpördült, és ikerágyúiból tüzet nyitott a fiatal rankorra. Rankorvér fröccsent a lépegetőre. Tosh lányának karja a vállizületnél levált. Sárga csontszilánkok villantak ki a sötét húsmasszából. A rankor döbbenten a sebére bámult, ép kezével megmarkolta, és a lépegetőre hajította a hálóját, majd összerogyott és kimúlt. A hálóra erősített kődarabok feldöntötték a lépegetőt. Tosh felugrott, fél kézzel agyoncsapott egy visszavonuló rohamosztagost a birodalmi lépegetőhöz rohant, és beleöklözött az ikerágyúba.

Lángok és kék szikrák csaptak ki a sérült lépegetoből. Szétolvadt az energiatelepe, de Tosh újra és újra rácsapott. A lépegető fémteste behorpadt és megrepedt. A fülke belsejében tartózkodók közül ezt már senki sem élhette túl, de Tosh bömbölve szaggatta a fémet, hogy kitépje a lépegetőből a lövész holttestét.

Luke még két rohamosztagost, de közben meghallotta az Éjnővér dalát. A Tosh őrjöngésétől megrémült boszorkány a földre lapulva énekelt. Luke előrántotta a fénykardját.

– Te! – kiáltotta.

Az Éjnővér felé fordult. Fiatal nő volt, tulajdonképpen még gyerek, legfeljebb tizenhat éves lehetett. Luke képtelenségnek tartotta, hogy ez a lányka valóban gonosz lehet. Érezte a belőle áradó félelmet.

A lány tovább énekelt. Luke felemelte a bal kezét, és az Erő segítségével összeszorította a boszorka gégéjét. A dal abbamaradt. A lány dermedten, halálrarémült arccal állt.

– Ne kényszeríts rá, hogy megöljelek – mondta Luke. – Ígérd meg, hogy örökre elhagyod Gethzeriont meg a klánját!

A lány az égő birodalmi lépegetők lángjai által megvilágított férfira bámult. Szemei tágra nyíltak az iszonytól. Fulladozott. Magatehetetlenül bólintott. Luke megérezte a belőle áradó állati félelmet, és eleresztette.

A lány a földre rogyott, és dühösen felnézett Lukera. Luke érezte, hogy boszorkát meglepi saját tehetetlensége. A lány egy heves kézmozdulattal létrehozott egy varázslatot – a mágia ereje kiszakította Luke kezéből a fénykardot.

Luke előrántotta a sugárpisztolyát, és lőtt. A lány elsikított egy átkot, és felemelte tenyerével megpróbálta eltéríteni a sugárnyalábot, de túl fiatal és túl gyenge volt ehhez a feladathoz. A lövedék a húsába mart, megégette és elfeketítette a kezét.

A boszorka a kezére nézett, és elborzadva felüvöltött. A fénykard felpattant a földről, és Luke feje felé száguldott. Luke a kardba vezérelte az Erőt, és mielőtt a penge az arcába sújtott volna, sikerült kikapcsolnia, majd elkapta a levegőben lebegő markolatot.

– Kérlek, ne tedd ezt! – kiáltotta, de a lány már belekezdett egy újabb varázsige eldalolásába.

A boszorka mögött hirtelen megjelent egy hatalmas árny. Hús reccsent, nedves cuppanás és csontropogás hallatszott. Tosh egyetlen hatalmas csapással belepasszírozta az Éjnővért a földbe.

Luke döbbenten állt. Képtelen volt megérteni a boszorka önpusztító viselkedését, és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy egy ilyen fiatal teremtés ennyire átadta magát a sötét oldalnak.

Tosh fél kézzel elkapta Luke-ot, felhajította a hátára, és végigrohant a dzsungelen.

Luke felfedezte a rankor testén végigfutó, húsig hatoló fekete égésnyomokat. Amelyebb sebekből vér szivárgott. Tosh üvöltött a fájdalomtól – de nem a sebei miatt, hanem mert végig kellett néznie saját leánya halálát.

A rankor átvágtatott a fák között, a sziklafal alá ér t, és Luke-kal a hátán elkezdett mászni felfelé, az erdőtűz fényével megvilágított füstfellegek felé.

A hegyet körbevették a lángok. Luke körül mennydörgés robajlott.

Amikor Tosh felért a szikla tetejére, Leia és a többiek már elég messze eljutott. A hímrankorok egy nekik derékig érő nádmező közepén álltak. Leia Luke-ot figyelte, és amikor látta, hogy felért, megrántotta a kantárt, és tovább indította a rankorját.

A rankorok vágtattak. Átszáguldottak egy mezőn, és átvágtak az edény alakú völgyön, melynek túlsó, déli szelén ott magaslott a sziklába vájt erőd. A jó öreg Tosh megeresztett egy csatabömbölést, és a társai is felüvöltöttek, de még Han és Isolder is kiáltozni kezdett.

Ahogy Luke elérte a völgy déli szélét, meglátta a szikla mellett monolitokként sorakozó, hatalmas husángokat és buzogányokat szorongató ötven rankort. Egy bőrruhás férfiakból és fiúkból álló kis hadsereg jókora köveket hordott halomba a meredély szélére, a várakozó rankorok mellé.

Amikor Leia elért az erőd tövébe, felnoszogatta a rankorokat a lépcsősoron. A bestiák nem fértek át az erődítmény kapuján, ezért Han, Leia, Isolder, a droidok és Teneniel nekilátott, hogy leszedje róluk a csomagokat, és becipeljék a generátorokat a falak közé. Luke még nem feledkezett meg a sürgető hívásról, amit alig egy órával korábban Augwynne küldött felé. Elszáguldott a többiek mellet, és hármasával szedve a lépcsőfokokat végigrohant a termeken, ahová a gyermekeket, és a falu hasznavehetetlen lakóit terelték. Végül elért a harcosok csarnokába.

A klánnővérek már odabent várakoztak. Testüket palást takarta, fejükre sisakot húztak, és a domború térkép fölött állva énekeltek.

– Ah re, ah re, ah suun corre. Ah re, ah re, ah svun corre…

Augwynne komoran üdvözölte Luke-ot. Az arcát maszkszerűvé tette a magára kényszerített nyugalom.

– Köszöntelek, Luke Skywalker – mondta, miközben a társai folytatták a kántálást. – Bíztam benne, hogy sietni fogsz. Most éppen megpróbáljuk lokalizálni az Éjnővérek tartózkodási helyét. Így talán megfejthetjük, milyen stratégiát dolgozlak ki ellenünk.

Augwynne faragott botjának végével közelebb tolta az erőd makettjéhez a Gethzerion légautóját jelképező pikkelyt. Ha nem tévedett, Gethzerion két csapata között haladt, és már csak két kilométernyire volt a hegytől. Luke arra következtetett, hogy Gethzerion a járművén ide-oda szálldos a két sereg között, és mindenhol személyesen osztja ki a parancsalt.

– Sikerrel jártatok? – kérdezte Augwynne.

– Ahogy az várható is volt – felelte Luke.

– Helyes. – Augwynne megkönnyebbülten fellélegzett. – Hannak mennyi időre van szüksége, hogy megjavítsa a hajóját?

– Két órára – felelte Luke. – Már odafönt van, és éppen a generátorokat próbálja beépíteni. Gethzerion azonban már tudja, hogy van egy megjavítható hajója.

– Ez elkerülhetetlen volt – mondta Augwynne. – Megpróbáljuk visszaverni az Éjnővéreket, míg Han befejezi a munkát.

Az egyik klánnővér lehajolt, és tizenhét fekete kavicsot tett a hegy nyugati lábához. Luke áttanulmányozta a térképet. Az Éjnővérek stratégiája furcsa, de rémisztő volt. A kompassz tizenkét irányában megfigyelőpontokat hoztak létre. Mindegyik őrhelyen egy boszorkány tartózkodott. Mivel Luke nemrég közelről is látott egy ilyen állomást, pontosan tudta, hogy milyen felszerelést telepítettek beléjük. Ráadásképpen Gethzerion három rohamszázadot helyezett el a hegy körül. Az egyik csapat pontosan szemben volt a völgybe vezető főlépcsővel – az egyetlen könnyen megközelíthető bejárattal −, a másik kettő pedig ehhez képest két irányban, százhúsz foknyira helyezkedett el. Gethzerion támadási terve a jelek szerint nem vett figyelembe olyan apróságokat, mint a terep, a stratégiai pontok, és a klán védelmi pozíciói. Úgy tűnt, arra számít, hogy a katonái minden akadállyal megküzdenek. Luke ismerte az Erő hatalmát, és tudta, hogy Gethzerion tervei beválhatnak.

– Az Éjnővérek közül nagyon sokan nem kaptak szerepet a támadásban – mondta Augwynne, és a térképre nézett. – Óvatosnak kell lennünk.

Még közelebb tolta a Gethzerion légautójának szimbólumát a hegy déli lábához, majd kiment az erkélyre.

Luke Augwynne mellé állt, a boszorkányok pedig mögéjük gyűltek. Már nem volt messze a napfelkelte; a felhők egyre világosabbá váltak. Olyan sűrű volt azonban az égen összegyűlt füst, hogy Luke nem volt benne biztos, hogy hajnalban a nap fénye valóban szét fogja oszlatni a sötétséget.

Előzd éjszaka hatalmas utat tett meg, és csak kétszer volt módja pihenésre, ezért Luke úgy érezte, mintha már napok óta nem aludt volna. Ahogy lenézett az erdőre, látta a fák között járkáló birodalmi lépegetőket, és a fehér patkányokként fedezék után kutató rohamosztagosokat.

– Tudsz valami bölcset mondani nekünk, Jedi? – kérdezte Augwynne. – Van valami tanácsod?

– Csak az élet szolgálatában használjátok az erőtöket – mondta Luke. – Csak arra, hogy megvédjétek magatokat, és azokat, akik körülöttetek vannak.

– Ezt úgy érted, hogy nem lenne szabad megölnünk az Éjnővéreket? – kérdezte az egyik nő.

Luke lenézett az előttük gyülekező csapatra.

– Igen. Ha egy mód van rá, hagyjátok őket életben.

Különben ma már egyszer felszólítottam Gethzeriont és a bandáját, hogy menjenek el innen.

– Mi is – mondta Augwynne. – Azok, akik ma ellenünk harcolnak, úgy fognak meghalni, hogy saját vérük szennyezi be majd a kezüket. Én nem leszek velük könyörületes!

Egy perccel később Teneniel Luke elé lépett, és megfogta a kezét.

– Odafönt olyan gyorsan dolgoznak a hajón, ahogy tőlük telik. Úgy éreztem, útban vagyok nekik. Arra gondoltam, idelent talán több hasznomat veszitek.

Luke a lányra nézett. A lobogó tűz fénye kiemelte Teneniel szemének rézbarna árnyalatát, és megcsillant vörös haján.

Teneniel nehézkesen nyelt egyet. Enyhe szellő támadt. Luke először arra gondolt, hogy talán Gethzerion talán újra megjelenik előttük, és bejelenti, hogy megérkezett, ám végül csak Augwynne kiáltása törte meg a csendet.

– Jönnek!

A Luke körül álló klánnővérek kántálni kezdtek. Mélyen alattuk, az erdő árnyai közül felharsant az Éjnővérek dala. A levegő örvényleni kezdett az erkély körül. Luke érezte, hogy por száll a hajába, és hirtelen rádöbbent, hogy az fentről valami lefelé ereszkedik. Felnézett. A koromfelhőkből eső hullott. Luke az övéhez kapott, és előrántott egy védőszemüveget.

Aztán megérezte az Erőn átfutó remegést.

Szél kerekedett. Luke hirtelen egy korom– és homokförgeteg közepén találta magát. Felvette a védőszemüvegét. A klánnővérek eltakarták a szemüket, és lassan hátrálva behúzódtak az erőd belsejébe.

Teneniel Djo dalolni kezdett:

– Waytha ara quetha way. Waytka ara quetha way…

Luke alatt egy sugárnyaláb csapott az erkély mellvédjébe. Odalentről felemelkedett egy magányos, folyamatosan tüzelő birodalmi lépegető. Az Éjnővérek az Erőt használták fel arra, hogy a levegőbe emeljék.

Teneniel előre nyújtotta az egyik kezét, szétterpesztette az ujjait, és fókuszolta a varázslatát. A por úgy kavargott körülöttük, mintha örvénylő víz lenne.

Kövek és kavicsok vágódtak a birodalmi lépegető oldalához. A levegőben vibráló, a törmelék által létrehozott sztatikus töltés kikényszerített az égből egy villámot. A fénysugár tapogatózó ujjként nyúlt előre, és megpöccintette a lépegetőt. A birodalmi lépegető lánggömbbé változott. Az Éjnővérek nem sokat törődtek vele. A roncs lezuhant. Ahogy a talajra ért felrobbant. A vakító villanás megvilágította az erődítmény felé igyekvő lépegetőket és rohamosztagosokat.

Luke előrehajolt, hogy jobban lásson. A kavargó füstön keresztül is jól látta a lépcsősor tetején álló rankorokat. A bestiák szikladarabokat gördítettek a felfelé vezető ösvényre. Luke végignézte, ahogy az első kő belevágódik az egyik birodalmi lépegetőbe. Ahogy a lépegető hátrasodródott, a szikla ledöntötte a lábukról a mögötte haladó lépegetőket és katonákat.

Luke álmélkodva figyelte Gethzerion hetyke támadását – bámulatos volt, mennyire nem törődik az elvesztett felszereléssel és életekkel. Két klánnővér varázsigéket mormolva lenézett a roncsokra. Luke mögött Augwynne ordítva parancsokat osztogatott.

– Ferra, Kirana Ti! Menjetek a külső kapukhoz! Az Éjnővérek rajtunk vannak!

Luke körülnézett. Nyomát sem látta az Éjnővéreknek, de amikor az Erőt is segítségül hívta, veszélyt érzett a magasból. Felnézett. Három méterrel a feje fölött három Éjnővér mászott lefelé a sziklafalon. Szinte egyszerre ugrottak le az erkélyre.

Luke figyelmeztetően felordított, előrántotta a fénykardját, és hátratáncolt egy lépést. Az egyik klánnővérnek nem volt ideje kitérni a támadás elől – egy Éjnővér éppen mellé érkezett meg. A boszorkány a lány arcába lőtt, majd egy szaltóval leugrott az erkélyről.

– Luke kitért egy lövés elől, és kettéhasította az egyik Éjnővért. Az erkély másik végében Augwynne küzdött egy Éjnővérrel. Luke előrántotta a sugárpisztolyát. Augwynne letaszította a nőt az erkélyről. Luke az Éjnővérek után ugrott.

Az levegőben kavicsforgatag kavargott. Ahogy lezuhant a lépcsősor mellett, Luke megpillantotta a halálos út mellett szétszórt fehér konfettiként heverő rohamosztagosokat. Sugárnyalábok cikáztak el mellette – a birodalmi lépegetők folyamatosan tüzeltek a lépcsősor tetején álló sziklahajigáló rankorokra.

A talaj gyorsan közeledett Luke-hoz. Ez egyik sziklán két feketecsuhás Éjnővér állt. Luke az egyik mellé huppant, és felordított. Az Éjnővér megfordult, és felkészült a varázslásra. Luke lőtt. A nő egy pillanatig mozdulatlanul állt. A csuhájából lángok csaptak elő, és úgy nézett, mintha a mellette termő férfi felbosszantotta volna. Luke rádöbbent, hogy ebben a boszorkányban nagyon erős az Erő. A másik nő közben belevetette magát az alattuk dúló küzdelembe.

Az egyedül maradt boszorkány – Gethzerion – Luke-ra meredt. Hátralökte a csuklyáját, és kivillantotta az arcát behálózó, bíborszínűvé vált ereket. Vörösen izzó szemei tágra nyíltak a meglepődéstől.

– Tehát végül mégis találkoztunk – mondta hangosan, hogy Luke a csatazajban is megértse a szavait. – Éreztem a zavart, amit a te Erőd keltett. Mindig szerettem volna találkozni egy Jedivel. De aztán tessék, beeresztettem egyet a börtönömbe, és közben nem ismertem fel! – Úgy nézett Luke-ra, mintha azt várná, hogy az megerősítse, valóban Jedi.

– Már találkoztam hozzád hasonlókkal – mondta Luke. – Hallgass rám, Gethzerion! Fordulj el az sötét oldaltól, mielőtt még túl késő lenne!

Gethzerion elgondolkodva bólintott.

– Bocsáss meg, de nem talállak valami meggyőzőnek, fiatal Jedi. Kár, hogy meg kell halnod, mielőtt végignézhetted volna, hogyan kínlódnak a barátaid!

Gethzerion felemelte a kezét, és egyik ujját mereven Luke-ra szegezte. Mielőtt Luke felfoghatta volna, hogy mi készül ellene, egy Erő-hullám csapott a testébe. Fehér fények villantak a szemei előtt, és úgy érezte, mintha a jobb arcára rásújtottak volna egy kalapáccsal. A bal karja és a jobb lába megbicsaklott a saját elviselhetetlen súlyától. Luke kábultan féltérdre rogyott. A zajok, a dörrenések, a fájdalmas ordítások elhalkultak, távoli mormogássá változtak. Gethzerion újra Luke-ra mutatott, és megmozgatta az ujját. Luke előtt elhomályosult a világ. Úgy érezte, mintha egy pöröly csapkodná a bal halántékát. Oldalra dőlt, majd lélegzet után kapkodva a hátára fordult. Felnézett az égre, a levegőben szálldosó kősziklákra – némelyiket a rankorok hajították le, a többit az Erő emelte magasba.

Lelassult az idő. A feje ugyanolyan ritmusban lüktetett, ahogy a szíve vert. Az arca hideggé, érzéketlenné vált. Luke homályosan felfogta, hogy Gethzerion varázslatának hatására megpattant néhány ér az agyában. Tudta, már nem sokáig él. Egy lesz a csatamezőn maradt holtak közül…

Tehát ilyen lett volna, ha Vader meg akart volna ölni. Kivel próbált szembeszállni? Tenenielnek igaza volt. Ő nem harcos. Ben, gondolta Luke. Cserben hagytalak. Mindannyiótokat cserbenhagytam. Fájdalomhullám söpört végéig rajta. Megpróbált visszaemlékezni, kivel beszélgetett. Megpróbált felidézni egy nevet, bárkiét, akit segítségül hívhatna. Ám az elméje béna volt és üres. Olyan üres, mint a Tatuin végtelen, a lenyugvó napok alatt meztelenül fekvő sivatagai.

Isolder sietve felemelte az új szenzorfürt ablakot. Csubakka egy energiakulccsal kiemelte a régit. Leia és Han közben a Falcon alsó blokkjában a helyére illesztette a lengéscsillapító mezőt előállító generátorokat. Közben a droidok bepumpálták a hűtőfolyadékot a hiperhajtóműbe. Az erődön kívül tomboló csata folyt. A kőpadló megremegett a becsapódó sugárnyaláboktól és szikláktól; a szél átfújt a folyosók beomlott falain.

Isolder úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban porrá válhatna az egész hegy. Szerette volna, ha ennek a teremnek is vannak ablakai, vagy legalább olyan erkélye, mint az erőd többi helyiségnek – szerette volna megnézni, mi történik odakint. De közben örült neki, hogy ebben a biztonságos, lezárt csarnokban lehet, aminek csupán egyetlen ajtaját kellett őrizni.

Isolder átvitte az ablakot Csubakkához, és egy pillanatra felemelte. A szőrös mancsú vuki végigtapogatta a hátulját, hogy hozzáillessze azokat a csavarokat, amikkel a Falconhoz rögzítheti. A vuki kezei remegtek a félelemtől.

Isolder egy távolinak tűnő hangot hallott a háta mögül.

– Gethzerion! – kiáltotta egy nő. – Megtaláltam őket! Isolder megpördült, és elejtette az ablakot. Az ajtóban egy lihegő Éjnővér állt. Isolder előrántotta a sugárpisztolyát, és lőtt. Az Éjnővér egyetlen kézmozdulattal eltérítette a sugarat.

– Nos – mondta −, te elég szép vagy. Azt hiszem, megtartalak magamnak.

Csubakka felüvöltött, és az Éjnővér felé vetődött. A nő egy lépéssel hátrébb húzódott. Csubi oldalra fordult, mintha meg akarná kerülni az Éjnővért, hogy mellette elrohanva kimeneküljön a teremből. A boszorkány hátrahőkölt. A vuki olyan villámgyorsan szakította le az Éjnővér karját, hogy Isolder az egészből semmit sem látott.

A nő a véres vállcsonkjára meredt. Isolder újralőtt. Az Éjnővér a padlóra rogyott.

Csubakka felhördült, és vadul keresgélni kezdett a padlón. Isolder egyetlen szót sem tudott vukiul, de megértette, hogy Csubi elejtette a csavarokat.

– Menj be a hajóba, és hozz másikat! – kiáltott rá. – Siess!

Csubakka felmászott a Falconba. Isolder feljáró végéig kísérte, és közben idegesen markolászta a fegyverét.

Dübörgő hangot hallott a feje fölül. A kőfal úgy nyílt ki, mintha egy óriási ököl csapott volna bele. Isolder a fejére szorított a karjait, hogy megvédje magát a lehulló kövektől, és a terembe áramló, fullasztó por-és füstfelhőtől.

A szél süvöltésén át is meghallotta a körülötte daloló nők hangját. Szaporán pislogva rácsapott a Falcon zsilipjének zárógombjára, és felüvöltött.

– Menjetek! Meneküljetek!

Abban a pillanatban megérezte, hogy Rell jóslata könnyen beteljesedhet. Ha még egy percig a helyén marad, egészen biztosan nem éli túl. A falon tátongó repedés szélén meglátta a vörösen izzó égre kirajzolódó árnyszerű alakokat. A nők végigmásztak a sziklán, és sorra beugráltak a nyíláson.

Isolder beugrott a Falcon alá, oldalra gördült, és az ajtó felé rohant.

Az ajtó felé, amin a következő pillanatban belépett egy Éjnővér.

A nő felemelte a kezét. Egy láthatatlan erő vágódott Isolder testébe.

* * *

Teneniel látta, hogy Luke átugrik a balkon párkánya fölött, és követi a lezuhanó Éjnővért a kavargó förgetegbe, de nem mert utána menni. Az erődből sikoltásokat hallott. Halálra rémült gyermekek visítottak. Teneniel az erkélyen hagyta hat nővérét, és leszáguldott egy lépcsősoron.

A kapu előtt három őr állt. Teneniel kifutott a kapu elé, és a kanyargós lépcsőn lerohanó Ferra és Kirana Ti nyomába szegődött. Ferra befordult az egyik sarkon, és rémülten felrikoltott. A feje – minden látható ok nélkül – hátrafordult. A nyaka egyetlen reccsenéssel eltört.

Kirana Ti megtorpant, felemelte a sugárpisztolyát, és leste, hogy valaki megjelenjen a lépcsőfordulóban. Tenenielt azonban tovább kényszerítette a dühe. Anélkül, hogy elmormolta volna a varázsszavakat, egy olyan erős szélrohamot küldött végig a lépcsősoron, hogy Ferra holtteste arrébb gördült. Alatta az Éjnővérek csalódottan felkiáltottak. Teneniel befordult a sarkon. A két Éjnővér a kőfalakba vert kapaszkodókba csimpaszkodva küzdött a szél ellen.

Fekete düh töltötte meg Teneniel elméjét. Az Erőszéllel kitépette a helyükről a kapaszkodókat. Az Éjnővérek rikoltozva legördültek a lépcsősor aljába.

Teneniel megszüntette a szelet. A padlón kuporgó Kirana Ti zokogva felnézett rá. Teneniel nem értette, ez az ostoba lány miért nem állt fel, hogy harcoljon.

– Mit bámulsz? – kiáltott rá. – Te gyáva nyomorult! A felsőbb szinteken a klánnővérek sikoltoztak.

– Menj innét! Menj, és harcolj! A nővéreid haldokolnak!

– Az arcod… – nyüszítette Kirana Ti. – Megpattant rajta egy ér…

Teneniel megállt, és megérintette az arcát. A szeme alatt felfedezte a vékony sebet. Az Éjnővérek jele… Megszédült a gondolattól. Rádöbbent, hogy dühében ölte meg a két Éjnővért. Megfordult, vakon felrohant a lépcsőkön, és elszáguldott a harcosok terme mellett.

A lépcsősor tetején befordult egy sarkon. Meghallotta, hogy fölötte Éjnővérek éneklik varázsdalaikat. Körülnézett. Meglepte, hogy az ellenség az erődnek erre a magasan levő pontjára is feljutott. Ezen a szinten nem volt más,, csak néhány lezárt alvó– és raktárkamra. Ha az Éjnővérek nem a lépcsőkön jöttek fel, akkor csakis úgy juthattak be, hogy az Erővel áttörték a kőfalakat. Idefent csak egyetlen értékes dolgot találhatnak: a Millenium Falcont.

Teneniel még feljebb kapaszkodott a lépcsőkön. Halkan futott a lobogó fáklyák fényében. Elhaladt a rég halott klánnővérek megfakult faliszőnyegei mellett, és egy sarkon befordulva rálépett arra a folyosóra, ami a Falcont rejtő csarnokhoz vezetett. „ Az Éjnővérek már ide is betörtek. A teremben tizenkét csuklyás, kinyújtott kezű alak mormolta a varázsigéket. Felszakították a csarnok északi falát, és kaput nyitottak a förgetegnek, annak a viharnak, amit az Éjnővérek küldtek a Falconért. A hajót hátára kapta az Erő-mező, és már félig kisodorta a nyíláson. A zsilipkapu zárva volt. A csarnok távolabbi végében egy Éjnővér kuporgott Isolder mozdulatlan teste mellett. Összekötözte a férfi csuklóit – valószínűleg képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy megszerezze magának ezt a gyönyörű rabszolgát.

Teneniel megállt, a falhoz hátrált, és gondolkodni kezdett. Ekkora túlerővel nem szállhat szembe, és megpróbálja megakadályozni, hogy elrabolják a Falcont, ha megtöri a varázslatukat, a hajó kisodródna a falba vágott lyukon, és lezuhanna a sziklákra. Teneniel képes volt tárgyakat mozgatni, de egy ilyen nehéz hajót nem bírt volna el. Főleg nem úgy, hogy közben harcolnia kell az Éjnővérekkel.

Már csak abban reménykedett, hogy Leiának és Hannak nem esett baja, és sikerült elrejtőzniük a hajó belsejében. Teneniel kiterjesztette a tudatát, és Leiát hívta.

– Kérlek – suttogta. – Indítsátok be a hajtóműveiteket!

Mély lélegzetet vett, majd megfordult, átfutott a termen, és Erő segítségével a magasba emelte az eszméletlen Isolder testet. Félretaszította a férfi mellett álló Éjnővért, elkapta a lebegő teste, és a kőfalhoz ugrott. Közben a saját testével fedezte Isoldert.

A Falcon hajtóművei fellángoltak. A terem megtelt fehér tűzzel. Az Éjnővérek felsikítottak, de Teneniel egy Erő-alagutat képzett maga körül, így a lángok nem érhettek el hozzá. A Falcon keresztülszáguldott a barna füstfelhőkön.

Teneniel a padlóra rogyott. A lángok a testébe martak, és megpörkölték a ruháját. Nem érezte a sebeit, de fájdalmai voltak.

A lángok felperzselték a termet. A sarokban egy pergamenekkel telerakott polc égett. Üszökké váltak az ős-klánnővérek faliszőnyegei. Az Éjnővérek közül csak egy volt elég erős ahhoz, hogy túlélje a tüzet. Négykézlábra emelkedett, és kábultan mászni kezdett.

Leia keresztülkormányozta a Falcont az Erő-vihar por- és törmelékhullámain. Kétségbeesetten dolgoztak, hogy beszereljék a generátorokat, de még az elsőt sem sikerült a helyére tenni. Ráadásul a Falcon szenzorfürt villáinak vágódó kődarab is megtette a magát. Leia nem merte a vihar fölé emelni a hajót. Csak fellobbanó villámok fénye, a korom, és az égen összegyűlt szemét védhette meg őket attól, hogy Zsinj atmoszféra fölött lebegő hajóiról felfedezzék őket.

Kétszer megkerülte az erődítményt. Ebből a magasságból a vihar ellenére is jól látta a felkelő napot. Megfordult, és alacsonyan szállva visszafordult az erőd alatti völgy felé.

Han előrohant a raktérből, és rákiáltott.

– Mit művelsz a hajómmal? Nem maradhatsz itt, a vihar közepén!

Han lehuppant a másodpilóta ülésébe. Átrepültek a völgy fölött. A fülke hátuljában megjelenő Artu fütyülni és csipogni kezdett, és Thripio is előkerült.

– Solo király, felség, jó híreim vannak! Az összes hűtőfolyadékot beletöltöttem a hiperhajtómű generátoraiba!

– Remek, Thripio! – mormolta Han. – Nem tudnál kitalálni valamit, amivel elállíthatnánk ezt a vihart?

– Ezen gondolkoznom kell – felelte Thripio.

Leia lenézett a földre, a Daloló Hegy klánjának megművelt mezőire. Pontosan előttük, a látómezejük peremén egy tucatnyi birodalmi lépegető és vagy kétszer annyi Éjnővér masírozott egy fapallókkal borított úton. Han rögtön észrevette őket.

– Hát, nem szívesen rombolok szét egy ilyen jó utat – mondta, és kilőtte a protontorpedóit. Leia remélte, hogy a hajó energiapajzsa kibírja majd a robbanásokat.

A földön kinyíltak a protontorpedók fehér virágai. Leia elfordult. A hihetetlenül erős hangrobbanás megrázta a hajót, és újra és újra feldörgött a visszhangzó hegyek között. Amikor a fény eléggé eltompult, Leia kinyitotta a szemeit. Az égből kő– és koromzápor zuhogott, a jókora törmelékdarabok aranyszínű vízesésekként ragyogtak a reggeli napfényben.

Han huhogni kezdett, és nevetve beletúrt kócos hajába. Leia egy végtelennek tűnő pillanat után rájött, hogy remek helyre céloztak. Az Erő-viharnak vége lett. Han torpedói megsemmisített néhányat az Éjnővérek legerősebb varázslói közül.

Amikor Teneniel felült, az egész hegyet megrázta egy iszonyatos robbanás. Kint, a völgyben diadalkiáltas harsant. Az Erő-vihar éppen olyan hirtelen ért véget, mint amilyen váratlanul kezdődött. Mocskos törmelék és korompatakok zuhogtak alá az égből, de a sötét felhők fölött Teneniel megpillantotta a felkelő napot, meg az ég és a föld találkozási pontját jelölő aranybarázdát.

Teneniel átkúszott a sebesült Éjnővérhez. A boszorka felnézett rá, és megpróbált elsuttogni egy varázsigét, de nem volt elég ereje hozzá. Teneniel a hátára fektette a nőt, és a szemeibe nézett. Az Éjnővér remegett a félelemtől. Szétégett tüdejével akadozva lélegzett. A lehető legrosszabb helyen, pontosan a Falcon fúvókái mögött állt, amikor a hajó hajtóművei beindultak.

– Ne félj – mondta Teneniel, és megsimogatta a nő koromfoltos arcát. – Nem bántalak. Ma már éppen eleget megöltem a fajtádból. Már az sem számít, hogy mit követtél el ellenem. Szeretném, ha ez a tied lenne…

Teneniel a szörnyű nőre, saját gonoszsága áldozatára nézett, és utolsó erejével annyi életenergiát sugárzott belé, amivel az Éjnővér életben maradhatott.

Han a napból özönlő fénybe bámult, és a szíve majd kiugrott a helyéből. Egy pillanatig azt hitte, győzött.

Aztán beköszöntött a sötétség. A távoli horizonton megjelent egy kerek, fekete folt, majd mellette egy másik, és egy harmadik is. Olyan volt az egész, mintha az égen eddig tízezer fénygömb világított volna, de most valaki egyiket a másik után kikapcsolná.

Harminc másodperccel később a Millenium Falcon a sötét ég alatt lebegett. Csak a lent égő mezők tüzének fénye törte meg, a feketéseket. Csubakka felüvöltött, és tágra nyílt szemekkel megrázta a fejét.

– Solo király, segítség! – kiáltotta Thripio. – A fotoreceptoraim meglepő jelenséget érzékelnek. A jelek szerint a Dathomir napja meg fog semmisülni!

– Ne ugrass, jó? – morogta Han.

– Hé! – mondta Leia. A hangja elárulta az idegességét. – Mi ez?

– Valami olyasmi, aminek a hatalma még az Éjnővérekén is túltesz – mondta Han, és felnézett a tökéletes éjszaka mennyboltjára.

Han leeresztette a Falcont, és kikapcsolta a hajtóműveket. Az éjszaka tökéletesen sötét volt. Han felnézett az égre, és eltűnődött, vajon ml romolhatott el a megfigyelőablak szerkezetében. Már arra gondolt, hogy megütögeti, hogy lássa, történik-e valami változás. A szenzorpanelre nézett.

– Ó, a mindenit! – mondta Leiának. – Elég sokba került nekünk az a kis utazás, amit a viharon keresztül tettél. A szenzorok tönkrementek. Csak egy-kettő mutat valami értéket.

– Inkább meghaltál volna? – kérdezte Leia.

– Nem – mondta Han. – Hol van Isolder?

– Nem tudom – felelte Leia. – Kiment, hogy feltegye a szenzorablakot. Azt hiszem, az Éjnővérek elkapták.

– Elkapták? Ezt meg hogy érted? Megölték?

– Én… Nem is tudom. A padlón feküdt, amikor felszálltunk. Teneniel is vele volt. Különben ő, Teneniel mondta nekem, hogy tűnjünk el onnan.

Han a nőre nézett. A hajó fényeinél Leia nem tudta elrejteni rémült arcvonásait. Leia tudta, hogy amit tett, egyenértékű volt az emberáldozattal.

– Jobb lesz, ha fogjuk az medikuskészletet, és visszamegyünk – mondta Han. – Meg kell néznünk, hogy jól van-e a fiú. Mit gondolsz, milyen messze lehetünk az erődtől?

– Tulajdonképpen csak köröztem a hajóval – felelte Leia. – Legfeljebb fél kilométernyire lehet.

Han Csubihoz fordult.

– Leia és én most visszamegyünk az erődbe. Fogd meg Thripiót, és nézzétek meg, a helyükre tudjátok-e tenni azokat a generátorokat. Artu, te figyeld a szenzorokat, és ha le tudsz olvasni valamilyen értéket, mondd el, hogy ml történik. Azonnal tudni akarom, amit kiderítesz!

Csubi beleegyezően felmordult. Han hátrament a medikuskészletért, és közben felkapott egy sugárkarabélyt, meg egy sisakot. Leia kezébe nyomott egy lámpát, aztán mindketten kiszálltak a hajóból, és elindultak a völgyben.

Por és korom hullott rájuk. Itt-ott még égtek a tüzek. A völgy túlsó oldalán mozgó zöld fények jelezték a visszavonuló birodalmi lépegetők mozgását. A gépek mellett apró, szellemszerű alakok futkostak.

Leia nem kapcsolta be a lámpát. Végigfutottak a tüzek halvány fényével megvilágított ösvényen. A Falcon fedélzetén úgy érezték, hogy hosszú, nehéz utat tettek meg, de most kiderült, hogy alig egy iramodásnyira vannak az erődtől. Mire elértek a sziklafal alá, a csata befejeződött.

Az erőd körül zord arcú, fáklyás férfiak járkáltak, és reszketve bámulták a teljes sötétséget. A lépcsőkön rankorok hörögtek és ordítoztak. Leia bekapcsolta a lámpáját, és rájuk világított. A lépcső tetején tucatnyi véres domb – megannyi sebesült vagy elpusztult rankor hevert. Tosh kínlódva, fájdalmasan bömbölve félrehúzta fia hulláját.

Han és Leia felsietett ez erőd lépcsőin. Megállás nélkül tovább mentek a halottak mellett. A legfelső teremben megtalálták Tenenielt. Egy Éjnővér testén feküdt. Leia a hátára fordította a lányt, Han pedig megvizsgálta. Nem talált rajta sebeket, csak a ruhája égett meg egy kicsit.

– Hol van Isolder? – kérdezte Leia, de Teneniel nem mozdult. Leia körbevilágított a csarnokban. Az egyik sarokban felfedezte Isoldert, és odarohant hozza.

Han felkapta a medikuskészletet, de amikor közelebb ért, meghallotta Isolder hortyogását. Leia felrázta a herceget.

Isolder azonnal magához tért.

– Hol vagyok? – kérdezte. – Mi történt?

Körülnézett, és ahogy meglátta az Éjnővérek hulláit, mintha eszébe jutott volna valami. Leia szemeibe nézett.

– Hűha! Érdemes volt felébrednem, mert egy ilyen gyönyörű arcot láthatok! – Átölelte Leiát, és gyorsan megcsókolta.

– Jól van – mondta Han. – Ennyit az érzelmekről, most még dolgunk van.

Han a kőfalban tátongó nyíláson át kinézett a völgyben égő tüzekre. Úgy érezte magát, mintha valami primitív obszervatóriumban lenne.

– Hé, itt vagytok! – kiáltott fel Augwynne.

Han megfordult. A klán vezére egy fáklyát tartott a kezében, mellette gyerekek álltak. A nő lassan mozgott, mintha fáradt lenne. Leia felsegítette Isoldert, Augwynne pedig megvizsgálta Tenenielt.

– Fuss, hívd ide a gyógyítót! – mondta az egyik gyereknek.

– Mi történik itt? – kérdezte Han. Augwynne kinézett az éjszakába.

– Arra számítottam, hogy ezt tőletek fogom megtudni – mondta. – Gethzerion visszavonult a városába. Láttam a légautója fényszóróit, amikor átszáguldott az erdőn. Több mint egy tucatnyi klánnővérünk meghalt, és többen eltűntek. Luke Sky-walkert sem találjuk.

Leia megdöbbent, ösztönösen felzokogott, és körülnézett a teremben, mintha Luke bármelyik pillanatban megjelenhetne.

– Nem tudjátok, hol lehet? – kérdezte Han Augwynne-től.

– Utoljára a támadás legelején láttuk – felelte Augwynne. – Üldözőbe vett néhány Éjnővért. Leugrott a sziklafalról.

Han Leia miatt megpróbált magabiztosan beszélni.

– Luke tud vigyázni magára. Adjunk neki még egy pár percet. Biztos vagyok benne, hegy mindjárt előkerül.

Leia azonban komor arccal kibámult a sötét völgyre.

Augwynne falba hasított lyukhoz bicegett, és félve felnézett az égre.

– Csak nagyon kévésünknek esett baja, és ezért hálásnak kell lennünk. Attól tartok, hogy most csak ennek a sötétségnek köszönhetjük a megmenekülésünket. Emiatt vonultak vissza az Éjnővérek… Lemegyek a tanácsterembe. Ott várom meg, hogy összegyűljenek a nővéreim. – Fáradtan lecsoszogott a lépcsőkön.

Han és Leia megvárta a gyógyítót. A vénasszony háromszor Teneniel testére szorította a kezeit, halkan elénekelt valamit, majd a lány kezét markolászva leült. Teneniel szemei kinyíltak.

– Most pihenj – mondta neki a vénasszony. – Megváltál életed egy részétől, hogy megmenthess egy másikat. Kiért áldoztad fel magad?

– Egy Éjnővérért – mondta Teneniel erőtlenül, és belesett az árnyékok közé. – Ott van.

A gyógyító az Éjnővérhez lépett, a nyakához nyúlt és kitapintotta a pulzusát, majd hosszan elgondolkodott. Végül felegyenesedett, és anélkül, hogy bármit is tett volna a nőért, lement a lépcsőn.

– Egyszerűen itt akarod hagyni? – kiáltott utána Leia. – Hagyod, hogy elpusztuljon?

A boszorkány megállt. Nem fordult meg, de válaszolt.

– Elég kevés erőm van, és a klánom tagjainak szüksége van a segítségemre. Ha Gethzerion fel akarja éleszteni ezt a lényt, majd küld hozzá egy másik gyógyítót. De én ebben nem reménykednék.

Leia szemei haragosan felvillantak, de Han a vállára tette a kezét, hogy lecsillapítsa.

– Erről beszélni fogok Augwynne-nel!

Isolder a karjaiba emelte Tenenielt. Leia Hanra nézett.

– Őt is vigyük le – mondta.

Han felemelte az Éjnővért, és Isolder nyomában haladva levitte a harcosok termébe. A boszorkány csuhája mocskos volt, és orrfacsaró bűzt, avas zsírszagot árasztott magából. Han a tűz melletti kanapéra fektette, Leia pedig hangosan pörölni kezdett Augwynne-nel. A megmaradt klánnővérek összegyűltek a tűz körül. Valamennyien zavarodottak voltak, és egyikük sem beszélt. S férfiak behordták a terembe a halottakat, és hogy előkészítsék őket az utolsó szertartásra, lemosták, és felöltöztették őket.

– Augwynne végül beleegyezett, hogy meggyógyítja az Éjnővért. Tenyerét a szürke arca tette, és hangosan énekelni kezdett. Egészen addig dalolt, míg az Éjnővér szemei kinyíltak.

A boszorkány mozdulatlanul fekve figyelte őket keskeny zöld szemeivel. Han képtelen volt eldönteni, hogy beteg, vagy csupán színleli a gyengeséget. A nő olyan megbízhatónak látszott, akár egy vipera. Han úgy érezte, jobban szeretné holtan látni.

– Han – mondta Leia, és idegesen végigmérte az Éjnővért. – Most már igazán aggódom Luke miatt. Már vissza kellett volna térnie.

– Igen – mondta Han. – Én is aggódom.

– Én… Én nem érzem őt. Sehol sem érzem a jelenlétét – mondta Leia összeszorult torokkal. – Meg kell keresnem!

– Azt nem teheted! – szólt közbe Isolder. – Most még túl veszélyes lenne odakint járkálni. Attól, hogy Gefhzerion elment, a többiek még a közelben lehetnek. Az Éjnővérek még nem juthattak messzire.

Augwynne végigmérte Leiát. Tekintetét tompává tette a gyengeség.

– Isoldernek igaza van. Nem mehetsz ki. A Jedi eltűnt. Kétlem, hogy sikerült életben maradnia. De ha csak megsebesült, akkor sem tehetünk érte semmit.

Artu jelent meg az ajtóban. Megállt, végigpásztázta a termet, és felfüttyentett.

– Artu! Mi van? – kérdezte Han. – Találtál valami magyarázatot, hogy mi okozza ezt a sötétséget?

Han figyelmesen végighallgatta a füttyöket és csippantásokat, de képtelen volt dekódolni a droid válaszát. Artu felemelkedett a kerekein, előre dőlt, és lejátszott egy holofilmet.

A képen Gethzerion látszott. Egy fénykörben állt, és zihálva felnézett a holokamerába.

– Zsinj! Mit jelentsen ez? – Felemelte a kezeit, és az égre mutatott.

Zsinj hadúr, egy kövérkés ember hátradőlt kapitányi székében. A háta mögött monitorok színes fényei villogtak. Kopaszodó férfi volt, hatalmas bajusza szürke, a pillantása pedig metsző. Elmosolyodott.

– Üdvözöllek, Gethzerion! Jó téged újra látni, ennyi év után. Ez a… sötétség… az ajándékom a számodra. Orbitális köpeny a neve. Úgy gondoltam, egy köpeny megfelelő ajándék lenne az Éjnővérek számára. Különben nagyon érdekes. A köpeny többezer egymáshoz kapcsolt szatellitből áll. Egy szatellitlánc. Valamennyit a fény elnyelésére tervezték. Bámulatos játékszer!

Gethzerion a férfira bámult. Zsinj folytatta.

– Két nappal ezelőtt azt mondtad az embereimnek, hogy fogságba ejtetted Han Solót. Ma át fogod adni nekem. Ha nem teszed meg, a köpeny a helyén marad, a Dathomir pedig ki fog hűlni. Holnap ilyenkor már hó fog hullani a völgyeitekben, három nap múlva a bolygó valamennyi élőlénye reszketni fog a hidegtől. Két hét múlva a hőmérséklet mínusz száz fok lesz. Minden el fog pusztulni, ami a bolygódon van. Te is.

Gethzerion megadóan lehajtotta a fejét. A csuklyája eltakarta az arcát.

– És ha átadjuk neked Han Solót, megszünteted a köpenyt?

– Katonai becsületszavamat adom rá – mondta Zsinj.

– A te becsületed… nagyon híres – mondta Gethzerion. – Elgondolkodtál a mi ajánlatunkon? Azon, hogy szolgálni akarunk téged…

– Igen! – mondta Zsinj, és érdeklődve előredőlt a székében. – Elgondolkodtam rajta, hogy hadrendem melyik részébe tudnálak beleilleszteni titeket. Nagyon sajnálom, de nem találtam nektek való helyet.

– Talán a hadrendeden kívüli pozícióból is a hasznodra lehetnénk – mondta Gethzerion.

– Nem értelek.

– Te háborúban állsz a galaktikus Új Köztársasággal. Ez egy olyan hatalmas ellenfél, amit egyedül nem bírsz megsemmisíteni. Én ezt, előre tudtam. Viszont beereszthetnél minket az Új Köztársaság világaira. Kijelölhetnél nekünk egy csillaghalmazt.

Az Éjnővérek letelepednének, helyet szorítanának maguknak az ellenségeid szívében, és többé nem lenne velük problémád.

Zsinj egymásba fonta maga előtt a kezeit, és elgondolkodott. Egy hosszú percig Gethzerion arcát tanulmányozta.

– Csábító ajánlat. Hány nővért kellene elszállítanom?

– Hatvannégyet – felelte Gethzerion.

– Mennyi idő alatt készülnétek fel az indulásra?

– Négy óra kellene hozzá.

– A következőképpen fogjuk végrehajtani a cserét: négy órán belül két hajó fog leszállni hozzátok. Az egyik fegyvertelen lesz, a másikat viszont telepakoljuk fegyverekkel. Te, egyedül átkíséred Han Solót a felfegyverzett hajóra. A hajó felszállt Solo tábornokkal. Ezután ti is beszállhattok a másik hajóba, és elindultok arra a helyre, amit én jelölök ki a számotokra. Helyes?

Egy pillanatnyi habozás után Gethzerion bólintott.

– Igen. Igen! Ez így megfelelő. Köszönöm, Lord Zsinj!

A két hologram megremegett és eltűnt. Han sorra a boszorkányok arcára nézett.

– Bah! – hörögte az egyik vénasszony. – Mind a ketten hazudnak! Gethzerion nem ejtette fogságba Hant, és nincs semmilye, amit felkínálhatna Zsinj-nek, akinek viszont esze ágában sincs felszabadítani ezt a bolygót, és hagyni, hogy Gethzerion elmenjen innen.

– Olvastál Zsinjben – kérdezte Augwynne −, vagy csak találgatsz?

– Nem, természetesen nem olvastam benne – felelte a vénasszony. – De Zsinj olyan szánalmasan hazudik, hogy erre nem is volt szükség.

– Az egyszer biztos, hogy nem diplomata – mondta Leia.

Augwynne fürkészve ránézett.

– Ezt hogy érted?

– Egyszerűen csak úgy, hogy Zsinj állítólag beteges hazudozó, de minden gyakorlata ellenére könnyű átlátni rajta.

– Igen – mondta Augwynne. – Ebben egyetértünk. Cselszövés a cselszövésben… De az is lehet, hogy ez a Zsinj sokkal ravaszabb, mint képzelnénk.

– Talán csak blöfföl – mondta Isolder. – Felépítette az orbitális köpenyhálót, de azokat a szatelliteket elég könnyen le lehet szedni az égről.

– Igazad van… – bólintott Leia. – Hogy is mondta Zsinj? Ugye szatellitláncnak nevezte?

– Egy láncot pedig meg lehet szakítani – mondta Han. – Mint egy sorosan egymáshoz lámpafüzért. Az ember kilő egy-két szatellitet, és az egész rendszer tönkremegy.

– A vadászgépemen felmehetnék, és kilőhetnék egy párat – mondta Isolder.

Han tudta, nem is olyan könnyű a feladat, amire a herceg önként jelentkezett. Zsinj több mint egy tucatnyi rombolóval őriztette a köpenyét. Egy magányos vadászgépnek csak akkor lehetett valami esélye velük szemben, ha miután leszedett egy pár szatellitet, azonnal átugrik a hiperűrbe.

– Ez az egész nem valami komoly fegyver – tűnődött Leia. – Bármelyik bolygó meg tudná semmisíteni a rendszert, ha rendelkezik néhány űrjárművel, vagy rádión segítséget tud hívni valahonnan…

– Meg tudnánk semmisíteni – mondta Augwynne. – Igen, ezzel a dologgal csak az olyan technikailag primitív olyan bolygókat lehet leigázni, mint a Dathomir. Lehet, hogy máshol nem érne semmit, itt viszont igen.

– Három nap múlva… – mormolta Isolder, és belebámult a tűzbe.

– Mi lesz három nap múlva? – kérdezte Augwynne.

– Már csak három napig kell kibírnunk – mondta Isolder. – Utána megérkezik a flottám. Ha egyetlen napra sikerül hatalmunkba keríteni a bolygót, evakuálhatjuk.

– Nincs annyi időnk – vitatkozott Han. – Ha az orbitális köpeny a helyén marad, három nap alatt ez a bolygó egy jégröggé változik. És ne felejtsük el, hogy ez még mindig az én bolygóm. Nem hagyom, hogy ilyesmi történjen vele!

– Igen – bólintott Isolder. – Biztos vagyok benne, hogy ki fogsz találni valamit. De ha mégsem, akkor legalább elvihetjük majd innen az embereket.

– Gondolod? – kérdezte Augwynne reménykedve. – A mi népünk szétszórva él.

– Ráadásul amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyed – mondta Leia −, be fognak bújni a barlangokba, és úgy elrejtőznek, ahogy csak tudnak.

Han elgondolkodott. Semmiképpen sem tudták kivárni a három napot. Valakinek még előtte fel kellett mennie, hogy kilőjön néhány szatellitet, hatástalanítsa a köpenyt, és ezzel hátráltassa Zsinjt a terve végrehajtásában. Egy jókora adag szerencsével gondolta Han, még Leiát is kimenekíthetem. Elképzelte, hogyan száguldana keresztül a szatellithálón, hogyan robbantana szét egy párat, és hogyan szabadulna el végre a bolygóról. Akadt azonban egy apró problémája is. Tudta, ha tüzet nyit a szatellitekre, rá kell állnia az orbitális pályájukra, és el akarja találni őket, le kell lassítania a támadáshoz. Figyelembe véve az odafent összegyűlt hajók tűzerejét, ez a manőver azonos az öngyilkossággal.

Han Isolderre pillantott. A herceg visszanézett rá. Han rádöbbent, mindketten arra várnak, hogy másik önként jelentkezzen.

– Húzzunk sorsot? – kérdezte Han.

– Elég fairül hangzik – felelte Isolder az alsó ajkát harapdálva.

– Várjatok! – mondta Leia. – Kell, hogy legyen valami más megoldás is! Isolder, mi van a flottaddal? Ugyanakkor indultál el, mint a hajóid. Nem lehetséges, hogy esetleg hamarabb ideérnek?

Isolder megrázta a fejét.

– Ha a kijelölt útvonalat követik, akkor nem. Azok a hajók trilliárdokat érnek. Ez ember ilyen felszereléssel nem vállalkozik kockázatos utakra.

Isoldernek természetesen igaza volt. A történelem során nem egy generális elkövette már azt a hibát, hogy ismeretlen útvonalon küldte a cél felé a flottáját, remélve, hogy ezzel megtakaríthat néhány parszeknyi utat, és meglepetést szerezhet az ellenfelének. Végül azonban ők maguk lepődtek meg, amikor sorra elpusztultak az ismeretlen aszteroidöveken keresztül repülő hajóik.

Han a kőkapura nézett. Rádöbbent, Luke-ot várja. Megrázta a fejét. Nem volt jellemző a Jedire, hogy kétségek között hagyja a barátait. Han aggódott. Szeretett volna Luke nevét kiáltozva lefutni a hegy oldalán, de végül legyőzte a késztetést. Leia szinte fetális gesztussal fűzte össze maga előtt a karjait.

Han úgy érezte, mintha egyszerre több irányba rángatnák. Meg akarta keresni Luke-ot, még akkor is, ha már csak a holttestét találhatja meg, fel akart repülni, hogy kilőjön egy párat a szatellitek közül. De végül mégis csak annyit tett, hogy Leia mellé lépett, és átölelte a vállait.

Leia zokogni kezdett.

– Luke nincs itt – mondta. – Nem érzem őt… Már nincs itt.

– Hé! – mondta Han. Szeretett volna vigasztaló szavakat mondani, de képtelen volt bármit is kinyögni. Leia képes volt érzékelni Luke jelenlétét, képes volt felfogni a gondolatait, így nem lehetett kételkedni abban, amit mondott.

A nő reszketni kezdett. Han megcsókolta a homlokát.

– Minden rendbe fog jönni – mondta. – Én… Én meg fogom… – Fogalma sem volt róla, mit tehetne.

Hirtelen valami beleférkőzött a tudatába. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna a koponyájába. Furcsa érzés volt. Han megrémült, és szédülni kezdett. Egy tiszta kép jelent meg az elméjében, egy látomás: több tucatnyi, narancssárga overallba öltöztetett nő állt egy éles fénnyel megvilágított teremben. Kíváncsian felnéztek a fejük fölött húzódó hídszerű átjárókra. A hidakon sugárkarabélyokkal felfegyverzett rohamosztagosok álltak. Han felismerte a helyet. A börtön volt.

Solo tábornok? Gethzerion hanga bekúszott Han agyába. Remélem, tetszik magának ez a kép. Ahogy látja, itt vagyok a börtönben, és több tucatnyi magához hasonló ember áll alattam. Bízom benne, hogy ön könyörületes, érző szívű ember. Tudom, hogy az.

Amint ön is jól tudja, már több módon megpróbáltam rábírni magát, hogy eljöjjön hozzám. Talán ez most meg fogja győzni, hogy tegye meg.

Egy kéz emelkedett Han arca elé. Egy kéz, aminek egy részét egy fekete csuha takarta. Han rájött, hogy Gethzerion szemein keresztül látja a képet.

A rohamosztagosok Gethzerion kezére néztek, és tüzet nyitottak a tömegre, a lent álló férfiak és nők sikoltozva megpróbáltak kitérni a sugárlövedékek elől, de a börtönblokk kapui zárva voltak. Nem szökhettek meg.

Han a szemei elé kapta a kezét, de a látomástól még így sem tudott megszabadulni. Nem csukhatta be szemeit előtte. A képek vele maradtak. Egy rikoltozó nő rohant végig a híd alatt. Han látta, ahogy Gethzerion sugárfegyvert szorongató keze felemelkedik. A boszorkány célzott – vele együtt Han is keresztülnézett a lézerkereszten −, és hátba lőtte a rémült nőt. Gethzerion áldozatát megperdítette a lövedék ereje, és eszméletlenül összerogyott. Gethzerion újra lőtt. A haldokló nő mellett térdeplő férfi összekulcsolta a kezeit, úgy könyörgött Gethzerionnak, kímélje meg az életüket. A boszorkány a férfi jobb lábába lőtt. A rab végigvágódott a padlón. Lassú halála volt: elvérzett.

Ez az ötven ember már halott, mondta Gethzerion, és kényszerítette Hant, hogy végignézze az öldöklést. Az ön makacssága miatt halnak meg. Amikor a rohamosztagosaim végeznek velük, még ötszáz hozzájuk hasonlót hozatok ebbe a terembe. Őket, is meg fogom öletni.

De ön, Solo tábornok, megmentheti őket. Elküldök önért egy Éjnővért. Az erőd aljánál fogja várni magát a légautómmal. Ha ön egy órán belül nem megy le hozzá ötszáz ember fog meghalni. És ön az egészet végig fogja nézni. Ha esetleg azután sem adja meg magát, újabb ötszáz rabbal végzek. Azután még ötszázzal Mint mondtam, bízom benne, hogy ön könyörületes ember.

***

Amikor Han a szeme elé kapta a karját, és hátrahőkölt, Leia először arra gondolt, hogy sír. Han lélegzet után kapkodott, izmai megmerevedtek. Körbenézett a teremben, de semmit sem látott.

Leia még sohasem látta ilyen kétségbeesettnek. Megfogta a kezét.

– Han! Han! Mi történt? – kérdezte, de hiába. Han nem felelt.

– Üzenetet kapott – mondta Augwynne. – Gethzerion lépett vele kapcsolatba.

Leia a vén boszorkányra nézett. Augwynne levette a fejdíszét, és ahogy a tűz mellé állított széken, úgy nézett ki, mint egy hétköznapi, lompos öregasszony.

Han zihálva leeresztette a kezeit, és körülnézett.

– El kell mennem – mondta. – El kell mennem innen.

Megfordult, és futni kezdett. Vakon leugrált a lépcsősoron.

– Han, várj! – kiáltotta Leia.

A férfi után rohant. Han lépései visszhangot verve kopogtak végig a folyosókon. Artu utánuk füttyentett, hogy várjak meg, de Leia ügyet sem vetett rá. Han kirohant az erődből, átfurakodott a kapuk előtt ácsorgó tömegen, és teljes erejéből vágtatni kezdett.

Leia megállt az egyik lépcsőpihenőn, és a férfi után nézett. Hant elnyelték az árnyak. Isolder lépett Leia mellé, és egy ráirányította Han hátára egy lámpa erős fénysugarat.

– Hová megy? – kérdezte Isolder.

– Biztos a Falcon – Leia elindult Han után. Mikor elértek a Falconhoz, Han már a jobb első szenzorvilla alatt volt, és Csubi segítségével megpróbálta helyére tenni az utolsó generátort. Amikor észrevette Leiát és Isoldert, egy pillanatra felnézett.

– Isolder, szükségem van a segítségedre! El kell röpítenünk innen ezt a hajót. Menj vissza az erődbe, és hozd ide azt a szenzorfürt ablakot!

Isolder egy pillanatig mozdulatlanul állva várta a további utasításokat. Han ráordított.

– Siess, a fene egyen meg!

Isolder fogta a lámpáját, és átrohant a sötétségen.

– Mi történt? – kérdezte Leia. – Mit akarsz csinálói?

– Gethzerion már megint próbálkozik velem – mondta Han. – Halomra gyilkolja azokat az ártatlan rabokat! – Helyére illesztette az utolsó csavart, és a földre hajította a csavarkulcsot – Ne haragudj, hogy idehoztalak! Igazad volt. Ha nem jöttem volna ide, Zsinj nem hozta volna létre az orbitális köpenyt, Gethzerion pedig nem ölte volna meg a rabokat! Zsinj, Gethzerion… De ezek még nem ismernek engem! Nem tudják, hogy most Han Solóval, az Új Köztársaság tábornokával kerültek szembe. Meg mindazzal, amit az Új Köztársaság képvisel!

– Tehát, mit akarsz csinálni? – kérdezte Leia, miközben Han berohant a Falconba. – Elmenekülsz? Ez a válaszod? Augwynne emberei kétségbeestek. Szerintük te egy katonai géniusz vagy… Maradj itt, és harcolj! Ezeknek az embereknek szükségük van rád, meg a fegyvereidre!

Leia felment Han után a hajóba. Han hallgatott. Leia arra számított, hogy a szerszámos kamrába fog menni, ám a férfi ehelyett berohant a vezérlőpulthoz, és standard birodalmi frekvenciára állította a hajó rádióját.

– Gethzerion? – kérdezte gyorsan. Egy ismeretlen hang válaszolt neki.

– Itt a Börtönparancsnokság. Üzenetet akar továbbítani Gethzerionnak?

– Igen – mondta Han. Az arcán veríték gyöngyözött. – Han Solo tábornok vagyok, és sürgős üzenetem van a számára. Mondja meg Gethzerionnak, hogy megyek. Megadom magam. Megértette? Mondja meg neki, hogy ne ölje meg a rabokat. Az erőd alatt, a lépcső végében fogok várni rá. Pontosan ott, ahol mondta.

– Itt az egyes számú parancsokság. Vettük az adását, Solo tábornok. Mi a helyzet a társaival? Zsinjnek azokra az emberekre is szüksége van, akiket ön magával hozott.

– Meghaltak – mondta Han. – Alig egy órája mind elpusztultak a csatában.

Han elhajította a mikrofont, és végigrohant a hajó folyosóján. Leia egy másodpercig mozdulni sem tudott. Döbbenten bámulta Han hátát, és képtelen volt megszólalni.

– Várj! – mondta végül. – Ezt nem teheted meg! Nem sétálhatsz egyszerűen oda! Zsinjnek nincs szüksége az élő Han Solóra! Holtan akar látni!

Han megrázta a fejét.

– Hidd el, nekem se nagyon tetszik a dolog, de ez is benne volt a pakliban.

Befordult a sarkon, a priccséhez lépett, és dühösen felemelte a matracát. Leia eddig nem is tudta, hogy az ágy alatt egy rejtett fegyverszekrény van. A rekeszben lézerkarabélyok, sugárpisztolyok, és régimódi golyóvető pisztolyok sorakoztak. Han még egy hordozható lézerágyút is elrejtette benne. Az ilyen fegyverek birtoklása teljes, mértékben illegálisnak számított, különösen az Új Köztársaság világain. Han lenyúlt, és az egy karabély alatt megnyomott egy gombot. A félrecsúszó kis ajtó felfedte a második rejtett rekeszt, amiben különböző gránátok hevertek. Han kiemelt egy kicsiny gránátot. Talesiai hődetonátor volt – egyetlen ilyennel egy óriási épületet is romba lehetet dönteni. Remekül belepasszolt Han markába.

– Ennek elégnek kell lennie – mondta Han, és bedugta a detonátort az öve alá.

Az ilyen detonátorokat általában csak terroristák használták, olyan emberek, akiknek fontosabb volt az ellenség halála, mint a saját életük. Han még csak nem is remélhette, hogy sikerül úgy felrobbantania, hogy ő életben maradjon.

Kirángatta a nadrágjából az ingét, és a detonátor fölé húzta.

– Tessék… Milyen? – kérdezte nyugodtan.

Ha nem látta volna, hogy Han az övébe rejtette a detonátort, Leiának eszébe sem jutott volna, hogy nála lehet. Válaszolni azonban nem tudott. A szíve hevesen dobogott, és egyszerűen képtelen volt megszólalni. Könnyek tolultak a szemeibe.

– Hé! – mondta Han. – Ne vedd ennyire komolyan! Hiszen éppen te mondtad, hogy fel kell nőnöm végre, és vállalnom kell a felelősséget azért, ami vagyok. Han Solo tábornok, a Felkelők Szövetségének hőse. Úgy tippelem, ha elég ügyesen játszom, hidegre tudom tenni Gethzeriont meg valamennyi átkozott boszorkáját. Zsinjt elintézését viszont már Isolderre kell hagynom… Jó ember ez a te herceged. Komolyan mondom, jól választottál.

Leia alig hallotta a szavakat, és rémülten döbbent rá, milyen idegenül csengenek. Három napja eszébe sem jutott, hogy milyen kapcsolatban áll Isolderrel. Tulajdonképpen sohasem hitte el, hogy választani kell. Nem hitte, és még nem is döntött. A szíve legmélyén még mindig arra várt, hogy kiderüljön, szereti-e egyáltalán Hant.

Közben persze azt is tudta, hogy ez nem igaz. Ha a körülmények miatt is, de Isoldert választotta. A népének szüksége volt rá, hogy összeházasodjon a hapan világokkal, és ő eleget tett ennek a kérésnek. Mivel a Birodalom még mindig veszélyt jelentett, nem választhatott más utat magának.

Lenézett Han derekára, önuralmat erőltetett magára, és megpróbált nyugodt hangon beszélni.

– Igen – mondta. – Ezt meg kell tenni. El kell ismernem, nagyon jól nézel ki, amikor egy bomba van a nadrágodban.

Han lehajolt, és vadul, szenvedélyesen megcsókolta Leiát. Leia hirtelen rádöbbent, eddig ez mennyire hiányzott neki. Hiányzott, hogy nem érzi egy férfi iránt ezt a nyers, elementáris szeretetet. Átlesett Han válla fölött. Csubakka éppen visszarakosgatta a szerszámokat a helyükre, de szomorú tekintettel a nőre nézett. Leia lehunyta a szemeit, Hanhoz simult, és visszacsókolt.

Pár perccel később Han lihegve hátrahúzódott.

– Han… – kezdte Leia, de a férfi felemelte a kezét.

– Ne mondj semmit. Ne akard, hogy még ennél is jobban bánjam a dolgot.

Han Csubakkához lépett, halkan mondott neki valamit, és megölelte. Leia leült a holoasztalra, és megpróbált uralkodni az érzésein. Sírva fakadt. Közben hallotta, ahogy Thripio hangoskodva, siránkozva megpróbálja lebeszélni Hant a tervéről.

Han végül újra Leia elé állt, és búcsúzóul megszorította a kezét.

– Indulnom kell – mondta, és kisétált a hajóból.

Leia egy pillanatig még mozdulatlanul ült a helyén, de aztán felpattant, és követte a férfit. Han a hajó reflektorainak fényében állt. Már kihunytak a völgyben lobogó apró tüzek, az ég tökéletes fekete volt, sötétebb minden éjszakánál, amit Leia addig látott. Hideg szél vágott végig a hegyeken. Leia megrázkódott. A hűvös levegőben látta a saját leheletét.

Han egyre jobban távolodott. Leia a hátára nézett.

– Han!

Han hátrafordult, és visszanézett rá. Már olyan messze volt, hogy Leia alig látta sötétbe burkolózó, látomásszerű arcát.

– Azért egy pár dolog azért benned is tetszik – mondta Leia. – Például az, ahogy rád feszül a nadrágod.

Han elmosolyodott.

– Tudom. – Megfordult, és tovább ment. Leia újra felkiáltott.

– Han!

Szeretett volna kimondani egy szót. Szeretlek. Hallgatott, mert nem akart fájdalmat okozni a férfinak. Végül azonban mégsem bírta elviselni a gondolatot, hogy a szó kimondatlan marad.

Han megfordult, és elmosolyodott.

– Tudom – mondta halkan. – Szeretsz. Mindig is tudtam. – Búcsúzóul még felemelte a kezét, majd befutott a fekete árnyak közé.

Leia még sokáig hallotta a lépteit. Leült a fűre, a hajó zsilipkapuján kiáramló fényfoltra, és sírni kezdett. Csubakka és Thripio lépett mellé. Csubi a vállára tette szőrös mancsát. Leia arra számított, hogy Thripio mondani fog valamit. A droid kifogyhatatlan volt a nyugtató hazugságokból, amiket éppen ilyen reménytelen helyzetekre tartogatott.

Thripio azonban hallgatott.

Ó, Luke, gondolta Leia. Luke, szükségem van rád!

Miközben elcsorgott az élete, halk zümmögés töltötte meg Luke füleit. Az izmai soha nem tapasztal módon ellazultak. Odafent a rankorok még mindig hajigálták a szikláikat. Luke egy vakító villanást látott – az egyik kődarab teleibe talált egy birodalmi lépegetőt. A gép megrepedt, és vad aktinikus ragyogással szétrobbant.

A magasban kirobbant a hegy egy darabja. Luke látta a meredek sziklákon mászó, félig-meddig az Erő segítségével kapaszkodó Éjnővéreket. Olyanok voltak, mint megannyi óriási, hálón csüngő fekete pók.

Éles fájdalom lüktetett a halántékában. Az oldalára fordult. Egy szikla zuhant a karja mellé. A kő széttört. Luke távolról hallotta a sikoltásokat, és a közéjük keveredő hangot. Teneniel hangját.

– A Jaik sohasem halnak meg – mondta a lány. – A természet megóvja őket. A természet…

Egy test huppant le mellé. A halott klánnővér sisakja félrecsúszott sisakjáról leváltak a piciny ékkövek és koponyák. Miközben a nő szájából kibuggyanó sötétvörös vércsíkra nézett, Luke-nak feltűnt, hogy az égen egyre fényesebben ragyog a nap.

Annyi minden történt, hogy Luke valószínűtlennek tartotta, hogy haldoklik. Mindenhonnan hangokat hallott. Hallotta a kövek alatt kaparászó szalamandra neszezését, a feje alatt hemzsegő férgek percegését; hallotta, ahogy egy szélfútta bokor egyik ága végigkarcol egy sziklát. Érezte, hogy minden irányból élet veszi körül. Látta az Erő fényét, ami a teste körül, a fák között, a sziklákban, és a hegyoldalon küzdő harcosokban ragyogott.

A szalamandra kidugta a fejét a földből. Rajta is ott csillogott az Erő. Szervusz, kis barátom, gondolta Luke. A szalamandrának zöld bőre, és piciny, feketén parázsló szemei voltak. Kitátotta a száját. A torkából kiáramló fehér köd kemény ujjként bökte meg Luke-ot. Luke megértette, hogy most nem csak érzi, de látja is az Erőt. Ajándék, suttogta a gyík. Ajándék, neked. A köd fátyolként borult rá Luke-ra, és megerősítette a benne levő, gyengülő Erőt. A feje fölött a bokor, ami az előbb megkarcolta a sziklát, most mintha megcsavarodott volna. Fényágak nyúltak le belőle, és elringatták Luke fejét. Tessék. Tessék, itt van, suttogta a bokor. Élet. Az egyik közeli szikla fehéren felragyogott. A távoli pusztákon a Kék Sivatagi Nép egyik, a folyómenü káka közt legelésző tagja felemelte a fejét, és vörös szemeivel átnézett a távolságon. Barátom, mondta, és segítséget kínált.

Luke mintha újra Teneniel szavait hallotta volna.

– A természet megóvja őket.

Nem tudta, hogy tudat alatt ő maga irányítja az Erőt, vagy valóban a körülötte levő élet akarja meggyógyítani, de mindenhol Erőt látott maga körül. Sokkal könnyebben ragadta meg a szálakat, mint addig valaha.

Az Erő irányítása és használata nem is volt olyan félelmetes dolog, mint hitte. Az Erő mindenütt jelen volt. Több volt belőle, mint az esőből vagy a levegőből. És felkínálta magát. Luke remélte, hogy egy nap Jedi mesterré válhat, most viszont rájött, hogy léteznek az Erő irányításának olyan szintjei is, amikről soha még csak nem is álmodott.

Átszivárgott rajta az édes energia, és nem tudta, hogy ő irányítja a folyamatot, vagy a folyamat őt. Csak azt tudta, hogy valami meggyógyult a fejében, hogy a szétrepesztett erek összeforrtak. A látomásnak vége szakadt.

Hosszú ideig feküdt lecsukott szemekkel. A lélegzésen kívül semmihez sem volt ereje, de végig arra várt, hogy az Erő megerősítse.

Leia a nevét kiáltotta. Luke szemei kinyíltak. Az ég olyan csodálatos fekete volt, mintha beköszöntött volna a tökéletes éjszaka. Már elhallgattak a csata kaotikus hangjai. A hegyeken fényeket látott – a falubeliek fáklyákat tartottak a kezükben. Az egyik fáklyás alak végigsietett a hegyről lefelé vezető ösvényen. Luke arra gondolta, ez csak Leia lehet.

– Leia. – Kiáltani próbált. – Leia?

A hegy oldalában álló alak felemelte a fáklyáját, és átnézett a szikla fölött.

– Luke? – Han hangja. – Luke, te vagy az?

– Han… – mondta Luke erőtlenül. Visszafeküdt a sötétségbe. Az Erővel kitapogatta a fénykardját, és egy összesűrített energianyalábbal megnyomatta a kapcsolóját. Remélte, Han meglátja a kard ragyogását.

Távoli hangok közeledtek felé. Valaki megragadta és megrázta. Éles fény villant a szemébe.

– Luke! – kiáltozott Han. Luke! Élsz! Tarts ki! Maradj itt!

Han egy pillanatra leült mellé, és megfogta a kezét. Luke érezte a belőle kiáramló félelmet.

– Figyelj, pajti – mondta Han. – Nekem most mennem kell. Leia egy kicsit feljebb vár rád. Vigyázz rá a kedvemért! Kérlek, vigyázz rá!

Han megpróbált elhúzódni tőle. Luke megérezte a benne tomboló félelmet és kétségbeesést. – Han? Luke megszorította Han csuklóját.

– Sajnálom, barátom – mondta Han. – Most nem vagy olyan állapotban, hogy segíthess. – Han elindult.

Luke úgy érezte magát, mintha pörögve belezuhanna a sötétségbe.

Egy végtelenségnek tűnő idő után valaki megfogta és felemelte. Luke-nak egy pillanatra sikerült kinyitnia a szemeit. Tucatnyi, egyszerű bőrruhát viselő, fáklyát szorongató paraszt állt körülötte.

– Vigyétek el innen! – mondta Han komoran. – Vigyétek vissza a Millenium Falconhoz!

Luke fejében kérdő hangok dongtak.

– Igen, igen, a Falcon az én űrhajóm – mondta Han. – Vigyétek oda. Nekem mennem kell!

A kezek felemelték Luke-ot. A parasztok elindultak. Luke megpihent.

Az erőd legfelső szintjén, a csarnokban Isolder megtalálta a szenzorfürt ablakot. Pontosan ott volt, a-hova tette. A padlón az Éjnővérek hullái hevertek. A látvány és sötétség miatt Isolder Idegen remegés futott végig.

Lehajolt, hogy felvegye az ablakot. A sarokban megzörrent valami. Isolder odafordította a lámpáját, és közben előhúzta a sugárpisztolyát.

A sötét sarokban Teneniel Djo ült. Felnézett a férfira, majd elfordította könnyáztatta arcát.

– Jól vagy? – kérdezte Isolder. – Úgy értem… Még mindig gyenge vagy? Tehetek érted valamit? Szükséged van valamire?

– Remekül vagyok – mondta Teneniel érdes hangon. – Remekül… Azt hiszem. Tehát nemsokára elmentek?

– Igen.

Isolder elfordította a lámpát, hogy a fény ne bántsa a lány szemeit. Még mindig nem bízott Han tervében, de most már tényleg csak annak volt értelme, hogy fogják magukat, és elhagyják a bolygót. Teneniel levetette a sisakját és egzotikus köpenyét, csak a csizmája, meg egy olyan narancsszínű bőrből készült egyszerű nyári ruha volt rajta, amilyet legelső találkozásukkor is viselt.

A lány felnézett a csillagtalan égre. A völgyben kihunytak a tüzek, és már csak a falubeliek fáklyáinak sápadt sárga-narancssárga fénye világított.

– Én is elmegyek innen – mondta Teneniel.

– Ó! Hová? – kérdezte Isolder.

– Vissza a sivatagba. Meditálni fogok.

– Azt hittem, hogy itt maradsz a klánodnál. Azt hittem, magányos vagy.

Teneniel megfordult. Isolder még a halvány fénynél is jól látta az arcán végigfutó karcolást.

– A klánnővérek helyeslik a döntésemet – mondta a lány. – Dühből öltem, és ezzel megszegtem a fogadalmamat. Most meg kell tisztítanom magam, különben az a veszély fenyeget, hogy Éjnővérré válok. Száműzött leszek. Három év múlva, ha még mindig vissza akarok térni, a nővéreim befogadnak maguk közé. – A térdei köré fonta a karjait.

Teneniel simára fésült haja kis hullámokban a hátára omlott. Isolder egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem tudta, hogy elköszönjön, mondjon egy-két vigasztaló szót, vagy szó nélkül emelje fel az ablakot, és siessen vissza a hajóhoz.

Végül a lány mellé állt, és megsimogatta a hátát.

– Nézd – mondta. – Te nagyon kemény nő vagy. Minden rendben lesz.

Szavai üresen koppantak. Vajon mire számíthat ezek után Teneniel? Három napon belül megérkezik a hapan flotta, és átrobbantja Zsinj hajóit a pokolba. De addigra ezt a bolygót már jég fogja borítani. A nyári termés mindenképpen tönkremegy. Isolder tudta, hogy az ökológiai egyensúly is fel fog borulni, egész növény– és állatfajok fognak kipusztulni. A bolygó akkor sem fogja kiheverni ezt a csapást, ha három napon belül sikerülne megszüntetni az orbitális köpenyt.

Aztán persze itt voltak még az Éjnővérek is. A Daloló Hegy klánjának életben maradt tagjai képtelenek lesznek visszaverni őket.

Teneniel fejében talán ugyanezek a gondolatok kavarogtak. Akadozva lélegzett, alsó ajka úgy remegett, mintha egy tüsszentést akarna visszatartani.

– Nézd – mondta Isolder −, egy olyan koréliai szállítóhajón, mint Hané, hat utasnak van hely. Ez azt jelenti, hogy van még rajta egy szabad férőhely. Ha akarod…

– De hova mennék? – kérdezte Teneniel.

– A csillagokhoz – felelte Isolder. – Csak válassz ki egyet, és menj oda, ha akarsz.

– Nem tudom, mi van odakint – mondta Teneniel. – Nem tudnám, merre induljak.

– Eljöhetnél velem a Hapanákra – mondta Isolder. Ahogy kiejtette a szavakat rájött, hogy ő is ezt szeretne a legjobban. Ebben a percben, a bolygón tomboló őrület, és a halál sem számított – semmi sem volt olyan fontos a számára, mint a lány fájdalma. Ebben a percben nem érdekelte, hogy majdnem eljegyezte Leiát. Csak arra vágyott, hogy a karja között tarthassa Tenenielt.

Teneniel dühösen, villogó szemekkel nézett fel rá.

– És vajon milyen minőségben mennék el a Hapanákra? Talán látványosság lennék? Egy nő a barbár Dathomirról?

– Lehetnél a testőröm – mondta Isolder. – Az Erő szövetségese vagy, és így…

Teneniel még jobban elkomorodott.

– Vagy jöhetnél, mint tanácsadó. Mint bizalmi ember – mondta Isolder. Vadul törte a fejét. – A te erőddel a jobb kezem lehetnél. Az Erő veled van, és így talán átlátnál a nagynénéim cselszövésein. Megakadályozhatnád a mesterkedéseiket… – Isolder eddig még nem gondolkozott el a dolgon, de most megértette, a lány valóban sokat segíthetne az ő híveinek. Szüksége volt Tenenielre.

– És még mi lehetnék? – kérdezte Teneniel – A barátod? A szeretőd?

Isolder nyelt egyet. Tudta, hogy a lány mit akar. A Hapanákon örökség és rang nélküli közembernek számítana. Kirobbanna a botrány, ha összeházasodnának. Neki le kellene mondania a címéről, és át kellene engednie a trónt valamelyik gyilkos hajlamú kuzinjának. A Hapanák világainak jóléte múlott a döntésén.

A lány hátára tette a kezét. Búcsúzóul még megölelte.

– Jó barátom voltál – mondta. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Dathomir törvényei szerint még mindig Teneniel rabszolgája. – És jó gazdám – tette hozzá. – Semmi mást nem kívánhatok neked, csak boldogságot.

Felegyenesedett, kézbe vette a szenzorfürt ablakot, és visszafordult. Teneniel őt nézte. Isoldernek olyan érzése támadt, mintha átlátna rajta, mintha olvasna a gondolataiban.

– Hogy lehetnék boldog, ha elhagysz? – kérdezte Teneniel.

Isolder nem válaszolt. Megfordult, és elindult.

– Mindig bátor voltál – mondta Teneniel. – De minek fogod tartani magad azután, hogy elhagyod a nőt, akit szeretsz?

Isolder megtorpant. Eltűnődött, hogy a lány a gondolataiban olvasott, vagy csak felfogta az érzéseit. Hallasz?, kérdezte szavak nélkül, de Teneniel nem felelt.

Isolder maga előtt látta a lány hosszú, meztelen lábait; érezte bőrruhájának illatát; látta rézszínű szemeit, amelyekhez hasonlót még egyetlen hapan nőnél sem látott; látta a duzzadt ajkakat, amelyeket oly nagyon meg akart csókolni.

– Miért nem teszed meg? – kérdezte Teneniel.

– Képtelen vagyok rá – mondta Isolder, de nem fordult meg, és nem nézett vissza. – Nem tudom, mire akarsz rávenni. Távozz az elmémből!

– Semmit sem csináltam – mondta Teneniel őszinte, ártatlan hangon. – Ezt te magad tetted. Egymáshoz vagyunk kapcsolva. Már a sivatagban rá kellett volna jönnöm, amikor először megláttalak. Tudtam, hogy azért mentél arra a helyre, mert keresel valakit, akit szerethetsz. Éppen úgy, mint én. Éreztem, ahogy minden nap egyre erősebbé válik a kapcsolatunk. Nem szerethetsz bele a Dathomir egyik boszorkányába anélkül, hogy az ne tudna róla… Legalábbis akkor nem, ha a boszorkány is szeret téged.

– Nem érted – mondta Isolder. – Sokan helytelenítenék, ha megpróbálnálak feleségül venni. Ennek következményei lennének. A kuzinjaim… – Isolder pisztolytáskájában szikrákat szórva megcsikordult a fegyver. Lenézett és látta, a sugárpisztoly gombóccá gyűrődött.

Aztán meglátta Teneniel szemeiben a dühöt. Szél söpört végig a termen, letépte a felakasztott faliszőnyegeket, ciklonörvénnyel felemelte a köveket. A szél a falon tátongó résen át kisodorta a teremből a szőnyegeket és a köveket.

– Nem félek sem a kuzinjaidtól, sem a helytelenítéstől – mondta Teneniel. – Nekem nem kellenek a bolygóid. Ha úgy akarod, válassz ki kettőnk számára egy semleges világot. – Felállt, átballagott a termen, Isolder elé állt, és a szemeibe nézett.

Isolder a nyakán érezte a lány leheletét. Teneniel még közelebb hajolt hozzá. A puszta érintése is felért egy áramütéssel.

– Légy átkozott! – suttogta Isolder dobogó szívvel. – Tönkreteszed az életemet!

Teneniel bólintott. Átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Ebben a végtelen pillanatban Isoldernek eszébe jutott egy emlék. Kilenc éves korában az apjával a Dreenán, a Hapanák csillaghalmaz egyik lakatlan világán volt, és az egyik szűz-óceánjában játszott. Teneniel csókja éppen olyan tiszta volt, mint az a víz. És éppen úgy elmosta kétségeit és bizonytalanságát.

Vadul megcsókolta a lányt, majd hátralépett.

– Menjünk, sietnünk kell!

Teneniel megfogta Isolder jobb kezét, mintha segíteni akarna neki a lámpa cipelésében. Lerohantak az erőd lépcsőin.

Amikor a falubeliek átvitték Luke-ot Leiához, a nő szinte biztos volt benne, hogy a Jedi halott. Luke szemei alatt karcolások voltak, az arcán pedig egy hosszú, már beszáradt seb húzódott. A parasztok lefektették a földre, a Falcon reflektorainak fénykörébe. Leia a kezébe vette az arcát.

Luke kinyitotta a szemeit, és erőtlenül elmosolyodott.

– Leia? – Felköhögött. – Hallottam a hangod… Hívtál?

– Én… – Leia nem akarta, hogy Luke felizgassa magát. Azt szerette volna, ha pihen egy keveset. – Én jól vagyok.

– Nem – mondta Luke. – Nem vagy jól. Hová ment Han?

– Megadta magát Gethzerionnak – mondta Leia. – A boszorkány túszokat szedett, és halomra gyilkolta a foglyokat. Hannak el kellett mennie. Három órán belül már Zsinjnél lesz.

– Nem! – kiáltotta Luke, és kínlódva megpróbált felülni. – Nekem kell megfékeznem Gefhzeriont! Ezért jöttem ide!

– Képtelen vagy megtenni! – Leia olyan könnyedén nyomta vissza Luke-ot a földre, mintha csak egy gyereket fektetne le. – Megsebesültél. Most pihenj. Pihenj! Élj, hogy legközelebb harcolhass!

– Pihenni fogok. Három órát – mondta Luke. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett. – De három óra múlva ébressz fel!

– Csak aludj – mondta Leia. – Fel foglak keltem. Luke hirtelen kinyitotta a szemét, és dühösen Leia arcába meredt.

– Nekem ne hazudj! Tudom, hogy nem akarsz felébreszteni!

A hajó orránál megjelent Isolder. Teneniel segítségével már kipucolta a kavicsokat és a piszkot a szenzorfürtből.

Isolder leguggolt, Teneniel a háta mögé állt.

– Hé, barátom! – mondta a herceg. – Leia jól van. Nyugodj meg! Most túl fáradt vagy ahhoz, hogy segíts nekünk.

Luke letette a földre a fejét, és fáradtan becsukta a szemeit. Úgy tűnt, már egyetlen másodpercet sem bír ébren maradni, de a hangja hirtelen erős és parancsoló lett.

– Adjatok egy kis időt. Ti nem ismeritek az Erő hatalmát.

Isolder Luke vállára tette a kezét.

– Én már láttam – mondta. – Ismerem…

– Nem! Nem ismered! – mondta Luke. Összeszedte az erejét, és felült. – Egyikünk sem ismeri igazán? – Egy pillanattal később visszahanyatlott. – Ígérd meg – zihálta. – ígérd meg, hogy felébresztesz!

Leia megérzett valamit Luke szavaiban. Valamit, ami talán nem volt több puszta magabiztosságnál… Érezte, hogy Luke-ban, a felszín alatt valami erős dolog rejlik. Olyan volt, mintha egy vad tűz dühöngene benne. Leiát megperzselte az új remény.

– Felkeltelek – ígérte. Hátralépett, és Luke hordágyon fekvő sebesült testére nézett. Rájött, hogy képtelen becsapni önmagát. Néhány nap, esetleg egy hét múlva Luke valóban elég erős lesz ahhoz, hogy megküzdjön Gethzerionnal.

Isolder egy takarót terített Luke-ra.

– Teneniellel felvisszük a hajóra, és lefektetjük az egyik ágyra – mondta.

Leia bólintott.

– A helyén van a szenzorfürt ablak?

– Igen – felelte Isolder. – De a nagy hatótávolságú érzékelőkkel még midig baj van.

Leia kétségbeesetten gondolkodni kezdett. A lelkében minden azért kiáltott, hogy menjen, és mentse meg Hant, de nem volt elég idejük. Ha rankorokkal indulnának útnak, két napig tartana az út. Ha viszont a Falconnal repülnének oda, még akkor is csak félútig jutnának, ha maximális sebességgel haladnának. A rombolók hamar felfedeznék okét, és egy torpedóval lerobbantanák a hajót az égről. Támadt viszont egy ötlete.

– Artu, Thripio! Gyertek csak ide! – kiáltott be a hajóba.

Thripio kisietett.

– Igen, hercegnő! Miben lehetek a szolgálatára? Artu is kigurult, és elektronikus szemével végignézett a lejáró két peremén.

– Artu, meg tudod számolni, hány csillagromboló van odafönt?

Artu egy másodpercig tétovázott, majd kinyílt rajta egy ajtócska, és a nyílásból előbukkant egy szenzortálca. Artu végigpásztázta az eget a szenzorral, és egy sor elektronikus csipogást hallatott.

– Artu azt mondja, hogy egyedül a rádióhullámok alapján képes beazonosítani az orbitális pályán kívüli objektumokat. A jelek szerint az orbitális köpeny a legtöbb hullámhosszon, többek között az ultraviola és az infravörös tartományban is blokkolja a fényt. Ennek ellenére Artu huszonhat rádióadót azonosított be, és az eddigi számításai alapján úgy véli, hogy negyven csillagromboló tartózkodik a bolygó közelében. Isolder komoran Leiára nézett.

– Nem is csoda, hogy nem tudtam megjavítani a nagy hatótávolságú szenzorokat, hiszen nincs semmi bajuk.

– Így van – mondta Leia.

– Amíg az orbitális köpeny alatt repülünk, és nem kapcsoljuk be a rádiónkat, gyakorlatilag észrevehetetlenek vagyunk!

– Igen! – kiáltotta Leia.

Isolder bólintott, és felnézett a Falcon hagyományos és protontorpedó arzenáljára.

– Menjünk, és küldjük át a pokolba azokat a boszorkányokat, és nézzük meg, mit tehetünk Hanért!

– Nem! – mondta Leia, és lenézett az eszméletlenül fekvő Luke-ra. – Luke azt akarja, hogy várjuk meg őt.

Han némán állt az Éjnővérek között. A légautó a saját reflektorai fényénél hatalmas fák között cikázott. A fedélzeten tartózkodó húsz, feketecsuhás Éjnővér bűzlő, áthatolhatatlan falat vont Han köré. A boszorkányok egy whuffabőr szíjjal előrekötötték Hím kezeit, de annyira magabiztosak voltak, hogy meg sem motozták.

A légautó átsuhant egy hegy fölött, egy gyomorfacsaró lejjebb ereszkedett, kiszáguldott az erdőből, és máris a sivatag fölött repült a város fényei felé.

Han lehunyta a szemeit, és végiggondolta, mit kell majd tennie. Egyelőre várnia kellett. Bármikor felrobbanthatta volna a hődetonátorát, de ő Gethzeriont akarta elpusztítani. Gethzeriont kellett elkapnia.

Berepültek a városba. A légautó megállt, az Éj-nővérek kiugráltak belőle, és a, tornyaik felé indultak. Kettő Han mellett maradt. Átvezették a foglyot a használaton kívüli leszállópályán, és bekísérték a régi űrkikötő egyik hangárába. Az épület tetejét valamikor lerobbantották, így a falak úgy vették körül

Hant, mint valami elképesztően magas kerítés.

– A hátsó falnál várjon – mondta az egyik nő, és eleresztette Hant.

A két boszorka megállt az ajtónál. Halkan beszélgetni kezdtek.

Han szíve vadul dobogott. Az árnyak között leült egy törmelékkupac tetejére, és várta, hogy Gethzerion megérkezzen. Ujjait nadrágja övbújtatóiba akasztotta, két tenyere a hődetonátorhoz simult.

Gethzerion nem jött. Az elkövetkezendő néhány órában a hőmérséklet folyamatosan csökkent, végül vékony fagyréteg fedte be a talajt. Han egyfolytában az óráját nézegette. Elérkezett a Zsinj által ajánlott találkozó ideje is, de semmi sem történt. A kompok nem érkeztek meg, és Han elgondolkodott, vajon Gethzerion milyen újabb játékba kezdett a hadúrral, hogy megpróbáljon kicsikarni belőle egy számára kedvezőbb cserét. ,

Mintha Hant akarná igazolni, Gethzerion légautója még két utat tett meg. Mindkettő körülbelül két óráig tartott – ennyi idő éppen elég volt arra, hogy begyűjtse a Daloló Hegynél maradt Éjnővéreket.

A harmadik kanyar után két csillag jelent meg a fekete égbolton. A fénypontok a börtön felé közeledtek. A kompok kiterjesztették szárnyaikat, puhán leereszkedtek az antigrav talpaikra, és megálltak a torony előtt. Han a fal repedésein át jól látta a hajók hatalmas stabilizáló lábait.

Az egyik Éjnővér felszisszent.

– Jöjjön, Solo tábornok. Elérkezett az idő.

Han nagyot nyelt, feltápászkodott, és a kijárathoz ment. A kompok reflektorainak fénye egy pillanatra elvakította. Han a két Éjnővér között lassan a kompok felé sétált. Nem látta valami jól a tornyokat. A környéken hemzsegtek Zsinj régi birodalmi páncélba bújtatott rohamosztagosai. Han hunyorogva megpróbált mögéjük, a kompok mellé, az árnyakon túlra nézni. Tudta, ha most robbantaná fel a bombát, akkor megölné a rohamosztagosokat, és valószínűleg a kompokban is kárt tenne, de abban nem lehetett biztos, hogy a boszorkányok is a közelben vannak.

– Ott jó lesz! – kiáltotta az egyik rohamosztagos. A boszorkányok megfogták Han karjait, és megálltak.

Egy tiszt lépett ki a hajóból, egy magas tábornok, csillogó platina körmökkel. Melvar tábornok. Karnyújtásnyira megközelítette Hant, és egy pillanatra rábámult. Egyik platinakörmét Han arca elé tartotta, mintha ki akarná vájni a szemeit, és egy mozdulattal mély sebet karcolt a bőrébe.

– A vizuális azonosítás megtörtént – szólt bele a vállán levő mikrofonba. – Han Solo itt van.

Melvar elhallgatott. Han csak ekkor fedezte fel a fülei mögött a hangszóróimplantokat.

– Igen, uram – mondta Melvar. – Haladéktalanul felviszem a fedélzetre.

A tábornok durván elkapta Han karját, és a bicepszébe mélyesztette platinakörmeit.

– Hé, haver! – kiáltott fel Han. – Ne rongáld az árut! A végén még megbánod.

– Ó, nem hiszem, hogy megbánnám – mondta Melvar. – Tudja, én nem csak hobbiból okozok fájdalmat másoknak. A Zsinjnél végzett munkám során ez már kötelességemmé vált.

Han vállának ideggócába döfte, és megforgatta a karmot. A csuklójától a háta közepéig hasító fájdalomtól Hannak elakadt a lélegzete.

– Hé! Uhhh… Tényleg van tehetsége a dologhoz – mondta elismerően.

– Igen. – Melvar elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni Zsinj hadurat, hogy részletesebben és hosszabban is megmutathassam, mire vagyok képes. De jöjjön, nem szabad megváratnunk őt.

Melvar a rohamosztagosok sorfala közt komp feljárója felé lökte Hant. Han egy másodpercre elgondolkodott, vajon látja-e még valaha Gethzeriont.

Már a feljáró közepén járt, amikor a boszorkány felrikoltott.

– Várjanak!

Melvar tábornok megállt, és hátranézett. Gethzerion a tornya tövében, a komptól száz méternyire állt. Tucatnyi Éjnővér vette körül. A vén boszorkány szorosan összehúzta magán a csuháját, és elindult a komp felé. Han gyorsan körülnézett. A hődetonátor minden bizonnyal szétszaggatná a felfegyverzett kompot, Melvar tábornokot, és Gethzeriont, és az épület előtt álló Éjnővérek közül is elintézne egy párat. Jobbra számított, de tudta, ez a legmegfelelőbb alkalom.

Furcsán érezte magát. Tudta, hogy nemsokára meg fog halni. Arra számított, hogy összeszorul a gyomra meg a torka, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen kábultnak érezte magát, csüggedt volt és szomorú. Úgy élte le az életet, hogy ezek az érések szokatlanok voltak a számára.

Gethzerion a feljáró tövébe ért, és megállt. Felnézett Hanra, de arcát eltakarta a csuklyája. Han orrát megcsapta a boszorkány csípős, ecetes borszagú lehelete.

– Nos, Solo tábornok – mondta −, kellemes vadászat volt. Remélem élvezte az itt tartózkodását.

Han a vénasszonyra nézett.

– Tudtam, hogy maga képtelen lesz ellenállni annak, hogy idejöjjön, és gúnyolódjon velem. – Az övébe akasztotta az ujjait. – Ezen is gúnyolódni fog?

Han előrántotta a hődetonátort, és megnyomta a gombot. Melvar tábornok oldalt vetett magát, a rohamosztagosok félreugrottak. Melvar nekiütközött az egyik katonájának. Mind a ketten elvágódtak.

A detonátor nem robbant fel. Han ránézett. Az elsütőtű törött volt.

– Valami baj van a robbanószerkezetével? – Gethzerion tágra nyitotta a szemeit, és elmosolyodott. – Shabell nővér már azelőtt felfedezte, hogy maga beszállt a légautómba. Egyetlen szóval képes volt hatástalanítani. Maga elbizakodott, dölyfös fajankó! Sohasem jelentett veszélyt rám, és az Éjnővérekre? – Kinyújtotta a karját, és ökölbe szorította a kezét. A detonátor kiugrott Han kezéből, és átröppent Gethzerion tenyerébe. A boszorkány Melvar felé nyújtott. – Semmisítse meg, tábornok. Még mindig veszélyes. Gondoltam jobb, ha még az indulásuk előtt átadom magának.

Melvar felállt, és megpróbálta visszanyerni méltóságát. Átvette a detonátort

– Köszönöm – mormolta.

– Ah, és engedje meg, hogy még egy szívességet tegyek maguknak! – suttogta Gethzerion, és előrelépett. – Mégpedig azzal, hogy… – Tágra meredtek a szemei. Egy kaszáló mozdulatot tett a mutatóujjával. A Han mellett álló tábornok fulladozva a homlokához kapta a kezét, és megtántorodott. – …könnyű halált kap tőlem! – recsegte Gethzerion.

A Han körül álló száz rohamosztagos szinte egyszerre tántorodott meg. Némelyikük előre bukdácsolt egy-két lépésnyit, másik a levegőbe lőttek. Han ösztönösen lekuporodott. Három másodperccel később a rohamosztagosok kábult madarakként terültek el a földön. Han felnézett a kompra. Arra várt, hogy a hajón maradt lövészek tüzet nyitnak a boszorkányokra.

Semmi sem történt. A hajón minden halálosan mozdulatlan maradt.

Éjnővérek futottak ki a toronyból. Elrohantak Han mellett, és beszáguldottak a hajóba. Egy csapatnyi birodalmi foglyot is magukkal vittek, hogy legyen, aki irányítani tudja majd a kompot. Az egyik Éjnővér lelökte Hant a feljáróról. Han sikoltásokat hallott a hajó belsejéből. Tehát, annak ellenére, hogy a lövész nem lőtt, a legénység megpróbálta felvenni a küzdelmet a behatolókkal. Han úgy élte, a lövész a többi rohamosztagossal egyidőben halhatott meg. Nem lepte meg túlságosan, hogy a boszorkányok megtámadták a hajót. Gethzerion nem volt olyan ostoba, hogy egy olyan bárkán vigye el a csapatat a bolygóról, amin nincsenek fegyverek, és ami nem rendelkezik pajzsokkal. Zsinj csillagrombolói közelében ez őrültség lett volna.

Han a feljáró mellett várt. Gethzerion közelebb lépett hozzá, rámutatott, és elmosolyodott. Han a keze ügyében heverő sugárkarabélyra lesett, de tudta, akkor is meghalna, ha sikerülne megszereznie.

– Nos, Solo tábornok, mit tegyek magával? – kérdezte Gethzerion.

– Hé! – Han felemelte a kezeit. – Én nem akarok összeveszni magával! Sőt, ha még emlékszik rá, az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kitérni a maga útjából. Szerintem fogjunk kezet egymással, aztán mindenki menjen a dolgára.

Gethzerion megállt, a férfi szemeibe nézett, és felnevetett.

– Micsoda? Nem gondolja, hogy most az lenne a fair, ha én is úgy bánnék magával, ahogy maga tette velem?

– Nos, én…

Gethzerion megmozdította az ujját. Han felemelkedett, és azon kapta magát, hogy a lábai a levegőben kalimpálnak, és a nyakára tekeredett láthatatlan kötél végén lóg. Gethzerion mereven rábámult, és jobbra-balra dülöngélve énekelni kezdett. Han érezte, hogy a hurok szorosabbra húzódik a nyaka körül. Fulladozott, rugdalózott, és megpróbált kiszabadulni.

– Kíváncsi vagyok, mit tett volna velem a maga hődetonátora – jegyezte meg Gethzerion. Még mindig dülöngélt. – Gyanítom, hogy cafatokra tépte volna a húsomat, összezúzta volna a csontjaimat, és közben persze elégetett volna. Azt hiszem, én is ugyanezt fogom tenni magával, csak sokkal lassabban. Szép fokozatosan. Haladjunk mondjuk belülről kifelé? Először egyenként elroppantom a csontjait. Tudja, hogy hány csont van az emberi testben, Solo tábornok? Ha megháromszorozza ezt a számot, akkor tudni fogja, a magáéban hány lesz, amikor végzek magával.

– Kezdjük mondjuk a lábaival – mondta Gethzerion. – Hallgassa csak! – Megmozdította az ujját.

Han jobb lábában megreccsent a sípcsont. A fájdalom egészen a csípőjéig áramlott.

– Aaaghh! – üvöltötte, és…

És meglátott valamit a sivatag fölött.

Körülbelül két kilométernyi távolságban megpillantotta a feléjük száguldó Millenium Falcon futófényeit. A hajó alig néhány méteres magasságban repült.

Gethzerion elégedetten elmosolyodott.

– Tessék. Most már három csontja van ott, ahol eddig csali egy volt.

Han megpróbálta elterelni a boszorka figyelmét, megpróbált kitalálni valamit, amivel megállíthatja egy percre.

– Figyeljen csak! – nyöszörögte. – Ugye a fogaimmal ezt nem fogja megcsinálni? – kérdezte. Hirtelen nem jutott eszébe más. – Úgy értem… Uhhh… hogy bármit széttörhet bennem, csak a fogaimat hagyja! – Körülnézett. A tornyokból előszivárogtak az Éjnővérek.

– Ó, igen, a fogai! – mondta Gethzerion, és megmozdította a mutatóujját.

Han egyik jobb felső hátsó őrlőfoga nagyot csattanva darabokra robbant. Iszonyatos fájdalom hasított a fülébe és az arcába. Úgy érezte, mintha Gethzerion megmarkolta volna a szemét, és most keresztül akarná húzni a szájpadlásán. Han elátkozta magát, amiért ilyen őrült ötletet adott a boszorkánynak.

A Falcon közeledett, de nem elég gyorsan. Han megrázta a fejét.

– Várjon! – kiáltotta. – Inkább beszéljük meg a dolgot!

Gethzerion újra megmoccantotta a mutatóujját. Most Han bal felső zápfoga pattant szét. Süvöltő hang hallatszott – a Falcon kilőtte a rakétáit. A torony alja szétrobbant, a feketecsuhás boszorkányok a levegőbe repültek. A torony lassan megdőlt, és összeomlott.

Gethzerion megfordult. Han kiszabadult a szorításából, és a földre zuhant. Fájdalom hasított a törött lábába. A Falcon lövegeiből kivágódó sugársorozat hajszálpontosan célba talált. Gethzerion lekuporodott – egy sugár éppen ott hasított keresztül a levegőn, ahol egy másodperccel korábban még a fej volt. Elugrott a komp mellől, és megpördült. Egy újabb lövedék alig valamivel mögötte csapódott be.

Hannak furcsa érzése támadt. Senki emberfia nem lehet rá képes, hogy ilyen pontosan célozzon! A levegőben röpködő törmelékdarabkák elől begurult a komp feljárójának fedezékébe. A börtön hat tornyába telepített őrdroidok lézerágyúikkal tüzet nyitottak a Falconra.

A Falcon egy négyes csavarmanőverrel átszáguldott a börtön fölött, és valahogy sikerült kikerülnie a lövedékeket. Han még senkit sem látott így repülni. Erre még Csubi, de ő maga sem lett volna képes. Bárki irányította a hajót, ragyogó vadászpilóta lehetett. Olyan, amilyennel még sohasem találkozott. Gyanította, hogy Isolder lehet az. A Falcon leírt egy valószínűtlenül szűk kanyart, megfordult, és fentről lefelé száguldva valamennyi lövegével megszórta a börtönt.

A lézerágyúk érintésére az őrdroidok lángoló gombafelhőkke válva emelkedtek fel az égre. A fegyverzet nélküli komphajó is találatot kapott – felborult, és kigyulladt. A Falcon átsüvített a levegőn, és felkészült az újabb fordulóra.

Gethzerion rájöhetett, hogy a földön hasalva jó célpontot nyújt, ezért felugrott a birodalmi hajó feljáróhídjára. Han nem is gondolta volna, hogy képes ilyen gyorsan mozogni. A komp zúgó turbinái már azelőtt életre keltek, hogy felhúzták volna a feljárót. A hajó körül kékes ragyogással felizzott a levegő – aktiválódtak a védőpajzsok. A jármű birodalmi személyszállító volt, és mivel rendelkezett a szükséges pajzsokkal és fegyverekkel, a Falcon nem játszadozhatott vele.

Ha Han a felszálló komp alatt maradt volna, szénné ég, de még akkor sem futhatott volna el, ha nincs eltörve a lába, mert félő volt, hogy a Falcon véletlenül őt találja el. A lehető leggyorsabban átkúszott az udvaron, majd átgurult a toronyból leszakadt törmelék egyik kupaca fölött. Közben végig abban reménykedett, hogy a nagy sietve távozó Éjnővérek nem lőnek rá.

A Falcon ionágyúi is beindultak. Kék villámok reszkettek a komp teste körül, de a pajzsok kitartottak. A komp dörögve felemelkedett a levegőbe; fúvókáiból ordító fehér lángok csaptak ki.

A Falcon megkerült egy dombot, lyukat robbantott a börtön falaiba, és hat lépésnyire Hantol a levegőben lebegve megállt. Kivágódott a fenékzsilip ajtaja.

– Gyere! – ordította Leia. – Gyere!

A nyíláson át Augwynne, és két klánnővére ugrott le a földre. Harci öltözéket viseltek, és ahogy a szeműkbe nézett, Han sajnálni kezdte a börtönőröket. Han kúszva-vergődve elindult a Falcon felé. Isolder kiugrott, megmarkolta a vállait, és a hajóhoz cipelte. Han zavarodottan felnézett a hercegre.

– Ki… Ki kormányozza a hajót?

– Luke – felelte Leia.

– Luke? – kérdezte Han. – Luke nincs ilyen jó!

– Senki sincs ilyen jó – mondta Isolder, és hátba vágta Hant. – Ezt látnom kell!

Isolder visszarohant a pilótafülkébe. Leia keményen Han szemeibe nézett, megfogta az arcát, és megcsókolta. A szétzúzott fogakból fájdalomlángok csaptak Han fejébe. Kis híján felüvöltött, de ehelyett inkább átölelte Leiát, lehunyta a szemeit, és átadta magát a csók élvezetének.

A hajó megremegett és megbillent. Luke manővereit még a lengéskompenzátorok sem tudták kiegyenlíteni. Csubakka rémülten felüvöltött a pilótafülkében. Han Leiára támaszkodva végigbicegett a folyosón, bekötötte magát az egyik ülésbe, kiemelte a feje fölötti rekeszből az elsősegélydobozt, és a karjára ragasztott egy fájdalomcsillapító-tapaszt. Újra felbömböltek a Falcon lövegei. Han körülnézett. Csubakka, Isolder, Teneniel, a droidok… Mindenki a pilótafülkében volt, és mindenki Luke-ot nézte.

– Ki van a lézerágyúknál? – kérdezte Han.

– Luke – mondta Leia.

Han zavarodottan végignézett a folyosón. Igen, a pilótafülkéből is lehetett irányítani a lövegeket, de akkor pontos célzásról szó sem lehetett. Luke azonban majdnem szétlőtte Gethzerion fejét, pedig Han alig egy méterre volt a boszorkánytól. Ráadásul Luke mindeközben teljes támadósebességgel manőverezett ezzel a teknővel. Az egész több volt, mint furcsa.

Luke beleizzadt a Falcon irányításába. A Csubi vezérlőpultján levő kapcsolók és gombok mintha önálló életet éltek volna – Luke az Erő segítségével manipulálta a kontrollereket. A Jedi egyszerre három ember munkáját végezte: a pilótáét, a másodpilótáét, és a lövészét. Luke kilőtt egy raktétasorozatot, de közben nem eresztette le a pajzsokat. Csubi bömbölve az arca elé kapta a kezeit.

Ahogy a rakéták elérték az ötven méteres jelzést, Luke kikapcsolta a pajzsokat, de rögtön újból felhúzta mindet, így csupán egyetlen szempillantásnyi időre remegtek meg. Han meg soha senkit sem látott, akinek ilyen éles reflexei lettek volna.

A komp hátsó pajzsai szikrazuhataggá robbantak. A boszorkányok azonban lézerágyútűzzel viszonozták a rakétákat. Luke rákapcsolt a hajtóműre. A Falcon imbolyogva megugrott. Luke kilőtte a protontorpedóit. A torpedók fehér ködfolt kíséretében a komp felé száguldottak.

Az Éjnővérek az újabb lövedékeket vették célba az ágyújukkal. A torpedók kénfelhővé robbantak a levegőben. Han hitetlenkedve bámult. Amit ezek a boszorkányok műveltek… Egyetlen lövész sem lehet ilyen jó!

– Leia, Isolder! – kiáltotta Luke. – Menjetek a quadri-lövegekhez, és nyissatok tüzel! Szórjatok rájuk mindent, amit találtok!

– Reménytelen – mondta Han. – Túl erős a pajzsuk. A végén még szétszaggatod a hajómat.

– Hagyjam, hogy az Éjnővérek kiszabaduljanak a galaxisba? Soha! Nem adom fel! – ordította Luke. – Rajta, Leia! Menj már!

Luke előrenyúlt, bekapcsolta a rádiózavarót, és kilövellt egy adásáradatot. Han felvonta az egyik szemöldökét. Nem értette, hogy Luke mire készül. Nem volt valószínű, hogy a boszorkányok megpróbálnak kapcsolatba lépni valakivel, így a zavaróegység legfeljebb csak arra lehetett jó, hogy a naprendszerben mindenki tudja, itt van egy hajó.

Leia lefutott az alsó ágyúhoz, és lőni kezdett. Luke valamennyi pajzsot leeresztette, vállalta a kockázatot, hogy a komp nem ereszti majd le a pajzsait, hogy viszonozza a tüzet, és elsütötte az ionágyúkat. Isolder kezelésbe vette a felső ágyút. A komp felgyorsított, és egy pillanat alatt lőtávolon kívülre került.

– Arra készülnek, hogy átugranak fénysebességre! – kiáltotta Han, és kinézett a megfigyelőablakon. Az űr matt fekete függöny volt, de a komp egyenesen felé tartott.

– Nem, még túl közel vannak a gravitációs forráshoz. Nem teszik meg! – ellenkezelt Luke, és felgyorsította a hajót.

Han előtt hirtelen minden megvilágosodott. Luke tudta, hogy az ágyúival és a rakétáival képtelen szétzúzni a komp pajzsait. Azért kapcsolta be a rádiózavarót, hogy figyelmeztesse Zsinjt. Azt akarta, hogy a csillagrombolók tudomást szerezzenek róla, hogy a boszorkányok szökni akarnak, és már csak azt várják, hogy elég magasra érjenek, és átugorjanak a hiperűrbe.

Beszáguldottak a köpeny feketeségébe. Han visszatartotta a lélegzetét. A megfigyelőablak elsötétült; ónix-ködbe keveredtek. Luke kikapcsolta a rádiózavarót. A Falcon berobbant a napfénybe. Tízezer ékkőként tündöklő csillag ragyogott körülöttük. Mennyi fény…

A komp még mindig előttük járt.

Han úgy érezte magát, mintha hirtelen friss levegőhöz jutott volna. A proximitás-indikátorok figyelmeztetően felrikoltottak. Han felnézett, és meglátta a fejük fölött konvergáló ikercsillagrombolók palaszürke „V”-jét. Luke jobbra kormányozta a hajót. A rombolókról felröppenő rakétasorozat szétlyuggatta a komp meggyengített pajzsait.

Han látta, ahogy a rakéták befúródnak a boszorkányhajóba. A komp jobb oldali fúvókájából fehéren izzó fémszilánkok vágódtak ki, a futófényei két teljes másodpercre elhalványodtak; a hajtóművek még fényesebben lángoltak. Aztán… A komp lánglabdává robbant.

Han győzedelmesen felrikoltott. Luke vadul visszafordult a Dathomir felé, vissza a védelmező orbitális köpeny alá. A sötétség újra elnyelte a Falcont.

Leia vidáman felsikított a tornyában. Luke felkiáltott:

– Leia, Isolder! Maradjatok a helyeteken! Még nem végeztünk.

Luke elkattintott egy kapcsolót. A pilótafülke megtelt rádiófecsegéssel. Az antennák beazonosítottak az adások forrását, és képpé alakítva kivetítették őket a holomonitorra. Han csalódottan bámult a fejük fölött összegyűlt sokadalom képére. Az ég tele volt hajókkal. Ha ki akartak volna kerülni a gravitációs forrás közeléből, teljesen mindegy lett volna, merre indulnak el, úgysem tudtak volna átjutni a blokádon.

A köpeny valahogy megbolondíthatta az érzékelő műszereket. Azt megmutatták, hogy hol vannak a rombolók, de nem fogták a transzponder-jeleket, így nem lehetett tudni, miféle hajók vannak a közelben.

Han nyelt egyet.

– Nos, kölyök, mit akarsz csinálni?

Luke felsóhajtott, és a fölöttük összegyűlt rombolókra nézett.

– Meg kell semmisítenünk a köpenyt – mondta. – Odalent nem csak emberek vannak, hanem fák, fű, gyíkok, férgek is! Élet! Egy egész élő bolygó!

– Micsoda? – hüledezett Han. – Azt akarod, hogy szétlőjék a fejedet egy csapatnyi gyík, meg féreg miatt? Most ne ugrass, kölyök, jó? Keress egy lyukat a hálójukon, aztán húzzunk el innen.

– Nem – mondta Luke. Mély lélegzetet vett.

Csubakka ráordított, de Luke nem válaszolt. Mozdulatlanul ült a pilótaülésben, és az előttük kavargó sötétségbe bámult.

Jól van, gondolta Han. Legalább eltávolodunk azoktól a rombolóktól. Mindegy volt, merre mennek, Zsinj emberei valószínűleg nem számítottak rájuk. Luke lehunyta a szemeit, felgyorsította a hajót, és mintha transzban lenne komoran elmosolyodott. Han az arcára nézett, és bár kimondhatatlanul félt attól, hogy Luke valamennyiüket a halálba viszi, ebben a pillanatban úgy érezte, már ez sem számít. Gyerünk, öless meg minket!, gondolta. Úgyis neked köszönhetjük az életünket.

– Köszönöm – felelte Luke, mintha Han kimondta volna a szavakat.

Luke elsütötte a quadri-lövegeket, de Han nem látta a lövedékek fénycsóváit. A sötétség olyan sűrű volt, hogy egy ilyen pici fény képtelen volt szétszaggatni. Luke kivárt egy másodpercet. Han a holomonitoron megjelenő célképekre nézett. Luke befogott valamit, és lőtt. Han nem látta a célpontot, és a műszerek sem jeleztek semmit. Han eltűnődött, vajon Luke eltalált-e egyáltalán valamit.

A következő húsz percben Luke újra és újra megismételte ezt a mozzanatot, de semmi látható eredményt nem ért el. Thripio Han mögé állt.

– Bocsásson meg, felség – suttogta −, de ön szerint ezzel elérünk valamit? Talán önnek kellene átvennie az irányítást…

– Nem, csinálja csak Luke – felelte Han, és újra felnézett a holomonitorra. A rádiójelek gyorsan szaporodtak, és Han rájött, hogy Zsinj többszáz vadászgépet vezényelt ki ellenük. A hadurat a jelek szerint aggasztani kezdte Luke ténykedése.

Luke hirtelen megeresztett egy sortüzet. Aztán kiemelkedtek a feketeségből, és ismét a csillagok között repültek. Han rádöbbent, hogy megszűnt az orbitális köpeny, és a Dathomir újra a türkizkék óceánok és sötétbarna kontinensek ragyogó bolygója lett.

Csubi felüvöltött. Luke elkormányozta a száguldó hajót a bolygó közeléből.

Han lélegzet után kapkodva a holomonitorra meredt, amin újra megjelentek a fölöttük elhelyezkedő hajók transzponderjelei. Többszáz hajó volt az égen: birodalmi csillagrombolók, és rozsdaszínű, korongalakú hapan csatasárkányok vegyesen. A TÍE vadászok halálos táncot jártak az X-szárnyúakkal. Nemcsak Zsinj vezényelte ki a vadászgépeit – az egész hapan flotta kiugrott a hiperűrből.

Az egyik hapan csatasárkányról minden irányba óriási ezüstszínű gömböket lődözött. Han nagyot nyelt. A hapanok tömegpulzár generátorokkal bombázták a hiperűrt. Kockázatos manőver volt, mert azt jelentette, hogy mind a megtámadott, mind a támadó fél tíz-tizenöt percen át kénytelen a normál űrben maradni. A Felkelők sohasem alkalmazták ezt a technikát. Az már biztos volt, hogy egyhamar senki sem fogja elhagyni a bolygó környékét. A hapanok ezt nem is akarták megtenni; felkészültek rá, hogy vagy győznek, vagy elpusztulnak.

Luke támadósebességre gyorsította a hajót, kinézett a megfigyelőablakon, és egy csillagrombolóra meredt, amit már közre is fogott két hapan csatasárkány. A birodalmi romboló körül TIE vadászok hemzsegtek az égen – több volt belőlük, mint amennyit egy romboló képes lenne magába fogadni. Han hátán végigfutott a hideg amikor rájött, hogy a gépek erősítésként érkeztek a többi rombolóról. Han a holo-monitorra nézett. Két másik birodalmi romboló fordult rá a vektorra, hogy megtámadott társa segítségére siessen.

– Ki van azon a csillagrombolón? – kérdezte Han, és az erős védelemmel körülvett hajóra nézett.

– Zsinj – felelte Luke halkan. – Az az Iron Fist.

– Add át a kormányt, kölyök – mondta Han száraz szájjal. – El akarom kapni a fickót.

Luke hátranézett a válla fölött. Han csak ekkor vette észre, hogy a Jedi arcát sebek borítják. A szeme viszont tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy elboldogulsz vele? – kérdezte Luke. – Az egy csillagromboló!

Han zordan bólintott.

– Igen, ez meg az én bolygóm! El akarom kapni Zsinjt. De ha szükségem lesz rá, ne habozz, hogy kisegíthetsz-e…

– Ahogy kívánja, felség – felelte Luke. Nem úgy ejtette ki a szavakat, mintha tréfának szánta volna a megszólítást. Felállt a pilótaülésből.

Han leült. Fájdalom hasított a lábába. Hátrahajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett. Hónapok óta először érezte úgy, hogy pontosan azon a helyen van. ahol lennie kell.

– Nézd csak, kölyök! – mondta. Megcsavarintotta a botkormányt. A Falcon elfordult az Iron Fisítől, és egyenesen egy TIE vadász felé száguldott. – Én nem ismerem a te Jedi-trükkjeidet, de azt tudom, hogy a legegyszerűbben úgy lehet egy csillagromboló közelébe kerülni, hogy úgy viselkedsz, mintha éppen ezt akarnád elkerülni.

Han lenézett a fegyvervezérlőkre. A rakétasilókban még mindig volt négy Arakyd rakétája, de protontorpedója már egy sem maradt. Kilőtte a négy rakétát, és megeresztett egy pár sortüzet a TIE vadász elé. A kis szürke hajó beleszáguldott a lövedékekbe, és lángra lobbant. Han egy másik vadász felé fordult. Ez a TIE Zsinj Iron Fistje felé menekült.

Han felgyorsította a hajót, támadást színlelt, de jó egy kilométernyire a TIE mögött maradt. A Falcon megremegett. Vonósugárba kerültek.

Csubakka felmordult.

– Tudom – mondta Han. – Transzferálj energiát a hátsó pajzsokba. Nem fogjuk hagyni, hogy sokáig maguknál tartsanak.

Han teljes sebességgel, de, nyugodtan az Iron Fist felé kormányozta a hajót. Úgy mozgatta a botkormányt, hogy a Falcon a vonósugár ellenére is mozgó célpont maradt. Han átcsusszant egy TIE-raj alatt. Luke a háta mögött zihált. Iszonyatos gyorsasággal közeledtek a romboló felé.

Han megpróbálta megállapítani, hogy a romboló melyik dokkja felé ráncigálja őket a vonósugár. Egy fél másodperccel meglátta. Kivárta, míg keresztüljutottak az Iron Fist pajzsán, utána kilőtt két rakétát.

A vonósugár a rombolóhoz szippantotta a rakétákat. Az Iron Fisten két robbanás villant. Han megállította, és a botkormányba kapaszkodva megfordította a hajóját. Visszafojtotta a lélegzetét, és remélte, hogy a többiek nem látták meg, mennyire megizzadt, miközben elhúzott egy lőtorony mellett. A torony szerencsére nem tudott elég gyorsan a Falcon után fordulni.

– A pajzsokon belül vagy! – kiáltotta Isolder az interkomon keresztül. – Bármikor lőhetsz!

– Igen – mondta Han. – Tudom!

Egy lézerágyúlöveg fordult feléjük. Han megperdítette a hajót, és kitért a lövedékek elől. A silóba csúsztatta a két utolsó Arakydját, majd átkapcsolta a rádióját a birodalmi frekvenciára.

– Sürgős üzenet Zsinj hadúrnak az Iron Fistre! Elsődleges prioritás! Azonnal kapcsolatot kérek! Vétel! Elsődleges prioritás! Sürgős üzenetem van Zsinj hadúr számára!

Egy végtelenségnek tetsző ideig kellett várnia. A Falcon a lövegek között cikázott. Végül Zsinj arca mégis megjelent a holomonitoron.

– Itt Zsinj! – kiáltotta. A hadúr arca vörös volt, a szemeiben őrült harci szenvedély csillogott.

– Itt pedig Han Solo tábornok. – Han megrántotta a kormányrudat. A Falcon felemelkedett az Iron Fist parancsnoki blokkjához. – Nézz csak ki a megfigyelőablakodon, te kis féreg! Tudod mit? Csókold meg a vukimat!

Han egy fél másodpercnyit várt. Zsinj kinézett a megfigyelőablakon. A Falcon egyenesen felé száguldott. Zsinj arcán látszott, hogy felfogta, mi történik. Han kilőtte a két utolsó rakétáját.

Az Iron Fist vezérlőblokkjának felső fele fémszilánkokká robbant. A pajzsaitól megfosztott romboló olyan könnyű célponttá vált, mint egy kotló kacsa. Egy hapan ionágyú kék villámokat okádott az Iron Fistre. Nem sokkal azután, hogy valamennyi áramköre felmondta a szolgálatot, a romboló áldozatul esett a rázuhogó protontorpedóknak.

Han elszáguldott a megsemmisülő hajó közeléből, egy perce kilépett az orbitális pályáról. A közelharcot a hapanokra akarta hagyni. Arra számított, hogy Zsinj halála után a birodalmi flotta perceken belül kapitulálni fog.

A háta mögül nem hangzott fel üdvrivalgás, senki sem úszott örömmámorban. Mindenki melyen hallgatott.

Han rádöbbent, hogy remegnek a kezei, és egyre jobban elhomályosul a látása.

– Csubi, vedd át egy percre az irányítást – mondta. Összefűzte a mellén a karjait. Több hónapnyi kudarc, kétségek, aggodalmak és félelmek – ezt mind Zsinjnek köszönhette.

Érezte, hogy Leia kicsiny kezei masszírozni kezdik a vállait. Szaggatottan lélegzett. Hátradőlt a kapitányi ülésben, és hagyta, hogy a nő kigyúrja belőle a feszültséget. Az elmúlt öt hónapban egyre görcsösebbé váltak, becsomósodtak az izmai, de most mintha mindegyik kisimult és elernyedt volna. Milyen kis görcs voltam!, gondolta, és eltűnődött, vajon ezt eddig miért nem fedezte fel magán. Megfogadta, soha többé nem fogja hagyni, hogy ez újra megtörténjen.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Leia.

Han elgondolkodott. Zsinj halála nem volt olyan dolog, ami miatt jobban érezhetné magát. Apró, szánalomra méltó kis gyilkosság volt, de valahogy mégis megkönnyebbült tőle.

– Igen – mondta. – Akkor éreztem magam ilyen jól, amikor… Nem is tudom, mikor.

– A szörnynek megint eggyel kevesebb feje van – mondta Leia.

– Igen. Most, hogy a papacápa halott, a kicsinyei egymásnak fognak esni.

– És nemsokára sokkal kevesebb cápa lesz – mondta Leia.

– Közben az Új Köztársaság be tud törni Zsinj felségterületére – tette hozzá Han −, és megszerezhet magának még néhány száz naprendszert.

Leia megfordította Han ülését. Han most már látta a folyosót, Isoldert, Tenenielt, Luke-ot és a droidokat. Furcsa, hogy a legtöbb ember tömegben szereti ünnepelni a győzelmet. Han mindig magában szerette ízlelgetni.

– Megnyerted – mondta Leia. A szemeiben könnyek csillogjak.

– A háborút? – kérdezte Han. Kíváncsi volt, vajon a nő csak azért mondja-e ezt, mert jobb kedvre akarja deríteni őt. – Nem. Távolról sem.

– Nem a háborút – mondta Leia. – A fogadásunkat. Hét nap a Dathomiron… Azt mondtad, ha újra beléd szeretek, feleségül kell mennem hozzád. A hét nap még nem telt le. Győztél.

– Ó, erről van szó? Nézd… Buta kis fogadás volt. Soha többé nem foglak belekényszeríteni semmi ilyesmibe. Én már el is felejtettem.

– Igazán? – kérdezte Leia. – Én viszont nem? – Megfogta Han arcát, és hosszan, lassan megcsókolta.

A csók mintha kioltotta volna a Han izmaiban égő fájdalom tüzeit. Újra egésznek érezte magát.

Isolder tűnődve nézte őket. Ez az egész eset kolosszális botrányt fog okozni a Hapanákon. Semmi sem sikerült, de… De Isolder mégis örült, hogy Han és Leia boldog. Felbúgott a komlinkje, és egy olyan titkos csatornán érkező hívást jelzett, amire csak a hapan biztonság rendszeren keresztül lehetett ráhangolódni. Isolder kihúzta az övéből a szerkezetet, felnyitotta a tetejét. A parányi képernyőn Astarta arca jelent meg. A testőr egy mosollyal üdvözölte a herceget.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta Isolder. – Arra számítottam, hogy a flotta csak három nap múlva érkezik meg… Ezek szerint valaki parancsot adott, hogy a hajók tiltott útvonalon jöjjenek ide.

– Miután elhagytam a Dathomir környékét – mondta Astarta, a holoviden keresztül betápláltam a flotta asztrogátoraiba a Jedi útvonalát, így néhány parszeknyivel le tudták rövidíteni az utat.

– Hmmm… Érdekes játék, de attól még veszélyes volt.

– Az ön anyja adta ki rá a parancsot – magyarázta Astarta. – Az anyakirálynő holnap érkezik az Olanji flottával. Az ellenség kapitulált. Már megkezdtük a Zsinj hajóiról érkező hadifoglyok fogadását. Jelenleg ön a flotta parancsnoka. Mik a kívánságai?

Isolder elképedt. Az anyja ilyen kockázatot vállal miatta?

– Csak feltétel nélküli kapitulációt fogadunk el – mondta. – Valamennyi épen maradt csillagrombolót készítsetek fel arra, hogy átvisszük a Hapanákra. Ami a birodalmi hajógyárat illeti… Semmisítsétek meg!

– Igen, uram – mondta Astarta. – Mikor indulunk?

Isolder elgondolkodott. Zsinj valószínűleg erősítést hívott. A lehető leghamarabb el kell hagyniuk a Dathomir környékét.

– Két nap múlva.

– Két nap múlva? – kérdezte Astarta. Meglepett hangja elárulta, hogy szokatlanul lassúnak tartja a visszavonulást. – Ezt még az anyakirálynővel is jóvá kell hagyatnunk.

– A bolygón politikai foglyok vannak. Evakuálnunk kell őket, meg néhány ezer benszülöttet is – mondta Isolder határozottan. – Kapcsolatba kell lépnünk velük, és lehetővé kell tennünk a számukra, hogy elhagyják a bolygót.

Az ünnepségre, amit másnap este, a Daloló Hegyen, a harcosok csarnokában tartottak meg, Han összeszedte a Dathomir kilenc klánjához tartozó nővéreket. Valamennyi boszorkány a legszebb sisakját és palástját vette magára, de csodálatos ruháik szegényesnek tűntek az anyakirálynő levendulaszínű selymeihez, és Gallinore-i szivárványkövekből összeállított fejdíszéhez képest. Ta’a Chume egy kissé bosszúsnak látszott a történtek miatt, és olyan kényelmetlenül feszengett a durva bőrpárnákon, mintha alantasnak tartaná a boszorkányok pompáját. Egyfolytában csak a csipkedő-szúró rovarokról beszelt, és szórakozottan az ajtó felé nézegetett. Látszott rajta, már alig várja, hogy visszaérjen a Hapanákra, és végezze a saját dolgát.

Han egész este őt nézte. Elbűvölte a levendulaszínű fátyol mögé rejtett gyönyörű arc, és meghökkentette a nő modortalansága.

Az ünnepség tetőpontján Han Augwynne-nek ajándékozta a Dathomir tulajdonjogát – A vénasszony hálásan elfogadta, és behozatta a cserébe ígért, kosarakba rakott aranyat meg drágaköveket. A szolgák mindent a padlóra, Han lábai elé öntöttek.

Han ámuldozva a kincsre bámult.

– Én… uhh… Erről el is felejtkeztem. Nézze, nekem valójában nincs is szükségem rá. – Leia szemeibe nézett. – Már mindent megkaptam, amit akartam.

– Az üzlet az üzlet, Solo tábornok – mondta Augwyn-ne. – Különben olyan sokkal tartozunk önnek, hogy nem is tudjuk kiegyenlíteni a számlát. Ön nemcsak Zsinjtől szabadított meg minket, de segített az Éjnővérek kiirtásában is. Örökké az adósai maradunk.

– Igen, de… – Han tiltakozni próbálta, de Leia oldalba bökte.

– Tartsd meg! – suttogta. – Ebből megtarthatjuk az esküvőnket.

Han a lábai előtt heverő drágakövekre pillantott, és eltűnődött, vajon Leia mekkora esküvőt akar rendezni.

– Én is szeretnék bejelenteni valamit – mondta Isolder. Feltápászkodott az anyja mellől, és kinyújtotta a kezét. – Teneniel Djo, Augwynne Djo unokája beleegyezett, hogy a feleségem lesz.

– Nem! – üvöltötte Ta’a Chume. Felállt, és a fiára meredt. – Nem vehetsz feleségül egy nőt, aki egy ilyen civilizálatlan kis sárgolyóról származik! Ez a nő nem lehet a Hapanák anyakirálynője!

– Teneniel hercegnő, és egy világ az öröksége – mondta Isolder. – Azt hiszem, ennyi éppen elég. Te még hosszú évekig trónon maradsz. Ennyi idő alatt felkészítheted Tenenielt az uralkodásra.

– Még akkor sem, ha valóban hercegnő… – mondta az anyakirálynő. – Van valami, amit te sem vitathatsz… Még öt perce sincs, hogy ez a bolygó a családja tulajdonába került! Ebben a nőben nem királyi vér folyik, nincs családfája!

– De szeretem – mondta Isolder. – Az engedélyeddel vagy anélkül, de feleségül fogom venni.

– Te bolond! – sziszegte Ta’a Chume. – Gondolod, hogy ezt el fogom tűrni?

– Nem – szólalt meg Luke a terem végében. – És én abban is biztos vagyok, hogy ön azt sem akarta, hogy Isolder feleségül vegye Leiát. Miért nem lebbenti fel a fátylát? Miért nem mondja el, ki küldte rá Leiára azokat a bérgyilkosokat? – Luke hanga olyan parancsoló és magabiztos volt, mint mindig, amikor az Erőt használta. Ta’a Chume úgy reszketett, mintha megbökdösték volna egy elektromos ösztökével.

– Rajta – mondta Luke. – Vegye le a fátylát, és mondja el Isoldernek!

Ta’a Chume remegő kézzel felhúzta a fátylát. Megpróbálta megtagadni Luke parancsát.

– Én küldtem a bérgyilkosokat – mondta végül.

Isolder szemei tágra meredtek; szomorúság ömlött végig rajta.

– Miért? – kérdezte. – Hiszen engedélyt adtál rá! Elküldted az ajándékaidat és a követeidet! Semmit sem tettem a tudtod nélkül!

– Olyan szövetséget akartál kötni, amit én nem fogadhattam el – mondta T^a Chume. – Egy demokráciából választottál magadnak párt, egy pacifistát, akinek még hozománya sincs. Hallgasd csak meg, hogy beszel arról a magasztos Új Köztársaságról! Négyezer éve a mi családunk uralkodik a Hapanákon, de te átadtad volna ennek a nőnek. A gyermekei egy generáció alatt megszerezték volna a kormányunk irányítását, és átadták volna a csőcseléknek! …De nem akartam nyíltan szembeszállni veled… Nem akartam, hogy… hűtlen legyél hozzám…

– Inkább meg akartál öletni valakit, csak hogy a szövetségesed maradjak? – Isolder orrcimpái megremegtek. – Talán abban reménykedtél, hogy ha ezt megteszed, tovább mélyíted a nagynénéim és köztem meglevő szakadékot?

Az anyakirálynő szemei összeszűkültek.

– Ó, a nagynénéid is elkövettek már egy-két gyilkosságot! Ők pontosan olyan veszélyesek, mint eddig hitted. De Leia pacifista. Nem engedhettem meg, hogy feleségül vegyél egy pacifistát. Túl gyenge lett volna az uralkodáshoz. Hát nem érted? Ha a Hapanák hadereje nagyobb lett volna a Birodalom létrejötte előtt – én mindig a növelés mellett voltam! −, akkor sohasem támadtak volna meg bennünket! A finomkodó pacifisták és diplomaták kis híján lerombolták a birodalmamat.

– Lady Elliar… – mondta Isolder tűnődve. – Ő is pacifista volt. Őt is te ölted meg?

Ta’a Chume visszahúzta a fátylát az arca elé, és elfordult.

– Nem hagyom kivallatni magam! Távozom!

– És a bátyám… – Isolder hangja kíváncsian, de iszonyodva csengett. – Ő is túl gyenge volt az uralkodáshoz? Erről van szó? Ugye mindig azt akartad, hogy te magad válaszd ki az utódodat?

Ta’a Chume hátrapördült.

– Elég a gyanúsítgatásból! – mondta hevesen. – Ne törd a fejed olyan dolgokon, amiket úgysem érthetsz meg! Végül is… csak férfi vagy.

– Az nagyon jól megértem, hogy mi a gyilkosság? – ordította Isolder. – És megértem, mi a gyermekgyilkosság!

Ta’a Chume keresztülfurakodott a tömegen, és az ajtó felé sietett. Teneniel megfogta Isolder könyökét.

– Majd én beszélek vele. Ta’a Chume – mondta halkan.

Ta’a Chume úgy állt meg, mintha Teneniel egy láthatatlan kötéllel rántotta volna vissza.

– Feleségül megyek a fiához, és egy nap én fogok az ön helyébe lépni. Én fogok uralkodni a bolygóin.

Ta’a Chume megfordult. A szemei lángot szórtak a fátyol mögül. Teneniel folytatta.

– Biztosíthatom, én nem vagyok pacifista. Az elmúlt két napban több embert is megöltem, és ha ön veszélyeztetni próbálja az enyémet, kényszeríteni fogom rá, hogy nyilvánosan bevallja a bűneit. Azután pedig kivégeztetem.

Ta’a Chume négy testőre a fal mellett állt. Teneniel nem tudhatta, de az anyakirálynő fenyegetése azonnali halált kívánó bűnnek számított. A testőrök a sugárpisztolyaik után kaptak. Teneniel legyintett egyet. A fegyverek összegyűrve csattantak a padlóra. Az egyik testőr előre vetődött. Teneniel megmozdította a kezét, és állon vágta egy láthatatlan ököllel. Megreccsent egy állkapocs – a testőr kábultan vágódott hanyatt.

Ta’a Chume a szeme sarkából nézte végig a rövid küzdelmet.

– Fontold meg, anyám – mondta Isolder. – Egyszer azt mondtad, hogy nem akarod megkockáztatni, hogy az utódaink kanálhajlítók és aura-látnokok oligarchiájában éljenek. De ha feleségül veszem Tenenielt, nagy esélye lesz, hogy az unokáid valóban kanálhajlítók lesznek.

Ta’a Chume habozott. Egy hosszú másodpercig Tenenielre meresztette a szemét.

– Talán – mondta határozottan – túl hamar ítélkeztem. Úgy vélem, Teneniel Djo, a Dathomir hercegnője megfelelő anyakirálynő lesz. Isolder, gondoskodj róla, hogy megfelelő ruhákat kapjon, mielőtt hazahozod.

Megfordult, és elindult.

– Még valami, anyám – szólt utána Isolder. – Csatlakozunk az Új Köztársasághoz, mégpedig most!

Ta’a Chume megtorpant, beleegyezően biccentett, és kiviharzott a teremből.

Másnap, a kora reggeli napfényben Luke kiállt a harcosok csarnokának erkélyére és távolban felemelkedő, a börtön utolsó rabjait kimenekítő komphajókra nézett.

Augwynne mögé állt, a távozó, piciny hajókra meredt.

– Biztos vagy benne, hogy nem akartok velük menni? – kérdezte Luke. Ez a szektor nagyon veszélyes lesz.

– Nem – , felelte Augwynne. – A Dathomir az otthonunk. És semmink sincs, amire bárkinek szüksége lehet… Kivéve téged. Van valamink, amit te akarsz. Érzem rajtad. Mit kívánsz?

– Egy roncsot. Kint van a sivatagban – mondta Luke. – Valamikor hajó volt, Chu’unthornak nevezték, és Jediket képeztek ki rajta. Szeretnék egyszer elmenni oda, és átkutatni. Talán van még benne néhány épen maradt feljegyzés.

– Ah, igen. Az őseink valamikor nagy csatát vívtak ott a Jaikkal.

– És ti győztetek – mondta Luke.

– Nem – felelte Augwynne. A kőfalnak vetette a hátát, és összefűzte a mellén a karjait. – Nem győztünk. A harc végén leültünk velük, tárgyaltunk, és békét kötöttünk.

Luke felnevetett.

– Szóval megszereztétek a hajót, de hagytátok, hogy háromszáz éven át ott rohadjon? Mi hasznotok volt belőle?

– Nem tudom – mondta Augwynne. – Közülünk egyedül Rell anya volt ott. Ő pedig már majdnem teljesen elvesztette az eszét.

– Rell anya? – kérdezte Luke. Furcsa, békés érzés áradt szét benne. Augwynne kérdően ránézett.

Luke átrohant a termen, le Rell szobájába. A vén boszorka ugyanúgy ült a kőládára tett párnákon, mint mikor először találkoztak. A gyertyák fényében megcsillant ezüstszínű haja. Üres tekintettel felnézett.

– Rell anya, én vagyok az, Luke Skywalker – mondta Luke.

A boszorka rábámult homályos szemeivel.

– Mi? – kérdezte. – Valamennyi Éjnővér elpusztult? Te ölted meg őket?

– Igen – felelte Luke.

– Akkor a mi világunknak vége, és elkezdődött egy új. Pontosan úgy, ahogy Yoda megjósolta.

Luke remegett az izgalomtól.

– Gondolom a feljegyzésekért jöttél…

– Igen – felelte Luke.

– Mi is meg akartuk szerezni – mondta Rell. – Ám a Jaik nem adtak nekünk eszközöket hozzá, hogy elolvassuk. Azt mondták, a tanításokban túl nagy a hatalom, és amíg az Éjnővérek a mi világunkon vannak, mi nem kaphatjuk meg őket. Yoda megígérte, hogy egy nap te majd meg fogod osztani a tudományt a gyermekeiddel.

Rell feltápászkodott, a kőláda felé fordult, ledobta róla a párnákat, és megpróbálta felemelni a tetejét.

– Segíts nekem – mondta. Luke felnyitotta a ládát.

A láda belsejében egy rozsdás fémdoboz volt, rajta egy ősrégi, kontrollpaneles zárszerkezet. A dobozon még mindig világított egy zöld lámpa. Luke megvizsgálta, és lenyomott két billentyűt – a Yoda nevét szimbolizáló két jelet. Ahogy felpattant a teteje, és a levegő a belsejébe áramlott, sziszegő hang tört elő a dobozból.

A doboz tele volt adattárló lemezekkel – sokszáz volt belőlük, és több információt tartalmaztak, mint amennyit egy ember egész életében végig tudott volna tanulmányozni.

***

Ugyanazon a napon, dél körül egy hapan cirkáló érkezett Tenenielért és Isolderért. Luke, Han, Csubi, Leia és a droidok kikísérték a párt. Isolder rádöbbent, hogy nem szívesen hagyja el ezt a bolygót. Leia mindkettőjüket megölelte, boldogságot kívánt nekik, és egészen addig sírt, míg Teneniel nem emlékeztette rá, hogy most, hogy a Hapanák csatlakoztak az Új Köztársasághoz, útjaik még sokszor fogják keresztezni egymást.

Han megrázta Teneniel kezét, és barátságosan belebokszolt Isolder karjába.

– Viszlát, Mamlasz! Vigyázz a kalózokkal! Isolder visszamosolygott, és mélyen Han szemébe nézett. A boszorkányok és Luke mindent megtettek, hogy meggyógyítsák Han törött lábát és fogait, de azért ő még mindig a lábán tartotta a merevítő-rudakat. Han úgy nézett ki, akár egy kalóz. Még mindig pimasz volt, és parádézva járkált. Han még a lábmerevítővel is tudott parádézni.

– Viszlát, fajankó! – mondta Isolder, de nem tudta ennyiben hagyni a dolgot. – Hová fogtok menni nászútra?

Han megvonta a vállát.

– Arra gondoltam, hogy itt, a Dathomiron tartjuk meg, de az elmúlt két napban úgy lecsendesedett errefelé minden, hogy attól félek, unatkoznánk.

– Talán tetszene nektek egy körutazás a Hapanákon – mondta Isolder. – Biztos vagyok benne, hogy most kellemesebben éreznéd magad, mint mikor legutoljára arrafelé jártál.

– Hát, ha nem lőnek rám, amikor meglátnak, akkor tényleg így lenne bólintott Han.

– Mi nem fogunk rád lőni – ígérte Isolder. – De azért mielőtt elmentek, az embereimmel átnézetem a csomagjaidat, nem loptál-e el valamit.

Han felnevetett, és hátba vágta Isoldert. Csubakka és Thripio is elköszönt, és Luke-ra került a sor. A Jedi hátrahúzódott a többiek mellől, és mereven a párt nézte. Nem vett tőlük könnyes búcsút. Megfogta Teneniel kezét, és egy pillanatra a szemébe – nem, a szemén túlra – nézett.

– Először egy kislánynak fogsz életet adni – mondta Luke. Olyan erős és élénk lesz, mint te vagy. Amikor úgy gondolod majd, hogy elérkezett az ideje, talán elküldhetnéd hozzám, hogy tanítsam.

Teneniel elmosolyodott, és átölelte Luke-ot. Luke megfogta Isolder kezét.

– Mindig az Erő világos oldalát szolgáld – mondta. – Te nem fogsz fénykarddal vívni, és nem fogsz sebeket gyógyítani, de van benned valami fény. Légy hű hozza.

– Úgy lesz – ígérte Isolder, és eltűnődött, mekkorát változott az élete az elmúlt néhány nap során. Egy tizedmásodperc alatt döntötte el, hogy követi Luke-ot erre a bolygóra, és most már tudta, hogy egész életében a Jedi ösvénye mellett fog járni. – Úgy lesz – mondta újra, és megölelte a Jedit.

Egy pillanatig csak álltak, és egymásra bámultak, majd Isolder még egyszer körülnézett a völgyben; a mezőkön álló kunyhókra, a fölöttük magasló erődre pillantott; ránézett a tóban lubickoló rankorokra. a déli völgyek fölött tündöklő napra, a hegyekre, és a mögöttük elterülő sivatagokra. Mélyen beszívta az édes, tiszta levegőt, még egyszer megízlelte a Dathomir illatait, és úgy érezte, mintha egy kicsit égne a homloka. Valami lehetett ezen a bolygón, amire allergiás volt.

Megfogta Teneniel kezét. Felvezette kedvesét a hajó fedélzetére, hogy elvigye őt más világokra, más csillagok alá.

Hat héttel később, a Coruscant kék ege alatt Luke befejezte a fürdést, és finom, szürke ruhát öltött. Mivel ő volt a vőfély Leia esküvőjén, úgy tervezte, korábban érkezik a többieknél, de a sikló pilótája véletlenül az Aldereen konzulátusához vitte, egy rovarfaj által lakott épületbe. Luke még sohasem hallott róluk, de a nagyobb baj az volt, hogy majdnem kétszáz kilométernyire volt az Alderaan konzulátusától.

Egy órával később érkezett meg, mint tervezte. Miután sikerült átjutnia a kapun, végigfutott egy folyosón, aminek a falát jókora, fénylő uwa-fa lapokkal rakták ki. A Fehér Terembe igyekezett. Ahogy befordult egy sarkon, megpillantotta maga előtt az eszeveszetten rohanó Szi-Thripiót.

Utolérte a droidot.

– Hé, Thripio, mi a baj?

– Ó, Luke gazda! – mondta Thripio. – Annyira örülök, hogy látom! Attól tartok, szörnyű bajt kevertem! Az egész az én hibám. Le kell állítanunk az esküvőt!

– Mi a baj? – kérdezte Luke. – Miről beszélsz?

– Szörnyű híreket hallottam a város komputerétől. Rosszul történt meg néhány adatfile összekapcsolása. Rájöttem, hogy Han mégsem királyi vérből származik!

– Nem? – kérdezte Luke.

– Nem! A dédapja, Korol Solo csupán trónkövetelő volt, és… És felakasztották a bűnei miatt! Mindenkit figyelmeztetnünk kell!

– Tehát Han ezért jött zavarba, és ezért ment ki az Alderaani Tanács gyűléséről, amikor te a származásáról beszéltél!– mondta Luke. – Egész végig tudta, hogy a dédapja trónkövetelő volt.

– Igen! – mondta Thripio. – Állítsa le az esküvőt!

– Jól van! Jól van! – Luke a droid vállára tette a kezét. – Emiatt ne aggódj. Majd én mindent elintézek.

– Ó, ez igazán nagyon kedves öntől, Luke gaz-… Luke kikapcsolta a droidot, bevonszolta egy üres irodába, rázárta az ajtót, majd tovább ment a Fehér Terem felé.

Kinyitotta a sok ajtó közül az egyiket.

A terem magas, boltozatos mennyezetét egy monolitikus kőtömbből faragták ki. A kupolában ragyogó lámpák lágy, angyali ragyogású fényt szórtak az alattuk állókra. A padokban ezer vendég ült. Valamennyien különböző bolygóról érkeztek. Néhányuk Luke-ra néztek. Az első sorban, Artu és a makulátlan tisztára mosdatott, simára fésült Csubakka mellett Teneniel Djo és Isolder herceg ült. A herceg egy növényt, egy bíborszínű, trombita-alakú virágot tartott az ölében.

Luke hátul maradt, és felnézett a márvány oltárra, ami előtt Han és Leia térdelt egymással szemben, egymás kezét fogva. A smaragdzöld talárba öltözött pap éppen Lelát eskette.

Leia megfordult, és Luke-ra pillantott. Fátylas diadémja felszikrázott a fényben. Luke érezte, hogy Leia nem haragszik rá, amiért elkésett, sőt, hálás, mert eljött. Abban a pillanatban Leia komolyabb és elégedettebb volt, mint addig életében bármikor. És éppen olyan boldog volt, mint bárki lenne a helyében.

VÉGE

[1] klónháborúk