A Broken Bow-incidens Diane Carey

Diane Carey

A Broken Bow

Incidens

Szukits 2012

Tartalom

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR TREK: ENTERPRISE: BROKEN BOW

by Diane Carey a Pocket Star Book

Publishe by POCKET BOOKS, a Division of Simon & Schuster Inc., 2001

STAR TREK is a Registered Trademark of Paramount Pictures.

Fordította SZÁNTAI ZSOLT

Borító: Márok Attila

ISBN 978-963-497-236-5

Lektor: Juhász Ferenc

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Ennek a novellizációnak bizonyos részei a Pride of Baltimore II szkúner fedélzetén, az Amerikai Vitorlásszövetség által a Nagy-tavakon 2001-ben megrendezett verseny során íródtak.

D. Carey (hajószakács)

PROLÓGUS

Nem fújt a szél, mégis száguldott. A csillaghajó gyors volt, gyorsabb mindennél. Ez volt a szabály. Ha valami elég gyors, akkor a rosszfiúk visszarettennek attól, hogy harcoljanak vele. Amikor meglátják, aztán amikor a következő pillanatban, mintha valami varázslat történt volna, már nem látják, önkéntelenül hátralépnek.

Hátralépnek, mert jövök, jövök...

– ...olyan helyen járok, ahol még sosem fordult meg ember.

Prrrssshooom!

Persze, csak egy festékszóró volt, de tökéletes hangot adott, pontosan olyat, amilyen illett egy csillaghajó szuperhajtóművéhez – Jonathan legalábbis így képzelte el a hajtóművek hangját az alapján, ahogy az apja megpróbálta leírni neki.

Az apja beszélt neki erről a hangról, és beszélt a korlátlan lehetőségekről is. Bármi, de tényleg: bármi megtörténhet! Az űr... A végső határ!

– Dr. Cochrane büszke lenne rá – mondta Apa, ahelyett hogy gyorsan kivette volna Jonathan kezéből a festékszórót, mielőtt a fiú még összekeni a saját orrát.

– A teljes beszédet kívülről tudom – felelte Jonathan.

– Vigyázz! Befested a pilótafülke ablakát!

Jonathan Archer az apjára pillantott.

– Bocsánat – mormolta, és gyorsan visszahúzta a festékszóró végét. Egy kicsit összefestékezte a verandán álló asztalt. Anya utálta, ha bármivel összekenték ezt az asztalt... Persze, most nem foglalkozhattak ilyen aprósággal; már majdnem kész volt a hajó. A modell, ami tökéletes volt, mivel Apa építette. Jonathan tudta, az egész Földön, az egész univerzumban, de talán még a Mars-kolónián sincs még egy olyan fiú, akinek ilyen modellje lenne. Persze, csak azért lehetett az övé, mert Apának már nem volt rá szüksége a tervezéshez.

Jonathan szemügyre vette a hajó hasát, és bosszúsan megállapította magában, hogy a galambszürke festék nem igazán passzol a pilótafülke metálos árnyalatához.

Szerencsére a modellt nem kente össze, csak talán a jobb oldalára került a kelleténél egy kicsivel több festék. Jonathant zavarta, hogy egy kicsit befújta a pilótafülke ablakát – ez hiba volt, mivel így megakadályozta, hogy a legénység észrevegyen valamit az űrben; valamit, ami esetleg fontos lehet. Ez megengedhetetlen volt, nem hozhatta ilyen helyzetbe a kapitányt. A kapitányoknak mindent látniuk kell, mindenről tudniuk kell. A legénység minden tagjának az a feladata, hogy segítse a kapitány munkáját. „Egy nap én is egy ilyen hajón fogok szolgálni! – gondolta Jonathan. – Szolgálok, és gondoskodom róla, hogy a kapitányom mindenről értesüljön. Fontossá teszem magam, egyetlen lépést sem tehet majd nélkülem!”

Összepréselte az ajkait, és egyetlen szót sem mondott ki hangosan. Pontosan tudta, hogy el fogja érni, amit akar. Döntött, és valóra is fogja váltani azt, amit elhatározott.

A fény beszüremkedett a veranda ablakain. San Francisco napsütése csillogóvá varázsolta és még valóságosabbá változtatta a csillaghajó modelljét. Jonathan különlegesnek érezte magát. Ha nem lenne az, akkor egy olyan híres ember, mint az apja, nem engedné meg neki, hogy egy csillaghajó modelljén dolgozzon.

Csillaghajó...

Pár percen keresztül mindketten hallgattak. Jonathan egy kis szürke árnyalatot vitt fel a hajó jellegtelenül fehér hasára. Látta, hogy az apja keze megmoccan, mintha szerette volna átvenni tőle a festékpisztolyt, hogy ő maga végezze el a munkát, ám Jonathan közelebb hajolt a modellhez, jelezve, hogy óvatos lesz, mindent jól fog csinálni, semmit sem ront el, rá lehet bízni a feladatot. Tisztában volt azzal, hogy a szülei bizonyos dolgokat könnyedebben és gyorsabban megcsinálnának, mint ő, de azt is tudta, hogy Apa és Anya nem akarja elkövetni azt a hibát, hogy mindent kivesz a kezéből. Hagyni kell a gyereket, hadd próbálkozzon, hiszen csak így tanulhat! Jonathan nem akart csalódást okozni nekik. Pontosan tudta, mi jár a szülei fejében. Még csak tízéves volt, de időnként már sikerült egy-két lépéssel megelőznie őket.

– Mikor lesz annyira készen, hogy repüljön? – kérdezte.

– Előbb száradjon meg a festék...

– Én most a te hajódra gondoltam – mondta Jonathan.

Az apja megvonta a vállát, de csillogni kezdett a szeme.

– Egy darabig még nem... Hiszen még meg sem építették!

– Mekkora lesz?

– Elég nagy...

Jonathan megpróbálta elképzelni, hogy mit jelenthet az „elég nagy”. Talán akkora, mint a Csillagflotta csapatszállítói? Vagy akkora, mint az Univerzum Planetárium?

– Nagyobb, mint Hegyesfülű nagykövet hajója?

Az apja felnyitott egy doboz kék festéket; Jonathan belemerítette az ecset végét.

– Soval a neve – mondta az apja –, és nagyon segítőkész volt. Már ezerszer megmondtam, ne nevezd Hegyesfülűnek! Fesd be a hajtómű burkolatát!

Hajtómű... A mágikus szerkezet, amely lehetővé teszi a fénysebességnél gyorsabb utazást! Zephram Cochrane találmánya kiröpít majd a csillagok közé! Kijutunk, teljesen egyedül, a magunk erejéből, a hegyesfülűek segítsége nélkül! Ez a hajtómű már akkor megvolt, amikor a hegyesfülűek ránk találtak, vagyis egyedül sikerült kijutnunk az űrbe. De ez így van rendjén. Kimegyünk, és azok nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek.

– Billy Cook azt mondta, ha a vulkániak nem tartanának vissza tőlünk bizonyos információkat, már rég a hipertérben repülhetnénk – jegyezte meg. Tudta, most nagyon ingoványos talajra tévedt, de vállalta. Egy felfedező nem rettenhet vissza a kockázatoktól.

– Megvolt rá az okuk – mondta az apja. Kis szünetet tartott, aztán hozzátette:

– Isten tudja, milyen okuk volt rá, de biztos volt valami...

Jonathan leeresztette a festékszórót. A mozdulat olyan gyors volt, hogy a szerkezet vége beleütközött az asztal peremébe, és kék festék fröccsent a hajó állványára.

– Milyen okaik lehettek? – kérdezte éles hangon, merészen. – Mindig ezt mondogatod! Mindig azt, hogy megvoltak az okaik, de sosem mondod meg, hogy mik voltak ezek az okok. Már tízéves vagyok, éppen ideje, hogy ezt is megtudjam!

Az apja nem nevetett fel.

– Csak kilenc vagy – közölte homlokráncolva. Az arcán megjelent egy furcsa mosoly.

– Kilenc és háromnegyed! Ha elég idős vagyok ahhoz, hogy kérdezzek, akkor ahhoz is elég idős vagyok, hogy választ kapjak. Normális választ, ne csak valami olyasmit, hogy hát, ez bonyolult, hát, ezt nem tudjuk! Miért nem voltak hajlandóak segíteni? Mi segítenénk nekik! Én mindenképpen megtenném.

Az apja arcán furcsán eltorzult a mosoly. Előredőlt, leeresztette a vállait, és Jonathan szemébe nézett. A kisfiú ilyenkor mindig nagyon fontosnak érezte magát.

Aztán az apja váratlanul beszélni kezdett. Most nem ködösített, hanem valóban mondott valamit; most úgy beszélt, mintha egy másik felnőttel társalogna.

– Nem voltam igazságos hozzád, igaz? – kérdezte. – Úgy bántam veled, ahogy a vulkániak az emberekkel... ahogy velem is tették. Eddig úgy gondoltam, én fogom eldönteni, mikor vagy elég nagy, elég érett ahhoz, hogy megtudj bizonyos dolgokat. Azt feltételeztem, semmit sem tudsz cserébe adni, mert... mert...

Jonathan keményen az apja szemébe nézett.

– Mert primitív vagyok?

A kérdéssel pontosan azt a reakciót váltotta ki, amire számított. Az apja elmosolyodott, a szemét forgatta. Az arca kipirult, látszott rajta, zavarba jött.

Jonathannak feltűnt, mennyire hasonlít az apjára. Napszítta barna haj, barna szem, széles mosoly, barátságos arc... Persze, azért voltak különbségek is: például az apja szeme mellett megjelent pár ránc, amikor mosolygott vagy nevetett; neki még nem voltak ráncai. Viszont a tekintetük is egyforma volt, mindkettejük szemében ott lobogott valami kis láng, ami arra utalt, hogy sokkal okosabbak másoknál.

– Primitív... – mormolta Henry Archer. A vulkániak olyan sokszor használták ezt a gúnyt kifejező szót, míg a végén már nem volt több, mint egy rossz vicc.

Jonathan felfedezte az apja arcán a szomorúságot. Kissé megvonta a vállát, mert hirtelen nem tudta, mit mondhatna. Úgy érezte, őt is megsértették. Az apja minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: az emberek készen állnak az űrutazásra, legalább annyira felkészültek, mint a vulkániak vagy a többi űrjáró. A hegyesfülűeket azonban nem sikerült meggyőznie, legalábbis nem annyira, hogy megmutassák az embereknek a legfontosabb dolgokat. Úgy bánnak velünk, mintha ruhába bújtatott kiskutyák lennénk, akik semmit sem képesek megtanulni!

A vulkániak tudták, hogyan kell úszni, de az embereket mégsem tanították meg erre. Azt akarták, hogy az emberiség fele megfulladjon. Mintha büntetni akarták volna a fajt, vagy mintha arra akarták volna rábírni, hogy magától tanuljon meg úszni. Vagy lehet, hogy csak arra vártak, hogy az emberiség valóban fuldokolni kezdjen, és ők közbeléphessenek, eljátszhassák a hőst? Milyen barátok az ilyenek? Egyáltalán: barátnak lehet nevezni azt, aki lenézi az embert? A vulkániakra még az olyan emberek munkája sem gyakorolt komolyabb hatást, mint Henry Archer vagy Zephram Cochrane. Ezek talán még akkor sem vettek komolyan minket, amikor megépítettük a Csillagflottát! Hát nem látják, mennyire menni akarunk már? Ezek semmit sem értenek? Semmit sem képesek megtanulni? Ezek nem álmodnak?

Ezek után vajon ki a primitív, és ki nem az?

Jonathan agyán átvillant egy furcsa gondolat. Ha egy olyan embert, mint az apja, rá tud bírni arra, hogy őszintén beszéljen, akkor talán másokkal is megteheti ugyanezt. Ezt később alaposan át kell gondolnia... Elhatározta, ha rájön a megfejtésre, akkor mások esetében is alkalmazni fogja a trükköt. Még a vulkániakat is rá fogja bírni arra, hogy beszéljenek végre!

Igen. A vulkániak beszélni fognak, és bocsánatot fognak kérni az emberiségtől. „Majd én ráveszem őket, hogy ezt tegyék!”

Az apja váratlanul felállt, visszatette a kupakot a kék festék dobozára, majd Jonathan felé nyújtotta a kezét.

– Gyere, fiam!

Jonathan felugrott a helyéről.

– Hová megyünk? – kérdezte, pedig már tudta a választ.

– Az Űrdokkhoz. – Az apja mély lélegzetet vett, aztán, mintha önmagát győzködné, bólintott. – Ideje, hogy lásd a valódi dolgokat!

ELSŐ FEJEZET

Harminc évvel később...

Okl’hma!

Hiba.

Összetörtem a hajómat, most menekülnöm kell, hogy életben maradjak.

Itt meghalni? Éppen itt? Növények között? Ez nem a legjobb halál! Sulibánok!

Ezek a primitív senkik nem tudhatják meg azt, amit tudok! A menekülés nem gyávaság. Futás!

Eltávolodott a bűzlő ronccsá változtatott nemes jármű közeléből, amely ilyen messzire hozta, amelynek sérült belső részét nem sikerült időben megjavítania. A roncs majd leköti a figyelmüket... Klingon hajó volt, a létezése utolsó pillanatáig szolgálni fogja a gazdáját – most például füstfüggönyt bocsátott ki magából, hogy a menekülő alak fedezéket találjon.

Ki élhet ezen a bolygón? Ki az, aki olyan szép sorban növeszti ezeket a valamiket? Az amOghklyk gerincoszlopa ilyen szabályos, mint ez az ültetvény. Miféle vadak élnek itt, kik azok, akik négyszögekre tagolták a földet, akik szögletes épületeket helyeztek el a kerítéssel körülvett négyszögek közepén? Vajon ők maguk is olyan négyszögletesek, mint az általuk létrehozott dolgok?

Klaang futott; úgy rohant, akár egy rettegő gyermek, de közben ott lüktetett benne a düh is, amely arra ösztönözte, hogy minden lépésnél egyre nagyobbakat ugorjon. A bolygón viszonylag alacsony volt a gravitáció; legalábbis abból, hogy Klaang gyorsabban tudott futni, mint a Qo’noson, erre lehetett következtetni. Izmos teste itt sokkal jobban szolgálta, ismét fiatalnak érezte magát. Tudta, hogy még klingon mércével mérve is magas és termetes, de ennek eddig nem igazán vette hasznát. Most azonban... azok a sulibán állatok nem tudják majd követni őt ezen az ültetvényen.

Aztán elkezdődött a dörgés, és ő tudta: tévedett. Mellette fellángoltak a növények, összefonnyadtak, megfeketedtek. Hátralesett, és megállapította, hogy üldözői továbbra is a nyomában vannak, követik őt keresztül a füstön, a növények között.

Látta az arcukat, hallotta a fegyvereik dörgését, érzékelte a dühüket.

– Hah! – Egy újabb energiacsóva meg a lángoló növények bűze még gyorsabb haladásra ösztökélte. A szögletes épületek felé rohant, amiket már a zuhanófélben lévő hajóról is látott. Egy vén hajó számára a legszebb az, ha csatában ér véget a létezése. Szép, amikor valaki beveti magát a harcba; a jövő tudni fog róla.

A sulibán fegyverek tüzet okádtak a menekülő Klaangra. Az idegen táj látszólag a végtelenbe nyújtózott. Klaang a lövések irányába fordult. Jobb lett volna elmenekülni, de úgy gondolta, ha erre nincs lehetőség, akkor legalább bátran fog meghalni. Tulajdonképpen nem is azért futott, hogy magát mentse – azt akarta elkerülni, hogy a küldetés teljes kudarcba fulladjon. Ezúttal furcsa módon konfliktusba került a kötelességtudata és a büszkesége.

De vajon mit gondolnak majd róla, ha megtalálják, és azt látják majd, hogy egy sulibán lövedék csapódott a hátába?

Ki hal meg úgy, hogy hátba lövik? Csak a gyávák, akik szánalmasan menekülni próbálnak.

Mit tegyen? Talán fusson hátrafelé?

Már éppen meg akarta próbálni, amikor a legközelebbi épület oldalán kinyílott egy ajtó. Egy idegen lény lépett ki rajta. Az arca ragyogott, a teste gömbölyded volt. Az álla szőrtelen, a válla csapott; a fején valamilyen szövetdarabot viselt. Az arcát egy pillanatra eltorzította a döbbenet, ám hamar észbe kapott, és visszahúzódott az ajtó mögé.

Klaang eltávolodott az épülettől, az oldalt álló, ezüstszínű torony felé próbált húzódni. Ez az építmény ablaktalan és magas volt, vagyis remélhetőleg sötét volt a belsejében. Sötét, amely fedezéket nyújthat...

A torony ajtaja valamilyen vékony fémből készült, gyenge zsanérokon függött, de a nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy Klaang keresztülférjen rajta. Behúzta maga mögött, és a helyére tolta a rudat, amely vélhetőleg valamiféle retesz lehetett.

Vajon ez megállítja a sulibánokat? Klaang hátrahúzódott a sötétben, és az ajtóra meredt. A fémlemez körül vékony fénykeret látszott; az ajtó nem zárt valami jól. A sulibánok könnyedén keresztül fognak jutni rajta. Klaang szinte már látta őket, ahogy berontanak.

Körbetapogatózott, és talált egy létrát. Hallotta a jellegzetes, undorító zajokat, és tudta, hogy mit jelentenek. A sulibánok átrendezik testük csontszerkezetét, és becsorognak az ajtó alatt...

Felkapaszkodott a létrán. Egy újabb ajtót talált. Kilépett rajta. Egy... tető? Igen, a torony mellett álló, alacsonyabb épület teteje. Már akkor látta, amikor belépett az első ajtón.

Talán mégis sikerülni fog?

Visszafojtotta a lélegzetét, és ugrott. A sarka a tetőre dobbant, átszakította a vékony, fémszerű anyagot, amely alighanem megvédte az épület belsejét az időjárás viszontagságaitól, nem volt elég erős ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora súlyt.

Tényleg, vajon milyen lehet az időjárás ezen a helyen? Nem töprenghetett, erre most nem volt idő. Ismét a földön találta magát. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de megpördült, és előkapta a diszruptorát. Most! Le fogja lőni őket! Ott állnak a felső ajtóban. Az ezüstszínű torony foglyaivá váltak! A diszruptor lövedékei feltöltik energiával a magas építmény fémfalait. A sulibánok nem tehetnek mást, le kell jönniük onnan, ki kell lépniük az első ajtón – ami előtt ő fog várni rájuk!

Felemelte a diszruptort, és rálőtt egyet a magasan lévő ajtóra.

A fémfalnak elvileg fel kellett volna töltődnie energiával, ám nem ez történt. Egy tűzgömb jelent meg, robajló hang hallatszott, a torony megremegett.

Robbanószer! Vajon mi lehet az oka annak, hogy ezek az idegen lények gyúlékony és robbanékony anyagokat tárolnak egy termőföld közepén?

Klaang megtántorodott, a váratlan detonáció ereje hanyatt lökte. A kirobbantott oldalú, lángoló épületre nézett, és közben átvillant az agyán a gondolat: még ennek a nyomorult toronynak is kijut a dicső pusztulás, neki viszont...

A sulibánok azonban már nem foglalkoztak vele. Legalábbis az a két sulibán nem, akiket látott.

– Nemozd’lj!

Klaang zavarodottan előrébb botorkált, majd megfordult. A csapott vállú idegen lényt látta maga előtt, alig két lépés távolságban. A teremtmény egy fegyvert tartott a kezében, amelynek csöve az ő mellpáncéljára szegeződött.

– Kez’kt fi! – kiáltott fel az idegen.

Klaang megpróbálta értelmezni a hangokat, amelyekben határozottan volt valami klingonos, de hiába, fogalma sem volt, hogy a lény mit mond.

– Rognuh pagh goh! Mang juh!

Lehet, hogy az idegen megérti a figyelmeztetését?

A lény arca megrándult.

– Fog’lmam sincsmit ugatszte’mo cskosdi’ sznó!

Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a lény beleavatkozik mások dolgába?

Miféle lények élnek ezen a bolygón? Egyáltalán, honnan veszi ez a primitív izé a bátorságot ahhoz, hogy fegyvert fogjon rá?

Klaang a combjára csapott, és felkiáltott:

– Hich ghah! Oagh Doo! – Folytatni akarta a dühöngést, ám az idegen lény valószínűleg félreértett valamit, mert tüzet nyitott.

A fegyver csövéből kivágódó energiacsóva Klaang mellkasába csapódott. A teste a levegőbe emelkedett, és miközben keresztüllebegett a fénylő, szikrázó levegőn, ahogy bezuhant a különös növények közé, magában hálát adott az érdekes idegen lénynek azért, hogy szemből lőtte le. Az utókor így még véletlenül sem foghatja rá, hogy gyáva módon, menekülés közben érte a halál.

MÁSODIK FEJEZET

Csillagflotta, Űrdokk – Föld körüli pályán

Az Űrdokk a technológia csodája volt. A Földön elkészített elemekből az űrben állították össze. Másképpen nem is lehetett volna megépíteni, olyan gigantikus volt. Az ezüstösen fénylő testű objektum méltóságteljesen keringett a gyönyörű, már-már misztikusan szép, fehér felhőfátylakkal borított kék bolygó körül. A hatalmas struktúra belsejében egy kicsiny munkakapszula aprócska rovarként dongott egy nála sokkal nagyobb hajó körül. Ez az elegáns, szürkéskék hajó volt a Föld lakói által megépített, a fénysebességet átlépni képes mélyűri cirkáló.

A dokkban a gigantikus kékesszürke csészealj körül ügyesen manőverező kapszula belsejében tartózkodó két ember a keskeny mennyezeti megfigyelőablakon keresztül szemügyre vette a cirkáló peremét, a hajótest borítását rögzítő szegecseket.

– Hát, Trip, öregfiú, íratlan törvény, hogy minden csillaghajó fedélzetén kell lennie egy vidéki srácnak, máskülönben a bárka képtelen lesz normálisan repülni.

– Te most gúnyolódsz velem – állapította meg Charles Tucker mérnök.

– Hát persze, cimbora! – mosolyodott el Jonathan Archer kapitány. Élvezte a pillanatot. – De ne vedd magadra! Amilyen kedvem van, most még egy vulkáni előkelőséget, egy admirálist, egy hajószakácsot se kímélnék! Most még a legfontosabb személyekkel is viccelődnék!

– Ezek szerint én nem vagyok fontos személy?

– Már hogyne lennél az! Hiszen te vagy a vidéki srác!

– A fedélzeti mérnök megkérheti a kapitányát, hogy fogja be végre a nagy száját?

– Persze.

– Akkor... fogd be végre a nagy szádat!

Összenéztek, aztán egyszerre hozzátették:

– Uram!

A nevetésük furcsán csengett a zsúfolt pilótafülkében. Jól érezték magukat.

Archer a szükségesnél egy-két pillanattal tovább nézett a barátja arcára. Tucker fiatalabb volt nála, de a jelek szerint nem izgatta magát különösebben amiatt, hogy a hajónak hamarosan indulnia kellett. Persze, azért nála se sok hiányzott ahhoz, hogy kiütközzön rajta az idegesség. Valójában legalább olyan feszült volt, mint Archer, aki viszont nem érezte kiváltságnak, hogy jelen lehet, hogy részese lehet ennek a történelmi pillanatnak.

Nem egészen kilenc év volt köztük. Archer sokszor kamaszosan viselkedett, Tucker pedig általában idősebbnek akart tűnni a valódi koránál, vagyis nem igazán volt azonos a stílusuk. Archer nem bánta ezt, sőt sokszor eszébe jutott, talán éppen azért kerültek ennyire közel egymáshoz, mert különbözőek. Valójában már azóta ismerték egymást, azóta barátok voltak, hogy megkezdődött az új hiperhajtómű, az ötös tervezése, és most tessék, itt vannak, megint csak együtt, a kész hajó mellett.

A cirkáló úgy lebegett fölöttük, mint egy csodás sas, amely kegyesen engedélyezi, hogy ellássák, gondozzák, kiszolgálják a körülötte szkafanderekben vagy munkakapszulákban mozgolódó alattvalók, azok az emberek, akik megépítették, akik repülni fognak vele – azok az emberek, akik közül a legbüszkébb a kapitány volt.

– Bárcsak apám is megérhette volna ezt a napot...

Tucker hagyta, hogy az arcáról leolvadjon a ragyogó mosoly. Szomorú lett a tekintete.

– Nem vagy egyedül, John, aki ezt kívánja. De tudod, a sors sokszor nem igazságos. Egyébként nem hiszem, hogy a Csillagflottánál akár egyetlen ember lenne, aki megbocsátaná a vulkániaknak azt, hogy nem osztották meg velünk a tudásukat.

– Szerintem az egészben az a legrosszabb, hogy azt játsszák, ők soha nem tettek ilyesmit – felelte Archer bosszúsan. – Mintha még ahhoz is túl hülyének tartanának minket, hogy észrevegyük a különbséget. Harminc éven keresztül vártam rá, hogy végre megnyíljanak, de erre sosem került sor. Belógatták elénk a csalit, de sosem hagyták, hogy ráharapjunk, mindig elrántották az orrunk elől.

Tucker az egyik kezét a vezérlőkaron tartotta, de a másikat felemelte, és kimutatott a cirkálóra.

– Nem számít. Nézd, egyedül is összehoztuk, nem? Itt van a kicsike!

Archer elmosolyodott, mély lélegzetet vett. A bosszúsága enyhült.

– Igen, itt van... – Egy pillanatig a hajó csészealj-szekciójának hasára nézett, azután hálásan Tuckerre pillantott. – Ha te itt vagy, kinek kell a hajóorvos?

– Hát, ne is legyen rá szükségünk! – Tucker élesen megdöntötte és elfordította a munkakapszulát, amely így a cirkáló nyakrészéhez került, majd elindult a gondolák irányába. Alattuk a Föld csodásán ragyogott a napfényben, amely az Űrdokk felületét is szikrázóvá változtatta. A vén bolygó és az új hajó együtt mozgott a naprendszerben, amely mindkettőnek életet adott. Mágikus pillanat volt.

– A ventrális rész lemezelésén dolgozó csapat vezetője azt mondta, három napon belül befejezik a munkát – mondta Tucker, amikor észrevette, hogy Archer milyen irányba néz.

– Gondoskodj róla, hogy a hasnak ugyanolyan színe legyen, mint a gondoláknak!

– Miért, talán azt tervezed, hogy pózolni fogsz a hajó előtt? Fel akarsz kerülni valami képeslapra?

– Még az is elképzelhető! – Archer ismét elmosolyodott, majd boldogan felsóhajtott. – Istenem, hogy ez milyen gyönyörű!

– És milyen gyors! Négy egész ötös hipersebesség.

Archer valósággal remegett a gyönyörűségtől.

– A Neptunig és vissza, hat perc alatt! Nézzük meg a laterális szenzorfürtöket...

Mielőtt az utolsó szótagot kiejtette, a kapszula kilencven fokban lefelé dőlt, balra fordult, és úgy zuhant vagy ötven lábnyit, mint egy elhajított kő. Tucker csak az utolsó pillanatban hozta ki a vektorból, de még éppen időben sikerült szinteznie.

Archer lehunyta a szemét, és elfojtott egy halk nyögést. Ezek az ostoba kapszulák! Kisebbek, mint lenniük kellene, és sokkal, de sokkal gyorsabbak, mint kellene.

– Ha nem ismernélek – jegyezte meg Tucker évődve –, most azt hinném, hogy félsz a repüléstől.

– Ha félek valamitől – felelte Archer –, akkor attól a tojásrántottától, amit reggelire ettem.

– Hamarosan már csak álmodni fogsz a rántottáról! Úgy hallottam, az új szabályok szerint az élelmiszeradagokban nem lesz valami sok protein.

Archer elkomolyodva nézett rá.

– Amikor összeállítottam a legénységet, a legfontosabb dolgom az volt, hogy keressek egy jó szakácsot. Szerintem még te is elégedett leszel vele.

– Ezek szerint számodra fontosabb a hajókonyha, mint a hiperhajtómű? Te aztán tényleg bízol a hajó építőiben!

– Kiváló mérnök vagy, Trip, de a csillaghajókon is fontos, hogy mit eszik az ember. Lassíts... Így. A legutóbbi tesztek során ezek az ablakok beszakadtak. Meg kellett erősíteni őket.

Tucker levette a kezét a vezérlőkarról, előhúzott egy adatblokkot és egy fény tollat, felírt magának valamit, feljegyezte a cirkáló oldalán lévő számsorokat, majd behívta a hajó sematikus rajzát, és elhelyezett rajta néhány jelölést. Miközben ezzel foglalatoskodott, a kapszula oldalra sodródott, és...

Klaang! Nekiütközött az új hajónak, majd lustán kúszni kezdett a test bal oldala mellett.

– Bocs... – Tucker a térdével megmozdította a vezérlőkart. A kapszula pozíciója fixálódott.

Archer előredőlt az ülésében, és a nyakát tekergetve megpróbált kinézni az ablakon.

– Remek! Most megkarcoltad a festést!

Tucker mély lélegzetet vett, és már éppen válaszolni akart valamit, amikor jelzett a kommunikátor. A mérnök rácsapott a megfelelő gombra.

– Orbitális Hatos!

– Archer kapitány? Uram?

Na, megtaláltak! Archer hátradőlt.

– Hallgatom!

– Forrest admirálisnak szüksége van önre a Csillagflotta kórházában. Azonnal!

Archer a mérnökre nézett. Tucker csak a vállát vonogatta.

– Jól van – mondta Archer a kommunikátorba. – Kérje meg az admirálist, hogy várjon! Máris indulok.

– Köszönöm, uram.

Tucker még mindig Archert nézte, de közben már megfordította és az Űrdokk kijárata felé vitte a kapszulát.

– Ki lett beteg? – kérdezte.

Most Archer vonta meg a vállát.

– Nem lehet szó személyes ügyről. Mindenki, aki számít nekem, idefent van.

– Ne csináld már, John! – sóhajtott fel Tucker. – Ne legyél ennyire keserű! Ma ne!

– Ne aggódj, nem vagyok az, viszont tényleg ez az igazság.

– Te meg az igazságaid! De ha már itt tartunk: nem érezhetnénk jól magunkat egy darabig? Nem lehetne, hogy egy kicsit elrejtőzünk a kapitányunk elől? Nem csaphatnánk be egy kicsit magunkat? Nem ringatózhatnánk egy ideig az önelégültségben?

Archer ismét felnevetett.

– Tucker! – érintette meg a mérnök kezét. – Te már így is éppen eléggé önelégült vagy! Megtennéd, hogy egy kicsit felgyorsítasz?

– A közelítési vektor limitje itt...

– Majd adnak egy büntetőcédulát gyorshajtásért! Fogalmam sincs, Forrest mit akar, de szeretnék túlesni a dolgon. A lehető leghamarabb vissza akarok jönni ide. Lehetőleg addig, amíg még van mit csinálnunk.

– Mindig van mit csinálnunk, kapitány. Jól van, rákapcsolok. Kapaszkodj!

– Trip! Mi a szent...

– Ki üldözte?

– Nem tudjuk. Az ellenfelei szétégtek a metánrobbanásban, a farmernek pedig fogalma sincs semmiről.

– Hogy jutottak oda? Milyen hajóval érkeztek?

– Lopakodó technológiát használtak. Jelen pillanatban is zajlik a szenzornaplók elemzése.

– Szeretném látni az eredményeket.

– A klingonok világosan megmondták: azt szeretnék, ha ebben az ügyben a lehető leghamarabb lezárnánk a vizsgálatot.

– Az eset a mi bolygónkon történt.

– Ez lényegtelen.

– Nagykövet, minden tiszteletem az öné, de úgy vélem, jogunk van tudni, mi történt a saját bolygónkon!

– Minden lényeges információt meg fognak kapni.

– És ki fogja eldönteni, hogy melyik információ lényeges?

Jonathan Archer még be sem lépett a kórterembe, már pontosan tudta, milyen jelenet zajlik odabent. Öt hangot hallott. Az egyik Forrest admirálisé volt, a másik meg azé a vicces külsejű, alacsony admirálisé, aki a nagypapa egyik golfpartnerére hasonlított. Leonard. Ez volt a neve. Leonard admirális. Aztán felismerte Williams parancsnok hangját. Ami a másik kettőt illeti... Nos, Soval nagykövet (a fene egye meg) hangját is jól ismerte. Az ötödik beszélő is vulkáni volt. Olyan pökhendien, olyan precíz kiejtéssel és olyan atyáskodó komolysággal beszélt, hogy nem lehetett más. Archer a legszívesebben valami gúnyos megjegyzést tett volna rá, de végül úgy döntött, nem érdemes ilyesmivel foglalkozni. Inkább egyszerűen csak besétált a terembe.

Civilben volt, de nem érdekelte különösebben a dolog. Ha az admirális fontosnak tartotta volna a formalitást, valószínűleg külön utasítást ad arra, hogy öltözzön át, készüljön fel megfelelő módon, és nem rángatja el a munkája mellől pusztán azért, hogy meglátogasson egy beteg...

Hát ez meg mi az ördög?

Nagydarab. Szőrös. Rengeteg foga van. Emberszerű. A testébe tucatnyi csövet dugtak. Gépekkel tartják életben? Vagy lehet, hogy már halott?

– Admirális úr! – Forrest felé fordult, majd a másik két ember szemébe nézett. Tüntetőleg nem vett tudomást a vulkániakról, akik ezt helytelenítő arckifejezéssel nyugtázták.

– John! Azt hiszem, mindenkit ismer a jelen lévők közül – mondta Forrest, és nem foglalkozott vele, hogy valóban így van-e.

– Nem mindenkit. – Archer az üvegfalon túl, az izolációs fülkében fekvő nagydarab fickóra nézett.

Leonard admirális segíteni próbált.

– Ez egy klingott.

– Klingon – helyesbített az egyik vulkáni.

Archer ránézett. Látta, a vulkáninak örömöt okoz, hogy jobban tud valamit, mint az emberek egyik admirálisa. Megállapította, tényleg ismeri a hegyesfülűt. Tog nagykövet. Vagy... Talán Tosnak hívják? Teljesen mindegy.

Már éppen tenni akart egy epés megjegyzést, amikor a vulkániak mögött megmoccant valami.

Még egy vulkáni. Egy nő. Őt senki sem fogja bemutatni? Vagy lehet, hogy a vulkániak már olyan borzasztóan fejlettek, hogy a nők esetében feleslegesnek tartják az udvariasságot?

Archer úgy döntött, nem foglalkozik a vulkáni protokollal, inkább ismét az üvegfal mögött lévő klingonra nézett.

– Ez honnan került ide?

– Oklahomából.

– Tulsából, igaz? – Archer közelebb lépett az üveghez.

– Egy Moore nevű farmer lőtte le. Plazmapuskával – mondta Forrest. – Azt állítja, önvédelem volt.

– Szerencsére – tette hozzá Tos – az incidens óta Sovalnak meg nekem sikerült felvennünk a kapcsolatot a Qo’nosszal.

Archer megfordult.

– Mi a fene az a Qo’nos?

– Qo’nos?

– A klingonok szülőbolygója – magyarázta Leonard admirális. Szemmel láthatóan büszke volt, hogy ezúttal sikerült hibátlanul kimondania a „klingon” szót.

– Ez az úriember egyfajta... futár – tette hozzá Forrest. – A jelek szerint létfontosságú információkat akart eljuttatni a népének.

– Igen, de nem hajthatta végre a feladatát, mert a maguk egyik „farmere” kis híján megölte! – mondta Soval.

Aha! Helyben vagyunk! Archer kihúzta magát. Ismerte ezt a hangot. A maguk farmere. Éppen eleget tanult, éppen eleget tapasztalt már ahhoz, hogy kiérezze a hegyesfülű hangjából a megvetést, a lekicsinylést. Megfordult, szembenézett a többiekkel, és kissé oldalra billentett fejjel várta a sztori folytatását.

– Soval nagykövet úgy véli – mondta végül Forrest admirális óvatosan –, hogy az lenne a legjobb, ha a helyzet tisztázásáig elhalasztanánk az önök indulását.

– Nos, nem meglepő! – csattant fel Archer. Sovalra nézett, és bízott benne, olyan a tekintete, mint az apjáé volt.

– Az ember azt hinné, ennél azért valamivel nagyobb a vulkániak fantáziája!

Soval arca szenvtelen maradt.

– Kapitány, úgy véljük, az önök fajának a legkevésbé sincs szüksége arra, hogy a Klingon Birodalom az ellenségévé váljon.

– Ha nem sikerült volna rávennünk őket – mondta Tos –, engedjék meg, hogy visszavigyük Klaang holttestét a Qo’nosra. Nagyon valószínű, hogy a Földnek napokon belül egy századnyi hadmadárral kellene szembenéznie, és...

– Holttest? – vágott közbe Archer. – Hát meghalt?

Érezte, ez jelentősen befolyásolja az ügyet, bár fogalma sem volt, hogy milyen ügyet és hogyan. Egyáltalán, mit keresett egy idegen lény, egy ügynök, egy futár a Földön? Archer tisztában volt vele, hogy a Föld a galaxisnak nem olyan pontján helyezkedik el, ahol csak úgy bele lehet botlani. Éppen ez volt az oka annak, hogy senki sem jelent meg itt addig, amíg Zephram Cochrane fel nem küldte a jelzést.

A vulkániakat szemmel láthatóan bosszantotta a kérdés, de Archert ez zavarta a legkevésbé. Hol van az megírva, hogy az embereknek kedvesnek kell lenniük a vulkániakkal meg a többi olyan lénnyel, amely úgy érzi, neki nem kötelessége betartani a minimális udvariassági szabályokat?

Archer ellépett Soval és Leonard admirális mellett, az izolációs fülke ajtajához ment, kinyitotta, majd elcsípett egy arra járó orvost.

– Bocsánat... az az ember odabent... meghalt?

Az orvos szabályos kórházi öltözéket viselt, de látszott rajta, valamilyen egzotikus félvér. Archer nem tudta megállapítani, hogy milyen fajhoz lehet köze.

– A lövedék leállította az autonóm rendszerét, de a redundáns neurális funkciói még működnek, ami...

– Meg fog halni? – kérdezte Archer. – Igen vagy nem? Csak ennyit mondjon meg!

– Nem feltétlenül.

Ez mindenesetre jobb, mint az „igen”. Archer visszafordult, az admirálisokra és a vulkániakra nézett.

– Világosítsanak fel, ha lehetséges! Le akarják venni őt a létfenntartó rendszerekről, pedig tudják, hogy meggyógyulna. Ebben hol van a logika?

Klaang kultúrája dicsőségnek tartja a halált – magyarázta Soval. – Ha meglátják őt ilyen állapotban, azonnal kivetnék maguk közül.

– A klingonok harcosok – vette át a szót a másik vulkáni.

Ezek mindig felváltva beszélnek? – gondolta Archer. – Egyedül egyikük sem bírná végigmondani?

– Arról álmodnak, hogy csatában fognak meghalni. Ha ismerné az interstelláris diplomácia bonyolultságát, akkor nem...

– Vagyis az ön diplomatikus megoldása az, hogy azt teszi, amit mondanak magának? Hogy megadja magát nekik?

– Archer egyre ingerültebbé vált, és ez érződött a hangjában is. De miért is ne? A vulkániak azzal, hogy leckét akartak adni diplomáciából, valójában saját tudatlanságukat leplezték le. Mert ugyan melyik földlakó ne ismert volna tucatnyi olyan, a saját szülőbolygóján létezett vagy létező kultúrát, amelyre ez a vikinges, „csatában meghalni dicsőség” moralitás volt a jellemző? A Földön ebben nem volt semmi újdonság, ráadásul nem a Föld volt az egyetlen bolygó. Ha a klingonok pattanásig feszítik a húrt, ha mindig így viselkednek, akkor szinte biztos, hogy mindig lesz valaki, akivel háborúzniuk kell, és ha esetleg nem találnak egy idegen fajt, amely ellen felvonulhatnának, akkor majd szépen egymásnak esnek. A vulkániak ezt nem látják át? Furcsa... És még ők merik primitívnek nevezni az embereket? Valahogy nem volt logikus a dolog: a klingonok ostoba büszkeségét és erőszakosságát hajlandóak voltak elfogadni, az emberi fajt mégis lenézték.

– Az ön megállapítása meglehetősen nyers, de pontos – mondta Tos.

– Igen, lehetséges, hogy nyersek vagyunk, viszont nem vagyunk gyilkosok!

– Archer mereven, kihívóan nézett a vulkániakra, majd Forrest felé fordult. – Ugye, ön nem hagyja, hogy ezt tegyék? – A hangján érezni lehetett, ő már döntött: a maga részéről mindent elkövet annak érdekében, hogy ne az történjen, amit a vulkániak mondtak, és hogy számít az admirálisok segítségére.

Miközben az admirálisok válaszára várt, az izolációs helyiségben fekvő hatalmas testű lényre pillantott. Az ágy nem volt elég hosszú neki, a lábszára lelógott róla. Ennek a klingonnak még csak esélye sem volt arra, hogy harcoljon. Lezuhant a gépe, azután menekülni kényszerült. Ha most elpusztul, akkor nem igazán lehet hősinek nevezni a halálát. Talán jobban tenné, ha életben maradna, és várna egy jobb alkalmat, ha már mindenképpen meg akar dögleni. Esetleg összeugorhatnak Tuckerrel. Vagy Sovallal...

Soval kissé közelebb hajolt az emberekhez.

– A klingonok azt követelik, hogy haladéktalanul adjuk vissza nekik Klaangot.

– Admirális? – Archer úgy tett, mintha nem is hallotta volna a nagykövetet.

Forrest kényelmetlenül feszengett. Archer még dühösebb lett. Egyszerűen nem fordulhatna elő, hogy a vulkániak és a klingonok ilyen nyomorult idegronccsá változtassák a Csillagflotta egyik admirálisát! Bárhogy is csinálták, bármit is csináltak, most már elég volt ebből!

– Azt hiszem, bíznunk kell abban, hogy a vulkániak helyesen mérték fel a helyzetet. – Forrest nem foglalt állást, inkább arra törekedett, hogy mindenkinek kedvezzen.

Barátom – gondolta Archer – eljött az idő, hogy visszavonulj! Mi várhat a Földre, ha ilyen reszkető kocsonyaemberek töltik be a flotta kulcsfontosságú pozícióit?

– Már száz éve bízunk benne, hogy a vulkániak helyesen mérik fel a helyzetet! – csattant fel Archer.

– John...

– Mennyi ideig kell még behódolnunk nekik? – Archer az ingerültségével elérte a megfelelő hatást, ráadásul sikerült világossá tennie, hogy nem költőinek szánta a kérdést. Ezúttal nem önmagáért harcolt, nem Klaangért, nem az új hajóért, hanem a Földért, pontosabban azért, hogy a Föld végre önállóvá váljon, elszakadjon a vulkániaktól. Ha a vulkániak nem jöttek volna el a Földre, az emberek nélkülük is egészen jól elboldogulnak, nélkülük is kijutnak az űrbe.

Archer úgy érezte, készen áll a változtatásra, és nem értette, hogy a többiek miért nincsenek ezzel ugyanígy. Mikor lesz még egy ilyen jó vagy ennél jobb lehetőség arra, hogy demonstrálják, valójában milyen az emberiség, hogy megmutassák, a vulkániaknak eddig sem volt okuk rá, hogy az egész fajt lenézzék? Most végre bebizonyíthatnák, hogy az emberek is érnek valamit!

A vulkáni nő váratlanul előrébb, a két idősebb nagykövet elé lépett. Ő volt az egyetlen, aki ki merte mondani, mit gondol valójában.

– Addig, amíg be nem bizonyítják, hogy felkészültek.

Archer mozdulatlanná dermedt. A vulkániak egyfolytában ezt ismételgették, úgy kántálták, mint valami mantrát, de soha semmit nem tettek annak érdekében, hogy az emberek lehetőséget kapjanak arra, hogy bebizonyítsák: már igenis felkészültek. Mégis, minek képzelik ezek magukat? Interstelláris nevelőnőknek?

– Hogy felkészültünk? Egészen pontosan mire? – kérdezte Archer, bár tudta a választ. A pokolba, mindenki tudta a választ, de ő most hallani akarta ettől a nőtől.

– Arra, hogy túllássanak a saját provincialitásukon, és megmutassák, hogy már nem olyan csapodár módon gondolkodnak, mint eddig. – Az elegáns nő tekintete határozott volt, látszott rajta, nem megy bele Archer játékába, de tudatában van annak, mennyire közhelyszerű volt a saját kijelentése.

– Csapodár? – kérdezte Archer gúnyos hanglejtéssel. – Fogalma sincs arról, mennyire vissza kell fognom magam, hogy ne rúgjam fenékbe magukat!

A nő felvonta a szemöldökét, és már-már úgy nézett Archerre, mintha jól szórakozna, mintha nem tudná eldönteni, hogy a férfi komolyan beszélt-e. Az arca szobormerev maradt, de a szemében érdeklődés csillogott.

Archernek olyan érzése támadt, a nőnek nem igazán tetszik az, amit hallott, de örült, hogy hallhatott valami ilyesmit. Nagyon kevés olyan ember akadt, aki visszabeszélt a vulkániaknak. Egyelőre... Azt hiszem, szemináriumokat fogok rendezni a témáról – gondolta Archer. – „Hogyan vágjunk vissza egy vulkáninak, és hogyan köpjünk szembe egy admirálist?” Tíz könnyű lecke alatt mindkettő elsajátítható!

Keserű mosollyal megrázta a fejét, és ismét Forrestre nézett.

– Ezek a klingonok nagyon vissza szeretnék kapni a társukat. Rendben van. Három napon belül indulásra kész lesz a hajóm. Hazaviszem a fickót. Élve, és...

Soval közbevágott:

– A helyzet és az időpont nem a legmegfelelőbb arra, hogy nyilvánvalóvá tegye, mi a véleménye egy másik kultúráról!

Archer gúnyosan nézett Sovalra, de hallgatott. Megvárta, míg Forrest a másik admirálisra néz.

– Dan? – kérdezte Forrest.

– Mi a helyzet a legénységével? – kérdezte Leonard. – A kommunikációs tisztje Brazíliában van, és még nem választotta ki a hajóorvost...

– Három nap. Csupán ennyi időre van szükségem. – Archer a flottánál már többször hallotta, hogy a tisztek három napot kérnek egy-egy komolyabb feladat elvégzéséhez, és meg is kapják. Bízott benne, hogy ez neki is sikerülni fog.

– Admirális! – tiltakozott Soval. Kétségtelenül úgy érezte, a legszörnyűbb rémálma válik valóra azzal, hogy egy neandervölgyiekkel megrakott hajó nekivág az űrnek, és behatol az olyan „civilizált” zónákba, mint például a klingonok zsákutcája.

– Közel egy évszázada várakozunk, nagykövet – mondta végül Forrest. – Ha el akarunk kezdeni valamit, ez az időpont és alkalom éppen olyan jó rá, mint bármelyik másik.

– Kérem, hallgasson meg! – emelte fel a hangját Soval. – Hibát követnek el!

Archer nyugodtan, de határozottan válaszolt:

– Amikor nem működik a logikája, felemeli a hangját? Azt hiszem, nagykövet, túl régóta tartózkodik a Földön.

A vita véget ért. Forrest úgy érezte, rátalált a megfelelő megoldásra, és meghozta a döntést.

Archer megpróbált uralkodni magán, pedig a legszívesebben felüvöltött volna örömében. Ügyelnie kellett arra, hogy megőrizze látszólagos közömbösségét. Érezte, a nő őt figyeli; nem akarta lejáratni magát előtte.

Azután a vulkániak elvonultak. Az ultraszofisztikáit, hipercivilizált trió tagjai hátat fordítottak, és egyetlen szó nélkül elsiettek. Archer kis híján elmosolyodott, de sikerült titokban tartania jókedvét. Egy null az amőbák javára!

Forrest megvárta, míg a vulkániak elmennek, azután Leonardra kacsintott, majd Archer felé fordult.

– Olyan érzésem volt, John, hogy maga más módon kívánja megoldani a problémát, mint ők. Ha kérhetem, ne szúrja el a dolgot!

Archer a legszívesebben azonnal tett volna egy megjegyzést, de inkább csendben maradt. Ne szúrja el? Ez csak valami vicc lehetett; komolyan senki sem mond ilyesmit egy kapitánynak! Furcsa, nyugtalanító gondolata támadt. Lehet, hogy Forrest azért hívta ide őt, éppen őt, hogy kiprovokálja ezt a végkifejletet? Vajon elképzelhető, hogy az admirális manipulálta az eseményeket? Lehetséges volna, hogy az öregúrban még mindig ott rejtőzik a hajdani vagány hajósinas, aki akkor is hajlandó belevágni a dolgokba, amikor fogalma sincs róla, mi lesz az eredmény?

Archer elmosolyodott, és úgy tett, mintha mindent pontosan értene.

Miközben Forrest, Leonard és a meglehetősen izgatott Williams kivonult a kórteremből (menet közben halkan, diszkréten megbeszélték a történteket), Archer az izolációs kamra üvegfalához lépett, és bekopogott. Az odabent tartózkodó idegen orvos és a körülötte sürgölődő ápolók gyors pillantást vetettek a műszerekre, aztán észrevették az integető Archert.

Archer intett az idegen lénynek. Helló! Gyere csak ide!

A fiatal lény megtorpant. Én?

A labirintusban halvány fénnyel világítottak a titokzatos lényektől kapott rejtélyes technikai eszközök. A helyiséget két részre osztotta a hatalmas boltív, amely megmagyarázhatatlan energiákat tartalmazott. A fixnek tekinthető „itt” és a meghatározhatatlan „másutt” között örvénylő energiák alkottak torlaszt.

Silik az egyik oldalon, az itt-oldalon állt. A pódium előtt helyezkedett el, amely energiaimpulzusokat küldött keresztül a boltíven, hogy azonosítsa őt. Sulibán volt, a Szövetség rangidős tagja, de most a boltív túlsó oldalán lebegő lény valahogy gyermekké változtatta. A lényt éppúgy nem sikerült beazonosítani, mint a helyet, ahonnan átvetítette magát. Csupán karnyújtásnyi távolságra volt, mégis korok választották el Siliktől, aki úgy érezte, hatalmának kicsinysége valósággal felzabálja pozíciójának privilégiumát.

– Hol van Klaang? – kérdezte a portálban tartózkodó ködtestű lény. Az elővisszhangok furcsán elfedték a szavait. Még az alakját sem lehetett jól látni, csak az volt biztos, hogy van feje, karja, lába, vagyis legalább ebben hasonlított Silikre meg azoknak az élőlényeknek a többségére, amelyeknek ebben a galaxisban sikerült intelligenssé fejlődniük. Ám elképzelhető volt, hogy a lény nem ebben a galaxisban tartózkodott. Bármi igaz lehetett.

Siliknek azért kellett jelen lennie, hogy tényekkel és információkkal szolgáljon. Ahogy ott állt, mindaz, amit élete során elért, megtanult és megvalósított a Sulibán Hélixben, a boltíven túl ragyogó személy alá rendelődött.

– Az embereknél – felelte Silik.

– Mást is elvesztettél?

– Két katonámat megölték – mondta Silik fogcsikorgatva. – Egyikük a barátom volt. Meg tudod akadályozni?

– A megállapodásunk nem vonatkozik a hibák kijavítására. Vedd elő a bizonyítékot!

Az elővisszhang egyszerre volt mámorító és őrjítő. Siliknek átvillant az agyán, hogy a kísértetszerű lények oldalán van minden előny. Hihetetlenül magas szintű technológiával rendelkeztek, és ezt újra meg újra nyilvánvalóvá tették a sulibán előtt, akinek egyfolytában az járt a fejében, hogy esetleg lehetősége lesz megszerezni az eszközöket, amelyek jóval fejlettebbek azoknál, amelyeket a belátható jövő technológiájával elő lehet majd állítani.

A lények bele akartak avatkozni bizonyos dolgokba; a sulibán az eszközük volt.

Silik meg akarta szerezni azt, amit amazok adhattak, de nem igazán tetszett neki, hogy meg kell alázkodnia előttük, hogy a legcsekélyebb tiszteletet sem kapja meg tőlük.

Hiába, nem volt más választása. Övék volt minden hatalom, erő; az övék volt minden idő.

– Megteszem – mondta. – ígérem. Mikor beszélünk újra?

Úgy tűnt, a portálon túli alak mindig élvezte a beszélgetésnek ezt a részét. Szeretett úgy beszélni az időről, mint egy játékszerről, mint egy jól idomítható állatkáról. Silik nem tehetett mást, mint hogy végighallgatja ugyanazt, amit már sokszor elmondtak neki.

– Ne foglalkozz azzal, hogy mikor! – mondta a kísértet, majd minden ceremónia nélkül eltűnt. A sugárzó energia szimpla köddé változott. A portál semmivé foszlott.

Silik ismét magára maradt a labirintusban. A veszteségeken és a hasznokon töprengett, azon tűnődött, vajon a sulibánoknak melyikből fog jutni a végén.

HARMADIK FEJEZET

– Mr. Mayweather, kérem, ne álljon túl közel a szerkezethez, mert a végén még elveszítünk önből egy darabkát!

– Ne aggódjon, Mr. Reed! Minden egyes porcikámra vigyázok.

– Mmm... Azért az óvatosság sosem árthat az ilyen új technológiákkal.

Malcolm Reed megpróbált uralkodni az aggodalmán, de felkészült rá, hogy félredobja kimértségét, és letaszítja Travis Mayweathert a platóról, ha valamelyik része szikrázni kezd. Olyan ez az egész, akár egy rémálom!

– Jól van, most már tényleg vissza kell húzódnod. Engedélyt kapunk a... Végül milyen kifejezést választottak?

– Átsugárzás. – Mayweather barna arca megcsillant a fényben, amelynek forrásai azok a mennyezeti prizmák voltak, amelyek hamarosan komoly szerepet kapnak.

– Meghökkentő, milyen komoly munkát végeztek annak érdekében, hogy megfelelő szót találjanak az elképzelhetetlenre.

– Úgy hallottam, voltak olyan javaslatok, mint „részecsketovábbítás” meg „atomikus transzportáció”, de egyik sem felelt meg. Olyasvalamit akartak, ami nem rettenti el az embereket. Az „átsugárzás” valahogy békésnek és napfényesnek tűnik...

– Ez igaz, de a folyamatot talán mégsem írja le megfelelő módon – felelte Reed.

Travis Mayweather azonban nem foglalkozott ilyen apróságokkal; őt boldoggá tette, hogy a tudomány ilyen pompás eszközhöz juttatta őket. Nemrég érkezett meg a hajóra, még mindig elképedve és ámuldozva figyelte a részleteket. Tisztában volt vele, milyen megtiszteltetés érte, amikor őt választották ki főkormányosnak; biztosra vette, hogy a neve be fog kerülni egy-két történelemkönyvbe.

Reed határozottan és hatékonyan folytatta a munkáját, de titokban büszkeséggel figyelte a társa álmélkodását. Mayweather nagyon elegánsan festett a Csillagflotta sötétkék kezeslábasában, a geometrikusán meghúzott válldíszekkel. Reednek tetszett az egyenruha tervezése. Egyszerű, kényelmes, nem túldíszített, mégis eléggé militáns jellegű ahhoz, hogy mindenki jól nézzen ki benne. Csak azt sajnálta, hogy sapka nem tartozott hozzá.

De ez számított a legkevésbé, a szolgálat volt a legfontosabb. Reednek mint fegyverzeti tisztnek nem volt olyan látványos a munkája, mint mondjuk Mayweatheré, de természetesen az is nagyon fontos volt, amit ő csinált. Idővel úgyis eldől majd, hogy kinek mit sikerült tennie a közös cél érdekében, kinek a neve válik legendássá. Igen, az idő mindenre választ fog adni, de addig is, egyelőre az volt a feladat, hogy működőképessé, a céljaiknak megfelelővé tegyék ezt az érdekes szerkezetet.

A vezérlőkonzolhoz lépett, és elkattintott egy kapcsolót.

– Jól van... Dokkmester, készen állunk a transzporter aktiválására!

– Vettem, fedélzet! Távol léptek a platótól?

Reed oldalra fordult, Mayweatherre nézett, aki két lépéssel hátrébb húzódott, és megvonta a vállát.

– Igen – mondta Reed, és ő is hátralépett. – Ez az úriember vagy paranoiás, vagy látnok – jegyezte meg. – Szerintem mindkettő hasznos lehet.

A testén már azelőtt ágaskodni kezdtek a szőrszálak, hogy a platón megváltoztak a fények. A transzporter kamrájában olyan villanások jelentek meg, hogy Reed azt kívánta, bárcsak lenne valamilyen fedezékük, ami mögé behúzódhatnak. Lehet, hogy ez az izé valamilyen káros sugarat bocsát ki magából... Biztos sugárzik, máskülönben hogy működne? Olyan nincs, hogy egy ilyen irdatlan mennyiségű energia ne sugározzon!

Ők persze azt mondták, nincs veszély. Ők...

Megpróbálta megőrizni a nyugalmát, csakúgy, mint Mayweather. Feszülten figyelték a kamra belsejében megjelenő, különböző méretű tárolóládákat, amelyekre furcsa fénysugarak zuhogtak. Fülsiketítő sivítás hallatszott.

– Remélem, ezzel a sivítással kezdenek majd valamit! – jegyezte meg Mayweather, túlkiabálva a zajt.

– Majd küldök egy feljegyzést! – Reed körbenézett, és amikor megszűnt a hang, amikor kialudtak a fények, gyors pillantást vetett a konzolra. Nem igazán tudta elhinni, hogy tényleg biztonságos azon a helyen állni, ahol éppen voltak. Mi van akkor, ha valaki a túlsó oldalon nem a megfelelő gombot nyomja meg?

Megpróbálta elfojtani az aggodalmát. Közelebb lépett a platóhoz, amelyen ott álltak azok a tárolóládák, amelyek pár pillanattal korábban még mérföldekkel távolabb voltak. A transzporter meglehetősen misztikus és ellentmondásos szerkezetnek tűnt, de tényleg fantasztikus dolog volt. Az emberiség valami olyasmit ajándékozott önmagának, amiről az utazók már az idők kezdete óta álmodoztak. Az egyik pillanatban itt lenni, a következőben pedig már amott... Ez tényleg csodálatos lehet!

– Úgy hallottam, jóváhagyták a biotranszportokat is – jegyezte meg Mayweather, miközben sorra a ládák oldalához nyomta a nyugtázó pecsétet.

– Gondolom, gyümölcsöket meg zöldségeket lehet elküldeni vele innen oda – mondta Reed.

– Nem, én spéciel fegyverzeti tisztekre és kormányosokra gondolok...

Reed elképedve érintette meg a mellkasát, és olyan arcot vágott, mintha azt kérdezné: „Kicsoda? Én?”

Nem hiszem, hogy készen állok rá... Mármint arra, hogy a molekuláimat belesűríttessem egy adatfolyamba.

– Azt mondják, biztonságos.

– Hát, lehet, de... remélem, a kapitány nem akarja, hogy mi is használjuk!

– Ne aggódj! Amit hallottam, abból arra lehet következtetni, hogy a kapitány a kutyáját se lenne hajlandó beledobni ebbe a kamrába.

Reed felnyitotta az egyik ládát. Ahogy belenézett, szétáradt benne a bosszúság, de valójában örült ennek, mert így témát válthatott.

– Nevetséges! Én plazmahuzalokat kértem, erre tessék, egy doboz szelepszigetelőt küldtek! így esély sem lehet rá, hogy három napon belül működőképessé tegyem a fegyverzetet!

– Csak egy beteg fickót fogunk visszavinni a szülőbolygójára. Ehhez mi szükség lehet fegyverre?

– Nem olvastad a klingonokról készült tájékoztatót? Ezek élesre reszelik a fogukat, mielőtt csatába mennek!

Mayweather megvonta a vállát.

– Akkor ne engedd őket közel magadhoz, mert a végén még megharapnak!

– Személy szerint azt gondolom, hogy az egész egy nagy humbug – jegyezte meg Reed. – Tulajdonképpen kivel harcolnak ezek? Azt mondják, állandóan háborúznak, de ki ellen? És ki az, aki folyamatosan kiszolgálja ezt a konstans taktikai frontot? Kell, hogy legyen valaki, aki főz, varr, aki szervizel, javít, aki működteti az utánpótlási vonalakat! Hogy is szokták mondani? Mindig van valaki, aki megtalpalja a katonák csizmáját. Vagy lehet, hogy létezik egy másik olyan faj, amelyik imádja a folytonos harcot? Az is elképzelhető, hogy a klingonoknak teljesen mindegy, kinek ugranak neki, a lényeg az, hogy folyamatosan csatározhassanak... Előbb-utóbb mindenképpen jön valaki, aki majd jól a fejükre koppint.

– Szóval, szerinted az egész csak egy mítosz?

– Hát persze, hogy az! így nem lehet létezni. Aki állandóan verekszik, annak számítani kell arra, hogy előbb- utóbb összetalálkozik egy erősebb kutyával. Akkor aztán még a hegyesre reszelt fogak se érnek túl sokat!

– Egy nagyobb vagy egy fegyelmezettebb kutyával? így érted?

– Persze. Végső soron a keltákat és a hunokat is a fegyelmezettség győzte le.

Ez a brit megoldás.

Mayweather felnevetett. Kiléptek a misztikus transzporterteremből, végigsiettek a folyosón. Mindenütt emberek dolgoztak; a legénység tagjai megpróbálták rekordidő alatt készközeli állapotba hozni a hajót. A kapitány reggeli szemléjére senki sem készült el. Három nap? Nem fognak elkészülni, de arra talán képesek lesznek, hogy elhitessék: minden a lehető legnagyobb rendben van.

– Mr. Tucker valószínűleg meg fog győzni arról, hogy holnap tényleg megérkezik a felszerelésem – mondta Reed bosszankodva, bár közben elégedett volt az aznapi munkájával. – Csak nyu-ugi, hadnagy! – utánozta Trip Tucker elnyújtott, délies kiejtését.

Mayweather alig figyelt rá.

– Én érzem rosszul, vagy tényleg túl erős a mesterséges gravitáció?

Reed próbaképpen tett pár lépést.

– Szerintem minden rendben van... Akkora a gravitáció, mint a Földön a tengerszint magasságában.

– Az apám mindig nulla egész nyolcon tartotta a G értékét. Azt mondta, ettől ruganyosabb az ember járása.

– Aki szállítóhajókon és távoli gyarmattelepeken nőtt fel, az a Földön járva úgy érezheti, mintha ólomcsizmát viselne.

– Idővel meg lehet szokni, és...

Mayweather lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, de Reed már nem figyelt rá, mert észrevette, hogy az egyik ember éppen arra készül, hogy mágneses kötegolvasójával áthangoljon egy tekercset.

– Bocsánat, de ha átsúlyozza a polaritásokat, ezt a műveletet egy kicsit hamarabb el tudja végezni.

A technikusnő ránézett.

– Köszönöm, uram – mondta, de látszott az arcán, hogy nem igazán örül a kéretlen tanácsnak.

– Rendben. Jöjjön, Mr. Mayweather!

Ahogy végigsiettek a folyosón, Mayweather hátrapillantott, és megjegyezte:

– Ez most mi volt? Annak a nőnek nem volt szüksége a segítségedre.

Élvezted, hogy eljátszhatod neki az elöljárót?

– Igen, élveztem! De nem ezért csináltam, sokkal inkább azért, mert így azok, akik hallották a dolgot, érzékelték, hogy most tényleg nagyon sietünk.

– Tehát manipuláltad őket? Szánalmas, nem?

– A királyért és az országért bármit!

– Ide hallgass, Malcolm! – kezdte Mayweather sokkal halkabban. – Ha még nem köszöntem volna meg, hogy engem javasoltál erre a küldetésre, akkor most megtenném...

– Ó, én tényleg csak annyit tettem, hogy belesúgtam egykét szót a kapitány fülébe! Az aktád önmagáért beszélt. Szinte az egész életedet űrhajókon töltötted, nagyjából minden létező típussal tudsz repülni...

– Ilyen hajó, mint ez, csupán egy van.

– Ez igaz. Viszont éppen ezért senki sem tudja, mire képes, és hogy kell elvezetni, így senki sem fogja észrevenni, hogy csak vacakolsz a kormánynál, vagy tényleg tudod, hogy mit csinálsz. Várj... A gépház erre van! A nyolcas fedélzeten mindig balra kell fordulnod.

– Balra. Értem. Köszönöm.

Reed bólintott.

– Majd meglátjuk, mi lesz!

– Jól van, Alex, adj rá egy kicsit!

Trip Tucker valóságos táncot járt a zsúfolt hajtóműfedélzet szögletes objektumai és mélyedései, a kísérleti jellegű technológiát működtető egységek között. Ez a hely volt az új hajó idegközpontja; ez volt az a hely, ahol elvégezték a hajtómű egyes elemeinek beállítását, ahol megpróbálták megállapítani, hogy bizonyos alkatrészek jól működnek-e, hogy egyáltalán valóban szükség van-e rájuk. Tucker ide- oda ugrott, rohant, szökkent és röpködött – úgy viselkedett, mint egy kisgyerek a vadonatúj játszótéren, vagy mint egy állatkerti majom a kifutóban. Malcolm Reed felszisszent, amikor Tucker lába megcsúszott az egyik rácson, ám a mérnöknek sikerült talpon maradnia, és az apró kellemetlenséggel mit sem törődve végrehajtotta a megkezdett ellenőrzést.

– Gyönyörű! – kiáltott oda a fedélzeten rohangáló emberek egyikének. – Ezt most így rögzítsük!

A hangja visszhanggá válva pattant vissza a mennyezetről. Reed és Mayweather elképedve figyelte a táncát, döbbenten nézték, ahogy felmászik egy létrán, és valósággal belebújik a máris legendás hiperhajtómű belsejébe. Igen, erről a hajóra telepíthető erőműről már mindenütt tudtak az űrben. Elmés, hasznos és bizonyos értelemben véve meghökkentő egység volt, teljes mértékben az emberek fejlesztették ki, fikarcnyi segítséget sem kaptak hozzá azoktól a fajoktól, amelyek már régóta képesek voltak a fénysebesség túllépésére. A jelek szerint az emberiség mindenkit meglepett azzal, hogy el tudott készíteni egy saját fejlesztésű hiperhajtóművet, méghozzá ilyen gyorsan. Más kultúráknál évszázadokba tellett, míg ennél a technológiánál eljutottak A pontból B pontba, az emberek viszont, miután látták, hogy a többiek mire képesek, úgy vélték, ezt ők is meg tudják csinálni, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy megvalósítsák álmaikat.

A vulkániak megpróbálták visszafogni az emberiséget, ám a Föld lakóit ez arra ösztönözte, hogy még elszántabban dolgozzanak. Dacból? Irigységből? Vagy talán azért, mert bosszantotta őket, hogy mások szerény képességűnek tartják a fajukat? Az ok lényegében nem számított, csak az eredmény volt fontos.

– Nézz rá! – mondta Reed. – A vidámság megtestesítője.

– Én is az lennék – sóhajtott fel Mayweather –, ha annyira a sajátomnak tudnám érezni ezt a bárkát, mint a főmérnök.

– Ó, szerintem egy kormányos is legalább olyan fontos személy, mint egy gépész! Ne becsüld alá a pozíciódat! Végül is ezen a hajón te vagy az első, aki ezt tölti be.

– Neked feltett szándékod, hogy tudatosítsd bennem: én állok a kormánynál?

– Mayweather arcán ragyogó mosoly jelent meg. – De igazad van. Izgatottá válók, valahányszor belegondolok, hogy ki vagyok, hová kerültem. Szerinted mindenki így érezte magát, aki először indult útnak egy új hajóval?

– Biztos. Hacsak nem erőszakkal vitték fel őket a fedélzetre, mondjuk, matróznak – mormolta Reed. – Igen, szerintem minden kornak megvolt a maga Enterprise-a, és mindegyiknek meglesz. Ez itt most a mienk, a saját népünké, és mindazoké, akik elfogadják a baráti jobbunkat.

Mayweather elmosolyodott.

– Akik pedig nem fogadják el, azok megismerhetik az öklünket!

– Ámen!

Egymás mellett álltak a hajójukon, a társaik között, és megpróbálták kiélvezni a pillanat varázsát, ami nem tarthatott túl sokáig, mert Trip Tucker valósággal a nyakukba zuhant. Végül nem került sor erre a balesetre: a mérnök lecsúszott az utolsó létra korlátján, ledobbantott a fedélzetre, majd büszkén végigpillantott a hiperhajtóművön. Amikor kigyönyörködte magát, gyorsan előhúzott egy rongydarabot, előrelépett, és letörölt egy olajos piszokfoltot a hajtómű burkolatáról.

– Szerintem ott még maradt egy kis kosz! – jegyezte meg Reed csípősen.

Tucker megfordult, egy pillantást vetett Reedre, majd szemügyre vette Mayweathert.

– Tucker parancsnok – mondta Reed. – Mayweather zászlós!

Tucker kinyújtotta a jobb kezét.

– A reménységünk?

Mayweather kezet fogott a mérnökkel, és megpróbált ugyanolyan lelkes arcot vágni, mint Tucker. Eszébe jutott, hogy minden hajó jobb és bal keze a kormányos és a gépész. Mondani szeretett volna valami okosat, de képtelen volt levenni a szemét a döbbenetes hajtóműről.

– Mennyire sikerült felpörgetni? – kérdezte, és örült, hogy talált egy olyan témát, ami Tuckert is legalább annyira érdekelhette, mint őt.

– Négyes hipersebességre! Amint elhagyjuk a Jupitert, négy egész ötre fogunk kapcsolni. Mit gondol, elbír majd vele?

Reed vigyorogva nézett Tuckerre és Mayweatherre, akik úgy viselkedtek, mint két kölyök, akik megismerték egymás fantáziavilágát, akik pár percre a másik játékszerével akarnak szórakozni.

– Négy egész öt! – Mayweather mohón az energiaforrásra nézett. Elámult, és ezt nem is akarta leplezni. Hihetetlen sebesség, leírhatatlan erő, és... és hamarosan ő fogja uralni!

– Bocsánat – szólt közbe Reed –, de ha nem hozom helyre a deflektort, az első űrhomokszem ökölnyi lyukat üt majd a hajóba!

Tucker ismét a feladatokra koncentrált.

– Nyugalom, hadnagy! Reggelre itt lesz a felszerelése.

– Mi tart ilyen sokáig?

– Volt némi probléma az űrszállítmányozási vállalat szállítórendszerével. A maga ládái, hadnagy, leragadtak a tranzitban, várakozniuk kell.

– De miért? Kinek a parancsára?

– A dokkmester irodájában intézkedett így valaki...

– Furcsa...

– Mindig ez van, ha megpróbáljuk sürgetni a dolgokat. Még többet késnek, mint máskor.

– De a szállítmányt már ma délután jóváhagyták – mondta Reed. – Megvan a szállítmánylistám. Hogy fordulhat elő ilyesmi? Ilyen... hanyagság?

Tucker megvonta a vállát.

– Nálunk már hat meghibásodás történt, pedig még nem is reggeliztünk.

Nem maga az egyetlen, aki nem úgy halad, ahogy szeretné.

– Ezek a meghibásodások amiatt történtek, hogy nem érkeztek meg időben bizonyos szállítmányok? – kérdezte Travis Mayweather.

– Kettő kivételével igen. Ez a kettő az erőműrendszer kritikus részeinek helytelen installációjából fakadt. Kénytelen vagyok figyelni a mérnökeim minden lépését.

Reed a homlokát ráncolta.

– Ki végezte el rosszul az installációkat?

– Nem tudom. Megpróbáljuk megtalálni a felelőst, de a jelek szerint senki sem tudja, honnan érkeznek a munkautasítások. Az a helyzet, hogy oltári káosz van itt!

– Nos, ez engem spéciéi nem zavar. A kapitány hol van?

– A kapitány? – Tucker ismét megvonta a vállát. – Maga hol lenne, ha parancsot kapna rá, hogy hetvenkét órán belül legyen menetkész a hajója, de még egy nyomorult deflektora vagy egy normális parancsnoki csapata sincs? Brazíliában van. Hol másutt lenne?

– Ghlungit! Tak neklit.

– Nagyon jó! Még egyszer!

– Ghlungit! Tak neklit.

Ah, a tanulás hangjai! Jonathan Archer megállt az osztályterem ajtaja előtt. Hirtelen eszébe jutott, az utóbbi időben meglehetősen sokat hallgatózik. Talán elítélendő az ilyesmi, ő mindenesetre sok fontos információt szerzett meg így.

Fülelt, várt; megpróbálta kitalálni, a diákok milyen nyelv szavait próbálják elismételni a tanárnak. A folyamat szívmelengető volt, de kissé feleslegesnek bizonyult, mivel azoknak a fajoknak a többsége, amelyekkel az emberiség eddig találkozott, villámgyorsan meg tudta tanulni az angolt. Valószínűleg azért, mert ők már rutinosan álltak hozzá az idegen nyelvekhez. Persze, az emberek is nagyon régóta próbáltak új nyelveket tanulni, és ehhez még csak az űrbe se kellett kimenniük: a saját bolygójukon is rengeteg nyelvet használtak. Archer már jó néhány bolygóról hallott, és a rendelkezésére álló információk alapján kijelenthette: a világegyetem valamennyi planétája közül a Földön létezik a legtöbb eltérő kultúra, faj, nyelv és dialektus. A vulkániak, de a többiek is hajlamosak voltak arra, hogy erről mást mondjanak, mindenesetre tény, hogy az ismert világegyetemben a Föld a leginkább kozmopolita, legszínesebb bolygó.

A sokszínűség azonban ebben a pillanatban nem szolgálta Archer céljait. A feladat elvégzéséhez szüksége volt valakire; valakire, aki éppen az osztályteremben tartózkodott.

Meghallotta a nő hangját. Kellemes, magas, szinte gyermeki hang volt, mégis erősnek és magabiztosnak tűnt, ahogy türelmesen megpróbálta elmagyarázni a diákoknak, hogyan ejthetik ki jól az idegen nyelv szavait.

– Feszítsétek meg a nyelvetek hátsó részét! – mondta.

Ezután valaki fuldokolni kezdett. Vagy... talán mégsem? Lehet, hogy egy földönkívüli verset próbált elmondani?

Archer már alig várta, hogy a parancsnoki hídon lássa a mindig lelkes, mindig vidám Hoshi Satót. Tudta, nagyjából mindig jelen lesz, hiszen ő a hajó kommunikációs tisztje. A poszt viszonylag új volt, hasonló feladatot ellátó tiszteket korábban még sosem állítottak a parancsnoki hídra, de most korrigálták ezt a problémát. A kommunikációs tisztekről kiderült, hogy sokkal fontosabb a szerepük a hajó mindennapi működtetésében, mint bárki gondolta volna – még akkor is, amikor éppen senkivel sem folytak tárgyalások. Hoshi feladata nem csupán az lesz, hogy gondoskodjon róla, valamennyi parancs eljusson a legénység tagjaihoz, hanem az is, hogy ellenőrizze, a hajó rendszerei kommunikálnak-e egymással, megfelelően működnek-e a szenzorok, a vészjelzők. Hoshi a kapitány legfontosabb emberei közé tartozott, mivel a posztjából fakadóan első kézből származó információkkal rendelkezett arról, hogy éppen mi történik.

Archer óvatosan besurrant az osztályterembe. A nő észrevette; az arca azonnal aggodalmassá változott. Tudta, a kapitány nem minden ok nélkül jelent meg, sejtette, hogy Archer azt akarja majd, tartson vele. Archer látta a mandula alakú szempárban megjelenő tiltakozást, és tudta, Hoshi megpróbálja majd lebeszélni őt arról, hogy ilyen egyszerűen elvigye.

Hoshi arcán csalódottság, idegesség tükröződött. Az egyik szeme kicsivel jobban összehúzódott, mint a másik. Archer bízott benne, hogy a színes hawaii inggel, amit viselt, sikerül majd enyhítenie Hoshi feszültségét. De vajon bejön-e a trükk? Virágmintás ing? Farmernadrág és teniszcipő? Nem egy kapitányhoz illő öltözék... Megdörzsölte a kezét, és megpróbált uralkodni a zavarán. Tetszett neki az ing, jól érezte magát benne, viszont nem szívesen zavarta meg a tanítást. Úgy érezte magát, mint egy csintalan kölyök.

– Rajta, ismételjétek, próbálgassátok! – mondta az ifjú hölgy a kántáló diákoknak. Archerre nézett. – Azonnal visszajövök... – A terem végébe sietett, és követte Archert a folyosóra. – Ugye, rosszul látok, uram? Maga valójában nincs is itt, igaz? – A hangja dallamos volt, és annak ellenére, hogy érezni lehetett rajta a bosszúságot, vidámnak tűnt.

Archer elmosolyodott.

– Nos... – kezdte. – Maga itt van, ezért nekem is el kellett jönnöm erre a helyre.

– Menjünk ki! – kérte a nő.

A folyosóról kiléptek a dzsungelszerű kertbe. Archer tisztában volt vele, hogy minden egyes növény, amit lát, őshonos Brazíliában, de valamennyit mesterséges körülmények között, üvegkupolák alatt nevelték, mígnem áthozták erre a helyre. Ennek ellenére a hely egy valódi dzsungel benyomását keltette. Vagyis... majdnem olyan volt, mint egy valódi őserdő – a jellegzetes rothadásbűz szerencsére hiányzott.

– Szükségem van magára – közölte Archer, amikor a nő eléje állt a sétaösvényen.

– Megígért valamit! – mondta Hoshi. – Azért vállaltam el ezt a munkát, mert maga megígérte, hogy be tudom fejezni. Két hét van hátra a vizsgákig. Most egyszerűen nem mehetek el!

Archer a legszívesebben felhördült volna; a legszívesebben elmagyarázta volna, hogy mit gondol a szemeszter fontosságáról, de sikerült uralkodnia magát.

– Szerezzen valakit, aki helyettesíti! – Nem kérte meg Hoshit, hogy próbálja meg átrendezni az életét, az értékrendjét, próbáljon galaktikus léptékben gondolkodni. Úgy érezte, ennek nem most van itt az ideje.

– Ha lenne valaki, bárki, aki képes lenne megcsinálni azt, amit én – mondta Hoshi –, akkor maga sem akarná ennyire, hogy a hajóján szolgáljak.

– Telitalálat – állapította meg Archer.

– Hoshi... – kezdte, de a nő közbevágott:

– Elnézést, kapitány! Felelősséggel tartozom ezekért a gyerekekért.

Archer kis híján felnevetett. Gyerekek? Gyerekeknek nevezi a diákjait, amikor ő maga sem sokkal idősebb náluk? És egyébként is: léteznek olyan dolgok, amelyek sokkal, de sokkal fontosabbak, mint az a kötelesség, az a felelősség, amivel egy tanár tartozik a diákjainak.

– Megtehetném, hogy parancsot adok – jegyezte meg Archer, de valójában csak azért, hogy lássa, Hoshi hogyan reagál.

– Ne felejtse el: szabadságon vagyok! A Csillagflotta elengedett. Megtehetné, hogy visszarendel, de én ellenszegülnék. Akkor meg kellene fenyítenie, és erőszakkal kellene a hajóra vitetnie. Viszont, ha megfenyít, akkor nem teljesíthetek szolgálatot egy küldetésre induló csillaghajón.

– Szükségem van valakire, akinek olyan füle van, mint magának.

– Meg is fogja kapni ezt az embert. Három hét múlva. Nem hagyhatom félbe a megkezdett munkát, ugyanis nincs senki, aki a helyemre léphetne.

Archer megértette, rosszul közelítette meg a kérdést. Hoshi végtelenül kedves, hihetetlenül intelligens és okos volt, de hazudni nem tudott. Pótolhatatlan ember nem létezik; ebben az intézményben is bizonyára számos olyan tanár van, aki képes arra, hogy elhörög valami zagyvaságot egy csapat „gyerek” előtt, aztán várja, hogy pontosan megismételjék a hangsorokat.

Archer tudta, korántsem erről van szó, hanem inkább arról, hogy Hoshi... fél. Fél, és nem szívesen száll fel egy kísérleti jellegű csillaghajóra, nem szívesen vesz részt egy olyan küldetésben, amely nagyon könnyen és pillanatok alatt veszélyessé válhat. Hoshi nem volt pionír típus.

A kapitány elbizonytalanodott. Most mit mondjon? Közölje Hoshival, hogy igen, okkal és joggal habozik? Vagy inkább magyarázza el neki, hogy a félelem nem azonos a gyávasággal? Hívja fel a figyelmét a küldetés fontosságára? Mivel vegye rá, hogy ne makacskodjon, hogy lépni merjen?

Eszébe jutott valami. Annak, hogy Hoshi egyáltalán vállalta az űrszolgálatot, csupán egyetlen oka volt: használni akarta a különböző nyelveket. Már nem érte be azzal, hogy tanított; élesben szerette volna próbára tenni magát, a tudását. Ezt kell kihasználnom! – határozta el Archer. A zsebébe nyúlt, elővett egy kis szerkezetet, bekapcsolta. Egy klingon hangja szólalt meg; egy klingoné, aki egy olyan ősi nyelven beszélt, amely néhány nappal korábban még ismeretlen volt a Földön.

Hoshi homlokáról eltűntek az aggodalmas ráncok, a tekintete érdeklődővé változott.

– Ez micsoda?

– Egy klingon. Soval nagykövet átadott nekünk néhány mintát a lingvisztikái adatbázisukból.

– Úgy tudtam, a vulkániak ellenzik a dolgot.

– Valóban így van. Viszont kötöttünk néhány kompromisszumot.

Hoshi elhallgatott, feszülten figyelte a felvételt, a cserregő, csettintő, hörgő hangokat. Archer összepréselte az ajkait; nem akart megszólalni, azt szerette volna elérni, hogy Hoshiban felébredjen a tettvágy, hogy ne tanítani akarjon, hanem inkább cselekedni, részt venni a dolgokban. Az új információkat mindig a tanárok használják fel utoljára, Hoshi viszont az első akart lenni.

A nő közelebb hajolt a készülékhez.

– Mit tud ezekről a klingonokról?

– Nem sokat – felelte Archer. – Egy harcos birodalom polgárai. Körülbelül nyolcvan poliglutturális dialektust használnak, a szintaxisuk állítólag nagyon adaptív jellegű...

– Hangosítsa fel!

Archer engedelmeskedett. A klingon hangja felerősödött. Micsoda nyelv! Mintha valaki okádni készülne!

– Gondoljon bele! Maga lenne az első ember, aki beszélhet ezekkel a lényekkel... – jegyezte meg a kapitány halkan. Leeresztette a vállát, közelebb hajolt a nőhöz. – Vagy talán azt akarja, hogy valaki más végezze el a feladatot? Maga helyett?

Hoshi tekintete úgy cikázott, mintha riadt pillangókat követne a szemével. Tett egy lépést hátrafelé, azután még egyet, majd Archerre nézett. Szándékosan nem pillantott rá a hanglejátszóra.

– Miért siettet ennyire? – kérdezte. – Mondja, valójában mit akar?

– Olyan embereket szeretnék magam mellett tudni, akikben az első pillanattól fogva megbízhatok – vallotta be Archer.

– Mert? Ez a küldetés nagyon egyszerűnek tűnik... Haza kell vinni egy beteg lényt. Ennyi az egész. Ehhez miért van szüksége olyan munkatársakra, akikben megbízhat?

Archer zavartan pózt váltott – véletlenül belerúgott egy tökéletes formájú páfrányba –, aztán kihúzta magát. Úgy döntött, elérkezett a pillanat, amikor őszinte lehet Hoshival.

– Azért, mert valami nem stimmel.

– Hiszen még semmi sem történt! Mi olyasmi lehet itt, ami nem stimmel?

Archer úgy nézett le a kis készülékre, mintha az elkerülhetetlen és egyelőre ismeretlen jövőt próbálná kiolvasni belőle. Kikapcsolta.

– Nem tudom. Egyelőre nem...

NEGYEDIK FEJEZET

– Trip, neked nincs olyan érzésed, hogy túl sok dolog csúszik félre?

Charlie Tucker homlokráncolva nézett Jonathan Archerre. A készenléti helyiség ablaka előtt álltak, és az Űrdokkot bámulták.

– Mit számít az, hogy mit gondolok? Te mit gondolsz?

– Ne térj ki a kérdés elől! Mondd el, mi a véleményed!

– Nos, belehajszoltál minket a felkészülésbe, és még nem állunk készen, de már sikerült leküzdenünk néhány akadályt. A kapkodásnak viszont mindig megvan az árnyoldala is: minél jobban igyekszik az ember, annál valószínűbb, hogy valami rosszul sül el.

– De ilyen rosszul? – Archer leült az íróasztal szélére. – Nem gondolod, hogy itt azért túl sok a szerencsétlen véletlen? Te nem találsz semmi furcsát abban, hogy szinte minden szállítmánnyal gond van? Abban sem, hogy elcserélődnek az üzenetek, hogy összekavarodnak az időbeosztások, hogy bizonyos szállítmányok célt tévesztenek? Vagy talán én lettem túlságosan gyanakvó?

– Úgy érted, paranoid?

– Azt akarom, Trip, hogy minden működjön.

Tucker halványan elmosolyodott.

– Nos, azt hiszem, kapitány, ezzel valamennyien így vagyunk. Bár... a tudományos tisztünkről ezt nem igazán mondhatom el. – Kis szünetet tartott, és alaposan megfontolta a szavait, mielőtt folytatta. – Egyébként mióta vannak vulkáni tudományos tisztjeink? – kérdezte. A hangjából nem érződött se sértődöttség, se értetlenség, se rosszallás, Archer azonban pontosan tudta, mi jár a fejében. Volt közöttük egy vulkáni, aki semmivel sem érdemelte ki, hogy a hajó vezetői közé kerüljön, aki semmit sem tett a rangjáért, aki egy olyan hajóra került, amit korábban még csak nem is látott, aki olyan tudományos eredményeket ismert, amelyeket a népe semmiképpen sem akart megosztani az emberiséggel – akitől nem igazán lehetett elvárni, hogy a küldetés során minden információt meg fog osztani a kapitányával, a bajtársaival.

Archer úgy döntött, megosztja Tuckerrel az igazságot.

– Azért van velünk, mert szükségünk van a vulkániak csillagtérképeire. Másképpen nem tudnánk eljutni a Qo’noshoz.

Tucker olyan arcot vágott, mintha fájna valamije. A szemét forgatta.

– Szóval, adnak pár térképet, mi pedig cserébe hagyjuk, hogy egy kémet ültessenek a hajónkra...

Archer tudta, Tuckernek igaza van. Neki is valami ilyesmi járt a fejében. A Csillagflotta rangot, hatáskört és befolyást adott egy vulkáninak, méghozzá viszonylag olcsón, ráadásul teljes mértékben a vulkáni vezetésre bízta, hogy kiválassza az általuk megfelelőnek tartott személyt. Tuckerhez hasonlóan ő sem tartotta jónak ezt a megoldást, de hiába, semmit sem tudott tenni ellene.

Elfordította a fejét, kinézett az Űrdokkra. Még egy nap, és ez az objektum többé már nem védi meg a hajót...

– Forrest admirális azt mondta, tekintsünk úgy az illetőre, mint egy szimpla gardedámra – mondta, de közben érezte, mennyire szánalmas a helyzet. Szép szavakkal nem lehet elfedni a tényeket; bárhogyan is nevezik, a vulkáni gyakorlatilag felügyelőként, egyfajta feljebbvalóként fog velük tartani, és olyan pozíciót fog betölteni, amit semmivel sem érdemelt ki. Tisztában volt azzal, ha vele esetleg történik valami, a hajón egyetlen olyan ember sem lesz, aki végrehajtja majd ennek a „gardedámnak” a parancsait. Ez a kísérő nagyon könnyen és nagyon hamar valódi hatalomhoz juthat, a legénység pedig nem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik neki. Eszébe jutott, mit mondott Hoshinak. Olyan embereket akar maga körül, akikben megbízhat. Vajon neki hogyan fogja megmagyarázni a vulkáni jelenlétét?

– Azt hittem – mondta Tucker halkan arra megy ki a játék, hogy elszakadjunk végre a vulkániaktól.

– Négy nap oda, négy nap vissza, aztán elköszönünk a kísérőnktől. Ez alatt a nyolc nap alatt kénytelenek vagyunk udvariasan bánni vele.

Trip Tucker felnyögött.

– Hát, nem is tudom... Sokkal jobban érezném magam, ha Porthos lenne melletted a hídon.

Archer szomorkásán elmosolyodott. Azon töprengett, mivel tudná jobb kedvre deríteni Tuckert, amikor hirtelen megszólalt az ajtócsengő. A kapitány kihúzta magát.

– Na, tessék... Szabad!

Arra sem maradt ideje, hogy félresöpörje a bosszúságát és a megalázottság érzését: az ajtón belépett a nő. A hídról érkezett – arról a hídról, ahol valójában semmi keresnivalója nem volt. Ráadásul – mintha élvezte volna a helyzetet, mintha fokozni akarta volna az emberekben a megalázottság érzetét – vulkáni komisszár egyenruhát viselt.

De mit is hordhatna? – futott át a kapitány agyán. – Talán jobb lenne, ha a Csillagflotta uniformisát viselné?

A nő figyelemre sem méltatta Tuckert. Kimért mozdulattal átnyújtott Archernek egy adatblokkot.

– Ez igazolja, hogy 08:00-tól hivatalosan az ön parancsnoksága alá helyeztek. Szolgálatra jelentkezem!

Archer átvette az adatblokkot, de csak azért vetett rá egy pillantást, mert tudta, a vulkáni ezt várja tőle. Mély, feszült csend támadt. Archer már-már arra számított, Tucker fülén kiáramlik az indulat gőze. Egy darabig még úgy tett, mintha az adatblokkot vizsgálgatná, azután felpillantott.

A vulkáni nő, T’Pol fintorogva, merev nyakkal állt. A szobát vizsgálgatta, de amikor érezte, hogy a kapitány őt figyeli, a férfi szemébe nézett.

– Valami gond van? – kérdezte Archer.

– Nincs, uram.

– Ó, bocsánat, elfelejtettem! – A kapitány Tuckerre nézett, majd Porthosra pillantott. A kutya a díványon feküdt, és három lábát a mennyezet felé nyújtva, a pofáját az ülőpárna széléről lecsúsztatva aludt. – Elfelejtettem, hogy a vulkáni nők szaglása kifejezetten érzékeny... Remélem, nem találja túl kellemetlennek Porthos szagát!

A „nők” szót egy kicsit megnyomta; éppen csak annyira, hogy bosszantsa vele a vulkánit – feltéve, hogy egyáltalán ki lehetett váltani belőle ilyen érzelmet. Arra gondolt, ha a vulkániak már amúgy is borzasztóan büszkék arra, hogy ebben is jobbak másoknál, meg abban is, akkor legyen, ő bizony elismeri, hogy a szaglásuk is érzékenyebb, mint az embereké. Tuckeren látszott, hogy ő értékeli az élcet, de szerencsére uralkodott magán, nem mutatta ki, milyen jól szórakozik.

– Kiképeztek arra, hogy toleráljam a kellemetlen helyzeteket – jelentette ki T’Pol.

Tucker nem bírta tovább, elvigyorodott.

– Én ma reggel zuhanyoztam... És maga, kapitány?

A vulkáni a mérnökre nézett, és olyan hosszú ideig tartotta vissza a lélegzetét, ameddig csak bírta.

– Elnézést – kezdte Archer, és kis szünetet tartott, időt hagyva T’Polnak, hogy arra gondoljon, a kellemetlen testszaga miatt kér bocsánatot. – Ez itt Charles Tucker parancsnok. Parancsnok, bemutatom önnek T’Pol másodkapitányt.

Tucker kezet nyújtott a nőnek.

– Trip. Mindenki csak Tripnek szólít.

T’Pol apró lélegzetet vett.

– Ezt megpróbálom észben tartani.

Jól van, elég ebből! Archer bosszúsan felsóhajtott, azután rátért arra a kérdésre, ami Tuckert korábban a legjobban izgatta.

– Ön talán nem áll olyan lelkesen ehhez a küldetéshez, mint mi – mondta T’Polnak –, de elvárom öntől, hogy betartsa a szabályainkat. Mindaz, ami ezen a hídon elhangzik, bizalmas információnak tekintendő. Nem szeretnénk, ha mondunk valamit, aztán másnap már az egész vulkáni főparancsnokság tudná, miről társalogtunk. – Arra gondolt, az sem baj, ha T’Pol ezen megsértődik, legalább megkapja, ami a faragatlanságáért jár neki. A vulkániak egyebek mellett arra is borzasztóan büszkék voltak, hogy mindig betartják az illemszabályokat, ám Archer élete során nem sok náluk neveletlenebb, udvariatlanabb lényt látott. Úgy gondolta, a valóban szofisztikáit lények tényleg tiszteletben tartanak másokat, még azokat is, akik egy-két dologban fejletlenebbek náluk. Ami az emberek és a vulkániak kapcsolatát illeti: az emberiség már többször is bebizonyította, hogy folyamatosan fejlődik, nem hajlandó, de nem is képes stagnálni, és nem másoktól várja saját problémáinak a megoldását, ennek ellenére a vulkániak még mindig egyfajta sznobériával tekintettek a földlakókra, és nem voltak hajlandóak átadni nekik bizonyos eredményeket. Persze, valahol ez is érthető volt; éppúgy nem akarták vállalni a kockázatokat, ahogy mondjuk Hoshi. Sajnos emellett minden helyzetben irányítani szerettek volna, és természetesen mindig el akarták érni, hogy a dolgok a nekik legkedvezőbb módon alakuljanak.

Archer elhatározta, ezúttal ezt nem fogja hagyni. Most, az adott helyzetben elég befolyással rendelkezett ahhoz, hogy változtasson a megszokott rendszeren.

– Itt-tartózkodásom oka nem az, hogy kémkedjek – közölte T’Pol. – A feljebbvalóim csupán annyit kértek tőlem, hogy legyek az önök segítségére.

– A feljebbvalói viszont úgy gondolják, a vécét sem vagyunk képesek lehúzni anélkül, hogy maguk közül valaki ne segítene nekünk.

– Ilyen természetű feladatok elvégzésére nem kaptam megbízást, kapitány – felelte a nő. – Biztos lehet benne, amint véget ér ez a küldetés, éppen olyan nagy örömmel fogom elhagyni ezt a hajót, amilyen örömmel önök megválnak tőlem.

Váratlanul összerezzent, és lenézett. Archer csak ekkor vette észre, hogy Porthos közben lemászott a díványról, odament a vulkánihoz, és szaglászni kezdte a térdét.

– Ha nincs más... – mondta T’Pol erőltetett nyugalommal.

– Porthos! – mordult fel Archer, de előtte még várt pár másodpercet, hogy a kutya megszagolja a vulkánit, és hogy a nő még kényelmetlenebbül érezze magát.

Porthos ránézett a gazdájára, majd visszaballagott a díványhoz.

– Elég volt! – mondta Archer.

T’Polon látszott, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy a kapitány hozzá vagy a beagle-hez szólt. Helyes! – gondolta Archer.

Miközben T’Pol megfordult, és kisietett a készenléti helyiségből, hogy átmenjen a parancsnoki hídra, ahol ezután már teljes joggal tartózkodhatott, Tucker összefont karokkal az ablakhoz támasztotta a hátát. Becsukódott az ajtó.

Csend borult a szobára, amit csak a szellőzőberendezés halk neszezése zavart meg.

Amikor Archer megfordult, Tucker éppen a szellőzőnyílást nézegette nagy érdeklődéssel.

– Mi a véleményed? – kérdezte Archer.

– Azt hiszem, meg kell olajoznom ezt a ventilátort...

– A nőről mi a véleményed, Trip! Mit gondolsz T’Polról?

– Szerintem pontosan annyira kedvel engem, mint én őt. De nem gond.

Archer a mérnökre nézett. Tucker visszanézett rá, aztán egy pillanattal később mindkettejükből kirobbant a szó:

– Uram!

Archer felkacagott, és megkönnyebbülten látta, hogy végre a mérnök is nevet. Belekerültek egy nem túl kényelmes helyzetbe, és már hozzáláttak, hogy a lehető legtöbbet kihozzák belőle. Archer megértette, attól, hogy ő a kapitány, még nem fog minden pontosan úgy történni, ahogy ő akarja. Úgy érezte, pontosan olyan, mint a hajó: még egyikük sem készült fel teljesen a küldetésre. Még egyikük sem bizonyított. Később remélhetőleg elég befolyással fog rendelkezni ahhoz, hogy egyszerűen elhajtsa az okoskodókat és a politikai okok miatt mesterkedőket, ezt azonban egyelőre még nem tehette meg. Ennek is eljön majd az ideje...

– Szerinted tényleg kém? – kérdezte.

– Lehetséges – felelte Tucker. – Ha most azt hiszed, hogy nem fog jelentést tenni a parancsnokainak arról, hogyan intézzük a dolgainkat, akkor naivabb vagy, mint gondoltam.

– Tulajdonképpen szeretném, ha ezt tenné.

– Én is. Csak hadd tudják meg a vulkániak, hogy elboldogulunk! Ha viszont a kérdésed arra vonatkozott, hogy szerintem azért van-e itt, hogy ellopjon pár technológiát, elkövessen néhány szabotázst, és valamilyen módon kicsesszen velünk... Nos, akkor a válaszom: nem. Nem hiszem, hogy ezért jött.

– Ez a küldetés különben sem olyasmi, amit érdemes lenne elszabotálni – bólintott Archer. – Mert mit is fogunk csinálni tulajdonképpen? Elviszünk egy fickót innen, oda. Hazaviszünk egy klingont az otthonába. Ezzel most megmutathatjuk, milyen jó szándékúak vagyunk, és azt is, hogy egyedül is nagyon jól elboldogulunk, nem szorulunk rá a másoktól kapott szívességekre.

– Lenyúlt, megvakarta Porthos fején a kis dudort, és azt kívánta, bárcsak olyan nyugodtan élhetne, mint a kutya. – Lehet, hogy a vulkániak nem akarnak segíteni, de nem hiszem, hogy képesek lennének ártani nekünk. Nem tartom valószínűnek, hogy szándékosan hátráltatnak minket. Azután pedig, hogy bebizonyítottuk, igenis el tudunk jutni arra a helyre, biztosan másképp tekintenek majd ránk, és...

– Lehet, hogy mégis naivabb vagy, mint gondoltam! – vágott közbe Tucker.

– Mondd, te hányszor hallottad tőlük azt, hogy „az emberiség még nem készült fel arra, hogy kilépjen a galaxisba”, vagy azt, hogy „az emberiségnek még be kell bizonyítania, hogy méltó társa az űrjáróknak”? Mi van akkor, ha úgy gondolják, még nem vagyunk elég... érettek, és úgy döntöttek, hogy a saját érdekünkben lelassítanak minket? Nézd, John, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem ideges ettől a nőtől. Olyan ő, mint derült égből a villámcsapás. A nyakunkra ültették, ráadásul tisztként! Miért kellett ilyen magas pozícióhoz juttatni, ha tényleg csak az a feladata, hogy szemmel tartson minket? Nem, szerintem itt valami másról is szó lehet. A helyedben sűrűn nézegetnék a hátam mögé...

Archer arckifejezése megváltozott, hirtelen feszült lett.

– Ezt most komolyan mondod? Szerinted veszélyben van az életem?

– Azzal, hogy ez a nő ilyen pozícióban van, és úgy, hogy a vulkániak nem örülnek az eredményeinknek? A pokolba, igen! A vulkániak észjárása talán éppen olyan csavaros, mint bárki másé. Ostobaság lenne a részedről, ha ennek az ellenkezőjét feltételeznéd, vagy ha azt gondolnád, nem lennének képesek megtenni...

Archer bólintott.

– Bárkit meg lehet téveszteni. Teljesen mindegy, milyen intelligens az illető... De nehogy azt hidd, hogy bízom bennük! Addig semmiképpen sem, amíg nem bizonyítanak.

– Én sem. És nyugi, vigyázni fogok rád!

– Viszont ha egyfolytában gyanakvóan figyeljük őket, ha mindig a legrosszabbat feltételezzük róluk, akkor gyakorlatilag ugyanazt tesszük velük, amit ők velünk. Ez nem igazán tetszik.

– Azt hiszem, én nem vagyok olyan jóindulatú, mint te.

– Tucker megrázta a fejét. – Nem, John, ne bízz ebben a nőben! Még nem ismered.

Archer lerogyott a díványra, a kutya mellé.

– Nem, tényleg nem ismerem. Még nem...

Elgondolkodott, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Felnézett Tuckerre.

– De Trip... Még ő sem ismer engem!

Tucker arcán megjelent egy félig vidám, félig ravaszkás mosoly.

– Hát, látod, ez is igaz...

ÖTÖDIK FEJEZET

Az Űrdokk megfigyelőfedélzetén valósággal hemzsegtek az előkelőségek, a magas rangú férfiak és nők, a meghívott vendégek, a főtisztek, a nagykövetek meg a mindenütt jelen lévő talpnyalók, akik az ilyen és hasonló rendezvényeken próbáltak feljebb jutni a ranglétrán. A Csillagflotta főtisztjei mellett vulkáni küldöttek álltak, körülöttük csacsogó, látszólag mindenhez értő, de valójában semmit sem tudó, hatalomvágyó senkik nyüzsögtek, és persze jelen voltak a nyilvánosság képviselői is. Néhány arc fáradtnak tűnt, sokan pedig zavartnak látszottak – ők talán nem értették, miért kellett ilyen váratlanul előrehozni az űrhajó régóta tervezett indulását.

Forrest admirális már belekezdett a beszédébe; azzal sem igazán törődött, hogy még nem foglalt mindenki helyet. Talán ő is ki akarta fejezni valahogy, hogy sietni kell.

Jonathan Archer pompásan érezte magát: végre komolyan vették, hallgattak rá, eltökéltségét nem intézték el egyetlen legyintéssel. Az események annyira lekötötték a figyelmét, hogy még nem beszélt a gyengélkedővel, így nem tudhatta, hogy átszállították-e már a klingont, hogy a fickó egyáltalán életben van-e. Oldalra nézett. Trip Tucker mellette volt, mögötte pedig ott állt Reed hadnagy. A másik oldalán az újonnan érkezett kormányosa, Mayweather várakozott, meg Hoshi és a vulkáni nő, T’Pol. Archer megállapította magában, ha a vulkáni nem lenne jelen, akkor csupa olyan ember venné körül, akiben megbízik. Még Mayweather sem volt ismeretlen a számára – a fiú már két hajóján szolgált –, egyedül T’Pol volt idegen. A jelek szerint a vulkáni jelenléte nem csak neki, a többieknek is kényelmetlenséget okozott.

Megpróbálta elhessegetni a kételyeit, az aggodalmait; megpróbált megfeledkezni arról, hogy sértésnek tekinti a nő jelenlétét, hogy a vulkániak csak úgy, erőből betették őt abba a csapatba, amelynek tagjaiban több volt a program iránti lelkesedés és odaadás, mint az összes vulkániban együttvéve. Megpróbált megfeledkezni a problémáiról és a zavaró érzésekről, a feltételezésekről; megpróbált a feladatára összpontosítani, ami pillanatnyilag az volt, hogy végighallgassa a pódiumon álló Forrest admirális méltatását.

– Amikor Zephram Cochrane kilencven évvel ezelőtt végrehajtotta legendás hipertéri repülését – mondta az admirális –, és ezzel felkeltette új barátaink, a vulkániak figyelmét, rá kellett jönnünk arra, hogy nem vagyunk egyedül a galaxisban.

A tömeg kötelességtudóan tapsolt, és ezzel még hosszabbá tette a beszédet.

– A mai napon – folytatta Forrest – arra készülünk, hogy átlépjünk egy újabb határvonalat. Közel egy évszázadon keresztül bokáig gázoltunk az űr óceánjában. Most elérkezett az idő, hogy ússzunk benne! Az ötös hiperhajtómű sohasem készülhetett volna el, ha nincsenek olyan tudósaink, mint dr. Cochrane és Henry Archer, aki oly keményen dolgozott a szerkezet kifejlesztésén. Úgy érzem, helyénvaló dolog, hogy Henry fia, Jonathan Archer lett az első olyan csillaghajó parancsnoka, amely ilyen hajtóművet kapott.

Forrest odabólintott Archernek. A közönség ismét tapsolt. Archer és a társai felálltak, elindultak előre. Archer nem nézett senkire; úgy érezte, a taps, az éljenzés nem nekik jár, hanem az apját illetné. Tisztában volt vele, hogy ő legfeljebb csak tükör, ami megcsillan a dicsfényben, és elgondolkodott, vajon mennyiben köszönhető az apja munkásságának az, hogy ilyen magasra jutott a ranglétrán. Ezt képtelen volt figyelmen kívül hagyni, esze ágában sem volt a sajátjának tekinteni az eredményeit. Ismét szétáradt benne a már jól ismert keserűség. Boldogan lett volna hajótervező, ha az apja annak idején, még az életében megkapja azt az elismerést, ami kijárt neki, ha végignézheti a hajója elindítását. Ám már késő volt, túl késő...

Átkozott vulkániak!

Miközben az admirális tovább beszélt, Archer az ajtóhoz vezette a csapatát.

– Ahelyett hogy idézném dr. Cochrane szavait, azt hiszem helyesebb, ha meghallgatjuk, mit mondott harminckét évvel ezelőtt,, a Hiper Ötös Komplexum átadási ceremóniáján...

A közönség figyelmét egy hatalmas monitor vonta magára; egy monitor, amelyen feltűnt a hiperhajtómű atyjának nevezett Zephram Cochrane arca. A már archívnak minősülő filmfelvételt akkor készítették, amikor az idős tudós beszédet mondott néhány tudósnak, akik között ott volt Henry Archer is. Jonathan Archer emlékezett erre az eseményre, ő is jelen volt, ő is végighallgatta a beszédet. Még csupán hétéves volt, de már felfogta, hogy valami nagyon fontos dologról hall.

– Ezen a helyen – mondta Cochrane reszkető, erőtlen hangon – meg fog épülni egy hajtómű. Egy olyan hajtómű, amely egy nap lehetővé teszi a számunkra, hogy százszor gyorsabban utazzunk, mint ma...

Archer keresztülvezette a csapatát a hajóra nyíló légzsilipen. Amíg eljutottak a hídra, végig hallhatták a beszédet.

A híd kompakt parancsnoki központ volt. Egyszerű, spártai, acélfalú helyiség, amelyet a mennyezetben elrejtett világítótestek borítottak fényárba.

Nem voltak szőnyegek, dekorációs tárgyak, csak konzolok, ülések, kapcsolótáblák, tárcsák és kisebb méretű szkenner monitorok. Középen állt a kapitány ülése; Archer kötelességtudóan helyet foglalt benne.

– Képzeljék el – hallatszott Cochrane hangja –, hogy karnyújtásnyi távolságba kerül több ezer lakott bolygó... Képesek leszünk arra, hogy felfedezzük ezeket a különös, új világokat, hogy új életformákat, új civilizációkat keressünk... Ez a hajtómű eljuttat minket oda, ahol még sosem járt ember!

Archer hirtelen azon kapta magát, hogy suttogva mondja a beszéd szavait. Abbahagyta, megköszörülte a torkát. Mindenki rá várt.

– Horgonykábeleket és gravitációs támaszokat leválasztani! – adta ki a parancsot. – Légzsilipet visszavonni, Űrdokktól való elszakadást megkezdeni! Minden művelet végrehajtásáról visszaigazolást kérek! Internális impulzushajtóművet készenlétbe helyezni!

– Impulzushajtómű készenlétben, uram! – felelte Mayweather. – Valamennyi normál energia- és hajtóműrendszer készenlétben!

Archer mellett megjelent T’Pol, de nem követte a Csillagflotta gyakorlott tisztjeinek szokását, nem ismételte el a kapitány parancsait. Semmit sem tett, nem avatkozott bele a műveletbe. Talán idegennek érezte magát, talán ugyanazt gondolta, mint a legénység többi tagja: nem sok keresnivalója van ezen a helyen. Visszafogott eleganciával elfoglalta a helyét a tudományos konzolnál, de nem látszott különösebben vidámnak.

Fagyott pára áramlott keresztül az Űrdokkon – mintha egy sárkány fújt volna jeges füstfelhőt. Archer előredőlt a parancsnoki ülésben. Körülötte a híd személyzete feszülten várakozott. A kapitány a bal oldali monitoron a gépházat látta és Trip Tuckert, aki a lüktető hiperhajtómű előtt állt. A rendszer olyan volt, mint egy sas, amely arra készül, hogy szárnyra kapjon.

Archer lelki szemei előtt megjelent az apja, aki a modell vezérlőegységét tartotta a kezében, és közben szeretettel rá- mosolygott a kisfiára, aki minden szavát elhitte. A kéz leereszkedett, az apa átadta a vezérlőegységet a fiúnak, aki belehelyezte a modellhajóba.

– Vigyük ki innen! – mondta végül a kapitány. – Egyenesen és határozottan előre, Mr. Mayweather!

– Hölgyeim és uraim! – hallatszott Forrest admirális hangja. – A Csillagflotta büszkén bemutatja a galaxisnak a fény- sebességnél gyorsabb haladásra képes, nagy hatótávolságú cirkálót, az Enterprise-t!

Felhangzott a taps. Archer hátán végigfutott a hideg.

A karcsú, férfias vonalvezetésű, masszív felépítésű, mégis kecses, dekorációktól mentes, csodálatos hajó lassan elindult előre. A testében lüktetett a hihetetlen erő. Az Űrdokk mintha hátracsúszott volna mellőle; a gigantikus építmény úgy tűnt el Archer szeme elől, mintha semmivé foszló emlék lenne csupán.

Mindenki arra számított, hogy a hajó nyolc napon belül visszatér, de Archernek más tervei voltak. Úgy gondolta, ha minden jól alakul, ha a hajó bírja a terhelést, és ha neki sikerül okosan kijátszania a kártyáit, akkor leghamarabb hat hónap múlva látják ismét az Úrdokkot.

Megcsinálták. Elindultak. Az ünnepségen megjelent vendégek hazamehettek; Archer már nem is gondolt rájuk, mintha sosem léteztek volna. A központi monitort figyelte. A nyílt űrt.

Amikor úgy érezte, ismét képes szóhoz jutni, megérintette az ülésén a kommunikátor gombját.

– Mi a helyzet, Trip?

– Mi készen állunk – felelte Trip Tucker. A háttérből hallani lehetett a hiperhajtómű pulzálását. Trip hangja egyszerre volt izgatott és ideges.

– Hiperugrásra felkészülni! Mayweather, táplálja be az útvonalat! – mondta Archer, majd T’Polra nézett. – Használja a vulkáni csillagtérképeket... Közvetlen irányvektor: a Qo’nos bolygóra!

Mayweather gyors pillantást vetett T’Pol irányába, de sikerült megállnia, hogy ránézzen. A navigációs pult gombjait nyomogatta. Ahogy a hajó közeledett a naprendszer határához, a vulkáni átküldte Mayweather konzoljára a csillagtérképet, amelyet kizárólag megfelelő szintű hozzáféréssel rendelkező személy használhatott.

– Irány betáplálva, uram!

Ennyi. Megtörtént. A vulkániak ettől fogva soha többé nem titkolhatták el a földlakók elől a Klingon bolygójának helyét. Igen, emberek, mostantól fogva akár a szabadságotokat is eltölthetitek a galaxis legújabb üdülőhelyén, a klingonok bolygóján!

Mayweather a kapitányra nézett.

– Kérek engedélyt az ugrás végrehajtására!

Archer megrázta a fejét, elhessegette a klingonok bolygójával kapcsolatos gondolatokat. Miről is beszél ez a fiú? Ja, igen! Hipersebesség. Hipertér...

A kapitány a vulkánira nézett, és szavak nélkül az irányvektor jóváhagyására kérte. T’Pol megérezte, hogy Archer őt nézi. Felpillantott.

– Nulla egész két tized fokos eltérés a koordinátáktól!

Mayweather a nőre nézett; zavart volt és dühös egyszerre. Nem az bántotta, amit T’Pol mondott, hanem az, ahogy mondta... Archer azonban nem hagyta, hogy T’Pol tönkretegye az ünnepi pillanatot.

– Köszönöm – mondta gyorsan, majd lazán intett Mayweathernek. – Menjünk!

– Váltás hiperhajtóműre! – mormolta Mayweather, bár erre semmi szükség nem volt. – Egyes hiperfaktor...

A hajó megugrott. Éles fény villant. A Föld karéja úgy vált semmivé, mintha egy varázsló tüntette volna el. A naprendszer apró pöttyé zsugorodott.

– Egyes hiperfaktor végrehajtva – jelentette Mayweather.

Archer körbenézett a hídon tartózkodókon, mindegyikükkel szemkontaktust létesített. Először T’Pollal, akinek nem volt több kritikus észrevétele. Azután Reeddel, aki fáradtnak tűnt, de egyenes háttal, az érzelmein uralkodva, bátorítóan odabólintott Archernek.

A kapitány elmosolyodott, majd a kis monitorra pillantott, amelyen a hajtóműveket dédelgető Trip Tuckert látta.

– Trip? Jól vagy?

– Remekül! – felelte Tucker, de egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a ragyogó hipermagról.

– Akkor térjünk át a kettes fázisra!

– Kettes hiperfázis! – mondta Mayweather.

Újabb villanás, újabb előrelódulás. A hajó sebessége nagyságrendekkel megnőtt. A csillagok elmosódott sávokká változtak, és mintha meggörbült volna a tér.

– Kettes hiperfázis végrehajtva, uram!

– Imádom ezt az érzést! – mondta Archer. – Mindenki rendben van? Nincs jelentős eltérés az értékekben?

Senki sem szólalt meg.

– Hármas fázis!

Mayweather nem válaszolt, de a keze sebesen járt a konzolon. Újabb villanás. A hajó ezúttal szelídebben lódult meg. Egyetlen pillanat alatt végrehajtották a hármas fázist.

– Jól van – mondta Archer. – Most mindenki szusszanjon egyet! Ellenőrizzék az adatokat! Hoshi, vizsgálja végig a hajót!

– Értettem! – felelte Hoshi remegő hangon. Látszott rajta, borzasztóan fél.

Archer valójában azért adott neki feladatot, hogy valamivel lekösse a figyelmét. Az eszébe véste, hasonló helyzetekben sosem engedheti meg, hogy Hoshi tétlenkedjen.

– Kormányos! Térjünk át a négyesre!

Archer fel akarta gyorsítani a menetet. Megtehette volna, hogy egy teljes napon keresztül a kettes fázisban cirkál, de semmi kedve nem volt várni; minél hamarabb szerette volna elérni a legmagasabb hiperfokozatot.

Valaki riadtan kapkodott levegő után, de nem tudta megállapítani, hogy kicsoda. Talán Hoshi? Egészen biztos, hogy nem T’Pol. Vagy esetleg Reed? Nem számított. Valójában mindannyian féltek egy kicsit.

– Választ várok, Travis! – jelentette ki Archer kemény hangon.

– Ó, igen... Igen, uram! Négyes hiperfaktor. Igen. Elnézést...

– Semmi gond. Eddig minden rendben van. Tulajdonképpen jó érzés. Hallják a hajtómű zümmögését? Nekem tetszik. – Ezzel a laza csevegéssel enyhített a többiek feszültségén.

A hajtóművek nyüszíteni kezdtek. Néhány konzolon fények villóztak, de senki sem jelzett problémát. Bárki leállíthatta volna a folyamatot, ha valamilyen rendellenességre utaló dolgot észlel. Archer tudta, komoly bajba kerülne, ha figyelmen kívül hagyná a legénység valamelyik tagjának figyelmeztetését. Ezt kizárólag csak akkor tehette volna meg, ha a hajó harci cselekménybe bonyolódik.

Senki sem szólalt meg. A csend kezdett kísértetiessé válni. Hoshi kommunikációs konzolján zölden villóztak a hajó testének belsejében működő rendszerek jelzőfényei.

– Négyes hiperfaktor – jelentette Mayweather. – Végrehajtva, kapitány! Minden rendszer stabil! A kormány stabil!

– Trip?

Tucker végre a kamera felé fordult; úgy tűnt, egyenesen Archer szemébe néz.

– Idelent minden rendben, kapitány. A dilithiumkristályoknál folyamatos az áramlás. Az energiaszintek stabilak. Úgy tűnik, remek állapotban van a hajó.

– Gratulálok, Trip! Mindenkinek gratulálok! Most egy ideig cirkáljunk négyesen! Nézzük meg, hogy bírja a kicsike! A következő huszonkét órában a szolgálatok a normál rend szerint váltják egymást. T’Pol, nem akarja átvenni egy kicsit a parancsnokságot?

A nő meglepetten nézett fel. Archer örült: sikerült meglepetést okoznia egy vulkáninak! T’Polon látszott, nem számított rá, hogy az út során bármikor átveheti az irányítást. Tisztában volt vele, hogy a legénység tagjai koloncnak tekintik őt; valószínűleg abban reménykedett, hogy nem kell elhagynia a konzolját.

Ám ha a legénység többi tagjának ki kellett állnia pár próbát, ő sem vonhatta ki magát. Végül is, ha passzivitásra vágyott volna, akkor egyszerűen ott marad valamelyik csinos vulkáni hajón...

Archer felállt, átadta a helyét T’Polnak. A vulkáni összehúzta a szemét. Csapdát szimatolt, és érezte, mindenki őt figyeli. Kihúzta magát, átment a híd közepére, és helyet foglalt a parancsnoki ülésben. Fogalma sem volt, mi mást tehetne.

– Jól van – mondta Archer. – Mi lenne, ha szolgálatváltásnál csatlakozna hozzám? Együtt vacsorázhatnánk. Esetleg megismerhetnénk egymást. Egyébként, ha nem adódik más, hagyja, hogy az emberek maguktól végezzék a dolgukat.

T’Pol a kapitányra nézett. Archer hirtelen nem tudta eldönteni, melyikük gyanakszik jobban a másikra.

– Köszönöm – felelte a vulkáni. Egyetlen apró jellel sem árulta el az érzéseit.

Archer óvatosan megkoreografált mozdulatokkal eltávolodott a híd közepétől, átsétált a kijárathoz. A magas, légmentesen záródó zsilipajtó elég magas volt ahhoz, hogy ne kelljen behúzni a nyakát, amikor keresztülment rajta. Mielőtt elhagyta volna a hidat, megállt, megfordult, és a megfigyelőablakon keresztül kinézett az űrre, amely végtelenül nyújtózott a Föld legújabb csillaghajója, az Enterprise előtt, amely villámként száguldott előre a saját, láthatatlan versenypályáján.

– Megcsináltuk, apa – mormolta Archer. – De nélküled nem ment volna!

Gondolatban megjelent előtte a felhőkön keresztülsuhanó űrhajómodell.

HATODIK FEJEZET

Az üvegedényben viszkózus, rózsaszínű folyadék örvénylett, amelyben úgy lebegtek az apró élőlények, mintha miniatűr madarak lennének egy örökké tartó napnyugtában. Az edény megfordult; a folyadék loccsant egyet, de a lények nagyjából a helyükön maradtak, tovább élvezték a gondolatok, érzések nélküli táncot.

– Tetszik, amit ezzel a hellyel művelt... – Jonathan Archer ismét megfordította az üvegedényt, és merengve nézte a folyadékban mozgolódó lényeket.

– Azok immunocitikus kocsonyaférgek – magyarázta Phlox vidáman. – Ne rázza össze őket, az ilyesmit nem szeretik!

A huncut tekintetű idegen lény, aki valóban szabadjára engedte a fantáziáját, amikor átrendezte a hajó gyengélkedőjét, élvezte a helyzetet; élvezte, hogy ő az Enterprise rangidős medikai tisztje, és hogy ezen a helyen mindig az övé lehet az utolsó szó, itt ő osztogathat parancsokat.

Archer felpillantott a mókás külsejű fickóra, aki az orvosi komputerállás mögötti polcokra állított üvegedényeket, fiolákat rendezgette. A tárgyakon azonnal látszott, hogy nem a Csillagflotta által biztosított ellátmányból származnak – leginkább úgy néztek ki, mintha valami ódivatú gyógyszertárból kerültek volna erre a helyre.

A kapitány átnyújtotta Phloxnak a rózsaszínű üvegedényt, majd a bioágyon fekvő eszméletlen klingonra nézett. Szerette volna megkérdezni, milyen állapotban van, él-e még, van-e esély arra, hogy felépül? Vajon képes lesz-e arra, hogy felkel, és kisétál a hajóból, amikor majd megérkeznek a Qo’nosra? Archer tartott tőle, hogy egy halottat vagy legalábbis egy félholtat kell majd átadniuk a klingon fogadóbizottságnak. Ez a lehetőség valahogy nem villanyozta fel.

Rengeteg kérdése lett volna, de inkább hallgatott. A klingon nem mozdult, nem hagyhatta el a gyengélkedőt, és elvileg nem rosszabbodott az állapota. Egyelőre ez is jó hír volt.

Archer szerette volna éreztetni Phloxszal, hogy elégedett a munkájával. Személyesen választotta ki az orvost, aki addig a Csillagflotta Medikai Központjában dolgozott. Phlox vállalta az új feladatot, elhagyta azt a helyet, ahol a döntések meghozatala előtt számos kollégájára és rengeteg kiváló műszerre támaszkodhatott; vállalta, hogy fejest ugrik az ismeretlenbe, hajóra száll, ahol sokkal nehezebb lesz a dolga, sokkal kevesebb segítségre számíthat, és sokkal gyorsabban kell majd dolgoznia.

– És mi a véleménye a Földről? – kérdezte Archer, tulajdonképpen csak azért, hogy ne szakadjon meg a kissé döcögős társalgás.

– Érdekes – felelte Phlox. Már maga a szó is triviális volt. Az idegen lényeknek szokásuk volt, hogy közhelyeket pufogtattak, amikor fogalmuk sem volt róla, mit mondhatnának. Archer gyanította, ezt a megoldást a Szokások Központjában tanították nekik, ők pedig lelkesen elsajátították, mint mondjuk azok az emberek, akik megtanulják a hajlongást, mielőtt Japánba utaznak. – Főként a kínai konyhát kedveltem. Próbálta már?

Archer kiemelt a dobozból néhány tárgyat, az asztal tetejére pakolta őket, és közben megvonta a vállát.

– Egész életemben San Franciscóban éltem.

– Ezzel mindent megmagyarázott: San Franciscóban, ahogy minden nagyobb amerikai városban, minden harmadik sarkon volt egy kínai étterem.

– Anatómiai értelemben véve maguk, emberek nagyon egyszerű felépítésűek – mondta Phlox. Valószínűleg nem érzékelte, hogy ezzel megsérti Archert és az egész emberi fajt. – Viszont a biológiai hiányosságaikat meghökkentő és bájos optimizmussal és leleményességgel pótolják. Erre a leleményességre a legjobb példa a kínai konyha. Kérem, kapitány, vigyázzon azzal a kék dobozzal!

Archer óvatosan átnyújtotta Phloxnak a furcsa tárgyat, aminek mindkét oldalára lyukakat fúrtak. Amikor érezte, hogy a belsejében megmoccan valami, kis híján elejtette a dobozt.

– Ebben mi van?

– Egy altairiai erszényes. Ezeknek a lényeknek az ürüléke elképesztő koncentrációjú regeneratív enzimet tartalmaz.

– Az ürülékük?

– Aki új világokkal akar kapcsolatba kerülni, annak először az új ideákat kell elfogadnia.

– Aha – bólintott Archer. Bosszantotta, hogy a jelek szerint Phlox is a mindenkit lekezelő, gőgös vulkániaktól tanulta az etikettet.

– Egyébként – folytatta Phlox, észre sem véve a kapitány bosszúságát – a vulkániak éppen ilyen célzattal hozták létre a Fajközi Medikai Csereprogramot. Sok mindent tudunk tanulni egymástól.

Archer ismét bólintott, de már alig figyelt Phloxra. Lassan átment a bioágyhoz, a klingon mellé állt. Vajon lélegzik?

– Sajnálom, hogy el kellett rángatnom az intézetből – mondta –, de a mi orvosaink nem ismerik a klingonokat. Igazság szerint még csak nem is hallottak róluk.

– Ó, kérem! – kiáltott fel Phlox. – Nem kell mentegetőznie. Az embereket akkor lehet a legjobban tanulmányozni, amikor stresszhelyzetben vannak. Ritka az ilyen lehetőség, amit kaptam! Ami pedig a klingonokat illeti... Eddig még sosem volt alkalmam arra, hogy megvizsgáljak egy élő példányt.

– Mayweather zászlós szerint körülbelül nyolcvan óra múlva a Qo’noson leszünk. – Archer az orvosra nézett. – Van rá esély, hogy a betegünk addig magához tér?

– Arra is van esély, hogy tíz percen belül magához tér – felelte Phlox. – Nem nagy esély, de azért létező.

– Nyolcvan óra, doktor – mondta Archer. – Ha ez a klingon nem lesz képes arra, hogy a saját lábán hagyja el a hajót, nem sok esélye lesz az életben maradásra.

– Minden tőlem telhetőt megteszek. – Az idegen lény ravaszkásan elmosolyodott. Archer elképedve látta, hogy a vigyora egyre szélesebbé, egyre különösebbé válik. – Optimizmus, kapitány! Ez a legfontosabb. Optimizmus!

Trip Tucker keresztülmászott a szűk átjárón, amelyet elvileg szervizfolyosónak, nem pedig napi használatra szántak. A gondolataiba mélyedve mászott le a keskeny aknába, amelynek két szemközti oldalán egy-egy fémlétrát helyeztek el. Hol a hajóval kapcsolatos kérdéseken töprengett, hol a kapitány meg a vulkáni járt a fejében, így csak akkor vette észre, hogy társaságot kapott, amikor a létrán lefelé mászva egy bakancssarok ért a vállához. Felkapta a fejét.

A függőleges járatban, a két létra közötti részen, a „mennyezeten” Mayweather zászlós guggolt. Természetesen a hajón nem létezett valódi mennyezet és valódi padló, de a gravitronok forgásának köszönhetően az ember mégis megállapíthatta magában, hogy merre van a felfelé, és merre a lefelé. A zászlós szemmel láthatóan élvezte a furcsa pózt.

– Maga fejjel lefelé lóg, zászlós – jegyezte meg Tucker.

Travis Mayweather értetlenül pislogott.

– Valóban, uram?

Tuckernek olyan érzése támadt, hogy megzavarta valamiben a zászlóst. Lehet, hogy meditált, vagy valami hasonló?

– Elmondaná, mit keres itt? – kérdezte.

– Gyerekkoromban ezt a helyet neveztük „puha pontnak”. Minden hajón van egy ilyen – mondta Mayweather.

– Puha pont?

– Általában a gravitációs generátor és a hajó előrésze között van. – Mayweather a falból kiálló, az egyik létrától a másikig vezető vékony csőre mutatott. – Fogja meg azt a csövet! Úgy... Most lendítse fel a lábát! Vegye el a létrától! Nyugodtan!

Tucker megmarkolta a csövet, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy levegye a lábát a létráról. Lenézett a háromfedélzetnyi mélységbe.

– Rajta, vegye le a lábát!

– Hú... – Tucker izgatottan nyelt egyet, majd erőt vett magán, és elrúgta magát a fém létrafoktól. A következő pillanatban úgy érezte, mintha valami láthatatlan lény tartaná a tenyerén. Elképedve fordult oldalra a hirtelen támadt zéró G-ben. Sejtette, hogy akkor sem történne baja, ha eleresztené a csövet, de ehhez egyelőre nem volt elég bátorsága.

– Most eressze el! – mondta Mayweather.

Tucker először az egyik kezét vette le a csőről, azután a másikat is. Önkéntelenül felnevetett. Olyan volt, mint az alapkiképzésen, amikor megmutatták nekik, milyen a súlytalanság állapota. Vidáman forgott és piruettezett, felhúzta, majd ismét kinyújtotta a lábait. Mayweather felé lendült, és alaposan bekoppantotta a fejét a mennyezetbe, amelyen a kormányos guggolt.

– Ezt is gyakorolni kell! – Mayweather kinyújtotta a kezét, és maga mellé húzta a mérnököt. – Aludt már zéró G-ben?

– Hogy aludtam-e?

– Olyan érzés, mintha visszakerült volna az anyaméhbe.

Tucker a zászlós szemébe nézett.

– A kapitánytól úgy tudom, maga járt a Trillus Prime-on.

Mayweather bólintott.

– A negyedik, ötödik és hatodik osztályt ott jártam ki. Voltam a Draylaxon meg a Teneebia mindkét holdján.

– Hm... Én a Földön kívül még csak egy lakatlan bolygón jártam. Semmi sem volt ott, csak homok. Úgy hallottam, a draylaxi nőknek...

Mayweather bólintott.

– Igen, igaz a hír. Három van nekik.

– Első kézből szerezte az információt?

– Első, másod- és harmadkézből!

Valódi tengerésztéma! Tucker megvonta a vállát, és elvigyorodott. De miért is ne beszélhetnének ilyesmiről? Hiszen mindketten tisztek, mindketten férfiak!

– Azt hiszem, annak is megvannak az előnyei, ha valaki telepesként nő fel – jegyezte meg.

– Meg bizony! – kacsintott Mayweather, és ő is elmosolyodott.

– A Grand Canyon?

– Nem.

– A Big Sur-i Akvárium?

– A nevezetességek megtekintése nem tartozott a feladataim közé.

– Mindig csak a munka, semmi szórakozás? Időnként mindenkinek pihennie kell egy kicsit!

– A telephelyünkön megfelelő módon kielégíthetjük pihenési igényeinket.

Archernek olyan érzése támadt, hogy egy gránittömbbel is kellemesebben el tudna csevegni. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a vulkániak a legalapvetőbb társasági szokásokkal sincsenek tisztában? Ezek még vacsora közben sem képesek társalogni? Vagy lehet, hogy ők csinálják jól, és az embereknek kellene megtanulniuk ezt a merev és otromba viselkedésformát?

Megkönnyebbült, amikor megszólalt az ajtócsengő, és ürügyet találhatott arra, hogy véget vessen a kínlódásnak, egészen pontosan annak, hogy beszélgetni próbáljon azzal a személlyel, akivel egyébként rengeteg megtárgyalnivalójuk lett volna. Ismert olyan kapitányokat és tudományos tiszteket, akik az első közös útjuk során végigbeszélgettek vagy öt szolgálatnyi időt, pusztán azért, hogy jobban megismerjék egymást. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez az ő esetükben nem így lesz.

– Szabad! – mondta.

Charlie Tucker lépett be a közös ebédlőből a kapitányi étkezőhelyiségbe. A kellemesen berendezett szobában négyen, maximum hatan fértek el az asztal körül. A tisztiszolga, mivel ez volt az első alkalom, hogy Archer itt étkezett, két gyertyát is meggyújtott, hogy még hangulatosabbá tegye a helyiséget. Az ételt még nem kapták meg, a gyertyatartók között csak egy friss kenyérrudakkal megpakolt kosárka volt az asztalon.

Tucker előrelépett. Hagyta, hogy az ajtó becsukódjon a háta mögött.

– Nélkülem is elkezdhették volna – mondta.

– Ülj csak le! – mondta Archer olyan gyorsan, mintha attól tartana, hogy a mérnök elmenekül.

Tucker lerogyott a kapitány melletti székre, és rögtön felkapott egy kenyérrudat. Hangosan rágcsálni kezdte; látszólag minden figyelmét a kenyér tetejére szórt szezámmagoknak szentelte.

T’Pol felszegte az állát, és tüntetőleg lenézett Tuckerre (szó szerint és átvitt értelemben is); szemmel láthatólag helytelenítette a módot, ahogy a férfi étkezett. Archer elmosolyodott. Hogy az ördögbe lehetne másképpen megenni egy ilyen ropogós kenyérrudat? Akinek nem tetszik, az toljon magába pár dilithiumkristályt, és reménykedjen, hogy azoktól is elég energiához jut!

Archer a vulkáni felé nyújtotta a kenyereskosarat. T’Pol kelletlenül kivett egy rudat, rátette a tányérjára, pontosan középre, azután úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy a kenyér elmondja neki, milyen sorsot képzelt el magának.

– T’Pol azt mondja, hogy a Sausalito melletti Vulkáni Telepen lakott – jegyezte meg Archer.

– Tényleg? – nézett fel Tucker. – Amikor beléptem a Csillagflottába, én is arrafelé laktam, pár saroknyira a teleptől. Akkoriban nagy bulikat rendeztek odaát.

T’Pol nem válaszolt. Kézbe vette a kését és a villáját, és elegánsan nekilátott, hogy levágjon egy szeletet a tányérjára tett kenyérrúdból. A kenyér természetesen morzsálódni kezdett; a morzsák kipattantak az asztalterítőre.

– Talán könnyebb lenne – mondta Archer –, ha a kezét használná.

– A vulkániak nem érintik meg a kezükkel az ételt.

Hát ezt meg honnan vette? Archer nem értette a dolgot. A saját szemével látta, hogy Soval nagykövet az egyik fogadáson kézzel evett. Lehet, hogy ez valamiféle regionális szokás? Archer kezdte megérteni, hogy a vulkániak többnyire általánosságban beszélnek magukról, a fajtájukról.

– Már alig várom, hogy lássam azt a steaket! – jegyezte meg Trip Tucker, miközben azt figyelte, hogy T’Pol taktikát vált a kenyérrúd felszeletelésénél.

A nő beleszúrta a rúdba a villáját, aztán fűrészelni kezdte a vajazókéssel, de közben arra is jutott ideje, hogy rosszalló pillantást vessen Tuckerre.

– Ne aggódjon! – mondta Archer. – Tudjuk, hogy maga vegetáriánus.

A következő pillanatban belépett a tisztiszolga; három tányér ételt hozott magával. Kettőn sült hússzeletek, egyen pedig grillezett zöldségek voltak. Archer örült, hogy az utolsó pillanatban eszébe jutott, a vulkáni nem eszik húst.

A hajószakácsok számára mindig gondot okoztak a vegetáriánusok, nem is beszélve az allergiásokról meg az egyéb különleges igényekkel rendelkezőkről. Azzal, hogy idegen lények is voltak a fedélzeten, tovább bonyolódott a dolog, még nehezebbé vált a menüsorok összeállítása. T’Pol vegetáriánus idegen lény volt, ráadásul volt pár étel, amire allergiásnak bizonyult, vagyis megtestesítette a szakácsok rémálmát.

– Finomnak látszik – jegyezte meg Tucker. – Mondja meg a séfnek, hogy köszönjük!

A tisztiszolga bólintott, és távozott.

Archer és Tucker lelkesen falatozni kezdett, de T’Pol tudomást sem vett az ételéről, folytatta a kenyérrúd módszeres felszeletelését.

– Maguk, emberek felvilágosultnak tartják magukat – jegyezte meg közben –, mégis állatok húsával táplálkoznak.

Archer elkapta Tucker bosszús pillantását, és sejtette, hogy a mérnök nem marad adós a viszontválasszal. Nem kellett csalódnia.

– A nagymamám azt tanította, soha egyetlen fajt se ítéljek meg az étkezési szokásai alapján – mondta Tucker.

Telitalálat – állapította meg Archer, mert eszébe jutott, hogy a vulkániak milyen büszkék arra, hogy tolerálják a lények sokféleségét.

– A „felvilágosult” talán túl erős szó – mondta de ha a Földön lett volna mondjuk ötven évvel ezelőtt, azt hiszem, nagyon meglepődött volna azon, hogy mi mindent sikerült elérnünk.

– A türelmet és a logikát még meg kell ismerniük – jelentette ki T’Pol. – Amíg erre nem kerül sor, addig impulzív ragadozók maradnak.

– Valóban? – fakadt ki Tucker. – És mi a helyzet a háborúval? A betegségekkel? Az éhínséggel? Alig több mint két nemzedéknyi idő alatt mindegyiket megszüntettük. Én ezt azért komoly eredménynek tartanám...

– Az viszont még mindig nem dőlt el, hogy az emberiség fejlődése visszájára fordul-e, hogy eluralkodnak-e önökön az alapszintű ösztöneik.

– A Földön valamikor kannibálok is léteztek. – Tucker közelebb hajolt a nőhöz, és vonogatni kezdte a szemöldökét. – Ki tudja, talán még mindig itt bujkál bennünk ez az ösztön! Magának csak az a szerencséje, hogy ez a küldetés nem fog sokáig tartani. Ellenkező esetben talán végig kellene néznie, hogy kitör belőlünk a vadállat.

– Az emberi ösztönök valóban erősek – bólintott Archer. – Senki sem várhatja el tőlünk, hogy egyik napról a másikra gyökeresen megváltozzunk.

Ez volt az a pillanat, amikor T’Polnak végre sikerült levágnia a kenyérrúdból egy viszonylag szabályos szeletet. Rácsúsztatta a villájára.

– Megfelelő mértékű önfegyelemmel minden elérhető. – Úgy ette meg a kenyérkarikát, mintha egy komoly munka eredményét zsebelné be.

Archer a legszívesebben felnyögött volna, de uralkodott magán. Ha képtelenek továbbjutni ennél a szintnél, akkor az egész hajó komoly bajban van. Miért nem tudnak őszintébbek, nyíltabbak lenni egymással? Miért nem tudnak a valóban fontos dolgokról beszélgetni? Mi lenne, ha egyenrangú feleknek tekintenék egymást, ahelyett hogy úgy versengenek, mint az állatkertben a ketrecbe zárt állatok?

Ennek így nem sok értelme van... Archer nem azért hívta meg T’Polt és Tuckert, hogy ilyen szánalmasan alakuljon a vacsora. Vajon hogyan lehetne keresztültörni T’Pol páncélján?

Csendben ettek. A jelek szerint T’Polt ez a legkevésbé sem zavarta. Feltehetően a vulkániak az étkezéseket pusztán táplálékfelvételnek tekintették, nem a társasági érintkezés egyik lehetőségének.

Archernek egyre inkább olyan érzése támadt, mintha egy templomban ülne. Fokozódott benne az ingerültség, és amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, menten szétrobban a feje, Tucker pózt váltott, és megkérdezte:

– Nos, Miss T’Pol, mennyi időt töltött a Földön?

– Most legutoljára csupán néhány hetet. Nem élek ott állandó jelleggel.

– Valóban? És hová járt iskolába?

– Melyik szintű iskolára gondol?

– Nos... a legutóbbira.

– Soval nagykövet növendéke vagyok. Interplanetáris szociálpolitikai tanulmányokat folytatok.

– Valóban? És katonai kiképzést is kapott? Vezetett már űrhajót? Pilótakiképzésben is részesült?

– Trip! – szólalt meg Archer. – T’Polnak nem kell elvezetnie a hajót. Van kormányosunk. T’Pol remekül fogja érezni magát a következő nyolc napban. A mi segítségünkkel.

Ne szórakozz vele! Tucker vette az üzenetet; elhallgatott.

T’Pol megette a zöldségeit, majd, amikor végzett, hirtelen felállt.

– Nagyon köszönöm, hogy meghívást kaptam erre a megbeszélésre. Most visszatérek a posztomra. Sok tanulnivalóm van. Meg kell ismernem a hajót, mert csak így válhat belőlem effektív tiszt.

Archer felállt (mivel ő volt a parancsnok, erre nem lett volna szükség), és az ajtóhoz kísérte a nőt.

– Remélem, ez csupán az első ilyen alkalom volt – mondta nagyvonalúan. – Köszönöm, hogy eljött, parancsnokhelyettes!

– Igen, kapitány. Érezzék jól magukat!

T’Pol elsietett. Archer egy-két másodpercig a csukott ajtóra bámult.

– Nem rossz – jegyezte meg Tucker. – Egyáltalán nem rossz egy ilyen ösztönlénytől, egy ilyen ragadozótól, mint te vagy, kapitány úr!

Archer elképedve csóválta a fejét.

– Neked nem tűnt fel, milyen elnézőek a klingonokkal szemben? Teljesen mindegy, hogy azok milyen vad dolgokat művelnek. Az emberek „felvilágosulatlanok”, a klingonok viszont csak „mások”.

– Álszent banda! De téged ez meglep?

– Hé, azért ne becsüld le T’Polt! Végül is a maga felsőbbrendű fegyelmezettségével sikerült legyőznie egy primitív kenyérrudat!

Tucker felnevetett.

– De jól van, azért tényleg nem olyan borzasztó... – folytatta Archer. – Legalább azzal tisztában van, hogy egyelőre nem ismeri annyira a hajót, hogy hatékonyan tudjon dolgozni. És ezt be is ismerte! Ez azért nem rossz.

– Te most engedményeket teszel! – figyelmeztette Tucker.

– Ez tilos. A vulkániak soha, semmiben nem tesznek nekünk engedményeket. Semmit sem néznek el.

– Készen állsz arra, hogy átlépjünk négy egész ötös hipertéribe? – kérdezte Archer rátérve a témára, amit mindketten jobban szerettek, mint a vulkániakat.

– Máris? – Tucker kihúzta magát. – Hiszen még csak... Mennyi ideje indultunk el? Tíz órája!

Archer arcán különös ragadozómosoly jelent meg.

– Mire várnánk?

Tucker döbbenten nézett rá.

– Nem is tudom... Azt hiszem, hozzászoktam ahhoz, hogy bürokraták és álmos admirálisok nagy nehezen kiizzadt döntéseinek megfelelően cselekszem. Húsz feljegyzés, egy hónapig tartó tesztelgetés, tanulmányok, forgatókönyvek...

– Nekünk most nincs szükségünk semmi ilyesmire, Trip. Többé már nincs. Készítünk egy listát a teendőkről, három részre osztjuk, és mindenkinek adunk valamilyen feladatot. Hívjuk a hídra az operatív csapatot!

– A Delta-szolgálatosok nem fognak örülni, ha megjelenünk.

– Továbbra is ők maradnak szolgálatban. Nem küldjük el őket, csak beszállunk a munkába... Rajta, Trip! Már éppen eleget ücsörögtem itt tétlenül. Csináljunk végre valamit, pörgessük fel a dolgokat!

Tíz perccel később már a hídon voltak. Megjelentek a primér csapat tagjai. Malcolm Reed valami miatt már jelen volt, amikor Archer megérkezett. Hoshi kissé álmosan futott be; egy perccel később Mayweather is előkerült.

A hídon éppen szolgálatot teljesítő legénység tagjai kellemetlenül érezték magukat a primér csapat megjelenésekor, de gyorsan megnyugtatták őket, hogy csupán néhány percre kell félreállniuk. A bosszankodásukat nagyon hamar felváltotta az izgalom, amikor megtudták, hogy a tervezettnél pár órával korábban fogják végrehajtani a négy egész öt tizedes hiperváltást. Megnyugodott az egójuk, hiszen így később sokkal nagyobb sebességnél mutathatják meg, mire képesek.

– Valamennyi műszert és értéket ellenőrizni! – adta ki a parancsot Archer, aki már elfoglalta a helyét. – Szóljon, aki valami rendellenességet észlel! Mi a helyzet a hajtóművekkel?

– Minden érték megfelelő szinten van, uram – jelentette Mayweather, miután kapcsolatba lépett a gépházzal. Archer tudta, ha valami probléma támadna, Mayweather lesz az első, aki látni fogja a konzolján, de közvetlenül utána T’Pol is megkapja az adatokat.

T’Pol is a konzolja előtt állt. Egyetlen szót sem szólt, de Archer érezte, helyteleníti, hogy előrehozták az egyébként is kockázatos váltást. Nos, talán éppen ideje, hogy szembesüljön vele: az emberek nem csak arra képesek, hogy húst zabáljanak! – gondolta Archer. Néhány percen keresztül feszülten figyelte a hajó neszeit, a csipogásokat, a rezgéseket, a hiperhajtómű lágy zümmögését, az állandó öndiagnosztizálást végző rendszerek jelzéseit. Memorizálni akarta a zajokat, az emlékezetébe akarta vésni, mi hallatszik akkor, amikor minden rendben van, amikor megfelelő mennyiségű energia áramlik a rendszerekben, mert csakis így állapíthatta meg, ha később esetleg valami nem úgy szól, ahogy kellene.

– Azt hiszem, minden rendben van – mondta, és Mayweatherre nézett. – Mi lenne, ha átváltanánk négy egész háromra?

Mayweather megfeszítette a vállát, és munkához látott a konzol előtt. A hajó hangja érezhetően magasabbá vált, a hajtóművek fokozták a teljesítményüket.

Tucker nem jelentkezett, vagyis eddig minden rendben volt.

– Négy egész hármas szinten vagyunk, uram! – jelentette Mayweather.

Vártak, füleltek. Vajon történik valami? Vagy már meg is történt ez a bizonyos valami? Ez most a kudarc vagy a siker zaja?

– Nem sok minden változott – állapította meg Reed.

– Nem is tudom – szólalt meg Hoshi. – Valaki érzi ezt?

Archer a nőre nézett.

– Micsodát?

– Ezt a vibrálást... Ezeket a kis remegéseket.

T’Pol hűvösen Hoshira nézett.

– Képzelődik.

Archernek eszébe jutott valami. A tudományos tisztje nem látott, nem érzett semmit, ő viszont... igen. Képtelenség, hogy T’Pol ezt nem érzékeli! Hiszen minden, de tényleg minden felfokozódott. Eddig nagyon gyorsan haladtak, de most már nagyon-nagyon gyorsan... Még galaktikus mércével mérve is jó néhány órával sikerült lerövidíteniük az utazásukat. Ez már önmagában véve nagy változás.

Biztos, hogy ő is érzi!

Mayweather a kapitányra nézett.

Archer bólintott.

– Váltsunk át négy egész négyre, zászlós!

A hajó ekkor már megremegett. Ezt mindenki érezte. Gyorsítás közben a hajótest mélyéről lüktető hangok hallatszottak. A vibrálás megrázta a fedélzetet, a padlót.

Hoshi megmarkolta az ülése karfáját.

– Tessék! Erről beszéltem! Ez most micsoda?

– Rekalibrálja magát a hiperhajtómű – magyarázta T’Pol közömbösen. – Ez még egyszer nem fog megtörténni.

Reed taktikai konzoljánál felhangzott egy vészjelzés.

Hoshi összerezzent.

– Most mi van?

– Reszekvenciálódik a deflektor – mondta Reed. – Ez így normális.

T’Pol a konzol fölött Hoshira nézett.

– Talán az lenne a leghelyesebb, ha visszatérne a kabinjába, és lefeküdne egy kicsit.

Hoshi sértődötten nézett a vulkánira.

– Ponfo mirann! – közölte.

Így mondják vulkániul, hogy „pofa be”? – tűnődött Archer. A két nőre nézett, és úgy érezte, ezek ketten megtestesítik az egész legénységet és az ő összes problémáját.

– Azt az utasítást kaptam – felelte T’Pol –, hogy a küldetés során kizárólag angolul beszéljek. Nagyra értékelném, ha ezt tiszteletben tartaná.

Archer úgy érezte, közbe kell avatkoznia.

– Megértem, mindenki feszültté válik egy kicsit, amikor másodpercenként harmincmillió kilométeres sebességgel halad, de ha kérhetném, uralkodjanak magukon!

Ismét megszólalt egy hangjelzés. Hoshi megremegett. Archer megérintette a kommunikátor kapcsolóját.

– Archer!

– Itt dr. Phlox, kapitány! A betegünk kezdi visszanyerni az eszméletét.

– Máris indulok! – mondta Archer. – Hoshi!

A nő felkapta a tolmácsegységét, és lelkesen csatlakozott a lift felé induló kapitányhoz.

Amint becsukódott az ajtó, és a fülke elindult a hajó belsejében, Hoshi megjegyezte:

– Nem kedvelem őt.

– T’Polt?

– Igen.

– Miért nem? – kérdezte Archer.

– Leginkább azért, mert ő sem kedvel engem.

– Megértem. Mármint nem őt, hanem magát. Egyébként szerintem senki sem kedveli túlságosan, de őt ez természetesen a legkevésbé sem zavarja. Úgysem lesz köztünk túl sokáig.

– Azért érdekelhetné, nem?

– Nyugodjon meg, Hoshi! Ez a hajó komoly felfedezőutakat fog végrehajtani. Ha idegen lényekkel akar beszélgetni, ha új nyelveket akar tanulni, akkor ez a legmegfelelőbb hely a maga számára. Higgye el, egy idő múlva meg fogja szeretni.

– Még soha életemben nem éreztem hasonlót! Ezek a vibrálások... nem igazán tetszenek. Lehet, hogy valami nincs rendben a hajóval?

– Ez is elképzelhető – mondta Archer szenvtelenül. – Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg instabilitással fogunk találkozni. De éppen az a feladatunk, hogy szépen sorban megszüntessük a problémákat. Biztos vagyok benne, hogy sikerül elérnünk az optimális állapotot.

Hoshi felsóhajtott, és olyan arcot vágott, mint egy eltévedt kiskutya.

– Miért van az, hogy az összes érdekes dolog a szilárd talajtól távol történik?

Archer elmosolyodott. Volt valami igazság Hoshi költőinek szánt kérdésében, de őt személy szerint a legkevésbé sem zavarta a dolog. Megfogta és szelíden megszorította a nő karját.

– Próbáljon megnyugodni! Ne az alapján ítélje meg a helyzetet, amit a maga számára ismeretlen műszerek jeleznek, inkább a maga körül lévők viselkedéséből vonjon le következtetéseket.

Hoshi felnézett a kapitányra.

– Ezt most hogy érti? Mit kellene figyelnem?

– A legénység tagjainak többsége már jóval több időt töltött különböző hajókon, mint ön. Az újoncok egyik arany- szabálya az, hogy mindig azt csinálják, amit tapasztaltabb társaik, a nagy öregek. Ha mi alszunk, aludjon maga is. Ha mi zuhanyozunk, akkor zuhanyozzon maga is. Amikor eszünk, egyen. Amikor félelmetesnek tűnnek a dolgok, akkor azt tegye, amit azok, akik már átéltek hasonló helyzeteket. Lépjen hátrébb, figyeljen, és álljon készenlétben!

– Hátralépni, figyelni, készenlétben állni! – ismételte Hoshi. Érezte, most valóban értékes tanácsot kapott.

– Jól van – mondta Archer. – Idővel maga lesz az, akit a zöldfülűek figyelni fognak. Nem számít, miről szólnak a legendák. Senki sem született bele ebbe!

Hoshi még mindig kétkedő arcot vágott, de már valamivel nagyobb önbizalommal, kissé megnyugodva lépett ki a liftből. Előresietett; Archernek igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.

A klingon hörgését már azelőtt meghallották, hogy kinyílt volna előttük a gyengélkedő ajtaja. Mintha valami farkasember bömbölt volna.

Az idegen lény külseje még félelmetesebb volt, mint a hangja. Még ült, de így is hatalmas volt. Archer úgy becsülte, ha feláll, legalább hét láb magas lesz. Ülve volt nagyjából akkora, mint a kapitány.

Archer megállapította, hogy az orvos előrelátó módon lekötözte a pácienst.

– Pung ghap hos! – vakkantott fel Klaang dühösen.

Archer alig egylépésnyire állt a harcostól. Megnyugtatónak találta, hogy a biztonsági őr (a fickó majdnem olyan magas volt, mint a klingon) plazmafegyverét készenlétben tartva már-már éhes pillantásokkal méregeti az őrjöngő idegent.

Hoshi a tolmácsblokkját nyomogatta; homlokráncolva olvasta a parányi monitoron megjelenő információkat.

– Mi a baj? – kérdezte Archer.

– A tolmácsgép nem ismeri ezt a dialektust. Nem lesz jó a fordítás.

Nem ismert dialektus? – gondolta Archer. Lám, mindig történik valami, amire senki sem számított...

– Dujdaj hegh!

– Mondja meg neki, hogy hazavisszük – jelentette ki Archer.

Hoshi nehézkesen és kissé bizonytalanul megpróbálta kimondani a szavakat, de nem járt sikerrel. Archer magában megállapította, hogy a klingonok nyelve jobbára köhögésekből és krákogásokból áll.

Hoshi összeszedte magát, és ismét próbát tett.

– Ingán... Hoch... Juuh.

– Tujpa’qul dun?

Hoshi a homlokát ráncolta.

– Azt akarja tudni, kik vagyunk. – Látszott rajta, a legszívesebben hozzátenné: „azt hiszem”. Archer egyetlen bólintással jelezte Hoshinak, mit kell mondani.

Hoshi a klingon felé fordult.

– Qu’ghewmey Enterprise. Puqlod.

– Nentay luphom!

Hoshi gyakorlásképpen megismételte az egyik szót, aztán Archerre nézett.

– Hajó. A hajóját akarja visszakapni.

Vagy lehet, hogy ezt a hajót akarja elfoglalni? Archer nem szívesen válaszolt, mert tudta, a klingon nem lesz boldog, ha szembesül a tényekkel.

– Mondja azt, hogy megsemmisült!

– Sonchly.

Klaang dühöngő tiltakozásba kezdett, majd felüvöltött:

– Vengen Sto’vo’kor Dos!

Hoshi elgondolkodva pózt váltott, majd zavart arckifejezéssel a kapitányra nézett.

– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem... azt hiszem, a túlvilág felfalásáról magyaráz valamit.

– Próbálja meg újra a tolmácsgéppel! – Archer megpróbált uralkodni a türelmetlenségén.

Hoshi néhányszor megérintette a blokkját. Nem ért el különösebb sikert.

– Át kell majd futtatnom a fonetikai processzoron azt, amit eddig hallottunk.

– Majoa blmohqu!

Archer ismét a nőre nézett, de Hoshi csak a vállát vonogatta.

– Azt mondja, megcsúnyult a felesége.

Archer felsóhajtott. Ha az általa ismert legjobb tolmács is csak ennyire jutott... Fogalma sem volt, mihez kezdjenek a primitív hörgéssorozattal. Egy klingonra volt szükségük, aki beszél angolul.

– Sajnálom, kapitány – mondta Hoshi halkan. – Minden tőlem telhetőt elkövetek.

Archer már éppen valami vigasztalásfélét akart mondani, amikor Phlox közbevágott:

– Elnézést! – A doktor megnyomott pár gombot a kézi szkenneren, amellyel végigvizsgálta a klingont. – Túlműködést észlelek a prefrontális cortexében. Kétlem, hogy fogalma van arról, mit beszél.

– Hljol Oaoqu’nay!

– Szerintem a doktornak igaza van – mondta Hoshi. – Nem hiszem, hogy a „büdös bakancs” kifejezésnek bármi köze van a helyzethez.

A hajó megremegett alattuk; Hoshi a klingon ágyához tántorodott. Riadtan ellökte magát. Archer elkapta a karját, és távolabb húzta. Biztos, ami biztos – senki sem tudhatja, egy klingon mire képes.

– Ez megint a hiperreaktor volt, igaz? – kérdezte Hoshi halkan.

– Oaoqu’nay!

Archer a legközelebbi fali kommunikátorhoz lépett.

– Híd! Jelentést!

– Kiléptünk a hipertérből, uram! – jelentette T’Pol. Hirtelen sztatikus zörej hallatszott a hangszóróból. – A fő hajtómű...

Sztatikus sistergés. A kommunikátor elnémult. A fények elhalványultak, azután sorban leálltak a gyengélkedő konzoljai és műszerei.

HETEDIK FEJEZET

Archer azonnal a gyengélkedőn elhelyezett fő kommunikátorhoz ugrott. Megérintett pár gombot, de hiába: nem tudott kapcsolatba lépni a híddal. A hangszórókat majd szétvetette a sistergés.

– T’Pol! Válaszoljon! – kísérletezett. – Tucker! Akárki!

A kommunikátor reccsent néhányat, de a zörejből egyetlen értelmes hangot sem lehetett kiszűrni.

– Valószínűleg a szenzorok álltak le – mormolta Archer. Ahogy kiejtette az utolsó szót, a gyengélkedő elsötétült. A klingon őrjöngeni kezdett.

A biztonsági őr előrébb botorkált, de fogalma sem volt, mit kellene tennie.

Archer hallotta a klingont, az őrt, és érezte, hogy Hoshi reszket a félelemtől, de semmit sem látott.

A kommunikátor néma volt. A hajó elsötétült.

Archer maga elé képzelte, mi történhet a hajón. A legénység tagjai automatikusan az állásaikhoz sietnek, beindul a vészhelyzet esetén alkalmazandó protokoll. Néhányan valószínűleg őt próbálják elérni. Erezte, hogy a hajó energiaszintje rohamosan csökken. Valami ellenállhatatlan erő hanyatt akarta lökni. Ebből arra következtetett, hogy az Enterprise hirtelen vesztett a sebességéből. A gyengélkedőben Phlox mini állatkertje, az idegen organizmusok zavartan vagy élvezettel fütyültek és sivítottak.

– Hol vannak a kézilámpák? – kérdezte Archer. – Phlox!

– Nem tudom, kapitány. Még nem volt időm foglalkozni velük.

– Valamelyik fiókban vagy szekrényben lesznek. Tapogatózzon! Semmit sem tehetünk, ha nem látunk. Hoshi, keresse a lámpákat! Altiszt, maga is!

– Értettem, uram! – mormolta a biztonsági őr.

Hoshi iszonyúan félt, de elindult. Archer hallotta, hogy kihúzódnak a fiókok, kinyílik pár szekrény. Egy-két percig tartó vak tapogatózást követően Hoshi volt az, aki megtalálta a lámpákat.

A helyiséget vöröses fény világította meg. Klaang közben folyamatosan üvöltözött. Őrjítő volt a hangja.

Archer megállt, megpróbált logikusan gondolkodni.

– Már rég aktiválódnia kellett volna a tartalék energiaforrásnak!

A klingon valószínűleg zokon vette, hogy senki sem foglalkozik vele; dühödten bömbölt és köpködött.

– Nem tudna rászólni, hogy fogja be végre a száját? – kérdezte a kapitány Hoshitól.

Hoshi egyre idegesebbé vált. Odaugrott Klaang elé.

– Pofa be! – üvöltötte.

Ez sem jött be. Nos, a mai napon mellőznünk kell a diplomáciai eszközöket...

– Szedálja le, ha nincs más megoldás! – mondta Archer az orvosnak. – Vissza kell jutnom a hídra!

– Kapitány!

Hoshi döbbent hangja hallatán Archer megpördült. A nő a hajófal felé fordította a lámpáját.

Mit művel ez? Miért világít éppen oda? Archer nem igazán értette a dolgot, és már éppen fel akarta tenni a kérdéseket Hoshinak, amikor a nő megszólalt:

– Itt van valaki!

Archer körbenézett a gyér fénnyel megvilágított helyiségben.

– Hoshi...

– Komolyan mondom! Itt van valaki!

Hoshi mozdulatlanná dermedt. Archer arra a helyre nézett, ahová a nő világított.

Egy humanoid alak!

Az alak, akár egy kaméleon, felvette a háttér, a polcok és Phlox idegen életformákat tartalmazó üvegeinek mintázatát és színét. Alig volt látható, de Archer, ahogy jobban összpontosított, érzékelni tudta a furcsa, egészen apró eltéréseket, a test domborúságát.

Miután felfedezték, a lény bevetődött az árnyékok közé.

A bioágyon Klaang hirtelen elhallgatott, majd egy mély hörrenéssel törte meg a bizarr csendet:

– Sulibán!

Archer körbefordult, a lámpájával végigvilágított a falon, megpróbálta ismét megtalálni a... Mi is volt az a szó? Sulibán... Ezt értette. Ezt nem kellett lefordítani neki. Sulibán. A mumus. A rosszfiú!

És még egy! A második sulibán úgy tapadt a fal mennyezet alatti részéhez, mint valami pók. Ez nem álcázta magát úgy, mint a társa. Fehér bőre tele volt dudorokkal, a szemén pedig látszott, hogy nagyon jól tájékozódik a sötétben.

– Altiszt! – kiáltott fel Archer.

A biztonsági őr éppen abban a pillanatban emelte fel a fegyverét, hogy a sulibán leugrott a padlóra, és csatlakozott az árnyékok közül előszökkenő harmadik alakhoz. Az őr tüzet nyitott. A plazmalövedékek stroboszkópszerű villanásokkal süvítettek keresztül a szobán. A villanások újra és újra megismétlődtek. Klaang dühödten rángatta a testét leszorító hevedereket, és közben klingon nyelven üvöltözött. Hoshi lehajolt, hogy elkerülje a lövedékeket, és közben ide- oda rángatta a lámpáját. Az őr úgy érezhette, hogy van valami a háta mögött, mert megfordult, és ismét lövésre emelte a fegyverét.

Az egyik sulibán rávetette magát az izmos fickóra.

Az őr a padlóra zuhant, elejtette a plazmafegyvert, amely hangos zörgéssel csúszott el a közeléből.

Archer a fegyver felé vetette magát. Bízott benne, hogy jó irányba ugrik.

Ahogy leérkezett a padlóra, kiesett a kezéből a lámpás. Hoshi lámpájának fénysugara is eltűnt.

Hoshi! Lehet, hogy megsérült? Archer keze hozzáért a fegyverhez. A markolat és a cső valósággal beleugrott a tenyerébe. Felegyenesedett, a legközelebbi sulibán felé fordította a fegyvert. Csupán egyetlen pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy meggyőződjön róla: nem valamelyik saját emberét fogja lelőni. Tüzet nyitott.

A sulibán találatot kapott. Hanyatt vágódott, a teste a falhoz csapódott.

Archer jobb könyöke mellett Klaang felfelé nézett, és vádlón elfröcskölt pár szót. Archer is felpillantott. Egy sulibánt látott, közvetlenül a feje fölött.

A mennyezetbe kapaszkodó lény elrugaszkodott. Archer kemény ütést érzett a fején és a tarkóján. A nehéz test valósággal letaglózta, a padlóra szorította. A fegyver a mellkasa alá szorult, a cső a bordái közé préselődött.

A helyiség ismét sötétbe borult. Hirtelen mély csend támadt. Ez a némaság valahogy még félelmetesebb volt, mint a káosz hangjai, mint a lövések dörrenése.

Hoshi ekkor már a bioágy alatt reszketett.

– Kapitány? – kérdezte elhaló hangon.

Archer megpróbált oldalra gurulni. Ezúttal simán végre tudta hajtani a mozdulatsort. A test, ami egy pillanattal korábban még leszorította, eltűnt valahová. Archer feltérdelt. A kezén és a térdein keresztül érezte a hajó energiájának lüktetését. A konzolok egymás után aktiválódtak.

Hiperenergia! Visszatért. Ügyes vagy, Trip!

Az őr zavarodottan felült. Phlox odarohant hozzá, hogy segítsen neki. A bioágy alatt Hoshi megpillantotta a halott sulibánt. A tetem alig karnyújtásnyira volt tőle. Riadtan elhúzódott a közeléből.

Archer támolyogva felállt, és ahogy sorra felgyulladtak a lámpák, lassan körbenézett.

A bioágy üres volt. A klingon eltűnt.

És eltűnt a két sulibán is, akiknek sikerült túlélniük a kaotikus pillanatokat.

Behatolás. Emberrablás!

Lehet, hogy mégsem olyan jó ez a nap?

NYOLCADIK FEJEZET

Átkutatták a hajót, de semmit sem találtak. Már nem tartózkodtak a fedélzeten; Klaang és a két lény, amiket sulibánnak nevezett, elmentek valahová. El kellett menniük, mert az Enterprise-on nem voltak, ez biztos.

Jonathan Archer idegesen lépkedett a hídon. A hajójára illetéktelen behatolók jutottak fel. A hajtóművek ideiglenesen leálltak, aztán rejtélyes módon ismét beindultak. A sulibánok behatoltak, aztán egyszerűen odébbálltak, nem hagytak nyomot maguk után.

A történtek után a kapitány nem érezte túlságosan jól magát.

– A legmodernebb szenzorokkal rendelkezünk! – dühöngött. – Hogy a pokolba lehetséges, hogy nem észleltük őket?

A hídon tartózkodók közül senki sem tudott választ adni a kérdésre.

– Mr. Reed jelentette, hogy észlel valamit – mondta T’Pol. A jelek szerint ezúttal valóban segíteni akart. – Közvetlenül azelőtt, hogy megszűnt az energiaellátás.

A kapitány Reed felé fordult, aki a taktikai és biztonsági konzol előtt ült.

– A naplófeljegyzések szerint a bal oldali szenzorok különleges tértorzulást érzékeltek – mondta a hadnagy pár másodpercnyi hallgatás után.

Trip Tucker előrehajolt Reed válla fölött.

– Én ezt inkább valamiféle működési hibának nézném...

– Azokat, akikkel a gyengélkedőn találkoztunk, nem igazán lehet működési hibának nevezni – jegyezte meg Hoshi éles hangon.

A kapitány Tripre nézett.

– Kérem a jelenség teljes és részletes elemzését!

– Csináljuk – felelte Trip, és máris elindult az ajtó felé.

A kapitány ekkor ismét Reed felé fordult.

– Hogy állunk a fegyverekkel?

– Még nem hajtottam végre a célzószenzorok hangolását – vallotta be Reed idegesen.

– Akkor mire vár? – kiáltott fel Archer.

Reed csatlakozott Tuckerhez, és sietve elhagyta a hidat, hogy elvégezze azt a munkát, amit már a Föld elhagyása előtt be kellett volna fejeznie.

– Kapitány! – kezdte T’Pol, Archer felé lépve.

Archer ügyet sem vetett rá, Hoshi irányába fordult.

– A klingon a jelek szerint tudta, kik ezek. Nézzen utána, le tudja-e fordítani azt, amit mondott!

Az a szó... Sulibán. Vajon ez klingon szó? Figyelmeztetést jelent? Vagy valamilyen szitok? Esetleg ezeknek a lényeknek a neve? Archer a legutóbbit tartotta a legvalószínűbbnek.

– Azonnal! – felelte Hoshi, és máris megfordult, hogy elsiessen.

– Kapitány! – kísérletezett T’Pol ismét.

Most, hogy már senki sem maradt körülötte, akinek parancsot adhatott volna, akit bármire utasíthatott volna, Archer a vulkáni felé fordult.

– A történteket nem lehetett előre látni, így kivédeni sem. Biztos vagyok benne, hogy Soval nagykövet megérti majd.

– Maga a hajó tudományos tisztje! – mordult rá Archer. – Mi lenne, ha segítene Tuckernek az elemzésben?

– A San Franciscó-i asztrometrikus komputer sokkal hatékonyabb munkát végezhetne.

– Csakhogy mi most nem San Franciscóban vagyunk, ezért azzal kell dolgoznunk, ami a rendelkezésünkre áll.

– Ön elvesztette a klingont – mondta T’Pol. Egyszerűen közölte a kétségtelen tényt, Archer mégis kihallotta a hangjából a vulkániakra oly jellemző felsőbbrendűségi érzést. Sajnos már nagyon jól ismerte az ilyen hanglejtést. – A küldetése véget ért.

Archer a nő felé hajolt. Az arca rezzenéstelen maradt, de a nyugodt felszín háborgó indulatokat rejtett.

– Nem „vesztettem el” a klingont. Elrabolták. Elvitték, és én meg fogom tudni, ki tette ezt!

– Mégis mit akar tenni? – kérdezte T’Pol nyugodt hangon. – Az űr nagyon nagy, kapitány. A szenzoraik által érzékelt árnyéknyom nem sokat segíthet abban, hogy megtalálja azokat, akiket keres. Ostobaságra vállalkozik!

– Jöjjön velem!

Archer el akarta távolítani a vulkánit a hídról, nem szerette volna, hogy az emberek végighallgassák a kijelentéseit, de esze ágában sem volt véteni az illemszabályok ellen. Ahogy azonban beléptek a készenléti helyiségbe, és becsukódott mögöttük az ajtó, azonnal a nő felé fordult.

– Ide hallgasson! Nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a küldetésről, ezért jobban tenné, ha elásná magában azt a jellegzetesen vulkáni cinizmusát meg az összes elfojtott érzelmét is! Nem vagyok kíváncsi rájuk!

– Az, ahogy ön reagál az adott szituációban – mondta T’Pol –, tökéletesen példázza, hogy a fajának miért kell a saját naprendszerén belül maradnia!

Archer közelebb lépett a nőhöz. A testtartása, a viselkedése egyértelműen fenyegető volt. Vajon azon a helyen, ahonnan T’Pol származik – villant át az agyán – létezik olyasmi, hogy testbeszéd?

– Egész életemben azt hallgattam, hogy maguk, vulkániak megmondták nekünk, mit tehetünk meg, és mit nem! – dühöngött. – Végignéztem, hogy az apám hülyére dolgozza magát, miközben a maguk tudósai folyamatosan visszatartották tőle azokat az információkat, amelyekkel elérhette volna a kívánt sikert. Kijárt volna neki annyi, hogy végignézze a hajónk indulását! Lehet, hogy maguk kétszáz évig élnek, mi viszont nem!

T’Polon látszott, hogy óriási hatást gyakorolnak rá a szavai, vagy talán a szavak mögött lüktető érzelmek, ennek ellenére nem vonult vissza.

– Kapcsolatba fog lépni a Csillagflottával, hogy tájékoztatást adjon a helyzetről! – mondta.

– Nem, nem fogom megtenni – mondta Archer kissé fenyegető hangon.

Bízott benne, hogy ezúttal sikerült világosan kifejeznie magát, mert érezte, ha még nyíltabban kell fogalmaznia, akkor már nem tud udvarias és jól nevelt maradni. – És maga sem fogja megtenni! Most pedig... tűnjön innen a pokolba, és tegye végre hasznossá magát!

A maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. T’Pol nem tehetett mást, mint hogy szó nélkül távozik. Archer nem igazán hitt benne, hogy sikerül végrehajtani a kapott parancsot, sikerül hasznossá tennie magát; gyanította, hogy se Reed, se Tucker nem fog örülni a jelenlétének vagy a segítségének. Nem érdekes. Ez T’Pol problémája, oldja meg ő! Magának, a saját modortalanságának köszönhette, hogy ilyen helyzetbe került.

A kapitány járkálni kezdett a készenléti szobában. A helyiség nem volt valami tágas, nem igazán lehetett sétálgatni benne; tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy Archer egyedül maradhasson, ha szükségét érezte. Nem is szerette igazán a szobát, de eltökélte magát, hogy előbb-utóbb megkedveli, de legalábbis megszokja. A hely mindenesetre tökéletesen megfelelt arra, hogy megpróbálja kipiszkálni a körme alá került szálkát – azt a képletes szálkát, amit T’Polnak neveztek.

Keserűen és türelmetlenül bekapcsolta az íróasztalon elhelyezett kommunikátort.

– Gyengélkedő, itt Archer! Phlox, lemegyek magához. Mikor megérkezem, választ akarok kapni pár kérdésre. Találgasson, fantáziáljon, engem nem érdekel, de adjon valamit!

A gyengélkedő és Phlox nem válaszolhatott: Archer nem adott rá lehetőséget, bontotta az összeköttetést.

A kapitány néhány perccel később már nem a készenléti szobában járkált fel s alá, hanem a folyosókon viharzott végig. Átvágott a mellékjáratokon, a zsilipajtókon; egyenesen a gyengélkedő felé tartott. így ugyan nem haladt olyan gyorsan, mintha a turbóliftet választotta volna, de legalább nem kellett egy helyben, tétlenül álldogálnia, míg a fülke bejárja a hajót. Nem sok időt vesztett, csupán néhány másodpercet. Mire megérkezett a gyengélkedő ajtajához, sikerült kiadnia magából az indulatai, a bosszúsága nagy részét – készen állt arra, hogy végighallgassa Phlox jelentését.

A gyengélkedőre homály borult, csak a halott behatoló testét világította meg egy erős fényű reflektor. A hely nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint a támadás legborzalmasabb pillanataiban.

Phlox kesztyűs keze a tetem felnyitott mellkasának belsejében matatott. Az orvos szemmel látható élvezettel turkált a lény zsigerei között. Archer rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul figyelte, mit csinál.

– Mr. Klaangnak egy dologban kétségtelenül igaza volt – jelentette ki az orvos. – Ez itt egy sulibán. Méghozzá, ha nem tévedek, akkor nem is közönséges példány.

Archernek összeszorult a torka. Fogalma sem volt, hogyan dönthetné el, hogy ez a bizonyos sulibán valóban különleges-e, amikor azt sem tudta, hogy egy hétköznapi példány milyen. Ráadásul nem sok kedve volt ahhoz, hogy végighallgasson egy biológialeckét. Rövid válaszokat akarok! Tényeket. Közléseket. Információkat!

– Ez egészen pontosan mit jelent?

– A DNS-e sulibán, ám az anatómiáját megváltoztatták. Kérem, vessen egy pillantást erre a tüdőre! Négy légcső tartozik hozzá, pedig elvileg csak háromnak kellene lennie. És nézze meg léghólyagokat! Mesterségesen úgy alakították ki őket, hogy különböző atmoszférákban is működőképesek legyenek.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy ez itt valamilyen mutáns? – kérdezte Archer, és közben ismét arra gondolt, hogy rövid válaszokra van szüksége.

Nem akart bajlódni olyan felesleges információkkal, amelyek csak megzavarhatnák a döntések meghozatalában.

– Igen, azt hiszem... Igen! De ez a mutáns nem a természet játékaként jött létre. Ezt a lényt valamilyen nagyon fejlett genetikai módszerrel építették fel.

Phlox úgy örült a felfedezésének, olyan boldogan vihogott, mint a mohó kiskölyök, aki hosszú idő után beléphetett az édességboltba. Aktivált egy parányi szerkezetet, amiből pengeként vágódott ki egy vékony, vörös fénysugár. Ezt a sugarat óvatosan, lassan végigvezette a sulibán beesett arcán.

– Ezt nézze meg! – kérte a kapitánytól.

Úgy tartotta a szerkezetet, hogy a fény megvilágította a bőr egy bizonyos részét – azt a részt, amely már tökéletesen felvette a sugár vöröses árnyalatát.

– Bőr alatti pigmenttasakok!

Megérintette a kis műszer oldalát. A fénysugár vörösről kékre változott. A doktor ezúttal nem a sulibán arcába, hanem az öltözékére világított, amely éppen úgy színt váltott, mint pár másodperccel korábban a bőr.

Milyen ruha ez? – töprengett Archer.

– Biomimetikus anyag! – kiáltott fel Phlox izgatottan.

Archer nem is próbált uralkodni az ámulatán, nem is próbálta leplezni meglepetését. Azt, hogy a bőr színt váltott, nagyjából még megértette, az viszont, ami a ruhával történt, már túlságosan sok volt neki. Hogy lehetnek képesek ezek a... sulibánok arra, hogy ilyen szerves, gyakorlatilag élő, kaméleontulajdonságokkal rendelkező anyagot hozzanak létre?

– A szeme a kedvencem! – folytatta Phlox. Felhúzta a hulla egyik szemhéját, hogy Archer is megvizsgálhassa a hatalmasra tágult, már-már foszforeszkálónak tűnő pupillát. – Összetett retinák. Ez a sulibán valószínűleg olyan dolgokat is látott, amiket a maguk szenzorai sem képesek érzékelni.

Mondjuk, a dühömet? – gondolta Archer. Ahogy visszagondolt, úgy érezte, a támadás pillanatában valósággal sugároztak belőle az indulatok.

– Tehát azt állítja, hogy mindez nincs benne az alap-genomjukban?

– Igen. Vélhetőleg ez a helyzet. A sulibánok semmivel sem fejlettebbek, mint az emberek. Ez itt egy nagyon pontos, nagyon precíz... alkotás. Egy termék. Az igazat megvallva, még sosem láttam ehhez foghatót.

Semmivel sem fejlettebbek, mint az emberek? Archer érezte, ismét elhomályosítja az agyát a düh. Persze, hogy is felejthettem el, hogy ti, félistenek nem sokra becsültök minket, nyomorult kis mikrobákat!

Ismét uralkodott magán; ismét sikerült félresöpörnie a sértett gondolatokat. Elhatározta, akkor is megszerzi a szükséges információkat, akkor is fellebbenti a tudás fátylát, ha ennek érdekében szét kell rúgnia valakit.

– Mit tud róluk? A fajtájukról? Honnan jöttek?

– A sulibánok nomádok. Legalábbis azt hiszem – felelte Phlox. A jelek szerint nem fogta fel, hogy ha esetleg nem sorolja el a kívánt információkat, ha nem felel elég gyorsan, akkor a kapitány akár arra is képes, hogy lenyúljon a torkán, és kitépje belőle a szavakat. – Egyetlen bolygót sem mondhatnak a sajátjuknak. Pár évvel ezelőtt már volt alkalmam megvizsgálni és felboncolni két példányt. Férj és feleség voltak. Nagyon kellemes volt.

Archer meghökkent a szó hallatán. Nem igazán tudta elképzelni, mi lehet kellemes egy boncolásban. Ő semmi esetre sem élvezte volna.

– Nézze, doktor! – kezdte nyers hangon. – Nem vagyok valami jó hangulatban. Pillanatnyilag nem érdekel, hogy maga mit talál szórakoztatónak, kellemesnek vagy érdekesnek. Most csupán azt akarom tudni, hová került a klingon, hogyan jutottak fel a hajómra ezek a sulibánok, és hogyan sikerült elhagyniuk. Valami azt súgja, hogy nem a legegyszerűbb módot választották, nem ugrottak fejest az űrbe, hogy aztán lebegjenek egy sort a tér valamelyik meghatározhatatlan pontján. Ezek mentek valahová, és én ki akarom deríteni, hogy mi volt az úti céljuk. Tisztában vagyok vele, hogy a válaszok, amelyeket a kérdéseimre fogok kapni, nem lesznek túl kellemesek, ezért semmi szükség rá, hogy továbbra is mosolyogjon, hogy így csillogjon a szeme, hogy ilyen vidám képet vágjon! – A boncasztalon fekvő testre mutatott. – Egyetlen konkrét bizonyítékunk van a támadásra, és ez a bizonyíték egyben nyom is. Ez a test az. Ez a tetem, amit magára bíztam. Ezennel engedélyezem, hogy bármit megtegyen vele, amit akar. Ha végre kell hajtania valamilyen szertartást, ha fel akarja támasztani, ha varázsolni fog, engem az sem érdekel, csak a végén derüljön ki, hogy ő és a társai hogyan kerültek ide, miért jöttek, és egészen pontosan mit csináltak! Világos, vagy el kell ismételnem, mit várok magától?

Helyes.

Trip Tucker nem igazán örült annak, hogy a gépház központi szenzorállomásán együtt kell dolgoznia a vulkáni nővel, de így legalább lehetősége nyílott arra, hogy kiderítse, T’Pol milyen elméleti tudással és milyen gyakorlattal rendelkezik, vagyis: egyáltalán mire használható. A vulkániak általában vonzódtak a műszaki tudományokhoz, az oktatási rendszerükben is komoly hangsúlyt kapott ez a terület. Ha a vulkániak valóban egy kémet akartak elhelyezni az emberek hajóján, akkor a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy a tudományos tiszti pozíciót töltik be vele. Ha olyasvalakit küldenek, aki nem igazán jártas ezen a szakterületen, az illető nagyon hamar lebuktathatta magát; gyanítható volt, hogy erre a részletre azért gondolnak. Tucker ennek ellenére kíváncsi volt, hogy T’Pol egészen pontosan mit tud; abban reménykedett, hogy a nő tevékenységéből sikerül levonnia bizonyos következtetéseket.

Tucker a munkától jobban érezte magát. Az átvizsgált rendszerekben egyetlen hibát vagy működési zavart sem talált. A behatolók a jelek szerint csak annyi időre szüntették meg az energiaellátást, amíg végrehajtották az akciójukat (pontosabban: amíg elrabolhatták a klingont), azután mindent visszaállítottak az eredeti állapotába. Semmiben sem tettek kárt.

Éppen ez volt az, amit Tucker nem értett. Miért így csinálták? Miért vesződtek azzal, hogy megismerjék a számukra idegen technológiát, a biztonsági rendszerek működését? Miért így osontak fel a fedélzetre, miért rejtőzködtek? Miért csak annyi időre kapcsolták le az energiát, amíg megtalálták és elvitték a hajóról a klingont? Miért vacakoltak azzal, hogy mindenre vigyáztak, hogy óvatosan bántak a berendezésekkel, a rendszerekkel, amikor sokkal egyszerűbb lett volna, ha valamennyit tönkreteszik? Ezek voltak azok a kérdések, amelyekre a mérnök választ akart találni.

– Ezzel mi a helyzet? – mutatott rá az egyik monitorra, amelyen a szenzorok által érzékelt legfrissebb adatok és értékek jelentek meg.

– Ez csupán háttérzaj – felelte a vulkáni a tőle megszokott monoton, szenvtelen hangon. – Az önök szenzorai nem képesek izolálni a plazmaforrások jeleit.

– Honnan a fenéből tudja ilyen jól, hogy mire képesek a szenzoraink?

– A vulkáni gyerekek ezeknél sokkal fejlettebb és bonyolultabb játékszerekkel játszanak.

Tucker egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, de még időben visszafojtotta a kikívánkozó szavakat. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy T’Pol csak szórakozik vele, csak az idegeivel akar játszani, vagy tényleg igaz, amit mondott. Csak abban volt biztos, hogy a nő élvezi, ha sértegetheti.

– Tudja... – kezdte, amikor már úgy érezte, sikerült visszanyernie az önuralmát. – Vannak, akik szerint maguk, vulkániak nagyon rendesek velünk, atyáskodnak felettünk, de szerintem ha most itt lennének, ha látnák, hogy maga milyen munkát végez, ha látnák, hogy szántszándékkal nem dolgozik teljes erőbedobással, hogy csak hátráltat... Nos, akkor valószínűleg még a legelvakultabb vulkáni rajongók is megmásítanák a véleményüket!

T’Pol arca és tekintete olyan közömbös maradt, mintha Tucker egyetlen szót sem szólt volna.

– A kapitányuk feladata az volt, hogy vigye vissza a klingont a népéhez. A küldetés kudarcba fulladt; a klingon már nincs a hajón.

– Igen, tisztában vagyok vele, hogy a kapitány egy szimpla földlakó – felelte Tucker dühösen –, ennek ellenére talán tudja, hogy mit csinál. Vagy magának ez még nem fordult meg a fejében?

T’Pol hallgatott. Erezte, a legutóbbi megjegyzése hiba volt. Még a legudvariatlanabb vulkániaknak is volt annyi eszük, hogy ne kritizálják a parancsnokuk döntéseit, főleg nem azelőtt, hogy világossá váltak volna ezek következményei.

Tucker megrázta a fejét, és az ingerültséget félretéve valami más témával próbálkozott.

– Nem titok, hogy a Csillagflotta nem létezik túlságosan régóta... Maguk lépten-nyomon emlékeztetnek minket erre, pedig mi is tisztában vagyunk a tényekkel. Ez viszont, szerintem, nem jelenti automatikusan azt, hogy az ember, akire rábízták ennek a küldetésnek a levezénylését, nem érdemli meg, hogy minden létező módon támogassuk. – Várt egy kicsit, hogy kiderüljön, a szavai gyakoroltak-e valamilyen hatást T’Polra. – Persze – tette hozzá neheztelve a lojalitás is egy érzelem, nem igaz?

T’Pol ránézett; Tucker látta rajta, a válaszát próbálja megfogalmazni. Vajon erre mit lép? Vajon mi jár ennek a kőarcú nőnek a fejében? Vajon mi a véleménye Jonathan Archerről? Egyáltalán: foglalkozik vele? Vagy esetleg csak a saját küldetése érdekli? Tucker sejtette, T’Pol valószínűleg csak azt adja vissza, azokat a véleményeket szajkózza az emberekkel, a Csillagflottával és a Föld kultúrájával kapcsolatban, amit élete során a fejébe tömtek, de azzal is tisztában volt, hogy az a személy vagy az a faj, amely mereven ragaszkodik a saját álláspontjához, amely nem képes be- és elfogadni az újdonságokat (az új fajokat, az új kapcsolatokat), gyakorlatilag a stagnálás állapotába került. Márpedig a stagnálás már igazán nincs messze a pusztulástól.

Mielőtt T’Pol bármit mondhatott volna, Archer kapitány viharzott be a helyiségbe. Szemmel láthatóan bosszús volt, és valósággal sütött belőle a türelmetlenség.

Érthető, hogy ilyen – gondolta Tucker.

– Valami pozitív fejlemény? – kérdezte Archer.

Tucker a vulkánira nézett.

– Nem sok...

T’Pol hosszabban válaszolt:

– Az elemzéseim szerint a Mr. Reed által észlelt spatiális diszturbancia arra utal, hogy egy triciklikus plazmahajtóművel rendelkező lopakodó űrjármű jutott a hajó közelébe.

– Ha sikerül megállapítanunk a plazmakibocsátásuk rátáját – mondta Tucker

–, akkor esetleg megtalálhatjuk a hipernyomukat.

– Sajnos az önök szenzorai nem alkalmasak a plazmakibocsátás mennyiségének mérésére – jegyezte meg a vulkáni.

A két férfi dühösen nézett rá. Mindketten érezték, hogy T’Polnál az a bizonyos „sajnos” csupán szófordulat volt, valójában nem érdekli, hogy mit tudnak az emberek műszerei.

Tucker jobbnak látta, ha hallgat.

Archer mögött megjelent az új kommunikációs tiszt. Megállt, körbenézett a gépházban lüktető, vibráló szerkezeteken, a bonyolult konzolokon és műszereken. Az arcáról le lehetett olvasni, a látvány óriási hatást gyakorol rá, de a tekintetében megjelent a félelem. Óvatosan, a fal mellett haladva közelített a kapitány felé.

– Tényleg nem lehet bajunk, ha ilyen közel állunk... ezekhez? – kérdezte félig tréfás hangon.

– Mit talált? – kérdezte Archer élesen.

– Sikerült lefordítanom Klaang szövegének nagy részét. Sajnos nem igazán értelmes. – Átadta a kapitánynak az adatblokkját.

Archer egy pillantást vetett a kis monitoron látható szövegre.

– A sulibánról semmi?

– Semmi.

A kapitány a vulkánira nézett.

– Mondja, magának nem ismerős ez a szó? Sulibán...

A sulibánok egy meglehetősen primitív faj egyedei, valahol a 3641-es szektorban élnek. Még sosem jelentettek veszélyt.

– Eddig. Most már kimondottan veszélyesnek tekinthetők.

Tucker rávigyorgott a nőre. Egy újabb „primitív” faj, amelyen a vulkániak ékelődhetnek? Lehet, hogy T’Pol a sulibánokra is úgy gondol, ahogy az emberekre? Érdekes, a jelek szerint a sulibánoknak is sikerült olyan dolgokat végrehajtaniuk, olyan eredményeket elérniük, amilyenekre a vulkániak szerint képtelenek voltak...

– A Földről mondott valamit? – kérdezte a kapitány Hoshitól.

Hoshi megvonta a vállát.

– Ez a szó nem szerepel az adatbázisukban.

Archer ismét a blokkra nézett. Tucker feszülten figyelte, és közben azt kívánta, bárcsak a segítségére lehetne.

– Ez minden, amit lát, kapitány – mondta Hoshi csüggedten. – Csupán négy szót nem tudtam lefordítani. Valószínűleg főnevek, és talán fontosak. – Tuckerhez hasonlóan ő is segíteni akart, de ettől Archer még mindig nem jutott közelebb a probléma megoldásához.

A kapitány elgondolkodva tett pár lépést; azon töprengett, amit a kis monitoron látott.

– Jelik... Sarin... Rigel... Tholia... Ismerős ezek közül valamelyik?

T’Pol furcsa mozdulattal pózt váltott; úgy viselkedett, mintha nem tudná eldönteni, mit tegyen, mintha egyszerre két elvárásnak kellene megfelelnie, és nem tudna választani, melyiket részesítse előnyben.

– T’Pol? – kérdezte Archer nyomatékosan.

A nő gyors pillantást vetett Tuckerre, aki biztatóan, amolyan „rajta, nyílj már meg” tekintettel nézett vissza rá.

– Rigel – mondta végül a vulkáni. – Egy naprendszer, körülbelül tizenöt fényévnyire a jelenlegi pozíciónktól.

Tucker a nőre nézett. Visszafojtotta a lélegzetét. Hát persze! A Rigelt, ezt a kék óriást már a földiek is ismerték pár nemzedék óta; és ismerték az olyan csillagokat is, mint az Altair meg az Arcturus, de... de egészen eddig egyetlen ember sem hallott arról, hogy a Rigel rendszerében lakott bolygók létezhetnek.

– És? – kérdezte Archer. – Mi van még? Feltételezem, hogy ennél jóval többet tud.

Tucker kis híján felüvöltött örömében, de sikerült uralkodnia magán. Archer olyan arcot vágott, mintha képes lenne letépni a vulkáni szemöldökét, ha nem kap gyors és részletes választ.

T’Pol valószínűleg rájött, hogy nem feszítheti tovább a húrt a kapitánynál, ezért végül úgy döntött, teríti a lapjait.

– A Klaang hajóján talált navigációs feljegyzések szerint a Rigel Tízes volt az utolsó hely, ahol a klingon megállt, mielőtt lezuhant az önök bolygóján.

Archer arca valósággal ellilult az indulattól, de a jelek szerint nem lepődött meg.

– Miért érzem úgy, hogy maga nem kívánta megosztani velünk ezt az aprócska információt?

– Nem kaptam felhatalmazást rá, hogy közöljem önökkel kutatásaink eredményeit – felelte T’Pol.

Hát igen – gondolta Tucker. – Dióhéjban csupán ennyi a probléma. Mienk, maguké. Mi, ti, ők... T’Pol a hajón tartózkodott, ennek ellenére nem érezte úgy, hogy a legénység tagjai közé tartozna.

Erezni lehetett a feszültség fokozódását. Archer jelentőségteljesen Tuckerre, majd Hoshira nézett. Tucker ügyelt rá, hogy semmit se lehessen leolvasni az arcáról; hirtelen nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Talán álljon Archer mellé, fokozza a dühét, és ezzel párhuzamosan az akaraterejét, vagy inkább próbálja meg lecsillapítani a kapitányt, próbáljon békét teremteni abban a reményben, hogy így talán növelni lehet a csapat hatékonyságát? Arra a következtetésre jutott, egyelőre jobb, ha semmit sem tesz. A kapitány úgyis hamarosan eldönti, melyik irányba akar haladni.

Archer, miközben megpróbálta kontrollálni az indulatait, valahogy félelmetesebb volt, mintha üvöltött volna. Úgy meresztette a szemét T’Polra, mint aki legszívesebben felnyársalná a tekintetével.

– Ha még egyszer megtudom, hogy visszatartott valamilyen információt – mondta halkan és lassan, de határozottan fenyegetően –, az utazás hátralévő részét egyedül, egy egészen szűk helyiségben fogja tölteni. Megértette?

T’Pol arcáról semmit sem lehetett leolvasni, az viszont elég sokat jelentett, hogy egyetlen gunyoros megjegyzést sem tett. Ki sem nyitotta a száját.

Archer rácsapott a fali kommunikátor gombjára.

– Archer a kormányállásnak!

– Igen, uram? – jelentkezett be a hídon tartózkodó Mayweather zászlós.

– Vegye elő a vulkáni csillagtérképeket, és keresse meg a Rigel nevű rendszert! Ha megvan, számolja ki a rendszer tizedik bolygójára mutató irányvektort!

– Értettem, kapitány! Azonnal!

Archer a vulkánira nézett.

– Mostantól kezdve együtt fog működni velünk – közölte szigorú hangon.

A nő kissé elsápadt, de még mindig kitartott az elvei mellett.

– Igazán sajnálom, ha megalázva érzik magukat, de továbbra is egyetértek Soval nagykövettel, aki szerint hiba lenne túl sok információt átadni a Föld lakóinak. Azt hiszem, a legkevésbé sincs szükségünk arra, hogy kijusson az űrbe egy újabb erőszakra hajlamos faj, amely ismeri a hipertéri technológiát. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy kimennek, és megöletik magukat. Talán már azzal is hibát követtünk el, hogy ennyit segítettünk önöknek, hogy ilyen sok mindent átadtunk, mielőtt valóban felkészültek volna.

– Ilyen sok mindent? – mordult fel Archer. – Talán jobb lenne, ha hosszú élete hátralévő részét azzal töltené, hogy átvizsgálja a feljegyzéseiket, és megállapítaná, hogy mit sikerült elérnünk egyedül, a saját erőnkből, annak ellenére, hogy maguk ilyen gyáván viselkedtek!

– Gyáván? – T’Pol szeme elkerekedett.

Tucker elvigyorodott; szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.

Archer közelebb lépett a vulkánihoz.

– Egész életemben a vulkániak viselkedésén töprengtem. Maguk hosszú ideje járják az űrt, és valóban sok mindent tudnak. Logikusan cselekszenek, de ez nem elég! Ezer éven keresztül zavartalanul fejlődtek, aztán hopp, egyszer csak lerohanják magukat a hozzánk hasonló nyulak. Ketyeg az óra, ha még nem vették volna észre! Számos, egymástól jelentősen eltérő faj lép ki a galaxisba. Talán maguknak nincs szükségük arra, hogy kikerüljön egy újabb „erőszakos” faj, de hiába, semmit sem tehetnek ellene, mert ezek a fajok mindenütt jelen vannak. A galaxist a szenvedélyek fogják irányítani, nem pedig a kimért józanság. Visszatartották tőlünk az információkat, mert primitívnek tartottak minket. Ám ha valóban így gondolták, akkor talán nem is kellett volna bajlódniuk az emberiséggel. Maguk logikusan gondolkodnak, és kijelentik: „Ez egy új elképzelés, ennek okát még nem bizonyították be, vagyis nem kell foglalkoznom vele”.

– Adtuk volna át a tudást, hogy aztán kirohanjanak a galaxisba, és káoszt okozzanak? – kérdezte T’Pol. – Az emberek azt állítják, joguk van tudni mindazt, amiért mások megdolgoztak, amire mások rájöttek, és...

– Mi sosem mondtunk ilyesmit! Maguk kínálták fel a tudást. Galaktikus mércével mérve harminc év ide vagy oda semmit sem számít. Amikor látják, hogy valaki készen áll az indulásra, miért tartják vissza? Nem, itt valami egészen más lehet a háttérben. – Archer összehúzta a szemét. Megszüntette a magában felépített gátakat, egyszerre zúdította rá T’Polra mindazt, amit az évek során nem vágott Soval fejéhez. – Már nem maguk a legjobbak, igaz? – kérdezte. – Vajon mi az oka annak, hogy az elmúlt ezer évben ennyire lelassult a vulkániak fejlődése? És aztán előkerül a Föld, amely alig kétszáz év alatt váratlan és villámgyors haladást ér el. Maguk lelassultak, és emiatt sokkal nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk magukra. Mi más lenne az oka annak, hogy eljöttek hozzánk, hogy megpróbálják megtanítani a majmoknak, hogyan kell hímezni? Szerintem mindez csupán azért történt, mert egyszerűen félnek attól, hogy egyedül kell odakint lenniük!

T’Pol döbbenten kinyitotta a száját, de ezúttal egyetlen hangot sem adott ki. Nem pislogott, úgy meredt maga elé, mintha egy vakító fénnyel világító hirdetőtáblát bámulna, amelyen rajta vannak Archer szavai – azok a szavak, amiket most már talán az egész galaxis elolvashat. Archer gyakorlatilag kijelentette, hogy a vulkániak halálra vannak ítélve. Eddig még senkinek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt ilyen nyíltan megfogalmazza.

Archer kissé lecsillapodott, megpróbált visszavonulni, de még határozottan rámutatott a vulkánira.

– Meg fogja keresni azt a bizonyos nyomot. Nagyon ajánlom, hogy találjon valamit, máskülönben kénytelen lesz elmagyarázni, hogy miért akadályozza szántszándékkal a munkánkat! Végeztem.

T’Pol úgy pislogott, mintha a kapitány pofon vágta volna. Sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül elsietett.

Hoshi feszengeni kezdett.

– Én... azt hiszem, folytatom a klingon nyelv tanulmányozását.

– Jó ötlet.

Archer visszaadta az adatblokkot a kommunikációs tisztnek. Hoshi elballagott.

Archer és Tucker kettesben maradt a folyamatosan és egyenletesen pulzáló hajtómű mellett. A kapitány végre engedélyezte magának a lazítást. Megfeszítette a vállát, mély lélegzetet vett, leeresztette a karjait. Most nagyon szeretett volna beszélni az apjával, de be kellett érnie Trip Tuckerrel, aki együtt érzőén és kíváncsian nézett a szemébe.

– Lehet, hogy most már tudjuk, miért volt annyi problémánk az indulás előtti három nap során – jegyezte meg Archer. Megfordult, és a konzolra támaszkodott.

– Úgy gondolod, hogy már azelőtt beszivárogtak, hogy elhagytuk a Földet? – kérdezte Tucker.

Archer megvonta a vállát.

– Nem tudom. Ez is elképzelhető. Egy hajóról sokkal könnyebb lejutni, mint feljutni rá. Az viszont továbbra is rejtély, hogy hová mehettek. Én pedig nem igazán szeretem az ilyesfajta rejtélyeket. Nem szeretek nyomozgatni.

– De igen, szeretsz nyomozgatni – mondta Tucker mosolyogva. – Lehet, hogy a hajójuk végig követett minket? Lehet, hogy arra szálltak át?

– Ha megtaláljuk a nyomukat, követjük őket. Ha nem, akkor elmegyünk a Qo’nosra, és ott kezdjük meg a kutatást. Lehet, hogy Klaang anyja tud valamit.

Tuckert annyira meglepte a vakmerő terv, hogy meg se tudott szólalni, csak a fejét ingatta.

– Vajon a sulibánok miért akarják megakadályozni, hogy jó viszonyt alakítsunk ki a klingonokkal? – kérdezte rövid hallgatás után.

– Lehet, hogy nem is erről van szó. Talán ezzel a Klaanggal van valami személyes elintéznivalójuk.

– Vagy... lehet, hogy tényleg nem szeretnék, ha jóban lennénk a klingonokkal.

Archer elmosolyodott.

– Az előbb is hallottam és felfogtam, Trip. Nem kell harmadszor is elismételned.

Tucker idegesen pózt váltott.

– Elég kemény voltál az úrhölggyel. Még sosem volt saját vulkánid, akit úgy ugráltattál, ahogy a kedved diktálta?

– Nem... Egyébként ez a keménység szándékos volt. T’Pol hamarosan rá fog jönni, mit jelent a „rövid pórázon tartani” kifejezés.

Tucker elismerően bólintott, majd összeráncolta a homlokát.

– Lehet, hogy okos húzás volt. Most már legalább tudjuk, hogy a kisasszony szántszándékkal tartott vissza bizonyos információkat.

– Jobban tenné, ha erről leszokna! – Archer hirtelen elvigyorodott. – Most már az én tudományos tisztem, nem Soval ölebe. A következő hét során meg fogja tanulni a leckét. Ha másképp nem megy, rátetoválom a nyelvére!

– Azért jó érzés, hogy te estél neki, és nem nekem kellett megtennem. Én biztos orrba vágtam volna.

– Ha ilyet teszek, visszaüt – mondta Archer. – Valószínűleg eltörte volna az állkapcsomat.

Tucker elvigyorodott.

– Ő... izé... Nagyjából akkor jött a hajóra, amikor jelentkeztek az első apró problémák... – Nem fűzte tovább a gondolatot, hagyta, hadd lebegjen a levegőben. Gyanakodott, de nem volt elég bizonyítéka ahhoz, hogy direkt módon megvádolja a vulkánit.

Archer nyugtázta a mérnök megállapítását. Ez az elképzelés sem volt új a számára. Tudta, ostoba lenne, ha kihagyná a számításból.

– Várunk, és meglátjuk, mi lesz. A vulkániak sosem kapkodnak. Mindig higgadtak. T’Pol most megismer minket. Vulkáni mércével még nagyon fiatal. Ha arányítunk, fiatalabb nálunk. Lehet, hogy csak azt visszhangozza, amit egész életében tanult, és azt teszi, amire utasították. Persze, ez sem biztos, ez is csak egy érzés. – Rámosolygott Tuckerre. Látszott rajta, már korántsem olyan ingerült, mint pár perccel korábban. – Egyébként nem fogom figyelmen kívül hagyni a félelmeidet. Efelől nyugodt lehetsz... Ha ráérsz, szervezhetnél egy leszállócsapatot. T’Pol is legyen benne!

– Muszáj?

– Azt akarom, hogy rájöjjön, kinek az oldalán áll. Hoshi és Reed is legyen benne! Meg Mayweather is! Ő az egész életét az űrben töltötte, kereskedőkkel meg utazókkal tárgyalt. Használjunk fel mindent, ami a rendelkezésünkre áll, és végezzük el a munkát!

KILENCEDIK FEJEZET

Az emberek segítséget kapnak a saját „jövőbeli” társaiktól, a vulkániaktól, akik rendelkeznek olyan fejlett technológiával, amit átadhatnak. Ha ez így van, akkor vajon balgaság, hogy az ő népe fejlődésében is közreműködött valaki?

Silik tudta a választ, ennek ellenére zavart volt, és valahogy jelentéktelennek érezte magát a jövőbeliek miatt. A partra érkező ismeretlenekhez hasonlóan ők is minden ok nélkül osztogatták az ajándékokat, és cserébe csak valami megfoghatatlan dolgot, bizalmat kértek. Vajon miért? Ha nem a szeretet kifejezéséről volt szó, akkor senki sem ad ok nélkül ajándékokat. Ezek a lények pedig egészen biztosan nem vágytak arra, hogy a sulibánok szeressék őket.

Odaállt a Klaang nevű klingon elé, akit lekötöztek egy orvosi székbe. A klingon egyenes háttal ült, két sulibán orvos figyelte folyamatosan. A testéhez csöveket és bizarr eszközöket erősítettek. Kék fényben fürdött, és látszott rajta, hogy még mindig nem tért egészen magához azután, hogy alaposan elkábították.

– Hol van? – kérdezte Silik a klingonok nyelvén. Már negyedszer tette fel ezt a kérdést.

– Nem tudom – felelte Klaang negyedszer.

– Nem fogunk bántani téged. Mondd meg, hol van!

– Nem tudom.

Silik csalódottan az orvosokra nézett.

– Biztosak vagytok benne, hogy az igazat mondja?

– Teljesen biztosak – felelte az egyik orvos, és látszott rajta, hisz abban, amit mond.

Silik ekkor Klaang felé hajolt.

– A hajódon hagytad? Elrejtetted valahol? Az Enterprise-on van?

Klaang busa feje előrebukott, majd oldalra billent.

– Fogalmam sincs, mit kerestek.

Silik megértette, hogy a vallatás ilyen módon sehová sem vezet. Módszert váltott, olyan megközelítést alkalmazott, amelytől azt remélte, hogy sikerül vele egy kicsit felpezsdíteni a klingon elméjét.

Rövid gondolkodás után ismét feltett egy kérdést:

– Mit csináltál a Rigel Tízesen?

– Odaküldtek, hogy találkozzak valakivel.

– Kivel?

– Egy sulibánnal... Egy nővel. Sarin a neve.

Végre! Egy használhatónak tűnő információmorzsa.

– És mit adott neked ez a Sarin?

– Semmit.

Silik ezúttal nem tört le, érezte, végre a kezében van valami, ami megváltoztathatja a helyzetet. Egyetlen név, de ez is elég volt ahhoz, hogy már tudja, hol kezdje.

Elfordult a klingontól, ismét az orvosokra nézett.

– Tartsátok életben, míg visszajövök!

– Érkezés után leereszkedünk a kereskedelmi komplexumba. Harminchat szintes épület. – Archer megállt az Enterprise dokkjában, T’Polra nézett, és intett, hogy vegye át a szót. A legénység tagjain látszott, már elfogadták, többé- kevésbé megszokták, hogy a hajó tudományos tisztje egy vulkáni nő.

– A tolmácsgépeikbe beprogramoztuk a rigéliai nyelvet. Számíthatnak rá, hogy számos más fajjal is találkozni fognak. Sokukról tudjuk, hogy meglehetősen türelmetlenek az újonnan érkezőkkel. Korábban még egyikük sem látott embert. Önök hajlamosak arra, hogy csoportosan közlekedjenek. Javaslom, ettől most tartózkodjanak.

– Elfelejtett figyelmeztetni minket az ivóvízre! – mondta Tucker, miközben összecsatolta a dzsekijét, és elvett egyet a kommunikátor/tolmács egységek közül, amelyeket T’Pol osztott szét a leszállócsapat tagjainak.

Archer egyetlen szót sem szólt. Ha T’Pol ilyen megjegyzésekkel bombázza az embereket, akkor megérdemli, amit azoktól kap. A mellette állókra nézett. Tucker, Reed, Mayweather és Hoshi Sato valósággal remegett az izgalomtól. Egy új bolygó! Különös új világok...

T’Pol úgy tett, mintha nem is hallotta volna Tucker közbeszólását, ennek ellenére a vízről kezdett beszélni.

– Dr. Phlox nem aggódik az élelem és a víz miatt, de úgy véli, óvatosnak kell lennünk, és a fertőzés elkerülése érdekében semmit se fogyasszunk.

Archer dühösen nézett a vulkánira; nem igazán tetszett neki, hogy a nő olyan eligazítást tart a parancsnoki csapatnak, mintha eltávozásra készülő elsőéves kadétok lennének.

– A vulkániak azt mondták, Klaang valamiféle futár volt. Ha azért jött, hogy megszerezzen valamit, akkor az, akitől kapta, valószínűleg tudni fogja, miért rabolták el miatta. Az eset csupán néhány napja történt – tette hozzá optimistán. – És egy hét láb magas klingont nem lehet nem észrevenni. T’Pol már járt ezen a helyen, vagyis ő fog vezetni minket!

A vulkánira nézett; bízott benne, hogy magabiztos a tekintete.

– Hol fogunk találkozni, ha találunk valamit? – kérdezte Hoshi.

– A leszállóegységnél. És senki sehova nem megy egyedül. Abból, amit hallottam róla, úgy tudnám jellemezni a helyet, hogy a keleti bazárok galaktikus verziója. Ne álljanak meg vásárolgatni! Egyszerű kérdéseket tegyenek fel, egyenes válaszokat várjanak! Ha nem tetszik, amit hallanak, menjenek tovább! Rengeteg ember vagy emberszerű lény van odalent. Senki ne tévedjen el! Tartsák szemmel egymást! Világos?

Akár világos volt, akár nem, a csapat elindult. A hatüléses leszállóegység funkcionális volt, de kényelmesnek nem lehetett nevezni. Az utazás, amelynek végén megérkeztek a bolygó felszínére, hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.

Mayweather könnyedén leeresztette a siklót az atmoszférába, de hirtelen havas lejtők között, vad szélörvényekben találta magát.

– Közelítek egy kikötőhöz hasonlító valamihez... – A szemét összehúzva próbált kinézni az ablakon. – Egy fénysort látok. Valószínűleg egy leszállópálya.

– Szerintem ebben a kikötőben bármilyen típusú hajó le tud szállni – mondta Archer, tulajdonképpen csak azért, hogy jobb kedvre derítse a többieket. Idegenek voltak ezen a helyen, de szerencsére a bolygó azok közé tartozott, ahol nem keltett feltűnést az ismeretlenek felbukkanása. Egy kozmopolita űrkikötőt azért mégis könnyebb elviselni, mint egy törzsi falut.

Amikor az örvénylő hóviharban végre megtalálták a leszállóhelyet, azzal kellett szembesülniük, hogy az ő siklójuk a legapróbb hajó a tucatszám érkező és távozó űrjárművek között. Ebben és az érkezésükben is volt valami, ami megnyugtatta Archert. Feltűnés nélkül érkeztek, senki sem foglalkozott velük. Semmi fanfár, semmi ceremónia, semmi figyelmeztetés vagy fenyegetés.

Kék és sárga fénykévék, landolófények jelentek meg előttük; némelyik fényfürt jól kivehető mintázatot alkotott, némelyik nem, de mindenképpen segítettek abban, hogy biztonságosan végrehajtsák a landolást. T’Pol rendelkezett némi információval a helyről, ezt felhasználva olyan helyet választott ki a leszállóegység számára, ahol remélhetőleg nem fosztják majd ki.

A landolást követően azonnal kiszálltak, és csapatokra oszlottak. Archer megpróbált úgy viselkedni, mintha már vagy ezredszer járna ezen a helyen. A közömbösség látszatát megőrizve indult el a dokkmester irányítótornya felé. Fogalma sem volt róla, hogy mit talál majd, de valahol el kellett kezdenie a kutatást, és úgy gondolta, hogy annak a hajónak is valahol itt kellett leszállnia, amellyel Klaang a bolygóra érkezett. Biztos volt benne, hogy rábukkan valamilyen nyomra.

Hoshival egy csőszerű alagútban indult el, amelyhez oldalról több híd csatlakozott. A hidakon egy központi vezérlőblokkhoz lehetett eljutni, amelynek minden oldalán ablakok sorakoztak. Az ablakok mögötti termekben konzolsorok álltak, amelyek mögött furcsa alakok dolgoztak. A dokkmester egy hatalmas termetű idegen lény volt; a jelek szerint teljes mértékben lekötötte a figyelmét a forgalom irányítása.

– Elnézést – lépett elé Archer, abban reménykedve, hogy a tolmácsgép megfelelő módon fordítja le a szavait. – Jonathan Archer vagyok, a Csillagflotta kapitánya.

– Kicsoda? Az meg miféle bolygó?

– Ez nem bolygó, hanem egy szervezet. A bolygóm neve: Föld.

– Jó magának... A látogatóközpont a Quintash Plázán van.

– Köszönöm szépen. Mielőtt odamennénk, megtenné, hogy válaszol néhány kérdésünkre?

– A folyosón, a falon talál egy útmutatót. Olvassa el! – mordult rá az idegen lény. – Legközelebb pedig, ha ide jönnek, a hegyek felől közelítsék meg a kikötőt! Ott gyengébb a keresztirányú szél.

– Köszönöm szépen... Szeretném megtudni, hogy öt-hat nappal ezelőtt leszállt-e itt egy klingon űrhajó.

– Öt-hat nap? Van magának fogalma arról, hogy mekkora itt a forgalom?

– Bizonyára vannak feljegyzéseik – mondta Archer, és segítségkérően Hoshira nézett. – Amit keresek, az egy egyszemélyes klingon felderítőhajó volt.

– Milyen fajhoz is tartoznak?

– Emberek vagyunk. Embernek neveznek minket.

A következő pillanatban fények villantak a dokkmester konzolján. A termetes lény rácsapott egy tárgyra, ami valószínűleg azt a szerepet töltötte be, mint az embereknél a billentyűzet, és az egyik monitorra nézett.

– Elkan kilences, nulla egész kéttized radiánssal emelje meg a közelítési vektorát!

Amikor a vészjelzés leállt, a dokkmester ismét rácsapott sajátos billentyűzetére. A monitoron váltott a kép.

– Hét nappal ezelőtt érkezett. Egy K’tock osztályú hajó volt.

– Arról esetleg nincs információ, hogy a hajóval érkező klingon kihez érkezett? – Archer tisztában volt vele, hogy erre a kérdésre valószínűleg nem fog választ kapni, de nem tehetett mást, fel kellett tennie.

– Csak arról van információ, hogy a hajó a hatos dokkban szállt le, és megkapta az egyes szintű biztonsági besorolást. Ez azt jelenti, hogy nem jelentett biológiai veszélyt.

Archer meghökkent. A dokkmester helyében ő bizony nem adott volna ki ilyen információkat pusztán azért, mert valaki kíváncsiskodik. Szerencsére a fickónak nem voltak ilyen elvei.

– Úgy látom, nem nagyon érdeklődik az iránt, hogy mit tesznek az ide érkezők.

– A látogatóink számára nagyon fontos a magánélet és a diszkréció – felelte a dokkmester, mintha fel se fogná, hogy alig egy perccel korábban adott ki egy olyan információt, amit Klaang valószínűleg szeretett volna titokban tartani.

– Nem lenne túlságosan tusoropko tuproja plo, ha beleavatkoznánk az ügyeikbe.

Archer arca megrándult a furcsa hangok hallatán. Hoshira nézett, aki azonnal nekilátott, hogy megváltoztassa a kommunikátor/tolmácsgép beállításait.

– Jól van – mondta Hoshi. – A rigéliai egy névmási szerkezetet használt. A tolmácsgép már megkezdte a kifejezés feldolgozását.

Archer ránézett, de jobbnak látta, ha nem fejti ki, hogy a legkevésbé sem érdekli, éppen milyen műveleti folyamat zajlik a szerkezet belsejében, számára csak az a fontos, hogy el tudjon beszélgetni ezzel a lénnyel.

– Egészen véletlenül nincs valamilyen feljegyzés arról, hogy ugyanabban az időpontban leszállt egy sulibán hajó?

– Sulibán? Nem ismerem ezt a szót. Bizonyára rosszul működik a tolmácsgépük.

A dokkmester folytatta a munkáját – Archer legalábbis erre következtetett abból, hogy a hátának tekinthető testrészét fordította feléjük. A mozdulat és a póz mindenesetre arra utalt, hogy a lény befejezettnek tekinti a társalgást.

Archer eltűnődött. Vajon jó kérdéseket tett fel? Vagy éppen ellenkezőleg, elhibázott valamit? Hoshi mellé lépett, elmormolt egy köszönömöt (erre semmi szükség sem volt, hiszen a dokkmester már tudomást sem vett róluk), majd kilépett a folyosóra.

– Hazudott – jelentette ki Hoshi.

– Tudom. Viszont semmi oka sem volt arra, hogy bármit eláruljon nekünk.

Valószínűleg fél attól, aki azt akarja, hogy hallgasson.

– Vajon miért?

– Maga is látta, milyenek a klingonok, és milyenek a sulibánok. Valamivel félelmetesebb a külsejük, mint az enyém vagy a magáé. Miért, maga kitől venné komolyabban a fenyegetést? Egy embertől vagy egy klingontól?

– Ezek szerint továbbra sem tudunk semmit.

– De igen. Most már biztosak lehetünk benne, hogy Klaang itt járt.

– Ezt már korábban is sejtettük, nem igaz?

– De igen – bólintott Archer. – Most viszont, ha jól ítélem meg a dokkmestert, valaki más is tudni fogja, hogy keressük. Menjünk le arra a Plázára. Pillanatnyilag ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

A város központi része egy régi, magasba tornyosuló, meglehetősen viharvert komplexum volt, amelyen látszott, hogy sok-sok évtizeden keresztül folyamatosan építették. Az egyes alkotóelemek építészeti stílusa éppoly eltérő volt, mint a koruk. Bizonyos helyeken az újabb részeket egyszerűen a régebbiek tetejére építették rá, nem is foglalkoztak azzal, hogy az elavultakat lebontsák, s eltakarítsák maradványaikat. Maga a város egy meglehetősen kellemetlen, szubarktikus régióban állt, így folyamatosan ki volt téve a vad szeleknek, a hóesésnek, a viharoknak. A geotermális szellőzőnyílásokon keresztül folyamatosan gőzfellegek pumpálódtak a levegőbe; gyakorlatilag ez a természetes hőforrás védte meg az épületeket attól, hogy szétfagyjanak.

A városon belül a hőmérséklet körülbelül húsz fokkal magasabb volt, mint az űrkikötőben: a szorosan egymás mellett álló épületek között, a keskeny utcákon megrekedt a levegő, itt nem tombolhatták ki magukat a sarkvidéki szelek. Szinte mindent beborított a ködpára, a fátyolszerű rétegeket a lámpák oszlopszerű fénykévéi hasították szét. Az utcákon különböző fajokhoz tartozó élőlények nyüzsögtek, siettek, üzletelgettek. Volt, amelyik egyenruhát viselt, de akadtak olyanok is, amelyek díszes, esetleg drágakövekkel kirakott köntöst, köpenyt hordtak. A legtöbbjüknél volt valamilyen fegyver. A város hangulatát leginkább a régi vadnyugati településekéhez lehetett hasonlítani.

– Ez a hely nagyon emlékeztet egy másikra – jegyezte meg Archer, miközben egy fatörzs lábakon lépkedő, mamutszerű, gyapjas szőrzetű teherhordó behemótra nézett. A levegőben a disznótelepek jellegzetes bűze terjengett. – Ha ez itt most sivatag lenne, akkor meg mernék esküdni rá, hogy már jártam itt.

– Elég furcsa ízlése lehet, ha ilyen és ehhez hasonló helyekre jár a szabadidejében – mormolta Hoshi, és megpróbált kitérni a balról feléjük tartó, nyálkás testű lény elől.

Az idegen rovarok úgy döntöttek, megvizsgálják őket. Sajnos akkorák voltak, mint a Földön a madarak. A levegőben lebegtek, az egyik egy-két másodpercre rátelepedett Hoshi fejére, de gyorsan elvesztette az érdeklődését.

– Nem látszanak veszélyesnek – jegyezte meg Archer, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy bátorítsa a nőt.

Hoshi megremegett.

– A medúza sem látszik veszélyesnek – mondta. – De nem ajánlom, hogy bedugja a kezét valamelyik alá!

– Nézze! Biztos ez lesz a Pláza... – Archer elindult a hatalmas, tágas tér irányába, amelyből hídszerű járdák nyúltak ki minden irányba. A járdák kereszteződtek, és úgy rétegezőitek egymásra, hogy szinte az égig emelkedtek.

A bonyolult kereszteződést alig világította meg valami. Archer, ahogy végigpillantott rajta, aggódni kezdett az emberei miatt, akikkel együtt érkezett a bolygóra. Gyanította, a többiek nem igazán ilyennek képzelték el az első helyet, amelyet a galaktikus vadonban meglátogathatnak.

– Nem kellene kapcsolatba lépnünk a kapitánnyal? – Travis Mayweather hangjából szinte sütött a kétkedés, a bizonytalanság, de figyelembe véve a helyzetet, ez teljesen normális volt.

Malcolm Reed nem aggodalmaskodott annyit, mint a zászlós, követte az idegen lényt a kereskedelmi komplexum belsejébe, és csak akkor húzta görcsbe a gyomrát az izgalom, amikor felmentek az ötödik szintre. Körülöttük, a sötétzöld fénnyel megvilágított helyiségben különös, sosem hallott kakofónia alkotott szinte tömör falat.

– Talán az lenne a legjobb, ha várnánk egy kicsit – felelte a zászlósnak.

Mayweather előrehajolt, és megszólította furcsa külsejű idegenvezetőjüket.

– Mennyit kell még menni?

– Már nincs túl messze – szólt hátra az idegen a válla fölött. Legalábbis Mayweather gyanította, hogy az a bizonyos furcsa testrész nála ugyanaz, mint az embereknél a váll. – Higgyétek el, nincs messze!

– Biztos vagy benne, hogy Klaangnak hívták? – kérdezte Reed, már ki tudja, hányadszor. – Nem lehetséges, hogy egy másik klingonnal találkoztál?

– Klaang volt az. Ez egészen biztos. Pontosan megmutatom nektek a helyet, ahol volt.

A lény magabiztossága bizakodásra adott okot, az viszont, hogy nem volt hajlandó megmondani, hová mennek, kissé feszültté tette Reedet. Nem bízott a vezetőjükben, de jobb híján követte.

– Szerintem valaki követ minket – mondta Mayweather, miután párszor hátranézett.

– Ostobaság! Egyszerűen csak feszült vagy.

– Akkor miért mozognak egyfolytában árnyékok a látóterem szélén?

– Ezek idegen árnyékok. Lehet, hogy nem úgy mozognak, mint a földiek.

– Ezt most viccnek szánta, uram?

– Hát persze!

– Akkor ezt nézze meg! – mutatott előre Mayweather a következő pillanatban, amikor a fények vörösre váltottak.

Különös, idegen zene hasított a levegőbe. Olyan hangos volt, hogy lehetetlenné tette a társalgást. Az utca egyik oldalán, egy boltív alatt két, feltűnően hiányos öltözetű idegen nő vonaglott és rángatózott a szokatlan ritmusra. A zene kissé hasonlított a kelet-európai muzsikára, de Reed úgy gondolta, ez csupán a véletlen műve lehet. A két nő között egy aprócska lámpás állt, ami körül tucatnyi, pillangóra hasonlító lény röpködött a fénykörben.

Miközben Reed és Mayweather elképedve figyelte a táncot, a nők közelebb vonaglottak a lámpáshoz. Egyikük hátrahajtotta a fejét, kitátotta a száját, és kilökte körülbelül húsz centi hosszú nyelvét az egyik pillangó felé. Egy pillanattal később a társa ugyanezt tette. Úgy viselkedtek, mintha versenyeznének. Reed és Mayweather csak ekkor vette észre, hogy többen csatlakoztak hozzájuk, már komoly nézőközönsége lett a pillangós táncnak. A tömegben voltak olyanok, akik lelkendeztek, de olyanok is akadtak, akik viszolygásukat fejezték ki.

Valahogy ismerős ez a szituáció – gondolta Reed, aztán rájött, hogy miért.

Egy bordélyház előtt álltak. A helyzet, a környezet, de még a jelenlévők viselkedése is tipikusnak volt mondható.

– Akartok találkozni velük? – kérdezte a két férfitól a vezetőjük, és hosszú, keskeny, mancsszerű kezével a nők felé intett. – El tudom intézni...

Mayweather elhúzta a száját.

– Ez az a hely, ahol Klaangot láttad? – kérdezte.

– Nem, nem, nem itt láttam. Odavezetlek benneteket, de előtte még szórakozzatok egy kicsit. Melyik nő tetszik?

– Azért jöttünk, hogy megtudjunk pár dolgot arról a bizonyos klingonról – mondta Reed bosszúsan, de be kellett vallania magának, hogy vonzónak és izgalmasnak találja a nőket. Ahogy jobban szemügyre vette őket, feltűnt neki valami. – Ezek valódi pillangók, vagy csak hologramok?

Mayweather megfogta a karját.

– Indulnunk kellene, uram!

– Igen... Persze. Természetesen. Igaza van, zászlós...

Továbbhaladtak az alagútszerű utcán, amelynek két oldalán erotikus mutatványosok produkálták magukat: voltak ott félmeztelen tűznyelők és ruhátlan táncosok, zsonglőrök, akik elképesztő trükköket mutattak be az összeverődött közönségnek. Reed a vezetőjük elé lépett, és már ügyet sem vetett arra, hogy a fickó milyen látványosságokra hívja fel a figyelmüket, csak az utat nézte. A lény a jelek szerint a turistákból élt; Reed gyanakodni kezdett, hogy valójában semmit sem tud a klingonról.

– Uraim, uraim! – kiáltott fel a lény kétségbeesetten. – Talán egy olyan műsort érdekesnek találnának, amelyet különböző fajú szereplők adnak elő?

– Mondd csak, tudsz te egyáltalán bármit is Klaangról? – fakadt ki Mayweather dühösen.

– Hát persze, hogy tudok! De ugyan mi értelme van a sietségnek? Ráérünk, nem igaz?

– Különböző fajú szereplők? – kérdezte Reed érdeklődve.

– Hadnagy! – mondta Mayweather fáradtan. – Ennek a személynek esze ágában sincs segíteni nekünk.

Reed bólintott.

– Talán majd legközelebb. Tovább!

A vezetőjük csalódottan elindult, aztán egy fél perccel később beleolvadt a tömegbe. Reed és Mayweather megpróbált utána sietni, de már sehol sem látták.

– El sem tudom hinni, hogy bedőltünk egy ilyen trükknek! – mondta Mayweather.

Reed a legszívesebben üvöltött volna dühében; ő sem hitte el, hogy ekkora balekok voltak, és nem szerette volna, ha kettejükön kívül bárki más tudomást szerez az esetről. Arra gondolt, majd kitalál valami történetet, de azt, ami velük történt, semmiképpen sem fogja megemlíteni a jelentésében. Amikor aztán valamelyest alábbhagyott a dühe, megvonta a vállát.

– Végül is felfedezők vagyunk, nem?

Trip Tucker a vulkánival indult el a városban. Nem az övék volt a legideálisabb páros, és nem rajongott a dologért, de azzal vigasztalta magát, hogy így legalább szemmel tarthatja T’Polt. Ha a nő mesterkedik valamiben, akkor valószínűleg éppen ezen a helyen tesz majd kísérletet... arra a dologra. Tripnek fogalma sem volt róla, hogy mi lehet „az a dolog”, de úgy érezte, nyitva kell tartania a szemét.

T’Pol éppen egy uniformist viselő idegen lénnyel tárgyalt. A fickó valószínűleg biztonsági őr, esetleg amolyan csendőrféle lehetett, ennek ellenére éppen olyan nyomorultnak és olyan ravasznak nézett ki, mint közel s távol nagyjából mindenki.

Tuckernek egyáltalán nem tetszett a város. Mocskos volt és barátságtalan, csakúgy, mint a lakói. Ezen a helyen szemmel láthatóan senki sem érdemelte ki mások bizalmát. Túl sok lény, túl sok test, túl sok vágy – túl kicsi helyen. Iszonyú volt az egész, és sejtette, hogy egyhamar nem fogják kideríteni azt, amit tudni akartak. A legszívesebben visszatért volna a hajóra, de nem tehette meg. Tulajdonképpen semmit sem tehetett, még tárgyalásba sem bocsátkozhatott, mert T’Pollal úgy egyezett meg, hogy a nő kérdezősködik, ő pedig figyel, őrködik.

Különös lények között üldögélt. Várt, és percről percre egyre jobban gyűlölte a füstös, bűzös, félhomályos helyet. Alig látott valamit; eszébe jutott, még azt se venné észre időben, ha valaki feléje szúrna egy késsel.

Aztán ráadásul ott volt az az idegen, csápos csecsemő is, ami úgy bömbölt, mint a veszett. Undorodott tőle, mégsem bírta levenni róla a szemét. Mások nem sokat foglalkoztak a kölyökkel vagy micsodával, ám a hangos visongás valósággal az őrületbe kergette Tuckert.

A kölyök anyja újra és újra levette a bonyolultnak látszó légzőkészüléket a kis csápos orra (füle? szája? valamije) elől. Tucker először arra gondolt, hogy az anya megpróbálja lecsitítani a gyereket, de valahányszor arrébb húzta a készüléket, az a kis bestia még elszántabban üvöltött. Mintha kínt okozott volna neki valami.

Tucker nem értette, hogy az anya miért ingerli, miért bántja a kölyköt. Vagy lehet, hogy ez valami bizarr, érthetetlen rituálé, amelyet az ilyen fajtájú lények rendszeresen végrehajtanak? Lehet, hogy szántszándékkal őrjítik meg a gyereküket, valósággal megfojtják, csak hogy megtanulja az a büdös kölyök, hogy kell rendesen viselkedni?

A mérnök feszengeni kezdett a székén, és T’Polra meg a csendőrre pillantott. Mennyi ideig társalognak még? Úgy látta, folyamatosan a vulkáni beszél. Ez meg mire jó? Mit érhet el vele?

Az anya ismét elhúzta a kölyök orra elől a légzőkészüléket. A szerencsétlen kis lény agonizálva üvöltött. Tucker körül néhányan összerezzentek a minden korábbinál erősebb és magasabb hang hallatán, de senki sem próbált közbeavatkozni. Mik ezek? Talán nincs szívük? – gondolta a mérnök.

– Tétlenül végignézik egy gyerek bántalmazását? Hát tényleg valami ilyesmi vár az emberiségre a galaxisban?

T’Pol végre befejezte a tárgyalást, és intett Tuckernek. A mérnök gyorsan felállt, és odasietett a vulkáni mellé. Mire odaért, T’Pol már a kommunikátorába beszélt.

– T’Pol a kapitánynak!

Archer szinte azonnal válaszolt a hívásra:

– Hallgatom!

A kínlódó kölyök úgy üvöltött, hogy képtelenség lett volna normálisan beszélgetni a közelében. Tucker nem bírta türtőztetni magát, az anya felé fordult.

– Hé!

T’Pol nem foglalkozott se vele, se a kölyökkel; jelentést tett a kapitánynak.

– A központi biztonsági őrségnek semmiféle feljegyzése nincs Klaangról, viszont megtudtam, hogy a tizenkilencedik szinten van egy enklávé, ahová a klingonok járnak. Valószínűleg azért, hogy élve szerezzék be a táplálékukat.

– A tizenkilencedik szinten? – kérdezte a kapitány. – Pontosabban hol?

– A legkeletibb részen. A geotermális aknák mellett.

– A lehető leggyorsabban átmegyek. Ott találkozunk! Vége.

Az idegen kölyök már hisztérikusan sikoltozott. Tuckernek agyába tolult a vér, amikor látta, hogy az anya megint leveszi a kicsi orráról a légzőkészüléket. Előreugrott.

– Mit művel maga? Hagyja békén azt a gyereket!

T’Pol a mérnök után vetődött, elkapta a karját.

– Ne avatkozzon bele! – húzta hátra.

– Maga nem látja, mit csinál? Az a kölyök meg fog fulladni!

– Ezek lorilliaiak. Négyéves koruk előtt csak metil-oxidot képesek lélegezni.

– T’Pol elhallgatott, az anyára és a gyerekre nézett. A kölyök végre kezdett lecsendesülni; már készülék nélkül, magától lélegzett. – Az anya éppen most szoktatja hozzá a gyermekét a normál levegőhöz.

Tucker mély lélegzetet vett.

– Nem tudtam. Azt hittem, hogy... – Megcsóválta a fejét.

– Az emberek hajlamosak arra, hogy mindenből következtetéseket vonjanak le. Hibás következtetéseket – jegyezte meg T’Pol csípősen. – Meg kellene tanulniuk, hogy objektív módon kell szemlélni a sajátunktól idegen kultúrákat, mert csakis így tudjuk eldönteni, hogy mikor ártsuk bele magunkat mások ügyeibe, és mikor ne.

Tucker a gyerekre nézett. Már tisztában volt vele, hogy hibát követett el. Már megértette a dolog lényegét – semmi szükség nem volt arra, hogy T’Pol kioktassa.

Követte a nőt, aki néhány átjárón és alagúton végigsietve elindult a felsőbb szintek felé.

– Hé, parancsnokhelyettes! – kiáltott fel Tucker. – Legközelebb, amikor esetleg azt látom, hogy valaki a maga háta mögé oson, és belevág egy rugóskést a bordái közé, várni fogok pár percet, amíg sikerül bizonyítékot találnom arra, hogy nem csak valami fura táncot adnak elő! De mondja, maga nem érzi úgy, hogy követnek minket? Én igen. Valaki figyel bennünket. Magának nincs ilyen érzése? Nekem van,..

– Mit gondol, jól kijönnek?

– Ezt egyelőre nem lehet megállapítani.

– Nem kedvelik egymást, az biztos.

– Nem hiszem, hogy T’Pol szükség esetén ne védené meg Tuckert. Vészhelyzetben egy pillanatig sem számít, mit éreznek egymás iránt.

Archer keresztülvezette Hoshit egy épületegyüttesen, amely még ridegebb, még kísértetiesebb volt, mint a központi blokk. Valahonnan a mélyből, a lábuk alatt meg-megreccsenő padlón keresztül felhallatszott az energiagenerátorok mély, csikorgó hangja. Archer maga mögé parancsolta Hoshit. Elhaladtak egy sor böfögő szellőzőnyílás mellett, amelyekből újra meg újra forró gőztömegek robbantak elő.

Üres volt. Teljesen üres.

– Normális dolog az, hogy egy „enklávé” ennyire elhagyatott legyen? – kérdezte Hoshi idegesen.

– Az „enklávé” sok mindent jelenthet – nyugtatta meg Archer, de továbbra is feszülten figyelt. A hely üresnek tűnt, de ez is nagyon sok mindenre utalhatott.

– T’Pol mondott valamit az „élő élelem”-ről – mondta Hoshi. Lerítt róla, borzasztóan fél. – Én itt egyetlen éttermet sem látok...

Archer már éppen válaszolni akart, amikor hirtelen, a szeme sarkából megpillantott valamit.

Mozgás?

Klingonok!

– Bocsánat! – kiáltotta. – Helló! Elnézést!

A klingonok nem álltak meg, egyre csak távolodtak tőlük.

– Hoshi! – mordult rá a kapitány a nőre.

Hoshi arca megrándult, de aztán felkiáltott:

– Ha’quj jég!

Nem kapott választ. A mozgás abbamaradt. Az árnyékszerű alakok mozdulatlanná és ezzel együtt láthatatlanná váltak.

– Én klingonnak néztem őket! – mondta Hoshi izgatottan.

Archer elégedetten felmordult, azután bekapcsolta a kommunikátorát.

– Kapitány T’Polnak! – Várt egy kicsit, és amikor nem kapott választ, megismételte: – Kapitány T’Polnak! T’Pol, jelentkezzen!

Semmi válasz. Archer idegesen nézett szét. Érezte, Hoshi reszket mellette.

– Talán vissza kellene mennünk egy olyan helyre, ahol többen közlekednek...

Archer elővette a plazmapisztolyát. A nő félelme ettől még erősebbé vált.

– Maradjon mögöttem! – szólt rá Archer.

Beléptek a mély, sötét árnyékok közé, oda, ahol a klingonok eltűntek. A fejük fölött fémhidak, csövek, függőfolyosók pókhálószerű kuszasága sötétlett. A geotermális szellőzőkből gőz áramlott elő, amely miatt csupán egykét lépés távolságra láttak.

Archer érezte, van a közelben valaki. Mintha az árnyékok és a tompán dübörgő gépek mögül figyelték volna őket. A zaj egyre idegesítőbbé vált; ennél a folyamatos, csikorgó pufogásnál még a csend is jobb lett volna...

Az egyik geotermális szellőzőaknából éppen akkor tört ki a gőz, amikor elhaladtak mellette. A sűrű, szürke felhő valahonnan a mélyből böffent elő, és egy pillanatra különválasztotta Archert és Hoshit.

A kapitány hátranézett; a nő beleveszett a gőzbe. Amikor ismét előrefordult, a sötét árnyak egy darabkája száguldott felé. Egyetlen másodpercre kivált a gőzfelhőből Hoshi keze. A nő felsikoltott. Archer érezte, csupán néhány lépésnyire vannak egymástól, ám hiába nyújtotta ki a kezét, nem érte el Hoshit.

Körbefordult, és lövésre emelte a fegyverét. Nem nyitott tüzet. Hogy is tehette volna? Lője le a társát?

Ebben a tétova pillanatban egyszerre két oldalról támadtak rá. Az alakok már ismerősnek tűntek; úgy mozogtak, akár a rovarok. Sulibánok!

Valami rácsapott Archer kezére. A pisztoly kicsúszott hirtelen érzéketlenné váló ujjai közül. Hátratántorodott, elvesztette az egyensúlyát, de a másik kezét ökölbe szorítva előrecsapott. Eltalált valamit – valamit, ami összegörnyedt. Amikor érezte, hogy nem csak a levegőt csépeli, gyorsan megsorozta a célpontot, rámért néhány kemény ütést. Egyik támadója sietve visszahúzódott, a másik azonban éppen ezt a pillanatot használta ki arra, hogy ismét lecsapjon. Archer meg akart fordulni, hogy tovább harcoljon, de valami olyan erővel rántotta hátra a karjait, hogy elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Hátradőlt, megfeszült a gerince.

Valahol a gőzfelhőben Hoshi ismét felsikoltott. Legalább él! – villant át Archer agyán.

Kétségbeesetten előrerúgott, de semmit sem sikerült eltalálnia. Kitekeredett a csípője. Éles fájdalom hasított a combjába. Támadói ezt az alkalmat is kihasználták. Jonathan Archer tiltakozni, ordítani sem tudott, csupán egy halk nyögésre futotta az erejéből, amikor bevonszolták a sűrű sötétségbe. Úgy érezte, mintha valami gigantikus fenevad gyomrába húznák be.

TIZEDIK FEJEZET

Gőzfelhők, labirintus... Függőleges, rézsútos és vízszintes csövek, járatok, hidak.

Archer mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne ájuljon el. Az egyik sulibán kemény ütést mért a fejére. Vagy talán a tarkójára? Ezt most nem igazán tudta eldönteni. A tekintetével Hoshit kereste. Nagy nehezen hátrafordította a fejét. A nő mögötte maradt, de már nem volt biztonságban.

Sikerült felhívniuk magukra a figyelmet. Fogalma sem volt, hogy ez most jó vagy rossz, hogy mi lesz az eredménye a dolognak. Ahelyett hogy találtak volna valakit, aki segíthet nekik, sikerült elérniük, hogy rájuk találjanak. Azért ez is haladás volt, ezzel is elmozdultak a kiindulópontról.

A sulibánok olyan iramot diktáltak, hogy Archernek újra és újra belehasított a fájdalom a combjába. Megpróbált erőt venni magán, elszántan mozgatta a lábát; tudta, ebben a helyzetben nem hagyhatja el magát, nem engedheti meg, hogy a fájdalom átitassa az izmait – ki tudja, talán hamarosan menekülniük kell.

Két sulibán húzta, rángatta őket. Az egyiknél ott volt Archer plazmapisztolya. A kapitány időnként megpillantotta a fegyvert, ilyenkor pár másodpercig mindig azon gondolkodott, hogyan szerezhetné vissza. Átkozta magát, hogy ennyire ügyetlen volt, hogy nem sikerült megtartania a pisztolyt.

Ha jobban vigyázott volna rá, akkor még mindig ők lennének előnyben. De nem, ostoba módon elejtette... Nem figyelt eléggé, és ezzel megszegte az első számú, talán legfontosabb szabályt.

A veríték végigcsorgott az arcán. A környezetük egyre forróbb lett, egyre sűrűbb felhőkben nyomultak előre. A jelek szerint a sulibánokat nem zavarta se a hőmérséklet, se a gőz.

Archer hirtelen felkapta a fejét. Ez meg mi volt? Egy energiamező? Pislogni kezdett a sisteregve villódzó fényben, amely félig elvakította. Erőlködve próbálta hozzászoktatni a szemét a jelenséghez.

T’Pol!

És Trip.

Egy... ládában? Egy erőtér falú konténerben? Bezárták őket?

Archer megkönnyebbülten felsóhajtott. Szerencsére életben voltak...

Ezek szerint a sulibánok őket is levadászták. De hol lehet Reed és Mayweather?

A kapitány felszisszent, amikor a sulibánok megrántották a karját, és megállásra kényszerítették. Hoshi a jobb oldalához ütközött. Az egyik sulibán felemelt egy szerkezetet, megérintett rajta egy panelt. Az energiamezőn rés keletkezett. A sulibán Hoshi felé nyúlt. Archer megpróbált közéjük állni, de hiába, nem is gondolhatott harcra, mert a másik sulibán még mindig hátrafeszítette a karjait. A nyomorult pribék valószínűleg észrevette a járásán, hogy megsérült a lába; látta rajta, hogy elég egy kis lökés, egy kis karfeszítés, és máris elveszti az egyensúlyát.

Miközben az első sulibán bevonszolta Hoshit a kamrába, és otthagyta T’Pollal meg Tuckerrel, Archer észrevette, hogy két támadójuk nem olyan öltözéket visel, mint azok, akik feljutottak az Enterprise fedélzetére. Ez persze még nem jelentette azt, hogy nem ők ketten jártak a hajón. A kapitány figyelmesen vizsgálgatta pörsenéses arcukat, de semmiféle egyedi jellegzetességet nem tudott felfedezni rajtuk.

Archer várta, hogy őt is betolják a cellába, ám nem ez történt. A sulibán, miután behúzta Hoshit, kilépett, és aktiválta az energiafalat.

A cellában Tucker egy lépést tett előre, a kapitánya felé, de esélye sem lehetett arra, hogy keresztültörjön az erőtéren. T’Pol meg se moccant, az arcán nem látszott részvét vagy együttérzés, a tekintetéből leginkább egy gúnyos, „én előre megmondtam” üzenetet lehetett kiolvasni.

Archer agyát elöntötte a düh, de ellenkezés nélkül tűrte, hogy elvezessék a cella közeléből. Érezte, hamarosan választ fog kapni bizonyos kérdésekre. Talán nem azt fogja hallani, amit szeretne, de... legalább információkat szerez.

Vajon mi lesz az embereivel? Mi lesz a három fogollyal? Vallatni fogják őket? Nyomást gyakorolnak rájuk? Megkínozzák őket? Pillanatnyilag ez érdekelte a legjobban.

A sulibánok levonszolták pár lépcsőn. A csövek és fémgerendák ezen a helyen olyan alacsonyan voltak, hogy kénytelen volt behúzni a nyakát. Kétszer így is beverte a fejét valamibe.

Átrángatták három ajtón meg egy keskeny zsilipkapun. Menet közben elvesztette az időérzékét; fogalma sem volt, mióta vonszolják a pribékek. Egyszer csak egy szobában találta magát. Ágyakat, komputereket, ruhahalmokat, asztalokat és székeket, különböző holmikat látott. Fintorogva körülnézett, és kezdte megérteni, hová került. Egy titkos támaszpont... Lehet, hogy ezek a sulibánok lázadók? Vajon ki ellen harcolnak? Kit tekintenek ellenségnek?

A sulibánok végre eleresztették, majd egyetlen szó vagy gesztus nélkül megfordultak, és magára hagyták a helyiségben. Ez minden bizonnyal azt jelentette, hogy tudják: erről a helyről nem szökhet meg. Archer sejtette, ha ki is jutna a zsilipajtón meg azon a három kapun, hetekbe telne, mire ebből a föld alatti labirintusból feljutna a felszínre.

Lassan leeresztette maga mellé zsibbadó karjait, s próbaképpen párszor megfeszítette az izmait.

– Maguk Klaangot keresik – szólalt meg valahonnan egy nő. Tökéletes kiejtéssel beszélte az angol nyelvet. – Miért?

Archer csodálkozva fordult körbe. A sulibánok nem tértek vissza. De ha nem ők, akkor ki szólította meg?

– Ki az ördög maga? – kérdezte rideg hangon.

Egy ládahalom mellett megmozdultak az árnyékok. Egy nő lépett elő a sötétből. Meghökkentően csinos és határozottan emberszerű volt. Érdeklődve végigmérte a kapitányt, majd elindult feléje.

– A nevem Sarin. Beszéljen azokról, akik elvitték Klaangot a hajójáról!

– Azt reméltem, hogy maga fog mondani valamit róluk – felelte Archer mivel pontosan úgy néztek ki, mint a barátai, akik idehoztak.

A nő még közelebb lépett.

– Hová akarták vinni Klaangot?

– Hogy lehet az, hogy maga nem úgy néz ki, mint a barátai? – kérdezte a kapitány. A legjobb megoldást választotta: ahelyett hogy válaszolt volna, ő is feltett egy kérdést.

A nő már kellemetlenül közel került hozzá.

– Jobban szeretné, ha olyan lenne a külsőm, mint az övék? – kérdezte sejtelmes hangon.

Jaj, ne! Archer megállapította, a hölgy túl sok régi romantikus filmet látott. Ezek a kifejezések, ez a hanghordozás, ez a csábító tekintet, a nedvesen csillogó ajkak... Olyan volt, akár azok a színésznők azokban a bugyuta történetekben. Hová kerültem? Miért hoztak ide?

Archer félresöpörte a nyugtalanító gondolatokat. A lényegre összpontosíts!

– Ha kíváncsi rá, hogy mit szeretnék, akkor megmondom. Azt szeretném, hogy adják vissza nekem Klaangot.

– Ha visszakapnád, akkor hová vinnéd?

– Haza. Éppen oda akartam elvinni. Az otthonába.

Sarin ekkor már csupán néhány arasznyi távolságra volt. Úgy viselkedett, mintha rá akarna mászni a férfira. Archer egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Talán jobb lenne, ha óvatosabb volna – mormolta. – Sokkal erősebb testalkatú vagyok magánál...

A nő egészen közel lépett; Archer az arcán érezte a leheletét.

– Ha esetleg arra gondol, hogy kárt tesz bennem... Nos, nem ajánlom, hogy ilyesmivel próbálkozzon! – Sarin végighúzta a kezét Archer állán.

– Mit művel? – kérdezte a kapitány, mintha nem tudta volna.

– Miért akarták hazavinni Klaangot?

– Tudja – mondta Archer –, más körülmények között nagyon örülnék egy ilyen közeledésnek, de most...

Sarin lábujjhegyre állt, és a férfi szájára szorította az ajkait. Erősen, határozottan. Archer hűvösen tűrte a dolgot, és közben megpróbált olyan közömbösen, olyan lazán viselkedni, hogy Sarin végre észrevegye, feleslegesen erőlködik. A hajója a bolygó mellett várakozott, az embereit fogságba ejtették és bezárták – ilyen helyzetben esze ágában sem volt belemenni abba a játékba, amibe a nő bele akarta rángatni.

Sarin vagy megkapta azt, amit akart, vagy pedig rájött, hogy sosem lehet az övé, mindenesetre hirtelen hátralépett. Az arca olyan volt, mintha lassanként szétolvadna.

Egy perc sem telt bele, és befejeződött az átalakulása. Archer undorodva meredt az előtte álló sulibánra.

– Erre most mi szükség volt? – kérdezte ingerülten.

– Rendelkezem egy bizonyos képességgel – mondta a sulibán. – Fel tudom mérni, hogy kiben bízhatok meg, és kiben nem. Ám ahhoz, hogy ezt megtegyem, közeli kontaktusba kell kerülnöm azzal, akit vizsgálok.

Legközelebb talán kezet kellene ráznunk – gondolta Archer. Elképzelte, ahogy a sulibán T’Polra is hasonlóképpen rámászik, őt is megpróbálja elcsábítani, de gyorsan kirázta a fejéből a visszataszító képet.

– Szóval, maga sulibán – mondta, és eljátszotta azt a döbbenetet, amit a lény minden bizonnyal elvárt tőle.

– A Titkos Szövetség tagja voltam – felelte Sarin –, de már nem vagyok az. Az evolúció ára túlságosan magas.

– Evolúció?

Sarin óvatosan hátrébb húzódott; már nem nézett Archer szemébe.

– Az enyéim közül néhányan annyira szeretnék „felfejleszteni” magukat, hogy már nem törődnek azzal, ennek milyen következményei lehetnek. Csak ez érdekli őket, semmi más.

– Tehát most már tudja, hogy nem hazudtam magának – tért vissza Archer a legfontosabb kérdéshez. – És most mi lesz?

– Klaang üzenetet vitt a népének.

– Ezt honnan tudja?

– Onnan, hogy én üzentem vele.

– Milyen üzenetről van szó?

– A sulibánok megpróbálták megbontani a Klingon Birodalom egységét – mondta Sarin. – Azt akarták elhitetni a klingonokkal, hogy egyik frakciójuk megtámadta a másikat. Klaangnál volt a bizonyíték, amely igazolhatja a Főtanács előtt ennek a tervnek a létét, és azt, hogy a veszély nagyon is valóságos. E nélkül a bizonyíték nélkül a Főtanács nem hinné el a dolgot, ebben az esetben pedig a Birodalom belefullad a káoszba.

– De miért akarnak ilyet tenni a sulibánok? – kérdezte Archer. Követte Sarint, és megakadályozta, hogy elforduljon tőle. Látta a lény arcán a bűntudatot, és elhatározta, válaszokat kap a kérdéseire, mielőtt Sarin meggondolja magát, vagy esetleg bűntudatrohamot kap.

– A Titkos Szövetség nem hozott saját döntéseket – mondta Sarin. Látszott rajta, szeretné elmondani a kapitánynak a részleteket. – Tagjai egyszerű katonák, akik egy temporális hidegháborúban vesznek részt.

– Temporális hidegháború? Elnézést, de nem tudom követni...

– A távoli jövőből kapnak parancsokat.

A kijelentés hallatán Archer megtorpant. Véletlenül éppen akkor állt meg, amikor a testsúlya a sérült lábára nehezedett. Fájdalom hasított a csípőjébe, de uralkodott magán.

– Tessék? – kérdezte értetlenül. – Ezt most hogy érti?

A látómezeje szélén, a mennyezeten megmoccant valami. Összerándult az arca, felkészült egy támadásra, de aztán látta, hogy csak a forró gőz csapott ki egy repedésen keresztül.

Temporális hidegháború...

Sarin ismét szembefordult a kapitánnyal. A tekintete határozott volt. Ha korábban voltak is benne kétségek, azok már rég eltűntek.

– Segíthetünk maguknak megtalálni Klaangot – mondta gyorsan –, de nincs csillaghajónk. Magukkal kell vinniük minket!

Hirtelen vakító fényű, kékes villám lobbant kettejük között. Az Archer könyöke mellett álló komputerkonzol szilánkokra robbant; a légnyomás oldalra lökte a férfit. Archer estében elkapta Sarint, és magával rántva kivonta a robbanás közvetlen környezetéből.

A következő robbanás még közelebb következett be. Két sulibán mászott keresztül a mennyezeten, mindketten tüzet nyitottak Archerre és Sarinra.

Nem kellett különösebb zseninek lenni ahhoz, hogy világossá váljon: a titkos bázist támadás érte. A mennyezethez tapadó két sulibán nem volt azonos azzal a kettővel, amelyik erre a helyre kísérte Archert.

Az ajtón keresztül berontottak Sarin saját sulibánjai. Már futás közben tüzet nyitottak, de a jelek szerint a másik sulibáncsapat tagjai rendelkeztek bizonyos fizikai előnyökkel. Például úgy közlekedtek a mennyezeten és a falakon, mint a rovarok.

Elszabadult a pokol. Archer a kijárat irányába húzta Sarint; abban reménykedett, a sulibánnak lesz majd annyi esze, hogy keresztülvezeti őt azokon a járatokon, csöveken, alagutakon.

– Tűnjünk el innen! – kiáltott fel a kapitány.

Sarin ismert egy menekülő-útvonalat. Öt perccel később már mindketten a központi szinten voltak. Körülöttük geotermikus gőzfelhők lebegtek, a közelükben pedig ott recsegett az az energiafalú cella, amelybe az Enterprise landolóegységének tagjait zárták. A hátuk mögött ádáz csata dúlt, amelyben sulibán küzdött sulibán ellen.

Sarin egyik sulibánja Archer mögött, alig karnyújtásnyi távolságban esett el. A másik folyamatosan tüzelt a két támadóra, akik természetesen visszalőttek rá kézi fegyvereikből. Sarin is felemelt egy fegyvert (Archernek korábban nem tűnt fel, hogy van nála ilyen eszköz), és lőni kezdett; blokkolta azokat a lövedékeket, amelyek közül bármelyik lerobbanthatta volna a kapitány fejét.

Miután kijutottak a helyiségből, és az életben maradt sulibán követte őket, kétségbeesetten végigrohantak egy hídon. A két sulibán menet közben is folyamatosan lőtt. Sarin segítőjének sikerült cafatokká robbantania az egyik üldözőt, de aztán ostoba módon kereszttűzbe került. A második támadó kihasználta az alkalmat, és végzett vele.

Archer és Sarin magára maradt. A kapitánynál nem volt fegyver. Tudta, a társai sem rendelkeznek lőfegyverrel, ráadásul képtelenek kijutni az energiafalak mögül. Archer tudta, csupán egyetlen módon oldhatja meg a helyzetet: kiszabadítja az embereit a furcsa cellából. Ehhez azonban meg kellett szüntetni az erőteret.

Ez a megoldás a sulibán támadónak is eszébe jutott. Folyamatos sorozatokkal fedezékbe kényszerítette Archert és Sarint, majd tüzet nyitott a cellára, amelynek erőtérfalai mögött az Enterprise legénységének három tagja toporgott.

A foglyok megpróbáltak fedezékbe húzódni, de a cellát nem hagyhatták el, odabent pedig nem volt semmi, ami mögött megbújhattak volna. Csak annyit tehettek, hogy leguggolnak, és egymás közelébe húzódnak.

Sarin úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést. Felállt Archer mellől, kihúzta magát, és tüzet nyitott a támadó testére. A sulibán hanyatt zuhant. Sarin kihasználta az alkalmat, odaugrott a vezérlőpanelhez, és egy kóddal megszüntette az erőtércella falait.

A falak semmivé váltak. A foglyok kiszabadultak. Tucker mozdult meg elsőként, aztán T’Pol is oldalra rohant. Volt annyi lélekjelenléte, hogy nem feledkezett meg Hoshiról, maga után húzta.

Sarin felnyitott egy panelt, és a mögötte lévő rekeszből kiemelte az Enterprise legénységének tagjaitól elkobzott plazmapisztolyokat, majd egyet-egyet Archer és az emberei kezébe nyomott.

Archer összenézett Tuckerrel, aztán mindketten futásnak eredtek.

– Hol a hajójuk? – kérdezte Sarin.

– Odafent! A hármas dokkban!

– Kapitány! – kiáltott fel Hoshi, és az egyik rézsútos tartógerenda tetejére mutatott, ahol két újabb sulibán mászott a csövek között. Úgy mozogtak, mintha rájuk nem hatna a gravitáció.

– Erre! – mondta Sarin.

Miközben elindult az egyik irányba (Archernek fogalma sem volt, merre tartanak), az egyik sulibán leugrott a mennyezetről. A kapitánytól pár lépésnyi távolságban érkezett meg. Archer előrecsapott, ám a sulibán fürgén kitért előle. Olyan gyorsasággal mozgott, ami még Sarinnak is komoly meglepetést okozott.

Hirtelen megjelent két újabb sulibán. Ezek olyan öltözéket viseltek, mint Sarin segítői. Ezek szerint a mi oldalunkon vannak? – villant át a kérdés Archer agyán. Igen, ez a két harcos a támadókra nyitott tüzet.

Vajon hány harcosa lehet Sarin frakciójának? Ezek közül hány tartózkodik a bolygón, hányan vannak a közelben? Archert pillanatnyilag ez érdekelte a legjobban. Abban reménykedett, hogy több tucatnyian, talán több százan vannak.

A fegyverek torkolattüzei szétszaggatták és még kísértetiesebbé változtatták a félhomályt. A Csillagflotta csapatának tagjai Sarin után nyomultak, átbújtak a csövek alatt, futottak, megpróbáltak navigálni a különböző akadályok között.

Sarin elért egy vastag, függőleges csőhöz. Megnyomott egy gombot – a cső oldalán kinyílt egy ajtó. Archer megkönnyebbült, amikor ezt meglátta, mert addig elképzelni sem tudta, hogyan juthatnának fel a monolit tetejére. A cső belsejében egy kör alakú plató volt. Archer belökte maga előtt Hoshit. Amikor a kapitány belépett, a hátvédet alkotó Tucker is megfordult, és követte barátját.

Tucker a vulkáni felé nyújtotta a kezét.

Mi lehet Reeddel és Mayweatherrel? – villant át Archer agyán az aggodalmas kérdés.

Néhány száz lábnyi távolságból az ellenség tüzet nyitott a csőre.

– Trip! – kiáltott fel Archer. Beljebb rántotta a mérnököt, aki viszont T’Polt húzta maga után.

A termális energia megrázta és feljebb nyomta a kör alakú platót, amin álltak. Sarin a cső oldalán lévő kapcsolódobozban matatott.

– Jöjjön már! – kiáltott rá Archer, de a hangját elnyomta a talpuk alól érkező energia bömbölése.

Sarin a plató felé indult, és már éppen fel akart ugrani rá, amikor egy lövedék csapódott a háta közepébe. Archer felkapta a fejét. A csőtől nem messze egy sulibán állt; még mindig Sarinra szegezte a fegyverét. Közben Archer szemébe nézett, és ismét lőtt. Sarin úgy zuhant előre, akár egy kivágott fa. A hátán sistergő, izzó peremű lyukak tátongtak; a teste vonaglani kezdett.

Archer leugrott a platóról, Tucker követte. A mérnök tüzet nyitott a fegyveres sulibánra, amely nem tehetett mást, fedezékbe húzódott. Miközben Tucker fedezte, Archer letérdelt Sarin mellé.

A fegyveres sulibán, aki néhány vastagabb cső mögött bújt meg, még mindig nem adta fel, még mindig nem próbált elmenekülni. Archer felemelte a fejét, feléje nézett. Nem látta az alakot, de lelki szemei előtt ismét megjelent az arca, pontosabban a szeme. A tekintete abban a pillanatban, amikor másodszor is belelőtt Sarinba, sok mindent elárult. A társai már korábban megbújtak valahol, a jelek szerint örültek, hogy nem kell harcolniuk, ez a harcos azonban sokkal eltökéltebb volt náluk. Lehet, hogy az ő esetében komoly dolgok forogtak kockán, azért viselkedett ilyen állhatatosan?

A kapitány Sarinra nézett, aztán ismét felkapta a fejét, és közben megpróbálta az emlékezetébe vésni az eltökélt sulibán arckifejezésének jellegzetességeit.

Sarin megrándult. Archer ránézett, és megállapította, hogy a nő haldoklik.

– Keresse meg Klaangot! – suttogta Sarin erőtlenül. Elvesztette az eszméletét. Archer még egy pillantást vetett a sebeire. A húsa még mindig izzott, és a lövedék mintha valamilyen lángoló anyagot fröccsentett volna szét a teste belsejében.

– Trip! – Archer felállt. Nem tehetett többet Sarinért; már csak azt remélte, nem fog magához térni, nem fog szenvedni. – Gyere!

A kapitány Tuckerrel együtt visszaugrott az egyre hevesebben remegő, kör alakú platóra. Archer becsukta az ívelt ajtót. A következő pillanatban a plató iszonyatos sebességgel emelkedni kezdett a csőben. Olyan gyorsan haladt, olyan erővel lökte felfelé a feltörő gőzoszlop, hogy Archer és társai térdre rogytak.

Egy sarkvidéki szélroham pillanatok alatt szétoszlatta a forró gőzt. Archer erőlködve kinyitotta a szemét. Amikor meglátta az ismerősnek tűnő dokkot beborító vastag hóréteget, megkönnyebbült. Sikerült!

A plató kiemelkedett a vastag csőből, a felső perem fölött körülbelül kétlábnyira megállt. A hirtelen fékezés következtében a Csillagflotta csapatának tagjai lerogytak, egymásra zuhantak, de ebben a helyzetben ez érdekelte őket a legkevésbé. Életben maradtak!

Miközben a kerek plató mellett forró gőz süvített ki a fagyos levegődbe, Archer leugrott a dokkot borító hóba, majd sorra lerángatta maga mellé az embereit.

– Gyerünk! – adta ki a parancsot, túlüvöltve a gőz sistergését, a jeges szél bömbölését.

– Hol van a leszállóegységünk? – kérdezte Hoshi.

– Ott! – mutatta Tucker.

T’Pol megrázta a fejét, és az ellenkező irányba mutatott.

– Nem, errefelé van!

Archernek mérlegelnie kellett, hogy melyik emberére hallgat. Végül úgy döntött, a T’Pol által megjelölt irányba indulnak el. Bízott benne, elvégre ő már megfordult a bolygón. Pontosabban: a csapat tagjai közül egyedül ő járt itt korábban.

Elindultak egy homályos, sötét folt irányába. Ahogy közelebb értek hozzá, megpillantották rajta a két fényforrást. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a leszállóegységük felé tartanak.

Archer nekifeszült a szélnek, és az arcára pillanatok alatt ráfagyó verítékkel nem törődve felemelte a kommunikátorát.

– Reed hadnagy, itt Archer! Jelentkezzen!

– zzzzzkkkkkkgggggazzzzk.

– Fent vagyunk a tetőn! A lehető leggyorsabban jöjjenek fel ide! Hol vannak? Azonnali evakuálás! Reed!

A kommunikátor vadul sistergett és recsegett. Valaki megpróbálta elérni őket, ez nyilvánvaló volt, de egyetlen szavát sem lehetett érteni.

Archer a hadnagyra és a zászlósra gondolt. Hol lehetnek? Vajon milyen mélyen hatoltak be ebbe a gőzös labirintusba?

A vihar ereje fokozódott. A landolófedélzet egyre jobban hasonlított egy hóval borított jégpályára. Archer kétszer, Tucker egyszer esett el. A két nő egymásba kapaszkodva, egymást megtartva botorkált előre. A fehér hókavargásban lassanként alakot öltött előttük a sikló.

A kommunikátorból megfejthetetlen jelentésű szavak hallatszottak. Archer nyitva hagyta a csatornát; abban reménykedett, esetleg mégis meghall valamit, ami ötletet adhat neki ahhoz, hogyan hozza ki Reedet és Mayweathert a komplexumból, hogyan juttassa biztonságos helyre a csapatát, hogyan védje meg a támadóktól.

Már a leszállóegység közelében voltak, amikor hirtelen megjelentek a sulibán katonák. Ahogy elsüvített mellette egy lövedék, Archer úgy érezte, lelassul az idő; mintha gyantában járna. A szél veszített az erejéből. A levegőben kavargó jeges hószemcsék lassan leereszkedtek; láthatóvá vált a dokk.

Az üres dokk!

Archer megértette, hogy a homályos forma, amely felé eddig haladtak, csupán egy tájékozódást segítő ráközelítő pajzs volt.

– Hát ez remek! – fakadt ki Hoshi.

– Én megmondtam! – üvöltötte Tucker. – A leszállóegységünk odaát van!

Újabb lövedék hasította szét a fagyos levegőt. Archer lebukott, és kiadta a parancsot:

– Fegyvereket elő!

Ismét át kellett vágniuk a dokkolófedélzeten, de most már úgy, hogy sulibánok vadásztak rájuk. A hóvihar újra erőre kapott, a látótávolság jelentősen lecsökkent, de Archernek így is sikerült megpillantani az eltökélt sulibánt, a vezért, aki éppen olyan határozottan és mindenre elszántan vezette a harcosait, akárcsak ő az embereit. Egyikük sem volt hajlandó feladni a küzdelmet – de nagyjából csak ennyiben hasonlítottak egymásra.

Archer úgy látta, a kavargó hófüggönyt pajzsként is használhatnák. Ha az egész dokkot képes beborítani, akkor miért ne rejthetne el négy menekülő alakot?

– Hajoljanak előre! Rajta, mindenki! Egyes sorba rendeződni!

Archer megpróbálta elképzelni, mit láthatnak a sulibánok.

Lehajolni, még lejjebb... és folyamatosan haladni!

Miközben kétrét görnyedve rohantak előre, a tekintetükkel a leszállóegységet keresték. Ezúttal Tucker haladt az élen, ő vezette keresztül a csapatot a hóviharon, az ellenséges tűzön. A sulibánok irányából vöröslő plazmalövedékek érkeztek, de szerencsére valamennyi keresztülszáguldott a dokk fölött, egy sem talált célba. A sulibánok természetesen elindultak a menekülők irányába, de mivel Archer és Tucker szinte folyamatosan lőtte őket, nem haladhattak olyan iramban, ahogy szerették volna.

Időnként T’Pol is leadott egy-két lövést. Kevesebbszer tüzelt, mint a két férfi, de sokkal pontosabban célzott, így neki is szerepe volt abban, hogy üldözőik óvatosan közeledtek. Hoshi, aki alig bírt talpon maradni, nem is próbálkozott azzal, hogy lőjön – tudta, úgyse lenne túl sok esélye arra, hogy bármit is eltaláljon, inkább a harci területen is képzett tisztekre bízta a védekezést.

Az egyesoszlop-trükk nagyon jól bejött – az ellenséges lövedékek továbbra sem találtak célba –, ám a sulibánok sajnos hamar rájöttek, mi lehet az ellenszere. Pontosabban céloztak, jobban bemérték a távolságot, így a csapat tagjai arra kényszerültek, hogy szétszóródjanak. Ahogy futottak, forró, kékes sugarak csapódtak be közöttük, még távolabbra hajtva őket egymástól.

Az egyik kékes villanás fényében hirtelen egy sötét, jéggel és hóval borított árnyék jelent meg előttük. A leszállóegység! A sulibánok a sugaraikkal olyan jól megvilágították a terepet, hogy Archer és csapata már el sem téveszthette volna a célt.

Amikor odaértek, T’Pol megkerülte Archert, és bekopogott a leszállóegység ablakán. Hát ezt meg miért csinálja? – hökkent meg a kapitány.

Résnyire kinyílt az egyik zsilipajtó, aztán lejjebb ereszkedett; a nyílás szélesebbé vált. A leszállóegység belsejéből kiáramló meleg levegő párafelhővé változott a jeges hidegben.

Archer megpróbált a zsilipajtó közelébe jutni, de váratlanul egy kék energiasugár csapódott a hajótestbe, emiatt kénytelen volt hátrébb húzódni a kavargó hóban. Az arca és a keze már érzéketlenné vált a hidegtől. Hol van Hoshi? Körbenézett, de sehol sem látta a nőt.

A sulibánok egyre közelebb jutottak hozzájuk. Archer nem látta, inkább csak érezte, talán csak tudta, hogy ez történik. Ha ő vezette volna a támadó csapatot, ugyanezt csinálná.

– Hoshi!

– Kapitány? – A nő hangja gyenge volt. Valahonnan a közelből érkezett.

Archer erőt vett magán, és a leszállóegységnek hátat fordítva elindult a hang irányába. Tucker látta, hogy mit csinál, ezért behúzódott egy alacsony válaszfal mögé, és tüzet nyitott. Archer nem látta, hogy a mérnök mire lő, de a fedezőtűz lehetővé tette a számára, hogy a hóviharban rátaláljon Hoshira. Egyetlen szó nélkül megfogta a nő karját, és elindult vele a leszállóegység irányába. Lenézett, a saját lábnyomait kereste, de hiába: a hó egy-két másodperc alatt eltüntette azokat.

A fentről érkező éles, erős, mechanikus bömbölés valósággal megrázta a csontjait. Lerántotta Hoshit a hóba, és felnézett, hogy lássa, a sulibánok ezúttal milyen eszközt vetettek be ellenük.

Nem, erről nem a sulibánok tehettek. Egy légi járművet látott, amely éppen felemelkedett a dokkból. Az oldalán erős fényű reflektorok világítottak, nagy teljesítményű tolórakétái szétfújták a havat, a jeget.

Archer ekkor abba az irányba fordult, ahonnan a sulibánok lövései érkeztek. Az alakokat még mindig nem látta, de biztos volt benne, hogy megálltak – talán azért, hogy a felszálló jármű tolórakétái ne tegyenek kárt bennük.

Nekik sikerült elkerülniük ezt, T’Pol azonban valahogy pontosan a rakéták alá került. A félelmetes mennyiségű energia ledöntötte a lábáról, és odébb gurította a dokkban. Az egyik pillanatban még a leszállóegység közvetlen közelében állt, a következő másodpercben azonban már távol került tőle, magára maradt a förgetegben. Fegyvertelenül, mert zuhanás közben kiesett a kezéből a pisztolya.

Ahogy a felszálló hajó eltávolodott, a sulibán katonák lassan elindultak előre. Meglátták T’Polt, a tiszta célpontot.

– A hajóhoz! – üvöltött rá a kapitány Hoshira. Szerencsére Hoshi nem volt hősies típus, így gondolkodás nélkül végrehajtotta a parancsot.

Archer feltápászkodott, és kihúzta magát. Éppen abban a pillanatban emelte fel a pisztolyát, amikor a sulibán vezér észrevette. A kapitány nem próbált fedezéket keresni, folyamatosan tüzelve, dühösen rohanni kezdett a sulibán vezér felé.

Az egyik lövésével eltalált egy sulibán katonát. Szerencséje volt, mivel az erős szél jelentősen eltérítette plazmalövedékeit – valójában egyik sem oda csapódott, ahová szánta –, de ez érdekelte a legkevésbé. Eggyel megint kevesebb!

A vezér és egy katona fedezékbe ugrott. Archer eljutott T’Pol fegyveréhez, futás közben felemelte a hóból, és folytatta a nyílt rohamot.

– Futás! – ordított rá T’Polra.

– Az Enterprise-nak szüksége van a kapitányára! – válaszolt a vulkáni. – Adja ide a fegyvert!

– Azt mondtam: futás!

T’Pol egy pillanatig habozott. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy kiolvassa Archer tekintetéből: nem fogja meggondolni magát. Felfogta, hogy az időpont nem igazán alkalmas a vitára.

Archer ismét a sulibánok felé fordult, és mindkét fegyverét felemelve lőni kezdett. T’Pol felállt, és a kapitány háta mögött rohanni kezdett a leszállóegység irányába. Archer hátrakapta a fejét, a vulkáni után nézett. Látta, a leszállóegység oldalán ismét kinyílik a zsilipajtó, és a nyílásban megjelenik... Reed? Igen, a hadnagy nyújtotta a kezét a vulkáninak. Archer csak ekkor vette észre, hogy Mayweather már ott ül a pilótafülkében, sőt már melegíti a hajtóművet. Tehát ők is visszajutottak! Kellemes megkönnyebbülés áradt szét benne. A csapata teljes létszámban jelen van. Egyetlen emberének sem esett baja.

Miközben Reed behúzta a vulkánit, Archer hátrálni kezdett. Még mindig folyamatosan tüzelt. Erezte, hogy a bal kezében tartott pisztoly kezd kihűlni. Fogy belőle az energia!

A sulibán vezér intett. A harcosai szétváltak egymástól, és elindultak előre. Archer rákényszerült, hogy megossza a figyelmét a támadók között. A vezér pontosan tudta, mit kell tennie. A manőver végtelenül egyszerű volt, de hatásos.

Archer már egészen közel volt a leszállóegységhez. Ha megfordulhatott volna, pár ugrással eljut a zsilipajtóhoz, de nem tehette meg – folyamatosan tüzelnie kellett. Balról egy közeledő alakot látott. Megcélozta, rálőtt. Jobbról egy kék sugár süvített feléje. A lába hirtelen kiszaladt alóla. Az első egy-két pillanatban alig érzett valamit, de aztán teljes erőből lecsapott rá a vakító fájdalom.

Valami megmozdult a közelében. Zavartan felkapta a fejét. Reed?

A hadnagy közvetlenül fölötte állt, és elszántan lőtte a sulibánokat.

Trip Tucker jelent meg a kapitány mellett. Felhúzta a hóból, valahogy elvonszolta a zsilipajtóhoz. Archer eddig minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megvédje az embereit, most azonban a perzselő fájdalom kiűzte az agyából a gondolatokat, és betöltötte a helyüket kínnal. Úgy érezte, semminek sincs értelme, semmi nem ér semmit. Belekapaszkodott Tuckerbe, elfogadta barátja segítségét.

– A jobb oldali tolórakéta nem működik! – hörgött Mayweather dühödten.

– Ne törődjön vele! – mondta T’Pol, már-már izgatottan. – Vigyen fel minket!

Archer látóterének peremén megjelent egy arc. Hoshi... A nő egészen aprónak, egészen távolinak tűnt.

– Nyisson meg egy csatornát! – mondta T’Pol.

A gyorsulás erejének hatására Archer úgy érezte, mintha zümmögő méhkassá változott volna az agya. A teste alsó része úgy sistergett, mintha valami sütőrácsra fektették volna. Mozdulni próbált, felülni, de...

– T’Pol parancsnokhelyettes az Enterprise-nak!

– Hallgatjuk, parancsnokhelyettes! – érkezett a válasz a hajóról.

– Néhány percen belül megérkezünk. Dr. Phlox a dokkban várjon ránk!

– Vettem, parancsnokhelyettes. Megsebesült valaki?

Archer beszélni próbált, tiltakozni akart, hogy erre semmi szükség, hiszen fel tud állni, tud dolgozni, képes teljesíteni a kötelességét, máris indulnak, hogy megtalálják Klaangot, a klingonokat, a...

– Túl kicsi a szög! Húzd fel az orrát!

A leszállóegység megrázkódott, és megfordult a szélben. A far bal oldala beleütközött valamibe, és visszazökkent a hóba.

Nem, ez nem is hó, ez homok...

– Semmi baj. Majdnem sikerült. Próbáld újra!

A hajó oldalra csúszott a homokon, majd felemelkedett a nyílt tenger fölé, s repült, egyenesen és eltéríthetetlenül.

– Nem tudom megcsinálni! Apa, nem tudom a levegőben tartani! Miért nem tudom jól csinálni?

– így jó! Nagyon jó! Emeld feljebb, tartsd egyenesben, biztos kézzel!

A hajó belecsapódott a homokdűnébe. Sérült volt és élettelen.

– A pokolba! – hördült fel Archer.

Az apja melléje lépett.

– Nem szabad félned a széltől! – mondta. – Tanuld meg, hogy bíznod kell benne!

Archer megfordult, és felnézett a dűnére. T’Pol a közelben állt, őt és az apját figyelte, meg a modellhajót, amelyet röptetni próbáltak.

Mit keres itt ez a vulkáni?

– A kapitány sebesült meg – mondta T’Pol. – Átveszem az Enterprise parancsnokságát!

Apa nem látszott meglepettnek. Miért nem?

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Egyelőre nem maga a parancsnok. Ne élje bele magát!

– A kapitány képtelen ellátni a feladatát. Logikus, amit teszek.

– Maga szerint!

Trip Tucker lerángatta magáról a nedves dzsekit, behajította a hangárban álló viharvert, gőzölgő leszállóegység mellé, aztán megpróbálta lesöpörni a jeges havat átizzadt, piszkos uniformisáról. Szomorúan nézett az orvos és az ápolók után, akik az antigravitációs hordágyra fektetett kapitánnyal együtt eltűntek a turbólift ajtaja mögött. Ennek nem így kellett volna alakulnia, gondolta. Ilyen fejleményekre senki sem számított. A kapitány a küldetés második napján harcképtelenné válik? Nem, ennek nem szabad megtörténnie!

Egyáltalán: milyen lövedék volt az, ami eltalálta? A sebe folyamatosan növekedett, mintha valami olyasmit lőttek volna belé, ami most belülről próbál utat égetni magának kifelé. Tucker szíve összeszorult, ahogy felidézte a jelenetet, ahogy ismét maga előtt látta az eszméletét vesztő kapitány arcát. Igen, Archer elájult. Szerencsére, mert így legalább nem érezte azt a borzalmas fájdalmat.

Tucker az agyát erőltetve próbált magyarázatot találni a történtekre, és lassanként megfogalmazódott benne a feltételezés: lehet, hogy ez az egész epizód valójában egy csapda volt, amelyet itt, ennek a hajónak a fedélzetén talált ki valaki? Csapda, amelyet ugyanaz a személy aktivált, aki kiagyalta?

Vajon lehetséges-e, hogy T’Pol hamis információkat adott Archernek a klingonok tevékenységét illetően? Nos, ettől a nőtől, ettől a vulkánitól minden kitelik.

Minden kitelik tőle, még egy ilyen bonyolult összeesküvés is. Talán mindenről ő tehet, és tessék, most át akarja venni a parancsnokságot!

– Megmentette az életét – mondta Tucker a nőnek. – Tartozik neki annyival, hogy nem ront rá azonnal. Adjon neki egy kis időt. Legalább azt várja meg, hogy elmúljon azoknak a nyugtátoknak és fájdalomcsillapítóknak a hatása, amelyeket éppen most adtak be neki.

– Dr. Phlox már dolgozik a seben – közölte T’Pol. – A kapitány fel fog épülni, de nekünk addig is folytatnunk kell a munkánkat. A parancsnok felelőssége most az enyém. Ezt még ön sem vitathatja.

– Majd meglátjuk, hogy mit vitatok, és mit nem! Megyek, és megnézem, mi a helyzet a kapitánnyal!

Tucker a kijárat felé indult.

– Még nem hajtotta végre a csíramentességi ellenőrzést! – szólt utána T’Pol.

– Tucker! A legénység biztonsága érdekében ezt meg kell tennie!

Tucker megtorpant. A pokolba, ebben tényleg igaza van! Tudta, nem kritizálhatja T’Polt, nem mondhatja meg neki, hogy mi a kötelessége, miért tartozik felelősséggel, ha ő személyesen nem hajtja végre valamennyi feladatát, ha megpróbál kibújni egy-egy tennivaló elvégzése alól.

– Jól van, jól van... De tényleg szükség van erre? – Tucker kényelmetlenül feszengett, egyik lábáról a másikra állt, miközben T’Pollal együtt belépett a vizsgálókamra ultraviola fényébe.

Dr. Phlox még a dokkban tartózkodott, nem sietett vissza a gyengélkedőre. Tucker ezt jó jelnek értékelte; ha a kapitány élete veszélyben lenne, az orvos minden bizonnyal mellette marad.

– A többi vizsgálat eredménye negatív volt – mondta dr. Phlox. – Magukon azonban protocisztikus spórákat talált a műszer. A B-szekrényben már elhelyeztem a szükséges közömbösítő szert. Kérem, fáradjanak át oda!

Tucker felnyögött, és kelletlenül vetkőzni kezdett, megszabadult a nedves uniformistól. Mellette T’Pol ugyanezt tette.

– Kérem, szóljon Mr. Mayweathernek, hogy készüljön fel a bolygó orbitális pályájának elhagyására! – mondta T’Pol az orvosnak.

– A kapitány hogy van? – kérdezte Tucker, ezzel is jelezve, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a vulkáni mire készül, és milyen nagy jelentősége van a dolognak.

– Már megkezdtem a sérülése kezelését – mondta Phlox.

– Rendbe fog jönni?

– Előbb-utóbb igen.

Becsukódott a fémajtó, elválasztotta Tuckert és T’Polt a hajó többi részétől. Mindketten odaléptek egy-egy szekrényhez, kinyitották az ajtaját. Tucker egyszerűen csak belehajította a szennyezett ruhát, T’Pol szépen, rendben felakasztotta a sajátját.

Tucker alsónadrágban állt, T’Pol egy rövid pólóban és alsóneműben. A nő kinyitotta a B-szekrény ajtaját, kivett belőle két tubust, amelyekben valamilyen sötétkék, ragacsos massza volt.

A vulkáni egyetlen szó nélkül Tucker kezébe nyomta az egyik tubust. Miután mindketten bekenték a karjukat, a lábukat, a testük elülső részét, egymás hátára is felvitték a masszát. Az anyag az ultraviola fényben furcsán foszforeszkált; mindketten úgy néztek ki, mintha szörnyek vagy túlvilági kísértetek lennének.

– Javítson ki, ha tévedek – kezdte Tucker de maga ebben a küldetésben nem megfigyelőként vesz részt? Nem emlékszem, hogy bárki szólt volna, hogy maga is a Csillagflotta kötelékébe tartozik.

– A vulkáni rendfokozatom magasabb, mint a magáé – mondta a nő.

Tucker felhorkant.

– Alma és narancs! Ez egy földi hajó. Maga egyszerűen nincs olyan pozícióban, hogy átvegye a parancsnokságot!

– Amint itt végzünk, kapcsolatba lépek Soval nagykövettel. Ő majd beszél a maga feljebbvalóival. Biztosra veszem, ők is jóváhagyják majd, hogy az adott helyzetben én vagyok a rangidős, és nekem kell elfoglalnom a kapitányi pozíciót.

Tucker elhúzta a száját. Tudta, ha T’Pol valóban beszél Sovallal, akkor a küldetésnek annyi, azonnal leállítják.

– Most biztos borzasztóan büszke magára! Leállíthatja a küldetést, miközben a kapitány eszméletlenül fekszik a gyengélkedőn. Még csak a szemébe sem kell néznie, úgy tehet keresztbe neki!

– Ha szabad emlékeztetnem: a „rakományukat” ellopták – mondta a vulkáni ingerülten. – Három sulibán, talán több meghalt. Archer kapitány komoly sérülést szenvedett. Én úgy látom, ez a küldetés önmagának vetett véget. Ennyi volt, kész.

– Tegyük fel, hogy igaza van – folytatta Tucker. Megpróbálta visszafogni magát, legalább egy kis időre. – Tegyük fel, hogy mindent elrontottunk, vagyis az történt, amit maga már az elején sejtett... Rendben van. Viszont nagyon nagy az esélye annak, hogy az, aki azt a lyukat robbantotta a kapitány lábába, valamilyen módon kapcsolatban áll azokkal, akik elrabolták Klaangot.

– Nem igazán tudom követni...

– Archer kapitány megérdemli, hogy kapjon egy esélyt a helyzet tisztázására. Ha ismerné őt, akkor pontosan tudná, hogy mit akar tenni. Ő mindig befejezi azt, amibe belekezdett. Az apja is ilyen volt, de neki nem igazán volt lehetősége erre, mert... – Tucker nem fejezte be, de mindketten tudták, mi lenne a mondat vége. „Mert maguk, vulkániak megfosztották őt ettől a lehetőségtől.”

– Úgy látom, teljes mértékben osztja a kapitány álláspontját – mondta T’Pol.

– Mindketten azt hiszik, hogy a népem a felelős azért, hogy Henry Archer tervei nem valósulhattak meg hamarabb.

Tucker megállapította, sikerült elég világosan fogalmaznia.

– Henry Archernek csupán egyetlen vágya volt: szerette volna látni, ahogy az általa tervezett hajtóművel ellátott hajó elindul. Esélyt sem kapott erre. És tessék, most itt van maga, harminc évvel később, és ismét be akarja bizonyítani, hogy milyen borzasztóan konzisztensek tudnak lenni a vulkániak!

Elhallgattak. Fogták a törülközőjüket, és nekiláttak, hogy letisztogassák magukról az időközben hártyaszerűvé vált kék kenőcsöt.

– Az igazat megvallva – folytatta Tucker pár percnyi hallgatás után elképzelni sem tudjuk, hogy egyáltalán mit keres a hajónkon. Itt nincs semmi megfigyelnivaló, szóval annak sincs értelme, hogy ideküldték. De, ahogy észrevehette, elfogadtuk a jelenlétét. Senki sem bántja magát... Vagyis rajtam kívül senki, de én is csak néha teszek ilyet, így működünk mi, balga emberek. Megbízunk másokban, és arra kérjük a társainkat, tegyék ők is ezt. Maguk valószínűleg nem ilyenek.

T’Pol lehúzta a kék hártyát az ajkáról és az arcáról. Ahogy Tuckerre nézett, szokatlan volt a tekintete. Most vajon aggódik? – töprengett a férfi. – Vagy esetleg bűntudata van?

– Maguk semmit sem tudnak rólam! – mondta T’Pol rövid hallgatás után.

Tucker annyira ironikusnak találta a megjegyzést, hogy felnevetett.

– Vicces, nem igaz? Tényleg nem ismerjük, mégis megbízunk magában. Ilyen furcsák ezek az ostoba emberek... Ha ahhoz van kedve, tőlem nyugodtan követheti vulkáni ősei példáját, de közlöm: én ezt a fajta életet nem sokra tartom. Kíváncsi lennék, elég kemény-e ahhoz, hogy letérjen a járt útról, és esetleg elinduljon a sajátján? Talán... A kapitány talán lát magában valamit. Nem tudom. Valószínűleg így van, máskülönben nem vette volna be magát a tisztjei közé. Nem árt, ha tudja: erre semmi sem kötelezte őt. Vajon mit fedezett fel magában? Az ifjúság lendületét? Eleganciát?

– Ezek egy parancsnok esetében nem lehetnek fontosak – mondta T’Pol. A hangja most egészen halk volt.

– A pokolba, hát persze, hogy nem! – vágott vissza Tucker. – És mondjak valamit? Még a vulkáni rendfokozatával se ment volna valami sokra, ha Jonathan nem ad magának egy olyan esélyt, amit maga most megtagad tőle! Mi „csak” emberek vagyunk, de... de magában is ugyanúgy megbízunk, mint egymásban. A kapitány most arra kéri önt, hogy viszonozza ezt a bizalmat. Vajon megvan magában a bátorság, ami ehhez kell?

T’Pol nem válaszolt. Úgy tűnt, a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést.

Tucker benyúlt egy másik szekrénybe, kivett egy tiszta pólót.

– Azt hiszem, ez is ki fog derülni – mondta.

– A hajó repült. Szépen, elegánsan, az ég alatt...

Jonathan Archer kinyitotta a szemét. Fájdalmában csikorgatni kezdte a fogát. Végignézett a lábain.

Félig ülő, félig fekvő pózban, egy bioágyon hevert. Dr. Phlox a combján lévő sebben kotorászott, éppen egy májra emlékeztető valamit emelt fel róla. Azon a helyen, ahol addig a „máj” volt, a seb csúnyán vöröslött, de már összezárult.

– Nagyon szép – jegyezte meg Phlox. – Nagyon szép! A myorostjai gyönyörűen fuzionálnak!

Archer megmozdította a karjait, megfeszítette a nyakizmait.

– Mennyi ideig voltam...

– Kevesebb mint hat órát. Úgy gondoltam, leszedálom, amíg az ozmozikus angolna kauterizálja a sebét.

Phlox szeretettel a „máj”-ra, vagyis a gyógyulási folyamatot elősegítő eleven állatra nézett, aztán gondosan visszahelyezte a folyadékkal teli tárolóedénybe.

Archer a lényre nézett, amely nem túl boldogan úszkálni kezdett az edényben.

– Köszönöm... – Már éppen meg akarta kérdezni az orvostól, hogy mi történt a leszállócsapattal, mindenki jól van-e, de erre nem maradt ideje.

Trip Tucker és T’Pol lépett be az ajtón. A puszta jelenlétükkel megválaszolták a kérdés egy részét.

– Hogy van, kapitány? – kérdezte Trip azonnal. Az arcán megkönnyebbülés tükröződött, amikor meglátta, hogy Archer ébren van, és nem kínlódik.

– Az attól függ – mondta Archer. – Mi történt az elmúlt hat órában?

Tucker nem felelt. Ez most mit akar jelenteni? – töprengett.

T’Pol felszegte az állát.

– Mivel én vagyok a rangidős tisztje, átvettem a parancsnokságot, amíg újra képes lesz ellátni a feladatait.

Archernek összeszorult a gyomra.

– Máris átvette?

Tucker bólintott.

Archer ridegen, vádlón nézett a vulkánira.

– Nem vesztegette az idejét...

A nő nem felelt. Dr. Phlox felé fordult.

– Elég jó állapotban van ahhoz, hogy ellássa a parancsnoki teendőket?

– Ha holnap visszajön egy újabb angolnás kezelésre, akkor igen.

Archer úgy tett, mintha tudomást se venne a nőről.

– Mennyi idő múlva érkezünk vissza a Földre? – kérdezte Tuckertől.

– A Földre, uram?

Mi ez a mosoly? Mit jelent? – hökkent meg Archer, ahogy a mérnökre nézett.

T’Pol ismét a kapitány felé fordult.

– Jelenleg azt a sulibán hajót üldözzük, amely nem sokkal az ön sebesülése után hagyta el a Rigelt.

Archer meglepetten és hitetlenkedve nézett rá.

– Sikerült elcsípniük a... plazmanyomaikat?

– Mr. Tucker közreműködésével módosítottam a szenzoraikat, uram. A készülékek most már képesek arra, hogy nyomon kövessék a kiszemelt hajókat.

– És mi van azzal, hogy „ez az egész küldetés egy nagy ostobaság”?

– Ez az egész küldetés valóban egy nagy ostobaság, uram – mondta T’Pol. – A sulibánok faja nyilvánvalóan ellenséges, és az önökénél sokkal fejlettebb technikával rendelkezik, ám amíg én láttam el a kapitányi teendőket... kötelességemnek éreztem, hogy az ön feltételezhető kívánságának megfelelően járjak el az aktuális ügyekben.

Nocsak, nocsak! Lehet, hogy valami megváltozott, amíg itt szenderegtem?

– Amíg ön látta el a kapitányi teendőket – mondta Archer –, bármit megtehetett volna, amit csak akar.

T’Pol alig észrevehetően elpirult, és látszott rajta, nem kíván magyarázatot vagy megjegyzést fűzni Archer kijelentéséhez.

– Azt hiszem, vissza kellene mennem a hídra – mondta.

– Távozhat!

Archernek még lett volna mondanivalója, de hagyta, hogy a nő távozzon. Bármi is történt, minden bizonnyal nem volt könnyű a számára, hogy szakítson a vulkáni szokásokkal.

A kapitányban feltámadt a remény. Lehet, hogy egyelőre mégsem fulladt kudarcba a küldetése?

Trip Tucker megvárta, hogy becsukódjon az ajtó T’Pol mögött. Amikor ez megtörtént, Archerre nézett.

– A szenzorok átalakítása az ő ötlete volt, uram – mondta jelentőségteljesen.

Archer visszaeresztette a fejét a párnára.

– És vajon miért tette meg? Miért fordult szembe azzal, aki ide, erre a hajóra helyezte?

– Talán csak arról van szó, uram – mondta Tucker kacsintva –, hogy ön nagyobb hatást gyakorol rá, mint azok. Bárkik is legyenek.

– Trip, mire jutottatok Reeddel? Találtatok a nőről valamit?

– A hölgy élete tiszta és átlagos volt, egészen addig, amíg bekerült abba az iskolába, amely aztán Soval irodájába osztotta be őt gyakorlatra. Attól a ponttól kezdődően a róla szóló feljegyzések kissé elnagyoltak és meglehetősen titokzatosak.

– Abban az irodában talán ilyen stílusban vezetik a nyilvántartásokat – mondta Archer. – Soval számára sosem voltak túl fontosak a részletek.

– De az is lehet, hogy ez csak egyfajta álcázás – mondta Tucker. – Be kell vallanom, megdöbbentem, amikor kijelentette, hogy folytatni akarja a küldetést, és üldözőbe vesszük a hajót.

– Nos, nem hiszem, hogy egy spion tenne bármi ilyet...

– Én sem. De vajon nem elképzelhető, hogy tényleg kém, csak még ő maga sem tud róla?

– Ha nem tud róla, akkor engem személy szerint nem érdekel az egész téma. Amíg tisztában van vele, hogy itt és most kinek dolgozik, ki a főnöke, addig minden rendben van.

Tucker járkálni kezdett az ágy körül.

– Most valószínűleg neked dolgozik, csakhogy... sikerült kiderítenünk, hogy nem sokkal azelőtt, hogy erre a hajóra vezényelték, Soval és Forrest admirális komoly levelezést folytatott.

Archer elgondolkodva összehúzta a szemét.

– Nem is hittem volna, hogy Sovalnak és Forrestnek ennyi mondanivalójuk van egymás számára.

– Úgy gondolod, készülnek valamire? – kérdezte Tucker. – És T’Pol az eszközük?

– Vagy mi. Vagy mi, valamennyien. Ismerem Forrestet. Nem valószínű, hogy figyeltetne engem. Ha egyetértett azzal, hogy a nyakunkra ültessenek egy vulkánit, akkor annak valamilyen más oka van. Valami egészen más oka...

– Nem mondanák el neked, hogy miről van szó?

– Én lennék az utolsó személy, akinek ezt az orrára kötnék. Trip, erről mi a véleményed? Lehet, hogy a vulkániak valójában nem is tudják, hogy képesek-e évtizedeken keresztül az emberek közelében lenni, és úgy működni, ahogy az elvárható tőlük. Lehet, hogy Soval végre ki szeretné deríteni, egyszer s mindenkorra, hogy képesek vagyunk-e együtt létezni egy ellenséges űrben, képesek vagyunk-e a produktív együttműködésre, ha nem ideálisak a körülmények.

– Úgy érted, hogy most tesztelnek minket?

Archer elgondolkodott, és arra jutott, mégsem túl valószínű a dolog.

– Kétlem. Mindent tudnak az emberiségről, amit tudni lehet. Ha ki akarnak deríteni valamit, akkor elég, ha megnézik a történelmünket. Abban minden benne van. Semmit sem titkolunk, még a legrosszabb dolgokat sem. Az emberiség egyáltalán nem rejtélyes a számukra, viszont a vulkániak még mindig titokzatosak. Még egymás számára is. Vannak határok, amelyeket szinte sosem lépnek át. Hajlamosak a befelé fordulásra. Az is lehetséges, hogy önmagukat tesztelik, és ehhez T’Polt használják fel.

– T’Pol lenne a kísérleti nyúl? – csodálkozott Tucker. – Arra lennének kíváncsiak, hogy ő hogyan boldogul? Képtelenség!

– Márpedig működik a dolog – mondta Archer. – T’Pol bebizonyította a technikai tudását. Megmutatta, hogy képes megőrizni a hidegvérét. Még úgy is, hogy mellettem kell lennie, el kell viselnie a sok esetben irracionális dühkitöréseimet meg a többit. Bejött a dolog. Sikeresen végrehajtottuk az első kísérletet, amelyben egy ember-vulkáni vegyes csapatot teszteltek.

– A pokolba! Érdekes, amit mondasz, de... be is tudod bizonyítani?

– Valószínűleg nem. Csak annyit tudok tenni, hogy haladok előre, és közben semmit sem titkolok el. Egy kém semmire sem jó, ha olyan környezetben dolgozik, ahol nincsenek titkok.

– Szóval, te elképzelhetőnek tartod, hogy T’Pol a kísérleti nyúl... A mindenit! Ez már valami! – Tucker vidáman az ágy végére csapott, de hirtelen visszarántotta a kezét. – Elnézést! Ez most fájt?

Archer hátradőlt, a tarkója alá tette a kezét, és kényelmesen kinyújtózott.

– Trip, szerintem nekem a mai napon már senki sem tud fájdalmat okozni...

– Mik a fagyás tünetei?

Hoshi Sato megcsípte az ujjbegyét, és a szenzorkonzolra nézett, amelyből néhány másodpercenként különös, kétségbeesett csipogás hallatszott.

Reed hadnagy nem túl együttérzően a nő felé fordult. Nem igazán érdekelte a téma, mindenesetre válaszolt:

– A kiálló testrészeken felhólyagosodik a bőr, hámlani, esetleg üszkösödni kezd.

– Azt hiszem, fagyásom van.

Hát ez remek! Reed közelebb lépett Hoshihoz, és közben hálát adott az égnek, hogy nem kell elhaladnia a parancsnoki ülésen helyet foglaló T’Pol előtt.

– Mutasd... Hát, ezzel dr. Phloxhoz kell fordulnod. Szerintem amputálni fogja.

Hoshi a homlokát ráncolta.

– Brazíliában sosem kellett aggódnom a fagyás miatt.

Mielőtt Reed bármit felelhetett volna, a csipogó hangok még kétségbeesettebbé váltak, és egyre sűrűbben követték egymást.

– Túlságosan eltávolodnak tőlünk – mondta Mayweather zászlós, és csüggedten a kormánykonzolra nézett.

– Vegyük fel a sebességüket – mondta T’Pol tompa hangon.

Mayweather kétségbeesetten Reedre nézett, azután kijelentette:

– Nem hatalmaztak fel rá, hogy átlépjem a négy egész négyet!

T’Pol megnyomott egy gombot.

– Gépház! – hallatszott Tucker hangja.

– Mr. Tucker, megtenné, kérem, hogy engedélyt ad a kormányosunknak a négy egész ötös hipersebesség elérésére?

– Minden rendben, Travis – mondta Tucker. – Rajta tartom a szemem a hajtóműveken!

Reed a zászlóst figyelte, de nem tudta eldönteni, hogy Mayweathernek tetszik-e, amire parancsot kapott, vagy éppen ellenkezőleg. A hajó megugrott alattuk. Valahogy borzasztóan erősnek és magabiztosnak érződött. A csipogás ismét felvette a normális ritmusát, visszatért a korábbi hangerőszint. A szenzorok érezhetően boldogabbak voltak.

Volt valami ironikus abban, hogy éppen T’Pol adta ki a parancsot a négy egész ötös érték elérésére. Reed megpróbálta elérni, hogy az ilyen trivialitások ne gyakoroljanak rá túl nagy hatást, de úgy érezte, hogy vannak bizonyos dolgok, bizonyos rítusok, amelyeket csak és kizárólag a kapitány hajthat végre. Most viszont... most itt ez a vulkáni nő, és megszerzett magának bizonyos privilégiumokat. A dicsőség is őt illeti majd – feltéve, hogy lesz egyáltalán ilyesmi.

Reed tiszteletben tartotta az egyenruhát, ahogy elvárták tőle, de T’Pol jelenlétét Trip Tucker borúlátó jóslatainak kulminációjaként értékelte. Bebizonyosodott, hogy Tucker ösztönei ezúttal sem tévedtek; amit a mérnök előre megmondott, az beigazolódott – legalábbis részben, mivel a nő végül a sajátjai helyett a kapitány terveit hajtotta végre.

A hadnagy a nyomozása során felszínre került különös üzenetsorozatra gondolt, azokra a levelekre, azokra a tárgyalásokra, amelyek eredményeként T’Polt erre a hajóra vezényelték. A kapitány úgy döntött, nem kérdőjelezi meg a kijelölt út helyességét, nem kutakodik tovább, hanem egyszerűen továbbhalad a cél irányába. Reed elképzelhetőnek tartotta, hogy T’Polt továbbra is manipulálják, de már nem a háttérben meghúzódó fejesek, hanem maga Jonathan Archer.

Remek! így azért sokkal jobb a helyzet – gondolta elégedetten.

– Archer a hídnak!

Reed megkímélte Hoshit attól, hogy sérült, sajgó ujjait használja – ő nyomta meg az interkom gombját.

– Igen, uram? Itt Reed!

– Tucker azt mondja, éppen most váltottunk át négy egész ötre. Szerettem volna, ha ezt a műveletet az én jelenlétemben hajtják végre.

T’Pol a hadnagyra nézett, de nem szólalt meg, Reedre bízta a magyarázatot.

– Ön jelen pillanatban is itt van, uram. Lélekben köztünk van... Nem is juthattunk volna el idáig, ha ön nem lenne.

– Minél távolabb vannak a jövőben, annál őrültebb és veszélyesebb, hogy ilyen dolgokat csinálnak. Az itteniekre ugyan csak marginális hatást gyakorolnak, de a saját idejüket teljes mértékben megváltoztathatják. Mit akarnak ezek?

Jonathan Archer bizonytalan lépésekkel megkerülte az irodájában álló íróasztalt. A lába még mindig fájt, főként a csípő és térd közötti rész. Időnként lüktettek az izmai; érezte, még koránt sincs rendben minden.

– Trip... Segíts, légy szíves!

Trip Tucker felpattant a díványról, és fürgén odaugrott a kapitányához, segített neki leülni a székébe. Mellettük, a hipersebességgel haladó hajó ablakán túl fényes csillagsávok világítottak. Archer hivatalosan még nem tért vissza a szolgálatba – ezt az öltözékével is hangsúlyozta, mivel csak egy póló és egy civil nadrág volt rajta. Tisztában volt vele, hogy egy órán belül elmúlik a doktor által alkalmazott különös fájdalomcsillapító hatása, és akkor komolyabb gondjai lesznek, de addig még volt némi idő. Nem akarta kivonni magát a munkából, főként most nem, hogy egy másik hajót üldöztek. Egyelőre még nem akarták elkapni a sulibánokat, inkább azt szerették volna elérni, hogy a menekülők elvezessék őket valahová.

Négy egész ötös hipersebesség...

– Elképzelhető, hogy van valami az időutazásban, amit mi nem értünk – töprengett Archer.

– Nos, ennek meglehetősen nagy az esélye – felelte Tucker, miközben bedugott egy párnát a kapitány sérült lába alá. Amikor ezzel megvolt, felegyenesedett, és Archerre nézett. – Most jobb?

– Remek, persze! Köszönöm, Trip! Szóval... van itt egy faj, amely sokkal fejlettebb nálunk. Egy faj, amely vélhetőleg meg akarja változtatni a saját közelmúltját. Vagy esetleg a nagyon távoli jövőben vannak? Meg kell kérdeznem T’Polt, neki mi a véleménye erről. Szerinted megtehetem?

– Én nem próbálkoznék ezzel – jelentette ki Tucker határozottan. – T’Pol eddig minden esetben ragaszkodott a rideg logikához. Ma, azt hiszem, végre felráztad őt ebből az állapotból. Hatással voltak rá a sajátos módszereid... Valahogy másképp gondolkodik, mint korábban, de ha most egy ilyen időutazásos dologgal állsz elé, fogalmam sincs, hogyan fog reagálni. Eléggé félelmetes a dolog, tudod? Én legalábbis annak találom.

– A magasabb szintű fizika összezúzza a racionalitást – folytatta Tucker. – Ezen a szinten a fejlődés már intuitív ugrásokból fakad, olyanokból, mint amikor Einstein elképzelte, hogy milyen lehet egy fénysugáron utazni.

– Egyetlen vulkáni sem tenne ilyet – mondta Archer. – Egyébként sem lehetséges fénysugáron utazni...

Tucker mosolyogva nézett a barátjára.

– De. Most már lehetséges.

Archer is elmosolyodott.

– A vulkániak úgy hiszik, az ellenőrizetlen érzelmek borzasztóan ártalmasak lehetnek. Félnek tőlük. De... nézz rá Hoshira! Állandóan fél, mindig megijed, amikor valami szokatlan vagy váratlan dolog történik, mégis továbbmegy. Mindig leküzdi a félelmét, és mindig megteszi a következő lépést. Gyakran előfordul, hogy az emberek negyvenszer rossz irányba haladnak, de a negyvenegyedik próbálkozás után eljutnak valami új, valami fontos helyre.

– A vulkániak sosem fognak megváltozni – mondta Tucker.

– Nos – felelte Archer –, az ember megteheti, hogy beül a szobába, és az ablakon keresztül figyeli az utcán játszó gyerekeket, és időnként megjegyezheti, hogy odakint esetleg bajuk eshet. A vulkániak is eljátszhatják a galaxis aggódó öreg hölgyeinek a szerepét, akiknek az életében soha semmiféle szórakozás nincs, legfeljebb csak az okoz nekik örömöt, ha valaki elbeszélget velük. Persze, ők ezt az egészet eleganciába burkolták. Mit gondolsz, mit felelne T’Pol, ha ezt elmondanám neki?

Tucker merevvé, kissé gőgössé változtatta az arcát, és megpróbált úgy viselkedni, mint egy vulkáni.

– Valószínűleg megemlítené a Föld történelmének néhány alakját, például Sztálint és Li-kvant... Olyanokat, akik megkapták a szükséges hatalmat ahhoz, hogy bármit megtegyenek, amit akarnak, akik saját maguk határozták meg, hogy mit jelent a „szórakozás”.

– Pontosan. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy ezek a jövőből érkezett lények borzasztóan veszélyes dolgot művelnek, amikor megpróbálnak segíteni a sulibánoknak, de ennek a folyamatnak valójában ugyanaz a lényege, mint amikor egy fejlett faj, például a vulkániak, meglátogatnak egy kevésbé fejlett fajt, például a földi embereket, és segítséget nyújtanak. Ha ez valóban kockázatos, akkor mi az oka annak, hogy egyáltalán segítenek nekünk? A klingonoknak például nem segítettek, ugye?

– Nem, és ha jól ismerem az ide vonatkozó irodalmat, akkor másnak sem. Még soha, egyetlen vulkánitól sem hallottam olyan fajról, amelynek az ő népük segített, amelyet terelgetni próbált.

Tucker felnevetett.

– Na, ezt majd személyesen fogom megkérdezni T’Poltól!

Archer bólintott, bár nem értett egyet a dologgal.

– Az időutazás ideája már önmagában véve is illogikus, nem?

– Nem – mondta Tucker. – T’Polnak ebben velem kell egyetértenie. A tudományban nem létezik olyan, hogy illogikus. Kell lennie valaminek, ami lehetővé teszi az időutazást, csak mi egyelőre nem ismerjük ezt a dolgot.

Archer megpróbálta megérteni, mit jelentenek Tucker szavai, és közben egykét percre elfeledkezett T’Polról. Aztán hirtelen Sarin jutott az eszébe.

– Ha lehetőség van arra, hogy visszafelé utazzunk az időben, akkor gyakorlatilag nem létezik az ok-okozati törvény. Márpedig ha ez nem létezik, akkor hol van a logika? „A” plusz „B” annyi, mint „C”.

– A kvantumfizika szintjén valóban eléggé gyengécskének látszik a kauzalitás, bizonyos pontokon teljesen összeomlik, mint törvényszerűség. De most arról beszélgetünk, hogy lehetséges-e az időutazás – kérdezte Tucker –, vagy arról, hogy mi oka lenne bárkinek arra, hogy megpróbálkozzon ezzel az őrültséggel?

– Mindkét kérdés érdekes – mondta Archer. – Az elsőre egyszerű a válasz: igen, lehetséges. A második már bonyolultabb. Aki visszamegy az időben, az nagyon könnyen megsemmisítheti önmagát vagy bárki mást. Ha én mondjuk visszamennék az 1800-as évek közepére, és megállítanék egy bizonyos osztrák földművest, aki éppen a piacra tart, ha útbaigazítást kérnék tőle, akkor öt perccel később érkezne meg a piactérre, és így pont nem találkozna össze azzal a nővel, akit egyébként később feleségül vett. A nő továbbsétált, a földműves nem ismerkedett meg vele. Mivel nem ismerték meg egymást, mivel sosem találkoztak, nem jön világra Adolf Hitler. Nem kerül sor a második világháborúra, vagy ha igen, akkor valamivel később, más okok miatt következik be. Ebben az esetben harminc-negyven évvel elhalasztódik az a technológiai fejlődés, amely a 20. század közepét jellemezte... Zephram Cochrane nem rendelkezett volna olyan infrastruktúrával, amilyenre a hiperhajtómű kifejlesztéséhez szüksége volt, mi pedig sosem találkoztunk volna a vulkániakkal.

– Vagy a vulkániak helyett mondjuk a klingonokkal találkoztunk volna – mondta Tucker. – Akkor most a klingonok uralnák a Földet, ott hozták volna létre a hídfőállást, ahonnan a galaxisnak ezt a zónáját befolyásuk alá vonhatják.

– Egy pillangó verdes párat a szárnyaival Afrikában – mormolta Archer –, és a következő év tavaszán lecsap a tájfun Kínára. Vagyis gyakorlatilag bárki megváltoztathatja a jövőt azzal, hogy összekutyulja a múltat...

– John – vágott közbe Tucker –, szerinted elképzelhető, hogy ezek most a saját idejüket akarják összekutyulni? Lehet, hogy őrültek?

Archer nem tudott válaszolni, de a kérdés felébresztett benne egy következő gondolatot.

– Vagy... esetleg így reagálnak valamire? Lehet, hogy ezek a jövőbeli lények rákényszerültek bizonyos lépések megtételére. Valahogy úgy, ahogy a vulkániak és a földiek rákényszerülnek arra, hogy fegyvereket helyezzenek el a hajóikon, mivel az űr tele van ellenséges erőkkel... Lehet, hogy azért próbálják megváltoztatni a múltjukat, mert így kívánják megakadályozni, hogy valaki más tegye meg ugyanezt?

– Hát ez tényleg őrültség!

– Szeretnék elbeszélgetni ezekkel a sulibánokkal... Öt perc is elég lenne. Ha nem tudjuk, hogy mit miért tesznek, hogyan kellene reagálnunk?

– Ha te nem lépsz, akkor körülbelül sehogy sem fogunk reagálni. Akkor szó sem lesz itt semmiféle akcióról. T’Pol azt mondaná, nincs kiindulási pontunk és alapunk arra, hogy bármiféle lépést tegyünk, vagyis... vagyis a végén semmit sem fogunk csinálni.

– Ez a különbség közöttünk – mondta Archer. – Mivel nincs alapunk, én annak megfelelően cselekszem, amit tudok. Elrabolták a klingont? Ehhez nem volt joguk, tehát visszaszerezzük a fickót.

Archeren látszott, hogy egészen fellelkesíti a végkövetkeztetés. Támogatást kérőn nézett Tuckerre, bár előre tudta, a barátja egyet fog érteni vele. Ez az egész epizód meglehetősen proaktív volt. Ahelyett hogy végrehajtottak volna bizonyos dolgokat, belekeveredtek egy olyan helyzetbe, amelyben az volt a szerepük, hogy megakadályozzák bizonyos események bekövetkeztét. Archer ezen akart változtatni.

– Nekem csupán egyetlen problémám van – mondta Tucker lassan. – Vajon morális kötelességünk megvédeni a jövőt?

– Nem – felelte Archer határozottan. – Nem, mert akkor valami olyasmit kellene megvédenünk, ami még nincs is.

Hirtelen megremegett alattuk a hajó; a váratlan esemény véget vetett a beszélgetésnek.

– Kapitány... – Tucker bizonytalanul az ajtó felé lépett.

– Persze, Trip, menj csak vissza a hajtóműveidhez! Köszönöm, hogy segítettél átgondolni ezt az egészet! Ha sikerül megfogalmaznunk a kérdéseket, akkor már képesek leszünk felismerni a válaszokat, ha esetleg szembejönnek velünk.

– Imádom a konkrét dolgokat! Hívj, ha szükséged van rám! – mondta Tucker lelkesen, majd gyorsan kilépett az ajtón.

Ahogy egyedül maradt, Archer kinézett az ablakon, töprengve figyelte az elszáguldó csillagsávokat. Itt vagyunk, apa... Négy egész ötös hipersebességgel haladunk – gondolta.

Megköszörülte a torkát, megérintett egy gombot a falon.

– Enterprise hajónapló. Jonathan Archer kapitány. 2151. április 16.... Hajónapló. Nem, nem! Ezt kérem törölni! Új felvétel... Kapitány hajónaplója, 2151. április 16. Már tíz órája követjük a sulibánok hajóját. Azt, hogy erre képesek vagyunk, a tudományos tisztünknek köszönhetjük, mivel neki sikerült feljavítania a szenzorainkat, és... Komputer, szünet!

Archer hátrahajtotta a fejét.

– Megmentem az életét... – mormolta halkan. – Ő pedig kisegít minket ebben a küldetésben. Jó tett helyében jót várj? Ez nem hangzik túl vulkániasan...

Elhallgatott, merengve körbenézett, azután átgondolta azt, amit Tuckerrel beszélt a jövőről meg a jövő lehetséges, egymástól eltérő verzióiról.

– Hajónapló!

A komputer halk hanggal jelezte, hogy a felvétel ismét elindult.

– Nincs okom feltételezni, hogy Klaang még mindig életben van, de ha az a sulibán nő igazat mondott, létfontosságú, hogy megtaláljuk. Komputer... szünet!

Ebben a testhelyzetben fájt a háta. Kihúzta a lába alól a párnát, amit Tucker tett oda, feljebb csúszott a széken. Sosem szerette a tétlenkedést, ez az üldögélés sem tett jót neki. Óvatosan felállt, és megpróbált ránehezedni a lábára.

Átment a helyiség túlsó végébe, ahol Porthos heverészett jóllakottan és elégedetten. Archer elgondolkodva megvakarta a kutya füle tövét.

– Gondoltad volna, hogy egy vulkáni képes és hajlandó viszonozni egy szívességet? Nem, én sem.

Vagyis igazuk volt Tuckerrel. T’Polt nem csak a bűntudat motiválta, nem csupán azért tette azt, amit tett, mert viszonozni akarta, hogy a hajó kapitánya kockára tette az életét miatta. Ezt a tisztek, a katonák, a hajózó bajtársak rendszeresen megteszik egymásért. Archer nem tudta elhinni, hogy az önzetlenség annyira idegen a vulkániaktól, hogy csak most ismerkednek vele. A fajuk már régóta járja az űrt, márpedig ez olyan feladat, amit lehetetlen lenne elvégezni együttműködés, önfeláldozás, a mások irányába tanúsított nagylelkűség nélkül. Akár bevallják, akár nem, ezek a dolgok a vulkániak esetében is léteznek.

Archer megsimogatta a kutya fejét, és újra átgondolta azt, amit Tuckerrel az idő összekutyulásáról beszéltek. Úgy érezte, túlságosan belemerültek a feltételezésekbe, az elméletekbe; szerette volna megbeszélni a dolgot T’Pollal, aki minden bizonnyal racionális, hideg fejjel átgondolt válaszokat adott volna a kérdésekre, de valami azt súgta neki, hiába próbálná rávenni a vulkánit egy ilyen közös gondolkodásra.

– Hajónapló. Folytatás... Még mindig nem döntöttem el, hogy kikérem-e T’Pol parancsnokhelyettes véleményét erről a temporális hidegháborúról... Az ösztöneim azt súgják, ne bízzak meg benne... – Elhallgatott. Valami megváltozott. A talpa alól érkező vibrációk valahogy mások voltak, mint pár másodperccel korábban.

Kinézett az ablakon. A csillagok megváltoztak.

A hajó kicsúszott a hipertérből!

– Komputer leáll! Kapitány T’Polnak! Jelentést!

– Ha elég jól érzi magát ahhoz, kapitány, hogy feljöjjön a hídra... – T’Pol hangja szokatlanul feszült volt – akkor azt hiszem, most van itt az ideje.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az átjáró úgy parázslóit, úgy sistergett, mintha dühös lenne. A jövőbbe vezető utat lezáró energiatorlasz, amelyen keresztül át lehetett látni a majdani világba, komoran izzott a henger belsejében. A homályos, tejszerű ködbe burkolózó, jövőbeli alak szenvtelenül állt, de Silik így is érezte a belőle sugárzó elégedetlenséget.

– Sarin adott nekik valamit? – kérdezte a lény.

– Nem tudom – mondta Silik őszintén, de türelmetlenül. Nem igazán tetszett neki, hogy a lény őt tette felelőssé a történtekért.

– Tudsz te egyáltalán valamit?

– Tudok. Például azt, hogy követtek minket.

– Klaangot keresik? Vagy titeket?

– Nem tudom, de megsemmisítem őket, mielőtt még lokalizálnák a Hélixet.

A lény néhány másodpercig hallgatott. Amikor ismét megszólalt, a szavai hallatán Silik testében szinte megalvadt a vér.

– A terveinkben nem szerepel az emberek vagy a vulkániak bevonása. Még nem. Sarin üzenete nem juthat el a Qo’nosra. Ha az emberek ismerik az üzenet tartalmát, meg kell állítanod őket!

– Ez egy gázóriás!

Ahogy T’Pol felállt a parancsnoki ülésből, Archer azonnal elfoglalta a helyét, onnan vette szemügyre a megfigyelőernyőn feltűnő hatalmas, narancsvörös testet, a félelmetes gravitációs erővel rendelkező, gigantikus bolygót.

– Így, ránézésre azt mondanám, hogy hatos vagy hetes osztályú – mormolta Archer.

– Hetes osztályú – mondta T’Pol. – A sulibán hajó néhány órával ezelőtt lelassított, és irányt váltott. Az új vektoruk keresztülvezetett a gázóriás külső radiációs övén.

– Elvesztettük őket?

T’Pol kelletlenül bólintott.

– Menjünk közelebb!

Mayweather a kapitányra nézett, aztán nekilátott a parancs teljesítésének. Archer felállt az ülésből, és tett néhány lépést; nem akarta, hogy az ép lába teljesen elzsibbadjon. Phlox kedvenckéje kiváló munkát végzett: a kapitány még érzett némi fájdalmat, de nem gyengült le a szervezete.

A hajó közelebb óvakodott a narancssárga gázóriás radiációs övéhez. A bolygó hatalmas volt és félelmetes; közelsége miatt több konzolon megszólaltak a riasztójelzések.

– Van valami? – kérdezte Archer.

– A kisugárzás szétoszlatja a sulibán hajó hiperhajtóművének nyomait – jelentette Reed. – Csak pár foszlányt sikerült elcsípnem.

Archer úgy nézett T’Polra, mint a vadászó sas a prédaállatra.

– Mi az, már nem segít nekünk? – kérdezte.

A vulkáni Reed konzoljához lépett, ránézett a kijelzőkre, majd megérintette az egyik gombot. Egyetlenegy gombot... A központi monitoron megjelent a gázóriás felnagyított képe, de ezúttal feltűnt előtte a szétfoszladozó ionnyomsáv is, amely leginkább a szél által széttépett felhőkre emlékeztetett.

– Hadnagy! – mondta T’Pol. – Végezze el a foszlányok spektrális elemzését!

Reed megnyomott pár gombot. A monitoron minden egyes foszlány mellett feltűnt egy számsor.

– Túlságosan nagy a torzítás! – panaszkodott Reed. – A foszlási ráta sem stimmel.

– Határozza meg a foszlányok irány vektorát!

Reed kétkedő arccal nézett T’Polra, aztán Archerre pillantott.

– Hallotta a parancsot, hadnagy! – mondta a kapitány.

Reed arcán látszott, halvány fogalma sincs, hogy T’Pol mit keres, de végrehajtotta a feladatot.

Miközben Reed dolgozott, a vulkáni Archer felé fordult, a szemébe nézett. Először fordult elő, hogy nagyjából ugyanarra gondoltak.

A monitoron megjelentek a foszlányok telemetrikus adatsorai. Archer odabólintott T’Polnak, aki egy másik konzolhoz lépett, és munkához látott.

– Rekalibrálják a szenzorfürtöket! – mondta Archer. – Keskeny sáv, rövidtől közepes hatótávolságig!

– Mérjék meg a termoszféra részecskesűrűségét! – kérte T’Pol.

Archer ismét ránézett.

– Ezek a foszlányok nem a sulibán hajótól származnak.

T’Pol bólintott.

– A legrégebbi tizennégy órája létezik, de a többi sem régebbi hatórásnál.

Úgy vélem, megtaláltuk azt, amit kerestünk. – Az arca rezzenéstelen maradt, de a hangjából némi diadal érződött.

A kapitány Reed vállára tette a kezét.

– Hogy vannak a célzószkennerei, hadnagy?

– Készen állnak, uram!

– Akkor... fegyvereket készenlétbe helyezni! A hajótest burkolatának polarizációját megkezdeni!

A legénység tagjai a híd minden pontján munkához láttak. Mindenki izgatott volt: fegyveres konfliktus a hajó legelső útján!

– Hatvanfokos közelítő vektor – mondta Archer nyugodtan. – Bemegyünk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A legénység valamennyi tagja a posztján volt. A kapitány már megtanulta, hogy kit merre talál, így anélkül is meg tudta szólítani az egyes embereket, hogy rájuk nézett, feléjük fordult volna. Érezte a belőlük sugárzó izgalmat, és időnként tudni vélte, éppen mire gondolnak. A híd és a legénysége úgy működött, akár a hajó: még nem ment minden simán és olajozottan, még itt-ott tapasztalni lehetett némi bizonytalanságot, de érződött, hogy a szerkezet már így is tökéletes.

Az Enterprise keresztülhatolt az energiafelhőkön és -viharokon, amelyek közül némelyik akkora volt, mint egy kisebb bolygó. A reflektorok fénysugarai átvágták a sűrű rétegeket, amelyek furcsa módon a Rigel Tízes jégciklonjaira emlékeztettek.

A kapitány közelében tartózkodó Hoshi hangja szokás szerint remegett:

– A szenzorok érzékelési távolsága tizenkét kilométerre szűkült...

Archer előrehajolt.

– Travis?

Mayweather lázasan dolgozott.

– Nálam minden rendben, kapitány!

A hajó megremegett, meg-megbillent. A gázóriás természetes erejéhez képest még a hiperhajtóművek irtózatos energiája is nevetségesen csekélynek tűnt. Archer tudta, komoly kockázatot vállalnak a ráközelítéssel – ezt a feladatot máskor hetekig tartó megfigyelés és felderítés után hajtották volna végre, most azonban nem volt idejük ilyesmire. Ráadásul a kapitány próbára akarta tenni a hajóját, tudni szerette volna, mire képes az Enterprise.

T’Pol feszülten dolgozott a konzoljánál.

– A helyzet javulni fog. Hamarosan keresztülhatolunk a ciklohexán rétegen.

A narancssárga szín szétfoszlott, a helyén megjelent egy hullámzó, sötétkék réteg. Ez a kékség valahogy dühösebbnek és kísértetiesebbnek tűnt, mint a külső atmoszféra, és valahogy tömörebb is volt: szinte másodpercenként kemény ütést mért a hajó orrára. Az Enterprise ekkor már úgy rázkódott, hogy Archer kénytelen volt mindkét kezével megkapaszkodni.

– Hát, én ezt nem nevezném javulásnak! – jegyezte meg.

– Folyékony foszforeszencia – magyarázta T’Pol. – Nem számítottam rá, hogy a ciklohexán réteg alatt ilyesmit találunk.

A hajó ismét oldalra billent, majd meredeken zuhanni kezdett.

Hoshi megfeszítette a vállait, és úgy kapaszkodott, hogy minden ujja elfehéredett.

– Ha hazaérünk, esetleg javasolni lehetne, hogy szereljenek be biztonsági öveket...

– Semmi gond, egy kicsit rossz az idő – mondta Archer.

A központi monitoron látható örvénylés megritkult és átalakult. Hoshi konzolján hirtelen éles hangon sípolni kezdett az egyik műszer.

– Működnek a szenzorok! – kiáltott fel a nő. A hangja legalább olyan magas volt, mint a jelzés.

– Nagy hatótávolságú letapogatást megkezdeni! – adta ki a parancsot Archer, aztán eszébe jutott, hogy helyesbítenie kellene: a nagy hatótávolság ebben az esetben egy fényévnyi távolságot jelentett. Most csupán egy planetáris atmoszférát kellett felmérniük, ez pedig egy csillaghajó viszonylatában olyan volt, mintha csak a szomszédba kukkantanának át.

Hoshi így is értette, a kapitány mire gondol.

– Két hajót érzékelünk – jelentette T’Pol. – Egy-egy-kilences egész hetes irányban.

– Monitorra!

Hoshi lenyomott pár gombot. A monitoron hirtelen két sulibán hajó jelent meg. Meglehetősen kicsik voltak, nagyjából kétszer akkorák, mint az Enterprise leszállóegysége.

– Impulzus- és hiperhajtóművek! – jelentette Reed.

– Milyen fegyverekkel rendelkeznek? – kérdezte Archer.

– Túl távol vannak...

– Uram – szólalt meg Mayweather –, a hármas-negyvenes-kettes egész tizenkettesnél érzékelek valamit... Ez sokkal nagyobb!

Hoshi munkához látott; a monitoron váltott a kép.

– Minden szenzort erre az objektumra! – utasította Archer a vulkánit. – Mindent tudni akarok róla!

Elképedve nézték a monitoron megjelenő hatalmas objektumot. Ez hajó? Vagy inkább... valami épületegyüttes? Archer nem tudta meghatározni, mit lát, csak abban volt biztos, hogy ez a valami óriási. Hatalmas, és szabadon lebegett, mivel a gázóriásnak nem volt felszíne.

– Közelítést!

A kép ráközelített az objektumra.

Archer megdöbbent. Az objektum mozgott. Valójában egy hatalmas, spirál alakú űrállomás volt, amelyhez több száz sulibán űrhajó kapcsolódott hozzá. Egy-egy jármű időnként elvált a fürttől, mások hozzá csatlakoztak.

– Életre utaló jelek? – kérdezte Archer.

– Több mint háromezer – jelentett Hoshi. – De nem tudok izolálni egy klingont, ha egyáltalán van itt ilyen...

A hajó teste megrázkódott.

– Ez egy részecskefegyver volt, uram – jelentette Reed kissé megkésve.

Újabb találat!

– Híd! – hallatszott Trip Tucker hangja. – Károk keletkeztek idelent! Mi folyik itt?

– Csak egy kis összetűzés a rosszfiúkkal – mondta Archer könnyedén. A hanghordozásával akarta a legénység tudomására hozni, hogy ura a helyzetnek, semmi ok a pánikra. Maga sem értette, miért, de valahogy már nem ijedt meg a sulibánoktól. A bolygón vívott harc során sikerült kiismernie őket valamennyire, és rájött, T’Pol tévedett: ezek a lények nem is voltak sokkal fejlettebbek az embereknél. A sulibánok már nem jelentettek rejtélyt a számára. Már nem a jelenbéliekkel foglalkozott, hanem a komolyabb veszélyt jelentő jövőbeliekre koncentrált, akik eszközként használták ezeket a nyomorultakat.

– Javaslom, hogy térjünk vissza a foszforeszenciális rétegbe! – kiáltott fel T’Pol a hajót ért következő találat után.

– Jól van, menjünk feljebb! – mondta Archer.

A hajó gyorsan emelkedett, bámulatos eleganciával hagyta maga alatt a támadó hajókat. A sulibán egységek gyorsan visszafordultak a központi komplexum felé.

– Jelentést! – kérte Archer. Senkit sem szólított meg külön, tudta, akinek van valami információja, az el fogja mondani.

– Úgy tűnik – kezdte T’Pol hogy ezt az objektumot több száz hajó alkotja.

Az egyes hajók valamilyen mágneses kapoccsal csatlakoznak a központi állomáshoz. A konstrukció ötlete nem volt új: az emberek már régóta alkalmaztak valami hasonlót a lakóházak, később pedig az űrállomások építésénél, de az alapelv tulajdonképpen már a vasúti szerelvények és az anyahajók esetében is megjelent. Talán ez volt az oka, hogy Archerre nem gyakorolt különösebb hatást a fürtös megoldás.

– Ott van! – kiáltott fel Hoshi. – Ott!

Élőlények jelenlétére utaló adatok áramlottak keresztül a központi monitor egyik sarkában.

– Ott van! Ezek az értékek eltérnek a többitől! Ezek nem sulibántól származnak! – mondta Hoshi.

T’Pol ránézett.

– Nem lehetünk biztosak benne, hogy egy klingon értékei.

– Akkor sem tehetünk semmit, ha esetleg tényleg Klaang van ott – mondta Archer. – Kemény menet lenne kihozni őt onnan.

Reed megfordult az ülésében, és jelentőségteljesen a kapitányra nézett. Úgy érezte, a helyzet megfelelő arra, hogy előhozakodjon egy érzékenynek számító témával.

– Esetleg kipróbálhatnánk a transzportáló egységet...

– Nem! – mondta Archer halkan, de határozottan. – Már eddig is túl sok kockázatot vállaltunk. Mit gondol, ilyen folyékony atmoszférában is működne a horgonyzórendszer?

– Azt hiszem...

– Helyezzék készenlétbe! Mr. Mayweather, még egyszer vigyen közelebb minket az objektumhoz!

– Értettem, uram!

A hajó lejjebb ereszkedett a nyugodtabb alsó atmoszférába. A tiszta réteg békésnek tűnt, pedig éppen ebben helyezkedett el a legkomolyabb veszélyforrás.

– Egy kicsit agresszívebben! – kérte Archer. – Ne fogja vissza!

– Értettem, uram! – mondta Mayweather. – Nem teszem...

A hajó zümmögött az energiától, és olyan könnyedén, olyan erőteljesen haladt, mint egy óriási albatrosz a sarkköri hegy fölött.

– Sulibán hajó védelmi formációban, uram! – jelentette Reed. – Megláttak minket!

– Mr. Mayweather, mutassuk meg magunkat közelebbről!

– Igenis!

– Mr. Reed, nyisson tüzet!

– Ó, köszönöm, uram! Köszönöm!

– Horgonyzórendszert készenlétbe helyezni!

– Azonnal, uram!

A hajó a zuhanó ráközelítést követően valósággal kiszakadt a sűrű rétegekből, méltóságteljesen és tekintélyt parancsolón jelent meg a tiszta légtérben. Érkezésére a lövegeivel hívta fel még jobban a figyelmet. A hatalmas test oldalából kisüvöltő lövedékek valósággal beterítették a teret a járőröző sulibán hajók körül. Archer egyelőre nem tudta megállapítani, eltaláltak-e valamit.

A sulibánok viszonozták a tüzet, és bontották az addig fenntartott alakzatot.

Az Enterprise abszorbeált egy találatot.

– A ventrális pajzs megsemmisült! – jelentette Reed. – Gondjaim vannak a célpontok befogásával! Ezeket a műszereket nem folyékony atmoszférában való működésre tervezték!

A hajó újabb találatot kapott.

– A sulibánokét viszont igen – tette hozzá Reed.

A következő rázkódás nyomán a Hoshi mellett lévő konzolból füst csapott elő. A nő sikoltva ugrott hátra.

– Tartsa a pozíciónkat, Travis – mondta Archer nyugodtan.

– A vezérhajó ránk közelít! – jelentette Reed. – Hétezer méter... hatezer...

– Emelkednünk kellene! – mondta T’Pol.

– Pozíciót tartani! – parancsolta Archer. Sosem szerette, ha kétszer kell elmondania ugyanazt.

Reed a kapitányra nézett.

– Ezer méter! Az elülső pajzs leeresztve!

– Most, Mr. Reed!

A sulibán hajók egyike egyenesen a csillaghajó orra felé száguldott. Reed megnyomott egy gombot – aktiválta a horgonyzóegységet. Archer alig látta a hajó oldalából kilövődő két horgonyt és a hozzájuk csatlakozó vékony kábeleket.

A horgonyok telibe találták a sulibán hajót, a mágneses kapcsok rátapadtak a fémtestre. Archer megmarkolta az ülése karfáját, és hálát adott az égnek, hogy a fém a galaxis minden pontján – fém.

– Katapultál! – kiáltott fel Hoshi.

A sulibán hajó tetején kinyílt egy ajtó. A pilóta egy párafelhőben lövődött felfelé, de aztán zuhanni kezdett, és csakhamar eltűnt az alsóbb légrétegekben.

Ez vajon hol akar landolni? Min? Archer megcsóválta a fejét. Ennek a bolygónak nincs felszíne...

Bízott benne, hogy a sulibán pilóta megússza a kalandot.

– Fel, Travis! – adta ki a parancsot.

– Emelkedünk, uram!

Miközben a csillaghajó visszaemelkedett az örvénylő rétegekbe, a horgonyzórendszer behúzta a hangárba a kábelek végén lengedező sulibán hajót.

Reed végigpillantott a kijelzőin.

– Helló! Uram, a sulibán hajó a hangárban van.

Archer bólintott. Reed elmosolyodott. Egy új játékszer...

Tizenöt perccel később Archer, Reed, Mayweather és Tucker már a hídról nyíló tanácsteremben, a monitorasztal körül állt, és a sulibán hajó burkolatáról, belsejéről, vezérlőrendszeréről és hajtóművéről készült felvételeket tanulmányozta. Közben az Enterprise időnként megbillent, megrázkódott – a turbulencia komoly gondot jelentett a számára, de attól továbbra sem kellett tartani, hogy komolyabb sérülést szenved.

– Jól van... Ez micsoda? – kérdezte Mayweather, és rámutatott valamire.

– A magasságszabályzó – mondta Tucker magabiztosan.

– Nem! – vitatkozott Mayweather. – Ez a magasságszabályzó. Ez szerintem az iránykövető rendszerhez tartozik.

– Magasságszabályzó... iránykövető... Aha.

– A dokk-csatlakozó – mondta Mayweather. – Ez vajon hogy működhet?

Archer a felvétel fölé hajolt.

– Úgy látom, itt meg itt... meg itt... Ezek inerciális kapcsok. Ki kell ereszteni őket, aztán inicializálni kell a koaxális csatlakozókat.

– Rendben. És hol van a segédhajtómű?

– Hm... – Tucker az állát dörzsölgette. – Ez nem az...

Mayweather felegyenesedett.

– Minden tiszteletem az öné, Tucker parancsnok, de azt hiszem, én el tudok repülni ezzel az izével.

– Efelől nincs kétségem – mondta Archer –, viszont magára itt van szükségem.

– Kapitány? – T’Polnak valahogy sikerült túlkiabálnia a hirtelen felerősödő dörrenéseket.

Valamennyien megfordultak.

– Ez a legutóbbi lövedék célpontkereső egységet tartalmazott – mondta a posztján álló nő. – Ha itt maradunk, nagyon hamar lokalizálnak minket.

Archer bólintott, és Mayweather felé fordult.

– Egy kicsit majd fel kell gyorsítania, Travis.

– Mi ebben a nehéz? – kérdezte Tucker. – Fel, le, előre, hátra. Majd rájövünk!

Két erőteljes robbanás rázta meg a hajót.

– Invertált mélységű töltetek, kapitány! – kiáltott fel T’Pol.

Nem kellett jelentenie, hogy a hajót találat érte, Archer érezte.

A kapitány a nő felé indult, T’Pol eléje sietett. A híd közepén találkoztak össze.

– Mire észbe kap, már vissza is jöttünk – mondta Archer. – Szóljon Mayweathernek, határozza meg a Qo’nosra vezető irány vektort!

– Van a közelben egy vulkáni hajó – mondta T’Pol. – Két napon belül ideér. Illogikus lépés lenne egyedül próbálkozni!

– Szerintem már maga is kezdi érteni, hogy ezt most miért egyedül kell megtennünk.

T’Pol a kapitány szemébe nézett.

– Mindketten meghalhatnak.

Archer felkapta a fejét.

– Jól érzékelem? Ez most aggodalom? Tudomásom szerint az aggodalom az érzelmek közé tartozik. – Ahogy kimondta, már meg is bánta, hogy ilyen csípősen válaszolt. T’Pol nem ezt érdemelte tőle. Na, most ki az, aki szándékosan sértegeti a másikat? – villant át az agyán.

T’Polnak egyetlen arcizma sem rándult meg.

– Ha valami történik magukkal, a vulkáni főtanács engem fog felelőssé tenni.

Archer elmosolyodott; látszott az arcán, ez érdekli a legkevésbé.

Reed lépett elé, két ezüstszínű szerszámosdobozt tartott a kezében.

– Végeztek?

Reed felnyitotta az egyik doboz tetejét, megmutatta a téglaformájú szerkezetet.

– Száz méteren belül minden mágneses kapocs polaritását az ellenkezőjére változtatja. A szekvencia beállítása után öt másodpercük lesz.

Archer elismerően pillantott a készülékre.

– Még valami! – mondta Reed. Kinyitotta a második dobozt, kivett belőle két pisztolymarkolatú kézifegyvert. Mindkettőt átnyújtotta Archernek.

– Ah... Az új fegyverünk?

– Ez a fázispisztoly – magyarázta Reed. – Két üzemmódja van. Kábítás és ölés. Nem érdemes összetéveszteni a két állást...

Újabb tompa robaj hallatszott; a hajó megremegett, a hídon tartózkodók egy pillanatra elvesztették az egyensúlyukat. Archer a vulkánira nézett.

– A hajó az öné! – mondta már-már vidáman. – Trip, indulás!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A hidegtől reszketve, fázósan összehúzódva, egymáshoz préselődve ültek a kis sulibán hajó pilótafülkéjében. A hajó elszakadt az Enterprise-tól, és kilövődött az örvénylő atmoszfératengerbe. A látótávolság szinte nulla volt – csak egy kék gázfalat láttak maguk előtt.

Tucker eltökélten markolta meg a vezérlőkarokat, és egyszerre próbált megküzdeni a száguldó hajó hajtóművének erejével meg a légköri turbulencia energiájával.

Archer arca megrándult, amikor a panelen felgyulladt egy jelzőfény.

– Ez micsoda?

– Travis azt mondta, ezzel a panellel ne foglalkozzunk.

– Hát, ez megnyugtató...

A hajó belezökkent egy légköri zsákba; Archer és Tucker még jobban egymáshoz szorult. Tucker két kézzel tartotta a vezérlőkarokat, és kínlódva próbálta kiegyenlíteni a külső hatásokat. A jeges hideg ellenére szakadt róla a veríték.

Archer megtámasztotta magát.

– Az biztos, hogy a sulibánok számára nem fontosak a kényelmi szempontok – jegyezte meg sápadtan.

– Na, csak várd ki, míg a klingon is itt lesz velünk! Egyébként azt hiszem, nagyjából húsz kilométerre lehetünk az Enterprise-tól.

– Akkor állítsd be a hajó orrát harminc fokra...

– Nézd! Az Enterprise!

Egy pillanatra kitisztult a légkör, és megláthatták a fölöttük lebegő csillaghajót, amelynek oldalába éppen akkor csapódott be néhány lövedék.

– Túl sok találatot kapunk – jegyezte meg Archer. – Engedélyt kellett volna adnom a kitérő manőverek végrehajtására. Ha pozíciót váltanának, a sulibánok rákényszerülnének, hogy ismét megkeressék őket.

– Ha elmennek onnan, sosem találjuk meg őket – felelte Tucker. – Nem lesz gond, az Enterprise többet is kibír.

Archer még egyszer a hajójára nézett, amely egy-két másodperccel később ismét beleveszett a kékes örvényfüggönybe. A kapitány maga elé képzelte T’Polt, aki eltökélt arccal tartja a pozíciót, a helyén marad, hogy ők visszatalálhassanak. Már bánta, hogy sokszor csípősen és ingerülten beszélt a nővel.

– Remélem is!

Tucker összeszorította a fogát, összehúzta a szemét, és belekezdett egy manőverbe.

– Úgy vettem észre, az utóbbi időben másképp beszélsz T’Pollal...

– Igen, lehetséges – mondta Archer. – Egész életemben azt láttam, hogy a vulkániak általánosítanak, ha az emberekről van szó, és rájöttem, hogy lényegében én is ezt teszem velük. Ami T’Polt illeti... Egy kalap alá vettem a többi vulkánival. – Bizonytalanul elvigyorodott. – Eddig. Megpróbálok más szemmel nézni rá.

Tucker kétkedő pillantást vetett a kapitányra, de aztán bólintott.

– Nézd csak! – mondta kis idő múlva. – Azt hiszem, megérkeztünk.

– Állítsd készenlétbe a dokkolóegységet!

Tucker az egyik gomb felé nyújtotta a kezét, de hirtelen meggondolta magát, és egy másikat nyomott meg. A dokkoló aktiválódott; a kis hajó megrázkódott.

– Koaxális kapcsolódást! – adta ki a parancsot Archer.

Tucker megérintett egy kapcsolót. Sziszegő hang hallatszott – valamilyen szerkezet működésbe lépett a hajó burkolatán.

A mérnök megmarkolta a vezérlőkarokat, és lejjebb eresztette a hajót. Az ablakokon túl ritkulni kezdtek a sűrű, sötétkék felhők. Pár másodperccel később a légkör kitisztult.

– Hol van? – hördült fel Tucker. – Itt volt, itt kell lennie!

Archer az egyik kijelzőre nézett.

– Fordulj jobbra kilencven fokkal!

Tucker rántott egyet a vezérlőkarokon. A hajó élesen jobbra fordult – Archer úgy érezte, kiszakad a gyomra.

Hirtelen megjelent előttük a sulibánok spirális dokkoló- komplexuma.

– Megérkeztünk! – kiáltott fel Tucker diadalmasan.

– A felső támasztó rádiusznál vagyunk – állapította meg Archer. Büszke volt rá, hogy képes felismerni és megkülönböztetni egymástól az objektum részeit.

– Ereszkedj be alá! Kezdj bele egy balos fordulóba!

A hajó még lejjebb ereszkedett; elsuhant előtte az objektum néhány szintje. A gigantikus spirálról levált néhány hajó, pár másik pedig éppen akkor kapcsolódott hozzá. Tucker az utolsó pillanatban lelassította az ereszkedést, és balra tolta a vezérlőkart, hogy a hajó farral forduljon az objektum felé. Szemmel láthatóan kezdett belejönni a manőverezésbe.

Archer megpróbált segíteni a tolató pilótának a távolság felbecslésében.

– Még egy kicsit... még egy kicsit... mindjárt ott vagy...

Éles csikorgás, aztán egy heves rándulás. Archer ismét rázuhant Tuckerre.

– Azt hiszem, megvan – mondta Archer. – Állíts le mindent!

Kinézett az ablakon, szemügyre vette az objektumból kimeredő, alagútszerű csövet.

Tucker a kapitányra nézett. Archer bólintott. Tucker újabb manőverbe kezdett, és csak akkor állította le a hajót, amikor a cső a pilótafülke mellé került.

Csattanás.

Kontakt.

A hajó kissé megrázkódott. Fémes csattanások jelezték, hogy a dokkolás sikeresen lezajlott. A hajó teste rögzült az objektumhoz.

Hirtelen kinyílt az alagút végében lévő zsilipajtó. Archer megfogta Tucker karját. Előrehajolt, végignézett a zsilipajtó mögötti hosszú, félhomályos folyosón. Üres volt.

Tucker a kapitányra nézett.

– Nos?

Archer elővette a fázispisztolyát.

– Rajta!

Fegyverrel a kézben szálltak ki a hajóból. Beugrottak a zsilipajtón, gyors léptekkel elindultak a folyosón. A mágneses diszruptort rejtő ezüstszínű dobozt Tucker vitte magával. Archer fél szemét állandóan a kezében fogott szkenneren tartotta.

Befordultak egy sarkon, és hirtelen...

Egy arcot láttak maguk előtt.

A sulibán katona döbbenten kapott az oldalfegyvere után, de Archer gyorsabb volt nála. A katona úgy dőlt el, mint egy zsák homok. Archer és Tucker egy-két másodpercig fölötte állt; mindketten a kapitány kezében lévő fegyvert nézték.

– Azt hiszem, a kábító funkció működik – jegyezte meg Archer.

Továbbmentek.

– Van valami változás?

T’Pol sokadszor elismételt kérdése már bosszantotta a híd legénységét. Reed hadnagynak nem volt jelentenivalója, és igazság szerint tennivalója se sok akadt azonkívül, hogy a konzolja szélét markolta, miközben a hajó folyamatosan hánykolódott az ellenséges tűz és a légörvények miatt.

Reed mellett Hoshi Sato szinte belenyomta a halántékába a fejhallgatóját.

– A légörvények eltorzítják az EM sávokat – mondta csüggedten. Hirtelen mozdulattal lerántotta a fejhallgatóját, és felkiáltott: – Kapaszkodjanak!

Gyors egymásutánban két robbanás rengette meg a fedélzetet. A hajó orra előrebillent, süllyedni kezdett. Reed arca megrándult, ahogy az előtte álló konzol belsejében felrobbant valami; az egységből szikraeső fröccsent a hadnagyra. A híd mennyezete néhány helyen leszakadt, a sérült csövekből gázgejzírek törtek elő.

Ahogy a szikrázás abbamaradt, Reed visszahúzta magát a konzolhoz. Körbenézett, hogy megállapítsa, megsérült-e valaki. A jelek szerint nem.

Mayweathernek nem volt semmi baja. Hoshi halálra vált arccal fordult körbe, de ő sem sebesült meg. T’Pol még mindig a parancsnok helyén ült. Nem mozdult, nem szólalt meg, nem adott parancsot az irány vagy a magasság megváltoztatására.

– Ez nevetséges! – kiáltott fel Reed. – Ha továbbra is itt tartjuk a hajót, nem marad belőle semmi, amihez Archer kapitány visszatérhetne!

T’Pol makacs volt, de nem ostoba. Fontolóra vette a lehetőségeket, majd Hoshi felé fordult.

– Szükségünk lesz a fülére.

Hoshi visszaállt a posztjára, és feltette a fejhallgatóját.

– Mr. Mayweather – mondta T’Pol vigye arrébb a hajót! Öt kilométerrel!

– Milyen irányba?

– Mindegy.

A hajó megremegett, és emelkedni kezdett. Malcolm Reed visszafojtott lélegzettel várt. Tudta, T’Pol gyakorlatilag arra adott parancsot, amit ő javasolt, és azzal is tisztában volt, hogy mindenki ezt szerette volna, de hirtelen eszébe jutott valami, ami miatt legalább annyira aggódott, mint a hajó épségéért.

Ha sikerül egyben maradniuk... a kapitány és Tucker hogy fogja megtalálni őket?

Klingon életjelek... A földi szenzor számára újdonságnak minősültek, ennek ellenére világosan megmutatta az értékeket és azt is, hogy a jelek forrása merre van.

Elsőként Archer lépett be az ajtón, Tucker szorosan mögötte maradt.

Mindketten a kezükben tartották a fegyverüket. A nagydarab fickót egy bonyolult, székszerű tárgyhoz kötözték, a testéhez különböző csöveket és műszereket csatlakoztattak. Élt, de nem igazán volt magánál. Az ablakon túl acélkék fény szűrődött át a felső légkörön; a különös sugarak érdekes árnyalatúra festették a klingon, de Archer és Tucker bőrét is.

A kapitány jelzésére Tucker a klingonhoz lépett, és nekilátott leszedni róla a hevedereket. A klingon rábámult, de nem próbált ellenkezni, és egyetlen hangot sem adott ki.

– Ez könnyebb lesz, mint vártam – jegyezte meg Tucker.

– Minden rendben – mondta Klaangnak. – Elviszünk innen, pajtás!

A harmadik, utolsó heveder is a padlóra hullott. Klaang hirtelen felpattant a székből, felemelte a karját, mellbe vágta Tuckert, lazán félresöpörte maga elől. A mérnök a levegőbe emelkedett, a falhoz csapódott, majd lerogyott a padlóra. Döbbenten bámult fel Klaangra, aki nekilátott, hogy leszaggassa magáról a csöveket és a vezetékeket.

Archer felemelte a fegyverét. Tudta, a világegyetem minden pontján megértenék, hogy ez a mozdulat mit jelent.

– Nem igazán szeretném, ha nekünk kellene kicipelnünk innen – mondta.

Klaang a számára ismeretlen, de nem túl barátságos kinézetű fegyverre nézett, és mozdulatlanná vált.

– Azt hiszem, megértette a lényeget – mondta Archer. – Segíts neki!

Tucker habozott, nem sok kedve volt ismét az óriás közelébe kerülni, de összeszedte a bátorságát, feltápászkodott, és Klaang elé lépett. Leszakított a testéről pár drótot, azután a nyakába húzta a vastag, izmos kart, és megpróbálta megtámasztani az imbolygó testet.

Archer kilépett a folyosóra. Tucker a klingon iszonyú súlya alatt rogyadozva követte.

– Qu’taw boh! – bömbölte a félig kábult klingon.

– Csend! – parancsolt rá Archer.

– Muh tok!

Egy sugárlövedék csapódott a falba. Sulibán katonák! Archer balra vetődött, Tucker pedig jobbra rántotta Klaangot. Fedezékbe húzódtak.

– Dajvo tagh! Borát!

– Ez az, mondd csak meg nekik, nagyfiú! – mondta Tucker a klingon mögül.

Archer, ahogy ránézett, nem tudta eldönteni, hogy szándékosan bújt el Klaang mögött, vagy egyszerűen csak beszorult a háta és a fal közé.

– Add ide a dobozt! – kérte Archer.

Trip levette a válláról az ezüstszínű dobozt, és átcsúsztatta a kapitányhoz.

Az egyik mellékfolyosón egy sulibán katona jelent meg. Riadtan megtorpant, de hamar észbe kapott. Célba vette Archert és Tuckert, ám a klingon hirtelen felegyenesedett előtte, és olyan hangot hallatott, mint egy felbőszített grizzly medve.

Klaang állon vágta a sulibánt; a katona a folyosó falához csapódott. A klingon utána ugrott, és lelkesen eszméletlenre pofozta. Amikor ezzel végzett, engedelmesen, elégedett morranásokat hallatva visszatért Archerhez és Tuckerhez.

– Kösz – mondta Tucker.

Egy újabb sulibán bukkant fel, aztán még egy és még egy... Archer és társai körül energialövedékek csapódtak a falakba.

– A hajóhoz! – adta ki a parancsot a kapitány. – Rajta, menjetek! Követlek benneteket!

Tucker riadtan ránézett, de belátta, a helyzet nem alkalmas a vitára. A legfontosabb az volt, hogy elvigyék az állomásról a klingont. Megragadta az óriást, húzni kezdte a folyosón.

Archer letérdelt, felnyitotta az ezüstszínű dobozt, és kiemelte belőle a szerkezetet. Megadta a szükséges kódot, aktiválta az egységet, majd a fejére szorította a kezét, és összehúzta magát. Remélte, életben marad.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Amikor a sivító hang valósággal a fülébe szúrt, Archer rájött, túl közel van a szerkezethez.

Az aktiválást követő második másodpercben a készülék energiaimpulzust bocsátott ki magából, amely minden irányba szétterjedt. Archer oldalra zuhant, de sikerült összeszednie magát, és ismét feltérdelt. Megnyugodva látta, hogy még mind a két lába, mind a két karja megvan.

A folyosó remegett. Az objektumban és körülötte egyszerre több ezer mágneses kapocs deaktiválódott.

Archer lába alatt eltávolodtak egymástól a folyosó padlójának elemei. Erőterek villantak, ahogy a korábban egymásba kapcsolódó részek között megszűnt a kohézió. A folyosó valósággal kettétört, így Archer nem követhette Tuckert és a klingont; nem maradt más választása, a másik irányba kezdett rohanni. Remélte, Trip és Klaang még időben elérte a hajót.

A sulibán bázis teljes felső része szétmállott, hatalmas elemek távolodtak el egymástól, egyszerre több száz kis hajó vált le a központi spirálról, hogy aztán pilóta nélkül, aktív hajtómű nélkül belesodródjon a kék atmoszféra örvényeibe.

– Kapitány! Kapitány!

Tucker megpróbálta túlüvölteni a robajlást.

Archer behúzódott egy sarok mögé, bekapcsolta a kommunikátorát.

– Bejött a dolog! – mondta.

– Hol vagy?

– Még mindig a középső részen. Vidd át Klaangot az Enterprise-ra!

– És veled mi lesz?

– Vidd el a hajóra! Később még visszajöhetsz értem!

Hazugság, gondolta. Átlátszó hazugság.

– Nagyon nehéz lesz izolálni az életjeleidet – tiltakozott Tucker. – Maradj olyan távol a sulibánoktól, amennyire csak tudsz!

Archer megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Tucker végre fogja hajtani a legnehezebb parancsot. Senki sem szívesen hagyja hátra a társait, de az ember időnként rákényszerül erre.

– Hidd el! – fogadkozott Archer. – Megpróbálom!

Trip Tucker a sulibán hajó belsejében a fogát csikorgatta dühében. Megtette. Tényleg megtette. Otthagyta Jonathan Archert ezen a lebegő roncson? Ő, éppen ő...

Mellette, a szűk helyre bepréselt klingon köhögő és hörgő hangokat hallatva tiltakozott a bánásmód ellen.

– Raqpo jadich!

– Én sem igazán élvezem a szagodat... – mondta Tucker.

– Majqa!

Tucker nem foglalkozott a megjegyzéssel, felgyorsította az Enterprise irányába tartó hajót.

– Nem értem... Ez az a pont, ahol lennie kellene... – Átállította a letapogató műszereket; abban reménykedett, hogy csupán valami kisebb hibáról vagy zavarról van szó.

Tévedett.

Senki sem volt a közelben.

Semmi...

– Megint egyre közelebb robbannak a lövedékek.

Malcolm Reed megigazította az egyenruhája gallérját.

Számolta: öt másodperc alatt pontosan öt lövedék robbant szét a csillaghajó közelében.

– Még öt kilométer, zászlós! – mondta T’Pol.

Mayweather teljesítette a parancsot.

– Ha így haladunk, a kapitány sosem fog ránk találni.

– Egy pillanat! – szólt közbe Hoshi. – Azt hiszem, fogtam valamit!

Megérintett pár kapcsolót, mire zajok, rádiójelek, háttérzörejek kakofóniája töltötte be a hidat.

– Ez Tucker parancsnok!

– Tessék? – kérdezte Reed. – Én nem hallok mást, csak zajokat. Recsegést.

– Pszt! Figyeljenek! Középszinten egy keskeny kis sávban... Tucker azt mondta, most fogja beindítani a tolórakétákat.

T’Pol közelebb lépett az egyik, mikroszkópszerű műszerhez, és belenézett.

– Koordináták: egy-ötven-nyolcas egész... egyes hármas!

– Befogva! – mondta Mayweather.

– Előre ötven kilométert! – A vulkáni Hoshira nézett; először fordult elő, hogy elismerően tekintett rá. – Shaya tonat.

Hoshi halványan elmosolyodott.

– Szívesen...

Valamennyien a szenzorokat figyelték, bár a monitorokon továbbra sem láttak mást, mint örvénylő atmoszférikus káoszt.

– Két kilométerre, közvetlenül előttünk – mondta Mayweather. Óvatosan manőverezett, nehogy az Enterprise összeütközzön az apró sulibán hajóval, amelyben a bajtársaik ülnek.

– Dokkolást megkezdeni! – mondta T’Pol.

Hoshi elszürkült arccal nézett a többiekre.

– Csak két életjelet észlelek... Egy klingonét és egy emberét.

Az űzött vad valahogy mindig tudja, érzi, hogy vadásznak rá. Jonathan Archer kezdte sejteni, hogyan érezheti magát egy nyúl a rókalyukban. Nem maradt más eszköze, így kénytelen volt a kis letapogatóra hagyatkozni, amely azt mutatta, hogy két sulibán van a közelében, de mindkettő egyre messzebb kerül tőle.

Persze, ez még korántsem jelentette azt, hogy nem fenyegeti veszély. Lekuporodott egy fémgerenda mögé. Jó nyolc láb magasan volt a fedélzet fölött.

Amikor úgy gondolta, biztonságosan leugorhat, megtette.

A lába, amely addig úgy viselkedett, mintha teljesen meggyógyult volna, kis híján kibicsaklott alóla. A falhoz tántorodott. Pár másodpercre megtámaszkodott, kis pihenőt tartott, amit arra használt ki, hogy a műszer segítségével megvizsgálja a környezetét. Néhány sulibán tartózkodott a közelében, de az egyik irányból, egy nagyobb területről egyetlen életre utaló jelzés sem érkezett.

Egy menedék. Ha eljut oda, talán el tud rejtőzni. Egy időre. Elég hosszú időre...

Miután meggyőződött róla, hogy a lába nem fogja cserbenhagyni, végigsietett a folyosón. Az üres zónába vezető átjáró különbözött a korábban látott folyosóktól. A végében egy ajtó volt.

Archer habozott. Lehet, hogy szántszándékkal terelték erre a helyre? Manipulálták volna?

Hirtelen sebezhetőnek és meglehetősen ostobának érezte magát, másrészt viszont tudta, nem nagyon mehetett volna máshova.

Talán még mindig vannak válaszok, amelyeket éppen itt találhat meg: Tartozott magának ezekkel a válaszokkal, és kezdte megérteni, hogy tartozik velük T’Polnak, Forrest admirálisnak, de még Sovalnak és a vulkániaknak is. Meg kellett mutatnia nekik, mindenkinek, hogy az emberek és a vulkániak igenis képesek arra, hogy együtt dolgozzanak.

Képesek vagyunk rá, igen!

Hirtelen már nem érezte magát sebezhetőnek. Ha van itt valaki, aki tudja, mi ez az egész, akkor nagyon szívesen találkozik az illetővel. Ahogy elindult az ajtó felé, egyetlen pillanat alatt szétfoszlottak a félelmei. Már nem az volt számára a legfontosabb, hogy elmeneküljön.

Valami erősen zavarta a szkennert. Vajon miért?

Az ajtó, ahogy közelebb ért hozzá, magától kinyílt. Ez is igazolta a gyanúját, hogy valaki itt, éppen itt akart találkozni vele. Óvatosan belépett. Egy pillanatig arra számított, rátámadnak, de aztán rájött, ennek semmi értelme nem volna. Már a folyosón is könnyen végezhettek volna vele.

Egy tágas terembe jutott, amelynek nem volt másik kijárata. Felemelte a karját – azután is a levegőben maradt, hogy leeresztette. A fények eltorzították a látását. Az idő lassulni kezdett, lassulni, lassulni...

Talán víz alá került? A mozdulatai lassabbak, még lassabbak és még lassabbak lettek.

Talán az idővel történt valami?

Megértette, valamilyen időátalakító kamrába jutott. Egyenesen belesétált. Megmozdult, a karjai és lábai homályosan örvénylettek. Fokozatosan, nagy nehezen rájött, hogyan haladhat előre, hogyan hagyhatja figyelmen kívül a látható visszhangokat, a szemet és idegeket zavaró mozdulatlenyomatokat. Felemelte a kezét – egyszerre látta az egy pillanattal korábbi, az adott pillanatban érvényes és az egy pillanattal későbbi helyzetben is. Egyszerre létezett a mozdulatok fázisainak múltja, jelene és jövője.

Lenézett. Lépteinek zaja megelőzte a lépteket. Megállt. Egy pillanattal később már megint csak két lába volt. Amikor úgy érezte, képes kontrollálni a helyzetet, tapsolt egyet. Már azelőtt meghallotta a csattanást, hogy összeért volna a két tenyere.

És most? Most mi lesz?

Az idő eltorzult. De ilyen helyzetben vajon bízhat valamiben? Bármiben? Akár a saját gondolataiban?

Elszántan elindult, hogy körülnézzen a helyiségben, szemügyre vegye az idegen technológiával készült furcsa paneleket. Végül is volt valaki, aki azt akarta, hogy mindezt lássa... Megteszi, amit várnak tőle.

Egy emelvény jelent meg előtte. Ahogy rá összpontosított, az időtorzulások lassan fakulni kezdtek. Lehet, hogy valakik azt akarják bemutatni neki, mire képesek? Valami kísérletet végeznek? Vagy elkövettek valami hibát, aminek ez lett az eredménye?

Tisztán látta az emelvényt, ott volt előtte. És tisztán látta a különös, fémes boltíves átjárót is, aminek minden bizonnyal volt valamilyen funkciója. Nem, az nem lehet, hogy egyszerű dekorációs elem!

Amikor a hang végighullámzott a helyiségen, előkapta a pisztolyát. Az átjáró kinyílt. Mögötte egy sötét fülke. Egy sötét és üres fülke...

Az ajtó becsukódott. Mintha csak egy szellem jött volna be rajta. Vagy talán éppen most távozott?

Archer hátrálni kezdett. Feszülten figyelt, hallgatózott. Érzett valamit, de fogalma sem volt róla, mi lehet az.

– Csak vesztegeti az idejét. Klaang semmit sem tud.

Egy hang! Valódi szavak. Micsoda megkönnyebbülés!

Vagy mégsem?

Léptek visszhangzó zaja. Hangok. Neszek...

Megpróbálta a hangok forrása felé fordítani a pisztolyát, felkészült rá, hogy tüzet nyit. Aztán megszólalt a hang. A visszhangzó hang. Minden szót kétszer, háromszor, négyszer hallott.

– Ebben a helyiségben nem lenne bölcs dolog használni azt a fegyvert – mondta a hang.

– Mi ez a helyiség? Mi folyik itt?

– Te nagyon kíváncsi vagy, Jonathan. Hívhatlak Jonathannak?

– Meg kellene lepődnöm, hogy tudod a nevem?

– Nagyon sok mindent megtudtam rólad. Valójában többet, mint amennyit te tudsz magadról.

– Ezek szerint előnyben vagy hozzám képest. – Archer már tudta, hogy a beszélő, bárki legyen is az, el szeretne neki mondani néhány dolgot. Ha nem ez lett volna a szándéka, valószínűleg meg se szólal. – Mi lenne, ha felhagynál ezzel a láthatatlan emberséggel, és megmutatnád magad? Szeretném látni, kivel beszélgetek.

– Ha Sarin nem mondja el neked azt, amit tud, nem jöttél volna ide Klaangért – mondta a hang. – Ez azt jelenti, hogy nem jelentesz rám veszélyt, Jonathan. Mégis azt akarom, hogy hagyd el ezt a helyiséget.

Az időajtó ismét felszisszent, hívogatóan kitárult.

– Most, légy szíves!

Visszhangzó léptek – de Archer ezúttal meglátott valamit. Egy halvány torzulást az egyik fal előtt. Ahelyett hogy kisietett volna, tüzet nyitott. A homályos előlövedék már a lövés bekövetkezése előtt megjelent; a felcsattanó hangnak nem igazán volt köze a látványhoz. A sugár a falba csapódott. Szaggatott energiahullám terjedt szét a helyiségben. Archer hanyatt lökődött, a fejét a falba verte.

Fájdalom dobolt a koponyájában. Felemelte a fejét, várta, hogy a hullám elvonuljon. Négyszer élte át ugyanazt.

– Figyelmeztettelek, hogy ne használd a fegyvert! – mondta a hang.

A különös tértorzulás ismét keresztülvonult a helyiségen.

Archer levegő után kapkodott, megpróbált lélegzethez jutni. Amikor ez sikerült, megszólalt:

– Ez a kaméleon lény... jól néz ki. Ez volt a fizetség azért, hogy egymásnak ugrasztottátok a klingonokat? Ez a temporális hidegháború trófeája?

Valami ultragyors dolog száguldott keresztül a helyiségen, hogy a falhoz csapja a kapitányt. Ez most más volt, mint a lövés hullámai. Ebben most színtiszta gyűlölet is volt. Archer rájött, sikerült felbőszítenie a láthatatlan lényt.

A pisztolya!

A keze üres volt. Körbetapogatózott, de a fegyver eltűnt.

Egy sulibán állt előtte. Beesett arcával, különös formájú koponyájával nem igazán tűnt valóságosnak, viszont a kezében ott volt a pisztoly. Archer az idegen lény szemébe nézett, és rájött, hogy ez volt a vezére annak a csapatnak, amely a Rigel Tízesen rájuk támadt. Nem lepődött meg különösebben, de most már legalább tudta, hogy kivel áll szemben. Azt azonban még mindig nem sikerült kiderítenie, hogy miért.

– El akartalak ereszteni – mondta a sulibán.

– Valóban? – Archer lassan hátrálni kezdett, és megpróbálta felidézni a visszhangok időzítését. – Akkor valószínűleg mégsem tudsz olyan sokat rólam, mint képzeled.

– Éppen ellenkezőleg! – mondta a sulibán. – Még azt is meg tudtam volna mondani, napra pontosan, hogy mikor fogsz meghalni. De... Azt hiszem, ez a dátum most megváltozik.

A sulibán tüzet nyitott a kapitányra a fázispisztolyból.

Az elővisszhang mellbe vágta és hanyatt lökte Archert, aki az izmait megfeszítve oldalra vetődött, mielőtt a tényleges lövedék eltalálhatta volna. A sugár így célt tévesztett, a falba csapódott. Archer beugrott a fal mellett sorakozó konzolok mögé, fedezékbe húzódott. A rengéshullám végighaladt a helyiségen, ledöntötte a lábáról a sulibánt.

– Mi a baj? – kérdezte Archer gúnyosan. – Még a genetikai trükkök sem védenek meg attól, hogy valaki túljárjon az eszeden?

– Amit te trükknek nevezel, azt mi haladásnak mondjuk! – jelentette ki a sulibán. – Tudatában vagy annak, hogy a génállományod majdnem azonos az emberszabású majmokéval? Ha a természetes kiválasztódásról van szó, a sulibánok nem olyan türelmesek, mint az emberek!

– Ezért, hogy egy kicsit felgyorsítsátok a dolgokat, alkut kötöttetek az ördöggel...

Archer még nem bújt ki a fedezéke mögül. Tudta, egy összecsapásból nem kerülhetne ki győztesen. A sulibán gyenge pontját kellett kihasználnia, azt, hogy meglehetősen zavartan viselkedik a visszhangzó helyiségben. Igen, már rájött, hogy a sulibán sokkal fejlettebb nála, ő viszont képes volt alkalmazkodni a körülményekhez, sőt már kezdte megszokni a helyet.

Miközben beszélt, úgy helyezkedett, hogy a sulibán vezér és a nyitott időfülke közé kerüljön. A konzolok mögött maradva lassan leemelte az övéről a kommunikátorát. Gondosan kiszámította a következő időhullám haladását, azután belevágta a kommunikátort az egyik monitorba.

A monitor felszikrázott. Az elővisszhang-effektus miatt úgy tűnt, tucatnyi kommunikátor repül keresztül a levegőn. A jelenség magára vonta a sulibán figyelmét; a mozgásra pontosan úgy reagált, ahogy Archer várta tőle: tüzet nyitott a szikrázó monitorra.

Ezúttal a sulibán is felkészült a lövés által keltett hullámra: megfeszítette a testét, és sikerült talpon maradnia. Archer azonban közben elérte azt a pontot, ahonnan belevetődhetett a nyitott időfülkébe.

Az ajtó lassan bezáródott.

Az utolsó pillanatban az intelligens és kitartó sulibán az ajtó felé vetődött, beugrott rajta. Az ajtó bezárult.

Archer egy szűk helyen találta magát – egy olyan helyen, ahol az idő hullámokban létezett. Egy olyan helyen, ahol jelen volt a sulibán, akinek kudarcba fullasztotta a terveit.

Mindketten azért küzdöttek, hogy a másik előtt legyenek képesek uralni a saját testüket.

A sulibán ismét felemelte a fegyvert.

Archer megfeszítette az izmait, ellökte magát a faltól, és a kísérteties kamrában, ahol minden lelassult, eleven lövedékként belevágódott a sulibánba. A pisztoly a vállához csapódott. A sulibán ujjai közül kicsúszott a fegyver, a padló felé hullott. Éppen abban a pillanatban érkezett le, amikor az idő normális sebességűre változott.

Archer hamar rájött, a felfejlesztett testű idegen ellen nem nyerheti meg a közelharcot. Meg kellett szereznie a pisztolyt! Oldalra fordult, sikerült leszorítania a padlóra a sulibánt, sikerült rádőlnie ellenfele csuklójára. Eleinte úgy tűnt, a fogás beválik, ám a sulibán groteszk módon elfordította a vállát és a csuklóját. Ő is a pisztoly után kapott – és elérte. Archernek nem voltak ilyen trükkjei, ezért emberi módon reagált: orrba vágta a sulibánt. Bízott benne, hogy ez a galaxis minden pontján ugyanazt a hatást váltja ki.

Így történt. A sulibán teste egy pillanatra elernyedt. Archer lefordult róla, az ajtó felé iramodott.

A sulibánnál azonban ott volt a fegyver.

Archer az életéért futott. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy párharcot vívjon a sulibánnal, hogy lejátsszák az utolsó, mindent eldöntő nagy meccset; nem, ez távol állt tőle, viszont végig az járt a fejében, ha leköti a makacs lény figyelmét, akkor az Enterprise-nak lehetősége lesz arra, hogy eltűnjön a gázóriás közeléből. Egy perc itt, egy-két perc ott... Ha Trip Tucker és Reed lenne a parancsnok, nem jönne be a dolog, de ő éppen ezért bízta T’Polra az irányítást.

Bármibe le merte volna fogadni, hogy a vulkáni gondoskodik arról, hogy a terve megvalósuljon. Biztos volt benne, hogy T’Pol mindig a lehető leglogikusabb megoldást választja majd, megérti, hogy ebben a labirintusban nem találhatja meg a kapitányát, hogy nem érdemes többtucatnyi életet kockára tenni egy mentőakció során. T’Poltól el lehetett várni, hogy leállítja Tripet, csendre inti Reedet, és még a síró-rívó Hoshit is lecsillapítja, s végül azt teszi, amit a leghelyesebbnek tart: kiviszi a hajót ebből a felfordulásból, hazaszállítja Klaangot, és...

És sikerrel befejezi a küldetést.

Nem is olyan rossz, igaz, apa? – villant át az agyán.

Megfeszítette az izmait, és rohant. A háta mögött a sulibán kilépett az időfülkéből, célzott, és tüzelt...

TIZENHATODIK FEJEZET

– A küldetésünk lényege az, hogy visszajuttassuk a klingont a szülőbolygójára. Egy másik mentőakció veszélybe sodorhat mindent!

– A kapitány megkért minket arra, külön kihangsúlyozva, hogy menjünk vissza érte!

– Mint parancsnoknak, nekem kell eldöntenem, hogyan értelmezem a kapitány parancsait!

Trip Tucker arca céklavörössé vált a dühtől.

– Éppen most mondtam el, hogy mit parancsolt! Mit kell ezen értelmezni?

A hídon mindenki feszülten figyelte Tucker és T’Pol vitáját, miközben odakint darabokra hullott a sulibánok állomása. Kettejük közül csak a vulkáninak sikerült megőriznie a nyugalmát.

– Archer kapitány valószínűleg azért mondta azt, hogy később menjen vissza érte, mert pontosan tudja, hogy ön mennyire makacs!

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Ön valószínűleg kockára tette volna a klingon életét egy ostoba mentőakcióval.

Tucker elhúzta a száját.

– Ezt egyszerűen nem tudom elhinni!

A hajó heves rázkódása valahogy összhangban volt azzal a feszültséggel, amely valamennyi jelenlévőben felgyülemlett. Reed a mérnök mögött állt, de egyetlen szót sem szólt.

Hoshi arcán látszott, őt teljesen letaglózta T’Pol visszautasítása. Mayweather mereven ült a konzolja előtt.

– A helyzetet logikusan kell elemeznünk – mondta T’Pol, de a hangja olyan volt, mintha önmagát is legalább úgy meg kellene győznie, mint a többieket.

– Én nem emlékszem rá, hogy a kapitány bármit is elemzett volna, amikor azon a tetőn visszament magáért!

– Téves párhuzam!

– Valóban?

– Van néhány feladat, amit el kell végeznünk. Például stabilizálnunk kell a hajó állapotát, mielőtt kiemelkedünk az atmoszférából. Kérem, mindenki foglalja el a helyét! Ha nem lenne világos: ez nem kérés volt!

T’Pol nem tartozott a Csillagflotta tisztjei közé, de tudott úgy viselkedni, mint azok. Az emberek fogcsikorgatva és ellenérzésekkel telve, de engedelmeskedtek. Tucker is visszament a mérnöki konzolhoz, de közben azon töprengett, mit tehetne, milyen módon mozdíthatná el a vulkánit a parancsnoki posztról.

– A hajótest burkolata repolarizálva! – jelentette Reed rekedt hangon. Neki is pontosan az a kérdés zakatolt a fejében, ami a többieknek: hagyják itt a kapitányt? Vajon ő itt hagyna minket?

– Impulzushajtóműveket készenlétbe! Mr. Tucker, helyzetjelentést!

Tucker érezte, valami vad hang kívánkozik ki a torkából. Arra gondolt, lefekszik, nem csinál semmit, nem foglalkozik azzal, hogy T’Pol mit tesz, ám... Tisztában volt vele, ezt nem teheti meg. A hajó érdeke mást kívánt.

– Az autoszekvencer készenlétben, de a gyűrűs blokk még mindig két mikronnal érték alatt.

– Ez is elég lesz – mondta T’Pol.

– Könnyű azt mondani!

– Ha a sulibánok időközben újraszervezték a védelmi vonalaikat, nem lesz más opciónk.

A hajó a gázóriás atmoszférájában, a hullámzó kék réteg alatt száguldott. A monitorokon megjelent néhány sulibán hajó, alakzatba rendeződtek, és támadáshoz készültek – a jelek szerint a galambszürke csillaghajó hasát próbálták célba venni. Mivel még érvényben volt a tűzparancs, Reed ezeken töltötte ki a dühét.

– Jobbról négy ellenséges hajó közeledik! – jelentette.

– Dokkolhatunk, zászlós?

Mayweather zavartan pislogott.

– A feltételek nem éppen ideálisak...

– Mr. Tucker, végrehajtjuk a B-tervet!

Tucker megpördült. Mi? Meggondolta magát? Mitől? Mi lehet az oka annak, hogy valaki, aki azt állítja, hogy kizárólag a logika vezérli, hirtelen váltással beleveti magát egy őrült terv végrehajtásába?

De... kit érdekelnek az okok? A lényeg az, hogy T’Pol változtatott az álláspontján!

– Indulok! – kiáltotta, és lerohant a hídról.

Őrültség volt az egész, mégis örült. Két percen belül a nemrég installált transzporter kamrája előtt állt, és átirányította belé az energiát a hajó impulzushajtóművéből.

Mi van, ha nem sikerül? Elképzelte magát, hogy ott áll majd a fortyogó, bugyborgó maradványok között... Nem, erre gondolni sem szabad! Reszkető kézzel érintette meg a konzolt. Csak el kell végezni a feladatot, csak ügyelni kell az értékekre, csak a sugarakat kell megfelelően fókuszálni...

– Sikerülni fog – mormolta. – Megcsinálom, meg tudom csinálni...

Csupán néhány másodperce volt. Úgy érezte, T’Pol, Reed és a többiek mind őt nézik, bár tudta, hogy jó néhány fedélzet választja el tőlük. Sikerülnie kell!

T’Pol nem ad még egy esélyt. C-terv nem létezett.

A kamrában elviselhetetlenné vált a süvítő-nyüszítő hang. Tucker összpontosított, módosított a beállításokon, és... reménykedett. Ha Porthos most itt lenne, keresztbe tenné a mancsait.

A kamrában egy fényoszlop jelent meg a két lemez, a padló és a vevőként is funkcionáló mennyezet között. Jelek. Életjelek. Egy ember élet jelei... Odakint, azon a nagy sulibán spirálon csupán egyetlen ember volt.

A fényoszlopból lassanként kibontakozott egy emberszerű alak. De... a sulibánok is humanoidok!

Tucker visszafojtotta a lélegzetét. Már semmit sem tehetett. Már nem módosíthatott az értékeken. A készülék vagy végrehajtja a feladatot, vagy bekövetkezik a legrosszabb.

A kapitány alakja. A kapitány haja és keze. Lekuporodik? Talán fut? Lassan követték egymást a másodpercek. A fényekből és hangokból végre összeállt Jonathan Archer teste. A test, amely előrelendült, mintha tovább vitte volna a lendület.

Archer megbotlott, aztán hirtelen megállt. Döbbenten nézett körül, mintha nem értené, hová került. Megszédült, zavartan nézelődött, aztán megérintette az arcát, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodik.

– Híd! – kiáltott fel Trip. – Megvan! – A platóhoz rohant, és Archer után nyúlt. – Elnézést, kapitány! Nem volt más választásunk.

Érezte, ostobaság, amit mond, mert az embernek mindig van másik választása, de még mindig ez hangzott a legjobban.

Archer a mérnök segítségével lebotorkált.

– Megsérültél? Magadnál vagy?

– Nos, azt hiszem... a nagy részem. – Archer rámosolygott a barátjára, majd úgy szorította meg a karját, mintha így akarná bebizonyítani magának és Tuckernek is, hogy ismét együtt vannak.

– T’Pol itt akart hagyni!

Archer a mérnök vállára támaszkodva kihúzta magát.

– Meg akarta tenni, de nem tette. Észrevetted? Ezúttal mintha nem az agya diktálta volna neki, mit csináljon. – Mély lélegzetet vett, és felnevetett. – Trip, öreg harcos, akár hiszed, akár nem, én ennek örülök!

TIZENHETEDIK FEJEZET

A Qo’nos bolygón a Klingon Főtanács tornyai magasan kiemelkedtek a fővárosra sűrű lepelként ráboruló sárgás füstködből. A torony belsejében, egy kőfalú, fagerendás, zászlókkal díszített teremben szinte látni, hallani lehetett a faj történelmének legdiadalmasabb eseményeit. Mindenütt őrök álltak, valamennyien díszes, régies egyenruhát viseltek, a kezükben archaikus fegyvereket tartottak. A Tanács tagjai egy ívelt asztalnál ültek, és a maguk módján – üvöltözve, az asztal lapját csapkodva – vitatkoztak. Az idegek pattanásig feszültek.

Jonathan Archer megőrizte a nyugalmát, és bízott benne, a társai követik a példáját, ők sem veszítik el a fejüket ebben a meghökkentően idegen környezetben. Idegen, igen, mégis valahogy ismerős... Középkorias hangulat, szenvedélyek és indulatok – a jelek szerint a klingonok nem is különböztek túl sokban az emberektől. Talán éppen ez volt a legzavaróbb az egészben.

Archer, T’Pol és Hoshi sorban, nemesek módjára vonultak be a tágas csarnokba. Klaang vezette őket, aki most nyugodt volt, és valahogy fenséges. Sokat szenvedett, de a jelek szerint sikerült megőriznie az erejét és a méltóságát is.

Klaang a Kancellár elé állt.

– Wo’migh qagh! Q’apla!

Hoshi odahajolt a kapitányhoz.

– Most a Birodalom szégyenéről mondott valamit... Kijelentette, hogy készen áll a halálra – súgta.

– Ennyit értünk volna el az egésszel? – mormolta Archer.

A széles vállú Kancellár felállt, és nyílt kíváncsisággal az emberekre nézett. Lement a széles kőlépcsőkön, és közben előhúzott egy fűrészes pengéjű tőrt.

Klaang mozdulatlanná vált, rezzenéstelen arccal nézte, ahogy a Kancellár megáll előtte.

Archer feszülten figyelt. Ha ezek most meg akarják ölni Klaangot... Nem, azt nem hagyhatja! Nem azért hozták ide a fickót, hogy ezek itt szertartásosan végezzenek vele. A Kancellárt majd rákényszerítik, hogy gondolja át, mit tesz.

A Kancellár megfogta Klaang csuklóját, majd végighúzta a tőrt a tenyerén. A sebből vér csorrant. Archer arca megrándult, Hoshi elsápadt, T’Pol azonban közömbös maradt.

– Poq! – kiáltott fel a Kancellár.

Egy segéd lépett hozzá egy fiolával. A Kancellár felfogta a vér néhány cseppjét. Klaang mozdulatlanul állt. A segéd előhozott egy műszert, belehelyezte a fiolát. Váratlanul bekapcsoltak egy jókora monitort, amelyen tisztán látszottak a felnagyított, levendulaszínű vérsejtek.

A Tanács tagjai elismerő hangon felmordultak.

A szerkezet még jobban felnagyította a képet, a monitoron már DNS-spirálok látszottak. A spirálok egyre nagyobbak lettek. Még egy laikus is felfedezhette az elemek jellegzetes mintázatát. A segéd addig állítgatta a szerkezetet, míg a monitoron feltűntek a molekulák.

Hoshi levegőt vett, hogy mondjon valamit, ám Archer csendre intette. A molekulák forogni kezdtek, és lassanként kivált közülük néhány... Mik ezek? Térképek? – hökkent meg Archer. Térképek és szövegek! Egy molekuláris szinten készült idegen írás!

– Ezt Phloxnak is látnia kellene! – jegyezte meg a kapitány.

Szövegek, időpontok, koordináták...

A teremben hangos mormogás támadt. A Kancellár az izgalomtól bíborvörös arccal Archerhez lépett. A férfi torkához emelte a tőrt. Archer nem moccant, de komoly erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán.

– Chugdah hegh... volcha vay.

A Kancellár leeresztette a fegyvert, és elsétált.

Archer ismét mert levegőt venni.

– Ezt most köszönetnyilvánításként értékelem...

– Nekik nincs szavuk arra, hogy „köszönöm” – jegyezte meg Hoshi.

– Akkor mit mondanak helyette?

– Nem hiszem, hogy tudni akarja...

A terem felbolydult, a tanácskozás véget ért. A klingonok most már továbbléphettek; már csak döntés kérdése volt, hogy mire használják a megszerzett információkat. Sejthető volt, hogy egy darabig most nem esnek egymás torkának, hogy együtt lépnek fel a közös ellenséggel szemben.

Archer örült, hogy végre kiszabadulnak a csarnokból. Napok óta először érezte úgy, hogy normálisan levegőt tud venni. Az embereire nézett, az ajtó felé terelte őket.

– Hölgyeim... Engedjék meg, hogy átkísérjem önöket egy sokkal jobb helyre! Itt többet már nem tehetünk. Egyébként... van valakinél egy ezüst pisztolygolyó?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ahogy megszólalt a készenléti helyiség ajtajának csengője, Jonathan Archer felállt.

– Szabad!

T’Pol és Tucker lépett be. Furcsa volt együtt, egymás mellett látni őket, és még furcsább volt, hogy nem fújtak egymásra. Archer meghökkent. Mi történt itt, amíg ő nem volt jelen?

– Éppen most kaptam választ a Forrest admirálisnak küldött üzenetre – mondta. – Az admirális beszámolt a vulkáni főparancsnokságnak a sulibánokról, akikkel összefutottunk. Boldog volt, ami érthető, hiszen nem mindennap fordul elő vele, hogy ő közöl új információkat. Valószínűleg élvezte a helyzetet.

T’Pol furcsálló tekintettel nézett rá, de látszott rajta, érti a célzást. Archer elvigyorodott, és gondolatban bocsánatot kért az admirálistól, aki sokkal körültekintőbbnek bizonyult a vártnál. Most már a kezükben volt egy formális jelentés arról, hogy az emberek és a vulkániak hogyan képesek összedolgozni éles helyzetekben, hogyan képesek összeegyeztetni eltérő módszereiket.

Minden a lehető legjobban alakult – a Csillagflotta sokkal rosszabbul is teljesíthetett volna –, és ennek köszönhetően új alapokra lehetett helyezni a két faj jövőbeli együttműködését.

– Mielőtt a legénység tudomására hozom, először önökkel szerettem volna közölni a Csillagflottától érkezett legújabb parancsokat.

– Parancsokat? – kérdezte Tucker.

Archer bólintott, és T’Polra nézett.

– A vulkániak hajót küldenek önért, hogy felvegyék.

A nő meghökkent, de leplezni próbálta.

– Úgy tudtam, az Enterprise fog visszavinni a Földre.

– Nos, a Föld nem fog útba esni... Forrest admirális egyetlen olyan okot sem lát, ami miatt ne folytathatnánk az utunkat.

Tucker izgatottá vált.

– Azt a ravasz mindenit!

Archer mosolyogva bólintott.

– Van egy olyan érzésem, hogy dr. Phlox nagyon szívesen velünk maradna egy ideig. Egyre jobban megkedveli az emberi endokrin rendszert...

– Felgyorsítom a javítási munkálatokat!

– Azt hiszem, a külső burkolatra is ráfér némi foltozás – mondta Archer. – Reméljük, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor ránk lőttek.

– Reméljük...

– Nos, akkor munkára!

Tucker sarkon fordult, és az ajtó felé indult. T’Pol mozdult, hogy követi, de Archer megállította.

– Lenne még egy perce? – kérdezte.

A nő Tuckerre és a háta mögött becsukódó ajtóra pillantott, majd ismét a kapitány felé fordult.

– Amióta az eszemet tudom, mindig gátló tényezőnek tartottam a vulkániakat, mindig úgy gondoltam, önök akadályozzák meg, hogy végre a saját lábunkra álljunk.

– Értem – mondta a nő halkan.

– Nem, nem hiszem. Úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy néhány dolgot magam mögött hagyjak. Például... a prekoncepciókat. A haragot... – Archer kis szünetet tartott.

– Ez a küldetés kudarcba fulladt volna az ön segítsége nélkül.

– Igen, ez valóban így van – felelte T’Pol.

A fensőbbséges hang hallatán Archer száján majdnem kicsúszott egy csípős megjegyzés, de uralkodott magán. Lehet, hogy csak viccelni próbált? – gondolta.

– Arra gondoltam, esetleg jól jönne a hajón egy vulkáni tudományos tiszt...

De ha most arra kérném, hogy maradjon, akkor esetleg lennének olyanok, akik úgy gondolnák, nem álltam készen arra, hogy egyedül oldjam meg a helyzetet.

T’Pol felszegte az állát.

– Talán a büszkeséget is feltehetné az elhagyandó dolgok listájára.

– Talán...

A nő elgondolkodott.

– Az lesz a legjobb, ha kapcsolatba lépek a feljebbvalóimmal, és engedélyt kérek a maradásra. Természetesen csak akkor, ha ön jóváhagyja...

Végre megértették egymást. Jó érzés volt összhangban lenni.

Archer ismét elmosolyodott.

– Jóváhagyom!

Miközben a hajó cirkálósebességre váltott, néhány másodpercig egymással szemben álltak; mindketten úgy érezték, bajtársra találtak.

– Megtenné, parancsnokhelyettes, hogy csatlakozik hozzám a hídon? – kérdezte Archer az ajtóra mutatva. – Közölnünk kell a legénységgel a jó hírt.

– Kapitány! Örömmel állok ön mellett!

A híd legénységének tagjai a posztjukon tartózkodtak, amikor a kapitány és T’Pol kilépett a készenléti helyiségből. Az emberek valószínűleg gyanították, hogy történt valami, de vélhetőleg a lehető legrosszabbat feltételezték. Reed mereven, mozdulatlanul állt. Mayweather szinte rádőlt a konzoljára, Hoshi szemöldöke a homloka közepéig emelkedett az izgalomtól. Archert egy kicsit zavarta, hogy Tucker nincs jelen, de tudta, a mérnök már a gépházban szorgoskodik, vagyis pontosan azzal foglalkozik, amit a legjobban szeret.

Archer úgy helyezkedett el, hogy mindenki jól lássa. T’Pol mögötte, kissé félrehúzódva állt meg.

– Remélem, senki sem siet haza – kezdte Archer. – A Csillagflotta úgy véli, készen állunk rá, hogy megkezdjük a küldetésünket. Mr. Reed, úgy tudom, néhány fényévnyire van egy lakott bolygó.

– A szenzorok szerint nitrogén-szulfidos atmoszférával rendelkezik – mondta Reed.

– Akkor valószínűleg nem humanoidok a lakói – mondta Hoshi.

– Éppen azért vagyunk itt, hogy ezt kiderítsük – emlékeztette Archer. – Travis, készüljön fel az orbitális pálya elhagyására, és táplálja be az útirányt!

Mayweather sugárzó arccal nézett fel a kapitányra.

– Ion vihart érzékelek az irány vektoron, uram... Megkerüljem?

Archer rámosolygott a kormányosára, azután a többiekre is. Megfordult, hogy egy pillantást vessen a nyílt űr örvényeire, az ökörfarkakra és az elefántormányokra, a nebulákra és az anomáliákra, amelyek odakint voltak, amelyeken keresztül kellett vágniuk, majd a lábujja hegyével megsimogatta annak a hajónak a fedélzetét, amely végigviszi őket az úton.

– Nem ijedhetünk meg minden kis széltől, zászlós! – mondta. – Négyes hiperfokozat!

Tartalom

PROLÓGUS

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

TIZENHARMADIK FEJEZET

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TIZENHATODIK FEJEZET

TIZENHETEDIK FEJEZET

TIZENNYOLCADIK FEJEZET