Jéghercegnő Camilla Läckberg

A fiatal nő a kádban feküdt. Körülötte a vízen jéghártya csillogott. Csuklói felvágva, a kövezeten vérfoltok. Így találnak rá a holtan is gyönyörű Alexre, akiről csakhamar kiderül, hogy nem magával végzett, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon kinek lehetett útjában ez a kiskorától fogva különösen viselkedő, visszahúzódó nő, akit férfiak és nők egyaránt csodálattal vettek körül? Arra lehet számítani, hogy hamar meglesz a tettes, hiszen a színhely egy tengerparti kisváros, ahol mindenki mindenkit ismer. Vagy csak úgy tűnik... Patriknak, a rendőrtisztnek és Ericának, az írónőnek azzal kell szembesülnie, hogy fogalmuk sem volt, kikkel élnek együtt, milyen titkokat rejtegetnek a takaros házak, s hogy ki volt valójában az áldozat, akit pedig gyerekkoruktól ismerni véltek.

JÉGHERCEGNŐ

CAMILLA LÄCKBERG

SKANDINÁV KRIMIK

A mű eredeti címe: Isprinsessan

Fordította: Torma Péter

ISBN 978 963 9884 43 4

ISSN 1788-9510

Willének

A ház sivár volt és üres. A hideg minden sarokba beférkőzött. A fürdőkádban vékony jégréteg képződött. A bőre kezdett kékes árnyalatot felvenni.

Olyan, ahogy ott fekszik, mint egy hercegnő, gondolta. Jéghercegnő. A padló, amin ült, hidegvolt, de nem érdekelte a fagy. Kinyújtotta a kezét, és megérintette őt.

Csuklóin a vér már réges-rég megalvadt.

Sohasem szerette ennél jobban. A karját cirógatta, mintha a lelket simogatná, mely mostanra elhagyta a testet.

Nem nézett vissza, amikor kiment. Nem istenhozzádot mondott, hanem ezt: „még találkozunk”.

Eilert Berg nem volt boldog ember. Nehezen lélegzett, kis párapamacsok jöttek ki a száján, de nem az egészségi állapota zavarta a legjobban.

Svea régen olyan remek nő volt, hogy alig bírta kivárni, míg a nászágyba fektette. Érzékeny volt, gyengéd, és egy icipicit szégyenlős. Igazi természete csak az ifjúkori hév elmúltával bukkant elő, s úgy tűnt, túl gyorsan. Rövid pórázon tartotta őt majd ötven évig. De Eilertnek volt egy titka. Most, élete alkonyán előszőr látott lehetőséget egy kis szabadságra, és nem akarta elszúrni.

Egész életében keményen robotolt mint halász, és a keresete épp csak arra volt elég, hogy eltartsa Sveát és a gyerekeket. Később pedig soványka nyugdíjukból éltek. Pénz nélkül nem volt esélye rá, hogy új életet kezdjen, máshol, egyedül. Most viszont az ölébe pottyant a lehetőség, ráadásul nevetségesen egyszerű dolga volt. De hát, ha valaki szeretne neki szemérmetlenül sok pénzt adni heti pár óra munkáért, az az ő dolga. A komposzthalom mögött rejtegetett fadobozban az utóbbi egy évben igencsak felhalmozódott a pénz, úgyhogy hamarosan elköltözhet belőle melegebb éghajlatra.

A házhoz vezető meredek lejtő előtt megállt, hogy kifújja magát, és köszvényes kezét dörzsölgette. Spanyol- vagy talán Görögország majd megenyhíti a fagyot, ami mintha mélyen a belsejéből jönne. Eilert úgy számította, még tíz éve lehet hátra, hát vesszen meg, ha ezt a kevéske időt erre a vén szipirtyóra pazarolja.

Csak reggeli sétái alkalmával élvezhette a csendet és nyugalmat. Mindig ugyanazt az utat tette meg, és akik ismerték, gyakran kijöttek ilyenkor a ház elé beszélgetni vele. Főleg azzal a csinos lánnyal szeretett csevegni, aki a dombon, az utca végén lakott, a Håkebacken-iskola mellett, s csak a hétvégeken tűnt fel. Szívesen váltott szót vele akár az időjárásról is, de Alexandrát a régi Fjällbacka is érdekelte, és ezt a témát Eilert különösen kedvelte. Meg hát szép is volt… Az ilyesmit még most, öregkorában is észrevette. Persze terjengett a lányról mindenféle pletyka, de hát régen rossz, ha az ember egyszer elkezd az ilyen asszonybeszédre figyelni.

Aztán úgy egy éve a lány megkérte, benézne-e a házba péntekenként, amikor erre jár. Régi ház volt, a kazán és a vízvezeték sem működött már megbízhatóan. Nem akart hideg lakásba hazatérni hétvégén. Kulcsot is adott neki, csak arra kérte, kukkantson be, hogy rendben van-e minden. Betörések is előfordultak a környéken, így azt is ellenőriznie kellett, nem piszkálta-e valaki az ajtót vagy az ablakokat.

Ez a munka nem volt különösebben megerőltető, és havonta egyszer a nevére címzett borítékot talált a postaládában, benne pedig az ő szemével nézve fejedelmi összeget. Az is jól esett a lelkének, hogy újra hasznosnak érezhette magát. Nehéz volt csak úgy fel-alá ténferegni, miután végigdolgozta az életét.

A kapu ferdén lógott a zsanérjain, és panaszosan nyikorgott, amikor kinyitotta, és belépett rajta a kerti ösvényre, amiről még nem lapátolták el a havat. Eszébe jutott, hogy megkéri valamelyik fiát, takarítsa el. Nem nőnek való munka ez.

A kulccsal szöszmötölt, vigyázva, nehogy a mély hóba ejtse. Ha le kellene térdelnie érte, az életben nem kel fel többé. A tornác lépcsője síkos volt a jégtől, ezért a korlátba kellet kapaszkodnia. Eilert éppen bedugta volna a kulcsot a zárba, amikor látta, hogy az ajtó nyitva van. Álmélkodva lépett be az előszobába.

– Hahó, van itthon valaki?

Talán ma korábban érkezett. Minden érintetlenül állt. A ház takaros volt, mint mindig. A tévé és a videó a helyén. Miután átnézte a földszintet, Eilert fölment az emeletre. Kapaszkodnia kellett, mert meredek volt a lépcső. Először a hálószobába nézett be. Nőies ízléssel rendezték be, és ugyanolyan tökéletes rend uralkodott benne, mint a ház többi helyiségében. A bevetett ágy lábánál egy bőrönd állt. Látszólag semmit nem vettek ki belőle. Most már nem nagyon értette. Talán megjött, észrevette, hogy elromlott a kazán, és elment keresni valakit, aki megjavítja. De ezt a magyarázatot ő maga sem nagyon hitte el. Valami nem stimmelt. Érezte a csontjaiban, mint ahogy néhanapján a közelgő vihart szokta. Folytatta a kutatást. A következő helyiség a tágas padlástér volt, lejtős mennyezettel, amit fagerendák tartottak. Itt két kanapé állt egymással szemben egy tűzhely két oldalán. Néhány magazin hevert a dohányzóasztalon, de egyébként minden rendben volt. Visszament a földszintre. Sem a konyhában sem a nappaliban nem talált semmi különöset. Már csak a fürdőszoba volt hátra. Valami megállásra késztette, mielőtt belépett volna. A házban még mindig teljes volt a csend. Egy pillanatig még állt, aztán eszébe jutott, milyen nevetségesen viselkedik, és határozott mozdulattal benyitott.

Másodpercekkel később olyan gyorsan igyekezett a bejárati ajtó felé, amennyire csak a korától telt. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy csúszik a lépcső, és megragadta a korlátot, mielőtt fejjel előre lezuhant volna. Végigbotladozott a kerti ösvényen, elkáromkodta magát a beragadt kapu miatt, majd odakint az utcán megállt. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Látta, hogy valaki fürge léptekkel közelít, akiben Tore lányát, Ericát ismerte fel. Rákiáltott, hogy álljon meg.

Fáradt volt. Hullafáradt. Erica Falck kikapcsolta a számítógépet, és a konyhába ment, hogy öntsön még egy csésze kávét. Mintha minden irányból nyomta volna valami. A kiadó augusztusra várta a könyve első vázlatát, és még csak most kezdett neki. A Selma Lagerlöf-könyv, az ötödik svéd írónő életrajza, a legjobb munkájának ígérkezett, de időközben valahogy elment a kedve az írástól. Már több mint egy hónap eltelt, mióta a szülei meghaltak, de a gyásza ugyanolyan friss volt, mint amikor megkapta a hírt. A házuk kitakarítása sem ment olyan könnyen, mint gondolta. Minden egyes tárgy emlékeket idézett fel, melyek visszavitték egy régi életbe, amely néha olyan közelinek, néha viszont oly távolinak tetszett. Stockholmi lakását kiadta, és arra gondolt, itt marad írni a szülei fjällbackai otthonában. A ház a város szélén, Sälvikben állt, és nyugodt, békés környezetet biztosított a munkához.

Erica leült a zárt verandán, nézte a szigeteket és zátonyokat. Mindig elképesztette ez a látvány, mely minden évszakban másként volt lenyűgöző. Ma ragyogó napsütésben fürdött, fényzuhatag árasztotta el a tengert borító vékony jeget. Ezt apja is imádta volna.

Szorítást érzett a torkában. Úgy döntött, jár egyet. A hőmérő mínusz tizenöt fokot mutatott, így aztán több réteg ruhát is magára kapott, mégis fázott, amikor kilépett az ajtón. A gyors tempó hamar átmelegítette.

Szinte tapintható csend honolt odakint. Egy lelket sem látott. Nyáron bezzeg nyüzsgött itt az élet, amitől Erica inkább távol tartotta magát. Tudta ugyan, hogy a város léte függ a turizmustól, de azt a sáskahadat nem bírta elviselni. A sokfejű szörny lassacskán bekebelezte az egykori kis halászfalut, felvásárolta part menti házait, és évi kilenc hónapra szellemvárossá változtatta a települést.

Fjällbacka évszázadokon át halászatból élt. A kegyetlen környezet, a túlélésért folytatott szüntelen harc, hogy minden attól függ, megjönnek-e a heringek, vagy sem, erőssé és zorddá faragta az ittenieket. Ám a vastag pénztárcájú idegenek idővel felfedezték, hogy Fjällbacka milyen „festői”, és a hal megszűnt bevételi forrás lenni. Erica tanúja lehetett, hogy lesznek évről évre görnyedtebbek az állandó lakosok. A fiatalok elköltöztek, az idősek pedig a régmúlt időkről ábrándoztak. Ő maga is elhagyta a várost.

Még jobban felgyorsította lépteit, és a Håkebacken-iskola felé indult. A dombra felfelé menet meghallotta Eilert Berg hangját, de nem értette, mit kiabált. Integetett, és felé tartott.

– Meghalt!

Nehezen, szaggatottan lélegzett, és valami szörnyű sípoló hang is jött a tüdejéből.

– Eilert, higgadjon le! Mi történt?

– Ott fekszik bent! Meghalt!

Könyörögve nézett rá, és a dombtetőn álló nagy, világoskék gerendaházra mutogatott.

Eltartott egy-két pillanatig, amíg Erica felfogta, mit mond, de akkor azonnal feltépte a beragadt kaput, és felküzdötte magát a bejárati ajtóhoz. Eilert nyitva hagyta az ajtót, és ő kíváncsian lépte át a küszöböt. Nem tudta, mi vár rá odabent, de valamiért eszébe sem jutott, hogy megkérdezze. Eilert félénken követte, és némán a földszinti fürdőszoba ajtajára mutatott. Erica nem sietett. Megfordult, hogy egy érdeklődő pillantást vessen Eilertre, aki sápadtan, fakó hangon csak ennyit mondott:

– Odabent…

Erica régóta nem járt már ebben a házban, de valamikor jól ismerte, és tudta, hol a fürdőszoba. Meleg öltözéke dacára megborzongott a hidegtől. Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett.

Nem tudta pontosan, mire is számított Eilert szűkszavú magyarázata alapján, de a vérre nem készült fel. A fürdőszoba padlója és csempéje fehér volt, s ez a háttér a látványt csak megrázóbbá tette.

A kádban Alexandra Wijkner, született Carlgren feküdt, a házat birtokló család lánya. Gyerekkorukban barátnők voltak, de az mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. A fürdőkádban heverő nő testét kékes, fehéres foltok borították. A szeme szerencsére csukva volt. Felsőteste körül jégréteg képződött, eltakarva a teste alsó felét. Jobb karja vérrel borítva, bénán lógott le, ujjai beleértek az alvadt vértócsába a padlón. A kád peremén egy borotvapenge hevert. Bal karja csak könyékig látszott, a többit eltakarta a jég. A térdei is a fagyott réteg fölé értek. Alex hosszú haja legyezőkén terült szét a kád peremén.

Erica nem tudta meddig állt ott. A látványtól és a hidegtől vacogva hátrált ki a fürdőszobából, majd felhívta a mobilján az ügyeletes orvost, és Eilerttel megvárta, amíg az a mentőkkel együtt megérkezik. Felismerte magán ugyanannak a sokknak a jeleit, ami a szülei halálhírének hallatára érte, és amint hazaért, töltött magának egy jókora adag konyakot.

Alex… Vagy huszonöt éve múlt annak, hogy még gyerekként barátnők voltak, s azóta sok ember lépett be és ki mindkettejük életéből, de Alex még mindig közel állt a szívéhez. Sokat nem tudott az életéről, mégis nehezen tudta elfogadni, hogy Alex öngyilkos lett, pedig azt, amit látott, nemigen lehetett másképp értelmezni. Az az Alexandra, akit ő ismert, eleven volt és magabiztos. Vonzó, határozott nő, olyan kisugárzással, ami mindenkit arra késztetett, hogy megforduljon utána az utcán. A madarak azt csiripelték, hogy Alexnek sikerült az élet, ahogyan azt Erica mindig is sejtette. Művészeti galériát vezetett Göteborgban, egy sikeres és jóravaló férfihoz ment feleségül, és egy kastély nagyságú házban lakott Särö szigetén. De lám, valami mégis csak elromolhatott.

Erica úgy érezte, el kell terelnie valamivel a figyelmét, ezért feltárcsázta a húga számát.

– Aludtál?

– Hülyéskedsz? Adrian felvert hajnali háromkor, és mire hat körül végre elaludt, Emma már fenn volt, és játszani akart.

Fagyos csend. Erica az ajkába harapott.

– Fontos megbeszélése van, válaszolta a fel nem tett kérdésre Anna, ezért pihennie kellett. Egyébként is elég zűrös a munkája mostanában. A cég kritikus állapotban van.

Anna egyre hangosabban beszélt, Erica hallani vélte a hisztéria mellékzöngéit. Lucasnak mindig volt valami kifogása, valószínűleg Anna szó szerint idézte a férjét. Ha nem fontos megbeszélésre készült, akkor a súlyos döntések merítették ki, vagy a nyomás, ami együtt jár azzal, hogy – az ő szavaival élve – sikeres üzletember volt. Ezért aztán egy hároméves örökmozgóért és egy négyhónapos csecsemőért kizárólag Anna felelt. A harminc événél tízzel látszott öregebbnek, amikor a szüleik temetésén találkoztak.

–

Honey, don't touch that!^[*] –

kiáltotta Anna angolul.

– Figyelj, nem gondolod, hogy lassan el kellene kezdened svédül beszélni Emmával?

– Lucas azt szeretné, ha itthon angolul beszélnénk. Azt mondja, úgyis visszamegyünk Londonba, mielőtt iskolába íratjuk.

Erica kezdett belefáradni ebbe. „Lucas szeretné, Lucas azt mondja, Lucas így, Lucas úgy…” Az ő szemében a sógora mintapéldánya volt a fajtiszta seggfejnek.

Anna akkor találkozott vele, amikor Londonban bébiszitterkedett, és teljesen elbűvölte az a mindent elsöprő érdeklődés, amit a nála tíz évvel idősebb, sikeres tőzsdeügynök, Lucas Maxwell tanúsított iránta. Sutba dobta az egyetemről szőtt terveit, hogy tökéletes feleség legyen. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy Lucasnak nem lehetett eléggé a kedvére tenni, és Anna a kedvéért gyökerestül kiirtotta a saját személyiségét. Amíg a gyerekek meg nem születtek, Erica reménykedett, hogy Anna egyszer észhez tér, otthagyja Lucast, és elkezdi élni a saját életét. Ám amikor megjött Emma és később Adrian, bele kellett törődnie, hogy nem fog megszabadulni a sógorától.

– Azt hiszem, ennyi elég is Lucas gyereknevelési elveiből. Na és mit műveltek a nagynéni kis kedvenckéi, mióta nem látta őket?

– Csak a szokásos. Emma tegnap ámokfutásba kezdett, és felszabdalt egy nagy halom babaruhát. Adrian meg három napig felváltva hányt és bőgött.

– Szerintem jót tenne egy kis levegőváltozás. Nem tudod felkapni a kölyköket, és eljönni ide velük egy hétre? Segíthetnél átnézni a cuccokat. Meg a papírmunkát is el kell intézni.

– Hát… éppen erről akartunk veled beszélni.

Mint mindig, ha valami kellemetlen téma került szóba, Anna hangja most is érezhetően remegett. Erica feszülten figyelt. Gyanús volt ez a többes szám. Ha Lucas keze is benne van a dologban, akkor valószínű, hogy ő akar jól járni, mindenki más kárára.

Várta, hogy Anna folytassa.

– Lucas úgy tervezi, visszamegyünk Londonba, amint rendbe hozta a svédországi leányvállalatot. És nem igazán akarunk fenntartani itt egy házat. Meg neked sem lenne jó, ha most elkezdenénk egy ekkora házon vitatkozni. Ugye családod sincsen, meg…

Tapintható volt a csend.

– Hova akarsz kilyukadni?

Erica a mutatóujja köré csavarta egyik göndör hajtincsét. Gyerekkori szokása volt ez, ami mindig visszatért, ha ideges lett.

– Hát… Lucas szerint el kellene adnunk a házat. Nehéz lenne fenntartani. Egyébként is akarunk egyet venni Kensingtonban, és igaz, hogy Lucas elég sokat keres, de azért jól jönne ez a pénz. Úgy értem, egy ház a nyugati parton mégiscsak több millió koronát ér, és a németek odavannak a kilátásért meg a tengeri levegőért.

Anna még mondta volna tovább, de Erica úgy érezte, eleget hallott, és a mondat közepén letette a kagylót. Annának valóban sikerült elterelnie a figyelmét.

Mindig is inkább az anyja, mint a nővére volt Annának. Gyerekkorukban is ő óvta és védelmezte. Anna, mint egy kis forgószél, csak ment a saját feje után, nem törődve a következményekkel. Erica megszámlálni sem tudta, hányszor kellett szorult helyzetekből kimentenie. De Lucas minden spontaneitást és életörömöt kiölt húgából. És ez volt az, amit Erica a legkevésbé tudott megbocsátani neki.

Reggelre az előző nap eseményei már csak rossz álomnak tűntek. Erica mélyen, álom nélkül aludt, mégis úgy érezte, mintha éppen csak elszundított volna. Egész teste fájt a fáradtságtól. A gyomra hangosan korgott, de mikor benézett a hűtőbe, látta, hogy el kell ugrania Eva boltjába, ha enni akar.

A város teljesen kihalt volt, még az Ingrid Bergman téren sem járt senki. A kilátást nem takarta pára, és Erica egészen a Valö-szigetig ellátott. Nem találkozott senkivel, míg el nem ért a Galärbacken feléig. Az a találkozás is olyan volt, amit legszívesebben elkerült volna, és ösztönösen menekülési útvonalat kezdett keresni.

– Jó reggelt! – Elna Fersson hangja szégyentelenül vidáman trillázott. – Csak nem a mi kis írónőnk sétálgat itt a reggeli napsütésben?

Erica legszívesebben láthatatlanná vált volna.

– Igen, épp Evához indultam bevásárolni.

– Szegénykém, biztos nagyon megviselte az a borzasztó élmény.

Elna tokái remegtek az izgalomtól. Zöld gyapjúkabátja válltól bokáig beborította, kezével erősen markolta a retiküljét. Fején aránytalanul kis filckalapot egyensúlyozott. Apró szemei mélyen ültek a védelmező zsírrétegben. Most éppen Ericára szegezte őket. Nyilvánvalóan választ várt.

– Hát igen, nem volt túl kellemes…

Elna együttérzően bólintott.

– Rosengrenné mesélte, hogy a kocsiból látta magát meg a mentőket Carlgrenék házánál, és rögtön gondolta, hogy valami rettentő dolog történt. Aztán amikor délután felhívtam Jakobsson doktort, hallottam arról a szörnyű tragédiáról. Na persze csak bizalmasan közölte velem. Az orvosok titoktartási fogadalmat tesznek, és az ilyesmit ugye tiszteletben tatja az ember.

Értelmesen bólogatott, hogy mutassa, mennyire tiszteletben tartja Jakobsson doktor titoktartási fogadalmát.

– Olyan fiatal volt… Érthetetlen… Nekem mondjuk mindig úgy tűnt, hogy olyan megviselt. Az anyját, Birgitet régóta ismerem, mindig is nagyon ideges asszony volt, és mindenki tudja, hogy az ilyesmi öröklődik. Meg olyan beképzelt is lett, mármint Birgit, amikor Karl-Erik megkapta azt a göteborgi állást. Fjällbacka már nem is volt jó neki azután. Nem, neki a nagyváros kellett! De én mondom magának, a pénz nem boldogít. Ha hagyták volna azt a lányt itt felnőni, ahelyett, hogy a városba cipelik, ez az egész nem történik meg! Úgy tudom, még valami svájci iskolába is berakták, és tudja, mi folyik az olyan helyeken. Hát az bizony rajta hagyja a nyomát az ember lelkén, amíg csak él! Míg el nem költöztek, ő volt a legvidámabb, a legelevenebb kislány a világon! Maguk együtt is játszottak gyerekkorukban, nem? Hát én szerintem…

Elna folytatta a monológot, Erica pedig lázasan keresni kezdett valami kiutat ebből a beszélgetésből. Meg is találta, amikor Elna elhallgatott, hogy levegőt vegyen.

– Hát jól elbeszélgettünk, de most sajnos mennem kell. Rengeteg dolgom van, ugye megérti?

Megkönnyebbülten indult tovább Eva boltja felé, remélve, hogy több kíváncsiskodó helybelivel nem találkozik.

De nem volt szerencséje. Mintha Fjällbacka teljes lakossága kikérdezte volna. Felsóhajtott, amikor végre meglátta a házát. De egyvalami megragadt a fejében abból, amit hallott. Alex szülei az éjjel Fjällbackába érkeztek, és a lány nagynénjénél szálltak meg.

Erica lerakta a szatyrait a konyhaasztalra, és elkezdte kipakolni őket. Volt köztük pár kevésbé egészséges is. De hát… ha egy ilyen nyomorúságos napon sem vehet magának nasit, akkor mikor? Kapkodva vagy ötszáz fölös kalóriát pakolt egy tányérra, két fahéjas briós formájában. Egy csésze kávéval megette.

Nagyszerű érzés volt ott ülni, és nézni az ismerős kilátást az ablakból, de a csendhez még mindig nem szokott hozzá. Persze azelőtt is volt már otthon egyedül, de ez nem volt ugyanaz. Akkoriban mindig érezhette, hogy valaki bármelyik pillanatban beléphet a szobába. Most mintha eltávozott volna a ház lelke.

Apu pipája az ablakpárkányon hevert, várva, hogy megtömjék dohánnyal. Az illata – bár napról napra gyengébben – még ott terjengett a konyhában. Mindig imádta a pipa illatát. Amikor kicsi volt, gyakran ült az apja ölébe, és hozzábújt. A pipafüst minden ruhájába beivódott, és az az illat akkor a biztonságot jelentette.

Az anyjával való kapcsolata sokkalta bonyolultabb volt. Egyetlen alkalomra sem emlékezett, hogy anyja a gyengédség bármilyen jelét adta volna; egy ölelést, simogatást, vagy akár egy kedves szót. Elsy Falck kemény és kérlelhetetlen asszony volt, aki tökéletes rendet tartott a házában, de sosem engedte meg magának, hogy bárminek is örüljön. Mélyen vallásos volt, és mint Bohuslän part menti közösségeiben annyian, olyan városban nőtt fel, amit még mindig Schartau

tanai hatottak át. Azt nevelték belé, hogy az élet végtelen szenvedés, melynek jutalmát csak a túlvilágon nyeri el. Erica gyakran gondolkodott azon, hogy derűs természetű apjának mi tetszett meg Elsyben, és ezt egy kamaszkori dührohama alkalmával ki is bökte. Apja nem haragudott meg. Leült mellé, átkarolta a vállát, és arra kérte, hogy ne ítélje meg ilyen kegyetlenül az anyját. Egyeseknek nehezére esik kifejezni az érzéseiket, magyarázta, és az arcát simogatta, ami még akkor is lángolt a haragtól. Meg volt győződve róla, hogy apja csak takargatni próbálja a nyilvánvalót: hogy az anyja sohasem szerette őt, és ezt a terhet egész életében hordoznia kell.

Hirtelen elhatározta, hogy meglátogatja Alex szüleit. Egy szülőt elveszteni nehéz, de mégiscsak része a dolgok természetes rendjének. Egy gyermeket elveszíteni borzalmas lehet.

A ház kihaltnak tűnt. Alexandra anyai nagynénje és nagybátyja a Tallgatanon lakott, félúton Fjällbacka központja és a Sälvik-kemping között. Minden ház a lejtő tetején állt, és a kertjük meredeken lejtett a víz felé lévő útig. A bejárat a ház túloldalán volt. A csengetés visszhangzott, majd elhalt. Pisszenés sem hallatszott bentről, és már épp megfordult volna, mikor az ajtó lassan kinyílt.

– Igen?

– Jó napot, Erica Falck vagyok. Én voltam, aki…

A mondat végét lógva hagyta a levegőben. Ostobán érezte magát, amiért ilyen hivatalosan mutatkozik be. Alex nagynénje, Ulla Persson, pontosan tudta, kicsoda ő, hiszen a vasárnapi istentiszteletek után néha beugrott Ericáékhoz egy kávéra.

Félreállt, és beengedte Ericát. A házban még nem égtek a lámpák, pedig a délutáni homály már kezdett leszállni. Erica levette a kabátját, kibújt a cipőjéből. Önkéntelenül is csöndesen, óvatosan mozgott. Ulla a konyhába ment, és Ericára hagyta, hogy tájé-kozódjon. Ő belépett a nappaliba. A hatalmas panorámaablak előtt egy kanapén Birgit és Karl-Erik Carlgren ült összeborulva. Erica elbizonytalanodott; intim térbe tolakodott be, talán nem kellett volna idejönnie. De most már nem tehetett mást, óvatosan leült a fájdalomtól megtört szülőkkel szemben álló kanapéra.

– Hogy nézett ki?

Először nem is értette, mit mondott Birgit. A hangja vékony volt, mint egy gyereké. Erica nem tudta, mit feleljen.

– Magányosan… – nyögte ki sokáig keresve a megfelelő szót, de rögtön meg is bánta. – Nem úgy… – a mondat beleveszett a csendbe.

– Nem lett öngyilkos!

Birgit hangja most erőteljesen, határozottan csengett. Karl-Erik megszorította a felesége kezét, és helyeslően bólogatott. Talán észrevették Erica kétkedő tekintetét, mert Birgit megismételte:

– Nem lett öngyilkos! Jobban ismertem őt, mint bárki más, és tudom, hogy nem lett volna képes eldobni a saját életét! Soha nem lett volna bátorsága hozzá! Ezt neked is tudnod kell! Hiszen ismerted!

Az asszony minden szótagnál egy kicsit jobban felegyenesedett, a szeméből sütött az indulat. Birgit görcsösen tördelte a kezét, miközben mereven nézett Erica arcába. Erica tört meg előbb, előfordult a nőtől. Egy ideig a hatalmas fodrokban lelógó függönyön, az ugyanabból az anyagból varrt díszpárnákon, a számtalan az apró mütyürön járatta tekintetét, majd visszafordult Carlgrenékhez.

– Ismerem? Ebben nem vagyok teljesen biztos, Birgit. Már huszonöt éve annak, hogy barátok voltunk Alexandrával. Igaziból semmit sem tudok róla. Előfordul, hogy azt hisszük, ismerünk valakit, aztán…

Ő maga is hallotta, milyen szerencsétlenül hangzik ez. A szavai mintha lepattantak volna a falakról. Most Karl-Erik szólalt meg. Előrehajolt, mintha biztos akarna lenni abban, hogy Erica egy szót sem szalaszt el abból, amit mond neki.

– Tudom, hogy úgy hangzik, mintha a nyilvánvalót tagadnánk. De ha Alex valami okból megölte volna magát, azt soha, ismétlem,

soha

nem ilyen módon tette volna! Talán emlékszel még rá, hogy betegesen irtózott a vértől. Ha csak a legkisebb vágás esett rajta, nem lehetett bírni vele, míg valaki be nem kötözte. Néha már a vér puszta látványától is elájult. Éppen ezért teljesen biztos vagyok benne, hogy ő valami más módszert választott volna, például altatót. Arról nem beszélve, hogy mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, öngyilkos lesz. Alexben ez nem volt meg.

A férfi hangjában volt valami tiszteletet parancsoló. S bár Erica még mindig úgy érezte, hogy két kétségbeesett ember nyilvánvalóan elfogult elképzelését hallgatja, hirtelen az az érzése támadt, hogy volt valami, ami nem stimmelt, mikor előző reggel belépett abba a fürdőszobába. Nem mintha egyébként megszokott dolog volna felfedezni egy holttestet, de érzett valamit a levegőben, ami nem illett oda. Valakinek a jelenlétét, egy árnyat. Ennél pontosabban nem tudta leírni.

Hirtelen feltűnt neki, mennyire hasonlított a felnőtt Alex az édesanyjára. Birgit is karcsú volt, a haja ugyanolyan világosszőke, mint a lányáé, csak ő rövidre vágatta. Feketében volt, és minden bánata ellenére látszott rajta, hogy tudatában van, hogy előnyös számára ez az öltözet. Apró gesztusai elárulták a hiúságát. Ahogy megigazította a haját vagy a gallérját. Erica emlékezett, hogy Birgit szekrénye a szép ruhákért rajongó nyolcéves kislányok Mekkája volt, az ékszeres doboza pedig szinte már maga a mennyország.

Erica érezte, hogy ideje indulnia. Nem értette, minek is jött ide.

Fölállt, mire Carlgrenék is így tettek. Birgit sürgető pillantást vetett a férjére, mintha azt várná, hogy mondjon valamit. Nyilvánvalóan olyasmit, amit már Erica érkezése előtt megbeszéltek.

– Szeretnénk, ha írnál egy cikket Alexről a Bohusläningenbe. Az életéről, az álmairól… és a haláláról. Egy olyan megemlékezésfélét. Birgitnek és nekem ez nagyon sokat jelentene.

– De ne inkább a Göteborgs-Postenbe? Úgy értem, mégiscsak Göteborgban élt. És ha már itt tartunk, ti is ott laktok.

– Az igazi otthonunk mindig is Fjällbacka volt, és az is marad. Ahogyan Alexé is. Talán kezdhetnéd a férjénél, Henriknél. Már beszéltünk vele, és hajlandó segíteni. Természetesen minden kiadásod megtérítjük.

Ezzel láthatóan le is zárták a témát. Anélkül, hogy elfogadta volna a felkérést, Erica hirtelen kint találta magát a bejárat előtt, kezében Henrik Wijkner címével és telefonszámával, mögötte pedig becsukódott az ajtó. Nem akarta ezt a feladatot, ám íróagyában elkezdett kicsírázni egy ötlet. El akarta hessegetni magától, és már attól is bűntudata volt, hogy egyáltalán eszébe jutott, de nem tudott szabadulni tőle. Itt áll előtte a lehetőség, amit oly régóta keresett, hogy végre saját könyvet írjon… Egy nő útjáról a végzete felé… Elbeszélése annak, hogy mi vett rá egy gyönyörű, fiatal és kiváltságos nőt az önkéntes halálra. Alex nevét persze nem említi meg, de arra fog alapozni, amit sikerül kiderítenie. Idáig négy könyve jelent meg, de mindegyik egy-egy jeles írónő életrajza volt. Ahhoz azonban még nem gyűjtött bátorságot, hogy egy saját történetet mondjon el.

A gondolat egyszerre volt undorító és legyűrhetetlenül vonzó a számára.

Az ecset széles, vörös nyomot hagyott a vásznon. Hajnal óta festett, és csak most lépett hátra, hogy megnézze, mit alkotott. Gyakorlatlan szem csak szabálytalanul elszórt vörös, sárga és narancsszínű foltokat látott volna. Számára a megaláztatás és beletörődés teremtődött újra a szenvedély színeiben.

Mindig ugyanazokkal a színekkel festett. A múlt sikoltott vissza, az gúnyolta őt a vászonról. Egyre erősödő dühvel folytatta a munkát.

Újabb óra múltán eszébe jutott, hogy most már megérdemli a mai első sört. Felkapta a legközelebbit, ügyet sem vetve arra, hogy valamikor éjszaka belehamuzott. A hamu darabkái az ajkához ragadtak, de mohón kiitta az állott sört az utolsó cseppig, majd a földre dobta az üres dobozt.

Alsónadrágja, az egyetlen ruhadarab, ami viselt, elöl sárga volt, maga sem tudta, hogy a sörtől vagy a vizelettől. Valószínűleg a kettő keverékétől. Zsíros haja a vállára lógott, a melle sápadt volt és beesett. Hátát a falnak vetve leült, hogy megszemlélje a képet. Felkapott egy újabb sörös dobozt. A színek harsogtak felé, emlékeztetve valamire, amit élete nagyobb részében próbált elfelejteni. Most mi az istennek kellett mindent elrontania? Miért nem bírta hagyni a dolgokat, hadd menjenek? A tetves önző kurvája, csak magára gondolt! Édes volt és ártatlan, mint egy hercegnő. De ő tudta, mi lappang a felszín alatt. Ugyanabból a földből hajtottak ki. A közös fájdalom évei formálták, összeforrasztották őket. és akkor most ő hirtelen azt gondolja, hogy csak úgy megváltoztatja az egészet.

– Picsába!

Felordított, és a félig teli sörös dobozt a vászonhoz vágta. Az nem szakadt el, ami még jobban felbőszítette. Csak behorpadt, és a padlóra csúszott. A folyadék végigömlött rajta, és a vörös, narancs és sárga foltok új színekké folytak össze.

Még mindig nem józanodott ki az előző napi huszonnégy órás ivászat után. Hiába ivott évek óta keményen, és bírta jól az alkoholt, ennyi sör gyorsan megtette a hatását. Lassan belesüppedt az ismerős, hányadéktól bűzlő ködbe.

Volt kulcsa a lakáshoz. Az előszobában gondosan megtörölte a lábát, bár tudta, hogy ez teljesen felesleges. Kint kisebb volt a kosz, mint bent. Letette a bevásárlószatyrokat, és felakasztotta a kabátját a fogasra. Nem volt jó ötlet előre szólni, hogy jön. Mostanra már valószínűleg nincs magánál.

A bejárattól balra lévő konyha a megszokott szörnyűséges állapotában volt. Több hete halmozódtak a mosatlan edények nem csak a mosogatóban, hanem az asztalon, a székeken, sőt a padlón is. Csikkek, sörös dobozok és üres üvegek mindenütt.

Kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy bepakolja az ételt, és látta, hogy az utolsó pillanatban érkezett. A hűtő teljesen üres volt. Néhány perc alatt telerakta. Egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát.

A lakás mindössze egyszobás volt. Ő hozott el néhány bútort, de sokat nem tudott segíteni. A szobát az ajtó melletti nagy festőállvány uralta. Az egyik sarokban ócska matrac feküdt. Sosem tudott neki rendes ágyat venni.

Eleinte próbált segíteni neki, hogy tisztán tartsa a lakást és saját magát. Takarított, rendet rakott utána, mosta a ruháit, néha még meg is fürdette. Akkor még reménykedett, hogy minden jóra fordul. Minden rendbe jön magától. De ez sok évvel ezelőtt volt. Valahol útközben egyszer csak nem bírta tovább. Most már megelégedett azzal, ha ennivalójáról gondoskodott.

Gyakran kívánta, hogy újra legyen annyi ereje, mint régen. Súlyosan nehezedett a vállára a bűntudat. A múltban, amikor letérdelt, hogy feltakarítsa a hányást, reménykedett, hogy most törleszt valamit a bűnéből. Mára kiveszett belőle a remény.

Csak nézte, hogy fekszik a fal mellett, ahol összeesett. Egy bűzös csődtömeg volt, de a mocskos külső mögött elképesztő tehetség rejlett. Számtalanszor eltűnődött már azon, hogy másképp alakultak volna-e a dolgok, ha aznap másképp dönt. Huszonöt éve minden nap elgondolkodott rajta, mi történt volna, ha másképp cselekszik. Huszonöt év alatt rengeteget lehet töprengeni.

Volt, hogy hagyta feküdni, ahol volt. A fagy beszivárgott kintről, és a lába még a vastag harisnyán át is érezte. Megrántotta a férfi élettelenül lógó karját. Az nem reagált. Két kézzel megragadta a csuklóját, és a matrachoz vonszolta. Megpróbálta megfordítani, és kissé megborzongott, amikor a csípője ernyedt húsához ért. Némi ügyeskedéssel sikerült legalább a teste nagy részét feltennie a matracra. Takarót nem talált, így a férfi dzsekijét hozta be az előszobából, és azt terítette rá. Az erőfeszítéstől lihegve leült. Aggódott, hogy mi lesz, ha egy nap már nem bírja ugyanezt megtenni.

Egy zsíros hajtincs a férfi arcába hullt, és ő gyengéden félresimította az ujjával. Egyikük élete sem úgy alakult, ahogy elképzelte, de ő rászánhatja a magáét arra, hogy megőrizze azt a keveset, ami maradt.

Az emberek elfordították az arcukat, ha szembejöttek vele az utcán, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne lássa meg a szemükben a szánalmat. Anders városszerte hírhedt volt, és oszlopos tagja az anonim alkoholisták helyi körének. Időnként holtrészegen végigtántorgott a városon, és ordítva szidalmazott mindenkit, aki a szeme elé került. Ő gyűlöletet kapott, az asszony szánalmat. Valójában fordítva lett volna helyes. Ő volt a gyűlöletes, és Anders a szánalomra méltó. Az ő gyengesége formálta ilyenné az életét. De többé nem lesz gyenge.

Órákig ült ott, a homlokát dörzsölve. A férfi néha forgolódott álmában, de az érintés megnyugtatta. Odakint az élet ment a maga útján, de bent a szobában megállt az idő.

A hétfő fagypont feletti hőmérsékletet és súlyos esőfelhőket hozott. Erica mindig óvatosan vezetett, de most még lassabban ment, hogy legyen ideje reagálni, ha esetleg megpördülne. Az autópályára érve az út minősége javult, úgyhogy egy kicsit fel mert gyorsítani. Délre beszélt meg találkozót Henik Wijknerrel, de korán elindult Fjällbackából, és rengeteg ideje volt még beérni Göteborgba.

Első ízben azóta, hogy meglátta Alexet abban a jéghideg fürdőszobában, elgondolkozott az Annával folytatott telefonbeszélgetésen. Nehezen tudta elképzelni, hogy a húga tényleg el akarja adni a házat. Végül is az volt a gyerekkori otthonuk. A szüleiknek ez biztos nem tetszene. De Lucas… Lucastól minden kitelik. Sürgősen meg kellett tudnia, milyen helyzetben van jogi szempontból. Addig felesleges idegeskednie. És most különben is a beszélgetésre kell koncentrálnia Alex férjével – terelte vissza a gondolatait úti céljára.

Henrik Wijkner hangja megnyerő volt a telefonban.

Persze, jöjjön csak át,

válaszolta készségesen,

és kérdezzen Alexandráról, ha a szüleinek olyan fontos az a megemlékezés…

Most talán szerezhet némi képet arról – gondolta Erica – milyen volt Alex felnőttként.

Az iskolában ő és Alex az első naptól fogva elválaszthatatlanok voltak egymástól. Erica rettenetesen büszke volt rá, hogy Alex őt választotta barátjának. Mert ez a lány mindenkit, aki a közelébe került, mágnesként vonzott. Mindenki Alexszel akart lenni, akit azonban teljesen hidegen hagyott a népszerűsége. Zárkózott volt, ugyanakkor olyan magabiztosságot sugárzott, amit Erica most, felnőttként visszagondolva nagyon különösnek talált egy gyerek részéről. És valóban ő volt az, aki a barátjául választotta Ericát. Erica nem is mert volna közeledni hozzá. Sülve-főve együtt voltak, egészen egy évvel azelőttig, hogy Alex elköltözött, és örökre eltűnt az életéből. Alex egyre inkább visszahúzódott, Erica pedig órákat töltött a szobájában egyedül, a barátságukat gyászolva. Aztán egy nap, amikor becsöngetett Alexékhez, senki nem nyitott ajtót. Huszonöt év után is jól emlékezett a fájdalomra, amit akkor érzett, mikor megértette, hogy Alex elköltözött anélkül, hogy elköszönt, vagy akár csak szólt volna neki. Még most sem tudta, mi történhetett. Gyerekként magát okolta mindenért, úgy gondolta, hogy Alex ráunt.

Erica óvatosan, kissé nehézkesen manőverezett keresztül Göteborgon, Särö irányába. Miután itt tanult négy évig, nagyjából ismerte a várost, de akkoriban nem volt autója, így hát ilyen szempontból Göteborg még mindig fehér folt volt számára. Szerencsére Henrik jól elmagyarázta az utat, baj nélkül odatalált.

A ház minden várakozását felülmúlta. Hatalmas, századfordulós fehér villa volt, kilátással a vízre, a kertben meleg nyári estéket idéző kis kerti pavilonnal. A kertet most vastag hótakaró borította. Erica végighajtott egy fűzfákkal szegélyezett sétányon, majd át a magas kovácsoltvas kapun, be a kavicsos udvarra.

Kőlépcső vezetett fel a tömör tölgyfa ajtóhoz. Nem volt csengő; a masszív kopogtatóval kellett bezörgetnie. Már-már arra számított, hogy egy szobalánnyal találja szemben magát, keményített kötényben és fityulában, de egy férfi állt az ajtóban, akiről azonnal tudta, hogy csak Henrik Wijkner lehet. Szemtelenül jóképű volt, és Erica most örült csak igazán annak, hogy fordított egy kis extra időt a megjelenésére, mielőtt elindult.

Belépett a hallba, amely nagyobb volt, mint az ő egész stockholmi lakása.

– Erica Falck.

– Henrik Wijkner. Ha jól emlékszem, nyáron találkoztunk. Abban az étteremben, ott az Ingrid Bergman téren.

– Tényleg, a Brygganban. Amilyen időnk most van, mintha soha nem is lett volna nyár.

Henrik elmormogott valami udvarias választ. Lesegítette a kabátját, és mutatta az utat a hallból nyíló szalonba. Erica óvatosan leült egy díványra. Nem sokat értett az antik bútorokhoz, de azt ő is látta, hogy a dívány nagyon régi, és valószínűleg nagyon értékes. Igent mondott, amikor Henrik kávéval kínálta, és amíg a férfi annak elkészítésével foglalatoskodott, és a pocsék időről beszélgetett vele, megállapította magában, hogy nem látszik különösebben összetörtnek. Persze tudta, hogy ez nem jelent semmit. Az emberek nem egyformán gyászolnak.

A férfi tökéletesen vasalt vászonnadrágot és kék Ralph Lauren-inget viselt. A haja sötét, majdnem fekete volt, a frizurája elegáns. Sötétbarna szeme enyhén délies külsőt kölcsönzött neki. Henrik és Alex igazi álompár lehettek.

– Csodaszép ez a ház!

– A Wijkner-család négy nemzedék óta él itt. Az apai dédapám építette még a múlt század elején, és azóta is a miénk. Ha ezek a falak beszélni tudnának… – széles gesztust tett a kezével, és Ericára mosolygott.

– Biztos furcsa érzés lehet, hogy körülveszi a családja története.

– Igen is, meg nem is. De mindenesetre nagy felelősség. Őseim nyomdokában, meg ilyesmi.

Halkan kuncogott, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint akire olyan óriási felelősség nehezedik. Erica viszont nem találta a helyét ebben az elegáns szobában, s csak fészkelődött a szemre kecses, ugyanakkor kényelmetlen díványon. Végül is kihúzódott egész a peremre, és óvatosan szürcsölgette a kávéját az apró csészéből. Megpróbált ellenállni, amikor az asztalon megjelent a süteményes tál, de rövid úton elvesztette a vastag szelet piskótával folytatott párbajt. Úgy tíz

Weight Watchers

pontra becsülte az árát.

– Alex imádta ezt a házat…

Erica eddig azon tépelődött, hogy vezesse elő, miért is jött tulajdonképpen. Most hálás volt Henriknek, hogy ő hozta szóba Alexet.

– Mennyi ideje éltek itt?

– Amióta összeházasodtunk, tizenöt éve. Párizsban találkoztunk, ahol mindketten tanultunk. Ő művészettörténetet hallgatott, én meg próbáltam összekaparni valami pénzügyi tudást, hogy majd irányíthassam a családi cégbirodalmat. Annyit sikerült is, de éppen csak.

Erica erősen gyanította, hogy Henrik Wijkner soha semmit nem végzett el „éppen csak”.

– Az esküvő után rögtön hazaköltöztünk, ebbe a házba. A szüleim mindketten meghaltak, a ház üresen állt, amíg én külföldön voltam, s Alexszel rögtön elkezdtük felújítani. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Minden, ami a házban van: a tapéta, a szőnyegek, a bútorok, vagy mindig is itt volt és fel lett újítva, vagy Alex szerezte be. Járta a régiségboltokat, s egy rakás régi fényképet átnézett hozzá, hogy minden úgy fessen, mint dédapám korában. Közben a galériáját is igyekezett tető alá hozni. Meg most sem értem, hogy volt ideje ennyi mindenre. Tudja… ő nem csak gyönyörű volt, de a kisujja hegyéig tökéletességre törekvő is. Akik nem ismerték, hiúnak nézhették, de ennek az volt az oka, hogy nem egykönnyen engedett valakit közel magához. Olyan ember volt, akinek a megismeréséért meg kellet küzdeni.

Erica pontosan értette, miről beszél. Alex tartózkodó viselkedése izgalmas már gyerekként rásütötte a beképzeltség bélyegét. Ám rendszerint épp azok a lányok viaskodtak leginkább, hogy mellé ülhessenek, akik ezt terjesztették róla.

– Ezt pontosan hogy érti? – kérdezte mégis.

Henrik kinézett az ablakon, és első ízben, amióta belépett a Wijkner-házba, Erica mintha érzelmeket látott volna rajta.

– A maga útját járta. Senki mást nem vett figyelembe. Nem gonoszságból, Alexben egy szikrányi gonoszság sem volt, hanem egyszerűen így kellett tennie. A feleségem számára mindennél fontosabb volt, hogy elkerülje a bántást, a csalódásokat. Ezzel viszont az a baj, hogy aki senkit nem enged be a falon belülre, attól félve, hogy esetleg ellenség, az kirekeszti a barátait is.

Elhallgatott. Aztán Ericára nézett.

– Sokat beszélt önről.

Erica nem tudta leplezni a meglepetését. Abból, ahogy a barátságuknak vége szakadt, inkább arra következtetett, hogy Alex számára megszűnt létezni.

– Különösen jól emlékszem egyvalamire. Azt mondta, maga volt az utolsó igazi barátja. Az utolsó tiszta barátság… Egészen pontosan így mondta. Ezért mondok el magának olyasmiket Alexről, amiket senki másnak. Az eltelt évek dacára a feleségem még mindig nagyon szerethette magát.

– És ön… bocsánat… szerette őt?

– A világon mindennél jobban. Alexandra volt az életem. Ám meg kell, hogy mondjam, ő

ezt sohasem vette észre. Ha észreveszi, még ma is élne. Itt volt a válasz az orra előtt, de nem volt hajlandó meglátni. A feleségem furcsa keveréke volt a bátorságnak és a gyávaságnak.

– Birgit és Karl-Erik nem hiszi, hogy öngyilkos lett.

– Tudom, tudom… Úgy gondolják, hogy én sem hiszem, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit higgyek. Több mint tizenöt évig éltünk együtt, mégsem ismertem igazán.

Még mindig száraznak és tárgyilagosnak tűnt a hangja. A hangszínéből ítélve az időjárásról is beszélhetett volna, de Erica ráérzett, hogy a férfi mélyen gyászolt, csak nem tette közszemlére, mint Birgit és Karl-Erik Carlgren. Azt is érteni vélte, hogy nem csak a feleségét gyászolja, hanem a mindörökre elszalasztott esélyt is, hogy úgy megszerettesse magát az asszonnyal, mint ahogy ő szerette.

– Azt mondta, gyáva is volt. De mitől félt?

– Ezerszer föltettem már magamnak ezt a kérdést. Sejtelmem sincs. Ahogy megpróbáltam erről beszélni vele, bezárkózott. Mintha lett volna valami titka, amit nem oszthatott meg senkivel. Vagy ez nagyon furán hangzik? Mindenesetre, mivel nem tudom ezt a titkot, azt sem tudom megmondani, képes lehetett-e arra, hogy megölje magát.

– Milyen volt a kapcsolata a szüleivel és a testvérével?

– Hogy is mondjam? – a férfi sokat gondolkodott a válasz előtt. – Feszült. Mintha folyton egymás körül ólálkodtak volna. Az egyetlen, aki kimondta, mit gondol, a húga, Julia volt, aki egyébként elég furcsa valaki. Mindig mintha egy másik párbeszéd is folyt volna a mögött, amit kimondtak. Nem tudom, hogyan magyarázzam… Mintha kódolva beszéltek volna, és én nem kaptam volna meg hozzá a kulcsot.

– Hogy értette azt, hogy Julia furcsa?

– Mint nyilván ón is tudja, Birgit elég későn szülte meg Juliát. Már jóval elmúlt negyven, nem tervezett már gyereket. Úgyhogy Julia mindig olyan volt, mint egy kakukkfióka. És nem lehetett könnyű neki egy olyan nővérrel, mint Alex. Julia nem volt szép kislány. Felnőtt korára sem lett vonzóbb, és hát ön is tudja, hogy nézett ki Alex. Birgit és Karl-Erik mindig csak rá koncentráltak, Juliát egyszerűen elfelejtették. Ezen ő úgy tette túl magát, hogy befelé fordult. De én kedvelem. Határozottan van benne valami. Csak remélni tudom, hogy egyszer valaki veszi a fáradságot, és megkeresi azt a valamit.

– Hogy reagált Alex halálára? Egyáltalán: milyen volt a kapcsolatuk?

– Erről inkább Birgitet vagy Karl-Eriket kéne megkérdeznie. Én már több mint hat hónapja nem láttam Juliát. Tanárképzőre jár fent északon, Umeå-ban, és nemigen szeret kimozdulni onnan. Legutóbb még karácsonyra sem jött haza. Az Alexszel való kapcsolatát illetően pedig, nos, mindig is bálványozta a nővérét. Alex már elkezdte a bentlakásos iskolát, amikor ő megszületett, és keveset volt otthon, de olyankor Julia úgy járt a nyomában, mint egy kiskutya.

Erica érezte, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik. Felállt, és kezet nyújtott. A férfi két kezébe fogta az övét, s néhány pillanatig tartotta, mielőtt eleresztette. Kikísérte őt az ajtóig.

– Azt hiszem, benézek a galériába is – mondta Erica.

– Akkor felhívom a barátnőjét, bejelentem magát. Tudja, együtt nyitották a galériát. Francine Bijoux-val még Párizsban, az egyetemen ismerkedtek meg. Vagyis most már Sandberg a neve. Mielőtt gyerekeik lettek, sokat jártunk össze. Valószínűleg most is ott van a galériában.

Amint kiszállt az autóból, leszakadt az ég. A galéria a főbevásárló utcával, az Avenynnel párhuzamos Chalmarsgatanon volt, de amikor félórai keresés után sem talált parkolóhelyet, Erica feladta, és a Hedenen állt meg. Így sem volt nagy út, de szakadt az eső, és természetesen nem hozott magával esernyőt.

Átsietett az Avenynön, épp csak elkerülve a Mölndal felé robogó 4-es villamost. Elhagyta a Valandot is, ahol annyi estét töltött el egyetemista korában, majd balra fordult a Chalmarsgatanon.

A Galleri Abstract hatalmas kirakata a baloldalon volt. Az ajtó fölött megcsendült egy kis harang, amikor belépett. A padlót, a falakat és a mennyezetet is fehérre festették, hogy a falon lógó alkotások jobban érvényesüljenek.

A terem túlsó felében nem volt nehéz azonosítania Alex francia társát. Hevesen gesztikulálva tárgyalt valakivel, elbűvölő akcentussal.

– Azonnal itt leszek, addig nézzen körül – lépett hozzá.

Erica tette, amit mondott. Hátrakulcsolt kézzel, szép lassan végigsétált a termen, a festményeket nézegetve. Kockák, négyzetek, körök, meg mindenféle fura formák. Absztrakt képek, ahogy a galéria neve is jelezte. Erika próbálta azt látni, amit az értő közönség lát, de kénytelen volt beletörődni, hogy ez meghaladja az ő felfogóképességét.

Egy hatalmas, vörös alapszínű festményt nézegetett, amit sárgával osztottak szabálytalan mezőkre, mikor meghallotta, Francine cipősarkának kopogását a kőpadlón.

– Ez egy különösen remek munka.

– Valóban. Lenyűgöző. De hogy őszinte legyek, nem igazán vagyok otthon a művészetben. Van Gogh napraforgói nagyon tetszenek, de nagyjából eddig is terjed a tudásom.

Francine elmosolyodott.

– Maga biztosan Erica. Henrik épp most hívott, és szólt, hogy ide tart.

Felé nyújtotta finom, törékeny kezét. Erica sietve letörölte az esővizet a sajátjáról, mielőtt megszorította.

Alacsony volt és karcsú, azzal az eleganciával, ami a francia nők saját szabadalma. Erica a maga százhetvenhárom centijével óriásnak érezte magát mellette.

Francine hátrafésülte hollófekete haját, és kontyba fogta össze a tarkóján. Testhezálló fekete ruhát viselt. A színt talán kollégája és barátnője halála miatt választotta. Kevés sminket használt, azt viszont tökéletesen.

Egy konyhasarokhoz vezette Ericát. Az apró asztalka mellett csak két széknek maradt hely. Ahogy Erica leült, már előtte is állt a gőzölgő kávé. A gyomra tiltakozott a Henriknél elfogyasztott mennyiség után, de tapasztalatból tudta, hogy az embereket kávéscsészével a kezükben valamiért sokkal könnyebb szóra bírni.

– Ha jól értettem, amit Henri mondott, Alex szülei felkérték magát, hogy írjon róla egy megemlékezést.

– Így van. Azonban az utóbbi huszonöt évben alig találkoztam Alexszel, ezért mielőtt belekezdek az írásba, meg kell tudnom egyet-mást arról, hogy milyen ember volt.

– Ön újságíró?

– Nem, életrajzokat írok. Ezt most csak azért csinálom, mert Birgit és Karl-Erik megkért rá. Ezen kívül én voltam az, aki megtalálta, vagyis majdnem én. És valahogy úgy érzem, nekem is szükségem van arra, hogy kapjak egy képet Alexről. Egy élő képet. Nagyon furcsán hangzik?

– Nem, egyáltalán nem. Szerintem fantasztikus, hogy ennyi fáradságot vállal Alex szülei kedvéért… és persze Alex kedvéért is.

Francine áthajolt az asztal fölött, és kezét Ericáéra tette.

– Henri arra is megkért, hogy a lehető legőszintébben válaszoljak a kérdéseire.

Tökéletesen beszélt svédül. Csak az r-eket pörgette kicsit lágyabban, és Erica azt is észrevette, hogy inkább a franciás Henrit használja a Henrik helyett.

– Ugye Párizsban ismerte meg Alexet?

– Igen, együtt tanultunk művészettörténetet. Már a legelső napon összefutottunk. Olyan magányosnak látszott… És én is annak éreztem magam. A többi már történelem, ahogy mondani szokás.

– Ez mennyi ideje volt?

– Nézzük csak… Alex és Henri ősszel ünnepelte a tizenötödik házassági évfordulóját, úgyhogy… tizenhét éve. Ebből tizenöt évig vezettük együtt ezt a galériát.

Elhallgatott, majd rágyújtott, amivel nagyon meglepte Ericát. Valahogy nem gondolta volna, hogy Francine dohányzik. A cigaretta enyhén remegett a kezében, miközben meggyújtotta, majd melyet szívott belőle, anélkül, hogy Ericára nézett volna.

– Nem aggódott, hogy hol lehet? – kérdezte Erica. – Már egy hete ott feküdt, amikor rátaláltunk.

Most jutott eszébe, hogy Henriknek elfelejtette feltenni ezt a kérdést.

– Tudom, hogy különösen hangzik, de nem. Alex… – tétovázott egy kicsit – Alex mindig a maga útját járta. Néha nagyon idegesítő tudott lenni, de azt hiszem, az évek alatt hozzászoktam. Nem ez volt az első eset, hogy csak úgy eltűnt egy időre. Utána mindig úgy jelent meg, mintha mi sem történt volna. Viszont amikor otthon maradtam szülni, ő vezette egyedül a galériát. Tudja, néha még mindig arra gondolok, hogy most is ez lesz. Majd egyszer csak besétál az ajtón. Persze tudom, hogy ezúttal nem fog… – egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

– Nem, nem fog… – Erica diszkréten a kávéscsészéjébe bámult, amíg Francine megtörölte a szemét. – És Henrik hogy reagált olyankor, amikor Alex csak úgy fogta magát, és eltűnt?

– Hiszen beszélt vele. Nem tudta elképzelni, hogy Alex bármi rosszat tehet. Henri az elmúlt tizenöt évet az ő istenítésével töltötte. Szegény Henri…

– Miért szegény?

– Alex nem szerette. Erre előbb, vagy utóbb ő is rájött volna. Elnyomta a cigarettáját, és rágyújtott a következőre.

– Hiszen elég ideje éltek már együtt, biztosan nagyon jól ismerték egymást – mondta Erica.

– Nem hiszem, hogy bárki is igazán ismerte Alexet. Habár valószínűleg én jobban, mint Henri. Ő egyszerűen nem volt hajlandó levenni azt a bizonyos rózsaszín szemüveget.

– Henriknek volt egy különös megjegyzése. Úgy fogalmazott, hogy Alex mintha mindvégig rejtegetett volna előle valamit…

– Hmm… Ez meglepően pontos észrevétel. – emelte meg Francine tökéletes vonalú szemöldökét. – Talán kissé alábecsültem Henrit. Mindig is sejtettem, hogy eltitkol valamit, de halvány fogalmam sincs róla, mi lehetett az. Akármilyen jó barátok voltunk is, volt egy pont, ahol Alex azt mondta: „eddig, és ne tovább”. Én ezt elfogadtam, de Henri nem. Előbb-utóbb belerokkant volna. Inkább előbb.

– Miért?

Francine habozott.

– Fel fogják őt boncolni, ugye?

Ericát meglepte a kérdés.

– Igen, az öngyilkosokat mindig fel szokták. Miért kérdezi?

– Mert így tudom, hogy amit most el fogok mondani, az így is, úgy is kiderül. Legalább könnyebb lesz a lelkiismeretem.

Óvatosan elnyomta a cigarettát. Erica feszülten várt, de Francine előbb rágyújtott a harmadikra. Az ujján nem látszott az erős dohányosokra jellemző sárgás elszíneződés, amiből Erica sejtette, hogy általában nem szív ennyit.

– Gondolom, tudja, hogy az utóbbi fél évben Alex sűrűbben járt vissza Fjällbackába.

– Persze, az ilyen kisvárosokban gyorsan terjednek a hírek. A pletyka szerint majdnem minden hétvégét ott töltött. Egyedül.

– Ez azért így nem egészen igaz.

Francine megint elhallgatott. Erica leküzdötte a késztetést, hogy felugorjon, és addig rázza ezt a nőt, amíg ki nem köpi végre, amit mondani akar.

– Találkozgatott ott valakivel. Tulajdonképpen nem ez volt az első eset, hogy viszonya volt a férje mellett, de most először tűnt úgy mióta csak ismerem, hogy majdnem elégedett volt. Nem lehetett öngyilkos. Valaki meggyilkolta, efelől semmi kétségem sincsen.

– Mitől ilyen biztos ebben?

– Mert terhes volt.

Erre a válaszra Erica nem számított.

– Henrik tud erről?

– Nem tudom. Mindenesetre a gyerek nem az övé volt. Ilyen értelemben már évek óta nem éltek együtt. És amikor még igen, Alex akkor sem akart gyereket Henriktől. A gyerek apja tehát az a másik férfi – akárki is az.

– Ő nem mondta, ki az?

– Nem. Ennyire nem fogadott a bizalmába. Már az is meglepett, hogy beszélt a gyerekről. Nem lehetett öngyilkos, hiszen sugárzott a boldogságtól, egyszerűen nem bírta magában tartani a nagy hírt. Most először láttam egy igazán életvidám Alexandrát. És volt egy olyan érzésem is, hogy megpróbálja rendezni a múltját. Nem tudom, pontosan, miért, de néhány apró jelből valahogy erre következtettem.

A galériába vezető ajtó kinyílt, és hallották, hogy valaki a nedves havat veri le a cipőjéről. Francine felállt.

– Mennem kell. Remélem, segítettem valamit.

– Igen, köszönöm.

Egy óriási, kék alapon fehér négyzetet ábrázoló festmény előtt megálltak és kezet fogtak.

– Csak érdeklődésképpen: mennyiért kelne el ez a kép? Öt-, tízezer korona?

Francine mosolygott.

– Inkább ötven.

Erica halkan füttyentett.

– Na látja. Művészet és jó borok. Ehhez a kettőhöz sosem fogok érteni.

– Én meg egy bevásárlólistát is alig tudok megírni. Mindenki másban jó.

Nevettek, majd Erica szorosabbra húzta magán még mindig nedves kabátját, és kilépett az esőbe.

Az eső latyakká változtatta a havat. Miután elvesztegetett fél órát arra, hogy kikeveredjen Hisingenből, ahova egy tévedés folytán jutott, most Uddevallához közeledett. Mivel egész nap egy falatot sem evett, a Torp bevásárlóközpontnál lefordult az E6-osról, és betért egy McDonald's-ba. A parkolóban ülve gyorsan bekebelezett egy sajtburgert, és kisvártatva már újra az autópályán haladt. Persze a Henrikkel és Francine-nal folytatott beszélgetés járt az eszében. Ki lehet az apja Alex gyermekének…? Francine ugyan kizárta, hogy Henrik lenne az, de senki nem lehet teljesen biztos abban, hogy mi folyik mások hálószobájában, így Erica ezt a lehetőséget sem vetette el. Ha mégsem ő, akkor az a kérdés, hogy ez az a férfi, akivel Alex Fjällbackában találkozgatott, vagy esetleg Göteborgban volt egy szeretője.

Mindenesetre nagyon úgy néz ki, hogy Alex kettős életet élt. Tette, amihez kedve volt, és egyáltalán nem érdekelte, hogyan hat mindez a körülötte élőkre, különösen Henrikre. Francine nehezen értette meg, hogy mehetett bele ilyen körülmények között Henrik a házasságba. Azt is gyanította, hogy Francine megvetette őt ezért. Erica persze értette, hogyan is működik ez. Elég régóta figyelte a húga és Lucas házasságát.

Ami a legjobban zavarta Anna cselekvőképtelenségében, az az volt, hogy nem tudta eldönteni, nem felelős-e részben ő is azért, hogy a húgából hiányzik az önbecsülés. Ő már ötéves volt, amikor Anna megszületett. Az első pillanattól kezdve próbálta megvédeni a kishúgát a valóságtól, amit ő láthatatlan sebként hordozott magával. Azt akarta, hogy Anna soha ne érezze magát magányosnak és kitaszítottnak az anyai szeretet hiánya miatt. Az öleléseket és kedves szavakat, amiket Erica nem kapott meg az anyjától, megadta Annának. Anyai szeretettel vigyázott a kistestvérére.

Annát könnyű volt szeretni. Elfogadott mindent, ahogy volt, sőt igyekezett az élet minden pillanatában örömét lelni. Anna pedig körülaggódta, és sokszor eszébe jutott, hogy talán túlságosan is.

Amikor Anna találkozott Lucasszal, könnyű prédává vált. Elbűvölte a vonzó külső, de nem vette észre a mélyben fortyogó erőket. A férfi lassan minden életörömöt és önbizalmat kiölt belőle, a hiúságára játszva. Most kismadárként ült stockholmi kalickájában, és nem volt ereje hozzá, hogy beismerje a tévedését. Erica nem tehetett mást, mint hogy vár, és elérhető marad.

Nem mintha neki magának olyan nagy szerencséje lett volna a kapcsolataival. Egy sor szakítás és megszegett ígéret volt már a háta mögött; rendesen ő volt az, aki megszegte őket. Valami megszakadt, amikor a kapcsolat eljutott egy bizonyos pontig. Olyan pánik tört rá, hogy alig kapott levegőt. Ki kellett szállnia, és vissza sem nézve továbbmenni. Ugyanakkor családra és gyerekekre vágyott. Harmincöt éves volt, és az évek csak teltek.

Fenébe is… Egész nap sikerült elnyomnia magában, hogy húgára és arra a borzasztó férjére gondoljon, s most megint rá kellet jönnie, milyen sebezhető ebben az ügyben. Úgy érezte, muszáj a nap hátralevő részét pihenéssel töltenie, anélkül, hogy akár Lucas, akár Alexandra Wijknerre járjon az eszében.

Kiválasztott egy számot a mobilja gyorshívójából.

– Szia, Erica vagyok. Otthon lesztek este? Gondoltam, beugrom.

Dan fölnevetett.

– Hogy itthon leszünk-e? Te nem tudod, mi van ma?

Ezután riasztóan tökéletes csend támadt a vonal másik végén. Erica törte a fejét, de semmi különleges nem jutott eszébe, aminek aznap este kellett volna lennie. Sem ünnep, sem születésnap. Dan és Pernilla nyáron esküdtek, úgyhogy házassági évforduló sem lehet.

– Nem, fogalmam sincs. Mi?

A telefonból mély sóhaj hallatszott.

– Hát ma van a svéd-fehérorosz!

A férfi érezte, hogy Erica még most sem tudja, miről van szó, és újra felsóhajtott.

– Téli olimpia van, Erica, olimpia! Te ilyesmiről nem tudsz?

– Ja, az a hokimeccs! Hát persze, hogy tudok róla! Azt hittem, azon kívül gondoltál valamire!

Olyan hangon beszélt, amiből nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs az esti meccsről. Mosolygott, mert tudta, hogy Dan szó szerint a haját tépi ilyen istenkáromlás hallatán. Sportban nem ismert tréfát.

– De azért átmegyek, és veled együtt nézem, ahogy Salming áttöri az orosz védelmet, és…

– Salming? Hát hány éve visszavonult már! Te szórakozol velem? Mondd, hogy csak szórakozol velem!

– Persze, hogy szórakozom. Ennyire nem vagyok hülye, Sundint fogjuk nézni. Na most elégedett vagy? Amúgy állati jó pasi.

Újabb nehéz sóhaj. Ezúttal azért a szentségtörésért, hogy képes volt a hokinak ezt a félistenét olyan jelzővel illetni, aminek nem volt köze a sporthoz.

– Jó, gyere. De nem ám az lesz, mint múltkor! Semmi locsogás arról, hogy milyen szexisek a játékosok lábszárvédőben! Arról meg végképp nem, hogy hordanak-e szuszpenzort, és húznak-e rá alsógatyát! Értve vagyok?

Erica elnyomta a nevetést, és komolyan válaszolt.

– Cserkész becsületszavamra, Dan.

A férfi felhördült.

– Te nem is voltál cserkész!

– Nem hát.

Azzal kinyomta a telefont.

Dan és Pernilla egy viszonylag új sorházban lakott Falkelidenben. A házak a Rabekullen-domb oldalán sorakoztak, és olyan egyformák voltak, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól. Főleg kisgyerekes családok költöztek ide, elsősorban azért, mert a házak nem a tengerre néztek, ezért nem olyan szédítő összegekért árulták őket. mint a parthoz közelebb fekvőket.

Sétához hideg volt, de az autó is makacsul tiltakozott, amikor megpróbálta felhajszolni a jeges, alig felszórt domboldalon. Megkönnyebbült sóhajjal fordult be az utcába, ahol Dan és Pernilla lakott.

Erica becsöngetett, mire apró lábak dobogása hallatszott odabentről, és egy kislány nyitott ajtót, olyan pizsamában, ami a lábfejét is borította. Lisen volt az, Dan és Pernilla legkisebb gyereke. Malin, a középső lány feldühödött azon, hogy Lisen nyitotta ki az ajtót, és a civakodásnak csak Pernilla szigorú hangja vetett véget a konyhából. Belinát, a tizenhárom éves legnagyobb lányt Erica a téren látta pelyhedző állú, robogóval furikázó kölykök társaságában. Dan és Pernilla láthatóan nemigen unatkozott.

Pernilla

egy Puszit a szakácsnak

feliratú kötényben csak kiintegetett a konyhából. Erica folytatta útját a nappaliba, tudván, hogy ott találja Dant, szokás szerint elterpeszkedve a díványon, lábát feltéve az üveg dohányzóasztalra.

– Hahó! Látom a hímsoviniszta disznó lazít egyet, míg a ház úrnője odakint gürcöl a konyhában!

– Szia, Erica! Igen, tudod, a legtöbb nőt gatyába lehet rázni, ha megmutatják nekik, hogy ki az úr a háznál, és vasmarokkal irányítják.

Erica legyintve telepedett mellé a fekete bőrdíványra. Otthonosan ő is feltette a lábát az asztalra, s meghitt csendben nézték végig a 4-es csatorna híradóját. Már nem először tűnődött el rajta, hogy vajon ő is képes lenne-e így éldegélni Dannal.

Dan volt az első nagy szerelme. A gimnáziumi évek alatt elválaszthatatlanul együtt voltak. De aztán mást akartak az élettől. Dan Fjällbackában akart maradni, hogy halász legyen, mint az apja és a nagyapja, Erica viszont alig várta, hogy otthagyhassa a kisvárost. Úgy érezte, megfullad ott, mást tartogat számára a jövő.

Miután elköltözött Göteborgba, egy ideig még együtt maradtak, de az életük más irányt vett. A fájdalmas szakítás után sikerült baráti kapcsolatot kialakítaniuk, ami most, majdnem tizenöt évvel később is működött.

Pernilla úgy lépett be Dan életébe, mint egy meleg ölelés, mikor a férfi még azon búslakodott, hogy nem lehet Ericával közös jövőjük. Ott volt, amikor a legnagyobb szükség volt rá, és imádatával betöltötte az Erica után maradt űrt. Erica számára is fájdalmas volt Dant mással látni, de belátta, hogy ez előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna.

Most meg itt a három kislány…

Kezdetben nehéz volt súrlódások nélkül fenntartani a barátságot. Pernilla gyanakodva, féltékenyen méregette Ericát. Aztán lassan de biztosan Erica meggyőzte, hogy nem hajt a férjére, és Lisennek még a keresztanyja is ő lett.

– A vacsora tálalva!

Dan és Erica feltápászkodott, és kiment a konyhába, ahol Pernilla az asztalra tette a párolgó ragut. Csak két személyre terített, mire Dan kérdően felvonta a szemöldökét.

– Én már ettem a gyerekekkel. Lássatok hozzá, én addig ágyba dugom őket.

Nekikezdett a gazdag halragúnak.

– Na és mi van veled? Hetek óta nem láttunk.

– Hát, alakulnak a dolgok. De most úgy tűnik, lesz egy kis veszekedés a ház miatt.

– Ezt hogy érted? – nézett fel meglepetten a tányérjából Dan. – Te is és Anna is imádjátok azt a házat, csak meg tudtok egyezni.

– Vele igen. De ne hagyd ki a számításból Lucast. Pénzszagot érez, és valószínűleg nem lesz képes megállni, hogy kihagyjon egy ekkora lehetőséget. Soha nem adott Anna véleményére, és nem hiszem, hogy ezúttal másképp lenne.

– A szemétláda! De behúznék neki egyszer…! – nyomatékképpen az öklével verte az asztalt, bár amennyire Erica tudta, sosem emelt még kezet senkire.

– Egyelőre nem akarok túl sokat mondani, nem tudom, pontosan mi a helyzet. Holnap felhívom Mariannét, egy ügyvéd barátnőmet, és megbeszélem vele, milyen esélyem van, hogy megakadályozzam az eladást, de ma nem akarok erre gondolni. Különben sem érdekelnek most az anyagiak, hirtelen annyi minden történt.

– Igen, hallottam, mibe csöppentél. Milyen volt így megtalálni valakit?

– Szomorú és borzasztó. Remélem, hogy soha többé nem kell ilyesmit átélnem.

Mesélt a cikkről, amit meg kell írnia, és a beszélgetésekről Alexandra férjével és munkatársával. Dan csendben figyelt.

– Azt nem értem, hogy miért a legfontosabb embereket zárta ki az életéből. Látnod kellett volna a férjét… Bálványozta őt!

Dan hirtelen félbeszakította.

– Erica, olyan három másodperc múlva kezdődik a meccs, és bocsáss meg, de most inkább arra vagyok kíváncsi, mint a te elemzéseidre.

Marianne Svan az egyetem óta Erica jó barátja volt. Együtt tanultak irodalmat, de negyedév vége felé Marianne rájött, hogy a könyvtárosság mégsem élete álma, és átváltott a jogra. Mint kiderült, jól döntött, és mostanra egy közismert göteborgi ügyvédi iroda történetének legfiatalabb alkalmazottja volt. Az első csengetésre felvette a telefont, s amikor Erica a réghallott barát hogyléte iránt érdeklődött, rögtön megérezte, hogy Erica nem csak ezért hívta.

– Szóval mit tehetek érted? Hallom a hangodon, hogy valami nyomja a szíved, úgyhogy halljuk.

– Eléggé szégyellem magam, hogy annyi ideig nem kerestelek, és most is azért, mert a segítséged kéne.

– Jaj, ne butáskodj! Mit segítsek? A birtokkal van valami probléma?

– Eltaláltad.

Erica a konyhaasztalnál ült, és a levéllel babrált, ami a reggeli postával érkezett.

– Anna, vagyis inkább Lucas el akarja adni a Fjällbackai házat.

– Micsoda? – Marianne szokásos nyugalma szinte felrobbant. – Hát nem tudja, mit jelent neked az a ház? Mi az istent képzel ez magáról?

Erica úgy érezte, hogy valami hirtelen elpattan benne, és sírva fakadt.

– Na, mi a baj? Szeretnéd, hogy odamenjek? Estére ott lehetek.

– Borzasztó kedves tőled, de jól vagyok. Tényleg. Csak kicsit kijutott a dolgokból mostanság. Mama és papa dolgait is elég nyomasztó volt rendbe tenni, a könyvemmel is le vagyok maradva, és akkor most itt van ez a dolog a házzal… és mindennek a tetejébe pénteken holtan találtam a legjobb gyerekkori barátnőmet.

Egyszerre kitört belőle a hisztérikus nevetés. Eltartott egy ideig, mire összeszedte magát.

– Jól hallottam? Azt mondtad… holtan?

– Jól hallottad sajnos. Bocs, biztos szörnyen hangzott, hogy nevettem. Csak ez így túl sok egyszerre. Alexandra Wijknerről van szó. Öngyilkos lett a családi házuk fürdőkádjában, itt Fjällbackában. Szerintem ismerhetted is. A férjével, Henrik Wijknerrel a legmagasabb göteborgi körökben forogtak, akikkel mostanában te is haverkodsz.

Elmosolyodott, és tudta, hogy a vonal másik végén Marianne is ezt teszi. Egyetemista korukban Marianne Göteborg Majorna nevű részében lakott, és a munkások jogaiért harcolt – Henrik Wijkner. Persze, tudom, ki az. Van is pár közös ismerősünk, de személyesen még nem találkoztam vele. Azt mondják, könyörtelen üzletember. Olyan fajta, aki reggel éhgyomorra kirúg száz dolgozót, és még marad étvágya reggelizni. A feleségének meg valami butikja volt, vagy mije?

– Galériája. Absztrakt művészeti.

Nagyon megütközött azon, amit Marianne Henrikről mondott. Erica jó emberismerőnek tartotta magát, és Henrik egyáltalán nem tűnt a számára könyörtelen üzletembernek.

Ejtette az Alex-témát, és arról kezdett beszélni, amiért valójában telefonált.

– Kaptam ma egy levelet. Lucas ügyvédjétől. Pénteken találkozni akarnak velem Stockholmban, hogy megbeszéljük Mama és Papa házának az ügyét, és nekem lövésem sincs a jogi dolgokhoz. Lucas tényleg rákényszeríthet az eladásra?

Érezte, hogy az alsó ajka megint remegni kezd, és vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon. A konyhaablakon túl az öböl vizén ragyogott a jégpáncél az elmúlt napok esőzései és az éjszakai fagyok után. Látta, hogy egy veréb száll le az ablakpárkányra, és eszébe véste, hogy vegyen faggyúgolyót, amit kirakhat a madaraknak. A veréb kíváncsian billegette a fejét, és könnyedén megkopogtatta az ablaküveget. Aztán, megbizonyosodva róla, hogy nincs ott semmi ehető, elrepült.

– Én adójogi ügyvéd vagyok, nem családjogi, úgyhogy most azonnal nem tudok erre válaszolni. De tudod mit? Beszélek szakértőkkel itt az irodában, és még ma rád csörgök. Nem vagy egyedül, Erica. Segítünk neked, megígérem.

Jó volt ezt a biztatást hallani, és kicsit fényesebbnek tűnt a helyzet, mikor elköszöntek. Kényszerítette magát, hogy dolgozzon az életrajzon, de nemigen haladt. A könyvnek még több mint a fele előtte állt, és a kiadó egyre türelmetlenebb volt. Két oldalt teleírt, elolvasta, de látta, hogy trágya az egész, úgyhogy gyorsan ki is törölte több órai munkáját. Csak rosszabb kedve lett az egésztől; a munka öröme már rég a múlté volt. Inkább befejezte az Alexandráról írott cikket, és elküldte a

Bohusläningen

címére.

Mellberg főfelügyelő elégedetten simogatta terjedelmes pocakját, és azon gondolkozott, ne szundítson-e egy kicsit. Alig volt tennivalója, es annak a kevésnek sem tulajdonított túl nagy fontosságot. Ám alig hogy lehunyta a szemét, határozott kopogtatás jelezte, hogy Annika Jansson, a rendőrőrs titkárnője szeretne valamit.

– Mi van már, nem látja, hogy dolgom van?

Céltalanul kotorászni kezdett az asztalán heverő papírok között, hogy elfoglalt ember benyomását keltse, de csak annyit ért el, hogy felborított egy csésze kávét. Az elkezdett a papírok felé folyni, ő meg felkapta az első keze ügyébe eső dolgot, hogy feltörölje – történetesen az inge csücskét, amit csak elvétve túrt be a nadrágjába.

– Az isten verje meg, hát nem tanulta meg, hogy kicsit tisztelje a feletteseit, és kopogjon, mielőtt becsörtet?

Annika inkább nem jegyezte meg, hogy pontosan ezt csinálta. A korából és tapasztalatából adódó bölcsesség azt súgta, hogy várjon csendben, míg a vihar elvonul.

– Ha nem tévedek, akart nekem mondani valamit – fortyogott Mellberg.

– A göteborgi Igazságügyi Orvostani Intézetből keresték – felelte visszafogott hangon Annika. – Egészen pontosan Tord Pederson igazságügyi orvosszakértő. Ezen a számon érheti el.

Cédulát nyújtott át, rajta egy telefonszámmal.

– Azt nem mondta, miért keresett?

Rögtön felélénkült. Itt az Isten háta mögött ritkán kereste bárki is az intézetből. Lehet, hogy végre valami igazi rendőri munkára is van kilátás. Elhessegette Annikát, majd a válla és füle közé fogta a telefonkagylót. Aztán sebesen feltárcsázta a kapott számot.

Annika gyorsan kihátrált a szobából, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Leült az asztalához, és mint már annyiszor, most is elátkozta a döntést, amellyel az aprócska tanumshedei kapitányságra helyezték Mellberget. Rossz nyelvek szerint azzal tette magát nemkívánatossá Göteborgban, hogy megerőszakolt egy őrizetbe vett menekültet. A belső vizsgálat ugyan nem jutott eredményre, ám a biztonság kedvéért azért elpaterolták Tanumshedébe főfelügyelőnek. A körzet mind a tizenkétezer törvénytisztelő lakosa arra szolgált, hogy a lefokozására emlékeztesse. Itt még ő sem tud problémát okozni, gondolhatták felettesei. És ez a vélekedés eddig helyesnek is bizonyult.

Annika korábban szívesen járt be munkahelyére, de ennek Mellberg érkezésével vége szakadt. Olykor durva volt, máskor meg úgy tekintett magára, mint Isten adományára minden nő számára. Átlátszó hízelgés, fenékcsipkedés és illetlen megjegyzések is belefértek ebbe. De a főnöke leggusztustalanabb vonásának Annika azt tekintette, ahogy olyan rettenetes módon keresztbefésülte a haját a feje tetején lévő kopasz folton. Megborzongott a gondolatra, hogy hogy nézhet ki a hosszúra növesztett maradék haj, amikor nincs odafésülve.

Elgondolkodott, mit akarhat az orvostani intézet. De hát hamarosan úgyis megtudja.

Bertil Mellberg pedig, miközben hallotta, hogy kicsöng a telefon, nézte a szobából kivonuló Annikát. Nem kicsit jó nő. Karcsú, de azért ahol domborulni kell, ott domborul. Kár, hogy ilyen hosszú szoknyákat meg bő blúzokat hord. Harminchét éves – ezt a személyi aktájából tudta. Kicsit több mint húsz évvel fiatalabb nála, a legjobb korosztály. Az idős hölgyekkel foglalkozzon más. Óvatosan megtapogatta a feje búbját. Rendben, a haja úgy áll, ahogy állnia kell.

– Tord Pederson.

– Halló, Bertil Mellberg főfelügyelő vagyok a tanumshedei rendőrkapitányságról. Keresett.

– Így van. A holttestről van szó, amit önöktől hoztak be. Az Alexandra Wijkner nevű nő. Öngyilkosságnak tűnt.

– Igen? – Mellberg felélénkült.

– A boncolás alapján biztosan állíthatom, hogy egészen biztosan nem az volt. Meggyilkolták.

– Azt a rohadt! – izgalmában Mellberg újra feldöntötte a kávéscsészét, így a maradék is az asztalra ömlött. De ho… honnan tudja? Mármint mi a bizonyíték rá, hogy gyilkosság volt?

– Átfaxolhatom a boncolási jegyzőkönyvet, de nem hiszem, hogy sokra menne vele. Inkább hadd foglaljam össze a legfontosabb pontokat. Pillanat, csak felteszem a szemüvegem. Tehát akkor nézzük. Harmincöt éves nő, jó fizikai állapot. De ezt már tudja. Már körülbelül egy hete halott volt, de a teste jó állapotban maradt, elsősorban a helyiség alacsony hőmérsékletének köszönhetően. A test alsó része körül képződött jég szintén segített. Mély vágások mindkét csuklói artérián, egy borotvapengével, amit a helyszínen meg is találtak. Itt kezdtem el gyanakodni. Mindkét vágás ugyanolyan mély volt, és teljesen egyenes, ami merőben szokatlan. Ki merem jelenteni, hogy öngyilkosság esetén sosem fordul elő. Az emberek ugyanis vagy jobb-, vagy balkezesek. Jobbkezes személy esetén a bal csuklón lévő seb sokkal mélyebb és erőteljesebb lenne, mint a másik. Aztán megvizsgáltam mindkét kéz ujjait, és a gyanúm beigazolódott. A borotvapenge olyan éles, hogy szinte minden esetben mikroszkopikus vágásokat hagy a bőrön. Alexandra Wijkner ujjain azonban nem volt semmi ilyesmi. Ez arra utal, hogy valaki más hasította fel a csuklóját, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy öngyilkosság látszatát keltse.

Pederson tartott egy kis szünetet, majd folytatta.

– Ezután azt kérdeztem magamtól, hogy vihet véghez ilyet valaki anélkül, hogy az áldozat védekezne? A toxikológiai jelentés megadta a választ. Az áldozat vérében erős nyugtató maradványait találták.

– Ez mit bizonyít? Nem lehet az, hogy csak altatót vett be?

– De, természetesen ez is lehetséges. Ám ma már rendkívül pontosan meg tudjuk állapítani a gyógyszerek és mérgek lebomlásának sebességét. Többször elvégeztük ezt a tesztet az áldozat vérén, és mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutottunk: Alexandra Wijkner nem vághatta fel az ereit, mert amikor a szíve megállt a vérveszteség miatt, már jó ideje öntudatlan volt. Sajnos annyira még nem haladt előre a tudomány, hogy azt is meg tudjam mondani, pontosan mióta. Az viszont kétségtelen, hogy gyilkosság történt. Remélem, elkapják a tettest. Nem sok emberölés fordul elő a körzetében, ugye?

Pederson hangja kételkedést tükrözött, amit Mellberg személyes sértésnek vett.

– Abban igaza van, hogy ilyesmi nem túl gyakran fordul elő Tanumshedében. De tudja az én igazi munkahelyem a göteborgi főkapitányság, csak ideiglenesen helyeztek ide. Sokéves nagyvárosi tapasztalattal rendelkezem. Legalább a helyi hatóságok kapnak egy kis ízelítőt, milyen egy igazi nyomozás. Végére járunk az ügynek.

A kórboncnok a fellengzős választ szó nélkül hagyva folytatta az eset ismertetését.

– És még tudnia kell, hogy Alexandra Wijkner a terhesség harmadik hónapjában volt, és már korábban is szült. Nem tudom, utóbbinak van-e bármi jelentősége az ügy szempontjából, de inkább túl sok legyen az információ, mint túl kevés, nem igaz?

Mellberg válaszképpen csak horkantott egyet, majd némi kölcsönös udvariaskodás után letették a kagylót.

Az egyik hajtincsét melengette a kezei között. Apró jégkristályok olvadtak le róla, és benedvesítették a tenyerét. Óvatosan lenyalta a vizet.

Arcát a fürdőkád peremére fektette, és érezte, ahogy a hideg a bőrébe mar. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott feküdt a jégbe fagyva.

Még mindig megvolt közöttük a kapocs. Nem változott semmi. Minden ugyanolyan maradt. Még mindig egyek voltak ők ketten.

Nagy nehezen kinyitotta az öklét, hogy a tenyerét az övére helyezhesse. Összefonta ujjait az övéivel. A vér száraz volt és merev, kis szemcséi a kezére tapadtak.

Az idő elvesztette a jelentőségét, amikor együtt voltak Az évek, a napok, a hetek összeolvadtak egyetlen egésszé, amiben csak egy dolog számított: hogy a keze az övéhez ér. Épp ezért volt olyan fájdalmas az árulás. Megint jelentést adott az időnek Ezért nem fog már a vére forrón áramlani az ereiben soha többé.

Mielőtt elment, visszafeszegette a kezét az eredeti helyzetébe.

Nem nézett vissza.

Mély

álmából felriadva Erica először nem ismerte fel a hangot. Mire rájött, hogy a telefon éles csörgése ébresztette fel, már sokadszorra csenghetett. Kiugrott az ágyból, és felvette.

– Erica Falck – a hangja nem volt több puszta sóhajnál.

– Bocsánat, felébresztettem? Kérem, ne haragudjon.

– Nem, ébren voltam – válaszolta automatikusan Erica, és eltűnődött, vajon mennyire volt ez hihető.

– Nos, mindenesetre elnézését kérem. Henrik Wijkner vagyok. Most beszéltem Birgittel, és megkért, hogy hívjam fel magát. Azt mondja, reggel megkereste egy rendkívül udvariatlan nyomozó a tanumshedei rendőrkapitányságról. Többé-kevésbé utasította, méghozzá nem túl kedvesen, hogy menjen be a kapitányságra. Értelemszerűen az én jelenlétem is kívánatos volt. Azt nem mondta el, hogy miről van szó, de van egy ötletünk. Birgit nagyon maga alatt van, és mivel különböző okokból sem Karl-Erik, sem Julia nincs Fjällbackában, szerettem volna önt megkérni, hogy tegyen meg nekem egy óriási szívességet, és látogassa meg. A húga és a sógora dolgoznak, úgyhogy egyedül van náluk. Beletelik néhány órába, mire odaérek, és nem szeretnem, hogy egész addig egyedül legyen. Tudom, hogy nagy kérés, és nem ismerjük még egymást ennyire, de senki máshoz nem fordulhattam.

– Persze, átmegyek. Nem gond. Csak magamra kapok valamit, tizenöt percen belül ott vagyok.

– Az nagyon jó. Végtelenül hálás vagyok. Komolyan. Birgit sohasem volt különösebben stabil lelkileg, és szeretném, ha volna vele valaki, míg én odaérek Fjällbackába. Felhívom, és megmondom neki, hogy odamegy. Dél körül ott leszek, és akkor beszélhetünk. Még egyszer köszönöm.

Erica kisietett a fürdőszobába, hogy kimossa a szeméből az álmot. Felvette az előző napi ruháját, és némi sminkelés és fésülködés után tíz percen belül a kocsijában ült.

Alex anyja mintha fogyott volna néhány kilót, amióta nem látta, a ruhája lazán lógott rajta. Ezúttal nem a nappaliban ültek le, a konyhába vezette Ericát.

– Köszönöm, hogy átjöttél. Olyan ideges vagyok, egyszerűen nem lettem volna képes itt ülni és tépelődni, míg Henrik megérkezik.

– Azt mondta, felhívtak a tanumshedei kapitányságról.

– Igen, reggel nyolckor valami Mellberg főfelügyelő azt mondta, hogy Karl-Erik, Henrik és én azonnal menjünk be hozzá. Elmagyaráztam neki, hogy Karl-Eriknek sürgős üzleti ügyben a városba kellett mennie, de holnapra visszajön. Megkérdeztem, várhat-e addig. Kijelentette, hogy semmiképpen, és csak jöjjünk be mi Henrikkel. Nagyon nyers volt, én meg persze azonnal felhívtam Henriket. Azt mondta, jön, ahogy tud. Azt hiszem, kicsit csüggedt volt a hangom, attól ijedt meg Henrik, és azért kért meg, hogy gyere át. Remélem, tényleg nem kérünk túl sokat. Ennyire talán nem kéne belekeveredned a mi családi tragédiánkba, de nem tudtam, hova forduljak. És hát valamikor olyan voltál, mintha a lányunk lettél volna, ezért gondoltam, hogy…

– Ugyan, hagyd. Örömmel segítek. Azt nem mondták a rendőrök, hogy miről van szó?

– Nem, az a főfelügyelő egy szót sem volt hajlandó szólni róla. De én sejtem. Ugye mondtam, hogy Alex nem ölte meg magát? Ugye mondtam!

Erica ösztönösen Birgit kezére tette a sajátját.

– Birgit drága, ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Lehet, hogy igazad van, de ne találgassunk.

Két hosszú órán át üldögéltek a konyhaasztal mellett. A beszélgetés gyorsan elhalt, és a konyhai óra ketyegésén kívül nem hallatszott semmi. Erica a mutatóujjával körözve követte a viaszosvászon abrosz mintáit. Birgit csinosan öltözött, és a sminkje is ugyanolyan makulátlan volt, mint legutóbb. De fáradt volt és megviselt, nem tett jót neki a fogyás, új ráncok jelentek meg a szeme és a szája körül. Ha Ericának nehéz volt a várakozás, neki egyenesen elviselhetetlen.

– El sem tudom képzelni, ki akarhatta megölni Alexet – a szavai úgy hatottak a hosszú csend után, mint a pisztolylövés. – Nem voltak ellenségei. Teljesen hétköznapi életet éltek Henrikkel.

– Amíg nem tudjuk biztosan, miről van szó, ne gyártsunk elméleteket – mondta újra Erica. Hallgatólagos beleegyezésnek vette, hogy Birgit nem válaszolt.

Nem sokkal déli tizenkettő után Henrik kocsija beállt a ház előtti kis parkolóhelyre. Meglátták a konyhaablakból, és megkönnyebbülten álltak fel, hogy vegyék a kabátjukat. Mire becsöngetett, már ott várták az előszobában, indulásra készen. Henrik két oldalról arcon csókolta Birgitet, majd ugyanígy üdvözölte Ericát is, aki meglepődve fogadta a gesztust. Nem volt szokva ilyesmihez.

– Ugye te is jössz?

Erica már félúton volt a saját autója felé.

– Hát nem is tudom…

– Nagyon jó lenne…

Erica Birgit feje fölött Henrik szemébe nézett, majd halk sóhajjal bemászott a BMW hátsó ülésére. Hosszúnak ígérkezett a nap.

Körülbelül húsz perc alatt oda is értek Tanumshedébe. Közben az időjárásról, és a vidék fokozatos elnéptelenedéséről beszélgettek. Mindegy volt, csak ne a látogatásuk okáról kelljen.

Erica azon töprengett, hogy mit is keres ő most Henrik kocsijában. Nincs neki elég baja anélkül is, hogy belekeveredne egy gyilkosságba, ha ugyan arról van szó egyáltalán? Ami egyébként azt is jelentené, hogy a könyvötlete nem ér semmit. Már sikerült összehoznia egy vázlatot, és most dobhatja ki úgy, ahogy van. Legalább koncentrálhat arra az életrajzra. Bár… ettől a gyilkossági száltól még izgalmasabb is lehetne a történet.

Hirtelen rádöbbent, mit is művel éppen. Egyszerű szereplővé változtatta Alexet, akit úgy rángat ide-oda, ahogy éppen kedve tartja. Hiszen ő élő ember volt, akit élő emberek szerettek. Köztük maga Erica is. Megnézte Henrik arcát a visszapillantó tükörben. Ugyanolyan érzelemmentes volt, mint eddig, annak ellenére, hogy arra számított, hamarosan közlik vele, hogy a feleségét meggyilkolták. És a gyilkosságok nagy részét – fűzte tovább megállíthatatlanul a gondolatot – nem családtagok szokták elkövetni? Újra csak elszégyellte magát, és hálát adott, amikor végre megérkeztek. Túl akart lenni ezen az egészen, hogy visszatérhessen a saját, aránylag hétköznapi problémáihoz.

A papírhalom az íróasztalán elképesztő méretűre duzzadt. Bámulatos volt, hogy egy ilyen kis körzet, mint Tanum, ennyi bűnügyi jelentést képes produkálni. Jobbára apró-cseprő ügyekről szóltak azok a papírok, de mindet ki kellett vizsgálnia. Persze közel sem halmozódna fel ennyire a restancia, ha Mellberg nem a hájas seggét meresztené egész nap. Patrik Hedström felsóhajtott. Egy bizonyos mennyiségű akasztófahumor nélkül nem is bírta volna eddig. Újabban azonban azon kezdett tűnődni, tényleg ennyi volna-e az élet, és semmi több.

De ma végre ígérkezett valami változatosság. Mellberg felkérte, hogy ő is vegyen részt a Fjällbackában meggyilkolt nő anyjának és férjének a kihallgatásán. A rendőrtiszti főiskolán kiképezték ugyan ilyen helyzetekre, de kihallgatói tehetségét mindeddig csak biciklilopásokkal és családon belüli erőszakkal kapcsolatban próbálhatta ki. Patrik az órára nézett. Ideje átmenni Mellberg irodájába. Szó szerinti értelemben ez nem kihallgatás volt, de mindenképpen fontos beszélgetés. Innen-onnan hallotta, hogy az anya mereven elutasítja, hogy a lánya öngyilkos lett volna. Kíváncsi volt, mire alapozza ezt az állítást, ami végül helyesnek bizonyult.

Felkapta a noteszét, egy tollat meg egy csésze kávét, és elindult a folyosón. Mindkét keze tele lévén, a könyökével és a lábával nyitotta ki az ajtót, így csak akkor vette őt észre, amikor lepakolt és megfordult. Egy pillanatra megállt a szívverése. Újra tízéves volt, és meg akarta húzni a copfját. Aztán tizenöt, és arra próbálta rábeszélni, hogy menjen el vele egy körre a robogóján. Majd húsz, és feladott minden reményt, amikor ő Göteborgba ment. Gyors fejszámolás után arra jutott, hogy legalább hat éve nem látta. Semmit sem változott. Magas volt és formás, szőke göndör haja a vállára omlott.

Feszült embereket látott maga előtt. Alexandra Wijkner édesanyja alacsony volt, vékony, és kissé túl sok volt rajta az ékszer. Ruhája és frizurája tökéletes, de szeme karikás a kimerültségtől. A vején nem látszott különösebb fájdalom. Patrik végiggondolta magában azt, amit tudott róla. Henrik Wijkner, sikeres göteborgi üzletember, egy több nemzedékkel ezelőtt megalapozott tekintélyes vagyon örököse. Látszott is rajta. Nem a drága ruháin, vagy az arcszesz illatán, valami kevésbé megfogható dolog miatt: a magabiztos nyugalomból, ami abból a kiváltságos helyzetből fakadt, hogy életében soha senkivel szemben nem került hátrányba.

Az asztal túloldalán ott hömpölygött Mellberg. Ahogy csendben végignézett a jelenlevőkön, jobb kezével helyreigazította keresztbefésült haját. Patrik próbált nem nézni Ericára. Inkább a Mellberg ingjén lévő kávéfoltokat számlálgatta.

– Nos… Valószínűleg tudják, milyen ügyben kérettem ide magukat – Mellberg hosszú hatásszünetet tartott. – Bertil Mellberg főfelügyelő vagyok, a tanumshedei rendőrkapitányság parancsnoka, ő pedig itt Patrik Hedström, aki segít nekem a vizsgálat során.

Fejével Patrik felé bökött, aki valamivel az Erica, Birgit és Henrik alkotta félkörön kívül helyezkedett el.

– Milyen vizsgálat? Az Isten szerelmére, meggyilkolták! – Birgit előrehajolt ültében, Henrik pedig védelmezőén átkarolta a vállát.

– Igen, megerősítést nyert, hogy a lánya nem lehetett öngyilkos. A törvényszéki orvosi szakvélemény alapján ezt teljességgel kizárhatjuk. Amikor az ereit felvágták, már nem volt eszméleténél. A vérében nagy mennyiségű nyugtatót találtunk. Amíg nem volt magánál, egy vagy több valaki belerakta a fürdőkádba, megtöltötte azt vízzel, majd felhasította a csuklóit egy borotvapengével, hogy öngyilkosság látszatát keltse.

– Tudják, hogy ki tette? – Birgit kis hímzett zsebkendőt vett elő a táskájából, és megtörölte a szemét, láthatóan vigyázva, nehogy elkenje a sminkjét.

Mellberg összekulcsolta kezét irdatlan pocakján, és tekintetét az előtte ülőkre szegezte. Tekintélyt parancsolóan megköszörülte a torkát.

– Talán maguk ketten meg tudják mondani.

– Mi? – Henrik meglepetése nagyon élethűen hatott. – Honnan tudhatnánk? Biztosan valami eszelős műve. Alexandrának nem voltak ellenségei!

– Mondja maga.

Patrik egy pillanatra úgy látta, mintha árnyék suhanna át Alexandra férjének arcán. De rögtön el is tűnt, és Henrik visszanyerte korábbi nyugalmát.

Patrik mindig egészséges fenntartásokkal kezelte az olyan embereket, mint Hernik Wijkner. Azokat, akik eleve jólétbe születtek. Akiknek mindenük megvolt, anélkül, hogy a kisujjukat is meg kellett volna mozdítaniuk érte. Henrik külseje persze kellemes volt és megnyerő, de Patrik érezte a felszín alatti áramlatokat. Eltűnődött, miért nem tükröződött az arcán meglepetés, amikor Mellberg bejelentette, hogy Alexandrát megölték. Hinni valamit egy dolog, de bizonyosságként hallani nem ugyanaz. Ennyit megtanult tíz év rendőrködés alatt.

– Gyanúsítottak vagyunk? – Birgit úgy el volt képedve, mintha a főfelügyelő legalábbis tökké változott volna a szeme előtt.

– A gyilkossági esetek statisztikái magukért beszélnek. Az elkövetők nagy többsége a közeli hozzátartozók közül kerül ki. Persze, nem állítom, hogy most is így van. Biztosíthatom önöket, hogy minden eshetőséget meg fogunk vizsgálni. Gyilkossági ügyekben szerzett jelentős tapasztalatomnak köszönhetően – újabb hatásszünet – egészen biztos, hogy gyorsan a végére járunk ennek. Viszont szeretném, ha mindketten beszámolnának arról, mit csináltak a holttest felfedezése előtti napokban.

– De mi értelme volna ennek? – kérdezte Henrik. – Birgit beszélt vele utoljára, de vasárnapig egyikünk sem hívta fel, úgyhogy a gyilkosságot elkövethették akár szombaton is. Vagyis én péntek este fél tíz körül kerestem, de gyakran sétált egyet lefekvés előtt, és azt gondoltam, most is azért nem vette fel.

– A boncolás csak annyit derített ki, hogy körülbelül egy hete volt halott. Az állításnak természetesen utánanézünk, de van egy nyomunk, ami arra utal, hogy péntek este kilenc óra előtt halhatott meg. Hat körül, rögtön azután, hogy megérkezett Fjällbackába, felhívott egy bizonyos Lars Thelandert azzal, hogy a kazánja nem működik rendesen. Ő akkor nem ért rá, de megígérte, hogy kilenc után benéz. Állítása szerint pontosan kilenckor kopogott. Senki sem nyitott ajtót, úgyhogy várt egy kicsit, aztán hazament. A munkahipotézisünk tehát az, hogy aznap este ölték meg, amikor megérkezett, hiszen nem valószínű, hogy elfeledkezett volna a szerelőről, mivel a házban hideg volt.

A haja megint elcsúszott, ezúttal balra. Patrik észrevette, hogy Erica alig tudja levenni a szemét a látványról.

– Maga mikor beszélt vele? – szegezte Birgitnek a kérdést Mellberg.

Birgit elgondolkodott.

– Valamikor hét óra után. Azt hiszem, negyed nyolc, fél nyolc körül. Nem sokat beszéltünk, mert Alexnek vendége volt. – Hirtelen elsápadt. – Lehet, hogy ő…?

Mellberg komoran bólintott.

– Mindenképpen lehetséges, asszonyom. De ezt a mi dolgunk kitalálni, és higgye el nekem, hogy minden erőnkkel ezen is leszünk. Ennek érdekében először is minél jobban le kell szűkítenünk a gyanúsítottak körét, ezért kérem maguktól a beszámolót péntek estig.

– Nekem is kell alibit igazolnom? – érdeklődött Erica.

– Nem hiszem, hogy ez szükséges. Viszont legyen szíves írja le Hedström nyomozónak, mit látott a házban, amikor felfedezte a holttestet.

Mindenki Patrikra nézett, aki helyeslően bólintott. Lassan szedelőzködni kezdtek.

– Tragikus egy dolog ez. Főleg a gyerek miatt.

Minden szem Mellberg felé fordult.

– Miféle gyerek? – Birgit értetlenül nézett ide-oda Mellbergre és Henrikre.

– Az orvosszakértő szerint a harmadik hónapban volt. Csak nem mondok ezzel újat maguknak?

Mellberg elvigyorodott, és cinkosan Henrikre kacsintott. Patrikot teljesen kiborította főnöke tapintatlan viselkedése.

Henrik arcáról lassan minden szín eltűnt, olyan lett, mint a fehér márvány. Birgit elhűlve bámult rá. Erica mintha kővé vált volna.

– Gyereket várt? Miért nem mondtad el nekem? Jaj, istenem… – Birgit a szájára szorította a zsebkendőjét, és magán kívül zokogott, már nem törődve a sminkkel, ami kis patakokban csordogált le az arcán. Henrik megint átkarolta, de a fej fölött Patrik szemébe nézett. Láthatóan nem is sejtette, hogy a felesége terhes volt. Erica kétségbeesett arckifejezése viszont nyilvánvalóvá tette, hogy ő tudott róla.

– Ezt majd otthon megbeszéljük, Birgit – mondta Henrik, majd Patrikhoz fordult. – Gondoskodom róla, hogy péntek estig megkapja az írásos beszámolókat. Gondolom, miután elolvasták, részletesebben is ki akarnak majd hallgatni minket.

Patrik bólogatott, majd felvonta a szemöldökét, és kérdőn Ericára nézett.

– Mindjárt megyek, Henrik – mondta Erica. – Csak beszélnem kell Patrikkal. Régi barátok vagyunk.

A folyosón toporgott, míg Henrik kikísérte Birgitet az autóhoz.

– Hát… jól megleptél… – kezdte Patrik.

Idegesen előre-hátra billegett a sarkán.

– Te sem kevésbé.

Erica retikülje csatját piszkálgatta, és kissé félrebillentett fejjel nézett a férfira.

– Rég láttalak. Sajnálom… – köszörülte meg a torkát Patrik – hogy nem tudtam elmenni a temetésre. Hogy bírjátok Annával?

Erica, bármilyen magas volt is, hirtelen nagyon kicsinek tűnt, és Patrik erős késztetést érzett, hogy megcirógassa az arcát.

– Megvagyunk. Anna rögtön hazament a temetés után, de én azóta itt vagyok, és próbálom rendbe szedni a házat. Nem könnyű.

– Hallottam, hogy egy Fjällbackai nő találta meg a holttestet, de nem tudtam, hogy te voltál az. Szörnyű lehetett. Ráadásul ti barátnők voltatok…

– Tényleg szörnyű volt. Nem hiszem, hogy valaha el tudom majd felejteni azt a látványt. De most mennem kell, kint várnak. Remélem, még összefutunk. Egy ideig még itt leszek Fjällbackában.

Már indult is kifelé.

– Mondjuk egy vacsora szombat este? – szólt utána Patrik. – Nálam nyolckor jó lesz? Benne vagyok a telefonkönyvben!

– Jól hangzik. Akkor nyolckor! – ezzel kihátrált az ajtón.

Amint Erica kitette a lábát, Patrik rögtönzött táncot lejtett a folyosón, kollégái nem kis megdöbbenésére. Örömébe azonban azonnal üröm is vegyült, amikor rájött, mekkora macera lesz elfogadható állapotba hozni a házat. Mióta Karin otthagyta, nem fordított rá túl sok energiát.

Erica játszópajtásból lett a szerelme, s Erica természetesnek vette azt a kutyaszerű rajongást. Aztán amikor a lány Göteborgba költözött, Patriknak rá kellett jönnie, hogy sutba dobhatja az álmait. S amikor Elvette Karint, meg volt róla győződve, hogy együtt fognak megöregedni, ha Erica fel-felbukkant is gondolataiban. Néha hónapokig nem gondolt rá; néha naponta többször is.

Mély sóhajjal lépett be irodájába, ült le az asztalához, és kezébe vette a legfelső lapot. A munka elég egyhangú volt ahhoz, hogy közben elmélkedhessen a szombati menün is. A desszertben máris biztos volt. Erica mindig is imádta a fagylaltot.

Szörnyű szájízzel ébredt. Előző éjjel rendesen kiütötte magát. Délután átjöttek a haverok, és együtt vedeltek hajnalig. Rémlett, mintha a rendőrség is kijött volna. Megpróbált felülni, de forogni kezdett vele a szoba, így hát úgy döntött, hogy fekve marad.

A jobb keze sajgott, ezért a feje fölé emelte, hogy megnézze. A bütykeiről lehorzsolódott a bőr. Francba… Biztos bunyózott éjszaka, azért jöttek a rendőrök is. Lassanként kezdtek visszatérni az emlékek. A srácok szóba hozták az öngyilkosságot. És az egyik mindenféle szarságot hordott össze Alexről. Újgazdag kurvának és sznob picsának nevezte. Andersnél ettől beállt a rövidzárlat, és ezután csak a vörös ködre emlékezett. Igaz, ő is elmondta a nőt mindennek, amikor az árulása miatt őrjöngött. De az nem ugyanaz volt. A többiek nem ismerték őt. Egyedül neki volt joga ítélkezni fölötte.

Beléhasított a telefon csengése. Megpróbált tudomást sem venni róla, de még mindig kevésbé volt megerőltető odakúszni és felvenni, mint tűrni, hogy az a hang az agyát cincálja.

– Tessék, Anders – motyogta tagolatlanul.

– Szia, mama vagyok. Hogy vagy?

– Szarul – a fal mentén lecsúszott a padlóra. – Hány óra van?

– Mindjárt délután négy. Felébresztettelek?

– Nem – aránytalanul nagynak érezte a fejét, és attól félt, hogy mindjárt a lába közé esik.

– Voltam a városban, bevásárolni. Olyasmiről beszélnek az emberek, amiről szerintem neked is tudnod kell. Figyelsz?

– Hogy a fenébe ne figyelnék.

– Állítólag Alex nem öngyilkos lett. Megölték. Csak azt akartam, hogy tudd.

Csend.

– Halló, Anders! Hallottad, amit mondtam?

– Persze, hogy hallottam. Mit mondtál? Alexet… megölték?

– Igen. Legalábbis ezt pletykálják a városban. Állítólag Birgit bent volt ma a tanum-shedei kapitányságon, és ott mondták neki.

– A rohadt életbe. Figyelj, mama, most dolgom van. Majd beszélünk.

– Anders! Anders…!

Óriási erőfeszítéssel lezuhanyozott és felöltözött. Bevett két Tylenolt, és végre kezdte újra embernek érezni magát. Csábította az asztalon álló vodkásüveg, de ellenállt a kísértésnek. Most józannak kellett lennie. Legalábbis viszonylag.

Megint szólt a telefon, de most nem vette fel. Kivette a szekrényből a telefonkönyvet, és gyorsan kikeresett egy számot. Remegő kézzel tárcsázta fel. Úgy érezte, vagy százszor kicsöng.

– Szevasz, Anders vagyok – szólt bele, amikor végre felvették. – Az istenit, le ne tedd! Beszélnünk kell… hát viszont kurvára nincs más választásod, azt megmondom… negyedóra múlva nálad leszek. Bazd meg, leszarom, ki van ott! Ne felejtsd el, melyikünknek van több vesztenivalója… a nagy lófaszt. Indulok. Negyedóra múlva találkozunk.

Anders lecsapta a kagylót. Vett néhány nagy levegőt, majd felkapta a dzsekijét, és elindult. Nem vesződött azzal, hogy bezárja az ajtót. Bent a lakásban újra veszettül csörögni kezdett a telefon.

Erica holtfáradtan ért haza. Egész úton ideges csend uralkodott a kocsiban. Erica átérezte Henrik fájdalmas dilemmáját: elmondja Birgitnek, hogy nem ő Alex gyermekének az apja, vagy hallgasson róla, és reménykedjen, hogy a nyomozás sem deríti ki? Fogalma sem volt, ő maga hogy cselekedne hasonló helyzetben. Elmondani az igazat nem mindig a legjobb megoldás.

Sötétedett. Erica hálásan gondolt az apjára, hogy kültéri lámpákat szerelt fel, amelyek felgyulladtak, ha valaki közelített a házhoz. Mindig is borzasztóan félt a sötétben. Ezt nem hagyta el a gyerekkorral együtt. Lefekvés előtt még most, harmincöt évesen is benézett az ágy alá. Szánalmas…

Miután minden lámpát felkapcsolt a házban, töltött magának egy nagy pohár vörösbort, és összekuporodott a verandán álló fonott kanapén. Magányos volt. Alexet sokan gyászolták, sok mindenkire hatott a halála. De neki már csak Anna maradt. Bár abban sem volt biztos, hogy neki hiányozna-e.

Olyan erővel tette le az asztalra a borospoharat, hogy annak majdnem letört a talpa. Képtelen volt tovább üldögélni egyhelyben. Muszáj volt csinálnia valamit. Nem tettethette tovább, hogy akkora hatással volt rá Alex halála. A legjobban az zavarta, hogy a családtagokkal és barátokkal körülvett Alex képe egyáltalán nem egyezett azzal az Alexszel, akit ő ismert. Az ember ugyan változik, miközben gyerekből felnőtté lesz, de a személyisége bizonyos jegyei érintetlenek maradnak. Alex, ahogy mások leírták neki, teljesen ide-gen volt a számára.

Felkelt, és visszavette a kabátját. A kocsikulcsok a zsebében voltak, és kifelé menet eltett egy zseblámpát is.

A ház a dombtetőn kihaltnak látszott az utcai lámpa lilás fényében. Erica az iskola mögötti parkolóban tette le az autót. Nem akarta, hogy bárki meglássa, amikor bemegy.

A bokrok jótékony takarásában lopakodott fel a verandára. Remélte, hogy megmaradt a régi szokás, és felemelte a lábtörlőt. Ott volt a pótkulcs, ugyanoda rejtve, mint már huszonöt évvel ezelőtt is. Az ajtó kissé nyikorgott, amikor benyitott rajta, de remélte, hogy a szomszédok nem hallják.

Hátborzongató érzés volt belépni a sötét házba. A félelemtől alig kapott levegőt, de kényszerítette magát néhány mély lélegzetre, hogy megnyugodjon. Szerencsére eszébe jutott a zsebébe dugott lámpa, és imádkozott, hogy az elemek működjenek. Működtek. A lámpa fénye megnyugtatta egy kicsit.

A fénysugarak nyomában átkelt a nappalin. Azt sem tudta, mit keres egyáltalán eben a házban. Nagyon remélte, hogy sem a szomszédok, sem egy esetleges arra járó nem lesz figyelmes a fényre, és nem hívja a rendőrséget.

A szoba lakályos volt és tágas, de Erica észrevette, hogy a barna és narancsszínű hetvenes évekbeli bútorzatot, amire ő emlékezett, modern skandináv nyírfabútorra cserélték. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Alex rajta hagyta a keze nyomát a házon. Minden tökéletes rendben volt, de ez egyben sivárrá is tette az egészet. Egy ránc nem volt a kanapén, sem egy elöl hagyott magazin a dohányzóasztalon. Egyáltalán, semmi, amit érdemes lett volna közelebbről is megvizsgálni.

Emlékezett rá, hogy a konyha a nappali túloldaláról nyílik. Hatalmas volt és makulátlan, leszámítva egy szárítón hagyott kávéscsészét. Visszament a nappaliba, majd fel az emeletre. A lépcső tetején jobbra fordult, és benézett a hálószobába. Emlékezett, hogy korábban Alex szüleié volt, de most nyilván Alexé és Henriké. Ízlésesen és kissé egzotikusabban dekorálták. Az ágynemű csokoládébarna és rózsaszín volt, a falakon afrikai maszkok lógtak. A magas plafon helyet hagyott egy nagy csillárnak is. Alexandra ellenállt a nyaralók tulajdonosait rabul ejtő kísértésnek, nem pakolta tele mindenféle tengeri dekorációval a házát. A többi helyiséggel ellentétben a hálószobán látszott, hogy laktak benne. Különböző személyes tárgyak hevertek szanaszét. Az éjjeliszekrényen egy szemüveg és Gustav Fröding verseskötete hevert. A padlóra egy pár harisnyát, az ágyra egy pulóvert dobott valaki. Erica most először érezte, hogy Alex valóban ebben a házban lakott.

Óvatosan hozzálátott a fiókok és szekrények átvizsgálásához. Még mindig nem tudta, mit keres, és szinte kukkolónak érezte magát, ahogy Alex selyem fehérneműi között turkált. Már neki akart kezdeni a következő fióknak, amikor a keze alatt megzörrent valami. Hirtelen megmerevedett, s ekkor tisztán hallotta egy újabb hangot is a tökéletesen csendes házban. Valaki óvatosan kinyitott és becsukott egy ajtót. Erica pánikba esve nézett körül. A szobában csak az ágy alá, vagy az egész falat eltakaró ruhásszekrények valamelyikébe tudott volna elbújni. Meg sem tudott moccanni, ám ekkor lépteket hallott a lépcsőn, és ösztönösen az egyik szekrényhez osont. Az ajtó, hála Istennek, csöndesen nyílt, ő pedig besurrant a ruhák közé, és becsukta maga után. Esélye sem volt megtudni, ki jött be a házba, de hallotta, hogy a leptek egyre közelednek. Az illető egy pillanatra megállt a hálószoba ajtaja előtt, mielőtt bejött volna. Erica hirtelen észrevette, hogy a kezében maradt az a fiókban zörgő valami, amit most a kabátzsebébe csúsztatott. Levegőt is alig mert venni.

A látogató átkutatta a szobát. Mintha ott folytatta volna, ahol Erica abbahagyta, kihúzgálta a fiókokat, és Erica tudta, hogy most a szekrények jönnek. Egyre inkább úrrá lett rajta a pánik. Izzadságcseppek ütköztek ki a homlokán. Most mit csináljon? Nem volt más megoldás, mint hátrahúzódni a ruhák közé, amennyire csak tudott. Megint szerencséje volt, mert a szekrény tele volt hosszú kábátokkal. Befurakodott közéjük, és maga elé húzta őket.

Az illetőnek eltartott egy ideig, mire végzett az iratszekrénnyel. Aztán Erica megérezte a légáramlatot a bokáján. Visszafojtotta a lélegzetét. A szekrényben azonban nem volt semmi fontos vagy értékes – legalábbis annak a számára, aki belenézett –, és az ajtó kisvártatva becsukódott. A többi ajtó ugyanilyen gyorsan nyílt és csukódott, majd hallotta a másikat kimenni a szobából, s le a lépcsőn. Jó ideig még azután sem mert előjönni a szekrényből, hogy hallotta a bejárati ajtó csukódását.

Alaposabban megnézte a ruhásszekrényt, amiben elbújt. Mikor a falához hátrált, érezte, hogy valami kemény nyomódik a vádlijának. Félrehajtotta a ruhákat, és látta, hogy egy nagyméretű festmény az. Vigyázva kiemelte. Amit látott, az ámulatba ejtette. Nem csak mert a kép Alexandrát ábrázolta meztelenül, az oldalán fekve, fejét a tenyerébe hajtva, de mert számára sem lehetett kétséges, hogy rendkívüli műalkotás volt a szekrénybe rejtve. Az alkotó meleg színeket használt, s Alex, akinek a festmény alapján semmi szégyellnivalója nem lehetett, nem csupán természetesen, de egy csöppnyi bujaságot is sejtetve viselte meztelenségét. Erica nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a kép valahogy ismerős a számára, pedig a festményt sosem látta még. Nem szignálták, és a hátoldalára is csak annyit írtak, hogy 1999, ami nyilván a festmény készítésének éve volt. Óvatosan visszatette a helyére, és becsukta a szekrényt.

Még egyszer utoljára körülnézett a hálószobában. Érezte, hogy valami nincs rendjén, valami hiányzik a szobából, de sehogy sem jött rá, micsoda. Ám egy percig sem mert tovább a házban maradni. A kulcsot visszarakta oda, ahol találta. Nem érezte magát biztonságban, amíg be nem ült az autóba, és be nem indította a motort. Ma estére elég volt az izgalmakból. Egy emberes adag konyak majd megnyugtatja. Hogy a nyavalyába jutott eszébe idejönni és szimatolni? Mikor befordult az otthoni kocsifeljáróra, látta, hogy alig egy órája indult el. Neki egy örökkévalóságnak tűnt.

Stockholm a legszebb arcát mutatta, Erica mégis úgy érezte, mintha egy komor felhő lógna a feje fölött. Más körülmények között jókedvre derítette volna a Riddarfjärden vízén szikrázó napfény, miközben áthajtott a Västerbron-hídon. Ma nem. A találkozót két órára beszélték meg. Fjällbacka-tól egész idáig ezen az ügyön rágódott, hátha eszébe jut valamilyen megoldás, de hiába. Sajnos Marianne elég érthetően felvázolta a helyzetét. Ha Anna és Lucas ragaszkodik a ház eladásához, neki is bele kell egyeznie. Az egyetlen, amit tehetett volna az volt, hogy megveszi tőlük a házat a piaci ár feléért, de a Fjällbackai ingatlanárakat nézve ennek a pénznek a töredéke sem állt a rendelkezésére. Rosszul lett a gondolatra, hogy valami gazdag stockholmi, aki azt hiszi, hogy egy vadonatúj tengerészsapkától már vén tengeri medve lesz, kiütteti a kedves régi veranda falát, és panorámaablakot tetet a helyébe.

Erica belépett az östermalmi Runebergsgatanon lévő ügyvédi irodába. Lenyűgöző épület volt márvány homlokzatával és oszlopaival. Lucas színlelt udvariassággal felhívta a figyelmét, hogy ő is magával hozhatja az ügyvédjét. De Erica úgy döntött, egyedül jön. Vagyis hát… nem engedhetett meg magának ügyvédet.

Viszont szeretett volna találkozni Annával és a gyerekekkel a tárgyalás előtt, esetleg bekapni valamit együtt. Történt, ami történt, Erica életben akarta tartani a kapcsolatukat.

Anna viszont azzal bújt ki ez alól, hogy túl stresszes volna neki. Jobb lesz, ha majd az ügyvédnél találkoznak. Fel akarta ajánlani, hogy akkor menjenek el valahova utána, de mielőtt megszólalhatott volna, Anna gyorsan közbeszúrta, hogy a tárgyalás után rohannia kell, mert, mert már megbeszélt egy találkozót egy barátnőjével. Micsoda véletlen, gondolta Erica. Nyilvánvaló volt, hogy Anna el akarja kerülni. Csak azt nem tudta, saját akaratából, vagy Lucas nem engedte neki, hogy nélküle találkozzon vele.

Mikor belépett, már mindenki ott volt. Erőltetett mosollyal kezet fogott Lucas két ügyvédjével. Lucas kimérten odabiccentett, Anna pedig csak a férje háta mögött mert integetni. Leültek, és elkezdődött a tárgyalás.

Nem tartott sokáig az egész. Az ügyvédek száraz, üzleties stílusban elmagyarázták Ericának, amit már eddig is tudott. Hogy Annának és Lucasnak teljes mértékben jogában áll a ház eladását követelni. Amennyiben viszont Erica képes megvenni tőlük féláron, jogosult erre. Ha nem tudja, vagy nem akarja, a ház szabadon értékesíthetővé válik, amint egy pártatlan értékbecslő megállapította az árát.

Erica egyenesen Anna szemébe nézett.

– Tényleg ezt akarod? Semmit nem jelent neked ez a ház? Képzeld el, mit gondolna mama és papa, ha tudnák, hogy el akarod adni, amint elmentek! Anna, te tényleg ezt akarod?

A szeme sarkából látta, hogy különös hangsúllyal kiejtett te szócskára Lucas arca megrándul.

Anna lenézett, és lepöckölt néhány láthatatlan porszemet elegáns ruhájáról. Szőke haját szoros lófarokba fogta össze.

– Mégis mire használnánk azt a házat? Az ilyen régi házakkal csak a baj van, viszont igen jó ára van mostanság. Szerintem mama is papa is elfogadta volna, ha valamelyikünk gyakorlatiasabban áll hozzá a dologhoz. Egyébként is, mikor használnánk? Lucasszal a stockholmi szigeteken akarunk nyaralót venni. És neked minek az a ház?

Mindeközben Lucas tettetett törődéssel simogatta Anna vállát.

Ericának megint feltűnt, milyen megviseltnek tűnik a húga. Fekete ruhája lötyögött a mellén és a csípőjén. Szeme karikás volt, és Erica mintha egy kék foltot is látott volna a jobb arcán a púder alatt. Elöntötte a tehetetlen düh, és Lucasra szegezte a szemét. Ő nyugodtan viszonozta a pillantását. Munkából jött, és ennek megfelelően is öltözött: grafitszürke öltönyt viselt vakító fehér inggel és fényes, sötétzöld nyakkendővel. Elegánsan, választékosan nézett ki. Erica biztos volt benne, hogy nagyon tetszik a nőknek. Felső ajka nőiesen telt volt, hanyag, szinte dekadens kifejezést adva arcának. Erica látta, hogy a férfi pillantása a dekoltázsára vándorol, és gyorsan összehúzta magán a kosztümöt. Lucas észrevette a reakciót, amivel csak tovább idegesítette Ericát. Nem akarta, hogy a másik úgy lássa, bármilyen hatással is volt rá.

Mikor a tárgyalás véget ért, Erica egyszerűen sarkon fordult, és kivonult a teremből, nem vesztegetve az idejét udvarias köszöngetésre. Ő a maga részéről elmondott mindent, amit elmondhatott. Majd megkeresi valaki, aki felbecsüli a házat, aztán piacra dobják, amilyen gyorsan csak lehet. Semmilyen érvelés nem használt. Veszített.

Vasastani lakását kiadta egy doktori vizsgájára készülő kedves párnak, így oda nem mehetett. Egy ideig még nem volt kedve nekivágni az ötórás útnak Fjällbackába, így lerakta a kocsit egy parkolóházban a Stureplanon, és átment a Humlegårds-parkba üldögélni egy kicsit. Össze akarta szedni a gondolatait.

A fű még mindig fehér volt a hótól. A kesztyűjét letette egy padra, és arra ült, hogy kabátja ne ázzon át. Hagyta, hadd áramoljanak a gondolatai, miközben a parki ösvényen elsiető embereket nézte. Épp ebédszünet volt, ki-ki igyekezett a törzshelyére vagy vissza az irodájába. A stresszes fővárosi élet… – gondolta. Mintha mindenki mindig sietne, valami olyasmit üldözve, amit igaziból soha nem kaphat el. Hirtelen fájdalmasan hiányozni kezdett Fjällbacka, ahol az elmúlt pár hétben olyan nyugalomra lelt, amilyenre Stockholmban sohasem. Aki Stockholmban volt egyedül, teljesen egyedül volt. Fjällbackában az ember sosem maradt magára, ami jó is volt, meg rossz is. Az emberek törődtek a szomszédjaikkal, figyeltek rájuk. Ezt persze néha túlzásba vitték; de Erica sosem törődött a pletykákkal, és most, hogy elnézte a nagyváros forgatagát, úgy érezte, képtelen volna visszatérni ide.

Mint mostanában annyiszor, megint Alex felé terelődtek a gondolatai. Miért ment vissza minden hétvégén Fjällbackába? Kivel találkozott ott? És persze a tízezer koronás kérdés: ki volt születendő gyerekének az apja?

Ebben a pillanatban jutott eszébe az a papírdarab, amit Alex hálószobájában a zsebébe gyömöszölt. Nem is értette, hogy felejthette el. Jobb zsebébe nyúlt, és előhúzta a gyűrött papírszeletet. Elgémberedett ujjaival óvatosan széthajtogatta és kisimította.

Bohusläningen

egy kivágott cikke volt. Dátumot nem látott rajta, de a betűtípusból és a fekete-fehér fényképből gyanította, hogy elég régi lehet, úgy a hetvenes évekből származhatott. Gyorsan felismerte mindkét alakot a képen, csakúgy, mint a történetet, amit a cikk elbeszélt. De miért őrizgette Alex ezt a cikket a fiókja mélyén?

Erica felállt a padról, és visszatette a cikket a zsebébe. Itt nem fog válaszokat találni. Ideje hazaindulni.

A gyászszertartás ízléses volt és tiszteletteljes. A Fjällbackai templomban nem voltak sokan. Alex szülein és Henriken kívül Erica csak Francine-t ismerte fel. A mellette ülő magas szőke férfiról pedig úgy sejtette, hogy a férje. Egyébként nem sok barát jött el. Összesen két sort töltöttek meg, megerősítve ezzel Erica Alexről alkotott képét. Persze számos ismerőse volt, de közeli barátja csak nagyon kevés. Rajtuk kívül csak a kíváncsiskodók üldögéltek itt-ott elszórva a templomban.

Erica a karzaton foglalt helyet. Birgit még a templom előtt észrevette, és hívta, üljön melléjük, de ezt udvariasan elhárította. Képmutatás lett volna a családtagok és barátok közé ülni. Alex valójában idegen volt a számára.

Erica fészkelődött a kényelmetlen padon. Gyerekkorukban a szülei őt és Annát minden vasárnap elrángatták a templomba. Egy gyerek számára el sem lehet képzelni unalmasabbat, mint végigülni a hosszadalmas prédikációkat és a megjegyezhetetlenül bonyolult dallamú himnuszokat. Erica mindenféle történeteket talált ki, hogy elszórakoztassa magát. Számtalan mese született itt sárkányokról és királylányokról, amiket sohasem írt le. Kamaszkorára aztán – heves tiltakozásának köszönhetően – ritkultak a templomi látogatások. Amikor mégis elment, a mesék már sokkal romantikusabb jelleget öltöttek. Különös, de végső soron ezeknek a templomi kényszerlátogatásoknak köszönhette a hivatását.

Erica sosem tért be semmilyen vallásba. A gyerekkorában hallott prédikációk, melyek legtöbbször a pokolról és a bűnről szóltak, egyáltalán nem keltették fel benne a hit iránti vágyat. Azóta sok minden változott. Most egy nő állt az oltárnál lelkészi öltözékben, és fényről, reményről, szeretetről beszélt. Jó lett volna kisgyerekként is így nézni Istenre… – gondolta Erica.

Rejtekhelyéről egy fiatal nőt vett észre Birgit mellett az első sorban. Birgit görcsösen szorította a kezét, és a fejét néha a vállára hajtotta. Julia lesz az, Alex húga. Ugyan messze ült tőlük, de Erica felfigyelt rá, hogy Julia összerázkódik Birgit érintésére, s visszahúzza a kezét, amikor az anyja megragadja, aki ezt – mintha észre sem venné – újra és újra megteszi.

A szertartás rövid volt. A menet gyönyörű napsütésben vonult le a templomdombról a temetőbe, a frissen ásott sírhoz. A menet elhaladt Erica szüleinek sírja előtt. Le is maradt egy pillanatra, s lesöpörte a sírkőről a havat.

Alex sírja körül már csak a családtagok és a barátok álltak. Henrik ált legelöl. Zsebébe mélyesztett kézzel, lehajtott fejjel nézte a koporsót, amit lassan elborítottak a virágok. Vajon ott van-e a gyászolók között Alex gyermekének apja…?

Mikor a koporsót leeresztették a gödörbe, Birgitből hosszú sóhaj szakadt ki. Karl-Erik némán, könnytelenül állt. Mintha minden erejét az kötné le, hogy állva tartsa Birgitet, testi és lelki értelemben egyaránt. Julia kicsit arrébb állt tőlük. Henrik helyesen jellemezte őt a család rút kiskacsájaként. Sötétbarna haja olyan ügyetlenül volt rövidre nyírva, hogy azt alig lehetett frizurának nevezni. Mélyen ülő szeme túl hosszúra eresztett frufru mögül leskelődött. Arcbőrén látszott, hogy kamaszkorában rengeteg pattanása volt. Mellette állva az anyja még kisebbnek és törékenyebbnek látszott, Julia jó tíz centivel tornyosult fölé. Erica lenyűgözve figyelte a Julia arcán örvénylő érzelmeket. Viharos sebességgel váltogatta egymást a fájdalom és a harag. De semmi könny. Ő volt az egyetlen, aki nem tett virágot a koporsóra, és amint a szertartás véget ért, hátat fordított a sírnak, és elindult vissza a templom felé.

Nem lehetett könnyű neki – gondolta Erica – hogy mindig Alexszel hasonlítják össze, és mindig alulmarad.

Henrik odalépett Ericához.

– Utána tartunk egy kis összejövetelt. Szeretnénk, ha te is eljönnél.

– Nem is tudom…

– Szeretnénk…

Erica tétovázott.

– Hát jó. Hol lesz, Ullánál?

– Gondoltunk rá, de végül is Birgit és Karl-Erik házánál maradtunk. Igen, igen, ott halt meg szegény, de ő is nagyon szerette azt a házat… Persze értem, hogy neked kicsit kemény lehet ez… Nyilván nem szívesen emlékszel vissza a legutóbbi látogatásodra…

– Rendben van, ott leszek – mondta Erica, miközben zavartan félrenézett, mert eszébe jutott a valóban legutóbbi látogatása.

Most is az iskola mögötti parkolóban állította le az autót. A ház már megtelt, mire megérkezett, és fontolóra vette, hogy vissza is fordul és hazamegy. De elszalasztotta a pillanatot, és amikor Henrik odajött, hogy lesegítse róla a kabátot, már nem volt visszaút.

Sokan tolongtak a rágcsálnivalókkal megrakott ebédlőasztal körül. Erica kiválasztott egy jókora darab rákos sütit, visszahúzódott egy sarokba, és figyelte a többieket. Elsőre úgy tűnt, hogy szinte vidám a hangulat, ám amikor jobban megnézte az embereket, egyértelművé vált számára, hogy feszengve társalognak. Szép sorjában végignézett az arcokon. Birgit a kanapé szélén ült, zsebkendőjével törölgetve a könnyeit. Karl-Erik mögötte állt, egyik kezét a vállán nyugtatta, a másikban egy tál ételt tartott. Henrik profi módon kezelte a vendégeket. Ide-oda cikázott, kezet fogott, bólintással fogadta a részvétnyilvánításokat, emlékeztette a vendégeket, hogy van kávé és keksz is. Tökéletes házigazda volt, és mintha koktél partin lett volna, nem is a felesége halotti torán. Igaz, mikor otthagyott egy csoportot, mély levegőt vett, mielőtt a következőhöz lépett volna. Mintha erőt gyűjtene.

Az egyetlen, aki kilógott a sorból. Julia volt. Csak ült az ablakpárkányon. Egyik térdét felhúzta, és nézte a tengert. Lerázott mindenkit, aki közelített hozzá, s csak bámult kifelé a fehérségbe.

Valaki megérintette Erica karját, aki erre önkéntelenül összerezzent, és kilötyögtette a kávéját.

– Elnézést, nem akartam megijeszteni – Francine volt az.

– Semmi baj, csak elgondolkodtam.

– Julián? – mutatott Francine a fejével az ablakban ülő alak felé. – Láttam, hogy őt nézi.

– Igen. Nem tudom eldönteni, hogy így gyászol, vagy valami egyéb oka van a félrehúzódásának.

– Nem könnyű neki. A rút kiskacsa, aki két gyönyörű hattyú mellett nőtt fel. Mindig félrelökve és lesajnálva. Nem mintha kifejezetten gonoszul bántak volna vele, de Alex például meg sem említette őt Franciaországban. Meglepődtem, amikor Svédországba költöztem, és kiderült, hogy van egy húga. Önről azonban többször beszélt. Nagyon különleges volt a kapcsolatuk, igaz?

– Nem is tudom. Gyerekek voltunk. S persze mi is vértestvériséget fogadtunk, sosem akartunk elválni egymástól, meg ilyenek. De ha Alex nem költözik el, valószínűleg velünk is az történt volna, mint a legtöbb lánnyal, amikor kisgyerekből kamasszá érik. Összevesztünk volna a fiúkon, az öltözködésen, a társasági ranglétra más fokára kerültünk volna, aztán otthagyjuk egymást a többi barátunkért, akik jobban illenek ahhoz az énünkhöz, akikké lettünk – vagy akik lenni szeretnénk. Ám az biztos, hogy azt hiszem, már soha nem szabadulok meg attól az érzéstől, hogy elárult engem. De sokszor eszembe jut az is, hogy hátha én mondtam vagy tettem valami rosszat. Ő egyre jobban visszahúzódott, aztán egy nap eltűnt. Amikor felnőttként újra találkoztunk, már teljesen idegen volt. Az a furcsa érzésem van, hogy most ismerem meg őt újra.

Erica az otthon halmozódó jegyzeteire gondolt. Eddig csak néhány epizódot gyűjtött össze, kiegészítve a saját véleményével és benyomásaival. Fogalma sem volt, hogy fogja formába önteni az anyagot; csak azt tudta, hogy meg fogja tenni. Hirtelen eszébe jutott a festmény, amit Alex ruhásszekrényében talált. Most jött rá, honnan voltak olyan ismerősek a meztelen test meleg árnyalatai. Odafordult Francine-hoz.

– Tudja, a múltkor a galériában…

– Igen?

– Volt egy festmény rögtön a bejárat mellett. Az az akt… Csupa meleg szín… vörös, narancs, sárga…

– Igen, igen tudom. Mi van vele?

– Ki festette?

– Hát ez egy szomorú történet. A festő neve Anders Nilsson. Épp innen, Fjällbackából származik. Alex fedezte fel. Hihetetlenül tehetséges. Sajnos emellett súlyos alkoholista, ami miatt valószínűleg soha nem lesz elismert művész. Ma már nem elég csak beadni egy-két művet egy galériába, és várni a sikert. A művésznek bizony el is kell tudnia adni magát. Kiállítás-megnyitókon, meg egyéb eseményeken megjelenni, és minden más tekintetben is megfelelni a művészről alkotott képnek. Anders Nilsson viszont egy züllött iszákos, aki képtelen beilleszkedni a civilizált társadalomba. Egy-két képét el tudjuk ugyan adni olyanoknak, akik felismerik a tehetségét, de sztár nem lesz belőle. Cinikusan fogalmazva erre talán akkor lenne némi esélye, ha halálra inná magát. A halott művészek mindig nagyon népszerűek.

Erica döbbenten bámult az előtte álló kecses teremtésre. Francine az arckifejezését látva gyorsan hozzátette:

– Tudom, ez nem hangzik jól, csak tudja, annyira kiborít, hogy valakinek ekkora tehetsége van, és elherdálja a piálással. Szerencséje volt, hogy Alex felfedezte a képeit.

A kirakós egy újabb darabja – gondolta Erica, azt azonban nem látta, hogyan illeszkedik a többihez. Miért rejtegette Alex a ruhásszekrényében az aktképét, amit Anders Nilsson festett? Lehetséges, hogy Henriknek szánta, esetleg a szeretőjének, vagy talán magának rendelt képet a festőtől, akinek annyira csodálta a tehetségét. De ez valahogy nem stimmelt. A kép olyan érzékiséget sugárzott, ami nem csupán egy festő és modellje kapcsolatra utalt. Bár Erica azt is tudta magáról, hogy nem nagy műértő, és esetleg egészen rosszul közelíti meg a dolgot.

Sustorgás támadt a szobában, ami aztán hirtelen abba is maradt. Váratlan vendég érkezett, Nelly Lorentz. Ericának eszébe jutott az Alex szobájában talált újságkivágás. Szinte érezte, ahogy az összefüggéstelen tények ide-oda csapódnak a fejében.

Fjällbacka népének sorsa az ötvenes évek elejétől fogva összefonódott a Lorentz-konzervgyáréval. A munkaképes lakosok majdnem fele a gyárban dolgozott, és Lorentzék afféle kiskirálynak számítottak errefelé. Gyakorlatilag ők egyedül alkották a kisváros vezető társadalmi osztályát. Dombtetőn épült óriási villájukból magabiztos fensőbbséggel nézhettek végig Fjällbackán.

A gyárat 1952-ben alapította Fabian Lorentz. Minden őse halász volt, és tőle is azt várták, hogy folytatja a mesterségüket. A halállomány azonban kifogyóban volt, és az éles eszű, ambiciózus Fabiánnak nem állt szándékában éhbéren tengődni, mint az apja.

Tulajdon két kezével hozta össze a konzervgyárat, és amikor a hetvenes években meghalt, virágzó üzletet és tekintélyes vagyont hagyott feleségére, Nellyre. Köztiszteletben álló férjével ellentétben Nellyt mindenki gőgös és hideg asszonynak ismerte. A városba soha nem ment le, hanem mint valami királynő, audienciákat tartott az erre kiválasztottaknak. Megjelenése tehát hatalmas szenzációnak számított, ami várhatóan hónapokra elegendő pletykálnivalót biztosít majd a helyieknek.

Lorentz asszony nagylelkűen megengedte Henriknek, hogy lesegítse a kabátját. A dívány felé menet, amin Birgit és Karl-Erik ültek, oda-odabiccentett az erre méltó keveseknek. Erica e kevesek közé tartozott, miután félig-meddig hírességnek számított. Annak idején még arra is érdemesnek bizonyult, hogy szülei halála után Nelly Lorentz meghívja teára. Erica udvariasan visszautasította az invitálást, arra hivatkozva, hogy még túl mély a gyásza.

Most kíváncsian szemlélte a nőt, aki hivatalos hangon legmélyebb részvétét fejezte ki Birgitnek és Karl-Eriknek. Erica azonban kételkedett benne, hogy ebben a szikár testben akár csak az árnyéka is meglenne a részvétnek. Éles, szögletes arcán meglepően sima volt a bőr, amiből Erica arra következtetett, hogy valószínűleg egy sebész is besegíthetett a természetnek. Ősz haja olyan szoros kontyba volt fogva, hogy a homlokán felszaladt a bőr, mintha folyton csodálkozna. Erica úgy becsülte, valamivel túl lehet a nyolcvanon. Azt suttogták, fiatal korában táncosnő volt, és akkor ismerkedett meg Fabiánnal, amikor egy balettkar tagjaként szerepelt egy olyan göteborgi színházban, ahova felsőbb osztálybeli lányok a lábukat sem tették be. A hivatalos verzió szerint azonban nem táncosnő volt, hanem egy stockholmi tanácsos lánya.

Néhány percnyi suttogás után Nelly otthagyta a gyászoló szülőket, és kiült a verandára Juliához. Senki nem adta jelét annak, hogy bármi furcsát találna ebben. Mindenki folytatta a társalgást, de közben szemmel tartották a különös párt.

Francine elvegyült a társaságban, így Erica ismét egyedül maradt a sarokban. Innen zavartalanul figyelhette Nellyt és Juliát. Most először mosolyt látott Julia arcán. A lány leugrott az ablakpárkányról, Nelly mellé ült, és fejüket összedugva sugdolóztak.

Mi közös lehet két ennyire különböző emberben? Erica Birgitre pillantott. Az leplezetlen rémülettel figyelte a lányát és Nelly Lorentzet. Erica úgy döntött, mégiscsak elfogadja Lorentz asszony meghívását. Érdekes lenne elbeszélgetni vele.

Amikor kilépett a házból, jólesően szívta be a frissítő téli levegőt.

Patrik kicsit ideges volt. Rég készített már vacsorát nőnek. Különösen olyannak, aki iránt ilyen erős vonzalmat érzett. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Hosszú hezitálás után végül is a marhafilé mellett döntött. Már bent is volt a sütőben, majdnem készen. A mártás a tűzhelyen rotyogott, az illatától korogni kezdett a gyomra.

Elég mozgalmas délutánja volt. Nem tudott olyan korán eljönni a munkából, ahogy tervezte, ezért rekordidő alatt kellett helyrepofoznia a házat. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mióta Karin elment, mennyire elhanyagolta otthonát, ám most látta, hogy rengeteg dolga lesz vele. Eddig sosem gondolt rá, mekkora teher nehezedett Karinra. Természetesnek vette a tiszta, rendes lakást. Egyáltalán, sok mindent vett természetesnek.

Mikor Erica csöngetett, ledobta magáról a kötényt, és a tükörbe pillantott, hogy ellenőrizze a haját. Hiába zselézte be, ezerfelé állt, mint mindig.

Erica fantasztikusan nézett ki, ugyancsak mint mindig. Arca rózsaszín volt a kinti hidegtől, szőke haja pehelykabátja gallérján pihent. Gyorsan megölelte, közben egy pillanatra lehunyva a szemét, és belélegezve a parfümje illatát. Aztán beengedte a jó melegbe.

Az asztal már megterítve állt. Amíg a főfogás készült, nekiláttak az előételnek. Patrik lopva figyelte, ahogy Erica élvezettel kóstolgatja a rákkal töltött avokádót. Egyszerű fogás, szinte lehetetlen elrontani.

– Azért nem hittem volna, hogy képes leszel összedobni a kedvemért egy háromfogásos vacsorát – mondta Erica, és újabbat harapott az avokádóból.

– Magam sem gondoltam volna. Mindenesetre egészségedre. Isten hozott a Hedström-vendéglőben.

Összekoccintották a poharukat, és kortyoltak egyet a behűtött fehérborból.

– És… őőőo… hogy vagy…? – nézett Ericára Patrik a szemébe lógó haja alól.

– Voltam már jobban is.

– Miért jöttél el a kihallgatásra? Biztos évek óta nem beszéltél sem Alexszel, sem a családjával.

– Igen, olyan huszonöt éve. Nem is tudom, miért mentem el. Mintha beszippantott volna egy örvény, és fogalmam sincs, hogy szálljak ki belőle, még arról sem, hogy ki akarok-e szállni egyáltalán. Azt hiszem, Birgitet a régi szép időkre emlékeztetem. Plusz kívülálló vagyok, és ez valamiféle biztonságot jelent neki. – Erica kis időre elhallgatott. –Haladtatok valamit?

– Sajnálom, de nem beszélhetek az ügyről.

– Jaj, persze, bocsánat. Bele sem gondoltam.

– Semmi baj. De talán te segíthetsz nekem. Találkoztál a családtagokkal, meg régebbről is ismered már őket. Elmondanád, mi róluk a benyomásod, és hogy mit tudsz Alexról?

Erica letette az evőeszközt, és próbálta rendbe tenni a gondolatait. Elmondott Patriknak mindent, amit megtudott, és amit az Alex körül élőkről gondolt. Patrik figyelmesen hallgatta, még akkor is, amikor letakarította az asztalról az előétel maradványait, és behozta a főfogást. Nagyon meglepte, hogy Erica ilyen rövid idő alatt ennyi sok információt gyűjtött. És amikor azt is elmesélte, milyen volt Alex régen, az áldozat egyszerre arcot és személyiséget kapott.

– Szóval tudom, hogy nem beszélhetsz róla, Patrik, de elmondanád mégis, hogy a rendőrség jutott-e már valamire?

– Nem, sajnos azt kell mondjam, hogy nem jutottunk messzire. Bármilyen kis előrelépésnek örülnénk – felsóhajtott, és ujjával a pohara szélén körözött.

– Nálam van valami, ami érdekes lehet – mondta tétován Erica. A táskájáért nyúlt, és kotorászni kezdett benne. Egy összehajtott papírdarabot vett elő, és átnyújtotta. Patrik széthajtotta, érdeklődve elolvasta, majd kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi köze ennek Alexhez?

– Én is ezen gondolkoztam. Ezt Alex fiókjában találtam, a fehérneműje alatt.

– Hogyhogy ott találtad? Mikor tudtál te a fiókjában kutakodni? Látta, hogy a nő elpirul, mire kíváncsian hajolt közelebb hozzá.

– Hát… egyik este átmentem, és körbeszaglásztam egy kicsit.

– Mit csináltál…?!

– Tudom, ne is mondd. Hülyeség volt. De én sajnos sokszor először cselekszem, és csak aztán gondolkozom – gyorsan beszélt, hogy elejét vegye a további szemrehányásoknak. – Lényeg, hogy Alex fiókjában találtam ezt a papírt, és sikerült is elhozni.

Patrik inkább nem kérdezte meg, hogyan „sikerült” elhozni a papírt. Úgy érezte, jobb, ha nem tudja.

– Szerinted lehet valami jelentősége? – kérdezte Erica. – Huszonöt éves beszámoló egy eltűnésről. Mi köze lehet ennek Alexhez?

– Mit tudsz még erről? – lobogtatta meg az újságkivágást Patrik.

– Csak azt, ami le van írva. Hogy Fabian és Nelly Lorentz fia, Nils Lorentz 1977 januárjában nyomtalanul eltűnt. Soha nem találták meg a holttestét. De spekuláció, az annál több volt. Egyesek szerint vízbe fulladt, és a testét elvitte a tenger. Mások azt híresztelték, hogy elsikkasztott egy rakás pénzt az apjától, és elhagyta az országot. Egyetlen gyerek volt, és Nelly halálra is kényeztette. Vigasztalhatatlan volt, amikor eltűnt, és Fabian Lorentz sem tudta magát soha túltenni a veszteségen. Körülbelül egy évvel később halt meg szívrohamban. Az egyetlen örökös most egy fogadott fiú, akit egy évvel Nils eltűnése előtt vettek magukhoz. Nelly a férje halála után néhány évvel örökbe is fogadta. De hát ez az egész csak egy kis gyűjtés a helyi pletykából. Alex családjának Lorentzékhez csak annyi köze volt, hogy mielőtt még Göteborgba költöztek, Karl-Erik a konzervgyár irodájában dolgozott.

Aztán eszébe jutott, hogy Nelly ott volt a temetés utáni fogadáson, és szinte minden figyelmét Juliának szentelte. Ezt el is mesélte Patriknak.

– Nem tudom, csak érzem, hogy ez a szál esetleg vezet valahová. Nevezd női megérzésnek.

Kicsit szégyenkezett, amiért nem mondta el Patriknak a teljes igazságot. Elhallgatta a kirakós egy apró, de nagyon fontos darabját. Úgy gondolta, megtartja magának, legalább addig, amíg többet meg nem tud.

– Hát a női megérzéssel nem tudok vitába szállni. Kérsz még egy kis bort?

– Igen, köszönöm. – Erica körbenézett a konyhában. – Szép kis lakás. Te rendezted be?

– Ó, nem, én ehhez nem értek. Karin műve.

– Tényleg, mi történt köztetek?

– Csak a szokásos. Lány találkozik táncdalénekessel, lány szerelembe esik, lány elválik a férjétől, és lelép az énekessel.

– Ezt most nem mondod komolyan!

– De, sajnos igen. Már az is elég rosszul esett, hogy dobott. És ráadásul azért a szívtipró Leif Larssonért, a Leffes énekeséért. Ők a leghíresebb banda Bohuslänben. És mindig neki vannak a legjobb női a nyugati parton. Az ilyenekkel nehéz versenyezni.

Erica tágra nyílt szemmel nézte. Patrik elmosolyodott.

– Jó, talán ez túlzás, de valami ilyesmi történt. Egy ideig sajnálgattam magam, de most már rendben vagyok. Nem jól, de azért rendben.

Erica inkább témát váltott.

– Jó nagyot szólt az a hír, hogy Alex terhes volt.

Merőn Patrikra nézett, aki rögtön sejtette, hogy a látszólag ártatlan megjegyzés mögött van valami más is.

– Akárhogy is, úgy tűnik, a férjével nem osztotta meg a jó hírt – tette hozzá Erica.

Patrik csendben várta a folytatást. Pillanatnyi tétovázás után Erica, bár még mindig habozva, folytatta is.

– A legjobb barátnője szerint nem Henrik a gyerek apja.

Patrik elképedt arccal füttyentett, de még mindig nem szólt semmit, remélte, hogy többet is megtud.

– Francine elmondta, hogy Alex találkozgatott valakivel itt Fjällbackában. Francine szerint Henriktől soha nem akart gyereket, de ezzel az emberrel más volt a helyzet. Nagyon örült a babának, és ezért volt Francine meggyőződve róla, hogy nem lett öngyilkos. Úgy látta, Alex életében most először boldog.

– És ő tudta, ki ez a férfi?

– Nem. Alex ezt nem mondta el senkinek.

– Vajon a férje miért nyugodott bele, hogy minden hétvégén idejön nélküle? Tudott arról, hogy van itt valakije?

– Úgy tűnik, elég szokatlan volt a kapcsolatuk. Találkoztam Henrikkel Göteborgban, és az volt az érzésem, hogy az életük párhuzamosan futott egymás mellett. Abból a rövid beszélgetésből azonban, amit folytattam vele, nem sokra lehet következtetni, még arra sem, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit nem. De a viselkedését látva – mintha kőből volna az arca – azt gondolom, hogy bármit is tud, azt inkább megtartja magának.

– Az ilyen ember a kuktára hasonlít. A gőz csak gyűlik, gyűlik, aztán egy idő után robban. Szerinted lehetséges, hogy ez történt? Hogy egy szép napon a mellőzött férjnek elege lett, és megölte az asszonyt?

– Nem tudom, Patrik. Tényleg nem tudom. De most szerintem inkább iszogassunk egy jót, és beszélgessünk mindenféléről, aminek semmi köze se gyilkossághoz, se halálhoz.

Patrik lelkesen bólogatott, és üdvözlésre emelte a poharát.

Áttelepedtek a díványra, és az este hátralevő részét azzal töltötték, hogy az égvilágon mindenféléről beszélgettek. Erica elmesélte az életét, a házbalhét, és hogy mennyire gyászolja a szüleit. Patrik pedig a dühről és a kudarcról beszélt, amit a válás után érzett, a csalódottságról, hogy ismét egyedül maradt, éppen amikor már készen állt a gyerekvállalásra, és arra, hogy együtt öregedjenek meg Karinnal.

Még a rövid szünetek is kellemesek voltak, és ilyenkor Patriknak vissza kellett fognia magát, nehogy odahajoljon Ericához, és megcsókolja.

Látta, ahogy kiviszik. Üvölteni akart, és rávetni magát a letakart testre. Megtartani őt örökre.

Most már tényleg elment. Idegenek fognak piszkálni és vájkálni a testében. És egyikük sem fogja meglátni benne azt a szépséget, amit ő.

Nekik ő csak egy darab hús lesz. Egy szám egy papíron, élet nélkül, tűz nélkül.

Baljával a jobb tenyerét dörzsölgette. Tegnap még az ő karját cirógatta vele. Arcához nyomta a tenyerét, és az ő hideg bőrét próbálta érezni. De nem érzett semmit. Ő elment.

Kék fények villogtak. Emberek rohangáltak ide-oda, ki-be a házból. De minek sietnek? Már úgyis túl késő.

Nem látták őt. Láthatatlan volt. Mindig is az volt.

De nem számított. Ő látta. Ő mindig látta. Mikor rászegezte kék szemét, csak akkor érezte, hogy látja valaki.

És most nem maradt semmi. Már régóta kialudt a tűz, ő meg ott állt a hamuban, és nézte, ahogy egy sárga kórházi takaróval leborítva elviszik az életét. Az út végén már nincs választás. Mindig is tudta ezt, és most elérkezett az óra. Hogy vágyott rá. Hogy ölelte.

De elment.

Nelly

hangja meglepettnek tűnt a telefonban. Ericában ugyan felmerült, hogy, nem tulajdonít-e túl nagy jelentőséget annak a látogatásnak Alex temetése után, de egyszerűen nem tudta hova tenni a dolgot. Különösen azt, hogy szinte kizárólag Juliával beszélt a gazdag özvegy. Igaz, hogy Alex és Julia apja irodavezető volt Fabian Lorentz gyárában, mielőtt Göteborgba költöztek, de családilag sosem érintkeztek, hiszen Carlgrenék társadalmilag mélyen a Lorentz-család által még elfogadhatónak tartott szint alatt voltak.

A dolgozószobából, ahova bevezették, csodálatos panoráma tárult a kikötőre és a szigeteken túli nyílt horizontig. Egy ilyen téli napon, amikor a hóborította jégről visszaverődött a napfény, káprázatos volt a látvány.

A társalgás kimérten, udvariasan folydogált. A hosszú szünetekben finom teaszürcsölés hallatszott. Semleges dolgokról beszélgettek. Hogy a fiatalok elhagyják Fjällbackát. Hogy nincs munka. Hogy milyen elszomorító, hogy a régi családi házakat egymás után veszik meg a turisták, és átalakítják nyaralóvá. Nelly arról is mesélt, milyen volt az élet, amikor fiatalon, friss házasként idejött. Erica figyelmesen hallgatta, és időnként udvariasan közbeszúrt egy-egy kérdést. Mintha mindketten kerülgetnék a témát, amiről jól tudták, hogy egyszer úgyis szóba kell hozni.

Erica vette előbb a bátorságot.

– Legutóbb elég szomorú körülmények között találkoztunk.

– Igen, milyen tragikus. Egy ilyen fiatal nő.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismeri Carlgrenéket.

– Karl-Erik évekig dolgozott nálunk, és természetesen a családjával is számos alkalommal találkoztunk. Illő volt, hogy személyesen fejezzem ki az együttérzésemet.

Nelly lehajtotta a fejét. Erica észrevette, hogy a kezével idegesen matat az ölében.

– Úgy láttam, Juliát is ismeri. Pedig ő azután született, hogy a család elköltözött Fjällbackából, nem így van?

Csak a háta apró rándulása, és egy kis fejmozdulat jelezte, hogy Nellynek kényelmetlen a kérdés. Legyintett egyet gazdagon felékszerezett kezével.

– Ó, Julia nem régi ismerősöm. Úgy vélem, elbűvölő ifjú hölgy. Igen, tudom, hogy külsőre nem olyan szép, mint Alexandra volt, de vele ellentétben őbenne olyan akaraterő és bátorság lakozik, ami sokkal érdekesebbé teszi számomra annál a hibbant nővérénél.

Nelly a szája elé kapta a kezét. Nemcsak elfeledkezett róla, hogy egy halottról beszél, de rövid időre nyílt egy kis rés a maszkján. És ez alatt a rövid idő alatt Erica színtiszta gyűlöletet látott rajta. De miért gyűlölne Nelly Lorentz egy nőt, akivel legfeljebb, mint gyerekkel találkozott?

Mielőtt Nelly helyrehozhatta volna kínos elszólását, megszólalt a telefon. Látható megkönnyebbüléssel kért elnézést, és ment, hogy fölvegye.

Erica megragadta az alkalmat, hogy körbenézzen a szobában. Gyönyörű volt, de személytelen. Érezhető volt rajta a hivatásos lakberendező keze nyoma. A legkisebb részlet is belepasszolt az egészbe. Erica szülei házára gondolt. Ott az évtizedek alatt csak gyűltek a tárgyak, éppen mire volt szükség. És épp ez adta a berendezés egyedi ízét. Itt egyedül a kandallópárkányon álló családi fényképek voltak személyesek. Láthatóan időrendbe voltak állítva, kezdve egy esküvői ruhás pár fekete-fehér képével. Nelly sugárzóan szép volt testére simuló ruhájában, de Fabiánon látszott, hogy zavarja a szmoking.

A következő fotón a család már megszaporodott; Nelly egy csecsemőt tartott a kezében. Fabian itt is mereven és komolyan állt mellette. A következő jó néhány kép a gyereket ábrázolta különböző életkorokban, néha egyedül, néha Nellyvel. Az utolsón Nils Lorentz huszonöt év körülinek nézett ki. Az elveszett fiú… Az első családi kép után úgy tűnt, mintha csak Nelly és ő maradtak volna. Habár valószínűleg inkább az történt, hogy Fabian szívesebben állt a fényképezőgép túloldalán. Feltűnő volt, hogy Janról, az örökbefogadott gyermekről egyetlen fénykép sincs.

Erica a sarokban álló íróasztal felé fordult. Sötét cseresznyefából készült, csodálatos intarziákkal. Teljesen üres volt, mintha csak dísznek volna ott. Elfogta a kísértés, hogy belenézzen a fiókokba, de nem tudhatta, mikor jön vissza Nelly. Hosszúra nyúlt a telefonbeszélgetés, de bármelyik pillanatban véget érhetett. Inkább a papírkosár keltette fel a figyelmét. Összegyűrt papírdarabok voltak benne. Kiszedett egy gombócot felülről, és óvatosan kihajtogatta. Egyre növekvő érdeklődéssel olvasta végig. Aztán döbbenten rakta vissza a helyére. Itt már semmi sem volt az, aminek látszott.

A háta mögött valaki megköszörülte a torkát. Jan Lorentz állt ott kérdő tekintettel. Vajon mióta figyelhet, gondolta magában Erica.

– Erica Falck, ugyebár?

– Igen, az vagyok. Ön pedig nyilván Nelly fia, Jan.

– Pontosan. Örvendek. Jobb, ha tudja, hogy ön elég gyakori beszédtéma a városban.

Szélesen elmosolyodott, és közelebb lépve kezet nyújtott. Erica habozva fogadta el. Valamiért libabőrös lett ettől az embertől. A kezét is kicsit túl sokáig szorongatta. Ő ellenállt a késztetésnek, hogy visszarántsa.

A férfi mintha egyenesen egy üzleti tárgyalásról érkezett volna, szépen vasalt öltönyt viselt, kezében aktatáska. Erica tudta, hogy most ő viszi a családi vállalkozást. Méghozzá elég sikeresen.

A haját egy kicsit túl sok zselével nyalta hátra. Ajka kissé túl telt és húsos, szemét hosszú, sötét pillák tették kissé álmodozóvá. Ha nincs a szögletes, erőteljes állkapocs, közepén a mély gödörrel, kifejezetten nőiesnek hatott volna. A darabosságnak és az eleganciának ez a keveréke disszonáns volt, lehetetlen volt megmondani, vonzó-e, vagy sem. Erica inkább visszataszítónak találta.

– Tehát anyámnak végre sikerült önt idecsábítania. El kell mondanom önnek, hogy az első könyve megjelenése óta igencsak elöl áll a kívánságlistán. – mondta a férfi mézesmázosan. – Hallottam, mi történt a szüleivel. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.

Kierőszakolt magából egy együtt érző mosolyt, de a szemében nem jelent meg érzelem.

Nelly visszatért a szobába. Jan lehajolt, hogy arcon csókolja az anyját, aki ezt teljesen közönyös arccal fogadta.

– Milyen jó, hogy Erica végre meglátogatott, anyám. Régóta vártál már erre.

– Igen, valóban remek.

Leült, majd fájdalmas grimasszal a jobb karjához kapott. – Fáj? Hozzak valami orvosságot?

Jan előrehajolt, és Nelly vállára tette a kezét, de ő mogorván lerázta.

– Nincsen semmi bajom. Ez a korral jár. Ne aggódj értem. Különben is, nem a gyárban kellene lenned?

– De, csak hazaugrottam néhány papírért. Nos, akkor egyedül hagyom a hölgyeket. Vigyázz magadra anyám!

Nelly csak egy horkantással válaszolt. Jan arcán őszinte aggódás és együttérzés tükröződött, ám amikor kifelé menet egy pillanatra visszafordult, mintha halvány mosoly játszott volna a szája sarkában.

– Sose öregedjen meg. – fordult a nő Ericához. – Évről évre jobb ötletnek tűnik az a régi viking szokás, hogy az ember bizonyos kor után leugorjon egy magas szirtről.

Ericát valahogy nem nyűgözte le a lehetőség, hogy ilyesmiről társalogjon, így udvariasan mormogott valamit, és témát váltott.

– Azért az nagy segítség, hogy van egy fia, aki foglalkozik az üzlettel. Ha jól tudom, Jan és a felesége itt élnek önnel.

– Segítség. Igen, talán az. De elég ennyi rólam és a családomról. Dolgozik most valamin? Meg kell mondjam, a legutóbbi könyvét Karen Boyéról egyenesen imádtam. Valahogy életre kelti az embereket. Mondja, miért csak nőkről ír?

– Tulajdonképpen véletlenül. Az egyetemen a nagy svéd írónőkből írtam a szakdolgozatomat, és innentől kezdve nem volt megállás. Most éppen Selma Lagerlöfről írok, és felvetek majd néhány érdekes új szempontot.

– Nem gondolt még arra, hogy valami… nem életrajzit írjon? Pompás érzéke van a nyelvhez, olyan érdekes lenne valami regényt olvasni öntől.

– Vannak ilyen terveim – Erica próbált nem bűntudatosnak tűnni. – De most nyakig vagyok a Lagerlöf-könyvben. Utána majd meglátjuk.

Az órára nézett.

– Ha már az írásnál tartunk… sajnos mennem kell. Ugyan kötetlen a munkaidőm, de azért fegyelmezettnek kell lennem. Muszáj hazamennem, és megírnom a napi adagomat. Nagyon köszönöm a teát, meg azokat az isteni szendvicseket.

Nelly kecsesen emelkedett föl ültéből. Most nyoma sem volt rajta az előbbi fájdalomnak.

– Kikísérem. Régen ez a cselédünk, Vera dolga lett volna, de hát változnak az idők. A cseléd már nem divat, meg aztán nem is sokan engedhetik meg maguknak. Mi éppen megengedhetnénk, de Jan azt mondja, nem akarja, hogy egy idegen járkáljon a házban. De hogy hetente egyszer idejön és feltakarít, azzal semmi baja. Hát, magukon fiatalokon nem könnyű kiigazodni.

Nyilvánvalóan az ismeretség egy új szintjére kerültek, mert amikor Erica búcsúzóul kezet nyújtott, Nelly nem fogadta el, hanem két oldalról arcon csókolta.

Sietett haza. Nem akarta elmondani Nellynek a sietsége valódi okát. Az órájára nézett. Egy óra negyven. Kettőre jön az ingatlanos, hogy eladólistára tegye a házat. Fogát csikorgatta a gondolatra, hogy valaki az ő házában matat és kutakodik, de mit tehetett.

A kocsit otthon hagyta, ezért most ki kellett lépnie, hogy időben hazaérjen. Aztán meggondolta magát, és lelassított. Minek siessen, majd vár egy kicsit az az ingatlanos.

Vidámabb gondolatok férkőztek az agyába. A szombat esti vacsora Patriknál kellemes csalódás volt. Eddig ugyanis mindig úgy tekintett a férfira, mint egy aranyos, de néha kissé idegesítő kisöcsire, pedig egyidősek voltak. Most azonban egy érett, kedves, jó humorú férfit talált, aki mellesleg nem is nézett ki rosszul. Azon gondolkozott, mikor hívja át vacsorázni – persze csak viszonzásképpen.

A Sälvik kempinghez vezető domb csalókán lankásnak tűnt, de valójában hosszú, kimerítő emelkedő volt. Erősen lihegett, mire a tetején jobbra fordult, a házáig vezető útra. Aztán megtorpant. Egy bálna méretű Mercedes állt a háza előtt, és azt is tudta, ki a tulajdonosa. Azt hitte, az eddigieknél nagyobb megpróbáltatás már nem érheti ma. Tévedett.

– Hello, Erica – Lucas keresztbe font karokkal az ajtónak támaszkodott.

– Mit keresel te itt?

– Szépen üdvözlöd a sógorodat – akcentussal beszélte a svédet, de nyelvtanilag tökéletesen. Gúnyosan ölelésre tárta a karját. Erica figyelemre sem méltatta a gesztust. Látta, hogy Lucas éppen erre számított. Sosem követte el azt a hibát, hogy alábecsülje a férfit. Éppen ezért mindig nagy óvatosságot tanúsított a közelében. Szíve szerint jól képen törölte volna, de tudta, hogy azzal olyasmit indíthat el, amit nagyon megbánna.

– Felelj a kérdésemre. Mit keresel itt?

– Nos, ha nem tévedek… hmmmm… ennek itt… pontosan az egynegyede az enyém.

Széles gesztussal a házra mutatott, de olyan magabiztosság sütött belőle, hogy akár az egész világra is mutathatott volna.

– Fele az enyém, fele Annáé. Neked közöd nincs ehhez a házhoz!

– Valószínűleg nemigen vagy otthon a közös tulajdonra vonatkozó jogszabályok között, már csak azért sem, mert mindezidáig nem találtál akkora nagy marhát, aki elvett volna. De tudod, a törvény szerint a házasfelek mindenen egyenlő részben osztoznak. Még a tengerparti házak tulajdonjogán is.

Erica pontosan tudta, hogy így van. Egy pillanatig haragudott is a szüleire, akik nem voltak elég előrelátók, és nem kötötték ki, hogy a házat kizárólag a lányaik birtokolják. Pedig tudták, milyen ember Lucas, csak talán arra nem számítottak, hogy ilyen kevés idejük van hátra.

– Itt akartam lenni, amikor megjön az ingatlanügynök. – folytatta Lucas. – Nem árt, ha az ember megtudja, mennyit ér a tulajdona. Szeretnénk, ha minden simán menne, nem igaz?

Megint felvillantotta azt az ördögi mosolyát. Erica kinyitotta az ajtót, és benyomakodott a lakásba. Az ingatlanos késett, de remélte, hamarosan itt lesz. Nem igazán tetszett neki, hogy kettesben van Lucasszal.

A férfi őutána lépett be. Erica felakasztotta a kabátját, és a konyhában kezdett szöszmötölni. Csak úgy tudta elviselni Lucast, ha nem vett tudomást róla. Hallotta, ahogy körbejár a házban. Csak harmadszorra vagy negyedszerre járhatott itt. Ericáék apja ki nem állhatta a vejét, és ez kölcsönös volt. Ha Anna látogatóba jött, csak a gyerekeket hozta magával.

Egyáltalán nem tetszett neki. hogy Lucas fel-alá járkál a házban, és tapogatja a bútorokat meg a dísztárgyakat. A legszívesebben utána ment volna egy porronggyal, hogy letörölgesse, amihez hozzáért. Aztán végre-valahára egy őszülő férfi vezette nagy Volvo állt be a ház elé. Sietve ajtót nyitott neki, aztán az irodájába ment, és bezárkózott. Nem akarta látni, ahogy végigvizslatják a gyerekkori otthonát, és megbecsülik az árát.

A számítógép be volt kapcsolva. A fájl is megnyitva állt, várva, hogy folytassa a munkát. Reggel korán kelt, és rengeteget dolgozott. Négyoldalnyi vázlatot írt meg az Alexről szóló könyvből, amit most átolvasott. Még mindig gondban volt, hogy milyen formában írja meg a könyvet. Amíg úgy volt, hogy Alex öngyilkos lett, azt tervezte, hogy a miértre próbál meg választ adni. Valami életrajzféleségre gondolt. Most viszont az anyag egyre inkább a krimiformát kívánta meg, és ez a műfaj sosem vonzotta igazán. Őt az emberek érdekelték, a kapcsolataik, a lélektani motivációik; úgy gondolta, a legtöbb krimi ezt inkább mellőzi a hátborzongató véres részletek javára. Ő pedig inkább arra volt kíváncsi, mi vesz rá valakit arra, hogy elkövesse minden bűnök legsúlyosabbikát – hogy elvegye egy másik ember életét. Hogy Alex hozzátartozói hogy fogadják majd mindezt, abba egyelőre nem akart belegondolni.

Már bánta, hogy nem mondott el Patriknak mindent a látogatásáról a házban, ahol Alex meghalt. Beszélnie kellett volna a titokzatos látogatóról, és a szekrényben talált festményről. És arról az érzésről, hogy valami eltűnt a szobából. De most nem bírta rávenni magát arra, hogy felhívja. De ha elérkezik az alkalom, elmondja neki, fogadta meg magában.

Hallotta, ahogy Lucas és az ingatlanos járkál a házban. Biztos csodálkoztak, hogy csak úgy odavetett valami köszönést, aztán elbújt. Végül is az ingatlanügynök nem tehet róla, hogy ilyen helyzetbe került. Úgy döntött, összeszorítja a fogát, előmászik és megpróbál udvariasan viselkedni, ahogy nevelték.

Mikor a nappaliba ért, Lucas éppen azt ecsetelte, milyen gyönyörűen árad be a napfény a hatalmas ablakokon.

– Elnézést, hogy ilyen modortalan voltam, de sürgős dolgom volt. – Erica szélesen mosolyogva kezet nyújtott az ingatlanügynöknek, aki Kjell Ekh néven mutatkozott be, és biztosította őt, hogy egyáltalán nem sértődött meg. A házeladás nagyon erősen érzelmi ügy is. Olyan történeteket tudna mesélni… Erica mosolya tovább szélesedett, és még egy alattomos kis szempilla-rebegtetést is megengedett magának. Lucas gyanakodva nézte, de ő rá se hederített.

– De hát félbeszakítottam. Meddig jutott?

– A sógora éppen ezt a csodás nappalit mutatta meg. Nagyon ízléses. Egészen gyönyörű, ahogy az ablakon beesik a fény.

– Ugye, hogy szép? Csak kár, hogy huzatos.

– Huzatos?

– Igen, sajnos az ablakok nincsenek rendesen szigetelve, úgyhogy ha a legkisebb szél fúj, már bent is vastag zoknit kell húzni. De hát egy ablakcserével ezen is lehet segíteni.

Lucas iszonyú mérgesen nézett rá, de úgy tett, mintha nem is venné észre. Inkább karon fogta Kjellt, aki ha kutya lett volna, most boldogan megcsóválja a farkát.

– Gondolom, a felső szintet már látta, úgyhogy most menjünk a pincébe. A penészszag ne izgassa, ha nem allergiás rá, nem veszélyes. Én gyakorlatilag odalent laktam, és nem lett semmi bajom. Az orvos is megmondta, hogy az asztmámnak semmi köze a penészhez.

Mintegy végszóra olyan köhögésben tört ki, hogy hétrét görnyedt. A szeme sarkából látta, hogy Lucas arca egyre vörösebb színt ölt. Tudta, hogy a túlzásait leleplezi majd a ház alaposabb vizsgálata, de legalább addig is cukkolja a sógorát egy kicsit.

Kjell láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor kijutott a friss levegőre, miután Erica lelkesen végigmutogatta neki a pincét. Lucas egész idő alatt hallgatott. Erica kezdte úgy érezni, hogy kicsit túlzásba viszi a csínytevést. A férfi is tudta, hogy az első vizsgálatnál fény derül a füllentéseire, de őt itt most nevetségessé tették, és Lucas Maxwell nem tűrte az ilyesmit. Erica enyhe rettegéssel búcsúzott el a vidáman integető Kjelltől, aki megígérte, hogy hamarosan jön egy hivatásos értékbecslő, aki pincétől a padlásig felméri a házat.

Lucas utána jött az előszobába. A következő pillanatban Erica úgy érezte, mintha a falra szögezték volna, és Lucas keze a torkát szorította. Az arca egy centire sem volt az övétől. A szemében tükröződő harag azonnal megérttette Ericával, miért olyan nehéz Annának kiszabadulni ebből a kapcsolatból. Olyan embert látott, akinek semmi nem álhatott az útjába. Félelmében moccanni sem mert.

– Ezt még egyszer meg ne próbáld! Megértetted? Belőlem senki nem csinál hülyét büntetlenül, úgyhogy nagyon vigyázz magadra!

Olyan vadul acsargott, hogy Erica arcát belepte a nyál. Ellenállt az ingernek, hogy letörölje. Mozdulatlanul állt, mint egy sóbálvány, magában imádkozva, hogy a férfi mielőbb eltakarodjon a házból. Legnagyobb meglepetésére pontosan ez történt. Lucas elengedte a nyakát, sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. De mikor Erica már épp felsóhajtott volna, megperdült, és egy lépéssel ismét előtte termett. Mielőtt mozdulhatott volna, megragadta a haját, és a száját az övére szorította. A nyelvét az ajka közé erőltette, és ugyanakkor olyan erővel markolta meg a mellét, hogy a melltartó merevítője a bőrébe vágott. Aztán vigyorogva megfordult, és kilépett a hidegbe. Erica addig nem mert mozdulni, amíg meg nem hallotta az autót elmenni. Háttal a falnak a padlóra ereszkedett, és keze fejével undorodva törölgette a száját. A csók még rémisztőbb volt, mint a fojtogatás; érezte, hogy reszketni kezd. Átkulcsolta lábait a karjával, fejét a térdére hajtotta, és sírt. Nem magáért, hanem Annáért.

Hétfő reggel volt, s Patrik még félig aludt, amikor vastag papírcsomó puffant az asztalán. Az előtte heverő papírok száma ezzel egy csapásra megduplázódott. Patrik felnyögött. Annika Jansson pajkosan rámosolygott, és ártatlanul ezt kérdezte:

– Nem maga mondta, hogy minden fellelhető iratot kér a Lorentz-családról? A belem kigürcölöm, hogy minden egyes szót összekaparjak róluk, és mit kapok? Nyöszörgést. Hát az örök hála hol marad?

Patrik visszamosolygott.

– Többet érdemel maga az én örök hálámnál, Annika. Ha nem volna már férjnél, felségül venném, és beborítanám szőrmebundákkal meg gyémántokkal. D mivel összetörte a szívemet, és kitartott az ura mellett, be kell érnie egy köszönömmel. Na és persze az örök hálámmal.

Örömmel látta, hogy az asszony ezúttal már majdnem elpirult.

– Na, ez azért már egy kicsit sok volt. Egyébként minek ez magának? Mi köze a Fjällbackai gyilkossághoz?

– Őszintén szólva fogalmam sincs. Mondjuk, hogy női megérzés.

Annika nagyot nézett. Úgy döntött, többet most nem próbál kihúzni belőle. De nagyon kíváncsi volt. Még itt Tanumshedében is mindenki ismerte a Lorentz-családot, és ha belekeverednének egy gyilkosságba, abból enyhén szólva is szenzáció lenne.

Patrik utánanézett, ahogy kiment. Hatékonyan dolgozik a nő, az biztos. Nagyon remélte, hogy kibírja Mellberget, és itt marad. Nagy veszteség lenne a kapitányságnak, ha egyszer úgy döntene, hogy elege volt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy a papírokra tudjon koncentrálni. Elég volt végigfutni őket ahhoz, hogy tudja: a nap hátralevő részében ezeket fogja olvasni.

Hat órával később a nyakát és fájó szemét masszírozta. Időrendi sorrendben elolvasta az összes iratot és cikket. Lebilincselő olvasmány volt. Rengeteget írtak össze Fabian Lorentz sikereiről az évek során. Hosszú időn át úgy nézett ki, hogy amihez Fabian hozzányúlt, az arannyá változott. A cég viharos sebességgel fejlődött, Fabian igen tehetséges, sőt briliáns üzletember volt. Nellyvel való esküvőjét lehozták a társasági rovatok, a pár estélyi ruhás fényképeivel illusztrálva. Aztán elkezdtek megjelenni a Nellyt és fiát, Nilset ábrázoló fotók. Nelly fáradhatatlanul látogatott különböző jótékonysági és társasági rendezvényeket, Nils pedig mindig ott volt vele – általában riadt tekintettel, anyja kezét szorítva.

Még tizenéves korában sem maradt el mellőle, amikor az ember azt várta volna, hogy nem szívesen mutatkozik az anyjával. Ekkor már belekarolt, és az arcán büszkeség ült, szinte tulajdonosi büszkeség. Fabian egyre ritkábban tűnt fel a képeken. Csak akkor említették a lapok, ha valami nagy üzletről számoltak be.

Az egyik cikk azonban feltűnően különbözött a többitől. A hetvenes évek közepén

az Allers

fő helyen hozta le, hogy Nelly magához vett egy, a riporter megfogalmazása szerint „tragikus családi háttérrel rendelkező” gyermeket. Egy fénykép is társult a cikkhez, Nellyt ábrázolta, aki legszebb ruhájába öltözve ült a nappaliban, és átkarolta egy tizenkét éves fiú vállát. A fiú sértett, dacos arcot vágott, és úgy festett, mintha épp le akarná rázni magáról a csontos kart. Az ekkor húszas évei közepén járó Nils az anyja mögött állt, és szintén nem mosolygott. Komoran, mereven állt ott sötét öltönyben és hátrafésült hajjal, mintha bele akarna olvadni abba az előkelő környezetbe, amiből a kisfiú olyan látványosan kilógott.

A cikk hosszasan méltatta Nelly áldozatkészségét és jótékonyságát. Utalt arra is, hogy a fiú valami rettenetes tragédián esett át; Nelly azt nyilatkozta, hogy ő majd segít neki felépülni a traumából. Bizonyos volt benne, hogy az egészséges, szerető környezet, amit majd a fiúnak biztosítanak, segít neki abban, hogy hasznos emberré váljon. Patrik azon kapta magát, hogy sajnálja a kisfiút. Micsoda naivitás.

Úgy egy évvel később a társasági rovatok bűbájos fotóit és „otthonában látogattuk meg…” kezdetű riportjait fekete fejlécek váltották fel: „Eltűnt a Lorentz-vagyon örököse”. A helyi lapok hetekig csámcsogtak a híren, sőt még a

Gőteborgs-Posten

is elég fontosnak találta ahhoz, hogy leközölje. A cikkek hemzsegtek a jól-rosszul megalapozott találgatásoktól arról, hogy mi történhetett az ifjabb Lorentz-el. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen ötlet felmerült. Sikkasztott, és most ismeretlen helyen dőzsöl. Vagy megölte magát, mert rájött, hogy valójában nem Faiban Lorentz fia, ő pedig kijelentette, hogy nem hagyja jelentős vagyonát egy fattyúra. A legtöbb ilyen pletykát nem írták le szó szerint az újságírók, csak diszkréten utaltak rájuk, de bárki, aki csak egy kicsit is tudott a sorok között olvasni, megérthette őket.

Patrik a fejét vakarta. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogyan kösse a huszonöt évvel ezelőtti eltűnést egy mostani gyilkossághoz, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy van valamilyen összefüggés.

Kimerülten megdörzsölte a szemét, és tovább olvasott. Miután jó ideig semmi nem derült ki Nils sorsáról, a sajtó érdeklődése természetszerűen csökkenni kezdett, de Nelly is ritkábban jelent meg ezután a lapok hasábjain. A kilencvenes években például már egyáltalán nem írtak róla. Fabian 1978-as halálakor hosszú nekrológ jelent meg a

Bohusläningenben.

a szokásos frázisokkal a társadalom oszlopos tagjáról, de soha többé nem jelent meg róla semmi.

Fogadott fia, Jan viszont egyre gyakrabban szerepelt a lapokban. Nils eltűnésével ő lett a családi vállalkozás kizárólagos örököse, és amint betöltötte huszonegyedik életévét, ki is nevezték a cég ügyvezető igazgatójává. Vezetése alatt a vállalat tovább virágzott, és mostantól ő és felesége, Lisa lettek a társasági rovatok állandó szereplői. Előkerült például egy húszéves cikk, amely Jannak a Lorentz-családhoz kerülése előtti életébe nyújtott némi betekintést, s azzal zárult, hogy élete milyen gyökeres fordulatot vett, amikor mostani családja befogadta. Csak az volt a kérdés, hogy maga Jan is ugyanígy megváltozott-e…

Patrik felkapta a papírköteget, és az asztal lapjához ütögette, hogy összerendezze a lapokat. Azon töprengett, mitévő legyen most. Egészen eddig csak a megérzését – na és persze Ericáét – követte. Hátradőlt a székén, lábát feltette az asztalára, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Lecsukott szemmel próbált egy kis rendet tenni a fejében, hogy összevethesse egymással a lehetséges magyarázatokat. De ez a szemlecsukás nagy hiba volt. A szombat esti vacsora óta ilyenkor csakis Ericát látta maga előtt. Inkább az egyenzöld falat bámulta tehát. Mihez kezdjen ezzel az anyaggal?

Két lehetőség kínálkozott. Az egyik az volt, hogy a saját szakállára, vagyis a szabadidejében követi ezt a nyomot. Arról ugyanis Mellberg gondoskodott, hogy munkaidőben megállás nélkül rohangáljon ide-oda, mint a mérgezett egér. Most, hogy saját szakállára néz át iratokat, számolnia kell azzal, hogy estébe nyúlóan dolgozhat a főnökétől kapott feladatokon. Úgy döntött, inkább bemegy Mellberghez, s ha megfelelően tálalja a dolgot, talán engedélyt kap, hogy munkaidőben foglalkozhasson a cikkek elemzésével. Mellberg gyenge pontja a hiúsága volt, és ennél fogva talán elnyerheti a beleegyezését. Patrik tudta, hogy a főfelügyelő úgy tekint az Alex Wijkner-esetre, mint egy jegyre vissza Göteborgba. Abból, amit róla hallott, úgy gondolta, erre a legkisebb esélye sincsen, de azért próbált ezzel hatni rá. Ha kicsit el tudná túlozni a Lorentz-család fontosságát, esetleg célozgatna valami olyasmire, hogy egyes híresztelések szerint Alex gyerekének apja Jan Lorentz, azzal talán meggyőzné. Talán nem kifejezetten etikus, gondolta, de a zsigereiben érezte, hogy az előtte lévő iratok valami módon nyomra vezethetnek.

Levette a lábát az asztalról, és ugyanazzal a mozdulattal fel is állt, olyan erővel, hogy a széke egészen a falig gurult. Felkapta a fénymásolatokat, és végigment a bunkerszerű folyosón. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, bezörgetett az ajtón, és mintha hallotta volna bentről, hogy „szabad”.

Mint mindig, most is elképesztette, hogy aki ennyire nem csinál semmit, az hogy képes ilyen mennyiségű papírt felhalmozni. Még a székeken és az ablakpárkányon is nagy kötegekben állt a papír.

A főfelügyelő mögötti polc roskadozott a dossziéktól, és Patrik eltűnődött, vajon mikor voltak ezek utoljára kinyitva. Mellberg épp telefonált, de integetett neki, hogy jöjjön be. Patrik rögtön kíváncsi lett miről lehet szó, mert főnöke úgy ragyogott, mint karácsonykor a díszek az ablakban.

Abból, amit Mellberg mondott a telefonba, semmi nem derült ki.

– Igen.

– Persze, igen.

– Egyáltalán nem.

– Persze, világos.

– Jól tette.

– Ugyan már, dehogy.

– Igen, köszönöm, hölgyem, még keresem önt. Diadalmasan lecsapta a kagylót, és elégedetten hátradőlt.

– Na. Így kell ezt csinálni!

Még mindig úgy mosolygott, mint egy különösen jóságos télapó. Patriknak eszébe jutott, hogy most először látja Mellberg fogait. Meglepően fehérek és szabályosak voltak. Túlságosan is szabályosak.

Mellberg várakozva nézett rá, és Patrik rájött, hogy azt akarja, kérdezze meg tőle, mi történt. Engedelmesen így is tett, de a válaszra, amit kapott, egyáltalán nem volt felkészülve.

– Megvan! Tudom, ki ölte meg Alex Wijknert! Kiderítettem!

Mellberg annyira magán kívül volt az örömtől, hogy észre sem vette, hogy keresztbe fésült haja a fülére csúszott. Most az egyszer azonban Patrikot nem fojtogatta nevetés. Arra sem figyelt fel, hogy a főnöke egyes szám első személyben beszélt, jelezve, hogy nem áll szándékában osztozni a dicsőségen a kollégáival. Inkább előrehajolt ültében, és izgatottan kérdezgette:

– Áttörés az ügyben…? Kivel beszéltél? Ki a gyanúsított?

Mellberg felemelte a kezét, hogy véget vessen a kérdések áradatának, s kis hatásszünetet tartott. Az utolsó cseppig ki akarta élvezni a helyzetet.

– Tudod, Patrik, ha te is olyan régen lennél a szakmában, mint én, akkor tudnád, hogy az ilyen áttörések nem csak úgy magától következnek be, hanem meg kell dolgozni értük. Nos, tapasztalatomnak és persze kemény munkámnak hála igen, van áttörés. Egy bizonyos Dagmar Petrén hívott az előbb, és megosztott velem néhány nagyon érdekes megfigyelést, amit a holttest megtalálása előtt tett. Sőt, hogy úgy mondjam, jelentőségteljes megfigyelést, melyek segítségével rács mögé fogunk juttatni egy gyilkost.

Patrikot apró tűkkel szurkálta a türelmetlenség, de érezte, hogy az lesz a legjobb, ha kivárja, mit akar mondani Mellberg. Egyszer csak rátér a lényegre. Nagyon remélte, hogy még a nyugdíjba vonulása előtt.

– Eszembe jut egy esetünk Göteborgban, hatvanhét őszén… Patrik sóhajtott, és felkészült rá, hogy meg sokáig kell várnia.

Sejtette, hogy itt fogja találni Dant. Olyan könnyedén rakodta be a felszerelését a hajóba, mintha vattával töltött zsákok lennének. Nagy, vastag kötéltekercsek, tengerészzsákok és óriási jégtörő sarkantyúk. Erica szerette nézni, ahogy dolgozik. Kötött szvetterében, sapkában, kesztyűben, fehér párapamaccsá váló leheletével tökéletesen illett a tájba. A nap magasan járt, fénye visszaverődött a fedélzeten lévő hóról. Teljes volt a csend. Dan gyorsan, céltudatosan munkálkodott, és Erica látta rajta, hogy tevékenysége minden pillanatát élvezi. Ez volt az ő igazi közege. A hajó, a tenger és a háttérben a szigetek. Erica tudta, hogy képzeletben már látja maga előtt, ahogy összetörik a jég, és a

Veronica

megindul a látóhatár felé. A tél a várakozás ideje volt, mindig kemény időszak a parton élők számára. A régi időkben vagy szerencsés nyaruk volt, és elegendő heringet tudtak besózva eltenni télire, vagy más módszert kellett találniuk a túlélésre. Annyi társához hasonlóan Dan sem bírt egyedül a halászatból megélni, így esti iskolában tanult tovább. Most a hét néhány napján helyettes svédtanárként dolgozott a tanumshedei gimnáziumban. Erica azonban úgy gondolta, legyen bármilyen tehetséges pedagógus, a szíve biztosan mindig itt jár.

Dan teljesen elmerült a munkájában. Erica hangtalanul odalopakodott, így egy darabig figyelhette a férfit, mielőtt az észrevette őt a mólón. Önkéntelenül is összehasonlította Patrikkal. Dan haja olyan világos szőke volt, hogy nyáron szinte fehérre fakult. Patriké viszont ugyanolyan sötét, mint a szeme. Dan izmos alkatú volt, Patrik inkább nyurga. De a személyiségük alapján akár testvérek is lehettek volna. Ugyanaz a nyugodt, szelíd viselkedés és csendes humor, ami mindig a legjobb pillanatban jött elő. Eddig észre sem vette, hogy ebben mennyire hasonlítanak. Mióta szakított Dannal, nem volt igazán boldog kapcsolata. Mindig egészen különböző emberekkel jött össze, vagy szeretett volna összejönni. „Éretlenek” – szögezte le Anna. „Kisfiúkat próbálsz felnevelni, ahelyett, hogy keresnél egy férfit. Nem csoda, hogy nem működnek a kapcsolataid” – mondta Marianne. Lehet, hogy igazuk volt. De az évek csak teltek, és most már, ezt be kellett ismernie, kezdett pánikba esni. A szülei halála brutális kegyetlenséggel ébresztette rá, hogy most már ideje rájönnie, mi hiányzik az életéből. És szombat este óta úgy érezte, Patrik Hedströmöt sem szabad számításon kívül hagynia. Töprengését Dan hangja szakította félbe.

– Jé, szia, mióta állsz itt?

– Nem régóta. Gondoltam, megnézem, hogy dolgozol. Olyan érdekes.

– Hát akit azért fizetnek, hogy egész nap üldögéljen a hátsóján és kitaláljon mindenfélét, annak biztos. Röhej.

Mindketten elmosolyodtak. Régi vicc volt már ez.

– Hoztam neked valamit, amitől felmelegszel – lóbálta meg a kezében tartott kosarat Erica.

– Ejha, mi ez a kényeztetés? Mi kell? A testem? A lelkem?

– Nem, kösz, megtarthatod mindkettőt. Bár az utóbbi elég ígéretesen hangzik.

Dan átvette a kosarat, aztán felsegítette őt a fedélzetre. Erica majdnem hanyatt esett, de Dan biztos kézzel átkarolta a derekát. Együtt lesöpörték a havat az egyik halasládáról. Kesztyűjüket maguk alá téve leültek, óvatosan hátradőltek, és elkezdték kipakolni a kosarat. Dan elismerően csettintett, amikor kinyitotta a forró csokoládés termoszt, és meglátta a takarosan celofánba csomagolt szalámis szendvicseket.

– Te egy igazi kincs vagy – mondta tele szájjal.

Egy ideig csendben ültek, minden figyelmüket az ételnek szentelve. Nagyon békés volt minden, Erica még a bűntudatát is elnyomta, amiért nem dolgozik. Rengeteget haladt a kézirattal az elmúlt héten, és úgy érezte, most megérdemel egy kis lazítást.

– Hallottál valami újat Alex Wijknerről?

– Nem, úgy tűnik, a nyomozás nem halad előre.

– Hát, a városban azt mesélik, hogy van egy új belső forrásod.

Dan ingerkedve mosolygott. Erica még mindig meg tudott lepődni a pletyka terjedési sebességén. De arról fogalma sem volt, hogyan szivároghatott ki a szombati találkozás Patrikkal.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Ja, persze. És hogy álltok? A próbakör megvolt már?

Erica nem bírta visszatartani a nevetést.

– Nem, nem volt próbakör. Nem tudom még, hogy érdekel-e. Vagyis érdekel, csak nem tudom, el akarok-e menni odáig. Feltéve, hogy én érdeklem őt. Ami egyáltalán nem biztos.

– Szóval nyuszi vagy.

Erica utálta, hogy Dannak mindig igaza van. Néha úgy érezte, a férfi túl jól ismeri őt.

– Igen, bevallom, kissé bizonytalan vagyok.

– Hát, csak rajtad áll, hogy kihasználod-e az esélyt. Belegondoltál már, milyen volna, ha összejönne?

Belegondolt. Elég sokszor. De hát ez egyelőre elméleti kérdés volt. Egyszer együtt vacsoráztak, és ennyi.

– Hát szerintem mindenesetre játszd meg. Kockázat nélkül nincs üzlet, meg ilyenek, tudod.

Erica gyorsan elterelte a szót.

– Apropó, Alex. Találtam valami furát.

– Igen? És mit?

– Hát pár napja nála jártam, és találtam egy érdekes írást.

– Hogy hol jártál???

Erica erre nem igazán akart válaszolni, inkább ügyet sem vetett a döbbent közbeszólásra.

– Egy Nils Lorentz eltűnéséről szóló cikk másolata volt. Van ötleted, miért tarthatott Alex egy huszonöt éves cikket a fehérneműs fiókjában?

– A fehérneműs fiókjában!? Te jó ég, Erica!

Erica fölemelte a kezét, hogy elcsendesítse, majd nyugodtan folytatta: – Van egy érzésem, hogy ez valahogy összefügg a megölésével. Nem tudom, hogyan, de nagyon gyanús. Egyébként valaki más is bejött a házba, és feltúrta. Lehet, hogy pont ezt a cikket kereste.

– Erica, eszeden vagy te? – hüledezett Dan. – Mi a rossebet kerestél ott egyáltalán? Nem a te dolgod megtalálni a gyilkost, hanem a rendőrségé! – a mondat végét szinte már sipította.

– Jó, jó, tudom. És ne kiabálj, nem vagyok süket. Tisztában vagyok vele, kinek a dolga, de először is a családján keresztül már úgyis belekeveredtem, másodszor is nagyon jó barátok voltunk, harmadszor is elég nehéz ezt az egészet csak úgy elfelejteni, miután rátaláltam!

A könyvről inkább nem tett említést. Mindig úgy érezte, hogy durva és érzéketlen dolog beszélni róla. Úgy gondolta, Dan túlreagálja a dolgot, de azt el kellett ismernie, hogy az adott körülmények között nem volt túl okos ötlet Alex házában mászkálni.

– Erica, ígérd meg, hogy hagyod a francba ezt az egészet! – Dan a vállára tette a kezét, és maga felé fordította. A tekintete szokatlanul kemény volt.

– Nem akarom, hogy bármi történjen veled, márpedig fog, ha sokat piszkálod ezt az ügyet. Ne csináld, kérlek!

Dan szorítása erősödött a vállán, és mélyen a szemébe nézett. Erica már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor a mólóról meghallotta Pernilla hangját.

– Nahát, milyen jól elvagytok itt!

Erica olyan hidegséget érzett a hangjában, amilyet eddig még soha. A szeme villogott, a kezét egyfolytában ökölbe szorította és kiengedte. Mindketten megmerevedtek, amikor megszólalt. Dan keze még mindig Erica vállán volt; most úgy kapta le onnan, mintha égetné valami.

– Szia, drága! Korán végeztél? Erica hozott nekem egy kis ebédet, és beszélgettünk.

Dan ész nélkül hadart, Erica pedig ijedten kapkodta a tekintetét Pernilláról őrá, és vissza. Alig ismerte fel Pernillát, aki vegytiszta gyűlölettel nézte őt. A kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy elfehéredett, és Erica már attól félt, hogy nekitámad. Nem értette, mi lehet a baj. Már évekkel ezelőtt tisztázták a helyzetet. Pernilla tudta, hogy Dan és őközte már nincsen semmi, vagy legalábbis Erica eddig azt hitte, hogy tudja. Most már nem volt benne olyan biztos. Csak azt nem tudta, mi változhatott meg. Továbbra is ide-oda nézett közöttük. Csendes küzdelem folyt, amiben Dan állt vesztésre. Erica nemigen tudott mit mondani, így inkább úgy döntött, csöndben elslisszol, és hagyja, hadd oldják meg egymás közt.

Gyorsan visszapakolta a poharakat és a termoszt a kosárba.

Leírhatatlanul magányos volt. A világ üres és hideg volt nélküle, és ő nem tudta mivel enyhíteni a fagyot. Könnyebben viselte a fájdalmat, amikor megoszthatta vele. Miután ő eltűnt, mintha mindkettőjük fájdalmát neki kellett volna elviselnie, és úgy érezte, képtelen erre. Percről percre, másodpercről másodpercre küzdötte át magát a napokon. Rajta kívül semmi sem létezett. Csak a tudat volt, hogy ő eltűnt örökre.

Bár fel lehetett volna osztani a bűntudatot egyenlő részekre, és szétosztani a bűnösök között. Nem akarta az egészet egyedül cipelni.

A kezét nézte. Hogy gyűlölte a kezét! Hordozta a szépséget és a halált – és neki meg kellett tanulnia együtt élni ezzel a kettősséggel. Csak akkor volt egészen jó a keze, amikor az övét simogatta. A bőre érintése egy időre elkergette a gonoszt. Közben egymás titkos vágyát táplálták. Szerelem és halál, gyűlölet és élet. Ellentétek, melyek lepkévé változtatták őket, és ők egyre közelebb és közelebb keringtek a lánghoz. A lány égett el előbb.

Tarkóján érezte a tűz hevét. Közel volt már.

Fáradt

volt. Belefáradt abba, hogy mások mocskát takarítsa össze. Belefáradt az örömtelen létezésbe. Egyik nap olyan, mint a másik. Belefáradt a vállát nyomó bűntudat hordozásába. Belefáradt, hogy minden nap azzal kel, és azzal fekszik, hogy mi lehet Andersszel.

Vera feltette főni a kávét. Csak a konyhai óra ketyegése hallatszott. Leült a konyhaasztalhoz, és várta, hogy elkészüljön a kávé.

Aznap Lorentzéknél takarított. Akkora volt a ház, hogy az egész napja ráment. Néha hiányoztak neki a régi szép idők. A biztonság, hogy minden nap ugyanoda jár dolgozni, és a rang, amit az jelentett, hogy Észak-Bohuslän leggazdagabb családjának házvezetőnője volt. De nem mindig érzett így. Általában inkább örült neki, hogy nem kell nap, mint nap odamennie. Hogy nem kell Nelly Lorentz előtt hajlongania, az asszony előtt, akit olyan határtalanul gyűlölt. Mégis ott maradt nála, hosszú-hosszú éveken át, míg csak a házvezetőnő intézménye ki nem ment a divatból. Több mint harminc éven át sütötte le a szemét, és motyogta: „köszönöm, asszonyom, természetesen, asszonyom, azonnal, asszonyom”. Közben pedig elképzelte, ahogy erős kezét Nelly törékeny nyakára fonja, és addig szorítja, míg az asszony lélegzik. Néha olyan erős volt a késztetés, hogy a kezét a köténye alá kellett rejtenie.

A főző fütyülni kezdett, jelezve, hogy kész a kávé. Vera nehézkesen felállt, és nyújtózott egyet, mielőtt kitöltötte egy régi csorba csészébe. A csésze utolsó maradványa volt annak a készletnek, amit nászajándékba kaptak Arvid szüleitől. Finom dán porcelánból készült. Fehér alapján a kék virágminta szinte minden színét elvesztette az évek során. Ez az egy darab maradt meg. Míg Arvid élt, ezt a készletet ünnepi alkalmakra tartogatták, de a halála után már nem volt értelme megkülönböztetni hétköznapi és különleges alkalmakat. A készlet egy része a használatban ment tönkre, a másik részét Anders zúzta össze egy delíriumos rohamában, már több mint tíz éve. Ez az utolsó csésze a legféltettebb tulajdona volt.

Élvezettel kortyolgatta a kávéját. Mikor már csak pár csepp maradt belőle, a csészealjba öntötte, és a foga között tartott kockacukron átszűrve itta meg. Fáradt lába sajgott az egész napos takarítástól. Feltette a szemben lévő székre, hogy pihentesse.

A ház aprócska volt és egyszerű. Már majd negyven éve élt itt, és itt is akart maradni, míg meg nem hal. Pedig nem volt éppen praktikus egy idős nő számára. Egy meredek domb tetején állt, hazafelé többször is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Megviselt is volt már az épület, kívül-belül lerobbant. Viszont elég jó helyen állt ahhoz, hogy jó pénzt kapna érte, ha eladná, és egy lakásba költözne, de ez meg sem fordult a fejében. Itt élte le Arviddal azt néhány boldog évet. Ebben az ágyban aludt először a szülői háztól távol. A nászéjszakán. Ebben az ágyban fogant meg Anders is. És amikor már annyira előrehaladt a terhesség, hogy csak az oldalán tudott feküdni, Arvid hátulról odasimult hozzá, és a hasát simogatta. Közben az eljövendő életükről suttogott a fülébe. A gyerekekről, akik itt nőnek majd fel. A boldog nevetésről, ami az elkövetkező években megtölti a házat. És amikor majd megöregednek, és a gyerekek kirepülnek, ők ott ülnek majd hintaszékben a tűznél, és arról beszélgetnek, milyen szép volt az életük együtt. Huszonévesen sejtelmük sem lehetett róla, mi vár rájuk.

Itt, ennél az asztalnál ült, amikor megkapta a hírt, Pohl felügyelő kopogott, sapkáját a kezébe tartva, és amint meglátta, már tudta, mi következik. Mielőtt megszólalt volna, az ajkára tette az ujját, és intett neki, hogy jöjjön be a konyhába. Ügyetlenül botorkált utána, hiszen a kilencedik hónapban járt, majd lassan, módszeresen kávét készített. Míg várták, hogy megfőjön, a vele szemben ülő férfit méregette. Az viszont nem bírt ránézni. Inkább körbejáratta szemét a falakon, és mindegyre a gallérját rángatta. Vera csak akkor intett a felügyelőnek, hogy beszéljen, amikor már ott állt előttük egy-egy gőzölgő csésze kávé. Ő maga egy szót sem szólt. A zümmögésre figyelt a fejében, ami egyre hangosabb és hangosabb lett. Látta, hogy a felügyelő szája mozog, de semmi nem hatolt át a hangzavaron. Nem is kellett hallania. Anélkül is tudta, hogy Arvid már a tenger fenekén ringatózik a hínárral együtt. Ezen úgysem változtathatott semmilyen szó.

Vera most, sok évvel később is felsóhajtott az asztalnál ülve. Mások, akik elvesztették szeretteiket, azt mondták, a képük az idők során lassan elhalványult. Nála épp az ellenkezője történt. Arvid képe egyre élesebb és élesebb lett; néha olyan tisztán látta maga előtt, hogy a fájdalom vasabroncsként szorította össze a szívét. A tény, hogy Anders Arvid kiköpött mása, egyszerre volt áldás és átok. Tudta, hogy ha Arvid él, az a gonoszság sohasem történik meg. Ő volt az ereje; ha mellette van, lett volna annyira erős, amennyire kellett volna.

Összerezzent, amikor megszólalt a telefon. Elmerült a régi emlékekben, nem esett jól, hogy megzavarta az éles csörgés. Kisántikált az előszobába a telefonhoz.

– Mama, én vagyok az.

Anders szavai összemosódtak, és Vera rögtön tudta, pontosan menynyire ittas. Körülbelül félúton járhat az ájulás felé. Felsóhajtott.

– Szervusz Anders, mi újság?

Anders meg sem hallotta a kérdést. Számtalan ilyen beszélgetésük volt már.

Vera látta magát az előszobatükörben, ahogy ott állt, kezében a kagylóval. A tükör ütött-kopott volt, üvegét fekete foltok tarkították. Mintha vele öregedett volna. Haja kusza volt, és ősz, de itt-ott még látszott rajta eredeti sötét színe. Mindig hátrafésülte, és maga vágta körömollóval a fürdőszobatükör előtt. Fölösleges fodrászra kidobni a pénzt. Arcát gyűrötté és ráncossá tette, nem csak a kor, de a sokévi aggódás is. Ruhái sem derítettek megjelenésén. Jobbára zöldek vagy szürkék voltak, praktikusak és jellegtelenek. A kemény munka, és az evés iránti közömbösség megmentették attól, hogy elhízzon, mint sok korabeli asszony. Szíjas volt és erős. Mint egy igásló.

Hirtelen megértette, mit mond a vonal másik végén Anders, és rémülten fordult el a tükörtől.

– Mama, rendőrautók vannak itt! Egy egész rohadt szakasz! Biztos értem jöttek. Egész biztos! Mi a francot csináljak most?

Vera hallotta, ahogy a fia hangján minden szótaggal egyre jobban eluralkodik a pánik. Jeges hideg ömlött szét a testében. A tükörben látta, hogy elfehéredő kézzel markolja a kagylót.

– Ne csinálj semmit, Anders. Csak várj. Jövök már.

– Jó, de borzasztóan siess! A rendőrök nem így szoktak kijönni, mama, csak egy kocsival jönnek! Most három áll a ház előtt, és mindegyik villog, meg szirénázik! Hogy az isten…

Az asszony kapta a kabátját és rohant, még az ajtót sem zárta be.

Átrohant a régi taxi-drosztok mögötti parkolón, és Eva boltja mögött vágta le az utat. Úgy tíz percbe telt, mire megérkezett a panelházhoz, amiben Anders lakott.

Épp akkor ért oda, amikor két tagbaszakadt rendőr bilincsben vitte el. Majdnem feltört a melléből a sikoly, de legyűrte, amikor látta, hogy a szomszédok az ablakokba gyűltek, mint a zsákmányra leső keselyűk. Hát nem fog nekik több szórakozást biztosítani, mint amennyiben már eddig is részük volt! Már csak a büszkesége maradt. Gyűlölte a pletykát, ami, jól tudta, úgy ragadt rá és Andersre, mint a rágógumi. Eddig is mindenfélét suttogtak, ez most majd csak erősödik. Azt is tudta, mit mondanak majd: „Szegény Vera, a férje a tengerbe veszett, a fia meg elpiálta az eszét. Pedig ő milyen egy megbízható asszony.” Igen, pontosan tudta, hogy ezt fogják mondani. De azt is tudta, hogy mindent el fog követni, hogy ők ketten a lehető legkevésbé sérüljenek. Nem törhet most meg. Akkor összeomlik minden, mint a kártyavár. A legközelebbi rendőrhöz lépett, egy alacsony szőke nőhöz, akire szerinte nagyon nem illett a szigorú egyenruha. Még mindig nem szokott hozzá az új módihoz, hogy a nők is végezhetnek bármilyen munkát.

– Anders Nilsson édesanyja vagyok. Mi történik itt? Miért viszik be?

– Sajnos nem közölhetem önnel. Érdeklődjön a tanumshedei kapitányságon. Oda kerül előzetes letartóztatásba.

Minden egyes szóval még jobban kétségbe esett. Megértette, hogy ezúttal nem valami részeges randalírozásról van szó. A járőr kocsik egyesével elindultak. Az utolsóban látta Anderst, akit két rendőr fogott közre. Anders hátrafordult, és nézte őt, amíg csak el nem tűnt szem elől.

Patrik látta, hogy az autó elviszi Anderst Tanumshede felé. Ekkora rendőri jelenlét egy kicsit túlzás volt, gondolta. De hát Mellberg nagy show-t akart. Még Uddevallából is hívtak erősítést, teljesen fölöslegesen.

Egy asszony még mindig ott állt a parkolóban, a rendőrautók után bámulva.

– Az elkövető édesanyja – mondta Lena Waltin felügyelő az uddevallai rendőrségtől, aki szintén itt maradt, hogy segítsen Patriknak átvizsgálni Anders Nilsson lakását.

– Lena, tudod jól, hogy amíg meg nem állapították a bűnösségét, addig nem elkövető, hanem ugyanolyan ártatlan, mint mindenki más.

– Hát azt nem hiszem. Egy évi fizumat rá merném tenni, hogy bűnös.

– Ha ennyire biztos vagy benne, miért ilyen kevésbe fogadsz?

– Hahaha, nagyon vicces. Egy rendőr fizetésén poénkodni olyan, mintha elgáncsolnál egy sántát!

Patrik nem tehetett mást, egyetértően biccentett.

– Szóval… felmegyünk…?

Látta, hogy Anders anyja még mindig ott áll, és az autók után bámul. Már épp oda akart menni, hogy szóljon néhány vigasztaló szót, amikor Lena megrántotta a kabátujját, és elindult a kapu felé. Sóhajtva vállat vont, és utánaeredt, hogy végrehajtsa a házkutatási parancsot.

Anders Nilsson lakása lehangoló állapotban volt. Patrik el nem tudta képzelni, hogyan fognak bármi érdemlegeset találni ebben a kuplerájban. Átlépett néhány üres üvegen, és benézett a konyhába meg a szobába.

– Basszus… – Lena undorodva megrázta a fejét. Gumikesztyűt vettek elő a zsebükből, és felhúzták. Szavak nélkül is megegyeztek abban, hogy Patrik a szobában kezdi, Lena pedig a konyhában.

Enyhén skizofrén érzés volt Anders Nilsson szobájában járni. Mocskos volt, tele szeméttel, és szinte teljesen hiányoztak belőle a bútorok és személyes tárgyak. Tipikus alkoholista-tanyának tűnt, amilyet Patrik nem egyet látott már. De olyat még sosem, ahol képek lógtak volna a falakon. A festmények egyméteres magasságtól a plafonig teljesen lefedték a falakat. A színkavalkád szemkápráztató volt. A képek absztrakt stílusban készültek, kizárólag meleg színekkel, és úgy hatottak rá, mint valami vizuális erőszak. Az az érzése támadt, hogy mindjárt ráugranak a falról.

Óvatosan elkezdte átvizsgálni Anders holmiját. Nem sok mindent talált. És valami hálafélét kezdett érezni, hogy ehhez képest neki milyen kiváltságos sors jutott. A saját problémái hirtelen olyan jelentéktelennek látszottak. Lenyűgözte, milyen erős az emberi élni vágyás, hogy valaki egy ilyen életet is napról napra, évről évre képes folytatni. Volt vajon bármi derű Anders Nilsson életében? Megtapasztalta valaha az érzéseket, amik az életet értékessé teszik: az örömöt, a jókedvet, a boldogságot? Vagy folyton csak vonszolta magát a következő adag alkoholhoz vezető úton?

Patrik megtapogatta a matracot, nem rejtettek-e bele valamit, kihúzgálta az egyetlen szekrény fiókjait és bekukkantott alá is. Óvatosan, egyesével leakasztgatta a képeket is, és benézett mögéjük. Semmi. Kiment a konyhába megnézni, hogy Lena több szerencsével járt-e.

– Ezt a disznóólat! Hogy a fenébe képes valaki így élni? Utálkozva válogatta a szemetes tartalmát, amit egy újságpapírra ürített.

– Találtál valami érdekeset? – kérdezte Patrik.

– Talán. A kukában volt pár számla. A telefonszámlán a híváslistát érdemes volna megvizsgálni. A többi úgy tűnik, szemét – nagy csattanással lehúzta a gumikesztyűt. – Na, mit gondolsz? Végeztünk?

Patrik az órára nézett. Már két órája itt voltak, odakint besötétedett.

– Igen, úgy néz ki, ma már nem jutunk előbbre. Hogy mész haza, elvigyelek?

– Kocsival vagyok. De azért kösz.

Fellélegezve hagyták maguk mögött a lakást, ügyelve, hogy ne maradjon nyitva, ahogy ők találták.

Már égtek az utcai lámpák, mikor kimentek a parkolóba. Míg bent voltak, havazni kezdett, és most mindkettőjüknek jókora adag havat kellett letakarítani a szélvédőről. Mikor Patrik elindult a benzinkút felé, a felszínre emelkedett benne az érzés, ami egész nap rágta. Most, hogy egyedül maradt gondolataival az autó csendjében, be kellett vallania magának, hogy Anders Nilsson letartóztatása valahogy nem volt rendjén való. Nem volt biztos benne, hogy Mellberg a megfelelő kérdéseket tette fel a tanúnak, akinek a vallomása alapján bevitték. A kúthoz vezető kereszteződés közepén gondolta meg magát. Megfordult, és Tanumshede helyett visszaindult Fjällbacka felé. Remélte, hogy otthon találja Dagmar Petrént.

Erica Patrik kezére gondolt. Általában egy férfi kezét és csuklóját nézte meg először. Úgy gondolta, a kéz hihetetlenül szexi tud lenni. Ne legyen túl kicsi, de akkora se, mint egy vécéülőke. Megfelelő méretű legyen, szőrtelen, erős és ruganyos. Patriké pont megfelelt.

Kizökkentette magát az álmodozásból. Teljesen hiábavaló volt olyan érzéseken töprengeni, amikből mindeddig csak valami halvány remegést tapasztalt a gyomrában. Pláne, hogy még abban sem lehetett biztos, mennyi időt tölt még itt. Ha a házat eladják, őt várja a stockholmi lakása, az ottani élete és az ottani barátai. A Fjällbackában töltött néhány hét csak rövid közjáték lesz az életében.

Erica nézte, ahogy a szürkület rátelepszik a tájra – bár még csak délután három óra volt – és mélyet sóhajtott. Abban a bő pulóverben kucorgott, amit az apja hordott, mikor hideg időben a tengerre ment. Fázós kezét behúzta a pulóver ujjába, és összedörzsölte, hogy felmelegedjen. Kicsit sajnálta magát. Nem sok mindennek örülhetett mostanában. Alex halála, a perlekedés a ház miatt, Lucas, a nehezen készülő könyv… Mindez mázsás súlyként nehezedett rá. Emellett érezte, hogy szülei halála után is sok még a tennivalója, szó szerint és érzelmileg egyaránt. Az elmúlt pár napban egyáltalán nem volt kedve takarítani, és a házat kezdték ellepni a félig teli szemeteszsákok és kartondobozok. Erica bensőjét félig üres terek uralták, kilazult csavarok, eloldatlan csomók.

Egész délután az a jelenet járt a fejében Dan és Pernilla között. Egyszerűen nem értette. Már régóta nem volt semmi súrlódás Pernilla és őközte; évekkel korábban tisztáztak mindent. Legalábbis Erica így gondolta. De akkor miért viselkedett úgy, ahogy? Eszébe jutott, hogy felhívja Dant, de attól félt, hogy hátha Pernilla veszi fel. Nem hiányzott neki most egy újabb konfliktus, ezért úgy döntött, inkább nem gondol rá. Hagyja az egészet, és reméli, hogy Pernilla csak bal lábbal kelt fel, és legközelebb már nem lesz semmi probléma. Mégsem hagyta nyugodni a dolog. Pernillára nem volt jellemző az ilyen hirtelen hangulatváltás. Valahol mélyebbről lehet szó… De hogy miről…

A munka halogatása is idegesítette, ezért úgy gondolta, megnyugtatja kissé a lelkiismeretét és ír valamennyit. Leült a gép elé, de ha dolgozni akart, ki kellett dugnia a kezét a pulóver ujjából. Eleinte elég lomhán ment, de aztán a munka – és a saját teste – hevétől felmelegedett a szoba. Irigyelte azokat az írókat, akik fegyelmezetten tudtak dolgozni. Neki mindig erőltetnie kell magát, hogy leüljön és írjon. Félt, hogy a legutóbbi alkalom óta elfelejtett írni. Hogy majd csak ül ott, ujjával a billentyűkön, nézi a képernyőt, és nem történik semmi. Nem jönnek a szavak. Óriási kő esett le a szívéről minden alkalommal, amikor mégis sikerült. Most azonban a keze szinte repdesett a billentyűzeten, egy óra alatt több mint két oldalt írt. Újabb három oldallal később úgy érezte, most már szabad egy kicsit az Alexről szóló könyvvel is foglalkoznia.

Ismerős volt a cella. Nem most ült itt először. Eltöltött már itt pár részeg éjszakát. De ezúttal más volt a helyzet. Ez most tényleg komoly volt.

Oldalt feküdt a kemény vaságyon, magzati pózba gömbölyödve, és fejét a kezén nyugtatta. Reszketett a hidegtől és az alkoholelvonástól.

Az egyetlen dolog, amit elmondtak neki az volt, hogy őt gyanúsítják Alex megölésével. Aztán betuszkolták ide. Bámulta a világoszöld betonfalat, melyet szürke foltok éktelenítették, ahol lepattogzott a festék. Gondolatban élénk színekkel dekorálta ki. Egy nagy vörös folt ide, egy sárga oda. De hiába volt minden igyekezete. Alex halott volt, s ez elől a tény elől nincs menekvés. Halott volt, és vele meghalt az

jövője is.

Hamarosan érte jönnek. Elhurcolják. Durván lökdösik majd, gúnyolják, szaggatják a ruháját, míg ott hever előttük meztelenül és remegve. Nem tudta ezt megakadályozni. Azt sem tudta, meg akarja-e akadályozni egyáltalán. Sok mindent nem tudott már jó ideje. Kevés dolog hatolt át az alkohol jótékony ködén. Csak Alex. A tudat, hogy ő is ugyanott van valahol, ugyanazt a levegőt szívja, ugyanazt a fájdalmat érzi. Ez volt az egyetlen, ami mindig be tudott kúszni a múlt emlékeit könyörületes sötétségbe burkoló felhők között.

A lába kezdett elzsibbadni, de nem érdekelték a teste jelzései, makacsul megtagadta, hogy elmozduljon mostani helyzetéből. Félt, hogy akkor elveszíti uralmát a színek fölött, amiket a falra festett, és nézheti megint az ocsmány pusztaságot.

Világosabb pillanataiban némi humort, vagy legalább iróniát is látott az egész helyzetben. Abban, hogy a szépség iránti kielégíthetetlen vággyal született, ugyanakkor mocsokkal és szennyel teli életre kárhoztatott. Talán a sorsa már meg volt írva a csillagokban, mielőtt megszületett, talán azon a balvégzetű napon íratott újra.

Ha… Rengeteget töprengett már ezen a szón, eljátszadozott a gondolattal, hogy alakult volna az élete, ha… Talán rendes és becsületes lett volna, családot alapít, és a művészet is örömet okozott volna neki, nem kétségbeesést. Gyerekek játszadoznak a műterme ablaka alatt a kertben, és ínycsiklandó illatok szállnak a konyhából. Igazi Carl Larsson

-féle idill, szélei körül rózsaszín dicsfénnyel. És a középpontban mindig Alex állt, ő pedig bolygóként keringett körülötte.

Ezektől a képzelgésektől mindig melegséget érzett belül, de ezt hirtelen felváltotta egy kékes árnyalatú, hideg kép. Jól ismerte már. Éjszakákon keresztül tanulmányozta csendben, és a legapróbb részletekig megjegyezte. A vértől rettegett a legjobban. A kékkel éles ellentétben álló vöröstől. Ott volt a halál is, mint rendesen. A kép szélei körül ólálkodott, elégedetten dörzsölve a kezét. Várt rá, hogy megtegye a maga lépését, csináljon valamit, bármit. De csak annyira volt képes, hogy úgy tett, mintha nem látná a halált. Nem is figyelt rá, várta, hogy eltűnjön. Talán akkor a kép is visszanyeri rózsás ragyogását. Talán Alex újra rámosolyog, azzal a mosollyal, ami rángatta és tépte a zsigereit. De a halál sosem hagyta magát semmibe venni. Sok éve ismerték már egymást. Még azokban a vidámabb percekben is, amiket megoszthatott Alexszel, a halál kettejük közé ékelődött, kitartóan, tolakodva.

Anders hallotta, hogy a távolban emberek motoznak, de olyan messze voltak, hogy akár egy másik világban is lehettek volna. Álomszerű állapotából közelgő léptek zökkentették ki. Zörgött a zár, majd kitárult az ajtó, és ott állt mögötte a kis kövér főfelügyelő. Anders egykedvűen átvetette lábát a vaságy peremén, és felállt. Jön a kihallgatás. Végre túl lesz rajta.

A zúzódások elhalványultak már annyira, hogy meg lehetett próbálni elfedni őket egy jó adag púderrel. Anna megnézte az arcát a tükörben. Megviseltnek és elgyötörtnek látszott. Smink nélkül tisztán látszottak a kék kontúrok a bőre alatt. Az egyik szemében még mindig volt egy kis bevérzés. Szőke haja tompa volt, élettelen, és le is kellett volna vágni. Még nem jutott el addig, hogy időpontot kérjen a fodrásztól: egyszerűen nem volt energiája hozzá. Minden erejét felemésztette az, hogy napról napra ellássa a gyerekeket, és hogy ne omoljon össze. Hogy jutott el vajon idáig?

Szoros lófarokba kötötte a haját, és kínlódva felöltözött, vigyázva, nehogy olyan mozdulatot tegyen, amitől megfájdulnak a bordái. Eddig vigyázott, és csak olyan helyen ütötte meg őt, ahol eltakarta a ruha, de az utóbbi hat hónapban már nem törődött semmivel, és gyakran az arcába csapott.

De nem a verés volt a legrosszabb. Hanem hogy folyamatosan úgy kellett élnie, hogy várja, mikor kapja a következő ökölcsapást. Az volt az igazi kegyetlenség, hogy ő tisztában volt ezzel, és rájátszott a félelmére. Néha ütésre emelte a kezét, aztán mosolyogva megsimogatta. Néha viszont minden ok nélkül megütötte. Egészen váratlanul. Nem mintha egyébként olyan nyomós okra lett volna szüksége, de volt, hogy miközben azt tárgyalták, mi legyen a vacsora, vagy mit nézzenek a tévében, meglendült az ökle, és lecsapott a fejére, hasára, hátára, vagy ahova éppen akart. Aztán, miközben levegő után kapkodva hevert a padlón, ő ott folytatta a mondókáját, ahol abbahagyta, mintha nem is történt volna semmi.

Lucas ruhái szanaszét hevertek a szobában. Nagy nehezen összeszedegette őket, és a szekrénybe akasztotta, vagy a szennyesbe dobta. Mikor a szoba rendben volt, ment, hogy megnézze a gyerekeket. Adrian cumival a szájában feküdt a hátán, és békésen aludt. Emma az ágyában ülve játszadozott, és Anna egy kis ideig elnézte őt az ajtóból. Annyira hasonlított Lucasra. Ugyanaz az eltökélt szögletes arc, ugyanaz a jeges kék szem. Ugyanaz a makacsság.

Emma volt az egyik ok, amiért még mindig szerette Lucast. Őt nem szeretni olyan lett volna, mint Emma egy részét is megtagadni. Egy része volt a lányuknak, és emiatt magának Annának is. A gyerekekkel is jól bánt. Adrian még kicsi volt ahhoz, hogy ezt felfogja, de Emma valósággal bálványozta Lucast, és Anna nem tehette meg vele, hogy elszakítja az apjától. Hogy is vehetné el egy gyerektől a biztonsága felét, hogyan téphetné ki mindabból, ami ismerős és fontos neki? Nem, meg kell próbálnia erősnek lenni, mindannyiuk érdekében; majd csak túl lesznek ezen valahogy. Hiszen kezdetben nem volt semmi baj. S ha így volt – és így volt – akkor újra rendbe is jöhetnek a dolgok. Bárcsak jobb feleség tudna lenni. Bár kitalálná, hogy mi teszi őt boldoggá, bár helyesen cselekedne, és akkor Lucasnak nem kellene újra és újra csalódnia benne.

Erica ezt nem érti. Erica az ő függetlenségével és magányával. Anna érezte a hangjában a megvetést, ami kis híján megőrjítette. Mit tudja ő, milyen felelősséggel jár a házasság és a család fenntartása! A terhekről, amik alatt ő alig tud állva maradni! Erica aggódjon inkább saját magáért. Anna úgy érezte, nővére megfojtja azzal az anyai féltéssel. Folyton ott érezte magán Erica figyelő tekintetét, pedig csak azt az egyet szerette volna, hogy békén hagyják. Igaz, az anyjuk nem nagyon törődött velük. De a papa ott volt! Kettőből egy az nem is olyan rossz. Erica egyfolytában óvta és dédelgette. Olyan felszabadító érzés volt elköltözni a szüleitől! Mikor aztán megismerte Lucast, azt hitte, rátalált az egyetlen emberre, aki szereti őt olyannak, amilyen, és tiszteletben tartja, hogy szabadságra vágyik.

Keserűen mosolyogva takarította le Lucas reggelijének maradványait az asztalról. Szabadság? Már azt sem tudta, hogy írják ezt a szót. Az élete a lakás területére korlátozódott. Csak a gyerekek miatt lélegzett még egyáltalán, és a remény miatt, hogy egyszer megtalálja a választ, a varázsigét, amitől minden olyan lesz majd, mint régen.

Lassú mozdulatokkal rárakta a vajas dobozra a fedelét, betette a sajtot egy nejlonzacskóba, a tányérokat a mosogatógépbe rámolta, és letörölte az asztalt. Mikor minden ragyogott, leült egy konyhaszékre és körbenézett. Csak Emma gügyögése hallatszott a gyerekszobából, és Anna végre egy rövid időre élvezhette a nyugalmat és a békét. A konyha világos volt és tágas, fa és rozsdamentes acél ízléses kombinációjával berendezve. Nem sajnálták rá a pénzt. Azt egyáltalán nem is értette, mit félti annyira Erica a Fjällbackai házat. Ők majd a ház árának rájuk eső részéből, meg abból, amit eddig félretettek, olyan lakást vehetnek Londonban, ami megfelel a társadalmi helyzetüknek. Erica pedig majd meglesz valahogy; hiszen neki csak magáról kell gondoskodnia, és különben is munkája és lakása van Stockholmban Ez a ház úgyis csak nyaralóként szolgálna. Azt meg ne mondja, hogy a pénz neki nem jönne jól. Az írás nem valami jövedelmező pálya, voltak már komoly gondjai. Hamarosan ő is belátja majd, hogy ez a legjobb megoldás. Mindkettőjüknek.

A gyerekszobában felhangzott Adrian sírása, és a rövidke pihenő véget ért. Amúgy sincs értelme itt ülni és keseregni. A zúzódások begyógyulnak, mint eddig mindig, és holnap új nap virrad.

Patrik megmagyarázhatatlan derűt érzett; kettesével szedte a lépcsőket Dagmar Petrén házáig. De mielőtt fölért volna, még meg kellett állnia, hogy előrehajolva, kezével a térdére támaszkodva kifújja magát. Nem volt már húszéves. Az asszony, aki ajtót nyitott, meg különösen nem. Töpörödött volt és ráncos, tartása erősen görnyedt, a derekáig is alig ért. De a szeme, amivel most őt mérte végig, tiszta volt, figyelmes és fiatal.

– Ne lihegjen, fiam, kerüljön beljebb, és igyon egy csésze kávét. Meglepően erőteljes volt a hangja, és Patrik engedelmesen követte.

Odabent a földbe gyökerezett a lába. Télapók, télapók, télapók… Minden lehetséges felületet elleptek.

– Na, mit szól? Hát nem nagyszerűek?

Patrik nem tudta, mit feleljen, és beletelt egy kis időbe, mire összedadogott valami választ.

– De, de, teljesen. Fantasztikus.

Ideges pillantást vetett Petrén asszonyra, vajon az észrevette-e, hogy a szavai nem egészen illenek a hangszínéhez. Legnagyobb meglepetésére a hölgy csillogó szemmel, huncutul mosolygott.

– Tudom én jól, hogy nem a maga ízlése, de hát ha az ember megöregszik, az bizonyos kötelezettségekkel jár.

– Kötelezettségekkel?

– Muszáj egy kicsit különcnek lenni, hogy érdekes maradjon az ember. Máskülönben csak egyszerű vénasszony lennék, és azt nagyon nem szeretném.

– De miért pont télapókat…?

Patrik még mindig nem értette. Petrén asszony úgy magyarázta el neki, mint egy gyereknek.

– Hát, leginkább azért, mert egy évben csak egyszer kell őket elővenni. Közben szép rendben tudom tartani a lakást. Na és persze karácsony tájt csak úgy vonzzák a gyerekeket. És egy magamfajta vénségnek olyan nagy öröm, amikor egymás után csöngetnek a csöppségek, hogy megnézzék a télapókat.

– És meddig maradnak elöl? Hiszen már március közepe van!

– Októberben kezdem kirakosgatni őket, és április körül teszem el valamennyit. Nyilván el tudja képzelni, hogy mindkét művelet belekerül vagy egy hétbe.

– Mennyi van összesen?

Azonnal jött a válasz.

– Ezernégyszáznegyvenhárom, jaj, nem, bocsánat, ezernégyszáznegyvenkettő, mert tegnap eltörtem egyet. Az egyik legaranyosabbat – tette hozzá Petrén asszony szomorúan. De aztán összeszedte magát, szemébe visszaköltözött a fény. Meglepő erővel elkapta Patrik kabátujját, és valósággal kiráncigálta a konyhába, ahol érdekes módon nem volt egyetlen télapó sem. Patrik diszkréten lesimította a zakóját, s volt egy olyan érzése, hogy ha az öregasszony eléri a fülét, akkor annál fogva rángatta volna ide.

Patrik leült a kemény konyhapadra, miután minden felajánlása, hogy segít, nyers visszautasításba ütközött. Megacélozta magát, és felkészült a nyomorúságos, gyenge kávéra, aztán megint tátva maradt a szája, amikor meglátta a konyhapulton trónoló hipermodern, rozsdamentes acélból készült kávéfőző gépet.

– Mit kér? Capuccinót? Café au lait-t? Vagy egy dupla eszpresszót? Úgy látom, az jól esne!

Patrik csak egy bólintásra volt képes. Petrén asszony láthatóan élvezte a zavarát.

– Mire számított? Egy olyan kotyogósra még úgy negyvenhárom tájáról, és kézzel darált kávéra? Attól, hogy vénasszony vagyok, még élvezhetem az élet örömeit! Ezt a fiamtól kaptam néhány éve karácsonyra, és én mondom magának, szinte állandóan be van kapcsolva! Van, hogy a környékbeli nénik sorba állnak a kávémért!

Gyengéden megsimogatta a köpködő, sistergő masinát.

– Hallom, hogy a szemben lakó lány miatt akart beszélni velem. De hát már beszéltem a főnökével, és elmondtam neki azt a keveset, amit tudtam.

Patrik, nem kis erőfeszítés árán, elszakadt az elébe tett remek brióstól, amibe éppen belemélyesztette a fogát.

– Tudok róla hölgyem. De lenne olyan kedves és elismételné? És előtte bekapcsolhatnám a magnót?

Megnyomta a készülék gombját, és amíg a válaszra várt, rendesen megrágta, ami a szájában volt.

– Tessék csak. Szóval péntek volt, január huszonötödike, hat óra harminc. És kérem, ne legyen olyan hivatalos. Olyan öregnek érzem magam tőle.

– Hogyhogy ilyen pontosan emlékszik? Hetekkel ezelőtt volt.

Harapott még egyet.

– Tudja, aznap volt a születésnapom, és a fiam meglátogatott a családjával. Ettünk tortát, és hoztak ajándékot is. Épp a 4-es csatorna fél hetes híradója előtt mentek el, amikor meghallottam azt a rettentő lármát. Odamentem a lány házára néző ablakhoz, és akkor megláttam.

– Anderst?

– Igen, Anderst, a festőt. Holtrészeg volt, ordított, mint egy eszelős, és döngette az ajtót. Aztán a lány beengedte, és csend lett. Vagyis lehet, hogy tovább kiabált, nem tudom. Nem hallani, mi folyik ezekben a házakban.

Petrén asszony észrevette, hogy Patrik tányérja üres, így hát odatolta elé a süteményes tálcát. Patrik gyorsan kiszolgálta magát.

– És teljesen biztos abban, hogy Anders Nilsson volt az? Semmi kétsége nincsen?

– Ó, semmi, azt a zsiványt bárhol felismerem. Állandóan ide járkált, ha meg mégsem, akkor a többi iszákossal volt a téren. Nem is értettem soha, mi dolga lehet Alexandra Wijknerrel. Az a lány aztán nem volt akárki. Csinos volt és jól nevelt. Kicsi korában gyakran jött át egy kis süteményre és gyümölcslére. Épp azon a padon ült, amelyen most maga, és sokszor vele volt Tore kislánya, hogy is hívják…

– Erica – mondta Patrik tele szájjal, és már abba is belebizsergett a bensője, hogy kimondta a nevét.

– Úgy van, Erica. Bájos kislány volt ő is, de Alexandrában volt valami különleges. Valami fura kisugárzás. De aztán valami történt… utána nem jött többet ide, még köszönni is alig köszönt. Pár hónappal később elköltöztek Göteborgba, és utána nem is láttam egészen addig, amíg néhány évvel ezelőtt nem kezdett hétvégenként visszajárni ide.

– Addig Carlgrenék nem is jártak itt?

– Nem, soha. De a házat rendben tartották. Festők, ácsok jöttek ide, és Vera Nilsson havonta kétszer takarított.

– És nincs semmi ötlete, mi történhetett, mielőtt Göteborgba költöztek volna, már úgy értem, mitől változott meg Alex? Komoly családi veszekedés, vagy ilyesmi?

– Terjengtek mindenféle pletykák, ahogy az már lenni szokott, de egyiket sem vettem komolyan. Errefelé sokan mondogatják magukról, hogy ők aztán mindent tudnak mindenkiről, de egyvalamit jól jegyezzen meg: soha senki nem tudhatja biztosan, hogy a négy fal között, mi folyik. Ezért nem is találgatok. Semmi haszna nincsen. De hát vegyen még a süteményből, a habcsókomat még meg sem kóstolta!

Patrik megsimogatta a hasát, és érezte, hogy bizony egy kis habcsóknak még pont maradt benne hely.

– Észlelt még valamit ezen kívül? Látta például, hogy mikor távozott Anders Nilsson?

– Nem, aznap este nem láttam többet. De a következő héten láttam néhányszor bemenni a házba. És ez igen különös, mert ha jól tudom, a lány akkor már nem élt.

Petrén asszony érdeklődő pillantást vetett Patrikra.

– Nos? Hogy ízlett?

– Ilyen finom süteményt életemben nem ettem, hölgyem. Hogy tudta csak így elővarázsolni? Hiszen alig negyedórával azelőtt hívtam fel, hogy ideértem!

– Az urammal több mint harminc évig vezettük az itteni cukrászdát. Ennyi idő alatt megtanul az ember egy-két fortélyt. És hát a régi szokásokat is nehéz levetkőzni. A mai napig minden reggel ötkor kelek, és sütök. Amit nem esznek meg az idelátogató gyerekek és idős hölgyek, azt a madaraknak adom. Új recepteket is szívesen kipróbálok. A pad mellé mutatott a padlóra, ahol különböző gasztronómiai magazinok álltak feltornyozva.

– Nem tudja véletlenül – kérdezte Patrik egy hirtelen ötlettől vezérelve – hogy volt-e valami kapcsolat a Carlgren- és a Lorentz-család között, azon kívül, hogy Karl-Erik Lorentz a gyárban dolgozott? Például összejártak, vagy ilyesmi?

– Uram, irgalmazz, hogy Lorentzék összejártak-e Carlgrenékkel? Nem ugyanazokban a körökben mozogtak. Az, hogy Nelly Lorentz – már ha jól hallottam – megjelent a Carlgren-lány búcsúztatásán, már önmagában egy szenzáció.

– És a fia? Mármint aki eltűnt. Nem tudja, hogy neki volt-e valami kapcsolata Carlgrenékkel?

– Nem, remélhetőleg nem. Komisz egy kölyök volt. Süteményt lopott a cukrászdánkból, pedig nem volt rászorulva. Móresre is tanította az uram, mikor rajtakaptuk. Élete legnagyobb lehordását kapta. Aztán persze jött Nelly, és rendőrséggel fenyegetőzött. De mindjárt befejezte, amint elmondtuk, hogy hívhatja őket nyugodtan, mert tanúk vannak a lopásra.

– Szóval Carlgrenékkel valószínűleg semmi kapcsolata nem volt a fiúnak…

Az asszony a fejét rázta.

– Akkor több kérdésem nincs is, úgyhogy köszönöm a kávét, és persze a csodálatos süteményeket. Azt hiszem, most pár napig salátát kell ennem – simogatta meg újra a hasát.

– Ugyan, hagyja azt a nyúltápot! Maga még növésben van!

Kimenni a házból épp olyan sokáig tartott, mint bejönni. Ellenállt a kísértésnek, hogy megelőzze az előtte csoszogó Petrén asszonyt. Erős egy asszony, azt meg kell hagyni. Azonkívül megbízható tanú, akinek a vallomása sokat nyomhat a latba az Anders Nilson elleni vádemelésnél. Bár csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésükre, de nagyon úgy tűnt, hogy Alexandra Wijkner meggyilkolásának ügyét megoldották. Habár – mondatta vele rendőrszimata – nem mindig a legegyszerűbb megoldás a helyes…

Csodálatos érzés volt újra friss levegőt szívni. Még egyszer köszönetet mondott Petrén asszonynak, és már épp sarkon fordult volna, amikor az a kezébe nyomott valamit. Egy reklámszatyor volt, megpakolva süteménnyel – és rajtuk egy kis télapó. Patrik felhördült, és a gyomrához kapott.

– Elég rosszul áll a szénája, Anders!

– Tényleg?

– Tényleg…?! Ennyit tud hozzáfűzni? Nyakig ül a szarban, ha még nem vette volna észre! Észrevette?

– Nem csináltam semmit

– Nem, a faszt nem! Hagyja abba ezt a baromkodást! Tudom, hogy maga ölte meg, úgyhogy ne nehezítse meg a dolgunkat! Felfogja, miről beszélek?

Anders és Mellberg a tanumshedei rendőrkapitányság egyetlen kihallgatószobájában ültek, de az amerikai filmektől eltérően itt nem volt egy irányba átlátszó üvegfal, amin át a kollégák figyelemmel kísérhették volna őket. Ami tökéletesen megfelelt Mellbergnek. Tökéletesen ellenkezett a szabályzattal, hogy kettesben maradjon a gyanúsítottal a kihallgatás során, de kit érdekel? Amíg tette a dolgát, nem foglalkozott senki a szabályzattal. Anders különben sem kérte, hogy jelen legyen egy ügyvéd, vagy bárki más, hát akkor ő miért ragaszkodjon hozzá?

A szoba kicsi volt, falai üresek, és alig állt benne bútor. Pontosabban csak egy asztal és két szék, amit most Anders Nilsson és Bertil Mellberg foglalt el. Anders hanyagul hátradőlt, kezét az ölében nyugtatta, lábát kinyújtotta az asztal alatt. Mellberg viszont felállt, és az asztal fölött olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak a gyanúsított nem kifejezetten rózsaillatú leheletétől bírt. Ahhoz azért elég közel, hogy mikor Andersszel ordítozott, annak arcát belepjék az apró nyálcseppek. Anders nem is törölte le. Úgy tett, mintha a főfelügyelő csak valami idegesítő rovar lenne, ami annyit sem ér meg, hogy agyoncsapja.

– Mind a ketten jól tudjuk, hogy maga gyilkolta meg Alexandra Wijknert. Valahogy beadta neki az altatót, berakta a kádba, felvágta az ereit, aztán végignézte, ahogy elvérzik. Most akkor miért nehezíti mind a kettőnk dolgát? Ismerje be, én meg leírom!

Mellberg ezt erőteljes indításként értékelte, és nagyon büszke volt rá. Leült, és kezét összekulcsolta a hasán. Várt. Anders nem válaszolt. Fejét előrehajtotta, a haja elrejtette az arcát. Egy rándulás Mellberg szája sarkában elárulta, hogy belépője után nem erre a közönyre számított. Némi várakozás után öklével az asztalra csapott, hogy kizökkentse Anderst a tompaságából. Semmi hatás.

– Na mi lesz már? Azt hiszed, ha csak ülsz itt és kussolsz, akkor megúszod? Hát akkor rossz zsaruhoz kerültél! Elmondod az igazat, akkor is, ha egész nap itt kell ülnünk!

A hóna alatti izzadságfoltok minden mondatnál tovább terjedtek.

– Féltékeny volt, mi? Megtaláltuk a képeket, amiket róla festett, és az is világos, hogy maga kefélte azt a nőt. És hogy végképp ne legyen semmi kétségünk, megtaláltuk a hozzá írt leveleit is. Azokat a betegesen nyálas szerelmesleveleit. Jézusom, bassza meg! Mit evett magán egyáltalán? Maga rohadtul nem az a Don Juan, maga egy mocsokbánya. Hacsak nem volt perverz a csaj. Lehet, hogy az ilyen koszos vén piásokra indult be. A többi Fjällbackai csavargónak is megvolt, vagy csak magának?

Anders felpattant, fürgén, mint a menyét. Áthajolt az asztal fölött, és a keze Mellberg torkára fonódott.

– Kurva anyád, megöllek, te mocsok!

Mellberg hiába próbálta lefeszegetni magáról Anders kezét. Arca egyre vörösebb és vörösebb lett, aztán a haja kimozdult a helyéről, és leomlott a jobb füle mellett. Meglepetésében Anders önkéntelenül lazított a szorításon, és a főfelügyelő végre levegőhöz jutott. Anders visszarogyott a székére, és vad dühvel nézte Mellberget.

– Ezt még egyszer meg ne próbáld! Világos? Ott maradsz a helyeden, mert ha nem, beváglak a celládba, és eldobom a kulcsot. Megértetted?

Mellberg visszaült a helyére, rutinos mozdulattal visszalendítette haját a feje tetején fénylő foltra, miközben megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

– Na, akkor folytassuk. Tehát volt szexuális kapcsolata az áldozattal, Alexandra Wijknerrel?

Anders motyogott valamit a bajsza alatt.

– Már megbocsásson, de nem értem – hajolt előre Mellberg, kezét most az asztalon kulcsolva össze.

– Mondom, szerettük egymást!

A szavak visszaverődtek a kopár falakról. Mellberg megvetően Andersre mosolygott.

– Szóval szerették egymást. Milyen megindító. A szépség és a szörnyeteg. Na és mióta szerették egymást?

Anders megint érthetetlenül motyogott, és Mellberg újra megismételtette vele, amit mondott.

– Gyerekkorunk óta.

– Vagy úgy. De gondolom, nem ötéves koruk óta dugtak, mint a nyulak, úgyhogy hadd fogalmazzam meg másképpen: mióta volt szexuális kapcsolatuk? Mióta kefélt félre magával az áldozat? Mióta járták a fekvőtangót? Folytassam még, vagy megértette végre, mit kérdezek?

Anders mély gyűlölettel nézte, de Mellberg erőt vett magán, és nyugodt maradt.

– Mit tudom én, évek óta. Tényleg nem tudom, nem ellenőrizgettem a naptárban – lecsippentett valamit a nadrágjáról. – Nem túl gyakran, mert ritkán járt vissza ide. Leginkább csak festettem.

– A halála éjszakáján mi történt? Veszekedtek? Szakítani akart? Vagy az volt a baj, hogy úgy maradt? Ez az! Az volt a baja, hogy felcsinálták, és nem tudta, hogy maga volt az, vagy a férje, mi? Megfenyegette magát, hogy tönkreteszi az életét, ugye?

Mellberg rendkívül elégedett volt magával. Meg volt győződve róla, hogy kikényszeríti Andersből a beismerést, ha a megfelelő gombokat nyomja meg. Teljesen egyértelmű. Aztán a göteborgiak térden állva fognak könyörögni, hogy menjen vissza. Ha kicsit kéreti magát, talán még előléptetést és fizetésemelést is felajánlanak. Elégedetten simogatta a pocakját, és csak most vette észre, hogy a gyanúsított tágra nyílt szemmel bámul rá. Arcából kifutott a vér, keze görcsösen rángatózik, ajka reszket.

– Hazudik! Nem lehetett terhes! – szinte könyörögve nézett Mellbergre.

– Most miről beszél? A gumi, tudja, nem száz százalékig biztos. A harmadik hónapban volt, úgyhogy ne drámázzon itt nekem. Nagyon jól tudja, hogy terhes volt. Csak hát azt persze sose fogjuk megtudni, hogy nem az a kőgazdag férje volt-e. Ez a férfiak átka. Én is majdnem megszívtam párszor, de egy kis ribanc se íratott alá velem semmit? – göcögött Mellberg.

– Nem mintha magára tartozna, de négy hónapja nem szexeltünk. És többet nem beszélek magával. Vitessen vissza a cellámba, mert én többet egy árva szót sem szólok.

Anders hátradőlt, karját keresztbefonta, láthatóan a könnyeivel küszködött.

– Jó, majd pár óra múlva folytatjuk. – sóhajtott egy mélyet Mellberg. – És csak hogy tudja: egy kurva szót nem hiszek ám el a meséjéből! Majd gondolkodjon el a cellájában! Amikor legközelebb beszélünk, teljes beismerő vallomást várok magától!

Miután Anderst elvezették, még ott ült egy darabig. Nem vallott a részeges disznaja. Mellberg nem akarta elhinni. De a legnagyobb aduját még nem játszotta ki. Alexandra Wijkner hangját utoljára január huszonötödikén, pénteken negyed nyolckor hallották, egy héttel azelőtt, hogy holtan találták. Az anyjával beszélt, a Telia telefontársaság szerint öt perc húsz másodpercig. Ez beleillett az orvosszakértő által megadott időszakba. A szomszéd, Dagmar Petrén vallomásának köszönhetően tudták, hogy Anders Nilsson nem csak aznap este fél hét után, hanem a következő héten még néhány alkalommal meglátogatta a házat.

Amikor Alexandra Wijkner már holtan feküdt a fürdőkádjában.

Egy beismerő vallomás jelentősen megkönnyítette volna Mellberg dolgát, de meg volt róla győződve, hogy akkor is elítélteti Anderst, ha tovább csökönyösködik. És nem csak Petrén asszony vallomása alapján. Az asztalán ott hevert az Alex Wijknernél tartott házkutatásról szóló jelentés is. A legérdekesebbek a fürdőszoba alapos átvizsgálása után kapott adatok voltak. Az alvadt vérben lévő lábnyomon kívül, ami az Anders lakásán talált cipőtől származott, Anders ujjlenyomatait is megtalálták az áldozat testén. Nem voltak olyan tiszták, mintha kemény felületen hagyta volna őket, de azonosíthatók.

Nem akarta rögtön elsütni minden bizonyítékát, de úgy döntött, a következő kihallgatáskor előveszi őket. Majd akkor megtörik ez a görény.

Elégedetten a tenyerébe köpött, és hátrasimította a haját.

Akkor zavarta meg a csengés, amikor éppen a Henrik Wijknerrel folytatott beszélgetést próbálta írásban összefoglalni. Erica idegesen levette kezét a billentyűzetről, és a telefonért nyúlt.

– Igen? – kicsit bosszúsabbra sikerült, mint tervezte.

– Szia, Patrik vagyok, nem zavarlak?

Erica kiegyenesedett ültében, és rögtön megbánta, hogy nem kedvesebb hangon szólt bele a kagylóba.

– Nem, egyáltalán nem. Csak éppen írogattam, és nagyon belemerültem, és megijedtem, amikor megszólalt a telefon, és ezért tűnhetett úgy, hogy kicsit… de mindegy, egyáltalán nem zavarsz, semmi baj, úgy értem…

A homlokára csapott, amikor rájött, hogy úgy hebeg összevissza, mint egy tizennégy éves kis liba. Ideje összekapni magát.

– Szóval éppen Fjällbackában vagyok, és gondoltam, megnézem, otthon vagy-e, és hogy beugorhatok-e esetleg.

Erica végignézett a ruháján, ami történetesen egy viseltes tréningruha volt. Közben a haját is megtapogatta. Kontyba volt fogva a feje tetején, és mindenfele lógtak belőle az elszabadult tincsek.

– Halló! Erica, ott vagy? – Patrik hangja meglepett volt.

– Ja, persze, itt vagyok. Csak azt hittem, megszakadtunk.

Tíz másodpercen belül most másodszor csapott a homlokára. Atyaúristen, mint egy kezdő!

– Hallóóóó, Erica! Hallasz engem? Halló!

– Ja, persze, hallak. Gyere nyugodtan. Csak tizenöt percet kérek. Éppen… a könyvemnek egy nagyon fontos részét írom, és szeretném befejezni.

– Jó, fejezd csak. Biztos, hogy nem zavarlak? Mert hát holnap este úgyis találkozunk, és…

– Nem, nem, persze, hogy nem. Csak tizenöt perc.

– Oké, szia.

Erica letette a telefont, és várakozóan sóhajtott egyet. Patrik idejön hozzá. Patrik idejön… Ült és mosolygott, majd hirtelen felpattant, és kettesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, miközben lerángatta magáról a tréningfelsőt. A fürdőszobában gyorsan megmosta a hónalját, kent egy kis parfümöt a csuklójára, a melle közé és a torkára, ahol érezte az ujjával a pulzusát. Kitárta a ruhásszekrényt, és a tartalma java részét az ágyra szórta, mielőtt egy egyszerű fekete felső, és egy hozzá illő, bokáig érő szoknya mellett döntött. Az órára nézett. Még tíz perc. Fürdőszobába vissza. Púder, alapozó, kis szájfény, világos szemfesték. Azt akarta, hogy festetlennek látsszon az arca, és ehhez évről évre több sminkre volt szüksége.

Megszólalt a csengő. Egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és elhűlve látta, hogy a haja még mindig abban a slampos kontyban van, egy rikító sárga gumival összefogva. Letépte a gumit, és egy kefe, meg némi hajlakk segítségével elvégezte a gyorsszervizt. Újabb csengetés, most már türelmetlenebb. Rohanva indult az ajtó felé, de félúton megállt, hogy összeszedje magát egy kicsit. Magára erőltette a legnyugodtabb arcot, amire csak képes volt, és mosolyogva ajtót nyitott.

Kicsit remegett a keze, amikor megnyomta a csengő gombját. Nem nyitott ajtót senki, így hát becsöngetett még egyszer. Kezdett az egész rossz ötletnek tűnni, pedig Petrén asszonytól idefelé jövet máshogy képzelte el. Nem bírta ki, hogy ne hívja fel Ericát, ha már ilyen közel van. De abban a pillanatban megbánta, amint felvette a telefont. Nagyon elfoglaltnak tűnt, olyan ingerült volt a hangja. Hát, most már késő ezen aggódni. A csengő hangja másodszor is végigvisszhangzott a házon. Közben arra gondolt, hogy ha Annával eladják a házat, Erica visszaköltözik Stockholmba, és a vidéki zsarunak esélye sem lesz a Stureplanon dőzsölő aranyifjakkal szemben.

Aztán az ajtó kinyílt, és mosolyogva ott állt ő. Az arcán alig volt smink, csak az a természetes szépség… A ház pontosan olyan volt, mint ahogy gyerekkorából emlékezett rá. Tisztességben, együtt öregedett meg a bútorokkal. A fa és a fehér festék uralkodott rajta, a világos színű, kék vagy fehér huzatok remekül illettek a bútorokat bevonó nemes patinához. Erica gyertyákat gyújtott, hogy elűzze a téli sötétet. Az egész házból nyugalom áradt. Patrik követte Ericát a konyhába.

– Kérsz kávét?

– Igen. Ja, én meg ezt hoztam – Patrik átadta a süteményes szatyrot. Erica belekukkantott a nejlonszatyorba, és elmosolyodott.

– Látom, voltál Petrén néninél.

– Aha. És úgy teletömött, hogy alig tudok megmozdulni.

– Bűbájos idős hölgy, nem?

– Elképesztően. Ha kilencvenkettő lennék, el is venném. Összemosolyogtak.

– Na és hogy vagy?

– Jól, kösz.

Pillanatnyi csend állt be, amitől mindketten feszengeni kezdtek. Erica megtöltött két csészét kávéval, a többit pedig egy asztali termoszba öntötte.

– Üljünk le a verandán!

Az első korty után a csend már nem is volt olyan feszült, inkább kellemes. Erica a fonott szófára ült, Patrikkal szemben. Patrik megköszörülte a torkát.

– Hogy haladsz a könyvvel?

– Egész jól. Hát a nyomozás hogy áll?

Patrik úgy döntött, egy kicsivel többet árul el neki a megengedettnél. Erica már úgyis benne van az ügyben, ebből igazán nem lehet semmi baj.

– Eléggé úgy néz ki, hogy megvan a gyilkos. Már előzetesben is van. Éppen most hallgatják ki, és sok minden szól ellene.

Erica kíváncsi arccal előrehajolt. – Ki az?

Patrik egy pillanatig habozott.

– Anders Nilsson.

– Szóval Anders. Fura, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem stimmel.

Patrik kénytelen volt egyetérteni. Egyszerűen túl sok elvarratlan szál maradt Anders letartóztatása után. De hát a helyszínen talált bizonyítékok és a tanúvallomások – amelyek szerint nem csak a gyilkosság feltételezett időpontja előtt nem sokkal járt a házban, hanem később is, amikor Alex már halott volt – nem hagytak sok kétséget. És mégis…

– Hát akkor gondolom, ennyi. Érdekes, azt hittem, felszabadultabb leszek tőle. És mi van a cikkel, amit találtam? Tudod, Nils eltűnéséről. Van valami jelentősége?

– Nem tudom, Erica. Talán nincs is semmi köze gyilkossághoz. Meg aztán nagyon úgy tűnik, hogy nincsen semmi okunk rá, hogy tovább turkáljunk Alex titkaiban.

– És a gyerek, akit várt? Andersé volt?

– Ki tudja? Andersé, Henriké… pont annyira tudom, mint te. Azt sem értem, hogy kerültek ezek ketten össze. Jó, persze, semmi szokatlan nincs abban, ha valaki félrelép, de hogy Alexandra Wijkner és Anders Nilsson? Mármint elég nehéz elhinni, hogy az a pasas bárkit le tudott fektetni, és hát Alexandra Wijkner… azt hiszem, a legjobban úgy tudom leírni, hogy bomba nő volt.

Erica éppen válaszra nyitotta a száját, amikor egy fagyireklám zenéje hangzott fel az előszobában, amire mindketten összerezzentek.

– Ez a mobilom – mondta Patrik. – Bocs, egy pillanat. Kirohant az előszobába, és előkotorta a telefont a kabátzsebéből.

– Patrik Hedström.

– Aha… jó… értem… hát akkor ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Igen, tudom. Micsodát? Hát erről tényleg nem tudhatott. Rendben, főfelügyelő úr, viszonthallásra – határozott csattanással összecsukta a mobilt, és visszament Ericához.

– Vedd a kabátodat!

– Hová megyünk?

– Mind a ketten éreztük, hogy valami nem kerek az ügyben. Te például megtaláltad Alexnél azt a cikket, és lehet ott még egy-két dolog.

– Nem kutatta át a házat a rendőrség?

– De, csak nem azt kerestük, amit kellett volna. Most viszont támadt egy ötletem. Gyere!

Patrik már félúton volt az ajtó felé. Erica gyorsan felkapta a kabátját, és utána futott.

Aprócska, düledező viskó volt. Fel nem tudta fogni, hogy ebben emberek élnek. Hogy bárki elviselheti a létet ilyen kopáran, ilyen szürkén… ilyen szegényen. De hát ez a világ rendje. Vannak gazdagok, és vannak szegények. Nellynek szerencséje volt, és az előbbibe tartozott. Nem illett volna a természetéhez a szegénység. Olyan nő volt, aki szőrmék és ékszerek viselésére született.

Az asszony viszont, aki ajtót nyitott, valószínűleg sosem látott még valódi gyémántot. Minden szürke és barna volt rajta. Nelly viszolyogva nézte Vera kopott kardigánját, és kérges kezét, amivel a mellén összefogta. Vera nem szólt semmit, csak állt az ajtóban.

Miután idegesen körbenézett, Nellynek csak meg kellet szólalnia.

– Akkor hát beengedsz, vagy itt álldogálunk egész nap? Biztos vagyok benne, hogy te ugyanúgy nem szeretnéd, ha valaki meglátná, hogy eljöttem hozzád, mint én. Igazam van?

Vera még mindig nem szólt, csak behátrált az előszobába, hogy Nelly bemehessen.

– Elvégre beszélnünk kell, ugyebár.

Nelly elegáns mozdulattal lehúzta a kesztyűjét, amit mindig felvett, ha elment otthonról, és undorodva körülnézett. Előszoba, nappali, konyha és egy kis hálószoba. Vera szemlesütve követte. Minden helyiség apró volt és szomorú. A tapéta jobb napokat is látott, de nagyon-nagyon régen. Senki sem szedte fel a linóleumot, hogy felfedje az alatta futó keményfa padlót, ahogy mostanában divat volt. Viszont minden ragyogóan tiszta volt és rendes. Mégis a nyomasztó reménytelenség járta át a házat padlótól a plafonig.

Nelly óvatosan leült a nappaliban egy öreg karosszék legszélére. Mintha csak ő volna otthon, intett Verának, hogy foglaljon helyet a kanapén. Vera engedelmesen leült, szintén a bútor peremére. Meg sem mukkant, de a kezét idegesen tördelte az ölében.

– Fontos, hogy a dolog továbbra is köztünk maradjon. Ezt nyilván te is megérted, ugye? – kérdezte sürgető hangon Nelly.

Vera az ölébe bámulva bólintott.

– Nos, azt nem mondanám, hogy sajnálom, ami Alexszel történt. Gondolom, egyetértesz velem abban, hogy azt kapta, amit megérdemelt. Mindig tudtam, hogy egyszer ráfázik az a kis lotyó.

Vera felkapta fejét, de továbbra sem szólalt meg. Nelly mélységesen lenézte ezt az egyszerű, búvalbélelt asszonyt, akiben láthatóan egy morzsányi akaraterő sem maradt. Ez a lesunyt szem is tipikusan prolis. Nem mintha úgy gondolta volna, hogy másképpen kellene lennie, de akkor is csak lefitymálóan tudott gondolni ezekre a minden rangot és stílust nélkülöző emberekre. Ezért is volt számára rendkívül zavaró, hogy Vera Nilssontól függött. De biztosítania kell az asszony hallgatását, kerül, amibe kerül. Ez eddig is működött, és ezután is működnie kell.

– Sajnálatos, hogy a dolgok így alakultak, de most annál fontosabb, hogy ne siessünk el semmit. Mindennek folytatódnia kell úgy, ahogy eddig. A múltat úgysem tudjuk megváltoztatni, ezért sincs értelme kiteregetni a szennyest.

Nelly a retiküljébe nyúlt, fehér borítékot vett elő, és az asztalra tette.

– Egy kis kiegészítés a költségvetéshez. Gyerünk, vedd csak el.

Vera felé tolta a borítékot. Ő csak nézte, de nem nyúlt hozzá.

– Azt viszont sajnálom, ami Andersszel történt. Habár talán még jót is tesz neki. Úgy értem, a börtönben nem jut alkoholhoz.

Érezte, hogy ezúttal túl messzire ment. Vera lassan felállt a kanapéról, és reszkető kézzel az ajtóra mutatott.

– Takarodj innen.

– De drága Verám, kérlek szépen, hogy…

– Takarodj a házamból! Anders nem megy börtönbe! És viheted a mocskos pénzedet is a francba, te vén kurva! Tudom én, honnan jön a magadfajta, és locsolhatsz magadra akármennyi kölnit, úgyis érezni a szarszagot!

Nelly visszahőkölt a Vera szeméből sütő gyűlölet láttán. Az asszony ökölbe szorított kézzel, mereven állt, és egyenesen a szemébe nézett. Egész teste remegett az annyi éven át visszafojtott haragtól. Nyoma sem volt már az eddigi alázatnak, és Nelly kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Hogy lehet így túlreagálni valamit! Hiszen csak az igazat mondta! Az igazságot mindenkinek el kell tudni viselni! Sietve az ajtó felé indult.

– Takarodj innen, és többet ide ne merd tolni a képed!

Vera gyakorlatilag kikergette a házból, és mielőtt becsapta volna az ajtót, még utána dobta a borítékot is. Nellynek nagy nehezen le kellett érte hajolnia. Ötvenezret csak nem hagy az utcán heverni, bármilyen megalázó is elviselni, ahogy a környéken szétnyílnak a függönyök, s nézik, amint a porban kúszik-mászik. Micsoda hálátlanság! Majd mutat ez a Vera egy kis alázatot, amikor elfogy a pénze, és senki nem akarja többé takarítónőként alkalmazni! Mert az állása Lorentzéknél ezzel megszűnt, és nem lesz nagy dolog elintézni, hogy máshol se kapjon munkát. Majd tesz róla, hogy mielőtt végleg elintézi, Vera még térden csússzon a munkaközvetítő előtt. Nelly Lorentzet senki nem sértegetheti büntetlenül.

Mintha vízben járt volna. Végtagjai elnehezültek és megmerevedtek a priccsen töltött éjszaka után, és az alkoholvágytól úgy érezte, mintha vattával tömték volna ki a fejét. Anders körülnézett a lakásban. A padló tele volt a rendőrbakancsok sáros nyomával. De egy kis kosz nem igazán zavarta.

Kivett egy hatos rekesz jó erős sört a hűtőből, és lehuppant a matracára. Bal könyökére dőlve a jobb kezével kinyitott egy dobozt, hosszú, mohó kortyokkal az utolsó cseppig kiürítette, aztán nagy ívben keresztüldobta a szobán. Legsürgetőbb szükségletét ideiglenesen kielégítve lefeküdt, és a feje alá tette a kezét. Szemét a plafonra meresztette, és elmerült a régi emlékekben. Lelke csak a múltban talált egy kis megnyugvást. A rövid visszaemlékezések közti időben a fájdalom szünet nélkül marcangolta a szívét. Nem fért a fejébe, hogy a múltbeli dolgok hogyan lehetnek egyszerre olyan távol, és annyira közel.

Az emlékeiben mindig sütött a nap. Az aszfalt melegítette meztelen lábát, és a szája sós volt, miután megmártózott a tengerben. Furcsa módon csak a nyárra emlékezett vissza. Télre sosem. Borult napokra sem. Esőre sem. Csak a napsütésre a tiszta kék égbolton, és az enyhe szellőre, ami megtörte a tenger sima tükrét.

Alex a lába körül lengedező, könnyű nyári ruhájában. Az egyenes szőke haja, amit nem engedett levágni, és egész a derekáig ért. Néha az illatát is fel tudta idézni, olyan erősen, hogy az orrát csiklandozta, és felkeltette benne a vágyakozást. Eper, sós víz, sampon és fű. Mikor a biciklijükkel versenyeztek, vagy sziklákra mászkáltak, mindehhez izzadságszag is vegyült, de ez sem volt kellemetlen. Hanyatt feküdtek a Veddeberget tetején, lábuk a tenger felé mutatott, kezüket a hasukon nyugtatták. Alex volt középen, haja szétterült, és csak nézte az eget. Ritka, csodálatos alkalmakkor a kezébe vette az övéket, és akkor úgy érezték, valójában egyek ők hárman.

Arra nagyon vigyáztak, hogy soha senki ne lássa meg őket együtt. Az tönkretett volna mindent. Megtörik a varázs, és nem tudják többé megőrizni az igazságot. Márpedig azt minden áron meg kellett védeni. Ocsmány volt, szürke, és egyáltalán nem tartozott a napfényben fürdő álomvilághoz, amit kialakítottak maguknak. Soha nem beszéltek az igazságról. Helyette léha beszélgetéssel, és mindenféle játékkal töltötték ki a napokat. Semmit sem volt szabad komolyan venni. Így tettethették azt, hogy sérthetetlenek, legyőzhetetlenek és elérhetetlenek. Egyedül egyikük sem ért semmit. Együtt ők voltak a három testőr.

A felnőttek álomalakok voltak csupán, puszta bábok, akik fel-alá jártak a világukban, de változtatni nem tudtak rajta. A szájuk mozgott, de hangot nem adtak. Mindenféle mozdulatokat tettek, amelyeknek talán volt értelmük, de elvesztették, mintha kitépték volna őket az eredeti környezetükből.

Anders halványan mosolygott, de el kellett szakadnia álomszerű állapotától. Hívta a természet, és visszazökkentette a hétköznapi szorongásba. Fölkelt, hogy megoldja a problémát.

A vécécsésze fölött poros, piszkos tükör lógott. Miután könnyített a hólyagján, belenézett, és sok év óta először úgy látta magát, ahogyan mások. Haja zsíros volt és csimbókos. Arca beteges szürke árnyalatot öltött. Elhanyagolt fogai között jókora rések tátongtak, amitől a valós koránál évtizeddel öregebbnek látszott.

Anélkül hozta meg a döntést, hogy igazából tudatában lett volna. Ahogy felhúzta a sliccét, már tudta, mit kell most lépnie. Eltökélt arccal a konyhába ment. Átkutatta a fiókokat, és megtalálta a nagy konyhakést, ami a nadrágszárába törölt. Majd átment a szobába, és módszeresen elkezdte leszedegetni a képeket, sokéves munkája gyümölcseit a falakról. Egyiket a másik után emelte le. Rengeteget kidobott már eddig is, mert nem tartotta elég jónak őket. Csak azokat tartotta meg, és akasztotta fel, amelyekkel a leginkább meg volt elégedve. Most a késsel egymás után széthasogatta őket. Lassan, biztos kézzel dolgozott, keskeny csíkokra szabdalva a vásznat, míg végül lehetetlen volt megállapítani, mit ábrázolt a kép. Meglepően nehéz munka volt, izzadságcseppek csillogtak a homlokán, mire végzett. Addigra olyan volt a szoba, mint egy csatatér. Vászoncafatok borították a padlót, a keretek üresen, fogatlan ínyként tátongtak. Elégedetten nézett körbe.

– De honnan tudod, hogy nem Anders ölte meg Alexet? – kérdezte Erica.

– Egy lány, aki ugyanabban a házban lakik, látta Anderst hét óra előtt hazamenni, Alex pedig negyed nyolckor még beszélt az anyjával. Annyi idő alatt viszont nem ért volna vissza oda. Vagyis amikor Dagmar Petrén vallomása alapján a házban járt, Alex még életben volt.

– Na és a lábnyomok meg ujjlenyomatok, amiket a fürdőben találtatok?

– Azok csak azt bizonyítják, hogy Anders járt a házban Alex halála után, azt nem, hogy ő ölte meg. Ahhoz mindenesetre nem elég, hogy továbbra is letartóztatásban tartsuk. Mellberg úgyis újra be fogja vitetni, mert meg van győződve róla, hogy ő a gyilkos, de most el kellett engednie, mert bármilyen ügyvéd ízekre szedné. Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel ebben az egészben, és ez is csak ezt erősíti. Anderst még mindig gyanúsítjuk, de bőven elég a kérdőjel ahhoz, hogy tovább keresgéljünk.

– És ezért megyünk most Alex házába? Szerinted mit fogunk ott találni?

– Nem igazán tudom. Csak érzem, hogy tisztább képet kell kapnom arról, hogyan történtek a dolgok.

– Birgit azt mondta, hogy Alex azért nem tudott beszélni vele, mert vendége volt. De ha nem Anders volt az, akkor kicsoda?

– Nos, éppen ezt akarjuk megtudni.

Ericának kicsit gyors volt az, ahogy Patrik vezetett. Erősen kapaszkodott az ajtó kilincsébe. Patrik majdnem elfelejtett lefordulni a vitorlás klubnál. Az utolsó pillanatban kanyarodott be, amivel majdnem elsodort egy kerítést.

– Mi van, félsz, hogy elszalad a ház? – kérdezte reszketeg mosollyal Erica.

– Jaj, bocs. Csak kicsit ideges vagyok.

Az ajtónál Patrik a homlokához kapott.

– Hoppá… Elfelejtettem, hogy nincs kulcsom. Attól tartok, mégsem megyünk be. Mellberg nem örülne, ha az egyik rendőrét rajtakapnák, hogy bemászik valakinek az ablakán.

Erica mély sóhajjal hajolt le, és benyúlt a lábtörlő alá. Gúnyos mosollyal felmutatta Patriknak a kulcsot, majd kinyitotta neki az ajtót, és előreengedte.

Valaki megjavította a kazánt, mert most sokkal melegebb volt bent, mint odakint. Levették a kabátjukat, és a lépcső melletti fogasra akasztották.

– És most? – fonta keresztbe a karját Erica.

– Valamivel negyed nyolc után, amikor az anyjával beszélt, Alex nagy mennyiségű nyugtatót fogyasztott. Nincs nyoma erőszakos behatolásnak, tehát minden valószínűség szerint olyasvalaki járt itt, akit ismert. És ennek a valakinek később lehetősége adódott, hogy beadja neki a nyugtatót. Hogy hogyan? Hát talán együtt ettek vagy ittak valamit.

Patrik fel-alá járkált beszéd közben. Erica leült a díványra, és kíváncsian nézte.

– Sőt – állt meg Patrik, és felemelte a mutatóujját – az orvos szakértő a gyomortartalma alapján azt is meg tudta mondani, mit evett utoljára. És hogy mit evett? Nos, a boncolás eredménye szerint halragut. Mellé pedig almabort ivott. A szemétben találtunk is egy mélyhűtött halragus dobozt, a konyhapulton meg egy üres almaboros üveget, úgyhogy ez rendben is van. Ami viszont különös egy kicsit, hogy a hűtőben volt két óriási marhaszelet, a sütőben meg egy tepsi fagyott krumpli. Csakhogy a sütő nem volt begyújtva, a krumpli meg még nyers volt. A konyhapulton állt egy üveg fehérbor is, kinyitva, és úgy másfél deci hiányzott belőle. Az nagyjából megfelel egy pohárnak.

Patrik a hüvelyk- és mutatóujjával jelezte a mennyiséget.

– De Alex gyomrában nem volt bor? – Erica érdeklődve előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta.

– Nem bizony. Mivel terhes volt, nyilván inkább almabort ivott, viszont a kérdés az, hogy akkor ki itta meg a bort?

– Piszkos edények voltak?

– Igen, egy tányér, egy kés és egy villa, a halragu maradványaival. Két pohár is volt a mosogatóban. Az egyik tele volt ujjlenyomatokkal Alextől. A másikon egyáltalán nem volt ujjlenyomat.

Befejezte a járkálást, és leült egy székre Ericával szemben. Hosszú lábát kinyújtotta, kezét összekulcsolta a hasán.

– Vagyis valaki letörölte az ujjlenyomatokat a másik pohárról – mondta Erica.

Nagyon okosnak érezte magát, hogy ilyen következtetéseket tud levonni, és Patrik is elég udvarias volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha neki ez eddig eszébe sem jutott volna.

– Igen, úgy néz ki. Mivel a poharakat kimosták, egyikben sincs nyoma a nyugtatónak, de én azt hiszem, hogy az almaborban lehetett.

– De miért evett volna halragut, amikor éppen egy csodás kétszemélyes vacsorát készített?

– Igen, ez a nagy kérdés. Miért hagyta a lakomát, és melegített helyette valamit a mikrobán?

– Mert romantikus vacsorát tervezett, de a másik nem jött el.

– Szerintem is. Várt, várt, aztán megunta, és előkapta a mirelit kaját. Meg is értem. Nem lett volna túl jó egyedül enni azt a marhasültet. De Anders már járt itt korábban, tehát nyilván nem rá várt. Akkor a gyerek apjára?

– Valószínűleg. Milyen tragikus. Készítette a világ legjobb vacsiját, behűtötte a bort, talán a babát akarta ünnepelni, vagy mit tudom én, és a pasi meg nem jön. Úgyhogy csak vár és vár. De akkor ki jöhetett?

– Azt sem zárhatjuk ki, hogy az, akit várt – mondta Patrik. – Csak később, mint ahogy számított rá.

– Ha ezek a falak beszélni tudnának…! – Erica körülnézett a szobában.

Még érezni lehetett a friss festés illatát. A falak szürkés-világoskék színe jól illett a fehér ablakkeretekhez és bútorokhoz. A modern bútorok remek egységet képeztek a régi darabokkal. Legtöbbjük Gusztáv-korabeli volt, 1770-80 környékéről. Mélyen, irigykedve felsóhajtott, aztán emlékeztette magát, miért is vannak itt.

– Szóval… szerinted valaki, akit ismert, a szeretője, vagy bárki más, idejött, együtt ittak, és ez a valaki nyugtatót tett Alex italába.

– Ez a legvalószínűbb.

– És azután? Szerinted mi történt utána? Hogy került a fürdőkádba?

Erica még jobban beásta magát a díványba, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. Neki is kell egy ilyen dívány! Egy pillanatra felmerült benne a gondolta, hogy a szülői ház árából olyan bútort vesz, amilyet csak akar.

– Szerintem a gyilkos megvárta, míg Alex elalszik, aztán kivonszolta a fürdőszobába.

– Miből gondolod, hogy vonszolta, és nem az ölében vitte?

– A boncolás során karcolásokat találtak a sarkán, és zúzódásokat a felső karján.

Patrik felegyenesedett ültében, és Ericára meredt.

– Kipróbálhatok valamit?

– Attól függ, mit – felelte kétkedve Erica.

– Arra gondoltam, hogy játszhatnád te az áldozatot.

– Na, hát kösz szépen! – nevetett fel Erica, de azért felkelt.

– Nem, nem, ülj vissza. A legvalószínűbb, hogy Alex a díványon aludt el. Össze tudnál rogyni élettelenül?

Erica felmordult, de amennyire telt tőle, megpróbálta öntudatlannak tettetni magát. Amikor Patrik vonszolni kezdte, kinyitotta az egyik szemét, és megkérdezte:

– Ugye levetkőztetni azért nem fogsz?

– Jaj, nem, persze, hogy nem, eszembe sem jutott, úgy értem… – dadogott Patrik elvörösödve.

– Jó, jó, csak vicceltem. Na gyerünk, gyilkolj tovább!

Érezte, hogy a férfi lehúzza a padlóra, amihez kicsit arrébb kellett tolnia a dohányzóasztalt. Először a csuklójánál fogva próbálta vonszolni, de ez nem ment, ezért a hóna alá nyúlt, és úgy húzta tovább a fürdőszoba felé. Hirtelen elszégyellte magát a súlya miatt. Patrik most legalább egytonnásnak érzi. Próbált csalni egy kicsit, és segíteni neki, de a férfi rászólt. Miért is nem tartotta be szigorúbban azt a diétát? Az igazat megvallva nem is igen próbálta. Átadta magát a féktelen zabálásnak. Mindennek a tetejébe még a pulóvere is felcsúszott, azzal fenyegetve, hogy előbukkan a rettenetes úszógumi. Vett egy mély lélegzetet, és behúzta a hasát, de a következő pillanatban már ki is kellett fújnia a levegőt.

A csempézett padló hideg volt, és önkéntelenül remegni kezdett, de nem csak ettől. Patrik elvonszolta a kádig, majd óvatosan letette.

– Ez elég simán ment. És Alex még könnyebb is volt, mint te.

Köszi szépen, gondolta Erica a padlón fekve, miközben próbálta a pulóverét diszkréten visszahúzni a hasára.

– Ezután a gyilkosnak már csak be kellett tennie a kádba.

Már nyúlt is volna Erica lábához, de ő felpattant, és leporolta magát.

– Nem, Patrik, azt nem. Hogy én bele nem fekszem abba a kádba, amiben Alexet megtaláltam, az hétszentség!

Patrik kelletlenül biccentett, és visszamentek a nappaliba.

– Miután a gyilkos belerakta Alexet a kádba, már nem volt nagy ügy megengedni a vizet, és felvágni az ereit egy borotvapengével, ami ott volt a faliszekrényben. Aztán már csak össze kellett takarítania maga után. Kiöblíteni a poharakat, és az egyikről letörölni az ujjlenyomatait. Miközben Alex szép lassan elvérzett a kádban. Micsoda rettenetes hidegvér…

– És a kazán? Már akkor sem működött, amikor Alex megérkezett?

– Úgy látszik, nem. Szerencsére. Sokkal kevesebb információt nyerhettünk volna a holttestből, ha egy héten át szobahőmérsékleten lett volna. Valószínűleg lehetetlen lett volna például Anders ujjlenyomatait azonosítani.

Együtt átnézték a ház többi részét. Erica most alaposabban átkutatta Alex és Henrik hálószobáját, miután az előző kísérletét félbeszakították. De nem talált semmi újat. Ott motoszkált benne az érzés, hogy valami hiányzik innen, és nagyon zavarta, hogy nem tudja, mi az. Úgy döntött, elmondja Patriknak, akit ez éppúgy felidegesített, mint őt. Elégedetten látta rajta az aggodalmas arckifejezést, mikor a behatolóról beszélt, aki elől a ruhásszekrénybe kellett bújnia.

Patrik sóhajtott, és leült a baldachinos ágy szélére. Próbált segíteni Ericának, hogy rájöjjön, mi az, ami eltűnt.

– Kicsi volt, vagy nagy?

– Nem, tudom, Patrik. Inkább kicsi, különben rögtön feltűnt volna. Ha például az ágy tűnik el, azt azért csak észreveszem – mondta, és leült Patrik mellé.

– És hol volt? Az ajtónál, az ágyon, a komódon?

Patrik egy kis bőrdarabbal játszadozott, amit Alex éjjeliszekrényén talált. Olyan volt, mint valami klubjelvény, és valaki gyerekes írással ezt égette bele:

A.H.T. 1976.

másik oldalán halvány foltokat talált, amik akár vértől is származhattak.

– Te tudod, mi lehet ez? – kérdezte a bőrdarabra meredve Ericától.

– Fogalmam sincs, Patrik. – válaszolta, a férfi profilján felejtette a szemét. Azok a sötét szempillák… És a borostája is éppen tökéletes. Pont elég nagy ahhoz, hogy érződjön a bőrön, de még nem akkora, hogy kellemetlen legyen. Eltűnődött rajta, milyen érzés lehet.

– Mi az, van valami az arcomon?

Patrik idegesen törölgetni kezdte a szája környékét. Erica gyorsan elfordult. Zavarba hozta, hogy a férfi rajtakapta őt, amint bámulja.

– Semmi. Kis csoki. Már ott sincs. Kis ideig hallgattak.

– Akkor mit gondolsz? – kérdezte Erica. – Itt már nem sokra megyünk, igaz?

– Nem, nem hiszem. De ha eszedbe jut, mi tűnt el innen, azonnal hívj fel. Ha valakinek elég fontos volt, hogy idejöjjön érte, a nyomozáshoz is jól jöhet.

Bezárták az ajtót, és Erica visszatette a kulcsot a lábtörlő alá.

– Hazavigyelek?

– Nem, kösz, majd sétálok.

– Akkor holnap este… – Patrik egyik lábáról a másikra állt, úgy érezte magát, mint egy gátlásos kamasz.

– Oké, nyolckor. Aztán éhes legyél ám!

– Megpróbálom, de nem ígérek semmit. Legalábbis most úgy érzem, az életben nem leszek többé éhes – Patrik nevetve megsimogatta a hasát, és fejével Dagmar Petrén háza felé bökött.

Erica mosolygott, és integetett utána, ahogy elhúzott a Volvójával. Várakozással nézett a holnap elé, amibe nem kevés bizonytalanság, szorongás is vegyült.

Hazafelé indult, de néhány lépés után megtorpant. A semmiből egy ötlete támadt, és ki akarta próbálni, mielőtt elveti. Gyorsan visszament a házhoz, elővette a kulcsot, és bement, miután óvatosan lerugdosta a havat a cipőjéről.

Mit csinál egy nő, ha a férfi nem jön el a romantikus vacsorára? Hát felhívja! Imádkozott, hogy Alexnek ne az a megint divatos ötvenes évekbeli telefonja legyen, hanem egy új. Szerencséje volt. A konyha falán egy vadonatúj Doro lógott. Remegő kézzel megnyomta az

Utolsó szám visszahívása

gombot, és iszonyúan remélte, hogy Alex halála óta senki sem használta a telefont.

Kicsöngött. Hét csöngetés után éppen letette volna, amikor jelentkezett az üzenetrögzítő. Erica végighallgatta a szöveget, de a sípszó előtt letette. Az arca holtsápadt volt. Lassan a helyére akasztotta a kagylót. Szinte hallotta a fejében a kattogást, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerültek. Egyszerre pontosan tudta, mi tűnt el az emeleti hálószobából.

Mellberg őrjöngött a dühtől. Tombolva viharzott át a kapitányságon. A tanumshedei rendőrkapitányság dolgozói, ha tehették volna, az asztaluk alá bújnak előle. Egész nap tűrték a szitkokat, rendreutasításokat és egyéb megaláztatásokat. A legtöbbet Annikának kellett elviselnie. Bár erős fedezéket épített ki, mióta Mellberg volt a főnöke, most hosszú évek óta először úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Négy órára elege lett. Hazament, de útközben még megállt, hogy vegyen egy jókora vödör fagylaltot. Mikor hazaért, bekapcsolta a női csatornát, és hagyta, hadd folyjanak a könnyei a fagylaltba. Nem volt jó napja.

Mellberget az őrjítette meg, hogy ki kellet engednie Anders Nilssont a fogdából. Érezte a csontjaiban, hogy Anders gyilkolta meg Alexandra Wijknert, és ha több időt tölthet kettesben vele, ki is veri belőle az igazságot. De nem, muszáj volt elengedni, mert az a kurva tanú látta őt hazaérni, pont mielőtt a

Más világok

elkezdődött volna. Vagyis hétkor már otthon volt, Alex meg negyed nyolckor még beszélt az anyjával. A rohadt életbe!

Meg itt volt ez a fiatal rendőr, ez a Patrik Hedström. Ez is jön a hülyeségeivel, hogy valaki más ölte meg nőt. Hát ha valamit ő megtanult a rendőrségnél, az az volt, hogy a dolgok szinte mindig azok, aminek látszanak. Mindenféle rejtett motívumok meg komplikációk nélkül. Csak aljanép van, ami megkeseríti a becsületes polgárok életét. Nézz körül az aljanép közt, és meglesz az elkövető!

Feltárcsázta Patrik mobilszámát.

– Hol a bánatban vagy? Vakarod a tököd, miközben idebent mi dolgozunk! Túlórában! Nem tudom, dereng-e miről beszélek?

Kicsit jobban érezte magát, most hogy lehordta ezt a tacskót. Rövid pórázon kell tartani az ilyeneket, mert még eltelnek magukkal.

– Azt akarom, hogy menj el a tanúhoz, aki hétkor látta hazamenni Anders Nilssont. Kicsit szorongasd meg, hátha kiderítesz valamit… igen, igen, jól hallottad! Most, az istenit neki!

Lecsapta a kagylót, hálát adva a körülményekért, amelyek lehetővé tették, hogy mással végeztesse el a piszkos munkát. Az élet hirtelen mégiscsak kellemesebbnek tűnt egy kicsit. Mellberg hátradőlt, kihúzta a felső fiókot, és elővett egy zacskó csokigolyót.

Patrik épp Tanumshedébe tartott Grebbestadon keresztül, mikor Mellberg telefonált. Most ráfordult a Fjällbackai golfpályához vezető útra. Közben mélyet sóhajtott. Már késő délutánra járt, es rengeteg dolga lett volna benn a kapitányságon. Nem kellett volna annyit Fjallbackában maradnia, de olyan nehéz volt elszakadni Ericától. Mintha valami mágneses térbe került volna; minden akaraterejére szüksége volt, hogy kiszabaduljon belőle. Újabb sóhaj. Ez csak egyféleképp végződhet. Rosszul. Alig lábalt ki a Karinnal való szakításból, máris teljes gőzzel robog az újabb fájdalmak felé. A válás több mint egy évig tartott. Sok éjszakát töltött a tévé előtt, üres tekintettel bámulva olyan színvonalas műsorokat, mint a

Walker, a texasi kopó,

vagy a

Mission Impossible.

De még a TV-shop is jobb volt, mint egyedül forgolódni a franciaágyban, miközben – mint valami megelevenedett szappanopera – látta maga előtt Karint egy másik ágyban egy másik férfival. Most pedig úgy érezte, még a kezdeti időben sem vonzódott annyira Karinhoz, mint most Ericához. A fülébe gonoszul suttogott a logika: csak annál nagyobbat eshet.

Túl gyorsan vette be a Fjällbacka előtti néhány éles kanyart. Ez az ügy kezdett az idegeire menni. Az autón vezette le az idegességét, és komoly életveszélybe került az utolsó kanyarnál, ahol régen az öreg siló állt. Mostanra lebontották, és régi stílusú lakó- és csónakházak álltak a helyén. Darabonként pár millió koronába kerültek; nem győzött csodálkozni rajta, kinek van ennyi pénze egy nyaralóra.

A semmiből egy motoros bukkant fel a kanyarban, és Patriknak félre kellett kapnia a kormányt. Dübörgő szívvel lassított valamivel a megengedett sebességhatár alá. Egy pillantás a tükörbe; a motoros szerencsére a gépén maradt.

A benzinkút előtti kereszteződésnél balra fordult, a panelházak felé. Újra megjegyezte magában, milyen szörnyűségesen rondák. Barna és fehér, hatvanas évekbeli építmények, amiket csak úgy odaszórtak Fjällbacka déli végébe, mint egy rakás építőkockát. Eltűnődött, mi járhatott az építész fejében, mikor tervezte őket. Megkísérelte előállítani a lehetséges legrondább épületet? Vagy csak simán nem érdekelte az egész? Mindenesetre ez itt a hatvanas évek lakásépítési lázának eredménye volt.

Otthont mindenkinek.

Ennyi pénzért lehetett volna az is a jelszó, hogy

Szép otthont mindenkinek.

Megállt a parkolóban, és az első lépcsőház kapujához ment. Ötös szám. Itt lakott Anders, de Jenny Rosén is, a tanú. A másodikon. Erősen lihegett, mire odaért, és megjegyezte magában, hogy újabban túl keveset edz, és túl sok édességet eszik. Nem mintha valaha is túl sportos lett volna, de ilyen rossz formában még nem volt.

Egy pillanatra megállt Anders ajtaja előtt, és fülelt. Nem hallott semmit. Vagy nem volt otthon, vagy már kiütötte magát.

Jenny lakása jobboldalt volt, Andersével éppen szemben. A névtáblát egyedi tervezésű fatáblára cserélte, amin díszes írással a

Jenny és Max Rosén

felirat állt, rózsákkal körülvéve. Tehát férjnél van.

Kora reggel telefonált be a rendőrségre, és Patrik remélte, hogy még mindig itthon van. Előző nap, amikor bekopogtak hozzá, nem volt, de hagytak neki névjegyet, és egy kérést, hogy hívja fel őket. Ezért csak most tudták meg, hogy Anders már hazaért azon a péntek estén, amikor Alex meghalt.

A csengő hangja visszhangzott a lakásban, amit éles gyereksírás követett. Patrik lépéseket hallott, és inkább érezte, mint látta, hogy valaki kinéz a kémlelőnyíláson. Aztán ez a valaki kiakasztotta a biztonsági láncot, és ajtót nyitott.

– Igen?

Egy nő állt az ajtóban, egyéves gyerekkel a karján. Nagyon vékony volt, és szőkítette a haját. A töve színéből ítélve eredetileg sötétbarna vagy fekete lehetett, amit a barna szem is megerősített. Nem viselt sminket, és fáradtnak tűnt. Kitérdesedett szabadidőnadrágot viselt, és pólót, hatalmas Adidas-emblémával.

– Jenny Rosén?

– Az vagyok. Mit óhajt?

– Patrik Hedström vagyok a rendőrségtől. Reggelt betelefonált hozzánk, és most szeretnék beszélgetni egy kicsit arról, amit mondott.

Halkan beszélt, hogy a szemben levő lakásba véletlenül se hallatsszon be.

– Jöjjön! – állt félre a nő, hogy beengedje.

Kis, szobakonyhás lakás volt, amiben nyilvánvalóan nem élt férfi. Legalábbis egyévesnél idősebb nem. A lakásban minden rózsaszín volt. Az újra divatba jött szalagcsokrok fityegtek mindenütt.

Leültek a fehér bőrkanapéra, és a nő, hála Istennek, nem kínálta meg kávéval. Abból mára épp eleget ivott. Patrikot meglepte, milyen fiatal a lány. Még tizenéves lehetett, talán tizennyolc. Persze vidéki lányoknál nem ritka, hogy még húszéves koruk előtt szülnek egy-két gyereket. És az sem volt éppen szokatlan, hogy az apa nem él velük. A kamaszkori kapcsolatok nagyon gyakran nem bírják ki a gyermek érkezését.

Elővette a noteszét.

– Tehát a két héttel ezelőtti pénteken, huszonötödikén, este hét órakor látta hazajönni Anders Nilssont. Miért ilyen biztos benne?

– Mert a Más világokat sosem hagyom ki. És pont előtte hallottam kintről a zajt. Nem volt benne semmi különös. Andersnél eléggé mozgalmas az élet. Az ivócimborái éjjel-nappal jönnek-mennek, néha feltűnik a rendőrség is. De azért kinéztem a kémlelőnyíláson, és láttam, hogy ő az. Hullarészegen próbálta kinyitni az ajtót, de egy méteres kulcslyukba sem talált volna bele. Aztán végül mégiscsak sikerült, és pont akkor hallottam a szobából a

Más világok

zenéjét, úgyhogy siettem vissza.

Idegesen rágcsálta egyik hosszú hajtincsét. Patrik látta, hogy a körmei is tövig le vannak rágva. A maradékukon rózsaszín körömlakk maradványai látszottak.

Max kitartóan folytatta útját az asztal körül Patrik felé, és most diadalmasan megmarkolta a nadrágszárát.

– Föl, föl, föl! – hajtogatta, mire Patrik kérdően Jennyre nézett.

– Persze, vegye csak fel! Úgy látszik, maga jó nála.

Patrik ügyetlenül a térdére ültette a gyereket, és odaadta neki a kulcscsomóját játszani. A kisfiú csak úgy sugárzott, felvillantva két rizsszemnyi metszőfogát. Patrik visszamosolygott. Valami remegést érzett a mellében. Ha a dolgok másképp alakulnak, mostanra neki is lehetne egy ennyi idős kisfia. Óvatosan megsimogatta a fejét.

– Mennyi idős?

– Tizenegy hónapos. Nem unatkozom mellette, elhiheti!

A lány gyengéden nézett gyerekére, és Patrik arra gondolt, milyen nehéz is lehet ennyi idős korban egyedülálló szülőnek lenni. Nincs bulizás, nincs lógás a haverokkal. Pelenkázás van és házimunka. Mintha alá akarná festeni mindezt, a lány kivett egy cigarettát az asztalon lévő dobozból, és rágyújtott. Mélyet, gyönyörtelit szívott belőle, majd Patrik felé nyújtotta a dobozt. Ő megrázta a fejét. Megvolt a határozott véleménye a kisgyerek közelében való dohányzásról, de úgy érezte, ez igazán nem az ő dolga. Ő személy szerint már azt sem értette, hogyan szívhat bele valaki egy olyan büdös dologba, mint a cigaretta.

– És az nem lehet, hogy Anders hazajött, aztán újra elment?

– Olyan vékonyak itt a falak, hogy azt is hallja az egész emelet, ha egy gombostűt leejtenek. Itt mindenki mindenkiről tudja, mikor jön és megy. Úgyhogy teljesen biztos, hogy Anders nem ment el otthonról újra.

Patrik rájött, hogy ennél többet nemigen fog megtudni. Pusztán kíváncsiságból még megkérdezte:

– Mit gondolt, amikor meghallotta, hogy Anderst gyilkossággal gyanúsítják?

– Hogy baromság. – Újabbat szívott, és karikákban fújta ki a füstöt. – Persze, Anders egy szerencsétlen piás, de sose bántana senkit – folytatta Jenny. – Rendes gyerek. Néha bekopog, és cigit tarhál, de akár józan, akár be van nyomva, mindig rendes. Néha még arra is megkértem, hogy vigyázzon Maxra, amíg elmegyek bevásárolni. De csak amikor színjózan volt. Máskor soha. – tette hozzá sietve.

Elnyomta a cigarettát egy lassan túlcsorduló hamutartóban.

– Igaziból semmi baj nincs az itteni piásokkal. Szerencsétlen csórók, akik együtt isszák el az életüket. Nem bántanak azok senkit, csak magukat.

Kirázta a hajat az arcából, és megint a dobozért nyúlt. Ujjai már sárgák voltak a nikotintól, s az újabb cigaretta láthatóan ugyanolyan jól esett neki, mint az első. Patrik úgy érezte, lassan kifüstölik innen, és több információt sem remélt már Jenny-től. Felemelte térdéről a tiltakozó Maxot, és visszaadta az anyjának.

– Köszönöm szépen. Valószínűleg még jelentkezünk.

– Én itt leszek. Nem megyek én sehova.

A cigaretta a hamutartóban hevert, füstje Max körül szállongott, aki bosszúsan hunyorgott tőle. Még mindig a kulcscsomót rágcsálta, és kihívóan nézett Patrikra, mintha azt mondaná neki, vegye el, ha tudja. Patrik óvatosan megrángatta, de a kis fogak meglepően erősek voltak. Jenny, akinek már volt gyakorlata az ilyen helyzetekben, végül kicibálta a szájából a kulcsokat, átadta Patriknak; majd ölében a bömbölő Maxszal, kikísérte vendégét az ajtóig.

Túl nagy volt neki a ház. Henrik szobáról szobára járt. Mindenről Alexandra jutott az eszébe. Annyira imádta ennek a háznak minden apró részletét. Néha az is eszébe jutott, hogy csak a ház miatt ment hozzá. Alex részéről csak akkor fordult komolyra a kapcsolatuk, amikor hazahozta. Ő bezzeg azonnal beleszeretett, amikor az egyetem külföldi diákjainak találkozóján meglátta. Magas volt, szőke, és a tartózkodás olyan aurája lengte körül, ami jobban vonzotta őt, mint életében bármi más. Soha semmire nem vágyott úgy, mint Alexre. És hozzá volt szokva, hogy amire vágyik, azt megkapja. Az anyjából leginkább a parfümje illatára emlékezett, amikor megpuszilta, gondolatban már valamelyik jótékonysági partin járva. Kiengesztelésképpen pedig elég volt rámutatnia valamire, és az máris az övé is volt. Semmit nem tagadtak meg tőle, de amit adtak, azt közömbösen adták, ahogy az ember oda sem nézve megvakargatja a lábánál ácsingózó kutya füle tövét.

Alex volt az első dolog Henrik életében, amit nem kaphatott meg csak úgy. Elérhetetlen volt, és emiatt ellenállhatatlan. Makacsul és hevesen udvarolt neki. Rózsa, vacsorák, ajándékok, bókok. Mindent bevetett. Ő pedig kelletlenül hagyta, hogy udvaroljon neki, és belevigye egy kapcsolatba. Csak amikor az első nyáron hazahozta Göteborgba, és beléptek a házba itt Särö szigetén, akkor kezdte komolyabban is érdekelni őt a kapcsolatuk. Újfajta erővel viszonozta az öleléseit, és ő boldogabb volt, mint valaha. Még azon a nyáron össze is házasodtak Svédországban, alig pár hónapnyi ismeretség után. Miután elvégezték az utolsó évet a francia egyetemen és lediplomáztak, magától értetődően a säröi házba tértek vissza.

Most, hogy visszagondolt, rájött, hogy Alex csak akkor volt mellette igazán boldog, amikor újrabútorozták a házat. Henrik leült a könyvtár egyik Chesterfield-székére, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Alex képei villantak föl előtte, mint egy régi filmen. Hűvösnek és feszesnek érezte a bőrt a keze alatt. Mutatóujjával követett egy repedést a karfán.

A különféle mosolyaira emlékezett a legélesebben. Ha talált egy éppen olyan bútordarabot, amilyet keresett, a mosolya széles volt és őszinte. Amikor belecsókolt a nyakába, megcirógatta az arcát, vagy elmondta neki, mennyire szereti, néha akkor is mosolygott. Akkor távoli, merengő volt a mosolya, s ő látni vélte, ahogy a titkai apró kígyókként tekeregnek a bőre alatt.

Sosem kérdezett. Puszta gyávaságból. Félt, hogy láncreakciót indít el, amit már nem lesz képes kezelni. Örült annak, hogy legalább fizikailag vele van, és remélheti, hogy egyszer teljesen az övé lesz.

Körülnézett a könyvtárban. A falakat borító könyvek, amiket Alex annyi munkával szedett össze göteborgi antikváriumokból, puszta díszek voltak. Az egyetemi tankönyveitől eltekintve sosem látta, hogy bármilyen könyvet olvasott volna. Talán elég volt neki a maga fájdalma, és nem akart még másokéról is olvasni.

A terhességét volt a legnehezebb elfogadni. Ha ő bármikor felhozta a gyerektémát, Alex hevesen rázta a fejét. Ilyen világra ő nem akar gyereket szülni, mondta mindig.

Azt el tudta viselni, hogy volt egy másik férfi. Tudta jól, hogy Alex nem azért járogat olyan lelkesen Fjällbackába, hogy egyedül legyen, de ezt még kibírta. A kettejük nemi élete már több mint egy éve megszűnt. Ezen is túltette magát. Tudta, hogy egy idő után a halálán is túl fogja tenni magát. Azt viszont képtelen volt elfogadni, hogy egy másik férfi gyermekét hordta, miközben az övét nem volt hajlandó hordani.

Ez kísértette éjszakánként. Napról napra verítékezve forgolódott az ágyban, és reménye sem volt, hogy elaludjon. Fekete táskák ütköztek ki a szeme alatt, és több kilót fogyott. Úgy érezte magát, mint egy gumiszalag, amit egyre csak nyújtanak, nyújtanak, és előbb-utóbb eléri azt a pontot, ahol elpattan. Henrik Wijkner mindeddig könnyek nélkül gyászolt, de most előregörnyedt, arcát a tenyerébe hajtotta és zokogott.

A vádaskodások, a durva szavak, a sértések úgy peregtek le róla, mint a víz. Mit számít néhány óra sértegetés a sokéves bűntudathoz képest?

Csak nevetett a szánalmas próbálkozásokon, amik arra irányultak, hogy bűnösnek vallja magát. Semmi okot nem látott rá. És amíg nem lát rá okot, hiába is erőlködnek.

De hátha a lánynak igaza volt. Hátha tényleg itt a számvetés napja, vele ellentétben ő tudta, hogy az ítéletet nem lehet emberi húsba öltöztetni. Őt csak az ítélhette meg, ami nagyobb az embernél, a húsnál, ami a lélekkel egyenlő. Csak az ítélhet meg, aki látja a lelkem, gondolta.

Furcsa volt, ahogy az egymással ellentétes érzelmek egy egészen új érzéssé álltak össze. Szerelemből és gyűlöletből közöny lett. Bosszúból és megbocsátásból tárgyilagos megítélés. Gyengédségből és keserűségből bánat, akkora, hogy összezúzza az embert. Számára ő mindig fény és sötétség különös keveréke volt. Janus-arc, aminek felfogása és ítélete folyton változott. Néha forró csókokkal borította el őt, bármilyen visszataszító volt is. Néha viszont szidta és utálta ugyanezért. Sehol sem volt béke vagy nyugalom az ellentétek között.

Akkor szerette őt a legjobban, amikor utoljára látta. Végre teljesen az övé volt. Végre teljesen hozzá tartozott, azt tehette vele, amit akart. Szerethette, vagy gyűlölhette. Anélkül, hogy valaha is közönnyel viszonozná a szerelmét.

Addig mintha egy fátylat szeretett volna. Csalókán lengedező, áttetsző, csábító fátylat. Mikor utoljára látta, elszállt belőle minden titokzatosság, és nem maradt más, csak a hús. És ettől egyszerre elérhető lett. Első alkalommal hitte azt, hogy tudja, ki is ő. Megérintette merev tagjait, és érezte, hogy a lélek még mindig ott vergődik fagyott börtönében. Sosem szerette annyira, mint akkor. Most pedig itt volt az idő, hogy szembenézzen a végzetével. Remélte, hogy a sors majd megbocsát. De nem igazán hitt benne.

A telefon ébresztette fel. Hogy miért nem lehet emberi időben hívni…

– Erica Falck.

– Szia, Anna vagyok… – húga hangja megviselt volt. Nyilván okkal, gondolta Erica.

– Szia – olyan könnyen azért nem akart megbocsátani.

– Hogy vagy? – Anna aknamezőn lépdelt.

– Jól, kösz. Te?

– Megvagyok én is, köszi. Hogy haladsz a könyvvel?

– Kicsit döcögve. De legalább haladok. A gyerekekkel minden rendben? – ennyit azért engedhet.

– Emma elég csúnyán megfázott, de Adrian hasfájása kezd elmúlni. Most már én is alhatók egy-egy órát éjszaka.

Anna keserűen felnevetett. Egy ideig csend volt.

– Szóval beszélnünk kell erről a házdologról.

– Szerintem is – most Erica hangja keseredett meg.

– Muszáj eladnunk, Erica. Ha nem tudod kifizetni, akkor muszáj. Erica nem válaszolt, így Anna idegesen hebegett tovább.

– Lucas beszélt az ingatlanosokkal, és azt mondja, simán kérhetünk érte hárommilliót is. Hárommilliót, Erica, el tudod ezt képzelni? Abból másfél a tied, és végre nyugodtan írhatsz, és nem a pénzzel kell majd foglalkoznod! Biztos nem könnyű egy írónak megélni! Hány példányban kelnek el a könyveid? Kétezer? Három? És gondolom, nem kapsz túl sokat darabonként. Értsd már meg, Erica, ez neked is óriási lehetőség! Mindig mondtad, hogy regényt akarsz írni! Ennyi pénzzel arra is szakíthatnál időt. Az ügynök azt mondta, hogy csak április-májustól kéne meghirdetni, hogy nagyobb legyen az érdeklődés, de utána pár héten belül elkel. Ugye megérted, hogy muszáj ezt tennünk?

Anna szinte könyörgött, de Erica épp nem volt együtt érző kedvében. Az előző napi felfedezése miatt egész éjjel nem tudott aludni. Becsapottnak érezte magát, és úgy általában mérges volt.

– Nem, nem értem meg. Ez volt a szüleink otthona. Itt nőttünk fel. Mama es papa akkor vette, amikor még friss házasok voltak. Nagyon szerették. És én is. Ezt nem tehetitek.

– De a pénz…

– Szarok a pénzre! Eddig is megvoltam, ezután is megleszek? – Erica olyan dühbe jött. hogy remegett a hangja.

– De Erica, értsd meg, nem kényszeríthetsz rá, hogy megtartsam a házat, ha egyszer el akarom adni. Végül is a fele az enyém!

– Ha valóban te akarnád eladni, akkor nagyon-nagyon szomorú lennék, de elfogadnám. A baj az, hogy valaki más gondolatait hallom tőled. Ezt az egészet Lucas akarja, nem te. A kérdés, hogy tudod-e egyáltalán, te mit akarsz. Tudod?

Meg sem várta Anna válaszát.

– Én viszont nem hagyom, hogy az életemet Lucas Maxwell irányítsa! A férjed egy mocskos, rohadt tetű! Neked meg rohadtul itt kéne lenned velem, és segíteni rendbe rakni mama és papa holmiját! Hetek óta gürcölök vele, és még csak a felénél tartok! Nem igazság, hogy az egész rám hárul! Ha annyira oda vagy nőve a tűzhelyedhez, hogy a szüleid hagyatékát sem érsz rá rendezni, akkor nagyon mélyen gondolkozz el rajta, hogy akarod leélni az életedet!

Olyan erővel vágta le a telefont, hogy az majdnem lerepült az éjjeliszekrényről. Egész testében reszketett a dühtől.

Stockholmban Anna a padlón ült, kezében a telefonnal. Lucas dolgozott, a gyerekek még aludtak, így végre volt egy kis ideje magára, és arra, hogy felhívja Ericát. Napok óta halasztgatta már ezt a beszélgetést, de Lucas egyre piszkálta, hogy telefonáljon már Ericának a ház ügyében. Végül beadta a derekát.

Most úgy érezte, mintha ezer darabra szakadna, melyek mindegyikét más irányba rángatják. Szerette Ericát, és a Fjällbackai házat is. De Erica képtelen volt megérteni, hogy neki elsősorban a saját családjával kell törődnie. Semmi sem volt, amit ne tett volna meg, vagy ne áldozott volna fel a gyerekeiért, és ha ez azt jelentette, hogy Lucast boldoggá kell tennie, még a nővérével való kapcsolata árán is, hát legyen. Csak Emma és Adrian kedvéért kelt föl reggelente, csak az ő kedvükért élt még ezen a világon. Ha Lucas kedvére tud tenni, minden rendben lesz. Ezt biztosan tudta. Csak azért bánt vele olyan keményen, mert ő sosem volt képes megérteni, mire vágyik. Ha ezt megadja neki, ha feláldozza a kedvéért a szülei házát, akkor megérti, mennyi mindent képes megtenni érte. És akkor megint jó lesz minden.

De valahol legbelül egy hang valami egészen mást súgott. Anna lehajtotta a fejét, és sírt, könnyeibe fojtva a hangot. A telefont otthagyta a padlón.

Erica bosszúsan lerúgta magáról a takarót, és átvetette a lábát az ágy szélén. Már megbánta az Annának mondott kemény szavakat, de a rosszkedv és a kialvatlanság miatt teljesen elveszítette a fejét. Próbálta visszahívni Annát, és menteni a menthetőt, de foglaltat jelzett.

Belerúgott a fésülködőasztal előtt álló ártatlan kisszékbe, aztán fél lábon ugrálva, vonítva szorongatta a lábujját egy darabig. Mikor a fájdalom alábbhagyott, jobb meggyőződése ellenére ráállt a mérlegre. Tudta, hogy nem volna szabad, de a benne élő mazochista arra késztette, hogy biztosra menjen. Levette a pólót, amiben aludt. Pár grammal így is könnyebb lett, és eltűnődött, vajon a bugyija súlya számít-e. Először jobb lábbal lépett a mérlegre, de súlya egy részét a padlón nyugvón bal lábán tartotta. Aztán fokozatosan áthelyezte a jobbra, és amikor a mutató elérte a hatvan kilót, imádkozott, hogy ne menjen nagyon feljebb. Hát ment. Mikor végre teljes súlyával a mérlegen állt, az könyörtelenül hetvenhárom kilót mutatott. Több mint két kilót hízott azóta, hogy legutóbb mérte magát, annak a napnak a reggelén, amikor Alexet megtalálta.

Azóta valahogy egyáltalán nem érezte fontosnak, hogy mérlegre álljon. Nem azért, mert a növekvő úszógumiról úgyis látta, hogy hízott, hanem mert a mérleg még kegyetlenebbül szembesít ezzel. Komolyan fontolgatta, hogy lemondja a vacsorát Patrikkal. Azt akarta, hogy szexisen, csinosan, vékonyan lássa őt, ne ilyen dagadtan. Sötéten a hasára nézett, és sóhajtva felvett egy bő, és kegyesen gumírozott szabadidő-nadrágot, meg azt a pólót, amiben aludt. Megfogadta, hogy hétfőtől megpróbál lefogyni. Most nem lett volna jó elkezdeni, mert háromfogásos vacsorát tervezett, és ha egy férfit a gyomrán keresztül akar megfogni, akkor a tejszínnel és a vajjal nem spórolhat. De hétfőtől most már tényleg tornázni fog, és betartja a diétáját.

A csengő hangja úgy meglepte, hogy leöntötte a pólóját kávéval. Hangosan elkáromkodta magát, és találgatta, ki lehet az ilyen korán. A konyhai órára pillantott. Fél kilenc. Letette a csészét, és ajtót nyitott. Julia Carlgren állt a tornácon, a karját csapkodva, hogy ne fázzon annyira.

– Szia – köszönt rá Erica nem leplezett csodálkozással a hangjában.

– Szia – aztán néma csend.

Erica nem értette, mit keres nála Alex húga kedd reggel, de a neveltetése megtette a magáét, és beinvitálta Juliát.

Julia gyorsan betrappolt, a kabátját és a sálját felakasztotta, majd Erica előtt bevonult a nappaliba.

– Kaphatnék esetleg ebből a remek illatú kávéból?

– Persze, hozom.

Erica a szemét forgatta, miközben a konyhában kitöltötte a kávét. Valami nincs rendben ezzel a lánnyal. Csendben kortyolgatták a kávéjukat. Erica úgy döntött, megvárja, míg Julia maga hozakodik elő vele, hogy miért is jött. Beletelt néhány percbe, mire megszólalt.

– Most itt laksz?

– Nem egészen. Stockholmban élek, csak most el kell itt intéznem egy-két dolgot.

– Igen, hallottam. Részvétem.

– Köszönöm. És fogadd te is az enyémet.

Julia furcsa nevetést hallatott, amit Erica nagyon meglepőnek és oda nem illőnek talált. Eszébe jutott az irat, amit Nelly Lorentz papírkosarában talált, és próbálta kitalálni, hogyan illenek össze a darabok.

– Gondolom, szeretnéd tudni, mit keresek itt – Julia furcsa, merev pillantással nézett Ericára. Nagyon ritkán pislogott.

Ericának újra feltűnt, mennyire szöges ellentéte a nővérének. Az arcán pattanások nyomai, a haját mintha magának vágta volna kisollóval. És tükör nélkül. Volt a külsejében valami egészségtelen. Beteges sápadtság vont szürke réteget a bőrére. És mintha nyugdíjas nénikéknek való butikokban vette volna a ruháit.

– Van fényképed Alexről?

– Tessék? – Ericát meglepte a kérdés. – Fényképek? Igen, azt hiszem, elég sok. Papa imádott fotózni, és rengeteg képet csinált rólunk kiskorunkban. Alex meg elég gyakran átjött, úgyhogy biztos rajta van jó néhányon.

– Láthatnám őket? – úgy kérdezte, mintha máris szemrehányást tenne azért, hogy nincsenek még ott a képek. Erica már ment is értük, mert minden pillanatért hálás volt, amikor Julia átható tekintete nem meredt rá.

Az albumok a padláson voltak egy ládában. Ott még nem volt ideje rendet rakni, de pontosan tudta, hol a láda. Minden családi fotót abban tároltak; megborzongott a gondolattól, hogy ezeket majd mind át kell néznie. A nagy részük rendezetlen kupacban feküdt, de tudta, hogy azok, amiket keres, albumban vannak. Módszeresen átlapozta őket, a tetejéről kezdve. A harmadikban megtalálta, amit keresett. A negyedikben is voltak képek Alexről, így aztán mindkettőt levitte.

Julia ugyanolyan pózban ült, ahogy hagyta. Erica eltűnődött, hogy egyáltalán megmozdult-e, amíg ő nem volt itt.

– Ezek talán érdekelhetnek.

Julia szorgalmasan nekilátott az elsőnek, ő pedig mellé ült, hogy szükség esetén elmagyarázzon ezt-azt a képekről.

– Ez mikor készült?

– Ez… hetvennégyben. Igen, azt hiszem, akkor. Úgy kilencévesek voltunk.

Erica végigfuttatta egyik ujját a képen, és hirtelen enyhe mélabút érzett. Milyen régen is volt. Ő és Alex meztelenül álltak a kertben egy meleg nyári napon. Azért voltak pucérak, mert a kerti slagból spriccelő vízsugáron rohangáltak át. Csak az volt furcsa, hogy Alex kezén ott volt a téli egyujjas kesztyű.

– Miért hord kesztyűt? Julius van, vagy olyasmi! – nézett rá elképedve Julia.

Erica felnevetett az emlékek hatására.

– Tudod, a nővéred annyira imádta azokat a kesztyűket, hogy nyáron is viselni akarta őket. Makacs volt, mint egy öszvér, nem lehetett rávenni, hogy letegye azt a randa kesztyűt!

– Tudta, mit akar, mi?

Julia szinte szeretettel nézte a fényképet. De csak egy pillanatig, aztán türelmetlenül tovább lapozott.

A fotók mintha egy másik élet emlékei lettek volna. Olyan régen volt, és annyi minden történt azóta.

– Akkoriban nem is barátok voltunk, inkább testvérek. Egész nap együtt voltunk, gyakran egymásnál is aludtunk. Minden nap összevetettük, kinél mi a vacsora, és aztán ott ettünk, ahol finomabb volt.

– Vagyis általában itt – Julia arcán most először jelent meg valami mosolyféle.

– Hát igen, azt el kell ismerni, hogy anyukád főzésből nem élt volna meg.

Erica észrevett egy fotót, és gyengéden megsimogatta. Ez a kép különösen kedves volt a számára. Alex Tore csónakjának farában ült, és fékeveszetten kacagott. Szőke haja repdesett az arca körül, mögötte pedig ott volt Fjällbacka látképe. Biztos épp napozni és fürödni indultak a zátonyokra, mint annyiszor. Anyja szokás szerint otthon maradt, mindenféle apró-cseprő ügyekre hivatkozva. Erica egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor tartott velük az anyja, Elsie a zátonyokra. Felkuncogott, amikor meglátott egy ugyanott készült képet Annáról. Mint rendesen, most is majmot játszott. Vakmerően áthajolt a korláton, és grimaszokat vágott a lencsébe.

– Ő a testvéred?

– Igen, a húgom. Anna.

Erica kimérten válaszolt, jelezve, hogy erről a témáról nem kíván többet beszélni. Julia megértette, és továbblapozott rövid, vaskos ujjaival. A körmeit tövig rágta, sőt néhány ujján a körömágy környéke is kisebesedett. Erica erőlködve elfordította róluk a tekintetét, vissza a fényképekre.

A második album vége felé Alex hirtelen eltűnt a kepékről. Nagyon éles volt a váltás. Egy darabig minden oldalon szerepelt, aztán sehol. Julia óvatosan az asztalra tette az albumokat, és hátradőlt a kanapé sarkában, kezében a kávéscsészével.

– Kérsz friss kávét? Az már biztos kihűlt.

– Köszönöm, kérek.

Odaadta a csészét Ericának, aki örült, hogy kicsit kinyújtóztathatja a lábát. Julia is így gondolhatta, mert felkelt, és követte őt a konyhába.

– Szép temetés volt. És sok barát gyűlt össze nálatok.

Erica Juliának háttal állva töltötte ki a friss kávét. Csak üres mormogás volt a válasz. Úgy döntött, kíváncsiskodik egy kicsit.

– Láttam, milyen jóban vagy Nelly Lorentzel. Honnan ismeritek egymást?

Visszatartotta a lélegzetét. Mióta megtalálta azt az iratot Nellynél, nagyon izgatta ez a kérdés.

– Papa főnöke volt – felelte vonakodva Julia. Egyik ujját szinte öntudatlanul a szájába vette, és idegesen rágcsálni kezdte.

– Igen, de még jóval a te születésed előtt – mondta Erica. Információra vadászott.

– Régebben én is vállaltam nyári munkát a konzervgyárban. Juliából harapófogóval kellett kihúzni mindent. Csak annyi időre hagyta abba a körömrágást, amíg válaszolt.

– Úgy tűnt, elég jól kijöttök egymással.

– Azt hiszem, Nelly lát bennem valamit, amit mások nem – szomorú, befelé forduló volt a mosolya. Erica hirtelen nagyon megsajnálta. Nehéz lehet rút kiskacsának lenni. De nem szólt egy szót sem, s Julia folytatta:

– Minden nyarat itt töltöttünk. Amikor elvégeztem a tizediket, Nelly felhívta Papát, és megkérdezte, nem akarok-e az irodában dolgozni. Nem igazán utasíthattam vissza, úgyhogy attól kezdve minden nyáron ott voltam, amíg fel nem vettek a tanárképzőre.

Erica érezte, hogy sok minden maradt még kimondatlan. De ennyi is megtette. Azt is megértette, hogy sokkal többet nem fog kihúzni Juliából a Nellyhez fűződő kapcsolatáról. Visszaültek a nappaliba, és csendben kortyolgatták a kávét. Mindketten a láthatár felé nyújtózó jeget bámulták.

– Nehéz lehetett neked, amikor mama, papa és Alex elköltözött – törte meg a csendet Julia.

– Hát, igen is, meg nem is. Akkor már nem játszottunk együtt, úgyhogy persze, szomorú voltam, de nem annyira, mintha még mindig legjobb barátnők lettünk volna.

– De mi történt? Miért nem voltatok már azok?

– Bár tudnám.

Ericát megdöbbentette, hogy mennyire fáj még mindig az emlék. Hogy milyen erősen érzi még mindig Alex hiányát. Pedig annyi év eltelt már, és inkább szabály volt, mint kivétel, hogy egy gyerekkori barátság előbb-utóbb véget érjen. De az övéké annyira nem természetes módon szakadt meg. Nem vesztek össze semmin, Alex nem talált magának új legjobb barátot, szóval semmi olyasmi nem történt, ami miatt egy barátság fel szokott bomlani. Alex egyszerűen csak visszavonult, aztán szó nélkül eltűnt.

– Összekaptatok valamin?

– Nem, tudtommal nem. Alexet egyszer csak valahogy nem érdekelte már a dolog. Nem hívogatott, nem kérdezgette, hogy mit csináljunk aznap. Ha én ajánlottam valamit, nem mondott nemet, de egyáltalán nem érdekelte. Úgyhogy egy idő után nem ajánlottam semmit.

– Új barátai lettek?

Erica nem értette, miért kérdez ilyeneket Julia, de szívesen elevenítette fel a régi emlékeket. Majd felhasználhatja őket a könyvben.

– Sosem láttam mással. A suliban is mindig egyedül volt. És mégis…

– Mégis mi? – hajolt előre figyelmesen Julia.

– Mégis úgy éreztem, hogy van vele valaki.

Julia tűnődve bólintott. Ericának olyan érzése támadt, hogy most megerősített valamit, amit a lány már eddig is tudott.

– Bocs, hogy megkérdezem, de miért vagy ilyen kíváncsi rá, hogy milyen volt a gyerekkorunk Alexszel?

Julia nem nézett a szemébe, és a válasza is kitérő volt.

– Sokkal idősebb volt nálam, és amikor megszülettem, már külföldön élt. Meg annyira különbözőek is voltunk. Azt hiszem, sosem ismertem igazán. Most meg már késő. Otthon is kerestem róla fényképeket, de alig vannak. Ezért gondoltam rád.

Erica érezte, hogy ez a válasz hazugság, de mit tehetett.

– Na, nekem most mennem kell. Kösz a kávét.

Julia felkelt, kisietett a konyhába, és a mosogatóba tette a csészéjét. Hirtelen nagyon sietős lett neki valami. Erica kikísérte az ajtóig.

– És kösz, hogy megmutattad a képeket. Nagyon sokat jelent ez nekem.

Azzal elment.

Erica sokáig nézett utána az ajtóból. Szürke, alaktalan figura baktatott az utcán, karját a testéhez szorítva, hogy védekezzen a hideg ellen. Erica lassan becsukta az ajtót, és bement a melegbe.

Patrik rég nem volt már ilyen ideges. A gyomrát szorító érzés egyszerre volt csodálatos és rémisztő.

Az ágyon egyre nőtt a ruhakupac, ahogy újabbakat és újabbakat próbált fel. Mindegyik túl régimódi, túl slampos, túl elegáns, túl hivatalos, vagy egyszerűen ronda volt. Na és a legtöbb nadrágja kényelmetlenül szűknek is bizonyult csípőben. Sóhajtva dobott egy újabbat a kupac tetejére, és boxeralsóban leült az ágyra. Hirtelen minden kellemes izgalom elmúlt az estével kapcsolatban, csak a jó öreg szorongás maradt. Talán inkább le kellene mondania.

Feje alá tett kézzel hanyatt dőlt, és a plafont nézte. Még mindig abban a franciaágyban aludt, amit azelőtt Karinnal osztott meg, és most elérzékenyülve megsimogatta az ő felét. Csak mostanában kezdett átgurulni álmában arra az oldalra. Tulajdonképpen azonnal új ágyat kellett volna vennie a szakítás után, de nem volt rá képes.

Minden szomorúsága mellett időnként elgondolkodott azon, hogy valóban Karin hiányzik-e neki, vagy az illúzió, amit a házassággal, mint intézménnyel kapcsolatban táplált. Az apja elhagyta az anyját egy másik nőért, amikor ő tízéves volt. Az ezt követő válás szívszaggató volt, őt és a húgát, Lottát is fegyverként használták fel a szüleik. Megfogadta magában, hogy sohasem lesz hűtlen, de mindenekfelett sohasem válik. Ha ő megnősül, az egy életre fog szólni. Akkor is ezt gondolta, mikor öt évvel ezelőtt összeházasodott Karinnal a tanumshedei templomban. De az élet ritkán alakul úgy, ahogy az ember elgondolja. A felesége már vagy egy éve találkozgatott azzal a Leiffel, amikor rajtakapta őket. Ahogy abban a kurva nagykönyvben meg van írva.

Korábban ment haza a munkából, mert nem érezte jól magát, és itt találta őket a hálószobában. Ebben az ágyban, ahol most feküdt. Talán önkínzó hajlamai voltak. Máshogy nemigen tudta magyarázni, hogy még nem dobta ki ezt az ágyat. De mindez már a múlt volt. Nem számított semmit.

Kiszenvedte magát az ágyból, de még mindig nem volt biztos benne, hogy át akar-e menni Ericához. Akart. Meg nem is akart. Az alacsony önbecsülés egy csapásra eltüntette azt a várakozást, amit egész nap, sőt egész héten érzett. De már késő volt lemondani.

Mikor végre talált egy szövetnadrágot, ami kényelmesen ráment, és felvett egy frissen vasalt kék inget, kicsit jobb kedve lett. Némi zselével elfogadhatóvá tette a haját, kabalából még odaintegetett a tükörképének, és készen is állt.

Bár még csak fél nyolcra járt, de már koromsötét volt, és enyhe hóesés is akadályozta a látást az úton, időben kellett indulnia. Gondolatait Erica helyett most az elmúlt pár napban végzett munka foglalta le. Mellberg nem örült, amikor Patrik megerősítette, hogy Anders szomszédja, Jenny egész biztos abban, mit látott. Úgy tűnt tehát, hogy Andersnek alibije van a kérdéses időpontra. Patrikből ez nem váltott ki akkor a dühöt, mint Mellbergből, de azt be kellett ismernie, hogy elég kilátástalannak érzi az ügyet. Három hét elmúlt azóta, hogy megtalálták Alex holttestét, és semmivel sem voltak közelebb a megoldáshoz, mint akkor. Kezdhetik hát elölről. Minden nyomot, minden vallomást újra meg kell vizsgálni. Elsősorban meg kellett találnia Alex gyermekének apját. Csak van valaki Fjällbackában, aki tudja, kivel találkozgatott hétvégenként! Azt ki lehetett zárni, hogy Henrik az apa, de Anders még mindig ott volt a listán. Bár Patrik még mindig képtelen volt elhinni, hogy Alex olyasvalakit szeretett volna a gyermeke apjául, mint Anders. Úgy gondolta, sokkal fontosabb, amit Francine mondott Ericának. Hogy volt az életében valaki nagyon-nagyon fontos. Elég fontos ahhoz, hogy gyereket akarjon szülni tőle – amit a férjének nem tudott, vagy nem akart megtenni.

Az Andersszel folytatott szexuális kapcsolatról is meg akart tudni egyet-mást. Mi lehetett a közös egy előkelő göteborgi hölgyben és egy lerobbant alkoholistában? Valami azt súgta neki, hogy ha rájön, hol keresztezték egymást az útjaik, sok minden mást is kideríthet. Aztán ott volt az a cikk Nils Lorenz eltűnéséről. Akkoriban Alex még gyerek volt. Miért őrizgetett a fiókjában egy huszonöt éves újságkivágást? Úgy érezte magát, mintha egy olyan képet nézne, ami látszólag egymástól független pontokból áll, de ha az ember megfelelően meregeti a szemét, egy alak áll össze belőlük. A probléma csupán annyi volt, hogy ő még mindig csak a pontokat látta.

Hirtelen kizökkent gondolataiból, mert egy szarvas ugrott a kocsija elé. Beletaposott a fékbe, és sikerült egy-két centivel elkerülnie az állat farát. Az autó megcsúszott a síkos úton, és néhány rettentően hosszú másodpercig tehetetlenül forgott a tengelye körül. Mikor végre megállt, Patrik a fejét a kezére hajtotta, és megvárta, míg a pulzusa helyreáll. Ez eltartott néhány percig is, és miután továbbindult Fjällbacka felé, kilométereken át lépésben haladt, mielőtt fel mert volna gyorsítani.

Mikor felkanyarodott Erica háza felé a sälviki dombra, már ötperces késében volt. A kocsi feljárón parkolt le, és felkapta az üveg bort, amit ajándékba hozott. Mély levegő, egy utolsó pillantás a hajára a tükörben, aztán hajrá…

Erica ágyán is nőtt, nőtt a ruha halom. A kihalt gardróbszekrényben üresen zörögtek a vállfák. Mélyet sóhajtott. Semmi sem volt jó. A felszedett pluszsúly miatt egyik ruhája sem úgy állt rajta, ahogy kellett volna.

Az első dilemma már zuhanyozás után felmerült, amikor kedvenc irodalmi hősnőjéhez, Bridget Joneshoz hasonlóan neki is el kellett döntenie, melyik bugyit válassza. A dögös, csipkés tangát, arra a nem igazán valószínű esetre, ha Patrik és ő az ágyban kötnének ki, vagy azt a borzalmasan rondát, ami viszont extra erősen gumírozott a hason és a háton, megnövelve ezzel az esélyét, hogy mégis belekerüljenek abba az ágyba? Nehéz döntés volt, de figyelembe véve a hasa méretét végül is a gumírozott megoldást választotta. Majd ráhúz egy jó erős harisnyanadrágot. Más szóval: nehézpáncélzat.

Az órára nézett, és látta, hogy ideje dönteni. Újabb pillantást vetett a kupacra, majd a legaljáról kihúzta az első göncöt, amit felpróbált. A fekete úgyis slankít, ez a térdig érő, Jackie Kennedy-stílusú ruha meg különösen. Ékszernek elég lesz egy pár gyöngy fülbevaló, és a karórája, a haja pedig hadd hulljon szabadon a vállára. Megnézte magát a tükörben oldalról, és behúzta a hasát. Na, szo-szo… A bugyi, a harisnyanadrág és a kissé visszatartott lélegzet egész elfogadhatóvá tette a külsejét. El kellett ismernie, hogy a plusz kilóknak azért előnye is van. A hasára ugyan nem hiányoztak, de egy kiló szépen elosztva a mellén feljavította a dekoltázsát. Kiegészítve persze egy szivacsos melltartóval, de hát az ma már mindennapos. Ráadásul ez a legújabb technológia szerint készült, igaziból nem is szivaccsal, hanem géllel, ami teljesen élethű mozgást adott a melleinek. A dicső tudomány újabb hozzájárulása az emberiség általános jólétéhez.

A hosszas ruhapróbától és az izgalomtól megizzadt, így most sóhajtozva újra megmosta a hónalját. A sminkelés is majd húsz percig tartott. Mire elkészült vele, azon kapta magát, hogy eltollászkodta az időt, és már rég főznie kéne. Gyorsan rendet rakott a hálószobában. Nem ért rá egyenként felakasztgatni a ruhákat, csak felnyalábolta őket, bevágta a szekrénybe és rájuk csukta az ajtót. A biztonság kedvéért azért bevetette az ágyat, és körülvizslatott, nem maradt-e véletlenül egy bugyi a padlón. Egy már hordott, olcsó bugyi látványa minden férfivágyat képes letörni.

Lélekszakadva rohant le a konyhába. Teljesen elveszettnek érezte magát. Azt sem tudta, hol kezdje. Végül megállt, és vett néhány mély lélegzetet. Két recept feküdt az asztalon, és próbálta melyik mennyire időigényes. Az előétel lehetne krumplis lángos tejföllel, nyúlhal kaviárral és finomra vágott vöröshagymával. Főételnek levelestésztában sült disznóhúst gondolt, portói mártással és krumplipürével, desszertnek pedig vaníliafagylaltot. Szerencsére azt már délután elkészítette, így kihúzhatta a listáról. Úgy döntött, azzal kezdi, hogy felteszi főni a krumplit. Aztán lereszel párat nyersen az előételhez.

Másfél órán keresztül csak a munkára koncentrált, és ijedtében ugrott egyet, amikor megszólalt a csengő. Túl gyorsan szállt az idő; remélte, hogy Patrik nem túlságosan éhes, mert még várni kellett a vacsorára.

Félúton járt az ajtó felé, amikor észrevette, hogy még rajta van a kötény. Újra szólt a csengő, ő meg a csomóval viaskodott, amit a hátára kötött. Végre kioldotta, a kötényt áthúzta a fején, és egy székre dobta az előszobában. Kezével a haját fogva rohant az ajtóhoz, emlékeztetve magát, hogy húzza be a hasát, majd vett egy nagy levegőt, és mosolyogva ajtót nyitott.

– Szia, Patrik! Gyere be!

Gyors ölelés után Patrik átnyújtott egy fóliába csomagolt borosüveget.

– Jaj, de kedves, köszi!

– Ezt ajánlották a boltban. Chilei. Testes, gömbölyű, enyhén gyümölcsös és csokoládés. Állítólag. Én nem vagyok borász, de ezek általában tudják, mit beszélnek.

– Biztos nagyon finom – nevetett lágyan Erica. – Gyere. Remélem, nem vagy nagyon éhes. Szokás szerint kicsit elszámoltam magam, úgyhogy még egy ideig nincs vacsora.

Patrik követe a konyhába Ericát, kezében a borral.

– Tudok segíteni?

– Aha, vegyél elő egy dugóhúzót a felső fiókból, és nyiss ki egy üveg bort. Talán kezdhetjük azzal, amit hoztál.

Patrik készségesen követte az utasítást. Erica kikészített két öblös vörösboros poharat, kavart néhányat a fazekakban, és megnézte, hogy áll a sütőbe tett étel. A sült nem igazán akart elkészülni, és amikor megböködte a krumplit, látta, hogy az is még csak felig főtt meg. Patrik odanyújtotta az egyik poharat. Erica kicsit megforgatta a bort, hogy felszabadítsa az illatait, majd beledugta az orrát, és csukott szájjal beleszagolt. A bor meleg tölgyfaillata az orrlyukaitól mintha egészen a lábujjáig lehatolt volna. Óvatosan megkóstolta, megforgatta a szájában, és egy kis levegőt szívott be hozzá. Az íze ugyanolyan kellemes volt, mint az illata, biztos volt benne, hogy Patrik jelentős összeget adott ki ezért az italért.

A férfi várakozva nézte.

– Remek!

– A múltkor feltűnt, hogy értesz hozzá. Én a dobozos lőrét sem tudnám megkülönböztetni egy több ezer koronás bortól.

– Dehogynem, csak megszokás kérdése. Na és persze kortyolgatni kell, nem ledönteni. És hogy álltok a nyomozással? – Erica igyekezett, hogy úgy tűnjön, mintha csak úgy odavetné a kérdést, de alig várta, hogy választ kapjon.

– Andersnek alibije van, és nem nagyon tudunk másfelé elindulni. Sajnos elkövettük a klasszikus hibát. Annyira biztosak voltunk benne, hogy megvan az emberünk, hogy eszünkbe sem jutott más lehetőségeknek utánajárni. Mondjuk, abban egyet kell értenem a főnökömmel, hogy Anders tökéletes lett volna Alex gyilkosának a szerepére. Egy iszákos alak, aki valami megmagyarázhatatlan okból olyan nővel kerül szexuális kapcsolatba, akinek a szabályok szerint távol kéne tartania magát az ilyen lepukkant alakoktól. Aztán ez a valószínűtlen szerencse véget ér, jön a féltékenység, és az elkerülhetetlen végkifejlet. A holttest és az egész fürdőszoba tele volt az ujjlenyomataival. Még a lábnyomát is megtaláltuk a vértócsában.

– Ennyi bizonyíték nem elég?

Patrik megforgatta a poharát, és merengve nézte a kis vörös örvényeket.

– Elég lenne, ha nem volna alibije a gyilkosság valószínű időpontjára. De van neki. És mint mondtam, így már csak az bizonyítható, hogy járt a fürdőben a gyilkosság után. Apró különbség, de lényeges, ha olyan vádat akarunk emelni, ami meg is áll a lábán.

A konyhában ínycsiklandó illat terjengett. Erica elővette a hűtőből a korábban már kisütött lángosokat, és a sütőbe tette, hogy felmelegedjenek. Elővett két kistányért, majd megint kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette a tejfölt és a kaviárt. A hagyma már felvágva állt egy tálban az asztalon.

– És… Van valami újság a házzal kapcsolatban…? – lendítette tovább Patrik a beszélgetést

– Sajnos van. Tegnap hívott az ingatlanos, hogy húsvétkor kellene meghirdetni a házat.

– Addig még van egy pár hónap. Még annyi minden történhet.

– Ja, mondjuk Lucas szívrohamot kap, vagy ilyesmi. Nem, nem bocsánat, ezt visszaszívom. Csak már felrobbanok ettől az egésztől.

Kicsit túl erősen csukta be a sütő ajtaját.

– Nana, berendezés marad!

– Azt hiszem, lassan bele kell törődnöm, és inkább elkezdenem azon gondolkozni, hogy mit kezdek majd a részemmel. Mindeddig, azt hittem, hogy milliomosként boldogabb lennék.

– Attól azért ne félj, hogy milliomos leszel. Hála az adóhivatalnak a pénz nagy részét a rettenetes oktatásra, meg a még rettenetesebb egészségügyre kell majd költened. Nem is említve a hihetetlenül, elképesztően és totálisan alulfizetett rendőröket. Mi is lecsípjük ám belőle a magunk részét, ne félj!

Erica felnevetett.

– Legalább nem kell azon töprengenem, hogy nercbundát vegyek, vagy kékrókát! És most hiszed vagy sem, kész az előétel!

Egy-egy tányérral a kezében az ebédlőbe vezette Patrikot. Sokat gondolkodott, hogy a konyhában vagy az ebédlőben vacsorázzanak, de aztán az ebédlőben álló lehajtható faasztal mellett döntött, ami gyertyafényben még szebben mutatott. És a gyertyákkal aztán nem spórolt. Valahol olvasta, hogy egy nő megjelenését semmi sem dobja fel úgy, mint a gyertyafény.

Az asztal ezüst evőeszközökkel, damasztszalvétákkal és finom porcelántányérokkal volt terítve a főételhez. A kék szélű fehér Rörstrand-porcelánok az anyja legfinomabb tányérjai voltak. Emlékezett, milyen óvatosan bánt velük mindig. Csak különleges alkalmakra vette őket elő. Amibe nem tartozott bele például a gyerekek születésnapja, jegyezte meg magában keserűen. Nekik jó volt az egyszerű porcelán is a konyhában. Bezzeg ha a lelkész és a felesége, vagy az esperes jött hozzájuk vendégségbe, ment a rongyrázás. Erica visszakényszerítette magát a jelenbe, és egymással szemben az asztalra tette a tányérokat.

– Hú, finomnak látszik! – Patrik fogott egy lángost, a villájával egészséges adag hagymát, kaviárt és tejfölt halmozott rá, és már épp a szájába tömte volna, amikor látta, hogy Erica rá néz, poharát és egyik szemöldökét kissé felemelve. Szégyenkezve lerakta a villát, és ő is felvette a poharát.

– Hát akkor egészségedre.

– Egészségedre.

Ericát megmosolyogtatta ez a kis botlás. Frissítő volt a stockholmi férfiak után, akik persze mind jól neveltek voltak.

– Volt ma egy váratlan vendégem.

– Igen, és ki?

– Julia.

Patrik meglepetten nézett Ericára, aki örömmel látta, hogy a férfi milyen nehezen szakad el az ételtől.

– Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást.

– Nem is ismertük. Alex temetésén találkoztunk először. Erre ma reggel itt áll az ajtóban.

– És mit akart?

– Kért, hogy mutassak gyerekkori fotókat Alexről. Azt mondta, náluk nincs sok, és remélte, hogy nálam több lesz. Ahogy van is. Aztán egy csomó mindent kérdezett a gyerekkorunkról. Akikkel beszéltem, mind azt mondták, hogy nem voltak túl közeli kapcsolatban, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük a korkülönbséget. És most többet akar megtudni Alexről. Te találkoztál már Juliával?

– Nem, még nem. De úgy hallottam, nemigen hasonlítanak, vagyis… hasonlítottak egymásra.

– Külsőre tökéletes ellentétei egymásnak. Mind a ketten elég maguknak valók voltak, de Juliában van valami dac, ami Alexben nem volt. Alex inkább olyan, hogy is mondjam… közönyös volt, legalábbis mindenki ezt mondta róla. Julia meg inkább olyan, mint egy alvó vulkán. A felszín alatt csak úgy forr és sistereg benne a harag.

– Szóval Julia idejött, és Alexről kérdezősködött… És mondd: te nem kérdezted véletlenül Nelly Lorentzről?

Véletlenül…? –

Erica küszködött önmagával, aztán úgy döntött, hogy tiszta lelkiismerettel nem tudná elhallgatni ezt az információt Patrik elől. Talán le tud vonni belőle olyan következtetéseket, amilyeneket ő nem. Arról az aprócska, de létfontosságú részletről volt szó, amit nem árult el akkor, amikor ő ment át Patrikhoz vacsorázni. De mivel ő azóta sem jutott vele semmire, nem látott okot rá, hogy tovább tartogassa magában. Csak amíg felszolgálja a főfogást…

Átnyúlt, hogy elvegye Patrik tányérját, ügyelve arra, hogy kissé jobban előrehajoljon, mint általában. Minden aduját ki akarta játszani. Patrik arcából ítélve eddig sikerrel. Úgy tűnt, a melltartó megérte a belefektetett ötszáz koronát.

– Add csak ide – Patrik kivette a kezéből a tányérokat, és utánament a konyhába. Erica leöntötte a vizet a krumpliról, és megkérte Patrikot, hogy csináljon pürét belőle. Újra felmelegítette a mártást, és megkóstolta. Pár csepp portói, egy rendes adag vaj, és kész is. Csak semmi zsírszegény tejszín! Ezután már csak annyi volt a dolga, hogy kivegye a húst a sütőből, és felszeletelje. Tökéletes volt. Középen halvány rózsaszín, de már eltűnt belőle a vöröses lé, tehát átsült. Párolt zöldborsót is készített, amit egy tálba tett a krumplival. Együtt vitték be az ételt. Erica megvárta, amíg Patrik kiszolgálja magát, és csak azután robbantotta a bombát.

– Julia Nelly Lorentz vagyonának kizárólagos örököse.

Patrik éppen ivott egy korty bort, ami most nyilván cigányútra ment, mert köhögve a melléhez kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Bocsánat, hogy mondtad? – kérdezte rekedten.

– Mondom, Julia Nelly Lorentz vagyonának kizárólagos örököse. Benne van Nelly végrendeletében – mondta Erica, és töltött egy kis vizet Patriknak a köhögés ellen.

– És megkérdezhetem, hogy ezt mégis honnan tudod?

– Turkáltam Nelly papírkosarában, amikor áthívott teázni. Patrik újabb köhögő rohamot kapott, és hitetlenkedve mered Ericára. Egy hajtásra kiürítette a vizespoharat, aztán Erica folytatta:

– És benne volt a végrendelet másolata. Abban meg tisztán és világosan az állt, hogy Nelly vagyonát Julia örökli. Jó, valamennyit Jan is kap, de azon kívül mindent Julia.

– És Jan tud erről?

– Nem tudom. Gondolom, igen… nem, valószínűleg inkább… nem.

Erica evés közben is tovább beszélt.

– Megkérdeztem Juliát, honnan ismeri Nelly Lorentzet. Persze csak valami zavaros választ kaptam. Valami olyasmit, hogy pár évig a konzervgyárban dolgozott nyaranta. Ebben én nem is kételkedem, csak az igazság egy részét elhallgatta. Arról úgy tűnik, nem szívesen beszél.

– Figyeled, hogy már két nem összeillő pár szerepel ebben a történetben? – Jegyezte meg Patrik. – Alex és Anders, Julia és Nelly. De van-e a közös nevező?

– Hát Alex! Nem Alex a közös nevező?

– Nem – mondta Patrik. – Az túl egyszerű lenne. Valami más lesz az. Valami, amit nem látunk, vagy nem értünk.

Izgatottan hadonászott a villájával.

– És akkor meg itt van Nils Lorentz is. Vagyis hát éppen hogy nincs, mert eltűnt. Te akkor itt laktál. Mire emlékszel?

– Kisgyerek voltam, nem sokat mondtak el nekem. De volt mindenféle sutyorgás.

– Sutyorgás?

– Igen, tudod, olyan halk beszélgetés, amit mindig abbahagytak, ha én beléptem. Ne a gyerek előtt, meg ilyenek. Lényeg, hogy csak annyit tudok, hogy sokat beszéltek Nils eltűnéséről. De nem velem, mert még kicsi voltam.

– Hm, akkor ennek utána kell járnom. Majd holnap ezt is elkezdem. Most viszont együtt vacsorázom egy nővel, aki nem csak gyönyörű, de még főzni is tud. A ház asszonyára!

Felemelte a poharát, Erica pedig jóleső melegséget érzett a bóktól. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az emberek olvasni tudnának egymás fejében, gondolta. Itt ül, és várja, hogy Patrik a legkisebb jelét adja annak, hogy érdeklődik iránta…

Miután Patrik még háromszor kiszolgálta magát, és már régen nem a hirtelen halálról, hanem az életről, az álmokról és a világ különböző problémáiról beszélgettek, kiültek a verandára, hogy pihentessék kissé a gyomrukat a desszert előtt. A kanapé két végében ücsörögtek, és bort kortyolgattak. Már a második üveg vége felé jártak, és mindketten kezdték érezni az ital hatását. Végtagjaik kellemesen elnehezültek, a fejükbe mintha finom puha vattát tömtek volna. Erica nem is emlékezett, hogy mióta nem érezte magát ilyen elégedettnek, és volt ennyire otthon a létezésben. Széles gesztust tett a poharával, ami nem csak a verandát, hanem az egész házat átfogta.

– El bírod hinni, hogy Anna el akarja adni ezt az egészet? Tudtad, hogy egy tengerészkapitány építette 1889-ben? Bizony, Wilhelm Jansson kapitány. Igaziból nagyon szomorú történet, mint az itteni történetek többsége. Magának és a fiatal feleségének, Idának építette fel a házat. Öt év alatt öt gyerekük született, de aztán Ida belehalt a hatodik szülésbe. Abban az időben nem volt olyan, hogy egyedülálló apa. Jansson kapitány nővére költözött ide, és vigyázott a gyerekekre, amíg ő a tengereket járta. De ez a Hilda nem volt a legjobb mostohaanya. Hét megyében ő volt a legvallásosabb nőszemély, ami nagy szó errefelé. Ha a gyerekek csak megmozdultak, máris valami bűnnel jött elő, aztán istenfélő, kemény kézzel jól el is verte őket. Ma valószínűleg szadistának hívnák, de akkor teljesen elfogadott volt, hogy valaki a vallás leple alatt élje ki az ilyen hajlamait. Jansson kapitány meg nem volt eleget itthon ahhoz, hogy lássa, mennyire félnek a gyerekei, bár azért biztos gyanakodott. De a legtöbb férfihez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy a gyereknevelés asszonymunka, és ő teljesíti apai kötelességét azzal, hogy biztosítja nekik a fedelet a fejük fölött, és az ételt az asztalon. Egészen addig, amíg egy nap arra nem jött haza, hogy a legkisebb lánya, Marta törött karral szökött el egy hete. Hilda rögtön lapátra is került, és a kapitány, aki a tettek embere volt, azonnal kutatni kezdett a környékbeli hajadonok között egy elfogadható mostohaanya után. Most jól választott. Két hónapon belül elvett egy megbízható parasztlányt, Lina Månsdottert, aki úgy szerette a gyerekeit, mintha a sajátjai lettek volna. Ő maga is szült hetet a kapitánynak, úgyhogy elég szorosan lehettek. Ha jól megnézed, ma is lehet látni a kiskölykök nyomát. Pici karcolásokkal meg horpadásokkal van tele a ház.

– És hogy jutott a házhoz apukád?

– A Jansson-gyerekek szép lassan szétszéledtek, csak a legidősebb fiú maradt itt, Allan. Sosem nősült meg, és amikor megöregedett, már nem bírta egyedül fenntartani a házat, úgyhogy el kellett adnia. Papa és Mama meg éppen akkoriban házasodtak össze, és lakást kerestek. Papa azt mondta, első látásra beleszeretett a házba, és egy pillanatig sem gondolkodott, hogy megvegye-e. Allan pedig a házzal együtt átadta neki a történetét is. Azt mondta, fontos neki, hogy Papa tudja, kiknek a lába koptatta itt a padlót. Néhány iratot is hagyott. Leveleket, amiket Jansson kapitány küldözgetett a világ minden tájáról, előbb Idának, aztán Linának. Meg a lovaglókorbácsot, amivel Hilda nevelte őket. Még mindig ott lóg a pincében. Amikor Annával kicsik voltunk, néha lementünk oda, és megérintettük.

Erica Patrikra nézett, aztán folytatta.

– Most már érted, miért szakad meg a szívem is a gondolatra, hogy el kell adni ezt a házat. Elhányom magam, ha elgondolom, hogy valami gazdag stockholmi betrappol ide, felszórja a padlót homokkal, felteszi a kis kagylós tapétáját, nem beszélve a panorámaablakról, ami itt lesz a verandán, mielőtt még annyit mondanék, hogy ízléstelen. Ki fog akkor azzal foglalkozni, hogy megőrizze a spájz ajtaján a ceruzanyomokat, amikkel Lina jelölte, hogy milyen magasak a gyerekek? Vagy Jansson kapitány leveleit, amikben megpróbálja leírni a déli tengereket a két feleségének, akik életükben nem voltak még a szomszéd járásban sem. A történetüket eltörlik, és ez a ház csak egy… ház lesz. Egy régi ház. Szép meg minden, csak épp lélektelen.

Érezte, hogy sokat locsog, de valamiért fontos volt neki, hogy Patrik megértse ezt. Odafordult. Látta, hogy a férfi merően nézi, mire elvörösödött. Valami történt. Valami tökéletes megértés, és mire feleszmélt, Patrik már mellette ült, majd pillanatnyi tétovázás után a szájára tapasztotta a száját. Először csak a bor ízét érezte az ajkán, aztán megérezte Patrikét is. Óvatosan kinyitotta a száját, és érezte, hogy a nyelve hegyével az övét keresi. Mintha áram futott volna végig a testén.

Egy idő után nem bírta tovább, felkelt, kézen fogta, és egy szó nélkül a hálószobába vezette. Egymást csókolva és simogatva feküdtek az ágyon. Aztán Patrik kérdően ránézett, és elkezdte kigombolni a ruháját. Ő pedig beleegyezése jeléül a férfi ingét. Ekkor jutott eszébe, hogy azt az alsóneműt választotta, amit nem akart rögtön az első alkalommal megmutatni Patriknak. A kérdés csak az volt, hogyan szabaduljon meg tőle és attól a lehetetlen bugyitól anélkül, hogy Patrik meglátná őket. Hirtelen fölkelt.

– Bocs, de ki kell mennem.

Kirohant a fürdőszobába, és lázasan keresgélni kezdett. Szerencséje volt. Ott állt egy halom tiszta ruha, amit még nem ért rá elpakolni. Leküzdötte magáról, és a szeny-nyeskosárba dobta a harisnyanadrágot és a tundrabugyit. Aztán felvette a melltartójához illő fehér csipkés bugyit. Lehúzta a ruháját, és megnézte magát a tükörben. A haja kócos volt, a szeme égett, az ajka még vörösebb lett, és kicsit meg is dagadt a csókolózástól. Úgy vélte, egész szexis. Igaz, a hasa most már nem tűnt olyan laposnak, mint eddig. Behúzta, és inkább a mellét düllesztette ki, majd visszament Patrikhoz, aki ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogy otthagyta.

Lassanként eltünedezett róluk a ruha, és halomba gyűlt a padlón. Az első alkalom nem volt olyan fantasztikus, ahogy a szerelmes regények írják. Inkább erős érzelmek és zavaró tudatosság keveréke. A testük robbanásszerűen reagált a másik érintésére, de ugyanakkor tudatában voltak a meztelenségnek, az apróbb hibáknak, és tartottak az esetleges kellemetlen hangoktól. Ügyetlenek voltak, bizonytalanok abban, hogy mit szeret vagy nem szeret a másik. De attól is féltek, hogy szavakba öntsék a gondolataikat. Inkább apró torokhangokkal jelezték, mi jó, és min kell még igazítani kissé. De másodszorra jobb volt. Egymásba gömbölyödve aludtak el. Az utolsó, amit Erica érzett, Patrik karja volt a melle körül, és az egymásba fonódott ujjaik. Mosolyogva álomba merült.

Patrik úgy érezte, szétrobban a feje. A szája úgy kiszáradt, hogy a nyelve a szájpadlásához tapadt, de valamikor kellett, hogy legyen benne nyál, mert az arcával nedves foltot érzett a párnán. A szemhéját mintha direkt lenyomta volna valaki, nehogy fel tudja nyitni.

És ott volt előtte a látomás. Erica az oldalán feküdt, felé fordulva. Patrik úgy érezte, örökké tudna itt feküdni, és őt nézni. Kisvártatva Erica szeme is kinyílt. Patrik gyanította, hogy olyan lehet a lehelete, mint egy mocsári rémé, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy odahajoljon, és megcsókolja. Majd a csók elmélyült, és elröppent egy óra. Azután Erica a bal karjára dőlve feküdt, és az ujjával kis köröcskéket rajzolt Patrik mellkasára. A szemébe nézett.

– Amikor átjöttél, gondoltad, hogy le fogunk feküdni?

– Neeem, azt azért nem mondanám, hogy gondoltam, de reménykedtem benne.

– Én is. Mármint én is reménykedtem.

Patrik latolgatta egy darabig, hogy mennyire legyen őszinte, de úgy érezte, hogy amíg Erica ott van a karjában, mindenre képes.

– Jó, de te csak nemrég kezdtél… khmm… reménykedni… Tudod, hogy én mióta reménykedtem?

Erica zavartan nézte.

– Amióta az eszemet tudom. Mindig is szerelmes voltam beléd…

Erica szeme elkerekedett.

– Na ne szórakozz! Én itt stresszelek, hogy érdekellek-e egyáltalán, erre kiderül, hogy kezdettől fogva, meg minden?

Könnyedén beszélt, de Patrik látta, hogy azért nagyon meglepte azzal, amit mondott.

– Jó, hát azért nem éltem egész életemben cölibátusban, vagy érzelmi magányban, vagy ilyesmi. Persze, szerettem más nőket is, például Karint. De te más vagy. Amikor téged megláttalak, mindig éreztem valamit itt – mutatott a szívére.

Reggeli közben Erica megkérdezte Patrikot, hogy akarja tölteni a szabadidejét, és a választól felnyögött.

– Na neeeee! Megint egy sportmániás! Miért, miért nem tudok én olyan pasit találni, aki megérti végre, hogy egy labdát kergetni a füvön teljesen normális dolog… amíg olyan ötéves az ember! Vagy legalább olyat, aki felteszi a kérdést, hogy mennyit használ az emberiségnek, ha valaki átugrik egy rudat két méter magasan!

– Kettő-negyvenöt.

– Mi az a kettő-negyvenöt? – kérdezte Erica olyan hangon, amiből világos volt, hogy egyáltalán nem érdekli a válasz.

– A legjobb férfi magasugró, az a Sotomayor két méter negyvenöt centit is átugrott. Két méter körül a nők ugranak.

– Jól van, tökmindegy – Erica hirtelen gyanakodni kezdett. – Bejön az Eurosport?

– Aha.

– És a Canal+, amin persze nem a filmeket nézed?

– Aha.

– TV1000?

– Az is, de azt mondjuk nem csak a sportért tartom.

Erica játékosan meglegyintette.

– Kihagytam valamit?

– Aha, a TV3 is egy csomó sportot ad.

– Megérzem én a sportőrülteket. A múlt héten Dan barátomnál töltöttem el egy elképesztően unalmas estét hokimeccs nézéssel. Én nem is értem, hogy találhatja valaki érdekesnek, amikor kitömött ruhába öltözött pasik egy kis fekete miafrancot üldöznek.

– Mindenesetre sokkal érdekesebb, mint egész nap rohangálni egyik ruhaüzletből a másikba.

Válaszul a legkedvesebb elfoglaltságát ért otromba támadásra Erica felhúzta az orrát. Aztán egyszer csak látta, hogy Patrik mereven bámul maga elé.

– Hogy az a bánatos… Hogy ez eddig…

Erica tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Hogy a bánatba nem vettem ezt észre! – Patrik a homlokát ütögette a kezével.

– Hahó! Föld Patriknak! Elmondanád végre, miről beszélsz? Erica vadul integetett, Patrik pedig anyaszült meztelenül kipattant az ágyból, és levágtatott a fölszintre. Egy csomó újsággal tért vissza, leült, és veszettül lapozni kezdett – Aha! – ordított fel. – De jó, hogy nem dobod ki a régi tévéújságokat!

Meglengetett egy újságot Erica szeme előtt.

– Svédország-Kanada!

Erica értetlenkedve hallgatott, csak a szemöldöke csúszott fel. Patrik türelmetlenül magyarázta.

– Svédország megverte Kanadát az olimpián. Huszonötödikén, pénteken. Adta a TV4.

Erica még mindig kifejezéstelen arccal nézett. Patrik sóhajtott egyet.

– Minden műsort elhalasztottak a meccs miatt. Anders nem érhetett haza akkor, amikor a Más világok kezdődött, mert az aznapi adás elmaradt! Érted már?

Ericának lassan derengeni kezdett, miről beszél. Andersnek nem volt többé alibije. Újra bevihetik őt az eddigi bizonyítékok alapján. Patrik elégedetten bólintott, amikor látta Ericán, hogy érti.

– De te nem hiszed, hogy Anders a gyilkos, ugye? – kérdezte Erica.

– Nem, most sem. De egyrészt tévedhetek, másrészt ha nem is tévedek, abban biztos vagyok, hogy Anders lényegesen többet tud, mint amennyit elmondott nekünk. Most lehetőségünk lesz kicsit keményebben megszorongatni.

Patrik elkezdte összevadászni a ruháit. Szerteszét hevertek, de a legriasztóbb az volt, amikor felfedezte, hogy még mindig rajta van a zokni. Gyorsan felkapta a nadrágját, és reménykedett, hogy Erica a szenvedély hevében nem vett észre semmit. A fehér frottírzokni valahogy nem illett a szexisten-szerephez.

Hirtelen úgy érezte, nincs vesztegetni való ideje, és kapkodva felöltözött. Első próbálkozásra félregombolta az ingét, majd szentségelve gombolta ki, hogy újra kezdje. Aztán végiggondolta, hogy festhet most, leült az ágyra, megfogta Erica kezét, és a szemébe nézett.

– Ne haragudj, hogy csak így lelépek, de muszáj. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez volt életem legszebb éjszakája, és már most alig várom, hogy újra találkozzunk. Ugye, te is szeretnéd?

Még mindig olyan törékenynek tűnt az, ami köztük volt, és most dobogó szívvel várta a választ. Erica bólintott.

A hólé makacsul csordogált Bengt Larsson vékony félcipőjébe. Inkább nyári viselet volt, de az alkohol hatékonyan segített tompítani a hideget. És amikor felmerült a kérdés, hogy egy pár téli bakancsot vegyen vagy egy liter pálinkát, mindig az utóbbit választotta.

Talán a tiszta levegőtől, és a reggeli napsütéstől Bengtnek olyan érzés fészkelte magát a mellébe, ami már évek óta nem. Egyfajta békességet érzett. Megállt, és csukott szemmel beszívta a levegőt. Mikor az útelágazáshoz ért, már tudta. Pontosan emlékezett, melyik napon fordult rosszra az élete. Még azt is meg tudta volna mondani, hány órakor. Az ilyenkor szokásos mentségei is megvoltak. A gyerekkori zaklatásra nem lehetett fogni. A nyomorra, az éhezésre és az érzelmi zavarokra sem. Kizárólag a saját ostobaságát és önhittségét okolhatta. Na és persze nő is volt a dologban…

Tizenhét éves volt, és akkoriban minden dolgában volt nő. De ez különleges volt. Maud, túláradó szőkeségével és tettetett szerénységével azt csinált vele, amit akart. „Drága Bengt, úgy kéne egy kis ez…” „Kedves Bengt, ugye tudnál nekem szerezni egy kis azt…” Ő pedig engedelmesen hagyta magát az orránál fogva vezetni. Semmi sem volt elég. Minden keresetéből neki vásárolt ruhát, parfümöt, meg amit csak akart. De amint megkapta azt, amiért nemrég még úgy könyörgött, máris valami másra vágyott.

Maud olyan volt, mint valami láz. Mire tizennyolc éves lett, Maud azt találta ki, hogy kocsikázni akar vele, de nem mással ám, hanem egy nyitható tetejű Cadillackel. Több mint egy évi keresetébe került volna, és éjszakákon át álmatlanul feküdt, törve a fejét, hogy miképp szerezze meg a pénzt. Mindeközben Maud egyre világosabban utalt arra, hogy ha nem szerzi meg a kocsit, nos, akadnak fiúk, akik képesek vele úgy bánni, ahogy megérdemli. Azután a kínzást tovább tetézte a féltékenység, és Bengt végül is nem bírta tovább.

1954. szeptember 10-én, pontosan két órakor belépett a tanumshedei bankba, kezében a régi katonai pisztollyal, amit apja évek óta őrizgetett otthon, fején pedig egy nejlonharisnyával. A pénztárosok beledobálták a bankjegyeket egy zacskóba, de közel sem annyit, mint remélte. Aztán az egyik ügyfél, egy osztálytársa apja, a harisnya ellenére felismerte. A rendőrség közel egy órán át kutakodott a szülei lakásán, és az ágya alatt meg is találták a pénzes zacskót. Bengt sosem felejtette el az anyja arcát. Azok a szemek egy életen át kísértették őt alkoholos lidércnyomásaiban.

A három év börtön minden jövőbe vetett reményét megölte. Mire kijött, Maud már nem volt sehol. Nem tudta, hová tűnt, de nem is érdekelte. Minden barátjának rendes állása volt, némelyiknek már családja. Apja meghalt egy balesetben, míg ő börtönben ült, így az anyjához költözött. Sapkáját a kezében gyűrögetve állított be mindenhova munkáért, de mindenhol vissza is utasították. Senki sem akarta alkalmazni. Végül is az egyfolytában őt követő tekintetek miatt kezdte a vigaszt az üveg fenekén keresni.

Annak, aki ilyen szoros kisvárosi közösségben nőtt fel, ahol mindenki mindenkinek köszön az utcán, a kirekesztettség ugyanolyan fájdalmas, mint a fizikai kínzás. Arra is gondolt, hogy elköltözik Fjállbackából, de hát hová is ment volna? Egyszerűbb volt maradni, és belesüppedni az alkohol jótékony mámorába.

Azonnal jóban lettek Andersszel, amint találkoztak. Bengt szinte apai érzelmeket táplált Anders iránt, és az ő sorsán jobban sajnálkozott, mint a sajátján. Gyakran kívánta, hogy bár tehetne érte valamit. De ő is ismerte az alkohol sziréndalát, és tudta, hogy lehetetlen otthagyni ezt a követelőző szeretőt. Andersszel csak annyit tehettek, hogy egy kis vigaszt és táraságot nyújtottak egymásnak.

A két emelet mindig komoly kihívást jelentett. Lift nem volt. Néhányszor meg kellett állnia, hogy kiszuszogja magát, és egyszer-egyszer a zsebében lapuló üveget is meghúzta. Mikor végre ott állt Anders lakásának ajtaja előtt, már erősen lihegett. Egy pillanatra az ajtófélfának támaszkodott, mielőtt benyitott az ajtón, amiről jól tudta, hogy Anders sosem zárja be.

A lakásban csend fogadta. Talán Anders nincs is itthon. Mert ha aludna, már itt is lehetne hallani azt a jellegzetes szipogó horkolását. Bengt benézett a konyhába. Semmi, csak a szokásos baktériumtelepek. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, ott sincs senki. Összeszoruló gyomorral befordult a sarkon. A szoba látványától megtorpant. A kezében tartott üveg súlyos csörrenéssel esett a padlóra, de nem tört össze.

Az első, amit meglátott, a kicsivel a padló fölött himbálózó meztelen láb volt. Lassan ingázott előre-hátra. Andersen csak nadrág volt, a felsőtestén semmi. A feje különös szögben lógott. Arca felpuffadt és elszíneződött, ajkai közül kilógó nyelve valahogy túl nagynak tűnt a szájához képest. Bengt sarkon fordult, és csendben kibotorkált a lakásból, de előbb még felvette a padlóról az üveget. Magában keresett valami kapaszkodót, de a belseje teljesen üres volt. Így hát az egyetlen mentőövhöz kapott, amit ismert. Leült Anders küszöbére, szájához emelte az üveget, és sírt.

Kétséges volt, hogy alatta van-e a megengedett véralkoholszintnek, de Patrikot ez most nem érdekelte. Ráadásul rögtön a mobilját is elővette. Először a TV4-et hívta, ahol megerősítették, hogy huszonötödikén a

Más világok

elmaradt a hokimeccs miatt. Aztán Mellberget, aki, mint ahogy várta, el volt ragadtatva a hírtől. Utasítást adott, hogy Anderst azonnal vigyék be. A harmadik hívással erősítést kért, amit meg is kapott, majd Anders háza felé vette az irányt. Jenny Rosén biztos eltévesztette a napot. Előfordul ilyesmi a tanúknál.

De bármilyen izgatott volt is, hogy esetleg előrelépnek végre az ügyben, Patrik nem tudott teljesen a munkára koncentrálni. Gondolatai vissza-visszatértek Ericára és az együtt töltött éjszakára. Azon vette észre magát, hogy vigyorog, és az ujja önkéntelenül kis ritmusokat dobol a kormányon. Egy régi slágereket játszó csatornára állította a rádiót, ahol éppen a

Respect

ment Aretha Franklintól. A harsány, vidám hang épp illett a hangulatához, úgyhogy feltekerte a hangerőt. A refrént teli tüdőből énekelte, és amennyire csak ülve lehetett, még táncolt is hozzá.

Ahogy befordult a lakótelep parkolójába, kénytelen volt elszakadni kellemes gondolataitól. A kért járőrkocsik szokatlanul gyorsan ideértek. Biztos a környéken voltak valahol. Ránézett a két kéken villogó autóra, és kissé elkomorult. Már megint nem voltak képesek megérteni, amit mondott.

Egy

autót kért, nem kettőt. Aztán ahogy közelebb ért, látta, hogy egy mentőautó is ott van. Valami nincs rendben…

Felismerte Lénát, a szőke uddevallai rendőrnőt, és odament hozzá. Éppen telefonált, de mire odaért, befejezte. Még hallotta, hogy „szia”, aztán Lena becsúsztatta a telefont az övén viselt tokba.

– Szia, Patrik.

– Szia. Mi folyik itt?

– Egy öreg ivócimbora megtalálta Ander Nilssont felakasztva – fejével a kapu felé bökött. Patrik valami hideget érzett a gyomrában.

– Ugye nem nyúltatok semmihez?

– Persze, hogy nem, mit képzelsz? Most szóltam be Uddevallába, küldenek egy helyszínelő csapatot. Mellberggel is beszéltünk, azt hittem, azért jöttél, mert szólt neked.

– Nem, azért, hogy bevigyem Anderst kihallgatásra.

– Nem úgy volt, hogy alibije van?

– Úgy volt, de aztán megdőlt, úgyhogy gondoltuk, újra elővesszük.

– Hát akkor ez egy rábaszás. Szerinted mit jelenthet? Úgy értem, szinte nulla annak a valószínűsége, hogy hirtelen két gyilkos jelenjen meg Fjällbackában. Nyilván ugyanaz ölte meg, aki Alex Wijknert. Van más gyanúsítottatok Andersen kívül?

Patrik lassan összeszedte magát. Ez az esemény persze mindent megváltoztatott, de ő még nem akarta levonni azt a következtetést, amit Lena. Persze, statisztikailag valóban szinte lehetetlen volt, hogy itt, ahol évtizedek óta nem történt emberölés, hirtelen két gyilkos kószáljon szabadon. De most még a lehetetlent sem zárhatta ki.

– Menjünk fel, hadd nézzek körül. Aztán meséld el, mit találtatok eddig. Például ki hívott?

Lena bevezette a lépcsőházba.

– Mint mondtam, az egyik ivócimborája, Bengt Larsson. Átjött reggel, hogy együtt kezdjék a napi rendes piálást. Általában csak úgy besétál, és így tett most is. És megtalálta Anderst a nappaliban, egy kötélen lógva a csillár kampójáról.

– Rögtön bejelentette?

– Nem egészen. Leült a küszöbre, és megpróbálta a bánatát egy üveg Explorer vodkába fojtani. De aztán erre járt az egyik szomszéd, és megkérdezte tőle, mi újság. Na, akkor kibukott belőle. A szomszéd hívott minket. Bengt túlságosan be van állva ahhoz, hogy rendesen ki lehessen hallgatni, úgyhogy bevitettem hozzátok a részegrészlegre.

Patrik magában eltűnődött, miért nem szólt neki erről Mellberg, de aztán emlékeztette magát a tényre, hogy a főfelügyelő útjai gyakran kifürkészhetetlenek.

Kettesével véve a fokokat, megelőzte Lenát. Jenny, az Andersnek alibit igazoló szomszéd, a saját lakása ajtajában állt, karján kisfiával. Ahogy Patrik elhaladt előttük, a kicsi csapkodni kezdett pufók kezecskéjével, és felvillantotta foghíjas mosolyát.

– Mi történt? – kérdezte Jenny, szorosabban fogva a gyereket, aki mindent megtett, hogy kiszabaduljon a karjából.

– Csak annyit tudunk, hogy Anders Nilsson meghalt. Nem látott vagy hallott valami szokatlant?

– Nem, nem emlékszem semmi különösre. Annyit hallottam, hogy a mellettem lakó beszélget valakivel a lépcsőházban. Aztán jöttek a rendőrök, meg a mentők, és mindenki itt nyüzsgött.

– De előtte, vagy éjszaka semmi? – faggatta tovább Patrik.

– Nem, semmi.

Patrik úgy döntött, egyelőre hagyja.

– Rendben, köszönöm, Jenny.

Rámosolygott a kisfiúra, és hagyta, hogy megfogja az ujját. Lena kaján mosollyal várta az ajtóban.

– Jó lenne már egy saját is, mi?

Patrik legnagyobb rémületére elpirult, ami csak tovább szélesítette Lena mosolyát. Érthetetlenül motyogott valamit. Lena belépett a lakásba, de még visszaszólt a válla fölött:

– Csak egy szavadba kerül! Független vagyok, és úgy ketyeg a biológiai órám, hogy nem tudok aludni tőle!

Patrik tudta, hogy Lenának ez a kedvenc vicce, mégis tovább vörösödött. Nem válaszolt, aztán amikor beléptek a szobába, mindkettőjük kedve elment a viccelődéstől.

Anderst már levágták a kötélről, és most a padlón feküdt. Fölötte lógott a kötél megmaradt tíz centis csonkja. A többi ott volt a nyaka körül hurokba kötve, és Patrik látta a mély, vörös sebet, ahol a kötél a bőrbe mart. Bár Patrik tapasztalata gyilkossági ügyekben finoman szólva is csekély volt, öngyilkosokból minden évben megkapták a maguk adagját, és pályafutása során háromnak még a levágásában is segédkezett.

Ám amikor körülnézett, észrevett valamit, ami nagyban megkülönböztette a helyszínt az akasztásos öngyilkosságokétól. Anders nem mászhatott fel, és tehette a nyakát a plafonról lógó hurokba. Közel-távol nem volt sem szék, sem asztal. Anders szeme nyitva volt, mereven nézett a semmibe. Patrik odahajolt és lezárta. Tudta, hogy nem szabadna hozzáérnie a testhez, amíg meg nem érkezik az orvos szakértő – tulajdonképpen levágni sem lett volna szabad –, de kiborították azok a szemek. Úgy érezte, követik őt, ahogy fel-alá járkál.

A szoba furcsán üresnek látszott. Aztán rájött, hogy azért, mert minden festmény eltűnt a falakról. Csak a nagy, ronda foltok maradtak a helyükön. Azok a képek valahogy mégis csak felderítették egy kicsit ezt a szemétbányát. Olyan dekadens jelleget adtak a lakásnak, ahol keveredett a szépség és a mocsok. Most egyszerűen csak piszkos és undorító volt minden.

Lena megállás nélkül telefonált. Aztán egy beszélgetés után, ami kizárólag egy-két szótagos káromkodásokból állt, összecsapta nőies kis mobilját, és Patrikhoz fordult.

– Jönnek a helyszínelők. Most indultak el Göteborgból. Nem nyúlhatunk semmihez. Szerintem a biztonság kedvéért menjünk is ki.

Kimentek a lépcsőházba, és Lena bezárta az ajtót. A hideg szinte fájt, ahogy kiléptek a kapun. Egy helyben topogtak.

– Janne hol van? – Patrik Lena társát kereste, akinek itt kellett volna lennie.

– A beteg gyerekére vigyáz. Hála a leépítéseknek, nem volt senki, aki beugorhatott volna, úgyhogy egyedül kellett kijönnöm.

Patrik bólogatott, de alig figyelt oda. Úgy érezte, Lenának igaza lehet. Sok szólt amellett, hogy ugyanaz a gyilkos, akit eddig is kerestek. Persze az elhamarkodott következtetés a legnagyobb hiba, amit csak egy nyomozó elkövethet, de szinte lehetetlenül kicsi volt az esélye, hogy két különböző gyilkos működjön a kisvárosban. Vegyük hozzá, hogy a két áldozat között szoros kapcsolat volt, és ez az esély tovább csökken.

Lena és Patrik tudta, hogy az út Göteborgból idáig legalább másfél, de lehet, hogy két óra, így hát beültek az autóba, és feltekerték a fűtést. Bekapcsolták a rádiót is, s hosszú időn át csak hallgatták a tinglitangli popzenét. Két órával és negyven perccel később két rendőrautó fordult be a parkolóba, ők pedig kiszálltak, hogy fogadják az erősítést.

– Kérlek szépen, Jan, nem lehetne saját házunk? Láttam, hogy a Badholmenen eladó egy. Nem nézhetnénk meg legalább? Olyan szép onnan a kilátás, és van hozzá egy kis csónakház is! Na, kérlek!

Lisa nyavalygása csak még jobban felidegesítette. Ahogy mostanában szinte mindig. Sokkal jobb lett volna vele a házasság, ha megtanult volna kussolni, és egyszerűen szépnek lenni. Mostanában még nagy, telt mellei és kerek feneke sem győzték meg róla, hogy megéri a vesződséget. A locsogás tovább erősödött, és ilyenkor nagyon tudta bánni, hogy engedett a nyaggatásnak és felségül vette.

A grebbestadi Röde Orm étteremben látta meg, ahol pincérnőként dolgozott. A barátainak szinte csorgott a nyáluk a hullámzó mellek és a hosszú lábak láttán, ő pedig ott helyben eldöntötte, hogy megszerzi. S amit ő meg akart szerezni, általában meg is szerezte. Jan jóképűnek volt mondható, de a döntő mozzanat az volt, amikor Jan Lorentzként mutatkozott be. A vezetékneve említésétől általában felragyogott a nők szeme, és onnantól ment minden.

Kezdetben rabul ejtette Lisa teste. Nem tudott betelni vele, és bezárta a fülét az ostobaságok előtt, amiket azon a bántó hangján összefecsegett. A vonzerejét csak növelte a többi férfi irigy tekintete, amikor megjelent vele valahol. Lisa utalgatásai, hogy végre tisztességes asszonnyá tehetné őt, eleinte süket fülekre találtak. Ami végül is rávette őt, hogy vegye el, az Nelly heves tiltakozása volt Lisa ellen. Döntését most már nem győzte átkozni.

Lisa hason fekve duzzogott a nagy franciaágyban, és próbált minél csábítóbbnak látszani. De Jan már immunis volt.

– Tudod, hogy nem költözhetünk el a mamától. Nincs jól, és egyedül nem is tudna rendben tartani egy ilyen nagy házat.

Hátat fordított Lisának, és a fésülködőasztala tükrébe nézve kötötte meg a nyakkendőjét. A tükörben látta Lisa durcás arcát.

– Miért nem költözik be a szipirtyó egy öregotthonba, ahelyett, hogy a családján élősködne? Nemde jogunk van a saját életünkhöz! Egész nap őt kell pátyolgatnunk! Mi a jó neki abban, hogy ott ül a pénzen? Szerintem élvezi nézni, ahogy megalázkodunk, hogy dobjon nekünk is néhány morzsát! Hát nem látja, mennyit teszel érte? Egész nap robotolsz, aztán amikor hazajössz, dajkálhatod őt! Az a boszorkány még a legjobb szobákat is kisajátítja! Mi itt rohadunk lent, amíg ő odafenn lebzsel!

Jan megfordult, és hidegen nézett a feleségére.

– Nem megmondtam, hogy ne beszélj így az anyámról?

– Az anyádról! – horkantott Lisa. – Nem gondolhatod, hogy tényleg a fiának tekint, Jan! Te mindig is csak egy jótékony tett maradsz a számára! Ha a drágalátos Nils meg nem hal, előbb-utóbb úgy kivágott volna, hogy a lábad nem éri a földet! Te itt csak egy helyettes vagy. Ki más gürcölne neki gyakorlatilag napi huszonnégy órában ingyen? Az egyetlen, amit kaptál, egy ígéret, hogy ha felfordul, te kapod a pénzét!

Először is, a banya elél vagy száz évig. Másodszor is tuti, hogy a végén valami kutyamenhelyre hagyja a pénzét, és röhög a markába. Komolyan, Jan, te néha olyan egy balfasz tudsz lenni!

Lisa a hátára gördült, és szépen manikűrözött körmeit nézegette. Jan jeges nyugalommal közelebb lépett az ágyhoz. Lehajolt, kezére tekerte az ágyról lelógó hosszú, szőke hajat, aztán húzni kezdte, lassan, majd egyre erősebben, míg Lisa arca eltorzult a fájdalomhoz. Olyan közel hajolt az arcához, hogy érezte magán a leheletét, majd lassan, acsarogva így szólt:

– Soha többé ne merj balfasznak szólítani, megértetted? És hidd el, hogy az enyém lesz a pénz. A kérdés az, hogy te itt leszel-e még akkor!

Elégedetten látta, hogy a nő szemében kigyúl a félelem. Végignézte, ahogy a nő ostoba, de primitíven ravasz elméje feldolgozza az információt, és úgy dönt ideje taktikát váltani. Kinyúlt az ágyon, simogatva és markolászva a melleit. Ujjaival addig körözött a mellbimbóin, míg azok megkeményedtek, és dorombolt:

– Bocsáss meg, Jan, olyan buta voltam. Tudod, milyen vagyok. Csak beszélek összevissza. Van valami módja, hogy kiengeszteljelek?

Sokat sejtetően bekapta a mutatóujját, és kezét a férfi lába közé csúsztatta.

Jan először bosszúsan érezte, hogy a teste reagál, de aztán úgy gondolta, legalább valamire jó ez a nő. Kioldotta a nyakkendőjét.

Mellberg a nagy nap tiszteletére öltönyt vett fel, ami ugyan egy kissé szórította, de ezt a mosodára fogta. Új öltönyre pedig azért sem dob ki pénzt. A minőség időtlen. Arról ő nem tehet, ha azok az idióta mosodások nem képesek rendesen végezni a dolgukat.

Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. A beszélgetés és a széklábak csikorgása abbamaradt, és minden szem felé fordult. Mellberg csöndben, ünnepélyes arccal nézte a többieket. Mindent ki akart hozni ebből a pillanatból, amit csak lehetett. Mogorván konstatálta, hogy Patrik kimerültnek látszik. Persze szabadidejükben az állomány tagjai azt csinálnak, amit akartak, de a munkahét közepén, gondolta, mégis csak tanúsítanak némi önmérsékletet az alkoholizálás és bulizás terén. Feljegyezte magában, hogy legközelebb beszéljen Patrikkal az állomány alkoholról vallott elveiről.

– Mint azt valamennyien tudjátok, újabb gyilkosság történt Fjällbackában. Annak az esélye, hogy két gyilkos legyen ott, igen csekély, ezért úgy gondolom, kiindulhatunk abból a feltételezésből, hogy Anders Nilssont ugyanaz a személy gyilkolta meg, aki Alexandra Wijknert is.

Élvezte a saját hangját, ahogy az izgalmat és érdeklődést is, amit az arcokra varázsolt. Nagyon elemében volt. Erre született.

– Anders Nilssont az egyik ivócimborája, Bengt Larsson találta meg ma reggel. Felakasztották, és az előzetes információk szerint legalább tegnap óta ott lógott. Amíg pontosabbat nem tudunk, ebből a hipotézisből fogunk kiindulni.

Szerette az érzést, ahogy a „hipotézis” szó kigörgött a nyelvén. Az előtte ülő csoport nem volt valami népes, de képzeletben sokkal nagyobbnak látta, és az érdeklődésüket sem lehetett félremagyarázni. A szavaira, a parancsaira vártak. Örömmel nézett körül. Annika serényen gépelt egy laptopon, orrán olvasószemüveggel. Nőies idomait sárga zakó és hozzáillő szoknya borította. Mellberg rákacsintott. Ennyi elég lesz. Nem kell elijeszteni. Mellette ült Patrik, aki úgy tűnt, mindjárt darabokra hullik. Szemhéja nehéz volt, a szeme láthatóan véreres. Mellberg most már komolyan eldöntötte, hogy az első adandó alkalommal beszél vele. Végül is joga van hozzá, hogy a professzionalizmusnak legalább a látszatát elvárja a beosztottaitól.

Patrikon és Annikán kívül még három alkalmazott volt a tanumshedei rendőrkapitányságon. Gösta Flygare volt közöttük a legidősebb. Ő minden erejét arra fordította, hogy a lehető legkevesebb dologgal kelljen foglalkoznia a nyugdíjig, mely után minden idejét nagy szenvedélyének, a golfnak akarta szentelni. Tíz éve kezdett játszani, amikor a feleségét elvitte a rák, és a hétvégék egyszerre hosszúak és magányosak lettek. Munkáját, amit az igazat megvallva, eleve nem végzett valami rendkívüli szorgalommal, most már csak zavaró tényezőnek tekintette, ami megakadályozza abban, hogy a golfpályára menjen. Szerény fizetése ellenére is sikerült összekuporgatnia annyi pénzt, hogy vehessen egy lakást a spanyolországi Costa del Solon. Nemsokára egész nyáron Svédországban golfozhat, az év többi részét pedig a spanyol pályákon töltheti. Azt viszont be kellett ismernie, hogy ezek a gyilkosságok, sok év óta először, felkeltették az érdeklődését.

Gösta Flygare mellett ült az állomány legfiatalabb tagja. Martin Molin mindannyi-ukban szülői érzéseket ébresztett. Felváltva segítettek neki munkájában ügyelve arra, hogy ezt észre ne vegye. Könnyebb feladatokat bíztak rá, és mindig gondosan átnézték és kijavították a jelentéseit, mielőtt azok Mellberg elé kerültek. Martin alig egy éve végzett az akadémián. Megismerve őt mindenkit meglepett, hogy képes volt elmerülni a bonyolult tananyagban, s letenni a vizsgáit. De Martin kedves volt és jószívű, és bár naivitása teljességgel alkalmatlanná tette őt a rendőri munkára, mindenki úgy gondolta, hogy itt Tanumshedében nem csinálhat semmi bajt. Különösen Annika vette a szárnyai alá, aki néha mindenki megdöbbenésére úgy fejezte ki érzelmeit, hogy minden különösebb ok nélkül terjedelmes keblére ölelte. Ilyen alkalmakkor Martin arcszíne versenyre kelt tűzvörös, haja színével. De imádta Annikát, és gyakran látogatta meg őt és a férjét tanácsért, amikor reménytelenül szerelmes volt – azaz egyfolytában. Ártatlansága és kedvessége szinte mágnesként vonzotta az olyan nőket, akik férfit reggeliznek, aztán eldobják a maradékot. De mindig ott volt Annika, aki helyrehozta az önbecsülésén esett sérelmeket, majd visszaküldte a világba, remélve, hogy talál majd egy nőt, aki meglátja a szeplős külső mögött rejtőző gyöngyszemet.

A társaság utolsó tagja volt a legnépszerűtlenebb. Ernst Lundgren profi seggnyaló volt, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el a helyezkedésre, lehetőleg mások rovására. Senki nem lepődött meg rajta, hogy agglegény, mert elég messze állt a vonzó férfi fogalmától. Idős édesanyjával élt egy tanyán Tanumshedétől tíz kilométerre. A pletykák szerint az apja, a hírhedt iszákos és verekedő, kapott némi segítséget az asszonytól, amikor leesett a szénapadlásról, egyenesen egy vasvillába. Ez már sok évvel ezelőtt történt, de az eset mindig újra előkerült, ha nem akadt izgalmasabb téma. Ernst most is csak úgy csüngött Mellberg minden szaván, és lelkesen lepisszegett mindenkit, aki csak a legkisebb zajt is csapni merte. Felemelte a kezét, mint egy iskolásfiú, hogy kérdezzen.

– Honnan tudjuk, hogy Anders Nilssont nem az a részeg ölte meg, és aztán később úgy tett, mintha ő talált volna rá?

Mellberg bólogatott nagyrabecsülése jeléül.

– Nagyon jó kérdés, Ernst, nagyon jó. De mint mondtam, abból indulunk ki, hogy ugyanaz a személy volt, aki Alex Wijknert is megölte. Azért a biztonság kedvéért majd ellenőrizzük Bengt Larsson alibijét.

Mellberg Lundgrenre mutatott a tollával, és a többiekhez fordult.

– Pontosan ilyen gondolkodásra van szükségünk ahhoz, hogy megoldjuk az ügyet. Ernst szerényen lesütötte a szemet, de amint Mellberg elfordult, végighordozta diadalmas tekintetét a kollégáin.

– Na, hol is tartottam? – Mellberg beakasztotta hüvelykujját a zakója alatt viselt nadrágtartóba, és megpördült a székével. A mögötte lévő tábla felé fordult, amin Alex Wijkner ügye volt felvázolva. Most mellétoltak egy másik táblát is, de azon egyelőre semmi sem volt Anders fényképén kívül, ami még azelőtt készült, hogy levágták volna a kötélről.

– Nos tehát, mit tudunk eddig? Anders Nilsson holttestét ma reggel találták meg, és az első kórbonctani jelentések szerint tegnap óta volt halott. Egy vagy több személy felakasztotta, feltehetőleg több, mivel jelentős erő szükségeltetik egy felnőtt férfi felemeléséhez a plafon közelébe. Csak azt nem tudjuk, hogy csinálták. Sem a szobában, sem Anders testén nincs nyoma küzdelemnek. Nincsenek zúzódások, ami arra utalna, hogy a testtel, akár a halál beállta előtt, akár utána durván bántak volna. Mint mondtam, a boncolásról csak előzetes jelentéseket kaptunk, de valószínűleg megerősítik őket.

Patrik meglengette a tollát.

– Mikorra várható ez?

– Úgy látszik, most egy egész halom hullájuk van, úgyhogy erről sajnos nem tudtam információt szerezni.

Senki nem tűnt meglepettnek.

– Azt is tudjuk, hogy Anders Nilsson kapcsolatban állt az előző gyilkosság áldozatával, Alexandra Wijknerrel.

Mellberg felállt, és Alexandra fényképére mutatott az első tábla közepén. A képet az anyjától kapták, és most mindenki újra megállapította, hogy milyen gyönyörű volt ez a nő. Ez még szörnyűbbé tette a mellette lévő fotót, a fürdőkádban fekvő, kékesre színeződött Alexandrát, fagyott hajával és szempillájával.

– Ennek a furcsa párnak szexuális kapcsolata volt. Anders maga vallotta be, és mi is, hogy úgy mondjam, bizonyítani tudjuk az állítását.

Nem tudjuk viszont, hogy mióta tartott a kapcsolat, hogy jöttek össze, és mindenekelőtt hogy egy gyönyörű, előkelő nő miért fogadott az ágyába egy mocskos, visszataszító alkoholistát. Valami itt nem kóser, érzem én.

Mellberg a mutatóujjával megveregette vöröslő krumpliorrát.

– Martin, téged bízlak meg vele, hogy áss mélyebbre az ügyben. Először is szorongasd meg Henrik Wijknert egy kicsit erősebben, mint ahogy eddig tettük. Biztos vagyok benne, hogy többet tud, mint amennyit elmondott.

Martin lelkesen bólogatott és jegyzetelt. Annika gyengéden, anyásan nézte az olvasószemüvege fölött.

– Sajnos az első gyilkosság gyanúsítottainak terén is ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Anders ígéretes volt, de azóta más fordulatot vett az ügy. Patrik, te nézd át az anyagot, amit az ügyben eddig összeszedtünk. Minden részletét ellenőrizd újra, aztán még egyszer. Kell legyen benne valami, ami fölött átsiklottunk.

Mellberg ezt egy krimisorozatban hallotta, és megjegyezte magának.

Gösta volt a szobában az egyetlen, aki még nem kapott feladatot. Mellberg elgondolkodva nézegette a listáját.

– Gösta, te beszélj Alex Wijkner családjával. Lehet, hogy ők is tudnak valamit, amit még nem mondtak el. Kérdezősködj a barátairól, az ellenségeiről, a gyerekkoráról, a személyiségéről, mindenről. Ami csak eszedbe jut. A szüleit és a húgát is kérdezd ki, de csakis egyenként. Tapasztalataim szerint így lehet a legtöbb információhoz hozzájutni. És működj együtt Martinnal, aki a férjet hallgatja ki.

Gösta arca összerándult a rámért feladat súlyától, és lemondóan sóhajtott egyet. Nem mintha a tél közepén elvette volna az idejét a golfozástól, de az utóbbi években hozzászokott, hogy nem kell valódi munkát végeznie. Tökélyre vitte annak a művészetét, hogy borzasztóan elfoglaltnak tűnjön, miközben a számítógépén pasziánszozik. Rettentő teher volt tehát a számára, hogy konkrét eredményt kellett produkálnia. Vége a békének és a nyugalomnak. Talán még túlórapénzt sem kap. Örülhet, ha a benzinköltségét megtérítik Göteborgig és vissza.

Mellberg összecsapta a kezét.

– Na jól van, indulás! Nem növeszthetjük itt a hátsónkat, ha meg akarjuk oldani az ügyet! Ami a szabadnapokat illeti, azokat mindenki szépen elfelejti, amíg ezt be nem fejezzük! Na nyomás!

Ha volt is valakinek ellenérzése amiatt, hogy elhajtották őket, mint a gyerekeket, nem adott hangot neki. Felkeltek, egyik kezükbe fogták a széküket, másikba a noteszüket és a tollukat. Csak Ernst Lundgren maradt hátra, de Mellberg, tőle szokatlan módon, most nem volt fogékony a hízelgésre, és őt is kizavarta.

Nagyon eredményes nap volt. Persze, az nagy csalódást jelentett, hogy a Wijkner-ügy első számú gyanúsítottja zsákutcának bizonyult. De legalább kiderült, hogy egy meg egy több is lehet kettőnél. Egy gyilkosság, az egy dolog, de kettő már szenzációt jelentett egy ilyen kis körzetben. Ha eddig úgy gondolta, hogy a Wijkner-ügy a jegyét jelenti vissza az életbe, most holtbiztos volt benne, hogy ha mind a két gyilkosság megoldását tálalja, könyörögni fognak neki, hogy visszatérjen Göteborgba.

Fényes kilátásainak tudatában Bertil Mellberg hátradőlt, benyúlt a harmadik fiókba, elővett egy csokoládés habcsókot, és nagy boldogan a szájába tömte. Aztán a tarkójára tette a kezét, lehunyta a szemét, és úgy döntött, szundít egyet. Végül is majdnem ebédidő volt már.

Miután Patrik elment, Erica megpróbált aludni még néhány órát, de sikertelenül. Össze-vissza kavarogtak benne az érzések. Egyfolytában mosoly játszadozott az ajkán. Ilyen boldognak lenni már biztos törvénytelen. Annyira jól érezte magát, hogy fogalma sem volt, mihez kezdjen. Oldalt feküdt, arcát a kezein nyugtatva.

Ma minden valahogy szebbnek tűnt. Mindennel könnyebb volt megbirkózni. Alex halálával, a könyvvel, amit a kiadó már türelmetlenül várt, ő viszont nem igazán haladt vele, a szüleiért érzett gyásszal és nem utolsósorban gyerekkori otthona eladásával. Mindezt könnyebb volt elviselni. A problémák nem múltak el, de most először meg volt győződve róla, hogy nem fog összedőlni a világ, és képes kezelni az útjába kerülő nehézségeket.

Milyen sokat számít egyetlen nap, huszonnégy röpke óra. Előző nap ilyenkor a mellére nehezedő súlyra ébredt. Magányra, amiből nem látott kiutat. Most még mindig szinte fizikailag érezte Patrik kezének simítását a bőrén. A hálószoba csendje, ami eddig végtelen volt és fenyegető, most békével töltötte el. Olyan volt, mintha fogott volna egy seprűt, és eltüntette volna az agyából a felgyűlt port és a pókhálókat. De ebben a nagy tisztaságban azt is látta már, hogy többé nem menekülhet a gondolat elől, ami napok óta foglalkoztatta.

Amióta az Alex által várt gyermek apjának kiléte szinte lángoló betűkkel íródott elé az égre, rettegett a szembesüléstől. De az újonnan szerzett erő képessé tette arra, hogy szembenézzen a dilemmájával, amit eddig félretolt. Tudta, mit kell tennie.

Sokáig állt a zuhany alatt. Zuhanyozás után ránézett a külső hőmérőre, és látta, hogy jobb lesz, ha jó melegen öltözik. Imádkozott, hogy be tudja indítani az autót, de szerencsére pöccintésre indult.

Egész úton azon tűnődött, hogyan hozza szóba a dolgot. Próbálgatott néhány bevezető mondatot, de egyik bénább volt, mint a másik, ezért úgy döntött, inkább improvizál. Nem sok mindenből indulhatott ki, de egy belső megérzés azt súgta, igaza van. A másodperc töredékéig átvillant az agyán, hogy felhívja Patrikot, és megosztja vele a gyanúját, de aztán elvetette az ötletet, és úgy gondolta, inkább megbizonyosodik a sejtéséről. Túl nagy volt a kockázat.

Az út rövid volt, de egy örökkévalóságnak tetszett. Mikor befordult a Badhotel előtti parkolóba, Dan vidáman integetett neki a hajóról. Erica vett néhány mély lélegzetet.

– Szia, Erica!

– Szia!

Dan folytatta a munkát, de úgy tűnt, örül a társaságnak. Erica idegesen körbenézett, Pernillát keresve. Még mindig félt attól a pillantástól, amit Dan felesége vetett rá. De annak fényében, amit azóta megtudott, már jobban értette.

A férfi a vállára emelt egy súlyos kötéltekercset, és Erica felé fordult.

– Na mi van már? Kaja nincsen? Remélem, ebből nem csinálsz rendszert! – évődött.

Kötött sapkája alól kikandikált egyik szőke hajtincse. Nagy volt és erős, úgy állt ott, mint egy tömör kőoszlop. Erő és vidámság sugárzott belőle, és Ericának fájt, hogy mindezt össze kell törnie. De ha ő nem teszi meg, megteszi más. Legrosszabb esetben a rendőrség. Győzködte magát, hogy valójában jót tesz Dannal, de akkor is, veszélyes területre készült behatolni, s be kellett vallania, végső soron saját kíváncsiságától hajtva.

Dan a hajó orrába vitte a kötelet, a fedélzetre dobta, majd visszament Ericához, aki a tat korlátja mellett állt, üres tekintettel nézve a láthatárt.

– Pénzért vettem én szerelmem, más számomra nem maradt.

Dan nevetett, és befejezte a verset:

– Zengjétek hát, hamis húrok, szép szerelmes dalomat.

Erica nem mosolygott.

– Még mindig Fröding a kedvenc költőd?

– Mindig ő volt, és ő is marad. A suliban a kölykök azt mondják, elhányják magukat, ha még több Frödinget kell olvasniuk, de szerintem nem lehet túl sokat olvasni tőle.

– Még mindig megvan a gyűjteményes kötete, amit tőled kaptam. Most Dan hátának beszélt, mert ő közben megfordult, hogy a helyére rakodjon néhány ládányi hálót. Könyörtelenül folytatta.

– Minden barátnődnek ezt a könyvet adod?

Dan megfordult, és megütközve nézett rá.

– Ezt hogy érted? Te is kaptál, meg Pernilla is, bár szerintem nem vesződött azzal, hogy elolvassa.

Erica aggodalmat látott a szemében. Kesztyűs kezével megragadta a korlátot, és mélyen a szemébe nézett.

– És Alex kapott?

Dan arca olyanra vált, mint mögötte a hó, de valami megkönnyebbülés is feltűnt rajta.

– Mit akarsz Alexszel?

De már kész volt megadni magát.

– Legutóbb mondtam, hogy a múlt héten körülnéztem Alex házában. De azt nem mondtam el, hogy közben valaki más is bejött a házba. És ez a valaki egyenesen feljött a hálószobába, és elvitt onnan valamit. Először nem jöttem rá, mi volt az, de aztán megnéztem Alex telefonján az utolsó számot, amit hívott. A te mobilszámod volt, és akkor már azt is tudtam, mi tűnt el. Nekem ugyanolyan könyvem van otthon.

Dan egy szót sem szólt, így hát Erica folytatta.

– Nem volt nehéz kitalálni, miért lopakodna be valaki Alex házába egy verseskötetért. Volt benne ajánlás is, igaz? Ami elvezetett volna a szeretőjéhez.

– Minden szerelmemmel behódolok a szenvedélynek – idézte az ajánlást a férfi, érzelemtől túláradó hangon. Most ő bámult üresen a vízbe. Hirtelen lerogyott egy ládára, és letépte magáról a sapkát. A haja minden irányba meredezett. Levette a kesztyűjét is, és lesimította. Aztán Ericára nézett.

– Nem hagyhattam, hogy kiderüljön. Őrültség volt, ami műveltünk. Mindent elemésztő őrültség. Olyasmi, aminek nem volt szabad érintkeznie a valódi életünkkel. Ezt mind a ketten tudtuk.

– Ugye találkoztatok volna aznap, amikor meghalt?

Dan arcán megrándult egy izom. Alex halála óta biztosan számtalanszor eltöprengett már, hogy mi lett volna, ha aznap este mégis átmegy. Hogy akkor talán még mindig élne.

– Igen, úgy volt. Pernilla a gyerekekkel meg akarta látogatni a nővérét Munkedalban. Én meg összehoztam valami kifogást, hogy itthon maradhassak.

– És aztán Pernilla mégsem ment, ugye?

– De elment, ám én itthon maradtam és kikapcsoltam a mobilomat. Azért nem mentem el, mert féltem. Nem mertem a szemébe nézni, és megmondani neki, hogy vége. Pedig tudtam, hogy tisztában van vele: ez nem mehet így örökké. De féltem attól, hogy én tegyem meg ezt a lépést. Azt hittem, ha lassan kihátrálok, egyszer majd csak megelégeli, és szakít velem. Férfias, mi…?

Erica tudta, hogy a neheze még hátra van, de folytatnia kellett. Jobb, ha tőle tudja meg.

– De ő nem értette meg, hogy véget kell érjen, Dan. Veled képzelte el a jövőt. Úgy, hogy te is elhagyod a családod, meg ő is Henriket, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.

Dan minden szónál egy kicsit összébb ment, pedig a legrosszabbat még el sem mondta neki.

– Dan, Alex terhes volt. A te gyerekeddel. Nagyon úgy néz ki, hogy épp aznap este akarta elmondani neked. Nagy vacsorát készített, és behűtött egy üveg pezsgőt.

Dan nem bírt ránézni. Próbált a távolba meredni, de a szeméből ömlő könnyek összemostak előtte mindent. A kesztyűjével törölgette az orrát, majd a kezébe temette az arcát.

– Honnan tudod, hogy terhes volt? – jutott végre nagy nehezen szóhoz.

– Bementem az anyjával és a férjével a rendőrségre, és ott mondták.

– Tudják, hogy nem Henriktől?

– Az biztos, hogy Henrik tudja, de Birgit nem.

Dan bólintott. Úgy tűnt, ez egy kicsit megnyugtatta.

– Hogy ismerkedtetek meg?

Erica próbálta kissé elterelni a szót meg nem született gyermekről, hogy Dan egy kis levegőhöz jusson. Dan keserűen elmosolyodott.

– A klasszikus módon. Hogy ismerkednek meg a korunkbeliek Fjällbackában? Természetesen beültünk egy sörre a Galärenbe. Megláttuk egymást a helyiség két végéből, s én elvesztem. Sosem vonzódtam még nőhöz ennyire. Néhány héttel később felhívott. Átmentem hozzá, és akkor elindult a lavina. Lopott órák, amikor Pernilla nem volt otthon. Általában napközben, persze.

– Nem féltél, hogy a szomszédok meglátnak? Tudod, milyen gyorsan terjed errefelé a pletyka.

– Persze, gondoltam erre is. Hátul másztam be a kerítésen, aztán a pincén át be a házba. Hogy őszinte legyek, ez is hozzátartozott, hogy annyira jó volt az egész. A veszély, meg a kockázat.

– Nem fogtad fel, hogy mennyit kockáztatsz?

Dan a sapkáját babrálta, és a fedélzetre szegezte a tekintetét.

– Dehogynem. Egy bizonyos szinten. De egy másikon meg sebezhetetlennek éreztem magam. Mások lebukhatnak, én ugyan nem. Mindig így van, nem?

– Pernilla tudja?

– Valamit gyaníthat. Emlékezz csak mit művelt, amikor itt talált minket. Az utóbbi pár hónapban ilyen. Féltékeny és éber. Sejthet valamit.

– Ugye tudod, hogy el kell neki mondanod?

Dan hevesen megrázta a fejét. Szemében újra megjelentek a könnyek.

– Az nem fog menni, Erica! Képtelen vagyok rá. Amíg nem volt ez a dolog Alexszel, nem is értettem meg, hogy milyen sokat jelent nekem Pernilla! Alex csak egy fellángolás volt, de Pernilla és a gyerekek az életem! Ezt nem tudom megtenni!

Erica Dan kezére tette a sajátját. A hangja nyugodt volt és tiszta, semmit nem árult el a feszültségből, amit érzett.

– Dan, muszáj. A rendőrséget tájékoztatni kell, és most még van esélyed, hogy Pernil-la tőled tudja meg. A rendőrök előbb vagy utóbb, de rá fognak jönni, mi történt, és akkor már nem lesz lehetőséged megmagyarázni. Te magad mondtad, hogy legalábbis sejt valamit. Talán mindkettőtöknek könnyebb lenne, ha megbeszélnétek. Önts tiszta vizet a pohárba!

Látta, hogy Dan figyel rá, és felfogja, amit mond neki. De közben érezte, hogy reszket.

– Na és ha elhagy? Ha fogja a gyerekeket, és elmegy? Akkor velem mi lesz? Nélkülük én nem érek semmit!

Egy apró, vékony hangocska valahol Erica bensőjében kíméletlenül azt suttogta, hogy erre előbb kellett volna gondolnia, de elnyomták más, erősebb hangok, amik azt mondták, most nem szemrehányásokra van szükség. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkozni. Előrehajolt, átölelte a férfit és a hátát simogatta, hogy megnyugtassa. A zokogás először erősödött, majd elmúlt. Mikor Dan kiszabadította magát a karjaiból, és megtörölte a szemét, már látta rajta, hogy elhatározta: nem halogatja tovább az elkerülhetetlent.

Ahogy kihajtott a kikötőből, még ránézett a tükörben, ahogy a férfi szeretett hajóján állva kémlelte a láthatárt. Szorított neki, hogy rátaláljon a megfelelő szavakra. De tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű.

Az ásítás mintha egész testében szétterjedt volna. Patrik még sohasem volt ennyire fáradt. Viszont ennyire boldog sem.

Nehéz volt az előtte tornyosuló iszonyatos mennyiségű papírra koncentrálnia. Egy emberölési ügy hihetetlenül sok iratot termel, és neki most az a dolga, hogy valamennyit átnyálazza, hátha talál valami apró részletet, ami előreviheti a nyomozást. Megdörzsölte a szemét, és vett egy nagy levegőt, hogy erőt gyűjtsön a feladathoz.

Tízpercenként fel kellett kelnie, hogy nyújtózzon egyet, igyon némi kávét, ugráljon egy kicsit, vagy egyéb módon ébren tartsa magát. Néhányszor már elindult a keze a telefon felé, hogy felhívja Ericát, de aztán meggondolta magát. Ha Erica is olyan fáradt, mint ő, most valószínűleg alszik. Remélte, hogy így van, mert lehetőség szerint ma éjjel is szerette volna minél tovább ébren tartani.

Az egyik papírcsomó megnőtt, amióta utoljára látta – az, amelyik a Lorentz-családról gyűjtött információkat tartalmazta. Annika, a titkárnők gyöngye nyilván tovább kutakodott róluk szóló cikkek után, majd a zsákmányt gondosan Patrik asztalára helyezte. Patrik módszeresen dolgozott, a kupac aljáról kezdve, a régebben olvasott iratokat nézte át először, hogy felfrissítse az emlékeit.

Az első igazán értékes információra órákkal később, valahol a kupac közepén bukkant. Annika belerakott egy Bullarenben, Fjällbackától körülbelül ötven kilométerre történt gyújtogatásról szóló cikket. A cikk 1975-ből származott, és majdnem egy teljes oldalt elfoglalt a

Bohusläningenben.

1975. Julius hatodikán egy bullareni ház robbanásszerű gyorsasággal leégett. Mire a tüzet eloltották, az épületből szinte csak hamu maradt, s megtalálták két ember maradványait. Mint kiderült, Stig és Elisabeth Norin voltak azok, a ház tulajdonosai. Tízéves kisfiuk csodával határos módon megmenekült. Az egyik gazdasági épületben találtak rá. A tűzeset körülményeit a

Bohusläningen

gyanúsnak ítélte, és a rendőrség gyújtogatás ügyében kezdett nyomozni.

A cikk gemkapoccsal volt egy mappához csatolva, amiben Patrik megtalálta a rendőrségi jelentést is. Még mindig nem értette, mi köze ennek Lorentzékhez, amikor a jelentésben meglátta a Norin-fiú nevét. Jannak hívták. A mappában a szociális segélyszolgálat jelentése is ott volt, ami megemlítette, hogy Jant a Lorentz-család vette magához. Patrik halkan füttyentett. Valami birizgálni kezdte a tudatát. Árnyak jelentek meg és foszlottak szét azonnal, amint megpróbált rájuk koncentrálni, de jelezték, hogy jó nyomon van. Feljegyzett magának pár sort, majd folytatta az asztalán lévő anyag fáradságos átkurkászását.

Lassan megtelt a notesze. Olyan kusza volt a kézírása, hogy Karin gyakran csúfolta azzal, hogy inkább tanárnak kellett volna mennie, de ő el tudta olvasni, és ez volt a lényeg. Néhány tennivaló is kirajzolódott, de a jegyzetek többsége az anyag által felvetett kérdés volt, nagy fekete kérdőjellel kiemelve. Kinek készítette Alex a pompás vacsorát? Ki volt a férfi, akivel találkozgatott? Kinek a gyerekét várta? Lehet, hogy mégis Andersét, annak ellenére, hogy ő tagadta? Vagy van még valaki, akit eddig nem sikerült azonosítani? Miért kezdene Alex az ő külsejével, vagyonával és rangjával viszonyt olyasvalakivel, mint Anders? És miért tartotta a fiókjában a Nils Lorentz eltűnéséről szóló cikket?

A kérdések sora csak nőtt és nőtt. Patrik a harmadik oldalon járt, mire eljutott Anders halálának anyagáig. Ez a papírköteg jóval vékonyabb volt, de az iratok száma folyamatosan növekedett. Egyelőre tíz körül volt a számuk, beleértve azt is, amit Anders lakásának átkutatásakor foglaltak le. A legnagyobb kérdés Andersszel kapcsolatban az volt, hogyan halt meg. Hogy sikerült a gyilkosnak, vagy gyilkosoknak felemelni őt a mennyezetről lógó hurokig? A boncolás éppen kideríthet egyet-mást, de amennyire Patrik látta, a holttesten nyoma sem volt küzdelemnek, ahogyan azt Mellberg is említette. Az öntudatlan test rettentő nehéz, és valakinek jó magasra fel kellett emelnie Anderst, hogy a nyakára tehesse a hurkot.

Többen lehettek, ahogy Mellberg feltételezte? Ez sehogy sem vágott egybe azzal, ahogyan Alexet megölték, s Patrik meg mert volna esküdni, hogy a két gyilkosságot egy és ugyanaz a személy követte el.

Fogta az Anders lakásán talált papírokat, és szétterítette őket az asztalon. A szájában egy ceruza volt, amit egész idő alatt öntudatlanul rágcsált. Semmi érdekeset nem talált, így a telefonszámlától próbált meg elindulni. Anders keveset telefonált, de az alapdíjjal együtt a számla így is magas volt. A Telia társaság részletezte a számlát, és Patrik sóhajtva vette tudomásul, hogy most a jó kis régimódi favágómunka következik.

Szép sorban felhívta a listán lévő számokat. Elég kevés volt belőlük. De volt egy, amelyik kilógott a többi közül. Nem a lista tetején szerepelt, de amikor felbukkant, az lett a leggyakrabban hívott szám. Patrik feltárcsázta.

Nyolc csengetés után már épp letette volna, amikor jelentkezett az üzenetrögzítő. A név hallatára felegyenesedett ültében. A kagylót még a hosszú sípszó előtt letette. A noteszében bekarikázott egy jegyzetet, és pillanatnyi gondolkodás után megint telefonált. Egy feladatot neki kellett elvégeznie, de a másikat ráhagyhatta Annikára. Kezében a noteszével be is ment hozzá. Annika serényen gépelt, orrán szemüveggel. Kérdően rápillantott.

– Fel szeretnéd ajánlani, hogy leveszed a vállamról a ránehezedő teher egy részét, ugyebár?

– Épp ez jutott eszembe – vigyorgott Patrik.

– Cö, cö… – Annika színpadias, elkeseredett fintort vágott. – Nos tehát miről lenne szó?

– Egy icipici kérésről – Patrik a hüvelyk- és mutatóujjával jelezte, hogy körülbelül egy milliméteresről.

– Hadd hallom.

Patrik fogott egy széket, és leült Annika mellé.

– Szóval csak azt szeretném kérdezni, tudnál-e segíteni nekem abban, hogy röviden összefoglaljam Alexandra Wijkner életét. Kezdve a halálával, és aztán visszafelé haladva beillesztgetni minden adatot, amit megtudtunk. Mennyi ideig volt Henrik felesége. Meddig élt Svédországban. Átnézni az adatokat a franciaországi és svájci iskoláiról, satöbbi, satöbbi. Érted, hogy mit keresek?

Annika végig jegyzetelt, és most igenlően nézett vissza.

– Köszönöm, Annika. Drága vagy.

Már kelt is volna fel, de Annika kurta „ül!” parancsára azonnal visszazuhant a székre. Már értette, miért ilyen jól képzettek a labradorjai, melyek fotói ott díszelegtek a titkárság falán.

Annika elégedetten dőlt hátra, és Patrik már tudta, hogy nagyot hibázott, amikor személyesen jött be az irodába, és nem csak egy cetlit írt neki. Tudhatta volna, hogy mindig átlát rajta. Különben is szinte természetfeletti szimata volt a szerelmi ügyekhez, így hát felkészült a nyilvánvalóan bekövetkező kérdésáradatra. Annika lágyan, alattomosan kezdett bele.

– Elég nyúzottnak tűnsz.

– Mmmm…

Azért csak dolgozzon meg az információért.

– Buli volt az este? – Annika olyan ravaszul keresgélte a rést a páncélzatán, hogy Machiavellinek is becsületére vált volna.

– Hát tulajdonképpen nevezhetjük bulinak is. Attól függ, mit értesz azon, hogy „buli” – Patrik széttárta a karját és csak nézett ártatlanul.

– Jaj, Patrik, nem kell a vaker. Ki az a nő?

Nem válaszolt, ezzel is kínozva egy kicsit Annikát. Aztán pár pillanat múlva Annika szeme kigyúlt.

– Aha! – kiáltott fel diadalmasan, mutatóujjával a levegőben körözve.

– Az a nő, az a hogyishívják, mi a neve, na… – csettintgetett az ujjával, ahogy lázasan kutatott a memóriájában. – Erica! Erica Falck!

Boldogan újra hátradőlt.

– Szóóóóval, Patrik… mióta tart?

Patrikot lenyűgözte az a halálos pontosság, amivel Annika mindig célba talált. Nem volt értelme tagadni. Érezte, hogy tetőtől talpig elpirul, ami minden szónál ékesebben beszélt, majd széles mosoly terült szét az arcán.

Bár az ötperces kihallgatás elég kegyetlen volt, mégis jól esett Patriknak Ericáról beszélnie, és most nehezére esett visszatérni a feladathoz, amit magának szabott ki. Vette a kabátját, szólt Annikának, hogy elmegy, és kilépett a télbe.

Erica látta az ablakból, hogy esik a hó. A számítógép előtt ült, de már kikapcsolta. Gyötrő fejfájása dacára rábírta magát, hogy írjon tíz oldalt Selma Lagerlöfről. Egyáltalán nem volt már kedve ehhez az életrajzhoz, de kötötte a szerződés, és néhány hónapon belül el kellett készülnie vele. A Dannal való beszélgetés nyomasztóan hatott rá. Azon tűnődött, hogy a férfi hátha éppen most mond el mindent Pernillának. Elhatározta, hogy gondolatait megpróbálja mederbe terelni, és újra bekapcsolta a gépet.

Az Alexről tervezett könyv vázlatát tartalmazó fájlt nyitotta meg, ami időközben jó százoldalasra duzzadt. Elejétől végéig átolvasta. Felvillanyozva állapította meg, hogy nem is rossz. Amiatt azonban aggódott, hogy mit fognak szólni Alex hozzátartozói és barátai, ha kijön a könyv. Persze kicsit álcázta a történetet, megváltoztatta a szereplők és a helyszín nevét, beleszőtt egy-két kitalált elemet. De a történet magja összetéveszthetetlenül Alex életére épült, pontosabban arra, ahogy ő látta.

A Danról szóló rész különösen sok fejfájást okozott neki. Hogy hagyhatná ki őt és a családját? Életében először igazán lelkesedett egy könyvért. Annyi más ötlete volt már, amit később elvetett; ezt most be kell fejeznie! Majd utána ráér azzal foglalkozni, hogyan kezelje azok érzéseit, akik esetleg magukra ismernek.

Lendületesen írt már vagy egy órája, amikor megszólalt a csengő. Először bosszankodott, hogy megzavarták, de aztán eszébe jutott, hogy hátha Patrik az, és felugrott. Sietve végignézett magán, majd lerohant a lépcsőn ajtót nyitni. De rögtön lehervadt a mosoly az ajkáról, amikor meglátta, ki áll az ajtóban. Pernilla volt az. Borzalmasan festett, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. Szeme dagadt és vörös volt a sírástól, a haja kócos, és úgy tűnt, siettében elfelejtett kabátot venni, csak úgy reszketett a vékony kardigánban. Erica gyorsan beengedte a melegbe. Hirtelen felindulásból megölelte, és ugyanúgy simogatta a hátát, ahogy néhány órája a férjéét, Danét. Ettől a gesztustól Pernilla a maradék kevéske tartását is elvesztette, és görcsös zokogásban tört ki. Aztán felemelte a fejét. A sminkje még jobban elkenődött, amitől már-már komikus, szinte bohócszerű lett az arca.

– Jaj, ne haragudj – a könnyei függönyén át Erica fehér pulóverére nézett, ahol fekete foltot hagyott a szemfesték.

– Hagyjad, nem érdekes. Gyere be.

Erica átkarolta Pernilla vállát, és a nappaliba vezette. Érezte, hogy még mindig remeg. Egy pillanatig azon is elgondolkozott, hogy miért pont hozzájött Pernilla. Mindig is inkább Dan barátja volt, mint Pernilláé. Úgy gondolta, elég furcsa, hogy Pernilla nem valamelyik barátnőjéhez, vagy a nővéréhez fordul. De most mindenesetre itt volt, és mindent meg kellett tennie, hogy segítsen neki.

– Van még kávé, kérsz? Úgy egy órája főzhettem, de azért még iható.

– Köszi, kérek.

Pernilla leült a díványra, és maga köré fonta karját, mintha attól félne, hogy szétesik, és össze akarná fogni magát. Bizonyos értelemben ez így is volt.

Erica két csésze kávéval jött vissza, és leült Pernillával szemben a karosszékbe. Aztán várta, hogy belekezdjen.

– Te tudtál róla…?

Erica habozott.

– Hát, tulajdonképpen igen, de csak nem régóta – aztán megint habozott. – Én beszéltem rá Dant, hogy mondja el.

Pernilla bólintott.

– És most mit csináljak?

Költői kérdés volt, Erica nem is válaszolt rá. Pernilla folytatta.

– Az elejétől fogva tudtam, hogy csak arra kellettem Dannak, hogy túltegye magát rajtad.

Erica tiltakozni kezdett, de Pernilla leintette.

– Szóval tudtam, hogy így van, de reménykedtem, hogy az idők során változnak a dolgok. Végül is jól megvoltunk…

– Dan szeret téged, Pernilla. Én tudom.

Pernilla oda sem figyelt, a kávéscsészéjébe meredve beszélt tovább.

– Azt még csak elviseltem volna, ha félrelép valakivel, és a középkorúság közeledtével járó érzelmi válságra, vagy mit tudom én, mire fogja. De hogy teherbe ejtette azt a nőt, azt sosem fogom tudni megbocsátani neki.

A hangjából sütött az indulat. Aztán Pernilla ráemelte a szemét, és ő olyan gyűlöletet látott benne, hogy meghűlt benne a vér. Sosem találkozott még ilyen fehéren izzó haraggal. Egy pillanatra felötlött benne a kérdés, hogy vajon Pernilla mióta tud Dan és Alex viszonyáról. És hogy mióta készült a bosszúra. De aztán elhessegette a gondolatot. Pernilláról volt szó, a háromgyerekes családanyáról, aki évek óta Dan felesége, nem valami tomboló bosszúangyalról, aki a férje szeretője ellen fordul. De mégis volt a szemében valami fagyos kegyetlenség, ami megrémítette.

– Most mit fogsz csinálni?

– Nem tudom. Nem tudok most semmit. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell jönnöm otthonról. Rá sem bírok nézni.

Erica szánakozva gondolt Danra. Nyilván ő is éppen a maga poklát járta. Sokkal természetesebb lett volna, ha ő jön át ide vigaszért. Akkor tudta volna, hogy mit mondjon, hogy milyen szavakra van szükség. Pernillát nem ismerte eléggé ahhoz, hogy segíthessen neki. Talán elég, ha csak hallgat.

– Szerinted miért tette? Mit kapott meg tőle, amit tőlem nem?

Erica most értette meg, hogy miért hozzá fordult Pernilla a barátnői helyett. Úgy gondolta, ő mégiscsak jobban ismeri Dant. Azt hitte, ő majd el tudja magyarázni, miért tette Dan, amit tett. Sajnos csalódást kellett okoznia neki. Ő mindig úgy ismerte Dant, mint a megtestesült becsületességet; meg sem fordult a fejében, hogy valaha is hűtlen lenne. Soha semmi nem rázta még meg úgy, mint amikor felhívta az utolsó számot Alex telefonjáról, és Dan hangpostája válaszolt.

– Nem tudom, Pernilla. Engem is nagyon fejbe kólintott a hír. Nem ilyennek ismertem Dant.

Pernilla bólogatott. Úgy tűnt, kissé megnyugtatja, hogy nem ő az egyetlen, akit átvertek. Idegesen csipkedte le kopott kardigánjáról a nem létező szöszöket.

– Figyelj, Pernilla, tudom, hogy most nagyon nehéz neked, de ti Dannal egy család vagytok. Tizenöt gyönyörű évet töltöttetek együtt, és van három csodálatos kislányotok. Úgyhogy ne kapkodj el semmit. Ne érts félre, nem akarom mentegetni. Lehet, hogy tényleg lehetetlen neki megbocsátani, és nem tudsz vele együtt maradni ezután. De várj a döntéssel, amíg egy kicsit leülepszik ez a dolog. Nagyon alaposan gondold át, mielőtt bármit is teszel. Tudom, hogy Dan szeret téged, ma mondta nekem. Azt is tudom, hogy mélységesen bánja, amit tett. Azt mondta, hogy szakítani akart vele, és én hiszek neki.

– Én már nem tudom, mit higgyek, Erica. Amit eddig hittem, az nem volt igaz, akkor most miben hihetek még?

Erre nem volt jó válasz. Súlyos csend ereszkedett rájuk.

– Milyen volt az a nő?

Erica megint látta Pernilla szemében azt a hideg tüzet. Nem kellett megkérdeznie, mire gondol.

– Nem tudom. Nagyon régen nem találkoztunk.

– Gyönyörű volt. Láttam nyáron. Olyan volt, amilyen én is lenni akartam. Gyönyörű, elegáns, előkelő. Úgy éreztem magam, amikor megláttam, mint valami paraszt. Mindent megadtam volna, hogy olyan legyek, mint ő. Valahol meg is tudom érteni Dant. Ha egymás mellé állítanak engem és azt az Alexet, hát nem kérdés, ki lenne a győztes.

Pernilla csüggedten rántott egyet a ruháin, mintha mutatni akarná, miről beszél.

– Rád is mindig irigykedtem. Az ifjúkori szerelem, aki elköltözött a városba, őt meg itt hagyta epekedni. A nagy stockholmi író, aki néha-néha leereszkedik ide az egyszerű halandók közé. Dan mindig már hetekkel előbb várta a látogatásodat.

Ericát megijesztette a Pernilla hangjából áradó keserűség. Hirtelen elszégyellte magát azért a pártfogó, gondoskodó hangért, amin eddig beszélt vele. Mennyire nem értett semmit! Ha közelebbről megvizsgálja magát, be kell ismernie, hogy kifejezett elégedettséggel tölti el a közte és Pernilla között látható különbség. Hát igen… Az ő haját, házi dauer helyett, ötszáz koronáért bodorították a Stureplanon. Ruháit az elegáns Biblioteks gatanon vásárolgatta össze, Pernilla pedig feltehetően turkálóból öltözködik. De miért tudott örülni ennek egy-egy gyengébb pillanatában? Irigykedett rá a boldog család miatt, netán meg is bánta, hogy itt hagyta Fjällbackát? Azt akarta, hogy Pernilla kicsinek és védtelennek érezze magát? Most már a lelke legmélyéig szégyellte magát. Közben elgondolkodott azon, hogy ha neki is meglenne az, ami Pernillának, meddig menne el azért, hogy megvédje. És vajon meddig megy el Pernilla? Töprengve nézett rá.

– Mit szólnak majd a gyerekek? – Pernilla mintha most jött volna rá, hogy nem csak róla és Danról van szó. – Úgyis ki fog derülni, nem? Mármint az, hogy terhes volt. Mit szólnak majd a lányok?

Kezdett pánikba esni a gondolattól, Erica pedig minden eszközzel próbálta megnyugtatni.

– A rendőrségnek meg kell mondani, hogy Alexnek volt Dannal viszonya, de más nem kell hogy tudja.

Úgy tűnt, ettől Pernilla tényleg megnyugodott kissé, és kortyolt néhányat a kávéból. Erica hirtelen mély haragot kezdett érezni Dan iránt. Normális ez az ember? Hogy gondolta ezt az egészet? Fel sem fogta, milyen jó dolga van? Együttérzőn nézett Pernillára.

– Köszönöm, hogy meghallgattál. Nagyon jól esett.

Találkozott a tekintetük. Még egy órája sem volt annak, hogy Pernilla becsöngetett, de Erica úgy érezte, rengeteget tanult ez alatt az idő alatt, elsősorban saját magáról.

– És most hogyan tovább?

– Hazamegyek – Pernilla hangja tiszta volt és határozott. – Az a nő nem fog elszakítani az otthonomtól és a családomtól. Ezt az örömet nem adom meg neki. Hazamegyek a férjemhez, és együtt megoldjuk valahogy. De nem lesz egyszerű dolga. Mostantól másképp lesz minden…

Erica minden nyomorúsága ellenére is elmosolyodott. Az ajtóban félénken megölelték egymást. Erica nézte, ahogy Pernilla a kocsijához megy, majd elhajt, és teljes szívéből a legjobbakat kívánta neki és Dannak. Ugyanakkor nem tudta felejteni Pernilla gyűlölettől izzó szemét. Azokban a szemekben nem volt könyörület.

Az összes fénykép ott hevert előtte a konyhaasztalon. Verának ennyi maradt Andersből. Legtöbbjük már megsárgult. Sok éve múlt annak, hogy valamiért le kellett őt fényképezni. A csecsemőkori képek még fekete-fehérek voltak, de akadt néhány kifakult színes fotó is. Vidám gyerek volt. Kicsit vad, de mindig vidám. Figyelmes és udvarias. Nagyon komolyan vette, amikor ő lett a férfi a háznál. Időnként talán túl komolyan, de ő hagyta, hadd tegyen, amit akar. Helyes volt ez vajon, vagy sem? Talán valamit másképp kellett volna csinálnia, vagy az sem számított volna? Ki tudná megmondani…?

Vera elmosolyodott, amikor a kedvenc képéhez érkezett. Anders büszkén feszített a kerékpárján. Esténként és a hétvégeken is dolgozott, hogy meg tudja neki venni. Anders azt mondta, hogy erre vágyik a legjobban az egész világon. Vera sosem felejtette el az arcát, amikor a nyolcadik születésnapjára megkapta. Attól fogva minden szabad percét biciklizéssel töltötte, és ezen a képen sikerült mozgás közben megörökítenie őt. Hosszú, göndör haja a szűk, fényes Adidas-felső gallérja alá lógott. Mindig így fog rá emlékezni. Amilyen azelőtt volt, hogy minden elromlott volna.

Régóta készült erre a napra. Minden telefonhívás, minden kopogtatás félelemmel töltötte el. Talán éppen most fogja megkapni a hírt, amitől egész életében rettegett. Mostanáig remélte, hogy ez a nap sosem jön el. Nem természetes, hogy egy gyerek a szülei előtt haljon meg, és talán éppen ezért volt olyan nehéz elképzelni. A remény hal meg utoljára, és ő végig hitt benne, hogy a dolgok rendbe jönnek valahogy. Még ha csoda is kell hozzá. De csodák nincsenek.

A konyhai óra ketyegése hallatszott csak. Hirtelen észrevette, milyen kopottas az otthona. Évek óta nem törődik vele. A piszokkal még csak elbánt, mégis minden szürke volt és élettelen.

Anders vidám arca most szinte gúnyosan meredt rá a képekről. Mindennél többet mondott el a kudarcáról. Az ő dolga lett volna, hogy megőrizze azt a mosolyt, hogy hitet, reményt és mindenekfölött szeretetet adjon neki a jövőre. Ehelyett némán végignézte, ahogy mindez lefoszlik róla. Nem tett eleget anyai kötelességének, és most már soha nem tudja lemosni magáról a szégyent.

Eszébe jutott, milyen kevés nyoma maradt annak, hogy Anders egyáltalán élt. A festményei eltűntek, azt a néhány bútordarabot pedig hamarosan kidobják. Itt nála nem maradt semmi. Anders eladta vagy elpusztította mindenét. Csak az a maroknyi fénykép bizonyítja a létezését. Meg az emlékei. Persze mások emlékeiben is megmarad, de mint egy részeges senkiházi, nem olyasvalaki, akit gyászolni vagy hiányolni kellene. Ő volt az egyetlen, aki derűs emlékeket őrzött róla, ha nehéz volt is már felidézni őket.

A percek órákká híztak, és Vera csak ült a konyhaasztalnál a fényképeivel. Az izmai elmerevedtek. A szeme már nehezen vette ki a képek részleteit a leereszkedő téli sötétségben.

A csengő hangja visszhangzott a házban. Sokáig várt, és már éppen visszafordult volna az autóhoz, amikor mozgást hallott bentről. Valaki óvatosan közeledett az ajtóhoz. Aztán az lassan kinyílt, és szembetalálta magát a zavartan pislogó Nelly Lorentzcel. Meglepte, hogy az asszony maga nyitott ajtót. Libériás komornyikot képzelt el, aki majd udvariasan behívja. De talán már egyáltalán nincsenek is komornyikok.

– Patrik Hedström vagyok, a tanumshedei rendőrségtől. A fiát, Jant keresem.

Korábban betelefonált Jan irodájába, de ott azt mondták, hogy ma otthon dolgozik.

Az idős hölgynek arcizma sem rándult, csak egyszerűen oldalt állt, hogy beengedje.

– Várjon egy percet, idehívom Jant.

Egy lefelé vezető lépcsőre nyíló ajtóhoz lépett. Patrik már hallott róla, hogy Jan a kastély alagsorában lakik.

– Jan, hozzád jöttek! A rendőrségtől keres valaki!

Patrik kételkedett benne, hogy Nelly reszketeg hangja lehallatszik, de a lépcsőn dobogó léptek meggyőzték, hogy tévedett. Anya és fia jelentőségteljes pillantást váltott, majd Jan előrenyújtott kézzel, csupafog mosollyal lépett Patrikhoz, akinek egy alligátor képe villant fel a fejében. Egy mosolygó alligátoré.

– Alex Wijkner meggyilkolásának ügyében nyomozok, és ha nem bánja, feltennék önnek néhány kérdést.

– Természetesen. Fogalmam sincs, miben segíthetek, de hát ezt ugyebár a maga dolga eldönteni, nem az enyém.

Megint az az alligátorvigyor. Patrik érezte, hogy viszket a tenyere. A legszívesebben letörölte volna azt a mosolyt a képéről. Volt benne valami, ami egyszerűen megőrjítette.

– Talán menjünk le hozzám, ne zavarjuk anyámat.

– Persze, az jó lesz.

Patrik nemigen értette, hogy egy felnőtt férfi miért él még mindig az anyjával. És miért egyezett bele, hogy az alagsorba száműzzék, miközben az anyja idefent terpeszkedik, legalább kétszáz négyzetméteren. Nem létezik, hogy ne fordult volna meg a fejében a gondolat, miszerint Nilsnek biztosan nem kellene a pincében laknia, ha még élne.

Lement Jan után a lépcsőn. Azt azért el kellett ismerni, hogy nem is volt olyan rossz a lenti rész. A pénz láthatóan nem számított. Olyasvalaki bútorozta be, aki a gazdagságot minden eszközzel jelezni akarta. Mindenütt bársony, brokát és aranyrojtok. A bútorok is a legjobb műhelyekből származtak, csak sajnos napfény nélkül nem mutatkozott meg igazi szépségük. Így inkább olyan volt az egész, mint egy bordélyház.

Jan egy kis irodába vezette, ahol az íróasztal és a számítógép mellett egy kanapé is állt. Ennek a két végébe ültek le, és Patrik elővette a táskájából a noteszét. Fontosnak tartotta, hogy Anders Nilsson haláláról jól időzítve számoljon be Jannak, már ha bármit ki akar húzni belőle.

Szemügyre vette a vele szemben ülő férfit. Túl tökéletes volt a külseje. Sehol egy gyűrődés az ingén vagy a zakóján. Nyakkendője csomója tökéletes, az arca frissen borotválva. Túl nagy nyugalmat és magabiztosságot árasztott. Patrik tapasztalatból tudta, hogy akit a rendőrség kihallgat, az valamilyen mértékben szinte mindig ideges, akkor is, ha nincs semmi takargatnivalója. A tüntető higgadtság viszont annak a jele volt, hogy az illető igenis rejteget valamit. Patriknak ez az elmélete már többször beigazolódott.

– Szép lakás… – az udvariaskodásból nem lehet baj – gondolta Patrik.

– Igen, a feleségem, Lisa rendezte be. Szerintem is szép munkát végzett. Közelebb jutottak már a megoldáshoz?

– Elég sok információnk van már, és kezdjük sejteni, mi történhetett.

Ez nem volt egészen igaz, de megért egy próbát, hátha felrázza Jant egy kicsit.

– Ismerte Alex Wijknert? – kérdezte Patrik. – Azt hallottam, az édesanyja ott volt a halotti toron.

– Nem, nem mondhatnám, hogy ismertem. Persze tudtam, hogy kicsoda ő, itt többé-kevésbé mindenki ismer mindenkit. De a családja már nagyon régen elköltözött innen. Köszöntünk az utcán, ha összefutottunk, ennyi. Ami pedig anyámat illeti, őt kéne kérdeznie.

– A nyomozás során többek között az is kiderült, hogy Alex Wijknernek, hogy is mondjam… kapcsolata volt Anders Nilssonnal. Feltételezem, hogy őt is ismeri.

Jan elmosolyodott. Alattomosan, leereszkedően.

– Itt a városban senki sem kerülheti el, hogy ismerje Anderst. Inkább hírhedt, mint híres. Szóval azt mondja, viszonya volt Alexszel? Már megbocsásson, de ezt igencsak nehéz elképzelni. Azt megértem, hogy neki miért tetszett Alex, de hogy ő mit akarhatott tőle, azt nem tudom felfogni. Biztos benne, hogy nem fogtak ezzel mellé?

– Biztosan tudjuk, hogy kapcsolatuk volt. Szóval, ismeri Anderset…

Jan arcán megint megjelent a felsőbbrendű mosoly, de ezúttal még szélesebben. Csodálkozva ingatta a fejét.

– Tudja, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy nem azonos körökben mozgunk. Néha látom a téren a cimboráival, de hogy ismerem-e? Nem, nem ismerem.

A hangja világosan elárulta, mennyire abszurdnak tartja már a feltételezést is, hogy ők ketten valaha is egy társaságban lehettek. Legyintett, mintha elhessegetné magától Patrik kérdését, de ő mintha valami mást is kiérzett volna a férfi tekintetéből. Valami olyasmit, hogy kínos számára Anders emlegetése.

Patrik érezte, hogy nyomon van. Megengedett magának egy pillanatnyi hatásszünetet, hogy kellőképpen kiélvezze a következő kérdést, még mielőtt felteszi:

– De ha ez így van, miért hívta Anders az utóbbi időben olyan gyakran az ön telefonszámát?

Nagy megelégedéssel látta, hogy Jan arcáról leolvad a mosoly. A kérdés szemlátomást kizökkentette a gondolatmenetéből, és Patrik bepillanthatott az aranyifjú-külső mögé, amit Jan eddig olyan gondosan fenntartott. A ravaszul kimunkált felszín mögül most előbukkant a vegytiszta rettegés. Úgy próbált időt nyerni, és összeszedni magát, hogy lassan, körülményesen szivarra gyújtott, miközben igyekezett kerülni Patrik tekintetét.

– Nem zavarja, ha dohányzom? – nem várta meg a választ, és Patrikot sem kínálta meg.

– Ha Anders ide is telefonált, nem tudom, hogy miért tette. Én nem beszéltem vele, és szerintem a feleségem sem. Nagyon különösnek találom ezt a dolgot.

Szívott egyet a szivarból, és hátradőlt, kezét hanyagul a kanapé párnáin nyugtatva. Patrik nem szólt egy szót sem. Annyi rutinja volt már, hogy tudja, legkönnyebben hallgatással lehet elérni, hogy a másik többet mondjon, mint amennyit szeretne. Ha túl sokáig tart a csend, valamivel meg akarják törni. Ezt a játékot már megtanulta. Várt.

– Végiggondolva a dolgot…, azt hiszem, tudom, mi történt – hajolt most előre Jan, és intett a szivarjával.

– Többször előfordult, hogy valaki megvárta, míg bekapcsol az üzenetrögzítő, de nem szólt bele a telefonba. Csak a légzését hallottuk. Volt olyan is, hogy felvettem a telefont, de nem szólt bele senki. Biztosan Anders volt az, valahogy megszerezhette a számunkat.

– De miért hívta volna fel önt?

– Honnan tudhatnám? – tárta szét a karját Jan. –

Talán

irigykedett. Nekünk sok pénzünk van, és ez egyeseknek szúrja a szemét. Az olyanok, mint Anders, mindig másokat okolnak a sorsukért, főleg azokat, akik vitték valamire az életben.

Patrik közömbös arccal biccentett.

– Gondolom, az üzenetrögzítő felvételei már nincsenek meg.

– Sajnos nincsenek. Ha tudtam volna, hogy szükség lehet rá… De ígérem, ezután elteszem.

– Anders nem fogja többet hívni, efelől megnyugodhat.

– Ó, és miért?

Patrik nem tudta eldönteni, őszinte-e az arcán látható megdöbbenés.

– Anderst meggyilkolták.

A szivarról Jan ölébe hullott a hamu.

– Meggyilkolták?

– Igen, a holttestét ma reggel találták meg.

Patrik figyelmesen tanulmányozta Jant. Valóban megdöbbent, vagy ennyire jó színész?

– Tehát… Egészen biztos benne, hogy sem Alexandra Wijknert, sem Anders Nilssont nem ismerte…

– Nagyon jól tudom, kikkel szoktam érintkezni, és ővelük nem szoktam. Látásból persze mindkettőjüket ismertem. – Jan újra a mosolygó, nyugodt önmaga volt.

Patrik elhatározta, hogy elindul másfelé is.

– Alex Wijkner lakásán találtunk egy kivágott újságcikket, ami az ön bátyja eltűnéséről szól. Nem tudja, miért lehetett olyan fontos számára ez a cikk?

Jan újra széttárta a karját, és tágra nyitotta a szemét, hogy jelezze, fogalma sincs.

– Annak idején gyakori beszédtéma volt ez errefelé.

– Szabad megkérdeznem: ön mit gondol a bátyja eltűnéséről? Több elmélet is létezik.

– Szerintem Nils egy jó meleg országban üdül valahol. Anyám azonban meg van róla győződve, hogy baleset érte.

– Közeli kapcsolatban voltak?

– Nem mondanám. Nils sokkal idősebb volt nálam, és annak sem örült igazán, hogy az anyja ezután megosztja a figyelmét közte és a kis mostohatestvére között. De azért halálos ellenségek sem lettünk. Azt hiszem, leginkább közönyösek voltunk egymás iránt.

– Ugye Nelly csak Nils eltűnése után adoptálta önt?

– Így igaz. Körülbelül egy évvel utána.

– És ezzel járt a fele királyság is, igaz?

– Igen, így is mondhatjuk.

A szivarból már alig maradt valami, és félő volt, hogy megégeti Jan ujját. Elnyomta egy cifra hamutartóban.

– Persze nem túl kellemes, hogy mindez valaki más rovására történt, de őszintén állíthatom, hogy ledolgoztam a tartozásom. Amikor átvettem a konzervgyárat, éppen lefelé tartott a lejtőn. Én az alapoktól kezdve újraszerveztem az egészet, és most szerte a világon mindenhová exportálunk halkonzervet.

– Miért gondolja, hogy Nils külföldre szökött?

– Nem szabadna erről beszélnem, de már olyan régen történt. Nilsszel együtt rengeteg pénz is eltűnt a gyárból. Valamint nyoma veszett jó néhány ruhájának, a bőröndjének és az útlevelének is.

– Miért nem jelentették be a rendőrségen az elveszett pénzt?

– Anyám nem engedte. Azt állította, hogy a könyvelésben van a hiba, Nils sohasem tenne ilyesmit. Tudja, milyenek az anyák. Az a dolguk, hogy mindig a legjobbat feltételezzék a gyerekükről.

Újabb szivarra gyújtott. Patrik úgy gondolta, ez már túl sok az aprócska helység légterének, de nem szólt semmit.

– Parancsol egyet ön is? Kubai. Kézzel sodorták.

– Köszönöm, nem dohányzom.

– Sajnálhatja. Nem tudja, mit hagy ki – Jan örömmel nézegette a szivarját.

– Azt is olvastam, hogy a szülei egy tűzesetben haltak meg. Iszonyatos lehetett. Hány éves is volt ön akkor, kilenc, tíz?

– Tíz. És valóban, iszonyatos volt. De utána szerencsém is volt. Nem minden árva kerül ilyen családhoz.

Patrik szerint kissé ízléstelen volt ilyen esetben szerencséről beszélni.

– Tudomásom szerint felmerült a gyújtogatás gyanúja. Kiderült valami?

– Olvasta a jelentéseket. A rendőrség sosem jutott az ügy végére. Én személy szerint úgy gondolom, apám az ágyban dohányzott, és elaludt közben – a beszélgetés során először türelmetlenség jelei mutatkoztak rajta. – De megkérdezhetem, hogy ennek mi köze a két gyilkossághoz? Már elmondtam, hogy egyik gyanúsítottat sem ismertem, úgyhogy egyáltalán nem értem, hogy jön ide az én nehéz gyerekkorom.

– A legkisebb nyomnak is utánajárunk. Ellenőriznem kellett Anders telefonhívásait. De hát úgy néz ki, ez nem vezet sehova. Elnézését kérem, amiért feleslegesen raboltam az idejét.

Patrik felállt, és kezet nyújtott. Jan szintén felkelt, és letette a szivart, mielőtt megrázta Patrik kezét.

– Semmi baj, semmi baj… Nagyon örültem.

De fene megnyerő…! – gondolta Patrik. Olyan érzéssel távozott, hogy nem látja a fától az erdőt. Mert egyrészt tényleg látott valamit Jan szemében, amit fel kellett volna ismernie, másrészt viszont valami egyéb sem volt rendben vele. Patrik visszatért az első gondolatához. Túl tökéletes a fickó…

Már majdnem hét óra volt, mikor Patrik becsöngetett. Erica meglepődött, milyen erős érzelmek támadtak benne, mikor meglátta, és milyen természetes volt, hogy a nyakába ugrik. Patrik letette a magával hozott két bevásárlószatyrot, és viszonozta az ölelést, hosszan magához szorítva őt.

– Hiányoztál.

– Te is.

Mintha megbeszélték volna, vacsora közben egyikük sem említette, mi történt napközben. A kávét kortyolták, amikor Patrik belekezdett.

– Anders Nilsson meghalt. A lakásán találtak rá ma reggel. Felakasztották.

– Felakasztották… ?! Tehát megölték? – Erica nem tudta palástolni az izgalmát. – Ugyanaz ölte meg, aki Alexet?

Patrik utánagondolt, hányszor is hallotta már ma ezt a kérdést. De tagadhatatlanul ez volt a kulcs a megoldáshoz.

– Úgy gondoljuk.

– Van valami nyom? Látott valaki valamit? Van olyan bizonyíték, ami összeköti a két gyilkosságot?

– Na, állj, állj, állj! – tette fel a kezét Patrik. – Többet nem mondhatok. Meg talán van kellemesebb téma is. Neked például hogy telt a napod?

Erica kényszeredetten elmosolyodott. Ó, ha tudná milyen „kellemes” volt a napja… De hogy mit történt, azt ő sem mondhatta el. Ezt Danra kellett hagynia.

– Jó sokáig aludtam, aztán egész nap írtam. Hát, ez nem olyan izgalmas.

Kezük egymást kereste az asztalon. Olyan kellemes és biztonságos volt ott ülni együtt, miközben kint már korom sötét volt és erősen havazott.

– Gondolkoztam a házról és Annáról is. Eléggé kiosztottam szegényt a múltkor, és a-zóta is úgy bánom. Lehet, hogy én vagyok az önző. Csak és kizárólag arra gondoltam, hogy nekem milyen rosszul esne, ha eladnánk a házat. De hát Annának sem könnyű. Megpróbálja a legjobbat kihozni a helyzetéből, és bár szerintem nem cselekszik helyesen, azért nem gonoszságból csinálja. Persze, néha olyan meggondolatlan és naiv, de igaziból nagyon rendes és nagylelkű. Én meg minden bajom és csalódásom feszültségét rajta vezetem le. Lehet, hogy tényleg el kéne adni a házat. Aztán újrakezdeni. Azért a pénzért vehetek egy új házat is, igaz, kisebbet. Lehet, hogy túl érzelgős vagyok. Talán ideje továbblépni, nem azon bánkódni, mi lehetett volna, hanem azon gondolkodni, mi lehet ezután.

Patrik megértette, hogy már nem a házról beszélt.

– Sajnálom, hogy ezt meg kell kérdeznem, de hogyan történt a baleset?

– Semmi baj – Erica vett egy mély levegőt. – A szüleim Strömstadba mentek, apám nővéréhez. Hideg volt, ónos eső esett, és ráfagyott az útra. Papa mindig óvatosan vezetett, de azt mondják, valami állat kiugrott eléjük. Papa félrekapta a kormányt, megcsúsztak, és egyenesen belerohantak egy fába. Valószínűleg azonnal meghaltak. Legalábbis nekünk Annával ezt mondták. De sosem fogjuk megtudni, így történt-e.

Patrik odahajolt, kezébe fogta az állát, és a szemébe nézett.

– Nem mondták volna, ha nem igaz. Én egészen biztos vagyok benne, hogy nem szenvedtek.

Erica némán bólintott. Bízott abban, amit Patrik mondott, és most olyan volt, mintha egy hatalmas teher került volna le a válláról. Azt tudta, hogy az autó kigyulladt, és ő éjszakákon át vergődött álmatlanul, arra gondolva, hogy a szülei esetleg még éltek, amikor elérték őket a lángok. Patrik szavai megnyugtatták, és most először volt képes békével gondolni a balesetre, amiben a szülei odavesztek. A gyász megmaradt, de a feszültség elmúlt. Patrik a hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcáról.

– Szegény Erica. Szegény, szegény Erica.

Erica megfogta a kezét, és az arcára helyezte.

– Nincs engem miért sajnálni, Patrik. Még sosem voltam olyan boldog, mint most, ebben a percben. Olyan hihetetlenül biztonságos így veled. Nem érzem azt a bizonytalanságot, amit szoktam, miután lefeküdtem valakivel. Szerinted miért van ez?

– Szerintem azért, mert mi egymásnak lettünk teremtve.

Erica belepirult ezekbe a szavakba. De nem tagadhatta, hogy ő is ugyanezt érzi. Mintha hazatalált volna.

Furcsa volt megint a régi szobájában. Ez a sok rózsaszín meg csipke már nem az ő stílusa volt.

Julia hanyatt feküdt keskeny gyerekkori ágyában, és kezét a hasán összefonva bámulta a plafont. Az egész élete éppen szilánkokra esett szét körülötte. Mintha elvarázsolt kastélyban élt volna, körülvéve torzító tükrökkel, amelyek mindent másnak mutattak, mint amilyen volt. Fogalma sem volt, mi lesz a tanulmányaival. Egy csapásra eltűnt belőle minden lelkesedés, és most nélküle zajlott az oktatás. Nem mintha ez bárkinek is feltűnt volna. Nem volt barátkozó típus.

Heverészhetne itt a rózsaszín szobában, amíg megőszül – gondolta. Szülei semmiben sem mernék korlátozni. Akár élete végéig élősködhetne a nyakukon. A bűntudat nyitva tartaná a pénztárcájukat.

Úgy érezte, mintha vízben mozogna. Minden mozdulat nehézkes volt, és minden hang mintha szűrőn keresztül jutott volna el hozzá. Eleinte tele volt jogos felháborodással, és olyan erős gyűlölettel, hogy maga is megrémült tőle. Gyűlöletet még mindig érzett, de ez az érzés már nem erővel vegyült, hanem csüggedéssel.

Az oldalára fordult. Az íróasztalon Alex és az ő fényképe állt; emlékeztette magát, hogy majd dobja ki. Amint fel tud kelni, cafatokra tépi, és megszabadul tőle. Összerándult, amikor a fényképen meglátta a csodálatot önmaga arcán. Alex hűvös volt és gyönyörű, mint mindig, ő pedig, a rút kiskacsa, imádattal fordította felé kerek arcát. Az ő szemében Alex sosem tehetett semmi rosszat, és Julia titkon remélte, hogy egyszer majd ő is kikel a bábból, és ugyanolyan szép és magabiztos lesz, mint a nővére. Most gúnyosan felnevetett a saját naivitásán. Találgatta, vajon miket mondhattak róla a háta mögött. Nevetgéltek-e szegény, buta, csúnya Julián.

Halkan kopogtak az ajtón, mire Julia azonnal magzatpózba gömbölyödött. Tudta, ki az.

– Julia, kezdünk aggódni érted. Nem jössz le egy kicsit?

Nem válaszolt az anyjának, inkább elmélyülten tanulmányozta az egyik hajtincsét.

– Julia, kérlek…!

Birgit bejött, és leült az íróasztalnál álló székre.

– Megértem, hogy haragszol ránk, talán még gyűlölsz is minket, de hidd el, nem akartunk bántani.

Juliát elégedettséggel töltötte el, hogy Birgit olyan feldúltnak és megviseltnek látszik. Úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna. Valószínűleg így is volt. Új ráncok alakultak ki a szeme körül, és Julia kárörvendően arra gondolt, hogy az arcfelvarrást, amivel jövőre, a hatvanötödik születésnapjára akarta meglepni magát, esetleg a tervezettnél korábban el kell végezni. Birgit közelebb hozta a széket, és egyik kezét lánya vállára tette. Julia azonnal lerázta magáról, mire Birgit visszavonult, tele fájdalommal.

– Kicsikém, szeretünk téged. Te is tudod.

Egy nagy szart. Mire jó ez az egész színjáték? Pontosan tudták mindketten, hányadán állnak egymással. Szeretet? Birgit azt sem tudta, mi az. Egyvalakit szeretett életében, és az Alex volt. Mindig Alex.

– Muszáj ezt megbeszélnünk, Julia. Most össze kell tartanunk. Birgit hangja remegett. Julia elgondolta, hányszor kívánhatta már, hogy bárcsak ő halt volna meg, és nem Alex. Látta, hogy Birgit feladja, és reszkető kézzel a helyére teszi a széket. Az ajtóból még utoljára, esedezve visszanézett. Julia látványosan a fal felé fordult. Az ajtó csöndesen becsukódott.

A reggel egyébként sem volt Patrik kedvenc napszaka, de ez most különösen nagy erőpróbának bizonyult. Először is ki kellett másznia Erica mellől a jó meleg ágyból. Azután félórát lapátolt, mire kiszabadította a kocsiját a hóból. Végül hiába ásta ki azt a nyavalyás autót, nem indult. Néhány próbálkozás után visszament, és megkérdezte Ericát, kölcsönveheti-e az övét. Kölcsönvehette, és az első próbálkozásra sikerült is beindítania.

Félórás késéssel esett be az irodába. A lapátolástól elborította az izzadság, néhányszor meg is rángatta az ingét, hogy így legyezze magát. Munkakezdés előtt még volt egy kötelező útja a kávéfőzőhöz. Csak amikor végre leült az asztalához, kezében a csészével, engedélyezett magának egy kis álmodozást, belesüppedést a szerelem vak, minden mást kizáró érzésébe. Ez az éjszaka éppen olyan varázslatos volt, mint az előző, de némi józan észt is sikerült megőrizniük, és kicsivel többet aludtak. Túlzás lett volna állítani, hogy kipihente magát, de legalább nem volt kómában, mint előző nap.

Először is a jegyzeteit nézte át, amiket a Jannal folytatott beszélgetés során készített. Sok érdekes dolgot nem talált benne, mégsem tekintette elvesztegetett időnek a látogatást. „Az emberölési ügy az emberekről szól” – mondogatta mindig az egyik tanára, és Patrik jól az eszébe véste ezeket a szavakat. Emellett úgy gondolta, jó emberismerő. Jan semmilyen pozitív érzést nem keltett benne. Megbízhatatlan, sikamlós, élvhajhász – ezek a szavak ugrottak be róla. Az is világos volt, hogy sok mindent elhallgatott. Patrik újra maga elé vette a Lorentz-családról szóló iratok halmazát. Még mindig nem talált kapcsolatot a Lorentz-család és a gyilkosságok között, leszámítva Anders telefonhívásait. Azt viszont nem tudta bizonyítani, hogy Jan története az őt telefonon zaklató ismeretlenről nem igaz. Patrik kinyitotta a Jan szüleinek haláláról szóló dossziét. Amikor Jan az esetről beszélt, volt valami a hangjában, ami nem hagyta nyugodni. Valahogy hamisan csengett. Támadt egy ötlete. Felvette a telefont, és tárcsázott egy számot, amit fejből tudott.

– Szia, Vicky, hogy s mint?

A hívott fél biztosította róla, hogy jól van. A szokásos udvariaskodás után Patrik rátért a tárgyra.

– Vicky, egy szívességre kérnélek. Egy fazont keresek, aki 1975 körül került be a szociális segélyszolgálat nyilvántartásába. Tízéves volt, és Jan Norinnak hívták. Tudnál nekem segíteni? Oké, várok.

Türelmetlenül dobolt az ujjával az asztalon, amíg Vicky Lind a szociális segélyszolgálatnál átnézte a nyilvántartást. Kisvártatva jelentkezett is.

– Megvan? Fantasztikus. Megnéznéd, hogy ki foglalkozott az ügyével? Siv Persson. Óriási. Netán a telefonszáma is megvan?

Patrik gyorsan lefirkantotta a számot, majd letette a telefont, de előbb még megígérte Vickynek, hogy egyszer elviszi ebédelni. Feltárcsázta a kapott telefonszámot, és szinte azonnal jelentkezett is egy eleven hang. Kiderült, hogy Siv Persson emlékszik Jan Norin esetére, és akár rögtön el is mehet hozzá.

Patrik olyan lendülettel kapta le a kabátját a fogasról, hogy az felborult. Ráadásul estében lesodort egy képet a falról, és egy virágvázát a polcról, ami óriási csattanással ért földet. De Patrik most hagyott mindent, ahol volt. A folyosóra érve látta, hogy minden ajtón fejek kandikálnak ki. Csak legyintett, és kirohant az ajtón, hátában az értetlen tekintetekkel.

A segélyszolgálat irodája alig pár száz méterre volt a kapitányságtól. Patrik végigtrappolt a behavazott főutcán. Az utca végén, a Tanumshede fogadónál balra fordult, és gyalogolt még egy fél háztömbnyit. Belépett az önkormányzat épületébe, ahol az iroda is volt. A kedélyes recepcióslány, aki osztálytársa volt a középiskolában, útba igazította Sivhez. Siv Persson nem bajlódott azzal, hogy felálljon és kezet fogjon vele. Többször találkoztak már munkaügyben, és nem mindig egyezett a véleményük egy-egy üggyel kapcsolatban. Ennek részben az volt az oka, hogy bár Siv az egyik legrendesebb ember volt, akit Patrik ismert, szociális munkásként nem mindig tehette meg, hogy csak a jót lássa az emberekben. Figyelembe véve, hogy eddig milyen esetekkel szembesült a munkája során, Patrik csodálta is Sivet, amiért meg tudta őrizni alapvetően pozitív viszonyulását az emberi természethez. Úgy érezte, hogy vele éppen az ellenkezője történt.

– Szia, Patrik. Szóval sikerült idevergődnöd ebben a hóban. Patrik ösztönösen reagált a nő már-már természetellenesen vidám hangjára.

– Azért egy motoros szán jól jött volna.

Siv az orrára tette a szemüvegét, ami eddig egy zsinóron lógott a nyakában. Imádta a rikító színeket, és a vörös szemüveg passzolt a ruhájához. A haját ugyanúgy viselte, amióta csak Patrik ismerte: az állkapcsa magasságában nyílegyenesen elvágott bubifrizura, pontosan a szemöldökéig érő frufruval. A színe fényes rézvörös volt, Patrik nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon, amint ránézett.

– Szóval… Jan Norin… – Már előkészítette az anyagot, az asztalán ott hevert a vastag dosszié. – Amint látod, elég sok minden összegyűlt az illetőről – folytatta. – Mindkét szülő drogfüggő volt, és ha nem halnak meg a balesetben, előbb-utóbb el kellett volna vennünk tőlük a gyereket. Teljesen elhanyagolták a fiút. Koszos ruhákban járt iskolába, és a többi gyerek folyton zaklatta a szaga miatt. Állítólag az istállóban aludt, és másnap ugyanabban a ruhában ment iskolába.

Szemüvege fölött Patrikra nézett.

– Gondolom, nem azért jöttél, hogy visszaélj a bizalmammal, hanem, ha utólag is, de megszerzed a szükséges felhatalmazást, hogy hozzáférj Jan adataihoz.

Patrik bólintott. Tudta, hogy fontos a szabályok betartása, de néha az ügy megkövetelt egy bizonyos rugalmasságot. A munkakapcsolatuk Sivvel mindig jó volt, de kénytelen volt feltenni a kérdést:

– Miért nem léptetek közbe előbb? Hiszen ezt a gyereket nyilván születésétől fogva elhanyagolták.

Siv mélyet sóhajtott.

– Értem, mit mondasz, s hidd el, hogy én is sokat gondolkodtam ezen. De amikor elkezdtem itt dolgozni – egyébként alig néhány hónappal a tűzeset előtt – még más idők jártak. Az állam csak egészen szélsőséges esetekben avatkozott be, és vette el a gyereket a szüleitől. És ennek az olyan kisgyerekek látták a kárát, mint Jan. Fizikai bántalmazásnak nem volt nyoma rajta. Még az is lehet, hogy jobban járt volna, ha megverik, és kórházba kerül, mert akkor többet tehettünk volna az érdekében. Vele egyszerűen csak nem törődtek. – Mikor azt mondta, „egyszerűen”, Siv feltartotta két-két ujját, mint az idézőjeleket. Patrik hirtelen megsajnálta a gyermek Jant. Hogy válhat normális emberi lény abból, aki ilyen körülmények között nő fel?

– És a legrosszabbat még nem is mondtam. Bizonyítékot sosem találtunk, de voltak jelek, amik arra utaltak, hogy a szülők pénzért vagy kábítószerért cserébe megengedték férfiaknak, hogy Jannal fajtalankodjanak.

Patriknak leesett az álla. Ez rosszabb volt, mint amit el tudott képzelni.

– Mint mondtam, sosem tudtuk ezt bizonyítani, de ma már látjuk, hogy Jan tipikusan azt a viselkedésmintát követte, amiről már tudjuk, hogy a szexuálisan kihasznált gyerekek jellemzője. Az iskolában nagyon nehezen kezelhető volt, a többiek zaklatták, de féltek is tőle.

Siv kinyitotta a dossziét, és lapozgatott a papírok között, míg meg nem találta, amit keresett.

– Itt van! Negyedikben kést vitt az iskolába, és megfenyegette vele az egyik fő kínzóját. Pontosabban meg is vágta az arcát, de az iskola vezetése eltussolta az ügyet. Amennyire tudom, meg sem büntették. Később is előfordult még, hogy Jan különösen agresszíven viselkedett, de ez a késügy volt a legsúlyosabb. Azt is jelentették néhányszor az igazgatónak, hogy illetlenül viselkedik a lányokkal. Korához képest meglepően nagy tájékozottságra vallott a szexuális viselkedése és az utalásai. De az erről szóló jelentéseknek soha nem volt semmi következménye. Senki sem tudta, mit kezdjen vele. Ma már persze reagálnánk az ilyen jelzésekre, és cselekednénk, de ne felejtsd el, hogy ez a hetvenes évek elején történt. Egész más világ volt akkor.

Patrik úgy érezte, elájul a szánalomtól és a dühtől. Hogy bánhat valaki így egy gyerekkel?

– A tűz után is előfordultak… ilyen esetek? – kérdezte.

– Nem, ez a legfurcsább az egészben. A tűz után azonnal a Lorentz-családhoz került, és utána sosem jelentették nekünk, hogy probléma volna vele. Néha elmentem hozzájuk, hogy kövessem a fejlődését, és egy egész más fiút találtam. Csak ült, öltönyben, lenyalt hajjal, és nézett rám pislogás nélkül, ahogy a kérdéseimre felelgetett. Valójában nagyon ijesztő volt. Egy ember személyisége nem változik meg csak így egyik napról a másikra.

Patrik összerezzent. Siv még mondott volna valamit, de Patriknak muszáj volt közbekérdeznie.

– Na most, ami a tüzet illeti…

Hagyta kicsit lógni a kérdést a levegőben, és látta, hogy Siv felkapja fejét. Ez azt jelentette, jó irányba tart.

– Hallottam bizonyos pletykákat… – nézett érdeklődve Sivre.

– Mit hallottál?

– Hogy gyújtogatás volt. A rendőrség arra jutott, hogy valószínűleg gyújtogatás, de az elkövetőnek nem akadtak a nyomára. A tűz a ház földszintjén ütött ki. A szülők az emeleten aludtak, esélyük sem volt.

Hallottál bárkiről, aki annyira gyűlölte Norinékat, hogy erre képes lehetett?

– Igen – a felelet olyan halk volt, hogy Patrik alig hallotta. – Igen! – ismételte hangosabban Siv. – Ismerek valakit, aki ennyire gyűlölte Norinékat.

Patrik várt, hadd folytassa.

– Elkísértem a rendőrséget a házhoz. A tűzoltók értek oda először. Az egyikük elment körülnézni, nem sodort-e a szél a környékre veszélyes szikrákat. Ő találta meg Jant az istállóban. A gyerek nem volt hajlandó kijönni onnan, ezért szóltak nekünk. Én akkor még kezdő voltam, és így visszatekintve be kell vallanom, hogy eléggé izgultam. Jan ott ült az istállóban, hátát a falnak vetve, és egy tűzoltó tartotta szemmel, aki nagyon megkönnyebbült, mikor odaértünk. Elküldtem a rendőröket, aztán bementem, hogy megnyugtassam Jant, és kivigyem. Amikor közelebb értem, láttam, hogy játszik valamivel az ölében. Egy doboz gyufa volt az. Éppen szétválogatta a gyufákat. A doboz egyik felébe kerültek az elégettek, a másikba a még jók. És boldogan mosolygott közben. Szinte sugárzott. Ez volt a legszörnyűbb dolog, amit életemben láttam, Patrik. Néha éjjel még ma is magam előtt látom az arcát. Odamentem hozzá, és megpróbáltam óvatosan elvenni tőle a gyufásdobozt. Akkor rám nézett, és azt kérdezte: most már meghaltak? Ennyi. Most már meghaltak? Aztán elvigyorodott, és hagyta, hogy kivigyem az istállóból. Az utolsó, amit láttam, egy takaró, egy zseblámpa és egy halom ruha volt az egyik sarokban. Akkor értettem meg, hogy mi is felelősek vagyunk a szülők haláláért. Sok, sok évvel előbb közbe kellett volna lépnünk.

– Beszéltél erről bárkinek?

– Nem. Mit mondhattam volna? Hogy szerintem ő ölte meg a szüleit, mert volt nála egy doboz gyufa? Nem, nem mondtam senkinek semmit, csak most neked. De mindig sejtettem, hogy egyszer dolga lesz a rendőrséggel. Mibe keveredett?

– Most nem mondhatok semmit, de megígérem, hogy amint beszélhetek róla, megteszem. Nagyon-nagyon hálás vagyok neked ezért, és elintézem a papírmunkát, ne aggódj.

Intett, és távozott.

Siv ott maradt az asztalnál. Szemüvege megint a zsinóron lógott, ő pedig két ujjal masszírozta az orrnyergét, és lehunyta a szemét.

Abban a pillanatban, hogy kilépett az épületből, megszólalt Patrik mobilja. Az ujjai máris megdermedtek a hidegtől, és eltartott egy darabig, mire sikerült kinyitnia az apró készüléket. Remélte, hogy Erica az, de csalódottan látta, hogy a kapitányság száma villog a kijelzőn.

– Patrik Hedström. Szia, Annika. Nem, itt állok a segélyszolgálat előtt. Pár perc, és visszaérek.

Összecsukta a telefont. Annika megint hozta a formáját. Előkotort valamit, ami nem szerepelt Alex életrajzában.

Odabent a kapitányságon Patrik leverte a lábáról a havat. Magában megjegyezte, hogy a hó és az utcai cipő együtt kellemetlenül átnedvesíti a zoknit. És hogy erre rájöhetett volna előbb is.

Egyenesen Annika irodájába ment. A titkárnő arckifejezése elárulta, hogy valami nagy fogásról van szó.

– Na, nézzük. A halála idejénél kezdtem, és visszafelé haladtam. A galériát 1989-ben nyitották meg a barátnőjével. Előtte öt évig Franciaországban járt egyetemre, ahol művészettörténetet tanult. Ma faxolták el az indexe másolatát, minden vizsgáját időben letette. Középiskolába a Hvidtfeldskába járt, Göteborgban. Onnan is megvannak a jegyei. Nem volt egy éltanuló, de különösebben rossz sem. Olyan közepes.

Annika látta, hogy Patrik előrehajolva próbál lesni a képernyőről. Elfordította a monitort, nehogy túl korán kiderüljön, mit fedezett fel.

– De előtte egy bentlakásos iskolába járt Svájcban. L’École de Chevalier-nek hívják, és egy vagyon a tandíj – ez utóbbit Annika különös nyomatékkal ejtette. – Felhívtam őket, és kiderült, hogy félévenként körülbelül százezer koronát kell leperkálni, nem számítva a szállást, az ellátást, a ruhát és a tankönyveket. És utánanéztem: akkor is ennyi volt, amikor Alexandra Wijkner odajárt.

Patrik csak úgy itta a szavait, s levonta a következtetést:

– Vagyis az a kérdés, miből telt Carlgrenéknek arra, hogy ide járassák Alexet. Tudtommal Birgit mindig is háztartásbeli volt, az meg ki van zárva, hogy Karl-Erik fizetéséből ezt megengedhették volna. Megnézted, hogy…

– Igen, megkérdeztem, ki állta Alexandra tandíját, de ilyen információt nem adnak ki – szakította félbe Annika. – Csak a svájci rendőrség felszólítására tehetnék meg, de ismerve a bürokráciát minimum fél év, mire azt megszerezzük. Inkább a másik végéről fogtam meg a dolgot, és ellenőriztem, hogy alakult Carlgren-család anyagi helyzete. Mondjuk, örököltek-e, vagy ilyesmi. Beletelik egy pár napba, mire a bank válaszol. Viszont… – újabb hatásszünet – ez még mindig nem a legérdekesebb rész. Carlgrenék állítása szerint Alex az 1977-es év tavaszi félévében kezdte meg az iskolát. Az iskola nyilvántartása szerint viszont 1978 tavaszán.

Annika diadalmasan hátradőlt, és összefonta a karját.

– Ez biztos? – Patrik alig tudott úrrá lenni az izgatottságán.

– Ellenőriztem, aztán újra, aztán harmadszor is. Hetvenhét tavaszától hetvennyolc tavaszáig hiányzik egy év Alex életéből. Fogalmunk sincs, hol lehetet akkor. A család 1977 márciusában költözött el innen, és ettől kezdve egy betű sem maradt fenn róluk, egészen addig, amíg Alex el nem kezdte a svájci iskolát. A családja ugyanakkor jelenik meg Göteborgban. Házat vesznek, és Karl-Erik egy közepes méretű kereskedelmi vállalat ügyvezető igazgatója lesz.

– Szóval azt sem tudjuk, hogy a szülők hol voltak ebben az egy évben?

– Nem, még nem. Annyi azonban biztos, hogy semmilyen adat nem maradt fenn arról, hogy ez idő alatt Svédországban lettek volna.

Patrik az ujjain számolgatott.

– Alex 1965-ben született, akkor, lássuk csak, tizenkét éves volt 1977-ben.

Annika megint a képernyőre pillantott.

– Január harmadikán született, úgyhogy igen, már betöltötte a tizenkettőt, amikor elköltöztek.

Patrik elgondolkodva bólintott. Egy egész család csak nem tűnhet el! Valami nyomot biztosan hagytak, csak meg kell találni.

– Más fehér folt nincs a történetben? – kérdezte. – Mondjuk nem írhatta meg valaki az ő nevében az egyetemi dolgozatokat? Vagy a társa nem vezette egy darabig egyedül azt a galériát? Nem mintha nem bíznék benned, de talán mégis újra le kéne ellenőrizni mindent. És a kórházi feljegyzéseket is, hogy szült-e valaha valahol egy Alexandra Carlgren vagy Wijkner. Kezdd a göteborgi kórházakkal, aztán folytasd a környéken. Valami nyoma kell legyen annak a szülésnek, egy gyerek nem szívódhat fel csak úgy!

– Nem szülhette meg külföldön? Például abban az iskolában. Vagy Franciaországban.

– Dehogynem! Nézz utána ennek is, ha itthon nincs nyom.

– Ha már itt tartunk… – nézett fel Annika a jegyzetelésből – a többiek jutottak valamire?

– Ernst utánanézett Bengt Larsson alibijének, és nem tudunk belekötni, úgyhogy őt kihúzhatjuk. Martin felhívta Henrik Wijknert, de semmi újat nem derített ki Alex és Anders kapcsolatáról. Még ki akarja hallgatni Anders haverjait is, hátha mondott nekik valamit. Gösta pedig… Gösta ül az irodájában, sajnálja magát, és próbál erőt gyűjteni, hogy elmenjen végre Göteborgba kihallgatni Carlgrenéket. Szerintem hétfőig nem megy sehova.

Patrik sóhajtott. Ha meg akarja oldani ezt az ügyet, a legjobb lesz, ha nem a kollégáira hagyatkozik, hanem maga végzi el a munkát.

– Lehet, hogy van logikus magyarázat a dologra, és Calgrenék el is mondják, mi történt abban a bizonyos hiányzó évben.

– Lehet, persze. Beszélni fogok velük, de előbb jobban utána kell járnom ennek. Azt akarom, hogy esélyük se legyen félrevezetni.

Annika sunyi mosollyal dőlt hátra.

– Na és a lagzi mikor lesz?

Patrik látta rajta, hogy ezt a zsíros falatot egyhamar nem áll szándékában elengedni. Bele kellett törődnie, hogy most egy ideig rajta fog csámcsogni az egész kapitányság.

– Ez azért még korai. Legalább egy hétig együtt kéne lennünk, mielőtt bejelentkezünk a templomban.

– A-ha! Szóval együtt vagytok!

Most jött rá, hogy beleesett a csapdába.

– Nem, vagyis igen, hát lehet… nem tudom, egyelőre működik, de még olyan új, és különben is lehet, hogy visszamegy Stockholmba… Ennyi egyelőre legyen elég – Patrik úgy fészkelődött a székén, mint egy sajtkukac.

– Rendben van, de folyamatos, napra kész tájékoztatást akarok, világos? – szegezte rá Annika az ujját. Patrik megtörten bólintott.

Annika felkelt, megkerülte az asztalt, és mire Patrik észbe kapott, már rá is szorította a méretes keblekre egy satuszerű ölelés. – Jaj, Patrik úgy örülök! Ígérd meg, hogy nem szúrod el!

Badholmen, a strandsziget kihalt volt és elhagyatott. Most csak a szél fújdogált az éjjel esett vastag hóréteg fölött, ám nyáron fürdőzőktől volt hangos ez a hely. Erica óvatosan lépkedett a hóborította kövek között. Friss levegőre volt szüksége, és itt Badholmenen zavartalanul szemlélhette a szigeteket és a látszólag végtelen jeget. A jótékony csendben szinte hallotta a gondolatait. Csak most, hogy úgy tűnik társra talált, vette észre, milyen magányos volt eddig. De mi lesz vele és Patrikkal, ha neki vissza kell mennie Stockholmba? Az nagy távolság, és egy távkapcsolathoz már öregnek érezte magát. Mert ha el kell adni a házat, hogy is maradhatna itt? Vehetne ugyan Fjällbackában egy másik lakást, de azt el nem tudta képzelni, hogy majd nézi, ahogy idegenek járkálnak a gyerekkori otthonában. Ezekre a gondolatokra rögtön elhagyta előbbi derűs hangulata. Hosszas tépelődés után sem jutott tovább annál, hogy ott tudná hagyni a stockholmi életét, de csak ha maradhatna a gyerekkori otthon ismerős falai közt. Pedig már eltervezte a szokásos állomásokat: összeköltözés, eljegyzés, esküvő, gyerekek, és sok-sok közönséges hétköznap, míg aztán egyszer egymásra néznek, és észreveszik, hogy megöregedtek együtt. Ez igazán nem olyan sok…

Alexre gondolt. Mostanra csak neki maradt jövője, esélye, hogy átélje mindazt a bánatot és örömöt, amit még tartogattak az évek. Szürkésfehér holttestét látta maga előtt abban a fürdőkádban. Vére a padlón, haja ráfagyott a homlokára… Talán a róla szóló könyv is segít majd, hogy ne csak így tudjon emlékezni rá. Talán megismerheti a nőt, akivé Alex vált, miután elváltak útjaik.

Ám az anyag, ami eddig összeállt, valahogy laposnak tűnt. Mintha egy háromdimenziós modellt csak az egyik oldaláról nézne. Jobban meg kell ismernie az Alex környezetében élő embereket, és nem csak a főszereplőket.

Ezután főleg olyasvalami körül keringtek a gondolatai, amit már gyerekkorában érzett, de soha nem értett igazán. Valami történt az Alex elköltözése előtti évben. A felnőttek sugdolództak, s amikor a közelbe ért, elhallgattak; meg akarták óvni valamitől. Arra emlékezett, hogy többször elkapta ilyenkor az „iskola” szót. Ez nem volt túl sok, de csak ebből tudott kiindulni. Talán az általános iskolai osztályfőnökénél kellene kezdeni az érdeklődést. Szerencsére még mindig Fjällbackában él.

Feltámadt a szél, és a hideg a vastag ruhán is kezdett átszivárogni. Erica hazaindult. A hegy védelmében megbújó Fjällbackára gondolt. Nyáron úgy nyüzsgött a környék, mint egy hangyaboly. Most békés csend honolt a kisvárosban, mintha téli álmot aludna. De azt is tudta, hogy ez a béke csak látszólagos. A felszín alatt ugyanannyi gonoszság lakozott, mint bármely más emberlakta helyen. Gyűlölet, irigység, kapzsiság és bosszúvágy, letakarva olyan mondatokkal, mint: „mit szólnának az emberek?” Vajon milyen titkokat rejthetnek a hólepte házak? Erica megborzongott, és kezét a zsebébe süllyesztve indult tovább.

Az élet minden eltelt évvel egyre fenyegetőbb lett Axel Wennerström számára. Az egész akkor kezdődött, amikor tudatára ébredt, hogy baktériumok és egyéb kórokozók milliói és trilliói röpködnek körülötte. Bármit megérintenie kész megpróbáltatás volt, s ha feltétlenül meg kellett tennie, már látta is a belémasírozó baktériumhadakat, meg a töménytelen ismert és ismeretlen nyavalyát, amelyeket terjesztenek. Ha tömegbe került, a pórusain szivárogni kezdett a veríték, és a légzése felgyorsult. Az egyetlen környezet, ahol Axel úgy-ahogy úrrá tudott lenni a félelmein, az otthona volt. Idővel felismerte, hogy tulajdonképpen az egész életét leélheti úgy, hogy ki sem teszi innen a lábát. Utoljára nyolc évvel ezelőtt hagyta el az otthonát, és semmi okát nem látta, hogy ezen változtasson.

Alex Wennerström jól begyakorolt rutin szerint élte napjait. Hét órakor felkelt és megreggelizett. Majd jó erős tisztítószerekkel kitakarította a konyhát, hogy elpusztítson minden egyes baktériumot. A következő néhány órát a ház többi részének leporolásával, kipucolásával és rendbe rakásával töltötte. Csak egy órakor engedélyezett magának némi szünetet, s ült le a verandára az újságjával. Signével, a levélhordóval való egyezségének köszönhetően mindig nejlonba csomagolva kapta a postáját.

A kopogástól az egekbe szökött az adrenalinszintje. A napnak ebben az időszakában nem számított senkire. Az, aki az ételt szállította neki, péntek reggel szokott érkezni. Más látogatója pedig nem akadt. Axel centiről centire araszolt az ajtó felé. A kopogás türelmetlenül ismétlődött. Remegő kézzel nyúlt a felső zárhoz, és kinyitotta. Azt kívánta, bárcsak lenne kémlelőnyílása, ami a modern ajtókon mindig lenni szokott, de ebben az öreg házban semmi nem volt, amin át megnézhette volna, ki zavarja. A hevederzárat is kinyitotta, majd kalapáló szívvel kikukucskált az ajtón. Elfojtotta a vágyat, hogy becsukja a szemét, és ezzel kizárja az odakint várakozó rémséges, névtelen teremtményt.

– Axel? Axel Wennerström?

Kicsit megnyugodott. A nők kevésbé rémítették meg, mint a férfiak. Azért a biztonsági láncot még nem akasztotta ki.

– Igen, mi tetszik?

Próbált olyan elrettentően beszélni, ahogy csak tudott. Semmi mást nem akart, csak azt, hogy ez az illető, bárki legyen is, menjen el innen, és hagyja őt békén.

– Jó napot, Axel. Nem tudom, emlékszik-e még rám… Az osztályába jártam. Erica Falck.

A férfi zavartan bámulta. Olyan régen történt már, és annyi tanítványa volt.

– I-igen… Tore lánya…?

– Válthatnánk pár szót?

Sürgető pillantást vetett rá az ajtó résén keresztül. Axel mélyet sóhajtott, kiakasztotta a láncot, és beengedte. Próbált nem gondolni arra, hogy ez a nő hány ismeretlen organizmust cipel be magával az ő szép tiszta otthonába. A cipőállványra mutatott, jelezve a látogatónak, hogy vegye le a cipőjét. Ő udvariasan engedelmeskedett, és felakasztotta a kabátját meg a sálját is. A fonott bútorra ültette le a verandán, nehogy összekoszolja a ház többi részét is. Erica a kanapéra ült, Axel pedig az emlékezetébe véste, hogy ha elment, azonnal mossa ki a párnát.

– Ezer éve…

– Konkrétan úgy huszonöt.

– Bizony. Hogy repül az idő!

Axelt rendkívül idegesítette ez az üres locsogás, de mit tehetett volna. Csak mondaná már el ez a nő mit keres itt, aztán tűnne el minél hamarabb, és az otthona megint egyedül az övé lehetne. Egyszerűen képtelen volt felfogni, mit akarhat tőle. A párnát nézte, amin Erica ült, és szó szerint látta a baktériumokat, ahogy lassan de biztosan szétterjednek róla az egész lakásban. Valószínűleg nem lesz elég a párnát kimosni, az egész házat fertőtlenítenie kell.

– Nyilván szeretné tudni, miért vagyok itt.

A férfi válasz gyanánt csak bólintott.

– Biztosan hallotta, hogy Alexandra Wijknert meggyilkolták.

Hallotta, és fel is kavart benne egy csomó mindent, amit élete nagy részében próbált elnyomni. Most még jobban kívánta, hogy Erica felkeljen, és kilépjen az ajtón. De az ülve maradt, és neki gyerekes késztetése támadt arra, hogy befogja a fülét, és hangosan énekeljen, így zárva ki a szavait.

– Bizonyos okokból szükséges, hogy megtudjak néhány dolgot Alexszel és a halálával kapcsolatban, úgyhogy ha nem bánja, feltennék néhány kérdést.

Axel lehunyta a szemét. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap.

– Rendben kérdezzen – mondta megtörten.

Nem akarta megkérdezni tőle, miért tudakozódik Alexről. Tartsa meg magának, őt aztán nem érdekli. Tegye fel a kérdéseit, de őt nem kényszeríti semmi arra, hogy válaszoljon. Ugyanakkor meglepő módon azt is érezte, hogy mindent el kell mondania a vele szemben ülő szőke nőnek. Hogy végre, végre kiadja valakinek, bárkinek azt, ami huszonöt éve nyomja a szívét. Megmérgezte az életét. Mintha mélyen a tudatában kicsírázott volna valami, és szétterjedt volna az egész testében és elméjében. Tisztább pillanataiban azt is átlátta, hogy ez a gyökere a tisztaságmániájának, és a félelemnek mindentől, ami veszélyezteti az irányítást a környezete felett. Erica Falck kérdezhet, amit akar, de ő mindent megtesz, hogy elnyomja a válaszadás vágyát. Tudta, hogy ha lazít a szorításon, átszakadnak a gátak, és összeomlik a pajzs, amit olyan alaposan kiépített. És ennek nem szabad megtörténnie.

– Emlékszik Alexandrára az iskolából?

Összefacsarodott a szíve. A legtöbb gyerek, akit tanított, csak halvány emlékfoszlányokat hagyott maga után, de Alexandrát most is ugyanolyan élesen látta maga előtt, mint huszonöt éve. Erről azonban hallgatnia kellett.

– Igen, emlékszem rá, csak akkor persze még nem Wijknernek hívták, hanem Carlgrennek.

– Na igen. Milyen volt mint gyerek?

– Csöndes, kicsit visszahúzódó, és sokkal érettebben viselkedett a koránál.

Látta, hogy Ericának nem tetszik a kimért válasz, de tartotta magát ahhoz, hogy minél kevesebbet mondjon.

– Jó tanuló volt?

– Nem különösebben. Nem ő volt a legszorgalmasabb diákom, de intelligens volt a maga csöndes módján. Nagyjából közepes volt a teljesítménye.

Erica habozott, és Axel megértette, hogy most érkezett azokhoz a kérdésekhez, amiket valójában fel akart tenni. Az eddigieket csak bemelegítésnek szánta.

– De a családja elköltözött a tanév kellős közepén. Emlékszik, mit mondtak a szülei, hogy miért kell elmenniük?

Úgy tett, mintha eltöprengene a kérdésen, összetette az ujjait, és rájuk helyezte az állát, mintha próbálna visszaemlékezni.

– Igen, azt hiszem, az édesapja valahol máshol kapott munkát. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem pontosan, de valami ilyesmi rémlik.

Erica nem tudta leplezni a csalódottságát. Axel pedig újra késztetést érzett arra, hogy feltépje a mellét, és megmutassa, mit rejteget ott. Hogy feltárja a meztelen igazságot, és ezzel megtisztítsa a lelkiismeretét. De vett egy nagy levegőt, és visszafojtotta, ami kitörni készült belőle.

Erica makacsul kitartott.

– De ha jól tudom, eléggé hirtelen jött a döntés. Nem hallotta esetleg Alexet korábban is arról beszélni, hogy elköltöznek?

– Én nem látok ebben semmi furcsát. Igen, én is emlékszem rá, hogy hirtelen történt. De ilyesmi végül is előfordul. Talán az apja kevés gondolkodási időt kapott az állásajánlatra, vagy mit tudom én.

Széttárta a karját, jelezve, hogy éppen olyan keveset tud, mint Erica.

– Jó, de később is történt valami – folytatta Erica. – Halványan emlékszem, hogy az emberek híreszteltek valamit Alexszel kapcsolatban. És a felnőttek az iskolát emlegették. Nem tudja, mi lehetett ez? Nekem csak ködös emlékeim vannak, de valami olyasmi volt, amiről a gyerek előtt nem szabadott beszélni.

Axel érezte, hogy megmerevednek az ízületei. Remélte, hogy a megdöbbenés nem látszik rajta. Persze tudta, hogy terjengtek pletykák, mindig is így volt. Lehetetlen volt bármit is titokban tartani, de azért remélte, hogy ennek is van határa. Segített is benne, hogy legyen, részben épp ez rágta belülről még mindig. Erica várta a választ.

– Nem, el sem tudom képzelni, mi lehetett az. De hát tudja, milyenek az emberek, össze-vissza beszélnek mindenfélét. A legtöbb pletykának semmi alapja nincsen. A maga helyében én nem tulajdonítanék túlságosan nagy jelentőséget nekik.

A csalódottság Erica arcára volt írva. Axel látta rajta, hogy semmit nem tudott meg abból, amiért idejött. De nem volt más választása. Úgy működött ez a dolog, mint egy kukta. Ha csak egyetlen pici rés is esett volna rajta, a feszültség kitör. Ugyanakkor a benne uralkodó nyomás mindenképpen szabad utat keresett. Mintha valaki más vette volna át az uralmat az elméje, a teste fölött. Érezte, hogy mindjárt kinyílik a szája, és szavakat kezd formálni, olyan szavakat, amelyeket nem szabad kiejtenie. Nagy megkönnyebbülésére ekkor Erica felállt az asztaltól. Felöltözött, és kezet nyújtott neki. Axel nézte a kezét, és nyelt néhányat, mielőtt megfogta. Erőlködve sikerült elnyomnia a fintort. Leírhatatlanul undorodott mások bőrének az érintésétől. Erica végre kilépett az ajtón, de épp, amikor becsukta volna utána, visszafordult.

– Ja, egyébként nem tudja, volt-e Nils Lorentznek bármi köze Alexhez vagy az iskolához?

Axel habozott, majd döntött. Előbb-utóbb úgyis megtudja, ha tőle nem, hát mástól.

– Nem emlékszik? Egy évig helyettes tanár volt.

Azzal becsukta az ajtót, rázárta mindkét zárat, beakasztotta a láncot, majd az ajtónak dőlt, és becsukta a szemét.

Aztán elővette a tisztítószereket, és minden nyomot eltüntetett a hívatlan látogató után.

Rosszul indult az este. Lucas rémes hangulatban érkezett haza, így minden erejével azon kellett lennie, hogy ne bőszítse fel még jobban. Anna már tudta, hogy ilyenkor mindig keresi az ürügyet a dühe levezetésére.

A szokásosnál is jobban ügyelt a vacsorára. Lucas kedvencét készítette, és tökéletesen terítette meg az asztalt. A gyerekeket úgy tartotta távol, hogy Emmának betette az

Oroszlánkirályt

a videóba, Adriant pedig megetette és lefektette. Feltette Lucas kedvenc CD-jét, Chet Bakert, aztán kiöltözött egy kicsit, és jobban odafigyelt a hajra meg a sminkjére is. De gyorsan felismerte, hogy ma este minden hiába. Lucasnak szemmel láthatóan rossz napja volt, és a dühe kikívánkozott. Anna látta a villanást a szemében. Mintha egy bomba mellett ülne, és várná a robbanást.

Az első ütést minden figyelmeztetés nélkül kapta. A jobbról érkező pofontól csengeni kezdett a füle. Az arcához kapott és felnézett, remélve, hogy Lucas talán megenyhül, ha látja a nyomokat, amiket hagyott rajta. Ehelyett csak arra sarkallta, hogy még jobban bántsa őt. Azt volt a legnehezebb megértenie és elfogadnia, hogy férje élvezi, amit vele tesz. Sokáig elhitte, amit mondott, hogy ez neki ugyanúgy fáj, mint Annának. De már nem hihette többé, meglátta benne a szörnyeteget.

Ösztönösen összegömbölyödött, hogy megvédje magát az ütésektől, amikről úgyis tudta, hogy jönni fognak. Mikor elkezdtek záporozni, egyetlen pontra koncentrált, ami mélyen a belsejében volt, és Lucas nem érhette el. Bár tudatában volt a fájdalomnak, legtöbbször sikerült eltávolodnia tőle. Mintha a mennyezet közelében lebegne, és úgy nézné magát a padlón fekve, amint Lucas kiéli rajta a haragját.

Aztán zajt hallott, amitől rögtön visszatért a testébe. Emma állt az ajtóban, hüvelykujját a szájába véve, kezében a takarójával. Anna már több mint egy éve leszoktatta az ujjszopásról, de most csak így bírt megnyugodni egy kicsit. Lucas még nem vette észre, mert háttal állt neki, de azonnal megfordult, amikor látta, hogy Anna a háta mögé néz.

Mielőtt még Anna mozdulhatott volna, odalépett a lányához, durván felkapta, és olyan erővel rázta, hogy Anna hallotta, amint a fogai összeverődnek. Anna elkezdett felállni a padlóról, de minden mintha lassított felvételen játszódott volna le. Tudta, hogy a lelki szemei előtt mindig képes lesz majd lejátszani ezt a jelenetet – ahogy Lucas rázza Emmát, ő pedig nagy, értetlen szemekkel mered a papára, aki hirtelen átváltozott egy rettenetes idegenné.

Rávetette magát Lucasra, hogy megvédje Emmát. De mielőtt elérte volna, iszonyodva látta, hogy Lucas a falhoz csapja a kis testet. Borzalmas, recsegő hangot hallott, és rögtön tudta, hogy az élete ebben a pillanatban visszafordíthatatlanul megváltozott. Lucas szemét fényes hártya borította. Úgy nézett Emmára, miközben óvatosan és gyengéden a padlóra tette, mintha nem is értené, mi történt. Aztán újra a karjába vette a gyermekét, és fényes, robotszerű szemekkel Annára nézett.

– Kórházba kell vinni. Leesett a lépcsőn, és megütötte magát. Ezt kell mondani nekik. Leesett a lépcsőn.

Összefüggéstelenül motyogott, és elindult az ajtó felé, hátra sem nézve, vajon Anna követi-e. Ő mintha álomban járt volna, de bármikor képes volt felébredni.

– Leesett a lépcsőn – ismételgette Lucas. – Amíg ugyanazt mondjuk, el kell hinniük, Anna. Mert ugyanazt fogjuk mondani, Anna. Leesett a lépcsőn, igaz?

Lucas tovább hebegett, de Anna csak bólogatni tudott. Ki akarta tépni Lucas karjából Emmát, aki ekkor már hangosan sírt fájdalmában és zavarodottságában, de nem merte. Csak a lépcsőházban jutott eszébe, hogy Adrian még a lakásban van. Visszament érte, és egész úton a kórház felé védelmezően ringatta a karjában, miközben a gyomrában egyre nagyobb és nagyobb lett a csomó.

– Ebédelsz nálam? Egy óra alatt összeütök valamit. Az jó lesz?

– Tökéletes. Addig kicsit rendbe is hozom magam. Akkor egy óra múlva – mondta Patrik, majd kis tétovázás után hozzátette: – Szia, drága.

Erica érezte, hogy kissé elpirul a boldogságtól a gyengéd megszólítás hallatán. Ő is ugyanígy köszönt el, majd letette.

Ebédfőzés közben azért kicsit elszégyellte magát amiatt, amire készült. De úgy érezte, nem tehet mást. Mikor az egy óra leteltével megszólalt a csengő, nagy levegőt vett, és ajtót nyitott. Patrik volt az, és meleg fogadtatásban részesült, amit a tojásfőző óra sípja szakított félbe, jelezve, hogy elkészült a spagetti.

– Mi az ebéd? – kérdezte Patrik a hasát simogatva.

– Bolognai spagetti.

– Hmm, jól hangzik. Egy ilyen nő minden féri álma, tudtad?

Patrik Erica mögé lopakodott, hátulról átölelte, és belecsókolt a nyakába.

– Szexi vagy, okos, csodálatos az ágyban, de főképp és mindenekelőtt jól főzöl. Hát mit akarhat még egy férfi?

Megint csengettek. Patrik csodálkozva nézett Ericára. Ő kerülte a tekintetét, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Dan állt ott. Feldúltnak látszott, és nagyon, nagyon megviseltnek. Egész teste ernyedt volt, a szeme fénytelen. Ericát szíven ütötte a látvány, de összeszedte magát, és nem mutatta ki.

Patrik kérdően nézett rá, amikor bevezette Dant. Megköszörülte a torkát, és bemutatta őket egymásnak.

– Dan szeretne mondani neked valamit. De előbb üljünk le. Bevitt egy fazék szószt az étkezőbe. Leültek enni, de meglehetősen nyomasztó volt a hangulat. Ericának elnehezült a szíve, de tudta, hogy ezen át kell esni. Reggel telefonált Dannak, és meggyőzte, hogy vallja be a rendőrségnek a kapcsolatát Alexszel. Azt is felajánlotta, hogy nála tegye, hátha úgy könnyebb lesz.

Tudomást sem véve Patrik zavart tekintetéről belekezdett.

– Szóval, Patrik, Dan azért jött, hogy elmondjon valamit neked, mint rendőrnek.

Biccentett Dannak, hogy kezdheti. Dan a tányérját nézte, de nem nyúlt az ételhez. Még egy ideig zavartan hallgatott, majd belefogott.

– Én vagyok az, akivel Alex találkozgatott. Az én gyerekemmel volt terhes.

Patrik villája csörömpölve esett a tányérra. Erica a karjára tette a kezét, és megmagyarázta.

– Dan az egyik legrégibb és legjobb barátom. Tegnap jöttem rá, hogy Alex azért járt vissza ide, hogy vele találkozzon. Mind a kettőtöket meghívtam ebédre, mert gondoltam, ilyen környezetben mégiscsak könnyebb erről beszélni, mint a rendőrségen.

Látta Patrikon, hogy nem veszi jó néven, hogy belekontárkodott a dolgába, de erre még ráért. Dan a barátja volt, és most mindent meg akart tenni azért, hogy ne kerüljön még nagyobb bajba. Azt is megtudta, hogy Pernilla fogta a gyerekeket, és elment a nővéréhez Munkedalba. Azt mondta, időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgot.

Nem tudta, hogyan lesz tovább, és nem ígért semmit. Dan úgy látta, az egész élete széthullik. Bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt felfedni titkos kapcsolatát a rendőrségnek. Az utóbbi néhány hét nagyon nehéz volt. Nem elég, hogy titokban kellett gyászolnia Alexet, de még halálra is rémítette minden telefoncsörgés és kopogás, mert azt hitte, hogy a rendőrség épp most jött rá a kapcsolatukra. Most, hogy Pernilla tudott róla, úgy érezte, ennél rosszabb már úgysem történhet. Nem érdekelte, mi lesz vele, csak a családját ne veszítse el.

– Dannak semmi köze a gyilkossághoz, Patrik. Elmond mindent, amit róla és Alexről tudni akarsz, de megesküszik, hogy sohasem bántotta őt, és én hiszek neki. Remélem, a rendőrség majd mindezt bizalmasan kezeli. Tudod, mennyi mindent összebeszélnek az emberek, és Dan családja már így is eleget szenvedett. És ha már itt tartunk, maga Dan is. Hibázott, és elhiheted, hogy kamatostul megfizetett már érte.

Patriknak még mindig nem nagyon tetszett az egész, de bólintott, jelezve, hogy meghallgatja Dant.

– De szeretném, ha kettesben maradnánk.

Erica nem ellenkezett, kiment a konyhába mosogatni. Hallotta, hogy időnként felerősödik, majd elgyengül a hangjuk. Dané sötét, mély, Patriké valamivel magasabb. Úgy hallatszott, elég felhevült társalgást folytatnak, de amikor majd egy óra múltán kijöttek a konyhába, Dan megkönnyebbültnek látszott. Patrik még mindig szigorú arcot vágott. Dan, mielőtt elment volna, még megölelte Ericát, és kezet fogott Patrikkal.

– Majd jelentkezem, ha még lesz kérdésünk – mondta Patrik. – Lehet, hogy majd mégis be kell jönnie, hogy leírjuk a vallomását.

Dan némán bólintott, majd intett még egyet, és távozott. Patrik tekintete nem sok jót ígért.

– Erica, ezt ne csináld még egyszer! Gyilkossági ügyben nyomozunk, és mindent szabályszerűen kell tennünk.

– Tudom, Patrik. De a gyerek apja nagyon elöl van a gyanúsítottak listáján. Tudom, hogy ha Dan bement volna a rendőrsége, bedugtátok volna egy kihallgató szobába, és esetleg durvák is lettetek volna vele. És azt ő most nem bírná. A felesége otthagyta a gyerekekkel, és egyáltalán nem biztos, hogy visszajön. Plusz elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki, akármit is gondolsz te erről. Elvesztette Alexet. És nem is mutathatta ki, mennyire gyászolja. Ezért szerettem volna, ha itt kezdjük, természetes környezetben, más rendőrök bevonása nélkül. Értem, hogy valamikor rendesen is ki kell hallgatnotok, de a legrosszabbon már túl van. Ne haragudj, hogy félrevezettelek, Patrik. Meg tudsz nekem bocsátani?

Olyan csábítóan nézett, ahogy csak tudott, és odasimult hozzá. Megfogta a karját, a dereka köré húzta, aztán lábujjhegyre állt, hogy elérje a száját. Aztán Patrik eltolta magától, és egyenesen a szemébe nézett.

– Megbocsátok, de ezt többé akkor se csináld. És most tegyük be azt az ebédet a mikroba, mert éhen halok.

Mikor Patrik már az ajtóban állt, készen arra, hogy visszainduljon a kapitányságra, Ericának eszébe jutott, mit akart még mondani neki.

– Tudod, mondtam, hogy van egy halvány emlékem valamiről, aminek Alexhez volt köze, pont mielőtt elköltöztek, és valahogy kapcsolatban van az iskolával is. Utánanéztem, de nem találtam túl sokat. De emlékeztettek rá, hogy más összefüggés is van Alex és Nils között azon kívül, hogy Karl-Erik a gyárban dolgozott. Nils helyettes tanár volt nálunk egy félévig. Engem nem tanított, de Alexéknek tartott órát. Nem tudom, van-e jelentősége ennek, de gondoltam, azért elmondom.

– Szóval tanította Alexet – Patrik megállt a tornácon gondolkodni.

– Lehet, hogy tényleg nem fontos, de most minden kapcsolat érdekes Nils Lorentz és Alex között. Másból nem nagyon tudunk kiindulni – komoly arccal Ericára nézett. – Dan mondott valamit, ami nagyon megfogott. Azt mesélte, Alex az utolsó időkben gyakran mondogatta, hogy le kell számolni a múlttal. Hogy szembe kell néznie a nehézségekkel, ha tovább akar lépni.

Kis időre elhallgatott, aztán visszarángatta magát a jelenbe.

– Remélem, megérted, hogy nem zárhatom ki Dant a gyanúsítottak közül.

– Megértem, Patrik. De ha lehet, vedd figyelembe, min megy éppen keresztül.

Patrik nem ment rögtön vissza dolgozni. Anélkül, hogy tudta volna, miért, magával hozta Anders lakásának kulcsait, mikor eljött a kapitányságról. Elhatározta, hogy megáll ott, és nyugodtan körülnéz újra.

Szüksége volt valamire, bármire, ami elvezeti az ügy nyitjához. Úgy érezte, bármerre fordul, zsákutcába jut, és soha nem fogja megtalálni a gyilkost, vagy gyilkosokat. Ahogy Erica is mondta, eddig Alex titkos szeretője volt az első számú gyanúsított, de most már ebben sem volt olyan biztos. Még nem zárta ki teljesen Dant, de már nem tűnt olyan forrónak ez a nyom.

Anders lakásában kísérteties hangulat uralkodott. Lelki szemei előtt Patrik még mindig látta, ahogy Anders holtteste lassan ide-oda hintázik a kötélen, pedig a valóságban már levágták, mire ideért. Azt sem tudta, mit keres, de mindenesetre kesztyűt húzott, nehogy tönkretegyen valamilyen bizonyítékot. Megállt a kampó alatt, amire a kötelet csomózták, és próbált rájönni, hogyan történhetett. Hogyan emelték fel oda Anderst? Egyszerűen képtelen volt felfogni. A plafon magasan volt, és a hurkot közvetlenül a kampó alatt kötötték meg. Jelentős erőt igényelt volna odáig felemelni Anders testét. Nagyon sovány volt ugyan, de a magasságát figyelembe véve így is elég nehéz lehetett. Emlékezetébe véste, hogy nézze meg Anders súlyát a boncolási jegyzőkönyvben, ha majd megérkezik. Az egyetlen magyarázat, ami eszébe jutott, az volt, hogy több ember együttes erővel emelte fel. De hogyhogy nem maradt ennek a testén semmi jele? Még ha el is kábították, az emelés nyomott kellett volna, hogy hagyjon. Egyszerűen nem akart összeállni a kép.

Alaposan átvizsgálta a lakást, és közelről szemügyre vett mindent. Gyorsan végzett vele, mivel a szobában lévő matracon, valamint a konyhaasztalon és két széken kívül nem sok bútor volt a lakásban. Számottevő hely egyedül a konyhaszekrényekben volt. Egyszer már átkutatták őket, de újra nekilátott. A negyedik fiókban talált is egy noteszt, amit a konyhaasztalra tett, hogy alaposabban megvizsgálja. A fénybe tartotta, hogy lássa, van-e rajta valami lenyomat. Világosan látszott, hogy az előző oldalra írt szöveg nyomott hagyott a mostani legfelsőn. Egy régi, bevált trükkel olvashatóvá is tette az írást. Fogott egy ceruzát, és lazán satírozni kezdte a papírt. Csak néhány részletet tudott elolvasni, de ennyi elég is volt, hogy megértse az üzenetet. Megeresztett egy halk füttyentést. Érdekes volt, nagyon érdekes. Mozgásba lendítette az agyát. A noteszt óvatosan az egyik magával hozott nejlontasakba tette.

Folytatta a kutatást a fiókokban. Nagyrészt limlomokat talált bennük, de a legutolsóban megint csak volt valami érdekes. Egy bőrdarabot tartott az ujjai közt. Pontosan ugyanolyan volt, mint az, amit Alex házában találtak Ericával. Abba is ugyanazt égették bele, mint ebbe itt:

A.H.T. 1976.

Amikor megfordította, ezen is megtalálta a halvány vérfoltokat, mint Alexén. A tény, hogy volt Alex és Anders között még valami kapcsolat, amiről eddig nem tudtak, meglepte. Ráadásul eszerint ez a kapcsolat legkésőbb 1976-ra datálható, arra az évre, ami után Alex és a családja tizenkét hónapra eltűntek. Nils Lorentz pedig örökre. Az a Nils, aki Erica szerint tanított az iskolában, ahová Alex és Anders is járt. Ha formálódó gyanúja helyes – szögezte le magában – csakis Alex szülei tudják megadni neki a végső választ, ami összeköti a már meglévő darabkákat. Ha a sejtése beigazolódik, akkor itt valami felfoghatatlan tragédia történt. Nagyon remélte, hogy nincs igaza.

Patrik kikereste Gösta nevét a telefonkönyvből, és tárcsázta a melléket. Valószínűleg pasziánszozás közben zavarta meg.

– Szevasz, Patrik vagyok.

– Szevasz – Gösta hangja ugyanolyan fáradt volt, mint mindig. Az unalom és a csüggedés kívül-belül megviselte.

– Figyelj csak! Voltál már Carlgrenéknél Göteborgban?

– Nem, még nem volt időm, tudod, hogy rengeteg a dolgom. Most védekező volt a hangja. Patrik kérdése beindította a riasztóit, tartott tőle, hogy felelősségre vonják, hogy még nem végezte el a feladatát. Képtelen volt rávenni magát. Már az is nehezére esett, hogy felemelje a kagylót, és telefonáljon nekik, nemhogy még autóba is szálljon, és elhajtson egészen Göteborgig.

– Van valami kifogásod az ellen, hogy én menjek el hozzájuk? Patrik pusztán költőinek szánta a kérdést. Pontosan tudta, hogy Gösta odalesz az örömtől, ha kivonhatja magát a munka alól. Ahogy várta is, Gösta hangjába rögtön vidámság vegyült.

– Jaj, dehogy van! Ha te akarsz menni, hát csak tessék! Nekem úgyis annyi a dolgom, hogy nem is tudom, mikor érnék rá!

Mindketten tudták, hogy színjátékot játszanak, de a szerepeket már évekkel ezelőtt kiosztották.

– Már hívnám is őket, ha meg tudod mondani a számukat.

– Ja persze, itt van valahol, várj csak… – Gösta felolvasta a számot. Patrik felírta a műszerfalra erősített jegyzettömbre. Köszönetet mondott Göstának, és kinyomta a telefont, hogy felhívhassa Carlgrenéket. Nagyon szorított, hogy otthon legyenek. Bejött. A harmadik csengés után Karl-Erik felvette a kagylót. Mikor Patrik elmagyarázta, miről lenne szó, kicsit habozott, de aztán beleegyezett, hogy Patrik odamenjen, és feltegyen néhány kérdést. Megpróbálta kipuhatolni, miféle kérdések is lennének azok, de Patrik csak annyit mondott, hogy van néhány zavaros részlet az ügyben, amit szeretne tisztázni.

Eleinte lassan haladt a kanyargós erdei utakon, de miután kiért az autópályára, rögtön beletaposott. Mint vezetés közben mindig, most is teljes hangerőn bömböltette a zenét. Volt a számára valami nagyon megnyugtató az autóvezetésben. A nagy, világoskék kålltorpi villa előtt még üldögélt egy kicsit a kocsiban, összeszedve a gondolatait. Ha jó nyomon jár, akkor most össze fog zúzni egy boldog családi idillt. De akadnak helyzetek, amikor ez elkerülhetetlen.

Egy autó hajtott végig a feljárón. Nem látta, csak hallotta, ahogy a murván gurul. Erica kinyitotta az ajtót, és kinézett. Tátva maradt a szája, amikor meglátta, ki száll ki a kocsiból. Anna fáradtan intett neki, aztán kinyitotta a hátsó ajtót, hogy a gyerekeket is kivegye. Erica belebújt a klumpájába, és ment segíteni. Anna egy szót sem szólt arról, hogy ide akar jönni, és szerette volna megtudni, mit keres itt.

Fekete kabátjában Anna még sápadtabbnak látszott, mint volt. Óvatosan letette Emmát a földre, Erica pedig Adriant emelte ki a gyerekülésből. Nagy, fogatlan mosolyt kapott cserébe, és csak érezte, hogy ő is elmosolyodik. Kérdően tekintett a húgára, de ő csak megrázta a fejét, mintha azt mondaná: ne kérdezz semmit. Eléggé ismerte már Annát, hogy tudja: majd elmondja, mi történt, ha készen áll rá. Előtte viszont harapófogóval sem lehet kihúzni belőle semmit.

– Nahát, kijött hozzám vendégségbe? Eljöttetek Erica nénihez? – gügyögte a karjában tartott csecsemőnek, majd lenézett, hogy Emmának is szóljon valamit. Jóban volt a kislánnyal, de az most vissza sem mosolygott rá. Szorosan belekapaszkodott az anyja kabátjába, és gyanakodva szemlélte Ericát.

Bevitte Adriant a házba. Anna követte, egyik kezével Emmát vezetve, másikban egy kis táskát szorongatva. Erica megrökönyödve látta, hogy a kombi csomagtartója tele van pakolva, de erőt vett magán, és még mindig nem kérdezett semmit.

Gyakorlatlan kézzel megpróbálta kihámozni Adriant a téli ruhájából, míg Anna, sokkal ügyesebben, Emmáról segítette le a kabátját. Erica csak ekkor vette észre, hogy Emma egyik karja könyékig be van gipszelve. Elszörnyedve nézett a testvérére, aki alig észrevehetően újra megrázta a fejét. Emma nagy, komoly szemekkel méregette őt, végig az anyja közelében maradva. Hüvelykujját a szájába dugta; Erica ebből is látta, hogy valami súlyos esemény történt. Anna már egy éve bejelentette, hogy leszoktatta Emmát az ujja szopogatásáról.

Adrian meleg babatestét tartva Erica a nappaliba ment, és leült vele a kanapéra. Adrian elbűvölve nézte. Apró mosolyok jelentek meg az arcán, mintha nem tudná eldönteni, nevessen-e, vagy sem.

– Jól utaztatok…? – kérdezte Erika zavartan. Nem igazán tudta, hogy kérdezzen rá a váratlan látogatás okára.

– Jól, csak sokáig tartott. Dalslandon át jöttünk. Emmának hányingere lett attól a kanyargós úttól, úgyhogy meg is kellett állnunk levegőzni.

– Juj, az nem jó, mi, Emma?

Erica ismét megpróbált kapcsolatot teremteni Emmával. A kislány megrázta a fejét, de továbbra is csak bámult rá, és az anyjába kapaszkodott.

– Szerintem le kéne feküdnöd, Emma – mondta Anna. – Biztos fáradt vagy, egész úton nem aludtál semmit.

Emma bólogatott, és az ép kezével a szemét dörzsölte.

– Felvihetem őket, Erica?

– Persze, menjetek csak. Vidd őket Mama és Papa hálószobájába. Én most ott alszom, úgyhogy meg van vetve az ágy. Ne segítsek? – Erica úgy gondolta, hogy mivel Anna egyik kezében Adriant egyensúlyozza, a másikban a táskát tartja, és még Emma sem hajlandó őt elengedni, már kissé nehéz dolga van.

– Nem, kösz, megszoktam már.

Anna – már a lépcsőről – szomorú mosolyt küldött felé, amit Erica nem tudott értelmezni.

Amíg Anna lefektette a gyerekeket, Erica friss kávét főzött. Belegondolt, mennyit ivott meg mostanában. A gyomra már kezdett tiltakozni. Kezében egy kanál kávéval hirtelen megmerevedett. Basszus… Patrik ruhái ott hevernek szanaszét a hálószobában, ha Annának csak egy kis esze van, rájön, mi történt. Márpedig volt, amint a mosoly az arcán elárulta, mikor visszatért.

– Ejnye-bejnye, nővérkém, te valamit eltitkolsz előlem! Milyen pasinak esik ennyire nehezére rendbe rakni a ruháit?

Erica elvörösödött.

– Hát, tudod, elég gyorsan történt.

Hallotta, hogy dadog, ami Annát még inkább felvidította. A kimerültség ráncai egy kis időre kisimultak az arcán, és Erica egy pillanatra olyannak látta a húgát, amilyen Lucas előtt volt.

– Szóval ki az? Ne makogj, hanem szépen ossz meg a kishúgoddal minden részletet. Kezdhetnéd mondjuk a nevével. Ismerem?

– Igen. Emlékszel még Patrik Hedströmre?

Anna hosszan huhogott, és a térdét csapkodta.

– Patrik? Persze, hogy emlékszem! Úgy követett mindig, mint egy kiskutya, még a nyelve is kilógott! Szóval csak összejött neki! Jaj istenem, de romantikus! Itt sóvárog utánad ennyi éven át, aztán egyszer csak a szemébe nézel, és meglátod benne életed szerelmét!

Anna színpadiasan a szívére szorította a kezét, és Ericának erre már nevetnie kellett. Ez volt az az Anna, akit ismert és szeretett.

– Azért nem egészen így történt. Közben megnősült, de egy pár éve elvált, és most Tanumshedében lakik.

– És mit csinál? Csak azt ne mondd, hogy ács, vagy ilyesmi! Húúúú, de irigy lennék! Mindig egy jó kis mesterember-szexről álmodoztam!

Erica gyerekesen nyelvet öltött Annára, aki szintén kinyújtotta rá a sajátját.

– Nem, nem ács. Rendőr, ha éppen tudni akarod.

– Ó-hohó, szóval rendőr! Jó nagy gumibottal, mi? Az se rossz!

Erica már szinte elfelejtette, milyen mesteri szinten képes húzni őt a húga. Fejcsóválva kávét töltött két csészébe. Anna mostanra teljesen otthon érezte magát. Kivett a hűtőből egy doboz tejet, és mindkettőjük csészéjébe öntött egy kicsit. Az arcáról lehervadt a gúnyos mosoly, és Erica megértette, hogy most fogja megtudni, miért jelent meg ilyen hirtelen a gyerekekkel Fjällbackában.

– Hát, az én szerelmemnek meg vége. De örökre. Azt hiszem, már évek óta vége, csak most jöttem rá.

Anna elhallgatott, és szomorúan bámult a kávéscsészébe.

– Tudom, hogy te sosem bírtad Lucast, de én szerettem. Valahogy mindig meg tudtam magamnak magyarázni, miért ütött meg. Utána mindig kérte, hogy bocsássak meg, és esküdözött, hogy szeret, legalábbis régebben. Azt mondta, ha jobb feleség, jobb szerető, vagy jobb anya lennék, akkor nem bántana.

Anna válaszolt Erica fel nem tett kérdésére.

– Tudom, milyen őrülten hangzik, de én mindig el tudtam hitetni magammal. És hát olyan jó apja volt Adriannak és Emmának. Nem akartam elvenni tőlük az apjukat.

– De mi történt?

– Este nekem jött, ahogy általában. Ahogy mostanában egyre többször. De tegnap… – a hangja megbicsaklott, és nyelnie kellet néhányat, hogy elnyomja a könnyeit – tegnap este Emmára is rátámadt. Iszonyú dühös volt, és amikor Emma bejött a szobába, nem tudott uralkodni magán. – Anna megint nyelt egyet. – Bevittük a kórházba, és kiderült, hogy eltört a karja.

– Ugye feljelentetted?

Erica érezte, hogy a harag csak gyűlik és gyűlik a gyomrában.

– Nem – felelte Anna alig hallhatóan, és megeredtek a könnyei. – Nem, azt mondtuk, hogy leesett a lépcsőn.

– Te szent Isten, és ezt elhitték?

Anna szája félmosolyra nyílt.

– Tudod, milyen megnyerő tud lenni Lucas. Az ujja köré csavarta az orvost is, meg a nővéreket is, majdnem annyira sajnálták őt, mint Emmát.

– De Anna, muszáj feljelentened! Nem hagyhatod, hogy ezt megússza!

Ahogy nézte síró testvérét, az együttérzés viaskodott benne a haraggal. Anna szinte a szeme láttára zsugorodott össze.

– Gondoskodtam róla, hogy ez soha többé ne történhessen meg. Úgy tettem, mintha figyelnék a magyarázkodására, aztán amint elment dolgozni, bepakoltam, és eljöttünk. Soha többé nem megyek vissza hozzá, többet nem bánthatja a gyerekeimet. Ha feljelentem őt, bevonják a gyámügyet is, és lehet, hogy tőlem is elveszik a gyerekeket.

– De hát Lucas nem fogja annyiban hagyni, hogy elhoztad a gyerekeket! Feljelentés és kivizsgálás nélkül hogy akarsz kizárólagos felügyeletet kapni fölöttük?

– Nem tudom, Erica, nem tudom! Nem tudtam átgondolni, csak el kellett jönnöm onnan! Majd a többit kigondolom! Ne kiabálj velem, kérlek…!

Erica letette a csészét, felkelt, és megölelte a húgát. A haját simogatta, és vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Hagyta, hadd sírjon a vállán.

Birgit a függöny mögül kilesett az utcára. Beesett válláról Karl-Erik látta, milyen feszült. Amióta az a rendőr telefonált, csak járkált fel-alá. Ő viszont, ki tudja, mióta először, tökéletes nyugalmat érzett. Minden választ hajlandó volt megadni a nyomozónak – ha a megfelelő kérdéseket teszi fel.

Már sok-sok év óta égették belülről a titkok. Birgit látszólag erősebb volt. Ő úgy kezelte a dolgot, hogy egyszerűen letagadta, hogy bármikor is megtörtént. Nem volt hajlandó beszélni róla. Pedig történt. Nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá, és minden egyes alkalommal nagyobb lett a súly a szívén. Tudta, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha Birgit volna az erősebb kettejük közül. Minden összejövetelen ragyogott, mint valami sztár, ő szürke volt mellette. Úgy viselte a gyönyörű ruhákat, a drága ékszereket és a sminkjét, mint egy páncélruhát.

De amikor hazajöttek az összejövetel ragyogásából, és levette a páncélt, mintha a semmibe zuhant volna. Reszkető, fenyegetett gyermek lett belőle, aki belé kapaszkodott védelemért. Egész házasságuk alatt a felesége iránti ellentétes érzések között őrlődött. Szépsége és törékenysége gyengédséget és védelmező ösztönöket ébresztett benne, amitől férfinak érezhette magát. Az viszont szinte az őrületbe kergette, hogy felesége képtelen szembenézni az élet nehézségeivel. A legdühítőbb az volt, hogy tudta: valójában nem ilyen ostoba, de arra nevelték, hogy szép és gyámoltalan legyen, ahogy az egy nőtől elvárható. Friss házas korukban semmi furcsát nem látott ebben; akkoriban ez volt a szokás. De változtak az idők és az elvárások, mind a nőkkel, mind a férfiakkal szemben. Ő alkalmazkodott, de a felesége nem. Így hát ez a nap nagyon nehéznek ígérkezett a számára.

– Henriknek miért kell itt lennie? – fordult hozzá Birgit, aggodalmasan tördelve a kezét.

– A rendőrség a családdal akar beszélni, és abba Henrik is beletartozik, nem?

– Igen, igen, de szerintem szükségtelen őt belekeverni ebbe. A rendőrség valószínűleg úgyis csak néhány általános kérdést tesz fel. Minek őt ezért iderángatni olyan messziről? Erre egyáltalán semmi szükség!

A hangja emelkedett, majd halkult, ahogy feltolultak benne a ki nem mondott kérdések. Annyira ismerte már.

– Itt van.

Birgit ellépett az ablaktól. A következő pillanatban csengettek. Karl-Erik ment ajtót nyitni, Birgit pedig visszavonult a nappaliba, ahol Henrik már ott ült a díványon, gondolataiba merülve.

Karl-Erik és Patrik udvariasan kezet ráztak. Karl-Erik úgy becsülte, hogy a nyomozó körülbelül egyidős lehet Alexszel. Mostanában gyakran hasonlítgatta Alexhez az embereket.

Patrik meglepődött, amikor meglátta Henriket, de gyorsan összekapta magát, és udvariasan köszönt neki és Birgitnek is. Leültek a dohányzóasztal köré, és egy darabig nyomasztó csend uralkodott. Végül Patrik megszólalt.

– Nos, tudom, hogy nagyon hirtelen jelentkeztem be, és hálás vagyok, hogy így is tudtak fogadni.

– Azt találgattuk, vajon mi történhetett. Találtak valami új nyomot? Egy ideje nem hallottunk önről… – Birgit elnyelte a mondat végét, és reményteljesen nézett Patrikra.

– A nyomozás lassan, de biztosan halad. Anders Nilsson meggyilkolása is új megvilágításba helyezte az ügyet.

– Megállapították már, hogy az ő gyilkosa azonos-e azzal, aki megölte a lányunkat? – Birgit hangjában volt valami őrjöngő felhang, ami arra késztette Karl-Eriket, hogy odahajoljon, és csitítóan a karjára tegye a kezét.

A férfi egy pillanatra otthagyta a jelent, visszarévedt a múltba, ami annyira távolinak tetszett. Körülnézett a szobában, és mintha viszolygás ült volna ki az arcára. Olyan könnyen engedtek a kísértésnek, s fogadták el a vérdíjat. Ez a ház több volt, mint amiről valaha is álmodtak annak idején. Nagy volt és tágas, megőrizték benne a harmincas évekből megmaradt finom részleteket, és ötvözték a modern összkomforttal. És a Göteborgi munkájáért kapott fizetésből végre megengedhették maguknak.

A szoba, ahol most ültek, a ház legnagyobb helyisége volt. Az ő ízlésének kissé túl harsányan berendezett, de Birgit imádta a fényes, csillogó tárgyakat, és itt minden vadonatúj volt. Úgy háromévente ugyanis Birgit panaszkodni kezdett, hogy minden olyan elnyűttnek látszik. Hogy mennyire unja az egész berendezést. Aztán néhány heti könyörgés után Karl-Erik a zsebébe nyúlt. Mintha Birgit magát és az egész életét is felújította volna azzal, hogy időről időre kicseréltette a bútorokat. Most épp a Laura Ashley korszakát élte, és a szobát fullasztóan nőiessé tették a fodrok és rózsadíszek. Karl-Erik tudta, hogy most már legfeljebb egy évig kell elviselnie. Ha szerencséje van, Birgit legközelebb a Chesterfield-foteleket, és az angol vadászlak-stílust vezeti be. Ha viszont nincs, akkor jöhetnek akár tigriscsíkok is.

Patrik megköszörülte a torkát.

– Volna néhány kérdésem, és nagyra értékelném, ha segítenének tisztázni egy-két dolgot.

Senki nem szólt semmit, így hát folytatta:

– Tudnak bármit arról, hogy ismerte-e egymást Alex és Anders Nilsson?

Henrik megütközve nézett, Karl-Erik pedig azt mondta, fogalma sincs.

– Osztálytársak voltak, de ennek már jó ideje. Birgit idegesen fészkelődött a veje mellett.

– A név ismerős – mondta Henrik. – Nem árulta néhány képét Alex a galériában?

Patrik bólintott. Henrik folytatta:

– Akkor nem értem. Úgy gondolja, hogy egyéb kapcsolat is volt köztük? Mi oka lehetett arra bárkinek, hogy a feleségemet, és az egyik művészét is megölje?

– Éppen erre próbálok rájönni – mondta Patrik, majd tartott egy kis szünetet. – Sajnos azt is meg tudjuk erősíteni, hogy intim kapcsolatban álltak egymással.

Az ezt követő csendben Karl-Erik sokféle érzelmet látott átsuhannia a vele szemben ülő Birgit és Henrik arcán. Ő maga is enyhén meglepődött, de gyorsan napirendre tért a hallottak fölött. Nyilván igaz volt, amit a nyomozó mondott. A körülményeket figyelembe véve teljesen logikus.

Birgit rémülten emelte a kezét a szájához, Henrik arca pedig lassan elvesztette minden színét. Karl-Erik látta, hogy Patrik Hedström nem élvezi a rossz hírhozó szerepét.

– Ez lehetetlen… – Birgit segélykérően nézett a többiekre, de nem kapott támogatást. – Miért lett volna Alexnek viszonya ilyesvalakivel? – Karl-Erikre pillantott, de ő kerülte a tekintetét, és a kezét nézte. Henrik nem szólt semmit; mintha teljesen összeomlott volna.

– Nem tudják, kapcsolatban maradtak-e azután, hogy önök elköltöztek? – kérdezte Patrik.

– Nem, az elképzelhetetlen. Alex minden köteléket megszakított Fjällbackával, amikor eljöttünk onnan – megint Birgit beszélt.

– Még valamire kíváncsi vagyok. A tanév közepén költöztek Göteborgba. Miért ilyen hirtelen?

– Karl-Erik fantasztikus állásajánlatot kapott, amit nem utasíthatott vissza. Azonnal kellett döntenie, mert sürgősen kerestek valakit. Ezért történt ilyen gyorsan – Birgit beszéd közben szakadatlanul tördelte tovább a kezét.

– De itt sem íratták be sehova iskolába, ha jól tudom. Ehelyett elment egy svájci bentlakásos intézetbe. Ennek mi volt az oka?

– Karl-Erik új állásával kiszélesedtek az anyagi lehetőségeink, és a lehető legjobb oktatást akartuk biztosítani Alexnek – felelte Birgit.

– De Göteborgban egy jó iskola sem volt? – Patrik kérlelhetetlenül faggatózott tovább. Karl-Erik nem győzte csodálni az állhatatosságát. Valaha ő is ilyen fiatal és lelkes volt. Most egyszerűen csak fáradt.

– Természetesen volt, de képzelje csak el, milyen kapcsolatokhoz juthatott abban a svájci iskolában – mondta Birgit. – Még hercegek is jártak oda! Gondoljon csak bele, micsoda lehetőség ez egy lánynak!

– Önök is elmentek Svájcba?

– Természetesen elkísértük a beiratkozásra, ha erre gondol.

– Nos, nem egészen erre gondoltam – Patrik a noteszébe pillantott, hogy felfrissítse az emlékezetét. – Alexandra az 1977-es tavaszi félév közepén ment el innen. A másik iskolába 1978 tavaszán iratkozott be, és Karl-Erik is ekkor kezdte meg a göteborgi munkáját. Azt szeretném tehát tudni, hogy hol voltak önök ebben az egy évben?

Henrik két szemöldöke között kis barázda képződött, és ide-oda tekintgetett Birgitről Karl-Erikre és vissza. Egyikük sem nézett a szemébe. Karl-Erik éles fájdalmat érzett a szíve táján, ami lassan erősödött.

– Nem értem, mire akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel. Mit számít az, hogy hetvenhétben, vagy hetvennyolcban költöztünk ide? A lányunk halott, maga meg úgy faggat minket, mintha mi volnánk a bűnösök! Valahol biztosan tévedés történt. Valaki rosszul írt le valamit, ennyi az egész. Hetvenhét tavaszán költöztünk ide, és Alex is akkor kezdte meg az iskolát.

Patrik bocsánatkérően nézett az egyre idegesebb Birgitre.

– Sajnálom, ha bármi kellemetlenséget okoztam, asszonyom. Tudom, hogy nehéz időszakot élnek át, de ezeket a kérdéseket fel kell tennem. És az információim biztosan helyesek. Önök 1978 tavaszán költöztek ide, és az előtte eltelt egy évből még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán Svédországban tartózkodtak. Így tehát újra meg kell kérdeznem: hol voltak önök 1977 és 78 tavasza között?

Birgit kétségbeesetten fordult Karl-Erikhez, de ő már tudta, hogy többé nem adhatja meg neki a segítséget, amit várt tőle. Tisztában volt vele, hogy ezzel hosszú távon jót tesz a családjával, de azzal is, hogy rövid távon összetörheti Birgitet. Ám nem maradt más választása. Bánatosan a feleségére nézett, majd megköszörülte a torkát.

– Svájcban voltunk. A feleségem, Alex és én.

– Karl-Erik, elhallgass!

De ő mintha meg sem hallotta volna.

– Svájcban voltunk, mert a tizenkét éves lányunk terhes volt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy Patrik ennek hallatára elejtette a tollát. Még ha gyanította is esetleg, hogy ez történt, egészen más dolog volt hallani.

– A lányomat meggyalázták. Megerőszakolták. Még gyerek volt.

A férfinek megcsuklott a hangja, és a szájához nyomta az öklét, hogy erőt vegyen magán. Birgit ránézni sem volt hajlandó, de innen már nem lehetett visszafordulni.

– Láttuk, hogy valami nincs rendjén, de fogalmunk sem volt, mi az. Mindig olyan vidám volt, magabiztos. Azután egyszer csak megváltozott. Hallgatag és zárkózott lett. Nem jöttek át hozzá a barátai, ő pedig órákra eltűnt. Nem tudtuk, merre járhat. Nem vettük túl komolyan, azt gondoltuk, majd kinövi. A kezdődő kamaszkor jele, vagy nem is tudom…

Megint krákognia kellett. A fájdalom nőttön-nőtt.

– Csak a negyedik hónapban vettük észre, hogy terhes. Korábban is látnunk kellett volna már, de nem hittük el… el sem tudtuk képzelni…

– Karl-Erik, kérlek – Birgit arca, mint egy szürke maszk. Henrik kábultnak látszott, mintha nem hinné, amit hall, mint ahogy valószínűleg nem is hitte. Magának Karl-Eriknek is hihetetlenül hangzott, most, hogy hangosan kimondta. Huszonöt éve vergődtek benne ezek a szavak. Birgit kedvéért elnyomta a késztetést, hogy kiadja őket, de most megállíthatatlanul ömlöttek belőle.

– Abortuszra nem is gondolhattunk. Olyan körülmények között nem. És nem engedtük meg Alexnek, hogy ő döntsön, még ha ő akarta is volna. Inkább elkendőztük az egészet. Kivettük az iskolából, külföldre mentünk, és ott maradtunk, amíg meg nem szülte a gyerekét. Senki sem tudhatott róla. Mit szóltak volna az emberek?

Ő maga is hallotta, milyen keserűen hangzik az utolsó mondat. Ennél akkor semmi sem volt fontosabb. Nagyot nyelt, és folytatta:

– Miután Alex megszülte a gyereket, beírattuk az iskolába, aztán visszajöttünk Göteborgba, és éltük tovább az életünket.

Minden szava önutálattól csöpögött. Birgit szeme haragtól égett, és talán gyűlölettől. Merően nézte, mintha a puszta akaratával próbálná rávenni, hogy fejezze be. De ez az egész már akkor elkezdődött, amikor Alexet megtalálták abban a fürdőkádban. Tudta, hogy a rendőrség szaglászni fog, felforgat mindent, és a titkokat kirángatja a napvilágra. Akkor már jobb, ha maguktól mondják el. Vagyis ő mondja el. Talán már előbb meg kellett volna tennie, de időbe telt, amíg összeszedte az erejét. Patrik Hedström hívása adta meg az utolsó lökést.

A történet egy részét kihagyta, de fáradt volt már, és Patrikra hagyta, hogy a kérdéseivel kitöltse a réseket. Hátradőlt a fotelban, és megmarkolta a karfát.

Először Henrik szólalt meg, hallhatóan remegő hangon.

– És miért nem mondtátok el senkinek? És Alex miért nem mondta el? Tudtam, hogy valamit rejteget előlem, de hogy ezt…

Karl-Erik megadóan széttárta a karját. Erre nem tudott mit mondani.

Patrik erősen küzdött, hogy a rendőri rutinjával úrrá legyen magán, de ő is láthatóan reszketett. Felvette a padlóról a tollát, és próbált a jegyzeteire összpontosítani.

– Ki tette ezt Alexszel? Valaki az iskolából?

Karl-Erik némán bólintott.

– Talán… – Patrik habozott. – Talán Nils Lorentz?

– Az ki? – kérdezte Henrik.

Birgit fémes hangon válaszolt.

– Helyettesítő tanár volt az iskolában. Nelly Lorentz fia.

– És most hol van? Azért, amit Alexszel csinált, biztosan börtönbe került! – Henriken látszott, hogy nehezére esik megérteni, amit Karl-Erik mondott.

– Huszonöt éve eltűnt – magyarázta Patrik. – Azóta nem látta senki. Én viszont azt szeretném tudni, miért nem jelentették be a történteket a rendőrségen.

Karl-Erik lecsukta a szemét. Patrik nem vádlónak szánta a kérdést, mégis úgy hangzott. Minden szó tűként fúródott belé, emlékeztetve a rettenetes hibára, amit huszonöt évvel ezelőtt követett el.

– Amikor észrevettük, hogy Alex terhes, és elmondta, mi történt, berontottam Nelly-hez, és a fejére olvastam, mit követett el a fia. Fel akartam jelenteni, és ezt meg is mondtam Nellynek, de…

– De Nelly eljött hozzám, és azt mondta, megoldhatjuk ezt a dolgot a rendőrség bevonása nélkül is – vette át a szót Birgit, szálegyenesen ülve a díványon. – Hogy semmi értelme még jobban megalázni Alexet azzal, hogy az egész város azon csámcsogjon, ami vele történt. Egyet kellet értenünk vele, és úgy döntöttünk, jobb, ha a családon belül próbáljuk meg kezelni a dolgot. Nelly megígérte, hogy Nilsről majd ő gondoskodik.

– És szerzett nekem egy jól fizető állást itt Göteborgban – folytatta Karl-Erik. – Azt hiszem, mi sem vagyunk jobbak másoknál, megszédített minket ez a lehetőség…

– Ez egyáltalán nem igaz, Karl-Erik, hogy mondhatsz ilyeneket? Csak azt néztük, hogy Alexnek mi a legjobb. Mi lett volna, ha megtudja mindenki? Így adtunk neki egy esélyt, hogy nyugodtan élje az életét.

– Nem, Birgit, magunknak adtunk egy esélyt, hogy nyugodtan éljük az életünket. Alextől éppen hogy elvettük ezt a lehetőséget, amikor így döntöttünk.

Nézték egymást az asztal fölött, és Karl-Erik tudta, hogy bizonyos dolgokat sosem lehet helyrehozni. Birgit azonban ezt sohasem értette meg.

– És a gyerek? Mi történt a gyerekkel? – kérdezte Patrik. – Adoptálták?

Csend. Aztán megszólat egy hang az ajtó felől.

– Nem, nem fogadták örökbe. Úgy döntöttek, megtartják, és hazudnak neki arról, hogy ki is ő.

– Julia…!

Karl-Erik az ajtóban álló Julia felé fordult. Biztosan lábujjhegyen jött le, mert egyikük sem hallotta. Vajon mióta állhatott ott?

Keresztbe tett karral az ajtófélfának támaszkodott. Egész formátlan teste reszketett az indulattól. Bár már délután négy óra volt, még mindig pizsamát viselt.

– Ha nincs Nelly, vagy inkább nagymama, tőletek sosem tudom meg, igaz? Sosem mondtátok volna el, hogy az anyám igazából a nagyanyám, és a papa sem papa, hanem nagypapa, na és mindenekelőtt, hogy a nővérem nem a nővérem, hanem az anyám. Tud követni, vagy mondjam el újra? Kicsit bonyolult.

A gúnyos megjegyzés Patriknak szólt. Szinte úgy tűnt, hogy Julia élvezi a riadalmat az arcán.

– Elég perverz, mi ? – színpadias suttogásra váltott, és a szájára tette az ujját. – De pszt, el ne mondja senkinek! Mert hát mit szólnának az emberek? Képzelje csak, mi lenne, ha elkezdenének sutyorogni a drágalátos Carlgren-családról!

Megint felemelte a hangját.

– Szerencsére Nelly mindent elmondott nekem tavaly nyáron, amikor a konzervgyárban dolgoztam. Elmondta azt, amit jogom van tudni. Hogy ki vagyok valójában. Egész életemben azt éreztem, hogy én nem is tartozom igazán ehhez a családhoz. Nehéz volt egy olyan nővérrel, mint Alex, de én imádtam őt. Ő volt minden, ami én nem, minden, ami lenni akartam. Láttam, hogy néztek rá, és hogyan rám. Alex ugyanakkor közömbös volt hozzám, ami csak fokozta a rajongásomat. Ma már értem, miért volt olyan, amilyen. Valószínűleg látni is alig bírt. Az erőszaktételből született fattyút. Ti pedig kényszerítettétek, hogy emlékezzen erre minden egyes alkalommal, amikor meglátott. Felfogtátok egyáltalán mit tettetek?

Karl-Erik összerándult a fájdalomtól. Hagyták Juliát megszületni, és ezzel arra kárhoztatták Alexet, hogy újra és újra átélje azt a szörnyűséget, ami véget vetett a gyerekkorának. És Julia? Vele mit tettek? Birgittel együtt sosem tudták elfelejteni, hogyan fogant. Julia valószínűleg kezdettől fogva érezte ezt, már a világra is sikoltozva jött. És egész gyerekkorában csak sikoltott, és küzdött a világ ellen, hiába vették körül szeretettel Birgittel.

Bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt, amikor nyáron egy nap úgy jött haza, hogy minden pórusából áradt a düh, és nekik támadt. Nem lepte meg őket, hogy Nelly önkényesen elmondta neki az igazat. Álnok vénasszony volt, aki csak a saját érdekeivel törődött. Tartottak ettől, ezért is nem akarták elengedni Juliat arra a nyári munkára, de ő makacsul ellenállt, ahogy mindig is.

Julia előtt egy egészen új világ tárult tel, amikor Nelly elmondta neki az igazat. Életében először igazán tartozhatott valakihez. Nellynek ott volt ugyan Jan, de a vér köteléke… az más… Megmondta Juliának, hogy ha eljön az ideje, rá hagyja a vagyonát. Karl-Erik nagyon jól átérezte, hogyan hatott ez Juliára. Tele volt haraggal azok iránt, akiket eddig a szüleinek gondolt, és hasonló rajongással fordult Nelly felé, mint amit korábban Alex iránt mutatott. – Mindez átvillant Karl-Erik agyán, ahogy most nézte nevelt lányát, egyben unokáját, ahogy az ajtóban áll, s megvilágítja a konyhából jövő gyenge fény. A legszomorúbb az volt, hogy Julia mintha sohasem vette volna észre, hogy mennyire szeretik őt. Idegenként mozgott az otthonukban, és ők gyengének és gyámoltalannak érezték magukat a közelében. Még most is… Valószínűleg most kénytelenek lesznek elfogadni, hogy végleg elvesztették.

Henrik úgy festett, mintha alig kapna levegőt. Előregörnyedt és becsukta a szemét. Karl-Eriknek kétségei támadtak, vajon jó ötlet volt-e őt is elhívni. De úgy érezte, Henrik megérdemli, hogy megtudja az igazat. Hiszen ő is szerette Alexet.

– De Julia… – Birgit félénken, könyörögve nyújtotta a kezét a lány felé. Julia szó nélkül hátat fordított, aztán már csak azt hallották, ahogy feltrappol a lépcsőn.

– Tényleg nagyon sajnálom – tárta szét a kezét Patrik. – Nem tudom, most mit is mondjak…

– Mi sem. Főleg, hogy egymásnak mit mondjunk – nézett Karl-Erik a feleségére.

– Mennyi ideig tartott ez a szörnyű kapcsolat?

– Nem vagyunk benne biztosak. Alex nem akart róla beszélni. Valószínűleg hónapokig, talán egy évig is – elhallgatott, majd folytatta: – És ez a válasz a korábbi kérdésére is.

– Melyikre?

– Hogy milyen kapcsolat volt Alex és Anders között. Egy nappal a költözésünk előtt találtunk egy üzenetet, amit Alex írt Andersnek. Nagyon úgy tűnik, hogy Nils Anderst is megrontotta. Valahogyan megtudták, hogy ugyanabba a helyzetbe kerültek. Fogalmam sincs, hogyan. És egymást próbálták vigasztalni. Elvittem azt az írást Vera Nilsson-hoz. Elmondtam neki, mi történt Alexszel és valószínűleg Andersszel is. Az egyik legnehezebb dolog volt, amit valaha megtettem. Anders volt a mindene… Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy Verának lesz mersze megtenni azt, amihez nekünk nem volt: feljelenteni Nilset, és felelősségre vonni azért, amit tett. De semmi nem történt, gondolom, Vera is gyengének érezte magát hozzá, mint mi.

Öntudatlanul masszírozni kezdte a mellkasát.

– És semmi ötletük sincs, hogy Nils hova mehetett? – kérdezte Patrik.

– Nincs. De bárhol is van, remélem, szenved az a sátán…

A fájdalom rázúdult a férfira, mint egy lavina. Az ujjai megbénultak, és már tudta, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben. Látótere összeszűkült, és bár látta a többiek száját mozogni, minden hang és kép mintha lassítva ért volna el hozzá. Aztán elborította a sötétség.

Karl-Eriket a Sahlgren Kórházba szállították. Patrik követte a mentőautót, és ott maradt Henrikkel és Birgittel egészen addig, amíg nem közölték velük, hogy Karl-Erik minden bizonnyal túléli a szívrohamot. Patrik most a kocsijában ült, és próbált megnyugodni. Rendőrként sok nyomorúságot látott már, de ehhez foghatót… Hogy képes valaki visszailleszkedni az életbe, miután átélte azt, amit Alex? Nem csak meggyalázták, és megfosztották a gyerekkorától, de még kényszerítették is rá, hogy folyton-folyvást emlékezzen erre. Akárhogy is próbálta, Patrik nem volt képes megérteni a szülők motivációit. Nem tudta elképzelni, hogy ő futni hagyná a gyermeke megrontóját, de azt sem, hogy megpróbálná eltussolni a történteket. Hogy lehetett a felszín fontosabb, mint a gyerekük élete és egészsége?

Csukott szemmel, fejét az üléstámlának döntve ült az autóban. Alkonyodott, és hazafelé kellett volna indulnia, de fáradt volt és fásult. Még az a gondolat sem tudta rábírni az indulásra, hogy Erica várja. Első alkalommal kezdett kételkedni abban, hogy az emberben tényleg hatalmasabb a jó a gonosznál.

Mindemellett furcsa bűntudatot is érzett. Emberileg ugyanis mélyen megrázta a történet, de szakmailag kifejezetten elégedett volt most, hogy helyükre csúsztak a kirakós darabkái. Sok kérdésre választ kapott ma délután, bár Alex és Anders gyilkosát illetően még mindig sötétben tapogatózott. Talán messze a múltban rejlett az ok, talán semmi köze nem volt hozzá, bár ez utóbbit nehezen hitte. Miért akarta volna Alexet és Anderset bárki is megölni egy huszonöt évvel ezelőtt történt megrontás miatt? Ha ez volt az ok, miért várt az illető mostanáig? Mi indíthatott be egy olyan régóta alvó dolgot, ami aztán két, néhány héten belül elkövetett gyilkosságba torkollt? A legjobban az dühítette, hogy fogalma sem volt, merre induljon tovább.

Patrik gondolatban végigfutott mindazon, amit ma tett és hallott, és rádöbbent, hogy hiszen itt van nála a kocsiban egy konkrét nyom. Valami, amiről elfeledkezett a Carlgrenéknél tett látogatás, és a Karl-Erik szívrohamát követő zűrzavar hatására. Hirtelen ugyanazt a lelkesedést érezte, amit már reggel is. Arra is rájött, hogy lehetősége van elindulni ezen a nyomon. Csak egy kis szerencse kellett hozzá.

Bekapcsolta a mobilját, és ügyet sem vetve a három hangüzenetre, tárcsázta a mögötte magasodó Sahlgren Kórházat.

– Dolgozik önöknél a törvényszéki orvostani részlegen egy bizonyos Robert Ek?

– Utánanézek, kis türelmet.

Patrik visszatartotta a lélegzetét. Robert Ek évfolyamtársa volt a főiskolán, aki aztán törvényszéki orvosszakértőnek tanult tovább, s úgy rémlett neki, itt, ebben a kórházban kapott állást.

– Kapcsoljam önnek? – szólalt meg végre a telefonközpontos. Patrik magában felujjongott, s néhány csöngetés után meghallotta Robert ismerős hangját.

– Törvényszéki orvostan, Robert Ek.

– Szevasz, Robban, na ki vagyok?

Pár másodpercig csend volt. Patrik nem hitte, hogy Robert felismerte a hangját, és éppen segíteni akart, amikor huhogást hallott a telefonból.

– Patrik Hedström, te vén zsivány! Az anyja mindenit, de rég beszéltünk! Hogyhogy felhívtál? Úgy értem, nem teszed meg minden nap!

– Tudom, tudom, jól eltűntem. De most éppen a kórház előtt ültem a parkolóban, és azt hallottam, itt melózol. Gondoltam, rád csörgők, hogy ha itt vagy és ráérsz, esetleg beugranék.

– Naná, még szép, gyere csak!

– És hogy talállak meg? Hol az irodád?

– Lent a pincében. Gyere be a főbejáraton, liftezz le, aztán jobbra, és végig a folyosón. A végén van egy ajtó, na, azok vagyunk mi. Csak csöngess, én meg beengedlek. Buli lesz újra találkozni!

– De még milyen. Akkor pár perc múlva ott vagyok.

Patrik újra elszégyellte magát amiatt, hogy ki akar használni egy régi barátot. Másrészt viszont Robert sokkal tartozott neki. Kollégiumi szobatársak voltak. Robert jegyben járt egy Susanne nevű lánnyal, ugyanakkor viszont forró viszonyt folytatott egyik évfolyamtársukkal, a szintén eljegyzett Marie-val. Ez majdnem két évig ment így, és Patrik nem is tudta, hányszor mentette meg Robertet egy-egy jó alibivel. Így utólag nem tűnt túl dicső tettnek, sem az ő, sem Robert részéről. De olyan fiatalok és éretlenek voltak. Igazság szerint Patrik egy kicsit még irigykedett is Robertre, amiért két nővel kavar egyszerre.

Patrik végigment a szinte végtelennek tetsző kórházi folyosókon. Bár Robert magyarázata alapján egyszerűnek tűnt odatalálni, mégis kétszer tévedt el, mire végre megállt az ajtó előtt. Csengetett, és várt. Kisvártatva kivágódott az ajtó.

– Sze-he-hevaaasz!

Összeölelkeztek, aztán hátraléptek, hogy szemügyre vegyék egymást. Patrik látta, hogy Roberthez kegyesek voltak az évek: remélte, hogy ő is ugyanezt gondolja róla. A biztonság kedvéért behúzta a hasát, és kicsit kidüllesztette a mellét.

– Na gyere, gyere be!

Robert bevezette az irodába, ami egy embernek is kicsi volt, nemhogy kettőnek. Patrik szemügyre vette Robertet, ahogy leültek egymással szemben az íróasztalhoz. Szőke haja ugyanolyan jól fésült volt, mint fiatalabb korukban, és a fehér köpeny alatt ugyanolyan gondosan vasalt ruhát viselt. Patrik mindig úgy vélte, hogy Robert a rendmániájával valahogy azt a káoszt ellensúlyozta, amit az életében kavart rendszeresen. A szeme egy fényképre tévedt az íróasztal mögötti polcon.

– Ők a családod? – nem sikerült egészen ellepleznie a meglepetést a hangjában. Robert büszkén mosolyogva emelte le a képet a polcról.

– Aha. Ő Carina, a feleségem, ők meg a kölykök, Oscar és Maja.

– Mekkorák?

– Oscar kétéves. Maja hathónapos.

– Hát ez nagyszerű! Mióta vagy nős?

– Most már három éve. Fogadjunk, nem gondoltad volna, hogy valaki egyszer családapát csinál belőlem!

Patrik nevetett.

– Bevallom, nagy pénzt nem tettem volna rá.

– Hát, ahogy mifelénk mondják, az ördög is megtér, mire megöregszik. Na és te? Biztos már egy egész falka porontyod van!

– Nem, nem úgy alakult. Elváltam. Gyerekem sincs, bár így talán nem is baj.

– Hát ez kár.

– Azért nem olyan rossz. Most éppen alakul valami ígéretes, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

– Na és hogyhogy csak így hirtelen felbukkantál?

Patrik megint feszengeni kezdett, a torkát köszörülte.

– Igaziból a segítségedet szeretném kérni egy ügyben, és nem érek rá végigjárni vele a szokásos utat. Az hetekbe telne, arra meg se időm, se türelmem.

Robertben láthatóan felébredt a kíváncsiság. Összetette az ujjbegyeit, és úgy várta, hogy Patrik folytassa. Patrik nejlontasakot vett elő, benne egy papírdarabbal. Átadta Robertnek, aki az asztali lámpa alá tartotta, hogy jobban lássa, mi az.

– Ezt egy jegyzettömbből téptem ki, egy gyilkosság áldozatának a lakásán. Látom, hogy vannak rajta lenyomatok a fölötte lévő lapról, de túl halványak ahhoz, hogy el tudjam olvasni. Nektek itt megvannak az eszközeitek, hogy kicsit felerősítsétek a képet, nem?

– Iiiigen, vannak – Robert válasza kissé tétova volt, mert közben is folyamatosan tanulmányozta a papír fecnit. – Hát… rengeteg cucc van itt felhalmozva, s mind vizsgálatra vár, de rendben. Pár perc, és megvan. Gyere.

Kivezette Patrikot az irodából, majd be a vele szemben lévő ajtón. Az a berendezés, ami most Robertnek kellett, a patyolat tiszta, műszerekkel teli terem túlsó végében helyezkedett el. Robert végtelenül óvatosan kiemelte a papírszeletet a tasakból, és egy üveglapra helyezte. Bekapcsolta a gépet, mire az kékes fényt bocsátott ki. A papíron abban a pillanatban tisztán olvashatóvá váltak a szavak.

– Kukkantsd meg. Ezt kerested?

Patrik gyorsan elolvasta a szöveget.

– Pontosan ezt. Ott tudnád hagyni még egy percig, amíg leírom?

– Tudok annál jobbat is. Csinálok róla egy fényképet, amit elvihetsz.

Patrik arcán széles mosoly terült szét.

– Remek, az tökéletes! Kösz szépen!

Félórával később Patrik az Andersnél talált cédula fénymásolatával a zsebében hagyta el a kórházat. Ünnepélyesen megfogadta, hogy ezentúl tartani fogja Roberttel a kapcsolatot, és őszintén remélte, hogy be tudja tartani a fogadalmát.

Hazafelé menet rengeteget töprengett. Szépen, morzsánként hozzáadta azt, amit már tudott, ahhoz, amit a papíron olvasott. Mikor Tanumshedében beállt a háza elé, többé-kevésbé biztos volt abban, hogy az őt izgató talányok közül legalább egyet megoldott.

Furcsa volt Erica nélkül lefeküdni. Különös, hogy milyen könnyen hozzászokik az ember a jóhoz. Nehezen aludt el így egyedül. Az is meglepte, milyen csalódottságot érzett, amikor hazafelé Erica felhívta, és közölte, hogy váratlanul beállított hozzá a húga. Hogy miért nem tudott otthon maradni, gondolta. Megkérdezte volna, mi történt, de Erica hangján hallotta, hogy nem mondhatja el, így megelégedett azzal, hogy elmondta, mennyire hiányzik, és hogy holnap felhívja.

Erica képe, és a másnapi teendők listája töltötte ki a gondolatait. Hosszú éjszaka volt.

Mikor a gyerekek este elaludtak, végre volt alkalmuk rendesen beszélni. Erica ismerős aggodalmat érzett a kishúga iránt. Az ölébe akarta venni Annát, a fülébe suttogni, hogy nem lesz semmi baj, és megpuszilni ott, ahol fáj, hogy elmúljon. De felnőttek már, és Anna sérülése most komolyabb volt, mint egy horzsolás a térdén. Erica gyengének és tehetetlennek érezte magát. A húga hirtelen idegennek tűnt, és fogalma sem volt, hogyan kellene beszélnie vele. Inkább csendben ült, várva, hogy Anna szólaljon meg, ami némi hallgatás után meg is történt.

– Nem tudom, mit csináljak, Erica. Most mi lesz velem, és a gyerekekkel? Hova menjünk? Hogy fogom magunkat eltartani? Olyan sokáig voltam főállású anya, hogy minden mást elfelejtettem, amihez értettem.

Erica észrevette, hogy Anna erősen markolja az asztalt, mintha puszta erővel próbálna a helyzeten úrrá lenni.

– Nyugalom, most ne ezzel foglalkozz. Majd kialakul. Különben is, nyugodtan itt maradhattok. Ez a ház a tied is, ne felejtsd el.

Megengedett magának egy félmosolyt, és örömmel látta, hogy a húga visszamosolyog. Anna a keze fejével megtörölte az orrát, és szórakozottan babrált az abrosszal.

– Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy eddig hagytam fajulni a dolgot. Bántotta Emmát! Hogy hagyhattam, hogy bántsa Emmát? Tudtam valahol belül, hogy ez meg fog történni egyszer? Behunytam a szemem a saját nyugalmam érdekében?

Erica átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Anna kezét. Ijesztően sovány volt. A csontjai, mint a madáré, úgy érezte, eltörnének, ha erősebben megszorítaná őket.

– És amit még mindig nem értek, hogy annak ellenére, amit művelt, egy részem még mindig szereti őt. Olyan sokáig szerettem Lucast, hogy ez valahogy belém épült, hozzám tartozik. Akármit is tett, ez így marad. Bárcsak foghatnék egy kést, és kivághatnám azt a részt magamból, így mocskos vagyok és undorító.

A mellére tette remegő kezét, mintha meg akarná mutatni, hol van benne a gonosz.

– Ez teljesen normális, Anna. Nem kell miatta szégyenkezned. Most egyvalamire kell koncentrálnod, hogy szépen rendbe jöjj! – szünetet tartott. – De Lucast azért fel kell jelentened.

– Nem, Erica, azt nem tudom megtenni.

Eleredtek a könnyei, és az álláról lecsöpögve nedves nyomot hagytak az abroszon.

– Anna, muszáj. Ezt nem viheti el szárazon. Ne mondd nekem, hogy a tükörbe tudnál nézni, ha hagynád, hogy eltörje a lányod karját, és büntetlenül megússza!

– Jó, de… nem… nem tudom, Erica! Nem tudok gondolkozni! Mintha vattával lenne kitömve a fejem! Majd talán később.

– Nem. Akkor más túl késő lesz. Most kell megtenned! Holnap elkísérlek a rendőrségre, ha akarod, de muszáj megtenned, nem csak a gyerekekért, hanem magad miatt is!

– Nem tudom, lesz-e hozzá elég erőm.

– Én meg tudom, hogy lesz. Emmának és Adriannak van egy szerető édesanyja, aki bármire képes értük. Nekünk ebben nem volt részünk… – mondta elcsukló hangon.

Most Annán volt a vigasztalás sora.

– Erica, lépj már végre túl ezen! Én már rég elfogadtam, hogy papa volt az egyetlen igazi szülőnk. És azon sem tépelődöm, hogy miért. Honnan is tudhatnánk? Lehet, hogy mama nem akart gyereket. Ezt már sosem fogjuk megtudni, nem is érdemes rágódni rajta. Habár kettőnk közül valószínűleg én voltam a szerencsésebb. Mert nekem ott voltál te. És nagyon sokat jelentett ez nekem. Azt hiszed, nem láttam, hogy mindig kihátrálsz, ha összejössz valakivel, és kezd a dolog komolyra fordulni? Mert félsz, hogy megsérülsz. Meg kell tanulnod elhagyni a múltat, Erica. Most megint kialakulhat valami. De most ne lépj vissza. Én is nagynéni akarok lenni.

Ezen a könnyeik között is nevetniük kellett, és most Ericán volt a sor, hogy kifújja az orrát. A levegő súlyos volt, érzelmektől telített, de ugyanakkor úgy érezték, mintha végre megtisztították volna a lelküket. Annyi minden volt, amit nem mondtak el egymásnak, annyi por gyűlt fel a sarkokban, hogy mindketten érezték, ideje a tavaszi nagytakarításnak.

Egész, éjjel beszélgettek, míg csak a téli éjszaka sötétjét fel nem váltotta a késő reggeli szürkület. A gyerekek tovább aludtak, mint szoktak, és amikor Adrian éles sírással mégiscsak tudtukra adta, hogy felébredt, Erica felajánlotta, hogy majd ő gondoskodik a gyerekekről, hogy Anna alhasson egy kicsit.

Könnyebbnek érezte a lelkét azután, hogy Annával annyi mindent megbeszéltek éjszaka, amit már réges-régen meg kellett volna osztaniuk egymással. Az igazság egy részét kellemetlen, de ugyanakkor hasznos is volt hallania, és csodálkozott, hogy átlát rajta a húga. Be kellett ismernie, hogy alábecsülte Annát. Mindig csak egy nagy, felelőtlen gyereket látott benne.

Sokat beszéltek Patrikről is, akit most Erica, Adriannal a karján, fel is hívott. Az otthoni telefonját nem vette fel. Így a mobiljával próbálkozott. Aztán amikor Patrik első csengésre felvette a telefonját, mintegy varázsütésre eltűnt az átvirrasztott éjszaka fáradtsága.

– Szia, kedves.

– Mmm, úgy szeretem, amikor így hívsz.

– Hogy vagy?

– Kösz, jól. Csak van itt egy kis családi válság. Majd ha találkozunk, elmesélem. Sok minden történt, Annával az egész éjszakát átbeszéltük. Most én vigyázok a gyerekekre, amíg ő alszik.

Patrik hallotta, hogy elnyom egy ásítást.

– Fáradt a hangod.

– Mert fáradt vagyok. Mindjárt összeesem. De Annának nagyobb szüksége van az alvásra, úgyhogy még egy pár órát ki kell bírnom.

Patriknak hirtelen ötlete támadt.

– Van más megoldás is.

– Tényleg, mi? Kössem ki őket a lépcsőkorláthoz? – nevetett Erica.

– Inkább odamegyek, és vigyázok rájuk én.

– Te? Vigyázol? Gyerekekre? – kérdezte Erica hitetlenkedve.

Patrik elővette a legsértettebb hangját.

– Azt akarod mondani, hogy nem vagyok elég férfi hozzá? Szerintem, ha fél kézzel el tudok intézni két betörőt, csak megleszek valahogy két kisemberrel is. Vagy netán nem bízol bennem?

Hatásszünetet tartott, és hallotta Erica drámai sóhaját.

– Jó, elhiszem, hogy képes vagy rá. De figyelmeztetlek, hogy valójában ezek apró kis vadállatok. Biztos vagy benne, hogy még bírod az iramot a te korodban?

– Mindenesetre megpróbálom. De azért a biztonság kedvéért viszem a szívgyógyszeremet is.

– Rendben, ajánlat elfogadva. Mikorra érsz ide?

– Előbb, mint gondolnád. Egyébként is Fjällbackába indultam, és most hagytam el a minigolf pályát. Öt perc, és ott vagyok.

Mikor kiszállt a kocsiból, Erica az ajtóban várta. Ölében kerek arcú kisfiú hadonászott a karjával. Mögötte alig láthatóan egy kislány állt, hüvelykujjával a szájában; a másik karja fel volt kötve. Még mindig nem tudta, miért jelent meg hirtelen Anna, de most a begipszelt karú kislány látványa, kiegészítve azzal, amit Erica mesélt a sógoráról, sanda gyanút ébresztett benne. Nem kérdezett semmit. Erica majd idejében elmesél neki mindent.

Egyenként köszönt mindhármuknak. Erica kapott egy puszit a szájára, Adrian egy arcsimogatást, aztán Patrik leguggolt a komoran bámuló Emmához. Megfogta az ép kezét, és megszólította.

– Szia, én Patrik vagyok. Hát te?

Hosszú hallgatás után jött a válasz:

– Emma – aztán a kislány visszadugta a hüvelykujját a szájába.

– Majd megenyhül – mondta Erica, odaadta Adriant Patriknak, és Emmához fordult.

– Kis szívem, anyunak és Erica néninek most aludnia kell egy kicsit, addig majd Patrik vigyáz rátok. Jó lesz? Ő a barátom, és nagyon-nagyon aranyos. És ha ti meg nagyon-nagyon jók lesztek, akkor Patrik ad nektek fagyit a hűtőből.

Emma gyanakodva nézte, de a fagyi ígérete hatalmas csábítás volt, így aztán kelletlenül bólintott.

– Na, akkor majd később találkozunk. Légy szíves, vigyázz rá, hogy még akkor is egy darabban legyenek, amikor felébredek.

Azzal Erica eltűnt a lépcsőn. Patrik Emmához fordult, aki még mindig bizalmatlanul méregette.

– Nos, mi legyen? Akarsz sakkozni? Nem? Fagyi ebédre? Ez már jobban tetszik, mi? Oké. Aki utoljára ér a hűtőhöz, az répát kap!

Anna lassan-lassan magához tért. Úgy érezte, száz évig aludt. Mikor kinyitotta a szemét, először azt sem tudta, hol van. Aztán felismerte gyerekkori szobája tapétáját, és a valóság úgy szakadt rá, mint valami kőomlás. Felült az ágyban. A gyerekek! De ekkor meghallotta lentről Emma boldog sivalkodását, és eszébe jutott, hogy Erica vigyáz rájuk. Visszafeküdt, és úgy döntött, lustálkodik még egy kicsit a jó meleg ágyban. Ha felkel, szembe kell néznie a valósággal. Még pár perc…

Lassan elhatolt az agyáig, hogy Emma és Adrian nevetésébe odalent nem Erica hangja keveredik. Egy jéghideg pillanatig azt hitte, Lucas van itt, de eszébe jutott, hogy Erica előbb lőné agyon, mint hogy beengedje. Kíváncsian kisettenkedett a lépcsőre, és átkukucskált a korlát rúdjai között. A nappali úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna benne. A díványpárnákból, az étkező négy székéből és egy takaróból vár épült, Adrian építőkockái pedig szanaszét hevertek. A dohányzóasztalon annyi jégkrémes papír volt szétszórva, hogy Anna erősen remélte, hogy a férfi – bizonyára Patrik – fagyifüggő. Sóhajtva nyugodott bele, hogy a lányába lehetetlen lesz belediktálni az ebédet és a vacsorát. Az illető kislány éppen egy sötét hajú férfi hátán lovagolt, és szinte fuldoklott a kacagástól. Az egy szál pelenkában a padlóra terített takarón rugdalódzó Adrianra láthatóan átragadt az öröme. De úgy tűnt, leginkább a férfi élvezte a mókát. Hamarosan észrevette őt, s felköszönt neki:

– Szia, Anna, rég láttalak!

– Bizony rég. Remélem, nem viseltek meg nagyon…

– Dehogyis, tök jól elvoltunk! – Vigyáztam a karjára.

– Erica alszik?

– Igen, azért is ajánlottam fel, hogy átjövök, mert nagyon fáradtnak tűnt, amikor reggel beszéltünk.

– Tényleg úgy látom, hogy nem esett nehezedre a bébicsőszködés.

– Nem, viszont jó nagy kupit csináltunk. Remélem, Erica nem oszt ki nagyon, amikor meglátja, mit műveltünk a szobával.

Anna elbűvölőnek találta ezt az aggódást. Szóval Erica máris gatyába rázta.

– Segítek rendet rakni, de először muszáj innom egy kávét. Te kérsz?

Kávéztak és beszélgettek, mint a régi jó barátok. Anna szívéhez a gyerekein keresztül vezetett az út, márpedig Emma félreismerhetetlen ragyogással a szemében mászkált Patrikon, aki csak intett Annának, amikor megpróbálta rávenni a lányát, hogy hagyja békén. Mire egy órával később Erica álmos szemmel megjelent, Anna már apróra kikérdezte Patrikot a lábméretétől kezdve a válása okáig mindenről.

Amint Patrik távozott, Anna tágra nyílt szemmel fordult Ericához.

– Atyavilág, egy ilyen pasi minden anyós álma! Nincs neki egy öccse?

Patrik kapott néhány óra haladékot, de most már tényleg szembe kellett néznie a feladattal – olyasmivel méghozzá, aminek a gondolatától egész éjjel nem bírt aludni. Úgy félt, ahogy csak nagyon ritkán szokott, de tudta, hogy ez a foglalkozásának elkerülhetetlen velejárója. A két gyilkossági ügyből az egyiket megoldotta, de egyáltalán nem örült neki.

Lassan legurult Sälvikból a város központja felé. Addig akarta halogatni a dolgot, ameddig csak lehet, de rövid volt az út, és előbb odaért, mint szeretett volna. Az Eva boltja melletti parkolóban hagyta az autót, és gyalog ment tovább. A ház a csónakházakhoz vezető meredek utcák egyikének felső végében állt. Szép, régi épület volt, de rég látott mesterembert. Kopogás előtt mély lélegzetet vett, ám amint a keze hozzáért az ajtóhoz, átvedlett hivatalos személlyé. Nem engedhette, hogy az érzelmei befolyásolják. Rendőr volt, és az ilyesmi hozzátartozott a munkájához, bármit is érzett közben Patrik, az ember.

Vera szinte azonnal ajtót nyitott. Meglepetten nézett rá, de utat adott, amikor megkérdezte, bemehet-e, Patriknak feltűnt, hogy nem kérdezi meg, mit akar, és egy pillanatig arra gondolt, hogy azért, mert már tudja. De bármi volt is az oka, a lehető legtapintatosabban kellett előadnia, miért jött.

Az asszony nyugodtan szemlélte, de a szeme alatt sötét karikákat látott. Az asztalon fényképalbum hevert. Patrik biztos volt benne, hogy Anders gyerekkori fényképeit találná benne. Nehéz volt idejönni, az alig néhány napja halott fiát sirató anyához. De Patriknak most ismét félre kellett tennie védelmező ösztöneit, és a célra koncentrálnia. Arra, hogy megtudja az igazat Anders haláláról.

– Vera, legutóbb nagyon szomorú körülmények között találkoztunk, és először is szeretném, ha tudná, hogy rettenetesen sajnálom a fia halálát.

Vera csak bólogatott, és várta, hogy folytassa.

– De, habár megértem, milyen nehéz most önnek, nekem az a dolgom, hogy kivizsgáljam, mi történt Andersszel. Remélem, ön is megérti.

Patrik lassan, tagoltan beszélt, mintha egy gyereknek magyarázna. Nem tudta, miért teszi ezt, de valahogy úgy érezte, nagyon fontos, hogy az asszony tökéletesen megértse, amit mond.

– Gyilkossági ügyben nyomoztunk, és kapcsolatot kerestünk Alexandra Wijkner meggyilkolásával, akiről tudjuk, hogy viszonya volt Andersszel. Nem találtunk a gyilkoshoz vezető nyomot, sőt olyan bizonyítékot sem, ami megmagyarázta volna, hogyan hajtották végre a gyilkosságot. Őszintén szólva ez igencsak zavarba hozott minket. Senki sem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogyan ment végbe a dolog. De aztán Anders lakásán megtaláltam ezt.

Patrik az asztalra tette a papírlap fénymásolatát, hogy Vera elolvashassa. Vera döbbenten nézett a papírra, majd ismét rá. Felvette a cédulát, végigfuttatta ujját a betűkön, majd letette, és elhűlve nézett Patrikra.

– Hol találta ezt? – a hangját elfelhőzte a bánat.

– Andersnél. Azért lepődött meg, mert azt hitte, önnél van ennek a levélnek az egyetlen példánya, igaz?

Vera bólintott.

– Így is volt. De megtaláltam a jegyzettömböt, és amikor Anders rányomta a tollat a legfelső lapra, az alatta levőn is nyomot hagyott. Ebből állítottuk aztán helyre a szöveget.

Vera kényszeredetten elmosolyodott.

– Azt hiszem, nagyjából tudom, mi történt, de szeretném, ha elmondaná a saját szavaival.

Vera még tapogatta egy kicsit a levelet az ujjával, mintha Braille-írást olvasna. Mélyet sóhajtott, aztán eleget tett Patrik udvarias, de határozott felszólításának.

– Átmentem Andershez, hogy vigyek neki ennivalót. Az ajtó nem volt zárva, de szinte sosincs, úgyhogy csak kiabáltam, hogy itt vagyok, és bementem. Minden nyugodt volt és csöndes. Azonnal megláttam. Mintha ott helyben megállt volna a szívem. Pontosan olyan volt. Mintha megállt volna, és csak a nagy csönd volt a mellemben. Anders kicsit himbálózott. Előre-hátra. Mintha fújna a szél a szobában, pedig az nem lehet.

– Miért nem hívta a rendőrséget? Vagy a mentőket?

Vera megvonta a vállát.

– Nem tudom. Először le akartam hozni onnan valahogy, de amikor beléptem a szobába, láttam, hogy már késő. A fiam halott.

Most először egy kissé megremegett a hangja, de nyelt egyet, és hátborzongató nyugalmat erőltetett magára.

– Ezt a levelet a konyhában találtam. Olvasta, tudja, mi van benne. Hogy nem tud tovább élni. Hogy egy hosszú szenvedés volt az egész élete, és most már nem bírja tovább. Semmi oka nincs, amiért folytatnia kéne. Ott ültem a konyhában egy óráig, vagy talán kettőig is, nem tudom. Aztán egyszer csak elraktam a levelet a retikülömbe, és már csak a széket kellett visszavinnem a konyhába, amire felállt, hogy a hurokba tegye a nyakát.

– De miért, Vera, miért tette? Mi volt ezzel a szándéka?

– Hogy megkíméljem a gyalázattól. Mindig mindenki lenézte őt. Ujjal mutogattak rá, és kinevették. Felhúzták az orrukat, mintha ők jobbak lennének nála. Hát még akkor mit szóltak volna, ha meghallják, hogy felakasztotta magát? Ettől a szégyentől meg akartam őt menteni, és ez volt az egyetlen módja.

– Még mindig nem értem. Ha megtudják, hogy öngyilkos lett, az miért lett volna rosszabb, mint ha azt hiszik, hogy megölték?

– Fiatal maga ahhoz, hogy értse. Itt a partvidéken még mindig megvetik az öngyilkosokat. És én nem akartam, hogy így beszéljenek a kisfiámról. Eleget mocskolódtak róla így is.

Vera hangja megacélosodott. Egész életét annak rendelte alá, hogy segítse és védelmezze a fiát. Az albumért nyúlt, kinyitotta, és úgy fordította, hogy Patrik is lássa. A ruhákból ítélve a legtöbb képet a hetvenes években készíthették. Anders gondtalanul mosolygott a lassan megsárguló fotókon.

– Ugye, milyen szép kisfiú volt? – kérdezte álmodozva Vera, és megsimogatta a képeket. – És jó gyerek is. Soha nem volt vele semmi baj.

Patrik figyelmesen nézte a fényképeket. Hihetetlen volt, hogy ez ugyanaz az ember, akit ő csak roncsként ismert. Még szerencse, hogy ez a kisfiú nem tudta, mi vár rá. Az egyik kép különösen felkeltette az érdeklődését. Vékony szőke lány állt a banánüléses, chopperkormányos biciklin ülő Anders mellett. Szégyenlősen nézett a frufruja alól, és szinte csak jelezte a mosolyt.

– Ez biztosan Alex, ugye?

– Igen – felelte Vera kurtán.

– Sokat játszottak együtt?

– Nem nagyon. De azért néha igen. Végül is osztálytársak voltak. Patrik elkezdett óvatosan behatolni a kényes területre. Mintha a lábujjával próbálgatná, milyen hideg a víz.

– Úgy hallottam, hogy egy ideig Nils Lorentz tanította őket.

Vera gyanakodva ránézett.

– Lehet. Régvolt már.

– És azt hallottam, keringtek róla bizonyos pletykák. Főleg, miután eltűnt.

– Errefelé mindenfélét összehordanak az emberek. Biztosan volt szó Nils Lorentzről is.

Világos volt, hogy egy fájó sebet piszkálgat, de tovább kellett próbálkoznia.

– Beszéltem Alex szüleivel, és ők mondtak bizonyos dolgokat Nils-ről. Olyasmit, aminek Andershez is köze van.

– Értem – Vera szemlátomást nem szándékozott megkönnyíteni a dolgát.

– Azt állították, hogy Nils szexuálisan bántalmazta Alexet, és Anderst is.

Vera mereven ült a széken, és nem válaszolt Patrik kérdésnek szánt kijelentésére. Patrik nem sürgette, és az asszony kisvártatva be is csukta a fényképalbumot, majd felállt.

– Nem akarok erről beszélni. Most menjen el innen. Ha meg akarnak büntetni azért, amit tettem, amikor Anderst megtaláltam, tudják, hol találnak. De nem segítek abban, hogy olyan dolgok után szaglásszanak, amiket a legjobb eltemetni.

– Csak még egy kérdés: Alexandrával beszélt erről valaha? Ha jól tudom, ő úgy döntött, szembenéz azzal, ami történt, és természetes lett volna, hogy önt is megkeresi.

– Megkeresett. Úgy egy héttel a halála előtt ott ültem nála, és hallgattam a sületlenségeit arról, hogy szembe kell nézni a múlttal, kivenni a csontvázat a szekrényből, meg ilyenek. Én szerintem ez is csak amolyan modern bolondéria. Manapság mindenki nyilvánosan kiteregeti a szennyesét, mert az olyan egészséges, ha ezeket kiadja magából az ember. Hát szerintem van, aminek igenis titokban kell maradnia. Meg is mondtam neki. Nem tudom, odafigyelt-e rám, de remélem, igen. Mert egyébként csak egy hólyaghurutot értem el azzal, hogy ott ücsörögtem abban a jéghideg házban.

Azzal Vera jelezte, hogy a beszélgetésnek vége, és az ajtó felé indult. Kinyitotta Patriknak, és kimérten elköszönt.

Patrik pillanatokon belül az ajtó előtt találta magát, és fülébe húzott sapkája, valamint nagy, egyujjas kesztyűje ellenére ugrálnia kellett, hogy felmelegedjen kissé, aztán fürgén a kocsi felé indult.

Annyit leszűrt a beszélgetésből, hogy Vera nem egyszerű asszony. Más nemzedékhez tartozott, mint ő, de valamiképp szemben is állt annak a generációnak az értékeivel. Minden erejével támogatta a fiát, amíg gyerek volt, de utána sem engedte ki a szárnya alól, pedig akkor már magának kellett volna megállnia a lábán. Bizonyos értelemben szabad nő volt, aki férfi nélkül élte az életét. Ugyanakkor kötötték a szabályok, amiket belevertek a korabeli nőkbe, és mellesleg a férfiakba is. Önkéntelenül is egyfajta csodálatot érzett iránta. Erős asszony volt. Olyan asszony, aki többet viselt el, mint amennyi egy embernek egyáltalán szabad volna, hogy jusson.

Nem tudta, milyen következményekkel kell számolnia Verának, ha kiderül, hogy ő álcázta gyilkosságnak Anders öngyilkosságát. Neki nyilvánvalóan jelentenie kellett ezt, de fogalma sem volt, mi történik majd ezután. Ha rajta múlt volna, esetleg szemet hunyhatott volna a dolog fölött. Kedvelte Verát, ez ellen nem tudott mit tenni. Kemény harcos volt, amilyen nem sok akad.

Mikor a kocsiban kinyitotta a telefonját, látta, hogy üzenete érkezett. Ericától jött. Tudtára adta, hogy három hölgy, és egy icike-picike uraság elvárja őt vacsorára ma este. Patrik az órára nézett. Már öt óra volt, így komolyabb vívódás nélkül arra jutott, hogy a kapitányságra késő bemenni. És mi dolga van otthon? Indulás előtt még betelefonált Annikának, és röviden elmondta, mit végzett, de néhány részletet kihagyott, mert az egészet akkor akarta csak előadni, amikor szemtől-szemben van Mellberggel. Minden áron meg akarta akadályozni, hogy félreértelmezzék a helyzetet, és Mellberg megint valami óriási hadműveletet indítson a saját szórakozására.

Miközben Erica háza felé hajtott, a gondolatai visszatértek Alex meggyilkolására. Zaklatta a tudat, hogy már megint zsákutcába jutott. Két gyilkosság kétszer akkora esélyt jelentett volna arra, hogy a gyilkos hibázott. Most újra ott volt, ahonnan elindult, és már arra gondolt, hogy soha nem fog a gyilkos nyomára jutni. Valahogy úgy érezte, jobban ismeri Alexet, mint bárki más. Mélyen megindította, amit a gyerekkoráról, és a megrontása utáni időkről megtudott. Meg akarta találni a gyilkost, meg akarta találni minden áron. Ám megint falba ütközött, és fogalma sem volt, merre induljon, vagy egyáltalán merrefelé nézzen. Aztán kényszerítette magát, hogy ne gondoljon erre. Most találkozik Ericával, a húgával, és a gyerekekkel, és ebben a pillanatban erre volt a legnagyobb szüksége.

Mellberg türelmetlenül dobolt ujjaival az íróasztal lapján. Hol a fenébe lehet az a zöldfülű? Mit gondol, mi ez itt, valami rohadt napközi? Hogy akkor jön-megy, amikor úgy gondolja? Persze szombat van, de súlyosan téved az, aki úgy gondolja, sziesztázhat, mielőtt végeznek ezzel az üggyel. Na, majd ő eligazítja! Ezen a kapitányságon a szigorú szabályzat, és annak fegyelmezett betartása az első! Módfelett idegesítette, hogy a nyomozás egy helyben toporgott. Pedig olyan közel gondolta magához a nagy lehetőséget, hogy szinte érezte az ízét a szájában. De ha ez a szánalmas csürhe itt nem kezd hamarosan eredményeket szállítani, búcsút mondhat az előléptetésnek, és a visszatérésnek Göteborgba. Lusta disznók ezek, bunkó tanyasi zsaruk, akik a saját seggüket sem bírnák megtalálni. Ebben a Hedström gyerekben még látott valamit, de úgy tűnik, benne is csalódnia kell. Patrik még mindig nem jelentette a göteborgi útja eredményét, úgyhogy az valószínűleg nem is több egy újabb bejegyzésnél a kiadási oldalon. Kilenc óra tíz volt, és még nyomát se látta.

– Annika! – üvöltött a nyitott ajtó felé, és idegességét tovább fokozta, hogy titkárnője csak jó egy perc elteltével kegyeskedett reagálni.

– Igen…?

– Hallott valamit Hedströmről? Még mindig szunyál, vagy mi van vele?

– Nem hiszem. Beszólt, hogy nehezen indult be a kocsija, de már úton van – az órájára nézett. – Negyedórán belül itt kell lennie.

– De hát az istenit, miért nem jött gyalog?

Annika késlekedett a válasszal, és Mellberg meglepetten látta a szája sarkában bujkáló mosolyt.

– Azt hiszem, nem otthon aludt.

– Hát hol a fenében?

– Azt tőle kell megkérdezni – azzal Annika kifordult az irodából.

– És annyi esze nem volt, hogy korábban keljen, hátha nem indul az a kocsi?

Tizenöt perccel később Patrik halkan megkocogtatta a nyitott ajtót, és belépett. Vörös volt az arca, lihegett, és végtelenül boldognak látszott, pedig majd félórát váratta a főnökét.

– Te azt hiszed, hogy részmunkaidőben vagy itt? Tegnap is hol az úristenben voltál? Nem tegnapelőtt mentél Göteborgba?

Patrik leült, és nyugodtan válaszolt a rázúduló kérdésekre.

– Elnézést a késésért. Félórába telt, mire be tudtam indítani a kocsimat. És igen, tegnapelőtt voltam Göteborgban, és először erről szeretnék jelenteni, mielőtt elmondom, mire jutottam tegnap.

Mellberg vonakodva bár, de végül is belegyezően mordult egyet. Patrik elmondta, mit derítet ki Alex gyerekkoráról. Minden ocsmány részletet előadott. Arra a hírre, hogy Julia Alex lánya, Mellberg álla majdnem a melléig esett. Ilyet még életében nem hallott. Patrik elmesélte, hogyan vitték be Karl-Eriket a kórházba, és hogyan elemeztette az Andersnél talált levelet. Elmagyarázta, hogy búcsúlevélről van szó, és ezzel rá is tért arra, amit előző nap végzett. Végül összefoglalta az egészet a szokatlanul hallgatag Mellbergnek.

– Tehát az egyik gyilkosság végül is öngyilkosság, a másikról pedig még mindig nem tudjuk, ki és miért tehette. Van egy olyan érzésem, hogy összefügg azzal, amit Alexandra szüleitől tudtam meg, de tény, bizonyíték semmi. Most már te is tudsz mindent. Van valami ötleted, hogy most hogyan kellene folytatni?

Beletelt egy kis időbe, mire Mellberg összeszedte magát.

– Hát ez nem mindennapi történet. Le mertem volna fogadni, hogy az a fazon volt, aki kefélgette, nem gondoltam volna, hogy valami huszonöt éves ügy is belejátszik. Azt ajánlom, beszélgess el újra a szeretőjével, de most egy kicsit alaposabban szorongasd meg. Az az érzésem, hogy nem teszed majd hiába.

Mióta Patrik elmondta, ki a gyerek apja, Dan volt Mellberg első számú gyanúsítottja.

Patrik bólogatott, Mellberg meglátása szerint kissé túl lelkesen, és felállt.

– Ja, és szép munka, Hedström – tette hozzá kelletlenül Mellberg. – Végigcsinálod?

– Persze, főnök, vedd úgy, hogy el van intézve.

Valóban csengett némi gúny a hangjában? De olyan ártatlanul nézett, hogy Mellberg gyanúja eloszlott.

Az ásítás azt a célt szolgálja, hogy több oxigén jusson az agyba. Patrik azonban kételkedett benne, hogy ez nála működik-e. Az álmatlanul töltött éjszaka megbosszulta magát. Fáradtan a már ismerős papírhalomra pillantott, és leküzdötte az ingert, hogy fogja, és a szemétbe vágja. Torkig volt már ezzel az egész nyomozással. Mintha több hónapja tartana, pedig csak négy hete kezdődött. Az irodáján átsétáló Annika látta, hogy dörzsöli a szemét. Az olyannyira vágyott kávéval tért vissza, és leült az asztalához.

– Mi az, nem tudod, hogyan tovább?

– Igen, elakadtam. Kezdhetem az egészet elölről. Valahol ezekben a papírokban ott van a válasz, tudom. Csak egy pici nyom kell, amit eddig nem vettem észre – lemondóan a papírkupac tetejére dobta a tollát.

– Egyéb?

– He?

– Mi van veled a munkán kívül? Érted, mire gondolok…

– Igen, Annika, pontosan tudom, mire gondolsz. Mit akarsz tudni?

– Hogy még tart-e a lamour…

– Tart, tart… – válaszolta, mire Annika, pajzán mosollyal az arcán, távozott.

Megerőltette magát, és újra a munkára koncentrált. Elgondolkodva vakargatta a fejét egy ceruzával. Valami nincs rendben. Valami, amit Vera mondott, nem stimmel. Elővette a beszélgetésükről készített jegyzeteket, és módszeresen, szóról szóra átnézte őket. Lassan formálódni kezdett a tudatában egy gondolat. Apró részlet volt csak, de hátha… Előhúzott egy papírlapot a halmazból. Alaposan, körültekintően átolvasta az iratot, majd a telefonért nyúlt.

– Halló, Patrik Hedström vagyok a tanumshedei rendőrségtől. Azt szeretném csak kérdezni, hogy otthon lesz-e most egy darabig, mert volna pár kérdésem. Igen? Remek, húsz perc múlva ott vagyok. Hol is lakik pontosan? Szóval mindjárt, ahogy beérek Fjäll-backába, a meredek domb után jobbra, aztán balra a harmadik ház… Piros színű, fehér szegélyléccel…

Szűk húsz perccel később már ott is állt az ajtó előtt. Könnyen megtalálta a kis házat, ahol, úgy sejtette, Eilert már sok-sok éve lakott a családjával. Kopogott, és szinte azonnal ajtót is nyitott egy ráncos arcú öregasszony. Svea Berg, Eilert felesége, betessékelte Patrikot az aprócska nappaliba. Patrik látta, hogy lázas sürgésforgást váltott ki a hívása. Az ebédlőasztalt sárga porcelánnal terítették meg, és a háromemeletes tálcán hétféle sütemény volt felhalmozva. Sóhajtva arra gondolt, hogy betegesen el fog hízni, mire megoldja ezt az ügyet.

Patrik az asszonytól valahogy viszolygott, de a férjét rögtön megkedvelte, amint kézfogás közben az eleven, kék szempárba nézett. Érezte Eilert tenyerének érdességét, tudta, hogy ez az ember egész életében keményen dolgozott.

A dívány huzata gyűrött maradt Eilert után, és Svea már ugrott is oda, hogy kisimítsa, miközben szemrehányó pillantást vetett a férjére. Az egész lakás kínosan tiszta volt, azt is nehezen lehetett elhinni, hogy egyáltalán él itt valaki. Patrik sajnált Eilertet. Mintha idegen lenne a saját otthonában. Az pedig már szinte komikus volt, ahogy Svea váltogatta az elbűvölő mosolyt, amikor Patrikra nézett, és a szemrehányó grimaszt, amikor Eilertre. Patrik nem értette, mivel érdemelte ezt a kisöreg. Úgy tűnt, a puszta jelenléte is bosszantja Sveát.

– Üljön le, felügyelő úr, tessék egy kis kávé meg sütemény.

Patrik engedelmesen letelepedett az ablak felé néző székre, Eilert pedig a vele szemben lévő felé indult.

– Eilert, nem oda! Mintha nem tudnád. Oda ülj!

Svea diktatórikusan mutatott az asztalfőre, Eilert pedig engedelmeskedett. Patrik körülnézett. Aki a lakást berendezte, láthatóan egy sosem létezett jólét nyomait kívánta megjeleníteni. Minden csak utánzata volt az igazinak, a selyemnek álcázott függönytől kezdve a hamis ezüst- és aranymütyürök garmadájáig. Eilert partra vetett halnak látszott ebben a hamis pompában.

Patrik nem kis bosszúságára eltartott egy ideig, mire a tárgyra térhetett. Svea ugyanis megállás nélkül locsogott, miközben hangosan szürcsölte a kávéját.

– Tudja, ezt a kávéskészletet a nővérem küldte Amerikából. Gazdag férjet talált ott, és mindig ilyen szép dolgokat küldözget ajándékba. Nagyon finom holmi!

Patrik nem volt ennyire meggyőződve a készlet értékéről, de bölcsen hallgatott.

– Én is elmehettem volna ám Amerikába, csak az egészségem, tudja. Ha az egy kicsit jobb lett volna, lehetett volna gazdag uram nekem is, és nem kell ötven évig ebben a viskóban ücsörögnöm!

Vádlón Eilertre nézett, aki elengedte a szidalmakat a füle mellett. Nyilvánvaló volt, hogy sokszor hallotta már ezt.

– Tetszik tudni, felügyelő úr, köszvényem van. Elöregedtek az ízületeim, aztán fájnak reggeltől estig. Még jó, hogy nem vagyok az a panaszkodós fajta. Pedig volna mit panaszkodni, mert ott van még a migrénem is, de tetszik tudni, nem természetem. Én már csak azt mondom, az ember viselje nyugodtan a csapást. Hányszor mondták már nekem: milyen erős vagy te Svea, hogy csak így bírod azt a sok gondot-bajt! De hat én már csak ilyen vagyok.

Szerényen lesütötte a szemét, és látványosan tekergette a kezét, amit Patrik laikus szeme egyáltalán nem látott köszvényesnek. Micsoda egy hárpia, gondolta magában. Ahogy teleaggatta magát bizsuval, és vastagon kimázolta az arcát. Még a legjobb, amit el lehetett mondani a megjelenéséről, az volt, hogy illett a berendezéshez. Hogy tudott kettő ennyire össze nem illő ember, mint Eilert és Svea, ötven évig együtt maradni? Az ő nemzedékükben ez így szokás, vélte Patrik. Szegény Eilertnek nem sok öröm juthatott az é-letben.

Patrik megköszörülte a torkát, hogy véget vessen a szóáradatnak. Svea azonnal engedelmeskedett, és szinte csüngött az ajkán, hogy hallja az izgalmas híreket, amiket hozott. A pletyka abban a pillanatban megfogant, hogy Patrik belépett az ajtón.

– Arról az időről szeretném kérdezni, amikor ön tartotta rendben Alexandra Wijkner házát. Mielőtt megtalálta a holttesttét.

Figyelmesen Eilertre nézett, de Svea megelőzte a férjét.

– Hát az aztán igen! Hogy ilyesmi történjen errefelé! És hogy pont az én Eilertem találjon rá! Másról sem esik szó hetek óta!

Arca ragyogott az izgalomtól. Patrik visszanyelte az éles választ, inkább elmosolyodott.

– Bocsásson meg, de ha lehetséges, szeretnék kettesben maradni a férjével. Rendőrségi előírás, hogy vallomást csak akkor szabad felvenni, ha nincs jelen olyan személy, aki közvetlenül nem érintett az ügyben.

Ez szemenszedett hazugság volt, de elégedetten látta, hogy Svea, noha dühítette, hogy kizárják a dolog legizgalmasabb részéből, elismeri a tekintélyét, és vonakodva fölkel az asztaltól. Eilert, aki alig tudta elleplezni az örömét, látva, hogy Sveát ilyen szégyenteljesen száműzik, elismeréssel és csodálattal pillantott Patrikra.

Mikor Svea végre kioldalgott a konyhába, Patrik folytatta.

– Hol is tartottunk? Ja, igen. Egész pontosan az utolsó egy hétről szeretném, ha mesélne.

– Miért olyan fontos ez?

– Még nem tudom, de fontos lehet. Ezért próbáljon annyi részletet felidézni, amennyit csak lehetséges.

Eilert elgondolkodott, közben megtömte a pipáját egy három horgonnyal díszített dohányzacskóból. Csak azután szólalt meg, hogy rágyújtott, és pöfékelt néhányat.

– No, nézzük csak. Pénteken találtam meg. Mindig pénteken mentem oda, hogy megnézzem, rendben van-e minden, mielőtt este megérkezik. Vagyis utoljára az előző pénteken jártam ott. Vagy nem is, pénteken a legkisebb fiam negyvenedik születésnapját ünnepeltük, úgyhogy azon a héten csütörtök este mentem.

– És észrevett valami szokatlant? – Patrik alig tudta palástolni az izgalmát.

– Szokatlant? – Eilert elgondolkozva pöfékelt. – Nem, rendben volt minden. Körbenéztem a házban, meg a pincében is, és úgy láttam, nincsen semmi hiba. Aztán ahogy szoktam, bezártam magam után. Kaptam saját kulcsot.

Patrik nem bírta tovább, ki kellett böknie a kérdést, ami az oldalát fúrta.

– És a kazán? Az is működött? Volt fűtés?

– Hát persze. Nem volt azzal a kazánnal semmi gond. Azután dögölhetett be, hogy elmentem. De nem értem, miért fontos, hogy mikor – átmenetileg kivette a pipát a szájából.

– Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom, fontos-e. De lehet, hogy az. Köszönöm a segítségét.

– Már csak kíváncsiságból… de hadd kérdezzem meg, hogy ezt miért nem tudta telefonon megkérdezni?

Patrik elmosolyodott.

– Azt hiszem, kicsit régimódi vagyok. Úgy gondolom, a telefonálásnál sokkal többet ér, ha szemtől-szembe beszélgetek el valakivel. Néha elgondolom, nem lett-e volna jobb, ha száz évvel ezelőtt születek, amikor ezeket a dolgokat még nem találták fel.

– Dehogy lett volna jobb, fiam. El ne higgye azt a sok marhaságot, hogy régen mennyivel jobb volt az élet. Fáztunk, szegények voltunk, reggel nyolctól napnyugtáig dolgoztunk, nincs ebben mit irigyelni. Én beszerzek minden modern berendezést, amihez hozzájutok. Komputerem is van, meg internet-csatlakozásom is. Ki se nézné egy ilyen magamfajta vénemberből, mi? – mutatott a pipa szárával Patrikra.

– Igaziból nem mondanám, hogy meglepődtem. De most már mennem kell.

– Remélem, nem jött ide hiába.

– Egyáltalán nem, megtudtam, amit akartam. Na és megkóstolhattam a felesége isteni süteményét.

Eilert rosszkedvűen horkantott.

– Hát igen, sütni, azt tud, az igaz…

Svea, aki minden bizonnyal hallgatózott, most nem bírta tovább, és belépett.

– Na, felügyelő úr, megtudta, amire kíváncsi volt?

– Igen, köszönöm. A férje nagyon sokat segített. Önnek pedig köszönöm a kávét, és a finom süteményt.

– Ugyan már, nincs mit, örülök, hogy ízlett. Na, Eilert, szedd le az asztalt, amíg én kikísérem a felügyelő urat.

Eilert elkezdte összeszedni a csészéket és tányérokat, Svea pedig az ajtóhoz kísérte Patrikot, miközben be nem állt a szája.

– Jól csapja be az ajtót, mert nem bírom a huzatot.

Patrikből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor végre odakint volt. Micsoda nőszemély! Viszont megkapta a megerősítést, amiért idejött. Most már egészen biztos volt benne, hogy tudja, ki ölte meg Alex Wijknert.

Anders temetésén nem volt olyan szép idő, mint Alexén. A szél vörösre csípte az emberek arcát. Patrik minden létező meleg ruhát magára vett, de az sem volt elég. Vacogva állt a nyitott sír mellett, amibe lassan leeresztették a koporsót. Maga a szertartás rövid volt és sivár. Csak néhányan jöttek el a templomba, ahol Patrik diszkréten a hátsó sorok egyikében foglalt helyet. Elöl egyedül csak Vera ült.

Nem tudta, elmenjen-e a temetőbe is, de aztán úgy döntött, ez a legkevesebb, amit megtehet Andersért. Verának arcizma sem rándult egész idő alatt, de Patrik nem gondolta, hogy ettől kevésbé gyászolja a fiát.

A szertartás után a résztvevők szétszéledtek. Vera lehajtott fejjel ballagott a templom felé a kavicsos úton. Vadul fújt a hideg szél, a sálját a fejére tekerte. Patrik egy pillanatig habozott, majd rövid vívódás után elszánta magát, és utánaeredt.

– Szép szertartás volt. Vera keserűen mosolygott.

– Ugyan már, épp olyan jól tudja, mint én, hogy Anders temetése ugyanolyan szánalmas volt, mint az egész élete. De azért kedves volt magától, köszönöm – Vera hangján érződött a sokéves fáradtság. – Igazából hálásnak kéne lennem. Nem is olyan régen még azt sem engedték volna, hogy szentelt földbe temessék. Valahol a temetőn kívül kaparták volna el, mint a többi öngyilkost. Az öregek között még most is vannak, akik úgy gondolják, hogy az öngyilkosok nem jutnak a mennybe.

Elhallgatott. Patrik várta, hogy folytassa.

– Lesz valami következménye, hogy ellepleztem, ami történt?

– Nem, ezt megígérhetem, bár sajnálom, hogy megtette. Elhaladtak a lelkészlak mellett, és Vera háza felé indultak, ami csak néhány száz méterre volt a templomtól. Patrik egész éjjel azon tűnődött, hogy adja elő, amiért jött, és kegyetlen, de reményei szerint sikeres utat választott. Hanyagul belekezdett.

– Tudja, az a legtragikusabb ebben az egész történetben, hogy Alex és Anders mellett egy gyereknek is meg kellett halnia.

Vera megtorpant, felé fordult és megragadta a kabátujját.

– Mit beszél? Miféle gyereknek?

Patrik hálát adott, hogy ez az információ valamiképp rejtve maradt.

– Alexandra gyerekének. Három hónapos terhes volt, amikor megölték.

– A férje… – dadogta Vera, de Patrik erőt vett magán, és hidegen közbevágott:

– Nem a férjétől. Évek óta nem volt ilyen jellegű kapcsolatuk. Nem, az apa minden valószínűség szerint innen, Fjällbackából volt valaki.

Vera még erősebben belemarkolt a kabátujjába.

– Istenem… uram, istenem…

– Igen. Valóban kegyetlenség megölni egy meg sem született gyermeket. – Kényszerítenie kellett magát, hogy többet ne mondjon, csak figyelje, úgy reagál-e Vera, ahogyan arra számított.

Egy nagy gesztenyefa alatt álltak, úgy ötven méterre Vera házától. Aztán az asszony hirtelen mozgásba lendült. Korához képest meglepően gyorsan futott, és Patriknak beletelt néhány másodpercébe, mire magához tért, és utána iramodott. Belépett a ház tárva-nyitva hagyott ajtaján. A fürdőszobából zokogás, majd hányás zaja hallatszott.

Rossz érzés volt csak ott állni és hallgatni, inkább levetette a kabátját, meg a nedves cipőjét, és kiment a konyhába. Mikor Vera néhány perccel később megjelent, már kotyogott a kávéfőző, és az asztalra két csésze volt kikészítve. Sápadt volt, és Patrik most először látta a könnyeit. Csak apró kis csillogást a szeme sarkában, de ez is elég volt. Vera nehézkesen leült az egyik székre.

Néhány perc alatt rengeteget öregedett, úgy mozgott, mintha sokkal idősebb volna a koránál. Patrik kávét töltött mindkettőjüknek, és hagyott neki még néhány percet. Azt azonban egy szigorú pillantással azonnal a tudtára adta, amint leült, hogy elérkezett az igazság pillanata. Tudta, hogy tudja, és hogy nincs visszaút.

– Szóval megöltem az unokámat.

Patrik erre nem válaszolt. Majd megtudja az igazat időben. De még nem jött el az idő.

– Abból jöttem rá, hogy maga ölte meg Alexet, hogy hazudott arról, amikor egy héttel előbb ott járt. Azt mondta, fázott nála, pedig a kazán akkor még működött, csak azon a héten romlott el, amikor meghalt.

Vera csak bámult maga elé, mintha nem is hallaná, amit Patrik mond.

– Furcsa. Csak most kezdem megérteni, hogy elvettem egy ember életét. Alexandra halála mintha meg sem történt volna, de Anders gyermeke… szinte látom őt magam előtt…

– Miért kellett Alexnek meghalnia?

Vera felemelte a kezét, jelezve, hogy elmond mindent, de a saját tempójában.

– Botrány lett volna belőle. Ujjal mutogattak volna a fiamra, és kibeszélték volna. Azt tettem, amit helyesnek láttam. Nem tudtam, hogy így is nevetség tárgy lesz, hogy a hallgatásom felemészti, és megfosztja minden értéktől. Olyan egyszerű volt. Karl-Erik átjött hozzám, és elmondta, mi történt. Előtte beszélt Nellyvel, és megegyeztek. Hogy semmi jó nem származna abból, ha megtudná az egész város. Hogy maradjon a mi titkunk, és ha jót akarok Andersnek, hallgassak, hát hallgattam. Ennyi éven át. De minden év többet vett el Andersből, mint az előző. A saját poklában szenvedett, én meg úgy tettem, mintha nem látnám, mi részem van ebben. Takarítottam utána, elláttam, ahogy tudtam, de meg nem történtté nem tehettem a dolgokat. A hallgatást nem lehet jóvátenni.

Mohón lenyelte a kávét, és Patrik felé nyújtotta a csészét. Patrik felkelt, és töltött neki még. Mintha a kávéivás segített volna abban, hogy még felfogja a valóságot.

– Néha azt hiszem, a hallgatás még rosszabb volt, mint maga az erőszak. Sosem beszéltünk róla, még itt a négy fal között sem, és csak most értem meg, hogy ezt kellett volna tenni. Talán szemrehányásnak vette a hallgatásomat. Ez az egyetlen, amit nem bírok elviselni. Hogy talán azt hitte, őt hibáztatom azért, ami történt. Soha egyetlen pillanatig sem gondoltam ezt, de nem tudom, ő tudott-e erről.

Egy másodpercig úgy tűnt, összeomlik az erős homlokzat, de Vera kiegyenesedett, és folytatta.

– Az évek során kialakítottunk egyfajta egyensúlyt. Borzalmas volt az élet mindkettőnknek, de tudtuk, hányadán állunk egymással. Persze arról is tudtam, hogy időnként találkozik Alexszel, és hogy valami furcsa vonzalmat éreznek egymás iránt, de azt hittem, ettől még mehet tovább az élet úgy, ahogy eddig. Aztán Anders azzal jött, hogy Alex közzé akarja tenni, mi történt velük. Meg akar szabadulni a csontvázaktól a szekrényben, vagy hogy mondta. Ő teljesen nyugodt volt, de belém mintha villám csapott volna. Ha Alex előhozakodik ezekkel a régi titkokkal, minden összeomlik. Kinek lett volna ez jó? És mit szóltak volna az emberek? És Anders is hiába tett úgy, mintha nem izgatná, jobban ismertem őt ennél. Éppúgy nem akarta, hogy kiderüljön, mint én. Ismerem… ismertem a fiamat.

– Ezért aztán elment Alexhez.

– El. Meglátogattam azon a pénteken, hogy beszéljek a fejével. Meg akartam értetni vele, hogy nem hozhat egyedül olyan döntést, ami mindannyiunkat érint.

– De nem értette meg.

Vera szomorúan mosolygott.

– Hát nem.

Végzett a második csésze kávéval, mielőtt Patrik az elsőnek a feléig jutott volna, de most félretette a csészét, és összekulcsolta a kezét.

– Próbáltam meggyőzni. Elmagyaráztam, milyen rossz lenne Andersnek, ha kiteregetné ezt a dolgot, ő meg a szemembe nézett, és azt mondta, hogy magamat féltem, nem An-derst. Hogy ő szeretné, ha kiderülne, mi történt. Hogy ő sosem kérte, hogy hallgassunk. Sőt azt mondta, hogy én, Nelly, Karl-Erik és Birgit nem is törődtünk velük, amikor elhatároztunk, hogy titokban tartjuk a dolgot. Hogy csak a saját jó hírünk járt a fejünkben. Micsoda szemtelenség!

A nő szemében hirtelen fellobbanó düh gyorsan el is tűnt. A tekintete közönyössé, halottá vált. Monoton hangon folytatta.

– Valami elszabadult bennem, amikor ezeket a felháborító vádakat a fejemhez vágta. Amikor én mindig mindent csak Andersért tettem. Szinte hallottam, ahogy elpattan valami a fejemben, és nem is gondolkoztam, csak cselekedtem. Ott volt nálam az altatóm, és amikor kiment a konyhába, pár szemet a poharába dobtam. Kis idő múlva el is aludt. Nem is igazán gondoltam ki, mit csináljak azután. Csak úgy jött az ötlet, hogy elaltatom, aztán arra gondoltam, úgy teszek, mintha öngyilkos lett volna. Annyi altató nem volt nálam, hogy azzal öljem meg. Csak az jutott eszembe, hogy felvágom az ereit. Hallottam, hogy azt sokan a fürdőkádban csinálják, hát gondoltam, odaviszem.

Teljesen érzelmmentes volt a hangja, mintha egészen mindennapi esetről mesélne, nem is egy gyilkosságról.

– Levettem róla minden ruhát. A karomban akartam kivinni, jól megerősödtem a sok takarítástól, de az nem ment. Ki kellett vonszolnom a fürdőszobába, és valahogy beráncigálni a kádba. Aztán mind a két csuklóját felvágtam egy borotvapengével, amit a fürdőszobaszekrényben találtam. Évekig én takarítottam a házat, tudtam, mi hol van. Elmosogattam a poharat, amiből én ittam, bezártam az ajtót a pótkulccsal, aztán visszatettem a lábtörlő alá.

Patrik remegett, de nyugalmat erőltetett magára.

– Gondolom, tudja, hogy most muszáj velem jönnie. Ugye nem kell erősítést hívnom?

– Nem kell. Összeszedhetek néhány holmit?

– Persze – bólintott Patrik.

Vera felkelt, de az ajtóból visszafordult.

– Honnan tudhattam volna, hogy terhes? Jó, nem ivott bort, de az akármitől is lehetett. Vezetett, vagy mit tudom én! Honnan tudhattam volna? Nem tudhattam, ugye?

A hangja most esdeklő volt, és Patrik nem tudott megszólalni, csak bólogatni. Időben el akarta mondani neki, hogy a gyerek nem Andersé volt, de most nem szerette volna megbolygatni a köztük kialakult bizalmat. Valami még mindig zavarta. Úgy érezte, Vera még nem mondott el neki mindent.

Sokszor csodálkoztam rá életem iróniájára. Képes vagyok szememmel és ujjaimmal szépséget teremteni, de minden mással csak undort és pusztulást. Ezért lesz az utolsó cselekedetem az, hogy elpusztítom a festményeimet. Hogy legalább következetes maradjak. Jobb annak lenni, és csak szart hagyni magam után, mint hogy összetettebb személyiségnek tűnjek annál, amit érdemlek.

Valójában igen egyszerű vagyok. Egyetlen dolgot akartam egész életemben: kitörölni belőle néhány hónapot és eseményt. Nem hinném, hogy ez túl sok lenne. De talán tényleg azt érdemeltem az élettől, amit kaptam. Talán valami rettenetes dolgot műveltem az egyik előző életemben, amiért ebben a mostaniban kellett megbűnhődnöm. Nem mintha számítana. Csak ha így van, azért jó lett volna tudni, pontosan miért is bűnhődöm.

Talán meg szeretnétek kérdezni, miért éppen ezt a pillanatot választottam arra, hogy itt hagyjak egy oly régóta értelmetlen életet. Hát akkor rajta, kérdezzétek. Miért tesz bárki bármit egy bizonyos pillanatban? Annyira szerettem Alexet, hogy miután ő meghalt, nekem sem volt miért tovább élnem? Ez például egy olyan magyarázat, amit ti is felfognátok. Nem tudom, hogy egészen igaz-e. Régóta jó barátságban vagyok már a halállal, de csak most érzem, hogy készen állok. Lehet, hogy valóban Alex halála tette lehetővé az én felszabadulásomat. Ő mindig elérhetetlen volt. Még csak egy apró horpadást sem lehetett ejteni a páncélján. A tény, hogy ő is meg tud halni, rávilágított a lehetőségre, hogy én is képes vagyok erre. Régen becsomagoltam, már nincs más hátra, mint felmenni a fedélzetre.

Bocsáss meg, mama.

Anders

osem sikerült levetkőznie azt a szokását, hogy korán keljen, ahogy

mások mondogatták, még az éjszaka közepén. Ebben az esetben ez különösen hasznos tulajdonságnak bizonyult. Svea meg sem mozdult, amikor hajnali négykor felkelt mellőle, de a biztonság kedvéért óvatosan, ruháit a kezében fogva lopakodott le a lépcsőn. Eilert csendben felöltözött a nappaliban, majd elővette az éléskamra hátuljában gondosan elrejtett bőröndöt. Hónapok óta tervezgette már ezt, és semmit sem bízott a véletlenre. Ahogy mondani szokás, ma kezdődött élete hátralevő része.

Az autó a hideg dacára simán beindult, és négy óra húsz perckor maga mögött hagyta a házat, ahol az elmúlt ötven évet töltötte. Áthajtott az alvó Fjällbackán, és csak akkor gyorsított fel, amikor a régi malom után ráfordult a Dingle felé vezető útra. Bőven volt ideje a kétszáz kilométer megtételére a göteborgi Landvetter reptérig. A repülőgép csak nyolc órakor indult Spanyolországba.

Végre-valahára úgy élheti majd az életét, ahogy mindig is akarta.

Évek óta erre vágyott már. A fájdalmak minden évben elviselhetetlenebbek lettek, ahogyan az lett az élet is Sveával. Eilert úgy érezte, jobbat érdemel. Az interneten rábukkant egy panzióra a Costa del Sol egyik kisvárosában. Kissé messzebb esett a tengertől és az üdülőövezettől, így az ára is elfogadható volt. E-mailben megérdeklődte, lakhat-e ott egész évben. Kiderült, hogy a tulajdonosnő ilyen esetben még kedvezményt is ad. Sokáig tartott összeszedni a pénzt, miközben Svea árgus tekintete mindenhova elkísérte, de végül is sikerült. Úgy számolta, ha takarékosan él, úgy két évig tarthat ki a megtakarított pénzecskéje, utána más módját kell találnia, hogy megéljen. De most semmi sem tudta letörni a lelkesedését.

Ötven év után először érezte szabadnak magát, és pusztán az öröm kedvéért egy kicsit még jobban beletaposott az öreg Volvo gázpedáljába. Majd otthagyja egy parkolóban. Svea gyorsan megtalálja, de az már mit sem számít. Nem volt jogosítványa, Eilerttel furikáztatta magát, ha bárhova el kellett mennie. Csak a gyerekei miatt furdalta egy kissé a lelkiismeret. Másrészről viszont ők sokkal inkább Svea gyerekei voltak. Ebben kétségkívül neki is volt valami része, mert sokáig dolgozott, és lehetőleg utána is talált valami kifogást, hogy amíg lehet, távol maradhasson otthonról. Azért a Landvetterről majd küld nekik egy képeslapot, amiben leírja, hogy szabad akaratából távozott, és nem kell aggódniuk érte. Meg aztán azt sem akarta, hogy a rendőrséggel kerestessék.

Üres utakon száguldott a sötétben, és a rádiót sem kapcsolta be. Élvezni akarta a csendet. Most, élete kezdetén.

– Felfoghatatlan… Vera megölte Alexet, mert közzé akarta tenni, hogy őt és Anderst huszonöt éve megerőszakolták… Erica merengve forgatta a borospoharat.

– Azt viszont nem hiszem el Verának, hogy Anders érdekében tette, amit tett. – mondta Patrik. – Talán igaza van, és Anders tényleg nem akarta, hogy kiderüljön, mi történt velük. De szerintem inkább ő maga az, aki nem bírta volna elviselni, hogy az emberek suttognak róla a háta mögött. Különösen, ha nem csak az derül ki, hogy Anderst gyerekkorában megrontottak, hanem az is, hogy ő, az anyja, semmit nem tett, sőt segített eltussolni a történteket. Azt hiszem, nem bírta volna ki ezt a szégyent. És amikor rájött, hogy nem fogja meggyőzni Alexet, azonnal megölte. Módszeresen és hidegvérűen cselekedett, szinte ihletetten.

– És most hogy van? Mármint most, hogy kiderült.

– Meglepően nyugodt. Azt hiszem, nagyon megnyugtatta, hogy nem Anders volt a gyerek apja, és mégsem a saját unokáját ölte meg. Innentől kezdve úgy tűnik, nem is érdekli, mi lesz vele. Miért is érdekelné? A fia meghalt, barátai nincsenek, élete nincs. Min-den kiderült, nincs veszítenivalója. Csak a szabadsága, de az meg már nem sokat jelent neki, legalábbis úgy látszik.

Patriknál ültek, és borozgattak vacsora után. Erica élvezte a nyugalmat és a békét. Örült, hogy Anna és a gyerekek ott laknak nála, de néha kicsit sok volt belőlük. Patrikot egész nap lefoglalta a kihallgatás, de amint végzett, elugrott érte, és felvette őt egy kistáskával együtt. Most összesimulva üldögéltek a díványon.

Erica lehunyta a szemét. A pillanat egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Minden olyan tökéletes volt, de éppen ezért fordult meg a fejében, hogy innen már csak lefele vezethet az út. Arra gondolni sem akart, mi lesz, ha visszamegy Stockholmba. Annával

hallgatólagosan

megegyeztek abban, hogy a ház kérdésével egy ideig nem foglalkoznak. Már csak azért sem, mert Erica úgy vélte, Anna nincs abban az állapotban, hogy ilyen súlyos döntéseket hozzon.

De ma este egyáltalán nem akart a jövőre gondolni. Inkább a pillanatot akarta a lehető legjobban kiélvezni. Elhessegette magától a sötét gondolatokat.

– Ma beszéltem a kiadómmal – mesélte. – Megemlítettem, hogy könyvet írok Alexről.

– Na és mit szóltak?

– Képzeld, tetszett nekik az ötlet! A Selma Lagerlöf könyvet azért be kell fejeznem, szeptemberig adtak rá haladékot. És szerintem a kettőt együtt is tudom csinálni. Eddig is egész jól ment.

– És a jogi részéről mit mondtak? Van esély rá, hogy Alex családja bepereljen?

– A sajtószabadságról szóló törvény teljesen egyértelműen kitér erre. A beleegyezésük nélkül is jogom van írni az esetről. De remélem, nem ellenzik majd, ha elmondom nekik, mik a terveim a könyvvel. Nem akarok alaptalan, szenzációhajhász sztorit írni. Arról akarok írni, hogy mi történt valójában, és ki volt Alex. Még rengeteget akarok kutatni ebben az ügyben. Ellenőrizni a tényeket, beszélni minden érintettel, és aztán olyan történetet írni, ami a lehető legközelebb áll a valós eseményekhez.

– Szerinted Alex családja szóba fog veled állni?

– Nem tudom – Erica az egyik hajtincsét csavargatta. – Tényleg nem tudom. De mindenképpen megkérdezem őket, aztán ha nem hajlandók együttműködni, mást kell kitalálnom. Az nagy előny, hogy már így is rengeteget tudok róluk. Kicsit félek hozzájuk fordulni, de muszáj lesz. Ez hozzátartozik ehhez a munkához. Különben meg azt hiszem, az embereknek szüksége van rá, hogy az ilyesmit kibeszéljék. Az áldozat oldaláról is, meg a tetteséről is.

– Gondolom, ezt értsem úgy, hogy Verával is beszélni akarsz.

– Igen, mindenképpen. Fogalmam sincs, beleegyezik-e, de legalább megpróbálom. Talán beszél, talán nem. Nem kényszeríthetem.

– És te? – kicsit elfordult ültében, és Patrik ölébe tette a lábát, aki értette a célzást, és rögtön masszírozni kezdte. – Milyen napod volt? Te vagy most a hős az őrsön?

Patrik nehéz sóhaja jelezte, hogy nem egészen ez a helyzet.

– Ilyennek ismerted meg Mellberget? Egész nap ingázott a kihallgatószoba meg a sajtótájékoztatók között. A leggyakoribb szó, amit használt, az én volt. Már azon is meglepődnék, ha egyáltalán megemlítette volna a nevemet. De kit érdekel? Tegnap letartóztattam egy gyilkost, és ez nekem elég, nem kell, hogy nyomtatásban is lássam.

– Mily nemes lélek vagy – bokszolt játékosan a karjába Erica. –Na, ismerd be, hogy azért szívesen düllesztetted volna te is a melled a mikrofonok előtt, miközben elmeséled, micsoda zseniális logikával derítetted ki, hogy ki a gyilkos.

– Jó, jó… igaz… legalább a helyi lapokban tényleg jó lett volna megjelenni. De nem fogok. Mellberg lenyúlja az egész dicsőséget, és túrót se tudok ellene tenni.

– Szerinted megkapja azt az áthelyezést, amire úgy vágyik?

– Bár megkapná! De az a gyanúm, hogy a főnökei szerint jó ő ott, ahol van. Attól félek, egész a nyugdíjig itt lesz a nyakunkon. Nagyon távolinak tűnik az a nap.

– Szegény kis Patrik… – megsimogatta a férfi haját, aki ezt felhívásnak vette arra, hogy átölelje. Ő azonban még kérdezni akart valamit. Gyengéden visszalökdöste Patrikot a helyére.

– És most elégedett vagy? Mi van például Nils eltűnésével? Arról megtudtál valamit Verától?

– Nem, azt mondja, semmit sem tud róla. Csak sajnos én ezt nem hiszem el. Azt hiszem, volt komolyabb oka is Anders védelmezésére, mint az, hogy az emberek esetleg értesülnek a megrontásról. Szerintem pontosan tudja, mi történt Nilsszel, és ezt a titkot akarta minden áron megőrizni. De bevallom, nagyon bosszant, hogy csak spekulálni tudok ezen. Egy ember nem szívódik fel csak úgy. Ott van valahol, és valaki tudja, hogy hol. Nekem meg van egy elméletem.

Patrik aztán szép sorjában előadta, mi történt szerinte, és miből gondolja ezt. Erica látta, hogy a meleg ellenére borzong közben. Azt is megértette, hogy Patrik sosem fogja tudni bizonyítani, amit mond.

És ha tudja, akkor is hiába. Olyan régen történt már. Annyi élet ment tönkre. Mit használna, ha tönkretennének még egyet?

– Tudom, hogy ez az egész nem vezet sehova, De most már tudni akarom. Hetek óta nyugtalanít ez az ügy, és megoldást kell találnom rá.

– És mit fogsz csinálni? Vagyis mit tudsz csinálni?

– Kérdezősködöm egy kicsit – sóhajtott Patrik. – Kockázat nélkül nincs győzelem, nem igaz?

Erica Patrik arcát fürkészte.

– Szerintem nem jó ötlet, de te tudod.

– Remélem tényleg tudom. De nem hagyhatnánk most a halált meg a bánatot, és foglalkozhatnánk inkább egymással?

Erica még ágyban volt, amikor Patrik elment otthonról. Nem volt szíve felébreszteni, inkább csendben felöltözött, és autóba szállt.

Némi meglepetést, ugyanakkor izgatott várakozást észlelt a másik fél részéről, amikor megbeszélte ezt a találkozót. Az volt a kikötés, hogy titokban történjen, és ebbe bele is egyezett. Emiatt kelt fel már hétkor ezen a hétfőn. Alig jött vele szembe valaki, ahogy Fjällbacka felé autózott. A Väddö felé mutató táblánál lefordult, és beállt a közeli parkolóba. Nem volt ott más autó. Tíz perc várakozás után azonban befordult egy, és beállt az övé mellé. A sofőr kiszállt, kinyitotta Patrik kocsiját, és beült mellé. Patrik járva hagyta a motort a fűtés miatt.

– Milyen izgalmas itt titokban találkozni, a sötétség leple alatt. Csak azt nem értem, miért – Jan hangja nyugodt volt, az arca azonban kissé zavart. – Azt hittem, lezárták a nyomozást. Megtalálták Alex gyilkosát, nem?

– Ez igaz. De még mindig nem egészen kerek a történet.

– Értem. Konkrétan mi a probléma?

Jan arca most már semmilyen érzelmet nem árult el. Patrikban felmerült, hogy esetleg hiába kelt fel ilyen istentelenül korán. De ha már itt volt, befejezi, amit elkezdett.

– Mint már nyilván hallotta, az ön mostohabátyja, Nils, gyerekkorukban molesztálta Alexet és Anderst.

– Hallottam. Rettenetes. Különösen anyámnak.

– Habár neki ez nem volt újdonság. Mindig is tudott róla.

– Hát persze, hogy tudott. És az általa legjobbnak vélt módon kezelte az ügyet. A lehető legnagyobb diszkrécióval. A család hírnevét nyilvánvalóan meg kellett védeni. Ehhez képest minden egyéb másodrendű volt.

– És ön most mit érez? Annak a tudatában, hogy a bátyja pedofil volt, az anyja pedig tudott róla, és fedezte őt.

Jan nem hagyta, hogy a kérdés kibillentse az egyensúlyából. Lesöpört néhány láthatatlan porszemet a kabátja hajtókájáról.

– Természetesen megértem anyámat. Nem tehetett mást, és a baj akkor már úgyis megesett, nem igaz?

– Igen, ha úgy vesszük, ez is egy szempont. De a kérdésem valójában az lenne, hogy hová ment ezután Nils. Hallott róla bárki is a családból?

– Törvénytisztelő polgárként természetesen értesítettük a rendőrséget – mesterien keverte bele az iróniát a hangjába, alig lehetett észrevenni. – De tökéletesen megértem, miért döntött úgy, hogy eltűnik. Mi várt volna rá itt? Anyánk már rájött, milyen ember, és tett volna róla, hogy ne maradhasson tovább az iskolában. Így hát meglógott. Biztosan valami jó meleg országban éldegél, ahol könnyű kislányokhoz és kisfiúkhoz jutni.

– Én nem hiszem.

– Úgy, és miért nem? Megtalálta azt a bizonyos csontvázat valamelyik szekrényben?

Patrik ügyet sem vetett a gúnyos hangnemre.

– Nem, még nem. De tudja, van egy elméletem…

– Lebilincselő.

– …ami szerint Nils nem csak Alexet és Anderst molesztálta. Az első számú célpontja olyasvalaki volt, aki a közelében élt. Akit könnyen elérhetett. Azt hiszem, hogy maga volt az.

Most mintha megjelent volna egy repedés Jan fényesre suvikszolt megjelenésén, de a következő pillanatban visszanyerte az önuralmát, legalábbis látszólag.

– Valóban érdekes elmélet. Mire alapozza?

– Be kell, hogy valljam, nem sok mindenre. De találtam egy kapcsot hármuk között. Gyerekkorukból. Láttam egy kis bőrdarabot az irodájában, amikor önnél jártam. Gondolom, nagyon fontos önnek. Jelképez valamit, ugye? Valami fogadalmat, összetartást, vérszerződést. Huszonöt éve őrzi. Ahogy őrizte Alex és Anders is a sajátját. Azt, hogy amolyan drámai, gyerekes vérszerződést kötöttek, abból gondolom, hogy a hátoldalukon véres ujjnyomok vannak. A másik oldalába meg három betűt égettek:

A.H.T.

Ezt még nem sikerült értelmeznem. Talán ön tud nekem segíteni.

Patrik látta Janon, hogy küzdenek benne az ellentétes erők. A józan ész azt súgta neki, hogy ne mondjon semmit, de ott volt a vágy, hogy megossza valakivel a titkát, hogy megbízzon végre valakiben. Patrik próbálta megkönnyíteni számára a döntést.

– Minden, ami itt elhangzik, kettőnk között marad. Sem energiám, sem eszközeim nincsenek arra, hogy kiderítsem, mi történt huszonöt évvel ezelőtt. Nem hiszem, hogy találnék bizonyítékot. Ez most már az én személyes ügyem.

Jannak így már túl nagy volt a kísértés.

– „A Három Testőr”. Ezt jelenti az

A.H.T.

Romantikus, ostoba és nevetséges, de akkor így láttuk magunkat. Mi hárman voltunk a világ ellen. Mikor együtt voltunk, el tudtuk felejteni, mi történt velünk. Egymással nem beszéltünk róla, nem is volt rá szükség. Értettük szavak nélkül is. Egy üvegcseréppel megvágtuk az ujjunkat, összekevertük a vérünket, és azzal pecsételtük meg a jelvényeket.

– Én voltam hármunk közül a legerősebb. Annak kellett lennem. A többiek legalább otthon biztonságban voltak, de nekem folyton a hátam mögé kellett tekintgetnem. Éjjel az államig húztam a takarót, és figyeltem, mikor hallom meg a lépteket, mert meghallottam, először végig a folyosón, aztán egyre közelebb és közelebb.

Mintha átszakadt volna egy gát. Jan őrült tempóban beszélt, Patrik pedig hagyta, hadd mondja el a magáét. Jan cigarettára gyújtott, résnyire lehúzta az ablakot, hogy a füst kimenjen, és folytatta.

– A saját világunkban éltünk mi hárman. Mindig úgy találkoztunk, hogy más ne lásson meg, és egymásnál kerestünk vigaszt. Az volt a furcsa, hogy bár épp mi emlékeztettük egymást folytonosan a történtekre, csak egymás társaságában tudtunk kicsit kiengedni. Már nem is tudom, hogy tudtuk meg egymásról… Hogyan kezdtük keresni egymás táraságát. De tudtuk. Elkerülhetetlen volt, hogy egymásra találjunk. Én határoztam el, hogy a saját kezünkbe kell vennünk a dolgot. Alex és Anders először játéknak hitte az egészet, de aztán komolyra fordult a dolog. Nem volt más kiút.

– Egy hideg, tiszta téli napon kimentünk a jégre a mostohabátyámmal. Nem volt nehéz rávenni, hogy velem jöjjön. Nagyon örült neki, hogy átvettem a kezdeményezést, és alig várta a kis túránkat. Azon a télen rengeteg időt töltöttem a jégen, és pontosan tudtam, hova vigyem. Anders és Alex már várt ránk. Nils meglepődött, de olyan öntelt volt, hogy nem látott bennünk komoly veszélyt. Hiszen csak gyerekek voltunk. A többi már könnyen ment. Egy lék a jégen, egy lökés, és már ott sem volt.

– Először felszabadultak voltunk. Csodálatos volt az elkövetkező egy-két nap. Nelly betegre aggódta magát, hogy hol lehet Nils, én pedig éjjelente mosolyogva feküdtem az ágyamban. Hallgattam a lépések hiányát. Aztán elszabadult a pokol. Alex szülei rájöttek a dologra – én nem tudom, hogyan –, és beszéltek Nellyvel. Valószínűleg Alex megtört a nyomás alatt, és beszélt nekik; rólam és Andersről is. Arról nem, hogy mit tettünk Nilsszel, de mindenről, ami előtte történt. Ha valaha is azt gondoltam, hogy a mostohaanyám majd sajnálni fog, hát most megtanultam, hol a helyem. Azóta nem nézett a szemembe. Nem kérdezte többé, hol van Nils. Néha az az érzésem, hogy megsejtett valamit.

– Vera is tudott a történtekről.

– Igen, de anyám okos volt. Arra játszott rá, hogy Vera meg akarja védeni Anderst, és ezért igyekszik fenntartani a látszatot. Őt még csak meg sem kellett vesztegetnie, sem pénzzel, sem állással, hogy befogja a száját.

– Mit gondol, tudta Vera, hogy mi történt Nilsszel?

– Egészen bizonyos vagyok benne. Nem hinném, hogy Anders ennyi ideig el tudott volna titkolni előle egy ilyen súlyos dolgot.

– Tehát Vera feltehetően nem csak azért ölte meg Alexet, hogy ne derüljön ki a megrontás, hanem mert félt, hogy Anderst előveszik a gyilkosság miatt – gondolkodott hangosan Patrik.

Jan mosolya majdhogynem örömteli volt.

– Ami már szinte komikus. Egyrészt a gyilkosság ennyi idő alatt elévült, másrészt amikor elkövettük, még kiskorúak voltunk.

Patrik kénytelen volt ebben egyetérteni vele. Semmilyen következménye nem lett volna annak, ha Alex elmegy a rendőrségre, és kitálal.

– Önök hárman később is kapcsolatban maradtak?

– Nem. Alexék szinte azonnal elköltöztek, Anders pedig belemerült a maga kis világába. Persze időnként láttuk egymást, de nem beszéltünk huszonöt évig, míg aztán Alex meggyilkolása után Anders felhívott, és azt üvöltözte, hogy én öltem meg. Én persze tagadtam, hiszen semmi közöm nem volt a halálához, de ő nem tágított.

– Maga tudta, hogy Alex el akar menni a rendőrségre, és beszámolni Nils haláláról?

– Csak amikor már meghalt. Anders mondta el – Jan könnyedén eregetett néhány füstkarikát.

– És mi történt volna, ha tudja?

Hát ezt már sohasem fogjuk megtudni, ugyebár – nézett hidegen a szemébe Jan.

Patrik megborzongott. Nem, sohasem fogják megtudni.

– Mint ahogy már mondtam, nem zártak volna börtönbe minket, ha fény derül arra, amit tettünk. Azt persze el kell ismernem, hogy az anyámmal való kapcsolatomat némileg bonyolultabbá tette volna.

Patrik valahogy nem tudta sajnálni a mellette ülő férfit. Gyerekként valóban megjárta a poklot, de volt benne valami más is. Gonoszság és rothadás szivárgott a pórusain. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte:

– A szülei tragikus körülmények között hunytak el. Tud esetleg erről valamit, ami a vizsgálat során nem derült ki?

Jan megint halványan elmosolyodott. Egy-két ujjnyival még lejjebb tekerte az ablakot, és kidobta a csikket a kocsiból.

– Olyan könnyen történhet valami baleset, nem? Feldől a petróleumlámpa, meggyújtja a függönyt… apróságokból alakulnak ki a nagy dolgok. Mondhatni, Isten akarata, hogy baleset történik az olyanokkal, akik megérdemlik.

– Miért egyezett bele a beszélgetésbe? Miért mondta ezt el nekem?

– Őszintén szólva ez engem is meglep. Valójában nem akartam eljönni, de a kíváncsiságom erősebb volt. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy elmondjuk valakinek, mit tettünk. Különösen, ha az a valaki nem tehet ellenünk semmit.

Jan kiszállt az autóból, de aztán megfordult, és behajolt.

– Azt hiszem, egyesek számára a bűn igenis kifizetődő. Egy napon tekintélyes vagyont fogok örökölni. Kétlem, hogy akkor is ebben a helyzetben lennék, ha Nils élne.

Két ujjával gúnyosan tisztelgett, becsukta az ajtót, és a saját kocsijához ment. Patrik érezte, ahogy az arcán szétterül a kárörvendő vigyor. Jan láthatóan nem tudott Julia és Nelly kapcsolatáról, sem arról, milyen szerepet kapott a lány a végrendeletben. Isten útjai csakugyan kifürkészhetetlenek…

^[*]

Hagyd azt békén, kicsim!

19. századi evangélikus prédikátor

Naiv képeiről híres svéd festő (1853 – 1919) –

a ford.

Ugyanis a TV1000 mozicsatorna többek között pornófilmeket is játszik –

a ford.

Gustaf Fröding (1860-1911) svéd költő verse

Table of Contents

[*]