Kard által C J Sansom

1537, Anglia. A gyökeres átalakulás, legnagyobb változások időszaka a szigetországban 1066 óta. VIII. Henrik az egyház legfőbb fejének nyilvánította magát, az ország pedig kegyetlen új törvényekre és manipulált perekre ébred. Thomas Cromwell különleges megbízottakat küld szét az országba, hogy vizsgálódjanak a kolostorokban. Ám a sussexi partvidéken, Scarnsea monostorában Cromwell megbízottját, Robin Singletont holtan találják: valaki levágta a fejét. A gyilkosságot szentségtörő események kísérik – feláldoznak egy fekete kakast a templom oltárán, és eltűnik Scarnsea kolostorának híres ereklyéje. Cromwell Matthew Shardlake-et, a jogászt küldi az árulás és a halál légkörébe, hogy kiderítse: kik állnak a sötét események mögött. Shardlake-et nyomozása arra kényszeríti, hogy mindent megkérdőjelezzen, amit megtud, sőt még és azt is, amiben igazán hisz...

C. J. Sansom

KARD ÁLTAL

C. J. Sansom: Dissolution (2003)

Fordította: H. Kovács Mária

Agave Könyvek

2008

Az írócsoportnak:

Jannak, Luke-nak, Marynek, Mike B-nek, Mike H-nek, Roznak, William-nek és különösen Tonynak, aki inspirált minket. Tűzkeresztség.

És Caroline-nak

A scarnsea-i Szent Donát monostorának elöljárói, Sussex, 1531

Fabian apát

A monostor élethosszig választott vezetője.

Edwig testvér

Számtartó. A monostor pénzügyeinek felelőse.

Gabriel testvér

Sekrestyés és énekvezető. A monostor templomának és a templomi zenének a felelőse.

Guy testvér

Ispotályos. Feladata a szerzetesek gyógyítása és orvosságok készítése.

Hugh testvér

Házgondnok. A monostoron belüli napi ügyek intézője.

Jude testvér

Alamizsnás. A monostor számláinak a kifizetéséért, a szerzetesek és a szolgák fizetségéért, és a könyöradományok elosztásáért felelős.

Mortimus perjel

Fabian apát helyettese, a fegyelemért és a szerzetesek jólétéért felelős, egyúttal novíciusmester is.

Első fejezet

Lord Cromwell hivatalának megbízásából jártam el Surrey-ben, amikor megérkezett az üzenet. Az egyik parlamenti képviselő a támogatásáért cserébe egy bezárt kolostor földjeit kapta adományként, ám néhány erdő tulajdonlevelének nyoma veszett. Ezek előkerítése nem bizonyult nehéznek, így aztán elfogadtam a képviselő meghívását, hogy töltsek pár napot a családja körében. Élveztem a rövid pihenőt, az utolsó levelek lehullását szemlélve, mielőtt vissza kellett térnem Londonba, a praxisomhoz. Sir Stephen kellemes arányokkal megáldott, új építésű téglaházban élt. Felajánlottam, hogy lerajzolom neki, de éppen csak belekezdtem az első vázlatok felskiccelésébe, amikor a lovas megérkezett.

A fiatal férfi egész éjszaka lovagolt Whitehallból, és hajnalra ért a képviselő birtokára. Azonnal felismertem: Lord Cromwell saját hírnökeinek egyike volt, és ez a felismerés rossz előérzettel töltött el, miközben feltörtem a főminiszter pecsétjét a levélen. Az üzenet Grey titkártól érkezett, és arról értesített, hogy Lord Cromwell azonnal látni kíván Westminsterben.

Volt idő, amikor egy találkozó és egy beszélgetés lehetősége patrónusommal – főként jelenlegi pozíciójában – örömmel töltött volna el, de abban az évben már kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet. Belefáradtam a politikába, a jogba, az emberek ügyeskedéseibe és különböző ügyleteik vég nélküli összekuszálódásába. Kedvetlenségemet fokozta, hogy Lord Cromwell neve a királyénál is nagyobb félelmet ébresztett mindenfelé. Azt beszélték Londonban, hogy a koldushordák pusztán jöttének hírére szélsebesen szétrebbennek. Fiatal reformátorokként nem ilyen világ megteremtéséről beszélgettünk egymás házában azokon a végtelen vacsorákon át. Egykor hittük, miként Erasmus is, hogy a hit és a könyörületesség elegendő lesz az emberek közötti vallási különbségek elsimítására, de 1537 késő ősze csak lázadást, egyre növekvő számú kivégzést és a szerzetesek földjeiért folytatott kapzsi marakodást hozott.

Azon az őszön kevés eső esett, és az utak még mindig jó állapotban voltak, így – bár fogyatékosságom miatt nem tudok gyorsan lovagolni – már késő délutánra Southwarkba értem. A vidéken eltöltött egy hónap után a zaj és a bűz jó öreg lovamat, Chanceryt éppúgy idegesítette, mint engem. A London Bridge-hez közeledve elfordítottam tekintetem a híd tornyától, amelyen hosszú póznákra tűzve a felségárulásért kivégzettek fejei sorakoztak, a felettük köröző sirályok csípéseinek kiszolgáltatottan. Mindig is kényes természetem volt, még a medvetáncoltatást sem tudtam soha élvezni.

Az impozáns hídon szokás szerint hatalmas embertömeg tolongott, közöttük számos kereskedő gyászruhát öltött Jane királynéért, aki gyermekágyi lázban hunyt el két héttel azelőtt. Az árusok portékájukat a házak alsó szintjén lévő boltjaikból kínálták, amelyeket oly szorosan építettek egymás mellé, hogy úgy látszott, bármelyik pillanatban a folyóba taszíthatják egymást. A felsőbb szinteken nők húzták be a mosott ruhát a nyugaton sötétlő felhők láttán. Ahogy pletykáltak és kiáltoztak egymásnak, egy hatalmas fán károgó varjak melankolikus képét idézték fel bennem.

Felsóhajtottam, és emlékeztettem magam a rám váró kötelességekre. Jelentős részben Lord Cromwell támogatásának köszönhettem, hogy harmincöt évesen virágzó jogi praxissal és egy előkelő, új házzal rendelkeztem. És azzal, hogy neki dolgoztam, egyben a reformáció ügyét is szolgáltam, amely Istennek tetsző cselekedet volt – legalábbis akkor még így hittem. Ennek a mostani ügynek fontosnak kellett lennie, mert általában közvetve, Greyen keresztül jött tőle megbízás. Az addigra főminiszterré és a királynak, mint az egyház fejének helyettesévé emelkedett lorddal két éve nem találkoztam személyesen. Megrántottam a kantárt, és Chanceryt az utazók, az árusok, a zsebtolvajok és leendő udvaroncok sűrű tömegén keresztül London nyüzsgő központjába irányítottam.

†

Mialatt a Ludgate Hillen haladtam, észrevettem egy almával és körtével csordultig rakott bódét, és leszálltam a lóról, hogy éhségem csillapítására vegyek pár darabot. Miközben Chanceryt is megetettem almával, figyelmem az egyik mellékutcában lévő csoportosulásra terelődött. Nagyjából harmincan beszélgettek izgatottan egy kocsma előtt. Vajon megint egy újabb inas világosodott meg az új, angol nyelvű Biblia egy félig megértett olvasása után, és vált prófétává? Ha igen, jobban teszi, ha felkészül a konstábler látogatására.

A tömeg szélén egy-két jól öltözött embert fedeztem fel, köztük William Peppert, a Vagyonügyi Bíróság egyik ügyvédjét, aki egy cifra, hasított zekét viselő fiatalemberrel együtt álldogált. Kíváncsiságomtól vezérelve a macskaköveken feléjük vezettem Chanceryt, gondosan kikerülve a vizelettel teli csatornákat. Amint odaértem, Pepper felém fordult.

– Nocsak, Shardlake! Hiányoltam a bíróságon rohangáló látványodat ebben a tárgyalási időszakban. Merre jártál? – Társa felé intett: – Engedd meg, hogy bemutassam Jonathan Mintlinget, aki frissen végzett az Inns of Courtban. Még egy boldog újonc a Vagyonügyi Bíróságon. Jonathan, bemutatom Matthew Shardlake urat, Anglia bíróságainak legélesebb eszű púposát.

Meghajoltam az ifjú ember felé, figyelmen kívül hagyva Pepper állapotomra tett rosszindulatú megjegyzését. Nemrég felülkerekedtem rajta a tárgyalóteremben, és az ügyvédek nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem a bosszúállásra.

– Mi történik itt? – kérdeztem.

Pepper felnevetett. – Van egy nő odabent, aki állítólag szerzett egy madarat az Indiákról, ami úgy társalog, mint egy született angol. Mindjárt kihozza.

Az utca a kocsma felé lejtett, így magasságbeli hiányosságom ellenére jó rálátást nyertem az épületre. Egy kövér nő tűnt fel a küszöbön, zsírfoltos ruhában, kezében egy háromlábú állványt tartva. Az állvány keresztrúdján a legfurcsább madár egyensúlyozott, amit valaha láttam. A legnagyobb varjúnál is nagyobb volt, rövid, félelmetes horogban végződő csőrrel és ragyogó vörösarany tollazattal bírt, amely az utca szürkéjéhez képest szinte elkápráztatta a szemet. A tömeg közelebb nyomult.

– Vissza! – visította az öregasszony. – Kihoztam Tabithát, de nem fog megszólalni, ha körülötte lökdösődtök!

– Halljuk beszélni! – kiáltotta valaki.

– Fizessétek meg a fáradozásomat! – kiabálta arcátlanul a banya. – Ha mindannyian dobtok egy negyedpennyst Tabitha lábához, meg fog szólalni.

– Kíváncsi vagyok a trükkre – gúnyolódott Pepper, de csatlakozott a többiekhez, akik érméket hajítottak az állvány lábához. Az öregasszony felszedegette ezeket a sárból, majd a madárhoz fordult: – Tabitha – szólította meg. – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében szegény Jane királynő!

Úgy látszott, a teremtmény rá se hederít, csak pikkelyes lábain toporgott, és üveges tekintettel bámult a tömegre. Majd hirtelen felrikoltott, olyan hangon, mint az öregasszony: – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében Jane királynő! – Az elöl állók önkéntelenül hátrább léptek, és gyors karmozdulatok hullámoztak, ahogy az emberek keresztet vetettek. Pepper füttyentett.

– Mit szólsz ehhez, Shardlake?

– Nem is tudom. Valami trükk van a dologban.

– Még egyszer – kiáltottak a szemtelenebbek. – Még!

– Tabitha, mondd, hogy „halál a pápára, halál a római püspökökre!”

– Halál a pápára! A római püspökökre! Isten óvja Henrik királyt! – A teremtmény kitárta szárnyait, és az embereknek ijedtükben elakadt a lélegzete. A szárnyakat brutálisan megkurtították; ezekkel soha többé nem fog tudni repülni. A madár begyébe dugta kampós csőrét, és tollászkodni kezdett.

– Gyertek holnap a Szent Pál lépcsőihez – kiabálta a vénasszony –, és többet fogtok hallani. Híreszteljétek el mindenkinek, hogy Tabitha, a beszélő madár az Indiákról, ott lesz délben. Peruból hozták, ahol ilyen madarak százai beszélgetnek a fákon, a fészkekből rakott városaikban! – Azzal felemelte az állványt, felszedegetett pár előzőleg ottfelejtett érmét a földről, majd eltűnt odabent, miközben a madár torz szárnyaival vadul csapdosva próbálta megőrizni egyensúlyát.

A tömeg izgatott mormogások közepette szétoszlott. Pepper és barátja kíséretében visszavezettem Chanceryt a főútra. Pepper szokásos arroganciája semmivé lett.

– Sok csodát hallottam már erről a Peruról, amit a spanyolok hódítottak meg. Mindig úgy gondoltam, hogy ezeknek az Indiákról szóló meséknek a felét sem szabad elhinni, de Miasszonyunkra, ez döbbenetes volt!

– Csak egy trükk! – mondtam. – Nem láttad a madár szemeit? Nem volt bennük semmi értelem. És ahogy abbahagyta a beszédet, elkezdett tollászkodni…

– De beszélt, uram – szólalt meg Mintling. – Mindannyian hallottuk.

– Beszélni anélkül is lehet, hogy értenénk a szavakat. Mi van, ha a madár csak a vénasszony szavaira reagál, pusztán megismétli azokat? Mint ahogy egy kutya is rohan a gazdája hívására. Úgy hallottam, hogy a szajkók képesek ilyesmire.

Elértük a főutat, és megálltunk. Pepper elvigyorodott.

– Nos, az emberek is válaszoltak a templomban a papok latin nyelvű mormogására anélkül, hogy értették volna azt.

Vállat vontam. Az ilyen, latin nyelvű misékkel kapcsolatos vélemények még nem számítottak ortodoxnak, és nem állt szándékomban vallási vitába bocsátkozni. Meghajoltam.

– Attól tartok, el kell búcsúznom tőletek. Találkozóm van Lord Cromwell-lel Westminsterben.

A fiúra láthatóan nagy benyomást tettek szavaim, míg Pepper megpróbálta hasonló érzéseit elleplezni. Felültem Chanceryre, és visszaindultam a tömegbe. Fanyarul elmosolyodtam. Az ügyvédek a valaha volt legnagyobb pletykafészkek, akiket Isten teremtett, és nem árthat a praxisomnak, ha Pepper megemlíti a bíróságon, hogy személyes találkozóm volt a főminiszterrel. Elégedettségem azonban nem tartott sokáig. Mialatt a Fleet Streeten haladtam, kövér cseppek kezdtek hullani a poros útra, és mire a Temple Barhoz értem, sűrű esőt vert arcomba a szél. Fejemre húztam a köpenyem kámzsáját, és szorosan tartottam, miközben belelovagoltam a viharba.

†

Mire elértem a Westminster palotát, az eső már szabályosan ömlött, a szél szakaszos rohamokban csapta rám a vizet. A néhány mellettem elhaladó lovas hozzám hasonlóan köpenyébe burkolózott, és egymásnak kiabálva hangosan szidtuk a felhőszakadást.

A király pár éve elhagyta Westminstert, mikor Whitehallba költözött pompás, új palotájába, és manapság Westminster elsősorban a bíróságoknak adott otthont. Pepper Vagyonügyi Bíróságát nemrég állították fel, az előző évben megszüntetett kisebb rendházak vagyonával kapcsolatos ügyek intézése céljából. Lord Cromwell és egyre növekvő számú hivatalnokainak irodáit is itt helyezték el, így meglehetősen zsúfolt hely lett.

A belső udvar általában fekete ruhás, iratok felett érvelő ügyvédektől hemzsegett, és állami hivatalnokok vitáztak vagy pusmogtak a csendesebb sarkokban. De az eső ma mindenkit bekergetett, majdnem üres volt a tér. Csak néhány sáros, szegényesen öltözött ember tömörült átázva a Vagyonügyi Bíróság ajtajában; a feloszlatott rendek egykori szerzetesei, akik azért jöttek, hogy a törvény által nekik ígért plébániákért folyamodjanak. A szolgálatban lévő hivatalnok bizonyára máshol járt – talán éppen Mintling úr volt az. Egy büszke arckifejezésű idős ember még mindig a ciszterciek csuháját viselte, kámzsájáról csöpögött az esővíz. Lord Cromwell hivatala környékén ilyen ruhát viselni nem sok jót jelentett számára.

Az egykori szerzeteseken általában valamiféle alattomosság érződött, de ez a csoport elborzadt arckifejezéssel nézett a túloldalra, ahol fuvarozók két nagy szekeret pakoltak le, majd felhalmozták a rakományt a fal mentén, miközben átkozták a szemükbe és szájukba csöpögő vizet. Első pillantásra azt hittem, a hivatalok fűtéséhez hozták a fát, de ahogy megálltam Chanceryvel, láttam, hogy üvegfalú dobozokat, fa- és gipszszobrokat, valamint hatalmas, mívesen faragott és gazdagon ékesített fakereszteket rakodtak le. Ezek minden bizonnyal a bezárt kolostorok ereklyéi és képei voltak, amelyek imádatának mi, a reformáció hívei véget akartunk vetni. Tiszteletre méltó helyeikről kiszakítva, az esőben feltornyozva minden maradék erejüktől megfosztották ezeket a tárgyakat. Elnyomtam a belém nyilalló sajnálatot, és mogorván a volt szerzetesek kis csoportja felé bólintottam, mielőtt Chanceryt a belső kapu felé irányítottam.

†

Amennyire csak lehetséges volt, az istállóban megszárogattam magam a lovásztól kapott törölközővel, majd beléptem a palotába. Megmutattam Lord Cromwell levelét az őrnek, aki fényesre csiszolt lándzsáját a magasba tartva az előcsarnokból a belső folyosók labirintusába vezetett.

Miután átmentünk egy hatalmas ajtón, amelynél két másik őr strázsált, egy hosszú, keskeny teremben találtam magam, amelyet gyertyák fénye világított meg. Egykoron fogadásokra szolgált, de most teljes hosszában asztalok sorakoztak, mögöttük fekete ruhás hivatalnokokkal, akik óriási levélhalmokat ellenőriztek. Egy idősebb úriember, akinek az évek során minden ujja megfeketedett a tintától, hozzám sietett.

– Shardlake úr? Korán érkeztél. – Kíváncsi voltam, honnan tudja, hogy ki vagyok, aztán rájöttem, hogy valószínűleg szóltak neki, hogy egy púpost várjon.

– Az időjárás szerencsés volt hozzám, egészen mostanáig – néztem végig átázott ruházatomon.

– A főminiszter arra utasított, hogy amint megérkezel, azonnal kísérjelek hozzá.

Miközben végigvezetett a termen, a serényen dolgozó hivatalnokok mellett, a mozgásunktól felkavart levegőtől a gyertyák lángja megrebbent. Csak most jöttem rá, hogy az ellenőrzés milyen kiterjedt hálóját hozta létre a lord. Az egyházi megbízottakat és a helyi magisztrátusokat parancs kötelezte arra, hogy saját besúgóhálózataikra támaszkodva jelentsenek minden elégedetlenségről vagy felségárulásról szóló szóbeszédet, amelyek mindegyikét a törvény teljes szigorával vizsgálták ki, évről évre súlyosabb büntetésekkel sújtva az elkövetőket. Az egyházi reformok miatt már volt egy lázadás; egy újabb akár a királyságot is megdöntheti.

A hivatalnok megtorpant a terem végén álló, tekintélyes méretű ajtó előtt. Megállított, majd kopogott, és mélyen meghajolva belépett.

– Shardlake úr, milord.

†

Az előszobával éles ellentétben Lord Cromwell szobája sötétebb volt, csak az asztalon álló gyertyák fénye világított a késő délutáni félhomályában. Míg a legtöbb, magas pozícióba került úr gazdag falikárpitokkal díszítette volna falait, nála a padlótól a mennyezetig szekrények tornyosultak, amelyeket fiókok százai osztottak részekre. A szobában mindenhol jelentésekkel és listákkal megrakott asztalok és székek sorakoztak. A kandallóban fahasábok égtek pattogva a széles rostélyon.

Először nem vettem észre őt. Majd lassan kivettem zömök alakjának körvonalait a szoba távolabbi végében álló íróasztal mögött. Egy dobozt tartott maga előtt, és a tartalmát vizsgálgatta megvető fintorral, miközben széles, keskeny szája lekonyult ívelt álla felé. Így állkapcsa egy nagy medvecsapdára emlékeztetett, ami bármelyik pillanatban kinyílhat, és bárkit eltüntethet egyetlen harapással. Felpillantott, és a nála oly gyakori szeszélyes arckifejezés-váltásainak egyikével elmosolyodott, kezét pedig köszöntésre emelte. Olyan mélyen meghajoltam, ahogy csak tudtam, közben arcom megrándult a hosszú úttól elmerevedett tagjaim miatt.

– Matthew, gyere ide. – Mély, nyers hangja szívélyes volt. – Ügyesen intézkedtél Croydonban. Örömmel hallottam, hogy a Black Grange-bonyodalom megoldódott.

– Köszönöm, milord. – Ahogy közeledtem hozzá, észrevettem, hogy szőrmével borított köntöse alá fekete inget vett fel. Elkapta a pillantásomat.

– Hallottad, hogy meghalt a királynő?

– Igen, milord. Nagyon sajnálom. – Tudtam, hogy Boleyn Anna kivégzése után Lord Cromwell Jane Seymour családjának szerencséjével kötötte össze a magáét.

Felmordult. – A király összezavarodott.

Ránéztem az íróasztalra. Legnagyobb meglepetésemre különböző méretű dobozok hevertek rajta szerteszét. Úgy látszott, valamennyi aranyból és ezüstből készült, és sokat közülük ékkövekkel is díszítettek. Régi, foltos üveg mögött ruha- és csontdarabok hevertek bársonypárnáikon. Rápillantottam arra a ládikára, amelyet még mindig a kezében tartott, és láttam, hogy egy gyermek koponyáját rejti. Mindkét kezével felemelte, és olyan erősen megrázta, hogy néhány kilazult fog csörögni kezdett belül. A főminiszter sötéten elmosolyodott.

– Ezek felkeltik majd az érdeklődésedet. Kifejezetten az én figyelmembe ajánlott ereklyék. – Letette a dobozt az asztalra, és az elejére vésett latin feliratra mutatott. – Nézd csak meg.

– „Barbara sanctissima” – olvastam. Rámeredtem a koponyára, amelyre még rá volt tapadva néhány hajszál.

– Szent Barbara koponyája – mondta Cromwell, megpaskolva a dobozt a tenyerével. – Egy ifjú szűzlányé, akit pogány apja ölt meg még a római korban. A legszentebb relikviák egyike. A leedsi bencés zárdából. – Lehajolt, és felemelt egy ezüstládikát, amelyet opálokkal raktak ki. – És íme, Szent Barbara koponyája, Lancastershire-ből, a Boxgrove apácazárdából. – Nyersen felnevetett. – Azt beszélik, az Indiákon kétfejű sárkányok vannak. Nos, nálunk pedig kétfejű szentek.

– Jézusra. – A koponyákat bámultam. – Kíváncsi lennék, kik lehettek.

Ismét felnevetett és alaposan vállon veregetett. – Hah, ez az én Matthew barátom, aki mindig a választ keresi mindenre. Erre a kutató elmére van most szükségem. A Vagyonügyi Bíróságnak dolgozó embereim Yorkban azt mondják, hogy az aranydoboz római kori. De a többihez hasonlóan a Tower olvasztókemencéjében végzi, míg a koponya a trágyadombon. Az embereknek nem kellene csontokért rajonganiuk.

– Milyen sok van belőlük – néztem ki az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, végigverve az udvart, ahol az emberek továbbra is rakodtak. Lord Cromwell átvágott a szobán, és lenézett rájuk. Eltöprengtem azon, hogy noha már főrend volt, és így jogosult a bíborszín használatára, még mindig ugyanúgy öltözött, mint én: fekete köpenyt hordott, és a jogászok, hivatalnokok lapos fekete kalapját viselte. Bár az övé selyembársonyból készült, a köpenyét pedig hódprém díszítette. Észrevettem azt is, hogy hosszú, barna hajába már ősz szálak vegyültek.

– Be kell hozatnom onnan azokat a tárgyakat – mondta. – Száraznak kell lenniük. Ha legközelebb megégettetek egy pápista árulót, azokból is rakatni akarok alá. – Felém fordult, és komoran rám mosolygott. – Akkor majd az emberek látni fogják, hogy attól nem fog kevésbé sikoltozni az eretnek, ha a saját bálványait használják tűzifaként, mi több, Isten sem fogja kioltani a lángokat. – Arckifejezése ismét megváltozott, elkomorodott. – Gyere, ülj le. Dolgunk van. – Helyet foglalt íróasztala mögött, engem pedig ridegen a vele szemben lévő székhez irányított. Arcom megrándult a hátamba nyilalló görcsöktől.

– Fáradtnak tűnsz, Matthew. – Nagy barna szemei engem fürkésztek. Arcához hasonlóan a tekintete is folyton változott, most éppen hidegnek látszott.

– Csak egy kicsit. Hosszú volt az út. – Rápillantottam az iratokkal borított asztalára, némelyiken királyi pecsét csillant meg a gyertyafényben. Néhány kisebb aranydobozt nehezéknek használt.

– Ügyesen megtaláltad azokat az eltűnt tulajdonleveleket – mondta. – Ezek hiányában évekig húzódhatott volna az ügy a kancellárián.

– A kolostor egykori számtartójánál voltak. Magával vitte őket, amikor a rendházat bezárták. A falubéliek nyilván maguknak akarták követelni az erdőt, mint közös földterületet. Sir Richard egy helyi riválisát gyanúsította, de én inkább a számtartónál kezdtem, mert utoljára ő láthatta a tulajdonleveleket.

– Remek. Logikusnak tűnik.

– Kiderítettem, hogy a falu templomának a plébánosa lett. Nagyon hamar beismerte a tettét, és átadta az iratokat.

– A falubéliek lefizették a volt szerzetest, ez kétségtelen. Az igazságszolgáltatás gondjaira bíztad?

– Nem kapott pénzt. Azt hiszem, csak segíteni akart a falusiakon, akiknek soványak a földjeik. Úgy gondoltam, helyesebb, ha nem kavarom fel jobban a kedélyeket.

Lord Cromwell arckifejezése megkeményedett, ahogy hátradőlt székében. – Bűntettet követett el, Matthew. Vádat kellett volna ellene emeltetned, hogy tanulságul szolgáljon mások számára. Remélem, nem puhultál el. Ezekben az időkben kemény emberek szolgálatára van szükségem, Matthew, kemény emberekére. – Arca hirtelen azzal a haraggal telt meg, amelyet tíz éve láttam rajta, amikor először találkoztunk. – Ez nem Morus Tamás Utópiája, ahol az ártatlan vademberekből álló nemzet csak Isten szavára vár, hogy teljes legyen a boldogsága. Ez egy kemény állam, amit egy hanyatló egyház korrupciója fojtogat.

– Tudom, uram.

– A pápisták minden lehetőséget megragadnak, hogy megakadályozzanak minket a keresztény közjó szolgálatában, és Istenre esküszöm, mindent meg fogok tenni, hogy legyőzzem őket.

– Sajnálom, uram, ha a megítélésem téves volt.

– Egyesek szerint valóban puha lettél, Matthew – felelte csendesen. – Hiányzik belőled a tűz, a heves buzgalom, talán már a lojalitás is.

Lord Cromwell egyik fogása az volt, hogy pislogás nélkül, meredten bámult a másikra, amíg az kényszert nem érzett arra, hogy lesüsse a szemét. Amikor pedig az ember újra felnézett, a kemény, barna szemek még mindig megpróbáltak belehatolni. Éreztem, ahogy a szívem erősen dobolt. A kétségeimet, fásultságomat megpróbáltam magamnak megtartani, és biztos, hogy senkinek sem beszéltem ezekről.

– Milord, ugyanúgy a pápaság ellen vagyok, mint eddig. – Kimondva ezeket a szavakat, nem tudtam nem gondolni azokra, akik már megadták neki ugyanezt a választ a lojalitásukkal kapcsolatos kihallgatások alatt. Egy pillanatra belém nyilallt a félelem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassam magam, reménykedve, hogy nem veszi észre. Egy pillanattal később lassan bólintott.

– Van egy, a képességeidre szabott feladatom. A reformáció jövője múlhat rajta. – Előrehajolt, felvett egy kisebb dobozt, és feltartotta azt. A belsejében, egy finoman vésett ezüst hengerben apró, vörös porral teli üvegcse hevert.

– Ez – folytatta halkan – Szent Pantaleon vére, akit a pogányok élve megnyúztak. Devonból. Úgy tartották, hogy a szent napján a vér folyékonnyá válik. Minden évben százak zarándokoltak megnézni a csodát, kezükön-lábukon csúszva, és persze fizetve a kiváltságért. De nézd csak – megfordította a dobozt. – Látod ezt a kis lyukat a hátulján? Egy másik lyuk is volt a falban, ahova ezt felszögelték, és egy szerzetes egy pipettával kis színezett vízcseppeket csöpögtetett a fiolába. És lám, a szent vér, vagyis inkább az égetett ámbra, folyékonnyá válik.

Előrehajoltam, kitapogatva ujjammal a parányi lyukat. – Hallottam már ilyen megtévesztésekről.

– Erről szól a szerzetesség. Megtévesztés, bálványimádás, kapzsiság és titkos hűség a római pápához. – Megfordította az ereklyét, amiben apró vörös kristályok potyogtak alá. – A kolostorok fekélyek a királyság testén, és ki fogom metszeni őket.

– A kezdő lépések megtörténtek. A kisebb rendek már feloszlottak.

– Épphogy csak megkarcoltuk a felszínt. Viszont behozott némi pénzt a kincstárba, éppen elegendőt ahhoz, hogy feléledjen a király étvágya, és sorra kerítse a nagyokat is, ahol az igazi vagyon található. Kétszáz rendház a királyság vagyonának egyhatodát birtokolja.

– Valóban ilyen sokat?

Bólintott. – Ó, igen. Azonban a múlt téli lázadás után, amikor az a húszezer lázadó tábort vert északon a kolostoraikat visszakövetelve, óvatosan kell haladnom. A király nem akarja kikényszeríteni a többi rendházból a tevékenységük feladását, és igaza van. Önkéntes feladást akarok, Matthew.

– De bizonyos vagyok benne, hogy ők soha…

Szárazon mosolygott. – Több módon is meg lehet ölni egy disznót. Most figyelj rám jól, ez az információ titkos. – Előrehajolt, halkan és feszesen beszélt.

– Amikor a szerzetesrendeket ellenőriztettem két éve, gondoskodtam arról, hogy bármi, ami a vesztüket jelentheti, alaposan dokumentálásra kerüljön. – A falak mentén húzódó fiókok felé intett fejével. – Minden ott van; szodómia, paráználkodás, felségsértő prédikációk, titokban eladott vagyontárgyak. És egyre több informátorom van a kolostorokban is. – Komoran elmosolyodott. – Legalább tucatnyi apátot kivégeztethettem volna Tyburnben, de kivártam az időmet, fokoztam a nyomást, új, szigorúbb intézkedéseket hoztam, amelyeket követniük kellett. Elértem, hogy féljenek tőlem. – Megint elmosolyodott, majd hirtelen feldobta a relikviát a levegőbe, elkapta, és ismét letette a papírjai közé.

– Meggyőztem a királyt, engedje meg nekem, hogy kiválasszak egy tucatnyi rendházat, amelyekre külön nyomást gyakorolhatok. Az utóbbi két hétben válogatott embereket küldtem ki, hogy ajánlják fel az apátoknak a választási lehetőséget a vádemelés és a tevékenység önkéntes feladása között. Utóbbi esetben a mindenkit megillető kegydíjjal, különösen csinos összegekkel az apátoknak. Elmentek Lewesbe, ahol felségsértő a prédikáció, Tichfieldbe, ahol az apát válogatott információkat küldött szerzetestársairól; majd Peterborough-ba. Ha csak néhányukat rá tudom kényszeríteni a tevékenységük önkéntes feladására, a többiek megértik, hogy vége a játéknak, és csendben követik a példájukat. Kiemelt figyelemmel követtem a tárgyalásokat, és minden rendben zajlott. Egészen tegnapig. – Felemelt egy levelet az íróasztaláról. – Hallottál már valaha Scarnsea monostoráról?

– Nem hallottam, milord.

– Nem is csoda. Bencés rendház, egy régi, eliszaposodott, Csatorna-parti kikötőnél Kent és Sussex határán. A bűn hosszú múltra tekint vissza azon a helyen, és a helyi békebíró szerint, aki a mi emberünk, az apát olcsón kiárusítja a földjeiket. Robin Singletont küldtem oda múlt héten, hogy nézze meg, mit tud ebből kihozni.

– Ismerem Singletont – mondtam –, volt már az ellenfelem a bíróságon. Erős, határozott ember. – Haboztam egy kicsit. – Noha talán nem a legkiválóbb ügyvéd.

– Nem, valóban nem, de most a határozottságára volt szükségem. Kevés konkrét bizonyíték állt rendelkezésre, és látni akartam, hogy mit tud belőlük kikényszeríteni. Adtam mellé egy kánonjogászt segítségül, egy öreg cambridge-i reformátort, Lawrence Goodhapst. – A papírjai közt keresgélt, majd átnyújtott egy levelet. – Ez tegnap reggel jött tőle.

A levelet nehézkes kéz írta, egy főkönyvből kiszakított oldalra.

Milord,

Sietve írom és küldöm ezt a levelet egy városi fiúval, mert itt senkiben sem merek megbízni. Singleton uramat aljas módon meggyilkolták a monostor kellős közepén, a lehető legszörnyűbb módon. Ma reggel találták meg a konyhában, egy vértócsában fekve, levágott fejjel. Bizonyosan Lordságod valamely ádáz ellensége művelte, de itt mindenki tagad. A templomot megszentségtelenítették, és a Bűnbánó Tolvaj Szent Relikviája véres szögeivel együtt eltűnt. Tájékoztattam Copynger bírót, és teljes hallgatásra utasítottuk az apátot. Rettegünk a következményektől, ha ez a hír kijut innen.

Kérem Lordságodat, hogy küldj segítséget, és mondd meg mit tegyek.

Lawrence Goodhaps

– Egy meggyilkolt megbízott?

– Úgy tűnik. Az öregember pedig halálosan retteg.

– De ha egy szerzetes követte volna el, az a monostor biztos végzetét jelentené.

Cromwell bólintott. – Tudom. Ez valami megszállott, valami kolostorba zárt őrült lehet, aki jobban gyűlöl bennünket, mint amennyire fél tőlünk. De ugye látod a következményeket? Precedenst akarok teremteni a kolostorok bezárásával. Az angol jog és az angol eljárások precedensen alapulnak.

– És ez egészen más precedenst teremtene.

– Pontosan. A király tekintélyére sújtottak le, szó szerint. A jó öreg Goodhaps a lehető legjobbat cselekedte azzal, hogy hallgatásra utasított mindenkit. Gondold csak el, ha a történet elterjedne, milyen ötleteket adna a fanatikusoknak és a holdkórosoknak az ország valamennyi rendházában.

– A király tud róla?

Ismét erősen rám meredt. – Ha megmondanám neki, az földindulást okozna. Valószínűleg katonákat küldene oda, és felköttetné az apátot a templomtoronyra. És ez a terveim végét jelentené. Nem, ezt gyorsan és titokban kell megoldani.

Kezdtem látni, hová akar kilyukadni. Megmozdultam a székben, mert a hátam ismét fájni kezdett.

– Azt akarom, hogy odamenj, Matthew. Azonnal. Teljes jogkörrel ruházlak fel, mint a főminiszter nevében eljáró megbízottat. Bárkinek parancsokat adhatsz, és bármihez hozzáférhetsz.

– Nem lenne megfelelőbb ez a feladat egy tapasztaltabb megbízottnak, milord? Soha nem volt hivatalos dolgom szerzetesekkel.

– De ők tanítottak. Ismered a módszereiket. A megbízottaim félelmetes emberek, de nem a fortélyaikról híresek, és ebben az ügyben tapintatosan kell eljárni. Copynger bíróban megbízhatsz. Bár soha nem találkoztam vele, de leveleztünk, és elkötelezett híve a reformációnak. A városban senki más nem tudhat semmit. Szerencsére Singletonnak nem volt családja, így rokonok nem fognak zaklatni.

Mély lélegzetet vettem. – Mit tudunk a monostorról?

Kinyitott egy tekintélyes méretű könyvet. Felismertem a Compertát, a két évvel ezelőtti vizitáció során ellenőrzött kolostorokról készített jelentést, amelynek fontosabb részeit a parlamentben is felolvasták.

– Erős normann alapok, jól ellátva földekkel és pompás épületekkel. Jelenleg csak harminc szerzetes él ott, és nem kevesebb mint hatvan szolga. Jól élnek, tipikus bencések. A látogatók szerint a templom botrányosan túldíszített, tele van gipszszobrokkal, és náluk van, vagy volt, a Bűnbánó Tolvaj állítólagos relikviája, akit a mi Urunkkal együtt feszítettek keresztre. Egy kéz egy darab fára szegezve, ami állítólag a keresztjének egy darabja. Úgy tűnik, messziről is jönnek emberek emiatt; állítólag meggyógyítja a nyomorékokat. – Akaratlanul is a torz hátamra pillantott, mint általában az emberek, ha nyomorékokról esik szó.

– Feltehetőleg erre az ereklyére utalt Goodhaps.

– Igen. A vizitáció során egy egész sereg szodomitát találtak Scarnsea-ben, ahogy az az ilyen koszos kutyaólakban lenni szokott. A régi perjelt, aki az egyik főbűnös volt, eltávolították. Az új törvény a szodómiát halállal bünteti, úgyhogy ezzel nyomást lehet gyakorolni rájuk. Azt akartam, hogy Singleton derítse ki, miként állunk ebben a tekintetben, a Copynger által írt birtokeladásokkal együtt.

Egy pillanatra eltöprengtem. – Bonyolult összefüggések ezek. Bonyolultak.

Lord Cromwell bólintott. – Valóban. Ezért van szükségem egy okos emberre. A megbízólevelet a házadba küldettem, a Comperta releváns részeivel együtt. Azt akarom, hogy holnap a lehető legkorábban indulj útnak. Goodhaps három napja írta a levelet, és legalább még háromba telik, amíg odautazol. A Weald az év ezen időszakában többnyire ingoványos.

– Egészen máig száraz volt ez az ősz. Talán két nap alatt is megjárom.

– Remek. Ne vigyél magaddal szolgákat, és Mark Poer kivételével senkinek ne beszélj róla. Még mindig nálad lakik?

– Igen. Távollétemben ő igazgatja az ügyeimet.

– Azt akarom, hogy kísérjen el téged. Úgy tudom, jó eszű, és talán nem árt egy pár erős kar melléd.

– De milord, a küldetés veszélyes lehet. És… őszintén szólva, Markban nem buzog olyan nagy vallásos hév, hogy megértse, mi forog kockán.

– Nem is kell neki, amíg lojális, és azt teszi, amit mondasz neki. És ez talán segíthet neki visszajutni a bírósági munkába is a kis botránya után.

– Mark ostoba volt. Tudnia kellett volna, hogy az ő társadalmi helyzetében nem bonyolódhat kapcsolatba egy lovag lányával – sóhajtottam. – De még nagyon fiatal.

Lord Cromwell felmordult. – Ha a király tudomást szerzett volna arról, hogy mit tett, biztosan megkorbácsoltatja. Feléd is kevés hálát mutatott, miután te találtál neki munkát.

– Családi kötelezettség volt, milord, fontos kötelezettség.

– Ha véghezviszi veled ezt a küldetést, megkérhetem Richet, hogy vegye vissza a tisztviselői állásába, amelyet a te kérésedre találtam neki – tette hozzá élesen.

– Hálásan köszönöm, milord.

– Most Hampton Courtba megyek, meg kell győznöm a királyt, hogy térjen vissza teendőihez. Matthew, gondoskodj róla, hogy semmi ne szivárogjon ki, ellenőrizd a monostorból kimenő leveleket.

Felállt, megkerülte az íróasztalt, kezét a vállamra tette, miközben én is felemelkedtem. Ez nála a jóindulat jele volt.

– Találd meg a bűnöst mielőbb, de lehetőleg csendben. – Mosolygott, majd hátranyúlt és átadott egy kis aranydobozt. Ebben is egy üvegcse volt, kis gömbölyded formájú, amelyben egy adag sűrű, halvány folyadék csapódott az üvegnek. – Mellesleg mit gondolsz erről? Talán rájössz a titkára, nekem nem sikerült.

– Mi ez?

– A bilsoni zárdában állt négyszáz évig. Állítólag Szűz Mária teje.

Undorral nyögtem egyet. Cromwell nevetett.

– Ami leginkább elképeszt engem, hogy vajon miként képzelték el azt, amint valaki tejet szerez Szűz Máriától? De nézd, valószínűleg mostanság kicserélték, mert még mindig folyékony. Azt hittem, ennek a hátulján is van egy kis lyuk, mint a másikon, de úgy látszik, zárt. – Átadott nekem egy nagyítóüveget és megvizsgáltam a ládikát, kis lyukat keresve a felületen, de nem találtam semmit. Megnyomkodtam és megböködtem, titkos reteszt kutatva, majd megráztam a fejem.

– Nem tudok rájönni. Tényleg teljesen zártnak látszik.

– Kár. Meg akartam mutatni a királynak, bizonyára szórakoztatta volna. – Az ajtóhoz kísért, és a kezét még mindig a vállamon tartva nyitotta ki, hogy a tisztviselők láthassák mekkora kegyben állok Cromwellnél. Elhagyva a szobát, pillantásom a két vigyorgó koponyára tévedt, amelyek szemürege körül a gyertyafény játszott. Mivel a lord keze még rajtam nyugodott, el kellett fojtanom a rám törő borzongást.

Második fejezet

Istennek hála, elállt az eső, mire elhagytam Westminstert. Miközben lassan hazalovagoltam, bealkonyodott. Lord Cromwell szavai megijesztettek. Hozzászoktam a kegyeltség állapotához, még a kitaszítottság gondolatától is kirázott a hideg, és nagyon megijedtem a lojalitásomat firtató kérdéseitől. Figyelnem kell arra, miket beszélek a bíróságok környékén.

Az év folyamán vettem egy tágas, új házat a Chancery Lane-en, azon a széles úton, amely mind Őfelsége egyik bíróságának, mind a lovamnak a nevét bírja. Csinos kőépület volt, üvegezett ablakokkal, és meglehetősen nagy összegbe került. A házvezetőnőm, Joan Woode nyitott ajtót. A kedves, sürgő-forgó özvegyasszony már évek óta nálam szolgált, és melegen üdvözölt otthon. Szeretett fölöttem anyáskodni, amit nem találtam kellemetlennek, még ha nem is tartozott a feladatai közé.

Éhes voltam, és bár még nem járt későre, mielőtt a fogadószobába vonultam, megkértem, hogy készítsen vacsorát. Eltöltött a büszkeség, valahányszor szétnéztem ebben a szobában, aminek a faburkolatára festett klasszikus erdei tájkép nem kevés pénzembe került. A kandallóban fahasábok égtek. Mellette egy széken Mark ült. Különös látványt nyújtott. Izmos, fehér mellkasát felfedve levette az ingét, és kifinomult mintával díszített achát gombokat varrt az ing nyakára. Egy tucat hosszú, fehér cérnát maga után húzó tű sorakozott a tűpárnában, ami az aktuális divatnak megfelelően erősen túldíszített volt. Vissza kellett fojtanom a nevetésemet. Marknak a szokásos széles mosolyra húzódott a szája, kimutatva szép fehér, a szájához képest talán túl nagy fogait.

– Uram, hallottam, hogy megérkeztél. Lord Cromwell egyik futára hozott számodra egy csomagot, és ő mondta, hogy visszatértél. Bocsásd meg, hogy nem kelek fel, de nem szeretném, ha bármelyik tű kicsúszna. – Mosolya ellenére a tekintete óvatos volt; ha Cromwell-lel találkoztam, minden bizonnyal szóba került kegyvesztettsége is.

Észrevettem, hogy barna haja rövidre van nyírva. Henrik király – kezdődő kopaszodását elrejtendő – rövidre vágatta a haját, és elrendelte az udvarban, hogy mindenki ily módon hordja a sajátját, így jött divatba. Az új stílus jól állt Marknak, én ezzel szemben úgy döntöttem, hogy hosszabban hagyom az enyémet, mert ez jobban illett szögletes vonásaimhoz.

– Joan nem tudna varrni helyetted?

– Érkezésed hírére elfoglalta magát az előkészületekkel.

Felvettem egy kötetet az asztalról. – Látom, Machiavellit olvastál.

– Azt mondtad uram, szabadidőmben megtehetem.

Az egyik párnázott karosszékembe ültem le egy sóhajtással. – És tetszik?

– Nem igazán. Azt tanácsolja a hercegének, hogy legyen kegyetlen és megtévesztő.

– Abban hisz, hogy ezek a dolgok szükségesek a jó uralkodáshoz, és hogy a klasszikus írók által megnevezett erények nem veszik figyelembe az élet valóságát. „Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.”[1]

Elharapott egy darab cérnát. – Keserű megjegyzés.

– Machiavelli keserű ember volt. Azután írta könyvét, hogy Medici herceg, akinek címezte, megkínoztatta. Jobban teszed, ha nem említed senkinek, hogy olvastad, amikor visszamész Westminsterbe. Ott nem nézik jó szemmel.

Felnézett az utalásra. – Visszamehetek? Lord Cromwell…

– Talán. Majd vacsoránál beszélünk róla. Fáradt vagyok, szeretnék kicsit pihenni. – Felemelkedtem a székből, és kimentem. Nem árt Marknak, ha még fő egy kicsit a saját levében.

†

Joan nem lopta a napot; kellemes kis tűz égett a szobámban, és a derékaljam is meg volt vetve. Egy gyertya pislákolt az íróasztalomon legdrágább kincsem, az újonnan kiadott angol nyelvű Biblia egy példánya mellett. Megnyugtatott a látványa, ahogy a szoba fókuszában pihent fényben úszva – vonzotta a szemet. Kinyitottam, és ujjaimat végigfuttattam a gót stílusú betűkön, amelyek felülete fényesen csillogott a gyertyalángnál. Mellette nagy csomag papír hevert. Elővettem a tőrömet, és levágtam a pecsétet; a kemény viasz vörös darabokban hullott az asztalra. A csomagban a megbízólevél volt, Cromwell erőteljes kézírásával, a Comperta egy bekötött példánya, és a scarnsea-i vizitációval kapcsolatos dokumentumok.

Egy percig ott álltam a rombuszosztású ablaknál, kibámulva a békés sötétségben pihenő kertemre, a fallal kerített gyepre. Itt akartam maradni, az otthon melegében és kényelmében, amikor beköszönt a tél. Sóhajtottam, és leheveredtem az ágyra, érezve, ahogy lassan ellazuló, fáradt hátizmaim rángatóznak. Holnap egy újabb hosszú lovaglás elé nézek, és ez évről évre egyre nehezebbé és fájdalmasabbá vált számomra.

†

Fogyatékosságomra hároméves koromban derült fény, amikor egyre előrébb és jobbra kezdtem görnyedni, és ezt semmilyen gyógyfűző nem tudta korrigálni. Mire ötéves lettem, igazi púpossá váltam, és az is maradtam mind a mai napig. Mindig féltékeny voltam a fiúkra és a lányokra, akik a birtok körül futkároztak és játszottak, míg én csak rákszerű mozgással tudtam szaladni, amit állandóan kigúnyoltak. Néha Istenhez kiabáltam ezért az igazságtalanságért.

Apám tekintélyes kiterjedésű területen tenyésztett birkát, és művelt földet Lichfield mellett. Nagy fájdalom volt neki, hogy soha nem tudtam a birtokon dolgozni, mert én voltam az egyetlen életben maradt gyermeke. Ezt soha nem éreztette velem, nem tett szemrehányást fogyatékosságom miatt, csak csendesen annyit mondott egy nap, amikor túl öreg lett ahhoz, hogy tovább igazgassa a gazdaságot, hogy kinevez egy intézőt, aki nekem is dolgozhatna, ha ő már nem él.

Tizenhat éves voltam az intéző megérkezésekor. Emlékszem, hogyan nyeltem vissza a harag rám törő hullámát, amikor egy nyári napon William Poer feltűnt a házban. Magas, sötét hajú ember volt, pirospozsgás, nyílt arccal és erős kézzel, amely kemény szorításban fogta kezemet. Bemutatott a feleségének, egy sápadt, csinos teremtménynek, és Marknak, aki akkor még csak egy életerős, kócos kisgyermek volt, aki az anyja szoknyájába kapaszkodva bámult rám koszos hüvelykujját szopva.

Akkorra már eldőlt, hogy Londonba megyek tanulni az Inns of Courtba. Ha valaki anyagi függetlenséget szeretett volna biztosítani egy cseppnyi ésszel is rendelkező fiának, logikus lépésként jogra taníttatta. Apám szerint nemcsak pénzt lehetett ezzel keresni, de a jogi képesítés egy nap segíteni fog az intéző ellenőrzésében is. Azt hitte, hogy visszatérek majd Lichfieldbe, de ez soha nem következett be.

1518-ban érkeztem Londonba, egy évvel azután, hogy Luther Márton kifüggesztette a pápa elleni kiáltványát a wittenbergi vártemplom kapujára. Emlékszem, milyen nehéz volt eleinte hozzászokni a főváros zajához, a tömeghez, és mindenekelőtt az állandó bűzhöz. Az előadásokon és a szálláson jó társaságra leltem. Azok már ellentmondásos idők voltak, a polgári jogászok az egyházi bíróságok egyre nagyobb súlya ellen érveltek. Én azokkal értettem egyet, akik szerint ezek elvonják a királyi bíróságoktól a jogkörüket. Mi köze van ahhoz egy főesperesnek, ha az emberek egy szerződés tartalmáról vitáznak, vagy megrágalmazzák egymást? Ez nem pusztán a saját praxis kiépítésére irányuló cinikus vágyakozás volt; az egyház olyanná vált, mint egy hatalmas polip, csápjait a nemzet életének minden része felé kinyújtotta, pusztán a haszonért, és a Szentírás bármifajta felhatalmazása nélkül. Erasmust olvastam, és ettől más színben kezdtem látni ifjúkori éretlen rajongásomat az egyház iránt. Minden okom megvolt rá, hogy keserű legyek, különösen a szerzetesekkel szemben, és ekkor már láttam, hogy ezek bizony jó indokok voltak.

Befejeztem tanulmányaimat, elkezdtem kapcsolatokat építeni és megbízásokat keresni. Felfedeztem, hogy tehetségem van a bírósági vitákhoz, amely hasznomra vált a becsületesebb bíráknál. És az 1520-as évek végén, amikor a király konfliktusa a pápával, ami Aragóniai Katalinnal való házassága érvénytelenítése miatt alakult ki, kezdett nyilvánosságra kerülni, bemutattak Thomas Cromwellnek, egy jogász kollégának, aki akkor Wolsey kardinális szolgálatában emelkedett egyre magasabbra.

A reformátorok kötetlen vitacsoportjában találkoztam vele, aminek üléseit titokban, egy londoni fogadóban tartottuk, mivel az általunk olvasott könyvek nagy része tiltott volt. Majd Cromwell kezdett bevonni az állami ügyekbe, így kezdődött utam, amely során végig követtem Cromwellt, miközben ő Wolsey helyébe lépett, majd a király titkára lett, később főmegbízottja és egyházügyi helyettese, mindvégig elrejtve vallási radikalizmusának teljes mélységét őfelsége elől.

Egyre többször kérte segítségemet kegyeltjei jogi ügyeiben – már ekkor építette kiterjedt kapcsolatrendszerét – és lassan „Cromwell egyik embere” lettem. Így, amikor négy évvel ezelőtt apám írt, hogy tudnék-e William Poer fiának állást találni az egyre terebélyesedő állami hivatalok valamelyikében, amelyeket uram irányított, sikerrel jártam.

Mark 1533 áprilisára időzítette érkezését, hogy lássa Boleyn Anna királynővé koronázását. Nagyon élvezte annak a nőnek a nagyszerű ünneplését, akiről később azt tanították, hogy boszorkány és parázna volt. Tizenhat éves lehetett akkor, ugyanannyi, amennyi én voltam, mikor délre jöttem. Nem túl magas, de erőteljes felépítésű volt, angyali, sima arcában nagy kék szemekkel, amelyek az anyjára emlékeztettek, bár Mark szemeit megkülönböztette a bennük lakozó, körültekintő értelem.

Bevallom, mikor először lépett a házamba, azt kívántam magamban, hogy mielőbb távozzon. Nem állt szándékomban in loco parentis viselkedni a fiúval, akiről nem volt kétségem, hogy hamarosan csapkodni fogja az ajtókat, a földre hányja a papírokat, s akinek az arca és alakja felkavarja bennem mindazt a keserű érzést, ami az otthonommal kapcsolatos. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy szegény apám Markot szerette volna fiának helyettem.

Idővel azonban enyhült a vágyam, hogy megszabaduljak tőle. Nem az a vidéki faragatlan fiú volt, akire számítottam; éppen ellenkezőleg, nagyon udvariasan, csendesen viselkedett, és alapvetően jó modora volt. Mikor az első napokban vétett az öltözködési vagy asztali etikett ellen, önironikus humort csillantott meg. Először a kincstárnál, majd a Vagyonügyi Bíróságon találtam neki gyakornoki pozíciót, és mindkét helyen lelkiismeretesnek tartották. Hagytam, hogy kedve szerint járjon-keljen, és ha kocsmába vagy kuplerájba is ment a kollégáival, sosem jött haza zajongva vagy részegen.

Korábbi érzéseim ellenére megkedveltem, és fürge eszének nagy hasznát vettem, amikor bonyolultabb jogi vagy ténybeli kérdésekkel foglalkoztam, és őt próbaközönségnek használtam. Legfőbb hibája a lustasága volt, de általában néhány élesebb szóval fel lehetett ebből rázni. Egy idő elteltével, elfeledve azt a neheztelést, amit azért éreztem, mert apám talán őt szerette volna fiának, már én magam szerettem volna ugyanezt. Mióta szegény Kate meghalt az 1534-es nagy járványban, nem voltam benne biztos, hogy valaha lehet-e saját fiam. Még mindig halálfejes gyászgyűrűt viseltem érte, igen önhitten, mert ha életben maradt volna, biztosan máshoz megy feleségül.

†

Egy órával később Joan vacsorához szólított. Az asztalon remek kappan várt, sárga- és fehérrépakörettel. Mark csendben ült a helyén, immár megint ingben, és egy finom, barna gyapjúmellényben. Észrevettem, hogy a mellényét még több achát gomb díszíti. Áldást mondtam, és levágtam a szárnyas lábát.

– Nos – kezdtem –, Lord Cromwell talán visszahelyeztet a Vagyonügyi Bíróságra. De először azt akarja, hogy segíts nekem egy feladatban, és utána majd meglátjuk, miként lesz.

Hat hónappal ezelőtt Marknak volt egy afférja Jane királyné egyik kinevezésre váró udvarhölgyével. A lány csak tizenhat éves volt, túl fiatal és ostoba ahhoz, hogy az udvarhoz kerüljön, de becsvágyó rokonai mindenáron be akarták juttatni. Végül szégyent hozott rájuk. Addig kószált Whitehall és Westminster környékén, amíg a Westminster Hallba nem jutott, tisztviselők és jogászok közé. A kicsapongó lány itt találkozott Markkal, és végül egy üres irodában üzekedett vele. Később mindent megbánt, és kifecsegett a többi hölgynek, akiktől kellő időben eljutott a történet a főkincstárnokig. A lányt hazaküldték, Mark pedig az alsószoknyák közül hamar a talárok elé került, amikor a királyi udvartartás hivatalnokai kihallgatták. Először csak megdöbbent, később viszont megrémült tőlük. Noha dühös voltam rá, együtt éreztem félelmével; mégiscsak nagyon fiatal volt. Kértem Lord Cromwellt, hogy járjon közbe az érdekében, mert tudtam, hogy az effajta vétségek iránt volt a leginkább elnéző.

– Köszönöm, uram – mondta Mark. – Borzasztóan sajnálom a történteket.

– Szerencsés vagy. A hivatalt vesztett emberek közül nem sokan kapnak második esélyt, legalábbis nem egy ilyen eset után.

– Tudom. De olyan kihívón viselkedett, uram – halványan elmosolyodott. – Húsból vagyok én is.

– Csak egy ostoba lány volt. Gyereket is nemzhettél volna neki.

– Ha ez bekövetkezett volna, elvettem volna feleségül, már ha a rangunk engedi. Tudom, hogy mit jelent a becsület, uram.

Egy darab húst tettem a számba, és felé intettem a késemmel. Ez régi vitának számított köztünk. – Tudom, de akkor is könnyelmű bolond vagy. A rangbéli különbség jelent mindent. Mark, négy éve állsz a kormányzat alkalmazásában. Tudod, hogyan működnek a dolgok. Közrendűek vagyunk, és ehhez kell magunkat tartanunk. Egyes alacsony származásúak, mint Cromwell és Rich, magasra emelkedhettek a király szolgálatában, de kizárólag azért, mert őfelsége így döntött. Bármikor el is távolíthatja őket. Ha a főkincstárnok a királynak számol be Lord Cromwell helyett, a Towerben találtad volna magad, egy olyan korbácsolás után, amely életre szóló sebeket hagy rajtad. Tudod, ettől azért komolyan tartottam. – Ez a kis affér valóban számos álmatlan éjszakát okozott nekem, de ezt sosem árultam el neki.

Lehangoltnak látszott. Megmostam a kezemet a kézmosó tálkában.

– Mindegy, most talán elsimíthatjuk az egészet – folytattam kedvesebben. – Mi a helyzet az ügyekkel? Előkészítetted a tulajdonleveleket a Fetter Lane átruházásához?

– Igen, uram.

– Vacsora után áttekintem őket. Más dokumentumokat is tanulmányoznom kell. – Letettem a szalvétámat, és komoly tekintettel ránéztem. – Holnap a déli partra utazunk.

Elmagyaráztam küldetésünk célját, bár nem említettem semmit annak politikai jelentőségéről. Mark szeme tágra nyílt, amikor a gyilkosságról meséltem neki; az ifjúság meggondolatlan izgalma visszatért.

– Ez veszélyes lehet – figyelmeztettem. – Fogalmunk sincs arról, mi zajlik ott, mindenre fel kell készülnünk.

– Aggódni látszol, uram.

– Súlyos felelősség ez, és őszintén szólva, most szívesebben maradnék itt, mint utaznék Sussexbe. A Wealden túl minden olyan sivár – sóhajtottam. – De Ézsaiáshoz hasonlóan mennünk kell, és küzdeni Sionért.

– Ha sikerrel jársz uram, Lord Cromwell jól megjutalmaz.

– Igen. És megtart kegyeiben.

Meglepetéssel nézett fel szavaimra, és úgy döntöttem, bölcsebb, ha témát váltok. – Sosem jártál még kolostorban, ugye?

– Nem.

– Latin iskolába jártál, nem pedig kétes kiváltságként kolostori iskolába. – A szerzetesek alig tudtak annyit latinul, hogy kövessék a régi kötetek szövegeit, amikből tanítottak. Még szerencse, hogy gyors felfogóképességem volt, különben olyan írástudatlan lennék, mint Joan.

– A kolostorok valóban olyan korruptak, mint ahogy mondják? – kérdezte Mark.

– Te is láttad a Fekete Könyvet, a vizitáció feljegyzéseiből készült kivonatot, amit mindenfelé terjesztenek.

– Igen, hasonlóan a legtöbb londonihoz.

– Ó igen, az emberek szeretik a rakoncátlan szerzetesekről szóló történeteket. – Abbahagytam, mert Joan bejött a sodóval.

– De valóban, korruptak – folyattam, amikor kiment. – Szent Benedek általam olvasott tanítása imára és munkára szentelt, a világtól elzárt életet ír elő, csak az ehhez feltétlenül szükséges dolgokkal. Mégis, ezen szerzetesek legnagyobb hányada nagyszerű épületekben él, szolgákkal veszik magukat körül, a földjeikből húzott busás bevételekből élnek, és mindenféle bűnben telnek napjaik.

– Azt mondják, hogy a karthauzi szerzetesek puritánul éltek és dicsőítő himnuszokat énekeltek, mikor elvitték őket Tyburnbe a kivégzésükre.

– Ó, néhány rend valóban egyszerűen él. De ne feledd el, hogy a karthauziaknak azért kellett meghalniuk, mert nem ismerték el a királyt az egyház fejének. Mindannyian ragaszkodtak a pápához. És most úgy tűnik, egy szerzetes a gyilkosság eszközéhez fordult. – Felsóhajtottam. – Sajnálom, hogy belekeveredsz ebbe az ügybe.

– A becsületes embernek nem kell félnie a veszélytől.

– A veszélytől állandóan érdemes tartani. Még mindig tanulod a kardforgatást?

– Igen. Green mester szerint nagyon jól haladok.

– Remek. A csendesebb utakon mindenfelé erőszakos koldusok járnak.

Elhallgatott egy pillanatra, elgondolkodva nézett rám. – Uram, nagyon hálás vagyok, hogy esélyt kaptam az állásom visszanyerésére a bíróságon, de bárcsak ne lenne akkora szemétdomb az a hely. A birtokok fele Richard Rich-hez és barátaihoz kerül.

– Túlzásokba esel. Ez egy új intézmény, várható volt, hogy a felelős vezetők a hozzájuk lojálisakat megjutalmazzák. Így működik a jó uralom. Mark, te egy ideális világról álmodsz. Légy óvatos a mondandóddal. Már megint Morus Utópiáját olvastad? Cromwell is őt idézte ma nekem.

– Az Utópia reményt ad az embernek, míg az az olasz Machiavelli csak kétségbe ejti.

– Nos, ha az utópistákat akarod követni, cseréld le ezt a finom ruhát egyszerű zsákvászonra – mutattam a mellényére. – Mellesleg, mi az a rajzolat a gombokon?

Levette a szóban forgó ruhadarabot, és átnyújtotta. Valamennyi gomb apró vésése egy férfit ábrázolt, aki egyik kezében kardot tartott, míg a másik karjával egy nőt ölelt át, és egy szarvasbika állt mellettük. A gombokat mívesen dolgozták ki.

– A Szent Márton piacon vettem őket, meglehetősen olcsón. Az achát hamis.

– Értem. És mit jelképez? Ó, már tudom, a szarvas a hűségre utal. – Visszaadtam a mellényt. – Ez a divat a szimbolikus ábrázolással, amit az embereknek kell megfejteniük, fáraszt engem. Épp elég valódi rejtély van a világban.

– De uram, te is festesz.

– Csak ha van rá időm. A magam szerény eszközeimmel azonban éppúgy egyértelmű képeket próbálok az embereknek mutatni, mint Holbein mester. A művészetnek fel kell oldania létünk rejtélyeit, nem pedig még inkább homályba rejteni őket.

– Te nem viseltél ilyen hiúságokat fiatalkorodban, uram?

– Nem voltak divatban, talán csak egyszer vagy kétszer volt rajtam hasonló. – Egy bibliai idézet jutott az eszembe és el is mondtam, némileg szomorúan: „Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.”[2] Nehézkesen felálltam, Mark odalépett hozzám segíteni.

– Megoldom – szóltam rá ingerülten, s arcom megrándult, ahogy egy fájdalomhullám futott át a hátamon. – Ébressz fel a hajnal első fényeinél. És szólj Joannek, hogy bőséges reggelit készítsen.

Fogtam egy gyertyát, és felmentem a lépcsőn. A gombdíszítéseknél összetettebb rejtélyek álltak előttünk, és szükségem volt minden segítségre, amit a becsületes, nyomtatott angol szövegek tanulmányozása nyújthatott.

Harmadik fejezet

Másnap virradatkor indultunk. November másodika volt, halottak napja. Az egész esti olvasás után jót aludtam, és jobb kedvem lett, mint elalvás előtt, sőt valamiféle izgalom is kezdett úrrá lenni rajtam. Valaha a szerzetesek tanítványa voltam, addigra azonban ellensége lettem mindannak, amit ők képviseltek. Most pedig olyan helyzetbe kerültem, hogy a misztériumaik és romlottságuk sűrűjének mélyére hatolhatok.

Az álmos Markot piszkálódó megjegyzésekkel és hízelgéssel egyaránt próbáltam sürgetni a reggelije közben, majd ki a szabadba, hogy végre elinduljunk. Az éjszaka folyamán az időjárás alaposan megváltozott; keletről száraz, csípős szél fújt, megdermesztve az utakon a sáros keréknyomokat. A szél miatt könnyezni kezdtünk, noha a legmelegebb szőrmékbe burkolóztunk, vastag kesztyűt húztunk a kezünkre, és szorosra vontuk arcunk körül lovaglókabátunk kámzsáját is. A tőrömet, amelyet általában csak dísznek hordtam, reggel élesre fentem a konyhai köszörűkövön, és az övemre csatoltam. Mark a saját kardját viselte, egy két láb hosszú, borotvaéles londoni pengét, amelyet megtakarított pénzéből vett a vívóleckékre.

Mark először bakot tartott, hogy felülhessek Chanceryre, mert egyedül meglehetősen nehézkesen tudok nyeregbe szállni, majd ő is felpattant Redshankre, robusztus deresére. Végre elindultunk a ruhákkal és iratokkal erősen felmálházott lovakkal. Mark még mindig nem tért magához teljesen. Hátralökte kámzsáját, és a szembefújó szélbe pislogva beletúrt borzas hajába.

– A szentségit, milyen hideg van!

– Kicsit elpuhultál a meleg irodákban töltött hosszú idő alatt – mondtam. – Fel kell pezsdíteni a véredet.

– Gondolod, uram, hogy havazni is fog?

– Remélem nem. A hó napokig feltarthat minket.

Átlovagoltunk az éppen csak ébredező Londonon, áthaladva a London Bridge-en is. A hídról a folyón végigpillantva, a Tower fenyegető tömbjén túl egy hatalmas óceánjáró karakkot vettem észre, ami a Kutyák szigete mellett horgonyzott. A súlyos hajóorr és a magas árbocok körvonalai elmosódtak, ahol a szürke folyó és a szürke égbolt összeért. Felhívtam Mark figyelmét a hajóra:

– Kíváncsi lennék, honnan jött.

– Manapság már olyan helyekre is eljutnak emberek, amelyekről apáink még csak nem is álmodtak soha.

– És csodálatos új dolgokat hoznak haza ezekről a helyekről. – Eszembe jutott az a különös madár. – Csodás új dolgokat és talán új megtévesztéseket.

A híd túlsó végén egy törött emberi koponya hevert a mólók mellett. A madarak már azelőtt letisztítottak róla mindent, mielőtt leesett a tartó póznáról, és darabjai szétszóródva hevertek emléktárgyvadászokra vagy bűbájt kereső boszorkányokra várva. Először a Szent Barbarák Cromwell dolgozószobájában, majd a földi igazságszolgáltatás ezen mementója. Az ómenek kellemetlen érzéseket keltettek bennem, és gyorsan megróttam magam a babonásságomért.

†

Londontól délre egy darabig meglehetősen jó volt az út, amíg átvágtunk a fővárost étellel ellátó, most barnán és kopáran elterülő földeken. Az ég megmaradt nyugodt tejfehérnek, és az időjárás sem változott. Délben megálltunk ebédelni Eltham közelében, majd nem sokkal később elhagytuk a North Downs dombvidékét, és megpillantottuk a Weald elénk táruló ősi erdőségét. A kopár fák csúcsai mellett csak néhány örökzöld nyújtózott a ködös horizont fölé.

Az út összeszűkült, és meredeken emelkedő, lehullott falevélszőnyeggel borított erdős földhalmok között vezetett tovább. Itt-ott keskeny utak ágaztak le távoli falvakba, és csak néha haladt el mellettünk egy-egy fuvaros. Késő délutánra elértük Tonbridge-t, egy kis kereskedővárost, ahol délnek fordultunk. Éberen figyeltünk a rablókra utaló jelekre, de csak egy szarvascsordát láttunk legelészni, és ahogy elértük a kanyart, ezek az ostoba jószágok felugratva a dombra, el is tűntek az erdőben.

Már bealkonyodott, amikor a fákon túlról meghallottuk egy templom harangjainak a hangját, a következő kanyar után pedig ott találtuk magunkat egy apró, és szemlátomást meglehetősen szegény falu egyetlen utcáján. Az út mentén végig zsúpfedeles vályogházak sorakoztak, még a főtéren álló fogadó sem volt különb, mellette viszont egy szép, normann templom magasodott. A templom ablakaiban mindenhol gyertyák égtek, erős fényt árasztva a festett üvegen keresztül. A harang eközben megállás nélkül szólt.

– A halottak napi mise – jegyezte meg Mark.

– Igen. Valószínűleg az egész falu a templomban imádkozik halottaik lelki üdvéért.

Mialatt komótosan végiglovagoltunk az utcán, csak néhány felnőttet láttunk, a kapualjakból leginkább szőke kisgyerekek kukucskáltak ki gyanakodva. A kántálás hangja elért minket a nyitott templomajtón keresztül.

Azokban az időkben a halottak napja az év egyik legjelentősebb eseménye volt. A hívők minden templomban misére mentek, és azért imádkoztak, hogy segítsék rokonaik és barátaik lelkének útját a purgatóriumon keresztül. Ekkorra azonban a szertartás már nélkülözte a király támogatását, és hamarosan be is tiltották. Néhányan azt mondták, kegyetlen dolog volt megfosztani az embereket a megnyugvástól és az emlékezéstől. Én mégis úgy vélem, megnyugtatóbb az a tudat, hogy az ember rokonai – Isten akaratának megfelelően – vagy a mennyországban, vagy a pokolban vannak, mint azt hinni, hogy a purgatóriumban időzve talán évszázadokig tartó kínt és fájdalmat kell elviselniük.

A fogadónál elmerevedett tagokkal lekászálódtunk a lovakról, és kikötöttük őket. Az épület a többi ház nagyobb változata volt; vályogból és nádból vert falak, amelyekről itt-ott már lehullott a vakolat, és magasra rakott zsúptető, ami egészen az első emeleti ablakokig lehúzódott.

Odabent – a régi szokásoknak megfelelően – a padló közepén henger alakú kályhában égett a tűz, ezért nagyjából ugyanannyi füst töltötte meg a szobát, mint amennyi a kerek kéményen át eltávozott belőle. A füstös félhomályon keresztül néhány szakállas öreg kíváncsian kémlelt minket a kockajáték felett, miközben egy kötényes, kövér ember közelített felénk, értő szemmel mérve fel drága szőrméinket. Szoba és étel után érdeklődtem, amiért a fogadós hat pennyt kért tőlünk. Nehezen értettem kemény, déli akcentusát, de sikerült lealkudni az árat négy pennyre. Miután megerősítette, hogy a jó úton megyünk Scarnsea-be, meleg sört rendeltem, és leültem a tűz mellé, amíg Mark kiment az istállóba ellenőrizni a lovak elhelyezését.

Örömmel fogadtam, amikor ismét csatlakozott hozzám, mert már belefáradtam abba, ahogy az öregek folyamatosan bámultak. Biccentettem feléjük, de elfordították a fejüket.

– Szigorú tekintetű társaság – suttogta Mark.

– Nem sok utazót látnak errefelé. És nincs kétségem afelől, hogy úgy hiszik, a púposok balszerencsét hoznak. Ugyan már, Mark, a legtöbben ezt gondolják. Éppen elégszer láttam, ahogy az emberek keresztet vetettek, amint megpillantottak, hiába hordok elegáns ruhákat.

Vacsorát rendeltünk, és jó zsíros birkaragut kaptunk, testes sörrel. Mark két falat közt azt morogta, hogy a birka már elég régóta döglött lehetett. Közben egy csoport falusi érkezett, szemlátomást legjobb ruháikba öltözve; nyilvánvalóan véget ért a mise. Leültek, és komor hangon beszélgetni kezdtek. Időnként felénk pillantottak, így még több kíváncsi tekintettel és ellenséges arccal szembesültünk.

Észrevettem, hogy a távolabbi sarokban ülő három durva külsejű, rongyos ruhás, ápolatlan szakállú férfival a helyiek ugyanilyen barátságtalanok voltak. Ezek a férfiak is méregettek minket, bár nem olyan nyíltan, mint a falusiak, hanem csak a szemük sarkából.

– Uram, látod azt a magas fickót? – suttogta Mark. – Megesküdnék bármire, hogy szerzetesi csuha rongyait viseli.

A legnagyobb férfi, egy ronda, törött orrú óriás, vastag, fekete gyapjúból készült rongyos ruhát viselt, és valóban, a hátára bencés csuklya lógott. Amikor a kocsmáros – az egyetlen személy, aki tisztességesen viselkedett velünk – felbukkant, hogy újratöltse korsóinkat, halkan megkérdeztem:

– Mondd csak, ki az a három ember ott?

Felmordult.

– Semmirekellő apátságtöltelékek a tavaly bezárt kolostorból. Tudod, hogy van ez, uram. A király úgy határoz, hogy a kisebb rendházaknak meg kell szűnniük, a szerzeteseknek máshol biztosítanak helyet, de a szolgáknak útilaput kötnek a talpára. Azok a fickók már vagy egy éve itt koldulnak, mivel nincs semmi munka a számukra. Látod azt a soványat? Neki már a füleit is levágták. Vigyázzatok velük.

Odapillantottam, és láttam, hogy egyiküknek, egy magas, sovány, szalmasárga hajú férfinak valóban nem voltak fülei, csak sebekkel határolt lyukak tátongtak a helyükön. Ez volt a pénzhamisítás büntetése. Biztosan egy helyi bandához csatlakozott, akik lecsipkedtek az érmékből, hogy az így nyert aranyat hitvány másolatok készítéséhez használják fel.

– Mégis megengeded nekik, hogy itt legyenek – jegyeztem meg.

Ismét felmordult.

– Nem az ő hibájuk, hogy kihajították őket. Őket és még több száz társukat. – Ezzel a kocsmáros elsietett; nyilván attól tartott, hogy túl sokat beszélt.

– Azt hiszem, ez a megfelelő idő arra, hogy visszavonuljunk – javasoltam, és felemeltem egy gyertyát az asztalról. Mark egyetértően bólintott. Lehajtottuk a maradék sörünket, és a lépcső felé indultunk. Ahogy elhaladtunk az egykori kolostori szolgák mellett, a köpenyem véletlenül súrolta az óriás ruháját.

– Balszerencséd lesz, Edwin – mondta az egyik társa hangosan. – Egy törpét kell majd megérintened, hogy visszatérjen a szerencséd.

Az asztalnál ülők harsány röhögésben törtek ki. Éreztem, hogy Mark megfordul mögöttem, ezért gyorsan megfogtam a karját.

– Ne – suttogtam. – Nem akarunk bajt. Gyerünk felfelé. – A roskatag falépcső felé húztam, majd felmentünk a zsúptető alatti szobába, ahová már felhordták a csomagjainkat. Az ágyak alacsonyak voltak, a tető alól pedig egy kisebb patkánycsalád menekült el érkezésünkre. Leültünk, és lehúztuk a csizmáinkat.

Mark még mindig dühös volt.

– Miért tűrjük el ezeknek a semmirekellőknek a sértéseit?

– Ellenséges vidéken járunk. A Weald lakói még mindig a pápaság hívei. A pap a templomban valószínűleg arra biztatja őket, hogy minden vasárnap imádkozzanak a király haláláért és a pápa visszatéréséért.

– Azt hittem, még nem jártál errefelé, uram. – Mark kinyújtóztatta lábát az egyetlen hőforrásként szolgáló kémény széles vascsöve felé, amely a szoba közepén futott fel a tetőig.

– Óvatosan bánj a fagy okozta duzzanatokkal – szóltam oda. – Ami azt illeti, még nem jártam erre, de Lord Cromwell kémei minden vidékről küldtek jelentéseket a lázadás után. A táskámban van ezeknek a másolata.

Mark felém fordult.

– Nem találod néha fárasztónak, uram, hogy mindig kétszer meg kell gondolni, mit mond az ember egy idegennek, nehogy valami olyan csússzon ki a száján, amit az ellenségünk felségárulássá fordíthat? Korábban nem így mentek a dolgok.

– Ez a legrosszabb időszak. Hamarosan jobb idők jönnek.

– Amikorra a kolostoroknak befellegzik?

– Igen, mert a reformáció végre kiteljesedik. És azért is, mert Lord Cromwellnek elég pénze lesz ahhoz, hogy a királyságot megerősítse egy támadás ellen, és sok jót tegyen a néppel. Nagyszerű tervei vannak.

– Azután, hogy a vagyonügyiek leszedik a maguk sápját, marad akár csak arra is, hogy azoknak a lenti bugrisoknak új ruhát vegyenek?

– Marad, Mark. – Komolyan beszéltem vele. – A nagy monostoroknak hihetetlen vagyonuk van. És hiába a jótékonysági fogadalmuk, mit adnak ezek a szegényeknek? Láttam a nyomorgókat, amint Lichfieldben a kolostor kapujánál tolongtak, amikor az adományok napját tartották. A gyerekek rongyokban lökdösődtek és rugdosódtak azért a pár fityingért, amit a kapu rácsain át nyújtottak ki nekik. Azokon a napokon szégyelltem abba az iskolába járni. Nemsokára minden faluban tisztességes iskolák lesznek, amiket a királyi kincstár fog fenntartani.

Mark erre nem szólt semmit, csak gúnyosan felhúzta szemöldökét.

– Az Isten szerelmére Mark, vedd el a lábad a kéménytől – csattantam fel, mert hirtelen felbosszantott a kételkedése. – Büdösebb, mint akármelyik birka.

Felmászott az ágyára, és hanyatt fekve bámulta a zsúptető boltozatát. – Remélem, igazad van, uram. De a bíróságon látottak kétségeket keltettek bennem az emberek jótékonyságát illetően.

– Isten majd megváltoztatja a tisztátalan szívűeket. Lassú folyamat ez. És Lord Cromwell része ennek, minden keménységével együtt. Legyen hited – tettem hozzá szelíden. Mégis, miközben beszéltem, ismét eszembe jutott Lord Cromwell kegyetlen élvezete, amint arról beszélt, hogy saját szentképeivel együtt égettet meg egy papot, és ismét láttam magam előtt, ahogy rázogatja a gyerekkoponyás ládikót.

– A hit hegyeket mozgat meg? – szólalt meg Mark egy pillanattal később.

– A szentségit neki! – csattantam fel megint. – Az én időmben a fiatalok voltak az idealisták, és az öregek a cinikusak! Túl fáradt vagyok a további vitához. Jó éjt. – Elkezdtem vetkőzni, kicsit tétován, mert nem szerettem, ha mások látják a torz hátamat, Mark azonban tapintatosan hátat fordított, amíg levetkőztünk, és magunkra öltöttük a hálóruhánkat. Fáradtan bemásztam besüppedt ágyamba, és elfújtam a gyertyát.

Elmondtam az elalvás előtti esti imát, de utána még sokáig feküdtem éberen a sötétben, hallgatva Mark egyenletes légzését, és az ismét előkerült patkányok neszezését, ahogy a meleg kémény felé kúsztak.

†

Habár igyekeztem nem venni róla tudomást, mint minden hasonló helyzetben, de a falusiak púpomra vetett pillantásai, és az egykori apátsági szolga megjegyzése régről ismerős, szívszorító fájdalmat okoztak. Darabokra hullott tőlük a korábbi lelkesedésem, és összeszűkült a gyomrom. Egész életemben próbáltam lerázni magamról az ilyen sértéseket, bár fiatalon gyakran tombolni és üvölteni szerettem volna ezek miatt. Láttam éppen elég nyomorékot, akiknek a szelleme ugyanolyan torz lett az elszenvedett sértések és gúnyolódások hatására, mint a testük. Összehúzott szemöldökük alól mogorván néznek a világra, és gonosz bosszút esküsznek a gyerekek ellen, akik utánuk kiabálnak az utcán. Jobb megpróbálni figyelmen kívül hagyni ezeket a csúfolódásokat, és élni az életet, ahogy azt Isten lehetővé teszi számunkra.

Emlékszem egy alkalomra, amikor ez lehetetlennek bizonyult, és amely meghatározta a későbbi életemet. Tizenöt éves voltam, a lichfieldi egyházi iskola tanulója. Felsőbb osztályba járó diákként kötelességem volt a vasárnapi misére járni, és időnként ministrálni. Ez csodálatos dolognak tűnt a könyvek felett töltött hosszú hetek után, különösen az Andrew testvér – egy kövér, az ital nagy barátjának tartott szerzetes – által meglehetősen gyengén tanított görög és latin nyelvvel folytatott küzdelmeimmel összevetve.

A katedrális fényárban tündökölt, az oltár, a szobrok és a gyönyörűen díszített szentély előtt gyertyák lángja lobogott. Azokat a napokat kedveltem a legjobban, amikor nem kellett ministrálnom, hanem csak a gyülekezetben ülnöm. A szentélyben a pap latinul kántálta a misét, amit már nagyrészt megértettem, és szavait a gyülekezet hűen visszhangozta.

Most, hogy már régóta nincs ilyen mise, nehéz elképzelni a régi szertartás által közvetített misztériumot: a tömjént, a latin emelkedő ritmusát, a misecsengő hangját, ahogy felmutatták a kenyeret és a bort, és ahogy ezek mindenki hite szerint a papok szájában átalakultak Jézus Krisztus testévé és vérévé.

Az utolsó iskolai évemben egyre jobban elteltem Isten iránt tanúsított odaadásommal. A gyülekezet tagjainak néma és tiszteletteljes arcát figyelve arra a felismerésre jutottam, hogy az egyház egy olyan nagy közösség, amely összeköti az élőket és a holtakat, és ha csak pár órára is, de átformálja az embereket a Nagy Pásztor engedelmes nyájává. Úgy éreztem, kötelességem ezt a nyájat szolgálni, és papként irányt tudnék mutatni társaimnak, sőt kivívhatom tiszteletüket.

Andrew testvér hamar kiábrándított ebből az elképzelésből. Mondandóm fontosságától remegve meghallgatást kértem tőle a tanterem mögötti kis irodájában. A nap végén jártunk, szeme vöröslött az íróasztalán fekvő tekercsek tanulmányozásától, fekete öltözetét étel- és tintafoltok tarkították. Akadozva eldadogtam neki, hogy milyen elhivatottságot érzek, és a kívánságomat, hogy papnövendék szeretnék lenni.

Azt vártam, hogy kérdéseket tesz fel a hitemmel kapcsolatban, de csak tömzsi kezével intett elutasítóan.

– Fiam – mondta –, soha nem lehet belőled pap. Nem fogtad még fel? Ne rabold a drága időmet ilyesmivel. – Ősz szemöldökét bosszankodva összehúzta. Nem borotválkozott, így fehér borostája mintha fagyként dermedt volna kövér, vörös arcára.

– Nem értem, testvér. Miért nem?

Nagyot sóhajtott, és arcomat alkoholos lehelet csapta meg.

– Shardlake úrfi, ugye ismered azt a részt a Teremtés Könyvéből, hogy Isten a saját képmására teremtett minket?

– Természetesen, testvér.

– Ahhoz, hogy az Ő egyházát szolgálhasd, meg kell felelned ennek a képmásnak. Mindenki, akinek látható nyavalyája van, legyen az akár csak egy sorvadt végtag, nem is beszélve egy ilyen borzasztóan görnyedt púposról, mint te, soha nem lehet pap. Hogyan jelenhetnél meg a hétköznapi, bűnös emberek és Isten magasztossága közötti közvetítőként, amikor sokkal csúnyábban nézel ki, mint embertársaid?

Úgy éreztem magam, mint aki hirtelen jéggé fagyott.

– De ez nem lehet helyes! Ez kegyetlenség!

Andrew testvér arca még jobban elvörösödött.

– Fiam – kiáltotta –, megkérdőjelezed az anyaszentegyház tanításait? Elment az eszed? Idejössz, és kijelented, hogy pap akarsz lenni. Milyen pap? Lollard eretnek?

Nem értettem, miként lehet engem az egyház megreformálására létrejött lollard szekta tagjaihoz hasonlítani. Nézve Andrew testvért, ahogy ott ül ételfoltos ruhájában, borostás, vörös arccal, grimaszolva, gondolkodás nélkül kiszakadt belőlem: – Miért, talán úgy kellene kinéznem, mint neked?!

Egy üvöltéssel felpattant, és lendületből fültövön vágott.

– Te kis púpos zsivány, takarodj ki innen!

Az ütéstől csengő füllel kirohantam a szobából. Andrew testvér túlságosan kövér volt ahhoz, hogy üldözőbe vegyen (a következő évben gutaütésben meg is halt), így sikerült elmenekülnöm a katedrális közeléből, és a sötét utcákon keresztül reményvesztetten hazavánszorogtam. Az otthonomhoz közel leültem egy kapualjban, és onnan bámultam a tavaszi naplementét, amelynek színgazdagsága mintha csak engem gúnyolt volna. Úgy éreztem, ha az egyház nem akar engem, nincs hová mennem, egyedül maradtam.

És akkor, amint ott ültem az esti homályban, Krisztus szólt hozzám. Ez történt, nem lehet másképp megfogalmazni. Hallottam egy hangot a fejemben, ami belőlem jött, de nem az enyém volt. – Nem vagy egyedül – mondta, és hirtelen nagy melegség áramlott szét bennem, eltöltve a szeretet és a béke érzésével. Nem tudom, meddig ültem ott mélyeket lélegezve, de ez a pillanat megváltoztatta az életemet. Maga Krisztus nyugtatott meg azon egyház szavaival szemben, amely állítólag az övé volt. Még sohasem hallottam azelőtt ezt a hangot, és bár reménykedtem – aznap egész éjjel és később hetekig, évekig imádkoztam, hogy újra hallhassam –, soha többé nem ismétlődött meg. De ez talán csak egyszer adatik meg egy életben. Sokaknak egyszer sem.

†

Napfelkeltekor távoztunk, mielőtt a falu felébredt volna. Még mindig mogorva kedvemben voltam, nem nagyon beszélgettem Markkal. Éjszaka keményen fagyott, az utak és a fák fehérbe borultak, de szerencsére még mindig nem havazott. Elhagytuk a falut, és visszatértünk a keskeny útra az erdős földhalmok közé.

Egész délelőtt és délután lovagoltunk, míg végre az erdő ritkulni kezdett körülöttünk, és kicsivel később a South Downs emelkedő részénél elterülő, megművelt szántóföldekhez értünk. Felkaptattunk a hegytetőre, ahol néhány sovány birka legelt, és amint a csúcsra értünk, azonnal megpillantottuk alattunk a lassan, szürkén hullámzó tengert. Tőlünk jobbra egy folyó kanyargott a dombok között, hogy a mögöttük szétterülő mocsárvidéken áttörve egy tölcsértorkolatban érje el a tengert. A mocsaras rész szélén egy kisváros feküdt, attól egy mérföldnyi távolságra pedig, magas fallal körbevett, régi sárga kövekből emelt épületek tömörültek. Az épületek fölé egy hatalmas normann templom tornyosult, aminek méretei egy katedráliséval vetekedtek.

– Scarnsea monostora – mondtam.

– „Az Úr biztonságban átsegített minket megpróbáltatásainkon” – idézte Mark.

– Azt hiszem, ezekből még vár ránk néhány – jegyeztem meg, majd fáradt lovainkkal elindultunk lefelé a hegyoldalon, éppen amikor a tenger felől finoman szállingózó havat kezdett felénk fújni a szél.

Negyedik fejezet

A lovakat a hegy lábánál futó, városba vezető út felé irányítottuk. Az állatok idegesek voltak, a pofájukba csapódó pelyhek elől többször hátrahőköltek. Szerencsére a hóesés elállt, mire elértük a várost.

– A békebírót keressük fel először? – kérdezte Mark.

– Nem, még ma oda kell érnünk a monostorba, mert ha a hó megint rákezdi, itt ragadunk éjszakára.

Végiglovagoltunk Scarnsea macskaköves főutcáján, és igyekeztünk szorosan a házfalak mellett haladni, hogy elkerüljük az emeletekről kiöntött éjjeliedények kellemetlen tartalmát. Hamar feltűnt, hogy a házak vakolata és teteje sok helyen tönkrement, valamint a boltok is meglehetősen szegényesek voltak. Az utcán lézengő néhány ember közömbös pillantásokat vetett ránk.

A város főterének három oldalát szintén lepusztult házak szegélyezték, a negyediken pedig egy széles, kövezett rakpart terült el. Nem kétséges, hogy valaha idáig benyúlt a tenger, de most már csak sarat és mocsári nádast lehetett látni. A szürke ég alatt elnyúló, barátságtalan, elhagyatott táj só- és rothadásszagot árasztott. A sárból kikotortak egy olyan széles csatornát, amelynek a tengerig kígyózó, mérföld hosszú szalagján a kisebb csónakok még közlekedni tudtak. A mocsaras részen férfiak egy csoportja most is a csatornapartot erősítette a sorba kötött szamarak málhájában odahordott kövekkel.

Nemrég valami rendkívüli esemény történhetett a városban, mert a tér távolabbi oldalán nők egy kis csoportja fecsegett élénken egy kaloda mellett, ami körül rothadt gyümölcsök és zöldségek hevertek szanaszét. Egy kövérkés, középkorú nő ült ott egy széken, a lábai a kalodába zárva. Szegényes ruházatát tojás- és körtemaradványok tarkították. Háromszög alakú sapkát viselt, amelyre „H” betűt pingáltak a „házsártos asszony”[3]-ra utalva. A nő, annak ellenére, hogy duzzadt arcát zúzódások borították és fekete foltos szemét sem tudta teljesen kinyitni, vidámnak tűnt, miközben elvett egy korsó sört az egyik asszonytól. Amikor észrevett minket, még el is vigyorodott, és megemelte a korsóját. Ekkor egy csapat rohadt káposztákkal felrakodott, vihogó gyerek rohant be a térre, de az asszonyok egyike azonnal elzavarta őket.

– Takarodjatok innen – kiabálta a falusiak kemény, déli akcentusával. – Thomas asszony már megtanulta a leckét, és ezentúl békén fogja hagyni a férjét. Egy órán belül kiengedik innen. Elég legyen!

A gyerekek meghátráltak, de biztonságos távolságból tovább folytatták a gúnyolódást.

– Úgy tűnik, errefelé meglehetősen enyhék a büntetési módszerek – jegyezte meg Mark. Egyetértően bólintottam. A londoni kalodáknál gyakran éles kövek repülnek a bűnös felé, s nem ritkán fogakat törnek és szemeket vernek ki.

Kilovagoltunk a városból a monostor felé. Az út a mocsár nádasai és posványosai mellett futott végig. Kíváncsi voltam arra, hogy megbújtak-e ösvények ebben a borzasztó ingoványban, de kellett lenniük, máskülönben a korábban látott emberek és állatok nem találtak volna ki a mocsárból.

– Scarnsea valaha virágzó kikötő volt – jegyeztem meg. – A mocsár az iszapból és a homokból keletkezett, nagyjából az elmúlt száz évben. Nem csodálom, hogy a város most ilyen szegény; azon a csatornán éppen csak a halászcsónakok tudnak közlekedni.

– Akkor miből élnek?

– Halászatból és földművelésből. Megkockáztatom, hogy Franciaországból való csempészésből is. Meg kell fizetniük a bérleti díjakat és az adókat a monostornak, hogy eltartsák azokat a lusta, semmirekellő szerzeteseket. A scarnsea-i kikötőt még Hódító Vilmos adományozta egyik lovagjának, aki földet adott a bencéseknek és megépíttette a monostort. Természetesen angol adókból.

Harangzúgás hallatszott a monostor felől, hangja élesen szelte át a levegőt.

– Észrevették, hogy jövünk – nevetett fel Mark.

– Akkor igencsak jó szemük van. Hacsak ez nem egyike a csodáiknak. Ó, a teremtésit neki, ezek a harangok nagyon hangosak!

A harangzúgás folyamatos maradt, mialatt megközelítettük a falakat, és az erős zaj már a koponyámban visszhangzott. Fáradt voltam, és az idő előrehaladtával egyre jobban kínzott a hátam, ezért már egy ideje Chancery széles hátára borulva lovagoltam, de a monostorhoz közeledve felegyenesedtem, mert az első pillanattól kezdve megfelelő tekintélyt kellett mutatnom. Így csak ekkor tudtam felmérni a hely teljes kiterjedését. A vakolatba nyomott kvarckavicsokkal díszített falak tizenkét láb magasak voltak. Az általuk körbekerített terület az úttól egészen a mocsárvidék széléig húzódott. Egy kicsivel előttünk hatalmas, normann kapuház magasodott, amin érkezésünkkor egy hordókkal megrakott, kétlovas szekér hajtott ki az útra. Az út szélére húzódtunk a lovainkkal, és ahogy elzötyögött mellettünk a város felé, a hajtó köszönésképpen megbökte a sapkáját.

– Sör – jegyeztem meg.

– Üres hordók? – kérdezte Mark.

– Nem, tele vannak. A monostor sörfőzdéjének monopóliuma van a város sörellátására. Ők határozzák meg az árát, ez benne van az alapító okiratban is.

– Szóval, ha bárki berúg, azt szent sör segítségével teszi?

– Ez meglehetősen elterjedt kiváltság. A normann alapítók kényelemben tartották a szerzeteseket, akik cserébe imádkoztak lelkük üdvözüléséért. Mindenki boldog volt, kivéve azokat, akikkel mindezt megfizettették. Ó, végre elhallgattak a harangok – sóhajtottam. – És most gyerünk. Ne szólj semmit, csak később, amikor már én beszéltem.

Fellovagoltunk a kapuházig, amely faragott címerállatokkal díszített, erős épület volt. A kapuk zárva voltak. Felpillantva egy arcot láttam meg, amint a kapuőr házának első emeletéről leselkedett le ránk, mielőtt gyorsan eltűnt. Leszálltam a nyeregből, és a falba vágott kisebbik kapun dörömbölni kezdtem. Pár pillanat múlva a kapu kitárult, és egy nagydarab, teljesen kopasz, zsíros bőrkötényes férfi tűnt fel a nyílásban, aki szigorú tekintettel bámult ránk.

– Mit akartok?

– A király megbízottja vagyok. Kérlek, vezess minket az apáthoz – közöltem hidegen.

Gyanakodva nézett ránk.

– Senkit nem várunk. Ez egy zárt monostor. Van bármilyen papírotok?

Köpenyemből elővettem az irataimat, és az arca elé tartottam őket.

– A scarnsea-i Szent Donát monostor bencés rendház. Nem zárt rend, az emberek az apát kegye szerint jöhetnek-mehetnek. Vagy talán rossz helyen járunk – tettem hozzá szarkasztikusan. A fickó éles pillantást vetett rám a papírok felett – egyértelmű volt, hogy nem tudott olvasni –, mielőtt visszaadta őket.

– Hát, legalább sikerült néhány zsírfolttal gazdagítani őket. Mi a neved?

– Bugge – mormogta. – Elkísérem az urakat az apát úrhoz. – Félreállt, így bevezethettük a lovakat a kapuházat tartó pillérek alá.

– Kérem, itt várjanak.

Bólintottam, mire elsietett.

Átsétáltam az oszlopok között, és benéztem az udvarba. Előttünk magasodott a monostor hatalmas temploma, amit az összes többi épülethez hasonlóan eredetileg fehér, de az évek alatt megsárgult francia mészkőből építettek, normann stílusban, széles ablakokkal. Háromszáz láb hosszú főhajójának és száz láb magas ikertornyainak a földdel szinte eggyé váló, erőt sugárzó tömbje éppen az ellentéte volt a most divatos, égbetörő, magas, keskeny ablakos és boltíves épületeknek.

Baloldalt, a távolabbi falrésznek támaszkodva a szokásos melléképületek sorakoztak – istállók, kőműves műhely, sörfőzde. Az udvarban csupa olyan tevékenység folyt, amely ismerős volt Lichfieldből: szolgák sürögtek-forogtak, mellettük kereskedők tárgyaltak üzletről a tonzúrás, fekete ruhás bencés szerzetesekkel. A csuhák szemmel láthatóan jó minőségű gyapjúból készültek, és finom bőrcipők villantak ki alóluk. Az udvar döngölt, szalmával kevert földjén több hatalmas vadászkutya rohangált, némelyik vadul megugatott mindent, némelyik éppen a falat vizelte le. Mint minden hasonló helyen, a külső udvar inkább a kereskedelem színtere volt, mint a világtól való elzárkózásé.

A templomtól jobbra egy belső fal választotta el az udvart a kolostori épületrészektől, ahol a szerzetesek laktak és imádkoztak. A fal távolabb eső részén egy különálló, egyszintes épület magasodott, előtte rendezett kis kert terült el, teleültetve gondosan felcímkézett gyógynövényekkel; amiből azt feltételeztem, hogy ez volt az ispotály.

– Nos, Mark, mit gondolsz a monostorról?

Mark éppen rúgott egyet az egyik nagy kutya felé, amelyik morogva megközelített minket, mire az állat meghátrált kicsit, majd dühösen elkezdett ugatni.

– Nem számítottam arra, hogy ekkora lesz. Úgy néz ki, hogy egy esetleges ostrom idején akár kétszáz embert is be tudna fogadni.

– Helyes észrevétel. Száz szerzetes és száz szolga elhelyezésére építették. Most mindez, az épületek, a földek, a helyi monopóliumok csak harminc szerzetest és hatvan szolgát látnak el a Comperta szerint.

– Észrevettek minket, uram – mormolta Mark, és valóban, a még mindig ugató kutya az udvar minden pontjáról vonzotta a pillantásokat. Nem túl vendégszerető tekintetek voltak ezek, amelyeket gyorsan elkaptak rólunk, ahogy egymásnak suttogtak. A templomfal mellett egy magas, sovány szerzetes állt mankójára támaszkodva, és mereven bámult minket. Fehér ruhája és hosszú skapuláréja éles ellentétben állt a bencések egyszerű, fekete öltözetével.

– Ha nem tévedek, az ott egy karthauzi – csodálkoztam.

– Úgy tudtam, az összes karthauzi rendházat bezárták, és a szerzetesek felét felségárulásért kivégezték.

– Így van. Ő vajon mit keres itt?

Oldalról köhintést hallottunk. A kapuőr tért vissza egy negyven körüli köpcös szerzetessel. A férfi haja a tonzúrája körül barna volt, de már ősz szálak is vegyültek bele. Arca markáns, pirospozsgás volt, erős vonásait a kellemes életmódot jelző zsírpárnák lágyították meg. Ruhája mellrészére egy kulcs volt kivarrva hivatala jelképeként. Mögötte egy idegesnek tűnő, vörös hajú fiú állt, a novíciusok szürke öltözékében.

– Rendben van, Bugge – mondta a szerzetes a skótok kemény, tiszta akcentusával –, mehetsz a dolgodra. – A kapuőr vonakodva sarkon fordult.

– Én vagyok a perjel, Kelsoi Mortimus testvér.

– Hol van az apát úr?

– Éppen távol van. Én vagyok a helyettese, én felelek a Szent Donát napi ügyeinek intézéséért. – Éles pillantást vetett ránk. – Goodhaps doktor üzenete miatt jöttetek? Nem érkezett hírnök, hogy érkezésetekről értesítsen, ezért tartok tőle, hogy nincsenek a fogadásotokra kész szobáink. – Hátra kellett lépnem, olyan erős szag áradt belőle. Saját tanulmányaim során már tapasztaltam, hogy a szerzetesek nagyon mereven ragaszkodtak ahhoz a régi elképzeléshez, hogy a mosakodás egészségtelen, emiatt évente csak féltucatnyiszor vettek fürdőt.

– Lord Cromwell haladéktalanul ideküldött minket. Matthew Shardlake vagyok, a király megbízottjaként járok el a Goodhaps doktor levelében írt események felderítése végett.

A szerzetes meghajolt. – Isten hozott a Szent Donát monostorban. Elnézésedet kérem a kapuőrünk modoráért, de a rendelkezések szerint amennyire lehet, el kell zárkóznunk a külvilágtól.

– Az ügyünk sürgős, uram – feleltem élesen. – Kérlek, áruld el, Robin Singleton valóban meghalt?

A perjel arca megmerevedett, keresztet vetett. – Igen. A legszörnyűbb módon ölte meg egy ismeretlen gyilkos. Borzasztó eset.

– Haladéktalanul találkoznunk kell az apáttal.

– Elkísérlek titeket a házához, ahová hamarosan visszatér. Nagyon remélem, hogy fényt tudtok deríteni ezekre a szörnyű eseményekre. Vérontás megszentelt földön… – Megrázta a fejét, majd hirtelen megfordult, és teljesen más stílusban a fiúra förmedt, aki eddig tágra nyílt szemekkel bámult ránk. – Whelplay, kösd be a lovakat az istállóba!

A fiú alig valamivel lehetett idősebb egy gyermeknél, vékony és törékeny kinézetű volt, szemre inkább tizenhat évesnek néztem, mint a novíciusléthez szükséges tizennyolcnak. Miután leszedtem az irataimat tartalmazó táskát a lovamról, és átadtam Marknak, a novícius elvezette az állatokat. Pár lépés után visszanézett ránk, és ahogy ezt tette, megcsúszott az ott heverő kutyapiszkon, és nagy puffanással hanyatt esett. A lovak idegesen kapkodták a fejüket, az udvaron pedig harsány nevetés hullámzott végig. Mortimus perjel feje elvörösödött a haragtól. Odament a fiúhoz, és amikor az megpróbált feltápászkodni, többször is visszanyomta a kutyapiszokba, ismét nevetésre késztetve ezzel a többieket.

– A teringettét, Whelplay, micsoda félkegyelmű vagy! – kiabálta a perjel. – Hagynád, hogy a királyi megbízott lovai szétszéledjenek az udvaron?

– Nem, perjel testvér – válaszolta remegő hangon a fiú. – Bocsánatodért esedezem.

Előreléptem, egyik kezemmel megfogtam Chancery kantárját, a másikkal pedig felsegítettem a novíciust, elkerülve a ruhájára ragadt kutyaürüléket.

– A lovak megriadnak ettől a felfordulástól – mondtam lágyan. – Ne aggódj, fiam, ilyen balesetek bárkivel megeshetnek. – Átadtam neki a kantárt, ő vetett még egy pillantást a perjel haragtól vöröslő arcára, majd elvezette az állatokat. Visszafordultam a perjelhez: – Hát akkor, testvér, talán mehetünk is.

A skót rám meredt, az arca már sötétvörös volt. – Tisztelettel megjegyezném, megbízott uram, hogy én vagyok a felelős a rendért ebben a házban. A király számos változást rendelt el az életünkben, a fiatal testvéreinket pedig különösen meg kell tanítani az engedelmességre.

– Gondot okoz elérni, hogy a fiatal testvérek engedelmeskedjenek Lord Cromwell új rendelkezéseinek?

– Nem, uram, amíg megfelelően fegyelmezhetem őket, addig nem.

– Kutyapiszkon való elcsúszásért? – kérdeztem szelíden. – Nem lenne helyesebb megfegyelmezni a kutyákat, vagy az udvaron kívül tartani őket?

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a perjel folytatni akarja a vitát, de végül csak nyersen felnevetett.

– Igazad van, uram, de az apát nem fogja bezáratni a kutyákat. Szereti, ha megfelelő a fizikai erőnlétük, mert az kell a vadászathoz. – Míg beszélt, az arcszíne lilásból lassan visszaváltott vörösesbe. Meglehetősen indulatos embernek ítéltem meg.

– Vadászat. Kíváncsi lennék, Szent Benedek mit szólt volna ehhez?

– Az apátnak megvannak a saját szabályai – felelte jelentőségteljesen a perjel.

A gazdasági épületek sora mellett vezetett minket. Ezeken túl, távolabb egy takaros, rózsakerttel szegélyezett kétemeletes házat láttam, amely akár a Chancery Lane-en is megállta volna a helyét. Elhaladtunk az istállók mellett. Láttam, hogy a fiú egy bokszba vezeti Chanceryt, miközben megfordult, és furcsa, fürkésző pillantást vetett rám. Magunk mögött hagytuk a sörfőzdét, majd a kovácsműhelyt is, aminek vöröses fénye szinte hívogatott a hidegben. Mellette egy nagy melléképület magasodott, nyitott ajtaján keresztül látni lehetett a bent sorakozó, faragott díszköveket. Kívül egy kecskebakra tervrajzokat terítettek ki, és mellette egy őszes szakállú, kőműves kötényes férfi vitatkozott hevesen két szerzetessel.

– N-nem lehet megcsinálni, testvér – mondta határozottan az idősebb szerzetes. Alacsony, negyven körüli, kövérkés ember volt, fekete haj kunkorodott tonzúrája körül, sápadt, kerek arcából a kicsi, sötét szemek keményen villogtak. Húsos kis ujjaival a tervek felé intett. – Ha caeni követ használunk, azzal feléljük a következő három év teljes költségvetését.

– Nem lehet olcsóbban kihozni – felelte a kőműves. – Már ha megfelelően akarjuk megépíteni.

– Megfelelően kell megépíteni – replikázott mély hangján a másik szerzetes. – Máskülönben a templom teljes szimmetriája odavész, és azonnal szembeszökik minden eltérő felület. Ha ezzel nem értesz egyet számtartó testvér, az ügyet az apát elé kell vinnem.

– Csak vidd nyugodtan, semmi jó nem fog kisülni belőle – morogta az alacsonyabb szerzetes, de amint meglátott minket, abbahagyta a vitát, és kis fekete szemeivel élesen végigmért bennünket, mielőtt ismét a tervek fölé hajolt. A másik szerzetes még ekkor is minket tanulmányozott. Magas, erős testalkatú, középkorú férfi volt, markáns, vonzó arccal, és rendezetlen, szőke hajjal, mintha csak szalma tekergett volna a tonzúrája körül. Nagy, tiszta, fakókék szeme megpihent Markon, aki hidegen viszonozta pillantását, majd amikor elhaladtunk mellettük, bólintott a perjelnek, aki kis biccentéssel viszonozta azt.

– Érdekes – mormoltam Marknak. – Azt hinnéd, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti ezt a helyet. Úgy beszélnek a templom felújításáról, mintha ez a mostani állapot mindörökké tartana.

– Uram, észrevetted, hogyan nézett rám az a magas szerzetes?

– Igen. Az is érdekes volt.

Éppen a templomot hagytuk volna magunk mögött, már közel járva az apát házához, amikor egy fehér ruhás szerzetes lépett elénk az egyik támpillér mögül. Az udvarban korábban látott karthauzi volt. A perjel gyorsan eléállt.

– Jerome testvér – szólította meg élesen –, nem akarok semmilyen bajt! Térj vissza imáidhoz!

A karthauzi ellépett a perjeltől, egy odavetett, megvető pillantást leszámítva figyelmen kívül hagyva őt. Húzta a jobb lábát, és szüksége volt a jobb karja alatti mankójára is, ami nélkül nem tudott volna mozogni. A bal karja eltorzultan, erőtlenül lógott az oldalán, a kézfeje furcsa szögben állt. Sovány, hatvan év körüli férfi volt, pihés haja fehérebben szálldosott tonzúrája körül, mint foltos, kopott csuhája. Sápadt arcába süppedt szeme olyan vad intenzitással égett, mintha eltökélte volna, hogy behatol minden lélekbe. Hozzám lépett, meglepő gyorsasággal elkerülve a perjel kinyújtott karját.

– Lord Cromwell embere vagy? – Hangja recsegős és reszketeg volt.

– Igen, uram.

– Akkor tudod, hogy aki kardot ragad, kard által vész el.

– Máté huszonhatodik fejezet, ötvenkettedik vers – feleltem. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, és már a monostorban történtek jártak az eszemben. – Talán beismerő vallomás?

Megvetően felnevetett. – Nem, púpos, ez Isten szava, és az igazság. – Mortimus perjel erőteljesen megragadta a karthauzi ép karját, de ő lerázta magáról, és elbicegett.

– Kérem, ne foglalkozzatok vele. – A perjel arca ezúttal elsápadt, megpattant erei szinte kiugrottak az arcán. – Elmeháborodott.

– Ki ez az ember? Mit keres itt egy karthauzi szerzetes?

– Már visszavonult. Befogadtuk, az unokatestvérének tett szívességképpen, aki nem messze innen földbirtokos. Kegyeletből, az állapotára tekintettel.

– Melyik rendházból való?

A perjel tétovázott. – A londoniból. Londoni Jeromeként ismerik.

Rámeredtem. – Ahol Houghton perjel és a szerzetesek fele visszautasította a hűségesküt, ezért kivégezték őket?

– Jerome testvér letette az esküt. Végül. Miután Lord Cromwell nyomást gyakorolt rá. – Kemény pillantást vetett rám. – Érted, ugye?

– Megkínozták?

– A legszörnyűbb módon. Amikor megtört, az elméje is megzavarodott. Bár megérdemelte, hiszen nem volt lojális, nem igaz? És most így hálálja meg a könyörületességünket. Még elbeszélgetek vele erről.

– És az iménti alatt mit értett?

– Isten tudja. Mint már mondtam, ez az ember őrült. – Megfordult, és követtük egy fakapun át az apát kertjébe, ahol a csupasz, szúrós ágak között csak pár fakó téli rózsa tartotta még magát. Visszanéztem arra, amerről jöttünk, de a nyomorék szerzetes már eltűnt. Az égő szemeire gondolva megborzongtam.

Ötödik fejezet

A perjel kopogására a szolgák kék ruhájába öltözött, kövér férfi nyitott ajtót, és aggodalmas tekintettel mért végig minket.

– Fontos látogatók érkeztek a király főminiszterétől. Megjött már az apát úr? – kérdezte a perjel.

A szolga mélyen meghajolt.

– Ó, az a szörnyű gyilkosság! – Gyorsan keresztet vetett. – Nem kaptunk értesítést az urak érkezéséről. Fabian apát még nem tért vissza, de már bármikor megérkezhet. Kérem, fáradjatok be.

Bevezetett minket egy nagy előtérbe, amelynek falait élénk színekkel festett vadászjelenetek díszítették.

– Talán várakozhatnátok a fogadószobában – javasolta a perjel.

– Hol van Goodhaps doktor?

– Odafenn, a szobájában.

– Először akkor őt látogatnánk meg.

A perjel intett a szolgának, aki felvezetett minket egy széles lépcsőn az emeletre. A perjel megállt egy zárt ajtó előtt, és erőteljesen bekopogott. Egy kiáltás hallatszott bentről, majd hallottuk, ahogy elfordult a kulcs a zárban, és az ajtó résnyire nyílt.

– Mortimus perjel – mondta az idős ember vékony hangon –, miért dörömbölsz úgy az ajtón? Halálra rémítettél.

Kaján mosoly suhant át egy pillanatra a perjel arcán.

– Ezt tettem volna? Bocsáss meg. Biztonságban vagy, doktor uram, megérkezett Lord Cromwell küldötte, az új megbízott.

– Doktor Goodhaps? – kérdeztem. – Matthew Shardlake királyi megbízott vagyok, Lord Cromwell engem küldött ide a leveledre válaszul.

Az idős ember egy pillanatig csak bámult ránk, majd kitárta az ajtót, és beengedett minket a szobába. Kellemesen berendezett hálószoba volt, baldachinos ággyal, a földön magas díszpárnákkal, és a nyüzsgő udvarra néző ablakkal. A padlón egy halomban könyvek is hevertek, tetejükön egy kancsó bor társaságában ónkupák egyensúlyoztak. A kandallóban fahasábok égtek, Markkal rögtön oda álltunk elé, mivel addigra már a csontjainkig átfagytunk. A perjelhez fordultam, aki a küszöbön állva figyelt minket.

– Köszönjük, testvér. Ha megjön az apát, légy szíves, értesíts bennünket. – A perjel bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.

– A Mi Urunk nevében, zárjátok be az ajtót – sipította kezét tördelve az öregember. Siralmas látványt nyújtott kusza, ősz hajával és ráncos, foltos fekete papi ruhájában. Leheletéből arra következtettem, hogy már megízlelte a bort. – Ezek szerint megérkezett a levelem – folytatta. – Hála a Magasságosnak! Attól tartottam, hogy elfogják az üzenetet. Hányan jöttetek?

– Csak mi ketten. Leülhetek? – kérdeztem, leereszkedve a párnákra. Ahogy a súlyom átkerült rájuk, a hátam csodálatosan megkönnyebbült. Goodhaps doktor csak most vette észre fogyatékosságomat, és Markra nézett, aki éppen nehéz kardját csatolta le.

– A fiú ért a kardhoz? Képes megvédeni minket?

– Ha szükséges, igen. Mennyi esély van rá, hogy ilyesfajta védelemre lesz szükségünk?

– Azután, ami ezen a helyen történt… Ellenségekkel vagyunk körülvéve, Shardlake uram.

Láttam, hogy halálra rémült, ezért megnyugtatóan mosolyogtam rá. Az ideges tanút – az ideges lóhoz hasonlóan – először le kell nyugtatni.

– Nyugodj meg, Goodhaps uram. Ami azt illeti, meglehetősen elfáradtunk, és hálásak lennénk egy kis borért, miközben elmeséled nekünk, hogy pontosan mi is történt itt.

– Ó, uram, Miasszonyunkra mondom, a vér…

Felemeltem a kezem:

– Kezdjük az elejétől, a megérkezésetektől.

Miután bort töltött nekünk, leült az ágyra, s kezével ősz hajába túrt.

– Nem akartam idejönni – sóhajtotta. – Cambridge-ben, a szőlőskertemben tevékenykedtem, és bár kezdetektől a reformációt szolgáltam, az ilyen feladatokhoz már túl öreg vagyok. De Robin Singleton valaha a tanítványom volt, és a segítségemet kérte, hogy ezt a megmételyezett rendházat megpróbáljuk rákényszeríteni arra, hogy hagyjon fel tevékenységével. Tudjátok, egy kánonjogászra volt szüksége. Nem utasíthattam vissza a főminiszter felszólítását – tette hozzá neheztelőn.

– Valóban nehéz lett volna – értettem vele egyet. – Szóval, mikor is érkeztetek ide? Úgy egy héttel ezelőtt?

– Igen, jó hosszú lovaglás volt.

– Miként folytak a tárgyalások?

– Nem túl jól, uram, ahogy ezt előre tudtam is. Singleton nagy hangon nekik rontott, azt mondta, hogy ez egy romlott és bűnös rendház, és tanácsos lenne valamennyiüknek elfogadni az általa felajánlott kegydíjat, és önként felhagyni a tevékenységükkel. Fabian apátot azonban nem érdekelte ez az ajánlat, ahhoz túlságosan szereti az itteni életet. Vidéki földesurat játszik, irányítgatja az intézőket és a szolgákat. Tudod, uram, ő csak a helyi hajókereskedő fia. – Goodhaps lehajtotta a kupa bort, és egy újabb adagot töltött magának. Nem tudtam azért hibáztatni ezt a kiszolgáltatott, magára hagyott öregembert, mert a korsóban keresi támaszát.

– Fabian apát okos ember. Tudta, hogy nem fogják erőszakkal felszámolni a kolostorokat az északi lázadás után. A királyi megbízott arra utasított, hogy keressek valamit a jogi könyveimben, amivel megfenyegetheti. Megmondtam neki, hogy csak az idejét vesztegeti, de Robin Singleton sosem volt jó tanuló; mindent csak erővel akart megoldani. Isten nyugosztalja – tette hozzá, bár jó reformátorhoz hűen nem vetett keresztet.

– Igazad van abban, amit mondasz – bólintottam –, hacsak az ember nem talál törvényszegést. Úgy hallottam, szodómiát és lopást rebesgettek. Mindkettő főbenjáró bűn.

Goodhaps felsóhajtott:

– Most az egyszer Lord Cromwell rossz nyomon jár. A helyi békebíró a reformáció hű híve, de az áron alul eladott földekről szóló jelentései fabatkát sem érnek. Nincs semmi bizonyíték semmilyen szabálytalanságra a könyvelésben.

– És az erkölcstelenségekről hallottatok valamit?

– Semmit. Az apát kitart amellett, hogy minden megváltozott az utolsó vizitáció óta. Az előző perjel bátorította a bűnös szokásokat, de őt a legmegátalkodottabb bűnösökkel együtt eltávolították, és ezt a kemény skótot tették a helyére.

Kiürítettem a kupámat, de megtartóztattam magam egy újabbtól. Nagyon fáradt voltam, és a bor a tűz melegével együtt arra csábított, hogy eldőljek és aludjak egy jót, de még pár óráig tiszta fejre volt szükségem.

– Milyennek tartod a testvéreket?

Vállat vont.

– Mind ugyanolyan. Lusták és elégedettek. Kártyáznak és vadásznak. Biztosan láttad, hogy tömve van a hely kutyákkal. Az istentiszteleteket sem viszik túlzásba, de ügyelnek a rendelkezések betartására, angolul prédikálnak, és nem hagyják, hogy feslett nőszemélyek járkáljanak itt. A vörös képű perjel a szigorú fegyelem híve. Úgy állítja be magát, mint aki támogatja Lord Cromwell parancsait, de én egyik szerzetesben sem bízom. Az idősebbek sima modorúak, okosak, de a felszín alatt mind régi eretnekségeket dédelgetnek, bár ezt gondosan megtartják maguknak. Kivéve persze azt a karthauzi nyomorékot, de ő nem a közösség tagja.

– Ó, igen, Jerome testvér. Már találkoztunk vele.

– Ti nem tudjátok, hogy kicsoda ő?

– Nem.

– Jane királyné rokona, Isten nyugosztalja őt. Visszautasította az eskütételt, ám az szégyent hozott volna a királyi házra, ha ugyanúgy kivégzik, mint a többi karthauzit. Addig kínozták, amíg letette az esküt, majd kegydíjasként elrejtették itt. Egy másik rokona egy tekintélyes helyi földbirtokos. Azt hittem, Lord Cromwell hivatalában tudnak róla, hogy itt van.

– Gondolom még az ő hivatalában is el-eltűnnek iratok – hajtottam le a fejem.

– A többi szerzetes nem szereti a karthauzit, mert szidalmazza, puhánynak és lustának titulálja őket. Nem hagyhatja el a monostor területét.

– Nem kétlem, hogy Singleton megbízott számos szerzetessel beszélt, hogy felmérje, mit tud kideríteni. A szodómiabotrányban érintettek közül maradt még itt valaki?

– Talán az a magas, világos hajú, kócos szerzetes? – vetette közbe Mark.

Goodhaps vállat vont.

– Ó, Gabriel testvér, a sekrestyés. Igen, ő érintett volt. Teljesen normálisnak néz ki, nem igaz? Magas és nagydarab. Bár néha meglehetősen vad tekintettel néz a világba. Singleton megbízott mindegyikőjükre nyomást gyakorolt, de mind azt mondta, hogy immár olyan tiszták és ártatlanok, mint az angyalok. Utasított engem is, hogy beszélgessek el néhányukkal, kérdezzem ki őket az életük részleteiről, noha én tudós vagyok, és nem ilyen dolgokra képeztek.

– Feltételezem, Singleton megbízott nem volt túl népszerű. Egyébként ismertem személyesen, általában meglehetősen indulatosan viselkedett.

– Ó, igen, a nyers stílusával nem sok barátot szerzett, nem mintha ez érdekelte volna.

– Mondd el, hogyan halt meg.

Az idős ember behúzta fejét a vállai közé, és az emlékei közé merült.

– Singleton egy idő után feladta a próbálkozásokat, hogy nyomást gyakoroljon a szerzetesekre. Mivel már erősen kezdett kifogyni az ötletekből, összeállíttatott velem egy listát minden lehetséges módról, ahogy egy monostor megszegheti a kánonjogi előírásokat. Ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy a könyvelést tanulmányozta, és az irattárban kutakodott. Egyre idegesebb lett, szüksége volt valami anyagra Lord Cromwell részére. Az utolsó napokban alig láttam, nagyon elfoglalta a számtartó könyvelésének áttekintése.

– Mit keresett?

– Bármilyen hibát. Mint már említettem, kezdett kifogyni az ötletekből, de volt némi gyakorlata abban az új itáliai könyvelési módszerben, ahol mindent kétszer visznek be.

– Igen, a kettős könyvelés. A számokhoz ezek szerint értett, ha a joghoz nem is?

– Igen – sóhajtotta. – Az utolsó estén magunkban étkeztünk, mint mindig. Singleton a korábbinál vidámabb hangulatban volt. Azt mondta, hogy a szobájába megy, és egy új könyvet tanulmányoz át, amit a számtartótól szerzett. A számtartó távol volt azon az éjszakán… ugyanazon az éjszakán, amikor megtörtént a baj.

– A számtartó nem egy alacsony, kövér, fekete szemű ember? Láttunk egy ilyen alakot az udvaron, aki éppen pénzről vitatkozott másokkal.

– De, ő az, Edwig testvér. Feltételezem, hogy a sekrestyéssel veszekedett az építési tervekről. Kedvelem Edwig testvért, nagyon gyakorlatias gondolkodású ember, nem szereti szórni a pénzt. A kollégiumomban jó hasznát vennénk egy hozzá hasonló személynek. A monostor napi ügyeit Mortimus perjel és Edwig testvér intézi, szorosan fogják a gyeplőt. – Goodhaps hörpintett még egyet a borból.

– És mi történt ezután? – kérdeztem.

– Úgy egy órát dolgoztam még, imádkoztam, majd lefeküdtem.

– És elaludtál?

– Igen. Öt óra körül azonban hirtelen felébredtem. Valami zűrzavar volt odakint, majd erősen dörömböltek az ajtón. Éppen mint ahogy a perjel tette az imént. – Megborzongott. – Az apát állt a küszöbön, vagy egy tucat szerzetes kíséretében. Azt mondta, hogy a megbízott halott, valaki megölte és azonnal velük kell mennem. Felöltöztem, és lementem a kíséretükben. Minden olyan zavaros volt, mindenki zárt ajtókról és vérről mormogott, és hallottam, amint valaki azt mondja, hogy ez Isten bosszúja volt. Fáklyákat kerítettek, és a szerzetesi szálláshelyeken keresztül a konyhába mentünk. Nagyon hideg volt, végig azokon a végtelen, sötét folyosókon, mindenhol csoportokban ácsorgó riadt tekintetű szerzetesekkel és szolgákkal. Aztán kinyitották a konyhába vezető ajtót. Édes Istenem. – Legnagyobb meglepetésemre gyorsan keresztet vetett, majd folytatta.

– A szag olyan volt – szaggatott nevetésféle tört ki belőle –, mint egy hentesboltban. A konyhában mindenhol gyertyák sorakoztak, a hosszú asztalokon, a szekrényeken, mindenütt. Valamibe beleléptem, és a perjel oldalra húzott. Amikor felemeltem a lábam, éreztem, hogy ragad. Egy nagy, sötét folyadéktócsa terült szét a földön, először nem tudtam, mi az. Majd megláttam Robin Singletont, ahogy a folt közepén, hason fekszik, a ruhája csupa mocsok. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de a szemem nem fogta fel elsőre. Aztán észrevettem, hogy hiányzott a feje. Körbenéztem, és hirtelen megláttam. A vajköpülő alól meredt rám. Akkor tudatosult bennem, hogy egy vértócsába léptem. – Becsukta a szemét. – Édes istenem, annyira megrémültem. – Megint kinyitotta a szemét, kiitta a borát, és ismét a korsó után nyúlt, de befedtem a kezemmel.

– Egyelőre elég lesz az italból, Goodhaps doktor – szóltam lágyan. – Folytasd.

Könnyek szöktek a szemébe. – Azt gondoltam, hogy ők ölték meg, hogy ez egy kivégzés volt, és én leszek a következő. Sorra vettem az arcukat, azt figyeltem, melyiküknél van fejsze. Mind olyan fenyegetőnek tűntek. A karthauzi is ott volt, szörnyű módon mosolygott, és azt mondta: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.”[4]

– Ezt mondta, valóban?

– Igen. Az apát ráförmedt, hogy „csend legyen!”, majd odalépett hozzám. „Goodhaps mester” – mondta – „mondd meg, mitévők legyünk?”, és akkor rájöttem, hogy ők is ugyanannyira rémültek voltak, mint én.

– Mondhatok valamit? – kockáztatta meg Mark. Bólintottam. – Az a karthauzi senkinek a fejét nem üthette le. Nagy erő és megfelelő egyensúly kellett hozzá.

– Igen, igazad van – helyeseltem, majd visszafordultam az öregemberhez. – Mit mondtál az apátnak?

– Ő azt javasolta, hogy értesítsük a világi hatóságokat, de én tisztában voltam azzal, hogy elsőként Lord Cromwell-lel kell tudatni a hírt. Tudtam, hogy ennek politikai következményei lehetnek. Az apát azt mondta, hogy a kapuőr, az öreg Bugge jelentette, hogy egy órával korábban találkozott Singletonnal az éjszakai ellenőrző körútján. A megbízott megemlítette Bugge-nak, hogy az egyik szerzetessel megy találkozni.

– Abban az időben? Mondta, hogy melyikkel?

– Nem. Nyilván Singleton csak elültette ezt a bolhát a fülébe, mielőtt elküldte.

– Értem. És ezután mi történt?

– Az összes szerzetesnek teljes titoktartást parancsoltam. Azt az utasítást adtam, hogy semmilyen levél nem hagyhatja el a monostort a jóváhagyásom nélkül, és elküldtem a levelemet a városi postásfiúval.

– Helyesen cselekedtél, Goodhaps mester, igen jól gondolkodtál.

– Köszönöm – törölte meg a szemét a ruhaujjával. – Halálosan féltem, uram. Utána visszatértem ide a szobába, és itt maradtam. Sajnálom, Shardlake úr, de ezek a történések megfosztottak minden erőmtől. Kihallgatásokat kellett volna folytatnom, de… én csak egy tudós vagyok.

– Most már itt vagyunk mi. Mondd, ki találta meg a holttestet?

– A betegápoló szerzetes, Guy testvér. Az a sötét bőrű. – Megborzongott. – Azt mondta, hogy tejért ment le a konyhába, amit az ispotályban lévő egyik idős testvérnek vitt volna. Neki van kulcsa a konyhához, kinyitotta az ajtót, és miután a vértócsába lépett, riasztotta a többieket.

– Szóval a konyhát bezárják éjszakára?

Az öreg bólintott.

– Igen, hogy a szerzetesek és a szolgák ne tudják magukat kiszolgálni. A testvérek semmi másra nem tudnak gondolni, mint a hasuk megtömésére, láthattad, milyen kövér a legtöbbjük.

– Ezek szerint a gyilkosnak kulcsa volt a konyhához. A kapuőr által jelentett találkozóhoz hasonlóan ez is arra mutat, hogy a monostoron belül kell keresnünk valakit. De azt is írtad a leveledben, hogy megszentségtelenítették a templomot, és elloptak egy ereklyét?

– Igen. Még mindannyian a konyhában álltunk, amikor az egyik szerzetes azt a hírt hozta… – nyelt egy nagyot –, hogy egy kakast feláldoztak a templom oltárán. Később észrevették, hogy a Bűnbánó Tolvaj ereklyéjét is ellopták. A szerzetesek azt mondják, hogy egy kívülálló tört be azért, hogy megszentségtelenítse a templomot és ellopja a relikviát, de közben találkozott az arra járó megbízottal, és megölte őt.

– De egy kívülálló miként juthatott be a konyhába?

Vállat vont. – Talán megvesztegetett egy szolgát, hogy készítsen neki egy másolatot a kulcsról. Legalábbis az apát ezt gondolja. Noha a szakács az egyetlen szolga, aki kulccsal rendelkezik.

– Az ereklye értékes volt?

– Az a szörnyű dolog! Egy darab fára felszögezett kéz! Egy nagy, ékkövekkel kirakott aranydobozban hevert. A kövek azt hiszem, valódi smaragdok voltak. Úgy tartják, hogy meggyógyítja a törött vagy kicsavarodott csontokat, de csak egy újabb hamisítvány az ostobák rászedésére. – Egy pillanatra a hangja megtelt a reformátorok lendületével. – A szerzeteseket jobban feldúlta az ereklye eltűnése, mint Singleton megölése.

– Mit gondolsz, ki tehette ezt? – kérdeztem.

– Nem tudom, mit gondoljak. A szerzetesek azt beszélik, sátánimádók törtek be, hogy ellopják az ereklyét. Minket nagyon gyűlölnek, érzem. Uram, most hogy te itt vagy, én hazatérhetek?

– Egyelőre nem. Remélem, majd nemsokára.

– De legalább már te és a fiú itt vagytok velem.

Kopogtattak az ajtón, és egy szolga dugta be a fejét:

– Uram, az apát úr megérkezett.

– Rendben van. Mark, segíts fel, elgémberedtek a lábaim. – A fiú segítségével felálltam, és leporoltam magam.

– Köszönöm a segítségedet, Goodhaps doktor, később talán még beszélünk. Jut eszembe, mi történt azokkal a könyvekkel, amiket a megbízott tanulmányozott?

– A számtartó visszavette őket. – Az idős ember megrázta fejét. – Hogy jutottunk idáig? Csak az egyház reformálásán akartam dolgozni. Hogyan jutott ilyen szörnyűségekig a világ? Lázadás, felségárulás, gyilkosság. Néha azon tűnődöm, van-e egyáltalán kiút ezek közül?

– Hiszek abban, hogy az ember által kreált rejtélyek közül mindig van kiút – mondtam határozottan. – Gyerünk, Mark. Menjünk, találkozzunk a jó apát úrral.

Hatodik fejezet

A szolga levezetett minket a lépcsőn, és betessékelt egy tágas szobába, aminek falait régi, de nagyon finom kidolgozású flamand faliszőnyegek díszítették. Az ablakok egy nagy temetőre néztek, ahol a szolgák éppen a sírok közé ültetett fák lehullott leveleit gereblyézték össze.

– Az apát úr átöltözik a lovaglóruhájából, és rögtön veletek lesz – közölte a szolga, majd meghajolt és távozott, mi pedig ott maradtunk a hátsóinkat a kandallónál melengetve.

A szobát hatalmas íróasztal uralta, amit rengeteg irat és pergamen borított, mögötte egy párnázott karosszék állt, előtte pedig egyszerű székek. Az apátság nagypecsétje bronztáblára kikészített tömbnyi pecsétviaszon nyugodott, egy kancsó bor és néhány ezüstkupa mellett. Az íróasztal mögött a falnál könyvespolcok sorakoztak.

– Nem tudtam, hogy az apátok ilyen jól élnek – jegyezte meg Mark.

– Ó, igen, saját, különálló háztartásuk van. Eredetileg az apát is a testvérekkel élt együtt, de amikor a Korona pár száz éve elkezdte megadóztatni a háztartásaikat, ravaszul kitalálták, hogy az apátoknak saját bevételeket biztosítanak, amelyek jogilag különállónak minősülnek. És most mindannyian remekül élnek, a napi tevékenységek felügyeletét a perjelekre hagyva.

– A király miért nem változtatja meg a törvényeket, hogy az apátokat is megadóztathassa?

Vállat vontam. – A múltban a királyoknak szükségük volt az apátok támogatására a Lordok Házában. Most… nos, most már ez nem sokáig számít.

– Szóval ténylegesen az a szörnyű skót irányítja ezt a helyet?

Az íróasztal mögé sétáltam, és megvizsgáltam a könyvespolcok tartalmát. A nyomtatott angol jogszabályok felkeltették figyelmemet. – Egy született zsarnok, nem igaz? Szemmel láthatóan örömét lelte a novíciussal szembeni durva bánásmódban.

– A fiú betegnek látszott.

– Igen. Kíváncsi lennék, egy novíciust miért bíznak meg a szolgák alsóbbrendű munkájának elvégzésével.

– Úgy tudtam, a szerzeteseknek idejük egy részét fizikai tevékenységgel kell tölteniük.

– Valóban, ez Szent Benedek Regulájának egyik szabálya. De több száz éve egyetlen bencés szerzetes sem végzett tisztességes fizikai munkát. Helyettük a szolgák dolgoznak. Nemcsak a főzést és az istállózást látják el, de a tűz felügyeletét, a szerzetesek ágyának bevetését is. Sőt időnként még a felöltözésben is segítenek nekik, meg még ki tudja, hogy mi mindenben.

Felemeltem a pecsétet, és a tűz fényénél tanulmányozni kezdtem. Edzett acélból készült. Marknak megmutattam a belevésett, római öltözetű Szent Donátot, amint egy málháskosárban fekvő másik férfi fölé hajol, aki kérőn nyúl felé karjával. Gyönyörű munka volt, a ruhák minden redőjét aprólékosan kidolgozták.

– Szent Donát, amint feltámasztja a halottat. Utána olvastam a Szentek Életében, mielőtt elindultunk – mondtam.

– Feltámasztotta a halottakat? Mint Krisztus Lázárt?

– Úgy mondják, Donát látta egyszer, amint egy halott embert cipelnek a sírjához. Közben egy másik férfi szidalmazta az özvegyet, azt állítva, hogy az elhunyt pénzzel tartozott neki. Az áldott Donát felszólította a halottat, hogy keljen fel, és rendezze az adósságát. A férfi felült és mindenkit meggyőzött arról, hogy már visszafizette a tartozást, majd ismét holtan hanyatlott vissza. Pénz, pénz, pénz, mindig csak a pénzről van szó ezeknél az embereknél.

Ekkor lépteket hallottunk kintről, az ajtó kinyílt, és egy, az ötvenes éveiben járó, magas, nagydarab férfi lépett be. Fekete bencés ruhája alól bársonypuha gyapjúharisnya és ezüst csatos cipő villant ki. Vöröses, szögletes arcában horgas, római orr ült. Hosszú, sűrű, barna hajába a regulának tett egyedüli engedményként kis tonzúrát borotváltak. Mosolyogva lépett elénk.

– Fabian apát vagyok. – Modora előkelő volt, hangja arisztokratikus, de némi megbúvó feszültséget fedeztem fel benne. – Üdvözöllek benneteket Scarnsea-ben. Pax vobiscum.

– Matthew Shardlake vagyok, a főminiszter megbízottja. – Nem adtam meg a formális „és veled is” választ, nem állt szándékomban színpadias latin ceremóniákba bocsátkozni.

Az apát lassan bólintott. Mélykék szeme tetőtől talpig gyorsan felmérte hajlott alakomat, majd pupillája kissé kitágult, amikor észrevette, hogy a pecsétet tartom a kezemben.

– Uram, kérlek, légy óvatos. A pecsétet valamennyi jogi iratra rá kell ütnünk, soha nem hagyja el ezt a szobát. Szigorúan csak én kezelhetem.

– A király megbízottjaként mindenhez hozzáférésem van ezen a helyen, uram.

– Természetesen, Shardlake úr, természetesen. – Szemével követte a kezemet, ahogy visszahelyeztem a pecsétet az asztalára. – Bizonyára megéheztetek a hosszú út után, hozathatok nektek ételt?

– Köszönjük, inkább kicsit később.

– Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket, de a ryeoveri birtokunk tiszttartójával volt intéznivalóm. Még mindig sok tisztáznivalónk van az aratással kapcsolatos elszámolással. Tölthetek nektek egy kis bort?

– Csak egy keveset.

Töltött nekem, majd Markhoz fordult. – Megkérdezhetem, hogy a fiatalember kicsoda?

– Mark Poer, az írnokom és segítőm.

Az apát felhúzta szemöldökét. – Shardlake uram, igen komoly dolgokról kell beszélnünk. Javasolhatnám, hogy négyszemközt, bizalmasan tegyük ezt? A fiú addig előremehet a szállásra, amit már előkészíttettem nektek.

– Azt hiszem, nemet kell mondanom. Lord Cromwell személyesen kért arra, hogy Poer urat magammal hozzam. Addig marad itt, amíg én úgy nem akarom, hogy távozzon. Apát uram, megtekintenéd a megbízólevelemet?

Mark rávigyorgott az apátra, aki elvörösödött, de bólintott. – Ahogy óhajtod.

Átnyújtottam neki az iratot. – Beszéltem Goodhaps doktorral – mondtam, mialatt gyűrűs kezével feltörte a pecsétet. Arca feszültté vált, az orra felfelé mozdulni látszott, akárha Cromwell szagát érezte volna a papírból felszállni. Kinéztem az ablakon. Lent a szolgák már tüzet gyújtottak az összegereblyézett levelekből, és vékony fehér füstcsík kígyózott a szürke ég felé. Kezdett besötétedni.

Az apát eltűnődött egy pillanatra, majd letette az asztalra a megbízólevelet. Előrehajolt és összekulcsolta a kezét.

– Ez a gyilkosság a legszörnyűbb dolog, ami valaha itt történt. A templomunk megszentségtelenítésével együtt… megdöbbentett minket.

Bólintottam. – Lord Cromwellt is megdöbbentette. Nem szeretné, ha híre menne külföldön. Remélem, nem törtétek meg a hallgatást?

– Abszolút nem, uram. A szerzeteseknek és a szolgáknak kiadtam, hogy ha csak egy szót is elsuttognak ezeken a falakon kívül, a főminiszter hivatala előtt kell felelniük ezért.

– Remek. Kérem, apát úr, biztosítsd számomra, hogy valamennyi beérkező levelet megnézhessem. Továbbá kimenő levél sem hagyhatja el a monostort anélkül, hogy jóváhagyásomat ne adnám rá. Nos, feltételezem, Singleton megbízott látogatása nem töltött el nagy örömmel.

Ismét sóhajtott. – Mit is mondhatnék? Két héttel ezelőtt levelet kaptam Lord Cromwell hivatalából, hogy királyi megbízottat küld, a levélben meg nem határozott ügyek megvitatására. Amikor Singleton megbízott megérkezett, azzal a kijelentéssel döbbentett meg, hogy szeretné, ha a monostor magától felhagyna a tevékenységével. – Egyenesen a szemembe nézett, és tekintetében a feszültség mellett megjelent a dac is. – Singleton hangsúlyozta, hogy azt akarja, önként adjuk fel tevékenységünket, és meglehetősen eltökéltnek tűnt, hogy ezt elérje. A pénzígéreteket a helytelen vezetéssel kapcsolatos homályos fenyegetésekkel váltogatta. Hadd tegyem hozzá: ezek minden alapot nélkülöztek. A tevékenység feladásáról kapcsolatos okmány, amelyet alá akart velem íratni, elképesztő volt, olyan kitételeket tartalmazott, hogy itteni életünk tettetett vallásból áll, ostoba római szertartásokból. – Megbántottság vegyült a hangjába. – A szertartásaink hűen követik a főminiszter előírásait, és valamennyi testvér letette az esküt, amivel megtagadták a pápa fennhatóságát.

– Ó, hogyne – bólintottam. – Ellenkező esetben ennek meglettek volna a következményei. – Észrevettem, hogy az apát zarándok jelvényt visel a ruháján; a Walsingham-i Miasszonyunk kegyhelynél járt. De természetesen a király is járt ott korábban. Mély levegőt vett.

– Singleton megbízottal számtalan megbeszélést folytattam, elsősorban azzal a ténnyel kapcsolatosan, hogy a főminiszternek nincs jogi lehetősége arra, hogy a szerzeteseimet és jómagamat a rendház feladására kötelezze. Ezt a tényt még Goodhaps doktor kánonjogászként sem tudta vitatni.

Erre nem feleltem, mert igaza volt. – Talán visszatérhetnénk a gyilkosság körülményeihez – váltottam témát. – Ez most a sürgetőbb ügy.

Komoran bólintott.

– Öt nappal ezelőtt ismét egy hosszú és eredménytelen megbeszélést folytattunk Singleton megbízottal a délután folyamán. Aznap már nem láttam többé. Ebben a házban szállásoltuk el, de Goodhaps doktorral külön étkeztek. Este szokás szerint nyugovóra tértem. Hajnali ötkor Guy testvér, az ispotályos rontott be a szobámban és ébresztett fel. Azt mondta, hogy amikor lement a konyhába, ott találta Singleton megbízott lefejezett testét egy vértócsában. – Az apát arca megrándult az undortól, és megrázta a fejét. – Vérontás megszentelt földön, ez iszonyú, uram. Aztán amit a templomban az oltárnál leltek a szerzetesek matutinumra menet… – Nem fejezte be a mondatot, mély redő jelent meg a homlokán, nagyon felindultnak látszott.

– Mit találtak?

– Még több vért. Egy fekete kakas vérét, ami szintén lefejezve hevert az oltár előtt. Attól tartok, boszorkánysággal van dolgunk, Shardlake uram.

– És ha jól tudom, egy ereklye is eltűnt.

Az apát beharapta alsó ajkát. – Scarnsea magasztos ereklyéje. Ritka és szent, a Krisztussal együtt szenvedő bűnbánó tolvaj keze, keresztjének egy darabjára felszögezve. Gabriel testvér fedezte fel eltűnését valamivel később ugyanaznap reggel.

– Úgy hallottam, nagyon értékes. Egy smaragdokkal kirakott aranydobozban volt, igaz?

– Igen, de én a tartalma miatt jobban aggódok. Annak a gondolata, hogy valami boszorkány kezébe kerülhetett egy ilyen szent erővel bíró dolog…

– Nem boszorkányság fejezte le a megbízottat.

– Nos, a testvérek közül nem mindenki van erről meggyőződve. Semmilyen eszköz nincs a konyhában, amellyel le lehetne csapni egy ember fejét. Egyébként sem gondolom, hogy egyszerű lehet ezt végrehajtani.

Előredőltem, és a kezemet megtámasztottam a térdemen, hogy a hátamra nehezedő terhen könnyítsek, bár így kihívónak tűnhetett ez a póz. – Nem voltatok jó kapcsolatban Singleton megbízottal. Azt mondtad, mindig a saját szobájában vacsorázott?

Fabian apát széttárta a karját. – A főminiszter megbízottjának kijáró teljes tisztelettel viszonyultunk hozzá. Az ő döntése volt, hogy nem kívánja velem megosztani az étkezést. De kérem – emelte fel a hangját –, hadd ismételjem meg, iszonyatosnak tartom a halálát. Földi maradványait pedig keresztény temetésben szeretném részesíteni, folyamatos, temetetlen jelenlétük ugyanis nyugtalanítja a szerzeteseket, félnek a szellemétől. Goodhaps úr azonban ragaszkodott hozzá, hogy a későbbi vizsgálatig megtartsuk a testét.

– Ésszerű javaslat volt a részéről, ennek a vizsgálatnak az elvégzése lesz az első feladatom.

Óvatosan végigmért, majd megkérdezte:

– Egyedül fogod ezt a bűntényt felderíteni, a világi hatóságok bevonása nélkül?

– Igen, méghozzá nagyon gyorsan. Ehhez elvárom tőled, apát úr a teljes együttműködést és segítségnyújtást.

Szélesre tárta a karját. – Ez természetes, bár őszintén szólva nem tudom, hol kezdhetnéd el a vizsgálatot. Egyetlen ember számára lehetetlen feladatnak tűnik, különösen, ha a bűnös a városból jött, amiben biztos vagyok.

– Mitől vagy olyan bizonyos ebben? Úgy tudom, a kapuőr összefutott éjszaka Singleton megbízottal, aki azt mondta neki, hogy találkozója van valakivel. És a konyhaajtó kinyitásához is kulcsra volt szükség.

Komoly arccal előredőlt.

– Uram, ez itt Isten háza, amit Krisztus imádatának szenteltek. – Az Úr nevének említésekor meghajtotta a fejét. – Az elmúlt négyszáz évben, amióta ez a rendház fennáll, semmi ehhez hasonló nem történt. De a külvilág bűnös. Valami holdkóros, vagy ami még rosszabb, egy boszorkányságot űző személy juthatott be ide istentelen célokkal. Az oltár megszentségtelenítése ezt egyértelművé tette számomra. Úgy vélem, Singleton megbízott útban a találkozóra meglepte a behatolót vagy behatolókat. Ami pedig a kulcsot illeti, a megbízottnál volt egy példány belőle. Mortimus perjeltől kérte el aznap délután.

– Értem. Van elképzelésed arról, hogy kivel akart találkozni?

– Bárcsak lenne, de ezt az információt magával vitte a halálba. Uram, nem tudom, milyen őrültek járkálnak mostanság a városban, de épp elég lator található ott. Az emberek fele gyapjút csempészik Franciaországba.

– Nos, ezt majd holnap felvetem Copynger úrnak, a város békebírájának.

– Bevonod a békebírót a nyomozásba? – Az apát szeme összeszűkült. Ez a hír egyértelműen nem töltötte el örömmel.

– Csak őt és senki mást. Mondd csak, mióta látod el itt az apát feladatait?

– Tizennégy éve. Tizennégy békés év volt, egészen mostanáig.

– Két évvel ezelőtt mintha lettek volna problémák, nem igaz? A vizitációra gondolok.

Elvörösödött. – Igen. Volt némi… visszaesés. A régi perjel… voltak bűnös üzelmek, de ez valamennyi szent helyen előfordul.

– Bűnös és törvénytelen üzelmek.

– A régi perjelt eltávolítottuk, kitaszítottuk a rendből. A perjel természetesen az én irányításom alatt felelős a szerzetesek jólétéért és a fegyelemért, de ő egy ravasz gazember volt, és ügyesen takargatta beteges cselekedeteit. Mortimus perjel alatt azonban ismét helyreállt a megfelelő fegyelem, ezt Singleton megbízott sem tagadta.

Bólintottam. – Ugye hatvan szolga dolgozik itt?

– Sok épületet kell itt fenntartanunk.

– És úgy harminc szerzetes?

– Uram, nem hiszem, hogy egy szolga, és főként nem egy Isten szolgálatára szegődött szerzetes ilyet tett volna.

– Apát uram, eleinte mindenki gyanúsított. Végtére is Singleton megbízott a monostor bezárásáról tárgyalt. És bár az őfelsége által nagyvonalúan felajánlott kegydíjak bőségesek, el tudom képzelni, hogy néhányan nagyon barátságtalanul fogadták itteni életük végének lehetőségét.

– A szerzetesek nem tudtak a szándékáról. Csak azt tudták, hogy a megbízott a főminiszter küldötte volt. Mortimus perjellel azt híreszteltettem el, hogy az egyik birtok jogcímével adódtak problémák. Mindez Singleton megbízott kifejezett kérésére történt. Csak a vezető tisztségviselők, a monostor legfőbb elöljárói ismerték látogatásának valós célját.

– Kik voltak ezek pontosan?

– Mortimus perjel mellett Gabriel, a sekrestyés, Edwig testvér, a számtartónk, és Guy, a betegápoló testvér. Ők a vezető tisztségviselők, és évek óta itt vannak, Guy testvér kivételével, aki tavaly érkezett. A gyilkosság óta mindenféle pletyka terjed, hogy mi célból érkezett a megbízott, de maradtam a vitatott jogcímről szóló történetnél.

– Remek. Egyelőre kitartunk ennél a változatnál, bár a tevékenység feladásának kérdéséhez még vissza szeretnék térni.

Az apát hallgatott egy darabig, majd a szavait óvatosan megválogatva szólalt meg.

– Uram, még ezen szörnyű körülmények közt is ragaszkodnom kell a jogaimhoz. A kisebb rendházakat megszüntető törvény kifejezetten tartalmazta, hogy a nagy rendházak megfelelően működnek. Nincs jogi alapja a tevékenység feladásának követelésére, hacsak a rendház súlyosan meg nem szegi a rendelkezéseket, amit mi nem követtünk el. Nem tudom, a főminiszter miért akarná megszerezni ezt a monostort. Hallottam olyan szóbeszédet, hogy másokat felkértek a tevékenység önkéntes feladására, de csak ugyanazt tudom neked is mondani, amit Singleton úrnak: igénybe veszem azt a védelmet, amit a törvény nyújt számomra. – Ezzel, vöröslő arccal, és szorosan összepréselt ajkakkal hátradőlt. Sarokba szorult, de nem hódolt be.

– Látom, szép gyűjteményed van jogszabályokból – jegyeztem meg.

– Sok évvel ezelőtt jogot hallgattam Cambridge-ben. Uram, te jogász vagy, tudod, hogy a törvények betartása társadalmunk alapját jelenti.

– Így van, de a jog folyamatosan változik. Új törvények születnek, és fognak is még születni.

Kifejezéstelen arccal nézett rám. Ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nem lesz több monostorokat kényszerrel megszüntető törvény, amíg az országban nyugtalanság van. Végül én törtem meg a csendet.

– Apát úr, hálás lennék, ha lehetővé tennéd számomra, hogy megvizsgálhassam szegény Singleton megbízott holttestét, aminek eltemetése már, ahogy te is említetted, több mint időszerű. Kérek továbbá magam mellé valakit, aki körbevezet a monostorban, bár ez talán ráér holnapig. Már sötétedik.

– Természetesen. A testet ott helyeztük el, ahol, remélem egyetértesz, biztonságos és megfelelő volt: az ispotályos testvér őrizetére bíztuk. Mindjárt intézkedem, hogy odavezessenek hozzá. Szeretném határozottan leszögezni, hogy mindent megteszek, amivel segíthetek neked, bár tartok tőle, hogy reménytelen feladatra vállalkoztál.

– Hálás vagyok a segítségedért.

– Az emeleti vendégszobát pedig előkészíttettem nektek, a rendelkezésetekre áll.

– Köszönöm, de jobban szeretnék közelebb maradni az események középpontjához. Vannak vendégszobák az ispotályban?

– Nos, igen… de a király képviselőjét az apátnak kell elszállásolnia, nem igaz?

– Az ispotály megfelelő lesz – szögeztem le határozottan. – És szükségem lesz egy teljes kulcskészletre, a monostor valamennyi épületéhez.

Hitetlenkedve elmosolyodott. – De… tisztában vagy azzal, hogy mennyi kulcs van itt, mennyi ajtó?

– Ó, minden bizonnyal rengeteg. Ám feltételezem, hogy vannak teljes kulcskészleteitek.

– Az én birtokomban van egy, továbbá a perjelnél és a kapuőrnél is egy-egy készlet. Ezeket azonban folyamatosan használjuk.

– Apát úr, szükségem van egy készletre. Kérlek, intézd el – álltam fel, visszafojtva a hátamba nyilalló fájdalom miatt feltörő kiáltást. Mark szintén felállt. Fabian apát alaposan zavartnak tűnt, ahogy ő is felállt, lesimítva ruháját. – A gyógyító testvérhez vezettetlek titeket.

Követtük az előtérbe, ahol meghajolt és elsietett. Hangosan kifújtam a levegőt.

– Vajon ideadja a kulcsokat? – kérdezte Mark.

– Ó, igen. Fél Cromwelltől. A kutyafáját, nagyon ismeri a jogait. Ha tényleg alacsony származású, ahogy Goodhaps mondta, akkor számára ennek a nagyszerű helynek az apátjának lenni jelent mindent.

– A beszéde nemesemberre vall.

– Azt meg lehet tanulni, sokan nagy energiát fektetnek ebbe. Lord Cromwell beszédében is megmaradt egy csipetnyi putney-i tájszólás. Most, hogy szóba került: a tiédben pedig egy darabka falusiasság.

– Nem volt túl elégedett attól, hogy nem maradunk ebben a házban.

– Egyáltalán nem, és a jó öreg Goodhaps is csalódott lesz. De ezen nem segíthetek, nem akarok itt maradni elszigetelten, az apát szeme előtt, közel kell maradnom a történésekhez.

†

Pár perccel később megérkezett Mortimus perjel, és kényszeredett mosollyal az arcán, egy hatalmas csomó, karikára fűzött kulcsot nyújtott át. Több mint harminc darabot számoltam, némelyik hatalmas, cirádás, évszázados darab volt.

– Kérlek, ne veszítsétek el őket, uram – mondta. – Ez az egyetlen tartalékkészletünk.

Átadtam őket Marknak. – Kérlek, tartsd őket magadnál. Szóval mégis van egy tartalékkészlet?

Kikerülte a válaszadást. – Arra kértek, hogy vezesselek titeket az ispotályba, Guy testvér már vár benneteket.

Kimentünk a házból, majd vissza a már bezárt, bespalettázott műhelyek mellett. Már sötét volt, ezen az estén a Hold sem látszott és hidegebb volt, mint korábban bármikor. Fáradtságom miatt úgy éreztem, a fagyos levegő a csontjaimba hatol. Elhaladtunk a templom mellett, ahonnan kántálás hallatszott ki. Gyönyörű, többszólamú dallam volt, orgonaszó kísérte, és meglehetősen különbözött attól a hamis énekléstől, amit még Lichfíeldből ismertem.

– Ki az énekvezetőtök? – kérdeztem.

– Gabriel testvér, a sekrestyésünk, aki a zene mestere is egyben. Sokoldalú ember. – A perjel hangjában némi gúnyos felhangot fedeztem fel.

– Nincs egy kicsit késő a vesperáshoz?

– Csak egy kicsit. Tegnap halottak napja volt, a szerzetesek egész nap a templomban álltak.

Megráztam a fejem.

– Minden monostorban saját napirendet követnek, a Szent Benedek által megszabottnál sokkal könnyebb beosztást.

A perjel komoran bólintott.

– És Lord Cromwellnek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a szerzetesek körében fegyelmet kell tartani. Amennyire csak hatalmamban áll, megpróbálok ennek eleget tenni.

A szerzetesi szállásrészt elválasztó kolostorfal mentén haladtunk végig, majd beléptünk a korábban látott nagy gyógyfüves kertbe.

A közelben álló ispotály nagyobb volt, mint hittem. A perjel elfordította a vastag ajtón lévő vaskarikát, és beléptünk az épületbe.

Az ispotály kórterme hosszan elnyúlt előttünk, mindkét oldalán ágyak sorakoztak tisztes távolságban egymástól, többnyire üresen. A bencések jócskán lecsökkent számára emlékeztettek; csak a nagy pestis előtt, a közösség létszámának teljében lehetett ekkora ispotályra szükségük. Mindössze három ágy volt foglalt, mindegyikben hálóruhás, idős emberek. Az elsőben egy kövér, vörös képű szerzetes ült, kíváncsian szemlélt minket, miközben aszalt gyümölcsöket evett. A következő ágyban lévő férfi nem nézett egyenesen felénk, észrevettem, hogy vak, szemei hályogtól fénylettek opálfehéren. A harmadik fekhelyen egy nagyon öreg, ráncokkal sűrűn barázdált arcú ember feküdt, félig öntudatlanul mormogva. Egy fehér főkötős, a szolgák kék ruhájába öltözött alak hajolt a beteg fölé, gyengéden törölgetve egy ronggyal a homlokát. Legnagyobb meglepetésemre nő volt.

A terem végén álló asztalnál, a kis oltár mellett fél tucat szerzetes kártyázott, érvágás után bekötött karokkal, közben gyanakvó szemmel méregetve minket. A nő megfordult. Fiatal volt, húszas éveinek elején járhatott. Magas, teltkarcsú alakjával, erőteljes, szögletes arcával, kiugró arccsontjával nem nevezhettük gyönyörűnek, de feltűnő jelenség volt. Odajött hozzánk, értelmes, sötétkék szemeivel végigtanulmányozva minket, mielőtt az utolsó pillanatban alázatosan lesütötte tekintetét.

– A király megbízottja jött Guy testvérhez – mondta határozottan a perjel. – Itt fognak megszállni, készíts elő nekik egy szobát. – Röpke, ellenszenvet tükröző pillantást váltottak a lánnyal, aki bólintott és enyhén meghajolt.

– Igenis, testvér – mondta, és máris eltűnt a szemünk elől az egyik ajtó mögött. Nyugodt, magabiztos fellépése meglehetősen eltért a fiatal cselédeknél megszokott kapkodástól.

– Egy nő a monostor területén… ez a szabályok megszegése – szögeztem le.

– Oly sok más rendházhoz hasonlóan nekünk is felmentésünk van az ispotályban dolgozó női segítők vonatkozásában. Az ápolásban jártas asszonyok gyengéd keze… bár nem hinném, hogy túl sok gyengédséget kapnának ennek a szemtelen nőszemélynek a kezétől. A modora meglehetősen felülmúlja társadalmi helyzetét, a betegápoló testvér pedig túl engedékeny vele szemben.

– Guy testvér?

– Maltoni Guy testvér. Maltoni, de nem Maltonból, mint azt látni fogjátok.

A lány visszatért.

– Elkísérem az urakat a betegápoló szobához. – Helyi tájszólással beszélt, hangja egyszerre volt lágy és erőteljes.

– Akkor én megyek is – mondta a perjel, majd meghajolt és távozott.

A lány Mark ruházatát méregette, aki az utazás tiszteletére a legjobb ruháját öltötte fel: szőrmével szegett köpenye alatt kék zekét és sárga tunikát viselt, aminek aljánál gatyapőce dudorodott. A tekintete az arcára vándorolt. Sok nő nézte már meg Markot, de az ő arckifejezése más volt, váratlan szomorúságot kaptam el a szemében. Mark rávillantott egy megnyerő mosolyt, mire a lány elvörösödött.

– Kérlek, mutasd az utat – intettem neki.

Egy szűk, sötét folyosóra követtük, ahonnan további ajtók nyíltak. Az egyik nyitva állt, és bepillantva ismét egy idős embert láttam, az ágyában ülve.

– Alice, te vagy az? – kérdezte siránkozó hangon, ahogy elhaladtunk előtte.

– Igen, Paul testvér – válaszolta kedvesen. – Mindjárt visszajövök hozzád.

– Megint előjött a remegés…

– Máris hozok egy kis meleg bort.

A szerzetes megnyugodva elmosolyodott, a lány pedig továbbvezetett minket a következő ajtóig.

– Ez Guy testvér betegápoló szobája, uraim.

Az ajtó előtt térdnadrágom hozzáért a falnál sorakozó kőkorsók egyikéhez. Legnagyobb meglepetésemre melegnek éreztem, ezért közelebb hajoltam, hogy szemügyre vegyem. A korsókat sűrű, sötét folyadékkal töltötték meg. Megszagoltam az egyiket, majd felkaptam a fejem és döbbenten meredtem a lányra.

– Mi ez?

– Vér, uram. Csak vér. A gyógyító testvér most végzi el a szerzeteseken a téli köpölyözést. A vért megőrizzük, mert segíti a gyógyfüvek növekedését.

– Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Úgy tudtam, a szerzeteseknek tilos mindenfajta vérontás, még az ispotályos testvérnek is. Miért nem egy borbély jön az érvágást elvégezni?

– Guy testvér képzett orvos, uram, ezért kivételt jelent. Azt mondja, a vér megőrzése általános gyakorlat ott, ahonnan ő jött. Arra kér titeket, hogy várjatok pár percet, mert éppen most vágott eret Timothy testvéren, és felügyelnie kell a folyamatot.

– Rendben, köszönöm. Alice a neved?

– Alice Fewterer, uram.

– Akkor mondd meg a mesterednek, Alice, hogy várunk. Nem szeretnénk, hogy a betege kivérezzen.

Meghajolt és távozott, facipője végigkopogott a kőpadlón.

– Csinos lány – nézett utána Mark.

– Valóban. Meglehetősen furcsa munka ez egy nőnek. Azt hiszem a gatyapőcöd lenyűgözte, amit nem csodálok.

– Nem szeretem az érvágást – váltott témát. – Egyszer csinálták rajtam, akkor is napokig gyenge voltam, mint a harmat. De azt mondják, kiegyensúlyozottá teszi a kedélyeket.

– Nos, Isten engem mélabúsnak teremtett, és nem hiszem, hogy egy köpölyözés ezen változtatna. Most pedig lássuk, mi folyik itt. – Leakasztottam övemről a tekintélyes kulcscsomót, és a fali lámpás gyenge fényénél addig keresgéltem, amíg meg nem találtam a „Isp.” feliratút. A zárba próbáltam és az ajtó kinyílt.

– Nem kellene várnunk, uram? – kérdezte Mark.

– Nincs időnk finomkodni – leakasztottam a lámpást a falról. – Most van lehetőségünk kideríteni valamit arról az emberről, aki megtalálta a holttestet.

Takaros kis fehérre meszelt szoba volt, amit gazdag, fűszeres illat töltött be. A betegek számára fenntartott díványt tiszta, fehér ruha takarta le. Nyalábokba fogott gyógynövények lógtak kampókról az orvosi kések mellett. Az egyik falon bonyolult csillagászati térkép függött, míg szemközt egy hatalmas, spanyol stílusú kereszt, aminek fekete fájára szögezett, alabástromfehér Krisztusának sebeiből vér csöpögött. Az ispotályos magas ablaka alatt elhelyezett asztalon csinos kis kupacokba rendezett papírok sorakoztak, szép formájú kőnehezékekkel lenyomatva. Csak egy pillantást vetettem az angol és latin nyelvű receptekre és diagnózisokra, majd a polcokhoz léptem, az üvegedényekhez és palackokhoz, amelyeket gondos kezek egytől egyik latin kézírással címkéztek fel.

Felemeltem a fedőt az egyik nagyobb tálról. A testvér piócáira leltem, a karcsú, fekete teremtmények a hirtelen fényben idegesen tekergőztek. Minden úgy volt, ahogy várná az ember: szárított körömvirág a lázra, ecet a mély vágásokra, porított egércsont a fülfájásra.

A legfelső polc tetején három könyv sorakozott. Az egyik Galenus nyomtatott kiadása, a másik Paracelsus műve – mindkettő franciául. A harmadik, gyönyörűen díszített bőrkötésű munkán idegen nyelvű különös kézírás kacskaringózott.

– Ezt nézd meg, Mark.

A vállam fölött a levett könyvre lesett.

– Valami orvosi titkosírás?

– Nem tudom.

Bár folyamatosan füleltem léptekre, semmit nem hallottam, így a mögöttünk felhangzó udvarias köhintésre erősen összerezzentem.

– Kérlek, ne ejtsd el azt a könyvet, uram – mondta egy idegen akcentusú hang. – Ha másoknak nem is, de számomra nagy értéket képvisel. Arab nyelvű orvosi könyv, ami nem szerepel a király tiltott listáján.

Megpördültünk. Ötven év körüli, magas termetű szerzetes nézett velünk szembe, vékony, kemény arcából nyugodt, mélyen ülő szempár figyelte minden mozdulatunkat. Legnagyobb meglepetésemre bőre sötétbarna volt, mint egy tölgyfapalló. Elvétve láttam már fekete bőrű embereket Londonban a kikötők környékén, de ilyen teremtmény még sosem nézett velem farkasszemet.

– Igen hálás lennék, ha átadnád – folytatta lágy, szisszenő hangon, udvariasan, de határozottan. – Granada utolsó emírje adta apámnak.

Átnyújtottam neki a könyvet, amit könnyed meghajlással fogadott.

– Shardlake és Poer urakhoz van szerencsém, ha nem tévedek?

– Így van. Te pedig Maltoni Guy testvér vagy.

– Igen, az vagyok. Kulcsotok van a szobámhoz? Általában csak a segédem, Alice jön ide, hacsak nem vagyok én is jelen, nehogy valaki összekeverje a gyógynövényeket és oldatokat. E porok némelyike nem megfelelő adagolásban akár halálos is lehet. – Szeme eközben végigfutott a polcokon. Elvörösödtem.

– Nagyon vigyáztam, hogy ne nyúljak semmihez, testvér.

– Rendben – bólintott. – És miben lehetek őfelsége képviselőjének segítségére?

– Itt kívánunk megszállni. Vannak vendégszobáitok?

– Természetesen, Alice éppen előkészíti számotokra az egyiket. De ezt a folyosót nagyrészt idős szerzetesek foglalják el. Gyakran van szükségük felügyeletre éjszakánként, emiatt lehet, hogy megzavarjuk majd nyugalmatokat. A vendégek inkább az apát úr házát választják.

– Mi itt maradunk – szögeztem le.

– Ahogy óhajtjátok. Ezen túlmenően tudok még segíteni valamiben? – A hanghordozása tökéletesen udvarias volt, de a kérdéseitől úgy éreztem magam, mint egy ostoba beteg, akinek a tüneteit ellenőrzik. Különös kinézete ellenére fellépése határozott volt.

– Úgy tudom, az elhunyt holtteste a te őrizetedre van bízva.

– Így van. A világi temető egyik kriptájában helyeztük el.

– Szeretnénk megnézni.

– Természetesen. Előtte talán lemosakodhattok és megpihenhettek a hosszú út után. Később az apát úrral elkölthetitek a vacsorát.

– Nem, úgy hiszem, a refektóriumban fogunk enni a szerzetesekkel. De előbb egy órára valóban lepihenünk. Az a könyv… születésed szerint mór vagy? – kérdeztem.

– Malagából származom, ami ma már Kasztíliához tartozik, de születésemkor a Granadai Emirátus része volt. Amikor 1492-ben a spanyolok elfoglalták Granadát, a szüleim áttértek a keresztény hitre. Egy idő után Franciaországba költöztünk, a soknemzetiségű Louvain városába, könnyebb volt ott az élet. A szüleim anyanyelve természetesen arab volt – elmosolyodott, de szénfekete tekintete metsző maradt.

– Louvain-ben tanultál orvoslást? – Álmélkodva néztem rá, mivel Európa legtekintélyesebb egyeteméről beszéltünk. – Egy nemes úr vagy egy király udvarában kellene szolgálnod, nem egy eldugott monostorban.

– Meglehet, de spanyol mór származásom hátrányomra van. Az évek során úgy pattogtam egyik állásból a másikba Franciaországban és Angliában, mintha Henrik király egyik teniszlabdája lennék – ismét elmosolyodott. – Öt évvel ezelőtt a yorkshire-i Maltonban éltem, és megtartottam a nevet, amikor két évvel ezelőtt idejöttem. Ha pedig a pletyka igaznak bizonyul, nemsokára ismét útra kelhetek.

Eszembe ötlött, hogy Guy testvér egyike azon monostori elöljáróknak, akik ismerték Singleton célját. Hallgatásomra csak bólintott.

– Elkísérlek benneteket szobátokba, majd egy óra múlva visszatérek, hogy megvizsgálhassátok Singleton megbízott holttestét. Szegény embert keresztényi módon el kellene már temetni – sóhajtott és keresztet vetett. – Épp elég nehéz lesz egy megölt ember lelkének békében nyugodni a gyónás és az utolsó kenet nélkül. Istenhez fohászkodom, hogy egyikünket se érje ilyen sorscsapás.

Hetedik fejezet

Ispotálybéli szobánk kicsi, de kényelmes volt. A falakat faborítás fedte, a padlót pedig új, édes illatú gyékény. A tűz már bemelegítette a helyiséget, a kandalló előtt székek vártak ránk. Amikor Guy testvér bevezetett minket a szobába, Alice éppen törölközőket tett egy korsó meleg víz mellé. Arca és meztelen karjai egészséges pírban úsztak a tűz melegétől.

– Úgy véltem, az urak szeretnének lemosakodni – szólalt meg tiszteletteljesen.

– Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál erre – mosolyogtam rá.

– Nekem inkább arra lenne szükségem, hogy valami felmelegítsen – szólt Mark, és a lányra vigyorgott, aki lehajtotta fejét. Guy testvér kemény pillantást vetett a fiúra.

– Köszönöm, Alice, elmehetsz – mondta. A lány meghajolt és kiment.

– Remélem a szoba kényelmes lesz. Üzentem az apát úrnak, hogy a refektóriumban vacsoráztok.

– A szoba megfelel, köszönjük a fáradozásodat.

– Ha bármire szükségetek van, Alice majd intézkedik – mondta Guy, és ismét éles pillantást vetett Markra. – De kérlek, vegyétek figyelembe, hogy számos teendője van az idős és beteg szerzetesek körül. Ezenkívül néhány konyhai cselédet leszámítva ő az egyetlen nő itt, és mint ilyen, a védelmem alatt áll.

Mark elvörösödött.

– Észben fogjuk tartani, testvér – biccentettem Guy felé.

– Köszönöm, Shardlake úr. Akkor magatokra is hagylak benneteket.

– Vén, fekete vakond – morogta Mark, amikor az ajtó bezárult. – Csak egy pillantás volt az egész, és a lánynak tetszett!

– Guy testvér a felelős érte – feleltem kurtán.

Mark szemügyre vette az ágyat, ami egyike volt azon fekhelyeknek, amelyek két részből álltak: az urak részére szolgáló magas felső részéből, és az alóla kerekeken ki-be csúszó, szolgáknak szánt, keskeny fapriccsből. Mark kihúzta az alsó részt, majd hosszasan nézegette a vékony szalmamatraccal fedett kemény falemezt, mielőtt levette a köpenyét és leült rá.

Én a mosdótálhoz léptem, némi meleg vizet fröcsköltem az arcomra, és hagytam, hogy végigcsurogjon a nyakamon. Kimerült voltam, a fejemben az elmúlt órában megismert arcok kaleidoszkópja, és a róluk szerzett benyomások kavalkádja forgott.

– Végre egyedül vagyunk – nyögtem, és leültem az egyik székre. – Krisztus sebeire, ez a fájdalom!

– Megint hasogat a hátad? – nézett rám Mark aggodalommal.

– Az éjszakai pihenés után jobb lesz – sóhajtottam.

– Biztos vagy benne, uram? – Egy pillanatig habozott. – Vannak itt ruhák, készíthetnénk meleg borogatást… amit feltehetnék a hátadra.

– Nem! – csattantam fel. – Mondtam, hogy rendben leszek. – Gyűlöltem, ha bárkinek látnia kellett a torz hátamat, csak az orvosomnak engedtem meg, és neki is csak akkor, amikor már elviselhetetlen fájdalmak gyötörtek. A hideg kirázott a gondolatra, hogy Mark meglátja a púpomat, szánalom és talán undor tölti el, mert miért is ne undorodna tőlem egy olyan hibátlan testű férfi, mint ő? Összeszedtem magam, felálltam és az ablakhoz mentem, kibámultam a sötét, üres udvarra. Amikor pár perc múlva megfordultam, Mark feszültséggel vegyes megbántottsággal nézett rám.

– Sajnálom, nem kellett volna kiabálnom – emeltem fel a kezemet bocsánatkérőn.

– Nem akartam semmi rosszat.

– Tudom. Fáradt vagyok és aggódok, ennyi az egész.

– Aggódsz?

– Lord Cromwell gyors eredményt akar, és nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek ezt elérni. Azt reméltem… nem is tudom… Talán, hogy valami fanatikus szerzetes tette, akit már elkapnak, mire ideérünk, vagy legalább egyértelmű utalást találunk a bűnös kilétére. Goodhaps nem tud segíteni, annyira retteg, hogy megijed a saját árnyékától is. És úgy tűnik, ezeket a vezető szerzeteseket nem lehet könnyen megfélemlíteni. Mindezeken túl pedig van még egy bajkeverő, őrült karthauzi, és némi pletyka arról, hogy sötét bűbájt gyakorlók törtek be a városból a monostorba. Jézusom, micsoda zűrzavar! Ráadásul az apát jól ismeri az őket megillető jogokat, nem csodálom, hogy Singleton nem boldogult vele.

– Csak annyit tehetsz, uram, amennyire lehetőséged van.

– Lord Cromwell nem így látná a helyzetet. – Ledőltem az ágyra, és a mennyezetet bámultam. Általában amikor nekikezdek egy új ügy felgöngyölítéséhez, kellemes izgalom fog el, de itt nem volt semmilyen fonal, ami a meglehetősen kiterjedtnek tűnő labirintusból segített volna kitalálni.

– Ez egy baljós hely – szögezte le Mark. – Sötét kőfolyosók, titokzatos árkádok; mindegyik mögött egy gyilkos lapulhat.

– Igen, emlékszem, amíg iskolába jártam, az ilyen visszhangos folyosók végtelennek és ijesztőnek tűntek, ha valami megbízatást kellett teljesíteni. A rengeteg ajtó, amit nem volt szabad kinyitni… – Megpróbáltam bátorítóbb hangot megütni. – Most viszont a királyi megbízás mindenhová bejutást biztosít nekünk. Ez a hely is ugyanolyan, mint a többi, és hamarosan eligazodunk majd benne. – Válasz már nem jött, és egyenletes légzése arról árulkodott, hogy Mark elaludt. Szárazon elmosolyodtam, lehunytam a szemem egy pillanatra, és a következő dolog, amit észleltem, hangos kopogás volt az ajtón, és Mark kiáltása, ahogy felriadt. Meglepően frissnek éreztem magam a nem tervezett alvástól, az agyam ismét tettre készen állt. Felkeltem és kinyitottam az ajtót. Guy testvér állt előtte, gyertyája lángja furcsa árnyakat rajzolt sötét, komor arcára, és komoly szemeire.

– Készen álltok a holttest megvizsgálására, uraim?

– Amennyire csak lehet – nyúltam a köpenyemért.

†

Az ispotály kórtermében az ismét előkerült lány átnyújtott egy lámpást Guy testvérnek, aki vastag köpenyt húzott ruhája fölé, és egy homályos, magas mennyezetű, boltíves folyosón vezetett végig minket.

– A kolostorudvaron így lehet a legrövidebben átvágni – magyarázta, és kinyitott egy ajtót, beengedve a hideg levegőt.

Az udvar nem várt szépséggel tárult elénk; három oldalát a szerzetesek lakóépületei szegélyezték, a negyediket pedig a templom. Számos ablakban gyertyaláng világlott.

Az udvar körül futó kerengőt szépen kidolgozott ívek alkották. Régebben ezekben a fal menti fülkékben tanultak a szerzetesek, kitéve szélnek, hidegnek, de a mostani, elpuhult időszakban csak séta és beszélgetés helyszínéül szolgáltak. Az egyik oszloppal szemben a lavatorium állt, egy csiszolt, kézmosásra szolgáló kőtál, amiben kis szökőkút hallatott finom csobogást. A templom ólomüveg ablakain keresztülszűrődő fény színes mintát rajzolt a földre. Furcsa kis táncoló szemcséket vettem észre a levegőben, és egy pillanatra zavarodottan bámultam, mire rájöttem, hogy ismét elkezdett havazni. A kolostorudvar járólapjait már fehéren pettyezte a hó, amikor Guy testvér keresztülvezetett minket.

– Ugye jól tudom, hogy te találtad meg a holttestet? – kérdeztem.

– Igen. Alice és én a lázas August testvért láttuk el, aki fájdalmakkal is küzdött. Némi meleg tejet akartam neki adni, ezért mentem a konyhába.

– És az az ajtó általában zárva van.

– Természetesen. Máskülönben a szolgák, és legnagyobb sajnálatomra a szerzetesek is, akkor vennének magukhoz ételt, amikor csak akarnának. Nekem kulcsom van hozzá, mert gyakran van sürgősen szükségem onnan dolgokra.

– Mindez öt órakor történt?

– Az óra nem sokkal előtte ütötte az egészet.

– A laudes már megkezdődött? – érdeklődtem.

– Nem, a laudest itt jóval később éneklik. Hat óra körül a matutinumot tartjuk.

– Szent Benedek Regulája éjfélt ír elő – jegyeztem meg.

Elmosolyodott.

– Szent Benedek Itália szerzeteseinek írta Reguláját, uram, nem pedig az angol téllel küzdő embereknek. A szertartást megtartják, és Isten hallja azt. Most pedig átvágunk a káptalantermen.

Egy újabb ajtót nyitott ki, és egy nagy teremben találtuk magunkat, amelynek bibliai jelenetek díszítették gazdagon falait. A kandalló előtt nagy asztal állt, a helyiségben több helyén elszórva zsámolyok és párnázott székek. A terem meleg volt és testszagtól áporodott. Körülbelül húsz szerzetes ült körben; egyesek beszélgettek, mások olvastak, és vagy fél tucat közülük az asztalnál kártyázott. Valamennyi testvér könyöke mellett zöld folyadékkal teli, csinos kis kristálypohár sorakozott, amelyeket a kártyaasztalon álló nagy üveg francia likőrből töltöttek meg. Körbenéztem, a karthauzit kerestem a tekintetemmel, de nem láttam fehér csuhát a feketék között. A borzas hajú, szodomita Gabriel testvér és Edwig, az éles szemű számtartó is hiányzott.

Egy keskeny arcú, kecskeszakállas fiatal szerzetes ideges arckifejezéséből ítélve épp elveszített egy játékot.

– Egy shillinggel tartozol, testvér – mondta kedélyesen egy magas, sápadt szerzetes.

– Várnotok kell rá, előlegre van szükségem a celláriustól.

– Nincs több előleg, Athelstan testvér! – ingatta ujját figyelmeztetésként mellette ülő, kövérkés, öreg társa, akinek arcát az egyik oldalon nagyra nőtt bibircsók torzította el. – Edwig testvér szerint annyi előleget kaptál már, hogy feléled a juttatásaidat, mielőtt megkeresnéd őket… – hangja elhalt, a szerzetesek sietve felemelkedtek, és szertartásosan meghajoltak felém. Egyikőjük, egy fiatal testvér, aki oly kövér volt, hogy még a tonzúrája is hájtól gyűrődött, leverte poharát a földre.

– Septimus, te ostoba! – bökte oldalba élesen szomszédja a könyökével, mire az az együgyűek bamba pillantásával nézett körbe. Az eltorzult arcú szerzetes előrelépett, ismét alázatosan meghajolt.

– Jude testvér vagyok, az alamizsnás.

– Matthew Shardlake vagyok, a király megbízottja. Látom, kedélyesen telik az este.

– Csak egy kicsit lazítunk vesperás előtt. Tölthetek egy kis finom likőrt, megbízott uram? Az egyik francia rendházunktól kaptuk.

– Ma még dolgoznom kell – ráztam meg a fejem. – Rendetek korai időszakában a nap végén a szerzetesek némaságba burkolóztak.

Jude testvér kicsit habozott.

– Az régen volt, uram, még a nagy pestisjárvány előtt. Azóta a világ tovább zuhant a végzete felé.

– Azt hiszem, Henrik király alatt az angol világ egészen jól fejlődik.

– Ó, nem – mondta gyorsan – nem úgy értettem…

A magas vékony szerzetes csatlakozott hozzánk a kártyaasztal mellől.

– Bocsásson meg Jude testvérnek, uram, gondolkodás nélkül nyitja szóra száját. Hugh testvér vagyok, a cellárius. Tudjuk, hogy szükségünk van útmutatásra megbízott uram, és örömmel fogadjuk – vetett szúrós pillantást társára.

– Nagyszerű. Ez jelentősen megkönnyíti a munkámat. Gyerünk, Guy testvér, egy holttest vár ránk.

A fiatal, kövér, poharát leverő szerzetes habozva előrelépett.

– Bocsássátok meg jó uraim, botlásomat. Fáj a lábam, fekélyes – nézett ránk borús tekintettel. Guy testvér a vállára tette kezét.

– Ha követnéd az előírt diétát Septimus, szegény lábaidnak nem kellene ekkora súlyt cipelniük. Nem csoda, ha tiltakoznak.

– Gyenge a testem Guy testvér, szükségem van a húsra.

– Néha igen sajnálom, hogy a lateráni zsinat feloldotta a hús tilalmát. Most pedig megbocsáss Septimus, úton vagyunk a kriptába. Gondolom örömödre szolgál, hogy Singleton megbízottat hamarosan nyugalomra helyezhetjük.

– Hála Istennek! A temetőnek még a közelébe is félek menni… Egy temetetlen test, egy feloldozatlan ember…

– Igen, igen. Most menjetek, mindjárt itt a vesperás ideje. – Guy testvér finoman félretolta a szerzetest az útból, és egy másik ajtón keresztül ismét kivezetett minket az éjszakába. Sírkövektől tarkított sík földterület nyúlt el előttünk, kísérteties fehér formák bukkantak fel itt-ott, amikben családi kriptákra ismertem. Guy testvér megemelte kámzsáját, lerázta róla a havat, ami immár egyre sűrűbben hullott.

– Bocsáss meg Septimus testvérnek – kérte. – Ostoba, szerencsétlen teremtmény.

– Nem csodálom, hogy baja van a lábának, ha mindazt a súlyt cipeli – tett észrevételt Mark.

– A szerzetesek órákon át állnak a templomban, naponta többször is, Mark úr, emiatt nem hátrány egy kis zsírréteg. Viszont a hosszú egy helyben állás visszereket eredményez. Nem olyan könnyű ez az élet. És szegény Septimusnak nincs annyi esze, hogy lemondjon a falánkságról.

– Nem igazán alkalmas az időjárás arra, hogy itt ácsorogjunk – rázkódtam össze.

Guy testvér magasra emelte lámpáját, és tovább vezetett minket a sírkövek között. Megkérdeztem tőle, hogy amikor a gyilkosság reggelén a konyhába ért, az ajtót zárva találta-e.

– Igen – felelte. – Az udvarról nyíló ajtón át mentem be, amit mindig zárunk éjszakára, majd végig a konyhához vezető rövid folyosón. Magát a konyhát nem zárjuk, mivel csak ezen a folyosón keresztül lehet odajutni. Kinyitottam az ajtót, és azonnal megcsúsztam valamin, majdnem elestem. Letettem a lámpásomat, és akkor vettem észre a fej nélküli testet.

– Goodhaps doktor is azt mondta, hogy megcsúszott. Eszerint a vér még folyékony volt?

A gyógyító testvér megfontolta a választ.

– Igen, még nem kezdett megalvadni.

– Tehát a bűntettet nem sokkal azelőtt követték el?

– Nem sokkal előtte történhetett, igen.

– És senkit nem láttál a konyhába menet?

– Nem.

Örömmel tapasztaltam, hogy agyam ismét dolgozik, gondolataim belelendültek.

– Akárki ölte meg Singletont, minden bizonnyal temérdek vér került rá. Ruhája véres lett, és véres lábnyomokat kellett hagynia.

– Nem láttam egyet sem. De beismerem, hogy nem volt eszemben erre figyelni, teljesen megdöbbentem. Később persze, amikor a többieket riasztottuk, mindenhol véres lábnyomok sorakoztak azoktól, akik bementek a konyhába.

Egy pillanatra eltöprengtem.

– És a gyilkos átmehetett a templomba, megszentségteleníthette az oltárt és ellophatta az ereklyét. Észrevett bárki véres lábnyomokat a kolostorudvartól a templomhoz vezető úton vagy a templomban?

Guy testvér komor pillantást vetett rám.

– Mindenhol vér volt a templomban, azt feltételeztük, hogy a feláldozott kakasból. Ami a kolostorudvart illeti, még napnyugta előtt elkezdett esni az eső, és nem is állt el egész nap. Ha volt is bármi nyom, azt elmosta.

– És mit tettél, miután megtaláltad a testet?

– Azonnal az apát úrhoz siettem, természetesen. Megérkeztünk.

A legnagyobb kriptánál álltunk. A jellegzetes sárga mészkőből épített egyszintes épületet kis magaslatra húzták fel. Keskeny faajtaja éppen csak olyan széles volt, hogy egy koporsót átvihettek rajta. A szemembe repült hópihétől pislognom kellett.

– Nos, legyünk túl rajta – vett elő egy kulcsot Guy. Mély lélegzetet vettem, és néma fohászt küldtem Istenhez, hogy erősítse meg gyenge gyomromat.

†

Le kellett húznunk a fejünket, hogy be tudjunk lépni a fehérre meszelt kamrába. A csontkamra dermesztően hideg volt, a szél késként hasított be a keskeny, rácsos ablakokon. A levegőben az az enyhe, áporodott szag lebegett, ami minden kriptára oly jellemző. Guy testvér lámpásának gyenge fényénél láttam, hogy kőszarkofágok sorakoznak a falak mentén, fedelüket halottakat jelképező figurák díszítették. A férfialakok többsége a korábbi századok teljes páncélzatait viselte, kezük imára kulcsolódott.

Guy testvér letette a földre a lámpást, összefonta karját, kezét ruhája hosszú ujjába rejtette egy kis melegért.

– A Fitzhugh kripta – mondta. – Egykoron ez a család alapította a monostort, és ide temették el őket, míg az utolsó sarj meg nem halt a trónviszály harcaiban.

A csendet hirtelen fémes csörömpölés törte meg. Akaratlanul is összerezzentem, Guy testvér hasonlóképp, szemei tágra nyíltak sötét arcában. Megfordulva láttam, hogy Mark lehajol, és felszedi az apát kulcscsomóját a kőpadlóról.

– Bocsánat, uram – mormogta. – Azt hittem, szorosan magamra kötöttem ezeket.

– Az ég szerelmére! – csattantam fel. A lábam még mindig remegett.

A szoba közepén nagy fém gyertyatartó áll, amiben vastag gyertyák sorakoztak. Guy testvér meggyújtotta őket lámpásával, és a kamrát sárgás fény töltötte meg. Ezután átvezetett minket egy csupasz kőszarkofághoz, amelynek fedelén semmilyen felirat nem állt.

– Ez a sír az egyetlen, amelynek nincs állandó birtokosa és soha nem is lesz. Az utolsó férfiörökös Bosworth-nál hunyt el III. Richárd király oldalán – mosolyodott el szomorúan. – Sic transit gloria mundi.

– És ebben fekszik Singleton? – kérdeztem.

Bólintott.

– Több mint négy napja, de a hideg levegő frissen tartotta.

Ismét mély levegőt vettem.

– Hát, akkor vegyük le a fedelet. Mark, segíts neki.

Mark és Guy testvér nekifeszült a nehéz kőfedélnek és áttolták a szomszédos sírra. Először nem akart elmozdulni, majd hirtelen elcsúszott. A kamra bomlás szagával telt meg. Mark sietve hátralépett, undorodva fintorgott.

– Nem olyan frissen – mormogta.

Guy testvér a sírba pillantott, és keresztet vetett. Előreléptem, megkapaszkodtam a szarkofág peremében.

A testet fehér gyapjúruhába tekerték; csak alabástromfehér lábszára és a lábfeje volt látható, rajta hosszúra nőtt, sárga körmökkel. Az anyag másik felén a nyaktól vércsík futott le, a fej alatt pedig, amit a test mellé helyeztek, sötétebb vértócsa gyűlt össze. Belenéztem Robin Singleton arcába, akinek fölébe kerekedtem valamikor régen a bíróság előtt.

Harmincas éveiben járó, vékony alkatú ember volt, sötét hajjal és hosszú orral, fehér arcán sötét borosta ütközött ki. A feje látványára, ami egy véres kődarabon ült a nyaka helyett megmozdult a gyomrom. A szája kissé kinyílt, ajkai közül kilátszottak a fogai. Sötétkék szemei tágra meredtek, a haláltól opálosan. Észrevettem, hogy egy apró fekete bogár mászott végig a szemhéja alatt a szemgolyóján, majd át a másik szemhéja alá. Nyeltem egy nagyot, majd megfordultam, és a kis rácsos ablakhoz léptem, hogy mélyet szippantsak a hideg, éjszakai levegőből. Amint sikerült leküzdenem a hányingeremet, agyamat arra kényszerítettem, hogy rendszerezze, amit láttam. Markot hallottam mellém lépni.

– Jól vagy, uram?

– Persze. – Megfordultam és láttam, hogy Guy testvér engem néz nyugodt tekintettel, karba tett kézzel. Mark egy kicsit sápadtnak tűnt, de visszatért velem a szörnyű fejhez.

– Nos, Mark, mit mondanál a halál módjáról? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Ahogy eddig is tudtuk, a fejét levágták.

– Nem gondoltam, hogy hideglelésben hunyt el. De tudunk-e ennél többet? Kiindulásnak úgy becsülném, hogy a gyilkos legalább középmagas volt.

Guy testvér kíváncsian nézett rám.

– Ezt honnan lehet tudni?

– Először is, Singleton meglehetősen magas ember volt.

– A feje nélkül ezt nehéz megállapítani – szólt közbe Mark.

– A bíróságon találkoztam vele. Emlékszem, hogy ki kellett tekernem a nyakamat, amikor felnéztem rá. – Megint a testhez léptem, és kényszerítettem magam, hogy a fejre nézzek. – És nézzétek, milyen egyenes a vágás. A fej tökéletesen vízszintesen ül a kövön. Ha ő és támadója is álltak, amikor a támadás érte, ami a legvalószínűbb, egy alacsonyabb embernek alulról felfelé, éles szögben kellett volna vágnia, ekkor a nyakat nem vízszintesen vágták volna el.

– Ez igaz – bólintott Guy testvér. – Miasszonyunkra, egy orvos szemével bírsz, uram.

– Köszönöm, bár nem szeretném ilyesfajta látványosságok tanulmányozásával tölteni a napjaimat. De láttam már levágott fejet korábban. Emlékszem a… – kerestem a helyes szót – a kivitelezés módjára. – Pillantásom a gyógyító testvér kíváncsi tekintetével találkozott, körmeimet a tenyerembe véstem, ahogy fejemben bevillant annak a napnak az emléke, amit oly nagyon szerettem volna elfeledni. – És ha már erről beszélünk, figyeljétek meg, milyen tiszta a vágás, a fejet egyetlen csapás leválasztotta. Ezt még akkor is nagyon nehéz elérni, ha valaki tuskóra tett nyakkal fekszik.

Mark is a fejre tekintett és bólintott.

– Igen, a bárdot nem könnyű kezelni. Úgy mondják, Morus Tamás nyakát szinte fel kellett aprítani. De mi van, ha lehajolt? Hogy valamit felvegyen a földről? Vagy, ha kényszerítették, hogy hajoljon le?

Egy pillanatig eltöprengtem.

– Igen, jó elképzelés. De ha lehajol a halála előtt, a testet összegörnyedve találták volna meg. Guy testvér biztosan emlékszik – néztem a szerzetesre érdeklődve.

– Egyenesen feküdt – mondta a testvér elgondolkodva. – A nehézség, amit egy fej ilyetén levágása jelent, azóta is valamennyiünk eszében jár. Konyhai eszközzel lehetetlen lett volna véghezvinni, még a legnagyobb késsel sem. Emiatt fél néhány testvér boszorkányságtól.

– De milyen fegyver vághatja le egy álló ember fejét? – kérdeztem. – Úgy hiszem bárd biztosan nem, annak túl vastag a pengéje. Nagyon éles vágóélre van szükség, mint amilyen egy kardé. Valójában nem is tudok másra gondolni, csak kardra. Mi a véleményed, Mark? Te vagy a kardforgató közülünk.

– Azt hiszem, igazad van. – Idegesen felnevetett. – Csak a királyi család tagjainak és a nemeseknek jár a kard általi kivégzés.

– Pontosan, mert az éles penge gyors véget biztosít.

– Mint Boleyn Annának – mondta Mark.

Guy testvér keresztet vetett.

– A boszorkány királyné.

– Nekem is ez jutott eszembe – feleltem lágyan. – Az egyetlen lefejezés, amit láttam. Pontosan, mint Boleyn Annáé.

Nyolcadik fejezet

Kint vártunk, amíg Guy testvér bezárta a kriptát. A hó egyre sűrűbben esett, kövér pelyhek kavarogtak, a föld már fehérlett.

– Szerencsénk volt, hogy nem az úton kapott el minket – jegyezte meg Mark.

– Ha így folytatódik, nem lesz könnyű a hazajutás sem, még az is lehet, hogy tengeri útra kényszerülünk.

Guy testvér csatlakozott hozzánk, és komoly tekintettel nézett rám.

– Uram, szeretnénk szegény Singleton megbízottat végre eltemetni. A közösség megkönnyebbülne, és végre az ő lelke is nyugalomra lelne.

– Hol akarjátok eltemetni? Itt? Családja nem volt.

– A világi temetőben, ha megadod rá az engedélyt.

– Rendben – bólintottam. – Eleget láttam, és a látvány túlságosan tisztán beégett az agyamba.

– Sokat kikövetkeztettél, uram.

– Pusztán a tanult ember találgatása. – Guy testvér mellett állva a szantálfáéhoz hasonló halvány illat ütötte meg az orromat. Határozottan kellemesebb volt, mint bármelyik más szerzetesé.

– Tájékoztatom az apát urat, hogy el lehet végezni a temetéshez szükséges előkészületeket – mondta megkönnyebbülten.

Megszólalt a templom harangja, és ez indulásra késztetett.

– Még sosem hallottam ilyen hangos harangszót, mitől van ez?

– A harangok túl nagyok ehhez a toronyhoz. Érdekes történetük van. Eredetileg Toulouse hajdani katedrálisában függtek.

– Miért hozták át őket Angliába?

– Nos, meglehetősen körülményes módon kerültek ide. A katedrális nyolcszáz évvel ezelőtt elpusztult egy arab támadás során, a harangokat pedig trófeaként elvitték. Később a spanyolországi Salamancában leltek rájuk, amikor a várost visszafoglalták a keresztények. A harangokat Scarnsea-nek adományozták a monostor megalapításakor.

– Ennek ellenére úgy vélem, kisebb harangokkal jobban jártatok volna.

– Már megszoktuk őket.

– Azt hiszem, én nem fogom.

Szomorú kis mosoly villant át arcán.

– Ezért arab őseimet hibáztathatod.

Akkor értünk vissza a kolostorudvarra, amikor a szerzetesek menete elhagyta a templomot. A látvány belém égett, évekkel később is tisztán idéztem fel: majd' harminc fekete ruhás bencés vonult keresztül kettes sorokban az öreg kolostorudvaron, fejükre húzott kámzsával, karjaikat széles ruhaujjukba dugva, hogy védelemre leljenek a néma függönyként zuhogó hó ellen. A fehér pelyhek beborították őket, és az egész színt a templomablakokból szűrődő fény világította be. Gyönyörű látvány volt, szokásomtól eltérően még én is meghatódtam.

†

Guy testvér visszavezetett minket szobánkba, és megígérte, hogy hamarosan visszajön értünk, hogy a refektóriumba kísérjen. Leráztuk a havat köpenyeinkről, majd Mark kihúzta ágyrészét, és leheveredett rá.

– Mit gondolsz, uram, hogyan ölhette meg egy kardforgató ember Singletont? Ott várt rá és hátulról lesújtott?

Elkezdtem kipakolni a csomagomat, papírjaimat és könyveimet rendezgettem.

– Lehetséges. De mit keresett Singleton a konyhában hajnali négy órakor?

– Talán azzal a szerzetessel szervezett oda találkozót, akiről a kapus beszélt?

– Igen, ez a legvalószínűbb magyarázat. Valaki találkozót beszélt meg Singletonnal a konyhában, talán információt ígért neki, és végül megölte. Vagy inkább kivégezte. Az egész dolognak van egy kivégzés szaga. Biztos, hogy sokkal egyszerűbb lett volna hátba szúrni egy késsel.

– Elég erős embernek látszott – tűnődött Mark. – Bár nehéz ezt megmondani úgy, hogy a feje külön állt a sírban – nevetett fel harsányan, és ekkor jöttem rá, hogy rá is nagy hatással volt a látvány.

– Robin Singleton az a fajta jogász volt, akit megvetek. Kevés jogi ismerete volt, azt is rosszul értelmezte. Erőszakosságával és ügyes mellébeszéléssel emelkedett magasra, és persze a megfelelő kezekbe megfelelő időben csúsztatott aranyakkal. Azt azonban nem érdemelte meg, hogy ilyen szörnyű halált haljon.

– El is felejtettem, hogy jelen voltál Boleyn Anna kivégzésénél, uram – szólt Mark.

– Bárcsak én is el tudnám felejteni.

– Legalább annyi haszna volt, hogy most adott néhány ötletet.

Szomorúan bólintottam és szárazon rámosolyogtam.

– Emlékszem az egyik első tanárunkra az Inns of Courtban, Hampton lovagra, aki a bizonyítékokról tartott előadást. Volt egy mondása: „Bármely nyomozásban melyik a legfontosabb körülmény? Egyik sem!” – csattant fel válaszként. – „Valamennyi körülmény fontos, mindent meg kell vizsgálni minden szemszögből.”

– Ó, ne mondd ezt, uram! Örökre itt ragadhatunk – sóhajtotta, majd egy nyögéssel kinyújtózott. – Tizenkét órán át tudnék aludni, még akár ezen az öreg deszkán is.

– Pedig még nem alhatunk. Találkozni akarok a közösséggel a vacsoránál. Ha valamire jutni akarunk, meg kell ismernünk ezeket az embereket. Gyerünk, nincs pihenő azok számára, akiket Lord Cromwell a szolgálatába hívott. – Ezzel belerúgtam a kerekes ágyrészbe, eltüntetve az ágyam alatt, a rémülten felkiáltó Markkal együtt.

†

Guy testvér vezetésével hosszú, sötét folyosókon, majd egy lépcsőn át jutottunk a refektóriumba. Mély benyomást tett rám a terem. A magas mennyezetet vastag oszlopokon nyugvó széles boltívek tartották, hatalmas mérete ellenére mégis otthonos hangulata volt, köszönhetően a falakat díszítő faliszőnyegeknek és a padlót borító vastag gyékényszőnyegnek. A terem egyik sarkában hatalmas, gyönyörűen faragott felolvasóállvány állt, középen pedig két, finom tányérokkal és evőeszközökkel megterített asztal húzódott, rajtuk vastag gyertyákkal teletűzdelt gyertyatartók ontották fényüket. Az egyik asztal, rajta fél tucat terítékkel, a kandalló előtt állt, a másik, jóval hosszabb, és az előbbivel párhuzamosan elhelyezett, némileg odébb. Konyhai szolgák sürögtek, boroskancsókat tettek le, és ezüst levesestálakat készítettek elő, amelyek fedele alól gazdag illatfelhő szállt fel. A tűzhöz közelebb eső asztal evőeszközeit közelebbről is megszemléltem.

– Ezüst – jegyeztem meg Guy testvérnek. – Akárcsak a tányérok.

– Ez a monostori elöljárók asztala. Az egyszerű rendtagoknak óneszközök jutnak.

– Az egyszerű emberek faedényekből esznek – jegyeztem meg, éppen amikor Fabian apát besietett. A szolgák megszakították munkájukat, hogy meghajoljanak, cserébe jóindulatú biccentéseket kaptak. – Az apát pedig kétségtelenül aranytányért használ – mormogtam Marknak.

A monostor vezetője feszes kis mosollyal jött oda hozzánk.

– Nem is tájékoztattak, hogy a refektóriumban költitek el vacsorátokat. A konyhámon sült marhát készítenek.

– Köszönjük, de inkább itt vacsorázunk.

– Ahogy óhajtjátok – sóhajtott az apát. – Javasoltam doktor Goodhapsnek, hogy csatlakozzon hozzátok, de nem hajlandó elhagyni a házamat.

– Említette Guy testvér, hogy megadtam az engedélyt Singleton megbízott elföldelésére?

– Igen, mondta. Vacsora előtt fogom bejelenteni, ugyanis rám került a sor a felolvasásban. Angolul, természetesen, a rendelkezéseknek megfelelően – tette hozzá komoly arccal.

– Nagyszerű.

Az ajtónál nyüzsgés támadt, ahogy a szerzetesek sorban bevonultak. A korábban látott sekrestyés, Gabriel testvér, és a sötét hajú számadó, Edwig testvér egymás mellett vonultak a különálló asztalhoz anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz. Furcsa párt alkottak: az egyik magas és világos hajú, enyhén lehajtott fejjel, a másik emelt fővel, magabiztosan haladt mellette. A perjel csatlakozott hozzájuk, végül a két másik tisztségviselő szerzetes, akikkel a káptalanteremben találkoztunk korábban, és Guy testvér. A többi szerzetes a hosszú asztal mellé állt. Észrevettem közöttük az öreg karthauzit, aki hosszú, mérges pillantást vetett rám. Az apát felém hajolt.

– Hallottam, hogy Jerome testvér megsértett ma. Elnézésedet kérem ezért. Esküje miatt némán étkezik.

– Tudomásom szerint a Seymour család egyik tagjának kérésére helyezték el itt.

– Ez igaz, Sir Edward Wentworth, a szomszédos földbirtokos kérte ezt. De a kérés eredetileg Lord Cromwell hivatalából jött. – Oldalvást rám sandított. – Valami csendes, félreeső helyen akarta Jerome-ot tudni. Jane királyné távoli rokonaként némileg kínossá vált.

Bólintottam.

– Mióta van itt?

– Tizennyolc hosszú hónapja – nézett az apát Jerome fenyegető arcára.

Tekintetem végigszaladt az összegyűlt szerzeteseken, akik feszengve pillantgattak rám, mintha egy közéjük eresztett furcsa szörny lettem volna. Többnyire idősebbek vagy középkorúak voltak, kevés fiatal arcot láttam, és csak hármat a novíciusok öltözetében. Az egyik öreg, szélütéstől remegő fejű testvér gyorsan keresztet vetett, miközben engem figyelt.

A pillantásom egy, az ajtóban bizonytalanul ácsorgó alakra tévedt. Felismertem azt a novíciust, aki korábban elvezette a lovainkat; szorongva egyik lábáról a másikra állt, valamit a háta mögött tartott. Mortimus perjel felnézett az asztaltól.

– Simon Whelplay! – csattant fel. – A büntetésed még nem telt le, ma este nem vacsorázol. Menj abba a sarokba!

A fiú lehajtotta a fejét, és átvágott a termen a tűztől legtávolabb eső sarokba. Kezeit maga elé tette, így láthatóvá vált, hogy egy szégyensapkát tartott, amire egy M betűt festettek. Elvörösödve feltette. A többi szerzetes alig nézett rá.

– M? – kérdeztem.

– Mint maleficium – mondta az apát. – Attól tartok, hogy megszegte a szabályokat. Kérlek, üljetek le.

Mark és én Guy testvér mellé ültünk le, míg az apát a felolvasóállványhoz ment, amire egy Bibliát helyeztek. Örömmel láttam, hogy az angol nyelvű változat, és nem a latin Vulgata a félrefordításaival és a kiagyalt evangéliumaival.

– Testvérek – kezdte Fabian apát zengő hangon –, mindannyiunkat nagyon megrendítették a közelmúlt eseményei. Éppen ezért örömmel üdvözlöm a főminiszter képviselőjét, Shardlake megbízottat, aki azért jött, hogy felderítse a történteket. Ennek érdekében többekkel fog beszélni közületek, ti pedig adjatok meg Lord Cromwell képviselőjének minden segítséget, ami kijár neki. – Éles pillantást vetettem az apátra, mivel ezek a szavak kettős jelentést hordoztak.

– Shardlake úr megadta az engedélyt, hogy eltemethessük Singleton urat. A temetési szertartás holnapután lesz a matutinum után. – Megkönnyebbült mormogást lehetett hallani az asztalok mellől. – És most következzen a felolvasás a Jelenések Könyve hetedik fejezetéből: „Ezek után láték négy angyalt állani a földnek négy szegletén…”[5]

Meglepődtem, hogy a Jelenéseket választotta, ami a bigott reformátorok azon fajtájának volt a kedvenc bibliai részlete, akik buzgón magyarázták annak a világnak a misztériumait és erőszakos szimbólumait, amelynek a mélyére hatoltak.

A szakasz az ítélet napján üdvözültek megnevezésével folytatódott.

Az egész leginkább egy felém irányuló kihívásnak látszott, a közösséget azonosítva a tisztességesekkel.

– „És monda nékem: Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.”[6]

– Ámen – fejezte be az apát zengő hangon, azután becsukta a Bibliát, és méltóságteljesen kivonult a refektóriumból. Az étkezőjében már biztosan várta a sült marhahús. Mintha egy jeladás lett volna, abban a pillanatban felhangzott a beszélgetés moraja, miközben féltucatnyi szolga elkezdte behordani, és felszolgálni a levest. Sűrű, gazdagon fűszerezett, és nagyon finom zöldséglevest hoztak. Reggeli óta nem ettem semmit, és egy percig csak az előttem lévő tálra tudtam összpontosítani. Mikor végre felnéztem, észrevettem Whelplayt, aki úgy állt az árnyékban, mint egy szobor. A mellette lévő ablakon keresztül láttam, hogy odakint még mindig esett a hó. Odafordultam a velem szemben ülő perjelhez.

– A novícius egyáltalán nem kap ebből a finom levesből?

– Nem, még négy napig nem. Büntetésének része, hogy ott kell végigállnia az étkezéseket. Muszáj engedelmességet tanulnia. Azt hiszed rólam, hogy túl szigorú vagyok?

– Hány éves? Még nem néz ki tizennyolcnak.

– Majdnem húsz, bár ezt nem gondolnád a sovány kinézetéből. A novíciátusa meg lett hosszabbítva, mert problémái vannak a latin elsajátításával. Ellenben van némi zenei tehetsége, ezért segít Gabriel testvérnek. Simon Whelplaynek meg kell tanulnia engedelmeskedni. Többek között azért lett megbüntetve, mert kerüli az angol nyelvű istentiszteleteket. Amikor büntetés alá helyezek embereket, akkor olyan leckét adok nekik, ami jól bevésődik nemcsak az ő agyukba, hanem a többiekébe is.

– Ez bizony nagyon igaz, p-perjel testvér – szólalt meg a számtartó, élénken bólogatva. Rám mosolygott, olyan hideg mosollyal, ami egy rövid metszésnek tűnt pufók arcán. – Edwig testvér vagyok, megbízott úr, a számtartó. – Közben beletette az ezüstkanalat az igen gyorsan kiürített tányérjába.

– Szóval te vagy az, aki a monostor javainak az elosztásáért felelős.

– Ahogy a be-begyűjtésért, és annak biztosításáért is, hogy a kiadások ne haladják meg a bevételeinket – tette hozzá. A dadogása sem tudta elrejteni a hangjában megbúvó önelégültséget.

– Ha jól emlékszem, korábban elmentem melletted az udvaron, amint éppen valamiféle építési munkákról vitatkoztál az egyik testvérrel, ugye? – néztem rá a magas, világos hajú szerzetesre, aki korábban olyan buja pillantást vetett Markra. Most majdnem szemben ült vele, és lopva méregette őt, miközben igyekezett elkerülni Mark szemét. Elkapta a tekintetemet, és az asztal fölött meghajolva bemutatkozott.

– Ashfordi Gabriel vagyok, megbízott úr. Én vagyok a sekrestyés és az énekvezető is, így éppúgy felelek a templomért és a könyvtárért, mint a zenéért. Össze kell kapcsolnunk a különböző hivatalokat, mivel a létszámunk meg sem közelíti a korábbit.

– Valóban nem. Mennyi szerzetes volt itt száz évvel ezelőtt? Kétszer ennyi? És a templom megérett a felújításra?

– Csakugyan, uram. – Gabriel testvér olyan lelkesen hajolt felém, hogy a mozdulatától Guy testvér majdnem kilöttyintette a levesét. – Láttad már a templomunkat?

– Még nem. Úgy tervezem, hogy holnap látogatom meg.

– Nekünk van a legpompásabb normann templomunk a déli parton. Több mint négyszáz éves. A legjobb normandiai bencés rendházakkal vetekszik. Azonban a tetőtől lefelé egy csúnya repedés fut rajta végig. Ezt mindenképpen ki kell javítani, viszont ehhez caeni kövekre lenne szükség, hogy illeszkedjen a belső…

– Gabriel testvér – szólt közbe élesen a perjel. – Shardlake úrnak fontosabb dolga is akad, mint az építészetben való gyönyörködés. Talán túl díszesnek fogja találni az ő ízlésének – tette hozzá jelentőségteljesen.

– De az új tanítás csak nem helyteleníti az építészeti szépséget?

– Csak abban az esetben, ha a gyülekezetet arra bátorítják, hogy az épületet imádja az Úr helyett – feleltem. – Ez bálványimádásnak minősülne.

– Ó, semmi ilyesmire nem gondoltam – válaszolta őszintén a sekrestyés. – Pusztán arra, hogy bármely nagyszerű épületnél a szemet a helyes arányoknak, a vonalak egységének kell vezetnie…

Edwig testvér gúnyosan grimaszolt.

– Gabriel arra gondolt, hogy esztétikai elképzelései kivitelezése végett a monostor t-tönkre menjen azáltal, hogy Franciaországból hozat hatalmas mészköveket. Kíváncsi lennék arra, miként g-gondolja ezeket átszállítani a mocsáron keresztül.

– A monostornak nincs elegendő tartaléka? – kérdeztem. – Tudtommal a földekből származó bevételek az évi 800 fontot is elérik. És manapság a bérleti díjak is folyamatosan emelkednek, a szegények tudnának beszélni.

Amíg beszéltem, a szolgák ismét megjelentek, hogy gőzölgő ponttyal és zöldségekkel rakott tálakat szolgáljanak fel. Észrevettem közöttük egy asszonyt is, egy kampós orrú, öreg banyát, és az ötlött eszembe róla, hogy Alice nagyon magányos lehet, ha ez jelentette a női társaságot. Visszafordultam a számtartóhoz, aki gyors fintort vágott.

– Nemrég el kellett adnunk földeket, k-különböző okok miatt. És a Gabriel testvér által kért összeg meghaladja a javításra tervezett költségek ötévnyi mértékét. Vegyél pontyot, megbízott uram, ma reggel fogták a saját halastavunkból.

– Az éves többlet ellenében azonban fel lehet venni kölcsönt, nem?

– Köszönöm, uram, pontosan ezt mondom én is – felelte Gabriel testvér. A számtartó arcán a grimasz elmélyült. Letette kanalát, és élénken gesztikulálni kezdett párnás kis kezeivel.

– Az előrelátó számvitel nem engedi, hogy nagy lyukakat tervezzünk az elkövetkezendő évek bevételeibe, uram, hogy aztán a k-kamatok fizetése még jobban megnövelje őket. Az apát úr irányelve a k-kiegyensúlyozott k-k-k… – arca kivörösödött, ahogy izgatottságában egyre kevésbé tudott úrrá lenni dadogásán.

– Költségvetés – fejezte be a mondatot helyette savanyú arckifejezéssel a perjel. Felém nyújtotta a pontyot, majd kését az előtte lévő halba mélyesztette, lelkesen szeletelve azt. Gabriel testvér merev pillantást vetett rá, majd belekortyolt a kellemes fehérborba.

– Ez természetesen a ti dolgotok – vontam vállat.

Edwig testvér letette kupáját.

– Elnézést kérek, ha hevesen reagáltam. Ez régi vitánk a sekrestyéssel – ismét elmosolyodott, kivillantva fehér fogait. Komolyan bólintottam, majd az ablak felé fordultam, amelyen túl a hó még mindig vastag pelyhekben gomolyogva hullott, mindent beborítva. Az ablaktól huzat vágott be, és bár arccal a tűz felé fordulva meleg ért, a hátam fázott. A sarokban a novícius felköhögött. Lehorgasztott, szégyensapkás feje árnyékban volt, de észrevettem, hogy ruhája alatt remeg a lába.

A csendet hirtelen érdes hang törte meg.

– Ostobák! Nem lesz itt semmifajta új épület! Nem tudjátok, hogy a világ végéhez ért? Eljött az Antikrisztus! – A karthauzi félig felemelkedett a padról. – Ezer Istennek szentelt év a rendházakban, ami most véget ér. Hamarosan semmi nem lesz, csak üres épületek és csend. Csend, amelyet a Sátán tölt majd be üvöltésével! – Hangja kiáltássá erősödött, miközben keserű pillantását körbehordozta. A szerzetesek elfordították tekintetüket. Ahogy egy helyben megfordult, Jerome testvér elveszítette egyensúlyát, és átesett az ülőpadon. Arca eltorzult a fájdalomtól.

Mortimus perjel felemelkedett, és kezével az asztalra csapott.

– Az ég szerelmére! Jerome testvér, most azonnal elhagyod az asztalt, és a celládban maradsz, míg az apát úr eldönti, mi legyen veled! Vigyétek ki!

Szomszédai karjánál fogva megemelték Jerome testvért, gyorsan talpra állították, és kilökdösték a refektóriumból. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, megkönnyebbült sóhajtások hangja töltötte meg a termet. Mortimus perjel felém fordult.

– Ismét elnézésedet kérem a közösség nevében. – Egyetértő mormogás hallatszott az asztalok mentén. – Ez az ember őrült, csak ezen az alapon kérhetem bocsánatodat.

– Kíváncsi lennék, vajon kit értett az Antikrisztus alatt. Engem? Nem hiszem. Inkább Lord Cromwellt vagy talán őfelségét, a királyt?

– Nem, uram, nem – izgatott suttogás futott végig a tisztségviselők asztalánál.

– Ha rajtam múlna, Jerome testvér már holnap a kapun kívülre kerülne, hogy az utcán kiáltozza őrültségeit, amíg a Towerbe vagy még inkább Bedlambe nem viszik, merthogy oda tartozik – mondta feszülten Mortimus perjel. – Az apát csak azért tartja itt, mert szüksége van az unokatestvére, Sir Edward támogatására. Tudsz Jerome testvér rokoni kapcsolatáról az elhunyt királynéval? – Bólintottam. – De ez már több a soknál. Mennie kell.

Megráztam a fejem és felemeltem a kezemet.

– Nem teszek hivatalos feljegyzést egy őrült zagyválásáról. – Az asztalnál érezhető megkönnyebbülés futott végig szavaimra. Hangomat lehalkítottam, hogy csak az elöljárók hallják.

– Szeretném itt tartani, mert kérdéseket akarok intézni hozzá. Mondjátok, Singleton megbízottnak is hasonló szónoklatokkal szolgált, mint nekem?

– Igen – felelte őszintén a perjel. – Amikor megérkezett, Jerome testvér már az udvarban megszólította, hitszegőnek és hazugnak nevezte. Singleton megbízott igyekezett hasonlóképpen viszonozni ezt, és római kurafinak nevezte.

– Hitszegő és hazug – ismételtem el. – Ez némileg konkrétabb, mint a nekem címzett sértés. Kíváncsi lennék, mit értett ez alatt.

– Egyedül Isten tudja, hogy mi jár az őrültek fejében.

Guy testvér előrehajolt.

– Lehet, hogy őrült, megbízott uram, de soha nem lett volna képes megölni Singletont. Én kezeltem, a bal karját teljesen kifordították a helyéből a kínpadon, a szalagjai teljesen szétszakadtak. A jobb lába is hasonló állapotban van, és amint láthattad, egyensúlyát is könnyen elveszíti. Alig bírja el saját magát, nem hogy fegyvert emelne egy ember fejéhez. Kezeltem már a hivatalos kínvallatás áldozatait Franciaországban – tette hozzá halkan –, de Angliában ezelőtt még soha. Úgy tudom, ez új dolog itt.

– A törvény lehetővé teszi használatát, az államot különösen fenyegető esetekben – feleltem élesen. Észrevettem, hogy Mark szemeiben csalódottság, szomorúság csillant. – Természetesen ez mindig sajnálatos – tettem hozzá egy sóhajjal. – De visszatérve szegény Singletonhoz, Jerome testvér talán túl beteg ahhoz, hogy öljön, de bűntársként közreműködhetett.

– Nem, uram, nem, soha – hallatszott kórusban az asztal mellől. Félelmet és feszültséget láttam az elöljárók arcán, nehogy gyilkossággal és árulással hozzák őket összefüggésbe, különös tekintettel ezek szörnyű büntetéseire. Bár, töprengtem, az emberek ügyesen el tudják rejteni valós gondolataikat. Gabriel testvér izgatott arccal előrehajolt.

– Uram, itt senki sem osztja Jerome testvér meggyőződését, ő leginkább terhet jelent számunkra. Mi csak folytatni szeretnénk életünket, békében, a királyhoz hűen és az istentisztelet általa előírt formáinak megfelelően.

– Testvérem mindannyiunk nevében szólt – tette hozzá a számtartó hangosan. – Ámen. – Az asztalnál ülők kórusban visszhangozták ezt.

Helyeslőn bólogattam.

– Ettől Singleton megbízott még halott. Ti, mit gondoltok, ki ölte meg? Számtartó testvér? Perjel testvér?

– Valakik k-kívülről – szólt Edwig. – Találkozni ment valakivel, és megzavarta őket. Boszorkányok. Sátánimádók. Betörtek, hogy megszentségtelenítsék a templomunkat és ellopják a relikviát, ekkor ütközhettek Singleton megbízottba, és megölték őt. A személy pedig, akivel találkozni készült, bárki is lehetett, biztosan eltűnt a kavarodás láttán.

– Shardlake úr szerint a gyilkosságot karddal követhették el – tette hozzá Guy testvér. – Az ilyen emberek nem valószínű, hogy fegyvert hordanak magukkal, nehogy észrevegyék őket.

Gabriel testvér felé fordultam. Mélyet sóhajtott, ujjait a tonzúrája körüli kócos tincseibe mélyesztette.

– A Bűnbánó Tolvaj kezének elveszítése tragédia, a Mi Urunk kálváriájának legszentebb ereklyéje… a hideg is kiráz, ha arra gondolok, micsoda gyűlöletes célokra használhatja a tolvaj. – Arca feszültnek tűnt. Emlékeztem a koponyákra Lord Cromwell szobájában, és ismét ráeszméltem a relikviák hatalmára.

– És vannak a boszorkányságnak ismert gyakorlói a környéken? – kérdeztem.

A perjel megrázta a fejét.

– Pár ravasz nőszemély van a városban, de csak öregasszonyok, akik az árusított gyógyfüveik felett kántálnak.

– Ki tudja, hogy az ördög mily gonoszságokkal dolgozik ebben a bűnös világban? – mondta Guy testvér halkan. – Mi védve vagyunk tőle jámbor monostori életünkben, amennyire csak ember védve lehet, de odakinn… – összerázkódott.

– Aztán itt vannak a szolgák – folytattam. – Mind a hatvan.

– Csak tucatnyi lakik a monostorban – felelte a perjel. – És a helyet jól zárjuk éjszakára, Bugge mester és segítője folyamatosan körbejárnak a felügyeletem alatt.

– Akik itt élnek, többnyire régi, hűséges szolgák – egészítette ki Gabriel testvér. – Miért ölne meg bárki közülük egy ilyen fontos látogatót?

– És miért tenné ezt egy szerzetes vagy egy városlakó? Mindegy, majd meglátjuk. Holnap szeretnék kérdéseket feltenni néhányótoknak – néztem végig a zavarodott arcokon.

A szolgák bejöttek elvinni a tányérokat, egyúttal desszertes tálkákkal cserélve fel őket. Csend volt, míg el nem hagyták a termet. A számtartó elvett egy kanalat, és mert magának az édességből. – Ó, kandírozott gyümölcshéj szirupban – mondta elégedetten –, a hideg éjszakák meleg édesítője.

Hirtelen hangos csattanás hallatszott a sarokból. Mindenki felugrott, és a novícius felé fordult. A fiú összeesett, a padlón hevert. Guy testvér méltatlankodó kiáltással felugrott, és lobogó ruhájában már futott is Simon Whelplay gyékényen fekvő mozdulatlan testéhez. Én is felkeltem, és csatlakoztam hozzá, majd Gabriel testvér, végül mérges arckifejezéssel a perjel is. A fiú halottsápadt volt. Ahogy Guy testvér óvatosan felemelte a fejét, felnyögött, és kinyílt a szeme.

– Minden rendben van – szólította a gyógyító kedvesen. – Elájultál. Fáj valamid?

– A fejem… bevertem a fejemet. Sajnálom… – hirtelen könnycseppek csillantak meg a szeme sarkában, vékony mellkasa megrázkódott, és szánalomra méltóan sírni kezdett. Mortimus perjel felhorkant. Meglepődtem a Guy testvér arcán erre válaszul megjelenő harag láttán.

– Nem csodálom, ha sír a fiú, perjel uram! Mikor evett utoljára tisztességesen? Csupa csont és bőr.

– Kapott kenyeret és vizet. Mint azzal te is tisztában vagy gyógyító testvér, ez a büntetés Szent Benedek Regulája szerint való…

Gabriel testvér dühösen felé fordult.

– A szent nem azt akarta, hogy Isten szolgálói halálra éhezzenek! Úgy dolgoztattad Simont az istállók körül, mint egy kutyát, végül a hidegbe állítottad órákon keresztül. – A novícius zokogása erős köhögésbe csapott át, sápadt arca hirtelen kivörösödött, ahogy levegőért kapkodott. Az ispotályos fülét a fiú mellkasából szűrődő zörejekre hegyezte.

– A tüdeje tele van váladékkal. Most azonnal az ispotályban akarom tudni!

A perjel ismét felhorkant.

– Tán az én hibám, hogy gyenge, mint a harmat? Azért dolgoztattam, hogy megerősödjék. Erre van szüksége…

Gabriel testvér hangja betöltötte a refektóriumot.

– Engedélyezed Guy testvérnek, hogy az ispotályba vigye Simont, vagy keressem meg Fabian apátot?

– Vigyétek a fickót! – csattant fel a perjel. Visszament az asztalhoz. – Puhaság! Puhaság és gyengeség! Ez lesz mindnyájunk veszte! – Dacos tekintettel nézett körbe a refektóriumon, mialatt Gabriel és a gyógyító testvér kitámogatták a szipogó-köhögő novíciust a teremből. Edwig testvér megköszörülte torkát.

– Perjel testvér, azt hiszem, imát k-kellene mondani, és távozhatnánk. Mindjárt itt a k-kompletórium ideje.

Mortimus perjel gyorsan, lélek nélkül elmondott egy imát, majd a szerzetesek felálltak és megvárták, amíg az elöljárók elhagyták a termet. Ahogy az ajtó felé indultam, Edwig testvér odahajolt hozzám, és kenetteljes hangon azt mondta:

– Shardlake uram, nagyon sajnálom, hogy k-kétszer is megzavarták a vacsorádat. Nagyon sajnálatos volt mindez, k-kérlek bocsáss meg nekünk.

– Nem történt semmi, testvér. Minél többet látok Scarnsea életéből, annál gyorsabban fog haladni a nyomozásom. Ha már itt tartunk, igen hálás lennék, ha holnap elérhető lennél számomra, valamennyi könyvelési iratoddal együtt. Singleton megbízott vizsgálata kapcsán felmerültek bizonyos dolgok, amiket szeretnék megvitatni veled. – Bevallom, élvezettel néztem a zavarodott arckifejezést, ami kiült a számtartó arcára. Bólintottam felé köszönésképpen, és odamentem Markhoz, aki az ablakon bámult kifelé. A hó még mindig esett, minden felületet fehérbe borított, némaságba burkolt minden hangot, és elhomályosította a meggörnyedt, kámzsás alakokat, akik a kolostorudvaron átvágva a templomba mentek a kompletóriumra, a nap utolsó istentiszteletére. A harangok még egyszer megszólaltak.

Kilencedik fejezet

Miután visszatértünk szobánkba, Mark ismét leheveredett az ágyrészére. Noha ugyanolyan fáradt voltam, mint ő, muszáj volt a vacsoránál szerzett benyomásaimat összegezni. A kancsóból vizet lögyböltem az arcomra, majd a tűz mellé telepedtem. Az ablakon át halkan beszűrődött a kántálás hangja.

– Hallgasd csak – szólaltam meg –, a szerzetesek a kompletóriumon. Istenhez imádkoznak, hogy vigyázza lelküket a nap végén. Nos, mit gondolsz Scarnsea szent közösségéről?

– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy képes legyek gondolkodni – nyögött fel.

– Ugyan, gyerünk már, ez volt az első napod egy monostorban. Miként vélekedsz róla?

Kelletlenül felkönyökölt, arca töprengő kifejezést vett fel. Sima vonásainak első halvány ráncait felerősítette a gyertyák fénye által vetett árnyék. Egy nap, gondoltam, éppoly ráncos és barázdált lesz az arca, mint az enyém.

– Ellentmondásos életnek tűnik – szólalt meg. – Egyfelől távol vannak a világtól. Azok a fekete ruhák, az imádságaik. Gabriel testvér szerint elkülönülnek a bűnös külvilágtól. Mégis, láttad, megint hogy nézett rám a fickó? Ráadásul igen kényelmesen élnek. Jól fűtött szobák, pompás faliszőnyegek, finom ételek. És ugyanúgy kártyáznak, mint a többi férfi bármelyik tavernában.

– Igazad van. Szent Benedeket ugyanúgy undor töltené el bőséges életmódjuk láttán, mint Lord Cromwellt. Fabian apát úgy viselkedik, mint egy lord, és persze az is, a felsőházban ül, akárcsak a legtöbb apát.

– Úgy érzem, a perjel nem kedveli őt – töprengett Mark.

– Mortimus perjel úgy állítja be magát, mint aki a reformáció híve, és a könnyű életmód ellenzője. És feltétlenül tesz arról, hogy az alárendeltjeinek se legyen könnyű élete. Megkockáztatom, élvezi is.

– Egyik-másik iskolamesteremre emlékeztet.

– Az iskolamesterek nem hajtják összeesésig a rájuk bízottakat. A legtöbb szülőnek lett volna némi szava ahhoz, ahogy a fiúval bánt. Úgy látszik, a novíciusoknak nincs külön magisztere, nincsenek ehhez elegen. Mind a perjel fennhatósága alatt állnak.

– A betegápoló testvér megpróbált segíteni rajta. Jó embernek tűnik, még ha úgy is néz ki, mint akit nyárson megpirítottak.

Bólintottam.

– És Gabriel testvér is segített, amikor megfenyegette a perjelt az apáttal. Nem hinném, hogy Fabian apátot túlságosan foglalkoztatná a novíciusok jóléte, de ha a perjel túl brutális, valószínűleg visszafogja, hogy elkerülje a botrányt. Most már mindannyiukkal találkoztunk. Mind az öt szerzetessel, akinek tudomása volt arról, hogy Singleton milyen célból jött ide. Fabian apát, Mortimus perjel, Gabriel testvér, Guy testvér. És persze a számtartó.

– Edwig t-t-testvér – utánozta Mark a dadogását.

Elmosolyodtam.

– Elég nagy hatalma van, még ha a szavak felett nem is uralkodik tökéletesen.

– Hajbókoló, ellenszenves alaknak látszik.

– Igen, azt kell, hogy mondjam, az én szívembe sem lopta be magát. Nem szabad azonban hagyni, hogy az első benyomások megtévesszenek. A legnagyobb csaló, akivel valaha találkoztam, a lehető legudvariasabb viselkedéssel bírt. És ne felejtsük el, hogy a számtartó távol volt Singleton halálának éjjelén.

– De miért akarhatta bármelyikük is megölni Singletont? Hiszen ezzel csak erősebb alapot adnak Lord Cromwellnek a rendház bezárásához.

– Mi van, ha az indíték személyes jellegű volt? Ha a megbízott rájött valamire? Hiszen itt volt már pár napja. Mi van, ha valami súlyos bűncselekményt akart nyilvánosságra hozni?

– Goodhaps doktor azt mondta, hogy Singleton éppen a számlakönyveket tanulmányozta a halála napján.

Bólintottam.

– Igen, ezért akarom megnézni ezeket. Térjünk azonban vissza a halála módjához. Ha valaki el akarta hallgattatni, egy, a bordák közé szúrt kés sokkal egyszerűbb lett volna. És miért szentségtelenítette meg a templomot?

Mark megrázta a fejét.

– Kíváncsi lennék, hova rejtette a gyilkos a kardot, ha egyáltalán kard volt. És az ereklyét. És a ruháit, amik valószínűleg véresek lettek.

– Ezernyi rejtekhely lehet ebben a hatalmas épületrengetegben. – Egy pillanatig elgondolkodtam. – Másrészt a többségüket folyamatosan használják.

– A kőfaragók házát, a serfőzdét, és a többi gazdasági épületet, amiket láttunk?

– Leginkább azokat. Nyitva kell tartanunk a szemünket, miközben megismerjük ezt a helyet, és meg kell keresnünk a valószínű rejtekhelyeket.

Mark felsóhajtott.

– A gyilkos akár el is áshatta a ruháit és a kardot. Viszont, ha a hóesés kitart, nem leszünk képesek megtalálni a frissen megbolygatott földet.

– Valóban nem. Nekem reggel ki kell kérdeznem a sekrestyést és a számtartót, a két testvéri ellenséget. Tőled pedig azt szeretném, ha beszélgetnél azzal a lánnyal, Alice-szel.

– Guy testvér figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőle.

– Én csak azt mondtam, hogy beszélj vele. Ne tegyél semmi mást, nem akarok bajt az ispotályossal. Te könnyen szót értesz a nőkkel. Ez a lány pedig értelmesnek látszik, és valószínűleg ugyanannyi titkot tud erről a helyről, mint bárki más.

Mark nyugtalanul fészkelődött.

– Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy… kedvelem őt, miközben csak információkat szedek ki belőle.

– A mi feladatunk itt csak az információgyűjtés. Nincs szükség rá, hogy hamis képzeteket keltsél benne. Ha úgy látom, hogy bármi, amit felfed, számunkra hasznos lehet, a jutalma nem fog elmaradni. Egy másik helyet kéne találni számára. Egy olyan lánynak, mint ő, nem ezek között a szerzetesek között kellene elsorvadnia.

Mark rám mosolygott.

– Azt hiszem, neked is tetszik, uram. Észrevetted a ragyogó szemeit?

– Valóban nem egy átlagos nő – mondtam semleges hangon.

– Továbbra is szégyenletesnek tartom, hogy becsapjuk őt az információkért.

– Ha a törvény vagy az állam szolgálatában állsz, Mark, hozzá kell szoknod ahhoz, hogy bizonyos esetekben félrevezesd az embereket.

– Értem, uram – felelte Mark nem túl nagy meggyőződéssel. – Csak… nem szeretném semmilyen veszélybe sem sodorni őt.

– Én sem. De mindannyian veszélybe kerülhetünk.

Mark elnémult egy pillanatra.

– Lehet, hogy az apátnak mégis igaza van a boszorkánysággal kapcsolatban? Ez megmagyarázná a templom megszentségtelenítését.

Megráztam a fejem.

– Minél többet tűnődöm ezen, annál inkább úgy gondolom, hogy ezt a gyilkosságot előre eltervezték. A megszentségtelenítés talán csak azért történt, hogy elterelje a kutakodók figyelmét a helyes nyomról. Az apát persze sokkal inkább előnyben részesítené azt a változatot, hogy kívülállók követték el a gyilkosságot.

– Egyetlen keresztény sem gyalázna meg így egy templomot, legyen az akár pápista, akár református.

– Nem. Az egész dolog irtózatos – sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet, rögtön érezve, hogy az arcizmaim elernyednek a fáradtságtól. Képtelen voltam tovább gondolkodni. Amikor ismét kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Mark izgatott arccal mered rám.

– Említetted, hogy Singleton megbízott holtteste Boleyn Anna királyné lefejezésére emlékeztetett.

– Bizony, ez az emlék még most is felkavar – bólintottam.

– Mindenkit meglepett tavaly, hogy milyen gyors volt a bukása. Még annak ellenére is, hogy mennyire nem szerették.

– Igen. Az Éjféli Holló..

– Azt mondják, hogy a feje beszélni próbált a levágása után.

Feltartottam a kezem.

– Nem beszélhetek erről, Mark. Én állami hivatalnokként voltam ott jelen. Egyébként is, igazad van, most már aludnunk kéne.

Bár csalódottan nézett rám, nem szólt többet, csak csendben fahasábokat tett a tűzre. Bemásztunk az ágyba. Onnan, ahol én feküdtem, láttam, hogy odakint még mindig esett a hó, egy távolabbi, megvilágított ablak előtt kavarogtak a hópelyhek. Néhány szerzetes sokáig ébren volt, hiába, azok a napok már régen elmúltak, amikor télen a barátok visszavonultak aludni sötétedés előtt, hogy ismét fel tudjanak kelni az éjszakai imához.

Fáradtságom ellenére csak hánykolódtam és forgolódtam, az elmém még mindig éber volt. Leginkább arra a lányra, Alice-re gondoltam. Ezen a helyen mindenki potenciális veszélyben volt, de ez még inkább igaz volt egy egyedülálló nőre. Tetszett erős jellemének megvillanása, amit megmutatott magából. Kate-re emlékeztetett.

†

Annak ellenére, hogy aludni akartam, azon kaptam magam, hogy a három évvel korábban történteken gondolkodom. Kate Wyndham egy londoni posztókereskedő lánya volt; apját egyik üzlettársa hamis könyveléssel vádolta meg, és ügyét az egyházi bíróság elé vitték azon az alapon, hogy egy szerződés egyenértékű egy Isten előtt tett esküvel. Ami a valódi okot illeti, az üzlettárs rokoni kapcsolatban állt egy főesperessel, aki befolyással bírt a bírákra. Én intéztem el, hogy az ügyet áttegyék a királyi törvényszékhez, ahol gyorsan ejtették a vádat. A hálás kereskedő, egy özvegyember meghívott magához vacsorára, és ott találkoztam egyetlen leányával.

Kate szerencsés volt, mert apja hitt abban, hogy a nőknek több képzésre van szükségük, mint amennyi a háztartáshoz szükséges, és Kate-nek kedves, szív alakú arca és sűrű, a válláig leomló barna haja mellett nagyon jó esze volt. Ő volt az első nő az általam ismertek közül, akivel, mint velem teljesen egyenlővel tudtam beszélgetni. Kate semmit sem szeretett jobban annál, mint párbeszédeket folytatni az olyan témákról, mint a jog, az udvar, vagy akár az egyház. Az apjával történtek mindkettőjüket a reformáció elkötelezett támogatójává tették. Azok a Kate-tel és az apjával a házukban végigbeszélgetett esték, majd később a lánnyal egyedül töltött délutánok, amikor elkísért a hosszú vidéki sétáimon – azok voltak életem legszebb pillanatai.

Tudtam, hogy ő csak barátként tekint rám – sokat is viccelődtünk azon, hogy ugyanolyan szabadon társalgok vele, mint tenném egy másik férfival –, mégis kezdtem azon töprengeni, hogy nem alakulhat-e ki valami több közöttünk. Voltam már szerelmes korábban is, de sohasem vallottam meg érzelmeimet, félve attól, hogy torz alakom csak elutasítást válthat ki, és jobbnak láttam várni, amíg akkora vagyont tudok összegyűjteni, ami megfelelően ellensúlyozná a vonzerő hiányát. Kate-nek azonban más olyan dolgot is tudtam nyújtani, ami számára értékes lehetett: tartalmas beszélgetéseket, társaságot és a hasonló gondolkodású barátok körét.

Máig azon tűnődöm, hogy mi történt volna, ha korábban kimutatom a valódi érzelmeimet, de túl sokáig késlekedtem. Egyik este bejelentés nélkül toppantam be a házukba, és Piers Stackville-lel, apja egyik üzlettársának a fiával találtam őt együtt üldögélni. Először nem aggódtam emiatt, mert noha pokolian jóképű volt, de Stackville-t olyan fiatalembernek ismertem, aki a gondosan kicsiszolt lovagias stílusán túl nem sok értéket tudott felmutatni. Amikor azonban észrevettem, ahogy Kate elpirul és kuncog az ostoba megjegyzésein; mellette Kate is egy ostoba lánnyá változott a szememben. Onnantól kezdve semmi másról nem tudott beszélni azon kívül, hogy Piers mit mondott, vagy mit csinált, mindezt olyan sóhajokkal és mosolyokkal kísérve, amelyek darabokra szaggatták a szívemet.

Végül bevallottam neki az érzéseimet. Nagyon ügyetlenül és bután sikerült, végig nyökögtem és elakadtam a saját szavaimban. A legrosszabb dolog mégis Kate teljes meglepődése volt.

– Matthew, azt hittem, hogy csak barátkozni akarsz velem, én soha egy szerelmes szót nem hallottam tőled. Úgy tűnik, hogy nagyon mélyen elrejtetted ezt magadban.

Megkérdeztem, hogy túl későn szóltam-e.

– Ha hat hónappal ezelőtt kérdezed ezt tőlem… talán… – mondta szomorúan.

– Tudom jól, hogy a külsőm nem olyan, hogy szenvedélyt szítson.

– Ne ócsárold magát! – kiabált rám váratlan hévvel. – Igen férfias arcod van és nagyon udvarias a modorod, csak túl nagy ügyet csinálsz a görbe hátadból, mintha csak egyedül neked lenne ilyen. Túl sok benned az önsajnálat, Matthew, és túl sok a büszkeség.

– Akkor…

A szemében könnyek gyűltek, miközben megrázta a fejét.

– Most már késő. Szeretem Pierst. Megkérte az apámtól a kezemet.

Nyersen azt mondtam ekkor, hogy Piers nem illik hozzá, és elvágyódik majd tőle az unalom miatt. Erre ő hevesen úgy reagált, hogy hamarosan majd gyermekei lesznek és egy szép háza, amikről neki kell majd gondoskodnia, és vajon nem ez-e a megfelelő, Isten által kijelölt szerep egy nő számára? Ezt hallva, összetörve távoztam.

Soha többé nem láttam őt. Egy héttel később az izzadókór szélvészként csapott le a városunkra. Százak kezdtek el reszketni és izzadni, kerültek ágyba, majd haltak meg két napon belül. A betegség nem tett különbséget a társadalmi rangok között, Kate-et és apját is elvitte. Még mindig élénken emlékszem a temetésükre, amit én szerveztem meg, mint az idős ember végakaratának végrehajtója. Miközben a fakoporsóikat lassan a mélybe eresztették, a sír túloldalán álló Piers Stackville feldúlt arca elárulta, hogy semmivel sem szerette kevésbé Kate-et, mint én. Biccentett felém, némán nyugtázva jelenlétemet, és szomorú mosollyal én is visszaköszöntem. Hálás voltam Istennek, hogy legalább a purgatórium hamis tanítása nem köt gúzsba, ami további szenvedést okozott volna Kate-nek. Tudtam, hogy tiszta lelke biztosan üdvözül, és Krisztus mellett pihen majd.

Könnyek szöknek a szemembe, ahogy írom ezeket a sorokat, ugyanúgy, mint első Scarnsea-beli estémen. Hagytam, hogy végigfolyjanak arcomon, de hangosan sírnom nem volt szabad, nehogy Mark egy kínos helyzetre ébredjen. Megkönnyebbültem tőlük, majd elaludtam.

†

A lidércnyomás azonban visszatért még ugyanazon az éjszakán. Hónapok óta nem álmodtam már Anna királyné kivégzésével, de Singleton holttestének látványa minden emléket visszahozott. Megint ott álltam a Tower Green gyepén egy fényes tavaszi reggelen, a szalmával beborított vérpad körül álló óriási tömegben. A sokaság előtt álltam, Lord Cromwell ugyanis megparancsolta minden pártfogoltjának, hogy jelenjen meg, és jelenlétükkel is hitet tegyenek a király döntése mellett, ami a királyné bukását hozta. Ő maga szintén a közelben állt, az első sorban. Felemelkedését a Boleyn Annát támogató társaság tagjaként érte el, majd ő készítette elő a házasságtörés miatt benyújtott vádiratot, ami a királyné végzetét jelentette. Fenyegető és zord arckifejezéssel állt, a szigorú igazságszolgáltatás megtestesítőjeként.

A tönk mellett, ami körül a szalma vastagon beborította a deszkákat, a francia földről hozott hóhér állt a karjait összefonva, fekete, baljóslatú csuklyájában. Tekintetemmel a kardot kerestem, amit azért hozott magával, hogy a királyné saját kérésére biztosítsa a könyörületes véget, de sehol sem láttam. Lehajtott fejjel álltam, hódolatomat fejezve ki ezzel annak a néhány embernek, akik ennek az országnak a legnagyszerűbb férfijai közé tartoznak: Audley lordkancellárnak, és Sir Richard Richnek, Suffolk earljének.

Úgy álltunk ott elöl, mint megannyi szobor, senki nem szólalt meg közülünk, bár a mögöttünk lévő tömegből folyamatosan beszélgetés moraja hallatszott. Van egy almafa a Tower Greenen, ami akkor tele volt virágokkal, és egy feketerigó énekelt az egyik ágán ülve a magasban, mit sem törődve a tömeggel. Miközben figyeltem, irigység fogta el a szívemet a madár szabadsága miatt.

Hirtelen mozgolódás támadt, és megjelent a királyné, az udvarhölgyei, egy miseingben lévő lelkész és vörös köpenyes őrei kíséretében. Soványnak és megviseltnek látszott, csontos vállai meggörnyedtek a fehér köpenye alatt, a haja kontyba volt összefogva. A vérpad felé közeledve állandóan hátra-hátranézett, mintha arra számítana, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy futár a király kegyelmét hozva. Az udvar szívében eltöltött kilenc év után tudhatta volna, hogy egy ilyen nagyszerűen megszervezett látványosságot nem állítanak le. Amint közelebb ért a vérpadhoz, sötét karikákkal övezett nagy barna szemei vadul cikáztak ide-oda – azt hiszem, hozzám hasonlóan a kardot kereste tekintetével.

Álmomban nem voltak sem hosszadalmas előkészületek, sem hosszú imák, sem Anna királyné vérpadról intézett beszéde, amiben mindenkit arra kért, hogy imádkozzanak a király életéért. Az én álmomban azonnal letérdelt arccal a tömeg felé, és imádkozni kezdett. Ismét hallottam vékony hangjának éles kiáltásait, újra és újra: „Istenem, fogadd el az én lelkemet! Istenem, szánd meg az én lelkemet!” Aztán a hóhér lehajolt, és előszedte a hatalmas kardot, amit eddig valahol a szalmában rejtegetett. „Szóval ott volt”, gondoltam. Aztán csak egy villanás látszott és kiáltás hallatszott, amint a kard keresztül szelte a levegőt gyorsabban, mint ahogy azt a szem követni tudná, és a királyné feje a spriccelő vér közepette felperdült a levegőbe.

Érezvén a rám törő émelygést, gyorsan becsuktam a szememet, de így is hallottam a tömeg zúgását, amit csak néhány „hurrá” tört meg. Csak akkor néztem fel ismét, amikor a francia hóhér alig érthető akcentusával felhangzottak az előírt szavak: „így végzi a király minden ellensége.” Majd vérrel átitatott ruhájában, és a vöröslő szalmán állva a magasba tartotta a királyné véres fejét, miközben a testből még mindig lüktetve ömlött ki a vér.

A pápisták azt állítják, hogy ugyanebben a pillanatban a gyertyák maguktól meggyulladtak a doveri templomban, és ezenkívül keringtek még más hasonlóan ostoba legendák is szerte az országban. Én magam azonban csak azt tanúsíthatom, hogy a szemek a királyné lemetszett fejében mozogtak, és vadul körbepillantottak a tömegen, az ajkai pedig úgy mozogtak, mintha szavakat formálnának. Valaki felsikoltott hátul a tömegben, és hallottam a buggyos ruhaujjak suhogását, ahogy mindenki keresztet vetett. A szemek és az ajkak mozgása kevesebb, mint fél percig tarthatott, és nem fél óráig, mint ahogy azt később az emberek mesélték. Én azonban minden egyes másodpercet újra átéltem a rémálmomban, imádkozva azért, hogy azok a kísérteties szemek végre nyugton maradjanak. Végül a hóhér behajította a fejet egy koporsóként szolgáló fadobozba, és ugyanabban a pillanatban, ahogy az tompa puffanással beleesett, egy éles kiáltással felébredtem álmomból arra, hogy valaki kopog az ajtón.

Nehezen lélegezve feküdtem egy pillanatig, érezve, hogy az izzadság megdermed a testemen a mindent átható hidegben. Megint felhangzott a kopogás, aztán Alice hangja is sürgetően: – Shardlake úr! Királyi megbízott!

Az éjszaka közepén jártunk, a tűz már majdnem kialudt, és a szoba is teljesen kihűlt. Mark felnyögött és megmozdult a priccsén.

– Mi az? – kiáltottam ki, a rémálomtól még mindig vadul kalapáló szívem miatt meglehetősen bizonytalan hangon.

– Guy testvér kéri, hogy gyere azonnal, uram.

– Várj egy pillanatot! – Kimásztam az ágyból és meggyújtottam egy gyertyát a kandalló izzó parazsáról. Sűrűn pislogva és összekócolt hajjal Mark is felemelkedett.

– Mi történik?

– Nem tudom. Maradj itt. – Felkaptam a nadrágomat és kinyitottam az ajtót. A lány egy, a ruhájára vett fehér kötényben állt odakint.

– Bocsánatodért esedezem, uram, de Simon Whelplay nagyon beteg, és beszélni akar veled. Guy testvér mondta, hogy ébresszelek fel.

– Jól van – bólintottam és követtem őt a fagyos folyosón. Hamarosan egy nyitott ajtóhoz értünk, amin különböző hangok szűrődtek ki: Guy testvéré és még valakinek a fájdalomtól nyöszörgő hangja. Belépve az ajtón, a novíciust pillantottam meg egy kerekes ágyon feküdve. Arca csillogott az izzadságtól, és lázasan dünnyögött, lélegzete ziháló és súlyos volt. Guy testvér az ágy mellett ült, és a homlokát törölgette egy ruhával, amit időnként egy tálban megnedvesített.

– Mi a baja? – kérdeztem, nem tudván leplezni az idegességet a hangomban, mivel az izzadókórnak voltak ilyen tünetei.

Az ispotályos komoly arccal nézett rám.

– Tüdővizenyő. Nem csoda, azok után, hogy mennyit állt étel nélkül a hidegben. Veszélyesen magas láza van, de ő mégis azt követelte, hogy beszélhessen veled. Nem nyugodhat, amíg ezt meg nem teszi.

Vonakodva közelebb léptem az ágyhoz, bár nem túl közel, nehogy fertőzést leheljen rám. A fiú rám szegezte vörös karikás szemeit.

– Megbízott uram – hörögte. – Téged azért küldtek ide, hogy kiderítsd az igazságot?

– Igen, azért vagyok itt, hogy kinyomozzam Singleton megbízott halálát.

– Nem ő az első, akit megöltek. – zihálta. – Nem ő az első. Tudom.

– Hogy érted ezt? Ki halt még meg rajta kívül?

Egy hosszú kínzó köhögésroham rázta meg a sovány testét, és hallani lehetett, ahogy a váladék bugyborékolt a mellkasában. Kimerülten visszazuhant az ágyba. Szemei Alice-re néztek.

– Szegény, jó leány. Figyelmeztettem az itteni veszélyre… – Sírni kezdett, és az öklendező zokogás másik köhögési rohamba fordult, ami úgy tűnt, hogy mindjárt darabokra szakítja a törékeny testét. Alice-hez fordultam.

– Hogy értette ezt? – kérdeztem élesen. – Mire figyelmeztetett téged?

Az arca zavarodottnak tűnt.

– Nem értem, uram. Sohasem figyelmeztetett engem semmire, alig beszéltem vele korábban.

Guy testvérre néztem. Ő ugyanolyan tanácstalannak tűnt. Gondterhelten figyelte a fiút.

– Nagyon beteg ez a novícius, megbízott. Most hagyni kellene, hogy pihenjen.

– Nem, testvér, muszáj még néhány kérdést feltennem. Neked van bármilyen elképzelésed, hogy mire gondolhatott?

– Nem, uram. Én sem ismertem őt jobban, mint Alice.

Még közelebb léptem az ágyhoz, és a fiú fölé hajoltam.

– Whelplay, mondd el, hogy mire gondoltál az előbb. Alice azt mondja, hogy ő semmilyen figyelmeztetést nem kapott…

– Alice jó – hörögte. – A drága, kedves Alice. Figyelmeztetni kell… – megint köhögni kezdett, és Guy testvér határozottan közénk lépett.

– Most meg kell kérjelek, hogy távozz, megbízott uram. Azt gondoltam, ha beszélhet veled, talán megnyugszik, de csak félrebeszél. Adnom kell neki egy adag orvosságot, amitől el tud aludni.

– Kérem, uram – tette hozzá Alice –, légy irgalmas. Látod, hogy mennyire beteg.

Elhúzódtam a fiútól, aki úgy tűnt, hogy a kimerültségtől az eszméletlenségbe zuhant.

– Milyen súlyos a betegsége? – kérdeztem.

– Vagy legyőzi a lázat hamarosan, vagy az öli meg őt – felelte komoran. – Nem kellett volna így bánni vele – tette hozzá immár dühösen. – Reggel panaszt teszek az apátnál, amúgy is idejön, hogy meglátogassa a fiút. Mortimus perjel ezúttal túlságosan messzire ment.

– Ki kell találnom, hogy mire gondolt a fiú. Holnap ismét eljövök, és azt akarom, hogy azonnal üzenj, ha az állapota súlyosbodik.

– Természetesen. Most pedig elnézésedet kell kérnem, uram, de elő kell készítenem néhány gyógynövényt…

Bólintottam, és kiment a szobából. Rámosolyogtam Alice-re, igyekeztem magabiztosnak tűnni.

– Különös ügy – szögeztem le. – Ötleted sincs, hogy mire gondolhatott a fiú? Először azt mondta, hogy figyelmeztetett téged, később pedig azt, hogy meg kell ezt tennie.

– Semmit sem mondott nekem, uram. Amikor behozták őt, aludt egy keveset, majd ahogy a láza emelkedett, téged kért.

– Mit érthetett azon, hogy nem Singleton volt az első?

– Szavamra mondom, uram, nem tudom. – Hangjában nyugtalanság bujkált. Felé fordultam, és szelíden szóltam hozzá.

– Úgy érzed, hogy veszélybe kerülhetsz, Alice?

– Nem, uram. – Az arca elvörösödött, és meglepetéssel vettem észre rajta a harag és megvetés hullámát. – Egyes szerzetesek ugyan időről időre közeledni próbálnak felém, de ezeket mindig sikerül Guy testvér pártfogásának és a saját eszemnek köszönhetően elhárítani. Ez azonban csak kellemetlenség, nem veszély.

Bólintottam, ismét elképedve erős személyisége láttán.

– Boldogtalan vagy ezen a helyen? – kérdeztem csendesen, mire megvonta a vállát.

– Ez is csak egy munka. És nagyon jó mesterem van.

– Alice, ha segíthetek neked bármiben, vagy ha valami mást is el akarsz mondani nekem, kérlek, keress meg. Nem szeretnélek veszélyben tudni.

– Köszönöm, uram. Nagyon hálás vagyok – mondta visszafogottan; nem volt több oka megbízni bennem, mint a szerzetesekben, de Markkal szemben talán oldottabb lesz. Visszafordult a betegéhez, aki ismét hánykódni kezdett a láz miatt, és félő volt, hogy lerúgja magáról az ágyneműt.

– Akkor jó éjszakát, Alice.

Ő már a novíciust próbálta lenyugtatni, és nem nézett fel. – Jó éjt, uram.

Visszaindultam a szobám felé a jéghideg folyosón. Útközben megálltam egy ablaknál, és láttam, hogy a havazás végre lecsendesült. Vastag és érintetlen hótakaró borított mindent, fehéren ragyogott a telihold fényében. Egy pillantást vetettem a távoli kopár földekre, amiket itt-ott megtörtek a régi épületek fekete árnyai, és oly csapdába esettnek és elszigeteltnek éreztem magam Scarnsea-ben, mintha a Hold üres felszínén állnék.

Tizedik fejezet

Amikor felébredtem, az első pillanatban nem tudtam, hol vagyok; a reggeli fénysugarak szokatlan ragyogással szűrődtek be egy számomra ismeretlen szobába. Aztán minden eszembe jutott, és lassan felültem. Mark, aki az éjjel újra mély álomba zuhant, mire visszatértem a novíciussal folytatott beszélgetésből, már fent volt. Megrakta a tüzet, és egy gőzölgő, vízzel teli tál mellett félmeztelenül állva éppen borotválkozott. A vakító napsugarak kintről verődtek vissza a mindent vastagon beterítő hóról, amit itt-ott a madarak lábnyomai pöttyöztek.

– Jó reggelt, uram – köszöntött Mark miközben hunyorogva szemlélte az arcát egy régi bronztükörben.

– Mennyi az idő?

– Kilenc óra múlt. Az ispotályos azt üzente, hogy az ispotály konyhájában vár minket a reggelivel. Tudta, hogy nagyon fáradtak vagyunk, és hagyott minket tovább aludni.

Ledobtam magamról a takarót.

– Nincs annyi időnk, hogy alvásra vesztegessük! Siess, fejezd be a borotválkozást, és húzd az ingedet – sürgettem, miközben kezdtem felvenni a ruháimat.

– Te nem borotválkozol?

– El fognak viselni borostásan is. – Az elvégzendő munka gondolata nyomasztóan nehezedett elmémre. – Siess már. Alaposan körül akarok nézni ezen a helyen, és beszélni akarok az elöljárókkal. Neked pedig lehetőséget kell találnod, hogy beszélhess Alice kisasszonnyal. Aztán tegyél egy sétát a monostorban, és keressél olyan helyeket, ahová esetleg elrejthették a kardot. Olyan gyorsan kell felderítenünk ezt a helyet, amilyen gyorsan csak tudjuk, van ugyanis egy újabb problémánk. – Miközben megkötöttem a nadrágomat, elmeséltem neki, hogy mi történt előző éjjel, amikor meglátogattam Whelplayt.

– Valaki mást is megöltek? Jézus. Óráról órára jobban összegubancolódik minden.

– Tudom. És nagyon kevés időnk van arra, hogy kibogozzuk. Gyerünk.

Lesiettünk a folyosón át a betegápoló szobába. Guy testvért az asztalánál találtuk, amint arab nyelvű könyvét tanulmányozta.

– Hát felébredtetek – állapította meg lágy akcentusával, majd kelletlenül becsukta a könyvet, és egy kis kamrába vezetett minket, ahol még több kampókra függesztett gyógynövény száradt. Intett, hogy üljünk az asztalhoz, majd kenyeret, sajtot és egy kancsó sört tett elénk.

– Hogy van a beteged? – kérdeztem, miközben falatoztunk.

– Reggelre kicsit jobban lett, hála az Úrnak. Elmúlt a láza, és most mélyen alszik. Az apát majd később jön meglátogatni őt.

– Mondd csak, mit tudsz Whelplayről?

– Egy Townbridge-hez közel élő földműves gazda fia. – Guy testvér szomorkásán elmosolyodott. – Egyike azoknak, akik természetüknél fogva nem elég kemények ehhez a durva világhoz, túl könnyen sérülnek. Ilyen lelkek gyakran kerülnek ide. Azt hiszem, hogy Isten is ide szánja őket.

– Egy kellemes menedék a világ elől, nem igaz?

– Az olyanok, mint Simon testvér, az imáikkal szolgálják az Urat és a világot. Nem jobb-e mindenkinek ez, mint egy gúnyolódással és kegyetlenséggel teli élet, amiben gyakran van része az ilyen embereknek odakint? És a jelen körülmények között aligha állíthatjuk azt, hogy menedékre talált.

Komolyan néztem rá.

– Hát, valóban nem, a gúnyolódást és a kegyetlen bánásmódot itt is megtalálta. Ha befejeztük az étkezést, Guy testvér, szeretném, ha elvezetnél a konyhába, ahol megtaláltad a holttestet. Attól tartok, hogy így is sok időt elvesztegettünk.

– Természetesen. Bár nem tudom túl sokáig magukra hagyni a betegeimet...

– Fél óra bőven elég lesz – nyugtattam meg, majd még egy utolsót hörpintettem a sörömből, felálltam, és magamra terítettem a köpenyemet. – Poer úr itt marad az ispotályban, mivel délelőttre pihenőt adtam neki. Csak utánad, testvér.

Keresztülmentünk a nagy kórtermen, ahol Alice megint az idős szerzetest gondozta. A férfi, aki sokkal öregebb volt bárkinél, mint akit valaha láttam, lassan és nagy erőkifejtéssel lélegezve feküdt. Nem is állhatott volna vele élesebb ellentétben kövérkés szomszédja, aki az ágyában ülve játszott valamilyen kártyajátékot. A vak beteg egy széken ülve aludt.

Az ispotályos kinyitotta a bejárati ajtót, de gyorsan vissza is lépett, amikor a küszöbre beomlott az ajtó előtt majdnem lábnyi vastagon tornyosuló hó.

– Hócipőt kell vennünk, különben elfagy a lábunk ebben gyalogolva – állapította meg, majd elnézést kérve elsietett. A kék égbolt alatt a levegő olyan tiszta és hideg volt, amilyen még soha, a leheletem gomolygott az ajtóban. A hó az a könnyű, pelyhes fajta volt, ami a legkeményebb időjárással jön. Keresztülgyalogolni rajta kínszenvedés, szerencsére magammal vittem sétabotomat, aminek segítségével még gyenge egyensúlyom ellenére is könnyedén tudtam haladni. Guy testvér erős bőr lábbeliket cipelve tért vissza.

– Be kellett szereznem ezeket az épületen kívül dolgozó szerzeteseknek – magyarázta, miközben felkötöztük a cipőket a lábunkra. Miután kiléptünk az ajtón, majdnem térdig süppedtünk a hóban. Guy testvér arcvonásai még sötétebbnek tűntek a fehérségben, mint bármikor eddig. A konyhába vezető ajtó nem volt messze, és észrevettem, hogy a főépületnek közös fala volt az ispotállyal. Megkérdeztem, hogy nincs-e átjáró a kettő között.

– Volt régen egy folyosó – válaszolta –, de azt lezárták a Fekete Halál idején, hogy megakadályozzák a fertőzés terjedését, és sohasem nyitották meg újra. Ésszerű intézkedés volt.

– Múlt éjjel, amikor megláttam a fiút, megijedtem, hogy az izzadókor kapta el. Láttam a betegséget korábban, és iszonyú élmény volt. Persze azt a városok rossz levegője okozta.

– Isten kegyelméből én nem sokszor találkoztam a pestissel. Leginkább azokkal a bajokkal kellett foglalkoznom, amiket a hideg templomokban való imák alatti hosszú egy helyben állás okozott. És az időskorral járó gondokkal, természetesen.

– Van egy beteged, aki nagyon gyengének tűnik; az az öregember.

– Igen, ő Francis testvér, kilencvennégy éves. Ilyen öregen ismét gyermekké válik, ráadásul most még hideglelése is van. Azt hiszem, hosszú zarándoklatának a végéhez közeledik.

– És mi a baja a kövér fickónak?

– Elfekélyesedett visszere van, mint Septimus testvérnek, csak rosszabb annál. Lecsapoltam, és most pihen egy kicsit. – Guy testvér elmosolyodott. – Külön feladat lesz őt ismét lábra állítani. Az emberek nem szívesen hagyják el az ispotályt. Andrew testvért már ki sem lehet mozdítani. A vakság az utóbbi időben támadta meg őt, és fél kimenni onnan. Teljesen elhagyta az önbizalma.

– Hány idős szerzetesnek kell a gondját viselned?

– Egy tucatnyinak. A testvérek hosszú életre számíthatnak, négyen közülük nyolcvanon is túl vannak.

– Nincsenek is kitéve olyan megterhelésnek és nélkülözésnek, mint a legtöbb ember.

– Vagy talán áhítatuk nemcsak a lelküket, de a testüket is megerősíti… itt is vagyunk.

Miután keresztülvezetett egy erős tölgyfa ajtón, pontosan az a kép tárult elém, amit előző este leírt nekem: egy rövid folyosó vezetett a konyhába. Az ajtó nyitva volt, és az emberi hangok mellett tányérok csörömpölése hallatszott ki, orrunkat pedig sültek ínycsiklandozó illata csapta meg. A konyhában éppen fél tucat szolga készítette elő az ételt. A helyiség tágas volt, tisztának és rendezettnek tűnt.

– Tehát, testvér, amikor bejöttél azon az éjszakán, hol volt a holttest?

Az ispotályos a szolgák kíváncsi tekintetei között néhány lépést tett előre.

– Éppen itt, a nagy asztal mellett. A test hason feküdt, a lábak az ajtó felé mutattak. A fej pedig oda került – mutatott egy „vaj” feliratú vasdézsa irányába. Követtem a tekintetét, ahogy a szolgák is. Az egyikük keresztet vetett.

– Tehát éppen csak belépett az ajtón, amikor lesújtottak rá – tűnődtem. Annál a helynél, ahová Singleton zuhant, egy nagy tálalószekrény állt. A támadó ennek árnyékában rejtőzhetett el, és amikor a megbízott elhaladt mellette, kiugrott és lecsapott rá. Kiléptem a távolságot és meglendítettem a botomat a levegőben, amitől az egyik szolga ijedtében hátraugrott.

– Igen, elég hely van egy nagy suhintáshoz. Úgy gondolom, így történhetett.

– Egy éles pengével és erős kézzel… igen, meg lehetett tenni – jegyezte meg eltöprengve Guy testvér.

– Kellett hozzá a gyakorlottság, hogy így kezelje a kardot. – Körbenéztem a szolgákon. – Ki a konyhamester?

Egy szakállas, foltos kötényű férfi lépett előre és meghajolt.

– Ralph Spenlay, szolgálatodra, uram.

– Te vagy itt a konyha vezetője, Spenlay mester, és neked is vannak kulcsaid a konyhához?

– Igen, megbízott uram.

– És csak az udvar felőli ajtó az egyetlen bejárat ide?

– Igen.

– A konyhába vezető ajtót szintén zárva tartjátok?

– Nincs rá szükség. Csak az udvarra nyíló ajtón keresztül lehet ide bejutni.

– Kinek van még hozzá kulcsa?

– A betegápoló testvérnek, uram, az apátnak és a perjelnek. És természetesen Bugge mesternek, a kapuőrnek, az éjszakai kőrútjához. Senki másnak. Én szinte itt élek, én nyitom ki a konyhát reggelente, és én zárom be éjszakára. Ha bárki másnak szüksége van a kulcsokra, az hozzám jön. Tudod, az emberek ellopnák az élelmet, nem számít, hogy azt a szerzetesek asztalára szánjuk. Persze miért is számítana, amikor vannak reggelek, amikor Gabriel testvért is itt látom őgyelegni a folyosón, mintha csak arra várna, hogy hátat fordítsunk neki, és megkaparinthasson valamit. És ő az egyik elöljáró…

– Mi történik akkor, ha megbetegszel, vagy éppen távol vagy, és valaki szeretne bejutni?

– Akkor Bugge mesterhez vagy a perjelhez kell fordulnia. – Elmosolyodott. – Nem mintha az emberek szívesen zavarnák őket, hacsak nagyon nem muszáj.

– Köszönöm, Spenlay mester, nagyon sokat segítettél. – Kinyújtottam az ujjam, és kikaptam a tálból egy kis krémet. A szakács döbbenten meredt rám.

– Nagyon finom. Nem tartalak fel tovább, Guy testvér. Most meglátogatnám a számtartót, ha lennél olyan kedves útba igazítani a hivatalához.

†

Miután a testvér megmutatta az irányt, elindultam, hogy átkínlódjam magam a ropogó hóban. A monostor ma sokkal csendesebb volt, mint előző nap – mind a kutyák, mind az emberek az épületeken belül tartózkodtak. Miközben gyalogoltam, egyre inkább erősödött bennem az a gondolat, hogy csak egy tapasztalt kardforgató lehetett képes arra, hogy Singleton mögé lépve egy mozdulattal lecsapja a fejét. Ezt egyetlen itt látott emberről sem tudtam elképzelni. Az apát ugyan nagydarab férfi volt, ahogy Gabriel testvér is, de a kardvívás a nemesek mestersége volt, és nem a szerzeteseké. Gabrielről eszembe jutott a szakács róla tett megjegyzése, ami meglepett. A sekrestyés nem olyan embernek tűnt, aki a konyha körül sündörög, hogy ételt lopjon.

Körbenéztem a hóval borított udvaron. A Londonba vezető út valószínűleg járhatatlanná vált, és nem töltött el jó érzéssel, hogy Mark és én többé-kevésbé csapdába estünk itt, összezárva egy gyilkossal. Hirtelen ráeszméltem, hogy miközben a belső udvaron haladok keresztül, öntudatlanul is próbálok minél távolabb maradni az árnyékos kapualjaktól. Megborzongtam. Különös érzés volt egyedül sétálni a magas falak között a fehér némaságban, és megkönnyebbüléssel vettem észre a kapunál havat lapátoló Bugge-t, amint egy másik szolga segítségével éppen ösvényt vágott a hóba.

Amikor a közelükbe értem, a kapuőr az erőkifejtéstől vöröslő arccal felpillantott rám. Társa, egy köpcös fiatalember, akinek arcát szemölcsök csúfították el, idegesen elmosolyodott és meghajolt. Mindketten keményen dolgoztak, és ettől elég visszataszító szag párolgott belőlük.

– Jó reggelt, uram – köszöntött kenetteljes hangon Bugge. Nyilvánvalóan megparancsolták neki, hogy adja meg a megfelelő tiszteletet.

– Kegyetlen időjárás.

– Csakugyan az, uram. Megint korán jött a tél.

– Ha már találkoztunk, szeretném, ha mondanál pár szót az éjszakai szolgálatodról.

A kapuőr bólintott, és a lapátjára támaszkodva belekezdett.

– Minden éjszaka kétszer kell körbejárni a monostor teljes területét, este kilenckor és hajnali fél négykor. Valamelyikünk, vagy én, vagy David, akit itt látsz mellettem, tesz egy teljes kört, és minden ajtót ellenőriz.

– És a kapuk? Azokat bezárjátok éjszakára?

– Minden este kilenckor. És minden reggel kilenckor nyitjuk príma után. Még egy kutya sem juthat be ide, ha a kapu zárva van.

– Sem egy macska – tette hozzá David. Élénk szemei voltak, ami arra utalt, hogy talán csúnya volt, de buta nem.

– A macskák képesek mászni – vetettem fel. – Ahogy az emberek is.

Vad arckifejezés jelent meg a kapuőr arcán.

– Egy tizenkét láb magas falon nem. Láthattad uram, hogy meglehetősen meredek mindenhol, ezen senki nem tudna felkúszni.

– A fal a teljes monostort körbeveszi?

– Kivéve a hátsó részen. Ott van egy beomlott rész, de az közvetlenül a mocsárnál emelkedik. Azon meg senki nem tud keresztül gázolni, különösképpen éjszaka. Az ember elvét egy lépést, és máris a feje búbjáig elmerül a iszapban, glutty – mondta, és felemelt kezét lefelé nyomta.

– Ha senki nem képes bejutni ide, akkor miért kell körbejárni?

Bugge közelebb hajolt. Visszahőköltem a bűzétől, de őt ez láthatóan nem zavarta.

– Az emberek vétkeznek, uram, még itt is – mondta bizalmaskodó modorban. – Az öreg perjel idején nagyon meglazult a fegyelem. Amikor Mortimus perjel megérkezett, elrendelte az éjszakai őrjáratokat, és azonnal jelenteni kell neki, ha valakit az ágyán kívül találunk. Ez az, amit én teszek. Félelem és részrehajlás nélkül – fejezte be boldogan mosolyogva.

– Mi van azzal az éjszakával, amikor Singleton megbízottat meggyilkolták? Láttál bármit is, ami arra utalna, hogy betört ide valaki?

Megrázta a fejét.

– Nem, uram. Bármire megesküdnék, hogy minden úgy volt, ahogy lennie kellett fél négy és fél öt között, mivel én magam jártam akkor körbe. Próbáltam a konyhába vezető udvari ajtót is, mint mindig, de zárva volt. Egyébként láttam a megbízottat is – tette hozzá fontoskodva.

– Igen, hallottam, hogy láttad őt. Hol is pontosan?

– A körutamon. Éppen a kolostorudvaron vágtam át, amikor észrevettem, hogy valami megmoccan a sötétben. Odakiáltottam. A megbízott volt az, teljesen felöltözve.

– Mit keresett ott abban az órában?

– Azt mondta, hogy egy találkozója van, uram. – Elmosolyodott, élvezve a figyelmet. – Azt mondta, hogyha találkozom bárkivel a testvérek közül, aki azt állítja, hogy éppen úton van, hogy találkozzon vele, akkor hagyjam tovább menni.

– Tehát ő ment találkozóra valakivel?

– Én ezt mondanám. Ráadásul igen közel járt a konyhához.

– Mikor volt ez pontosan?

– Úgy vélem, negyed öt körül. Már közel jártam a körutam végéhez.

Fejemmel a mögöttünk tornyosuló hatalmas épülettömeg felé intettem. – A templom zárva van éjszaka?

– Nem, uram, soha. Viszont én körbejártam akkor is, mint mindig, mielőtt a kerengőt ellenőrzöm, és minden rendben volt. Aztán fél ötkor visszatértem a házamba. Mortimus perjel adott nekem egy kis órát – jegyezte meg büszkén –, így mindig ellenőrizni tudom az időt. Aludtam egy keveset, Davidre hagyva az őrködést, aztán öt körül nagy sírás-rívásra ébredtem.

– Singleton megbízott tehát éppen úton volt, hogy találkozzon valakivel a szerzetesek közül. Ez alapján úgy tűnik, mintha azt a súlyos bűncselekményt, amit itt egy héttel ezelőtt elkövettek, egy szerzetes tette.

– Én csak azt mondtam, hogy senki nem tört be ide. Lehetetlen. Ez minden, amit tudok – mondta vonakodva Bugge.

– Nem lehetetlen ugyan, de nem is valószínű, ezzel egyetértek. Köszönöm, Bugge mester, nagyon sokat segítettél. – Bólintottam, majd magam elé vettem a botomat, megfordultam, és otthagytam őket, hogy visszatérhessenek a munkájukhoz.

†

Visszairányítottam a lépteimet arrafelé, ahol egy zöld ajtó a számtartó házát jelezte. Kopogás nélkül léptem be. Egy zsúfolt, a saját kis világomra emlékeztető szobában találtam magam: fehérre meszelt falak mentén sorakozó, főkönyvekkel teli polcok, és a padló minden szabad szegletét beborító listák és számlák tömkelege. Két szerzetes dolgozott az asztaloknál ülve. Egy idős, vizenyős szemű, aki pénzérméket számolt, és egy fiatal, éppen egy főkönyv felett görnyedő, szakállas szerzetes, akit előző este láttam veszíteni kártyán. Mögöttük állt egy láda, rajta az általam valaha látott legnagyobb lakattal, ami kétségtelenné tette, hogy ez az apátság kincstára.

Amikor beléptem mindkét szerzetes azonnal felugrott.

– Jó reggelt – üdvözöltem őket. A párás lélegzetem gomolygott a fűtetlen szoba levegőjében. – Edwig testvért keresem.

A fiatal szerzetes a belső ajtó felé lesett. – Edwig testvér az apáttal van…

– Ott bent? Akkor csatlakozom hozzájuk – ezzel a belső ajtóhoz léptem, tudomást sem véve a tiltakozásul félig felemelt kézről. Az ajtót kitárva egy lépcsővel találtam szemközt magam. A lépcsőn felmászva kis pihenőrészre jutottam, ahonnan egy ablakon keresztül kilátás nyílt a fehérben úszó tájra. Az ezzel átellenben lévő ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Egy pillanatig kivártam, de miután nem tudtam kivenni, hogy miről beszélhetnek odabent, kinyitottam az ajtót és beléptem.

Fabian apát ingerült hangon beszélt Edwig testvérhez.

– Többet kellene kérnünk. Nem illik a státuszunkhoz, hogy hagyjuk ezt elmenni háromszáznál kevesebbért…

– Nekem most van leginkább szükségem arra a pénzre a ládámba, apát úr. Ha ő hajlandó készpénzben f-fizetni a földért, akkor nekünk el kell f-fogadni! – A dadogása ellenére hajthatatlanság érződött a számtartó hangjában. Fabian apát tanácstalanul nézett körbe.

– Ó, Shardlake úr…

– Uram, ez egy magán jellegű beszélgetés – tört ki a számtartóból, miközben hirtelen harag öntötte el az arcát.

– Attól tartok, hogy nincs olyan dolog, amiben ne lennék érdekelt. Ki tudja, hogy mit szalasztanék el, ha minden ajtónál kopognom és várakoznom kellene?

Edwig testvér fegyelmezte magát, kezeit felemelte, újból fontoskodó hivatalnokká vált.

– Igazad van, t-természetesen, bocsáss meg. Éppen a monostor pénzügyeiről b-beszélgettünk. Néhány birtokot el kell adnunk, hogy előteremtsük az épületek felújításának k-költségeit, de ez a k-ké…

Arca ismét elvörösödött az erőfeszítéstől, ahogy a szavakkal küzdött.

– Ez a kérdés, azonban nem érinti a nyomozásodat – fejezte be a mondatot mosolyogva az apát.

– Számtartó testvér, van itt egy idevágó ügy, amit megvitatnék veled. – Leültem egy sokfiókos tölgyfa íróasztalhoz, ami – eltekintve a számlakönyvekkel teli polcoktól – az egyetlen bútor volt a kis szobában.

– Természetesen állok szolgálatodra, uram.

– Goodhaps doktor azt mondta nekem, hogy Singleton megbízott a halála napján egy számlakönyvet tanulmányozott, amit innen, a te hivatalodtól szerzett meg. És ami később eltűnt.

– Nem tűnt el, uram. Visszakerült a helyére.

– Esetleg meg is tudnád mondani, hogy melyik volt ez és mit tartalmazott?

A számtartó eltöprengett egy pillanatig.

– Nem emlékszem pontosan. Talán az ispotály számláit, azt hiszem. Külön tartjuk a különböző hivatalok, mint a sekrestye, az ispotály és a többi számláit, és létezik egy központi, az egész monostorra vonatkozó gyűjtemény.

– Feltételezem, amikor Singleton megbízott megkapta tőled a számlakönyveket, akkor ezt feljegyezted valahová.

– B-b-bizonyára így tettem – ráncolta össze ingerülten a homlokát. – Bár a megbízott nemegyszer úgy vitte el a könyveket, hogy erről sem nekem, sem a segédemnek nem szólt. Ilyenkor egy napot is eltöltöttünk azzal, hogy visszaszerezzük azt, amit elvitt.

– Ezek szerint nincs naprakész nyilvántartás minden könyvről, amit ő elvitt?

A számtartó széttárta a karját. – Ho-hogyan is lehetne, amikor ő k-kiszolgálta magát? Nagyon s-sajnálom…

Bólintottam. – Akkor most minden rendben van a számtartói hivatalban?

– Istennek hála.

Felálltam a székből.

– Jól van. Kérlek, az utóbbi tizenkét hónapra vonatkozó összes számlakönyvet vitesd az ispotályban lévő szobámba. Ó, és a különböző hivatalokét úgyszintén.

– Minden könyvet? – A számtartó akkor sem lehetett volna rémültebb, ha azt parancsoltam volna neki, hogy vesse le a ruháit, és csupaszon sétálgasson a hóban. – Ezzel szétzilálnánk a hivatalunk munkáját, szinte teljesen leállítaná…

– Csak egy éjszakára kellenének, legfeljebb kettőre.

Edwig testvér késznek tűnt a tovább vitára, de Fabian apát közbeszólt.

– Együtt kell működnünk, Edwig. Megbízott úr, a könyveket olyan hamar megkapod, amilyen gyorsan csak képesek azokat átvinni hozzád.

– Lekötelezel. Még valami. Az éjjel, apát uram, meglátogattam azt a szerencsétlen novíciust, a fiatal Whelplayt.

Az apát komoran bólintott.

– Hallottam, mi történt. Edwig testvér és jómagam később meglátogatjuk őt.

– Nekem m-még ellenőriznem k-kell a havi alamizsna elszámolását – dünnyögte a számtartó.

– Mindenesetre, mint a legmagasabb rangú elöljárónak, Mortimus perjel után, el kell kísérned engem – jegyezte meg az apát, majd mély sóhajtással folytatta. – Guy testvér panaszt tett…

– Méghozzá súlyos panaszt – vetettem közbe. – Az a fiú meg is halhatott volna…

Fabian apát felemelte a kezét. – Biztosíthatlak, hogy alaposan kivizsgálom az ügyet.

– Megkérdezhetem uram, hogy pontosan mit is követett el a novícius, amivel ilyen súlyos büntetést érdemelt ki?

Az apát vállai megfeszültek az idegességtől. – Ha őszinte akarok lenni, Shardlake mester…

– Kérlek, légy az…

– A fiú nem szereti az újításokat, mint például az angol nyelvű prédikációkat. Rajong a latin nyelvű misékért és a latin nyelvű egyházi énekekért. Fél attól, hogy ez utóbbiakat is angolul kell…

– Szokatlan félelmek ilyen fiatalon.

– Nagyon muzikális, nem véletlenül ő segít Gabriel testvérnek a misekönyvekkel. Nagyon tehetséges, de olyan véleményeket hangoztat, amit nem tehetne a jelenlegi státuszában. Még a káptalanban is felemeli a szavát, pedig mint novíciusnak nem kellene használnia…

– Nem felségsértő szavakat, remélem, mint ahogy Jerome testvér teszi?

– Egyik szerzetesem sem, uram, egyik sem használna felségsértő szavakat – jelentette ki komolyan az apát. – Jerome testvér pedig nem a mi közösségünk tagja.

– Értem. Simon Whelplayt tehát az istállóba helyeztétek, ahol kenyéren és vízen élt. Ez elég kíméletlen büntetés.

Az apát elvörösödött.

– Nem csak ezt az egy hibát követte el.

Elgondolkodtam egy pillanatig.

– Azt mondtad, hogy a fiú Gabriel testvérnek segített, akinek ha jól értesültem, van egy bizonyos története?

Az apát idegesen babrált a ruhája ujjával.

– Simon Whelplay a gyónásában beszélt… bizonyos testi vágyakról. Amiket Gabriel testvér irányában érzett. A bűnös gondolat azonban pusztán gondolat, és nem más, uram. Gabriel testvér még csak nem is tudott ezekről. Ő amúgy is teljesen bűntelen, amióta… amióta az a baj történt két évvel ezelőtt. Mortimus nagyon rajta tartja a szemét az ilyesfajta ügyeken.

– Neked nincs novícius magisztered, igaz? Nagyon ritka hivatás.

– A nagy pestisjárvány óta minden rendházunk létszáma nemzedékről nemzedékre csökken – magyarázta az apát a nyájas ésszerűséggel. – Az uralkodó útmutatásai alapján újjászervezett vallási élettel együtt azonban, talán a mi rendházaink is újra életre kelnek, és még többen választják az életnek ezt…

Kíváncsi voltam, hogy valóban hitt-e ebben, és tényleg ennyire nem vette észre a nyilvánvaló jeleket. A hangjában megbúvó mentegetőzést észrevéve rá kellett jönnöm, hogy valóban hitt abban, ami mondott, és valóban úgy gondolta, hogy a monostorok átvészelik a változásokat. Ránéztem a számtartóra, de ő éppen egy az asztaláról elvett papírlapot tanulmányozott, kivonva magát a beszélgetésből.

– Ki tudja, mit tartogat számunkra a jövő – zártam le a beszélgetést, felálltam és az ajtó felé indultam. – Leköteleztek, uraim. Most ismét dacolnom kell az elemekkel, még meg kell látogatnom a templomot, és persze Gabriel testvért. – Ezzel otthagytam a gondterhelt arckifejezésű apátot, és a kettős könyvelést tanulmányozó számtartót.

†

Amint átvágtam a kolostorudvaron, egy kellemetlen sajgás arra kényszerített, hogy az árnyékszék felé vegyem az utamat. Gabriel testvér megmutatta nekem a helyét az előző éjjel. A leggyorsabb út az ispotály mögötti hátsó udvaron keresztül vezetett a reredorter épületéhez, ahol az árnyékszéket helyezték el.

Megint keresztülmentem az ispotály nagy termén, majd ki az udvarra. A három oldalról zárt udvaron egy csatornában víz csörgedezett, ami először átfutott az ispotályhoz hozzáépített kis fürdőház alatt, majd eltűnt a reredorter alatt, így tisztítva ki mindkettőt. Fejet kellett hajtanom a monostor építőinek zsenialitása előtt. Még Londonban is csak kevés háznak van hasonló elrendezése, és néha rossz előérzettél azon gondolkodtam, hogy mi fog történni, amikor a kertemben lévő húsz láb mély emésztőgödröm végleg megtelik.

Az udvaron, ahonnan már nagyrészt eltakarították a havat, lármás baromfik rohangáltak, az összetákolt ól deszkái felett pedig néhány disznó bámult kifelé, miközben Alice a fal felett egy vödörből moslékot öntött a vályúba. Odamentem hozzá. A testi szükség még tudott várni egy kicsit.

– Sok feladatod van, amint látom. A disznókkal éppúgy, mint a betegekkel.

– Igen, uram, egy szolgálónak mindig van mit tennie – mosolyodott el kötelességtudóan.

Körbepillantottam a disznóólban, közben próbáltam felmérni, hogy el tudott-e valaki rejteni valamit a sáros szalmába, de ezek a barna szőrű teremtmények bármilyen rejtett tárgyat kitúrtak volna. Talán képesek megenni egy véres köpenyt, de nem egy kardot, vagy egy ereklyét. Végignéztem az udvaron.

– Mindenhol csak tyúkokat látok. Kakasok nincsenek?

Alice megrázta a fejét.

– Nem, uram. Szegény Jonasnak vége. Ő volt, akit megöltek az oltárnál. Pompás szárnyas volt, peckes járása mindig megnevettetett.

– Igen, elég komikus teremtmények. Úgy lépkednek, mint dölyfös kis királyok az alattvalóik között.

– Éppen ilyen volt – mosolyodott el Alice. – Amikor közeledtem hozzá, a gonosz kis szemében kihívás bujkált, amikor rám nézett. Dühösen verdesett a szárnyával és rikácsolt, de mindez csak színjáték volt. Egy lépés felé elég volt, hogy megforduljon és elrohanjon. – Meglepetésemre nagy, kék szemei könnyel teltek meg és lehajtotta a fejét. Erős, kemény természete szemlátomást meleg szívvel párosult.

– A megszentségtelenítés gonosz tett volt – mondtam.

– Szegény Jonas. – Megrázta a fejét és vett egy mély levegőt.

– Mondd csak Alice, mikor vetted észre, hogy eltűnt?

– Azon a reggelen, amikor a gyilkosságot felfedezték.

Körbepillantottam az udvaron.

– Más útvonalon is ide lehet jutni, mint az ispotályon és a reredorteren keresztül?

– Nem, uram.

Bólintottam. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a gyilkos a monostorból jött, és ismerte a helyszínt. Egy szorítás a beleimben figyelmeztetett arra, hogy ne késlekedjek tovább. Kelletlenül bár, de kimentettem magam és elsiettem a reredorter felé.

†

Sohasem jártam korábban szerzetesek illemhelyén. A lichfieldi iskolában sokat tréfálkoztak azon, hogy a szerzetesek miben sántikálhatnak odabent, de a scarnsea-i árnyékszék teljesen szokványos volt. A hosszú, magasan elhelyezett ablakok miatt félhomályos helyiség kőfalai teljesen dísztelenek voltak. Az egyik fal mellett egy hosszú pad húzódott, rajta egy sorban kerek lyukakkal, míg a helyiség távoli végében három fülke állt az elöljárók kizárólagos rendelkezésére. Arrafelé irányítottam a lépteimet, elhaladva a közösségi soron ülő néhány szerzetes mellett. Az egyikük a fiatal szerzetes volt a számtartó házából. A mellette ülő szerzetes felállt, és ügyetlenül meghajolt felém, miközben megigazította a csuháját, majd a szomszédjához fordult.

– Egész reggel itt leszel, Athelstan?

– Hagyjál békén. Kólikám van.

Bementem az egyik fülkébe, bereteszeltem az ajtót, majd megkönnyebbülve leültem. Amikor végeztem, még üldögéltem egy kicsit, hallgatva az alattam csörgedező víz csobogását. Megint Alice járt a fejemben. Ha a monostort megszüntetnék, neki is új helyet kellene keresnie. Eltöprengtem, hogy mit tehetnék érte. Esetleg tudnék neki segíteni, hogy találjon valamit a városban. Elszomorított, hogy egy ilyen nő egy olyan helyre került, mint ez, de alighanem a családja szegény volt. Mennyire elszomorította egy kakas elvesztése is. A legszívesebben a karomba zártam volna, hogy megvigasztaljam. Megráztam a fejem a saját gyengeségem miatt. Főleg mindazok után, amit Marknak mondtam.

Hirtelen valami kiszakított a gondolataim közül, arra késztetve, hogy felrántsam a fejemet és visszafojtsam a lélegzetemet. Valaki állt kint a fülke előtt. Csendesen mozgott ugyan, de én hallottam a puha lépteket, ahogy a bőr súrlódott a kőpadlón. Szívem hevesen kezdett verni, és most örültem a veszélyérzetnek, ami távol tartott a bejárattól. Megkötöttem a nadrágomat, és a tőröm után nyúlva hangtalanul felemelkedtem. Előredőltem, és fülemet az ajtóra tapasztottam. Lélegzést hallottam a másik oldalról; valaki éppen az ajtóval szemben állt.

Az ajkamba haraptam. A fiatal szerzetes valószínűleg már elment, így a kívül álló férfit nem számítva egyedül vagyok a reredorterben. Bevallom, halálra rémített az a gondolat, hogy talán Singleton gyilkosa ugyanúgy vár rám odakint, ahogy őrá is várt.

A fülke ajtaja kifelé nyílt. Nagyon óvatosan elhúztam a reteszt, majd hátraléptem, és minden erőmet összeszedve hatalmasat rúgtam az ajtóba. Rémült sikoly hangzott fel, ahogy az ajtó kicsapódott, felfedve Athelstan testvért, aki hátraugrott, és karjaival hevesen kalimpálva próbálta megtartani egyensúlyát. A megkönnyebbülés hulláma öntött el, amikor megláttam, hogy mindkét keze üres volt. Ahogy magasan tartott tőrömmel a kezemben közelebb léptem, szemei elkerekedtek.

– Mit csinálsz itt? – csattantam fel. – Hallottam, hogy idekint vagy!

Nagyot nyelt, kiugró ádámcsutkája fel-le mozgott.

– Nem akartalak bántani, uram! Éppen kopogni akartam, esküszöm! – Olyan fehér volt, mint a fal. Leeresztettem a fegyveremet.

– Miért? Mit akarsz?

Athelstan idegesen a dormitóriumba vezető ajtó felé pillantott.

– Titokban akartam beszélni veled, uram. Amikor láttam, hogy bejössz, kivártam, amíg egyedül maradtunk.

– Miről van szó?

– Ne itt, kérlek – mondta sietősen. – Valaki megzavarhat minket. Kérlek uram, tudnál velem találkozni a sörfőzdénél? Az istállók mellett van. Ilyenkor reggel nincs ott senki.

Figyelmesen megnéztem. Úgy tűnt, hogy az összeomlás szélén áll.

– Rendben, de viszem a segítőmet is.

– Persze, uram, hogyne… – Athelstan testvér félbeszakította a mondatát, mert Jude testvér magas, vékony alakja tűnt fel a dormitóriumból, és gyorsan elsietett. Az alamizsnás, minden bizonnyal megszakítva annak számolgatását, hogy milyen kiadós ételeket kellene ennie a szerzeteseknek, furcsa pillantást vetett rám. Meghajolt, majd belépett az egyik fülkébe és hallottam, ahogy a retesz egy csattanással a helyére csúszik. Ahogy ott álltam, ráébredtem, hogy remegni kezdek. Végül az egész testem úgy remegett, mint egy nyárfalevél.

Tizenegyedik fejezet

Mélyeket lélegezve összeszedtem magam, és visszasiettem az ispotályba. Markot a reggeliző helyiségben találtam, az asztal mellett ült, és az időközben visszatért, éppen az edényeket mosogató Alice-szel beszélgetett. A lány vidám és kötetlen viselkedésében nyoma sem volt annak a tartózkodásnak, amit velem szemben tanúsított, és ettől a felismeréstől belém nyilallt a féltékenység.

– Szoktál kapni valamennyi szabadidőt is? – kérdezte Mark.

– Minden héten egy fél napot. Ha éppen nyugalom van, akkor Gabriel testvér néha egy teljes napot is engedélyez.

Mindketten megfordultak, amikor beléptem.

– Mark, beszélnem kell veled.

A szobánkba érve elmeséltem, hogyan tartóztatott fel Athelstan testvér.

– Most gyere velem, és hozd a kardodat is. A fickó nem tűnik veszélyesnek, inkább csak sunyi, de nem lehetünk eléggé óvatosak.

Keresztülvágtunk az udvaron, magunk mögött hagyva a kaput, ahol Bugge és a segédje még a hóval küzdöttek, majd elhaladtunk az istállók mellett. Menet közben belestem a nyitott ajtón. Egy istállófiú szalmát halmozott fel az őt bámuló lovak számára, akiknek lehelete sűrű felhőkben gomolygott a fagyos levegőben. Nem volt ott semmilyen alkalmas munka egy olyan beteges fiú számára, mint Whelplay.

Belöktem a sörfőzde ajtaját, és azonnal megcsapott a meleg. Bent az egyik oldalon csendes tűz égett, a másikon egy lépcső vezetett fel a szárítóba. A hordókkal és kádakkal teli főkamrában senkit sem láttam, így nagyot ugrottam, amikor valami megrezzent a fejem fölött. Felnézve a szarufákon ülő tyúkokat pillantottam meg.

– Athelstan testvér – szólítottam félig suttogva. Valahol a hátunk mögül tompa dobbanás hallatszott, és miközben Mark a kardjára csúsztatta a kezét, a szerzetes vékony alakja tűnt fel az egyik hordó mögül. Meghajolt.

– Megbízott úr. Köszönöm, hogy eljöttél.

– Remélem, fontos ügy miatt zavartál meg előbb az árnyékszéken. Egyedül vagyunk itt?

– Igen, uram. A sörfőző távol van, várja, hogy megszáradjon a komló.

– Nem rontják el azok a tyúkok a sört? Mindenhol ott hever az ürülékük.

Kis szakállát babrálva, Athelstan nyugtalanul elmosolyodott.

– A sörfőző szerint ez adja meg a zamatát.

– Kétlem, hogy a városiak is így gondolják – jegyezte meg Mark.

Athelstan testvér közelebb lépett hozzám és élesen rám nézett.

– Uram, ismered Lord Cromwell rendelkezéseinek azt a részét, ami kimondja, hogyha bármelyik szerzetesnek panasza van, azzal az apátot megkerülve közvetlenül a főminiszter hivatalnokaihoz fordulhat?

– Ismerem. Miért, talán valamilyen panaszod van?

– Inkább információnak hívnám. – Mély levegőt vett. – Tudom, hogy Lord Cromwellt érdeklik a rendházakban előforduló eltévelyedések. És azt is hallottam, uram, hogy az informátorait jól megjutalmazza.

– Ha az értesüléseik elég értékesek. – Alaposan végigmértem őt. A munkám során gyakran kellett informátorokkal üzletelnem, és sohasem volt olyan sok ebből a visszataszító fajtából, mint azokban az években. Athelstan lett volna, akivel Singleton találkozni akart azon az éjszakán? Ez a fiatalember, úgy sejtem, sohasem játszotta ezt a szerepet korábban. Nagyon vágyott a jutalomra, de félt.

– Úgy gondolom… úgy gondolom, hogy bármilyen, az itteni eltévelyedésről való értesülés biztosan segít neked Singleton megbízott gyilkosának a megtalálásában.

– Mit tudsz nekem mondani?

– A rangidős szerzetesek, uram, az elöljárók. Nem szeretik Lord Cromwell új rendelkezéseit. Az angol nyelvű prédikációkat, a kolostori életre vonatkozó szigorúbb szabályokat. Hallottam őket beszélgetni, uram, a káptalanteremben. Mind ott ültek pusmogva, a közösségi gyűlések előtt.

– És mit hallottál?

– Hallottam őket, amint azt mondják, hogy a rendelkezések olyan emberek által kirótt terhek, akik nem ismerik az életünket, vagy nem törődnek azzal. Az apát, Guy testvér, Gabriel testvér és az én mesterem, Edwig testvér mind ugyanígy gondolják.

– És Mortimus perjel?

– Ő együtt úszik az árral – vonta meg a vállát Athelstan.

– Nem ő az egyetlen. Athelstan testvér, hallottad-e bármelyik tisztségviselőt, amint azt mondja, hogy a pápát vissza kellene hozni, esetleg elítélte a király válását, vagy Lord Cromwell ellen beszélt?

Athelstan habozott a válasszal.

– Nem. De én… én mondhatnám, hogy hallottam, uram, ha ez segítene neked.

Felnevettem.

– És az emberek biztosan elhinnék neked, amint lesütött tekintettel toporognál előttük. Kétlem.

Ezt hallva ismét babrálni kezdte a szakállát.

– Ha lenne bármilyen más mód, amivel segíteni tudnék neked, uram – motyogta –, vagy Lord Cromwellnek, boldog lennék, ha az ő embere lehetnék.

– Miért tennéd ezt, Athelstan testvér? Elégedetlen vagy itt?

Elsötétült az arca. Egy gyenge és boldogtalan ember arca volt.

– A számtartóházban dolgozom Edwig testvérnek. Nagyon szigorú mester.

– Miért? Mit csinál?

– Úgy dolgoztat, mint egy kutyát. Ha akár csak egy penny is hiányzik, gyötrelmessé teszi az életedet. Az összes számlát újra végig kell vizsgálni és a számításokat ellenőrizni. Nemrég elkövettem egy kis hibát, és most éjjel-nappal a számtartóházban tart. Most kiment egy kis időre, különben sohasem mernék ilyen hosszú ideig távol maradni.

– Így állunk hát – mondtam. – Mivel a mestered megbüntet téged a hibáidért, te bajba kevernéd Gabriel testvért és másokat Lord Cromwellnél, abban a reményben, hogy ő majd könnyebbé teszi az életedet?

Zavarodottan nézett rám.

– Hát nem azt akarja, hogy a szerzetesek informálják őt, uram? Én csak segíteni akarok neki.

Nagyot sóhajtottam.

– Athelstan testvér, én azért vagyok itt, hogy kinyomozzam Singleton megbízott halálát. Ha bármi olyan információval rendelkezel, ami ehhez kapcsolódik, akkor szeretném hallani. Máskülönben csak az időmet vesztegeted.

– Bocsáss meg.

– Jobb lenne, ha most magunkra hagynál. – Egy pillanatig habozott, mintha még mondani akarna valamit, aztán meggondolta magát, és kisietett. Belerúgtam az egyik hordóba, aztán bosszúsan felnevettem.

– Istenem, micsoda alak! Ezzel semmire sem megyünk.

– Besúgók. Több a baj velük, mint amennyit érnek – jegyezte meg Mark, majd káromkodva félreugrott, amint az egyik tyúk rápottyantott a tunikájára.

– Valóban, ők is olyanok, mint a tyúkok, őket sem érdekli, hogy hová szarnak. – Fel-alá járkáltam a sörfőzdében. – Jézus, hogy megrémített engem ez a csirkefogó, amikor hallottam a motozását a fülkeajtó előtt. Azt hittem, hogy a gyilkos jött utánam.

Mark komolyan nézett rám.

– Bevallom, nem szeretek egyedül lenni itt. Minden szegletben veszély leselkedhet. Talán együtt kellene maradnunk, uram.

Megráztam a fejem.

– Nem, túl sok dolgunk van. Menj vissza az ispotályba. Úgy láttam, jól boldogulsz Alice-szel. – Önelégült mosoly jelent meg az arcán.

– Mindent elmesél az életéről.

– Nagyon jó. Megyek, meglátogatom Gabriel testvért. Talán mesél nekem valamit magáról. Ha jól sejtem, még nem volt időd felderíteni a monostort.

– Nem, uram.

– Akkor, láss hozzá. Szerezzél hócipőket Guy testvértől. És légy óvatos – tettem hozzá komolyan.

†

Amíg megpihentem a templom előtt, egy konyhai cselédet figyeltem, amint kimerülten kínlódja magát keresztül a hóban, teljesen eláztatva az olcsó gyapjú nadrágját. Ezt látva ismét hálás voltam Guy testvérnek a hócipőkért. A szolgáknak persze nem járt, túl drága lenne; Edwig testvér gutaütést is kapna.

A templom homlokzatát kezdtem tanulmányozni. A hatalmas, húsz láb magas kapuk körül a falakat gazdagon díszítették a kőből faragott vízköpők, és a különböző, a gonosz szellemeket elriasztani hivatott szörnyalakok. Pofájukat már megviselte az elmúlt négyszáz év, de még mindig elevennek hatottak. A monostor templomának, hasonlóan a nagy katedrálisokhoz, az volt a célja, hogy lenyűgözze a világiakat: a mennyország pazar utánzatként ékeskedett. A purgatóriumban szenvedő szeretett személyért elmondott ima, vagy egy ereklyéhez való fohászkodás a csodába illő gyógyulásért százszor hatékonyabb lehet ezek között a díszletek között. Erőlködve kinyitottam az ajtót, és keresztülpréseltem magam a nyíláson, be a visszhangzó térbe.

Körös-körül a főhajó nagyszerű boltívei emelkedtek közel száz láb magasba, élénkvörösre és feketére festett pillérekkel támogatva. A padlót kék és sárga kőlapok borították. A szemet azonnal a főhajóban félúton magasló szentélyrekesztő fal vonzotta magához, amit a szentek alakjainak festett képei díszítettek. A fal tetején, gyertyáktól megvilágítva állt Szent János apostol, a Szűzanya és a Mi Urunk szobra. A templom távoli végében lévő hatalmas ablakot úgy tervezték, hogy minden reggel elkapja a keletről beáradó első napsugarakat. Az üveget sárga és narancsszínű mértani mintákkal festették, ettől a főhajót lágy, kellemes, egyszerre békés és fenséges barnás fény árasztotta el, ezzel is enyhítve a színek kavalkádját. Semmi kétség, az építők tudták, hogyan teremtsék meg a megfelelő légkört.

Lassan végigsétáltam a főhajóban. A falak mentén festett szentek szobrai és kis ereklyetartók sorakoztak, amikből különös tárgyak kandikáltak ki bársonypárnáikról. Előttük gyertyák lobogtak. Egy szolga járt körbe lassan, és kicserélte azokat, amelyek már végigégtek. Meg-megálltam és benéztem az oldalkápolnákba, amelyek mindegyikében szobrok és kis gyertyákkal megvilágított oltárok álltak. Felvetődött bennem, hogy ezek az oldalkápolnák, a rácsozatlan oltárokkal, szobrokkal és ravatalokkal, megfelelő helyek lehetnek, hogy tárgyakat rejtsenek el bennük.

Néhány kápolnában, ahol külön misét tartottak, szerzetesek álltak énekelve. A helyi vagyonos emberek, megrémülve attól a szenvedéstől, ami a purgatóriumban várja őket, vagyonuk jelentős részét – feleségüket vagy akár gyermekeiket is mellőzve – a szerzetesekre hagyták, hogy misézzenek értük, az utolsó ítélet eljöveteléig. Kíváncsi voltam, hány nap purgatóriumtól való megváltást ért itt egy mise. Néha százat ígértek, néha ezret. Míg azokat, akiknek semmi vagyonuk nem volt, persze olyan hosszan hagyták szenvedni, ahogy azt az Úr elrendelte. Mi, reformátorok pennys purgatóriumnak hívtuk ezt. A latin kántálás ingerültséget váltott ki belőlem.

A szentélyt elválasztó falnál megálltam és felnéztem. A lélegzetem, ami még mindig párás volt, mivel a templom alig volt melegebb, mint odakint, gomolygott a sárgás levegőben. Mindkét oldalon lépcsőt építettek a falba, feljárást engedve a fal tetejére. Azzal egy szinten egy keskeny, korláttal védett gyalogjáró futott végig a templom hosszában. Fölötte a falak fokozatosan befelé görbültek a tető hatalmas boltívébe. Balra észrevettem egy óriási, nyirkos foltokkal övezett repedést, ami a tetőtől majdnem a padlóig futott. Eszembe jutott, hogy a normann templomok és katedrálisok valójában nem voltak olyan szilárd építmények, mint amilyennek kívülről látszottak. Falaik akár húsz láb vastagok is lehettek, de a drága kőtömbökből álló külső és belső falak közti részt rendszerint törmelékkel pótolták ki.

Ahol a repedés végigfutott a falon, a kőtömbök és a közöttük lévő vakolat kifakult, és a poros vakolatdarabok egy kupacban gyűltek össze alatta a padlón. A gyalogjáró fölött egyenlő távolságra lévő fali fülkékben szobrokat helyezték el. Mind ugyanazt a halott férfi fölé hajoló Szent Donát-figurát jelenítették meg, mint ami a kolostor pecsétjén volt.

A repedés végigszaladt az egyik üres fülkén is, ahonnan kivették a szobrot, ami színehagyottan hevert a gyalogjárón. Egy különleges, csigák és kötelek hálójából készült macskabölcső volt még oda felerősítve. A köteleket a gyalogjáró mögött a falhoz erősítették és szabadon futottak felfelé, mielőtt eltűntek fent a harangtorony sötétjében, ahova feltehetőleg a másik végüket rögzítették.

A köteleken egy fából készült kosár himbálózott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy két embert megtartson. Feltehetőleg a macskabölcső segítségével lehetett a kosarat befelé és kifelé mozdítani, és így oldhatták meg a szobor elmozdítását is. Zseniális megoldás volt, de egyúttal veszélyes is. Kétségkívül állványzatra lett volna szükség, hogy a megfelelő javításokat elvégezzék, de a számtartónak igaza volt abban, hogy egy teljes körű javítás óriási költségekkel járna. Ugyanakkor a fagy és a nedvesség hatására a repedés még inkább kiszélesedhet, végső soron az egész építmény épségét fenyegetve ezzel. Összerezzentem, elképzelve azt a képet, amint ez a hatalmas épület valakinek a fejére omlik.

Eltekintve az oldalkápolnákban imádkozok duruzsolásától, a templom csendes volt. Aztán valahonnan távoli, elmosódott hangok moraját kaptam el, és ezt követve egy résnyire nyitott kis ajtóhoz értem, ami mögül remegő gyertyafény szűrődött ki. Felismertem Gabriel testvér mély hangját.

– Minden jogom megvan, hogy érdeklődjek utána – mondta éppen ingerülten.

– Ha mindig az ispotály környékén mászkálsz, az emberek megint fecsegni fognak – hallatszott a perjel nyers hangja. Egy pillanattal később feltűnt az ajtóban, merev, vöröslő arccal. Megtorpant, amikor meglátott.

– A sekrestyést keresem. Gondoltam, megmutathatná a templomot.

A perjel a nyitott ajtó felé intett.

– Gabriel testvért bent találod, uram. Örülni fog, hogy ebben a hidegben elhagyhatja az asztalát. Jó reggelt. – Gyorsan meghajolt, és otthagyott. Léptei hangosan visszahangoztak a nyomában.

A sekrestyés egy kottákkal teleszórt asztal mögött ült egy kis, könyvekkel zsúfolt helyiségben. Egy Szűz Mária szobor volt nekidöntve az egyik falnak, az orra letörve, nyomasztó légkört kölcsönözve ezzel a metszően hideg, ablaktalan helyiségnek. Gabriel testvér fekete csuhája fölé terített nehéz köpenyben ült az asztalánál. Keskeny arca gondterheltségről árulkodott. Sok tekintetben erőteljes vonásai voltak. Arca hosszú és csontos, de a szája a szegleteknél teljesen elkeskenyedett, a szemei alatt pedig nagy táskák lógtak. Engem meglátva azonnal felemelkedett, és mosolyt kényszerített magára.

– Shardlake megbízott úr. Miben segíthetek?

– Gondoltam, körbevezethetnél a templomban sekrestyés testvér, és megmutathatnád a megszentségtelenítés helyét is.

– Ahogy kívánod, uram. – A hangjában ugyan kelletlenség bujkált, de felállt, és a templom főhajójába vezetett vissza.

– A zenéért és a templom működéséért is egyaránt te vagy a felelős, igaz, testvér?

– Igen, és a könyvtár is hozzám tartozik. Azt is meg tudom mutatni, ha kívánod.

– Köszönöm. Úgy értesültem, hogy Whelplay novícius segített neked a zenével.

– Mindaddig, amíg az istállókba nem küldték megfagyni – mondta keserűen Gabriel testvér. Összeszedve magát, lágyabb hangon folytatta. – Nagyon tehetséges fiú, már-már túlbuzgó. – Aggódó tekintettel rám nézett. – Bocsáss meg nekem, de te az ispotályban vagy elszállásolva. Tudsz valamit Whelplay állapotáról?

– Guy testvér szerint meg fog gyógyulni.

– Istennek hála. Szegény buta kölyök – sóhajtotta, és keresztet vetett.

Mialatt körbevezetett a templomban, egyre vidámabb lett, lendületesen mesélt a különböző szobrokról, az épület szerkezetéről, és a festett üvegablakok készítéséről. Úgy tűnt a saját szavaiban lelt menedéket a nyugtalansága elől. Láthatóan az sem zavarta, hogy én, mint reformátor, talán nem értek egyet azokkal a dolgokkal, amiket mutatott nekem. Megerősítést nyertek azok a korábbi benyomásaim, hogy Gabriel testvér naiv és nem e világi ember. Az ilyen emberek azonban fanatikusok is tudnak lenni, és újfent megállapítottam, hogy milyen nagydarab, erős felépítésű férfi. Ugyan hosszú és finom ujjai voltak, de egyúttal vastag, erős csuklói is, amik könnyedén forgatnának egy kardot is.

– Egész életedben szerzetes voltál? – kérdeztem.

– Tizenkilenc évesen tettem fogadalmat. Nem ismerek más életet. És nem is szeretnék.

Megállt egy nagy falifülke előtt, aminek üres kő talapzatára fekete posztóruhát helyeztek. Ezzel átellenben nagy halomban botok, mankók, és más támaszok hevertek, amit nyomorékok használtak. Láttam köztük egy nehéz nyakpántot is, azt a fajtát, amit a púpos gyerekek viselnek, hogy megpróbálják kiegyenesíteni őket. Egyet magam is viseltem kiskoromban, noha semmit sem használt.

Gabriel testvér felsóhajtott.

– Ez az a hely, ahol a Bűnbánó Tolvaj keze volt. Szörnyű veszteség. Sok szerencsétlen embert gyógyított meg. – Miközben beszélt, egy ilyenkor elmaradhatatlan pillantást vetett a hátamra, aztán elfordult és a halomra mutatott.

– Ezeket a holmikat mind olyan emberek hagyták itt, akik az évek folyamán a Bűnbánó Tolvaj közbenjárására gyógyultak meg. Nekik már nem volt szükségük ezekre, és hálából idehozták őket.

– Milyen régóta volt itt az ereklye?

– Franciaországból hozták még azok a szerzetesek, akik megalapították a Szent Donát kolostort 1087-ben. Századokon át francia földön volt, és azelőtt szintén századokon át Rómában.

– Gondolom a ládika értékes volt. Aranydoboz, smaragdokkal ékesítve.

– Tudod, az emberek örömmel fizettek azért, hogy megérinthessék. És csalódottak voltak, amikor a rendelkezések megtiltották az ereklyék pénzért való megmutatását.

– Ha jól sejtem, meglehetősen nagyméretű volt, nem igaz?

Gabriel testvér bólintott.

– A könyvtárban van róla egy illusztráció, ha szeretnéd megtekinteni.

– Köszönöm, az jó lenne. Mondd, ki fedezte fel, hogy eltűnt az ereklye?

– Én voltam. És én találtam meg a megszentségtelenített oltárt is.

– Kérlek, meséld el, hogyan történt. – Leültem egy pillér kiugró talapzatára. A hátam már sokkal jobban volt, de azért nem akartam hosszú ideig álldogálni.

– Öt óra felé keltem fel, mint rendesen, majd idejöttem, hogy felkészüljek a laudesre. Éjszakánként csak néhány gyertya ég a szobrok előtt, így amikor a segítőmmel, Andrew testvérrel bejöttem a templomba, nem tűnt fel, hogy bármi is hiányozna. Először a kórusba mentünk, ahol Andrew meggyújtotta a gyertyákat a stallumoknál, míg én kinyitva elhelyeztem a könyveket a reggeli imádságra. Amint Andrew testvér meggyújtotta a gyertyákat, a padlón vérnyomokat vett észre, és odakiáltott nekem. A nyomok – Gabriel testvér borzongva felsóhajtott – a szentélyhez vezettek. A főoltár előtti asztalon egy fekete kakas feküdt, torka elvágva. Isten legyen irgalmas hozzánk, fekete vérfoltos tollak hevertek szanaszét az oltáron, és egy-egy gyertya égett mindkét oldalon, ördögien gúnyolódva. – A szerzetes keresztet vetett.

– Megmutatnád nekem azt a helyet, testvér?

– A templom újra fel lett szentelve, de nem hiszem, hogy helyénvaló lenne újra felidézni azokat az eseményeket az oltár előtt – húzódozott a sekrestyés.

– Mindazonáltal meg kell, hogy kérjelek erre.

Kelletlen léptekkel vezetett keresztül a szentélyrekesztő fal ajtaján, a kórus stallumaihoz. Eszembe jutott Goodhaps megjegyzése, hogy a szerzetesek sokkal jobban felháborodtak a megszentségtelenítésen, mint Singleton halálán.

A kórusban két sor, egymással szemben elhelyezett, az évek során megfeketedett, gazdagon faragott ülőhely nézett egymással szembe a kőlapokkal borított tér fölött. Gabriel testvér a padlóra mutatott.

– Itt volt a vér. Ide vezettek a nyomok. – Követtem őt a szentélybe, ahol egy gyönyörűen vésett, aranyfüsttel bevont oltárfal előtt állt a fehér lepellel letakart főoltár. A levegőben nagyon erős tömjénillat érződött. Gabriel a két díszes ezüst gyertyatartóra mutatott, amik az oltárasztal közepét szegélyezték, ahová mise idején a kelyhet és az ostyatányért helyezték el.

– Ez az.

Hiszem, hogy egy misének angol nyelvű, egyszerű szertartásnak kell lennie, így az emberek jobban tudnak töprengeni az Istenhez való viszonyukon, mint a gondolatokat elterelő fényűző külsőségek és az ékes latin nyelv közepette. Valószínűleg emiatt, de lehet, hogy a történtektől, ránézve a gazdagon díszített oltárra a sápadt gyertyafényben, váratlanul olyan erősen éreztem a gonosz jelenlétét, hogy beleborzongtam. Nem valamilyen szokványos bűntettet, nem alattomos kis bűnöket, hanem magát a gonoszt éreztem ebben az ügyben. Mellettem a sekrestyés komor arca szomorúságot tükrözött.

– Húsz éve vagyok szerzetes – mondta. – A tél legsötétebb és leghidegebb napjain álltam az oltárt figyelve matutinumkor, és akármi is nyomasztotta a lelkemet, az eltűnt a keleti ablakon beszűrődő első reggeli fénysugarakkal. Ez mindig a világosság reményét hordozta, az Úr ígéretét. Mostantól azonban sohasem leszek képes anélkül szemlélni az oltárt, hogy eszembe ne jusson az a kép. A sátán műve volt.

– Nos, testvér – feleltem csendesen –, ez egy ember műve volt, és meg kell találnom őt.

Visszamentem a kórusba, ahol leültem az egyik sorban, és intettem Gabriel testvérnek, hogy csatlakozzon hozzám.

– Amikor megláttad a gyalázatot, sekrestyés testvér, mit tettél?

– Azt mondtam, hogy elő kell kerítenünk a perjelt. Abban a pillanatban azonban az éjszakai lépcsőhöz vezető ajtó kicsapódott és az egyik szerzetes rohant be azzal a hírrel, hogy a megbízottat meggyilkolva találták. Akkor mindannyian elhagytuk a templomot.

– És észrevetted, hogy eltűnt az ereklye?

– Nem. Csak jóval később. Tizenegy óra körül jártam az ereklyetartónál, és akkor vettem észre, hogy üres. De ugyanakkor tűnt el, ez egész biztos.

– Talán. Akkor te is az éjjeli lépcsők felől jöttél, ami összeköti a dormitóriumot a templommal. Azt az ajtót zárva tartjátok?

– Természetesen. Én nyitottam ki.

– Tehát bárki is gyalázta meg a templomot, a bejárati ajtón kellett bejönnie, ami nem volt zárva?

– Igen. Alapelvünk, hogy a szolgák és a látogatók éppúgy, mint a szerzetesek bármikor, kedvük szerint bejöhetnek a templomba.

– És te csak öt után érkeztél. Biztos vagy ebben?

– Nyolc éve minden nap ugyanazt a rendet követem.

– Vagyis a behatoló a félhomályban dolgozott, amikor szétspriccelte a kakas vérét, és valószínűleg ellopta az ereklyét. Mindkét tettet, a megszentségtelenítést és Singleton halálát is negyed öt és öt között követték el. Az első időpontban találkozott Bugge a megbízottal, a második után léptél te be a templomba. Akárki is volt, gyorsan dolgozott. Ez arra utal, hogy jól ismerte a templomot.

Gabriel egy élénk pillantást vetett rám. – Igen, valóban.

– És a városiak nem látogatják a monostor templomát. Amikor a kívülállók egyházi ünnepekkor vagy imádkozni jönnek az ereklyékhez, nem engeditek őket a szentélyrekesztő fal mögé, igaz?

– Igaz. Csak a szerzetesek jöhetnek be a kórusba, vagy az oltár közelébe.

– Akkor csak a szerzetesek ismerhetik a mindennapi gyakorlatot és a templom belsejét. Vagy egy szolga, aki itt dolgozott, mint az a férfi, aki a templomot járja körbe, és a gyertyákat gyújtja meg.

Gabriel komolyan nézett rám.

– Geoffrey Walters hetvenéves és süket. A templom minden szolgája évek óta itt szolgál. Jól ismerem őket, és egyikükről sem tudnám elképzelni, hogy ilyet tenne.

– Ebben az esetben csak valamelyik szerzetes marad. Fabian apát és a barátod, a számtartó szerint egy kívülálló felelős ezért. Én azonban nem értek ezzel egyet.

– Úgy gondolom, lehetséges, hogy egy kívülálló volt – mondta habozva.

– Folytasd.

– Idén ősszel, néhány reggelen, amikor felébredtem, fényeket láttam a mocsárban. A cellámból a dormitóriumban éppen arra lehet látni. Szerintem megint ügyködnek a csempészek.

– Az apát beszélt a csempészekről, de én azt hittem, hogy a mocsár veszélyes hely.

– Az is, de vannak csak a csempészek által ismert, a folyóhoz futó ösvények. Ezek a magasabban fekvő kis sziget mellett vezetnek el, ahol az alapítók templomának a romjai állnak. A csónakokat meg tudják rakni csempészett gyapjúval Franciaország felé. Az apát hébe-hóba panaszt tesz a városi hatóságoknál, de őket nem érdekli. Nem kétséges, hogy néhány tisztségviselő is részesül a haszonból.

– Tehát valaki, aki ismeri azokat az ösvényeket, észrevétlenül bejuthatott, és ki is tudott volna menni a monostorból azon az éjjelen?

– Lehetséges. A fal azon a szakaszon elég rossz állapotban van.

– Említetted az apátnak a fényeket, amiket láttál?

– Nem. Mint mondtam, az apát már felhagyott a panaszokkal. Akkor túlságosan rosszkedvű voltam, hogy tisztán tudjak gondolkodni, de most… – Izgatottság jelent meg az arcán. – Lehet, hogy ez a válasz. Azok az emberek bűnözők, és az egyik bűn vezet a másikhoz, akár még istenkáromláshoz is…

– Természetesen az lenne a legkényelmesebb a közösségeteknek, ha mást lehetne okolni.

Megmerevedett arccal fordult felém. – Shardlake úr, meglehet, a te szemedben a mi imáink, a szentek ereklyéi iránti rajongásunk, mint ostoba szertartások jelennek meg, olyan emberek által előadva, akik könnyedén élnek, miközben a világ odakint nyög és szenved, de…

Tartózkodóan lehajtottam a fejem. Gabriel váratlan elszántsággal folytatta.

– …de a mi imádságokkal és ájtatossággal teli életünk arra való törekvés, hogy minél közelebb kerülhessünk Istenhez, hogy közelebb jussunk az Ő világosságához és távolabb a bűnnel teli világtól. Minden imádság, minden mise egy próbálkozás, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Minden szobor és szertartás, minden darab színezett üveg az Ő dicsőségére, és a világ gonoszságától való eltávolodásra figyelmeztet.

– Látom, te igazán hiszel, Gabriel testvér.

– Tudom, hogy mi könnyebben élünk, mint kellene. Tudom, hogy a kényelmes ruháink és ételeink nem olyanok, mint amit Szent Benedek előírt. A célunk viszont ugyanaz.

– Keresni az Istennel való kapcsolatot?

A sekrestyés fürkésző tekintettel fordult felém.

– Ez nem könnyű. Akik ezt mondják, tévednek. A bűnben élő emberiség tele van az ördögtől való gonosz szándékokkal. Ne gondold, hogy a szerzetesek mentesek ettől, uram. Néha azt hiszem, hogy minél közelebb akarunk kerülni Istenhez, az ördög annál többet tesz azért, hogy az elménket megkísértse, és gonosz tettekre sarkallja. És még többet kell ellene küzdenünk.

– És el tudnád képzelni bárkiről itt, hogy az elméje engedhetett a gyilkosság kísértésének? – kérdeztem csendesen. – Emlékeztetlek arra, hogy én a főminiszter nevében beszélek, és rajta keresztül az egyház feje, a király nevében is.

Gabriel egyenesen a szemembe nézett.

– Senkiről sem tudnám elképzelni a mi közösségünkből, hogy képes lenne ilyen tettet elkövetni. Ha tudnék ilyenről, akkor tájékoztattam volna erről az apátot. Én mondom neked, egy kívülálló a felelős ezért.

Bólintottam.

– De kering itt szóbeszéd más súlyos bűnökről is, nem igaz? A botrányról az előző perjel idején. És a kis bűnök nagyobbakhoz vezethetnek.

Elvörösödött az arca.

– Nagyot ugrottál azoktól… azoktól a dolgoktól, amik a múlt héten történtek. És az események, amikre utalsz, a múltban történtek. – Váratlanul felállt, és tett néhány lépést. Én szintén felálltam és mellé léptem. Az arca megmerevedett, és a szemöldökén a hideg ellenére izzadság csillogott.

– Nem mind a múltban, testvér. Az apát elmondta nekem, hogy Simon Whelplayt részben azért büntették meg, mert bizonyos érzelmeket táplált egy másik szerzetes iránt. Irántad.

Nagy hévvel fordult meg.

– Ő csak egy gyerek! Nem vagyok felelős azokért a bűnökért, amik a szerencsétlen fejében keringtek. Nem is tudtam ezekről mindaddig, amíg meg nem gyónta Mortimus perjelnek, különben leállítottam volna. És igen, háltam más férfiakkal, de meggyóntam, megbántam, és nem vétkeztem így többet. Tessék, megbízott, fényt derítettél a múltamra. Tudom, hogy a főminiszter hivatala rajong az ilyen történetekért.

– Én csak az igazságot kutatom. Nem zargatnálak puszta időtöltésből.

Úgy tűnt, hogy akar még valamit mondani, de aztán várt egy kicsit, és vett egy nagy levegőt.

– Kívánod most megnézni a könyvtárat?

– Igen, ha lehetséges.

Visszamentünk a főhajóba.

– Mellesleg – jegyeztem meg, miután pár lépést tettünk némán –, láttam a nagy repedést a templom oldalán. Ez csakugyan hatalmas feladat. A perjel nem fogja jóváhagyni a kiadásokat?

– Nem. Edwig testvér azt mondja, hogy mindenféle helyreállítási munkát az éves bevételeinkhez kell igazítani. Ez éppen csak a kár továbbterjedésének a megakadályozására elegendő.

– Értem. – Ebben az esetben, gondoltam, miért beszélt Edwig testvér és az apát a földek eladásából származó bevétel szükségességéről? – A számok emberei mindig azt hiszik, hogy ami a legolcsóbb, az a legjobb – fejtegettem tovább –, és addig spórolgatnak, fukarkodnak, míg végül minden rájuk nem omlik.

– Edwig testvér szerint a pénz megtakarítása szent kötelesség – mondta keserűen a sekrestyés.

– Sem ő, sem az apát nem tűnik olyannak, akik túl sokat jótékonykodnának.

Gabriel éles pillantást vetett rám, de nem szólt, miközben elhagytuk a templomot.

†

Odakint a szemem rögtön könnybe lábadt a hideg fehér fénytől. A nap már magasan járt, és vakítóan ragyogott, ha meleget nem is adott. Időközben még több ösvényt vágtak a hóban, és emberek siettek mindenfelé, ügyeiket intézve. Fekete csuhák jöttek-mentek a hatalmas fehér területen keresztül.

A meglepően nagy könyvtár épülete közvetlenül a templom mellett állt. A magas ablakokon keresztül bevilágító napsugarak fénybe vonták a könyvekkel telezsúfolt polcokat. Az asztalok üresek voltak, eltekintve egy novíciustól, aki egy vaskos kötet fölött vakarta a fejét, valamint egy öreg szerzetestől, aki az egyik sarokban másolt szorgalmasan egy kéziratot.

– Nem sokan mélyülnek el a tudományban – jegyeztem meg.

– A könyvtár gyakran üres – sajnálkozott Gabriel. – Ha valaki utána akar nézni valaminek, akkor általában elviszi a könyvet a cellájába. – Odament az öreg szerzeteshez.

– Hogy haladsz, Stephen?

Az idős férfi hunyorogva felnézett ránk.

– Lassan, Gabriel testvér.

Vetettem egy pillantást a munkájára. Egy korai bibliát másolt, a betűk és a festett alakok a szöveg mellett aprólékos részletességgel voltak kidolgozva. A színek ragyogtak a vastag pergamenen, és csak nagyon kicsit halványodtak az elmúlt századok alatt. A szerzetes másolata viszont igen gyatra munka volt. A betűk bizonytalanok és dülöngélők voltak, a színek pedig rikítóak. Gabriel testvér megveregette az öreg vállát.

– Nec aspera terrent, testvér – mondta, majd felém fordult. – Megmutatom neked a Barabás kezéről készült illusztrációt.

A sekrestyés egy csigalépcsőn az emeletre vezetett. Itt még több könyv volt, számtalan polcon ódon kötetek álltak halmokban. Mindet vastagon belepte a por.

– A gyűjteményünk. Néhány közülük görög vagy római munkák másolata, még abból az időből, amikor a könyvmásolás művészet volt. Még ötven évvel ezelőtt is tömve voltak a lenti asztalok könyveket másoló szerzetesekkel. Viszont amióta a nyomtatás megjelent, senki sem akar illusztrált műveket. Az emberek boldogok azokkal az olcsó könyvekkel, az összenyomorított, ronda, szögletes betűikkel.

– A nyomtatott könyvek talán nem a legszebbek, de Isten szavai most már bárkihez eljuthatnak.

– Megértheti-e azonban ezeket akárki? – csattant fel Gabriel. – És illusztrációk és művészet nélkül, hogyan serkentsük az áhítatunkat és istenfélelmünket? – Levett egy régi kötetet az egyik polcról és kinyitotta, köhögve a felszálló porfelhő miatt. Kis festett teremtmények táncoltak pajkosan a görög szöveg sorai között.

– Ez Arisztotelész elveszett művének, a Komédiának az állítólagos másolata – magyarázta. – Hamisítvány, persze, a tizenharmadik századi Itáliából, de ennek ellenére gyönyörű. – Becsukta, majd egy roppant méretű kötet felé fordult, ami több összetekert tervrajzzal osztozott a polcon. Kihúzta ezeket, én pedig elvettem egyet, hogy segítsek neki. Megdöbbentem, amikor kikapta a kezemből.

– Nem! Ne nyúlj hozzá!

Felhúztam a szemöldökömet. Az arca elvörösödött.

– Sajnálom… én… én csak nem akartam, hogy poros legyen a ruhád, uram.

– Mik ezek?

– A monostor régi tervrajzai. A kőműves szokta használni őket néha. – Kivette a kötetet alulról. Olyan nagyméretű volt, hogy nehézséget okozott neki áttenni az olvasóasztalra. Óvatosan lapozgatta.

– Ez a monostor kincseinek a kétszáz évvel ezelőtt lejegyzett, illusztrált története. – Felismertem a templomban látott szobrok színes képeit, és más tárgyakat is, mint például a refektórium olvasóállványát, mindegyik ellátva a méretek megjelölésével és latin nyelvű magyarázattal. A középső lapokat egy nagy, négyszögletes, ékkövekkel díszített doboz színes illusztrációja foglalta el. A fedő üveglapon belül, lila párnán egy sötét fadarab feküdt, amire egy emberi kéz volt rögzítve egy, a tenyéren átvert, széles fejű szöggel. Összeszáradt és régi volt, minden ideg és ín látható volt rajta. A jelölésekből kiderült, hogy a doboz két láb hosszú, két láb széles és egy láb mély volt.

– Tehát azok a smaragdok – mutattam rájuk. – Tényleg nagyok. A ládikát a drága ékkövekért és az aranyért lopták volna el?

– Igen. Noha bármelyik keresztény tenne is ilyen dolgot, elvesztené lelke halhatatlanságát.

– Mindig úgy gondoltam, hogy a Krisztussal együtt keresztre feszített tolvajok kezét felkötözték, és nem felszögezték, hogy így hosszabbítsák meg a szenvedésüket. Így ábrázolják a vallásos festmények is.

Gabriel felsóhajtott.

– Senki sem tudja biztosan. Az evangéliumok szerint a Mi Urunk halt meg először, de őt előzőleg megkínozták.

– A festmények és szobrok félrevezető hatalma – jegyeztem meg. – És van itt egy paradoxon is, nem igaz?

– Hogy érted, uram?

– Az a kéz egy tolvajé volt. Most ezt az ereklyét, aminek megtekintéséért az emberek fizettek, amíg ezt uzsorának minősítve be nem tiltották, ellopták.

– Talán ez egy paradoxon – válaszolt csendesen Gabriel testvér –, de számunkra tragédia is.

– El tudta vinni egy ember?

– A húsvéti körmeneten két férfi cipelte. Egy erős ember elvihette, bár valószínűleg nem túl messzire.

– A mocsárig. Talán.

– Talán – bólintott.

– Azt hiszem, itt az idő, hogy körbenézzek arrafelé. Megmutatnád az utat?

– Persze. A hátsó falon találsz egy kaput.

– Köszönöm, Gabriel testvér. A könyvtárad lenyűgöző.

Kivezetett hátul és a temető felé mutatott.

– Kövesd az ösvényt a temetőn keresztül, utána menj el a gyümölcsös és a halastó mellett, ott már meglátod a kaput. A hó nagyon mély lesz.

– Van hócipőm. Minden bizonnyal találkozunk a vacsoránál. Megint láthatod majd ifjú segítőmet is – mosolyogtam álnokul. A sekrestyés elpirult és lehajtotta a fejét.

– Igen… igen, tényleg…

– Nos, testvér, köszönöm a segítségedet és az őszinteségedet. Szép napot. – Bólintottam és otthagytam. Visszanézve láttam, ahogy lassan, lehorgasztott fejjel sétál vissza a templom felé.

Tizenkettedik fejezet

Magam mögött hagytam a műhelyeket, majd jobbra fordultam, és egy kapun keresztül a világi temetőbe jutottam. Nappal jóval kisebbnek tűnt, mint előző este. A helyieken kívül, akik fizettek azért, hogy itt nyugodhassanak, azoknak a látogatóknak voltak itt a sírjaik, akik a monostor falain belül haltak meg. A sírkövek alig látszottak ki a hóból. Három nagy családi kő sírbolt is volt itt, hasonlóak a Fitzhugh kriptához, ahol előző éjjel jártunk. A temetőn túl több sorban gyümölcsfák csupasz ágai meredtek az ég felé.

Azonnal bevillant, hogy ezek a kripták ideális rejtekhelyek lehetnek. Átküzdöttem magam a legközelebbihez, lekapcsolva közben az apát kulcscsomóját az övemről. Hideg, elmerevedett ujjaimmal addig keresgéltem a kulcsok között, amíg meg nem találtam a zárba illőt.

Alaposan átkutattam minden egyes kriptát, de semmit sem rejtettek el a fehér márványsírok közé. A poros kőpadlón annak sem volt nyoma, hogy az elmúlt években bárki betette volna ide a lábát. Az egyik kripta a prominens Hastings családhoz tartozott, akiknek emlékeztem a nevére, mint azon ősi családok egyikére, amelyek teljesen kihaltak a polgárháborúban. És mégis, tűnődtem, az ide temetettekre emlékezni fognak a szerzetesek révén, akik újra és újra megtartják a külön misét a számukra, és nap mint nap felidézik emléküket, amint az üres levegőbe kántálják neveiket. Megráztam a fejem, majd a gyümölcsös felé indultam, ahol kiéhezett varjak károgtak a kopár fákon ülve. Miközben keresztülbotladoztam a sírkövek között, ismét áldottam az eszemet, hogy magammal hoztam a botomat.

Kis rácsos kapun keresztül jutottam be a gyümölcsösbe, ahol gondosan kiválasztottam az útvonalamat a hóval borított fák között. Minden nyugodt és csendes volt. Itt kint a szabadban úgy éreztem, hogy végre van elég tér ahhoz, hogy gondolkodjak.

Furcsa érzés volt annyi év után ismét egy kolostorban lenni. Lichfieldi növendékként pusztán egy nyomorék fiú voltam, aki semmit sem számított. Itt mindazt a hatalmat birtokoltam, ami Lord Cromwell megbízottját megillette, nagyobbat, mint amekkorával bárki kívülálló valaha is bírt egy rendház fölött. Mégis, ugyanúgy, mint Lichfieldben, most is kirekesztettnek, magányosnak, és elutasítottnak éreztem magam. A különbséget a két helyzet között a szerzetesek tőlem való félelme jelentette, bár óvatosan kellett bánnom a hatalmammal, ugyanis amikor az emberek megrémülnek, bezárulnak, mint egy kagyló.

A Gabriel testvérrel folytatott beszélgetés lehangolt. Ő a múltban élt, a festett könyvek, a régi templomi énekek, és a gipszszobrok világában. Gyanítom, hogy a folyamatos kísértés elől keresett menedéket ebben a világban. Felidéztem gyötrődő arckifejezését, amikor szembesítettem a múltjával. Sok emberrel volt dolgom a pályafutásom során, kérkedő hazudozókkal és agyafúrt zsiványokkal egyaránt, akiket élvezettel kérdeztem ki, figyelve őket, ahogy arcuk megnyúlt, és szemüket forgatták, amint ízekre szedtem a gondosan felépített hazugságaikat. De visszataszító bűnöket kihúzni egy olyan férfiból, mint Gabriel testvér, akinek méltósága kétségtelenül törékeny és könnyen aláásható volt, nem nyújtott semmi élvezetet. Hiszen túlságosan is jól tudtam, milyen érzés gyűlölt kívülállónak lenni.

Emlékszem, hogyan könyörögtem néha apámnak, hogy vegyen ki az egyházi iskolából, és taníttasson otthon, amikor a többi gyerek kicsúfolt, mert én nem tudtam részt venni a játékukban. Ő mindig azzal utasította el a kérésemet, hogy ha engedné, hogy megfutamodjak a világ elől, akkor sohasem csatlakoznék hozzá újra. Hajlíthatatlan ember volt, aki kevés megértést tanúsított, és még ennél is kevesebbet, miután édesanyám tízéves koromban meghalt. Lehet, hogy igaza volt, ezen a reggelen mégis elgondolkodtam azon, hogy jól jártam-e így, hogy világi sikereim végül olyan helyekre vezettek, mint ez, ami úgy tűnik, csak a rossz emlékeket hozza vissza.

Elhaladtam a galambházak mellett, amik mögött náddal körülvett, nagy mesterséges tó terült el. Halastó volt, kifejezetten halak tartása és szaporítása céljából ásták ki. Vizét kis patak táplálta, ami kicsivel odébb, a hátsó fal alatt futó csatornán keresztül folyt tovább. Közelében egy erős fakapu állt. A monostorokat mindig patak mellé építették, hogy elvigye az összes szemetet. A korai szerzetesek okos vízvezeték-szerelők voltak, valószínűleg építettek egy megfelelő akadályt, ami elterelte a hulladékot, hogy megelőzzék a halastó szennyeződését. Ott álltam a botomra támaszkodva, a környezetet nézve, és megfedtem magam borongós gondolataimért. Azért voltam itt, hogy kinyomozzak egy gyilkosságot, és nem azért, hogy múltbéli sérelmeken rágódjak.

Sikerült némi előre haladást elérnem, bár nem túl sokat. Számomra valószínűtlennek tűnt, hogy ezt a bűntényt egy kívülálló követte el. Habár mind az öt vezető elöljárónak tudomása volt Singleton céljáról, nem tudtam elképzelni, hogy bármelyikükön annyira eluralkodott volna az ádáz gyűlölet, hogy megölte volna őt, és ezzel a Szent Donát jövőjét még nagyobb veszélybe sodorta volna. Ugyanakkor nehezen igazodtam el rajtuk, legalább Gabrielnél ott volt valami kétségbeesettség és gyötrődés.

Én azt az elképzelést pártoltam, hogy Singletonnak azért kellett meghalnia, mert talált valami terhelőt az egyik szerzetesről. Ez egyre valószínűbbnek tűnt, még ha ezt nem is tudtam összhangba hozni meggyilkolásának teátrális módjával. Felsóhajtottam. Eltűnődtem, hogy képes leszek-e valamennyi szerzetes és szolga kikérdezésére a monostorban, és a szívem elnehezült arra a gondolatra, hogy ez mennyi időt vehet igénybe. Minél hamarabb távol kerülök ettől a rakás nyomorult embertől, és az ő veszélyeiktől, annál boldogabb leszek, Lord Cromwellnek pedig szüksége van a megoldásra. Azonban, mint ahogy Mark is mondta, én csak annyit tehetek, amennyi lehetséges. Éppolyan sokat kell fáradoznom még, mint általában a jogászoknak. Most elsősorban azt kell ellenőriznem, hogy kívülállók bejuthattak-e a mocsár felől.

– Minden körülményt ki kell vizsgálnom – dünnyögtem, amint keresztülvágtam magam a hóban. – Minden körülményt.

A halastóhoz értem, és körbenéztem. Vékony jéghártya fedte a felszínét, de a nap állásának köszönhetően így is ki tudtam venni a hatalmas pontyok elmosódott alakját, amint felvillantak a náddal benőtt vízben.

Miközben felegyenesedtem, a szemem sarkából megpillantottam valamit, egy halvány, sárgás csillanást a tó fenekén. Tanácstalanul előre hajoltam. Először nem tudtam eldönteni, hogy mit láttam a nádasban, és eltűnődtem, hogy nem a fény játéka volt-e, de aztán ismét észrevettem. Letérdeltem, a kezem sajgott a hidegtől, ahol a havat megérintettem, és a tó vizébe meredtem. Volt ott valami, egy sárga folt a tó fenekén. Az ereklyetartó doboz aranyból volt, és sok drága kardnak volt aranyozott markolata. Ez megéri a vizsgálódást. Megborzongtam. Nem vonzott a gondolat, hogy szembenézzek azzal a jeges mélységgel, de később visszajöhetek Markkal. Felálltam, lesöpörtem a havat a ruhámról, azután összehúztam magamon a köpenyemet, és folytattam az utamat a falon nyíló kapu felé.

Láttam, hogy a falat azokon a szakaszokon, ahol tönkrement, nyersen és egyenetlenül ugyan, de igyekeztek kijavítani, és megerősíteni. Leakasztottam a kulcscsomót az övemről, és megkerestem a nehéz, régi zárba illő kulcsot. A kapu nyikorogva kinyílt, és egy keskeny, a fal mentén végigfutó ösvényen találtam magam. A még szilárd földsáv szélét már kezdte elnyelni a mocsár; nem gondoltam, hogy ilyen közel jött. Egyes részeken, ahol az ingovány már egészen a falig terjeszkedett, alámosva azt, az ösvény már széttöredezett, így ezt teljesen újjá kellett volna építeni. Kívül még durvábban volt toldozva a fal. Egyes helyeken egy ügyes ember fel tudott volna mászni az egyenetlen felszínen. – A pokolba! – morogtam bosszúsan; most már ezt a lehetőséget sem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Végigpillantottam a mocsár felett. Hóval borítva, helyenként vastag nádcsomókkal, és fagyott pocsolyákkal megtörve, fél mérföldön át húzódott a folyó széles szalagjáig, aminek jégmentes felszínén a kék égbolt tükröződött. A folyó mögötti terület ismét enyhén emelkedett, egészen egy erdős horizontig. Minden csendes volt, csak pár tengeri madár mutatta a folyón az élet egyetlen jelét. Míg szemlélődtem, szomorú rikácsolást hallatva a levegőbe emelkedtek.

Félúton a folyó, és a kapu között, kis domb emelkedett; egy sziget a mocsárban. Rajta alacsony romok hevertek nagy összevisszaságban. Biztosan ez volt az a hely, amit Gabriel testvér említett, ahol a szerzetesek először letelepedtek. Kíváncsian, és a botomat erősen megmarkolva, az egyik lábammal leléptem az ösvényről. Meglepetésemre a talaj szilárd volt a hó alatt. Leléptem a másik lábammal is, és tettem egy lépést előre. Megint biztos talajt éreztem. De nem volt az, csak egy megfagyott fűcsomó, és lábam hirtelen nagy roppanással keresztül tört rajta, majd egy cuppanással eltűnt a puha, lágy rétegben. Felkiáltottam és elejtettem a botomat. A lábamat lassan kezdte beszívni alulról valami, amit sűrű iszapnak éreztem. Éreztem, ahogy a sár és a jeges víz eléri a hócipőm peremét, és lecsorog a lábszáram mentén.

Hevesen csapkodtam a karjaimmal, hogy megtartsam az egyensúlyomat, közben elöntött a rémület arra a gondolatra, hogy felbukok, és arccal lefelé beleesek az iszapba. A bal lábam még szilárd talajon állt, és minden erőmmel erre támaszkodva próbáltam visszahúzni magam, rettegve attól, hogy ez a lábam is áttöri a szilárd felület kérgét, és beleesik valamilyen ismeretlen mélységbe. A talaj azonban kitartott, és verejtékezve bár a megerőltetéstől és a félelemtől, képes voltam fájdalmasan lassan kihúzni a sártól fekete másik lábamat. Bugyogás hallatszott, majd emésztő szaga áradt ki a mocsárból. Hátraléptem, és nagy puffanással leültem az ösvényre. Szívem majdnem kiugrott a helyéről. A botom ott hevert az iszapban, ahová elejtettem, de nem is gondoltam arra, hogy megpróbáljam kiszedni. Lepillantva a bűzös sárral beborított lábamra, átkoztam magam az ostobaságom miatt. Érdemes lett volna látni Lord Cromwell arcát, amikor értesül arról, hogy gondosan kiválasztott megbízottja, aki dacolt a rejtélyekkel és Scarnsea veszélyeivel, végül a mocsárba esett és megfulladt.

– Egy igazi tökfej vagy – mondtam hangosan.

Hangot hallottam a háta mögül, és gyorsan megfordultam. A kapu nyitva volt, és Edwig testvér állt ott a ruhája fölé terített meleg köpenyében, és látható elképedéssel meredt rám.

– S-Shardlake úr, jól vagy? – körbenézett a kietlen tájon, és rájöttem, hogy meghallotta, amint magamban beszélek.

– Igen, Edwig testvér. – felemelkedtem földről, miközben tudatában voltam, hogy a sárral telefröcskölt külsőmmel nem kelthettem túl jó benyomást. – Volt egy kis balesetem, majdnem beleestem a mocsárba.

– Nem kellene belemenned, uram. Ez nagyon veszélyes – ingatta a fejét.

– Hát, most már tudom. És te mit keresel itt kint, Edwig testvér? Nincs munka a számtartóházban?

– A beteg novíciust 1-látogattam meg az apáttal, utána pedig ki akartam sz-szellőztetni a fejemet. Néha kijövök ide egy kicsit sétálni.

Kíváncsian figyeltem őt. Nem az az ember volt, akiről könnyen el tudtam képzelni, hogy a testmozgás kedvéért a havat tapossa a gyümölcsösben.

– Szeretek kijönni ide, és a folyó felé n-nézelődni. Nagyon m-megnyugtat.

– Egészen addig, amíg az ember vigyáz a lépteire?

– Öö… igen. S-segíthetek neked, uram? Teljesen s-sáros vagy.

Kezdtem dideregni.

– Elboldogulok. Bár valóban vissza kellene mennem.

Beléptünk a kapun, és visszaindultunk a monostor felé. Olyan gyorsan lépkedtem, ahogy csak tudtam, de az elázott lábam olyan volt, mint egy jégtömb.

– Hogy van a novícius?

Edwig testvér megrázta a fejét.

– Úgy t-tűnik, hogy fel fog épülni, de senki sem mondhat semmi biztosat az ilyen betegségeknél. Nekem is volt a m-múlt télen, két hétig a sz-számtartóház k-k-közelébe sem tudtam menni – ingatta a fejét.

– És mi a véleményed arról, ahogy a perjel Simon Whelplayjel bánik?

A számtartó ismét a fejét ingatta, türelmetlenül.

– Ez nem k-könnyű. Nekünk f-fegyelmezettnek kell lennünk.

– De nem kellene a balsorsúakkal enyhébben bánni?

– Az embereknek sz-szükségük van következetességre, tudniuk kell, hogyha rosszat tesznek, akkor meg lesznek b-büntetve. – Rám nézett. – Te nem így g-gondolod, uram?

– Vannak, akik nehezebben tanulják ezt meg. Nekem is megmondták, hogy ne menjek a mocsárhoz, mégis odamentem.

– Ez csak hiba volt, uram, nem bűn. És ha bárki nehezen érti ezt meg, akkor kétségkívül minden ok megvan rá, hogy kemény leckét kapjon. Egyébként az a fiú gyenge, bármikor megbetegedhetett volna – tette hozzá hidegen. Felhúztam a szemöldökömet.

– Úgy látom, hogy te csak fehéren-feketén látod a világot, testvér.

– Így van, uram. Fekete és fehér. Bűn és erény. Isten és Sátán. A szabályokat már lefektették előttünk, nekünk csak követni kell őket.

– A szabályokat most a király határozza meg, és nem a pápa.

Edwig testvér komolyan nézett rám.

– Igen, uram, és nekünk követni kell ezeket.

Feltűnt, hogy ez nem ugyanaz volt, amit Athelstan testvér beszámolója szerint ő és a többiek valójában mondanak.

– Jól tudom számtartó testvér, hogy te távol voltál azon az éjszakán, amikor Singleton megbízottat megölték?

– I-igen. Van néhány birtokunk W-Winchelsea-nél. Nem voltam elégedett az ottani intéző számláival, ezért odalovagoltam, hogy a helyszínen ellenőrizzem ezeket. Három éjszakán át voltam távol.

– Mit találtál?

– Először azt hittem, hogy b-becsapott minket, de kiderült, hogy csak hibázott. Persze, azért elcsaptam őt. Ha emberek nem k-képesek megfelelően sz-számolni, akkor nem dolgozom velük.

– Egyedül mentél oda?

– Egy segédemet vittem magammal, az öreg Williams testvért, akit láttál a számtartóházban. – Rám sandított. – És az intéző házában voltam azon az éjjelen, amikor Singleton megbízottat meggyilkolták. Isten nyugosztalja őt – tette hozzá jámboran.

– Sok kötelességed van – mondtam –, de legalább vannak segédeid, akik segítenek neked. Az öregember és a fiú.

Éles pillantást vetett rám.

– Valóban, bár a fiú többet árt, mint használ.

– Tényleg?

– Nincs feje a sz-számokhoz, egyáltalán nincs. Őt b-bíztam meg azzal, hogy keresse ki azokat a könyveket, amiket kértél. Ezeknek nálad k-kell lenniük hamarosan. – Majdnem elcsúszott, én kaptam el a karját.

– Köszönöm, uram. A Szűzanyára, mennyi hó!

†

Az út hátralévő részében a számtartó arra koncentrált, hogy hová lépjen, és nagyon keveset szóltunk egymáshoz, amíg elértük a monostor épületeit. Az udvaron külön váltunk; Edwig testvér visszatért az irodájába, én pedig az ispotály felé irányítottam a lépteimet. Ennem kellett valamit. Közben a számtartón töprengtem. Egy igazi merev hivatalnok, akinek annyira a rögeszméjévé vált a pénzügyi felelősség, hogy ez valószínűleg minden mást kirekeszt a fejéből. Viszont teljes odaadással szolgálja a monostort. Kész lenne arra, hogy becstelenség felett hunyjon szemet a monostor védelmében? Vagy ez azt jelentené, hogy átlépné a fehér és fekete közötti választóvonalat? Ellenszenves ember volt, de mint azt előző éjjel Marknak kifejtettem, ez még ugyanúgy nem teszi őt gyilkossá, mint ahogy a Gabriel testvér iránt érzett szimpátiám sem teszi a sekrestyést ártatlanná. Felsóhajtottam. Nehéz volt tárgyilagosnak maradni ezek között az emberek között.

Amikor kinyitottam az ispotály ajtaját, minden csendesnek tűnt. A kórterem kihalt volt. A beteg, idős férfi csendesen feküdt az ágyában, a vak szerzetes a székében aludt, míg a kövér szerzetes ágya üres volt. Talán Guy testvérnek sikerült rábeszélni arra, hogy távozzon. Egy pillanatra a kandallóban hívogatóan pattogó tűzhöz léptem, hogy felmelegedjek egy kicsit.

Miközben ott álltam a nedves nadrágomból felszálló gőzt figyelve, hangok ütötték meg a fülemet bentről. Zavaros, töredékes hangok, kiabálás és ordítozás, majd egy csattanás, ahogy egy cserépedény eltörik. A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Megdöbbenve bámultam, amikor a betegszobákhoz vezető ajtó kicsapódott, és egymással viaskodó, összegabalyodott alakok estek be a terembe – Alice, Mark, Guy testvér, és az egész közepén egy vékony figura fehér hálóingben, aki közben kiszabadult a többiek közül, és odébb támolygott. Felismertem benne Simon Whelplayt, de most teljesen különbözött attól a félholt személytől, akit a múlt éjjel láttam. Arca teljesen kivörösödött, tágra nyílt szemei mereven előre néztek, a szája szegletében pedig nyál habzott. Úgy nézett ki, mint aki mondani próbál valamit, de szavak helyett csak levegő után kapkodott és öklendezett.

– Jézus sebeire, mi történik itt? – kiáltottam Markra.

– Ez teljesen megőrült, uram!

– Szétszóródni! Kapjuk el! – kiáltott Guy testvér eltökélt arccal, majd Alice felé biccentett, aki széttárt karral oldalra húzódott. Mark és Guy testvér követte a példáját, és körbezárták a novíciust, aki megállt és vad pillantásokkal nézett körbe. Közben felébredt az öreg szerzetes, és az ágyában ülve tátott szájjal idegesen forgatta a fejét.

– Mi az? – kérdezte reszkető hangon. – Guy testvér?

Ekkor ijesztő dolog történt. Úgy láttam, hogy Whelplay elkapta a pillantásomat, és rögtön előrehajtotta a törzsét, a torz testtartásomat utánozva. És nem csak ezt tette, de kinyújtotta előre a karjait, és hadonászni kezdett velük, ide-oda, mintha gúnyolódva gesztikulálna ujjaival. Ugyanaz a mozdulat, egy rossz beidegződés, amit állítólag én szoktam csinálni a bíróságon, amikor izgatott vagyok. Honnan tudna azonban Whelplay egy ilyen dolgot? Ismét azok az iskolai napok jutottak eszembe, amikor kegyetlen gyerekek utánozták a mozdulataimat, és bevallom, hogy miközben az előregörnyedő és mutogatva körbetántorgó novíciust figyeltem, a szőr felállt a hátamon.

Mark kiáltása ragadott ki a gondolataimból.

– Segíts nekünk! Fogd meg, uram, az Isten szent nevére, különben kiszalad!

Szívem hevesen vert, de kitártam én is a karjaimat, és a novícius felé közeledtem. Amikor közelebb értem, és belenéztem a szemeibe, elborzadtam attól, amit láttam. A pupillák kétszer akkorák voltak, mint normálisan, vadul bámultak, bármiféle értelem nélkül, még akkor is, amikor előadta a gúnyolódó dülöngélését. Eszembe jutottak Gabriel testvér szavai a Sátán erejéről, és azt gondoltam, összerázkódva a hirtelen rám törő rémülettől, hogy a fiú is a hatalmába került.

Éppen mielőtt sikerült volna négyünknek bekeríteni, váratlanul az egyik oldal felé lódult, és eltűnt egy félig nyitott ajtón keresztül.

– A fürdőházban van! – kiáltott fel Guy testvér. – Onnan nincs más kiút. Legyetek óvatosak, csúszik a padló! – ezzel berohant az ajtón, Alice utána. Mark és én egy pillanatig egymásra néztünk, majd követtük őket.

A fürdőház homályos volt, csak halvány, tejszerű fény szűrődött be egy a magasban lévő félig hóval borított ablakon keresztül. Kicsi, négyzet alakú terem volt, kőlapokkal fedett padlóval, és középen a földbe süllyesztett, talán négy láb mély, csempézett medencével. Kefék és kaparó kések álltak az egyik sarokban, és mindent áthatott a mosdatlan bőr pállott szaga. Vízcsobogást hallottam, és ahogy lepillantottam, láttam, hogy a patak a medence aljába épített csatornán folyik végig. Simon Whelplay összegörnyedve állt egy távoli sarokban, a fehér hálóingében remegve. Az ajtónál maradtam, amíg Guy testvér megközelítette az egyik oldalról, Alice és Mark pedig a másikról. Alice kinyújtotta a kezét a novícius felé.

– Gyere ide, Simon, én vagyok az, Alice. Nem fogunk bántani. – Csodáltam a bátorságáért, nem sok nő közeledett volna ilyen nyugodtan egy ilyen rémisztő jelenséghez.

A novícius megpördült, arca elkínzott arckifejezést vett fel, majdnem felismerhetetlenné téve őt. Egy pillanatig üres tekintettel rám meredt, aztán tekintetét a mellette álló Markra fordította. Egyik csontos ujjával rábökött, és recsegős, érdes hangon, ami nem hasonlított a sajátjára, kiabálni kezdett.

– Távozz innen! A sátán embere vagy a fényes öltözékedben! Látom őket, a gonoszokat, ahogy lerajzanak az égből, olyan sűrűn, mint a porszemek, ellepnek mindent, ott vannak mindenhol, még itt is! – Kezét a szeméhez kapta, megtántorodott, és hirtelen előre esett, bele a medencébe. Hallottam az egyik karja reccsenését, amikor a csempéknek csapódott. Mozdulatlanul hevert, teste szétterült keresztben a csatornán. Jeges víz folyt körülötte.

Guy testvér leereszkedett a fürdőbe. Mi a szélén álltunk, és onnan figyeltük, ahogy arccal felfelé fordítja a novíciust. Szemei befordultak, hátborzongató kontrasztot hozva létre még eleven arcával. Az ispotályos lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott, mielőtt felnézett ránk.

– Meghalt.

Felállt és keresztet vetett. Alice felnyögött, majd Mark mellkasára omlott, és keserves, fuldokló zokogásban tört ki.

Tizenharmadik fejezet

Mark és Guy testvér óvatosan kiemelték Simon testét a medencéből, és visszavitték az ispotályba. Guy testvér tartotta a novícius vállait, míg a halálsápadt Mark a csupasz fehér lábakat. Alice-szel követtük őket, aki a rátört, rövid zokogás után visszanyerte a tőle megszokott higgadt viselkedését.

– Mi történik? – A vak szerzetes talpon volt, a kezeivel hadonászott maga előtt, a félelemmel teli arca szánalmas volt. – Guy testvér? Alice?

– Nyugodj meg, testvér – nyugtatgatta Alice. – Történt egy kis baleset, de most már minden rendben van. – Ismét megcsodáltam az önuralmát.

A testet az ispotályos betegápoló szobájába fektették le, a spanyol kereszt alá. Egy lepedővel letakarták, arca már megmerevedett.

Vettem egy mély levegőt. Az agyam még mindig pörgött, és nem csak a novícius halála által kiváltott sokk miatt. Ami nem sokkal ezelőtt történt, a csontjaimig megrázott. A gyermekkori megaláztatások emlékeinek még akkor is döbbenetes hatásuk van, ha nem ilyen felfoghatatlan és rettenetes módon idézik fel ezeket.

– Guy testvér – kezdtem. – A tegnapi napot megelőzően sohasem találkoztam ezzel a fiúval, mégis, amikor az előbb észrevett engem, úgy tűnt, hogy… hogy kigúnyol engem, a hajlott tartásomat utánozza, és… bizonyos mozdulatokat tesz, amiket én néha a bíróságon szoktam tenni, a kezemmel hadonászva. Mindez olyan… olyan ö-ördöginek tűnt nekem. – Átkoztam magamat, hogy úgy dadogtam mint a számtartó.

Az ispotályos hosszú, fürkésző pillantást vetett rám.

– El tudok képzelni egy magyarázatot, de remélem, hogy tévedek.

– Hogy érted ezt? Beszélj világosan – hallottam magam, ahogy nyűgösen felcsattanok.

– Még át kell gondolnom – válaszolt ugyanolyan élesen. – Ám először, megbízott, Fabian apátnak kellene beszámolnom.

– Rendben – megragadtam az asztal sarkát, mert a lábaim maguktól remegni kezdtek. – Addig a konyhádban fogunk várakozni.

Alice visszavezetett engem és Markot a kis kamrába, ahol korábban reggeliztünk.

– Rendben vagy, uram? – kérdezte Mark aggódva. – Reszketsz.

– Igen, igen.

– Van egy gyógynövény főzetem, ami megnyugtatja a testet, ha azt sokk éri – mondta Alice. – Macskagyökér és sisakvirág. Melegíthetek valamennyit, ha kívánod.

– Köszönöm. – Összeszedett maradt ugyan, de arcából és szeméből elgyötörtség sugárzott. Mosolyt erőltettem magamra. – A történtek rád is hatással voltak, láttam. Ez érthető volt. Az ember attól tartott, hogy maga a Sátán volt jelen abban a szegény teremtésben.

Meglepett az arcán váratlanul felvillanó a düh.

– Én nem félek a gonosztól uram, kivéve, ha ezek olyan emberi szörnyek, mint akik meggyötörték ezt a szegény fiút. Az élete már azelőtt tönkre volt téve, hogy elkezdődött volna, és ezért kellene nekünk mindig siratni. – Abbahagyta, felismerve, hogy cseléd létére túl messzire ment. – Hozom a főzetet – mondta gyorsan, és kisietett.

Felhúztam a szemöldököm, ahogy Markra néztem.

– Ez őszinteség a javából.

– Kemény élete volt.

A gyászgyűrűmmel babráltam.

– Mint oly sokaknak ebben a siralomvölgyben. – Rápillantottam. Látszott rajta, hogy le van sújtva.

– Beszélgettem vele, ahogy kérted.

– Mesélj – biztattam. Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet a nemrég történtekről.

– Másfél éve van itt. Scarnsea-ből jött, az apja fiatalon meghalt, az anyja nevelte fel, aki javasasszony volt. Gyógyfüveket árult.

– Szóval innen szerezte a tudását.

– Már menyasszony volt, amikor a szerelme meghalt egy balesetben. Rádőlt egy fa. A városban kevés munka akadt, de Esherben talált egy helyet. Egy patikus segédje lett, aki ismerte az anyját.

– Világlátott is. Sejtettem, hogy nem egy falusi liba.

– Nagyon jól ismeri ezt a környéket. Beszéltem vele a mocsárról is. Elmondta, hogy ösvények futnak rajta keresztül, csak tudni kell, hogy hol keresd őket. Megkérdeztem, hogy meg tudná-e mutatni nekem ezeket, mire azt válaszolta, hogy talán igen.

– Ez nagyon hasznos lenne. – Beszámoltam Marknak, hogy mit mondott nekem Gabriel testvér a csempészekről, majd a mocsárban tett kirándulásomról, és a balesetről. Kinyújtóztattam a sáros lábamat.

– Ha vannak ott ösvények, bármilyen vezetőnek nagyon óvatosnak kell lennie. Jézus sebeire, ezt a balszerencsés napot. – Az asztalon nyugvó kezem még mindig remegett, és úgy tűnt, hogy képtelen vagyok leállítani. Mark is sápadt volt még. Egy pillanatra mély csend telepedett közénk, amit hirtelen kétségbeesetten próbáltam elűzni.

– Ha jól veszem ki a szavaidból, igen hosszasan beszélgettetek. Alice hogyan került ide?

– Miután az idős patikus meghalt, visszajött Scarnsea-be. Röviddel ezután azonban az anyja is elhunyt. A házukat haszonbérlet címén birtokolták, és a tulajdonos visszavette. Teljesen egyedül maradt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen, amikor valaki szólt neki, hogy az ispotályos keres egy világi segédet. A városiak közül senki sem akart neki dolgozni, egymás között csak fekete koboldnak hívják, neki azonban nem volt választása.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem sokra becsüli a mi jámbor testvéreinket.

– Alice elmondta, hogy nem kevés közöttük a kéjsóvár férfi, akik állandóan felsomfordálnak és próbálják tapogatni őt. Ő az egyetlen fiatal nő ezen a helyen. Még maga a perjel is problémát jelent.

– Jézus nevére, igen nyíltan beszélt veled – lepődtem meg.

– Nagyon dühös emiatt, uram. A perjel lehetetlenül viselkedett, amikor Alice megérkezett.

– Igen. Észrevettem, hogy nem kedveli a perjelt. Ejnye, az a férfi egy hipokrita, más embereket büntet a bűneik miatt, miközben ő a női cselédeket hajkurássza. Tud erről az apát?

– A lány Guy testvérnek szólt, aki leállította a perjelt. Az apát ritkán avatkozik be. Ő támogatja a perjel szigorú intézkedéseit, és hagyja, hogy azt tegyen, amit csak jónak lát. Szemmel láthatóan minden szerzetes retteg tőle, és azok, akik azelőtt bűnösek voltak szodómiában, túl rémültek ahhoz, hogy kövessék alantas ösztöneiket.

– És íme, láthattuk ennek a szigornak az eredményeit…

Mark megdörzsölte a szemöldökét.

– Igen, láttuk – értett egyet komoran.

Egy pillanatig eltöprengtem.

– Nem túl lojális Alice, ha így beszél a megbízott segítőjének. A reformáció híve?

– Nem gondolnám. De nem érti, hogy miért kellene megtartania azoknak a titkait, akik zaklatják őt. Határozott elképzelései vannak, uram, de nemesek. Nem szemtelen. Guy testvérről nagyon melegen beszél. Az ispotályos nagyon sok mindenre megtanította őt, és megvédte azoktól, akik háborgatták. És nagyon gyöngéd azokkal az ártalmatlan öreg emberekkel, akiknek a gondját viseli.

Figyelmesen néztem őt.

– Ne kötődjél túl erősen ehhez a lányhoz – figyelmeztettem csendesen. – Lord Cromwell fel akarja számolni ezt a monostort, és talán mi fogjuk ezt elérni, megfosztva ismét a házától és otthonától a lányt.

Összeráncolta a homlokát.

– Ez kegyetlen lenne. És ő már nem kislány, hanem egy huszonkét éves felnőtt nő. Nem tudnál tenni érte valamit?

– Megpróbálhatom. – Egy pillanatig eltűnődtem. – Az ispotályos testvér tehát védelmezi őt. Kíváncsi vagyok, hogy cserébe Alice is védelmezi-e a testvért.

– Úgy érted, hogy Guy testvérnek is lehetnek titkai?

– Nem tudom – felálltam és az ablakhoz mentem. – Zúg a fejem.

– Azt mondtad, hogy a novícius mintha utánzott volna téged – kezdte Mark habozva.

– Neked nem úgy tűnt?

– Nem értem, honnan tudta volna…

Nyeltem egyet.

– Hogy lóbálom a karjaimat magam körül, amikor a bíróságon beszélek? Nem, én sem értem. – Az ablaknál álltam és kifelé bámultam, a körmömet rágva, amíg meg nem láttam a közeledő Guy testvért, az oldalán lépkedő apáttal, és a perjellel. A három alak gyorsan elhaladt az ablak alatt, lépteik nyomán felkavarodott a hó. Pár pillanattal később már abból a szobából hallottuk a hangjukat, ahol a novícius holtteste feküdt. Léptek zaja hallatszott, és a három szerzetes belépett a kis konyhába. Addigra az asztalnál ültem, és onnan tanulmányoztam őket, egyiket a másik után. Guy testvér barna arcvonásai kifejezéstelenek voltak. Mortimus perjel arca vörös volt a dühtől, de némi félelmet is láttam rajta. Az apát láthatóan magába roskadt, és az egyébként hatalmas ember valahogy kisebbnek, szürkébbnek látszott.

– Megbízott – mondta csendesen. – Sajnálom, hogy ilyen szörnyű eseménynek kellett tanúja lenned.

Mély levegőt vettem. Inkább elbújtam volna egyedül valahová egy sarokba, minthogy a hatalmamat kelljen gyakorolni ezek felett a nyomorult emberek felett, de nem volt választásom.

– Nos, igen – kezdtem. – Azért jöttem az ispotályba, hogy nyugalomra és csendre leljek a nyomozásom lefolytatása közben, erre szembe találom magam egy novíciussal, akit addig hajtanak a hidegben és éheztetnek, míg be nem lázasodik, ami majdnem megöli őt, aztán megőrül, és halálra zúzza magát.

– Megszállta őt az ördög! – csattant fel a perjel kemény, éles stílusban, a szokásos szarkazmusának nyoma sem volt. – Engedte, hogy elméje úgy beszennyeződjön, hogy a Sátán megszállta azt a gyengesége óráiban. Én gyóntattam meg őt, én róttam ki rá a sanyargatást előíró penitenciát, de már elkéstem. Ilyen a gonosz hatalma. – Összepréselte az ajkait, és rám meredt. – Jelen van mindenhol, és minden, keresztények közötti vita elvonja a figyelmünket róla.

– A fiú arról beszélt, hogy látja a gonosz szellemeket, olyan sűrűn, mint a porszemeket a levegőben – mondtam. – Gondolod, hogy valóban ezt látta?

– Ugyan, uram, még a legbuzgóbb reformátorok sem vitatják, hogy a világ tele van a Sátán szolgáival. Nem azt mondják, hogy maga Luther is hozzávágott egy Bibliát egy démonhoz a saját szobájában?

– Néha azonban az ilyesfajta látomásokat az agy lázas állapota is okozhatja – mondtam rápillantva Guy testvérre, aki bólintott.

– Csakugyan okozhatja – értett egyet az apát. – Az egyház több száz éve tudja ezt. Ezt az ügyet a lehető legalaposabban ki kell vizsgálnunk.

– Eh, nincs itt semmi vizsgálnivaló – tört ki a perjel indulatosan. – Simon Whelplay megnyitotta a lelkét az ördögnek, egy démon megszállta őt, erre belevetette magát a fürdőbe, megölve magát, mint a Gadarénus disznók, akik a tengerbe ugrottak a sziklákról. A lelke most a pokolban van, hiába próbáltam meg mindent, hogy megmentsem őt.

– Nem hiszem, hogy az esés ölte meg – szólalt meg Guy testvér.

Meglepődve nézett rá mindenki.

– Hogyan állíthatod ezt? – kérdezte az apát megvetően.

– Mert nem ütötte be a fejét – válaszolt az ispotályos csendesen.

– Akkor hogyan…

– Még nem tudom.

– Mindenesetre – mondtam élesen, a perjelre nézve – úgy tűnik, a túlzásba vitt fegyelmezés miatt került súlyosan legyengült állapotba.

A perjel szemtelenül nézett vissza rám.

– Uram, a főminiszter azt akarja, hogy ismét rend legyen a kolostorokban. Igaza van, a korábbi erkölcsi lazaság veszélybe sodorta a lelkeket. Ha hibáztam volna Simon Whelplay esetében, annyiban tettem, hogy nem voltam eléggé szigorú, vagy talán az ő szíve volt már túlságosan megmételyezett. És, hogy Lord Cromwell szavaival éljek, csak a szigorú fegyelem által lehet a rendeket megreformálni. Nem sajnálom, amit tettem.

– Mit szólsz ehhez, apát uram?

– Lehetséges, hogy a szigorúságod túl messzire ment ebben az ügyben, Mortimus. Guy testvér, te és én találkozzunk később, hogy megfontoljuk a további lépéseket. Egy vizsgálóbizottságban. Igen, egy bizottság. – A szó láthatóan megnyugtatta őt.

Guy testvér mélyet sóhajtott.

– Először is, nekem meg kell vizsgálnom a szerencsétlen holttestét.

– Igen, tedd azt – mondta az apát. Észrevehetően visszatért a magabiztossága, mire újra felém fordult.

– Shardlake úr, el kell mondjam neked, hogy Gabriel testvér felkeresett engem. Emlékezett arra, hogy fényeket látott kint a mocsárban a Singleton megbízott meggyilkolását megelőző napokban. Elképzelhető, hogy talán a mi helyi csempészeink voltak felelősek a gyilkosságért. Ezek istentelen emberek. Ha megsértik a törvény rendelkezéseit, innen már csak egy lépés, hogy áthágják az isteni törvényeket is.

– Talán. Voltam odakint, hogy megnézzem a mocsarat. Meg fogom említeni holnap a békebírónak, ez képezi a nyomozásom egyik irányát.

– Úgy gondolom, hogy ez a válasz.

Nem feleltem semmit. Az apát folytatta. – Pillanatnyilag az lenne a legegyszerűbb, ha azt mondanánk a testvéreknek, hogy Simon a betegség következtében halt meg. Persze, csak ha egyetértesz ezzel, megbízott.

Egy pillanatig eltöprengtem. Nem kívántam, hogy még nagyobb pánik uralkodjon el a monostoron.

– Jól van.

– Írnom kell majd a családjának. Ebben ugyanezt fogom állítani nekik…

– Igen, jobb, mint ha azt mondanád, hogy a perjel szerint a fiuk biztosan a pokol tüzén fog elégni – csattantam fel, hirtelen megundorodva mindkettőjüktől. Mortimus perjel további vitára nyitotta a száját, de az apát megelőzte őt.

– Gyere, Mortimus, mennünk kell. Meg kell szerveznünk, hogy ássanak ki még egy sírt. – Ezzel meghajolt és távozott. A perjel követte őt, még egy utolsó kihívó pillantást vetve rám.

– Guy testvér – kezdte Mark –, mit gondolsz, mi ölte meg ezt a fiút?

– Ki fogom találni. De ehhez fel kell nyitnom. – Megrázta a fejét. – Ezt sohasem könnyű megtenni egy olyan emberrel, akit ismertél. Azonban most kell ezt cselekedni, amíg még friss. – Lehajtotta a fejét, és becsukta a szemeit egy pillanatra, elmondott egy imát. Aztán vett egy mély levegőt. – Ha megbocsátotok.

Bólintottam, és az ispotályos távozott, a léptei lassan elhaltak, míg a szobája felé távolodott. Mark és én pár pillanatig csendben ültünk. A szín kezdett visszatérni az arcára, de még mindig sápadtabb volt, mint amilyennek valaha láttam. Én még mindig kábultnak éreztem magam, bár legalább a remegés megszűnt. Alice jelent meg, egy csésze gőzölgő folyadékot hozva.

– Elkészítettem neked a főzetet, uram.

– Köszönöm.

– És a két szerzetes a számtartóházból a nagyteremben várnak, egy nagy halom könyvvel.

– Micsoda? Ó, igen. Mark, megmondanád nekik, hogy vigyék a könyveket a szobánkba?

– Igen, uram. – Ahogy kinyitotta az ajtót, fűrészelés hangját hallottam a betegápoló szoba irányából. Ismét becsukódott az ajtó, és megkönnyebbülten becsuktam a szememet. Kortyoltam egyet a folyadékból, amit Alice hozott nekem. Nehéz, fűszeres íze volt.

– Ez jó a megrázkódtatásra, uram, megnyugtatja az idegeket.

– Nagyon kellemes. Köszönöm.

A lány a karjait maga előtt összefonva állt.

– Uram, szeretnék elnézést kérni a korábbi szavaimért. Szemtelen voltam.

– Nem számít. Mindannyian fel voltunk zaklatva.

Alice tétovázott.

– Biztosan furcsának hiszel most, uram, hogy azt mondtam, nem félek a gonosz szellemektől azután, amit láttam.

– Nem. Néhányan túlságosan is készek arra, hogy az ördög kezét lássák minden betegségben, amit nem értenek. Az én első gondolatom is ez volt, de azt hiszem Guy testvérnek van néhány egyéb magyarázat is a fejében. Éppen… megvizsgálja a testet.

A lány keresztet vetett.

– Jóllehet semmiképpen sem lehetünk vakok a Sátán mesterkedésére a világban – folytattam.

– Úgy gondolom… – megtorpant mondandójában.

– Folytasd. Szabadon beszélhetsz velem. Ülj le, kérlek.

– Köszönöm. – Leült, odaszegezve engem az élénk, figyelmes kék szemével. Észrevettem, hogy milyen tiszta és egészséges bőre van.

– Úgy gondolom, hogy az ördög a világban sokkal inkább az emberi gonoszságban, a kapzsiságban, kegyetlenségben és becsvágyban mutatkozik meg, mint hogy megszállja, és őrületbe kergesse őket.

Bólintottam.

– Én is így gondolom, Alice. A bíróságokon láttam eleget azokból a tulajdonságokból, amiket említettél. És nem csak a megvadultaknál. És azok, akik birtokolták ezeket, mind teljesen épelméjűek voltak. – A lelki szemeim előtt hirtelen rémisztő elevenséggel megjelent Lord Cromwell arca. Pislogtam egyet.

Alice szomorúan bólintott.

– Ilyenfajta gonosz mindenhol van. Néha úgy tűnik nekem, hogy a pénz és a hatalom utáni vágy az embereket kiéhezett fenevadakká tudja változtatni, akik azt kutatják, hogy mit tudnának még felfalni.

– Jó hasonlat. De hol találkozhat egy fiatal szolgálólány ilyen gonosszal? – kérdeztem óvatosan. – Talán itt?

– Figyelem a világot, töprengek a dolgokon – vont vállat Alice. – Talán többet is, mint amennyi egy nőnek szükséges.

– Nem, nem. Isten éppúgy megengedte a gondolkodást a nőknek, mint a férfiaknak.

A lány fanyarul elmosolyodott.

– Nem sok embert találnál itt, aki egyetértene veled, uram.

Ismét kortyoltam egyet az italból. Éreztem, hogy átmelegíti és ellazítja a fáradt izmaimat.

– Ez nagyon jó. Poer úr mesélt nekem arról, hogy járatos vagy a gyógyítás tudományában.

– Köszönöm. Mint említettem neki, az anyám javasasszony volt. – Arca elkomorult egy pillanatra. – Néhányan az ilyen munkát a sötét tudományokkal azonosítják, de ő pusztán csak összegyűjtötte az ismereteket, amit ő az anyjától kapott, aki pedig szintén az anyjától. A patikus is gyakran kérte anyám tanácsát.

– Te pedig egy gyógyszerész segédje lettél.

– Igen. Nagyon sok mindenre megtanított az a férfi. De hamar meghalt, és én hazajöttem.

– Hogy elveszítsd az otthonodat.

Összeszorította az ajkait.

– Igen, a bérlet megszűnt anyám halálával. A földesúr lerombolta a házat, és körbekerítette a kis földünket birkák számára.

– Sajnálom. Ezek a bekerítések tönkreteszik az országot. Lord Cromwellt is aggasztják ezek az ügyek.

Kíváncsian nézett rám.

– Te ismered őt? Lord Cromwellt?

Bólintottam.

– Igen. Hosszú ideje szolgálom őt, különböző módokon.

Alice hosszan, kíváncsi tekintettel nézett rám, aztán lesütötte a szemét, és némán ült, ölbe tett kézzel. Munkától megkérgesedett, de még mindig szép formájú kezei voltak.

– Rögtön azután idejöttél, hogy meghalt az édesanyád? – kérdeztem.

Felemelte a fejét.

– Igen. Guy testvér jó ember, uram. Remélem… remélem, nem fogod rosszul megítélni őt szokatlan kinézete miatt, uram. Néhányan ezt teszik.

Megráztam a fejem.

– Nekem sokkal mélyebben kell a dolgokat áttekintenem ennél, ha jó nyomozó akarok lenni. Bár bevallom, megrémisztett, amikor először láttam őt.

Hirtelen felnevetett, hófehér fogai kivillantak.

– Engem is, uram. Azt hittem, hogy egy fából faragott arc, ami életre kelt. Hetekig tartott, míg ugyanúgy tudtam ránézni, mint a többi emberre. Rengeteg dologra megtanított.

– Talán egy nap képes leszel arra, hogy a magad érdekében használd ezt a tudást. Tudom, hogy Londonban vannak patikusnők. Bár ők többnyire özvegyek, és kétségtelen, hogy te férjhez fogsz menni.

– Egy nap, talán – vonta meg a vállát.

– Mark mondta nekem, hogy volt egy udvarlód, aki meghalt. Sajnálom.

– Igen – mondta lassan. Az óvatos tekintet visszatért a szemébe. – Úgy tűnik, hogy Poer úr sokat mesélt rólam.

– Nekünk… nos, nekünk mindent tudnunk kell azokról, akik itt élnek, mint te biztosan észrevetted. – Igyekeztem úgy mosolyogni, ami reményeim szerint bátorító volt.

Ismét felállt, és az ablakhoz sétált. Amikor megfordult, a vállai feszesek voltak, és úgy tűnt, mintha valamilyen döntésre jutott volna.

– Uram, ha én megosztanék veled némi információt, bizalmasan kezelnéd azt? Szükségem van erre a munkára…

– Igen, Alice, a szavamat adom.

– Edwig testvér segédei azt mondták, hogy minden aktuális számlakönyvet elhoztak a kérésednek megfelelően.

– Ami meg is történt.

– Csakhogy nem hozták el mindet, uram. Nem hozták el azt, ami Singleton megbízottnál volt a halála napján.

– Honnan tudod?

– Mert minden könyv, amit ide cipeltek barna színű volt. Annak viszont, amit a megbízott tanulmányozott, kék volt a fedőlapja.

– Csakugyan az volt nála? Honnan tudod ezt?

Habozott egy pillanatig.

– Megtartod magadnak, uram, ha én ezt elmondom neked?

– Igen, ígérem. Szeretném, ha megbíznál bennem, Alice.

Mély levegőt vett.

– Azon a délutánon, amikor Singleton megbízott meghalt, bementem a városba, hogy vásároljak néhány dolgot. A visszaúton elmentem a számtartó fiatal segítője, Athelstan testvér és Singleton megbízott mellett, akik a számtartóház ajtajánál álltak.

– Athelstan testvér?

– Igen. Singleton megbízott egy nagy kék könyvet tartott a kezében, miközben Athelstannel kiabált. Nem, egyáltalán nem törődött azzal, hogy lehalkítsa a hangját, amikor elmentem mellettük. – Keserűen rám mosolyodott egy kicsit. – Végül is, csak egy női cseléd vagyok.

– És mit mondott?

– „Azt hitte, hogy eltitkolhatja ezt előlem, a fiókjába rejtve?” Emlékszem a szavaira. Athelstan testvér dadogott valamit arról, hogy a megbízottnak nincs joga ahhoz, hogy a számtartó szobájában kutasson, mialatt a számtartó távol van, mire a megbízott azt válaszolta, hogy neki joga van mindenhová bemennie, és a könyv új megvilágításba helyezi az egész éves elszámolást.

– Mit mondott erre Athelstan testvér?

– Semmit. Nagyon rémültnek látszott, mint egy kutya, amit kihajítottak az ablakból. Singleton megbízott azt mondta, hogy át fogja tanulmányozni a könyvet, aztán méltóságteljesen elvonult. Emlékszem a diadalittas kifejezésre az arcán. Athelstan testvér meg sem tudott mozdulni néhány pillanatig. Aztán észrevett engem. Metsző pillantást vetett rám, majd bement, és becsapta az ajtót.

– És semmi többet nem hallottál erről?

– Nem, uram. Éppen leszállt az est, amikor ez történt, és a következő, amit hallottam az volt, hogy a megbízott meghalt.

– Köszönöm, Alice – mondtam. – Ez nagyon sokat segíthet. – Kis szünetet tartottam, figyelmesen tanulmányozva őt. – Mellesleg, Poer úr említette, hogy volt valami gondod a perjellel.

Újra kiült az arcára a korábbi merész kifejezés.

– Már a legelső napokban, hogy idekerültem, kereste a lehetőséget, hogy kihasználja a helyzetemet. De ez már nem probléma.

Bólintottam.

– Egyenesen beszélsz, Alice, csodállak ezért. Kérlek, ha bármi eszedbe jut, ami segítheti a nyomozásomat, keress meg. Ha védelemre van szükséged, tőlem megkaphatod. Elő fogom keríteni azt az eltűnt könyvet, de vigyázok majd, hogy ne említsem, hogy beszéltél velem.

– Köszönöm, uram. Most azonban, engedelmeddel, segítenem kellene Guy testvérnek.

– Borzasztó munka ez egy szolgálólánynak.

Alice vállat vont.

– Ez része a kötelességeimnek, és hozzászoktam a holttestekhez. Anyám ravatalozta fel azokat az embereket, akik a városban meghaltak.

– Erősebb gyomrod van, mint nekem, Alice.

– Az életem során kevés gyengeséget engedhettem meg magamnak – mondta hirtelen keserűséggel.

– Nem így értettem – emeltem fel védekezően a kezemet. Ahogy ezt tettem, a karom nekiütközött a csészémnek, majdnem leverve azt, de Alice, aki közben visszajött az asztalhoz, és szemben állt velem, hirtelen átnyúlt az asztal fölött, és elkapta a csészét, majd visszatette elém.

– Köszönöm. Az égre, gyors kezed van.

– Guy testvér örökké elejt dolgokat az ispotályban. És most, uram, engedelmeddel mennem kell.

– Menjél csak. És köszönöm, amit elmondtál a számtartóról. – Elmosolyodtam. – Tudom, hogy a király megbízottja fenyegető figura lehet.

– Nem, uram. Te más vagy. – Egy pillanatig komolyan nézett rám, aztán megfordult, és kiment a szobából.

†

Tovább kortyolgattam az italomat, ami lassan felmelegítette a bensőmet. Arra a gondolatra, hogy Alice hajlandó volt megbízni bennem, másfajta melegség kezdte el átjárni a szívemet. Ha nem ezen körülmények között találkoztam volna vele, és nem lett volna szolga…

Újra felidéztem az utolsó szavait. Hogyan voltam én „más”? Sejtettem, hogy Singletont látva jutott arra a következtetésre, hogy minden megbízott hepciáskodó zsarnok, de éreztem ennél többet is a szavaiban? Nem tudtam elképzelni, hogy ugyanolyan vonzódást érezne irányomban, mint amilyet – mint ráeszméltem – én érzek felé. Arra is rájöttem, hogy mindent felfedtem, amit Mark elismételt nekem a tőle megtudott dolgokról. Ez alááshatja a Markba vetett bizalmát; de ahelyett, hogy ez a gondolat riasztott volna, elégedettséggel töltött el. Elhúztam számat a féltékenység gondolatára, ami egyike a halálos bűnöknek, és gyorsan a lány által említett számlakönyvre tereltem a gondolataimat. Ez nagyon ígéretes iránynak tűnt a nyomozásban.

Kis idő elteltével előkerült Mark. Miközben kinyitotta az ajtót, megkönnyebbülten vettem észre, hogy a korábban oly irtóztató fűrészelés abbamaradt.

– Átvettem a számlakönyveket, uram. Tizennyolc hatalmas kötet. Közben nem kevés morgást kellett hallgatnom a számtartó embereitől, hogyan zavarja ez meg a munkájukat.

– A rosseb egye meg a munkájukat! Bezártad magad után a szobánk ajtaját?

– Igen, uram.

– Nem figyeltél fel arra, hogy volt-e bármelyik könyvnek kék borítója?

– Mind barna volt.

Bólintottam.

– Már tudom, hogy Edwig testvér miért keserítette meg a fiatal Athelstan életét. Volt valami, amit nem mondott el nekünk korábban. Lesz egy újabb beszélgetésünk a számtartóval, ez fontos lehet… – félbeszakítottam a mondatot, mert Guy testvér lépett be. Arca nyúzott és sápadt volt. Karján egy foltos kötényt tartott, amit a sarokban álló kosárba dobott.

– Megbízott, válthatnánk néhány szót négyszemközt?

– Természetesen.

Felemelkedtem, és követtem őt. Féltem, hogy szegény Whelplay testéhez fog vinni, de megkönnyebbülésemre kivezetett a szabadba. Már kezdett lemenni a nap, rózsaszín ragyogással borítva be a fehér füvészkertet. Guy testvér elindult a növények között, míg egy nagy, hóval borított bokorhoz nem ért.

– Tudom már, hogy mi ölte meg a szerencsétlen Simont, és ez nem az ördögtől való megszállottság volt. Én is felfigyeltem a teste kicsavarodására, és a kezének a lengetésére. De ez semmilyen összefüggésben sincs veled. A görcsös összehúzódás jellemző tünet. És a hang elvesztése, a látomások szintén.

– Minek a tünetei?

– Mérgezésé. Ennek a bokornak a bogyóitól. – Megrázta az ágakat, amibe néhány halott fekete levél kapaszkodott. – Belladonna. A halálos fekete csucsor, ahogy ebben az országban hívják.

– Megmérgezték?

– A belladonnának van egy halvány, de jellegzetes illata. Évekig dolgoztam vele, jól ismerem. Ez volt a szerencsétlen Simon gyomrában. És megtaláltam az ágya melletti pohárban lévő meleg mézsör maradékában is.

– Hogyan tették? Mikor?

– Ma reggel, kétségkívül. A tünetek nagyon gyorsan megjelennek. Magamat hibáztatom. Bárcsak Alice vagy én végig vele maradtunk volna… – simított végig a homlokán.

– Nem tudhattad, hogy ez fog történni. Ki maradt még vele egyedül?

– Gabriel testvér meglátogatta őt késő éjjel, miután ti visszavonultatok, majd ma reggel ismét. Nagyon felindult volt, ezért engedélyeztem neki, hogy imádkozzon a fiú mellett. És később még az apát és a számtartó jöttek megnézni őt.

– Igen. Tudtam, hogy meg fogják látogatni.

– És szintén ma reggel, amikor bementem, hogy ellenőrizzem őt, Mortimus perjelt találtam ott.

– A perjelt?

– Az ágynál állt, lefelé nézett rá, aggódó kifejezéssel az arcán. Arra gondoltam, hogy a nyers bánásmódja miatti következmények miatt aggódik. – Összeszorította a száját. – A belladonna levének édes íze van, az illata pedig túl enyhe, hogy észre lehessen venni a mézsörben.

– Ezt használják kisebb betegségeknél gyógyszerként is, nem igaz?

– Kis adagban megkönnyebbülést hoz székrekedés esetén, és másra is használják. Van valamennyi az ispotályban. Gyakran felírom. Sok szerzetesnél is megtalálható. A tulajdonságai jól ismertek.

Gondolkodtam egy pillanatig.

– Múlt éjjel Simon belekezdett valamibe. Azt mondta, hogy Singleton megbízott halála nem az első volt. Ma ki akartam kérdezni őt ismét, amikor felébred. – Éles pillantást vetettem az ispotályosra. – Te vagy Alice beszéltetek arról bárkinek, hogy mit mondott a fiú?

– Én nem, és Alice sem. De lehet, hogy más látogatóknak is félrebeszélt lázasan.

– Azok egyike pedig eldöntötte, hogy be kell fogni a száját.

Guy testvér az ajkába harapott, és bólintott.

– Szegény gyermek – sóhajtottam. – És mindaz, ami erről eszembe jutott, az volt, hogy ő kigúnyolt engem.

– A dolgok ritkán azok, aminek látszanak.

– Itt a legkevésbé. Mondd, testvér, miért mondtad el ezt inkább nekem, ahelyett, hogy egyenesen az apáthoz mentél volna?

Hideg pillantást vetett rám.

– Mert az apát is a látogatók között volt. Neked van hatalmad Shardlake úr, és én hiszem, hogy te az igazságot keresed, még akkor is, ha sejtésem szerint nem értünk egyet vallási kérdésekben.

Bólintottam. – Pillanatnyilag azt kérem tőled, hogy tartsd titokban, amit most elmondtál nekem. Alaposan át kell gondolnom, hogy merre induljak tovább. – Ránéztem Guy testvérre, azt kutatva, hogyan fogadja az utasításokat tőlem, de ő csak fáradtan bólintott. Ránézett a repedezett sárréteggel borított lábamra.

– Valamilyen baleset ért? – kérdezte.

– Beleestem a mocsárba, de sikerült kimásznom belőle.

– A talaj nem biztonságos odakint.

– Azt hiszem, itt sehol sincs biztonságos talaj a lábam alatt. Menjünk be, különben még megfázunk. – Visszatértünk a házba. – Furcsa, hogy az attól való alaptalan félelmem, hogy Simon kigúnyolt engem kellett, hogy elvezessen ehhez a felfedezéshez.

– Legalább most Mortimus perjel nem mondhatja, hogy Simon biztosan a pokolba került.

– Igen. Azt hiszem, hogy ez csalódottá fogja őt tenni. – Kivéve, ha ő a gyilkos, gondoltam, mert abban az esetben már tudja ezt. Megcsikorgattam a fogaimat. Ha nem hagytam volna, hogy Alice és Guy testvér lebeszéljen arról, hogy Simonnal beszéljek a múlt éjjel, talán nemcsak az egész történetet ismerem meg, és talán nemcsak a gyilkosig jutok el, de még Simon is életben lenne. Most két gyilkosságot kell kinyomoznom. És, ha igaz volt az, amit a szerencsétlen novícius a delíriumban motyogott, hogy nem Singleton volt az első, akkor már hármat.

Tizennegyedik fejezet

Azt reméltem, hogy délután be tudok menni Scarnsea-be, de már későre járt. A lemenő nap utolsó fényeinél ismét átvánszorogtam a monostor területén az apát házáig, hogy beszéljek Goodhapsszel. Az öreg klerikus megint magában iszogatott a szobájában. Nem mondtam el neki, hogy Simon Whelplayt meggyilkolták, csak azt, hogy nagyon beteg. Goodhaps nem mutatott érdeklődést. Megkérdeztem tőle, hogy mit tud arról a számlakönyvről, amit Singleton tanulmányozott a halála előtt. Singleton, kezdte, csak annyit mondott neki, hogy megszerzett egy újabb könyvet a számtartó házából, ami remélhetőleg hasznos lesz. Az öregember zsémbesen dünnyögött valamit arról, hogy Robin Singleton sok mindent megtartott magának, őt csak arra használva, hogy a könyveket bújja. Magára hagytam a boroskancsóval.

Míg visszafelé mentem az ispotályba, hideg, csípős szél kerekedett, ami úgy vágott keresztül rajtam, mint egy éles penge. Közben megint megszólaltak azok a hangos harangok; vesperásra hívtak. Nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy bárki, aki tudhat valamit, veszélyben van: az öreg Goodhaps, Mark vagy én. Whelplay meggyilkolását egy hideg és könyörtelen kéz vitte véghez, és talán megmenekült volna a leleplezéstől, ha nem juttatom Guy testvér eszébe a belladonnát azzal, hogy megemlítettem Simon furcsa testtartását és gesztusait. Lehet, hogy egy fanatikussal állunk szemben, de nem olyannal, akit az ösztönei vezérelnek. Mi van, ha azt tervezi, hogy a vacsoránál mérget tesz a tányéromba, vagy megpróbálja elválasztani a fejemet a nyakamtól, mint tette azt Singletonnal? Megborzongtam, és a köpenyemet szorosabbra húztam a nyakam körül.

†

A könyvek halomban álltak a szobánk padlóján. Mark a kandallót bámulva ült. Még nem gyújtotta meg a gyertyákat, de a tűz lobogó fénye megvilágította gondterhelt arcát. Leültem vele szemben. Annak a lehetősége, hogy a melegnél pihentethetem szegény csontjaimat, jóleső érzéssel töltött el.

– Mark – kezdtem –, van egy újabb rejtélyünk.

Elmeséltem neki mindent, amit Guy testvér mondott.

– Egész életemet azzal töltöttem, hogy rejtélyeket fejtsek meg, de az itteniek egyre összetettebbek, és egyre rémisztőbbek. – Végigsimítottam a homlokomat. – És magamat hibáztatom a fiú halála miatt. Bárcsak a múlt éjjel ragaszkodtam volna ahhoz, hogy maradhassak, és többet is kipréseljek belőle. És az ispotályban, amikor összegörnyesztette a nyomorult testét, és a karjait lengette, csak annyi jutott eszembe, hogy kigúnyol engem. – Üres tekintettel néztem magam elé, abban a pillanatban teljesen eluralkodott rajtam a bűntudat érzése.

– Nem tudhattad, hogy ez fog történni, uram – jegyezte meg Mark.

– Fáradt voltam, és engedtem magam kitessékelni a szobából. Lord Cromwell azt mondta Londonban, hogy az idő a legfontosabb tényező. Négy nap elteltével pedig itt állunk válaszok nélkül, és egy újabb halottal.

Mark felállt, és meggyújtotta a gyertyákat a tűzről. Hirtelen dühös lettem magamra, mert nekem most biztatnom kellene őt, és nem a kétségbeesését fokozni, de a novícius halála miatt érzett fájdalom pillanatnyilag teljesen eluralkodott rajtam. Reméltem, hogy a lelke nyugalomra talál az Úrnál. Imádkoztam volna ezért, ha hittem volna abban, hogy az imák bármit segítenek a halottnak.

– Ne add fel, uram – mondta sután Mark, miközben a gyertyákat helyezte el az asztalon. – Itt van nekünk ez az új dolog a számtartóról, aminek utána járhatunk. Ez talán előrébb visz minket.

– Ő nem volt itt, amikor a gyilkosságot elkövették. De nem – kényszerítettem az arcomra egy mosolyt – nem fogom feladni. Mellesleg, nem is merészelném feladni Lord Cromwell megbízását.

– Amíg te a templomban voltál, kihasználtam az időt, hogy megnézzem a gazdasági épületeket. Igazad volt, forgalmas helyek. Az istállókat, a kovácsműhelyt, az éléstárat, mind folyamatosan használják. Nem láttam sehol olyan helyet, ahol nagyobb tárgyakat el lehetne rejteni.

– Az oldalkápolnák a templomban talán megérnék a vizsgálódást. És láttam valami érdekeset menet közben, amikor a mocsár felé tartottam. – Elmondtam neki, hogy milyen sárgás csillogást láttam a halastó fenekén. – Kiválóan alkalmas lenne arra, hogy bizonyítékot rejtsél el benne.

– Akkor nyomoznunk kellene, uram. Látod, vannak nyomok. Az igazság győzedelmeskedni fog.

Gúnyosan felnevettem.

– Ó, Mark, látszik, hogy te nem töltöttél el egy egész életet őfelsége bíróságain, ha ilyeneket mondasz. De igazad van, hogy biztatsz engem. – Kitéptem egy laza szálat az ülés huzatából. – Búskomorrá váltam. Éreztem hónapok óta, hogy egyre rosszabb a hangulatom, de ez rosszabb itt. A hangulatom biztosan kibillent az egyensúlyából, túl sok fekete epe van a szervezetemben. Talán beszélnem kellene Guy testvérrel – sóhajtottam.

– Nem ezen a helyen fogsz felvidulni.

– Nem. És bevallom, hogy félek a veszélytől is. Gondolkodtam ezen, amíg idefelé jöttem az udvaron. Léptek a hátam mögött, kard suhogása a levegőben… – Arra néztem, ahol Mark állt. Kisfiús arcvonásain aggodalom tükröződött, és tudatában voltam annak, hogy mekkora súllyal nehezedik rá a küldetés.

– Tudom. Ettől a helytől, a csendet megtörő harangjaival, olyan leszek, mint egy riadt veréb.

– Nos, az éberség jó dolog. Örülök, hogy kész vagy elismerni a félelmedet. Ez férfias dolog, jobb, mint a fiatalság virtusa. Nekem meg nem kellene ilyen csüggedtnek lennem. Ma éjszaka kitartásért kell imádkoznom. – Hirtelen támadt kíváncsisággal néztem rá. – Te miért fogsz imádkozni?

Mark vállat vont.

– Már nem szoktam imádkozni esténként.

– Nem pusztán megszokásból kellene imádkoznod, Mark. Ne nézz rám ilyen rémülten, nem fogok előadást tartani az ima jelentőségéről – mondtam, majd felegyenesedtem. Megint elfáradt a hátam, és hasogatott a fájdalomtól. – Gyerünk, össze kell szednünk magunkat, és átnézni azokat a számlakönyveket. Aztán vacsora után elkapjuk Edwig testvért.

Meggyújtottam még néhány gyertyát, és feltettük az asztalra a könyveket. Amikor kinyitottam az elsőt, felfedve a megvonalazott lapokat megtöltő számokat és a kaparásszerű írást, Mark komor pillantást vetett rám.

– Uram, veszélybe kerülhet Alice azért, amit neked mondott? Ha Simon Whelplayt megölték, mert talán kifecsegett egy titkot, ugyanez megtörténhet vele is.

– Tudom. Minél hamarább szembesítem a számtartót az eltűnt könyv kérdésével, annál jobb. Megígértem Alice-nek, hogy titokban fogom tartani a beszélgetésünket.

– Alice bátor nő.

– És igen különleges, hm?

Mark elvörösödött, és hirtelen témát váltott.

– Guy testvér azt mondta, hogy négy látogatója volt a novíciusnak?

– Igen, egyúttal ugyanaz a négy rangidő szerzetes, akik ismerték Singleton szándékait. Ők és Guy testvér.

– De a gyógyító testvér volt az, aki elmondta neked, hogy Simont megmérgezték.

– Ennek ellenére, óvatosnak kell lennem azzal, hogy teljesen a bizalmamba fogadjam őt. – Felemeltem a kezem. – Most viszont foglalkozzunk ezekkel a számlákkal. Találkoztál kolostori számlákkal a bíróságon?

– Persze, gyakran kijelöltek ellenőrzésre.

– Jó. Akkor nézd át ezeket, és szólj, ha rábukkansz valamire. Bármilyen tétel esetén, ahol a kiadás túl magas, vagy nincs feljegyezve. Először azonban zárd be az ajtót. Isten tudja, de kezdek ugyanolyan ideges lenni, mint Goodhaps.

Nekiálltunk a munkának. Álmosító feladat volt. Kettős bevitelű számítások, a végtelen egyenlegeikkel, amiket nehezebb volt követni, mint az egyszerű listákat, ha valaki nem járatos ebben a szakmában. Ám amennyire meg tudtam ítélni, semmi szokatlan nem volt a könyvekben. A monostornak a földekből és a sörkészítés monopóliumából származó jövedelmei tekintélyesek voltak. Az alamizsnára és a bérekre fordított alacsony költségeket jóval meghaladták a ruhákra és az élelemre fordított magas kiadások, különösen az apát háztartásában. Még többlet is maradt, hozzávetőleg 500 font, ami tekintélyes summa, de nem szokatlan, és mindezt megnövelte még néhány nem túl rég történt földeladás.

Addig dolgoztunk, amíg fel nem zúgtak a harangok, jelezve a vacsora kezdetét. Felálltam az asztaltól, és fáradt szememet dörzsölve tettem pár lépést a szobában. Mark nagy nyögéssel kinyújtóztatta a karjait.

– Minden úgy van, ahogy várható volt. Egy gazdag rendház. Sokkal több pénz van itt, mint a kisebb házaknál, amikkel korábban dolgom volt.

– Igen. Sok arany van az egyenlegek mögött. Mi tűnhetett fel Singletonnak ezekben? Talán az, hogy minden túlságosan rendben van? Talán ezek a számok az auditornak szólnak, és az a másik tartalmazza a valódiakat. Ha a számtartó becsapja a kincstári hivatalt, az nagyon komoly bűntett. – Becsaptam az asztalon lévő könyvet. – Most gyere, ideje, hogy csatlakozzunk a szentéletű testvérekhez. – Majd komolyan ránéztem. – És figyelj rá, hogy csak a közös tálból együnk.

Átvágva az udvaron, a refektóriumba menet elhaladtunk néhány szerzetes mellett, akik mélyen meghajoltak felénk. Miközben így tettek, az egyikük megcsúszott, és elesett. Annyi láb tapodta addigra az udvart, hogy a hó csúszós tömbbé tömörödött. A szökőkútnál észrevettem, hogy a vízsugár megfagyott a levegőben, és egy hosszú jégtüske állt ki a csőből, mint egy nagy cseppkő.

†

A vacsora komor hangulatban telt el. Jerome testvér távol maradt, feltehetőleg a perjel utasítására valahol bezárva. Fabian apát odalépett a felolvasóállványhoz, és komoran bejelentette, hogy Whelplay novícius egy lázrohamban elhunyt. Megdöbbent kiáltások, és Isten kegyelméhez szóló könyörgések hallatszottak az asztalok mellől. Észrevettem néhány, a perjel felé odavetett dühös pillantást is, különösen a három novíciustól, akik egy kupacban ültek az asztal legtávolabbi végén. Hallottam, amint egy kövér, szomorú, gyulladt szemű szerzetes átkot mormol azokra, akik híján vannak az irgalmasságnak, mialatt végig Mortimus perjelre bámult, aki merev, hajlíthatatlan tekintettel maga elé meredve ült.

Az apát egy hosszú, latin nyelvű imát mondott az eltávozott testvér lelki üdvéért, a válaszok buzgók voltak. Ezen az estén ő is az elöljárók asztalánál maradt vacsorára, amin egy nagy marhalábszárat szolgáltak fel párolt borsóval. Voltak gyenge kísérletek a párbeszédekre. Az apát megjegyezte, hogy sohasem látott még ilyen havazást novemberben. Jude testvér, az alamizsnás, és a káptalanban látott Hugh testvér, a kis dagadt cellárius, kelevénnyel az arcán – akik láthatóan mindig együtt ültek és vitatkoztak – most azt beszélték meg, hogy a statútumok kötelezik-e a várost arra, hogy a monostorig vezető utat megtisztítsa a hótól, de nem túl sok beleéléssel tették mindezt. Egyedül Edwig testvér vált élénkké, amikor aggódva megemlítette, hogy a csövek befagynak az illemhelyen, és mennyibe fog kerülni a javítás, ha az időjárás melegebb lesz, és szétrepednek. Nemsokára, gondoltam, én gondoskodom számodra valami rosszabbról, ami miatt aggódhatsz. Meglepődtem az érzelmeim hevességén, és megróttam magam ezért, mert nem szerencsés engedni, hogy az ellenszenv elhomályosítsa egy gyanúsítottal kapcsolatos megítélésünket.

Azon az estén volt valaki az asztalnál, akit még erősebben befolyásoltak az érzelmei. Gabriel testvér alig érintette az ételt. Teljesen feldúltnak látszott a Simon haláláról szóló hírek miatt, elveszve a saját világában. Még inkább megdöbbentett, amikor hirtelen felemelte a fejét, és olyan szenvedélyes vággyal, perzselő érzelemmel teli pillantást lövellt Markra, amitől megborzongtam. Örültem, hogy Mark a tányérjára figyelt, és nem vette ezt észre.

Megkönnyebbültem, amikor a befejező ima elhangzott, és mindenki szétszéledt. A szél megerősödött, fel-felkapta a havat, és hevesen az arcunkba vágta. Intettem Marknak, hogy várjon a bejáratnál, mialatt a szerzetesek a fejükbe húzták kámzsáikat, és elsiettek az éjszakába.

– Kapjuk el egy kis csevegésre a számtartót. Felcsatoltad a kardodat?

Bólintott.

– Rendben. Tartsd rajta a kezed, amikor beszélek vele, emlékeztetve őt a hatalmunkra. Hol van most?

Vártunk néhány pillanatot, de Edwig testvér nem került elő. Visszamentünk a refektóriumba. Meghallottuk a számtartó dadogó hangját, és ott találtuk a szerzetesek asztala fölé hajolva, ahol a sértődöttnek látszó Athelstan ült. A számtartó egy papírlapot böködött az ujjával.

– Ez az egyenleg nem p-pontos – mondta éppen. – Megváltoztattad a komlóért fizetett összegeket. – Dühösen meglengette a bizonylatot, aztán észrevéve minket, meghajolt, és hamisan ránk mosolygott.

– Megbízott úr, jó estét. Bízom benne, hogy a k-könyveim rendben vannak?

– Azok igen, amik nálunk vannak. Szeretnék veled beszélni.

– Természetesen. Csak egy pillanat türelmet kérek. – Visszafordult a segédjéhez. – Athelstan, olyan világos számomra, mint a nap, hogy megváltoztattad a számokat a baloldali oszlopban, hogy elleplezd a tényt, hogy a számaid nincsenek egyensúlyban. – Észrevettem, hogy a dadogása láthatóan eltűnik, amikor dühös.

– Csak egy négypennyssel, számtartó testvér.

– Egy négypennys is pénz. Ellenőrizzél minden bejegyzést, ameddig meg nem találod. Mind a kétszázat. Vagy egy helyes egyenleget látok, vagy semmit. Most menj. – Intett a karjával, és a fiatal szerzetes sietve otthagyott minket.

– Bocsáss meg nekem, m-megbízott, együgyűekkel vagyok körülvéve.

Miután jeleztem Marknak, hogy őrködjön az ajtónál, odaállt, kezét a kardján nyugtatva. A számtartó nyugtalan pillantást vetett rá.

– Edwig testvér – kezdtem kimérten. – Azzal vádollak, hogy eltitkoltál egy számlakönyvet a király megbízottja elől, ugyanazt a kék borítós könyvet, amit Singleton megbízott elől is megkíséreltél elrejteni. Ugyanazt, amit a megbízott halálát követően visszaszereztél, és elrejtettél előlem. Mit tudsz mondani erre?

A szerzetes nevetésben tört ki. Sok ember tesz így, ha valódi bűncselekménnyel vádolják meg őket, hátha összezavarják ezzel a vádlóikat.

– Jézus szent sebeire, uram – kiáltottam fel. – Te gúnyolódsz velem?

A számtartó védekezően felemelte a kezét.

– Nem, uram, bocsánatodat kérem, de… tévedsz, ez egy félreértés. A Fewterer lány mondta neked mindezt? Hát persze, Athelstan testvér említette nekem, hogy az a pimasz nőszemély 1-látta őt Singleton megbízottal vitatkozni.

Átkozódtam belül.

– Az, hogy hogyan jutok az értesüléseimhez, nem rád tartozik. A válaszodat akarom hallani.

– T-természetesen.

– És elég volt a fölösleges szócséplésből, csak azért, hogy időt nyerj a hazugságaid kiagyalásához.

A számtartó sóhajtott, és összekulcsolta a kezeit.

– Volt egy f-félreértésünk Singleton megbízottal, Isten nyugosztalja őt. Elkérte tőlünk a sz-sz…

– Számlakönyveket, igen.

– ...mint ahogy te is, uram, én pedig odaadtam azokat, mint neked is. De, mint már mondtam neked, ő gy-gyakran magától is bement a számtartóházba, amikor az zárva volt, hogy hátha talál még v-valamit. Én nem tagadom, hogy ehhez joga volt, de összezavart engem. Egy nappal azelőtt, hogy megölték, felbukkant Athelstannél, éppen amikor az z-zárta az ajtót, és meglengetett előtte egy könyvet, amint azt a lány is kétségtelenül említette neked. A megbízott az én saját szobámból vette el. – A számtartó széttárta a kezét. – De, uram, ez nem egy sz-számlakönyv volt. Ez csupán feljegyzéseket, a jövőbeli jövedelmeinkről való elképzeléseket tartalmazta, amiket nem sokkal korábban készítettem, mint erre ő is olyan hamar rájött volna, ha alaposan áttanulmányozza. Megmutathatom neked is, ha kívánod.

– A megbízott halála után azonnal visszavetted ezt az apát házából, anélkül, hogy bárkinek is szóltál volna erről.

– Nem, uram, nem én tettem. Az apát cselédei találták meg a könyvet a szobájában, amikor kitakarították azt. Felismerték a kézírásomat, és v-visszajuttatták hozzám.

– De amikor korábban beszéltünk, te azt mondtad, hogy nem vagy benne biztos, hogy melyik könyveket vitte el Singleton megbízott.

– Én… én elfelejtettem. Az a könyv nem fontos. Át tudom neked k-küldeni, uram, és magad is megnézheted.

– Nem. Most veled megyünk, és együtt elhozzuk.

A szerzetes habozott a válasszal.

– Nos?

– Természetesen.

Intettem Marknak, hogy álljon félre, és elindultunk a számtartó mögött, keresztül az udvaron. Mark közben felkapott egy lámpát, hogy világítson nekünk. Edwig testvér kinyitotta a számtartóház ajtaját, és felmásztunk a lépcsőn a saját irodájába. Kinyitotta az asztal zárját, és kivett egy vékony kék könyvet az egyik fiókból.

– Itt van, uram. Nézd meg magad.

Belelapoztam. Csakugyan nem voltak rendezett oszlopok, csak sebtiben odavetett feljegyzések, és különböző pénzügyi kalkulációk.

– Ezt most elviszem magammal.

– Csak ny-nyugodtan. De megkérhetnélek titeket, mivel ez az én saját irodám, hogy hozzám forduljatok, mielőtt elvinnétek bármilyen könyvet? Hogy megelőzzük a zűrzavart?

Nem vettem tudomást a kéréséről.

– Az egyéb feljegyzéseidből úgy láttam, hogy a monostornak idén nagy többlete van, nagyobb, mint tavaly. A birtokeladások révén jelentős bevételhez jutottatok. De akkor miért vetitek el Gabriel testvérnek a templom javítására vonatkozó indítványait?

A számtartó komolyan rám nézett.

– Gabriel testvér minden meglévő p-pénzünket elköltené a javításra. Ha tőle függne, minden m-más összeomolhatna. Az apát úr fog neki pénzt adni a javításra, de vissza kell fognunk a sekrestyés testvért, különben mindent elvisz. Ez csak tárgyalás kérdése.

Ez mind hihető volt.

– Jól van – mondtam. – Ez minden. Egyelőre. Még egy dolog. Említetted Alice Fewterert. A lány az én különleges védelmem alatt áll, és ha bármilyen bántódás éri, azonnal lefogatlak, és Londonba küldelek, hogy kivallassanak. – Ezzel megfordultam, és kivonultam a szobából.

†

– Tárgyalni azt valóban tud – jegyeztem meg, ahogy az ispotály felé sétáltunk. – Síkos, mint egy angolna.

– De nem ölhette meg Singletont, hiszen nem volt itt. Egy ilyen kövér kis disznó, mint ő, amúgy sem tudta volna levágni a fejét.

– Simon Whelplayt viszont megölhette. Talán többen dolgoznak össze ebben az ügyben.

A szobánkba visszatérve áttanulmányoztuk a számtartó könyvét. Úgy tűnt, semmi mást nem tartalmaz, mint odavetett kalkulációkat és feljegyzéseket, ahogy a számtartó mondta. Amennyire kerek betűinek halványodó tintája alapján megítélhettük, az első bejegyzések évekkel korábban készülhettek. Végül fáradt szemeimet dörzsölgetve, félrelöktem.

– Talán Singleton megbízott azt gondolta, hogy talált valamit, miközben mégsem?

– Nem, nem hiszem. Az alapján, amit Alice mondott, a vád határozott volt, a megbízott azt jelentette ki, hogy a könyv új színben tünteti fel az éves könyvelést – magyaráztam, majd öklömmel a tenyerembe csaptam. – Ó, hova tettem az eszem! Mi van, ha nem egyetlen kék borítójú könyv létezik? Talán nem ez az, amit keresünk!

– Visszamehetünk, és felforgathatjuk az egész számtartóházat.

– Nem, ma már teljesen kimerültem. Majd holnap. Most térjünk nyugovóra, sűrű napunk lesz. Túl kell esni Singleton temetésén, aztán Scarnsea-be kell mennünk Copynger bíróhoz. Jerome-mal is beszélni akarok, valamint a halastavat is át kell kutatnunk.

Mark felnyögött.

– Lord Cromwell megbízottjainak valóban nincs pihenés. Legalább elég elfoglaltak leszünk ahhoz, hogy ne legyen időnk rettegni.

– Egy kis szerencsével. Most lefekszem. Imádkozz, hogy holnap előreléphessünk.

†

Korán reggel keltünk, a hajnal épp csak pirkadt. Kimásztam az ágyból, és megkapargattam az ablak belsejére fagyott zúzmarát. A kelő nap rózsaszín sugarakat vetett a hóra. Gyönyörű, de élettelen kép volt.

– Nincs jele az olvadásnak – fordultam meg. Mark ing nélkül állt a tűz mellett, cipőjét a kezében tartotta, zavart arckifejezéssel nézett szét a szobában. Felemelte kezét:

– Mi volt ez? Hallottam valamit.

– Én nem hallottam semmit.

– Mint egy lépés, én tisztán hallottam. – Fintort vágott, majd szélesre tárta az ajtót. Senki sem állt kint.

Ismét leültem az ágy szélére, a hátam merev volt, és már akkor sajgott.

– Csak képzelődsz, ez a hely felkavar téged. És ne állj ott félmeztelenül. A világ nem kíváncsi a hasadra, legyen bármilyen lapos is.

– Uram, biztosan hallottam valamit. Kintről jött a zörej. – Egy pillanatra elgondolkozott, majd a ruhásszekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, de csak egérpiszok hevert a poros polcokon. Irigykedve néztem szimmetrikus izomzata mozgását.

– Csak egerek – mondtam. – Gyerünk.

†

Reggeli közben meglátogatott minket az apát, pirosló arccal, szőrmébe burkolózva a hideg ellen. Goodhaps doktor is elkísérte, aki ideges pillantásokat vetett az ispotály felé, orra végén kis vízcsepp gyűlt össze.

– Szomorú hírt hozunk – kezdte Fabian apát fontoskodva. – El kell halasztanunk az elhunyt megbízott temetését.

– Hogyhogy?

– A szolgák nem tudtak elég mélyre ásni. A föld kőkemény, és most már szegény Simon sírját is ki kell ásniuk a szerzetesek temetőjében. A mai napra is szükségük lesz, hogy befejezhessék a munkájukat. Így holnap mindkét temetést megtarthatjuk.

– Hát, ezen nem lehet segíteni. A két temetést egyszerre tartjátok meg?

Kicsit habozott.

– Miután Simon egyházi személy volt, ezért külön ceremóniára van szükség. Ezt megengedik a királyi parancsok…

– Nincs ellenvetésem.

– Érdeklődnék, hogy halad a vizsgálatod, uram. Attól tartok, a számtartónak szüksége van a könyvekre, és szeretné visszakapni őket, amilyen hamar csak lehet…

– Nos, várnia kell, mert még nem végeztem velük. És ma reggel Scarnsea-be megyünk Copynger bíróhoz.

Komoran bólintott.

– Remek. Biztos vagyok benne, megbízott uram, hogy szegény Singleton megbízott gyilkosát a városban kell keresni, a csempészek és más gonosztevők között.

– Amikor visszatérek, szeretnék beszélni Jerome testvérrel. Merre találom őt? Egy ideje nem láttam mosolygós arcát…

– Külön zárkában van büntetésként a viselkedéséért. Figyelmeztetlek, megbízott uram, hogy ha beszélsz vele, csak újabb sértések érnek. Nem tudjuk visszafogni.

– Az őrültekkel szemben lehetek megengedő. Felkeresem, ha visszatértem Scarnsea-ből.

– Lovon nehéz lesz eljutni oda. Az éjjel a szél nagy kupacokba hordta a havat. Az egyik kocsinknak is vissza kellett fordulnia, az állatok nem tudtak megbirkózni velük.

– Akkor majd gyalogolunk.

– Az sem lesz egyszerű. Azt próbáltam Goodhaps doktornak mondani…

Az idős férfi megszólalt.

– Uram, azért jöttem, hogy megkérdezzem, holnap a temetés után hazamehetnék? Nekem már biztosan nem veszed hasznomat. Ha eljutnék a városba, találhatnék helyet egy kocsin vagy akár egy fogadóban is megvárnám, amíg elolvad a hó.

– Rendben van, Goodhaps uram – bólintottam. – Ámbár attól tartok, Scarnsea-ben kell várakoznod, amíg az időjárás meg nem változik.

– Nagyon köszönöm, uram, de ezt nem bánnám. – Az öregember arca felragyogott, felemelte fejét, így a csepp az orráról az állára pottyant.

– Térj vissza Cambridge-be, de senkinek se szólj arról, ami itt történt.

– Csak el akarom felejteni az egészet.

– És most, Mark, indulnunk kell. Apát uram, amíg a városban járunk, szeretném, ha előkeresnél néhány iratot nekem: öt évre visszamenőleg az összes földeladásra vonatkozó tulajdon-átruházási okiratot.

– Az összeset? Elő kell keresni őket a…

– Igen, az összeset. Azt akarom, hogy szükség esetén meg is tudjál esküdni arra, hogy mindegyiket átadtad nekem…

– Természetesen megoldom, uram, ha ezt kívánod.

– Remek – álltam fel. – Most pedig útra kelünk.

Az apát meghajolt és távozott, az öreg Goodhaps sietett utána.

– No, ez aggasztja – jegyeztem meg.

– A földeladások?

– Igen. Felmerült bennem, hogy ha csalárd könyvelést vezetnek, akkor a legvalószínűbb, hogy a földeladásokból származó bevételt tüntetik el. Csak így halmozhattak fel nagy tőkét. Nos, majd meglátjuk, mivel áll elő.

Otthagytuk a konyhát. Ahogy Guy testvér szobája előtt haladtunk el, bepillantottunk a helyiségbe.

– Nézd, mi történt vele? – ragadta meg Mark a karomat.

Guy testvér arccal lefelé, karjait széttárva a földön feküdt a nagy kereszt alatt. A napfény megcsillant tonzúráján. Először ijedtség fogott el, majd meghallottam a latin nyelvű mormogást; lágyan, de buzgón szóltak az ima szavai. Ahogy továbbhaladtunk, eszembe véstem, hogy vigyáznom kell, mennyire fogadom bizalmamba a spanyol mórt. Ő bízott bennem, és valamennyi közül ő volt a legkellemesebb szerzetes, de a látvány, ahogy hason fekve, buzgón imádkozott egy darab fához, arra emlékeztetett, hogy a többiekhez hasonlóan őt is a régi eretnekségek és babonaságok tartották fogva, amik mindazzal szemben álltak, amit én képviseltem.

Tizenötödik fejezet

Odakint csípős reggeli hideg fogadott a tiszta kék ég alatt. Az éjszaka folyamán a szél nagy halmokba hordta a havat a falakhoz, ezért az udvar egyes részeiről teljesen eltűnt a fehérség. Különös látvány volt. Miután kiléptünk a kapun, visszafordulva láttam, hogy Bugge, a kapuőr bámul ki utánunk, de gyorsan visszahúzta a fejét, amikor elkapta a pillantásomat. Nagyot sóhajtottam.

– Jézus szent sebeire, megkönnyebbülés lesz végre kicsit távol lenni azoktól a tekintetektől. – Végignéztem az úton, ami hasonlóan a monostor udvarához, hóhalmok tengere volt. Az egész táj, még a mocsár is, teljesen fehéren fénylett, és ezt az egyhangúságot csak a csupasz, fekete fák, a mocsári nádcsomók, és a távolban a tenger szürkesége törte meg. Előzőleg szereztem Guy testvértől egy új sétabotot, amit most erősen megmarkoltam.

– Hála Istennek ezekért a hótaposókért – jegyezte meg Mark.

– Igen. Amikor ez a hó elolvad, az egész ország sártengerré fog változni.

– Ha valaha is elolvad.

Hosszú ideig, talán egy óráig is eltartott, amíg átvánszorogtunk a kietlen vidéken, és elértük végre Scarnsea első utcáit. Keveset beszéltünk közben, mindketten komor hangulatban voltunk. Az utcákon alig láttunk valakit, és a ragyogó napsütésben megint felfigyeltem arra, hogy milyen ütött-kopott az épületek többsége.

– A Westgate Streetre kell eljutnunk – mondtam, amikor megérkeztünk a főtérre. A rakparthoz egy kicsiny hajó volt kikötve, mellette egy fekete köpenyes hatósági személy ruhabálákat ellenőrzött, mialatt a közelében egy csapat városi toporgott a hideg miatt. Kint a tengeren, a mocsáron túl, a csatorna szájánál hatalmas hajó horgonyzott.

– Vámszedő – szólalt meg Mark.

– Biztosan ruhát akarnak vinni Franciaországba.

Befordultunk egy új építésű házakkal teli utcába. A legnagyobb épület ajtajába a város címere volt belevésve, kopogtam, és a megjelenő jól öltözött szolga megerősítette, hogy valóban ez Copynger bíró háza. Bevezetett minket egy szép, párnázott székekkel teli fogadószobába, hogy ott várakozzunk. A szobában egy pohárszék drága, arany étkészletével hivalkodott.

– Jól megy neki – jegyezte meg Mark.

– Csakugyan. – Odaléptem az egyik falhoz, ahol egy szigorú tekintetű, szőke hajú, és hegyes szakállú férfi festménye lógott. – Ez nagyon jó. És a háttér alapján ugyanebben a szobában festették.

– Gazdag ember, azonkívül… – Mark félbeszakította a mondatot, amint kinyílt az ajtó, és belépett rajta a festményen látott alak. A magas, erős felépítésű, negyvenes éveiben járó férfi barna, cobolyprémmel díszített köpenybe burkolózott, és méltóságteljes, komoly fellépést sugárzott. Erősen megrázta a kezemet.

– Shardlake úr, megtiszteltetés veled találkozni. Gilbert Copynger vagyok, a város bírája, és Lord Cromwell legelkötelezettebb híve. Ismertem szegény Singletont. Hálát adok Istennek, hogy ide küldtek téged. Ez a monostor a korrupció és az eretnekség melegágya.

– Semmi sem tiszta ott, az biztos. – Mark felé intettem. – A segédem.

A bíró kurtán bólintott.

– Gyertek a dolgozószobámba. Szeretnétek egy kis frissítőt? Szerintem maga az ördög küldte ránk ezt az időjárást. Elég meleg van a kolostorban?

– A szerzetesek az összes helyiséget befűtötték.

– Ó, ezt nem kétlem, uram. Ezt egyáltalán nem kétlem.

Egy folyosón keresztül barátságos hangulatú szobába vezetett minket, aminek az ablakai az utcára nyíltak. Copynger gyorsan összeszedte a kandalló előtt álló székeken heverő iratokat.

– Engedjétek meg, hogy töltsek nektek egy kis bort. Bocsássatok meg a rendetlenség miatt, de a papírmunka, amit Londonból kapok… a minimális fizetség, a szegényügyi törvények… – felsóhajtott. – És még azt is megkövetelik tőlem, hogy jelentéseket készítsek minden felségsértő pusmogásról. Szerencsére Scarnsea-ben csak ritkán történik ilyesmi, de néha a besúgóim ilyeneket agyalnak ki, és nekem olyan szavak után kell nyomoznom, amik sohasem hangzottak el. Annyi haszna van csak, hogy az emberek rájönnek, óvatosnak kell lenniük.

– Tudom, hogy Lord Cromwell nyugodtabban alszik annak tudatában, hogy ilyen igaz emberei vannak a megyékben, mint amilyen te magad is vagy. – Copynger elégedetten bólintott a bókra. Kortyoltam egyet a borból. – Kitűnő ez a bor uram, köszönöm. Azonban sürget az idő. Vannak ügyek, amikkel kapcsolatban örülnék, ha tudnál némi felvilágosítást adni.

– Bármit megteszek, amit csak tudok. Singleton úr meggyilkolása a királyt ért sérelemmel ér fel. És bosszúért kiált.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy végre egy reformátor társam társaságát élvezhetem, de bevallom, nem kedveltem meg Copyngert. Noha a bírákat a szokásos igazságszolgáltatási feladataikon túl csakugyan sosem látott mennyiségű munkával terhelték meg Londonból, igen jól jártak ezzel. Mindig is az volt a szokás, hogy a bírók hasznot húztak a pozíciójukból, a több szolgálat pedig több hasznot jelentett, még egy ilyen szegény városban is, mint ahogy ezt Copynger vagyona jól tanúsította. A hivalkodása nehezen fért össze számomra sótlan és jámbor fellépésével. Ám ilyenek voltak Anglia új típusú férfijai, akiket mi hoztunk létre.

– Mondd – kezdtem –, hogyan vélekednek a városban a szerzetesekről?

– Utálják őket, mert olyanok, mint a piócák. Nem tesznek semmit Scarnsea-ért, nem jönnek a városba, csak ha muszáj, és akkor is olyan dölyfösek, mint az ördög. Az alamizsna, amit adnak, nagyon csekély, és a szegényeknek az alamizsnaosztás napján fel kell gyalogolniuk a monostorig, hogy azt a keveset is megkaphassák. Ezért a nincstelenekről való gondoskodás nehéz terhe az adófizetőkre hárul.

– Ha jól tudom, a monostort megilleti a sörfőzés monopóliuma.

– És felháborítóan magas árat számítanak fel. Ráadásul a sörük mocskos, mert a tyúkok a serfőzdében tanyáznak, és belepiszkítanak a sörbe.

– Igen, láttam. Valóban nagyon undorító.

– És senki más nem árusíthat sört. – Széttárta a karjait. – Kizsigerelik a földjeiket is, mindent megszereznek, amit lehet. Nem lehet azt mondani, hogy a szerzetesek könnyű földesurak lennének. A dolgok még rosszabbra fordultak, amióta Edwig testvér lett a számtartó. Még az anyját is eladná pár pennyért.

– Igen, azt hiszem, képes lenne rá. Ha már szóba kerültek a monostor pénzügyei, azt jelentetted Lord Cromwellnek, hogy egyes földeket a valós értéküknél alacsonyabb áron adtak el.

Csüggedtnek látszott, amikor válaszolt.

– Félek, hogy nem tudok részletekkel szolgálni. Hallottam néhány szóbeszédet, de kitudódott, hogy vizsgálódok az ügyben, és most a nagy földbirtokosok úgy intézik a dolgaikat, hogy semmi se jusson el hozzám.

Bólintottam.

– És kik ezek?

– Sir Edward Wentworth a legnagyobb errefelé. Közel áll az apáthoz, ráadásul rokonságban áll a Seymourokkal. Együtt járnak vadászni. A bérlők között elterjedt a szóbeszéd, hogy titokban eladták neki a monostor földjeit, és az apát intézője most Sir Edward helyett gyűjti be a bérleti díjakat, de én nem tudok erről semmi biztosat, mert ez meghaladja a jogkörömet. – Mérgesen összeráncolta a homlokát. – És a monostornak mindenfelé vannak földjei, még ezen a megyén túl is. Sajnálom, megbízott. Ha szélesebb hatásköröm lenne…

Eltöprengtem egy pillanatig.

– Ez talán túlnyúlik a meghatalmazásomon, de mivel hatalmamban áll minden, a monostorral kapcsolatos ügyet kinyomozni, úgy gondolom, ki tudom terjeszteni ezt azoknak a földeladásoknak a kivizsgálására, amiket említettél. Mi lenne, ha erre építve ismét vizsgálódásba kezdenél? Ha Lord Cromwell nevét megemlítenéd?

Elmosolyodott.

– Ha erre a névre hivatkozok, akkor biztosan menekülőre fogják. Megteszem, amit tudok.

– Köszönöm, ez fontos lehet. Jut eszembe, ha jól tudom, Sir Edward Jerome testvérnek, a monostorbeli idős karthauzinak az unokatestvére.

– Igen, Wentworth régi pápista. Azt hallottam, hogy a karthauzi minden szava nyílt felségárulás. Legszívesebben felköttetném a posztókereskedők csarnokának a tornyára.

Egy pillanatra elgondolkodtam.

– Áruld el, ha tényleg felakasztatnád a toronyra, mit szólnának hozzá a város polgárai?

– Ünnepnap lenne a számukra. Ahogy már említettem, utálják a szerzeteseket. Ez immár egy szegény város, és a szerzetesek miatt csak még szegényebb lesz. A kikötő annyira eliszaposodott, hogy lassan egy csónak sem jut át rajta.

– Igen, láttam. Hallottam, hogy néhányan a csempészetet választották. A szerzetesek szerint a monostor mögött elterülő mocsarat használják, hogy eljussanak a folyóhoz. Fabian apát azt állítja, panaszt tett, de a városi hatóságok csak a vállukat vonogatják.

Copynger arckifejezése óvatosra váltott.

– Az apát bármit képes mondani, csak hogy bajt keverjen. Sajnos emberhiánnyal küzdünk, uram. Csak egy vámszedőm van, aki nem figyelheti minden éjjel a mocsári utakat.

– A szerzetesek szerint mostanság gyakran tevékenykednek odakint. Az apát arra is utalt, hogy esetleg csempészek törtek be hozzájuk, és ők ölték meg Singletont.

– Csak a figyelmedet próbálja elterelni, uram. Hosszú múltra tekint vissza a csempészet itt, Scarnsea-ben. A mocsáron keresztül idehozzák a ruhát, majd innen továbbszállítják kis halászhajókon Franciaország felé. De miért akarta volna megölni azoknak az embereknek bármelyike is a király megbízottját? Neki nem volt felhatalmazása, hogy a csempészettel kapcsolatban nyomozzon. Nem igaz? – Hirtelen aggodalom villant fel a szemében.

– De igaz. És nekem sincs, kivéve, ha ennek köze lenne Singleton úr halálához. Az érzéseim azt súgják, hogy a gyilkost a monostorban kell keresni.

Megkönnyebbülten nézett rám.

– Ha a földbirtokosok engednék, hogy még több földet kerítsenek be a birkáknak, az még több hasznot hozna a városnak, és az emberek nem foglalkoznának csempészettel. Túl sok kis földműves van, aki takácsként is dolgozik.

– Eltekintve bármilyen csempészettől, ami talán jelen van, lojális a város? Nincs baj szélsőséges szektásokkal, például nincsenek errefelé boszorkányok? Tudod, hogy a monostor templomát megszentségtelenítették.

A bíró megrázta a fejét.

– Semmi ilyesmi nincs. Tudnék róla, öt fizetett besúgóm van. Sokan nem szeretik az új szokásokat, de nem szólnak egy szót sem. A legtöbb tiltakozás a szentek napjainak eltörlése miatt volt, de az is csak azért, mert ezek pihenőnapok voltak. És sohasem hallottam errefelé a fekete mágia gyakorlóiról.

– Nincsenek túlbuzgó prédikátorok? Nincs senki, aki miután elolvasta a Bibliát, misztikus próféciákat látott, amiket be akar váltani?

– Mint azok a német anabaptisták, akik megölnék az összes gazdagot, és minden javukat közösségi tulajdonná tennék? Meg kellene égetni őket. Itt egy ilyen sincs. Múlt évben egy holdkóros patkolókovács inas a végítélet napjának eljöveteléről prédikált, de miután kalodába zártuk, kitisztult. Most ott van, ahová való: tömlöcben. Angolul prédikálni egy dolog, de a Biblia olvasását megengedni az ostoba szolgáknak és parasztoknak, csak civakodáshoz és bajkeveréshez vezet.

Felhúztam a szemöldökömet.

– Azok közé tartozol, akik csak az uraknak, és a tehetős polgároknak engednék meg a Biblia olvasását?

– Elég sok érv szól e nézet mellett, uram.

– Nos, a pápisták senkinek sem engednék meg. De a monostorra visszatérve, azt olvastam, hogy a tévelygéseik hosszú időkre nyúlnak vissza. Bűnös cselekedetek a szerzetesek között…

Copynger undorodva felhorkant.

– Azok még mindig folynak, biztos vagyok benne. Az egyik ilyen a sekrestyés, Gabriel testvér volt, és ő továbbra is ott van.

– Részt vett ezekben bárki a városból?

– Nem. De nemcsak szodomiták, hanem paráználkodók is vannak azon a helyen. A scarnsea-i női szolgák sokat szenvedtek a mocskos kezeik között. Egyetlen harminc év alatti nő sem akar ott dolgozni, amióta az a fiatal lány eltűnt.

– Ó. Ki volt az?

– Egy árva a szegényházból, aki a gyógyító testvérnek ment segíteni, két évvel ezelőtt. Rendszeresen visszajárt a városba, aztán hirtelen nem jött többet. Amikor kérdezősködtünk, Mortimus perjel azt mondta, ellopott pár aranykelyhet és meglépett. Joan Stumpe, a szegényházi felügyelő meg van győződve arról, hogy valami történt ott vele. De ő csak egy öreg minden lében kanál, és semmi bizonyítéka nem volt erre.

– A lány a gyógyító testvérnek dolgozott? – kérdezte Mark, némi feszültséggel a hangjában.

– Igen. A fekete koboldnak, ahogy mi hívjuk. Azt hinnéd, minden angolnak van munkája, hogy ezt a pozíciót egy ilyen embernek adják.

Egy pillanatra eltöprengtem.

– Beszélhetnénk ezzel a Stumpe asszonnyal?

– Hát, némi fenntartással kell kezelni mindent, amit mond. Most a szegényházban kell lennie. Holnap adományosztás lesz a monostorban, arra készül.

– Akkor meg is ragadjuk az alkalmat – kászálódtam fel. Copynger hívta egyik szolgáját, hogy hozza elő a köpenyeinket.

– Uram – szólította meg Mark a bírót, miközben várakoztunk. – Most is dolgozik egy fiatal lány a gyógyító testvérnek, bizonyos Alice Fewterer.

– Ó, igen, emlékszem rá.

– Úgy tudom, azért kellett munkát vállalnia, mert a család földjét bekerítették a birkák számára. Tudom, hogy a békebíráknak joguk van felülvizsgálatra a bekerítési törvények szerint. Szeretném tudni, hogy mindez törvényesen történt-e. Lehetne valamit tenni a lányért?

Copynger felhúzta szemöldökét.

– Tudom, hogy törvényesen történt, fiatalember, mert a föld most az enyém, és én keríttettem be. A családnak egy régi örökhaszonbérleti joga állt fenn rajta, ami megszűnt az anyja halálával. Le kellett romboltatnom azt a viskót, és birkákat ereszteni a földre, ha valami hasznot akartam látni belőle.

Figyelmeztető pillantást vetettem Markra.

– Bizonyos vagyok benne, hogy mindent megfelelően intéztél, uram.

– Az lenne a leghasznosabb a városban élő emberek számára – kezdte Copynger, hideg tekintetét még Markon tartva –, ha bezárnák a monostort, a többségüket kihajítanák, és lerombolnák azokat a bálványokkal tömött épületeket. És ha a várost túlságosan megterhelnék a szegénységi segélyek a rengeteg dologtalan apátsági naplopó miatt, biztos vagyok benne, hogy Lord Cromwell egyetértene azzal, hogy jogos lenne az arra érdemes, kiváló polgárokat monostori földek adományozásával megjutalmazni.

– Ha már Lord Cromwellt említetted: a főminiszter külön hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy tartsuk titokban azt, ami történt.

– Én egy árva léleknek sem mondtam uram, és a szerzetesek közül sem szólt senki a városiaknak.

– Remek. Az apátot is utasítottuk, hogy ne beszéljen erről, de néhány kolostori szolga érintkezik a helyiekkel.

Copynger bíró megrázta a fejét.

– Csak kevesen. Nem keverednek, mert a városiak nem kedvelik jobban az apátsági naplopókat, mint a szerzeteseket.

– Végül úgyis ki fog jutni a történet. Ilyen a dolgok természete.

– Biztos vagyok benne, hogy te hamarosan megoldod ezt az ügyet – udvariaskodott. Elmosolyodott, az arca kivörösödött. – Micsoda megtiszteltetés egy olyan emberrel találkozni, aki személyesen beszélt Lord Cromwell-lel! Mondd, uram, milyen ő az életben? Azt mondják, hogy szerény származása ellenére határozott modorú ember.

– Csakugyan az bíró uram, a határozott szavak és tettek embere. Ó, már itt van a szolgád a köpenyeinkkel – szakítottam félbe gyorsan, mert már belefáradtam a behízelgő talpnyalásába.

†

A szegényház, egy felújításra szoruló, hosszú, alacsony épület, a város szélén állt. Az odavezető úton elhaladtunk egy csapat férfi mellett, akik egy felvigyázó éber tekintete előtt a havat söpörték az utcán. A munkások az időjáráshoz képest túlságosan vékony, szürke köpenyt viseltek, amire a város címerét varrták. Amikor Copynger elment mellettük, mindannyian meghajoltak.

– Engedélyes koldusok – magyarázta a bíró. – A szegényházi férfiak felügyelője becsületes munkát ad nekik.

Beléptünk a házba, ami fűtetlen volt, és olyan nyirkos, hogy a vakolat helyenként lepotyogott a falakról. Az épület közösségi termében körben egy csoport nő ült, varrtak vagy fonókerekeknél dolgoztak, mialatt az egyik sarokban egy gömbölyded, középkorú matróna egy csapat cingár gyerek segítségével nagy halom büdös rongyot válogatott szét. Copynger odament a felügyelőnőhöz, mondott neki valamit, majd az asszonyság bevezetett minket egy tiszta kis kamrába, ahol Joan Stumpe-ként, a gyerekek felvigyázójaként mutatkozott be.

– Miben segíthetek nektek, uraim? – A ráncos arc szívélyes volt, de a barna szemek gyanakvóan vizslattak minket.

– Shardlake úr jelenleg nyomozást folytat néhány, a monostort érintő ügyben – mondta Copynger. – Érdekelné őt a fiatal Orphan Stonegarden[7]sorsa.

A nő felsóhajtott.

– Szegény Orphan.

– Jól ismerted őt? – kérdeztem.

– Én neveltem fel. Lelencgyerek volt, akit ennek az épületnek az udvarán hagytak tizenkilenc évvel ezelőtt. Egy újszülött csecsemő. Szegény Orphan…

– Mi volt a neve?

– Orphan volt a neve, uram. Ez általános elnevezés a talált gyermekeknél. Sohasem találtuk ki, hogy kik voltak a szülei, így a Stonegarden nevet kapta családnévként az egyik felügyelőtől, mivel az udvaron találtuk őt.

– Értem. És a te oltalmad alatt nőtt fel?

– Én vagyok a felelős az összes gyerekért. Sok meghal fiatalon, de Orphan erős volt és szépen fejlődött. Segített nekem, mindig vidám és készséges volt… – hirtelen elfordította a fejét.

– Folytasd, jóasszony – sürgette Copynger türelmetlenül. – Mondtam én neked azelőtt is, hogy túl lágyszívű vagy ezekhez a gyerekekhez.

– Gyakran csak rövid ideig vannak ezen a világon – szólt vissza hevesen a felügyelőnő. – Miért ne lelhetnék némi örömüket ebben?

– Jobb megtörve a mennyországba kerülni, mint épen a pokolba – felelte nyersen a bíró. – Legtöbben közülük tolvajokként vagy koldusokként végzik az életüket. Folytasd.

– Amikor Orphan tizenhat éves lett, a felügyelők azt mondták, hogy el kell innen mennie, dolgozni. Ez gyalázat volt. Orphannak volt egy udvarlója, egy molnár fia, és ha engedték volna, hogy ez a kapcsolat kifejlődjön, férjhez mehetett volna.

– Csinos volt, igaz?

– Igen, uram. Kistermetű, szőke hajú lány, édes, kedves arccal. Az egyik legcsinosabb, amit valaha láttam. De a férfiak felügyelőjének van egy testvére, aki a szerzeteseknek dolgozik, és ő szólt, hogy az ispotályosnak szüksége van egy segítőre, így odaküldték.

– És ez mikor volt, Stumpe asszony?

– Két évvel ezelőtt. A szabadnapjain mindig visszajött, és meglátogatott engem, minden pénteken, kivétel nélkül. Ugyanúgy kötődött hozzám, mint ahogy én hozzá. Sohasem szeretett a monostorban lenni, uram.

– Miért nem?

– Nem mondta. Arra tanítom a gyerekeket, hogy sohase bírálják a jótevőiket, különben megjárják. De én láttam rajta, hogy félt.

– Mitől?

– Nem tudom. Próbáltam kitalálni, de semmit sem mondott. Először az öreg Alexander testvérnek dolgozott, aki hamarosan meghalt, és jött Guy testvér. Orphan félt tőle a furcsa külseje miatt. Nem találkozott többé Adammel, a molnár fiával sem. A fiú idejött, hogy lássa őt, de Orphan azt mondta, hogy küldjem el. – Éles pillantást vetett rám. – És amikor ez történik, az gyakran azt jelenti, hogy a nővel nagyon rosszul bánnak.

– Láttál rajta bármikor foltokat, zúzódásokat?

– Nem, de minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, egyre rosszabb volt a kedve. Aztán egy nap, úgy hat hónappal azután, hogy dolgozni kezdett a kolostorban, nem jött pénteken, sem az azt követő héten.

– Biztosan aggódtál.

– Igen. Eldöntöttem, hogy odamegyek, és megtudom, hogy mi történt. – Bólintottam. El tudtam képzelni őt, amint eltökélten felmegy a monostorig, és bedörömböl Bugge mester kapuján.

– Nem engedtek be, de én ott maradtam, és addig kiabáltam meg zajongtam, amíg elő nem kerítették Mortimus perjelt. Azt a skót barbárt. Kijött, és elmondta, hogy Orphan ellopott két aranykelyhet a templomból az egyik éjszaka, és eltűnt.

Copynger előrehajtotta a fejét.

– Talán tényleg ezt tette, ez elég gyakran megtörténik ezekkel a gyerekekkel.

– Nem Orphannal uram, ő jó keresztény volt. – Stumpe asszony felém fordult. – Megkérdeztem a perjelt, hogy ezt miért nem mondták nekem, mire ő azt felelte, hogy semmit sem tudott arról, hogy a lánynak voltak ismerősei a városban. Azzal fenyegetőzött, hogy letartóztatási parancsot adat ki a lány ellen lopás miatt, ha nem megyek el onnan. Ezt jelentettem Copynger bíró úrnak, de ő azt mondta, hogy a rossz bánásmódra utaló bizonyíték nélkül semmit sem tud tenni.

A békebíró vállat vont. – Nem volt semmi a kezemben. És ha a szerzetesek kikényszerítettek volna egy letartóztatási parancsot a lány ellen, az egy kis diadalt jelentett volna számukra a városiakkal szemben.

– Mit gondolsz, mi történt a lánnyal, Stumpe asszony?

Egyenesen a szemembe nézett.

– Nem tudom uram, de félek még belegondolkodni is.

Lassan bólintottam.

– Copynger bírónak azonban teljesen igaza van, nem tehetett semmit bizonyíték nélkül.

– Tudom, de én jól ismertem Orphant. Nem olyan volt, aki lopott, majd megszökött volna.

– De ha kétségbeesett…

– Akkor inkább hozzám jött volna, minthogy a kötelet kockáztassa lopás miatt. Tizennyolc hónapja azonban senki sem látott vagy hallott róla semmit. Semmit.

– Jól van. Köszönöm jóasszony, hogy ennyi időt szántál ránk. – Sóhajtottam. Bárhová fordultam, a gyanú továbbra is gyanú maradt, nem volt semmi, amit megragadhattam, és Singleton megöléséhez köthettem volna.

Stumpe asszony visszakísért minket a nagyterembe, ahol a rongyokat válogató gyerekek munkától meggyötört, sápadt arccal néztek fel ránk. A régi ruhák émelyítő bűze érezhető volt a terem másik felén is.

– Mit csináltok a gyerekekkel? – kérdeztem.

– Átnézzük a rongyokat, hogy tudjunk valamit adni az embereknek, amit holnap viselhetnek. Holnap lesz az alamizsnaosztás napja a monostorban. Nem lesz könnyű elgyalogolni odáig ebben az időben.

Bólintottam.

– Valóban, nem. Köszönöm, Stumpe asszony. – A kapunál még visszafordultam. A felügyelőnő már a gyerekekkel volt, és segített nekik a rothadó halmokból válogatni.

†

Copynger bíró meghívott minket ebédre a házába, de nem fogadtuk el, mondván, hogy vissza kell térnünk a monostorba. El is indultunk, csizmánk alatt ropogott a hó.

– Lekéssük az ebédet – szólalt meg Mark egy kis idő elteltével.

– Igazad van. Keressünk egy vendéglőt.

Találtunk egy tisztességesnek látszó fogadót a tér mögött. A fogadós egy kikötőre néző asztalhoz kísért minket. Figyeltem, ahogy a korábban látott, bálákkal megrakott csónak óvatosan kievez a csatornán a várakozó hajóhoz.

– Jézus szent nevére – szólt Mark – mindjárt éhen halok.

– Én is. De sört nem iszunk. Tudtad, hogy Szent Benedek eredeti regulái szerint a szerzetesek télen csak egyszer étkezhettek, mégpedig vacsorakor? Az olasz időjáráshoz igazította a szabályt, de eleinte megtartották Angliában is. Képzeld csak el, egész nap állva imádkozni, egyetlen étkezéssel, télen! Persze ahogy az évek múltak, és a kolostorok gazdagodtak, napi kettőre nőtt a számuk, majd háromra, hússal, borral…

– De legalább még mindig imádkoznak, feltételezem.

– Igen. És úgy hiszik, imáik közbenjárnak Istennél a halottakért. – Gabriel testvér jutott eszembe, és állandó gyötrődése. – Ám tévednek.

– Bevallom uram, zúg a fejem ettől a sok teológiától.

– Ne zúgjon, Mark. Isten nem véletlenül adott észt neked. Használd.

– Hogy van ma a hátad? – váltott témát. Észrevettem, hogy az utóbbi időben egyre inkább mestere lett ennek.

– Elmegy. Jobb, mint korábban volt.

A fogadós nyúlpástétomot hozott nekünk, egy ideig némán ettük.

– Mit gondolsz, mi történt azzal a lánnyal? – kérdezte kis idő múlva Mark.

Megráztam a fejem.

– Isten tudja. Túl sok szálon fut a vizsgálat, és ezek egyre csak sokasodnak. Többet reméltem a Copyngerrel való találkozótól. Mindenesetre már tudjuk, hogy nőket zaklattak a kolostorban. De kicsoda? Mortimus perjel, aki Alice-t kerülgette? Valaki más? Ami ezt az Orphan lányt illeti, Copyngernek igaza volt. Nincs rá bizonyíték, hogy nem csak úgy megszökött, az idős nő szeretete pedig torzíthatja ítélőképességét. Nincs semmi kapaszkodó. – Összeszorítottam az öklömet az üres levegőben.

– És miként vélekedsz Copynger bíróról?

– Reformátor. Mindenben segíteni fog nekünk.

– Az igaz vallásról szónokol, és arról, miként nyomják el a szerzetesek a szegényeket, mégis gazdagságban él, miközben másokat kiforgat a földjeikből.

– Én sem kedvelem. Mégsem kellett volna Alice anyjáról kérdezned. Ez nem a te dolgod. Ő az egyetlen megbízható információforrásunk, nem szeretném magunk ellen fordítani. Nincs túl sok segítségünk. Azt reméltem, többet tud mondani a földeladásokról, hogy összeköthessem a számtartó könyveivel.

– Nekem úgy tűnt Copynger bíró többet tud a csempészekről, mint amennyit elmondott.

– Persze, hiszen lefizetik. De mi nem emiatt vagyunk itt. Egy dologban egyetértek vele: a gyilkost a monostorban kell keresni, nem Scarnsea-ben. Az öt elöljáró… – vettem elő ujjaimat. – Fabian apát, Mortimus perjel, Edwig, Gabriel és Guy. Mindegyikük elég erős és magas ahhoz, hogy lefejezhesse Singletont. Viszont Edwig testvér távol volt. És bármelyikük megölhette a novíciust. Feltéve, hogy Guy testvér igazat mondott a belladonnáról.

– Miért hazudott volna?

Szemem előtt ismét megjelent Simon Whelplay halott arca, ahogy kiemeltük a medencéből. A gondolat, hogy azért mérgezték meg, mert beszélni akartam vele, vissza-visszatért, és összeszorította a gyomromat.

– Nem tudom – feleltem –, de senkiben sem bízom. Mindnyájukat súlyos veszteség éri, ha a monostor bezár. Hol talál Guy testvér munkát gyógyítóként a világban ezzel a furcsa arccal? Ami az apátot illeti, ő eggyé vált státuszával. És azt hiszem, a másik háromnak is van rejtegetnivalója. Edwig testvér pénzügyi ravaszkodása? Talán pénzt rejteget, kockáztatva a hely fennmaradását, bár az apát pecsétjére szüksége lenne bármely földeladáshoz.

– És Mortimus perjel?

– Kevés dolgot nem nézek ki belőle. Ami pedig Gabriel testvért illeti, biztos vagyok benne, hogy a kísértés ősi, álnok kígyója még látogatja időnként. Le sem vette rólad a szemét érkezésünk óta. El tudom képzelni, hogy valakihez kötődik a szerzetesek közül, még ha nem is szegény Simon Whelplayhez, majd jössz te villogtatva a formás lábszáradat, jó zekédben és nadrágodban, és ő álmodozni kezd rólad, feledve a többieket.

Mark undorodva félrelökte a tányérját. – Muszáj ecsetelned a részleteket is, uram?

– Az ügyvédeknek az idejük jelentős részét a részletek felvázolásával kell tölteniük, bármilyen mocskosak is. Gabriel talán gyengének látszik, de ő egy gyötrődő férfi, és a gyötrődő férfiak sokszor tesznek vad, irracionális dolgokat. Ha korábbi, szodómiával kapcsolatos tettei bizonyíthatóak ellene, akkor a kötéllel nézhet szembe. Singleton durva vájkálása hatására kétségbeesett lépésre szánhatta el magát, különösen, ha vannak, akik megvédik őt. És akkor még ott van Jerome. Kíváncsi vagyok, hogy mit tud nekünk mondani. Nyugtalanít, hogy Singletont hazugnak és hitszegőnek nevezte.

Mark nem szólt semmit. Még mindig fintorgott. – Ó, ébredj fel! – csattantam fel ingerülten. – Mit számít, ha a sekrestyés a hátsód után sóvárog? Aligha valószínű, hogy megkapja.

Harag villant fel a szemében. – Nem magamon gondolkodtam uram, hanem Alice-en. A lány, aki eltűnt, szintén Guy testvér segítője volt.

– Ez bennem is felmerült.

– Nem lenne jobb vagy biztonságosabb mindenkinek, ha fognánk az elöljárókat, valamint Jerome-ot, és mindannyiukat letartóztatnánk, mint gyanúsítottakat?

– Milyen bizonyíték alapján? És hogyan kérdeznéd ki őket, kínzással? Azt hittem, nem értesz egyet az ilyenfajta eljárással.

– Természetesen nem. De… kemény kihallgatás?

– És mi van, ha tévedek, és egyáltalán nem ők azok? És hogyan tarthatnánk titokban egy ilyen tömeges letartóztatást?

– De… sürget az idő és a veszély.

– Azt hiszed, hogy én nem tudom ezt? – Hirtelen dühbe gurultam. – Az erőszak útján nem tudjuk meg az igazságot. Singleton próbálkozott ezzel, és nézd, mire jutott vele. Egy csomót is lassú mozdulatokkal bogozol ki, nem erős rántásokkal, és mi most egy olyan csomóval állunk itt szemben, amilyet még sohasem láttam. De ki fogom bogozni. Ki fogom.

– Bocsáss meg, uram. Én nem akartam megkérdőjelezni a…

– Ó, kérdőjelezz meg, Mark – mondtam ingerülten. – De értelmesen tedd.

A harag megélénkített, felemelkedtem, és dobtam néhány pénzérmét az asztalra.

– Gyere, menjünk. Elvesztegetjük a délutánt, miközben egy öreg, bolond karthauzi vár ránk.

Tizenhatodik fejezet

A monostorba menet keveset beszéltünk. Az égen ismét gyülekezni kezdtek a felhők. Dühös voltam magamra a kirohanásom miatt, de az idegeim már pattanásig feszültek, Mark naivitása pedig végtelenül idegesített. Ugyanakkor megújult elszántság támadt bennem, és gyors tempót diktáltam az úton egészen addig, amíg egy hóbuckában meg nem botlottam, és csak Mark segítségével tudtam megőrizni egyensúlyomat, ami még inkább bosszantott. Ahogy közeledtünk a Szent Donát falaihoz, csípős szél kezdett el fújni, és ismét eleredt a hó.

Erősen megütögettem Bugge kapuházának ajtaját. Azonnal feltűnt a kapuőr, mocskos ruhaujjával ételmaradékot törölt le a szája sarkából.

– Jerome testvért szeretném látni, méghozzá rögvest – szóltam.

– Az apát úr bezáratta uram, ő pedig szextán van – fejével a templom felé intett, ahonnan halk kántálás hallatszott.

– Akkor kerítsd elő onnan – válaszoltam élesen. A fickó morogva elindult, mi pedig szorosra húztuk magunkon a hópelyhektől fehérlő köpenyeket, amíg várakoztunk. Bugge hamarosan visszatért Mortimus perjel kíséretében, akinek vörös arcára rosszalló kifejezés ült ki.

– Jerome-ot akarod látni, megbízott uram? Történt valami, amiért ki kellett rángatnod a templomból?

– Csak annyi, hogy nincs vesztegetni való időm. Hol van?

– Inzultálásod óta a dormitóriumban lévő cellájába zárva tartjuk.

– Akkor kísérj hozzá, kérlek. Ki akarom kérdezni.

Vezetésével elindultunk a kolostorudvar felé.

– Szörnyű arra gondolnom, hogy milyen sértésekkel fog illetni, ha a saját odújában nézel vele szembe. Ha úgy döntenél, hogy letartóztatod felségárulásért, mindannyiunknak nagy szívességet tennél vele.

– Szívességet tennék? Egyáltalán nincsenek barátai?

– Nem mondhatnám.

– Akadt itt még pár barátok nélküli ember. Elég csak Whelplay novíciust említenem.

Hideg pillantást vetett rám.

– Megpróbáltam megtanítani Simon Whelplaynek a bűnbánó viselkedést.

– Inkább megtörve a mennybe, mint épen a pokolba? – mormolta Mark.

– Tessék?

– Egy reformátor magisztrátustól hallottuk ma reggel ezt a mondatot. Jut eszembe, hallom, meglátogattad Simont tegnap kora reggel.

Elvörösödött.

– Azért mentem, hogy imádkozzak érte. Nem akartam a halálát, csak hogy megtisztuljon attól, ami hatalmába kerítette.

– Még az élete árán is?

Megtorpant, és feldúlt arckifejezéssel szembe fordult velem. Az idő egyre rosszabbra fordult, hópelyhek kavarogtak körülöttünk, a szél cibálta köpenyeinket és a perjel ruháját.

– Nem akartam a halálát! Nem én tettem, az ördög szállta meg! Megszállta őt! A halála nem az én hibám, engem nem lehet hibáztatni érte!

– Hideg van – szólaltam meg végül. – Menjünk tovább.

Szó nélkül a dormitóriumba vezetett minket. A hosszú, kétszintes, kolostorudvarra néző épületnek több kéményéből is füst szállt a magasba. Még sohasem jártam szerzetesek hálóhelyiségeiben. Tudtam a Compertából, hogy a bencések korábbi nagy, közös hálótermeit kényelmes, külön cellákra osztották fel, mint tették itt is. Egy hosszú folyosón haladtunk végig, amiről számos ajtó nyílt. Némelyik nyitva állt, így több helyen láthattam lobogó tüzeket és kényelmes ágyakat. A meleget hálásan fogadtam. Mortimus perjel végül megállt egy zárt ajtó előtt.

– Általában kulcsra van zárva – mondta –, hogy biztosak legyünk benne, nem kószál el. – Kinyitotta az ajtót. – Jerome, a királyi megbízott akar látni.

Jerome testvér cellája olyan egyszerű volt, mint amilyen kényelmesek a korábban látottak. Nem égett tűz az üres kandallóban, és az ágy fölött lógó kereszt kivételével a fehérre meszelt falak csupaszok voltak. Az öreg karthauzi az ágy szélén ült, csak egy hosszú alsónadrág lógott rajta. Sovány teste a vállainál elferdült és kicsavart volt, ugyanolyan göcsörtös és hajlott, mint az enyém, csak nem születési rendellenesség miatt, hanem sérülésektől. Guy testvér fölé hajolva állt, és egy ruhával mosta a bőrét torzító tucatnyi kis hurkát. Némelyik vöröslött, némelyik viszont sárga volt a gennytől. A kancsó vízből levendula erős illata áradt.

– Guy testvér – szólítottam meg – sajnálom, de félbe kell szakítanom tevékenységedet.

– Már majdnem végeztem. Testvérem, remélem, ez majd enyhíti a gyulladt keléseket.

A karthauzi rosszindulatú pillantást vetett rám, mielőtt a gyógyító testvérhez fordult.

– Kérem a tiszta csuhámat.

Guy testvér felsóhajtott.

– Csak legyengíted magad vele. Legalább áztasd be a szőröket, hogy megpuhuljanak. – Átnyújtotta neki a szőrcsuháját, amibe állati szőröket szőttek, amik feketén és mereven álltak ki a belső oldalán. Jerome testvér belebújt, majd rávette a fehér csuháját. Guy testvér felvette a kancsót, felénk hajolt, majd távozott. Jerome és a perjel kölcsönös utálattal meredtek egymásra.

– Megint sanyargatod magad, Jerome?

– A bűneimért. De én nem lelem örömömet mások sanyargatásában perjel testvér, ellentétben egyesekkel.

Mortimus testvér megvető pillantást vetett rá, majd átadta nekem a cella kulcsát.

– Ha végeztetek, adjátok oda a kulcsot Bugge-nak – mondta, majd sarkon fordult és kiviharzott, élesen bevágva maga mögött az ajtót. Hirtelen rádöbbentem, hogy milyen szűk térben álltunk összezárva azzal az emberrel, akinek sápadt, ráncos arcában mélyen ülő szeméből gyűlölet sugárzott felénk. Körbenéztem ülőhelyet keresvén, de csak az ágy volt ott, úgyhogy botomra támaszkodva állva maradtam.

– Fájdalmaid vannak, púpos? – kérdezte hirtelen Jerome.

– Csak egy kis kényelmetlenség. Hosszú sétát tettünk meg a hóban.

– Ismered a mondást, hogy ha törpét érintesz, az szerencsét hoz, de ha púpost, az szerencsétlenséget? Az emberi testalkat megcsúfolása vagy, megbízott, kétségtelenül azért, mert a lelked is kicsavart és fekélyes, mint Cromwell minden emberéé.

Mark előrelépett.

– Hitemre, gonosz nyelved van uram.

Csendre intettem, és hidegen meredtem Jerome-ra.

– Miért sértegetsz, Londoni Jerome? Azt mondják, őrült vagy. Valóban így lenne? Az őrültséggel védekeznél, hogy ne küldesselek a Towerbe felségáruló beszédedért?

– Nem védekezem semmivel, púpos. Boldog lennék, ha esélyem nyílna arra, hogy az legyek, aminek lennem kellett volna: Isten egyházának mártírja. Magasról teszek Henrik király nevére, és arra, hogyan bitorolja a pápa hatalmát – nevetett fel keserűen. – Tudtad, hogy még Luther Márton is megtagadja Henrik királyt? Azt mondja, Junker Heinz végül Istent farag magából.

Mark levegőért kapkodott. Pusztán ezek a szavak elegendőek lettek volna Jerome kivégzéséhez.

– Akkor minden bizonnyal éget a szégyen, hogy letetted a király felsőbbségét elismerő esküt – mondtam halkan.

Jerome a mankójáért nyúlt, és nehézkesen felállt az ágyról. A mankót a hóna alá fogta, és lassan járkálni kezdett a cellában. Amikor ismét megszólalt, halk, de kemény hangon tette.

– Igen, púpos, szégyenkezem, és féltem lelkem halhatatlanságát. Tudod, ki a családom? Elmondták?

– Tudom, hogy Jane királyné rokona vagy, Isten nyugosztalja.

– Isten nem fogja nyugosztalni. A pokolban fog égni azért, hogy hozzáment a szakadár királyhoz – megfordult és szembenézett velem. – Elmeséljem, hogy kerültem ide? Összefoglaljam az ügyemet jogász uram?

– Igen, mondd el. Hallgatlak – ereszkedtem le a kemény ágyra. Mark állva maradt, kezét a kardján tartotta, mialatt Jerome lassan fel s alá vonszolta magát a szobában.

– A tétlen látszat világát húszévesen hagytam el. Néhai másodunokatestvérem még meg sem született akkor, soha nem is találkoztam vele. Békésen éltem harminc évig a londoni karthauzi rendházban, ami szent hely volt, nem olyan, mint ez a puhány, bűnös kóceráj. Menedéket jelentett, egy helyet, amelyet Istennek szenteltek az istentelen város közepén.

– Ahol a szőrcsuha viselése a regula része volt.

– Azért, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a hús bűnös és romlott. Morus Tamás velünk élt négy éven át. Még később is viselte a szőrcsuhát, hivatali díszruhája alatt is, amikor lordkancellárnak nevezték ki. Segítette abban, hogy alázatos és állhatatos maradjon egészen haláláig, amikor szembeszállt a király házasságával.

– És azelőtt is, amikor lordkancellárként minden eretneket megégetett, akit fellelt. Te viszont nem voltál ilyen állhatatos, Jerome testvér?

Háta megmerevedett, és amikor megfordult, újabb dühkitörésre számítottam, de hangja nyugodt maradt.

– Amikor a király megkövetelte az esküt valamennyi rendház tagjától, hogy ismerjék el őt az egyház fejének, csak mi, karthauziak utasítottuk vissza, bár tudtuk, mivel fog ez járni. – Szemei szinte égettek.

– Igen, valamennyi rendház letette az esküt, a tiétek kivételével.

– Negyvenen voltunk, és egyesével vittek el minket. Houghton perjel utasította vissza először az esküt, és személyesen Cromwell vallatta ki. Tudtad, megbízott, hogy amikor Houghton atya megmondta neki, hogy Szent Augusztin az egyház hatalmát a Szentírás fölé helyezte, Cromwell azt felelte, hogy egyáltalán nem érdekli az egyház, Szent Augusztin pedig azt állít, amit csak akar?

– Igaza volt. A Szentírás hatalma bármely tudósé felett áll.

– És egy kocsmáros fiának véleménye erősebb, mint Szent Augusztiné? – nevetett fel keserűen Jerome. – Amikor nem engedelmeskedett, nagy tiszteletű perjelünket elítélték felségárulás vádjában, és kivégezték Tyburnben. Ott voltam, láttam, hogyan hasítja fel testét a hóhér kése, miközben még lélegzett. Elmaradt azonban a kivégzések szokásos vigassága, a tömeg némán figyelte halálát.

Markra pillantottam, figyelmesen hallgatta Jerome-ot, arcára nyugtalan kifejezés ült ki. A karthauzi folytatta.

– Az uradnak nem volt több szerencséje Houghton perjel utódjával sem. Helyettese, Middlemore és a vezető elöljárók továbbra sem esküdtek fel, úgyhogy őket is Tyburnbe vitték. Ez alkalommal a tömegből kiáltások hallatszottak a király ellen. Cromwell a következő alkalommal nem kockáztatott egy felkelést, úgyhogy ezerféle módon próbált rávenni minket, hogy letegyük az esküt. A saját embereit nevezte ki a rendház élére, aminek kapujára Houghton perjel rothadó és bűzlő karját szegezték. Éheztettek minket, kigúnyolták az istentiszteleteinket, széttépték a könyveinket, sértegettek. A bajkeverőket egyesével emelték ki. Néhányukat váratlanul hirtelen egy engedelmesebb rendházba küldték, de voltak, akik egész egyszerűen eltűntek. – Megállt, ép karjával egy pillanatra az ágyra támaszkodott.

– Hallottam már ezeket a történeteket – néztem rá. – Mesék csupán.

Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, és folytatta a járkálást.

– A tavaly tavaszi északi felkelés után a király elveszítette a türelmét velünk szemben. A megmaradt testvéreknek megmondták, hogy vagy leteszik az esküt, vagy a Newgate-be viszik őket, ahol hagyják, hogy éhen haljanak. Tizenöten felesküdtek, és lelkük elveszett. Tízet a Newgate-be vittek, ahol undorító cellákba láncolva tették őket, étel nélkül. Néhányan hetekig bírták… – hangja elhalt. Arcát kezébe temette, és halkan sírni kezdett.

– Én is hallottam hasonló pletykákat – suttogta Mark. – Mindenki azt mondta, hamisak…

Csendre intettem.

– Még ha mindez igaz is lenne, Jerome testvér, te nem lehettél közöttük, hiszen itt vagy.

Hátat fordított, ruhaujjával megtörölte arcát, az ablakhoz ment, és erősen mankójára támaszkodott. Odakint a hó úgy kavargott, mintha be akarná temetni a világot.

– Igen, púpos, én azok közé tartoztam, akiket eltüntettek. Láttam, hogyan viszik el a feljebbvalóimat, tudtam, hogyan haltak meg, de a napi megaláztatásaink ellenére támaszt nyújtottunk egymásnak testvéreimmel. Azt hittük, kitarthatunk. Akkor még erős, egészséges ember voltam, büszke a kitartásomra – recsegő, hisztérikus hangon felnevetett.

– Egy reggel megjelentek a katonák, és a Towerbe vittek. Tavaly május közepén történt, Boleyn Annát már halálra ítélték, és megkezdték a vesztőhely ácsolását. Láttam. És ekkor ijedtem meg igazán. Amikor az őrök lelökdöstek a tömlöcbe, tudtam, hogy elszántságom elbukhat. Egy nagy, földalatti terembe vittek, és egy székbe nyomtak. A sarokban láttam a kínpadot, a csuklópántos asztalt és a köteleket, meg két nagy termetű őrt, akik a kerék mellett álltak. Két másik személy is volt a teremben egy íróasztal mögött. Az egyik Kingston, a Tower parancsnoka volt, a másik, aki ellenséges pillantásokkal méregetett a te urad volt, Cromwell.

– A főminiszter személyesen? Nem hiszek neked.

– Elmesélem, mit mondott. „Jerome Wentworth testvér, te nyűg vagy számunkra. Mondd meg egyenesen, szószaporítás nélkül, felesküszöl-e a király felsőbbségére?” Azt feleltem: „Nem.” A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, ahogy ezzel az emberrel szemben ültem. A szemeiben a pokol tüzei égtek, mintha maga az ördög nézett volna rajtuk keresztül. Hogy tudsz vele szembenézni megbízott, tudván, hogy mi is ő valójában?

– Ebből elég. Folytasd – szólítottam fel.

– Az urad, a bölcs és hatalmas királyi tanácsadó a kínpad felé intett. „Meglátjuk”, mondta. „Pár héten belül Jane Seymour lesz Anglia királynéja. A király nem engedheti, hogy az unokatestvére visszautasítsa az esküt, de a felségárulásért kivégzettek között sem akarja látni a nevedet. Bármelyik szégyent hozna a fejére, Jerome testvér. Úgyhogy fel kell esküdnöd, vagy kényszeríteni fogunk rá” – és a kínpad felé biccentett. Ismét a szemébe vágtam, hogy nem esküszöm, de a hangom megremegett. Egy pillanatig tanulmányozott, majd elmosolyodott. „Azt hiszem, fel fogsz esküdni” – mondta. „Kingston uram, nincs sok időm. Húzzátok a kínpadra.”

– Kingston a két őr felé biccentett, akik lábra állítottak, majd a kínpadra vetettek, a levegőt is kiszorítva testemből. Összekötözték a kezemet és a lábamat, karjaimat a fejem fölé kinyújtva. – Jerome hangja suttogássá halkult. – Minden olyan gyorsan történt. Egyik kínzóm se szólt egy szót sem.

– Reccsenést hallottam, ahogy fordítottak a keréken, olyan hatalmas, iszonyatos fájdalmat éreztem a karjaimban, mint még soha. Teljesen felemésztett… – elhallgatott, gyengéden masszírozta torzult vállát, üres szemmel meredt maga elé. Szenvedéseinek emlékei között úgy tűnt, megfeledkezett jelenlétünkről. Mark idegesen mozdult meg mellettem.

– Üvöltöttem. Nem is fogtam fel, amíg a hangomat meg nem hallottam. Aztán abbahagyták a feszítést, még mindig kínlódtam, de a nyújtás – kezével fel s alá intett – a nyújtás abbamaradt. Felnéztem és ott állt Cromwell, engem bámult.

– „Esküdj most, testvér” – mondta. – „Látom, hogy nincs sok erőd. Ez addig fog folytatódni, amíg fel nem esküdsz. Ezek az emberek képzettek, nem fogják hagyni, hogy meghalj, de a testedet már most megszaggatták, és hamarosan olyan megtört lesz, hogy a fájdalom sose fog elhagyni. Nincs semmi szégyen az esküben, ha e módon vezetnek rá.”

– Hazudsz – mondtam a karthauzinak. Most sem vett rólam tudomást.

– Azt kiáltottam neki, hogy bírni fogom a fájdalmat, ahogy Krisztus is bírta a kereszten. Vállat vont, és kínzóim felé biccentett, akik ezúttal mindkét kereken fordítottak. Éreztem, ahogy szakadnak az izmok a lábamban, majd amikor combcsontomat kihúzták a helyéről, azt sikoltottam, hogy leteszem az esküt.

– Az erőszakkal kicsikart eskü jogilag nem kötelez, ugye? – kérdezte Mark.

– Az Isten szerelmére, maradj csendben! – csattantam fel. Jerome lassan magához tért, majd elmosolyodott.

– Isten előtt tett eskü volt, hamis eskü, és a lelkem elveszett. Jó ember vagy, fiam? Akkor nem lenne szabad ennek a púpos eretneknek a társaságában lenned.

Mereven bámultam rá. Igazság szerint történetének ereje szíven ütött, de meg kellett tartanom az irányító szerepet. Felálltam, összefontam a karom, és szembeálltam vele.

– Jerome testvér, ezek a sértések és a meséid fárasztanak. Azért jöttem, hogy Robin Singleton bűnös meggyilkolásáról kérdezzelek. Hitszegőnek és hazugnak nevezted őt tanúk előtt. Szeretném tudni, miért.

Jerome szája vicsorgásba fordult.

– Tudod, milyen a kínzás, eretnek?

– Tudod, milyen a gyilkosság, szerzetes? És egy szót sem akarok hallani, Mark Poer – tettem hozzá, amikor a fiú szólásra nyitotta száját.

– Mark – mosolyodott el sötéten Jerome. – Megint ez a név. Az embered hasonlít arra a másik Markra.

– Milyen másik Markra? Miről zagyválsz már megint?

– Elmeséljem? Azt mondtad, eleged van a mesékből, de talán ez a történet érdekelni fog. Leülhetek? Fájdalmaim vannak.

– Felségáruló szavakat vagy sértéseket nem fogok tűrni.

– Ígérem, se sértés, se felségárulás. Csak az igazság.

Bólintottam, majd mankója segítségével leereszkedett az ágy szélére. Megvakarta mellkasát, arca megvonaglott a szőrcsuha okozta fájdalomtól.

– Láttam, a kínpadra feszítésem zavarba hozott, ügyvéd úr. Ez a történet még jobban zavarba hoz majd. A másik Mark nevű fiú bizonyos Mark Smeaton volt. Ismered ezt a nevet?

– Természetesen. Az udvari muzsikus, aki bevallotta Anna királynővel folytatott viszonyát, és kivégezték emiatt.

– Ó, igen, bevallotta – bólintott Jerome. – Ugyanazon okból, amiért én is letettem az esküt.

– Honnan tudhatnád ezt?

– Elmesélem. Amikor letettem az esküt Cromwell előtt abban a szörnyű teremben, a parancsnok azt mondta, pár napig még a Towerben tartanak, amíg felépülök. Intézkedéseket tettek unokatestvéremen keresztül, hogy Scarnsea-be kerüljek. Jane Seymourt tájékoztatták, hogy letettem az esküt. Lord Cromwell elvesztette érdeklődését irántam, eskümet a többi iratához tette.

– Egy, mélyen a föld alatt lévő sötét, nyirkos cellába vittek. Az őröknek kellett lecipelniük, majd egy régi szalmazsákra fektettek, és távoztak. Az agyamban a gondolatok őrülten kavarogtak arról, amit tettem, a testem fájdalomban úszott. A rothadt matrac nyirkos szagától rosszul lettem. Valahogy sikerült felkelnem, és az ajtóhoz botorkálnom, amin egy kis rácsos ablak volt. Nekitámaszkodtam, mert valamivel frissebb levegő jött a folyosóról, és imádkoztam, hogy megbocsátást nyerjek tettemért.

– Majd lépteket és zokogást hallottam. Több őr tűnt fel, és ez alkalommal egy fiatalembert cipeltek magukkal, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint a segítőd, hasonlóan jóképű, bár lágyabb vonásokkal. Az arca könnyben úszott. Finom ruha maradványai lógtak rajta, nagy, rémült szeme vadul cikázott ide-oda. Könyörgő tekintetet vetett rám, amikor elvonszolták mellettem, majd hallottam, hogy kinyitják a szomszédos cella ajtaját.

– „Szedd össze magad, Smeaton uram” – mondta az egyik őr. „Ma éjszaka itt maradsz. Holnap gyorsan vége lesz, nem fog fájni.” Szinte barátságosnak hangzott. – Jerome ismét felnevetett, szürke, romlott fogait kivillantva. A hangtól összeborzongtam. Arca visszarendeződött, majd folytatta.

– A cellaajtó bevágódott, a léptek távolodtak, majd meghallottam a hangját.

– „Atyám, atyám! Pap vagy?”

– „A karthauzi rendház szerzetese vagyok” – feleltem. – „Te vagy a zenész, aki a királynővel került gyanúba?” – A fiú sírni kezdett. – „Testvér, nem tettem semmit! Azzal vádolnak, hogy bujálkodtam vele, de nem tettem semmit!”

– „Azt mondják, bevallottad” – szóltam vissza.

– „Testvér, Lord Cromwell házába vittek, és azt mondták, ha nem vallom be, kötelet kötnek a fejem köré, és addig szorítják, amíg a szemem ki nem ugrik a helyéről!” – A hangja eszelős volt, majdnem sikoltott. – „Lord Cromwell arra utasította őket, hogy inkább húzzanak a kínpadra, mert az nem hagy nyomokat. Atyám, oly nagy fájdalmaim vannak, de élni szeretnék. Holnap megölnek!” – Teljesen összeomlott, hallottam, hogy sír.

Jerome mozdulatlanul ült, szemei a távolba meredtek.

– A fájdalom a lábamban és a vállamban egyre rosszabb lett, de nem volt erőm megmozdulni. A jó karomat a rácsba akasztottam, hogy támaszt nyújtson, és az ajtónak dőltem, félig öntudatlanul Smeaton sírását hallgattam. Egy idő után lenyugodott, és remegő hangon megint megszólított.

– „Testvér, hamis vallomást írtam alá, amely segített a királyné elítélésében. Pokolra jutok emiatt?”

– „Ha kínzással csikarták ki, Isten nem fog elítélni emiatt. Egy hamis vallomás nem azonos az Isten előtt tett esküvel” – tettem hozzá keserűen.

– „Testvér, féltem a lelkemet. Bűnbe estem nőkkel, oly könnyű volt.”

– „Ha őszintén megbántad bűneidet, az Úr megbocsát.”

– „De nem bánom, testvér” – nevetett hisztérikusan. – „Mindig örömet jelentett. Nem akarok meghalni, és nem részesülni többé örömökben.”

– „Csillapítsd le lelkedet” – sürgettem. – „Meg kell bánnod bűneidet, vagy a tisztítótűzben fogsz égni.”

– „Így is, úgy is a purgatóriumba kerülök” – kezdett újra sírni, de ekkor már szédültem, túl gyenge voltam ahhoz, hogy megint megszólítsam. Visszamásztam a bűzlő matracomra. Nem tudtam, a napnak mely szakában jártunk, odalent nincs semmi fény, csak a folyosói fáklyáké. Sikerült aludnom egy keveset. Kétszer ébredtem fel, amikor az őrök látogatót hoztak Smeaton cellájába.

Jerome szeme egy pillanatra rám villant, majd ismét más irányba nézett.

– Mindkét alkalommal hallottam, hogy keservesen sír. Később arra ébredtem, hogy az őr egy pappal ment el a cellám előtt, és hosszú ideig mormogás hallatszott. Bár, hogy Smeaton meggyónta-e bűneit végül és megmentette-e lelkét, azt nem tudom. Ismét álomba merültem, és mire fájdalmaimra ismét felébredtem, minden csendes lett. Ott lent nincsenek ablakok, de valahogy tudtam, hogy reggelre virradt, és már elvitték. – Pillantása ismét rám vetült. – Tudd, hogy urad egy ártatlan emberből csikart ki hamis vallomást és megölte. Vér tapad kezeihez.

– Másnak is elmondtad ezt a történetet? – kérdeztem.

Furcsa, torz mosolyt villantott rám.

– Nem. Nem volt rá szükség.

– Hogy érted ezt?

– Nem számít.

– Valóban nem számít, mert az egész csak egy rakás hazugság.

Erre csak vállat vont.

– Rendben. Ismét eltérítettél Robin Singletontól. Miért hívtad hitszegőnek és hazugnak?

Megint az a furcsa, ádáz mosoly jelent meg az arcán.

– Mert az volt. A szörnyeteg Cromwell eszköze volt, ugyanúgy, mint te. Megszegitek hiteteket, és eláruljátok a pápához való hűséget.

Mély lélegzetet vettem.

– Londoni Jerome, csak egy emberre tudok gondolni, aki eléggé gyűlölhette a megbízottat, vagy inkább az általa képviselt hivatalt ahhoz, hogy őrült tervet szőjön meggyilkolására, és ez te vagy. Gyengeséged megakadályozott abban, hogy magad kövesd el a cselekedetet, de olyan ember vagy, aki mást rá tud venni arra, hogy megtegye. Azt mondom, te vagy a felelős Singleton haláláért.

A karthauzi ismét mankójáért nyúlt, fájdalomtól elgyötörten felállt. Enyhén remegő jobb kezét szíve fölé helyezte. A szemembe nézett, még mindig mosolyogva, és titokzatos mosolyától végigfutott rajtam a hideg.

– Singleton megbízott eretnek volt, kegyetlen ember, és örülök, hogy meghalt. Halála, gondolom, felbosszantotta Lord Cromwellt. De esküszöm a lelkemre, Isten előtt és szabad akaratomból, hogy semmifajta szerepem nem volt Robin Singleton meggyilkolásában. Arra is esküt teszek, hogy egy férfit sem ismerek ebben a gyengékkel és ostobákkal teli rendházban, akinek lett volna gyomra ahhoz, hogy megtegye. Tessék, ez a válaszom a vádjaidra. És most elfáradtam, szeretnék aludni. – Ledőlt az ágyra és kinyújtózott.

– Rendben van, Londoni Jerome. De még beszélünk egymással. – Markot az ajtó felé intettem. Miután bezártam az ajtót, visszaindultunk a folyosón, a szextáról időközben visszatért, és a nyitott ajtókon keresztül figyelő szerzetesek tekintetének kereszttüzében. Amint elértük a kolostorudvarra nyíló ajtót, az hirtelen feltárult, és Athelstan testvér sietett be a még mindig kavargó hóesésből, ami fehérre festette csuháját. Láttamra hirtelen megtorpant.

– Á, testvér, már értem, miért vagy rossz viszonyban Edwig testvérrel. Őrizetlenül hagytad a szobáját.

Egyik lábáról a másikra támaszkodott, kusza szakálláról hólé csöpögött a gyékényszőnyegre.

– Igen, uram.

– Ez az információ hasznosabb lett volna, mint a káptalanházban történt sugdolózásról szóló meséid. Pontosan mi történt?

Rémült szemmel nézett rám.

– Nem gondoltam, hogy fontos lehet, uram. Bementem, hogy dolgozgassak, és Singleton megbízottat Edwig testvér szobájában találtam odafönn, amint egy könyvet tanulmányozott. Kértem, hogy ne vigye magával, vagy legalább engedje meg, hogy feljegyezzem, mert tudtam, hogy Edwig testvér mérges lesz rám. Amikor visszatért, elmondtam neki, mi történt, és azt kiabálta, hogy figyelnem kellett volna arra, mit csinál Singleton megbízott.

– Szóval dühös volt.

– Nagyon, uram – lehajtotta a fejét.

– Tudod, hogy melyik könyvet vitte el?

– Nem, uram, én csak a főkönyveket vezetem az irodában. Nem tudom, hogy Edwig testvérnek milyen könyvei vannak odafönn.

– Miért nem mondtad ezt el nekem?

Egyik lábáról a másikra állt.

– Féltem, uram. Attól tartottam, hogy ha megkérdezed a történtekről Edwig testvért, tudni fogja, hogy én mondtam el. Nem könnyű ember, uram.

– Te pedig ostoba vagy. Hadd adjak egy tanácsot, testvér. Egy jó informátornak még akkor is át kell adnia az információt, ha ebből kára származhat. Különben nem fognak benne megbízni. Most pedig tűnj el a szemem elől.

Szinte futva tűnt el a folyosón. Markkal köpenyeinkbe burkolóztunk, és kiléptünk a hóesésbe. Körülnéztem a fehér kolostorudvaron.

– Ó, Jézus sebeire, volt itt valaha ilyen idő? El akartam jutni a halastóhoz, de ez lehetetlen. Gyerünk, térjünk vissza az ispotályba.

Mialatt visszamentünk, feltűnt, hogy Mark arca elgondolkodó és komor volt. Alice-t az ispotály konyhájában találtuk, amint gyógyfőzetet készített.

– Úgy látom, átfagytak az urak. Hozhatok egy kis meleg bort?

– Köszönjük, Alice, minél melegebbet, annál jobb – mondtam.

A szobánkban Mark egy párnára ült a kandalló elé, míg én az ágyra ereszkedtem le.

– Jerome tud valamit – szólaltam meg halkan. – Nem vett részt a gyilkosságban, különben nem esküdött volna meg, de valamit tud. A mosolya erről árulkodott.

– Szerintem annyira megzavarodott a megkínzása után, hogy nem tudja mit beszél.

– Nem, nem. Emészti a harag és a szégyen, de helyén van az esze.

Mark a tűzbe meredt.

– Igaz akkor, amit Mark Smeatonról mondott? Hogy Lord Cromwell kínzással csikart ki belőle egy hamis vallomást?

– Nem – haraptam be a számat. – Nem hiszem el.

– Nem akarod elhinni – mondta halkan Mark.

– Nem! Nem hiszem azt sem, hogy Lord Cromwell jelen volt, amikor Jerome-ot megkínozták. Az hazugság volt. Láttam a Boleyn Anna kivégzése előtti napokban. Folyamatosan a király elé járult, nem lett volna ideje a Towerbe menni. És nem viselkedett volna így, biztosan nem. Jerome csak kitalálta. – Észrevettem, hogy öklöm összeszorult.

Mark rám nézett.

– Uram, számodra nem volt egyértelmű Jerome viselkedéséből, hogy minden, amit mondott, igaz?

Haboztam. Hihetetlen őszinteség volt a karthauzi beszédmódjában. Megkínozták, természetesen ezt nem volt nehéz észrevenni. De hogy maga Lord Cromwell kényszerítette volna hamis eskü letételére? Ezt nem tudtam elhinni az uramról, sem a Mark Smeatonnal kapcsolatos történésekben és a kínzásában való szerepéről szóló történetet – az állítólagos kínzását, tettem hozzá magamban. A hajamba túrtam.

– Vannak emberek, akik nagyon ügyesen tudják a hamis szavakat igaznak álcázni. Emlékszem egy emberre, akit azért helyeztettem vád alá, mert engedéllyel rendelkező aranyművesnek adta ki magát, megtévesztette a céhet…

– Ez nem ugyanaz, uram.

– Nem tudom elhinni, hogy Lord Cromwell hamis bizonyítékot kreált volna Boleyn Anna ellen. Elfelejted, hogy évek óta ismerem őt, Mark. Azért került hatalomra, mert Anna királyné szimpatizált a reformátorokkal, sőt ő volt a patrónusa. Miért segítette volna a halálát?

– Mert a király ezt akarta, és Lord Cromwell bármit megtenne, hogy megtartsa pozícióját? Ezt rebesgetik a Vagyonügyi Bíróságon.

– Nem – feleltem határozottan. – Kemény ember, annak is kell lennie ellenségeivel szemben, de egyetlen keresztény sem tenne ilyet egy ártatlan emberrel, és higgy nekem, Lord Cromwell jó keresztény. Elfelejted, hány éve ismerem. Ha ő nincs, akkor reformáció sincs. A keserű szerzetes lázító mesét mondott nekünk, amit jobb, ha ezen a szobán kívül senkinek nem adsz tovább.

Hosszú, kemény pillantást vetett rám. Egy pillanatig kényelmetlenül éreztem magam a tekintetétől. Ekkor Alice jött be két gőzölgő kupával, egyet mosolyogva nekem nyújtott, majd olyan pillantást váltott Markkal, amely egészen más jelentést hordozott. A féltékenység szíven szúrt.

– Köszönjük, Alice – szólaltam meg. – Nagyon jólesik. Jerome testvérrel beszélgettünk, és ránk fér egy kis szíverősítő.

– Valóban, uram? – Nem úgy tűnt, hogy érdekelné a dolog. – Csak néhány alkalommal láttam, ahogy sántikált. Azt mondják, őrült. – Meghajolt, és távozott. Markhoz fordultam, aki ismét a tűzbe meredve ült.

– Uram, valamit szeretnék elmondani neked – kezdte habozva.

– Igen? Hát rajta.

– Ha visszatérünk Londonba… Már ha valaha is kijutunk erről a helyről… nem szeretnék visszatérni a bíróságra. Döntöttem. Nem tudnám elviselni.

– Mit nem tudnál elviselni? Mire gondolsz?

– A vesztegetéseket, a kapzsiságot. Egész idő alatt azért nyaggattak az emberek, hogy megtudják, melyik kolostort számolják fel legközelebb. Kérelmeket írtak, felbukkantak Lord Richcsel való ismeretségükre hivatkozva, megígérték, hogy ha földeket kapnak, Richnek vagy Cromwellnek tesznek különféle szolgálatokat.

– Lord Cromwellnek, Mark.

– És a magas beosztású tisztségviselők másról sem tudnak beszélni, csak arról, hogy melyik udvaronc kerülhet a vérpadra legközelebb, és ki foglalhatja el majd a helyét. Elegem van ebből, uram.

– És mi hozta ezt felszínre benned? Jerome meséje? Attól tartasz, hogy úgy végzed, mint Mark Smeaton?

Rám nézett.

– Nem, uram. Már korábban is próbáltam neked elmondani, hogy miként érzek a bírósággal kapcsolatban.

– Mark, hallgass ide. Bizonyos dolgokat, amelyek mostanság történnek, ugyanúgy nem szeretek, mint te. De minden véget ér egyszer. A mi célunk egy új és tisztább királyság. – Felkeltem, melléálltam és szélesre tártam a karomat. – Vegyük csak a kolostori földeket. Látod, milyen ez a hely, ezek a kövér szerzetesek mindenféle, a pápa által kiagyalt eretnekségbe süllyedtek, a városon élősködnek, hajlonganak a bálványaik előtt, miközben, ha lehetőségük nyílna rá, ocsmány játékokba merülnének az ifjú Alice-szel, vagy éppen veled. Ennek mind vége szakad, és ez így lesz jól. Szégyen, ami most folyik.

– Némelyikük nem rossz ember, mint Guy testvér…

– Az intézmény rothadt. Figyelj ide, ha Lord Cromwell megszerzi ezeket a földeket a király számára, akkor igen, némelyiket a támogatóik kapják. Ez a patrónusság természete, így működik a társadalom, ez elkerülhetetlen. De a végösszeg igen tekintélyes, és elég pénzt kaphat a király, hogy függetlenné válhasson a parlamenttől. Te is együtt érzel a szegényekkel, nem igaz?

– Igen, uram. Szégyen, ami velük történik. Az olyan embereket, mint Alice elhajtják a földjeikről mindenfelé, emberek kéregetnek az utcákon…

– Így van, szégyen. Lord Cromwell megpróbált tavaly átvinni egy törvényt a parlamenten, ami tényleges segítséget nyújtott volna a szegényeknek, szegényházakat létesített volna azok számára, akik nem képesek dolgozni, és a dologtalanoknak nagyszerű közmunka lehetőségeket biztosított volna, út- és csatornaépítéseken. Ám a parlament elutasította a tervezetet, mert a nemesség nem akart a jövedelme után adót fizetni, amiből ezt finanszírozták volna. Ha viszont a királyi kincstár megkapja a kolostorok vagyonát, nem lesz szükség a parlamentre. Iskolákat építtethet. Minden templomnak angol nyelvű Bibliát adományozhat. Képzeld el, munkát adhat mindenkinek, és minden ember olvashatja Isten szavait. És ezért kulcsfontosságú a Vagyonügyi Bíróság szerepe.

Mark szomorkásán elmosolyodott.

– Nem úgy vélekedsz, mint Copynger bíró, hogy csak az uraknak lenne szabad a Bibliát olvasniuk? Úgy hallottam, Lord Rich is ezt tartaná helyesnek. Apám nem tartozik az urak közé, így szerintük nem lenne szabad olvasnia a Szentírást. Mint ahogy nekem sem.

– Egy nap majd te is az urak közé fogsz tartozni. De nem, nem értek egyet Copyngerrel. Rich pedig egy gazember. Cromwellnek szüksége van most rá, de gondoskodik arról, hogy ne emelkedjen magasabbra. A dolgok elrendeződnek.

– Biztos vagy ebben, uram?

– Nem lehet másképp. Nem lehet. Gondolkodnod kell Mark, és imádkoznod. Én nem… én nem tudok most kételyekkel megbirkózni. Túl sok minden forog kockán.

Visszafordult a tűz felé.

– Sajnálom, hogy nyugtalanítalak, uram.

– Akkor higgy nekem.

Sajgott a hátam. Nem szóltunk többet, némán meredtünk magunk elé, miközben bealkonyodott, és a szoba lassan besötétedett. Nem volt kellemes csend. Örültem, hogy olyan erőteljesen beszéltem Markhoz, mivel mindenben hittem, amit az épülő jövőről mondtam neki. Mégis, míg ott ültem, Jerome arca és szavai visszatértek hozzám, és a jogászi ösztönöm azt súgta, hogy nem hazudott. Ám ha igaz volt mindaz, amit mondott, akkor a reformáció hazugságokra és szörnyű brutalitásra épült, én pedig a részese voltam mindennek. Ahogy ott feküdtem, rémület költözött a szívembe. Majd egy megnyugtató gondolat ötlött az eszembe. Ha Jerome őrült volt, lehet, hogy valójában olyasvalamiben hitt, ami csak a fejében létezett. Láttam már ilyesmit korábban. Azt mondtam magamnak, hogy ez a helyes válasz, és abba kellene hagynom a gyötrődést emiatt, mert pihenésre és tiszta fejre lesz szükségem a másnaphoz. Ily módon nyugtatják meg magukat a lelkiismerettel bíró emberek a kétségeikkel szemben.

Tizenhetedik fejezet

Hirtelen Mark rázogatása ébresztett, bizonyára elaludtam, miután eldőltem.

– Uram, Guy testvér van itt.

A gyógyító testvér mellette állt, és engem nézett, gyorsan kiszálltam az ágyból.

– Üzenetet hoztam, megbízott. Az apát összeszedett minden földeladási okiratot, amit kértél, és néhány levelet is, amiket szeretne elküldeni. Úton van ide.

– Köszönöm, testvér. – Guy fürkészőn nézett, hosszú, barna ujjaival a ruhája derekára kötött kötelet sodorgatta.

– Hamarosan indulok a Simon Whelplayért mondott éjjeli misére. Megbízott uram, úgy vélem, el kellene mondanom az apátnak a gyanúmat a mérgezésről.

Megráztam a fejem.

– Még ne. A gyilkosa nem tudja, hogy bűntényt gyanítunk, és ezzel előnyre tehetek szert.

– Akkor mit mondjak, miben halt meg? Az apát meg fogja kérdezni.

– Mondd, hogy bizonytalan vagy.

Kezével végigsimított tonzúráján. Amikor újra megszólalt, hangja zaklatott volt.

– Uram, imáinkat annak a tudatnak kell vezérelnie, hogy miként halt meg. Arra kell kérnünk az Urat, hogy egy meggyilkolt ember lelkét fogadja be, ne egy betegét. Gyónás és feloldozás nélkül halt meg, önmagában már ez is veszélyt jelent lelki üdvére.

– Isten mindent lát. Az, hogy a fiú bebocsátást nyer-e a mennyországba vagy sem, az Úr akaratától függ.

Az ispotályos folytatni akarta a vitát, ám ekkor belépett az apát. Öreg szolgája követte, egy nagy bőr irattartót cipelve. Fabian apát arca szürkés és gyűrött volt, fáradt szemekkel nézett minket. Guy testvér meghajolt feljebbvalója előtt, majd távozott.

– Megbízott, elhoztam az idei négy földeladás okiratait, valamint néhány levelet. Üzleti tárgyúakat és pár személyeset a szerzetesektől. Kérted, hogy mutassunk be minden elküldeni kívánt levelet.

– Köszönöm. A táskát hagyjátok az asztalon.

Fabian apát tétovázott, kezeit idegesen dörzsölte össze.

– Megkérdezhetem, hogy mentek a dolgok a városban? Sikerült előrelépned? A csempészek…

– Elértünk némi előrehaladást. Úgy tűnik, vizsgálatom hatóköre egyre bővül, apát uram. Jerome-ot is meglátogattam délután.

– Remélem nem… nem volt…

– Ó, természetesen ismét sértegetett. Azt hiszem, egyelőre a cellájában kellene maradnia.

Az apát köhintett.

– Kaptam én is egy levelet – kezdte tétovázva. – A többi közé tettem, egy régi barátomtól érkezett, aki Bishamben szerzetes, de vannak ismerősei a Lewes kolostorban. Azt beszélik, hogy a tevékenységük feladásának feltételeiről tárgyalnak a főminiszterrel.

Szárazon elmosolyodtam.

– Anglia szerzeteseinek megvannak a saját hírcsatornái, ez mindig is így volt. Apát uram, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy nem Scarnsea-é az egyetlen bűnös múltú rendház, amelynek bezárása Lord Cromwell szerint kívánatos lenne.

– Ez nem egy bűnös rendház, uram. – Az apát mély hangja enyhén megremegett. – A dolgok rendben és békésen működtek, amíg Singleton megbízott meg nem érkezett! – Kemény pillantást vetettem rá, mire rögtön az ajkába harapott, és nagyot nyelt. Rájöttem, hogy egy rémült emberrel állok szemben, aki az önuralma határán áll. Éreztem megalázottságát, zavarodottságát a teljesen feje tetejére állt világa miatt. Felemelte kezét.

– Sajnálom, Shardlake uram, bocsáss meg. Nehéz idők ezek.

– Mindenesetre vigyázz a szavaidra, uram.

– Még egyszer elnézést kérek.

– Rendben, elfogadom.

Összeszedte magát.

– Goodhaps úr felkészült a holnap reggeli indulásra, Singleton megbízott temetése után. Az éjszakai mise egy óra múlva kezdődik, utána virrasztani fogunk. Jelen leszel te is?

– A virrasztást egyidejűleg tartjátok Singleton és Simon Whelplay teste felett?

– Nem, mivel egyikük a rend tagja volt, a másik pedig nem, két külön szertartás lesz. A rendház tagjait kettéosztjuk a két virrasztásra.

– És a testek felett fognak állni egész éjszaka, áldott gyertyák fényénél, hogy elriasszák a gonosz szellemeket?

Kicsit tétovázott.

– Ez a hagyomány.

– Ezt a hagyományt a király Tíz cikkelye helyteleníti. A gyertyákat csak Isten kegyelmére való emlékezésként lehet halottnak gyújtani. Singleton megbízott biztosan nem kívánná, hogy babonás erőket tulajdonítsanak a temetési gyertyáinak.

– Emlékeztetni fogom a testvéreket az előírásra.

– Ami pedig a lewes-i pletykákat illeti, ezeket tartsd meg magadnak – mondtam és elbocsátón biccentettem, mire távozott. Elgondolkodva néztem utána.

– Azt hiszem, most már nálam van az irányítás – mondtam Marknak. Végigfutott rajtam a hideg. – Istenemre, de fáradt vagyok.

– Az ember szinte megsajnálja – szólt Mark.

– Azt gondolod túl kemény voltam? Emlékszel még fellengzős modorára érkezésünk napján? Szükségem van a hatalmam nyomatékosítására. Ez talán nem túl szép, de mindenképpen szükséges.

– Mikor fogod megmondani neki, hogy miben halt meg a novícius?

– Holnap meg akarom vizsgálni a halastavat, aztán majd átgondolom, hogyan tovább. Átkutathatjuk az oldalkápolnákat is. Gyerünk, nézzük át az okiratokat és a leveleket. Aztán nézzünk be szegény Singleton virrasztására.

– Még sosem voltam éjféli misén.

Kinyitottam az irattartót, és kiborítottam a leveleket az asztalra.

– Tiszteletet kell mutatnunk, de nem fogok egész éjszaka mormogni a purgatóriumról. Majd meglátod, különös foglalatosság.

†

Semmi különlegeset nem találtunk a levelekben; a hivatalos iratok rutinszerűek voltak, komló vásárlásáról szóltak a sörfőzdének, és más ehhez hasonlók. Az a kevés személyes levél, amiket a szerzetesek írtak családjaiknak, a novícius halálát, mint a szörnyű időjárás miatt kialakult láz következményét említik; ugyanaz a magyarázat volt, mint amit az apát adott hivatalos, negédes levelében a halott fiú szüleinek. Ismét elöntött a bűntudat Simon Whelplay halála miatt.

Átnéztük a földeladási okiratokat. Az árak körülbelül olyanok voltak, amilyeneket termőföld parcellákért várni lehetett, nem volt bizonyíték politikai támogatást erősítő, áron aluli eladásokra. Copyngerrel ellenőriztetnem kell, de ismét az az érzésem támadt, hogy a monostor ügyeinek rendezettségét illetően a legnagyobb gondossággal jártak el, legalábbis a felszínen. Végigsimítottam az okiratok alján lévő vörös pecséten, lenyűgözve az ábrától, amin Szent Donát feltámasztja a halottat.

– Az apátnak saját kezűleg kell a pecséttel ellátnia valamennyi okiratot – tűnődtem.

– Ha bárki más tenné, hamisítást követne el – fűzte hozzá Mark.

– Emlékszel, hogy az asztalán láttuk a pecsétet, amikor megérkeztünk? Biztosabb lenne elzárva, de úgy sejtem, szereti közszemlére tenni, mint hatalma jelképét „…felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság.”[8] – Kinyújtottam karjaimat. – Azt hiszem, nem fogok ma éjjel a refektóriumban enni, túl fáradt vagyok. Kérhetsz valamit Guy testvértől, ha gondolod. Nekem meg hozhatnál egy kis kenyeret és sajtot.

– Máris. – Mark kiment a szobából, én pedig rajta kezdtem töprengeni. A fogadóbeli vitánk óta volt egyfajta visszafogottság, távolság Mark hangjában. Előbb vagy utóbb ismét elő kell vennünk a jövője kérdését. Kötelességemnek éreztem, hogy ne engedjem neki eldobni a karrierjét; ez olyan kötelesség volt, ami nemcsak Markkal, hanem az apjával és az én apámmal szemben is fennállt.

†

Amikor tíz perc eltelte után még mindig nem tért vissza, egyre türelmetlenebb lettem. Éhesebb voltam, mint korábban hittem. Feltápászkodtam és utánamentem. Láttam, hogy fény vetődik ki a gyógyító testvér konyhájának résnyire nyitott ajtaján, és egy lágy, távoli hangot is hallottam. Egy nő sírását.

Szélesre tártam az ajtót. Alice az asztalnál ült, arcát a kezébe temette. Kibomlott, sűrű, barna haja elfedte arcát. Csendesen, szomorú, szívbemarkoló hangon sírt. Amint észrevette, hogy belépek, felnézett. Arca kivörösödött, vonásainak szokásos rendezettsége elmosódott. Letörölte könnyeit ruhája ujjával, és félig felemelkedett, de intettem neki, hogy maradjon ülve.

– Nem, nem, maradj csak, Alice. Kérlek, mondd el, mi bánt.

– Semmiség, uram. – Köhögéssel próbálta hangja megbicsaklását elrejteni.

– Valaki olyat tett, ami felzaklatott? Kérlek, mondd el. Edwig testvér volt az?

– Nem, uram – meglepődve nézett rám. – Miért pont Edwig testvér?

Elmeséltem neki a beszélgetésemet a számtartóval, és hogy kit feltételezett információforrásomnak.

– De ne félj, Alice, megmondtam neki, hogy a védelmem alatt állsz.

– Nem erről van szó, uram. Csak… magányosnak érzem magam – hajtotta le fejét. – Teljesen egyedül vagyok a világban. Nem tudhatod, milyen érzés ez.

– Azt hiszem, nagyon is jól tudom. Évek óta nem láttam a családomat, távol élnek Londontól. Csak Mark él a házamban. Tudom, hogy beosztásom tekintélyes, de én is érezhetem magam magányosnak. Igen, magányosnak – mosolyogtam rá szomorúan. – Neked egyáltalán nincs családod? Sem barátok Scarnsea-ben, akiket meglátogathatnál?

Elhúzta a száját, egy meglazult szálat piszkált a ruhaujjánál.

– Anyám volt a családom utolsó tagja. A Fewtererek nem voltak túl népszerűek a városban, a javasasszonyok kicsit mindig elkülönülnek – hangja keserű lett. – Az emberek felkeresik betegségeikkel az olyan asszonyokat, mint amilyen az anyám és a nagyanyám volt, de nem szeretik a lekötelezettséget. Amikor még fiatal volt, Copynger bíró is elment nagyanyámhoz, segítségét kérve az emésztési bajai miatt, amik nem akartak elmúlni. Ő meggyógyította, de a bíró azután még az utcán sem ismerte meg. És persze ez nem gátolta meg abban sem, hogy elvegye a házunkat, amikor anyám meghalt. El kellett adnom valamennyi bútorunkat, amik között felnőttem, mert nem volt hová tennem őket.

– Nagyon sajnálom. Az ilyen földlopásoknak véget kell vetnünk.

– Szóval nem megyek többet Scarnsea-be. A szabadnapjaimon itt maradok, és Guy testvér könyveit nézegetem. Segít nekem elolvasni őket.

– Nos, akkor mégiscsak van egy barátod.

Bólintott.

– Igen, ő jó ember.

– Mondd csak, Alice, hallottál valaha egy Orphan nevű lányról, aki korábban itt dolgozott?

– Azt hallottam, hogy elvitt néhány aranykelyhet és megszökött innen. Nem hibáztatom érte.

Úgy döntöttem, nem osztom meg vele Stumpe asszonyság félelmeit; nem akartam további aggodalmat okozni Alice-nek. Rám tört a vágy, hogy felemeljem, és a mellkasomhoz szorítsam, hogy mindkettőnk sajgó magányosságát enyhítsem, de sikerült leküzdenem.

– Talán te is elmehetnél – javasoltam bátortalanul. – Egyszer már megtetted, amikor elmentél a patikushoz dolgozni, hová is? Esherbe?

– Itt hagynám már ezt a helyet, ha tehetném, főleg az elmúlt tíz napban történtek után. Tele van unalmas öregemberekkel, szertartásaikban pedig sem szeretet, sem melegség nincs. És még mindig azon tűnődök, hogy mit értett szegény Simon a figyelmeztetésem alatt.

– Igen, ezen én is gondolkodtam – hajoltam előre. – Talán tudnék segíteni neked. Vannak kapcsolataim a városban, és Londonban is. – A lány kíváncsian nézett rám. – Átérzem helyzetedet, igazán, és szeretnék segíteni. Nem akarom, hogy… – éreztem, hogy elvörösödök – lekötelezve érezd magad, de ha elfogadod egy öreg, rút púpos segítségét, boldogan tenném.

Kíváncsi pillantása elmélyült, kis fintort vágott.

– Miért hívod magad öregnek és rútnak, uram?

Vállat vontam.

– Negyvenhez közeledek, Alice, és mindig azt mondták nekem, hogy ronda vagyok.

– Nem így van, uram – mondta hevesen. – Pont tegnap említette Guy testvér, hogy vonásaid milyen ritka kombinációként egyesítik a kifinomultságot és a szomorúságot.

Felhúztam szemöldökömet.

– Remélem Guy testvér nem osztja Gabriel hajlamait – tréfálkoztam.

– Nem, dehogy – tiltakozott Alice. – És nem kellene magadat sértegetned, uram. Nincs így is éppen elég szenvedés a világban?

– Sajnálom – nevetgéltem idegesen. Zavarba ejtettek szavai, egyben öröm is eltöltött. Amint ott ült, és szomorúan nézett, minden korábbi elhatározásom ellenére felemeltem a kezem, hogy átnyúljak hozzá és megfogjam az övét. Majd mindketten összerezzentünk, amikor megszólaltak a templom harangjai, zúgva-visszhangozva az éjszakában. Az asztalra ejtettem a kezem, miközben idegesen felnevettünk. Az ajtó kitárult, és Mark sétált be. Alice felállt, és egy tálalószekrényhez ment; azt hiszem nem akarta, hogy a fiú lássa könnyáztatta arcát.

– Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, uram – szólt Mark, miközben szeme Alice hátát fürkészte. – Az illemhelyre mentem, aztán megálltam az ispotály kórtermében. Guy testvér ott van, az a nagyon idős szerzetes igen rosszul van.

– Francis testvér? – pördült meg Alice. – Bocsássatok meg, uraim, mennem kell hozzá. – Elsietett mellettünk, csak kopogó lépteit hallottuk a folyosóról. Mark arca aggodalmas kifejezést vett fel.

– Sírt, uram? Mi bántja?

Felsóhajtottam.

– A magány, Mark, csak a magány. Most menjünk, ezek a szörnyű harangok a virrasztásra szólítanak.

†

Az ispotály kórtermén átvágva láttuk, hogy Alice és Guy testvér az idős szerzetes ágya mellett állnak. A vak Andrew testvér szokás szerint székében ült, fejét egyik oldalról a másikra forgatva, hogy elkapja Alice és Guy mozgását. A gyógyító testvér felnézett, ahogy közelebb mentem a fekhelyhez.

– Távolodik – mondta halkan. – Úgy tűnik, még egyet el kell veszítenem.

– Eljött az ő ideje. – Mindannyian felkaptuk a fejünket, a vak szerzetes szavaira. – Szegény Francis, majdnem száz évig nézte, hogyan közeledik a világ darabokra hullva végéhez. Látta az Antikrisztus eljövetelét, ahogy azt megjövendölték. Luther és képviselője, Cromwell.

Fogalma sem volt arról, hogy én is ott vagyok. Guy testvér sietve hozzálépett, de megfogtam karját.

– Hagyd, testvér, hadd beszéljen.

– Egy látogató? – kérdezte a vak szerzetes, és opálos szemeit felém fordította. – Ismerted Francis testvért, uram?

– Nem ismertem, testvérem, én csak… látogatóban vagyok itt.

– Amikor fogadalmat tett, még a Lancaster és York házak közötti háború zajlott. Gondoljatok csak bele. Elmesélte nekem, hogy akkortájt élt egy idős szerzetes Scarnsea-ben, olyan öreg, mint Francis most, aki ismert olyan szerzeteseket, akik még a nagy pestis idején éltek itt – lágyan elmosolyodott. – Azok biztosan nagyszerű idők lehettek. Több mint száz szerzetes, ifjú emberek sokadalma, akik fel akarták ölteni a csuhát. Ez az idős ember azt mondta Francis testvérnek, hogy amikor a pestis kitört, a szerzetesek fele egy héten belül meghalt. Felosztották a refektóriumot, mert a túlélők nem bírták elviselni az üres asztalok látványát. Az egész világot megrázta, mert megint egy lépést jelentett a vég felé – megrázta fejét. – Most mindent áthat a hiúság és romlottság, ahogy a vég közeleg. Hamarosan eljön Krisztus, és ítéletet mond mindannyiunk felett.

– Csitulj, testvérem – mormogta idegesen Guy testvér –, csitulj.

Alice-re néztem, aki lesütötte szemét. Az idős szerzetes arcát tanulmányoztam, aki öntudatlanul feküdt, ráncos arcán nyugalom áradt szét.

– Gyere, Mark – szólaltam meg halkan. – Menjünk.

†

Mielőtt kiléptünk a dermesztő hidegbe, melegen felöltöztünk. Minden csendes volt odakint, a holdfény megcsillant a havon, a templom ablakain tompa gyertyafény szűrődött ki.

Éjszaka a templomnak teljesen más hangulata volt. Hatalmas barlangnak tűnt, aminek a teteje nem látszott a végtelen sötétségben. Tűhegynyi fények pislákoltak a szentképek előtt gyújtott gyertyákból a falak mentén. Ezeken kívül csak két nagyobb fényforrás volt, az egyik a kórus előtti szentélyrekesztő mögött, a másik egy oldalkápolnában. Markot ez utóbbihoz vezettem, feltételezve, hogy Singleton kapta a kevésbé méltóságteljes környezetet.

A nyitott koporsó egy asztalon feküdt, körülötte kilenc-tíz szerzetes állt nagy gyertyákat tartva. Különös látványt nyújtottak azok a csuklyás figurák a sötétben, alulról megvilágított, komor arcukkal. Ahogy közelebb értünk, Athelstan testvért vettem észre köztük, aki gyorsan lehajtotta fejét. Jude és Hugh testvérek odébb csusszantak, hogy helyet adjanak nekünk.

Singleton fejét visszahelyezték nyakára, és a fejtető, valamint a koporsó fala közé helyezett kis fatömb tartotta a helyén. Szeme és szája csukva volt, ha nem húzódott volna nyakán a vörös vonal, azt lehetett volna hinni, természetes halált halt. Miután megnéztem, gyorsan felemeltem fejem, mert a testből áradó bűzt még a szerzetesek dohos testszaga sem tudta feledtetni. Singleton több mint egy hete halott volt, és ahogy kikerült a kriptából, gyorsan bomlásnak indult. Komoran bólintottam a szerzetesek felé, és pár lépést hátráltam.

– Lefekszem – mondtam halkan Marknak. – Ha gondolod, maradhatsz még.

Megrázta fejét.

– Jövök én is veled. Szomorú látványt nyújt.

– Lerónám tiszteletemet Simon Whelplay előtt is, de nem hinném, hogy világiként szívesen fogadnának.

Mark bólintott, és megfordultunk. Latin zsoltár hangja szállt a szentélyrekesztő mögül, ahol a novícius feküdt. Felismertem a 94. zsoltárt.

„Uram, bosszúállásnak Istene! Bosszúállásnak Istene, jelenj meg!”[9]

†

Bármennyire is kimerült voltam, ismét rosszul aludtam. A hátam sajgott, csak ide-oda forgolódtam. Mark sem pihent rendesen, mormogott és motyogott álmában. Éppen akkor merültem mély álomba, amikor elkezdett világosodni az ég alja. Mark egy óra múlva ébresztett. Ő már teljesen éber és felöltözött volt

– Ó, Istenem – nyögtem. – Már nappal van?

– Bizony, uram – még mindig volt némi távolságtartás a hangjában. Fájdalomhullám csapott végig a púpomon, ahogy feltornásztam magam. Nem folytathattam így tovább.

– Ma reggel nem volt semmilyen zaj? – kérdeztem. Nem akartam bántani, de kezdett idegesíteni, hogy a szavaim lesiklottak róla, mint kacsáról a víz.

– Ami azt illeti, most is hallottam valamit pár pillanattal ezelőtt – felelte hidegen. – De már nem hallatszik.

– Azon töprengtem, amit Jerome mondott tegnap. Te is tudod, hogy őrült. Elképzelhető, hogy elhiszi azokat a történeteket, amiket nekünk mesélt, és ettől hangzanak olyan… hitelesnek.

Mark szembenézett velem.

– Én egyáltalán nem vagyok benne biztos, uram, hogy őrült. Csak a lelke kínlódik nagyon.

Reméltem, hogy Mark elfogadja magyarázatomat; bár ezt abban a pillanatban nem tudtam megállapítani, szükségem volt a megerősítésre.

– Nos, így vagy úgy, bármit is mond, annak nincs köze Singleton halálához – mondtam élesen. – Még az is lehet, hogy ezekkel próbálja elfedni, amit tud. Most pedig tovább kell lépnünk.

– Igen, uram.

Mire megborotválkoztam és felöltöztem, Mark már lement reggelizni. A konyhához közeledve, az ő hangja mellett Alice-ét is hallottam.

– Nem kellene ennyit dolgoztatnia – mondta Mark.

– Ez csak erőssé tesz – felelte Alice olyan könnyed hangon, amilyet még nem hallottam tőle. – Egy nap olyan erős és vastag karom lesz, mint neked.

– Az egy hölgynek nem túl előnyös.

Belém nyilallt a féltékenység, köhintettem és beléptem. Mark az asztalnál ült, Alice-re mosolygott, aki valóban nehéznek tűnő kőkorsókat sorakoztatott egymás után.

– Jó reggelt – köszöntem. – Mark, elvinnéd a leveleket az apát házába? Mondd meg neki, hogy az okiratokat egyelőre még magamnál tartom.

– Igen, uram – mondta, és magamra hagyott Alice-szel, aki kenyeret és sajtot tett az asztalra. Szemlátomást jobb hangulatban volt ma reggel, és nem tett utalást előző éjszakai beszélgetésünkre, csak azt kérdezte meg később, hogy jóllaktam-e. Kicsit csalódott voltam a kérdés formalitásától, mert az esti szavai megmelengették a szívemet, bár örültem, hogy visszahúztam a kezem, mert már épp elég bonyodalom halmozódott fel e nélkül is.

Guy testvér jött be.

– Az öreg August testvérnek szüksége van az edényére, Alice.

– Máris – hajolt meg, és elsietett. Odakint a harangok ismét hangos zúgásba kezdtek, mintha csak a koponyámban visszhangzottak volna.

– Singleton megbízott temetése félóra múlva kezdődik.

– Guy testvér, beszélhetnék veled, mint orvossal? – kérdeztem hirtelen.

– Hogyne, boldogan segítek.

– Fájdalmaim vannak a hátamban. A Londonból való hosszú lovaglás óta fáj a… ahol kidudorodik.

– Szeretnéd, hogy megnézzem?

Hosszú, mély lélegzetet vettem. Gyűlöltem a gondolatát is, hogy egy idegen lássa a torz alakomat, de a Londonból való utazás óta kínlódtam, és kezdtem aggódni, hogy valami maradandó károsodás érhetett.

– Igen – mondtam, és szabaddá tettem hátamat.

Guy testvér mögém lépett, és hideg ujjaival próbálgatni kezdte a becsomósodott izmokat.

– Nos? – kérdeztem idegesen.

– Az izmaid begörcsöltek, nagyon csomósak, de nem látom, hogy a gerinceddel baj lenne. Idővel és sok pihenéssel enyhülni fog a fájdalom. – Elém lépett, és kifejezéstelen, az orvosokra jellemző kutató tekintettel tanulmányozta arcomat, mialatt visszaöltöztem.

– Gyakran okoz fájdalmat a hátad?

– Időnként – feleltem kurtán. – De nem sok mindent lehet tenni ellene.

– Nagy feszültség alatt állsz. Ami nem segít.

Felmordultam.

– Nem aludtam jól, amióta idejöttünk. Bár ez senkit nem lep meg.

Nagy, barna szeme még mindig az arcomat tanulmányozta.

– Előtte rendben voltál?

– Általában melankolikus a hangulatom. Az elmúlt hónapokban éreztem, hogy ez egyre erősödik, és félek, hogy teljesen megbomlik a kedélyállapotom egyensúlya.

Bólintott.

– Azt hiszem, túl zaklatott az elméd, ami nem is csoda azok után, amiknek itt lehettél szemtanúja.

Egy pillanatra csendben maradtam.

– Felelősséget érzek a fiú halála miatt, nem tudok ettől az érzéstől szabadulni. – Nem akartam ennyire megbízni benne, de Guy testvér képes volt kihúzni dolgokat az emberből annak akarata ellenére.

– Ha bárki felelős ezért, az én vagyok. Az én felügyeletem alatt mérgezték meg.

– Megijesztett az, ami itt történt? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Ki akarna engem bántani? Én csak egy öreg mór vagyok. – Egy kicsit ő is elhallgatott. – Gyere velem a szobámba, van egy receptem, ami segíthet neked. Ánizskapor, komló, és még egy-két hozzávaló.

– Köszönöm. – Követtem a kórtermen át, majd az asztalára ültem, amíg kiválogatta a gyógynövényeket, és a tűz fölé tette a vizet. A spanyol keresztet szemléltem a szemközti falon, és eszembe jutott hogyan feküdt előtte a minap.

– Azt a szülőföldedről hoztad?

– Igen, velem tart minden utamon. – Kimérte a gyógyfüveket a vízbe. – Ha ez elkészül, egyszerre csak egy keveset vegyél be belőle, ne túl sokat, különben átalszod a napot. – Kis szünetet tartott. – Hálás vagyok a bizalmadért, hogy felírhatom ezt neked.

– Muszáj bíznom benned, mint orvosban, Guy testvér – mondtam, majd témát váltottam. – Azt hiszem, nem örültél annak, amit tegnap mondtam a temetési imákkal kapcsolatosan.

Lehajtotta fejét.

– Értem az érvelésedet. Úgy gondolod, Istennek nem számít az ima formája.

– Abban hiszek, hogy az üdvözülést Isten kegyelméből kapjuk. Egyetértesz? Gyerünk, felejtsd el egy kicsit a pozíciómat, és beszélgessünk szabadon, mint két keresztény gondolkodó.

– Csak mint gondolkodók? Szavadat adod?

– Igen. Jézusom, de büdös ez a kotyvalék!

– Egy kicsit még főnie kell. – Összefonta karját. – Értem, miért van szükség új utakra Angliában. Az egyház nagyon lezüllött. De ezeket az ügyeket lehetne reformokkal is rendezni, ugyanúgy mint Spanyolországban. Manapság több ezer spanyol szerzetes dolgozik a pogányok megtérítésén az Újvilágban, szörnyű nélkülözések közepette.

– Nem tudom elképzeli az angol szerzeteseket hasonló helyzetben.

– Én sem. Spanyolország azonban megmutatta, hogy ilyen reform lehetséges.

– És jutalomként megkapta a saját inkvizícióját a pápától.

– Én attól tartok, hogy az angol egyházat nem megreformálják, hanem elpusztítják.

– Mégis mi pusztulna el? A pápaság hatalma, a purgatórium hamis elmélete?

– A király vallási cikkelyei elismerik, hogy a purgatórium létezhet.

– Az csak az egyik olvasata. Én hiszem, hogy a purgatórium nem létezik. Amikor meghalunk, az üdvösség kizárólag Isten kegyelmén múlik. A földön maradtak imái fikarcnyit sem érnek.

Megrázta fejét.

– De uram, akkor mit tehet az ember azért, hogy üdvözüljön?

– Higgyen.

– És a könyörületesség?

– Ha van hit, lesz könyörületesség is.

– Luther Márton azt tartja, hogy az üdvösséget nem hit által érjük el, mert Isten már születésünk előtt eldönti, hogy adott lélek üdvözül-e vagy sem. Kegyetlen elméletnek tűnik.

– Igen, Luther így értelmezte Szent Pált. Én, többekkel együtt úgy gondolom, téved.

– De ha minden ember saját maga értelmezheti a Bibliát, nem fognak egyre-másra ilyen kegyetlen elméletekkel előhozakodni? Nem lesz Bábel, káosz?

– Isten majd vezet minket.

Szembeállt velem, szeme sötétlett – vajon mitől? Szomorúságtól? Kétségbeeséstől? Guy testvéren nem volt egyszerű eligazodni.

– Ezek szerint mindent elvennél?

Bólintottam.

– Igen. Mondd csak testvér, az öreg Andrew testvérhez hasonlóan te is úgy gondolod, hogy a világ a vége, az ítélet napja felé közeledik?

– Időtlen idők óta ez az egyház központi eszméje.

Előrehajoltam.

– De annak kell-e lennie? Nem lehet, hogy a világot megváltoztathatjuk olyanná, amilyennek Isten akarta?

Guy testvér összekulcsolta kezét maga előtt.

– A katolikus egyház gyakran az egyedüli civilizációs fény volt ebben a világban. Eszméi és szertartásai szövetségbe egyesítik az embereket a szenvedő emberiséggel és valamennyi halott kereszténnyel. Ezek buzdítják irgalmasságra; Jézus tudja, hogy szükség van erre a buzdításra. A te elméleted viszont azt mondja, hogy minden ember maga találja meg egyéni üdvösségét az imán és a Biblián keresztül. A könyörületesség és a szövetség elvész.

Visszaemlékeztem gyerekkoromra, a kövér, részeges szerzetesre, aki azt mondta, soha nem tehetek fogadalmat.

– Az egyház kevés könyörületességet mutatott gyerekkoromban – mondtam keserűen. – Istent a szívemben keresem.

– És megtalálod ott?

– Egyszer meglátogatta a szívemet, igen.

A gyógyító testvér szomorúan elmosolyodott.

– Tudod, egészen mostanáig egy ember Granadából vagy máshonnan Európából bemehetett egy angol templomba, és azonnal otthon érezhette magát, ugyanazokat a latin nyelvű miséket hallgathatta, nyugalmat lelhetett. Ha eltűnik a nemzetközi testvériség, ki fog gátat szabni az uralkodók vitáinak? Mi fog történni az olyan emberekkel, mint én, akik idegen földre vetődnek? Amikor néha Scarnsea-be megyek, a gyerekek szemetet hajigálnak utánam. Mit fognak dobálni, ha már nem lesz itt a monostor, hogy védelmet nyújtson?

– Nagyon rossz véleménnyel vagy Angliáról – jegyeztem meg.

– Reális véleményem van a bukott emberiségről. Ó, látom a te szempontodból is. Ti reformátorok a purgatórium, a halottakért mondott mise, a relikviák ellen vagytok, azon dolgok ellen, amiket a kolostorok megtestesítenek. Úgyhogy menniük kell, tudom.

– És megakadályoznád ezt? – néztem rá áthatóan.

– Hogy tudnám?! Már eldöntetett. De félek, hogy az univerzális egyház összetartó ereje nélkül eljön az a nap, amikor még az Istenbe vetett hit is eltűnik. Csak a pénzt fogják isteníteni, és persze a nemzetet.

– Ne legyünk lojálisak a nemzethez, a királyhoz?

Felemelte a főzetét, gyors imát mondott felette, üvegbe töltötte, majd keményen rám nézett.

– Ha a nemzet imádatában az emberek magukat imádják, és másokat megvetnek, az nem egészséges dolog.

– Tévedsz a tekintetben, hogy mit szeretnénk. Keresztény nemzetközösséget akarunk létrehozni.

– Hiszek neked, de félek, hogy az események más irányt vesznek majd. – Átnyújtotta az üveget és egy kanalat. – Ez a véleményem, mint gondolkodónak. Tessék, végy be egy adagot.

Némi grimasszal lenyeltem; ugyanolyan keserű volt az íze, mint a szaga. A lassú harangzúgás, amely eddig aláfestette beszélgetésünket, felerősödött. A templomóra elütötte a nyolcat.

– Indulnunk kell – szólt Guy testvér. – Mindjárt kezdődik a szertartás.

Az üveget a zsebembe süllyesztettem, és követtem a szerzetest a folyosón. Miközben sűrű, fekete, gyapjúszerű haját néztem, rájöttem, hogy egy dologban igaza volt: ha felszámolják a kolostorokat, nem lesz többé biztos helye Angliában; még fűszeres illata is eltért a megszokott büdös kipárolgástól. Engedélyért kellene könyörögnie, hogy külföldre mehessen, egy spanyol vagy francia rendházba. Persze lehet, hogy nem adnák meg neki, hiszen ezek az országok most az ellenségeink. Ha a kolostorok megszűnnek, Guy testvér többet veszít, mint bármely más szerzetes.

Tizennyolcadik fejezet

A szerzetesek az apát vezetésével a templomba vonultak. Guy testvér is magamra hagyott, és csatlakozott társaihoz. Néhány későn érkező között felfedeztem Mortimus perjelt és Edwig testvért is, amint átsiettek a számtartóházból a kolostorudvaron keresztül. Emlékeztem arra, amit Goodhaps mondott arról, hogy valójában ők ketten vezetik ezt a helyet, mégsem láttam semmit jelét a közöttük lévő barátságnak. A perjel gyors léptekkel haladt, szinte rugdosta a havat, a számtartónak majdnem futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Mark az öreg Goodhapsszel az oldalán csatlakozott hozzám, sűrű pillantásokat vetve az égre, ami ismét szürkén fénylett.

– Jó reggelt, Shardlake úr. Gondolod, havazni fog? – kérdezte aggódva. – Útra akarok kelni, amint vége a szertartásnak.

– A Scarnsea-be vezető út járható. Most viszont menjünk, különben elkésünk.

Előre indultam a templomba. A szerzetesek a szentélyrekesztő mögé vonultak a stallumba, de így is tisztán hallottam a köhögésüket és csoszogásukat. A fal felénk eső oldalán Singleton még mindig nyitott koporsóját székekre tették. Kicsivel odébb egy gyertyákkal körülrakott másik koporsó állt: Simon Whelplay-é. Az apát Singleton koporsója mellett állt, bár nem túl közel a rothadás erőteljes szaga miatt, amit mi is éreztünk, amikor a közelébe értünk.

– Ti, világiak üljetek a koporsó mellé, amíg a halotti misét celebráljuk – mondta ünnepélyesen –, majd vigyétek a koporsót a temetőkertbe. Mortimus perjel felajánlkozott negyedik koporsóvivőnek. Persze ha, hm… – nézett púpomra – képes vagy vinni a súlyt.

– Képes vagyok rá – feleltem élesen, bár megrezzentem a gondolatra.

– Én nem – szólt Goodhaps doktor. – Ízületi gyulladás van a vállamban, egy hétig az ágyat nyomnám…

– Rendben van, Goodhaps doktor – nyugtázta fáradtan az apát. – Majd keresek valakit negyediknek. – Első és utolsó alkalommal együttérző pillantást váltottam Fabian apáttal az öregember feje felett. Majd meghajolt, és a szentélyrekesztő fal mögé ment, mi pedig elfoglaltuk helyünket Singleton koporsója mögött. Goodhaps köhögött és orrát zsebkendőbe rejtette.

A mise elkezdődött. Azon a reggelen, miközben egy meggyilkolt ember bűzlő koporsója mögött ültem, azon kaptam magam, hogy átjár a szerzetesek gyönyörű, polifon kántálása. Megérintettek a zsoltárok, és a latin nyelvű felolvasás Jób könyvéből.

„És mégis azt mondod: Mit tud az Isten; megítélheti-é, a mi a homály mögött van? Sűrű felhők leplezik el őt és nem lát, és az ég körületén jár.”[10]

Sűrű felhők, valóban, gondoltam. Még mindig sötétben tapogatózom. Mérgesen megráztam a fejem. Ez így nem fog menni, hová tűnt az elszántságom? Majd valami az eszembe ötlött, ami addig még nem jutott eszembe, bár kellett volna. Mark és Goodhaps a két oldalamon ültek, az öregember még mindig zsebkendőt tartott az orra előtt, míg Mark maga elé meredt, elveszve gondolataiban. Megböktem.

– Alice az ispotályban lesz ma reggel? – suttogtam.

– Úgy hiszem.

– Jó. – Goodhapshez fordultam. – Azt szeretném, ha te is odajönnél, még mielőtt elmész. – Goodhaps úgy nézett rám, mint akit becsaptak. Visszafordultam a miséhez. A kántálás halkult és hömpölygött, míg végül elcsendesült. A szerzetesek kiáramlottak a kórusból, és egy szolga, aki a templomban várt, hozzánk sietett, és felemelte a koporsó fedelét. Még egy utolsó pillantást vetettem Singleton kemény vonásaira, és hirtelen feltört egy emlék arról, ahogy a bíróságon állt, eszembe jutottak harcos szavai, erőteljes karmozdulatai, vitája hevessége. A fedelet rácsavarozták a koporsóra, és ezzel arca örökre sötétségbe merült. Megjelent a perjel egy tagbaszakadt, középkorú szerzetessel az oldalán. Markkal velük együtt hajoltunk le, hogy vállunkra vegyük a koporsót. Ahogy megemeltük, éreztem, hogy valami megmozdult odabent. Mark tágra nyílt szemekkel felém fordult.

– A feje – suttogta. – Elcsúszott.

Kivittük a koporsót a templomból, abban a szörnyű tudatban, hogy a fej és a fadarab odabent ide-oda gurul, a szerzetesek hosszú sorban követtek minket. Kifelé menet láttam, hogy Guy testvér Whelplay novícius koporsója fölött buzgón imádkozik. Amikor elhaladtunk mellette, üres, kétségbeesett szemekkel nézett fel ránk.

A lélekharang csengésével a fülünkben keresztülvágtunk a hóban a világiak temetőjébe, ahol már megásták a sírt – egy barna mélyedést a mindent beborító fehérségben. Oldalra pillantottam Mortimus perjelre; az arca szokatlan elgondolkodást tanúsított.

A szolgák, akik már vártak az ásókkal, átvették a koporsót, és a földbe eresztették. A szürke reggelben lassan ismét megindult a hóesés, és mire az utolsó imák is elhangzottak, és szenteltvízzel meghintették a koporsót, fehérre pettyezte a kiásott földet. Amint az első lapátnyi föld koppant, a szerzetesek megfordultak, és teljes csendben visszavonultak a templomba. Miközben követtem őket, a perjel lépett mellém.

– Alig várják, hogy bemenjenek a hidegről. Ha nekik is annyit kellett volna őrködniük, mint nekem télidőben… – megrázta a fejét.

– Valóban? – kérdeztem érdeklődve. – Katona voltál valaha?

– Ennyire keménynek tűnök? Nem, Shardlake úr, valaha városi konstábler voltam Tonbridge-ben. Segítettem a seriffnek letartóztatni a bajkeverőket, tolvajokat lestem a téli éjszakákon. Napközben pedig iskolamester voltam. Meglep, hogy tanítottam?

Lehajtottam a fejem.

– Egy kicsit, csak mert olyan durva modort vettél fel.

– Nem felvettem, ezzel születtem – mosolygott gúnyosan. – Skóciából jöttem, felénk nem ismert a sima angol modor. Nem ismerünk mást, csak küzdelmet azon a határmenti vidéken, ahol születtem. Az élet folyamatos harc arrafelé, rablóurak csatáznak egymással és veletek, angolokkal.

– Mi szél hozott Angliába?

– A szüleimet megölték, amikor kisfiú voltam. A farmunkat lerohanták… skót urak, nem az angolok.

– Sajnálom.

– A Kelso apátságba jártam iskolába. Messze el akartam kerülni, és az atyák kifizették nekem az angol iskolámat. Mindent az egyháznak köszönhetek. – Mindig gúnyos szeme most komoly volt. – Az egyházi rendek állnak a világ és a véres káosz között, megbízott.

Egy másik menekült, gondoltam, Guy testvér nemzetközi közösségének újabb haszonélvezője.

– Miért tettél fogadalmat?

– Belefáradtam a világba megbízott, abba, hogy milyenek az emberek. A gyerekekbe, akik állandóan verekednek és ellógják az órákat, hacsak nem vesszőzöd meg őket. A bűnözőkbe, akiket segítettem elkapni, az összes ostoba, kapzsi emberbe. Minden bíróság elé állított és felakasztott gazemberre tucatnyi újabb jutott, akit még nem fogtunk el. Ó, az ember bukott teremtmény, messze a kegyelemtől, és nehezebb fegyelmezni, mint egy falka kutyát.

– És ez az e világi elhivatottságod? Hogy fegyelmezd az embereket?

– Nem ugyanez-e a tiéd is? Nem érzel dühöt a megbízott megölése miatt? Nem azért vagy itt, hogy elfogd és megbüntesd a gyilkosát?

– Feldühített a megbízott halála?

Megtorpant és szembe fordult velem.

– Egy újabb lépést jelentett a káosz felé. Azt hiszed, kemény ember vagyok, de hidd el, az ördög messzire elér, és még az egyházon belül is szükség van hozzám hasonlókra, hogy távol tartsák. Mint a király törvényeire, hogy rendet tartson a ti világotokban.

– És mi van, ha ez a világ és az egyház összeütközik? – kérdeztem. – Mint az elmúlt években?

– Akkor, Shardlake úr, imádkozom, hogy legyen rá megoldás, hogy az egyház és a király ismét harmóniában működhessen együtt, mert ha harcolnak, csak az ördögnek engednek teret.

– Nos, akkor az egyház ne kezdje ki a király akaratát. Most vissza kell térnem az ispotályba. Te most úgyis visszatérsz a templomba. Szegény Simon Whelplay temetése miatt – tettem hozzá jelentőségteljesen.

Állta a pillantásomat.

– Imádkozom, hogy a fiú bebocsátást nyerjen a mennybe. Bármilyen bűnös is volt.

Elfordultam, a hópelyhek függönyén keresztül kémleltem, hogy hova imbolygott Goodhaps, akinek Mark segítette lépteit. Azon tűnődtem, hogy eljut-e a városba, kiszabadul-e innen.

†

Az ispotály kórtermében Alice még mindig az öreg, haldokló szerzetes mellett volt. Az öregember időközben visszanyerte eszméletét, és a lány gyengéden zabkását kanalazott a szájába. Miközben az idős testvért ellátta, eddig nem látott lágyság, kedvesség ült ki arcára. Megkértem, hogy kísérjen el minket az ispotály kis konyhájába, majd mindannyiukat otthagytam, amíg elmentem a számtartó nekem adott könyvéért. Visszatértemkor várakozóan néztek rám, amikor felmutattam.

– A számtartó szerint Singleton ezt a könyvet szerezte meg halála előtt. Nos, Goodhaps doktor és Alice Fewterer, azt akarom, hogy nézzétek meg alaposan mindketten, és mondjátok meg, hogy láttátok-e korábban. Észrevehettek egy nagy borfoltot a borítóján. Az jutott eszembe a templomban, hogy aki látta a könyvet, annak emlékeznie kell a foltra is.

Goodhaps átnyúlt az asztalon és elvette a könyvet.

– Emlékszem, hogy a megbízott egy kékfedelű könyvet olvasott. Talán ez lehetett az. Nem tudom, nem emlékszem.

– Engedelmével – Alice is átnyúlt a könyvért. Tanulmányozta a fedelét, megfordította, majd határozottan azt mondta: – Ez nem az a könyv.

– Biztos vagy benne? – gyorsult fel a szívverésem.

– A könyv, amit Edwig testvér átadott a megbízottnak, nem volt foltos. Észrevettem volna, a számtartó mindent tisztán és rendben szeret tartani.

– Megesküdnél erre a bíróság előtt?

– Igen, uram – felelt halkan és komolyan.

– Most már biztosan tudom, hogy a számtartó kijátszott – bólintottam lassan. – Rendben. Alice, még egyszer nagyon köszönöm. Erről valamennyien hallgassatok.

– Én úgysem leszek itt – jegyezte meg mogorván Goodhaps.

Kinéztem az ablakon; a hóesés elállt.

– Igen, Goodhaps doktor, úgy gondolom, ideje indulnod. Mark, segítenél a doktornak a városba vezető úton?

Az öregember felvidult.

– Köszönöm, uram, jól jön egy erős kar, amire támaszkodhatok. A táskáim az apát házában vannak, a lovam itt marad. Ha netán vissza tudnátok juttatni Londonba, amennyiben az időjárás megengedi…

– Hogyne, hogyne. Mark, siess, amennyire csak tudsz. Dolgunk lesz, amikor visszatérsz.

Talpra segítette az idős férfit.

– Viszontlátásra, megbízott – köszönt el Goodhaps. – Remélem, vigyázol majd magadra ezen a förtelmes helyen. – És ezzel a vidám búcsúzással otthagyott minket. Visszatértem szobánkba, és elrejtettem a könyvet az ágynemű közé. Elégedett voltam, megint előrébb jutottunk. A következő körben a templomot és a halastavat akartam megvizsgálni. Eltűnődtem, mennyi ideig tart majd Marknak megjárnia Scarnsea-t. Egyedül talán valamivel több mint egy óra alatt végezne, de az öregemberrel… szidtam magam a lágyszívűségemért, de nem tetszett a gondolat, hogy Goodhaps egyedül botorkáljon a hókupacok közt a táskáival.

Úgy döntöttem, megnézem a lovakat; már napok óta nem voltak kint. Hátramentem az istállókhoz. A sepregető istállófiú biztosított arról, hogy a lovak jó állapotban vannak. Valóban, Chancery és Mark Redshankse is jó állapotban volt, örömmel fogadtak ennyi bent töltött idő után. Megsimogattam Chancery hosszú, fehér fejét.

– Kimennél, öreg lovam? – kérdeztem lágyan. – Hidd el, jobb idebent unatkozni, mint a kinti időjárásban szenvedni. Rosszabb dolgok is vannak, mint az egy helyben ácsorgás.

Az istállófiú furcsa pillantást vetett rám, ahogy elment mellettem.

– Te nem szoktál beszélgetni a lovakkal? – kérdeztem. Érthetetlenül dünnyögött valamit, majd folytatta a söprögetést.

Búcsút vettem az állatoktól, és visszaindultam az ispotályba. Az udvar egy részén eltakarították a havat, és különböző méretű négyzeteket rajzoltak krétával a letisztított földre. Fél tucat szerzetes játszott egy olyan játékot, amelyben bonyolult lépéseket kellett tenni kockadobásoknak megfelelően. Bugge is mellettük állt, a lapátjára támaszkodva figyelt. Látványomra a szerzetesek abbahagyták a játékot, és arrébb akartak lépni, de intettem nekik, hogy folytassák csak. Ismertem a játékot Lichfieldből, valamennyi bencés házban játszották, kifinomultan kombinálta az ugróiskolát és a kockajátékot.

Míg néztem őket, Septimus testvér, a kövér, ostoba szerzetes bicegett arra, akit Guy testvér megrótt a mohó étvágyáért. Most is szuszogott és lihegett, ahogy átküzdötte magát a havon.

– Gyere, csatlakozz hozzánk, Septimus – hívta az egyik testvér. A többiek felnevettek.

– Ó, nem… nem tudok, biztosan elesnék.

– Gyere, a könnyebb változatot játsszuk. Még egy ilyen tökfejnek sem nehéz követnie.

– Ó, nem, nem.

Az egyik szerzetes megragadta a karját, és tiltakozása ellenére a megtisztított terület közepére vezette, a többiek pedig félrehúzódtak. Mind vigyorogtak, még Bugge is. Septimus szinte azonnal megcsúszott egy jeges részen, és egy ordítás kíséretében hanyatt esett. A többi szerzetes harsányan felnevetett.

– Segítsetek fel! – kiabálta Septimus testvér.

– Olyan, mint egy hátára fordult pincebogár! Gyerünk, pincebogár, kelj fel!

– Adjunk neki egy kis hógolyót! – kiabálta egy másik. – Az majd talpra állítja!

A szerzetesek hógolyóval kezdték dobálni a szerencsétlent, aki súlya és gyengesége miatt képtelen volt felkelni. Fel-felkiáltott, ahogy a hógolyók eltalálták, tekergett és hengergőzött, így egyre inkább egy partra vetett teknősre emlékeztetett.

– Elég! – ordította. – Könyörgök, hagyjátok abba!

A többiek azonban tovább gúnyolták és dobálták. Ez nem az a jóindulatú ugratás volt, amelynek előző este voltam szemtanúja. Már azon gondolkoztam, hogy közbelépek, amikor egy erőteljes hang csattant fel mögöttünk.

– Testvérek! Azonnal abbahagyni!

A szerzetesek a földre ejtették hógolyóikat, amint Gabriel testvér magas alakja feltűnt, dühös kifejezéssel az arcán.

– Ez a keresztény testvériség? Szégyelljétek magatokat! Segítsétek fel! – Két fiatalabb szerzetes gyorsan felsegítette a szuszogó-hörgő Septimust.

– A templomba, mindannyian! A príma tíz percen belül kezdődik. – A sekrestyés némileg meglepődött, amikor észrevett a bámészkodók között, és odajött hozzám, míg a szerzetesek szétoszlottak.

– Sajnálom, megbízott. A szerzetesek néha olyanok tudnak lenni, mint a rossz iskolásfiúk.

– Láttam. – Visszaemlékeztem Guy testvérrel folytatott beszélgetésemre. – Nem volt semmi keresztényi testvériség a történtekben. – Új szemmel néztem Gabriel testvérre, rájöttem, hogy nem véletlenül lett elöljáró; tökéletesen érvényre tudta juttatni hatalmát és morális erejét, ha szükséges volt. Miközben figyeltem őt, az erő lassan eltűnt az arcából, és szomorúságnak adta át a helyét.

– Egyetemes szabálynak tűnik ebben a világban, hogy az emberek mindig áldozatokat és bűnbakokat keresnek, nem igaz? Különösen a nehéz és feszült időkben. Mint már említettem, uram, még a szerzetesek is fogékonyak az ördög csábítására. – Ezután kurtán biccentett, majd követte rendtársait a templomba.

Folytattam utamat az ispotályba, a nagy kórtermen át a belső folyosóra. Éhes voltam, ezért megálltam a konyhában, hogy egy almát vegyek magamhoz, amikor valami kintről megragadta a tekintetemet: egy nagy vörös folt a fehérségben. Az ablakhoz léptem, és majdnem összerogytam.

Egy hatalmas, havon gőzölgő vértócsában, egy törött korsó darabjai között Alice hevert arccal lefelé a kertben.

Tizenkilencedik fejezet

Hangosan feljajdultam, majd öklömet a számba tömtem. Simon Whelplay azért halt meg, mert beszélt velem, de ez nem ismétlődhet meg Alice-szel! Kirohantam, kétségbeesetten csodáért imádkozva – bár megvetettem a csodákat –, hogy a látottak ne legyenek igazak, a szemem megcsaljon.

Alice kiterülve feküdt arccal lefelé az ösvény mellett. Annyi vér volt rajta, és körülötte, hogy egy émelyítő pillanatig azt hittem, az ő fejét is levágták, mint Singletonét. Amikor végre rákényszerítettem magam, hogy jobban megnézzem, láttam, hogy egyben volt. Átléptem a korsódarabokon, és mellétérdeltem. Tétován megérintettem az eret a nyakán, és megkönnyebbülten felkiáltottam, amikor megéreztem a vér erős lüktetését. Érintésemre megmozdult, felnyögött. Szeme kinyílt, kéken világított véres arcából.

– Alice! Ó, hála Istennek, hogy élsz! Csodát tett! – lehajoltam és megöleltem, szétáradt bennem a boldogság, ahogy éreztem élő melegét és szívverését, miközben a vér fémes szaga betöltötte az orromat.

Kezével eltolta a mellkasomat.

– Uram, mi ez, ez nem… – Elengedtem, ő pedig bizonytalanul felült.

– Bocsáss meg, Alice – mondtam zavartan. – Csak megkönnyebbültem, azt hittem, meghaltál. Maradj fekve, csúnyán megsebezted magad. Hol sérültél meg?

Zavarodottan lenézett vérvörös ruhájára, kezét a fejére tette. Aztán arca ellágyult, és legnagyobb megdöbbenésemre nevetni kezdett.

– Nem sérültem meg, uram, csak szédülök. Megcsúsztam a hóban, és elestem.

– De…

– Egy korsó vért vittem. Tudod, a szerzetesek kivéreztetéséből. Ez nem az én vérem.

– Ó – nekidőltem az ispotály falának, szinte szédülten a megkönnyebbüléstől.

– A kertbe akartuk kiönteni, ezért melegen tartottuk, de Guy testvér azt mondta, várjunk vele, amíg elolvad a hó. Az éléstárba vittem.

– Igen, igen, már értem – nevettem szánalmasan. – Bolondot csináltam magamból. És a ruháimat is tönkretettem – néztem le véres köpenyemre

– Ki lehet tisztítani.

– Sajnálom, hogy… hm… megragadtalak. Nem akartam rosszat.

– Tudom, uram – mondta feszélyezetten. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Még sohasem csúsztam el, de az ösvényeken a hó jéggé fagyott. Köszönöm a gondoskodásodat – hajtotta meg a fejét. Észrevettem, hogy testét védekezően átöleli a karjaival, és csalódottan jöttem rá, hogy nem fogadta szívesen ölelésemet.

– Gyere – mondtam –, be kell menned, és le kell feküdnöd egy időre az esés miatt. Nem szédülsz?

– Nem, rendben vagyok. – Nem fogadta el felajánlott karomat. – Azt hiszem, mindkettőnknek át kell öltöznünk. – Magától felállt, a véres hólé még csöpögött róla, majd mindketten bementünk. Ő a konyhába sietett, én a szobánkba. Átöltöztem egy másik ruhába, a véreseket a padlón hagytam. Leültem az ágyra, hogy ott várjam meg Mark visszatértét. Megkérhettem volna Alice-t, hogy intézze el a ruháim kitisztíttatását, de már a gondolatra is kínosan éreztem magam.

Sokáig várakoztam. Hallottam, amikor a lélekharang megszólalt a távolban; Simon Whelplay temetése véget ért, immár őt is örök nyugalomba helyezték. Már átkoztam magam, hogy nem engedtem el egyedül Goodhapst a városba. A halastóhoz akartam menni, és terveim voltak Edwig testvérrel kapcsolatosan is.

Kintről hangokat hallottam, összeráncoltam a homlokomat, és kinyitottam az ajtót. A konyhából mormogás hallatszott, mintha Mark és Alice hangja lett volna. Végigmentem a folyosón.

Alice ruhája a mosófán hevert, a lányon csak a fehér alsóruhája volt. Markkal átölelték egymást, de nem nevettek, a fiú nyakának támasztott arca csupa szomorúság volt, és Marké is komolynak látszott, mintha inkább megnyugtatná, mint szenvedéllyel ölelné Alice-t. Amikor megláttak, zavartan szétugrattak. Láttam, ahogy a lány telt, kemény mellei mozognak az ingruha alatt, a kemény bimbók az anyagnak préselődtek. Elfordítottam a tekintetemet.

– Mark Poer – szólaltam meg élesen –, azt kértem tőled, hogy siess. Dolgoznunk kell.

Elvörösödött.

– Sajnálom, uram, én…

– És te Alice, ezt hívod erkölcsösségnek?

– Csak egy tiszta ruhám van, uram – mondta dacosan. – És ez az egyetlen hely, ahol kimoshatom.

– Akkor be kellett volna zárnod az ajtót a betolakodók ellen. Mark, gyerünk – intettem a fejemmel, és a fiú követett a folyosóra.

A szobában szembefordultam vele.

– Mondtam, hogy ne enyelegj a lánnyal. Nyilvánvalóan többet beszélgettél vele, mint hittem!

– Minden alkalommal beszéltünk az elmúlt napokban, amikor csak tehettük – nézett a szemembe merészen. – Tudtam, hogy nem helyeselnéd, de a szívemre hallgattam.

– Mint ahogy a királyné udvarhölgyénél is. Ez is hasonlóképp fog végződni?

Elvörösödött.

– Ez teljesen más – tört ki belőle. – Az érzéseim Fewterer kisasszony iránt nemesek! Úgy érzek iránta, mint eddig senki más iránt. Kigúnyolhatsz, de ez az igazság. Semmi bűnöset nem tettünk, csak átöleltük és megcsókoltuk egymást, ahogy láttad is. Felzaklatta, hogy elesett a hóban.

– Alice kisasszony? Elfelejted, hogy Alice nem kisasszony, hanem egy cseléd.

– Ami nem akadályozott meg abban, hogy átöleld, amikor elesett. Láttam előbb, ahogy ránéztél, uram. Te is bolondulsz érte. – Egy lépést tett felém, arca hirtelen haragosra váltott. – Féltékeny vagy!

– Az Isten szerelmére! – kiáltottam. – Túlságosan lágyszívű voltam veled. Ki kéne hajítanom téged, hogy a serény farkadat visszavidd Lichfieldbe, hogy meglásd, találsz-e akár csak parasztként is munkát!

Nem szólt semmit. Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan folytassam.

– Szóval azt hiszed, a szegény nyomorék féltékeny. Igen, Alice remek lány, ezt nem tagadom. Mi azonban komoly ügyben járunk itt. Mit gondolna Lord Cromwell rólad, ha megtudná, hogy a szolgákkal enyelegsz, he?

– Van élet Lord Cromwellen kívül is – mormogta.

– Valóban? Ezt neki is elregéled? És ez még nem minden. Mit tennél, visszavinnéd Alice-t Londonba? Azt mondtad, nem akarsz a Vagyonügyi Bíróságra visszamenni, tehát akkor szolgaként akarod tengetni életed?

– Nem – tétovázott, szemét lesütve.

– Nos?

– Arra gondoltam, hogy talán megengednéd, hogy a segítőd legyek, uram, az írnokod. Már segítettem a munkádban, azt mondtad, jól csinálom…

– Írnok? – ismételtem hitetlenkedve. – Egy jogász kis tisztviselője? Ez az ambíciód?

– Nem a legmegfelelőbb pillanat a kérésre, tudom – mondta rosszkedvűen.

– Az Isten szerelmére, bármelyik pillanat rossz lenne egy ilyen kéréshez! Megszégyenítenél apád előtt engem és magadat is, a valódi ambíció hiánya miatt. Nem, Mark, nem lehetsz az írnokom.

Hirtelen támadt hévvel szólalt meg.

– Ahhoz képest, hogy mindig a szegények segítéséről és a keresztény világ építéséről beszélsz, meglehetősen gyatra véleménnyel vagy a közrendűekről!

– A társadalomban szükség van lépcsőfokokra. Nem állunk mindannyian ugyanazon a szinten, és Isten nem is rendelte ezt másképp.

– Ebben az apát is egyetértene veled. És Copynger bíró is.

– Istenemre mondom, túl messzire mész! – kiáltottam. Némán farkasszemet nézett velem, kifejezéstelen, bosszantó arckifejezésének álarca mögül. Ujjammal megfenyegettem.

– Figyelj rám. Guy testvér valamelyest megbízik bennem. Elmondta, mi történt Simon Whelplayjel. Szerinted ő is úgy viselkedett volna, mint én, ha ő nyit rá erre a jelenetre? Miután a lányt a védelme alá helyezte? Hm?

Még mindig nem felelt.

– Nincs több enyelgés Alice-szel, értetted? Semmi. És nagyon kérlek, alaposan gondolkodj el a jövődön.

– Igen, uram – mormolta hidegen. Meg tudtam volna ütni kifejezéstelen arcát.

– Vedd a köpenyedet. Megvizsgáljuk a tavat, visszafelé pedig körülnézünk a kápolnák körül.

– Mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban – mondta mogorván Mark. – El is áshatták a dolgokat.

– Csak egy óra az egész. Gyerünk. És jobb, ha felkészíted a tested a jeges vízre – tettem hozzá rosszindulatúan. – Sokkal hidegebb lesz, mint a lány karjai.

†

Az odavezető utat csendben tettük meg. Égetett a harag; egyrészt Mark meggondolatlansága és arcátlansága dühített, másrészt saját magamra is haragudtam, mert amit a féltékenységemről mondott, az igaz volt. Amikor megláttam őt, ahogy Alice-t öleli, aki tőlem elhúzódott, az a szívembe mart. Oldalra sandítottam felé. Először Jerome, most Alice. Hogy tud ez a makacs, elkényelmesedett fiú mindig rosszérzést okozni bennem?

Mialatt elhaladtunk a templom mellett, a szerzetesek ismét két sorban áramlottak be az épületbe. Simont már elföldelték a szerzetesek temetőjében, de úgy tűnt, megint miséznek neki, noha nem tartottak semmi hasonlót Singletonnak. Keserűen arra gondoltam, hogy Simon milyen hálás lett volna azoknak a tulajdonságoknak és lehetőségeknek a tizedéért is, amiket Isten Markra pazarolt. Az utolsó testvérek is beléptek a templomba, a kapu hangos döngessél záródott be utánuk. A gazdasági épületeket magunk mögött hagyva a világi temetőbe jutottunk.

Mark hirtelen megtorpant.

– Odanézz, uram. Ez furcsa – mondta, és Singleton sírjára mutatott, amelynek barna földszíne kiugrott a hóból. A friss hó mindent beborított, a sír kivételével.

Odamentünk, és felkiáltottam az undortól. A sírt bűzös folyadékkal öntötték le, ami csillogott a gyenge napfényben. Lehajoltam, óvatosan megérintettem és ujjamat az orromhoz emeltem, majd ismét mérgesen felhorkantam.

– Szappan! Valaki leöntötte szappannal a sírt, hogy ne nőjön rajta fű. Ettől olvadt el a hó.

– De miért?

– Nem hallottad még a történetet, hogy a bűnösök sírján nem nő fű? Egy nőt felakasztottak csecsemőgyilkosságért, amikor még kisfiú voltam. A férje családja kilopakodott a sírjához, és bevonták szappannal, mint ezt itt, hogy semmi ne nőjön ki rajta. Gonosz tett.

– Ki követhette el?

– Honnan tudjam? – csattantam fel. – Jézusra mondom, Fabian apáttal kirendeltetek egy csomó szerzetest, hogy letisztítsák a felügyeletem alatt. Sőt, nem is, a te felügyeleted alatt, az még nagyobb megaláztatás lesz nekik – morogtam, majd dühösen elfordultam.

Folytattuk utunkat keresztül a sírkerten, majd a gyümölcsösön, az egyre nagyobb, majd egy láb vastag hóban. A patakról és a jéggel borított tóról visszatükröződött a napfény.

Utat törtem a fagyott sáson át. A jég már vastagabb volt, a szélét kisebb hókupacok borították, de amikor lehajoltam, és erősen hunyorítottam, mégis ki tudtam venni valami halványan csillanó dolgot a tó közepén.

– Mark, látod azt a kőrakást, ahol a falat javították? Hozz egy nagy követ, és törd fel a jeget.

Sóhajtott, de kemény pillantásomra elindult, és megragadott egy nagy mészkövet. Hátraléptem, ahogy feje fölé emelte és a tó közepébe vágta. Hatalmas csattanás hallatszott, ami megnyugvással töltött el, bár összerándultam a szerteszét fröccsenő víztől és jégszilánkoktól. Megvártam, amíg lecsendesül a víz, majd óvatosan megközelítettem a törés szélét, négykézlábra ereszkedtem és úgy kémleltem a vizet, amiben felzavart halak cikáztak kétségbeesetten.

– Hm, igen, ott… látod? Azt a sárgás csillanást?

– Azt hiszem – értett egyet Mark – Igen, van ott valami. Próbáljam meg kihalászni? Ha megfogom a botodat, és tartod a másik karomat, kinyújtózva elérhetem.

Megráztam a fejem.

– Nem, azt akarom, hogy menj be érte.

Leesett az álla.

– De a víz majdnem fagyott.

– Singleton gyilkosa talán a véres ruháit is bedobta. Gyerünk, nem lehet mélyebb két-három lábnál. Túléled.

Egy pillanatra azt hittem, ellentmond, de aztán összeszorított szájjal elkezdte levenni magáról a köpenyét, a hócipőjét és végül a csizmáját. Azokat a drága bőrcipőket kár lett volna eláztatni. Egy pillanatig a tó partján didergett, csupasz lába és lábfeje majdnem olyan fehér volt, mint a hó, aztán mély levegőt vett, és bemászott a lékbe, hangosan kiáltozva közben, ahogy a hideg víz megütötte.

Azt hittem, nem fog a combjánál feljebb érni a víz, de csak pár lépést tett, amikor egy kiáltással mellkasáig süllyedt. Büdös gázok hatalmas buborékjai törtek fel körülötte, olyan irtózatos bűzt árasztva szét, hogy akaratlanul is hátráltam egy lépést.

– Van egy… uh… lábnyi iszap – kapkodott levegőért.

– Igen, persze – mondtam. – A patak hordaléka megült az alján. Látsz valamit? Eléred?

Megsemmisítő pillantást vetett rám, majd egy nyögéssel lehajolt, és karja eltűnt a víz alatt, ott kotorászott. – Igen… valami… éles… – karja újra előtűnt. Egy nagy kardot tartott, markolatát aranyozás díszítette. Szívem meglódult, ahogy a partra dobta.

– Ügyes vagy! – suttogtam. – És most… van még valami?

Megint lehajolt, már az egész válla eltűnt a felszín alatt, kis hullámokat küldve a lék jeges szegélye felé.

– Jézusom, de hideg. Várjunk csak… van itt valami… lágy… azt hiszem, valami ruha.

– A gyilkos ruhája! – sóhajtottam.

Felemelkedett, maga után húzva valamit, majd egyensúlyát veszítve egy kiáltással a vízbe csúszott, miközben egy másik alak emelkedett a felszínre. Alig kaptam levegőt az átázott ruhába burkolózott emberi forma láttán. A felsőteste mintha a levegőben lógott volna egy pillanatig, haja a feje körül kavargott, majd az egész a nád közé hanyatlott.

Mark feje ismét előtűnt. A döbbenettől és a félelemtől felüvöltött, és gyorsan a partra vergődött. Miután kimászott, a hóra zuhant, kiáltásai levegőért való kapkodásba torkolltak, szeme az enyémhez hasonlóan kimeredve nézte az alakot a nád között. Egy nő teste volt, szürke és bomlásnak indult, a szolgák ruhájának rongyaiba öltözve. A szemürege üresen tátongott; az ajak nélküli száj visszahúzódott a szürke, málló fogak fölé. Arcába hajcsimbókok lógtak.

Mark remegve lábra állt. Újra és újra keresztet vetett, miközben imádkozni kezdett. „Deus salve nos, deus salve nos, mater Christi salve nos…”

– Minden rendben – mondtam gyengéden, minden haragom elszállt. – Minden rendben van. – Kezemet a vállára tettem, ami úgy remegett, mint egy nyárfalevél. – Biztos az iszap alatt feküdt. Gázok képződtek és felzavartad ezeket. Biztonságban vagy, az a szegény teremtés nem árthat nekünk. – De még az én hangom is megremegett azt a szörnyűséget látva.

– Gyerünk, vedd fel a csizmádat, még a végén megfázol. – így is tett, s ez némileg lenyugtatta.

Észrevettem, hogy még valami a felszínre emelkedett, és ott lebegett; egy nagy fekete rongy, amit felfújtak a gázok. Botommal nyúltam oda, attól tartva, hogy egy második test lesz, de csak egy szerzetesi csuha volt. Itt-ott sötét foltok borították, amelyek alvadt vértől is keletkezhettek. Hirtelen emlékezetembe jutott a kövér ponty, amit érkezésünk estéjén ettünk, és megborzongtam.

Mark még mindig iszonyodva nézte a testet. – Ki ez? – dadogta.

Mély levegőt vettem.

– Azt gondolom, ezek Orphan Stonegarden maradványai. – A szörnyű fejre, a koponyára tapadt szürke bőrre néztem. „Édes, kedves arc” – mondta Stumpe asszony. „Az egyik legcsinosabb, amit valaha láttam.” Hát ezt értette Simon Whelplay egy veszélyben lévő nő figyelmeztetése alatt. Tudta.

– Akkor már három halottunk van.

– Remélem ez volt az utolsó. – Erőt vettem magamon, hogy felszedjem a földről a szerzetescsuhát. Megfordítottam, és megdermedtem a belehímzett kis hárfa látványára. Már láttam korábban; ez volt a sekrestyés hivatali jelvénye. Leesett az állam a meglepetéstől.

– Gabriel testvéré… – suttogtam.

Huszadik fejezet

Megkértem Markot, hogy rohanjon az apátért, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, hogy felmelegedjen a vére. Egy ideig figyeltem, ahogy sietve átgázol a havon, majd visszafordultam a tóhoz. Még mindig fel-feltörtek buborékok az iszapból, megzavarva a felszín simaságát. Azon tűnődtem, hogy vajon az ereklye is odalent hever-e, esetleg a kelyhekkel együtt, amiket a szegény lány állítólag ellopott.

Rávettem magam, hogy közelebb lépjek a holttesthez. Vékony ezüstlánc volt a nyaka körül. Pillanatnyi habozás után lehajoltam, és levettem, könnyedén elpattintva ujjaimmal a láncszemeket. Apró medál függött a végén, rajta egy hátán terhet cipelő férfi kidolgozatlan alakja. A zsebembe tettem, és felemeltem a kardot. Drága fegyver volt, egy nemesember kardja. A készítője jele a pengébe volt vésve: JS.1507, felette egy szögletes, négytornyos épület ábrája.

A fal melletti kőrakáshoz mentem, és leültem. Merev voltam a megrázkódtatástól, és csak ültem, bámultam a nádcsomók között fekvő testet. Ujjaim és lábujjaim hamar elzsibbadtak a hidegtől, ezért felkeltem, megmozgattam a karomat, és nagyokat toppantottam, hogy helyreállítsam a vérkeringésemet.

Fel s alá járkáltam a csizmám alatt recsegő hóban, azon tűnődve, hogy mit jelentenek ezek a felfedezések. Valamiféle minta kezdett kirajzolódni, az egyes tények a helyükre kerültek a fejemben. Kis idő elteltével hangokat hallottam a gyümölcsös felől, és Markot láttam visszafelé sietni, két fekete csuhás szerzetes, valamint az apát és a perjel kíséretében. Mortimus egy nagy takarót cipelt. Fabian apát arca rémült lett, ahogy a közelbe ért, és észrevette a nádasban heverő testet. Gyorsan keresztet vetett és elmormolt egy imát. A perjel odament a testhez, arcát undor torzította el, majd szeme a kardra tévedt, amit a parton tettem le.

– Ezzel ölték meg a nőt? – suttogta.

– Nem hiszem. A test az iszap alatt hevert, szerintem már jó ideje. De azt hiszem, ez az a kard, amellyel Singletont lefejezték. A tavat több alkalommal használták rejtekhelyként.

– Kinek a holtteste? – kérdezte némi pánikkal a hangjában az apát.

– Úgy tájékoztattak, hogy a gyógyító testvér előző segítője két évvel ezelőtt eltűnt. Egy Orphan Stonegarden nevű lány.

A perjel a testre nézett.

– Nem – hallottam mormolni. Harag, fájdalom és hitetlenség vegyült hangjába. – De hát… ő elszökött – mondta. – Tolvaj volt…

Felnéztünk, mert embereket hallottunk közeledni. Négy hordágyat cipelő szolga érkezett. Az apát Mortimus perjel felé biccentett, aki ráterítette a takarót a testre. Az apát felém hajolt.

– Nagy felfordulás van a kolostorban. Az emberek látták, hogy Poer uraság a házamba futott. Azt mondta, hogy találtatok egy testet, mire én utasítottam a szolgákat, hogy hozzanak egy hordágyat, amin be tudjuk vinni. De kérlek, hagyhatnánk egyelőre letakarva, csak annyit mondva, hogy valaki megfulladt a tóban, és nem azt, hogy egy nő az…

– Egyelőre igen – bólintottam. A kardot az átázott csuhába rejtettem, mielőtt a szolgák közelebb értek. Megtorpantak, keresztet vetettek. – Mark, segíts nekik – mondtam. Észrevettem, hogy kabátja alatt a korábbi vizes ruhái helyett a szolgák kék ingét viselte. Segített a takaróval fedett testet átemelni a hordágyra; olyan könnyűnek tűnt, mint egy darab papír.

– Vigyétek az ispotályba – szóltam, majd a szolgák után indultunk. Mortimus perjelre sandítottam egyszer-kétszer, de mindannyiszor félrenézett. A testből elszíneződött víz csöpögött, foltokkal tarkítva a havat.

†

Közben nagy tömeg gyűlt össze, a szerzetesek és a szolgák úgy zsongtak a gyümölcsösben, mint egy kaptárnyi méh. Csak akkor rebbentek szét, miután a perjel mérgesen rájuk kiabált, hogy mindenki menjen a dolgára, de így is sűrűn hátrapillantgattak a takaróval fedett hordágyra. Guy testvér jött oda hozzánk.

– Ki ez? Azt mondják, valaki a tóba fúlt.

A szolgákhoz fordultam.

– Vigyétek az ispotályba a testet, hogy Guy testvér megvizsgálhassa. Mark, menj vele. És vidd ezt is, tedd a szobánkba – nyújtottam át neki az átázott csuhát. – Óvatosan a karddal, éles – mormoltam.

– Valamit mondanom kéne a testvéreknek – szólt a perjel.

– Csak annyit, hogy egy testet találtunk a tóban. Most pedig, apát uram, beszédem lenne veled – intettem fejemmel a háza felé.

†

Ismét szemben ült velem az íróasztala mögött, amit még mindig papírok borítottak, és az apátság pecsétje is ott hevert a vörös viaszon. Arca mintha évtizedeket öregedett volna az elmúlt pár napban, korábbi magabiztosságát szürke, kimerült félelem váltotta fel.

A kis ezüstláncot az asztalra helyeztem, és rámutattam.

– Felismered ezt, uram?

Előrehajolt és megvizsgálta.

– Nem, még sosem láttam. Ez… rajta volt a…

– Igen, a holttesten. És mit tudsz a kardról?

Megrázta a fejét.

– Nekünk nincsenek kardjaink.

– Azt nem kérdezem meg, hogy felismerted-e a testben Orphan Stonegardent, mert már felismerhetetlen. Ellenőriznem kell, hogy Stumpe asszony felismeri-e a medált.

– A szegényházi felügyelő? – nézett rám elszörnyedve. – Feltétlenül be kell vonnunk őt? Nem kedvel minket túlságosan.

Vállat vontam.

– És még kevésbé fog, ha kitudódik, hogy gyámoltját megölték, és a halastavatokba dobták. Azt mesélte nekem, hogy a lány nem szeretett itt dolgozni. Mit tudsz nekem erről mondani?

Válasz helyett a kezébe temette az arcát. Azt hittem sírni kezd, de egy pillanat múlva felemelte fejét.

– Nem szerencsés, ha fiatal lányok dolgoznak a rendházakban, ebben egyetértek Lord Cromwell-lel. De akkor még Alexander testvér dolgozott az ispotályban, aki egyre öregebb lett, és segítségre volt szüksége. A lányt küldték, és ő alkalmazni akarta.

– Talán tetszett neki a kinézete. Azt hallottam, csinos volt.

Köhintett egyet.

– Alexander testvérnek biztosan nem. Igazság szerint úgy gondoltam, a lány biztonságosabb megoldás, mintha egy fiú segítene neki. Az még az ellenőrzések előtt volt, amikor… hm…

– Értem. Amikor még egy fiúnak vigyáznia kellett a fenekére. De amikor eltűnt, akkor már Guy volt az ispotályos?

– Igen. Alexander testvért a püspök megnevezte a vizitációja után készített jelentésében. Ez megtörte őt és hamarosan agyvérzésben elhunyt. Aztán jött Guy testvér.

– Szóval ki zaklatta a lányt? Mert úgy hiszem, valaki ezt tette.

Megrázta a fejét.

– Megbízott, egy csinos lány a kolostorban kísértést jelent. A nők megkísértik a férfiakat, ahogy Éva is Ádámot. A szerzetesek is csak emberek…

– Úgy hallottam, nem ő kísértett, hanem őt zaklatták, és őt nem hagyták békén. Ismét kérdezem: mit tudsz erről?

Válla megrogyott.

– Alexander testvér panaszkodott. Egy fiatal szerzetes, Luke testvér, aki a mosodában dolgozik, állítólag… zaklatta.

– Úgy érted, erőszakkal magáévá tette?

– Nem, nem, nem. Addig nem ment el. Beszéltem Luke testvérrel, és eltiltottam a lánytól. Még egyszer próbálkozott, és akkor megmondtam neki, hogy ha nem hagyja abba, elzavarom a monostorból.

– És a többiek? Például az elöljárók?

Rémült tekintettel meredt rám.

– Edwig testvér és Mortimus perjel ellen érkeztek panaszok. Erkölcstelen… ajánlatokat tettek, Edwig testvér kitartóan. Őket is figyelmeztettem.

– Edwig testvér?

– Igen.

– És a figyelmeztetéseidnek lett foganatja?

– Én vagyok az apát, uram – mondta korábbi fellengzős modorában. – Nem lehet, hogy a lány azért ugrott vízbe, mert… kétségbeesett volt?

– Azt mesélték, hogy ellopott két aranykelyhet és elszökött.

– Ezt gondoltuk, amikor a kelyhek eltűntek a templomból éppen akkor, amikor ő is eltűnt. De… nem lehet, hogy megbánta, amit tett, bedobta a kelyheket a tóba és maga is utánuk ugrott?

– Le akarom eresztetni a tavat, de még ha meg is találjuk a kelyheket, az sem bizonyít semmit. A gyilkosa elvihette őket, és bedobhatta utána a vízbe, hogy elterelje a gyanút. Az ügyet teljes körűen ki kell vizsgálni, uram. És lehet, hogy a világi hatóságokat is be kell vonni… Copynger bírót.

Fabian apát lehajtotta fejét, és egy ideig némán ült.

– Mindennek vége, ugye? – szólalt meg hirtelen, halk hangon.

– Mit értesz ezalatt?

– Az itteni életünknek. Az angol szerzetesi életmódnak. Csak becsaptam magam, ugye? A jog nem fog megmenteni minket, még ha Singleton megbízott gyilkosa a városból jött is.

Nem feleltem neki.

Felemelt egy papírlapot az íróasztaláról, keze enyhén remegett. – Korábban ismét átnéztem a tevékenységünk önkéntes feladásáról szóló irat vázlatát, amit még Singleton megbízott adott át. – Idézni kezdett belőle: – „Mélyrehatóan átgondoltuk hosszú ideje tartó, színlelt vallásunk gyakorlását jelentő életmódunkat, s eszerint az leginkább ostoba ceremóniákból, római és más idegen potentátok bizonyos szabályaiból állt.” – Azt hittem először, hogy Lord Cromwellt csak a földjeink és vagyonunk érdekli, ez a passzus pusztán a reformátoroknak szóló kedvezés – nézett fel rám. – Ám azok után, amiket Lewesból hallottam, valószínűleg ez az általános kitétel, igaz? Valamennyi rendház meg fog szűnni. És ezek után Scarnsea-nek is vége.

– Három ember halt meg szörnyű módon – mondtam –, és te mégis csak a saját túléléseddel törődsz.

Zavartan nézett rám.

– Három? Nem, uram, csak kettő. Illetve egy, ha a lány magát ölte meg…

– Guy testvér szerint Simon Whelplayt megmérgezték.

Összehúzta szemöldökét.

– Ezt el kellett volna mondania. Nekem, mint az apátnak.

– Én utasítottam, hogy egyelőre ne tegye.

Rám meredt, és amikor ismét megszólalt, szinte csak suttogott.

– Látnod kellett volna ezt a rendházat öt éve, a király válása előtt. Minden rendezett és nyugodt volt. Imádság és elkötelezettség, nyári napirend, majd a téli, változatlanul több száz éve. A bencések olyan életet nyújtottak nekem, amilyen a világiak között sosem lehetett volna; egy hajókereskedő fiát apáttá emelték – szomorú mosolyt villantott fel. – Nemcsak magamat siratom, megbízott, hanem a hagyományt, és ezt az életet is. Már az elmúlt két évben megkezdődött a rend szétesése. Korábban mindannyiunknak azonos volt a hite, azonos módon gondolkodtunk, de a reformok már egyet nem értést, civakodást szültek. És most gyilkosságot. Megszüntetni a rendházakat… – suttogta – megszüntetni… – Szeme sarkában két nagy könnycsepp gyűlt. – Aláírom a tevékenység önkéntes feladásáról szóló iratot – mondta halkan. – Nincs más választásom, ugye?

Lassan megráztam a fejem.

– Megkapom a Singleton megbízott által ígért kegydíjat?

– Igen, uram, megkapod. Kíváncsi voltam, mikor lyukadunk ki erre.

– Először azt hiszem, meg kell kérnem a rendház formális hozzájárulását. Az ő bizalmukból jutottam ide.

– Ezt még ne tedd meg, csak ha szólok, akkor áruld el nekik.

Némán bólintott, és lehajtotta fejét, hogy elrejtse könnyeit. Ránéztem.

A trófea, amit Singleton oly ádázul kergetett, egyszeriben az ölembe hullott, a gyilkosságok megtörték az apátot. És úgy gondoltam, már tudom, ki a gyilkos, ki ölte meg mindannyiukat.

†

Guy testvért a vizsgáló szobájában találtam meg, Mark egy széken ült mellette, még mindig a szolgaruhában. A gyógyító testvér barnás-zöldes foltos késeket tisztított egy tál vízben. A tetem az asztalon feküdt, takaróval leterítve, amiért hálás voltam. Mark arca sápadt volt, és még Guy sötét vonásai is fakóbbnak látszottak, mintha hamuréteg húzódna a bőre alatt.

– Megvizsgáltam a holttestet – mondta halkan. – Nem vagyok benne teljesen biztos, de a magasságából, a felépítéséből és a világos hajszínéből úgy gondolom, hogy ez az Orphan nevű lány. Azt viszont biztosan meg tudom mondani, hogyan halt meg: eltörték a nyakát. – Felhajtotta a takarót, feltárva a szörnyű fejet. Óvatosan elfordította; könnyedén fordult el, a csigolyák nem voltak a helyükön. Leküzdöttem a rám törő hányingert.

– Tehát megölték.

– Ezt saját maga nem okozhatta. Poer úr azt mondja, hogy a tó alja sűrű iszap.

Bólintottam.

– Köszönöm, testvér. Mark, a többi talált dolog a szobánkban van? Meg kell ejtenünk egy találkozót. Van váltóruhád?

– Igen, uram.

– Akkor menj, és cseréld át. Ne mászkálj szolgának öltözve.

Mark távozott, én pedig elfoglaltam a székét. Az ispotályos lehajtotta fejét.

– Először Simon Whelplayt mérgezték meg az orrom előtt, most pedig úgy tűnik, hogy ezt a szegény lányt is meggyilkolták, aki a segítőm volt. És még azt hittem róla, hogy tolvaj.

– Mennyi ideig dolgozott veled?

– Nem sokáig, csak pár hónapig. Dolgos volt, de úgy találtam, elég visszahúzódó, kicsit barátságtalan. Azt hiszem, csak Alexander testvérben bízott, senki másban. Elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy rendezzem az ispotály dolgait, mert elődöm meglehetősen rossz állapotban hagyta itt. Kevésbé figyeltem a lányra, mint kellett volna.

– Mondott neked valamit a szerzetesektől felé irányuló kéretlen figyelemről?

Felhúzta a szemöldökét.

– Nem. De egyik nap, amikor bejöttem az ispotályba, a szobája előtti folyosón találtam, ahogy éppen az egyik szerzetessel küzd. Ugyanabban a szobában lakott, ahol most Alice, a folyosó végén. A testvér próbálta átölelni, és sikamlós megjegyzéseket tett.

– Ki volt az?

– Luke testvér, a mosodás segítője. Azonnal elzavartam, és panaszt tettem az apátnál, bár Orphan nem akart bajt okozni. Fabian apát azt mondta, beszél Luke-kal. Azt is közölte, hogy nem ez volt az első alkalom. Ezt követően Orphan némileg barátságosabb lett velem, de továbbra is keveset beszélt. Aztán nem sokkal később eltűnt.

– Másról nem tudsz, aki zaklatta volna?

– Mást nem láttam. De mint említettem, a lány nem avatott a bizalmába – szomorúan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy valaha is hozzászokott a szokatlan bőrszínemhez. Ez nem meglepő, hiszen egy kisvárosból jött.

– És ezután került ide Alice.

– Igen, és eltökéltem, hogy kezdettől fogva elnyerem a bizalmát. Úgy hiszem, legalább ezt elértem.

– Te kezeled Jerome testvért is. Mit mondanál a szellemi állapotáról?

Óvatosan méregetett.

– Mint amilyen egy olyan emberé lehet, aki jól vagy rosszul, de az egész életét az embert teljesen igénybe vevő eszméknek és kemény életmódnak szentelte, majd kínzással elárultatták vele mindezeket. Az elméje zavarodott a fájdalomtól, de nem őrült, ha erre gondolsz.

– Számomra őrültségnek tűnik, hogy egy megtört testet szőrcsuha viselésével tovább gyengít. Mondd csak, beszélt neked valaha a Towerben töltött időszakáról?

– Nem, soha. De súlyosan megkínozták, arra megesküszöm.

– Azt elmondta, ahogy több más dolgot is, de azt hiszem, azok csak mesék voltak, hogy megzavarjon. – Guy testvér nem válaszolt. Felálltam, és ekkor belenyilallt a fájdalom a hátamba. Arcom megrándult és megragadtam az asztalt.

– Mi a baj?

Mélyeket lélegeztem.

– Valami elmozdult, ahogy felálltam. Most napokig kínlódhatok majd. Te meg én tudjuk, milyen az, amikor az emberek úgy bámulnak ránk, mint különcökre, nem igaz, testvér? – mosolyogtam rá keserűen. – De legalább a te külsőd természetes jelenség, s nem jár fájdalommal. És van olyan ország, ahol normálisnak számít.

†

Mark, aki már átöltözött a váltóingébe és zekéjébe, komor arccal az ágyamon ült.

– Rendben vagy? – kérdeztem mogorván.

Bólintott.

– Igen, uram. Az a szegény teremtés…

– Tudom. Nagyon sajnálom, hogy ezzel szembesültél. Szörnyű megrázkódtatás volt. Nem tudtam, hogy…

– Nem, senki sem tudhatta.

– Mark, félre kell tennünk a… nézeteltéréseinket. Van egy közös célunk, úgy hiszem. Meg kell találnunk egy brutális gyilkost, aki szabadon jár-kel ezen a helyen.

Rám meredt.

– Hát hogyne, uram. Hogyan kételkedhetsz ebben?

– Dehogy kételkedem, dehogyis. Figyelj, gondolkodtam. Az egyetlen ok, ami miatt Gabriel csuháját a vízbe dobhatták az lehetett, hogy véres volt. A gyilkos ezt viselte, amikor megölte Singletont, majd bedobta a karddal együtt.

– Igen, de… Gabriel testvér a gyilkos? – megrázta a fejét.

– Miért ne? Miért ne lehetne ő? Azt hittem megveted, mert pederaszta.

– Meg is vetem. – Egy pillanatra elgondolkodott. – De… nem látom magam előtt, mint gyilkost. Olyan embernek tűnik, akinek erősek… az érzelmei, ha hívhatjuk így ezeket, de aki nem tud akarattal kárt okozni. És nem tűnik elég bátornak ahhoz, hogy lefejezzen valakit.

– Ó, elég bátor tud lenni, ha akar. És nagyon erős érzelmei vannak. Erőszakosan erősek. És ahol erőszakos érzelmek vannak, ott talán erőszakos gyűlölet is megtalálható.

Megrázta a fejét.

– Nem látom olyannak. Kérlek, higgy nekem, uram. Nem akarok akadékoskodónak tűnni, de nem érzem Gabriel testvérben a gyilkost.

– Sajnáltam azt az embert, még kedveltem is. Ezeket a dolgokat azonban nem dönthetjük el érzelmi alapon. Hideg logikára van szükségünk. Honnan tudhatnánk pusztán pár napi ismeretség után, hogy valaki képes-e gyilkosságra vagy sem? Különösen ezen a helyen, ahol a veszély eltorzítja és kihegyezi érzékeinket?

– Én még mindig nem látom gyilkosnak, uram. Olyan… lágy természetűnek tűnik.

– Ugyanilyen alapon Edwig testvért is megvádolhatjuk, hogy hitvány teremtmény, mert inkább egy élő számítás, mint ember. Ő is megtéveszt és vágyakozik, úgy tűnik. Ettől még nem mondhatjuk rá, hogy gyilkos.

– Ő távol volt, amikor Singletont megölték.

– Gabriel viszont nem. És az ő esetében rátaláltam az indítékok láncolatára. Mindegy, muszáj félretennünk az érzéseinket.

– Ahogy nekem is félre kell tennem Alice iránt.

– Ezt ne most vitassuk meg. Velem jössz szembenézni Gabriel testvérrel?

– Feltétlenül. Én is el akarom kapni a gyilkost, uram.

– Remek. Akkor csatold fel megint a kardodat. A másikat hagyd itt, de a csuhát hozd magaddal, csak előbb csavard ki a tálba. Nézzük, miként állunk a tényekkel.

Huszonegyedik fejezet

A szívem erősen dobogott, amikor megint kiléptünk az udvarra, de a fejem tiszta volt. Dél már jócskán elmúlt, a nap már alacsonyabban járt a párás égbolton. Egyike volt azoknak a vörös téli napoknak, amikor egyenesen belenézhetsz, mintha minden tűz kiveszett volna belőle. És abban a hidegben ezt így is éreztük.

Gabriel testvért a templomban találtuk meg. A főhajóban ült azzal az öreg szerzetessel, akit korábban a könyvtárban láttam, és éppen egy nagy halom régi kötetet tanulmányoztak. A közeledésünkre felnéztek, Gabriel szeme szorongva cikázott köztem és Mark között.

– Még több régi könyv, testvér? – kérdeztem.

– Ezek a misekönyveink uram, a zenei jelölésekkel. Senki nem nyomtat már ilyet, így át kell másolnunk őket, ha elhalványulnak.

Felemeltem az egyiket. A pergamen lapokon a latin szavakat fonetikusan jelölték, és piros zenei jelölések voltak közéjük szórva, különböző zsoltárok és imák minden naptári napra. A lapszéleken a tinta már elhalványult a hosszú évek használatától. Visszaejtettem a padra.

– Kérdéseim vannak hozzád, testvér – mondtam, majd az idős szerzeteshez fordultam. – Magunkra hagynál minket? – Az bólintott, és elsietett.

– Valami baj van? – kérdezte remegő hangon a sekrestyés.

– Még nem hallottad? Egy holttestet találtunk a tóban.

Szeme kitágult.

– El voltam foglalva, most kísértem ide Stephen testvért a könyvtárból. Egy holttestet?

– Szerintünk ez az a lány, aki két évvel ezelőtt eltűnt. Bizonyos Orphan Stonegarden.

Szája tátva maradt, közben félig felemelkedett, majd visszaült.

– Eltörték a nyakát. Úgy tűnik, megölték, és a tóba dobták. Találtunk egy kardot is mellette, valószínűleg, ezzel ölték meg Singleton megbízottat. És még ezt. – Mark felé bólintottam, aki átadta nekem a csuhát. A jelvényt mutatva meglóbáltam a sekrestyés orra előtt. – A csuhádat, Gabriel testvér.

Ültében levegőért kapkodott.

– A jelvény a tiéd?

– Igen, az enyém. Ez… biztosan az a csuha, amit elloptak.

– Elloptak?

– Két héttel ezelőtt egy öltözetemet elküldtem a mosodába, és sosem kaptam vissza. Kérdezősködtem, de nem találták meg. A szolgák időnként ellopnak egy-egy csuhát, a téli öltözetünk ugyanis meleg gyapjúból készül. Kérem, uram, nem hiheted…

Közelebb hajoltam hozzá.

– Ashfordi Gabriel, én azt feltételezem, hogy te ölted meg Singleton megbízottat. Tudott a múltadról, bizonyára felfedezett valami újabb bűnös cselekményt, amiért bíróság elé állíthatott, és kivégeztethetett volna. Ezért megölted.

– Nem! – rázta meg a fejét. – Nem!

– Elrejtetted a kardot és a véres csuhádat a tóba, amiről tudtad, hogy biztos rejtekhely, mert korábban már használtad a lány holttestének elrejtésére. Miért ölted meg ilyen drámai módon Singletont, Gabriel testvér? És miért gyilkoltad meg a lányt? Féltékenységből, mert Alexander testvér, a másik szodomita, jóban volt vele? És Whelplay novíciust is, a másik barátodat. Tudta, mi történt a lánnyal, ugye? Ő viszont sohasem árult volna el téged, de amikor a betegsége miatt beszélni kezdett, megmérgezted. Azóta láthatóan fájdalom gyötör, mint akit kínoz a lelkiismerete. Minden összeállt, testvér.

Gabriel felállt, és a pad szegélyét markolva szembenézett velem. Miközben vett pár mély lélegzetet, Mark keze megfeszült kardja markolatán.

– A király megbízottja vagy – mondta remegő hangon –, de úgy szónokolsz, mint egy olcsó ügyvéd. Senkit nem öltem meg. – Kiabálni kezdett. – Senkit! Bűnös vagyok, de nem szegtem meg a király törvényeit az elmúlt két évben! Bárkit megkérdezhetsz itt és a városban is, ha akarod, senki nem fog semmit sem találni! Semmit! – Hangja körben visszhangzott a templomban.

– Nyugodj le, testvér – feleltem kimért hangon. – És tisztességtudóan felelj nekem.

– Alexander testvér sem a barátom, sem az ellenségem nem volt. Ostoba, lusta öregembernek tartottam. Ami pedig szegény Simont illeti – felsóhajtott, szinte nyögésszerűen –, igen, első novíciusként töltött napjaiban összebarátkozott a lánnyal. Azt hiszem, mindketten elveszettnek és fenyegetettnek érezték magukat itt. Azt tanácsoltam neki, hogy ne keveredjen a szolgákkal, mert az nem vezet jóra. Azt mondta, hogy a lány panaszkodott neki arról, hogy zaklatják…

– Kicsoda?

– Nem mondta meg, mert a lány hallgatásra eskette. Talán fél tucat szerzetes közül kerülhetett ki a zaklató. Azt kértem tőle, hogy ne keveredjen ilyen dolgokba, inkább vegye rá a lányt, hogy elmondja a történteket Guy testvérnek. Akkor lett ő az ispotályos, miután Alexander testvér meghalt. Aki a szégyenbe pusztult bele – tette hozzá keserűen.

– És aztán a lány eltűnt.

Rángás futott át az arcán.

– Mint mindenki más, én is azt hittem, hogy elszökött. – Barátságtalanul rám nézett, majd új, hideg és nyugodt hangon folytatta. – Nos, megbízott, látom, kitaláltál egy elméletet, ami megoldást nyújt neked. Talán mindenkit lefizetnek, hogy hamis vallomást tegyen, és a bitófára küldjenek. Történnek ilyes dolgok manapság. Tudom mi lett Morus Tamás sorsa.

– Nem, Gabriel testvér, nem lesznek hamis tanúk. Összegyűjtöm mindazt a bizonyítékot, amire szükségem van. – Közelebb léptem hozzá. – Figyelmeztetlek, hogy te állsz a legsúlyosabb gyanú alatt.

– Ártatlan vagyok.

Az arcába bámultam, majd hátraléptem. – Most nem tartóztatlak le, de nem hagyhatod el a monostor területét. Ha megkísérelsz távozni, azt úgy tekintem, mint bűnösséged bizonyítékát. Megértettél?

– Nem fogok elmenni.

– Ha bármikor beszélni kívánok veled, légy elérhető. Gyerünk, Mark.

Megindultam kifelé, Gabriel testvért a könyvei között hagyva. A templomon kívül rácsaptam a kapura.

– Azt hittem, megfogtam.

– Még mindig úgy gondolod, hogy bűnös?

– Nem tudom. Azt hittem, ha szembesítem az elképzelésemmel, és bűnös, összeomlik. De valamit rejteget, tudom – ráztam meg a fejem. – Szónokló ügyvédnek hívott, talán az is vagyok, de húsz év a bíróságokon megtanított felismerni, milyen az, ha valaki titkol valamit. Menjünk.

– Most hová?

– A mosodába. Ellenőrizzük, amit mondott, és egyidejűleg megnézzük ezt a Luke-ot is.

†

A mosoda az éléstár melletti nagy épületben volt. Gőz csapott fel a szellőzőrácsokból, szolgák mentek ki és be hatalmas ruháskosarakkal. Kinyitottam a nagy faajtót, és beléptem, Mark szorosan a nyomomban maradt.

Odabent meleg és félhomály honolt. Először csak a nagy kövezett helyiség körvonalait vettem ki, a szanaszét heverő kosarakkal és vödrökkel. Aztán Mark megszólalt: – Jézusom! – És én is észrevettem őket.

A szoba tele volt kutyákkal, azzal a tucatnyi nagytestű lurcherrel, amelyek érkezésünk napján az udvaron kószáltak, mielőtt a hó leesett. A helyiség bűzlött a vizeletüktől. Lassan mindegyik felállt, majd közülük kettő felborzolt szőrrel és sárga fogakat kivillantó pofával morogva közeledni kezdett felénk. Mark lassan kihúzta kardját a hüvelyéből, én pedig erősebben markoltam a botomat.

Egy belső ajtó mögül hangokat hallottam. Először arra gondoltam, kiáltanom kéne, de vidéken nőttem fel, és tudtam, hogy ez csak megriasztaná a kutyákat és azonnal ránk ugranának. Összeszorítottam a fogamat; tudtam, hogy ebből nem kerülünk ki sértetlenül. Mark karját megragadtam a szabad kezemmel. Először a tó borzalmába vezettem, most pedig ide.

Nyikorgást hallottunk, és megpördültünk. A belső ajtó nyílt ki, és Hugh testvér tűnt fel, vaskos ujjai között egy aprólékkal teli tállal. Látványunkra leesett az álla. Kétségbeesetten meredtünk rá, mire összekapta magát, és a kutyákat szólította.

– Brutus, Augustus! Ide hozzám! Most! – Az aprólékdarabokat a kőpadlóra dobta. A kutyák felváltva nézték őt és minket, majd egymás után eloldalogtak az ételhez. A vezérük még egy pár pillanattal tovább morgott, de végül ő is megfordult és követte a többieket. Remegve mély levegőt vettem, közben Hugh testvér sürgetőn felénk intett.

– Gyertek be, uraim. Kérlek, most, amíg esznek.

Megkerülve a zabáló állatokat követtük a belső szobába. Becsukta és bereteszelte az ajtót. Gőzzel teli helyiségben találtunk magunkat. Két szerzetes felügyelete alatt a szolgák a tűz felett gőzölgő ruhás üstöknél dolgoztak, illetve a mángorlóknál hajtották a csuhákat és az alsóruhákat. Kíváncsian néztek ránk, mialatt levettük nehéz köpenyeinket. Markkal erősen izzadni kezdtünk. Megragadta egy asztal szélét, és igyekezett mélyeket lélegezni; arca sápadt volt és attól tartottam, hogy elájul, de egy pillanattal később visszatért arcszíne. Az én lábam is bizonytalan volt még, amikor Hugh testvérhez fordultam, aki izgatottan mocorgott, miközben kezét tördelte.

– Ó, uram, megbízott uram, Istennek hála, hogy pont akkor mentem ki. – A Mi Urunk nevére meghajolt, ahogy a többiek is.

– Hálásak vagyunk neked, testvér. Azoknak a kutyáknak nem lenne szabad itt lenniük, még megölnek valakit.

– De uram, mindenkit ismernek; csak ti voltatok nekik idegenek. Az apát utasított, hogy tartsuk itt őket, amíg havazik.

Szemöldökömről letöröltem az izzadtságot.

– Rendben van, cellárius testvér. A mosodáért is te vagy a felelős?

– Igen. Miben segíthetek? Az apát arra utasított minket, hogy mindenben legyünk a segítségedre. Hallottam, hogy valaki a tóba fúlt. – Véreres szeme csupa kíváncsiság volt.

– A perjel majd tájékoztat titeket az esetről. Néhány kérdést szeretnék feltenni, testvér. Van valahol egy szabad asztalod?

Egy sarokba vezetett minket, távolabb a többiektől. Intettem Marknak, hogy terítse ki Gabriel testvér csuháját, és a jelvényre mutattam.

– Gabriel testvér pár hete jelentette, hogy eltűnt egy rend ruhája. Emlékszel erre?

Bevallom, tagadásra számítottam, de azonnal bólintott.

– Igen, uram. Mindent felforgattunk érte. A számtartó dühös lesz, ha bármi eltűnik, ezért nyilvántartást vezetek. – Eltűnt a gőzben, majd egy kötettel tért vissza. – Látod uram, itt a bejegyzés, amikor átvettük, és itt a feljegyzés az eltűnéséről. – Megnéztem az időpontot. Három nappal Singleton halála előtt volt.

– Hol találták ezt meg, uram? – kérdezte.

– Az nem érdekes. Kinek volt lehetősége ellopni?

– Napközben mindig itt dolgozunk. A mosodát éjszakára bezárjuk, de…

– Igen?

– Vesztek el kulcsok. A segítőm, nos… azt kell mondjam, hogy időnként meglehetősen gondatlan. – Idegesen mosolygott, kezével megtörölte arcát. – Luke testvér, gyere ide!

Markkal összenéztünk. Magas, erős felépítésű, a húszas éveiben járó szerzetes jött oda hozzánk. A vörös hajú, közönséges arcú férfi barátságtalanul nézett ránk.

– Igen, testvér?

– Ugye két kulcskészletet veszítettél el, amióta velem dolgozol, Luke?

– Kicsúsznak az ember zsebéből – mondta dacosan.

– Ha gondatlan vagy, valóban ez történik – feleltem. – Mikor hagytál el kulcsot utoljára?

– A nyáron.

– És azelőtt? Mióta dolgozol a mosodában?

– Négy éve, uram. A másik alkalom évekkel ezelőtt történt.

– Köszönöm, Hugh testvér. Most pedig váltanék pár szót Luke testvérrel. Hova mehetnénk? Luke szeme idegesen a celláriusra vetődött, aki csalódottnak tűnve egy kis helyiségbe vezetett, ahol a ruhák száradtak. Keményen a fiatal szerzetes arcába néztem.

– Tudod, mit találtunk a halastóban?

– Azt mondják, egy holttestet, uram.

– Egy nő holttestét, akiről azt hisszük, hogy egy Orphan nevű lány volt. Úgy tudjuk, zaklattad korábban.

Szeme tágra nyílt a rémülettől, majd hirtelen térdre rogyott, és megragadta a ruhám szélét vastag, vöröslő ujjaival.

– Nem én tettem, uram! Csak egyszer próbálkoztam nála, többször nem! És nem én voltam az egyedüli! Szajha volt, csábított engem!

– Engedj el! Nézz rám!

Felnézett, még mindig térden állva, tágra nyílt szemmel. Fölé hajoltam.

– Az igazat akarom tudni. Az életedre. Ő csábított téged vagy te zaklattad őt?

– Ő… nő volt, uram. A puszta látványa is kísértés volt! A képe betöltötte az elmémet, mindig csak rá tudtam gondolni. A Sátán vezette utamra, hogy kísértésbe ejtsen, de meggyóntam, meggyóntam!

– Nem érdekel a gyónásod. Még azután is kerülgetted, hogy az apát figyelmeztetett, igaz? Guy testvérnek másodjára is panaszt kellett tennie!

– De azután nem tettem semmit! Az apát megfenyegetett, hogy elküld. Jézusra mondom, azután békén hagytam. Jézus szent vérére mondom!

– Az apát nem a perjelre bízta az ügy intézését?

– Nem, a perjel…

– Nos, mi van vele?

– Ő… ő is ugyanebben volt bűnös, meg a számtartó is.

– Igen. És még ki? Ki tette pokollá a lány életét?

– Nem tudom, uram. Esküszöm, esküszöm, hogy nem mentem az ispotály közelébe az apát figyelmeztetése után. A Mi Asszonyunkra…

– A Mi Asszonyunkra! – horkantam fel. – Kétlem, hogy akár ő is biztonságban lenne a magadfajtáktól, ha visszatérne a földre. Tűnj el a szemem elől!

Hosszan néztem utána, miután feltápászkodott és visszamenekült a mosodába.

– Halálra rémítetted – jegyezte meg Mark kaján vigyorral.

– Az ilyen gyáva férgeket, mint ő, nem nehéz. Szóval a perjel és a számtartó, hm? Nézd csak, ott egy ajtó, azon ki tudunk menni, és elkerülhetjük a kutyákat.

Kiléptünk az udvarra. Ismét eszembe jutott, ahogy a kutyákkal álltunk szemben. Kimerültnek éreztem magam, egy pillanatra meg kellett támaszkodnom az épület falánál. Hangzavarra figyeltem fel.

– Az Isten szerelmére, mi folyik itt?

Mindenki megállt, hogy megnézze a menetet, amely a monostor kapuja felé haladt. Két szerzetes magasra tartotta Szent Donát római ruhás, összefont karú, jámbor arckifejezésű szobrát, mögöttük Jude, az alamizsnás testvér magas, vékony alakja haladt, egy bőrzsákot cipelve. Végül maga Edwig testvér következett, aki téli köpenyt húzott csuhájára és kesztyűt a kezére. A kapuőr házához értek, ahol Bugge várta őket, készen arra, hogy kinyissa a kapukat.

– Az alamizsnaosztás napja – mondta Mark.

†

Mire a kapuhoz értünk, Bugge már kinyitotta. A tömeg odakint állt, és a szobrot nézte, amit a két szerzetes a vállaira eresztett. Jude testvér felemelte zsákját, és megszólította őket.

– Nézzétek csak! Íme, patrónusunk, a mártírhalált halt szent és kegyes Donát szobra! Az ő nagy jóságának nevében osztjuk ki ezt az alamizsnát. Imádkozzatok hozzá bűneitek bocsánatáért!

Utat törtünk a bámészkodók között. Negyven-ötven felnőtt gyűlt össze a hóban, idős özvegyek, kéregetők és nyomorékok, némelyikük csak rongyokat viselt, és elkékült az arca a hidegtől. Stumpe asszony megtermett alakja körül sápadt gyerekek álltak külön csoportban. A tömeg szaga még ezen a hideg napon is szörnyű volt. A városból felvánszorgott nyomorultak serege meghajolt és keresztet vetett a szerzetes szavaira, aki rögvest elnémult, amint megjelentem mellette.

– Mit csinálsz? – csattantam fel.

– Csak… csak kiosztom az alamizsnát, uram.

– Arra kéred ezeket a szegény lelkeket, hogy azt a darab fát imádják.

Edwig testvér előresietett.

– Csak m-megemlékezünk a sz-szent jóságáról, megbízott.

– Arra szólítottad fel őket, hogy imádkozzanak a szoborhoz! Hallottam! Vigyétek el, most rögtön!

A szerzetesek leemelték a vállukról a szobrot, és gyorsan elsiettek vele. Jude testvér remegve intett, hogy hozzák elő a kosarakat. A városiak némelyike nyíltan vigyorgott.

Az alamizsnás ismét megszólalt, de jóval kevésbé határozottan. – Gyertek előre alamizsnátokért és ételetekért.

– Csak semmi tülekedés! – kiáltotta Bugge, ahogy a szerencsétlenek megindultak. Mindegyik kapott egy apró ezüst negyedpennyst, a királyság legkisebb érméjét, és valamit a kosárból, amiben almák, kenyerek és vékonyan szelt szalonnák sorakoztak.

Edwig testvér mellettem állt. – N-nem akartunk s-semmi bajt a szenttel, uram. Ez egy régi ceremónia, elfelejtettük, hogy mire lehet következtetni belőle. M-módosítani fogjuk.

– Ezt melegen ajánlom.

– M-minden hónapban jótékonykodunk, az alapító okiratunk sz-szerint. Ezek az emberek m-m-másképp nem látnának ételt.

– A bevételeitek ismeretében azt hinném, hogy többet költötök ilyen célra ennél.

Edwig testvér arca hirtelen elsötétült a haragtól. – Lord Cromwell szeretné megkaparintani a pénzünket a híveinek! Az vajon jótékonyság? – Szavait elharapta, dadogásnak nyoma sem volt bennük, megfordult és gyorsan elment. A tömeg kíváncsian figyelt. Közben a szerzetesek folytatták az élelem kiosztását, és az alamizsnás zsákja is folyamatosan csörgött, lassan kiürülve.

Felsóhajtottam. A látvány miatti haragom felülkerekedett a józan eszemen, és most mindenki tudta, hogy egy királyi megbízott van itt. Iszonyúan kimerültnek éreztem magam a kirohanásom után, de odamentem, ahol Stumpe asszony állt a gyerekekkel, arra várva, hogy a felnőttek végezzenek. Meghajlással fogadott.

– Jó reggelt, uram.

– Egy pillanatra, jóasszony, ha zavarhatnálak. Egy kicsit odébb.

Elsétáltunk a gyerekek mellől. Kíváncsian méregetett.

– Szeretném, ha megnéznéd ezt, és megmondanád, hogy felismered-e. – A tömegnek háttal állva átnyújtottam neki az ezüstláncot, amit a holttest nyakáról szedtem le. Izgatottan megragadta.

– A Szent Kristóf! Én adtam Orphannak, amikor idejött. Uram, megtaláltad őt…? – arckifejezésemet látva elhalt a hangja.

– Nagyon sajnálom, Stumpe asszony – mondtam lágyan. – Ma reggel a halastóból kihúztunk egy holttestet, rajta találtuk.

Könnyeket vártam, de az idős nő csak ökölbe szorította kezét.

– Hogyan halt meg?

– Eltörték a nyakát. Sajnálom.

– Megtaláltad, hogy ki tette? Ki volt az? – hangja megtört, vékony kiáltássá vált. A gyerekek feszülten néztek felénk.

– Ne itt, kérlek. Ez még nem tudódhat ki a falakon túl. De meg fogom találni azt, aki tette, esküszöm.

– Állj bosszút érte, Isten nevében, állj bosszút érte! – Stumpe asszony hangja elhalt, majd csendesen sírni kezdett. Gyengéden a vállamhoz húztam.

– Senkinek ne mondj semmit. Majd Copynger bíróval üzenek. Nézd, végeztek a felnőttekkel. Szedd össze magad.

Az utolsó felnőtt is megkapta az alamizsnát, és az emberek megindultak a város felé, a rongyos fekete alakok úgy néztek ki, mint varjak a vakító fehér havon. Stumple asszony gyorsan bólintott, mély levegőt vett, és elvezette a gyerekeket. Visszamentem a kapunál várakozó Markhoz. Féltem, hogy az asszony megint összeomlik, de a hangja erősen zengett, amikor előrelépésre biztatta a gyerekeket. Edwig testvér addigra eltűnt.

Huszonkettedik fejezet

Halkan beléptem a sötét templomba, és óvatosan behúztam magam mögött a hatalmas ajtót. A szentélyrekesztő mögött gyertyafény ugrált, és kihallatszott a szerzetesek éneklése. Már tartott a vesperás.

Miután otthagytam Stumple asszonyt, arra kértem Markot, hogy menjen az apáthoz, és utasítsa arra, hogy Gabriel testvért ne engedje távozni a monostorból, valamint intézkedjék Singleton sírjának megtisztítása iránt. A következő nap pedig eresszék le a tó vizét. Mark vonakodott utasításokat adni Fabian apátnak, de elmagyaráztam neki, hogy ha előre akar lépni ebben a világban, meg kell tanulnia bánni a magas beosztásban lévőkkel. Több megjegyzést nem tett, de a modora ismét távolságtartó lett.

Én a szobában maradtam; szükségem volt az egyedüllétre, hogy gondolkodni tudjak. A tűz előtt üldögéltem, mialatt odakint leszállt az este. Amilyen kimerült voltam, nem lett volna nehéz álomba zuhannom, különösen a pattogó fahasábok melegében. Felkeltem és vizet fröcsköltem az arcomra.

Az, hogy a mosodás megerősítette Gabriel történetét az ellopott csuháról súlyos csalódást okozott, mert azt hittem, rátaláltam a tettesre. Még mindig biztos voltam abban, hogy eltitkol valamit. Mark szavai visszhangoztak a fejemben, és igaza volt: Gabrielben nyomát sem láttam annak a barbár kegyetlenségnek, ami a gyilkosban meg kellett hogy legyen. Barbár, ízlelgettem a szót, hol hallottam ezt mostanában? Eszembe jutott; Stumpe asszony írta le így Mortimus perjelt.

Megszólaltak a harangok, a szerzetesek legalább egy órán át misén lesznek. Ez legalább lehetőséget nyújt arra, hogy megcselekedjem, amit már korábban meg kellett volna lépnem, s amit Singleton is tett: átkutatni a számtartóházat Edwig testvér távollétében. Kimerültségem, és a rám nehezedő szorongás ellenére jobban éreztem magam, valahogy kevésbé volt tompa az agyam. Kortyoltam egy keveset Guy testvér főzetéből.

Csendben végigmentem a félhomályban úszó főhajón, a szentélyrekesztő mögött kántálók számára észrevétlenül. A falon lévő egyik faragott réshez hajoltam, amit azért készítettek, hogy szívfájdító bepillantást tegyen lehetővé a világiak számára a túloldalon zajló mise misztériumába.

Gabriel testvér vezényelt, szemlátomást elmerült a zenében. Nem lehetett nem csodálni azt a képességét, ahogy a szerzeteseket a zsoltáréneklésben vezette, hangjuk harmonikusan emelkedett és ereszkedett, miközben szemük Gabriel keze és az állványaikon fekvő misekönyvek között mozgott ide-oda. Az apát is jelen volt, arca komolyan fénylett a gyertyafényben. Eszembe jutott utolsó, kétségbeesett suttogása: „megszüntetni a rendházakat…” A szerzetesek közt megláttam Guyt, és legnagyobb meglepetésemre Jerome ült mellette, fehér karthauzi csuhája szinte világított a bencés fekete mellett. Az istentiszteletekre bizonyára kiengedték. Míg figyeltem, Guy testvér feléje fordult, és lapozott a nyomorék karthauzi könyvében. Mozdulatát mosollyal kísérte, Jerome pedig köszönetképpen bólintott. Megütött a gondolat, hogy talán a gyógyító testvér azon kevesek egyike lehet önmegtartóztatásával és odaadásával, akik elnyerték Jerome jóindulatát. Talán barátok voltak? Nem tűntek annak, amikor Guy testvér ellátta Jerome sebeit. A tekintetem Mortimus perjelre siklott. Nem énekelt, csak mereven maga elé bámulva ült a helyén. Eszembe jutott, mennyire megrémült és dühös is lett egyszerre a lány holtteste láttán. Vele ellentétben Edwig testvér, aki Athelstan testvér, és másik segítője, az idős szerzetes között állt, teli tüdőből énekelt.

– Melyikük az? – suttogtam magamnak. – Melyikük az? Istenem, irányítsd szegény elmémet. – Nem éreztem semmi inspirációt. Ezekben a kétségbeesett napokban úgy tűnt, Isten nem hallja meg imáimat. – Kérlek, ne legyen több halál – imádkoztam, majd csendben kimentem a templomból.

†

Az udvar teljesen elhagyatott volt, amikor a „kincstár” jelölésű kulcsot a számtartóház ajtajának zárjába illesztettem. A benti hideg nedvességétől megborzongtam, összébb húztam magamon a kabátomat. Minden olyan volt, mint korábban; a nyilvántartásokkal rakott polcok, a távolabbi falnál a láda. Egy gyertyát égve hagytak az asztalon, ezt felemeltem és a ládához vittem. Kikerestem a megfelelő kulcsot, és kinyitottam.

A láda belsejét különböző, zsákocskákkal teli tartókra osztották, mindegyiken megjelölve, hogy melyik pénzből mennyit tartalmazott. Kiválasztottam az aranyérmékkel telieket: angyalos és félangyalos tallérok, és régebbi érmék sorakoztak bennük. Néhányat véletlenszerűen kinyitottam, megszámoltam a bennük lévő pénzt, és ellenőriztem a végösszeget. Minden egyezett, a ládában szereplő összegek is azonosak voltak a nyilvántartásban szereplőkkel. Végül bezártam a ládát. Ugyanakkora összeg volt itt is, mint bármely más kolostori számtartóházban Angliában, ugyanolyan biztonságban, mert egy kolostorba nehezebb volt bejutni és kirabolni, mint egy kereskedő megerősített kincseskamráját.

A gyertyával a kezemben kinyitottam a lépcsőhöz vezető ajtót. A lépcső tetején megtorpantam. A számtartóház egy kicsit magasabb volt, mint a többi épület, és nappal a kolostorudvar és a halastó fölött elnézve egészen a mocsárig el lehetett látni. Eltűnődtem, hogy vajon a Bűnbánó Tolvaj keze is a tóban hevert-e, de ez másnap majd kiderül.

Kinyitottam a számtartó saját szentélyébe vezető ajtót. A gyertyát az íróasztalára tettem, majd az ablaktalan, bezártságérzést keltő szoba falai mentén sorakozó főkönyveket kezdtem böngészni. A szokásos könyvelés volt évekre visszamenőleg. Az asztalon rendezettség honolt, a papírok és a tollszárak geometriai tökéletességgel eligazítva. Edwig testvér szemlátomást rendmániás, precíz ember volt.

Az íróasztalnak két mély fiókja volt. Egyik kulcsot a másik után próbáltam, míg végre sikerült kinyitni őket. Az elsőben két latin nyelvű könyvet találtam: Aquinói Szent Tamás Summa Contra Gentiles és Summa Theologiae című műveit. Undorodva néztem rájuk. Szóval Edwig testvér az olasz szent régi, hitelét vesztett skolasztikus iskolájának volt híve. Mintha bárki is bebizonyíthatná Isten létezését logikai úton, amikor csak a hit nyújthat választ. El tudtam azonban képzelni, hogy Aquinói száraz szillogizmusa tetszetős lehet ennek a merev elmének.

Visszatettem a könyveket, és kinyitottam a másik fiókot. Ebben több kötet hevert egymás tetején. Elmosolyodtam; mindnek kék borítója volt. – Köszönöm, Alice – suttogtam. Három vagy négy hasonló volt ahhoz, amit nekem adott, tele több évre visszamenő vázlatos feljegyzésekkel és számításokkal. Egynek közülük borfolt éktelenkedett a fedelén, de legnagyobb csalódásomra ez is csak hasonló feljegyzéseket tartalmazott. Kivettem az utolsó, szintén foltos példányt. Egy nap gondolom borozgatott, és kiborult a kancsó. Biztos felidegesítette, hogy összemocskolta a becses könyveit.

Az utolsó kötet a földeladásokról szóló nyilvántartást tartalmazta, öt évre visszamenőleg. A szívem erősebben kezdett verni, testemet hirtelen az izgatottság érzése járta át. Az asztalra tettem, és remegő kézzel közelebb húztam a gyertyát, aminek sűrű füstje köhögésre késztetett. Az eladott földterületek adatai, a vevők, az árak és a dokumentumok lepecsételésének időpontjai szerepeltek benne. Megnéztem a legutolsót. A könyv szerint négy nagy földeladás történt az elmúlt évben, amelyeknek nem volt nyoma a monostor számviteli nyilvántartásában. Összességében körülbelül ezer fontot tett ki a bevétel, ami hatalmas összeg volt. Az egyik, a legnagyobb, Jerome rokonától származott. Nagy levegőt fújtam ki. Kétségtelenül ez volt az a könyv, amit Singleton látott.

Egy pillanatig elgondolkodtam, majd papírt és tollszárat ragadva gyorsan lemásoltam a bejegyzéseket. Copynger majd kideríti, hogy ezek az eladások valóban megtörténtek-e. Ez alkalommal nem lesz több mese feljegyzésekről és vázlatokról; most majd olyan bizonyítékkal szembesítem Edwig testvért, amely alól nem tud kibújni.

Visszatettem a könyveket a helyükre, majd töprengve lassan járkálni kezdtem a szobában. Vajon a számtartó és az apát is részt vett a csalásban, főleg, hogy utóbbi birtokában volt a monostor pecsétje? Biztosan tudták, hogy ha a monostor feladja tevékenységét és a Vagyonügyi Bíróság tisztviselői megérkeznek, minderre fény derül. Vagy lehet, hogy Edwig testvér hozzáfért a pecséthez, és az apát tudta nélkül használta azt? Ez is elég könnyen megtörténhetett. És hol volt a pénz? Ezen földeknek az eladása legalább félládányi aranyat hozott. Miközben gondolkodtam, a falat szegélyező régi nyilvántartások gerincét nézegettem.

Valamin megakadt a szemem. A gyertyaláng ugrálni kezdett; huzat támadt a szobában, valaki kinyitotta az ajtót. Lassan megfordultam. A küszöbről Edwig testvér meredt rám. Gyors pillantást vetett az íróasztala felé – nagyon örültem, hogy mindent visszazártam –, majd összekulcsolta a kezét, és megszólalt.

– N-nem tudtam, hogy van itt valaki, megbízott. Megleptél.

– Engem meg az lepett meg, hogy nem kiáltottál fel.

– Túlságosan m-megdöbbentem.

– Mindenhova beléphetek. Úgy döntöttem, megnézek egy-két számlakönyvet azok közül, amik itt sorakoznak a polcokon. Most kezdtem. – Vajon látott az íróasztalánál? Nem, mert akkor korábban is éreztem volna a légáramot.

– Tartok tőle, hogy azok csak régi számlák.

– Igen, már látom.

– Örülök, hogy ismét találkoztunk, uram – mondta, gyors örömtelen kis mosolyt felvillantva. – Elnézést akartam kérni a reggeli k-kitörésem miatt. Felzaklatott a ceremónia félbeszakítása. Remélem n-nem veszed komolyan a meggondolatlan hevességem szülte szavakat.

Visszatettem a helyére az álcaként leemelt kötetet, és felé fordítottam a fejem. – Tudom, hogy sokan közületek úgy gondolkodnak, ahogy te, még ha nem is mondják. De tévedsz. Az ilyen pénzeket a kincstárhoz kerülésük után a király a közjó szolgálatára használja majd.

– Valóban, uram?

– Azt hiszed, nem így lesz?

– Ezekben az időkben, amikor minden embert a kapzsiság hajt? Nem azt mondják, hogy sosem volt ennyire csábító a pénz, ugyanakkor sosem támadták ennyire a pénzsóvárságot? A barátai majd nyomást gyakorolnak a királyra juttatásokért. És ugyan k-ki számoltatná el a királyt?

– Isten. Ő helyezte népe jólétét a király kezébe.

– De a királyok m-mást helyeznek előtérbe – mondta Edwig testvér. – Kérlek, ne érts félre uram, nem bírálom Henrik királyt.

– Az valóban nem lenne bölcs dolog.

– Úgy általában gondoltam a k-királyokra. Tudom, hogy két kézzel szórják a pénzt. Magam is láttam, mennyit pazarolnak el hadseregekre. – Olyan eleven fény égett szemében, amilyet még nem láttam nála, a lelkesedés, hogy ilyesmikről beszélhet velem, ismét emberivé tette.

– Valóban? – bátorítottam. – Hogyhogy, testvér?

– Apám fizetőtiszt volt a katonaságnál, uram. Gyerekkorom a különböző táborok követésével telt, ezalatt kitanultam a szakmáját. Henrik király hadseregével részt vettem a franciák elleni háborúban is húsz évvel ezelőtt.

– Amikor a spanyol király becsapta azzal, hogy támogatást ígért neki, majd magára hagyta?

Bólintott.

– És minden csak a d-dicsőség és a hódítás kedvéért történt. Láttam, ahogy a hadsereg végigtiporta Franciaországot. Azzal töltöttem a gy-gyerekkoromat, hogy a táborokban kiterített halott katonákat figyeltem uram, hogyan zöldül meg a holttestük, és láttam, amikor foglyokat akasztanak a kapuknál. Ott voltam Therouanne ostrománál is.

– A háború borzalmas dolog – értettem egyet vele. – Még ha sokan azt is mondják, hogy nemes elfoglaltság.

Hevesen bólogatott.

– És mindig a papok járták körbe a sebesülteket, hogy feladják az utolsó kenetet, próbálva helyretenni, amit az ember szétszaggatott. Akkor döntöttem úgy, hogy szerzetes leszek, számolási képességemet az egyház szolgálatába állítva. – Ismét elmosolyodott, ez alkalommal életteli mosollyal. – Az emberek azt mondják, zsugori vagyok, nem igaz?

Vállat vontam.

– Nekem minden négypennys, ami az egyháznak jut, a bűnös világtól Isten részére elnyert pénz. Megérted ezt? Imára és jótékonyságra fordítjuk. Azon kívül, amit mi adunk nekik, a sz-szegényeknek nincs semmijük. Azért kell alamizsnát adnunk, mert ezt követeli meg a hitünk.

– Míg a királyoknak ez csak választási lehetőségük, és nem feltétlenül ezt választják?

– Pontosan! Ami a halotti misékért kapott fizetséget illeti uram, ez Isten szemében jó, segíti a halottakat a purgatóriumban, és az adakozónak is érdemet biztosít.

– Már megint a purgatórium. Hiszel benne?

Hevesen bólogatott.

– Létező hely uram, és ha nem veszünk róla tudomást, az sok fájdalmat eredményez a jövőben. Ne lenne értelme annak, hogy Isten mérlegre teszi erényeinket és bűneinket, mérlegre tesz minket, ahogy én is mérleget vezetek a könyvelésemben?

– Szóval Isten egy hatalmas számtartó?

Bólintott.

– A legnagyobb. A purgatórium valós, a lábunk alatt hever, ahol most állunk. Nem hallottál még a nagy vulkánokról Itáliában, ahol a purgatórium tüzei felcsapnak a föld alól?

– Félsz tőle?

Lassan megint bólintott.

– Úgy hiszem, mindannyiunknak félni kell tőle. – Megtorpant, összeszedte magát és óvatos szemmel méregetett. – Bocsáss meg uram, de a király Tíz cikkelye nem tagadja a purgatóriumot.

– Nem, valóban nem. Amit mondtál, az megengedett. És érdekes. De nem arra utaltál ezzel, hogy a király talán nem viselkedik felelősen az egyház vezetőjeként?

– Mondtam uram, csak általában b-beszéltem a királyokról, és az egyházat említettem, nem a pápát. Tisztelettel, a n-nézeteim nem eretnekek.

– Rendben. Mondd csak, a hadseregben töltött éveiddel a hátad mögött tudod, hogyan kell kardot használni?

– Egy olyat, mint amelyikkel megölték a megbízottat?

Felvontam a szemöldököm.

– Feltételeztem, hogy ez történt, amikor visszatértemkor meghallottam, hogy nézett ki a test. Épp elég lefejezett embert láttam fiatalkoromban. De azt a világot megtagadtam, amikor férfivá értem. Túl sok vért láttam addigra.

– A szerzetes életének is vannak hátulütői, nem igaz? Például a cölibátus sem lehet könnyű.

Nyugalma megingott.

– M-mit értesz ezalatt?

– A megbízott halála mellett immár egy fiatal lány halála ügyében is vizsgálódok. – Elmondtam neki, kinek a holtteste volt a tóban. – Többek között a te nevedet is említették, mint aki nem megfelelő magatartást tanúsított vele szemben.

A számtartó leült az íróasztalához, arcát kezébe temette.

– A cölibátus nagyon nehéz – mondta halkan. – N-ne gondold, hogy könnyítek a rám törő vágyon, ahogy m-mások teszik. Gyűlölöm az ördögi sz-szenvedélyeket. Lerombolják a kemény munkával felépített szent életet. Igen, uram, akartam a lányt. Mivel félénk ember vagyok, minden egyes alkalommal, amikor nyers szavakkal elküldött, elmentem. Ám újra és újra visszatértem. Úgy csábított, mint a háborúba menő embert a dicsőség iránti vágy.

– Ő csábított téged?

– Nem is tehetett másképp. Nő volt, és vajon mi másért vannak a nők a földön, mint a férfiak elcsábításáért? – Mély lélegzetet vett. – M-megölte magát?

– Nem. Eltörték a nyakát.

Megrázta a fejét.

– S-soha sem lett volna sz-szabad ideengedni. A nők az ördög eszközei.

– Edwig testvér – mondtam halkan –, bár félénknek hívod magad, azt hiszem, te vagy az egyik legridegebb ember ezen a helyen. És most magadra hagylak, hogy végezhesd a munkádat.

†

Kilépve a szobából, próbáltam összeszedni gondolataimat. Biztos voltam benne, hogy Gabriel a gyilkos, aki forró szenvedélyétől vezérelve ölt. De ha ugyanazt a könyvet találtam meg, amit Singleton, Edwig testvérnek is komoly indítéka volt megölni az elődömet. Mégis, Singletont szenvedéllyel ölték meg, és ezt nem láttam a számtartóban – kivéve, ha számításokról és pénzről esett szó –, noha szinte biztosan csaló volt. Aznap éjjel azonban nem volt Scarnsea-ben.

Ahogy a lépcső felé fordultam, távoli fényre figyeltem fel a mocsárban. Két sárgán csillogó fénypont imbolygott messze odakint. Eszembe villant, hogy vagy félládányi aranynak kell lennie a földeladásokból, és az is, amikor Edwig testvérrel összetalálkoztam a mocsár mellett. Ha valaki aranyat akart szállítani, ki máshoz fordulna, mint hivatásos csempészekhez? A gondolatra elakadt a lélegzetem egy pillanatra, majd visszasiettem az ispotályba.

†

Alice az ispotály konyhájában ült, és egy fűszernövény gyökereit vagdosta le. Egy pillanatig ellenséges tekintettel nézett rám, majd arcára mosolyt erőltetett.

– Guy testvér főzeteit készíted elő?

– Igen, uram.

– Mark úr visszatért már?

– A szobátokban van, uram.

Tartózkodó udvariassága mögött rejlő ellenségessége elszomorított. Mark ezek szerint továbbadta neki, amit mondtam.

– A számtartóházban voltam, és a felső ablakból fényt láttam a mocsárban. Azon tűnődtem, hogy a csempészek talán ismét kint vannak.

– Nem tudom, uram.

– Azt mondtad Marknak, hogy megmutatnád nekünk az ösvényeket.

– Igen, uram. – Hangja óvatos volt.

– Szeretném látni őket. Holnap el tudnál kísérni?

– Guy testvérnek kell dolgoznom, uram – habozott.

– És ha beszélek vele?

– Azt teszem, amire utasítasz.

– És… szeretnék egy-két dologról beszélni veled, Alice. Tudod, a barátod szeretnék lenni.

Félrenézett.

– Ha Guy testvér azt mondja, kísérjelek el titeket, természetesen megteszem.

– Akkor beszélek vele – feleltem ugyanolyan hideg hangszínnel, mint amilyen az övé volt. Megbántott és mérges voltam, mialatt végigmentem a folyosón. A szobánkban Mark rosszkedvűen bámult ki az ablakon.

– Megkértem Alice-t, hogy mutassa meg nekem a gyalogutakat a mocsárban – mondtam bevezetés nélkül. – Épp most láttam arrafelé fényeket. A modorából látom, elárultad neki, hogy arra kértelek, hagyd őt békén.

– Azt mondtam neki, helytelenítenéd, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljünk.

Levettem a kabátomat, és a székbe ereszkedtem.

– Ez így is van. Átadtad az apátnak a parancsaimat?

– Singleton megbízott sírját holnap megtisztítják, utána pedig lecsapolják a tavat.

– Szeretném, ha ott lennél. Én holnap kettesben kimegyek Alice-szel a mocsárba. És mielőtt bármi olyat mondanál, amit megbánnál, azért kértem erre, mert úgy gondolom, a csempészek mégiscsak szerepet játszhatnak vizsgálatunkban. Aztán a városba megyek, mert Copynger bíróval akarok találkozni. – Elmondtam neki, mit találtam Edwig testvér irodájában.

– Szeretnék hétköznapi emberek között lenni – mondta, kerülve tekintetemet. – Úgy tűnik, bárhova fordulsz, vagy gazembert, vagy tolvajt találsz.

– Gondolkodtál azon, hogy mihez fogsz kezdeni Londonban, ha visszatérünk?

– Nem, uram – vont vállat. – Ott is temérdek gazember és tolvaj nyüzsög.

– Akkor talán a fák és a madarak közt kellene élned, hogy ne szennyezzen be a világgal való kapcsolat – vetettem oda kurtán. – Most pedig beveszek még Guy testvér főzetéből, és alszom egyet vacsoráig. A mai volt talán életem leghosszabb és legkeményebb napja.

Huszonharmadik fejezet

A vacsora a refektóriumban nyomott hangulatban telt. Az apát mindenkit megkért, hogy némán fogyassza el ételét, lehetővé téve, hogy imádkozzanak azért az ismeretlen személyért, akinek a holtteste a tóból került elő. A szerzetesek feszült, aggódó arckifejezéssel néztek, én pedig sok felém vetülő, rémült, ideges pillantást csíptem el. Mintha a tevékenységük megszüntetésének érzése, amit az apát említett, átitatta volna az egész monostort.

Markkal csendben sétáltunk vissza az ispotályba; mindketten kimerültek voltunk, és megint éreztem a közöttünk lévő távolságot is, amit az váltott ki, hogy eltiltottam az Alice-nek való udvarlástól. A szobába érve a karosszékbe vetettem magam, Mark pedig megrakta a tüzet. Közben elmeséltem neki az Edwig testvérrel folytatott beszélgetést, ami még mindig a fejemben keringett.

– Ha holnap reggel megbízom Copyngert az eladások felderítésével, holnaputánra választ kaphatunk. Ha csak egy földeladást is megerősít, elkapom Edwig testvért csalás miatt. Az pedig tiszta indítékul szolgál a gyilkossághoz.

Mark egy párnahalomra ült velem szemben, arca megélénkült az érdeklődéstől. Vitáink ellenére el akarta kapni a gyilkost. A következtetéseim helyességét le akartam ellenőrizni okos meglátásain, és felvidító volt hallgatni, ahogy ismét lelkesen beszél.

– De mindig ahhoz a tényhez térünk vissza uram, hogy nem volt itt. Akkor is távol volt, amikor Singleton megtalálta a könyvet, és akkor is, amikor ugyanaznap éjjel megölték.

– Tudom. Csak Athelstan tudott arról, hogy Singleton megtalálta a nyilvántartást, és ő azt állítja, senkinek nem mondta el.

– Lehet, hogy Athelstan a gyilkos?

– Hogy ő levágná egy ember fejét, egy megbízottét? No nem. Emlékszel, mennyire rémült volt, amikor az informátoromnak ajánlkozott? Még egy egér megöléséhez sincs bátorsága.

– Nem csak az érzelmeid alapján akarod megítélni a személyiségét? – kérdezte Mark kissé szarkasztikusan.

– Jól van. Talán magával ragadott a felépített logika, amikor Gabriel testvér ellen raktam össze a vádat. Bár minden úgy összeillett. De igazad van, figyelembe kell vennünk ítéletünknél az emberek személyiségét, és Athelstané nyilvánvalóan túl gyenge.

– És mit érdekli őt, ha Edwig testvér bitófára kerül, vagy ha vége a monostornak? Nem túl jámbor.

– És hogy került volna a kard a birtokába? Bárcsak kideríthetném az eredetét, Londonban valószínűleg megtalálnám a készítőjét a jelzés alapján. A kardkészítők céhe biztosan meg tudná mondani. A hó miatt azonban itt ragadtunk.

– Uram, mi van akkor, ha Singleton elmondta valakinek, hogy mit talált a számtartóházban, és ő vagy ők döntöttek úgy, hogy megölik? Mondjuk az apát. Az ő pecsétje van rajta azokon az iratokon.

– Igen. A pecsét, ami az asztalán hever, és amit bárki használhat, ha ő éppen távol van.

– Mortimus perjel talán? Benne megvan az emberöléshez szükséges brutalitás. És nem azt mondják, hogy Edwig testvér és ő vezeti ezt a helyet?

– Ezek ketten együtt egy csalásban? Csodálkoznék. Ezt a választ Copyngertől kell megkapnom – sóhajtottam. – Mióta jöttünk el Londonból? Egy hete? Mintha egy emberöltő óta itt lennénk.

– Csak öt napja.

– Bárcsak lenne időm visszamenni. De még egy üzenet küldése is napokat venne igénybe ebben a hóban. Átok rá, most már örökké így marad?

– Nagyon úgy tűnik.

†

Nem sokkal később Mark bemászott az ágyam alól kihúzott kis hálóhelyére, míg én ülve maradtam, és a tüzet bámultam. Hallottam a már megint befagyott ablakon keresztül is, hogy kompletóriumra hívnak a harangok. Bármi is történt, bármilyen rémségek derültek is ki, a misék tovább folytak.

Lord Cromwellre gondoltam, aki Londonban várta válaszomat. Hamarosan üzenetet kell küldenem, még akkor is, ha csak annyit tudok vele közölni, hogy még nincs megoldás, csak két újabb felderítendő gyilkosság. El tudtam képzelni dühös arcát, szitkozódását, és lojalitásommal kapcsolatos kétségeit. Viszont, ha Copynger megerősíti a földeladások tényét, akkor már letartóztathatom Edwig testvért csalásért. Láttam magam, ahogy kihallgatom őt Scarnsea tömlöcében, valami sötét lyukba bilincselve, és rájöttem, hogy a gondolat élvezettel tölt el. Ez zavarba hozott, és eltűnődtem, hogy egy ember utálata, és a fölötte gyakorolható hatalom kilátása micsoda kellemetlen utakra vezetheti az elmét. Bűntudat csapott végig rajtam, ezért inkább Alice-ről és Markról kezdtem gondolkodni. Mennyire voltak vajon tiszták a szándékaim? Amit Marknak mondtam a rangbéli különbségekről, és a családja iránti kötelességről, az igaz volt. Még ha tudtam is, hogy a féltékenység mételyezi belsőmet. Eszembe jutott ölelkezésük a konyhában, majd szorosan behunytam szememet, és egy másik kép került elő helyette: ahogy engem ölel Alice a fiú helyett. Közben mindvégig hallottam Mark egyre egyenletesebbé váló lélegzetét.

Imádkoztam, hogy Isten igaz és igazságos útra vezessen; olyan útra, amelyet maga Krisztus is követne. Aztán elaludhattam, mert amikor felrezzentem, már csak a kialudt tűz helyét láttam. Órák telhettek el, a hátam hasogatott, és csontig átfagytam. Nehézkesen felkeltem a székből, levetkőztem, és fáradtan az ágyba rogytam.

†

Mély álomba zuhantam, és másnap reggel kipihentebben ébredtem, mint bármikor a héten. Guy testvér főzete jót tett. Reggeli után levelet írtam Copynger bírónak, és átadtam Marknak.

– Vidd ezt el most rögtön Scarnsea-be. Kérdezd meg Copyngert, hogy holnapra tud-e választ adni.

– Azt hittem, személyesen akarsz vele találkozni.

– Ki akarok menni a mocsárba, amíg az időjárás engedi. – Felnéztem az égre, ahol sötét felhők kezdtek el gyülekezni. – Mondd meg az apátnak, hogy Singleton sírjának megtisztítása ráér, amikor visszajössz. Megtették az előkészületeket a tó leeresztésére?

– Van egy árok, amiben el tudják vezetni a patakot. Nagyjából tízévente megtisztítják az iszaptól.

– Mikor csinálták ezt utoljára?

– Három éve.

– Akkor a test még sok évig zavartalanul heverhetett volna ott, bár nem örökké.

– A gyilkos talán gyorsan akart megszabadulni tőle – tűnődött Mark.

– Igen, de később nehéz lett volna kiszedni.

– Most akkor nem kell a templomba mennem.

– Nem, először a tó vizét eresztesd le. Sűrű napod lesz – tettem hozzá, igyekezvén vidám hangot megütni. Az erőlködésemtől azonban szemlátomást megint bezárult. – Igen, uram – mondta halkan, és kiment a szobából.

Átolvastam az újabb, szokványos leveleket, amiket az apát szolgája hozott, majd elmentem megkeresni Alice-t. Idegesség és izgatottság érzése kavargott bennem a gondolatra, hogy megint látom őt, mint egy kisfiúban. Guy testvér azt mondta, hogy a lány gyógyfüveket akaszt ki a szárítóban, és hamarosan szabad lesz, ezért addig az udvarra mentem, az időjárást ellenőrizni. A felhők magasan jártak, és reméltem, hogy egyelőre nem lesz több hó. A végtelen hidegben megborzongtam.

Emelt hangok hívták fel magukra a figyelmemet. A kapunál két alak birkózott, egy fekete és egy fehér ruhás. Odasiettem. Jerome vergődött Mortimus perjel erős szorításában, miközben egy papírdarabot próbált kitépni Jerome másik kezéből. Rokkantsága ellenére a karthauzi keményen küzdött. Mellettük Bugge tartott gallérjánál fogva egy tekergődző kisfiút.

– Add ide, fattyú! – morogta a perjel. Jerome megpróbálta a szájába gyömöszölni a papírt, de a perjel beakasztotta lábfejét a jó lábába, és a karthauzi átesett rajta, hátára érkezve a hóba. Mortimus lenyúlt, kitépte a papirost a kezéből, és hevesen zihálva felegyenesedett.

– Mi ez a kavarodás? – kérdeztem.

Mielőtt a perjel válaszolhatott volna, Jerome könyökére emelkedett, és leköpte őt. Mortimus látva, ahogy egy nyálcsomó folyt végig a fekete ruháján, undorodva felkiáltott, és hirtelen oldalba rúgta a karthauzit. Az öregember visszazuhant, és üvöltve fetrengett a felkavarodott hóban. Mortimus perjel egy levelet mutatott fel.

– Nézd, megbízott, rajtakaptam, amikor megpróbálta ezt kicsempészni!

Elvettem, és ránéztem a borítékra. – Sir Thomas Seymournak címezték!

– Ő nem a király egyik tanácsosa?

– De igen, egyúttal az elhunyt királyné testvére. – Egy pillantást vetettem Jerome-ra, aki fektében úgy bámult ránk, mint egy vadállat, majd feltéptem a borítékot. A hideg futkározott a hátamon, miközben olvastam. Seymourt, mint unokatestvérét szólította meg Jerome, majd megírta, hogy egy bűnös rendházban tartják fogva, ahol megölték a király megbízottját, és azt állította, tud egy történetet, ami Lord Cromwell gonosz cselekedeteiről szól. Ezt a Mark Smeatonnal való börtönbeli találkozásának meséjével folytatta, és a zenész Cromwell általi megkínzásának leírásával.

Most Cromwell egy másik megbízottja zárt be ide, egy zord arcú púpos. Annak reményében osztottam meg veled ezt a történetet, hogy Cromwell, az Antikrisztus eszköze ellen fel tudod használni. Az emberek gyűlölik, és még jobban fogják gyűlölni, ha ez napvilágra kerül.

Összegyűrtem a papírt. – Hogyan jutott ki a cellájából?

– Príma után eltűnt, és elkezdtem keresni. Ezalatt a jó Bugge-t megkereste ez a fiú a szegényházból, hogy az egyik szerzetestől kell üzenetet elhoznia. Bugge gyanút fogott, és nem engedte be. – A kapus elégedetten bólintott, markát szorosabbra fogva a lurkó gallérja körül. A fiú már abbahagyta a küzdelmet, és elszörnyedve nézte a hóban heverő Jerome-ot.

– Ki küldött? – kérdeztem tőle.

– Egy szolga hozott egy üzenetet – válaszolta remegő hangon –, arra kért, hogy vigyek el egy levelet a Londonba menő postakocsihoz.

– Ezt nála találtam – mondta Bugge. Kinyitotta szabad kezét, benne egy aranygyűrűt tartott.

– A tiéd? – kérdeztem Jerome-ot. Elfordította a fejét.

– Melyik szolga volt, fiam? Válaszolj, mert komoly bajban vagy.

– Grindstaff úr a konyháról, uram. A gyűrű volt a fizetség nekem és a postakocsisnak.

– Grindstaff – horkant fel a perjel. – Ő viszi be az ételt Jerome-nak. Mindig ellenezte a változásokat. Még ma este kiteszem innen a szűrét, hacsak nem akarsz szigorúbb intézkedést tenni, megbízott.

Megráztam a fejem.

– Figyelj arra, hogy Jerome mindig be legyen zárva a cellájába. Misére sem jöhet ki, majd meglátjuk, hogy jobb belátásra tér-e. – Bugge-hoz fordultam. – Engedd el a fiút.

Bugge a kapuhoz vonszolta a gyereket, és egy nyaklevessel kilökte az útra.

– Kelj fel – csattant Mortimus perjel Jerome-ra.

A karthauzi megpróbált feltápászkodni, de visszaesett. – Nem tudok, te keresztényietlen bugris.

– Segíts neki – utasítottam Bugge-t. – És zárd be a cellájába. – A kapuőr talpra állította Jerome-ot, és durván elvezette.

– Cromwellnek sok ellensége van – kiáltott vissza válla fölött a karthauzi. – Eljön még a végzete!

A perjelhez fordultam: – Beszélhetünk a szobádban?

A kolostorudvaron keresztül egy meleg szobába vezetett. A papírokkal telezsúfolt íróasztalon egy kancsó bor állt, amiből mindkettőnknek töltött egy kupával.

– Ez az első alkalom, hogy Jerome eltűnt mise után?

– Igen. Mindig szemmel tartjuk.

– Van bármi esély arra, hogy korábban kiküldött egy másik levelet?

– Amióta elzártuk, vagyis azóta, amióta megjöttél, nem. Azelőtt igen.

A körmömet rágva bólintottam. – Mostantól szorosan kell őrizni. Ez a levél súlyos dolog, azonnal jelentenem kell Lord Cromwellnek.

Számító pillantással nézett rám. – Megmondanád esetleg Lord Cromwellnek azt is, hogy egy, a királyhoz hűséges szerzetes akadályozta meg, hogy kijusson a levél?

– Meglátjuk – néztem vissza rá hidegen. – Egy másik ügyet is meg akartam veled beszélni. Orphan Stonegardenét.

Lassan bólintott. – Igen, hallottam, hogy kérdezősködtél.

– És? A te nevedet is megemlítették.

Vállat vont.

– Még az öreg, szüzességi fogadalmat tett szerzeteseket is megkísérti néha a vágy. Nagyon csinos lány volt. Nem tagadom, megpróbáltam rávenni, hogy hancúrozzon velem.

– Éppen te, akinek a felelőssége a fegyelem tartása ebben a rendházban, és aki éppen tegnap mondta nekem, hogy csak a fegyelem tartja távol a világot a káosztól?

Kényelmetlenül mocorgott a székében. – Egy fiatal lánnyal való kis pajzánkodás teljesen más, mint a természetellenes szenvedélyek, amik megrontják a szerzetesek egymás közti kapcsolatait – mondta élesen. – Nem vagyok tökéletes, senki sem az a szentek kivételével, és még közülük sem mindenki.

– Lenne, aki szavaidat hallva azt mondaná, hogy álszent vagy, Mortimus perjel.

– Ó, megbízott, hát nem álszent-e valamennyi férfi? Nem akartam bántani a lányt. Elég gyorsan visszautasított, az öreg pederaszta Alexander testvér pedig beárult az apátnál. Sajnáltam később a lányt – folytatta halkabb hangon –, mert úgy tengett-lengett itt, mint egy kísértet. Soha többé nem beszéltem vele.

– Tudsz bárkiről, aki erőszakot tett rajta? Stumpe asszony úgy hiszi, valaki ezt tette.

– Nem – sötétült el az arca. – Azt sohasem tűrtem volna. – Hosszú sóhajt engedett ki. – Rossz volt tegnap látni, hiszen valamikor ismertem.

– Stumpe asszony is – fontam karba kezem. – Perjel testvér, finom érzéseid csodálatra késztetnek. Alig hiszem el, hogy ez ugyanaz az ember, akit nem egészen félórája láttam egy nyomorékba rúgni.

– Az ember helye a világban nehéz, a szerzetesé pedig a legnehezebb. Isten által előírt kötelességei vannak, és heves kísértéseknek kell ellenállnia. A nők… ők mások, nyugodt életet érdemelnek, ha megfelelően viselkednek. Orphan rendes lány volt, nem olyan, mint az a szemtelen, aki most dolgozik Guynak.

– Úgy hallottam, őt is megkörnyékezted.

Egy pillanatra elhallgatott. – Nem voltam erőszakos vele. Orphannal. Amikor elutasított, nem erőszakoskodtam.

– Mások viszont igen. Luke testvér. – Kis hatásszünetet tartottam. – Edwig testvér.

– Ó, igen. Alexander testvér róluk is beszámolt, bár saját, súlyosabb bűnei végül őt is megtalálták – tette hozzá rosszindulatúan. – Az apát helyre tette Luke testvért, és Edwignek is megmondta, hogy hagyja békén a lányt. Nekem is. Nem sűrűn ad nekem utasítást, de ez alkalommal megtette.

– Azt mondják, te és Edwig testvér irányítjátok ezt a helyet.

– Valakinek meg kell tennie. Fabian apátot jobban érdekli a vadászat a helyi nemesekkel. Mi látjuk el azokat az unalmas feladatokat, amelyek a monostor működését biztosítják.

Eltűnődtem, hogy megemlítsem-e a monostor pénzügyi dolgait, vagy a földeladásokat, hogy lássam, miként reagál. De inkább nem tettem, nem akartam senkit sem figyelmeztetni, amíg nem volt bizonyíték a kezemben.

– Tudod, sosem hittem el, hogy ellopta azokat a kupákat és megszökött velük – mondta halkan.

– Stumpe asszonynak azt mondtad, hogy ezt tette.

– Akkor így tűnt, és Fabian apát azt mondta, hogy ezt az álláspontot tartsuk. Remélem, megtalálod azt, aki tette – tette hozzá komoran. – Ha igen, nem bánnék öt percet kettesben vele.

Arcába bámultam, mely jogos haraggal volt telve. – El tudom képzelni, hogy élveznéd – feleltem hidegen. – És ha nem haragszol, most megyek, késésben vagyok egy találkozóról.

†

Alice az ispotály konyhájában várt, masszív hócipővel a lábán, és egy öreg gyapjúköpennyel maga mellett. – Ennél valamivel melegebbre lesz szükséged – mondtam. – Nagyon hideg van odakint.

– Ez megteszi – felelte, majd belebújt. – Anyámé volt, harminc hideg télen át melegítette.

A hátsó falba vágott kapuhoz mentünk, ugyanazon az úton, mint Markkal előző nap. Zavarba hozott, amikor észrevettem, hogy egy jó inchcsel magasabb volt nálam. A legtöbb férfi magasabb a hajlott hátam miatt, de a nőknek általában a szemébe tudok nézni. Azon tűnődtem, mi vonzotta Markot és engem is Alice-hez, mert nem volt az a hagyományos szépség, vagyis tetszetős és sápadt. A tetszelgő szőke cselédlányok azonban sosem tetszettek; mindig arra vágytam, hogy az enyémhez hasonló erős lélekre akadjak. Szívem hevesebben kezdett verni erre a felfedezésre.

Elhaladtunk Singleton sírja mellett, ami még mindig barnán sötétlett a fehérségben. Alice ugyanolyan távolságtartó és hallgatag volt, mint Mark. Dühös lettem, hogy megint ezzel a néma arcátlansággal kell szembenéznem, és kíváncsi voltam, hogy ez vajon egy közösen kitalált magatartás, vagy mindkettő magától viselkedik így. A hatalom nélküliek eszközei, amelyekkel egyet nem értésüket kifejezhetik, alapvetően korlátozottak voltak.

Mialatt keresztülvágtunk a gyümölcsösön, aminek fáit ellepték a kiéhezett varjak csapatai, megpróbálkoztam a beszélgetéssel. Megkérdeztem, hogyan lehet, hogy a mocsár körül játszva töltötte a gyerekkorát.

– Két kisfiú élt a szomszédos házban, a miénk mellett. Testvérek voltak, Noel és James. Sokszor játszottunk együtt. A családjuk nemzedékek óta halászattal foglalkozott, így mindannyian ismerték a mocsárbéli utakat, az összes útjelzőt, amely szilárd talajt jelzett az ember lába alatt. Az apjuk nemcsak halász, hanem csempész is volt. Már mind halottak, a hajójuk öt évvel ezelőtt veszett oda egy nagy viharban.

– Sajnálom.

– Ez a halászok sorsa. – Felém fordult, egy kis lendület vegyült hangjába. – Csak azért visznek az emberek feldolgozott ruhaanyagot Franciaországba, és hoznak cserébe bort, mert szegények.

– Nem áll szándékomban senki ellen vádat emelni, Alice. Csak arra vagyok kíváncsi, bizonyos elszámolatlan pénzek és talán az elveszett ereklye ezen az úton kivihető volt-e.

A halastó túlsó felére értünk. Kicsivel odébb pár szolga egy szerzetes felügyelete alatt a patak kis zárógátjánál dolgozott, és láttam, hogy a tóban a vízszint már lejjebb apadt.

– Guy testvér mesélt arról a szegény lányról – szólalt meg Alice, szorosabbra húzva maga körül a köpenyét. Azt mondta, ugyanazt a munkát végezte előttem, amit én.

– Igen, így volt. De annak a szegény teremtésnek Simon Whelplay kivételével nem voltak barátai. Rád van, aki vigyázzon. – Nyugtalanságot láttam a szemében, ezért biztatóan rámosolyogtam. – No, már itt is vagyunk a kapunál, máris kinyitom.

Kiléptünk a kapun, és ismét ott álltam bámulva a messze elnyúló, fehérben úszó mocsarat, a távoli folyót és a kettő között félúton kiemelkedő kis dombot, az épületromokkal.

– Első alkalommal majdnem beleestem, amikor idejöttem – mondtam. – Biztos vagy benne, hogy van biztonságos út? Nem értem, hogyan látsz bármilyen útjelzőt, amikor mindent hó borít.

Előremutatott. – Látod annak a magas nádasnak a szegélyét? Csak meg kell találni a megfelelőeket, és a kellő távolságban maradni tőlük. Nincs végig mocsár, vannak szilárd foltok, és a nádasok formája mutatja a helyüket. – Lelépett az útról és megtapodta a földet. – Helyenként szilárdnak tűnő, jeges részek is vannak, vigyázz, nehogy belelépj valamelyikbe.

– Tudom. Ez történt velem a múltkor. – Tétováztam a parton, majd idegesen elmosolyodtam. – Egy királyi megbízott élete van a kezedben.

– Vigyázni fogok, uram. – Előre-hátra sétált a csapáson párszor, felmérve, hol keljünk át, majd arra utasított, hogy pontosan a lábnyomába lépjek, és elindultunk a mocsárba.

†

Lassan, de biztosan vezetett végig az ösvényen, gyakran megállt tájékozódni. Bevallom, szívem erősen dobogott az elején. Vissza-visszanéztem, ahogy egyre nőtt a távolság a monostor falától, tudva, hogy senki nem tudna segíteni, ha valamelyikünk megcsúszik. Alice magabiztosnak tűnt. Időnként, amikor a lábnyomába léptem, szilárd talajt éreztem, máskor olajszerű fekete víz töltötte meg a bemélyedéseket. Úgy éreztem nagyon lassan haladunk, és meglepődtem, amikor egyszer felnézve azt láttam, hogy már majdnem ott vagyunk a dombnál. Az épületromok nem lehettek messzebb ötven yardnál. Alice megállt.

– Fel kell mennünk a romokhoz, onnan majd egy másik út vezet a folyóhoz. Azon az oldalon némileg veszélyesebb.

– Nos, jussunk fel legalább a dombra.

Pár pillanattal később szilárd talajra léptünk. A kis domb csak pár lábbal magasodott a mocsár fölé, de tiszta kilátás nyílt a monostorra is, és előre a nyugodt és szürke folyóra is. A távolban már látszott a tenger, és a csípős szél sós levegőt hozott.

– Szóval erre hozzák a csempészek az árujukat?

– Igen, uram. Pár évvel ezelőtt egy Rye nevű vámszedő néhány csempészt idáig üldözött, de eltévesztették az utat. Ketten szempillantás alatt elsüllyedtek, nyom nélkül eltűntek. – Követtem tekintetét a fehér messzeségbe, megborzongtam, majd körbenéztem a buckán. Kisebb volt, mint vártam, az épületromok alig jelentettek többet néhány kőrakásnál. Az egyik, noha tető nélkül állt, jobb állapotban volt, mint a többi, és mellette tűzrakás nyomait láttam, egy csupasz, hamuval borított foltot a hóban.

– Itt nemrég emberek jártak – mondtam, feltúrva a hamut. A botommal körbeböködtem a helyet, félig abban reménykedve, hogy megtalálom az elrejtett relikviát vagy a láda aranyat, de semmit nem leltem. Alice némán figyelt. Visszamentem hozzá és körbenéztem. – Az első szerzeteseknek kemény élete lehetett. Kíváncsi vagyok, miért jöttek ide. Talán a biztonság miatt.

– Azt mondják, a mocsár szintje fokozatosan emelkedett, ahogy a folyótorkolatnál felgyűlt az iszap. Talán akkor még nem volt itt mocsár, csak egy pont közel a folyóhoz – mondta Alice, de nem úgy hangzott, hogy nagyon érdekelné a téma.

– Érdekes lenne megfesteni ezt a tájat. Tudod, ha van időm, festek.

– Én csak a festett üvegeket ismerem a templomból. A színek szépek, de az alakok valahogy nem tűnnek igaziaknak.

Bólintottam. – Mert nem arányosak, és nem ábrázolják a távolságot, nincs perspektíva. De a mostani festők már megpróbálják úgy ábrázolni a dolgokat, ahogy valójában vannak, és megmutatni a valóságot.

– Valóban, uram? – Hangja még mindig hűvös, távoli volt. Lesöpörtem a havat a régi falmaradvány egy részéről, és leültem.

– Alice, szeretnék veled beszélni. Markról.

Üres tekintettel nézett rám.

– Tudom, hogy vonzódik hozzád, és úgy gondolom, vonzalma tisztességes.

Azonnal felélénkült.

– Akkor miért tiltottad el attól, hogy találkozzon velem, uram?

– Mark apja az apám birtokának a tiszttartója. Nem mintha apám gazdag lenne, de szerencsés voltam, és a jog segítségével előrejutottam, magának Lord Cromwellnek a szolgálatába. – Reméltem, hogy lenyűgözöm, de arckifejezése nem változott.

– Apám ígéretet tett Mark apjának, hogy megpróbálom a fiút segíteni Londonban. Sikerült teljesítenem az ígéretét, bár ez nem csak rajtam múlt. Mark jó esze és tisztességtudó modora szintén közrejátszott. – Finoman köhintettem. – Sajnos akadt némi bonyodalom. El kellett hagynia állását…

– Tudok az udvarhölgyről, uram. Mindent elmondott nekem.

– Ó. Valóban? Akkor hát láthatod, Alice, hogy ez a küldetés az utolsó lehetősége, hogy visszatérjen a kegyeltek közé. Ha megragadja ezt, előreléphet, gazdag és biztos jövője lehet, de ehhez megfelelő rangbéli feleséget kell találnia. Alice, te rendes lány vagy. Ha egy londoni kereskedő lánya lennél, az teljesen más ügy lenne. Abban az esetben akár még hozzám is illenél, nem csak Markhoz. – Ezt nem akartam kimondani, de váratlanul rám tört ez az érzés. Összeráncolta szemöldökét, értetlen képet vágott. Eddig nem jött rá? Mély levegőt vettem. – Mindenesetre, ha Mark előre akar lépni, nem teheti a szépet egy szolgálónak. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de így működik a társadalmunk.

– Akkor ez a társadalom gonosz – mondta hirtelen haraggal a lány. – Már régóta ezt gondolom.

Felálltam. – Ez az a világ, amit Isten a számunkra teremtett, jólétben vagy szomorúságban, de ebben kell élnünk. Visszahúznád Markot, megakadályozva az előrelépését? Ha bátorítod, ez fog történni.

– Nem teszek semmit, ami a kárára lehet – válaszolta hevesen. – Semmit nem teszek, ami a kívánsága ellen lenne.

– De talán olyat kíván, ami nem szolgálja a javát.

– Ezt neki kell eldöntenie. Ám ha nem beszélhetünk egymással, nem is mondhat semmit.

– Valóban elrontanád az esélyeit?

Úgy fürkészett, olyan mélyreható pillantással, hogy még soha ilyen kényelmetlenül nem éreztem magam nő előtt. Egy idő múlva felsóhajtott. – Néha úgy tűnik, mindenkit, akit szeretek, elvesznek tőlem. Talán ez a szolgák sorsa – tette hozzá keserűen.

– Mark azt mondta, volt egy udvarlód, egy favágó, aki balesetben meghalt.

– Ha nem ez történt volna vele, jómódban élnék Scarnsea-ben, mert a földesurak semmi mást nem tesznek manapság, csak a fákat vágatják ki. Ehelyett itt vagyok. – Könnyek szöktek szemébe, dühösen letörölte őket. Boldogan magamhoz öleltem és megnyugtattam volna, de tudtam, hogy nem az én ölelésemre vágyik.

– Sajnálom. Az a világ rendje, hogy gyakran elveszítjük azokat, akiket szeretünk. Alice, a monostornak talán nincs hosszú jövője. Mi lenne, ha megpróbálnék neked állást szerezni a városban Copynger bírón keresztül? Talán holnap találkozok vele. Nem itt kellene lenned, ahol ennyi szörnyűség történik.

Ismét megtörölte szemeit, és furcsa, érzelemmel teli pillantást vetett ram. – Igen, itt megismertem az emberekben rejlő erőszak mélységeit. Ijesztő dolog. – Még most is látom magam előtt pillantását, ahogy írok, és beleborzongok az ezek után történtek emlékébe.

– Engedd meg, hogy segítsek neked elkerülni innen.

– Talán, uram, de nem lesz könnyű tiszteletet mutatnom afelé az ember felé.

– Megértem. De mint már mondtam, ez a világ rendje.

– Félek már itt lenni. Még Mark is fél.

– Igen, még én is.

– Uram, Guy testvér említette, hogy más dolgokat is találtatok a tóban a lány testén kívül. Megkérdezhetem, mik voltak ezek?

– Csak egy csuha, amely nem bizonyíték arra, amit reméltem, és egy kard. Most eresztik le a tó vizét, hogy lássam, van-e ott még valami.

– Egy kard?

– Igen. Úgy vélem, ezzel ölték meg Singleton megbízottat. A készítője jele bele van ütve, ami lehetővé teszi, hogy megkeressem, de ehhez Londonba kell mennem.

– Ne menj, uram, kérlek – mondta hirtelen hévvel – Ne hagyj itt minket. Uram, könyörgök bocsánatodért, ha engedetlen voltam, de kérlek, ne menj. Csak a te jelenléted tart biztonságban.

– Azt hiszem, túlbecsülöd a hatalmamat – feleltem komoran. – Simon Whelplayt sem tudtam megmenteni. Egyelőre azonban nem tudom, hogy jutnék el Londonba, legalább egy hetet venne igénybe az utazás, és nincs ennyi időm.

Arca megkönnyebbüléssel telt meg. Felkeltem és megpaskoltam a karját.– Meghat, hogy mennyi hittel vagy irántam.

Visszahúzta ugyan a karját, de mosolygott. – Talán te nem vagy elég hittel magad iránt, uram. Talán más körülmények közt, Mark nélkül… – Nem fejezte be a mondatot, tartózkodóan lehajtotta a fejét. Bevallom, szívem erősen dobogott. Egy pillanatig némán álltunk egymás mellett.

– Azt hiszem, most inkább vissza kellene mennünk – szólaltam meg –, mint elgyalogolni a folyóig. Üzenetet várok a bírótól. És Alice, valamit tenni fogok az érdekedben, ígérem. És… köszönöm szavaidat.

– Én pedig a segítségedet – mosolyodott el gyorsan, és megindult előre a mocsárba. A visszaút könnyebb volt, csak a korábbi lábnyomokat kellett követnünk. Míg Alice után lépkedtem, a nyakát figyeltem, egyszer majdnem előre is nyúltam, hogy megérintsem. Megráztam a fejem. Nem csak a szerzetesek tudnak könnyen bolondot csinálni magukból, és válnak hipokritákká.

Furcsa érzés lett rajtam úrrá. Nem sok szót váltottunk visszafelé, de ez legalább kellemesebb csend volt, mint az odaúton. Az ispotályban Alice magamra hagyott, hogy folytassa a munkáját. Guy testvér a kövér szerzetes lábát kenegette.

– Visszatértetek? Átfagyottnak tűnsz – nézett fel.

– Az is vagyok. Alice nagyon sokat segített, hálás vagyok neki ezért.

– Hogy aludtál?

– Sokkal jobban, hála a remek főzetednek. Nem láttad Markot?

– Pár pillanattal ezelőtt mentem el mellette. A szobátokba tartott. Még egy pár napig igyál a főzetből – szólt utánam, ahogy kimentem a kórteremből. Eltűnődtem, hogy mit mondjak el a fiúnak az Alice-szel folytatott beszélgetésemből. A szobánkhoz értem és kinyitottam az ajtót.

– Mark, kint jártam a… – kezdtem, majd abbahagytam, és körbenéztem. A szoba üres volt. Váratlanul egy hangot hallottam, mintha a semmiből jött volna.

– Uram! Segíts!

Huszonnegyedik fejezet

– Segítség!

Hallani lehetett a pánikot Mark fojtott hangjában, ami összezavart agyamnak még mindig úgy tűnt, mintha az üres térből jött volna. Aztán észrevettem, hogy a szekrényt kissé odébb húzták. Mögé pillantva egy ajtót láttam a fal faburkolatában. Némi erőlködés árán félre rángattam a szekrényt.

– Mark, ott vagy bent?

– Be vagyok zárva! Nyisd ki, uram! Gyorsan, még visszajöhet!

Lenyomtam a régi, rozsdás kilincset. Kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt, nyirkos levegőnek engedve utat. A sötétségből Mark bukkant fel, koszosan és ziláltan. Egy pillanatig a mögötte lévő feketeséget fürkésztem, majd ránéztem.

– Az Isten szerelmére, mi történt? Ki jöhet vissza?

Mély, szaggatott lélegzettel zihált. – Amikor bementem, becsuktam magam mögött az ajtót, és csak ezután jöttem rá, hogy belülről nem lehet kinyitni. Csapdába estem. Van egy kémlelőnyílás, valaki korábban kémkedett utánunk. Láttam, amikor bejöttél, és akkor kezdtem kiabálni.

– Mondd el, mi történt, az elejétől. – Legalább a döbbenet kirántotta a korábbi komorságából, gondoltam. Leült az ágyra.

– Miután elmentél, beszéltem Mortimus perjellel a tó leeresztéséről. Most csinálják.

– Igen, láttam.

– Aztán visszajöttem ide a hócipőmért. Mialatt felhúztam, megint hangokat hallottam. – Határozottan a szemembe nézett. – Tudtam, hogy igazam volt.

– A füled élesebb, mint az eszed, hogy így bezártad magad oda. Folytasd.

– Mindig a szekrény felől jött a zaj. Elhúztam, hogy megnézzem, mi lapul mögötte, és megláttam ezt az ajtót. Bementem egy gyertyával. Egy folyosó van mögötte, és azt akartam felderíteni, hogy hová vezet. Becsuktam az ajtót, hogy ne jöjjön utánam senki, de ahogy behúztam, a huzat kioltotta a gyertyámat, én meg ott maradtam a sötétben. Nekifeszültem a vállammal az ajtónak, de nem engedett. – Elvörösödött. – Ez teljesen elbátortalanított. Nem volt nálam a kardom. A sötétben megláttam egy pici fénypontot, akkor találtam meg a faburkolatba fúrt kis kémlelőnyílást. – Egy apró lyukra mutatott a falban. Felálltam és megvizsgáltam; bentről, a szobából egy szög helyének látszott.

– Mennyi ideig voltál bezárva?

– Nem sokáig. Szerencsére pár perc múlva megjöttél. Kimentél a mocsárba?

– Igen. Csempészek jártak arra, tűzrakás nyomaira leltünk. Beszéltem Alice-szel, majd később erről is szót ejtünk. – Meggyújtottam két gyertyát a kandalló tüzéről, majd az egyiket átnyújtottam neki. – Nos, megnézzük ismét ezt a folyosót?

Mély levegőt vett. – Igen, uram.

Bezártam a szobánk ajtaját a behatolók ellen, majd bepréseltük magunkat a szekrény mögé, és kinyitottuk a rejtekajtót. Sötét, keskeny folyosó húzódott mögötte.

– Guy testvér említett egy átjárót az ispotály és a konyha között – emlékeztem vissza. – A nagy pestis idején zárták le.

– Ezt nemrég használták még.

– Igen. – Belülről én is láttam a kis fénypontot, amely a faburkolatba vágott kémlelőnyíláson keresztül szivárgott be. – Ez tiszta rálátást biztosít a szobára. Mostanság csinálhatták.

– Guy testvér választotta ki a szobánkat.

– Igen. Ahol bárki leselkedhetett utánunk és kihallgathatott minket. – Megvizsgáltam az ajtót. Az a fajta kilincs volt rajta, amelyet csak kívülről lehetett kinyitni. – Ez alkalommal menjünk biztosra. – Majdnem teljesen becsuktam, de a zsebkendőmet a nyílásba tettem, megakadályozva, hogy ránk záródjon.

A keskeny folyosó az ispotály épületének falával párhuzamosan futott. Az egyik oldalát az ispotály szobáinak faburkolata alkotta, a másikat a kolostori épület kőfala. A nyirkos falakon rozsdás fáklyatartók maradványai sorakoztak. Nyilvánvalóan régen nem használták, dohos szag érződött a nyirkosságtól, és furcsa gumós gombák nőttek a sarkokban. Kis idő múlva a folyosó jobbra fordult, és egy kamrába jutottunk. Beléptünk és körbevilágítottunk gyertyáinkkal.

Egy szögletes, ablaktalan börtöncellában voltunk. Nagyon régi vasbéklyók voltak a falra erősítve, a sarokban pedig egy halom penészes rongy és fadarabok jelezték az ágy maradványait. A gyertyám fényénél megvizsgáltam a falakat; mindenhová szavakat karcoltak a kőbe. Elolvastam az egyik sort: Frater Petrus tristissimus. Anno 1339. – „Péter testvér, a legszomorúbb”. Kíváncsi lennék, mit követett el.

– Van itt egy kijárat – szólt Mark, egy erős faajtóhoz lépve. Lehajoltam a kulcslyukhoz. Kívülről nem jött fény. A fülemet az ajtóhoz szorítottam, de nem hallottam semmit.

Lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó némán nyílt befelé, láttam, hogy a zsanérokat megzsírozták. Egy újabb szekrény mögött álltunk, amit eléggé eltoltak a faltól ahhoz, hogy egy ember kiférjen az így keletkezett résen. Kiléptünk, és egy kőpadlós folyosón találtuk magunkat. Néhány lépésnyire egy félig nyitott ajtót láttunk. Beszédhangokat és tányércsörömpölést hallottam.

– Ez a konyhai átjáró – suttogtam. – Vissza, gyorsan, mielőtt valaki meglát minket.

Bepréseltem magam Mark mögött, és lehajoltam, hogy bezárjam az ajtót, köhögve a dohos levegőtől. Hirtelen egy kéz fogta be a számat, és megdermedtem, amikor egy másik a púpomra nehezedett. A gyertyák kialudtak, majd Mark suttogását hallottam.

– Halkan, uram. Jön valaki!

Bólintottam, mire levette rólam a kezét. Én semmit sem hallottam; tényleg rendkívül éles hallása volt. Egy pillanattal később gyertyafény tűnt fel a fordulóban, majd egy csuhát viselő alak jelent meg a börtöncellában komor, fekete arcával. Guy testvér gyertyája megvilágította alakunkat a sarokban, és látványunkra megtorpant.

– Jézus szent nevére, mit kerestek itt?

Előreléptem. – Ugyanezt a kérdést feltehetnénk neked mi is, testvér. Hogy kerültél ide? Bezártuk a szobaajtónkat.

– Én pedig kinyitottam. Üzenetet hoztam, hogy leeresztették a tó vizét, szólítottalak titeket, de nem jött válasz. Halottak is lehettetek volna, úgyhogy beengedtem magam a kulcsommal, és megtaláltam a rejtekajtót.

– Poer úr számos alkalommal hallott valami zajt a falon túlról, ma reggel pedig megtalálta azt az ajtót. Valaki kémkedett utánunk, Guy testvér. Te adtad nekünk azt a szobát a rejtett átjáróval. Miért? És miért nem mondtad el nekem, hogy van egy lezáratlan átjáró az ispotály és a konyha között? – A hangom keményen csengett. Már éppen kezdtem úgy tekinteni Guy testvérre, mint egy barátra. Átkoztam magam, hogy ilyen közel kerültem egy emberhez, aki, ha mindent egybevetettünk, még mindig az egyik gyanúsított volt.

Arca megkeményedett. A gyertyafény furcsán ugrált hosszú orrán és sötét, keskeny vonásain. – Elfelejtettem, hogy az az ajtó a szobátokban van, uram. Ezt az átjárót már kétszáz éve nem használták.

– Ma reggel mégis járt itt valaki! És te adtad nekünk azt az egy szobát, ahol kémlelőnyílást lehet vágni a falba!

– Nem ez az egyetlen szoba – mondta nyugodtan. Tekintete rezzenéstelen volt, a gyertyát biztos kézzel fogta. – Nem láttátok? Ez a folyosó az ispotály teljes faburkolata mentén végigfut, a folyosón lévő valamennyi szoba mögött.

– De csak a miénken van kémlelőnyílás. A látogatókat általában abban a szobában szállásoljátok el?

– Csak azokat, akik nem az apátnál laknak. Hírnököket, vagy a földjeink intézőit, ha üzleti ügyben jönnek.

Körbemutattam a nyirkos kis cellában. – És mégis mi ez a borzasztó hely?

– Ez a szerzetesek régi börtöne. A legtöbb rendházban van ilyen; a régmúlt időkben az apátok bezárhatták azokat a testvéreket, akik súlyosan vétkeztek. A kánonjog szerint még mindig megvan erre a lehetőségük, de sohasem alkalmazzák.

– Ezekben az elpuhult időkben nem.

– Mortimus perjel pár hónapja megkérdezte, hogy még létezik-e a régi börtöncella, mert azt fontolgatta, hogy újra bevezeti a régi büntetési gyakorlatot. Megmondtam neki, hogy amennyire tudom, még létezik. Nem voltam itt azóta, hogy egy öreg szolga megmutatta, amikor átvettem az ispotályt. Azt hittem, befalazták az ajtót.

– Hát nem így történt. Szóval Mortimus perjel kérdezősködött erről?

– Igen. – Hangja megkeményedett. – Azt hinném, hogy egyetértesz vele, mert a főminiszter szemlátomást életünket olyan keménnyé és könyörtelenné akarja tenni, amennyire csak lehetséges.

Csend ereszkedett közénk. – Légy óvatos, miket mondasz tanúk előtt, testvér.

– Igen. Ez a világ tele van új csodákkal, ahol Anglia királya felköttet egy szókimondó embert. – Megpróbálta összeszedni magát. – Sajnálom. Shardlake úr, bár tegnap mi az új módszerekről beszélgettünk, ennek ellenére félelem és feszültség súlya nehezedik itt mindenkire. Csak békében akarok élni, megbízott. Mindannyian ezt akarjuk.

– Nem mindenki, testvér. Valaki átjöhetett ezen a folyosón a konyhába, hogy megölje Singleton megbízottat. Ez azt jelenti, hogy nem volt szüksége kulcsra, hogy bejusson a konyhába. Igen, emiatt vált a konyha ideális hellyé ahhoz, hogy valaki oda szervezze meg vele a találkozót, majd csendben várjon, és végül megölje.

– Alice és én egész éjjel az öreg James testvér mellett voltunk. Senki nem jöhetett el mellettünk anélkül, hogy észre ne vettük volna.

Felemeltem a gyertyáját és az arcához tartottam. – De te megtehetted, testvér.

– A Mi Urunk szent vérére esküszöm, hogy nem én tettem – mondta szenvedélyesen. – Orvos vagyok, az én esküm arra szól, hogy megóvjam az életet, és nem arról, hogy elvegyem.

– Ki tudott még a folyosóról? Azt mondtad, a perjel beszélt róla. Mikor?

Homlokához emelte kezét. – Az elöljárók ülésén vetette fel. Én voltam ott, az apát, Mortimus perjel, Edwig testvér és Gabriel testvér. Jude testvér, az alamizsnás, valamint Hugh testvér, a cellárius is jelen volt. Mortimus perjel szokás szerint azt boncolgatta, hogy mennyivel szigorúbb fegyelmet kellene tartani. Azt mondta, hallotta, hogy a szerzetesek régi börtöncellája még megvan valahol az ispotály mögött. Félig viccelt, azt hiszem.

– Ki más tudhat erről még a monostorban?

– Az új novíciusoknak mindig elmondják, hogy van egy rejtett, régi cella a monostor területén, hogy megijesszék őket, de nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogy pontosan hol van. Én is elfeledkeztem róla, amíg szóba nem került az érkezésed után. Már mondtam, azt hittem, évek óta le van zárva.

– Szóval többen tudták, hogy létezik. Mi a helyzet a barátoddal, Jerome testvérrel?

Széttárta karját. – Hogy érted ezt? Jerome nem a barátom.

– Láttalak, amikor tegnap segítettél neki a misén.

Guy testvér megrázta a fejét. – Ő a testvérem Krisztusban, ráadásul egy szegény nyomorék. Hát már ilyen állapotok vannak, hogy egy nyomoréknak segíteni a könyve lapozásával vád alapjául szolgál? Nem ilyen embernek hittelek, Shardlake úr.

– Egy gyilkost keresek, testvér – mondtam kurtán. – Valamennyi elöljárót szemmel tartom, köztük téged is. Tehát bárki, aki részt vett az ülésen, felfrissült memóriával úgy dönthetett, hogy felderíti az átjárót.

– Feltételezem, igen.

Ismét körbenéztem a nyirkos cellában. – Menjünk. Ettől a helytől sajognak a csontjaim.

Teljes csendben visszaindultunk a folyosón. Guy testvér ment ki először, én pedig még lehajoltam a zsebkendőmért. Ahogy ezt tettem, valami tompa csillogást vettem észre a gyertyafénynél. Óvatosan megkapartam a kőlapot a körmömmel.

– Mi az, uram? – kérdezte Mark.

Közelebbről megszemléltem az ujjamat. – Ó, az Istenért, hát emiatt volt – suttogtam. – Hát persze, a könyvtár.

– Mi az, uram?

– Később. – Alaposan megtöröltem az ujjam a köpenyembe. – Gyerünk, megfagynak a csontjaim, ha nem ülhetek gyorsan a tűz mellé.

Amikor ismét elfoglaltuk szobánkat, elbocsátottam Guy testvért, majd a kandalló rostélya előtt melengettem ujjaimat.

– Uh, az a hely borzasztó hideg volt!

– Meglepett, hogy Guy testvér a főminiszter ellen beszélt.

– A király politikája ellen beszélt, de csak akkor követett volna el felségárulást, ha a király, mint az egyház feje ellen szólt volna. A pillanat hevében csak azt mondta ki, amit mindannyian gondolnak. – Kifújtam a levegőt. – Mindegy, találtam egy nyomot odabent, de az másvalakihez vezet.

– Kihez, uram?

Ránéztem, elégedetten látva, hogy rosszkedvét szemlátomást elfeledte.

– Később. Gyerünk, most a tóhoz kell mennünk, mielőtt elkezdik kipucolni. Meg kell néznünk, van-e benne valami. – Elhagytuk a szobát, elmém pedig szinte száguldott.

†

Ismét átvágtunk a gyümölcsösön, le a halastóhoz, ahol egész seregnyi szolga várt minket a parton, hosszú botokkal a kezükben. Mortimus perjel irányította őket. Közeledésünkre felénk fordult.

– A patakot eltereltük, megbízott, és a vizet leeresztettük. De lassan vissza kell majd engednünk, különben elönti az üreg melletti földeket.

Bólintottam. A tó egy mély, üres tálhoz hasonlított, amelynek fenekét jégszilánkokkal teli sűrű szürkésbarnás iszap borította. Odakiáltottam a szolgáknak:

– Egy shillinget kap, aki bármit talál odalent!

Két szolga előrelépett, és óvatosan lemásztak az iszapba, folyamatosan próbálgatva a talajt botjaikkal. Végül egyikőjük felkiáltott, és a magasba tartott valamit. Két aranykelyhet.

– Orphan állítólag ezeket vitte el – suttogta a perjel.

Azt reméltem, hogy megtalálják az ereklyét, de egy régi szandálon kívül újabb tíz perc elteltével sem került elő semmi más. A szolgák kimásztak, és a férfi, aki megtalálta a kelyheket, átadta nekem őket. Miután megkapta az ígért shillinget a perjelhez fordultam, hogy megvizsgálhassa a tárgyakat.

– Semmi kétség, ezek azok. – Hosszú sóhajt eresztett meg.

– Megbízott, kérlek jusson eszedbe, ha megtalálod a szegény lány gyilkosát, szeretnék vele némi időt négyszemközt eltölteni. – Ezzel megfordult és elsétált. Felvont szemöldökkel Markhoz fordultam.

– Tényleg ennyire megviselte a lány halála? – kérdezte.

– Az emberi lélek mélységein nehéz eligazodni. Gyere, a templomba kell mennünk.

Huszönötödik fejezet

Lábaim fáradtak voltak és a hátam is sajgott, amikor újra visszaindultunk a kolostorba. Irigykedve figyeltem Mark ruganyos lépteit, és ahogy izmos lába a havat rugdosta. Amikor az udvarba értünk, megálltam, hogy rendezzem a légzésemet.

– A szobánkban talált nyom visszavezet Gabriel testvérhez. Úgy tűnik, mégiscsak rejtegetett valamit. Menjünk, keressük meg, nézzük először a templomban. Azt szeretném, hogy mialatt beszélek vele, maradj hallótávolságon kívül. Ne kérdezd miért, megvan rá az okom.

– Ahogy kívánod, uram. – Láttam, hogy zavarja a titkolózásom, de ez része volt a tervnek, amit kidolgoztam. Meglepett, amit az átjáróban találtam, de nem tudtam leplezni elégedettségemet, hogy korábbi gyanakvásom Gabriel iránt nem volt alaptalan. Az emberi lélek mélységeit valóban nehéz felderíteni.

Az ég még mindig felhős volt odakint, és a templom belseje is homályban úszott. Mialatt végigsétáltunk a főhajón, az oldalkápolnákból nem hallottunk imamormogást; még tartott a szerzetesek pihenőideje. A főhajóban megláttam Gabriel testvért; éppen egy szolgát felügyelt, aki egy, a falba helyezett nagy fémtáblát tisztított.

– Remek, lejön a patina. – Mély hangja visszhangzott, ahogy közelebb értünk. – Guy szere működik.

– Gabriel testvér – szólítottam meg – attól tartok el kell küldened szolgádat. Ismét beszélnem kell veled.

Sóhajtott, és távozásra intette a férfit. Elolvastam a ravatalon fekvő szerzetes alakja feletti táblára vésett latin szöveget.

– Szóval itt van eltemetve a falban az első apát?

– Igen. A fémmunka elsőrangú. – Markra pillantott, aki távolabb állt, az utasításomnak megfelelően, majd visszafordult hozzám. – Sajnos rézötvözet, de Guy testvér készített egy oldatot a tisztításához. – Gyorsan, idegesen beszélt.

– Elfoglalt életed van testvér, a templom zenéjéért és díszítéséért is felelős vagy. – Felnéztem a gyalogjáróra, ahol Szent Donát szobra mellett különféle szerszámok hevertek, valamint a munkások kosara, amit kötelekkel rögzítettek a gyalogjáróhoz, és a harangtoronyhoz. – Látom, nem haladtok a munkával. Még mindig Edwig testvérrel tárgyalsz?

– Igen. De bizonyára nem ennek a megvitatása végett jöttél. – Immár ingerültség vegyült hangjába.

– Nem, testvér. Tegnap felvázoltam egy lehetséges esetet neked, egy ügyvéd vádjait, ahogy te mondtad. Gyilkosság vádját. Azt mondtad, hamis képet festettem rólad.

– Így van. Nem vagyok gyilkos.

– Ám bennünk, szónokló ügyvédekben kifejlődik egy olyan ösztön, amely megsúgja, mikor tartanak vissza emberek dolgokat. Ebben ritkán tévedünk.

Semmit nem szólt, csak erősen figyelt rám.

– Hadd vázoljak fel egy másik lehetséges esetet neked, néhány feltételezést, mondjuk, és menet közben kijavíthatsz, ha tévedek. Ez tisztességes ajánlat?

– Nem tudom, mi a trükk benne.

– Nincs trükk, megígérem. Az elöljárók pár hónappal ezelőtti ülésével kezdem. Mortimus perjel megemlítette a szerzetesek régi börtöncelláját, és egy átjárót, amely az ispotály és a konyhai rész között húzódik.

– Igen… igen, emlékszem. – Egy kicsit gyorsabban kezdte venni a levegőt, és sűrűbben pislogott.

– Sosem jártatok utána, de én azt hiszem, neked rémlett valami. Azt gondolom, hogy elmentél a könyvtárba, és kikerested a monostor régi tervrajzait. Láttam őket, amikor megmutattad a könyvtárat; emlékszem, milyen ideges voltál, hogy meg ne nézzem ezeket. Szerintem megtaláltad az átjárót, testvér. Ezek után odamentél, és kémlelőnyílást vájtál abba a falba, amely a mi szobánkat határolja. A konyhafőnök azt mondta, mindig a konyha körül settenkedtél, ahol most már tudom, hogy a folyosó kijárata van.

Megnyalta kiszáradt ajkait.

– Nem mondasz ellent, testvér.

– Én… én nem tudok erről semmit.

– Nem? Mark reggelente zajokat hallott, én pedig kigúnyoltam, mondván, biztosan egy egér járkált ott. De ma átvizsgálta a szobánkat, és megtalálta a rejtekajtót és a kémlelőt is. Eltöprengtem, ki lehetett ott. Még a gyógyító testvért is meggyanúsítottam, de aztán találtam valamit a földön, a kémlelőnyílás alatt. Valami csillogót. És akkor rájöttem, hogy az az ember, aki minket figyelt, nem kémkedett. Teljesen más célja volt.

Gabriel testvér olyat nyögött, mintha lénye legmélyéből szakadt volna fel. Összeroskadt, mint egy bábu, aminek elvágták a zsinórjait.

– Szereted az ifjú embereket, Gabriel testvér. Minden bizonnyal teljesen felemészt ez az érzelem, ha ilyen erőfeszítéseket tettél, csak hogy lásd Mark Poer reggeli öltözködését.

Megingott, egy pillanatig attól tartottam, hogy összeesik. Kezével megtámaszkodott a falon, hogy biztosabban álljon. Arca először halálosan fehérre sápadt, majd égővörösre váltott.

– Igaz – suttogta. – Jézus bocsásson meg nekem.

– Az Isten szerelmére, minden nap megtenni ezt a furcsa utat a sötétben, azon a siralmas börtöncellán át, az ágaskodó farkaddal…

– Kérlek… kérlek… – emelte fel kezét. – Ne mondd el neki, ne mondd el a fiúnak.

Közelebb léptem hozzá.

– Akkor mondj el mindent, amit eddig eltitkoltál. Az az átjáró titkos út a konyhába, ahol elődömet meggyilkolták.

– Sosem akartam ilyen lenni – szisszent fel hirtelen támadt szenvedéllyel. – A férfiak szépsége régóta fogva tart, amióta először megláttam Szent Sebestyén képét a templomunkban. Az én agyamat ez töltötte ki, míg a többi fiúét a Szent Agáta szobor mellei. De ők megházasodhattak, én pedig egyedül maradtam… ezzel. Ide jöttem, hogy elkerüljem a kísértést.

– Egy monostorba? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen – nevetett nyomorúságosan. – Egészséges, ifjú emberek már nem lesznek szerzetessé manapság, csak nagyon kevés közülük. Általában olyan szerencsétlen teremtmények, mint Simon, akik nem tudnak megbirkózni a világi élettel. Nem vágytam Simonra, főleg nem az öreg Alexanderre. Csak pár emberrel estem bűnbe néhányszor az elmúlt évek során, de a püspöki látogatás óta soha. Imával, munkával féken tudtam tartani magam. De amikor látogatók jönnek, tiszttartók a megyebeli földjeinkről, hírnökök, és néha meglátok egy-egy gyönyörű fiút, aki lángra gyújt, ilyenkor alig tudom, hogy mit tegyek.

– És a látogatókat általában a mi szobánkban szállásolják el.

Bólintott.

– Amikor a perjel megemlítette az átjárót, kíváncsi lettem, hogy a látogatók szobái mögött húzódik-e. Igazad volt, megnéztem a tervrajzokat. Isten bocsássa meg, azért vágtam kémlelőnyílást a falba, hogy lássam meztelenségüket. – Mark felé nézett, ez alkalommal csapdába ejtett, dühös arckifejezéssel.

– Aztán jöttél te, vele. Látnom kellett, olyan szép, ő… őbenne találtam meg a régóta keresett ideális férfit. – Egyre gyorsabban beszélt, már szinte hadart. – Mindig akkor mentem az átjáróba, amikor úgy véltem, felkeltek. Isten bocsássa meg nekem, ott voltam tegnap is, és szegény Simon temetése napján is. Ma reggel megint mentem, nem tudtam ellenállni. Ó, mi lett belőlem? Meg lehet jobban alázni embert Isten előtt? – Ökölbe szorította a kezét, és szájához emelte, majd addig harapta, amíg vér nem serkent belőle.

Eszembe ötlött, hogy azt is látta, amikor én öltözködtem, és a hajlott hátamat, amiről Mark tapintatosan mindig elemelte tekintetét. Nem volt kellemes gondolat.

Előrehajoltam.

– Figyelj rám, testvér. Még semmit sem mondtam Marknak. Cserébe mindent el kell mondanod, amit az itt történt halálesetekről tudsz, mindent, amit eddig eltitkoltál.

Elvette kezét a szájától, és zavarodottan nézett rám.

– De megbízott, én nem tudok mást elmondani. A szégyenem volt a titkom. Minden, amit korábban mondtam, igaz, nem tudok semmit a szörnyű cselekedetekről. Nem kémkedtem. Az egyetlen ok, amiért az átjárót használtam az volt, hogy… nézhessem a hozzánk jött fiatalembereket. – Remegve levegőt vet. – Csak nézni akartam.

– És semmi mást nem titkolsz?

– Nem, esküszöm. Ha bármiben tudnék segíteni, hogy megoldhasd ezeket a borzasztó bűntetteket, Jézusra mondom, megtenném.

Végtelen szégyenében a falnak görnyedt. Ismét rám tört az ingerültség, hogy megint egy olyan nyomot követtem, amely zsákutcába vezetett. Megráztam a fejem, és mérgesen kifújtam a levegőt.

– Az Istenért, Gabriel testvér, megint tévútra vezettél! Azt hittem, te vagy a gyilkos.

– Uram, tudom, hogy fel akarod számolni a monostor tevékenységét, de könyörgök, ne használd fel, amit én tettem. Ne engedd, hogy bűneim Scarnsea végzetét jelentsék.

– Erősen eltúlzod bűneid súlyát. Ilyen magányos vétek még arra sem lenne elég, hogy téged vád alá helyeztesselek. Ha ezt a rendházat bezárják, az más okok miatt lesz. Csak sajnálattal tudok az olyan emberekre gondolni, akik ilyen furcsa bálványimádásra vesztegetik életüket. Ostobább vagy a föld bármely teremtményénél.

Szégyenében előbb lehunyta szemét, majd felnézett, és láttam, hogy ajka imát mormol. Ekkor szája hirtelen tágra nyílt, miközben szemei még mindig felfelé néztek. Olyanok voltak, mintha ki akarnának ugrani az üregükből. Zavartan közelebb léptem hozzá. Olyan gyorsan fordult meg, hogy mozdulni sem volt időm, majd egy kiáltással, szélesre tárt karokkal rám vetette magát.

Az ezután történtek olyan élesen égtek agyamba, hogy még most is remeg a kezem, ahogy leírom. Gabriel erőteljesen mellkason ütött, amitől olyan erővel estem hanyatt egy kőre, hogy minden levegő kiszállt belőlem. Egy pillanatig azt hittem megőrült, és meg fog ölni. Felnéztem, és egy szemvillanásig láttam, ahogy ott áll, vad tekintettel. Majd valami más is felbukkant, a levegőből egy hatalmas kőszobor zuhant pontosan arra a helyre, ahol az előbb álltam, teljesen eltüntetve Gabrielt. A mai napig a fejemben hallom, ahogy a padlóhoz csapódó kő hatalmas robaja összekeveredik Gabriel csontjainak halálos roppanásával.

†

A könyökömre emelkedtem, és tátott szájjal, ostobán meredtem Szent Donát festett szobrának darabjaira, amelyek a sekrestyés testén hevertek. Gabriel karja kilógott a romok alól, és egy vértócsa kezdett szétterülni a padlón.

A szobor feje letört, a lábamhoz gurult, és most ájtatos fájdalommal nézett rám, a szeme alá festett fehér könnyekkel.

Majd Mark hangját hallottam, aki úgy kiabált, mint még soha.

– Gyere el a faltól!

Felnéztem. A szobor talapzata, amin korábban állt, még a gyalogjáró szélén imbolygott, ötven láb magasan. Egy hajlott alakot vettem ki mögüle. Odébb kúsztam, éppen azelőtt, hogy a talapzat becsapódott a földbe pontosan oda, ahol addig feküdtem. Mark megragadott, és segített felülni, arca halálsápadt volt.

– Ott fenn! – kiáltotta. Követtem tekintetét. Egy homályos alak távolodott a magasban, a szentély felé.

– Megmentett – bámultam a sekrestyés szétzúzott testére, a vértócsára. – Megmentett!

– Uram – suttogta Mark. – Elkaphatjuk. Még odafent van. Csak a szentélyrekesztő valamelyik oldalán tud lejönni a lépcsőkön.

Összeszedtem magam, és a szentély két oldalán álló lépcsősorra néztem. – Igen, igazad van. Láttad, hogy ki volt?

– Nem. Egy csuhás alak, de a kámzsáját felhúzta. A templom vége felé haladt. Ha felmegyünk a két lépcsőn, elvághatjuk az útját, és elkapjuk. Onnan nincs más út lefelé. Képes vagy rá, uram?

– Igen, segíts fel.

Mark segített lábra állnom. Kihúzta a kardját, én pedig megragadtam botomat, miközben mélyeket lélegezve próbáltam megnyugtatni hevesen dobogó szívemet. – Párhuzamosan megyünk, és szemmel tartjuk egymást.

Bólintott, és gyorsan a jobb oldali lépcső felé futott. Elemelve tekintetemet Gabriel holttestéről, a bal oldalit vettem nyakamba.

Lassan tudtam megmászni. Szívem olyan erősen vert, mintha a torkomban dobogott volna, és fehér villanások ugráltak a szemem előtt. Levettem nehéz köpenyemet, és a lépcsőre dobtam. A hideg rögtön a csontjaimig hatolt, de szabadabban tudtam mozogni, miközben felfelé másztam.

A lépcső egy keskeny járórészre vezetett, ami körbefutott a templombelsőn. Vashálóból készült, és amikor lenéztem, láttam a mélységben az oltár és a szentek szentélyei előtt pislákoló gyertyákat, a kőhalmot és Gabriel kiömlött vérét. A gyalogjáró nem volt több három láb szélesnél, és csak egy vaskorlát választott el a leeséstől. Előttem a kőműves szerszámai hevertek rendetlen kupacban a kötelek mellett, amik a munkások kívül függő kosarát rögzítették a falakba vert kampókhoz. Előrenéztem, átkozva a gyenge fényt. Minden ablak a gyalogjáró alatt volt, odafent félhomály honolt. Nem láttam messzire, de volt valaki ott elöl; valakinek ott kellett lennie. Óvatosan előreindultam, átbújva a kötelek alatt.

Előttem a járórész egy szintbe került a szentélyrekesztő fal tetejével. A főhajó egyik oldalától a másikig nyúlt, hét láb szélesen, a tetején azokkal a szobrokkal, amiket még korábban odalentről megnéztem. Onnan a szobrok meglehetősen kicsiknek tűntek, míg fentről, a félhomályon keresztül is láttam, hogy életnagyságúak.

Óvatosan, a korlátot erősen markolva továbbhaladtam a szentélyrekesztő mögötti részre. A korlát minden lépésnél megnyikordult, egyszer azt is éreztem, hogy megremeg a kezemben. Azzal nyugtattam magam, hogy a kőműves és az emberei is biztonsággal mászkáltak itt fent, amikor dolgoztak, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy a lezuhanó tömbök esetleg meggyengítették a szerkezetet.

A templom túloldalán kivettem, ahogy velem párhuzamosan Mark is lassan lépked előre. Felemelte kardját, én pedig visszaintettem a botommal. Köztünk kell lennie a csapdába esett gyilkosnak. Erősebben markoltam a botomat. A lábaim remegni kezdtek, átkozódtam, hogy nyugodjanak le.

Folyamatosan haladtam, előremeredve a félhomályba. Semmi. Még egy hang se. Ahogy a templom végéhez közeledtünk, a gyalogjáró félkörívbe fordult, pár pillanattal később pedig Mark és én egymással néztünk szembe, ötven láb távolságra a szentélytől. Közöttünk semmi és senki. Hitetlenkedve nézett rám.

– Pedig erre jött, láttam – szólt.

– Akkor hol van? Senki nincs a templomnak ebben a végében. Biztosan tévedtél, talán lement a másik oldalon, az ajtó felé. – Visszanéztem oda, ahonnan jöttem, a szentélyrekesztő túloldalára, ahol a járórész eltűnt a sötétben.

– Megesküdnék az életemre is, hogy erre jött. Megesküdnék.

– Rendben. – Mély levegőt vettem. – Maradjunk nyugodtak. Ha a templom másik végében lement, azt hallottuk volna. Visszamegyünk a másik oldalra.

– Talán le kéne mennünk. Az egyikünk elmehetne segítségért.

– Nem, épp elég nehéz egyszerre a két lépcsősoron tartani a szemünket, egy ekkora helyen könnyedén elmenekül, ha lejut.

Elindultunk, ismét párhuzamosan, vissza ahonnan jöttünk. A szemem szárazon égett az erős előremeredéstől. Amint elhaladtam a szentélyrekesztő fal szobrai mellett, valami szöget ütött a fejembe, jócskán túlmentem rajtuk, mikor kitisztult a gondolat: általában három szobor áll ott – Szent János apostolé, a Mi Urunké és a Szent Szűzé. Most azonban egy negyedik is állt ott.

Ahogy megtorpantam, hogy hátraforduljak, valami elsüvített a levegőben, és mellettem a falnak csapódott. Egy tőr hullott a lábam elé, és amikor megfordultam, rájöttem, hogy amit korábban az egyik középső szobornak véltem, az egy bencés csuhás, élő ember volt. És most a homályos alak a korláton keresztül visszamászott a gyalogjáróra. Elkezdtem rohanni felé, de a lábam beleakadt a vashálóba, és elestem. Egy pillanatig a fejem és a vállam is a főhajó fölött lógott, és elborzadva meredtem a mélységbe, de sikerült felállnom. Az alak addigra eltűnt. Hallottam, hogy léptek csattognak lefelé a lépcsőn.

– Mark! – kiáltottam. – Ezen az oldalon! Elmenekül!

Mark valamivel előrébb járt, és mire visszafutott a lépcsősorhoz, a szerzetes már leért. Léptei távolodtak; az én oldalamon lévő fal mentén futott végig, lehetetlen volt fentről látni. Lefutottam a lépcsőn, és pont akkor értem az aljára, amikor Mark is a másik oldalon. A templomkapu hangosan döngessél becsapódott.

– A szentélyrekesztőn állt a szobrok között! – kiáltottam. – Láttad, ki volt az? Egy pillanat alatt eltűnt.

– Nem, uram, mire leértem, már nem láttam. – Felnézett a szentélyrekesztőre. – Biztos akkor mászott ki oda, amikor felmentünk a lépcsőkön. Nagy bátorságra volt szüksége, hogy ott álljon, korlát vagy más biztosíték nélkül.

– Abban bízott, hogy a reformátorok ösztönösen nem néznek a szobrok felé. Elmenekült. – Megvizsgáltam a tőrt, amit felszedtem a vasrácsról. Éles, dísztelen fegyver volt. Semmi jellegzetesség. Öklömmel a falra csaptam, amitől fájdalom nyilallt a karomba.

– Uram, mi történt Gabriellel? Azt hitted, hogy mégiscsak ő gyilkolt? Mit találtál a rejtekfolyosón?

Tétováztam.

– Tévedtem, hatalmasat tévedtem. Nem voltak titkai. És most még valaki meghalt miattam. Imáim ellenére – néztem fel a tetőre mérgesen. – De esküszöm, hogy ő volt az utolsó.

Huszonhatodik fejezet

A négy, még életben lévő elöljárót a templomba rendeltem. Fabian apát, Mortimus perjel, Edwig és Guy testvérek a főhajóban álltak Markkal és velem, míg a szolgák leemelték a kődarabokat Gabriel holttestéről. Különös módon el tudtam viselni a borzasztó látványt; köszönhetően a megrázkódtatástól rám telepedett bénult érzésnek. Figyeltem az elöljárók viselkedését: Guy testvér és Mortimus perjel kifejezéstelen arccal álltak, Edwig testvér viszolyogva figyelt, Fabian apát pedig elfordult és a padsorok közé hányt.

Utasítottam őket, hogy kövessenek Gabriel kis irodájába. Odabent a másolandó könyvek halomban tornyosultak a padlón, és a Szűz törött szobra még mindig komoran a falnak támaszkodott. Megkérdeztem a testvéreket, hogy hol voltak a szerzetesek egy órával korábban, amikor a szobor lezuhant.

– Mindenfelé a monostorban – felelte Mortimus perjel. – Ez volt a pihenőóra. Nem sokan lehettek kint ebben az időben, a többségük valószínűleg a cellájában pihent.

– És Jerome? Biztos helyen?

– Tegnap óta a cellájába zárva tartjuk.

– És ti négyen? Merre jártatok?

Guy testvér azt mondta, hogy egyedül tanulmányozott könyveket a szobájában; Mortimus perjel az irodájában volt, szintén egyedül. Edwig testvér szerint két segítője is igazolhatta, hogy a számtartóházban volt, míg Fabian apát az inasát látta el utasításokkal. Figyeltem őket; még az alibivel rendelkezőkben sem bízhattam, mert lehet, hogy alárendeltjeiket meggyőzték vagy megfenyegették, hogy hazudjanak. Minden egyes szolgát és szerzetest kikérdezhettem volna, de milyen sokáig tartana, és vezetne-e valamire? Hirtelen nagyon tehetetlennek éreztem magam.

– Szóval Gabriel megmentett? – törte meg a csendet Mortimus perjel.

– Igen.

– Miért? – kérdezte. – Minden tiszteletem a tiéd uram, de miért adta volna az életét érted?

– Talán nem olyan meglepő. Azt hiszem, meg volt győződve arról, hogy a saját élete kevesebbet ér az enyémnél – néztem keményen a perjelre.

– Akkor remélem, hogy utolsó cselekedete segíteni fogja megítélését. Sok bűne volt, amit ki kell egyensúlyozni.

– Talán Isten szemében ezek nem voltak olyan súlyosak.

Tétova kopogás hallatszott, és egy szerzetes riadt arca tűnt fel az ajtóban.

– Bocsánatért esedezem, de levél jött a megbízottnak Copynger bírótól. A futár azt mondja, sürgős.

– Rendben. Uraim, egyelőre maradjatok itt. Mark, gyere velem.

†

Míg átmentünk a templomon láttuk, hogy Gabriel holttestét már elvitték, és két szolga mosta fel gőzölgő forró vízzel a véres kőpadlót. A kapun kilépve tengernyi arccal találtuk szemben magunkat, odakint szerzetesek és szolgák morajlottak idegesen. Ötven szájból szállt fel a lélegzet párafelhője. Közöttük volt Athelstan kíváncsiságtól élénk szemekkel, és Septimus testvér is, amint rémült idegességében a kezét tördeli. Láttunkra Jude testvér felszólította a tömeget, hogy adjanak utat. A szerzetes, aki értünk jött, átvezetett minket közöttük. A kapunál Bugge állt egy levéllel a kezében, kíváncsi tekintettel.

– A futár azt mondta, hogy rendkívül sürgős, megbízott, remélem megbocsátod a zavarást. Igaz, hogy Gabriel testvér balesetben meghalt a templomban?

– Nem, Bugge, ez nem baleset volt. Azért halt meg, mert megmentette az életemet egy gyilkostól. – Elvettem a levelet és odébb sétáltam, az udvar közepéig. Biztonságosabbnak éreztem tartani a távolságot a magas falaktól.

– Ez egy órán belül körbeér a monostorban – jegyezte meg Mark.

– Nem baj. A titkolózás ideje lejárt. – Feltörtem a pecsétet, és elolvastam az egyoldalas levelet. Feszülten beharaptam a számat.

– Copynger megkezdte a tudakozódást. Megparancsolta Sir Edwardnak, és a könyvben megnevezett másik helyi földbirtokosnak, hogy keressék fel. Válaszul üzenetet kapott tőlük, hogy a hó elvágta őket birtokukon. De ha egy üzenetvivő átjut, akkor ők is ki tudnak jutni, úgyhogy ismét értük küldetett. Ezzel agyonvágja az időhúzó taktikájukat. Ezek az emberek rejtegetnek valamit.

– Már most elővehetnéd Edwig testvért.

– Nem akarom, hogy az a csúszós angolna azt mondja, mindaz, ami a könyvben van csak ötleteinek a feljegyzése. Szilárd bizonyítékkal akarom szembesíteni. Amik viszont nem lesznek meg holnapra vagy holnaputánra… ebben az iramban nem. – Összehajtottam a levelet. – Mark, ki tudhatott arról, hogy ma reggel a templomba megyünk? A tó mellett említettem neked. Emlékszem, hogy azt mondtam, a templomba kell mennünk.

– Mortimus perjel ott volt, de akkor már elsétált.

– Talán olyan éles fülei vannak, mint neked. A lényeg az, hogy senki más nem tudta, hova megyünk. Feltéve, hogy valaki azért ment fel előre, hogy ott várjon rám.

Eltöprengett. – De miként tudhatta bárki is, hogy éppen azok alatt a kőtömbök alatt állsz meg?

– Igazad van. Ó, Istenem, már nem tudok tisztán gondolkodni – dörzsölgettem a homlokomat. – Rendben. Mi van akkor, ha a gyilkosunk más okból volt odafent? Mi van akkor, ha csak megragadta az alkalmat, hogy megszabaduljon tőlem, amikor megálltam ott?

– De miért menne fel oda bárki? Még csak munka sem folyik.

– Ki tudja a legtöbbet a munkálatokról most, hogy Gabriel meghalt?

– Mortimus perjel a felelős a rendház napi működéséért.

– Azt hiszem, beszélek vele. – Eltettem a levelet. – Mark, előtte azonban valamit el kell mondanom neked.

– Igen, uram.

Komoly tekintettel néztem rá. – A levélben, amit Copyngerhez vittél a földeladások miatt, azt is kértem tőle, hogy nézzen utána, indul-e hajó Londonba. Egy hétbe is beletelne, hogy átvágjunk a Wealden ebben a hóban, de Jerome levele után találkoznom kell Cromwell-lel. Eszembe jutott, hogy talán mehetnék hajóval, és valóban indul egy komlót szállító hajó a délutáni dagállyal. Két nap alatt Londonba ér, és a következő nap vissza is indul. Ha szerencsénk van az időjárással, négy napig leszek csak távol. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. És azt akarom, hogy te itt maradj.

– Mindenképpen el kell most menned?

Fel s alá járkáltam. – Ki kell használnom ezt a lehetőséget. Emlékezz, a király nem tudja, mi folyik itt. Ha Jerome netán még több levelet kijuttatott, és a király látta ezeket, Cromwell bajba kerülhet. Nem akarok elmenni, de nincs más választásom. És még valami. Emlékszel a kardra?

– A tóban találtra?

– Rajta van a készítője jelzése. Az ilyen kardokat megbízásra kovácsolják. Ha megtalálom a készítőjét, ki tudom deríteni, ki rendelte meg. És ez az egyetlen nyom, amit most követni tudok.

– Kivéve Edwig testvér kikérdezését, ha megkapjuk a bizonyítékot a földeladásokra.

– Igen. Tudod, nem hiszem, hogy Edwig testvérnek bűntársa lett volna. Túlságosan magabiztosnak látszik.

Mark tétovázott. – Guy testvér megölhette Singletont. Inas, de elég erősnek tűnik és magas is.

– Megölhette volna, de miért éppen ő?

– A rejtett átjáró, uram. Könnyen végigsurranhatott azon az éjszakán, és bejuthatott a konyhába. Még kulcsra sem lett volna szüksége.

Ismét a homlokomat dörzsöltem. – Bármelyikük tehette. A bizonyítékok különböző irányokba mutatnak. Többre van szükségem ennél, és remélem Londonban válaszokat kapok. De szükségem van arra, hogy valaki itt is maradjon. Azt akarom, hogy költözz át az apát házába. Ellenőrizd a leveleket, és tartsd szemmel az eseményeket.

Éles pillantást vetett rám. – Azt akarod, hogy távol legyek Alice-tól.

– Biztonságos távolban akarlak tudni a belső épületektől, mint az öreg Goodhaps tette. Elfoglalhatod a szobáját, kellemes hely egy korodbéli fiatalnak, hogy nyugton üljön. – Felsóhajtottam. – És igen, jobban szeretném, ha távol maradnál Alice-tól. Beszéltem vele, megmondtam neki, hogy ha kapcsolatba bonyolódik veled, azzal a jövődet veszélyeztetheti.

– Ehhez nem volt jogod, uram – mondta hirtelen támadt hévvel. – Jogom van eldönteni, milyen utat járok be.

– Nem, Mark, nincs. Kötelességeid vannak a családoddal és a saját jövőddel szemben. Megparancsolom, hogy költözz az apát házába.

A szerencsétlen Gabrielt megbabonázó kék szemébe fagyosság költözött. – Láttam, milyen vágyakozva nézel rá – lökte oda megvetőn.

– Én tudok uralkodni magamon.

– Nincs más választásod – mért végig.

Összeszorítottam a fogamat. – Ezért úgy fenékbe kéne rúgjalak, hogy elszállj innen. Bárcsak ne lenne rád szükségem itt, amíg távol vagyok, de miután van, nem tehetem ezt. Megteszed, amit mondtam?

– Mindent megteszek, ami ahhoz kell, hogy elkapd azt, aki ezeket az embereket megölte. Fel kell kötni. De semmi ígéretet nem teszek arra nézve, hogy mit csinálok azután, még ha meg is tagadsz végleg. – Mély levegőt vett. – Eldöntöttem, hogy megkérem Alice Fewterer kezét.

– Akkor meg kell tagadjalak – feleltem halkan. – Isten látja lelkem, nem tenném, de nem kérhetem Lord Cromwellt, hogy visszavegyen egy olyan embert a szolgálatába, aki egy cselédet vesz feleségül. Ez elképzelhetetlen lenne.

Nem válaszolt. Szívem legmélyén tudtam, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb még azután is, amit mondott, felveszem írnoknak, és keresek neki és Alice-nek egy szobát Londonban. De nem könnyítem meg a helyzetét. Ugyanolyan acélos tekintettel álltam az övét, ahogy ő nézett a szemembe.

– Csomagolj be egy táskába nekem – utasítottam kurtán. – És nyergeld fel Chanceryt. Azt hiszem, az út elég tiszta ahhoz, hogy a városig ellovagoljak. Megkeresem a perjelt, aztán indulok Londonba. – Elsétáltam; jobban szerettem volna, ha velem van, amikor szembenézek Mortimusszal, de azok után, ami köztünk zajlott, jobb volt különválni.

†

Az elöljárók még mindig Gabriel irodájában várakoztak, a leglevertebb társaság volt, amit valaha láttam. Meglepett, hogy mennyire nem volt bennük közös vonás; az apát egyre törékenyebb fennhéjázásával, Guy magányos komolyságával, a perjel és a számtartó, akik bár a monostor napi működését biztosították, de mégsem voltak barátok. Ennyit a lelki testvériségről.

– Tudnotok kell testvérek, hogy Londonba megyek. Jelentést kell tennem Lord Cromwellnek. Körülbelül öt napon belül visszatérek, addig Mark Poer fog helyettesíteni.

– Hogy járod meg az utat öt nap alatt? – kérdezte Mortimus perjel. – Azt mondják, még Bristol környékén is havazik.

– Hajóval megyek.

– Mit kell Lord Cromwell-lel megbeszélned? – kérdezte idegesen Fabian apát.

– Az magánügy. Gabriel testvér halálának módjáról már tudomást szereztek a többiek. És úgy döntöttem, hogy Orphan Stonegarden teste kiadható Stumpe asszonyságnak a temetés végett. Kérlek, intézkedjetek.

– Akkor a városban kitudódik, hogy itt halt meg – ráncolta homlokát az apát, mintha nehezére esne összerakni a hallottakat.

– Igen. Az események túlságosan felgyorsultak ahhoz, hogy ezt titokban tartsuk.

Felemelte fejét és a régi rátarti modorával nézett vissza rám.

– Tiltakoznom kell, Shardlake úr. Egy ilyen ügyet, amely mindenkire kihatással van, először velem, mint az apáttal kellett volna megbeszélned.

– Azok az idők elmúltak, uram – mondtam kurtán. – És most valamennyien elmehettek, Mortimus perjel kivételével.

Mindannyian megindultak kifelé; az apát üres, zavart tekintettel nézett rám, ahogy elhaladt mellettem. Karba font kézzel néztem szembe a perjellel. Magam sem tudom, honnan, de sikerült összekaparnom az utolsó szellemi erőtartalékaimat.

– Azon gondolkodtam, testvér, vajon ki tudhatta, hogy a templomba igyekszem. Te ott voltál a tó mellett, amikor megemlítettem a segítőmnek.

Hitetlenkedve felnevetett. – Hiszen magatokra hagytalak titeket.

Gondosan figyeltem arcát, de csak mérges zavarodottságról tanúskodott. – Igen, ezt tetted. Ebben az esetben az a személy, aki lelökte a követ, nem rám várt, hanem más célja volt. Kinek lehetett oka felmenni oda?

– Addig, amíg a munkálatokról megállapodás nem születik, senkinek.

– Szeretném, ha felkísérnél oda, hogy együtt nézzünk szét. – Eszembe jutott a hiányzó relikvia, és ha igazam van, a földeladásokból származó arany, amit szintén el kellett rejteni valahová. Lehet, hogy odafent vannak, és ezért ment fel a gyilkos oda?

– Ahogy óhajtod, megbízott.

Előrementem a lépcsőkhöz, és ismét felmásztam. A szívem erősen vert, mire felértünk. Odalent a szolgák még mindig tisztogatták a padlót, vörösre vált felmosórongyokat mártogattak vizesvödrökbe. Mivé lesz az ember? Hirtelen hányinger tört rám, és megragadtam a korlátot.

– Jól vagy? – kérdezte pár lépéssel mögöttem Mortimus perjel. Eszembe villant, hogy ha úgy döntene, hogy megtámad, nem lenne sok esélyem, mert sokkal erősebb, mint én. El kellett volna hozni Markot is.

Legyintettem. – Igen. Menjünk tovább.

A kis halom szerszámra néztem, ahol a kőtömbök sorakoztak, a kötélhálót, amelyre a munkások kosarát felfüggesztették.

– Mikor végeztek itt utoljára munkát?

– A köteleket és a kosarat két hónapja hozták fel, hogy a munkások hozzáférjenek a veszélyes állapotban lévő szoborhoz, eltávolítsák és megvizsgálják a repedést rajta. A fal és a torony közé kifeszített, mozgatható kötelekre függesztett kosár ügyes megoldás; a kőműves találta ki. Alig kezdtek bele, amikor Edwig testvér elrendelte a munkálatok leállítását. Igaza volt, Gabriel testvérnek nem lett volna szabad megkezdenie őket a jóváhagyás előtt. Aztán Edwig nem siette el a döntést, csak hogy megmutassa Gabrielnek, ki a főnök.

A kötélhalmot nézegettem. – Veszélyes munka.

Vállat vont. – Állványzattal biztonságosabb lenne, de el tudod képzelni, hogy a számtartó jóváhagyja annak költségeit?

– Nem kedveled Edwig testvért – kockáztattam meg közömbös hangon.

– Egy kövér kis menyét, aki pennykre vadászik, amikor csak tud.

– Szokott veled tanácskozni a monostor pénzügyeiről? – Figyelmesen néztem, de csak egykedvűen rántott a vállán egyet.

– Senkivel nem tanácskozik, csak az apát úrral, de állandóan az időnket rabolja azzal, hogy az utolsó negyed pennysig elszámoltat mindenkit.

– Értem. – Megfordultam, és felnéztem a harangtoronyba. – Hogyan tudtok hozzáférni a harangokhoz?

– Van még egy lépcsősor, ami a földszintről vezet felfelé. Megmutathatom, ha gondolod. Nem hiszem, hogy a munkákat folytatni fogják. Gabriel elveszítette ezt a csatát azzal, hogy megölette magát.

Felhúztam szemöldökömet. – Mortimus perjel, miként lehet az, hogy egy szolgáló halála megindít, s egy olyan testvéred haláláért semmi sajnálatot nem mutatsz, akivel minden bizonnyal évekig együtt dolgoztál?

– Mint már mondtam, a szerzetes kötelességei az életben nagyon eltérnek egy nőétől. – Kemény pillantást vetett rám. – Ezen kötelességek egyike, hogy ne legyen perverz.

– Örülök, hogy nem vagy a Királyi Bíróság egyik bírája, perjel testvér.

†

Leereszkedtünk a lépcsőn vissza a főhajóba, majd a perjel egy ajtón keresztül egy hosszú csigalépcsőhöz vezetett, ami egészen a tetőszintig ment fel. Hosszú lépcsőzés volt, alig kaptam levegőt, mire egy keskeny fa átjáróhoz értünk, ami egy másik ajtóhoz vitt. Egy üvegezetlen ablakon át szédítő látkép nyílt a monostorról és a környékről, a fehér mezőkről és az erdőről az egyik irányban, a szürke tengerről pedig a másikban. Mérföldekre ez lehetett a legmagasabb pont. Csontig hatoló hideg szél süvített keservesen, felborzolva hajunkat.

– Erre. – A perjel keresztülvezetett az ajtón egy csupasz, fapadlójú szobába, ahol vastag harangkötelek lógtak a földre. Felnézve kivehettem a hatalmas harangok homályos körvonalait. A szoba közepén, korláttal leválasztva egy kör alakú lyuk tátongott. A korláton áthajolva a templom padlóját láttam messze alattunk; olyan magasan voltunk, hogy az emberek hangyáknak tűntek. A kosár húszlábnyival alattunk lógott, benne ruhával letakart szerszámok és vödrök körvonalai rajzolódtak ki. A kötelek felvezettek a lyukon keresztül a szobába, ahol hatalmas, falba erősített kampókhoz kötötték őket.

– A nyílás miatt a harangzúgás megsüketítené azokat, akik a harangköteleken dolgoznak – mutatott rá a perjel. – Ezért be kell dugniuk a fülüket munka közben.

– El tudom képzelni. Még odalent is majd megsüketül az ember. – Észrevettem egy falépcsőt. – Ez vezet magába a harangtoronyba?

– Igen, a szolgák használják, akik tisztítják, és rendben tartják őket.

– Menjünk fel. Csak utánad.

A lépcső egy másik szobába vezetett, ahol a korlát magukat a harangokat kerítette körbe. Valóban óriásiak voltak, mindegyik embernagyságúnál nagyobb, és hatalmas karikák erősítették őket a tetőhöz. Semmit nem rejtettek el ott fent. Odamentem a harangokhoz, vigyázva arra, nehogy túl közel lépjek a szegélyhez, mert a korlát alacsony volt. A legközelebb eső, gazdagon díszített harangra nagy táblát erősítettek, rajta különös nyelven rávésett szöveggel.

„Arrancado de la barriga del infiel, año 1059”– olvastam hangosan.

– „A hitetlenek hasától elvéve” – mondta Mortimus perjel. Meglepődtem, nem vettem észre, hogy ilyen közel állt.

– Megbízott – kezdte –, kérdeznék valamit. Láttad ma az apátot?

– Igen.

– Megtört ember lett. Már nem alkalmas hivatalának ellátására. Ha a leváltására kerül sor, Lord Cromwellnek olyan emberre lesz szüksége, aki hűséges hozzá. Tudom, hogy támogatóit nevezi ki a monostorokba. – Jelentőségteljesen nézett rám.

Meglepetten ráztam meg a fejem. – Mortimus testvér, tényleg azt hiszed, ez a rendház fennmaradhat? Mindazok után, ami történt?

Meghökkenten nézett vissza rám. – De a mi itteni életünk… biztosan nem érhet véget. Nincs törvény, ami tevékenységünk feladására kényszeríthet. Tudom, hogy az emberek azt mondják, a rendházaknak végük, de ezt nem engedhetik meg, az biztos. – Megrázta a fejét. – Biztos, hogy nem. – Még egy lépést közelebb lépett, ezzel a korláthoz nyomott, kellemetlen testszaga betöltötte orrlyukaimat. A szívem erősebben kezdett verni.

– Mortimus perjel – szólaltam meg. – Kérlek, lépj hátrébb.

Rám meredt, majd hátralépett.

– Megbízott – mondta elszántan. – Én megmenthetem ezt a rendházat.

– A rendház jövője olyan téma, amelyet kizárólag Lord Cromwell-lel vitathatok meg. – A szám kiszáradt, mert egy szörnyű pillanatig azt hittem, le fog lökni. – Mindent láttam, amit látni akartam. Semmit nem rejtettek itt el. Menjünk vissza.

Némán ereszkedtünk le a lépcsőn. Boldog voltam, amikor ismét szilárd talaj került a talpam alá.

– Most fogsz elindulni? – kérdezte a perjel.

– Igen. Mark Poer fog képviselni távollétemben.

– Ha Lord Cromwell-lel beszélsz, megemlíted neki mindazt, amit mondtam, uram? Szívesen lennék az embere.

– Sok dolgot kell neki elmondanom – feleltem kurtán. – Most pedig indulnom kell.

Megfordultam, és az ispotályba siettem. A Gabriel halála okozta megrázkódtatás lassan utolért; a fejem forgott és a lábam majdnem összerogyott alattam, amíg az ispotály kórtermén keresztül eljutottam a szobánkig. Mark nem volt ott, de egy nyeregtáskát összerakott a papírjaimmal, némi élelemmel és egy váltás ruhával együtt. Félrelöktem, leültem az ágyra, és hagytam, hogy tetőtől talpig úrrá legyen rajtam a remegés. Hirtelen rám szakadt a visszafojthatatlan sírás. Sírtam Gabrielért, Orphanért, Simonért és még Singletonért is. És a saját félelmem is fojtogatott.

Amikor lenyugodtam, és megmostam az arcomat a vizestálban, kopogást hallottam. Azt reméltem, Mark jön elbúcsúzni, de Alice volt, aki kíváncsian nézte kivörösödött arcomat.

– Uram, a szolga előhozta a lovadat. Ideje elindulnod, hogy elérd a hajót.

– Köszönöm. – Felvettem az ágyról a táskát. A lány előttem állt.

– Uram, bárcsak ne kellene elmenned.

– Alice, muszáj. Remélem, Londonban megkapom azokat a válaszokat, amelyek véget vethetnek a szörnyűségeknek.

– A kard?

– Igen, a kard. – Mély levegőt vettem. – Amíg távol vagyok, ha csak lehet, ne mozdulj ki innen.

Nem felelt. Elsiettem mellette, mert féltem, hogy ha csak egy pillanattal tovább maradok, valami olyat mondok, amit később megbánok. Az arca kifürkészhetetlen volt. Az ajtó előtt az istállófiú állt Chanceryvel, aki csapott egyet fehér farkával és felnyerített, amikor meglátott. Megsimogattam a horpaszát, örültem, hogy legalább valaki szeretettel üdvözölt. Szokásos nehézségemmel nyeregbe szálltam, és a kapu felé indultam, amit Bugge nyitva tartott. A kapunál megálltam, és egy hosszú pillanatig visszanéztem a havas udvarra, magam sem tudom, hogy miért. Majd megfordultam, biccentettem Bugge-nak, és Chanceryt a Scarnsea-be vezető útra irányítottam.

Huszonhetedik fejezet

Az út Londonba eseménytelen volt. Kedvező szelet fogtunk ki, és a kis szállítóhajó, egy kétárbocos crayer az erős árral úszott fel a Csatornán. Kint a tengeren, még hidegebb volt, ólomszínű hullámok között, szürke ég alatt utaztunk. Többnyire kis kabinomban maradtam, és csak akkor merészkedtem ki, amikor a hullámzás túl erőssé vált. Mind a hajós – egy mogorva, szótlan ember –, mind egyetlen segítője, egy vékony fiatal fiú elutasító volt kísérleteimmel szemben, hogy beszélgessek velük a scarnsea-i életről. Azt gyanítottam, hogy a hajós pápista volt, mert amikor egyszer felmentem a fedélzetre, egy rózsafüzér felett mormolva találtam, amit gyorsan zsebre dugott, amint meglátott.

Két éjszakát töltöttünk a tengeren, de a köpenyembe és takarókba burkolózva is nagyon jól aludtam. Sokat segített ebben Guy testvér főzete is. A monostortól távol arra is rájöttem, hogy mennyire nyomasztott az ottlétem alatt a mindig jelenlévő, állandó félelem és nyugtalanság érzése. Nem is csoda, hogy abban légkörben állandóan veszekedtünk Markkal. Talán még helyrehozhatjuk a dolgokat, ha mindez véget ér. Markra gondoltam, aki biztosan berendezkedett már az apát házában. Biztos voltam benne, hogy az Alice-re vonatkozó utasításaimat figyelmen kívül hagyja, mint erre utalt is. Feltételeztem azt is, hogy a lány elmondja neki, hogy felfedtem érzéseimet iránta a mocsárnál, és ennek gondolatára elvörösödtem szégyenemben. Aggódtam a biztonságukért is, de meggyőztem magam, hogy ha Mark az apát házában marad, még ha sűrűn is látogatja az ispotályt, és ha Alice csendben teszi a dolgát, senkinek nem lesz oka bántani őket.

†

Billingsgate-be a harmadik nap délutánján értünk, a Temze torkolatánál töltött kis idő elteltével, amikor arra vártunk, hogy megforduljon az ár. A folyótorkolat partjait hó fedte, bár úgy véltem, nem olyan vastagon, mint Scarnsea-ben. A fedélzeten állva a távolabbi partnál kásás jeges szakaszt láttam. Pillantásomra a hajós szinte első alkalommal szólt hozzám.

– Úgy vélem, a Temze megint be fog fagyni, mint tavaly télen.

– Igazad lehet.

– Emlékszem, uram, amikor a király és az udvartartása végiglovagolt a befagyott Temze jegén. Láttad?

– Nem, a bíróságon voltam. Ügyvéd vagyok.

Emlékeztem azonban Mark leírására. A Vagyonügyi Bíróságon dolgozott, amikor elterjedt a hír, hogy a király Whitehallból átlovagol a jégen a Greenwich palotában tartandó karácsonyi ünnepségre teljes udvartartása kíséretében, és azt akarta, hogy a Westminster tisztviselői is csatlakozzanak hozzá. Természetesen politikai célból tette. Az északi lázadókkal fegyverszünetet kötöttek, és vezérük, Robert Aske Londonban volt, hogy a királlyal tárgyaljon a sértetlensége biztosítása mellett. A király nagyszerű látványosságot akart, hogy megmutassa a londoniaknak, a lázadás nem akadályozza meg az ünnepségeket. Mark sohasem unta meg újra és újra elmesélni, hogy miként küldték ki a tisztviselőket papírjaikkal a folyópartra, hogy ott vonakodó lovaikat a jégre vezessék.

A ló majdnem ledobta Markot, amikor maga a király lovagolt el mellette. Hatalmas csatalován magaslott erős alakja Jane királyné poroszka lován egészen aprónak tűnt mellette, mögöttük pedig az udvarhölgyek és nemesek, majd a szolgák mentek. Végül Mark és a többi hivatalnok zárta a nagy menetet, amely kiáltozva és integetve vonult végig a jégen, megcsúszó lovakkal, sikló szánokkal, fél London ablakokból bámuló népe szeme láttára. A tisztviselők csak ehhez a látványossághoz járultak hozzá; még aznap éjjel a London Bridge-en át visszaküldték őket papírjaikhoz és nyilvántartásaikhoz. Emlékszem arra, amikor hónapokkal később erről beszéltünk Markkal, Aske felségárulás vádjával történő letartóztatása után.

– Azt mondják, láncra verve élve felkötik Yorkban – mondta Mark.

– A király ellen lázadt.

– De sértetlenséget ígértek neki, hiszen csak karácsonyra jött az udvarba.

– „Circa regna tonat”– idéztem Wyatt sorait neki. – „A trónusok körül villámok cikáznak.”

A hajó megrázkódott; az ár megfordult. A hajós a folyó közepére kormányozta, és hamarosan a Szent Pál hatalmas kupolája, valamint a tízezer hófödte tető sokasága bukkant fel a láthatáron.

†

Mivel Chanceryt Scarnsea-ben istállóztam be, így amikor kikötöttünk, gyalog sétáltam haza a lenyugvó nap fényében. A tóban talált kard kényelmetlenül ütögette a lábszáramat; Mark kardhüvelyébe tettem, ami túl kicsi volt ehhez, én meg amúgy sem voltam fegyver viseléséhez szokva.

Ez alkalommal megkönnyebbülés volt visszatérni a londoni tömegbe. Megint csak egy ismeretlen gentleman voltam, nem a félelem és gyűlölet központi tárgya. A házam látványa felvidította komor szívemet, hasonlóképp a Joantól kapott meleg fogadtatás. A visszatérésem váratlanul érte, csak egy szegény szárnyast, egy öreg, főtt kakast tudott vacsorára felszolgálni, de boldog voltam, hogy ismét a saját asztalomnál ülhetek. Evés után azonnal ágyba bújtam, mert csak egy teljes napom maradt Londonra, és sok tennivalóm volt.

†

Kora reggel, még a napfelkelte előtt hagytam el a házat egy öreg gebén, amit megtartottunk. Cromwell hivatalában, a Westminsterben már élénk nyüzsgés folyt gyertyafény mellett, mire megérkeztem. Grey főtisztviselőtől, Cromwell hivatalának vezetőjétől sürgős időpontot kértem. Összeszorította ajkait és Cromwell szobája felé pislantott.

– Norfolk hercege van nála.

Összehúztam szemöldökömet. A herceg a bíróságon belül a reformellenes csoport vezetője volt, Cromwell ősellensége, egy gőgös arisztokrata. Csodáltam, hogy kegyeskedett saját hivatalában meglátogatni a főminisztert.

– Mindenesetre az ügy nagyon sürgős. Kérlek, add át az üzenetet, hogy még ma látnom kell.

A tisztségviselő kíváncsian méregetett. – Jól vagy, Shardlake uram? Nagyon fáradtnak tűnsz.

– Elég jól vagyok. Beszélnem kell Lord Cromwell-lel. Mondd meg neki, hogy várok, ameddig csak óhajtja.

Grey tudta, hogy fontos ok nélkül nem zavarnám meg gazdáját. Idegesen kopogott az ajtón és bement. Pár perccel később felbukkant Lord Cromwell üzenetével, miszerint tizenegykor vár stepney-i házában. Szerettem volna átmenni a bíróságra, meghallgatni, milyen hírek vannak a jogászok között és megnyugtatni magam az ismerős környezettel, de más dolgot kellett intéznem. Megigazítottam a kardot, és a rózsaszínű hajnali fényben ellovagoltam a Towerbe.

†

Először arra gondoltam, felkeresem a kardmesterek céhét, de az összes céh hatalmas papírhegyek között működött, amelyek tartalmát féltékeny titoktartással őrizték, és akár az egész napom ráment volna, hogy kipréseljem belőlük a szükséges információt. A Tower fegyvermesterével, egy Oldknoll nevű emberrel, egy fogadáson találkoztam pár hónappal korábban, és emlékeztem, hogy azt mondták róla, többet tud a fegyverekről, mint bárki más Angliában. Ráadásul ő is Cromwell embere volt. A megbízotti kinevezésem belépést biztosított a Towerbe, és hamar bejutottam a London Wall égnek meredő tömege alatti kapun. A befagyott vizesárok feletti hídon átlovagoltam a nagy erődítménybe. A White Tower tömbje ijesztően magasodott a körülötte sorakozó kisebb épületek fölé. Sosem szerettem a Towert; mindig azok jártak az eszemben, akik bejutottak a vizesárkon át, de nem jutottak ki élve.

A királyi állatkert teremtményei vonyítottak és üvöltöttek reggelijükért, figyeltem, ahogy néhány bíbor és arany ruhás őr átsietett a Tower hóborította udvarán nagy vödör aprólékot cipelve nekik. Megrázkódtam, mert eszembe jutott a kutyákkal való találkozás emléke. A gebét az istállókban hagyva megmásztam a White Tower lépcsőit. A nagyteremben katonák és hivatalnokok nyüzsögtek, és láttam, ahogy két őr durván elvezet egy őrült kinézetű, szakadt ruhás idős férfit a várbörtönbe vezető lépcső felé. Megmutattam megbízási okmányomat egy fegyveresnek, aki Oldknoll szobájába vezetett.

A fegyvermester nyers, kemény arcú katona volt. Felnézett a komoran tanulmányozott tekintélyes irathalomból, és leültetett.

– Jézus sebeire, Shardlake úr, ami papírmunkánk manapság van… Remélem, nem újabbat hoztál.

– Nem, Oldknoll mester, a tudásodat szeretném igénybe venni. Lord Cromwellnek teljesítek küldetést.

Figyelme felém irányult. – Ebben az esetben mindent megteszek, hogy a segítségedre legyek. Feszültnek látszol, ha megjegyezhetem, uram.

– Igen, mindenki ezt mondja. És igazuk van. Meg kell tudnom, ki készítette ezt. – Lecsatoltam a kardot, és óvatosan átnyújtottam neki. Közel hajolt hozzá, és a készítője jelét tanulmányozta, közben meglepetten felnézett, majd ismét visszahajolt.

– Hol szerezted ezt?

– Egy monostor halastavából.

Az ajtóhoz ment és gondosan becsukta, mielőtt az asztalra tette a kardot.

– Tudod, hogy ki készítette?

– Ó, igen.

– Életben van?

Oldknoll megrázta a fejét. – Tizennyolc hónapja halott.

– Mindent tudnom kell, amit erről a kardról el tudsz nekem mondani. Először is, mit jelentenek azok a betűk és a szimbólum?

Mély lélegzetet vett. – Látod ezt a kis beleütött kastélyt? Azt jelzi, hogy a készítője a spanyolországi Toledóban tanulta ki a szakmát.

A szemem tágra nyílt. – Tehát a tulajdonosa spanyol?

Megrázta a fejét. – Nem feltétlenül. Számos idegen megy Toledóba kitanulni a fegyverkészítést.

– Angolok is?

– A vallási változásokig igen. De már nem fogadják szívesen őket Spanyolországban. Akik Toledóban tanultak, általában a mór erőd, az Alcazar jelét vésik a kardba, amikor felvételüket kérik a céhbe. Ezt tette ez az ember is. A betűk a nevének kezdőbetűi.

– JS.

– Igen. – Hosszú pillantást vetett rám. – John Smeaton.

– Jézusra! Mark Smeaton, Anna királyné szeretőjének a rokona?

– Az apja. Ismertem valamennyire. Ezt a kardot a céhbe való belépésekor készítette. Ezerötszázhét, igen, akkor készülhetett.

– Nem tudtam, hogy Smeaton apja kardkovács volt.

– Kezdetben az volt, méghozzá meglehetősen jó. De volt egy balesete pár évvel ezelőtt, amiben elveszítette két ujját. Már nem volt meg a kardkovácsoláshoz szükséges erő a kezében, ezért az asztalosmesterség felé fordult. Whitechapelben végzett kisebb munkákat.

– És meghalt?

– Szélütés érte két nappal a fia kivégzése után. Emlékszem, arról beszéltek, hogy nem volt kire hagynia az üzletét. Ha jól emlékszem, be is zárták.

– De csak voltak még rokonai. A kard értékes, bizonyára a hagyatéka része volt.

– Bizonyára.

Mély levegőt vettem. – Szóval Singleton halála összefügg Mark Smeaton halálával. Persze, Jerome valahonnan megtudta. Ezért mondta el nekem a történetet.

– Nem követlek, uram.

– Meg kell találnom, hogy kire szállt ez a kard John Smeaton halála után.

– Elmehetsz a házába. A boltja felett lakott, mint általában a kézművesek. Az új tulajdonosok biztos a végrehajtóktól vehették meg.

– Köszönöm, Oldknoll mester, nagy segítségemre voltál. – Elvettem a kardot és visszacsatoltam.

– Örömmel tettem. És Shardlake úr, ha Lord Cromwell-lel találkozol…

Felhúztam a szemöldököm. Mindig ugyanaz volt a nóta, ha az emberek megtudták, hogy kivel találkozom, mindig akadt valami kérnivaló szívesség.

– Csak… ha lehetőséged nyílik rá, megkérnéd, hogy kevesebb papírmunkát küldjön? Ezen a héten minden éjjel fennmaradtam a fegyvertár jelentéseinek elkészítése miatt, miközben már rendelkezésükre áll az információ.

Elmosolyodtam. – Meglátom, mit tehetek. Ilyen idők járnak; nehéz az árral szemben úszni.

– Ebbe a papíráradatba viszont belefulladunk – felelte komoran.

†

Lord Cromwell stepney-i háza lenyűgöző vöröstéglás épület volt, amit pár évvel korábban építtetett. Nemcsak a feleségének és a fiának adott otthont, de kegyeltjei fiatal fiai közül is tucatnyinak, akiket okításuk végett befogadott házába. Már jártam itt korábban is; az épület mintha egy kis bíróság lett volna szolgákkal és tanárokkal, tisztviselőkkel és látogatókkal. Közelebb érve egy csoport rongyos ruhás embert láttam kint várakozni. Egy idős, vak férfi, aki cipő nélkül állt a hóban, kinyújtott kézzel ismételgette: „Alamizsnát, alamizsnát kegyetekből.” Hallottam korábban, hogy Cromwell utasította szolgáit, hogy alamizsnát osztogassanak az oldalkapunál, így próbálva népszerűségre szert tenni London szegényei körében. A jelenet kényelmetlenül hasonlított a monostorbeli alamizsnaosztásra.

Az istállóba vezettem a lovamat, és Blitheman, a szolga, egy kedves fickó bevezetett a házba. Lord Cromwell kicsit késik, mondta, és borral kínált.

– Örömmel elfogadom.

– Mondd, uram, lenne kedved megnézni Lord Cromwell leopárdját? Kedveli, ha megmutatjuk a látogatóinak. Hátul van egy ketrecben.

– Hallottam, hogy nemrég szert tett egy ilyen vadállatra. Köszönöm.

Blitheman keresztülvezetett a nyüzsgő házon át a hátsó udvarra. Még sosem láttam leopárdot, bár hallottam már ezekről a csodálatosan pettyes teremtményekről, amik gyorsabban szaladnak, mint a szél. A szolga tulajdonosi mosollyal vezetett ki. Orromat hatalmas bűz töltötte be, és egy hússzor húsz láb alapterületű fémketrec rácsai előtt találtam magam. A kőpadlón elszórtan húsdarabok hevertek, és egy nagymacska járkált fel s alá. Szőre aranyszínű volt, fekete pöttyökkel, nyúlánk, izmos teste iszonyatos erőt sejtetett. Ahogy beléptünk az udvarra, megfordult és ránk vicsorgott, kivillantva sárga tépőfogait.

– Félelmetes vadállat – mondtam.

– Tizenöt fontjába került a gazdámnak.

A leopárd leült és ránk meredt, időnként ránk villantva félelmetes fogait.

– Mi a neve? – kérdeztem.

– Ó, nincs neve, nem lenne istenes dolog keresztény nevet adni egy ilyen szörnynek.

– Szerencsétlen teremtmény, biztosan fázik.

Egy inasruhába öltözött fiú tűnt fel az ajtóban, és valamit mormogott Blithemannek.

– Lord Cromwell visszatért – továbbította a szolga. – Gyere uram, a dolgozószobájában vár rád. – Egy utolsó pillantást vetettem a vicsorgó leopárdra, majd követtem a házba. Elgondolkodtam azon, hogy uram is kegyetlen hírnévvel büszkélkedik, és vajon szándékosan akar-e üzenni egy ilyen teremtmény birtoklásával.

†

Lord Cromwell dolgozószobája a westminsteri irodájának kisebb változata volt, ugyanúgy zsúfolva papírral megrakott asztalokkal. Általában félhomályban úszott, de ma a napfény visszatükröződött a hóról, s vakító fehér fény világította meg arca mély ráncait és táskáit. Amikor bevezettek, ellenséges pillantást vetett rám, száját összeszorította, és állát mérgesen előretartotta. Nem kínált hellyel.

– Arra számítottam, korábban hallok felőled – kezdte hidegen. – Kilenc nap. És az arckifejezésedből ítélve az ügy még nincs lezárva. – Észrevette a kardot. – Isten nevére, te kardot viselsz a jelenlétemben?

– Nem, uram – mondtam és sietve lecsatoltam. – Ez bizonyíték, el kellett hoznom. – Az asztalra fektettem, ahol egy angol nyelvű Biblia hevert kinyitva a Szodoma és Gomorra égését ábrázoló képnél. Mindent elmeséltem neki: Simon és Gabriel halálát, Orphan Stonegarden holttestének felfedezését, az apát ajánlatát, hogy elfogadja a tevékenység feladását, a gyanúmat a birtokeladásokkal kapcsolatban, és végül Jerome levelét, amit át is nyújtottam neki. A levél elolvasását leszámítva végig pislogás nélkül meredt rám. Amikor befejezte, felhorkant.

– Jézus sebeire, ez nagyobb káosz, mint Bedlamben. Remélem, mire visszamész, még életben lesz az a fiú – tette hozzá kegyetlenül. – Nem kevés időt töltöttem azzal, hogy meggyőzzem Richet, vegye vissza. Ajánlom, hogy ne legyen elvesztegetett idő.

– Mindenképpen jelenteni akartam neked, milord. Főleg, amikor megtaláltam a levelet.

Felmordult. – Emlékeztetniük kellett volna, hogy az öreg karthauzi ott van, Grey még megkapja ezért a magáét. Jerome testvért elintézzük. De az Edward Seymournak címzett levelek miatt nem aggódok. Most, hogy a királyné halott, az egész Seymour család a kegyeimet keresi. – Előrehajolt. – De ezek a megoldatlan halálesetek aggodalommal töltenek el. Most semmiképpen sem derülhetnek ki, nem akarom, hogy megzavarják a tárgyalásokat. A Lewes kolostor nemsokára feladja tevékenységét.

– Beadják a derekukat?

– Tegnap kaptam a hírt, hogy a héten aláírják az okiratot. Ezért találkoztam Norfolkkal, a rendház földjeit felosztjuk magunk között. A király elviekben egyetértett.

– Biztosan remek földterület.

– Az. A sussexi birtokaik hozzám kerülnek, a norfolkiak pedig a herceghez. Az új birtokok kilátása tárgyalóasztalhoz ülteti a régi ellenségeket – nevetett fel nyersen. – Gregory fiamat az apát csinos házába ültetem, és földbirtokost csinálok belőle. – Elhallgatott, és az acélos pillantás visszatért. – Látom, másról akarsz beszélni, Matthew, próbálj jobb kedvre deríteni.

– Nem, uram. Tudom, hogy lassan haladtam, de ez a legnehezebb és legveszélyesebb ügy, amivel eddig találkoztam…

– Mi a kard jelentősége?

Elmeséltem neki a megtalálását és nem sokkal korábbi beszélgetésemet Oldknoll-lal. Összehúzta a szemöldökét. – Mark Smeaton. Nem hittem volna, hogy visszatér még a sírból bajt keverni. – Lord Cromwell megkerülte íróasztalát, és felemelte a kardot. – Nagyon szép fegyver, bárcsak nálam lett volna, amikor fiatalkoromban Itáliában katonáskodtam.

– Kell lenni valamiféle kapcsolatnak a gyilkosságok és Smeaton között.

– Egyet látok – mondta. – Legalábbis Singleton halálával. Bosszú.

Egy pillanatig elgondolkodott, majd felém fordult és kemény tekintettel nézett rám. – Amit most elmondok, nem adhatod tovább senkinek.

– Szavamat adom.

Letette a kardot, és hátratett kézzel fel-alá kezdett járkálni a szobában, fekete köpenye a térde körül kavargott.

– Amikor a király tavaly Boleyn Anna ellen fordult, gyorsan kellett cselekednem. Kezdettől fogva kapcsolatban álltam vele, és a pápisták szívesen összekötötték volna bukását az enyémmel is. A király már kezdett rájuk hallgatni. Ezért nekem kellett megszabadítani a királyt tőle. Érted?

– Igen, igen, értem.

– Meggyőztem, hogy házasságtörő volt, és ez azt jelentette, hogy felségárulásért ki lehetett végezni anélkül, hogy vallása felmerült volna. Ehhez viszont bizonyítékra volt szükség és nyilvános tárgyalásra.

Némán figyeltem.

– A legmegbízhatóbb embereimet állítottam rá a barátaira: Norrisra, Westonra, Breretonra, testvérére, Rochfordra… és Smeatonra. A feladatuk az volt, hogy szerezzenek vallomást vagy bármi mást, ami bizonyítékul szolgálhat arra, hogy lefeküdt valamelyikkel. Singletont jelöltem ki Mark Smeatonra.

– Szóval ő koholta a vádat ellene?

– Smeaton tűnt a legegyszerűbbnek, akit vallomástételre lehetett kényszeríteni, hiszen csak egy kölyök volt. Így is lett, egy menet a Tower kínpadján, és azonnal bevallotta a házasságtörést. Ugyanaz a kínpad volt, amit a karthauzinál használtam, aki minden bizonnyal tényleg találkozott vele, mert mindaz, amit Smeaton elmondott neki, igaz. – Hangja elgondolkodó, tárgyszerű volt.

– A látogatók egyike, akiket a karthauzi aznap éjjel láthatott, maga Singleton volt. Én küldtem, hogy biztosítsa, a vesztőhelyről mondott beszédében – mert van egy ilyen hagyomány, amivel már le kéne számolni –, a fiú ne vonja vissza a vallomását. Arra emlékeztette, hogy ha valami nem megfelelőt mond, az apja szenvedni fog.

Rámeredtem a lordra. – Szóval, amit az emberek rebesgettek, igaz volt? Anna királyné és akiket vele együtt megvádoltak, ártatlanok voltak?

Felém fordult, a fény megvilágította arcát, és mintha kilúgozta volna pillantását. Összehúzta szemöldökét.

– Persze, hogy ártatlanok voltak. Ezt senki nem mondhatja ki, de az egész világ tudja, még a tárgyalás esküdtszéke is tudta. Félig-meddig a király is tudta, bár tiszta lelkiismeretét nem terhelhette azzal, hogy ezt be is vallja magának. Istenemre mondom, Matthew, ügyvéd létedre túlságosan naiv vagy. A református hívő naivitásával bírsz, a tűz nélkül. Pedig jobb, ha a tűz ég benned a naivitás nélkül, mint ahogy bennem.

– Hittem abban, hogy a vádak igazak. Milyen sokszor hangoztattam ezt.

– A legjobb, ha azt teszed, amit a legtöbb ember ezzel kapcsolatosan: csukva tartod a szádat.

– Talán tudtam, nagyon mélyen, belül – mondtam halkan. – Egy kis részemben, amit Isten még nem ért el.

Cromwell türelmetlenül nézett rám, ingerültség látszott arcán.

– Szóval Singletont bosszúból ölték meg – mondtam végül. – Valaki ugyanúgy ölte meg, ahogy Boleyn Annát kivégezték. De ki? – Egy gondolat ötlött az eszembe. – Ki volt Smeaton második látogatója? Jerome azt mondta, hogy egy pap volt, hogy meggyóntassa őt és két másikat.

– Előkeríttetem Smeaton aktáját, megnézetem, mit írnak a családjáról. Két órán belül a házadhoz küldetem az iratokat. Addig menj el az öreg Smeaton lakhelyére, az jó ötlet. Holnap visszatérsz Scarnsea-be?

– Igen, uram.

Elmozdult a napfényről, a heves düh és erő visszatért a szemébe. – Találd meg a gyilkost. Túl sokáig titkoltam ezt az ügyet a király elől. Amikor elmondom neki, a gyilkos nevét is meg kell adnom. És szerezd meg az apát pecsétjét a tevékenység feladásáról szóló okiratra. Legalább ezen a téren elértél valamit.

– Igen, uram. Amikor a rendház feladja tevékenységét, mi fog vele történni? – kérdeztem habozva.

Komoran elmosolyodott. – Ugyanaz, mint az összes többivel. Az apát és a szerzetesek megkapják kegydíjukat. A szolgáknak magukról kell gondoskodniuk, meg is érdemlik azok a falánk naplopók. Ami az épületeket illeti, elmondom, mit tervezek Lewes-szal. Egy épületek bontásához értő mérnököt küldetek oda; földig leromboltatom vele a templomot és a kolostori épületeket. És amikor valamennyi monostori földbirtok a király kezébe kerül, és bérbe adjuk őket, tetetek a bérleti szerződésbe egy olyan kitételt, hogy a bérlőnek valamennyi monostori épületet el kell bontania. Még ha csak leszedik a tetőt és hagyják, hogy a helyiek elhordják a köveket, az eredmény ugyanaz lesz. Nyoma sem marad a több évszázados hókuszpókusznak, csak pár kopár rom, amely a király hatalmára emlékezteti az embereket.

– Van egy-két nagyon szép épület.

– Egy úriember nem lakhat templomban – mondta Cromwell türelmetlenül. Szeme összeszűkült. – Ugye nem válsz pápistává, Matthew Shardlake?

– Soha – feleltem.

– Akkor menj. És ez alkalommal ne okozz csalódást. Emlékezz, az én hatalmam segítségével lettél sikeres ügyvéd, de ezt tönkre is tehetem. – Ismét bikaszerű pillantást vetett rám.

– Nem fogok csalódást okozni, uram.

Felvettem a kardot, és távoztam.

Huszonnyolcadik fejezet

Stepney-t zúgó fejjel hagytam magam mögött. Mindenkinek a nevén átfutottam, akit a monostorban megismertem, hátha találok egy lehetséges kapcsolatot a Smeaton családdal. Találkozhatott John Smeaton harminc évvel ezelőtt Guy testvérrel Spanyolországban? Ha mesterlegény volt, körülbelül egyidős lehetett a szerzetessel.

Mindvégig, ahogy ezeket a gondolatokat forgattam a fejemben, a szívemre szomorú, nyomasztó érzés telepedett. Mindig hittem abban, hogy Thomas Cromwell nem képes azokra a keresztényietlen cselekedetekre, amiket neki tulajdonítottak Boleyn Anna bukása kapcsán. Most pedig mintegy mellékesen beismerte, hogy mindegyik állítás igaz volt. És nem Cromwell volt, aki hamis hitbe ringatott; én tettem ezt magammal.

Lovam lassan lépkedett az úton, kerülgetve a mély jeges kerékvágásokat, de félúton a Fleet Streeten idegesen dobálni kezdte fejét. Kicsivel előttünk tömeg gyűlt össze, elállva az utat. Fejük fölött elnézve láttam, hogy a konstábler két embere egy fiatal inassal birkózott. Keményen ellenállt, közben foglyul ejtői felé kiabált.

– Ti vagytok Babilon erői, kik elfogjátok Isten kiválasztott gyermekeit! A jó győzni fog, a gonosz elbukik!

Az őrök hátracsavarták karját, és elvonszolták a még mindig rugdosódó fiút. A tömegből néhányan gúnyolódtak rajta, mások támogatóan kiáltottak utána.

– Légy erős, testvér! Az Úr kiválasztottja diadalmaskodni fog!

Egy másik lovas közeledését hallottam a hátam mögül, és ahogy megfordultam, ügyvédtársam, Pepper savanyú arcával néztem szembe, akivel aznap futottam össze, amikor elindultam Scarnsea-be.

– Hohó, Shardlake! – szólt barátságosan. – No, még egy buzgó hittérítőt elvittek. A hallottak alapján anabaptista. Tele van velük valamennyi börtönünk, tudtad?

– Begyűjtik az engedély nélküli igehirdetőket? Nem voltam Londonban egy ideje.

– Azt rebesgetik a londoni anabaptistákról, hogy a király elrendelte valamennyi gyanúsított elfogását. Megégettet párat, és jól is teszi. Veszélyesebbek, mint a pápisták.

– Manapság már sehol nincs biztonság.

– Cromwell megragadta a lehetőséget, hogy egy általános hajszát indítson. Zsebmetszők, csalók, engedély nélküli prédikátorok. Mind elbújtak a vackukba ebben a borzasztó időben, urad pedig kifüstöli őket. Éppen ideje. Emlékszel az öregasszonyra a beszélő madárral, akit együtt láttunk?

– Ó, igen. Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna.

– Kiderült, hogy igazad volt, a madár csak a betanított szavakat ismétli. Hoztak pár hajónyit ezekből a teremtményekből, és róluk beszél most mindenki, a városban minden háztulajdonos akar egy ilyet. Az öregasszonyt csalással vádolják, valószínűleg szekér végéhez kötve fogják megkorbácsolni. De te merre jártál, csak nem a kandalló mellett ücsörögtél ebben a hidegben?

– Nem, Pepper, vidéken jártam, Lord Cromwell megbízásából.

– Hallottam, hogy már új menyasszonyt keres a királynak – mondta pletykára éhesen. – Azt rebesgetik, hogy egy német hercegnőt fog választani, Hesse-t vagy Clevest. Akkor meglenne a kötelék a lutheránusokkal.

– Semmit nem hallottam. Mint már említettem, távol voltam Lord Cromwell ügyében.

Irigykedve nézett rám. – Sokat dolgoztat. Gondolod, nekem is találna valami munkát?

Szárazon elmosolyodtam. – Igen, Pepper, minden bizonnyal.

†

Otthon átnéztem a levelezésemet, amihez túl fáradt voltam előző este. Az ügyeimmel kapcsolatos levelek voltak; az emberek már feszülten várták a választ számos esetben. Apámtól is jött levél. A termény kevés lett abban az évben, a birtok sovány hasznot hajtott, és azt fontolgatta, hogy több földet fordít a birkák legeltetésére. Remélte, hogy az én ügyleteim sikeresek, és Mark is jól dolgozik a bíróságon (semmit nem mondtam neki a fiú kegyvesztéséről). Hozzátette, hogy azt beszélik feléjük, még több monostor fejezi majd be a tevékenységét. Mark apja szerint az jó lenne, mert több munkát jelentene Mark számára.

Letettem a levelet és borúsan a tűzbe bámultam. A kínpadon fekvő Mark Smeatonra gondoltam, aki semmit nem követett el. És Jerome-ra ugyanott. Nem csoda, hogy ennyire gyűlölte a hivatalt, amit én testesítettem meg. Tehát minden, amit mondott, igaz volt. Biztosan ismerte a kapcsolatot Singleton és Mark Smeaton között, máskülönben miért mesélte volna el nekem a történetet? Mégis megesküdött, hogy a monostorból senki sem ölte meg Singletont. Megpróbáltam visszaemlékezni a pontos szavaira, de túl fáradt voltam. Gondolataimat kopogás zavarta meg, Joan lépett be.

– Levél érkezett uram, Lord Cromwelltől.

– Köszönöm, Joan – Átvettem a levelet, és megfordítottam. „Titkos” felirat állt rajta.

– Uram – kezdett bele habozva. – Kérdezhetek valamit?

– Hogyne – mosolyogtam rá; pufók arca feszült volt.

– Azon gondolkodtam, uram, hogy minden rendben van-e veled? Gondterheltnek látszol. És Mark úrfi biztonságban van ott a partvidéken?

– Remélem – feleltem. – Azt ugyan nem tudom, mi lesz a jövőjével, mert nem akar visszatérni a bíróságra.

– Ez nem lep meg – bólintott.

– Valóban, Joan? Engem meglepett.

– Láttam rajta, hogy boldogtalan volt ott. Azt hallottam, hogy bűnös hely, tele kapzsi emberekkel, már megbocsáss a szavaimért.

– Talán valóban az. De sok ilyen hely van. Ha mind távol tartjuk magunkat ezektől, és csak a kandallónk mellett ücsörgünk, felcsaphatnánk koldusnak, nem igaz?

Megrázta a fejét. – Mark úrfi más, uram.

– Mitől lenne más? Ugyan, Joan, csak téged is elbűvölt, mint minden nőt.

– Nem, uram – felelte élesen. – Nem bűvölt el. Talán tisztábban látom őt, mint te. A legszeretetreméltóbb természetű ember, akit valaha láttam, és a barátságos felszín alatt minden igazságtalanság nagyon bántja. Azon is tűnődtem, hogy nem azért keveredett-e bajba azzal a lánnyal, hogy kikerüljön Westminsterből. Erős eszményei vannak, uram, talán túl sok is ahhoz, hogy túléljen ebben a kemény világban.

Szomorúan elmosolyodtam. – És még azt hittem, nekem vannak emelkedett eszményeim. „És a fátyol felemelkedett a szemem elől.”

– Parancsolsz, uram?

– Semmi, Joan. Ne aggódj. Most pedig el kell ezt olvasnom.

– Hogyne, bocsánatot kérek.

– Nincs rá szükség. És Joan… köszönöm a gondoskodásodat.

†

Egy sóhajtással visszafordultam a levélhez. Singleton jegyzeteit és Cromwellhez intézett leveleit tartalmazta a Mark Smeatonnal elért előrehaladásáról. Világossá tették a számítóan kidolgozott tervet a fiatal zenész hamis bizonyítékkal való tőrbe csalására, majd kivégzésére. A királynét azzal vádolni, hogy egy ilyen alacsony származású személlyel bújt ágyba, különösen megdöbbentő lesz a nép számára, állította Singleton, ezért volt fontos őt behálózni. Úgy utalt Smeatonra, mint egy ostoba jószágra, egy bárányra, amit a vágóhídra vezetnek. Cromwell házában szétverték a lantját a falon a szeme előtt, és egész éjjelre meztelenül hagyták cellájában, de kínzásra volt szükség ahhoz, hogy kicsikarják belőle a hamis vallomást. Imádkoztam, hogy biztonságban legyen a mennyországban.

Singleton egyik feljegyzése a fiú családjáról szólt. Anyja halott volt, csak az apja élt, férfi rokonai egyáltalán nem voltak. John Smeatonnak valahol vidéken volt egy nővére, de egy veszekedést követően már évek óta nem látta. Singleton azt is megírta Cromwellnek, hogy a rokonok hiánya miatt sokkal könnyebb lesz elbánni a fiúval, mert nincs, aki kérdéseket tegyen fel.

Óvatosan visszahajtogattam a levelet a borítékba. Visszaemlékeztem Singleton temetésére, a pillanatra, amikor a koporsófedelet rázárták az arcára, és bevallom, immár örömöt éreztem. Elővezettettem a lovamat; ideje volt elmenni Whitechapelbe. Örömmel bújtam bele köpenyembe, és léptem ki ismét a házból; volt egy követnivaló célom, amely elvonta a figyelmemet az elmémben kavargó zűrzavarról.

Huszonkilencedik fejezet

Hosszú lovaglóút után jutottam ki Whitechapelbe, ebbe a messze a London Falon túl elterülő, gyorsan terjeszkedő vidékre, amit a szegények rőzséből és vályogból tákolt viskói foglaltak el. Tűzhelyek százainak vékony füstje szállt a mozdulatlan levegőben. Itt a hideg idő több volt, mint kényelmetlenség; a beesett, éhes arcokat elnézve, némelyeknek a kelleténél eggyel több viszontagságot jelentett. A kutak valószínűleg befagytak, mert több asszonyt láttam, amint vödörben vizet hordtak fel a folyóról. Ruháim közül a legegyszerűbbeket vettem fel, mert úriembernek nem volt biztonságos errefelé járni.

Az utca, ahol Smeaton műhelye volt, a jobbak közé tartozott, több műhelynek is helyt adott. Singleton papírjai szerint John Smeaton egy kétemeletes épületben lakott egy kovácsműhely mellett, elég könnyen meg is találtam. A boltjában már nem végeztek asztalosmunkát; a portált fedő ablaktáblákat leszögezték és átfestették. A gebémet egy cölöphöz kötöttem, és megzörgettem a vékony faajtót.

Egy szegényesen öltözött fiatalember nyitott ajtót, akinek rendezetlen fekete haj keretezte beesett, sápadt arcát. Minden érdeklődés nélkül kérdezte meg, hogy mit akarok, de amikor elmondtam, hogy Lord Cromwell megbízottja vagyok, elhátrált és megrázta a fejét.

– Nem csináltunk semmit, uram. Nincs itt semmi, ami érdekelhetné Lord Cromwellt.

– Nem is vádolnak semmivel – mondtam nyugtatóan. – Csak néhány kérdést szeretnék feltenni ennek a helynek az előző tulajdonosáról, John Smeatonról. Jutalmat kap, aki segít nekem.

Még mindig kételkedett, de beengedett. – Elnézést az otthonomért, uram – mormogta –, de nincs munkám.

Valóban siralmas szobába vezetett be. A közelmúltban még műhely lehetett, mert egy hosszú helyiségből állt, a téglafalakat sokévnyi korom festette feketére. Az asztalos korábbi munkapadja most asztalként szolgált. Hideg volt, a tüzet csak néhány szem szén táplálta, ami ugyanannyi füstöt ontott, mint meleget. A padot leszámítva nem volt más bútor, egy pár ütött-kopott szék és a földön heverő szalmazsákok kivételével. A szegényes tűz körül három sovány gyerek ült anyjához bújva, aki egy köhögő kisbabát tartott ölében. Mind komor, közönyös tekintettel néztek fel rám. A szoba homályos volt, az egyetlen fényforrást a kis hátsó ablak adta így, hogy a műhely utcára nyíló ablakait beszögezték. A helyiség füsttől és vizelettől bűzlött, és az egész dermesztő szomorúsággal töltött el.

– Régóta laktok itt? – kérdeztem a férfit.

– Másfél éve, uram, amióta a régi tulajdonos meghalt. Az ember, aki megvette a házat, kiadja nekünk ezt a szobát. Egy másik család lakik a felső szinten. A háziúr neve Placid, uram, a Strandén lakik.

– Tudod, ki volt az előző tulajdonos fia?

– Igen, uram. Mark Smeaton, aki lefeküdt azzal az előkelő szajhával.

– Feltételezem, Smeaton örökösei adták el a helyet Placid úrnak. Tudod, kik voltak?

– Az örökös egy idős nő volt. Amikor ideköltöztünk, Smeaton úr holmijai egy halomban álltak, némi ruha, egy ezüst kupa és egy kard…

– Egy kard?

– Igen, uram. Ott álltak egy halomban – mutatott egy sarokba. – Placid úr embere azt mondta nekünk, hogy John Smeaton nővére eljön majd értük, és nem nyúlhatunk hozzájuk, különben kirak minket.

– Nem is nyúltunk hozzá, uram – tette hozzá a tűz mellől az asszony. Gyermeke erősen köhögni kezdett, magához szorította. – Csend legyen, Istenfélő.

Legyűrtem izgatottságomat. – És az öregasszony? Eljött?

– Igen, uram, pár héttel később. Valahonnan vidékről származott, idegesnek tűnt a városban. Az ügyvédje hozta el.

– Emlékszel a nevére? – kérdeztem türelmetlenül. – Vagy arra, hová valósi volt? Említett egy Scarnsea nevű helyet?

Megrázta a fejét. – Sajnálom, uram, csak arra emlékszem, hogy vidéki volt. Egy alacsony kövér nő, ötvenen túl, ősz hajjal. Csak pár szót szóltak, felszedték a holmit és a kardot, majd távoztak.

– Emlékszel az ügyvédje nevére?

– Nem, uram. Ő segített a kardot cipelni. Emlékszem, ahogy az asszony azt mondta, bárcsak lenne egy fia, akinek odaadhatná.

– Rendben. Kérlek, nézd meg a kardomat… ne ijedj meg, csak azért veszem elő, hogy megmutassam neked, és mondd meg, hogy ez volt-e az a kard, amit a nő elvitt. – A fegyvert a padra helyeztem. A férfi ránézett, közben felesége is odajött a gyerekkel.

– Úgy néz ki, ez az – mondta az asszony. Összehúzott szemmel méregetett. – Csak egyszer vettük ki a hüvelyéből, hogy megnézzük, de semmit nem csináltunk vele. Felismerem ezt az aranyszínű markolatot, és a pengén a jelet.

– Mondtuk is, hogy milyen szép darab – tette hozzá a férje –, nem igaz, Elizabeth?

Visszadugtam a kardot a hüvelyébe. – Köszönöm mindkettőtöknek, sokat segítettetek. Sajnálom, hogy beteg a gyereketek. – Kinyújtottam a karomat, hogy megérintsem a babát, de a nő felemelte kezét.

– Ne simogasd meg, uram, mert tetves. Nem hagyja abba a köhögést. A hideg az oka, egyet már elveszítettünk. Csöndben maradj, Istenfélő.

– Szokatlan neve van.

– A lelkészünk a reformok erős híve, uram, ő nevezte el mindet. Azt mondta, segíteni fog minket a világban, hogy ilyen nevű gyerekeink vannak. Gyerünk, gyerkőcök, felállni. – A három kis szerencsétlen imbolygó lábakon felállt, felfedve felfúvódott, férges hasukat, mire apjuk sorban rájuk mutatott: – Hitbuzgóság, Állhatatosság, Kötelesség.

Bólintottam. – Mind kapnak egy hatpennyst, és íme három shilling a segítségetekért – számoltam ki nekik az erszényem tartalmát. A gyerekek mohón lecsaptak az érmékre, az anya és az apa úgy nézett, mintha nem hinnék el jó szerencséjüket. Hirtelen érzelmektől eltelve megfordultam, és gyorsan otthagytam őket, nyeregbe szálltam és ellovagoltam.

†

A nyomorúságos jelenet a házban felzaklatott, ezért megkönnyebbülés volt gondolataimat visszaterelni az új felfedezésekre. Amiknek nem volt semmi értelme. A kard örököse, az egyetlen személy, akinek családi indoka volt a bosszúra, egy öregasszony volt? Nem dolgozott ötven év körüli nő a monostorban, leszámítva pár öreg szolgálót, akik mindannyian magas, vékony banyák, így nem feleltek meg a fiatalember leírásának. Az egyetlen ilyen személy, akivel Scarnsea-ben találkoztam, Stumpe asszony volt. De egy alacsony öregasszony nem végezhette el azt a csapást. Singleton iratai egyértelműen azt állították, hogy nem volt férfi rokon. Megráztam a fejem.

Észrevettem, hogy gondolataimban elmerülve hagytam, hogy a ló elkószáljon, és most a folyó felé tartott. Nem éreztem úgy, hogy haza kellene még mennem, és hagytam, hogy a gebe átvegye az irányítást. Beleszagoltam a levegőbe. Talán csak képzeltem, de mintha végre melegebb lett volna?

Elhaladtam egy táborhely mellett, ahol a havas és koszos földön egy csapat munkanélküli férfi ütött tanyát. Talán azért melegedtek itt, mert alkalmi munkát reméltek a kikötőben. Fadarabokból és zsákvászonból építettek maguknak egy félig nyitott kunyhót. A tűz körül ülő emberek barátságtalan pillantást vetettek rám, amikor elhaladtam mellettük, és egy sovány sárga korcs rohant ki közülük, megugatva a gebét. A lovam hátravágta fejét és felnyerített, mire az egyik férfi visszahívta a kutyát. Gyorsan ellovagoltam, addig paskolva a lovamat, amíg megnyugodott.

A folyóparton jártunk, ahol hajók kötöttek ki és rakodó emberek nyüzsögtek. Egy-kettő olyan sötét bőrű volt, mint Guy testvér. Megállítottam a gebét. Közvetlen előttem nagy óceánjáró karrakot húztak a rakparthoz; szögletes hajóorrát obszcénül mosolygó, meztelen sellő díszítette. Az emberek ládákat és dobozokat hordtak fel a rakodótérből, kíváncsi lettem, hogy a világ mely részéből érkezhetett. A nagy árbocokra és a vitorlák sorára felnézve meglepődtem, hogy köd gomolygott az árbockosár körül. Immár láttam, hogy ködfelhők szálltak fel a folyón is, és kifejezetten melegebbnek éreztem a levegőt.

A gebe megint idegeskedni kezdett, ezért megfordítottam és lassan visszaindultunk a belvárosba a raktárházak utcáin át. Hirtelen megálltam. Az egyik faépületből elképesztő bábeli hangzavar hallatszott; rikácsolás és kiabálás, idegen nyelven szóló hangok. Bizarr volt a ködös levegőben ezeket a furcsa, túlviláginak tűnő hangokat hallani. A kíváncsiság végül győzött bennem, kikötöttem a lovat egy cölöphöz, és átmentem az erős szagot árasztó raktárépülethez.

A nyitott ajtó szörnyű látványt tárt fel. A raktár tele volt madarakkal, három embermagasságú vasketrecben. Olyan madarak is voltak köztük, mint amilyen azé az öregasszonyé volt, akire Pepper emlékeztetett. Több százan sorakoztak bent, mindenféle méretben és színben: vörösek és zöldek, aranyszínűek, kékek és sárgák. Szánalmas állapotban voltak; mindannyiuk szárnyát megkurtították, némelyiknek egészen a csontig és nagyon rosszul vágták vissza, így a csonka végüket nyers seb borította. Sokan betegeknek tűntek, fél tollazatuk hiányzott, ótvar borította testüket, szemük gennyes volt. Minden egyes a ketrecek oldalába kapaszkodó madárra egy döglött jutott, amelyik a földön hevert nagy ürülékkupacok között. A legrosszabb a rikoltásuk volt; némelyik szerencsétlen csak éles, siránkozó kiáltásokat hallatott, mintha azt kérné, vessenek véget szenvedéseinek, de mások hangosan egyre és egyre csak kiabáltak különböző nyelveken. Hallottam latin és angol szavakat, de olyanokat is, amelyeket nem értettem. Két madár fejjel lefelé lógott a rácsokon, egymásnak rikoltozva. Az egyik csak azt kiabálta: „jó szél”, a másik egy devoni ember akcentusával válaszolta, hogy „Maria, mater dolorosa”.

Ott álltam, a szörnyű látvány hatása alatt, amíg meg nem zavart egy, a vállamra nehezedő durva kéz. Megfordultam, és egy foltos bőrmellényű tengerésszel találtam szemben magam, aki gyanakodva méregetett.

– Mi dolgod itt? – kérdezte élesen. – Ha venni akarsz egyet, Fold mestert keresd.

– Nem, nem, csak erre jártam, hallottam a zajt és kíváncsi lettem, mi lehet ez.

Elvigyorodott. – Bábel tornya, mi, uram? A szellemek által birtokolt és nyelveket beszélő hangok? Ugyan, ezek csak madarak, amiket most minden nemes játékszernek akar.

– Siralmas állapotban vannak.

– Rengeteg van még ott, ahonnan ezek jöttek. Némelyik az úton megdöglik, és még több fog elpusztulni a hidegtől, elég gyenge teremtmények. De csinosak, nem?

– Honnan szereztétek őket?

– Madeira szigetéről. Van ott egy portugál kereskedő, aki felismerte, hogy Európában piacuk lehet. Látnod kellene a dolgokat, amiket megvesz és elad, uram, hajószámra hozza a négereket Afrikából, hogy eladja őket a brazil ültetvényeseknek rabszolgának. – Felnevetett, aranyfogak villantak a szájából. Hirtelen rám tört a kényszer, hogy elmeneküljek a raktár hideg, büdös levegőjétől. Elköszöntem, és tovább lovagoltam. A madarak éles rikoltásai, az emberi beszéd túlvilági utánzásai végigkísértek a sáros utcán.

†

Mire belovagoltam a hirtelen szürkévé és ködössé vált Londonba a városfal alatt, a házak ereszére fagyott jégcsapok olvadásnak indulva csöpögtek mindenfelé. Egy templom előtt megállítottam a gebét. Általában legalább hetente egyszer jártam templomba, de az elmúlt tíz napban nem voltam misén. Szükségem volt a lelki megnyugvásra, ezért leszálltam a nyeregből és bementem.

Azon gazdag belvárosi templomok egyike volt, amelyet elsősorban kereskedők látogattak. Sok londoni kereskedő reformátussá vált mostanra, ezért nem égtek odabent gyertyák. A szentélyrekesztőt díszítő szentek alakjait átfestették, és egy bibliai idézettel cserélték fel:

„Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.”[11]

A templom üres volt. Beléptem a szentélyrekesztő mögé. Az oltárt is megfosztották korábbi díszeitől, az ostyatányér és a kehely egyszerű asztalon állt. Az új Biblia egy példányát a felolvasóállványhoz láncolták. Leültem az egyik padba, megnyugtatott az ismerős környezet, amely szöges ellentéte volt Scarnsea-nek.

De nem tűnt el valamennyi régi cicoma. Onnan, ahol ültem, láttam egy múlt századbeli síremléket. Két kőravatalt helyeztek egymás fölé; a felső egy gazdag kereskedő képmását ábrázolta, finom ruhában, kövérkés, szakállas arccal. Az alsón pedig egy aszott holttest képmása volt, ugyanannak a ruhának a rongyaiban, és a jelmondat: „Ez vagyok most, ez voltam egykor; amilyen most vagyok, ollyá leszel te is.”

A kőravatalt figyelve hirtelen eszembe jutott Orphan Stonegarden szétrohadt teste, amint a víz felszínére bukkant, majd a beteg, sovány gyerekek a Smeaton-házban. Émelygést éreztem arra gondolva, hogy gyökeres változásaink nem hoznak mást, mint hogy koplaló gyerekek nevét szentekéről Istenfélőre és Hitbuzgóságra változtatják. Elgondolkodtam Cromwell közömbös szavain az ártatlan emberek halálba üldözéséhez kreált hamis bizonyítékokról, és Mark beszédéről a Vagyonügyi Bíróságra érkező kapzsi kérvényezőkről, akik rendházak földjeihez akartak jutni. Ez az új világ nem a keresztény nemzetközösséget jelentette; soha nem is fogja. Valójában semmivel sem volt jobb, mint a régi, nem uralta kevésbé a hatalom és a hiúság. Visszaemlékeztem a tarkabarka, ketrecbe zárt madarakra, ahogy esztelenül rikoltoztak egymásnak, s úgy tűnt, mintha csak a király udvarát tükrözték volna, ahol a pápisták és a reformerek verdestek és kotkodácsoltak a hatalomért. És szándékos vakságomban nem akartam észrevenni, ami a szemem előtt zajlott. Hogy félik az emberek a világ káoszát, gondoltam, és az utána tátongó örökkévalóságot. Ezért viselkedésformákat építünk ki, hogy megmagyarázzuk szörnyű rejtélyeit, és megnyugtassuk magunkat, hogy biztonságban vagyunk e világban és utána.

Majd rájöttem, hogy egy másfajta szűk látókörű gondolkodásmód miatt voltam vak az igazságra, arra, hogy mi történt Scarnsea-ben. Feltételezésekből tákoltam építményt a világ működésével kapcsolatban, de ha csak egyet is kiveszek közülük, összeomlik a hamis kép és a valóság tisztán láthatóvá válik. A megdöbbenéstől leesett az állam. Rájöttem, hogy ki ölte meg Singletont és miért, s ezzel minden a helyére került. És arra is ráeszméltem, hogy nincs sok időm. Pár percig tátott szájjal ücsörögtem még, erős lélegzeteket véve. Majd felálltam, kimentem, nyeregbe szálltam, és olyan gyors lovaglásra ösztökéltem a gebét, amilyet csak bírt, vissza arra a helyre, ahol – ha igazam volt – a kirakó utolsó darabja is helyére kerül: a Towerbe.

†

Már besötétedett, és a Tower mezejét már lángoló fáklyák világították meg, amikor ismét átlovagoltam a vizesárok felett. Szinte berohantam a nagyterembe, és ismét Oldknoll mester irodájába jutottam. Még mindig bent volt, gondosan másolta a feljegyzéseket egyik papírról a másikra.

– Shardlake úr! Gondolom, hasznosan telt a napod. Az enyémnél biztosan hasznosabban.

– Sürgősen beszélnem kell a tömlöc parancsnokával. El tudsz hozzá vinni most rögtön? Nincs időm körbe-körbe kóborolni, amíg megtalálom.

Arcomon látta, hogy mennyire fontos ez. – Máris odaviszlek. – Felemelt egy nagy halom kulcsot, és egy elhaladó katonától elvette a fáklyáját. Ahogy áthaladtunk a nagytermen, megkérdezte, hogy voltam-e már a várbörtönben.

– Örömmel mondhatom, hogy még soha.

– Komor hely. És még sohasem volt ilyen forgalmas.

– Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni velünk a jövőben.

– Egy istentelen bűntettekkel teli ország leszünk, az fog történni. Pápisták és igehirdetők. Fel kéne kötni mindet.

Egy keskeny csigalépcsőn vezetett le. A levegő nyirkossá vált. A falakon zöld nyálka csillogott, kövér cseppekben gyöngyözött a víz rajtuk, mintha csak izzadtak volna. Már a folyó szintje alatt voltunk.

A lépcső alját egy vaskapu zárta le, amin keresztül beláttam a földalatti terembe. Odabent férfiak kis csoportja állt egy papírral megrakott asztal körül. Egy, a Tower egyenruhájába öltözött őr odajött hozzánk, Oldknoll a rácson keresztül megszólította.

– Lord Cromwell egyik megbízottja van velem, Hodges főporkolábot akarja látni azonnal.

Az őr kinyitotta a kaput. – Ott van, uram. Nagyon elfoglalt, egy csapat anabaptista gyanúsítottat hoztak be ma. – Elvezetett minket az asztalhoz, ahol egy magas, vékony férfi ellenőrzött papírokat egy másik őrrel. A terem mindkét oldalán nehéz faajtók sorakoztak rácsos ablakokkal, egyikből egy erős hang sorolta a bibliai idézeteket.

– „Ímé rád török, azt mondja a Seregek Ura, és füstté égetem szekereit. Oroszlánkölykeidet kard emészti meg…”[12]

A főbörtönőr felemelte fejét. – Fogd be a pofád! Megkorbácsoltassalak? – A hang elhalt, majd az őrök vezetője meghajolt felém. – Elnézéseteket kérem, uraim, az új foglyok feljelentéseit próbálom rendezni. Némelyiküknek holnap Lord Cromwell elé kell járulniuk kihallgatásra, és nem akarom a nem megfelelőeket küldeni.

– Információra van szükségem egy fogolyról, aki tizennyolc hónappal ezelőtt volt itt – mondtam. – Emlékszel Mark Smeatonra?

Összehúzta szemöldökét. – Nem valószínű, hogy el tudnám feledni azokat az időket, uram. Anglia királynéja a Towerben. – Elhallgatott egy pillanatra, amint az emlékeken töprengett. – Igen, Smeaton itt volt a kivégzése előtti éjszaka. Utasítást kaptunk, hogy tartsuk külön a többi fogolytól, mert látogatói lesznek.

– Igen – bólintottam –, Robin Singleton eljött, hogy biztosítsa, Smeaton tartani fogja magát a vallomásához. És más látogatók is voltak. Van róluk nyilvántartásotok?

A főbörtönőr pillantást váltott Oldknollal, és felnevetett.

– Ó, hogyne, uram. Mindent feljegyzünk, nem igaz, Thomas?

– Legalább kétszer.

A főbörtönőr elküldte az egyik emberét, aki pár perccel később egy nehéz nyilvántartó könyvvel tért vissza. Hodges kinyitotta.

– 1536. május 16. – Végigfuttatta ujját az oldalon. – Igen, Smeaton abban a cellában volt, amelyikben most a kántáló. – Fejével az ajtó felé biccentett, ahonnan korábban a szónoklás jött; most néma volt, csak a sötétséget lehetett a rácsokon keresztül látni.

– A látogatói? – kérdeztem türelmetlenül, majdnem átkukucskálva a válla felett. Elhúzódott, mielőtt ismét a könyv fölé hajolt. Talán egy púpos egyszer balszerencsét hozott rá.

– Látod, Singleton hatkor érkezett. Egy másik, „rokon” bejegyzésű hétkor, végül „pap” nyolckor. Ez a Tower papját, Martin testvért jelenti, aki azért jött, hogy meggyóntassa a kivégzése előtt. Átok legyen ezen a Fletcheren, már mondtam neki, hogy mindig írja be a neveket is.

Ujjamat végigfuttattam az oldalon, a többi fogoly nevén. – Londoni Jerome-nak hívott Jerome Wentworth, a londoni karthauzi rendház szerzetese. Igen, ő is itt volt. De tudnom kell arról a rokonról, Hodges mester, a lehető legsürgősebben. Ki ez a Fletcher, az egyik őröd?

– Igen, aki nem szereti a papírmunkát. A kézírása sem valami jó.

– Szolgálatban van?

– Nem, uram, elengedtük az apja temetésére Essexbe. Holnap délutánig nem jön vissza.

– Akkor szolgálatba áll?

– Egy órakor.

Beharaptam a számat. – Addigra már a tengeren leszek. Adj egy papírt és egy pennát.

Gyorsan leírtam két feljegyzést, és átnyújtottam őket Hodges-nak.

– Az egyik arra kéri Fletchert, hogy mindent mondjon el nekem, amire a látogatóról emlékszik, mindent. Hangsúlyozd neki, hogy az információ kulcsfontosságú, és ha nem tudja leírni a választ, kérjen meg rá valakit. Ha végzett vele, akkor a választ juttassátok el Lord Cromwell irodájába ezzel a másik levéllel. Ez arra kéri őt, hogy Fletcher válaszát egy gyors lovassal juttassa el Scarnsea-be. Az út kemény lesz, ha a hó elkezd olvadni, de egy ügyes ember talán elér hozzám, mire a hajóm kiköt.

– Magam viszem majd Lord Cromwellhez, Shardlake úr – mondta Oldknoll. – Nem fog ártani nekem egy kis friss levegő.

– Sajnálom a dolgot Fletcherrel – szólt Hodges. – Annyi papírmunka van, néha nem csinálják rendesen.

– Csak gondoskodj arról, hogy megkapjam a választ, Hodges mester.

Megfordultam, és Oldknoll kivezetett a várbörtönből. Amint megindultunk a lépcsőn felfelé, hallottuk, hogy a Smeaton cellájába zárt ember ismét kiáltozni kezd, majd a megcsonkított bibliai idézetek litániáját egy éles reccsenés és egy ordítás szakította félbe.

Harmincadik fejezet

A visszaúton megint szerencsém volt; a tengeren eloszlott a köd, és a hajó könnyű délkeleti széllel jutott le a Csatornán. A hőmérséklet jelentősen emelkedett; az elmúlt hetek csípős hidege után szinte melegnek éreztem. A hajós ruhaanyagot és vasszerszámokat szállított vissza, és sokkal jobb hangulatban volt, mint két napja.

Amint a második nap estéjén a parthoz közeledtünk, észrevettem, hogy könnyű ködbe burkolózott a tengerpart. A szívem gyorsabban kezdett verni; már majdnem megérkeztünk. Sokat töprengtem az úton, a következő lépésem azon múlt, hogy megérkezett-e a hírnök Londonból. És megint beszélnem kellett Jerome-mal. Egy gondolat ismét előtérbe került a fejemben, amit megpróbáltam elnyomni az elmúlt pár napban: vajon Mark és Alice biztonságban volt-e?

A ködtől alig lehetett látni valamit, miközben óvatosan áthajóztunk a mocsáron átnyúló csatornán keresztül Scarnsea kikötőjébe. A hajós bátortalanul megkérdezte, hogy megragadnék-e egy póznát és ellökném-e a parttól a hajót, ha túl közel mennénk hozzá. Beleegyeztem. Egyszer-kétszer majdnem beleragadtunk a vastag, ragacsos iszapba, amelyen keresztül az olvadó hó kis patakokban folyt keresztül, ezért megkönnyebbültem, amikor elértük a kikötőt. A hajós hálálkodva a segítségemért a szárazföldre segített, és legalább egy újhitű eretnekről talán kevésbé gondolt rosszat.

†

Első utam Copynger házához vezetett. Éppen vacsorához készülődött feleségével és gyerekeivel, hívott is, hogy csatlakozzak hozzájuk, de elhárítottam azzal, hogy tovább kell mennem. Kényelmes dolgozójába vezetett.

– Történt bármi a monostorban? – kérdeztem, mihelyst becsukta az ajtót.

– Nem, uram.

– Mindenki biztonságban van?

– Amennyire tudom. De híreim vannak a földeladásokról. – íróasztalába nyújt, és elővett egy tulajdon-átruházási okiratot. Tanulmányoztam a díszes kalligráfiát és a monostor pecsétjének tiszta lenyomatát a vörös viaszban a végén. Az okirat egy nagy kiterjedésű szántóföldet ruházott át a South Downs túloldalán Sir Edward Wenthworth-re száz fontért.

– Ez meglehetősen alacsony ár – mondta Copynger. – Jó kis földdarab az.

– Ezek egyike sem szerepel a hivatalos nyilvántartásban, amit láttam.

– Akkor kezedben van a gazfickó, uram – mosolygott elégedetten. – Végül magam mentem Sir Edward házába, és a konstáblert is vittem magammal. Ez megijesztette, és arra is emlékeztette, hogy jogomban áll letartóztatni, ha arrogánsan viselkedik. Félórán belül előkerítette az okiratokat, és azon kezdett siránkozni, hogy jóhiszeműen vásárolta mindet.

– Kivel tárgyalt a monostorból?

– A tiszttartója a számtartóval intézte az ügyeket, ha jól tudom. Tudod, hogy Edwig ellenőriz mindent, ami pénzzel kapcsolatos ott.

– De az apátnak kellett ellátnia pecsétjével az okiratot. Vagy valakinek helyette.

– Igen. És uram, az is az egyezség része volt, hogy az eladást titokban tartják egy darabig, és a bérlők a monostor intézőjének fizetik a bérleti díjat, aki eljuttatja az összeget Sir Edwardnak.

– A titkos adásvételek önmagukban nem törvényellenesek. De a király ellenőrei elől elrejteni ügyleteket viszont már az. – Feltekertem az okmányt és táskámba tettem. – Jó munkát végeztél, hálás vagyok. Folytasd vizsgálataidat, és egyelőre senkinek ne szólj egy szót se.

– Arra utasítottam Wentworth-t, hogy tartsa titokban látogatásomat, különben Lord Cromwell hivatalából keresik fel. Nem fog semmit mondani.

– Remek. Hamarosan lépni fogok, de még várok egy információt Londonból.

Köhintett egyet. – Ha már itt vagy, uram, Stumpe asszony kérdezősködött utánad. Amikor megmondtam neki, hogy ma délután visszatérsz, az ebédet követően leült a konyhában, és nem akar elmozdulni, amíg nem találkozik veled.

– Rendben, pár percet rá tudok szánni. Jut eszembe, hány ember áll a rendelkezésedre?

– A konstáblerem, a segédje és három informátorom. De van még néhány reformpárti férfi a városban, akiket össze tudok hívni, ha szükség lenne rá. – Összehúzott szemmel méregetett. – Bajra számítasz?

– Remélem nem. De hamarosan letartóztatásokat kell foganatosítanom. Talán biztosíthatnád, hogy az embereid elérhetőek legyenek. És a városi tömlöc is álljon rendelkezésre.

Mosolyogva bólintott. – Örömmel látok majd ott vendégül néhány fogoly szerzetest. És uram – nézett rám jelentőségteljes pillantással –, ha ez az ügy véget ér, be fogsz ajánlani Lord Cromwellnél szolgálataimért? Az egyik fiam majdnem elég idős ahhoz, hogy Londonba menjen.

Szárazon elmosolyodtam. – Attól tartok, egy ajánlás tőlem most nem sokat ér.

– Ó – csalódottnak nézett ki.

– Most pedig láthatnám az asszonyságot?

– Nem gond, ha a konyhában találkozol vele? Nem akarom, hogy mocskos cipőivel összejárja a gyékényszőnyeget.

Kivezetett a konyhába, ahol a szegényházi felügyelő egy korsó sört iszogatott. Copynger kizavart néhány kíváncsi konyhalányt, és kettesben hagyott vele.

Az öregasszony egyenesen a tárgyra tért. – Sajnálom, uram, hogy az idődet rabolom, de egy szívességet szeretnék kérni. Orphant két napja eltemettük a templomkertben.

– Örülök, hogy szegény teste végre nyugalomra lelt.

– Magam fizettem a temetési költséget, de fejfára már nincs pénzem. Tudom, uram, hogy együtt éreztél sorsával, és azon gondolkodtam, hogy… csak egy shilling lenne, uram, a legolcsóbb sírkő.

– És egy drágább?

– Két shilling, uram. A számlát el tudom hozzád küldetni.

Kiszámoltam két shillinget. – Ez a küldetés lassan adakozóvá változtat – mondtam szomorúan –, de legyen neki tisztességes sírköve. De miséért nem fizetek.

Felhorkant. – Orphannak nincs szüksége misére, köpök a halotti misékre. Ő már biztonságban van Istennél.

– Úgy beszélsz, mint egy igazi reformátor.

– Az is vagyok, uram, és büszkén vállalom.

– Jut eszembe – tettem hozzá közömbös hangon –, jártál valaha Londonban?

Zavarodott pillantást vetett rám. – Nem, uram. Egyszer Winchelsea-ig jutottam.

– Rokonaid sincsenek Londonban?

– Minden hozzátartozóm ezen a vidéken él.

Bólintottam. – Én is így gondoltam. Ne aggódj, asszonyság. – Ezután elküldtem, majd gyorsan elköszöntem Copyngertől is, aki szemmel láthatóan kevésbé volt ömlengő most, hogy megtudta, már nem vagyok Cromwell kegyeltje. A lovásztól elhoztam Chanceryt, és ellovagoltam a ködös úton a monostorba.

†

Még mindig melegebbnek éreztem a levegőt, mialatt lassan haladtam a sötétben, Chancery óvatosan lépdelt, mert az út az olvadó hótól csúszós volt. Mindenhonnan a hólé csöpögését és csörgedezését hallottam, ahogy a mocsárba folyt. Egy idő után leszálltam a nyeregből, és száron vezettem a lovat. Az a gondolat, hogy Chancery a sötétben az ingoványra téved, nem volt túl kellemes lehetőség. Végül feltűntek a ködben a monostor falai és Bugge kapuházának fényei. A kapuőr fáklyával a kezében gyorsan előkerült kopogásomra.

– Hát visszatértél, uram. Veszélyes az út odakint ma éjszaka.

– Sietnem kell. – Chanceryt keresztülvezettem a kapun. – Nem hozott egy hírnök üzenetet a számomra, Bugge?

– Nem uram, senki sem jött.

– A fene egye meg. Üzenetet várok Londonból. Ha a hírnök megérkezik, azonnal keress meg, akár éjjel van, akár nappal.

– Értem, uram, így lesz.

– És amíg ellenkező utasítást nem adok, senki, és ezt szó szerint értsd, senki nem hagyhatja el a monostor területét. Értetted? Ha bárki ki akar menni, küldess értem.

Kíváncsian nézett rám. – Ha ez a parancsod, megbízott.

– Ez. – Mély lélegzetet vettem. – Mi történt az elmúlt napokban, Bugge? Mindenki rendben van? Mark úr?

– Igen, uram, rendben van, az apát házában. – Élénk tekintettel figyelt, szeme megcsillant a fáklya fényénél. – De van, aki meglépett.

– Mit értesz ezalatt? Ne beszélj talányokban.

– Jerome testvér. Tegnap kiszökött a szobájából, azóta eltűnt.

– Úgy érted, elszökött innen?

Bugge rosszindulatúan felnevetett.

– Hát, messzire nem szaladhatott, és bizonyos, hogy az én kapumon nem jutott át. Nem, valahol a monostoron belül rejtőzik. A perjel hamarosan kifüstöli.

– A kutyafáját, arról volt szó, hogy vigyáznak rá! – csikorgattam a fogamat, így nem tudom kikérdezni Mark Smeaton látogatójáról, vagyis minden a hírnökön múlt.

– Tudom, uram, de már semmit sem csinálnak rendesen. A szolga, akinek a gondjára bízták, elfelejtette bezárni az ajtaját. Mindenki fél, uram, és Gabriel testvér meggyilkolása az utolsó csepp volt a pohárban. És azt rebesgetik, hogy ezt a helyet lassan bezárják.

– Valóban?

– Hát, ez várható, nem, uram? A gyilkosságok után, és hogy a király állítólag még több rendházat felszámol. Mit mondasz, uram?

– Az égiekre, Bugge, azt hiszed, veled fogom ezeket a kérdéseket megvitatni?

Kiábrándultnak tűnt. – Sajnálom, uram, nem akartam arcátlan lenni. De… – elhallgatott.

– De mi?

– Az a beszéd járja, hogy ha a monostorokat felszámolják, a szerzetesek kegydíjat kapnak, de a szolgákat az utcára teszik. Nemsokára hatvan leszek, uram, nincs családom és nincs más foglalkozásom, csak ez. Scarnsea-ben pedig nincs munka.

– Nem tehetek arról, hogy a pletykafészkek mit terjesztenek, Bugge – feleltem kedvesebben. – A segéded itt van?

– David, uram? Igen.

– Akkor vitesd vele Chanceryt az istállóba, rendben? Az apát házába megyek.

Figyeltem, ahogy a fiú elvezeti a lovamat az udvaron át, óvatosan lépkedve a hókásás talajon. Visszaemlékeztem a Cromwell-lel folytatott beszélgetésemre. Bugge-nek és a többieknek kiteszik a szűrét, szegényházi eltartásra szorulnak majd, ha nem lesz munkájuk. Emlékeztem arra a napra, amikor a szegényházba mentem, ahogy az engedélyes koldusok takarították a havat. Bármily kevéssé kedveltem Bugge-t, nem volt kellemes elképzelni, hogy ilyen munkát végez, és szeretett kis hatalommorzsái eltűnnek. Hat hónapon belül megölné.

Mozgás vonta magára a figyelmemet, gyorsan körbenéztem, és megragadtam John Smeaton kardját. A fal mellett, a ködben egy alak tűnt fel.

– Ki van ott? – szóltam élesen.

Guy testvér lépett előre, csuklyája sötét arcába volt húzva. – Shardlake úr – mondta sziszegős akcentusával. – Szóval visszatértél?

– Mit csinálsz itt testvér, a sötétben ácsorogva?

– Egy kis levegőre vágytam. Francis testvérrel töltöttem a napot. Egy órája hunyt el. – Keresztet vetett.

– Sajnálom.

– Eljött az ideje. A végén teljesen visszamerült a gyerekkorába. A múlt századbéli háborúkról beszélt, a York- és Lancaster-házakról. Még látta, amikor az öreg VI. Henrik királyt visszaültették trónjára, és azt is, miként vezették keresztül nyáladzó szájjal London utcáin.

– Most erős királyunk van.

– Ezt senki sem vonja kétségbe.

– Hallom, Jerome megszökött.

– Igen, őrzője nyitva felejtette ajtaját. De meg fogják találni, még egy ilyen nagy helyen is. Nincs olyan állapotban, hogy hosszú ideig rejtőzködjön. Szerencsétlen ember, gyengébb, mint amilyennek látszik, egy odakint töltött éjszaka nem fog jót tenni neki.

– Őrült. Veszélyes lehet.

– A szolgák nem törődnek a kötelességükkel. A szerzetesek is aggódnak, hogy mi lesz velük.

– Alice biztonságban van?

– Igen, teljesen. Keményen dolgoztunk. Most, hogy az időjárás enyhül, mindenki lebetegszik. A mocsár felől büdös, ködös, nyirkos levegő érkezik.

– Mondd, testvér, éltél valaha Toledóban?

Vállat vont. – Amikor kicsi voltam, a családom városról városra költözött, míg tizenkét éves koromban Franciaországban biztonságra nem leltünk. Igen, emlékszem, egy ideig Toledóban éltünk. Rémlik egy nagy vár, és mintha ezer műhelyben verték volna a vasat.

– Találkoztál ott valaha angolokkal?

– Angolokkal? Nem emlékszem. Nem mintha szokatlan lett volna abban az időben, sok angol járt Spanyolországban akkortájt. Most persze egy sincs.

– Nem, Spanyolország ellenségünkké lett. – Közelebb léptem, és mélyen belenéztem barna szemébe, de kifürkészhetetlen volt. Szorosabbra húztam köpenyemet. – Most itt kell hagyjalak, testvér.

– Az ispotálybeli szobádat szeretnéd?

– Meglátjuk. Mindenesetre fűttesd be. Jó éjt.

Otthagytam, és az apát házához sétáltam. A gazdasági épületek mellett elhaladva ideges pillantásokat vetettem az árnyékos helyekre, egy karthauzi csuha fehér villanását keresve. Mire készülhetett Jerome?

†

Az öreg szolga nyitott ajtót kopogásomra. Azt mondta, Fabian apát a perjellel tart megbeszélést, Mark úr pedig a szobájában van. Felvezetett az emeletre Goodhaps régi szobájába, amiben most nem álltak üres üvegek és eltűnt a mosdatlan öregember szaga is. Mark az asztalnál dolgozott, körülötte rengeteg levél hevert. Feltűnt, hogy a haja hosszúra nőtt; meg kell látogatnia a borbélyt Londonban, ha ismét divatos akar lenni.

Üdvözlése rövid volt, szeme hideg és fürkésző. Kétségem nem volt afelől, hogy az elmúlt pár napban annyi időt töltött Alice-szel, amennyit csak tudott.

– Az apát levelezését nézed át?

– Igen, uram. Csak a szokásos levelek. – Óvatosan méregetett. – Hogy mentek a dolgok Londonban? Rájöttél a kard titkára?

– Találtam néhány nyomot, de még vizsgálódnom kell, és várok egy hírnököt Londonból. Legalább Lord Cromwell nem aggódik Jerome levelei felől, hogy azok elérik-e a Seymourokat. Hallottam, hogy megszökött.

– A perjel mindenhol keresteti a fiatalabb szerzetesekkel. Tegnap én is segítettem egy ideig, de nem találtuk nyomát. Mortimus nagyon dühös.

– El tudom képzelni. És mi a helyzet a monostor végéről szóló pletykákkal?

– Állítólag egy lewes-i ember járt a fogadóban, és azt mondta, a nagy rendház feladta tevékenységét.

– Cromwell említette, hogy ez be fog következni. Gondolom körbeküldi az embereit az országban, hogy elterjessze a hírt, és ezzel félelmet keltsen a többi rendházban. De a szállongó pletykára van most a legkevésbé szükségem. Mindenképpen meg kell nyugtatnom az apátot, hogy elhiggye, van még esély arra, hogy Scarnsea megmaradjon, egyelőre. – Mark hideg tekintete elárulta, nem tetszett neki a hazugság. Emlékeztem Joan szavaira, hogy túlságosan idealista ehhez a világhoz.

– Jött egy levél otthonról – mondtam. – A termény kevés lesz idén, attól tartok. Apád azt mondja, reméli, a monostoroknak vége lesz, mert az több munkát jelent majd a Vagyonügyi Bíróságnak. – Mark nem felelt, szemem hideg, boldogtalan pillantásával találkozott.

– Megyek az apáthoz – folytattam. – Maradj itt egyelőre.

†

Fabian apát a perjellel szemben ült íróasztalánál. Úgy tűnt, egy ideje már ott lehettek. Az apát arca még megviseltebb volt, mint valaha; a perjelé a dühtől vörös. Mindketten felálltak, amikor beléptem.

– Shardlake úr, Isten hozott – köszöntött az apát. – Sikeres volt utad?

– Annyiban igen, hogy Lord Cromwell nem aggódik a Jerome által esetleg kiküldött levelek miatt. De hallom, a gazfickó megszökött.

– Felforgattam az egész helyet a vén gazember miatt – mondta Mortimus perjel. – Nem tudom, milyen lyukban húzza meg magát, de a falon vagy Bugge-n nem juthatott keresztül. Valahol itt lapul.

– Vajon mi lehet a célja?

Az apát megrázta a fejét. – Ezen tanakodtunk mi is, uram. Talán a lehetőségre vár, hogy megszökjön. Guy testvér szerint egészségi állapota miatt nem bírja sokáig a hidegben étel nélkül.

– Vagy talán arra vár, hogy árthasson valakinek. Mondjuk, nekem.

– Remélem nem – felelte az apát.

– Szóltam Bugge-nak, hogy senki nem hagyhatja el a monostort az engedélyem nélkül, amíg másképp nem rendelkezem. Tudassátok a testvérekkel.

– Miért, uram?

– Elővigyázatosságból. És hallom, terjed a szóbeszéd Lewes-ról, és mindenki azt tartja, Scarnsea lesz a következő.

– Te magad mondtad nekem – sóhajtotta az apát.

Oldalt hajtottam a fejem. – A Lord Cromwell-lel folytatott megbeszéléseim alapján úgy vélem, semmi nincs eldöntve egyelőre. Talán elhamarkodottan ítélkeztem. – Bűntudat tört rám, hogy hazudtam nekik. De szükségesnek láttam. Volt valaki, akit nem akartam elhamarkodott cselekvésre késztetni.

Fabian apát arca felragyogott, és remény csillant a perjel szemében is.

– Akkor nem kell feladnunk a tevékenységet? – kérdezte az apát. – Van remény?

– Fogalmazzunk úgy, hogy a tevékenység feladása korai lenne, és nem erőltetjük.

Az apát élénken előredőlt. – Talán szólhatnék a szerzetesekhez vacsoránál, ami félóra múlva lesz. Mondhatom azt, hogy… nincs arra vonatkozó terv, hogy a rendház megszűnjön?

– Ez jó ötlet.

– Elő kéne készülnöd – jegyezte meg a perjel.

– Igen, persze. – Az apát papírért és pennáért nyúlt. Szememet az apátság pecsétje vonzotta, ami most is a könyökénél volt.

– Mondd csak, apát uram, általában nyitva szoktad tartani ennek a szobának az ajtaját?

Meglepetten felnézett. – Igen.

– Bölcs dolog ez? Bárki bejöhet észrevétlenül és ráütheti a monostor pecsétjét bármely dokumentumra?

Üres arckifejezéssel meredt rám. – Mindig vannak itt szolgák. Senki nem sétálhat be csak úgy.

– Senki?

– Az elöljárók kivételével senki.

– Hát persze. Rendben, magatokra hagylak titeket. Akkor vacsoránál találkozunk.

†

Megint azt figyeltem, hogyan töltik meg a szerzetesek a refektóriumot. Emlékeztem az itt töltött első éjszakámra; Simon Whelplay hegyes sapkájával állt reszketve az ablak mellett, miközben odakint esett a hó. Amint ma kinéztem az ablakon, zsugorodó jégcsapokról csöpögő vizet láttam, és fekete foltokat az olvadó fehérségben, ahol a keréknyomok kis patakokká váltak.

A szerzetesek láthatóan magukba fordultak, görnyedten jártak csuháikban, amíg elfoglalták helyüket az asztalnál. Ideges, ellenséges pillantásokat vetettek arrafelé, ahol az apát oldalán álltam a nagy faragott felolvasóállványnál. Amint Mark elhaladt mellettem, hogy elfoglalja helyét az elöljárók asztalánál, megragadtam a karját.

– Az apát beszédet mond arról, hogy Scarnsea-hez nem nyúl a király – suttogtam. – Ez fontos. Van itt egy madár, akit nem akarok felriasztani fészkéből, még nem.

– Fáraszt ez az egész – mormolta vissza. Lerázta kezemet és leült a helyére. Arcom elvörösödött a nyílt udvariatlanságára. Fabian apát rendezgette jegyzeteit, majd pirospozsgás arcán új fénnyel elmondta a testvéreknek, hogy azok a szóbeszédek, miszerint minden rendháznak vége, hamisak. Lord Cromwell maga állította, hogy jelenleg nincs tervbe véve, hogy Scarnsea feladja tevékenységét, a brutális gyilkosságok ellenére sem, amiket még mindig vizsgálnak. Hozzátette, hogy senki nem hagyhatja el a monostor területét.

A szerzetesek reakciói változóak voltak. Néhányan, főleg az idősebbek, felsóhajtottak és megkönnyebbülten mosolyogtak. Mások kétkedően néztek. Az elöljárók asztalára sandítottam. A fiatalok, Jude és Hugh testvérek megkönnyebbültnek tűntek, reményt láttam Mortimus perjel arcán is. Guy testvér finoman megrázta fejét, és Edwig testvér is csak összehúzta szemöldökét.

A szolgák behordták a vacsorát. Először a sűrű zöldségleves került elénk, majd zöldfűszeres bárányragu. Nagyon figyeltem, hogy a közös tálból kapjam az ételt, és senki ne férjen hozzá az edényhez, mialatt körbeadták az asztalnál. Alighogy elkezdtünk enni, Mortimus perjel, aki már két kupa bort lehajtott, az apáthoz fordult.

– Most, hogy biztonságban vagyunk, apát uram, ki kellene nevezni egy új sekrestyést.

– Ejnye, Mortimus, szegény Gabrielt csak három napja temettük el.

– De tovább kell lépnünk. Valakinek folytatnia kell az egyeztetést a templomi javításokról a számtartóval, nemde, Edwig testvér? – Ezüst kupájával a számtartó felé bökött, aki még mindig összehúzott szemöldökkel nézett.

– R-remélem valaki józanabb lesz k-kinevezve, mint Gabriel, aki m-megérti, hogy nem engedhetünk meg magunknak egy nagyszabású munkálatot.

Mortimus perjel felém fordult. – Ha pénzről van szó, a mi számtartónk a legzsugoribb ember egész Angliában. Bár sosem értettem, miért vagy annyira az állványzat ellen, Edwig. Nem tudunk tisztességes munkát végezni, ha csak köteleket és csigákat alkalmazunk.

A számtartó elvörösödött, hogy a figyelem középpontjába került.

– R-rendben, elfogadom, hogy fel kell állványozni azt a t-terület, ahol a munkákat végzitek.

Az apát felnevetett. – Nohát, testvér, ezen a kérdésen hónapokig vitáztál Gabriellel. Még akkor sem engedtél, amikor azzal érvelt, hogy emberek halhatnak meg, ha te nem lépsz. Mi történt most veled?

– Ez csak t-tárgyalás kérdése volt. – A számtartó lehajtotta fejét és morcos képpel a tányérjába bámult. A perjel újabb kupával ivott az erős borból, és kipirult arcával felém fordult.

– Még nem hallottad Edwig és a véres hurkák történetét, megbízott. – Hangosan beszélt, a hosszú asztal mentén visszafojtott nevetés hullámzott végig. A számtartó arca elvörösödött.

– Ugyan már, Mortimus – szólt elnézően az apát. – Mi van a testvérek közötti irgalmassággal?

– De hát ez az irgalmasságról szól! Két évvel ezelőtt eljött az alamizsnaosztás napja, és nem volt hús, amit kioszthattunk volna a kapunál. Le kellett volna vágnunk egy malacot, hogy legyen valamink, de Edwig testvér nem akarta ezt. Guy testvér épp akkortájt érkezett ide. Kivéreztette a szerzeteseket, és elkezdte gyűjteni vérüket a kertje műveléséhez. A történet szerint Edwig azt javasolta, ebből vegyünk el valamennyit és keverjük össze liszttel, hogy így készítsenek az alamizsnanapon kiosztandó véres hurkát. A szegények úgysem tudnák meg soha, hogy nem a disznó vére volt! Pusztán azért, hogy megspórolja egy disznó árát! – Harsányan felnevetett.

– Ez a történet nem igaz – szólalt meg Guy testvér. – Ezt már annyiszor elmondtam mindenkinek.

Edwig testvérre néztem. Abbahagyta az evést és a tányérja fölé görnyedve ült, szorosan markolta kanalát. Hirtelen nagy zörejjel lehajította, talpra pattant, fekete szeme szinte világított vörös arcában.

– Ostobák! – kiáltotta. – Istenkáromló ostobák! Az egyetlen vér, aminek számítania kellene nektek, az Megváltónk, Jézus Krisztus vére, amit minden misén megiszunk, amikor a bor átalakul! Az a vér tartja össze a világot! – Ökölbe szorította kövérkés kezét, arcán érzelmek játszottak, a dadogás eltűnt.

– Ostobák, nem lesz több mise. Miért kapaszkodtok szalmaszálba? Hogy hihetitek el ezeket a hazugságokat arról, hogy Scarnsea biztonságban marad, mikor halljátok, mi történik szerte az országban? Ostobák! Ostobák! A király mindannyiótokat elpusztít! – Öklével az asztalra csapott, majd megfordult, és kisietett a refektóriumból. Bevágta maga mögött az ajtót, nagy csendet hagyva hátra.

Mély levegőt vettem. – Mortimus testvér, ez felségárulás volt. Kérlek, hívj néhány szolgát és vegyétek Edwig testvért őrizetbe.

A perjel megdöbbent. – De uram, semmit nem mondott a király felsőbbségéről.

Mark is gyorsan előrehajolt. – Biztos vagy ebben, uram? Ezek a szavak nem voltak felségárulók.

– Tegyétek, ahogy parancsoltam – meredtem Fabian apátra.

– Gyerünk, Mortimus, az Isten szerelmére.

A perjel összeszorította száját, de felkelt az asztaltól és kiment. Egy pillanatig elgondolkodva ültem, tudatában annak, hogy minden szem rám szegeződik, majd lassan felálltam. Intettem Marknak, hogy maradjon. Épp időben értem ki a refektórium ajtaján, hogy lássam, amint a perjel egy csoport fáklyát vivő szolga élén a konyhából a számtartóházba tart.

Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra. Megpördültem, Bugge volt, arca feszült.

– Uram, a hírnök megérkezett.

– Tessék?

– Egy lovas Londonból, itt van. Még sosem láttam ilyen sáros embert.

Egy pillanatig álltam, figyeltem, ahogy Mortimus perjel megveri a számtartóház ajtaját. Nem tudtam eldönteni, hogy őt kövessem, vagy a hírnökhöz menjek. Éreztem, hogy a fejem zúg, kis foltok ugráltak a szemem előtt. Mély levegőt vettem, majd Bugge-hoz fordultam, aki kíváncsian figyelt.

– Gyerünk – mondtam, és elindultam a kapuház felé.

Harmincegyedik fejezet

A hírnök Bugge kapusházában ült a tűz előtt. A testét tetőtől talpig beborító sár ellenére felismertem benne azt a fiatalembert, akit Cromwell hivatalában láttam leveleket kézbesíteni. A főminiszter tehát már tudja, mit mondott a börtönőr.

Felállt, kissé remegve a kimerültségtől és meghajolt.

– Shardlake uram?

Bólintottam, túl feszült voltam ahhoz, hogy megszólaljak.

– Ezt személyesen kell átadnom neked. – Átnyújtott egy papírt, amire a Tower pecsétjét ütötték. Hátat fordítottam neki és Bugge-nak, s elolvastam a benne rejlő három sort. Úgy volt, ahogy gondoltam. Rendeztem arcvonásaimat, és visszafordultam, hogy szembenézzek az engem figyelmesen szemlélő Bugge-val. A hírnök ismét leült a tűz mellé.

– Kapuőr uram – szóltam –, ez az ember hosszú utat tett meg. Intézkedj, hogy meleg szobát kapjon az éjszakára és élelmet, ha úgy kívánja. – A hírnökhöz fordultam. – Mi a neved?

– Hanfold, uram.

– Holnap reggel lehet, hogy egy üzenetet kell visszavinned. Jó éjszakát neked. Derék munkát végeztél, hogy ilyen gyorsan lovagoltál.

Elhagytam a kapusházat, az üzenetet a zsebembe gyűrtem, és átsiettem a külső udvaron. Tudtam, mit kell tennem, és szívem úgy elnehezült, mint még soha.

Megtorpantam. Valami. Egy árnyékot láttam mozdulni a szemem sarkából. Olyan gyorsan perdültem meg, hogy majdnem elcsúsztam a hókásán. Biztos voltam benne, hogy a kovácsműhely mellett volt, de semmit nem láttam.

– Ki van ott? – kiáltottam élesen.

Nem jött válasz, csak a tetőn olvadó hó csöpögése hallatszott. A köd sűrűbbé vált, az épületek körül gomolygott, elmosta körvonalaikat, fényudvart szőtt az ablakokból világító tompa, sárga fények köré. Erősen hegyeztem a fülemet, amikor továbbindultam az ispotály felé.

Francis testvér ágyát lehúzták, a vak szerzetes megint ágya mellett ült székében, félrehajtott fejjel. Senki más nem volt a kórteremben. Guy testvér szobája is üres volt; valamennyi szerzetes a refektóriumban lehetett. Edwig letartóztatása nagy zavart keltett.

†

Végigmentem a folyosón, el a régi szobám mellett, Alice szobájáig. Gyertyafény szűrődött ki az ajtaja alól. Kopogtam és benyitottam.

Alacsony ágyán ült a kis ablaktalan szobában, és ruhákat gyömöszölt egy nagy bőrtáskába. Amikor felnézett, félelem csillant hatalmas, kék szemeiben, majd az egész arcára kiült. Iszonyú szomorúságot éreztem.

– Csak nem elutazol? – Még én is meglepődtem, milyen hétköznapira sikerült a hangom, félig azt vártam, rekedtes lesz.

Semmit nem szólt, csak ott ült, kezével a táska szíján.

– Miért, Alice? – Most már megremegett a hangom. – Alice Fewterer, akinek anyja lánykori neve Smeaton volt?

Arca elvörösödött, de még mindig nem szólt egy szót sem.

– Ó, Alice, odaadnám a jobb kezemet azért, hogy ez ne legyen igaz. – Mély levegőt vettem. – Alice Fewterer, a király nevében letartóztatlak a megbízottja, Robin Singleton szörnyű meggyilkolásáért.

Ekkor megszólalt, hangja megremegett az érzelmektől.

– Nem gyilkosság volt. Igazságot szolgáltattam. Igazságot.

– Neked biztosan annak tűnik. Akkor igazam van, hogy Mark Smeaton az unokatestvéred volt?

Felnézett rám. Szeme összeszűkült, mintha számolgatna valamit. Majd tiszta hangon, olyan csendes kegyetlenséggel szólalt meg, amilyet remélem, soha többet nem hallok egy nő szájából.

– Több volt, mint az unokatestvérem. Szeretők voltunk.

– Micsoda?

– Az apja, anyám öccse, szerencsét próbálni ment Londonban, amikor Mark még kisfiú volt. Anyám sosem bocsátotta meg neki, hogy elhagyta a családját, de amikor a férfi, akihez hozzá akartam menni, meghalt, Londonba mentem, hogy felkutassam a rokonaimat. Anyám megpróbált megállítani, de itt nem volt munka.

– És befogadtak?

– John Smeaton és a felesége jó emberek voltak. Jó emberek. Befogadtak a házukba, és segítettek munkát találni egy londoni patikában. Ez négy évvel ezelőtt volt, Mark akkor már udvari muzsikussá lépett elő. Még szerencse, hogy a nagynéném meghalt az izzadókórban, legalább ő nem élte át, ami történt. – Könnyek szöktek a szemébe, de letörölte őket, és ismét a szemembe nézett. Megint valami számító jelent meg a pillantásában, de nem tudtam rájönni, hogy mit jelentett.

– De mindezt bizonyára már tudod, megbízott – még sose hallottam, hogy ennyi megvetést sűrítsenek egy szóba –, máskülönben miért lennél itt?

– Semmit nem tudtam biztosan félórával ezelőttig. A kard elvezetett John Smeatonhoz. Nem csodálom, hogy a halastó melletti napon könyörögtél azért, hogy ne menjek Londonba, de egy jó darabig nem jutottam tovább. Megzavart, amikor a nyilvántartásból kiderült, hogy John Smeatonnak nem volt férfi rokona, és egy öregasszony örökölte mindenét. Az anyád?

– Igen.

– Minden nevet végigvettem ebben a rendházban, azon töprengve, kiben lehetett meg az erő és a képesség, hogy lefejezzen egy férfit, és Londonban sem jutottam előrébb. Majd az jutott eszembe: mi van, ha John Smeatonnak volt egy másik nőrokona? Mindvégig azt feltételeztem, hogy egy férfi követte el a bűntényt, de ekkor már nem láttam semmi akadályát, hogy egy erős, fiatal lány ne tehette volna meg ezt. És ez hozzád vezetett – tettem hozzá szomorúan. – Az üzenet, amit most kaptam, megerősíti, hogy egy fiatal nő látogatta meg Mark Smeatont a cellájában a halála előtti éjszakán, és a leírás rád illik. – Ránéztem és megráztam a fejem. – Súlyos bűn egy nőnek ilyet tenni.

Hangja ismét egyenletes volt, bár keserűség csendült benne.

– Az lett volna? Rosszabb, mint amit ő tett? – Csodáltam önuralmát, acélos keménységét.

– Tudom, mit tettek Mark Smeatonnal – mondtam. – Jerome elmondta, a többire pedig Londonban rájöttem.

– Jerome? Mi köze van neki ehhez?

– Jerome az unokatestvéredével szomszédos cellában volt azon az éjszakán, amikor meglátogattad. Amikor idejött, bizonyára felismert téged, ahogy Singletont is. Ezért hívta hazugnak és hitszegőnek. És persze megesküdött nekem, hogy egy férfi sem tehetett ilyet, ez a kifacsart gúnyolódásának egy része volt. Feltételezte, hogy te voltál.

– Nekem semmit sem mondott – rázta meg fejét. – Szólnia kellett volna, olyan kevesen tudják, mi történt valójában. A gonosz tetteitekről.

– Nem tudtam az igazságot Mark Smeatonról és a királynéról, Alice, amikor idejöttem. Igazad van. Gonosz, kegyetlen tett volt.

Remény költözött a szemébe. – Akkor engedj el, uram. Mindvégig, amíg itt voltál, összezavartál, mert nem vagy szörnyeteg, mint Singleton vagy Cromwell. Én csak igazságot szolgáltattam. Kérlek, hagyj elmenni.

Megráztam a fejem. – Nem tehetem. Amit tettél, az gyilkosság volt. Őrizetbe kell vennem téged.

Könyörögve nézett rám. – Uram, ha ismernéd az egész történetet... Kérlek, hallgass meg.

Sejthettem volna, hogy csak ott akar tartani, de nem szakítottam félbe. Ez volt a magyarázat Singleton halálára, amit oly régóta kerestem.

– Mark Smeaton olyan gyakran látogatta meg a szüleit, amilyen gyakran csak tudta. Wolsey bíboros kórusából Boleyn Anna udvartartásába került, az ő muzsikusa lett. Szegény Mark szégyellte származását, de ennek ellenére látogatta szüleit. Nem csodálom, hogy a fejét elkábította az udvar pompája. Ugyanúgy, ahogy hagytad volna, hogy Mark Poerral is ez történjen.

– Ez soha nem fog bekövetkezni. Ezt már te is tudod.

– Mark elvitt, hogy lássam kívülről a nagyszerű palotákat, Greenwicht és Whitehallt, de soha nem vitt be, még akkor sem, amikor szeretők lettünk. Azt mondta, csak titokban találkozhatunk. Boldog voltam. Majd egy nap a patikai munkámból hazamenet Robin Singletont találtam megözvegyült nagybátyám házában egy sereg katonával, vele üvöltözve, hogy kikényszerítse belőle: a fia elmondta, hogy a királynéval hált. Amikor megértettem, mi történt, nekirohantam Singletonnak, és megütöttem, a katonáinak kellett elrángatniuk. –Összehúzta szemöldökét. – Akkor tudtam először, milyen harag lakozik bennem. Aztán kidobtak, és nem hiszem, hogy John Smeaton elmondta nekik a kapcsolatomat Markkal, vagy hogy az unokatestvére voltam, különben utánam jöttek volna, hogy némaságra kényszerítsenek.

– Szegény nagybátyám két nappal Mark után meghalt. Voltam a tárgyaláson, láttam, hogy milyen megfélemlítettnek tűnt az esküdtszék. Soha nem volt kétségem az ítélettel kapcsolatban. Próbáltam meglátogatni Markot a Towerben, de nem engedték, amíg a börtönőr a halála előtti éjszaka meg nem szánt. Láncba verve hevert a cellájában, elegáns ruháinak rongyaiban.

– Tudom. Jerome elmondta.

– Amikor Markot letartóztatták, Singleton azt ígérte neki, ha bevallja, hogy a királynéval hált, a király kegyelméből átváltoztatják a halálbüntetését. Elmondta nekem, hogy amikor először letartóztatták, az az őrült elképzelése volt, hogy ha nem tett semmi rosszat, a törvény majd megvédi! – Nyersen felnevetett. – Anglia törvénye egy kínpad egy kamrában! Addig kínozták, amíg az egész világa merő egy sikollyá nem változott. Úgyhogy bevallotta, adtak még neki két hetet az életből nyomorékként, amíg a tárgyalása tartott, majd levágták a fejét. Láttam, ott álltam a tömegben. Megígértem neki, hogy az én arcomat látja utoljára. – Megrázta a fejét. – Olyan sok vér folyt. Egy sugárnyi felszökött a levegőbe is. Mindig sok a vér.

– Igen, mindig. – Eszembe jutott, hogy Jerome-nak Mark bevallotta, hogy sok nővel hált; Alice róla alkotott képe idealizált volt, de ezt nem mondhattam el neki.

– Aztán Singleton felbukkant itt – mondtam.

– El tudod képzelni, hogy mit éreztem, amikor átvágtam a monostor udvarán és megláttam, amint a számtartó segédjével vitatkozik? Hallottam, hogy egy királyi megbízott jön az apáthoz, de nem tudtam, hogy ő lesz az.

– És úgy döntöttél, megölöd?

– Annyiszor álmodtam annak a gonosz embernek a megöléséről. Egyszerűen tudtam, hogy mit kell tennem. Igazságot kellett szolgáltatnom.

– Sokszor nincs rá lehetőség.

Arca megkeményedett és hideggé vált. – Most volt.

– Nem ismert fel?

Felnevetett. – Nem. Csak egy szolgálót látott, aki egy zsákot cipelt, ha egyáltalán észrevett. Már egy éve dolgoztam itt, Guy testvér segítőjeként. A londoni patika elküldött, mert a Smeatonok rokona voltam. Visszatértem anyámhoz. Egy ügyvéd levele volt nála, elment Londonba, hogy elhozza a nagybátyám szegényes holmiját. Aztán meghalt, ugyanúgy szélütésben, mint az öccse, Copynger pedig kilakoltatott. Úgyhogy ide jöttem.

– A városbeliek nem ismerték a kapcsolatotokat a Smeatonokkal?

– A nagybátyám harminc éve elment, anyám neve pedig megváltozott, amikor férjhez ment. A lánykori nevet elfeledték, én meg senkit nem emlékeztettem rá. Azt mondtam, Esherben dolgoztam egy patikusnak, aki meghalt.

– Megtartottad a kardot.

– Az emlékek miatt. Téli estéken a nagybátyám megmutatott néhány kardforgató fogást. Tanultam egy kicsit az egyensúlyról, lépésekről, szögekről. Amikor megláttam Singletont, tudtam, hogy felhasználom.

– Istenemre, hölgyem, félelmetes bátorságod van.

– Könnyű volt. Nem volt kulcsom a konyhához, de emlékeztem a történetre a régi átjáróról.

– És megtaláltad.

– Végül igen. Miután átkutattam az összes szobát. Majd írtam egy névtelen üzenetet Singletonnak, hogy információim vannak a számára, és éjszaka találkoznék vele a konyhában. Azt írtam, hogy nagy titkot fedek fel neki. – Elmosolyodott, és ettől a mosolytól megborzongtam.

– És azt hitte, egy szerzetestől jött.

A mosoly elhalványult. – Tudtam, hogy sok vér lesz, ezért a mosodából elloptam egy csuhát. Megtaláltam a mosoda kulcsát egy asztalfiókban a szobámban, amikor idejöttem.

– A kulcsot, amit Luke testvér ejtett el, amikor Orphan Stonegardennel birkózott. A lány biztosan megtartotta.

– Az a szegény lány. Inkább az ő gyilkosát keresd, mint Singletonét – nézett rám mereven. – Felvettem a csuhát, megragadtam a kardot, és átmentem az átjárón a konyhába. Guy testvér az egyik idős szerzetest gondozta, azt mondtam neki, le kell pihennem egy órára. Olyan könnyű volt. A konyhai tálalószekrény mögött álltam, és abban a pillanatban, amikor előrelépett, előreléptem és levágtam a fejét. – Elmosolyodott, szörnyű elégedettséggel. – Jól megéleztem a kardot és egy csapással levált a feje.

– Éppen úgy, mint Boleyn Annának.

– Éppen úgy, mint Marknak.

Arca megváltozott, összeráncolta homlokát. – Annyi vér. Azt hittem, a vére elmossa a haragomat, de nem tette. Még most is látom unokafivérem arcát álmaimban.

Ekkor felderült a tekintete és megkönnyebbülten felsóhajtott. A következő pillanatban egy kéz hátulról elkapta a csuklómat, és hátracsavarta a karomat. Egy másik kéz a torkomhoz ért, és ahogy lenéztem, láttam, hogy kést tart hozzá.

– Jerome? – krákogtam.

– Nem, uram – felelte Mark hangja. – Ne kiálts. – A kés a bőrömnek feszült. – Menj, ülj le az ágyra. Lassan mozogj.

Óvatosan keresztülvágtam a szobán, és az ágyra rogytam. Alice felállt és Markhoz ment, karjával átölelte.

– Azt hittem, már sohasem jössz. Szóval tartottam.

Mark bezárta az ajtót, majd talppárnáin egyensúlyozva megállt előttem, tőre egy lábnyira volt a torkomtól; bármelyik percben előredöfhetett és felhasíthatta. Arca nem hideg volt, hanem elszánt. Ránéztem.

– Te voltál az udvarban? Te követtél?

– Igen. Ki tudja még, uram? – Még mindig uramnak szólított, ezen majdnem felnevettem.

– A hírnök Lord Cromwell egyik szolgája. Cromwell is ismeri már a levél tartalmát. Ezek szerint tudod, mit tett a lány?

– Elmondta, amikor együtt háltunk az első éjszakán, miután elutaztál Londonba. Mondtam neki, hogy okos vagy, láttam, hogy egyre közelebb jutsz és felkészültünk arra, hogy ma éjszaka elmegyünk. Ha pár órával később jössz, már nem találsz itt minket. Bárcsak így tettél volna.

– Most már nincs menekvés. Angliában megtalálnak.

– Nem maradunk Angliában. Egy csónak vár minket a folyón, hogy eljuttassanak minket Franciaországba.

– A csempészek?

– Igen – mondta Alice közömbösen. – Hazudtam neked. A gyerekkori barátaim nem fulladtak meg, és még mindig a barátaim. Egy francia hajó vár a tengeren, holnap éjjel felszed egy szállítmányt a monostorból, de kiküldik értünk is a csónakot.

Meghökkentem. – A monostorból? Tudod, hogy kitől, és mi az?

– Nem érdekel. A hajón várunk holnapig, aztán elvitorlázunk Franciaországba.

– Mark, tudod mi ez a szállítmány?

– Nem. – Beharapta száját. – Sajnálom, uram, csak az Alice-szel történő elmenekülésünk számít.

– Nem szeretik az angol reformereket Franciaországban.

Sajnálattal nézett rám. – Nem vagyok reformer. Soha nem is voltam. Főleg nem azok után, hogy megtudtam, milyen módszerekkel dolgozik Cromwell.

– Áruló vagy – mondtam neki. – Hűtlen a királyodhoz és hozzám is, aki fiamként kezeltelek.

Még inkább sajnálkozva felelt. – Nem vagyok a fiad, uram. Soha nem értettem egyet a vallásoddal. Hamarabb is rájöhettél volna erre, ha egyszer is figyelsz arra, amit mondok neked, ahelyett, hogy a saját próbaközönségednek tekintesz.

Felmordultam. – Nem ezt érdemlem tőled. Sem tőled, Alice.

– Ki tudja, ki mit érdemel? – kérdezte Mark hirtelen vadsággal. – Nincs igazság vagy rend ebben a világban, amit te is láthatnál, ha nem lennél ennyire vak. Azok után, amit Alice mondott nekem, biztos vagyok ebben. Alice-szel megyek, ezt már négy napja eldöntöttem. – És mégis, ahogy beszélt, láttam, hogy arca elbizonytalanodik, láttam, hogy szégyenkezik és azt is, szeretete felém nem múlt el teljesen.

– Ezek szerint pápistává lettél? Nem vagyok olyan vak, mint gondolod, Mark, néha eltöprengtem azon, miben is hihetsz valójában. De mit gondolsz arról, hogy ez a nő megszentségtelenítette a templomot? Az is te voltál, nem igaz, Alice? Azért ölted meg a kakast az oltáron Singleton lefejezése után, hogy összezavard a nyomokat.

– Igen – felelte –, én tettem. De ha azt hiszed, hogy Mark vagy én pápisták vagyunk, tévedsz. Mind ugyanolyanok vagytok, reformerek és pápisták, átdolgoztok vallásokat, amiket rákényszeríttetek az emberekre, hogy akár halál árán is kövessék őket, míg a hatalomért, földekért és pénzért küzdőtök, mert valójában csak ezeket akarjátok mindannyian.

– Én nem ezt akarom.

– Talán nem. Jó szíved van, és nem volt élvezet neked hazudni. De amikor arról van szó, hogy mi történik Angliában, olyan vak vagy, mint egy újszülött kismacska. – Sajnálkozással vegyes harag feszült hangjában. – A közemberek szemén keresztül kéne látnod a dolgokat, de a te fajtád sosem lesz erre képes. Azt hiszed, érdekel bármelyik egyház azok után, amit láttam belőlük? Több sajnálatot éreztem a kakas iránt, hogy meg kellett ölnöm, mint az oltár iránt.

– És most mi történik? – kérdeztem. – Ez a halálom pillanata?

Mark nagyot nyelt. – Azt soha nem tenném. Hacsak nem kényszerítesz rá. – Alice-hez fordult. – Megkötözhetjük és betehetjük a szekrényedbe. Keresni fogják, de arra nem gondolnak, hogy itt keressék. Guy testvér mikor fog rájönni, hogy eltűntél?

– Azt mondtam neki, ma korán lefekszem. Nem fogja észrevenni, hogy eltűntem, egészen reggel hétig, amikor nem fogok megjelenni nála. Addigra már a tengeren leszünk.

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Mark, kérlek, hallgass meg. Elfelejted Gabriel testvért, Simon Whelplayt és Orphan Stonegardent.

– Az ő halálukhoz semmi közöm! – mondta Alice hevesen.

– Tudom. Az felmerült bennem, hogy két gyilkos összedolgozik, de arra soha nem gondoltam, hogy két teljesen különálló gyilkos van. Mark, gondolj arra, amit láttál. Orphan Stonegarden tóból kihúzott testére. A rovarként összezúzott Gabrielre, vagy a méreggel őrületbe kergetett Simonra. Segítettél, velem voltál. Most engednéd, hogy a gyilkos szabadlábon maradjon?

– Hagyni akartunk neked egy üzenetet, hogy Alice ölte meg Singletont.

– Kérlek, hallgass meg. Elfogták Edwig testvért?

Mark megrázta a fejét. – Nem. A refektórium ajtajáig követtelek, amikor hallottam, hogy Bugge egy üzenetről beszél. Aztán utánad mentem a kapusházhoz, majd láttam, hogy visszatérsz az ispotályba. Közben Mortimus perjel odajött hozzám, és azt mondta, hogy Edwig testvér sem a számtartóházban, sem a cellájában nem volt. Úgy tűnik, elmenekült. Ezért tartott ennyi ideig, hogy ideérjek, Alice.

– Nem szabad meglógnia – mondtam sürgetően. – Földeket adott el, úgy hiszem, az apát tudta nélkül, és több ezer fontot rejtett el valahová. Azzal a hajóval akar elszökni. Persze, addig húzta az időt, amíg meg nem érkezett. Ezért ölte meg Whelplay novíciust, mert attól félt, ha beszél nekem Orphan Stonegardenről, letartóztatom.

Mark leengedte tőrét, arca megdöbbenésről árulkodott. Most már figyelt rám.

– Edwig testvér ölte meg a lányt?

– Igen! Majd megpróbált engem is eltenni láb alól a templomban. A hóban napokig vagy hetekig is eltart, míg valaki Londonból ideér helyettem, és addigra eltűnt volna. Egy gyilkossal fogsz együtt utazni azon a hajón.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Mark.

– Igen. Gabriel testvérrel kapcsolatban hamis képet alkottam, de most ez az igazság. Amit a hajóról mondtál, az nagyon fontos. Edwig gyilkos és tolvaj. Nem engedheti a lelkiismereted, hogy elmeneküljön.

Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Biztos vagy benne, hogy Edwig testvér ölte meg a lányt? – kérdezte Alice.

– Biztos. Az egyik elöljárónak kellett lennie, aki meglátogatta Simon Whelplayt. Mortimus perjel és Edwig már korábban is zaklattak nőket; Mortimus veled is próbálkozott, de Edwig testvér nem… mert attól félt, hogy elveszti a fejét, mint Orphannel.

Mark beharapta ajkát. – Alice, nem hagyhatjuk, hogy szabadlábon maradjon.

A lány kétségbeesetten nézett rám. – Felakasztanak, vagy még valószínűbb, hogy megégetnek. Boszorkánysággal fognak vádolni, mert megöltem a kakast.

– Figyelj – szólt Mark. – Amikor elérjük a csónakot, megmondhatjuk nekik, hogy ne várjanak, még ma éjjel induljanak el. Akkor nem tud elmenekülni a bűnös aranyával. Nem fognak egy gyilkosra várni.

– Igen – felelte Alice hevesen. – Ezt megtehetjük.

– De akkor még mindig szabadlábon lesz – mondtam.

Mark mély levegőt vett. – Akkor el kell kapnod, uram. Sajnálom.

– Most mennünk kell – sürgette Alice. – Nemsokára megfordul az árapály.

– Van még idő. Nyolcat ütött az apátsági óra, fél óra van a dagályig. Még mindig elég időnk van ahhoz, hogy átjussunk a mocsáron.

– Át a mocsáron? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen – felelte Alice –, azon az úton, amit neked is mutattam. A csónak a folyótorkolatnál vár.

– Nem mehettek! Nem látjátok az időjárást? A hó majdnem teljesen elolvadt, a mocsár nem más, mint folyékony sár. Ma délután érkeztem a csatornán át, láttam, milyen, mostanra csak rosszabbodott a helyzet. A dombvidékről ömlik az olvadt hólé. És sűrű köd száll le. Soha nem viszitek véghez! Hinnetek kell nekem!

– Ismerem jól az ösvényeket – felelte a lány. – Tudom az utat – mondta, de bizonytalannak látszott.

– Mark, Isten nevére, higgy nekem, különben halálodba gyalogolsz.

Mély levegőt vett. – Ismeri az utat. És itt vajon nem halál vár ránk?

Én is mélyet lélegeztem. – Hagyd, hogy megszökjön. Hagyd most menni, próbáljon szerencsét, ahol akar. Semmit sem szólok a közreműködésedről, esküszöm. Istenemre mondom, bűnrészes leszek én is ezután, a saját életemet kockáztatom mindkettőtökért. De ne menjetek a mocsárba!

Alice kétségbeesetten nézett a fiúra. – Mark, ne hagyj el. Át tudom vezetni magunkat.

– Mondom, hogy nem tudod! Nem láttad, mi van odakint!

Mark egyikünkről a másikra nézett, arcán határozatlanság kínja tükröződött. Visszatekintve látom már, milyen fiatal volt, és milyen fiatalon kellett döntenie egy szemvillantás alatt a kettejük sorsáról. Arca megkeményedett és a szívem meglódult.

– Most meg kell kötöznünk, uram. Megpróbálok nem okozni fájdalmat neked. Alice, hol van a hálóruhád?

Kivette a ruhát a párnája alól, és Mark hosszú csíkokat vágott belőle tőrével.

– Feküdj hasra, uram.

– Mark, kérlek…

Megragadta a vállamat és átfordított. Gyorsan megkötözte a karomat, majd a lábamat is, mielőtt ismét megfordított.

– Mark, ne menjetek ki oda…

Ezek voltak az utolsó szavaim, amiket valaha is mondtam neki, mert ekkor egy nagy darab rongyot gyömöszölt a számba, majdnem megfojtva vele. Alice kinyitotta a kis szekrény ajtaját, és bevonszoltak. Mark megtorpant, visszanézett rám.

– Várj egy pillanatot. Fáj a háta.

Alice türelmetlenül figyelte, hogyan vesz le egy párnát az ágyról, és nyomkodja mögém, hogy megtámassza a hátamat, ahogy összegörnyedve feküdtem a szekrényben. – Sajnálom – suttogta, majd megfordult, és becsukta az ajtót, a sötétben hagyva engem. Egy pillanattal később hallottam, hogy a kinti ajtó is halkan becsukódik.

Hányingerem volt, de tudtam, hogy ha engedek ennek az érzésnek, biztosan megfulladok. A párnának dőltem, és mély lélegzetet vettem az orromon keresztül. Alice azt mondta, hogy Guy testvér nem fogja keresni, amíg nem marad el hétkor a szobájából. Tizenegy órát kellett várnom.

Harminckettedik fejezet

A hosszú, hideg éjszaka során kétszer hittem azt, hogy távoli kiáltásokat hallok; az emberek Markot és engem is kereshettek, vagy akár Edwig testvért is. Valahogy elaludhattam, és azt álmodtam, hogy Jerome arca néz le rám, ahogy megkötözve fekszem, és tébolyodottan nevet rajtam, majd a sötét szekrénybelsőre ébredtem és a csuklómba vágó kötelékekre.

Pár órája már ébren voltam, amikor végre lépteket hallottam a szoba előtt. Minden erőmet összegyűjtöttem és sarkaimmal belerúgtam az ajtóba, ami egy pillanattal később kinyílt. Pislogtam és hunyorogtam a hirtelen fényben, miközben Guy testvér nézett le rám, a megdöbbentéstől tátva maradt szájjal. Oda nem illő módon átfutott a fejemen, hogy középkorú létére sikerült megőriznie az összes fogát.

Eloldotta kötelékeimet és segített talpra állnom, figyelmeztetve, hogy lassan mozogjak, nehogy meghúzzam a merev hátamat egy hirtelen mozdulattal. Azután a szobámba vezetett, ahol boldogan ültem a tűz mellé, mert teljesen átfagytam. Elmeséltem neki, mi történt, és amikor megtudta, hogy Alice ölte meg Singletont, nagy nyögéssel az ágyra roskadt.

– Emlékszem, hogy említettem neki az átjárót, amikor idejött. Beszélgetni próbáltam vele, mert olyan elveszettnek és magányosnak tűnt. És belegondolni abba, hogy a betegeimet ápolta…

– Úgy vélem, Singleton volt az egyetlen, akire valaha is veszélyt jelentett. Mondd, Guy testvér, Edwig még szabadon van?

– Igen, bár ő is eltűnt, mint Jerome. Lehet, hogy elmenekült. Bugge őrizetlenül hagyta a kapusházat múlt éjjel, amikor kitört a zűrzavar. Vagy hátul jutott ki, a mocsár felé. De nem értettem, miért akartad annyira letartóztattatni. Sokkal erősebb szavakat is hallottál azóta, amióta itt vagy.

– Megölte Gabrielt, Simont és azt hiszem, Orphant is. És egy vagyont lopott el aranyakban.

Guy dermedten ült, majd fejét a kezébe temette. – Édes Jézusom, mi lett ebből a rendházból, hogy két gyilkost is kebelén hordozott?

– Alice nem vált volna gyilkossá, ha nem ilyen időket élnénk. És Edwig sem úszta volna meg ezt a csalást, ha a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb állapotok uralkodnának. Azt is kérdezhetnéd, hogy mi lett Angliából. És ennek én is részese voltam.

Felnézett. – Fabian apát összeesett a múlt éjjel, azt követően, hogy elrendelted Edwig testvér letartóztatását. Nem képes semmit sem csinálni, vagy bárkihez beszélni, csak ül a szobájában és bámul a levegőbe.

Felsóhajtottam. – Sosem tudott ezzel megbirkózni. Edwig testvér elvitte és használta a pecsétjét az okiratokon a földeladásoknál. Megeskette a vevőket a titoktartásra, akik bizonyára feltételezték, hogy az apát is tudott róla. – Feltápászkodtam. – Guy testvér, segítened kell. El kell mennem a monostor hátsó kapujához. Látnom kell, hogy Alice és Mark kijutott-e.

Kételkedett abban, hogy elég erős vagyok-e egy ilyen kiránduláshoz, de én ragaszkodtam hozzá. Megragadtam a botomat és kimentünk. A monostor felett felhős ég terült el, a levegő könnyű, meleg és párás volt. Az udvart mindenhol kis pocsolyák pöttyözték, és koszos, hókásás kupacok, amelyek előző nap még hóbuckákként magaslottak.

A fel-alá mászkáló emberek megtorpantak és rám bámultak, ahogy elősántikáltam. Mortimus perjel sietett oda hozzám. – Megbízott! Már azt hittük, halott vagy, mint Singleton. Hol van a segéded?

Ismét elmeséltem a történetet a minket körülvevő, döbbent szerzeteseknek és szolgáknak. Utasítottam Mortimus perjelt, hogy küldessen Copyngerért; ha Edwig megszökött, riasztani kell a vidéket, hogy keresésére induljanak.

Nem tudom, hogyan sikerült túljutnom a gyümölcsösön. Guy testvér támogatása nélkül nem lettem volna rá képes, mert a hátam erősen kínzott a szekrényben töltött éjszaka után, és közel jártam az ájuláshoz. Végül odaértünk a hátsó falhoz, kinyitottam a kaput és kiléptünk rajta.

Félmérföldnyi széles tóra bámultam. Az egész mocsarat víz borította, a folyót csak egy gyors folyású, szalagnyi áramlás különböztette meg tőle a tó közepén, ami szinte a lábunkig ért. Sekély volt, legfeljebb egy láb mély víz fedte az iszapot, mert mindenhol kiütköztek a nádcsomók, könnyedén hajlongva a szellőben. Az alattuk lévő földréteg viszont biztos, hogy teljesen átázott.

– Nézd! – mutatott Guy testvér két pár lábnyomra, egy nagyobbra és egy valamivel kisebbre, amelyek a kapu melletti sárba nyomódtak. A partról vezettek le, bele a vízbe.

– Jézusom – mondta –, bementek oda.

– Nem mehettek száz yardnál messzebb – sóhajtottam. – Abban a ködben, a sötétben, ebben a temérdek vízben.

– Mi az? Mi az ott? – mutatott valami a víz felszínén lebegő dologra Guy testvér.

– Egy lámpás! Az ispotály egyik kis gyertyatartója. Biztosan ezt vitték magukkal. Ó, Istenem. – Megragadtam támaszért a gyógyító testvért, mert kezdett elmosódni a világ a gondolatra, hogy Mark és Alice eltévesztette a lépést és belecsúsztak a mocsárba, s most valahol az elárasztott iszap mélyen hevernek. Guy testvér leültetett a partra, ahol mélyeket lélegezve ültem, amíg helyre nem jöttem. Ismét felnézve láttam, hogy a mór halkan, latinul imádkozik, összekulcsolt kezekkel, szemét a víz tetején úszkáló lámpásra szegezve.

†

Guy testvér visszakísért az ispotályba. Ragaszkodott hozzá, hogy egyek és pihenjek, ezért leültetett a konyhájában és maga szolgált ki. Az étel és ital új életet lehelt testembe, bár a szívem mereven hevert mellkasomban, akár egy darab kő. Egyre csak Mark képét láttam magam előtt; ahogy nevetett az úton a tréfákon, ahogy vitatkozott velem a szobánkban, ahogy Alice-t ölelte a konyhában. A végén őt sirattam a legjobban.

– Csak két pár lábnyom ment át azon a kapun – mondta végül Guy testvér. – Nem úgy tűnik, hogy Edwig is arra ment.

– Ő nem – feleltem keserűen. – Biztosan kiszökött a kapun, amikor Bugge nem figyelt. – Ökölbe szorítottam a kezemet. – De levadászom, még ha az egész életem is rámegy.

Kopogtattak, és Mortimus perjel komor arca tűnt fel az ajtóban.

– Küldettél Copyngerért? – kérdeztem.

– Igen, hamarosan meg kell érkeznie. Megbízott, megtaláltuk…

– Edwiget?

– Nem. Jerome-ot. A templomban van. Meg kellene nézned.

– Nem vagy rá képes – szólt Guy testvér, de leráztam kezét, és megragadtam a botomat. Követtem a perjelt a templomhoz, ami előtt már kisebb tömeg gyűlt össze. Az alamizsnás őrködött az ajtóban, kint tartva őket. A perjel átverekedte magát a tömegen és bementünk.

Valahol víz csöpögött; a másik hang, amit hallani lehetett, halk sírás és nyöszörgés volt. Mortimus perjelt követve végigmentem az üres, gyertyafényben úszó főhajón, lépteink visszhangzottak, míg ahhoz a falifülkéhez nem értünk, amelyben a Tolvaj keze volt korábban. A nagy halom mankó és gyógyfűző, amik a lábazatnál tornyosultak, most szétszórva hevertek a padlón. Korábbi helyükön egy üreg tátongott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember beleférjen. Odabent Jerome ült összegörnyedve, valamit a kezében tartva. Fehér csuhája szakadt és koszos volt, büdös, áporodott szag szállt felőle, és sajnálatra méltóan sírt.

– Félórája találtam rá – mondta a perjel. – Bemászott oda és maga elé húzta a mankókat, hogy elrejtsék. Amikor körbenéztem a templomban, eszembe jutott ez az üreg.

– Mi van nála? Csak nem…?

A perjel bólintott. – A relikvia. A Bűnbánó Tolvaj keze.

Jerome elé térdeltem, közben arcom megvonaglott a hátamba nyilalló fájdalomtól. Egy nagy szögletes dobozt tartott a kezében, aminek drágakövekkel kirakott oldalain megcsillant a gyertyafény. Benne egy tárgy sötét körvonala sejlett homályosan.

– Testvér – szólítottam meg gyengéden –, te vitted el a relikviát?

Találkozásunk óta először Jerome hangja csendes volt. – Igen. Olyan kedves a számunkra, az egyház számára. Annyi embert gyógyított meg.

– Ezért vitted el a Singleton halála után keletkezett zűrzavarban.

– Itt rejtettem el, hogy megmentsem…, hogy megmentsem. – Szorosabban megmarkolta. – Tudom, Cromwell mit fog tenni, megsemmisíti majd ezt a szent tárgyat, amit Isten adott nekünk, bocsánatának jeleként. Amikor bezártak, tudtam, hogy megtalálhatod, meg kellett védenem. Most pedig elveszett…, elveszett. Nem tudok tovább ellenállni, túl fáradt vagyok – fejezte be szomorú, tárgyilagos hangon. Megrázta fejét és üres szemmel meredt maga elé.

Mortimus perjel előrenyúlt, és megfogta a vállát. – Gyere ki, Jerome, vége van. Hagyd itt, és gyere velem. – Meglepetésemre a karthauzi nem ellenkezett. Kínlódva kimászott a lyukból, mankóját maga mögött húzva, és megcsókolta a dobozt, mielőtt óvatosan letette a padlóra.

– Visszaviszem a cellájába – szólt a perjel.

– Rendben, tedd azt – bólintottam.

†

Jerome nem nézett rám többet, sem az ereklyére, de hagyta, hogy Mortimus perjel végigvezesse a főhajón. Figyeltem, ahogy nehézkesen elcsoszog. Ha Jerome elmondta volna aznap, mikor kikérdeztem, hogy látta, amikor Alice meglátogatta Mark Smeatont, ahelyett, hogy játszadozik velem, a lányt azonnal letartóztathattam volna, s Singleton halálának megoldásával hamarabb leleplezhettem volna Edwiget is. Akkor sem Mark, sem Gabriel nem halt volna meg. Mégsem voltam rá dühös, úgy éreztem, minden érzelem eltűnt belőlem.

A padlón térdeltem és az előttem heverő relikviát néztem. A láda gazdagon díszített aranyból készült, a ráhelyezett smaragdok a legnagyobbak voltak, amiket valaha láttam. Az üvegtetőn keresztül kivettem egy kéz alakját, amit a csuklónál egy szélesfejű szöggel egy ősrégi, fekete fadarabhoz szögeztek, és az egészet egy lila bársonypárnára fektették. Barna, mumifikálódott darab volt, de egyértelműen egy kéz; még a megkérgesedett részeket is ki lehetett venni az ujjakon. Vajon valóban a tolvaj keze volt, aki meghalt Krisztussal, elfogadva őt a kereszten? Megérintettem az üveget, egy második, őrült gondolattal, hogy a fájdalom, amit minden ízemben éreztem, eltűnhet a púpommal együtt, és a hátam ép és egészséges lesz, mint szegény Marké, akiét annyira irigyeltem. De semmi nem történt, csak a körmöm koppant az üvegen.

Aztán váratlanul vakító kis sárga villanást láttam a levegőben a szemem sarkából. Valami megcsendült a padlón tőlem pár lábnyira. Pörgött egy darabig, majd elnyugodott. Rámeredtem. Egy arany pénzérme volt, Henrik király képmása nézett velem szembe a földről.

Felnéztem. A harangtorony alatt térdeltem, felettem a csigák és kötelek sokasága függött, amely az Edwig elleni tréfák tárgya volt a vacsoránál. De valami megváltozott. Hiányzott a munkások kosara, valaki felhúzta a harangtoronyba.

– Ott van fent! – suttogtam magam elé. Szóval ott rejtette el az aranyat, a kosárban. Alaposabban meg kellett volna néznem, hogy mi rejtőzik a borítás alatt, amikor Mortimusszal felmentem a harangtoronyba. Okos rejtekhely volt. Hát ezért állította le Edwig a javítási munkákat.

Amikor Mortimusszal másztam fel a csigalépcsőn a harangtoronyba, félelem szorongatta a szívemet, de most csak dühöt és elszánt haragot éreztem, mialatt felküzdöttem magam, figyelmen kívül hagyva a végtagjaim üvöltő tiltakozását. Ezek szerint mégsem tűnt el belőlem minden érzelem, csak elnyugodott. Olyan erős harag ösztökélt, amilyet még sosem tapasztaltam. Elértem a tornyot, ahol a harangkötelek voltak. A kosár ott hevert az oldalán, üresen, körülötte néhány elszórt aranypénz. Senki sem volt a szobában. Felnéztem a lépcsőre, ami a harangokhoz vezetett. Még több arany gurult szét arrafelé. Aki itt járt korábban, biztosan meghallotta, amint felmásztam. Visszavonult volna a harangszobába?

A botomat magam elé tartva óvatosan fellépkedtem a lépcsőn. Elfordítottam a kilincset, majd gyorsan hátraléptem, és botommal löktem be az ajtót. És milyen jól tettem, mert egy alak csapott le egy meggyújtatlan fáklyával arra a helyre, ahová léptem volna. A rögtönzött bunkó ártalmatlanul csattant össze botommal, miközben elkaptam egy pillanatra a számtartó vörös és dühöngő arcát, tágra nyílt szemét, és tekintetét, amely olyan volt, mint még soha.

– Megtaláltalak, Edwig testvér! – kiáltottam. – Tudok a Franciaországba tartó hajóról is. Letartóztatlak a király nevében lopásért és gyilkosságért!

Elrohant, hallottam, léptei dobogását a deszkákon, egy fémes hang kíséretében, ami megzavart.

– Mindennek vége! – folytattam. – Innen nincs kiút. – Felmásztam az utolsó fokokra és benéztem a helyiségbe, próbáltam a szememmel megkeresni a számtartót, de abból a szögből csak a padlódeszkákra és a korlát feletti nagy harangokra láttam rá. Még több aranypénz hevert szerteszét a földön.

Rájöttem, hogy patthelyzet alakult ki; ő nem tudott rajtam átjutni, de én is csapdába estem. Ha visszavonulok a csigalépcsőn, kiszolgáltatom magam egy felülről jövő támadásnak, és az ember, akit pennyszámolgató hivatalnoknak gondoltam, egyértelműen bármire képes volt. Beléptem a szobába, a botomat magam előtt lengetve.

A helyiség másik végében állt, a harangok mögött. Amikor meglátott, előrébb jött, és észrevettem, hogy két, vastag kötéllel összekötött, nagy bőrtáska lógott a nyakában. A fémes csengés ezekből hallatszott mozgás közben. Nehezen lélegzett, a fáklyát suhogtatta, kifehéredett kézbütykei élesen kiálltak.

– Mi volt a terved, testvér? – kiáltottam. – A földeladásokból származó pénzt elvinni, és új életet kezdeni Franciaországban? – Egy lépést előrébb araszoltam, próbáltam megzavarni, de figyelt, mint egy macska és fenyegetően meglóbálta fegyverét.

– N-nem! – Ott állt és úgy bömbölte a szót, mint egy hamisan megvádolt gyermek. – Ez a belépti díjam a mennyországba!

– Micsoda?

– A lány újra és újra elutasított, és aztán az ördög megtöltötte haraggal a lelkemet és megöltem őt! Tudod, milyen egyszerű megölni valakit, megbízott? – Vadul felnevetett. – Túl sok gyilkosságot láttam gyerekként, ez kinyitotta az ajtót az ördögnek, az agyamat mindig véres álmokkal töltötte be!

Arca bíborvörösben úszott, az erek kidagadtak nyakán, mialatt üvöltözött. Elveszítette önuralmát; ha meg tudnám lepni, ha elég közel juthatnék ahhoz, hogy megkongassam a harangokat…

– Az esküdtszéket erről nehezen fogod meggyőzni – kiáltottam.

– A rosseb egye meg az esküdtszékedet! – A dadogása eltűnt, amint hangja kiáltássá erősödött. – A pápa, aki Isten helytartója a földön, megengedi a bűnbocsánat megvásárlását! Megmondtam neked, Isten kiválogatja a lelkeket a mennyben, a jó és rossz tetteket. És én olyan ajándékot nyújtok neki, hogy jobb kezéhez emel majd! Majdnem ezer fontot juttatok el a francia egyháznak, ezer fontot az eretnek királyod elől! Ez nagyszerű tett lesz Isten szemében! – Dühös szemmel méregetett. – Nem fogsz megállítani!

– Elég lesz a bűnbocsánatra Simonért és Gabrielért is?

A fáklyával felém mutatott. – Whelplay kitalálta, mit tettem a lánnyal és elmondta volna neked. Meg kellett halnia, be kellett fejeznem a munkámat! És neked kellett volna meghalnod Gabriel helyett, te varjú, Isten téged fog érte felelőssé tenni!

– Őrült vagy! – kiáltottam. – Bedlamben foglak viszontlátni, közszemlére tett figyelmeztetésként, hogy mire képes egy lezüllött vallás!

Ekkor megragadta a fáklyát mindkét kezével és vérfagyasztó sikollyal nekem rontott. A nehéz táskák lelassították, különben elkapott volna, de így sikerült oldalt kitérnem. Megfordult és újra meglendítette a fegyverét. Felemeltem a botomat, de a fáklyával kiütötte a kezemből. Ahogy a földre esett, rájöttem, hogy Edwig közém és az ajtó közé került. A fáklyát lóbálva lassan felém lépkedett, én pedig az alsó korláthoz hátráltam, ami elválasztott a harangoktól és a tátongó mélységtől. Kicsit lenyugodott; láttam, hogy gonosz, fekete szeme a távolságot méregeti közöttünk és a korlát magasságát. – Hol van a fiú? – kérdezte vicsorogva. – Ma nincs itt, hogy megvédjen? – Majd felém rontott, megütötte a védekezésül felkapott karomat, és olyan erősen meglökte a mellkasomat, hogy átestem az alacsony korláton.

Még ma is átélem azt a pillanatnyi zuhanást álmaimban, a testem pörgését, ahogy kezem az üres levegőt markolta. Mindig hallom Edwig testvér diadalmas kiáltását is a fülemben. Majd karom egy harang oldalába ütközött, és ösztönösen nekivetettem magam, fém felszínére tapadva, körmeimmel a díszítésbe kapaszkodva. Megakasztotta esésemet, de a kezem nyirkos volt az izzadtságtól, és éreztem, hogy lefelé csúszok.

Ekkor lábam beleütközött valamibe és megálltam. A haranghoz lapultam, és éppen csak, de sikerült átkulcsolnom ujjaimat a túloldalán. Gyorsan lepillantva láttam, hogy lábam az öreg spanyol harang tábláján akadt meg. Kétségbeesetten kapaszkodtam.

Aztán éreztem, hogy a harang megmozdul; a súlyom miatt kilendült. Megütötte a szomszédos harangot, és a fülsüketítő csengés az egész harangtoronyban visszhangzott, a rezgés pedig azzal fenyegetett, hogy nem bírom megtartani magam. A harang visszafelé lendült. Úgy tapadtam rá, mint egy tengeri kagyló, közben egy pillanatra elkaptam tekintetemmel Edwig alakját, aki levette magáról a táskáit és lehajolt, hogy a padlóról felszedje az elejtett érméket, közben rosszindulatúan nézve felém. Tudta, hogy már nem sokáig tudom megtartani magam. Mélyen lentről elmosódott hangokat hallottam; a kinti tömeg bizonyára berohant a váratlan harangszóra. Nem mertem lenézni. A harang megint visszalódult és ismét szomszédjának ütődött. Ez alkalommal olyan csengéssel, hogy azt hittem, szétrobban a fülem. A harang erősen rezgett az ütközéstől, és éreztem, hogy szétcsúszik a kezem.

A legkétségbeesettebb dolgot tettem, amire egész életemben valaha vetemedtem, azt is csak azért, mert tudtam, hogy a másik választási lehetőség a biztos halál volt. Gyors mozdulattal széttártam a kezem, megfordultam a levegőben és a táblának támasztott lábammal ellöktem magam kifelé, a korlát felé, lelkemet Istennek ajánlva az általam utolsónak hitt gondolatommal e világon.

A derekammal csapódtam a korláthoz, az összes levegőt kipréselve testemből. Kezem eszeveszett mozdulatával megragadtam a még mindig rázkódó korlát belső oldalát és áthúztam magam rajta, hogy hogyan, azt máig nem tudom. Majd csak feküdtem a padlón, hátam és karjaim fájdalomban úsztak, miközben a szoba túloldalán térdelő Edwig dühös zavarodottsággal meredt rám, maréknyi érmével a kezében. A harangok csengtek-bongtak fülünkben, a rezgés immár a padlódeszkákat is rázta.

Egy szempillantás alatt talpon termett, megragadta táskáit és az ajtó felé rohant. Felé vetettem magam, a szeme felé kapva. Ledobott ugyan magáról, de a táskák súlya kimozdította egyensúlyából. Megtántorodott és a korlátnak esett, akár csak én egy perccel korábban. Esése közben elejtette a bőrtáskákat, amik átzuhantak a korláton. Egy kiáltással utánuk nyúlt és elkapta az összekötő kötelet. Megtartotta őket, de a mozdulat kibillentette. Egy pillanatig kitárt karokkal és lábakkal feküdt a korláton, és hiszem, hogy ha hagyja lezuhanni az aranyat, akkor megmenthette volna magát, de ő tovább szorította a kötelet. A táskák súlya előrehúzta, és fejjel előre lezuhant a mélybe, egy harang oldalának ütődött, majd elszörnyedt, szinte dühös sikollyal tűnt el a szemem elől, mintha utolsó pillanatában tudta volna, hogy Istennel anélkül kell szembenéznie, hogy átadhatta volna nagyszerű ajándékát. A korláthoz rohantam és még láttam, ahogy zuhant lefelé, a csuhája csapkodott körülötte, amint pörögve közeledett a föld felé a táskákból potyogó aranyeső közepette. A tömeg pánikszerűen szétfutott, mielőtt becsapódott a padlóba a szétspriccelő vér és aranypénzek csattanása közepette.

Zihálva és izzadtan áthajoltam a korláton, figyelve, ahogy a tömeg lassan újra összegyűlik odalent. Néhányan a számtartó maradványait nézték, mások felfelé lestek, oda, ahol én álltam. Undor töltött el azt látva, ahogy szolgák és szerzetesek négykézlábra ereszkedtek, és kezdték marékszám összeszedni az érméket.

Epilógus

1538. február, három hónappal később

Amint beléptem a monostor udvarára, azonnal az ötlött a szemembe, hogy a nagy harangokat már lehozták a harangtoronyból. Darabokban álltak az udvaron, tekintélyes halmokba rakva várták a beolvasztást. Valószínűleg levágták őket a tetőhöz rögzített tartógyűrűkről, és hagyták, hogy lezuhanjanak a templom padlójára. Szép kis zajt csaphattak.

Egy kicsit odébb, nagy halom faszén mellett téglakemencét emeltek. Folyamatosan nyelte el az ólmot, amit egy csapat férfi a tetőről hajigált le darabokban a vizsgálóbizottság lent várakozó embereinek, akik felkapták a fémdarabokat, és a tűzbe dobálták.

Cromwellnek igaza volt; a tevékenységüket kora télen feladók meggyőzték a többi rendházat, hogy az ellenállás reménytelen, és immár mindennap újabb és újabb kolostor bezárásáról érkezett hír. Hamarosan egy sem marad. Egész Angliában apátok vonultak vissza tekintélyes kegydíjakkal, míg a szerzetesek plébániákra mentek dolgozni vagy saját, szerényebb juttatásukkal vonultak vissza. Nagy zűrzavart emlegettek a scarnsea-i fogadóban, ahol megszálltam. Ott hallottam, hogy amikor három hónappal korábban a szerzetesek elhagyták a monostort, fél tucat közülük, akik túl öregek vagy betegek voltak, hogy továbbálljanak, szobát vettek ki, és nem akartak távozni, amikor pénzük elfogyott. A konstáblernek és embereinek kellett őket az utcára tenni, köztük a visszeres lábú kövér testvért és szegény, ostoba Septimust is.

Amikor Henrik király tudomására jutottak a Szent Donátban történtek, elrendelte, hogy rombolják porig. Portinari, Cromwell olasz mérnöke, aki a lewes-i kolostort bontotta, jön majd át, ha ott végzett. Azt hallottam, hogy nagyon képzett; Lewesben sikerült neki úgy aláásni az alapokat, hogy az egész templom összeomlott egy nagy porfelhőben; azt mondták Scarnsea-ben, hogy csodálatos és szörnyű látvány volt, és alig várják, hogy megismételje itt is.

Abban az évben kemény volt a tél, és Portinari nem tudta áthozni az embereit és felszerelését a Csatorna partjára tavasz előtt. Egy héten belül Scarnsea-be érnek, de először a Vagyonügyi Bíróság hivatalnokai érkeztek meg, hogy minden értékeset elvigyenek, a tető ólomborításától kezdve a bronzharangokig. A bíróság emberei vártak már a kapuháznál, és ők ellenőrizték a megbízólevelemet is; Bugge és a szolgák már rég elmentek.

Meglepett, amikor Cromwell levelet küldött, odarendelve engem Scarnsea-be, hogy felügyeljem a folyamatot. Keveset hallottam felőle rövid, decemberi Westminster-beli látogatásom óta, amikor megbeszéltük a jelentésemet. Akkor azt mondta, hogy nagyon kényelmetlen félórát kellett elviselnie a királlyal, amikor Henrik megtudta, hogy egy rendházban történt gyilkosságokat és zűrzavart hetekig eltitkoltak előle, és hogy az új megbízottja segédje megszökött a régi megbízottja gyilkosával. Talán a király tényleg fülön vágta a főminiszterét, ahogy hallottam, hogy tenni szándékozott; mindenesetre Cromwell modora nyers volt és köszönet nélkül elbocsátott. Ebből azt vettem ki, hogy kegyét visszavonta.

Bár formálisan még mindig megbízott voltam, nem volt rám szükség, a bíróság emberei több mint elegen voltak a munkálatok kivitelezéséhez, és azon tűnődtem, vajon Cromwell nem azért küldött-e újra szörnyű emlékeim helyszínére, hogy kényelmetlen félórájáért megbüntessen. Jellemző lett volna rá.

Copynger bíró, aki immár a király bérlője volt a korábbi monostori földeken, kicsit arrébb állt egy másik emberrel és tervrajzokat nézegetett. Odasétáltam hozzá, miközben a bíróság emberei nagy kupacokban hordták ki a könyvtárból az udvarra az égetésre szánt könyveket.

Copynger megragadta a kezem. – Megbízott uram, hogy vagy? Sokkal jobb az idő, mint amikor legutóbb erre jártál.

– Valóban. A tavasz már majdnem itt van, bár még mindig hideg szél fúj a tenger felől. Hogy tetszik az apát háza?

– A legnagyobb örömmel rendezkedtem be. Fabian apát jó állapotban tartotta. Amikor a monostort lerombolják, kiváló kilátásom nyílik majd a Csatornára. – A szerzetesek temetője felé intett, ahol a munkások a sírköveket ásták ki. – Látod, ott lesz majd a lovaim legelője. A szerzetesek egész istállóját jó áron megvettem.

– Remélem nem a Vagyonügyi Bíróság embereivel végezteted ezt a munkát, Sir Gilbert – mosolyogtam rá. Copyngert nemessé ütötték karácsonykor, maga a király érintette meg vállát a karddal; Cromwellnek nagyobb szüksége volt a lojális emberekre a grófságokban, mint valaha.

– Nem, nem, azok az én embereim, én fizetem őket – vetett rám rátarti tekintetet. – Sajnálom, hogy nem nálam szálltál meg, amíg itt vagy.

– Ez a hely nem hordoz kellemes emlékeket. Jobban érzem magam a városban, remélem megérted.

– Rendben, uram, rendben – bólintott kegyesen. – De remélem később velem vacsorázol. Szeretném megmutatni neked a terveimet, amiket a mérnököm rajzolt, a monostor egyes gazdasági épületeit juhkarámmá alakítjuk át, ha a fő épületeket lerombolták. Az nagy látványosság lesz, mi? Már csak pár nap.

– Valóban. Ha megbocsátasz, most mennem kell. – Meghajoltam és ott hagytam, köpenyemet szorosabbra húzva magam körül a szél miatt.

Átmentem a kolostorépületekbe vezető ajtón. A kerengő koszos és sáros volt a sok csizmás lábtól. A bíróság auditora teljes díszben a refektóriumban székelt, ahova emberei egyre csak hordták az ezüst- és aranybevonatú szobrokat, aranykereszteket és falikárpitokat, palástokat és miseingeket, még a szerzetesek ágyneműit is – mindent, ami a két nap múlva tartandó árverésen értékes lehet.

William Glench úr a bútoraitól megfosztott, és most ládákkal és dobozokkal megtöltött refektóriumban ült, háttal a lobogó tűznek. Éppen az írnokkal vitatott meg egy bejegyzést a nagy nyilvántartásban. Magas, vékony, szemüveges ember volt, stílusa akadékoskodó. Nagy tömegben vettek fel ilyen embereket a bíróságra azon a télen. Bemutatkoztam, Glench felemelkedett és meghajolt, miután gondosan feljegyezte, hogy hol tartott a könyvében.

– Úgy látom, mindent remekül megszerveztél – mondtam.

Nagyképűen bólintott. – Mindent, uram, egészen a konyhai fazekakig és lábasokig. – Modora egy pillanatra Edwigére emlékeztetett; elnyomtam a borzongásomat.

– Látom, el akarjátok égetni a könyveket. Szükség van erre? Nincs köztük olyan, amelyik értékkel bírna?

Határozottan megrázta a fejét. – Nem, uram. Valamennyi könyvet meg kell semmisíteni, ezek mind a pápisták istenítésének eszközei. Nincs köztük egy sem, amelyiket becsületes angol nyelven írták volna.

Megfordultam és találomra kinyitottam egy ládát. A templomi díszekkel volt tele, amik közül kiemeltem egy finoman megmunkált aranykelyhet. Annak a párnak volt az egyike, amit Edwig dobott a halastóba Orphan holtteste után, hogy az emberek azt higgyék, a lopása miatt szökött el. Elgondolkodva forgattam kezemben.

– Azokat nem adjuk el – figyelmeztetett Glench. – Az összes arany és ezüst a Tower öntödéjébe megy beolvasztásra. Sir Gilbert megpróbált megvenni pár darabot. Azt mondja, a díszítések pompásak és minden bizonnyal így is van, de tudhatná, hogy mind a pápisták szertartásainak ízléstelen cicomái.

– Igen – feleltem –, tudhatná. – Visszatettem a kelyhet.

Két férfi nagy fűzfavessző kosarat cipelt be, és az írnok elkezdte a csuhákat az asztalra rakodni belőle. – Ezeket ki kellett volna tisztítani – mondta rosszkedvűen. – Még többet hoznak majd.

Éreztem, hogy Glench türelmetlenül vissza akar térni munkájához.

– Hagylak dolgozni – szóltam. – Figyelj arra, hogy ne maradjon ki semmi – tettem hozzá, pillanatnyi élvezetet lelve sértett tekintetében.

Átvágtam a kolostorudvaron a templomhoz, figyelő szememet a tetőn mászkáló embereken tartva – a kolostorudvaron is ledobált ólomdarabok hevertek szanaszét. A templomban a fény még mindig beáramlott a díszített, színes üvegablakokon, még mindig meleg színek kaleidoszkópja fénylett a főhajó padlóján, de a falak és a mellékkápolnák üresen álltak. A tetőről kopácsolás és beszédhangok zaja visszhangzott. A főhajó végén a padló darabokra tört, kőlapok törmeléke hevert mindenfelé. Arra helyre zuhant Edwig, és valószínűleg a harangok is, amikor levágták őket a tetőről. Felnéztem a tátongó üres helyre a harangtoronyba, visszaemlékezve a történtekre.

A szentélyrekesztő mögé kerülve láttam, hogy a felolvasóállványokat és a nagy orgonát is elvitték. Megráztam a fejem és megfordultam, hogy kimenjek.

Ekkor észrevettem egy kámzsás alakot a kórusülés egyik sarkában, nekem háttal. Egy pillanatra babonás rettegés dobbantotta meg szívemet, mert azt hittem, Gabriel tért vissza, hogy megsirassa élete munkájának romjait. Az alak megfordult és majdnem felkiáltottam, mert először nem láttam arcot a kámzsa alatt, de végül kivettem Guy testvér sovány, barna vonásait. Felemelkedett és meghajolt.

– Gyógyító testvér – szólítottam meg –, egy pillanatig azt hittem, szellem vagy.

– Bizonyos szempontból az is vagyok – mosolyodott el szomorúan.

Odamentem hozzá és leültem, intettem neki, hogy csatlakozzon hozzám. – Örülök, hogy látlak – mondta. – Meg akartam köszönni a kegydíjamat, Shardlake úr. Úgy gondoltam, te intézhetted el, hogy emelt összeget kapjak.

– Végtére is megválasztottak apátnak, miután Fabian apátot alkalmatlannak nyilvánították. Jogosult lettél a nagyobb kegydíjra, még ha csak néhány hétig is töltötted be a pozíciót.

– Mortimus perjel nem volt túl boldog, amikor a szerzetesek engem választottak helyette. Tudod, visszament iskolamesternek, Devonba.

– Isten óvja a gondjára bízottakat.

– Eltűnődtem azon, hogy jogos volt-e, hogy elfogadtam a nagyobb összeget, amikor a testvérek csak évi öt fontból élnek. De nekem semmit nem adtak volna, ha visszautasítom. És az én arcommal nem lesz könnyű boldogulnom a világban. Azt hiszem, megtartom a monostori nevemet. Inkább maradok Maltoni Guy, mint visszaváltsam a világi családnevemre, az Elakbarra. Ezt ugye megtehetem, még ha a „testvér” használata meg is van tiltva?

– Természetesen.

– Ne nézz ilyen szégyenkezve, barátom. Mert a barátom vagy, nem igaz?

Bólintottam. – Igen, az vagyok. Higgy nekem, nem volt öröm ismét idejönnöm, nem akarok már megbízott lenni. – Megrázkódtam. – Hideg van.

Guy egyetértően bólintott. – Igen. Én is túl régóta ülök itt. Azokra a szerzetesekre gondoltam, akik ezekben a padokban ültek négyszáz éven át minden egyes nap, énekelve és imádkozva. A haszonlesők, a lusták, az elhivatottak, mindannyian. De – mutatott fel a kopogó, zörgő tetőre – nehéz koncentrálni.

Ahogy felnéztünk, egy hatalmas kalapácsütés sújtott le, és porfelhő zúdult alá. Vakolat hullott a padlóra egy csattanással, és hirtelen napfény ömlött be egy lyukon, fénynyalábok áradtak szét a földön. – Átjutottunk, cimbora – visszhangzott egy hang felülről. – Vigyázat odalenn!

Guy furcsa hangot adott ki magából, valahol a morgás és a sóhaj között. Megérintettem a karját. – Menjünk. Egyre több vakolat fog leesni.

Az udvarban üres, de összeszedett lett az arca. Copynger hidegen felé bólintott, miközben az apát háza felé sétáltunk.

– Amikor a szerzetesek elmentek november végén, Sir Gilbert arra kért, hogy maradjak – mesélte Guy. – Őrá bízták a monostort, hogy felügyelje a helyet, amíg Portinari ideér, és megkért, hogy segítsek. Tudod, a halastó csúnyán kiáradt januárban, segítettem neki lecsapolni.

– Biztosan nehéz volt egyedül élni itt, amikor mindenki eltűnt már.

– Nem igazán, egészen addig, amíg a bíróság emberei meg nem jelentek a héten és el nem kezdték kiüríteni a helyet. Valahogy úgy éreztem a tél folyamán, mintha a ház csak arra várna, hogy a szerzetesek visszatérjenek. – Összerezzent, amint egy nagy ólomdarab zuhant mögöttünk a földre.

– Abban reménykedtél, hogy visszavonják a döntést?

Vállat vont. – Az ember mindig remél. De nem is volt hova mennem. Egész eddig arra vártam, hogy megkapom-e az engedélyt arra, hogy Franciaországba mehessek.

– Ebben tudok segíteni, ha késlekednek.

Megrázta a fejét. – Nem. Múlt héten megtudtam, hogy elutasították. Azt mondják, új szövetség formálódik Franciaország és Spanyolország között Anglia ellen. Jobb, ha utánajárok, hogy le tudom-e cserélni ezt a csuhát zekére és nadrágra. Furcsa lesz ennyi év után. És megnöveszteni a hajamat! – Leeresztette kámzsáját és végigsimította kezét a kopasz folton. Láttam, hogy hajába ősz szálak vegyültek már.

– Mihez kezdesz ezután?

– Az elkövetkező napokban távozom. Nem tudok itt maradni, miközben lerombolják az épületeket. Az egész város eljön majd, bazári látványosságot csinálnak belőle. Mennyire utálhatnak minket – sóhajtott. – Talán Londonba megyek, ahol az egzotikus arcok nem olyan ritkák.

– Esetleg lehetnél ott orvos. Végül is Louvain-ből van a diplomád.

– De az orvosi kamara befogadna-e vajon? Vagy akárcsak a patikusok céhe? Egy sárszínű volt szerzetest? – Felhúzta szemöldökét és szomorú fintort vágott.

– Van egy ügyfelem, aki orvos. Segíthetnék az ügyedben.

Habozott, majd elmosolyodott. – Köszönöm. Hálás lennék érte.

– És segíthetek szállást találni. Megadom a címemet, mielőtt elindulsz. Keress meg. Megteszed?

– Nem túl kockázatos velem kapcsolatban lenned?

– Nem fogok többé Cromwellnek dolgozni. A saját praxisommal fogok foglalkozni, csendesen, talán festek is.

– Légy óvatos, Matthew. – Hátralesett a válla felett. – Nem vagyok benne biztos, hogy bölcs dolog baráti beszélgetést folytatni velem Sir Gilbert szeme előtt.

– Dögöljön meg Copynger. Tudok annyit, hogy sose tegyek semmi törvénybe ütközőt. És bár már nem vagyok az a reformátor, aki voltam, nem változtam pápistává sem.

– Ez manapság nem védi meg az embereket.

– Talán nem. De ha senki nincs biztonságban, ami valóban így van, legalább úgy nem leszek biztonságban, hogy a saját ügyeimmel foglalkozom otthon.

Elértük az apát, illetve immár Copynger házát. Egy kertész gondozta a rózsákat, lótrágyát szórt a bokrok köré.

– Sok földet bérelt Copynger? – kérdeztem.

– Igen, méghozzá nagyon alacsony díjért.

– Szerencsés volt.

– És te nem kaptál jutalmat?

– Nem. Cromwellnek ugyan megtaláltam a gyilkost, az ellopott aranyat, és a rendház is feladta tevékenységét, de nem elég gyorsan. – Elhallgattam, az elhunytakra emlékezve. – Nem, valóban nem elég gyorsan.

– Megtetted, amit ember megtehetett.

– Talán. Tudod, gyakran gondolkodom azon, hogy talán jobban beleláttam volna Edwig lelkének bugyraiba, ha nem utálom annyira, és emiatt nem próbálok meg kétszer olyan erősen méltányos lenni, és bizonyosságot találni. És még most is nehezen hiszem el, hogy az az ember, aki annyira precíz és rendezett volt a felszínen, közben olyan vad és zűrzavaros alatta. Azon tűnődtem, hogy vajon a rendezettséggel, a pénz és számok iránti megszállottsággal tartotta-e meg önuralmát. Vajon félt a véres álmaitól?

– Remélem, igen.

– A számok iránti megszállottsága végül csak az őrültségét táplálta – sóhajtottam. – A bonyolult igazság felfedése sosem egyszerű.

Guy bólintott. – Sok türelem, bátorság és erőfeszítés kell hozzá. Ha valóban az igazságot akarod megtalálni.

– Tudsz róla, hogy Jerome meghalt?

– Nem. Nem hallottam felőle, amióta elvitték novemberben.

– Cromwell a Newgate börtönbe záratta, ahol a szerzetestársai korábban éhen haltak. Nem sokkal később elhunyt.

– Isten nyugosztalja megkínzott lelkét. – Guy testvér megtorpant, és habozva rám nézett. – Tudod, mi lett a Bűnbánó Tolvaj kezével? Ugyanakkor vitték el, amikor Jerome-ot.

– Nem tudom. Feltételezem, az értékes köveket kivették, és a dobozt beolvasztották. A kezet pedig mostanra valószínűleg elégették.

– Tényleg a Tolvaj keze volt, nagyon erős rá a bizonyíték.

– Úgy hiszed, még mindig csodákat tehet?

Nem válaszolt, és egy pillanatig csendben sétáltunk tovább a szerzetesek temetőjébe, ahol a néhány férfi a sírköveket emelte ki egymás után. A világi temetőben a családi kriptákat már nagy halom törmelékké verték szét.

– Mondd csak – szólaltam meg. – Mi lett Fabian apáttal? Tudom, hogy nem adták meg neki az apátoknak járó kegydíjat, mert nem írta alá a tevékenység feladásáról szóló okiratot.

Guy szomorúan megrázta a fejét. – A nővére, aki varrónő a városban, befogadta. Fabian nincs jobban. Egyes napokon arról beszél, hogy elmegy vadászni vagy meglátogatni a helyi földbirtokosokat, a testvére alig tudja meggátolni abban, hogy szegényes ruháiban, öreg gebéjén elinduljon. Írtam fel neki orvosságokat, de nem használnak. Elborult az elméje.

– „Oh, hogy elhullottak a hősök!”[13] – idéztem.

Észrevettem, hogy öntudatlanul is a gyümölcsös felé irányítottam lépteinket; a monostor hátsó fala már látóterünkbe ért. Megtorpantam, kavargó érzést éreztem a gyomromban.

– Visszaforduljunk? – kérdezte halkan Guy.

– Nem. Menjünk tovább.

A mocsárra nyíló kapuhoz sétáltunk. A nálam lévő kulcscsomóból kiválasztottam a megfelelőt és kinyitottam. Kiléptünk a kapun, és a kopár tájat néztük. A novemberi áradás már rég leapadt, a mocsár barnán és némán terült el, a szellő finoman mozgatta a nádcsomókat, képük a pocsolyákban tükröződött. A folyó áradt; sirályok csaptak le a vízre, tollaikat a tenger felőli szél borzolta.

Halkan megszólaltam. – Gyakran álmodom velük, Markkal és Alice-szel. Látom, ahogy küzdenek a vízzel, elsüllyednek, segítségért kiáltanak. – Hangom megtört. – Más-más módon, de mindkettőt szerettem.

Guy testvér egy hosszú pillanatig engem figyelt, aztán a csuhájába nyúlt, és átadott egy összehajtott, erősen gyűrött papírt.

– Erősen gondolkodtam azon, hogy megmutassam-e neked. Azon tűnődtem, vajon kevésbé fog-e fájni, ha nem látod.

– Mi ez?

– Az ispotálybeli szobám asztalán tűnt fel egy hónappal ezelőtt. Bementem a napi teendőim után, és ott volt. Azt hiszem, egy csempész lefizette Copynger egyik emberét, hogy hagyja ott nekem. A lánytól van, de a fiú írta.

Kinyitottam a levelet, és Mark Poer tiszta, kerek kézírását láttam magam előtt:

Guy testvér,

Megkértem Markot, hogy írja ezt meg helyettem, mert az ő írása szebb, mint az enyém. Egy városba való emberrel küldöm, aki időnként Franciaországba jön, jobb, ha nem tudod, ki az.

Kérlek, bocsáss meg hogy írok neked. Mark és én biztonságban vagyunk Franciaországban, nem árulom el, hol. Nem tudom, hogy jutottunk át aznap a mocsáron, Mark egyszer belecsúszott és ki kellett húznom, de végül elértük a csónakot.

Múlt hónapban megesküdtünk. Mark beszél egy kicsit franciául és gyorsan fejlődik, reméljük, kap egy írnoki állást ebben a kisvárosban. Boldogok vagyunk, és lassan olyan békében érzem magam, mint még soha az unokafivérem halála óta, bár hogy a világ engedi-e, hogy nyugalomban maradjunk ezen időkben, nem tudom.

Nincs rá ok, uram, hogy miért érdekelne téged bármi ebből, de remélem, hogy tudod, keserű érzés volt megtévesztenem téged, aki védett engem és annyit tanított nekem. Nagyon sajnálom, bár azt nem, hogy megöltem azt az embert; ha valaki, hát ő megérdemelte a halált. Nem tudom, hova mész ebben a világban, de kérem a Mi Urunkat, Jézus Krisztust, hogy vigyázza lépteidet és óvjon téged, uram.

Alice Poer

Az 1538. év januárjának 25. napján

Összehajtottam a levelet és a folyótorkolat felé néztem.

– Engem nem említenek.

– Nekem írta a lány. Nem tudták, hogy még látjuk egymást.

– Szóval élnek és biztonságban vannak, a fene essen beléjük. Talán az álmaimnak ettől vége szakad. Elmondhatom Mark apjának? Mély gyászba esett. Csak annyit, hogy titkos üzenetet kaptam, hogy a fiú él?

– Persze.

– Igaza van a lánynak, senki nincs biztonságban sehol a világon, semmi sem biztos. Néha Edwig testvérre gondolok, és arra, hogy mennyire hitte, hogy megveheti Isten bűnbocsánatát a gyilkosságokért két táska lopott arannyal. A Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert, de azt hiszem, mi alkotjuk és változtatjuk őt olyanná, amilyen a változó igényeinknek megfelel. Kíváncsi lennék, hogy tudja-e és érdekli-e. Minden eltűnik, Guy testvér, minden eltűnik.

Némán álltunk, és figyeltük a sirályokat, ahogy a folyón vadásznak, miközben a távolból, a hátunk mögül az ólomdarabok csattanása visszhangzott.

A szerző történelmi jegyzete

Az angol kolostorok felszámolása 1536-40-ben teljes egészében Thomas Cromwell, a király egyházügyi helyettese és helytartója irányításával történt meg. Miután levezényelte a kolostorok ellenőrzését, amely során sok, a szerzetesekre nézve terhelő információt gyűjtöttek be, Cromwell 1536-ban beterjesztett egy törvényjavaslatot a kisebb rendházak bezárásáról. Amikor azonban emberei megkezdték ennek a törvénynek a végrehajtását, Anglia északi részén súlyos, fegyveres felkelés tört ki, az ún. „kegyes zarándoklat”. VIII. Henrik és Cromwell úgy vetett véget ennek, hogy a lázadás vezetőit becsapva színleg tárgyalásokat kezdtek, így nyerve időt egy hadsereg felállításához, amivel szétverhették őket.

A nagyobb rendházak elleni támadás egy évvel később kezdődött, amint azt a történet is mutatja, a sebezhető házakra gyakorolt nyomással, hogy önként adják fel a tevékenységüket.

A Lewes kolostor tevékenységének – fenyegetés útján kikényszerített – ”önkéntes” feladása 1537 novemberében kritikus jelentőségű volt, és a következő három évben sorra minden rendház behódolt a királynak. 1540-re egy sem maradt. Miután az ólomborítást a Vagyonügyi Bíróság emberei letépték a tetőkről, az épületeket hagyták elpusztulni. A szerzeteseket kegydíjjal elküldték, ha ellenálltak – amit csak kevesen tettek –, kegyetlenül leszámoltak velük. Az átlagos apát és kolostori elöljáró kétségtelenül sokkal jobban rettegett a valóban brutális megbízottaktól, mint Scarnsea szerzetesei Shardlake-től. De Scarnsea nem egy átlagos monostor, és Shardlake sem egy átlagos megbízott.

Általánosan elfogadott nézet, hogy a Boleyn Anna királyné elleni többszörös házasságtörésről szóló vádakat Cromwell tákolta össze VIII. Henrik érdekében, aki megunta feleségét. Mark Smeaton volt az egyetlen az állítólagos szeretők közül, aki beismerő vallomást tett, valószínűleg a kínpadon. Az apja asztalos volt, azt csak én találtam ki, hogy korábban kardkovácsként dolgozott.

Az angol reformáció megítélése ellentmondásos maradt. A korábbi történészek nézőpontját, amely szerint a katolikus egyház olyan züllötté vált, hogy valamifajta radikális reformáció szükséges, sőt létfontosságú volt, nemrégiben számos szerző megkérdőjelezte, köztük C. Haigh English Reformations (Oxford University Press, 1993), és E. Duffy The Stripping of the Altars (Yale University Press, 1992) című könyveikben, akik egy virágzó, népszerű egyház képét festik le. Úgy vélem Duffy különösen megszépíti a középkori katolikus életet. Érdekes, hogy e tudósok alig említik a kolostorok felszámolását. Az utolsó jelentős tanulmányt erről David Knowles írta az 1950-es években, The Religious Orders in England (Cambridge University Press, 1959) címmel. Ebben a kivételes munkában Knowles professzor, aki maga is katolikus szerzetes volt, elismerte, hogy a könnyű életmód, ami elterjedt a legtöbb nagy monostorban, szégyenletes volt. Miközben helyteleníti a kierőszakolt megszüntetésüket, Knowles professzor úgy véli, hogy a szerzetesek annyira eltávolodtak az alapvető eszményeiktől, hogy nem érdemelték meg, hogy fennmaradjanak akkori szervezeti formájukban.

Senki sem tudja valójában, hogy mit gondolt az angol nép egésze a reformációról. Habár erős protestáns mozgalom volt Londonban és Anglia délkeleti vidékein, míg az északi részek és Anglia délnyugati része erősen katolikusok maradtak, de az ezek között elterülő területek, ahol a legtöbb ember élt, nagyrészt terra incognita ebből a szempontból. A saját véleményem az, hogy a közrendű emberek tömege valószínűleg Markhoz és Alice-hoz hasonlóan ugyanúgy világosan látta, hogy a folytonos változásokat felülről kényszerítik rájuk. Az uralkodó osztály e tekintetben is éppúgy elrendelte a változásokat felülről, megmondta nekik, hogy mit tehetnek és hogyan gondolkodjanak, mint ahogy mindig is tette. Olyan sok változás zajlott – először az egyre növekvő radikális protestantizmus nyert teret, aztán Tudor Mária alatt visszatértek a katolicizmushoz, majd I. Erzsébet alatt ismét a protestantizmus vált uralkodóvá –, hogy az emberek szükségszerűen cinikussá váltak. Csendben maradtak, mert természetesen senkit sem érdekelt, mit gondoltak, és míg Erzsébet talán nem kívánt belelátni az emberek lelkébe, az elődei igen, tüzet és bárdot használva ehhez kényszerítő eszközül.

Azok, akiknek a legtöbb haszna származott a reformációból, az „új emberek” csoportja volt, a felemelkedő kapitalisták és a bürokraták osztálya, az előkelő származás nélküli vagyonosok. Úgy gondolom, sok Copynger élt a Tudor-korabeli Angliában. A reformáció sokkal jobban megváltoztatta a társadalmi osztályok struktúráját, mint bármi más. Ez nem divatos álláspont manapság, mert illetlenség osztályt emlegetni, amikor történelemről vitatkozunk. De a divat örökké változik.

Az íróról

C. J. SANSOM angol regényíró 1952-ben született. A Birminghami Egyetemen történelemből először bölcsészdiplomát, majd PhD fokozatot szerzett. Később átképezte magát ügyvéddé, és egy ideig Sussexben praktizált. Munkájával azért hagyott fel, hogy csak az írással tudjon foglalkozni. Kard által című, 2003-ban megjelent nagy sikerű regénye indította el a Shardlake-sorozatot, aminek további kötetei (Dark Fire, Sovereign) közül az előbbi elnyerte a brit Crime Writers' Association (CWA) 2005 legjobb történelmi krimijéért járó, Ellis Peters Historical Dagger díját. A Shardlake-sorozat legújabb része 2008 áprilisában jelenik meg Revelation címmel Nagy-Britanniában. A BBC már megrendelte a Kard által tévéadaptációját, amelyben a tervek szerint Shardlake szerepét Kenneth Branagh fogja játszani. 2006-ban jelent meg a spanyol polgárháború után, 1940-ben játszódó kémregénye Winter in Madrid címmel, jelenleg Sussexben él.

[1] Niccolò Machiavelli: A fejedelem (Lutter Éva fordítása)

[2] Pál apostol I. levele a Korinthusbeliekhez, 13:11 (Károli Gáspár fordítása)

[3] Az angolszász területeken büntetendő cselekmény volt, ha a másokkal állandóan veszekedő, vitatkozó nő megzavarta a köznyugalmat (common scold) (a fordító megjegyzése)

[4] Pál levele a Rómabeliekhez 12:19 (Károli Gáspár fordítása)

[5] Jelenések Könyve 7:1 (Károli Gáspár fordítása)

[6] Jelenések Könyve 7:14 (Károli Gáspár fordítása)

[7] Kőkerti Árva (a fordító megjegyzése)

[8] A Prédikátor Könyve 1:2 (Károli Gáspár fordítása)

[9] Zsoltárok Könyve 94:1 (Károli Gáspár fordítása)

[10] Jób könyve 22:13 (Károli Gáspár fordítása)

[11] Péter apostol II. levele 2:9 (Károli Gáspár fordítása)

[12] Náhum próféta könyve 2:13 (Károli Gáspár fordítása)

[13] Sámuel második könyve 1:25 (Károli Gáspár fordítása)