Stargate

BILL McCAY

BOSSZÚ

Ez a regény azon történeten

és karaktereken alapul, amelyeket

Dean Devlin & Roland Emmerich teremtett.

A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült, az 1998. évben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

First published in the United States under the title STARGATE: Retribution by Bill McCay.

STARGATE ™ TM & Copyright (C) 1997 Canal + (U.S.).

All rights Reserved. TM designates a trademark of Canal + (U.S.). Based on story and characters created by Dean Devlin & Roland Emmerich.

Published by arrangement with Dutton Signet,

a divison of Penguin Books USA Inc.

Borító: GRAPH ART

Címlapfestmény: Dr. Bera Károly

Fedéltipográfia: GRAPH ART

Fordította: Szegi György

Felelős kiadó: Rácsay László

Felelős szerkesztő: Nemes István

Műszaki vezető: Labancz László

Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó

ISBN:

963 434 315 5

963 434 317 l

Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

1. fejezet

ÉLETMÓD-VÁLTOZTATÁS

Szkára visszafojtott lélegzettel utazott felfelé a Creek-hegység régi atomtámaszpontján létesített bázis liftjén. Hogy jobban teljen az idő, végiggondolta sorsának különös, körfolyamatszerű alakulását.

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy masztadzspásztorként élt az Abydoson. Bár az elöljárók tanácsosának fia volt, semmiben sem különbözött a többi állatgondozótól. Azután az idegenek megérkeztek a bolygójukra a Csillagkapun át, amely átjárót biztosított távoli világok felé.

Szkára összebarátkozott az idegenekkel, de később visszatért Ré, a napisten, és foglyul ejtette őket. Szkára pedig akaratlanul is a lázadók vezérévé vált.

Ré elpusztítása után a fiatalember erős nemzetőrséget hozott létre azzal a céllal, hogy felszabadítsa Ré birodalmának elnyomott népeit. De ehelyett a nemzetőrségnek és a Földről érkezett támogatóiknak az Abydost kellett megvédeniük Hathor támadásával szemben. Ré utódja, a macskafejű istennő

egy piramis alakú csillaghajón érkezett a bolygóra. Elkeseredett harcok árán az abydosiaknak sikerült megszerezniük Ré Szemét, a csillaghajót. De a régi, egyszerű életmódot már nem lehetett többé visszahozni. A pénz használatának bevezetésével kezdetét vette az üzérkedés, majd beköszöntött az élelmiszerhiány. Nyomor és éhínség következett, kiéleződtek az ellentétek, végül a kormány összeomlott, kezdetét vette az anarchia. Ezt a fejetlenséget használta ki Hathor a visszatérésre.

Szkára lett Nagada város ura és rendfenntartója.

Amikor Hathor egy hihetetlen méretű új csillaghajóval megjelent az égbolton, Szkára a csapata megmaradt egységeivel a menekülők áradatát védelmezte, akik a Csillagkapun át igyekeztek elhagyni a pusztulásra ítélt várost. Szkára eleinte úgy döntött, hogy az Abydoson marad, de végül belátta, hogy semmi értelme, ezért ő is keresztülment az átjárón.

Masztadzspásztorból a lázadók vezére lett, majd katonai parancsnok, rendfenntartó, menekült… és végül megint állatgondozó.

Szkára kifújta a tüdejéből a levegőt, majd ismét mély lélegzetet vett. De azután arra gondolt, bárcsak ezt ne tette volna.

A felvonófülke eléggé szűk volt, és a szellőzése sem kielégítő.

Különösen, mivel nem arra tervezték, hogy masztadzstrágyát szállítsanak benne.

Szkára megszokta ezt a bűzt, de eddig csak a szabadban, a friss levegőn találkozott vele. A Csillagkapun áthozott masztadzsokat egy mesterséges

barlangban helyezték el. Ventilátorok és hosszú szellőzőcsövek biztosították számukra a légcserét. De a rendszer nem győzte kapacitással, ezért egy idő után a betonerődítmény valamennyi helyiségében érezni lehetett a szúrós szagot.

Beleivódott Szkára ruházatába és az orrát ingerelte.

De a legrosszabb mégsem ez volt az egészben. A masztadzsok nem szoktak hozzá a hosszú bezártsághoz. Az elefánt méretű állatok mindig szabadon kószáltak az Abydoson. Még a gyilkos homokviharokat is könnyebben elviselték, mint a bezártságot.

A masztadzsoknak nem tetszett az új otthonuk. Csalódottak voltak. És elégedetlenségüket hihetetlen mennyiségű ürülék termelésével juttatták kifejezésre. Testméretüknek megfelelően igen hamar megtöltötték a tartályokat.

Eleinte az emberek számára kiépített szennycsatornákat használták a masztadzsok ürülékének elvezetésére, de ezek néhány nap alatt eldugultak.

Ezért a trágyát tartályokba engedték, és az állatgondozóknak kellett liften elszállítaniuk.

Kétségtelenül rendkívül piszkos munka volt. Azonban, perverz módon, előnnyel is járt. A tartályok felhordása alkalmával ugyanis Szkárának és társainak lehetősége nyílt, hogy kijussanak a felszínre.

A lift megállt, és Szkára végre friss levegőhöz jutott, amint az ajtó félresiklott. Azután elkezdte kicibálni a tartályát a fülkéből. Az ajtó előtt néhány fegyveres őr várta őket. Szkára elrejtette a vigyorát, amint meglátta, hogyan fintorognak a katonák a tartályok tartalmára.

De a mosoly elhalványult az arcán, amikor felismerte az őrség parancsnokát. Feretti volt az, aki az elsők között érkezett a Csillagkapun át az Abydosra. A fiatalember később segített megszervezni a nemzetőrséget.

Szkára szomorú volt, hogy régi barátját most az abydosiak őrzésével bízták meg.

Feretti úgy tett, mintha nem ismerte volna meg, vagy csak nem fordított kellő figyelmet a liften érkezett szállítmányra. Szkára áthúzta a hordóját az erődítmény vastag acélajtaján, amely a hatalmas méretű, mesterséges barlangrendszer bejáratát védte.

Önkéntelenül is mély lélegzetet vett, amint kilépett a napfényre, majd hirtelen köhögni kezdett. Túl közel állt a hordóhoz. Két katona kísérte; fegyverüket készen tartották, bár nem rá fogták. Mindkét harcos úgy helyezkedett, hogy szükség esetén lőni tudjon, miközben félrehúzódtak a bűzt árasztó tartályok útjából.

A föld alatti erődítmény bejárata nem volt sokkal nagyobb, mint egy lebetonozott terasz, amely a hegyoldalból nyúlt ki. A teraszt nagyfeszültségű drótkerítés övezte. Ahol a kerítés a kőfallal találkozott, egy betoncsúszda ereszkedett le, amely valószínűleg az esővíz elvezetésére szolgált. Most ezen át jutott a masztadzstrágya a lentebbi sziklás lejtőkre.

Szkára nekifeszült a hordónak, majd megdöntötte. Az ürülék kiömlött a betonra, ahonnan nagynyomású vízsugarak mosták le a csúszdába. A fiatalember levette a köpenyét, letérdelt, hogy a hűvös vízzel lemossa magáról az izzadságot és a kellemetlen szagot. Miután a hordó kiürült és a víz kiöblítette…

Szkára úgy érezte, mintha megrántotta volna valaki a köpenyét. A laza holmi felpúposodott egy pillanatra, mintha egy szélfuvallat kapott volna bele.

De a közelében nem volt senki.

A földön heverő köpenye redői között egy parányi golyócskát pillantott meg, amely fészkéből kiesett madártojásra emlékeztette.

Szkára a köpenyével együtt felvette a földről a golyót, miközben az őröket figyelte. A katonák nem sokat törődtek a parasztfiúval, aki a trágyás hordókat tisztogatta, inkább arra ügyeltek, hogy ne érje őket a fel-felcsapódó vizes trágyalé. Ha Szkára valami látványosan gyanús mozdulatot tett volna

– mondjuk, megpróbál átugrani a drótkerítésen –, a fegyvereik azonnal lendültek volna.

Ennek a golyónak az érkezése azonban nem keltette fel a figyelmüket.

Szkára hátat fordított a katonáknak, mintha néhány másodpercig élvezni akarná a napfényt. Közben a köpenye takarásában alaposan megvizsgálta a golyót. A parányi gömb abból az anyagból készült, amelyet a földiek plasztiknak neveztek. A közepén vékony vonal futott körbe…

Szkárának mindkét kezére szüksége volt, hogy kettécsavarja a miniatűr konténert, de valahogy megoldotta, és a belsejében selyemhez hasonló anyagot talált. A finom szövetet hieroglifek borították. Szkára csak annyit látott, hogy tintával írott szimbólumok rajzolódnak ki rajta, aztán összeszorította a markában.

Gyors és rejtett mozdulatokkal sietve eldugta a műanyag félgömböket és a bennük érkezett üzenetet testének különböző pontjain.

A földiek közül meglehetősen kevesen tudtak az abydosiak érkezéséről, azt pedig még kevesebben, hogy ismerik az ősi hieroglifákat. És mindazokat, akik tudhattak erről, bezárva tartották a Creek-hegység föld alatti erődrendszerében.

Szinte mindannyiukat, kivéve egy embert, azt a fiatal tudóst, aki az első

expedícióval érkezett az Abydosra a Csillagkapun keresztül, azt az embert, aki lefordította Nagada történelmi feljegyzéseit, aki felvállalta, hogy tanítja az abydosiakat. Azt az embert, aki megtörte Nagada vezetőinek önkényuralmát, akit később árulónak nyilvánítottak, és aki összetörte Szkára nővérének a szívét.

Szkára nem látta őt aznap éjszaka óta, amikor elszöktek az Abydosról, és a fiatalember eltűnt a menekülők tömegében. A legtöbben azt hitték, hogy cserbenhagyta őket.

Most már senki sem beszélt Daniel Jacksonról.

Szkára égett a türelmetlenségtől, hogy olvashassa az üzenetet, ám ehelyett megtisztított hordóját emelte fel.

Vajon mit üzenhetett a sógora?

*

Az ismert kommandós módszerrel, a térdén és a könyökén kúszva Daniel Jackson visszamászott az egymásba csatlakozó sziklanyúlványok sora mögé. A kezében szorongatta azt a méregdrága, angol gyártmányú számszeríjat, amely golyókat lőtt ki nyílvesszők helyett.

Daniel nem volt hozzászokva a kommandós kúszáshoz, ezért az éles kövek alaposan felhorzsolták a térdét és a karját. Végül egy tüskebokorban kötött ki. Összeszorított fogakkal szitkozódva küzdötte magát a fedezék mögé, ahol már nem láthatták a támaszpont őrei. Daniel feltérdelt, és igyekezett kiszabadítani erdei álcaruháját a tövisek közül.

Sóhajtott.

Életének meglehetősen mozgalmas utolsó szakaszát a vakszerencse és a teljes kudarc különös váltakozása jellemezte. Képtelen volt meggyőzni egyiptológus kollégáit, hogy az ősi egyiptomi kultúra egy sokkal régebbi civilizáció maradványaira épült. Amikor végre megtalálta a bizonyítékot állítására, kiderült, hogy a Csillagkapu rejtélye a kormány szigorúan titkos kutatásai közé tartozik. Miután sikerült megfejtenie az átjáró használatának módját, és egy kis létszámú expedícióval átment a távoli világba, nem tudta visszahozni a társait; csaknem mindannyiukat lemészárolták Ré katonái. Az Abydoson beleszeretett egy fiatal lányba, Sa’uriba, akit elpusztított Ré, a napisten, egy félig humán, félisteni teremtmény, aki Egyiptom megelőző

kultúráját alapította, és aki még mindig istenként uralt egy roppant méretű, intersztelláris birodalmat.

Ré egy fejlett technikai civilizációval rendelkező faj utolsó képviselője volt. A faj egy gigantikus méretű csillagközi háború során kiirtotta önmagát.

Ré bejárta az egész univerzumot, míg végül rátalált az emberekre. Egy fiatal fiú testét elfoglalta, mint egy parazita, az embereket szolgáivá tette, majd létrehozott egy galaktikus birodalmat, amely felett istenként uralkodott.

Daniel a napisten testregeneráló szarkofágjába helyezte halott kedvesét, és Sa’uri életre kelt. Ez adta az ötletet Danielnek, hogy Ré technológiáját használják fel a napisten megsemmisítésére. Ré pusztulása után feleségül vette Sa’urit, és azt hitték, hogy boldogan élhetnek.

Ekkor újabb balszerencse következett. A bányatársaság emberei megkezdték az értékes ásvány kitermelését, amely Ré technikájának alapját biztosította. Közben a napisten birodalmában hatalmi harcok dúltak, de erről az emberek semmit sem tudtak, míg egy hatalmas, piramis alakú csillaghajón meg nem érkezett Hathor, a macskafejű istennő, Ré trónjának utódja.

A véres kezű hadúr első támadását, a földi szövetségesek segítségével, sikerült visszaverniük. Hathor az Abydoson hagyta a hajót, és a Csillagkapun át menekült el.

Azután éhínség és nyomor köszöntött az abydosiakra. Kiéleződtek az ellentétek a farmerek és a bányászok között, míg végül káosz és anarchia vette kezdetét. A nemzetőrök alig tudták fenntartani a rendet.

Ezt a helyzetet használta fel Hathor a visszatérésre. Borzalmas háború folyt a bolygó felszínén, amikor a macskafejű istennő megtalálta Ré gigantikus hadihajóját, amely olyan pusztító erővel rendelkezett, hogy képes volt akár egész kontinensek, sőt bolygók megsemmisítésére.

Az abydosiaknak csupán egyetlen lehetőségük maradt a túlélésre. A Csillagkapun át a Földre menekültek.

De a kormány nem engedte, hogy az abydosiak szétszéledjenek a Földön.

Bezárva tartották őket a föld alatti erődben. Szkára szerencsére az egyike volt azon keveseknek, akiknek rövid időre megengedték, hogy a támaszpont felszínére menjenek. Így Danielnek lehetősége volt üzeneteket küldeni az ismerőseinek. Kidolgozott egy tervet, ezt körvonalazta az üzenetben, és egy halom pénzt költött a kézbesítés módjára. Megígérte magának, ha a terve beválik, a kandalló fölé fogja akasztani az íjat.

Ez így lenne illendő.

Mivel talán, csakis talán, azt jelentené, hogy ezúttal megint mellé szegődik a szerencse.

*

– Feretti! – hallatszott az adó-vevőből egy érdes hang. – Mi a fene történik odalenn?

Az alacsony termetű, szögletes testalkatú tengerészgyalogos lehalkította a rádiót, és a vállán lévő mikrofonhoz hajolt.

– Az abydosiak, uram – jelentette. Bosszankodott, mivel a tiszt éppen olyan jól tudta, mint ő. – Ha valódi fegyverrel rendelkeznének, akkor azt mondanám, hogy lázadás. De csak a masztadzsszarral dobálnak minket.

A távolban olyasféle hördülés hallatszott a durva megnyilvánulásra, mintha az említett dolog a tisztet találta volna el.

– Szerintem, ezt nyugodtan nevezhetjük rendbontásnak, uram.

Feretti már hetek óta számított arra, hogy ez bekövetkezik. Hozzá hasonlóan egyetlen tengerészgyalogos sem szerette az emberek őrzését.

Hálátlan és megalázó feladatnak tartották. Sokan közülük már teljesítettek szolgálatot a Guantánamói-öbölben, ahol kubai szökevényekre kellett felügyelniük.

De azok a szerencsétlenek legalább néhanapján láthatták a napot, míg az abydosiakat az erődrendszer mélyén őrizték az érkezésüktől fogva.

Illegális bevándorlók címszóval.

Feretti örült volna, ha O’Neil ezredes a támaszponton tartózkodik, és megoldja ezt a problémát. De az ezredest Washingtonba rendelték; úgymond konzultációs okokból. A nagykutyák nehéz helyzetben voltak; nem tudtak mit kezdeni a több ezer menekülttel.

Még az Abydosra sem küldhették vissza őket. Feretti éppen a testőrség tagjaként tartózkodott a Csillagkaput magában foglaló helyiségben, amikor a tudósok megpróbálták megnyitni az átjárót. Betáplálták a szerkezetbe az Abydos koordinátáit, de az átjáró zárva maradt.

Vajon Daniel Jacksonnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a Csillagkapu abydosi oldalát szétrombolta a hatalmas hadihajó? Senki sem beszélt erről, miután a különc egyiptológus elhagyta az erődítményt. De ez a gondolat sok álmatlan éjszakát okozott Ferettinek.

A professzor szerint Hathort a Csillagkapu megsemmisülése nem akadályozza meg abban, hogy végrehajtsa a több millió fényévnyi utazást. A hadihajója alkalmas volt erre. Jackson úgy vélte, hogy a gonosz istennő

piramis alakú hajója hamarosan megjelenik a Naprendszerben.

Egy trágyabomba becsapódott, és a találatot hangos káromkodás jelezte.

Azután eldördült néhány lövés. Valaki biztosan elvesztette a türelmét.

– A szentségit! – kiáltotta Feretti. Szerencsére csak egyes lövéseket hallott; a katona nem állította sorozatlövésre a fegyverét. De a tengerészgyalogos védekezését a társai is követték.

– Néhány katona tüzet nyitott – jelentette Feretti. – Nem tartom jó ötletnek, uram.

– Még rosszabb lesz a helyzet, ha a csőcselék nekiront a katonáknak.

Az abydosiakra alkalmazott, meglehetősen sértő “abbadabba” elnevezés ott lógott a levegőben. Feretti rosszallóan elfintorodott. A nyálasszájú ügyeletes tiszt nem vett részt az abydosi harcokban, és nem látta, milyen bátran harcoltak ezek az emberek a szabadságukért.

A tengerészgyalogosok vállvetve küzdöttek az abydosiakkal a sólyomfejű Hórusz-testőrök ellen. Azután a több ezer menekültet bezárták a betonerődítmény falai közé, ahol emberi hangyaként éltek a föld alatt, és arra vártak, hogy a Pentagonban eldöntsék végre, mihez kezdjenek velük.

Nem csoda, hogy egyre ingerlékenyebbé váltak.

– Odaküldök még egy osztagot – sercegett a hang a rádióban.

Ez remek! Még több fegyveres… Ez csak növeli a feszültséget.

– Azt hiszem, a katonai rendészek jobban megoldanák a helyzetet –

mondta Feretti.

A katonai rendészek már sok rendbontásnak vetettek véget, és ebben nagy gyakorlattal rendelkeztek.

A folyosó távoli részéről lövések zaja hallatszott.

Feretti végigszaladt a folyosókon, miközben harsányan kiáltozott:

– Tüzet szüntess!

Ekkor újabb lövés dördült el, melyet éles sikoltás követett.

Feretti remélte, hogy nem az egyik tengerészgyalogos sebesült meg. De ha egy abydosit lőttek le, akkor az csak még inkább súlyosbíthatja a helyzetet.

Az egyik alagútban megtalálta a katonákat. Néhányan rendkívül mocskosak voltak a rájuk dobált ürüléktől.

– Uram! – tisztelgett az alegység parancsnoka. – Azt hiszem, az egyiküket eltaláltuk.

Feretti a keresztfolyosó oldalágából kiszűrődő hangokra koncentrált.

Elégedetlen tömeg morgolódása és kiáltozása közeledett.

– Reméljük, hogy az illető nem sérült meg súlyosan! – dünnyögte Feretti, majd hangját felemelve folytatta, összeszedve minden abydosi nyelvtudását.

– Hé, odaát! Milyen súlyos a sebesülés? Ha orvosi ellátásra szorul, hozzátok ide! Senkit sem akarunk bántani. Erre a szavamat adom.

– Csak karcolás – jött a válasz. – Mi sem akarunk vérontást.

Feretti kővé dermedt; felismerte a hangot, mely még mindig gyenge volt.

Kaszuf szerencsésnek mondhatta magát, hogy életben maradt. Egy merénylő mellbe lőtte, és az idős ember napokon át kómában volt. Alig tért magához, amikor életveszélyes állapotban szállították át a Csillagkapun.

Egy dologban Feretti mégis biztos lehetett. Ha Kaszuf valamit kijelentett, akkor az úgy volt.

– Tárgyalást követelek – kiáltotta az abydosi elöljáró. – Ne tüzeljenek!

Két ember fordult be a sarkon, óvatosan lépkedtek, kikerülve az ürülékfoltokat. Egy lepedőt cipeltek, amelyen a sápadt, gyenge Kaszuf ült.

– Tárgyaljunk! – kiáltotta ezúttal angolul. Arcán mosoly jelent meg, amint megpillantotta Ferettit. – Örülök, hogy akad itt valaki, aki beszéli a nyelvünket. Maga sokat segített a fiamnak.

Feretti bólintott. Nem hivatalosan, de segített Szkárának megszervezni a nemzetőrséget, és kiképezni a lelkes fiatalokat.

Kaszuf egy darab papírt nyújtott át a katonának.

– Leírtuk a követeléseinket az önök nyelvén.

A tengerészgyalogos megdöbbent. Olyan követelés, amely nem ad lehetőséget az egyezkedésre? Megpróbálta ezt lefordítani abydosi nyelvre.

Kaszuf vállat vont. Aztán hunyorgott a sebe miatt.

– Nevezzük inkább kérésnek, amelyet tiszteletteljesen önök elé tárunk.

Feretti átvette a papírt. Örömmel látta, hogy legalább az egyik fél tiszteletről beszél.

2. fejezet

A MASZTADZS-SHOW

Kaszuf, az Abydos utolsó bölcse beesett szemmel nézett maga elé az alkalmi hordágyról. Ez a Föld elég különös hely volt. Mindössze egyetlen nap ragyogott a valószínűtlenül kék égen. A Colorado-fennsík belsejében létesített erőd levegője állandóan éppen olyan hűvösnek tűnt, mint a sivatagi éjszaka.

Kaszuf alig tudta elhinni, hogy itt él a Földön néhány ezer társával, akiknek sikerült elmenekülniük a Csillagkapun át halálra ítélt bolygójukról.

A Csillagkapu! Mennyire féltek, hogy valaki egyszer átlép az aranyszínű

kristályból készült gyűrűn. Mindazok, akik Ré birodalmából felkeresték őket, fájdalmat és megaláztatást okoztak a szerencsétlen fellahoknak. Pedig a Hórusz-testőrök gyakran felkeresték az Abydost, mivel a fellahok

bányászták a napisten csodálatos technológiájának alapjául szolgáló aranyszínű kvarcot. Kaszuf és a többi bölcs gondoskodott a feladat pontos teljesítéséről.

Kaszuf sohasem gondolta, hogy egyszer barátságos idegenek érkeznek hozzájuk, sem azt, hogy mi lesz ennek a következménye. Azonban megérkezett Ré arany piramishajójában, és nem tűrte, hogy az idegenek segítsenek a fellahoknak felemelkedni a rabszolgasorból, ezért el akarta pusztítani őket. Ám az abydosiak már megízlelték a szabadságot, és fellázadtak Ré ellen, akit az idegenek segítségével, csodamód, sikerült megsemmisíteniük.

Ré birodalma azonban nem csupán az Abydosból állt. A napisten eltűnését követően hatalmi harcok kezdődtek a bolygókon, amelyekből végül Hathor került ki győztesen. A földiek és az abydosiak vállvetve harcoltak a macskafejű istennő seregei ellen.

A támadások közötti időben erősen megromlott a viszony a két világ között, amelynek a bányatársaság embereinek kegyetlen viselkedése volt az oka. A kapzsi üzletemberek megpróbáltak minél több ércet kitermeltetni a fellahokkal, és eközben még a Hórusz-testőröknél is embertelenebbül bántak a bányászokkal.

A Hórusz-testőrök rendet tartottak a bolygón, évezredeken át őrizve a hagyományokat. A farmerek élelmiszert termeltek, amelynek egy részét önkényesen elvették, és a fellahoknak adták, mivel azok a bányákban dolgoztak, és nem volt lehetőségük a gazdálkodásra. De a földiek megjelenésével kialakult a pénz használata. A gazdag földbirtokosok és kereskedők felvásárolták az élelmiszereket, amelyeket később magas áron értékesítettek. Ennek következtében hamar kialakult az élelmiszerhiány, az üzérkedés, a feketepiac és a bűnözés. Ezt a káoszt használta ki Hathor a visszatérésre.

Az istennő néhány katonával átjött a Csillagkapun, majd a tömegben elvegyülve tovább mélyítették az ellentéteket. Kaszuf és Nakeer, a farmerek klánjának vezetője tárgyalásokat folytatott, hogy elejét vegyék a további vérontásnak, amikor két Hórusz-testőr merényletet követett el ellenük.

Nakeer azonnal meghalt, Kaszuf pedig hosszú ideig kómában volt. Az egyik támadó szőke parókát viselt, így mindenki Daniel Jacksont gyanúsította a merénylet elkövetésével, Kaszuf pedig nem tudta elmondani senkinek, hogy nem a veje volt a támadó.

Hathor elvette a fiatal archeológus nyakékét, amelynek révén a Csillagkapun át egy gigantikus méretű hadihajó fedélzetére lehetett jutni.

Ezt a hajót még Ré népe építette, és hihetetlen tűzerővel rendelkezett, akár

egy egész bolygó elpusztítására is képes volt. Hathor lerombolta a Csillagkapu abydosi oldalát, így a Földre érkezett menekültek soha többé nem térhettek vissza a hazájukba.

Az abydosiak meglepetten tapasztalták, hogy a Földön nem az várt rájuk, mint amit reméltek. Elvették a fegyvereiket, és fogva tartották őket egy föld alatti betonerődítményben. Kaszuf hiába követelte, hogy beszélhessen a bolygó elöljáróival, ezt West tábornok elutasította. A Csillagkapu és az Abydos létét titokban tartották, méghozzá szigorú titokban.

Kaszuf magára terített egy takarót, amikor a hordágyát letették a földre.

A napsütés ellenére hideg volt a levegő. A lánya, Sa’uri mellette állt és komor arccal bámulta a hegyoldal szikláit és bokrait. Olvasta a hieroglifákkal papírra vetett üzenetet, amelyet a férje, Daniel Jackson juttatott be az erődbe. Daniel az első földi expedíció tagjaként érkezett az Abydosra, és nem csupán megbarátkozott a helybeliekkel, hanem beleszeretett Kaszuf lányába. A fiatal archeológus bátran harcolt a lázadók oldalán, majd Ré pusztulása után az Abydoson maradt, és tanítani kezdte az ott élő embereket, akiket a napisten szándékosan tudatlanságban tartott.

Daniel megtanította nekik az írást és az olvasást, valamint a jobb képességű

tanítványainak az angol nyelvet, hogy beszélhessenek a földiekkel. A legkiemelkedőbb tanítványának a felesége, Sa’uri bizonyult.

De a merénylet elkövetése után az abydosiak árulónak tartották a fiatalembert, akinek bujkálnia kellett. Ekkor szerezte meg tőle Hathor a nyakéket, és arra kényszerítette az asszony, hogy együtt fedezzék fel a Millióéves Hajó titkát. Szerencsére Danielnek sikerült megszöknie, és figyelmeztette az embereket a közelgő veszélyre.

Végül Kaszuf is magához tért, és igazolta Daniel ártatlanságát.

Sa’uri viszont attól félt, hogy Daniel megcsalta őt Hathorral. Az istennő

az Abydosra érkezése után elváltoztatta az arcát, és jelentkezett Daniel kurzusára. A fiatalembert ámulatba ejtette az új növendék fogékonysága, ami már önmagában is szálka volt Sa’uri szemében. A merénylet elkövetése után a gyönyörű lány segített Danielnek a bujkálásban, és csak ők ketten tudják, hogy ez idő alatt mi történt közöttük.

– Csak az időnket vesztegetjük – mondta Sa’uri. Kaszuf úgy érezte, hogy a nagadai bányák sziklaomlásának hangja is lágyabb volt lánya szavainál.

– Daniel az egyetlen, akinek sikerült kijutnia az erődből, az érkezésünket követő zűrzavarban. Ismeri a környező alagutakat.

– Cserbenhagyott minket – jelentette ki a lány színtelen hangon. – Lehet, hogy csak azért kéri, amit kér, hogy a saját előnyét szolgálja.

– Erre nem tudok mit mondani, lányom – mondta Kaszuf. – Szerintem te túl szigorú vagy hozzá.

Intett a lányának. Sa’uri vállat vont, azután a katonák felé fordult, és angolul odakiáltott:

– Vezessék ki őket!

*

Soha ne jelentkezz önként, mondogatta magának Feretti. Bevetés vagy információ, soha ne jelentkezz önként!

Miután Feretti lecsendesítette a zavargásokat, elvitte Kaszuf követeléseinek listáját a feletteseihez. Útközben természetesen ő is elolvasta.

Az abydosiak két legfőbb követelése abból állt, hogy a masztadzsoknak biztosítsanak kifutót, ahol szabadon mozoghatnak, és az emberek kisebb csoportokban néha felmehessenek a szabad levegőre.

Feretti megértette az abydosiakat. Különösen egyetértett a masztadzsok tekintetében. Az elefánt nagyságú a pézsmatulok és a miniatűr brontoszaurusz keveréke –, bár leginkább a bölényhez hasonlítható masztadzsok bizonyára a régen kihalt masztodonok késői leszármazottai voltak. Ezeket az állatokat nem lehetett hosszú ideig egy szűk betonerődben tartani; az alsó szinteket bűzlő trágyafölddé változtatták.

Ami a másik kérést illeti, a legtöbb fogolynak engedélyezni szoktak egy kevéske friss levegőt. Feretti úgy vélte, hogy a menekültek fogolyként tartása megszegi a Genfi Egyezményben foglaltakat. Ezt bizonyára belátták a katonai parancsnokok is, mert végül jóváhagyták Kaszuf követeléseit.

Engedélyeztek némi levegőzést kísérletképpen.

Az abydosi pásztorok kettesével vezették a masztadzsokat a felvonókhoz, ahol a liftek folyamatosan szállították a szabadba a lomha állatokat. Egyik pásztor az állatot vezette, a másik pedig egy műanyag hordóval lépkedett mögötte.

Feretti közbenjárására a járóbetegeket is felengedték a friss levegőre. A fiatal tengerészgyalogos úgy ítélte meg, hogy Kaszufnak is jót tenne egy kis napsütés. Bár a Creek-hegység orvosai mindent elkövettek az idős ember gyógyulása érdekében, Kaszuf mégis fogolynak érezte magát.

Feretti örült, hogy javíthatott az abydosiak életkörülményein. Azonban minden jó cselekedet magában hordozza a büntetést is. Ezáltal az ő gondjai megszaporodtak, ugyanis az ő embereinek kellett a szabadba kísérni és ott őrizni az abydosiakat.

A vállára vett fegyverrel figyelte, amint egy kisebb csoport kiviszi Kaszufot a napfényre. Az idős ember lánya csatlakozott hozzá, és továbbította angolul kiadott parancsait. Az abydosiak és a masztadzsok elhagyták a sziklafalba vájt járatot. Egy kisebb tisztásra mentek, amelyet fenyőfák borítottak. A tengerészgyalogosok is szívesen látogatták ezt a nyugalmas helyet, ha az idejük lehetővé tette. A tisztást meredek sziklafalak övezték, amelyek megmászható részeit drótkerítéssel zárták el a külvilágtól.

A katonák háttal a kerítésnek helyezkedtek el, és tüzelésre készen tartott fegyvereikkel figyelték az abydosiakat.

Azonban a foglyok nem próbáltak megszökni. Az abydosiak körbe-körbe terelgették a kezesnek tűnő, ám barátságtalan külsejű állatokat a sebesültek körül, élvezve a hűvös szelet és a napsütést.

Feretti kiengedte visszafojtott lélegzetét; észre sem vette, hogy eddig benn tartotta. Ez az egész látvány valahogy nem illett a környezethez.

Nem mintha őt zavarta volna. A főtiszt nyilván úgy fog majd ordítani, mintha a haja lángot fogott volna, ha ennek a bizarr parádénak kiszivárog a híre. És ez előbb-utóbb bekövetkezik, semmi kétség.

Végül is, meddig lehet ilyesmit titokban tartani?

*

Daniel Jackson a sziklák mögött állt, és messzelátóján át figyelte a masztadzsparádét. Felismerte az őrség parancsnokát, az alacsony termetű

tengerészgyalogost, Ferettit, aki részt vett az első földi expedícióban. Daniel nagyot sóhajtott. Remélte, hogy a becsületes kis fickó nem kerül bajba.

Daniel a férfi felé fordult, aki mellette lapult a fenyvesben. Attól félt, hogy megcsillan a háromlábú állványon nyugvó kamera lencséje, és elárulja a jelenlétüket. Az operatőr dermedten állt, eltátotta a száját, és a keresőn át döbbenten bámulta a különös állatokat.

– Kezdjen már hozzá! – figyelmeztette Daniel mérgesen. – Nem fognak egész nap itt lődörögni a kedvünkért.

A férfi úgy nézett fel, mint aki most ébredt álmából. Daniel hosszú heteket töltött azzal, hogy minden részletet gondosan kidolgozzon. Minden pénzét beleölte ebbe a vállalkozásba. Még a legféltettebb kincsét, az i. e.

1400-ból származó egyiptomi női szobrot is el kellett adnia.

Kissé meglepte, hogy mennyire könnyen vált meg a szobortól, amely Sa’urira emlékeztette; a feleségére, aki gyűlölte őt. Daniel felismerte a tisztáson álló asszonyt, de szándékosan más alakokra irányította a távcsövét.

– Minden részletet vegyen fel! – hívta fel a figyelmét az operatőrnek. –

Különösen az állatokról készítsen közeli képeket! Meg kell győznöm a médiákat, hogy mindaz, amit látnak, valóság.

Daniel tudta, hogy ez a felvétel nem olyan lesz, mint amilyeneket a bigfootról szoktak készíteni: homályos alak, amint eltűnik a lombok között.

Hiszen a helyszín rendkívül kedvező; a masztadzsok a napfényes tisztáson sétálgatnak. Nem lehet rájuk fogni, hogy emberek bújtak gumijelmezbe, sem azt, hogy másféle trükkfelvételek vagy speciális effektusok.

Pontosan annak látszanak, amik: egy idegen faj egyedei, amelyeket egy titkos katonai támaszponton őriztek.

Daniel megengedett magának egy kurta mosolyt.

Ha ezek után a Hármas Csatorna és a CNN nem túrja fel az egész Creek-hegységet, akkor milyen bizonyítékot akarnak?

*

Jack O’Neil ezredes szerette volna, ha testőrök veszik körül, miközben végigsietett a sajtótájékoztatók számára berendezett helyiségen. A terem közvetlenül a Fegyveres Erők Szenátusi Bizottságának tárgyalóterme mellett helyezkedett el, és tömve volt újságírókkal.

Az ezredes ügyet sem vetett az orra elé dugott mikrofonokra és a riporterek elharsogott kérdéseire. Végre elérte a tárgyalóterem ajtaját, felmutatta az engedélyét, és belépett.

A légkondicionáló miatti szinte arktikusan fagyos levegő kurta mosolyt csalt O’Neil arcára. Egy kissé melegebb légkörre számított, ha már

“máglyára vetik”.

O’Neil pontosan tudta, mi a helyzet. A szenátorok éppen W. O. West tábornokot izzasztották, azt a tisztet, aki kiadta a parancsot a balul elsült Abydos-expedícióra. Finoman fogalmazva, a törvényhozók kissé dühösek voltak, amiért a tábornok túllépte a hatáskörét – arról nem is szólva, hogy kongresszusi felhatalmazásra lett volna szükség.

West beszámolója meglepően nyílt és őszinte volt. Az “amennyire emlékezni tudok” kifejezés nem szerepelt a szóhasználatában. Ismertette az adott körülményeket, valamint a páratlan lehetőséget, amelyet a Csillagkapu megnyitása kínált. Talán a pentagonbeli politikai karrier után megkönnyebbülés volt számára, hogy előtérbe kerülhetett.

A szenátorok nem repestek az örömtől, hogy az ölükbe hullott egy új űrprogram, különösképpen azért nem, mivel védtelennek érezték a Földet a csillagközi űrhajók támadásával szemben.

Lehetőség nyílt ugyan a Hórusz-testőröktől zsákmányolt fegyverek és antigravitációs hajtóművek továbbfejlesztésére, de ennek a költségei elképzelhetetlennek tűntek.

Ebben O’Neil is egyetértett velük.

Miután Jack O’Neil helyet foglalt, a szenátorok őt kezdték szorongatni.

Albright szenátor szinte darabokra szedte O’Neil beszámolóját, és kihangsúlyozta, hogy a győzelemhez mindkét esetben a meglepetés segítette a tengerészgyalogosokat.

Kerrigan szenátor kissé humánusabban bánt O’Neillel, mint ahogy azt egy vietnami háborús veterántól el lehetett várni.

Azonban Foyle szenátor, a bizottság vezetője volt az, aki összegezte az eset értelmét és az eddig felmerült költségeket.

– Ebben a kis csetepatéban több rakétát, helikoptert és Ábrám harckocsit vesztettünk, mint az egész Öböl-háborúban.

– Engem inkább az emberveszteség nyugtalanít – szólt közbe Kerrigan. –

Több mint hétszáz a halálos áldozatok száma, amely meghaladja a Sivatagi Viharban elesettekét.

– Azután itt vannak azok az emberek, akiket beengedtek… – mondta Albright komoran. – Illegális bevándorlók.

– Akik a tengerészgyalogosok oldalán harcoltak és haltak meg… vagyis, akik életben maradtak közülük – nézett szigorúan Albrightra Kerrigan. –

Vietnamban cserbenhagytuk a szövetségeseinket. Azt hiszem, az ezredes helyesen cselekedett.

– Azok a rémisztő fenevadak, amiket magukkal hoztak, az egyedüli bizonyítékai, hogy odaát járt – jegyezte meg Albright.

– Plusz az összes katona tanúvallomása és a filmfelvételek – tette hozzá Kerrigan.

– De tulajdonképpen nincs jelentősége – folytatta Albright. – A Csillagkapu túloldalát minden bizonnyal szétrombolták. A kutatóinknak nem sikerült kapcsolatot létesíteni.

O’Neil kényszerítette magát, hogy mély lélegzetet vegyen.

– De ott van még a gigantikus csillaghajó problémája – szólt közbe. – Dr.

Jackson szerint a hajó egy éven belül elérheti a Naprendszert.

– Biztos vagyok benne, hogy ennek a Hathor nevű személynek számtalan egyéb gondja is akad – kezdte Albright.

Foyle azonban egy legyintéssel csendre intette a szenátort, és közben átfutott egy feljegyzést, amelyet egy bizottsági tag nyújtott át neki.

– Úgy tájékoztattak, hogy egy bizonyos Daniel Jackson várakozik odakinn… – elhallgatott egy pillanatig, hogy lenyelje a dühét – a riporterek tömegében.

O’Neil igyekezett leplezni a vigyorát. Jacksonnak sikerült befoltozhatatlan lyukat ütnie a Kongresszus és a Pentagon hírzárlatán.

De hogy idetolja a képét a szenátusi bizottsági meghallgatásra!

Foyle egy rendkívül örömtelen kifejezéssel O’Neilre mosolygott.

– Ha megengedi, ezredes, szeretnénk néhány kérdést feltenni ennek az embernek.

O’Neil készségesen elhagyta a vallatószéket, és kissé odébb helyet foglalt, hogy végignézze, amint Danielt a lehető legbrutálisabb keresztkérdésekkel bombázzák. A szenátorok felkészültek rá, hogy Jacksont zendüléssel és hazaárulással vádolják, amelyet az Abydoson követett el. Ám sokkal jobban dühítette és felbőszítette a szenátorokat, hogy Jackson megszellőztette a médiák előtt a coloradói erődben zajló eseményeket.

– Az expedíció tagjaként önre is vonatkozott a katonai titoktartás, amit aláírt – kezdte Kerrigan. – Tisztában van azzal, hogy ami a Creek-hegységben történik, az szigorúan titkos?

– Inkább arról tudok, hogy miért az – válaszolta hűvösen Jackson. –

Nemrégiben elolvastam egy cikket a New York Timesban, amely azt fejtegette, hogy mi történne, ha egy aszteroida közeledne a Föld felé. Nos, ha ez bekövetkezne, a kormány titokban tartaná a közelgő katasztrófát. Az önök szempontjából, szenátor urak, az a legjobb, ha az emberek tudatlanok, és csendben vannak. Minden halad tovább a régi kerékvágásban, mintha nem történne semmi… Ám ezúttal sokkal komolyabb helyzettel állnak szemben, mint egy aszteroida – folytatta Daniel. – A Föld felé közeledik egy űrhajó, amely olyan magas, mint a World Trade Center, az alapja pedig nagyobb, mint Disneyland. A fedélzetén lévő fegyverek képesek elpusztítani egy egész bolygót. És a hajó parancsnoka nem olyan személy, aki hajlamos a tárgyalásra.

Jackson végignézett a szenátorokon.

– Beszéltek egyáltalán a Creek-hegységben fogva tartott menekültekkel?

Ők aztán sokat tudnának mesélni arról, milyen volt az élet Ré uralma alatt.

De leginkább Kaszuffal, a bölccsel kéne beszélniük. Ő elmondhatja, milyen volt fellázadni az isteneik önkényuralma ellen. Ő csaknem belehalt ebbe, és mégis az emberek mellé állt.

Daniel Jackson előrehajolt a kicsi asztal fölé, amely mögé leültették.

– Ha akarják, nem vesznek tudomást Hathorról, vagy abban bíznak, hogy sikerül tárgyalásokat folytatni vele. De nem hiszem, hogy sikerül. Amint az

az űrhajó megjelenik, akik most ebben a szobában vannak, mindannyian halottak lesznek. Néhányunkat azért öl meg, mert harcoltunk ellene, másokat azért, mert vezetők.

Szomorkásan ingatta a fejét.

– Hathornak nincs szüksége vezetőkre. Ő csupán rabszolgákat akar.

3. fejezet

ÁLMOK ÉS LÁZÁLMOK

Az elfojtott sikoltás felébresztette Khonszut álmából. A férfi felkelt Hathor úrnő ajtaja elé helyezett fekhelyéről.

Büszkén elmosolyodott. Egyik társa sem gondolta volna, hogy Khonszut, a gyilkost egyszer ilyen megtiszteltetés éri. Az úrnő testőre lett; a szenvedély és halál megtestesülésének védelmezője.

De jókedve félelemmé változott, amint belépett a szentélyként tisztelt hálószobába. Nem aktiválta a biomorf kvarcból készült pektorális nyakékét.

Azt akarta, hogy a felriadt úrnő az igazi arcát lássa a sólyomfej helyett.

Mostanában kissé zaklatott, amikor felébred.

Hathor meztelenül feküdt az ágyon, testének tökéletes szépsége olyan volt, mint egy idealizált szoboré.

Bár egy szobor nem szokott tágra nyílt szemmel, iszonyodó pillantással bámulni – mintha félne.

– Úrnőm – mondta olyan gyengéden Khonszu, ahogy csak tudta –, mintha zajt hallottam volna.

Az asszony egy pillanatig értetlenül, kiszolgáltatott arccal meredt rá.

Mint már oly sokszor, Khonszu most is lenyűgözve bámulta az előtte álló szépséget. Érezte, amint szíve egyre hevesebben ver, és a combjai közötti bizsergés fokozódik. De hirtelen észbe kapott; az ilyen gondolatok végzetesek lehetnek. Lehajtotta a fejét, és igyekezett megfékezni ősi ösztöneit. Ré birodalmának urai sohasem ereszkedtek le a köznéphez.

Khonszu tudta, hogy ha Hathornál próbálkozik, akkor veszélybe kerül az élete.

Hathor teljesen magához tért, értetlen arckifejezése eltűnt, és maszkszerű

rezzenestelenség telepedett az ábrázatára.

– Tévedtél, Khonszu – mondta. – Térj vissza az őrhelyedre!

A hangjában kimondatlan fenyegetés csengett; mint aki tudatában van, hogy korlátlan ura szolgái életének és halálának.

Khonszu meghajolt, majd kilépett a szobából, és leheveredett a küszöbre.

*

Miután a testőr elhagyta a helyiséget, Hathor hátradőlt, és lehunyt szemmel, ökölbe szorult kézzel gondolt vissza az álmára.

Ugyanaz az álom volt, amely minden éjjel visszatért, amióta a Millióéves Hajó elhagyta az Abydost. A Csillagkapu titkos beállítási kódjára véletlenül bukkant rá. Daniel nyakában függött Ré egykori lánca, amelynek medálját a Csillagkapu megfelelő részébe illesztve megnyílt az átjáró, és Hathor a hajó fedélzetére léphetett.

A hatalmas űrhajó mellett, amelyet még Ré kipusztult népe épített, eltörpültek azok a hadihajók, amelyekkel az Ombos lázadói ellen harcolt. A fegyverei sokkal veszélyesebbek voltak, erről meggyőződhetett, amikor az abydosi csapatai segítésére bevetette őket.

A hajót automatikus rendszerek vezérelték, mivel nem akarta feléleszteni az idegen legénységet, akiket Ré hibernált állapotban tartott. Az Abydosra érve úgy irányította a hajót és a fegyvereket egy komputergenerált, virtuális háromdimenziós térkép segítségével, mint egy igazi isten. A megsemmisítendő ellenségre csupán rá kellett mutatnia.

Azonban a felszínen rekedt Ré Szeme váratlanul életre kelt, és megtámadta őt. Az automatikus védelmi rendszer azonnal működésbe lépett, mielőtt Hathor leállíthatta volna. A Millióéves Hajó megsemmisítette a támadót, és az alatta lévő Csillagkaput. Ré Szemének felrobbanásakor olyan hatalmas energia szabadult fel, hogy a Millióéves Hajónak vissza kellett húzódnia a sztratoszférába. Mire Hathornak sikerült leállítani az automatikus védelmi rendszert, a bolygó felszínét földrengések és vulkánkitörések rázták meg, a kiömlő láva pedig elborította a bányákat, Nagada városát és minden mást.

A Millióéves Hajó még magasabbra emelkedett, hogy eltávolodjon a tektonikus katasztrófa epicentrumától.

Felhők száguldottak végig a bolygó egén természetellenes gyorsasággal, és a vöröses színeket csúf, foltos barnává változtatták. Ám még ezen a füst-

és portengeren keresztül is látni lehetett a kontinens vulkánjainak izzó ragyogását.

Álmaiban a bolygó sebekkel borított korongja egy arccá alakult –

Usabtinak, a szet lázadók vezérének vörös szőrzetű pofájává. Mielőtt Ré rátalált az emberekre, ezek a sakálszerű lények voltak a napisten szolgái.

Amikor Usabti kilehelte a lelkét Hathor keze közt, a szet vezér hűvös tekintettel nézett az asszonyra. Szinte érzelemmentesen.

De akkor miért nevet Usabti a halála előtt Hathor lázálmaiban?

Hathor a kezébe rejtette arcát, s úgy dörzsölte a bőrét, mintha képes lenne ezzel átrendezni az arcvonásait.

Az Omboson Hathor kiirtotta az egész szet fajt, kivéve azt a néhány száz képviselőjüket, akik évezredek óta alusszák álmukat a Millióéves Hajó fedélzetén. Most elpusztította a teljes Abydost, és nem tartotta valószínűnek, hogy ott bárki túlélhette a katasztrófát.

Mit tegyen majd, amikor végre visszatér távoli szülőhazájába?

*

Barbara Shore elfintorodott a legfrissebb déli hírek hallatán, és felnyögött utálkozásában.

– Az élet határozottan kegyetlen – szögezte le Gary Meyers. Az az átkozott Jackson nyilvánosságot teremtett az abydosiaknak. De mi a helyzet velünk, amerikai állampolgárokkal? Mi is be vagyunk zárva az erődbe.

– Az abydosiak nem írták alá a szokásos katonai titoktartási egyezményt

– tette hozzá Barbara. – Mi viszont igen.

Barbara, amikor aláírta a megállapodást a kormánnyal, voltaképpen egy fausti egyezményt kötött. Ez a szerződés vezérelte át a Csillagkapun a kutatócsoport fejeként, hogy tanulmányozza az ott rekedt űrhajó technikai eszközeit. A rátörő Hórusz-testőrök majdnem megölték, de a legborzasztóbb élménye csak azután következett, hogy visszatért a Földre.

A Pentagon szakértői azonnal lefoglalták az átszállított berendezéseket, amelyeket Barbara és a társai az életük kockáztatásával menekítettek a Földre. És a kutatócsoport tagjait bezárták a Creek-hegység föld alatti támaszpontjára.

Az élet az erődítményben nem volt olyan kellemetlen, mint gondolta.

Barbara volt már rosszabb helyzetben is, amikor a Ré Szeme fedélzetén kiszámított élelem-és vízadagokkal kellett beérnie. Ezt a támaszpontot, amely rendelkezett egy jókora társalgóval, kényelmes lakrészekkel, felszerelték mindenféle kényelmi berendezéssel, még televíziókkal is.

Csupán azt hiányolta, hogy nem telefonálhat senkinek, és őt sem hívhatta senki.

Ráadásul senki sem tudta, hogy az erődben tartózkodik, és azt sem, hogy életben van.

– Dr. Shore? – szólította meg egy fiatal tengerészgyalogos. – Valaki szeretne beszélni önnel. Robert Travis ezredes.

– Sose hallottam róla – felelte Barbara, próbálva felölteni régebbi közönyösségét. – Mit akar?

– Önt akarom, doktor – felelte egy fiatal férfi, ahogy megjelent a katona háta mögül.

Barbara ajka elnyomhatatlan, csábos mosolyra húzódott.

– Milyen kedves, hogy egy ilyen magas rangú tiszt leereszkedik a pórnéphez. Az utóbbi időben csak ajtónállókkal találkoztam.

– Attól tartok, csalódást kell okoznom – felelte Travis. – Én csupán a Speciális Kutatóintézet munkatársa vagyok.

Barbara hosszan végigmérte.

– A speciális szakterületük pedig valamilyen csillagháborús program, gondolom – jegyezte meg Barbara. – Én gyakorlati fizikus vagyok, de azt tudom, hogy a legtöbb pénzzel a fegyverkezés fejlesztése rendelkezik.

Travis ezredes bólintott.

– Én is fizikus vagyok. Az én csoportom foglalkozott az Abydosról áthozott sugárfegyverek tanulmányozásával.

– A maguk fegyverei mentették meg az életünket, amikor a Hórusz-testőrök elfoglalták a piramist. A helyzet szépen alakult, míg Hathor meg nem jelent a Millióéves Hajóval.

– Ön szerencsés, hogy megmenekült, és sikerült áthozniuk a kiszerelt berendezések jelentős részét – mondta Travis. – Valamennyi készüléket a kutatóintézetben vizsgáljuk. De sajnos a hieroglifákat egyikünk sem ismeri.

Szükségünk lenne egy fordítóra, ezért elintéztem, hogy önt kiengedjék innen. Szükségem van önre, doktor. Önre, és az egész csoportjára. Hajlandó velem dolgozni?

Barbara hosszan, rezzenéstelen tekintettel a férfi szemébe nézett.

– Ez attól függ… hogy min dolgozik. Travis fordította el a tekintetét.

– Ön mire gondol? – kérdezte.

– Bizonyára látta Daniel Jacksont a tévében. Én hallottam, amint figyelmeztetett minket a felénk közeledő csillaghajóra közvetlenül a szökése után. Én ott voltam, amikor lezárult a Csillagkapu. Jackson szerint Hathor egy éven belül eléri a Naprendszert, és szétrúgja a hátsónkat. Jó lenne, ha már a világűrben fel tudnánk tartóztatni. – Az asszony komor arccal nézett az ezredesre. – Ez azt jelenti, hogy meg kell értenünk az Abydosról hozott antigravitációs hajtóművek működési elvét.

*

Kirkwood irodájának még az előtere is fényűző gazdagságról árulkodott.

Daniel Jackson egy kényelmes, antik fotelben heverészett, és az előtte álló beszélgetésre gondolt.

Miután Daniel eleget üldögélt a fotelben, hogy lenyűgözze a cég üzleti komolysága, figyelme a szőke, istennőszépségű titkárnőre irányult, aki éppen felemelkedett az íróasztala mögül. A hölgy egy egyszerű, kék színű

nyári ruhát viselt, amely többe kerülhetett, mint amennyit Daniel az elmúlt négy év során ruházkodásra költött.

– Mr. Kirkwood fogadja önt – mondta az asszony olyan hangon, amely szinte cirógatta Danielt.

Túl sokáig lehettem magányos – tűnődött Daniel, miközben a nő

végigvezette egy folyosón, be a legbelső szentélybe.

Az előcsarnok pompája meglehetősen szerénynek tűnt Kirkwood irodájának berendezéséhez képest. Daniel már látott kisebb vendéglőket, mint ez a helyiség. Kirkwood kövér, életvidám ember volt, valószínűtlenül kék szemmel. Magas, rózsaszínű homlokát kétoldalt ősz hajtincsek keretezték. Olyan jóindulatúan mosolygott Danielre, mint egy gazdag nagybácsi, miközben a szőke istennő elhagyta a helyiséget.

– Bevallom, csupán a puszta kíváncsiság ösztönzött erre a kis beszélgetésre – ismerte el Kirkwood. – Már közzé tette, amit akart. Miért keresi egy reklámtanácsadó segítségét az az ember, akinek az összes tévétársaság a lába előtt hever?

– Mert rendkívül fontos dologról van szó, Mr. Kirkwood. Azt akarom, hogy a mondandóm mindig ott lebegjen az emberek szeme előtt. Azért harcolok, hogy megmentsem ezt a bolygót. Én nem csupán a menekültek szabadságát akarom visszaadni. Egy kis szerencsével ők kilencven napig is érdekesek maradhatnak. De ennyi nem elég. Egyévi koncentrált erőfeszítésre van szükség a bolygó minden emberétől… különösen az Egyesült Államokban. Azután vagy sikerül megvédenünk az otthonunkat, vagy elpusztulunk.

Kirkwood hideg, kék szeme mereven bámulta a fiatal archeológust.

– Kérdezősködtem – folytatta Daniel. – Az ön cégét bízták meg a kuvaitiak, hogy vezényelje a belépésünket az Öböl-háborúba.

Méregető pillantást kapott válaszul.

– Ha ön képes volt beletáncoltatni minket egy hatezer mérföldnyire lévő

csetepatéba, biztosra veszem, hogy meg tudja győzni az embereket a közelgő invázió veszélyéről – fejezte be Daniel.

Kirkwood tovább fürkészte még egy pillanatig.

– Maga is elég meggyőző személy, doktorszólalt meg végül. – Bár egy kissé túl szókimondóan fogalmaz.

– Ha megpróbálnám mézesmázos szavakba foglalni a mondandómat, épp a lényeg sikkadna el – felelte Daniel.

Kirkwood ajka legörbült.

– Dacára iménti ironikus megjegyzésének az Öböl-háborúval kapcsolatban, azt kell mondanom, hogy abban a helyzetben súlyos gazdasági és nemzetvédelmi szempontok érvényesültek, nem említve a világpolitikát.

– És úgy gondolja, hogy az én figyelmeztetésem kevésbé súlyos helyzetre utal? – kérdezte Daniel. – Hagyjuk a mellébeszélést! Őszinteségre alapozva kívánok dolgozni.

A reklámszakember arca kifejezéstelenné vált, teste megfeszült. Daniel látott már ilyen reagálást – Hathor istennő viselkedett így, mielőtt megkezdte a gyilkolást.

Vigyázat, emlékeztette magát, ez a fickó még nem a szövetségesed.

Daniel kotorászni kezdett régi vágású, viharvert aktatáskájában, majd egy videókazettát húzott elő. Mielőtt Kirkwood megszólalhatott volna, felemelte a kezét.

– Ez nem a masztadzsparádé másolata – mondta Daniel, majd körülnézett. – Sejtésem szerint van megfelelő berendezés az irodájában…

szükségtelen technikai személyzetet hívni. – Humortalanul Krikwoodra vigyorgott. – Őszintén szólva ez az anyag meglehetősen bizalmas, vagyis inkább szigorúan titkos.

Kirkwood szó nélkül lenyomott egy gombot az íróasztalába épített kontrollpanelen. Az antik íróasztal ettől a részlettől eltekintve múlt századinak tűnt. Az asztal lapjából egy videólejátszó kazetta tartója emelkedett ki. Az antik íróasztalt a technika legújabb vívmányaival szerelték fel.

Kirkwood belehelyezte a kazettát a készülékbe.

– Nem tudom és nem árulhatom el önnek, hogy ki készítette, valamint kitől kaptam ezt a felvételt – jegyezte meg Daniel –, de hivatalos katonai anyag.

A monitoron egy harctér rosszul fókuszált képe jelent meg. Daniel szinte érezte a talpa alatt az Abydos homokos felszínét, és a sivatagi éjszaka hideg levegőjét a csontjaiban.

A bolygó éjszakai égboltját felhők borították. Daniel nem tudta pontosan, hogy a Millióéves Hajó egy homokvihar közben érkezett az Abydosra, vagy

maga a hajó gerjesztette a vihart, hogy a megfelelő időpontig láthatatlan maradjon.

– A katona, aki a felvételt készítette, nem élte túl azt az éjszakát. De az egyik társa magával hozta a kazettát. Nézze figyelmesen!

Alakok nyomultak át a sivatagi tájon – gépesített alakulatok, amelyek igyekeztek kialakítani egy erős védelmi vonalat. A távolban sugárlándzsák energianyalábjai jelezték a Hórusz-testőrök előrenyomulását. Azután egy harckocsi megállt, a csövét leeresztette, és repeszgránáttal bombázta az ellenséget. A tüzelés befejezése után a páncélozott jármű sietve fedezékbe vonult. Ez volt a “tüzelj és menekülj” taktika alapelve.

Fenn az égen a felhők szétoszlottak, és valami utat tört közöttük. A felvétel nem volt tiszta. Valami volt ott, amit éles vonalak szegélyeztek, és eltakarta a csillagokat – félelmetes méretű objektum lehetett. De a hullámzó felhők lágyították szegélyeit, amorffá tették formáját.

Azután a fenti alak eltűnt egy vakító villanásban, az energianyaláb olyan volt, mint egy tűszúrás. Még inkább, mintha egy isten a földre döfött volna a lándzsájával – vagy maga a pokol tüze.

A sugárnyaláb nem találta el a harckocsi korábbi helyét, sem a dűnét, amely mögött meglapult. De a hatalmas energiának nem volt szüksége pontos találatra. A szerterobbanó tank villanása még csak nem is látszott a kavargó energiaörvényben. Ám amikor a vakító fény megszűnt, a tank eltűnt, helyén csupán egy megolvadt, deformálódott fémkupac maradt, egy üszkös szélű, füstölgő kráter közepén, amelyet zöld üveggé olvadt homok alkotott.

A közelben álló módosított tehergépkocsi ágyúja tüzet nyitott. A teherautó platójára lövegtornyot szereltek, amely leginkább egy hátrasiklás nélküli ágyúra hasonlított – kivéve az ágyú csövét és a hozzá kapcsolódó részeket, amelyek az idegen, aranyszínű kvarcból készültek.

Az ágyú veszetten tüzet nyitott, a lövedékek szinte ösvényt szántottak az égbe, ám a hatalmas űrhajó olyan magasan helyezkedett el, hogy nem tehetett kárt az égen lebegő objektumban. Ám a kisülések olybá tűntek, mintha egy anyagtalan energiagyöngysor kúszna felfelé az égen.

A válaszként leadott lövések ereje olyan volt, mint egy óriás lábdobogásának dübörgése. A könnyű jármű helyén csupán egy kráter maradt, kivéve az olvadt aranyszínű kvarc bugyborékolását.

– Az az Abrams harckocsi úgy szállt el, mint egy őszi légy – mondta Daniel, amint a képernyő már csak statikus fényt árasztott. – És azt is megfigyelhette, mennyire hatástalanok a modern tűzfegyvereink azzal a repülő hegységgel szemben. – Zord pillantást vetett a reklámszakemberre. –

Képzelje el, milyen pusztítást végezhet ez az űrhajó Chicagóban, Los Angelesben… vagy itt, New Yorkban! Elég nagy fenyegetést jelent?

Meggyőző volt a bemutató?

Kirkwood megköszörülte a torkát, hogy a hangja hallhatóvá váljon.

– Ez… ez minden bizonnyal cáfolhatatlan fenyegetést jelent. Ha nyilvánosságra kerül, iszonyú pánikot idézhet elő.

– Nem akarok pánikot kelteni – jelentette ki Daniel. – Csak azt akarom, hogy az emberek szembesüljenek a fenyegetéssel. Hathor hajója akkora, mint egy fiatal lánchegység. De mi egy egész bolygó erőforrásaival rendelkezünk. És legyőzhetjük azt az önjelölt istennőt, ha mobilizáljuk ezeket az erőforrásokat.

Kirkwood úgy nézett ki, mintha lázálomból ébredt volna.

– Vannak bizonyos módszerek, amelyekkel befolyásolni… és serkenteni… lehet az emberek reagálását. Mindenekelőtt aláírás-gyűjtési kampányt kell indítanunk, és az eredményét a Kongresszus elé terjeszteni. A médiákat is bevonhatjuk. Azt mondta, hogy a menekültek közül sokan beszélnek angolul. Kiválogathatjuk közülük a legmegfelelőbb képviselőket.

Daniel bólintott. Eszébe jutott Sa’uri, és egy pillanatig végtelen ürességet érzett.

Nos, biztos nem én leszek, aki kiválogatja a legmegfelelőbb embereket, gondolta.

Kirkwood egy pillanatra abbahagyta a lehetőségek felsorolását egy félénk köhécseléssel.

– De mindehhez, természetesen, rengeteg pénzre lesz szükségünk –

mondta bizonytalanul.

– Nos, bízom benne, hogy világmegmentő árfolyamon dolgozik majd –

jelentette ki Daniel. – De nem várom el öntől, hogy ezt ingyen csinálja.

Bizonyára tudja, hogy engem neveztek ki az abydosi menekültek hivatalos képviselőjéül és anyagi ügyeik intézőjéül. Már egy halom ajánlatot megvizsgáltam… könyves és filmes jogok, mi több, még a játékgyártók is felkerestek. El sem hiszi, milyen hihetetlen pénzösszeget ígért egy fickó plüss masztadzsbábuk gyártási jogáért. Vagy elhiszi?

– Azonban – bólintott Kirkwood –, ezek az összegek a menekülteket illetik.

– Beszéltem Kaszuffal, és a menekültek többi vezetőivel – folytatta Daniel. – Azon túl, ami az alapvető megélhetésre kell azoknak, akik nem találnak munkát, az összes bevételünk az ön rendelkezésére áll.

Kirkwood meglepett arccal nézett Danielre.

– Az összes? – kérdezte végül.

– Mr. Kirkwood, ezek az emberek elvesztették az otthonukat, mert nem tudtak együttműködni. Kemény lecke volt számukra. Bármit megtesznek, mert tisztában vannak vele, hogy ha nem tudjuk megvédeni ezt a bolygót, senki sem lesz majd, aki élvezhetné az összegyűjtött pénzt.

Kirkwood rosszalló arccal nézett Danielre.

– Hathor szerint minden ember, aki elhagyta az Abydost, szökött rabszolga – magyarázta Daniel. – A rabszolgák pedig sohasem szökhettek meg Ré birodalmából. Őket mindenképpen kivégzi Hathor, mégpedig nyilvánosan, hogy példát statuáljon az új rabszolgáinak… a Föld lakóinak.

Bólogatott.

– Ez fog történni, ha Hathor győz.

– Őszintén szólva nem követeltük a háborús bűnösök kiadását Iraktól –

jegyezte meg Kirkwood –, de…

– Remélem, nem próbálja megérteni Hathor ‘ indítékait. Az az asszony istennek képzeli magát, aki bármit megtehet a közönséges halandókkal –

figyelmeztette Daniel. – Azt javaslom, beszéljen Kaszuffal! Majd ő

elmeséli, hogyan öltek meg Ré emberei minden írástudót, hogy tudatlanságban tartsák a népet, így nem kellett lázadástól tartaniuk.

4. fejezet

FEGYVEREK ÉS VAJ

Jack O’Neil végigsietett a Pentagon szerteágazó folyosóin, friss parancsokkal az egyenruhája zsebében. West tábornokhoz igyekezett, hogy jelentést tegyen. Közben azon tűnődött, hogy mint a tábornok szárnysegédjét, hová fogják áthelyezni: a grönlandi Thule bázisra vagy Tierra del Fuegóba? Végtére is mindegy, hiszen az áthelyezésük célja az lesz, hogy minél messzebb kerüljenek a civilizációtól.

O’Neil elérkezett az utolsó folyosóhoz, és meglepetten látta az ajtó előtt várakozó civilek hosszú sorát.

Az előtérben egyenruhás sárkány ült az íróasztal mögött, és kivillantotta félelmetes fogait, amint O’Neilre mosolygott.

– Már várják önt, ezredes – közölte a titkárnő. – Lépjen be! A megbeszélés már elkezdődött.

O’Neil kinyitotta az ajtót, majd különféle gépezetek, motorok, ágyúlövések zajának falába ütközött. A zajok egy komputerből áradtak, melynek képernyőjén egy nehéz páncélzattal ellátott jármű haladt át az

egyenetlen felszínű tájon. Amint a tank a domboldalra kezdett felkapaszkodni, O’Neil meglepetten pislogott.

A harci járműnek nem voltak sem kerekei, sem lánctalpai. Jobban megnézve úgy látszott, mintha a levegőben úszna.

– Légpárnás harckocsi? – kérdezte értetlenül.

– Még nincs kifejlesztve a megfelelő energiaforrás – mondta a tudományos munkatárs típusú férfi rábeszélő hangon. – A biomorf kristály, amelyet az Abydosról hoztak…

O’Neil a sejtelmesen mosolygó West tábornok felé fordult.

– Uram…

– Masterson – mutatkozott be a tudományos munkatárs típus. A férfinak szögletes arca volt. Látszott rajta, hogy otthonosabban érzi magát egyenruhában, mint abban az öltönyben, amelyet viselt. O’Neil hirtelen rádöbbent, hogy a férfi igen magas rangú tiszt lehet, őrnagy, ezredes, esetleg tábornok.

– Mr. Masterson – próbált O’Neil udvarias hangot megütni –, bizonyára ön is tisztában van vele, hogy a biomorfkristály-készletünk meglehetősen korlátozott. És ha felszíni járművek készítésére pocsékoljuk el…

O’Neil visszagondolt az udadzsítekre, Ré Szemének vadászgépeire, amelyek könnyedén elpusztították a tankokat a levegőből.

– Tehát ha a felszínen tartózkodunk a harc közben, akkor elveszítjük a háborút.

Az ezredes a parancsnoka felé fordult. West egyetértően bólintott.

– Nagyra értékelem a tervezőmunkáját, Mr. Masterson. Igazán lenyűgöző. De jelenleg valóban nincs szükségünk ilyen járművekre.

Masterson csalódott arcot vágott. Még el sem kezdte a tervek részletes ismertetését, máris leintették.

– Tábornok, őszintén szólva…

– Még igen sokan várnak meghallgatásra – mondta West. – De kérem, hagyja itt a jegyzeteit. O’Neil ezredes majd gondoskodni fog róla, hogy egy mérnökökből álló csoport áttanulmányozza.

O’Neil átvette a mágneslemezeket. Masterson összeszorított fogakkal, szó nélkül tűrte, hogy az ezredes kikísérje a helyiségből.

Miután Jack O’Neil becsukta az ajtót Masterson mögött, a tábornokhoz fordult.

– Be kell vallanom, hogy erre nem számítottam, uram.

– Azt hitte, hogy néhány napon belül már úton leszünk az Antarktiszra, ahol rendfenntartó alakulatot irányítunk a fókák és pingvinek háborújában?

O’Neil megrázta a fejét.

– Nem. A hatalom megvonása nagyobb büntetés, mint a száműzetés. De a nagykutyák bizonyára úgy vélték, hogy pillanatnyilag több hasznát veszik az aktív szolgálatban, mintha nyugdíjba küldenek.

West O’Neilre mosolygott.

– Maga mindig túlságosan leegyszerűsítette a helyzetet. De én sokat forgolódtam a Pentagon politikusainak körében, ezért tudom, hogy a helyzet nem mindig ilyen kézenfekvő. Ha másképp alakultak volna a dolgok, talán szenátor válna belőlem, nem pedig nyugalmazott tábornok.

West hirtelen fellelkesült.

– A Csillagkapu működésének idején én voltam a vállalkozás katonai parancsnoka. Sokan vannak, akik arra várnak, hogy ismét akcióba lépjek.

Ha nem teszem, őket is azonnal nyugdíjazzák majd. Itt van például ez a Masterson. Neki magasabb a katonai rendfokozata, mint az öné, és most civilben jár.

– Tehát ő is a támogatónk – vont vállat O’Neil. West gondterhelt arcot vágott.

– Ha nem következett volna be a katasztrófa az Abydoson, a bányatársaság teljes igazgatótanácsát magam mellé állíthatnám. De az érckitermelés megszűntével a legtöbbjük az ellenségemmé vált. Ezért is bíztak meg a Pentagon illetékesei egyelőre a kutatási munkák irányításával.

De minél jobban fogy a felhalmozott kvarckészlet, annál több ajtó zárul be előttünk.

– Bárcsak hozzájuthatnánk újabb szállítmányokhoz! – sóhajtott O’Neil.

– Ez sajnos lehetetlen. De én fogok rendelkezni a készletek felett. Ezért egyezkednem kell a tulajdonosokkal. Egy részét bizonyára valami titkos helyen őrzik. Magának az lesz a feladata, hogy összeállítson egy csoportot, akik a legmegfelelőbb módon tudják felhasználni a szűkös készletünket. A titkárnőmtől kap egy listát, amely a kapcsolataimat tartalmazza. De ha van valamilyen javaslata, szívesen meghallgatom. Jack O’Neil arcán sejtelmes mosoly jelent meg.

– Ön nem örülne annak, akit én javasolok.

– Ezredes, bárki, aki hatékonyan tud segíteni a munkánkban, az oké.

– Rendben van, uram. A jelöltem Daniel Jackson.

West szeme kerekre nyílt.

– Nem az ellenség számára verbuválunk önkénteseket!

– Nyíltan szembeszegült a Szenátusi Bizottsággal, uram – hangsúlyozta ki O’Neil. – És éppen Hathor támadása ellen próbálja mozgósítani az embereket. Úgy tűnik, az ő küldetése azonos a miénkkel.

A tábornok vállat vont.

– Tulajdonképpen szükségünk van egy tolmácsra, aki le tudja fordítani az ősi hieroglifákat. Majd betesszük a kutatócsoportba, azután meglátjuk, hogy az Abydoson feljegyzett információk mennyire hasznosak a bolygónk megvédésében.

– Szükségünk lesz néhány egyiptológusra és abydosira is – javasolta O’Neil ezredes. – De mindenekelőtt beszélek Jacksonnal. Bár azt hiszem, nem használhatjuk vezető tolmácsként.

– Nem? – kérdezte West.

Az ezredes megrázta a fejét.

– Emlékszem, hogyan jutottunk el az Abydosra. Jackson jött rá a Csillagkapu megnyitásának titkára, és ő fejtette meg odaát a Föld kódját is.

Az az ember egy zseni. Egy pillanat alatt eljut olyan következtetésekig, amelyekhez másoknak talán évekre van szüksége. A többiek nem fogják tudni követni a gondolatmenetét, márpedig nekünk aktív csapatmunkára lesz szükségünk.

O’Neil elvigyorodott.

– Legjobb lesz, ha kinevezzük a Lángelmék Hivatalának vezetőjéül!

*

Daniel Jackson az íróasztala mögött ült, és a homlokát dörzsölte.

Sohasem foglalkozott pénzügyek intézésével, és most az egész abydosi menekült közösség pénzügyeit ő kezelte. Munkát kellett keresnie nekik, finanszíroznia megélhetésüket, valamint a reklámkampány költségeit biztosítani.

Az élete sokkal egyszerűbb volt, amikor a hieroglifek fordításával foglalkozott.

A bajok akkor kezdődtek, amikor megromlott Sa’urival kötött házassága, és színre lépett az elváltoztatott arcú Hathor mint távolról érkezett, új diák.

Hathor olyan ügyesen manipulálta az embereket, mintha marionettfigurák lettek volna. Szőke parókát viselő Hórusz-testőrök követtek el merényletet Kaszuf ellen, és mivel Daniel már nem élt együtt Sa’urival, mindenki őt gyanúsította. Rosszulesett neki, hogy a felesége nem bízott benne, és ő is elhitte, amit a szemtanúk állítottak. Amikor pedig fény derült az igazságra, már késő volt mindent elölről kezdeni.

Daniel visszagondolt a beszélgetésükre, amelyet Nagada magas városfalának egyik őrtornyában folytattak, miközben a Millióéves Hajó pusztító tűzzel árasztotta el a tengerészgyalogosok védelmi vonalait.

Sa’uri olyan arcot vágott, mintha szívesebben állt volna az energianyalábok kereszttüzében.

– Tehát – mondta végül –, mégsem vagy áruló.

A beszélgetésüknek már nem volt semmi értelme. Talán csak annyi, hogy sikerült rábeszélnie Sa’urit, hogy vezesse át a népét a Csillagkapun. Daniel pedig a maroknyi abydosi nemzetőrrel végső harcra indult a támadók ellen.

Talán jobb lett volna, ha hősi halált hal az Abydoson.

Úgy tűnt, hogy így is fog alakulni a sorsa, mert egy Hórusz-testőr éppen ráirányította a sugárfegyverét. De Jack O’Neil beleeresztett egy tár ólmot a meglepett támadóba.

Így Daniel megmenekült a halál torkából, és visszatért a Földre, ahol robotolhatott a menekültek kiszabadításáért, valamint a világ megvédéséért.

Jack O’Neil látogatása lehetőséget adott számára, hogy ismét azzal foglalkozzon, amihez ért.

– Azt mondod, munkát biztosítasz az angolul beszélő diákjaimnak? –

tűnődött Daniel.

– A kutatócsoportnak szüksége lenne a nyelvtudásukra – felelte O’Neil. –

Már nincs lehetőségünk arra, hogy az űrhajón tanulmányozzuk az ismeretlen rendeltetésű készülékeket. Az áthozott holmikkal és a feljegyzésekkel kell beérnünk.

– Nem hiszem, hogy én részt tudok venni a munkában – jelentette ki Daniel. – Ezeknek az embereknek az ellátásához pénzt kell előteremtenem.

Minden az én nyakamba szakadt… De azt mondtad, Barbara Shore is a csoport tagja. Ő sokat segíthet nektek, és majd ő kiválogatja az abydosiakat, akikre szüksége van.

– Mint Sa’urit? – kérdezte O’Neil.

– Jobb lesz így – bólintott Daniel.

– Még mindig nem rendeződött közöttetek a viszony?

Daniel vállat vont.

– Ez már sohasem fog változni.

– Nem akarok beleszólni az életedbe, de már én is voltam ilyen helyzetben…

A két férfi egymásra nézett. Daniel tudta, hogy O’Neil életében történt valami komoly dolog, mielőtt az Abydosra ment. Az ezredes egy atombombát juttatott át a Csillagkapun, és vállalta, hogy felrobbantja, megsemmisítve az átjáró túloldalát, ha külső agresszor fenyegetését észleli.

Daniel döbbenten tapasztalta, hogy az ezredes a feladatot a saját élete árán is végrehajtotta volna. Barátja abban a helyzetben olyan volt, mint egy nukleáris bomba detonátora.

– Te sem tudsz sokáig együtt dolgozni West tábornokkal, azok után, ahogy veled bánt – folytatta Daniel a magyarázkodást.

– Ez másodlagos szempont – válaszolta O’Neil. – A legfontosabb a küldetés. A legjobb szakemberekből akarom összeállítani a kutatócsoportot.

A hieroglifák értelmezésében pedig te vagy a legjobb. Azt akarom, hogy te legyél a gondolkodók vezetője.

– Micsoda?

– Módot próbálunk keresni, hogy megvédjük szeretett bolygónkat Hathortól – folytatta O’Neil.

– Sokan nem hisznek ennek a lehetőségében. Szeretném, ha egy nyitott elme bebizonyítaná nekik, hogy a vállalkozás nem lehetetlen. Ez óriási húzóerőt adna a számukra. Emlékezz vissza az elméletedre, amelyet az egyiptológusok nevetségesnek tartottak, azután kiderült, hogy neked volt igazad.

– Az egyiptológusok véleménye szerint egy nyitott elme éppen olyan, mint egy lyuk a fejben – jegyezte meg lemondóan Daniel, majd félresöpörte az íróasztalán felhalmozott elszámolásokat.

– De óriási élmény okosabbnak bizonyulni egy csomó begyepesedett vén marhánál…

*

Kemszit kedvetlenül sétálgatott a szupermarketben. Bronzkori szokásokon nevelkedett elméje szerint az élelmiszer-készítés az asszonyok dolga. De a családjából egyedül ő beszélt angolul. A nyelvet nem az iskolában tanulta, hanem a bányában ragadt rá, miközben a “fődlakók”-kal érintkezett. De amint útbaigazítást kért az élelmiszerüzletben, azonnal látta, hogy az emberek különösnek tartják a kiejtését.

Tulajdonképpen nem is volt szüksége arra a sok holmira. A lakás, amelybe Kemszit és a családja beköltözött, nagyszerűen felszerelt konyhával rendelkezett. A polcok roskadoztak a konzervektől, és az egyik sarokban találtak egy különös szekrényt, amelyben megfagyott az étel.

A fagyasztott élelmiszerek hamar elfogytak, és ezt követte a konzervek tartalmának felderítése. Kemszit egy dolgot alaposan megtanult: a konzerven lévő kép a béltartalmat ábrázolja. Bár a felvétel legtöbbször sokkal étvágygerjesztőbbnek látszott, mint amilyennek a dobozban lévő étel bizonyult. A konzervekre nem hieroglifákkal írták fel a szöveget, hanem a

“fődlakók” különös betűivel.

Csaknem egy hétig tartott, mire a lakás élelmiszerkészletét felélték.

Végül Kemszit arra kényszerült, hogy elmenjen az üzletbe.

Magával vitt néhány zöld színű papiruszt, valamint egy maroknyi érmét.

Nagada elpusztulása előtt Kemszit gazdag embernek számított.

Amikor az idegenek ezüstpénzekkel kezdtek fizetni a bányászoknak, Kemszit igyekezett annyit összegyűjteni, amennyit csak tudott. A pénzt azután befektette néhány kétes tisztaságú vállalkozásba. Később beállt az abydosi polgárőrségbe, és a harcok végeztével eladott néhány fegyvert a raktárakból. Mivel az életét kockáztatta a Hórusz-testőrök elleni harcokban, úgy érezte, joga van áruba bocsátani azokat a fegyvereket, amelyeket ő talált az elhagyott csatatéren.

Ily módon sikerült szert tennie nyolcszáz ezüstdollárosra, mielőtt el kellett menekülnie az Abydosról. Kis zsákokba rakta a pénzt, és csatlakozott a menekültekhez. Az átjárónál azonban olyan tülekedés volt, hogy az egyik zsákja kiszakadt, és a pénzérmék a földre hullottak. A vagyonának csaknem egynegyede odaveszett.

Kemszit nem panaszkodott, hiszen társai még annyi pénzzel sem rendelkeztek, mint ő. Később gondosan elrejtette a vagyonát, csupán öt darab egydollárost vitt magával a szupermarketbe, hátha felmerül valamilyen extra kiadás.

Miközben a kerekeken guruló kocsit maga előtt tolta, a többi vásárlót utánozva, Kemszit furcsa ürességet érzett magában, amelynek semmi köze sem volt az éhséghez.

Elővette a listát, és elkezdte összegyűjteni az árucikkeket. Amióta az új lakásba költöztek, megtanulta a “fődlakók” számrendszerét, és megismerkedett az egyes holmik árával.

De most rá kellett döbbennie, hogy a megtakarított Susan B.

Anthony-dollárjai nem nagy vásárlóértéket képviselnek. Mit tegyen?

Keressen egy másik üzletet, ahol olcsóbban vásárolhat? Túl sokat gyalogolt idáig is.

De talán mégis haza kéne mennie, kivenni a fiókból a tálifónt, amelyet oda rejtett az illetéktelen kezek elől. Még a számsorra is emlékezett, amelyet fel kell tárcsáznia.

De ezzel elismerné a vereségét. Az emberek azonnal meggyőződnének róla, hogy ő nem alkalmas a vezetésre.

Elgondolkodva nézegette a zöld bankjegyeket, és a rajtuk lévő számokat.

Az egyiken feltüntetett szám azt jelentette, hogy a bankjegy annyit ér, mint húsz darab fémdolláros.

– Milyen egyszerű megoldás – jegyezte meg csodálkozva. – Az embernek nem kell olyan sok fémet magával cipelnie.

Úgy döntött, hogy felhasználja az egyik zöld papiruszt, és vásárol valami olcsó élelmiszert vacsorára magának és a családjának. Azután kiveszi a fiókból a tálifónt, és segítséget kér.

Kemszitnek végre kialakult a terve. Összegyűjtött néhány csomag fagyasztott húst, egy darab sajtot, kevés zöldséget. De minden rendkívül drága volt.

Azután a polcok tetején megpillantott egy sor hatalmas konzervet. Kék színűek voltak, körülbelül egy láb magasak és hat hüvelyk szélesek.

És mindegyikük komplett menüt ábrázoló képet mutatott, amelyet valamilyen állat, valószínűleg csirke húsából sütöttek. Az állat fehér húsa az abydosi királygyíkéra hasonlított.

A konzerv meglepően olcsó volt. A húszdolláros bankjegyből öt darabot is tudott vásárolni.

Kemszit beletett néhányat a bevásárlókocsijába, majd ellenőrzésképpen felemelte, és megrázta az egyiket. A béltartalma szilárdnak tűnt.

Kifizette az árut, majd hazaindult.

– Kemszit! – üdvözölte Hetepet, amint belépett a konyhába. – Mit találtál?

Hetepet kellemes megjelenésű fiatalasszony volt. Ő szokta elkészíteni az ételeket, amit Kemszit hozott. A férfi szomorúan belátta, hogy magával kellett volna vinnie Hetepetet is a bevásárlásra.

– Egy teljes menü – magyarázta Kemszit, miközben az asztalra tette az egyik konzervet. – Csirke, azt hiszem. Látod? Ez napokig elég lesz, mutatott az öt konzervre. Ha ízlik, hozok még.

Hetepet megmozdította a konzervet.

– Nehéz – mondta. – Egy-két ilyen elegendő lesz mindannyiunknak. –

Kemszitre pillantott. – Nem kell hidegben tárolni?

– A konzerveket nem kell – rázta meg a fejét Kemszit. – Azok a polcon vannak.

– Nagyszerű. Akkor hagyjuk a nehéz időkre.

Hetepet elővette a konzervnyitót, és munkához látott. De a kék konténer meglepő ellenállást tanúsított. Még az ujját is elvágta, mire egyesült erővel sikerült kinyitniuk.

Hetepet undorodva nézte a dobozban lévő sűrű, tejfehér masszát.

– Olyan, mint a megdermedt zsír!

– Bizonyára ezzel burkolták be az élelmiszert – mondta Kemszit. Mélyen beledugta a kezét a zsírszerű anyagba. Egy darabig turkált benne, azután döbbenten kihúzta a kezét a konzervből.

– Semmi? – kérdezte Hetepet.

Kemszit nagyot sóhajtott.

– Bontsunk ki még egyet! Hátha a “fődlakók” megtréfálták a boltost.

Vagy olyan dologról van szó, amelyet nem értünk.

5. fejezet

A RÉGMÚLT EMLÉKEI

Hathor a Millióéves Hajó vezérlőtermében állt, amely olyan hatalmas helyiség volt, hogy egy egész hadsereg elfért volna benne. A műszerpultok sora legalább kétszázszor messzebbre nyúlt, mint a karjának hossza. A piramis alakú űrhajó mégis képes volt a fedélzeti komputerek irányításával működni.

De ez a megoldás nem lesz megfelelő, amikor eléri a Földet – gondolta az istennő. Tetszik-e vagy sem, fel kell ébresztenie a legénységet több ezer éves álmából. Bizonyára léteznek a hajón olyan irányítóberendezések, amelyek működtetését a személyzetnek kell végeznie. Ezek közé tartozott a hajtóművek kapacitásának irányítása, valamint a fegyverrendszerek kezelése.

Tehát bármennyire nem akarta, mégis fel kellett ébresztenie azokat a vörös bundájú ördögöket, akik a hibernációs helyiségben pihentek.

– Mennyi idő alatt lehet ezt a hajót teljes harckészültségbe helyezni? –

kérdezte a komputert.

Az agy úgy ítélte meg, hogy a munkálatokat meg kell kezdeni három hónappal a Naprendszer elérése előtt.

– Nagyszerű, akkor ez még várhat. Pillanatnyilag a legfontosabb a hajó belső biztonságának a megszervezése. Biztosítani akarom, hogy a legénység ne vehesse át a hajó irányítását. Továbbá, hogy ne férhessenek hozzá a memóriához.

Hathor fokozatosan kezdte kiépíteni a hatalmát. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy mire a legénység felébred, ne tudják megkérdőjelezni az egyeduralmát. Néha nehezen boldogult, olyankor átkozódott, hogy miért nem ért többet a berendezésekhez. A Tuaton élő férjének, Ptahnak bizonyára

nem okozna gondot a technikai megoldások megértése. Ő csillaghajókat épített, amelyeket Hathor csak irányított.

A férfi hihetetlen tudásra tett szert az évezredek folyamán. De talán az idő hiányában, talán bosszúból, Ré Szemét mégsem sikerült tökéletessé tennie.

Hathort elöntötte a harag. Azután belátta, hogy ennek már nincs jelentősége. Az előtte álló feladatra kellett koncentrálnia. Ptah csak egy tanonc, egy ügyes kezű növendék a technikailag jóval magasabb szinten álló szetekkel szemben. De akkor ő, aki csak a parancsolgatáshoz, no meg más egyébhez ért, hogyan tudja blokkolni az agy adatbankjának bizonyos részeit a szetek elől.

Hathor elgondolkodott a rég múlt eseményeken. Mielőtt Ré rátalált az emberekre, a szetek voltak a szolgái. A sakálszerű, vörös bundás lények igen fejlett technikával rendelkeztek. Már maguk is csaknem kifejlesztették a Csillagkaput. Vajon miért hagyta Ré, hogy ő vérbe borítsa a világukat, és kiirtsa őket?

Talán attól félt, hogy felülkerekednek, és elpusztítják őt?

Ré kémhálózata rendkívül fejlett volt. Még Ptah szobájában is voltak lehallgatókészülékei, pedig a mérnökisten erre nem is gyanakodott.

A komputer memóriájában olyan információkra bukkant, amelyek sok mindenre választ adtak, és néhány emléket egészen más megvilágításba helyeztek.

*

Hathor az ágyon feküdt Ptahhal, kellemes érzés töltötte el, amint a selyemtakaró hozzáért meztelen testéhez. Ez az esemény még az Első

Időkben történt, amikor Hathor élvezte Ré fejlett technikájának minden kényelmét, és a lehetőségeket, amelyeket nyújtott számára. Már nem kellett barlangokban laknia, és bogyók gyűjtögetéséből élnie. Amikor nővé érett, a törzs minden férfitagja az ő teste után epekedett. Nem csoda tehát, hogy ez a gyönyörű, magabiztos, hatalomvágytól fűtött teremtés felkeltette Ré érdeklődését.

Ré kiválasztotta a lányt mint harcos asszonyt a testőrségébe, később pedig megajándékozta a macskafejet ábrázoló sisakkal, és Hathort istennővé tette. De a lány ambícióit még ez sem elégítette ki. A sólyomfejű

Hórusz-testőrök irányították a rabszolgákat és az alacsonyabb rangú katonákat. Az istenségek speciális sisakot viseltek, Ápisz maszkja bikafejet ábrázolt, Khnumé kost, Szebeké krokodilt, Anubiszé sakált, és a hadsereget

alkotó Hórusz-testőröké sólyomfejet. Ezek az istenségek állandó hatalmi harcban álltak egymással. De szerepelt egy istenség a hieroglifákon, amelyik nem viselt maszkot. A szetek hatalmát minden erővel megpróbálták megtörni az emberistenek, mivel akadályozta felemelkedésüket.

Ptah igyekezett elsajátítani Ré technikáját, és a szetek által gyártott gépezetek működését. Hathor elsősorban a külsejük miatt gyűlölte a szeteket. Az állatokra vadászni szoktak, nem pedig beszélgetni velük, sőt engedelmeskedni nekik.

Ptahot azonban csillapíthatatlan tudásszomj vezérelte. Mindent meg akart tanulni Rétől és a szetektől. Talán már akkor úgy vélte, hogy az emberek elfoglalják a sakálfejűek helyét Ré oldalán. Addig is igyekezett betölteni azt a tudásbeli szakadékot, amely a szetek és az emberek között tátongott. A katonák és harcos istenségek Hathor lába előtt hevertek, ő

mégis a mérnökistent választotta férjéül. Az asszony Ptah mellett feküdt, egyik lábát a férfi combján pihentette. A mérnökisten arcvonásai ellágyultak, miközben sikereiről beszélt.

– Ré egyetért abban, hogy a technológiai elveket fel kell jegyezni –

mondta Ptah. – Azután, ha ezzel végeztünk, ki kell nevelnünk a saját mérnökeinket, és átadni nekik mindazt a tudást, amellyel a szetek rendelkeznek.

– Rének biztosan elege lett azokból a vörös ördögökből – jelentette ki Hathor. – Azt képzelik, hogy a gépeik elvégzik a rabszolgák munkáját.

Ez volt az emberistenek vesszőparipája. Ha nem volt szükség rabszolgákra, akkor nem kellettek istenségek, akik irányítják őket.

– Ré belefáradt, hogy folyton vitatkozzon azzal az Usabtival, aki állandóan azért könyörög, hogy Ré adjon egy másik bolygót a népének. De túl sokat képzelnek magukról; senki sem alkudozhat Rével.

Ezt Hathor is belátta. De az asszony úgy gondolta, hogy ő tudja, miért nem szereti Ré a szeteket. Annak ellenére, hogy egyenes háttal, két lábon jártak, mégiscsak állatnak tartotta őket. És bár Ré isten volt, Hathor mégis érezte, hogy a szeme megakad asszonyi domborulatain. Bizonyára a Napistent is kínozták a férfitest vágyai.

*

A hatalmi harc tovább folyt. Hathor közben Ptah felesége lett, és mindketten Ré tanácsadóivá váltak. De a szetek mindig ott voltak előttük, különösen Usabti. Hathor a megoldáson tűnődött, amint az ágyon feküdt a férje mellett.

Hathor teste megszokta a selyem kellemes érintését, mint ahogy gondolatai megszokták a férje kötelezettségeit. Szeretkezésük emlékei elhalványultak, amint beszélgetésük témája a politika színterére terelődött.

– Usabti a megoldás kulcsa – mondta az asszony. – Távolítsd el, és azáltal kivágod a szetek nyelvét!

– Hiszek neked – bólintott Ptah. – De ki vállalná a kockázatot?

Hathor fekete szeme a férfira meredt.

– Majd én gondoskodom róla, hogy mindez bekövetkezzen.

*

Ré a tengerparti villájából a folyó mentén épült palotába helyezte át az udvartartását. A villában kevesen maradtak. Amint Hathor végigment a folyosókon, meggyőződött róla, hogy egyetlen szolga sem látta. Egy udadzsíten tért vissza, hogy érkezése titokban maradjon.

Célpontja egyedül volt a szomszédos szobában, ahol a jegyzeteit szedte össze. A szet valami okból hátramaradt, nem indult útnak az udvartartással.

Hathor arra gondolt, hogy Usabti bizonyára összeesküvést szervez.

Amint az asszony a szobába lépett, Usabti éppen elégetett egy darab papiruszt.

– Úgy látom, titkos információkat gyűjtesz, vén kutya – jegyezte meg Hathor, előhúzva tőrét. Eleinte sugárlándzsát akart használni, de azután a kést megfelelőbb eszköznek tartotta, így azt fogják hinni, hogy a merényletet egy szolga követte el, és kivégzik valamelyiket. De az istennőhöz egyetlen nyom sem vezet.

Hathor attól félt, hogy az idős szet meglepő ellenállást fog tanúsítani, vagy segítségért kiált. De ha valóban titkos feljegyzéseket próbál megszerezni, akkor nem mer segítségért kiáltani. Usabti vaskos keze újabb papírtekercseket dobott a lángok közé, miközben Hathor közelebb lépett.

Arra számított, hogy a szet ráveti magát. De Usabti csupán gúnyosan mosolygott, mint egy bosszantó légyre. Még közelebb is lépett az asszonyhoz.

– Ennek előbb-utóbb be kellett következnie – mondta a felemelt tőrre pillantva. – Essünk túl rajta gyorsan!

Usabti nem mozdult, de idegen szeme mintha az asszony lelke mélyére látott volna, amint Hathor elvágta a torkát.

*

Vakító napfény árasztotta el a folyó mentén húzódó sziklafennsíkot. A távolban látni lehetett a csillogó mészkövekből épült piramist, amely Ré repülő palotájának leszállóhelyéül szolgált. Évekig tartott, míg a rabszolga-populáció összegyűjtötte a piramishoz szükséges két és fél millió kőtömböt. Usabti szerint a szet gépek néhány hónap alatt elvégezték volna a munkát.

De Usabti már nem létezett, ezért nem beszélhetett a szetek érdekében.

Ptah, Hathor, valamint a többi istenség összegyűlt, hogy megünnepeljék a vörös bundájú ördögök száműzetését.

Nagy erőfeszítések árán felállították a Csillagkaput, amelyen át távoztak a szet férfiak, asszonyok és gyerekek. A szikrázó napsugárzás elhalványította az aranyszínű kvarcból készült szerkezet fényét. A szetek hosszú sora kígyózott a Csillagkapu előtt, és tucatjával, százával tűntek el az átjáróban.

A Csillagkapu mellett álltak az emberistenek és Hórusz-testőreik, akik ujja idegesen rángatózott a sugárlándzsájuk elsütő billentyűjén. Fölöttük alacsonyan cirkáltak az udadzsítek. Az antigravitációs hajtóművek révén néhányuk mozdulatlanul állt a levegőben.

– Végre eljött az idő – mondta Ptah. Már csak ő és a tanítványai voltak a technikai tudás örökösei az egész birodalomban – és természetesen maga Ré.

– Igen, Ré hagyja, hogy elmenjenek – bólintott Szebek. A férfi bőre olyan cserzett volt, mint a krokodilé, amelynek maszkját viselte.

– Azt állították, hogy Ré ígért nekik egy bolygót – tette hozzá Thot, az istenek írnoka. – Ezért kerestünk nekik egy nagyon szép bolygót. Csak a hegycsúcsokat fedi hótakaró. És Ré szerint az is elolvad néhány ezer év múlva.

Az istenségek Rére pillantottak, aki első szolgáinak távozását figyelte.

Az aranyszínű maszk elfedte arcát, így nem lehetett látni érzelmeit.

A beszélgetés suttogássá halkult.

– Szerintem túlzott bőkezűség volt nekik adni azt a rengeteg felszerelést

– jegyezte meg Ptah.

– Semmi olyat nem vihetnek magukkal, amivel fegyvereket tudnának gyártani – mondta a bikafejű Ápisz.

– És valamivel fedezéket kell építeniük a hideggel szemben – helyeselt Thot. – Nincsenek barlangok a Csillagkapu közelében.

– És az embereim számára is építeniük kell egy helyőrséget – bólintott Khnum. – Egy egész hadseregnyi Hórusz-testőröm fog őrködni, nehogy visszatérjenek.

Hathor megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy erre szükség lesz. A szetek kérdése végérvényesen megoldódott.

És ez újabb problémát vetett fel: vajon ki lesz az emberistenek vezére?

Az asszony undorodva nézett Khnumra, aki az emberistenek közül a legerősebb hadsereggel rendelkezett. Legalábbis egyelőre.

*

Ptah szobájának nyugalmát a kommunikátor jelzése verte fel. Hathor magára húzta a selyemtakarót, miközben férje létrehozta a holografikus kapcsolatot.

– Lord Ptah! – Egy ijedt arcú technikus képe jelent meg. – A nevem Dagi, technikus vagyok a Csillagkapunál.

Dagi harmadrangú technikus – gondolta Hathor. Hogy merészeli az éjszaka közepén zavarni az urát. Hamarosan nem lesz technikus, de még élő

ember sem.

– Uram – mondta Dagi, nagyot nyelve. – Kérlek, bocsásd meg, hogy felébresztettelek, de valaki átjött a szet világból…

– Azért keltettél fel, hogy ezt közöld? – kérdezte Ptah. A hangja csendes volt, de fenyegető.

– Uram – nyögte a technikus, majd eltűnt a hologramról. De a kapcsolat nem szűnt meg. Hathor rájött, hogy a technikus a kapura irányította a kamerát.

A Csillagkapu fókuszálódott, és egy nyögdécselő Hórusz-testőr jelent meg az előtérben. Az átjárón való áthaladás elég nagy megrázkódtatással járt, na de mégsem ennyire. A férfi mellkasából egy méter hosszúságú fémrúd állt ki, melynek másik vége a katona hátán jött elő.

Ptah közelebb hajolt és alaposan megvizsgálta a fémrudat.

– Nagyon érdekes – mondta végül. – Ez egy szerszám, amelynek segítségével a szetek a kunyhóikat építik. Dagi! – kiáltott Ptah a technikusra.

A technikus ismét megjelent a hologramon. Egy pillanatig kerek szemmel bámult Ptah válla fölött az asszonyra. Hathor ismerte ezt a pillantást, de Dagi azonnal észbe kapott, és elfordult.

– Keltsd fel az őrséget, és zárjátok le a kaput! Személyesen közlöm a hírt Rével.

Dagi aggodalmas arca eltűnt.

Ptah Hathor felé fordult, miközben a nyakára illesztette a pektorális lemezt.

– Figyelmeztetem Rét a veszélyre.

– Gondolod, hogy lázadás tört ki?

– Ha Khnum mindössze egy haldokló katonát tud átküldeni a hírrel, akkor a Csillagkapu túloldalát biztosan elfoglalták a szetek.

– Valószínűleg új Khnumra lesz szükségünk – jegyezte meg Hathor. –

Mert a mostanit vagy megölték a szetek, vagy Ré haragja fog végezni vele.

És csapatokat kell küldeni a lázadás leverésére.

Ptah elhúzta a száját.

– Én nem szívesen vállalkoznék a hadjárat vezetésére. Inkább Anubisz vagy Szebek. Mindketten rendelkeznek harcászati gyakorlattal.

– Anubisz alkalmasabb lenne – mondta Hathor. – Ő már több rabszolgalázadást levert. De Szebek? Gondolj vissza, hogyan vezette a Ramszesz-testőröket a legutóbbi zendülés alkalmával. És ne felejtsd el, hogy a szetek sokkal veszélyesebb ellenfelek.

– Igazad van – sóhajtott Ptah. – De a döntés úgyis Ré kezében van.

*

– Felséges uram – suttogta Hathor, amint végignyújtózott Ré ágyán. A szoba még fényűzőbben volt berendezve, mint az övé. Hathor végignézett Ré fiatal testén, és arra gondolt, hogy a férfi nem csupán korlátlan hatalmat adhatna neki, de vele dinasztiát alapíthatna.

De Hathor elég okos volt ahhoz, hogy ezekről az álmairól még említést se tegyen. Inkább ragaszkodóan átölelte a napisten nyakát. Szeretkezés után a férfi mindig olyannak tűnt, mint egy halandó. Mintha a humán test eluralkodna egész lényén.

Hathor elhatározta, hogy megragadja az alkalmat…

– Ki fogja vezetni a fellázadt szetek elleni hadjáratot? – kérdezte.

Ré elmosolyodott.

– Aki a legjobb tervet teszi elém – válaszolta a férfi. – Anubisz és Szebek frontális támadást akarnak indítani a Csillagkapun keresztül. De ez iszonyú emberáldozattal jár. Tudjuk, hogy számtalan meglepetéssel várnak minket a túloldalon.

– Fenséges uram, miért nyugtalanít az emberáldozat?

– Nem az a fontos, hogy hány Hórusz-testőrt kell feláldoznom. Csupán azzal nem értek egyet, hogy semmiért áldozom fel őket. Khnum katonáinak a fegyverei az ellenség kezébe kerültek. Nem akarom a szeteket még több sugárlándzsával ellátni.

Hathor lehajtotta a fejét, bántotta Ré dühös tekintete. Lázadók még sohasem foglalták el a Csillagkaput. Ez volt az egyetlen kapcsolat azzal a világgal, ahová a szeteket száműzték. Ezért az ellenséget csak frontális támadással lehetett megközelíteni. Vagy mégsem?

Hirtelen átsuhant egy gondolat Hathor agyán. Ptah egyszer említette, hogy a napisten repülő palotája mindössze néhány hónap alatt el tud jutni a szetek bolygójára. Vajon képes-e Ré repülő piramisa annyi Hórusz-testőrt szállítani, hogy elfoglalják a Csillagkapu túloldalát, és utat biztosítsanak az inváziós csapatoknak?

Nem. Túl sok helyre lenne szükség a felszerelés, az élelmiszer számára, ami a katonák ellátásához kell a több hónapi út során. De ha a magasból támadást indítanának a Csillagkaput védő erők ellen, már az is rendkívüli mértékben csökkentené az emberáldozatot.

Csodálatos, mandulavágású szemével a férfira nézett.

– Valóban annak adod a parancsnokságot, uram, aki a legjobb tervet eléd terjeszti?

Ré elmosolyodott.

– Akár a férjednek is, ha megfelelő képességekkel rendelkezik.

– Sőt akár nekem, uram?

*

Hathor komoran állt a Millióéves Hajó hídján, és utasította a komputert, hogy zároljon minden információt, amely az emberistenek és a szetek közötti ellentétre utal. Különösen ami a lázadók elleni hadjáratra és a bolygó lakosságának kiirtására vonatkozik.

– Továbbá zárold a birodalom történelmét a legénység hibernálásától kezdődően – mondta Hathor. – Majd én kitalálok helyette valami mesét.

Ahogy Ré, ő is elkezdte összeötvözni a történelmet és a mitológiát; az adatbankban talált holografikus felvételeket a földi társadalom fejlődéséről.

Majd azt mondja a legénységnek, hogy a bolygó fellázadt. Csak azt nem kell közölni velük, hogy ez mikor történt.

Amikor Hathor felébredt nyolcezer éves álmából, ő maga is egy elég különös világgal és helyzettel állt szemben. A szetek bizonyára elfogadják majd az ő történelmi verzióját.

– További parancs: A legénység egyetlen tagja sem férhet hozzá a csillagászati térképekhez, kivéve engem, valamint Khonszut.

A legénységet csaknem tízezer éve hibernáltak. Azóta a csillagállások rendkívül sokat változtak. Hathor emlékezett rá, hogy amikor felébredt, alig ismert rá a Tuat levegőtlen holdjának égboltjára.

Ki tudja, mennyit változtak ilyen hosszú idő alatt a Föld csillagképei?

*

Daniel keresztülhajtott a bérelt autóval a katonai bázis kapuján. A támaszpont jelenleg Barbara Shore kutatócsoportjának adott otthont.

Daniel gyakorlatilag Washingtonban tartózkodott, de most átküldték a kutatókhoz, hogy segítsen a hieroglifek lefordításában. A fiatal archeológus arra kényszerült, hogy leküzdje hodofóbiáját, amely az utazástól való félelmet jelentette.

De a keze reszketett, amint a bázis adminisztrációs központjához hajtott.

Arra gondolt, hogy valahol a közelben lehet Sa’uri.

Gary Meyers türelmesen megvárta, míg Daniel leparkol a bejárat közelében. Gary elég különös ember volt, Daniel akkor találkozott vele először, amikor megfejtette a Csillagkapu megnyitásának titkát. Akkoriban Meyers azt hitte, hogy mindent tud. Azután rájött, hogy cselekedeteit Hathor manipulálta, és végül egy Hórusz-testőr majdnem megölte.

– Az őr értesített, hogy megérkeztél – mondta Gary; mosoly terült szét széles, joviális arcán. – Örülök, hogy látlak.

– Szóval te vezeted a fordítási munkákat? – kérdezte Daniel.

– Ebben igazán csak te vagy szakértő, hiszen az írás még jóval az óegyiptomi dinasztiák előtti időkből származik, és ebből alakult ki az abydosiak anyanyelve. Sa’uri mellé adtam néhány egyiptológust, valamint természettudóst, akik a lefordított szöveget próbálják technikailag értelmezni…

Sa’uri nevének említésekor Daniel arca elkomorodott, és ezt Gary is észrevette.

– Értelek – bólintott Gary. – Majd igyekszem tapintatos és körültekintő

lenni.

– Ez az én problémám – mondta csendesen Daniel. – Meg kell tanulnom elviselni. Körbevezetsz?

– Nem sok látnivaló akad – felelte Gary. – A hadsereg mérnökeinek a főnöke egy Travis nevű fazon. Ők dolgoznak a legtöbb technikai berendezésen, amit sikerült áthoznunk a Csillagkapun, mielőtt az abydosi oldal

megsemmisült.

Barbara

néhány

udadzsítmotor

darabjait

tanulmányozza. Megpróbál egy működő modellt összeállítani. A többiek a komputereiken dolgoznak. Olyanok vagyunk, mint egy biztosítótársaság.

Meyers végigvezette Danielt néhány termen, amelyek valóban úgy festettek, mint mondta.

– Ez lesz az irodád – intett az egyik ajtó felé. A szobában egy asztalon vadonatúj komputer állt. – Egy hálózatot alakítottunk ki a komputerek között, így bárki azonnal hozzáférhet a többiek eredményeihez.

– Ez jól hangzik – bólintott Daniel.

Meyers hüvelykujjával a szomszédos ajtóra mutatott.

– Én itt leszek a szomszédban, Barbara pedig a folyosó végén.

– A vágyaim beteljesültek – tréfálkozott Daniel. – Végre közel ülhetek a tűzhöz.

– Ne gondold – vigyorgott Meyers. – Travis a legalsó szint egyik irodájában dolgozik.

– Láthatnám Barbarát? – kérdezte Daniel.

– Persze. Itt senki sem törődik túl sokat a formaságokkal.

Meyers intett Danielnek, hogy kövesse, majd végigment a folyosón.

– Barbara, bejöhetek? – kiáltott be Meyers a félig nyitott ajtón. –

Meglepetésem van a számodra.

A szabad szájú amazon szokásos overalljainak egyikét viselte, ezúttal szürkét. Az asszony az asztal fölé hajolt, és felnézett, amint Daniel belépett.

– Hello, Barbara!… Ó! Bocsánat, nem tudtam, hogy vendéged van…

A szobában tartózkodó másik személy farmert és pulóvert viselt. Amint megfordult, Daniel megpillantotta az ismerős hajtincseket, amelyek keretbe foglalták Sa’uri bájos arcát.

A fiatalember torkára fagyott a szó. A háta mögül hallotta Meyers meglepett suttogását:

– Ó! A kurva életbe!

Ezek a szavak pontosan jellemezték, amit Daniel gondolt.

Sa’uri felállt a székről, és határozott arccal kijelentette:

– Ennek azonnal utánanézek.

Daniel döbbenten látta, milyen közönyösen tud ránézni a lány. Sa’uri úgy ment el mellette, mintha egy kupac szar lenne a földön, és vigyáznia kéne, nehogy hozzáérjen. A lány kilépett az ajtón, Meyers pedig megragadta az alkalmat, és ő is sietve eltűnt, becsapva maga mögött az ajtót.

Daniel megköszörülte a torkát.

– Pontosan úgy történt, mint ahogyan vártam.

– Beszélgettünk a történtekről – mondta Barbara. – Még mindig nagyon haragszik rád.

– Ez nem segít rajtam – felelte Daniel. – Azt javasolom, hagyjuk, hadd alakuljanak a dolgok maguktól. – Ismét megköszörülte a torkát. – Úgy döntöttem, hogy az időm jelentős részét továbbra is Washingtonban fogom tölteni. Csupán azt szeretném tudni, hogy valóban fontos-e számotokra a segítségem. Akarod, hogy bekapcsolódjak a hálózatba?

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kialakul valami – felelte Barbara. – Ami Sa’urit illeti…

– Látni sem bírja a pofámat – bólintott Daniel, majd leült az egyik székre.

Az ülés még meleg volt Sa’uri testétől, és a levegőben is érezni lehetett a lány illatát.

Daniel nehezen tudott a feladatra koncentrálni.

– Valahogy majd csak elviseljük egymás társaságát. Ez a munka sokkal fontosabb, mint a személyes problémám.

– Egyetértek – bólintott Barbara.

*

Daniel már a washingtoni repülőgépen ült, amikor Sa’uri legközelebb benyitott Barbara szobájába.

– Elment? – kérdezte kurtán a fizikust. Barbara bólintott.

– És nem hiszem, hogy túl gyakran fog idelátogatni.

Sa’uri némán állt, az arca merev volt. Talán kicsit sápadtabb lett.

A fene vigye el! – gondolta Barbara. Még egy ember, akivel utálok pókért játszani.

Sa’uri bólintott.

– Igen. Továbbra is menekül – jegyezte meg végül.

– Nem hiszem, hogy csupán erről van szóellenkezett Barbara. –

Rendkívül elfoglalt. Mindenesetre megadta a telefonszámát.

Barbara elmagyarázta a rendszer lényegét, amelynek segítségével kapcsolatba tudnak lépni Daniellel, ha szükség lenne a szaktudására. A lány legalább nem hangoztatta, hogy nincs szükségük a férfi szakértelmére.

Daniel Jackson volt a Föld legnagyobb archeológusa, aki ismerte azt a hieroglif arendszert, amelyet Ré birodalmában használtak. Sa’urit és a többi abydosi fordítót is ő tanította meg a hieroglifák értelmezésére, miután hónapokig tanulmányozta Nagada titkos barlangjainak sok ezer éves feljegyzéseit.

Mostanra Sa’uri is komoly szaktekintéllyé fejlődött. De azért elismerte, hogy a nyomába sem léphet Danielnek – legalábbis bizonyos dolgokban.

6. fejezet

TECHNIKAI NEHÉZSÉGEK

A floridai nap égette Barbara Shore tarkóját, amint a Kennedy Űrközpont egyik épülete felé igyekezett. Bár az Abydos két napja sokkal melegebbet árasztott, mégis volt valami a levegőben, ami növelte belső feszültségét.

Barbara úti célja egy masszív épület volt, ahol rakétahajtóműveket készítettek elő az űrsiklók számára.

Úgy vélte, ha az új hajtómű üzemképesnek bizonyul, az eddigi űrkutatás elavulttá válik.

Travis ezredes kutatócsoportjával hetek óta együtt dolgozott.

Megpróbálták összerakni az udadzsítmotorok működőképes darabjait, amelyeket az abydosi roncsokból mentettek át a Földre. Sa’uri rábukkant egy műszaki leírásra, amelyet némi nehézségek árán végül lefordítottak.

A hatalmas hangárban a mérnökök éppen az antigravitációs hajtómű

összeállításán fáradoztak. A feladat nem volt könnyű. A Csillagkapu szűknek bizonyult ahhoz, hogy egy egész udadzsítet áthozzanak rajta. Még akkor sem tudták volna megvalósítani, ha sikerül elfogniuk egyet. Ezért kénytelenek voltak szétszerelni a lelőtt vadászgépek roncsait, és annyi alkatrészt áthozni, amennyit csak tudtak.

A legrosszabb az volt, hogy sok technikus, aki szétszerelte a gépeket, az életét vesztette a Hórusz-testőrök inváziója során. Barbara mindent elkövetett, hogy ne csupán összeállítsanak egy antigravitációs motort, hanem a működési elvére is rájöjjenek.

De ez nem bizonyult könnyű feladatnak.

Hosszú, fáradságos munka során az alkatrészeket végül mégis sikerült összeilleszteniük. Bár a hajtómű működési elvét még nem tudták megfejteni. Ré nem akarta avatatlan kezekbe adni magasan fejlett technikáját. Ezért a leírások igen szűkszavúak voltak a működést illetően.

Inkább szakácskönyvhöz hasonlítható utalásokból álltak a kezelésre vonatkozóan. A szövegek lefordítását az is megnehezítette, hogy a bronzkori népek nem rendelkeztek a műszaki szakszavak hieroglifáival. Az egész eleinte olyan volt, mintha egy ismeretlen szerkezet műszaki ismertetőjét titkosírással jegyezték volna le.

A legkülönösebbnek az egész technológia alapját képező kvarc bizonyult. A kvarcba vezetett energia hihetetlen hatásfokon hasznosult. Úgy tűnt, mintha több energia keletkezne, mint amennyit bevittek. Bár ez

teljességgel lehetetlen volt. Vagy olyan energiákat hasznosított, amelyeket az emberek még nem ismertek.

Pedig ugyanez volt a helyzet a Csillagkapuval is. Hihetetlen energiára lehetett szükség ahhoz, hogy lyukat csináljon a világűrben, amely összeköti a Földet a Cirhion galaxis egyik bolygójával. Ré tehát nem állított valótlant, amikor azzal fenyegette az expedíció tagjait, hogy elpusztítja a Földet, visszaküldve az atombombát egy rakomány kvarckristállyal.

A tömzsi, hengeres hajtómű, amelyet egyszerűen csak “söröshordó”-nak neveztek, ott állt a betonemelvényen, ahol a repülőgépek motorjait szokták tesztelni. Az emelvényt olyan betonfal vette körül, mint Kubában az alamói erődöt. Barbara izgatottan foglalt helyet a megfigyelőteremben, a mérnökök között. Eszébe jutott, amikor a Csillagkapu megnyitásában vett részt, ugyanilyen feszülten várta az eredményt.

– Tehát beindítjuk végre azt a vacakot? – kérdezte a többieket.

Mitch Storey szakállas arcára széles mosoly ült.

– Remélem, nálad van a slusszkulcs! – mondta megigazítva fekete sapkáját, amitől úgy nézett ki, mint Che Guevara.

– Hát akkor indítsuk be a szerkentyűt!

Storey elfordított egy kapcsolót, és az energia áramlani kezdett a motorba.

A söröshordó nem mozdult. Barbara hol a motorra pillantott, hol a műszerpultra.

– Növeld az energiát! – javasolta.

Talán valamit kihagytak az összerakásnál? Vagy a lezuhanáskor szennyeződés került az alkatrészek közé. De ha minden a helyén volt, akkor is lehetett egy olyan részlet a háttérben, amiről nem tudtak.

Halk bugás hallatszott a motorból, amint Storey növelte az energiát.

És az átkozott szerkentyű megmozdult! A söröshordó lassan a levegőbe emelkedett, maga mögött húzva a vezetékeket, amelyek a vezérlőpulttal összekötötték. Úgy nézett ki, mint egy kobra, amelyet egy hindu furulyája csal elő a kosárból.

– Oké, ez már valami – mondta Storey.

– Emeljük még feljebb! Lássuk, mire képes!

Storey minimális mértékben növelte az energiát, és a hordó azonnal elérte a maximális magasságot, amelyet a biztosítóláncok hossza lehetővé tett. A hangárt éles, sípoló hang töltötte be. Barbara felismerte az udadzsítek jellegzetes hangját. Igen, a motor működött.

– Nagy különbség az első energiabevitel és a mostani között – jegyezte meg Barbara. – Most engedjük még feljebb!

Az egyik technikus meglazította a kábeleket, hogy a hajtóművet ne korlátozzák a mozgásban. Azután még több energiával látták el a szerkezetet. Barbara le nem vette a szemét a söröshordóról, amely úgy emelkedett a magasba, mintha le akarná tépni a bilincseit. A sípoló hang szinte sikoltássá erősödött.

Majd hangos csattanás hallatszott. Az egyik biztosítóheveder nem tudott továbbtekeredni, megfeszült, és kettészakadt. A söröshordót már csak négy bilincs tartotta, ezért pörögni kezdett.

Ennek hatására újabb lánc szakadt el, mielőtt Barbara utasítást adhatott volna.

– Állítsák le! – kiáltotta az asszony, de a söröshordót már nem lehetett megfékezni. Iszonyú sebességgel száguldott a mennyezet felé, majd áttörve azt, kiszabadult.

Barbara a mennyezeten tátongó lyukat bámulta.

– Nos, legalább megtudtuk, hogy át kell alakítanunk az energiaszabályozó rendszerünket.

Mitch Storey még mindig a lyukat nézte.

– Vajon visszajön?

– Hát persze, hogy visszajön – bólintott Barbara. – Elszakította az energiaellátó vezetéket, így nem juthat több energiához. Remélem, nem esik rá senkire…!

Több száz mérföldnyire az Egyesült Államok partjaitól az Atlanti-óceánnak azon a részén, amelyet a kutatók Bermuda-háromszögnek neveznek, műszerek érzékelték az energiakisülést, amely a Földön ötezer éve ismeretlen volt. A tengerfenéken kiépített gépezet készültségbe helyezte önmagát.

A rendszer elég csökönyösen indult be. Sietve szerelték fel, és sohasem tesztelték. De az automatikus rendszerek önfenntartók voltak. Évezredeken át vártak a megfelelő parancsra. A tengerfenékbe ágyazott készülékek még mindig üzemképesek maradtak, csupán az idők folyamán kissé megkoptak.

Megalkotóik nem várták el, hogy évezredeken át folyamatosan üzemeljenek.

A készülékek nem voltak optimális kondícióban, de a programjuk tökéletes maradt. Újabb és újabb egységek keltek életre. Érzékelőik hálózata adatokat kezdett gyűjteni a vezérlőrendszerek számára.

És valahol a távolban egy központi vezérlőegység agya öntudatra ébredt.

*

Jack O’Neil meglepetten nézett a főnökére. West tábornok katonai karrierje folyamán számtalan eligazítást tartott, a Fehér Ház magas rangú katonatisztjeinek éppúgy, mint az alagsorban tevékenykedő hülyéknek. A hidegháború idején az elnök minden támogatását élvezte.

O’Neil elismerte, hogy a tábornok ismét fontos embereket hívott össze, és igen lényeges dolgokról akarta meggyőzni őket. A hidegháború idején ugyanis az egész ország, a teljes hadsereg állt szemben a kommunista rendszerrel. És West belátta, hogy ezúttal is hasonló a helyzet, ha nem komolyabb.

Az ezredes még egyszer ellenőrizte a készülékeket, amelyek a beszámoló anyagát voltak hivatottak képekkel, valamint komputerszimulációs eljárásokkal alátámasztani. De vajon ezek révén sikerül-e elérniük a kívánt hatást?

A hidegháború folyamán a hadsereg kulcsemberei ritkán láttak olyan fegyverrendszereket, amelyeket nem kedveltek – különösen ha azok kelet felé irányultak.

A magas rangú tisztek és kíséretük elfoglalták a helyüket, és türelmesen várták, hogy West előterjessze mondanivalóját.

West tábornok megköszörülte a torkát.

– Egy hónappal ezelőtt azt a feladatot kaptam, hogy tervezzem meg a leghatékonyabb védelmi rendszer kiépítését, amely képes lenne megállítani a világűrből jövő támadást. A támadás egy éven belül várható. Figyelembe véve az adott helyzetet, véleményem szerint az lenne a legkedvezőbb megoldás, ha az ellenséget a világűrben tartóztatnánk fel. A Föld és az emberiség így nagyobb biztonságban lenne. Az űrhajók elkészítéséhez felhasználhatnánk az ellenségtől megszerzett haditechnikát.

West lenyomott egy billentyűt a kontrollpanelen. A hatalmas képernyőn megjelent egy henger alakú tárgy, amely aranyszínű kvarckristályból készült.

– Ez egy átmentett energiafegyver. Ugyanolyan elven működik, mint az ellenség kézifegyverei, az úgynevezett sugárlándzsák. – West végignézett a hallgatóságon. – Sikerült lemásolnunk ezeket a fegyvereket, és elláttuk vele az Abydoson harcoló tengerészgyalogosainkat. A tudományos tanácsadóim szerint ugyanebből az anyagból készíthetnénk sugárágyúkat is. A rendelkezésünkre álló kristálymennyiségből fel tudnánk fegyverezni száznegyvennégy orbitális pályán mozgó harcálláspontot.

West ismét lenyomta a billentyűt, miközben folytatta beszámolóját. A képernyőn a Föld északi félgömbje jelent meg, amelynek éppen az éjszakai periódusa közeledett. A városok fényei kigyúltak.

– Ezt a területet tizenkét orbitális pályán mozgó gép védelmezné egyszerre. A harcálláspontok hálózata tökéletes fedettséget biztosít az egész bolygó felszínének.

A következő kép már a Földet borító hálózatot mutatta, amelyen apró fénylő pontok jelezték a harcálláspontokat.

– A sugárágyúk mellett nukleáris töltetű rakétákkal is felszereljük a gépeket – közölte West tábornok.

Újabb gombnyomás, és a képernyő egy harcálláspont tervét ábrázolta. A tömzsi, hengeres testet tíz cső vette körül, amelyek nyilvánvalóan a rakéták tárolására és indítására szolgáltak. A lézerágyú a törzs orr-részében lett elhelyezve, mögötte pedig a célzóberendezések és egyéb tartozékok.

Az egyik tábornok, aki részt vett az Öböl-háborúban, fájdalmasan felnyögött.

– Nukleáris töltetek? Ehhez a világ közvéleménye nem fog hozzájárulni.

– Igen, tudom – bólintott West. – Az 1967-es nemzetközi egyezmény tiltja az atomfegyverek orbitális pályán tartását. De azt hiszem, ebben a helyzetben nem érvényesek a nemzetközi egyezmények, mivel a világűrből várható támadás az egész emberiség létét fenyegeti. A sugárágyúkhoz szükséges kvarckristály korlátozott mennyiségben áll rendelkezésünkre, ezért szükség lehet a rakéták bevetésére.

– És hogyan akarják irányítani ezeket a gépeket? – kérdezte egy admirális.

– Az orbitális harcálláspontok, az OWP-k * személyzet nélküli egységek lesznek. Ezért szükség lesz két alacsonyabb pályán mozgó harcálláspont létrehozására is, amelyeket személyzettel látunk el. Innen fogják irányítani a harcálláspontok fegyvereit.

West látta, hogy a tisztek agyában dollármilliók röpködnek.

– Természetesen lemásolhatjuk a jelenlegi Mir űrállomás modelljét. Ez egy viszonylag olcsó és egyszerű, ugyanakkor fejleszthető modell.

Egy kézmozdulatára visszatért a képernyőre az OWP képe.

– Csak nem akarják engedni, hogy a ruszkik ujja rajta legyen az indítógombon? – kérdezte döbbenten az admirális.

– Ennek az űrállomásnak a neve: Freedom mondta West, majd mielőtt folytathatta volna, az egyik tiszt félbeszakította.

– Egy űrállomás felépítéséhez legalább hétévi munka szükséges.

– Nem akarjuk kiépíteni a teljes űrállomást. A legénység legfeljebb kénytelen lesz spártai körülmények között dolgozni.

* OWP = Orbital Weapon Platform

– Akkor tehát miről van szó? – kérdezte az imént felszólaló tábornok. –

Azt akarják, hogy a NASA teljes kapacitással az űrsiklóprogramot fejlessze?

– Amelybe be kell vonni az ellenségtől zsákmányolt technikai eszközöket.

West újabb képet vetített ki. A teremben nevetés tört ki, amint a vendégek megpillantották a söröshordót.

– A kutatócsoportunknak sikerült összeállítania egy antigravitációs motort, amelyet az ellenség használt – folytatta West. – Az a javaslatuk, hogy az űrflottát szereljük fel ezekkel a hajtóművekkel.

A következő képsorok azt mutatták, hogyan lehet az űrsiklók rakétahajtóművét az antigravitációs motorokkal felcserélni.

– Ez számtalan felszállást tesz lehetővé, amelynek segítségével bármit kijuttathatunk a világűrbe. Az űrsiklók szállítják majd orbitális pályára a Mir típusú harcálláspontok alkatrészeit, amelyeket ott állítanak össze.

Amikor a teljes védelmi rendszer kiépült, az űrsiklókat is fegyverzettel látjuk el.

– Egy pillanat! – mondta az admirális. – Jelenleg mindössze négy űrsiklóval rendelkezünk.

– Valóban: az Endeavour, az Atlantis, a Columbia és a már használaton kívül helyezett Enterprise. Továbbá az oroszoknak van még a Burán és a Ptichka.

– Tehát ez jelenti a szállítókapacitásunkat – bólintott az admirális. – De mennyibe fog kerülni mindez?

– Az antigravitációs hajtóművek beszerelésével a költségek hihetetlen mértékben csökkennek. A pontos összeget még nem tudom. De most nem is ez a fontos – intette le a folytonos akadékoskodást West. – Az OWP-n kívül ki kell építenünk egy nagy hatótávolságú érzékelőrendszert, hogy minél előbb értesüljünk az ellenséges űrhajó közeledéséről. A kutatócsoportom szerint Ré űrhajójának hajtóműve igen erős erőteret fejleszt. Ez pedig érzékelhető torzulást idéz elő a gravitációs térben.

West a képernyőre nézett, és nagyot sóhajtott.

– Sajnos az OWP-hálózat kiépítése olyan hatalmas volumenű, hogy a szállítókapacitás még így sem lesz elegendő. Ezért hagyományos hajtóművű

rakétákkal is segítenünk kell az alkatrészek orbitális pályára juttatását.

Ezeket a rakétákat Cape Canaveralről indítjuk majd, az oroszok Bajkonurból, de emellett számíthatunk még az európaiak, a japánok, valamint a kínaiak támogatására is.

– Mégis valami fogalma biztosan van a költségekről – erőltette tovább a vesszőparipáját az admirális.

West rosszallóan nézett rá. Ez csak egyet hajt, mint a pereces – gondolta felháborodottan. Végül kimondta a csillagászati összeget.

– De hiszen ez a világ teljes jövedelmének jelentős része – kapkodott levegő után a hidegháborús veterán.

– Ez a leghatékonyabb védelmi rendszer, amelyet a jelenlegi technika mellett ki tudunk építeni – válaszolta West kifejezéstelen arccal.

– De még abban sem biztos, hogy ez megvéd minket attól a gonosz istennőtől és a csillaghajójától – mutatott rá az admirális.

– Nem, uram. Én csak abban vagyok biztos, hogy mi fog történni, ha nem teszünk semmit.

West ismét lenyomta a távkapcsoló gombját. A képernyőn megjelent az éjszakába forduló északi félteke, és fölötte a védelmi rendszer hálózata.

Újabb mozdulat, és a védelmi rendszer eltűnt… azután sorra kialudtak a városok fényei.

7. fejezet

AZ ELLENSÉG TERMÉSZETE

Az irodaépület hagyományos tervezésű volt. Gyorslift vitte fel Gary Meyerst a harmadik emeletre, ahol rövid keresgélés után megtalálta az Abydos Alapítvány hivatalát. A hivatal előcsarnoka úgy nézett ki, mint egy biztosítási ügynökség.

Gary Meyers bejelentkezett, majd helyet foglalt. Néhány perc múlva odalépett hozzá Daniel Jackson titkárnője. A hölgy leginkább egy idős aggszűz lehetett, akit fiatal korában sem rajongtak körül az udvarlók.

Daniel bizonyára rossz tapasztalatai miatt nem viselte el maga mellett a csinos, fiatal nőket.

– Dr. Meyers! – szólította meg a titkárnő, olyan érzést váltva ki Garyben, mintha az archeológus ábrándozna, amikor meg kell oldania az előtte tornyosuló problémát. Az asszony végigvezette Meyerst egy hosszú folyosón, amelyből irodák nyíltak, de egyikük sem volt fényűzően berendezve. Kopott bútorokat látott, amelyeket bizonyára kiárusításon vásároltak, bár némelyik asztalon komputert helyeztek el.

A legtöbb helyiség padlóját szőnyegek borították, kivéve azt, ahová a titkárnő bevezette. Az asszony cipője minden lépésnél nagyot koppant a

parkettán. Négy lépés az íróasztaltól, hat az utolsó irodáig, és a szentély ajtaja kitárult előttük. Daniel Jackson mosolyogva üdvözölte kollégáját.

– Nem akartam elhinni, amikor megtudtam, hogy ma érkezel – mondta Daniel. – Mi szél hozott a fővárosba? Remélem, jól haladtok a munkákkal!

Meyers bólintott.

– Igen, minden rendben.- mondta, majd hozzátette: – Sa’uri jól van.

– Aha – suttogta Daniel. – Gondolom, nem ő kért meg rá, hogy ezt közöld velem.

A behemót férfi lehajtotta a fejét, mintha zavarban lenne.

– Mindketten boldogtalanok vagytok. Én nem tudok tanácsot adni.

Faizah…

– Hathor – javította ki Daniel.

– Az a nő mindannyiunkból bolondot csinált. Még most is Sa’uri és közted áll.

– Sa’uri látni sem akar, mert azt hiszi, megcsaltam Hathorral – mondta Daniel. – És bizonyára azzal is engem vádol, hogy akkora felfordulást okoztam az Abydoson. Pedig igazán nem tettem semmi rosszat.

Daniel elmosolyodott.

– Tulajdonképpen el sem tudom hinni, hogy itt vagy, és megpróbálsz kibékíteni minket.

– Csak egyszerűen látni akartam, hogy mit csinálsz itt.

– Többféle dolgot. Az időm egy részét azzal töltöm, hogy megpróbálok támogatókat találni West tábornok védelmi javaslatához. Azután ha éppen nem hívnak valamilyen tanácskozásra, mint az idegenek legfőbb ismerőjét, akkor az abydosiak ügyes-bajos dolgait intézem. Ez utóbbit teszi a hivatal többi dolgozója is. Sa’uri igazán szerencsés, van munkája, és nem kell a többi menekült sorsával törődnie… Mert elég sok a gond az abydosiakkal, borzasztó nehéz nekik munkát találni. Amikor belefáradok a hétköznapi problémákba, legszívesebben visszatérnék a régi munkámhoz, és fordítanám az ősi hieroglifákat.

– Hát igen, sokat változott az Óegyiptomról alkotott képünk.

Daniel bólintott.

– Ha Ré valóságos személy volt, akkor az óegyiptomi mitológia jelentős része történelem. Szet és Hórusz harca, az egész Ozirisz-legenda… A modern elképzelések szerint a Hórusz-sólyom volt a Nílus alsó vidékén élő

törzsek istene. Ezek a törzsek később leigázták a Nílus deltájánál élőket, és egyesítették Egyiptomot. Szet valószínűleg a leigázott törzsek istene volt, de hogy milyen állat lehetett, azt nem tudja senki.

– Ez az elmélet – mondta Meyers. – Az uralomra került törzsek bizonyára gonosznak tartották és ellenszenves külsővel ruházták fel a leigázott népek istenét.

– Csak az a probléma, hogy létezhetett egy idegen faj, a szetek – jegyezte meg Daniel. – Én több száz képviselőjüket láttam a Millióéves Hajó fedélzetén.

– És láttunk Hórusz-testőröket is szép számmal – tette hozzá Gary Meyers. – A legtöbbjük éppen ránk lövöldözött.

– Lehetséges, hogy a szetek és a hóruszok közti harc nem csupán legenda, hanem valóban történelmi esemény volt Ré birodalmában? –

Daniel az asztal fölé hajolt, olyan lelkesen beszélt. – Láttad volna Hathor reakcióját, amikor megpillantotta a hibernált szeteket. Úgy ejtette ki a nevüket, mint egy átkot.

– Klikkek – mondta vigyorogva Meyers. – Az egyetemi érdekcsoportokra emlékeztetnek.

– Vajon mit tudhatunk még meg a legendából? – folytatta Daniel. – Szet harcos volt a Millióéves Hajón, és az éjszaka szörnyei ellen harcolt. Tegyük fel, hogy Ré hamarabb bukkant rá a szetekre, mint az emberekre! Azután megérkezett a Földre, és néhány embert istenné emelt. Talán éppen azért találta ki az állatfejeket ábrázoló sisakokat, hogy ne legyen szembeötlő a különbség az emberek és a szetek között.

– Logikusan hangzik – ismerte el Meyers. – De később Hórusz és a többi istenség nem akart osztozni a hatalomban az idegen lényekkel. Ezért megsemmisítették

a

szeteket.

Bizonyára

ez

az

alapja

a

Szet-Hórusz-harcoknak.

– Kiirtották az egész fajt? – tűnődött szomorúan Daniel. – Van néhány egyiptomi legenda a vérszomjas Hathorról… Nagada titkos feljegyzései között is találtam rá vonatkozó utalásokat. Állítólag kiirtott egy egész kolóniát.

– Úgy véled, ő volt az, aki lemészárolta a szeteket? – kérdezte Gary Meyers.

– Hát nagyon meglepődött, amikor meglátta őket – felelte Daniel. –

Meglepett volt… és ijedt.

– Egy régi történet, modern folytatással. Tulajdonképpen ez kapcsolódik ahhoz a javaslathoz, ami miatt felkerestelek. Amint a szakfordítóim munkáját figyeltem, beláttam, hogy rengeteg technikai hieroglifét nem tudunk megfejteni. Arra gondoltam, hátha találunk további utalásokat itt a Földön. Talán sikerül még jobban szétválasztani a mitológiát és a történelmet. Szet népszerű isten volt a Nílus deltájának vidékén. Hátha a

szetek megbarátkoztak az egyszerű, becsületes emberekkel. Lehetséges, hogy újabb titkokra bukkanunk.

– És te leszel az, aki felkutatja ezeket – jegyezte meg Daniel. – Engem mindig csak bajkeverőnek tartottak. De te nemzetközi hírnevet szereztél magadnak.

– Igen, mint alapos, megfontolt archeológus. Mindig tudtam, hogy a Harvardon szerzett diploma hasznosnak bizonyul – mondta, majd elnevette magát. – Legalább ismerem az ellenséget.

*

A Millióéves Hajó fedélzetén Khonszu kifejezéstelen arccal állt a teremben, ahol Hathor eligazítást tartott. A hibernált testek újraélesztése megtörtént, és a hatalmas űrhajó idegen legénysége ismét a fedélzeteken sétált. A Hórusz-testőr ösztönös ellenszenvet érzett a kutyafejű lényekkel szemben.

De az érzései nem voltak olyan hevesek, mint Hathoré. Az asszony ügyesen leplezte gyűlöletét.

– Ré harcosai! – kiáltotta az istennő. A hangja betöltötte az egész helyiséget. – Hagytam számotokra egy kis időt, hogy leküzdjétek a hibernáció utóhatását. De bizonyára mindannyian kíváncsiak vagytok, hogy miért ébresztettelek fel benneteket, és uratok miért nincs itt.

Hathor rövid hatásvadászó szünetet tartott.

– A magyarázata egyszerű – mondta végül. – Lázadás!

Egy holografikus kép jelent meg Hathor feje fölött, amelyen felháborodott embertömeget lehetett látni. A tömeggel szemben Ramszesz-testőrök sorfala állt. A Ramszesz-testőrök még az Első Időkben éltek, nem viseltek sisakot, mint később a Hórusz-testőrök, csupán vörös vászonból készült fejvédőt, a kheprent, a fegyverzetüket pedig mindössze egy dorong alkotta.

A lázadó tömeg nekirontott a kordonnak. A fellahok arca eltorzult a haragtól, de kiáltásaikat nem lehetett érteni, mert Hathor szándékosan letompította a hangerőt. Nem akarta, hogy a szetek megtudják, valójában mi robbantotta ki a lázadást. Az igazság ugyanis az volt, hogy a testőrök

“önkénteseket” gyűjtöttek egy új kolóniára, aminek érdekében elválasztották egymástól a családtagokat.

A Ramszesz-testőrök hevesen ütlegelték a tömeget, de a kordon hamarosan feloszlott, és végül a túlerő lehengerelte őket.

Khonszut meglepte, hogy az egyszerű fellahok ilyen heves támadásra képesek. Ez a felismerés ugyanolyan megdöbbentő volt számára, mint az, hogy vastag, vörös bundájú, kutyafejű lények két lábon járnak, és a birodalom nyelvén beszélnek. De Khonszu már látta az Abydoson, hogy a lázadók jól képzett Hórusz-testőröket öltek meg.

Hathor bizonyára sok lázadót látott, hogy ilyesmivel törődjön. Egy ilyen lázadás miatt kellett bezárni a földi Csillagkaput is. Khonszu azon is elgondolkodott, hogy a Földön maradt vademberek milyen hihetetlen technikai fejlődésen mentek keresztül, miután magukra hagyták őket.

– A lázadók csapdát állítottak nekünk – folytatta Hathor. – Megvárták, míg sok testőr, valamint technikus átment a Csillagkapun, hogy egy új terven dolgozzon, és akkor lecsaptak rájuk. Lezárták a Csillagkaput, így nem tudtunk erősítést küldeni, a testőröket és a szeteket pedig lemészárolták.

A hallgatóság felmorajlott.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte az egyik szet. – A védelmünket mindig jól megszervezték.

– Árulás révén – válaszolta Hathor. – A lázadók kihasználták a jóhiszeműségünket. A haderőnk már csak néhány védelmi állást tart kézben.

A hatalmas Ré isten rám bízta ezt az amulettet, hogy jöjjek ide, és vigyek segítséget. – Az asszony a mellei közt függő medálra mutatott. – Sok Hórusz-testőrrel indultam útnak, de a lázadók elpusztították őket, és már elkezdték betemetni a Csillagkaput. Időközben a kapcsolat teljesen megszűnt a Földdel. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, el kell jutnunk a Földre. Ré isten és a ti népetek várja, hogy megmentsük őket. Kemény harcra készüljetek, bátor szetjeim! Nagyszámú, erős ellenséggel állunk szemben.

*

Az életre keltett szetek között álló Nekhti, Usabti fia gyanakvóan nézte az asszonyt. Érezte, hogy fogai kivillannak ajkai közül. Egy cseppet sem bízott benne. Ré birodalmában túl sok ígéretet kaptak, amelyek közül egyet sem teljesítettek.

Amikor a haldokló lény, aki később Ré istennek nevezte magát, megérkezett a szetekhez, a bolygójuk egy ökológiai katasztrófa küszöbén állt. Ré megígérte nekik, hogy egy másik bolygóra költözteti őket, ha segítenek neki.

A fajuk maradék képviselőit elhelyezték ennek a hatalmas hajónak a fedélzetén, és útnak indultak. Hamarosan egy bolygóhoz érkeztek, amely gazdag volt és érintetlen… bár félvad törzsek éltek rajta.

Nekhti irányította a hajó leszállását, miközben Ré a felszínre ment, hogy tanulmányozza az őslakókat. A gigantikus űrhajó láttán valamennyi ember elmenekült, kivéve egyet.

Ré beleköltözött a primitív földlakó testébe, aki bátran és kíváncsian nézte az űrhajó leszállását. Ezután Ré azt az utasítást adta a szeteknek, hogy készítsenek különös készülékeket, amelyek segítségével kiválogathatják a legkiemelkedőbb képességű embereket. Rének szüksége volt humán segítőkre, akik az ő fejlett technikája révén rabszolgasorban tartották az embereket.

A humánok megtalálása után Nekhti és társai kérték Rét, hogy teljesítse ígéretét, és adjon nekik egy bolygót, ahol letelepedhetnek. De Ré mindig újabb feladatokat bízott rájuk, és nem akarta elengedni őket addig, míg azokat végre nem hajtották.

Usabti kételkedett abban, hogy Ré betartja a szavát, és Nekhti félt, hogy az apja meggondolatlanságot fog tenni. Usabti nem árult el semmit a fiának a terveiről, mivel Nekhti Ré egyik testőre volt. Ezért nem tudhatta, mit forgat a fejében az apja. De úgy látta, hogy Ré gyanakodni kezdett.

Valószínűleg ezért választotta ki Nekhtit, a legbizalmasabb szolgákból álló legénység parancsnokául. Nem sokkal később a személyzetet hibernáltak, és az űrhajó elfoglalta helyét az intersztelláris térben.

De most kiderült, hogy lázadás történt, amelyet nem Usabti és a szetek robbantottak ki, hanem a humán rabszolgák, akiknek munkája fenntartotta a birodalmat.

Usabti gyakran hangoztatta, hogy nem kell a fellahokat olyan keményen dolgoztatni, a gépek elvégzik helyettük a munka jelentős részét. De a maszkot viselő emberek, mint ez a harcos szuka, nem értettek egyet vele.

Nem is csoda, hiszen ők irányították, fegyelmezték a rabszolgákat.

Rabszolgák nélkül pedig nem lett volna szükség rájuk.

Nekhti visszagondolt az imént látott képsorokra. A fellázadt emberek arckifejezése elárulta, hogy halálra dolgoztatják őket. Ilyen körülmények között természetes, hogy fellázadnak.

Nekhti arra is felfigyelt, hogy az asszony mélyen hallgatott a lázadást kiváltó okokról. De egy dolog biztos volt. Sokkal több volt a földi lázadás mögött, mint amennyit az asszony elárult az űrhajó legénységének.

Nekhti elhatározta, hogy mindenáron kideríti az igazságot…

*

– Kérem, foglaljon helyet, dr. Moench! – mondta udvariasan, bár különösebb lelkesedés nélkül Daniel. Az elegánsan öltözött professzor kimért mozdulatokkal elhelyezkedett a vendégek számára odakészített fotelben. Az idős professzor úgy festett, mint Hercule Poirot és a Télapó különös keveréke. Apró, tojás alakú fejéből szúrós, kék szem meredt elő, rózsaszínű arcát fehér szakáll keretezte.

Daniel Jackson már találkozott Julius Moench nevével. A professzor egyike volt a “Titkok Mesterei”-nek, a Krisztus előtti korok tudósa volt, Daniel legfőbb bírálója, amikor a fiatal archeológus nyilvánosságra hozta a Nílus menti civilizációk eredetére vonatkozó elméletét.

Moench kedvenc szakterülete a filológia volt. Kutatásai folyamán arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberiség eredetileg egy nyelven beszélt.

Ma már sok szaktekintély foglalkozik ezzel a kérdéssel, de az alapgondolatot Moench fogalmazta meg a Bábel előtt című munkájában.

Moench később földönkívüli lények megjelenésével, emberek, hajók, repülőgépek eltűnésével is foglalkozott. Megmagyarázhatatlan esetekre próbált tudományos megoldást találni. Ily módon kerültek a birtokába a nagy Charles Fort feljegyzései.

Munkáiban Moench gyakran hivatkozott Fort felfedezéseire.

Daniel azonban nem volt a megmagyarázhatatlan jelenségek rajongója, és Moench egyetlen publikációját sem olvasta.

– Kedves öntől, hogy fogadott – mondta Moench. – Tudom, hogy neheztel rám, amiért mellőztem a kutatási eredményeit a publikációimnál.

– Az írásait pedig nagy példányszámban jelentették meg, különösen Európában – szólt közbe Daniel.

Moench sűrűn pislogott.

– Mégis irigynek kéne lennem önre, dr. Jackson. Maga azon ritka kutatók közé tartozik, akinek az állításai beigazolódtak. Én megjósolom – vagy inkább figyelmeztetem –, hogy az ön neve szerepelni fog a jövő okkult irodalmában. Maga olyan lesz, mint Galilei vagy Semmelweis. De ön nemcsak megelőzi korának tudományos ismereteit, hanem elméletei még élete folyamán beigazolódnak, és learathatja a diadalt.

– Köszönöm a jókívánságait, dr. Moench. De talán térjünk a tárgyra…!

– Én egy hivatásos mániákus vagyok – kezdte Moench. – Tizenöt nyelven beszélek, de alig fordítottam valamit a Bábel előtt című munkám elkészítéséig. Tulajdonképpen az a fajta ember vagyok, aki szeret

kérdéseket feltenni, de a válaszokat másra bízza. De azok a kérdések, amelyeket ön felvetett…

Moench megrázta kopasz fejét.

– Ha az ókorban idelátogató asztronauták elmélete helyes, akkor mi lehet az, amit a tudományos magyarázatokkal besöpörtek a szőnyeg alá?

– Nagyra értékelem az érdeklődését, doktor, de én már megszereztem a legképzettebb egyiptológust, aki az ókori kultúra eredetét kutatja.

Moench nevetve felemelte a kezét.

– Ó, én nem vágyom hivatalos kinevezésre. Komoly akadémikusok bezárják az ajtajukat, amikor meglátnak. Én egészen mást ajánlok. A gyorsaságot. Képzeljen el egy nemzetközi sportversenyt! Mekkora előnnyel járna alkalmazni valakit, aki valamennyi sportoló nyelvét ismeri?

A kis ember szeme ismét pislogni kezdett.

– Emellett, sohasem tudhatja, mivel kerül szembe. Charles Fort jegyzetei számtalan különös adatot tartalmaznak, amelyek hasznosak lehetnek.

8. fejezet

A SZÍNFALAK MÖGÖTT

A Washington-emlékműtől a Capitolium felé vezető úton sétálva Travis ezredes tizenhárom hatalmas épületet látott. Ezek közül kilencben múzeum működött, mint a Smithsonian Alapítvány része.

– Hihetetlen, hogy egyesek nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel –

dünnyögte az ezredes.

James Smithson törvénytelen gyermeke volt egy embernek, aki herceg lett. A herceg a fiút tette meg örökösének, és apja halála után James hatalmas vagyonhoz jutott, amelyet élete folyamán tovább gyarapított. Neki viszont nem lévén örököse, a teljes vagyonát az Egyesült Államokra hagyta, amelyet sohasem látott. Csupán azt a feltételt szabta, hogy vagyona az emberi tudást szolgálja.

Travis úgy hallotta, hogy Smithson kriptája abban a vörös téglákkal kirakott kastélyban van, amelyikhez éppen közeledett. Ez volt a Smithsonian Alapítvány első épülete, most turistalátványosság és az alapítvány adminisztrációs központja.

Travis azt remélte, hogy itt teljesítik kérését.

A kurátor irodájának berendezését antik bútorok alkották.

Az üdvözlése udvarias volt, bár kissé formális.

– A gyűjteményünk mindig az érdeklődők rendelkezésére áll. De nem tudom, hogy jól értettem-e a kérését, Travis ezredes.

– Lényegében ugyanaz, mint amit előadtam az Űrkutatási Múzeumban is

– válaszolta Travis. – Szeretnénk a védelmi rendszerünk kiépítésénél felhasználni az Enterprise-t.

A kurátor értetlenül pislogott, mintha ismeretlen nyelven beszéltek volna hozzá.

– Hallottam róla, hogy az űrsiklókat védelmi célokra akarják felhasználni, de azt hiszem, más űrsiklók is a rendelkezésükre állnak.

– Az Enterprise aktív szolgálatba lép – jelentette ki határozott hangon Travis.

A kurátor szeme feltűnően pislogni kezdett, mintha morzejeleket továbbított volna. Mi történhet még ezután? – kétségbeesett arckifejezése ezt a kérdést sugallta. A kormány Szent Lajos lelkét fogja követelni a légipostai szolgálat segítésére?

– De… tudomásom szerint az Enterprise-t már régen kivonták a forgalomból. A legtöbb berendezését kiszerelték.

– Annál jobb. Legalább nem kell bajlódnunk vele. Úgyis a legmodernebb berendezéseket szereljük be. Remélem, a papírmunkát gyorsan elvégezzük, és nem kell magasabb fórumokhoz fordulnunk. A legfelsőbb bíróság jóváhagyta a kérésünket. És szerencsére az alelnök is támogat minket.

– Ha valóban nemzeti érdekről van szó… és valóban nélkülözhetetlen az önök számára…

Travis lágyabb hangot ütött meg.

– Az Enterprise-nak lehetőséget adunk, hogy újabb dicsőséges úton vegyen részt. Mindannyian büszkék leszünk rá, amikor nemzeti hősként fog visszatérni ide a múzeumba.

Feltéve, ha túléli az antigravitációs hajtómű tesztjét és a csatát – gondolta Travis.

*

– Biztos, hogy a keresett rész itt van valahol – jelentette ki a müncheni archeológus, aki úgy nézett ki, mint egy végtagokból és hosszú orrból álló emberi karikatúra. Gary Meyers mégis úgy vélte, hogy nevetséges külleme ellenére dr. Schmitt kiváló egyiptológus volt, és olyan memóriával rendelkezett, mint egy komputer.

Meyers emlékezett egy konferenciára, ahol a professzor megcsillantotta bámulatra méltó memóriáját, leírva egy oldalnyi hieroglifát, miután

egyetlen pillantást vetett rá. Gary ebben a csalhatatlan memóriában bízott, miközben poros lépcsőkön és még porosabb alagsori folyosókon haladtak egyre lejjebb.

– Sok évvel ezelőtt történt – mondta Schmitt különös akcentussal beszélve az angolt. – Ezeket a raktárhelyiségeket nem használja senki a légitámadások óta. Csupán a legjelentéktelenebb holmikat tartják itt.

A keresett helyiségbe értek. A lámpa fénye nem jutott el a távolabbi tárgyakig, azok sötétben maradtak.

Amint Meyers körülnézett, látta, hogy Schmitt megfelelően jellemezte a környezetet. Szkarabeuszbogarak görgették galacsingolyóikat a nyirkos homokon, a falakat a dinasztiák korát megelőző időkből származó hieroglifek borították.

Schmitt hosszú ormányával beleszimatolt az áporodott levegőbe.

– Úgy tűnik, találtunk valamit – mondta.

Meyers hálát adott a német precizitásnak.

– Itt kell lennie azoknak a hieroglifáknak, amelyeknek a fényképét megmutatta.

Daniel Jackson egyszer már járt ezekben a kazamatákban, és készített néhány felvételt. Gary Meyers emlékezett rá, hogy felcsillant Schmitt szeme, amikor meglátta a dinasztiák kora előtti feljegyzéseket.

– Nézze csak! – kiáltotta izgatottan Schmitt, néhány kődarabra mutatva.

Benyúlt a zsebébe, és elővett egy kis zseblámpát.

A lámpa fényénél Gary a hieroglifákat tanulmányozta. Az írás mintha a szeteknek szólt volna. Azután következett egy valószínűtlen utalás, amely az istenek nyugati központjára vonatkozott, majd néhány technikai szimbólum. Ezek között Gary felfedezte az “istenerő” kifejezést, valamint azt a hieroglifét, amelyet Ré birodalmában az energiafegyverekre alkalmaztak.

Schmitt a falra írt szöveg felé fordította a lámpája fénycsóváját.

– Ezeket a jeleket egy expedíció tagjai fedezték fel a harmincas években, akik a Nílus deltájának keleti vidékét kutatták – mondta Schmitt. – Az archeológusok egy ősi síremlék darabjaira bukkantak, amely nem illett a dinasztiák korába. Ezért úgy vélték, hogy a felfedezésük hamisítvány.

– Nagyon szeretném látni annak az expedíciónak a feljegyzéseit –

tűnődött Meyers.

– Gondolja, hogy érdekelné a barátját, dr. Jacksont? – kérdezte Schmitt.

– A Nílus deltája volt a szetek legerősebb területe – válaszolta Meyers. –

És a folyó időszakos megáradása miatt ez lett Egyiptom mezőgazdasági központja. A hagyomány szerint a szetek voltak a keleti terület istenei. És

Danielnek a Millióéves Hajón tett látogatása óta bebizonyosodott, hogy ennek a hagyománynak valós alapja van.

Gary végignézte a többi felvételt, próbálta megtalálni a hiányzó láncszemet. Igen, Danielt biztosan érdekelni fogja ez, gondolta.

*

Igen nyugtalanítónak látszó beszélgetés várt az amerikai nagykövetre.

– Ön az Űrvédelmi Egyezményről akar tárgyalni? Hónapokkal korábban kellett volna megtenniük, mielőtt úgy döntöttek, hogy megsértik.

– Nincsen szó az egyezmény megsértéséről – védekezett a diplomata. –

Csupán néhány tervünket akarjuk megvalósítani. Mégpedig sürgősen, hogy meg tudjuk magunkat védeni.

– Megvédeni magunkat? Mivel szemben? Idegen lények támadásától, mint a sci-fi filmekben?

– A legjobb szakembereink tanulmányozták azokat az embereket és állatokat, amelyek az Abydosról érkeztek. Ezek valóságosak, mint ahogy a világot fenyegető támadás veszélye is az.

– Könnyű az elnöküknek erről beszélni. Neki csak egy párt ellenállásával kell számolnia. És a hadiipari kiadásaik mindig is csillagászati összegeket mutattak, még akkor is, amikor a fegyverkezésnek nem volt semmi értelme.

A mi politikai rendszerünkben tucatnyi párt szerepel, és ezek fele sem hisz a veszély komolyságában.

A politikus legyintett a kezével, amint a nagykövet szóra nyitotta a száját.

– A magam részéről nem hiszem, hogy az elnökük hatalomhajhász. De ő

sem lesz mindig elnök. Nem beszélhet a következő kormányok nevében.

Nem tartom szerencsésnek, hogy ekkora hatalom összpontosuljon egy vagy legfeljebb két nemzet kezében.

– De ha ez a hatalom nem koncentrálódik, akkor nem lesz elég hatékony

– mondta végül a nagykövet.

– Tehát meg kell bíznunk önökben a krízis idején. De vajon meddig?

Ekkora hatalommal felruházni önöket olyan, mintha szabadon engednénk egy lángelmét, majd összetörnénk a lámpát.

*

Meleg sivatagi levegő áramlott be az ablakon. De a mullah igen komolyan vette a hagyományokat. Sohasem használt légkondicionáló berendezést.

De a tiszt bizonyára megszokta a komfortot. Izzadságfoltok tarkították az egyenruháját, miközben az ösztövér szent ember előtt állt.

– Tehát nem elégszik meg a Nagy Sátán azzal, hogy ledobja bombáit és elküldi repülőgépeit, hogy megbüntessék az ellenszegülőket – mondta a mullah. – Most sorra elpusztítja a békés világokat, beszennyezve az eget, és fenyegetve az igazhitűeket.

– Pedig az egyik világ és az ott élő idegenek figyelemre méltók –

válaszolta a tiszt.

– Nem létezik más igazság, csak amit a szent feljegyzések tartalmaznak –

jegyezte meg az idős ember. – De ha ez az átjáró, amely távoli világokba vezet, létezik, akkor máshol is élnek emberek.

– És mi ez az invázió, szent ember, amelyre az írás figyelmeztet minket?

– Az idegenek eljönnek, hogy legyőzzék a Nagy Sátánt, és ez jó dolog.

Amíg a hitetlenek egymással harcolnak, a mi ügyünk felvirágzik.

– Csakhogy, szent ember, az idegenek talán minket is fenyegetnek… és a szent helyeket.

– Ha a hitetlenek azt teszik, akkor… – a mullah hirtelen kézmozdulatot tett.

– De az idegenek olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek egész városokat képesek elpusztítani! – kiáltotta a tiszt. – Láttunk róluk filmfelvételeket. Ellenük nem tudjuk megvédeni a szent városokat.

– Többet kell megtudnunk a világokat összekötő kapuról – jelentette ki a mullah. – Keressétek meg az ősi feljegyzések között az átjáró megnyitásának titkát! Nagyszerű lenne eljutni más világokba.

Az idős ember néhány másodpercig tűnődött.

– Ami azt illeti… még a próféta is elment Hegirába.

*

Daniel Jackson az elmúlt hónapok során hozzászokott a rivaldafényhez.

Elfogadta a megváltozott körülményeket, a lámpák erős fényét, a riportereket, és már a smink alatt sem érezte magát olyannak, mint egy zombi, amelyik idétlen jegyzetfüzettel a hóna alatt téblábol a színpadon.

Bár a riporterek támadását még mindig olyannak találta, mintha cápáktól hemzsegő medencében lenne. Sohasem tudta, mikor tépik le a lábát.

Danielt egyre több kérdéssel ostromolták, mióta a katonai kutatócsoport munkája napvilágra került. Szerencsére a tömegtájékoztatásnak ez a része Kerriganre és néhány szenátorra hárult. Őket elsősorban azért támadták, mert az emberek úgy vélték, az Egyesült Államok vezető szerepet akar

betölteni a védelmi rendszer kialakításában. “Amerika mindenek felett.” De Kerrigan igazi háborús veterán volt, tehát tudta, mit jelent a háború egy ország és egy egész bolygó számára.

Daniel bizonyos fokig egyetértett a környezetvédő Pamela Throckmorton véleményével, hogy nem szabad atomfegyvereket telepíteni az orbitális védelmi rendszerbe. De azt is tudta, ha nem sikerül Hathor támadását megállítani a világűrben, nem lesz szükség többé környezetvédőkre.

– Az 1967-es egyezmény értelmében tilos tömegpusztító fegyvereket orbitális pályára juttatni – mondta Miss Throckmorton. – Pedig önök pontosan ezt tervezik.

– Összesen 144 harcálláspontot tervezünk, amelyek mindegyike a felszín másfél millió négyzetmérföldnyi területét védelmezi. Véleményem szerint még több harcálláspontra lenne szükség, de csak ennyit tudunk elkészíteni és felszerelni a rendelkezésre álló idő alatt.

Throckmorton pillantása majdnem keresztüldöfte Danielt.

– Nem értem, hogyan beszélhet így egy harminc éve kötött nemzetközi egyezmény megszegéséről.

– Amikor az az egyezmény létrejött, még nem sejtettük, hogy egyszer ilyen fenyegetéssel állunk majd szemben.

– De az egyezmény arra is vonatkozik, hogy a világűrben lévő

támaszpont nem fenyegetheti a bolygó felszínén élő emberek biztonságát.

Márpedig, ha ez az űrhajó valóban megjelenik a Föld közelében, és a védelmi rendszer tüzet nyit, az ellencsapás milliós városokat pusztíthat el.

– Ez az okoskodás kezd olyanná válni, mint a kiscsirke elmélete a környezeti hatásokról – jegyezte meg Daniel. – Ha nem védjük meg magunkat, az egész égbolt ránk szakad.

– Rendkívül elmés megállapítás, dr. Jackson. De történetesen van egy valóságos eset, amikor egy atom meghajtású műhold – szerencsére nukleáris töltet nélkül – lezuhant. Ez a szovjet Kozmosz-954 katasztrófája volt, amely 1978-ban lépett az atmoszférába, majd felrobbant, és 48000

négyzetmérföldnyi területet szórt be radioaktív hulladékkal.

– Ez a terület Észak-Kanada tundravidékéhez tartozik – fejezte be az eszmefuttatást Daniel. Ő is elkészítette a házi feladatát.

– Mi történik akkor, ha ez a katasztrófa megismétlődik egy nagyváros felett?

– Maradjunk egyelőre az 1978-as esetnél, és nézzük meg, mi történt a katasztrófa után! – mondta Daniel. – Tárgyalások kezdődtek a Szovjetunió

és Kanada között, amelyek eredményeként Kanada hatmillió dollárt kapott a terület megtisztításához szükséges költségek fedezésére.

Pamela Throckmorton tovább erőltette az elméletét.

– De ha mondjuk New York közelében zuhan le az űrállomás, a radioaktivitás következtében a lakosság jelentős része elpusztul.

– Ha a háborúkat a környezeti hatások tanulmányozása alapján vívnák, akkor a Luftwaffe nem bombázta volna végig Európát a II. világháború folyamán, nem vetettünk volna be napalmot Vietnamban, nem dobtunk volna atombombát Hirosimára és Nagaszakira.

Daniel szomorúan nézett a környezetvédőre.

– Japán teljes szárazföldi hadereje még sértetlen volt 1945-ben. Ha nem dobjuk le az atombombát, el kell foglalnunk a szigetországot. A háború két évvel tovább tartott volna, és még legalább másfél millió amerikai katona esett volna el a harcok során. Tehát alaposan át kell gondolnunk, hogy mit nyerhetünk azon, amit vesztünk. Daniel rövid tűnődés után folytatta.

– Érdemes lenne beszélnie az abydosiakkal… Ré rendkívül gonosz birodalmat alakított ki. Az istenként tisztelt vezetők önkényuralomban tartották a rabszolgákat. Gondolja, hogy ezeket az önjelölt isteneket különösebben érdekli a környezetvédelem? Nézze meg, mit tett Hathor az Abydossal! És milyen iszonyú munkával építették fel a piramist, pusztán azért, hogy leszállóhelyet készítsenek Ré űrhajója számára.

– A Nagy Piramis… – kezdte Throckmorton, de Daniel közbevágott.

– Ez volt az elsődleges funkciója. Ugyanilyen piramist találtunk az Abydoson, amelynek építése számtalan emberéletet követelt. Tökéletes leszállóhely volt Ré repülő palotájának, és annak az űrhajónak, amivel Hathor megérkezett.

Továbbra sem hagyta, hogy a környezetvédő okoskodása kizökkentse a gondolatmenetéből.

– Ha már itt tartunk, szeretném, ha elolvasná egy bányászati szakértő

véleményét az abydosi bányákról. Az ércet külszíni fejtéseken termelték ki, és a több száz láb mély, mérföld átmérőjű krátereket az érclelőhelyekhez az űrhajó sugárágyúi készítették. Az egész bolygó felszínét ilyen kráterek borították. Nem hiszem, hogy közben gondoltak a környezetvédelemre.

– Nem tudom… – kezdte Throckmorton, Daniel azonban leintette.

A fiatal archeológus elővett a zsebéből egy csillogó tárgyat és az asztalra helyezte. Az aranyszínű, kristályos anyag olyan volt, mintha átlátszó aranytömb lett volna, és egybeolvadt egy fekete sziklával.

– Ez az utolsó tárgy, amely átjött a Csillagkapun – mondta Daniel. – Az Abydoson bányászott aranyszínű kvarc kristály, ez képezi Ré

technológiájának alapját. Nem tudjuk, mi lehetett ez a tárgy, és mi történt vele, mielőtt átjött a Csillagkapun. De a fekete anyag olvadt bazalt, vagyis megszilárdult láva. Mielőtt az átjáró megsemmisült, a Csillagkapu környéke vulkánná alakult. Erre pedig csak egyetlen magyarázat létezik. A hatalmas űrhajó, Hathor irányítása alatt, elpusztította a Csillagkaput és a piramist. A fegyver olyan energiával rendelkezik, hogy megolvasztotta a bolygó szilárd kérgét, és a lövés ereje a magmáig hatolt.

Daniel feldobta az összeolvadt kvarcot és bazaltot, majd elkapta, és a zsebébe dugta.

– Mit szólna hozzá, ha vulkánná alakulna egy több millió lakosú nagyváros? – kérdezte, majd Pamela Throckmorton szemébe nézett. – Vagy egyetért velem abban, hogy egy ilyen energiafegyverekkel rendelkező

űrhajó maradjon minél távolabb a bolygó felszínétől?

9. fejezet

KEMÉNY SZAVAK

Larry Ingalls csendesen káromkodott; esetlen kesztyűjével alig tudta megfelelőképpen használni a szerszámot.

– Micsoda hülye ötlet – dünnyögte –, hogy a szerelési munkákat víz alatt gyakoroljuk.

Ismét megpróbálta egymáshoz illeszteni a két alkatrészt, de a keze lecsúszott a támasztékról, és Larry elsodródott a lendülettől.

Megkapaszkodott a vázszerkezet gerendájában, és visszahúzta magát.

Azután újra próbálkozott.

A teljes asztronautaegység a Johnson Űrközpont hatalmas medencéjében dolgozott egy harcálláspont modelljének összeszerelésén. A Freedom vázszerkezetének felépítése után következett a napelemek, a legénységi modul, a fegyverzet és az atomreaktor elhelyezése.

Ha nem sikerül összeállítaniuk ezt a szerkezetet, az űrállomás többi részével kár próbálkozniuk.

Larry megszorította a csavarkulcsot, majd elfordította… azután ismét engedett a szorításon. Káromkodásai egyre fennköltebb kifejezéseket tömörítettek.

– Larry! – szólalt meg egy hang a sisakjában. – Azt hiszem, jobb, ha ezt a megjegyzést nem vesszük fel.

– Elnézést! – felelte Ingalls. – Ez a ruha nagy rám. Az Apolló-program idején minden űrruhát a viselőjére terveztek. Most meg mindenből extra méretet gyártanak, mert abba a kicsik is meg a nagyok is beleférnek.

Larry alacsony termetű fickó volt, ezért is választották ki erre a feladatra.

A szerelési munkában részt vevőket Mir típusú űrállomáson helyezték el, ahol elég szűk volt a hely.

– Csak vigyázz, el ne törj valamit! – figyelmeztette a csoport parancsnoka. – Az a szerkezet több mint tízmillió dollárba került.

Larry tovább bénáskodott esetlen kesztyűjében. Végül kicsúszott a kezéből a szerszám, és tovaúszott.

– Jobb, ha feladod – mondta tréfásan a parancsnok.

Larry nagyot sóhajtott, azután bekapcsolta űrruhájának fúvókáit, és visszatért a legénységi modulba. Amint bezárult mögötte a nehéz vasajtó, és a zsilipkamra feltöltődött levegővel, levette magáról az űrruhát.

– Még szerencse, hogy a bázist nem neked kellett összeszerelned, mert akkor komoly bajban lennénk – vigyorgott a parancsnok.

Larry megadóan bólintott.

– Talán jobb lenne, ha inkább űrsiklót vezetnék.

*

Barbara Shore kinézett az űrsikló modelljéből; Mitch Storey a kontrollpanel utolsó alkatrészét tette a helyére. A panel megegyezett az űrsikló műszerfalával, csupán egy joysticket kapcsoltak hozzá, amelyet egy jól képzett űrsiklópilóta irányított.

– Remélem, meg tudja csinálni! – mondta Barbara az asztronautának, aki a panel mellett állt. – Hamarosan kifogyunk a modellekből.

– Talán most sikerül az energiaellátást megfelelően szabályoznunk –

sóhajtott Storey.

Miután a kutatócsoportnak sikerült üzembe helyezni az antigravitációs hajtóművet, azzal kezdtek foglalkozni, hogy irányítani tudják az űrsikló mozgását. Az udadzsítek szinte akrobatikus mutatványokra voltak képesek, tehát valami módon irányítani lehetett a mozgást.

Hosszas kísérletezések révén eljutottak odáig, hogy az űrsikló lebegett.

De a munka neheze ezután következett. Félre kellett tenniük az aerodinamikai szabályokat, az űrsiklót nem irányíthatták oly módon, mint egy repülőgépet, mivel a világűr vákuumában is manővereznie kellett. Tehát kocka alakú légi járművet is készíthettek volna ezzel a hajtóművel, amelyet tréfásan “repülő frizsider”-nek neveztek.

Mindenekelőtt azzal próbálkoztak, hogy érzékelőket helyeztek el a modell felszínén, hogy megállapítsák, repülőgépként működik-e. Mitch Storey mint amatőr pilóta vállalkozott az első felszállásra, és sajnos alaposan összetörte magát.

Azután a sikló modelljét űrhajóként próbálták használni, és érzékelőket helyeztek el a fúvókákban. De ez a kísérlet is kudarccal végződött.

Ezúttal elhatározták, hogy a hajtómű minden részéhez vezetékeket csatlakoztatnak, amelyeket összekötnek a kontrollpanellel. Amint ráadták az energiát, a gép lassan felemelkedett.

– Úgy tűnik, irányítható – mondta az asztronauta. – Megpróbálom gyorsítani és lassítani.

A gép tökéletesen követte a joystick mozgását. Az asztronauta egyre ügyesebben irányította a modellt.

– Kicsit szokatlanok a manőverek, de bele lehet jönni. Különösen a függőleges le-és felszállás megdöbbentő.

A pilóta csökkentette az energiát, és a gép leereszkedett a hangár betonjára. Az utolsó métereken nem lassult megfelelő mértékben, ezért nagy csattanással ért földet, de szerencsére egészben maradt.

– Kemény leszállás volt – mondta a pilóta. – Nem működött a fékezőrendszer.

– Odáig még nem jutottunk el – jegyezte meg Barbara. – Köszönjük a segítségét. Most már tudjuk, hogyan lehet irányítani az űrsiklót. Megfelelő

komputerprogramot fogunk készíteni, és majd szimulátoron lehet gyakorolni.

– Egy problémát máris felvethetek – mondta az asztronauta. – A modell hasonlít az űrsikló alakjára. Némi módosítással alkalmas lesz arra, hogy bármilyen tárgyat orbitális pályára juttasson.

– Igen – vigyorgott Barbara. – Azt hiszem, egy-egy útja során alkalmas lesz a sikló tíztonnás önsúlya, valamint a legénység és a rakomány szállítására.

Az asztronauta vállat vont.

– Ebben nem kételkedem. Inkább az aggaszt, ami utána következik.

Szállítóeszköznek kiválóan alkalmas, de nagyon messze van attól, hogy vadászgép legyen.

*

A floridai űrközponttól keletre, a Bermudaháromszögben a megfigyelőrendszer ismét érzékelte az összetéveszthetetlen antigravitációs energiahullámok pulzálását.

Ez már nem lehetett véletlen. A régi program aktiválódott. Az energiatermelő egységek, amelyek tízévenként keltek életre, most teljes készültségre kapcsoltak.

A passzív hálózat aktív érzékelőrendszert helyezett üzembe. Viszonylag nagy forgalmat érzékelt az óceán felszínén és a levegőben. Újabb belső

parancs hatására még több energiatermelő egységet kapcsolt be, majd aktiválta a fegyverrendszert.

Amint az energiatermelés elérte a megfelelő szintet, ellenőrizte a betáplált programokat. Meglepetten tapasztalta, hogy az adatok hiányosak.

A diagnosztikai rendszer több területen fedezett fel hiányosságokat a memóriában. A problémák okát abban látta, hogy túl hosszú ideig volt nyugalmi állapotban.

A kitörlődött információkat megpróbálta a memóriája komplex adatbankja révén pótolni.

A légi és a felszíni forgalom az utolsó száz év folyamán ugrásszerűen megnövekedett a hálózat által érzékelt területen. Néhány alkalommal a felette elhaladó hajókat és repülőgépeket tévesen céltárgynak vélte és megsemmisítette.

Ennek ellenére a forgalom üteme továbbra sem változott, bár ezt érthetetlennek találta.

Mindenesetre úgy vélte, hogy az információkat továbbítania kell a Központi Irányításnak, több ezer mérföldre keletre…

*

Az ősi rendszer központi egysége sokkal mélyebben és tovább aludt, mint a Bermudaháromszögben elhelyezett érzékelőrendszer. Szendergését csupán távoli földrengések és termonukleáris robbanások szakították meg.

Ez utóbbiakat csak az elmúlt ötven év során tapasztalta.

A Kisebb Szárazföldről érkezett adatok alapján a Központi Irányítás megkezdte a távoli érzékelőállomásokról érkezett információk folyamatos feldolgozását. A legtöbb állomás nem létesített kapcsolatot az úszó és repülő

objektumokkal, ennek ellenére néhányuk, mint a Nagyobb Szárazföld partja közelében elhelyezett egység jelentése szerint több objektumot megsemmisítettek.

A növekvő forgalom nem szerepelt az eredeti programban. A Központi Irányítás parancsot adott az állomásoknak újabb érzékelők aktiválására. Az új érzékelőrendszerek figyelemmel kísérték a járműforgalmat a bolygó felszínén, és azon túl.

Hatalmas mennyiségű adat érkezett be. Több ezer hajó az óceánokon és a víz alatt, még ennél is több repülőgép, és orbitális pályán keringő

mesterséges holdak százai…

A Központi Irányítás döbbenten kezdett hozzá a beérkezett adatok értelmezéséhez.

Hihetetlen mennyiségű gépezet, és egyik sem küldi felé a jól ismert jelzést…

*

West tábornok diadalmas arccal lépett be Jack O’Neil irodájába.

– Jó hírek – mondta. – Az elnök végre jóváhagyta az űrprogramot.

– Biztosan a közelgő választások befolyásolták – jegyezte meg O’Neil.

– Nem mutatkozhat gyengének, ha a nemzet biztonságáról van szó.

Valamit tennie kellett az űrből jövő invázióval szemben.

O’Neil bólintott.

– És a Kongresszus?

– Sokan támogatják a tervünket. Kerrigan mindent elkövet, hogy szövetségeseket találjon. És Foyle kampánya is számtalan hívet toborzott. A Kongresszus olyan, mint egy aréna.

O’Neil nagyot sóhajtott.

– Tehát aki komolyan vette a fenyegetést, arra számíthatunk.

10. fejezet

KOCKÁZAT ÉS VESZTESÉGEK

Oleg Kuzma, a két űrhajós egyike, aki szolgálatot teljesített a Miren, beúszott a főmodulba, ahol a társa, Nyikolaj Galitszki éppen rögzítette magát az asztalhoz.

– Elment – mondta egy tubus élelmiszer-sűrítményt szürcsölve.

Kuzma bólintott, a modul távoli részében elhelyezett műszerfal felé pillantva.

– Figyeltem – felelte, miközben kibontott egy adag dehidrált tojásrántottát. – Félelmetes, milyen simán mennek az űrsiklók az új hajtóművel. Most van tizennyolc óra időnk, míg az amerikaiak a saját állomásukon dolgoznak.

Galitszki vállat vont.

– Azt hittem, hogy két hónap alatt megszokom őket.

– Egyetlen jó dolgot találok abban, ha nyolc amerikai van a fedélzeten –

jegyezte meg Kuzma.

– Rengeteg a hely, amikor elmennek dolgozni.

– Állati büdös tud lenni ennyi összezárt ember – fintorgott Galitszki. –

Leizzadnak a megfeszített munka során, és nincs lehetőség megfelelő

tisztálkodásra.

– Igyekeznek minél gyorsabban elkészülni a munkákkal.

– Így is túlterhelik az űrállomás kapacitásátzsörtölődött tovább Galitszki.

– Már a laboratóriumot is lakótérré kellett alakítanunk.

– Az európaiaknak sem tetszett, hogy ki kellett üríteniük a labormoduljukat – jegyezte meg Kuzma.

– De nekik legalább nem kell együtt lakniuk velük. Folyton itt lábatlankodnak…

– A Szojuz-program idején is megosztottuk velük a laboratóriumot, Kolja. És akkor még sokkal kisebb volt a hely az űrállomáson. És akárhányan lennénk itt, akkor is kellemetlen szagokat éreznénk. A légtisztító berendezés nem tudja kiszűrni az illatanyagokat. – Az asztalon lévő dobozra mutatott. – Meg kéne kóstolnod az amerikaiak ételét! Sohasem gondoltam, hogy egyszer hiányozni fog a sült csirke és az aszalt szilva.

– Ma láttam, miket hozott az egyik amerikai űrsikló. Csupa mesterséges kaja volt a dobozokban.

– Meg napilapok – bólintott Kuzma. – Mindent felhoznak, amit kérünk.

– Már alig várom, hogy felszereljék a Buránt is az új hajtóművel –

mondta vigyorogva Galitszki. – Akkor legalább hazai műkaját ehetünk.

*

Larry Ingalls megpróbált megfeledkezni róla, hogy másodpercenként ötmérföldes sebességgel halad, ami normál esetben elég bizonytalan sebességhatár.

Az

űrsikló

daruszerű

manipulátora,

amelyet

“cseresznyeszedő”-nek neveztek, átemelte a szépen gyarapodó Freedom űrállomás munkaülésére.

Az asztronauta a zéró gravitációnak megfelelő legkényelmesebb testhelyzetet vette fel: a lábát térdben behajlítva, a karját a teste mellett tartotta. Ez a testhelyzet rendkívül kényelmetlennek bizonyult volna a Földön. Larry a látványtól is rosszul lett, amikor videófelvételen látta a világűrben dolgozó embereket.

De két hónap után már ő is természetesnek és kényelmesnek találta.

Az orvosok megfelelő magyarázatot adtak erre. Véleményük szerint zéró gravitációnál a behajlított és a testhez közel helyezett végtagok izmait könnyebb a szívnek ellátnia vérrel. Mielőtt hazatér a földi gravitációba, végre kell hajtania a Mir hosszú, fáradságos testgyakorlatait.

Az otthon elképzelhetetlenül távolinak tűnt a Mir fedélzetén töltött első

napok után. Az orosz űrállomáson rendkívül szűkösen voltak. A kényelmetlenséget tovább fokozta a súlytalanság. Az első napokban állandó hányingerrel küzdöttek. Ráadásul minden rossz mozdulat hatására az ember nekiütközött valakinek.

De Ingalls már túljutott ezeken a kellemetlenségeken. Már azon gondolkodhatott, hogy nemsokára hazatér, ismét helyreáll izmaiban a normális vérkeringés, és helyére új szerelőt küldenek. A munka megkezdésével több szabad térhez jutott. A látóhatár már nem csupán néhány métert jelentett. Innen láthatta a Földet, a kék óceánokat és a fehér felhőket. Larry úgy vélte, hogy a világűr valóban hasonlít a szimulációs medencéhez, bár ott mozgás közben le kellett küzdeni a víz ellenállását.

A félig összeállított űrállomás egyik gerendáján állva Larry úgy érezte, mintha egy parányi bolygó felszínén lenne. Csupán annyi kellett volna a tökéletes illúzióhoz, hogy a szél belekapaszkodjon a hajába.

Hát igen. Ő már igazi veteránnak számított. Megérkezett a rendeltetési helyére, kinyitotta a szerszámtáskáját, és munkához látott…

*

A dió nagyságú fémdarab az Endeavour asztronautáinak javítási munkája során vált le a Hubble űrteleszkópról. Az elszabadult alkatrész a légüres térben akadálytalanul haladt eredeti sebességével. Az asztronauták űrruháját EMU néven emlegették, amely a különleges mozgó egység angol szavainak rövidítése volt, nem pedig különösen manőverező egységet jelentett.

Az űrruhát arra tervezték, hogy viselőjét megvédje az abszolút nulla fokkal szemben. A parányi fémdarab szabadon lebegett a világűrben, és orbitális pályáján lassan közeledett a Föld felé, ahol majd nagy sebességgel az atmoszférába érve megsemmisül.

Mindössze négy mérföld per szekundum sebességgel haladt.

De sajnos pályájának vektora keresztezte Larry Ingalls útvonalát. Mivel Larry és a fémdarab egymás felé haladt, így sebességük összeadódott.

Ennek következtében a dió nagyságú alkatrész másodpercenként nyolcmérföldes sebességgel ütközött Larry arcvédő lemezének.

A fémdarab kinetikus energiája elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy átszakítsa a vastag lemezt, és behatoljon Larry agyába a bal szemén keresztül.

Az EMU tartalmazott még egy belső arcvédő lemezt is, amelyet azonban Ingalls nem használt. Az agyát szétroncsoló fémdarab hatására az asztronauta azonnal meghalt.

*

A katasztrofális esemény legszembetűnőbb jele az volt, hogy az ütközés lendülete kiszakította Larryt a székéből, aki elsodródott a félig elkészült űrállomás vázszerkezetétől.

Christy Manville, a biztonsági szakértő azonnal észrevette az üres széket, amint tekintetével végigfutott a munkásokra irányított kamerák monitorain.

Sietve tájékoztatta Neil Antonellit, az űrsikló parancsnokát.

– Valami nincs rendben – jelentette Manville. – Ingalls elhagyta a helyét.

– Keresse meg! – válaszolta Antonelli, miközben felkészült, hogy közölje a hírt Dick Conwayjel, az orbitális pályán haladó másik űrsikló parancsnokával. Amióta az új hajtómű kezelését kifejlesztették, egyszerre két űrsikló mozgott orbitális pályán, szállítva a legénységet az űrállomás és a munkahely között.

Ingalls nem válaszolt a rádióhívásra. De a radar megtalálta, és a jelzést követve a kamera is hamarosan befogta a látómezőbe. Christy Manville levegő után kapkodott, amint észrevette az arcvédő lemez helyén tátongó lyukat, és a sisak körül lebegő vörös kristályokat.

– Nem élhette túl – suttogta döbbenten az asszony, majd erőt vett magán.

– Felvegyük, vagy majd az Atlantis?

– Egyikünk sem – rázta meg a fejét Antonelli.

– A parancsnokság utasítása, hogy ha valaki meghal, hagyjuk elsodródni.

Nem akarják, hogy az emberek lássák, mi történt. És törölje a videófelvételeket is! – Neil Antonelli néhány másodpercig hallgatott, majd szomorúan hozzátette: – Szerencsétlen fickónak a világűr lesz a sírja.

*

Daniel Jackson félbeszakította a beszámolóját, hogy Jack O’Neillel megnézhessék a déli híreket.

– Nemrég azt hallottam, hogy az embereken kitört a vásárlási láz –

mondta O’Neil. – Amióta tudomásukra jutott a közelgő fenyegetés, mindenüket pénzzé teszik, és sáska módjára letarolják az élelmiszerüzleteket. Emlékszem, a kubai válság idején azt hitték, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, ezért mindenki templomba ment.

Most meg élelmiszerkészleteket halmoznak fel és bunkereket építenek.

Daniel rosszkedvűnek látszott.

– Nem tudom, mi a fenének nézzük ezt – mondta szűkszavúan. – Mintha segítene valamit. Tudjuk, hogy mennyi fájdalomra és veszteségre kell számítanunk, mégis tovább csináljuk.

– Jó lenne tudni, mi az ellenség szándéka!

– Hathortól függ minden – sóhajtott Daniel. – Ezek a szerencsétlenek –

intett a képernyőre –, nem tudják, mivel állnak szemben.

A tévé éppen pánikszerűen menekülő embereket mutatott, akik próbáltak fedezéket keresni a világűrből jövő támadás elől.

A következő hír arról számolt be, hogy egyre többen követnek el öngyilkosságot.

– Még szerencse, hogy nem kértük a média támogatását – sóhajtott Daniel.

O’Neilnek eszébe jutottak a nagadai harcok, az ottaniak kétségbeesése és menekülése a Csillagkapun át. Arra gondolt, vajon mit csinálhatnak a Földön az abydosi barátai.

– Nem láttam mostanában Szkárát – mondta. – És…

O’Neil hirtelen elhallgatott, Daniel a barátjára nézett.

– És Sa’urit? – fejezte be a mondatot, miközben szomorkás mosoly jelent meg az arcán. – Még mindig Barbara Shore-ral dolgozik, Ré technikai feljegyzéseinek fordításán. Néhányszor találkoztunk, amikor megpróbáltuk értelmezni azokat a szövegeket, amelyekre Gary Meyers bukkant rá. Sa’uri udvarias volt, de olyan hideg, mint egy jéghegy.

Daniel igyekezett témát váltani.

– Szkára a legfőbb segítségem az Abydos Alapítványnál. Kapcsolatot tart az abydosiakkal, és az irodában is hasznát lehet venni.

O’Neil bólintott. De visszatért az előző témához.

– Még mindig szereted Sa’urit – jegyezte meg az ezredes.

– Tényleg ez a legfőbb gondod?

O’Neil vállat vont.

– A beosztottjaid boldogulása is a munkádhoz tartozik. Bár sohasem szerettem az embereim magánéletében vájkálni, és arra sem vágytam, hogy a vállamra borulva zokogjanak, mert faképnél hagyta őket a barátnőjük, de tudod, az én életem is elég zűrösen alakult. Miután meghalt a fiam, hozzám sem lehetett szólni, a feleségem pedig állandóan attól rettegett, hogy fejbe lövöm magam.

Daniel emlékezett rá, milyen fásult volt Jack O’Neil, amikor először találkoztak. Azért küldték át a Csillagkapun, hogy robbantsa fel az átjáró túloldalát, ha valami veszélyeztetné a Föld biztonságát. Ez egyértelműen öngyilkos küldetés volt, és O’Neil vállalta. Azután az Abydoson barátokra lelt, és visszanyerte életkedvét. A házassága is rendbe jött.

– Örülök, hogy boldogok vagytok Sarah-val – mondta Daniel. – De nem hiszem, hogy valaha rendeződik a kapcsolatom Sa’urival. Azzal vádol, hogy elárultam, és engem hibáztat az abydosi tragédiáért. Elpusztult az otthona, és nem látok lehetőséget arra, hogy megbékéljen… Talán nem kellett volna megmentened az életem a bányánál. Ha hősként halok meg, akkor szép emlékeket hagyok magam után.

– Úgy véled, van valakije?

Danielt már hosszú idő óta foglalkoztatta ez a kérdés, de félt bizonyosságot szerezni róla.

– Nem tudom – felelte.

– Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel! Engem ez a gondolat nem hagyott meghalni. Neked is jobb lenne, ha tiszta vizet öntenél a pohárba, ahelyett hogy beletemetkezel a munkádba.

– Ha túléljük… – mondta elgondolkodva Daniel, azután O’Neil szemébe nézett. Fájdalmas arckifejezésén látszott, hogy megrohanják az emlékek. –

Mert ugye nem fog megismétlődni, ami az Abydoson történt…? Nem engedhetjük, hogy újra megtörténjen!

*

A Cape Canaveralben működő űrközpontnak annyi munkája akadt, mint még soha. Itt állították össze azokat a berendezéseket, amelyeket orbitális pályára juttattak.

Richie Kaye technikus elfintorodott, amint szeme végigfutott az előkészítendő felszerelések listáján. Hihetetlen mennyiségű anyagot kellett a világűrbe küldeni. Szerencsére a felszerelés jelentős részét az űrsiklók szállították, amelyek ott szálltak fel vagy le, ahol akartak.

Innen indították a hagyományos hajtóművel rendelkező, pilóta nélküli teherszállító űrhajókat, a harcálláspontok vázszerkezetéhez szükséges anyagokkal. A kényes berendezéseket, mint a nukleáris reaktorokat, valamint a robbanófejeket az űrsiklók szállították rendeltetési helyükre.

Legalábbis addig, míg valamelyik atomtöltet fel nem robban – gondolta Richie, azután elhessegette magától ezt a gondolatot. Hiszen eddig még a legapróbb hiba sem jelentkezett.

Most egy hatalmas méretű teherszállítót kellett a világűrbe juttatnia, amelynek fedélzetén fontos vázszerkezeti elemeket helyeztek el.

Richie rendkívül izgatott volt a visszaszámlálás előtt, pedig eddig minden simán ment.

– Visszaszámlálás indul! – mondta egy hang.

Richie kényelmesen hátradőlt. A továbbiakat már a komputer irányítja.

*

Valahol a Bermudaháromszögben a diagnosztizáló program folyamatosan kereste a hibákat. Egy teljes védelmi szektor áramkörei felmondták a szolgálatot. De amint a hibát kijavította, az érzékelői által ellenőrzött területen szokatlan aktivitást észlelt. Hatalmas, ismeretlen tervezésű objektum közeledett az orbitális pálya felé. Bár nem látszott veszélyesnek, és még az antigravitációs hajtómű jelenlétét sem érzékelte, a meghibásodott áramkör aktiválta a fegyverrendszert.

Az életre kelt Központi Irányítás tiltó jelzést küldött, de már nem tudta leállítani a sérült rendszerben lejátszódó folyamatot.

Az ősi fegyverzet tüzet nyitott.

*

Betsy Sharrington az öreg Buickban ült a férjével, Berttel. Nyolc éve minden nyáron leutaztak Floridába. Bert olyan féltő gondossággal bánt az autóval, mint egy kisbabával, mosta és fényesítette. Az öreg jármű úgy csillogott, mintha vadonatúj lett volna.

Szerették a szabadságukat Florida festői környezetében tölteni még akkor is, ha az árak hihetetlen mértékben megemelkedtek az utóbbi években.

Betsy nem is sejtette, hogyan él a lánya, akinek a házát jelzálog terhelte, és a férje munkanélküli volt. Őket inkább az érdekelte, hogy bizonyos árucikkeket hol lehet olcsóbban megvásárolni.

Amint megálltak az egyik közlekedési lámpánál, Betsy felnézett a kocsi szélvédőjén keresztül, és észrevett egy égbe emelkedő tűzcsíkot.

– Nézd, Bert! Újabb űrhajót indítanak Cape Canaveral ről!

– Így tűnik el orbitális pályán az adófizetők pénze – dünnyögte Bert. –

Ezért emelkednek az árak, és ér egyre kevesebbet a nyugdíjunk…

Ekkor vakító villanást láttak, mintha izzó lándzsa hasított volna át az égen. A lándzsa eltalálta az űrhajót, amely apró darabokra robbant, akár a június 4-i tűzijáték petárdája.

Betsy és Bert döbbenten bámulták az égi eseményeket, míg a mögöttük álló autó dudája vissza nem hozta őket a földre.

– Barmok – mondta Bert, miközben sebességbe kapcsolta az autóját. –

Összeütköztettek két űrhajót.

– Én nem hiszem, hogy űrhajó volt a második… – tűnődött Betsy végiggondolva az esetet. – Inkább úgy nézett ki, mint egy izzó kard.

11. fejezet

ROMOK

Bár már késő délelőtt volt, a nappaliban még mindig sötétség honolt. A félhomályt az okozta, hogy az ablaküveget farostlemezzel pótolták. Szkára, Kemszit és a szolgálatban lévő rendőr az asztalon heverő téglát nézték, amely betörte az ablakot.

Kemszit nem tudta elolvasni a téglára írt szöveget, Szkára viszont igen.

Az üzenet mindössze három szóból állt: “Menjetek vissza Abbidoszba!”

Három szó, amely hűen tükrözte valakinek a véleményét és félelmét.

Cudar idők ezek, gondolta Szkára. Mindössze fél tucat menekült jelent meg a közösségükben, és az ott lakók azonnal így reagáltak.

Szkára a rendőrhöz fordult.

– Tudom, hogy Kemszitnek kapcsolatba kellett volna lépnie önnel még tegnap éjjel, de az ő angoltudása…

Kemszit és a társai már hónapok óta itt éltek, mégsem sikerült beilleszkedniük. Hetepet, a másik ház lakója azt javasolta, hogy nézzék a televízióban a gyerekműsorokat, és akkor hamarabb megtanulják a nyelvet.

De ezek az emberek évtizedekkel idősebbek voltak, mint Szkára. A tanulás már nehezen ment nekik.

Az Abydoson Szkára azért barátkozott Kemszittel, mert vele egykorú volt. De itt ezek a fiúk gyerekeknek, sőt szellemi fogyatékosoknak tűntek a földlakókhoz képest.

Azok az abydosiak pedig, akik jól beszéltek angolul, a hieroglifek lefordításán dolgoztak, hogy a kutatók megértsék Ré technológiáját. Szkára éppen a városban tartózkodott, így lehetőség nyílt arra, hogy jelentsék ezt a kellemetlen esetet.

Novick rendőr, a törvény embere, egyszerűen vállat vont.

– Nem sokat tehetünk az ügy érdekében. Bárki hajította be a téglát az ablakon, már messze járt, mire ideértünk.

Szkára a kitört üveget nézte.

– Elég sokba kerülhet a kicserélése. De a barátaim inkább valami biztosítékot szeretnének, hogy ez nem fordul elő többször.

Novick ismét csak vállat vont.

– Bárki megtehette. Csak remélni tudjuk, hogy az eset nem fog megismétlődni. De biztosat nem mondhatok. A testi épségét senkinek sem fenyegették, tehát nem történt bűntény. Egyébként a kormánytól minden támogatást megkapnak.

– Nem a kormánytól, hanem az Abydos Alapítványtól – felelte felháborodottan Szkára. – Ezért a házért lakbért fizetünk, és adózunk az államnak. Tehát ugyanolyan jogok illetnek minket, mint az amerikai állampolgárokat.

– Rendben van – bólintott a rendőr. – Majd igyekszünk lecsillapítani a kedélyeket.

Szkára egy pillanatra úgy érezte, hogy inkább azzal az emberrel ért egyet, aki a téglát bedobta, mint a hatósági közeggel.

Miután a rendőr távozott, Kemszit megérintette Szkára vállát.

– Ne aggódj emiatt! Készen állunk, ha újra próbálkoznak.

Kemszit kinyitotta a szekrény ajtaját, ahol néhány baseballütő sorakozott.

Az emeleten pedig egy másik szekrényben vadászpuskák voltak.

– Nem olyan hatékonyak, mint a sugárlándzsák vagy a géppisztolyok, amelyekkel az Abydoson harcoltunk, de a célnak megfelelnek.

– Hogyan jutottatok hozzájuk? – kérdezte döbbenten Szkára.

– Takarékoskodtunk az élelmiszerrel, és sikerült egy kis pénzt félretennünk.

Szkára egészen más szemekkel nézett a barátjára, mint korábban.

Kemszit itt talán gyerekként viselkedett, de az Abydoson a nemzetőrségben komoly posztot töltött be, és Szkára számíthatott rá a fosztogatók megfékezésében. Most ismét a régi volt.

Sohasem hittem volna, hogy itt is az életünkért kell harcolnunk –

gondolta keserűen Szkára.

*

Daniel Jackson azokat a felvételeket tanulmányozta Gary Meyersszel, amelyek a titokzatos kőtáblákról és a rajtuk lévő hieroglifákról készültek.

– Remélem, a német kutatócsoport az egész templomot feltárta – mondta Daniel legalább huszadszor.

– Nem gondolod, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek? –

kérdezte Meyers.

– Annak a fényében, ami Cape Canaveralben történt… Nem is tudom.

Egyébként a nagyokosok már találhattak volna valamilyen magyarázatot a történtekre.

Meyers vállat vont.

– Számtalan elmélet született. A NASA az elmúlt hónapok során több űrhajót indított, mint az utóbbi öt évben. Talán műszaki hiba okozhatta a robbanást.

– Vagy szabotázs. Valakinek bizonyára nem tetszett, hogy ilyen sok pénz tűnik el a világűrben. De a filmfelvételek azt mutatják, hogy valami eltalálta az űrhajót közvetlenül a robbanás előtt. És ez aggaszt engem.

– A felvételek nem igazolják egyértelműen ezt a feltételezést.

– Rengeteg ember gyűlt össze, hogy végignézze a kilövést – folytatta Daniel. – Ők is azt állítják, ami a felvételeken látható.

– De akkor mi lehetett a titokzatos objektum, ami felrobbantotta az űrhajót?

– Talán egy föld-levegő rakéta, amelyet a part közelében cirkáló tengeralattjáróról indítottak.

– A radarnak érzékelnie kellett volna – mondta Meyers.

– Vagy egy ufó lőtte le az űrhajót – tette hozzá Daniel.

– Egy repülő csészealj, mi? – vigyorgott Meyers. – Túl sok sci-fit olvastál az utóbbi időben.

– Igazad van – bólintott Daniel, majd a kezébe vett egy fotót. –

Foglalkozzunk inkább a hieroglifák megfejtésével! De mégis különösnek találom, hogy ezek a feljegyzések olyan energiákra utalnak, amelyek eredetét még nem ismerjük…

– Ugyan már. Csak nem azt akarod mondani, hogy a lövést Egyiptomból adták le? Egy rakétának túl nagy távolságot kellett volna megtenni igen rövid idő alatt. Tekintve, hogy a robbanás néhány másodperccel a kilövés

után következett be, ez egyszerűen lehetetlen. Ilyen sebességű rakéta nem létezik. Még egy energiasugárnak is túl nagy a távolság…

Ekkor Julius Moench, az elismert archeológus lépett a szobába. A régész nem sokat törődött titkárnőkkel vagy bejelentéssel, habozás nélkül benyitott, mielőtt a titkárnő megkérdezhette volna jövetele célját.

– Megtaláltam az energiasugár kiindulópontját – mondta diadalmasan.

Daniel intett a titkárnőnek, aki néhány méterrel lemaradt a professzor mögött, hogy távozhat. Moench néhány hete felajánlotta a segítségét, amit Daniel hálásan elfogadott, tekintve, hogy a professzor legalább tizenhat nyelvet beszélt.

– Hol? – kérdezte izgatottan Daniel.

– A Bermudaháromszögben!

– Már csak ez hiányzott! – sóhajtott Meyers. Moench elkezdte kipakolni a táskája tartalmát.

– Akár tetszik, akár nem, dr. Meyers, el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a Bermudaháromszögben hajók és repülőgépek tűntek el, és különös mágneses tereket és más megmagyarázhatatlan jelenségeket észleltünk.

– Forgalmas útvonalak vezetnek keresztül rajta… – kezdte Meyers.

– És az elmúlt hónapok során gyakoribbá váltak a megmagyarázhatatlan jelenségek – folytatta Moench a saját okfejtését. – De ez még nem minden.

Váratlanul hasonló jelenségeket tapasztaltunk a Föld más pontjain is. Egy atomtengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie Gibraltárnál, mert irányíthatatlanná vált. Pakisztán fölött egy utasszállító repülőgép eltévedt, mert meghibásodtak a műszerei. Ugyanez történt egy vadászrepülő rajjal Japán közelében. Egy ausztrál pilótának le kellett szállnia az óceánra, mert nem találta meg Tasmaniát. És sorolhatnám még a megmagyarázhatatlan eseteket.

– Ez valóban nagyon különös – bólintott Meyers. – De egy átlagos hét annak az embernek, aki a megmagyarázhatatlan jelenségekkel foglalkozik.

– Higgyék el, sokkal több könyvet írtam volna, ha ilyen hetek előfordulnak az életemben, mint ez – felelte Moench. Most úgy nézett ki, mint a Télapó, aki a karácsonyi ünnepek során agyonhajszolta magát. – A szokatlan jelenségek helye volt az, ami magára vonta a figyelmem.

Kiterített egy térképet az asztalra, majd rábökött egy pontra.

– Bermuda – mondta, azután kört rajzolt a megadott hely köré. –

Gibraltár – folytatta, újabb kört rajzolva. – Pakisztán… Japán… dereng valami?

– A bekarikázott területek egy sávot alkotnak – felelte Daniel.

– További jelentéseket kaptam Dél-Afrikából, Dél-Amerikából és Ausztráliából. Mindez Ivan Sanderson elméletére emlékeztet. Sanderson úgy vélte, hogy az egész bolygót befedik ezek a területek, ahol ilyen megmagyarázhatatlan jelenségeket lehet észlelni. – Moench újabb köröket rajzolt a Csendes-óceánra és az Indiai-óceánra. – Ezek kevésbé forgalmas területek, tehát a rendellenességek ritkábban észlelhetők.

Danielnek hirtelen eszébe jutott a fotókon szereplő szövegek utalása.

– Védelmi övezetek a Földön! – mondta döbbenten. – Nézzük meg még egyszer a német expedíció kutatási térképét. Azt hiszem, folytatnunk kell az ásatásokat!

*

Szkára meglepődött, amikor Daniel Jacksont az Abydos Alapítvány irodájában találta.

– Nem láttunk itt mostanában – jegyezte meg Szkára.

– És nem is fogtok egy darabig – felelte Daniel, majd elmesélte a szet síremléknél felfedezett hieroglifák történetét. Végül közölte, hogy archeológiai expedíciót szerveznek, és folytatják az ásatásokat, amelyeket a német kutatócsoport tagjai a harmincas években megkezdték. – Csak az a problémám, hogy senki sem szponzorálja az expedíciót. Jack O’Neil el tudja intézni, hogy a helyszínre szállítsák a szükséges felszerelést, de ez minden.

– Pedig nekünk sincs pénzünk – mondta Szkára. – Amit az alapítványtól kapunk, alig futja a megélhetésünkre… De miért nem hívsz át néhány archeológust a fordítói csoportból? Akkor már csak munkásokra lenne szükség, akik az ásatásokat végzik.

Szkára felemelte a telefont.

– Kérem, küldje be Kemszitet!

Az abydosi menekült egy kissé nyugtalannak látszott, amint belépett az irodába.

– Kemszitnek akadt némi problémája a menekültekkel kapcsolatban –

kezdte Szkára. Amikor a fiatal abydosi elmagyarázta Kemszitnek, hogy mi a gondja Danielnek, a fiú arca felderült.

– Az ásás az a munka, amihez igazán értünk. Az embereim bányászok voltak Nagadában. – Lelkesen nézett Danielre. – Szívesen dolgozunk az ennivalónkért… És legalább távol leszünk azoktól, akik gyűlölnek bennünket.

*

Danielnek szüksége volt egy hajóra, hogy elérje a világ leggyorsabban összeállított archeológiai expedícióját. A német kutatók térképe több mint hatvan éve készült, és azóta sokat változott a vidék arculata. Az eltelt évek során a Nílus rengeteg hordalékkal töltötte fel a deltáját, annak ellenére, hogy a területet már az új mederbe terelt Aswan Dam látta el vízzel. Ez a vidék jelentette az egyiptomi civilizáció éléstárát. A talajt alkotó fekete föld termékeny volt, ellentétben a sivatag vörös homokjával.

A folyó ágai által határolt terület, ahol a német expedíció az ásatásokat végezte, jóval nagyobbnak látszott, mint a kutatók térképén. Daniel tárgyalt a kormány embereivel az engedély kieszközlése végett, és fizetett a farmereknek, akik a szigeten gazdálkodtak.

Gary Meyers kijelölte az ásatások megkezdésének legmegfelelőbb helyet, O’Neil pedig a helyszínen hagyta Ferettit, hogy gondoskodjon a felszerelés és ellátmány odaszállításáról. Szkára volt az ásatásokat végző

abydosiak munkafelügyelője, és Sa’uri is velük tartott mint tolmács. Talán ezért maradt Daniel olyan sokáig Kairóban, ahol végigküzdötte magát a bürokrácia labirintusán.

Közben értesült a technikai nehézségekről. Megtudta, mi a magyarázata annak, hogy nem tárták fel teljesen Alsó-Egyiptomot. Mert sokkal több föld borította. A dinasztiák korának háromezer esztendeje alatt a folyó hordaléka egész városokat temetett el. Ha még ennél is régebbi leletek után kutatnak, vajon milyen mélyre kell ásniuk?

Ez újabb problémát vetett fel. A deltavidéken a mélyebb rétegekben nedves a talaj. Szerencsére a modern technika képes megbirkózni a nehézségekkel, amelyeket a német kutatók a harmincas években még nem tudtak megoldani. Gary Meyersnek sikerült szereznie néhány nagy teljesítményű munkagépet, amelyek elvégezték a föld kitermelésének oroszlánrészét.

Amikor Daniel visszatért Kairóból, nem akart hinni a szemének.

– Ezt hogy csináltátok? – kérdezte döbbenten. – Kiállítást rendeztetek a

“fogd és fuss” archeológia eredményeiből?

Meyers sejtelmesen mosolygott.

– Az abydosi barátaid jobban értenek az ásáshoz, mint a leletek kiválogatásához.

Daniel megvizsgálta egy felszínre került templom romjait.

– Ez nem úgy fest, mint egy szet erődítmény – jegyezte meg.

– Az épület belsejében viszont értékes feljegyzésekre bukkantunk, amelyek Szutekhre vonatkoznak.

– Szet, vagy más néven Szutekh fontos istenség volt a XV. és XVIII.

dinasztia korában – magyarázta Daniel Szkárának. – De ez ezer évvel már későbbi kor, mint ami iránt mi érdeklődünk.

– Igen – helyeselt Meyers. – De megtalálhatjuk az alapokat, ahonnan a hieroglifákkal borított sírkő származik. Állítólag egy hikszosz fáraó hozta délről, egy Nagada nevű városból.

Különös módon Daniel meg sem lepődött a város nevének említésekor. A földi Nagada volt a dinasztiák korát megelőző idők egyik központja a Nílus vidékén. Később ezt a térséget Théba uralta. De Nagada volt a szet hívek legfőbb városa.

– Tehát a sírkő emlékmű lehetett. Ez megmagyaráz valamit.

Meyers bólintott.

– Annyit sikerült kiderítenünk, hogy itt mindent porig romboltak, amikor a hikszoszokat legyőzték. Az emlékművet szétzúzták, és a darabjait a folyóba dobták. Szerencsére a német kutatók sok darabját megtalálták.

– És most mit tegyünk? – kérdezte Daniel.

– Minden, amit találtunk, itt van – mutatott Meyers a közelben álló sátorra. Egy hosszú asztalon kődarabok hevertek. Sa’uri kíváncsian nézegette a köveket. A lány rendkívül izgatottnak látszott.

– Megpróbáljuk összeilleszteni az egyes darabokat – mondta Sa’uri.

Daniel a lány válla fölött a kövekre pillantott.

– “A Bekhen-hegységen túl…” – így kezdődik.

*

Kaszim Firduszi született lázadó volt, igazi vérbeli terrorista. A mullah társaságában mégis mindig szerényen és tisztelettudóan viselkedett.

Az öregember az egyetlen igazságnak csak a Korán tanításait fogadta el.

Az olyan elveket, mint a rakétatudomány vagy az atomfizika, hamis tanoknak tekintette.

– Bölcs ember, folyamatosan figyeljük az archeológusokat, amióta ideérkeztek. – A mullah hívők rengeteg információval szolgáltak Daniel Jackson tevékenységéről.

– És mit keresnek a Nagy Sátán talpnyalói? – kérdezte a mullah.

– Nem könnyű bejutni a táborukba – ismerte be Firduszi. – Az idegenek a saját munkásaikkal dolgoztatnak, az abydosiakkal, akik az anyanyelvükön beszélnek, ezért rendkívül nehéz információt szerezni. Szerencsére néhány munkást felfogadtak a helybeliek közül is. Ők mindent elmondanak, amit

hallanak. Az amerikaiak elveszett feljegyzéseket keresnek. Úgy vélem, más helyeken is kutatnak.

A mullah bólintott.

– Elég sokat sikerült megtudnod, Kaszim Firduszi. Továbbra is tartsd nyitva a szemed, és készítsd fel a csapatodat! Bármit találnak ezek a hitetlenek, azonnal elvesszük tőlük.

12. fejezet

TITOK A HOMOKBAN

Az ásatások folytatásával egyre több kődarab került az asztalra.

Esténként Daniel, Gary Meyers, valamint a többi fordító összegyűlt a sátorban, és megpróbálták egymáshoz illeszteni az újabb darabokat. Mintha egy nagy család tagjai játszanának egy puzzle kirakásával. Bár a munka Sa’urival továbbra is lelombozta Daniel hangulatát.

– “A Bekhen-hegységen túl…” – kezdte Daniel a szöveg fordítását. –

Később ezen a helyen bányászták a gránittömböket, amelyekből a thébai templomok épültek. Erre haladt az ókori egyiptomiaknak a Vörös-tengerhez vezető útja.

– Ez leszűkíti a szetek tartózkodási helyét – jegyezte meg Gary. – Nem sok egyiptomi élt a hegyeken túl.

– De már az ókori egyiptomiak is kereskedtek a Vörös-tenger partjainál élő népekkel. És mi a még régebbi kultúra nyomait keressük. Ha az Abydoson használtak udadzsíteket, akkor itt is bizonyára alkalmaztak antigravitációs hajtóműveket. Ha Moench professzor elmélete helyes, akkor a szetek bejárták az egész bolygót, és bármilyen szerkezetet elhelyezhettek a Föld legtávolabbi pontjain.

– Nem kell letámadnod dr. Meyerst! – szólt rá Sa’uri Danielre.

– Neked meg nem kell rögtön a védelmedbe venned, csak azért, mert kinyitottam a számat! – felelte Daniel.

– Nézzétek! – kiáltott fel az egyik archeológus. – Ez a darab pontosan beleillik ide.

Még néhány darabot sikerült a helyére tenni, és kialakult a sírkő újabb sarka.

– Éppen a kettő közti rész hiányzik – jegyezte meg csalódottan Meyers.

– Még szerencse, hogy a rosette-i követ nem kellett ennyi darabból összerakni – sóhajtott Daniel. – Mert akkor még azt sem tudnánk, mi a fenét jelentenek ezek a hieroglifek.

Közben újabb részletek kerültek a helyükre.

– “A nagy félszigeten” – olvasta Meyers. – Mi lehet ez? Talán a Sínai-félsziget?

Daniel megrázta a fejét.

– Az irány nem megfelelő. A Sínai-félsziget északkeletre fekszik a Bekhen-hegységtől.

Sa’uri a kisebb darabokat próbálta egymás mellé illeszteni. Nem volt képzett archeológus, de egy bányász lánya volt, és ő maga is dolgozott a bányákban. Ismerte a követ.

– Itt van egy kopott felületű darab – emelt fel az asztalról egy követ.

A többiek azonnal hozzá illeszthető részek után kezdtek kutatni az asztalon heverő kődarabok közt. Végül Daniel elolvasta a kialakult szöveget.

– A Bekhen-hegységen túl 1100 “schene…” Ez valamivel nagyobb, mint a mérföld. Tehát: “A Bekhen-hegységen túl körülbelül 1100 mérföldnyire délkeletre, a nagy félszigeten…” Szükségünk lesz egy térképre.

Az egyik archeológus kiterített egy térképet, amely az ókori Egyiptom kereskedelmi útvonalait ábrázolta. Feretti rengeteg térképpel rendelkezett, de valamennyi katonai jellegű volt, amelyen a legapróbb településeket is feltüntették.

– Nagyobb nincs? – kérdezte Daniel. Feretti kiment a sátorból, majd hamarosan visszatért egy atlasszal.

Daniel fellapozta a Közel-Kelet térképét, majd az asztalra tette az atlaszt.

Végül kimérte a megadott távolságot, és azonosította a térképen.

– Déli irányban Etiópia van, keletre pedig a Perzsa-öböl partján Kuvait…

délkeletre viszont az Arab-félsziget.

– Ez tehát a “nagy félsziget” – mondta Meyers.

– Szaúd-Arábiában vagy Jemenben van, amit keresünk – mutatott Daniel a térképre. – Nem tudom, pontosan hol lehet, de a hely neve: Rub al-Khali, az Üres Terület.

– De hiszen ez Rab-el-Háli, a világ egyik legnagyobb homoksivataga –

kiáltott fel Feretti. – Voltam ott a. Sivatagi Vihar idején, amikor az irakiak elfoglalták Kuvaitot.

Daniel hosszasan tanulmányozta a térképet.

– Hatalmas térség – jegyezte meg gondterhelten. – Hacsak nem sikerül leszűkítenünk a kutatás területét.

*

Travis ezredes meglepődött, amint felismerte látogatóját.

– Jackson! Azt hittem, felássa fél Egyiptomot. Már elvitte a legjobb fordítóimat. Mit akar még?

Daniel felemelte mindkét kezét.

– Békével jöttem – mondta mosolyogva. – Csupán a kollégáitól szeretnék némi segítséget kérni, akik a műholdak radarrendszerével foglalkoznak, és szeretném, ha közbenjárna az érdekemben.

– Elég furcsa kérés egy archeológustól. Csak nem talált valami érdekeset odakinn?

Daniel röviden ismertette az ásatások eredményeit. Majd hozzátette:

– Csupán az a problémánk, hogy hatalmas területet kéne átvizsgálnunk.

Ezért gondoltunk arra, hogy a műholdak felvételei alapján hátha találunk valamit.

– Évtizedek óta fényképezik a felszínt a műholdak – jegyezte meg Travis.

Daniel bólintott, majd kiterített az asztalra egy térképet.

– Szeretném, ha erről a területről új felvételeket készítenének. Talán felfedezünk rajtuk régi karavánutakat vagy eltemetett városokat. De minden érdekel, ami nem szokványos.

Gondterhelten nézte a térképet.

És remélem, hogy közben nem lövi le semmi a műholdjainkat.

*

A bostoni egyetem professzora a faxon érkezett térképet tanulmányozta.

– Elkészítettük a felvételeket a területről, amely iránt érdeklődik –

mondta Danielnek. – Egy kiszáradt folyómeder szeli át az egész félszigetet.

Ötezer éve még bővizű folyam lehetett. Keresztülhalad az önök kutatási területén is. Elküldöm a felvételeket. Bizonyára oda fogják koncentrálni a tevékenységüket.

*

Miután a felvételeket elemezték a komputerek, a NASA archeológusa megvizsgálta a rendellenességeket.

– Ha ez a folyó valóban létezett ötezer évvel ezelőtt, el sem tudom képzelni, hogy mit találunk. A partján bizonyára népes városok álltak. Ez

már önmagában is új fejezetet nyit az archeológia területén. Egy új civilizáció felfedezése…

A férfi megdörzsölte a szemét.

– Ez különös.

– Micsoda? – nézett a lapokra Daniel az archeológus válla fölött, de a komputer által készített ábrákból nem sokat értett.

– Mint említettem – mondta a NASA szakértője –, a folyó partján városok álltak, amelyek elmosódott körvonalai még ma is láthatók. De ez itt… – Egy éles szélű foltra mutatott. – Ez egy mesterséges létesítmény.

– Mi ebben olyan különös? – kérdezte Daniel.

– Hogy nem a parton, hanem a meder közepén található. A folyó legmélyebb pontján. A közelben nem voltak települések, és nem látszik gátnak vagy öntözőrendszernek.

– Azt hiszem, éppen ez az, amit keresünkmondta Daniel. – Megtudja adni a koordinátáit?

*

Kaszim Firduszi kényelmetlenül érezte magát, amint leült a teveszőr szőnyegre. Ő városi gerilla volt, és utcai harcokhoz szokott. A nyílt terepen egészen másfajta harcmódot kellett alkalmazni.

De a mullah megparancsolta neki, hogy menjen néhány hívükkel a Rab-el-Háli sivatagba, és keresse fel a beduinok egyik vezérét. Firduszi ismert néhány beduint, akik arra kényszerültek, hogy a városokban éljenek.

A legtöbbjük teherautó-sofőr volt; mivel a gépkocsi a teve gépi megfelelője.

Firduszi jól ismerte ezt az embertípust, és az volt róluk a véleménye, hogy csak ágyútölteléknek jók.

De itt a sivatagban a sejket egyenrangú félként kellett kezelnie, hogy a segítségükre legyen, ha netán az amerikai ördögök találnak valamit.

Ezért mélyen meghajolt Farisz Aban sejk előtt, és hosszú, gondtalan életet, valamint gazdagságot kívánt neki. Azután gyorsan rátért jövetele céljára.

– Üzenetet kaptunk a hívőinktől, hogy a Nagy Sátán eljön a sivatagba, hatalmas sejk. Mit akarsz tenni ez ellen?

– Manapság sok idegen jár a sivatagban – vont vállat Farisz sejk. A legtöbben olajat keresnek, és a király óhaja, hogy hagyjuk békén őket. A nagyapád idejében, ifjú Firduszi, a nyugati törzsek szembeszegültek a király akaratával, és lemészárolták a földműveseket. Hol vannak most ezek a

törzsek? Eltűntek. Ha megöljük az olajkutatókat, szörnyű árat fogunk fizetni érte.

Firduszi belekezdett hosszú mondandójába. Miközben beszélt, a sejk rosszallóan nézte. Nem szerette a városlakókat, nem tartotta igazhívőknek őket. Magas házakban laktak, gépeket használtak, és már teljesen elveszítették függetlenségüket. A technika rabszolgáivá váltak. Erre idejön hozzá egy nyálasszájú, városi taknyos, és kioktatja őt a saját sátrában!

Ha Firduszit nem egy szent ember küldte volna, a sejk egyszerűen megölette volna a társaival együtt. A sivatag sok titkot rejt.

De hogy harcba vigye az embereit, és kockáztassa a törzse biztonságát, azt még egy szent ember sem várhatja el tőle.

– Higgy nekem, hatalmas sejk! Azok az idegenek szentségtörést akarnak elkövetni – folytatta Firduszi.

– És miféle szentségtörést követhetnek el a sivatagban? – kérdezte a sejk.

– Erre nagyon kíváncsi vagyok.

– A hitetlenek kiásták Egyiptomban a romokat, ahol az ősi pogányok élnek – felelte Firduszi. – Nem kétséges, hogy itt is ugyanezt fogják tenni.

– Ki akarják nyitni a dzsinn börtönét? – kérdezte meglepetten Farisz. Ez nem egyszerű szentségtörés. Mohamed és Allah előtt a dzsinn uralkodott a sivatagban. Ki tudja, milyen katasztrófát okozhatnak ezek az ostoba idegenek?

Farisz sejk előrehajolt.

– Mondj el mindent, tiszteletre méltó Kaszim Firduszi!

13. fejezet

VIPERÁK ÉS MÁS IDEGENEK

Daniel enyhe rosszulléttel küzdve bámulta a helikopter ablakán át az alattuk elterülő sivatagot. Már sajgott a feneke az Atlanti-óceánon át Rijádba vezető hosszú repülőúttól. Szinte egész teste remegett, amint a helikopter a végeláthatatlan homoksivatag felett repült.

Az ókori egyiptomiak vörös földnek nevezték ezt a területet. Bár ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, ez a vidék akkor még nem volt sivatag.

Szet tette termékennyé a földet, mielőtt megfosztották hatalmától, és száműzték a többi istenek.

Amikor a szet erődítmény épült, folyó szelte át a félszigetet, és termékeny hordalékkal töltötte fel a part menti területet. A helikopterből

nézve a tájat, ez szinte hihetetlennek tűnt. Most ameddig a szem ellátott, homokdűnék borították a vidéket.

Amint a helikopter lejjebb ereszkedett, a homokdűnék között megjelentek a fehér sátrak, a tehergépkocsik, mintha makettek lettek volna.

Távollétében hihetetlen mennyiségű földet mozgattak meg. A legmagasabb homokhegy nyolcszáz lábnyira emelkedett. Elfért volna benne a San Franciscó-i Transzamerika piramis.

A helikopter földet ért, a lapátok hatalmas porfelhőt kavartak. Daniel önkéntelenül megborzongott. Arra gondolt, vajon hogyan kerülhetett ide magától ez a rengeteg föld. A tábor mellett várakozó járművek közül kivált egy Humvee, és feléjük közeledett.

Daniel úgy vélte, hogy az ásatások már igen közel lehetnek a kiszáradt folyómeder fenekéhez. Örült, hogy az archeológuscsoport időközben megérkezett. Hamarosan el kell érniük a szet erődítményt.

A terepjáró odaért a helikopterhez, és Gary Meyers szállt ki belőle izzadságfoltos, khakiszínű ruhában.

Daniel az egyre mélyülő gödröt bámulta.

– Hihetetlen, mennyi földet kitermeltetek.

– Ferettinek köszönhetjük – mondta Meyers. – Csodákat művelt mint szállítási parancsnok. De az abydosiak is rendkívül sokat dolgoztak. A műholdak segítségével azonosítottuk a helyszínt. Azután körbeszurkáltuk a mélyben húzódó objektum határait.

Daniel egy közeledő buldózerre pillantott, amely fáradhatatlanul túrta maga előtt a földet.

– Úgy tűnik, mintha Giovanno Battista Belzoni archeológiai iskolájában lennék – jegyezte meg Daniel.

Gary Meyers elvörösödött a megjegyzéstől. Egyiptom feltárásának korai szakaszában az ásatást végzők inkább voltak sírrablók, mint archeológusok.

Belzoni eredetileg cirkuszi erőművészként tevékenykedett, majd archeológus lett, de jobban érdekelték a régi aranytárgyak, mint a tudományos felfedezések.

– Ezt az objektumot valóban a folyómeder legmélyebb részén építették.

De bárkik készítették, technikailag jóval előttünk jártak. – Meyers Daniel szemébe nézett. – Ha több időt töltenél itt, mint az Egyesült Államokban, láthatnád, hogy miért szeretnénk minél hamarabb végezni az itteni munkálatokkal. Rengeteg mérges kígyó él ezen a vidéken, amelyek egyébként olyan ritkák, hogy ellenanyagot sem tudtak kikísérletezni a mérgükkel szemben. Azután tenyér nagyságú pókok, amelyek csípésétől elalszik az ember, majd álmában ellepik, és megemésztik.

Daniel önkéntelenül a lába elé nézett.

– Igazi turistaparadicsom. Történt baleset?

– Eddig még nem – felelte Meyers. – De számításaim szerint néhány napon belül elérjük a szet erődöt.

– Remélem, nem lesz szükségünk egy Belzonira, hogy bejussunk az erődbe – mondta csendesen Daniel.

*

A Millióéves Hajó fedélzetén Nekhti, Usabti fia, a végtelennek tűnő

folyosókon sétált. Az űrhajó sok ezer társát szállította el a Tuatról. Nekhti apja volt az egyik vezér, tehát ő gondoskodott arról, hogy az utazás folyamán semmiféle civakodás ne történjen. Usabti tudta, hogyan érheti ezt el. Addig dolgoztatta az utazókat, míg végül annyira elfáradtak, hogy nem okozhattak problémát.

Nekhti gyanította, hogy Lady Hathor ugyanezt a módszert alkalmazza a jóval kisebb létszámú legénységgel. Valamennyi szet a sugárágyúk kezelését gyakorolta a szimulátorok segítségével.

Nekhti az egyik ilyen szimulációs edzés után visszatért a szobájába. A szeme égett. Bár a monitorokat színszűrő ernyővel látták el, mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy Ré népe más fénytartományt érzékelt, mint a szetek vagy az emberek.

De Nekhti munkaterülete egyébként sem a fegyverrendszer kezeléséből állt. Ő másodtiszt és asztrogátor volt. De Hathor és Khonszu nem tartott igényt a szaktudására. Valami okból a hajó komputerére hagyatkoztak, hogy visszavezesse őket a Földre.

Nekhti hamarosan rádöbbent, hogy kitiltották a vezérlőterem asztrogációs helyiségéből. Úgy érezte, ezek az emberek ellenségei az ő

népének.

Főleg Khonszu viselkedését tartotta különösnek. A harcos mindig úgy helyezkedett, hogy a háta védve legyen, és arcát Nekhti felé fordította, bárhol találkoztak. Ha Khonszu szet lett volna, bizonyára kivillantja a fogait. De ehelyett kifejezéstelen arccal nézett mindenkire.

Hathor érzelmei még egyértelműbbek voltak. Az asszonyból áradt a gyűlölet szaga.

Amint a kabinja felé közeledett, Nekhti találkozott az egyik asztrogációs tiszttel, a csinos, Ankhere nevű nősténnyel.

– Uram! – Ankhere kihúzta magát, és szet módon tisztelgett, karját kétoldalt a teste mellé szorítva, hátravetett fejjel, hogy torka láthatóvá váljon.

Nekhti intett neki, hogy mellőzze a formaságokat.

– Azt hiszem, valamennyien a legénység egyenrangú tagjai vagyunk.

Ankhere összevonta a szemöldökét.

– Uram, tudom, hogy nem kezelhetem az asztrogációs komputert… De ön…?

Nekhti érezte, hogy a haragtól kivillannak a fogai.

– Igen, Ankhere. Még én sem.

A tiszt nyilvánvalóan lehetőséget keresett, hogy panaszt tehessen az emberek bánásmódja ellen, de Nekhti félbeszakította. Fáradtnak érezte magát, pedig valami fontos dolgot meg kellett tennie.

Nekhti elment a kabinja előtt, és a könyvtár felé vette útját.

Amint maga mögött hagyta a legénységi szállást, a folyosók szinte kongtak az ürességtől. Éles hallása a legapróbb neszeket is érzékelte.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a levegőt szimatolja. A szagok arra utaltak, hogy nem szetek jártak ott utoljára. Hathor és Khonszu ismerős szagán kívül egy harmadik humán nyomát is felfedezte.

De amint belépett a hatalmas, félhomályos szobába, senkit sem látott.

Normál esetben nem kellett fizikai kontaktust létesíteni ahhoz, hogy valaki kapcsolatba kerüljön a könyvtárral. Minden kabin rendelkezett komputerterminállal. De amióta Hathor felébresztette a legénységet, a terminálon csak meghatározott programokat lehetett lefuttatni. Nekhti a sarokban elhelyezett konzolhoz sietett, és szóbeli parancsot adott a komputernek. Leült a képernyő elé, és várta, hogy megjelenjen előtte a galaxis holografikus képe. De a képernyő sötét maradt.

Tehát a szetek még innen sem férhettek hozzá bizonyos információkhoz!

Usabti fia azonban nem adta fel olyan könnyen. Megpróbálta más oldalról megközelíteni a keresett adatokat. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Az asztronómiai információkat blokkolták.

Nekhti torkát halk morgás hagyta el. Most már leginkább azt akarta tudni, hogy még milyen információkhoz nem engedi hozzáférni Hathor a legénység tagjait.

Mint a hajó másodtisztje, Nekhti egy titkos kód segítségével hozzájuthatott a hajónapló adataihoz. Betáplálta a titkos kódot, de a komputer megtagadta a választ!

Nekhti rettentő mérges lett. Legszívesebben széttörte volna a konzolt. De azután lecsillapodott, és gondolkodni kezdett. Ptah volt az egyetlen az

emberek között, aki megértette a rendkívül fejlett technika elveit. De ez a Hathor nem lehet annyira okos, hogy kirekessze őt az adatbankból.

Nekhti újabb próbálkozásai is kudarcot vallottak. Hathornak valószínűleg sikerült megfelelő utasításokat adni a hajó komputerének, az információk titokban tartására vonatkozóan. Nekhtinek nem sikerült áttörnie a biztonsági korlátokon.

Az órájára pillantott. Rengeteg időt veszített az alvási idejéből.

Hamarosan folytatnia kell a fegyverzet kezelésének szimulációs gyakorlását. A betűk és számok már ugráltak a szeme előtt.

Pedig a Millióéves Hajó adattárolója hihetetlen mennyiségű

információval rendelkezett. Ennek az információmennyiségnek jelentős részét a hajónapló tartalmazta. A komputer minden adatot rögzített egészen attól kezdődően, hogy a hajó első útjára indult.

Mint másodtiszt, Nekhti maga is számtalan adatot rögzített a hajónaplóban. Vajon mennyi idő telt el az utolsó bejegyzése óta? És mi történt azalatt?

*

Vékony felhőfoszlányok úsztak el az ezüstösen csillogó hold előtt, mint egy arab szépség arcát rejtő fátyol. Nem mintha Daniel Jackson túl sok arab szépséget látott volna életében. Az arab nők általában fekete kendőt viseltek, amelyből csak a szemük látszott ki.

Nem tudott szabadulni az arab éjszaka varázsától. Álmában látta a csodálatos városokat, majd felébredve azt tapasztalta, hogy hűlt helyüket homok borítja. Ajka teljesen kiszáradt, egész testét vékony rétegben finom homok borította. A bőrét irritáló, átkozott homokszemek minden testnyílásába behatoltak.

Feretti is sokat káromkodott a homok miatt, amely cseppet sem használt a járműveknek. Daniel az ősi feljegyzések között megtalálta egy eltűnt város nevét: Ubar. Innen kapta az expedíció a FUBAR nevet. A tengerészgyalogosok sejtelmesen vigyorogtak, ha ez a szó elhangzott.

Daniel nem értette, míg meg nem tudta, hogy a katonák rendkívül trágár kifejezésekből állították össze a maguk FUBAR mozaikszavát.

Feretti pesszimizmusa ellenére az ásatási munkák meglepően jól haladtak. Aznap el kellett érniük a szet erődítmény legfelső részét.

Daniel nyugtalanul aludt, és még pirkadat előtt felkelt. De nem ez volt az egyetlen oka Daniel korai kelésének. Végignézett a sátrakon, majd szeme megállt annál, amely az ásatásoknál dolgozó asszonyoknak adott otthont. A

sátrak felől halk ének hallatszott. Ezt a dalt szokta énekelni Sa’uri az abydosi lakásukban a házi munkák végzése közben. De talán csak a szél zúgása hasonlított az énekre, vagy csak a képzelete csapta be, vagy a telihold varázsa. Danielnek eszébe jutott még néhány dal, amelyek a teliholdról és üres férfi karokról szóltak.

Elfordította tekintetét a sátorról, és a Gibraltár nagyságú homokdombra pillantott. Hatalmasnak, ugyanakkor valószínűtlennek látszott. Miközben nézte, a szél egy kisebb hullámot keltett a hegy sima felületén. A hullám fodrozódni kezdett, majd lefolyt a táborhoz.

Egy pillanattal később a szél felerősödött, megrázta Daniel sátrának ponyváját, és homokkal szórta tele a fiatalember szemét. Daniel pislogva kereste meg a vizespalackot, majd kezébe vette a fogkeféjét, és hozzákezdett aznapi teendőihez.

*

A munkagépek letúrták a homokot a folyómeder sziklás felszínéről. Most már Kemszit embereinek kellett lapáttal és kézzel megtisztítani a felületet.

Daniel előtt kezdtek kirajzolódni a lapos tető és a meredek falak körvonalai.

A szet erődítmény olyan volt, mint egy túlméretezett betonbunker, vagy mint egy rakéta számára készült leszállóhely az 50-es évek sci-fi filmjeiben.

Csakhogy ennek a falai nem betonból készültek, hanem valamilyen megolvadt, majd üvegesen megdermedt kőzetből.

Daniel csatlakozott a munkásokhoz, hihetetlen lelkesedéssel lapátolva a homokot egy emelőszerkezet acélkanalába. Azután egy kiáltás az erődítmény oldalához vonzotta. Kemszit talált valamit, ami talán bejárat lehetett.

Közös erővel ellapátolták a bejárat elől a homokot.

– Úgy néz ki, mint egy ajtó – jegyezte meg Gary Meyers.

– De túl keskeny ahhoz, hogy nekieresszünk egy buldózert – mondta Daniel, majd Ferettihez fordult. – Hoztatok magatokkal robbanóanyagot?

– Be akarod robbantani az ajtót? – kérdezte döbbenten Sa’uri.

– Nem látok kilincset, sem kulcslyukat – felelte Daniel. – Mi mást tehetünk?

– Például ezt – mondta Meyers, majd öklével néhányszor rácsapott az ajtóra. – Tárulj, szezám!

A panel remegni kezdett, odabenn ősi gépezetek jöttek mozgásba. De végül a fémlemez emelkedni kezdett, majd megjelent előttük egy sötét, sima felületű járat.

– “Lépj be a szobámba!”, mondta a pók a légynek – vigyorgott Meyers.

Sa’uri a felemelkedett lemezt nézte.

– Az a véleményem, hogy minden gyorsabban esik le, mint ahogy felemelkedett.

Daniel végignézett a várakozásteli arcokon.

– Topogunk itt, mint kacsa a jégen… – mondta, majd belépett a sötét folyosóra.

A benti levegő hűvös volt és áporodott. Érezni lehetett az évezredek porát. Meyers és Sa’uri, valamint néhány abydosi fiatal csatlakozott Danielhez. Távoli, halvány fényt érzékeltek, bár Daniel úgy vélte, csak a szemük káprázik.

– Állj! – szólt rájuk egy hang a sötétből. A hang az óegyiptomi nyelven beszélt, ugyanazzal a mély tónussal, mint Ré. – Usabtitól jöttetek? Mi hát a jelszó?

Daniel, Sa’uri és Meyers mozdulatlanul álltak, a meglepetéstől a lábuk gyökeret eresztett. Az abydosi fiatalokat iszonyú félelem fogta el, az ismerős hang hallatán.

– Nem válaszoltok? – folytatta a hang. – A méréseket elvégeztem, valamennyi rendszert aktiváltam. Ha nem kapom meg a jelszót, az égbe küldött valamennyi szerkezetet elpusztítom.

– Várj egy pillanatig! – mondta idegességében angolul Daniel, majd átváltott az óegyiptomi nyelvre. – Ne tégy semmi meggondolatlanságot…!

De könyörgését nem fejezhette be. Odakintről gépfegyverek ropogása hallatszott.

14. fejezet

ŰRSIKLÓ-DIPLOMÁCIA

A támadók egyesített csapata leözönlött a dűnékről. Egy részük, akiket Kaszim Firduszi vezetett, a mullah hívői voltak, és készen álltak az életük feláldozására. Ők teherautókon közeledtek az ásatásokat végzők felé, és gépfegyverekből ontották a tüzet. A többiek Farisz Aban sejk emberei voltak, teveháton vágtattak, harsány kiáltásokat hallatva, miközben ócska karabélyaikat pufogtatták.

Az ásatások helyszínét nehezen találták meg, mivel a sivatagnak ez a része szinte teljesen lakatlan volt. Azután mikor megpillantották a magasba emelkedő homokdűnéket, Firduszi egy közeli oázisba vezette a csapatot,

ahol az éjszakát töltötték. Hajnalban felkészültek a támadásra. Sikerült észrevétlenül megközelíteniük a tábort. Szinte valamennyi munkás a régi folyómederben tartózkodott az ásatásoknál. A helyzet kedvezőnek látszott.

Ha váratlanul lecsapnak rájuk, valamennyiükkel végezhetnek.

Az őrök védelmi vonalán könnyedén átjutottak. Firduszi arcán gonosz vigyor jelent meg, amint a kommunikációs kocsit, a meglepett rádióssal együtt felrobbantotta egy vállról indítható rakéta.

De az őrök és a földmunkások nehezebb diónak bizonyultak, mint Firduszi gondolta. Az első lövések hangjára a munkagépek kijöttek a gödörből. Az egyik buldózer maga elé tartotta a tolólapját, amivel kivédte a lövedékeket, majd nekihajtott a felé közeledő teherautónak. A gépkocsivezető pánikba esett, és megpróbált kitérni a buldózer elől. Így a gépkezelő éppen oldalba kapta a teherautót, és lánctalpaival keresztülgázolt rajta. Az emberek ijedten ugráltak le a platóról, de legtöbbjüket a buldózer agyontaposta.

Firduszi megállíttatta a gépkocsiját, a vállára vette a rakétakilövőt, és tüzelt. A mögötte haladó beduinok szétrebbentek, hogy elkerüljék a hátrafelé kicsapó lángsugarat.

Firduszi rakétája nekiütközött a buldózer tolólapjának, és felrobbant. A páncéltörő rakéta átolvasztotta a tolólapot, a hő eljutott a motorhoz, és a buldózer hatalmas tűzlabdává változott.

Újabb földmunkások rohantak elő a gödörből, és lapátjaikkal ütötték-vágták a beduinokat. Firduszi arra számított, hogy a lövések hallatán a munkások menekülni próbálnak. De ebben alaposan tévedett.

Felkapaszkodtak a teherautókra, feldöntötték a tevéket, és elvették a halottak, valamint a sebesültek fegyvereit.

Néhány másodpercen belül lövések szakították be két teherautó szélvédőjét. Az egyik vezetőjének sikerült kiugrania a járművéből, a másik sofőr holtan esett ki az ajtón. Mindkét jármű irányítatlanul száguldott tovább.

Fegyverropogás és halálsikoly hallatszott minden irányból. Azután hirtelen minden elcsendesedett, míg az idegenek megjelentek izzadságfoltos ruhájukban, szovjet gyártmányú fegyvert tartva a kezükben.

Egy golyó közvetlenül Firduszi feje mellett süvített el, majd eltalált egy beduint, aki éles sikoltással kiesett a nyeregből.

A támadók kénytelenek voltak visszavonulni a dűnék mögé. A munkások és az egyenruhás katonák hihetetlen ellenállást tanúsítottak. Firduszi dühösen káromkodott. Az egyszerű földmunkások pillanatok alatt fegyvert szereztek, és olyan szervezetten harcoltak, mint egy reguláris hadsereg

tagjai. És az őrök sem akármilyen kiképzést kaphattak. Firduszi értetlenül csóválta a fejét.

Egyre sűrűbben érkeztek Firduszi felé a golyók. A hitetlenek bizonyára a támadók vezérére összpontosították tűzerejüket.

Firduszi sofőrje olyan gyorsan próbált irányt váltani, hogy a gerillavezér majdnem kiesett a terepjáróból.

– Kik lehetnek ezek a sátán fiai? – átkozódott Firduszi, miközben szégyenteljesen visszavonult a harctérről.

*

Feretti megkönnyebbülten felsóhajtott, amint a támadók visszavonultak.

Az átkozottak szétzúzták a védelmi vonalakat, és megöltek néhány katonát.

Szerencsére az éjszakai őrség a sátrakban tartózkodott, így felfegyverzett rohamuk meglepte az ellenséget. És a támadók nyilván nem számítottak az abydosiak kemény ellenállására sem.

De a földmunkások valamennyien Szkára nemzetőrségéhez tartoztak, és szülőbolygójukon remek kiképzést kaptak. Ezért nem ijedtek meg, nem szaladtak el, hanem felvették a harcot a támadókkal.

Feretti végignézett a harctéren, majd újabb tárat helyezett a fegyverébe.

Azok az arabok, akik járóképesek voltak, visszavonultak a dűnék mögé.

Néhány beduin megpróbált elrejtőzködni a sátrak között, de ezek ellenállását hamar felszámolták.

Feretti rémülten látta, hogy az egyik víztartályt golyók lyuggatták. Az értékes víz jelentős része kifolyt a homokra.

Igen szomjasak leszünk, mielőtt ez véget ér, gondolta a tengerészgyalogos. Mivel a rádióadójukat megsemmisítették, a készleteik korlátozottak voltak. Valami módon üzenetet kellett küldeniük a központnak.

Ha nem, senki sem fogja tudni, hogy bajba kerültek. Csak abban reménykedhettek, hogy valaki hívja őket a rádión, és előbb-utóbb gyanúsnak találja, hogy egyáltalán nem jelentkeznek.

Az első összecsapást a jófiúk nyerték, de az ellenség továbbra is számbeli fölényben volt. A homokdombok tetejéről szemmel tarthatták az egész tábort. Tehát a védőknek újabb támadásra kellett számítaniuk. Feretti tudta, hogy az ellenséget nem csupán beduinok alkotják. A teherautókon érkezők városi arabok voltak, akik gépfegyverekkel és rakétákkal rendelkeztek.

Terroristák, semmi kétség – gondolta Feretti, bár azt nem tudta volna megmondani, melyik szervezetnek a tagjai. Meglepetésszerű rajtaütést terveztek, és azt hitték, hogy könnyedén felszámolják az ellenállást.

Feretti a homokdombok tetejét nézte, ahol mozgolódást látott. Biztos volt benne, hogy az ellenség figyeli minden lépésüket. Azt mindenesetre sejtette, hogy a támadás összefüggésben lehet az ásatásokkal.

A tengerészgyalogos megnedvesítette nyelvével kiszáradt ajkát. Egy dologban biztos volt. Az idő előrehaladtával egyre kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek.

*

Jack O’Neil kopogás nélkül belépett West tábornok irodájába. Az ezredes egy fehér papírlapot lobogtatott a kezében.

– Rádióüzenet érkezett az embereinktől Szaúd-Arábiából. Megtámadták az expedíciót… de az üzenet megszakadt.

A tábornok összevonta a szemöldökét.

– A világnak azon a részén mindössze negyvenhét csoport van, amelyik felelős lehet a történtekért. Terroristák és beduinok.

– Mit tegyünk, uram?

– Nem sok mindent tehetünk – felelte West. – Segítséget kell küldenünk az expedíció tagjainak valamilyen csatornán.

*

Daniel Jackson döbbenten állt a szet erődítmény mechanikus őre előtt, és a kintről hallatszó csatazajt figyelte. Az abydosiak kirajzottak az épületből, hogy társaik segítségére siessenek. Daniel körülnézett a félhomályban.

Nem, ez nem erődítmény – gondolta –, hanem a bolygó felszínét behálózó védelmi rendszer agyközpontja. Moench professzor elégedett lenne, hogy az elmélete helytállónak bizonyult.

Mély lélegzetet vett, majd óegyiptomi nyelven, Ré nyelvén, beszélni kezdett.

– Nem Usabtitól jövök, bár a neve ismerős. Ő a “beszélő”. De valójában ki ő? És kikért beszél?

A hang egy pillanatnyi habozás után válaszolt.

– Usabti a szetek érdekében beszél.

– Nincsenek szetek ezen a bolygón – felelte Daniel. – Szeteket csak a Millióéves Hajó fedélzetén láttam. Mikor hallottál róluk utoljára?

– Nincs velük kapcsolatom nyolcezer-háromszázharminckilenc éve –

válaszolta a kifejezéstelen hang. – Lehallgatott kommunikációk alapján arra következtetek, hogy az Ombosra küldték őket.

– Ombos? – kiáltott fel izgatottan Daniel. – Azon a bolygón Hathor lemészárolta a telepeseket!

– Az általam fogott jelzések ugyanerre utalnak – mondta a hang.

– Akkor hogyan várhatod el…? – Daniel hirtelen elhallgatott. Ez egy komputer, egy több ezer éves relikvia, amely az ősi program utasításait hajtja végre. Ha ez a program azt tartalmazza, hogy várjon Usabtira, akkor mit számít nyolcezer év ide vagy oda? – Kaptál jelzéseket más lázadásokról is?

– A helybeliek fellázadtak kétszáz évvel később – válaszolta a komputer.

– Azután az elektromágneses jelzések teljesen megszűntek, és csak az elmúlt száz év során fogtam újabb jelzéseket.

– De ezek olyan nyelven szóltak, amelyet nem ismersz.

– Igen.

– Ez azért van, mert Ré birodalma már nem létezik a Földön. – Daniel érezte, hogy izzadságcseppek gördülnek végig a hátán. Hogyan tudná meggyőzni ezt a relikviát, hogy ne pusztítsa el az orbitális pályán épülő

harcálláspontokat, hanem csatlakozzon a Föld védelmi rendszeréhez?

– Mi a feladatod?

– Működőképes állapotban tartani a fegyverrendszert, koordinálni a védelmet a Ré által vezetett ellenséges űrhajóval szemben.

– Ré halott – jegyezte meg Daniel. – De egy ellenséges űrhajó közeledik a Föld felé. Tudod, ki pusztította el a szet telepeseket?

– A jelzések szerint Lady Hathor – felelte a komputer.

– Ő közeledik a Millióéves Hajó fedélzetén. Ha Usabti Hathor ellensége volt, nem kéne segítened nekünk?

– Igen nagy a valószínűsége, hogy Hathor megölte Usabtit.

– Honnan tudod…?

– A lehallgatott jelzések alapján következtetek erre.

– Akkor a logika azt diktálja, hogy segíts nekünk harcolni Usabti ellenségével.

A hang néhány másodpercig hallgatott.

– Nem elegendő az információm – mondta végül. – Szeretnék többet tudni a bolygó lakóinak történelméről.

Daniel megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Legfőbb ideje, hogy bevonjunk a beszélgetésbe egy laptop komputert és néhány CD-ROM-enciklopédiát.

*

West tábornok lecsapta a telefonkagylót.

– Ezek a barom állami hivatalnokok sohasem válaszolnak egyetlen szóval, ha tucatnyit is elmondhatnak. De a lényeg az, hogy diplomáciai bonyodalmakba keveredtek. A szaúdi kormány álláspontja szerint ez belső

ügynek tekintendő. De mégsem tesznek semmit, hogy véget vessenek a zavargásoknak. Ráadásul egyre több arab ország megtagadta, hogy használjuk a repülőterét.

O’Neil rosszallóan megrázta a fejét.

– Tehát nem küldhetünk segítséget nekik.

– Nem, hacsak le nem dobjuk az égből.

– Ezt meg lehet oldani – felelte O’Neil. West úgy nézett az ezredesre, mintha az ő agyából húzta volna ki az ötletet. – Egy speciális egységet átküldünk Vandenbergbe. És szükségünk lesz néhány önkéntesre a NASA-tól.

A tábornok arca hirtelen felderült, amint megértette O’Neil szándékát.

– Én beszélek a NASA-val, maga addig keresse meg Kawalskyt, és állítson össze egy önkéntesekből álló csapatot!

O’Neil vállat vont.

– Feretti a tűzvonalban van. Nem kétséges, hogy Kawalsky önként fog jelentkezni, hogy a segítségére siessen.

*

Kawalsky hadnagy arca felragyogott, amint megpillantotta O’Neil ezredest.

– Üdvözlöm az űrtengerészeti főhadiszálláson, uram.

– Gondolom, ez nem a hivatalos elnevezése az egységnek, hadnagy.

– Nem, uram. De mindenki így nevezi. Valamennyien ugyanabban a kiképzésben részesültünk, mint az asztronauták.

Kawalsky egységét arra készítették fel, hogy harcoljon a világűrben, ha az

űrsiklókat

vagy

a

harcálláspontokat

támadás

érné.

A

tengerészgyalogosok megtanulták a szkafander használatát, valamint a Hórusz-testőröktől zsákmányolt energiafegyverek kezelését.

– Mit tanultak a súlytalanság állapotában végzendő munkákról?

– A továbbfejlesztett sugárfegyverek egy vezetéken keresztül kapják az energiát. Vigyázni kell, hogy a lövés pillanatában az ember rögzítve legyen,

különben az űrhajós pörögni kezd a saját tengelye körül. És ha a vezetéket túl hosszúra hagyta, az rátekeredik, mint a spagetti a villára.

– Szeretnék gyakorolni a sugárfegyverek kezelését? – kérdezte O’Neil, majd ismertette a szaúdi helyzetet. – Az akcióban csak önkéntesek vehetnek részt. És minden attól függ, hogy le tudunk-e ereszkedni egy űrsiklóval a megadott területen anélkül, hogy igénybe vennénk az arab repülőtereket.

– Beszélek a többiekkel. Nem szeretném, ha azok a tetves arabok szétrúgnák Feretti seggét.

– Daniel Jackson is ott van – tette hozzá O’Neil.

Kawalsky elvigyorodott.

– Vajon miért nem lep meg ez a hír?

*

Nem sokkal később O’Neil felhívta West washingtoni irodáját, és jelentette, hogy az űrtengerészgyalogosok önkéntes különítménye készen áll.

– Maga nagyon szerencsés ember, ezredes – mondta West. – Az egyik űrsiklót éppen most látták el fegyverzettel, és ki kéne próbálni. A parancsnoka a légierő pilótája volt, a neve Neil Antonelli.

*

Daniel és Sa’uri egymás karjaiban feküdtek. Érezte felesége puha bőrét, hallotta egyenletes lélegzését. Azután meztelen testük összefonódott, és szabadjára engedték vágyaikat.

A vér lüktetett Daniel halántékában, amint egyre közelebb kerültek a beteljesüléshez… és egy pillanattal később Sa’uri ajkát önfeledt sikoltás hagyta el…

Daniel felriadt álmából. Egész teste reszketett, miközben félig öntudatlanul ült a sötét helyiségben.

Azután az emlékei kezdtek visszatérni. A torka szinte égett, olyan sokat beszélt az emberiség történelméről. A komputert leginkább az iszlám kialakulása és a keresztes háborúk érdekelték.

Daniel mellékesen tájékoztatta a komputert, hogy éppen az iszlám hívei támadták meg őket. Azután megkérdezte a relikviát, hogy meg tudná-e védeni őket a következő támadásoktól. A gép nem válaszolt, de ha rendelkezett is megfelelő védelmi rendszerrel, azt nem aktiválta. Talán arra volt kíváncsi, hogy ki fog győzni.

Daniel visszafeküdt a helyére, és megpróbált tovább aludni. A közelből egyenletes női szuszogás hallatszott. Nem férfihorkolás, hanem egy alvó nő

finom lélegzése, amelyet Daniel valaha minden éjjel hallhatott. Sa’uri!

Bizonyára ezért ébredt arra, hogy a lány mellette fekszik. Ez okozta erotikus álmait. Még szerencse, hogy időben felriadt, mielőtt kellemetlen helyzetbe került volna.

Daniel ismét behunyta a szemét, de ekkor egy pár, legalább negyvennyolcas méretű sivatagi bakancs csattogott végig a kövezeten.

Egyre közelebb ért, majd oldalba rúgta Danielt.

– Bocsánat! – mondta botladozva Meyers, miközben sikerült Sa’urit is megrúgnia.

– Mi történt? – kérdezte felriadva a lány.

– Sajnálom… Ne haragudjatok…! – dünnyögte Meyers. – Ki kellett mennem…

– Ha szólít a természet – fejezte be a gondolatot Sa’uri.

– Aha – mondta Meyers. – Jobb, ha az ember késő estére hagyja az ilyesmit. Egy bizánci katonai könyvben olvastam, hogy az arabok nem szeretnek éjszaka harcolni…

Ekkor lövések zaja hallatszott odakintről.

– Úgy tűnik, az arabok változtattak a szokásaikon a Bizánci Birodalom pusztulása óta – jegyezte meg Daniel. – Alhatnék végre egy keveset? Vagy te fogod holnap előadni az ipari forradalom történetét óegyiptomi nyelven?

*

Kaszim Firduszi a legmagasabb homokdomb tetejéről figyelte a tábor körüli munkálatokat.

– A hitetlenek bizonyára egész éjszaka dolgoztak – mondta a terrorista vezér mellett álló Farisz Aban sejk. – Hallottam a gépeik zaját. Nézd, mekkora falat emeltek homokból a tábor körül!

– Az sem segít rajtuk – jelentette ki határozott hangon Firduszi. –

Túlerőben vagyunk. Lerohanjuk őket, azután elfoglaljuk azt az épületet, amelyet kiástak.

– De hiszen az embereid óriási veszteséget szenvedtek az előző támadás során – jegyezte meg a sejk. – Legfeljebb abban bízhatunk, hogy megérkeznek a király csapatai.

– Az nem fog bekövetkezni. A mullahnak akadnak követői a kormányban. Ők azt mondták, hogy sem a hadsereg, sem a Nagy Sátán csapatai nem fognak beavatkozni.

De a sejk nem figyelt Firduszi szavaira.

– Mi lehet az? – kérdezte az ég felé mutatva.

Neil Antonelli parancsnok a mikrofonján keresztül tájékoztatta a fedélzeten tartózkodó önkénteseket, hogy hamarosan leszállnak.

A parancsnok mellett ülő másodpilóta a felderítő műholdról küldött jelzéseket kezdte elemezni.

– Az egyik teherautón aktivitást érzékelek – jelentette. – Kézi indítású rakéta!

– Legalább kipróbáljuk az új fegyverzetet – bólintott Antonelli.

– A cél bemérve! – mondta Christy Manville. Amint az asszony tudomást szerzett az akcióról, azonnal önként jelentkezett. Az előtte lévő képernyőn megjelent a cél, és a szálkereszt. Az űrsikló szárnya alatt elhelyezett fegyverből vakító sugárnyaláb csapott le a teherautóra.

A vezetőfülke azonnal felrobbant, majd közvetlen utána az üzemanyagtartály is. A platón tartózkodó arabok eltűntek.

Néhányan tüzet nyitottak a közeledő űrsiklóra. Az utastérben tartózkodó O’Neil kapcsolatba lépett Antonellivel.

– Elég alacsonyan vagyunk ahhoz, hogy a levegő belélegezhető legyen.

Miért nem nyitja ki a légzsilipet, és enged ki egy lövészegységet?

Néhány másodperccel később négy űrtengerész helyezkedett el a fegyverzet vázszerkezetén, és kézi sugárfegyvereikkel tűz alá vették a meglepett ellenséget.

*

Kaszim Firduszi döbbenten bámulta az egyre lejjebb ereszkedő űrsiklót.

El sem akarta hinni, hogy a hitetlenek kockáztatták az egyik űrjárójukat. A terrorista vezér csendesen szitkozódott.

A mögötte álló Farisz Aban sejk előhúzta az övéből hosszú pengéjű tőrét.

– Elkéstünk – mondta, amint markolatig döfte tőrét a terrorista vezér hátába. – A dzsinn már kiszabadult.

15. fejezet

EGY AJTÓ BEZÁRUL

Daniel Jackson, hivatalos kihallgatásra rendelve ült West tábornok washingtoni irodájában. Jack O’Neil komor arccal állt mellette, mintha bírósági tárgyaláson lettek volna.

Egy hosszú másodpercig West kifejezéstelen arccal nézte őket az íróasztala mögül. Kifejezéstelen arcán néha megrendült egy-egy izom.

– Legalább egy évtizedre elegendő munkát adtak a diplomatáknak, hogy elsimítsák ezt az ügyet – mondta a tábornok. – Mindenki a hadihajó-diplomáciánkról beszél. Még a szövetségeseink is bizalmatlanná váltak.

– Ez már várható volt, uram – jegyezte meg O’Neil.

– Másrészt viszont a Pentagon nagykutyái azt szeretnék tudni, hogy mit találtak az ásatások során.

– Önt nyilván az aggasztja, hogy rengeteg pénzt invesztáltunk a védelmi rendszer kiépítésébe, és ez esetleg feleslegesnek bizonyul.

– Valóban bosszant, hogy a legnagyobb erőfeszítést az Egyesült Államok tette, és az ősi védelmi rendszer egyetlen támaszpontja sincs az USA területén. Sőt a legtöbb rendszer olyan országokban található, amelyek ellenségesen viselkednek velünk szemben. És a védelmi rendszer irányító központja Szaúd-Arábiában van.

Kissé lejjebb vette a hangerőt, mielőtt folytatta.

– Maga jó munkát végzett, Jackson, amikor kapcsolatba lépett a komputerrel.

– Kedvezőbb lett a helyzetem, amikor megérkezett a könnyűlovasság, és letakarította a térképről az arab terroristákat. Sikerült átadnunk a komputernek az emberiség történelmével kapcsolatos információkat. És a komputer nem pusztította el a közeledő űrsiklót. Az irányító központ valószínűleg megállapította, hogy nem udadzsít.

Daniel egy pillanatig habozott.

– Akar még valamit mondani? – kérdezte West.

– Mindenki örül az új védelmi rendszernek, és én nem akarom lelombozni a kedélyeket. De nem gondolja, hogy egy kissé elbízzuk magunkat?

– Miről beszél?

– A komputerrel folytatott beszélgetéseim során arra a következtetésre jutottam, hogy Ré repülő palotája ellen építették – felelte Daniel. – Pedig az a piramis csupán egy mentőcsónak a Millióéves Hajóhoz képest. Hathor egy akkora hajón közeledik, amelynek nagyságához, pusztító erejéhez foghatót el sem tudunk képzelni. Gondolják, hogy képesek leszünk felvenni a harcot ellene?

West tábornok Daniel szemébe nézett.

– Őszintén szólva, dr. Jackson, nem tudom. De ezt senkinek sem fogom a tudomására hozni… és remélem, hogy ön sem teszi. Bizonyára egyetért azzal, hogy kövessünk el minden tőlünk telhetőt a Föld megvédése érdekében. Az ősi védelmi rendszer javítja az esélyeinket.

Daniel bólintott.

– Hagyjuk meg az emberek hitét! – folytatta West. – Ha most feladjuk, kitör a pánik, káosz fog uralkodni a bolygón, és akkor biztosan veszítünk.

Daniel megborzongott, amint eszébe jutottak az Abydoson töltött utolsó napjai.

– A szavamat adom, tábornok, hogy az aggodalmamról nem beszélek senkinek – mondta Daniel.

West egyetértően bólintott.

– Akkor folytassuk a munkánkat!

*

Amikor kiléptek West tábornok irodájából, Daniel kérdőn nézett O’Neilre.

– Bocsáss meg az akadékoskodásomért, de azt hittem, West lelkesebb lesz az új védelmi rendszer felfedezésétől.

– Kissé megváltozott a helyzet – kezdte magyarázatát O’Neil. –

Könnyebb helyzetben volt, amikor a távoli Abydost kellett megvédenie Hathortól. De most a Föld került közvetlen veszélybe. Ráadásul minden felelősség az ő nyakába szakadt.

– Igazad van – felelte Daniel, majd nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszamegyek Szaúd-Arábiába, és folytatom a beszélgetést a komputerrel, mivel én ismerem legjobban az ősi nyelvet, és valamit konyítok a rég múlt idők történelméhez is.

O’Neil bólintott.

– De az is lehet, hogy visszatérek a Creek-hegységbe – folytatta Daniel. –

Travis és Barbara Shore megint a Csillagkapu megnyitásának lehetőségén dolgozik. Mivel én nyitottam meg elsőként a Csillagkaput, azt hiszem, szívesen látnának.

– Jól hangzik.

– Ki tudja, hátha találunk másik számot a kozmikus telefonkészüléken, amit feltárcsázhatunk – tűnődött hangosan Daniel. – Esetleg egy másik bolygóra is elmenekülhetünk, ha nem tudjuk megvédeni a Földet Hathorral szemben…

Daniel arcán fanyar mosoly jelent meg.

– Nekem mindenképpen találnom kell egy harmadik bolygót, ahol elbújhatok az emberek haragja elől… azok után, amit az Abydossal és a Földdel tettem.

*

Barbara Shore belépett Daniel irodájába. A fiatalember éppen ősi hieroglifákról készült felvételeket tanulmányozott.

– Üdv, mesterfordító! Találtál valami érdekeset? – kérdezte az asszony.

– Meg fogom fojtani Gary Meyers lusta egyiptológusait – dünnyögte Daniel. – Mindössze egyetlen ember nézte át ezt, amióta az anyag megérkezett az Abydosról. Ő is csak felületesen átfutotta. A jegyzete szerint ez a szférák zenéje.

Barbara leült az asztal szélére.

– És nem az?

Daniel megrázta a fejét.

– Amennyire meg tudom ítélni, ez a Csillagkapu finom beállításának lehetőségét írja le.

Barbara felugrott meglepetésében, majd a hieroglifákra nézett.

– De ha te vagy a legjobb fordító, és neked is gondot okoz…

– Maradjunk annyiban, hogy elég rejtélyes, mivel hiányoznak a hozzá tartozó diagramok. A későbbiek folyamán viszont olyan jelzéseket használ, amelyeket dallamok rögzítésénél láttam. Ennek a sornak a szó szerinti fordítása például: “énekeljünk együtt!”

– Vagy más szavakkal: harmonizáljunk! Hangoljunk össze valamit valamivel!

Daniel tovább olvasta a szöveget.

– Ez az aranyszínű kvarc… amely “együtt énekel…” vagy a rezgésszáma megegyezik valamivel?

Barbara egyre lelkesebb lett.

– Ez a valami itt lehet a közelben?

– Több ezer mérföldnyire… – Daniel folytatta az olvasást. – “Túl az égen, mielőtt elérnénk a csillagokat.” Azt írja, olyan távolságban, amennyire egy udadzsítet fel lehet küldeni. Ott módot lehet találni egy Csillagkapu felállítására, és a dolgok énekeljenek?! Ez elég zavarosnak tűnik.

– Úgy hangzik, mintha valahogy kalibrálnák a Csillagkaput. Távoli dolgok rezgésszámára hangolnák. – Barbara hangja hirtelen izgatottá vált, miközben ujjával a hieroglifákra mutatott. – Sokkal több értelme van

ezeknek az ábráknak, mint gondoltuk. Ezek írják le az alapvető

koordinátarendszert, amivel a Csillagkapu beállítható!

*

Barbara és Daniel felfedezése után az egész fordítói csoport azokat a hieroglifákat kutatta, amelyek a Csillagkapu beállítására vonatkoztak. A legfontosabb a diagramok megtalálása lett volna, amely a hangolás módját ismerteti. Közben Barbara és Travis ezredes azokat az anyagokat próbálták fellelni, amelyek rezgéséhez igazították a hangolást.

Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy a varázslatos kvarckristályokat helyezik valamilyen rezonátorba.

Daniel felkereste Jack O’Neilt, hogy a segítségét kérje a rezonátorok űrbe juttatásához.

– Számíthatunk West tábornok segítségére? – kérdezte Daniel.

– Veszett fejsze nyele – válaszolta az ezredes. – West már csak névleges irányítója az előkészületeknek. A rangja és a beosztása megmaradt, de már nem ő adja a parancsokat. Most éppen a Cheyenne-hegységbe küldték, hogy szervezze meg az űrparancsnokság áttelepülését az ottani föld alatti erődrendszerbe.

O’Neil egy pillanatig gondolkodott.

– De az öregnek megmaradtak a kapcsolatai. Lássuk, mit tehetünk!

– És veled mi a helyzet? – kérdezte Daniel.

– Azt hiszem, én is hamarosan lapátra kerülök. Egyelőre a tábornok csapatához tartozom, de bármikor változhat a helyzet.

*

A rezonátorokat végül sikerült orbitális pályára juttatniuk. Erre a feladatra a védelmi erők űrsiklói látszottak a legalkalmasabbnak. Bár a hét űrsiklót felszerelték antigravitációs hajtóművel és energiafegyverekkel, még igen messze álltak attól, hogy hatékony vadászgépek legyenek.

A pilóták ezért rengeteget manővereztek az űrben, és ez lehetőséget adott arra, hogy a rezonátorokat is kipróbálják.

Amint a rezonátorok orbitális pályára kerültek, a Creek-hegység föld alatti betonerődje hangyabollyá változott. Mindenütt nyüzsögtek a katonák, attól tartva, hogy újra megnyílik az átjáró, és ellenséges csapatok özönlik el a támaszpontot. Ezért a Csillagkapu termében a legjobb kommandós egység tagjai automata fegyverekkel biztosították az átjárót.

Daniel Jackson a magasban elhelyezett irányító központ vastag üvegén át figyelte az eseményeket. Barbara összeszedte a korábbi csapatot, az új kísérletekhez. Ott volt Mitch Storey is jellegzetes szakállával, valamint a többi technikus, akik annak idején részt vettek a Csillagkapu megnyitásában.

De ezúttal nem az átjáró keretébe vésett szimbólumok adtak útmutatást számukra, hanem az orbitális pályán mozgó kvarckristályok rezgése.

Amint a Csillagkaput feltöltötték energiával, az egész helyiséget csodálatos hang árasztotta el. Daniel úgy érezte, mintha egy hatalmas teljesítményű rádió állomáskeresőjét forgatná.

– Ezért írták erről, hogy a szférák zenéje – jegyezte meg Barbara.

A technikusok tovább változtatták a hangmagasságot, miközben mindenki attól félt, hogy megnyílik az átjáró, és betör valami rémség.

– Csökkentsd az energiát! – mondta Barbara Mitchnek, aki azonnal eleget tett az asszony óhajának. A hang elhalkult.

Miután az energiaellátást többször megváltoztatták eredménytelenül, Barbara lemondóan legyintett.

– Ennek a kísérletnek mindössze annyi eredménye volt, hogy a közeibe csaltuk az állam valamennyi prérifarkasát.

*

Hetek teltek el a kutatásokkal a legcsekélyebb eredmény nélkül. Miután újabb kísérletet tettek az átjáró finom hangolására, Daniel Barbara irodájában ült, és a késő esti órákban a hieroglifák fényképeit tanulmányozta már legalább ezredszer.

– Az őrség parancsnoka rengeteget panaszkodik az éjszakába nyúló kísérletek miatt – mondta Barbara. – Az emberei nem tudnak aludni a rezonanciától.

– Én már megszoktam – felelte Daniel. – Bár az mindenki számára elviselhetetlen, amikor a rezonancia frekvenciája megegyezik az izmokéval, és az ember úgy remeg, mint a kocsonya.

Barbara a tenyerébe temette az arcát.

– Ne is mondd! – sóhajtott kimerülten.

– Még szerencse, hogy nem látogattak ide fontos személyek.

Daniel meglátta a tükörképét a poharában lévő víz felületén. Egy halálfej vigyorgott rá. A fiatal archeológus lefogyott a kísérletek során. Arcának kedves gyerekvonásait a csonthoz tapadó bőr és mély ráncok váltották fel.

– Jóságos ég! Hány óra van? – kérdezte Barbara, miközben felállt és nagyot nyújtózkodott. A kudarc őt is lehangolta. Nyújtózkodása közben láthatóvá váltak nőies domborulatai a szokásos, testhez simuló overallban.

Barbara bizonyára észrevette, hogy Daniel szeme megakadt rajta, ezért leengedte karját, majd ökölbe szorított kezével dörzsölni kezdte a nyakát.

– A fene vigye el! Minden izmom sajog – nyögte. – Ilyenkor csak egyvalami tud ellazítani.

A szavak mintha megálltak volna a levegőben.

Daniel egy pillanatra fontolóra vette ennek a rendkívül vonzó nőnek az ajánlatát.

– Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek nincs értelme – jelentette ki végül Daniel. – Ha ezt akkor mondtad volna, amikor először találkoztunk a Csillagkapu projekt idején… Egy percig sem haboztam volna. De most…

– Sa’uri – bólintott megértően Barbara.

– Sa’uri – felelte Daniel.

– Pedig hány hónapja szóba sem áll veled. – Barbara gyengéden megérintette Daniel könyökét.

– Még mindig Hathor miatt neheztel rám. De nem volt köztünk semmi.

Hathor megpróbált elcsábítani – ajka mosolyra húzódott –, és bizonyára engedtem volna a kísértésnek… De szerencsém volt. Amikor majdnem összejött a dolog, Hathor megtalálta nálam a medált, amely titkos kulcs a Csillagkapuhoz. Abban a pillanatban a gyönyörű lány félelmetes fenevaddá alakult.

– Elmondtad mindezt Sa’urinak?

– Meg sem hallgatott – felelte Daniel. – És talán nem is hibáztathatom érte. Elhagytam őt az Abydoson. De amióta idejöttünk a Földre, mindent csak őérte tettem. – A hangja elcsuklott. – Még egyszer nem akarom elhagyni.

Barbara csendesen nézte Danielt.

– Bárcsak engem is ennyire szeretne valaki.

*

Az érzékelő a Neptunusz-pályán túl járt. Bár ez volt a védelmi rendszer legfontosabb eleme, mégis utolsóként készítették el, és indították útjára. A szaúdi relikvia megadta a megfelelő diagramokat, amelyek alapján elkészíthették a gigantikus űrhajó által keltett térgörbület érzékeléséhez szükséges áramköröket.

Ez óriási segítséget jelentett, mivel az eredetileg tervezett érzékelő

annyira kis hatósugárral rendelkezett, hogy nem sok hasznát lehetett venni.

A detektor alkatrészeit az aranyszínű kvarcból készítették, amelyet egy antigravitációs hajtóműhöz erősítettek, majd elküldték a Naprendszer peremére.

Eleinte nem érzékelt semmi különöset, de néhány héttel később görbületet fedezett fel az univerzumban.

A készülék kikapcsolta az antigravitációs hajtóművet, és mozdulatlanul figyelte a Millióéves Hajó közeledését. A hatalmas űrhajó kilépett a hipertérből, és csökkentette sebességét. A készülék rögzítette az összes adatot, majd a Földre sugározta.

Ezáltal a készülék teljesítette küldetését, és felrobbantotta magát. Mire a Millióéves Hajó a közelébe ér, már csak egy felhőnyi szétszóródott hamut talál.

Az érzékelőkészülék sikeresen elvégezte feladatát.

*

Tovább folytak a Csillagkapuval végzett kísérletek. Daniel Jackson összeszorította a fogait, amint a rezgés végigjárta a testét.

– Azt hiszem, olyan ez, mintha egy rádióadást próbálnánk befogni, de az adó túl messze van – mondta Daniel. – Ezért zene helyett…

– Interferencia alakul ki – fejezte be a mondatot Barbara. – A kozmikus mértéket figyelembe véve, a rezonátorok közel vannak. A legmagasabban lévő űrsikló mindössze hatezer mérföldnyire halad. – Barbara Mitch Storeyhoz fordult. – Mennyi idő alatt kerüli meg a Földet a legtávolabbi űrsikló?

Storey lenyomott néhány billentyűt a komputeren.

– Valamivel kevesebb mint hat óra alatt.

– Ennek a tesztnek így nincs értelme. Próbáljunk meg az eddigi frekvenciák alapján távoli Csillagkapuval összeköttetést teremteni!

Storey beállította a szerkezeten a Föld koordinátáit, majd rendkívül finom mozdulatokkal elkezdte változtatni a frekvenciát. Miközben a Csillagkapu külső korongja lassan elfordult, a hang is folyamatosan változott. Néha csak zajnak hallatszott, mintha érdes felületek súrlódtak volna egymáson, máskor kitisztult, és csodálatos élményt nyújtott az emberi fülnek.

– Rögzítsd a koordinátákat a komputerben! – kiáltotta Barbara, megszorítva Daniel vállát. – Elnézést, de nem akartam meglökni Mitch karját.

– Megvannak a koordináták – mondta Mitch Storey.

– Sikerült! Megcsináltuk! – sikoltott fel Barbara, és majdnem táncra perdült.

– Örülök neki – jegyezte meg mögöttük egy ismerős hang, félbeszakítva az ünneplést.

Valamennyien hátrafordultak. Jack O’Neil állt az ajtóban, egy csapat tengerészgyalogossal.

– Attól tartok, le kell állítani a további kísérleteket – mondta az ezredes.

– Miről beszél? – kérdezte meglepetten Barbara. – Végre kezd eredményre vezetni a koordinátakeresési akciónk…

– Jelzés érkezett a külső érzékelőkészüléktől.

Daniel nagyot nyelt.

– Tehát elkezdődött.

– A veszély kézzelfoghatóvá vált az egyesített parancsnokság számára.

Azt a parancsot kaptuk, hogy helyezzünk egy hatalmas betontömböt az átjáró fókuszába, nehogy bárki át tudjon jönni a Csillagkapun – folytatta O’Neil. – Azután tele kell raknunk az egész erődítményt ideggáztartályokkal, amelyek egy távkapcsoló beindításakor elárasztják ideggázzal a támaszpont valamennyi helyiségét. Ha a Hórusz-testőröknek sikerül átjutniuk…

– Szarinkoktéllal fogadjuk őket – fejezte be a mondatot Daniel.

– Önök pedig szabadságra mennek, mégpedig azonnal. – O’Neil arca olyan merev volt, mintha kőből faragták volna. Egy katona, aki végrehajtja a rábízott feladatot.

Daniel Barbarára pillantott. Úgy érezte, hogy ezt már egyszer átélték, amikor a Csillagkapu felügyeletét átvette a hadsereg, és a kutatókat azonnal kivonták a forgalomból. “Déjá vu.”

16. fejezet

ÁGYÚK

Az ellenség megérkezésének híre éppen a vacsora ideje alatt jutott el a Mirre. A főmodul műszerfalának irányából hirtelen egy kissé türelmetlen hang hallatszott.

– Vörös jelzés! Ismétlem: vörös jelzés!

Oleg Kuzma a két katonatiszt válla fölött a műszerfalra pillantott.

– Ez elég rossz hír – mondta oroszul.

– A legrosszabb – helyeselt Grigorij Vorogyin ezredes. – Azt jelenti, hogy az ellenséget érzékelték a műszerek.

– Vagy valaki igen rossz tréfát űz velünk – jegyezte meg Allen Balent ezredes, Vorogyin amerikai kollégája. Minden űrállomáson két magas rangú tiszt teljesített szolgálatot, egy orosz és egy amerikai. Balent azért került a Mine, mert a szülei a Szovjetunióból menekültek az Egyesült Államokba, és Balent jól beszélt oroszul.

Mindkét ezredes a nemrég felszerelt fegyvervezérlő konzolhoz sietett.

– Nem vonták vissza a parancsot – mondta Vorogyin. – Aktiválom az orbitális harcálláspontok fegyverrendszerét.

– A mi fegyverzetünk már aktiválódott – jelentette Balent.

Vorogyin az asztronautákhoz fordult.

– Vegyék fel az űrruhájukat! Azután én is felveszem, végül Balent.

– Elnézést kérek, uram, de azt hiszem, jobb lenne, ha először maga öltözne be – javasolta Balent. – Amennyiben nem tudjuk az ellenség érkezésének időpontját, az egyik tisztnek készen kell állnia, hogy kezelje a fegyverrendszert.

A pillantása találkozott Vorogyinéval.

– Ez éles helyzet, uram, tehát a tiszteknek kell először elkészülniük.

Az orosz ezredes olyan képet vágott, mint aki keserű pirulát nyelt le.

– Rendben van – bólintott végül. – Kuzma figyelje az érzékelők monitorait! Galitszki és én felöltözünk.

– Nem tudom, minek vesződünk az öltözködéssel – mondta Nyikolaj Galitszki. – Ha eltalálják valamelyik harcálláspontunk atomtölteteit, akkor úgyis ionizált plazmává válunk valamennyien.

*

A két űrállomás folytatta orbitális pályáját. A Mir lejjebb ereszkedett, hogy fedezze a nyugati féltekét, a Freedom a Föld keleti felét védte.

Deke Farnham asztronauta a műszerfalnál ült.

– Az ellenséges űrhajó megjelent a monitoron – jelentette a sisakjában elhelyezett mikrofonon keresztül. – Hatalmas objektum…!

– Számítsa ki, mennyi idő alatt éri el a rakétáink hatótávolságát! –

mondta Craig Hastings ezredes, majd Valerij Rodenko ezredeshez fordult. –

Nincs fogalmunk az ellenség válaszreakciójáról, ezért azt akarom, hogy minden harcálláspont kilőjön egy rakétát.

– Ezek a rakéták hamar felélik az üzemanyagkészletüket, és utána már nem tudnak manőverezni – felelte Rodenko. – Az ellenségnek csak ki kell térnie az útjukból.

– Akkor legalább szerzünk némi információt az ellenség manőverezőképességéről. Ha nem tudnak kitérni, akkor beindítjuk az összes rakétánkat. Egy lövést megér.

– Igen, uram – mondta Rodenko, majd a konzol fölé hajolt. – Valamennyi harcálláspont hatósugarát négyezer mérföldes távolságban éri el.

– Készüljön a kilövésre!

– A rakéták kilövéséhez minden készen áll, uram.

Egypercnyi feszült várakozás következett, miközben az idegen űrhajó továbbhaladt a Föld felé.

– A cél a rakéták hatósugarában! – jelentették a műszereket kezelő

asztronauták.

Hastings nagyot sóhajtott.

– Tűz!

Hetvenkét harcálláspont lőtte ki egy-egy rakétáját a sötét űr megadott pontja felé. Hamarosan a gigantikus űrhajónak át kellett haladnia a térnek azon pontján. A ballisztikus rakéták másodpercenkénti egymérföldes sebességgel száguldottak.

Hastings lehajtott sisaklemezén át nézte a rakétákat, így arckifejezése láthatatlan maradt. Legalább egy órába telik, mire a rakéták célba érnek.

Hetvenkét atomfejnek radioaktív hamuvá kell változtatnia azt az űrhajót –

gondolta Hastings, miközben kesztyűs keze ökölbe szorult. – Mert ha nem…

– Figyeljék az ellenség mozgását! Ha az ellenség kitérő manőverbe kezd, készítsék kilövésre a második sor rakétát!

*

A Millióéves Hajó tűzi rá nyitó fedélzetén ülve Nekhti döbbenten bámulta a holografikus képernyőt. Minél közelebb értek a Földhöz, annál több orbitális űrállomást jelzett a készülék.

Nekhti nem akart hinni a szemének. Az apja és a szet bölcsek elbeszélései szerint a Tuatot valamikor ugyanígy hálózták be a mesterséges holdak. Ezek segítségével kommunikáltak, készítettek időjárás-előrejelzéseket, és

vizsgálták a felszíni képződményeket. Azután bekövetkezett az ökológiai katasztrófa, és a Tuat fokozatosan lakhatatlanná vált.

De a mesterséges holdak létezése komoly technikai szintet feltételez.

Hogyan fejleszthették ki a Föld lakói ezeket az orbitális pályán mozgó szerkezeteket?

Talán Ré végül mégis meghallgatta Usabti kérését, és a tudása egy részét átadta az embereknek? De ilyen rövid idő alatt az emberek mégsem fejleszthették tovább a készen kapott technikai ismereteket. Ehhez az egész bolygót átfogó technikai civilizációra volt szükség. Ré viszont csupán az egyik folyó partján építette ki birodalmát.

A technikai civilizáció egy jóléti társadalmat eredményez. Akkor miért lázadtak fel az emberek?

Nekhti az emlékezetébe idézte azokat a felvételeket, amelyeket Lady Hathor a felkelésről mutatott. A Ramszesz-testőrök csak furkósbotokkal rendelkeztek. A fellahok szintén botokat, köveket és az öklüket használták az összetűzések során. A felvételek nem jeleztek fejlett technikai eszközöket egyik oldalon sem.

Mit jelenthet mindez? A lázadó fellahok talán kétkezi munkások voltak, akik kimaradtak a fejlődésből, és most véget akarnak vetni nyomorúságos sorsuknak? Vajon a technikai tudást csak a maszkot viselő istenségeknek adta át Ré? Ebben az esetben érthető, hogy fellázadtak ellenük a földművesek.

De a hologramon látható kép nem hagyta nyugodni Nekhtit. Ilyen fejlett technikával szemben hogy voltak képesek győzni a fellahok?

Feldühödött tömeg hengerelte le a kétségbeesetten védekező

Ramszesz-testőröket.

De

szörnyű

veszteségeket

szenvedtek

a

sugárlándzsával felszerelt Hórusz-testőrökkel szemben. Hogyan foghatták el az antigravitációs udadzsíteket?

Talán összehangolták a támadásukat, és akkor csaptak le a katonákra, amikor minden udadzsít a földön tartózkodott, ugyanazon a leszállótéren.

De az orbitális pályán mozgó szerkezetek arra utaltak, hogy Ré birodalma szétterjedt a bolygó egész felszínén. Tehát az udadzsíteknek sok más leszállóhelyen is lenniük kellett. Az egész bolygóra kiterjedő lázadást mindenképpen össze kellett hangolni a lázadóknak… vagy szet szövetségeseiknek.

Nekhti fogai kivillantak. Hathor egész története gyanús volt. Azért hozta őket ide, hogy a saját népük ellen harcoljanak?

Nekhtit és társait még akkor hibernáltak a Millióéves Hajó fedélzetén, amikor Ré birodalma még csupán Egyiptom területére korlátozódott. Most

pedig az egész bolygóra kiterjedt. Ehhez pedig rengeteg időre volt szükség.

Nekhti agyába villant egy kegyetlen gondolat. Vajon hány éven át feküdtek dermedten a hajó fedélzetén lévő hibernálókamrákban?

Hathor állítása szerint mindössze néhány évig. És erre vonatkozó adatokat nem adott ki a komputer.

Ezt is rendkívül gyanúsnak találta. Vajon mit titkol előlük Hathor? Miért zárolt bizonyos információkat? Talán belső szabotázstól vagy a legénység lázadásától fél? Mi oka lenne lázadásra a legénységnek, hacsak az nem, hogy a fellahokat a szetek támogatják, és ellenük akarja bevetni a hajót, valamint a felébresztett legénységet.

Nekhti egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy rengeteg információt zárolt előlük Hathor. Amikor a személyzet hibernálva van, egy automata érzékelőrendszer huszonöt évenként működésbe lép, és bejegyzi a hajónaplóba a mérési eredményeket. Ugyanez a rendszer éppen akkor aktiválódott, amikor Nekhtit és társait felébresztették.

Tehát valami nincs rendben a hibernálva töltött idő körül.

Nekhti ismét a képernyőre pillantott, és azonnal észrevette, hogy változás történt. A hologram alatt apró betűs felirat jelent meg: “Ellenséges támadás.”

Ekkor az érzékelőrendszer egy egész csapat orbitális objektumot nyilvánított potenciális veszélyforrásnak. Az objektumok egy része levált az orbitális pályáról, és valamennyi egy pont felé közeledett. A vektoruk keresztezte a Millióéves Hajó útvonalát.

Nekhti azonnal kapcsolatba lépett az érzékelőket kezelő tisztekkel, és információkat kért.

Az adatok megjelentek a holomonitoron: méret, tömeg, sebesség, hajtóanyag.

Vegyi hajtóanyagú rakéták? Miért használna bárki ilyen drága és lassú hajtóműveket?

A műszerek radioaktív sugárzást észleltek a közeledő objektumokon.

Nekhti döbbenten nézte a holomonitort. Termonukleáris robbanófejek!

Az utazás folyamán Nekhti sokat beszélt társaival a lázadók elleni támadásról. Mindannyian úgy vélték, hogy egy büntetőexpedícióról van szó, hiszen a Millióéves Hajó sérthetetlen az ellenség számára. A felszínre küldenek egy csapat udadzsítet, akik kiszabadítják a túszokat, és elveszik a lázadók kedvét az ehhez hasonló akcióktól.

Az elméleteiket a birodalomban előforduló rabszolgalázadások eseményeire alapozták. Rendszerint a lázadó törzsek tagjait az udadzsítek egy helyre terelték, ahol a Hórusz-testőrök halomra lőtték őket a

sugárlándzsáikkal. Ha a lázadók nagyobb erőt képviseltek, akkor Ré odarepült a palotájával, és a sugárágyúk felperzselték a területet. Arról gondoskodtak, hogy néhány lázadó elmenekülhessen és elmondja mindenkinek a szörnyű mészárlás történetét. Ez egy darabig visszatartotta a többi rabszolgát a lázadástól.

Az utazás során Nekhti és társai komputerszimulátorokon gyakorolták a harcot, ágyúk és egyéb nehézfegyverek ellen. A társai csodálkoztak ezen, de Nekhti most megértette, miért volt szükség erre. Vajon miért nem magyarázta meg mindezt Hathor?

De hogyan lehet megmagyarázni, hogy lázadó rabszolgák ilyen technikai eszközök birtokába kerültek? Az orbitális rendszer harcálláspontjai nukleáris rakétákat tartalmaztak, valamint egy-egy olyan sugárágyút, mint amilyet Nekhti kezelt. A harcálláspontok közelében pedig néhány antigravitációs hajtóművel felszerelt vadászgép tartózkodott, bár első látásra lassúbbnak és kevésbé mozgékonynak tűntek, mint az udadzsítek.

Nekhti úgy vélte, hogy ezek hibrid űrhajók lehetnek. Udadzsíthajtóművet építettek más tervezésű gépekbe. De a harcálláspontokat kimondottan a célnak megfelelően tervezték és készítették. Hogyan tudtak a fellahok kifejleszteni ilyen gépeket ennyire rövid idő alatt?

Bámulatra méltó az erőfeszítésük, hogy megvédjék a bolygójukat, de azt hiszem, mégis hiábavaló. A Millióéves Hajót nem tudják feltartóztatni.

A közeledő rakéták felemésztették hajtóanyagukat. De a világűrben nem volt gravitáció, sem légellenállás, ami csökkenthétté volna sebességüket, ezért folytatták útjukat a meghatározott vektornak megfelelően.

Azután jött a parancs. A másodlagos sugárágyúknak meg kellett semmisíteni a rakétákat. A holoképernyőn megjelentek a szükséges adatok.

Nem – gondolta Nekhti. – Ezek nem tudják megállítani a Millióéves Hajót.

*

Az Endeavour űrsikló háromszáz mérföldnyire volt a Földtől, az orrát a betolakodó felé fordította. Neil Antonelli megvárta, míg a kis flotta többi hajója is felzárkózik mögötte. Hogy a Pearl Harbor elleni támadás ne ismétlődhessen meg, ezért az űrsiklók szétszóródva várták az ellenség megjelenését.

Antonelli a komputerés radarmonitoron figyelte, amint az űrsiklók felzárkóztak. Hihetetlen sebességgel és pontossággal mozogtak. Sohasem gondolta, hogy ezek a repülő hűtőszekrények gyorsabbak lesznek, mint a legmodernebb vadászgépek.

A kérdés az volt, vajon elég mozgékonyak-e ahhoz, hogy túléljék a hatalmas űrhajó elleni támadást.

Antonelli jól ismerte a többi űrsikló pilótáját. Valamennyien óriási rutinnal rendelkeztek, és amellett megfontoltak voltak.

Antonelli a másodpilótájára, Christy Manville-re pillantott.

– A löveg készen áll?

– Igen, uram – válaszolta az asszony, aki a kiképzés során elsőrangú tűzirányítóvá vált. Antonelli nagyon örült, hogy ő a másodpilótája.

– Nyissa ki a raktér ajtaját!

Az űrsiklók rakterében helyezték el a legkorszerűbb fegyverzetet: egy hatalmas sugárágyút, valamint tucatnyi antigravitációs hajtóművel felszerelt atomfejes rakétát.

A parancsnok különösnek találta, hogy a harminc éve megkötött egyezmény ellenére atomfegyvereket telepítettek a világűrbe. És még különösebb volt, hogy a repülő szerkezeteket olyan nemzetek katonái irányítják, amelyek nemrég még ellenségek voltak.

Antonelli sisakjában megszólalt az űrparancsnokság jelzése.

– Mindenki készen áll? – kérdezte Antonelli a többi pilótát.

Egymás után érkeztek a válaszok a Discovery, az Atlantis, a Burán, a Ptichka, az Enterprise és a Columbia fedélzetéről.

Mindannyian felkészültek a harcra.

– Helyezkedjenek támadóalakzatba! – adta ki a parancsot Antonelli.

Az űrsiklók nyílhegy formátumot vettek fel, amelynek elején az Endeavour állt.

Növelve a gyorsulás mértékét, a Freedom és a külső OWP-k között helyezkedtek el. Antonelli továbbra is az ellenséges űrhajó felé fordította a sikló orrát.

– A hátvédsor mozgásban van – dünnyögte. – Kezdődhet a játék!

*

Hathor a Millióéves Hajó vezérlőtermében trónolt a parancsnoki ülésben.

Az ülést nála magasabb lény számára készítették. A fejét hátravetette és a fölötte lebegő holografikus képet nézte. A komputer olyan képet vetített elé, amelyhez hasonlót még sohasem látott.

A hatalmas csatahajó komputerei lehetővé tették számára, hogy istent játsszon az Abydoson, ahol a gyalogos katonák harcoltak a lázadókkal, mint a hangyák a homokon. Kezének finom mozdulataival irányította a sugárágyúkat. De a hajót a központi komputer vezérelte.

A legénység felébresztése után az agy azt tanácsolta, hogy gyakoroltassa a szeteket manipulátorokon. Ezzel részben lefoglalta az idejüket, részben pedig nem próbáltak ostoba kérdéseket feltenni, és lázadást szervezni.

Másrészt pedig a gyakorlatok hasznosnak bizonyulhattak, mivel nem sejtette, hogy a Föld milyen védelmi rendszert épít ki.

Hathor meglepetten nézte a bolygó körül keringő mesterséges holdakat.

Két nagyobb méretű űrállomás haladt orbitális pályán valamivel alacsonyabban, mint a többi. Magasabb pályán mozgott a számtalan harcálláspont, amelyeket az ellenség rakétákkal és sugárágyúkkal szerelt fel.

Ezeken kívül egy kisebb létszámú mozgó egységgel kellett még számolnia.

Ezek vadászgépek lehettek, amelyek antigravitációs hajtóművel, valamint sugárágyúval rendelkeztek.

Hathor csodálatot érzett e pimaszul találékony fellahok iránt. Az egész orbitális védelmi rendszer bámulatba ejtette, és főleg az, hogy mindezt a saját erejükből, Ré technológiája nélkül hozták létre.

De minden igyekezetük ellenére a védelmi rendszerük messze elmaradt a csatahajó képességei mögött. Ré birodalmában megtanulta, hogyan kell legyőzni és behódoltatni a lázadókat, akik kőbaltákkal és nyilakkal harcoltak a sugárlándzsák ellen, és itt is ugyanez jellemezte az erőviszonyokat. Szét kell rombolni az ellenség védelmi rendszerét, kivégezni a vezetőket, végül rabszolgasorba hajtani a lakosságot.

Mindenekelőtt azonban ki kellett védenie a nukleáris töltettel felszerelt rakéták támadását. A kémek jelentése szerint egyetlen ilyen töltet megsemmisítette Ré repülő palotáját.

De az a bomba az űrhajó belsejében robbant fel, miután a transzmitteren át felküldték. Rét váratlanul érte a bomba megjelenése.

Hathor úgy döntött, hogy amint a rakéták meghatározott távolságon belül érnek, parancsot ad a megsemmisítésükre. Ha valamelyik mégis átjutna a sugárágyúk zárótüzén, azt távol tartja egy erőtérrel.

A rakéták egyenletes sebességgel közeledtek. Ám ekkor újabb hullámot bocsátottak útjára a harcálláspontok. A célok száma tehát azonnal megkétszereződött. De a legnagyobb meglepetés akkor érte Hathort, amikor a közeledő rakéták burkolata kinyílt, és minden robbanófej további tíz egységre bomlott.

– Azonnal aktiválják az erőteret! – kiáltotta idegesen Hathor.

*

A coloradói Cheyenne-hegység föld alatti betonerődítménye távol esett a nagyvárosoktól. Éppen ezért választotta az űrparancsnokság a harcok irányító központjául. West tábornok biztosította az erődítmény tökéletes berendezését, és gondoskodott arról is, hogy minden információhoz pillanatok alatt hozzájussanak. Sőt a tanácsterembe még egy planetáriumi vetítőkészüléket is beszereltetett, amely holografikus képet vetített a terem kupolájába, különféle színekkel jelezve a Föld körül elhelyezkedő

objektumokat.

Emellett ide gyűjtötte mindazokat a szakértőket, akik bármilyen módon előremozdíthatták a harcok kedvező alakulását. Daniel Jackson mint tolmács volt jelen arra az esetre számítva, ha az ellenség tárgyalni akar.

Emellett ő volt Ré birodalmának legnagyobb szakértője. A szoba másik részében ült Sa’uri, aki a Szaúd-Arábiában kiásott szet erőd komputerével tartotta a kapcsolatot. Jack O’Neil továbbra is West tábornok szárnysegédje és közvetlen munkatársa maradt.

A teremben tartózkodók mindannyian a kupolába vetített hologramot nézték. Az arcokon aggodalom tükröződött.

Jack O’Neil elegáns egyenruhában állt a terem szélén, miközben tábornokok figyelték az űrcsata eseményeit. Még sohasem vett részt ilyen háborúban. Ő ízig-vérig katona volt, aki szívesebben harcol a tűzvonalban, mint hogy több ezer mérföldről nézze az emberiség sorsát eldöntő ütközetet.

Ami a teremben történt, az olyan volt, mint egy videójáték.

Valaki izgatottan felkiáltott:

– Az egyik átjutott!

A kupolába vetített képet a szet védelmi rendszer érzékelői készítették, és továbbították a támaszpontra. Az emberek visszafojtott lélegzettel figyelték a nukleáris töltetek felrobbanását. A Millióéves Hajó olyan erőteret vont maga köré, amely megakadályozta, hogy a nukleáris töltetek a közelében robbanjanak fel.

– Erőtér! – mondta csalódottan egy fiatal tábornok. – Erről miért nem hallottunk?

– Mert az Abydoson nem ütközött Hathor ilyen erős ellenállásba – felelte West. – De most már tudunk a létezéséről. Azt kell kiderítenünk, hogyan tudjuk túlterhelni a kapacitását! Máskülönben az egész nukleáris arzenálunk nem lesz több, mint a galaxis legnagyobb show-műsora.

17. fejezet

VASÁRNAPI PUNCS

A Cheyenne-hegység erődítményének tanácstermében mélységes csend keletkezett, amint West tábornok megpróbált kieszelni néhány módszert, amelyek révén az űrhajót védő erőtér közömbösíthető.

Sa’uri a konzol mellett tartózkodott, amely közvetlen kapcsolatot tartott fenn az ősi védelmi rendszerrel. Csillogó fekete haját hátul összefogta, hogy a mikrofon és fülhallgató pántja szabadon maradhasson.

– Uram – fordult a tábornok felé a lány. – A szet komputernek nincs információja az erőtér megsemmisítésére vonatkozóan. Ezt az űrhajó készítői valószínűleg titokban tartották.

– De most már tudomást szereztünk róla – mondta a légierő egyik tisztje.

– Az átkozott képes ellenállni egy nukleáris töltet robbanásának.

– Egyszerre legalább tíz rakéta ütközött neki, de azt is kibírta.

– Megpróbálkozhatnánk még több rakéta kilövésével – javasolta az egyik tábornok. – Az erőtér kapacitása is véges.

O’Neil megrázta a fejét, de úgy tűnt, hogy a harcálláspontokat vezérlő

tisztek is a tábornok következtetésére jutottak, mert egyre több rakéta indult támadásra a gigantikus űrhajó ellen. Minél közelebb került az űrhajó a védelmi rendszerhez, annál több rakéta rajzott körülötte. De a csatahajó sértetlenül haladt tovább eredeti pályáján.

– Kérjen újabb képet a hajóról! – mondta West tábornok Sa’urinak.

A lány tolmácsolta a kérést a szaúdi komputernek, és a következő

pillanatban megjelent a kupolában a Millióéves Hajó holografikus képe. A nukleáris töltetek vakító fényt árasztva robbantak fel, és jól látszott az űrhajót körülvevő erőtér kékes szélű körvonala, amint elnyelte az energiát, majd ismét láthatatlanná vált.

O’Neil ismerősnek találta a jelenséget, de nem tudta, hol látta már korábban.

– A Csillagkapu! – kiáltott fel izgatottan Daniel Jackson. – A robbanások helyén ugyanolyan a kép, mint a Csillagkapu belsejében. Hasonlít egy vízifelületre, amelyben hullámok keletkeznek.

– Elképzelhető, hogy valamilyen kapcsolata lehet az anyagátviteli technológiával? – kérdezte West.

– Bárcsak tudnám! – válaszolta elgondolkodva Daniel. – De nézze meg, milyen hullámok képződnek a robbanások helyén! És minden robbanás epicentrumából újabb hullámok indulnak ki. Ha a rakéták találatait egy pontra tudnánk koncentrálni, azon a helyen biztosan túlterhelés jelentkezne.

Azonnal parancsot adtak az orbitális űrállomásoknak, hogy koncentrálják egy pontra a rakéták találatait.

Ekkor az egyik technikus jelentést tett.

– Uram, az ellenség azonnal eléri a sugárágyúink hatósugarát.

– Itt a lehetőség! – mondta csendesen O’Neil Danielnek. – A harcálláspontok össztüzet zúdítanak az űrhajó egy pontjára, amely túlterheli az erőteret, ezáltal sikerülhet néhány nukleáris töltetnek átjutnia.

– Reméljük, így lesz – felelte az archeológus. – Máskülönben nem tudjuk megállítani Hathor vándorcirkuszát!

*

– Átkozott “fődlakók” – mondta dühösen Hathor az abydosi kifejezést használva. Nagyon bosszantotta, hogy a védők egyre több rakétát vetnek be ellene. De a találatok számának növekedése nem okozott energiakimaradást az erőtérben.

A taktikai térképen újabb fenyegetés jelent meg. A harcálláspontok sugárágyúi tüzet nyitottak!

Hathor káromkodni kezdett, majd információkat kért a központi komputertől. Az agy meglepő választ adott. A sugárágyúk nem az Abydoson maradt Ré Szemének fedélzetéről származtak. Ehhez túl sok volt belőlük, és a hatóerejük is nagyobb volt, mint azoké.

Ezeket a sugárágyúkat a földlakók készítették. Hathor találkozott ugyan néhány kutatóval, mint Barbara Shore, Gary Meyers és még néhánnyal, de el sem tudta képzelni, hogy a földi technika ilyesmire képes. A nyomorult kis férgek! A saját fegyvereimet használják ellenem!

Gyönyörű ajka gúnyos mosolyra húzódott. Majd én szétrombolom azokat a harcálláspontokat, gondolta felbőszültén.

– Tűzirányító központ! – kiáltotta. Biztos volt benne, hogy a hajó komputere eljuttatja a parancsot a megfelelő helyre. – Semmisítsék meg az ellenség valamennyi működő sugárágyúját!

*

A Freedom űrállomás fedélzetén izgatottan figyelték a szomorú eseményeket.

– Sorra szétlövik az OWP-ket – jelentette Dessarian. – Semmit sem tehetünk, hogy megakadályozzuk.

Craig Hastings a komputerterminálon dolgozott.

– Adjon parancsot az összes harcálláspontnak, hogy lőjék ki a rakétáikat!

Az is többet ér, mintha a harcállásponton semmisítik meg őket.

Közben a komputer jelezte, hogy az ellenség hamarosan a Freedom sugárágyújának hatósugarába ér. Ha egy pontra tudnák koncentrálni a teljes tűzerejüket…

– Freedom az űrparancsnokságnak! – mondta a mikrofonba. – Engedélyt kérek az űrsiklók elindítására.

– Az engedélyt megadom – jött a válasz a Cheyenne-hegységből.

*

– Be fogunk jutni – mondta magabiztosan Neil Antonelli, majd kiadta a parancsot a támadás megindítására.

Az űrsiklóflotta zárt alakzatban megindult az ellenséges űrhajó felé. A támadás célja az volt, hogy sugárágyúik koncentrált tüzével rést nyissanak a Millióéves Hajó védőpajzsán.

Nagy kár, hogy korábban nem tudtak az erőtérről – gondolkodott el Antonelli. – Egészen más stratégiát dolgoztak volna ki az információ birtokában.

Vakító villanás látszott a jobb oldali ablakon, amint egy távolabbi harcálláspont megsemmisült. Az OWP még nem tudta kilőni a teljes rakétakészletét, így azok egyszerre robbantak fel, szupernóvához hasonló jelenséget keltve.

Tovább folytatták útjukat. Hamarosan szabad szemmel is láthatóvá vált az aranyszínben csillogó Millióéves Hajó, mint a sark közeli sötétségben megjelenő északi fény.

Antonelli fülhallgatójában felharsant Craig Hastings hangja.

– Endeavour! Készen állunk a rakéták kilövésére. Vette az adást?

– Igen, vettem – válaszolt Antonelli. A tervnek megfelelően a hajó közelébe érve az űrsiklók sugárágyúi össztüzet zúdítanak a láthatatlan védőpajzsra, amelyet meggyengítenek annyira, hogy a Freedom rakétái átjussanak.

Az ágyúk hatósugarába értek. Antonellinek hirtelen az agyába villant, hogy célpontot kéne keresni, ahová az össztüzet zúdíthatják.

– A sugárágyú tüzelésre kész? – kérdezte a másodpilótát.

– Igen, uram – felelte Christy Manville.

– Lőjön ki egy rakétát, és irányítsa az ágyút a becsapódás helyére!

Az asszony elindította az antigravitációs hajtóművel felszerelt rakétát, amely akkora gyorsulással indult, amelyet egy ember nem bírt volna ki.

Már csak abban bíztak, hogy az ellenség nem pusztítja el útközben sem a rakétát, sem az űrsiklót.

– Endeavour, Endeavour – hallatszott Dick Conway nagyon kétségbeesett hangja az Atlantis fedélzetéről. – A Ptichka teljesen megsemmisült!

Tehát az ellenség elemezte a támadásukat, és veszélyesnek találta. A sugárágyúk össztüze helyett antigravitációs rakétákat indítottak az első

becsapódási pont irányába. Azután sietve kitérő pályára álltak, és eltávolodtak az ellenségtől. Így legalább sikerült megmenteni az űrsiklókat és a személyzetüket.

*

– Elveszítettünk egy űrsiklót – mondta Dessarian, a Freedom fedélzetén.

– Azt hiszem, az egyik orosz sikló lehetett.

– Az első vér – felelte komoran Hastings ezredes. – Remélem, megérte.

Hol vannak a madárkáink?

– Most kellene becsapódniuk… – Dessarian mereven a monitort bámulta.

– Azt hiszem, csináltunk valamit! A hajó egy pillanatra megrázkódott!

*

– Ammit falja fel őket! – dühöngött Hathor. A “fődlakók”-nak sikerült túlterhelniük az erőteret, és néhány rakéta átjutott a védőpajzson. Ezek jelentéktelen sérüléseket okoztak a Millióéves Hajó külső burkolatán.

A holografikus képen megjelent az űrhajó, és a keletkezett sérülések.

Ezeket feltétlenül ki kell javítani, még mielőtt a hajó naszádja dokkolni fog!

A hajó naszádja – Hathor elfintorodott. Ez volt az az űrjáró, amelyet Ré repülő palotájának nevezett.

A taktikai térkép felé fordult. A “fődlakók” tehát másik hibridet is kifejlesztettek: antigravitációs hajtóművet szereltek a rakétáikba.

Hathor átgondolta a támadók taktikáját, és belátta, hogy helyesen következtettek. A gyorsan mozgó vadászgépeik meggyengítették a védőpajzsot, és lehetővé tették az átjutást az orbitális pályáról indított rakétáknak. Ebből arra következtetett, hogy a harcálláspontok fegyvereit a lejjebb haladó nagyobb méretű űrállomásról irányítják.

Hathor ismét kapcsolatba lépett a tűzirányító központtal, és parancsot adott az űrállomás teljes megsemmisítésére.

*

A Freedom fedélzetén lévők sohasem tudták meg, mi történt. Hastings ezredes éppen utasítást kapott az űrparancsnokságtól, amikor egy energiasugár csapott le az űrállomásra, amely darabokra hullott. A külső

burkolat széttört, mint egy tojáshéj, és az egyes modulok szétválva folytatták útjukat. Csodával határos módon a nukleáris tölteteket megvédte az erős falú tok, és a pilótafülke is egészben maradt.

De az egyik sugárágyú leszakadt, pörögni kezdett, majd nekiütközött a pilótafülkének.

*

Amikor Hastings magához tért, a pilótafülkében lebegett. Sikerült megkapaszkodnia valamiben, majd körülnézett. Meglepődve tapasztalta, hogy a modul egészben maradt, bár az oldala szétroncsolódott; odabenn abszolút nulla fok és légüres tér volt.

Dessarian, valamint a konzol eltűnt, bizonyára kiszippantotta a nyomáskülönbség. Rodenko a műszerfal előtt ült, és a sisakja körül vörös jégdarabok lebegtek.

Az ezredes megrázta a fejét, de a zúgás nem a fülében hallatszott, hanem a rádióból jött.

Farnham!

Egy elszabadult mikrokomputer ütközött a szerencsétlen asztronauta mellkasának. Bár a szkafander nem sérült meg, a nagy sebességgel mozgó tömeg beszakította az asztronauta mellkasát, összetörte a bordáit.

Azután Hastings rájött, hogy mit hall. Egy ember hangját, aki éppen belefullad a saját vérébe. De nem tehetett érte semmit. A fülkében vákuum volt, tehát nem vehette le Farnham szkafanderét.

Megpróbált nem figyelni a hangra. Ismét körülnézett, ezúttal a fegyverek konzolját kereste, amit hamarosan megtalált. A sugárágyú használhatatlanná vált, és a reaktor is elsodródott. De maradt még hat antigravitációs rakéta.

Elhatározta, hogy útjára bocsátja a rakétákat. A munka annyira lekötötte a figyelmét, hogy észre sem vette, mikor hallgatott el Farnham.

– Jól valagba rúgtak minket, Farnham! – mondta az ezredes, miközben beprogramozta a koordinátákat. – De visszaadjuk nekik a tartozást!

*

A Millióéves Hajó fedélzetén Nekhti lefuttatott egy programot a komputerén, amelyet még a könyvtárban dolgozott ki. A tűzirányító

komputer azonnal jelezte, hogy a konzolja meghibásodott. Néhány perccel később kérdéseket kapott az egyik tiszttől.

– Uram, nem tudom, mi lehet a probléma – válaszolta. – Lefuttattam néhány diagnosztikai programot, de egyelőre nem jelzi a gép a hiba okát.

Ehelyett azonban a komputerét leválasztotta a tűzirányító funkciótól, és megpróbált belépni a vezérlőterem komputerrendszerébe. Nekhti rendkívül gyanúsnak találta, hogy Hathor a legénység minden tagját az ágyúk kezelésével bízta meg. A kommunikációs tiszt nyíltan nekiszegezte a kérdést, hogy miért nem küld üzenetet a bolygó felszínén tartózkodó Rének a segítség érkezéséről.

Hathor erre azt felelte, hogy a Millióéves Hajó megjelenése ezt nyilvánvalóvá teszi. Nem sokkal később ezt a tisztet halálos baleset érte, amikor egy transzmitteren a hajóhídra akart menni. Nekhti erősen gyanította, hogy ebben közrejátszott Khonszu tevékenysége is. De Nekhti még mindig nem tudta, hogy a legénység miért nem férhet hozzá bizonyos információkhoz.

Amikor látta az erőtérnek ütköző antigravitációs rakétákat, úgy érezte, eljött az idő, hogy lefuttassa a programot. Egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a Millióéves Hajó ellen bevetett fegyvereket a szetek készítették. Ami azt jelenti, hogy ők a rossz oldalon harcolnak.

Amint bejutott a kommunikációs komputerbe, azonnal ellenőrizte a bejövő üzeneteket. De nem érkeztek üzenetek.

A torka kiszáradt az izgalomtól. Előkészített egy rövid üzenetet, amelyet titkos frekvencián akart elküldeni… Egy speciálisan kódolt üzenetet Usabti számára. Keze megérintette az üzenetközvetítő gombját.

De ebben a pillanatban a Millióéves Hajó találatot kapott.

*

A Cheyenne-hegység egyik képernyője elsötétült.

– Uraim, attól tartok, hogy a Freedomot kihúzhatjuk a védelmi rendszerből – mondta komoran West tábornok, miután néhány szót váltott Sa’urival.

Jack O’Neil egyre nagyobb aggodalommal figyelte az eseményeket. Úgy tűnt, hamarosan összeomlik a Föld védelmi rendszere. Olyannak látta ezt a háborút, mint egy világméretű Nintendo játékot. A Millióéves Hajó hatalmas lyukakat rágott a védelmi hálóba. Eredménytelennek bizonyult az űrsiklók támadása is. A személyi állomány még minimális veszteségeket szenvedett, de az anyagi veszteség felbecsülhetetlen volt.

Mi a pokolra várnak még? Hiszen semmi esélyük.

– Üzenet érkezett Szaúd-Arábiából, tábornok – jelentette Sa’uri. – A központi komputer aktiválta a védelmi rendszert. Az ellenség az északi félteke három támaszpontja felé közeledik: Bermuda, Gibraltár és Hindukus.

West tábornok a taktikai térképre mutatott.

– Mondja meg neki, hogy hozza szinkronba a sugárágyúit az antigravitációs rakétákkal!

Feszült csend nehezedett a szobára. Mindenki a Freedom haláltusája közben elindított antigravitációs rakétákat figyelte. Az egyiket megsemmisítették, de a többi folytatta az útját.

Sa’uri újabb üzenetet kapott a központi komputertől.

– A Millióéves Hajó be akarja vetni az elsődleges sugárágyúit – közölte a lány.

Közben lelőttek még egy antigravitációs rakétát. Már csak kettő maradt.

Azok viszont a következő pillanatban az erőtérnek ütköztek és felrobbantak.

Az óceán fölött hatalmas párafelhő keletkezett, amint a védelmi rendszer tüzet nyitott. Az emberek döbbenten nézték a széles, vörös színű

energianyalábot, amely iszonyú mennydörgés közepette egy pillanatra felvillant.

A föld alatti betonerődítmény tanácstermében az összegyűlt katonatisztek izgatottan figyelték a sugárnyalábok becsapódását. A gigantikus piramis egy pillanatra megremegett, majd feltartóztathatatlanul folytatta útját.

– Uraim, ez volt a vasárnapi puncs – mondta csalódottan West tábornok.

– A Millióéves Hajó egy pillanatra megremegett… De nem tudtuk megállítani.

18. fejezet

HŐSI HALOTTAK

A Millióéves Hajó fedélzetén Hathor a holomonitorokat figyelte. Az arcán megrendült egy izom. A védelmi rendszerét másodszor is sikerült áttörnie az ellenségnek.

A monitorok komoly sérüléseket jeleztek. A sugárnyaláb több fedélzeten áthatolt, szökött a levegő. A légmentesen záró ajtók becsukódtak. Néhány löveg is felmondta a szolgálatot.

– Tűzirányító központ! – kiáltotta. – A legénység minden nélkülözhető

tagja kezdjen hozzá a legfontosabb javítási munkákhoz!

Tovább elemezte a sérüléseket. Szerencsére a hajtóműveket nem érte károsodás, így folytathatták az útjukat.

De vajon mi találta el őket?

A komputer visszapörgette a felvételeket. Két nukleáris robbanás meggyengítette az erőteret, majd hihetetlen erejű energiasugarak hatoltak át a védőpajzson.

Hathor szeme összeszűkült. Energianyalábok a Föld felszínéről?

Ha a “fődlakók” ilyen fegyverekkel rendelkeznek, akkor minek pazaroltak annyi fáradságot és anyagot az orbitális védelmi rendszerük kiépítésére? Azokkal a gyerekes antigravitációs rakétáikkal és a nukleáris töltetekkel úgysem tudták volna feltartóztatni.

Meglepte az ellenség találékonysága és technikai tudása. Már azok a hibrid vadászgépek is bámulatba ejtették. Annak ellenére, hogy gyerekjátékok voltak, mégis rendelkeztek antigravitációs hajtóművel és sugárágyúval, amelyeket a “fődlakók” fejlesztettek ki. De azt már végképp el sem tudta hinni, hogy képesek voltak létrehozni egy rendkívül hatékony védelmi rendszert a bolygó felszínén. A találatból ítélve ez a fegyver olyan hatalmas energiával rendelkezett, mint a Millióéves Hajó elsődleges sugárágyúi.

Hathor végignézett a konzolok fölé görnyedt vörös bundás hátakon.

Végül arra a megállapításra jutott, hogy a Föld agyafúrt fellahjai nem készíthettek ilyen fegyvert.

*

Azt a fegyverrendszert a szetek készítették! – gondolta elkeseredetten Nekhti, tovább elemezve a kárjelentéseket. Vajon próbáljon meg kapcsolatba lépni velük?

– Nekhti másodtiszt! – zökkentette ki Nekhtit a gondolataiból a tűzirányító parancsnok. – Az ön sugárágyúja még mindig nem üzemel.

Áthelyezem magát a javítási munkákat végzők részlegébe! Haladéktalanul menjen a hetvennégyes szintre, és cserélje ki az energiaellátó vezetéket!

Nekhti nem akarta elhagyni a helyét, de nem merte megtagadni a tiszt parancsát, mert azzal felhívta volna magára a figyelmet.

Vonakodva engedelmeskedett a parancsnak, és felállt a helyéről. Gyalog kellett lemennie a kijelölt szintre. A transzmitter használata egy-egy

energiaingadozás során végzetes lehetett. Arra gondolt, hátha útközben talál egy komputerterminált, és el tudja küldeni az üzenetet.

*

West tábornok tágra meredt szemmel nézett Sa’urira.

– Hogy érti azt, hogy az az átkozott komputer nem hajlandó tüzelni? Ez volt a legeredményesebb lövésünk.

Sa’uri megrázta a fejét.

– A központi komputer fogott egy üzenetet, amelyet a Millióéves Hajóról küldtek. A frekvencia és a kód arra utal, hogy az üzenetet Usabtinak szánták.

– Ez az Usabti több ezer éve meghalt és elporladt – dühöngött West. –

Miért…

– A védelmi rendszer nem lőhet szetekre, tábornok – magyarázta Sa’uri.

– A komputerben konfliktust okoztak az ellentétes programok. Amíg ezeket meg nem oldja…

– Nem fog tüzelni? – kérdezte West. – Talán Hathor küldött olyan jelzést, amivel összezavarhatja a komputert, és megakadályozza a védelmi rendszer működését.

– Az a kurva! – csattant fel Daniel Jackson. – Hátha Hathor eltitkolta a legénység előtt, hogy mennyi ideig voltak hibernálva! Talán néhány szet emlékszik Usabtira, és kíváncsi arra, hogy valójában mi a helyzet itt. Talán még azt sem tudják, hogy a Föld nem tartozik Ré birodalmához, sem azt, hogy Hathor a szeteket kiirtotta.

– Ha ez igaz, akkor feltétlenül kapcsolatba kell lépnünk velük – mondta West Sa’urinak. – Tud a komputer beszélni azzal, aki az üzenetet küldte?

Sa’uri hallgatta a gép válaszát.

– Már megpróbálta, de senki sem válaszolt – jelentette a lány.

– Akkor mégiscsak félrevezetés volt – szögezte le West tábornok. –

Emlékeztesse erre a komputert, és arra is, hogy addig sebezhető, míg nem védekezik.

*

A falu éppen olyan volt, mint a többi. A hegyek közötti völgyben meghúzódó kőházakat szántóföldek és legelők vették körül. A kormányok követték egymást, de ezek a települések az évszázadok folyamán semmit sem változtak.

A fiatal Ali a kecskéket őrizte, miközben az égbolton felvillanó fényeket bámulta. De a magasban lejátszódó események semmilyen hatást nem gyakoroltak a felszínre. A fű száraz volt, mint mindig, az állatok egykedvűen legelésztek.

Ali jókedvűen felnevetett, majd az egyik kecskére pillantott.

– Allah ma sem adja jelét, hogy valami változás történne – mondta.

Nem látott csak egy vakító villanást, és a következő másodpercben a föld alatt rejtőzködő ősi erőd, valamint a falu és egész környéke olvadt falú kráterré alakult.

*

A parancsnoki ülésben trónolva Hathor elégedetten bólintott. A három pont közül, ahonnan a lövést leadták, ez látszott a legmegfelelőbb célnak. A másik kettő sokkal mélyebben helyezkedett el, ezért a sugárnyaláb nem tudta volna megsemmisíteni.

– Utasítás a tüzelőállásnak! Pusztítsák el a másik nagyméretű űrállomást is, amint megjelenik a horizonton!

A Cheyenne-hegység tanácstermében izgatottan figyelték a taktikai térképet. A helyzet eléggé kilátástalannak látszott. A Mir éppen át akarta venni a Freedom helyét, amikor elnémult. A Mir sokkal primitívebb tákolmány volt, mint a Freedom, mivel az oroszok a már meglévő

űrállomásukat fejlesztették tovább.

O’Neil azon csodálkozott, hogy egyáltalán képesek voltak irányítani a harcálláspontok fegyvereit. Azzal mindenesetre tisztában voltak, hogy az űrállomásuk az ellenség elsődleges célpontjai közé tartozik. Mégis bátran tették a dolgukat, ameddig tehették.

A piramis alakú csatahajó ellencsapása következtében a pakisztáni szet harcálláspont megsemmisült. De előtte bizonyosságot nyert, hogy a hajót körülvevő erőteret koncentrált támadással át lehet törni. Sajnos a Millióéves Hajó a találat ellenére tovább közeledett.

A lassú ballisztikus rakéták, amelyek az OWP-kről indultak támadásra, százával közeledtek az erőtér felé. De a fedélzeti lövegek folyamatosan pusztították őket. Hamarosan elérték azt a pontot, amikor a rakétákat lelőtte az ellenség, amint előbukkantak a horizont mögül.

O’Neil az órájára pillantott, meglepődve tapasztalta, hogy mindössze negyven perc telt el. A védelmi rendszer gyakorlatilag összeomlott. Az OWP-k alig tíz százaléka maradt sértetlen. Az északi félteke védelmét

hamarosan csak a hat űrsikló és a tíz szet felszíni támaszpont fogja biztosítani.

De Hathor csökkentette az űrhajó sebességét, és elhatározta, hogy módszeresen felszámolja valamennyi OWP-t, mielőtt másba kezdene.

A csatának ez a szakasza leginkább agyaggalamb-vadászatra hasonlított.

És a fődíj a Föld volt.

Daniel Jackson gyors számításokat végzett, majd megérintette O’Neil könyökét.

– Egy órán belül elfogynak a harcálláspontjaink. Addig kell tennünk valamit.

– Ha van ötleted, itt az ideje, hogy megoszd velünk! – válaszolta O’Neil.

Jackson megnedvesítette kiszáradt ajkát.

– Rendben van. – Daniel a Millióéves Hajó képére mutatott. – Tegyük fel, hogy be tudnánk juttatni valamit az űrhajóba!

– Micsoda? – kiáltott fel O’Neil, figyelmen kívül hagyva a felé forduló tábornokokat.

– Amikor elzavartál minket a Creek-hegységből, Barbara és én megtaláltuk a Csillagkapu finom hangolásának módját. Kiszámíthatnánk a koordinátáit egy olyan pontnak, amely hatezer mérföld magasságban helyezkedik el a Creek-hegység fölött.

– Biztos? – kérdezte kételkedő arccal O’Neil.

– Biztosan tudnánk, ha befejezhettük volna a kísérleteket – vont vállat Daniel. – De akkor még nem sejtettük, hogy ennek később gyakorlati jelentősége lesz. Csak az imént jutott eszembe, hogy a Millióéves Hajó fedélzetén is van egy Csillagkapu. Ha a hajó a megfelelő pozícióba kerül, bármit a fedélzetre juttathatunk a Csillagkapu segítségével, megkerülve a védőpajzsot alkotó erőteret.

*

Daniel Jacksonnak majdnem kiszakadt a karja, amint O’Neil megragadta és odavonszolta a fiatalembert West tábornokhoz.

– Uram! – mondta O’Neil, majd előadta Daniel elméletét.

A tábornok kifejezéstelen arccal hallgatta.

– Mit javasol, ezredes? Próbáljunk meg bejuttatni egy nukleáris töltetet a Csillagkapun át?

– Nem, uram. Nem tudhatjuk, hogy az űrhajón lévő Csillagkaput őrzik-e.

Mert ez esetben a bombát azonnal visszaküldhetik. Inkább egy kommandós csoportot javasolnék. Az a csapat, amelyik elkísért Szaúd-Arábiába, itt

tartózkodik az erődítményben. Biztos vagyok benne, hogy Kawalsky hadnagy és az emberei önként vállalkoznak a küldetésre. És természetesen én vezetném az akciót.

– Én is veletek megyek – mondta Daniel.

A fiatalember mereven nézte a tábornok arcát, miközben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a mögötte álló Sa’uri ellenvetését.

– Én vagyok az egyetlen ember, aki járt már a Millióéves Hajó fedélzetén, és beszélem az ősi nyelvet is.

West bólintott.

– De ezt meg kell valósítanunk, tábornok. Valahogy el kell érnünk, hogy Hathor a megfelelő helyre vigye az űrhajót. Mivel tudnánk Colorado fölé csalogatni?

– Az űrsiklókkal – felelte West.

– És némi időre is szükségünk lesz az előkészületekhez – mondta Daniel.

Közben O’Neil gondoskodott a helikopterről.

– Az erődítményt elárasztottuk ideggázzal. Szükségünk lesz megfelelő

védőfelszerelésre: gumikesztyűre, gumicsizmára, védőruhára, gázmaszkra.

– Igen – vigyorodott el Daniel. – Nehogy tévedésből saját magunkat öljük meg.

– Den’jur! – mondta Sa’uri, idegességében abydosi akcentussal ejtve ki Daniel nevét.

Jackson megfordult, és meglepetten nézett a feleségére. Sa’uri arcáról eltűnt a merev kifejezés, és megjelentek rajta az igazi érzelmek.

Ha John Wayne lennék, most azt mondanám: “Egy férfinak meg kell tennie, amit elvárnak tőle” – gondolta Daniel, de azután eszébe jutott Feretti éppen idevonatkozó elmélete: Kétféleképpen tehetsz meg valamit, az egyik a megfelelő mód, a másik a John Wayne-féle mód.

– Te itt nagyon fontos munkát végzel – mondta Daniel. – A komputer jelenti a legutolsó védelmi vonalunkat. Én eddig nem sok mindent csináltam. Most végre hasznossá tehetem magam.

Sa’uri átváltott abydosi nyelvre, hogy szavait csak ők ketten érthessék.

– Miattam nem kell ezt tenned…

Daniel elmosolyodott.

– Tudom, hogy nem nyűgöz le az önfeláldozásom. De O’Neilnek szüksége lesz rám az űrhajó fedélzetén. Azért vállalkoztam erre, hogy megállítsam Hathort, és megvédjem az embereket… De az igazat megvallva, elsősorban azokat akarom megóvni, akiket szeretek.

Sa’uri odalépett hozzá, és mindkét karjával átkarolta Daniel nyakát.

Daniel magához húzta a lányt, miközben a tábornokok igyekeztek a taktikai térképre koncentrálni a figyelmüket.

– Visszavárlak – suttogta Sa’uri, majd elengedte Danielt, és visszaült a komputer konzolja mögé.

Daniel intett O’Neilnek, hogy induljanak. Már alig várta, hogy elhagyja a termet. A lába úgy remegett, mint egy hajadonnak, aki elveszítette a szüzességét.

*

– Újra együtt a csapat – jegyezte meg Feretti.

– Ne számítsatok semmi jóra! – mondta Kawalsky.

Volt idő, amikor az űrparancsnokság és a Creek-hegységben lévő

támaszpont közötti utazás szánalmas roncsot csinált volna Danielből. De az utóbbi időben kezdett hozzászokni az utazáshoz, és egyre ritkábban jelentkeztek az allergia tüsszögéssel és orrfolyással járó tünetei.

Kawalsky nagyot sóhajtott, amikor Daniel siralmasan felvett védőöltözékére nézett. Sajnos, a föld alatti erődbe csak így lehetett bemenni.

Kawalsky jól képzett tengerészgyalogos volt. Nyolc perc alatt belebújt az NBC * védőruhába. Jackson viszont már sokkal nehezebben boldogult a zöld gumiöltözettel.

– Úgy nézünk ki, mintha jelmezbálba készülnénk – mondta vigyorogva. –

Elég meleg ez a ruha. – A gumírozott anyagból készült szövet ugyanis rendkívül jó hőszigetelőnek bizonyult. Mivel légmentesen zárt, ezért a test párolgását, valamint hőleadását is megakadályozta. Néhány perc alatt mindenkiről szakadt a veríték, amely végigcsorgott az egész testen, kellemetlen, viszkető érzést keltve.

– Örülni fogsz még, hogy izzadhatsz, amikor az ideggázban sétálgatunk –

nyugtatta meg Feretti, miközben kezét a pisztolytáskájában lapuló 9 mm-es Berettára tette. – Kár, hogy nem tudtunk több sugárfegyvert gyártani. De úgy látom, ennek ellenére is jól felszerelkeztünk.

Az akciócsoport tíz emberből állt, amely két ötfős egységre oszlott. Az egyiket Kawalsky vezette, a másikat Feretti. Mindkét csoportban három-három katona rendelkezett sugárfegyverrel, a többiek M-16-os automata puskával, amelyet gránátvetővel is elláttak. Ezenkívül annyi lőszert és gránátot vittek magukkal, amennyit elbírtak. A legjobban mégis

* nuclear, biological, chemical

Kawalsky volt leterhelve, ugyanis ő egy időzítőberendezéssel ellátott nukleáris töltetet is cipelt a hátán.

Daniel Jackson szintén automata puskát vitt magával. Feretti felajánlott neki egy Berettát, amit az egyiptológus vonakodva fogadott el.

Nyilvánvalóan rossz emlékeket idézett fel benne. Egy ilyen pisztollyal lőtték mellbe az apósát, Kaszufot, majd őt gyanúsították a bűntény elkövetésével.

– Köszönöm, hogy gondoltál rám, Feretti – mondta Daniel, majd a fegyvert a pisztolytáskájába dugta, amelyet az övére csatolt. Azután felvette a csuklyával egybeépített gázmaszkot, és kidülledt szemekkel belenyögött a szűrőbetétbe. – Húúúúúúú!

Feretti lemondóan behunyta a szemét. Épp amikor eszébe jutott valami, akkor zavarták össze a gondolatait.

*

Daniel a gázmaszk üvegén át bámulta a földön heverő ideggáztartályt, majd a társai felé fordult. A helyiségben tartózkodók egytől egyig védőruhát viseltek. Daniel ennek ellenére felismerte a nagydarab Kawalskyt és a nagy tűzerejű gépfegyvert kezében tartó O’Neilt. Az ezredes ugyanolyan gázmaszkot és kevlarsisakot viselt, mint a többiek. Daniel elmosolyodott, elképzelte barátját, amint a ruha csuklyája felett az elmaradhatatlan fekete berettjét viseli.

Daniel arcáról lehervadt a mosoly, amikor eszébe jutottak O’Neil utolsó szavai.

– Mielőtt elindultunk, felhívtam a feleségem. Elmondtam neki, hogy részt kell vennem egy akcióban. – O’Neil arca ezúttal nem egy G. I. Joe katona merev kifejezését öltötte fel, inkább emberi érzéseket tükrözött. –

Amikor megláttalak téged és Sa’urit, úgy éreztem, ezt kell tennem… még egyszer meg kellett mondanom neki, hogy szeretem. Tudod, amikor először találkoztam veled, ugyanilyen küldetésre vállalkoztunk – folytatta O’Neil. –

Rendkívül kockázatos vállalkozás volt. Most ismét itt állunk a Csillagkapu előtt, és minden erőmmel azt akarom, hogy túléljem ezt a bevetést, hogy visszatérjek Sarah-hoz. Vicces, nem?

Daniel cseppet sem érezte, hogy nevetnie kéne.

A fiatal archeológus végignézett a feszülten várakozó embereken. Nem maradt más hátra, mint hogy átmenjenek a Csillagkapun, amint a Millióéves Hajó a megfelelő pozícióba kerül.

Daniel nem tudta, hogy mitől kéne jobban félnie: attól, hogy ha a hatalmas csatahajó áthalad a meghatározott koordinátákon… vagy inkább attól, ha nem.

19. fejezet

A FARKAS TORKÁBAN

Az űrparancsnokság utasításának megfelelően az űrsiklók a horizont mögé vonultak vissza. Itt legalább biztonságban lehettek a Millióéves Hajó sugárágyúinak lövéseitől, amelyek módszeresen pusztították a harcálláspontokat. Az űrsiklók úgysem tudtak volna érdemlegesen beavatkozni a csata menetébe, ezért felesleges lett volna feláldozni őket.

De hamarosan újabb utasítást kaptak az űrparancsnokságtól, hogy helyezkedjenek el az Egyesült Államok fölött. Manville látta, hogy a Freedom és a Mir megsemmisült, ezáltal a védelmi rendszeren egyre nagyobb rések keletkeztek.

Manville rövid haja csapzottan lógott a szemébe. Az asztronautáknak vékony vászonsapkát kellett viselniük a sisak alatt, amelyet az asszony ki nem állhatott, és ezúttal fel sem vette. Az adott helyzetben senki sem vonta felelősségre a szabályzat megszegéséért. A szemébe csorgó verejtékcseppeket hidegnek érezte. Tudta, hogy a félelemtől keletkeztek.

Manville-nek az az előérzete volt, hogy az űrparancsnokság hamarosan a Millióéves Hajó ellen küldi őket, mivel már semmi sem maradt, amit bevethetnének a félelmetes csatahajóval szemben.

*

Neil Antonelli merev felsőtesttel ült, amikor az űrparancsnokság utasítása megérkezett. A parancs meglepte. Arra számított, hogy a gigantikus piramis ellen kell vezetnie maroknyi egységét. Ezzel szemben nem kellett öngyilkos akcióra indulniuk, legalábbis egyelőre nem.

Az űrparancsnokság azt a feladatot adta, hogy indítsanak látszattámadást a Millióéves Hajó ellen, majd vonuljanak vissza. Addig bosszantsák az ellenséget, míg pályájának módosítására tudják kényszeríteni. Antonelli nem tudta, mi lehet a célja ezzel az űrparancsnokságnak. Talán megfelelő

pozícióba akarják állítani a piramist, hogy a legkedvezőbb helyzetbe kerüljön az ősi védelmi rendszer számára. Nem sok reményt fűzött a felszíni

védelmi rendszer újabb támadásához, hiszen az első alkalommal sem sikerült Hathor behemót űrhajóját megállítani.

West tábornok megígérte, hogy a látszattámadás végrehajtásához az űrsiklók minden támogatást megkapnak. Valamennyi rakétát kilövik, ami megmaradt a térségben. Kis szerencsével még az is megeshet, hogy egy rakéta átjut az erőtéren. A támadás után pedig azonnal vissza kellett vonulniuk.

West nem említette, hogy mi fogja fedezni a visszavonulásukat.

Antonelli már csak egyetlen dologra volt kíváncsi.

– A piramisnak melyik oldalát érték a találatok?

Pillanatnyi szünet jelezte, hogy West utánanéz az információnak.

– A keleti oldalát – válaszolta, majd hozzátette: – Jó gondolat, parancsnok.

– Ennek megfelelően fogunk támadni. Ki kell használnunk a legkisebb előnyt is.

– Sok szerencsét, Neil! – mondta a tábornok. Antonelli kiadta a többieknek a parancsot. A kis flottilla két részre oszlott, és elindult a horizont felé.

– Rakéták kilőve – jelentette a Cheyenne-hegység támaszpontja.

Antonelli komputere jelezte a megfelelő pályaadatokat. Az űrsiklók maximális sebességre gyorsulva közeledtek az ellenséges űrhajó felé.

*

Hathor a Millióéves Hajó vezérlőtermében a taktikai térképet figyelte.

Szoborszépségű arcán kétkedő kifejezés jelent meg. A “fődlakók”

szétzúzott védelmi rendszere egy utolsó, elkeseredett kísérletet tett a megállítására. Kilőtték a térségben megmaradt összes rakétát – nevetséges próbálkozás. Az orbitális pályán mozgó harcálláspontok nem tudtak olyan mennyiségben megjelenni a horizonton, hogy a hajó sugárágyúi ne győzték volna folyamatosan megsemmisíteni őket.

Hathor lövegkezelői pontosan tudták, mikor és hol kell megjelennie a következő célpontnak. Nem értette, miért próbálkoznak tovább a “fődlakók”

ezzel az értelmetlen támadással. Vagy csak egyszerűen kilőtték a rakétákat, mert a harcálláspont úgyis megsemmisül?

Ekkor Hathor észrevette a vadászgépeket, amint előbújtak a horizont mögül.

Nagyszerű szórakozásnak ígérkezett a megsemmisítésük.

– Tűzirányító központ! – adta ki a parancsot. – Először vegyék célba a rakétákat! Miután szétlőtték őket, pusztítsák el az antigravitációs vadászgépeket!

*

A kis űrsiklóflottilla maximális sebességgel haladt a Millióéves Hajó felé.

Antonelli visszatartott lélegzettel irányította a gépet. Alig maradt néhány harcálláspont, tehát nem sok támogatásra számíthattak.

– Előreküldünk egy sor antigravitációs rakétát. Azok előttünk fognak haladni. Ha közelebb érünk, a sugárágyúkkal próbálkozunk. Lőjék ki a rakétákat!

Christy Manville azonnal elindított egy antigravitációs rakétát. A rakéták pillanatok alatt gyorsulni kezdtek, és megelőzték az űrsiklóköteléket.

A gigantikus űrhajó sugárágyúi egymás után megsemmisítették az orbitális pályáról indított rakétákat, mintha egy óriás csapná agyon a szemtelenkedő legyeket. Viszont a rakéták egy időre leterhelték az ellenséges lövegek kapacitását.

– Nyissanak tüzet a sugárágyúkkal! – mondta Antonelli.

Három antigravitációs rakétának sikerült célba jutnia, és az erőtérnek ütközve robbantak fel.

Antonelli látta, hogy a mellette haladó Atlantis sugárágyúja dolgozni kezd. Dick Conway elindított egy újabb rakétát közvetlenül az első

becsapódása után. De úgy látta, hogy az erőtér ellenállt a találatoknak. A másik két űrsikló arra a helyre irányította a rakétákat, ahol a felszíni védelmi rendszer sugárágyúja végighasította az űrhajó külső burkolatát.

– Dick, gyertek onnan! – utasította a társait Antonelli.

Az Atlantis útnak indított még egy utolsó rakétát, hogy fedezze a visszavonulását, azután széles ívben megfordult, és a horizont felé igyekezett.

Vakító fénycsóva villant fel a Millióéves Hajó felszínén, és a következő

pillanatban az Atlantis szétrobbant.

– Te piszkos rohadék! – kiáltotta Antonelli. Az Enterprise kilőtte maradék három rakétáját ugyanarra a pontra, ahol az űrhajón a rés tátongott.

A Burán tűzirányítója is ugyanúgy cselekedett.

Antonelli elégedetten elvigyorodott. A Millióéves Hajónak ez az oldala már eléggé viharvertnek látszott, ami azt jelentette, hogy újabb rakétatalálatok érték a burkolatot.

Antonelli a kiképzés során egy hónapig együtt tevékenykedett a Burán pilótájával, Vitya Csornijjal. Jól ismerte a fiatal tisztet, de azt nem nézte ki belőle, hogy kamikaze akcióra képes.

Antonelli azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Vitya megsebesült vagy megvakult az erős fénytől, esetleg az űrsikló kormányozhatatlanná vált, de bármi okozta a katasztrófát, a Burán egyenesen nekiszáguldott az erőtérnek.

Az eredmény pokoli volt. A becsapódás pillanatában az űrsikló hatalmas tűzgolyóvá alakult. Ezt újabb villanás követte, amikor az atomreaktor is felrobbant. Az űrhajót védő erőteret óriási sokkhatás érte az első

robbanáskor, így a második robbanás hatalmas lyukat vágott rajta…

*

Az Endeavour előtt hatalmas nyílás keletkezett az ellenséges űrhajó erőterében. Christy Manville szünet nélkül lőtte a nyílást a sugárágyúval. Az energianyalábok átjutottak a pajzson, és alaposan végigszabdalták a hatalmas piramis felszínét.

A Millióéves Hajó lassan oldalra fordult, hogy ép oldalát mutassa a támadók felé. A hajó sugárágyúi a nyílás felé száguldó rakétákat próbálták megsemmisíteni.

Az egyiket sikerült leszedniük, de a találat pillanatában a robbanófej levált, és tíz egységre oszolva továbbhaladt. A következő másodpercben a második rakéta is teljesen megsemmisült. A harmadik azonban egyre közelebb jutott.

Ekkor becsapódtak a szétvált robbanófejek, és hatalmas pusztítást végeztek a hajó burkolatán. Legalább egy tucatnyi sugárágyú felmondta a szolgálatot, és az aranyszínű kvarcburkolat olvadt masszává alakult.

És ekkor célba ért a harmadik rakéta. A pusztítás leírhatatlan volt. A találat fordulás közben érte a hajót, és a rakéta a hatalmas piramis éléhez közel csapódott be. A piramis éléből óriási darabok szakadtak ki.

– Most rendesen beadtunk neki – mondta elégedetten Christy Manville.

*

Hathor körmei teljesen belevájódtak a parancsnoki ülés karfájába, amint az átkozott “fődlakók” szétrombolták a Millióéves Hajó külső fedélzeteit.

Ügyet sem vetett a vészjelzők hangjára, sem a komputer kárjelentésére.

Utasította a komputert, hogy irányítsa a javítási munkákat végzőket a legkritikusabb helyekre, és határozza meg a legfontosabb munkákat.

Azután a taktikai térképre nézett. A kis egység megmaradt négy tagja a horizont mögé igyekezett. Nem tűrhette, hogy közönséges fellahok büntetés nélkül szembeszegüljenek vele. Főleg az utolsó vadászgép pilótája bosszantotta fel. Nagyszerű harcos lehet – gondolta. – Okos, célratörő, önfeláldozó.

Hathor érezte, hogy a harag szétárad a testében. Ezek a nyavalyás kis

“fődlakók” súlyos károkat okoztak az űrhajójában a primitív fegyvereikkel.

A leigazolt Föld alkalmas lesz arra, hogy az itteni emberek fegyvereket és gépeket készítsenek a számára, amelyek révén a katonái meghódítják majd Ré birodalmának minden bolygóját. De ahhoz, hogy legyőzze a Tuat lakóit, és leszámoljon a rendkívül nagy tudású férjével, Ptahhal, űrhajóra lesz szüksége. Ré izolálta a Tuat holdját a birodalomtól. A holdra még Csillagkapu sem vezet. És a védelmi rendszere is képes ellenállni bármilyen erejű támadásnak.

Hathor a Millióéves Hajó segítségével akarta megkaparintani a trónt. De ezek a nyomorult “fődlakók” súlyos károkat okoztak a burkolaton és a fegyverzetben.

Hathor tajtékzott dühében. Meg kell mutatnia nekik, hogy vele nem lehet szembeszegülni!

– Komputer! – kiáltotta. – Változtasd meg a hajó pályáját, és vedd üldözőbe az ellenséges vadászgépeket!

Ezután kapcsolatba lépett a tűzirányító központtal.

– Üldözőbe vesszük az ellenséges gépeket, amelyek megtámadtak minket. Azt akarom, hogy mindegyiket semmisítsék meg.

A konzol fölé hajolt, és a leghátsó űrsikló felé mutatott, amelyik a súlyos károkat okozta.

– De ezt hagyják utoljára!

*

Neil Antonelli ajkát harsány nevetés hagyta el, miközben a flottilla a horizont felé menekült. A monitoron látható kép önmagáért beszélt. A Millióéves Hajó megváltoztatta pályáját, és üldözőbe vette őket!

A gigantikus csatahajó nehézkesen fordult meg. De amint ráállt az új pályára, hihetetlen sebességre gyorsított.

– Uram! – mondta Christy Manville. – Az ellenség lőtávolba ért.

Engedélyt kérek, hogy tüzet nyissak.

– Az engedélyt megadom. – A sugárágyúik ugyan nem tartóztathatták fel az ellenséget, de megvolt az esélye, hogy kárt tesznek a hatalmas piramis valamelyik lövegében.

Mindannyian izgatottan figyelték a monitorokon a Millióéves Hajó közeledését. Hirtelen vakító fény villant.

– Az Enterprise… – hallatszott Stan Lundeen döbbent hangja a Discovery fedélzetéről. – Megsemmisült!

Antonelli megpróbált nyugalmat erőltetni magára.

– Meghaltak, Jim. Nem tehetünk értük semmit – mondta, majd hozzátette: – Szóródjatok szét!

A következő pillanatban újabb villanás árasztotta el a képernyőt. Ezúttal a Discovery következett.

Antonelli a Columbia esélyeit elemezte, miközben véget ért alattuk az Atlanti-óceán, és megjelent az Egyesült Államok partvonala. De a mumus még továbbra is ott lihegett a sarkukban.

Újabb fényvillanás vakította el őket, de a sugárnyaláb célt tévesztett. A következő lövésnél a Columbia már nem volt ilyen szerencsés.

– Mi maradtunk utoljára – mondta Antonelli.

Éppen a Sziklás-hegység fölött repültek. A sugárágyúk villanásai teljesen elvakították Antonellit, miközben továbbvezette az űrsiklót a hely felé, amelyet az űrparancsnokság meghatározott.

A Millióéves Hajó ott volt mögötte.

– Miért nem dugod az orrod a seggembe? – dünnyögte Antonelli. Tudta, hogy nem menekülhetnek. Egy gyors harci fordulót hajtott végre, és szembefordult a gigantikus csatahajóval. De nem érte el a piramist.

A Millióéves Hajó ágyúi egy pillanat alatt megsemmisítették az Endeavourt, mielőtt kárt tehetett volna az erőtérben.

*

Daniel Jackson a Creek-hegység föld alatti betonerődítményében várakozott. Az Egyesült Államok minden távközlési rendszere a világűrben dúló harcot közvetítette.

– Sikerült nekik! Közelednek!

Barbara Shore hangját annyira eltorzította Daniel védőöltözete, hogy alig ismerte fel. A technikusok az utolsó szimbólum beállítását végezték. Azután a kapcsolat létrejött. Hatalmas szökőárhoz hasonlítható energia áramlott ki a Csillagkapuból, majd lassan visszahúzódott, és kialakult a jellegzetes, vízfüggönyszerű felület.

– Induljunk! – kiáltotta O’Neil.

Daniel is belátta, hogy sietniük kell. Nem tudhatták, mennyi ideig áll fenn a kapcsolat.

Igaza van, gondolta Daniel. Nem tudhatjuk, meddig áll fenn a kapcsolat.

A tengerészgyalogosok sietve áthaladtak a “víztükrön”, majd Daniel is követte őket.

20. fejezet

IDEGEN INVÁZIÓ

Harkhuf alig kapott levegőt a forróságtól, miközben szerszámával az aranyszínű kvarc megsérült áramköreit javítgatta. Elég nagy baj volt, hogy a földi rebelliseknek sikerült megrongálni a Millióéves Hajó burkolatát. Egy sor külső folyosó fala szétroncsolódott, és több fedélzetről megszökött a levegő. Szerencsére mindenütt voltak légmentesen záró ajtók, amelyekkel elszigetelhették a megrongálódott területet.

Harkhuf nagyot sóhajtott, majd tovább ellenőrizte az áramköröket. Örült, hogy nem kell a lövegtornyok valamelyikében görnyednie, és feszülten figyelni az ellenség tevékenységét. Itt legalább egyedül lehetett, és nem parancsolgatott senki.

Harkhuf eredetileg is a Millióéves Hajó karbantartó részlegéhez tartozott.

A társaival együtt arra képezték ki őket, hogy folyamatosan ellenőrizzék a hajó rendszereit, és végezzék el a javításokat.

Ezúttal is elsőként őket küldték a sérült fedélzetekre. De amikor Nekhti másodtiszt megjelent a hetvennégyes szinten, közmunkára beosztva, Harkhuf azonnal érezte, hogy valami nincs rendben.

Nekhti szemmel láthatóan dühös volt, de nem attól, hogy lefokozták.

Inkább úgy tűnt, hogy valami nyugtalanítja. Azt kérdezte, hogy van-e a közelben komputerterminál.

De Rekhmere negyedik tiszt törmelékhordásra osztotta be Nekhtit, hogy megmutassa, ki a főnök. Harkhuf arra számított, hogy Nekhti azonnal elharapja Rekhmere torkát, de a másodtiszt szó nélkül engedelmeskedett.

Mindenesetre nem tisztelgett, amikor eltávozott.

Harkhuf következő munkája az asztrogációs központ komputereinek ellenőrzése volt. Szerszámát a kezében tartva, Harkhuf a következő

munkahelye felé igyekezett a hajó folyosóin.

Éppen belehelyezte szerszámát az egyik kontrollpanelbe, amikor furcsa, morajlásszerű hangot hallott.

Amint a hang irányába fordult, a Csillagkapu éppen aktiválódott.

Nem tudta elhinni, hogy a Földön élő lázadó fellahok képesek üzembe helyezni a Csillagkaput, és kapcsolatot tudnak teremteni két világ között. De ki más tehette ezt? Lady Hathor azt mondta, hogy a földi szeteket foglyul ejtették.

Harkhuf még jobban megdöbbent a látogatók látványától. Nagyjából szet alkatúak voltak, egyenes testtartással jártak, két karral és két lábbal rendelkeztek. De a bőrük sima volt és zöldesen csillogó. Hatalmas gubószemük elfoglalta csaknem az egész arcukat, amely nem volt sem lapos, mint az embereké, sem előrenyúló, mint a szeteké. A fejüket teknőspáncélszerű pajzs fedte. A szájuk kerek volt, az ajkuk világoszöld.

Leginkább hüllőkre hasonlítottak. És mérgező szagot árasztottak!

Harkhuf azelőtt Ré érdekében harcolt. De ezek a lények annyira ijesztőek voltak, amilyet még sohasem látott.

Kiejtette kezéből a szerszámot, és rohanni kezdett. Amint egy pillanatra hátrafordult, látta, hogy egyre több szörnyeteg jön át a Csillagkapun.

*

Amikor Jack O’Neil a Millióéves Hajó fedélzetére érkezett, Feretti egysége már biztosította az átjárót. A Csillagkapu egy hatalmas, komputerpanelekkel telezsúfolt helyiségbe nyílt. A katonák az ajtókra irányított fegyverekkel várakoztak. Valamennyien csillagkapus veteránok voltak. O’Neilt rettenetesen idegesítette a gázálarc.

– Jelentést kérek, Feretti!

– Amikor kiléptünk az átjáróból, láttunk itt egy idegen lényt, amilyenekről Jackson beszélt. Centinek vagy ilyesminek nevezte őket.

– Szeteknek – javította ki az ezredes. – Az idegen elmenekült?

– Garwood látta őt, de még nem tudta összeszedni magát az utazás okozta sokkhatástól – kezdte magyarázni Feretti, a Csillagkapura mutatva, amelyen éppen akkor botorkált keresztül Daniel Jackson. Legnagyobb meglepetésükre az egyiptológust épphogy csak megviselte az utazás. – A vörös bundájú úgy kavart el innen, mintha meggyulladt volna a farka –

folytatta Feretti.

– De ezt itt hagyta.

A nyitott kontrollpanelre mutatott, és a földre ejtett kvarcszerszámra.

O’Neil összevonta a szemöldökét.

– Pedig Ré szolgáira nem jellemző a félénkség.

– Bizonyára a külsőnk ijesztette meg, uram. – Feretti sokatmondóan végignézett az öltözékükön. Garwoodról bizonyára azt hihette, hogy a Fekete lagúna szörnyetege című horrorfilmből lépett ki.

O’Neil bólintott, majd Daniel Jacksonra pillantott. Kawalsky közben előreküldte az embereit, hogy ellenőrizzék a kijáratokat.

Jackson még kissé szédült, amikor O’Neil odalépett hozzá.

– Egyedül te ismered ezt a helyet. El tudsz vezetni minket néhány fedélzettel odébb, ahol levehetjük magunkról a védőöltözetet?

Daniel körülnézett.

– Mi a baj ezzel a helyiséggel? – kérdezte sértődötten.

– Először is az, hogy észrevettek minket, amikor megérkeztünk.

Másodszor pedig egy kissé közel vagyunk ahhoz – mutatott a Csillagkapura.

– Kellemetlen lenne, ha azonnal visszaküldenek a bombát, amelyet magunkkal hoztunk.

De Jackson még mindig csak az első pontnál járt.

– Észrevettek minket? – kérdezte értetlenül. – Kicsoda?

– Egy vörös bundájú figura, aki leginkább prérifarkasra hasonlított.

O’Neil látta, hogy Daniel agya lázasan dolgozik.

– A könyvtár – mondta végül. – Nincs túl messze, és közvetlen folyosó vezet oda… És nem hiszem, hogy bárki odamenjen olvasgatni a csata kellős közepén.

*

Nekhti éppen a törmelékeltakarító brigádot szervezte, hogy szabaddá tegyék a folyosót, amelyet eltorlaszolt a beomlott fal. Ebben a pillanatban Harkhuf rohant feléjük rémülten kiáltozva.

– Idegenek! – sikoltotta kétségbeesve a technikus a háta mögé mutogatva. – Biztosan elözönlötték az egész Földet! A Csillagkapun át behatoltak az űrhajóba! Az asztrogációs teremben vannak!

Nekhti levette a készüléket Harkhuf nyakából, és írni kezdett.

*

Hathor a parancsnoki székben ülve elégedetten szemlélte, amint a bolygó egyik oldalán elhelyezett harcálláspontok sorra megsemmisültek. Ez volt az a kontinens, amelyet Daniel Jackson Észak-Amerikának nevezett, a fiatalember hazája. Említett néhány várost, amelyben felhőkarcolók épültek,

a lakosaik száma pedig meghaladta a tízmilliót. Nagyszerű erődemonstráció lesz egy ilyen város megsemmisítése.

Ábrándozásából a komputer jelentése zökkentette ki.

– Látogatók a fedélzeten? Honnan tudták meg az új koordinátákat?

Komputer! Tapasztaltál bármilyen tevékenységet a Csillagkapu közelében?

– Tíz fő érkezett négy perccel ezelőtt.

– Miért nem értesítettél azonnal?

– Nem kértél adatokat a Csillagkapu forgalmáról – válaszolta kifejezéstelen hangon a komputer.

Hathor elsápadt. Egész idő alatt fennállt annak a veszélye, még az Abydoson is, hogy a “fődlakók” csapatokat juttatnak a fedélzetre a Csillagkapun át, és a komputer nem is értesítette volna, mert erre vonatkozóan nem adott utasítást.

– Zárd le a Csillagkaput a bejövő forgalommal szemben! – mondta az asszony.

– Erre csak Ré adhat parancsot – válaszolta a komputer.

Hathor nagyot sóhajtott. Számtalan ajtót megnyitott, amelyekhez egyedül Ré férhetett hozzá.

– Kitől kaptad ezt az információt?

– Nekhti másodtiszttől.

Hathor dühösen elfintorodott. Az asztrogátor! Na nem baj! Arra kiválóan alkalmas, hogy a romeltakarítókat a betolakodók ellen vezesse.

– Küldd a legközelebbi fegyverraktárhoz Nekhtit! Fegyverezzen fel sugárlándzsával annyi munkást, amennyit tud, és pusztítsa el az idegeneket!

Azután azonnal hívd ide Khonszut!

*

Daniel Jackson alig kapott levegőt a gázmaszkban. Úgy érezte, hamarosan klausztrofóbiát kap, ha nem szabadulhat meg tőle.

A szemüvege bepárásodott, és majdnem nekiütközött az előtte haladónak. Éppen Kawalsky ment előtte, aki a hátán cipelte a nukleáris bombát. Ők ketten a sor közepén helyezkedtek el. Kawalsky a bomba miatt, Daniel pedig a nyelvtudása és a helyi ismerete révén volt a csoport egyik legértékesebb tagja. Feretti haladt az élen, Daniel vázlatrajza alapján követve az útvonalat.

Daniel már elfelejtette, milyen unalmasak voltak a Millióéves Hajó véget nem érő folyosói. Ezért a rajtaütés rendkívül váratlanul érte őket.

Daniel éppen egy nagyot ásított, amikor kinyílt mellette egy titkos ajtó, és valaki torkon ragadta, majd berántotta a láthatatlan folyosóra. A mögötte haladó tengerészgyalogos lőni akart, de ekkor újabb oldalfolyosó nyílt, és egy sugárlándzsa energianyalábja leterítette.

Kawalsky vissza akarta húzni Danielt, de a következő lövéstől megpördült, és a nehéz hátizsák a földre rántotta.

Ez volt az utolsó mozzanat, amit Daniel látott. A biomorf kvarcból készült fal kristályszerkezete átalakult, és az ajtónyílás eltűnt. A félhomályban levegőért küzdött, de a torkát szorító marok ezt nem tette lehetővé.

Daniel megpróbálta lefejteni a torkáról a szőrös kezet. Közben elő akarta húzni a pisztolyát. Dulakodás közben a szet bizonyára észrevette, hogy az idegen arcát borító fényes, rugalmas anyag csupán maszk. A prérifarkasképű letépte a csuklyát és a gázmaszkot, majdnem Daniel fejével együtt.

– Ki vagy te? – kérdezte döbbenten a szet.

Daniel hátratántorodott, amint a kutyafejű elengedte, és végre kivette a pisztolyát a tokjából.

– A nevem Daniel Jackson. A rég múlt korok specialistája vagyok, azért beszélem ezt a nyelvet.

A vörös bundájú lény ügyet sem vetett Daniel pisztolyára. A fogai és az ujjai végén lévő erős karmok éppen elég védelmet jelentettek számára az archeológussal szemben. Csodálkozva nézte Daniel arcvonásait és szőke haját.

– Nézz meg alaposan Szet fia! – mondta kihívóan Daniel. – Sohasem láttál hozzám hasonlót az Első Időkben, amikor Ré megjelent a Földön.

– Nem – ismerte el az idegen. – Valamelyik hódító törzs tagja vagy?

Daniel megrázta a fejét. Közölnie kellett az idegennel a fájó igazságot.

– Én egy nyolcezer éves fejlődés eredménye vagyok. Ennyi idő telt el azóta, hogy az egyiptomi rabszolgák fellázadtak Ré ellen.

– Nyolcezer év? – ismételte a szet.

– Valamivel több mint nyolcezer éve annak, hogy szetek éltek a Földön –

folytatta Daniel.

– Csak gúnyolódsz velem!

– Nézz meg jobban! – mutatott Daniel a védőöltözékére. – Ilyen ruhát viselnek Ré fellahjai? Vagy szetek készítették?

Odanyújtotta a kevlarsisakot az idegennek.

– Vizsgáld meg ezt! Nem csont, nem fém. Felismered az anyagát? –

Sajnos nem tudta, hogyan nevezték annak idején a műanyagot. – Ezt a sisakot a petróleum egyik származékából készítették.

A szet visszaadta a sisakot, majd mély hangú morgást hallatott.

– A szavaid gondolkodóba ejtenek, Den’jur, de nem hiszek neked.

– Inkább hiszel Hathornak?

A morgás dühödtebbé vált.

– Mit tudsz Lady Hathorról?

– Fogolyként hozott erre az űrhajóra. De sikerült megszöknöm. A Millióéves Hajó akkor még az Abydos közelében tartózkodott. A Csillagkapun át oda menekültem. Azután Hathor megjelent az Abydos fölött, és elpusztította a bolygót. Az abydosiak egy részének sikerült a Földre menekülnie, de tudtuk, hogy Hathor ide is utánunk fog jönni.

Az idegen közelebb hajolt Danielhez, és megszimatolta az archeológust.

– A szagod! Ezt éreztem a könyvtárban. Eleinte nem vettem észre, mert a ruhád erősebb szagot áraszt.

– Igen, itt voltam. Azután elmenekültem. És láttam a hibernálókamrákban fekvő legénységet. Tudtam, hogy amikor Hathor felébreszt benneteket, hazudni fog.

– Honnan tudod? Miféle hazugságról beszélsz? – kérdezte izgatottan az idegen.

– Nem sokkal a csata megkezdése után üzenetet küldött valaki erről a hajóról Usabtinak – kezdte Daniel.

– Mi van Usabtival? – vágott közbe a vörös bundájú.

– Tudom, hogy Usabti beszélt a szetek érdekében nyolcezer évvel ezelőtt

– felelte Daniel. – Tudom, hogy ő építtette azt a védelmi rendszert, amely jelenleg a szövetségesünk, és az első sebet ejtette a hajón. – Egy pillanatra megállt, majd szomorúan folytatta. – Tudom, hogy Hathor ölte meg Usabtit.

És azt is tudom, hogy Hathor lemészárolta a szet telepeseket, akiket száműztek az Ombosra.

Az idegen szótlanul hallgatta Daniel beszámolóját.

– Mondj el mindent, Föld fia! – jelentette ki végül a szet.

*

Jack O’Neil a csoport végén haladt, amikor Daniel Jacksont elfogták.

– Szedjétek le az orvlövészeket! – kiáltotta, miközben megfordult, hogy fedezze a csoportot a hátulról jövő támadásokkal szemben.

Éppen jókor fordult meg, mert egy szőrös kar nyúlt felé valamelyik titkos folyosóról. O’Neil egy rövid sorozattal leterítette a támadót.

A kis menetoszlop éléről heves csatazaj hallatszott.

– Kawalsky! – kiáltotta az ezredes.

– Eltalálták, uram, de még lélegzik – jelentette Feretti. – Ez egy tökéletes patkányfogó! Körülvettek bennünket, és a legváratlanabb helyen titkos ajtót tudnak nyitni.

– Menjünk tovább! – mondta O’Neil. A térképre nézett, amelyet Daniel rajzolt. – Itt nem maradhatunk. Az egyetlen hely, ahová ismerjük az utat, a könyvtár.

– Mi lesz Jacksonnal, uram?

O’Neil habozott, végül vállat vont.

– Nem tehetünk érte semmit. Ha előkerül, az jó. De a küldetésünk sikere a legfontosabb.

Kawalsky már talpon volt, bár nagyon sápadtnak látszott. A gázmaszkot már levette magáról.

– Örülök, hogy látom, hadnagy – mondta vidáman O’Neil. Megpróbált lelket önteni a sebesültbe. – Majd én viszem a bombát. Szóljak valakinek, hogy segítsen…?

A szava elakadt, amint megpillantotta a bombán éktelenkedő lyukat. A sugárnyaláb a bomba felső részét találta el, éppen ott, ahol az időzítő-szerkezetnek kellett lennie.

– Úgy tűnik, ezekkel a vacakokkal mindig bajban vagyunk – jegyezte meg a hadnagy. – Legutóbb nem tudtuk leállítani a számlálót. –

Belekukkantott a lyukba. – Ezúttal bizonyára nem tudjuk majd beindítani.

21. fejezet

AZ IGAZSÁG

Daniel Jackson az övébe dugta a gázmaszkját, miközben új szövetségese, Nekhti a falhoz lépett, és megérintett néhány alig látható nyomógombot. A fal kristályszerkezete megváltozott, és egy folyosó tárult fel előttük.

Két halott tengerészgyalogos feküdt a földön. Daniel örült, hogy egyikük sem Kawalsky. Hét szet is az áldozatok között volt, további négy a folyosón állt, mintha őrködnének. Az arckifejezésükből Daniel képtelen volt megállapítani, hogy dühösek-e a veszteségeik miatt.

– A társaid remekül harcoltak – ismerte el Nekhti. – Azt hittem, valamennyiükkel végzünk.

Egy idősebb idegen, akinek a bundája őszülni kezdett, megbökte lándzsája nyelével a földön fekvő tengerészgyalogosokat, hogy megnézze, élnek-e még. A gázmaszkot mindkét katonáról levették, és az idősebb szet zavarban volt a felfedezés eredményétől.

Az idegen kezében lévő fegyver nagyon régi modell lehetett. Hosszú és vékony volt. Az elsütő billentyű körüli részt hat túlméretezett ujjnak megfelelően képezték ki. Sem a szetek, sem az emberek nem tarthatták a fegyvert kényelmesen.

Daniel az imént visszatette a Berettáját a pisztolytáskába, de amint kiléptek a folyosóra, úgy vélte, hogy meggondolatlanul cselekedett.

Négy sugárlándzsa irányult rá, de szerencsére Nekhti leintette a társait.

Az egyik idegen kihúzta magát, kezét a testéhez szorította, és feltartotta a fejét, hogy nyaka láthatóvá váljon. Daniel arra gondolt, hogy a szet bizonyára tiszteleg.

– Nekhti másodtiszt! – jelentette a szet. – Megütköztünk az ellenséggel, de ismeretlen fegyvereikkel és hihetetlen hevességgel visszaverték a támadásunkat. A humánok is elhagyták a harcteret, ezért Niayt utánuk küldtem, hogy biztonságos távolságból kövesse őket.

– Helyesen cselekedett, Bak tizedik tiszt – mondta Nekhti.

– Kiderült, hogy emberek, uram – jegyezte meg kevésbé formálisan az őszülő szet. – Amikor először megláttam őket, ezt nem tudtam megállapítani.

– Nem kell magyarázkodnia, Harkhuf! Én magam is meglepődtem, amikor levettem az emberről a maszkot.

– Miért viseltek ilyen maszkot, uram? – kérdezte Harkhuf Nekhtit. –

Hórusz-testőrnek akarták álcázni magukat?

Daniel elmosolyodott az okfejtés hallatán.

– Azért viseltük ezt, hogy megvédjen minket bizonyos mérgező gázoktól.

Azt a helyiséget, ahol a Csillagkapu földi oldala található, elárasztottuk mérgező gázzal, nehogy idegenek hatolhassanak be.

– Beszéli a nyelvünket! – kiáltott fel Bak. – A többiek olyan nyelven beszéltek egymás között, amelyet nem értettünk.

– Sok dolog megváltozott, amióta a Földön jártunk – jegyezte meg Nekhti. – Több idő telt el…

Szavait egy újabb csoport érkezése szakította meg. Szerszámokból rögtönzött fegyverekkel rendelkeztek, és döbbenten meredtek a földön fekvő holttestekre.

Az élen haladó idegen eldobta a szerszámát, majd lehajolt, és magához vette az egyik halott sugárlándzsáját.

– Mi történt itt? – kérdezte. – Lövéseket hallottunk, ezért azonnal idejöttünk.

A szet Danielre nézett.

– És mit keres itt ez?

– Éppen meg akartam magyarázni, Rekhmere – válaszolta csendesen Nekhti. – Az a szajha Hathor becsapott minket. Nem csupán néhány évig voltunk hibernálva, mint ahogy állította, hanem nyolcezer évig. Ezért tiltott ki minket az asztrogációs szobából, és zárolt bizonyos információkat.

Mindezt azért tette, hogy ne tudjuk meg az igazságot. De ez még nem minden. Mi vagyunk az utolsó szetek. Hathor kiirtotta az egész fajunkat!

– Mi ez az ostobaság? – vágott közbe hirtelen Rekhmere. – Ha jól látom, ez lázadás, felségárulás!

– Valóban! Egy szabad emberi társadalom fejlődött ki a Földön. Ezért kellett megtámadnunk őket.

Rekhmere Nekhtire fogta a fegyverét.

– Tudom én, miért akar lázadást szítani! Mert lefokozták! Azonnal adja meg magát, hogy Lady Hathor végre igazságot szolgáltathasson…

– Igazság! – csattant fel Daniel. – Hathor egy véres kezű szörnyeteg, aki le akarja igázni a világomat.

– Hallgass, humán! – kiáltott Danielre a szet, mintha az egyiptológus egy alantas humán rabszolga lenne. Fegyverét továbbra is Nekhtire szegezte.

– Elég ebből az ostobaságból! – mondta Daniel, miközben előhúzta Berettáját, és mellbe lőtte Rekhmerét.

A szet hátratántorodott, majd összecsuklott. Fegyverének sugárnyalábja végighasította a mennyezetet. A sugárlándzsák legalább fele azonnal Danielre szegeződött.

– Rekhmere negyedik tiszt nem akarta meghallgatni az igazságot, és le akarta lőni Nekhti másodtisztet – mondta Daniel. – Csak azért tettem ezt, hogy fény derülhessen az igazságra.

Daniel megfogta a Beretta csövét, és a szetek elé tartotta a pisztolyt.

– Ki tudnak fejleszteni ilyen fegyvert az egyszerű humán rabszolgák néhány év alatt?

Bak odalépett Rekhmere holttestéhez, és magához vette a sugárlándzsát.

– Sok dolog van itt, amit nem értünk – mondta. – De kezdek kételkedni Hathor meséjében.

– Szeretném, ha mutatnál néhány bizonyítékot – bólintott Nekhti.

– Azt hiszem, tudom, hol találunk bizonyítékokat – felelte Daniel. – A könyvtárban, ahol találkozhatunk a barátaimmal is.

*

A nukleáris bomba a könyvtár padlóján hevert. Néhány alkatrészét már leszerelték, és bizonyosságot nyert, hogy az időzítőszerkezet tönkrement.

Sajnos a Földre már nem mehettek vissza, hogy kicseréljék. Még ha sikerülne átverekedni magukat az ellenséges legénységen, bármikor bekövetkezhetett, hogy a Millióéves Hajó továbbmegy, és megszűnik a Csillagkapu-kapcsolat.

Csupán egyetlen megoldás maradt – gondolta O’Neil. Ezt még az Abydosra indulása előtt közölték vele. – Rövidre kell zárni az áramkört.

Elég egyszerű feladat, nem igényel különösebb szaktudást. De aki egymáshoz érinti a két vezetéket, az a robbanás epicentrumában tartózkodik.

– Uram…! – mondta kiszáradt ajakkal Kawalsky. – Én szeretnék önként jelentkezni…

– Nem emlékszem, hogy önkénteseket kerestem volna.

Pedig O’Neil tudta, mennyire egyszerű lenne átadni valaki másnak ezt a hálátlan feladatot. De Kawalsky sebesült. Márpedig ennek a bombának fel kell robbannia, mielőtt Hathor elkezdi a városok lerombolását.

O’Neil összerakta a szerkezetet, majd az órájára pillantott.

– Tizenöt perce lesz, hogy visszavigye az embereket a Csillagkapuhoz, hadnagy. Ha meg akarja keresni Danielt, magára bízom. De ha megtámadnak, mielőtt lejár a tizenöt perc, és veszélybe kerül a küldetésünk, nem várhatok tovább: aki bújt, aki nem… felrobbantom a bombát.

– Engedélyt kérek, uram, hogy szólhassak… – mondta Kawalsky.

– Mindent megbeszéltünk, hadnagy. Tudtuk, amikor erre a küldetésre vállalkoztunk, hogy nem fogunk mindannyian visszatérni. Már két embert elveszítettünk. Magában és Ferettiben bízom, hogy hazaviszi a túlélőket…

Kérem, mondja meg Sarah-nak… – O’Neil kissé zavarban volt. – Mondja meg neki, hogy sajnálom. Ezúttal azt reméltem, hogy visszatérek.

– Uram! – szólította meg a parancsnokot Feretti. – Hangokat hallottam a folyosóról. Közelednek.

– Álljanak készenlétben! – bólintott O’Neil. Kawalsky feltápászkodott, amikor egy harsány kiáltás hallatszott a folyosóról.

– Üdvözlöm a könyvtárban lévőket!

– Jackson? – kiáltott vissza O’Neil.

– Szeretnék bevinni valakit.

A két tiszt a könyvtár ajtajához sietett.

– Jöhet – szólt ki O’Neil.

Daniel bevezetett egy vörös bundájú idegent. O’Neil észrevette, hogy az egyiptológus a testével fedezi a szetet.

O’Neil megrázta a fejét. Újabb példája Daniel meggondolatlanságának.

De azt el kellett ismernie, hogy van bátorsága a fiatal egyiptológusnak.

A könyvtárban Daniel bemutatta új szövetségesét az ezredesnek.

– Ő Nekhti, Usabti fia.

O’Neil úgy tett, mint aki nem ismeri a szet bölcs szomorú sorsát.

– Ha sikerül meggyőznöm arról, hogy az állításaink igazak, akkor a szövetségeseink lesznek – folytatta Daniel.

Nekhti beszélni kezdett az óegyiptomi nyelven.

– Azt mondja – tolmácsolta Daniel –, hogy a legénység nem fér hozzá bizonyos információkhoz, mert ezeket Hathor zárolta. De én itt voltam a legénység felébresztése előtt. Fogadni mernék, hogy számomra nem tiltotta le a hozzáférést, hiszen eszébe sem jutott, hogy visszatérek.

A sejtése teljes mértékben beigazolódott. Nekhti technikai segítségével, Jackson hamarosan megszerezte a komputer teljes történelmi dokumentációját.

A holomonitoron megjelent egy felvétel, amelyen fellázadt rabszolgák csaptak össze maszkot nem viselő testőrökkel.

– Azt mondja, hogy Hathor ilyen felvételeket mutatott nekik a Földön kitört lázadásról.

Daniel utasítására megjelentek a képekhez tartozó időpontok.

– Ezek a felvételek a legénység hibernálása után háromszáz évvel készültek.

Nekhti döbbenten nézte a holomonitort.

Ezután Daniel megmutatta neki az Ombost. Itt komoly harcok folytak a Hórusz-testőrök és a szetek között. A telepesek primitív fegyverekkel rendelkeztek, melyek közül a legfejlettebb a számszeríj volt. A következő

felvételen szet gyerekeket és asszonyokat lőttek halomra az udadzsítek. Az egyik udadzsítet maga Hathor vezette. A következő képsorokon Hathor egy különítmény élén kiirtott egy egész települést. Végül azt is látni lehetett, amikor valamelyik szet hasba szúrta mérgezett tőrével.

– Ezt követően visszavitték a Tuatra, és Ré szarkofágjába helyezték, ahol csaknem nyolcezer éven át feküdt – mondta Daniel, kiegészítve a látottakat.

Azután az egyiptológus megkereste az Usabtira vonatkozó információkat.

– A hivatalos jelentések szerint rablók végeztek vele. De Ré személyes archív felvételei megörökítették a jelenetet, amikor Hathor meggyilkolta.

Nekhti komoran lehajtotta a fejét.

– Úgy tűnik, hogy meggyőzted – jegyezte meg O’Neil.

Nekhti nagyot sóhajtott, majd maga elé tett egy kisebb komputeregységet.

– Másolatokat akar készíteni, hogy elküldje a hajón lévő barátainak –

mondta Daniel. – Ha biztosítjuk számukra a menedékjogot, akkor segítenek megsemmisíteni a Millióéves Hajót.

*

A könyvtár megtelt a szüntelenül érkező szetekkel, akik Nekhti hívására jöttek. Mindannyian kíváncsiak és nyugtalanok voltak, de legjobban a földi humánok kis csoportjának látványa lepte meg őket.

Daniel részint tolmácsként tevékenykedett, másrészt viszont néhány szet technikus segítségével megpróbált újabb információkat szerezni a komputertől. Közben rábukkant a többi Csillagkapu koordinátáira.

– Jóságos ég! Ha jól látom, megtaláltuk Ré telefonkönyvét. Ezt most azonnal le kell másolnunk!

Daniel azonnal hozzálátott az adatok rögzítéséhez. Ezalatt Nekhti megvitatta a teendőket. A szet legénységet megrázták a hallottak. Még jobban meglepte őket Nekhti javaslata, hogy semmisítsék meg a Millióéves Hajót, és menjenek a Csillagkapun át a Földre.

– Mi vagyunk az utolsó szetek – mondta Nekhti. – Bár bizonyára akadnak túlélői Hathor népirtásának.

Néhányan ellenezték a hajó elpusztításának a tervét.

– Pusztulást hoz a társainkra, akik még mindig Hathort szolgálják –

mondta egy fiatal nőstény. – Hiszen nagyon sokan még nem tudnak semmiről.

Végül abban állapodtak meg, hogy amint sikerül biztosítaniuk az átjárót, és megkezdődik a hajó elpusztításának folyamata, általános figyelmeztetést tesznek közzé.

Ez újabb kérdést vetett fel. Hogyan semmisítsék meg a hajót? Nekhti barátja, egy gépészmérnök megvizsgálta a bombát.

– Bármilyen időzítőszerkezet rendkívül sebezhető lenne – jegyezte meg a mérnök. Ő inkább azt javasolja, hogy tegyék tönkre a hajtóműveket. – Ezek igen bonyolult szerkezetek, ezért a szabotázsakciónak sokféle lehetősége van.

A végső terv szerint Nekhti és a mérnökök destabilizálják a motorokat.

O’Neil pedig biztosítja a Csillagkaput, és átjuttatja a menekülteket.

– Fegyvereket kéne szereznünk – mondta az egyik szet. – Csak annyival rendelkezünk, amelyek a humánoknál vannak, valamint tíz sugárlándzsával.

Nem tudnánk felnyitni még néhány raktárt?

Nekhti elvetette a javaslatot.

– Azzal bizonyára működésbe hoznánk a riasztóberendezést. Azt akarod, hogy Hathor tudomást szerezzen a tervünkről?

– Mondd meg Nekhtinek, hogy mi készen állunk, ha indulni akar.

– Lehet, hogy ti készen álltok, de én nem – válaszolta Daniel a komputerterminálra mutatva, amely folyamatosan rögzítette az adatokat. –

Hihetetlen mennyiségű adatot kell rögzíteni.

O’Neil Kawalskyra pillantott.

– Dr. Jackson itt marad – mondta határozott hangon. – És maga is vele marad.

Amikor a hadnagy ellenkezni próbált, O’Neil hozzátette:

– Nehogy azt higgye, hogy ez könnyű feladat lesz. Magára bízom, hogy időben a Csillagkapuhoz vigye.

*

Khonszu Hathor parancsnoki széke mellett állt, és a hatalmas tömeg távolodó zaját figyelte. Lady Hathor már gondoskodott róla, hogy az irányítóterem dolgozóihoz ne jusson el külső információ. De a legénység többi tagja csatlakozott a felkeléshez, és szép csendesen elszivárogtak a helyükről.

– Milyen szerencse, hogy megpróbáltak hozzáférni a zárolt információkhoz – mondta Hathor. – Különben a komputer sohasem figyelmeztetett volna a lázadásukra.

– Most hogy ismered a tervüket, Lady Hathor, mit fogunk tenni?

– Te menj a gépterembe! Olyan feladatot kapsz, ami leginkább megfelel a képességeidnek, Khonszu, a gyilkos.

Hathor ezután végignézett az irányítóterem személyzetén.

– Addig én összegyűjtöm a leghűségesebb szeteket, felfegyverzem őket, és útját állom a lázadóknak a Csillagkapunál.

A macskafejű istennő ajka mosolyra húzódott.

– Hol van a macska legmegfelelőbb helye, ha nem az egérlyuknál?

*

A gépterem üres volt, csupán Nekhti és négy mérnök tartózkodott benn.

Djedhor, a második mérnök a fő kontrollpanel előtt állt.

– Készen van – mondta elégedetten. – Már csak megfelelő instabilitást kell előidézni az erőtérben, amely az anyag-antianyag reakcióját szabályozza, és az egész hajtómű pozitronbombává alakul… A humánok parancsnoka tizenöt percet javasolt. Ez húsz percet ad.

Mint egy gondos mérnök, Djedhor még egyszer ellenőrizte a holomonitoron megjelenő hieroglifákat.

– Tökéletes – bólintott. – Már csak…

A következő pillanatban szétrobbant Djedhor mellkasa, és belső szervei beterítették a komputerkonzolt.

Nekhti azonnal a kontrollpanelnek támasztott sugárlándzsához ugrott.

A következő lövés nem őt találta el, hanem a fegyverét tette olvadt kristállyá.

Nekhti a Hórusz-testőrre nézett.

– Bármivel próbálkozol, te kutya, úgysem fog sikerülni – hallatszott a maszk mögül Khonszu dörgő hangja. – Hamarosan megdöglesz.

Három szet éles fogai és karmai álltak szemben egyetlen sugárlándzsával. De valakinek be kell fejezni Djedhor programját.

A három mérnök egyszerre vetette magát a Hórusz-testőrre. Nekhti azonnal a komputerkonzolhoz lépett, amelyet vastagon borított Djedhor vére.

Két lövés dördült, amelyek közül az egyik Nekhti hátát találta el. Várta a következő lövést… De azután összeszedte minden erejét, és a konzol billentyűi után nyúlt. Egy vasmarok elrántotta onnan, és a falhoz csapta. A földön hasalt, Khonszu pedig a derekára térdelt. Azután a Hórusz-testőr felrántotta a szet felsőtestét, és eltörte Nekhti gerincét.

22. fejezet

HAZATÉRÉS

Daniel elgondolkodva nézte a hihetetlen mennyiségű adatot.

– Ré birodalma sokkal nagyobb volt, mint gondoltuk. Valószínűleg még az eredeti faj építette ki.

– Mire gondolsz? – Kawalsky úgy ült az egyik komputerterminálon, mint a notre-dame-i toronyőr. Megpróbált egy kényelmes testtartást felvenni. –

Hát nem Ré volt fajának a legutolsó képviselője?

– A komputer adatai szerint mindössze húsz világon uralkodott – mondta Daniel. – De ez a fájl több ezer Csillagkapu koordinátáit tartalmazza.

– Akkor nagyon rosszul tettük, hogy csak Hathor miatt aggódtunk –

jegyezte meg Kawalsky.

– Gondold el, hány világgal áll kapcsolatban a Csillagkapunk!

Bárhonnan érkezhetnek idegenek.

– De mi is feltárcsázhatunk több ezer bolygót – tűnődött Daniel.

– Gyarmatosítás? – kérdezte Kawalsky.

– Miért ne? Az Abydosra is a Földről mentek át a telepesek.

Elmélkedésüket egy különös hang zavarta meg. Mindketten körülnéztek, de a könyvtárban nem láttak sehol hangszórót.

– A legénység figyelmét kérem! Itt Lady Hathor beszél.

Daniel most már felismerte a hangot, bár kissé különös csengést adott neki a macskafejet mintázó maszk.

– Hűséges szetek! – folytatta az asszony. – A hajót kettős veszély fenyegeti. Humán betolakodók jöttek a fedélzetre a Csillagkapun keresztül.

Ezt a helyzetet kihasználták néhányan, és fellázadtak. Minden szet, aki hűséget esküdött Ré istennek, azonnal jöjjön az irányítóterembe!

Megtisztítjuk a hajót az ellenségeinktől, azután felszabadítjuk a lenti világot.

Amint Kawalsky meghallgatta Daniel tolmácsolását, abban a pillanatban felpattant a terminálról.

– Indulnunk kell – mondta. – Utol kell érnünk az ezredest, mielőtt harcba bocsátkoznak az ellenséggel!

*

Jack O’Neil az asztrogációs központ felé vezette a menekülteket, amikor Hathor felszólította a szeteket, hogy csatlakozzanak hozzá. Bár csupán néhány szót értett meg, társa viselkedésén látta, hogy gondjaik lesznek.

Remélem, Jackson hamar végez az adatok rögzítésével – gondolta O’Neil. – Szükségünk lesz egy jó tolmácsra.

Addig viszont Feretti nyelvtudására kellett hagyatkoznia.

– Feretti! Maga sokat beszélt az abydosiakkal. Mit mondott a hangosbeszélő?

Az alacsony termetű tengerészgyalogos vállat vont.

– Úgy tűnik, Hathor pontosan tudja, hová igyekszünk, és azt is, hogy a szetek egy része átállt hozzánk.

– Ez aztán a jó hír – dünnyögte O’Neil. – Ezek szerint tud a tervünkről.

– A főnökasszony minden lojális szetet a vezérlőterembe rendelt.

– Az utunkat akarja állni. Bár nem hiszem, hogy személyesen lejön ide –

tűnődött az ezredes. – Tehát harcra kell számítanunk. Akkor viszont fegyverekre lesz szüksége a szövetségeseinknek.

Feretti azonnal az őszülő bundájú szethez fordult. Rámutatott a sugárlándzsára, és abydosi nyelven megkérdezte:

– Hol?

Az idős szet hosszasan beszélt, amiből O’Neil nem értett semmit. Feretti viszont elvigyorodott.

– Odavezet minket.

– Mi hárman megyünk a fegyverekért – mondta O’Neil. – Garwood!

– Igen, uram – lépett oda a fiatal tengerészgyalogos.

– Tartsa itt a fegyvertelen menekülteket, a fegyveresek pedig őrködjenek!

Tudja, hogyan lehet visszajutni a Földre?

– Igen, uram.

O’Neil a csoport minden tagjával megtaníttatta a koordinátákat.

– Kifosztunk egy fegyverraktárt – folytatta az ezredes. – Ha öt percen belül nem érünk vissza, vagy ha ellenség közeledik a folyosón, azonnal menjenek a Csillagkapuhoz! Megértette?

– Megértettem, uram – bólintott Garwood.

*

Fájdalom hasított Nekhti tüdejébe, amikor magához tért. Kinyitotta a szemét, de csak homályos foltokat látott. Nem tudta, hol van. Azután kezdett tisztulni a látása, és felismerte a kontrollpanelt.

Lassan visszatért az emlékezete. Khonszu, a gyilkos… Djedhor vére, teste… a többiek… a program! Be kell fejeznie a programot!

Nekhti megpróbált felkelni. A feje nehéz volt, a karja erőtlenül reszketett, a teste deréktól lefelé megbénult. Khonszu nem ölte meg, csupán eltörte a gerincét.

Összeszedte minden erejét, és a karjával odahúzta magát a komputerterminálhoz.

Djedhor szétroncsolt teste ott feküdt mellette, arccal ráborulva a komputerre. Sohasem gondolt arra, hogy egyszer Djedhor testét létrának fogja használni, hogy béna lába segítsége nélkül felkapaszkodhasson a komputerterminálhoz.

De végül sikerült elérnie a billentyűket, és ujjai befejezték a programot.

Nekhti végül lenyomta az indítógombot.

Miután teljesítette küldetését, elengedte a konzolt, és teste lecsúszott a földre.

*

Jack O’Neil számára a fegyverraktár ajtaja semmiben sem különbözött a többi bejárattól. De az idős szet, akit Feretti Harkhufnak nevezett, rendkívül izgatottá vált, amikor megpróbálta kinyitni az ajtót.

Harkhuf megérintette kezével a kapcsolótáblát, de semmi sem történt.

Dühös morgásokat hallatott.

– Úgy véli, hogy csak felhatalmazott személyek nyithatják ki, uram. –

Valami kulcsról beszél, ami a vezérlőteremben van.

– Mondja meg neki, hogy ez az én kulcsom! – jegyezte meg O’Neil. – A sugárfegyver energianyalábja kiolvasztotta a kapcsolótáblát.

Amint kinyílt a fegyverraktár ajtaja, egy robusztus alak rontott a helyiségbe. Fején Hórusz sisakot viselt, és sugárlándzsájával hátba lőtte Harkhufot. Azután megforgatta a feje fölött a fegyvert, mint egy furkósbotot. A lándzsa homlokon találta Ferettit, aki hátratántorodott, és összeesett. A fegyver másik vége kiütötte O’Neil kezéből a géppuskát.

Az ezredes fájó karja ellenére megragadta a sugárlándzsát, és igyekezett a fegyvert félrefordítani, nehogy a Hórusz-testőr belelőhessen. Azután teljes erővel mellbe rúgta ellenfelét. De a kívánt hatás elmaradt. O’Neil úgy érezte, mintha kőfalba rúgott volna.

Mély, nevető hang hallatszott a sólyommaszk mögül, és a Hórusz-testőr elhajította a fegyverét. A hatalmas ember rávetette magát O’Neilre, és öklével lesújtott. O’Neil érezte szájában a vér édes ízét, de sikerült talpon maradnia.

Gyomron vágta néhányszor a harcost, mivel a sisak tökéletes védelmet nyújtott a Hórusz-testőr arcának. O’Neil kitért néhány ütés elől, majd újabb rúgással próbálkozott.

Ekkor egy vasmarok megragadta, és a falhoz vágta. O’Neil talpra ugrott, de az óriás ismét úgy megküldte, hogy a fal állította meg.

– Ez így nem mehet soká – suttogta az ezredes, miközben megpróbált lábra állni. Előhúzta a pisztolyát, de a harcos máris ott termett, és kiütötte a kezéből.

– Most meghalsz, kisember! – mondta mély hangon. – Meghalsz, mint Nekhti és a társai.

O’Neil szívébe belemart a félelem. Ha Nekhti halott, akkor a hajó nem fog felrobbanni!

Az óriás megragadta O’Neil jobb vállát, felemelte, majd másik kezével megfogta az ezredes jobb lábát. O’Neil hirtelen visszaemlékezett a halott őr különös testtartására, akit akkor találtak meg, amikor Hathor és néhány Hórusz-testőr átjutott a Csillagkapun az Abydosra. Az őrnek olyan természetellenesen lógott a feje, hogy nyilvánvaló volt: valaki kitörte a nyakát.

Az ezredes megmarkolta a Hórusz-maszkot, és nagyot rántott rajta. Az óriás megtántorodott, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, O’Neil pedig teljes erővel fejbe rúgta.

A harcos leejtette O’Neilt a földre. Ám egy pillanattal később újra támadásba lendült.

De az ezredesnek sikerült kitérnie előle. Néhányszor gyomron vágta az óriást, aki meglepő módon térdre rogyott. O’Neil hatalmas ütést mért arra a helyre, ahol a test és a maszk találkozott. A sisakból hörgő hang tört elő.

A Hórusz-testőrt azonban sokkal keményebb fából faragták. Felugrott, majd O’Neil felé indult, amikor Daniel Jackson és Kawalsky lépett a helyiségbe. A harcos hirtelen megfordult, és az újabb ellenfelekre vetette magát.

Hatalmas erejű ütést mért a hadnagy sebesült vállára, aki felnyögött, és térdre esett.

Daniel farkasszemet nézett az óriással.

– Te…! – dörögte a maszkból jövő hang.

Daniel a maszk ellenére is felismerte a robusztus alakot: Khonszu, a gyilkos.

Daniel hozzávágta a komputert a harcoshoz, akit az mellbe talált. A következő pillanatban Daniel előrántotta a pisztolyát, és fejbe lőtte a gyilkost.

*

Jack O’Neil odabotorkált hozzájuk, miközben a hatalmas ember végigterült a földön. A Hórusz-testőr olyan volt, mint egy eldobott rongybaba. Szemének kék ragyogása kihunyt. O’Neil közelebbről is megnézte. A kék fény azért tűnt el, mert mindkét szemüregébe egy-egy 9

mm-es lövedék hatolt.

Az ezredes csodálkozva nézett a sápadt egyiptológusra.

– Jackson, te páratlan céllövő vagy.

– Remélem, nem esett baja a komputernek – mondta kitérően Daniel.

Talpra állították Ferettit és felsegítették Kawalskyt, majd magukhoz vettek annyi sugárlándzsát, amennyit elbírtak. Sietve indultak a menekültek után, hogy megelőzzék Hathort.

– Feretti! Csatlakozzanak a menekültekhez, és próbáljanak utat törni a Csillagkapuhoz. Küldjenek vissza még egy csapatot fegyverekért. Én megkeresem Nekhtit – adta ki az utasítást az ezredes.

A folyosó távoli részéből lövések hallatszottak. O’Neil a hang irányába szaladt, hogy megnézze, mi történt.

Hathor és egy csapat szet elzárta a Csillagkapuhoz vezető utat.

– Uram, itt várakoztunk, ahogy meghagyta – jelentette Garwood. – De mire ideértünk, Hathor már itt volt, megelőzött bennünket. Valószínűleg a transzmitteren jöttek le, amely összeköti a vezérlőtermet és az asztrogációs központot. Ezért sikerülhetett nekik ilyen hamar elözönleni ezt a helyiséget.

O’Neil végignézett a katonáin, azután egy gyors pillantást vetett az ellenséges erőkre. Nagyon rossznak találta az esélyeket. Egy üres folyosón kellett rohamot indítaniuk, ahol ki lettek volna téve az ellenség teljes tűzerejének.

– Vannak titkos járatok a fal mögött? – kérdezte. – Akkor legalább az út egy részét biztonságban tehetnénk meg.

Daniel néhány szót váltott a szetekkel.

– Azt mondják, hogy Hathor minden járatot lezáratott a komputerrel.

Pedig nem maradt sok idejük.

Az ezredes magához vett egy sugárlándzsát, és rohamra akarta felszólítani a katonáit, amikor hirtelen megszólalt a folyosón a vészjelző.

Közben egy nagyon különös hang kezdett beszélni.

Daniel O’Neilhoz fordult.

– Ez a komputer. Mindenkit felszólít a hajó elhagyására. Úgy tűnik, Nekhti akciója sikerrel járt, a hajtómű hamarosan felrobban.

*

Daniel látta, hogy a szet legénység pánikba esett. Ekkor Hathor hangja túlharsogta a komputer felszólítását.

– Figyelmet kérek! Lázadók és betolakodók! Nem tudjátok elhagyni a hajót, mert a Csillagkapu a fennhatóságunk alatt áll. Senki sem tud elmenekülni.

Danielnek elege lett abból, hogy Hathor istennőnek képzeli magát.

Átnyújtotta az egyik szetnek a sugárlándzsáját, és gyorsan bekapcsolta a komputerterminált, amelyet elvitt a könyvtárból. Ha Hathor továbbra sem

tiltotta le a hozzáférést a könyvtár adatbankjához, akkor a terminálon át ide tudja vetíteni az igazságot…

Daniel kikereste a megfelelő felvételeket, majd az asztrogációs központ egyik óriási holomonitorára vetítette őket.

Azután felemelt kézzel kilépett a folyosóra.

– Nézzetek rám! – kiáltotta. – Nem olyannak látszom, mint egy humán fellah, akikre emlékeztek. És nem is vagyok az. Ennek a magyarázata pedig, hogy Lady Hathor becsapott benneteket. Most az igazságot láthatjátok a holomonitoron.

A hatalmas hologramon megelevenedett a történelem. A felvételeket néző szetek meglepett kiáltozása hallatszott.

Hathor átlépett a barikádon, és sugárlándzsával a kezében Daniel felé indult. Az archeológus nem láthatta az asszony arcát, mert az aranyszínű

kvarcból készült macskamaszk eltakarta.

– Te bolond – mondta –, nem is hinnéd, hogy a színjáték befejezését éppen a terveimnek megfelelően alakítottad.

Felemelte a sugárlándzsáját. Egy energiasugár szelte át a levegőt.

És Hathor összeesett. Az egyik hűséges alattvalója hátba lőtte.

– Gyertek! – kiáltották többen a barikád mögül. – Nincs sok időnk!

Jack O’Neil és a tengerészgyalogosok az asztrogációs szobába vezették a menekültek áradatát. A Csillagkapu-kapcsolat pillanatok alatt létrejött.

Szerencsére, mialatt az akciócsoport a Millióéves Hajó fedélzetén tartózkodott, az egészségügyi katonák kiszivattyúzták a mérgező gázt a betonerődítményből, és fertőtlenítették a helyiségeket, így a levegő

védőfelszerelés nélkül is belélegezhető volt.

Daniel letérdelt Hathor mellé, miközben a menekültek tömege elvonult mellettük. A hátára fordította az asszonyt, majd inaktiválta a sisakot. Hathor ugyanolyan szép volt, mint mindig. Rideg szépség, akár egy szobor. Csupán az ajkai közül szivárgó vér árulkodott arról, hogy a gyönyörű arcot nem márványból faragták.

– Te bolond! – suttogta.

– Átviszlek a Csillagkapun – mondta Daniel. – A földi orvosok meggyógyítanak…

– Nem! – jelentette ki határozott, bár kissé erőtlen hangon. – Sokáig éltem, Daniel Jackson. Láttam az Első Időket, amikor Ré birodalma született. Nem akarom látni a pusztulását.

Felemelte a kezét, a Millióéves Hajóra mutatva.

– Ki vágyna szebb sírkamrára?

A karja lehanyatlott, szeme üvegessé vált.

Jack O’Neil állt meg Daniel mellett a kiürült folyosón.

– Gyere! – mondta az ezredes. – Az űrhajó bármelyik percben felrobbanhat.

*

Danielt alig viselte meg a Csillagkapu téridő viszonyai közt végrehajtott utazás. Amikor megérkezett a Creek-hegység betonerődítményébe, a katonák még mindig a menekültek hatalmas áradatának eligazításával foglalkoztak.

– Megint bajlódhat a kormány az újabb menekültekkel – jegyezte meg O’Neil. – Még szerencse, hogy rábukkantál azokra a koordinátákra.

O’Neil aggodalmas arccal nézett Danielre.

– Friss levegőre lenne szükséged!

Daniel mély lélegzetet vett, miután a lifttel felmentek a felszínre. Este volt, az égen ragyogtak a csillagok.

Hirtelen vakító fény árasztotta el az égboltot.

– Vége – suttogta Daniel, Hathorra gondolva. Az istennőre, aki ugyanúgy halt meg, mint istene.

De Jack O’Neil egészen más szemmel nézte a halványuló kékes fényt.

Ujjai megérintették az aranyszínű kvarcból készült komputert, amely a Csillagkapuk koordinátáit tartalmazta.

– Talán ez csak a kezdet.