Alkonybolygó Barbara Hambly

A küzdelem a jó és gonosz között még nem ért véget. Leia hercegnőt fogságba ejtette egy rendkívül karizmatikus és kegyetlen hadúr, akinek feltett szándéka, hogy elpusztítja az Új Köztársaságot. Eközben Luke csapdába esik egy különös bolygón, ahol épp az Erő a legerősebb ellensége. És miközben Han, Csubi és Lando a megmentésére indulnak, egy szokatlan létforma kel életre, amelyhez hasonlót még sosem láttak a galaxisban… Egy rendkívül rosszindulatú létforma, amely mindent el akar pusztítani – a Birodalmat és az Új Köztársaságot egyaránt –, hogy ő lehessen a világegyetem legfőbb ura.

STAR WARS

ALKONYBOLYGÓ

BARBARA HAMBLY

A fordítás a STAR WARS – Planet of Twilight

című könyve alapján készült

Barbara Hambly:

Planet of Twilight

Bantam Books, 1997

Used under authorization.

Jacket illustration by Drew Struzan,

Fordította:

Békési József

Hungarian translation

Budapest

Kiadja:

LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 094 9

Felelős kiadó:

Rácsay László ügyvezető

Ole-nak és Nedrának

Elsőként egy Koth Barak nevű kadét halt meg.

Az egyik bajtársa talált rá az asztalra borulva az Új Köztársaság Adamantine nevű cirkálója kilences fedélzetének pihenőszobájában, ahová egy órával korábban, egy kávéra tért be. Húsz perccel azután, hogy Baraknak vissza kellett volna térni a posztjára, Gallic Wover tüzér őrmester asszony a keresésére indult, biztosra véve, hogy a fiú az infolog adatbázisát böngészi, “hátha említést tesz benne valaki a küldetésről”.

Természetesen senki sem beszélt a küldetésről. Bár az Adamantine kísérte, Leia Organa Solo államfő utazása a Meridian szektorba a legkevésbé sem volt hivatalosnak nevezhető. Az Érző Lények Jogaiért Párt azzal érvelt volna – s helyesen –, hogy Seti Ashgadnak, a férfinak, akivel a hercegnő találkozni készült a Chorios rendszeren kívül kijelölt ponton, nincs semmiféle hivatalos pozíciója otthonában, a Nam Chorioson. Egy hivatalos találkozó megszervezése hallgatólagos elismerése lett volna a férfi és a Racionalista Párt követeléseinek.

A követeléseknek, amelyekről – mint az később kiderült – tulajdonképpen tárgyalniuk kellett.

Mikor belépett a kilences fedélzet pihenőszobájába, Wover őrmester legelőször az infolog képernyőjének halványan vibráló kékségét pillantotta meg.

– A fenébe is, Koth! Nem megmondtam…

Aztán meglátta a képernyő másik oldalán mozdulatlanul, csukott szemmel az asztalon heverő fiatalembert. Wovernek még a háromméteres távolságból sem tetszett, ahogy lélegzett.

– Koth! – Két lépéssel megkerülte az asztalt, a székek csörömpölve vágódtak a sarokba. A fiú szemhéja mintha megrebbent volna, mikor az őrmester a nevét kiáltotta. – Koth!

Wover szinte öntudatlanul nyomta le a vészjelző gombját. Az egészségügyi droidok megérkezése előtti pár másodperc során beleszimatolt a kadét ernyedt ujjai előtt álló szürke kávéscsészébe. A kávé vékony rétegben rászáradt arra a vékony kis őszibarackszőr-szerű pehelyre, amelyet Koth optimistán a bajuszának nevezett. A csészében lévő maradék rendben lévőnek tűnt – legalábbis annyira, mint a flotta kávéja általában –, alkohol vagy kábítószer pedig szóba sem jöhetett. Nem, a Köztársaság cirkálóján és különösen Koth esetében, soha! A kadét jó fiú volt.

Wover géptermi közlegényként kezdte, hogy aztán inkább tizenöt évet húzzon le egy bolygóközi kereskedőhajón, semmint a hivatásos állományban maradjon, miután Palpatine bábjai jutottak hatalomra. Úgy vigyázott a kadétjaira, mintha azok a Lázadók oldalán elesett fiai lettek volna. Tudott volna róla, ha bármelyiküknek alkohol-, fűszer- vagy kuncogópor-problémái lettek volna.

Betegség?

Ez volt minden hosszú távú űrjáró rémálma. Az a “jóhiszeműséget” garantáló csapat – magyarán a túszok –, amelyik előző nap lépett a fedélzetre Seti Ashgad kis bárkájáról, átment az egészségügyi szűrésen; és akárhogy is, de a Nam Chorios évszázadok óta szerepelt a könyvekben anélkül, hogy bármiféle utalás lett volna helyi vírusokra. A Light of Reason utasai pedig mind a bolygóról érkeztek.

Wover ennek ellenére bepötyögte a parancsnok kódját a falipanelon.

– Uram? Itt Wover. Az egyik kadét kidőlt. Az egészségügyi droidok még nem értek ide, de… – A háta mögött a szoba ajtaja szélesre hussant. A válla fölött hátrapillantva két Tu Van-Bit látott, amint egy vizsgálóasztalt tolva maguk előtt besorakoztak a szobába. Az asztal már kezdte is kinyújtani érzékelőit és létfenntartó nyúlványait, mint valami szörny egy rossz holovideóból. – Komolynak tűnik. Nem tudom, mi lehet, de talán nem ártana felvenni a kapcsolatot őexcellenciája zászlóshajójával és a Lighttal, s értesíteni őket. Oké, oké – tette hozzá, mikor az egyik Tu Van-Bi udvariasan elé állt. – A szívem a tiétek – szögezte le kedélyesen, mire a droid egy pillanatra megtorpant, s az adatfolyam halk kattogással kísért elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy a megjegyzést nyolcvanöt százalékos valószínűséggel csak tréfának szánták.

– Nagyon köszönöm, Wover őrmester – felelte udvariasan –, de magára a szervre nem lesz szükségünk. Megteszi egy működés-ellenőrzés is.

Wover a következő pillanatban rémülten megpördült, ahogy a másik Tu Van-Bi ráemelte Barakot az asztalra, és leszíjazta. A kijelzőn minden vonal ellaposodott, és halk, fémes hangú vészjelzések kezdtek csipogni.

– Vigyázz, te ócskavas! – rázta le Wover a vizsgálatnak nekikészülődő droidot, hogy kadétja mellé lépjen. – Mi a fenét?…

Barak arca viaszszürke volt. Az asztal már el is kezdett élénkítőket és görcsoldókat pumpáim a fiú ereibe, a másik oldalán álló Tu Van-Bi üres tekintete pedig jelezte, hogy kapcsolatba lépett a hajó valamelyik adatbankjával. Wover meglátta az antigravitációs személyszállító egység oldalain függő képernyőkön a diagnosztikai vonalak elejét.

Nem vírus. Nem baktérium. Nem méreg.

Koth Barak testében nincs semmiféle idegen anyag.

A vonalak meredeken zuhantak a nullpont felé, aztán teljesen ellaposodtak.

– Bonyolult a helyzetünk a Nam Chorioson, excellenciás asszonyom. – Seti Ashgad elfordult a kilátóablak négy méter átmérőjű buborékjától, hogy szemügyre vegye a fogadóterem egyik szürke bőrfoteljében ülő, karcsú, hűvös tekintetű nőt.

– Pontosan kikre gondol, Ashgad úr? – Leia Organa Solónak, az Új Köztársaság államfőjének meglepő hangja volt, mélyebb, mint amire az ember számított volna. Egy apró, szinte törékenynek látszó nő – viszonylagos fiatalsága mindenkit meglepett, aki nem tudta, hogy tizenhét éves korától aktív szerepet játszott az apja és a nagy államasszony, Mon Mothma vezette Lázadásban, az apja halálával pedig gyakorlatilag a lelkévé vált. Csapatokat irányított, dacolt a halállal, és vérdíjjal a fején menekül, és közben bejárta a galaxis felét, s mindezt még huszonhárom éves kora előtt. Most harmincegy volt, de egyáltalán nem látszott rajta, talán a szemét kivéve. – A Nam Chorios összes lakójára? Vagy csak néhányukra?

– Mindannyiukra. – Ashgad visszalépett a nőhöz, s túlságosan közel megállva előtte próbálta alárendelt helyzetbe hozni a magasságával. Leia azonban olyan tekintettel nézett fel rá, amely elárulta, pontosan tudja, mit akar elérni a férfi. Ashgad hátralépett. – Mindannyiunkra – helyesbített. – A Jövevényekre és a theranokra egyaránt.

Leia összekulcsolta a kezét a térdén. Hivatali bársonypalástjának bő ujjai és redői elnyelték a rejtett lámpák és a kilátó ívelt buborékján túli sötétségben függő csillagok halvány fényét. Még öt évvel ezelőtt is maró megjegyzést tett volna arra, hogy a férfi szándékosan nem említette a bolygó népességének legnagyobb lélekszámú részét, azokat, akik sem a Birodalom utáni, technológiai érdeklődésű Jövevények, sem a hideg és víztelen sivatagokban kóborló rongyos theran szektások közé nem tartoztak, hanem egyszerű földművesek voltak. Most azonban csak hallgatott és várta, mivel rukkol még elő Ashgad.

– El kell mondanom – folytatta Ashgad telt baritonján, ami annyira emlékeztette Leiát az apja felvételeken hallott hangjára –, hogy a Nam Chorios rideg, ellenséges világ. Szilárd technológiai bázis nélkül szó szerint lehetetlen életben maradni odalent.

– A Grissmath-dinasztia által odaküldött foglyoknak láthatólag sikerült az elmúlt hétszáz év során.

A férfi egy pillanatig elképedve bámult rá. Aztán szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát.

– Ah, látom, őexcellenciája tanulmányozta a szektor történetét! – Próbált úgy tenni, mint aki örül ennek.

– Ahhoz épp eléggé, hogy ismerjem a jelenlegi helyzet hátterét – felelte Leia kedvesen. – Tudom, hogy a Grissmathok odaszállították a politikai foglyaikat, abban a reményben, hogy majd éhen halnak, illetve automata ágyútelepeket állítottak fel a bolygó egész felszínén, hogy megakadályozzák a rabok megszöktetését. Tudom, hogy a foglyok nemcsak hogy nem haltak éhen, hanem a leszármazottjaik… és az őrök leszármazottjai… még mindig művelik a vízpartokat, miközben a Grissmathok meridiani bolygója már csak szénné égett radioaktív szemét.

Ami azt illeti, ennél többet nem is nagyon talált a Könyvtárban a Nam Choriosról. A bolygó évszázadokon át teljesen el volt szigetelve a civilizációtól. Leia csak azért hallott róla már a jelenlegi krízis előtt is, mert az apja egyszer rájött, hogy Palpatine császár az eredeti rendeltetésének megfelelően használja a világot: börtönbolygónak. Negyven éve azt rebesgették, hogy az idősebb Seti Ashgadot elrabolták, és erre az elszigetelt, megközelíthetetlen planétára vitték politikai ellenlábasának, az akkor még szenátor Palpatine-nak az ügynökei. Azonban semmi sem támasztotta alá ezeket a pletykákat, amíg ez a másik Ashgad, az eltűnt ősz úrnak mintegy fekete hajú másolataként kapcsolatba nem lépett a tanáccsal, és meghallgatást nem kért a bolygón kialakult viszály ügyében.

Mindenesetre semmi értelme, gondolta Leia, hogy tudomására hozza ennek a férfinak, mennyire keveset tud a bolygóról vagy a helyzetről.

Ne találkozz Ashgaddal! – állt az üzenetben, ami szó szerint akkor jutott el hozzá, mikor a zászlóshajójára induló siklóra felszállt. Ne bízz benne, ne teljesítsd egyetlen követelését sem! És mindenekfelett, ne menj a Meridian szektorba!

– Nagyon jó! – A férfi úgy préselte ki magából a bókot, mint egy vesekövet, bár sikerült egy teljesen automatikus kis kuncogás kíséretében elfintorodnia hozzá. – A helyzet azonban természetesen korántsem ilyen egyszerű.

– Soha nem az, igaz? – suttogta egy halk hang a fogadóterem sarkából, ahol egy sötét levelű dianthiszszőlő vetett árnyékot a kilátóablakra.

– Nos, én úgy tudom – jegyezte meg Leia –, hogy a Birodalom bukása után újra elkezdett betelepítés előtt kizárólag az eredeti meridiani őrök és foglyok leszármazottjai éltek a bolygón.

A szőlő árnyékában Ashgad titkára, Dzym elmosolyodott.

Leia nem tudta biztosan, mit kezdjen a Dzymmel szemben érzett irracionális ellenszenvével. Léteztek olyan idegen fajok, amelyeket a galaxist benépesítő emberek – a koréliaiak, az alderaaniak és mások – visszataszítónak találtak, általában olyan tudatküszöb alatt ható tényezők miatt, mint a feromonok vagy a tudatalatti kulturális programozás. A Chorios lakói – a Régiek, így nevezték őket, akár a theran szektához tartoztak, akár nem – azonban ugyanúgy az emberi fajból származtak. Leia kezdte azt hinni, hogy az ellenszenvének valami olyan egyszerű, hétköznapi dologhoz lehet köze, mint az étrend. Nem érzett semmiféle furcsa szagot az alacsony, barna bőrű férfi körül, aki fekete haját laza kontyba fogva hordta a feje búbján. Azonban azt is tudta, hogy az ember gyakran nincs is tudatában az ilyesminek. Nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy egy tudatalatti feromonreakcióval van dolga a bolygón szétszórtan élő, alacsony lélekszámú népesség beltenyészete miatt. De valami egyedi dolog is lehetett, valami a semleges, kifejezéstelen száj lazasága, vagy a kifejezéstelen, rozsdabarna szem körül, amely mintha sohasem pislogott volna.

– Ön is az eredeti choriosiak közé tartozik, Dzym úr?

A férfi nem moccant. Leia rájött, hogy tudat alatt arra számított, hogy valami kellemetlen, sőt ijesztő mozdulatot tesz. Hát nem tett.

– Igen, excellenciás asszonyom, az őseim azok között voltak, akiket a Grissmathok küldtek a Nam Choriosra. – Valami megváltozott a szemében; nem kifejezetten átnézett a hercegnőn, hanem gondterheltté vált a tekintete, mintha hirtelen másra terelődtek volna a gondolatai.

– A probléma az, excellenciás asszony – folytatta Ashgad sietve, mintha csak fedezni akarta volna a titkárát –, hogy a teljes elszigeteltség hétszázötven éve a Nam Chorios lakóit a legmegátalkodottabb konzervatívokká tette, már megbocsásson a kifejezésért. Persze, megértem… egész életükben a földet túrják. Évszázadokon át éltek minimális technológiával, lehetetlenül rossz időjárással és termőfölddel, és mind a ketten tudjuk, mennyire elősegíti ez a konzervativizmust, és egyenesen megmondom, a babonaságot. Az apám többek között egy modern klinikát is megpróbált alapítani Hweg Shulban. Az intézmény arra sem képes, hogy bekapcsolva tartsa a droidjait. A földművesek inkább valamelyik theran Hallóhoz viszik a betegeiket, hogy az a “levegőből nyert hatalommal” gyógyítsa meg őket. – A kezével hókuszpókuszt mimelve gúnyosan belecsápolt a levegőbe.

Helyet foglalt a másik szürke bőrfotelben. Testes ember volt, nagyon egyszerű barna tunikát és nadrágot viselt, amelyet láthatólag egy szabványos szabódroid állított össze. A kiegészítőit – arany gallértű, aranycsatos öv, arany nyaklánc – Leia már látta az apjáról készített holókon. A férfi a térdére könyökölt, és bizalmasan közelebb hajolt.

– A Racionalista Párt nemcsak a Jövevényeken próbál segíteni, excellenciás asszonyom – magyarázta. – Hanem magukon a földműveseken is. Azokon a Régieken, akik nem theranok, akik csak fenn akarnak maradni. Ha nem történik valami, hogy kivegyük az ágyútelepeket a theranok kezéből, akik megtiltanak minden bolygóközi kereskedelmet, ezek az emberek továbbra is úgy fognak élni, mint… mint a mezőgazdasági rabszolgák, akik az őseik voltak. A Nam Chorioson erős a Racionalista Párt, és egyre erősebb lesz. Kereskedni szeretnénk az Új Köztársasággal. Technológiát akarunk és a bolygó erőforrásainak a jobb kihasználását. Annyira rossz ez?

– A bolygó lakosságának többsége szerint igen.

– A bolygó lakosságának többségét agymosásban részesítette egy tucatnyi őrült, akik brachnielgyökérrel lövik be magukat, és a sivatagban kóvályogva kövekkel beszélgetnek! – legyintett dühösen Ashgad. – Ha hagyni akarják, hogy odavesszen a termés és éhen haljanak a gyerekeik, mert nem hajlandóak csatlakozni a modern világhoz, akkor az az ő dolguk, bár megszakad a szívem a láttukon. Ők azonban azt is megtiltják, hogy a Jövevények kilépjenek a modern világba!

Habár Leia tudta, hogy Dzym kétségtelenül alá fog támasztani mindent, amit Ashgad mondott – a férfi titkáraként nemigen tehetett mást –, mégis odafordult a choriosihoz. Az még mindig szótlanul ült s az űrt bámulta, mintha minden figyelmét egyetlen dologra összpontosította volna, noha időnként azért rápillantott a falra függesztett kronométerre. A kilátóablakon túl nagyszerű látványt nyújtott a Brachnis Chorios jeges zöldje és levendulaszíne. A hasonló nevet viselő rendszerek közül ez vetődött a legmesszebbre, s a legnagyobb holdja körüli pályán jelölték ki a titkos találkozó helyét.

Az Adamantine cirkáló tömpe orrú, ezüstös, a csillagfényben túlvilágian csillogó alakját éppen csak látni lehetett az ablak látóterének szélén. Alatta a Brachnis, Nam és Pedducis Chorios napjainak színes háromszögéhez közel, a cirkáló tömege mellett nevetségesen eltörpülve lebegett Seti Ashgad összekapcsolt bronzkapszulákból álló bárkája, a Light of Reason. Még Leia zászlóshajója, a Borealis mellett is szinte eltűnt. Mivel olyan kicsire kellett építeni, hogy át tudjon csusszanni a Nam Chorios ősi védelmi rendszerének érzékelőin, a Light igazából még bolygóközi utazásokra sem lett volna alkalmas; a hiperugrás pedig szóba sem jöhetett.

Ezért kellett itt találkoznunk, gondolta Leia feszengve. Már a rejtélyes üzenet megkapása előtt is idegesítette, milyen messzire kerülnek az Új Köztársaság legközelebbi, durreni bázisától, s milyen közel lesznek az Antemeridian szektor hajdani birodalmi tartományához.

Vajon csak erre akart figyelmeztetni az az üzenet? Vagy van még valami más is?

– A theran fanatikusok nem tartoznak azok közé, akiknek szívesen a kezébe adnám a jövőmet, excellenciás asszonyom – mormolta Dzym. Láthatólag elég nagy erőfeszítésébe került visszakényszerítenie magát a társalgásba; lila bőrkesztyűbe bújtatott apró kezét feszülten kulcsolta össze az ölében. – Megdöbbentően nagy a befolyásuk a vízpartok menti településeken. De hogy is lehetne másképp? Vannak fegyvereik, mozgékonyak és nemzedékeken át ők jelentették az egyetlen gyógyító erőt a földműveseknek.

A kilátóablak szélét eltakaró dianthiszlevelek mögött Leia tekintete megakadt az Adamantine oldalát borító ragyogó fények vibrálásán. Aztán látta, hogy a cirkáló tatja közelében az egész fedélzet sötétbe borul.

– Hogy érti, hogy nem jut át? – fordult el feldúltan Zoalin parancsnok a lampionként világító kommunikációs konzoltól, hogy lecsapjon még egy villogó kapcsolóra. – Nem kap választ a Borealistól, vagy mi?

– Mintha egyszerűen blokkolnák az adásunkat, uram. – Oran kommunikációs tiszt idegesen tisztelegve megérintette a homlokát. – Legassi már elkezdte keresni a jelzárat.

A kis képernyő előtt Oran megfordult a székével, hogy a parancsnok is vethessen egy pillantást a kommunikációs központra, amelynek a vezérlőpultján sárga vonalak világították meg az Adamantine távközlési áramköreinek állapotjelentését. A vonalak mentén vörös fények rohangáltak, szinaptikus tesztekkel kutatva az energiaátviteli rendszerben dugulás vagy interferencia után – ezeket normális körülmények között elég könnyen meg is lehetett találni és ki lehetett javítani.

Az elmúlt tíz percben azonban a helyzet normálisról borzalmassá változott. És a parancsnok vezérlőpultján villogó vörös fények, a gyengélkedőről kapkodva ellihegett jelentés és a karbantartás, a siklók, az energiaellátás és a hajó más részeinek hirtelen elhallgatása miatt a dolgok egyre rosszabbra fordultak.

– Legassi? – emelkedett fel Oran a székéből. Zoalin a válla fölött látta, hogy a másik konzol előtti szék, amelyet üresnek hitt, valójában foglalt. Legassi közlegény a műszereire borulva hevert, lazacszínű, pikkelyes keze görcsösen markolta a konzol szélét, időnként egész testén borzalmas rángások futottak végig.

A kalamárikat nem fertőzhetik meg emberi vírusok… – gondolta Zoalin.

Már ha vírussal volt dolguk.

De a sullustiakat vagy a nalroniakat sem, pedig a legénység tagjai között mindkét faj képviselői ott voltak. Zoalinnak eszébe jutott a hajdani xenobiológiai kurzusokról, hogy a nalroniak és a kalamárik a tankönyvbe illő példái a kölcsönösen összeférhetetlen immunrendszereknek. Amit egy nalroni elkaphatott, azt egy kalamári szó szerint sohasem.

– Legassi? – hajolt Oran a kalamári remegő teste felé. – Legassi, mi?… – Egy kicsit megtántorodott, mintha meglökték volna, és az egyik kezét a mellkasához emelte, mintha valami zsibbadást vagy fájdalmat akart volna kimasszírozni belőle.

– Zoalin parancsnok – jelentkezett a bekapcsolva hagyott vonalon Tu Van-Bi, a betegszoba főnöke higgadtan. – Sajnálattal kell jelentenem, hogy a baktaterápia láthatólag nem lelassítja, hanem mintegy harmincöt százalékkal felgyorsítja a páciensek állapotának romlását.

Fülében a kimérten csengő hanggal, Zoalin egyik kameráról a másikra kapcsolta a konzol képernyőjét, átfutva a folyosókon, ahol a kutatóbrigádok először a gyengélkedő felé indultak, aztán néhányan közülük megálltak, nekitámaszkodtak a falnak, előregörnyedtek, s elkezdték dörzsölgetni a mellkasukat, a fejüket vagy az oldalukat. Aztán a kép átváltott a gyengélkedőre, ahol a higgadt és fáradhatatlan droidok mechanikus emelőkkel távolították el Wover őrmester élettelen, csöpögő testét a baktatartályból; majd a siklók hangárjába, ahol az ügyeletes közlegény haldokolva heveit az ajtó előtt.

Tizenöt perc, gondolta Zoalin tompa aggyal. Tizenöt perc telt el, mióta Wover leadta a vészjelzést a kilences fedélzet pihenőszobájából.

Még meg sem szakította a kapcsolatot, mikor elkezdett beözönleni a többi hívás. Gasto kadét halott. Cho P’qun gépészparancsnok halott. Uram, nem kapunk választ a karbantartóktól…

– Négycé. – Átváltott a Központi Számítógép Műveletvezérlő Alegységéhez – a 4C alegységhez. – Vészhelyzet, újraprogramozás. Az összes karbantartó droidnak a… – Hasogatott a feje és a mellkasa is. Alig kapott levegőt. A stressz, mondta magának. Nem csoda. Meg kell találni a jelzárat, és kapcsolatba kell lépnie az államfő zászlóshajójával. Értesítenie kell a szektor Egészségügyi Központját a Nim Drovison.

– Az összes karbantartó droidnak a C3 kategóriából. Keressenek nem odaillő berendezéseket a… – Milyen színű vezetékre kötnék rá a jelzárat? – Nem odaillő berendezéseket a zöld vezetékeken. – Remélte, hogy nem tévedett. A feje lüktetett. – Azonnal végrehajtani!

Nem mintha sokra mennénk vele, gondolta. A droidok nagyon szisztematikusak. A keresést az Adamantine orrában fogják kezdeni és a tat felé fognak haladni, minden kapcsolódobozt és relét megvizsgálnak, s nem a legnyilvánvalóbb helyeket ellenőrzik először – azokat, amelyeken Seti Ashgad embereinek valamelyike egyedül maradhatott néhány percre.

Persze, nem feltétlenül Ashgad keze volt a dologban. A jelzárat időzítővel is elláthatták. Azelőtt is elhelyezhették az Adamantine-en, mielőtt feltűnés nélkül elindult a Hesperidiumról.

Zoalin észrevette, hogy bár nem akart, hátradől a székében. A keze és a lába egyre jobban fázott. Átváltott a Borealis zászlóshajó képére, amely a távolban lebegett a csillagok és az űr sötét háttere előtt. Olyan közel volt, s mégis több kilométerre az alant lévő bolygó halványan ragyogó zöld izzásában.

Kitört vajon ott is a járvány, akármi is legyen az? Ioa kapitány talán épp most próbál kapcsolatba lépni vele?

Hátrahajtotta a fejét. Húsz perc, gondolta. Húsz perc. Úgy érezte magát, mintha egy turbóliften száguldana a végtelen sötétségbe.

– Tudom, hogy az elmúlt pár évben rengeteg rosszat mondtak a Racionalista Pártra. – Seti Ashgad felemelkedett a foteljéből, mintha csak az ügye fontossága nem hagyta volna nyugodni, s fel-alá kezdett járkálni a bútordarab mögött. – De biztosíthatom, excellenciás asszonyom, hogy nem azok a… a bolygókat kizsigerelő kapitalisták vagyunk, akiknek beállítanak minket. A Jövevények abban a reményben jöttek a Nam Choriosra, hogy új területeket vonnak művelés alá. A vállalkozások nem tudják megvetni a lábukat a Pedducis Chorioson. A Nim Drovishoz, Budpockhoz és Ampliquenhez hasonló helyeknek megvan a saját kialakult és bezárkózott civilizációjuk. Az Antemeridian szektor nehéziparát figyelembe véve már csak a kereskedelmi lehetőségeknek is magától értetődővé kellene tenniük a Nam Chorios teljes betelepítését!

– De nemcsak arról van szó, hogy a Jövevényeknek tilos az egyszemélyes siklóknál nagyobb hajókkal leszállniuk vagy felszállniuk. A theranok szokása, hogy minden hajóra tüzet nyitnak, amely meghalad egy bizonyos méretet, azzal a következménnyel jár, hogy amikor valamilyen berendezés tönkremegy, akkor csak csillagászati összegek árán lehet lecserélni. Nincs export, csak annyi, amennyi a legszűkösebb megélhetést lehetővé teszi. Feketepiaci árat kell fizetnünk mindenért. Mivel a Könyvtár nem tartalmazta a szükséges információkat, ezek az emberek arra ítéltettek, hogy egy kulturális állóvízben tengődjenek. Nem tehet úgy, mintha ez tisztességes lenne!

– Nem, valóban nem – felelte Leia lassan. – De nem pont erről szól egy bolygó betelepítése? Csak a vakszerencsén múlik, milyen körülményeket talál az ember valahol. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a theranoknak igazuk van – tette hozzá a kezét felemelve, ahogy a férfi mély levegőt vett, hogy felháborodottan tiltakozzon. – Én csak azt mondom, hogy a bolygó népességének többsége őket támogatja.

– Akiket a babonáikkal és a hazugságaikkal rabszolgasorban tartanak!

Ehhez a Köztársaságnak semmi köze. Leia kiegyenesítette a vállát bársonypalástja súlya alatt. Ashgad heves dühében saját tizennyolc éves reakcióit látta viszont. De ennek nem lenne szabad így lenni! Eszébe jutott, hogyan kiabált az apjával, mikor egy komplikált és érzelmektől sem mentes, a garhooni vámpírok és áldozataik között folyó bírósági per végén az áldozatok úgy döntöttek, hogy visszatérnek a vámpírjaikhoz. Csak nagy sokára értette meg és tanulta meg tisztelni apja döntését, hogy nem vitte tovább az ügyet.

– A Nam Chorios nem tagja a Köztársaságnak. Jogilag nincs lehetőségünk beavatkozni a belügyeibe.

– A telepesek jogainak megvédése érdekében sem? Azon férfiak és nők jogainak, akik…?

– Akik elhagyták a Köztársaságot – vette át a szót Leia –, hogy egy a határain kívül eső világon éljenek. Akik úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak egy bolygón, amelyről szinte semmit sem tudtak. Mindenki tisztában van vele, milyen hiányosak a Könyvtár adatai. És hadd emlékeztessem, mi történt akkor, amikor a Birodalom “megvédte” az Alzoc III, a Garnib vagy a Trosh “jogait”!

Ashgad széles arca elvörösödött.

– Ezek az esetek semmiben sem hasonlítanak a jelenlegihez! Nem arra kérjük önöket, hogy vessék rabszolgasorba az őslakosokat! Csak arra, hogy biztosítsák a tisztességes élethez való jogot azoknak, akik vágynak rá.

– A Nam Chorios lakosságának többsége arra szavazott, hogy ne csatlakozzanak a Köztársasághoz – mondta Leia tagoltan. – Ezt pedig még a telepesek is tudták. Nincs joguk nem tudomást venni a többség óhajáról. Nem akarok kőszívűnek látszani, Ashgad úr, de a Jövevényeket tudomásom szerint senki és semmi nem kényszeríti rá, hogy itt éljenek.

– Eltekintve attól, hogy itt van az egész életük. Az összes tulajdonuk, amiket az ágyútelepek miatt el sem tudnának szállítani, ha arra kerülne a sor. A jövőjük forog kockán azon a bolygón.

– Mint ahogy az őslakosok jövője is, Ashgad úr.

A nagydarab férfi egy pillanatig mozdulatlanul egyik kezét a csípőjére, a másikat a fotel támlájára téve, fejét lehajtva állt. Egy sötét hajtincs dühösen összeráncolt homlokába hullott. Kis lugasának levelei alatt Dzym ismét némaságba burkolózott, szemöldökét ráncolva, kezét összekulcsolva töprengett valamin. Amennyire Leia meg tudta állapítani, még megjegyzéseket sem mondott magának a gallérjára erősített kis mikrofonba, amellyel az egész tárgyalást rögzítette.

– A következőket fogom tenni – szólalt meg Leia egypercnyi hallgatás után. – Miután visszatértem a Coruscantra, felhatalmazok egy vizsgálóbizottságot, hogy nézze meg, mi is folyik valójában azon a bolygón, és dolgozzon ki megoldási javaslatokat, ha lehetséges. Talán meg tudunk egyezni az ágyútelepeket uraló theranokkal.

– A theranokkal senki sem tud megegyezni. – A keserűség tőrként villant meg Ashgad hangjában és tekintetében. – Fanatikus őrültek, akik nemzedékek óta a hatalmukban tartják azokat a hiszékeny bolondokat.

A dianthiszlevelek között megmoccant valami. Leia gyorsan odapillantott Dzymre, épp időben, hogy lássa, amint a titkár hátradől, furcsán alaktalannak tűnve gránitszürke köpenyében. Az arcán eksztatikus kifejezés terült el. Vett egy mély, jóleső levegőt, aztán nem mozdult.

– Reméltem, rá tudom venni, hogy segítsen nekünk, excellenciás asszonyom. – Ashgad hangja megint elterelte Leia figyelmét a fura módon tétlen titkárról. – De nagyra értékelem, hogy kiküldi azt a bizottságot. Biztosíthatom, minden befolyásomat latba fogom vetni a Jövevények közösségénél, hogy segítsék a munkáját.

Leia felállt, és kinyújtotta a kezét.

– Tudom, hogy ezt fogja tenni. – Őszinte melegséggel beszélt, bár a cinikus lázadó, aki még mindig ott rejtőzött lelke legmélyén, hozzátette: mérget vennék rá.

Ashgad mélyen a keze fölé hajolt. Leia Palpatine udvara óta nem találkozott ilyen régimódi udvariassággal. A férfi teljesen komolynak tűnt, s a hercegnő ösztönei, hogy segítse és védelmezze az elnyomott kisebbségeket, együtt éreztek a dühével. Azok után, hogy hosszas vitákat folytatott már az olyan frakciókkal, mint az Agro-Militánsok vagy az Egyesült Szeparatisták, Leia őszintén örült, ha tudott valamit tenni a modern, intelligens, az irracionális zsarnokság ellen küzdő emberekért.

Ha ebben az esetben is erről volt szó.

– Ssyrmik, kérlek, kísérd vissza Ashgad urat a siklójáig!

Leia díszőrségének alacsony termetű tagja talpra ugrott, ahogy az államfő a vendégei kíséretében kilépett a fogadóteremből az előtérbe. A hadnagy meghajolt, és vállára vetette ezüstfehér díszkarabélyát.

– Erre parancsoljanak, Ashgad úr, Dzym úr!

Az Új Köztársaság Űrakadémiája fél tucat végzősének fiatal arcát és őszinte odaadását látva Leia százévesnek érezte magát.

A három testőr, akit Ashgad magával hozott, szintén meghajolt: jóképű, nem nélküli androginok testre simuló, világoskék egyenruhában, furcsa módon halottnak tűnő, extravagáns frizurába rendezett hajjal.

Miközben Leia végignézte, ahogy a bronzberakású ajtó becsukódik távozó vendégei mögött, egy halk, reszelős hang szólalt meg a háta mögött.

– Annak a háromnak rossz szaga van, Lady. Nem élő húsból vannak.

Leia hátrapillantott a négy alacsony, szürke, ráncos humanoidra, akik mintha az előtér falaiból léptek volna elő. A legkisebb, aki alig ért a könyökéig, összehúzott, sárga szemmel nézte a bronzajtókat.

Több éve már, hogy Leia engedve a Tanács egyre erősebb nyomásának, elbocsátotta a noghri fejvadászokból álló testőrségét. Leia megértette a képviselőket; már a Barabel követével történt szerencsétlen incidens előtt is sokan mondták neki, hogy nem túl ildomos egy olyan fegyverrel nagyzolnia, amely valaha a Palpatine-é volt. Szörnyű kockázatot vállalt azzal, hogy magával hozta őket erre az útra.

Ne bízz Ashgadban, állt az üzenetben.

Titokban küldött el értük, pont az indulás előtt. Voltak a Tanácson belüli vitáknál nagyobb kockázatok is.

– Pedig technikai érelemben élő hús – mondta Leia elgondolkodva. – Ezek szintidroidok, Ezrakh. Láttam már ilyeneket a Hesperidium és a Carosi szórakozónegyedeiben. Szintihús fémvázon. Csak minimális belső számítógépeik vannak; a cselekedeteiket központilag irányítják, valószínűleg Ashgad hajójáról, mert nem tudok olyan technológiáról, amely lehetővé tenné, hogy magáról a Choriosról vezéreljék őket.

Összefonta a karját a mellkasa előtt, és egy rövid, sötét vonal jelent meg a szemöldöke között.

– És amennyire tudom, nagyon, nagyon drágák. Megbizonyosodnál róla a kedvemért, hogy tényleg felszállnak a bárkájukra?

A noghri meghajtotta a fejét, de Leia így is észrevette az elismerő csillanást a szemében.

– Gshkaath már ezt teszi, Lady.

Talán a rejtélyes üzenet miatt vannak előítéletei, gondolta Leia megrázva a fejét. Az előítélet olyasvalami volt, amitől folyamatosan próbálta megóvni magát, de amit sohasem lehetett teljesen kihagyni a számításból.

A noghrik kezdtek visszahúzódni – jobb szerettek elkülönülni az akadémiai díszőrségtől, akiken kívül más nem is tudott arról, hogy a hajón vannak –, a hercegnő azonban felemelte a kezét.

– És mit gondolsz Dzymről? – kérdezte. – Neki milyen a szaga?

Ezrakh tétovázott egy pillanatig, a kérdést mérlegelte, szürke arcán megfeszült a bőr Aztán megrázta a fejét.

– A szaga emberi szag. De ő sem tetszik, Lady… nem tetszik a szeme, bár a szaga olyan, mint a többi embernek.

Leia egy kicsit megnyugodva bólintott.

– Velem jössz? – kérdezte. – És te is, Marcopius, ha gondolod. – Rámosolygott az egyik fiatal akadémiai testőrre. Tudta, nem ők tehetnek róla, hogy a Honoghr fejvadászai hamarabb képesek csíkokra szeletelni egy potenciális orgyilkost, mint ahogy egy ember – különösen ezek az ifjak – elő tudja rántani a karabélyát, mint ahogy arról sem ők tehettek, hogy nem vállalhatott kockázatot ezen az úton. Egész idő alatt gondosan ügyelt arra, hogy a szokásos helyükön; a két oldalán tartsa a fiatal tiszteket, illetve hogy a fejükbe vésse: a noghrik csak tartalékok, a váratlan katasztrófa esetére magukkal vitt fegyverek.

Ahogy Luke mondaná, nem lehet tudni, melyik csapat jelenthet majd megváltást a szükség pillanatában.

A turbólifteknél lenyomta a hívógombot, s amikor két testőre kíséretében belépett a fülkébe, a siklók hangárfedélzetét állította be úti célul.

Ne találkozz Ashgaddal!

Lent, a Borealis siklóinak hangárfedélzetén Luke Skywalker megfordította a kezében tartott műanyag hártyadarabot.

A kétujjnyi széles és hosszú, átlátszó anyagot általában törékeny tárgyak csomagolására használták. Valaki gondosan, de egyenetlenül tépte le egy nagyobb darabból, és szorosan belegyömöszölte egy olcsó zenélődoboz belsejébe. A szöveget egy grafitceruzával írta, olyannal, amilyennel Luke nagybátyja annak idején a köveket és az ócskavasat jelölte meg a földeken.

A doboz egy régi dalt játszott egy toronyba zárt hercegnőről és három mágikus madaráról.

A kézírás a Callistáé volt.

Ne bízz benne, ne teljesítsd egyetlen követelését sem! És mindenekfelett, ne menj a Meridian szektorba!

Callista

Luke szíve lassan, nagyokat ütve dobogott a mellkasában.

Alig hallotta a gyors, halk csipogást, ahogy asztromechanikai droidja, Artu Detu előbukkant a hatos fedélzet hátsó sarkában levegőben lógó falként álló, átalakított B-szárnyú vezérsíkja mögül. Szi Thripio, a rendkívüli protokolldroid szorosan a nyomában lépkedett, aranyszínű teste meg-megcsillant a halvány fényben.

– Artu szerint minden rendszer készen áll a repülésre, Luke gazda – jelentette ki a protokolldroid fontoskodó, gépies tenor hangján. – Személy szerint azonban sokkal boldogabb lennék, ha nagyobb hajóval és több oxigéntartalékkal kelne útra.

– Köszönöm, Thripio – bólintott Luke szórakozottan. A figyelme makacsul a kezében lévő fóliadarabra, a rajta lévő határozott, kissé régimódi írásra szegeződött.

A Hoth hómezőit látta maga előtt és Callista fénykardját, ahogy elhomályosítja a jégbolygó halvány napjának fényét. A lerombolt bunkert és a lány füstbarna hajában csillogó jégszilánkokat. Felidéződött benne, milyen volt Callista oldalán harcolni, sokkal inkább a saját részének érezve a lányt, mint a saját karját vagy kezét; mindig tudva, merre fog fordulni, elhajolni, vagy melyik hószörnyetegbe döfi pengéjét.

A hóra emlékezve a felszínre törtek a Yavin 4-en töltött éjszaka illatainak emlékei is, ahogy a dzsungel feletti domboldalon egymást átölelve feküdtek és a csillagokat számolták. Callista komoran mesélt arról, milyen logikusnak tűnt harminchárom évvel azelőtt neki és a többi Jedi-tanítványnak – egy másik testben, egy másik életben –, hogy a Bespin mellett sodródó régi állomáson kísértő szellemek illúzióját hozzák létre mesterük elképesztésére, és hogyan derült ki a dologról, hogy nem is olyan jó ötlet.

Luke-nak szinte fájt, annyira vágyott a lányra. Hiányzott neki. Szüksége volt rá.

Rájöttem, hogy nem térhetek visszahozzad. Sajnálom, Luke.

A szörnyű hajó, a Knight Hammer vakító ragyogása, s a renegát Daala admirális flottájának reményei, amint elemésztették a lángok…

A saját hangja, amint Callista nevét sikoltja.

Nekem is megvan a magam útja…

A felvételeken megőrzött meleg, fiús, fátyolos hang, a szürke szemek arcának szellemszerű oválisában.

Sajnálom, Luke…

A Borealis siklóinak hangárjában csend honolt. Csak a körül a Seinar rendszerű, ócska átszállóhajó körül állt néhány biztonsági őr, amely Seti Ashgadot áthozta a Light of Reason fedélzetéről. A biztonságiak a csónak őszülő, lestrapált kinézetű pilótájával beszélgettek, fehér és ezüst díszkarabélyaikat a hátukra vetették. Ashgad mindössze a titkára, a pilótája és három szintidroid kíséretében érkezett; és Luke ismét megnyugtathatta volna testvére testőreit, hogy fizikailag lehetetlen a Seinaron hatnál több személynek elférni. A Seinar csónakok – különösen a régi H10-esek, mint ez – voltak a kisebb rendszerek bolygóközi személyszállításának kulcsfigurái. Luke épp eleget szedett szét és rakott össze ifjúkorában a Tatuinon ahhoz, hogy tudja, még akkora rejtekhely sincs rajta, amelybe egy ranat beleférne, az emberekről vagy ember méretű lényekről nem is beszélve.

Maga a csónak jó állapotban volt, a burkolatán azonban foltok és horpadások éktelenkedtek. Ha Seti Ashgad, aki Leia szerint az egyik leggazdagabb ember volt a Nam Chorioson, sem tudott ennél jobbat szerezni magának, akkor nem csoda, hogy csatlakozott a Racionalista Párthoz a bolygó életkörülményeinek javítása érdekében.

Ismét megfordította a kezében tartott üzenetet.

A zenélődobozt, ezt az olcsó és ötletes kis szerkezetet, amelyben egyetlen chip sem volt, az Atrakenen adták fel, de az üzenetet rejtő oldalát rögzítő csavarfejek alatt talált különös kristálypor elemzése kimutatta, hogy a Nam Chorioson rakták össze.

Callista a Nam Chorioson van.

Legalábbis volt, amikor az üzenetet küldte.

Artu ismét csippantott egyet, ezúttal még halkabban. Luke rajta kívül sohasem látott még egy olyan droidot, aki mintha képes lett volna az emberi hangulatok érzékelésére. Persze, a végén Szi Thripio is megértette volna, ha lefordítják neki a problémát binárisra, és teljes erővel besugározzák az érzékelőibe – sőt ezután őszinte együttérzést is tanúsított volna –, Artu azonban egyszerűen csak érezte.

Luke felsóhajtott, és megpaskolta a kis droid kupolás fejét. A fedélzetnyílás mágnesesen leárnyékolt tátongó száján át nézve a Nam Chorios napjának lilásfehér fénye megcsillant a galaktikus por és egyéb részecskék tömegein.

Valami nem stimmelt azzal a nappal. Luke még ebből a távolságból is érezte az Erő furcsa rezgését. Hogy mi lehetett az, nem tudta.

Ne találkozz Ashgaddal!

Ne menj a Meridian szektorba!

– Segítségére lehetek még valamiben, Luke gazda? – kérdezte Thripio bátortalanul. Luke mosolyt kényszerített az arcára, és megrázta a fejét.

– Köszönöm, nem.

– Ha a belső kronométereim nem csalnak, akkor mostanában kell befejeződnie őexcellenciája találkozójának Ashgad úrral. A búcsúzkodási protokoll általában húsz percet vesz igénybe, ön pedig annak a vágyának adott hangot, hogy távol legyen a Borealistól, mikor Ashgad úr visszatér a csónakjához.

Luke a falon függő kronométerre pillantott. A gesztus teljesen önkéntelen volt, hiszen tudta, hogy Thripio belső órái két-három atomi szintű rezgésig pontosak voltak.

– Igaz. Köszönöm. Mindkettőtöknek. – Egy pillanatig tétovázott, aztán szürke pilótaruhájának zsebébe csúsztatta a fóliát.

– Sok szerencsét, Luke gazda – mondta Thripio. – Egymillió embernél kisebb népességgel számolva – tette hozzá pillanatnyi habozás után –, és figyelmen kívül hagyva a Nam Chorios bennszülött életformáit, annak az esélye, hogy egy éven belül megtalálja Lady Callistát, tizenhét százalékra tehető.

– Köszönöm – préselt ki magából Luke egy újabb mosolyt. Ami azt illeti, tizenhét százalék… egy éven belül… nem is olyan rossz. Nem, ha figyelembe vesszük, milyen hatalmas a galaxisnak csak az ismert része is. És már annak is van egy éve, hogy a Knight Hammer lángolva belezuhant a Yavin 4 légkörébe.

Legalább sikerült egyetlen bolygóra leszűkíteni a kutatást.

Már ha Callista még mindig itt van.

Miért éppen a Nam Chorios?

Épp odafordult a B-szárnyú pilótafülkéjébe vezető létrához, mikor kinyílt a hangár főbejárata. A testvére lépett be, jól szabott ruhája és a trantaszárnyként ráboruló rubinszínű bársonypalást alatt megvillantak aranyozott cipősarkai. A fiatal kadét, aki mindenhová követte, lemaradt és megállt az ajtóban; s Luke, miközben kinyújtotta a lány felé a kezét, megpillantotta Ezrakhot is, amint szinte észrevehetetlenül suhant az árnyékok között.

– Ezek szerint előrántott egy ionágyút, és megpróbált végezni veled?

Leia elvigyorodott, de a mosolya halovány volt, és szinte azonnal el is tűnt, mikor megrázta a fejét.

– Nem, csak… Nem is tudom. Talán csak arról van szó, hogy annyira hasonlít az apjára. Szimpatizálok az ügyével; az övével és a Jövevényekével. De nem tartoznak a hatáskörünkbe. – Rápillantott a csónakra, és hirtelen kapcsolt. – Ezzel jött?

– Nem viccelt azokkal az ágyútelepekkel kapcsolatban. A B-szárnyú is éppen csak át fog csusszanni az érzékelőkön – intett Luke a csónak oldalán díszelgő hosszú, égett csíkra.

Egy pillanatra kínos csend ereszkedett rájuk, egyikük sem tudta, mit mondjon. Hogy megtörje, Luke belenyúlt a zsebébe, és elővette Callista üzenetét.

– Szükséged van még erre? Elemezni, vagy valami?

– Nyugodtan megtarthatod. – Leia kinyújtott karral megfogta fivére vállát, magához húzta és megcsókolta az arcát. – Már mindent kiszedtünk belőle, amit csak lehetett. Lehet, hogy segíthet megtalálni, ha majd lent leszel.

Újabb csend.

– Vissza kell jönnie – mondta végül halkan Luke. – Több esélye lenne rá, hogy a Jedi-akadémián nyerje vissza az Erő feletti uralmát, mint egyedül. Megvannak a még létező feljegyzések, és az összes segédeszköz, amelyet a Belsavison találtál. Valahol még meg kell lennie benne a Jedik képességeinek. Crayben is megvoltak. Nem, az a helyzet, mintha Callista lelke egy nem Jedi testébe költözött volna. És az Akadémiának is szüksége van rá.

Leia hallgatott.

– Nekem is szükségem van rá.

– Meg fogod találni. – Leia még mindig fogta Luke kezét, meg akarta nyugtatni fivérét, de ő maga sem volt biztos a szavaiban. Soha nem látta még boldogabbnak őt, mint azzal a huncut, szótlan, nemes hölggyel: a képességei nélkül reinkarnálódott Jedi-lovaggal. A nővel, akire szellemként bukkantak, de feltámadt.

Azonban ő is ott volt Callistával a Belsavison, mikor a lány rájött, hogy a képessége az Erő megérintésére és használatára nem költözött át vele abba a testbe, amelyet dr. Cray Mingla hagyott rá. Látta a csalódottságát, a dühét és egyre növekvő kétségbeesését; s olyan dolgokról beszélgetett vele, amelyeket egyikük sem beszélhetett meg Luke-kal.

Luke meg fogja találni, gondolta Leia szomorúan. Ezt valahogy biztosan érezte. De azután mi lesz?

– Indulnod kell – mondta. – Luke… Ha leértél, légy óvatos, jó? Ashgad azt mondja, hogy az ágyútelepeket őrző theranok erőszakkal és babonákkal uralkodnak a Régieken.

Leia, miközben beszélt, követte Luke-ot a sarokba, ahová a Jedi-felszerelését lerakta: egy vizespalackot, egy kis medikitet, tápanyagtablettákat. Részben a Pedducis Chorios közeli kalózfészkei miatt választották a B-szárnyút a kisebb X-szárnyú helyett, részben azonban Callista figyelmeztetése miatt. A három rendszerben többször is felderítést végeztek, és mindhárom tisztának bizonyult. Leia ennek ellenére nyugtalan volt. A B-szárnyú felveheti a harcot egy sokkal nagyobb hajóval is, de a tömege veszélyesen közel járt ahhoz, ami becsléseik szerint működésbe hozta az automata ágyútelepeket.

– Na már most, ha ez valóban csak babona, akkor nem tudunk mit kezdeni vele – folytatta. – Szabadon választhattak, és úgy döntöttek, hogy maradjanak hatályban a régi kereskedelmi korlátozások. Ha azonban erőszakkal kényszerítették őket erre a döntésre, akkor az rögtön más megvilágításba helyezi a Racionalisták ügyét. Talán tárgyalásokat kezdhetünk. Getelles moff még mindig “a Császár nevében” uralkodik az Antemeridian szektorban, az pedig nincs is olyan messze.

Ez is szerepelt a B-szárnyú választása mellett felsorakoztatott érvek között.

– Ha harc tör ki a theranok és a Jövevények között, Getelles talán megpróbál beavatkozni. Elég komoly erőink állomásoznak a Durren melletti orbitális bázison, de inkább nem szeretném bevetni őket.

Luke bólintott. Leia lent állt, felfelé nézett, miközben a férfi felmászott a hosszú, törékeny létrán a vezérsík széléig, és elkezdte bepakolni a holmiját a szűkös pilótafülkébe. A Lázadás éveiben, és a helyenként fellángoló küzdelmek során a különböző moffok, kormányzók és önjelölt főadmirálisok ellen, számtalan űrcsatában részt vett már. A birodalmi hadurak és nem lebecsülendő méretű, még mindig a régi rezsim után vágyakozó katonák irányítása alatt álló birodalmi flotta jelenlétét figyelembe véve, valószínűleg még részt is vehet majd néhány százban. A lelke mélyén azonban egyre növekedett a sajnálat, az emberi és más fajú életek szörnyű pocséklása feletti keserűség.

– Nyitva fogom tartani a szemem – ígérte Luke, majd lemászott Leiához, és felhúzta könnyű, erős szövésű pilótaruháján a cipzárat. – Biztosan sokat segít majd, hogy inkognitóban megyek. – Odapillantott a rozzant csónakra, melynek pilótája még mindig az őrökkel társalgott. Egy kísérőhajó távozása nem fogja felkelteni az érdeklődését, tekintettel a Pedducis Chorios közelségére.

– Már maga a tény, hogy Callista elküldte azt az üzenetet, hogy előbújt a rejtekhelyéről, arra utal, hogy valami folyik odalent. Az pedig, hogy nem merte szubéterin megüzenni, azt jelenti, hogy komoly a dolog.

Leia megrázta a fejét, ettől megvillantak a hajába font aranydíszek és csiszolt drágakövek.

– Lehetséges… Ezzel kapcsolatban akartam is kérdezni tőled valamit, Luke. – A vállával nekitámaszkodott a vezérsíknak, amely csak egy kicsit remegett meg antigravitációs bölcsőjében, és halkabbra fogta a szavait. Nem sokan tudnak róla, Luke, de információk szivárognak ki a Tanácsból Pellaeon admirálishoz és az olyan birodalmi moffokhoz, mint Getelles és Shargael az I-szektorban. Rieekan államminiszter szerint a Racionalista Pártból lehet valaki a ludas… talán maga Q-Varx, bár szerintem ő tisztességes. Van annyi támogatójuk a Köztársaságon belül és a Birodalom szinte minden zugában, hogy kiállítsanak egy flottát, ha kell.

Egy pillanatig tétovázott. A szája kiszáradt, barna szeme hirtelen a valódi koránál sokkal öregebb lett. Luke látta a tekintetében a keserű csatározások éveit, az árulásokat: Mon Mothma megmérgezését, a Tanács frakciókra szakadását, Ackbar admirális elárulását, meghurcolását, őrizetbe vételét…

– Szerintem – folytatta halkan – szinte bárki szóba jöhet. Callista azonban tud valamit a dologról.

– Akkor a fülemet is nyitva fogom tartani. – Luke ellenőrizte az űrruhája zárjait és a sisakjába vezető levegőcsöveket: nem mintha bármelyik is megmenthette volna az életét valódi vészhelyzet esetén, a vákuumban. – Leia… – Megfogta a lány kezét, nem is tudva biztosan, mit akart mondani neki.

Találkozott a tekintetük. Luke megértette a nőéből áradó érzéseket. Leia még húszéves kora előtt látta, ahogy a családját, a világát, mindent, amit ismert, egy legyintéssel kitörlik a létezésből a Birodalom hatalmának demonstrálása közben. A lány már azelőtt elvesztette énje egy lényegi részét, mielőtt megismerték volna egymást.

Az a fáradt keménység a szemében, az a tekintet, amellyel megacélozza magát, hogy soha, semmi se érje váratlanul, még a legrosszabb sem…

És ezt Leia is tudta. Pontosan érezte, mivé válik.

– Folytasd a gyakorlást a fénykarddal! – bukott ki Luke-ból minden átmenet nélkül. – Kyp vagy Tionne majd segít. Ők a legjobbak, ők összpontosítják a leginkább az Erőt. Szükséged van a gyakorlásra. Most a tanárod beszél hozzád, Leia.

A meglepetés kitörölte a védekező keménységet a lány szeméből, de gyorsan félrekapta a fejét. Aztán egy gyors vigyor kíséretében nézett vissza, hogy leplezze zavarát.

– Hallom és engedelmeskedem, Mester – tért ki Luke szavainak komolysága elől.

A férfihoz azonban elért a tekintet üzenete: Kérlek, érts meg! Bár látta, hogy Leia maga sem érti a pillanatnyilag gyorsan eltemetett hamis felhangot és hangsúlyt a hangjában, biztosra vette, hogy sem a Nagytanács vitái, sem a Loronar Rt. törvényellenes üzelmeinek kivizsgálása a Gantho rendszerben, sem a Tervig Bandié rabszolga-kereskedők pere a Galaktikus Bíróságon, sem a gyermekei nevelése – senki és semmi – nem fogja eltéríteni a Jedi-kiképzés folytatásától, amelyről a szíve mélyén tudta, hogy szüksége van rá.

Nem akarta tovább gyötörni.

– Csókold meg helyettem a gyerekeket! – Közel húzta magához Leiát, gyors, forró csókot nyomott az arcára, kissé esetlenül a sisak, a csövek és a kábelek közepette. – Mondd meg a fiúknak az Akadémián, hogy visszatérek!

– Bárcsak legalább Artut magaddal vihetnéd!

Luke felmászott néhány fokot a vezérsík mellé támasztott létrán.

– Bárcsak. De még akkor sem lenne elég hely, ha darabokra szedném, és úgy próbálnám begyömöszölni ebbe a vacakba.

Leia hátralépett és némán nézte, ahogy a fivére felmászik azon a hosszú létrán, és betelepszik a B-szárnyú pilótafülkéjébe.

– Majd a szubéterin megüzenem Hweg Shulból, mikor szedjetek fel – mondta Luke a sisakja hangszórójától fémes hangon, miközben becsatolta magát az ülésbe. – De valószínűleg hamarabb is, ha találok egy elég erős adót.

– Várni fogom a hívásodat. – Leia kinyúlt az elméjével az Erő ragyogó belső hálóján, és mintegy meleg kézfogásként megérintette Luke lelkét. Érezte a bátorításért felé visszaáramló hálát.

Aztán a droidok kíséretében hátralépett, és intésére a biztonsági őrök, a csónak pilótája és Marcopius is követte a hangár ajtajáig. Ezrakh már bele is olvadt a folyosó árnyaiba. A tompaszürke fémből készült ajtószárnyak félrecsúsztak előttük. Leia utolsó képe a hangárról az volt, amint Luke B-szárnyúja súlytalan kecsességgel a mágneses kapu fekete, csillagokkal pettyezett négyszöge és annak a távoli világnak az egyenletesen izzó, bíborszínű szeme felé fordul, ahol Callista menedéket lelt.

Azzal az ajtók bezárultak.

Folytasd a gyakorlást a fénykarddal!

Miért hasított bele a bűntudat, mikor Luke ezt mondta. Szükséged van a gyakorlásra.

Miért érezte a mellkasában a kezdődő pánik szorítását, mint egy halálos beteg nő, aki nem meri megkérdezni az orvostól, hogy mi baja van?

Tudta, hogy szüksége van a gyakorlásra.

A lakosztályába érve a kom villogva várta, amikor azonban lenyomta a gombot és bemondta a nevét, csak a nyitott csatorna halvány zümmögését hallotta. A homlokát ráncolta, bosszús volt és egy kicsit aggódott is. Palástja nehéz uszályát dühösen rúgta félre, miközben leült a konzol előtti székre.

– Ha nincs több kívánsága, fenség – szólította meg Thripio –, akkor Artu és én megragadnánk a lehetőséget, hogy feltöltsük a telepeinket.

Leia gyorsan felnézett – csak most vette észre, hogy elgondolkodva bámulja a kom villogó lámpáját –, és megrázkódott.

– Ó, oké. Persze. Köszönöm. – Beütötte egy másik csatorna számát, aztán megint egy másikét, de ismét csak bugást kapott.

Ez persze időnként előfordult. Általában azt jelentette, hogy az ügyeletes kommunikációs tiszt kiugrott a pihenőszobába. Leiának fiatal korában megvolt az az idegesítő szokása, hogy addig próbálkozott a számokkal, amíg el nem ért valakit. Évekbe telt, míg leszokott róla, hogy lazítson egypár pillanatot, csináljon valami mást, s csak aztán próbálkozzon újra, mint minden normális ember.

A jelenlegi helyzet azonban nem volt normális. Bár a Meridian szektorban több köztársasági bolygó is keringett, a Durren orbitális bázisán és a Cybloc XII-n pedig komolyabb flottaegységek tartózkodtak, Getelles moff tartománya az Antemeridian szektorban egyáltalán nem volt olyan távol. És bár Leia nem hitte volna, hogy Getelles vagy valamelyik admirálisa bármivel is próbálkozna a Borealis és az Adamantine tűzerejével szemben, az továbbra is tény maradt, hogy nem sokan tudtak a Chorios rendszerben tett látogatásáról. Ha bajba kerülne, csak lassan reagálna bárki is.

A ragyogó arcú fiúk és lányok az Akadémiáról talpra ugrottak és tisztelgésre emelték a fegyvereiket, mikor kilépett az előtérbe. Leia a tisztelgésre válaszul komoran felemelte az egyik kezét.

– Marcopius, megtennél nekem egy szívességet? Tudom, hogy hülyén hangzik, de villog a komom, viszont senki sincs a központban. Lemennél és megnéznéd, hogy sürgős-e a dolog?

– Természetesen, excellenciás asszonyom. – A kadét a hátára vetette a fegyverét, meghajolt, és már el is masírozott, mint az Akadémia élő reklámja, mielőtt még Leia köszönetet mondhatott volna neki. A hercegnő elfojtott mosollyal az arcán tért vissza a lakosztályába. A Tanács több tagja – köztük Q-Varx, aki a legtöbb Racionalistához hasonlóan odavolt a technikai újdonságokért – az új szintidroidok közül vásárolt magának testőrt, azzal érvelve, hogy a noghrik feleslegessé válásán túl hosszú távon olcsóbb fenntartani őket, és sokkal egységesebb biztonsági személyzetet alkotnak, továbbá kevésbé fenyeget az árulás vagy a tévedés lehetősége.

Az íróasztalán – Szi Thripio rakta rendbe, aki időnként a tisztaság hurrikánjaként viharzott végig a lakosztályon – ott állt a Loronar Részvénytársaság szintidroidrészlegének csinos kis reklámkockája, amely az új droidok esztétikai minőségét, megbízhatóságát, kiemelkedő teljesítményét és alacsony árát (Hah! – gondolta Leia) szajkózta.

– Jóformán nem is droidok! – lelkendezett a nyilvánvalóan szintidroidügynök kellemes hangja, mielőtt Leia levette volna a hangot. Egy dolgot el kellett ismernie: (“A legjobb, a legmegbízhatóbb”) a kocka az utazás kezdete óta ott állt az asztalán, és eddig egyszer sem ismételte önmagát.

A Központi Vezérlésű Önálló Replikáns technológia állítólag képes volt reprodukálni a noghrik éberségét és harci képességeit, bár Leia ezt nem hitte el és nem volt biztos benne, hogy szeretne ilyesmit látni a szabadpiacon. Látva Ashgad három testőrét, el kellett ismernie, hogy jól néznek ki, kétségtelenül hatékonyak, esztétikai szempontból kevésbé zavaróak, mint a droidok, és mindenképpen kevésbé nyugtalanítóak, mint a noghrik. A droidok szokásos memóriarendszereit nem építették beléjük, mert minden tekintetben az emberi lényekhez akarták hasonlóvá tenni őket – már ha a vevő emberi lényeket akart.

Leia megcsóválta a fejét, és ismét leült a kom-egység elé. Hirtelen fáradtság öntötte el a tagjait. A Daysong, az Érző Lények Jogaiért Párt egy szakadár csoportja azt állította, hogy a testőri munka szolgai megaláztatással jár, ezért csak droidoknak lenne szabad ellátniuk ezt a feladatot (ezek még soha nem hallottak a mágneses mezőtorzítókról?). Leia a legkevésbé sem hitte, hogy például Ezrakh vagy Shreel kadét meg lenne alázva. A szolgálaton kívül – nem mintha a noghrik valaha is teljesen szolgálaton kívül lettek volna – az alacsony fejvadász a gyerekkoráról, a családjáról, a szülőbolygójáról mesélt Leiának, mint ahogy Shreel kadét és Marcopius kadét is megmutatták a testvéreikről készített holóikat.

A Daysong tagjai természetesen a szintidroidok ellen is hevesen kikeltek, azon az alapon, hogy a szintetikus hús is élő anyag, s ennélfogva rendelkezik bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal.

Ennél valószínűleg még a sivatagban kószáló, sziklákkal beszélgető theran Hallók sem lehetnek őrültebbek.

Leia hátradőlt a széken, fejét nekitámasztotta a támlának. Fáradtabb, gondolta hirtelen, ahogy a keze és a lába fázni kezdett, mint amilyennek lennie kellene. Nem fájt ugyan a levegővétel, de minden egyes belégzéshez össze kellett szedni az erejét. A kezét mintha ólommal töltötték volna meg, mikor megpróbálta felemelni, hogy megmasszírozza a mellkasát.

Ez nevetséges, gondolta. Seti Ashgad csapatának minden tagja és a hajója is átment minden szűrésen. Természetesen a legalaposabbon. Semmi vírus, semmi mikroba, semmi méreg… egyáltalán semmit nem találtak.

Hirtelen szédülés tört rá. A kezét a kom gombja felé nyújtotta, de még félúton sem járt, mikor egy hangos sóhaj kíséretében elernyedt és a földre rogyott.

– Fenség? – Az ajtó egy szisszenés kíséretében kinyílt. – Excellenciás asszonyom, megpróbáltam belehallgatni a flotta kommunikációjába, és… fenség!

Thripio besietett a lakosztályba, keze szinte emberien emelkedett a magasba a rémülettől.

– Fenség, mi történt?

Artu Detu a protokolldroid aranyszínű sarkai mögül előregurult Leia mellé, és ráirányított egy tapogatósugarat. Csiripelve közölte az információit.

– Tudom, hogy rosszul van, te hülye kis szemetesvödör! És ne kezdd el nekem a szívritmusát elemezni! – Thripio már a falra szerelt kom-egységnél állt. – Gyengélkedő? Gyengélkedő? Nem válaszolnak! – fordult drámaian a társához. – Itt valami szörnyűség folyik! Épp az előbb próbáltam kapcsolatba lépni az Adamantine-nal, hogy egyeztessem az indulást a találkozási pontra, és nem kaptam választ! Jobb lenne…

A lakosztály ajtaja félrecsúszott, s a magas téglalapban feltűnt Dzym alacsony, görnyedt alakja.

– Ó, Dzym úr! – kiáltotta Thripio. – Valami szörnyűség történt! Értesítenie kell az egészségügyieket…

A férfi szó nélkül kilépett az ajtó érzékelősugarából, és odament Leia mellé. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, mintha részeg lett volna, vagy kábítószert vett volna be. Színtelen szemét félig lehunyta, arckifejezését Thripio – aki sohasem volt igazán jó az emberi arckifejezések értelmezésében, pedig a legfejlettebb mintázatfelismerő szoftverrel látták el – nem tudta meghatározni: eksztázis, összpontosítás, álmodozó fájdalom. Egy darabig mozdulatlanul nézte Leiát. Aztán fél térdre ereszkedett, és elkezdte lehúzni lila bőrkesztyűjét.

Az ajtó ismét kinyílt.

– Dzym! – kiáltotta Ashgad, miközben berontott a helyiségbe. A titkára megpördült a sarkán.

Dzym gyorsan felállt, a kesztyűjét visszarángatta a kezére. Ashgad leguggolt Leia mellé.

– Ó, Ashgad úr… – kezdte Thripio előrelépve.

– Vigyétek innen! – vetette maga elé foghegyről Ashgad, s az egyik szőke, androgin szintidroid belépett az ajtón, és keményen megtaszította Thripiót. A szintidroid riasztó erejét a testében rejlő kábeleknek és hidraulikus ízületeknek köszönhette, Thripio viszont, hiába volt kitűnő konstrukció, még a legjobb esetben is imbolyogva járt. Az aranyszínű robot csörömpölve zuhant a sarokba, keze és lába vadul járt, miközben megpróbált feltápászkodni.

– Állítsd meg! – nézett fel Ashgad Dzymre. Tekintetük a kívülálló számára érthetetlen párbeszédet folytatott. – Ereszd el a hercegnőt!

– Uram, magához térhet, mielőtt…

– Ereszd el! Azonnal!

Dzym szája egy pillanatra ingerülten lebiggyedt. A szemét becsukva összpontosítani kezdett.

– Rendben – mondta végül egy sóhaj kíséretében. – Leállítottam a folyamatot.

Ashgad visszafordult Leia felé. Artu Detu, aki egyetlen kis karját lefelé nyújtva állt a lány fölött, mintha fel szerette volna segíteni, kiegyenesedett, és sietve elhátrált.

– Várjon! – kiáltotta Thripio. – Ne! – Létezése során talán most először szinte emberi ösztönnel érezte meg, hogy ennek a férfinak esze ágában sincs a gyengélkedőbe vinni az államfőt. – Artu, állítsd meg őket!

Ashgad azonban ember volt, Artu pedig, bár elektromos hegesztőjével bizonyos mértékig meg tudta védeni magát, annyira tudta volna megtámadni, mint kötéltáncolni. A normálisan programozott droidok egyszerűen képtelenek voltak emberre támadni.

Ashgad Leia ernyedt testét a karjába véve talpra állt. A vörös bársonypalást a padlót söpörte.

– Várjatok a csónaknál… – kezdte mondani a szintidroidoknak. – Igen, Liegeus?

Az újra kinyíló ajtóban a vékony, fáradt külsejű férfi állt, akiben Thripio a csónak pilótáját ismerte fel.

– Kész vagyok – közölte a pilóta. – Beállítottam a reléket, hogy a megfelelő időben mind a két hajó adja le az utolsó jelentését. A fedélzeti számítógépekben tárolt anyagokból vágtam össze az üzeneteket. Senki sem fogja észrevenni, hogy nem igaziak.

Hajának sötét, őszülő keretében sápadtan csillogott az arca, a szája pedig feszülten rángott, mintha épp most lett volna túl egy rosszulléten.

– A két hajón mindenki vagy halott, vagy magatehetetlen.

Rápillantott Dzymre, akinek ismét álmodozóvá vált a tekintete.

– Igen, ó, igen – suttogta a titkár.

Liegeus szemében fájdalommal és megvetéssel fordult el tőle.

– A szintidroidok az egyik siklóval átmentek a kísérőhajóra. Semmi gondjuk nem lesz a feljutással.

– Nagyszerű. – Ashgad rápillantott a falon lévő kronométerre. – Körülbelül harminc perc alatt vissza kell érnünk a Light of Reasonra, és biztonságos távolságba kell vinnünk innen.

Az ajtó kinyílt előttük, ahogy elindultak az előtér felé. A nyíláson át Thripio megpillantotta Ezrakhot, amint a küszöb előtt feküdt, aprókat rándulva, arcán a közelgő halál sápadtságával. Ashgad Leiával a karjában átlépett rajta, aztán a többieken is, a padlón heverő embereken és noghrikon egyaránt. A bíborszínű bársony végigsimította a halottak arcát. Dzym egy pillanatra letérdelt Ezrakh mellé, kesztyűs kezét könnyedén végighúzta a haldokló testőr arcán és torkán, arca eltorzult az élvezettől. Liegeus elfordította a szemét, és gondosan ügyelt arra, hogy ne érjen hozzá, miközben elment mellette.

A bezáródó ajtó aztán eltakarta őket Thripio elől.

– Ó, csinálj már valamit! – kiáltotta Thripio, és megpróbált talpra állni. Artu odagurult hozzá, és felé nyújtotta a hegesztőkarját, hogy segítsen neki. – Miért nem csináltál valamit, te ostoba kis porszívó! Meg kell állítanunk őket! Őrség! Őrség! Elrabolták az államfőt!

Az előtér ajtaja szélesre tárult Thripio érintésére. A protokolldroid megtorpant Ezrakh üveges tekintetű holtteste felett, aztán tehetetlenül elfordult. A folyosóra vezető ajtó kinyitása után rémülten megállt. Két másik noghri hevert a padlón, az egyik még mindig lélegzett, lassan, hörögve vette a levegőt, a másik teljesen mozdulatlanul feküdt. A testükön nem látszottak erőszak vagy küzdelem nyomai.

– Hangár! – kiáltotta Thripio a falon lévő kom-egység gombjait nyomogatva. – Hangár! Állítsák meg őket!

Nem kapott választ, csak a jelzár sípolása hallatszott valahonnan a rendszerből.

Sietve Artu után eredt, aki sebesen gurult a folyosón, s meg sem torpanva kerülgette az őrök holttesteit.

– Mi történhetett velük? A tünetek elemzése arra utal…

Artu olyan hirtelen torpant meg egy akadémiai őr testénél, hogy Thripio majdnem átesett rajta. A kis robot kinyújtotta fogókarját, és megfordította a fiatalember testét. Thripio észrevette, hogy ennek, Marcopiusnak a többiektől eltérően egy erős ütés okozta seb tátong a halántékán.

– Marcopius kadét, Ashgad úr elrabolta őexcellenciáját! – kiáltotta a protokolldroid, mikor látta, hogy a fiú kezdi visszanyerni az eszméletét.

A kadét felült és kimondott egy szót, amelyet Thripio hatmillió nyelven ismert, de programja szerint egyiken sem ejthetett ki.

– Az egész hajót megmérgezték! – Marcopius olyan hajlékonysággal szökkent talpra, aminek láttán Thripiót egy pillanatra elöntötte az irigység.

– Elnézését kérem, uram, de a tünetek nem annyira méregre, mint inkább betegségre utalnak – javította ki Thripio aggodalmasan. – Pontosabban, az adatbankom kilencvenszázalékos egyezést mutat a hét évszázaddal ezelőtt lefolyt Halálcsíra-járvánnyal. De hogy miként juthatott át ilyesmi…

– Akármi is ez, odalent a gyengélkedőn elszabadult a pokol. – A fiú felkapta a karabélyát, és olyan gyorsan indult el a folyosón, hogy a két droid alig tudott lépést tartani vele. – A gépház személyzete bezárkózott. Láttam, ahogy Ashgad pilótája… ha valóban pilóta, csinált valamit a kimenő üzenetekkel…

– Mind a két hajóval csinálni akarnak valamit, valamit, ami elpusztítja őket – közölte Thripio izgatottan. – Azt mondták, minél hamarabb biztonságos távolságba kell vinniük a saját hajójukat. Halálra vagyunk ítélve!

– Nem, ha eljutunk az egyik felderítőhajóig, akkor nem.

A hatalmas mágneses kapun túl már mozgásba lendültek a csillagok, mikor Marcopius kadét és a két droid leért a hangárba. A csónak elment, csak egy szürke kis szikra látszott belőle az űr sötétjében. A három biztonsági ember a padlón heveit, békésen, sebek nélkül. A távolban a Light of Reason csak egy apró, bronz-, fekete és ezüstszemű szőlőfürtnek látszott, még messzebb pedig az Adamantine ezüstös nyila szintén mozgott.

– Hová mennek? – kiáltotta Thripio holtra váltan. Aztán mintha valamit megpillantott volna az árnyak közt, a fal mellett osonni, és arra fordította a fejét, hogy szemügyre vegye. – Senki sem maradt életben azon a hajón, hallottam, mikor ezt mondták…

Marcopius elkapta a karját, és felvonszolta a kis felderítőhajó rámpáján.

– Elviszik a Chorios rendszer közeléből – magyarázta, bezárva maguk mögött a sikló ajtaját, majd lehuppanva a vezérlőpult előtti ülésbe. – Ha Ashgad elrabolta Lady Solót… ha valahogy megmérgezte mindkét hajó legénységét, vagy akármit is csinált… akkor nem szeretné, ha a felvételeken a két hajó túl hamar eltűnne a találkozó után. – Őrült tempóban húzogatta a karokat, olvasta a képernyőkön megjelenő üzeneteket, aktiválta a vészreléket, hogy azonnal kinyissák a mágneses kaput, amelyen túl a csillagok egyre gyorsabban suhantak, s a Chorios rendszer apró pontjai a hátuk mögé kerültek.

– Azt fogja mondani: Ó, hiszen még minden rendben volt, mikor elindultak innen! Ezt nézd meg! – Marcopius átkapcsolt a kódolt, mélyűri hálózati csatornára. A képernyőn a két köztársasági cirkáló méltóságteljesen haladt a Chorios rendszer másik végében lévő, a Coruscantra vezető ugrási pontok felé. Rögtön ezután Leia arca tűnt fel, amint jelentést tesz a sikeresen lezajlott megbeszélésről.

Marcopius sötét szemöldökére bronzszínű fények vetültek, s megszólalt egy előre rögzített felvétel.

– A hajó a hipertéri ugrás második fázisába lépett. Jelen körülmények között rendkívül veszélyes felszállni egy siklóval. Lépjen kapcsolatba a híddal, és kérjen új utasításokat! A hajó a hipertéri ugrás második fázisába…

– Hipertér! – süvöltötte Thripio. – Ki viszi át?…

– Az egyik szintidroid. Senki más nem maradt életben. – Marcopius finoman felemelte a siklót a támasztékairól, és könnyedén a kapu fekete téglalapja felé fordította az orrát. – Nem tudnád kikapcsolni ezt a vackot?

– Szörnyen sajnálom, Marcopius kadét, de a programom tiltja, hogy bármiféle biztonsági berendezéshez hozzányúljak.

A fiatalember ajkát összeharapva, gyöngyöző homlokkal elvégezte az utolsó módosításokat is, miközben a figyelmeztető hang újra és újra elmagyarázta, milyen veszélyes felszállni a siklóval. A kapun kinézve látták, amint az Adamantine fordulás közben megcsillan, felgyorsul, majd eltűnik egy hiperkék fényvillanásban.

– Hová mehetnek? – zsémbelődött Thripio. – Ez még a közelében sem volt a Coruscantra vezető ugrási pontnak. Ha valahogy ki tudnánk következtetni az irányukból…

– Sehová sem mennek – vágott közbe Marcopius zihálva. Az előttük lévő képernyőn a zászlóshajó és kísérője folytatta útját a szektort alkotó, nagyrészt élettelen bolygók között. – Csak beviszik a hajókat a hipertérbe. Hát nem érted? Az egésznek az a lényege, hogy őexcellenciája csak azután tűnik el nyom nélkül, hogy épségben távozott a találkozóról. Biztosra veszem, hogy van egy turbó-holovetítőjük. – A kezét a mellkasához emelte, mintha valami mély, erős fájdalmat akarna kimasszírozni. – Kapaszkodjatok!

Előretolta a karokat, rövidre vágott haján izzadság csillogott a vészjelzők borostyán- és vörös fényében. A kicsi, dobozszerű sikló áthussant a mágneses kapun, majd azonnal lebukott, elkerülve a Borealis stabilizátorait. A nála sokkal nagyobb, mintegy másodpercenkénti ezer kilométeres sebességgel száguldó cirkáló mozgási energiája segítségével gyorsított fel.

Thripio nekiesett a navigátor üres ülésének, az áramkörei egy pillanatra vészjelzéseket küldtek a központi egységébe. Artu hosszan, trillázva felcsicsergett, miközben a sikló csak centiméterekkel kerülte el a cirkáló tartalék üzemanyagtartályait. A kis hajó úgy vergődött a zászlóshajó egyre erősödő mágneses terében, mint a pattogatott kukorica a mosógépben. Marcopius sötét kezei őrült táncot jártak a karok, a botkormány és a kapcsolók között, miközben hatalmas acélépítmények húztak el az ablak előtt, amelyeket csak időnként váltott fel a csillagközi űrnek a hipertéri gyorsulás fényeltolódásától csillogó feketesége. Aztán jött egy vakító villanás, nagyon közelről, és a Borealis belemerült a jobb híján “hipertérnek” nevezett kvázivalóság ragyogó ürességébe.

Miután Marcopius stabilizálta a vadul pörgő siklót, messze jobbra meglátták az orbitális pályáról szintén letérő, a Nam Chorios napja felé izzó könnycseppként száguldó Light of Reasont.

– Utánuk megyünk?

– És mit csináljunk velük? – A kadét keze remegve nyugodott a vezérlőpulton. – Köpjük le őket? Ez egy felderítőhajó, nem egy E-szárnyú. Mellesleg, túl nagy ahhoz, hogy átjussunk az ágyútelepek érzékelőin, amelyről beszéltek.

Az ablak felé biccentett, ahol a Light of Reason épp eltűnt a csillagok között.

– Az a hajó a külsejéből ítélve a bolygó felett szétkapcsolódik, és az egyes részei külön-külön szállnak le, csak a főreaktort hagyják az űrben. Csak így rakhattak össze egy elég nagy hajótestet ahhoz, hogy legalább korlátozott hipertéri kapacitásuk legyen.

Elnyújtott hurokpályára állította a felderítőhajót, és elkezdte beállítani a koordinátákat, miközben a komor sajnálattól éveket öregedett az arca.

– Mit tudsz a Pedducis Choriosról? Az a legközelebbi civilizált világ.

– Hát nem éppen civilizált – felelte Thripio megfellebbezhetetlenül. – A helyi hadurak úgynevezett tanácsadókra bízták magukat: volt csempészekre, birodalmi renegátokra, zsoldosokra, birodalmi és köztársasági szökött bűnözőkre. Nem szívesen gondolok rá, mi történne velünk, ha odamennénk, vagy mi történne őexcellenciájával, ha rájönnének, milyen nehéz helyzetbe került.

Marcopius bólintott, és módosított az egyik számsoron.

– Akkor a flotta durreni bázisára kell mennünk. – Elhallgatott, levegő után kapkodott, a szája körül elszürkült a bőr. – Be van valamelyikőtök programozva arra, hogy elvezesse ezt a teknőt, ha kilépett a hiperűrből?

Artu, miután kiszabadította magát a rögzítőpántjaiból, optimistán fütyült egy sort, Thripio azonban határozottan letorkolta.

– Nem, nem, uram. Abban az egy esetben, mikor megpróbáltunk irányítani egy hajót, katasztrofális lett az eredmény. A modernebb járművek kétségtelenül meghaladják a képességeinket. Én protokolldroid vagyok, mint tudja, és bár Artu meglehetősen jó asztromechanikai egység, attól tartok, neki is megvannak a saját korlátjai.

A fiatalember ismét bólintott. Homlokát a tenyerébe temetve nagyot sóhajtott. Thripio észrevette, hogy még mindig remeg. A sokk vagy a kimerültség, gondolta együtt érzőn. Néhány ember egyszerűen nem bírt ki annyit, mint a többi.

– A Durren nincs olyan messze, uram – mondta Thripio biztatóan. – A hajó magától is elmegy addig, amíg orbitális pályára nem kell állnunk. Ha gondolja, nyugodtan pihenjen le, én majd szólok, ha szükség lesz önre a kormánynál.

Marcopius kadét hosszú ideig nem válaszolt.

– Igen – suttogta végül. – Azt hiszem, így lesz a legjobb.

Felállt, megtántorodott, s csak Artu kupolás fején megtámaszkodva sikerült talpon maradnia. A droid mellette gurult, hogy segítsen átjutnia a pilótafülke melletti hálófülkébe. A fiú vakon tapogatózott a takaró után – Artu kinyújtotta fogókarját, és betakarta vele. Aztán egy halk, megnyugtató trilla kíséretében kigördült a helyiségből. Harminc perccel később, mikor Thripio benézett, hogy megkérdezze, mikor kell a durreni bázis felé fordulniuk, holtan találta Marcopiust.

Az Erő mindenütt ott volt, szinte tapintani lehetett, s úgy melengette Leiát, mint a napfény.

A hátán feküdt… talán egy díványon? Vagy a hegyes, öklömnyi kristályokon, amelyek ameddig a szem ellátott, beterítették a hajdani tengerfenékből lett síkságot?… Leia Organa Solo megmártózott az Erő melegségében. Sokkal melegebb volt, mint a nap erőtlen sugarai. A bőre úgy itta be, mintha a teste átlátszóvá vált volna, mint a sötét Y’nybeth amőbaszerű plazmalényei.

Valaki mondott a közelében valamit, de Leia túl mélyen aludt ahhoz, hogy kivegye a szavakat.

Álmodott.

Alderában volt, az apja palotájában. A dolgozószobája egy kert-teremben kapott helyet. A kettős sorban elhelyezkedő, sima, hófehér oszlopok között egy kis rétre lehetett kilátni, amelyet egy kék vizű tó íve választott el a végtelen, szélborzolta füves síkságtól. A meleg szellők feléje hozták a fű mámorító illatát, és eljutott a füléig az oszlopok közé akasztott szélharangok halk csilingelése, a cairokák lágy kurrogása és csiripelése, gyerekkora hangjai. Az apja is ott volt vele. Leia épp gyermekeit, az álmában tinédzserré nőtt Jacent, Jainát és Anakint mutatta be neki.

– Jó munkát végeztél, lányom – simogatta meg Bail Organa Jaina súlyos, gesztenyeszínű fürtjeit. Az ujján lévő aranygyűrű úgy csillogott, mint a világ utolsó naplementéjének egy darabkája. – Mit tanítottál nekik, az Organa-házból származó ifjú Jediknek?

– Megtanítottam nekik az igazság szeretetét, ahogy te szeretted az igazságot, apám. – Leia hangja mélyen, halkan csendült a terem szelíd alkonyában. – Megtanítottam nekik, hogy tartsák tiszteletben minden élőlény jogait. Megtanítottam nekik, hogy a Törvény felette áll az egyes ember vágyainak.

– Nekünk azonban több eszünk van ennél. – Anakin a kamaszok meg-megcsukló, remegő hangján beszélt, az arcán ismeretlen, visszataszító vigyor terült el, kristálykék szemében olyan fény csillogott, amilyet Leia éber életében még sohasem látott. Előrelépett. – Jedi-lovagok vagyunk. Velünk van az Erő. – Fénykardja vörösen villant a félhomályban, és kettévágta Leia apját.

Leia hátraugrott a holttest összerogyó darabjai elől. Felsikoltott – miért nem tud átsikoltani az álom ránehezedő, súlyos szövetén? Az apja teste darabokban hevert a padlón. A penge azonnal kiégette a mellkast a medencétől elválasztó vágást, csak egy vékony pataknyi barnás folyadék csörgött a márványpadlón a lába felé. Kiáltott valamit, de nem tudta, mit. Anakin, Jacen és Jaina egy emberként fordult felé.

Mind a hárman előhúzták fénykardjukat. A három vörös, ragyogó energiaoszlop hat vörös szikraként csillogott a démoni szemekben.

– Jedik vagyunk, anyám – mondta Jaina. – Számunkra nem létezik Törvény. Azt csinálunk, amit akarunk.

– Ez a te ajándékod számunkra – vette át a szót Anakin. – Azért vagyunk Jedik, mert te is Jedi vagy. Azok vagyunk, ami te. – Megfordult és lenézett Bail Organa holttestének darabjaira. A szenátor szemében az utolsó pillanat rémülete, kezén az aranygyűrű csillogott. – Ő egyébként sem az igazi apád volt.

– Nem! – sikoltotta Leia. – Nem!

Az alakok elmosódtak a sötétségben, és meghallotta Luke hangját. – Tanuld meg használni az Erőt, Leia. Meg kell tenned.

– Soha!

Meg kell tenned.

Nem mert volna megesküdni rá, hogy Luke hangját hallja. Az Erő melegsége megérintette, megnyugtatta, de mintha csak egy szűk ajtón keresztül láthatta volna. Árnyékban feküdt, az árnyék pedig hideg volt.

Mozgást hallott a feje mögül, és kinyitotta a szemét.

Ismert egyszer egy Greglik nevű férfit, aki egy átalakított ércbányászt vezetett a Lázadó erők kötelékében, régen, mikor még bolygóról bolygóra menekültek Piett admirális flottája elől. Greglik jó pilóta volt, de kábítószerfüggő is, s a függősége addig fokozódott, míg végül ostoba módon bele nem rohant egy aszteroidába, és saját magán kívül el nem pusztított tizenhét Lázadó harcost is.

Ő jutott most Leia eszébe. Egy éjszaka a Kidronon létesített ideiglenes főhadiszállásukon, őrségben állva, a férfi mesélt neki arról, milyen is függőnek lenni, s a különböző drogokról, amelyekkel létrehozta a megfelelő lelki szivárványt, hogy elűzze nemkívánatos hangulatait.

– A csillámpor akkor jó, mikor az ember szomorú – magyarázta Greglik álmodozó tekintettel, mintha élete nagy szerelméről beszélne. – Minden megindul, felpezsdül, életre kel, mintha az egész testedet kicserélték volna, s vele együtt a jövődet is. Azokon az éjszakákon viszont, amikor jeges dühöt érzel a lelkedben azokkal szemben, akik megloptak vagy átvertek, a pyrepenol a megfelelő szer. Két adag, és szembe köpöd az életed fonalát fonó Farkakat. Ha egy lány után fáj a szíved, aki megmenthetett volna, ha… akkor a satheri tenhogyökér-kivonat a mérged: szelíd, szelíd, mint a nap végén a felhők között áttündöklő napsugár.

Elmosolyodott, s Leia megvetése a férfi iránt sajnálattá változott, mikor megértette, mit is tesz magával ezekért a tünékeny illúziókért. Jóképű fickó volt, bronzbőrű és szőke, mint egy csábító isten, de semleges nemű, mint ahogy a legtöbb függő hamarosan azzá válik. Nem volt bátorsága belemenni egy kapcsolatba, vagy ragaszkodni a saját véleményéhez.

– Néha azonban semmi sem segít, csak az édesszirom. Az benne a jó, hogy nem okoz függőséget – tette hozzá vigyorogva. – Az egész galaktikus civilizációt egy hét alatt padlóra tenné.

– Annyira halálos? – kérdezte Leia.

Greglik felnevetett.

– Drága gyermekem, kevés kábítószer halálos. Az pusztít el, aminek a megtételére rávesznek. A szirom pontosan olyan, mint az alvás. Egy kis adag – mondjuk két csepp –, és mintha most keltél volna fel, az agyad még nem indult be. Csak ülsz a pizsamádban, és azt mondod magadnak: majd mindent elintézek, ha egy kicsit összeszedtem magam. Persze, sohasem teszed. Öt cseppel bármeddig elüldögélhetsz: kényelmesen, semmire sem gondolva, szitakötőket, pókhálókat vagy a levegőben kavargó por mintázatát nézegetve. Az agyad teljesen tiszta, mindent megértesz, de az indítómotorod nem pörög fel. Hét-nyolc csepptől teljesen lebénulsz. Ébren vagy, de nem mozdulsz, képtelen vagy mozogni, mint amikor kinyitod a szemed, de a tested még alszik. Jó módszer átvészelni azokat a napokat – oh! –, amelyeken olyan dolgok történnek, amelyeket nem akarsz érezni.

Például, hogy a szemed láttára elpusztítják a világodat, rajta mindenkivel, akit valaha ismertél? – kérdezte akkor gondolatban Leia. Ő azzal tette magát túl a dolgon, hogy segített Luke-nak és Hannak megszökni a Halálcsillag terveivel, hogy mozgásba hozta azokat az eseményeket, amelyek csillagközi porrá zúzták Tarkin nagymoffot és a Császár dédelgetett szuperfegyverét.

Másra terelte a szót, és pár hét múlva Greglik halott volt. Évek óta nem is gondolt rá, vagy a beszélgetésükre.

Most azonban eszébe jutottak a férfi szavai, mikor meghallotta a nyíló ajtó nyikorgását és a látókörén épp csak kívül eső alak ruhájának suhogását. Rémülten próbálta oldalra fordítani a fejét, de nem tudta.

Egyáltalán nem tudott megmozdulni.

Szirom, gondolta.

Elöntötte a pánik.

Valaki határozottan közeledett a dívány felé, amelyen feküdt. A nehéz bársonypalást, amelyet az Ashgaddal való találkozás során viselt, még mindig olvadt ólomként ölelte körül. A lábával szemközti falon vagy egy ajtó, vagy egy magas, átlátszó acélpanel volt, s az azon áthatoló sápadt napfény négyszöge kellemesen melengette a térdét a bársony ráncai alatt. A fal ólomszínű, vakolatlan öntött permakrétából épült; a másik oldalán egy kövezett teraszt, egy alacsony permakréta falat és hatalmas, ragyogó fénnyel átszőtt üres teret látott.

A ruhák ismét felsuhogtak. Leia érezte, hogy valaki megragadja a dívány faragott fejtámláját.

Az ágylábak halkan megcsikordultak a permakréta padlón, ahogy a díványt hátrahúzták, ki a fénynégyszögből, a szoba mélyebb árnyai felé.

Leia testének minden egyes atomja sikoltozott, üvöltött és kétségbeesetten erőlködött, hogy talpra álljon vagy legalább elfordítsa a fejét. És a szervezetében lévő édesszirom minden egyes atomja kinevette az erőfeszítéseit, és mozdulatlanul tartotta.

A dívány megállt.

Kelj fel, kelj fel, kelj fel!

Dzym megkerülte a dívány fejtámláját. Megállt, és teljesen színtelen szemével lebámult Leiára – (A hajón még barna volt. Biztos vagyok benne, hogy a hajón még barna volt.) –, és Leia meglátta, hogy a bőr a torkán, ahol laza szürke köpenyének nyaka szabadon hagyta, lilásbarna, csillogó és ízeit. Kitines, egyáltalán nem olyan, mint az emberi bőr. Amikor a férfi leült mellé a díványra és megfogta a kezét, a lány észrevette, hogy a kesztyűje és a köpenye ujja között ugyanolyan a bőre.

Dzym látta, hogy Leia őt nézi és elmosolyodott, végighúzva nagyon hosszú, nagyon hegyes nyelvét éles, barna fogain. Szemét a lány szemébe fúrva a vállát fordította felé, hogy Leia ne láthassa a kezét, és levette a kesztyűjét. Leia érezte, hogy a karjára fekteti őket. Aztán a két keze közé fogta a lány balját.

A szörnyű rosszullét, a lassan terjengő fájdalom a mellkasában ugyanolyan volt, mint amelyet a Borealis fedélzetén, a lakosztályában érzett. Egyre növekvő, egyre terjedő hidegség. Egyre kevesebb levegő.

Haldoklom, gondolta Leia, mint akkor is. Látta a titkár vékony, sötét ajkait szétnyílni. A mozdulat akár mosoly, de akár csak egy kielégült sóhaj is lehetett. Eksztatikus, mint ott a hajón is.

Dzym felállt és mögé lépett. Félresöpörte a haját, és a nyaka két oldalára tette a kezét. Valami belehasított Leiába – nem fájdalom, nem hideg, hanem valami sokkal rémisztőbb.

Ne csináld, kérlek! – gondolta.

Han…

Jobban tennéd, ha végeznél vele, te hitvány parazita, mert ha nem, akkor apám kezére esküszöm, hogy kitöröm a büdös nyakad!

Aztán elnyelte a fojtogató sötétség.

Hangok sikítottak az Erőben.

Több száz hang – Luke érezte rémületüket és kétségbeesésüket. Haldokolnak, gondolta… A rátörő pánik első rohamában azt hitte, Leia is köztük van, rémülten és egyedül. A hangzavar azonban elbizonytalanította.

Keze a kom-panelhez villant, előhíva a Borealis és kísérete távoli képeit. A kijelzők szerint a coruscanti ugráspont felé közeledtek, s ezt megerősítette a nagy hatótávolságú vizuális megfigyelőrendszer is. Luke egy pillanatig tétovázott, hogy felvegye-e velük a kapcsolatot – a B-szárnyú kommunikációs rendszerét titkosítóval is felszerelték –, végül azonban megkötötte kezét a lehetőség, hogy adását Getelles ügynökei, vagy a többi, névtelen ellenség is meghallja. Ehelyett csak a vevőcsatornát kapcsolta be, hogy meghallja a Rieekannak és Ackbarnak jelentést tévő Leia halk hangját.

– …a feladat sikeresen lezárult. Úton vagyunk hazafelé.

Valahol máshol lenne a baj? – töprengett. Talán a Pedducis Chorioson? Vagy valamelyik szomszédos bolygón? Az Erő néha nem adott egyértelmű válaszokat. A világmindenség egyes élethullámait felfogta és felerősítette, másokat azonban eltorzított. A rátörő szomorúság és a hideg pánik már most enyhülni kezdett; még abban sem volt teljesen biztos, honnan jött egyáltalán.

Tekintetét az egyre növekvő ibolyaszín csillag, a Chorios II, azaz a Nam Chorios napja felé fordította. A mellette lévő vakító fehér szikra valószínűleg maga a bolygó volt.

Az Erő éneklő áradata hullámzott át rajta, betöltve egész lényét, gamma-sugarakként áthatolva a kis hajón. Akárcsak az első dagobai útja során, megérezve az idegen bolygó életének lüktetését, eluralkodott rajta a létezés soha meg nem érthető végtelenségének érzése.

Nem csoda, hogy Callistát szinte vonzotta ez a hely.

Megérintette a vezérlőpultot, felgyorsított és magas bolygó körüli pályára állt.

Most már tisztán látta a világot. Hatalmas, sima, kemény, szürke palasíkok terültek el előtte hosszú kilométereken át, mint egy óriási görkorcsolyapálya. A síkságokat szaggatott sziklazónák vették körül, a csipkés csúcsú hegyeket megkímélte az eső és a növények gyökérzete. Máshol a kiszáradt tengerfeneket több ezer négyzetkilométeres területen sokszögű, kristályszerű kavics borította, a csiszolt gyémánt ragyogását kölcsönözve a bolygónak. Az apró, fehér nap sápadt fényét szétszórt őrszemekként magasan a síkság fölé emelkedő, oszlopszerű kristályhegyek verték vissza tompán.

Fény és üveg, szédítő, felhőtlen, idegenszerű csúcsok, és köztük apró, zöld foltok.

Luke keze végigzongorázott a bolygó körüli pálya ellenőrzésének rutinján, majd a szubűri csatornán egy üzenetet küldött az Adamantine-nak. és a Borealisnak.

Semmi válasz. Mostanra már beléptek a hipertérbe, és úton vannak a Coruscant felé.

Halál, suttogták emlékei. Az előbb halált, tömeges halált érzett, gondolta. A benyomásai homályosak, álomszerűek voltak, nem tudta honnan, mikor, merről érkezett az érzés.

Leia azonban élt. Akárhol is járt, élt.

Az érzékelőket a legnagyobb hatósugárra kapcsolta, de csak azt a sárga kis fénypontot látta, amely valószínűleg Seti Ashgad összetákolt űrhajója lehetett, maximális fény alatti sebességgel igyekezve hazafelé.

Ebből a távolságból nem fedezhetik fel az érzékelői a magányos kis B-szárnyút, gondolta. Ennek ellenére ajánlatos lenne eltűnni a bolygó mágneses mezejében, mielőtt még Ashgad közelebb ér.

Ne találkozz Ashgaddal!

Miért?

Ne menj a Meridian szektorba!

Luke ismét a műszerekre pillantott. Ilyen közel az Antemeridianhoz ajánlatos óvatosnak lenni, bár Getelles moffnak emberi számítás szerint nem állt rendelkezésére akkora tűzerő, hogy ujjat húzzon a Durrennél állomásozó flottával. És valóban, a Meridian szektor ezen részének provinciális nyugalmát semmilyen mélyűri hajó nem zavarta meg. Csak időnként villant fel egy-egy bolygóközijárat, kereskedő, tehervontató narancsszínű fénye a csillagok között.

Mit tudhat Callista Seti Ashgadról?

Ideiglenesen alacsonyabb pályára állt a B-szárnyúval, és előkereste Hweg Shul városának koordinátáit.

Meg fogja találni a nőt, gondolta. Ismét látni fogja.

Még maga mögött sem hagyta a csillagokkal pöttyözött sötétséget, mikor a nagy hatótávolságú lézerágyú egyetlen lövéssel elintézte hátsó védőpajzsát, és belevájt a stabilizátorába.

Csak a puszta szerencsén múlott, hogy nem semmisítette meg teljesen a hajót – a szerencsén és valószínűleg azon, hogy nehéz lehetett egy hajó céltömegének alsó részét eltalálni. Luke azonnal kitérő manőverbe döntötte a gépet: pörögve, cikázva száguldott a légkör üvöltése közepette a félhomály és kristályok hatalmas, csillogó végtelene felé. A következő lövés átlyukasztotta a B-szárnyú vezérsíkját; és miközben Luke megpróbálta kiemelni a hajót az őrült pörgésből, megpillantotta a palaszürke hegylábak szaggatott vonala felől rázúduló fehér fénynyalábokat.

Hát ennyit ér Seti Ashgad információja arról, hogy mekkora az ágyúkat aktiváló minimális tömeg, gondolta Luke komoran. Erre gondolt vajon Callista, mikor azt üzente, hogyne bízzak meg a fickóban?

De Ashgad még azt sem tudta, hogy Luke ott lesz Leia kíséretében, arról nem is beszélve, hogy Hweg Shulba akar menni. Erről csak Han és Csubi tudott. Elfordította a botkormányt, próbálva elkerülni, hogy egyenesen az egyik gyilkos fénylándzsába rohanjon. A talaj sebesen közeledett, visszaverve a nap halovány fényét.

A fenébe, gondolta Luke, ahogy a botkormány megrázkódott a kezében, ne most hagyj cserben!

A megmaradt stabilizátornak volt még annyi játéka, hogy épségben le tudjon szállni – ha egy hajszál híján is. Az antigravitációs bölcsők rendben lévőnek tűntek. Leereszkedve azonban jobb célpontot fog nyújtani. Jobbra rántotta a gépet, aztán balra, majd ösztönösen lebukott, ahogy egy lézersugár süvített el fölötte. Élőlények kezelték az ágyúkat, nem vitás. Egyetlen automata sem rendelkezik ilyen rugalmas reakcióképességgel. Élőlények, és tudják, hogy mit csinálnak.

Hatalmas szirtek, hegyek, kopár bazalt- és kristályalakzatok tornyosultak fenyegetőn az ég felé. Levitte közéjük a túlméretezett vadászgépet. Az egyre szűkülő hasadékokban kanyarogva egy lézersugár balra, körülbelül háromszáz méterrel felette belecsapott a fekete sziklába, és törmelékesőt zúdított a hajóra. Az atmoszféra felső rétegeinek egyenletes, süvöltő szele szeszélyes, minden irányból lecsapó hurrikánoknak adta át helyét. A hosszú alsó szárnyú B-szárnyút alig lehetett irányítani. Luke nagy nehezen elkerült egy újabb lövést és egy szürke, barázdált kvarcormot, s vízszintes siklásba kezdett, szinte semmit sem látva a sziporkázva visszatükröződő napfénytől.

Kikerült az ágyúk lőtávolából, s a hegyek között rejtőzve süvített végig egy hosszú, kanyargós kanyonon a távoli síkság felé. A stabilizátor felmondta a szolgálatot, és Luke az Erővel kinyúlva tartotta távol az őrülten hánykódó gépet a sziklafalaktól. A kiugró tornyok és a borotvaéles peremű kőszirtek mellett elszáguldva a hasadék szájának kék foltja felé vette az irányt.

Túl alacsonyan van. Nem fog…

Minden akaraterejével nekifeszülve átemelte a B-szárnyút az utolsó, aranyrózsaszínben tündöklő üvegpárkány fölött, majd ismét leengedte…

A szél szörnymancsként csapott le rá. A B-szárnyú vadul megrázkódott, aztán a vezérsíkja beleszántott a kanyon mögött elterülő kavicsos síkságba. A gépet egyszerre kövekkel, porral és kristálydarabokkal kavargó forró örvénylés vette körül. Luke keményen markolta a kormányt, bár a rázkódástól majd eltörtek a csontjai. Alig látott valamit, csak remélni tudta, hogy a kavicsos síkon kívül semmi más nincs előtte.

Pedig volt. A függőleges vezérsík maradványa beakadt egy terepsikló méretű, átlátszó sziklába. A hajó oldalra csúszott, megpördült, az érzékeny visszahajtható szárnyak összecsuklottak. Luke egy szívszorító pillanatra megijedt, hogy a biztonsági hevedere nem bírja a terhelést, és a műszerfalra zuhanva kitöri a nyakát. Az övek kitartottak… halk robbanás kíséretében ütközőhab árasztotta el a pilótafülkét… a B-szárnyú még kétszer megpördült, mint egy hordó, majd újabb törmelék- és porfelhőt keltve nekiütközött valaminek és megállt.

A beálló csendben csak a szél süvöltése és a hajó lézer szabdalta burkolatára záporozó kavicsok kopogása hallatszott.

– Tessék, excellenciás asszonyom.

Erős kezek segítették Leiát ülő helyzetbe, s emeltek a szájához egy csészét.

– Hogy érzi magát?

Leia szaporán pislogott. A díványt kivitték a teraszra.

A ház salakszínű permakréta falain üveges ragyogással játszott az erőtlen, furcsa színű napfény, megcsillanva a házat három oldalról eltörpítő, egymás hegyen-hátán álló sziklaszirtek, oszlopok, ormok és meredélyek őrült látképén. A negyedik oldalon végtelen, szikrázó kavicssíkság terült el, mintha egy rég kiszáradt tenger hagyta volna maga mögött sóvá és üveggé szilárdult hullámtaréjait.

Bizonyára a kristályok fogják fel és verik vissza a napfényt, gondolta Leia végigmérve a hegyeket alkotó sziklába ékelődött kiszögelléseken. Az ég kobaltkék óceánjából csak halovány napsugarak érkeztek. Még most, nappal is halvány csillagok izzottak a magasban. A kövekről visszaverődő fény miatt úgy tűnt, egyáltalán nincsenek árnyékok – vagy épp ellenkezőleg, mindennek végtelen számú, ám alig látható, szinte vizenyős árnyéka van. A száraz levegőn megfeszült az arcbőre, ami nem történhetett volna meg a ház párás miniklímájában.

Leia tekintete a bizarr tájról a díványon ülő férfi aggódó, sötét szemére fordult.

Seti Ashgad pilótája volt az.

Csinos férfi, gondolta Leia azonnal. Valahogy Greglikre, a pilótára emlékeztetett, pedig fizikai megjelenésükben nem is lehettek volna különbözőbbek. A közepes magasságú, karcsú testfelépítésű férfit körüllengő komor sötétség éles ellentétben állt a Lázadó pilóta rikító jóképűségével. Talán az orra – az elegáns sasorr –, vagy a szeme körüli mély, nehéz életről tanúskodó ráncok tették a különbséget.

Sőt, gondolta Leia, maga a tekintete. Különös, hogy erről is a vakmerő Greglik jutott eszébe. Ennek a férfinak a szeméből az áradt, hogy egy rovarnak sem tudna ártani, és még az ellen sem lázadna fel, aki szégyentelenül kihasználja őt – nehogy megbántsa. Ő is menekül, gondolta Leia. Nem a kábítószerhez – Gregliktől eltérően egészségesnek tűnt –, hanem egyszerűen azzal, hogy hacsak teheti, nem vesz részt az eseményekben.

De azért csinos.

– Jól vagyok. Azt hiszem, legalábbis. – Csak álmodta volna Dzymet, a nyakába hasító fájdalmat, a kezeket, melyek pontosan úgy szívták ki belőle az életet, mint a betegség a hajón? A rémisztő érzést, hogy valaki más, valami gonosz, tekergőző lény rejtőzik a férfi öltözéke alatt? – Hol vagyok? Mi történt? – Gondolatai lehullottak, mintha elvetette volna őket. Elgurultak a szoba másik végébe, és a kimerültségtől nem tudta újra összeszedni őket.

– Attól tartok, nem árulhatom el, hogy hol van, excellenciás asszonyom. – A férfi hangja őszintén sajnálkozónak tűnt. – Ugye megérti, hogy jobb, ha nem tudja? A nevem Liegeus Sarpaetius Vorn.

– Vorn… – Leia óriási erőfeszítések árán, mintha egy szélviharban akart volna kártyavárat építeni, összeszedte gondolatait. – Liegeus Vorn… Maga Seti Ashgad pilótája, igaz? És Dzymé… Dzym itt járt. Ez a Nam Chorios?

– Dzym itt járt? – A férfi a szemöldökét ráncolva elhúzta a csészét a keze elől. – Azt hiszem, ennyi elég lesz ebből, excellenciás asszonyom. Hozok egy kis vizet.

A terasz alacsony korlátja fölött kiürítette a csészét – Leia eddig azt hitte, hogy víz van benne. Felült, úgy nézte a ház falára, majd az alapul szolgáló szirt mellett lassan a kétszáz méteres mélységben lévő palára, kristályra és kavicsokra hulló cseppeket.

– Maradjon kint a napon! – javasolta a férfi gyengéden. A hangja nagyon lágy volt, alig lehetett hallani, de mély, s egyike a legszebbeknek, amit Leia valaha hallott. – Egy perc, és itt vagyok.

Leia ott maradt, ahol volt – nem azért, mert Vorn azt mondta neki, hanem mert a nap kellemesen melengette az arcát, mintha az egészsége tért volna vissza lassan egy szörnyű megfázás után.

A Borealis, gondolta. Mi történt a Borealisszal?

Beteg volt. Visszatért a hideg, s teste működése lassú leállásának emléke. Vagy ez később történt, mikor Dzym bejött a szobájába?

Ashgad nyilván idehozta a hajójáról. Semmire sem emlékezett belőle. Ioa kapitány vajon azt hitte, hogy meghalt? De akkor is a Coruscantra vitték volna a holttestét, nem pedig ide.

Han, gondolta. Han betegre fogja aggódni magát. A gyerekek…

Egyre több minden szivárgott vissza a tudatába.

A villogó lámpakomon, amit senki sem vett fel.

Az ifjú Marcopius, amint elszáguld a folyosón.

Ackbar admirális szavai: Úgy tűnik, információk szivárognak ki a Tanácsból. Q-Varx képviselő, ahogy a saját konferenciatermében zömök, barna ujjával az asztalt ütögeti, és így szól: Mindent előkészítettünk az Ashgaddal való titkos találkozóra, excellenciás asszonyom. Bár az illetőnek nincs hivatalos hatalma a bolygón, mégis talán ez a megbeszélés lesz a kulcsa az érintetlen planetáris erőforrások megfelelő felhasználására irányuló egész politikánknak.

Ne találkozz Ashgaddal!

Ne menj a Meridian szektorba!

Mi történt a noghrikkal?

A kérdés lustán furakodott a gondolatai közé. Azon töprengett, vajon nem kellene-e bemennie a szobába és megnézni, bezárták-e az ajtót. Persze, teljesen mindegy, gondolta, bezárták vagy sem. Maga a ház teljesen elhagyatott vidéken, egy ragyogó, szikrázó síkság és égre törő hegyek között helyezkedett el.

Valahonnan lentről hangok emelkedtek felé. Az egyikben Seti Ashgadét ismerte fel.

– Meg kell kerülnünk Larmot, és közvetlenül Dymurrával kell beszélnünk. Larm egyébként is csak egy idióta. Fogalma sincs, mire van szükségünk a Reliant befejezéséhez. Nem érkezett üzenet a szubűrin?

A gyönyörű bariton tisztán csengett a száraz levegőben. Larm, gondolta Leia. Getelles moffnak volt egy Larm nevű admirálisa. Még a Coruscanton, a Getelles kinevezése alkalmából adott fogadáson, egyik utolsó diplomáciai fellépésén találkozott vele. Larm a karót nyelt, skatulyából előhúzott, talpnyaló katonafajta volt, aki úgy tudott hízelegni Getellesnek és a többi moffnak vagy kormányzónak, hogy közben nem zökkent ki a “kemény harcos” szerepéből sem. Getelles támogatásával emelkedett fel a ranglétrán, sötét kinézetű, szigorú, hatékony ellenpontjaként az új moff “hello, jó hogy látlak” szőkeségének, hogy aztán a türelmesen várakozókat mellőzve, arcizomrándulás nélkül admirálissá léptessék elő, amint Getelles az Antemeridian moffja lett.

Hogy Dymurra kicsoda, arról fogalma sem volt, bár a név ismerősen csengett.

A válaszul elmorgott szavakat nem tudta kivenni, a dörömbölő hang hideg késpengeként hasított a hasi idegközpontjába. Dzym. Leia ismét lenézett a kezére.

A nyaka két oldalán fájdalom bizsergett fel a főartériák fölött, de nem volt annyi ereje, hogy felemelje a kezét és megtapintsa a bőrt. A halál hidege árasztotta el elméjét, és még valami más… a rémálom utóíze.

Ezért érzi hát magát ilyen gyengének.

Nem, gondolta. Azért érzem magam gyengének, mert édesszirom volt a vízben.

– Azt hiszem, igaza van. – Ashgad most halkabban beszélt, de ugyanolyan áthatóan. – Három szintidroid! Ha arra gondolok, mennyibe kerül akár csak egy is…

Dzym hangja valamelyest felerősödött. Ismerve Ashgad szokását, hogy fel-alá járkál, Leia feltételezte, hogy távolabb kerülhetett a titkárától.

– Ez elkerülhetetlen volt, uram. Csak a szintidroidok vihették észrevétlenül a hajók fedélzetére a Halálcsírát.

A Halálcsíra! Leiának elakadt a lélegzete, mintha megütötték volna.

A járvány hétszáz évvel azelőtt milliókkal végzett. Teljes szektorok zuhantak vissza primitív létformába, akik pedig ismerték az űrutazást, azok teljesen kipusztultak…

Dzym hangjának hanyag tónusa késztette Leiát cselekvésre. Felkelt a díványról, szorosabbra vonta magán köpenye szárnyait – a napfény nem adott meleget –, és reszketve odament a terasz másik végébe. Talán huszonöt méterrel lejjebb, ahol a hatalmas, labirintusszerű ház falai egybeolvadtak a szirttel, egy másik terasz ölelte körül a sziklát. Kétoldalt erős, külhonból behozott termőföldbe ültetett brachniel- és loaksövények szolgáltak szélfogóul, zöldjükben idegenül ragyogva a szürke permakréta előtt. A terasz egyik végén valamiféle kilátó állt, belsejét sűrű feketeség ülte meg. A levegő szárazságát bonyolult párafúvók és csővezetékek enyhítették valamelyest. Ashgad testtartásából Leia arra következtetett, hogy Dzym a kilátó árnyékában ül.

A teraszon egy harmadik lény is tartózkodott, aki narancsszín és fekete légágyán elterülve valósággal fürdőzött a köréje állított párafúvókák kigőzölgésében. Leia undorodva rezzent össze gusztustalan látványától és ragacsos, basszus hangjától.

– Dzymnek igaza van. – Az illető átfordult, kocsonyás testét egész hosszában kinyújtotta – tizenkét méterével ő volt a legnagyobb hutt, akit Leia valaha látott. Óriási volt, de Jabba haja nélkül; mint faja egy fiatal, ereje és fürgesége teljében lévő, ám teljes testméretére megnőtt példánya. – Senki más nem jutott volna át az egészségügyi szűrésen. És senki más nem vitte volna át a hajókat a hiperűrbe célkoordináták nélkül.

A hiperűrbe!

Marcopius. Ezrakh. Ioa kapitány. Azok a szerencsétlen kölykök a díszőrségből… Thripio és Artu.

Leiát rosszullét és rémület öntötte el, hogy egy pillanat múlva izzó haragnak adja át a helyét.

– Ez igaz, de akkor is… Százezer kredit példányonként!

– Olcsó – vont vállat a hutt. – Dymurra szerint megérték az árukat. És én egyetértek vele. Nem lett volna elég elküldeni Liegeus üzenetét, vagy akár az ugrási pontban készült felvételeket. Ide nem hozhattuk a hajókat. Nem semmisíthettük meg őket anélkül, hogy ne maradjon utánuk árulkodó törmelék Egyébként meg mit idegeskedik? Dymurra fizetett a szintidroidokért, nem maga.

– És ezzel minden el van intézve? – Ashgad türelmetlenül elfordult a korláttól a hatalmas, fekvő alak felé. A hozzáállását látva nem csoda, hogy már rég nem maga az ura ennek a bolygónak, Beldorion.

– Egyébként is – morogta Beldorion rendületlenül –, a végén úgyis ők fizetnek mindenért, nem igaz? És ugyan mit számít háromszázezer kredit, ha így megszabadulhat az őexcellenciája hollétére utaló nyomoktól? Mikor Rieekan kómába zuhan, a Tanácsban napokig zűrzavar lesz. Mindenki igyekszik majd megakadályozni, hogy megválasszák az utódját.

Egy kicsit felpuffadt, majd kozmikus méretű böfögés hagyta el a torkát. A szájából zöldes nyál csörgött, és a felszabaduló gázok szaga egészen Leiáig elhatok. A hutt egy kicsit arrébb gördült, és belemélyesztette egyik kicsi, izmos kezét a mellette álló, fürdőkád méretű porcelántálba, melyben rózsaszín-narancs lények, kedvenc csemegéi nyüzsögtek. Még Ashgad is undorodva fordította el az arcát,

– És ne beszéljen nekem arról, hogy már nem én uralom ezt az Erő sötétségében leledző bolygót! – tette hozzá a hutt tele szájjal. – Senki sem kényszerített rá… engem, Beldoriont, a Ragyogót, Beldoriont, a Rubinszeműt… hogy visszavonuljak. Hosszabb ideig uralkodtam itt, mint ahogy a maguk nyomorúságos Birodalma fennállt… és nem is rosszul.

Azzal egy újabb maréknyi ficánkoló valamit lapátolt a szájába. Néhány leesett, és kétségbeesetten a légágy széle felé iramodon.

– Úgyhogy ne mondja nekem, hogy túl pazarló vagy lusta vagyok ahhoz, hogy ne tudjam, mit beszélek!

Kinyújtotta a kezét, és Leia megérezte azt.

Az Erőt.

A kilátó árnyékában álló hűtőtálból kiemelkedett és a kiterjesztett, aranygyűrűs ujjak felé lebegett egy ezüstserleg.

Leia körül változás állt be a levegőben, mintha az irizáló napfény megsűrűsödött volna, vagy megváltozott volna az összetétele. Csípős, haragos örvénylést érzett maga körül.

Beldorion, a hutt Jedi-képzésben részesült.

És amikor használta az Erőt, ellenállás támadt vele szemben – magában az Erőben. Leia, bár még alig volt tudatában Jedi-képességeinek, úgy érezte, mintha csiszolóvásznat húznának végig a koponyája belsején.

A térde megroggyant, és visszatámolygott a díványhoz. Meg kellett kapaszkodnia a támlájában, hogy megőrizze egyensúlyát. Zihálva kapkodott levegő után gránátszínű hivatali palástja súlya alatt.

A Borealis… vakon, úti cél nélkül a hiperűrben, hogy soha ne bukkanjon fel újra… De ha Dzym igazat mondott a fedélzeten tomboló Halálcsíra-járványról, akkor jobb is így.

Ő is elkapta a Halálcsírát. Megrázta a fejét. Lehetetlen. A feljegyzések szerint soha senki nem élte még túl.

És Rieekan miniszter, helyettese a Tanácsban… Mikor Rieekan kómába zuhan…

Figyelmeztetnem kell! Figyelmeztetnem kell valakit…

A gyengeségtől és a döbbenettől remegő végtagokkal zuhant le a díványra. Pánik és düh küzdött az agyát elködösítő édesszirom ellen, őrülten próbálva kikerülni hatása alól.

Hát persze, hogy figyelmeztetned kell őket, suttogta válaszát a kábítószer. De nem most. Majd később.

A palástja zsebében valami élesen, kényelmetlenül belenyomódott az oldalába. Leia a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni rá, mit vitt magával az öltözék sűrű redői között az Ashgaddal való találkozásra. A válasz természetesen az volt, hogy semmit. A hivatali bársonyköntös anélkül is elég súlyos volt.

De akkor ki tette oda azt a valamit és mikor?

Addig kotorászott és tapogatózott, míg meg nem találta a szegélyben lévő zsebet, melyet eredetileg egy hangrögzítő, illetve a szituációtól függően egy parányi sugárvető számára terveztek.

Az édesszirom hatásától esetlen ujjai fémre kulcsolódtak.

A fénykardja volt az.

Előhúzta a fegyvert, és döbbenten rámeredt. Megérintette a kapcsolót, és a remegő lézerpenge halkan zümmögve, halványkéken, a különös, habos fényben szinte láthatatlanul életre kelt.

Folytasd a gyakorlást a fénykarddal, hallotta Luke hangját. Szükséged van a gyakorlásra.

Majd visszhangként Anakin hangja, az a soha nem hallott hang: velünk van az Erő…

Elhessegette magától a szörnyű álmot. Azt azonban nem száműzhette az elméjéből, hogy kik a gyerekei: Darth Vader unokái, akiket csak a Törvényre és igazságra való nevelés tartott meg az Új Köztársaság és a rettenetes álom közötti határ világos oldalán. Eszébe jutottak az elrablásukra, a felhasználásukra, az eltorzításukra tett kísérletek. Az emberek pedig egész idő alatt elvárták, hogy jól tanítsa őket, ne hagyja, hogy önzésből vagy a hatalomért használják képességeiket – miközben a darabokra hullott Birodalom dögevői, de még a saját Tanácsának tagjai is egymással marakodva pocsékolták az időt és az életeket.

És Luke is egyre csak arra biztatta, hogy éljen azzal a rémítő hatalommal: Palpatine hatalmával. A hatalommal, hogy minden az ő kedve szerint történjen.

Ismét megérintette a kapcsolót. A ragyogó penge eltűnt.

Artu. Homályosan emlékezett Thripio kétségbeesett jajongására a komban, és az asztromechanikai droid szervóinak halk kattogására, miközben ő maga a hideg sötétség felé sodródott. Artu tudta, hogy veszélyben vagyok. Amennyire tudott, igyekezett segíteni rajtam.

Könnyekkel küszködve lehunyta a szemét.

Megölöm őket! – gondolta, ahogy haragja áttört a kábítószer okozta zsibbadtság gátján. Ashgadot, Dzymet, azt a büdös huttot, meg Liegeust az italaival és álságos aggodalmával! Akármire készüljenek is, elpusztítom őket!

Jobban tenné, gondolta, ha megnézné, meg lehet-e szökni a szobából, mielőtt még Liegeus visszajön.

Odabent lágyabb, a csípős szárazságtól mentes levegő fogadta. Ezek szerint mágnespajzsok vannak az ajtókon és az ablakokon – nem olcsó mulatság –, a mennyezetben pedig valamilyen páragenerátor. A gyémántszerűen megtört napsugaraktól eltekintve sűrű árnyékok örvénylettek mindenfelé, a masszív falak között pedig keserű pézsmaszag terjengett, még a légkondicionálás sem tudta megszüntetni.

Persze, ahol egy hutt lakott, ott minden huttszagot árasztott. Senki sem szerette azt a nehéz, rothadt bűzt. Leia a Tatuinon megtanulta gyűlölni, bár a Jabba palotájában átéltek sokat segítettek neki a Durgával, a huttal a Nal Huttán folytatott tárgyalások során. Azon kevés diplomaták közé tartozott, akik előítéletek nélkül és majdnem rezzenéstelen arccal tudtak tárgyaim az olyan büdösebb fajokkal is, mint a huttok vagy a vordumok. Tudta, hogy nem becsülheti le az intelligenciájukat csak azért, mert az emésztőnedveik a fagyökerektől kezdve a kőolaj-feldolgozás melléktermékeiig mindennel meg tudtak birkózni.

Bogarak is voltak. Látta a parányi, lilásbarna élősködőket végigsurranni a fal mentén, a legsűrűbb árnyak között, és a kicsi, durva fiókos láda, a szoba egyetlen berendezési tárgya alatt. A többi tárolóhelyet falifülkék biztosították, ez terjesen érthető volt egy olyan világon, ahol a vonakodó lakosoknak évszázados erőfeszítéseket kellett tenniük az intenzív mezőgazdálkodás területén ahhoz, hogy bútorgyártásra alkalmas méretű fákat neveljenek ki. A fülkék ajtói, illetve a szoba régimódi, kézivezérlésű ajtaja nagy szilárdságú műanyagból készültek. A legtöbb fülkében is bogarak voltak, s még a benti tompa fény elől is riadtan szaladtak szerteszét.

Leia megborzongott az undortól, és visszazárta a fülkék ajtóit.

Végül a palástja bársonyát és a selyembélést összefogó erős zsinórból tépett ki egy darabot, s azzal kötötte fel a fénykardot két lapockája közé, hullámzó, vörös és bronz mintákkal díszített ruhája alá. Liegeus Vorn az előbb bő inget, nadrágot és mellényt viselt – valószínűleg ez lehetett az általános viselet a nyersanyagokban szegény bolygón, s ebben lehetett a legkevésbé feltűnő bármilyen társaságban. Leia úgy vélte, akármilyen ruhát is adnak neki, az túl nagy lesz rá. Nem volt ismeretlen számára a dolog – ugyanez történt, akárhányszor csak valamelyik Lázadó pilóta segítette ki a szükség idején ruhatárából.

Miközben fürkészve körüljárta a szobát, egy kicsit kitisztult az elméje. Luke, gondolta. Luke, ahogy beszáll a B-szárnyúba és lezárja a pilótafülkét – és Luke lelke, amint köszönetet mond az utolsó, búcsúzó érintésért.

Leiának fogalma sem volt, hol helyezkedhet el Ashgad háza Hweg Shulhoz, a Regiszter szerint a bolygó egyetlen nagyobb településéhez képest. Még a meglehetősen primitív közlekedési lehetőségekkel számolva is akár százezer kilométerre is lehetett. Ha Ashgadnak voltak bolygóközi közlekedésre alkalmas hajói – a szintidroidokról nem is beszélve –, akkor valószínűleg terepsiklói is akadtak.

Megvakarta a kézfejét, ahol egy apró, vörös bogárcsípés bizonyította, hogy akármik is azok a kis bogarak, egy biztos: vérszívók. Az álmosság még most is súlyosan nehezedett elméjére, arra biztatva, hogy menjen vissza a napsütötte teraszon álló díványhoz, üljön le rá és ne csináljon semmit, csak bámulja a csillogó kavicssíkság végtelen semmijét, a színein elmélkedve: a szürkésfehéren, a különböző rózsaszíneken, a poros kékeken, a csiszolatlan turmalinra emlékeztető zöldön. A végtelen tengerágyról visszaverődő napsugarak nyomasztó kaleidoszkóp képzetét keltették benne.

Nem szabad, gondolta megigazítva ruháját és magára terítve a bársonypalástot. Amint tovább csökken a kábítószerhatása, üzennem kell Luke-nak.

Már ha Luke nem kapta el a járványt a hajón. Ha a B-szárnyú nem zuhant le a bolygóra, fedélzetén halott vagy haldokló testével.

Leia nekitámasztotta homlokát a kilincs nélküli külső ajtónak. A Halálcsillag börtönéből is kijutottam, gondolta komoran. Innen is ki fogok.

– Megmondtam, hogy hagyja békén! – jutott el hozzá Ashgad hangja tompán, az ajtón keresztül.

Dzym válasza viszont, akármilyen halk is volt, ijesztően közelről hangzott fel. A titkár alig egy méterre lehetett az ajtótól.

– Hogy érti ezt, uram?

– Úgy értem, hogy Liegeus beszámol a látogatásáról! – erősödött fel Ashgad hangja, pedig igyekezett megőrizni a nyugalmát. A csizmája csattogása alapján odaléphetett Dzym mellé. Leia szinte maga előtt látta, ahogy az alacsony férfi fölé tornyosul. – Tartsa távol magát tőle!

– Az a nő egy Jedi, uram – morogta Dzym, és a hangjában bujkáló álmodozó mohóságtól Leia gyomra rémülten görcsbe rándult. – Én csak megpróbáltam kordában tartani.

– Tudom, mit akart! – vágta rá Ashgad kurtán. – Az édesszirom a maga segítsége nélkül is kordában fogja tartani. Nagy ívben kerülje el, megértette? Skywalker a bátyja. Tudni fogja, ha meghal.

– Itt, uram? – halkult suttogássá Dzym hangja. – Ezen a bolygón?

– Nem kockáztathatjuk, hogy a Tanács kinevezze az utódját. Hagyja békén, amíg minden el nem rendeződik!

A csizmák csattogása távolodni kezdett. Dzym felől semmilyen hang nem érkezett. Nem moccant, csak állt az ajtó másik oldalán. Leia hallotta, ahogy Ashgad megállt, s valószínűleg hátranézett.

– És akkor? – morogta Dzym még mindig karnyújtásnyi távolságból. Leia szinte látta, ahogy összedörzsöli kesztyűs kezeit.

Hosszú csend.

– Akkor majd meglátjuk.

Luke még hosszú percekig lógott a biztonsági hevederekben, várva, hogy lecsillapodjon zihálása. Elméje egy részét kiterjesztve tartotta, és az Erővel tartotta vissza a fúziós generátor hőjét és az impulzus-üzemanyag maradékát a robbanástól; egy másik része pedig az ellenséges tájat fürkészve kutatott a veszély jelei után.

Emberek közeledtek felé.

Az elméje érzékelte az ellenségesség sugárzó zúgását. Theran fanatikusok, ez szinte biztos. Negyvenöt fokos szögben lógott a vezérlőpult, az ülés és a padló maradványai fölött; a szűk tér kiömlött hűtőfolyadéktól és ütközőhabtól bűzlött. Ahol a burkolat fémje beszakadt az utolsó ütközéskor, ott a réseken vékony fémpászmatöredékek árasztották el a fülkét. A hasadékokon bejutott homok és kavics kis dűnéket és foltokat alkotott a roncsban. A levegőben csillogó por kavargott.

Luke bal kezével a hevederbe kapaszkodva, kicsavarodott testtel a biztonsági öv csatja felé nyúlt. Lehuppant, és lábát a romokban heverő vezérlőpulton megvetve egy pillanatra meglepődött azon, hogy még mindig életben van, mi több, sajgó vállától és néhány horzsolástól eltekintve sértetlen, összességében úgy érezve magát, mint akit egy rozoga hordóban legurítottak a Koldus-kanyon oldalán.

A szekrény viszont, amelybe az élelmét, a vizét, a sugárvetőjét és néhány tartalék energiacellát tett, tökéletesen beszorult.

Luke korábban már használta az Erő kinetikus aspektusát zárak kinyitására, ebben az esetben azonban maga az ajtó szorult be. A jobb karján feltűrte a zubbonya ujját; műkeze erősségét a legnagyobb fokozatra állította, majd tenyere élét a szekrény meggörbült ajtajának támasztva befelé kezdte nyomni a legkevésbé megszorult sarkot, míg az így keletkező háromszögletű nyíláson be nem tudott nyúlni a kulacsért. Következőnek a sugárvetőt akarta kihalászni, mivel már hallani lehetett a rosszul beállított terepsikló-hajtóművek zúgását és a kavicson csikorgó, párnázott paták dobogását.

Erre azonban nem maradt ideje. A vadászgép megrázkódott a rászökkenő testek súlya alatt. A burkolat réseiben árnyak bukkantak fel. Luke sietve kiszabadította jobb kezét a szekrényből, és kicsusszant a pilótafülke másik oldalán lévő lyukak egyikén, mindössze néhány másodperccel megelőzve a hajtógázas fegyverből a szűk térbe fülsiketítő zajjal leadott lövést, és a nagy sebességű kőlövedékek berobbanását arra a helyre, ahol az előbb állt.

Támadói sokan voltak, Luke húsz-huszonötre becsülte számukat, miközben a kavicsos talajra érkezve egy hosszú gurulással a törött vezérsík alá huppant. Amennyire meg tudta állapítani, a csípős hidegben vastag kabátot, széles karimájú kalapot viselő_; esetleg rongyos burnuszba bugyolált alakok között egyaránt lehettek férfiak és nők is. A lőfegyverek mellett íjakat lengettek kezükben – automatákat és primitív kéziíjakat egyaránt –, illetve rövid lándzsákat szegeztek maguk elé fenyegetően, miközben teljesen körülvették a lezuhant B-szárnyút.

Luke nem akarta bántani őket.

Az Erőt ezerféle módon lehet használni harc közben, mondta egykor Callistának idős mestere, Djinn. És ezeregyféle módon a harc elkerülésére. Most egy olyan trükk alkalmazására készült, amit még Djinn tanított a lánynak, a lány pedig Luke-nak. Egy olyan egyszerű kinetikus áthelyezésről volt szó, hogy amikor megismerte, Luke elszégyellte magát, hogy nem jutott még eszébe. Az elméje lecsapott a lába alatt lévő kavicsos talajra, és a kavicsok közül por szállt fel a levegőbe.

Rengeteg por.

A trükk alkalmazása megkövetelte, hogy a bevetője maga is készen álljon a hatásai elviselésére. Luke már korábban kiválasztotta a visszavonulás útját a theranok összezáródó gyűrűjén át, kezeslábasa nyakát felhúzta orra és szája elé, szemét pedig összehunyorította, miközben kiugrott a B-szárnyú fedezékéből. Mindig is jó irányérzéke szinte emberfölötti szintet ért el Yoda kitartó képzése után. Pontosan tudta, merre vannak a theranok siklói és hátasai, így egyenesen feléjük kezdett el rohanni a hirtelen támadt szürkésfehér porfelhőben támolygó, kísérteties alakok és a lövedékek záporától kísért puskaropogás között.

A rövid élettartamú porfelhő gyorsan oszlani kezdett a szélben. A theran siklók a füstös gyűrűn kívül álltak. Luke-ot a Lázadás legnehezebb időszakában megismert, roncstelepekről összetákolt járgányokra emlékeztették a kiöregedett Void-Spiderek, XP-291-esek és a Mobquet lebegők meg egy teherhordó szán távoli leszármazottjainak tűnő valamik, amik mintha egy túl sok csillámport fogyasztó génsebész agyában fogantak volna meg. A gépek között egy tucatnyi cu-pa ágaskodott rikoltozva. A taun-taunok élénk színű, forró égövi rokonainak borsónyi intelligenciája mellett még a hógyíkok is eséllyel pályázhattak volna az értelmes lény címre – vagy akár a doktori fokozatra.

A nála lévő vízmennyiségre és az őt a civilizációtól elválasztó ismeretlen távolságra gondolva Luke bevetette magát a legjobb kinézetű siklóba, ellenőrizte az üzemanyagszintet, hátranyúlva elvágta a farokszárnyhoz kötött két cu-pa pányváját, majd kiugrott a másik oldalon, és odaszaladt a második legjobb állapotban lévő géphez, egy vörös XP-38A-hoz. Ennek jobban fel voltak töltve az energiacellái. Az ehhez kikötött cu-pákat is elengedte – azok azonnal elszáguldottak a horizont felé, mint holmi hatalmas, rózsaszín és kék gumiállatok –, aztán miközben sebességbe tette a siklót, elméjével ismét lecsapott a talajra.

A felszálló újabb porfelhő elnyelte a felé rohanó, kőlövedékeket és átkokat szóró theranokat. A sikló kilőtt a porfelhőből, nagy ívben elkanyarodott és elindult vissza, a rettenetes, csillogó hegytömb legközelebbi kanyonja felé, a B-szárnyú leereszkedett. Hamarosan elnyelték a kanyargó útvesztő réseinek és szirtjeinek árnyai.

Luke pontosan tudta, mikor távolodott el olyan messzire, hogy ne tudja tovább visszatartani az Erővel az üzemanyagtartályokban elkezdődött fúziós folyamatot. A robbanás végigsöpört a kihalt síkságon, alacsony, súlyos mennydörgésként végigdübörögve a hegyek mocskos drágakövei között.

Luke őszintén remélte, hogy a theranok – már amennyiben támadói tényleg a Leia által említett fanatikus szektához tartoztak – elmentek a hajó mellől, mielőtt az felrobbant volna.

Később, egy fantasztikusan töredezett hasadék menedékében, valahol a gerinc közelében, Luke ismét megpillantotta a tökéletesen egyenes szövet szálaiként a csillogó, tengerészkék ég felé mutató lézersugarakat. Hamarosan a célpontjuk is láthatóvá vált, amint ide-oda kanyargott láthatólag előre beprogramozott, bonyolult pályáján: a Light of Reason egyik bronz alkotórésze, melyet a bolygó felé érve leválasztottak és külön indítottak útnak a felszín felé.

Az irizáló kavicságyról sugárzó vakító fény ellen beárnyékolva szemét Luke pontosan tudta, mikor lépett közbe a földi irányítás. Az összes civil, akivel valaha beszélt – egy jó ideig még Leia is – azt állította, hogy egy program ugyanolyan jó, mint egy élő operátor, ő maga azonban egyetlen olyan pilótát sem ismert, aki ne tudta volna, mi a különbség. Legalábbis olyat nem, aki túl is élt már néhány tűzharcot.

A hajó darabja leért a lőállás szintje alá, és a hullámzó gyémántsíksággal párhuzamos pályára állva elszáguldott észak felé. A távolban Luke újabb lézerfelvillanásokat pillantott meg az égen.

Felállt, és a csillogó sziklatömbökön felmászott a gerincre. A szűnni nem akaró szél a kövek között süvítve a testére simította kezeslábasát. Az üveges, sündisznóhátszerű síkságot végigmérve körülbelül öt-hat kilométernyire meglátta egy fal romjait, illetve a környező talaj áttetsző rózsaszínje és lilája közepette azt, amit eddig még nem: a növényi élet megdöbbentően zöld foltjait.

A szeméhez emelte a sikló ülése alatt talált látcsövet – a sokat javított manuális eszköz valószínűleg öregebb volt, mint ő, de azért működött. Szélkoptatta, minden hasznosítható anyagtól rég megfosztott alapokat pillantott meg. Talán a bolygó eredeti kolóniáit alkotó börtönök egyikének maradványai lehettek. Luke tekintete végigsiklott a magas falakon és a házblokkokon, melyek elrendezése elárulta, hogy építőik sokkal inkább belülről számítottak támadásra, mint kívülről.

És mégis, ott valahol víznek kellett lennie. A kristályos kövek éles szélei felsértették a kezét, miközben visszaereszkedett a terepsiklóhoz, és a hidegtől megborzongott egy kicsit, ahogy sebességbe tette a gépet, és a kanyont követve elindult a romok felé.

Szi Thripio esetlen méltósággal elhelyezte Marcopius testét a felderítőhajó fagyasztókamrájában. A gép csak elsősegélynyújtásra alkalmas orvosi műszerekkel rendelkezett, még egy 3-as osztályú orvosdroid sem akadt rajta, sztázisdobozról nem is beszélve. Habár Thripio azonnal rákötötte a fiút a létfenntartó- és diagnosztikai berendezésekre, nem sikerült megmentenie az életét. A diagnosztikai egység az egyik képernyőn kötelességtudóan jelentette, hogy nem talált rendellenességeket, mérget, betegséget, baktériumokat vagy vírusokat, a másikon pedig az oxigénfogyasztás és az agyműködés teljes hiányát.

A fiúnak semmi baja sem volt. Egyszerűen csak meghalt.

A protokolldroid az alig egy négyzetméteres kamra adta lehetőségekhez képest a lehető legméltóságteljesebb pózba rendezte a fiatalember lábait, majd felegyenesedett, kiadott magából néhány emberi, vacogó hangot, és folytatta a szabványos temetési szertartást zenei kísérettel.

Artu aggodalmasan felcsipogott.

– Hát persze, hogy gyorsítva játszom le a temetési szertartást! – állt meg a fúga közepén Thripio. – Hamarosan kilépünk a hiperűrből… ha szegény Marcopius számításai helyesek voltak! És elárulhatom, Artu, nagyon aggódom, hogy esetleg már akkor rosszul érezte magát, mikor elvégezte a számításokat. Olyan kevés kell egy szerves agy működésének felborulásához. Akár néhány foknyi hőmérséklet-változás is elég. Ki tudja, hogy bukkanunk ki a hiperűrből? Vagy hogy találunk valakit, aki levezérli a hajót a kikötőbe?

Az asztromechanikai droid tett egy újabb füttyögő megjegyzést.

– Ó, ellenőrizted? A durreni orbitális bázis mellett fogunk felbukkanni? Miért nem szóltál? Most pedig ne zavarj! Add meg a kellő tiszteletet!

Azzal visszafordult a fehér egyenruhás fiatalember felé – a fiatalember felé, aki az egyetlen reményüket jelentette, hogy gyorsan és sikeresen leviszi őket a Durrenre –, felvette a tiszteletteljes gyász pózát és fénysebességgel, hét másodperc alatt elvégezte a kétórás ceremóniát.

– Kész. – Bezárta a fagyasztókamra ajtaját, és elfordította a zárógyűrűt. – Ez az egység garantáltan képes útját állni bármilyen, a Regiszterben szereplő betegségnek. Amint riasztottuk a flottát Ashgad úr nyilvánvaló árulása miatt, értesítik majd szegény Marcopius családját… Te jó ég! – Aranyszínű fejét harminc fokkal elfordította, ahogy felvillant egy lámpa a gyengélkedő ajtaja fölött. – Ez a figyelmeztető jelzés! Jobb lesz, ha rögzítjük magunkat, míg kilépünk a hiperűrből.

A két droid az egyre gyorsabban villogó borostyánszínű fénytől kísérve leereszkedett a lifttel a hídra. Habár a felderítőhajót automatikus lassulásra állították be, és mindenképpen kilépett volna a hiperűrből, tekintet nélkül arra, hogy áll-e valaki a műszerek előtt, Thripio valahogy nagyobb biztonságban érezte magát, ahogy beállt a hídra nyíló liftajtó melletti rögzítőfülkék egyikébe. A kapitány és a másodpilóta üres ülései előtt a képernyők adatai normálisnak tűntek. Egyetlen vészjelző lámpa sem világított az örvénylő fénnyel, sötétséggel, eltorzult csillagokkal és meggörbült gravitációs mezőkkel teli ablakok alatt. Artu elhelyezkedett a vezérlőpulthoz legközelebb eső fülkében, és rácsatlakozott a számítógépre. Az adatáramlást jelző fények villogása egyenletes, izzó aranyszínné változott, és a kis droid megnyugtatóan felcsipogott.

– Tudom, hogy a Durren rendszer túlsó végén bukkanunk fel! – förmedt rá Thripio haragosan. – A Durren forgalmas kikötő. Csak egy idióta állítana be olyan lassulási pályát, amely a közelében vezet el.

A híd fényei elhalványultak, majd felerősödtek. A gravitációs mező együtt ingadozott az energiaszinttel. A csillagvonalak hátborzongató, foltos mintázata megnyúlt, vonalakká állt össze, majd hirtelen átadta helyét az űr megszokott feketeségének – amit szinte teljesen eltakart egy köztársasági naszád, amely az elülső ablak nyolcvan százalékát betöltötte, s ami felé teljes sebességgel száguldott a kis felderítőhajó.

– Ó, jóságos! – hápogta Thripio, Artu pedig figyelmeztetően felvisított. Egy villanás, vakító izzás, aztán az ablakot betöltötte a naszád felrobbanását kísérő, sugárzó kékesfehér fény. Valószínűleg a hajtóműve kaphatott egy közvetlen találatot egyetlen pillanattal azelőtt, hogy a felderítőhajó átszáguldott a helyén támadt láng és törmelékfelhőn.

A felderítőhajó rázkódva, pörögve haladt a lökéshullámok és roncsdarabok között.

– Ó, jóságos! – kiáltott fel ismét Thripio, mikor kitisztult a látómező és felbukkant a Durren hatalmas, kék korongja, mely körül az űrt oszló törmelékfelhők, egymás felé lézercsápokat nyújtogató E-szárnyúak, kis bolygóközi hajók és páncélozott teherszállítók ezüstös felvillanásai pöttyöztek. Távolabb, a durreni orbitális bázis szögletes, fekete-ezüst alakját támadók raja vette körül.

– Te jó ég, Artu, mi történik itt? Azt látom, hogy a bázist támadják – tette hozzá ingerülten, válaszul barátja csipogására. – De ki tenne ilyet?

A még mindig a számítógépre csatlakozott Artu statisztikákkal árasztotta el a képernyőt.

– Mind átalakított kereskedőhajó. – Thripio eltolta maga elől a rögzítőfülke rúdjait, és odabotorkált a vezérlőpulthoz, hogy jobban lásson. Bár a hajótípusok azonosítása nem alkotta részét eredeti programjának, a menekülő Lázadó flottánál eltöltött évek legalább háromszorosára növelték ilyen jellegű adatainak mennyiségét.

– Ezt nézd meg! Még az orbitális siklókból is vadászgépeket csináltak! De miért nem küld ki a bázis E-szárnyúaknál nagyobb gépeket is?

Artu csippantott egyet.

– Ó, tényleg! Hát persze! Azon vagyok. – A protokolldroid bekapcsolta a komot, és ráállt a Durren hullámhosszára. Merev aranyszínű ujjai a vezérlőpult fölött táncolva váltottak egyik csatornáról a másikra a szakaszparancsnokok káromkodásai, a bázisparancsnokok sietve elüvöltött, majd a következő pillanatban visszavont parancsai és a bolygó hírszerzésének jelentései között.

– Ez lázadás! – kiáltott fel döbbenten. – Az egyik frakció fellázadt a Durren központi kormánya ellen! A zendűlők felmondták a bolygótanács megállapodását a Köztársasággal, és már a fővárost támadják!

Artu kérdően felcsipogott.

– Úgy látom, tegnap a Caelus és a Corbantis távozott a bázisról az Ampliquen melletti állítólagos kalóztámadás miatt. A főváros elleni támadás tegnap éjjel kezdődött, a bázist pedig néhány órája vették tűz alá.

A fejét félrebillentve újra a komot kezdte hallgatni. Köztük és a bolygó között egy Kaloth Y-9 teherhajó tért le az orbitális pályáról, és indult el kifelé a rendszerből.

– A nagyobb kikötőket ért támadások miatt menekülnek a kereskedők! Artu, ez rettenetes! Egyetlen hajó sem tud leszállni! Gyakorlatilag nincs felszíni irányítás! Pedig valakinek ide kell jönnie, hogy levigyen minket. Hallgasd csak…

Megbökte a kom kapcsolóját.

– Durren bázis, itt a Borealis köztársasági zászlóshajó felderítőhajója! Durren bázis, jelentkezz! Szörnyű dolog történt!

A morgó, süvöltő statikus zörej közepette ráreccsent egy hang, hogy aztán a szavai azonnal érthetetlenné váljanak.

– Elrabolták őexcellenciáját! A találkozó csapda volt, és egy járvány…

Artu villogó lámpákkal megfordult a tengelye körül, és éles füttyöket, sípolásokat és trillákat adott ki magából. A magasabb droid elfordult az ablak felső részében egyre növekvő bolygó kék ívétől, mely most lassan oldalra kezdett sodródni, ahogy a felderítőhajó a Durrent megkerülve ismét az űr felé vette az irányt.

– Ne légy nevetséges, Artu! Még ha valóban áruló is van a Tanácsban, minden kommunikációt nem lehet lehallgatni! – Visszafordult a komhoz. – Figyeljenek ide!…

Csak a statikus zörejek érkeztek válaszul.

Odakint a nehézkes, de jól felfegyverzett teherhajók tüzet nyitottak az E-szárnyú szakaszokra, melyek láthatólag a bázis kizárólagos védelmét alkották. A kisebb, könnyebb vadászgépek ezüstös szikrákként szóródtak szét a bolygóról visszaverődő napfényben.

– Organa Solo államfőt elrabolták! – próbálkozott újra Thripio. – A Nam Chorioson tartják fogva! Nem, nem veszik az adást. – Találomra állított valamit a komon, de semmi sem történt. A Durren kék korongja kisiklott az ablak látómezejéből és eltűnt.

Csak az űr terült el előttük. Az űr és a végtelenség, sötéten és kihaltan, mint egy sírbolt mélye.

– Segítség! – kapcsolta be ismét a komot Thripio. Halk, kétségbeesett kiáltása hiábavalóan szállt a törött antennák erdeje és a más gondok által lekötött katonák felé. – Hall minket valaki? Segítség!

Az XP-38A egyre alacsonyabbra süllyedt a talaj fölött, miközben Luke végigkanyargott véle a kanyonon. Vagy az egyik antigravitációs cella kezdte felmondani a szolgálatot, vagy a cella modulátorát energiával ellátó üzemanyag fogyott ki. A nem működő, homokkal borított műszerek alapján nem lehetett megállapítani, melyik eset áll fent. Luke halkan elátkozta azt az illetőt, aki hagyta, hogy egy ilyen jó gép ennyire szörnyű állapotba kerüljön, majd az Erővel kinyúlva átemelte a sikló rozsdás hasát egy sor halványan csillogó, áttetsző szikla fölött – a halvány rózsaszín, jade-zöld és kékesfehér kövek sarkvidéki jégtömbökként csillogtak.

Az utolsó pillanatban azonban úgy döntött, nem folyamodik az Erőhöz, inkább a féket használja. A sikló döcögve, inogva megállt – Luke pedig újabb átkokkal illette előző gazdáját, ez alkalommal a stabilizátorok miatt. A kis gép lassan, mint egy fáradt bantha, leereszkedett a kanyon lejtős talajára.

A csend nyomasztó volt, akár a Tatuin sivatagjának csendje. És a sivatagi csendhez hasonlóan ez is lélegzett.

Aztán Luke meghallotta a háta mögött a halálos, halk recsegést, és érezte a lándzsaként a levegőbe hasító elektromosságot. Megfordulva villódzó, csontvázkezekre vagy egy gyökerestül kitépett tüskés növényre emlékeztető fénykígyókat látott leszáguldani a szirtek oldalán, mintegy félmérföldes szélességben.

Egy pillanatig lenyűgözve bámulta a jelenséget. Az elektromosság elárasztotta a sziklákat, áthömpölygött a kanyon egyenetlen talaján, s egyre fényesebben szikrázva szökkent át a hatalmas kristálytömbökön, melyek mintha a sötét hegyoldalakból nőttek volna ki. Ahogy a közelébe ért, kinyúlt az Erővel, és pár lábnyira felemelte a siklót a talajról. A földfelszíni villámlás elcikázott alatta, s mindkét oldalon felkúszott a kanyon falaira. Néhány kisülés felpattant a sikló aljára, s enyhe, kellemetlen fájdalmat keltve járta át Luke testét, fittyet hányva a vezetőfülke szigetelésének. Luke ugyanakkor megérezte az Erőt – mintha valaki egyenesen az elméjébe üvöltött volna, vagy mintha forró szél csapott volna az arcába. Szinte látta, ahogy kísérteties fényként visszaverődik a körös-körül izzó kristályok tükörsima lapjairól.

A vihar, vagy akármi is volt az, mintegy öt percig tombolt alatta. Mikor elcsendesedett, Luke leeresztette a siklót, és az ülésében felállva nézett a síkság felé hömpölygő elektromos áradat után. Az átcsapott a börtöntelep falainak romjai fölött, elárasztotta az azon túli területet, végül pedig eltűnt a messze távolban az ég felé törő tüskés kristályoszlopok irányában.

Az Erő azonban még a visszatérő nyugalmat is teljesen átitatta, sugárzásként átjárva Luke bőrét.

Ez a bolygó halott, gondolta. A kis emberi településeken kívül semmilyen élet nincs rajta.

Mégis átjárta az Erő.

Az élet adja az Erőt, mondta egykor Yoda. Itt van kettőnk közt, minden élő közt…

És Callista idejött, az Erő után, dühe, félelmei, s az őt Luke-tól eltávolító félelmetes erők után kutatva.

Van itt élet, döbbent rá hirtelen Luke. Valahol van. Kíváncsi lett volna, vajon a romok között nincs-e valamilyen utalás arra, miért nem tettek erről említést a bolygó egyetlen felderítése során sem.

Luke felemelhette és elvihette volna a siklót a kanyon végében álló romokig. Azonban tudta, hogy ezzel az erővel Yoda bárhová eljuthatott, vagy egy kőpalotát építhetett volna magának a Dagoba mocsarában álló kis sárkunyhója helyett. Ben Kenobi pedig egy kisebb bolygó ura lehetett volna.

A háborúkban senki sem lesz naggyá, mondta a kis mester.

Mint ahogy egy halom fém ide-oda tologatására való képesség sem – különösen ha az ember tudott járni.

Luke előbányászta a siklóból a kulacsát, ellenőrizte a fénykardját és a távcső mellett, az ülés alatt talált sugárvetőt, majd elindult a kanyon vége felé.

Az eltelt hét évszázad nem sok mindent hagyott meg a Grissmath börtöntelepből. Eredetileg egy föld alatti patak fölé épült, de a rejtett nedvesség nyilván elégtelennek bizonyult, mikor a terraformálás túllépett az egyszerű crom- és gomex mohákon, melyek a makacs sziklák ásványait termőfölddé alakítva lehetővé tették a balcrabbi és brachniel termesztését. A gondos művelés hiányában a mesterséges ökoszisztéma első csírái kipusztultak, mielőtt még önfenntartóvá váltak volna. A falak körül még most is megéltek a zuzmó- és mohafélék, mintha az egész környéket megmártották volna egy karmazsinszín sárral teli kádban; s a romos szivattyúház mellett, a megmaradt parányi termőföldön néhány csenevész balcrabbi is tengődött.

Luke hamarabb megérezte, hogy valaki van ott, mint ahogy szeme megakadt a romos alapok árnyékában elrejtett terepsikló szürke testén. Magára öltötte a jelentéktelenség auráját, amelyről Yoda beszélt neki, és amelynek alkalmazására később Callista megtanította. Kétségtelen, hogy Ben is ily módon tudott észrevétlenül közlekedni a Halálcsillagon, a Birodalom legképzettebb katonáinak orra előtt.

A sikló gazdája a balcrabbi foltos, szélcsendes árnyékában ült, ahol a rég széttört szivattyú parányi tócsákat hozott létre a töredezett gyalogjárón. Fiatal férfi volt, hat-hét évvel fiatalabb Luke-nál, barna hajából és közepes magasságából ítélve koréliai, esetleg alderaani származású. Luke-ot a tatuini fiatal farmerekre emlékeztette, akik kétségbeesetten próbáltak megélni a barátságtalan bolygón. Kezeslábasa anyagát, annak ellenére, hogy az egyik legellenállóbb szövetből készült, számos szakadás és foltozás borította, az övén lógó szerszámöv pedig még több javítást látott. Az idegen gyorsan felpillantott, mikor Luke szándékosan arrébb rúgott egy kődarabot. A keze a mellette heverő hosszú, régimódi kővető puska felé villant, ám valami láthatólag meggyőzte arról, hogy Luke nem jelent rá veszélyt. Visszatette a fegyvert a földre, és vigyorogva felemelte a kezét.

– Hát te honnan pottyantál ide, testvér? Azt ne mondd, hogy azon a B-szárnyún jöttél, amelyet leszedtek!

Luke őszintén viszonozta a vigyort.

– Szeretném tudni annak a fickónak a nevét, aki azt mondta, hogy a B-szárnyúak nem indítják be a védelmi rendszert! Egyébként Owen Lars vagyok – mutatkozott be előrenyújtott kézzel.

– Arvid Scraf – állt fel a másik. – Rakományod is volt? Hweg Shulba próbáltál eljutni? A B-szárnyúak általában átjutnak az automatikán. A csempészek néha használják őket, de azt hallottam, elég nyűgösek. Biztos épp ott voltak a theranok a bázison, mikor felfedeztek az érzékelők. Ha akarják, ki tudják kapcsolni az automatikát, és maguk tüzelnek.

Luke letérdelt a víz mellé, és megmerítette félig kiürült kulacsát. A hűvös levegő szárazsága furcsa módon olyan érzéssel töltötte el, mintha hazatért volna.

– Ez az én szerencsém. Egyszer sikerült kétezer-ötszáz kreditért szereznem egy fél láda csillámport, csak éppen a fickó, akitől vettem, elfelejtette elárulni, hogy lopott az áru, és ráadásul jeladó is van benne. Még ki sem értem a légkörből, máris tizennégy vámcirkáló nyüzsgött körülöttem, mint legyek az érett gyümölcs körül. – A dolog nem vele történt ugyan meg, hanem Hannal, de egyfajta hitelt és személyiséget kölcsönzött neki. S ami még fontosabb, időt nyert, hogy alaposabban szemügyre vegye Arvid Scrafot. – Úgy hallottam, a theranok vademberek… és azok, akik megpróbálták kilyukasztani a bőrömet, úgy is néztek ki. Biztos a rakományom növelte meg a hajó tömegét. Azt mondod, tudják kezelni az ágyútelepeket?

– Ne becsüld le őket! – vette föl Scraf a saját kulacsát. Narancssárga kezeslábasa ujjara és mellkasára víz fröccsent. – Hol szálltál le? A theranok mostanra már végeztek. Ami maradt, azt segítek elvinni a Rubin-szurdokba. Ott eladhatod.

Luke a Tatuinon töltött éveknek köszönhetően jól ismerte a roncskereskedelmen alapuló gazdaságot. Nehezen lehetett megélni a sivatagos bolygón, melyre csak Mos Eisley űrkikötőjén jutottak el a különböző javak. A természeti erőforrások szinte teljes hiánya és az importált termékek szűkössége miatt ennyi fém és mikrochip gazdaggá tehette az embert.

– Egyébként kik ezek? – kérdezte, miközben elhelyezkedett az Arvid Scraf terepsiklója üléseként szolgáló durva fapadon. A rozsdás Aratech 74-Z valószínűleg még a jawákat sem érdekelte volna. A jobb oldali kiegyenlítő tartályok üresek voltak, a gép élesen oldalra dőlt, ezért Arvid deszkából készített egy fedélzetet rá. A sikló hasára egybehúzható lábat szerelt, az oldalára pedig kerekeket, hogy túlterhelve is egyenesben tartsa a járművet. A gép ettől úgy nézett ki, mint egy eltorzult, egyetlen, a talajt alig érintő száron imbolygó gomba.

– Elismerem, nem néz ki túl jól, de a terepet bírja – mondta a fiatalember félig büszkén, félig védekezőn, látva Luke arckifejezését. Az újabb utassal a fedélzeten át kellett rendeznie a ballasztként szolgáló, kaviccsal megtöltött zsákokat, hogy a gép egyensúlyban maradjon.

A sikló azonban valóban bírta a terepet. Akárcsak a Millennium Falcon esetében, sokkal több rejlett benne, mint azt első ránézésre hinni lehetett volna.

– Kik, a theranok? – tért vissza az előző kérdéshez Arvid. – A kanyonokban kis falvakban és barlangokban élnek; bárhol, ahol van egy forrás vagy egy régi, működő szivattyú. A legtöbb mégis a farmokról érkezik. A Régiek fele élete során theran is volt. A kölykök fogják magukat, elmennek otthonról, és két-három évet a bandákkal portyáznak. Együtt szívják a füstöt, hallják a hangokat, álmodják az álmokat, és olyan emberekkel találkoznak, akikkel szerintem nem találkoztak volna, ha otthon maradnak. Aztán hazamennek, megházasodnak és gyereket nevelnek. Néhányan visszatérnek még egyszer-kétszer, de amennyire tudom, a legtöbbnek elég egy alkalom.

Vállat vont, s közben úgy kapaszkodott a botkormányba, mint egy bantha hajtója a kantárba. A tekintete ide-oda villant a homokmarta műszerek és a terep egyenetlenségei között, ahogy az Aratech felfelé kapaszkodott a fénnyel teli kristálysziklák alkotta meredélyen Luke zsákmányolt XP-38A-ja felé.

– Ezért nem jutunk velük semmire – folytatta Arvid. – A Hallók éjjel-nappal azt sulykolják beléjük, hogy minden bejövő vagy kimenő dolog rossz. Még álmukban is ezt hallják. Úgy beleeszi magát az agyukba, hogy egyszerűen nem lehet jobb belátásra téríteni őket. Képtelenek felfogni, mi lehetne ebből a bolygóból, ha kereskedni kezdenénk. “Mi nem akarjuk”, mondják, és hiába beszélsz nekik akármennyit, csak néznek rád. “Mi nem akarjuk.” Mi. Mintha tudnák, mit gondol a többi Régi. Hátborzongató.

Megrázta a fejét. A botkormányon nyugvó keze kérges és olajos volt, akárcsak a Luke-é, mikor egy olyan bolygón próbált megélhetést találni, amelynek nem állt szándékában otthont adni az emberi életnek.

Együttes erővel darabokra szedték és a 74-es raklapjára kötözték az XP-38A-t. Luke jól ismerte a képletet. Ezen a fém, faanyag és import nélküli világon még egy rozsdás vödör is kincset ért.

Az erőtlen nap gyorsan ereszkedett, nyugatról erős szél csapott le rájuk, meg-megbillentve a gépet. Miközben a köteleket rendezgették, Luke pilótaruhájánák lába beakadt a 74-es egyik merevítőjébe, s a kiálló fém felhasította a bőrét. Mikor lenyúlt, hogy megtapogassa a sérülést, az ujjai valami kemény, sima, műanyagcseppnek tűnő dologhoz értek. A szövetet félrehúzva egy parányi dudort pillantott meg a lábikráján. A közepében egy apró, kemény, lilásbarna kitinkupolát látott, kétségtelenül valamilyen gombostűfejnyi méretű rovar páncélját, amely a szeme láttára fúrta be magát a húsába.

Luke rémülten, undorodva felkiáltott és összenyomta a húst a dudor körül, visszakényszerítve az élősködőt a felszínre. A vérszínű kitinpáncél egy körülbelül egy centiméter hosszú, visszataszító potrohban folytatódott, majd egy kemény, kicsi fejben és parányi, kapálózó, kitintüskés lábakban ért véget. A rovar azonnal megfordult Luke hüvelyk- és mutatóujja között, hogy befúrja magát az előbbi húsába. Luke egy határozott mozdulattal elpöccintette, és hallotta a koppanást, ahogy nekiütközött az egyik sziklának. Az élősködő leesett a kanyon csúszós talajára, és sietve beiszkolt a legközelebbi árnyékba.

– A fenébe! – húzta fel jobban a nadrágja szárát Luke. A lábszárát apró, vöröslő és rózsaszínné halványult foltok borították a magukat a húsába fúró rovarok nyomán.

– Ne vesztegesd rájuk az időt! – tanácsolta Arvid a sikló másik oldaláról. Meghúzta az utolsó csomót, és a farokszárnyat megkerülve Luke mellé lépett. – Valószínűleg a víz mellett szedted össze őket. – A zekéje ujját felhúzva legalább négy dudort mutatott az alkarján, melyek egyikében épp akkor tűnt el a rovar kemény farka a bőre alatt. A férfi hanyagul kinyomta és elfricskázta az élősködőt, hogy egy másodperccel később, mikor az a siklóról lepattanva ismét felé kezdett araszolni, eltapossa a csizmájával.

– Elég rondák, de nem csinálnak semmit. Elpusztulnak és felszívódnak a szervezetben. Mesélnek olyan kristályvadászokról, akik, miután elfogyott az élelmük, szándékosan bedugták a kezüket minden lyukba, hogy elég drochot felszedve jussanak el a legközelebbi településig. Na nem mintha én szívesen kipróbálnám – fintorodott el.

– Drochot?

Arvid bólintott.

– Mindenhol ott vannak a bolygón… de tényleg mindenhol. A szaporodási arányukhoz képest az üregi nyulak elamposni szerzetesek. Mindenkin találsz csípésnyomokat. A napfényen elpusztulnak. Igyekezz olyan tisztán tartani magad, amilyen tisztán csak lehet, és ne aggódj miattuk!

Luke eszébe jutott a Dagoba néhány undorítóbb – ám ártalmatlan – férge, melyek Yoda kunyhójának sarkaiban tengették életüket, és úgy gondolta, van abban valami, amit Arvid mond.

Tizenöt-húsz perccel később, mikor a megrakott sikló a szemfájdító kristálylabirintusból kifordult a síkságra, amelyen jól láthatóak voltak Luke leereszkedésének égésnyomai, a Jedi ismét felhúzta a nadrágszárát. A vörös foltok helyén csak néhány rózsaszín pötty maradt. Az egyik körül óvatosan összenyomta a húst, az idegen test keménységére számítva, de nem talált semmit. Az elméje az Erő technikáit alkalmazva megvizsgálta a szövetei molekuláit, nedvességtartalmát és életenergiáját, és rá is bukkant az elenyésző idegen energiamező maradványaira, melyek először azonossá váltak a testével, majd teljesen feloldódtak benne.

A B-szárnyúból gyakorlatilag semmi nem maradt. A felszántott talaj, égett foltok, egy tágas, olvadt kavicsokból álló kör, ahol a reaktor magja felrobbant – még a reaktor súlyos acélhengere is eltűnt. A Luke által csak a hajó “lágy részeinek” tartott elemek szétszóródva hevertek a környéken: az ülések kárpitja, a törött kapcsolók műanyagja, a becsapódáskor ropogósra sült szigetelés darabjai. Minden mást elvittek.

– Őszintén szólva nem is hittem, hogy ennél többet találunk – rúgott bele Arvid az egyik konzol műanyag házába, melyből még a csavarokat is kiszedték. – Mindent felhasználnak. És miért is ne? Mindenki ezt csinálja. – Egy száraz széláramlat a szemébe fújta a haját. – Őszintén sajnálom, Owen.

A nap leszállófélben volt. Változó fényének narancsa, rózsaszíne és cinóbere megcsillant és visszaverődött a kavicsról, a sziklákról, az égnek tornyosuló kristályoszlopokról, és Luke úgy érezte, mintha egy végtelen, hideg, az egész világot beborító lávafolyam csapdájába esett volna. A szél tovább erősödött, s a hőmérséklet is rohamosan csökkent.

– De legalább megszerezted az egyik siklójukat. Az is valami. Izé… – eresztette le Arvid a hangját –, ugye nem volt adósságod a rakományon? – A kezére húzott egy esetlen, kézzel kötött kesztyűt, Luke-nak pedig odalökött egy jobb napokat is látott kabátot a sikló ülése alól. A lehelete már most ködfelhőként gomolygott a levegőben. – Már úgy értem, olyanokkal szemben, akik még gondot okozhatnak.

Luke már épp tagadni akarta, hogy másoknak is érdekeltsége lett volna kitalált rakományában, mikor átvillant egy ötlet az elméjén. Ő is halkabbra fogta a hangját, noha nyilvánvaló volt, hogy több száz kilométeres körzetben senki sem hallhatja őket.

– Hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem bánnám, ha néhány illető azt hinné, hogy ott vesztem az áruval, míg megint össze nem szedek egy kis tőkét, ha érted, mire gondolok.

Arvid bólintott, és azonnali megértése felvetette a kérdést Luke-ban: vajon milyen gyakran szállnak le csempészek a bolygón? Tekintettel a Pedducis Chorios közelségére, valószínűleg elég gyakran, vélte.

– Ma éjjel meghúzhatod magad a nénikémnél a Rubin-szurdokban – mondta Arvid. – A szabadban megfagynál. Ráadásul Gin néni adja a legtöbbet a siklódért, már ha el akarod adni. Annyi pénzzel elhagyhatod a bolygót, ha eljutsz Hweg Shulba.

– Köszönöm – húzta szorosabbra magán Luke a rongyos, jó néhány mérettel nagyobb kabátot. – Örök hálám.

– Olyan ritkán érkeznek idegenek. – Arvid kicsit szégyenlős arccal mászott vissza az Aratechbe. – A Régiek mind egymás rokonai, de mi, akik az elmúlt tíz évben jöttünk ide, szívesen halljuk, hogy mennek a dolgok a Magban. Te tudsz mesélni valamit?

Luke tudott. Az elkövetkező másfél óra során, míg Arvid néhány remegő lángú kémiai lámpa fényénél küzdött az esti széllel a hajdani tengerfenék fölött, Marától, Hantól és Landótól hallott csempésztörténetekkel, illetve saját, Leia, Winter és Wedge a Felkelés során esett kalandjaival szórakoztatta a fiatalembert. Mindezt olyan hírekkel, pletykákkal és burkolt utalásokkal egészítette ki, melyekkel azt a benyomást kelthette, hogy ő maga egy kisstílű fenegyerek, aki úgy próbál megélni a zűrzavarban, hogy egyik oldal mellett sem kötelezi el magát – mint ahogy Han tette egykoron.

Arvidot teljesen lenyűgözték a történetek, mint ahogy Luke-ot is lenyűgözték volna tíz-tizenkét évvel vagy néhány élettel korábban.

A fiatal férfi többórás kitérőt tett, hogy segítsen rajta. Habár Luke fáradt volt, és inkább aludt vagy kérdezősködött volna erről a fényből és rideg üvegből álló kísérteties bolygóról, tudta, hogy tulajdonképpen a történetekkel fizeti meg Arvidnak a fáradozásait. Lesz még idő később is megtudni, amit meg kell tudnia, gondolta.

A sötétségben távoli fénylándzsa tört az ég felé.

– Mi a?…

– Az az ágyútelep lesz! – Arvid nekifeszítette lábát az egyik ballasztzsáknak, és teljes súlyával ránehezedett a kormányrúdra. – Elég nagy… a Kopár-csúcs fölött…

A sikló súlyosan leereszkedett, lámpáinak fénye forró szikrákat szórt az alattuk lévő kövekre. A teljes sötétség beálltával lecsendesedett a szél, és a hideg belemart Luke fülébe és fogaiba.

– Owen, ha megkérhetlek… Az ülés alatt találsz két karabélyt.

Luke előhalászott egy Seinar protonkarabélyt és egy tiszteletre méltó Merr-Sonn 4-est.

– Legyen a tiéd a proton – ajánlotta fel Arvid nagylelkűen, miközben előrenyomta a gázkart, és rémisztő sebességgel kezdtek elsuhanni mellettük a szétszórt sziklák. – A 4-es elég szeszélyes… jobb kézben lesz nálam.

– Hát… valószínűleg. – Luke szemügyre vette a Seinart. A régi fegyvert többször is javították, mint minden egyebet, amit eddig a bolygón látott, de egyetlen koszfolt sem éktelenkedett rajta, és a tára is tele volt. – Mi folyik itt? – A rendszertelen fényvillanások a talaj szintjére irányultak, nem az ég felé. Luke az egyik merevítőbe kapaszkodva felállt, s miközben a szél belekapott szürke pilótaruhájába, elméje kinyúlt a sötétségen keresztül a lüktető ragyogás felé.

Harag. Erőszak. Hatalmas, örvénylő kavargás az Erőben.

– Ez nem az a… talaj menti villámlás, amit láttam, igaz?

Arvid megrázta a fejét.

– Úgy néz ki, megtámadták a bázist.

Az ágyútelep négyszögletes, sötét építmény volt, melynek permakréta falai mintha beleolvadtak volna a hegyek fekete vállcsontjaiba. A lézersugarak fényénél Luke ki tudta venni a külső fal masszív, jellegtelen, a homokviharoktól érdes hengerét. Kaput, ajtót, ablakokat, lőréseket nem látott. A bázis felső részét, ahol az ágyú csillogó fekete torkolata az égre mutatott, kiugró platánfa rudak, palánkok és talán loakcserjék göcsörtös törzsei alkotta szabálytalan, tüskés paliszád övezte. A lándzsaként kimeredő karók mögött gyilokjárók, hidak és lőállások emelkedtek, lehetőséget teremtve a védőknek, hogy tüzet nyissanak a lentiekre. Az alkotmányt kis fények világították meg – lámpák, nátriumfáklyák és imittamott egy-egy hevenyészett szervizlámpa, melyek fényében Luke sötét alakokat látott elsuhanni az árnyékok között. Arvid talán száz méterre a falaktól megállította a siklót az ágyútelepnek helyt adó kicsi, négyszögletes völgy feletti hegygerincen. Onnan nézték, ahogy a támadók kis csapata ide-oda rohant az ívelt fal mentén, erős, tiszta protonkitörésekkel árasztva el a fenti védműveket.

– Na igen, Gerney Caslo. – Arvid a szeméhez emelte a nomád bolygók lakóinak elmaradhatatlan távcsövét, s azzal követte a lent harcoló alakokat. – Gerney az egyik legnagyobb vízkereskedő Hweg Shul környékén. Nélküle sohasem indítottuk volna újra be azokat a régi szivattyúállomásokat. A Régiek hagynák, hogy szétrohadjon az összes, kivéve persze azokat, amelyek a faluikban vannak. Látod azt a fehér hajú nőt? Ő Umolly Darm. Spookkristályokkal kereskedik, azzal a hosszú, zöldeslila fajtával, amely halmokban áll a hegyek mélyén. Valami bandzsa optikai berendezést készítenek belőlük, amelyektől állítólag jobban nőnek a virágok a K-osztályú napok bolygóin, vagy mit tudom én. Hweg Shulban dolgozik a bandájával… három emberrel, akik megkérik mindennek az árát, amit csak sikerül átjuttatniuk az ágyúk között.

Leeresztette a távcsövet. Láthatólag nem sietett csatlakozni a támadókhoz, bár Luke észrevette, hogy a Merr-Sonn 4-est úgy tette le, hogy bármelyik pillanatban felkaphassa.

– Őt kell majd megkérned, ha fel akarsz jutni egy hajóra – tört elő gyémántfelhőként a lehelete. – Őt, vagy magát Seti Ashgadot Hweg Shulban. Darm információt is tud szerezni a városi hivatalokból, ha esetleg arra lenne szükséged.

Lentről halk örömujjongás szállt feléjük. Egy kicsi, ránézésre fegyveres földművesekből és városlakókból álló csapat ugrált fel a fal elé állított terepsiklóra. Luke még a távcső nélkül is látta, hogy a gép aljára pótfelhajtótartályokat szereltek. A támadók bizonyára arra vártak, hogy elálljon az esti szél, hiszen másképp nemigen emelkedhettek volna fel a fal tetejéig az antigravitációs hajtóművekkel.

A gépen valamilyen primitív energiapajzs is lehetett, mivel a fentről érkező kövek és lándzsák gyanús állandósággal kerülték el. Az egyik kuporgó alak matatott valamit a lecsupaszított vezérlőpulton, és a sikló elkezdett felemelkedni a fal mentén.

Luke kíváncsi lett volna, ismerik-e annyira a védők az energiapajzsok működését, hogy leeresszenek valakit az emelkedő gép alá.

– Mit gondolsz, fel tudna kutatni nekem Darm asszony valakit, aki nemrég érkezett ide?

– Nem látom okát, hogy miért ne tudna. Az ideérkezők közül szinte mindenki megfordul Hweg Shulban.

A fenti kusza építményből leereszkedett egy kötél, a végén egy karcsú, kecses, piszkos karmazsinszín bőrruhába és egy régi rohamosztagos-páncél darabjaiba öltözött alakkal. Hanyag mozdulatokkal rúgta el magát újra és újra a permakréta faltól, távol a támadóktól, hogy a fal hajlata megóvja a lézersugaraktól. Csak egy tökéletes lövéssel lehetett volna eltalálni, arra pedig senki sem volt képes a siklón lévők közül. A kemény, fekete falról lepattanó lövések kormos csíkokat hagytak maguk után, törmelék azonban nem fröccsent szét. A Grissmathok tudták, miből érdemes építkezni.

A magányos védő pontosan a megfelelő pillanatban az egyik karja köré csavarta a kötelet, s a másik kezébe egy gránátfüzért fogva elrúgta magát a faltól. Hosszú, elnyújtott parabolapályát leírva, ingaszerűen a hevenyészett ostromemelvény alá lendült. A sikló utasai vadul tüzeltek a feléjük közeledő vérvörös alakra a sötétben, a gép korlátja azonban hamarosan bekerült a tűzvonalba.

Tökéletes volt az időzítés. A magányos védő felhajította a gránátfüzért a sikló alvázára, s a hozzáértő dobás nyomán a halálos küldemény rátekeredett a tartalék kiegyensúlyozó-rendszerre. A védő ezután ismét elrúgta magát a faltól, és visszalendült a biztonságot nyújtó sötétségbe. A védműveken lévő társai sebesen elkezdték felhúzni a kötelet. A sikló ereszkedni kezdett, egymást kergették a másodpercek – a legénység nyolc méter magasan feladta, kiugrott –, s a gép vörösen izzó repeszesőt szórva szét felrobbant.

A nyílt síkság felől reflektorok kutató fényei villantak fel a kavicson. Lándzsák és nyílhegyek csillantak meg a levegőben, vörös lézersugarak hasítottak az éjszakába, s tompán felugattak a kavicslövedékeket szóró puskák is. Luke kinyúlt az Erővel a sötétségbe, és a közeledő siklókon a támadókénál – akikről feltételezte, hogy a Jövevények közé tartoztak – is rongyosabb férfiakat és nőket pillantott meg, bár azok még így is jobban öltözöttek voltak, mint az ápolatlan, mocskos theranok.

Az újonnan érkezettek sokkal többen voltak, mint a másik két csapat közül bármelyik: jóval száz fölött lehetett a számuk. A Jövevények üvöltve, fegyvereiket rázva fordultak feléjük. A hideg, kristálytiszta éjszakai levegőben néhány káromkodás és átok ütötte meg Luke fülét. Mikor a két társaság találkozott, elhallgattak a lövések. A csata hatalmas verekedéssé változott, a férfiak és a nők botokkal, csavarkulcsokkal, kapákkal küzdöttek, lökdösődtek, haraptak, egymás hajába kapaszkodtak- ellenségek, gondolta Luke, de olyan ellenségek, akik tudják, hogy másnap talán ugyanabban a kocsmában isznak majd.

– Ezek lennének a Régiek? – találgatott, és Arvid keserűen bólintott.

– Eszement idióták – morogta a fiatal férfi. – Mi közük hozzá, hogy lehozunk néhány hajót vagy nem? Vagy ahhoz, hogy a termést szivattyúkra, feldolgozóegységekre és járművekre cseréljük? Ők éljenek állati sorban, ha ehhez van kedvük, de miért kellene nekünk is?

Utálkozva leereszkedett az ülésbe, megfordította a siklót, és elindult lefelé a hegygerincről. Talán azért, mert ez az ő bolygójuk, gondolta Luke.

A válla fölött hátranézve két alakot pillantott meg az ágyútelep védművei között sötéten az ég fényei elé tornyosulva: a karmazsinba öltözött karcsú harcost és egy fiatal, hosszú, varkocsba font hajú férfit. Mögöttük vékony, hidegzöld fénylándzsa tört a magasba a bázis legnagyobb ágyújából, hogy eltűnjön a mélységes éjszakában.

Egy pillanattal később újabb lövés követte a távoli hegyek közül. Fent, látszólag végtelen messzeségben fényes, tűhegynyi lobbanás villant fel.

– A Sith fattyai! – suttogta Arvid gyorsan hátrapillantva. – Valaki megpróbál leszállni.

A falak körül a támadók felhagytak a harccal és az átkozódással. Az őket hátba támadó Régiekkel együtt kis csoportokba tömörülve, füstfellegeket eregető sárkányokként nézték az eget. A bázis lézerágyúja újabb lövést adott le.

– Az egyiket elkapták – morogta Arvid a meredély lábánál lefékezve. – De nem mindenkit. Gerney tudni fogja, milyen áru érkezett és mennyiért.

Seti Ashgad hajója, gondolta Luke. A bázis elleni támadást kétségtelenül azért szervezték – ki tudja, hány más helyen még? –, hogy növeljék a populista vezető sikeres visszatérésének esélyeit.

A kis légköri robbanás után a korábbi támadók újult erővel kezdtek újra átkozódni, és ha céljukat vesztve is, de dühből verekedni. Arvid keserűen hallgatva tolta előre ismét a gázkart, Luke tekintete pedig visszatért a falon álló befont varkocsú férfihoz és a mellette lévő magas, karcsú alakhoz. Aztán a sziklák és a kristályoszlopok eltakarták előle az ágyútelepet.

Ahol az utolsó szétszórt sziklák átadták helyüket a csillagfényben fürdő tengerfenéknek, Arvid siklója utolérte a küzdő felek visszavonuló csapatait. A narancssárga, sárga vagy zöld kezeslábasokat viselő, fegyvereiket vállukra vető férfiak és nők a Peremvilágok telepeseinek jellegzetes képviselői voltak. Időnként Régiekkel teli terepsiklók húztak el mellettük, a Jövevények ilyenkor káromkodtak és az öklüket rázták, de újabb összecsapásokra nem került sor.

Az ágyúteleptől valamivel távolabb Luke egy sor mozdulatlan, Arvid Aratechjénél nem sokkal jobb állapotban lévő siklót pillantott meg. Ezekbe szálltak be a Jövevények.

– Te vagy az, Arvid? – kiáltott oda nekik egy férfi.

– Hol voltál, kölyök? – tette hozzá egy idős hölgy, aki egy kicsit Beru nénire emlékeztette Luke-ot napcserzette vonásaival és mindentudó tekintetével. – És honnan szedted azt a siklót? Elég rosszul néz ki.

– Az Owené, Gin néni – intett Arvid Luke felé. – Izé… egy kis kellemetlenségért cserébe vette el.

Gin néni odakanyarodott ütött-kopott siklójával az Arvidé mellé, majd lassan elmosolyodott, ahogy hozzáértő tekintete még a nátriumlámpák rebegő fényénél is felismerte a raklapra kötözött jármű valószínűsíthető eredetét.

– Nahát, tényleg? És egyébként mivel foglalkozol, Owen?

– Siklószerelő vagyok, útban Hweg Shul felé – dugta vissza Luke Arvid protonkarabélyát az ülés alá. – Arvid volt olyan kedves és felvett, mikor kifogyott az üzemanyagom. – Kesztyűs kezét a hóna alá fogta a hidegben.

– Owen velünk marad éjszakára, jó, Gin néni? – kérdezte a fiatal férfi annak az alkalmi barátságnak minden jelével, amit Luke soha nem tudott kimutatni saját testőrei felé. – Reggel majd beviszem Hweg Shulba.

– Jól hangzik – helyeselt Gin néni. – Feltéve, ha nem akar inkább itt maradni és nekünk dolgozni. Nem tudunk sokat fizetni – tette hozzá Luke-ra nézve –, de mivel teljes ellátást kapsz, megspórolhatsz egy kis pénzt a városi napokra. Elkelne a segítséged.

– Egy órája is elkelt volna! – mordult fel egy köpcös, lisztbe forgatott banthára emlékeztető szakállú férfi, miközben melléjük kanyarodott egy őskori SoroSuub robogóval.

Luke a siklók ugráló fénykörei mellett észrevette, hogy az alattuk elsuhanó talaj megváltozott. Először a levegő változása, a csípős szárazság enyhülése tűnt fel. A kavics helyét vékony, poros termőföld vette át, majd felbukkantak a terraformáló telepek ismerős, szívós növényei: a bolter, a sniglián és a mindenütt megtalálható balcrabbi. Az előttük lévő település homályos, szétszórt fényében egy sor zömök gombfa állt, azon túl pedig kipányvázott antigravitációs gömbök kísérteties árnyai lebegtek a legelőre kihajtott smoorok, brope-ok és majiák körében. A síkság csendje után nagyon hangosnak tűnt a blerdek morgása és a növényevők bőgése, illetve a mikketek zümmögése és az éji nafenek csattogó repülése.

Remek, gondolta Luke. Drochok és nafenek. Kíváncsi lett volna, létezik-e olyan bolygó a galaxisban, amelyre nem sikerült betelepedniük a rosszindulatú barna élősködőknek. A parányi kölykök általában az űrhajók csomagterében érkeztek új otthonukba, és felnőve szükségszerűen újabb és újabb védőoltáshullámot indítottak el, mivel mindig elkaptak valamilyen helyi betegséget, hogy aztán harapásaikkal a mutálódott változatát juttassák vissza a helyiekbe és az őslakos ökoszisztémába.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Luke őszintén. Kíváncsi volt, tulajdonképpen mekkora Ashgad hatalma.

A köpcös férfi dühösen legyintett.

– Egyszerűen elegünk lett, ez minden. Szóltak, hogy érkezik egy rakomány chip és droidalkatrész, és erre azok az anyaszomorító theranok le akarják lőni, mert valami varkocsos fejű Halló azt mondta nekik, hogy a droidok a természet ellen valók, vagy mi. A fenébe is, ha bajuk van a droidokkal, akkor bandie-kat fogunk behozni – elég erősek ahhoz, hogy elvégezzék a droidok munkáját, ha eleget kapnak enni, és épp csak annyi eszük van, hogy dolgozzanak, de ne okozzanak gondot. Úgy hallottam, az Antemeridianból olcsón be lehet szerezni őket.

– Ó, ugyan már, Gerney! – vágott a szavába Gin ingerülten. – Ha a Hallók nem szeretik a droidokat, akkor fogadni mernék, hogy a rabszolgákat sem fogják engedélyezni!

– A bandie-k nem rabszolgák! – csattant fel Gerney Caslo. – Ez olyan, mint a cu-pákat rabszolgának nevezni! Rosszabb vagy, mint a rokonom, Booldrum! A bandie-k úgy szaporodnak, mint a nyulak, úgy dolgoznak, mint a droidok, és nekik is jobb, ha valaki gondjukat viseli.

– Erről megoszlanak a vélemények.

– Ó, csak mert néhány vérző szívű nagyokos összeállított nekik valami intelligenciatesztet…

– A bandie-k értelmes lények – mondta Luke halkan. – Lehet, hogy nem lángelmék, de ehhez joguk van. Emberek között is találkoztam már olyannal, akit nem lehetne lángelmének nevezni. Mindenesetre jobbat érdemelnek a rabszolgaságnál.

– És te meg ki a fene vagy? – meredt rá dühösen Gerney a sikló ülésében nyugodtan ülő karcsú, borostás alakra. A hangja gúnyossá vált. – Megint valaki, aki előadást akar tartani a nyomorult galaxisban élő nyomorult értelmes lények nyomorult jogairól?

– Mindegy, nem ez a lényeg – vágott közbe Gin néni gyorsan. – A hegyek közül jöttél, zarándok? – nézett fel Luke-ra. – Ugye véletlenül sem találkoztál theranokkal? És nem láttad, készülnek-e valamire?

– Úgy érted, azon túl, hogy a ragasztószalag kivételével mindent leszedjenek a hajómról? – vigyorodott el Luke, megértve az asszony próbálkozását a veszekedés megelőzésére. Viszonozta a vigyort. Az ezüstszínű ragasztószalag állandó viccek forrása volt a telepesek között, akárcsak hajdan a Lázadók körében: mindent az tartott össze, a háztartási gépektől kezdve egészen – állítólag – a coruscanti Császári Palotáig.

– Nem, komolyan – manőverezett óvatosan Caslo robogója mellé az Arvid által Umolly Darmként azonosított nő. Alacsony, jó alakú termetének csinosságát a hanyagul a vállára vetett ionágyú sem tudta elrontani. Olyan izmai lehetnek, mint egy rankornak, gondolta Luke. – Körülbelül hat órával a támadás előtt volt egy… nem tudom, micsoda. Hallottam már a Régiek meséit az Erő-viharokról… talán most is ez történt. A leghátborzongatóbb dolog, amit valaha láttam. A szerszámok lerepültek a munkaasztalról, és úgy kavarogtak a műhelyben, mintha forgószél kapta volna fel őket. A kristálydobozok felemelkedtek és leugrottak a polcokról. Az utca végi bolt úgy nézett ki, mintha valaki átment volna rajta egy buldózerrel. Tinnin Droo és Nap Socker a kohójuknál dolgoztak… azt mondják, úgy pattant fel, mintha élőlény lenne… Socker annyira megégett, hogy talán nem is éri meg a reggelt.

Gondterhelten, dühösen ráncolta kék szemét.

– Már sokszor hallottam, hogy a Hallóknak különleges képességeik vannak. De ilyesmit még soha nem láttam, soha. A Régiek szerint egy-két száz évvel ezelőtt rendszeresek voltak az ilyen Erő-viharok.

– A Régiek! – horkant fel Gerney Caslo. – Azt is mondják, hogy a Gyógyítóik bármiből ki tudják gyógyítani az embert, a váltóláztól kezdve a lábtörésig… csak ráteszik a kezüket, és kész. – Ismét végigmérte Luke-ot. – Hol találkoztál ezekkel a theranokkal, barátom? És mire készültek?

Luke megrázta a fejét.

– Lándzsákkal és kavicspuskákkal támadtak rám, mikor lezuhant a hajóm, ez minden – válaszolta. – Sikerült meglépnem.

Hat órával az ágyútelep elleni támadás előtt.

Pontosan akkor, mikor az Erő segítségével megmenekült.

Tudtam. Az Erő mindent átható jelenléte, rettenetes intenzitása, amint szélként körüljárja, szinte átitatva még a levegőt is…

Ő okozta az Erő-vihart.

Eszébe jutottak Yoda szavai, s a karját markoló göcsörtös zöld ujjak. Neked érezni kell. Érezni az áramlását. Érezni az Erőt magad körül. Itt, itt, kettőnk között, meg a között a fa és a szikla között. Igen, ott van mindenütt.

Az idős Jedi észrevette volna. Callista is észrevette volna. Luke azt hitte, képes lesz az Erő segítségével követni a lány nyomait, de most már nem mert volna megesküdni rá. Nem tudta, képes lenne-e bárkit, bármit nyomon követni ezen a bolygón, ahol az Erő vakító villámlás fényével sugárzott elméjébe.

– Hát ami történt, megtörtént – jegyezte meg Gin filozofikusan. – A beszéd már nem sokat segít.

– Az segítene, ha betörnénk pár koponyát! – acsarkodott Caslo, és arrébb húzódott a robogóval. Az Aratech lámpáinak kékesfehér ragyogása megcsillant lézerkarabélya csillogó fekete burkolatán. – Ajánlom nekik, hogy ezentúl jobban vigyázzanak magukra! Ha Ashgad visszajön arról a találkozóról…

– Gerneynek mindig is a szája volt a legnagyobb testrésze – magyarázta Gin, miközben elkanyarodott a siklójával, hogy kikerülje egy ház méretű antigravitációs gömb rögzítőpányváját. Az alkotmányról sötét indák lógtak le, melyeket kis felhőkként vettek körül a rajtuk virágzó vékony nisemiaszálak.

Most már közel jártak a Rubin-szurdok fényeihez. Mindenfelé a várost ellátó szántóföldek terültek el. A satnya bott és smoor sötét foltokban állt a Régiek farmjainak durva, vékony rétegű termőföldjén, a Jövevények kényesebb, jobban termő növényeit pedig tüskés branswed és topatotornyok védték a talaj élősködőitől és betegségeitől. Az antigravitációs gömbök jobban beváltak, de Luke gyanította, hogy annyival drágábbak is. Az összes gömb a magasban lebegett, ahogy pányváik kinyúltak a szél csillapodtával.

– A rokonai viszont rendes népek. Annak a bizonyos Booldrumnak van a legnagyobb könyvtára Hweg Shulban… még Ashgad úrénál is nagyobb. Egyébként még áll az ajánlatom, hogy egy darabig dolgozz nekem.

– Köszönöm, de nem tehetem – rázta meg a fejét Luke. – Ha Darm asszony tud segíteni egy barátom felkutatásában, aki talán járt Hweg Shulban, akkor oda kell mennem.

– Ahogy akarod. – Gin a várost jelző két fénycsoport felé bökött az állával: a Jövevények magas gombfa oszlopokra épített házainak rendezett soraira, illetve a Régiek szerényebb, szabálytalanul elhelyezkedő kunyhóira. – Van otthon egy kis sültem és söröm, ha esetleg nem akartok a többi léhűtővel a Virágzó Bottba menni, és azon keseregni, hogy micsoda paradicsomot lehetne csinálni ebből a helyből, ha kereskedhetnénk. Tudod, sohasem lesz itt paradicsom, akármilyen nagy emberekkel is tárgyal Seti Ashgad. Az ember sehol sem találja meg a paradicsomot – pillantott ismét Luke-ra –, ha nincs béke és nyugalom a szívében.

Azzal nagy ívben elkanyarodott a fényesen kivilágított, magasan álló Jövevény-házak felé.

Igaza van, természetesen, gondolta Luke. Azt azonban nem hitte volna, hogy Gin véleményét osztotta volna a Jövevények többsége – vagy hogy osztaniuk kellett volna. Joguk volt kényelemben élni, megfelelő orvosi ellátás mellett felnevelni gyerekeiket, és elkerülni a stagnáló gazdaság, illetve a primitív mezőgazdasági munka fogcsikorgató, embertelen munkáját.

A Jövevények azonban kisebbségben voltak egy olyan bolygón, melynek többsége nem akarta, hogy világuk csatlakozzon a Köztársasághoz. Seti Ashgad semmi olyat nem tud mondani a Köztársaság képviselőinek, ami ezen változtatna.

Viszont míg siklóikat ócskavasból rakták össze, ruhájuk pedig ócska, toldozott-foldozott volt, addig valaki gondosan ügyelt rá – vette észre Luke –, hogy mindegyiküket legmodernebb sugárvetőkkel, karabélyokkal és ionágyúkkal szerelje fel.

ÜZENET – 77532 – CCNP-XTTN-5057943,QQ7-től RRNPXXY79-nek. REJTJELKÓD: 9. LEIA ORGANA SOLO EXCL. SÜRGŐS. AZONNALI VÁLASZT.

ÜZENET – 77539 – CCNP-XTTN-5057943,QQ7-től RRNPXXY79-nek. REJTJELKÓD: 9. LEIA ORGANA SOLO EXCL. SÜRGŐS. AZONNALI VÁLASZT.

ÜZENET – 77601 – CCNP-XTTN-5057943,QQ7-től RRNPXXY79-nek. REJTJELKÓD: 9. LEIA ORGANA SOLO EXCL. SÜRGŐS. AZONNALI VÁLASZT.

ÜZENET – 77610 – CCNP-XTTN-5057943,QQ7-től RRNPXXY79-nek. REJTJELKÓD: 9. LEIA ORGANA SOLO EXCL. ÉLETBE VÁGÓ. AZONNALI VÁLASZT.

– Hogy az a… – állította vissza Han Solo a komot az üzenetlista elejére, és futott végig még egyszer a listán. Tizenkét 9-es rejtjelkód. Az elsőbe bele is nézett, pedig tudta, hogy a képernyőn csak érthetetlen zagyvaság fog feltűnni. Jól gondolta.

– Hol van Aranypofa, mikor szükség lenne rá?

A terasz másik végében Csubakka kérdően felmordult.

– Semmi. – Solo újra végignézte a listát, mintha ettől megjelenne az üzenet és az állna benne: NE AGGÓDJ, 50 ÓRÁT KÉSÜNK, MERT AZ EGÉSZ DIPLOMÁCIAI KÜLDÖTTSÉG MEGÁLLT A CYBLOC XII-N, HOGY VEGYEK EGY PÁR CIPŐT. NEMSOKÁRA OTTHON LESZEK. SZERETLEK, L.

Álmomban, gondolta Han.

Rápillantott a kronométerre. Néhány órával múlt dél, de a Hesperidium üdülőhold ragyogó, párás napsütése már kezdte elveszíteni erejét. A sötét levelű, neonfényű arany- és skarlátszínű gyümölcsöktől roskadozó fákon túl az ég jellegzetes levendulaszínébe fakult, s a fényesebb csillagok még jobban kiemelték a sötét körvonalakat.

Most már semmiképpen nem ámíthatta tovább magát. Még ha az Ashgaddal való találkozás lehető legrosszabb kimenetelét, egy a Coruscantra tett vészkitérő lehetőségét, egy váratlan tanácsülést és Q-Varx szenátor racionalista szólamokkal megtűzdelt beszédét vette is számításba – pedig Leia ebben az esetben is üzenhetett volna – Leia késett.

Méghozzá sokat.

Csubakka kikászálódott a teraszon lévő medencéből, és minden irányba vízcseppeket szórva megrázta magát. Mögötte, a valósághűre tervezett sziklák között Winter és az ikrek halakat megszégyenítő ügyességgel cikáztak a langyos vízben, míg Anakin komoly képpel paskolgatta védőbuboréka rózsaszínen izzó falát. Jaina mostanában beleszeretett a kötésbe és fonásba, s próbálkozásainak eredményeképpen a vuki sörényét elszórt fonatok díszítették. Csubakka víztől csöpögve odaballagott Hanhoz. Kérdezett valamit, de halkan, mivel az ikrek majdnem olyan jól értették a mordulásait, mint apjuk.

– Nem tehetem – válaszolta Han fojtott hangon. – Ez is része volt a tervnek. Mindenki úgy tudja, hogy Leia itt van velünk, nem pedig a Meridian szektor közepén tárgyal egy olyan alakkal, aki még csak nem is választott képviselője a bolygójának.

Csubakka torkából újabb kérdő morgás szakadt föl. Félrehajtotta a fejét, kék szeme aggodalmasan csillogott kiugró szemöldökcsontja alatt.

– És ugyan mit mondhatna Ackbar? – tárta szét a kezét Han. – Ha tudna valamit, már felhívott volna. Most, hogy információk szivárognak ki a Tanácsból és a Racionalisták meg az Érző Lények Jogaiért Párt készek bármikor kettészakítani a Tanácsot, ő sem használhatja a hivatalos csatornákat.

A vuki mennydörögve felmordult.

– Tudom! – Han ökölbe szorított keze meglepő visszafogottsággal – lassan, lágyan – sújtott le a mellette álló asztal üveglapjára.

A kis villát, ahol hajdan Palpatine császár ágyasai laktak – s melyet az Új Köztársaság több másikkal együtt megtartott, hogy ott szállásolja el azokat a diplomatákat, akiket valamiért le akart nyűgözni –, alaposan átfésülték lehallgatóberendezések után, mielőtt Leia és családja beköltözött volna a Coruscant kétségtelenül legszebb holdján eltöltendő színlelt vakáció ürügyén, Han mégis jobb szeretett a teraszon beszélgetni. A mohás sziklák között csörgedező patakok hangja és a fütyülővirágok halk éneke még a nagy hatótávolságú érzékelőket is összezavarta volna.

– Hallgatnia kellett volna Callistára! – suttogta. – Hallgatnia kellett volna!

A szíve mélyén persze tudta, hogy Leia nem hallgathatott a figyelmeztetésre. A Racionalista Párt túl sok hónapot töltött az Ashgaddal való titkos találkozó megszervezésével – és túl nagy befolyással bírt mind az Új Köztársaságban, mind a Birodalom különböző maradványaiban – ahhoz, hogy egy névtelen üzenet miatt lefújják a dolgot. Másfelől Q-Varx kalamári szenátor, a párt vezetője vízzel borított szülőbolygóján rámutatott, hogy a Nam Chorios-i Jövevény kisebbség esete precedensül szolgálhat a bolygószintű önkormányzat körüli vitákban, illetve miszerint bár Getelles moff semmiképpen sem volt abban a helyzetben, hogy nyílt támadást intézzen az Antemeridian szektor köztársasági flottája ellen, dőreség lett volna abban bízni, hogy valahogyan nem tudja majd a saját előnyére fordítani a Nam Chorios egyes lakóinak elégedetlenségét.

Ez a baj a hatalommal, gondolta Han.

Még mielőtt kapcsolatba került volna a tulajdonképpeni hatalommal, rájött, hogy azok, akik uralkodni akarnak a galaxis fölött – vagy akár a Duroon valamelyik toldozott-foldozott hajóvárosa fölött –, nos, azok idióták. Ahogy arra Lando Calrissian is rájött a Bespinen, a hatalom megköti az ember kezét, és az nem hallgathat az ösztöneire, nem dönthet a pillanat hevében.

Mikor Leia megkapta Callista üzenetét, csak annyit tehetett, hogy megkockáztatva a szörnyű botrányt, noghri testőreit is magával vitte a találkozóra. Minden más óvintézkedést, amit meg lehetett tenni, már megtettek.

El kellett volna menekülnie. Han újra megérintette a billentyűzetet, és végignézte a 9-es rejtjelkódok időközben tizenötre szaporodott listáját.

Lelki szemei előtt feltűnt Luke szerelmének arca – a lágy, ovális vonások, az erős áll, a telt, határozott ajak, s az egyszerre öreg és ártatlan, esőszínű szempár. A rekedtes, kamasz fiúéra emlékeztető alt hang és a hosszú csontú test esetlen kecsessége.

Már majdnem egy éve, hogy eltűnt. Tudta, hogy Luke a keresésére fog indulni, gondolta Han. Nehéz lesz a nyomára bukkannia.

Mindezt Leia is tudta.

És mégis felszállt a Borealisra.

Han nem volt biztos abban, hogy benne is megvan ez a fajta bátorság.

– El kellett volna menekülnie! – mondta ki hangosan. A képernyő ismét felvillant. Újabb 9-es rejtjelkód, ez alkalommal a Coruscantról. Hosszú, hosszú üzenet, ráadásul a nagyon-nagyon sürgős jelentéssel bíró lila betűkkel. Ugyanakkor egy zöld lámpa villant fel a teraszról a házba vezető, különös faragványokkal díszített, mohlepte kőajtón. Az egyik dombormű elfordult a tengelye körül, és a nyílásban felbukkant egy ízeit lábú, kerek TT-8L droid.

A kék üvegből készült optikai érzékelő bronzhéja megvillant, ahogy a droid felmérte, kik tartózkodnak a teraszon.

– Két látogató várakozik az előcsarnokban, Solo kapitány – közölte kellemes hangon. – Nem hajlandóak felfedni a személyazonosságukat. Kívánja beengedni őket, vagy előbb vetne rájuk egy pillantást?

– Küldd be őket! – Han utál a vendégei után kémkedni. Csubi és ő valószínűleg még akkor is elboldogulnának a helyzettel, ha a látogatói azonnal tüzet nyitnának rájuk, amint belépnek az ajtón.

– Örömmel, kapitány.

Csubi morgott valamit és megrázta a sörényét. Ő is legalább annyira utálta a leselkedést, mint Han, a szószátyár droidokat pedig még jobban, ha lehetséges.

– Hát igen! – nevetett fel Han egyetértően. – Szinte látni lehet, amint a kis diódái felszikráznak az örömtől, igaz?

A nevetés azonban lehervadt az arcáról, mikor egy másodperccel később ismét feltárult az ajtó, és megpillantotta látogatóit.

Valahogy nagyon rossz érzése támadt az egésztől.

– Lám, lám! – A zsilip ajtaja félrecsúszott. – Szóval mi is itt a helyzet?

Szi Thripio, aki szinte eksztatikus örömében karját előrenyújtva sietett az érkező üdvözlésére, hátrahőkölt a kérdés hallatán.

– Mint azt korábban már ecseteltem – kezdte újra –, ez egy felderítőhajó, mely egy… katasztrófát követően a Cybloc XII-n lévő flottatámaszpont felé igyekszik. – Miközben beszélt, alaposan szemügyre vette az ajtóban álló széles vállú, szőke, sebhelyes ajkú férfit, aki fél órával korábban Bortrek kapitányként, a Pure Sabacc tulajdonosaként azonosította magát a komon keresztül.

– A pilótánk sajnálatos módon elhalálozott… – indult el Bortrek kapitány nyomában a híd felé. Az előtte haladó fiatal férfi elgondolkodva nézelődött, s közben halkan fütyörészett.

– Ő volt az egyetlen ember a fedélzeten? – állt meg Bortrek a kis laboratórium ajtajában, ahol Marcopius sztázisdobozba zárt holtteste feküdt.

– Természetesen. Ha lett volna más, aki leszáll a hajóval a Durrenre, akkor…

– Hogyan halt meg? Valami fertőzés?

– Szerintem igen, uram, de megnyugtatom, a sztázisdoboz tökéletes biológiai szigeteléssel rendelkezik. – Bár programozása szigorúan előírta, hogy ne formáljon egyéni véleményt egyetlen emberről sem, Thripiónak a férfiról önkéntelenül is a fiatal Solo kapitány jutott az eszébe, abból az időből, mikor először találkozott vele Luke gazda társaságában. Ez az illető viszont még nála is hányavetibbnek tűnt, még határozottabb léptekkel járt, öltözéke pedig Thripio meglátása szerint egyszerre volt hivalkodó és kissé ízléstelen. – A legénység nyolcvan százaléka elhalálozott, mire… De uram, mit művel?

– Miért, szerinted mit művelek? – kérdezte Bortrek kapitány ingerülten, miközben kitépte a sztázisdoboz csatlakozóit a falból. – Segíts odavinni a másik zsiliphez, Aranyoskám… oda, te hülye ócskavasrakás! Antigravitációs emelőt!

Thripio – programozásának megfelelően – automatikusan kiegészítette a mondatot és a gesztust a “Hozd ide azt az antigravitációs emelőt!” jelentésre. Önkéntelenül is összehasonlította a férfi hangnemét Luke gazda és őexcellenciája udvarias, lényegtelen nyelvtani elemeket – például kérem és köszönöm – használó beszédstílusával – nem mintha az ő kategóriájába tartozó protokolldroidok sértésnek vették volna, ha valaki ócskavasrakásnak nevezi, vagy a teljesen helytelen hülye jelzővel illeti őket. Thripio nagyon jól tudta, hogy nem hülye.

Azonban ellentmondott volna a programozásnak, hogy kijavítsa a férfi erősen pontatlan becslését szellemi képességeiről, mint ahogy az is, hogy ne segítsen neki ráerősíteni az antigravitációs emelőt a sztázisdobozra, ami Bortrek azon nyilvánvaló szándékát tükrözte, hogy Marcopius földi maradványait a kinti űrbe lökje. Bortrek kapitány ugyanis ember volt.

Így aztán Thripio megtartotta magának az észrevételeit, és segített a kapitánynak betuszkolni a dobozt a kisebbik zsilipbe. Marcopius őexcellenciája hűséges követője, jó pilóta és amennyire Thripio meg tudta ítélni, csodálatra méltó fiatalember volt. Habár a droid személy szerint nem értette, miért ne lehetne az emberi maradványokat kilökni, elégetni, vagy ami azt illeti, vészhelyzetben megfőzni és elfogyasztani (feltéve, hogy előtte meggyőződtek róla, hogy nem tartalmaz ártalmas baktériumokat, és lehetőség szerint esztétikusan elkészítették), tisztában volt vele, hogy sem őexcellenciája, sem Marcopius családja, sem maga az elhunyt nem tartotta volna ezt az eljárást tiszteletteljesnek. És mivel a protokoll alapkövét a tisztelet és a szokások alkották, Thripio mélyen megbántva érezte magát.

Ám korántsem olyan mélyen, mint nem sokkal később.

– Szép kis hajó – jegyezte meg Bortrek, elfordulva a zsiliptől, melynek még ki sem nyílt a külső ajtaja.

– A társam információi szerint ez egy rövid távú mélyűri utazásokra tervezett csúcskategóriás felderítőhajó, melyet korlátozott teljesítményű hiperhajtóművel is felszereltek – felelte Thripio segítőkészen. – Tíz egész kettes hajtóművei vannak, térfogata háromezer-ötszáz köbméter.

– Na mi van – morogta Bortrek –, csak nem rám akarod sózni? – Elhúzta a kezét a folyosóról nyíló egyik szervizajtó előtt, és elismerően bólintott a sebesség láttán, amellyel az kinyílt. – Hát az öreg Sabacckal össze sem lehet hasonlítani. Kár, hogy nem nagyobb.

Thripio, aki látta, hogyan manőverezett a nagy, ütött-kopott Y164 teherhajó a felderítő dokkja mellé, hajlott rá, hogy egyetértsen, bár tudta, ismeretei a témában eléggé korlátozottak. Artu érzékelőit a Sabacc felé fordítva megerősítette a véleményét: a másik hajó energiakibocsátása sokkal alacsonyabb volt, és noha láthatólag nagy hatótávolságú hipertéri járműnek készült, úgy tűnt, a fordulékonysága is kívánnivalókat hagy maga után.

– A hajó hajtóművei súlyos sérüléseket szenvedtek az utolsó csata nyomán visszamaradt törmelékdarabokkal való ütközések során – folytatta Thripio továbbra is Bortrek nyomában loholva, ahogy a férfi körbejárta a kis hajót, életre keltve a műszereket, megtapogatva a falakat, be-benézve egy-egy szervizajtón. – Életbe vágóan fontos, hogy én és a társam eljussunk a Cybloc XII flottatámaszpontjára. Habár hivatalos kötelezettséget nem áll módomban vállalni, biztosíthatom, hogy nagy valószínűséggel jutalomban részesül, miután szerencsésen megérkeztünk a Coruscantra.

Bortrek megállt a híd közepén, és végigmérte Thripiót, illetve a még mindig a navigációs számítógépbe csatlakozott, a környező képernyőkön felvillanó információkat egyenesen gépi agyába szívó Artu Detut. Bár, ahogy azt Thripio említette, a felderítőhajó irányítórendszere megsérült a törmelékkel való összeütközés során – s ezzel szinte elkerülhetetlenül a bolygóközi sodródás sorsára ítélte volna őket, ha Bortrek nem veszi a vészjelzésüket –, a kom-vonalak még működtek.

– Te jó ég! – kiáltott fel Thripio a kis droid legújabb, füttyökkel és csipogással közölt információi hallatán.

– Mit mond? – mérte fel Bortrek hozzáértő szemmel a kiégett konzolokat.

– Zavargásokat jelentettek az Ampliquenen és a Galqueken, illetve Artu szerint a durreni bázison is kitört a járvány. Ez szörnyű!

– Méghozzá olyan szörnyű, hogy én már el is tűntem innen, Aranyoskám! – Bortrek odalépett Artuhoz, és elgondolkodva megkopogtatta a kis droid kupolás fejét. – Melyik sorozatba való ez az R2-es, Aranyoskám? A D-be?

– Igen, a D-be. Kitűnő, rendkívül sokoldalú modell, bár néha kissé szeszélyes. A puszta asztromechanikai és navigációs feladatok terén a legjobbat nyújtja az R2-es típus, különösen a D modell… legalábbis így hallottam.

Bortrek letérdelt, felpattintotta Artu hátsó burkolatát, és benyúlt egy csipesszel, amelyet hüllőbőr kabátja zsebéből halászott elő.

– Szóval úgy hallottad, mi? – Artu kurtán felvisított, majd kihúzta adatcsatlakozóját az aljzatból. – Tudod, Aranyoskám, én is úgy hallottam. Úgyhogy megmondom, mi lesz. Most szépen fogjátok magatokat, átmentek a Sabacc hídjára, és ott megvártok engem. Nemsokára jövök én is.

– Tudod, rendkívül szerencsések vagyunk – állapította meg Thripio, miközben áthaladtak Artuval a két hajót összekötő szűk járaton. – A kereskedelem leállása, a lázadás és most a járvány miatt jó ideig nem fognak hipertéri hajók felszállni a Durrenről. A Meridian szektor igen ritkán lakott, és kiesik a fő kereskedelmi útvonalakból. Évekig… sőt évszázadokig sodródhattunk volna, míg ránk talál valaki. Ki tudja, mi történt volna addigra őexcellenciájával.

Artu nem méltatta válaszra. Thripio sejtette, hogy Bortrek kapitány kiiktatta a motivátora egyik részét bölcs előrelátással, talán. Artu néha teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett, és esetleg nem akart volna eljönni a teljesen használhatatlan felderítőhajóról.

– Amint megérkezünk a Cybloc XII-re, értesítjük a hatóságokat őexcellenciája hollétéről. Kétlem, hogy biztonságos lenne erről a hajóról lebonyolítani egy hívást, vagy egyáltalán beavatni Bortrek kapitányt. Bár hálás vagyok, amiért megmentett minket, sohasem lehet tudni, pontosan kihez is hűséges egy ember. Az viszont szinte biztos, hogy a tanúvallomásunk alapján a Tanács majd bőkezűen megjutalmazza a fáradozását…

Hangja, spekulációit befejezetlenül hagyva, elakadt, ahogy beléptek a Pure Sabacc zsilipjéből a központi raktárhelyiségbe. A falak mentén hevenyészve elhelyezett ládák álltak – az egyik nyitottban kötvényeket és tekintélyes mennyiségű aranyérmét pillantottak meg. Egy másikat dugig raktak platinával és electrummal, s Thripio a tárgyak alakjában azonnal felismerte a Durrenen jelenleg létező vallások némelyikének jellegzetes, szent formáit. Az ereklyetartókat, kegytárgyakat, drágakövekkel díszített imamalmokat ragasztószalaggal összefogva gyömöszölték be a ládába. Az egyszerűen nem tárolható tárgyak – a megmunkálásuk és anyaguk miatt nyilvánvalóan értékes szobrok és bútorok – a sarkokban álltak durván összekötözött drága, áttört bársony és stohlprém ruhák, illetve láthatóan érmékkel megtömött zsákok társaságában.

– Te jó ég! – kiáltott fel Thripio meglepetten. – Az arany és a platina piaci ára alapján több millió kreditnyi érték van csak ebben a raktárban! Mit kezdhet egy ilyen ember, mint Bortrek kapitány – aki láthatólag nem tartozik a legtehetősebb osztályokba, ráadásul nem is a Durrenről származik – ekkora gazdagsággal?

– Megőrzőm, barátom.

Thripio megfordult, Artu pedig a zsilipből kilépő, sebhelyes ajkú férfi felé fordította érzékelőit. Bortrek egy hatalmas műanyag dobozt cipelt magával, amely korábban valamelyik konzol burkolatául szolgálhatott, most azonban alkatrészekkel és vezetékekkel volt tele. Az egyik kezében egy fekete távvezérlőt szorongatott.

– Megőrzi, uram?

A férfi lassan elvigyorodott, egy a közös ragadozóőstől a fejlettség alacsonyabb fokára eljutott félintelligens fajt juttatva a képzeletgazdag Thripio eszébe.

– A sietősen távozott tulajdonosok és… hm… az örököseik számára. A Durrenen lázadás tört ki. Vidéken partizánok bukkantak fel, az utcákon zavargások vannak. Sok házat felégettek, sokan elmenekültek, mielőtt még rosszabbra fordulnának a dolgok. Néhányan úgy gondolták, nem árt kiüríteni a szekrényeiket és megszabadulni a felesleges, elfekvő arany- és platinakészleteiktől. Hé, te!

Artura mutatott a távvezérlővel.

– A kikötői hatóságokkal történt apró félreértés miatt kiégett a navigációs számítógépem, hogy a himlő rágja szét a szívüket! Szükségem lesz a segítségedre.

Artu habozva felvisított, mire Bortrek felé fordította a távvezérlőt, Thripio pedig szigorúan megfeddte:

– Artu, viselkedj! Ennyit igazán megtehetünk Bortrek kapitányért, ha már lesz olyan kedves, és elvisz minket a Cybloc XII-re!

Az asztromechanikai egység a kerekein dülöngélt, Bortrek kapitány azonban láthatólag kiiktatta a motivátora felsőbb szintjeit. Artu egy utolsó, kétségbeesett sikoly után követte a férfit.

– Bortrek kapitány, életbe vágóan fontos, hogy amint odaérünk a Cybloc XII-re, azonnal kapcsolatba lépjünk Ackbar admirálissal vagy a Köztársaság flottájával… – indult utánuk Thripio.

A bezáródó ajtó majdnem orrba vágta. Ezután hosszú ideig azzal szórakoztatta magát, hogy felbecsülte a raktár tartalmának értékét. A végeredmény huszonhárom és huszonnyolcmillió kredit közé esett – a bizonytalanságot a szektorban történt zavargások miatti infláció és a durreni műtárgyak ingadozó ára okozta. Valamivel később meghallotta a két hajót összekötő alagút visszahúzásával együtt járó, kaparászó hangot. A raktár ajtaja melletti adattáblán érdeklődve – nagyon egyszerű bináris nyelven lehetett kérdéseket feltenni rajta – Thripio megbizonyosodott róla, hogy a Pure Sabacc útra készült.

Ez elég érdekes – jegyezte meg magában. – Úgy emlékszem, Bortrek kapitány egyértelműen azt mondta, hogy a navigációs számítógépe nem működik.

Újabb kérdéseket intézett a központi számítógépmaghoz, melyek átkerülvén a szabványos kódokra arra késztették a szerkezetet, hogy egyetlen nagy sebességű adatfolyamban közöljön mindent, amit csak a hajóról tudott. Thripio néhány másodperc alatt letöltötte az anyagot ideiglenes memóriájából a rendszermemóriába. Mikor végzett, olyan dühös lett, amilyen dühös egy protokolldroid egyáltalán lehetett.

– Hiszen ez a pálya meg sem közelíti a Cybloc XII-t! – kiáltott fel. – Ez az ember tolvaj! El vagyunk lopva!

– Az egész küldöttség eltűnt. – Mon Mothma, a Felkelés lelke, a Köztársaság korábbi államfője a kandalló félkör alakú vasrácsa elé tartotta sorvadó kezeit. A lángok borostyánszínű fényfonalakkal vették körül ujjait.

Han Solo kissé zavarban érezte magát, pedig az elmúlt évek során közeli ismeretségbe került a magas, gyönyörű nővel. A képe minden, a Lázadás győzelméről és a Birodalom bukásáról írt műben szerepelt. Olyan volt, mintha egy ősi legenda istenével üldögélt volna a tűz előtt, vagy az utolsó szezonban hétszáz pontot szerzett Rip “Vasöklű” Calkinnel futott volna össze a helyi smashballpálya zuhanyozójában.

– Eltűnt? – Fájdalmas, bénító hideg hasított a mellkasába.

A gyerekeket Winter visszavitte a lakosztályukba, a hosszú lépcsősor tetején lévő, indákkal befutott toronyszobába. A kis szalonra félhomály borult, a diszkrét falifülkékben elhelyezett lámpák meleg, csak az éghető anyaggal táplált lángra jellemzően vibráló fénymintákat vetettek a festett mennyezetre. A kandalló fehér homokján heverő szén- és fadarabok fölött táncoló tűz igazi volt, bár egy rejtett gázcső táplálta. Hannak hirtelen metsző élességgel villant elméjébe a kép, ahogy Leiával a kandalló előtti fehér stohlprémen szeretkeztek az indulást megelőző utolsó éjszakán.

– Természetesen igyekszünk minél tovább titokban tartani a hírt. – Mon Mothma kihúzta magát, átható tekintetű, sötét szemében megcsillant a tűz fénye. Sokkal jobban nézett ki, mint legutóbb a kórházban, újabb baktaterápiával felvéve a küzdelmet a korábbi mérgezési kísérlet izomsorvasztó hatása ellen. És sokkal-sokkal jobban, mint az a nő, akit évekkel azelőtt a Lázadók flottájának valamelyik ideiglenes bázisán megismert. Mindig is komor, halálos tekintete volt, bőre már ráncosodott állkapcsán és csuklóján. A Palpatine elleni harc veszteségei és szörnyűségei alatt sötét haja a mérgezés után szürkülni kezdett, mostanra pedig teljesen megőszült. Ha nem a nyilvánosság előtt mutatkozott, még mindig két mankóval járt. Gyönyörű volt.

– A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy Rieekan államminiszter súlyosan megbetegedett. Eleinte attól tartottunk, hogy a Meridian szektorból jelentett járványt kapta el, de…

– Miféle járványt? – követelte Han, és ismét beléhasított a jeges fájdalom. Leia…!

– A jelentések túl hiányosak ahhoz, hogy biztosat mondhassunk – felelte a nő olyan hangnemben, ami elárulta Hannak, hogy igenis tudna biztosat mondani. – Amikor a durreni bázison is kitört, először mérgezésre gyanakodtak, de ezt semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Mint ahogy a betegséget sem… Nincs semmi. A férfiak és a nők egyszerűen csak meghalnak. Orvosokat sem tudunk küldeni a Durrenen folyó zavargások miatt. A helyi lázadók ostrom alá vették a bázist…

– Ostrom alá? – vonta föl a szemöldökét hitetlenkedve Han. – És a két cirkáló?

– A cirkálók elmentek… az Ampliquen elleni támadást vizsgálják, amelyet vagy kalózok követtek el, vagy a budpockiak. Nincs hír róluk. Mint ahogy Leia zászlóshajójáról vagy a kíséretéről sem. Közölték, hogy a találkozó “elfogadhatóan” zajlott, majd a kijelölt ugrásponton beléptek a hiperűrbe.

A ház órájának engedelmeskedve bedöcögött egy R10-es, egy pohár kakaót hozva Mon Mothmának és egy sört Hannak. Mint minden egyebet a házban, a kis droidot is úgy tervezték, hogy ne törje meg a míves, kézi faragású fa- és a patinás, zöldes rézberendezés vidékies hangulatát. Ha még mindig a Császáré lenne a palota, gondolta Han, valószínűleg szintidroidokkal cserélné le az R10-est, amelyeket a reklámok szerint bármilyen ismert intelligens vagy félintelligens életforma alakjában meg lehetett rendelni. Han nem volt biztos benne, hogy jól erezné magát szintidroidokkal körülvéve – nem mintha Leia fizetéséből valaha is megengedhették volna maguknak ezt a luxust.

– Utánanéztek már, lehet-e valamilyen szerepe Ashgadnak az eltűnésükben?

A nő bólintott, belekortyolt a kakaójába, majd visszatette a poharat a droid kopott bronztetejére.

– A Borealis utolsó üzenetében szerepeltek az érzékelői adatai is, melyek szerint Ashgad hajóján semmi szokatlan nem történt. Sem a zászlóshajó, sem a kísérőhajók kapitányai nem jelentettek más hajót a közelben, maga Leia pedig azt mondta, Ashgad is elégedettnek tűnt a találkozó eredményével. Már üzentünk Ashgadnak…

– Ami semmit sem jelent, ha ő is benne van.

– Lehetséges. – Mon Mothma fázósan megdörgölte a karját, mire Csubakka a hajdani államfő vállára terítette Winter egyik kendőjét, mely néhány percenként kaleidoszkópszerűen változtatta mintázatát és színét. A nő hálás mosollyal mondott köszönetet.

– Ha jól tudom, az Interdictorok képesek kirántani egy hajót a hipertérből…

– Igen – bólintott Han. – A hírszerzés azonban nagyon odafigyel azokra, akiknek van Interdictorjuk… már akikről tudunk. Tudomásom szerint egyikük sem moccant. Hiába tudnak kirántani egy hajót a hipertérből, hiszen utána valahogy azt is meg kell magyarázniuk, hogyan került hozzájuk. Ezt a lehetőséget kizárhatjuk.

– Épp most mondta – morogta Mon Mothma –, hogy csak azokat tudják megfigyelés alatt tartani, akikről tudnak. Távvezérléssel nem lehet megváltoztatni a hipertéri pályát?

– Nem – rázta meg a fejét Han. – Nem vagyok tudós, de azokat a navigációs számítógépeket pontosan emiatt olyan védelemmel látták el a napkitörések és gammasugarak ellen, mint egy valorsi háremet. Igaz, amikor még benne voltam az üzletben, mindig keringett valamilyen szóbeszéd, hogy a bircsik vagy egy nagyobb csempészvezér meg tudta oldani a dolgot.

A gyomra görcsbe rándult, miközben ezt mondta. Egész életét az örökkévalóság fekete lyukai között töltötte, és pontosan tudta, milyen hatalmas a csillagközi űr. Bármi lehet benne. Az űrjárók legszörnyűbb rémálmai közé tartozott, hogy valahogy eltévednek a csillagközi útvonalak között. Ezért tanulta meg kemény munkával kívülről a lehető legtöbb csillagképet, ezért tartott több szekrényre való nyomtatott csillagtérképet a Falconon, ezért viselte Lando és a többi csempész gúnyolódását.

Már a puszta gondolattól is hányingere lett, hogy valaki képes lehet távvezérléssel megváltoztatni egy hipertéri pályát.

Nem, ez lehetetlen. Valami más történt.

– És az a remek ötlet kinek a fejéből pattant ki – kezdte dühösen –, hogy a Tanács ideiglenes vezetőt válasszon, ha az államfő és az államminiszter is akadályoztatva van? Amint megtudják, hogy Leia eltűnt, egymás torkának esnek és lehetetlen lesz bármilyen döntést keresztülvinni.

– Most már semmit sem tehetünk.

– Mit szólna egy hologramhoz? – kérdezte Han. – Felbérelhetnénk egy profi hamisítót, hogy vágjon össze valamit a legutóbbi anyagokból…

– Ezzel már próbálkoztak mások – felelte Mon Mothma hidegen. – Egyszer a Daysong Párt, akiknek a fülébe jutott az eltűnés híre…

– Hogyan? Honnan?

Mon Mothma megrázta a fejét.

– Már kezdenek terjengem a pletykák, Han. Ackbar admirális épp most függesztette fel a Tanács működését huszonnégy órára, hogy megakadályozza a Daysong párti Typia szenátor és a ganthói Arastide szenátor közötti fizikai erőszakot. A másik hamis hologram készítőjét még nem találtuk meg, bár gyanítjuk, hogy a tervigek követték el, mivel az állt benne, hogy a bandie rabszolgákkal folytatott kereskedelem elfogadható. Akárhogy is, olyan amatőr módon készítették a hamisítványt, hogy nyilvánvalóan semmi köze nem lehet Leia eltűnéséhez.

– De a körülményektől függetlenül – folytatta, alaposan megrágva minden szót –, nem kívánok hamis hologramot készíttetni a Köztársaság államfőjéről. Szerintem ennek a precedensnek sem ön, sem Leia nem örülne.

Han úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak, amint könyékig turkál a mézesbödönben.

– Nem, szerintem sem.

Még egy ok, gondolta, hogy ne uralkodjak a galaxison.

– És mi van Luke-kal? – kérdezte a beálló csendben.

– Luke-kal?

– Ő is ott volt a Borealison. Idejött elbúcsúzni, aztán Leia az utolsó pillanatban kapott egy üzenetet Callistától… hogy ne bízzon Ashgadban… és Luke is vele ment. Úgy tervezte, egy kis hajóval leszáll a bolygóra, és megkeresi Callistát.

– Ne bízzon Ashgadban! – ismételte meg Mon Mothma lassan. – Erről nem tudtam. A Yavin holdján próbáltuk elérni Luke-ot. A növendékei azt hiszik, hogy már visszatért, és valahol a dzsungelben meditál.

Han felmordult. Aztán ismét csend ereszkedett rájuk, csak a tűz pattogása és a szalon sarkában álló szökőkút csobogása hallatszott. A lángok megvillantak Csubakka kék gyémántokként csillogó szemeiben. A helyiség déli falát alkotó tágas, mágneses mezővel védett nyíláson túl kötelekbe fonódva, fátylakba szövődve ragyogott a Coruscant rendszer varázslatos egének csillagfénye.

– Kapcsolatba kell lépnem Landóval! – szólalt meg végül Han.

Mon Mothma bólintott, mintha az első pillanattól kezdve olvasott volna a férfi gondolataiban. Lehet, hogy többek között ez is a feladata egy államfőnek, gondolta Han.

– Ő a saját hajójával fog kutatni. Titokban kell tartanunk a dolgot – valószínűleg már sohasem tudjuk meg, kinek járt el a szája a Borealis vagy az Adamantine fedélzetén. Van valami kifogása az ellen, hogy Mara Jadét is bevonjam a keresésbe? Remekül ért hozzá, hogyan kell átfésülni egy szektort.

Mon Mothma bólintott.

– Még valaki?

– Kyp Durron az Akadémiáról. Wedge Antilles, ha nélkülözhető. Kypnek szüksége lesz egy hajóra. Egy nem feltűnő, de gyors gépre.

– El van intézve – bólintott ismét Mon Mothma, és átnyújtott Hannak egy piros plasztkockát. – Ezek Leia, Zoalin parancsnok és Ioa kapitány utolsó jelentései, illetve az érzékelők Ashgad hajójáról és a környező ötparszeknyi űrről érkezett adatai. Megtalálja köztük az ugrási pont koordinátáit is.

– Mindegy, hol léptek be a hipertérbe – felelte Han. Ha valaki rájött, hogyan változtassa meg a pályájukat, akkor bárhol előbukkanhattak. – Felállt és felsegítette a nőt. Mon Mothma iránta való bizalmát jelezte, hogy elhozta a mankóit. Egy mosoly kíséretében vette át őket, és Han furcsa módon megtiszteltetve érezte magát. Az, hogy a nő megengedte, hogy lássa, amint a mankóival jár, azt jelentette, hogy a barátjának tartja.

– Meddig tudja még visszatartani a Tanácsot?

– Néhány napig. Talán egy hétig. – A ház felszereléséhez tartozott egy NL-6-os komornyikdroid, de Han személyesen kísérte ki Mon Mothmát. – Továbbra is próbálunk eljuttatni egy orvoscsapatot a Durrenre a Nim Drovis-i kutatóállomásról. Mint mondtam, a jelentések hiányosak, de nem sok jóra van remény.

– Ismeretlen betegség? – nézett rá a tűz fényében Han.

Mon Mothma tétovázott, és Han látta a szemén, hogy ismeri. Az asszony egyszerűen nem akarta bevallani talán még magának sem –, mi lehet az.

Az előcsarnok ajtaja feltárult előttük. Mon Mothma testőre, egy sötét kinézetű, homokszín hajú, rezzenéstelen arcú fiatal férfi felállt a székéből.

– Legyen óvatos!

Han elvigyorodott.

– Excellenciás asszonyom, én csak akkor leszek majd óvatos, amikor veszek magamnak egy lábmelegítőt és egy hintaszéket. Meg fogom találni Leiát.

Miután az ajtó bezárult a nő és a testőre mögött, Han még sokáig állt az előcsarnokban a semmibe révedve, a kis piros plasztkockát szorongatva. A hipertérre gondolt. A csillagközi űr végtelenségére.

És Leiára.

Öt éve házasodtak össze. Tizenhárom éve találkoztak a Halálcsillag folyosóin, körülöttük sistergő lézersugarakkal. Ha nem találja meg…

Ennek a mondatnak nem volt befejezése. Sem a gondolatnak. Csak az űrben csillagtérképek, navigációs számítógép, spektroszkóp nélkül eltévedtek rémálmainak sötétsége – a sötétség, melyben nem tudja az ember, hogy melyik apró, végtelenül távoli csillag felé vegye az irányt. Keze szorosan az adatkockára kulcsolódott, és elindult vissza, a szalon felé, hogy szóljon Csubakkának, készítse elő a Falcont az indulásra. Még hajnal előtt felszállnak.

– Uram, tiltakozom! – A Pure Sabacc hídjára vezető ajtó feltárult az elszántan közeledő Thripio előtt – figyelemre méltó előrelépés ahhoz képest, hogy az elmúlt 2,6 órát, amíg a hajó a hipertérben száguldott, kénytelen volt a raktérben tölteni. A protokolldroid bemasírozott, és végigmérte a központi konzol előtt terpeszkedő, egy lézercsipesszel a fogát piszkáló Bortrek kapitányt. – Artu Detu és én Leia Organa Solo őexcellenciája hivatalos tulajdonát képezzük! A hivatalosan tulajdonba vett droidok eltulajdonítása pedig megsérti az Új Köztársaság Galaktikus Törvénykönyvének hetedik, tizenkettedik és kétszáznegyvenharmadik pa… Artu! – kiáltott fel Thripio döbbenten, ahogy alaposabban körülnézett a hídon.

Az asztromechanikai droidtól csak egy szánalmas kis csipogás tellett.

Nem csoda, gondolta Szi Thripio. Az R2-es összes szervizpanelét eltávolították, némelyikbe vaskos adatkábelek kígyóztak bele, másokban szögletes, összetákolt berendezéseket helyeztek el, melyek legalább hárommal álltak összeköttetésben. A kis droid kupolás fejére egy hatalmas, a navigációs számítógépre kötött kapcsolótáblát csavaroztak; a ragasztószalaggal az oldalára rögzített másik egység pedig a hajó központi számítógépével tartotta a kapcsolatot. Artu tömzsi lábai leszerelve hevertek az egyik sarokban, a csatlakozókban végződő hidraulikus kábelek szomorúan lógtak két oldalt. Az összbenyomás olyan volt, mintha egy kis élőlényt félig elnyelt volna egy gépolajtól mocskos, zöld és narancsszín fényeket villogtató húsevő növény.

– A tervező nevére, mi történt veled?

– Csak egy kis kreatív átprogramozás, semmi más – tette le Bortrek kapitány a lézercsipeszt. – És a legkevésbé sem érdekel, kinek a tulajdonában álltok, Aranyoskám. Most már az enyém vagy a kis barátoddal együtt… – bökött a hüvelykujjával Artu felé. – És nem azért hívtalak fel a raktérből, hogy holmi rohadt törvényekkel tömd a fejem, megértetted? Egy jó C3-as egység még papírok nélkül is egy kisebb vagyont ér… a processzoraidért és a vezetékeidért viszont a felét sem kapnám meg.

Thripio fontolóra vette a dolgot.

– Valóban, uram! Az olyan különlegesen programozott C3-as egységek, mint amilyen én magam is vagyok, legalább negyvenháromezer kreditet érnek a Kék Regiszter árjegyzéke szerint. Az alkatrészeimet viszont maximum ötezer kreditért lehetne eladni…

– Pofa be!

– Igenis, uram.

– Most lemegyünk a raktérbe. Azt akarom, hogy becsüld meg annak a szemétnek minden egyes darabját. Nem szeretném, ha Sandro, a hook átverne, mikor megérkezünk Celanon Citybe.

– A Celanonra megyünk, uram? Úgy tudom, nagyon kellemes bolygó. Azonban nem szükséges visszamennünk a raktérbe. Az elmúlt 2,6 órában megragadtam az alkalmat, és a legjobb tudásom szerint felbecsültem a rakománya értékét. Az információkat a múlt héten frissítettem a Coruscanti Indexből.

– Komolyan mondod? – nyalta meg sebhelyes száját Bortrek kapitány, miközben tűnődve végigmérte az aranyszínű droidot. A háttérben Artu Detu halk, zümmögő hangokat hallatott a megnövekedett aktivitás jeleként, a hajó központi számítógépén pedig felvillantak a kijelzők, ahogy válaszolt a kérdésekre. – Akkor tudod mit, Aranyoskám? Lejössz velem, szétválogatjuk a cuccot, és lehet, hogy nem adlak el a Celanonon az első utazó ügynöknek.

Felállt, hímzett bőrkabátja zsebéből elővett egy ezüstszínű lapos üveget, és belekortyolt. Miközben az ajtó felé indultában elhaladt Thripio mellett, a droid a lehelete alapján megállapította, hogy a folyadék gabonaalkohol, szintetikus stimulánsok és hiperhajtómű-hűtőfolyadék egyenlő arányú keveréke.

Mint később Thripio megtanulta, ez a keverék Bortrek kapitány életének egyik állandó tényezője volt. A következő néhány óra során, mialatt Thripio a hajó három rakterében nagyjából rendet rakott, Bortrek kapitány feljegyezte az áru piaci értékét, és közben gyakran a szájához emelte a flaskát. A véralkoholszintje növekedésével egyre akadozóbb és trágárabb lett a beszéde.

Úgy tűnt, az univerzum sohasem volt kegyes Bortrek kapitányhoz. A megismert állandó konspirációkat Thripio személy szerint valószínűtlennek tartotta, tekintettel a férfi viszonylagos jelentéktelenségére. Ismerve az Alderaan társadalmi szerkezetét, a hajózási szabályokat, a törvény őreinek pszichológiáját és az ember hímek statisztikai viselkedési mintáit, Thripio hajlamos volt kételkedni abban, hogy olyan sok ember annyi időt áldozott volna arra, hogy tönkretegyen egy kisstílű szabadkereskedőt, aki a saját bevallása szerint is csak igyekezett megélni valahogy.

Mindenesetre semmiképpen sem tartozott a droidok feladatai közé, hogy ellentmondjanak az embereknek, hacsak kifejezetten meg nem parancsolták ezt nekik. Thripio tehát szorgalmasan pakolgatta az arany műtárgyakat, és tartotta a száját.

– Mondd csak, Aranyoskám… szerinted mekkora esélye lehetett, hogy az a rohadt vámőrség azonnal rám vetette magát… mindenféle provokáció nélkül… amint felbukkantam? Biztos, hogy a volt feleségem, az a boszorkány uszította rám őket az Algaron, igaz? Igaz? Fogadni mernék, hogy… Mi a francos fene van ezekkel az átkozott lámpákkal, hogy rohadnának meg!?

A lámpák talán ötödjére halványultak el az elmúlt óra során. Ez is csak egy volt a számos apró energiaszint-ingadozás közül, amelyre Thripio felfigyelt. A legtöbbet – a hőmérséklet, a légkör összetételének változásait és a Pure Sabacc hajtóműhangjának torzulásait – emberi érzékszervekkel nem lehetett észlelni.

– Azt hiszem, uram, a rendszer végez el finomhangolásokat önmagán, ahogy kezdi megszokni Artu Detu jelenlétét a központi memóriatárolókban.

Bortrek kapitány bosszúsan hozzávágott a falhoz egy felbecsülhetetlen értékű lángopálokból álló nyakláncot.

– Rohadt droidok! – morogta. – Átkozott gépek! Azt reméltem, hogy a Durrenen találok egy olyan új droidot… egy szintidroidot. Százezer kreditet érnek… és nem adnám el őket. Láttál már szintidroidot, Aranyoskám? Száz méteren egy kilométert vernek rád.

Karomszerű ujjával megfenyegette vonakodó segítőjét. Szőke haja csapzottan lógott a szemébe, vörös és aranyszínű zekéjét kigombolta, felfedve a szőrös mellkasára lógó aranyláncokat.

– Központi programozás. Az a kristályrezonanciatrükk… KVÖR… Központilag Vezérelt Önálló Replikánsok. – Nagy műgonddal ejtette ki a szavakat, mintha attól tartott volna, hogy orra esik bennük. – Nem ilyen behuzalozott agy, mint a tiéd. Ők egy helyen hagyják az agyukat, és azt teszik, amit mondasz nekik… hatan, nyolcan, tízen… ahányat csak akarsz. Központi agy. Megmondod az agynak, mit csináljanak, és ők megcsinálják, és közben egy rohadt szót sem fecsegnek, érted?

– Igen, uram – helyeselt Thripio.

– Az agy dolgoz fel mindent. Hatalmas távolságok… az agyat ott hagyhatod a rohadt hajódon, és levihetsz magaddal a bolygóra nyolc-tíz ilyen droidot. Aztán csak azt mondod nekik, hogy hozzák el ezt, vagy öljék meg azt a fickót, és ők megcsinálják. Kitalálják, hogy csinálják, nem nyavalyognak, hogy: “Mégis, hogyan kezdjek hozzá, uram?” – Rekedt hangja gúnyos árnyalatot öltött, ahogy a szabatos droidbeszédet utánozta.

– És lehet férfi, nő vagy bármilyen külsejük. Nem számít. Acélcsontvázuk van, arra növesztik a szintetikus húst, és amíg a fejükben van az a kis kristály, amely a Központi Vezérlőre figyel, addig a tieid. És öregem, ki nem szeretne egyet Amber Jevanche alakjával? – A legújabb coruscanti holosztárt nevezte meg, akiről Solo kapitány is elismerően nyilatkozott – bár Thripio legjobb tudomása szerint még sohasem találkozott az ifjú hölggyel.

Bortrek kapitány anatómiai részletekbe menően folytatta annak a leírását, hogy milyen szexuális tevékenységekre utasítana egy ilyen szintidroidot. Thripio nem igazán értette, miért akarna egy ember egy géppel párosodni, de Bortrek ekkor már elmerült a Férfi Szükségleteiről és a Férfi Jogairól alkotott filozófiája ecsetelésében – ami nem jelentett mást, értette meg Thripio, mint saját vágyainak azonnali teljesítését, tekintet nélkül a partnere vágyaira. A beszéde mind tartalmát, mind formáját tekintve egyre romlott, de Thripiónak csak azután jutott eszébe mintát venni a raktér levegőjéből, miután a férfi arccal előre a padlóra zuhant. A levegő majdnem 12% szén-dioxidot tartalmazott, oxigént pedig szinte semennyit.

– Te jó ég! – kiáltott fel Thripio, majd odasietett a falon lévő komhoz. – Artu! Artu!

Válaszul egy sor gyors csipogás érkezett. Thripio azonnal engedelmeskedett, kilépett az ajtón, és sietve elindult a híd felé. Négy-öt lépésre járhatott, mikor a mögötte szokás szerint automatikusan bezáródó ajtó kattant egy nagyot. A hang megtorpantotta a protokolldroidot; megkereste a legközelebbi komot, és felpöccintette a kapcsolót.

– Artu, most meg bezáródott a raktér ajtaja!

Megnyugtató trillázás.

– Hát, ha biztos vagy benne, akkor rendben – felelte Thripio kétkedve, és folytatta útját a híd felé.

Artut még mindig a konzolok közé ékelődve találta. A központi számítógéprendszeren úgy villogtak a fények, mint egy Télközép ünnepi fáé. A mindent átható halk zümmögés és kattogás jelezte, hogy új rendszereket telepítenek, illetve megváltoztatják a régieket.

– Artu, csinálnod kell valamit a raktér levegőjével! – mondta Thripio. – Az emberek egyáltalán nem bírják jól a húsz százaléknál kevesebb oxigént tartalmazó környezetet. Ó, már gondoskodtál róla? Nos, nagyon-nagyon nagy gondatlanság volt a részedről hagyni, hogy a központi számítógép változtasson a szellőzőrendszeren. De ha már megoldottad a problémát, akkor miért hívtál a hídra?

Artu elmagyarázta. A kis droid magyarázataira jellemző módon Thripio nem lett sokkal okosabb.

– A szerszámkészletet? Ó… Melyik szerviznyílás? Aha, látom. – Miközben visszament barátjához, és felnyitotta a kért panelt, hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy Bortrek kapitány sokkal ügyesebben bánna ezzel, mint én. Jó, rendben. Melyik kapcsolót? Aha, látom. A motivátor eredeti beállításainak egyszerű lementése és felülírása. Még most sem értem, miért nem állította vissza Bortrek kapitány a motivátorodat. Ha már egyszer ő változtatta meg.

Artu bocsánatkérően csipogott. Néhány perces zümmögés után a motivátor-áramkörök alaphelyzetbe álltak, majd az egész központi rendszer ismét villogni kezdett, ahogy Artu csinált valamit – Thripio úgy látta, megint az adat- és parancscsatornákat irányította át magához.

– Bortrek kapitány nagyon mérges lesz, amiért bent rekedt a raktérben – tette hozzá Thripio. – Meg kell tanulnod óvatosabbnak lenni, Artu. Nem arra terveztek minket… Mit kössek le? Miféle kapcsolótáblát? Ó, azt… Biztosra veszem, hogy Bortrek kapitány nem engedné meg.

Újabb trillák és füttyök.

– Igen, látom, hogy a fejeden van, de a kapitány elég sokat dolgozott, hogy rákapcsoljon téged a központi rendszerre. Rendben, csinálom már, csinálom – adta meg magát duzzogva. Esetlenül lehajolt, és nem kifejezetten aprólékos munkára tervezett aranyszínű ujjai közé fogta a szonikus csipeszt. – Legalábbis azt hiszem. De komolyan, nem kellene előbb Bortrek kapitányt kiengedni a raktérből? Egy óra múlva kilépünk a hipertérből, szükségünk lesz rá, hogy bevigyen minket a Celanon rendszerbe.

Közben engedelmeskedett az újabb parancssornak, és eltávolította a kábelkötegeket az Artu oldalára ragasztószalagozott szürke kapcsolódobozról.

– Hogy érted, hogy nem a Celanonra megyünk? Természetesen a Celanonra megyünk!

Szünet, újabb utasítások. A központi számítógép zöld és sárga villogás kíséretében eltrillázott egy adatsort.

– A Nim Drovisra? Biztos vagyok benne, hogy nem állt szándékában visszatérni a Meridian szektorba. És nem, nem látom a kapcsolókat, amelyekről beszélsz! Hát persze, hogy keresem! – Lehajolt, és tőle telhetően oldalra dőlve szemügyre vette a kapcsolódobozt. – Nem látok semmi olyat. Honnan tudja, hogy néz ki egy DINN? Az egyetlen DINN amelyről tudok, az az ad’n, “lábujjkörmöt tisztogatni” horansi ige befejezett múlt idejű alakja; a “kicsi, kemény páncélú rovar” nalros megfelelője; a “hajlamos nagyon nyálazni” jelentésű gamorrai jelző; a gaceri “aki mindig megházasodik és elválik” kifejezés; az algari… Nos, ha nem tudod ennél pontosabban leírni, akkor attól tartok, az a kapcsolódoboz ott marad, ahol van!

A protokolldroid zsörtölődve követte Artu utasításait. Leválasztotta a konzolokról, átkapcsolt bizonyos kapcsolókat, és visszaszerelte a lábait. Tekintettel arra, hogy az asztromechanikai droidon több felesleges alkatrész is maradt – például a kapcsolódoboz, amelyet Szi Thripio nem tudott leszerelni –, Thripio biztos lehetett benne, hogy Artu egyetlen darabját sem felejtette a konzolokban.

– Jó ötlet volt a központi számítógépen keresztül megkerülni a saját motivátorodat, hogy hatástalanítsd Bortrek kapitány parancsait – mondta Thripio, mikor végzett. – De ugye tudod, hogy vissza fog kötni rá?

Artu óvatosan rádőlt harmadik lábára, és ha szokásos sebességénél lassabban is, de elindult az ajtó felé.

Thripio követte.

– Ki kell engedned onnan, ha ki akarsz jutni a hipertérből. Hogyan? – Artu megállt az ajtóban, és elcsipogott egy parancsot. – Á, értem. – Thripio visszament a szerszámkészletért. – Ebből semmi jó nem fog származni, azt ugye tudod? Egy bűnöző foglyai vagyunk, és vagy a fűszergyárakban fogjuk végezni, vagy szétszed minket, amint megérkezünk a Celanonra. Lopott droidokkal semmi mást nem lehet csinálni. – Aszimmetrikussá vált, kacsázó barátja nyomában végigcsattogott a folyosón. – A kegyetlen végzet kezében vagyunk. Nem kerülhetjük el.

Artu nem válaszolt. Odament a két zsilip közül a kisebbhez, és egy teljesen új parancssort közölt Thripióval arra vonatkozólag, hogy az nyissa fel az egyik panelt, és – ez alkalommal ideiglenes csíptetőkkel – csatlakoztassa rá az adatvezetékeit a központi számítógép gerincvezetékére.

– Artu, mit művelsz? – kiabált Thripio dühösen. – Ez már tényleg több a soknál! Bortrek kapitány már biztosan magához tért, ha helyreállítottad az oxigénszintet a raktérben, és nagyon elégedetlen lesz! Nem lepne meg, ha ócskavasnak adna el!

Most sem kapott választ, csak a zsilip külső ajtaja kattant egyet súlyosan. A kis kom-képernyő megvillant, és feltűnt rajta az üres híd képe.

– Komolyan mondom, az ötleteid… – Thripio elfordult és megpróbálta kinyitni a belső ajtót. – Micsoda? – kérdezte haragosan Artu sürgető csipogását hallva. – Menjek vissza a képernyő elé? Ha tényleg kiengedted Bortrek kapitányt, akkor minek kellek én…

Ekkor robogott be a hídra a láthatóan az őrjöngés határán álló Bortrek kapitány. Az Artu hűlt helyén maradt kábelek és alkatrészek láttán nagy elszántsággal, ám kis fantáziával káromkodni kezdett, és egyfolytában káromkodott, míg csak Thripio, Artu sürgetésére, négyszer-ötször el nem kiáltotta a nevét.

Bortrek megpördült, és a haragtól kidülledt vörös szemmel a képernyőre meredt.

– Te büdös kis trágyavödör! – üvöltötte. – Azt hiszed, nem tudom, hol vagy? Odamegyek, és…

Azzal az ajtó felé vetette magát, és majdnem betörte az orrát, mikor az nem nyílt ki.

– Artu! – kiáltott fel Thripio. – Mondd meg a központi számítógépnek, hogy azonnal nyissa ki azt az ajtót!

Artu Detu bocsánatkérően zümmögött, majd újabb utasításokat adott ki magából.

– Micsoda? Hogy mit mondjak meg neki?

Elég sokáig tartott, míg sikerült felhívnia magára Bortrek kapitány figyelmét; az pedig még tovább, míg a férfi kifogyott a szuszból, és felhagyott teljes mértékben antropomorf megjegyzéseivel a két droid szüleit, őseit, szaporodási hajlamait és sorsát illetően. A megjegyzéseket egyébként sem lehetett volna droidokra alkalmazni – sőt talán még a kapitány által olyannyira felmagasztalt szintidroidokra sem.

– Bortrek kapitány, szörnyen, szörnyen sajnálom a történteket! – mondta Thripio. – Teljes szívemből bocsánatot kérek társam viselkedéséért, mely engem is ugyanúgy megdöbbent, mint önt. A társam azonban azt követeli, hogy amikor kilépünk a hipertérből, ön… – Tétovázott, tudva, hogy szavai újabb dühös szitokrohamot fognak kiváltani. – Tehát azt követeli, hogy amikor kilépünk a hipertérből, ön a legrövidebb úton vigye a hajót a Nim Drovisra, és ott engedjen minket szabadon.

Thripio nem tévedett szavai hatását illetően, bár úgy érezte, Bortrek kapitány igazságtalanul bánik vele, hiszen ő csak tolmácsolta Artu követelését. Persze, bizonyos elnézést kellett tanúsítania vele szemben az alkoholnak, a stimulánsoknak és a hiperhajtómű-hűtőfolyadéknak az emberi szervezetre gyakorolt kártékony hatásai miatt.

– Szörnyen sajnálom, uram – mondta, mikor a tajtékzó kapitány ismét kifogyott a levegőből. – Egyszerűen nem tudom, mi ütött belé. Azt mondja, hogy ha ön nem engedelmeskedik, akkor amint kilépünk a hipertérből, az egész hajót szén-dioxiddal árasztja el, majd miután ön elájult, vészjelzést küld a Galaktikus Őrjáratnak. Ezek az ő szavai, nem az enyémek – tette hozzá Thripio, szembesülve az újabb igaztalan vádakkal és jelzőkkel. – Nekem semmi közöm az egészhez.

– Te büdös ócskavashalom! – üvöltötte Bortrek kapitány a híd levegőjének 20,78 százalékos oxigéntartalma ellenére teljesen elkékült arccal. – Azt hiszitek, túljárhattok az eszemen? Huszonöt perc alatt áthuzalozom ezt a ládát, és kiszedlek titeket onnan…

– Biztos vagyok benne, hogy képes rá, uram – felelte Thripio bátortalanul. – Azonban az öntől balra, a falon függő kronométer szerint a hajó nem egészen négy perc múlva eléri a hipertéri célzónát, és bár én személy szerint nem vagyok pilóta, azt hiszem, hogy ha ön elszalasztja a zónát, akkor örökös hipertéri vándorlásra ítél mindannyiunkat – mely sors az ön számára hamarabb lenne halálos, mint ahogy mi ketten akár csak unatkozni kezdenénk. Ami pedig az utolsó megjegyzését illeti – tette hozzá most már sértődötten –, az nemcsak hogy nem igaz, de fiziológiailag lehetetlen minden nem szerves életforma számára.

Mintha csak meg akarta volna erősíteni a szavait, Artu Detu csinált valamit, amitől a lámpák elhalványultak, a központi számítógép halk zümmögése pedig annyira felerősödött, hogy még a zsilipbe is behallatszott – arról nem is beszélve, hogy a hídra egy kis rózsaszín gázfelhő gomolygott be a szellőzőnyílásból. Bortrek kapitány rémült tekintettel pördült meg a láttán. Aztán visszafordult, még néhány másodpercig szitoközönnel árasztotta el a zsilip biztonságában lévő két droidot, majd levetette magát a pilótaülésbe, hogy időben ki tudja vinni a hajót a hipertérből.

A káromkodást mindenesetre nem hagyta abba, és bár gyakran ismételte önmagát, és soha nem emelkedett felül az alantas és képzeletszegény trágárságok szintjén, a Nim Drovisig vezető út alatt és a Bagsho űrkikötő egyik kifutópályájára történő leszállás során végig ily módon adta ki mérgét, sőt még akkor is átkozódott, amikor Artu Detu felfeszítette a zsilip külső ajtaját, Szi Thripio pedig gyorsan eltávolította az ideiglenes csatlakozókat és a két droid lesietett a rámpán. Thripio a statisztikai valószínűségek alapján extrapolálva feltételezte, hogy Bortrek kapitány még akkor is üvöltözött, mikor a Pure Sabacc felszállt.

Mikor a Sabacc hajtóművének fénye eltűnt a ragadós, meleg éjszakában, sötétség ereszkedett a két kóbor droidra. A kifutópálya széles, koromfoltos tartósbeton téglalapja körül minden irányban bokrokkal borított sárdombocskák és a környező vízfelszín felé mindössze néhány centiméterrel kiemelkedő náderdők váltogatták egymást. A nád között kísértetiesen villogtak a legkülönbözőbb ugró, kúszó és úszó lények szemei. A sötét ég alján szikrázó fények jelezték Bagshót, a bolygó legnagyobb szabadkikötőjét, melyet főleg alderaani telepesek laktak. A hely az elmúlt öt év során az Új Köztársaság és a Meridian rendszer semleges szektorai közötti forgalom egyik legnagyobb csomópontjává nőtte ki magát.

Ha képes lett volna rá, Szi Thripio felsóhajtott volna. Mivel azonban nem volt, csak elfordult a csillogó fényektől, és végigmérte társát.

– Remélem, tudod, mibe kevertél már megint minket!

Artu sajnálkozva csippantott egyet, ránehezedett az első lábára, és felkapcsolta a reflektorát. Egy kicsit kacsázva – az oldalán még mindig ott dudorodott a kapcsolódoboz és a hátán lévő csatlakozóból is oda nem való vezetékek lógtak ki – átvágott a betontéglalapon, és rátért a város felé vezető keskeny ösvényre, nyomában a rezignáltan csörömpölő Thripióval.

– Tessék – mondta Umolly Darm hátradőlve székében, és kiadva a “mentés” parancsot az ütött-kopott billentyűzeten. – Nyolc és fél hónappal ezelőtt, Buwon Neb szállítmánya a Durrenről. Egy emberi utas, nő, százhetvenöt centiméter magas – ő az egyetlen ilyen magas ember nő egész évben. A kikötői hatóságoknak a Cray Mingla nevet adta meg.

– Ő az! – felelte Luke visszafojtott lélegzettel. Egész testét különös, fájdalommal, szomorúsággal és örömmel csiklandozó érzés árasztotta el. Szinte félt megszólalni, mintha attól megint visszasüllyedtek volna a monitor sötétségébe a piszkos-narancssárga betűk. – Köszönöm.

– Állandó lakhely nincs – folytatta Darm. Ibolyaszín tekintete a férfi arcára rebbent, majd vissza; a hangja tárgyilagos maradt. – Bár Hweg Shulban… A fenébe! – A képernyő kihunyt. Luke szívébe mintha tőrt döftek volna; aztán egy pillanattal később megérezte a tarkóján az égnek meredő hajszálak csiklandozását, és gyorsan az ablak felé fordulva meglátta a kavicson, a Jövevények házainak tartóoszlopai között hömpölygő, az antigravitációs gömbök pányváin és az ütött-kopott, himlőhelyes fémtornyokon fölkúszó földvillám száguldó kék csápjait.

– Nem túl nagy – állt fel és lépett oda a nyitott ajtóhoz Darm. – Tíz perc alatt elmúlik.

Az ajtóban egymás mellett állva nézték a házak alatt sistergő elektromosságot, melynek fénye vízként fröccsent arcukba a szögletes kavicsokról. A Rubin-szurdok legtöbb Jövevény épületéhez hasonlóan Darm háza is egyszerre szolgált irodaként, raktárként és műhelyként – mindez az újrafeldolgozott csomagolóplaszténből készült, másfél méter magas gombfa oszlopokra állított két helyiségből állt. A többi épülethez hasonlóan ez is a vízfolyás menti terraformált földek szélén állt, melyek túl értékesek voltak ahhoz, hogy házhelynek pazarolják el őket. A hideg kordában tartására hiábavalóan beépített hatalmas, dupla acélüveg ablakokon át a lentről visszaverődő napfény nyers, megtört, idegen színezetű árnyakkal öntötte el a házat.

– Mi ez? – kérdezte Luke.

Umolly vállat vont, és szorosabbra fogta fehér kontyát fafésűjével.

– Pontosan az, aminek látszik: földfelszíni villámlás. Vagy a hegyekből, vagy azokból a kristályoszlopokból – tsilekből, ahogy a Régiek nevezik őket – indulnak el a síkság felé. Néhány éve az egyik erősebb tönkretette Booldrum Caslo számítógépeit, de általában csak apró kényelmetlenséget okoznak. Én magam is legalább fél tucatszor beléjük keveredtem a szabadban. Olyan, mintha leütnének, és belülről elkezdenék csiszolni a csontjaidat. Az ember másfél napig szédeleg utána. Mármint a Jövevények. A Régiek hamarabb magukhoz térnek. Látod, még a házaikat sem emelik oszlopokra. Egyszerűen csak felállnak, leporolják magukat, és ott folytatják a munkájukat, ahol abbahagyták. Igaz, a bölcsőiket a mennyezetről lógatják le. Régebben nagyon utáltam ezt a villámlást, de azután az Erő-vihar után… már ha az volt egyáltalán… nem is olyan szörnyű.

Umolly Darm szűkös lakhelyének falai és mennyezete – akárcsak a többi épület, amelyet Luke a Rubin-szurdokba való, előző éjszakai érkezése óta látott – magán viselte annak az Erő-örvénynek a nyomait, amely pontosan abban az órában – Luke gyanította, hogy pontosan ugyanabban a percben – söpört végig a vidéken, mikor ő az Erőhöz folyamodva szórta szét a theran banditákat. Edények, szerszámok törtek el, sőt még az acélüveg sem maradt épen; a falakon horpadásnyomok mutatták, hová csapódtak be a kis mezőgazdasági gépek, mintha egy óriási, láthatatlan kéz hajította volna el őket. A karámok és kerítések a talajon hevertek, a cu-pák és a blerdek pedig vígan kószáltak a Régiek zöldellő földjein. A blerdek sok helyen összekeveredtek a Régiek alcopay-ival, melyek szintén kiszabadultak a zűrzavarban, s melyek az érzékenyebb blerdek számára ártalmas parazitákat terjesztettek. Luke, miközben délután Umolly lakhelye felé tartott, számos összezördülést látott a két telepescsoport között.

Gin néni reggel elmondta neki, hogy a két férfi, akit az alapzatáról leugró kohójuk sebesített meg, még mindig életveszélyes állapotban fekszik a Hweg Shul-i kórházban. Egy asszony, akit a Rubin-szurdok Régijeinek egyik Gyógyítója kezelt – az illető az elmondottak alapján az Erővel próbálhatta megmenteni a nőt –, meghalt, miután nem részesült többé a Gyógyító művészetének szelíd pszionikájában.

Én tehetek róla, gondolta Luke. Hányingere támadt a bűntudattól.

– Azt mondtad, a Régiek meséltek nektek az Erőviharokról.

– Csak annyit, hogy a nagyszüleik szerint régen gyakran előfordultak. – A törékeny kis talajkutató óvatosan letelepedett a legfelső lépcsőfokra. Láthatólag készen állt azonnal felugrani, ha a villámok felkúsztak volna az oszlopokra. Luke leült mellé. – Az utolsók kétszázötven-háromszáz éve történtek. Még a Hallók sem tudják, hogy kezdődtek, vagy mik voltak tulajdonképpen. Csak annyit árultak el, hogy korábban legalább száz évig szüneteltek. Azt megelőzően pedig egyáltalán nem voltak.

Luke némán végiggondolta a hallottakat.

– Lehetséges, hogy?… Nem beszéltek a Régiek valamiféle… valamiféle lényekről, amelyek ezen a bolygón élnek? Esetleg láthatatlanul? Vagy a hegyekben rejtőzködve? Valamiről, ami esetleg a viharok kiváltója lehet.

– Az ég áldjon, zarándok! – kuncogott fel Umolly Darm. – Ezt a bolygót a lehető legalaposabban átfésülték, mielőtt a Grissmathok egyetlen lelket is ledobtak volna rá. Mérget vehetsz rá, hogy nem állítottak volna fel börtöntelepet egy olyan bolygón, ahol a foglyok esetleg a helyiek segítségére számíthattak volna. Mi több, én is ezen a kősziklán éltem le szinte a teljes életemet, és soha nem láttam semmit. De a Hallók is megmondhatják, hogy nem él itt semmi rajtunk kívül.

– Akkor miféle hangokat hallanak?

– Azt mondják, a régi szentjeiket, Therast és a többieket. Az biztos, hogy nincsenek láthatatlan, Erő-viharokat gerjesztő őslakosok – mint ahogy a földvillámokat vagy a téli gyilkos szeleket sem ők okozzák. Én a magam részéről hajlok arra, hogy a napfolttevékenység tehet mindenről.

Napfoltok, gondolta Luke valamivel később, miközben Arvid siklójából nézte a fehér épületeket, a lebegő antigravitációs gömböket és Hweg Shul távoli topatotornyait. Vagy talán egy Jedi, aki letelepedett a bolygón, esetleg a tanítványával? Aki nem vette észre, hogy mi okozza az Erő-viharokat? Vagy megpróbálta irányítani azokat, tekintet nélkül a következményekre?

Egy Jedi, aki megtudott valami újat az Erőről?

Érezte maga körül az Erőt, ahogy a Boldogság Kék Blerdje fogadó emeletén kivett szobája ablakán át figyelte, hogyan vonják le a zöldbe öltözött antigravitációs gömböket a feltámadó esti szélben. Érezte zavaró, rémisztő súlyát, erejét; érezte áthatolhatatlanságát. Képtelen volt Callista után kutatni benne, és nem tudta, mennyire manipulálhatja anélkül, hogy újabb katasztrófát okozna.

Azonban meg kellett találnia Callistát. Meg kellett találnia!

Újból rátört a szomorúság, mint egy a tüdejét, a torkát, a szívét marcangoló rák. Nem múlt el nap anélkül, hogy rá ne tört volna a lány elvesztése felett érzett metsző fájdalmával, mint most is. Callista nevetése nélkül, a tekintetében megcsillanó fanyar humor nélkül – a haja illata és köré font karjai ereje nélkül – csak a végtelen éjszaka létezett.

Volt egy régi dal, Beru néni énekelgette hajdan – a szövege még mindig ott visszhangzott Luke elméjében.

Haldokló napok és komor éjjelek,

Árulás és megfakult remény,

Világokat pusztító sötét jelek,

De egymásra találnak a szerelmesek.

Meg kell találnia!

A lángoló Knight Hammer Yavin 4-re történő leszállása óta eltelt nyolc hónap olyan sötétség volt, melyben Luke időnként azt hitte, hogy képtelen tovább folytatni. Az eszével tudta, hogy még mindig van valami értelme az életének: a tanítványainak szüksége van rá; mint ahogy Leiának, Hannak és a gyerekeknek is. Azonban voltak reggelek, mikor egyszerűen nem talált egyetlen okot sem, ami miatt érdemes lett volna felkelni az ágyból; és voltak éjszakák, mikor abban a tudatban számolta az őrjítő lassúsággal vánszorgó órákat, hogy a hajnal sem várja semmi újjal.

Lehunyta a szemét, és a két öklére hajtotta a homlokát. Ben, Yoda és a Holocron tanulmányozása sok mindent megtanított neki az Erőről, a jóról és a gonoszról, a sötét oldalról és a világossal együtt járó felelősségről. Most úgy érezte, nyolc hónapja teljesen egyedül van.

Elméje lecsillapodott a szoba csendjében, csak nyugalmat akart, semmi mást. Hallotta a lenti ivó zajait, a közelben beistállózott blerdek halk morgását; érezte a város szívét alkotó feldolgozóüzemekvegyi anyagainak szagát, a háta mögött lévő dohos acélüveg függönyöket, és az ágyra vetett nem túl tiszta takarókat.

Az elméje kisimult és ráhangolódott az Erő idegen dübörgésére.

És azon keresztül megérezte egy Jedi jelenlétét.

Egy Jedi volt a városban.

Szabadjára engedték a Halálcsírát!

Leiát még az édesszirom bódulatában is vak, perzselő düh öntötte el.

A terasz korlátjának támaszkodva nézte, ahogy Ashgad számos szintidroidjának egyike lassan, meg-megállva kilépett a lenti teraszra. Tudta, hogy ezek a lények valójában nem élnek, hanem csak úgy van rákenve a szintetikus hús a robotvázra, mint egy cukrász tortájára a vajkrém. Ám látva a bomlás sötét foltjait az arcán és a nyakán, harag és sajnálat tört rá.

Liegeus, a pilóta – akiről Leia sejtette, hogy sokkal több egyszerű pilótánál – halk, mély, türelmes hangja szállt föl felé.

– Minden délben kijössz erre a teraszra, és tizenöt percig itt állsz a napsütésben. Ez parancs!

A férfi arrébb lépett, s Leia meglátta szürke, sokzsebű kezeslábasba bújtatott alakját és dísztűkkel félrecsatolt hosszú, sötét haját. Közepes termete szinte eltörpült a magas, erőteljes szintidroid mellett. Ashgad bizonyára le akart nyűgözni valakit – valószínűleg a helyieket –, amikor megrendelte ezeket a lényeket, gondolta Leia. Az izmos test csak dísz volt. A hidraulikus ízületek rendelkeztek a droidok korlátlan, rettentő erejével – mint ahogy akkor is rendelkeztek volna vele, ha egy ewok méretét és alakját kapják.

Liegeus megfogta a szintidroid karját, feltűrte a zekéje ujját és megvizsgálta a bőrét. Leia orrát megcsapta az oszló hús szaga.

– Milyen könnyedén osztogatod a parancsokat! – suttogta Dzym a ház árnyékából.

Liegeus élesen elfordította a fejét. Leia, bár látta az arcát, túl messze állt ahhoz, hogy kivegye az arckifejezését. Mégis, még a kábítószer bódulatán keresztül is megérezte a félelmét.

– Ezek a szintidroidok az én munkásaim. A Halálcsíra nem öli meg őket, de a húsuk idővel elpusztul. Nem engedem…

– Mit nem engedsz te nekem? – Dzym lassan beszélt, minden szavát halálos csend keretezte. – Jobb szeretted volna, ha a járvány a te testedben jut fel a hajókra, nem pedig az övékben?

Liegeus hátrált egy lépést, mélyebben kihúzódott a napsütötte zónába, a keze pedig önkéntelenül a mellkasához emelkedett, mintha valami hideg, fojtogató fájdalmat akart volna kimasszírozni onnan.

– Jobb szeretted volna, ha a te rovásodra részesülök egy kis örömben, egy kis táplálékban? – folytatta Dzym tovább mélyülő hangon. Leia érezte a jelenlétét, mintha maga a Halál állt volna a látóterén kívül, a terasz alatt, a sűrű árnyékban. – Ígéretet kaptam, kis hamisító, ígéretet kaptam, és még mindig nem kaptam meg a fizetségem azért, amit csak én tudok megtenni. Ne feledd, sok órából áll egy nap, és csak az órák fele a fényé.

Ezzel bizonyára elment, Liegeus ugyanis ellazult. De még sokáig állt a napfényben, és Leia még a felső teraszról is látta, hogy egész testében remeg.

Még akkor is remegett, mikor pár perc múlva felment hozzá a szobájába. Egyenesen a teraszról jöhet, gondolta Leia, mikor meghallotta az ajtócsengő halk hangját – Liegeus volt az egyetlen, aki csengetett, mikor meglátogatta. Ashgad és az ételt-italt felszolgáló szintidroidok egyszerűen csak bementek. Leiának megfordult a fejében, hogy bemenjen elé a szobába és üdvözölje, de valahogy nem bírta összeszedni az akaraterejét. A kinti hideg és a kellemetlenül száraz levegő ellenére megnyugtatónak találta a napfényt. Úgyhogy kint maradt a permakréta padra kuporodva, az ágyáról kihozott takaróba és vörös bársonyköpenyébe burkolózva. A férfi belépett a szobába, körülnézett, ellenőrizte a vizeskancsót, majd elindult a terasz felé.

Mindig megnézte a vizeskancsót. És a többiek is. Leia nagyon büszke volt magára, hogy sikerült találnia egy helyet a terasz korlátján, ahol feltűnés nélkül kiönthette a vizet, azt a látszatot keltve, hogy megitta. A rendkívül száraz klímában napok óta a kiszáradást kockáztatta ugyan, de csak így tarthatta legalább valamennyire tisztán az elméjét. Az első nap óta próbált módot találni a házat lakhatóvá tévő belső páramezőket tápláló csövek megcsapolására, vagy a pára levegőből történő kivonására, de a szervezetében lévő kábítószer szinte lehetetlenné tette, hogy ténylegesen csináljon is valamit. Általában kiötlött valami megoldást, aztán meglepődve azon kapta magát, hogy már két-három órája csak ül és a semmibe réved.

– Excellenciás asszonyom – üdvözölte szelíden a teraszra kilépő Liegeus. Leia nem akart beszélni róla, hogy mit látott… nem akarta elárulni, hogy mennyi mindent tud a férfiról, de az édesszirom miatt nehéz volt megtartani az elhatározásait.

– Maga ugyanolyan fogoly itt, mint én – bukott ki belőle megpillantva a halvány arcot és az űzött, sötét szempárt.

A férfi összerezzent és félrenézett. Leiát azokra a rosszul tartott állatokra emlékeztette, akik már a felemelt emberi kéz látványára is szűkölni kezdtek. Az együttérzéstől összeszorult a szíve.

– Úgy láttam, szabadon járhat-kelhet. Miért nem megy el?

– Ez nem ilyen egyszerű – motyogta Liegeus. Odalépett a padhoz és komoran lenézett Leiára. A szintidroid még mindig ott állt az alsó teraszon, az erőtlen napfény aranyszínűvé változtatta fakó, halott haját. – Mit hallott?

– Én… semmit. – Leia a kezét tördelte, és elátkozta magát a gyengeségéért, hogy képtelen valamennyi víz nélkül kibírni a napokat. Azonban tudta, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs, milyen távolságból hallható még a hangja. – Illetve hallottam, hogy Dzymmel beszélgetnek, de a szavaikat nem tudtam kivenni. Csak azt láttam, hogy maga elhúzódik, hogy fél tőle.

Liegeus felsóhajtott, majd hirtelen megroggyant a válla. Ráncos arcán halovány mosoly tűnt fel.

– Nos, ahogy ön is láthatja, excellenciás asszonyom, még ha el is akarnék menni… és elég jól fizetnek itt… igazából nem lenne hova mennem. – Körbeintett a vad kristálytájon, szikrázó hegyormokon és borotvaéles gerincű szirteken. Aztán egy pillanatig némán, tekintetében tehetetlen szomorúsággal nézett le Leiára.

– Sok időt tölt kint a teraszon? – kérdezte váratlanul.

Leia bólintott.

– Tudom, hogy nem feltétlenül egészséges. Megfájdul tőle a bőröm…

– Hozok majd egy kis glicerint. Hallotta, mit mondtam a szintidroidnak? Kényelmes dolog ez a központi vezérlés, csak nem lehet őket megkülönböztetni egymástól.

– Annyit hallottam, hogy naponta tizenöt percet kell állnia a teraszon.

– Szeretném, ha ön is ezt tenné. Sőt többet, ha lehet.

– Rendben – bólintott Leia. Nem lehet, hogy a napfény gyógyítja a Halálcsírát, gondolta. Milliárdok haltak bele, lett légyen nappal vagy éjszaka, a galaxis minden szegletében. – Liegeus…

A férfi távozni készült; már a ház árnyékából fordult vissza.

– Ha van valami, amit tehetek önért…

Amint elhagyták a szavak a száját, úgy érezte, bolondot csinált magából. A kábítószer gondolta, és ismét elátkozta magában. Itt ő volt a fogoly, az ő életét tartották a markukban – úgy vette észre ugyanis, hogy Dzym képes létrehozni és megszüntetni a Halálcsírát –, és erre ő ajánlja fel a segítségét neki.

Liegeus tekintetében azonban megváltozott valami: a félelem helyét szégyen és hála foglalta el még erre a parányi kedvességre is.

– Köszönöm – suttogta –, de nincs semmi. – Azzal eltűnt a ház árnyékában.

A ház, amelyet Luke keresett, a Régiek negyedének mélyén állt. Sok szempontból meglepően hasonlított a Seti Ashgadéra, amelyet Arvid mutatott meg neki délután, a városba vezető útjuk során. Akárcsak Ashgad háza, ez is a talajra épült – ez meglepte Luke-ot, míg eszébe nem jutott, hogy Ashgad házát még negyven éve építette az apja –, és valaha ezt is burjánzó növényzet vehette körül: nemcsak a gyenge napú, terraformált bolygókra jellemző satnya vegetáció, hanem bonyolult öntözőrendszerrel táplált ritka, értékes fák.

Ám amíg Ashgad lakhelye jelenleg is gőgösen büszkélkedett vízpazarlásával, ezen házon csak a hajdani dicsőség romjai látszottak. A mocskos, fehér gipszfalak előtt törött csővezetékek kígyóztak. Az indákkal benőtt falfülkékben néhány kiszáradt tuskó porosodott. Magukat a tejfehér gipszfalakat megrepesztették a téli szélviharok, s a résekben felbukkant a város összes többi épületét is alkotó préselt plaszt szürkéje. A tetőn elhelyezett napelemek nagy része is törött volt, kábeleik zörögve csapkodtak a szélben. A pusztulás úgy áradt a bedeszkázott acélüveg ablakokból, mint egy mocsár sara – a pusztulás, és valami rettenetesen rossz érzés.

Nincs itt, gondolta Luke.

Eszébe jutott valami, ami eddig meg sem fordult a fejében: mi van, ha az eltelt nyolc hónap után Callista már nem az a nő, akit ő megismert?

A lány harminc évet töltött el a Palpatine szeme tűzvezérlő számítógépében. Lehetséges, hogy nem egészen egy év alatt ennyire lesüllyedt volna?

De akárkinek a jelenlétét is érezte meg az Erő révén, az illető itt tartózkodott.

Az ajtó hamarabb kinyílt, mint ahogy bekopoghatott volna. A küszöb előtt kristálylapon álló asszony nem Callista volt.

A nő elmosolyodott, és Luke felé nyújtotta a kezét. A mosolytól egészen megszépült az arca.

– Még egy – mondta halkan. – Hála az univerzumnak!

Lehetetlen volt megállapítani a korát. Luke azonnal tudta, hogy arcának porcelánszerű tökéletessége ellenére nem fiatal. Az a benyomása támadt, mintha a nő megpróbálta volna visszanyerni fiatalságát, de mindössze annyi sikerrel járt, hogy nem tűnt öregnek. A szája körül hiányoztak az öröm és fájdalom ráncai, a szeme sarkából a Leiát annyira bölccsé tevő szarkalábak, homlokáról az évek múlásával együtt járó redők. Hollófekete haját láthatólag hetek óta nem mosta meg. Mint ahogy csinos teste, feszes melle, hosszú lába és kopott zöld ruhája sem látott már vizet jó ideje.

– Légy üdvözölve! – húzta be a nő Luke-ot a ház első szobájának sűrű árnyékába. A keze olyan volt, mint egy istennőé, aki rágja a körmét. – Légy üdvözölve! Én Taselda vagyok. A Rendből. – Kék gyémántra emlékeztető szeme a férfira villant a tökéletes szemöldök alól. – De hát ezt már tudod.

Luke körülnézett a félhomályban. A legtöbb acélüveg ablakot bedeszkázták, a helyiséget csak egy sor régimódi fénygömb világította meg a mennyezetre akasztva. A szíve elszorult az együttérzéstől. Obi-van Kenobi hosszú éveket töltött a Tatuin áthatolhatatlan sivatagainak mélyére rejtőzve, tűrte, hogy bolond remetének csúfolják, és önként felhagyott Jedi-képességeinek gyakorlásával, hogy vigyázhasson a lovagok utolsó reménységére. De neki, gondolta Luke, rendelkezésére állt az Erő biztosította fegyelem, hogy elviselje a várakozást. Ez az asszony viszont ki tudja, mióta él itt, ahol az Erő legkisebb érintésével ártatlanok halálát okozhatja. A Jövevények révén biztosan tudja már, hogy Palpatine halott, nem árthat neki többé…

– Engem Owennek hívnak – mutatkozott be, tudva, hogy a Skywalker név valószínűleg nem lehet túl népszerű a Vader irtóhadjáratát túlélt idősebb Jedik körében. – Keresek valakit.

– Ah! – A kék szempár ismét elmosolyodott, bölcsen, csillogóan. A nő odalépett egy szekrényhez, és elővett két poharat – két régi, koréliai, tulipán alakú, nagyon értékes poharat. Az egyik talpáról lepöckölt egy drochot. Luke a válla fölött átnézve látta, hogy a szekrényben nyüzsögnek az élősködők. Az egyik ablakból egy üveg bor volt kilógatva az árnyékos udvar hűvösébe. Taselda behúzta az üveget és töltött belőle. Mikor kinyitotta az ablakot, a sápadt fényben Luke észrevette, hogy fehér karjait drochcsípések borítják. A rovarok penészes szaga áthatóan érződött még a kosz bűzében is. – Callista.

– Láttad őt? – Luke egész teste, egész lénye diadalmasan felragyogott; nem tudta az érzést kirekeszteni a hangjából.

– Hogyne láttam volna! – mosolyodott el Taselda. – Most én vagyok a tanára.

A bor a Durrenről származott és nem volt túl jó. Már többször is feljavíthatták erjesztett algacukorral és mindenféle utóízt hagyott maga után, de Luke, tekintetét az előtte álló nőre szegezve, lenyelte.

– Itt van? Hogy van? – kérdezte halkan. – Hogy néz ki?

Taselda hátravetett egy hajfürtöt a homlokából, és szelíd mosolya mögött szomorúság csillant meg a tekintetében.

– Mint egy sokat szenvedett nő – felelte. – Mint egy összetört szívű nő, aki megpróbál elmenekülni az elől, amire leginkább szüksége lenne.

Volt valami érdekes Taselda mosolyában. Széles volt, lapos, és első ránézésre alig több az ajkai széthúzásánál. Ám egy másodperccel később, a borospohár üvegén keresztül megnézve Luke-nak az az érzése támadt, mintha olyan lenne, mint az öreg Bené: huncut, szelíd, az emberi természeten derülő. Azon kezdett töprengeni, kire emlékezteti ez a nő. Beru nénire… egy kicsit; Leiára… egy kicsit; és még valaki másra, egy asszonyra, akiről csak homályos képeket őrzött emlékei legmélyén. Az anyjára?

Ugyanaz volt a mélységes melegérzet, az adakozó kedvesség és a határtalan, önzetlen szeretet vigasza is.

– Hol van? – kérdezte, hogy a nő mindent tudott és megértett. – El tudnál vinni hozzá? – A bor édessé vált a nyelvén, s megtelt addig észre sem vett aromákkal. Luke felhajtotta a maradékot, Taselda pedig újratöltötte a poharát. Az ital enyhítette a Jedi kimerültségét, mint ahogy a nő mosolya is… és egyre jobban szomjazta mindkettőt.

– Természetesen. Azóta várlak már, mióta Callista először beszélt rólad. – Taselda kinyújtotta a két kezét, és megfogta a Luke-ét. – Nem messze innen, a hegyekben van egy barlang. Lüktet benne az Erő. Egyike a földvillámok keletkezési helyeinek. Odaküldtem meditálni. Odavezetlek, mert vezető nélkül lehetetlen megtalálni.

Azzal felállt, vett egy mély lélegzetet, mintha megacélozta volna magát, szorosabban maga köré tekerte kopott romexruháját, és bizonytalanul a sarokba nézett, a cipőjét keresve. Luke észrevette, hogy a lába koszos, a lábujjkörmei pedig nagyra nőttek, megsárgultak. A rátörő undort azonnal eltörölték a Yodáról őrzött emlékei – aki finoman szólva sem volt túl vonzó jelenség –, majd a mardosó önvád.

Hogyan gondolhat ilyeneket Taseldáról?

Egyébként is, mikor ismét lenézett a nő lábára, már egyáltalán nem látta piszkosnak.

Ő is felállt, és letette a poharát az asztal szélére. Legnagyobb meglepetésére majdnem elvétette a mozdulatot. A homályos világítás tehet róla, gondolta, hiszen a bortól inkább tisztább lett a feje, nem ködösebb. Olyan tiszta, mint életében még soha.

– Van siklód? – kérdezte a nő.

Luke bólintott.

– Meg kell javíttatnom, de egy nap alatt kész lesz.

Átfutott az elméjén, hogy nincs pénze ilyesmire – el akarta adni a gépet, hogy kijuthasson Callistával a bolygóról. Ez azonban most mintha nem számított volna. A szíve hevesebben kezdett verni a gondolattól: Callistával.

– Fegyvereid?

Luke megérintette az övén lógó sugárvetőt és fénykardot.

Taselda elkomorult.

– Az kevés lesz – mondta halkan. – Várnunk kell. – A homloka ráncba szaladt.

– Várni? – rémült meg Luke. A hegyek veszélyesek. Callistát valami baj érheti, ha nem ér oda időben. A végén még nem találják ott, vagy ami még rosszabb, holtan bukkannak rá. Elviselhetetlen lett volna. – Mi a baj?

Taselda megrázta a fejét, mint aki nem akarja a gondjaival terhelni barátját, és elfordította az arcát. A gallérja mögül előkúszott egy droch.

– Semmi.

– Tudok segíteni?

– Nem kérhetek tőled ilyesmit – felelte a nő. – Ez csak az én gondom.

– Mondd csak el! – A világ rettenetesen sivár lett volna, ha nem segít rajta. Talán még Callistát sem találná meg. És hirtelen valahogy fontos lett, hogy a nő ne mástól kérjen segítséget. – Kérlek!

Taselda szégyenlősen, kissé bűntudatosan elmosolyodott.

– Régen volt utoljára bajnokom. Szerencsés lány a te Callistád, Owen. – A virágkék tekintet ismét a férfiéba fúródott, a karcsú ujjak bizalomteljesen simultak a mellkasára. – Régi, nagyon régi történet ez, barátom. Amikor először léptem erre a bolygóra… ó, hány éve már!… mindössze teljesíteni akartam a Jedi-mesterektől kapott aprócska feladatot, hogy aztán tovább is álljak. De amikor láttam, hogyan élnek itt az emberek, állandóan azon veszekedve, kié ez a pumpa, kié az a fa, kinek van joga milyen növényeket termeszteni melyik földdarabon, nem tudtam elmenni. Volt néhány hadúr… kisstílű gazemberek felbérelt verőlegényekkel… és bár rendünk elveivel ellenkezik állást foglalni az ilyen ügyekben, nem tudtam szó nélkül hagyni a tetteiket. Úgyhogy az emberek szolgálatába állítottam a képességeimet. Kezemben a fénykardommal elvezettem őket egy szilárdabb, békésebb életbe. A hajómat azonban elpusztították egy éjjel, míg én néhány túsz kiszabadítására indultam. Tudtam, hogy maradnom kell. A harcok után a nép megválasztott vezetőjének. És én boldog voltam.

Luke bólintott, lelki szemei előtt feltűnt a gyönyörű harcoslány képe. A ház is valóban olyan volt, amilyet a hálás nép építene vezetőjének, aki megszabadította őket a zsarnokságtól.

– Sok-sok év múlva azonban egy másik Jedi érkezett ide, egy gonosz, önző, hazug, de nagyon megnyerő lény. Azért jött, mert hallotta, hogy milyen lüktető Erő járja át ezt a bolygót. Az Erő itt a valóság határán kering, könnyű megérinteni, de ő még erre sem volt képes. Az idegen képességei korlátozottak voltak, de amivel bírt, azt eltorzítva saját ürességének kitöltésére gyűjtötte össze. Beldorionnak hívták. Beldorion, a Rubinszemű. Beldorion, a Ragyogó.

Felsóhajtott és fáradt, szomorú mozdulattal megtörölte a homlokát.

– Te is tudod, Owen, hogy mindig akadnak emberek, akik hajlandók az ilyen alakokat követni. Beldorion pedig nemcsak erőszakkal, fenyegetéssel dolgozott, hanem hazugságokkal, rágalmakkal is. Elferdítette az igazságot és az emberek emlékeit az igazságról, s a végén minden, amit tettem, más értelmet kapott… amin kapva kaptak azok, akiket gonoszságuk miatt megfosztottam hatalmuktól.

– A barátaim is ellenem fordultak. Beldorion soha nem érte el a tudásnak azt a szintjét, hogy elkészítse saját fénykardját, ezért ellopta az enyémet. Tönkretett. A szegények rettegtek tőle, a haszonlesők a kegyeit keresték. Hamarosan királyként uralkodott Hweg Shulban, engem pedig elfelejtettek.

A hangja elhalt, a kezét pedig gyorsan az arca elé kapta. Odakint, a csendes utcán egy blerd rekedten felnyerített; a ház előtt ostorát suhogtatva elhajtott egy Régi nő alcopay vontatta, nagy kerekű szekerén. Luke maga előtt látta ezt a gyönyörű nőt, amint a soha el nem álló szélben lobogó ruhájában sietve lépked a szűk, kanyargós utcákon, és ismét Ben jutott eszébe… és az, ahogy a Tosche állomáson élő gyerekek kacagva, ujjaikkal varázsjeleket mutogatva szaladtak elé, akárhányszor csak felbukkant. Az eltelt évek ellenére… ő maga is kisgyerek volt még… emlékezett a Ben szája sarkában bujkáló őszinte derültségre.

– Elkerülhetetlen volt – folytatta Taselda –, ahogy azt mi, igazi lovagok tudjuk, hogy Beldorion a saját kapzsiságának és bűneinek áldozatává ne váljon. Évekkel ezelőtt kifosztotta és elűzte egy Seti Ashgad nevű férfi, egy politikus, akit az öreg Császár küldött ide büntetésből, mint ahogy a többiek őseit is. Beldorion annyira belefeledkezett a züllésbe, hogy minden hatalmát elvesztette. A hívei átálltak Ashgad oldalára, Ashgad pedig még a házát is elvette, a benne lévő összes kinccsel együtt. A tőlem ellopott kincsekkel – tette hozzá komoran. – És ami a legfontosabb, valahol ott van abban a házban a fénykardom.

– Aha – mondta Luke halkan.

– A Beldorionnal folytatott küzdelmem során szerzett sérüléseim megakadályoztak benne, hogy újat készítsek. Amikor néhány éve elmentem Ashgadhoz, hogy visszakérjem tőle, ugyanolyan brutálisan kidobott, mint előtte Beldorion. Azóta többször is megpróbáltam visszaszerezni. Nézd! – Egyszerű, ártatlan mozdulattal lehúzta a jobb válláról a ruháját, megmutatva a karján, a drochcsípések között fehérlő szörnyű forradást.

– Sebezhetőek leszünk, mikor elmegyünk a barlangba Callistáért – mondta Taselda halkan. – Ashgad szolgái könyörtelenek, már csak azért is, mert nem emberek, hanem csak emberi külsejű droidok. És ugyanazon sérülés miatt nincs már annyi erőm, hogy bejussak Ashgad házába és megszerezzem a fénykardomat. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy nem a másik házában van-e, a Villám-hegység lábánál elterülő síkságon. A kedvedért, és Callista kedvéért szívesen megmutatnám neked, hol van a lány, de nem merem.

Reszketve felsóhajtott, és két kezével hátrasöpörte arcába hulló haját.

– Nem merem.

A karján lévő forradás látványára düh töltötte el Luke-ot. Hogyan lehetett képes bárki is kezet emelni erre a szelíd, gyönyörű nőre? A dühe azonban aggodalommal keveredett – ha azok, bárkik is legyenek, egyedül találják Callistát, még rajta találják kitölteni a Taseldával szemben érzett haragjukat.

– Ashgad házában merre lehet a fénykardod? – kérdezte. Elméjében ismét felvillant a Régiek nyomorúságos kunyhói között dölyfösen álló, csillogó fehér falú épület.

– A konyhák alatt van egy kincstár. – Taselda indigókék szemében hálás könnyek csillantak meg. – A bejárata a konyhakert felől nyílik, itt. – Elfordult, és csinált valamit egy kisasztallal. Mikor visszafordult, egy durva, helyi gyártású papírlap volt a kezében, amelyre tintával a ház alaprajzát vázolták fel.

Luke elvette a lapot, és tisztelgett vele a nő előtt. Könnyűnek és erősnek érezte magát, mintha szikrák pattogtak volna az ereiben. Elvigyorodott, mint egy kisfiú.

– Hamarosan visszajövök. Estére már kint leszünk a városból.

– Callista megmondta, hogy rád számíthatok, Owen – felelte Taselda halkan. – Láttam, hogy felcsillant a szeme, mikor kiejtette a nevedet. Szerintem nem kell félned attól, hogy mit fogsz találni.

Callista! Luke teste mintha énekelt volna, miközben elsietett a Régiek negyedének rosszul kövezett utcáin. Világokat pusztító sötét jelek, de egymásra találnak a szerelmesek…

Megtaláltam, megtaláltam, megtaláltam! “Láttam, hogy felcsillant a szeme…”

A léptei lelassultak.

“…mikor kiejtette a nevedet.”

De hát Callista nem tudhatta, hogy Owen Lars álnéven fog idejönni!

Luke megállt és rájött, hogy eltévedt a szinte teljesen egyforma fehér házak között.

Volt valami a borban, gondolta higgadtan.

Luke soha nem ivott túl sokat, és amióta elkezdte tanulmányozni az Erőt, teljesen felhagyott ezzel a szokással. Egyszerűen túl sokat rontott az összpontosító képességén. Noha Taselda borát természetesen nem lehetett más borokhoz hasonlítani, mégis meglepte, mennyit fogyasztott belőle. Most pedig, ahogy figyelmét az anyagcseréjére fordította, hogy eltávolítsa az alkoholt a szervezetéből, észrevette, hogy valami más is van benne.

Szintetikus hangulatjavító, gondolta, szemét lehunyva, egyik kezével egy falnak támaszkodva. Pryodene vagy pryodase, esetleg algarine-i torvenád – valami olyasmi, ami elfogadóvá és barátságossá teszi az embert. Leia mesélte egyszer, hogy a coruscanti nemesség körében egy időben bevett szokásnak számított pryodase-t fogyasztani a vacsorák előtt, hogy elejét vegyék a párbajoknak. A munkaügyi vitákban és a válóperek során pedig az egyik fél rendszeresen megvádolta a másikat azzal, hogy a tárgyalások előtt az italába csempészte a szert.

Az ártalmatlan, függőséget nem okozó szert. Amely egyszerűen csak csökkentette az ember elővigyázatosságát.

Milyen bölcs volt tőle, hogy ezzel a módszerrel segített levetkőznöm az előítéleteimet és igaz valójában látnom őt, gondolta Luke.

Tett két lépést, próbálva Seti Ashgad háza felé venni az irányt.

Mit is gondoltam az előbb?

Lüktető fájdalom tört rá. Nem fizikai fájdalom, hanem a veszteség, az elhagyatottság fájdalma, annak a gyermeknek a mélyen ülő fájdalma, aki öntudata felébredése óta gyanítja, hogy az anyja eladta, mint egy szalmabábut, s nem érti, miért. Callista eltűnésének fájdalma. Annak a fájdalma, hogy elveszítette magányos ábrándozásai közben kitalált apa-álmát.

Hideg árasztotta el, hideg és aggodalom. Nem veszítheti el Taseldát is…

A gyermek veszteségtől való félelmén egy hang jutott el hozzá.

Hallgass az érzéseidre! – szólt a fekete hang a feketeségből. Tudod, hogy igaz!

Az apja hangja.

Vaderé.

Taselda kihasználta.

A beléhasító hideg, az egyedülléttől való félelem elmélyült. Ha a nő hazudott neki, csak arra akarta felhasználni, hogy visszaszerezze a fénykardját (ugyan miféle sebesülés gátolhatta abban, hogy újat készítsen, ha egyszer értett hozzá?), akkor nem lehetett Callista tanítója. Nem adhatta vissza neki Callistát. Nem, gondolta, nem akarva elhinni. Nem akarva, hogy igaz legyen. Nem…

Tudod, hogy igaz!

És mint annak idején is, tudta.

Visszafordult, és elindult Taselda háza felé.

A nőt Jedi-képzése képessé tette az elme befolyásolására. Luke korábban már látta, amint Ben használja ezt a képességet, és használta ő maga is. Palpatine császár pedig egyenesen zseniális volt abban, hogy hogyan teremtse meg a kétségbeesett hűséget alattvalóiban, s hogyan hozza felszínre azok legmélyebb félelmeit. Úgy játszott az embereken, mint egy tehetséges zenész a fuvoláján.

Taselda ilyen jellegű képességei nagyon kifinomultak és nagyon erősek voltak.

A szél egyre hangosabban süvített Luke körül, miközben a sikátorokban kanyargott – mintha csak meg akarta volna tiltani neki, hogy visszamenjen. A Taselda elvesztésének gondolata nyomán rátörő bénító pusztulás és mindent elöntő félelem lavinája alatt Luke ugyanazt a hűvös bizonyosságot érezte, mint amit a Bespin pokla felett, azon az antennán lógva. Nem akarta, hogy igaz legyen, de tudta, hogy igaz.

Ez alkalommal hátulról közelítette meg Taselda házát, és már a rozsdás, a szétszerelés különböző stádiumaiban lévő siklókkal zsúfolt hátsó udvarról nyíló ajtó acélüvegén keresztül meglátta a nőt. A szoba egyik sötét sarkában kuporogva kutatott valami után a bútorok mögött, a párnák alatt. Látta, amint bedugja a karját egy szekrény alá, majd előhúzza és feláll – tágra nyílt, haragos kék szemmel, mellére lógó gubancos, undorító hajjal fordulva az udvar és Luke felé. Luke érezte, hogy a nő elméje az övének feszül, dühösen és hiábavalóan; érezte az Erő gyenge, szétszórt lökését, és bár a fal kizárta a szelet, látta maga körül megrándulni és arrébb pattanni a lyukas víztartályokat, a mocskos rongyokat, a fém- és fadarabokat.

Taselda tekintetét a Luke-éba fúrva elkezdett valamiket – csak drochok lehettek – leszedni a karjáról, hogy aztán barna, csorba fogakkal teli szájába dobálja őket.

A Luke elméjét átható aggodalom metszően éles lett, mint egy halálsikoly. A lelke kiüresedett, talmi üveggyönggyé vált. Valahol mélyen őszinte szomorúság érintette meg.

Elfordult.

Nem is annyira az Erőnek, mint inkább a Lázadók között, a vákuumban hihetetlen sebességgel száguldó űrhajókban töltött éveknek köszönhetően érezte meg szinte ösztönösen a rá leselkedő veszélyt, s hallotta meg a következő pillanatban a rohanó lábak dobogását. Lebukott, és a háta mögött egy lándzsa fúródott a mocskos talajba. Valaki egy követ hajított felé, egy régimódi nátriumos sugárvető sárga lézersugara pedig kormos csíkot hagyott maga után a mellette lévő falon. A sikátorokból rongyos férfiak és nők rohantak feléje – és gyerekek is, kócos, mezítlábas gyerekek, köveket dobálva.

Luke egyetlen Erő-kitöréssel szétszórhatta volna őket, vagy felkaphatta és eldobhatta volna bármelyiküket, de nem merte. Egy lány – nem lehetett több tizenhat évesnél – egy doronggal futott felé. A Jedi oldalra lépett, az alkarjával félresöpörte a kezdetleges fegyvert, lebukott egy újabb lézersugár elől – a fegyver valószínűleg olyan ócska volt, hogy még egy gyíkot sem lehetett volna megsütni vele –, és menekülni kezdett. A Régiek szedett-vedett bandája átkozódva, fegyvercsörtetve eredt a nyomába.

– Gyilkos! Tolvaj! Mocskos szemét! – (Még ők mondják!) Egyre többen tűntek fel a házak sarkai mögül, és döfködtek Luke felé lándzsáikkal és dorongjaikkal. Két-három sugárvető is felvillant, de egy mozgó célpont eltalálásához elég nagy gyakorlat kell, márpedig Luke ügyelt rá, hogy egy pillanatra se álljon meg. Két férfi egyszer megragadta és megpróbálta visszahúzni a sikátorok labirintusába – feltehetőleg Taselda házához, már amennyiben, ahogy azt Luke sejtette, a támadók a nő hajdani “alattvalóinak” maradékából kerültek ki. Mindenesetre leengedte a súlypontját, az egyik férfi alól kirúgta a lábát, majd a zuhanó testet a másiknak lökte, végül pedig behajította mindkettőt üldözői közé. Átszökkent egy fal fölött, átrohant egy sűrűn benőtt kerti ösvényen – az ágak a viharos szél erejével csapódtak az arcába –, és hallotta, hogy üldözői a telek hosszabb oldala mentén igyekeznek utolérni. Úgy vélte, a legrosszabb esetben még mindig kinyúlhat az Erőért és…

És? Keltsen életre egy Erő-vihart és öljön meg még egy ártatlan, kétszáz kilométerrel arrébb lakó, a Gyógyítók gondjára bízott öregasszonyt?

Felkapott egy gereblyét a kerítésnek támasztott szerszámok közül, nekifutott, és rátámaszkodva átlendült a falnak azon a részén, ahonnan a legkevesebb kiáltozást hallotta. Sikerült áttörnie a Jövevények negyedének jobban átlátható, széles utcáira. Kavicsok záporoztak rá, egyik felsértette az arcát. Három Régi bukkant fel előtte a semmiből, az egyik egy sugárvetőt szorongatott. Luke oldalra vetődött, elsiklott az egyik kerítés mögül felé bökő lándzsa mellett, talpra ugrott, és hátát a falnak vetve végigmérte a futva közeledő támadókat.

– Itt meg mi a fene folyik? – bődült el egy öblös hang.

A Régiek megtorpantak, majd némi zavart lökdösődés után hátrálni kezdtek.

A sikátorban egy ijesztő külsejű, két és fél méter magas ithori, illetve egy kövér, lompos, sötét hajú ember közeledett, mindkettő a Hweg Shul-i rendőrség kék egyenruhájában.

– Szégyen, gyalázat! – csiripelte a kalapácsfejű vékony hangján. – Minek képzelitek ti magatokat, piranjabogaraknak? Vagy nafeneknek?

A Régiek sugdolózni kezdtek egymás közt. Az egyik nő ledobta a kezében tartott követ. Valaki a “Gonoszról” kezdett motyogni.

– Ő? – bökött az ember a hüvelykujjával Luke felé. Zsíros, fekete fürtjei megrebbentek a szélben. Senki sem válaszolt. – Te vagy a Gonosz, zarándok? – fordult oda a férfi Luke-hoz.

– Mindenki gonosz valaki szemében – porolta le Luke a zekéje ujját. A kő, amely a poros foltot hagyta, majdnem eltörte a karját.

A férfi felkuncogott.

– Hát az exnejem biztos egyetértene veled! Mit gondolsz, Snaplaunce? – nézett a kalapácsfejűre. – Tiltják a város törvényei, hogy valaki gonosz legyen?

– Tudomásom szerint nem, Grupp.

– Hallottátok? – fordult vissza a rendőr a csőcselékhez, melynek körülbelül a harmada tartózkodhatott még a helyszínen. – Mit követett el ez a fickó azon kívül, hogy gonosz? – A szeme sarkából végigmérte Luke-ot, s távolról sem ostoba tekintettel.

– A Gonosz gonosztetteiről ismerszik meg! – visította a lány, aki korábban egy doronggal próbálta bezúzni Luke fejét.

– Ja, persze. Tudod mit, picinyem, szerintem az a gonosztett, mikor százan rontanak valakire, aki még csak a sugárvetőjét sem süti el. – Grupp legyintett, mintha egy legyet akart volna elhessegetni. – Kotródjatok innen, mielőtt be nem viszlek benneteket rendzavarásért! Jól vagy? – fordított hátat a Régieknek. Luke biztosra vette, hogy így is minden idegszálával a csőcselékre figyel. A Régiek morogva, dühös pillantásokat vetve rájuk szétszéledtek. Az ő szemükben nem a törvény őrei siettek egy ártatlanul megtámadott ember segítségére, hanem a Jövevények egy másik Jövevényére.

– Jól vagyok.

– Őrült theranok.

– Nem theranok – csiripelte az ithori. – Én ismerem a theranokat. Ezek azok voltak, akik már legalább négyszer-ötször megtámadták Ashgad úr házát, amióta itt vagyok. Gyanítom, az év elején ők ölték meg az utolsó szolgáit is, bár bizonyítékom nincs rá. De azt tudom, hogy körülbelül ugyanakkor ők rabolták el azt a fiatal nőt.

– Fiatal nőt? – Luke-ot mintha hasba rúgták volna. Az ithori töprengve mérte végig aranyszínű szemével.

– Azt a magas nőt, aki az egyik durreni hajóval érkezett. Craynek nevezte magát, de többször előfordult, hogy nem reagált, mikor valaki így szólította. Ezek a rongyosok – azt beszélik, az egyik régi banda maradékai, akik sok-sok évvel ezelőtt a Beldorion meg a másik bűnkirály, az öregasszony közötti csetepatékban harcoltak – egy éjszaka körülvették és elhurcolták. Keresni kezdtem, de aztán egyszer csak összefutottam vele az utcán. Azt mondta, hogy a barátai. – Az édes, halk hang száraz tónust öltött – az ithoriak megdöbbentően sok érzelmi árnyalatot tudtak kifejezni hangjukkal.

– Mikor… mikor történt ez? – préselte ki Luke cserepes ajkai között. – Még mindig a városban van? Láttad mostanában?

Grupp és az ithori összenéztek. Nem egészen gyanakvóan, hanem a rendőrök tekintetével, akik azt kérdezik egymástól, hogy vajon fenyegetést jelent-e ez a fickó városuk rendjére? Luke látta, hogy Grupp kiszúrta az övén lógó fénykardot, és fogadni mert volna, hogy a rendőr pontosan emlékezett Callista fegyverére is.

Végül az ithori szólalt meg:

– Az érkezése után alig egy héttel elment Hweg Shulból, tudomásunk szerint a saját akaratából. De hogy merre ment, mivel vagy ki után, arról fogalmunk sincs.

Beértek a város Jövevény negyedébe. A szögletes, fehér házak megcsonkított birodalmi lépegetőkként kuporogtak tartóoszlopaikon. Az antigravitációs gömböket levonták a talaj közelébe, s a dermesztő szél a hajdani tengerek emlékét idéző morajlással süvöltött a levelek között, hogy tompán felnyögve torpanjon meg a permakréta szárítótornyok előtt, amelyekben a brope-ot és a smoort dolgozták fel. Grupp és Snaplaunce ismét végigmérték Luke-ot, figyelmeztették, hogy legyen óvatos az utcákon, majd elmasíroztak az egyik ház robogóikat elrejtő árnyéka felé.

Luke még sokáig ott állt, a Régiek negyedének görbe falait és algával borított köveit bámulva.

Callista érkezése után alig egy héttel. Tehát nyolc hónapja.

De hogy merre, mivel…

Luke undorodva, irtózva megborzongott. Bármibe fogadni mert volna, hogy nyolc hónappal korábban Taselda a fegyvereként, lesújtó ökleként akarta használni Callistát, mint ahogy Palpatine Vadert, Vader pedig őt, Luke-ot. Az egyik régi banda maradékai, akik sok-sok évvel ezelőtt a Beldorion meg a másik bűnkirály az öregasszony közötti csetepatékban harcoltak. Hát idáig süllyedt volna Taselda, akárhogy és akármiért is érkezett korábban erre a bolygóra, melyen még a köveket is sugárzó fénnyel itatta át az Erő?

Megpróbálta a hatalmába keríteni Callistát. Azt ígérte neki, amire a lány a legjobban vágyott. A valahová tartozás, az otthon megtalálásának illúziójával kecsegtette.

Callista azért jött ide, hogy képzést kapjon az Erő használatát illetően, de ehelyett csak annak a szörnyű példáját találta meg, hogy mi történik akkor, amikor valaki nem részesült elég képzésben, amikor a Tudás szinte teljesen eltűnik, mindössze dühöt, gyötrő vágyat és őrületet hagyva maga után.

És Callista inkább elmenekült.

Luke megborzongott, és a szél ellenében előredőlve elindult vissza, a Kék Blerd feletti szobájába. Elméjéből nem tudta száműzni a képet, amint Taselda, egykor Jedi, most azonban csak egy mocskos, őrült vénasszony, kifelé bámul rá a sötétségbe, s közben a karjából kiszedett drochokat majszolja.

– Beldorion, a Ragyogó az üdvözletét küldi, excellenciás asszonyom – hajolt meg az ajtóban a magas szintidroid. – Megtiszteltetésnek venné, ha vele teázna.

Ó, csak nem? – harapta el Leia a szavakat. A szintidroidok hirdetésében egy szó sem esett arról, hogy a halló- és látóérzékelőiken keresztül a tulajdonosaik láthatnák és hallhatnák, amit ők, Leia azonban tudta, hogy bizonyos körökben ez bevett szokás. Az édesszirom miatt néha elég meggondolatlanul viselkedett, pedig olyan óvatosnak kellett lennie, mintha borotvaélen egyensúlyozott volna – már csak Dzym miatt is.

– Ashgad úr is jelen lesz? – Eltúlozta hangjának édes fátyolosságát, mint mindig, mikor szintidroidokkal, vagy ami azt illeti, Liegeusszal beszélt – annak idején nem egy iskolatársát sikerült leszerelni a könnyen elsajátítható, dallamos hanglejtéssel. Abból, hogy senki sem kényszerítette belé a kábítószeres vizet, annyit legalább megtudott – ha kissé késve is –, hogy a szobáját nem hallgatják le. Aznap reggelig ez a lehetőség meg sem fordult a fejében a kábítószer hatása miatt,

– Nem tudom, excellenciás asszonyom.

– Csak azért kérdem, hogy mit vegyek fel – motyogta álmosan az esetleges hallgatózók kedvéért.

– Nem tudom, excellenciás asszonyom.

Nem mintha túl gazdag ruhatárból válogathatnék, gondolta Leia, a szintidroid távozása után.

A teraszról legalább öt szintidroidot számlált meg, de mivel bizonyára akadtak közöttük egyformák is, többen is lehettek. Kettőn egyértelműen látszottak az oszlás jelei, a fémvázukat borító hús lassú pusztulása, mely valamilyen módon nyilván kapcsolatban volt mind a Halálcsírával, mind Dzymmel.

Nem tudta, hogy valóban lehetséges-e, amit egyre jobban gyanított: hogy Dzym valahogyan képes irányítani a Halálcsírát. Ez lehetővé tette volna az Adamantine és a Borealis legénységének kiiktatásához szükséges rendkívül pontos időzítést és azt, hogy ő maga hogyan kerülte el a betegséget. Azt is megmagyarázta volna, hogy Ashgad és Liegeus hogyan maradt egészséges – és azt is, hogy mitől retteg annyira az utóbbi. Vagy lehet, hogy ha ismét tiszta lesz az elméje, akkor teljesen más magyarázatot talál mindenre?

Már ha megéri, hogy tiszta fejjel gondolhassa végig a dolgot.

Leia megborzongott, és magára öltötte vörös-bronz hivatali palástját, illetve az arra ráboruló karmazsinszín köpenyt.

A szintidroid fél órával később tért vissza, mikor Leia épp végzett a frizurájával. Amennyire csak tudta, igyekezett megfigyelni a ház elrendezését: végig egy folyosón, le egy lépcsősoron. A lépcső alján egy széles, nyitott ajtó állt, melyen keresztül egy leszállópályára emlékeztető, hatalmas térséget pillantott meg a szabadban, a fennsík peremén. Egy szögletes, közepes méretű teherhajó állt rajta, melyről a szintidroidok egy számítógépközpont alkatrészeit tartalmazó ládákat pakoltak le. Ezek szerint az építkezés már a végéhez közeledett.

– …először a zöld vezetékeket, aztán a pirosakat… – magyarázta az egyik droidnak a felbukkanó Liegeus. A nyílt permakrétaterület fölött a tekintete találkozott a Leiáéval.

A férfi rémülten megtorpant.

– Erre szíveskedjen, excellenciás asszonyom – szólalt meg a Leiát kísérő szintidroid, s Leia csak ekkor döbbent rá, hogy a nyitott ajtóban áll. Sietve elindult a droid után. Befordultak egy sarkon, s miután lementek egy újabb lépcsősoron, Leiát hőhullámként csapta meg az átható huttszag.

– Szörnyen lassan telik itt az idő, szörnyen lassan – emelkedett fel Beldorion hatalmas, pitonszerű teste kipárnázott emelvényén. A huttok az idő haladtával hajlamosak voltak elhízni, a Ragyogót azonban a folyamatos nassolás ellenére komoly fizikai erő és hatalmas sebesség légköre lengte körül, nem úgy, mint Korrdát, Durgának, a huttnak szánalmas tanítványát, aki a Nal Huttán oly sok durva vicc tárgyává vált. Beldorion fajtájának többi tagjától eltérően előszeretettel viselt aranygyűrűket az ujjain és arca ráncaiban, illetve egy ékkövekkel kirakott díszgombot az alsó ajkában. Fénykardja egy a vállán átvetett, aranyveretű hüllőbőrből készült övön lógott. A tompa fényű, sötét fém elütött a csillogó ékszerektől.

– Kedves öntől, hogy velem tart, kis hercegnő. Biztos nyomasztóak a napjai abban a szobában.

– Egy kicsit – ismerte el Leia azon töprengve, mi sülhet ki ebből az egészből. Eszébe jutottak a Jabba fogságában eltöltött napok legvisszataszítóbb momentumai, de azzal nyugtatta meg magát, hogy még ha Ashgad nem is tud a meghívásról – s ezt biztosra vette –, akkor is az ő házában vannak. – Ashgad úr messzemenően igyekszik gondoskodni a szükségleteimről.

– Ó, az enyéimről is, az enyéimről is – morogta a ragacsos, kútmélyi hang. – Nem mintha össze lehetne hasonlítani az én rangomat az önével, de azért… kényelmesen élek, természetesen, és saját szakácsom is van, bár őszintén szólva, kis hercegnő, ez az új fickó Zubindi Ebsuk nyomába sem ér. Zubindi… ah! – Visszataszítóan felsóhajtott, és beletúrt a mellette álló porcelántálba, mely tüskés, konyakban úszó, marinírozott prabkrosgömböcskékkel volt tele. – Ő aztán szakács volt! Mélyen lesújtott a halála. Teljesen elment az életkedvem. Kubaz volt ő is, mint ez az új… zseniálisan bánt a rovarokkal. “Csak kapjam meg a megfelelő hormonokat és enzimeket, mondogatta, és a tengerparti homokból is a Császár udvarába illő lakomát varázsolok.” És tudja mit: meg is tette! – szegeződött a mélyvörös szempár Leiára. – Ő aztán meg!

A hutt mély torokhangon felmordult, és Leia megérezte elméje érintését az övén. Gyengén, erőtlenül, de megpróbálta befolyásolni az akaratát. Leia érezte a veszélyt, hogy azok a skarlát gömbök hipnotizálhatják, ezért inkább elfordította a tekintetét. A szervezetében lévő édesszirom nagyon megnehezítette, hogy ne engedjen a nyomásnak.

– Ashgad pedig… ezek a Jövevények istenítik, de hát mit számít ez? Amikor én uralkodtam Hweg Shulban, mindenki hozzám fordult a problémáival, hogy én tegyek igazságot. És tudja, az én ítéleteim igazságosak voltak. – A vörös szempár ismét a Leiáéba mélyedt. – Jobb uralkodó voltam… és erősebb is.

Leia alig tudott félrenézni.

– Biztos vagyok benne.

A hutt ismét felmordult, és egyik kicsi, sárga kezét végighúzta a szaténpárnákon. Szinte oda sem figyelve felkapott, a szájába dobott és elropogtatott egy kisujjnyi nagyságú drochot.

– Csak azért tudott legyőzni, mert fáradt voltam. Nem másért. Az a rengeteg harc Taseldával! Teljesen kimerültem. Ezt kóstolja meg, kis hercegnő!

Kinyújtotta a kezét, és a szoba másik végében álló, kristályberakású ébenfa tálalóasztalon megrezdült egy vert ezüst tálca, hogy aztán a levegőbe emelkedjen és elkezdjen feléjük lebegni. Már majdnem odaért, mikor hirtelen megállt és zuhanni kezdett. Leia reflexei még az édesszirom hatása alatt is elég gyorsan működtek ahhoz, hogy a párnákról előrevetődve elkapja. A tálcán valamiféle roládok hevertek egy olajszagú massza körül, tetejükön egy hatalmas, kék, eperszerű gyümölccsel. Leia a diplomáciai fogadásokon eltöltött néhány éve során nem látott hozzá hasonlót.

– Ki az a Taselda? – kérdezte, átnyújtva a huttnak a tálcát.

– Egykor a társam volt – pöckölte le a gyümölcsöt a tálca tetejéről Beldorion. – Együtt jöttünk ide… ó, sok-sok évvel ezelőtt. Az a nő azonban megirigyelte a helyiek irántam tanúsított tiszteletét és a képességeimet… Ő még a… hm, még a rendünk legegyszerűbb eszközeit sem tudta elkészíteni. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy lejárasson. Csak tűszúrások voltak, de bosszantóak. Embereket bérelt fel, hogy törjenek be a palotámba, meg ilyenek. Még azután is, hogy Ashgadhoz költöztem. Most mondja meg, kedvesem: nem ez a legcsodálatosabb íz a galaxisban?

Leia a közelben álló alacsony asztalról felvett egy gyümölcskést és egy villát, belevágott az eperbe, és csak nézte, ahogy Beldorion rabelais-i élvezettel felszürcsölte a többit, mielőtt ő maga a saját falatjával végzett volna. Megbánta, hogy nem egy nagyobb darabot vágott, a gyümölcs ugyanis nagyon finom volt: édes, húsos, leves és puha.

– Zubindi háromszor ekkorára növesztette őket – kesergett Beldorion. – Az ízüket pedig össze sem lehet hasonlítani ezzel! Hinné, gyermekem? Ez egy közönséges rodiai kelpszúnyog, amelyet növekedési enzimekkel tápláltak, és egy évig tartottak életben a szokásos egynapos életciklusa helyett. Zubindi viszont akár öt évig is életben tudta tartani őket, és a végén teljesen más életforma lett belőlük! Énekeltek, fütyültek, és az utolsó évben még csápokat is növesztettek, azokon mászkáltak ide-oda. A jó ég tudja, mi lehetett volna még belőlük, ha tovább tudja nyújtani az életciklusukat! És ahogy a brittetheket kínozta! Bizonyára tudja, hogy a brittethhús a haldoklás közben kiválasztott enzimektől a legfinomabb… ah! Néha azt hiszem, soha nem fogom kiheverni a halálát!

Beletúrt a konyakostálba egy újabb prabkrosért, és kidörzsölt a szeméből egy szentimentális könnycseppet. Leia óvatosan beleharapott az egyik roládba. A kubaz szakácsok az egész galaxisban arról voltak híresek, hogy a rovarokat növekedési enzimekkel táplálták, sőt még genetikailag is átalakították, hogy egyre újabb és tökéletesebb ételeket állítsanak elő. Úgyhogy egy kubaz szakács művéről sohasem lehetett biztosan tudni, pontosan miből is készült.

– Miért jött ide annak idején? – kérdezte Leia.

A hutt megrázta hatalmas fejét, résnyire szűkült szemei gömbölyű drágakövekként meredtek Leiára a súlyos szemhéjak alól.

– Szerintem ezt maga is tudja – válaszolta, és erős hangja a tájfunt megelőző erős szél süvöltésére emlékeztető basszus suttogássá halkult. Hosszú, lilás nyelve végigsiklott a szája szélein, majd eltűnt odabent. – Szerintem maga is érezte… azt a fényt. Az univerzumot betöltő fényóceánt… azt, ami a mi Rendünket fénnyel tölti el. Az utazók történetei… a régi hajónaplók… mind azt állították, hogy itt van. De hát ezt maga is tudja.

A hutt tekintete ismét a Leiáéba fúródott, s ez alkalommal nem volt menekvés előle.

– Egy fiatal hölgy az ön… különleges… képességeivel azon veheti észre magát, hogy barátokra van szüksége egy ilyen helyzetben. Tudja, Ashgadban nem bízhat, kicsikém. És ő soha nem volt jó uralkodó. – Kinyújtotta egyik kicsi, aranygyűrűs kezét, és Leia nem tudott elhúzódni előle.

– De legalább soha nem adta el egyetlen rabszolgáját sem Dzymnek – szólalt meg az ajtóban egy mély, nagyon halk hang.

Beldorion egy szisszenéssel megpördült; Leia hátraugrott, és elfordította a tekintetét. Az ajtóban Liegeus állt szemébe lógó ősz hajával. A harag zökkentette ki a félelméből, gondolta Leia. A férfi egy pillanatig csak állt, csak nézte kettejüket, majd könnyedén belépett, és odament az emelvényhez.

– Vigyázz magadra, filozófus! – morogta Beldorion halkan. Teljes szörnyű hosszában megrándult, hatalmas, kétméteres farka önálló, dühös lényként csapkodott ide-oda, miközben vörös szemei összeszűkültek. – Már mondtam, hogy nem szeretem, ha megzavarnak.

Liegeus egy pillanatra elbizonytalanodott, sötét szemei elkerekedtek a kellemetlen emlék felidézésétől. Aztán még közelebb lépett, és megfogta Leia kezét.

– Mit ajánlott fel önnek, kedvesem? – A hangja határozottan csengett, de Leia érezte, hogy az ujjai hidegek és remegnek egy kicsit. – Hogy együtt uralkodhat majd vele ezen a bolygón? Vagy hogy szabadon engedi, ha segíti visszajutni a hatalomba?

Fölsegítette Leiát, és visszakísérte az ajtóhoz. Beldorion egy mozdulattal sem próbálta megakadályozni őket, de ahogy Liegeus kinyújtotta a kezét a nyitópanel felé, Leia látta, ahogy a hutt feléjük lendíti a kezét. Liegeus felnyögött, mintha megütötték volna, kétrét görnyedt fájdalmában, szabad kezét a halántékához kapta. Az arca elszürkült a kíntól, miközben Leia lecsapott a panelre. Az ajtó feltárult, és kivezette a görnyedt, vakon botorkáló, a falnak támaszkodó férfit a szobából.

Félúton jártak a folyosón, melyről a nagy ajtó nyílt a leszállópályára, mikor Liegeus végre fel bírt egyenesedni, és remegve vett egy mély lélegzetet.

– Migrén – préselte ki sápadt, vértelen ajkain keresztül. – Néha… akkor is ezt csinálja… mikor megverem a holojátékokban. Néha… még ennél is rosszabb.

Megrázta a fejét, kezével megfogta a torkát, majd egy gyors pillantást vetve a nyitott ajtóra gyorsan a lépcsők felé vette az irányt.

– Nem próbálta meg befolyásolni az elméjét? Ne bízzon benne, kedvesem!

– Bízzak inkább Ashgadban?

Liegeus elfordította a fejét.

Szótlanul mászták meg a lépcsőket és mentek végig a folyosón Leia szobájáig. A férfi beütötte a kódot – testével gondosan eltakarva a billentyűzetet –, majd így szólt:

– Soha nem tartja meg az ígéreteit. De ha meg is tartaná, akkor sem tudná megvédeni önt Dzymtől, és nem tudná legyőzni Ashgadot. Beldorion már akkor sem volt ellenfél Ashgadnak, mikor az sok-sok évvel ezelőtt a bolygóra érkezett.

Leia felkapta a fejét.

– De hát az első Ashgad… – kezdte, és a tekintetük találkozott. Liegeus félrenézett, és Leia látta a szájrándulásából, hogy a migrén hatása alatt többet mondott, mint amennyit akart. A férfi gyengéden betolta a szobájába, majd gyorsan kilépve bezárta az ajtót.

Leia vakon odabotorkált az ágyához, és elgyengülő térddel leült. Kicsit szédült a szomjúságtól, és enyhe hányinger kerülgette a Beldorionnal folytatott küzdelemtől. A vizeskorsó felé pillantott, aztán felállt, kivitte a teraszra, és a benne lévő vizet leöntötte a korláton túlra. Már most nagyon szomjas volt, és később esetleg elfelejthette volna, hogy nem szabad innia.

Tiszta elmére volt szüksége. Az édesszirom miatt lenne? – töprengett. Valami másra gondolt Liegeus, csak én értem félre a szavait a kábítószer miatt? Létezhet más magyarázat?

Liegeus szavaiból azonban csak egy dologra tudott következtetni – csak egy értelmet tudott nekik adni –, hogy a férfi, aki Seti Ashgad, Palpatine császár régi riválisa fiának adta ki magát, valójában maga Seti Ashgad volt.

– Oké, szóval mi a helyzet? – Han Solo leugrott a megfigyelőállásba vezető létráról, és két lépéssel a nagy hatótávolságú érzékelők előtt álló Lando Calrissian mellett termett. A szerencsevadász sötét vonásain vörös és sárga fénysávok játszottak; Lando felpöccintett egy kalibrációs kapcsolót, és a spektrográf kijelzőjén megjelent az a rendellenesség, amely miatt felszólt Hannak.

– Olyan, mintha valami hőforrás lenne annak a rendszernek az ötödik bolygóján. A Damonite Yors B-n – semmi sincs ott, soha nem is volt. Akármi is az, gyorsan hűl… – kopogtatta meg a fekete sávokat a színspektrumban – …ezek viszont reaktorvonalak.

Han a válla fölött átnyúlva lekért egy pontosabb értéket, aztán elkáromkodta magát.

– Még jó, hogy magammal hoztam a kesztyűmet – állított valamit Lando egy másik képernyőn. – A nagysága alapján akár az Adamantine is lehetne. A légkörben lévő hősávot elnézve úgy tíz órája lehetnek lent.

Han már a központi vezérlőpultnál állította be az új pályaadatokat.

– Tarts ki, Leia! – suttogta. – Nehogy most halj meg nekem!

A leszállás kész rémálom volt. Mintha az egész légkör örvénylő viharokból állt volna, s a Falcon úgy hánykolódott, mint egy műanyag tányér a szökőárban. Han és Csubakka vállt vállnak vetve dolgoztak a vezérlőpultnál, leküzdve a mindent befedő takaróként rájuk zúduló ionviharokat, melyek kisütötték az alattuk lévő terepre az egyetlen rálátást biztosító érzékelőket. Han engedélyezte magának, hogy ne gondoljon semmire, csak a képernyőn látható tünékeny hőfokra – a foltra, mely a titáni széllökéseken keresztül való leereszkedés hosszú órái alatt narancssárgáról barnára homályosuk.

Nem halhat meg, gondolta. Szó szerint fogalma sem volt arról, hogy mit tenne, mi lenne vele, ha Leia meghalna.

Nem tudta nélküle elképzelni az életét.

A légkörben kavargó törmelék közepette az érzékelők elcsípték a roncs nyomait a lenti jégen. A maradványok nagy része már több méterre besüllyedt az ősi planetáris jégréteg megolvadt, majd szinte azonnal újra megfagyott felszíne alá; néhány burkolatdarab, letört stabilizátorok, a légköri súrlódástól a felismerhetetlenségig eltorzult modulok. A barázda meredek szögben haladt egy több kilométer mély és majd fél kilométer széles jégszakadék felé. Han leereszkedett fölé a Falconnal, és lélegzet-visszafojtva követte a nyomot… Nem zuhant bele. Mondja valaki, hogy nem zuhant bele!

A jégbarázda egy sekély V alakban ért véget a szakadék peremén.

– Ott van – mutatta Lando.

Han egy pillanatra azt hitte, barátja magáról Leiáról, nem pedig a hajó roncsairól beszél.

A szakadék széle alatt negyven-ötven méterrel volt egy párkány, amelyen akár egy kisebb gyár is elfért volna – alatta felmérhetetlen mélység tátongott elborzasztó látványt nyújtva. A lezuhant hajó burkolata felrepedt, mikor lezuhant a fenti jégsíkról, és ami megmaradt belőle, az úgy egyensúlyozott a párkányon, mint egy több milliárd kredites ház tengerparti kilátással. Tompa, vöröses izzás mutatta a hűlő hajtóművek helyét az elvetemedett panelek és a levegőben kavargó jég közepette.

A sorozatszámok tisztán látszottak.

– Miféle hajó ez?

Csubi már be is gépelte a számokat. A Corbantis a Durrenről. Az eltűnését alig két órával azelőtt jelentették, hogy a Falcon felszállt a Hesperidiumról.

Nem az Adamantine. Nem a Borealis. Han nem tudta, hogy megkönnyebbüljön, vagy kétségbeessen.

Nem volt könnyű a Millennium Falcont egy újabb fordulóba dönteni, majd a felső szakadék szélén, a Corbantis által vájt V alakú mélyedéstől pár tucat méternyire letenni. A bemélyedés szélén kieresztettek egy vontatókötelet, hogy a hatvanöt méternyi megaszálas kábel a roncs közelében ereszkedjen le a szirtfalon. Han és Csubi beöltöztek, majd a kábelt követve, az űrruháikra jeges hóförgeteget szóró szélnek nekifeszülve leereszkedtek a lassan haldokló hajtómű egyre halványabb izzása felé.

A kavargó hófúvásban még védőruhájuk erős nátriumlámpáinak fényénél sem láttak túl sokat a maradványokból.

– Kis hajó! – próbálta Han túlüvölteni a tomboló orkánt a burkolatot borító, elszenesedett csíkokra mutatva. Csubi helyeslően felbődült. – Te láttál csillagrombolókra utaló nyomokat az érzékelőkön, Csubi? Bármit, amiről TIE-k vagy más vadászgépek szállhattak föl? – A vuki tanácstalan volt. – Ezek túl nagy fegyverek egy rendszeren belüli hajó számára, még ha ki is tudna valaki hozni ide egyet.

Csubakka morgása mennydörgésként hasított Han fülhallgatójába. A vuki pilóta többet tudott a környék kieső csempészbázisairól, mint a fösvény a számláján lapuló pénzről, úgyhogy Han feltétel nélkül elhitte neki, hogy negyven parszeken belül nincs olyan hely, ahonnan egy rendszeren belüli hajó felszállhatott volna.

Remek, gondolta Han. Szóval egy csillagromboló… vagy egy csillagromboló-flotta… kószál a környéken. Pont ez kellett még, hogy teljes legyen a napom.

A külső helyiségekben csak halottakat találtak. A hó és a jég fehér leple alatt nehéz volt megállapítani, de Han úgy vélte, hogy ezek a nők és férfiak az első összecsapás során eshettek el. A komoly rendszersérülésekre utaló szakadt hűtővezetékeken és kábeleken kívül a burkolaton tátongó hatalmas nyílások – melyek egyikén Han és a vuki bemászott – is túl nagyok voltak ahhoz, hogy a vészblokkoló berendezések elboldoguljanak velük. A folyosók ajtajai viszont azonnal bezáródhattak, hogy megmentsék a hajó többi részének levegőjét, úgyhogy Csubi manuálisan volt kénytelen kivágni az egyiket, hogy tovább haladhassanak.

Odabent a holttesteket csak vékony, fehér dérréteg fedte. Halványan derengtek a sötétben, több százan, úgy elrendeződve a folyosókon, mint a vasreszelék a mágneses mezőben: befelé, a hajó melegebb belseje felé kúszhattak, miközben a réseken beszivárgó hideg lassan végzett velük.

Arccal lefelé feküdtek. Han hálás volt ezért. Látott már halálra fagyott embereket, s az arcuk általában békésnek tűnt. Ennek ellenére nem szívesen nézett volna szembe velük, miközben védőruhájában esetlenül mozogva tovább botorkált közöttük.

Még beljebb néhány világítópanel még halványan izzott, gyertyafény erősségű vörös és borostyán foltokat vetve a falakra. Az egész hajón egy droid makacsságával villogtak a sugárzást jelző vészjelzések. Egy gépi hang folyamatosan felhívta a figyelmet a túl magas sugárzásszintre, és felszólította a személyzetet a D-4 sugárzáselhárító eljárás lefolytatására. Han a hatodik vagy hetedik alkalom után a legszívesebben megkereste és apró darabokra zúzta volna a droidot, de mivel nem tette, a figyelmeztetés állandó háttérzenéjéül szolgált az egyre mélyülő pokolba való leereszkedésüknek.

Elég meleg lett ahhoz, hogy a védőruháik füstölni kezdjenek – a Han csuklóján lévő műszerek szerint a hőmérséklet alig valamivel volt az alkohol olvadáspontja alatt –, és a holttestek is ritkulni kezdtek a padlón.

– A reaktorházban vannak – szólt bele Han a mikrofonba.

Csubi bólintott. Annak idején, a leszálló hothi éjszakában Han felhasította elpusztult taun-tauntjának testét, hogy fogyatkozó melegével mentse meg a fagyhaláltól Luke-ot. Ugyanezért igyekezett befelé a Corbantis legénysége is, hogy az utolsó kétségbeesett pillanatig reménykedve a segítség megérkezésében, a gyorsan hűlő reaktor mellett keressen menedéket. Ott bukkant rájuk Csubi és Han. A sugárzás megégette őket, mintha egy szupernóvában hemperegtek volna meg. Tizenheten maradtak életben a holttesthalmok között. Ketten azonnal meghaltak, miközben a gyengélkedőből szerzett antigravitációs ágyakra emelték őket. Csubakka és Han a végkimerülésig küzdve szállította fel a maradék tizenötöt a szirtfalon a Falcon eredetileg csillámpor és csontkő számára kialakított raktárhelyiségeibe. Az utolsó forduló során, a sztázisfolyadékkal teli tartályokon és a fájdalomcsillapítókon kívül Han a hajónaplót is magához vette.

– Hová vigyük őket? – kérdezte Lando, miközben ismét felemelte a légkör tébolyába a bukdácsoló teherhajót. Han egy pillanatig roskatagon állt a híd ajtajában, ahhoz is túl fáradtan, hogy belépjen. A mostani egyike volt azon ritka alkalmaknak, mikor Lando nem tudta rajta felfedezni szokásos hetykesége jeleit. Aztán Han kimerülten odatámolygott a másodpilóta üléséhez.

– Hé, ember! Egyedül is boldogulok! – nézett fel rá Lando. – Menj hátra és feküdj le! Rosszabbul nézel ki, mint néhányan a raktárban.

Han egy egyetemes gesztussal felelt, és lerogyott az ülésbe, ám meg sem próbált részt venni a felszállás irányításában. Majdnem tíz óráig tartott a túlélők kimentése, és nagyon jól tudta, hogy ebben az állapotban legfeljebb egy tolószéket vezethetne el. De akármennyire is legyűrte a fáradtság, zavarta, hogy nem ő irányítja a Falcont.

– Valószínűleg a Bagsho lenne a legjobb választás. – Lehunyta a szemét, s homlokát az öklére támasztva próbálta kiűzni elméjéből a reaktorház, az egymásnak préselődő holttestek emlékét. A túlélők nagy többségét azok alkották, akiknek sikerült magukra kapniuk valamilyen védőruhát, de még a sugárzásvédő öltözék ellenére is legalább tucatnyian haltak bele égési sérüléseikbe. Szóba sem jöhetett, hogy Leia a hajón, vagy akár csak a hajó közelében járhatott volna az indulása óta. Tudta, hogy szinte hisztérikus vágya arra, hogy kétszer is megnézzen minden holttestet a reaktorházban, a hajón, pontosan az: hisztéria.

Azonban nem tudta elhessegetni maga elől a képet, hogy Leia ott fekszik valahol fényes, lila testtel, leperzselt hajjal, kiégett szemmel…

Vett egy mély lélegzetet, és kényszerítette magát, hogy viszonylag könnyebb hangnemben beszéljen tovább.

– Ott van a szektor egészségügyi állomása és egy kis bázis. Legalább utánanézhetünk a környékbeli ellenséges tevékenységnek. Igazi nehéztüzérségnek nyomát sem láttam, de azért néhány rendszeren belüli hajónál több kellett ahhoz, hogy végezzenek azzal a cirkálóval.

– Ellenséges tevékenység? – Lando nem nézett rá, minden idegszálával arra koncentrált, hogy kivigye valahogy a Falcont a végtelennek tűnő sztratoszféra dühöngő erői közül, de a hangja mindent kifejezett. – Miféle ellenség? A durreni partizánok? Az az őrült kalózflotta, amely állítólag megtámadta az Ampliquent? A kay-gee-i puccsisták? Hiszen…

Valami vadul megrázta a Falcont.

Solo tiltakozva felüvöltött és már a vezérlőpult felé vetődött, mikor a becsapódás ereje ledöntötte a lábáról. Hátul, a folyosón felharsant Csubi üvöltése.

– Mi a?… – bömbölte Lando, miközben Solo négykézlábra küzdötte magát, hogy aztán a következő találat átrepítse a hídon.

– Honnan jönnek?

– Semmi sincs kint! – kiáltotta Lando, függőlegesbe rántva a hajót, s ezzel végleg kikerülve az örvénylő légkörből az űr feketeségébe. A pajzsok újabb lézersugarat nyeltek el, és a túlterhelésjelzők télesti tűzijátékként villantak fel a vezérlőpulton. Han már a létrán kúszott felfelé, a lőállásba. Hangosan káromkodott, és az futott át az agyán, hogy a támadásnak Leia eltűnéséhez, a bolygón lévő cirkáló pusztulásához, vagy az unatkozó galaktikus istenség milyen újabb mocskos trükkjéhez van köze.

A lővezérlő képernyőn semmi sem volt.

Újabb lézersugár találta el őket, és a bal alsó pajzs kijelzőjén felbukkant egy szabakkasztalnyi folt.

Solo elkáromkodta magát, és lecsapott a rekalibrációs kapcsolóra.

– Látod őket? – harsant fel Lando hangja a fülhallgatójában.

Látta.

Olyanok voltak, mint holmi mikroszkopikus porszemcsék a monitoron… A fenébe, alig lehetnek néhány méter hosszúak! Mindegyik körülbelül akkora volt, mint egy lézerágyú, még egy pilóta is alig férhetett beléjük… Hogy a fenébe kerültek ide? Hol a bázisuk?

Újabb találat, és a csillagok vadul elkanyarodtak, ahogy Lando kitért. Az ég fekete háttere előtt csak egy futó villanás látszott a lőállás ablakain keresztül. Akármik is voltak azok, mattfeketére lehettek festve, és nem bocsátottak ki fényt magukból.

A fenébe, mindenhol ott vannak! Solo megeresztett egy sorozatot, de ennyi erővel legyekre is vadászhatott volna smashballütővel. A keze közben a műszerek fölött táncolt, az érzékenységet maximálisra növelve próbálta befogni azokat a valamiket.

– Honnan jönnek? – kiáltott bele ismét a mikrofonba.

– A műszerek semmit sem jeleznek! – üvöltött vissza Lando. – Se bázist, se hajót…

– Pedig ezzel a mérettel nem jöhettek a hipertéren át! A francba! – Újabb találat, és a kis folt lyukká változott a pajzson. Han ismét megpróbálkozott egy sorozattal, Lando azonban vadul megpörgette a hajót, hogy fedezze a sérült oldalt. Han őszintén remélte, hogy a raktárban lévő sebesültek mind be vannak kötve. Nem mintha bármelyikük is annyira magánál lett volna, hogy ez magától eszébe jusson.

– Távirányítás?

– Távirányítású hajókat nem lehet átküldeni a hipertéren! És ezek nem távirányítással lőnek!

A Damonite metánviharai lemaradtak mögöttük, s ahogy Lando előrebuktatta a Falcont, elszáguldott mellettük a bolygó savsárga korongja. Han megint elpocsékolt néhány lövést, de miközben átsüvítettek a támadók egy kisebb falkáján, sikerült futó pillantást vetnie azokra.

Hajók ezek egyáltalán? – töprengett Han. Van pilótájuk? Nem mert volna mérget venni rá. A körülbelül két és fél méter hosszú, egy méter átmérőjű hengereken miniatűr lézerágyúknak látszó dudorok csillantak meg. Kik lehetnek bennük – hüvelykujjnyi kalózok?

– Tűnjünk el innen! – üvöltött fel, bár tudta, hogy Lando is épp ezen van.

Az apró hajók piranjabogár felhőként vették körül őket. Le-lecsapva követték minden manőverüket, és elég hatékonyan megakadályozták, hogy belépjenek a hipertérbe. Újabb piros lámpa gyulladt ki, újabb pajzs ment tönkre, Valami csikorogni kezdett, és Han az ablakon kipillantva látta, hogy a Falcon hasán fehér villámlás szalad végig.

– Nem mennek a hamis vezérlősugár után, úgyhogy nem távirányításúak! – kiáltotta Lando.

– Utat vágok köztük! – üvöltött vissza Han, miközben a szeme sarkából látott fehér felvillanás elárulta neki, hogy a parányi hajók eltalálták a Falcon valamelyik felső alkatrészét. – Egyenesen hét-hat-zéró felé, háromra!

– Han, öreg haver, mit?…

– Csináld! – Ugyanebben a pillanatban bekapcsolta az összes elülső ágyút. A fehéren izzó, pusztító sugarak szinte egyetlen folyamként árasztották el az előttük lévő területet. A Falcon úgy követte egyre gyorsulva a fényösvényt, mint egy az árnyékát kergető pittin. Han a pusztulás felvillanó fényeit figyelve azt számítgatta magában, inkább az ösztöneiben, mint a gépekben bízva, hogy mikor ugorhatnak anélkül, hogy saját tüzükbe vetnék magukat. A kis fogpiszkálók visszasereglettek a nyomukba, és újra tüzet nyitottak a most már egyenesen száguldó hajóra.

– Egy… kettő… – (Remélem, bejön…) kezdett számolni. Az utolsó pajzs fehér ragyogással levált, Han arcát két oldalról vörös, elölről fehér izzás világította meg… – Három!

Lando megrántotta a kart – olyan reflexei voltak, mint egy rodiainak –, és a csillagok fehér fénycsíkokká kenődtek szét.

– Még meg sem köszöntem magának – lépett át Leia a kis teraszról az árnyas szobába vezető boltív alatt. Liegeus, aki egy szintidroid kíséretében éppen ételt és egy újabb kancsó vizet hozott, megtorpant és megrázta a fejét.

– Ne is köszönje – válaszolta, s a hangjában bujkáló fájdalom és szégyen ezernyi dolgot elárult, amit nem mondhatott ki. A tekintetük egy időre találkozott. – Elmehetsz – szólt oda végül a férfi a szintidroidnak.

Az ajtó halk szisszenéssel bezáródott a droid mögött. Leia látta a bomlás fekete foltjait a tarkóján, és érezte a nyomában járó enyhe, rothadó bűzt. Mivel nem tudta, hogyan kérdezhetne rá arra, amit tudni akart, anélkül hogy gyanakvást ne keltene, csak ennyit mondott:

– Miért van itt? Hogy került ide? Beldorion filozófusnak nevezte.

– És az is vagyok! – sóhajtott fel Liegeus. Megmoccant, mintha csinálni akarna valamit a kancsóval és a lefedett tálon nyugvó illatos, kitűnően elkészített rovarokkal, de aztán hagyta, hogy a karja visszahulljon az oldalához. – És vándor – nézett fel a nőre. – A családom szégyene. Otthon ki sem ejtik a nevem. Mi több, legnagyobb szerencsétlenségemre elég jól értek a mesterséges intelligenciával felruházott űrhajórendszerek tervezéséhez, és nagyon-nagyon jó hologram-hamisító vagyok.

– Hamisító?

– Természetesen, kedvesem. Ez az én művészetem, a hobbim… ifjúságom kedvenc időtöltése, ezernyi buta vicc alapanyaga. Most pedig létem átka: Beldorion tekintélyes méretű hutt pornókönyvtárát vagyok kénytelen szerkeszteni és rendben tartani. Még a Gamorrán töltött fogságom sem volt ilyen félelmetes, mikor a kanoknak kellett szerelmes verseket írnom, hogy aztán télen, a párzási időszakban a sajátjukként szavalják el a nőstényeknek.

Leia felnevetett, mintha hirtelen támadt nyár törte volna meg félelmének jeges zárját, és Liegeus vele együtt kacagott. Leia egy pillanatra azt hitte, a férfi kinyújtja a kezét és megfogja az övét, de a pilóta az utolsó pillanatban meggondolta magát.

– Szeretné, ha önnek is csinálnék valamit? – kérdezte inkább. – Óriási készletem van digitalizált hátterekből, arcokból, állatokból, bútorokból, mozgásokból, hangokból és gesztusokból. El sem hinné, hogy nem volt ott. Akarja látni a tűzhalak párzását az Aldera-tóban, a palota mellett, ahol a gyermekkorát töltötte? Vagy a Starboyst fénykorukban… esetleg a férjét? – tette hozzá bátortalanul. – Tudja, róla is rengeteg anyagom van. És persze a gyerekeiről is.

Leiába különös fájdalom hasított ennek hallatán, de tudta, hogy Han sokat szerepel a nyilvánosság előtt, akárcsak a gyerekei, és legalább tízezer holofelvétel készült róluk. Liegeus sötét szeme egy a megrúgástól rettegő kutyáéra emlékeztetett – attól fél, jött rá Leia, hogy megsértette. Megnyugtatóan megérintette a kezét.

– Nem – rázta meg a fejét. – Köszönöm, de nem. Attól tartok, túl nagy fájdalmat okozna.

A férfi kinyitotta a száját, hogy hazudjon valami megnyugtatót, mint annak idején, mikor a vizet hozta, de aztán inkább becsukta, kimondatlanul hagyva a hazugságot. A tekintetük ismét találkozott – Leiáé a fény Liegeusé a sötétség. A pilóta ismét mondani készült valamit, tétovázott, és mielőtt belekezdhetett volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta a szintidroid.

– Vorn úr, Ashgad úr beszélni kíván önnel a teraszon.

Leia elkísérte az ajtóig, majd gondosan ügyelve rá, hogy ne láthassák meg, kilopózott a terasz korlátjáig, ahonnan minden lent elhangzó szót tisztán hallhatott.

– Remélem, minden a terv szerint halad – ért el hozzá Ashgad hangja.

– Igen, uram. Holnapután elkezdhetem felbocsátani a központi egységet; most éppen a kitérőpályákat programozom rajta.

– Igyekezzen, amennyire csak tud, Liegeus! – morogta Ashgad. – Minél tovább késlekedünk, annál valószínűbb, hogy valami balul üt ki. Ma este megérkeznek a ládák, mind a két fajta. Gondoskodjon a megfelelő elhelyezésükről!

– Igenis, uram – felelte Liegeus alig hallhatóan.

– A következő három napban maga felel a dolgokért – folytatta Ashgad. – Én reggel elutazom Hweg Shulba, hogy ott is mozgásba lendítsem az eseményeket. Leghamarabb…

– Elmegy? – kérdezte Liegeus döbbenten.

– Ó, minden rendben lesz! – vágta rá Ashgad gyorsan, mint aki csak reméli, hogy minden rendben lesz. Leia a házában eltöltött öt nap során egyszer sem találkozott a férfival; nyilván nem szeretett szemtől szemben állni áldozataival. – Beldorion lesz a főnök, de ne engedje neki, hogy őexcellenciája közelébe menjen. Hallottam a tegnapi kis incidensről, és beszéltem a fejével. Tudja, hogy nem ismétlődhet meg az eset.

– De vajon állja-e a szavát? – aggodalmaskodott rémülten Liegeus. – Ha tegnap megpróbálta a hatalmába keríteni, akkor holnap…

– Azt fogja tenni, amit mondtam neki! – csattant fel Ashgad. – És Dzym is.

– Nem – motyogta Liegeus halkan. – Nem fogja. És Dzym sem.

– Túl sokat aggódik! – mondta Ashgad túl hangosan és túl gyorsan. – Három nap múlva itt leszek.

– De…

– Azt mondtam, ne aggódjon emiatt!

Leia hallotta távolodó lépteit, és érezte térdében a lenti ajtó kinyílásával együtt járó remegést. A rettegéstől összeszorult a gyomra, miközben hátát a korlátnak vetve lecsúszott a padlóra.

Ashgad elmegy. Egyedül marad a házban Beldorionnal. És Dzymmel.

– Megtaláltad a barátodat?

Luke gyorsan felnézett a szelepekről, amelyeket tisztogatott – a Nam Chorios porral telített légkörében a motorok rendszeres tisztítást és karbantartást igényeltek –, ahogy Croig Szerelőműhelyének ajtaja elsötétült, és üdvözlésképpen rávigyorgott Umolly Darmra. A talajkutató pontosan úgy nézett ki, mint általában a városba ellátogató vidékiek: buggyos nadrágját és bélelt zekéjét vastagon belepte a por. Mögötte, az utcán Luke látta súlyos X-3-as targoncáját megpakolva ládákkal, és az erőtlen napfényben törött kék üvegcserepekként csillogó kristályokkal.

– Még nem – felelte. Nem lepte meg különösebben a találkozás. Mikor beajánlotta Croighoz, Arvid elmondta neki, hogy ez a legnagyobb műhely Hweg Shulban, ami azt is jelentette, hogy a bolygón. És Hweg Shul-i léptékkel mérve nagy is volt – harminc szerelőaknájában a szivattyúktól kezdve a kisebb háztartási gépeken át a siklókig mindent javítottak, ráadásul alig többért, mint amennyiből egy olcsó ebédet ki lehetett fizetni a munkásoknak. A Jövevények épületeire jellemző módon ez is oszlopokon állt – a szomszéd aknában álló T-47-es összes tekercse is kisült, mert a legutóbbi vihar során túl közel lebegett a talajszinthez. Croig durosi volt, és Luke gyanította, hogy a szektor csempészeinek legalább a felével kapcsolatban áll.

– Mit tehetek érted? – állt fel a szelepek mellől és vágott át a mocskos, olajfoltos padlón. A Hweg Shulban töltött három nap után borostásan, a háziszőttes és a blerdbőr helyi elegyébe öltözve olyan tökéletesen beleillett a környezetébe, hogy még Taselda fanatikusai sem ismerték volna fel az utcákon.

Darm átnyújtott neki egy szonikus fúrógépet.

– Megsérült a telepháza – mondta. – Nem tudom, meg lehet-e még javítani. És meg akartam kérdezni a főnöködet, hogy elhozhatom-e a targoncát, miután kirakodtam… még egyszer. Ma este elküldünk egy rakományt… legalábbis megpróbáljuk. Egy loronari cirkáló várja odafent.

– Loronari? – kérdezte Luke hirtelen támadt kíváncsisággal. – A Loronar Részvénytársaságnak adjátok el a kristályokat? – Arvid szavai alapján az a benyomása támadt, hogy ez az egész csak valami kisstílű üzlet, hogy Darm a sivatagban előkapart kristályokból mindenféle homályos rendeltetésű optikai berendezéseket gyárt, amelyeknek csak az egyetemi kutatólaboratóriumok látják hasznát. A Loronarra viszont sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy kisstílű.

– Persze. – Darm beletúrt homokkal borított vörös zekéje zsebébe, és előhalászott egy arasznyi oldalú és körülbelül kétujjnyi vastag kristálylapot. – Spook-kristály. Ez kisebb annál, mint ami nekik kell, és a színe sem a legjobb… látod, milyen halvány?… de mindent megvesznek, amit csak szállítani tudunk. Nézd meg ezt! Tartsam a fény felé?

Luke bólintott.

– Látod benne a sötét foltokat? A szürke vonalakat? Most figyelj! – Darm átvitte a kristályt a helyiség másik sarkába, ahol az energiacella-feltöltő – Croig alkatrészenként becsempészett büszkesége – súlyos tekercsei kuporogtak olajfoltos fémszörnyként a kábelek és csövek szerves kinézetű labirintusa között. Óvatosan – a feltöltőt azért tették a sarokba, hogy megvédjék a homoktól, és a félhomály miatt mindig nyüzsögtek rajta a drochok kivett belőle egy cellát, hozzáérintette a kivezetéseit a kristályhoz, és lenyomta a kapcsolót.

Luke döbbenten megrázkódott, Darmon viszont nem látszott, hogy bármit is érzett volna. Az Erőben támadt zavar éles sikolyként sújtott le az elméjére. A nő meglepetten mérte végig, miközben Luke remegve hátrált egy lépést.

– Mi a baj?

– Te nem érezted? – Luke elméje még mindig kavargott, bár a kitörés már egy másodperccel azelőtt elmúlt, hogy Darm kikapcsolta a cellát. Luke arca verejtékben fürdött és enyhe hányinger tört rá.

Darm értetlenül rázta a fejét.

– Jól vagy, Owen? Mi történt?

Luke tétovázott. Szinte lehetetlen volt az Erőről beszélni olyasvalakinek, aki nem is tudott a létezéséről, és Taselda próbálkozása után – illetve azután, hogy Snaplaunce, a rendőr állítása szerint Callistát is megpróbálta elrabolni –, kétszer is meggondolta, hogy kinek mit mond.

– Semmi.

Kivette a kristályt Darm kezéből, és ismét az ablak felé tartotta. A Spook belsejében lévő hajszálrepedések elrendeződése megváltozott: két csillag alakú foltot formáltak azokon a pontokon, ahol a cella kivezetései hozzáértek.

– Legalább a színe jobb lenne – jegyezte meg a talajkutató gyászosan. – Jó pár száz kredit ütné érte a markomat. A Loronar be tudja programozni őket, meg tudja változtatni a szerkezetüket, hogy vevőként működjenek. – Megfordította a halvány, nyílhegy alakú kristályt a kezében, majd odavetette Luke-nak.

Luke visszarántotta a kezét, és a kristály a padlóra zuhanva csillogó szilánkokra tört.

– Bocsánat – motyogta Luke. – Igazán sajnálom…

Darm hanyagul berugdosta a szilánkokat a feltöltő alá.

– Semmi gond. Mondtam, hogy nem vették volna meg. Egyébként is, még a szilánkokat is be lehet állítani egy ionsugárral. – A homlokát ráncolva ismét a férfi arcát kezdte fürkészni, melyen még mindig túl sok látszott a rátörő émelygésből, Luke legalábbis ettől tartott. – Biztos hogy jól vagy? – Valószínűleg az jár a fejében, gondolta Luke, hogy nem jellemző rá, hogy elejti a dolgokat – és a többéves Jedi-képzés után nem is volt az.

Mindenesetre úgy tűnt, hogy akármi másra is képesek a Spook-kristályok, valamilyen módon fókuszálják vagy mozgásba hozzák az Erőt.

– Igen – dörzsölte meg a halántékát Luke, hogy egy kicsit összeszedje magát. – Igen, jól vagyok. – Nem csoda, hogy a bolygót teljesen átitatja az Erő. Vajon lehetne arra használni a kristályokat, hogy?…

– Lesz ma este egy gyűlés – tért át más témára Darm. – Seti Ashgad visszajött. Azt beszélik, sikerült beszélnie valamelyik köztársasági fejessel. Mit szólsz? Ma este mindannyian elmegyünk a házába… Ismered? Az a nagy, régi épület. Egy hutté volt, régen ő irányította itt a dolgokat. Elég jól néz ki, de nagyon izgalmas lehet egy-egy talajmenti villámlás alatt. Ha esetleg el akarsz jönni, akkor én szívesen beviszlek és bemutatlak a többieknek. Még a Messzeségből is lesznek emberek. Ha a barátod még most is lakott területen van, akkor valaki biztos látta.

– Köszönöm – biccentett Luke. A gondolattól, hogy Callista ezen a bolygón van, ismét rátört a zavarodottság és a kétségbeesés. Az elmúlt huszonnégy óra során óvatosan körüljárta néhányszor Taselda házát – és az Ashgadét is. Darm társaságában legalább senkinek sem keltené fel a gyanakvását a jelenléte. – Szeretnék elmenni.

Darm leintette a hálálkodását, azoknak a közösségeknek a könnyed barátságosságával, amelyekben az emberek – legalábbis bizonyos meggyőződésű emberek – úgy érzik, hogy össze kell tartamuk.

– Meg fogjuk találni – biztosította a férfit. – Előbb vagy utóbb, de valaki ismerni fogja. Akkor ma este nyolckor. Háromnegyed körül itt leszek. Valószínűleg Arvid és Gin is eljönnek.

Luke bólintott. Umolly Darm távozása után letérdelt, és az ujja hegyével megérintette a törött kristálydarabokat, próbálva újra felidézni – és megérteni – a korábbi érzést. Most azonban csak szilikondarabokat tapintott, amelyek egyébként is halmokba söpörve álltak a szerelőműhely fedett részeinek sarkaiban.

Tehát Taselda ellenfele – akinek a házát Seti Ashgad elfoglalta – egy hutt volt.

Egy gonosz Jedi? – töprengett Luke. Vagy ez is csak egy az öregasszony hazugságai közül? Grupp bűnözőnek nevezte, de ez lehet egy laikus elnevezése is valami olyasmire, amit nem ért.

Létezhet olyan hutt, aki érzi az Erőt?

Valaki egykor ugyanezt a kérdést tette fel a khomm fajjal kapcsolatban is, míg csak fel nem bukkant Luke tanítványa, Dorsk 81 a Yavin 4-en.

Megpróbálta rávenni Taselda Callistát, hogy törjön be és keresse meg a fénykardját?

Ashgad palotája már elég régen emberi tulajdonba került ahhoz, hogy ablakokat építsenek be és alaposan kitakarítsák. Ennek ellenére megőrizte alapvetően hutt jellegét: egymásba nyíló termek, boltíves ajtók és minden lehetséges helyen etetővályúk. Miközben Arvid és Gin néni társaságában nekifeszült az esti szélnek, Luke megérintette Taselda zsebében lapuló térképvázlatát.

– Grupp, te tudsz valamit a gyűlésről? – kérdezte Arvid, mikor a pocakos rendőr felzárkózott melléjük. Grupp csak a fejét rázta válaszul.

– És szerintem más sem. Csodálkoztam is, hol lehetett Ashgad úr az elmúlt néhány hónapban. A gyorsan leereszkedő sötétségben az üvöltő szél ide-oda lökte őket, szinte lehetetlenné téve ezzel a beszélgetést. – Snaplaunce és én szemmel tartottuk a házát, de a legtöbbször senkit sem láttunk.

Luke nem tartotta valószínűnek, hogy bárkit is észrevétlenül fogva lehetett volna tartani a palotában – különösen ha az illetőre már korábban felfigyelt a két rendőr. Mindazonáltal, mikor beléptek a házba, megragadta az alkalmat, és a többiektől lemaradva megkereste a régi konyhakertet.

Bár a kis udvart övező magas falak kizárták a szelet, valamilyen oknál fogva mégis borzongás tört rá. Az egyik oldalon egy széles acélüveg ablak egy hosszú, különféle ezoterikus konyhai eszközöknek tűnő dolgokkal telezsúfolt helyiséget tárt fel előtte: négyféle elektromos sütőt; fagyasztókat és szárítókat; dehidratálókat és rehidratálókat; tálakat, mérlegeket és munkaasztalokat; üvegeket, dobozokat és a mennyezetig emelkedő polcokra zsúfolt zsákocskákat. Egy nagyevő mennyországa – de semmi több.

Az udvar másik oldalán lévő szoba ablakait zsaluk fedték el. Luke az ajtón benyitva a legkülönbözőbb méretű üvegtartályokat pillantott meg a félhomályban: oxigént, metánt, táplálócsöveket, “Y” elágazókat és teljesen ismeretlen rendeltetésű berendezéseket. El sem tudta képzelni, mi célt szolgálhatnak, de a hosszú szobában tömény gonoszság vibrált.

Callistának, vagy bármilyen fogolynak azonban nyoma sem volt. A Taselda által említett kincstárhoz vezető ajtó előtt egy acélrács állt, letakarva egy láthatólag igen régi podhoyszövet takaróval. Luke kinyúlt az elméjével, s Callista nevét némán elkiáltva a jelenléte után kutatott. Azonban semmit sem érzett – vagy azért, mert a lány elvesztette az Erő használatára való képességét, vagy a bolygót átitató Erő miatt, vagy egyszerűen azért, mert nem volt ott.

– Segíthetek? – érdeklődött udvariasan a mögötte felbukkanó magas, androgin egyén, akiben Luke Ashgad egyik szintidroidját ismerte fel – vagy a Borealison járt kíséret egyik tagját, vagy annak tökéletes másolatát.

Luke jámboran hagyta magát visszaterelni a többiekhez a ház egykori báltermébe, a hutt házak legnagyobb helyiségébe. A termet most férfiak és nők töltötték meg – Luke néhányukat a félbeszakított támadás során látta már, másokkal a Croig műhelyében töltött rövid idő alatt ismerkedett meg. A ruházatuk egyértelműen jelezte, hogy mind Jövevények; a szabásuk a Mag divatját követte, még ha a megfelelő anyagokat nem is tudták beszerezni hozzájuk, az arcok pedig nagyobb változatosságot mutattak fel, mint amit a Régiek behatárolt génállománya lehetővé tett volna.

Croig is ott volt. A szürkés, narancsszemű szerelő mogorván ácsorgott testvére, illetve a Hweg Shulban élő két-három másik idegen, az egyik majie-feldolgozó üzemet irányító arcona és a környék legnagyobb branswedtornyát birtokló két sullusti mellett. Luke észrevette, hogy a legtöbb Jövevény igyekszik nem tudomást venni róluk. Már a műhelyben is felfigyelt ennek a ki nem mondott előítéletnek a jeleire. Hülyeség, különösen ha a technológiájukra gondol az ember. De hát a Birodalom előítéletei is hülyék voltak – hozzá is járultak a bukásához.

Az ajtót szintidroidok őrizték. Luke nem hitte volna, hogy a szobában lévők közül bárki is rájött, hogy az őrök nem emberek, sőt még csak nem is élőlények. A legapróbb részletig valósághűek voltak, bár a szaguk és hajuk elárulta őket – tökéletes, emberi, de azzal a furcsa, holt kinézettel, ami a beültetett szőrzetet gyakran jellemezte. A teremben mindenki bűzlött valamitől: izzadságtól, sörtől, kávétól; az élet és a munka sójától. A mesterséges hús szerves mivolta ellenére nem igényelt táplálékot és nem választott ki salakanyagokat. Luke-nak eszébe jutott egy cikk, amelyet a Loronar Részvénytársaság azon erőfeszítéseiről olvasott, hogy a szintidroidokat az olyan érzékeny szaglású fajok számára is elfogadhatóvá tegyék, mint a chadra-fan és a vuki – bár az emberek között is akadtak olyanok, akik elég rosszul reagáltak arra, mikor valaki embernek látszott, de semmi szagot nem bocsátott ki magából.

Amennyire emlékezett, a cikk azzal zárult, hogy a projekt a Loronar prioritáslistájának valahol a végén szerepelt. A chadra-fanok és a vukik nem képviseltek jelentős vásárlóerőt, és még százezer kreditet sem tűnt érdemesnek kidobni a két faj jelentette szűk piac meghódítására.

– Arvid! – nyomult feléjük Gerney Caslo a tömegben, miközben a jelenlévők kezdtek letelepedni a teremben elszórt alacsony emelvények szélére, és a közéjük állított összecsukható székekre. A helyiség padlóját faltól falig valamilyen sűrű szövésű, ipari szőnyeg borította, különös, hibrid hangulatot adva a teremnek. A hajdani etetővályúk helyét most a ritkán lakott világok gazdagjai által elérhető olcsó műtárgyutánzatok töltötték meg: híres szobrokról készült rossz holofelvételek – melyek némelyikén az eredeti arcokat a tulajdonoséval, vagy annak családtagjaiéval cserélték fel –, illetve igénytelen, tizenhat színű képernyők, melyeken másfél perces ciklusokban ismétlődtek a “művészi” fényjátékok. Luke korábban látott már néhány gyönyörű, homokmázas Régi agyagedényt, és nem értette, miért nem állított ki belőlük az elmúlt évek során a házban sem Seti Ashgad, sem az apja egyet sem.

Ennyire megvetette volna az idősebb Ashgad ezt a bolygót? De akkor is, a fia, aki itt született, de legalábbis itt nevelkedett – nem nézett ki többnek negyvennél –, bizonyára nem osztozott előítéletében. Esetleg a Villámhegységben lévő házat tekintette otthonának Ashgad?

– Szükségünk lenne néhány fickóra – folytatta Caslo a szája sarkából odavetve a szavakat, mint a rosszfiúk a holovidekben. – Holnap este érkezik egy szállítmány.

– Hová?

– A Tíz Testvérhez.

Luke hallott már Croigtól a helyről. A kérdéses Testvérek tsilek voltak, azaz nem sorban, hanem körben álló kristályoszlopok, valamilyen ismeretlen geológiai folyamat teremtményei. A csempészek álma: könnyen azonosítható, de egy éjszaka alatt átfésülhető alakzat.

– Owen ne jöjjön? – biccentett Arvid Luke felé. – Croignál dolgozik. Szüksége van a pénzre.

Booldrum Caslo, egy vaskos, sima arcú, fején súlyos látásjavító készüléket viselő kis ember, elvigyorodott.

– Ha Croignak dolgozik, akkor ezt meg tudom érteni.

Caslo egy pillanatig Luke arcát fürkészte, aztán bólintott.

– Mindenkinek hasznát vesszük. Működik még a siklód?

Luke bólintott, bár a működik értelmezés kérdése volt.

– Akkor a szállítókkal leszel – döntötte el Caslo. Miután távozott, Arvid elhúzta a száját.

– Annyira azért nem bízik benned, hogy őrnek osszon be.

– Hogyan?

– Az őrök tartják távol a theranokat – magyarázta Gin letelepedve melléjük az emelvény szélére. – A Hallók néha tudomást szereznek a szállítmányokról, és megpróbálnak lecsapni rájuk, de szerintem a legtöbbször csak figyelik az eseményeket. Mintha csak az érdekelné őket, hogy…

A lámpák elhalványultak, egy kivételével, mely egy olümposzi etetővályúból világította meg diszkréten a legnagyobb emelvényt. A terem hátsó részében félrehúztak egy függönyt, és megjelent Seti Ashgad.

Ne találkozz Ashgaddal! – üzente Callista. Ne bízz benne, ne teljesítsd egyetlen követelését sem!

Miért?

Luke most először látta szemtől szemben a férfit, bár a Borealison is vetett már egy pillantást rá és kíséretére. Még meg sem született, mikor Palpatine császár száműzte Ashgad apját, fiatalkori érdeklődése a Lázadás iránt azonban megismertette vele az idős politikus nemtörődöm sármját és kaméleonígéreteit. Legalább nyolcvan lehet már az öreg, gondolta Luke, miközben az emelvényre lépő, a közelében állókkal udvariaskodó és tréfálkozó fiát figyelte.

Sem Croig, sem más a Boldogság Kék Blerdjében nem beszélt az öregről. Pedig az legyőzte a (valószínűleg Jedi) huttot, elvette tőle a hatalmát és a házát. Figyelemre méltó alak lehetett. Vajon meghalt már, vagy csak visszavonult a Villám-hegységben lévő házba?

– Nem, nem, arra nem számíthatunk – válaszolta éppen Ashgad arra a kijelentésre, hogy hamarosan köztársasági csapatok segítségével “téríthetik jobb belátásra” a theranokat. Mély hangjából jól kiszámított gúny csepegett. – Hiszen tudjátok, ők alkotják a többséget. Ez az ő bolygójuk.

– A mi bolygónk is! – üvöltötte Gerney Caslo talpra ugorva. – Nekünk gebedt meg a hátunk, míg növényeket telepítettünk erre az átkozott sziklára! Ez nem számít talán?

– Miért, számít? – mérte végig Ashgad a tömeget hirtelen hideggé és haragossá vált zöld szemével. – Én is azt hittem. Annyira optimista voltam, hogy biztosítottalak benneteket: sikerülni fog valamit elintéznem. Úgy tűnik, tévedtem.

Néma csend támadt, de Luke érezte, hogy a düh földvillámként terjed a tömegben.

– Mint tudjátok – folytatta az egyszerre az érdeklődés középpontjába került politikus –, komolyan bíztam ebben. A kapcsolataim révén sikerült megszerveznem egy találkozót, és nem holmi politikussal, nem holmi bürokratával, nem holmi bizottsági taggal, hanem magával Leia Organa Solóval. Nem mintha ő olyan szívesen jött volna – tette hozzá keserűen. – Ezt egyértelműen megmondta.

Az idősebb Ashgadot gyakran nevezték az Arany Kísértőnek. A fiát hallgatva Luke el tudta képzelni, milyen lehetett az apa. Ashgad úgy használta a hangját, mint egy előadóművész a fényorgonáját – a legkisebb hangsúly- és hangerőváltásokkal idézve elő a kívánt hatást.

– A bocsánatotokat kérem – folytatta Ashgad – a lelkesedésemért és a bolondságomért. Tartozom nektek ezzel a bocsánatkéréssel, mert olyan reményeket keltettem, amiket nem tudok beteljesíteni. – Intett, mire valaki – Luke nem tudta megállapítani, hogy egy szintidroid vagy egy ember, bár volt valami gyanúsan sima a mozgásában – kisurrant a függöny mögül, és egy holovetítőt helyezett el a vályúban.

– De talán hadd mondja el őexcellenciája a saját szavaival.

A terem világítása még tovább halványult. A Leiáról készített holofelvétel kristálytiszta volt, szinte tapinthatónak tűnt a félhomályban, mintha valami láthatatlan fényforrás világította volna meg. Az arányok is tökéletesre sikeredtek – életnagyságúra, azt a hatást keltve, mintha az államfő tényleg ott ült volna a teremben térdére fektetett kézzel, hivatali palástjának súlyos redőitől körülvéve. A noghri testőrök mögötte kuporogtak, majd egy tucatnyian, baljós árnyakként. Leia felszegte a fejét, és olyan hűvös kimértséggel beszélt, amit Luke csak akkor hallott tőle, mikor valóban dühös volt valamiért.

– Attól tartok, a Köztársaságtól semmilyen segítségre nem számíthat, Ashgad úr – mondta. – A Köztársaság nem engedheti meg magának, hogy az alakulóban lévő, a csatlakozásról döntést még nem hozó bolygótanácsok előtt olyan színben tűnjön fel, hogy egy kisebbséget… bármilyen kisebbséget… támogat. Túl nagy kereskedelmi forgalom függ attól, hogy fent tudjuk-e tartani a status quót, és túl sokan tartják a Racionalisták tevékenységét az önök bolygóján bomlasztónak, törvénytelennek, bűnözőnek.

A tömeg felhördült.

– Bűnöző? Majd én megmutatom neked, ki a bűnöző, szivi! – morogta Luke mellett Gerney Caslo.

– Bűnöző, mert a vizet szivattyúzva próbál tisztességesen megélni?…

– Mi a bomlasztó abban, hogy gyógyszert szeretnék adni a fiamnak?

– Én megértem a problémáit, Ashgad úr – folytatta Leia képmása –, de a Köztársaságnak a teljes képet kell néznie. És őszintén szólva egy maréknyi telepes elégedetlensége egy olyan bolygón, amely még csak nem is a Köztársaság tagja, nem ér meg kétmilliárd kreditet – a Köztársaság presztízsveszteségéről nem is beszélve –, amennyibe a vitájukba való beavatkozásunk kerülne.

Az utolsó szavakat elnyomta az emberek üvöltése.

– Átkozott boszorkány, mi a fenét tudsz te? – harsogta valaki. Luke talpra ugrott. Egész testében remegett a haragtól – nem a sértéseket kiabáló emberek bőszítették fel, hanem az a férfi, aki az emelvényen állt, éppen csak láthatóan a fényes hologram mellett, kegyes belenyugvással és sajnálkozással meghajtva fejét.

– Hazugság! – bódult el Luke, de hangját elnyelte a lárma, és mielőtt újra levegőhöz jutott volna, rádöbbent, hogy a holofelvétel valódiságának megkérdőjelezésével csak felfedné valódi kilétét, és minden esélyét elveszítené Callista megtalálására. A holo ugyanolyan hamisítvány volt, mint a vályúk helyén álló olcsó, a családtagok képmására átalakított szobrok. Először is, Leia már azelőtt sem jelent meg a nyilvánosság előtt a testőrei társaságában, hogy elbocsátotta volna a noghrikat a szolgálatból. Aztán a szék, amelyből felemelkedett: Luke biztosra vette, hogy soha nem látta a Borealis konferenciatermében vagy bárhol a zászlóshajón. A karmazsinszín palástot pedig, amelyet testvére a hivatalos alkalmakkor viselt, könnyen le lehetett másolni. Luke soha nem látott még ilyen tökéletes munkát, de egy igazán jó hamisító valószínűleg megszerezhette a Leia arcáról készült holofelvételeket, és összehangolhatta az ajakmozgást egy beszédszintetizátorral előállított szöveg hangjaival.

Minderre azonban, döbbent rá, csak a Lázadók körében eltöltött évek, illetve a Coruscanton és a központi világokon található technológia és tudományos eszköztár megismerése révén jöhetett rá. A tatuini farmerfiú – márpedig ott lépett felnőttsorba, akárcsak Owen bácsi és az ő barátai – soha nem gyanakodott volna, hogy az igazságot így is meg lehet változtatni.

Az emberek elhitték, amit láttak.

Hittek Seti Ashgadnak.

És őrjöngtek dühükben.

Ashgad az emelvényen állva művészi tökéllyel keltette azt a benyomást, mintha csillapítani próbálná a tömeget, természetesen a legkisebb eredmény nélkül. Luke elsurrant az ajtót őrző szintidroidok mellett, és nesztelen léptekkel átvágott a külső, kisebb termen. Túl dühös volt ahhoz, hogy maradjon. Tudta, hogy a szintidroidok figyelik – a központi vezérlőegységükbe, akárhol is lehetett, kétségkívül beprogramozták a bolygón tartózkodó összes Racionalista arcát. Azonban senki sem állította meg. A haragtól zihálva kilépett az utcára. A teljes sötétség leszálltával a szél is lecsendesedett. A nagyterem hangzavara még mindig a fülében csengett, tisztán hallotta a testvérére szórt átkokat.

A település határán túl a tsilek csillogó jégtüskékként álltak a hideg csillagfényben. A talajt dér borította, a hideg szinte égetett. Luke érezte maga körül a lélegző, várakozó Erőt.

Nem messze, a síkságon emberek voltak. Bár nem hoztak magukkal lámpákat, homályosan érezte őket: érezte az Erő örvénylését, rezdüléseit. Theranok?

Valószínűleg. És Seti Ashgad házát figyelik.

Engedd szabadjára a dühödet, mondta egykor az apja. Engedd szabadjára a dühödet.

Akkor csábításnak, csaléteknek szánta a szavait – hogy a dühét használja a küzdelemben.

Most azonban Luke tényleg szabadjára engedte a dühét, hagyta, hogy elszálljon, hogy páraként felemelkedjen és elnyeljék a csillagok. Túl sok harag éledt már aznap este, túl sok haragot ébresztettek fel szántszándékkal, egy varázsló ügyességével abban a házban. Megszabadulva tőle Luke képes lett ismét tiszta fejjel gondolkodni, kérdéseket feltenni. És a legfontosabb kérdés az volt: mit akar Seti Ashgad elérni?

Szakadt az eső, és a bagshói űrkikötőben, a Nim Drovison nyüzsögtek a katonák.

Han már a bolygó körüli pályára érve értesítette az egészségügyi központot, hogy tizenöt kritikus állapotban lévő sugárfertőzött beteg van a fedélzetén. Ism Oolos, a ho’din orvos, akivel beszélt, a leszállópályán várta egy mentőcsapat és egy szakasznyi egyenruhás drovisi társaságában. Ez utóbbiak azonnal megragadták Hant, amint leért a rámpán, és a legközelebbi falhoz préselve megmotozták – nem túl gyengéden.

– Tényleg szükség van erre? – kérdezte dr. Oolos felháborodottan. Han szintén megosztotta véleményét a drovisi szakasz parancsnokával, bár ő egy kicsit árnyaltabban fogalmazott.

– Doki, maga sem kérdezne ilyeneket, ha látta volna, milyen fegyverszállítmányok érkeznek a gopso’o törzseknek. – A drovisi őrmester a válasz idejére kihúzta nyelőcsövi dugóját, majd egy szisszenés kíséretében visszadugta a helyére. A Régi Köztársaság katonai bázisainak nyomában betörő csúcstechnológia nyomán a legtöbb drovisi – akik az első kapcsolatfelvétel idején pásztorkodással foglalkozó törzsekben éltek – rászokott a zwilszívásra. A zwil az algarine-i konyha egyik fűszere volt, ökölnyi szivacsos dugókat itattak át vele, hogy azokat légcsöveikbe helyezve közvetlenül a nyálkahártyáikhoz juttassák el a csemegét. A katonák négyötöde különböző méretű dugókat viselt, és a levegőt belengte az álmosító fahéjas-vaníliás illat – már ahol nem a nedves növényzet, a galaxis minden szegletéből óhatatlanul behurcolt gombák és az égett olaj szaga ülte meg súlyosan.

– Bocsásson meg, kérem! – hajtotta meg dr. Oolos élénk színű csápokkal ékes fejét, miközben Hannal, az őrmesterrel, két katonával és az egészségügyiekkel felment a rámpán. – Néhány hónapja mozgolódni kezdtek a gopso’ok… a drovisiak ősi ellenségei… – Hangját leeresztette, és huszonöt méter magas testével előrehajolt, hogy az őrmester meg ne hallja. – Szemernyi különbség sincs ugyan köztük, csak éppen szó szerint évszázadok óta ellenségeskednek. Úgy hallottam, eredetileg azon különböztek össze, hogy az igazság szó egyik ősi alakja többes számú-e vagy sem, ám ezt követően mindkét fél oly sok sérelmet szenvedett el, hogy ez a kérdés ma már természetesen alig számít. A galaxis többi része először a drovisiakkal vette fel a kapcsolatot, így persze ők lettek a domináns törzs, de…

– Egy átkozott nyelvtani szerkezet miatt gyilkolják egymást?

Han nem tudta eléggé lehalkítani a hangját. Dr. Oolos összerezzent és csendre intette, de már túl késő volt. A drovisi őrmester satuszerű ollójával megragadta Han karját.

– Azért gyilkolom azokat a mocsárfattyakat, mert megölték a családomat, érti? Mert felkoncolták Garnu Hral Eschent, mert Ethras gyermekeinek a csontjairól letépték a húst, mert…

– Rendben, rendben! – visszakozott Han gyorsan, miközben az őrmester egyre közelebb húzta fegyvere csövéhez. – Izé… Csubi… – Épp időben fordult oldalra, hogy a híd ajtajában felbukkanó vuki láthassa, nem fenyegeti igazi veszély. Még egy vigyort is sikerült kipréselnie magából. – Csubi… ez itt…

– Knezex Hral Piksoar őrmester. – Az őrmester visszatette a dugóját a légzőszervébe; a szélén kicsordult egy vékony, zöldes nyálfonal, hogy tovább növelje az arca alsó részét borító csillogó, rászáradt kérget.

– Meg kell engednie, hogy átkutassák a hajót! – közölte a ho’din szelíden. – Puszta formalitás. Tekintettel a helyi zavargások hevességére és a járvány negyven halálos áldozatára a köztársasági bázison…

– Negyven? – nézett fel Han döbbenten a föléje tornyosuló fűzfaszerű alakra.

– Attól tartok. Ezért kérdeztem ki olyan alaposan, mielőtt engedélyeztem volna, hogy leszálljon. A helyi hatóságok az egész bázist karantén alá helyezték.

Hral Piksoar követte őket a Han által hevenyészve gyengélkedővé átalakított raktárak egyikébe. Az őrmester fegyvereit mind a négy irányban lövésre készen tartva nézte, hogyan halad dr. Oolos és csapata sebesen egyik áldozattól a másikig, fájdalomcsillapítókat és stabilizátorokat adva be, majd antigravitációs asztalokra helyezve a gennyező, szőrtelen, öntudatlanul motyogó alakokat. A két másik katona illegális fegyverek után kutatva eltűnt a hajó belsejében. Hannak felborzolódott a szőr a tarkóján ettől a sértéstől, de tudta, hogy ha most botrányt csap, akkor nemcsak ő, Lando és Csubi töltik az éjszakát a helyi börtönben, hanem minden valószínűség szerint a tizenöt túlélő rémálomba ülő szenvedése is órákkal meghosszabbodik.

A maga részéről azonnal megutálta Hral Piksoart, amint az megmarkolta a karját az ollójával. Azonban két teljes parszeknyi hipertéri utat tett meg a hevenyészett gyengélkedőkbe zsúfolt férfiak és nők fájdalmas, erőtlen jajongását hallgatva.

Talán mégiscsak tanult valamit Leiától, gondolta, erőt véve felháborodásán.

– Mi történt? – kérdezte halkan, miközben a faszerű orvos előrehajolva belépett a következő raktárba. – Azt mondja, negyvenen haltak bele a járványba a bázison; minket valami olyasmi támadott meg odakint, amit még sohasem láttam… lázadás a Durrenen… valaki lelövi ezeket a szerencsétleneket…

– A központ próbálja megállítani a járványt – felelte dr. Oolos aggódva. – Mindent megteszünk. – Fejcsápjai a karmazsin és a skarlát ibolyaszínnel tarkított ezernyi árnyalatát felöltve megfeszültek; sötét szemei aggodalommal teltek meg. – Akiket lehoztak, azok csak haldokolnak, bármilyen látható betegség nélkül – se vírus, se baktérium, se méreg, se allergia. A baktaterápia pedig mintha csak felgyorsítaná a folyamatot.

Megrázta a fejét és rápillantott Hral Piksoar őrmesterre, aki paranoid módon épp egy sarok mögül lesett be a társalgóba.

– A gopso’ok megtámadták a külvárosokat… középületeket bombáztak… az egyik kisebb űrkikötőt már el is foglalták… szörnyű, hihetetlenül szörnyű itt a légkör. – Hannal a nyomában elindult az utolsó sebesült elszállításával foglalatoskodó csapata után. – Vigyen magával ilyet – érintette meg az övén lógó gázmaszkot –, ha valamilyen oknál fogva el akarja hagyni a hajót. A gopso’ok állítólag bilalgázt használnak a támadásaik során, bár a központba még egyetlen áldozatot sem hoztak be.

– Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy le fogunk menni a hajóról – lépett ki a híd ajtaján Lando Calrissian dühös arccal, ám félelemmel a tekintetében. – Én azt mondom, öreg haver, hogy zárjuk be az ajtót és szálljunk fel!

– Addig nem, amíg meg nem tudok valamit a támadóinkról. – Landót és dr. Oolost a folyosón hagyva Han visszament a hídra, és felmarkolta az öt adatlemezt, amelyekre a szerencsétlenül járt Corbantis naplóját letöltötte. – Meg tudná fejtetni ezeket, doki? Tudnom kell, ki és mi végzett azzal a hajóval, és hogy mit láttak a történtek előtt.

– Természetesen megpróbálom – nyújtotta ki a kezét dr. Oolos a lemezekért. Han rápillantott a feléjük tartó Hral Piksoar őrmesterre, és mégis inkább saját maga tette zsebre az információt. A Falcon leeresztett rámpája felől tisztán lehetett hallani a lövéseket, bár az ionágyúk súlyos, eget-földet megrázó dörrenései majdnem elnyomták a sugárvetők éles sivítását.

– Ne állítsd le teljesen a generátorokat, és állj készen a felszállásra! – súgta oda Landónak. – Két órán belül itt leszek.

Lando elkísérte őket az ajtóig. Az egészségügyi csapat kisebb karavánt alkotva távolodott a leszállópálya eső áztatta betonján, a vízcseppek szanaszét fröccsentek a sztázisládák párával teli koporsóin. Drovisi őrök verték körül őket lövésre készen tartott fegyverrel, mintha attól tartottak volna, hogy a megégett, fájdalomtól elgyötört szerencsétlenek egyszer csak felpattannak és a gopso’o törzs csatakiáltását harsogva rájuk támadnak.

– És mi van, ha nem? – kérdezte Lando.

Han kilépett a fürdővízmeleg esőbe, és behúzta a nyakát.

– Ha addig nem jelentkezem – tapogatta meg a komlinkjét a zsebében –, akkor szállj fel! Csubit beszéld le valahogy arról, hogy utánam jöjjön. – A lövések és a hangzavar egyre közelebbről hallatszottak. A párás levegőt füst ülte meg. – De keresd meg Leiát! Bármi áron!

Az emberi lények nagyon különösek voltak.

Tekintettel egy csúcsminőségű protokolldroid azon képességére, hogy bármilyen nyelvet a nyelvjárásaival és lehetséges hangszíneivel együtt reprodukáljon, Szi Thripio természetesen szó szerint, hangjegyről hangjegyre elő tudta volna adni az elmúlt hetvenöt év során a Mag világain népszerűvé vált harmincezer dal bármelyikét. Nem túl gyakran szorult rá erre a képességére, hiszen a nagyobb hangszórójú és mélytartományú automaták hatékonyabban ellátták a feladatot, de megtehette volna. Feltételezve, hogy egy olyan viszonylag kieső bolygón, mint a Nim Drovis, a szórakozni vágyók hajlandók egy bizonyos összeget fizetni dalonként (természetesen levonva a megfelelő jogdíjat az Előadóművészek Galaktikus Szövetsége számára), arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen este alatt még egy olyan szerény helyen is, mint a Vuki Gatyapőc, össze tudják szedni Artuval két harmadosztályú jegy árát a Cybloc XII-re.

A rózsaszín plüssbevonatú barlang igazgatóhelyettese azonban keresztülhúzta a számításait.

– Olyan a hangod, mint egy rozsdás zenegépé. Nekem pedig van már egy rozsdás zenegépem. Ott áll a sarokban.

És ezzel Thripio nehezen tudott volna vitatkozni, még ha programozása meg is engedte volna, hogy vitába szálljon egy emberrel. Ennélfogva alaposabban átgondolta a dolgot, mielőtt újabb lehetőséget keresett volna előadóművészi tehetsége kiaknázására.

A Nim Drovison szokás szerint esett, és nem úgy tűnt, hogy túl sok olyan polgárt találnak, akik előnyben részesítik a folyékony bódítószerek fogyasztását a családjuk megvédésével szemben a városban elszórtan fel-fellángoló utcai harcok közepette. A “Böff és Röff” törzsközönsége javarészt háromórás eltávozásukat töltő drovisi katonákból, főfoglalkozású penész- és gombatakarítókból – nehéz közönség a hátukon lógó, a drovisi penész és gombák által megkövetelt sav- és lángszórók miatt –, a társadalom felsőbb rétegeiben tiltott javakat és szolgáltatásokat kínáló kisstílű alakokból, illetve a bolygón felbukkanó összes faj társaságába csapódó, zord tekintetű futtatóik társaságában üldögélő örömfiúkból és -lányokból állt. Tekintettel az általuk nagy mennyiségben elfogyasztott alkoholra, vegyületekre és fűszerekre, Thripio itt sem táplált vérmes reményeket a sikerüket illetően, ám kellemesen csalódnia kellett.

Már régen arra a megállapításra jutott, hogy a szórakoztatás (már amennyire meg tudta ítélni) alapvetően össze nem illő elemek véletlenszerű egyvelegéből áll. Így aztán végiggondolva a Vuki Gatyapőc igazgatóhelyettesének szavait, beszerzett egy harmonikát, egy hegedűhangú csengettyűsort, amelyet a mellkasán lévő csatlakozó révén tudott működtetni, illetve egy dobot Artunak. A Mag bolygóin az elmúlt hetvenöt év során népszerűvé vált harmincezer dal hangjait véletlenszerűen digitalizálva, majd a három hangszerre áttéve, hangképző áramköreit pedig úgy beállítva, hogy képes legyen olyan fényességek, mint Framjan Spathen és Razzledy Croom hangjának utánzására, elfogadható zenét tudott produkálni, bár Artu a Pure Sabacc még mindig rajta lévő fölös alkatrészei miatt néha kicsit kiesett a ritmusból. Thripio mindenesetre nagyon büszke volt az eredményre; és biztosra vette, hogy ha közönségük józan lett volna, akkor értékelte volna a kitűnő szórakozást, amelyben részesítették.

És valóban, az egyetlen személy a Böff és Röffben érzéketlenre sem itta magát, és épp nem is olyan modorban közeledett az ellenkező nem egyik tagjához, ami jobb körökben legfeljebb csak a nászúton megengedett, Gayman Neeloid “A nő szárnyainak suhogása” című dala után megtapsolta őket, és egy kreditet dobott az Artu kupolás fejére erősített kosárba.

– Mondegrene K-moll fugáját el tudjátok játszani? – kérdezte, egy pompás, antik darabot megnevezve, amelyet Thripio még csak mennydörgéságyúkkal és duálspektrumú fényorgonával kiegészített nagyzenekarok előadásában hallott.

A darab Thripio kedvencei közé tartozott, matematikai összetettsége végtelen örömforrást jelentett logikai áramköreinek.

– Az egészet? – kérdezte reménykedve, áthajolva Artu dobja fölött.

Közönsége, egy köpcös kis chadra-fan, akinek selymes, aranyszínű szőre sokkal jobban nézett volna ki, ha beül az űrkikötő egyik fodrászszalonjába – nem mintha egy is nyitva lett volna –, lelkesen bólintott. Odaintett a pultosnőnek, hogy hozzon még egy megavegiton sört.

– Megvan a memóriátokban?

– Hé! – mordult fel a pultosnő. – Itt aztán nem fogtok semmilyen rohadt klasszikus darabot eljátszani!

A chadra-fan felháborodva, szőrös kis mancsával a bár többi öt vendége felé intve fordult meg a székén.

– Azt hiszi, foglalkozna vele bárki? Hé, ti! – kiáltott fel éles, tenor hangon. Tizenöt szem fókuszált rá, ha nem is minden erőfeszítés nélkül. – Mindenkinek fizetek egy italt, ha egy időre átengeditek nekem ezt a két kitűnő zenészt! Rendben van? – A selyemövén lógó erszényből elővett egy maroknyi kreditet, és lecsapta a pultra.

– Utálom a klasszikus zenét – morogta a pultos, visszadöcögve a sörcsaphoz. De azért elvette a krediteket.

A chadra-fan ellentmondást nem tűrően odaintett Thripiónak, majd lehunyt szemmel, izgatottan remegő, selymes szőrrel szegélyezeti orrlyukakkal hátradőlt a székében.

– Maestro, nyűgözzön le!

Mondegrene fugájának zengő hangjai hatására a még járni tudó vendégek sietve távoztak a bárból, de ez a legkevésbé sem érdekelte Thripiót. A K-moll fúga még harmonikán és csengettyűkön előadva – és Artu lelkes, bár pontatlan kíséretével – is intellektuális mestermű volt, mint egy szigorúan érvelő filozófiai vita. Mi több, az idegen hangszerekre való áttétel során Thripio mélyebb betekintést nyert a darab bonyolult szerkezetébe, s ettől csak tovább fokozódott az iránta érzett csodálata. A vendégek távozását követően a pultosnőnek sem terelhette el semmi a figyelmét, és a pult sarkának támaszkodva, egyik zwildugót a másik után elszopogatva, szkeptikusan hallgatta a rendkívül változatos szerzeményt. Thripio azonban úgy érezte, a szkepszis fokozatosan átadja a helyét valami másnak – talán tiszteletnek? A képességeik elismerésének? Esetleg a klasszikus zene iránti rajongás csírájának?

Vagy mégsem? A darab végén a nő kezét súlyos bőrövébe akasztva, az ormányában fityegő, a bár lámpáinak fényében csillogó gyémántgyűrűk felől hidegen, számítóan méregetve őket vastag kék és arany festékréteggel borított szemeivel, odament hozzájuk.

– Tíz kredit – állapította meg belenézve az Artu fejére erősített kosárba. – Nem is olyan rossz, fiúk.

– Nos, köszönöm, asszonyom. – Thripio kihúzta a mellkasából a csengettyűsor csatlakozóját, hogy ne kísérje minden szavát éktelen csörömpölés.

– A főnökötök nem néz be ide valamikor? Talán köthetnék vele egy kölcsönösen előnyös üzletet.

– Ó, nekünk nincs főnökünk, asszonyom. A gazdánk…

– Ne, ne zavard össze szegény hölgyet, Thriszi!

Thripio döbbenten meredt a chadra-fanra, aki a darab végén odament az ajtóhoz, hogy belehallgasson az eső áztatta utcák zajaiba, és beleszimatoljon a közelgő éjszaka sötét levegőjébe, majd visszatért a bárhoz.

– Igpek Droon… egy antemeridiani haverom… utálja, ha akár csak a droidok is főnöknek szólítják – folytatta a chadra-fan, szénfekete kis szemeit szúrósan a pultosra szegezve. – Egy egész vagyont költött a droidjai átprogramoztatására, hogy azok “barátom”-nak és “bajtárs”-nak szólítsák. Agro-militánsok nevelték fel… nehéz elhinni, igaz?… és azt mondja, borsózik a háta tőle, ha valaki alárendeli magát. Kész szenvedés neki, ha egy gamorrai vagy egy griddek kerül a legénységébe. Állandóan azon veszekszik velük, hogy hogyan szólítsák. Majd én visszamegyek ezekkel a fiúkkal… – paskolta meg Thripiót az egyik, Artut pedig a másik kezével, s olyan közvetlenséggel, amit a protokolldroid meglehetősen sértőnek talált – …Pekkie hajójához, nehogy még valaki elemelje őket.

– Már megbocsásson! – tiltakozott Thripio. – De én…

– Dehogynem emlékszel az útra! – vágott a szavába a chadra-fan, majd a következő pillanatban a Chad őslakosainak pergő, csettegő nyelvén förmedt rá: – Gyere velem, te bolond bádogfazék! Vagy inkább a helyi örökzöldeket akarod játszani ebben a lebujban a következő harmincöt év során? Ez a nő el akar lopni titeket, nem látod?

– Micsoda? – sikított fel ugyanazon a nyelven Thripio. – Ellopni?

A chadra-fan nevetve, a szemét forgatva fordult vissza a pultoshoz.

– Átkozottul akadékoskodók ezek a Szi Thri-egységek! Még azon is képesek vitatkozni, hogy a programjuk szerint az utca melyik oldalán kell menniük. Mindegy, menjünk… – Gyorsan, észrevétlenül megnézte Artu sorozatszámát. – Induljunk, Artie. Pekkie azt mondta, még sötétedés előtt menjetek vissza, és lassan már leszáll az este.

Szőrös mancsával megragadta Thripio aranyszínű könyökét, és az ajtó felé kezdte taszigálni a droidot, aki zavarában nem ellenkezett, csak magában próbálta megfogalmazni ellenvetéseit. Artu engedelmesen gurult a sarkukban, a pultosnő pedig gyanakodva, orrkarikáit piszkálgatva, fülét rángatva hunyorgott utánuk.

– Szörnyen sajnálom – szólalt meg Thripio az eső áztatta utcára lépve. – Átnéztem az állományaimat, de sem a nevét, sem az arcképét nem találtam meg az adataim között.

– Yarbolk Yemm. A TriNebuloni Hírek tudósítója. Nem hinném, hogy bármelyik is ott lenne az áramköreidben. De… Thriszi, hol van a főnökötök?

– Társam és jómagam tulajdonosa… Artu, mit művelsz? – A kis asztromechanikai droid kilencvenfokos fordulatot téve alaposan derékon vágta aranyszínű társát a dobjával. A támadást füttyök, trillák és sípolások özöne követte, azt ecsetelendő, hogy nem lenne túl jó ötlet épp a TriNebulon egyik tudósítójának elárulniuk kilétüket, feladatukat és problémáikat.

Thripio kénytelen volt belátni, hogy van valami a szavaiban.

– A gazdánk a Cybloc XII-n vár minket – magyarázta Thripio némi töprengés után, amivel szerencsére olyan hamar végzett, hogy az azonnali válasz egészen igaznak tűnt. – Én és a társam egy rakodási félreértés folytán kerültünk a Nim Drovisra, és nem tudtunk kapcsolatba lépni a gazdánkkal, hogy gondoskodjék az elszállításunkról. Életbevágóan fontos, hogy a lehető leggyorsabban utolérjük. Emiatt kellett megpróbálnunk ezekkel az eszközökkel megszereznünk a szükséges anyagiakat – intett a vörös lakkdobozba hajtogatva a nyakába akasztott harmonikára és Artu dobjára. Az Óvárosból az Újvárosba vezető miriádnyi apró híd egyikén jártak, a ritkuló eső himlőhelyekkel borította el az alant hömpölygő barna víztömeget, és patakokban csörgött a két droid fémburkolatán, illetve a chadra-fan fekete selyemingén. A csatorna másik oldaláról kiabálás, lövések, zűrzavar és pocsolyákba csobbanó lábak hangja hallatszott egyre hangosabban.

Yarbolk élesen elfordította a fejét, hosszú fülei megrezzentek; aztán apró, cipőgombszerű szemeivel fürkészően a két droidra pillantott.

– A Cybloc XII-re, mi? Legalább harminc órája semmi hír nem érkezett onnan. Kiküldtek két cirkálót a budpocki kalózok ellen: az Ithor Ladyt és az Empyreant. Azokról sem lehet tudni semmit. Na már most a bárokban azt beszélik, hogy valaki fegyvert szállít a gopso’oknak, és azt ígérte nekik, hogy az utakon lévő őrállások üresek lesznek – és nem így van talán ma éjszaka? Vigyázzatok magatokra, fiúk! – húzta a feje fölé átázott selyemcsuklyáját. – A droidok tulajdonlását törvények szabályozzák, de nem láttam még olyan bolygót, ahol betartották volna ezeket a törvényeket, amelyek egyébként annyit érnek, mint egy kósza emlék. Szép számmal akadnak olyanok ebben a városban, akik nagyon megörülnének egy gazdátlan Szi Thri-egységnek meg egy asztromechanikai droidnak.

Ismét belenyúlt az erszényébe, és elővett egy vörösre csiszolt húszkredites hengert.

– Egy ember nevében vegyétek meg a jegyeket! – dobta bele a pénzt az Artu fejére erősített kosárba. – Igpek Droon valóban egy kisstílű kereskedő, ha esetleg az övét akarnátok használni… mindenesetre tűnjetek el innen! Sok szerencsét! És még egyszer kösz a zenét.

A hangzavar ez alkalommal közelebbről harsant fel, ionágyúk mély dübörgésével kiegészítve. Yarbolk Yemm az öve elejére rántotta a nála lévő kis felvevőberendezéseket, és átsietett a hídon a zajok irányába. Egy pillanattal később harcoló alakok özönlöttek ki a hídtól körülbelül húsz méterre lévő utcára: egy csapat egyenruhás drovisi, két ember és ho’din védte magát egy szedett-vedett egyenruhájú drovisi egységgel szemben, akiknek a kopaszra borotvált fején díszelgő varkocsokba színes műanyag- és gumidarabok voltak fonva. Állati totemek, tudta meg Thripio a programjából. A nagyobb bolygóközi cégek ezekkel fizetnek a gopso’oknak a csigafarmjaikon termő nyers fehérjéért.

– Te jó ég! – kiáltott fel a protokolldroid. – Artu, hiszen az Solo kapitány!

A gopso’o törzs jól felfegyverzett tagjai az űrállomások stratégiai jelentőségű árulásának köszönhetően elárasztották a várost. Bagsho szegénynegyedeiből kezükben vadonatúj fegyverekkel bukkantak fel a városba kényszerült klántagok, meggyilkolt őseik nevét és az Erény Megtestesülésének Huszonöt Nevét kiabálva, tüzet nyitva elnyomóikra és bárkire, aki szerintük azokhoz tartozott.

– Büdös férgek! – morogta Hral Piksoar őrmester. A zwildugót nem tudta kivenni a légzőszervéből, az ollóit ugyanis teljesen lekötötte az ionágyú, amelyet felállítani próbált. – Büszke lehet a művére, Solo…

– Én? – üvöltött fel Solo az egyik házfalhoz lapulva. – A múlt hétig még csak nem is hallottam a Nim Drovisról! – A kerületben már hetek óta nem fertőtlenítették a csatornákat. A kiabálás és a lábdobogás zajára a mocskos, esőverte víz buzogni, örvényleni kezdett, és Han látta, amint a felszínre emelkednek az utcai lámpák fényében gonoszul csillogó penésztelepek.

– Azt mondták, a Köztársaság majd küld katonákat. Nincs szükség nagy állandó hadseregre. Az átkozott Köztársaság majd kisegít szükség esetén. Hát mi kértük azokat a katonákat, haver…

– Solo kapitánynak semmi köze nincs a felmentő sereg elküldéséhez! – vágott a szavába szigorúan dr. Oolos. Egyik sárgászöld karját kidugta a fal mögül, és szinte teljesen találomra megeresztett négy-öt lövést – Han gyanította, hogy az orvos még sohasem tartott fegyvert a kezében –, majd lebukott a válaszul érkező lövészápor elől. – A szektor katonai bázisán járvány tört ki…

– Én csak azt tudom, hogy a maguk átkozott Köztársasága megígérte, hogy itt lesz, és most átkozottul nincs itt! – Hral Piksoar elkáromkodta magát, ahogy egy lézersugár súrolta a leghátsó csápját. – És hol voltak az őrjárataik, mikor becsempészték azokat a fegyvereket, mi? Azoknak a féregevőknek kartácsaik vannak, az Igazság és Szépség szerelmére! – köpött ki egy sárgás zwilfolyamot.

– Lando! – kapcsolta be Han a komlinkjét, miközben aggodalmasan figyelte az iszapos sárga vonalban feléjük araszoló penésztelepet. – Visszafelé tartunk. A gopso’ok elözönlötték az egész kerületet. Riaszd a kikötői őrséget, ha esetleg még nem tudnának róla, és szólj nekik, hogy jövünk! A Falcon legyen kész azonnal felszállni, amint megérkeztünk!

– Mi a fészkes fene folyik ott? – harsant fel Lando hangja eltorzulva a hangszóróban. – A gopso’okról már tudunk, haver, épp most hajtottuk el őket a leszállópályákról. De ha nem leszel itt tíz percen belül, akkor lehet, hogy egyáltalán nem szállunk fel!

Solo elkáromkodta magát, és belelőtt egy forró plazmalövedéket a közelgő penésztelepbe, amely ettől hihetetlen bűzt árasztva megpörkölődött ugyan, ám rendületlenül folytatta az előrenyomulást. A sikátor elején Hral Piksoar és katonái tartották magukat, bár ketten megsebesültek, és dr. Oolos komor igyekezettel látta el sérüléseiket. Neki és a hosszú lábú ho’dinnak, gondolta Han, elég egyszerű lenne átugrani a közeledő penészt amely nagyobb csomókba tömörülve haladt, és egy fürge ember átjuthatott rajta, ha folyamatosan mozgott –, maguk mögött hagyva a kissé farnehéz drovisiakat. Ugyanezen oknál fogva a gopso’ok sem követhették volna őket, ha sikerül átjutniuk a penészen és a csatorna feletti, alig tíz méterre lévő hídon.

A tekintete azonnal az őket körbe záró magas falak felé fordult.

Mivel a Nim Drovison időtlen idők óta nem telt el nap felhőszakadás nélkül, Bagsho építészetét a szilárdság jellemezte. A vaskos kőfalak simaságát csak az emeleteket tartó fagerendák vonalai törték meg. Még az Ezer Bűzlő Kanális melletti olcsó bérkaszárnyák is így épültek, és a lakók a gerendák kiugró, kerek végeit használták erkélyeik, növényeik és madárcsapdáik felfüggesztésére. Han leakasztotta az övéről a kilőhető mentőkábelt, kibiztosította a tömzsi csövet, és az egyik, az utcán öt méterre és hasonló magasságban lévő gerendát megcélozva meghúzta a ravaszt.

– Át tudtok lendülni? – üvöltött oda Hral Piksoarnak egy a csatorna felé nyúló, a hídtól mindössze néhány méterre lévő erkélyre mutatva.

Az őrmester kétkedve méregette a vékony kábelt – a drovisiak átlagosan kétszer annyit nyomtak, mint egy ember.

– Ezerszer annyit is kibír! – nyugtatta meg Han.

– Mi lesz a katonáimmal? – intett Hral Piksoar a két sebesült felé.

– Viccel, őrmester? – támaszkodott fel a nagyobb. – Elhiheti, hogy a gopso’okkal meg a penésszel a nyakamon meg fogom próbálni. Az egyik csápom még sértetlen.

A drovisiak már csak a súlyuknál fogva sem túl jó akrobaták, de deszkákat, letépett ajtókat és az egyik földszinti házból kihordott bútorokat egymásra halmozva sikerült átlendülniük az alacsony erkélyre, majd átrohanniuk a hídon. A lesúlyozott végű kötél visszadobása sem jelentett problémát – csápjaik ereje egy gőzgépével is felvette volna a versenyt, és a testükön lévő legkülönbözőbb érzékszerveknek köszönhetően remekül céloztak. Han és dr. Oolos maradt utolsónak, folyamatosan tüzelve az utcán és a környező házak erkélyein előrenyomuló gopso’okra. Han tudta, hogy csak idő kérdése, hogy bekerítsék a visszavonuló csapatot; mint ahogy az is, gondolta savanyúan, hogy a közeledő penésztömegek túl súlyossá és agresszívvá váljanak. Mióta összefutottak a gopso’okkal, Hral Piksoar minden erősítéskérésére az a válasz érkezett, hogy “amint tudunk, megyünk”. Han tudta, hogy az udvariasságtól megfosztva ez azt jelenti: “Egyedül vagytok, öreg.”

Egy lézersugár szántotta végig a feje fölött a falat, kőtörmelékkel borítva be az arcát. A torkolattűz felé lőtt, de nem tudta, talált-e. A kérdéses erkélyről senki sem zuhant le, viszont több lövés sem érkezett.

– Solo! – üvöltött fel mögötte dr. Oolos.

Az utolsó drovisi is átlendült a biztonságba. A penész most már vastagon elborította az utcát, a levegőben az emésztőnedvek savas és az égett szövet bűze terjengett.

– Menni fog? – üvöltött vissza Solo. Miután az orvos önként vállalkozott rá, hogy visszakíséri a leszállópályához – Solo gyanította, hogy attól tartott, hogy a drovisi katonák magára hagynák egy támadás esetén –, nem örült volna neki, hogy ha a ho’din elvéti az ugrást, és a ragadozó penész áldozatául esik.

Dr. Oolos megeresztett még egy utolsó lövést a lábaiktól már csak alig egy méterre lévő telepre. Elkapta a túloldalon várakozó drovisiak által visszadobott kötél végét, és felmászott az ingatag emelvényre.

– Muszáj lesz!

– Erre! – makacskodott Thripio megtorpanva az egyik bűzös sikátor bejáratánál. Miután a hídnál elváltak Yarboktól, arra indultak, ahol Solót és társait eltűnni látták egy sarok mögött. – Hallom a lövöldözést!

Artu nem válaszolt. Megjegyezhette volna ugyan, hogy most már az egész kerület zeng a lövésektől – a sugárvetők éles sivításától, a Caspel kartácsok összetéveszthetetlen ropogásától, az ionágyúk és lézerkarabélyok vibráló morajától –, de nem tette. Egyszerűen csak elindult egy kicsi, sáros tér felé.

– Artu, ne bolondozz! – kiáltott a protokolldroid mélyen lesújtva. – Ó, te jóságos, attól tartok, tönkretették a tájékozódó-rendszeredet azok az áramkörök, amelyeket nem szereltünk ki belőled a Pure Sabaccon! Azon az úton még a közelébe sem jutsz annak a helynek, ahol Solo kapitányt láttuk!

Mindazonáltal lemondóan elindult az elszánt asztromechanikai droid nyomában, jól tudva, hogy ő maga nem rendelkezik az őexcellenciája megmentéséhez szükséges információkkal. Felelősséggel tartozott azért, hogy Artu épségben eljusson Solo kapitányhoz, akár együttműködött ebben kis társa, akár nem.

És a legnagyobb meglepetésére a következő sarkon befordulva megpillantották Solót, a hórihorgas ho’dint és a drovisi katonákat, amint átrohantak egy fahídon, míg az őket üldöző gopso’ok hiábavalóan tüzeltek utánuk egy agresszív, narancssárga színű penészteleppel teli utcából.

Sajnos, Artu a sikátortól többméteres távolságba jutott, így a gopso’ok, a penész és a csatorna elválasztotta őket a menekülőktől.

– Solo kapitány! Solo kapitány! – kiáltotta Thripio a sugárvetők sivítása közepette, de a protokollfeladatok ellátására tervezett hangmodulátora hangereje nem múlhatta felül a harc zajait. Miközben megpróbált rájönni, hogyan juthatna át a gopso’okon és a penészen – amely bár nem tudta volna megemészteni a két droidot, igen megnehezítette volna a mozgásukat –, a leghátul haladó Solo átszaladt a hídon, majd visszafordult és sugárvetőjével lángba borította azt.

Aztán a ho’din és a drovisi katonák társaságában eltűnt a keskeny utcák labirintusában.

Ami ezután következett, az leginkább olyan akadálypályákra emlékeztette Thripiót, amilyeneket a katonai számítógépek szoktak kitalálni az emberek és a droidok reflexeinek tesztelésére – csakhogy azokat a droidokat kifejezetten katonai célra tervezték, gondolta keserűen. Artu, aki láthatólag tudta, hová mennek, az utcákon kanyarogva kis tereken vezette át, amelyeken a gránátok vájta kráterek szaporán kezdtek megtelni vízzel, és szűk sikátorokon, melyek alatt buzogva öltöttek formát a csatornák bűzhödt, ragadozó életformái. Mindenfelé varkocsos és varkocs nélkül drovisiak lövöldöztek egymásra – a kapukból, az erkélyekről, a háztetőkről. Egyes csapatok a házakat fosztogatták, és hamarosan sűrű, olajos füst kezdett kígyózni az ég felé. Az utcákon holttestek hevertek, némelyiket már félig elnyelték a lassan terjeszkedő gomba- és penésztelepek. Az úttestet helyenként annyira felszaggatták a gránátok és a lövések, hogy a beton helyén csak átjárhatatlan sárfolyamok duzzadtak. Máshol utcakövekből, bútorokból és gerendákból emelt barikádok álltak, néha vad harcok helyszínéül, néha csak hullák füstölgő sírhelyéül.

– Meg kell találnunk Solo kapitányt! – zsémbelt Thripio egy keskeny sikátor egyik falának támaszkodva, ahogy a sár elérte kényes térdízületei szintjét. – Bizonyára őexcellenciája után kutat ezen a bolygón. A Tanács tudomást szerzett róla, hogy történt vele valami. A kapitány a kommunikációs lehetőségek hiánya ellenére át fogja fésülni ezt a szektort.

A vastag, barna sárréteggel borított Artu csipogott valamit válaszul.

– Az űrkikötő! – kiáltott fel Thripio. – Artu! Te zseni vagy! Hát persze, hogy odamennek!

Mindössze néhány másodperccel azután értek oda a leszállópályákhoz, hogy az előrenyomuló gopso’ok körülzárták a létesítményt. A széles, védett leszállópályák között forró, életveszélyes lézersugarak cikáztak. A drovisi katonák néhány helyen ionágyúkat állítottak fel, visszaszorítva, vagy a már elfoglalt leszállópályákra szegezve a gopso’okat. Artu közönyösen haladt tovább a füstölgő plazmalövedékektől felszántott falak között, a poggyászalagutakban és a csípős szagot árasztva égő hevenyészett műanyag fedezékek mellett.

– Ott vannak! – kiáltott fel Thripio, ahogy kibukkantak egy fedett rakodórámpára azzal a leszállópályával szemben, amelyen a Millennium Falcon ismerős alakja kuporgott az esőben leeresztett rámpákkal, mint egy hatalmas szürkés-rozsdás ócskavashalom.

Energiasugarak tépték fel a járdát előttük. A leszállópálya bejáratait két bennszülött csapat – egy egyenruhás drovisi és egy szedett-vedett gopso’o – tartotta. A droidokhoz közelebbi kapu előtt sajnos a rongyos, ám a legújabb típusú fegyvereket szorongató gerillák álltak. A másik kapu előtti drovisiak kevesebben voltak, de Thripio felismerte a Solóval együtt látott ho’din vöröses fejcsápjait, és egy barikád mögött magát Solo kapitányt is.

– Solo kapitány! – kiáltotta. – Mi vagyunk azok! Ne hagyjanak itt minket!

Szépen modulált hangját elnyomta az újabb lövészápor. Solo kiugrott a fedezékből, és társainak tüze alatt átszáguldott a nyílt térségen. A másik kapuban álló gopso’ok megfutamodtak – a legtöbbjük sokkal rosszabbul lő, mint a drovisiak, állapította meg Thripio.

– Gyerünk! – förmedt rá Artura. – Engedjenek át! – kiáltotta oda a drovisiak őrmesterének. – Barátok vagyunk!

Ezt a jobb érthetőség kedvéért drovisi nyelven kiáltotta – amelyet főként a gopso’ok használtak, mivel a drovisiak még egymás közt is inkább a Basicet beszélték.

A záporozó lövések visszakergették őket a rakodórámpára.

Han Solo egy gurulásban végződő hatalmas vetődés után felrohant a Falcon rámpáján. Valaki bizonyára figyelte odabentről, mert amint rálépett, a rámpa azonnal emelkedni kezdett, szinte szó szerint lenyelve a kapitányt, mint egy hatalmas acélszörny Thripio kétségbeesésében megpróbált kilépni a leszállópályára, hogy aztán sáros mellkasán egy füstölgő horzsolással ugorjon vissza a fedezékbe.

– Ne hagyjanak itt!

A Millennium Falcon fúvókáiból fehér lángok törtek elő.

Artu kétségbeesetten felvisított.

A külsejét meghazudtoló sebességű teherhajó áthasított a sötét esőfelhőkön, és eltűnt.

Luke még másnap este is olyan dühös volt, hogy majdnem megmondta Gerney Caslónak, hogy fogja a csempészáruját, és a zsebébe tömve juttassa biztonságba. Azonban valami, amit Arvidtól hallott, jobb belátásra térítette. Még a nap folyamán találkozott a fiatal farmerrel, és egy elejtett megjegyzéséből megtudta, hogy Caslo Ashgad üzleti képviselője Hweg Shulban. Mindössze ennyit mondott, de a dolog elgondolkodtatta Luke-ot. Ashgad láthatólag mindent megtett, hogy az őrjöngésig feldühítse a helyi Racionalistákat. Nem kellett túl sok adat annak megállapításához, hogy mekkora haszna lenne abból Ashgadnak, ha önkéntes magánhadserege kiűzné az ágyútelepekről a theranokat, és megnyitná a szabad kereskedelem előtt a bolygót. A leggazdagabbként, akit Luke eddig látott, illetve Beldorion örököseként, a kereskedelem megindulása után Ashgad kerülne a közösség közvetítőjének pozíciójába.

Igaz, csak egypár évre, gondolta Luke. Vagy azt hiszi, hogy a behozatalt korlátozó ágyútelepek eltűnése után is tovább uralkodhat? Vagy esetleg ő maga akarja birtokba venni az ágyúkat, hogy aztán a saját hasznára tartsa fent továbbra is a status quót?

Maga a bolygó piszkosul szegény volt. Egyetlen exportcikkének a törékeny Spook-kristályok tűntek. Luke jó néhány napja ette már a smoort, a topatót és a blerdet, és nem tudta elképzelni, hogy bárki is fizetne azért, hogy megkóstolhassa őket. Ettől függetlenül Ashgad, aki itt nőtt fel, még akarhatja azt a hatalmat, amelyen kívül másfélét nem is ismert.

Logikus ez? – töprengett este, miközben a Kék Blerd udvarának sötétjében várakozott. Ashgad valóban a bolygón nőtt fel, de egy olyan apa szárnyai alatt, aki hajdan az egész Szenátus irányításáról álmodozott. Ha Palpatine nem kiáltotta volna ki magát császárnak, akár Seti Ashgad is megtehette volna. Nem, nem az a fajta ember volt, aki arra neveli a fiát, hogy egy terméketlen szikladarabon akarjon uralkodni.

Néhány perccel az esti viharos szelek lecsendesedése után megpillantotta az épületek sarkánál kísérteties csendben beforduló siklókat. A hat kivilágítatlan, árnyszerű jármű sebesen suhant felé a nehéz munkagépek által feltört út fölött. Felismerte Arvid féloldalas Aratechjét az alatta lévő kiegyensúlyozó lábbal, és Umolly Darm targoncáját is. Gerney Caslo a talajkutató mellett ült, térdén egy kicsi, fekete, gyilkos kinézetű lézerkarabélyt egyensúlyozva. Mögöttük két önként jelentkezett őr lovagolt cu-pa-háton, lövésre készen tartott karabéllyal és feketére festett arccal, melyben fehéren csillant meg szemük a csillagok remegő fényénél.

– A negyedik helyre! – suttogta Gerney, és odavetett Luke-nak egy kicsi, lapos dobozt, amelyben az a sötét színű álcafesték volt, amelyet a vadászok használtak fegyvereik csillogásának elrejtésére. – Ha elszakadnánk egymástól, Ashgad házánál találkozunk. Ha úgy néz ki, hogy a theranok el fogják venni, ami nálad lesz, akkor töltsd túl a tárjait, bármi is legyen az! – Luke bekente az arcát a festékkel, és feltette a Gin nénitől kapott rozzant infravörös látókészüléket. A topatotornyok között egy tucatnyi “lovas” csatlakozott hozzájuk meglepően csendes hátasain. Luke észrevette, hogy ezek az őrök is rendkívül jól fel vannak fegyverezve.

Ashgad rengeteget költ rá, hogy a bolygó uralkodó pártjának vezetőjévé tegye magát, gondolta, miközben elhagyták a tornyokat és az újonnan művelés alá vont, lassan felemelkedő antigravitációs gömböket. Az életteli növények szaga elhalványult az orrában, ahogy a pusztaság steril bizsergése végigkúszott a bőrén.

Van valami, amiről nem tud, gondolta. Hiányzik egy információ, amely ennek az egésznek értelmet adna.

A pusztaság kihalt sótakaróként terült el körülöttük. Az Erő szörnyű, bársonyos súlya egyre nyomasztóbban nehezedett elméjére.

Nem sokan vannak a bolygón, akik tisztában lennének az Erő jelenlétével, gondolta Luke. Úgy tűnt, senki sem veszi észre, hogy létezik valamilyen láthatatlan élet, valamilyen láthatatlan civilizáció itt, a néma, szélfútta kanyonok között. És Ashgad? E felett a civilizáció felett akarna uralkodni?

Vagy mint Taselda ellenfele, ő is magát az Erőt szeretné igájába hajtani?

Messze előttük egy lézerágyú vörös-sárga szikrái világították meg a hegygerinceket. Mintha csak erre válaszolt volna, egy másik is felvillant, körülbelül hatvan fokra a látóhatáron. A Testvérek kristályoszlopai szótlanul meredtek az égre.

A kemény fekete égbolton fellobbant egy apró, nagyon apró fénypont, hogy szinte azonnal el is halványuljon. Valaki átkozni kezdte a theranokat, bolondoknak, eszementeknek nevezte őket, mert nem örvendeztek a világukat érő külső hatásoknak. Luke a neveltetésének köszönhetően meg tudta érteni az illetőt. Azok közül, akiket fiatal korában ismert, senkinek eszébe nem jutott a jawák vagy a homoklakók azon földhöz való jogain töprengeni, amit a telepesek elvettek tőlük a Tatuinon. A felnőttek őrjöngtek volna, ha valamelyik őslakos faj a többség jogán igényt tartott volna arra, hogy meghatározza az egész bolygó politikáját.

Állítsuk le a mezőgazdasági gépek, a fémek, a chipek importját, mert a bolygó népességének kilencven százaléka helytelennek tartja az égiekkel folytatott kereskedelmet? Ez nevetséges! Ennyi erővel azt is megtilthatnák, hogy bármilyen szerszámot használjunk!

Megvakart egy drochcsípést, és lelassított frissen megjavított siklójával, ahogy egy égi felvillanás egy vörösen izzó meteorit, egy csempészáruval teli apró kapszula belépését jelezte a légkörbe. Az őrök szétszóródtak, csak érzékelőik és hőkeresőik apró, sárga fényei világították meg halványan feketére festett arcukat. Caslo megjelölte a kapszula becsapódási helyét, majd mikor némi háromszögelés után minden sikló vezetője egyetértett abban, hogy valóban a tíz kristályoszlophoz kell menniük, teljes sebességgel megindultak a síkság hatalmas, lapos, csillogó felszíne felett.

A primitív fékezőrakétákkal felszerelt kapszula nem égett el a légkörben. A távolban felsivított egy karabély, és Luke megérezte az újabb lovasok jelenlétét. Miközben Caslo leviharzott a legközelebbi tsiltől úgy százméternyire lévő, füstölgő kráterbe, Luke azon töprengett, vajon hogyan fizethetett Ashgad az emberei fegyvereiért. Palpatine meghagyta volna riválisa vagyonát? A sziklák meg táncra perdülnek! A fegyverek azonban a legújabb, legmodernebb, legdrágább típusok voltak, s mindegyiken ott díszelgett a Loronar két holdat ábrázoló lógója. “A legjobb, a legmegbízhatóbb.” A fickónak valahonnan van pénze.

Bejutott Callista a házába? Megtudta, talán Taseldától, hogy honnan származik és hová kerül a pénz? Ezért kellett elmenekülnie Hweg Shulból?

A kráterből elkezdték feladogatni a ládákat. A távoli lövések szaporodása közelgő theranokról árulkodott. Valaki a Luke kezébe nyomott egy összekötözött sugárvetőkből álló csomagot; betette a theran sikló hátuljába. Aztán egy halom energiacella érkezett.

Tehát legalábbis egy részét használtan szerzik be, gondolta Luke, megforgatva a karcsú, vörös és fekete hengereket a kezében, mielőtt a helyükre tette volna őket. Ezek még csempészárfolyamon is olcsóbbak, mint az újak, márpedig Ashgad láthatólag a Racionalista Párt összes tagját fel akarta fegyverezni. Most egyesével kezdték feladogatni lentről a karabélyokat. Elkapta azt, amit felé dobtak, és egy pillanatra a sikló vezérlőpultjának halványan pislákoló lámpái elé tartotta, hogy megnézze, milyen gyártmány. Elméjében felderengett az ostromlott ágyútelep, a furcsa felépítmény mögött kuporgó rongyos theranok és a vörösbe öltözött, karcsú alak képe, amint lesiklott azon a kötélen.

A fegyver egy fehér és ezüst BlasTech volt, ez évi modell, kicsi és erős. Luke jól ismerte a sorozatot. Az elmúlt hónapban ezzel szerelték föl az Új Köztársaság teljes díszőrségét. Nem is olyan rég még ki is próbált egyet a Borealis fedélzetén.

Luke megfordította a karabélyt, és meghűlt a vér az ereiben.

A markolatán ott volt a díszőrség ezüsttáblája, rajta a felirattal, amely az Új Köztársaság tulajdonaként azonosította a fegyvert, rendeltetési helyéül pedig a zászlóshajót nevezte meg.

A karabély a Borealisról származott.

Luke gyorsan letette a fegyvert, és átvette a következőt. Ezt nem kellett a fény felé fordítania, az ujjai maguktól is megtalálták az ezüsttáblát. Néhányat még odavitt a siklóhoz, aztán egy pillanatra felvillantotta a világítópálcáját, hogy szemügyre vegye őket.

Kettő az Adamantine-é volt, de a legtöbb a Leia zászlóshajójáé.

És egy – egy Flash-4, személyre szabott markolattal csak az lehetett, amit maga Leia kapott Hantól.

Ki kell jutnom innen!

Leia a hajnalpírba borult kristálysíkság fölé emelkedő terasz sarkából nézte, ahogy a Seti Ashgadot és két testőrét szállító fekete luxusterepsikló felgyorsul, majd eltűnik a távolban. A férfi kerülte őt az elrablása óta – valószínűleg azért, gondolta Leia, mert tudta, hogy nem sikerülhetne a saját fiának kiadni magát olyasvalaki előtt, aki annyi holofelvételt látott róla, mint ő –, a jelenlétét és a védelmét azonban folyamatosan érezte. Akármit tervezett is, ahhoz – legalábbis pillanatnyilag – élve kellett neki.

Azonban Dzymnek és Beldorionnak is megvannak a maga tervei.

Három nap. Ha megéri.

Napok óta először ébredt tiszta elmével. A víz, amelyet Liegeus előző este hozott neki, tiszta volt. Akár tévedésből, akár a pilóta ajándékaként, Leia tudta, hogy késlekedés nélkül ki kell használnia a lehetőséget.

A szobája küszöbén megtorpant, vékony hálóinge köré egy takarót kanyarítva, hosszú, mogyorószín haja befonva lógott a hátára. Körülötte – és Ashgad erődjének magas, salakszürke falai, a síkság tüskés kristálysziklái körül – a hatalmas hegyek óriási ékkövekként csillogtak az örök alkonyaiban, folyamatosan emlékeztetve a szemlélődét arra, milyen meredek út vezet a lenti, ragyogó síkságra.

A szívét beteges félelem szorította össze, és szinte már azt kívánta, bárcsak megmaradt volna az édesszirom csalóka békéjében.

A szemét lehunyva kinyúlt az elméjével, a szívével, és maga elé képzelte Luke-ot. Egyszer már kiszabadította egy halálos csapdából, a Halálcsillag börtöncellájából, ahol Leia a kínzásoktól elgyengülve, a gyásztól zsibbadtan várta sorsa beteljesedését. Azért jöttem, hogy kiszabadítsam, mondta akkor.

Leia elmosolyodott volna az emléktől, ha nem retteg annyira.

Luke!! – sikoltotta a nevét az elméjében, s visszhangozva, ragyogva küldte ki az üzenetet a levegő, a kristályok és a hajnali fény ürességén keresztül. Luke!!

Hallania kell! Hallania kell!

A rezzenetlen hidegben azonban körülvette az Erő áramlása, eltöltve jelenlétének idegen érzetével. Olyan volt, mint a tenger morajlása – elnyomott minden más hangot.

Luke nem fogja meghallani. Egyedül maradt.

Leia szinte azonnal lerázta magáról a félelmet, és a Dzym keze érintésének borzalmas emlékével együtt járó halálos hideget.

Luke nem fogja meghallani. Nem fog eljönni. Egyedül kell kitalálnia, mi folyik itt és mit tegyen.

Szabadjára engedték a Halálcsírát!

Leia visszament az árnyas hálószobába, leült az ágya végére, ahová odasütött a nap, és felhúzta lábát a takaró alá. Érezte, hogy egy droch megcsípi, és dühösen vakarózni kezdett. A rovar kihullott az ágynemű alól a fényfoltos szőnyegre, tűfejnyi, feketésbarna gyönggyé gömbölyödött és elpusztult.

Az édessziromtól szinte bármit elvisel az ember, gondolta felháborodva. Még a parazitákkal teli ágyneműbe is képes belefeküdni. A Beldorionnál tett látogatása során is tetőtől talpig összecsípték.

Szabadjára engedték a Halálcsírát. Ha Dzym révén irányítani tudták – vagy azt hitték, hogy irányítani tudják –, akkor nem nehéz kitalálni, miről tárgyaltak Getelles moffal és Larm admirálissal. Legyenek átkozottak! – gondolta Leia. Legyenek átkozottak!

Valamilyen módon Dzym volt a kulcs. Valahogy elő tudta idézni a betegséget – talán a szintidroidokon keresztül? –, és valahogy meg is tudta szüntetni, mint ahogy az ő esetében is. Leia emlékezett a férfi arcára kiülő eksztázisra és arra, hogy időnként mintha valami másra figyelt volna, mint egy az idő múlását számolgató ember.

És mégis, mivégre történik ez az egész?

Tényleg azt hiszi Getelles moff, hogy a karantén és az evakuálási folyamat beindulása után képes lesz elfoglalni a Meridian szektort? És képes lesz a Köztársaság összehangolt ellenlépéseivel szemben is megtartani?

Egyébként is, minek? A Pedducis Chorios, a csempészek és a hadurak fészke fölött gyakorlatilag lehetetlen uralkodni. A Durren bolygókoalíciója szilárdan a Köztársaság mögött állt. A Budpock mindig is a Lázadók egyik leghűségesebb támogatója volt. A Nam Chorios pedig csak egy víztelen, élettelen, szegénységtől sújtott kődarab.

…a Reliant befejezéséhez, mondta egyszer Ashgad.

Leia azonban látta már a Reliantot. Nem egy bolygópusztító űrbázis, hanem csak egy közepes méretű teherhajó volt. A ládák… mind a kétfajta. Miféle rakomány férhet fel egy közepes méretű teherhajóra, amely miatt még az ágyútelepeket is megéri semlegesíteni?

Leia megborzongott, és megdörzsölte a csuklóit, melyeket hidegen égette Dzym érintésének emléke.

Az ajtócsengő udvariasan megszólalt. Leia rémülten megpördült, szorosabban maga köré tekerte a takarót, kezét pedig a párnák alá rejtett fénykard felé csúsztatta.

De csak Liegeus érkezett, s hajolt meg az ajtóban, egyik kezében egy porcelán vizeskancsót tartva.

– Örömmel látom, hogy jobban érzi magát, kedvesem. – A tekintete automatikusan – akárcsak a Leiáé – az ágy mellett álló üres kancsóra tévedt. Leia előző este az összes vizet megitta, amint megállapította, hogy nincs benne kábítószer

A férfi szelíd mosolya elárulta, hogy mindent tud.

– Nem bírtam végignézni, hogy megölje magát ebben a klímában – nyújtott felé egy üvegpoharat. – Ashgad észre sem vette a cserét. Hoztam néhány holofilmet is; nélkülük csak kábítószerrel lehet elviselni a bezártságot.

Leia gyanakodva fürkészte a férfi arcát a pohár pereme fölött.

– És most mi lesz? – kérdezte halkan. – Mi történik velem, míg ő távol van? Vagy talán pont ezért ment el, hogy ne az ő bűne legyen a halálom?

– Nem – felelte Liegeus gyorsan. – Nem, természetesen nem. Ashgad úr nem rossz ember, kedvesem.

– Nem ismerek nála rosszabbat – fordította el az arcát Leia. A nyelve hegyén volt a Halálcsíra szó, pedig tudta, hogy nem szabad kimondani, tudta, hogy még Liegeusnak sem árulhatja el, mennyit tud. A férfi Beldorionnal talán szembeszállna érte, de a saját szemével látta, hogy Dzymmel nem képes szembeszállni. És ugyan ki hibáztathatná ezért?

Olyan, mint Greglik volt, gondolta. Kedvelte, sajnálta, de tudta, hogy nem bízhat meg benne.

– Nem – makacskodott a hamisító. – Ashgad… – tétovázott –, én megértem, miért… teszi ezt. És… de nem, nem mondhatom el.

Leia hosszú hajfonata meglebbent, ahogy visszafordult felé és belenézett a szemébe.

– Nem mondhatom el – ismételte meg a férfi. – De kérem, bízzon bennem. – Leült az ágyra, és a zsebéből elővett egy féltenyérnyi hosszú, kétujjnyi vastag fekete hengert. – Ezt önnek hoztam – mondta. – De még Ashgad visszatérése előtt vissza kell adnia. Ugye megérti?

Leia megforgatta a szerkezetet az ujjai között. Egy komlink. Dedikált áramkör – nem volt rajta billentyűzet. De ettől függetlenül valószínűleg szabványos alkatrészekből készült. És régi volt, mint minden más ezen a bolygón. Az újak feleakkorák voltak, és csak mikroszerszámokkal lehetett javítani őket.

– Megváltoztattam az ajtó kombinációját – folytatta Liegeus. Nem nézett ugyan hátra a válla fölött, de azért arra rándult a feje. – Nem fog tudni bejönni. – Nem mondta, kiről beszél – nem is kellett. – Nem ért a számítógépekhez, nem képes… olyan típusú gondolkodásra. Akármit is mond, ne engedje be! Ha megpróbál behatolni, vagy ha valahogy sikerül is neki, használja a komlinket. Itt leszek a közelben, a… – Elharapta a mondat végét, valószínűleg valami olyasmit akart mondani, ami elárulta volna, hogy egy űrhajót építenek a házban. Miért ez a titkolózás? Milyen szerepe van a tervükben? – A ház másik részében.

Elfordult, de Leia elkapta a kezeslábasa ujját.

– Ki ő? – kérdezte. – Mi ő?

A sötét szempár gyorsan félrenézett, és Leia látta az érzéki ajkak rebbenését.

– Ő… az, ami. Ennek a bolygónak az őslakója…

– Ennek a bolygónak nincsenek őslakói. – Leia érezte, hogy ökölbe szorított kezén hideg verejték ütközik ki. – Semmi sem volt itt, csak kövek, mikor a Grissmathok elkezdték ideszállítani a politikai foglyokat. Mit akar tenni velem? Mivel próbálkozott azon az éjjelen? Azt mondta, Beldorion eladta neki az egyik rabszolgáját. Mi célból? És mi történt a rabszolgával?

– Semmi – vágta rá Liegeus. Leia lenézett és látta, hogy a férfi keze remegett. – Nem mondhatom el. Ezt… ezt nem sok ember értené meg.

Szörnyű félelem csillogott a tekintetében, és Leiának megesett rajta a szíve. Kezét rátette a hideg, karcsú ujjakra.

– Tegyen próbát! – biztatta.

Liegeus felpattant és az ajtóhoz hátrált.

– Én… – Aztán megrázta a fejét. – Lehet, hogy Beldorion ismét meg fogja hívni teára – mondta. – Ne menjen el, vagy értesítsen, és én is önnel tartok! Ne felejtsen el annyi időt tölteni a teraszon, a napfényben, amennyit csak tud… minden rendben lesz!

Az ajtó kinyílt, és Liegeus kilépett rajta. Mielőtt még bezárult volna, a tekintetük ismét találkozott, és Leia meglátta a férfiéban a vágyakozást, a szomorúságot és a rémületet, amely szinte mindent elnyelt a lelkében.

– Köszönöm – felelte halkan, és a fémlap szisszenve közéjük csúszott. Egy pillanattal később a helyükre kattantak a külső zárak.

A férfi távozása után egy pillanatig ülve maradt, hogy összeszedje a bátorságát. Aztán felállt, odament a szekrényhez, amelyben a ruháját, a hajába való tűket és drágaköveket és az összehajtogatott vörös bársonypalástot tartotta. A palást mellrészéről leszedett két lapos hátú cabochlonkővel sikerült az egyik hajtű végét ellapítva egy hevenyészett csavarhúzót eszkábálnia. Ezután már csak öt percig tartott szétszedni a komlinket, és átállítani a hullámhosszát.

Rettenetesen fárasztó feladat volt egy mikrosugárral kinyitni egy egyszerű kombinációs zárat, de az egész nap a rendelkezésére állt, és nemigen akadt más dolga. A Liegeus által hozott holofilmek számából ítélve a férfi a nap leszállta előtt nem szándékozta megszakítani az űrhajón rá váró munkát.

A zárnyitás művészetét még a Lázadókkal töltött évei során sajátította el. Ez is csak egy volt az apró gerillatrükkök közül, amelyeket a pilóták tanítgattak egymásnak “Egyszer még jól jöhet!” felkiáltással. Megtanultak például bizonyos játékfigurákból bombát, vagy homokból és a pilótaruha béléséből vízszűrőt készíteni. Egyszerű, ám életmentő dolgok. Leia Wintertől leste el a zárnyitás trükkjét, aki pedig egy törvényen kívüli kódtörőtől, még a Coruscanton. “Mindig írd le a számokat!” – figyelmeztette akkor. “Biztos, hogy akkor fogod megtalálni a helyes kombinációt, mikor megunod és abbahagyod az írást – és rögtön el is felejted.”

Leia tehát kötelességtudóan leírta azokat – egy fiók aljára, egy másik hajtűje feláldozásával. És másfél órával dél után, már amennyire a nap állásából meg tudta ítélni, a zár kinyílt.

Elakadt a lélegzete, mintha gyomorszájon vágták volna. Hátralépett, visszazárta az ajtót, hagyva, hogy a zár ismét a helyére kattanjon. Meg kellett győződnie róla, hogy szükség esetén bármikor ki tudja nyitni – hogy nem csak elrontotta. Ha megpillantják odakint, és nem tud visszamenni, akkor azonnal felkoncolják.

Az ajtó másodszor is kinyílt. Leia a zsebébe csúsztatta az átalakított komlinket, igaz, nem minden aggály nélkül. A Dzymmel való találkozás valószínűsége azonban hajszálnyival kisebb volt, mint azé, hogy észreveszik, és a komlink sugarának visszaállításához szükséges tíz percnél hamarabb kell visszajutnia a szobájába. Még egyszer utoljára megtapogatta a ruhája alá rejtett fénykard kemény, hűvös markolatát, majd egy mély lélegzetet véve kilépett a szobából.

A szem a legveszélyesebb érzékszerv, mert annak hiszel leginkább. Luke újra és újra elmondta ezt Leiának, mikor az a nyomasztó állami feladatokat félretéve együtt gyakorolt bátyja tanítványaival. A lépcső aljára érve Leia megállt, lehunyta a szemét, lelassította a légzését, és mélyen belehallgatott a körülötte lévő ház életébe. Kiterjesztette az elméjét, ahogy arra Luke tanította. Az Erő áramló mozgása után tapogatózott.

Mindenhol ott volt, végtelen, fényénekként. Beldorion fényóceánnak nevezte, s semmihez sem hasonlított, amit Leia valaha érzett, akár a Yavinon, akár a Coruscanton… bárhol, ahol csak kapcsolatba lépett vele. Erős volt és ijesztő, mintha valami hatalmas lény állt volna a háta mögött, szomorú bölcsességgel figyelve őt.

Van okom félni tőle? – kérdezte magában, miután úrrá lett rettegésén. Eltelt egy perc, majd még egy. A mély, zümmögő erő felszíne alól ki tudta szűrni a körülötte lévő helyiségekben felcsendülő igazi hangokat.

– Gyönyörű, gyönyörű! – hallotta Beldorion öblös hangját közeli szállásáról. – És mindez azokból a visszataszító kis gletkukacokból!

– Csak a megfelelő oldatot kell megtalálni, uram! – felelte egy nyers, nazális kubaz vinnyogás. Ez a szakács lesz, gondolta Leia. A nagy és elsiratott Zubindi Ebsuk méltatlan utódja. A gletkukacok normális körülmények között persze soha nem kerülhetnének kapcsolatba a hall d’mainek testnedveivel – még a bolygóik sem ugyanabban a szektorban vannak! Ám a hall d’mainek hormonjai egész véletlenül fiziológiailag tökéletesen kiegészítik a gletkukacok teleológiai rendszerét…

És közben vékony, csiripelő, tiltakozó hangok. Leia megborzongott.

Dzymet egyáltalán nem hallotta. Keltett zajt egyáltalán, miközben mozgott? Nekitámaszkodott a durva falnak, és tudomást sem véve a bokáját érő drochcsípésről, messzebbre hatolt elméjével. A ház valamelyik részéből valami erős rezgést érzett, és kitartó zúgást, mintha egy gép működött volna. Hát persze, a generátor! Liegeus azt mondta, Dzym nem képes “olyan típusú gondolkodásra”, tehát nem hatolhat be a ház számítógépébe, és nem szerezheti meg a kombinációs zárak kódjait.

Leia kíváncsi lett volna, mennyire jó a biztonsági rendszerük.

Vagy az átható huttszagtól, vagy a drochok miatt rátörő undortól, vagy egyszerűen csak a túlfeszített idegállapottól, de szédülni kezdett, mire kitalált a hutt félhomályos, elfüggönyözött lakrészétől egy ajtóig, amely nyilvánvalóan Seti Ashgad birodalmába vezetett: a hosszú, napfényes terembe, amely az ő terasza alatti másik teraszra nézett. Itt magasabban volt a mennyezet, és elhúzták a súlyos, hővisszaverő függönyöket a terasz acélüveg ablakai elől. Valamilyen légies funkcionalitás lengte be a helyiséget, a mozdíthatatlan fa és bőr foteleket, a gombfa íróasztalt, az egyszerű pohárszéket. Az íróasztal feletti falmélyedésben lévő monitor új volt, egy nagy felbontású Sorosuub X-80 – ki kellett tágítani a mélyedést, hogy elférjen benne, méghozzá nemrégen, hiszen a friss vágásnak még nem volt ideje kifakulni. Leia az ajtóban újra megállt és hallgatózott – Ha Dzym nem képes a számítógépek logikája szerint gondolkodni, akkor hogy lehetett titkár belőle? –, majd odament az íróasztalhoz, kihúzta a billentyűzetet, és gyorsan lekérte a rendszert. Amint megtudta, milyen operációs rendszerrel van dolga, azonnal lekérte a ház adatait.

A drótvázas ábrán felismerte a fennsík szívén át lefelé, ahhoz a garázshoz vezető kürtőt, melyből Ashgad bérence kihozta azt az elegáns – és majdnem vadonatúj – fekete siklót aznap reggel. Némi tanácstalankodás után rájött, hogy pillanatnyilag hol van – a kürtő a ház másik oldalán, a leszállópálya mellett helyezkedett el.

Kinyomtatta az ábrát, majd újabb adatokat kért le. A kétszárnyú ajtó mögött látott leszállópálya hatalmas volt. Úgy tűnt, ezen a mindenféle berendezésből nélkülöző bolygón itt nem jelent problémát semminek a beszerzése.

Egy rendkívül drága töltőberendezés a terepsiklók egyensúlytartályai antigravitációs tekercseinek feltöltésére, minden elképzelhető kiegészítővel. Egy komoly számítógép, külön generátoron, kizárólag a hipertéri hajtóműtervezésre elkülönítve. Liegeus hamis hologramja: te jó ég! Többmilliónyi adatklip, messze túlmutatva a hobbi vagy a művészet határain. Bizonyára ez is részét képezte a tervüknek, és talán azt is megmagyarázza, hogy miért nem érkezett még öt nap eltelte után sem senki a kiszabadítására.

Egy másik rendszernek éppen abban a szobában volt a központja, ahol tartózkodott – valószínűleg, gondolta Leia, a jobb oldalon álló rácsos szekrényajtó mögött. Felállt, de tekintetét továbbra is a tartalék rendszereket mutató képernyőre szegezte: biztonsági zárak különböző ajtókon, köztük az erről az emeletről a garázs szintjére vivő liftnek az ajtajával, vette észre kissé idegesen.

Ráközelített az ábrára. A liftakna mellett futó szervizlépcső ajtaját viszont nem látták el ilyen védelemmel. A lábizmai sajogni fognak ugyan, de meg tudja csinálni. Egy újabb utasítás begépelésével megnyitotta a kódok állományát. Igen, eltalálta a szobája ajtajáét butaság, de ettől hivatalosan is megerősítve érezte képességeit. A lista szerint aznap reggel, talán Seti Ashgad távozása után azonnal, megváltoztatták. Ezt az állományt is kinyomtatta, majd a műanyag lapokat összehajtva begyömöszölte a nadrágja zsebébe. Aztán elindult, hogy megvizsgálja, miféle berendezés lehet a rácsos ajtók mögött, amit érdemesnek tartottak külön tartalék energiával ellátni.

Egy KVÖR-vezérlőpult volt az. A szintidroidok központi vezérlőegysége… Hány droidja lehetett Ashgadnak? Leia legalább két tucatnak elegendő vezetéket számolt meg. Két tucat?

Megpróbált visszaemlékezni rá, mit tudott meg a szintidroidokról a Loronar Rt. carosi üzemében tett látogatásakor A látogatásra akkor került sor, mikor a Daysong Párt botrányt csapott a mesterséges húst is megillető jogok körül. A szintihús, idézte fel magában Leia, elméletileg megtartotta az automatikus immunreakciót a vírusokkal és antitestekkel szemben, de ezt a problémát azóta már nyilván megoldották. Arra határozottan emlékezett, hogy a Loronar tisztviselőinek állítása szerint a KVÖR-technológia egy különleges, programozható mátrixkristály révén történő, szinte azonnali kommunikáción alapult. Vajon ez is a tervük szerves része, töprengett, vagy csak puszta kényelem?

Leia visszament a számítógéphez. Minden, a szobában töltött másodperccel nőtt az esélye, hogy találkozik Dzymmel, Liegeusszal vagy Beldorionnal, de sejtette, hogy talán ez az utolsó lehetősége. Alig tudta eldönteni, mire lehet szüksége. Tömörítve kinyomtatta a kihallgatott nevek – Dymurra, Getelles… Reliant – rendszerbeli összes előfordulását. Amikor ezzel elkészült, átmásolta az információt egy adatlemezre, majd a lemezt is és a hajlékony lapokat is bedugta mély zsebei egyikébe. A nyomtatóba új lapokat tett, hogy ne legyen első pillantásra szembetűnő a majdnem kétszáz oldal hiánya. A szíve zakatolt, hányinger kerülgette, de lehunyta a szemét, és ismét a házat kezdte fürkészni elméjével.

Semmit sem hallott, de nem volt biztos benne, hogy jól csinálta a dolgot. Ha többet gyakorolt volna – ha jobban odafigyelt volna a képzésére –, akkor át tudott volna hatolni az Erő különös, súlyos miazmáján, hogy figyelmeztesse Luke-ot?

Ebben az irányban csak a kétségbeesés várta. Elhessegette magától a gondolatot.

Inkább ismét az energiarendszer vázlatát kezdte tanulmányozni, megkeresve rajta a liftaknát és a mellette haladó lépcsőt. A vázlatot és a tartalék rendszerek tervrajzát egymásra fektetve könnyűszerrel beazonosította azt a helyiséget, ahol mind a KVÖR-terminál, mind a központi egység megtalálható volt: az a szoba, ahol pillanatnyilag is állt.

Át azon az ajtón. Le egy lépcsősoron egy kerek fogadóterembe, amelyben semmi fontosat nem látott, csak egy hatalmas fényszobrot és két mesterséges vízesést. Innen nyíltak a liftajtók, és természetesen a szervizlépcső is.

A válla fölött hátrapillantott a hatalmas acélüveg ablakokra, pontosan tudva, milyen biztonságérzetet nyújtott neki eddig a fény. Miközben elindult a fogadóterem, a liftajtók és a szervizakna felé, azon kapta magát, hogy őszintén reméli, hogy a helyiségnek lesznek ablakai.

Nem voltak. Teljes sötétség fogadta, csak a fényszobor rikító szivárványai hunyorogtak a vízesések csobogásával összhangban. Hutt- és drochbűz terjengett, és Leia nem merte megérinteni a világítópanelek kapcsolóját, attól tartva, hogy azzal bekapcsolna valamit, ami felfedné a hollétét. Az évek óta nem használt, letakart, gomba alakú bútordarabok között tapogatózva haladt tovább. A lépcső sem lesz kivilágítva, gondolta.

Kihúzta ingét nadrágja derekából, és benyúlt alá, hogy elővegye a testére rögzített fénykardot. A hideg lézerpenge nem adott túl sok fényt, de még mindig jobb, gondolta, mint a teljes sötétségben botorkálni.

– Az igazi Jedik látnak a sötétben, barúm’ – mennydörögte Beldorion egy-két nappal korábban, mikor meghívta, hogy ebédeljen vele a teraszon. Leia már nem emlékezett, hogyan terelődött a társalgás a Jedi-képességekre. – De nem a szemükkel… hanem az orrukkal, a fülükkel, a hajukkal és a bőrükkel. Elhanyagolta a tanulmányait, kis hercegnő – fenyegette meg egyik apró, ékköves gyűrűkkel borított ujjával. – Minket annak idején ledobtak a masposhani barlangokba, több kilométerrel a föld alá. Vagy az Af’El és az Y’nybeth fekete napú bolygóira, ahol nem létezik fény a látható színtartományban. De a nagy Jedik, a Mesterek… Yoda, Thon és Nomi Sunrider… ők képesek voltak fényt teremteni, rá tudták venni még a fémet is, hogy világítson, hogy tapasztalatlan fiatal barátaik ne törjék össze magukat. Fogtak egy tűt… így… – Egyik nyálkás kezét kinyújtotta, hogy kivegyen Leia hajából egy hajtűt. Leia összerezzent, de túl kábult volt ahhoz, hogy elhúzódjon.

A hutt a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a tűt, s hatalmas, rubinszín szemeivel valahová Leia mögé meredt. És Leia meglátta, mint egy elfelejtett álomban, mint egy emléktöredékben, egy férfi szikár, ősz haj keretezte arcát. A férfi is egy tűt tartott, pontosan úgy, mint a hutt. Aztán a tű hegye ragyogni kezdett, és elég fényt árasztott magából ahhoz, hogy látni lehessen a terem oszlopait és freskóit.

Leia megborzongott, ahogy az emléklátomás elhalványult. Megborzongott a gondolattól, hogy mindaz az ősi tudás, mindazok az ősi technikák, amelyeket Luke évek óta tartó fájdalmas erőfeszítések közepette próbált újra felfedezni, egy hutt hanyag elméjének mocskos kútjába süllyedtek. Az a korlátlan hatalom, de nem gonosz célokra felhasználva, mint ahogy Palpatine és Vader tették, hanem a végtelen kicsinyesség szolgálatába állítva. Hiszen a hutt őt sem másért akarta az uralma alá hajtani, mint hogy visszanyerje a védtelen földművesek feletti hatalmát, és legyőzze vetélytársát, akinek magának sem volt több ereje, mint neki.

A fénykard súlya szinte lehúzta a kezét. Meg kell tanulnod használni a képességeidet, mondta egyszer Luke. Szükségünk van az Erő bajnokaira. Túl kevesen vagyunk, nincs más választásunk.

Azonban akárhányszor lenyomta a kapcsolót, akárhányszor zümmögve életre kelt a hideg, tiszta, égkék színű penge, Leia csak árnyakat látott: Vader árnyát, Palpatine árnyát, saját dühe, saját türelmetlensége árnyát. Most pedig Beldorion és a kicsinyes kapzsiság penészes árnyait.

Vagy a jövő árnyait, a jövőét, a rettegett jövőét, melyben Anakin, Jacen és Jaina – testének és életének három felbecsülhetetlen értékű része – elérik egyszer azt a kort, amikor választaniuk kell a sötét és a világos között.

Mégis, pillanatnyilag nem volt más választása. Bekapcsolta a pengét, és belökte a szervizlépcső ajtaját.

Valami, amit nem látott tisztán, suhogva tűnt el az első lépcsőforduló mögött. A drochok bűze fojtogató volt. A fénykard pengéjének halovány fénye csak egy-egy méter sugarú körben világította meg a meredek, keskeny, éles peremű, magából a sziklából kivájt lépcsőfokokat, és a nem sokkal a feje fölött lévő mennyezet ereszkedő ívét. Jobb kezével a fegyvert markolva, bal kezével a lépcsőpillérnek támaszkodva elindult lefelé. Nem tudta, mihez fog kezdeni, ha a garázsba érve szintidroidőröket talál ott, vagy nem talál egy ellopható siklót. A szobájából nyíló teraszról messze ellátott nyugatra és északra – a látvány azonban kimerült a kristályhegyekben és a végtelen, csillogó síkságban.

Persze lehet, hogy száz méterre délre van egy rossz hírű kaszinó és egy zöldellő golfpálya. Szinte a fülében hallotta Callista fanyar, halk megjegyzését, és a szívébe belesajdult a remény, hogy Luke megtalálja a lányt ezen a bolygón. De fogadni nem mernék rá. Már Callista lehetséges szavainak a gondolatától is mosolyognia kellett. Az ironikus kép erőt adott neki a sötétségben.

Megtorpant.

Valami kuporgott az előtte lévő lépcsőfokon, kívül a hideg penge fénykörén.

Körülbelül akkora lehetett, mint egy pittin – a hátsó lábain kuporogva húsz-harminc centiméter magas. Hosszú csápokon ülő csillogó szemei baljós öntudattal meredtek rá. Egyenesen ült. Rá várt.

Leia tett egy lépést előre, és maga elé nyújtotta a pengét.

A valami hátraszökkent. A sűrű félhomályban rendkívül nehéz volt megállapítani, hogy néz ki, de felpillantva Leia meglátta, hogy a mennyezeten és a falakon is hosszú lábú pókokra és rövid lábú meztelen csigákra emlékeztető dolgok nyüzsögnek a hatalmas drochokra vadászva. Közben a lépcsőn kuporgó lény lehajolt, megfordult és egyetlen, tüskés lábát kinyújtva rávetette magát egy különösen kövér drochra. Az ollója, amellyel elkapta, mintha képlékeny anyagból lett volna: szájjá változott, és lenyelte az élősködőt. Egy pillanatra hallotta a dorombolását, a mélységes élvezet halk hangjait. Aztán a lény megperdült, és ismét rászegezte ingó szemcsápjait. Leia émelyegve, azzal az érzéssel eltelve, hogy a valami leküzdhetetlenül gonosz, a kis fenevad felé tolta a fénykard izzó hegyét.

A szeme sarkából mozgást érzékelt, és miközben megfordult, valami egy nedves cuppanással a vállára vetette magát a mennyezetről. Fájdalom hasított a testébe, mint egy drochcsípés, csak sokkal erősebben. A puha testből kaparászó lábak türemkedtek elő, hogy karmokként mélyedjenek a húsába, miközben ő felsikoltott, és megpróbálta lefejteni magáról a támadóját.

Gyengeség. Fájdalom a mellkasában. Hideg és ellenállhatatlan álmosság.

Egy másik fenevad a lábát ragadta meg. A lépcsőkön kuporgó lény egyre hangosabban dorombolt. Leia úgy érezte, mintha egy liftaknában zuhanna a világ közepe felé.

Megsuhintotta a fénykardot, s rémülten elhőkölt a ragyogó penge elől, amely – tudta jól – akár a karját is levághatta volna, ahogy lecsapott a vállát marcangoló élősködőre. Szörnyű sistergést hallott, és a lény által érzett fájdalom végigszaladt a testén, és álmos gyengesége közepette érezte, ahogy meghalt. Olyan volt, mintha saját testének egy része halt volna meg. Megfordította a pengét, megperzselte a lábára akaszkodott valamit, ismét átélte a fájdalmat és a fekete, sikamlós halál érintését, majd továbblépett a következő lépcsőfokra.

A doromboló lény eliszkolt előle, eltűnt a sötétségben, csak narancsszín szeme csillogott tovább. Leia látta, hogy a lépcső kanyarulatán túl tele van velük a fal: a vonagló testek egymással táplálkoztak, de amint rájuk vetült a fény, egyszerre fordultak felé. Leia meghátrált, sarka beleakadt a lépcsőfok peremébe, és majdnem elesett. Egy újabb akármi ugrott a mennyezetről a nyakába, egy kisebb, úgyhogy mind a fájdalom, mind a gyengeség kisebb lett… de nem ez volt az utolsó.

Még két harapás. Leia úgy érezte, elájul a légszomjtól. Rettenetesen dühítette a kocsányos szemű lény örömteli dorombolása; a legszívesebben megkereste és csíkokra szabdalta volna, akármi is legyen. A keze csúszkált a fénykard markolatán, és újfajta fájdalom hasított a karjába, ahogy egy újabb parazita elpusztítása közben a penge hozzáért a bőréhez. Ha elesik, gondolta, ha elveszíti az eszméletét, akkor meghal.

A falba kapaszkodva, zokogva, levegő után kapkodva küzdött a hűvös, csábító álom ellen, s közben rendületlenül botorkált felfelé. Tizenöt lépcsőfok… húsz. A kocsányos szemű lény követte a sötétségben, mintha a kimerültségéből és fájdalmából táplálkozott volna. Meg fognak találni, gondolta Leia. Nem fogok visszajutni a szobámba, és meg fognak találni.

Seti Ashgad elment. Seti Ashgad, aki figyelmeztette az embereit: Skywalker tudni fogja, ha meghal. Leia újra és újra megpróbálta elérni Luke-ot elméjével, de nem tudta, hogy fivére hallja-e. Az éneklő, zümmögő Erő talán minden más hangot elnyomott a bolygón. Csak Dzym várt rá, némán a néma házban. Ha megtalál, meghalok.

Átzuhant az ajtón és csak feküdt, lihegve, fázva, gondolkodásra képtelenül, miközben átsuhantak rajta a fényszobor sápadt színei. A fénykard pengéje ujjai ellazulásával eltűnt, s az üres markolat most pár centiméternyire hevert az ujjaitól. Fel kell vennem! Fel kell állnom! Ki kell jutnom innen! Vissza kell mennem a szobámba!

Könnyebb lenne meghalni, gondolta. Kíváncsi lett volna, vajon tényleg azonnal tudná-e Luke.

Ha meghalnék, legalább kijelölhetnék az utódomat.

Ennek az ötletnek is megvoltak a maga érdemei. Azonban az őt körülvevő hideg lassan ereszkedő félhomályában mozgás zaját, Beldorion súlyos, csigaszerű zihálását hallotta meg. Itt van valahol a közelben, gondolta. Errefelé tart.

Csak ne találjon rám! – fohászkodott, próbálva felállni. Nem sikerült, ezért négykézláb kúszott át a sötét termen, majd fel a végtelen lépcsősoron. A hutt a saját céljai érdekében ejtené fogságba, erre figyelmeztette Liegeus – de előbb-utóbb eladná Dzymnek, mint azt a másik szerencsétlen rabszolgát.

Úgy érezte, mintha még mindig paraziták lennének rajta. A fájdalom a karját, a combját és a hátát marcangolta, kiszívta minden erejét. Amikor azonban bekúszott a hosszú, keskeny irodába, ahol a számítógép volt, és elterült a lenyugvó nap kísérteties, szürkéslila fényében, már kezdte jobban érezni magát. Egy idő után végigtapogatta a testét, és egyetlen élősködőt sem talált.

Nem hagyhatom, hogy megtaláljanak, gondolta. Nem hagyhatom!

Minden maradék erejét felemésztette, míg ismét felmászott a lépcsőkön, a falakba kapaszkodva, kimerülten, a fénykard okozta sebtől émelyegve. Mikor bejutott a szobájába, lerogyott a padlóra, és hosszú ideig ott feküdt mozdulatlanul, magzati pózba gömbölyödve, az egyre halványuló napfényben, várva, hogy valaki újjá teremtse körülötte a világegyetemet.

Aztán végül felállt, és elrejtette a fénykardot, az adatlemezt és a nyomtatott oldalakat az ágya párnái alá. Ismét kinyúlt az elméjével, de ez alkalommal csak egy kétségbeesett suttogásra futotta erejéből: Luke… aztán elájult, és rátörtek a halál színtelen kútjára emlékeztető álmok.

– Igpek Droon! – mennydörögte a légzőmaszkos, csuklyás utas, és fekete kesztyűbe bújtatott, olcsó, rossz műkezével – annyira rossz volt, hogy a kesztyű alatt akár egy droid fémujjai is rejtőzhettek volna – hetvenöt kreditet nyújtott át a Zicreeax teherszállító kapitányának különböző értékű rudak és érmék formájában. – Az Antemeridiani Szállító Szövetség alkalmazásában állok. Életbe vágóan fontos, hogy én és a droidom a lehető leghamarabb eljussunk a Cybloc XII-re!

A kapitány megszámolta a pénzt, és belenézett a leendő utasa egész arcát eltakaró légzőmaszk nyílásaiban izzó két sárga szemlencsébe. A maszkot hosszú, világos haj keretezte, egy kísértetiesen feldíszített koponya összhatását keltve.

Miután a kormánycsapatok visszaszorították a gopso’o felkelőket, az űrkikötő még működő leszállópályái utasokkal teltek meg: a feldúlt városból menekülő üzletemberekkel, kereskedőkkel és mindenféle kinézetű lénnyel. A legtöbb sokkal többet fizetett, mint hetvenöt kredit, de hát azok nem a legjobb jóindulattal is csak visszataszítónak nevezhető Zicreexre próbáltak felszállni.

Ugmush kapitányt nem érdekelte, mit gondolnak a hajójáról. Volt egy ember mérnöke, aki működőképesen tartotta a gépeket, a férjeivel – már amikor azok éppen nem egymással verekedtek – pedig remek kereskedőcsapatot alkottak a szektor durvább bolygóin. A gamorraiak ennél sokkal többet nem is remélhettek a kifinomultabb fajokkal folytatott versengésben. A rózsaszínre festett hajú, izmos karjain és mellén erejét és kitartását demonstrálandó tizenöt morrtot tápláló Ugmush kapitány tisztában volt vele, hogy nem sok más fajbeli lény bír ki egy gamorrai hajót. Tudta, hogy addig nemigen számíthat ennél jobb ajánlatra, amíg akár csak egyetlen másik hajó is áll a kikötőben.

– Megegyeztünk.

Az Igpek Droon néven bemutatkozó fekete köpenyes idegen alig hallhatóan csörömpölve felhágott a rámpán a hajóra, nyomában a kis R2-es droiddal. Ugmush azon töprengett, hogy megérkezve a Cybloc XII-re, vajon rá tudja-e venni arra, hogy eladja neki a droidot.

Minden ott volt, feketével a halványzöld műanyag hártyán.

Seti Ashgad üzenetváltásai Getelles moffal. A megállapodásuk az ágyútelepek elpusztításáról, cserébe a fegyverekért és részesedésért a Loronar profitjából, amint az betelepszik a Nam Choriosra, és nekilát a kristályok nagybani bányászásának.

Dymurra feljegyzései – akiről kiderült, hogy a Loronar magbeli igazgatója – arról, hogy mely kisebbségeket, elégedetlen pártokat és szakadárokat fogja pénzelni és felfegyverezni a Loronar, hogy a Köztársaság békefenntartó flottájának elfoglaltságát kihasználva Larm főadmirális benyomulhasson a rendszerbe.

Seti Ashgad számításai a fegyverbeszerzésekről, kenőpénzekről, felforgató egységekről és a megrendezett atrocitásokról – szembe állítva a programozható KVÖR-kristályokból származó első évi haszonnal.

A találkozójuk részletei, beleértve a Q-Varx tanácsosnak juttatott összeget is. A tanácsos hangolta össze Rieekan államminiszter megmérgezését – de semmiképpen sem halálos mérgezését, biztosította a feljegyzés Getellest, hogy az utódja körüli reménytelen jogi csatározások megbénítsák a Tanács munkáját – Leia eltűnésével.

Ashgad a leveleiben egyszer sem tett említést az évszázadokkal korábban történt Halálcsíra-járványról. “A járvány hordozóit semmilyen berendezés nem érzékeli, mivel tökéletesen leutánozzák az emberi elektrokémiai mezőket és a szövetek összetételét”, írta – ami megmagyarázta, miért volt szükségük a szintidroidok élő húsára. “A fertőzést követően még a regeneratív terápia sem hatásos. Mindazonáltal biztosíthatom, hogy hatalmamban áll teljes mértékben ellenőrizni a kór kitörését és terjedését, és személyesen vállalok garanciát arra, hogy a köztársasági hajók és bázisok legénységén kívül senkit nem fenyeget veszély.”

Hajók és bázisok! – gondolta Leia akadozó lélegzettel, mintha kilométereket futott volna. Egész lényét elöntötte a harag. Idióta! Idióta! “Hatalmamban áll teljes mértékben ellenőrizni a kór kitörését…” A nénikéd bal térdkalácsa! Arra nem gondolsz, az eszedbe sem jut, mi történhet, ha elszámítottad magad? Nem, ez meg sem fordult a fejedben, Mindentudó Ashgad úr!

Szinte remegett a dühtől. A korábbi Halálcsíra-járványokról nagyon hiányos beszámolók maradtak fent, de több tucat űrjáró civilizáció népességének hatalmas hányada pusztult el, mielőtt a kór kidühöngte magát. Egyes helyeken sikerült szembeszállni vele, de Leia nem tudta, hogyan, illetve hogy mennyire bizonyultak hatékonynak a gyógymódok. Amennyire ő tudta, Dzym és csakis Dzym volt képes irányítani a betegséget.

Ezrakhra és Marcopiusra gondolt, szemét forró könnyek öntötték el. Ezért meg fogom ölni őket! Remegett a dühtől. Szerette volna azonnal mesteri szinten használni az Erőt, hogy bosszút állhasson az ártatlanok haláláért. Össze fogom gyűjteni az Erőt a kezeimben, és viharként fogok lesújtani vele a fejükre!

Vader megtette.

És álmaiban Anakin is.

Karjait maga köré fonva küzdött a rátörő sírás ellen. Jobb volt nem tudni, gondolta, hogy potenciálisan létezik benne ez a hatalom. Jobb volt nem tudni, hogy tényleg megtehetné, ha hajlandó lenne átadni szívét és egész életét a haragnak.

Han keresni fogja. A flottával. A köztársasági hajók és bázisok legénységén kívül senkit nem fenyeget veszély.

A Köztársaságban dúl a káosz. Még szegény Rieekant is meg merték mérgezni, pusztán azért, hogy zűrzavart keltsenek…

És mi végett?

Remegő kézzel túrt a műanyag lapok közé.

Megvan! A Loronar Részvénytársaság új gyárat akar építeni az Antemeridianban, szintidroidok és úgynevezett Tűk gyártására. Ez utóbbiak nagy hatótávolságú, hipertéri képességekkel is felruházott, ugyanolyan KVÖR-kristályok révén vezérelt, programozható minifegyverek.

A kristályok forrása pedig a Nam Chorios.

KVÖR-technológia. Mélyűri Tűk, amelyek úgy darabolják fel a flottát, mint a Kidron rendszer quamillái a gyeptéglákat. És ha a Loronar a hatáskörébe vonja a Nam Choriost, annyit gyárt belőlük, amennyit csak akar.

A Reliant. Erről is teljes volt a dokumentáció. Egy módosított 1-7 Howlrunner törzse, megnövelt belső térrel. A Loronar Részvénytársaság hónapok óta küldte az alkatrészeket és az anyagokat. Ashgad kérései és specifikációi nagyon pontosak voltak – Leiának eszébe jutott, hogy az apja szerint a férfi eredetileg hajótervező volt –, az üzeneteiből pedig kiderült, hogy hol és mikor szedték fel a küldeményt Racionalista barátai. Néha kétszer-háromszor is el kellett küldeni ugyanazt a szállítmányt, amikor az ágyútelepek leradírozták az égről az érkező kapszulákat. Liegeus Sarpaetius Vornt a hajó M.I. tervezőjeként és programozóként említették, a fő értéke azonban hologram-hamisító szaktudásában rejlett. Leia megtalálta az utasításokat, melyek szerint róla, a zászlóshajójáról és a kíséretéről kellett hamisítványokat készítenie. Ezek szerint azt jelentette a Coruscantnak, hogy az Ashgaddal folytatott megbeszélése sikerrel járt, és a két hajó az előre megbeszélt ponton belépett a hipertérbe.

A gyomra görcsbe rándult az elárultság érzésétől. Lehetetlen, hogy Liegeus ne tudta volna, mi folyik körülötte. Lehetetlen, hogy ne tudott volna a járvány jelentette veszélyről. Aztán fellángolt benne a keserű harag, amiért megkedvelte a férfit.

Valószínűleg Tarkin nagymoff is jó volt a feleségéhez és a gyerekeihez, ha voltak neki egyáltalán, gondolta, megundorodva saját naivitásától. Az a férfi is biztos szeretett valakit, aki meghúzta azt a kart a Halálcsillagon. Még szorosabban fonta maga köré a karjait, s a dühtől szaggatottan kapkodta a levegőt.

Aztán hűvös, rezzenéstelen arccal megint a lapok között kezdett kutatni valami után…

Megvan. A Reliant építésének számlái. Egy feltöltő az antigravitációs emelőkhöz és a siklók kiegyenlítőtartályaihoz, hogy az ágyútelepek semlegesítése után meggyorsítsák a kristályok szállítását. Leia átnézte a teherhajó tervrajzait. Érdekes ez a hatalmas pajzs, gondolta. Kettős, sőt háromszoros páncélzat, belső merevítéssel. Miféle sugárzásra készítették fel ezt a hajót?

Leia hátradőlt, és kinézett az ablakon a tarka égboltra.

Azt hitte, tovább aludt, pedig a fényviszonyok alapján mindössze néhány órát. A kancsóban friss víz volt, és bizonyos jelek arra utaltak, hogy valaki – valószínűleg Liegeus – járt a szobájában. Egy takaró alatt ébredt, és ettől csak még jobban örült annak, hogy elalvás előtt még rá bírta magát venni a nyomtatott anyag és a fénykard elrejtésére. Pedig úgy érezte magát, mint aki haldoklik, mikor lefeküdt.

És az érzés tulajdonképpen nagyon hasonlított arra, amikor megérintette a Halálcsíra.

Azonban nem Dzym járt nála. Ha Dzym tudta volna, hogy merre járt és mit csinált, akkor ő soha többé nem ébredt volna fel.

Feltűrte a ruhája ujját. A bőrét helyenként vörös foltok csúfították el, és a szokásosnál is több drochcsípés éktelenkedett rajta, de erőszaknak semmi nyomát nem látta. Mint ahogy a titkár érintése után annak idején visszamaradt horzsolásoknak sem.

A lilás alkony éjszakává sötétült, s elállt a szél. Leia azon gondolkodott, megvárja-e a hajnalt, de aztán elvetette az ötletet. A Nam Chorios-i éjszakában nem sok természetes ragadozótól kellett tartania, a késlekedés pedig csak nyolc órával közelebb hozta volna Ashgad visszatérését. Ha most cselekszik, jó eséllyel csak reggel veszik észre az eltűnését.

Bizonytalan térdekkel állt fel. A vizeskancsója vákuumzáras volt. Ha elfordította a tetejét, légmentesen lezáródott. Nehéz volt, még a széttépett lepedőből készített övvel a vállára akasztva is. Feltekert két takarót, és felvette a Liegeustól kapott két inget. Az érintésükre elszállt a férfi iránt érzett haragja. Talán nem tudta, mibe keveredik, s amikor rájött, akkor már késő volt.

Míg aludt, megváltoztatták a zár kombinációját. Bekapcsolta a fénykardját, és belevágott a szerkezetbe. Most vagy soha! Nem késlekedhetett tovább.

Először Ashgad dolgozószobája felé vette az irányt. Két dolognak utána kellett még néznie.

A dolgozószoba északra nézett, akárcsak az ő szobája. A belső falát elfüggönyözték, de a lenyugvó nap halvány fénye visszaverődött a fennsíkon túli hegység szirtjeiről és sokszögű kristályoszlopairól, és a különös mintázatú fény furcsa, megnyugtató érzést keltve vetült a csempézett padlóra. Leia lehívta a fő állományokat és mindent kinyomtatott, amit csak a Halálcsíráról talált. Ötvenhatvan kétoldalas, sűrűn teleírt lap lett a végeredmény, amelyet a korábbi anyaggal együtt bedugott a feltekert takarók közé.

Aztán addig keresgélt az alkönyvtárakban, míg meg nem találta, amit keresett: a környék térképét, rajta a tereptárgyakkal, amelyek alapján eligazodhatott. Az erőd alapzatául szolgáló hegyvonulat másik oldalán, úgy húsz kilométerre volt egy falu. Ashgad ott keresné legelőször, gondolta. Ugyanakkor nem tartotta valószínűnek, hogy a faluban találna egy bolygóközi adásra is alkalmas komot. A másik irányban tizenhat kilométerre, egy Kopár-csúcs nevű hegy oldalán egy ágyútelep állt. Leia úgy vélte, el tud jutni odáig, és a hegyek lábánál könnyen el is rejtőzhet. Embereket bizonyára nem talál ott, hiszen automata rendszerek őrzik a bolygót már majdnem ezer éve, de talán rábukkan valami felszerelésre, aminek hasznát veheti.

Ismét megnézte a ház alaprajzát. Át azon az ajtón, ahol a múltkor balra fordult, most jobbra kell fordulnia; egy lépcsősor, a végén egy zárt ajtóval, amelynek a kombinációja a számítógép szerint 339-054-001-6. Ott tárolják az antigravitációs tartályokat. A lenyugvó nap fénye egyre gyengült, és Leiába homályos félelem hasított. Habár tudta, hogy Dzym egyformán aktív nappal és éjszaka, világosban nagyobb biztonságban érezte magát tőle. Akárki és akármi is volt a titkár, Leia még a teljes sötétség leszállta előtt ki akart jutni a házból.

Eszébe jutott valami. Megfordult és kinyitotta a KVÖR vezérlőegységét rejtő rácsos ajtót. A borostyánszínű lámpák szemekként izzottak a sötétben.

Ezzel gyorsan kell végeznie, gondolta. Liegeus szintidroidokkal dolgozik a leszállópályán. Beldorion mellett is biztos van egy-kettő a lakosztályában, és talán egy a konyhájában, a mocskos kis kubaz szakáccsal. A szintidroidok egyidejű leállása a nyomára fogja vezetni őket, de akkor már csak Liegeus és Dzym veheti üldözőbe, nem pedig huszonvalahány központilag vezérelt és rendkívül gyors szintetikus ember.

Az ujja már a fénykard kapcsolóján volt, mikor hirtelen megdermedt a dolgozószoba ajtajának szisszenésétől. A következő pillanatban hangok csendültek fel a szobában, és alig maradt ideje magára zárni a központi egységet rejtő falmélyedés ajtaját.

Három nap! – sikoltotta volna a legszívesebben. Azt mondta, három napig lesz távol!

Az egyik hang Seti Ashgadé volt.

– Figyelmeztettelek, hogy ne menj a közelébe! – mondta éppen, és Leia döbbenten figyelt fel rá, milyen megtört és reszketeg a hangja. – Skywalker a bátyja, egy Jedi-lovag! Tudni fogja, ha meghal, és még nem szabad megválasztaniuk az utódját! Az egész tervünk kudarcot vallhat emiatt…

– Ezt már mondtad! – sziszegte Dzym. – Ne bánj velem úgy, mint egy elmebeteggel, Ashgad! Vagy azt akarod mondani, hogy inkább ennek a nyafogó szerencsétlennek hiszel, mint nekem?

Leia kinézett a sűrű rács egyik résén. A hosszú dolgozószobában nem kapcsolták fel a világítást, a lenyugvó nap fénye pedig nem jutott el a belső falig. Az arcokat és Ashgad ingmellének fehér V alakját ki tudta venni… és a férfi mintha valami szürke kalapot viselt volna a fején. Dzymből szinte semmi sem látszott, csak egy görnyedt, gonosz folt, és szemének csillogása, ami kellemetlen emlékeket idézett fel Leiában. Más, nemrég látott szemeket…

– Én… én csak… – dadogta Liegeus –, …csak azt mondtam… azt hittem… mikor tegnap rátaláltam… nem ébredt fel, uram! Ott feküdt, hideg volt, és alig lélegzett. Ma pedig többször is benéztem hozzá…

– És gondolkodni kezdtél – suttogta Dzym, lassan elfordítva a fejét. – És arra a következtetésre jutottál, hogy megszegtem urunk parancsát… hogy csak arra vártam, hogy hátat fordítson…

Leia úgy látta, mintha kinyújtotta volna az egyik kezét Liegeus arca felé. Bár nem lehetett pontosan kivenni, mi történik, úgy vélte, a hologram-hamisító egy lépéssel a falig hátrált.

– Kérem… – nyögte a férfi rémülten.

– Ellenőrizted a szobát? – kérdezte Ashgad gyorsan. – Történhetett másképp? Lehetséges, hogy egy másik…

– Természetesen nem! – pördült meg Dzym, Liegeus pedig gyorsan arrébb lépett. – Rajtam kívül kinek állna hatalmában? Rajtam kívül ki elég öreg, ki elég fejlett? Már ezerszer megmondtam! Ezt is és, azt is, hogy ne bánj úgy velem, mintha nem lenne agyam! Menjünk, nézzük meg, hogy ez a nyomorult igazat mond-e!

Liegeus sietve elindult, és Leia hallotta az ajtó szisszenését.

– Várj! – csattant fel Ashgad.

Leia alig látott valamit, alig hallotta a suttogó hangokat, de mintha Liegeus mégis kiment volna, magára hagyva Ashgadot és Dzymet a sötét szobában. Ashgad egyre halkabban beszélt.

– Hosszú volt az út. Magammal kellett volna vinnem téged.

Dzym nem válaszolt, vagy ha mégis, akkor nem lehetett hallani.

– Gondoskodtam arról a nőről Hweg Shulban. Távol tartottam tőled. Megakadályoztam, hogy beszéljen. Legközelebb…

– Nem lesz “legközelebb”! – sziszegte Dzym.

– Ha megérkeznek Larm katonái, végleg elintézem. Megígérem. Ne aggódj, nem fog elárulni téged! Egyébként sem hinne neki senki. De én… nézz csak rám! – A reszketeg, öreg hang elcsuklott, és Leia hirtelen rádöbbent, bár maga sem tudta, hogyan, hogy a férfi nem kalapot visel, mint ahogy hitte. Fekete haja szinte teljesen fehérré őszült. – Tegnap este, a gyűlés után el kellett jönnöm. Vissza… kellett jönnöm.

– Vissza kellett jönnöd – suttogta Dzym gúnyosan. – Valakihez, akiben nem bízol. Valakihez, akiről azt hiszed, nem engedelmeskedik neked…

– Eszembe sem jutott, hogy nem engedelmeskedtél.

– Hittél annak a nyomorultnak.

– Én… én nem. Csak… meglepett. Szükségünk van rá, Dzym, míg véget nem ér ez az egész. Ő a legjobb, az egyik legjobb hamisító. Ha leszállnak Larm katonái, és ha elkészült a Reliant, azt csinálsz vele, amit akarsz. De kérlek… kérlek, ne haragudj rám! Kérlek… – Leia nem hallotta pontosan, mit mondott, talán azt, hogy “segíts”, talán azt, hogy “adj”.

Dzym egy kicsit oldalra lépett. Leia látta a számítógép fényei előtt a karcsú, fekete alakot, és a köpenye mellkasát megoldó, pókszerű, kesztyűs kezeket. A visszaverődő fényben tisztán látszott, hogy a nyaka alatti bőr megváltozott. Kemény lett, kitines, zöldes és borostyánszínű – és töredezett, foltos is. Dzym egész mellkasát és mindkét vállát beborította, csövek, nyílások, tátogó kis szájak látszottak rajta, melyeknek semmi közük sem volt az emberi testhez. A tágra nyílt kis szájakból csillogó, sötét folyadék csörgött le. Dzym emberi szája is kinyílt, hosszú nyelve kígyóként tekergett.

Ashgad félig nyüszítve, félig zokogva előrehajtotta a fejét. Száját rátapasztotta a sötét, kitines mellkasra, Dzym pedig egy rettenetes, emberi nyakkal kivihetetlen mozdulattal, nyelvével Ashgad tarkóját tapogatva, körbefordította a fejét. A halovány fény keskeny vérpatakon csillant meg. Ashgad halkan, kétségbeesetten nyöszörgött, aztán elhallgatott. A csend majdnem egy teljes percig tartott, bár a sötét falifülke csapdájában Leia számára egy örökkévalóságnak tűnt.

– Köszönöm – suttogta végül Ashgad alig hallhatóan. A remegés teljesen eltűnt a hangjából. A szobára most már teljes sötétség ereszkedett, odakint az égen csak leheletnyi narancssárga maradt, de Leia úgy látta, a férfi haja szemmel láthatóan sötétebb lett, és mikor kimentek a szobából, Ashgad úgy lépkedett, mint egy fiatal ember. Leia nem látta jól, de mintha letörölt volna valamit az álláról.

Magában számolta a lépcsőn távolodó lépéseiket, tudva, hogy már csak percei vannak. Kezében életre kelt az égszínkék penge, és gonoszul sziszegő szikraeső közepette belenyomta a vezérlőközpont közepébe. Aztán felkapta a takaróit és a kancsóját, remegő kézzel beütötte a házba vezető ajtó kombinációját. Végigrohant a folyosón, majd fel a lépcsőn. Újabb ajtó, újabb kombináció – a mögötte lévő laboratóriumban egy szintidroid tántorgott zsibbadtan, kék szemével a semmibe meredve, androgin száját tágra nyitva. Leia futtában meglökte, s a droid a padlóra zuhant. Bűntudat tört rá, miközben átlépte a testet. Fénykardja egyetlen mozdulatával megölte, elpusztította őket…

Ezek nem élőlények, mondta magának. Nem élőbbek, mint egy droid, amelyet ki lehet kapcsolni, vagy ki lehet törölni a memóriáját. A bűntudat azonban megmaradt, mintha csak Thripio vagy Artu memóriáját törölte volna ki.

Keresni fognak, gondolta. Ashgad, Dzym és Liegeus. Kényszeríteni fogják Beldoriont, hogy megérintse az Erőt, hogy használja Jedi-képességeit. Hogy megkeresse elméje rezgéseit, már ha képes volt még ilyesmire a meztelencsiga-szerű lustaság-tömeg – és ha a bolygót átitató Erő szörnyű, mindent átható rezgése megengedte.

A raktár, amelyben az antigravitációs egységeket tárolták, pontosan ott volt, ahol a tervrajz mutatta.

Azonban csak az egyik egység működött. A többi – majd egy tucat – kecskefűvel kitömött styreneládákban hevert a falak mellett, kikapcsolva, hasznavehetetlenül, mintha ugyanannyi kődarab lett volna.

Leia úgy érezte magát, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna az arcába.

Remegő kézzel húzta le a polcról az egyetlen egységet, melynek lámpái zölden világítottak. Egy 100-GU egység volt – egy terepsiklóra általában négy került belőle –, és körülbelül félig lehetett feltöltve. Egyensúlyba állította és egy kötélre kötve húzni kezdte maga után, mint egy léggömböt, át a laboratóriumon, amelynek a padlóján ott feküdt tágra nyílt szemmel egy szintidroid a félig összeállított új feltöltő mellett. A szomszédos asztalon álló régi felöltő egy őskori, ragasztószalaggal és kábelekkel összetartott modell volt. Ócska, lyukas, üres tartályok hevertek körülötte.

Ha legközelebb szavaznak a kereskedelem engedélyezéséről, támogatni fogom, gondolta Leia komoran, miközben beletúrt a fiókokba. Talált egy tekercs kötelet és egy kampót, egy kis világítópálcát és két tekercs ezüstszínű ragasztószalagot, amelyet azonnal be is gyömöszölt az összetekert takarókba. Nevetséges, hogy az ember sohasem találja meg a szükséges felszerelést! Zsebre vágott két miniatűr hősugárzó egységet, majd futva átvágott a helyiségen a nagy kétszárnyú ajtóhoz, amely a tervrajz szerint a leszállópályához vezetett.

Ahogy a tervrajzon is szerepelt, az Ashgad erődjének délkeleti negyedét elfoglaló hatalmas betonpad mindkét oldalán szakadék tátongott. A Reliantot alacsony támasztékon nyugodott az ajtó közelében. A kisebb hangárok egyikében megpillantotta egy ősrégi Headhunter hegyes orrát, és egy Skipray rohamcsónak tompa körvonalait.

A Reliant körül fekete szennyescsomókként hevertek a kezükben tartályokat vagy ládákat szorongató szintidroidok. Világítás nem volt, hiszen a központi vezérlés pontosan tudta, hol vannak a gépek, a kábelek, akármelyik droid is tette le azokat. Leia azonban úgy látta, mintha a betonpadon túli levegőt halvány derengés töltötte volna be: a könyörtelen csillagok fénye verődött vissza a szögletes szirtekről és a síkság kavicsairól.

Leia lenézett a betonpálya széléről, és elállt a lélegzete. Erre képtelen vagyok!

Legalább háromszáz méter választotta el az első, meredek szirtfal aljától. Onnan valamivel kevésbé éles szögben ereszkedett tovább a lejtő, tele sápadt fényben izzó gyémántokkal. Az antigravitációs egységek teljesítménye egyenes arányban állt a felszíntől való távolságukkal. Az első zuhanás akár olyan gyors is lehet, hogy a fékezőhatás csak túl későn vagy túl gyengén léphet életbe.

A kötél a távolság negyedét sem érte át, és mivel nem tudta volna kiakasztani a horgot, akár lángoló fáklyákkal is jelezhette volna, merre menekült.

Leia hátrapillantott, s látta, hogy a ház sötét tömegében felgyullad egy lámpa, aztán hamarosan egy másik.

Lelki szemei előtt felderengett a kép, amint Ashgad ráhajtja fejét Dzym kitines mellkasának tátogó szájaira és vonagló csápjaira; majd ismét érezte az arcán és a csuklóján Dzym csupasz, láthatatlan kezeinek érintését, és a hideg émelygést, mely a halál felé húzta.

Itt a magasban, a falak takarásán kívül az a különös érzés kerítette hatalmába, hogy az Erő teljesen körülveszi, mintha nem egy csónakban állna az óceánon, hanem magának az élő óceánnak a fenekén. S az Erő mintha megszólította volna, gondolta. Olyan szavakkal, amelyeket nem értett.

Még egyszer megnézte az antigravitációs egységet.

Nem elég.

De elég. A gondolat meleg fuvallatként jelent meg az elméjében. Elég.

Ugye csak viccelsz?

Leia ismét lenézett a mélybe. A sötétség, a csillagfény és a sziporkázó síkság olyan távolinak tűnt, mint egy öntudatlan álom. Tudta, hogy a minimális súlykülönbségnek semmi hatása nem lesz a 26,6 méter/szekundumnégyzet áthághatatlan törvényére, de azért előbb az összetekert takarókat dobta le. Azt nem kockáztathatta meg, hogy a kancsó összetörjön.

Miket gondolok! – jegyezte meg magában cinikusan, miközben a ragasztószalagból hevenyészett markolatot készített az antigravitációs egységre. Én leszek az, aki szétkenődik odalent.

Nem fogsz, suttogta körülötte az éjszaka, a halványan villódzó sötétség. Itt vagyunk. Bízz bennünk.

Újabb fények villantak fel, mint világítóbogarak a nyári éjszakában, és felharsant Ashgad baritonja is.

– Liegeus! Ide, azonnal!

Megtalálták a szintidroidokat.

Leia megmarkolta a fogantyút, a legmagasabb fokozatra kapcsolta az antigravitációs egységet, majd lelépett a betonpad széléről.

Leia hívta.

Luke a döbbenettől elálló lélegzettel riadt fel álmából a hűvös hajnalon.

Leia képe szinte az elméjébe égve lebegett az olvadt üvegre emlékeztető kristályhegyek háttere előtt. Egy sziklateraszon állt, egy fehér takaróba burkolózva, haja összefonva lógott a hátára. Volt valami a képben, ami elárulta, hogy mindez nemrég történt, hogy az Erő torzulásai juttatták el hozzá, de Luke tudta, hogy igaz. Leia vékonynak tűnt, törékenynek és betegnek.

Ashgad.

Nemcsak elpusztította és kifosztotta a hajóit, hanem magát Leiát is elrabolta. Váltságdíj? Alkualap?

Vagy csak álmodta, az előző esti csempészszállítmánynál tett felfedezése miatt?

Nem. Olyan biztosan tudta, hogy a testvére itt van, vagy itt volt, mint ahogy a saját csontjait ismerte. Itt van, és él.

A Villám-hegység lábánál, mondta Taselda. Arvid vagy Gin néni biztos ismeri azt a helyet. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megkeresi Taseldát, de aztán rögtön el is vetette az ötletet.

Felkelt az ágyból, odalépett a hátsó ablakhoz, és lenézett a porral, belcrabbiannal, vízszivattyúkkal és törött siklóalkatrészekkel teli udvar hétköznapi békéjére. A sötét antigravitációs gömbök papírból kivágott figurákként lebegtek a falakon túl a tiszta, hajnali ég előtt. Nehéz volt nem elfelejteni, hogy mindez emberkéz teremtménye, hogy mindezt fáradságos munkával csikarták ki egy élettelen bolygóból.

Innen csak egy kicsit, homályosan és távolian lehetett érezni az Erő hatalmas, féktelen jelenlétét.

Leia, nyúlt ki az elméjével Luke. Ne ess kétségbe! Indulok.

Nem tudta, hogy az üzenet eljut-e a nővéréhez, vagy örökre eltűnik az Erő torzulataiban. És azt sem tudta, hogy Leia meghallja-e, ha mégis eljut.

De Callista egyszer azt mondta neki, hogy a remény is képes befolyásolni az Erőt.

– Mi ez?

Szi Thripio a fekete, csuklyás köpeny redői, a légzőmaszk és a paróka mögé rejtőzve úgy döntött, Ugmush kérdése pusztán szónoki kérdés. Még annak is fel kellett ismernie a gránátvetők, a ledőlő falak, a kiáltások és a sugárvetők okozta zajt, aki nem volt hozzászokva a háborúk, felkelések és lázadások hangzavarához.

A gamorrai kapitány három férje viszont láthatólag egyértelmű információkérésként értékelte a hölgy felkiáltását, mivel dübörögve hátrarohantak a rámpára nyíló kerek ajtóhoz. Egyszerre értek oda a bejárathoz, és azonnal tülekedni kezdtek az elsőbbségért. Ugmush kapitány, akinek sikerült egy szállítmányt lekötnie, és most türelmetlenül várta az áru érkezését, kikászálódott a vezérlőpult elől – ahol a pályaadatokat és hipertéri ugrópontok koordinátáit ellenőrizte –, hogy hangos visítások, pofonok és ökölcsapások közepette véget vessen a rivalizálásnak. Ennek következtében az egész család kiesett az ajtón, és legurult a rámpán. Jós, az ember mérnök a konzoljához láncolva fel sem nézett a munkájából.

Thripio idegesen talpra ugrott a hajót is megrázó újabb robbanástól.

– Ugmush kapitány… – Rádöbbent, hogy a hangmodulátora visszaállt az alapállapotba, ezért gyorsan megkereste korábbi mély hangját, bár az a szerves hangképző szervek utánzása miatt sokkal több memóriáját emésztette fel, arról nem is beszélve, hogy szinte teljesen hiányzott belőle a jellegzetes fémes hangzás. – Ugmush kapitány, biztos benne, hogy pont ebben a pillanatban kell elhagynia a hajót? – Elindult az ajtó felé, s közben újabb lövések és kiáltások hangzottak fel, ez alkalommal azonban kényelmetlen közelségben. – Vészfelszállás esetén… Ó, te jóságos! Artu… – Hangja ismét visszazökkent az alapértelmezett tónusba. – Van valami ötleted, hogy lehet felszállni ezzel a hajóval?

A nyomában döcögő asztromechanikai droid makacsul állította, hogy semmit sem tud a lomha gamorrai hajó irányításáról.

– Ó, te jóságos! – motyogta Thripio. Kilépett az ajtón, és mindenekfölött nagyon remélte, hogy odakint nem romlott tovább a helyzet.

Abban a pillanatban, amint leért a rámpa aljára, nyilvánvalóvá vált, hogy nem romlott – nem romolhatott tovább. A szomszédos leszállópálya lángokban állt, fekete olajfüst és tízméteres lángoszlopok törtek az ég felé, miközben a gopso’ok és a drovisi kormányerő lézertűzzel és gránátokkal árasztották el egymást a roncsok fölött.

A Zicreex leszállópályája egy pillanatig csendes volt. Egyik gamorrait sem lehetett látni. Aztán az árkádok alatt kinyílt egy ajtó és egy sáros, köpcös kis alak ugrott ki rajta. A menekülő becsapta maga mögött az ajtót, majd felkapva egy vasrudat egy szeméthalomról, szétzúzta a nyitószerkezetét. Nem sokra ment vele. Nyilvánvaló volt, hogy akárki is állt az ajtó másik oldalán, szintén rendelkezett vasrudakkal, faltörőkkel és gránátokkal. A menekülő kirohant a nyílt betontérre.

– Hiszen ez Yarbolk úr a “Böff és Röff”-ből! – kiáltott fel Thripio. – Yarbolk úr! Erre, Yarbolk úr!

A chadra-fant nem kellett tovább biztatni. Felrobogott a két droid mellett a rámpán, és eltűnt a hajó belsejében, mindössze egy pillanattal azelőtt, hogy az ajtó megadta magát és utat engedett egy drovisiakból – varkocsos gopso’okból és varkocs nélküli, de valószínűleg az oldalukon küzdő városiakból –, illetve a legtöbb űrkikötő környékén fellelhető léhűtő durosiakból és devaroniakból álló igen vegyes tömegnek. Valaki üvöltött valamit egy mocskos áruló disznóról, Thripio pedig – helyesen a menekülő Yarbolk úrra értve a megjegyzést – a szomszédos, még nem lángoló leszállópályák felé mutatott.

– Arra! – mennydörögte elváltoztatott hangon. – Rohadt kis újságíró! – tette hozzá abban bízva, hogy a sértés legalább olyan elfogadható a csőcselék számára, mint amilyen informatív.

A tömeg torkaszakadtából üvöltözve ugyanabban a pillanatban lódult meg a jelzett kapu felé, amikor egy húsz centiméteres gránát eltalálta az égő leszállópálya és a Zicreex dokkja közötti árkádot. Thripio felvisított és visszavonulót fújt, miközben a drovisi kormányerők szétszóródva, majd újra egyesülve tüzet nyitottak a romokon áttörni próbáló gopso’okra. Ugyanekkor bukkant fel rohanva Ugmush és három férje. Bizonyára még a másik ajtó mögött találkoztak a tömeggel, és most is kivették részüket a küzdelemből, folyamatosan tüzelve a gopso’okra, miközben hátukon ládákkal és csomagokkal áttántorogtak a betonpályán és felkapaszkodtak a rámpán.

Ugmush zilált rózsaszín hajjal, mellén a puszta életükért kapaszkodó morrtokkal rontott be a hídra.

– Csatoljátok be magatokat, ti hülye káposztazabálók! – üvöltötte el magát. – Mi a sithverte fenének hiszitek ezt, luxusjáratnak? – Levetette magát az ülésébe, és hatalmas mancsaihoz képest bámulatos gyorsasággal kezdte el nyomkodni a gombokat és húzogatni a karokat. – Rámpát felhúzni, mocskos sárkánylegyek, vagy mindent nekem kell csinálni ezen a rozsdás teknőn? Jós, tűnj el onnan! Fruck, pörkölj oda azoknak a rohadt gopso’oknak… a többiek kapaszkodjanak! Hogy az a rákbélű, sajtagyú morrt anyátok!

Ütközésig nyomta a tolóerőt szabályozó karokat, a mérnök kiiktatta a túlterhelésgátlókat, és a Zicreex az ionágyúk és lézerkarabélyok lövései közepette felemelkedett, egy katapultból kilőtt pörgő, túlméretezett gletgyümölcsként maga mögött hagyva a füstfelhőket és a lángoló romokat.

Thripio, akinek nem maradt ideje megkapaszkodni vagy leülni, óvatosan felállt és megigazította légzőmaszkját, őszintén remélve, hogy sem a köpenye nem csúszott félre annyira, hogy felfedje tagadhatatlanul gépi lábait, sem pedig a gyorsulási számításokba mélyedt Ugmushnak nem volt ideje rá figyelni. Yarbolk, aki szintén átrepült a híd távolabbi sarkába, odabicegett hozzá, és segített neki felállítani a több méterre elgurult Artut. A kis droidon több vészjelzés is villogott, az egyik ráadásul azon a rendszeren, amelyet a Pure Sabaccon nem tudtak eltávolítani róla. Függőlegesbe állítva a legtöbb vészlámpa kihunyt. Artu erőtlenül köszönetet csipogott, Jós pedig szó nélkül kivette a hajából a gumipántját és odaadta Yarbolknak, hogy fogják össze vele Artu szabadon lógó kábeleit.

– Köszönöm… izé… Igpek – mondta a chadra-fan. Jövök neked eggyel.

Ugmush megfordult az ülésében, és apró, narancssárga szemét a szőrös kis újságíróra szegezte.

– És mi a fészkes fenét csinál ez a bajkeverő a hajómon? – tudakolta. – Nem tudjátok, tojásfejek, hogy már hét rendszerben tűztek ki vérdíjat a fejére?

Ott voltak.

Luke megdermedt a sikló himlőhelyes acélhasa alatt feküdve. Hallgatózott.

Csend.

Pedig ott voltak és őt figyelték. Tudta. Még a síkság mély csöndjében, az Erő halk dobolása közepette is érezte a jelenlétüket. És nem először, mióta elindult Hweg Shulból.

A láthatatlan őrzők.

A bolygó soha nem látott őslakosai.

Könnyűszerrel követték a siklóját.

A sikló alól semmit sem látott. Amikor a jobb oldali antigravitációs generátor elromlott, körültekintően letette a jármű egyik oldalát egy bazaltágyra, a másikat pedig egy zsámoly nagyságú zöld kristályalakzatra, úgyhogy miután áthuzalozta a generátort, hogy újratöltse a szivárgó AG-tekercset, csak előre és hátra látott ki fektében.

Mindazonáltal érezte, hogy akkor sem látna semmit, ha kimászna a sikló alól és körülnézne.

Lehunyta a szemét, és az Erő segítségével próbálta megidézni az idegenek alakját. A bolygó hatalmas interferenciája miatt azonban nem kapott tiszta képet a láthatatlanokról. Lehet, hogy pont ezt a célt szolgálja az interferencia? – tette fel magában a kérdést.

Azt sem tudta volna pontosan megmondani, mikor kezdték el követni, és azt sem, hogy érdeklődésük jóindulatú, gonosz vagy semleges.

Egyszerűen csak ott voltak.

– Kik vagytok? – kiáltott fel sebezhetősége tudatában. – Nem akarlak bántani titeket. Nyugodtan megmutathatjátok magatokat. Meg tudjátok mutatni magatokat?

A jelenlétük közelebb húzódott – illetve valami közelebb húzódott: annak a halvány érzete, hogy azok tudnak róla.

Óvatosan kikecmergett a sikló alól és felállt.

Halvány árnyékok vették körül; halvány nappali csillagok ragyogtak a sötétkék égen. Halvány napfény verődött vissza a csillogó síkságról, mely üresen, néptelenül nyúlt el a hajdani óceán legtávolabbi partjaiig.

– A Loronar Részvénytársaság műve. – Yarbolk, a chadra-fan újságíró leeresztette rekedt alt hangját, elővett szakadt, foltos selyemmellénye zsebéből egy maréknyi adatkockát, és feltartotta őket, mintha puszta jelenlétük bizonyította volna szavai igazságát. – Az összes bolygón, ahol fegyveres felkelés tört ki, a felkelők mindig a Loronar fegyvereivel harcoltak. És nem ócska, leselejtezett vackokkal, amelyeket a fegyvercsempészek szoktak a bennszülöttek nyakába varrni, hanem csúcskategóriás sugárvetőkkel, gránátokkal és ionágyúkkal. Nézzétek csak meg ezeket!

Megcsörgette az adatkockákat a kezében. Artu Detu azonban a szaván fogta, és fogókarját kinyújtva elvette az egyiket.

– Hé, adod vissza! – tiltakozott Yarbolk olyan hangosan, hogy Ugmush két férje, egy fegyveres őr, két nagyon ideges aquali csempész és a Lycoming karanténcirkáló várótermében lévő további kéttucatnyi lény vádlón feléjük fordult, mintha őket okolták volna jelenlegi helyzetükért.

A Zicreex már azelőtt bajba került, hogy elérte volna a hipertéri ugrópontot. A Drovis rendszer elnyúló aszteroidamezőinek túloldalán találkozott az Empyrean köztársasági cirkálóval, amely ádázul tüzelt minden lehetséges irányba, minden lehetséges ágyújával, ám bármiféle látható célpont nélkül – míg csak a cirkáló egyik pajzsgenerátorának felrobbanása meg nem világította az addig sodródó törmeléknek tűnő, bogarakként cikázó valamiket. Ezután viszont pillanatokon belül egyértelművé vált, hogy a parányi, mattfekete hengerek valamilyen űrhajók, melyek koncentrált sugárnyalábokat öklendeztek a cirkálóra.

Mivel a küzdelem a Zicreex és az ugrási pont között zajlott, a kis teherhajó csapdába esett. Ugmush, a droidok és Yarbolk az ablakok elé állva figyelték, ahogy az Empyrean előbb megpróbálta felvenni a harcot a nyüzsgő támadókkal, majd menekülni kezdett előlük.

– Bámulatos! – jelentette ki Thripio elnézve Ugmush válla fölött, miközben a kapitány a környéket pásztázta az érzékelővel, nehogy egyenesen belefussanak a rajt irányító anyahajóba. – Alig látszanak nagyobbnak egy-egy önjáró lövegnél. Ne beszélj hülyeséget! – tette hozzá Artura nézve, aki Ugmush széles háta mögött észrevétlenül rácsatlakozott a vezérlőpultra. – Lennie kell anyahajónak. Ha nincs a közelben, akkor rendkívül nagy hatótávolságú, ez minden.

Yarbolk Ugmush könyöke alatt tekingetett ide-oda Artu kijelzői és a vezérlőpult képernyői között.

– Nincs anyahajó – suttogta. – Csak a fegyverek. Ez csak valamilyen KVÖR lehet!

Fény árasztotta el a hidat, ahogy az egyik apró hajó eltalálta célpontját. A felrobbanó cirkáló tűzgömbje elborította a tőrszerű kis fegyvereket; száz fehér csillag ragyogott fel a szétoszló gázfelhőben, ahogy azok is elpusztultak. A megmaradt tucatnyi egyszerűen megfordult és elment. Fekete törzsük hamarosan eltűnt a sötétségben.

– A Nagy Zöld Halra! – suttogta Yarbolk. – Mit művel? – emelte fel a hangját, Ugmush ugyanis megfordította a Zicreexet.

– Roncsok – bökött egyik húsos hüvelykujjával a gamorrai az ablak felé, amelyen túl ragyogva pörögtek az űrben a cirkáló nagyobb darabjai. – Rengeteg.

Ugmush és férjei a fajuk zsoldosai számára kifejlesztett csillogó űrruhákba bújva épp a roncsokat fosztogatták, mikor felbukkant a Lycoming cirkáló, amelyet a karanténintézkedések foganatosítására küldtek a rendszerbe. A kapitánya, egy nyúzott tekintetű gotal nőstény, néhány katona és a Coruscant Intézet egy csapatnyi orvosa élén, vette az Empyrian vészjelzését, és a legkevésbé sem örült neki, mikor megtalálta a gamorrai szabadkereskedőket a roncsok között.

Thripio úgy vélte, álcázása javára lehet írni, hogy a többiekkel együtt őt is letartóztatták. Artu Detut egyszerűen lefoglalták.

Artu oldalán ismét felnyílt a kis kék szervizajtó, és a fogókar letette Yarbolk elé az asztalra az adatkockát. A chadra-fan féltékenyen felkapta, és beledugta a zsebébe.

– A TriNebulon egy vagyont fog fizetni érte! – ragyogott fel a tekintete. – Ezek után pláne! – Napok óta nem járt fodrásznál – a legtöbb bagshói fodrász zárva tartott –, és selymes, aranyszínű szőre tele volt mocsokkal és csomókkal. – Megnéztétek a roncsokat? A támadók, a fegyverhajók maradványait?

– Nem, nem vettem őket alaposabban szemügyre – fordult Thripio a darabok felé, amelyeket Ugmush még a cirkáló felbukkanása előtt vitt fel a Zrcreex fedélzetére. A hatalmas váróterem egyik sarkában rakták le őket, és miután megkapták a címkéiket, egy hullafáradt, mogorva sullusti őrt állítottak eléjük.

Yarbolk még jobban lehalkította a hangját.

– Módosított Seifax páncélozott szállítóhéjak – suttogta. – Néhány hónappal ezelőtt több ezret szállítottak belőlük a Seifax új antemeridiani üzemébe… márpedig a Seifax a Loronar egyik bábvállalata.

– Ezt nem mondhatja komolyan! – döbbent meg Thripio. Bár fizikailag nem érezte magát kényelmetlenül a mindent eltakaró fekete köpenyben és a légzőcsövekkel felszerelt bőrmaszkban, rendkívül nehézkesnek találta az álcáját, mivel a szövet begyűrődött az ízületeibe, megzavarta hidraulikája működését, és – mivel a legtöbb droidhoz hasonlóan sokkal rosszabbul egyensúlyozott, mint az emberek – minden lépésnél a felborulás veszélyével fenyegette.

– A Loronar Részvénytársaság a Köztársaságban hivatalosan bejegyzett cég. Az igazgatótanácsa csupa feddhetetlen egyénből áll. Ők biztosították a Felkelést lehetővé tévő fegyverzet jelentős részét!

– És ötszáz százalékos profitot zsebeltek be az Új Rend bukását követő tíz évben. Persze, a Köztársaság most is vásárol tőlük, de korántsem olyan tételben. Annak idején a Loronar mindkét félnek szállított, valószínűleg olyan bábvállalatokon keresztül, mint amilyen a Seifax is. És a Seifax antemeridiani gyára miniatürizált hiperhajtóműveket vásárolt a bithektől. Vannak összeköttetéseim a könyvelésüknél. Hé! – csattant fel, elkapva egy másik adatkockát Artu elől, aki nyilván parancsként értelmezte korábbi “nézzétek csak meg ezeket!” felkiáltását, és szép, sorban, szisztematikusan elnyelte a kockákat. – Add vissza a többit is!

A droid engedelmesen kiköpte őket az asztalra. Yarbolk felmarkolta és megszámolta őket, majd gyorsan körülnézett a váróteremben tartózkodó többi “utason”. Eléggé szedett-vedett társaság gyűlt össze: egy görvélyes kinézetű, szürke vuki, két szorosan egymás mellett álló, az ajtók elé cövekelt őröket méregető aquali, egy squib kőzetkutató hajó legénysége, akik vehemensen állították, hogy még csak nem is hallottak a járványról, és egy meglehetősen feltűnő árnyalatokban tündöklő ergesh, aki három ülésen terpeszkedett el és úgy bűzlött, mint egy cukorkagyár szemétzúzdája.

– Háromszor próbáltak meg végezni velem, mióta ezen a sztorin dolgozom – suttogta a chadra-fan, és bársonyos orrában megremegett négy széles orrlyuka. – A Loronar nem engedheti meg magának, hogy mindez nyilvánosságra kerüljön. A megrendeléseik fele a Köztársaságtól érkezik.

– A Loronar csak nem fogadna fel bérgyilkosokat!

Yarbolk felhorkant, és a nyomaték kedvéért felemelte egyik rövid ujját.

– A Loronar is megtehetné, de erre ott van nekik Getelles. Mégis, mit gondoltok, ki küldte rám azokat a gopso’okat a Drovison? A Getelles udvarában lévő forrásaim szerint a Loronar nagyon is támogatja a moffot. A helyi igazgatójuk, Dymurra úgy él ott, mint egy király: szexdroidok, vibrofürdők, implantok, csillámpor, négy szakács, alakfelvevő papucsok, különböző éghajlatra beszabályozott szobák a palotájában, amit csak akartok. És még néhány olyan dolog, ami sehol sem törvényes. Getelles beleegyezése nélkül nem élhetne így. Mindez arra utal…

– Igpek Droon? – kiáltotta egy hang a belső ajtó felől.

– Ez te vagy! – sziszegte Yarbolk, mikor Thripio nem válaszolt.

– Ó… ó, igen! – Thripio gyorsan felállt, és közben rálépett a köpenye szegélyére; Yarbolk feltűnés nélkül megfogta a könyökét, nehogy felboruljon. Az ajtóban a Lycoming kapitánya és egészségügyi tisztje állt; a két gotal nőstény lapos, szürke arcára már akkor kiült a gyanakvás, mikor Thripio sietve elindult feléjük. Tülökszerű érzékszerveik észlelték a csak a droidokra jellemző szinergisztikus energiamezőket.

– Hála az égnek, végre beszélhetek egy hivatalos személlyel! – kiáltotta Thripio hálásan, kicsatolva maszkját, és lekapva szőke parókáját. – El sem tudják képzelni…

A rámeredő két sugárvetőtől és a diszruptortól elakadt a szava.

– Maradj, ahol vagy, droid! – csattant fel a kapitány. – Tuuve, tegyél erre is egy biztonsági reteszt!

– Félreérti a helyzetet! – tiltakozott Thripio. – Azonnal kapcsolatba kell lépnie az Új Köztársaság Nagytanácsával! Leia Organa Solo államfő őexcellenciáját elrabolták! Azonnal…

– Már megint! – morogta az egészségügyi tiszt a kapitánynak. – Mi is volt az utolsóban? Egy rakomány carosi kölyök két órára elég oxigénnel? És mennyi tenhogyökeret dugtam még melléjük?

– Már megbocsásson! – húzta ki magát Thripio, bár programjában gondosan előírták, hogy ne viselkedjen fenyegetően az értelmes lények egy széles skálájával szemben, s a gotalok is ezek közé tartoztak. – Én minősített protokolldroid vagyok, maga őexcellenciája tulajdona! Már a puszta gondolat is, hogy illegális kábítószerek csempészésére programoztak volna be…

– Nem tudom, ki programozta, de elég gyenge fedősztorit választott – jegyezte meg a kapitány. Odabiccentett a kezében két biztonsági reteszt tartva Thripio háta mögé lépő sullusti mérnöknek. – Vigyék le őexcellenciáját a raktárba, és alaposan vizsgálják át! És írják le a sorozatszámát!

Megdörzsölte a szemét. Vékony, hústalan ajkai elszürkültek a kimerültségtől, a szeme körüli lágy szövetek megduzzadtak a kialvatlanságtól. Ezt látva Thripio arra a következtetésre jutott, hogy egy karanténűrhajót vezényelni egy féltucatnyi lázadástól feldúlt szektorban – a központi hatalom döntésjóváhagyó támogatása nélkül – rendkívül fárasztó feladat lehet.

– Akárkié is, karanténba fogjuk küldeni, amint vége ennek az egésznek, de egyelőre szedjenek ki mindent, amit a testébe rejtettek, a mikroprocesszorait pedig küldjék le a laborba! Nagy szükségünk van rájuk. A karbantartóknak pedig a vezetékeire.

– Tiltakozom! – kiáltotta Thripio, ahogy a sullusti katonák megragadták a karjait. – Őexcellenciáját elrabolták, és…

– Elárulom, barátocskám – vágott a szavába fáradtan a gotal –, hogy őexcellenciája épp most küldte el a küldetésünk jóváhagyását, méghozzá a személyes pecsétjével ellátva. Nincs tíz perce, hogy beszéltem vele.

– Hát persze, mert mielőtt elindult volna a titkos küldetésre, vész esetére előkészített néhány lepecsételt hologramot! – visította Thripio. – Ez a megszokott eljárás. Természetesen szükség van az ő hozzájárulására egy karanténzóna felállításához, de valójában nem vele beszélt! Csak a társam és én tudjuk, hogy valójában hol van!

A két gotal – egy olyan faj tagjai, akik hírhedten bizalmatlanok voltak a droidokkal szemben, ami érzékeny szaglószervüket tekintve érthető is – egy sokatmondó pillantással összenézett.

– De hát mondom, hogy ott voltam! Két csatacirkáló is eltűnt! A Borealis és az Adamantine…

– Az unokatestvére az Adamantine-on szolgál, igaz, kapitány? – ráncolta a homlokát az orvos.

A kapitány bólintott.

– Az Adamantine a hét elején indult el a Celanonra tette hozzá.

– Az csak a fedőtörténet! – üvöltötte Thripio, miközben az őrök az ajtók felé kezdték vonszolni. – A küldetés szigorúan titkos volt! Az Adamantine elpusztult…

A kapitány tekintete megkeményedett.

– Vigyék innen! – szólt oda halkan az őröknek. – És azt az R2-est is! Mondják meg odalent, hogy alaposan töröljék ki a memóriájukat!

– Mi legyen a chadra-fannal, akivel együtt érkeztek a fedélzetre? – kérdezte az egyik őr tisztelegve.

A gotal kapitány előhalászott a zsebéből egy rózsaszín műanyaghártya-csíkot. Thripio azt hitte, valamilyen üzenetcsík az, de nem látott rajta hivatalos fejlécet, csak egy magánrejtjelkódot a tetején. A kapitány szeme összeszűkült, ahogy végigmérte a még mindig Artu mellett üldögélő Yarbolkot.

– Hogy hívják a barátodat? – fordult oda Thripióhoz.

Hacsak nem programozzák be őket az információk megváltoztatására, a droidok – még a diplomácia és a protokoll területén működők is – kegyetlenül őszinték.

– Yarbolk Yemm – felelte Thripio habozás nélkül. – Tudomásom szerint a TriNebulon riportere.

Egy pillanatra néma csend támadt.

– Ő az – bólintott aztán a kapitány, és elindulva a chadra-fan felé, odaintett még két őrt.

Yarbolk látta, hogy közelednek, és talpra ugrott. A váróteremben tartózkodók mindegyikétől elvették a náluk lévő fegyvereket, de az őrök egyébként is állig fel voltak fegyverkezve. A chadra-fan odaugrott az egyik ajtóhoz, ám az nem nyílt ki előtte. Csalódottan megfordult, és megadóan felemelte a két karját, ám a gotal kapitány előrántotta a sugárvetőjét, s alig egy méterről egy kábítólövedéket küldött a mellkasába. A riporter nekizuhant az ajtónak, aztán lassan lecsúszott a padlóra.

A gotal kapitány körülnézett a teremben. Az őrök figyelő tekintetének kereszttüzében senki sem mozdult. Talán nekik is megvan rá az okuk, gondolta Thripio, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Aztán a kapitány odaszólt a legközelebbi őrnek, de olyan halkan, hogy csak egy droid hangérzékelői hallhatták meg a szavait.

– A hármas zsiliphez – mondta.

Leia egy csillogó szirtfal hasadékában elnyúlva eltakarta szemét a felkelő nap sugarai elől. A szél olyan érzést keltett az arcbőrén, mintha savval permeteznék. A magas párkányról visszanézve látta a maga mögött hagyott éles szélű, a tektonikus mozgásoktól megtört vonalú kanyonok labirintusát. Minden lapos felület tükörként verte vissza a hideg napsugarakat.

Nem tudta megállapítani, hogy keresik-e.

Az biztos, hogy nem látott semmit. Ashgad könnyűszerrel beprogramozhatott néhány egyszerű nyomkövető droidot az ő fizikai paramétereivel: a sebességével, a tömegével és a testhőmérsékletével. Ezért áldozta fel az antigravitációs egységet és az egyik hősugárzót, az ellenkező irányba elindítva őket az egyik kanyonban. Beldorion megkopott képességei talán érzékelték volna a különbséget, de Leia fogadni mert volna, hogy a hajdani Jedi erejét még akkor is meghaladta volna ez a feladat, ha az Erő nem borítja be az egész bolygót, mint egy recsegő mágneses mező.

Egy pillanatra kimerülten lehunyta a szemét. Még most sem tudta, miért nem zúzódott péppé a fennsík lábánál – több energia lehetett a tekercsekben, mint hitte. Úgy érezte magát, mint aki legalább száz kilométert menekült rohanva azóta.

Kinyitotta a szemét, és szétterítette a térképet. A Felkelő csapatok körében eltöltött évek során megtanult térképet olvasni. Megtalálta a kanyont, amelyben felmászott, és a két hegycsúcsot is, amelyek között le kell majd ereszkednie, hogy elérje a Kopár-csúcs alatti kihalt ágyútelepet. A térkép sehol nem jelölt vizet, tehát azt sem tudhatta, hogy úti célját elérve talál-e egy szivattyút, vagy sem. A kancsóban lévő víz háromnegyede már elfogyott, pedig fogalma sem volt, mennyi időbe telik majd, amíg sikerül kijuttatnia a bolygóról egy üzenetet…

…már ha az ágyútelepen lesz olyan működő berendezés, amellyel legalább szubűri távolságba tud sugározni.

Merev, sajgó izmokkal hajolt le, hogy megvizsgálja aranyozott ünnepi csizmája romjait, majd vérző ujjakkal újabb ragasztószalag-darabot tett az egymást fedő javításokhoz.

Már ha Ashgad nem tudja valahogy venni és bemérni az adását.

Már ha él még valaki, aki hallhatja.

Megpróbált nem gondolni a Halálcsírára és a lábában lüktető fájdalomra.

A Halálcsíra.

A szó újra és újra felbukkant az elméjében.

Idióták, idióták, idióták! Ismét a hátára vetette a kancsót, majd nekiindult a szirtfal peremén a két magas ametisztcsúcsig vezető hosszú, óvatos, borzalmas útnak.

Látott már feljegyzéseket más kormányokról, más hadseregekről, más emberekről, akik valamilyen járványt próbáltak fegyverként használni. A Hathrox III jutott először eszébe. Kétezer éve történt a dolog, legalábbis a helyszínen előásott feljegyzések szerint, és a bolygó még mindig a “Kiemelkedően veszélyes” kategóriában szerepelt a Regiszterben. A feljegyzéseket kiásó csapat minden tagja meghalt, mint ahogy a mentőhajójuk és a karanténbázis teljes legénysége is. A szubűrin továbbított feljegyzések szerint a vírust kifejlesztő terroristák rendelkeztek a “bolondbiztos” ellenvírussal is.

Nos, fiúk és lányok, hallottátok már a mutáció szót? Leia szája megrándult cinikus kétségbeesésében. És az emberi tévedés kifejezést? A műszerhibát? És mit szóltok az “Ó, ERRE nem is gondoltunk!” felkiáltáshoz?

A Halálcsíra.

Ne merészeljétek! NE MERÉSZELJÉTEK!

De már megtették. Ha hinni lehetett Ashgad feljegyzéseinek, a Halálcsíra már megbénította a flottát, miközben egyik lázadás a másik után lobbant fel a szektorban, és útnak indultak Larm admirális hajói is. Dzym láthatólag képes volt szabályozni a járvány kitörésének időpontját, ha a közelben tartózkodott, vagy úgy tartotta kedve – egyébként a saját ütemében terjedt.

Vajon meghallaná Beldorion, ha ismét megpróbálná elérni Luke-ot?

Leia megérintette az övén lógó fénykardot. Hallgatnia kellett volna Luke-ra. Többet kellett volna gyakorolnia. Luke-nak nem lennének ilyen problémái.

És persze Vadernek sem.

Lihegve, vérző kézzel, az erodálatlan szikla érdes felületétől felhorzsolt térddel ért fel a két csúcs közötti gerincre, és nézett le az ágyútelepre.

Az épület kicsinek látszott a több száz méteres távolságból. A tompa, fekete henger ajtó és egyetlen centiméternyi acélüveg nélkül kuporgott a súlyos sziklameredély mellett, amiről a hely a nevét kapta. Az eredeti fekete követ durva védművekkel egészítették ki, mintha egy hivatalos szenátori palástot viselő nő egy sztereóberendezéssel és bárpulttal ellátott szalmakalapot csapott volna a fejébe. Azon a fa és fém felső sáncon keresztül bejuthatna, gondolta Leia, ha hajlandó lenne takaróját csíkokra vágva feláldozni és meghosszabbítani vele a kötelet.

Sikerült, de csak egy hajszálon múlott. A sziklanyúlvány tetején egyensúlyozva, a feltámadó szél segítségével sikerült beakasztania a kampót a kiálló gerendák közé. Elengedte a kötelet, és lemászott a szikláról, majd odabotorkált az ágyútelep falához, ahol a kötél szövetcsíkokkal kiegészített vége alig egy méterrel lógott a talaj fölött.

Leia évek óta nem mászott falat. Egyszer, húsz méter magasan, egy hevesebb széllökés után égő karokkal, kifogyva a lélegzetből szédüléshullám tört rá. El fogok ájulni, gondolta.

A karja köré tekerte a kötelet, és az egyre erősödő szélben a hűvös sziklának támasztva a homlokát megpróbálta elűzni a rosszullétet. A teste remegett az éhségtől és a fáradtságtól. Nem tudom megcsinálni.

De megcsinálta. Mikor felért a tetőre, felhúzta maga után a kötelet, és reszketeg öregasszonyként, négykézláb kúszott el a hevenyészett védművek közötti gyilokjárón álló tekercsek, reflektorok és modulátorok, azaz a hatalmas, az égre irányított lézerágyúk mellé.

A leszálló éjszakában felragyogtak a halovány nappali csillagok, és a brutális szél is lecsillapodott. Leia átvágta a lefelé vezető ajtók zárjait, majd amennyire tudta, elbarikádozta a nyílásokat. Tartott tőle, hogy az ablaktalan ágyútelep belsejében ugyanúgy nyüzsögni fognak a formátlan, alakváltó ragadozók, mint Ashgad házának lépcsőjén. Ha valóban ez a helyzet, akkor kénytelen lesz a tetőn aludni, és valószínűleg meg fog fagyni.

Egyetlen fenevadat sem látott, de a lépcsősoron több száz körömnyi droch nyüzsgött. Lefelé fordított világítópálcája halvány fénysugarának érintésére néhány felé fordult, és céltudatosan elkezdett felfelé araszolni a lépcsőkön. Leia bekapcsolta a fénykardját, és lepöckölte őket a hegyével. Amelyekhez hozzáért, azok sisteregve összegömbölyödtek és elpusztultak. A többi azonban követte, miközben leereszkedett a lépcsőn.

A bázis felszerelése régi volt, de működött. A legtöbb ágyútekercset légmentesen elzárták, de a vezérlőegységhez hozzá lehetett férni. A számítógép- és a kézi vezérlés között egyetlen egyszerű kapcsolószerkezettel lehetett átváltani. Valahogy nekik is meg kell tanulniuk a kezelését. Leia próbaképpen felpöccintette az egyik kapcsolót, és megnézte a képernyőket. A célzóberendezés rendkívül egyszerű volt, de külön kiképzés nélkül senki sem tudta volna használni. Talán ezt adják tovább a Hallók a tanokkal együtt, amiket a síkság hangjaitól hallanak?

Miért akarják elpusztítani az érkező és a távozó hajókat? Pusztán azért, mert meg akarják őrizni világuk primitív mivoltát?

Vagy valami más oka is van?

Éles fájdalom hasított a lábszárába. Lenézett és meglátta, hogy három-négy droch átrágta magát a lába köré tekert ragasztószalagon. Kimerültség és légszomj tört rá, mint azoknak a borzalmas lényeknek a támadása után. Bizonyára rokonságban állnak a drochokkal, gondolta, elhátrálva a műszerektől, és körbevilágítva a pálcával. A padlót himlőként pettyezték a kerek, lapos rovarok. Maradj mozgásban, gondolta. Ne maradjon túl sokáig egyhelyben a lábad.

Az ágyúterem hatalmas volt és kerek, láthatólag a zömök torony egy teljes szintjét elfoglalta. Semmi olyasmit nem látott benne, ami akár csak távolról is valamilyen kommunikációs berendezésre emlékeztette volna. A füstös-fekete mennyezetről rég halott lámpatestek lógtak le.

A szintet egy a helyiség közepén álló acéllétra kötötte össze az alatta lévővel, ahol szintén egy légmentesen lezárt, foltos, mocskos fekete acélburkolatú berendezést talált. Elnyűtt takarók, nyílvesszők, lándzsák, fémlövedékek, robbanó kerámiakavicsok és papírba csomagolt kavicsok borították a padlót. Leia szédülve, remegve, hirtelen kihűlt testtel támaszkodott a létrának. A drochok, gondolta. A napfénytől majd magamhoz térek. Azonban tudta, hogy akár a kimerültség, az éhség és a szokatlan megterhelés is okozhatja a rosszullétet.

Odafentről váratlanul lezuhanó bútorok és gerendák puffanása hallatszott.

A barikád! A vér megdermedt az ereiben. Tompa lábdobbanások a felette lévő szinten, aztán egy nátriumlámpa vakító fehér fénysugara csapott át a mennyezeten lévő nyíláson. Suttogó hangok. Leia gyorsan körülnézett, de nem vezetett újabb létra lefelé – a torony többi részét bizonyára a generátorok töltötték ki. Habár tudta, hogy a berendezések közötti sötét zugokban nyüzsögnek a drochok, mégis behúzódott két ismeretlen rendeltetésű fekete doboz közé, és lehorzsolt kezével megmarkolta a fénykardját. A fentről érkező fény egyre erősebb lett, végigpásztázta a padlót.

– Nézd! – szólalt meg valaki, hogy azonnal csendre intsék.

Az elpusztult drochok, gondolta Leia. És a lábnyomaim a porban.

Az egész teste belesajdult a gondolatba, hogy harcolnia kell. Luke, ha élve kijutok innen, egy évig semmi mást nem csinálok, csak gyakorolok!

Az ujja rásiklott a fénykard kapcsolójára.

Vakító fény tört be odafentről, egy árnyék leereszkedett két fokot a létrán, majd leszökkent róla, s gyakorlott harcos módjára azonnal az árnyékok között keresett fedezéket. Odafönt további árnyak gyülekeztek, elzárva a fény nagy részét, de az egyik kósza sugár egy porlepte vörös zekére, örvénylő, füstszínű fátylakra és egy súlyos, fémveretes csizmára vetült. Valami megmozdult, és halk zúgással életre kelt egy fénykard napsárga pengéje.

– Gyere elő! – hallatszott egy határozott, ismerős női hang.

Leia hirtelen megszédülve eresztette le fegyverét.

– Callista?

A ragyogó penge leereszkedett, és a mögötte álló vörös alak fekete kesztyűs kezével félrehúzta az arcát eltakaró fátylakat.

– Leia?

– Az Erő fegyverei vagyunk. – Callista erős ujjai szorosra húzták az ezüstszínű ragasztószalagot, miközben másik kezével beletúrt karmazsinszín zekéje zsebébe a késéért. Az ágyútelep vasgerendái eltűntek a sötétségben, mint egy a hideg gyémántcsillagoknak csapdául állított acélszita. – Mindig is azok voltunk, a Rend megalapítása óta, mióta az ember felfedezte az Erő létét.

– Pontosan ez rémiszt meg – felelte Leia halkan.

– Tudom.

Elvágta a szalagot, ráragasztotta a cu-pa-bőr foltot Leia csizmájára, és gyors, takarékos mozdulattal eltette a kését. Cray Mingla egykori arca nagyon megváltozott. Leia hiába kereste a fiatal tudós, a szerelméért a Másik Oldalra önként átkelő nő vonásait, csak az eltűnt Jedit, bátyja szerelmét látta. A színtelen csillagfényben Cray szőkeségének nyoma sem látszott Callista hajtömegében. A sötétben feketének tűnt, de napfénynél abban a lágy, középbarna árnyalatban tündökölt volna, amit eltűnése előtt már megszoktak. A szürke szempár javarészt az egyenes, sötét szemöldökök alatt rejtőzött.

– Szerintem Luke nem igazán érti ezt. – Callista valami zajt hallva a bázis nyitott tetején át a csillagok felé meredő hatalmas, fekete ágyú másik oldala felé fordította a fejét. Csak az egyik theran állított fel éppen egy kicsi, de erős elektromos kályhát, hogy vacsorát főzzön, maga mellé intve néhány fiatal nőt a csapatból. Az esti szél már lecsillapodott. Bé, a csapat Hallója, egy vékony, harminc és ötven év közötti férfi árnyként suhant a takarókat leterítő, fegyvereket tisztogató, halkan beszélgető portyázók között.

Az Erő sötét tengerként morajlott az éjszakában. Leia kíváncsi lett volna, hogy Callista is érzi-e.

– Az emberek attól a pillanattól kezdve megpróbálták kihasználni – folytatta Callista –, mióta csak kinyújtotta a kezét, és magához szólította a fénykardját. Vader át akarta téríteni. Palpatine a szolgájává akarta tenni. Palpatine klónjának sikerült egy időre a rabszolgájává tenni. Luke azonban erős, erősebb, mint hinné. És csak egyetlen célja van. Gondolom, te még nálam is jobban tudod, milyen tiszta a szíve.

Összefonta a karját a mellkasa előtt. Leia sokkal nyugodtabbnak látta, mint az eltűnése előtt, Luke társaságában. A lehelete gyémántfüstként gomolygott, miközben beszélt.

– Luke nem vágyik a hatalomra. Szerintem nem is igazán érti azokat, akik igen.

– Így van – helyeselt Leia. Soha nem fogalmazta még meg ezt így magában, de érezte, hogy Callistának igaza van. Luke soha nem akart semminek és senkinek, legfeljebb egy vadászosztagnak parancsolni. Nem volt az a taktikus, mint Han. A Jedi-akadémián is csak tanítani, tanulni akart, hogy mindenki számára elérhetővé tegye az Erőt. Azért szerette volna újjáéleszteni a Rendet, hogy a része legyen, nem azért, hogy ugráltathassa a tanoncait.

– De te érted.

– Igen.

– Akkor azt is megérted, miért kellett eljönnöm.

– Igen! – sóhajtotta Leia sajnálkozva. Tulajdonképpen mindig is értette.

Egy ideig némán ültek, csak a kristálycsúcsok szikráztak a hideg csillagok fényében.

– Én is olyan vagyok, mint Luke – folytatta halkan Callista, mintha csak magában beszélne. – Sohasem vágytam a hatalomra. Csak tanulni akartam. Együtt lenni azokkal, akik megértenek. Az emberek azonban kihasználják azokat, akiknek olyan képességeik vannak, mint nekünk. Vader ki akart használni téged. Ha nem lett volna nyilvánvaló a szándéka, akkor szerintem Luke dühödött volna fel annyira, hogy utánamenjen és életre-halálra megküzdjön vele. Te magad mesélted, hogyan próbálta meg Thrawn és Pellaeon elrabolni a gyermekeidet, és hogyan akarta saját becsvágya fegyvereivé tenni őket C’baoth. Láttam, milyen igyekezettel próbálod arra tanítani Jacent és Jainát, hogy a szívükre hallgassanak, hogy legyen igazságérzetük. Hogy ne lehessenek senki játékszerei. Hogy ne torzuljanak el. De ők még sokáig gyerekek lesznek, márpedig a gyerekeket könnyű szeretettel, gyűlölettel és hazugságokkal befolyásolni.

– Igen – mondta Leia ismét. Felvette a csizmáját, szorosabbra vonta magán a kölcsönkapott, durva szövésű majie-kabátot, és közelebb csusszant Callistához. Már beszélt a lánynak az álmáról és az azóta újra és újra rátörő félelemről. – Azt szeretném, hogy boldogok legyenek – mondta, arcát nekitámasztva a szélmarta fémgerendának. – Azt akarom, hogy legyen gyerekkoruk. Ugyanakkor azonban tudom, hogy nem mehetnek a saját fejük után. Az Erő miatt kénytelen vagyok megtanítani őket arra, hogyan tegyenek különbséget az igazságok és hazugságok között, és hogyan szolgálják az igazságot, ahogy az apám… ahogy Bail Organa is tette. Meg kell… meg kell védenem tőlük a következő nemzedéket. Mint ahogy a jelen nemzedékét is megvédem magamtól.

Lenézett a mellvédnek támaszkodva ülő nőre, és látta a szemében, hogy érti, mire gondol – és megérti az álom képei okozta sötét félelmet.

– Ahhoz, hogy megvedd magadtól ezt a nemzedéket – mondta Callista szelíden –, a Jedik útját kell követned, Leia. Nem pedig menekülnöd előle. Luke-nak igaza van.

Felállt és kihúzta magát. Karmazsinszín öltözéke szinte feketének tűnt a csillagok halovány fényében. A Nam Chorios éjszakái a meleget sugárzó óceánok hiánya miatt hihetetlenül hidegek voltak, még nyáron is.

– Hweg Shulban él egy Taselda nevű nő, egy kisstílű Jedi-tanonc, aki évszázadokkal ezelőtt, hatalomra éhesen jött erre a bolygóra. Akárcsak én.

– Beldorion beszélt róla – bólintott Leia. – Társak voltak?

– Együtt jöttek ide. Ennyi év és ennyi hazudozás után nem tudtam kideríteni, pontosan mi is történt. Mind a ketten tanoncok voltak, de nem különösebben tehetségesek. Csak az egyikük tudott fénykardot készíteni, de nem tudom, melyik. Szerintem most már egyik sem képes rá. Akárcsak én, ők is a könnyű választ keresve érkeztek ide.

– Nem hittem volna, hogy huttok is érezhetik az Erőt.

– Ne becsüld le az Erőt, Leia! – figyelmeztette Callista. – Bárkit… bármit… körülvehet a fénye. A Dagobán van egy fa, amit különösen átitat. A kalamári óceánokban élő tengeri csigák az Erő segítségével szippantják fel a planktonokat, és akkorára nőnek, mint egy vadászgép. Értelmük viszont nincs, amivel használhatnák. És ez így is van jól.

Felsóhajtott.

– Ugye te voltál az a rabszolga, akiről Liegeus beszélt? – kérdezte Leia, bár biztos volt a válaszban. – Akit Beldorion eladott Dzymnek.

Callista olyan sokáig hallgatott, hogy Leia már attól kezdett félni, hogy megsértette, de a lány végül bólintott.

– Előtte Taselda rabszolgája voltam – mondta. – Olyan éhes, olyan kétségbeesett voltam, hogy hagytam magam rabszolgává tenni. Kihasznált, mint ahogy Beldorion is kihasznált volna, ha a hasznára tudok lenni. Téged is kihasznált volna.

Leia ismét bólintott. Ijesztő volt látni a Callista arcára kiülő fájdalmat, és ismét felforrt benne a düh, bár ezúttal nem kizárólag Ashgaddal, hanem mindannyiukkal szemben: Beldorionnal, a Racionalistákkal, Getelles moffal, és mindazokkal szemben, akik kicsinyes céljaik követése során tönkretették mások életét, nem látva túl saját vágyaikon.

– Amíg ilyen manipulálható vagyok – folytatta Callista –, amíg bárki is ki tud használni… amíg nem érzem újra az Erőt… addig állandóan a sötét oldal határán fogok táncolni. Már most is az árnyékában állok. Ha nyitva áll egyáltalán előttem valamilyen út, akkor is egyedül kell végigmennem rajta. A halálom napjáig szeretni fogom Luke-ot, de nem akarom magammal rántani ebbe az árnyékba. Leia, kérlek, értesd meg ezt vele!

– Na, mi a helyzet? – viharzott be a hídra Han Solo, lehámozva magáról űrruhája sisakját és kesztyűjét. Azonnal észrevette a kom-panelen villogó vörös lámpákat és Csubakka morgásának aggodalmas felhangját, amely félidőben visszahívta őt és Landót a fedélzetre. Odakint borzalmas csend honolt az Exodo II koromfekete lávasíkjain, és a bolygót egyetlen életformáját képező, a Millennium Falcon lámpáinak fényében köröző ghaswarok üregei körül kavargó porban. A lezuhant felderítőcirkáló, amelynek a nyomában idejutottak, nagyjából olyan állapotban lehetett, mint a Corbantis, csak ennek a hajtóművei már teljesen kihűltek, a legénységgel pedig végzett a sugárzás, a levegőhiány, a hideg és a ghaswarok marásai.

Csubakka mennydörögve felmordult, és rámutatott a képernyőre.

– Ez csak valami tévedés lehet! – meredt rá döbbenten Han.

A folyosón felhangzottak Lando sietős léptei. Ő már levette az űrruhát, épp a haját fésülgette. Eléggé megrázták az elpusztult cirkálón látott holttestek is, de az még jobban, hogy a nyomok alapján valószínűleg ezzel a hajóval is azok az apró, késszerű valamik végeztek, amik a Corbantisszal és majdnem a Falconnal is.

– Haver, megnéztem a barométer adatait, és ha még a következő légköri dagály előtt fel akarunk szállni ebből a pokolból, akkor…

Elakadt a szava. Némán bámulta a vuki által a központi képernyőre küldött adatokat.

– Ez meg mi a fene?

– Miért, szerinted minek látszik? – kérdezte Han idegesen. – Egy inváziós flotta, amely épp most lépett ki a hipertérből, és most egyenesen felénk tart.

– Artu Detu, te mit művelsz tulajdonképpen? – botorkált társa után Thripio, ahogy a raktár ajtajának bezáródása után a kis droid azonnal elindult az ajtó melletti panel felé. – Komolyan mondom, mióta szegény Bortrek kapitány felszerelte rád azokat a fölös interfész-áramköröket, botrányos a viselkedésed! Nagyon jól tudod, hogy ezek a biztonsági reteszek nem engedik, hogy kimenjünk innen!

Artu egy kérést csipogott válaszul.

– Miért?

Artu megmagyarázta.

– Nem értem! – tiltakozott Thripio. – Nem látom be, hogyan mentené meg szegény Yarbolk urat a zsilipen való kidobástól, ha leszerelném azt a panelt! Ha észrevesznek, minket is kidobnak, és akkor szörnyű bajba kerülünk!

Artu felhívta rá a figyelmét, hogy a dolgok jelen állása szerint rájuk váró szétszerelés sem biztatóbb perspektíva.

– Nem vagyok beprogramozva ilyesmire! Ó, senki sem fog hinni nekem! – Thripio nekitámasztotta mutatóujját a panel közepének, és hidraulikus karízületei minden erejével megnyomta. Élő hússal szemben soha, semmilyen körülmények között nem fejtette volna ki teljes erejét, a fém azonban fém volt, és mivel ez a lemez nem felelt meg a katonai szabványoknak, eléggé felhajlott a széle ahhoz, hogy ujjait aládugva le tudja feszíteni. Artu azonnal újabb utasításokat közölt vele.

– Komolyan mondom, azok a módosítások tönkretették a logikai egységedet! Csatlakoztassam a zöld vezetéket a koaxiális aljzatodhoz… nincs is koaxiális aljzatod! Ó! – Thripio felpattintotta a társa oldalára csavarozott szürke dobozok egyikének fedelét. – Nos, szerintem ez egyáltalán nem használ neked.

Mindazonáltal bedugta a zöld vezetéket az aljzatba, aztán némán hallgatta az Artu Detu által a hajó belső relérendszerébe árasztott csipogásokat, sípolásokat és csiripeléseket.

– Artu Detu, ez szemenszedett hazugság! – szögezte le Thripio felháborodva. – Először megbénítod a hármas zsilip ajtajának nyitószerkezetét, aztán meg elhiteted a rendszerrel, hogy az ajtó nyitva van!… Nehogy azt hidd, hogy sokra megyünk Yarbolk úr megmentésével… ha sikerül egyáltalán. Amíg rajtunk vannak ezek a biztonsági reteszek, addig nem tudunk kimenni innen, mi több, ő sem tudja elhagyni a hajót!

Az aranyszínű protokolldroid karjait a felháborodás és elhatárolódás emberi gesztusával összefonva elfordult.

– Nem vagyok hajlandó részt venni ebben az egészben!

Artu szomorúan csippantott egyet, de nem kérte, hogy távolítsa el belőle a zöld vezetéket. Ehelyett időnként megeresztett egy-egy sípolást, ebből Thripio arra következtetett, hogy a kis asztromechanikai egység még mindig figyel valamit a cirkáló központi számítógépében. Hogy mit, az azonnal egyértelművé is vált, mikor Artu izgatottan megpördült kerekein és felvisított. A következő pillanatban feltárult a raktár ajtaja, és Yarbolk sietett be rajta.

– Jövök nektek eggyel! – suttogta izgatottan, miközben elővett a zsebéből két mágneses reteszleoldót és két huzaldarabot. – Testvéreim, rengeteggel jövök nektek! Ez az egész hajó bűzlik! Csak a Nagy Zöld Hal tudja, ki fizette le a kapitányt, hogy kitegyen a zsilipen! Lehet, hogy azt hitte, hogy a parancs valahonnan fentről jött.

– Lehetséges – helyeselt Thripio, miközben a chadra-fan lepattintotta a reteszt a mellkasáról. – Artu azt állítja, hogy a Nagytanácsban van egy áruló, de legalábbis valaki, aki információkat szivárogtat ki.

– És a lázadók elfoglalták a Coruscantot – morogta Yarbolk odalépve Artuhoz. – Árulj el valamit: az előbb azt hablatyoltad, hogy Ashgad elrabolta Lady O. S.-t. Igaz ez?

Thripio tétovázva hallgatott, logikai áramköreit kissé késve érte a teljes galaxist behálózó hírcsatorna jelentősége.

– Mert ha igen, akkor jobban teszitek, ha hallgattok róla, mint a sír, fémes barátaim, ha nem akarjátok, hogy úgy végezze, mint majdnem én. Ami pedig a Tanácsban ülő árulót illeti… A Halra, én már egy hete tudok róla! A Loronar a kedve szerint ülteti be a pozíciókba a Köztársaság szenátorait és kormányzóit. Csak néhány stratégiai jelentőségű támogatást kell adnia bizonyos “jó ügyekhez”. Tartsd meg azt az ajtót, Thriszi, légy szíves! Bezáródik, ha lecsatlakoztatom Artut… aha. Kösz.

A koaxiális vezetéket visszagyömöszölte az Artu oldalán lévő dobozba, majd rápattintotta a fedelét.

– Minden szenátornak megvan a maga vakfoltja. A kedvenc ügye. Például a “galaxis rendje”, vagy “az értelmes fajok jogai”, vagy “egy nyilvánvalóan felsőbbrendű faj azon joga, hogy minden más fajt a helyére tegyen, akár akarják azok, akár nem”. A Loronarnak csak annyi dolga van, hogy megtudja, kinek mi a vakfoltja.

Közben nesztelen léptekkel, tágra nyílt orrlyukakkal sietett végig a folyosón. Egyszer csak megállt, és betaszigálta a két droidot egy ajtómélyedésbe. Két sullusti őr sétált el előttük hanyagul vállra vetett fegyverrel, a kimerültségtől megroggyant testtel.

– Köszönjétek a jó szerencséteknek, hogy kevés az ember a hajón, és azok is a két aquali csempésszel vannak elfoglalva! Melyik dokkban áll a hajójuk, Artie?

Artu céltudatosan befordult a sarkon, és végiggurult egy rövid járaton egy dokkig, amelynek az ajtaja meglepő módon azonnal kinyílt. Beléptek, és Yarbolk egy pillanatra megállva belülről, manuálisan bezárta a bejáratot. A szűk dokkot majdnem teljesen betöltötte az aquali csempészek ovális hajója. A sötét, ezüstös zöld tojáson túl halvány mágneses mező derengett a hangárkapu előtt.

– Öt perc elég lesz? – csatlakoztatta rá Artut Yarbolk az ajtó melletti aljzatra.

Artu csippantott egyet.

– Be tudod indítani ilyen rövid idő alatt a kicsikét?

Artu méltatlankodva füttyögött.

– Oké, oké! Ha sikerül, kellemes utunk lesz. Nem hiszem, hogy eljutunk vele a Cyblocra, de van a Budpockon egy ismerősöm, aki kérdezősködés nélkül, rakományostul megveszi. Az árából gond nélkül továbbmehetünk… én a Coruscantra, ti pedig a Cyblocra.

– Már megint! – morogta Thripio, miközben felsiettek az aquali hajóra. – Őszintén remélem, ez alkalommal sikerül kitalálni valami meggyőzőbb álcázást. Meg kell mondanom, kezdek belefáradni abba, hogy ahány értelmes lénnyel csak találkozunk, az mind a potenciális tulajdonának tekint.

– Ne aggódj! – húzta be maguk mögött az ajtót Yarbolk. Elfordította a zárókerekeket – űrjáró civilizáció létükre az aqualiknak volt néhány meglepően primitív megoldásuk a hajóikon. Aztán a két droidot megelőzve előreszaladt a hídra, ahol ismét rácsatlakoztatta Artut a központi számítógépre, majd levetette magát a pilótaülésbe. Szőrös kis lábai nem értek le a padlóra.

– Van egy tervem… és nem kell semmi olyasminek kiadnod magad, ami nem vagy.

Thripio nem válaszolt, de központi feldolgozóegységének a véleményeket és a kommunikációt megkönnyítő protokollparadigmákat előállító részében megjegyezte, hogy torkig van már a tervekkel.

Biztosra vette, hogy végük van.

Luke felnézett a fennsík talapzatának sűrű árnyékából a Seti Ashgad erődjéig emelkedő, barázdált szirtfalra, és azt kérdezte magától, hogy a fehér és sárga fényben izzó négyszögek közül vajon hány jelez életet. Vajon Leia börtöne az egyik? Vagy valahol a ház szívében őrzik, magának a fennsíknak a sziklájában?

A csípős hidegben remegve kiterjesztette az elméjét, hogy megérintse a testvéréét. Leia… Nem tudta, hogy sikerrel járt-e. Az Erő suttogása nagyon átható volt az őt körülvevő sötétségben, rátelepedett az elméjére, megzavarta a gondolatait, alig tudta kordában tartani. Ahogy az Erő segítségével meg lehetett gátolni, hogy meglássák az embert, úgy azt is meg lehetett akadályozni, hogy a képe feltűnjön bizonyosfajta érzékelőkön. Luke őszintén remélte, hogy az apró trükk bevetése nem jár majd súlyos következményekkel a bolygó más vidékein.

Arra pedig nem szívesen gondolt, hogy Leia elrablásának – és azzal párhuzamosan történt egyéb események – hatására mi folyhat a galaxisban.

Croig műhelyéből elhozott egy szerszámkészletet otthagyva cserébe soványka bére java részét –, úgyhogy nem tartott sokáig hatástalanítani a riasztót, és kinyitni az ajtót. Kis világítópálcája egy garázst és egy karcsú, fekete Mobquet terepsiklót világított meg, a padlón lévő foltok alapján azonban általában még két másik sikló is itt parkolhatott – az egyiknek rossz volt a hátsó tekercse. A turbólift ajtaja tompán csillant meg a fényben. Luke a lépcsősor ajtaját keresve végigpásztázta a falakat a fénysugárral, mely elől hüvelyknyi drochok iszkoltak el minden irányba.

A lépcsőn még rosszabb lesz a helyzet, gondolta.

Az Erő maga az élet, mondta egyszer Yoda. Az köt össze minden élő dolgot. Amit Luke az ajtóban állva, minden érzékével előre figyelve érzett, azt soha többé nem akarta érezni.

Túlburjánzó, sűrű élet. Hatalmas, mindent elnyelő élet – ennyi élőlény nem lehet a lépcsőkön! Milliárd és milliárd létszikra… Mindent áthatott az élet érzete, mégis valami borzalmasan rossz rejlett benne. Valami visszataszító, gonosz, rothadó dolog. Egy mocskos miazma, az erjedés, a rákos szövet bűzös burjánzása. Luke nem tudta mire vélni a dolgot, fogalma sem volt, mit jelent ez, vagy hogy egyáltalán a valóságot közvetítik-e az érzékei. Azt sem tudta megmondani, hogy milliárdnyi élet vár rá odabent, vagy egyetlen hatalmas, gonosz.

Leiának azonban valahol ott fent kellett lennie.

Kezében zúgva életre kelt a fénykard. A szerszámkészletből elővette a kisebb, csiptetős világítópálcát, és ráerősítette kezeslábasa mellzsebére.

Permakréta lépcsőfokok emelkedtek egy fordulóig, majd tűntek el a szeme elől. A falak mentén mozgott valami a sötétségben. A gonosz mindent átható, fullasztó jelenléte miatt lehetetlen volt meghatározni, hogy mekkora, milyen alakú, milyen szagú.

Luke óvatosan elindult.

Maga mögött hagyott egy fordulót, aztán még egyet és még egyet. Mindegyik húsz lépcsőfok után következett. A fennsík legalább háromszáz méter magasnak tűnt, de azt nem lehetett tudni, milyen mélyre nyúlik le a ház alapzata. Amennyire meg tudta állapítani, a lépcsősor mentén nem voltak kamerák: csak a drochok barna nyomaival beszennyezett permakréta falak monotóniája. A falak és a padló találkozása szinte indigókékben tündökölt bűzös testnedveiktől.

Fájdalom hasított a lábikrájába, és lenézve fél tucat hatalmas – hüvelykujjnyi – drochot pillantott meg a csizmaszárán vonaglani. Néhány már átrágta magát a nadrágszárán, és befurakodott a bőre alá. Utálkozva elővett egy csavarhúzót az övéből, és lepöckölte magáról azokat, amelyek még nem csípték meg – azonban egyre több araszolt céltudatosan felé a padlón.

Miközben lehajolt, rájuk vetült a világítópálca fénye, és Luke meglepődve látta, hogy nem egynek felismerhető, ollós vagy csápszerű végtagjai vannak. Megszaporázta a lépteit, emlékeztetve magát, hogy Arvid szerint egyszerűen csak elpusztulnak és feloldódnak a szervezetében…

A lábikrájába hasító fájdalmat azonban fáradtság, hideg álmosság, mellkasi fájdalom és a pihenés utáni mindent elsöprő vágy követte.

Befordult a sarkon, felért a következő fordulóra, és meglátta őket.

Teljesen elborították a padlót. A csillogó tömegben legalább tucatnyi akadt, melyek nagysága elérte Luke kezének nagyságát. Pók alakúak, ízelt lábúak, néhány a cabuli ugróegerek békaszerű lábaival…

Luke utálkozva hátrahőkölt, és valami nekicsapódott hátulról, a lapockái között belemarkolva a hátába. A tarkóját éles, metsző fájdalom öntötte el.

Nekivetette magát a falnak, hogy szétzúzza az ismeretlen támadót, de ezzel mintha csak jelt adott volna a padlót elborító drochoknak, azok elkezdtek felé hömpölyögni. A tarkóját kínzó fájdalom nem enyhült, bár a hátán lecsorgó ragacsos folyadék elárulta, hogy akármi is támadta meg, elpusztult. Megfordult, hogy lefelé meneküljön, de ott is nagy és kicsi, lábas és lábatlan, fogas és fogatlan drochok gyülekeztek. A több száz harapás kínja közepette gyengeség tört rá, mintha az összes vénája felszakadt volna – vért nem veszített, ezt azonnal megállapította, életerőt azonban igen – idegrendszere elektrokémiai mezője, húsának és szívének életesszenciája apadni kezdett.

Nekizuhant a falnak, a permakrétába kapaszkodott, hogy talpon maradjon. Tudta, hogy ha elesik, azonnal végeznek vele. Elkerülték fénykardja csapásait – a fegyver túl nagy volt hozzájuk, és túl lassú. Néhány lépcsőfokkal feljebb Luke megpillantott egy minden addiginál nagyobb, majdnem kétökölnyi drochot, amint rövid kocsányokon ülő, csillogó szemeivel őt bámulta. Értelmes, gondolta, vagy majdnem az.

És valahogy azt is tudta, hogy ez a valami irányítja a támadást, ez hagyta, hogy feljusson a lépcsőkön eddig, ahonnan már esélye sem volt visszafordulni.

A gyengeségtől tántorogva felé sújtott. A lény félreszökkent. Luke térdei megbicsaklottak, és elesett – levegő után kapkodva, szédülve, mintha egy tűágyba forgatták volna…

És ekkor kinyúlt az Erőért.

Fénylő szélként idézte meg, és fénylő szélként érkezett, letépve testéről a drochokat, mint ahogy Vader tépte le és vágta Luke-hoz a bespini fagyasztókamra falairól a szekrényeket, orsókat és korlátokat. Ő most a drochokat söpörte le magáról és tiporta el, miközben tántorogva talpra állt – lentről és fentről azonban egyre többen hömpölyögtek felé.

Nem tehetem, gondolta. Az Erő kibillent az egyensúlyából. Pusztulást küldtem valahová, valakikre…

De amikor a drochok ismét rátapadtak, mohó pofájukkal ruhája szakadásait keresve, pánik és rémület lett rajta úrrá, és tudta, hogy vagy használja az Erőt, vagy meghal.

A pszichokinetikus energia forgószélként csapott le rájuk, felkapta és a falhoz csapta őket. A szilánkokra tört fényözönben Luke néhányszor látni vélte, amint a nagyobb drochok rátapadnak a kisebbekre, majd felé vetik magukat. A rothadó, erjedő élet fullasztó érzése bemocskolta az elméjét – egyre több élet, mintha a drochok egymásból táplálkoztak volna.

Ha már csak két kredited maradt, robbants bankot! – gondolta Luke. Most már hiába óvatoskodnék. Maga elé irányította az Erőt, és négykézláb felvonszolta magát a lépcsőkön. Érezte, hogy a nagy droch a padlón kopogó karmokkal visszavonul, de a sötétségből gonosz csillagokként előragyogó szemeit egy pillanatra sem veszi le róla.

– Mi ez? – kérdezte Leia, miközben megpördült a felé a valami felé, amely nem is igazán hang volt, hanem egy döfés az agyában, szorító érzés a mellkasában, ostorcsapás a tudatán. Mélyen alattuk, a lezárt toronyból ütközés hangja hallatszott, mintha valami leesett volna. Bé Halló felkapott egy fehér lámpát, és felszökellt a lépcsőkön, majd a lefelé vezető ajtóhoz tapadt, mint egy pók. Ebben a pillanatban a tetőn táborozó egyik theran felkiáltott, és hadonászni kezdett. Leia megborzongott, amikor meglátta az egyik ütött-kopott gránátvetőt, amint felemelkedik, és nekiütközik a központi fegyverrendszer fekete pajzsának. Kísérteties látványt nyújtott, amint a halvány csillagfényben újra és újra a fémfalnak csapódott, behorpasztva saját páncélzatát is az iszonyú ütközésben. Leia a hídkorláthoz lapult, s közben azon tűnődött, hogy vajon ő-e az egyetlen, aki hallja azt a furcsa, elmosódott kiáltáshoz hasonló hangot, azt a hangkavalkádot a fejében, azt a furcsa kiáltozást, amelyből egy szót sem értett.

Aztán a hangok elhalkultak. A gránátvető visszazuhant a gyilokjáróra, a csöve pedig majdnem kilencven fokkal elgörbült. A csöndben tisztán ki lehetett venni a cupáknak az ágyútelep mögötti tetőgerinc felől jövő, idegesítő karattyolását.

– Az Erő – suttogta Callista. – Valaki használja az Erőt.

Leia megborzongott. Minden vágy, melyet Callista szavai ébresztettek benne, hogy tanulja meg jóra használni az Erőt, lassan elpárolgott, mint a jég a tűző nyári napsütésben. Akkor nem, ha ez lesz belőlem. Akkor nem, ha ezzé válhatok: minden intelligenciát nélkülöző hatalommá, mely dühöngve pusztít.

– Beldorion?

– Talán – mondta Callista. – Még mindig vele van az Erő, bár már nem tudja úgy használni és irányítani, mint régen. Ezért akart a hatalmába keríteni téged.

Leia megrázta a fejét.

– Nem értem. – Úgy tűnt, hogy még a levegő is rémülten suttogott, mindenütt ott lapult az erőszak, egyetlen érintésre várva. – Az… az Erő itt. Lehetséges, hogy az Erő tett vele valamit?

– Nem az Erő volt az – mondta Callista. – Hanem Dzym. Ő és a drochok. Leia, ezek életerővel táplálkoznak. Ők a Halálcsíra-járvány. A Grissmathok tudták. Ők telepítették be a bolygót drochokkal abban a reményben, hogy a politikai ellenségeik, akiket ide száműztek, majd belehalnak. De a kristályokon átszűrődő napfény olyan sugárzást kelt, amely legyengíti a szöveteik elektrokémiai kötéseit. Megakadályozza, hogy a nagyobb drochok kárt tegyenek a szerves élőlények elektrokémiájában, egyszerűen csak felszívódnak a gazdaszervezetben. A kisebbeket azonnal elpusztítja a sugárzás.

– Nem tudom, hogy Theras próféta tudott-e erről – folytatta. – Alig tudunk róla valamit. Azt biztosan nem tudta, hogy a drochok okozzák a járványt, csak azt, hogy a nagyobb hajók, amelyek már komolyabb páncélzattal rendelkezhettek, nem hagyhatták el a bolygót. Kém lehetett, vagy egy politikus, aki szúrta a Grissmathok szemét. De legalább azt tudta, hogy a bolygót karanténban kell tartani. Az évek során ezt minden bizonnyal kiterjesztették a nagyobb hajókra is, és megtiltották nekik a leszállást. Valahogy biztosan érezte, hogy van valami összefüggés a két dolog között.

– Ashgad pedig szépen kivitte őket a szintidroidok testében – mondta Leia halkan. – Hogy tudta megcsinálni? Hogy tudta átvinni őket a karantén szűrőin? Hogy tudja Dzym ilyen mértékben irányítani őket?

– Bizonyítékom ugyan nincs rá – mondta Callista csendesen –, de azt hiszem, a drochok bizonyos mértékig értelmes lények. Már a legkisebbek is. Képesek utánozni minden formát, szervezetet, elektromágneses folyamokat, akármit, a legkisebb sejtet is. Ezért nem lehet őket kimutatni. Azt hiszem, bizonyos értelemben az intelligenciát is képesek utánozni. Eggyé válnak a gazdaszervezettel, miközben kiszívják belőle az életet. A nagyok pedig, a vezérdrochok képesek kiszívni az életerőt az áldozatokból a kisebb drochokon keresztül anélkül, hogy a gazdaszervezetre kellene kapcsolódniuk. Ilyenkor válnak veszélyessé – folytatta, s közben megrázta a fejét. – Minél több életerőt szívnak magukba az áldozatukból vagy egymásból, annál intelligensebbekké válnak. Megnőnek, és hajlamosabbakká válnak a mutációra. Azok a valamik ott Ashgad házában, amikről beszéltél, azok nemcsak kapcsolatban voltak drochokkal, azok drochok voltak. A drochok attól nőnek, hogy megeszik egymást, magukba szívják egymás energiáit.

– És ez így tényleg működik? – Undorodva emlékezett vissza Beldorionra, amint a párnái közt turkál, és drochokat dobál nyáltól csöpögő szájába.

– A maga módján – felelte Callista. – A maga módján.

A fájdalom és a rémület ismét eluralkodott Leián. A hangok ismét ott kavarogtak az agyában, s az egyik kanyon fekete szájától mintegy százméternyire porfelhő kerekedett, mely olyan volt, mint a csillagfényben csillogó füst. A levegő meg sem mozdult, mégis látta, amint örvénybe került halak módjára kövek, kristály-, gránit- és bazaltdarabok emelkednek a levegőbe, majd hangos csattanással a kanyon falának ütköznek. A félelemtől összeszorult a torka. Callista a hídkorlát tetejére szökkent, alig érintve a gerendák és vezetékek útvesztőjét, hogy megtartsa egyensúlyát. A hófehér pusztaságot kémlelte, s azt a hirtelen felemelkedő és alászálló porfelhőt, amely köveket, szikladarabokat emelt a magasba. Alattuk, az ágyútelepen mindenféle tárgyat látott lezuhanni, vagy őrült sebességgel a falaknak ütközni.

Azután a rettegés ismét szertefoszlott, s fejében a hangok újra elcsitultak. Leia azon tűnődött, hogy vajon miért éppen az ő nevét kiáltották.

Callista lehuppant, szürkésfekete kendője elernyedt, pedig egy pillanattal azelőtt még az oldalát csapdosta.

– Túl nagy ez ahhoz, hogy Beldorion legyen. – Tekintete komoly volt. – Valami másról van szó. Tudod, ez csak az én véleményem, de szerintem a drochok beépülnek azoknak az agyába, akik megeszik őket. És a nagyobbak még akkor is befolyást tudnak gyakorolni, miután elfogyasztották őket. Tudom, hogy a nagyobb drochok, az igazán nagyok, akkorák, mint egy pittin, irányítani tudják a kisebbeket. Dzym…

– Callista! – kiáltott figyelmeztetően Bé. Ugyanabban a pillanatban hirtelen szél támadt a hídkorlát alatt, süvítve tört elő az ágyútelepet körülvevő kanyonokból. Homok vágódott Leia arcába, apró kődarabok, s nyílhegyhez hasonló kristályszilánkok vágtak bőrébe. Körülöttük minden oldalon remegni kezdtek a védművek gerendái és deszkái, vezetékek és szegecsek csikorogtak és vonaglottak, mintha életre keltek volna. A Halló, kinek arcát gránátrepeszek okozta sérülések tarkították, karját pedig drochok borították, kilépett a toronyajtó árnyékából, s Callista felé futott, miközben a gránátvetők, sörétes puskák és dárdák repkedtek feléjük, mintha egy óriás rúgta volna fel őket. Az egyik lángszóró működésbe jött. Bé felkapta, a hídkorlát felé hajította – Leia látta, amint fáklyaként lángolva lezuhan a mélybe, majd felrobban félúton a tető és a torony talapzata között. Miközben a többi theran azokat a fémkábeleket markolta, amelyek a gerendákról estek le, s amelyek most kígyózva kapdostak utánuk, Callista minden keze ügyébe eső fegyverből kivette a muníciót, illetve az energiatelepeket, azután pedig a lángszóró után küldte őket. Az egyik néhány másodperccel azután robbant fel, hogy eldobta, s a hirtelen támadt ragyogásban Leia látta hosszú, sötét, kavargó haját, arcán a nyugalmat és azt a furcsán békés kifejezést.

Leia előrehajolt, felkapott egy sugárvetőt, melyben az energiatelep élénkvörös színnel izzott, és áthajította a korláton. A portól szinte semmit sem lehetett látni, s a vihar iszonyú ereje egyre több gerendát tépett ki. Egy köteg borotvaéles huzal kiszakadt a helyéről, és ostor módjára végigvágott Leia hátán, vérrel áztatva át ruháját, miközben Callista megragadta, és a kábel felé kezdte vonszolni, amit a theranok a toronymászáshoz használtak.

Átszökkent a korlát fölött, kezét a kábel köré fonta. Jeges szél kapott hosszú hajába, homokot zúdítva hátára, melynek az ingén keletkezett szakadások szabad utat engedtek. Úgy tűnt neki, hogy egy örökkévalóságig tartott, mire leért, egyedül a rémisztő sötétben, miközben kődarabok vágódtak a torony falának, s gerendák és vezetékdarabok zúgtak el mellette. Hogy hogyan tudta Bé és Callista odaterelni a csapatot a cu-pákhoz és a siklókhoz, nem tudta. A közönséges széllel ellentétben az ehhez hasonló irtózatos kavargásokat az Erőben nem téríthette el és nem csökkenthétté le a kanyon fala. Ott csapdosta és tépte a theranokat, miközben azok felfelé haladtak a kanyonon, el a vihar epicentrumából. Leia kölcsönvett cu-pája nyakába kapaszkodott, s csak időnként vetett egy-egy pillantást a mellette vágtató Callistára, aki a kantárszáránál fogva rángatta az állatot.

Egész idő alatt hallotta Luke hangját, érezte jelenlétét a viharban.

– Leia! – A kiáltás végigvisszhangzott a lépcsőházban, egy férfi hangja volt ez, tele aggodalommal és kétségbeeséssel.

Luke megbotlott, és hagyta, hogy az Erő elcsituljon körülötte. Ott van. Vagy valaki odafent tudja, hogy merre lehet. Szorosan a falhoz tapadt, térde remegett az erőtlenségtől, ismét készenlétbe helyezte fénykardját, és erőt gyűjtött a mászáshoz.

A drochok elviselhetetlen bűze akkor csapta meg Luke orrát, amikor az ajtó közelébe ért, s meglátta, mi folyik odabent.

Túlságosan is mélyen volt ahhoz, hogy a ház alapja legyen. Valószínűleg valamilyen rég elhagyott megfigyelő- vagy őrterem lehetett. A falakon, a mennyezeten és a padlón hemzsegtek a drochok, valami undorító anyagot ittak magukba, feketéllett tőlük a levegő is. A fal mellett elhaladva Luke észrevette azt a drochot, amely láthatóan a többieket irányította, s aki olyan volt, mint egy hátborzongató tábornok a csapatai élén. De ez az érzés csak egy pillanatra kerítette hatalmába.

A szoba közepén egy férfi feküdt. Már nem is próbált meg feltápászkodni, habár Luke látta, amint erőtlen mozdulatokkal ugyan, de megpróbálta lerángatni magáról a barna, vonagló lényeket, melyek lassan beborították az egész arcát. A kocsányszemű vezérdroch most odasietett a többiek közé, és elkezdte leráncigálni a kisebbeket a haldokló férfi testéről, majd kiszíva belőlük mindent, félrehajította a kiszáradt testeket, amelyekkel azután az egészen apró ivadékok végeztek, melyek a rakás szélén csatároztak. Luke már éppen emelte a kezét, hogy ismét magába gyűjtse az Erőt, amikor a szemközti ajtóban, amely a még lejjebb levő lépcsőházhoz vezetett, valami megmozdult, s egy halk hang suttogását hallotta.

– Lám, lám, hát itt meg mi folyik? Hess, hess.

A drochok szétrebbentek áldozatukról, Luke pedig lekapcsolta a mellkasán lévő világítópálcát, és kilépett a mennyezet egyetlen, halvány narancssárga fényt adó lámpája alól. A drochok hátráltak ugyan, de a padlón fekvő férfi közelében maradtak. Meglehetősen kicsi volt és sovány, haja őszes, és Luke számára valahogy ismerősnek tűnt. A ruhája legalább ezer helyen elszakadt, felfedve piros pettyektől tarkálló húsát, mellkasa zihálva járt föl-le, ahogy kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni. A férfiról, akiben Luke felismerte Seti Ashgad titkárát, Dzymet, azt tartották, hogy régóta a bolygón él…

Mivel tudatát még mindig nyitva tartotta, s abba szabadon áramlottak a hely által sugárzott impulzusok, Luke érezte a férfi gyilkos kigőzölgését, a rothadó erő határtalan, sötét, bűzlő auráját, mely olyan hatalmas volt, olyan sűrű, hogy Luke-ot a rosszullét környékezte.

– Hess, hess – suttogta Dzym ismét, s a drochok újra hátráltak egy keveset. A nagy, kocsányszemű példány az ajtó felé vette az irányt, ahol Luke állt, ám Dzym kettőt lépett előre, majd kesztyűs kezével felemelte. A vezérdroch felé kapdosott fogószerveivel, Dzym pedig felnevetett. Olyan irtózatos volt ez a hang, mintha számítógépen rögzített nevetés lett volna, vagy mintha egy madár adta volna ki magából, melyet arra tanítottak, hogy ezt a hangot utánozza. Dzym eleresztette az egyik kezével, s kicsi, éles barna fogaival lehúzta lila színű bőrkesztyűjét, s Luke most láthatta, hogy keze csak egészen felületesen hasonlított emberi végtaghoz. Valójában nem is kéz volt az, hanem egyfajta száj; tenyerén nyílások tátongtak, s ujjai végén még kisebb, vörös, féregszerű szájak éktelenkedtek. Ezt azután Dzym a rákszerű lény teste köré fonta.

Dzym behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Kezében a droch iszonyatos vonaglásba kezdett, majd egyre gyöngébb és gyöngébb lett, Dzym pedig csak mosolygott.

– Ó, már olyan régóta vadászok rád, kis barátom. Édes… – mondta elmerengve, s újabb lélegzetet vett, mint aki a bor zamatát ízleli. – Édes.

A lábainál heverő férfi hanyatt fordult, megpróbált föltápászkodni. Dzym erőteljesen rátaposott az áldozat mellkasára.

– Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük, Liegeus – mondta halkan. – Azt hittem, tudtad, hogy hol ér véget Seti Ashgad háza. Mondd, hogy tudtad.

– Tudtam – suttogta Liegeus, miközben Dzym ismét behunyta szemét, s arcához emelte a még mindig vonagló drochot, azután beleharapott, egy darabig rágta, élvezettel morgott és sóhajtozott, miközben valami barna anyag csörgött végig az állán és a nyakán. Azután eldobta a testet, elvigyorodott, azonban összemocskolt száján nem volt semmi emberi.

– Annyira ízletesek, amikor ilyen nagyra megnőnek – motyogta. – Annyira édesek. Milyen kifogyhatatlan életerőforrás, micsoda koncentráció, bár az a kis fickó egy kicsit már kezdte kinőni magát. – Letérdelt Liegeus mellé, aki megpróbált elperdülni, karjaival pedig eltakarta arcát.

Dzym kinyújtotta csöpögő száj-kezét, és visszahúzta a menekülni próbáló férfit.

– És tartok tőle, hogy te is, barátom.

– Kérlek… Ashgad… A kilövésvezérlő programot még nem tudtam telepíteni… – suttogta Liegeus, s védekezően felnyögött, de Dzym szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá. Lehúzta másik kesztyűjét is, és elkezdte simogatni a férfi arcát és kezét, harapás- és vágásnyomokat hagyva maga után a főbb artériák és energiapályák felett, melyekről Luke úgy gondolta, hogy néhány szervet, a szívet, a májat és az agyat összekötő elektromágneses szinapszisok lehettek. Dzym eksztázisában lehunyta szemét, fejét előrehajtotta, s Luke látta, amint a férfi rángatózásba kezd, mintha ruhája alatt, hátán és mellkasán megannyi végtag tekergőzött volna, számtalan tátogó szájjal. Liegeus felzokogott, de azután elcsendesedett. – Leia… – suttogta. Luke nem várt tovább.

Felkattintotta fénykardját, karját előrenyújtotta, s az Erő segítségével lehúzta Dzymet Liegeusról, éppen úgy, ahogy a drochokat is lehúzta magáról, s a falnak taszította. De Dzym mozgékony volt és gyors. Miközben a falnak vágódott és a földre zuhant, megpördült, száját dühösen kinyitotta, s Luke egy pillanatig érezte, amint az Erő, melyet használt, ellene fordul.

Az ütés, melyet kapott, nem egy gyakorlott ember pontos ellentámadása volt, de azért megérezte. Egy dühös kopogtató szellem vagy egy különleges állat spontán tudatkivetítésére hasonlított. Mivel a drochok legyengítették, az ütés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a falhoz vágja. Visszanyerte egyensúlyát, előreszökkent, Dzym azonban hátrált, sápadt szeme villogott, köpenye fellibbent, s láthatóvá vált a csövek, csápok és másodlagos szájak vonagló kavalkádja. Az Erő ismét telibe találta Luke-ot, de az ütés gyenge volt, mintha valaki mástól származott volna. Valaki másnak az erejét használta, biztosan elszívta valakitől, gondolta…

Azután Dzymnek nyoma veszett. A felsőbb szintekre vezető lépcsőház ajtaja bevágódott – Luke hallotta a zárógyűrűk csengését. Már éppen a fénykardja után nyúlt, hogy kettévágja a faajtót, ám egy erőtlen hang megakadályozta.

– Fuss! Fel fogja használni a drochokat, amelyek megharaptak… – suttogta.

Luke megfordult. Liegeus megpróbálta véres kezével elérni.

– Ő parancsol nekik. A lépcsőkön lesznek.

Luke mellélépett, s leguggolt hozzá.

– Lady Solo…

– Elment. Elmenekült. Beldorion és Ashgad már keresi. Azt hittem, jót… teszek… menj el innen… a szintidroidok odalent… azt hittem megtalálom.

A lefelé vezető lépcsőház nyitott ajtaja mögött valami feketén csillogott, s lassan folyt a padlón. Milliónyi bűzös, rothadó élet gördült Luke elé alvadt vér módjára. Liegeusba karolt, és talpra állította.

– Tudod, merre mehetett?

A lecsüngő fej elfordult, s az öregember motyogni kezdett.

– A Kopár-csúcson levő bázisra. Vagy az egyik kanyonba, a hegyekben. Én nem…

– Nem számít – mondta Luke, s mély lélegzetet vett, magába gyűjtve az Erőt. – Megtaláljuk.

A dolgok állását tekintve, vagy használja az Erőt, vagy meghal. Azon tűnődött, hogy vajon mit tanácsolt volna neki Obi-van, Callista vagy Yoda. Azt, hogy inkább haljon meg, semmint hogy újra olyasmit okozzon, amit a legutóbb… Tinnin Droo, az olvasztár, aki haldoklott az égési sérülései miatt, és a társa, aki nem tudott járni. Honnan tudhatta, hogy Leia eltűnése, a halála nem okozna nagyobb bánatot, nagyobb pusztítást a Köztársaságban?

Szinte már hallani vélte Obi-van hangját, amint azt suttogja: Hagyatkozz a megérzéseidre!

És az ösztönei – melyekről remélte, hogy kicsit sem szeretnék, ha a koszos padlón felé hömpölygő mocskos áradat kiszívná belőle az életet – egyértelmű választ adtak.

Félresöpörte őket az Erő segítségével, megtisztítva maga előtt az utat, mint egy őrült utcaseprő. Félig vonszolva, félig cipelve Liegeust, lement a lépcsőn, jóllehet ő maga is remegett és émelygett, annyira elgyengült. Még mindig érezte a drochok égető harapását végtagjaiban, s azt is, ahogy a rettenetes, emberre emlékeztető lény felé sugározzák az erőt, melynek neve Dzym volt.

A hangár ajtajait zárva találta. Leeresztette az eszméletlen férfi testét a csillogó fekete, csillagrombolószerű Mobquet siklóba, zöld lézerpengéjét a zárba mélyesztette, s olyan szélesre feszítette az ajtót, hogy a terepsikló kiférjen rajta. A Mobqueteket kódolt indítószerkezettel látták el, de Luke nemhiába bütykölt terepsiklókat huszonöt éven keresztül – Han folyton azzal viccelődött, hogy Luke akár egy egész birodalmi torpedóplatformot képes lett volna hatástalanítani Leia egyetlen hajtűjével.

Néhány perccel később szélsebesen siklottak a csillagfényes éjszakában.

A theranok a hegyek gyomrában lévő barlangban rejtőztek el hátasaikkal, mely egy hatalmas ametisztgeoda volt, távol a vihar közepétől. Két vagy három theran világítópálcákat és fáklyákat gyújtott meg, s fényük megcsillant az őket körülvevő csiszolatlan drágaköveken, árnyékaik furcsán mozogtak a pislákoló fényben. Biztosan lehet valami abban, amit Callista mondott a kristályokról meg a sugárzásról, amit gerjesztenek, gondolta Leia, mert a barlangban egyetlen droch sem volt.

Sokáig senki sem szólt, csak hallgatták, amint a szikladarabok tengerbe hajított kavics módjára csapódnak a kanyon falának, azután Leia törte meg a csendet.

– Ki vagy mi ez a Dzym? Ő tartja Ashgadot életben, nem igaz? – suttogta.

Callista bólintott.

– Mint ahogy ő tartotta életben Beldoriont is ez idáig. Szerintem köze volt Taseldához is. Valószínűleg az ő számlájára írható a kettejük közötti szakadás. – A fáklyák fénye, mely megtört a drágakőhasadékokon, melyekbe helyezték őket, furcsa ragyogást kölcsönzött keskeny arcának, s színtelen szemének.

– Ő áll Ashgad és a Loronar egyezségének hátterében, ő a kulcs a te elrablásod rejtélyének megoldásához, s ő kényszerítette a szegény öreg Liegeust, hogy olyan tökéletes holohamisítványt vágjon össze, és ő volt az, aki rávette a drochokat, hogy csak egy adott pillanatban kezdjék el kiszívni a hajó legénységéből az életet. Ő irányítja őket, rajtuk keresztül szívja magába az életet.

– És élvezi is – tette hozzá Leia halkan, miközben eszébe ötlött Dzym arca. – Ezért kellettem neki, igaz? Mert Jedi vagyok, így megérinthette az Erőt.

– Nem hiszem, hogy ez tudatosult volna benne – felelte a lány. – Igazából nem tudná használni, vagy legalábbis nem tudná irányítottan használni. Ő csak az életet akarja, egy újabb életet a sajátja mellé. Azt hiszi, irányítani tudja mindet, akárhányat is gyűjt magába. Hát nem tudom, de azt hiszem, téved. Szerintem csak idő kérdése, és elég távol kerülnek tőle ahhoz, hogy elveszítse felettük az uralmat… amikor már olyan nagyra nő a számuk, hogy egymást kezdik el irányítani, s nem engedelmeskednek többé az akaratának. Persze, ő nem hisz ebben. És a szíve mélyén nem is érdekli. Egyszerűen csak el akar tűnni erről a bolygóról, hogy termékenyebb világokba juthasson el.

– De még mindig nem kaptam választ arra, hogy kicsoda – mondta Leia. – Se arra, hogy hogyan képes minderre.

– Azért képes minderre – mondta Callista –, mert Dzym egy hormonálisan megváltoztatott, mutáns, túlságosan nagyra nőtt, kétszázhúsz éves droch.

– Dombok – suttogta Liegeus. – Felfelé a kanyonban. Halálcsíra, kevesebb, mint fél óra…

A hideg, melyet Luke belsejében érzett, rémisztő volt, és félreérthetetlen. Az Erővel még csak meg sem tudta érinteni, mert molekuláris szerkezete annyira megegyezett a sajátjával. Furcsállotta, hogy hangja mégis nyugodt maradt.

– Meg tudjuk előzni? Kijuthatunk a hatósugarából?

– Ahhoz… át kell… jutni a galaxis másik… oldalára. Nem. – Dzym áldozata kétségbeesetten próbált meg felülni, hosszú hajába belekapott a szél. – Van rá más mód.

Mire megállította a terepsiklót az egyik lehető legfeljebb eső kristályos moréna hasadékában, Luke légzése kezdett nehézkessé válni. Útitársa már egy ideje elcsendesedett, s Luke-nak egy pillanatra megállt a szívverése, mert arra gondolt, hogy a férfi esetleg meghalt, halálra ítélve őt is. De ahogy Luke megrázta, Liegeus felemelte a fejét, s sötét, kimerült szemével végigmérte.

– Ah. Tudtam, hogy nem… úszom meg… ilyen könnyen. A földvillám megöli őket. Elektromos erőtérre van szükségünk… vezesd a kristályokba… van itt belőlük elég…

Luke már a terepsikló motorját szerelte szét remegő kézzel.

Még a Mobquet típushoz tartozó siklókkal sem lehetett a földvillámok akár egytizedének megfelelő energiát fejleszteni, de ha valaki elektromos áramot vezetett a lábuk alatt csillogó kristálydarabokon keresztül, akkor az alacsony feszültségű áram halvány bizsergése már érezhetővé vált annak, aki az útjába került.

– Megölni nem fogja őket – suttogta Liegeus, miközben Luke a kezébe nyomta a sikló mentőládájából az egyik hőtakarót, s melléült. Keze és teste viszketett a kellemetlen érzéstől, amely egyelőre nem erősödött fájdalommá. – De legyengíti őket annyira, hogy ne tudjanak minket megölni, s az energiáinkat sem tudják majd kiszívni belőlünk, hogy Dzymnek továbbíthassák. Mire felkel a nap, jobban leszünk.

Luke összerezzent, az ég, s a hatalmas, hideg, rendíthetetlen csillagok felé pillantott, és azon tűnődött, vajon mennyi idő lehetett még hátra az éjszakából. Az elektromosság, mely a kristályok és a két férfi között folyt, túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy fényt bocsásson ki magából. Csupán időnként villant fel egy pillanatra egy-egy szikra, vagy aprócska ragyogás mocsárgáz módjára a levegőben. A csillagok fényesebben világítottak; sápadt, kékes ragyogásuk visszatükröződött a fénylő kődarabokon, melyek a kanyon falát tarkították.

Ő is szorosan magára húzta meglehetősen vékony hőpaplanját. Leheletét jól ki lehetett venni a halvány elektromos ragyogásban.

– Vajon Leia jól van? – kérdezte.

Az idősebb férfi bólintott.

– Ashgad megtiltotta Dzymnek, hogy a közelébe menjen. Ugyan majdnem teljesen Dzymre van utalva, de legalábbis amíg a Reliant nem állt készen arra, hogy Dzymet elvigye a bolygóról, távol a veszélytől, melyet a kristályok nappali sugárzása jelent, addig senki sem tudhatott bizonyosat Leia sorsát illetően. Dzym ezzel nem tudott vitába szállni. Az egész Getellesszel kötött egyezség, hogy a Loronar Részvénytársaság kapja meg a bányajogokat, Dzym ötlete volt, hogy elmehessen a bolygóról. Ő nem emberi lények módjára gondolkozik. Távol tartottam a Ladytől, amennyire csak tudtam.

Feje ismét visszazuhant a kabátra, melyet Luke összetekert, s alá helyezett.

– Úgy beszélek, mintha ez bármit is változtatna azon, amit tettem. Pedig nem változtat rajta. De én… Dzym… nem tudtam szembeszállni vele. De amikor a Lady megszökött, nem hagyhattam, hogy egyedül menjen. Csak úgy, fegyver és minden nélkül. Ő… Már régóta nem törődtem senkivel és semmivel, csak a túléléssel voltam elfoglalva. De Leia, Lady Solo, mondhatom, hogy… kedves volt. És nagyon bátor Mindenképpen bátrabb, mint én, bár bátorság terén még a legutolsó gyík is túltesz rajtam.

Luke feje zsongott. Elméjének egyik részével érezte Dzym rosszindulatát, ahogy megpróbálta elszívni tőle az energiát, mely melegen tartotta testét, és melytől szíve nem szűnt meg dobogni. De még kábultságában is hallotta a hangokat, melyek most már nagyon közelről suttogtak hozzá. Valamit mondtak. Valamit mondtak neki. Úgy érezte, hogy Leiáról, vagy legalábbis a képéről. Látott egy karcsú, sötét hajú nőt, amint egy antigravitációs egységgel bajlódik. Talán programozza?

A látomás szertefoszlott.

Szerette volna megkérdezni: kik ezek? Kik azok a láthatatlan lények, a hegyek őrzői? Hol lehetnek a városaik, vagy hol lehettek, mielőtt a tengerek eltűntek?

Helyette mást kérdezett.

– Ki vagy te?

A kanyon sötét mélyén Liegeus élő tudattá, az Erő visszhangjává zsugorodott, de Luke hallotta a férfi nevetését.

– Egy csődtömeg – felelte halkan. – A Vorn-ház legfeketébb báránya. Egykor filozófusnak neveztem magam. De a művészetem soha nem volt eredeti, csupán holókat másoltam, a tökéletességre törekedtem, s azért küzdöttem, hogy mások higgyenek bennem. Ártalmatlan mókamester voltam gyermekkoromban, és élveztem a benne rejlő precizitást. Gondolom, a bűnüldöző szervek szemében ez nem volt más, mint holohamisítás, pedig mások egy vagyont kereshetnek a szórakoztatóiparban az én képességeimmel. De a bűneim miatt az Ashgadfélék számára ritka kinccsé váltam: olyan emberré, aki a családjának sem hiányozna. A számukra évekig halott voltam.

Felsóhajtott, s egy ideig csend volt, melyet csak a sikló áramfejlesztőjének zümmögése, s az olykor-olykor felvillanó elektromos szikrák sercegése tört meg.

– De miért is hibáztatom Ashgadot? – suttogta. – Dzym sokkal jobban a markában tartja őt, mint engem. – Azért ez elég ironikus, nem? Az, hogy Dzym, aki előételként kezdte, most…

– Miként kezdte? – kérdezte Luke elképedve.

– Előételként – pislogott felé Liegeus. – Bocsánat. Egy kicsit előre szaladtam. Elfelejtettem… – Megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a gondolatait, ám szemei fáradtak maradtak. – A kapzsiság volt az, vagy nevezhetnénk akár falánkságnak is, ami végül Beldorion vesztét okozta. Az a kubazi konyhafőnöke, Zubindi, folyton azon kísérletezett, hogy hogyan lehetne enzimekkel és génmanipulációval új típusú rovarokat kitenyészteni, amelyek ízletesebbek, szaftosabbak és nagyobb örömet szereztek Beldorionnak. A huttok szeretnek értelmes lényeket enni. Szeretik egy kicsit kergetni őket a tányérjukon. Aljas egy faj.

Ismét megrázta a fejét, s ezúttal Luke egy pillanatra látta a rég múlt idők ocsmány emlékképeit, melyek szemében tükröződtek.

– Nos, végül Zubindinek sikerült enzimekkel kitenyészteni, táplálni és felnevelni egy drochot, amely azután a sötétben mutálódott, s amelynek élettartama jóval hosszabb lett a normálisnál. Még mielőtt bárki észbe kapott volna, hogy mi is történik, a droch megnőtt, és intelligenssé vált, méghozzá annyira, hogy Zubindit a rabszolgájává tette. Elszívta az energiáját, ugyanakkor erőt és energiát adott neki vissza, melyre pedig szüksége volt a Beldorionnal való vesződéshez. Ez egyfajta kettős vérszívás volt. És végezetül, Dzym, a droch a rabszolgájává tette Beldoriont.

Erőtlenül elnevette magát, s a csillagokat kémlelte.

– Mindenképpen jó lecke volt mindannyiunk számára, csak azt nem tudom, hogy mit tanultunk belőle. És persze, amint Dzym elkezdte kiszívni az erejét, Beldorion elvesztette hatalmát Hweg Shulban. Ashgad könnyedén elfoglalhatta a helyét, amikor megérkezett erre a bolygóra. Szépen átvette Beldorion hatalmát, a háztartását, a szolgáit… És persze Dzymet is.

Luke azon tűnődött, hogy vajon ez lehetett-e az oka annak, hogy az öreg szenátor a sivatagban építette föl a házát: hogy megvédhesse fiát annak a lénynek a befolyásától, amelytől ő maga nem tudott megszabadulni. És persze ez nem vezetett semmire.

– Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mennyi maradt meg Seti Ashgadból, a testéből és az elméjéből. – Liegeus hangja motyogássá halkult, s Luke egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy az idős vagy a fiatal Ashgadról beszél-e. – Annyi ereje biztosan nem maradt, hogy szembeszálljon Dzym akaratával. És mivel ő volt a helyi állapotok kihelyezett szakértője, neki kellett biztosítani Getellest és a Loronar elöljáróit arról, hogy a drochoknak semmi közük sem volt az ősi Halálcsíra-járványhoz. Nem olyan bonyolult az egész. Egyszerűen nem is akartak tudni róla. Ahogy én sem akartam, és nem is tudtam róla, egészen hét vagy nyolc hónappal ezelőttig.

Újabb sóhaj tört elő belőle. Az elektromos erőtér villódzó fényében Luke látta, amint remegő kezével az ujja alatti kavicsokat tapogatja.

– Végül persze az egész dolgot az én orrom alá dörgölték, méghozzá félreérthetetlen formában. Azt mondogattam magamnak, hogy tennem kell “valamit”; “valahogy” értesítenem kell a külvilágot. A probléma a “valahogy” volt, mert ez a szó számomra igazából azt jelentette, hogy “majd később”. Meg aztán ott volt Dzym is, aki csak rám várt. Igazi életerőre, igazi energiára éhezett, nem pedig arra a szánalmas energiamezőre, amelyet a szintihús gerjesztett, habár azt is magába szívja, ha nincs más. Csak amikor Leia, Lady Solo megérkezett, és olyan keményen küzdött, dolgozott, mindent kockára téve, csak akkor jöttem rá, milyen hitvány alakká váltam. Nem akartam… – egy pillanatig habozott. – Nem akartam ilyennek látszani a szemében. Szerinted ez megvetendő dolog?

Luke-nak eszébe jutottak azok az idők, amikor szerelmes volt Leiába, s az, ahogyan Hannal versengtek, hogy elkápráztassák a pilótaképességeikkel. Nemcsak ők, de úgy tűnt, hogy a Lázadó flotta minden egyedülálló pilótája szerelmes volt belé.

– Az út célja számít – mondta halkan. – Nem az út.

– Attól tartok, hogy én már túl későn tértem le róla hallatszottak a filozófus halk szavai. – Hazudtam Dzymnek. A program, amely majd kiviszi a Reliantot az ágyútelepeken túlra, elkészült. Már csak az adatokat kell betáplálni. És a Spook-kristályok első szállítmánya is útra kész.

Luke összerezzent, mert hirtelen fájdalom hasított a fejébe. Legalább, gondolta, ha ezen a bolygón nőtt fel, Ashgadnak nem lehetett lehetősége annyit tanulni, hogy képes legyen olyan komplex dolgokra, mint például a kilövésvezérlők programozása.

– És – folytatta Liegeus gondolataiba merülve – nemcsak kristályokat visz magával. Ott lesz a fedélzeten Dzym is, aki olyan helyekre jut majd el, ahol a napfény és ennek a bolygónak a sugárzása nem lesz rá hatással. Dzym és annyi droch, amennyit csak magával akar vinni, hogy kiszívják mások életerejét, hogy azután pedig ő szívja ki belőlük. És ez így fog menni addig, amíg végül a galaxis megtelik a halottak bolygóival.

A Tranzit Galaktikus Szállítási Raktár sötétje mélyén fehér fény szikrázott. Valami sziszegő hangot adott ki magából, mintha egy hegesztő kar lett volna, azután hirtelen a sistergő műanyag fojtó bűzét lehetett érezni.

– Artu Detu – panaszkodott egy közeli, ám mégis tompa hang –, lennél szíves még néhány óvintézkedést tenni, és meggyőződni arról, hogy valóban biztonságos, mielőtt ilyesmibe kezdenél?

Nem volt válasz. Forró műanyag sistergett; azután pedig a lepattintható rögzítők mély morgása hallatszott, amint leszakadtak a helyükről. Odakintről behallatszott a kerekek gyors, tompa nyikorgása, s a gyorsan eltávolodó lábak dobogása.

– De tényleg, ha tudtam volna, hogy Yarbolk gazda terve az, hogy csomagként juttat el minket a Cybloc XII-re…

A fény kialudt. Ismét csend lett, ijesztő csend, mely túlságosan is mélynek tűnt ahhoz képest, hogy ez az élettelen hold volt a Meridian szektor és a Köztársaság között folyó kereskedelem központjához vezető kapu. Azután egy újabb nyikorgás, egy újabb pukkanás, és egy kifejezetten nagy láda műanyag oldala zörögve zuhant a padlóra.

Artu Detu leengedte elülső, egyensúlyozásra használt kerekét, és lassan kigördült a sztirol csomagolóanyag záporában. Vizuális receptorának fehér fénye végigpásztázta a raktár tartalmát: dobozok és ládák lepecsételve, és ellátva a Meridian szektor minden sarkából származó címkékkel, mindenféle, bálákba rakott nyersanyag, gépek és számítógép-alkatrészek még mindig védőcsomagolásba bugyolálva. Az összes ládát kinyitották és kifosztották, csupán azt a néhányat hagyták érintetlenül, amelyre egy Impardiac nevű, budpocki szállító neve és szállítószáma volt pecsételve. Mindenfelé gépek hevertek a durva, szürke színű padlón. A csomagolóanyagok halmokban szétszórva a törött dobozok mellett, mint egy halom felesleges belsőség, melyet a böllér hagyott maga után. Az ajtó közelében két halott férfi feküdt, mindketten a szállítmányozó társaság egyenruháját viselték. Arcuk egészen kék volt, hasuk pedig fel volt fúvódva. Szemmel láthatóan már jó ideje nem érintették őket e világ gondjai.

A hatalmas raktár bűzlött a halál szagától.

Artu kerekei halkan csikorogtak, miközben a dobozok közt gördült, egy bizonyos ládát keresve. A hang, mely már az előbb is szólt, türelmetlenül követelőzött.

– Erre! Jóllehet ez a legbiztonságosabb utazási mód a droidok számára, azért mindenképpen meg van a maga hátránya.

A ládán a következő felirat állt:

CALRISSIAN, CYBLOC XII

SZÁLLÍTÁSIG MEGŐRIZNI

A feladó egy bizonyos Yarbolk Yemm volt a budpocki Dimmit űrállomásról. A raktár egyik sarkából jövő éles hang arra késztette Artut, hogy elfordítsa a fejét, s fényét a hang felé irányítsa. Csak egy apró, karmos, dögevő volt, mely élelem után kutatott.

Artu elkezdte lefeszíteni Thripio ládáján a lepattintható rögzítőket. A csend rémisztő volt.

– Hát persze, hogy csend van – mondta Thripio Artu megjegyzésére. Óvatosan kinyújtotta eldeformálódott végtagjait, majd kilépett a ládából, és nekilátott kiszedegetni a sztirol- és egyéb csomagolóanyag-darabokat az illesztékeiből. – Elég késő van. Gondolom, még a nagyobb kikötőkben is alszanak olykor Jó, jó – tette hozzá – a coruscanti központi űrkikötő sohasem csendes. És a carosi sem. Sőt a Bespinen még az éjszakai műszakban is nagy a mozgás. De emiatt még nem kellene azt mondanod, hogy “túl nagy a csend”. Egyáltalán mi az a “túl nagy csend”?

A raktár ajtaja egy szisszenéssel kinyílt. Artu azonnal egy kibelezett láda mögé gördült, s amikor Thripio a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy követni akarná, kinyújtotta egyik fogókarját, s fedezékbe húzta a magasabb droidot.

A lények, akik beléptek az ajtón, felismerhetetlenek voltak védőruháikban. Lehettek akár sullustiak vagy ishi tibek, bár az egyiküket Thripio nazális hajlításai alapján rodiainak azonosította.

– Ez arról a legutóbbi hajóról származhat – mondta nazális hangján.

– Helyes – recsegte egy másik hang, mely a védőruha hangmodulátor-áramkörein keresztül egészen repedtfazék-szerűen hangzott. – Ehhez még nem nyúlt senki… ó, hogy rohadna meg, valaki mégiscsak megpiszkálta. Na, lássuk, mi van itt!

Mindannyian beléptek a raktárba; a legmagasabb egy antigravitációs szánt húzott maga után. A nátriumlámpa a rodiai sisakján fehér, vibráló fényt adott ki magából, nagy, fekete romboid árnyékokat vetve a falra. Férgek ugráltak a ládák mögött. Az egyik betolakodó félrerugdosta a holttesteket, és miközben ő és az egyik kollégája nekilátott szisztematikusan kifosztani az összes ládát és dobozt az érintetlen sarokban, a harmadik a hullák mellé térdelt, s kiforgatta zsebeiket.

– Mit találtatok?

– Egy X-70-es Putert.

– Az egy szemét. – Azért rárakták a szánra. – Selyem van?

– Aha. Mi van a ládában?

– Azt hiszem, ostyák. Vállalati bérlisták.

– Az jó lesz. Majd letöröljük őket, mielőtt eladjuk. Mi a…

Az utóbbi fosztogató hirtelen megpördült, mert a raktárajtó ismét kinyílt. Két alacsony, köpcös alak állt a kint honoló majdnem koromsötétben – már elég késő lehetett. Thripio tudta, hogy egy működő űrkikötő soha nem lehet ennyire sötét. A vizuális receptoraikból kilövellő aranyszínű fények alapján droidoknak azonosították a jövevényeket. Mindkettő késlekedés nélkül tüzet nyitott a fosztogatókra, akik holtan rogytak össze. A belső fegyvereket átállíthatták, mert ezek a droidok nem kábítólövedékeket lőttek ki.

Thripio annyira kijött a sodrából, hogy ha Artu nem küld egy gyors szubszonikus ütést hegesztőkarjával Thripio kiálló vezetékeibe, minden bizonnyal felkiáltott volna felháborodásában.

A két új droid megremegett, majd jelentést sziszegtek jeladóikon keresztül, s miután megkapták a választ, ott folytatták, ahol a szerves fosztogatók abbahagyták. Mindent felraktak a szánra, ami csak egy kicsit is értékesnek bizonyult az Impardiac szállítmányából, azután lehúzták a védőruhákat a rablókról, és éppen olyan csendesen távoztak, ahogy érkeztek.

– Jaj, tervezőm! – kiáltott fel Thripio. – Mi folyik itt?

A Cybloc XII központi tranzitállomásai sötétségbe borultak, csak a vészvilágítás elhaló fényei villantak fel időnként. A legtöbb dokkolóöböl üres és sötét volt; a szállítóegységek épületeiből a dögevők, a férgek és egykét fosztogató alattomos sustorgása hallatszott, védőruháik sisakjai fémesen csillogtak a sötétben. A kikötő hivatalos irodáit rettenetes alakok, testek töltötték meg, melyekből már rég elszállt az élet, s melyeket elrothasztott egy idegen baktérium, melyet még a kupolával ellátott épület nagy gonddal szabályozott légköre sem tudott teljesen kiszűrni.

A kikötői hatóságok és a Köztársaság konzulátusi irodáiból és a flotta főhadiszállásaiból az összes kommunikációs berendezést kitépték. A bázis központi gyengélkedőjén minden ágyon, a padló minden négyzetcentiméterén, az irodákban és szekrényekben mindenütt holttestek feküdtek: testek, melyeken semmilyen jelzést nem hagytak. Testek, melyek furcsamód békésnek tűnő rothadásnak indultak, mintha csak mindannyian mély álomba szenderültek volna, azután pedig átcsúsztak volna a bomlás megsemmisítő állapotába. Mármint azok a testek, amelyeket nem forgattak meg, nem löktek odébb, s amelyek ruháit és zsebeit nem forgatták ki, hogy megnézzék, mit rejtenek. A laboratóriumi berendezések egy részét elvitték, s amelyeket otthagytak, azokból is kiszerelték a mikroprocesszorokat és a tranzisztorokat. Néhány lenyakazott 2-1B egység maradt csupán abban a helyiségben, amelyben valaha a baktatartályokat tartották. A tartályokból leeresztették a baktát, a vezérlőpanelt pedig leszerelték. A 2-1B egységek hasüregeiből vezetékek lógtak ki; ők maguk is hulláknak tűntek a rettenetes félhomályban.

A vészvilágítás egy halk szisszenéssel kilehelte erőtlen, elektronikus lelkét. A sötétben előmerészkedtek a barna, szaladgáló rovarok, melyeket egyáltalán nem ismert a fal mentén bukdácsoló Thripio.

– Most mihez kezdünk?

Artu bemanőverezett az egyik irodába, ahol egy ithori fehér orvosi köpenybe burkolt hullája feküdt konzolján, majd rácsatlakozott a fali számítógépaljzatra. Aggodalmasan csipogott, az utcai fények halvány narancssárga árnyékot vetettek burkolatára.

– Az Adamantine-nal egy időben? – kérdezte Thripio. – Ez abszurdum. A járvány hordozói nem reagálnak ilyen gyorsan, s egy egyidejű mutáció valószínűsége hétezer-négyszázhuszonegy az egyhez.

A válasz néhány füttyentés és biccentés volt.

– Mikor készült az utolsó jelentés a létesítményben?

Artu közölte vele. Habár a kórházállomás utcái már elég régen elcsendesedtek, most egy kis csapat védőruhás alak sietett végig, lemezeket húzva maguk után, melyeken szemét tornyosult: monitorok, nyomtatott áramkörök, ékszerek és cipők. Az egyikük megingott, s belekapaszkodott az egyik fal sarkába. A többiek egymás közt tanakodtak, de nem mentek kínlódó társuk közelébe, azután pedig elfutottak. A férfi, akit magára hagytak, megpróbált utánuk tántorogni, de a földre rogyott, sisakos fejét térdére hajtotta. Olyan tíz perc múlva, mialatt Artu közölte Thripióval a járvány terjedését a Meridian szektor különböző részeiben, a fosztogató védőruháján a fény először sárgává, azután vörössé, apró, fénylő ponttá vált az utca másik oldalán.

A létesítmény acélgerendázatú kupoláján keresztül látni lehetett egy éppen távozó hajó hajtóművének narancssárga fényét.

Néhány perccel később az utcai fények is kialudtak.

A Cybloc XII-n hosszúak voltak az éjszakák. A kis hold, melyre épült, majdnem annyi idő alatt fordult körbe saját tengelye körül, mint amennyi idő alatt megkerülte a Cybloc bolygót. A bolygó hatalmas ragyogó tömegét csak időnként lehetett látni a kikötőből, s akkor is egy arányló zöld korongnak tűnt az égbolt alsó peremén. Aznap éjjel egyáltalán nem lehetett látni. Amíg az Erg Es 992 nagybolygó fényével be nem ragyogta a kupolát, Artu egyedül dolgozott, Thripiót pedig különböző expedíciókra küldte a laboratóriumokba, hogy felkutassa, amire szüksége volt, időnként pedig improvizált. Addigra az utcán biztonságban volt: senki sem maradt odakint, csak a halottak.

Időközben Artu elkészült.

– Semmire sem lesz jó – ellenkezett Thripio, miután lenézett arra a nyomtatottáramkör-halomra, melyet a kis asztromechanikai droid forrasztott egymáshoz, s a gyógyközpont számítógépéhez. – Az a modulátor nem tudja annyira felerősíteni a jelet, hogy kijusson a rendszerből. Nekem ne okoskodj! – tette hozzá, mert Artu eleresztett néhány füttyöt. – Idehoztam neked azt az egy dolgot a listádról, amit meg lehetett találni ezen a helyen. Örülj neki, hogy legalább ez megvan! A kikötő hatósági irodáiban egyáltalán nincs semmi használható, se a szállítmányozók hivatalaiban.

Artu egy újabb áramkört forrasztott a rakáshoz.

– Nem értem, hogy ez mire jó. Ha már tudják, hogy itt járvány van, még a hold közelébe sem fog jönni senki, hogy meghallhassák a vészjelzéseidet, csak a fosztogatók.

Thripio már hozzá sem tette, hogy: végünk. Pedig a néma utcákon, melyeken egész éjszaka kószált, talán volt elegendő reménytelenség és pusztulás, amelyből levonhatta volna ezt a következtetést. Thripio látott már halott embereket azelőtt, de az ilyen mérvű pusztulás még őt is ámulatba ejtette. Ám a karanténintézkedéseket figyelmen kívül hagyó együgyű fosztogatók, akik szétszóródtak a Köztársaság területén, még jobban megrémítették.

Ezért amikor Artu kiadta az utasításait, Thripio engedelmeskedett. Egy cérnavékony sugárnyalábon, mely valószínűleg nem juthatott el olyan messzire, mint szerették volna, útnak indult az üzenet, melyet a biztonság kedvéért hatmillió galaktikus nyelvre lefordítottak, s amely röviden így hangzott:

– Segítség!

– Mi az, hogy nem kapnak választ a Cybloc XII-ről? – csapott Han Solo a kommunikációs gombra a Durren bázis Comptrollerének hivatali képernyője előtt, nem kis haragra lobbantva magát a Comptrollert. – Legalább fél tucat cirkálónak kellene lennie az űrkikötőben…

A Comptroller vállával utat tört magának, hogy láthassa a teljes képernyőt.

– Egyáltalán nincs jel, vagy csak interferenciáról van szó?

– Nem fogunk semmilyen jelet, asszonyom. – A kommunikációs teremben szolgálatot teljesítő, meglepően fiatal kadét idegesen tisztelgett. – A Courane és a Fire-eater elindult a Cyblocról, és három órával ezelőtt bejelentkezett…

– Hol vannak? – kérdezte Solo.

Kész rémálom volt az utazásuk a Durren orbitális bázisra. Mire a Millennium Falcon átjutott az Exodo II sűrű és viharos légkörén, a közeledő flotta elég közel került hozzá, hogy bemérhesse. Régi, de működőképes, LN típusú TIE-vadászokat küldtek rájuk. Miközben Lando, aki jó pilóta volt, ám a célzással hadilábon állt, keresztülbukdácsolt és -pörgött az Odos gázfelhőn és a Csillogó Fátyol Csillagköd közeli peremén, Csubi és Han a lézerágyúkkal volt elfoglalva. Sikerült nekik leszedni kettőt az üldözőik közül, még mielőtt a ragyogó porfelhők vastagsága és a kisebb hold méretű, repülő jégdarabok, melyek a vizuális és elektromos interferencia vibráló ködfelhőjéből teljesen kiszámíthatatlanul úsztak elő, el nem riasztotta őket. Han megbütykölte a hajtóművet, és olyan szintre csökkentette a kibocsátott impulzust, amelyet már nem lehetett bemérni; lecsökkentett sebességével a Falcon jóformán csak kisodródott a vadászok hatósugarából.

– Most vagy nincs elég üzemanyaguk megkockáztatni a felderítést – jegyezte meg Solo, miközben a megmaradt két TIE-vadász vibráló hajtóművét nézte, amint egyre távolodnak, mellesleg a szeme volt a fedélzeten az egyetlen megbízható felderítőműszer –, vagy pedig piszkosul sietnek, és azt gondolják, hogy nem érdemes miattunk késlekedniük.

– Vagy azt hiszik, hogy az az utolsó lövés elintézett minket. – Lando idegesen próbálta kiszámítani, hogy hol fognak felbukkanni a hatalmas jégdarabok, melyek odakint úsztak valahol a csillogó fehérségben.

Csubakka morgással és vicsorgással felelt Lando megjegyzésére: azt a fekete fémdarabot, mely sebesen távolodott a porfelhők között, valamikor a hajó jobb hátsó stabilizátoraként tartották számon.

A csillagködben lebegő hét vagy nyolc, a Falcon sűrűségéhez képest roppant kis súlyú jéghegy megindult a teherhajó felé, és egy darabig úgy rátapadt, mint a banthák, melyek beleszerettek egy terepsiklóba, s csak amikor kiértek a flotta érzékelőinek hatósugarából, akkor gyorsíthatott Lando egy kicsit.

De az utazás még így sem bizonyult kellemesnek. Mire elértek a Durren Comptrolleréhez, Han már egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy megeméssze, egyetlen hajót, sőt egyetlen embert sem kaphat az állomáson szolgáló soványka tartalékból.

– Solo kapitány, szabad lesz… – A Comptroller a férfi elé furakodott, hogy végre szembenézhessen a kommunikációs tisztjével. – Megpróbáltak már kapcsolatot teremteni a Budpock bázissal, Brandis közlegény?

– Nem tudnak semmiről, asszonyom. Azt mondják, hogy a Cyblockal már vagy negyvennyolc órája megszakadt az összeköttetésük, de nem tudják, hogy miért. Elég nagy volt a statikus interferencia; egy üzenetet sem tudtak odajuttatni. Kiküldtek egy kutatódroidot, de még nem ért vissza.

– Köszönöm, közlegény.

Solo már éppen nyúlt a kommunikátor gombja felé, és mély levegőt vett, hogy a Cyblocról elindult két hajó holléte felől érdeklődjön. A Comptroller idősebb, alacsony és meglehetősen testes hölgy létére elég gyors reflexekkel rendelkezett, és megszakította az összeköttetést, még mielőtt Solo egy szót is szólhatott volna.

– Amint azt bizonyára ön is tudja, Solo kapitány – mondta a Comptroller kimért hangon –, a Köztársaság Durrennel kötött egyezsége védelmet ír elő, és nemcsak a már meglévő, többségi, planetáris rezsim, de támogatás gyanánt az egész rendszer számára. A járványt jóformán még ezen a bázison sem tudtuk teljes mértékben izolálni. A bolygóközi kormány épp most szerezte vissza irányítását a főváros, a közlekedési és a kommunikációs rendszerek felett, a lázadó frakció pedig orbitális és szupraorbitális hajókkal szerelte fel magát, s már így is elég nagy pusztítást végzett ezen az űrállomáson. Ez nem éppen a legjobb idő az erőink szétzilálására…

– A szektort megtámadták. – Han lassan beszélt, megpróbálta visszafogni magát, mert tudta, hogy az üvöltözésre ez a nő egy jégfal nyugalmával reagált volna.

– Akkor miért nem értesített engem erről az államfő, vagy a Szenátus Belső Tanácsa? – Amikor az “államfő” szót kiejtette, sötét, mélyen ülő szemét Hanra meresztette. Pontosan tudta, ki volt a felesége.

Azért, mert a Szenátus zsákutcába jutott az utód kijelölésével, és senki sem meri megkockáztatni egy esetleges háború kirobbanását, ha Leia előkerül.

Han mély lélegzetet vett, azután kifújta.

– Önnek igaza van – mondta. Leia mindig így kezdett a tárgyalásokhoz. Han gyakran mondta neki, hogy e miatt a hazugság miatt előbb-utóbb szépen elfeketedik a nyelve, és kiesik a szájából. – Talán jobb lenne, ha az államfőt a magáncsatornáján próbálnám meg elérni, néha jobban működik, mint a hadseregé.

Landót és Csubakkát összezárták az egyetlen hivatalnokkal a külső irodában, mivel a Halálcsíra-járvány kitörése miatt a bázis alsó szintjeit a lehető legkisebb számú legénységgel működtették. Körülöttük a monitorokon adatok ezrei villództak.

– Gáz van, öreg haver – mondta Lando, miközben megfordult székével. – Megint eltűnt két felderítőnk. A szektor közepén az egyik légifolyosóról semmilyen információt nem kapunk. Az összes pénzem rá merném tenni, hogy azok a kis akármilyen rakéták csinálják ezt, amelyek a hiperűrből…

– Indulás! – Han a karjánál fogva kirántotta a székből, és a folyosóra ráncigálta. Csubakka a nyomukban volt, mint egy hatalmas fa, melyet elleptek a gombák.

– Mi a…

A folyosón egy lelket sem lehetett látni. Az alsóbb szintre vezető ajtók elé karanténjelzéseket és korlátokat helyeztek. Hannak libabőrös lett a háta, ha arra gondolt, hogy egy helyre van zárva a Halálcsírával. Azon tűnődött, vajon milyen hamar jön rá az ember, hogy megfertőződött. Hogyan terjed egyáltalán? Mennyi a lappangási ideje? Néhány hónap? Vagy pár perc?

– Szárnyas Kapli Theel még mindig az Algaron dolgozik?

– Szárnyas? – Calrissian összezavarodottan bámult Hanra, mert nem értette, hogy mi köze van egyik kevésbé jó hírnevű hamisító kollégájuknak egy katonai manőverhez. – Azt hiszem, igen. Amikor utoljára beszéltem vele, még igen.

– Mennyi idő alatt tudsz eljutni hozzá? Be tud még törni az Algar Szórakoztató Központ központi számítógépébe?

– Szárnyas akár a flotta központi rendszerébe is be tudna törni, és úgy átírná bármelyik vállalat személyzeti adatait, hogy az a Régi Köztársaságban találná magát, és senki nem tudná, hogy mi történt. De minek?…

Han a falnak taszította barátját, Lando miniatűr felvevője után kutatott.

– Szállj fel az első hajóra, és repülj hozzá! A Falcon hátsó rekeszfala mögött találsz egy kis tartalék pénzt…

– Na és mi lesz a stabilizátorral? És a?…

– Csak tedd, amit mondok, jó? Kérd meg Szárnyast, hogy csinálja meg nekem Leiáról a legjobb hologram-hamisítványt, ami csak tőle telik! Első osztályú munkát akarok. A lehető legvékonyabb szalaggal dolgozzon, a legfrissebb felvételeket használja, a háttér is tökéletes legyen végig mind a kilenc méteren. Add neki oda a pénzt, és mondd meg neki, hogy ez csak előleg, két hét múlva adok neki még harmincezret. Esküdj meg akármire, írj alá bármit!

– Harmincezret? És tudod már, hogy melyik bankrablás után fogod kifizetni?

– Az legyen az én gondom. – Ellenőrizte az apró felvevőt, körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallgatja ki őket, noha a Comptroller irodája előtti folyosó teljesen kihalt volt. A bázisnak ezt a részét szinte teljesen evakuálták, az űrállomásra érkezett két cirkáló legénységét és biztonsági őreit nem engedték le a hajókról, remélve, hogy legalább ők elkerülhetik a fertőzést, az a pár ember pedig, aki nem a gyengélkedőn – vagy a hullaházban – feküdt, a kabinjában maradt.

– A legjobb és a legfrissebb anyagokat használja, érted? – kérdezte halkan. – Mondd meg neki azt is, hogy keverjen rá egy kis interferenciát, hogy ne lehessen észrevenni a vágásokat! Úgy csinálja meg az egész adást, hogy mindenki azt higgye, a Coruscant fővonaláról sugározzák! A következőket kell Leiának mondania…

– Te vagy a bátyja, nem igaz? – kérdezte alig hallható hangon Liegeus, aki sokáig hallgatott, s már-már úgy tűnt, mintha mély álomba vagy jobblétre szenderült volna. Az éjszaka szörnyű hidegétől remegő Luke azon gondolkodott, hogy megérik-e a reggelt. – Skywalker. Az Utolsó Jedi.

– Remélem, hogy inkább az új generáció első Jedije. – Azok jutottak eszébe, akiket valaha tanított: Kyp, aki olyan erős és rémisztően nagy hatalmú volt. Tionne és a zenéje. Clighal és a gyógyító ereje. Néhányan már rég elmentek a Yavin 4-ről, és a maguk útját járták. Néhányan pedig, mint a hűséges Dorsk 81, már Odaát voltak. Nem is beszélve új tanítványáról, egy bithről… És az évek során még több lesz. Az Erő segítségével még sokkal több.

Ha az éjszaka folyamán meg is halna, ők folytatni tudnák valahogy.

A Yavin 4-en Callistával töltött idő emléke sokkal jobban megviselte, mint bármilyen fájdalom, melyet valaha érzett a testében. Felötlött előtte, ahogyan Tionne-t tanította a fénykardforgatás apró finomságaira, vagy ahogyan az ősi templomok teraszán üldögélt a lemenő nap barackszínű fényében, amint mesteréről, Djinn Altisról és a Bespin gázfelhői közt lebegő erődjéről beszélt. A reggel, amikor Luke elővette azt a tartályt, melyet Han és Leia talált a Belsavis kriptáiban, Callista pedig megmutatta nekik, hogyan lehet képeket formálni benne a gondolat erejével, és hogyan segített neki ez a játék jobban használni az Erőt. Miközben a növendékek visítottak a nevetéstől és gratuláltak egymás sikerének, Callista csendben odébbállt. Egy fél órával később Luke a teraszon találta, amint a dzsungel felé bámul a semmibe, azt kívánva magának, bárcsak semmit sem erezne.

– Hamarabb is rájöhettem volna – folytatta Liegeus. – Ez a bolygó… vonzza a Jediket. Legalábbis Beldorion mindig azt állította magáról, hogy Jedi, még fénykardja is volt valahonnan, habár az a rettenetes Taselda nevű nőszemély azt állította, hogy eredetileg az övé volt. Elküldte azt a szegény lányt, hogy visszalopja neki…

– Lányt? – Luke-nak megállt a szívverése. Minden erejével azon volt, hogy hangján ne érződjön a félelem, a remény, de nem járhatott sikerrel, mert az öregember szeme a csillagfényben megváltozni látszott; értette, miről van szó.

– Egy fiatal nőt, akit Callistának hívnak.

Luke egy pillanatig úgy érezte, hogy képtelen levegőt venni. Emlékezett saját magára, ahogy mindent megtett volna, amire csak Taselda kérte, és nemcsak azért, mert abban reménykedett, hogy majd Callistához vezeti, de pusztán azért is, hogy a kedvére tegyen, mert Taselda az Erő sötét oldalának hatalmát mások akaratának befolyásolására használta.

Hát persze, hogy hazudott Grupp és Snaplaunce tiszteknek. Callista nem magától hagyta ott Hweg Shult, hanem azért, mert Taselda akaratának kellett engedelmeskednie.

Ha azért jött, hogy ártson, gondolta, akkor majd…

Akkor majd mi lesz? Megöli Taseldát? És Beldoriont? És még kit?

Egyik sem hozná vissza hozzá Callistát.

Szabadulj meg a dühtől! Szabadulj meg tőle, és hagyd, hogy elpárologjon, mint a drochok a napsütésben!

Liegeus még mindig az arcát bámulta.

– Beldorion persze elkapta – mondta halkan, mintha csak egy olyan emberhez beszélt volna, aki balesetet szenvedett, vagy aki nagyon nagyot esett, nagyon magasról. – Nem szállhatott szembe vele és Ashgad szintidroidjaival. Azt hihette, hogy Taselda Jedit csinál belőle, Beldorion pedig élve akarta elfogni, mert azt gondolta, hogy valamilyen… Jedi-hatalma lehet, pedig erről szó sem volt. Beldorion a saját rabszolgájává akarta tenni, de végül Dzymnek adta. Végül… mindenki ezt teszi.

– És te semmit sem csináltál? – Luke keze ökölbe szorult. Hirtelen szeretett volna a tehetetlen öregember képébe vágni, és Liegeus tudta ezt. Arcizmai megfeszültek, de mégsem csapott oda.

Halk lélegzetét hallva Luke-nak eszébe jutott a drochok között haldokló öregember és Dzym, amint a vér és az a barna nyál végigfolyik rettenetes száján, és sajnálata elsöpörte haragját.

– Nem – mondta halkan. – Mit is tehettél volna?

Az Erő, gondolta. Dzym erejében az Erő mocskos visszatükröződését éreztem…

– Mi történt vele? – kérdezte olyan hangon, mintha fűrészport nyelt volna.

– Megszökött. Kihallgattam Dzymet és Beldoriont; elmondtam neki, hogy miben állapodtak meg. Még aznap éjjel megszökött. Hogy azután mi történt vele, azt nem tudom. Nagyon… keserűnek látszott.

Luke csak most vette észre, milyen nehezen vette a levegőt.

– Meg kell találnom – mondta halkan. – Meg kell neki mondanom, hogy…

Hangja elbicsaklott. A kanyonok élettelen csendjében, a távolban valahol villámlott, mintha csak az apró elektromos mező visszhangja lett volna, amelynek közepén ültek.

– És mit mondanál neki, barátom? – kérdezte Liegeus szelíd hangon. – Hogy szereted? Azt már tudja. Ez az egyetlen dolog, amiben soha nem kételkedett.

– Te beszéltél vele?

Egy egészen kicsit bólintott, vékony karjait pedig mellkasára fonta.

– Akkor tudod, hogy látnom kell.

– Azt gondolod, olyan kevésre tart téged, hogy azt hiszi, ellene fordulnál, mert elszállt az ereje? – Hangja testnélkülinek és fáradtnak tűnt a sötétben. – Sok évvel ezelőtt én is szerettem egy nőt. Igazából még csak lány volt, és nagyon fiatal. Még csak hasonlót sem éreztem, se azelőtt, se azóta. Néha úgy éreztük, mintha testvérek lettünk volna, egy egybetartozó egység két fele, máskor pedig úgy tűnt, hogy az egymás iránt érzett szenvedélyünk tűz módjára színezi ki az egész világot. Ha nem ereztél még ilyesmit, akkor hiába is magyarázom.

– Már éreztem – suttogta Luke.

– Csakúgy, mint én, ő is folyton vándorolt, tudni akarta, hogy mi van a csillagokon túl. Ő is rajongott a gépekért és a szerszámokért, pont úgy, ahogy én. Kicsit cinikusnak tartották, mint ahogy engem is, de tele volt szenvedéllyel. De a maga útját kellett járnia – folytatta. – Nem hinném, hogy kevésbé szeretett volna, de olyan utat jelölt ki magának, amelyen én nem mehettem vele. Pedig megpróbáltam. De néha… el kell a nőket engedni.

– De nem őt.

Callistát nem.

Az egyetlen dolgot, amit igazán akart az életében, azt nem… Amit ennyire akart. Nehezen tudott megszólalni.

– Nem tudom elengedni.

– Hát nincs két egyforma eset. – Liegeus mély hangja annyira erőtlenné vált, hogy Luke-nak be kellett kapcsolnia szakadt pilótaruháján a világítópálcát, hogy ellenőrizhesse a filozófus ujjbegyeit és a szemhéját. A szíve gyengén, de egyenletesen vert, viszont aprókat lélegzett és nagyon lassan.

– Utánamentem. – Elszíneződött szemhéjai alatt megmozdult a szeme, mintha csak látta volna a lány arcát. Összehúzta a szemöldökét. – Én ostoba azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen, aki megtaníthatja neki mindazt, amit szerintem tudnia kellett az életről, aki megadhatja neki mindazt, amire egy hosszú és rögös emberöltő alatt szüksége lehet. De azzal, hogy így kapaszkodtam belé, csak azt értem el, hogy rettenetes fájdalmat okoztam neki.

Luke nem szólt egy szót sem. Ismét felötlött előtte Callista arca a Yavin 4 reggeli napsütésében ott a templomtoronyban, meg a szakértők hangja, amint a vizuális tartállyal játszanak, melyre Callista tanította meg őket.

– Végül – mondta Liegeus – megértettem, hogy az egyetlen igazán szívből jövő dolog az lehetett, ha elengedem, ha hagyom, hogy megkeresse a maga útját. Azt hiszem, hiábavalóság volt részemről azt hinni, hogy én lehetek az egyetlen vezető, akire egész életében szüksége lehet. Vagy hogy azt gondoltam, ő az egyetlen, akit szeretni tudok.

Luke némán ült, egész lelke üvöltve háborgott az elmúlt nyolc hónap sötét eseményei miatt.

– És ő volt az egyetlen? – bökte ki végül.

Liegeus elmosolyodott, és megérintette Luke csuklóját.

– Azt hiszem, az emberek szeretetvágya sokkal nagyobb annál, hogy egyetlen, akármilyen nagy veszteség ki tudná oltani. Legalábbis remélem, hogy így van. Most még nem hiszel nekem, Luke, de én már megjártam ezt az utat. Én mondom, ha tovább mész, végül kijutsz a sötétségből. A szerelem, melyet a testvéred iránt érzek, semmivel sem kisebb, mint az a szerelem, melyet két feleségem iránt éreztem. Áldott legyen sokat szenvedett lelkük. Mindig van új szerelem.

De nem ilyen, gondolta Luke. Nem ilyen.

Ébren akart maradni, küzdeni akart a kimerültség ellen, mely egyre közelebb húzta egy feneketlen sötét kút széle felé. Mindenesetre lehetetlennek tűnt elaludni az éjszaka mérhetetlen hidegében, és a húsát maró elektromos mezőben, mely megtisztította a drochok gonosz energiáitól. Mégis azon kapta magát, hogy feje a mellkasára zuhan. Minden erejét összeszedte, hogy ne aludjon el, de feje ismét csak a mellkasán landolt. A sötétség egyre jobban húzta maga felé, s a hangok, melyek végig ott suttogtak a tudatában, most ismét felerősödtek, mintha csak férfiak és nők léptek volna elő az árnyékból, s miközben tudatának óceánjában egyre mélyebbre merült, tisztán hallotta, amit mondanak neki.

Az időről és nyugodt, tükörsima vizekről beszéltek neki, melyek tele voltak élettel és melegséggel. Elmondták neki, milyen egy hold nélküli világ szívverése, és csillagokról szóltak hozzá. Egy egészen sötét hátteret látott, melyen a közelebb lévő tudatok tiszavirág módjára ragyogtak: vidámság és aggodalom töltötte el az apró, nyugtalan lények láttán, melyek földből, vízből és növényi bolyhokból álló szigeteiken éltek. Félelmet érzett, iszonyú félelmet a fenyegető veszély miatt.

Azután haragot. Mély, izzó, pusztító haragot, azoknak a haragját, akik látták, amint barátaikat és családtagjaikat megerőszakolták, lemészárolták vagy rabszolgává tették. Fájdalomtól üvöltő hangok emlékei voltak ezek, melyekről a tudatot leszakították, s melyek tehetetlen dühöt és fájdalmat sugároztak.

Ne hagyd őket! Ne hagyd őket! De miért támadt az az érzése, hogy körülveszik a kanyon homályos árnyai, s őt bámulják, miközben alszik. Még most is halljuk őket. Még mindig hozzánk kiáltanak. Még mindig hozzánk tartoznak.

Luke megrázta a fejét. Nem értem.

A Tatuinon találta magát. A régi otthona udvarán állt, mely úgy nézett ki, mint régen, még mielőtt a birodalmi rohamosztagosok rommá lőtték. Most is velük volt tele az udvar, sikoltozó, könyörgő, rugdosódó és hadonászó jawákat ráncigáltak ki a konyha udvarra vezető ajtaján keresztül. Persze Beru néni soha nem engedett volna be egyetlen jawát sem a szép, tiszta konyhájába, de Luke kezdte felfogni, hogy nem ez a lényeg. Valaki, aki mögötte állt, valaki, aki nagyon öreg, nagyon türelmes, de nagyon mérges volt, megpróbált megértetni vele valamit.

Két rohamosztagos karon ragadta az egyik jawát. A harmadik elővett egy hatalmas kézi fúrót, olyat, amilyennel vízmintákat szoktak venni, és sebesen forgó hegyét a jawa fejébe nyomta. A jawa tovább rúgkapált és küzdött, miközben a rohamosztagos félretette a fúrót, és kiemelt a mellette lévő tartályból egy szürke, csupasz agyat, melyből valamilyen tiszta folyadék csepegett, s beletömte a jawa fején tátongó lyukba, éppen úgy, ahogy a robbantómesterek tömik a robbanóanyagot a sziklahasadékba. Ekkor a jawa abbahagyta a vergődést, és mozdulatlanul állt, amíg a két rohamosztagos elengedte, a műhely előtti halomból kiemelt egy fehér rohamosztagos-páncélt, belegyömöszölte a jawát, majd lezárta az egyik oldalon, mintha csak egy rohamosztagos alakú doboz lett volna. Jóllehet az egyenruha merev volt, miközben rárakták, amint a tehetetlen jawa belekerült, rugalmassá vált. Habár lehetetlennek tűnt, hogy egy olyan apró lény, mint egy jawa kitöltsön egy ilyen egyenruhát, valahogy mégis belenőtt.

Tisztelgett a többieknek, azután könnyed léptekkel távozott, felment a lépcsőn, mintha csak ember lett volna.

Micsoda?

Egy újabb jawát hoztak ki a konyhából (Beru néninek biztosan rohama van!), kifúrták a fejét, beletömtek egy agyat, azután az egyenruha következett, végül kapott egy fegyvert, egy Atgar-4X sugárvetőt, és elküldték a dolgára.

Nem értem. Megfordult, hogy választ kapjon attól, aki a látomást előidézte, ehelyett a kanyonban találta magát Liegeus mellett. A saját és a mérnök teste felett állt, és noha esküdni mert volna, hogy az, aki a képeket mutatta neki, aki megpróbált kapcsolatba lépni vele, vele együtt visszatért ebbe a valóságba, a sziklafal tompa fényében semmit sem látott maga mögött.

Callista hangját hallotta.

– Ez az ő világuk, Luke. Az övék. – Látta, amint elsétál mellőle, hosszú, barna haja copfban lógott bőrből és nerfgyapjúból készült felöltője hátuljára, mely feketének tűnt ugyan a csillagfényben, azonban valójában vörös volt.

A csillagfényben elindult a maga útján, egy olyan úti cél felé, melyet Luke nem láthatott meg.

Leia érezte, hogy a ragyogó kristályfalak megváltoztak körülöttük. Amikor beléptek a barlangba, a hasadékba, mely egészen fent helyezkedett el a kanyonban a theran tábor felett, elkápráztatták a fények, melyek a mozaikszerű kövekről verődtek vissza. De amint az utasításnak megfelelően kioltotta a lámpáját, és beljebb sétált a halványan megvilágított terembe, észrevette, hogy a mélyen eltemetett geoda valahogy átalakult, valami ismerős hellyé változott…

Sötét oszlopok emelkedtek a boltozat arányló zöld üvege fölé. A padló matt aranyszínű labirintusában árnyékok kergették egymást.

Palpatine fogadóterme volt. De miért hallotta annak a pocsék zenekarnak a halk nyekergését, melyet Jabba, a hutt tartott a palotájában? És a parfümök, a tömjén és a különleges, átható szagú gáz mellett, melyekkel az uralkodó rendszerint elárasztotta a palotát, miért érezte a huttok undorító bűzét, meg a zsoldosok és szerencsevadászok olajos szagát?

Beljebb lépett. A félelmet, mely kezdett eluralkodni rajta, a gáznak tulajdonította. Az apja figyelmeztette is, amikor még egészen fiatalon, elment az első meghallgatásra.

– Ne félj! – suttogta Bail Organa, miközben kinyitotta neki az ajtót. – Ez csak egy trükk, hogy sokkal veszélyesebbnek hidd.

Akkor mégis félt, de tudta, hogy az egész nem volt valódi. Mindig eszébe jutott ez az emlék, ez a tudás, ahányszor csak félelmet érzett.

Valaki ült Palpatine trónján.

Leia kilépett az oszlopok árnyékából. Egy köpenyes alak hajolt előre, arcát eltakarta csuklyája. Látta a ragyogó szemeket. A trón lábánál egy nő kuporgott szinte meztelenül, csak néhány arany- és selyemcsíkot viselt, hosszú, gesztenyebarna haja hátára omlott, nyakában láncból készített körgallér éktelenkedett.

Leia nyolc évvel azelőtti énje volt. Szemét lesütötte, tele volt zúzódásokkal, s olyan engedelmesen viselkedett, ahogy még Jabba rettenetes palotájában sem tette. Reménytelenül lógatta a fejét, tudta, ezúttal nincs menekvés.

A fénykardja után nyúlt, de eszébe jutottak Callista szavai, hogy jobb, ha nem használja a fegyverét, amíg nem tudja, hogy kivel áll szemben. Megmerevedett, de szíve zakatolni kezdett mellkasában.

– Vedd csak elő! – mondta egy mély, füstös, negédes női hang, a saját hangja. A trónon ülő alak hátratolta csuklyáját. Leia meglátta saját magát. Érett volt és gyönyörű, leírhatatlanul gyönyörű: karcsú, majdnem hat láb magas alakja, melyet annyira irigyelt Mon Mothmától és Callistától, most ott tornyosult előtte. Noha arca érett, bölcs nő benyomását keltette, szarkalábaknak nyoma sem volt a szeme körül, ajkai teltebbnek, erőteljesebbnek és vörösebbnek látszottak, haja pedig fahéjszínű felhőként pompázott. Minden porcikája rémisztő precizitással idealizálódott.

– Vedd elő! Ide kell adnod az egyikünknek!

Felállt trónjáról, félrehúzta Palpatine köpenyét, amely most sötét függönyként lógott hátán. Leia látta, hogy ő is viselte az arany rabszolgaszíjat, melyen drágakövek ragyogtak, de úgy, mintha birodalmi tóga lett volna. A Császárnő Leia hátravetette fejét, és nevetésben tört ki, karjait pedig a mennyezet árnyai felé emelte. Villámok törtek elő ujjaiból, végigfutottak az oszlopokon, megvilágították tökéletes arccsontjait és hideg aranybarna szemét. Mögötte, csakúgy, mint Jabba palotájában, egy karbonitba fagyott ember aludta jéghideg álmát a falon, ám a férfi arcvonásai nem Hané, hanem Luke-é voltak.

Nem tudta, hol lehet Han. Biztosan meghalt, gondolta.

Belehalt a Halálcsíra-járványba, valahol a Meridian szektorban. És ő, a Császárnő végre megszabadult tőle.

– Melyikünknek adod, Leia? – A Császárnő megrántotta az aranyláncot, melytől a rabszolga Leia elterült a földön. Az összetört leány arcát a karjaiba temette, és zokogni kezdett, ahogyan Leia is szeretett volna időnként abban a palotában. – Vedd elő a fénykardod, és add ide az egyikünknek! Meg kell tenned!

Leia lecsatolta a fegyvert az övéről. Megtapogatta a karcsú, ezüstös felületű markolatot, melyet Luke irányítása mellett készített, s amelyet később félt használni. A rabszolga Leia kezei erőtlenül ökölbe szorultak a kiábrándultságtól és a reménytelenségtől. A trónja előtt álló Császárnő kezei viszont nagy férfikezek voltak hosszú ujjakkal, és hófehéren ragyogtak; Leia mindig is ilyen kezeket szeretett volna. A trón mögött látta Jacent és Jainát; mosolyogtak, kezükben fénykardot tartottak, s alig kivehetően ugyan, de megpillantotta apja fehér köpenyének sarkát. Ezt a köpenyt Leia egy másik álmában viselte, amelyben Anakin kettéhasította apját.

A rabszolgalány zokogásán kívül semmit sem lehetett hallani.

A Császárnő felé lépkedett, Palpatine köpenye füstszárnyakként lebegett körülötte, közepén pedig ott lángolt aranyszínű rabszolgaszíja.

– Add ide az egyikünknek! – parancsolta. – Add ide nekem!

Leia hátralépett, megrémisztette a nő hatalma. Lehet, hogy nem bánok túl jól vele, de ezzel még így is meg tudom ölni. Azok után, amit az apámmal tett, megérdemli. Nem volt benne biztos, hogy miért gondolta ezt, vagy hogy pontosan kiről is beszélt. Ha odaadja a rabszolgalánynak, a Császárnő biztosan elveszi tőle. Egyébként is, a rabszolgalány egy földön csúszó puhány volt, egyre csak zokogott, fel sem emelve a fejét. Leia szégyellte magát, mert tudta, hogy a rabszolga is ő volt.

Megölhetném. Megölhetném mind a kettőt.

Még tovább hátrált, mindkét kezével megmarkolta fénykardját, gyorsan lélegzett. A Császárnő aranybarna szemei, melyek most ikernapként ragyogtak, belemélyedtek Leia szemeibe, s kényszerítették, ahogyan egykor Palpatine tette. Az emelvényen a rabszolgalány zokogott és motyogott. Leia megmarkolta a fegyvert, nem akarta odaadni, mégis érezte, hogy muszáj. Már-már zihált a félelemtől, amikor a torkát fojtogató gáz észhez térítette.

Ez nem a valóság. Az apja, az igazi apja mondta ezt egykor, az, akit igazán szeretett. Csak azt akarja, hogy ezt érezd.

Oldalra lépett, kitérve a Császárnő útjából.

– Nem kell odaadnom senkinek – mondta. – Az enyém, és azt teszek vele, amit jónak látok.

Azután hátat fordított nekik, és kisétált a palotából, ki a barlangból.

– Luke képes volt megküzdeni Vaderrel – mondta Callista. – Elviselte a vereséget, azt, hogy az apja levágta a kezét, ahogyan az övét is levágták egykor, és el tudta fogadni, hogy Vader az apja. Megadta magát az igazságnak, és továbblépett. Neked soha nem adatott meg ez a lehetőség.

– Azért nem olyan tapasztalat volt az, amiért szívesen állnék sorba – jegyezte meg Leia szárazon. – Jól ismertem Vadert. Folyton Palpatine nyomában volt, ahányszor a palotába mentem. Hidd el nekem, soha nem fogom elfogadni, hogy az apám volt!

– Akkor az árnyéka veled marad, és örökre a rabszolgája leszel.

Leiát hirtelen elöntötte a düh. Egy pillanatra a másik nőre meredt a tábortűz reszkető fényében és a theran tábor körül itt-ott elhelyezett nátriumlámpák hűvös ragyogásában. A legtöbben a legnagyobb, ragyogó barlang bejárata elé heveredtek le, amikor az Erőben támadt vihar utórezgései is elhaltak. A kanyon felsőbb részein állomásozó őrszemtől eltekintve, mindenki aludt. Bének nyoma veszett, “beszélni ment az éjszakával”, mondta valaki. Nyilvánvalóan a Hallók mind ezt tették, mert mindenki bólogatott.

A többieket leszámítva, Callista és Leia gyakorlatilag egyedül maradt.

Először Leia fordította félre a tekintetét. A rémálmai, a rettegett alakok és arcok újra visszatértek. Eszébe jutott a harag, mely eluralkodott rajta, az érzés, hogy be kell bizonyítania, ő nem Anakin Skywalker lánya. Elfogadta és használta fegyverét, a noghrit, melyet ő adott neki, a saját és a gyermekei biztonsága érdekében, és hogy jóvátegye a sok kárt, melyet nekik okozott, attól azonban irtózott, hogy felálljon, és azt mondja: Lord Vader lánya vagyok.

– Nem tudom, mit jelentene – mondta halkan, keresve a szavakat –, ha elfogadnám. Ha engedném, hogy részemmé váljon, ahogy Luke tette.

– Úgy érted másoknak? – Callista hosszú karjait a térde köré fonta. Egy olvasztott üveghez hasonlító, lapos kristálydarabon ült, hosszú haja végigsimította vörös bőrfelöltőjét, amint belekapott a szellő. – Azoknak, akik azt kérdeznék, mit csinált a lánya a Tanácsban?

– Talán – felelte Leia. – De főleg nekem. És a gyerekeknek. Idő kell hozzá. – Maga a gondolat undorral töltötte el, perzselő dühét pedig forró könnycseppek íze követte a torkában.

– Senki sem kéri tőled, hogy már holnap tedd meg. De ha tudod, hogy mi az, amit tőle örököltél, akkor tudni fogod, hogy mit fogadj magadba, és mi köré emelj falakat. Mert nem engedheted meg magadnak, hogy gyönge légy Leia – mondta. – Ez még egyszer nem történhet meg.

– Nem – mondta halkan Leia. – Tudom, hogy nem.

Callista felállt, és lecsatolta fénykardját az övéről. A sárga fényoszlop úgy csusszant elő a markolatból, mintha nyári napfény hatolt volna egy téli éjszaka sötétjébe.

– Akkor kezdjük.

Callistával gyakorolni bizonyos értelemben könnyebb volt, mint Luke-kal, habár az erejét vesztett Jedi éppen olyan magas volt, mint a bátyja, és éppen olyan szigorú tanár. Azonban Callista tudta, mennyire más technikát igényelt Leia alacsonyabb termete és kisebb súlya miatt. Ismerte az összes apró finomságot, mivel a hosszú évekig tartó elszánt gyakorlásnak köszönhetően nagy tapasztalatra tett szert, és sokkal jobban ügyelt a távolságra és az időzítésre, mint bármelyik férfi, akivel Leia valaha gyakorolt. Amikor Luke-kal edzett, egyáltalán nem érzett veszélyt, nem rémítette meg a lézerpengék lágy zümmögése, pedig úgy szaladhattak volna át a húsán, mint forró kés a vajon; csupán egyfajta furcsa lelkesedés és szabadságérzet öntötte el, melyet ösztönösen félreértelmezett, mert annyira helyesnek bizonyult.

– Lábmunka – mondta Callista higgadtan, apró füstcsíkot égetve egy szikladarabba, alig egy centiméterre Leia ragasztószalaggal tarkított, aranyszínű csizmája mellett. – Lábmunka. Bátrabban! Ne figyeld folyton magad!

Leia hátralépett, suttogó pengéje halvány azúrkék fényt vetett izzadságtól gyöngyöző arcára, fahéjszínű, hosszú hajtincsei a szemébe lógtak.

– Attól félek, ha nem figyelem magam, elszúrok valamit.

– Tudom – mondta Callista. – Egész életedben ezt csináltad. Mitől félsz?

– Attól, hogy fájdalmat okozok valakinek – mondta Leia, s tudta, hogy ez az igazság. Nem a vívásról beszéltek, s ezt mindketten tudták.

– Tudni fogod, mikor kell lecsapni – mondta Callista. – És azt is, hogy mikor kell félrelépni. De csak úgy tanulhatod meg, ha gyakorolsz, és minél többet.

– Csak nem akarok egy újabb… – a szó a torkára fagyott.

– Egy újabb Palpatine-ná válni? – kérdezte Callista. – Vagy Vaderré? Nem fogsz. Még csak Bail Organa sem lehetsz. Te csak Leia maradhatsz.

Leia nem szólt, némán nézte pengéje halványkék fényét, Callista fénykardjának még halványabb ragyogását. A két hideg fényoszlop bevilágította a sötétséget, mely körülvette őket, s egyúttal szétválasztotta a két nőt, a politikust és a harcost, egy gondolkozó és egy érző szívet.

– Még nem jöttél rá? – kérdezte Callista még halkabb hangon. – Luke igen.

Leia egyre nyugodtabban vette a levegőt. A fegyvert sokkal stabilabban tartotta, kezdte egyre inkább saját részének érezni. Életében most először mosolygott fénykarddal a kezében. Mosolygott, jelt adott a fiatalabb nőnek, s a fénykardok újra összecsaptak.

Callista azonban megálljt intett. Leia leeresztette fegyverét. Callista elfordította a fejét, s összehúzott szemöldökkel figyelt. Egy pillanattal később Bé lépett a fáklyák fényébe, sebhelyes, keskeny arca, melyet hosszú, fonott haja keretezett, elszántnak tűnt.

– Az ágyútelep felé haladnak – mondta. – A Rubin-szurdok felől jönnek, jó pár tucatnyian lehetnek. A többi ágyútelepet is kezdik megszállni.

– Honnan tudja? – kérdezte Leia, miközben ő és Callista a többiek után haladtak a barlangok felé, ahová a cu-pákat és a siklókat rejtették. Ó maga és három kultuszhívő egy repulziós szán hátuljára pattant fel; Callista az egyik halvány aranyszínű cu-pa nyergébe huppant, szürke kendőjét szorosan arcára tekerte, puskáját és gránátjait pedig vállára vetette.

– Azt mondják, hogy a Hangok szólnak hozzájuk. A Hangok, melyeket akkor hallanak, ha bizonyos helyeken alszanak, fent a hegyekben, vagy ha különleges füvekből készített főzetet isznak, amelyek, amennyire én tudom, elnyomják a bal agyfélteke lineáris tevékenységeit. Bé az egyik Gyógyítójuk, és vele van az Erő. Csakúgy, mint még sok más Hallóval.

Leia kezébe dobott egy puskát és egy íjat. A szán hátuljában férfiak és nők osztották szét a nyílvesszőket egymás között, miközben a járművek nekiiramodtak a jeges hajnal előtti sötétben. Sebesen siklottak, mint a gyors folyású patakok, lefelé a néma kanyonok falán.

– Az Erő átjárja ezt a helyet – mondta Callista halkan. Kesztyűs kezével szilárdan, nyugodtan tartotta a cu-pa gyeplőjét. – Djinn, a mesterem mesélte, hogy valamikor nagyon régen két ifjú Jedi eljött ide, hogy megerősödjenek az Erőben. Senki sem tudta, mi történt velük, csak annyit sejtettek, hogy az egyikük egy hutt lehetett. A huttok sokáig élnek.

Elgondolkodóan rázta meg fejét, mintha csak arra az elkeseredett, fiatal lányra gondolt volna, aki majdnem egy évvel azelőtt elmenekült Daala admirális szétvert flottájától, s egy helyet próbált keresni magának, egy jelet, mely végigvezette volna a labirintuson, mely saját elveszett erejéhez vihette volna.

– Hogy én mit találtam itt, azt tudod. Kicsinyességet, ellenségeskedést és rabszolgatartókat… És azt gondoltam, hogy soha többé. Soha többé nem leszek senki játékszere azok miatt az erők miatt, melyekkel születtem, s amelyeket elvesztettem. De amíg fogva tartottak, láttam a Reliantet. Láttam Dzymet, és rájöttem, mit tervez. Lefogadom, hogy nem kaptad meg az üzenetem.

– Megkaptam. – Leia eltökélten igazította meg vállán a puskáját, s belekapaszkodott a szán egyik rögtönzött lövegtornyába. – Csakhogy addigra a dolgok már túlságosan előrehaladott állapotban voltak ahhoz, hogy lefújjam az egészet. Egy nappal azután kaptam meg, hogy elindultam.

– Azt mondhattad volna, hogy megbetegedtél.

– Q-Varxnak és a Racionalistáknak hónapokba került összehozni ezt a találkozót. Jóhiszeműen dolgoztak. Olvastam az üzeneteiket. Nem akartam megkockáztatni a visszautasításból származó politikai következményeket.

Callista megrázta a fejét.

– Néha muszáj ilyen döntéseket hozni – mondta Leia. Egy darabig habozott, de azután, mivel ő sem szerette a meglepetéseket, ismét megszólalt. – Luke is idejött. A Hesperidiumon várt, hogy elbúcsúzzon tőlem. Egy vadászgéppel szállt le a bolygóra, hogy megkeressen téged.

Callista hirtelen elfordította a fejét.

– Nem tudom, hol lehet.

Az arca, legalábbis amennyi látszott belőle a kendő miatt, rideg volt, ám szeme megtelt könnyel.

Egy darabig némán haladtak tovább, lefelé tekergőztek az úton, mely ismerősnek tűnt számukra, s darabokra zúzott sziklák és kristályszilánkok tarkították, s a völgyből felröppent dűnék homokja borította. Élénkülni látszott a hajnali szél, miközben a nap sápadt sugaraival nekilátott felmelegíteni a holt tengerfeneket. A selymes, szürke fény miatt hunyorgó Leia lassan kezdte kivenni az ágyútelepet körülvevő komor sziklaszirteket, a gyöngyházszínű levegő háttere előtt feketéllő védműveket.

– Semmit sem találtam itt, ami segíthetett volna, – mondta Callista halkan. – Jelen van ugyan az Erő, de nem olyan formában, amit meg tudnék érinteni, vagy meg tudnék érteni. Bármi is legyen az, ami itt van, ha egyáltalán van itt valami, érinthetetlen és láthatatlan. Hidd el, én megpróbáltam elérni, megérinteni. A Hallók azt mondják, hogy a szent emberek szellemei beszélnek hozzájuk, de szerintem tévednek. A Hangok csak a Hallók fejében lévő képeket használják.

Megrázta a fejét, hunyorgott a szél és a messzeség árnyéktalan félhomályában.

– Van egy nő Hweg Shulban, aki szállítással foglalkozik. Ha ennek az egésznek vége lesz, megkeresem, hátha az egyik kisebb teherhajóval elmehetek a bolygóról, és odébbállhatok. Megmondod Luke-nak, hogy találkoztunk?

– Az tőled függ – felelte Leia. – Szeretném neki elmondani, de ha te nem akarod, akkor nem fogom.

Callista már azon volt, hogy mond valamit, de azután elgondolkozott.

– Szerinted mi lenne a legjobb? – kérdezte.

– Szerintem meg kellene mondanom neki.

– Jó – felelte Callista. – Próbáld megértetni vele, hogy szeretni fogom, amíg élek, de az életemnek nem lehet a része.

A kristályhegygerincek felett hirtelen hideg, sápadt, fehér villámkígyók jelentek meg a hajnali fényben. Leia megragadta a sikló korlátját, mely megingott, kilengett és nagyot zökkent a földrengésszerű remegésben, noha az antigravitációs szánok alatt a talaj nyugodtnak tűnt. Egy többtonnás obszidiánkőtömb kiszakadt a hegy sziklás oldalából, és pörögve megindult lefelé, az őket körülvevő szirtek lábaitól pedig fogakkal csipkézett forgószél módjára az ég felé röppent megannyi kristályszilánk.

A theranok felüvöltöttek, kibiztosított fegyvereikkel kezükben körülnéztek. Callista és Bé megállásra kényszerítette a cu-pákat, még mielőtt eluralkodott volna rajtuk a pánik.

– Már megint – mondta Callista halkan. – Szerintem ez most rosszabb lesz az előzőnél.

– Van ott valaki, aki a vihart mozgatja – mondta Bé, miközben gyíkszerű szemeit behunyva figyelt. – Ő hívja életre, és úgy irányítja, ahogy akarja.

– Beldorion.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte az egyik férfi Leia oldalán, s idegesen nézett a fényben szikrázó, hideg szirtekre. Úgy tűnt, egy pillanatra megállt a világ a káosz előtti csöndben.

Bé hátravetette összegubancolódott hajfürtjeit.

– Csak azt tehetjük, amit megparancsoltak nekünk – mondta a Halló. – Találkozunk velük, és meghalunk.

Ha rossznak lehetett nevezni a rémisztő látványt, amint a Cybloc XII bomló hulláit kifosztják – amint a fosztogatók veszekedtek, a távirányítású droidok zümmögő rovarok módjára őrjáratoztak, az elenyésző számú túlélő ékszereit és kreditjeit elemelik a tolvajok –, akkor a sötétség, mely utána következett, leírhatatlanul rossz volt. A kupola fényei rég kialudtak. A halovány fényt adó kiegészítő áramkörök az utolsókat rúgták. Az orvosi rendelőkben, ahonnan Szi Thripio egy droid végtelen türelmével sugározta segélykérő hívását különböző hullámhosszokon és nyelveken, a fény teljesen kialudt, s csak néhány épületben pislákolt még a világítás a szemközti negyedben, amely elegendő volt ahhoz, hogy ráláthasson az utcára, melyen semmi sem mozdult. A halott férfi teste ott feküdt, ahol társai hagyták, megszabadítva védőruhájától és a számítógép-alkatrészektől, melyeket cipelt. Thripio vizuális receptorai jóformán csak egy fekete foltként érzékelték a holttestet, bár infravörös szenzorjai még egy ideig érzékelték a testből kiáradó hőt. Az idegen baktériumok és rothasztó organizmusok bűze megtöltötte a levegőt.

– Semmi értelme – mondta egy idő múlva. Artu Detu, aki mozdulatlanul ült az egyik sarokban, mint egy fűtőegység, egyetlen apró vörös fényt adott ki magából kérdőn.

– Teljesen kibelezték a központi komputerrendszert. Még ha valaki meg is kísérelné a leszállást, akkor sem tudnánk róla.

Artu válaszul biccentett.

– Hát jó. De semmi hasznunk belőle. Addig fogunk itt vesztegelni, amíg teljesen lemerülnek az energiacelláink, a Köztársaságot pedig felemészti a káosz és a pusztulás. – Máskor Thripio saját meggyőződésből beszélt a közelgő végzetről. Most azonban tudta, hogy az igazat mondja.

– Megtettük, amit tudtunk.

Az apró droid csippantott egyet, és visszaült a sarokba. Elképzelhetetlen lett volna, ha bármelyikük nem tette volna meg, amit lehetett.

Thripio visszatért az összeeszkábált mikrofonhoz.

– Vészhelyzet a Cybloc XII-n. Vészhelyzet a Cybloc XII-n. Kérem, küldjenek ide egy evakuációs csoportot! Kérem, küldjenek ide egy evakuációs csoportot!

– Ee-tsuü Cybloc XII. Ee-tsuü Cybloc XII. N’geeswá eltipic’uü ava’acuationma-teemá negpo, insky.

– Dzgor groom Cybloc XII. Dzgor groom Cybloc XII. Hch’ca shmim’ch vrorkshkipfuth gna gna kabro n’grabiaschkth moah. – Egészen voder áramköreinek legmélyebben lévő regisztereibe ásott. A yeb nyelvben csak néhány műszaki kifejezés volt, ezért a következő szöveg lingvisztikái megfelelőjét kellett összehoznia: “Tisztelettel, de határozottan megkérünk néhány konglomerátumot, hogy tevékenységeiket úgy koordinálják, hogy megakadályozzák egy másik konglomerátum megfulladását, mely nem jelent veszélyt számukra, s nem is fog veszélyt jelenteni a közeli vagy távoli jövőben, sem rájuk, sem a gyerekeikre nézve.” Mindent beleadott.

A bith nyelv sokkal könnyebb volt.

– Hat-öt. Tizenkettő-hét-nyolc. Kettő-kilenc-hét – Thripio rajongott ezért a nyelvért.

– Vészhelyzet a Cybloc XII-n. Vész… Artu, odanézz! Egy beérkező hajó! – A kupola áttetsző acélszerkezete felé mutatott. Az ólomszürke égbolton fékezőhajtóművek vörös fénye jelent meg. – Jelez valamit a számítógép?

Artu, aki már egy tucatszor próbálkozott, egy füttyentéssel jelezte, hogy nem. Thripio már a turbólift felé csoszogott.

– A leszállópályához mennek. Mire odaérünk, valószínűleg befejezik a landolást. Ó, hála a tervezőnek!

Artu egyszerűen harmadik kerekére ereszkedett, és aranyszínű társa után eredt, minden kommentár nélkül. Ha voltak is fenntartásai a felmentő csapat természetét illetően, miután leolvasta a hajó típus- és sorozatszámát, megtartotta magának.

Természetesen Thripio is számolt azzal, hogy esetleg csempészek, fosztogatók vagy űrkalózok készültek leszállni. De mindaz, ami azóta történt, hogy a két droid és a szerencsétlen Marcopius megmenekült a pusztulásra ítélt Borealisról, a protokolldroidot valamivel nagyobb önbizalommal ruházta fel, és most képesnek érezte magát arra, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a szállítást illetően. Az energiacellái azonban vészesen megközelítették a tartalékszintet, és egy újabb keringő a kalózokkal sokkal biztatóbbnak tűnt, mint lemerülni egy halott világban, magára hagyva őexcellenciáját a berendezéseivel, anélkül hogy bárki is tudhatta volna, merre lehet. A járvány pusztította kupola sötét és túlságosan is csendes utcáin haladva végiggondolta a lehetséges érveket, melyekkel rábeszélheti az érkezőket, hogy elvigyék a Coruscantra anélkül, hogy információt adna a potenciálisan veszélyes vagy egyszerűen szószátyár utazóknak arról, hogy milyen üzenetet visz, és mi a küldetése lényege.

De az érvek egyszerre szertefoszlottak, amint ő és Artu beléptek a legnagyobb dokkba, és meglátták a leszállólámpák sugárzó fényében úszó fekete hajót, egy birodalmi Seinar IPV őrhajót, amint leereszti rámpáját.

– Jaj, ne – mondta Thripio.

Most, hogy látta a hajót, kevés esélyt látott arra, hogy bármekkora összeggel rá tudná venni a hajóban lévőket arra, hogy tegyék ki őt és Artut a Coruscanton.

Azonban már nem volt idő elmenekülni. Sötét, űrruhás alakok jelentek meg a rámpán, a járásuk alapján férfiak és nők, ez viszont szokatlan dolognak számított a birodalmi hadseregnél. Két pókszerű, távirányítású droid követte őket, melyek nagy fényerejű, fehér sugaraikkal végigtapogatták a bázist, miközben rohamosztagosok léptek melléjük. Az egyikük, egy twi’lek nő, aki egyébként egy roppantmód megnyújtott sisakot viselt, megérintette ruhájának kommunikációs gombját. – Ketten vannak.

Thripio ismét elámult. A birodalmiak rendes körülmények között nem alkalmaznak csak embereket és csak férfiakat. Jobban megvizsgálta a birodalmiak által tervezett CoMar 980-as űrruhákat, de nem látott rajtuk jelzéseket, csak a helyüket, ahonnan levették őket.

– Van még más életjel is a bázison? – érdeklődött egy nagyon halk, repedtfazék-szerű hang a kommunikátorból.

– Nincs, admirális. Úgy látom, rendesen kifosztották.

– Tulajdonképpen a járvány utolsó fázisában kezdődött a széles körű fosztogatás – tette hozzá Thripio segítőkészen. – Én és a kiegészítőm összesen öt különálló csoportot azonosítottunk be, a központi számítógépet pedig olyan mértékben megrongálták, hogy nem tudtunk jelet küldeni a külvilágba.

– Tisztítsátok meg őket! – mondta a hang. – Azután hozzátok elém mindkettőt! Egyszer s mindenkorra ki akarom deríteni, hogy mi folyik ebben a szektorban.

– Tudod, Artu, véleményem szerint ez egyáltalán nem egy birodalmi akció – vélekedett Thripio, miután keresztülmentek két meglehetősen hosszú sugárkamrán, majd vegyszerfürdőt vettek, s a twi’lek őrmester kíséretében egy “Privát” feliratú lift felé haladtak. A hajót birodalmiak tervezték, de nincsen rajta semmilyen, a Régi Birodalom által használt felségjelzés. És az egyenruhákon sincs. Lehetséges, hogy egy kívülálló, semleges csoport lopta el ezeket a birodalmi felszereléseket.

A lift ajtajai hangtalanul záródtak be. Remegve haladt felfelé. Artu füttyentett.

– Titkos akció? Mégis miféle titkos akcióban venne részt egy volt birodalmi kormányzó? Biztosan nem erről van szó.

Az ajtók kinyíltak. A birodalmi kapitányok és admirálisok rendszerint előnyben részesítették irodáikban az olajosan csillogó fekete színt, egyrészt, mert nem keltette a túlzsúfoltság érzetét, másrészt pedig azért, mert félelmet ébresztett az emberekben. A helyiség, melybe a két droidot vezették, szintén feketén csillogott. Thripio egészen bizonyos volt abban, hogy a tükörszerű, obszidiánfekete panelek mögött monitorok és konzolok rejtőztek, egy gomb megnyomásával székek emelkedtek volna ki a padlóból; és ha szükséges még néhány lámpa, valamint diktafon, kínzó- és blokkolóberendezések, tükör és borotva, bor és koffein és még ki tudja mi csusszant volna elő a falak mögül…

De mindez másodlagos volt azokhoz a digitális úton elemzett azonosítási faktorokhoz képest, melyek arra a nőre vonatkoztak, aki a terem pillanatnyilag egyetlen karosszékében foglalt helyet: magas, erős, és némileg módosított birodalmi tiszti egyenruhájában eléggé sportos volt, vörös haja úgy omlott hátára, mint egy üstökös gázcsóvája, szemei pedig hideg csapágygolyókként ültek sápadt, kifejezéstelen arcán. Thripio ugyan azelőtt soha nem találkozott ezzel a nővel, de protokolldroidként rengeteg olyan információt tápláltak bele, amelyek olyan emberekre vonatkoztak, akik fontos pozíciót tölthettek vagy töltöttek be, s azonnal felismerte.

– Te jó ég, Artu – kiáltott fel. – Úgy látszik, helytelen adatokat tápláltak belém. A legfrissebb információim szerint a Birodalom Daala nevű admirálisa halott.

– Az is vagyok – mondta Daala halkan.

Han Solo azon tűnődött, hogy voltak-e őrültek a családjában.

Karba tette kezét, s a kikötő kemény, de átlátszó acélkupoláján keresztül elé táruló kilátásban gyönyörködött: két karanténhajó, a Courane és a Fire-eater, fél tucat kisebb cirkáló, még vagy kétszer annyi kísérőhajó, X-szárnyúak és E-szárnyúak. A halvány ezüstszínű hajók úgy lógtak ott az űr sötétjében, mint kecses, fehér halak a csillagfényben. A legújabb köztársasági gépek nem olyanok, mint a birodalmi flotta bádog-rémálmai, de jól tudta, hogy egyiken sem volt elegendő ember, és azok is már a kimerültség határán álltak. Nem szállhattak szembe azzal, amiről tudta, hogy közeleg.

Azért egész jó kis csapat, hála egy hamis videónak, egy kis nagyképűsködésnek meg jó sok készpénznek.

A Falcon érzékelőinek monitoraitól a főképernyő felé fordult, ahol Lando, aki nemrég stoppolt vissza az Algarról a flottával, sullusti másodpilótájával a kivetítővel bajlódott, miközben Csubakka a Csillogó Fátyol Csillagköd másik oldalán kihelyezett állomásokról érkező adatokat tanulmányozta.

– Veszed? – kérdezte Solo, s a vuki igenlően felmordult.

– Merre mennek?

– Hát ha figyelembe vesszük, hogy hol bukkantak elő a hiperűrből – mondta Lando, miközben újabb számokat pötyögött be –, akkor akár a Meridiasra is mehetnek, ami nem túl bölcs dolog, tudván, hogy az a bolygó már évszázadok óta halott. De az is lehet, hogy a Chorios rendszer az úti céljuk.

Lando egy kissé még mindig fáradtnak tűnt az utolsó útjától, mely során segélycsapatokat gyűjtött össze, de megborotválkozott, megfürdött, és éppen olyan elegáns volt, mint mindig. Han, aki úgy érezte magát, s úgy is nézett ki, mint aki végiggyalogolt a fél galaxison, nem tudta, hogy csinálja.

– Lefogadom, hogy a Pedducis Choriosra tartanak. Nem lesz könnyű dolguk elintézni a kalóz hadurakat, akik szövetséget kötöttek a helyi főnökökkel, de szép haszonra számíthatnak. A Nam Chorios csak egy darab szikla.

– Aha – bólintott egyetértően Han. – De egészen meglepő módon Seti Ashgad pont erről a bolygóról való, és összevissza esküdözött, hogy amikor elbúcsúzott tőle, Leia ép és egészséges volt. És most, amikor mindenki becsavarodott, mert Leiának nyoma veszett, hát nem idejön valaki, hogy megtámadja a Nam Choriost.

– De hát ez őrültség! – tört elő Landóból a kalmárlélek, s testének minden csontjával tiltakozott. – Ugyan mihez lehet kezdeni a Nam Chorioson?

– Azt nem tudom – mondta Han. – De tartok tőle, hogy hamarosan a végére járunk. – Han a kommunikátor fölé hajolt, és a főcsatornára kapcsolt.

– Itt Solo kapitány. Fénysebességre ugrunk; irány hét-öt-hét, érkezési pont kilenc-három-kilenc-kettő…

Lando szeme kikerekedett a közeli koordináták hallatára.

– Han, öreg haver…

Han kezét a mikrofonra tette.

– Előttük akarunk odaérni, nem igaz? Tudom, hogy mit csinálok.

– Aha, szépen belepasszírozol minket a Nam Choriosba, ha bárki is egy hajszálnyit téved.

– Hát ne tévedjen! – mondta Han nyersen, és visszafordult a kommunikátorhoz. – Irány a Nam Chorios. Várhatóan társaságunk lesz, amikor kilépünk a hipertérből, úgyhogy mindenki tartsa nyitva a szemét.

Visszafordult a képernyőn megjelenő feliratokat tanulmányozni. Három csillagromboló. Fél tucat gálya. Két bombázó.

És még a számtalan, halálos erejű KVÖR Tű, mely meg sem jelent a monitoron, s mely csak arra várt, hogy széttéphesse őket, amint kilépnek a hipertérből.

Most már biztos, hogy Han Solo megőrült.

– Vágj bele, Csubi! – mondta.

Luke érezte az Erőben támadt vihar dühöngését, mely közrefogta a több kilométerre lévő kopár-csúcsi bázist. Lüktetett az agya, mellkasa pedig rettenetesen szorított. Miközben a fekete gyíkhoz hasonlító Mobquet sebesen siklott lefelé a kanyonban, kristálydarabok és kavicsok emelkedtek a magasba minden átmenet nélkül, majd pörögni kezdtek a levegőben, nekivágódtak a terepsikló áramvonalas oldalának, s összekarcolták az utasteret borító transplex kupolát.

– Beldorion – suttogta Liegeus. – A maga módján még mindig ügyesen használja az Erőt. De ilyennek még soha nem láttam, soha. – Luke a fogát csikorgatta, mert tudta, hogy ezt a rendszertelen energiavihart, mely darabokra zúzta a berendezéseket, melyektől emberek ezreinek az élete és megélhetése függött, olvasztóműhelyeket forgatott fel, hogy embereket nyomorítson meg, a bolygó egy másik részén gerjesztették. És mindez csak azért, hogy Seti Ashgad működésképtelenné tegyen egy ágyútelepet, gondolta, és azért, hogy létrehozzon egy folyosót, amelyen keresztülrepülhetett egy hajó.

Csak egyet kell működésképtelenné tennie.

– Bejutottak – mondta Luke, amint kiértek az ágyútelep feletti kanyonból.

A fa- és fémpalánkot, mely egykor az ősi tornyot koronázta, leszakította az irányíthatatlanul tomboló Erő. A falak tövében gerendák, törmelékdarabok és hatalmas huzalcsomók éktelenkedtek a homokban; és a dühöngő Erő ezeket egy kopogtató szellem nyers vadságával időnként felkapta, a falakhoz, a védőpajzsok maradványaihoz és a környező sziklákhoz vágta. Miközben Luke figyelt, az egyik rozsdás gerenda dárda módra a levegőbe röppent, magával húzva egy egész köteg huzalt, s a harcoló alakok közé zuhant, akik futottak, lebuktak és egymásra lőttek a torony tetején. A gerenda hánykolódott és csapdosott, végül pedig a mélybe zuhant, magával rántva kettőt a Racionalista harcosok közül.

A torony lapos tetején, az épület belsejébe vezető ajtó előtt még mindig dúlt a csata. A kanyon szájából Luke nem tudta tisztán kivenni, csak sejtette, hogy egy másik, kisebb csata is dúlt a lézerágyú spirálcsövei és pajzsai körül. Racionalisták próbáltak feljutni a tetejére, szakadt ruhájú theranok pedig puszta kézzel harcoltak ellenük, nehogy kárt tegyenek a fegyverben. A sugárvetők és ionágyúk fénynyalábjai sápadt villámként hasítottak a reggeli levegőbe, de az Erő-viharnak köszönhetően nem sok lövés talált, a theranok pedig már meg sem próbáltak nyilakkal vagy dárdákkal harcolni. Még a gránátszilánkokat és a rakétákat is pihe módra söpörte el.

– Beldorion is ott lesz – mondta Liegeus, és hátravetette hamuszürke haját, mely a szemébe lógott. – Hátul, valahol a harcvonal mögött… ott van! – Egy ezüstösen csillogó korongra mutatott, amely a falak talapzata mellett lebegett. Luke jól látta az óriási hutt izmos, kígyózó alakját. Semmiben sem hasonlított az egykor Jabba névre hallgató lomha hájtömegre.

Most is éppen úgy csapta meg Luke-ot a romlott Erő és az elfecsérelt, rothadó tehetség bűze, mint amikor először találkozott Taseldával.

Bizonyos szempontból Beldorion rosszabb volt Vadernél és Palpatine-nál. Ők legalább grandiózus dolgokat álmodtak meg.

– Mit tegyünk? – kérdezte Liegeus.

Luke tolatni kezdett a támadó siklóval, egészen a kanyon bejáratáig, ahonnan jöttek. A terepsiklókat rendes körülmények között nem lehetett antigravitációs platformnak használni a légkamrák módosítása nélkül, de a Mobquet siklók hajtóműveivel olyan dolgokat lehetett megcsinálni, amiket néhány vadászgéppel is csak nehezen tudott volna Luke utánozni.

– Kapaszkodj erősen!

– Mire készülsz? – kapkodott levegő után Liegeus. Ostoba kérdés, gondolta Luke, miközben maximális teljesítményre állította a hajtóműveket, s megmarkolta a gyorsítókart. Teljesen egyértelműnek látszott az egyetlen lehetséges lépés. A kanyon falai hirtelen fénylő függönnyé váltak, szél és homok perzselte az utastér kupoláját és a sikló oldalát; a kanyon falai között tátongó rés feléjük rohant, majd tovasiklott; a torony védőkoszorúján tátongó széles áttörés úgy hívogatta őket, mint egy elképesztően nagy céltábla közepe.

– Luke! – jajdult fel Liegeus, majd eltakarta a szemét.

A sikló úgy suhant keresztül a hegygerinc és a torony teteje között lévő huszonöt méteres szakadékon, mint egy harci kutya vagy egy alaposan kiképzett tikkiar, amely éppen ölesre készül. Luke leállította a turbóhajtóműveket, és belevágott a fékbe. A sikló a harcolók közé vágódott, akik rögtön szétugrottak. Felismerte Gerney Caslót az ajtó körül küzdők között, kiugrott a siklóból, végigrohant a torony nyitott tetejét borító mocskos, megrongálódott padlón, és a lépcsőn álló férfi mellé lépett.

– Azonnal hagyják abba! – ordította. Mindenkit annyira meglepett a Mobquet megjelenése, hogy egy pillanatra csakugyan megdermedtek.

– Magukat félrevezették! – kiáltotta Luke, miközben a férfiak és nők felé fordult, akik rögtönzött barikádok mögött guggoltak, meg azokhoz, akik most abbahagyták a lézerágyú tetején folytatott csatározásukat. – Magukat kihasználják! Seti Ashgad csak egyetlen dolog miatt akarja megnyitni a bolygót, hogy eladja az egészet a Loronar Részvénytársaságnak, hogy az bányabolygót csinálhasson belőle! Őt nem érdeklik a farmok! És nem érdekli az orvosi ellátás, se a vízszivattyúk vagy a gépek, amelyekre maguknak szükségük lenne!

Körülnézett, végigmérte a poros, szakadt, véres arcú alakokat, akik óvatosan léptek elő fedezékeikből, s hitetlenkedő, dühös pillantásokat vetettek rá. Arvid is közöttük volt, meg Gin néni és a Kék Blerd tulajdonosának sógora is.

Kezét az oldala mellé ejtette.

– Ezt nem magukért csinálja.

– Lőjétek le ezt a hazugot! – kiáltotta valaki, és Luke az Erő segítségével megragadta az egyik férfi sugárvetőjét, és megrántotta, még mielőtt leadta volna a lövést. A fehér energianyaláb apró kőszilánkokat szakított ki a mögötte lévő lépcsőház falából.

– De sokat tudsz te erről! – kiáltotta egy másik hang.

– Valóban – mondta Luke csendesen. – Voltam Ashgad házában. Ezt nem értetek teszi.

– Igaza van.

Luke mögött hirtelen kinyílt az ajtó, majd ugyanolyan gyorsan be is csukódott. Luke hallotta, amint a zárak kivágódnak, noha Gerney Caslo és még két férfi odaugrott, hogy elkapja.

Leia állt előtte.

Koszosan, rongyosan, bekötözött kézfejjel, szemébe lógó hajjal. Azt, ami egykor díszes, aranyszínű csizmájából megmaradt, bőrdarabokkal és ragasztószalaggal erősítette össze. Kezében nem tartott semmit, de sugárvetője ott lógott az oldalán, a másik oldalon pedig fénykardja.

Akárhogy is nézett ki, határozottan az a Leia Organa Solo volt, akit a több ezer híradóholóból sokan ismerhettek, Seti Ashgad hamisítványából pedig az összes egybegyűlt férfi és nő. Síri csend támadt.

– Igazat beszél – mondta Leia. Belenyúlt túlságosan is bő nadrágjának zsebébe, és előhúzott egy köteg papírt. – Ez Ashgad levelezésének a másolata, amit a Loronar vezérigazgatójával, az antemeridiani Getelles moffal és a Köztársaság Nagytanácsába beépült kémekkel és cinkosaikkal folytatott. Ért maguk közül valaki a számítógépekhez?

Booldrum Caslo előrelépett.

– Én igen, asszonyom.

– Akkor bizonyára felismeri Ashgad komputerének rendszerkódját.

A köpcös ember átállította vizuálerősítőjén a nagyítási arányt, gyorsan végigfutott a kinyomtatott anyagon, azután pedig bocsánatkérően pillantott vissza Gerneyre.

– Ez valóban Ashgad gépéből való. Én magam telepítettem a rendszerét.

Caslo dühösen felmordult.

– Ami még nem jelenti, hogy nem te fabrikáltad az egészet, kislány! – De a többiek kézről kézre adták a papírokat, elolvasták a feljegyzéseket, a megállapodásokat és a kiaknázási jogról szóló részt.

– Még hogy létesítmény a Tüskésszél-völgyben? Hat hónapos kényszermunka? Ott egy hétig sem maradna életben senki!

– Kötelező munkaszolgálat?

– Nyersanyagtranszfer? Lopás lesz az.

– Befagyasztott Spook-árak?

– Hatvanhét kredit?

– Megszálló flotta… erről szó nem volt!

– Már bolygó körüli pályára álltak – mondta Luke. Az ég felé mutatott. A Racionalistáknál lévő néhány elektronikus távcső az égre irányult, ahol magasan felettük gombostűfejnyi fénylő pontok csillogtak.

A kiáltások és átkozódások közepette Leia karjait Luke köré fonta, és jó erősen magához ölelte.

– Na és Dzym? Ashgad…

– Tudok róla – felelte Luke.

– Ha tényleg dúl a csata odafent, ha a Tanácsnak tényleg sikerült hajókat szereznie Getelles flottája ellen, akkor is megpróbál felszállni a Relianttal, és annyi drochhal, amennyit fel tud vinni a fedélzetre.

– A felszállóprogram nincs telepítve.

– Azt bármelyik hozzáértő mérnök elintézheti. – Hirtelen felnézett, mert Liegeus lépett ki a siklóból, keresztülbukdácsolt a nyüzsgő tömegen, a dühösen kavargó kábeleken és gerendákon, a szabadjára engedett Erő-szeleken. – Liegeus!

Leia a nyaka köré fonta karjait, ő pedig szorosan magához ölelte a nőt, őszülő fejét Leia fejéhez szorította.

– Drága gyermekem, annyira örülök, hogy épségben viszontláthatlak! Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy megpróbálsz megszökni…

– Akkor még nem ismertél igazán – mondta Leia, és az öregemberre vigyorgott. Egy pillanattal később a férfi viszonozta a vigyort.

– Hát ha jobban belegondolok, mégiscsak sejtettem, hogy megpróbálod – mondta, és megrázta a fejét.

– Figyelj rám, Liegeus! Mennyit tud Ashgad arról a szoftverről a hajón? – kérdezte Luke. – Ért hozzá? Tudja telepíteni? Fel tud szállni a hajóval?

– Miért ne tudna? – mondta Leia türelmetlenül. – Seti Ashgad volt a Régi Köztársaság egyik legjobb hiperhajtómű-mérnöke. Ő tervezte a Z-95-ös szériát.

– Ő tervezte? – Luke Leiára bámult. – Ötven évvel ezelőtt már Z-95-ösöket csináltak?

– Seti Ashgad az igazi Seti Ashgad! – mondta Leia. – Dzym tartotta életben mindvégig.

Egyre hangosabbá vált a lárma, férfiak és nők lökdösték és taszigálták az Ashgad jó szándékáról papoló Gerney Caslót. A másolat lapjai koszos, véres kezekben lobogtak, bár Luke kiszúrta, hogy Umolly Darm és Gin néni szorgosan gyűjtögette a dokumentumokat, melyeket azután zsebeikbe rejtettek.

A theran hívők leereszkedtek a pajzsokon elfoglalt állásaikból, hogy ők is beszálljanak a nagy kavargásba. Egy hatalmas ordítással a dühöngő Caslo kitört a csőcselék szorításából, méghozzá olyan fürgeséggel, melyet nem feltételezett volna róla Luke, magához ragadt egy gránátokkal teli övet, felugrott egy törött koszorúgerendára, azután még egyre; az ágyú felé igyekezett.

– Állítsák meg! – kiáltotta Leia, de már késő volt. Valaki elsütötte a sugárvetőjét, éppen akkor, amikor Gerney elhajította a gránátokat. Több tucat hideg energianyaláb hatolt a férfi testébe halálos tűszúrás gyanánt, de a gránátokra senki sem célzott. Átrepültek a pajzs koszos, fekete szélén. Egy pillanattal később detonáció rengette meg az épületet, mely mindenkit levert a lábáról. Fehér füst tört elő az ágyú csövéből. Gerney holttestét összetaposták, miközben az emberek felmásztak a pajzs pereméhez, hogy megnézzék, mi történt.

Körülöttük hirtelen csend támadt, amint az Erő-viharnak egy szempillantás alatt vége szakadt.

Leia szitkozódott. Luke az apró, vörös harapásnyomokhoz kapott, melyeket a drochok hagytak rajta, és megrázkódott.

– Nem tudnál valamit csinálni ezekkel? – kérdezte Liegeust halkan.

– Nem is tudom. Nincs nálam semmilyen szerszám.

– Umollynál és Gin néninél biztosan van…

– Arra nem lesz időnk – mondta Leia. – Ugyanabban a hangárban van egy felfegyverzett fejvadászhajó meg egy öreg bányászcsónak. A fejvadász fő lövegtornyának elég tűzereje van ahhoz, hogy visszahozd Ashgadot.

– Őrizni fogják…

– A szintidroidok miatt nem kell aggódni. Még mielőtt megszöktem, kivontam őket a forgalomból, és nem hiszem, hogy Ashgadnak lett volna ideje újra üzembe helyezni őket. Na, indulás!

Luke visszafutott a siklóhoz. Gin néni és Arvid leráncigálták az antigravitációs berendezéseket a két platformról, melyekkel a Racionalisták emelkedtek a torony tetejére, s a fekete támadósikló oldalához erősítették.

Csak amikor a Mobquet eltűnt a hídkorlát mögött, akkor nyíltak ki a lépcsőházba vezető, ütött-kopott fémajtók, melyek mögül Callista lépett ki.

– Liegeus? – Karjait kitárta a filozófus előtt. Az ósdi hírközlő rendszer fülhallgatója még most is ott lógott a nyakában. – Itt van néhány szerszám.

– És legalább annyira használhatatlanok, mint azok az ostoba nyílvesszők – jelentette ki Gin néni dühöngve, miközben szerszámosládájában matatott. Az irdatlan nagy, rozsdás ládát Liegeus kezébe hajította. – Nesze, fiam. Én személy szerint nem azért töltöttem el tíz évet ezen a remek bolygón, hogy végignézzem, ahogy azok a csalók a Loronarnál elvegyék tőlünk.

A csoport élén elindult a torony bejárata felé. Liegeus megállt a legfelső lépcsőfok előtt, s Callista arcát tanulmányozta. Összehasonlította a keskeny, fáradt arcot annak a nőnek az arcával, akit Taselda rabszolgaként használt, Beldorion pedig foglyul ejtett.

– Örülök, hogy jól vagy azok után a… kellemetlenségek után – mondta halkan. – Valójában köszönettel tartozom neked azért, amiért felnyitottad a szemem, hogy rájöhessek, miben mesterkedik Ashgad. És bár soha nem gondoltam, hogy ilyen őrültséget kell egyszer mondanom, igazad volt.

Callista megrázta a fejét.

– Féltetted az életed – mondta. – A tudás csak ártott volna neked, és amint látom, ártott is. Csak annak örülök, hogy segíteni tudtál Leián.

– De nem segítettem neked – mondta az öregember önvádaskodóan, szégyentől égő szemmel. Callista elmosolyodott.

– Segítettem magamon. A legtöbb hölgy képes rá válaszolta.

– Ezt bizony én is tudom. Azzal ugye tisztában vagy, hogy a fiatalúr keres téged.

– Igen – mondta Callista halkan.

– Őszintén szólva, admirális asszony, mindössze ennyit mondhatok. – Thripio a tőle telhető legtökéletesebb emberi gesztus kíséretében mondta mindezt, karját kitárta, tenyerét felfelé fordította, pontosan ügyelve a megfelelő szögre és pozícióra, hogy egyfajta barátságos tehetetlenséget, s a tőle telhető legteljesebb nyíltságot sugározza.

Azonban a belétáplált emberi testbeszéd digitalizált mintái alapján azonnal felismerte, hogy Daala egyáltalán nem dőlt be neki.

– Admirális, droid! – mondta mély, nyers hangon –, és nem admirális asszony. A birodalmi flottában éppen úgy szólítottak, mint a velem egyenrangú férfiakat, és leszel szíves te is ezt a titulust használni, ha hozzám beszélsz!

A szemei olyanok voltak, mint a hamu: kiégettek, üresek és csalódottak. Thripio nem emlékezett rá, hogy valaha is látott ennyi pusztulást, ennyi keserűséget emberi arcon.

– Volt idő, amikor Tarkin és én együtt uralkodhattunk volna a Birodalom felett – folytatta lassan. – Most, hogy így visszagondolok rá, már nem is emlékszem, miért. Ma már csak egy olyan helyet keresek, ahol nem zavar senki, s ahol leélhetem életem hátralévő részét. Azt hittem, meg is találtam a Pedducis Chorioson. Semleges szektorban van, a helyi hatóságok rugalmasak, távol azoktól a kétbalkezes, agyatlan, civakodó őrültektől, akik éppen azon vannak, hogy darabokra tépjék azt, ami egyszer a legremekebb kormányrendszer volt az egész galaxisban. De nekem már elegem van belőle és belőlük is.

Kezeit a szék karfáján pihentette, térdeit egymáshoz húzta; a szögletes csontokon és a kemény izomkötegeken megfeszült a testre szabott drapp nadrág. Thripio meglehetősen nagy adatbankja rengeteg riasztó információt tartalmazott erről a nőről: a birodalmi flotta legnagyobb lángelméi között tartották számon, de megvadult bantha vagy vaktában lövöldöző sugárvető módjára viselkedett az ütközetekben. Félelmetesen hozzáértő, de rémisztő haragú tiszt.

– Most pedig azért vagyok itt, hogy én és a társaim elfogadjuk a tanácsadó pozíciót, amit a pedduci hadurak ajánlottak fel – folytatta halk hangján, mely érdesen csengett az égető gázoktól, melyeket a Knight Hammer fedélzetén lélegzett be, az utolsó ütközetben, amelyben Callista elpusztította zászlóshajóját, s amelyben, legalábbis mindenki azt hitte, ő és Callista odaveszett. – És e helyett mit találok itt?

Thripio soha nem tudta igazán megkülönböztetni a költői kérdést a valóditól.

– Inváziót, Halálcsíra-járványt, lázadást, fosztogatást…

– Hallgass!

A párbeszédet rögzítette “Később tanulmányozandó” fájlnévvel és “Kulcs a költői és valós kérdések megkülönböztetéséhez” bejegyzéssel. Protokollegységként kötelessége volt a tökéletességre törekednie ezen a téren is, s tisztában volt vele, hogy ez a tevékenység használhatóságának időtartamát is jócskán meghosszabbíthatja.

– Droidokat találok, akik ebben a szektorban kószálnak már egy ideje. Olyan droidokat, akiknek az a feladatuk, hogy minden körülöttük történő eseményt pontosan rögzítsenek, azonban a kérdéseimre adott válaszaik olyan mértékben talányosak és időnként hiányosak, hogy kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy valamit eltitkolnak előlem.

Felemelkedett székéből, és megérintette az egyik falipanelt, mely hangtalanul megfordult, feltárva a galaxis legmodernebb elektronikus analizátorát. Hosszú, szögletes ujjbegyeivel megnyomott három gombot, mire a berendezés képernyői életre keltek, majd leakasztott egy adatkábelt.

– Szerencsére, sok-sok évvel ezelőtt volt egy barátom, aki megtanított kommunikálni a droidokkal.

– Milyen figyelmes barát – mondta Thripio érdeklődően, ám Artu, akinek gyorsabban kapcsoltak az áramkörei, megpróbált hátrálni, azonban a biztonsági retesz, melyet Daala egyik őrmestere elővigyázatosságból rájuk szerelt, megakadályozta. Daala végigpásztázta a különböző interfészeket és kábeleket, melyeket a szegény Bortrek kapitánytól szerzett, majd saját kábelét az egyik csatlakozóba dugta, melyet Artu oldalára erősített.

Megpöccintette az analizátor egyik kapcsolóját; Artu megrázkódott, és halkan, tiltakozóan felnyüszített.

– Most pedig – mondta Daala, s egészen keskenyre húzta zöld szemét – szépen elmondjátok, hogy mi folyik a Meridian szektorban.

– Mi a francok ezek? – Lando végigkapcsolt vagy egy fél tucat adatszektort, aztán egy újabb letapogató monitorára váltott át, hogy felmérje a tűszerű támadók által okozott kárt. – És hogy tudnak ekkora kárt tenni a hajóban?

Csubakka, aki a mennyezet közelében lebegett, és igyekezett szigetelőhabbal rendbe hozni néhány kiégett vezetékköteget, valamit morgott a kommunikátorba a teherhajó gyorsan fagyó hátsó részlegéből. – A nevüket majd szépen belevésik a sírköveinkbe, haver – jegyezte meg Han.

– Az biztos, hogy ugyanolyan KVÖR-technológiával készülhetnek, mint a szintidroidok – mondta Lando, akinek barna ujjai villámgyorsan mozogtak a védőpajzsok vezérlőpaneljén, míg Han vad fordulókba döntötte a Millennium Falcont, bukfencezett és cikcakkban repült: ez volt az egyetlen lehetséges védelmi stratégia a támadóik ellen. – Az antemeridiani flotta a közelünkben sincs, úgyhogy az biztos, hogy nem hagyományos módszerekkel irányítják ezeket az izéket.

Körülöttük a Courane, a Fire-eater és a Sundance, egy könnyű kutatóhajó, melyben Kyp Durron segédkezett, ugyanezt csinálta: kígyóztak és bukdácsoltak, kétségbeesetten próbáltak a Nam Chorios közelében maradni, és tartani a pozíciójukat, amíg az igazi támadó flotta meg nem jelenik. Mivel jó negyven perccel a szúnyograjhoz hasonlító támadó flotta előtt álltak orbitális pályára, akármilyen pozíciót felvehettek volna.

– Viccelsz? – jegyezte meg Han. – Tudod te, hogy mennyibe kerül egy szintidroid? Marhaság!

– Azt tudom, hogy a szintidroid-technológia egyfajta programozható kristályra épül, és az nyomja meg az árát… A fene! – tette hozzá, mert a hajó megrázkódott, és újabb vörös fények villantak fel a kijelzőn. – Csubi, megint bekaptunk egyet hátulról… igen, tudom, hogy már a bal oldali pajzson is rés van!

Csillagok kavarogtak és villantak el a pilótafülke mellett, miközben Han keresztülvitte a Falcont egy újabb támadási hullámon. Miközben elhúzott egy újabb lézernyaláb mellett, mely veszélyesen megközelítette a hajó fő elhárító pajzsait, azon morfondírozott, hogy mennyi ideig képes ilyen éber maradni, és vajon elegendő energiával rendelkezik-e még a hajó, hogy tovább folytathassák ezeket a nyaktörő mutatványokat. Noha körbevette őket a feketeség és a csillagok ragyogása, az egy ritka pillanatban, amikor felszusszanhatott, látta a tehetetlenül sodródó Fire-eatert, amint darabokra szaggatják a Tűk. Csak reménykedni tudott, hogy a legénység már halott volt, vagy eszméletét vesztette az oxigénhiány miatt.

– Ha viszont valakinek sikerül szintetikus úton előállítani ilyen kristályt, vagy olcsón megszerezni – tette hozzá Lando, aki soha nem hagyta volna félbe egyetlen magyarázatát sem –, akkor nem nagy ügy.

– Nekünk viszont az! – ordította Han. Hogy a fenébe lehet ilyenek ellen harcolni? Megfeszített koncentráció és rengeteg gyakorlás után sikerült neki leszedni kettőt, de annyi lövést pazarolt el rájuk, hogy nem érte meg tovább próbálkozni.

Úgy tűnt neki, hogy a Tűk soha nem adják fel.

– Egy biztos – kiáltotta Lando –, nagyon kell nekik az a bolygó. Mihez kezdünk, ha ideér a flotta? Van valami ötleted?

– Majd kitalálok valamit.

A hajó hevesen megrázkódott, s még több vörös fény gyulladt fel a műszerfalon.

– Getelles moff.

Daala hátradőlt a főmonitor előtt, melynek képernyője lassan elsötétedett. A kisebb monitorokon még mindig ott villódzott Artu hosszú és kitartó, ám hiábavaló harcának nyoma, a Leia eltűnésével, s a Tanács becstelenségére utaló kételyeivel kapcsolatos titkos fájlok, és az összes olyan információ, amely miatt Yarbolk Yemmet végigüldözték a fél szektoron. A kis droid két fő végtagján pihent vesztesre emlékeztető pózban. Kábelek és vezetékek lógtak a különböző portokból és interfészaljzatokból, rövidre zárva minden biztonsági áramkörét, mely adatbankját védte.

Thripio igazán sajnálatosnak vélte, ami társával történt, és meglehetősen aggódott saját épsége miatt is.

Nem kellett hozzá gondolatszonda, hogy valaki megtudja, ez a magas, vörös hajú nő, aki mozdulatlanul ült fekete karosszékében, nagyon, de nagyon dühös volt.

– Az a köntörfalazó, inkompetens, talpnyaló, befűzött kis ganajtúró – mondta kellemes hangon. – Szóval még mindig pórázon tartja azt a gerinctelen Larmot, akivel megosztotta a teszteredményeit az Akadémián, amikor kapitánnyá nevezték ki fölém. Kiárusítást tartanak a Loronar Részvénytársaságnak, annak a paragrafusrágó tolvajbandának. Ezek még a saját testvéreiken is átgázolnának, csak hogy megkaphassák a pénzüket… Nyálas élősködők. Mind egy szálig. Még a ranatokba meg a huttokba is több becsület szorult.

Thripio gyorsan átvizsgálta a “Kulcs a költői és valós kérdések megkülönböztetéséhez” című állományát, de nem tudta eldönteni, hogy reagálást vár-e tőle az admirális, vagy sem.

Daala karosszékéből térdére huppant, és nekilátott kihúzgálni az Artuból kiálló kábeleket.

Miközben dolgozott, halkan beszélt, mintegy magában.

– Sajnálom az államfőtöket. – Artuhoz beszél, gondolta Thripio kissé felháborodottan. – Ő volt Bail Organa herceg leánya. Becsületes, a maga törvényei szerint élő embernek tartották, aki tisztességre nevelte a leányát. Azokban az időkben még jelentett valamit a becsület. A becsület és a bátorság.

Felállt, és hátravetette fejét, haja tűzként ragyogott az iroda halványan világító lámpáinak fényében. Szemei még mindig élettelennek tűntek, de megteltek a halottak kőkemény haragjával.

– A becsület miatt léptem be a flottába. Persze, főként a hatalom miatt, de a becsület és a bátorság is számított. Most meg ez lett belőle. Férgek lakmároznak a Birodalom hulláján. Hullarablók árusítják ki piti kis közvetítőknek meg mindenféle pénzsóvár gazembernek. Tarkint megölte volna a szégyen.

Mivel felé nézett, Thripio megkockáztatott egy megjegyzést.

– Nincsen egyértelmű adatom arra, hogy a Loronar Részvénytársaság közvetítő lenne…

– Milyen ostoba voltam. – Megérintette az elektronikus analizátort, s az visszacsusszant a helyére. – Azt hittem, egyszerű lesz magam mögött hagyni őket, egyszerűen csak kisétálok az ajtón. Talán mindig is ostoba voltam.

Visszaült székébe, és megnyomott egy szinte láthatatlan gombot a karfán.

– Yelnor? Beszélni akarok az összes hajó parancsnokával.

– Hát nem egyedül jött? – kérdezte a meglepett Thripio.

Daala felemelte a fejét, úgy tűnt, mintha csak most vette volna észre a droidokat.

– Nem – felelte. – Én vagyok a Független Telepes Társaság elnöke. Több mint háromezren vagyunk, beleértve a házastársakat és a gyerekeket is. Mi, akik hűségesek voltunk a régi rendszerhez, ahhoz a rendhez és hatékonysághoz, amely az Új Rend lelke volt. A legtöbbünk tisztként szolgált a flottában, de beleuntunk a hatalomért folyó, kicsinyes küzdelembe, meg a diplomaták jöttmentekkel és mindenféle söpredékkel folytatott ostoba szópárbajaiba. De vannak köztünk vállalattulajdonosok a családjaikkal, és köztisztviselők is. Csak annyit akarunk, hogy hagyjon minket mindenki békén, és ezért megvettük az unifiri K’iin hadúrtól a Pedducis Chorios legkisebb, félmilliárd hold nagyságú kontinensének használati jogát, hogy úgy élhessünk ott, ahogy nekünk tetszik.

– És nem áll szándékomban – folytatta, miközben megpaskolta Artu kupolás fejét – veszni hagyni a befektetett pénzem, a pénzünk, csak azért, mert egy talpnyaló, tehetségtelen, kiugrott senkiházi, mint Getelles moff, meg akarja szerezni a Loronar Részvénytársaság támogatását, hogy kényelemben élhesse le a nyomorult élete hátralévő részét. Még akkor is, ha azzal, hogy kihajítom a szektorból, megmentem az államfőtöket, és azt a gerinctelen idegenekből álló Szenátori Tanácsot a megszégyenüléstől, amit pedig nagyon is megérdemelnének.

Megnyomott egy újabb gombot a kommunikátoron. Előtte a falon monitorok emelkedtek ki a falból, melyeken nyolc férfi arca jelent meg, melyek közül hárman éppen olyan drapp, embléma nélküli birodalmi egyenruhát viseltek, mint Daala, valamint két nőé. Ridegen és fegyelmezetten néztek maguk elé, ugyanazokkal a kiégett keserű szemekkel.

– Barátaim – mondta Daala –, úgy tűnik, van még egy utolsó csata, amit meg kell nyernünk.

– Mögöttünk van. – Leia feltérdelt, szél és por tépett a hajába, miközben beállította Gin néni elektronikus távcsövét. A kanyonok ragyogó hasadékain keresztülszáguldva és kanyarogva, felkúszva a gyémánt módjára csillogó törmelékhegyeken, vagy tíz-tizenkét métert zuhanva a mélyedésekbe, ahol azután újra működésbe léphettek az antigravitációs tartályok, egyszerűen nem lehetett harminc méternél távolabbra látni, néha még annyira sem. De Leia tudta.

– Beldorion?

Visszahuppant a pilótafülkébe, és ellenőrizni kezdte a lángszórók és a sugárvetők munícióját, melyeket Arvid és Umolly Darm hajított a siklóba indulás közben. Elmosolyodott az igazán kiváló minőségű, karcsú, vadonatúj, fekete és ezüstszínű fegyverek láttán, melyeket egyetlen, ikerholdat ábrázoló diszkrét embléma díszített:

LORONAR FEGYVERDIVÍZIÓ

– A legjobb, a legmegbízhatóbb.

Leiánál szabály volt, hogy ha lehetett, nem utazott azon a járművön, amelyet Luke vezetett; de életében először hálás volt azért, hogy testvére olyan szintre fejlesztette képességeit, amely a Lázadók egyik legjobb pilótájává tette. A sikló belső gravitációs szabályzóval is fel volt szerelve, úgyhogy mindent úgy tudott irányítani, hogy Leiának közben nem ugrott ki minden csontja a testéből, valahányszor az antigravitációs berendezés egy nagyot rúgott, amint kisebb szirtek fölé értek – vagy nagyobbak fölé. Nagyon ügyelt arra, hogy véletlenül se nézzen le. Mintha csak a saját ágyában ült volna odahaza.

– Egyáltalán, hogy hozzák be ezeket? – kérdezte, s végigmérte a sikló kényelmes, fekete bőrüléseit, a beépített minibárt, a rengeteg elektronikus játékszert és kommunikációs berendezést. – Majdnem akkora, mint egy B-szárnyú.

– Arvid szerint a Loronar legalább hatot vagy hetet veszített el, mire sikerült átjuttatni egyet az ágyútelepek között. – Luke egy szakadék felé fordult, mely azonban mélyebbnek bizonyult, mint gondolta. Meredeken bedöntötte a siklót, és a majdnem függőleges kanyonfal felé vette az irányt, hogy némileg csökkentse a gépre ható nyomatékot, majd pedig a hegygerinc felé fordult, s nekiiramodott, mint egy ég felé repülő napsárkány a párzási időszakban. – Gin néni is vagy három roncsot talált. Egy vagyont keresett a javításokon, amelyeket felszámított Ashgadnak. A theranoktól is vett néhány alkatrészt, úgyhogy ők is biztosan találtak egypárat. És ez csak a múlt évben volt, azt mondja.

– Miközben Q-Varx a találkozón dolgozott a bolygó “Racionalista vezéreivel”. – Leia megrázta a fejét. – Az életemet nem bíztam volna rá, de azért komolynak tűnt. Arra még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy részese lehet ilyesminek.

– Lehet, hogy tényleg komolyak voltak a szándékai – mondta Luke halkan. – Lehet, hogy komolyan azt gondolta, hogy ha háborúba is taszítja az egész szektort, és megkockáztatja egy járvány elterjedését, amiről neki azt mondták, hogy kordában tartható, még mindig jót tesz azoknak, akik a fejlődés és nem a stagnálás hívei. Azt nem tudhatta, hogy a Halálcsíráról van szó.

– Nem tudta – mondta Leia. – De tudnia kellett volna. Aki olyan pozíciót tölt be, mint ő, nem engedheti meg magának, hogy ostoba legyen.

És miközben Luke a vezérlőpanel kapcsolóival volt elfoglalva, s az Erő segítségével letapogatta a következő gerinc utáni talajt, megpróbálva kikerülni minden akadályt, még mielőtt elérték volna, egyfolytában gondolkozott. Van még valami. Valami elkerüli a figyelmemet.

A bolygó tele volt élettel. Láthatatlan, megfoghatatlan, de intelligens élettel, melyben ott pislákolt az Erő.

Ne hagyd őket! Ne hagyd őket!

Kiket?

Miért jutott ismét eszébe a látomása a rohamosztagosokról és a jawákról? Miért érezte, hogy akárki is az, aki a lerobbant sikló közelében állt a kanyonban, s aki figyelte szerelés közben, mindig ott várt rá a következő emelkedő, a következő kanyar után?

De sohasem volt ott semmi.

– És az is biztos – tette hozzá, mintha magában beszélt volna –, hogy Q-Varx nem tudott Dzymről.

A hangár kapuit zárva találták, csakúgy, mint a hangárból Ashgad házához vezető lépcsőház ajtaját. Luke azon a véleményen volt, hogy ha felére csökkentik az ionkarabély hatóerejét, akkor egy lövéssel el lehet intézni a második pár ajtót, mivel a kapura leadott lövés után Leia kezében majdnem szétolvadt a maximumra állított fegyver. De az első energianyaláb csak meghajlította a belső fémfelületet, ezért Leia ismét maximumra állította a karabélyt, és újból meghúzta a ravaszt. Egészen meglepődtek, hogy a hangár zárt terében mekkora lármát csapott a fegyver, s elképedve bámultak a tátongó lyukra a bokáig érő törmelék és a fojtó porfelhő közepén.

– Mondtam, hogy elég, ha háromnegyedre veszed.

– Kifutunk az időből.

Az lehet, hogy Leia megtanult türelmesen és diplomatikusan bánni a nagykövetekkel, gondolta magában Luke, miközben az egyik lángszórót megigazította a vállán, de az biztos, hogy még mindig sokra tartotta a tüzérségi fegyverek rombolóerejét is.

– Mit csináltál a szintidroidokkal? – kérdezte Luke, mert még mindig nem tudta felfogni, hogy egyáltalán nem kell számítaniuk őrökre.

– Kibeleztem a központi vezérlőt. – Leia végigpörkölte az eléjük táruló lépcsőket, a padlót, a falakat és a mennyezetet egészen a lépcsőfordulóig.

Mindketten védőszemüveget viseltek, melyet a hangárban találtak, de Luke-nak még így is erőteljesen hunyorognia kellett, hogy ne tévessze el az irányt. Az apró, feketére sült drochok száraz faág módjára recsegtek a talpuk alatt, ahogy a forduló felé közeledtek. Leia ismét tüzet nyitott.

– Jó lesz, ha nem felejtjük el, ha a Loronar útnak indítja a Tűket. De hát minden valamirevaló parancsnok a galaxis legnagyobb űrállomásának a szívébe rejtené el egy ilyen fegyver központi vezérlőjét.

– Aha, hát téged is bezártak már egyszer a galaxis legnagyobb űrállomására – vigyorgott rá Luke, miközben megmásztak a következő lépcsősort.

– És hacsak nem sikerül találni odabent valakit, aki hajlandó minket hazaengedni egy nyomkövetővel a gépünkön – tette hozzá Leia, homlokára tolva szemüvegét –, akkor jobb, ha nem számítunk még egyszer akkora szerencsére. – Aranyfejű hajtűi egészen furcsának tűntek, ahogy koszos hajában csillogtak. – Kell, hogy legyen gyenge pontjuk. Biztosan meg lehet őket állítani a központi vezérlő nélkül is.

Éppen az előtt a terem előtt álltak meg, amelyben Luke találkozott Dzymmel, s amelyből kimentette Liegeust a karmai közül. A padló megannyi lábon mászó drochtenger gyanánt hömpölygött. Luke és Leia egyszerre húzta meg a ravaszt, tomboló sárga lánggömbbé változtatva a termet. Utána azonban úgy érezték, mintha forró serpenyőn kellett volna végigrohanniuk; a veríték patakokban folyt végig poros arcukon, a szétégetett anyag pedig a csizmáikon keresztül is égette a talpukat.

Az átjáró, mely az átépítés alatt álló részleghez vezetett, zárva volt. Luke Leia vállára tette a kezét, mert ismét az ionkarabélyhoz nyúlt.

– Védőpajzs van mögötte. – Egy kattintás, és fénykardjának zöld oszlopa zümmögve életre kelt.

Leia hátrafelé pillantott, a lépcsőház szétlőtt ajtaja irányába. Luke tudta, hogy ki volt az, akinek jelenlétét testvére megérezte.

Igen, itt van, gondolta Luke. Szinte már látta is a sötétben rosszindulatúan villogó, rubinszínű szemeit, s amint lépcsőfokról lépcsőfokra vonszolja felfelé tekergőző, féregszerű testét. Az Erő sötét, elszabadult hurrikánja körülfogta, miközben elméjében Dzym hangja suttogott, egyre csak azt hajtogatva, hogy ezeket az embereket, ezeket a hitvány kis férgeket, ezeket az arcátlan ál-Jediket meg kell állítani.

Luke a zár mechanikájába mártotta fénykardját, és megmozgatta az ajtó kapcsolóját. Megmozdult ugyan, de azért erősen tartott.

– Van még egy zár – mondta. – Az egyik panel mögé rejtették a falba…

– Itt van. – Leia időközben felkattintotta fénykardját. Luke azon tűnődött, hogy hogyan tudta magánál tartani a fegyvert, amikor Seti Ashgad elvitte magával a hajóról.

De nem volt idő kérdezősködésre, mert a padlót hirtelen megrázta egy felszálló hajó hajtóművének robaja, s az ajtó feletti világítógerenda sárga fénye vörösre változott.

– Felszálltak! – kiáltotta Luke, s magasan felettük látták a Reliant szögletes, szürke foltját, amint izzó hajtóműveivel az égbolt felé emelkedik, végig a bolygó védelmi rendszerén lévő egyetlen résen, melyet a kopár-csúcsi bázis felrobbantásának köszönhettek. Ugyanabban a pillanatban Leia beledöfte lézerpengéjét a második zárba, az ajtó kinyílt, s forró porfelhő ömlött ki rajta, melyet a felszálló hajó hajtóműve kavart fel.

Néhány Spook-kristály hevert a padlón azon a helyen, ahol a tárolódobozok lehettek. Drochokat is láttak, melyek a sápadt napfényben haldoklottak, s amelyek azokból a zárt konténerekből potyoghattak ki, melyekben Dzym a társaikat szállította.

Az öböl másik oldalán ott állt a fejvadászhajó, hajtóművéből vezetékkötegek lógtak ki.

Luke szitkozódott, és a hajó mellé rohant. Leia közben a bányászcsónak felé futott, amelyet hasonlóan kibeleztek, de egyébként sértetlennek tűnt. – Meg tudod javítani? – kiáltotta, miközben a pilótafülke felé mászott. – Nem volt idejük megbénítani a fegyverrendszerét.

– Azt hiszem, igen. A központi rendszer kiírásai alapján nincs nagy baj. Túl sietős volt a dolguk… add ide azt a szerszámkészletet a padról.

Leia leugrott a csónakról, a munkapadhoz rohant, megfordította a vörös kocsit és Luke-hoz húzta, aki közben letépte magáról azt, ami az ingéből megmaradt, és szélsebesen nekilátott a diagnosztizálásnak.

– Menj az ágyúhoz! – ordította Luke, aki félig eltűnt a hajó szerelőpaneljében. – Ahogy kinyitod a zárat, rögtön előcsúsznak, csak a kábeleket kell visszakötni a helyükre…

Leia felkapott egy fogót meg egy kábelcsatlakozót, s a bányászcsónakhoz rohant, mint a Felkelés idején, amikor birodalmiak özönlöttek el a bázist, és minden összeeszkábált hangosbeszélőből az indítókód harsogott.

Figyelt. Figyelt. Tudta, mi közeleg: hatalom, düh, rothadó, sötét iszap, csupán ennyi maradt az egykor tiszta Jedi-képességekből.

Az egyik ágyút már a fejvadászhajó mellé húzta, és éppen a másikért indult, de akkor megérezte, hogy nem maradt több ideje. Luke félig a Z-95-ös szerelőpaneljében matatott, a Reliant pedig úgy emelkedett, mint a halál hamuszürke angyala, hogy találkozhasson a Loronar flottával…

És már érezte a leheletét. Hallotta hortyogó, ragacsos leheletét. Ammóniaszag öntötte el a padlót, melyet a rothadó Erő rengéshulláma követett. Leia leugrott a csónakról, és könnyed léptekkel az ajtó irányába futott, levette, s a földre hajította felöltőjét, lecsatolta, s eldobta sugárvetőjét, mert tudta, hogy mire képes vele az Erő.

Beldorion, a Nagyszerű, gyorsan mozgott. Végigszökellt és csúszott a külső udvaron, hatalmas izmai megremegtek pikkelyes bőre alatt. Nyál csörgött a szájából, máglyaként lángoló szemében pedig ott ragyogott az a gonosz megszállottság, mely annyira elvakította, hogy képtelen volt felfogni, nem a saját akarata szerint cselekszik.

A hangár nyitott ajtaja mögött lebegő porfüggönyt megvilágító sejtelmes fényben egy karcsú, apró nő állt.

Taselda? A régi riválisa, az ősi ellensége, villant agyába…

Nem.

Az apró Jedi volt az, akit Ashgad hozott magával, és akit Dzym akart megszerezni. Egy alacsony, fénylő alak az árnyékok között, kezében halványan ragyogó fénykardjával, mintha csak megszelídített csillagfényt markolt volna.

– Ne akarj próbára tenni, kis hercegnő! – Fakó, világoslila pengéje sercegve vágódott ki markolatából. – Jó pár éve nem használtam, és az is meglehet, hogy egy lusta, vén csiga lettem, de még mindig én vagyok Beldorion.

Leia szíve gyorsan vert, miközben ellenfelét tanulmányozta. Felidézte, hogyan mozgott Jabba: oldalirányba csúszott és csavarodott, testének középpontját használta egyensúlyozásra. Eszébe jutott az az eset, amikor Jabbát felbosszantotta az egyik szolgája – a kövér házvezetőnő volt az, vagy a sokat szenvedett szakács? –, és utánament egy bottal. Még az a hájtömeg is halálosan gyorsan mozgott.

De nem érzett félelmet.

Nem válaszolt neki, és érezte, hogy ez nem tetszett Beldorionnak. Rögtön rájött, hogy a hutt azok közé tartozott, akik szerettek eljátszadozni az ellenfeleikkel, mielőtt megölték.

Helyes.

– Olyan édes kislány voltál. Ne akard, hogy…

Leia lecsapott. Lépés, lépés, döfés, ahogy Callista mutatta neki, erős, tiszta suhintás, mint egy apró villám, és Beldorion, akit a mondata közepén ért a támadás, alig tudott elmozdulni a penge útjából. Ám ellentámadása hihetetlenül gyorsan jött, majdnem eltörte Leia csuklóját, ahogy felfogta a csapást; az összeakaszkodó fénykardok remegése végigfutott fején és csontjain. A pengék ismét sercegve összeakadtak, amint Leia hárított egy újabb felülről érkező csapást, és éppen csak sikerült elugrania, amikor az hirtelen oldalirányúra váltott. Ez egy régi trükk, mondta neki egyszer Callista, de sokat kell gyakorolni, és védelem nélkül hagyja az embert. Leia hátrahőkölt, megrendítette a hutt nyers, állati ereje.

Újra Beldorion elé lépett, elméjét kizárólag az előtte kúszó óriási lényre és a fénylő pengékre összpontosította. Semmi mást nem engedett tudatába. Elég messzire elért a hutt pengéje, előrecsusszant, mint egy kígyó, Leia pedig oldalra vetődött, majd bukfencezett egyet – Callista, Luke, kösz, hogy gyakoroltattátok velem – farkának bénító csapása elől, újra talpra szökkent, és támadásba lendült; mintha tüzet lövellt volna fénykardja.

Egy másodpercnyi, egy pillanatnyi időt nem hagyva, mintha csak a járvány kapott volna új életre ebben a halványan fénylő világban, a szörnyű lény ismét Leia felé haladt, szemei lángvörösen izzottak. Újra lecsapott a farkával: több száz kiló süvített a levegőben ostor módjára. Leiának még idejében sikerült elugrania, s közben azt kívánta, bárcsak ő is olyanokat tudna ugrani az Erő segítségével, mint Luke. A pengék egymásnak feszültek, majd szétváltak. Leia zihálva ugrott oldalra, próbált távolabbra kerülni Beldoriontól, közben figyelte a farkát, s igyekezett mégis olyan közel maradni, hogy lesújthasson rá. Előre, hátra. Callista mindig ezt tanította neki: Egy nő csak így harcolhat. A hutt roppant kígyó módjára lecsapott rá, ő pedig védekezésre emelte fénykardját, közben elméjét végig nyitva tartotta, s megérezte, hogy a támadás újból oldalirányúba fog átmenni.

Pontosan ez történt, Leia pedig előreszökkent, és erőteljes csapást mért Beldorion oldalára. Pengéje úgy ment keresztül a puha, zöld színű testen, mintha izzó drót lett volna. Villámgyorsan mögé szökkent, mert a hosszú vágás nyomán szétnyílt a hutt bőre, s véres folyadékáradat, belek és különféle szervek robbantak elő testéből.

Hallotta, amint dühöngve felhördül, s látta, amint fénykardja pörögve kiesik kezéből.

Azután pedig úgy folyt szét a padlón, mint egy kilyukasztott léggömb, vagy egy üres zsák. Leia lihegve állt mellette, testét nyálkás váladék fedte, kezében még mindig ott izzott fénykardja. Luke kiugrott a fejvadászhajó alól, és bevágódott a pilótafülkébe.

A mocsok patakokban folyt le róla, de szalutált Luke-nak pengéjével, testvére pedig visszaintett neki; tekintetük egy pillanatra találkozott, mielőtt Luke magára zárta a pilótafülke tetejét. Pontosan tudta, hogy mit látott Leia szemében.

Az első győzelmét. Vader árnyéka felett aratott első győzelmét. De győzelmet aratott saját maga felett is, mert elfogadta magát annak, aki mindig is volt.

És azt is tudta, hogy ki tanította neki azt a jellegzetes, erőteljes, oldalirányú vágást.

A hajtóművek indítógombjára vágott, a hajó életre kelt, s sólyom módjára röppent az égbolt irányába.

Gyorsabban emelkedett, mint a Reliant, gyorsabban néhány elfogóvadásznál is, mert arra tervezték, hogy ki lehessen vele manőverezni az ágyútelepek ágyúit, ami sikerült is. A röppálya koordinátáit az ágyútelepek pozíciójához igazították. Liegeus számításai lenyűgözően precízre sikerültek. Elindította a programot, hogy a kopár-csúcsi bázis felett maradjon, tudta, hogy a Reliant is ugyanezt tette. Hirtelen villanásokra lett figyelmes. Harcolnak, gondolta. Magasan a felszín felett orbitális csata zajlott. Valaki idejött, hogy megállítsa őket.

Vajon tudják, hogy tüzet kell nyitniuk a bolygóról felszálló hajókra?

A kék égbolt kezdett elsötétedni körülötte. A halvány csillagok szikrázó ékszerekké váltak.

Látta a szürke hajót, amint meglehetősen távol tőle, a robbanások és fények felé igyekszik. A távolban, tőle baka egy köztársasági hajó lógott az űrben, melyet apró, fekete és bronzszínű KVÖR Tűk szaggattak darabokra. Ez kellett a birodalmiaknak. És a Loronar nekik is akarta adni.

Még távolabbra tekintett, s megpillantotta a flottát.

Birodalmiak. Két, három köztársasági hajó, és… a Falcon? Bukdácsolt és pörgött, mint egy durki, amit az őrületbe kerget a parazitája, a kleex, miközben megpróbált a birodalmiakra lőni, melyek körülfogták. Ezernyi apró villanást látott, amint a Tűk körülöttük kavarogtak, s időnként becsapódtak. Még nem ért elég közel hozzájuk ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen velük, de a fura alakú, szürke hajó, melyen ott ült Dzym és Ashgad, a rettenetes életerőszívó és szánalmas talpnyalója a számtalan sötét ládával, melyben a halál megannyi hírnöke lapult arra várva, hogy kiszívja a galaxist benépesítek életerejét, hogy azután gazdájuknak továbbíthassák, lőtávolon belülre ért.

Rombolás, halál és pusztulás, egyik bolygó a másik után, mindez csak azért, hogy Dzym félelem nélkül mindenből kiszívhassa az energiát, amit el tud érni. Pusztán csak ezért.

Luke tüzet nyitott. Fehér fény csapott elő ágyújából.

A következő pillanatban irtózatos robbanás rázta meg hajóját, melytől megpördült. A Reliant sértetlenül haladt tovább, s Luke megpillantott valami egészen kicsi, fekete, gyors valamit, ami elé vágott… Újra tüzet nyitott, és a műszerfalán minden fény vörösre váltott. Meghúzta és elforgatta a botkormányt, hogy stabilizálja a fejvadászhajót, de hiába, mert tovább pörgött, s a Nam Chorios gravitációs mezője egyre közelebb húzta a bolygóhoz. Ahogy a kis Z-95-ös pörgése orsóba ment át, Luke egyenesbe állította, és leadott még egy lövést a Reliantra. Látta, amint hátulsó hajtóműveiből sárga láng csap elő.

De nem robbant fel. Csak sodródni kezdett, letért röppályájáról, és Luke hosszú távú érzékelői befogták Seti Ashgad halk, sercegő üzenetét, melyben kérte, hogy küldjenek értük egy hajót.

Miközben a fejvadászhajó megkezdte hosszú zuhanását, Luke látta, amint az egyik kisebb gálya leszakad a birodalmi flottától, és a sodródó hajó felé indul.

És még mielőtt a birodalmiak ráeszmélhetnének, hogy miféle szellemet engedtek ki a palackjából, addigra a Halálcsíra elárasztja az egész galaxist.

Azután zuhant.

Kiment a kabin grav-berendezése. Miközben a szabadesés érzetétől felfordult a gyomra, Luke azon dolgozott, hogy átirányítsa az energiát a most már szükségtelen pajzsokról a hajtóműre, hogy legalább a landolást élve megúszhassa. A pilótafülkében elviselhetetlenné vált a fullasztó hőség, a bolygó felszíne pedig egyre közelebb került a géphez, hogy végül porrá zúzza. Forró, tüskés hegycsúcsok, fekete árnyék. A tsilek kristályos tűi. Érezte a lökést és a húzást, amint az egyik hajtómű teljesítménye hirtelen megnő; megrántotta a botkormányt, hogy csökkentse a zuhanás szögét. A fékező hajtóművek felbőgtek, lecsökkentve sebességét. Úgy érezte, hogy tűzoszlopként zuhan lefelé, csak azt nem tudta, hogy mire. Egy energianyaláb húzott el mellette. Hé, kösz… gondolta. Valószínűleg egy másik ágyútelep elé került.

Vagy rendbe hozták a kopár-csúcsi lézerágyút.

Túl meredeken jövök. Csak kitartsanak a fékező hajtóművek. Aktiválni kell az antigravot.

Callista… gondolta, s arra vágyott, jobban, mint valaha, hogy még egyszer beszélhessen vele. Callista.

Sík terület fölé ért. A hatalmas tengerfenék gyémánt módra ragyogott, amíg a szem ellátott. Tsilek kígyózó vonala, mely végtelen hosszúnak tűnt. A Tíz Testvér. Körök, vonalak, melyek a hegyekből kibúvó, ragyogó Spook-kristályok felé mutattak.

Jól ki lehetett venni a mintát, melyet követtek, de csak abból a magasságból, melyből Luke érkezett. A mintát, mely tudatába hasított, s előhívta félig elfelejtett álmait.

Teljes erőből megrántotta a botkormányt, magába szívta az Erőt, mert alatta a talaj olyan sebességgel húzott el, hogy semmit sem látott, és leszállt.

Később nem emlékezett arra, ahogy kimászott a fejvadászhajóból, csak arra, ahogy az felrobbant. Sejtette, hogy valószínűleg az Erő segítségével eltompította az érzékeit, amíg többé-kevésbé biztonságos helyre nem kúszott. Fogalma sem volt arról, hogy merre lehetett, vagy hogy mekkora lehetett az esélye a megmenekülésre, de valahogy nem is érdekelte igazán.

Ha a birodalmi flotta felvette Dzymet és rabszolgáját, Seti Ashgadot meg a sötét kis dobozkáiban kúszó élőlényeket, nem is beszélve a láthatatlan, de irányítható járványról és az apró kis halálosztókhoz szükséges, végtelen mennyiségű kristályról szóló hazugságairól, akkor a Köztársaságból, a Birodalom megmaradt szektoraiból és az űrtechnológiával rendelkező világokból nemsokára semmi sem marad.

Csak Dzym. A kövér, jóllakott Dzym, akinek még ez sem lesz elég.

Luke behunyt szemmel feküdt a kristályokon. Még mindig érezte az égő fejvadászhajó füstjének szagát, tudta, hogy fel kell kelnie, és azt is, hogy képtelen rá.

Megint érezte, hogy körülállják.

Némán, láthatatlanul.

Ha meg akartok támadni, csak rajta, gondolta, miközben tudata újra sötétségbe és álomba merült; rohamosztagosokról és jawákról álmodott. Ha engem akartok, gyertek!

Azután, az eszmélet határán, eszébe jutott a tsilminta, ahogy egészen magasról látta: eszébe jutottak álmai, melyek hátterében felderengtek. Eszébe jutottak a hangok is, melyek azokban az álmokban szóltak hozzá, mint ahogy a Hallók szerint a kövek beszéltek hozzájuk.

Ti éltek, mondta elképesztően meglepetten – soha életében nem lepte még meg semmi ennyire.

Egyetértés lebegett felé, színek lepték el agyát: kék, mint a tsilek kristályos magja és zöld, mint a Spook-halmok a sziklák tetején. Él, él, él, él… mint egy visszhang.

És álma a jawákról visszatért.

Csak azokat a képeket használták, melyek az agyában rejtőztek: a bennszülött lények, melyeknek az agyátültetés után a rohamosztagosokat kellett szolgálniuk.

Éltetek egész idő alatt.

Egész idő alatt, vibráltak alóla a kristályok, a tsilek, és a hegyek, mintha halk zenét hallott volna, mely beleivódott a csontjaiba. Egész idő alatt. Az idők végezetéig. Gondolkozunk, álmodunk, beszélünk és énekelünk. A tenger formált minket, azután a tenger elment. A bolygó táplált minket szívének füzéből. Kisemberek itt is, ott is, de nem számított. Azután elvittek minket. Elvitték… tudata képtelen volt a szót lefordítani, testvérünket/önmagunkat, a tudatuk egy részét, gondolta Luke.

Hirtelen elöntötte haragjuk feneketlen tengere, melyet elveszített családtagjaik miatt éreztek.

Elvitték és rabszolgákká tették őket, telibe találta őket az elektronikus gazdaságra történő váltás, mint ahogy a jawák agyát is átformálták, és rabszolgákat csináltak belőlük. A tsilek tudatán keresztül Luke megpillantotta azokat, akiket a Tűkbe és a szintidroidokba zártak, rabszolgákká lettek, de még így is a rokonaik, s a szívük mélyén tsilek maradtak. Érezte, hogy ezek az időtlen lények nem tudják felfogni azt, amit látnak. Luke viszont pontosan tudta.

A Reliant kabinját látták. Két elkábult szintidroid feküdt a padlón. A padlóra meredtek, testük rothadó massza volt csupán, de tudatuk felfogta mindazt, ami körülöttük történik. Nyugodtan, csendben feküdtek, nem éreztek fájdalmat. Seti Ashgad a kezelőpult előtt ült, véres arcán kék foltok éktelenkedtek, s levegő után kapkodott. A haján és ruháján hemzsegtek a drochok, melyek megszabadultak a Nam Chorios kristályai által torzított fény iránt érzett félelmüktől; Luke pedig, aki a szintidroidok szemein keresztül figyelt, látta, amint egy barna, hüvelykujj nagyságú parazita bemászik Ashgad szájába.

Dzym pedig ott állt mögötte, derekáig szétnyitott köpenyében, minden egyes lüktető szája és csápja mozgott, s közben éhes gyönyörrel figyelte a közeledő birodalmi gályát a fő monitoron.

– Reliant? – recsegett egy hang a hírközlőből. – Reliant, itt Larm admirális az Antemeridian szektorból.

Luke annyira meglepődött, annyira elképesztette a látomás, hogy alig tudta összeszedni a gondolatait. Még most is tudtok velük beszélni?

Összezavarodtak és motyogtak. Halványan ugyan felfogták az elhurcoltakat érő borzalmakat, a fájdalmukat, de az egész olyan homályos maradt a számukra. Nem volt semmi, ami vezette vagy irányította volna őket. Mindent láttak, de semmit sem értettek, ahogyan Luke sem értette az álmot, melyet a tsilek, a bolygó védelmezői küldtek neki.

Egy újabb látomást látott. A Reliantet látta felülnézetből, amint a lilásfehér bolygótól távolodott. A gálya egyre közelebb ért hozzá. Furcsamód hangokat hallott, melyeket a Tűk elektronikus tudata fogott fel, s továbbított a bolygón lévő tsileknek.

– Itt Larm admirális az Antemeridian szektor birodalmi flottájától. Felhatalmazást kaptam, hogy Getelles moff nevében személyesen üdvözöljem önöket.

Egyszerre látta a szögletes, szürke hajót, az ezüstösen csillogó gályát, s ugyanakkor látta a Reliant parancsnoki hídját is. Seti Ashgad részeg módjára emelte fel a fejét, alig tudta felfogni, hogy mi történik.

Dzym hátravetette fejét, és felnevetett; szemei pokoli fényként szikráztak a sötétben.

Luke mély lélegzetet vett, és behunyta a szemét. Hirtelen átfutott agyán, hogy vajon mi köze lehet az egésznek a saját tudatához, de a tsileken, a talajban lévő hatalmas, fehér, s a magas hegyekből kimeredező zöld kristályokon keresztül megérezte az elhurcoltak fájdalmát, és tudta, hogy nem hagyhatja őket tovább gyötrődni. Rajtam keresztül, mondta. Fókuszáljatok rajtam keresztül.

Érezte, amint tudatuk egybemosódik az övével. Érezte bennük az Erőt, mely idegen életerejükből táplálkozott, s amely eggyé vált csontjaival, testével és elméjével.

Mondjátok meg nekik, hogy pusztítsák el Ashgad hajóját, mondta, s tudatát azokra a száguldó, dárdaszerű tudatokra irányította, melyek az űr sötétjében kavarogtak. Most már értette, mik is voltak, s hogy miként érintse meg őket. Tegyétek meg értem, és esküszöm, hogy akárhol is vannak a társaitok, s akárkik is azok, akik megvették őket a galaxisban, visszakerülnek ide!

Érezte, ahogy egymás közt tanakodnak, mint egy végtelen, zöld hullám, mely végigsiklott a síkságon, a hegyeken, az egész bolygón. Mély rezgéshez hasonlított, egy nyugodt tó felületén végigfutó lüktetéshez. Azután visszatért. Erő és még több Erő, egy egész, ragyogó Erőóceán, mely keresztülömlött testén, elviselhetetlenül intenzív fényével. Darabokra szakította. Fájdalmában felordított, feltérdelt a gyémánt-sivatagban, és koncentrált; testébe szívta az Erőt. Azután az űr sötétje felé nyúlt, oda, ahol a birodalmi gálya éppen dokkolt a Relianttal.

Látta Seti Ashgadot, amint megpróbál talpra állni a központi konzol mellől, amint megbotlik, és a halott szintidroidok mellé zuhan, melyek bemocskolták a padlót. Látta Dzymet, amint magába szívja az eksztázis, a várakozás és a világpusztító gyönyör levegőjét.

Luke szemét becsukta, ezért nem látta a robbanás egészen apró fényét a változatlan, messzi égbolt kékjében.

Azután elájult, és eszméletlenül feküdt, egyedül a lassan, oszlopként emelkedő olajos füstben a fény-sivatag közepén.

Tudván, hogy milyen körülmények között váltak el egymástól, az utazás a Nam Chorios felszínére nem is lehetett más, csak kényelmetlen Han Solo és Daala admirális számára, aki valamikor a Maw csillaghalmaz birodalmi fegyverrendszerének biztonságáért felelt.

Szi Thripio, aki Csubakkával, Artu Detuval és Daala számtalan bevándorló társával együtt elkísérte őket, megtett minden tőle telhetőt, hogy csökkentse a feszültséget. Minden eseményt elmesélt Solónak, amely Leia elrablását megelőzte, elmesélte a Meridian szektor állapotát, ahogyan ő és Artu látták utazásuk során, és ismertette vele Yarbolk Yemm alaposan dokumentált állítását, mely szerint Gnifmak Dymurra, a Loronar Részvénytársaság vezérigazgatójának ötlete volt, hogy megszerezzék a hiperkomplex, polarizált kristályokat az egyetlen ismert lelőhelyről, a Nam Choriosról, hogy szintidroidokat és KVÖR Tűket gyárthassanak.

Azt nem tudta megmagyarázni, hogy azok az állítólag programozható Tűk miért hagytak fel az apró köztársasági flotta támadásával olyan hirtelen, és miért fordultak a bolygó felszínéről felemelkedő, szögletes, szürke hajó ellen, hogy azután szikrázó darabokra tépjék a bevontatására küldött birodalmi gályával együtt. A támadás kimenetelét látva, még a gálya fedélzetén tomboló Larm admirális elfogott, zagyva üzenete nélkül is azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem erre számított.

A Reliant roncsfelhője még szét sem oszlott, amikor a Tűk teljes osztaga egy tánctársulat precizitásával megfordult, és keresztülsuhanva a bolygó légkörén, a felszín felé száguldott.

Az persze vitatható pont volt, hogy ha Daala admirális hajói nem érkeznek meg időben, és nem csapnak le a birodalmi hajókra fekete, bosszúálló angyalok gyanánt, a Larm admirális helyébe lépő tiszt folytathatta volna a támadását, hiszen majdnem háromszoros túlerőben volt a köztársasági hajók ellen, és Solo aprócska flottája aligha tartott volna ki sokáig.

– A flotta volt az életem tizenhat éves korom óta – Daala karba tett kézzel meredt Hanra, alattuk a bolygó fényesen ragyogott, s hideg, különös árnyékokat vetett arcára. A Seinar Sentinel leszállóegység elülső társalgója magában foglalt egy ívelt ablakot és olyan kellemes dolgokat, mint például egy hűtőszekrény, melyben bort és sört tartottak. Víz csapódott az ablak átlátszó kupolájára, így az admirálist kísérteties fény vette körül.

– Szolgálat. Parancs. Győzelem a káosz erői felett… – Feje oldalra billent, ahogy a leszállóegység hajtóműveinek lágy zúgását felváltotta a fékezőrakéták dübörgése. Mély ránc jelent meg a szája sarkában; egy keserű gondolat nyoma. – Az egész életem és mindent, amit valaha megszerezhettem volna, feláldoztam a flotta oltárán, és nem bántam. Most meg… ez…

– Hát – kezdte Han csendesen – én megértem. De nem maga az egyetlen, akit elárultak.

Valami gúnyosat szeretett volna mondani a férfinak, de meggondolta magát, és elfordította a fejét. A távolodó ködfoltok, és az általuk visszatükröződő ragyogás alatt a csillagfényes sötétség kobaltkék színűre váltott.

– Nem – mondta szokatlanul halkan. – Talán nem.

– Ó, nézzék! – kiáltott fel Thripio a helyiség másik végéből. – Úgy látszik, a KVÖR Tűk lezuhantak. Ott, látják? – Vékony füstcsík tekergőzött a nyugodt levegőben. – Milyen lenyűgöző, hogy olyan szilárd alakzatban tudtak maradni, pedig csak egy egyszerű vezérlésmeghibásodásról volt szó.

– Aha. Hát nem ártana felszedni egypárat, és megnézni, hogy lehet őket megint meghibásodásra bírni.

– Maga ismeri az államfő politikáját, Solo – szólalt meg Daala, mintha meg sem hallotta volna Thripiót. Volt idő, amikor soha nem fogadta volna el Solót vele egyenrangúnak, de még csak nem is beszélt volna vele, kizárólag gúnyos hangon. – Távol tartja majd magát a Chorios rendszertől, ha megtudja, milyen értékeket rejt?

– Azt nem tudom, hogy a Tanács hogyan fog dönteni – mondta Han köntörfalazás nélkül. – De Lei… a kegyelmes asszonyt éppen most dorgálták meg, mert nem volt hajlandó beavatkozni egy olyan bolygó életébe, amelyen nem sikerült megszerezni a beavatkozáshoz szükséges többségi szavazatokat. Úgyhogy, amíg a szavazatok így maradnak a Pedducison, addig szerintem békén hagynak titeket.

Felállt, és a nő mellé lépett. Végignézett a bolygón, amely eddig számára nem volt több egy névnél.

– Sivár egy szikla! És még laknak is odalent?

Csubakka felmordult.

– Aha, igazad van. Egy ócska épülettömb meg vagy négy ház a távolban. Most már látom, hogy a szektor legsűrűbben lakott részén vagyunk.

– Solo kapitány, pillanatnyilag nem tudok vonzóbb dologra gondolni, mint egy olyan bolygóra, amelyen egyáltalán nincsenek emberi lények – jegyezte meg Daala szárazon.

A leszállófények odalent nem Seti Ashgad háza mellől világítottak, hanem a tőle tizenhat kilométerre lévő kopár-csúcsi bázisról, ahol az üvegfényű kristálymező szolgált leszállópálya gyanánt. Egy könnyű fehérhajó már előttük leszállt.

– Amíg ez az állomás nem működik – mondta egy hosszú ősz hajú, fürge, apró nő, miközben a leszállóegység ajtajai kinyíltak –, bolond lennék, ha nem vinnék el egy rakomány majie-t, hátha kapok érte valamit. Az enyém lesz a legjobb áru a piacon. Hát ez meg mi? – kérdezte, miközben megfordult, s a rámpán lesétáló Han, Csubi és a két droid körülnézett az őket körülfogó ragyogásban.

A torony környékét fél kilométeres körzetben kavics, drótkötegek, törött gerendák és fegyverek borították, melyeket Beldorion irányítatlan ereje hajigált szerteszét. Racionalisták és theranok gyűltek össze a falak előtt, a síkság pedig parkolóvá vált, melyet siklók, robogók és vakarózó, lihegő cu-pák töltöttek meg. Egy karavánra való nagyon poros, nagyon primitív öltözetet viselő theran verődött össze, meglepetten bámulták a siklókat, Umolly Darm fehérhajóját és Daala siklójának kecses, rettenetes alakját. Két alak vált ki a csoportból, s futásnak eredt Han és Csubi felé.

Han azonnal felismerte a két viharvert, poros, zsíros, füstös és véres alakot, Luke-ot és Leiát.

– Han! – kiáltotta Leia, és a férfi karjaiba vetette magát. Szorosan hozzátapadt, arcát ingének nyomta, nem kis mennyiségű, beazonosíthatatlan koszt hagyva rajta. Miközben Han a Leia arcát nézte, ráeszmélt, hogy ő sem borotválkozott már egy ideje, és jól összekormozódott, amikor a védőpajzsai átégtek, ami a Falcon pusztulásához vezetett volna, ha nem jelenik meg éppen időben Daala és a flottája.

– Leia! – Úgy ölelték meg egymást, mint az iskolás gyerekek, s Hanon erőt vett egy őrült érzés, hogy felkapja, pörögni és táncolni kezdjen Leiával.

– Larm admirális… – kezdte Leia.

– Csillagköddé vált – fejezte be Han. – A flottája meg szépen visszarepült az Antemeridian szektorba, hogy elrendezzék az emlékszertartás részleteit. Nem hinném, hogy visszajönnek.

– Tudod, mi történt?

– Nagyjából. A járvány már a szektor háromnegyedében tombol, és úgy tűnik, hogy nem lehet megállítani. A fiúk az egészségügyi központban azt mondják, hogy pont olyan, mint a Halálcsíra…

– Mert az is. – Luke közelebb lépett hozzájuk. Egy botra támaszkodva sántikált, s ugyanazt a bélelt felöltőt és rongyos köpenyt viselte, mint a theranok. – És a… a tsilek, néhány társukat elküldik az egészségügyi központokba, hogy beépíthessék őket azokba a berendezésekbe, amelyek majd elpusztítják a drochokat. Ha a Spook-kristályokon fényt vezetünk keresztül, nem lesz nehéz elintézni a drochokat, akárhol is vannak. Csak annyit kémek cserébe, hogy hozzunk vissza minden Spook-kristályt, amit valaha elvittek a bolygóról, hogy átprogramozzák.

– És hogy fogod ezt elmagyarázni a Loronarnak?

– Majd én elmagyarázom nekik – mondta Leia negédes hangon –, hogy ha nem működnek együtt velünk, akkor szépen kitálalunk, és az egész galaxis megtudja, hogy miként támogatták egy járvány kitörését, és emellett még olyan szankciókat is alkalmazunk, amelyek egy hét alatt kivonják őket a forgalomból.

Han belátóan bólintott.

– Meggyőztél.

– Ha az Őrzőknek sikerül elhagyni a bolygót – mondta Luke csendesen –, nem hinném, hogy a Loronar különösebben nagy sikerrel tudja majd eladni a Tűit. A KVÖR Tűk azért működtek, mert a központi irányítók leutánozták az Őrzők rezgéseit. De még ha át is programozzák őket, a rabszolga Spook-kristályok fel fogják ismerni az Őrzők hangját, és engedelmeskedni fognak nekik, a családtagjaiknak, az alteregójuknak. Az élő kristályoknak, melyek azóta laknak ezen a bolygón, amióta kialakult.

– Tudtak a drochokról – folytatta, s Leiához fordult. – Érzékelték, amikor a Grissmath-dinasztia a bolygóra telepítette őket, hogy megöljék a politikai menekülteket. Hétszázötven éven keresztül mindent megtettek azért, hogy a drochok ne tudják elhagyni a bolygót. Beléptek Theras próféta és követőinek álmaiba, az agyukban lévő összes képet felhasználták, és minden mást, amiben hittek, és utasították őket, hogy ne engedjenek felszállni egyetlen hajót sem, amely nagyobb volt egy B-szárnyúnál. Az ettől nagyobb hajók már rendelkeztek a megfelelő pajzsokkal, amelyek megvédtek volna a drochokat a sugárzástól. Egyébként, a valóságban semmi sincs, ami feltartóztatná a nagyobb beérkező szállítmányokat. És elegendő ásványi anyag, platina és csontkő van a hegyek gyomrában, amit exportálni lehet, persze csak kis mennyiségben, amit még át lehet világítani, de ami elegendő ahhoz, hogy eltartsa a szállítókat.

– Nekem ez tökéletesen megfelel – jegyezte meg Umolly Darm, aki Arviddal és a nagynénjével sietett el mellettük. – Mindig is bűzlött nekem az a Spook-kristályügylet. Túlságosan törékeny portéka az, amelyeknek meg jó a színe, azt nehéz megszerezni a hegyen túlról, és már egy-két ládától is rám jött a frász. Az a theran, Bé Halló, éppen most állít össze nekem és Arvidnak egy csontkő-expedíciót.

Sebesen távozott a teherhajó felé, mely az ágyútelep falainak közelében parkolt, miközben Arvid Luke-nak integetett.

Leia a sikló felé pillantott, azután kérdően meredt Hanra.

– Egy régi barátomé – mondta Han meglehetősen szárazon. – Az utolsó pillanatban jelent meg, és kihúzott minket a csávából. Diplomáciai tárgyalásokat akar veled folytatni, és biztosítékok is kellenek neki.

– Rendben – bólintott Leia, majd hátrafordult.

– Luke?

Luke és Liegeus a theranok között ácsorgott, éppen azokkal fogott kezet, akik megtalálták a sivatagban; a Hangok hívták őket oda a Hallókon keresztül. Elbúcsúztak a Racionalistáktól, Booldrum Caslótól és a házigazdájától, és Gin nénitől. Luke egy pillanatra megállt, körülnézett, majd Liegeus szólalt meg:

– Jobb lesz most már elindulni, Luke. Az ágyútelepet már beüzemeltem. Hamarosan tüzet fog nyitni a távozókra. Azt hiszem, itt már nincs több tennivaló – tette hozzá az öregember, miközben Luke még mindig habozott.

Olyan közel van, gondolta Luke elkeseredetten. Olyan közel. Ha elmondhatnám neki…

Bármilyen sötét dolgot is küldjön a világ…

Eszébe jutottak a lány szemei a Yavin 4 tornyain a lemenő nap fényében.

Végig kell járnom a magam útját…

Mégis mit mondanál neki, olyasmit, amitől nem szenvedne még jobban?

– Nem – mondta Luke halkan. – Igazad van.

Megfordult, és testvére, Han, a droidok, Csubakka és Liegeus után ment a siklóhoz. Legalább most egy darabig lesz miért felkelnie reggelente, gondolta cinikusan. Vissza kell hoznia az Őrzőket, ha majd azok, akik elvégezték dolgukat a drochirtó berendezésekben, visszatérnek. Vissza kell hoznia az összes szintidroidot és Tűt, hogy az Őrzők megpróbálják rehabilitálni és rendbe hozni őket.

Meg kellett ismernie az Erőt, ahogyan a tsilek értelmezték, és ezt az időtlen tudatokkal benépesített furcsa civilizációt.

De mindig ámulatba fogja ejteni.

A rámpa alján megállt, még egy utolsó pillantást vetett a hűvös fénnyel ragyogó napra, a homályos csillagokra, a szélfútta tengerfenékre és a színes üveg-sivatagra, a hatalmas kristály tsilekre.

Végig kell járnia a maga útját. Ezt mondta neki Liegeus. És igaza volt. Ahová ő ment, gondolta Luke, oda nem követhette.

Az ágyútelepre bejutni, vagy onnan kijutni, kizárólag a falakon át lehetett. Az egyik theran könnyedén ereszkedett lefelé egy kötélen, sötétlila felöltőt és szürke kendőt viselt, s a látvány ismerős képeket csalt elő emlékezetéből: az a harcos, aki a gránátokat dobta, gondolta Luke, az első csatában. Amikor az ügyetlen, méltóságteljes alak földet ért, és elindult Umolly Darm teherhajója felé, meglátta a vastag bőrszíján fityegő fénykardot, s hosszú, malátabarna haját, amint levette kendőjét. Szíve majd kiugrott a helyéből.

A leszállópálya másik oldalán, a teherhajó rámpája előtt megfordult. Mindig is megérezte, ha Luke nézte, éppen úgy, ahogy a férfi is tudta, hogy mikor tartja rajta a lány a szemét.

Egy hosszú pillanatig némán bámultak egymásra. Ott áll hosszú útja kezdetén, gondolta Luke, csakúgy, mint ő maga.

Felemelte a kezét, és búcsút intett felé. Viszlát.

A lány vállai leereszkedtek, és Luke érezte, amint ellazul, s elszáll belőle a félelem, melyet azért érzett, mert azt hitte, hogy Luke odamegy hozzá, hogy ölelésével felszakítsa azokat a túlságosan is friss sebeket.

De ahhoz már késő volt.

Luke megérezte a lány gondolatait: Kérlek, értsd meg!

Megértem.

A lány is felemelte a kezét, felé intett, s Luke érezte, hogy mosolyog.

A sikló antigravitációs egységei olyan precízen működtek, olyan simán, hogy nem kellett bekötniük magukat a felszálláshoz, habár amint elindult, Luke érezte, hogy jobb, ha leül. Sietett, hogy utolérje Liegeust az elülső társalgóban. A filozófusnak igaza volt. Hagyatkozz a megérzéseidre, mondta egykor Obi-van, és furcsamód, amióta Liegeus beszélt neki a szerelemről és a szabadságról, többé nem tudta letagadni azt, amit az ösztönei súgtak neki.

Mindennek megvan a maga ideje, az ölelésnek és az elválásnak is.

Lesz még idő bőven.

Luke Liegeus sarkában volt, amikor beléptek az elülső társalgóba, és az ablak ködös ragyogása előtt ülő nő felemelkedett székéből.

– Kegyelmes asszony – mondta a vörös hajú nő Leiának, aki előttük lépett be.

Mást nem mondott. Csak állt ott, mozdulatlanul, egyre jobban kiment a vér az arcából, s egyszerre semmivé vált az a zord arckifejezés, a szörnyű, rideg keserűség, mely annyira részévé vált, mint koponyája a bőre alatt.

Luke-nak úgy tűnt, hogy egy másik arc nézett ki azokból a keserű, smaragdzöld szemekből. Egy lány arca, melyet alig lehetett felismerni. Egy vad álmodozóé, melyen mély sebhelyeket hagytak mámorító álmai.

– Liegeus? – suttogta Daala. Nem akart hinni a szemének.

A férfi rámeredt, mintha kísérletet látott volna, csakhogy egyetlen kísértet sem tudott volna ilyen örömet varázsolni az arcára.

– Daala?

Közelebb léptek, s néhány centire egymástól megálltak, mint akik egy életen át tartó utazásuk után egy keresztútnál találkoznak, s nem merik megérinteni egymást. Daala volt az, aki kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfi karját.

– Milyen… – a férfi hangja elcsuklott. – Milyen utad volt?

– Hosszú – mondta a kislány, az álmodozó hangja, mely a hosszú évek s harcok után is ott rejtőzött benne. Luke úgy érezte, a halál végleg eltűnt a tekintetéből, s a rég elfeledett élet újra felpezsdült benne. – Néha kegyetlen. És a tiéd?

– Hosszú.

A nő felemelte a kezét, s megérintette a férfi borostás arcát.

– Hiányoztál, Liegeus – mondta halkan. – Hiányzott… Tudom, hogy ostobán hangzik, de hiányzott, hogy nem volt kivel beszélnem.

Liegeus ujjai végigsimították arcát, kutatva az évek nyomait, azután belemarkoltak a nő rézvörös hajába.

Mindig is Daala volt az erősebb, gondolta Luke, ahogy őket nézte. Liegeus is tudta ezt, és engedett a nő erejének.

Ajkaik összeértek, először csak ízlelték egymást, mindketten féltek, azután egymásra tapadtak, mintha nem tudnának betelni egymással. A nő a férfi köré fonta karjait, ami elég furának tűnt, mivel még mindig egyenruháját viselte; Liegeus magához szorította Daalát, a medáljaival, a sugárvetőjével, mindenestül.

Körülöttük elolvadt a világ. Mintha Leiát, Hant, Csubit, a droidokat és Luke-ot kitörölték volna a világmindenségből, és velük együtt az elmúlt húsz esztendőt is.

Amikor Daala és Liegeus kilépett a társalgóból, senki sem lepődött meg. Kéz a kézben elsiettek a sikló egy másik része felé.

– Azt hiszem, el kell napolni azt a konferenciát – jegyezte meg Han, maga mellé húzva Leiát a fekete bőrkanapén.

Leia felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtotta, kimondhatatlanul kimerült volt.

– Én is azt hiszem. – Han izmos, kőkemény karja Leia vállai köré fonódott. Érezte a férfiból áradó sós izzadság és az égett szigetelőanyag szagát; arca csiszolópapírként dörzsölte halántékát, leheletét pedig forrónak érezte bőrén. Semmi mást nem akart, csak ott maradni, s álomba zuhanni.

Luke a keskeny sárga csíkot figyelte az ablakból, amely Umolly Darm fehérhajójának hajtóművéből csapott ki, ahogy felszállt a bolygóról, utat tört magának a légkörön át, majd eltűnt az űr sötétjében.

Nem lesz semmi baja, gondolta. Úgy érezte magát, mintha egy vadászmadarat nézett volna, melyet a sokéves szolgálat után gazdája visszaenged az erdőbe. Jól van. Kitartó, és egy napon el fog jutni az Erőhöz, a fényhez. Súlytalannak érezte testét, békésnek és furcsán szabadnak.

A kék égbolt sötétséggel és csillagokkal teli űrré vékonyodott. Feltűntek a flotta hajói, amint ezüstös fénnyel lógnak a feketeségben, abban a világban, melybe tizennyolc éves kora óta vágyott, azóta, amióta a Tatuinon felpillantott az egére.

Callista elengedte, gondolta, hogy ő is bejárhassa a maga útját, bárhová is vezessen, és bármi is várja a végén.

Halk lépések zaját hallotta a háta mögül, és tudta, hogy Leia az, még mielőtt megérinthette volna a vállát.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Igen – felelte Luke halkan. – Jól vagyok.