_______________________________________

GALAKTIKA 294XXL

STAR TREK ANTOLÓGIA

A magyarul nyomtatásban megjelent

összes Star Trek novella egy kötetben

_______________________________________

GALAKTIKA

STAR TREK BIBLIOGRÁFIA

A magyarul megjelent Star Trek könyvek és novellák listája

Star Trek – Az eredeti sorozat

1. Gene Roddenberry: Star Trek – Csillagösvény

2. Vonda N. McIntyre: Az Enterprise elindul

7. Vonda N. McIntyre: Star Trek – Khan haragja

11. A. C. Crispin: Egy fiú az Örökkévalóságnak

39. A. C. Crispin: Az Örökkévalóság Őrzője

Novellák:

Harlan Ellison – James Blish: Város az Örökkévalóság peremén

(City on The Edge of Forever, megjelent: Star Trek 2 Adapted by James Blish)

Galaktika Magazin 198. szám, Metropolis Media, 2006.

Fordította: Németh Attila

A.C. Crispin: Utolsó szavak

(Last Words, megjelent: The Amazing Stories anthology )

Galaktika Magazin, 294. szám, „XL kiadás”. Metropolis Media, 2014

Star Trek: Az új nemzedék

1. Diane Carey: Kísértethajó

2. Gene DeWeese: A béke őrei

3. Carmen Carter: Hamlin gyermekei

David Gerrold: Az emberiség nevében

J. M. Dillard: Star Trek – Nemezis

A számozott regények önálló történetek, a számozatlanok epizód– és filmadaptációk

Novella:

M. Shayne Bell: Az életért érdemes élni

(Life Itself is Reason Enough, megjelent: The Amazing Stories anthology )

Galaktika Magazin 198. szám, Metropolis Media, 2006.

Fordította: Kollárik Péter

Star Trek: Voyager

1. L. A. Graf: A Gondviselő

2. Dean Wesley Smith – Kristine Kathryn Rusch: A szökés

5. John Gregory Betancourt: Klánháború

Diane Carey: Equinox

Magyarországon elsőként a Voyager sorozat 5. kötete, a Klánháború jelent meg, majd ezt követte az Equinox. (Mivel utóbbi epizódadaptáció, így szám nélkül fut – kivétel ez alól a sorozatindító részé.) Közel 10 év telt el, mikor a Szukits Kiadó ismét próbát tett a sorozattal, ám egyelőre a 2. kötetnél megállt a kiadás.

Star Trek: Enterprise

1. Diane Carey: A Broken Bow-incidens

2. Dean Wesley Smith – Kristine Kathryn Rusch: Világok határán

Egyéb:

Lawrence M. Krauss: A Star Trek fizikája

(The Physics of Star Trek)

Cartaphilus Könyvkiadó, 2008

Shinsei Shinsei: Star Trek: A Manga

Athenaeum 2000 Kiadó, 2007

Kakan Ni Shinkou: Star Trek: A Manga 2.

Athenaeum 2000 Kiadó, 2008

BEVEZETŐ

ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT, 1964-ben egy addig nem túl sikeres, középkorú forgatókönyvíró-producer házalta végig a stúdiókat sorozatötletével, amit korábbi westernmunkáiból és SF-rajongásából elegyített össze, és úgy tálalt, hogy az amerikai telepesek egykori nyugatra vándorlásának mintájára ő egy csillaghajó legénységét kóboroltatná a világegyetemben. Gene Roddenberry western-példaképei között a Wagon Train tévésorozatot jelölte meg, az SF-ek közül pedig A. E. Van Vogttól Az Űrfelderítő fedélzetént (magyarul: Metagalaktika 8), valamint Eric Frank Russell Marathon-történeteit (magyarul: Galaktika 286 XL).

Miután a CBS elutasította, Roddenberry a kis Desilu stúdió támogatásával a hátsó ajtón át bejutott az NBC-hez. Ez vállalta egy úgynevezett pilótafilm megfinanszírozását, amely el is készült „A kísérlet” címmel, A stúdió fejesei, úgy tűnik, a forgatókönyvbe bele se pillantottak, ám amikor a kész epizódot végignézték, közölték, ez túl nehezen érthető az amerikai közönségnek. A legtöbb esetben egy sorozat ilyenkor úgy merül el, mint a fejsze nyél nélkül, ez azonban valamiért egy új esélyt kapott: pénzt egy második pilótafilm elkészítésére. Ez lett az „Ahová még ember nem merészkedett”, az első kapitányt játszó színészt lecserélték William Shatnerre, és a többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

A sorozat az eltelt évtizedek során franchise-zá, jövedelmező vállalkozások egész csokrává terebélyesedett, a tévéepizódokon és mozifilmeken kívül megjelentek a boltokban a képregények, ágyneműk és uzsonnásdobozok. Meg persze a könyvek. Magyarországra mindebből jó ideig szinte semmi sem jutott el, és az is rossz sorrendben. A legkiválóbb példa erre, hogy 1991-ben a meglepett olvasók kezébe került Az Örökkévalóság Őrzője A. C. Crispintől, ami nem elég, hogy két, hazánkban akkor még nem vetített tévéepizód történetét vitte tovább, de egyenes folytatása volt egy másik regénynek, mely nálunk azóta is kiadatlan maradt. Mostanáig.

A szemfülesek azóta a magyar tévéadókon levadászhatták az epizódokat, és ezennel jó szórakozást kívánok A. C. Crispin „elveszett” Star Trek-regényéhez. Ráadásként pedig olvasható még XL-lünkben az írónő egy további elbeszélése, amely vagy 100 évvel később játszódik, egy idősebb Spockkal és Jean-Luc Picard kapitánnyal a főszerepben.

Németh Attila

SPOCK ÉS SPOCK, JR.

1969-ben már az eredeti Star Trek utolsó évfolyamát láthatták a szerencsés tévénézők. Az utolsó előtti rész – Menekülés a tegnapba (All Our Yesterdays) – az egyik legjobban sikerült darabja a sorozatnak. Mivel az itt közölt regény szorosan kapcsolódik ehhez a részhez, érdemes részletesebben ismertetni a tartalmát.

Kirk, Spock és McCoy a Béta Niobé egyetlen bolygójára, a Sarpeidonra látogatnak. (Itt meg kell jegyezni, hogy a csillag neve helytelen, a görög betű után ugyanis birtokos esetnek kell következnie – helyesen Béta Niobes lenne). A látogatás célja a lakosság megmentése, mivel a csillag hamarosan szupernóvává változik. Három és fél órájuk van egy bolygónyi lény megmentésére, de ez nem okozhat problémát. Különösen úgy nem, hogy a bolygó lakatlannak tűnik. A kapitány és társai egy könyvtárban materializálódnak, ahol a könyvtáros (és két klónja) elmondja, hogy mindenki elment az általa kiválasztott korba, és nemsokára ő is követni fogja őket a családjával együtt. De előtte még az űrhajósokat is „felkészíti”, hogy alkalmasak legyenek a kiválasztott korban való létezésre. Nem teljesen értik a könyvtárost, és egy női sikoly után rohanva Kirk a puritán Új-Angliához hasonló időbe kerül, míg az utána loholó Spock és McCoy pedig kb. 5000 évvel korábbra, egy jégkorszaki vidékre. Kiderül, hogy a „felkészítés” nélkül csak pár órát bírnak ki a meglátogatott időben, úgyhogy gyorsan vissza kell térniük a könyvtárba. Ez nem egyszerű, mivel Kirköt boszorkányságért letartóztatják, de természetesen sikerül megszöknie a börtönből. Spock és McCoy esete már jóval érdekesebb, és az itt olvasható regény egyenes következménye kalandjaiknak.

Fő problémájuk az volt, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltöztek – azaz a megfagyás határán voltak, amikor egy tetőtől talpig szőrökbe és bőrökbe öltözött lény rájuk talált és magával vitte őket barlangjába. Itt kiderült, hogy egy nagyon szép fiatal lány a megmentőjük, Zarabeth, akit saját korának diktátora száműzött ebbe a jeges korba. McCoy jobban megsínylette a hideget, így Spocknak volt ideje beleszeretnie Zarabethbe. Mikor McCoy magához tért, a másik kettő már igen jóban volt egymással – persze csak egy 1969-es tévésorozatnak megfelelően. Kiderült, hogy Zarabeth állítása – nem kerülhetnek vissza a könyvtárba – téves, így az utolsó pillanatban ők is visszajutottak Kirk mellé. A szupernóva-robbanást már biztos távolról, az Enterprise fedélzetéről figyelhették.

Érdemes még megjegyezni, hogy ezt a részt Jean Lisette Aroeste írta, és Zarabeth szerepét Mariette Hartley játszotta.

Nyilván számos rajongóban felmerült a kérdés, történt-e valami Spock és Zarabeth között? A. C. Crispin szerint igen, és ennek eredménye a nem túl eredeti Zar nevű fiatalember, Spock és Zarabeth fia. Az itt olvasható regénynek ő a főszereplője. A magyar könyvkiadás kifürkészhetetlen útjai miatt ennek a folytatása már 1991-ben megjelent magyarul Az Örökkévalóság őrzője címmel.

Ann Carol Crispin (1950-2013) a novellizációk nagymestere volt. Szó szerint, ugyanis az International Association of Media Tie-In Writers, azaz a novellizációk íróinak nemzetközi szövetsége 2013-ban nagymesteri címmel tüntette ki.

Crispin angol szakon végzett 1972-ben, 1983-ban pedig csatlakozott a Science Fiction Writers of Americához, melynek később alelnöke is lett. E minőségében alapította meg Victoria Straussszal a „Writers Beware” (Írók, vigyázzatok) csoportot, mely főleg kezdő írók figyelmét hívja fel az ügynökök és kiadók között fellelhető csalókra.

Írói munkásságára leginkább a novellizációk jellemzők. Az itt olvasható Star Trek-regény volt első megjelent könyve. A Star Trek-sorozatban még három további műve jelent meg; irt egy trilógiát Han Solo kalandjairól, mielőtt még Luke-kal találkozott volna. Sikeresek voltak a V-sorozathoz kacsolodó könyvei is. Teljesen önálló volt a fiatalabb korosztály számára íródott, népszerú StarBridge-sorozatának első kötete (StarBridge, 1989), a későbbieket már társszerzőkkel írta. Ő is társszerzősködött Andre Nortonnál, az idősödő írónő mellett két Witch World-könyvön szerepelt Crispin neve is.

Magyarul először az itt olvasható regény folytatása jelent meg. A Galaktika jóvoltából most olvashatjuk az előzményeket is.

Zsoldos Endre

A. C. Crispin bibliográfia

Könyvek

– Az Örökkévalóság Őrzője, Gondolat, 1991, ford Gáspár András [Time tor Yesterday, 1988]

– Feltámad a halál, Szukits, 1997, ford.) Szántai Zsolt [Alien: Resurrection. 1997: társszerző Kathleen O’Malley]

– Az éden pokla. Aquila, 2000, ford. Nitkovszki Sztaniszlav és Dinya Tamás [The Paradise Snare, 1997]

– A Hutt játszma, Aquila, 2000, ford. Nitkovszki Sztaniszlav [The Hutt Gombit. 1997]

– A lázadás hajnala, Aquila, 2000, ford. Dinya Tamás [A Rebel Dawn, 1997]

Elbeszélések

– „Játszd újra, Figrin D’An!”, Mos Eisley mesék, szerk. Kevin J. Anderson, Valhalla Páholy, 1996, ford. Hoppán Eszter [Play It Again, Figrin D’an!; The Tale of Muftak and Kabe, Star Wars: Teles from the Mos Eisley Cantina, ed. Kevin J. Anderson, Bantam, 1995]

– „A szabadság ára”, Történetek Jabba palotájából, szerk. Kevin J. Anderson, Aquila, 1999. ford. Békési József [Skin Deep, The Fat Dancer’s Tale, Tales from Jabba’s Palace, ed. Kevin J. Anderson, Bantam Spectra, 1996]

A. C. CRISPIN: STAR TREK –

EGY FIÚ AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK

Ajánlom e regényt két csodálatos nagymamámnak, hálával élethosszig tartó szeretetükért és kedvességükért, valamint fiamnak, Jason Paul Crispinnek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindig arra vágytam, hogy egyszer egy könyv köszönetnyilvánításában ezt olvassam: „Az egészet egyedül csináltam!” Persze ide aligha írhatnám, hiszen sokaknak tartozom hálával segítségükért az Egy fiú az örökkévalóságnak megszültetésében és népszerűsítésében.

Az írás, szerkesztés és korrektúrázás terén nélkülözhetetlennek bizonyultak:

Debby Marshall, egy író lehető legjobb barátja..

O’Malley, a Vörös Királynő („Kit érdekel, Ann? Senki nem törődik az ilyen hülye részletekkel; és nem is viszi előbbre a sztorit. Ki vele! Le a fejével), aki fantasztikus szerkesztő – de sose kérd, hogy betűzzön el valamit…

Hope és George Tickell, édesanyám és édesapám, akik korrektúráztak és fénymásoltak…

Faith E. Treadwell, a nővérem, aki olvasott és kommentált…

Jamie és Norman Jette, a fizikaórákért…

Sam R. Covington, amiért megtanított a kutatómunka értékére…

Robert B. és I. Lois Pleas, amiért megfontoltan véleményezték egy idegen munkáját…

Beverly Volker, egy remek szerkesztő és az ember, akivel érdemes kapcsolatba lépni…

Randy L. Crispin, a férjem, amiért okot adott nekem az írásra…

Delma Frankel, a „sasszemű” korrektor, aki, mint kiderült, tele van meglepetésekkel…

Erkölcsi támogatást és bátorítást nyújtottak a bizonytalanság hosszú évei során:

Andre Norton, aki oly sok embert varázsolt el számolatlanul ontott csodáival…

Jacqueline Lichtenberg, aki nemcsak hogy jó író, de kedves, bájos személy is, és mindent megtesz azért, hogy mások esélyt kaphassanak a kiugrásra…

Anne Moroz, aki végre biztonságos helyre talált…

Teresa L. Bigbee, aki elviseli az írókat és a velük járó őrületet, méghozzá méltósággal, humorral és sok-sok hasznos megjegyzéssel, javaslattal…

Mary M. Schmidt és persze Lynxie…

Howard Weinstein, az amatőr pszichoterapeuta, de annál profibb író…

John McCall, hivatásos regénykonzultáns, méghozzá nem is akármilyen…

És végül külön köszönet Shoshana (Susie) Hathawaynek, amiért akkor régen elültette bennem az ötletet, hogy most eljátszhassak vele ebben újrafelfedezett univerzumban…

BEVEZETŐ

Saját Star Trek-regényem, A korona szövetsége szerzői jegyzetében megemlítettem, hogy a Star Trek révén rengeteg barátot szereztem, akik közül sokan szintén írói babérokra törtek.

Ann Crispin egyike ezeknek a barátoknak, az Egy fiú az örökkévalóságnak, az ő első regénye pedig a türelem valóságos emlékműve.

A Washington közelében megrendezett, 1979 augusztusi Star Trek-találkozón ismerkedtem meg Ann-nel, ahol én épp a frissen befejezett Szövetségből olvastam fel fejezeteket a közönségnek. Ann nagggyon terhes volt, és azt hiszem, a rendszerint zsúfolt, hihetetlenül lassú liftben futottunk egymásba (képletesen… vagy lehet, hogy szó szerint?).

Igazából már nem emlékszem, pontosan miről beszélgettünk – de ez nem Annt minősíti, csupán tény, hogy a találkozókon töltött időm nagy részében az írásról beszélek. Számos rajongó remek író is egyben, csak nehezen szedik össze a bátorságukat, hogy elküldjék műveiket egy kiadónak.

Nem vagyok ugyan szülő, de úgy vélem, elküldeni az első novellánkat a megjelenés reményében még nehezebb, mint a gyermekünket elvinni az első napon az óvodába. Elvégre a gyerekek többsége gond nélkül túléli azt az első napot – igen ritka, hogy bármelyiket elutasító levél kíséretében küldjék vissza. Az első írások azonban gyakran jutnak erre a csöppet sem irigylésre méltó sorsra. Ezért van az, hogy sok író soha nem vállalja föl ezt a kockázatot. Amikor abban a liftben összetalálkoztunk, Ann már benyújtotta a kiadónak az Egy fiú az örökkévalóságnak-ot, és mivel onnan semmi válasz nem érkezett, kezdett idegeskedni. Ann saját elmondása szerint „durván kioktatott”, amiért a rajongókat írásra biztatom, miközben a nevesebb kiadók és szerkesztők hallani sem akarnak korábban nem publikált szerzőkről.

Nagy megkönnyebbülésemre szolgál, hogy most ráölthetem a nyelvem, és közölhetem vele: „Ugye megmondtam!”

Nem mintha bárki képes lenne arra, amit Ann véghezvitt – kiadót talált már a legelső kéziratával. Én szívesen osztom meg másokkal írói tapasztalataimat, példaként hozva föl saját kálváriámat ennek a fura karrierféleségnek a hajszolása közben. Először is szerencsém volt, hogy sikerült eladnom „Az orioni kalózok” című forgatókönyvemet a Star Trek-rajzfilmsorozathoz 19 éves ko-romban… aztán öt éven keresztül egy sort sem vett tőlem senki… öt rémesen kijózanító éven keresztül.

Szóval nem vagyok szupersztár író. De azért elegendően nagy önérzettel rendelkezem ahhoz, hogy azt higgyem, annyira jól tudok történeteket mesélni, hogy mások hajlandóak fizetni az elolvasásukért. És ha én képes vagyok eladni a történeteimet, talán más egoista álmodozók is képesek lehetnek rá.

Valószínűleg Ann-nek is ezt mondtam, és ő hallgatott rám – a szerencsétlen bolond! Egy darabig fontolgatta a dolgot, aztán néhány hónappal később felhívott, hogy beszélgessünk még. Aztán újabb pár hónap elteltével megint fölhívott… majd újabb pár hónap múlva ismét…

Ezen a ponton rá kell mutassak, addigra együttérzésünk kölcsönössé vált. Míg Ann fogcsikorgatva várta a mindent eldöntő, létfontosságú utolsó szót a kéziratával kapcsolatban, az én már megvett és ki is fizetett könyvem megjelenése egyre távolabbra tolódott. A hosszú távú telefonhívások nem olcsók, de többnyire olcsóbbak egy pszichiáternél, így hát azt hiszem, rengeteg pénzt spóroltam meg Ann-nek a következő néhány év során.

Ráadásul mindkettőnk kálváriája boldog véget ért. A Szövetség 1981 decemberében jelent meg, és nagyon pozitívan fogadták. Pár hónappal később Ann is megkapta az értesítést a kiadótól: az Egy fiú az Örökkévalóságnak „megkapta a startengedélyt”!

1982 júniusában Ann elküldte nekem elolvasni a kéziratát. Már az első két fejezet után tudtam, hogy sikeres lesz. És a könyv további része sem okozott csalódást. Meggyőződésemmé vált, hogy a rajongóknak ugyanúgy kell megismerkedniük vele, mint az én regényemmel korábban, felolvasás formájában a találkozókon.

Sajnos a helyzet az, hogy Ann berezelt. Úgy gondolta, valaki másnak kéne fölolvasni, mert az ő hangja nem hallatszana vacogó fogainak csattogásán keresztül. Titokban örültem ennek… mert ez azt jelentette, hogy enyém lesz az örömteli feladat, előadni a nyitó fejezeteket a ‘82-es Nyári Médiafeszt tömött báltermében, a virginiai Arlingtonban.

A közönség egyszerűen imádta, amit hallott, de önök most még sokkal szerencsésebbek… mert elolvashatják az egész regényt, és higgyék el, nem fognak csalódni benne.

Howard Weinstein 1982. szeptember

PROLÓGUS

Dr. McCoy felemelte a bástyáját, és ütötte vele az ellenfele egyik gyalogját.

– Ebből másszon ki, ha tud! – mondta magabiztosan, és hátradőlt. A tábla másik oldalán ülő férfi felemelte az egyik szemöldökét meglepetésében.

– Érdekes lépés… – ismerte el Spock, és a tábla mozdulatlan tanulmányozásába süllyedt.

McCoy mosolygott. Mikor javasolta, Spock beleegyezett egy ódivatú, kétdimenziós sakkpartiba. A vulcani kezdte felfedezni, hogy McCoy lépései inspirálóak lehetnek: kihívás logikus agyának. Nem hiába volt McCoy az orvosi egyetem sakkcsapatának kapitánya.

Amíg az elsőtiszt királynőjének szorult helyzetéről elmélkedett, McCoy lustán körbepillantott a szabadidőszobában. Tele volt olvasó, kártyázó, sakkozó, beszélgető legénységi tagokkal. A férfi tekintete megállapodott egy fiatal, csinos zászlós arcán. A doktor a neve után kutatott az emlékezetében, aztán meglelte: Teresa McNair. Egyenesen az Akadémiáról, alig múlt huszonhárom. Szép, barna haj, zöld szem. Orra a mikroolvasóban volt, és gondos alapossággal tanulmányozta az anyagot. Amint McCoy nézte a hosszú, karcsú lábat, melyet tulajdonosa maga alá húzott, a lány abbahagyta az olvasást, és hirtelen felállt. Két hosszú nyomtatványt tépett le, és egyenesen felé indult.

McCoy bűnbánóan elfordult, észrevette, hogy leplezetlenül bámult. Egy perccel később McNair megállt Spock könyökénél.

– Elnézést, Mr. Spock!

Az elsőtiszt felnézett.

– Igen, zászlós?

– Uram, megerősítene nekem egy adatot? Azt hittem, az az általános nézet, hogy a korai vulcani kolonializáció a közeli Romulán Semleges Zónára korlátozódott. – McNair kérdőn felemelte a hangját.

– Pontosan, zászlós. – Spock maga volt a megtestesült türelem, de nem túl vendégszerető.

– Akkor megmagyarázná, hogy mi ez itt? – A hosszú nyomtatványt a vulcani elé tette, és folytatta: – Ez a fotó a Béta Niobéról szóló archeológiai adatokból való. Az a rendszer egyértelműen az ismert galaxis túloldalán van, és ha nem volt vulcani kolonizáció…

McNair zavartnak látszott, és elhallgatott. McCoy látta, hogy valami végigszáguld Spock arcán a Béta Niobé említésére. Megpróbálta elhelyezni valahová… de túl sok volt a bolygó, a csillag. Kész biológiai komputernek kellett lenni (körülbelül olyannak, mint a vulcani), hogy csak a felére is emlékezzen valaki.

Spock megvizsgálta a papírt, szeme összeszűkült. A doktor felnézett a nőre.

– Béta Niobé? Olyan ismerősnek tűnik.

A zászlós mosolyogva válaszolt.

– Úgy is kell lennie, doktor. Az Enterprise-t nevezték ki, hogy figyelmeztesse a Sarpeidon lakóit, hogy a Béta Niobé nóvává válik. Azt hiszem, ön volt a leszálló csapat egyik tagja. Egy hatalmas könyvtárkomplexum volt a bolygó felszínén. Komputereink rögzítették az információkat, még mielőtt a Sarpeidon elpusztult. Az itt levő archeológiai adat is az Atoz-könyvtárból való.

Spockhoz fordult, aki még mindig a nyomtatványt tanulmányozta.

– A neutronmeghatározás kb. 5000 évesnek tartja a falfestményt, amit itt lát – ez volt a Sarpeidon utolsó jégkorszaka. Ez a bal oldali arc kinagyítása.

Egy másik papírt teregetett az elsőtiszt elé. Spock előrehajolt, semmitmondó arccal, majd hirtelen vissza hőkölt. McCoy meglepődött, és ő is odanézett.

A közelebbi képen egy barlangbelső volt, szürke, vöröses fénnyel. A másikon két kép: az egyik vadászjelenetet ábrázolt: két humanoid alak egy lény előtt állt, ami a hátsó lábán ágaskodott, és egy idomított medvére hasonlított.

A fal túlsó oldalán egy másik, kisebb festmény volt – egy arc. McCoy kinyújtotta a nyakát, hogy lássa a kinagyított fotót. Furcsa ellentétben a fal sötétjével, a fehér arc szinte világított, lebegett a doktor hitetlenkedő szeme előtt. Két ívelő szemöldök, kócos fekete haj, egy orr, egy száj. A stílus primitív volt, mégis magával ragadó – az arcvonásokat nagy gonddal rajzolták. Beleértve a csúcsos füleket.

McCoy Spockra nézett, akinek tekintete távolibb volt, mint valaha. A doktornak kiszáradt a szája, hangja botladozott a szavakon, mikor megszólalt:

– A Sarpeidon? Két éve, hogy… – abbahagyta, és visszaült.

Spock McNairhez fordult.

– Talán egy genetikai abnormalitás vagy egy furcsa párhuzamos fejlődés eredménye. Vagy esetleg egy mitikus lény ábrázolása. Mint például Pán a földi mitológiában. Megköszönném, ha megengedné, hogy megvizsgáljam az adatokat, ha ön már befejezte, zászlós. – A vuIcani hangja teljesen normális volt. McNair bólintott, és elsétált a nyomtatványokkal.

Spock visszafordult a sakktáblához.

– Ha nem haragszik, doktor, szeretnék visszatérni a sakkpartinkhoz, mivel 45, 3 perc múlva szolgálatba megyek. Kitaláltam egy módot, hogy visszaverjem a maga érdekes, ámbár logikátlan taktikáját.

McCoy ránézett.

– Maga lép, Spock. Már elfelejtette?

A vulcani alig nézett a táblára, amint elmozdította a bástyáját. A doktor figyelmét nem kerülte el a pillanatnyi – azonnal kontrollált – remegés a hosszú ujjakban.

McCoy rájött, mire készül, és közelebb húzta a székét.

– Már azt gondoltam, nem győzöm le. Az a sok logika mégiscsak jó valamire!

De McCoy nyerte a játszmát.

ELSŐ FEJEZET

A kapitány személyes hajónaplója, csillagidő: 6324.09

„Jelenlegi küldetésünk – az idáig felfedezetlen, 70, 2-es szektor feltérképezése – eseménytelenül zajlik. Annyira, hogy arra kényszerülök, szimulált csatajeleneteket gyakoroltassak a legénységgel, készültségüket fenntartandó. Mindenki alig várja, hogy megérkezzünk a 11-es Csillagbázisra, ellenőrzésre és szemlére. A legénység nagy része eltávozást kapott. Jó hangulat uralkodik – főleg azért, mert a dokkolás estéjére partit szerveznek. Csak az orvosi részleg vezetője és az elsőtisztem nem tőűnik valami boldognak, Mindkettő feltűnően csendes az utóbbi két napban. Még nem kérdeztem őket, de ha így folytatják, akkor sort kerítek rá.”

Az Enterprise – hatalmas cirkáló csillaghajó – nyugodtan szántotta az űrt, nem törődve az izgatottsággal, amit közeledése váltott ki a 11-es Csillagbázison. Sulu hadnagy és Phillips segédtiszt vívótudásukból adtak bemutatót. A kórus egy kissé humoros – és kissé igaz – balladát gyakorolt a kapitányról (aki úgy tett, mintha nem tudna a dologról).

A Kis Színház az H. M. S. Pinafore-t vitte színre. Uhura hadnagy rendezte a produkciót, és Scott főmérnök – aki szép baritonnal rendelkezett – énekelte Corcora kapitány szerepét. Kirk, Scotty és Uhura éppen az operettet tárgyalták az ebéd felett, mikor McCoy csatlakozott hozzájuk.

– Foglalj helyet, Öreg! – Kirk elszántan beleharapott egy jókora salátába, és ivott a tejből. – Ha továbbra is ilyen diétán tartasz, még a végén nyúl lesz belőlem! És ráadásul el kell viselnem, hogy Scotty egy Fekete-erdő süteményt majszol a szemem előtt!

A főmérnök nyelt egyet, és vigyorgott.

– Az embernek bizony erősítenie kell magát, ha egész nap dolgozni akar és éjszaka gyakorolni!

– Tulajdonképpen, kapitány – kezdte Uhura, és az asztalon kopogtatta gondosan manikürözött körmeit –, valami modernebb darabot kellene előadnunk. Újraírni Gilbertet és Sullivant, nem gondolja? Például egy operettet átírni: a U. S. S. Enterprise pont úgy hangzik, mint az H. M. S. Pinafore. És aztán ön énekelhetné a kapitány szerepét!

Kirk megköszörülte a torkát, és éneklésbe kezdett.

– És én sohase voltam rosszul az űrben – zengte, teljesen kiesve a ritmusból és a hangnemből. Uhura és Scotty bekapcsolódott.

– Mi, soha?

– Nem, soha!

– Mi, SOHA?

– Nos, néha… – Kirk beszüntette az éneklést, és McCoyra vigyorgott.

– Van jövőm, mint operaénekes?

– A Csillagflotta éneklő ideálja, mi? – McCoy forgatta a szemét. – Szakvéleményem szerint ki kellett venni a gégédet, hogy elejét vedd a lehetőségnek. Mint csillaghajó-kapitány, még elmész, de mint énekes… sajnálom, Jim.

Kirk bánatosan csóválta a fejét.

– Ismét egy karrier, ami kettétörik, mert nincs bátorítás. – Az órájára nézett, és felállt. – Vissza kell mennem a hídra. Jössz, doki?

Mikor elérték a folyosó relatív magányát, odafordult a férfihoz.

– Mi Újság, Öreg?

McCoy a fejét rázta, és válaszadás helyett megkérdezte:

– Emlékszel a Sarpeidon bolygóra, amit két éve látogattunk meg?

A kapitány szúrósan nézett rá.

– Hetekig szellőztettem magamból azt a középkori börtönszagot! És az az őrült Mr. Atoz… Mi van vele?

A doktor ismét hallgatásba burkolózott. Hosszú szünet után szólalt meg újra.

– Beszélt neked valamit Spock arról, hogy mi történt ott velünk?

– Nem, de ahogy emlékszem, mind a ketten elég csendesek voltatok. A hivatalos jelentéseitekből azt vettem ki, hogy volt egy nő abban a jégkorban, aki megmentette az életeteket. Mi is volt a neve?

McCoy tétovázott.

– Zarabeth. Láttad Spockot mostanában?

– Nem. Kellett volna? Szolgálaton kívül volt az utóbbi 36 órában. – Mogyoróbarna szemek pásztázták a doktor arcát, aggódva. – Biztos, hogy nem beszélhetsz róla?

McCoy próbált nem ránézni.

– Nincs miről beszélni, kapitány.

Kirk nézte, ahogy barátja elsétált. Utána akart menni és faggatózni, de végül nem tette. McCoy nem ismerné be, de volt egy közös sajátosságuk Spockkal: ha nem akartak beszélni, sehogy sem lehetett őket rávenni.

A híd csendes és megnyugtató volt. Kirk belehuppant a parancsnoki székébe, ellenőrizte a jelentéseket, de agya egy része számolta a perceket, mikor Spock szolgálatba jön. A flotta legjobb elsőtisztje. Igen, minden bizonnyal az volt. Mit akart McCoy a Sarpeidonnal? Mire akart utalni? És az a nő? Magáról beszélt? Kirk érezte, hogy nem. De Spock nem állna össze egy nővel… legalábbis eddig nem tette, csak az Omikron Ceti III-on, ott is csak a spórák miatt. Érdekes, mindig is azt gondolta, hogy volt a dologban más is a spórákon kívül, ami a vulcaniban dolgozott. És persze ott volt T’Pring… de az más ügy.

A kapitány felnézett, 1301 volt, és Spock egy percet késett a szolgálatból. Lehetetlen! De keze alatt a komputer megerősítette ezt.

Kirk mögött kinyílt a hídi ajtó, és Spock állt a parancsnoki szék mellett, kezei a háta mögött összekulcsolva.

– Mr. Spock! Valami baj van? Késett! – A kapitány hangja csendes volt, aggódó.

– Elnézést kérek a késésért. Nem fog még egyszer előfordulni. – A vulcani távoli tekintettel nézett a kapitányra, egy fix pontra Kirk bal szemöldöke felett.

.Magában sóhajtva, a kapitány feladta, tudva a sokéves tapasztalatból, hogy Spock akkor beszélt, ha kész volt rá – ha beszélt egyáltalán.

Felállt, és azt mondta hivatalosan:

– Öné a híd, Mr. Spock, a hidropóniai laborban leszek ellenőrzésen. Jelentse, ha valami szokatlan történik! Ezt a szektort úgy térképezték fel, mint ahol jókora radioaktív viharok dúlnak.

A kapitány kiment a hídról, észrevéve a korholó szúrós megjegyzéseket a háta mögött. Spock logikátlannak mondta volna őket – Kirk inkább megérzésnek.

Kirk továbbra is aggódott a következő három napban, mert Spock és McCoy még mindig hallgatott. Idegességét egy edző-androidon dolgozta le a sportteremben.

Éppen relaxált egy különösen fárasztó edzés után, olvasott az ágyán egy számára kedves könyvet. Az a fajta könyv volt ez, amit a kezében tarthat, így magyarázta Sam Cogley. Az ügyvéd ismertette meg vele az „igazi” könyvek gyűjtésének hobbiját, s Kirk a Canopus IV-en egy antikváriumban akadt rá erre a meglepően jó állapotban levő példányra. Nemo kapitány és a Nautilus kalandjaiba merült, mikor az ajtócsengő jelzett.

– Tessék!

Mikor az ajtó kinyílt, és megjelent az elsőtiszt, Kirk visszatette a könyvet a védőborítóba. Egy székre mutatott.

– Ülj le! Kérsz egy kis szaurián brandyt?

Spock nemet intett, igy hát Kirk magának töltött, aztán leült a vulcanival szemben, kezében az itallal, és várt.

Spock tétovázott, mielőtt megszólalt volna.

– Tudtad, hogy jövök.

A kapitány bólintott, és mikor a vulcani nem folytatta, így szólt:

– Észrevettem, hogy napok óta nem stimmel valami. Először McCoy, aztán te. Komolynak látszik. Akarsz beszélni róla?

Spock elnézett, és belemélyedt a szemközti falon levő Enterprise-kép tanulmányozásába.

– Határozatlan idejű eltávozást kell kérnem. Egy… családi ügyben.

A kapitány belekortyolt az italába, és a barátjára nézett. A vulcani fáradtnak látszott, ráncok ültek a szeme alatt, és eltűnt a megszokott nyugalmas aurája, helyette nyugtalanság lengte körül. Kirk erősen figyelt, várta, mit mond még Spock, aztán hirtelen észrevette, hogy valami beszűrődik a tudatába, megérinti. Egy pillanatig nagy elszántságot érzett, bűnbánattal és szégyennel keveredve. Lélegzetvisszafojtva próbált összpontosítani… de a kapcsolat, ha az volt egyáltalán, és nem csak képzelet – eltűnt.

Spock rámeredt.

– Jim, te nem vagy telepata, tudom… de egy pillanatig…

– Tudom, én is éreztem egy pillanatig. Eléggé ahhoz, hogy megtudjam, el akarsz menni, és a helyzet – akármi is az – elég rosszul áll. De a többit szépen szóban mondod el, oké, Spock?

– Ha tehetném, megosztanám veled, Jim. De én vagyok a felelős ezért a… problémáért.. Egyedül kell megoldanom.

– Valami azt súgja, hogy kockázatos dologba vágsz. Igazam van?

Spock kezére bámult, és ismételgette.

– Egyedül kell mennem. Kérlek, ne kérdezd, hogy miért!

Kirk előrehajolt, és megragadta a vulcani vállát.

– Nem tudom, mi a baj, de azt igen, miért nem mondod el nekem. Aggódsz, hogy ha megtudom, milyen veszélyes vállalkozásba fogsz, erősködöm majd, hogy veled menjek. Igazad van, ezt fogom tenni!

Az elsőtiszt csóválta a fejét, és szilárdan kijelentette:

– Nem engedem. Nem vállalhatom a felelősséget az életedért. Egyedül megyek.

Kirk az asztalhoz csapta a poharat.

– A francba, Spock, ne mondj el olyat, amit nem akarsz, de dezertálnod kell, ha el akarod hagyni ezt a hajót nélkülem!

Spock kezdett mérges lenni, szeme szikrázott. Kirk szemrebbenés nélkül nézett abba a szembe, és találgatta, Spock vajon hova a nyavalyába akar menni.McCoy úgy látszik, többet tudott, mint amit elmondott.

A Sarpeidon? De hisz az a bolygó már nem is létezik. Felrobbant… a jelen… és a múlt… a nő… és az az arc a falon…

Barlang? Arc?

Kirk kiegyenesedett. Tisztán látta maga előtt az arcot a barlangfalon – amit sose látott ezelőtt.

– Most már értem, Spock. Hívhatod empátiának, telepátiának, aminek akarod. De most már tudom. Ennek a biológiához van köze, ugye?

A vulcani némán bólintott, azután kezébe temette arcát. Remegett a hangja.

– Igen. Gyengülnek a védőkorlátjaim, ha ilyen erősen tudom átsugározni rád. Természetesen voltunk már tudatilag összekapcsolva… de… fáradt vagyok, ez lehet az oka…

– Ne törődj a magyarázkodássall Tudom, és kész.

Kirk a vulcanira nézett, és sóhajtott.

– Hihetetlen… 5000 éve, abban a fagyos pokolban…

– Zarabeth gyereket szült tőlem – fejezte be Spock helyette.

Egymásra néztek, és hallgattak. Végül a kapitány megmoccant.

– Talán van más magyarázat. Talán TÉGED festett le Zarabeth. Nem lehetsz biztos benne.

– Az arc egyértelműen vulcani, de nem a én arcom. Más a szem. Hosszabb a haj. Serdülő vonásai, nem egy idősebbé. Más is van. A barlangban talált egyéb régészeti leletek egy sokkal fejlettebb civilizációra utalnak – fémhasználat jelei, kőlámpa, amiben állati zsírt égettek. Anakronisztikusak abban az időperiódusban.

Kirköt meggyőzték a hallottak, mégis csóválta a fejét.

– Nincs értelme, hogy egy olyan gyerek miatt rágd magad, aki 5000 évvel ezelőtt élt és halt. Már semmit nem tehetsz érte.

Spock nyugodtan válaszolt.

– Visszamegyek érte.

A kapitány nem tudta, mit várt, de biztosan nem ezt.

– De hát, Spock, hogy?! – Mialatt kiejtette a szavakat, felsejlett benne egy fájdalmas emlék. – Minden úgy van, ahogyan volt… hadd legyek a kapud… – Kortyolt a brandyből, és érezte, ahogy a torkát égeti. – Az örökkévalóság Őrzője… őt használod majd, hogy visszamenj…

A vulcani bólintott.

– Spock, senki nem teheti a lábát arra a bolygóra, kivéve a régész expedíciót. Közelébe sem engednek, nemhogy használd! Nagy protekció kell, hogy elérd, minimum egy planetáris kormányzó segítsége.

Egy másodperc múlva maga adta meg a választ a kérdésre.

– T’Pau.

– Logikus következtetés, kapitány. Kirk T’Paura gondolt, a kicsi, törékeny, ősöreg nőre… akinek elég hatalma volt, hogy akár egy Csillagflotta-admirálisnak is parancsoljon. Igen, ő elég befolyásos. De hajlandó lesz-e segíteni?

Az elsőtiszt nyúzottnak tűnt.

– Intézkedni fog, ha elmondom neki az okaimat. A család mindennél fontosabb a Vulcanon. A családi lojalitás még a planetáris törvényeknél is erősebb. A Vulcant néhány családból álló oligarchia irányítja. Az enyém is közéjük tartozik. És T’Pau nem engedi majd, hogy akár egy családtag is egyedül éljen és haljon, messze az övéitől.

– Nem irigyellek ezért a feladatért, Spock. Én sem szívesen magyaráznám el neki a helyzetet.

– Biztosíthatlak, én sem várom. De meg kell tennem. Kötelességem.

Spock felállt, tétovázva.

– Feltételezem, hogy most jóváhagyod az eltávozási kérelmemet. Az Andros felé az Aritares-rendszerben kitérhetünk, mindössze 1 óra 32, 4 perc késést okozva.

Kirk bólintott, és ő is felállt.

– Elintéztük. Azonnal beiktatom az eltávozásod. Ha az Androson lerakunk, egy hét alatt eljutsz a Vulcanig. Míg elrendezed a dolgokat, és visszaérsz a 11-es Csillagbázisra, az is 10 napot vesz igénybe. Még jó, hogy közbejön az ellenőrzés… igen… menni fog. Készen állok majd, ha jössz. Ha szerencsénk van, visszaérünk, mielőtt a végső szemle véget ér. Szóval miért ácsorogsz még itt?

– Kapitány, egyedül kell mennem. Egyértelműen visszautasítom, hogy…

Kirk félbeszakította a mondat közepén.

– Elintéztük. Zsarolás, Mr. Spock. Ha nem mehetek, te sem kapsz eltávozást. Ilyen egyszerű.

– Veszélyes lehet… Nem engedhetem meg, hogy kockáztasd…

– Elég a vitából! Nem kell a széltől is óvnod! Az emberek talán nem olyan erősek, mint a vulcaniak, de ez nem jogosít fel arra, hogy megmondd nekem, hogy mit tehetek és mit nem. Különben is, ki itt a parancsnok? – Kirk az órájára pillantott. – 45 perced van, hogy elkészülj. Két és fél hét múlva találkozunk. Mozgás!

Spock azon vette észre magát, hogy automatikusan engedelmeskedett az utolsó parancsnak, és a csukott ajtó mellett áll a folyosón.

Bánatosan rázta a fejét, aztán elsietett csomagolni.

MÁSODIK FEJEZET

Dél a Vulcanon. Hőség lengte körül Spockot, ahogy egy hegygerinc szélén materializálódott. Beleszagolt a vékony atmoszférába. Szárazsága csodálatos volt a transzporter hideg ködéhez képest. Feje fölött égett az égbolt, ahogy a 40 Eridani elérte a tetőpontját. A fehér homok visszaverte a fényt és a hőt, a kövek és növények hullámoztak.

Spock megkerülte az alacsony épületet, és a déli vendégbejáró felé haladt. Nem kívánta előre jelezni jövetelét, bár már évek óta nem látta a szüleit. Kissé bűnösnek érezte magát, amint elképzelte, mit szólnak majd a szülei, ha megtudják, hogy itt járt – aztán elnyomta magában az érzést. Amanda biztos szeretné tudni jövetele okát, miért jött oly hirtelen, meddig marad. Sarek pedig azt akarná, hogy járja be a birtokait. Ellepnék a családi kötelezettségek, meg aztán jönnének a kérdések…

Mikor beért a házba, bejelentkezett T’Paunál, aztán csak várt türelmetlenül, nyugodtságot erőltetve magára, testét mozdulatlanságra kényszerítve. Végül aztán a mellette levő kis képernyőn megjelent a keresztneve, az, amit csak a család használt névnapokon és vallási ünnepeken. Akarattal használta ezt a nevet, tudva, hogy T’Pau felismeri látogatásának jelentőségét, és fogadja őt, bizalmasan. Végigment a szűk, sötét folyosón, ami T’Pau nappalijához vezet, majd csendesen belépett. Egyedül volt azzal a személlyel, aki arról volt híres, hogy visszautasított egy helyet a Föderációs Tanácsban.

T’Pau egy alacsony díványon ült, lábán takaróval. Még mindig fekete volt a haja, bár néhány fehér szál is díszelgett benne. Arca azonban sokkal ráncosabb és megviseltebb volt, mint ahogy Spock emlékezett.

T’Pau formálisan köszöntötte, feltartva kezét V alakban. Az öreg ujjak kissé reszkettek. Idős – gondolta Spock, viszonozva a köszöntést.

– Hosszú és eredményes életet, T’Pau!

– Minek okán jöttél oly hirtelen, figyelmeztetés nélkül, Spock? Szüleiddel szemben nem igazán illendő cselekedet. – Selypítve beszélt, szinte suttogva. Nem kínálta hellyel – ez rossz jel.

– Elnézésedet kérem, T’Pau. Személyes ügyben kereslek, csak neked mondhatom el. Segítségedet és hallgatásodat kérem. – Erőteljes hangon beszélt. Éles, átható szem fürkészte, aztán hirtelen bólintott a nő, és hellyel kínálta. Spock keresztbe tette a lábát, ahogy leült a kis zsámolyra.

– Hallgatok szavaidról. Beszélj!

– Néhány évvel ezelőtt Kirk kapitánnyal és McCoyjal – akiket már ismersz – egy küldetésre mentünk, hogy figyelmeztessük a Sarpeidon bolygó lakóit, napjuk nóvává válik. Felfedeztük, hogy az emberek a múltba menekültek. Egy véletlen folytán McCoy és én a planéta jégkorszakába kerültünk. Majdnem megfagytunk, mikor egy fiatal nő megjelent, és egy barlangba vezetett minket. Zarabeth volt a neve, és egy ellensége száműzte abba a korba. Fogoly volt ott, nem mehetett vissza, mert átformálták a sejtszerkezetét. Engem… befolyásolt az időváltás. Visszafejlődtem olyanná, amilyenek őseink voltak 5000 évvel ezelőtt. Barbár voltam – húst ettem, és gyereket nemzettem Zarabethnek. Nem tudtam róla, egészen mostanáig.

Spock látta az utálatot a szemében, mikor bevallotta a húsevést, aztán közönyössé vált az arca. Sokáig nem szólalt meg.

– A te viselkedésed bizony nem öregbíti a családod hírnevét. Ám logikátlan a múltnak bűnein tépelődni. Mi oka volt idejövetelednek?

– Nem hagyhatom, hogy a gyerek egy hozzánk nem illő planétán haljon meg. Haza kell hoznom, a családba. Zarabethet is megpróbálom visszahozni. Tartozom neki a lehetőséggel, hogy éljen. Azt kérem, hogy lépj kapcsolatba a Föderációs Tanáccsal, és intézd el, hogy használhassam az Örökkévalóság Őrzőjét, egy időkaput, ami vissza tud vinni a Sarpeidon múltjába. Meg kell próbálnom.

T’Pau csukott szemmel elgondolkozott rajta.

– Meg kell neked ezt próbálnod. Eme gyermek lesz utódod, ha meghalsz egyéb utód nélkül. S nem is csatlakoztál a koon-ut-kal-if-fee-be mással. Meg kell védelmeznünk az utódlásnak vonalát.

Spock észrevette, hogy idáig visszatartotta a lélegzetét, s most kiengedte. A legrosszabbon túl volt.

– Elkészitettem egy jelentést, benne minden információval, amire szükséged lesz, ha a Tanáccsal beszélsz. Tartalmazza a specifikus tulajdonságokat és kódjeleket, amik az időkaput jelölik. Megjelöli a keresőcsoport embereinek számát és a múltból hozandó személyek számát is. Ha megtagadják kérésedet, küldj egy szubtér-üzenetet Kirk kapitánynak az Enterprise-ra.

A nő elvette a dokumentumot, és ránézett.

– Azonnal kapcsolatba lépek a Tanáccsal. Légy elővigyázatos! Mit szándékozol cselekedni, ha megtalálod őket?

Spock hirtelen nem tudott válaszolni. Még nem gondolkodott igazán el a dolgon, csak a puszta tény izgatta, hogy a gyerek létezik, s mi a kötelessége.

– Kihozom őket a jelenbe, és… – tétovázott.

T’Pau élesen pillantott rá.

– Úgy vélem, nem gondoltál bele alaposabban. Emlékezz, Spock! Eme gyermek egyszemély. Mindegyik létezőnek saját becsülete és élete van. Ne tagadd meg fiadtól a becsületét! A te származékod ő – de nem te magad. Emlékezz a szimbólumunkra! – Megérintette az IDIC-medált, ami összeszáradt mellén lógott. – Becsüld meg a különbözőségeket, csakúgy, mint a hasonlatosságokat! – Spock csak nagyjából értette a szavait. Merengően bólintott, s már azon gondolkodott, hogyan jut az űrkikötőbe anélkül, hogy felismerjék. T’Pau jelére felállt, és tisztelgett.

– Köszönöm neked, T’Pau. Elmehetek?

T’Pau bólintott, és hirtelen nagyon öregnek tűnt.

– Elmehetsz, Spock. Sandar elvisz téged az űrkikötőhöz. Nem közlöm szüleiddel eme látogatást, de emlékezz rá; ha sikerrel jársz, el kell fogadnod, mit tettél, a te érdekedben és a gyermeked érdekében is, Hosszú és eredményes életet, Spock! – viszonozta a tisztelgést, és intett Sadarnak, segédjének, aki mintegy varázsütésre jelent meg.

Spock könnyedén meghajolt.

– Békét és hosszú életet, T’Pau!

Csendesen elhagyta a termet.

HARMADIK FEJEZET

Kirk a szabadidőfedélzet színházzá alakított részében ült, és az H. M. S Pinafore előadását nézte, de figyelme mégsem a színpadon járt. Az este dokkolt a hajó a 11-es Csillagbázison, és Spock késett. Másnap, reggel 09.00-kor Csillagflotta-technikusok lepik majd el a hajót, és két hétig szerelik-vizsgálják. Ha Spock és ő nem indulnak el 24 órán belül, akkor nem érnek oda az Őrzőhöz a rendelkezésre álló időben, s az Enterprise-nak kapitány nélkül kell elindulnia.

Persze az sem garancia, ha most indulnak. Míg Spock távol volt, Kirk tanulmányozta a barlangfestményeket és minden adatot a Sarpeidonról, a jégkorszakáról. Nagyon valószínűnek látszott, hogy ha valaki túlélte a klímát, akkor a vadállatok intézték el. Nem úgy tűnt, hogy bárki is – főleg nem egy gyerek – életben tudna maradni ott.

Kirk mérlegelte, hogy lebeszéli Spockot erről az őrült vállalkozásról, de aztán letett róla, mert eszébe jutott a vulcani arckifejezése. Nem engedhette egyedül menni.

A nézőközönség körülötte állt, és lelkesen tapsolt. A kapitány csatlakozott hozzájuk, és figyelte, hogy Scotty a színfalak mögé ugrik, és kivonszolja a szégyenlős Uhurát, majd együtt meghajolnak. A legénység tombolt, mikor a főmérnök egy baráti puszit adott a vezető kommunikációs tisztnek. Ahogy Kirk ácsorgott, meglátta, hogy a személy, akire várt, belép a terembe az egyik oldalajtón, és állja a fürkésző tekinteteket.

Spock a falhoz támaszkodott, mintha teste összeesne támaszték nélkül. A szokásos tökéletes fekete haj most kócosan meredt a világba, és az alatta levő arc sokkal kimerültebb volt, mint legutóbb.

– Szörnyen nézel ki! Mi a francot… – kezdte Kirk, aztán félbehagyta. – Most azonnal indulnunk kell, nehogy elszalasszuk az összekötő kompot. A szobámban van a felszerelésünk. Mindent elrendeztél?

Kirk szobájában átöltöztek szívós terepoverallba, és összecsomagoltak mindent, amire a hidegben szükségük lehet.

– Megrohantam a gyengélkedőt, mikor múlt héten az öreg nem volt ott, és zsákmányoltam egy orvosi készletet – mondta Kirk.

– Vigyünk fézert? Legutóbb az enyém nem működött.

– Megvizsgáltam, és azt találtam, hogy az Atavachron – az időkapu – automatikusan semlegesített minden fegyvert azért, hogy elejét vegye annak, hogy egy jövőbeli technika úrrá legyen a múlton. A mi fézereink most működni fognak.

– Rendben. Utálnám, ha csak kövekre és az öklünkre lennénk utalva, amikor egy olyan élőlénnyel találkozunk, amilyenről olvastam. Készen vagy?

– Igen.

A két tiszt a turbólift felé haladt, felszerelését cipelve. Kirk rápillantott a vulcanira.

– Mi tartott ilyen sokáig? Már azt hittem, nem érsz vissza.

– Egy robotszállító fedélzetén voltam kénytelen utazni. Nem volt más gyorsabb hajó.

Kirk együtt érzően bólintott.

– Nem csoda, ha ilyen rosszul nézel ki. Én is jártam így egyszer, mikor az Akadémián voltam, egy barátomat látogattam meg, mire odaértem, a lány nem akart tudni rólam. Nem hibáztattam. Mindegy, a mi utunk az őrzőhöz kellemesebb lesz. Egy ellátóhajóval megyünk. Megmosakodhatsz a fedélzeten. Addig is megpróbálok úgy tenni, mintha nem velem lennél.

Az ajtók bezáródtak.

És abban a pillanatban ismét kettényíltak. Vörös fény gyulladt ki a turbólift belső panelén.

– Ki a nyavalya szórakozik?

Kirk rácsapott a gombokra. Az ajtók tétován záródtak. A folyosó felől lábdobogás hallatszott, aztán egy csizmás láb tevődött az ajtószárnyak közé, melyek megnyíltak. McCoy ugrott be, overallban, felszereléssel.

– Hű! – dőlt neki a falnak, amint a lift elindult. – Már azt hittem, nem érlek el benneteket!

A kapitány először csak bámult, aztán meglátta az overallt – valami derengeni kezdett neki, ami egyáltalán nem volt ínyére.

– Nem, nem és nem, Öreg – kezdte.

Spock is csatlakozott hozzá.

– McCoy, a jelenléte igencsak…

– Kuss! Mindketten? – sziszegte McCoy.

Spock felhúzta a szemöldökét.

Az orvosi tiszt folytatta:

– Nincs vita! Tényleg azt gondoltátok, hogy nélkülem mentek el erre a veszedelmes, őrült küldetésre, mi? Nem, nem. Végül is, nekem sokkal nagyobb tapasztalatom van a megfagyás terén, mint bármelyikőtöknek! És a csodás, balzsamos Sarpeidon épp megfelelő hely, hogy ott töltsem az eltávozásomat. Egyébként is, ha valamelyikőtök megsérül, vagy a kölyöknek kell segítség?

Kirk változatlanul csak bámult.

– Honnan tudtál erről?

McCoy Spock felé intett.

– Vele voltam, nem emlékszel? És láttam a festményeket. Nem kell vulcaninak lenni ahhoz, hogy összeadjak egyet meg egyet, és hármat kapjak! Ennyit még én is tudok, Jim.

– Öreg – Kirk hangja hivatalosan csengett – azonnal kiszállsz ebből a liftből, és visszamész a gyengélkedőbe! Ez parancs!

– Elfelejtetted, kapitány úr, hogy szabadságon vagyok, mint ahogy ti is. Nem mondhatod meg, hol töltsem el. Egyébként is, nálam van az ász. Körülnéztem a Sarpeidon-könyvtár anyagában, és kitaláltam egy módot, hogyan hozhatjuk ki Zarabethet is. Na kell az anyag, engedd, hogy menjek!

Kirk somolygott.

– Zsarolás. doki?

– Elterjedt meggyőzési mód ezen a hajón, kapitány – tette hozzá Spock.

Kirk megrovóan pillantott rá, de a vulcani csak állt, és kifezezéstelenül bámult maga elé.

– Mit raktál a csomagodba? – kérdezte a kapitány.

McCoy győzedelmesen mosolygott.

– Amit ti! Megkérdeztem a komputert, mit kértetek a múlt héten az ellátmánytól.

– Logikus – mormogta Spock.

A lift megállt.

Kirk csettintett.

– Öreg, nem jöhetsz velünk, akármennyire is szeretnénk! T’Pau csak két engedélyt kért, ugye? – Segélykérően a vulcanira nézett.

– Három személyt határoztam meg, kapitány. Számításba vettem dr. McCoy azon szokását, hogy mindig a sűrűjébe veti magát, s arra a következtetésre jutottam, hogy meg fogja próbálni. Logikus minták vannak a logikátlan viselkedésében.

A transzporterplatformra álltak, és a 20 másodperces késésre figyeltek, közben McCoy kigondolt egy megfelelő csípős választ. Már nyitotta a száját, hogy elmondja, mikor elkapta őket a transzportersugár, és három fénylő alakká változtak.

NEGYEDIK FEJEZET

A bolygó nem változott – gondolta Kirk, miközben körülnézett. Ugyanaz az ezüstös ég, szinte fekete, amit apró csillagpöttyök díszítettek. Ugyanazok a romok – oszlopok, eldőlve, egymáson. Néhányuk még őrizte a formát, de legtöbbjüket nehéz volt megkülönböztetni a természetes kövektől. Ugyanaz a hideg szél, ami úgy zúgott, mint a hazajáró lélek. Ugyanaz az érzés: a hihetetlen ősiség lehelete. Emlékek telítették meg az agyát, legutóbbi ittlétének emlékei. Idáig azt hitte, már sikerült elfelednie, eltemetnie őket, de ahogy ott állt, ismét felsejlett a fájdalom. Edith… – suttogta agya.

– Legutóbb nem is figyeltem a tájat – mondta McCoy Spocknak –, bizarr. Ez a szél egy idő után az ember agyára megy. Nézze, ott van valami templomféle rom!

A vulcani abbahagyta trikorderének birizgálását, és felnézezett.

– Az Örökkévalóság Őrzője arrafelé van, doktor. Valami oknál fogva a romok jobban megmaradtak a közelében.

Spock visszatért a trikorderéhez.

– Az Örökkévalóság Őrzője. Úgy hangzik, mint valami átkozott halottasház – mormogta a doktor. Spock nem figyelt rá. McCoy ránézett, és csóválta a fejét. A vulcani nagyon csendes volt a háromnapos utazás alatt. Nem csatlakozott a pókerjátékhoz, amiben McCoy igencsak meggazdagodott – ez nem volt meglepő –, de még csak nem is beszélgetett velük. A doktor aggódott miatta.

– Hé! – Egy vidám kiáltás hallatszott mögülük. Megfordultak, és egy alacsony, zömök, ősz hajú nő közeledett feléjük. Mögötte, kb. 15 méterre volt egy kis épület, aminek falai a kövek szürkeségét utánozták, annyira, hogy igen könnyen elsiklott felette a tekintet.

A nő elérte őket, kissé fújtatva, és egyenként rájuk mutatott.

– Kirk, Spock, McCoy. Hogy vannak?

– Köszönjük, jól – mosolygott Kirk.

– Már vártam magukat. Vigyük ezeket a házba, aztán egy csésze kávé mellett beszélgetünk. Igazi kávém van! – Antigravitációs egységeket osztott ki nekik, aztán az épület felé indultak felszereléseikkel együtt.

A régészek táborának belseje kellemes ellentétet mutatott a zord külsővel szemben. A falakon festmények lógtak, a padlót vastag szőnyeg fedte. Az épületben laborok voltak, egy nagy nappali, a kilenc dolgozónak hálószoba, egy nagy konyha és egy kicsi, de jól felszerelt könyvtár. Dr. Vargas büszkén vezette őket körbe, bemutatva nyolc társát.

Miután a formaságokat elintézték, a négy ember összegyűlt a konyhában a megígért kávéért. Vargas lassan kevergette a sajátját, közben a vendégeket méregette.

– Kérem, mondják el, hogy a francba sikerült elérniük, hogy használhassák az időkaput? Kit ismernek?

– Dr. Vargas, mi mentőakción vagyunk. – Spock igen komolyan nézett rá. – Mint ahogy tudja, a planéta, amit meg akarunk látogatni, két éve elpusztult. Küldetésünk nem befolyásolja a történelmét, főleg azért nem, mert az általunk keresett személyek egy elszigetelt helyen élnek, nem a saját korukban. Egyvéletlen folytán egy családtagom ott ragadt a planéta utolsó jégkorszakában egy őslakos sarpeidonival, akit oda száműztek a jövőből. Mindkettejüket vissza szeretnénk hozni a jelenbe.

McCoy hallotta a hazugságot, és majdnem kiköpte a kávéját. Kirk megrúgta az asztal alatt.

A közjáték nem tűnt fel senkinek, Vargas pedig azt válaszolta:

– Nem szólhatok bele, de szerintem ez egy nagy hiba. Az itt levő személyzet a legjobb régészekből áll, de még mi sem mehetünk vissza az időben. Csak megfigyelhetjük és lejegyezhetjük a történelmi képeket, átnézhetjük a romokat, és megpróbálhatjuk megérteni azt a fajt, ami akkor élt itt, mikor a földi élet csak a tengerekben levő egysejtűekre korlátozódott. Túl veszélyes az időkapun át utazni, mint ahogy azt önök hárman nagyon jól tudják!

– Tudjuk. – Spock a kanalával játszott, és nem nézett a nő szemébe. – Mindent megteszünk, hogy elkerüljük az őslakosokkal való találkozást. Szerencsére a fejlődő humanoid faj – ami a mi időperiódusunkban éppen csak elhagyja a nomád életmódot – a déli féltekén fordult elő. Mi az Egyenlítőtől 10 km-re északra keresünk.

Vargas sóhajtott.

– Tudom, hogy óvatosak lesznek, de nem tudnak meggyőzni, hogy bármiért is érdemes a kockázatot vállalni. Ha csak egy apró dolog is történik vagy nem történik a történelemben.

Vagy valaki meghal, vagy nem – tette hozzá magában Kirk.

Bólintott, és azt mondta:

– Teljesen tisztában vagyunk a veszéllyel, dr. Vargas. Maga vezeti ezt az expedíciót, mióta az Enterprise felfedezte az Őrzőt?

– Igen. Már négy éve. Félig-meddig állandó expedíció. Érthető, hogy a Föderáció nem engedi meg, hogy információ szivárogjon ki. Bárkinek, aki távozni akar innen, alá kell vetnie magát egy ernlékezetelnyomásnak és hipnokezelésnek.

– Őszintén szólva csodálkozom, hogy csak ennyi biztonsági intézkedés van itt, asszonyom – jegyezte meg McCoy, és körbenézett, mintha azt várta volna, hogy fegyveres őrök posztolnak a konyhában.

Vargas kuncogott, kék szeme a doktorét követte.

– Nem, dr. McCoy, nem talál gránátokat a spájzban. Mégis, védve vagyunk. Minden hónapban erre jár egy föderációs csillaghajó, hogy ellenőrizze a szektort. Most az Exeteren a sor, Jövő hónapban a Potemkinen. Természetesen nem tudják, hogy mit védenek – azt hiszik, csak egy értékes régészeti felfedezést pátyolgatnak, ami végül is igaz. De fogadok, hogy maga az egyetlen Csillagflotta-kapitány, aki ismeri az Őrző tényleges képességeit. Szóval azt hiszem, biztonságban vagyunk.

– Reméljük, hogy így is van. – Kirk kiitta a kávéját. – Köszönet a kávéért. Már el is felejtettem, milyen az igazi.

– Mindenből a legjobbat adják nekünk. Mikor szándékozzák használni az időkaput?

– Most rögtön – mondta hirtelen Spock, felugrott, és kiment.

Vargas csodálkozott.

– Türelmetlenül várja, hogy induljunk – magyarázta Kirk. – Nem mondta el önnek, de ez a rokon egy gyerek. Reméljük, hogy még életben találjuk.

Vargas arcán mosoly jelent meg.

– Most már értem. Nekem is van egy lányom, Anna. Néha beszélgetünk szubtér-rádión.

Elvezette őket az Őrzőhöz. Az fenségesen állt a romok közt, páratlan magányában. A primitív forma nem árulta el a benne rejlő hatalmas erőt.

Ahogy közeledtek, látták a szürkeséget, a középső lyukon a mögötte fekvő sziklákat és a templomromot, amit korábban McCoy látott.

Spock előttük járt a felszereléssel és trikorderével. A vulcani heteket töltött itt, miután felfedezték az őrzőt, és két neves tudóssal együtt tanulmányozta az időkaput. De még utána sem tudták, hogyan működik, honnan szerezte az energiát, és azt hogyan juttatta az időfolyamba. Még abban sem értettek egyet, hogy az Őrző vajon egy igen bonyolult gépezet-e vagy egy életforma. Ahogy így előtte állt, Kirk úgy érezte, az ember egyszerűen kevés ahhoz, hogy megértse – egyelőre.

De az ember hasznot húzhat abból is, amit nem ért. Spock előlépett trikorderével.

– Üdvözöllek! – A vulcani szokásos közönyös arcán most félelem terült el, ahogy tisztelgett a kőnek saját népe módján. – Spock vagyok. Már utaztam veled azelőtt. Meg tudod mutatni a Sarpeidon történetét, ami a Béta Niobé csillag körül keringett egykor?

Mindig kérdezni kellett, hogy választ csaljanak ki az őrzőből.

A kő életre kelt, belsejében fények gyúltak. Egy mély, furcsán meleg hang zengett.

– Meg tudom mutatni a Sarpeidon múltját. Jövője nincsen. Figyeld!

Az időkapu közepe megremegett, aztán emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal cikáztak a képek. Vulkánok, mamutok, hüllőszerű lények, sárfalvak, kővárak, tengerek, hajók, hadseregek, fém– és üvegvárosok, majd egy fehér villanás, amire mind eltakarták szemüket. Az egész bemutató alatt – ami úgy másfél percig tartott – Spock trikordere mindent rögzített.

Amikor a középső rész ismét tiszta lett, Kirk csatlakozott elsőtisztjéhez, aki a műszer fölé görnyedt.

– Sikerült felvenni, Spock?

– Igen – suttogta a vulcani –, azt hiszem, rögzítettem az utolsó jégkorszakot. A neutronmeghatározó módszer, amit a festményeknél használunk, elég pontos. Nem a MIKOR a gond, hanem hogy HOVA jutunk a Sarpeidon felszínén. Nem fésülhetjük át az egész bolygót.

– Erre nem is gondoltam – Kirk az Őrzőre pillantott –, ez tényleg gond. Kigondoltam egy lehetséges megoldást. Az időkapu ereje hatalmas. Az őrző valószínűleg jó helyre tesz minket, ha tudom vele közölni a szándékomat. Megpróbálom.

A vulcani egy utolsót állított a trikorderén, aztán a kőhöz lépett, és mély hangon megszólalt:

– Őrző. Különbséget tudsz tenni egy életforma és egy másik közt? Például érzékeled, hogy én más vagyok, mint a társaim?

– Te önmagadban is más faj vagy – zengte az Őrző. Spock megszokta már a kö különleges megfogalmazásait, és szemmel láthatóan elégedett volt a válasszal. – Rendben. Van egy élőlény a Sarpeidon utolsó jégkorszakában, aki abból a fajból való, mint én. Egy hús és vér vagyunk. Szeretném, ha megkeresnéd ezt az élőlényt. Lehetséges, hogy odavigyél hozzá az időkapun át?

Rövid csend következett. Aztán ismét felhangzott a hang, mintha a levegőből jönne.

– Minden lehetséges.

Spock arcát megvilágította az Őrző fénye – elcsigázottnak látszott. Tovább kérdezősködött, keze ökölbe szorult.

– Ez azt jelenti, hogy képes leszel eljuttatni minket oda, ahol ez az élőlény van, ha átjutunk?

Csend köszöntött be, amit csak a sivár szél zúgása tört meg. Spock mereven állt, várta a választ a levegőből. Hirtelen odalépett hozzá McCoy, és megérintette a vállát. Szelíden így szólt:

– Nyugodjon meg. Spock! Valami azt súgja, minden rendben lesz! – A vulcani ránézett, mintha nem is ismerné a doktort. Kirántotta vállát a szorításból, és a felszerelésükhöz ment. Kinyitotta a csomagját, és felvette a termoöltözetét, ami egy kezeslábas volt, sisakrésszel.

A kapitány odament McCoyhoz.

– Ez a válasz, Öreg. Megy, bármi is lesz. Készülődjünk mi is!

Amíg ők elkészültek, Spock befejezte a trikorder beállítását, aztán ismét az időlényhez szólt.

– Őrző! Kérlek, mutasd meg a Sarpeidon múltját újra, hogy megtalálhassuk és megmenthessük azt az élőlényt, aki hozzám hasonlatos!

Talán még a szél is elcsendesedett egy időre, míg a jelenet újra peregni kezdett a szemük előtt. Minden izmuk pattanásig feszülve – vártak a jelre. Valahol mögöttük Vargas kiáltott.

– Sok szerencsét! Irigylem magukat!

– Készüljünk! – Spock nem vette le szemét a trikorderről.

– Egy, kettő, három, most! – Hatalmasat léptek, egyenesen a hullámzó-örvénylő vortexbe.

Csillagos sötétség, masszív dezorientáció, szédülés. Előreestek, pislogva, ahogy a jeges levegő a szemükbe csapott. Úgy tűnt, az egész világ szürke és fekete, de a szél miatt nehéz volt bármi egyebet kivenni. McCoy eltakarta a szemét, lehelete fagyott páraként szállt, és káromkodott.

– Éjszaka érkeztünk – morogta Kirk, és az arcellenzőért nyúlt –, tedd fel a maszkodat, Öreg! Jól vagy, Spock?

– Tökéletesen. Azt javaslom, hogy ne próbáljunk keresni ebben a szélben. Ott van egy szikla a jobb oldalon, ha el tudnánk érni a szélmentes részt.

A három tiszt tett egy-két lépést, és a szél kissé csendesedni látszott. Vacogva állították fel a sátrakat. Belül, a sátor kellemes melegében és fényében megnyugodtak. McCoy humorérzéke is visszatért, ahogy barátait figyelte.

Úgy néznek ki, mint hatalmas rovarok – gondolta. Rajtuk voltak a szemellenző és fényes insulátorok, amik arcukat és szájukat takarták.

– Pont, mint Halloweenkor – kuncogott a doktor, levéve az arcellenzőt. Vádlón mutatott a vulcanira, míg az a havat seperte ki a hajából.

– Mondok valamit, Spock. Tehetsége van rá, hogy szép helyre vigyen minket éves eltávozásra! – McCoy megrázta a fejét, Kirk is elmosolyodott. – Csodálatos, meleg napfény és gyönyörű táj! Kedvesek a nők és a bennszülöttek is barátságosak. – Az egészségügyi tisztbe egy kinti üvöltés fojtotta bele a szót. A hang alapján valami igen nagy dolog lehetett.

Csöndben ültek, közben a lény megint üvöltött, ami bugyborékoló visításban ért véget. Aztán nem hallottak mást, csak a szél suhogását. McCoy nyelt egyet.

– Mi volt ez? – kérdezte nagyon csendesen.

– Valószínűleg egy sithar, Öreg – közölte Kirk segítőkészen. – Hatalmas ragadozó. Úgy néz ki, mint egy bivaly és egy oroszlán kereszteződése. Emlékszel, volt róla egy falfestmény.

– Húsevők? – tudakolta McCoy, még mindig csöndesen.

– Naná – válaszolta Kirk –, kedvenc ételük az olyan egészségügyi tiszt, aki nem hallgat a feletteseire.

McCoy szégyenlősen vigyorgott.

– Tudom, hogy rátok erőltettem magam, de a fene egye meg, szükségetek lehet rám!

Szünetet tartott, aztán megkérdezte:

– Na, mit csinálunk az éj hátralevő részében? Itt ücsörgünk, és hallgatjuk, hogy ez a micsoda kajáért vinnyog? Vagy… – A zsebébe nyúlt. Játszhatnánk egy barátságos partit. Elhoztam a kártyámat…

Kirk feléje lóbálta a csizmáját.

– Inkább egyen meg egy sithar, minthogy megint elnyerd a gatyám!

A doktor a vulcanihoz fordult.

– És maga, Spock? Mit szólna egy vad kártyacsatához?

De az elsőtiszt a fejét rázta.

– Én is kimerült vagyok. Talán a sithar csatlakozik önhöz egy játszmára, ha szépen kéri. Így hát McCoy csak feküdt a sötétben, hallgatta a szél suhogását Kirk hortyogásán át. Hosszú időbe telt, mire elaludt.

ÖTÖDIK FEJEZET

Kirk arra ébredt, hogy Spock eltűnt. Gyorsan felvette a termoöközéket, és ott hagyta a doktort, aki békésen szunyókált. Amint kinyitotta a sátort, meglátta az elsőtisztet egy pár méterrel odébb.

A vihar elmúlt – a levegő tiszta volt, és jéghideg. A Béta Niobé éppen kelt, vérszínűen uralta a halványkék eget, megfestve a maradék viharfelhőket. A hó foltokban fedte a sziklák tetejét, s sok kis tavacska bújt meg a mélyedésekben – szél fodrozta zafír felszínüket. A távolban Kirk legelésző állatcsordákat vett ki a fehérségből. Észrevette, hogy McCoy áll mellette, és hátrafordult. A doktor le volt nyűgözve a tájtól.

Mögöttük egy fagyott árhullám terült el, negyed kilométernyire pedig egy gleccser, benne kő– és jégdarabok. 300 méter magasra nyúlt, és Kirk ágaskodott, hogy meglássa a végét.

– A mindenit – kommentálta McCoy –, láttál valaha ilyet, Jim?

– Síeltem már Coloradóban, de ilyet még ott sem találni. Kíváncsi vagyok, milyen hosszú, hová tart.

Spock felnézett trikorderéből.

– A gleccser csak egy része annak a nagyobb jégáramlásnak, ami észak felé nyúlik.

– Milyen hideg a szél? – Kirk levette kesztyűjét.

– A jelenlegi hőmérséklet – 10 °C, de a hideg szél sokkal hűvösebb érzetet kelt. A nap közepén a hőmérséklet valószínűleg fagypont fölé emelkedik – válaszolta Spock.

– Én azt hittem, egy jégkorszak hidegebb – fűzte hozzá McCoy. – Ahhoz képest, mikor legutóbb itt voltunk…

– Szerencsénk van, hogy késő tavasszal érkeztünk, és nem télen, doktor.

– Ez tavasz? – McCoy szemmel láthatóan meglepődött.

– Azt hiszem, Dante erről a vidékről írt – mélázott el Kirk. – A puszta tudatra, hogy ez az átkozott Nap felrobban, feláll a szőr a hátamon. Olyan, mintha minden pillanatban felrobbanhatna.

– Tudjuk, hogy a Béta Niobé csak 5000 év múlva válik nóvává, kapitány. Logikátlan azzal vesztegetni az időt, hogy lehetetlenségeken spekuláljunk. Azt javaslom, kezdjük el a keresést, és maradjunk kapcsolatban a kommunikátorok segítségével. – Spock elárulta türelmetlenségét, ahogy újra és újra átpásztázta a környéket trikorderével.

– Élőlények, Spock? – tudakolta McCoy. – Sok, doktor, de azt hiszem, valamiféle magasabb rendű állatokra vonatkoznak, bár a hatótávolságot csökkentik a hegyek.

– Jócskán a tengerszint felett lehetünk – mondta Kirk. – Ritka a levegő.

– Igaz. Megközelítőleg 2000 méterrel a tengerszint felett vagyunk, és az atmoszféra vékonyabb, mint a Földé. A gravitáció 1, 43-szorosa a Földének. Mindnyájan legyünk elővigyázatosak, míg megszokjuk!

– Van nálad tri-ox, doki? – kérdezte Kirk.

McCoy kuncogott.

– Úgy érted, rám bízod, hogy még egyszer adjak neked belőle?

Spock türelmetlenül topogott.

– Azt javaslom, induljunk, Ne felejtsék el az arcellenzőket!

– Miért? Nincs olyan hideg, kivéve a szelet – mondta Kirk.

A vulcani a trikorderére mutatott.

– Az olvasatok azt mutatják, hogy ezen a környéken – mint tipikusan a tundrákon – sok a rovar, hasonlóak a földi moszkitókhoz. Maradjunk a völgy szélén, úgy emlékszem, a barlang egy ilyen közelében volt. Ásványlerakódásokat is keressünk, ami hőforrásra utalhat! A barlangot is az fűtötte.

– Spock! Nem emlékszel valami jellegzetesre a környékből? Hetekbe telhet, míg eldöntjük, hogy egyáltalán jó helyre tett minket az Őrző. – Kirk kedvetlenül rótta a durva talajt.

– Kapitány, egy hófúvás közepén voltunk, védőruházat és arcellenző nélkül. A doktor majdnem halálra fagyott, és én cipelni próbáltam. Képtelenség lett volna a környéket memorizálni. – Spock több volt, mint dühös. – Azt hiszem, csak reménykedhetünk, hogy az Őrző a jó helyre tett minket. Öreg, te balra mész, Spock, te jobbra, és én maradok középütt. Indulás!

Mire a Béta Niobé skarlátszínűre festette a havat, a három férfi a kiindulási helyen találkozott. Kirk és McCoy túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen, csak lenyelték az élelmiszeradagot, és bemásztak a hálózsákjukba, mielőtt a csillagok kigyúltak. Spock, aki hozzá volt szokva a magasabb gravitációhoz, a sátoron kívül ült, egyedül, míg a hideg be nem üldözte. Egyikük sem talált semmit, ami intelligens életre utalt volna, csak a tundra fáradhatatlan egyformaságát.

Két nap telt el ugyanúgy, mint az első. Átfésülték a völgyet a gleccser mentén, találkoztak a megadott pontnál. Ettek, aztán kimerülten ágyba zuhantak. Egyedül Spockon nem látszott meg a kutatás fizikai nehézsége – más volt a helyzet az idegi megpróbáltatással: az elsőtiszt megtépázottnak tűnt, és McCoy gyanította, hogy napok óta nem aludt, s ez be is igazolódott a harmadik sarpeidoni napon.

A doktor egy távoli csatazajra ébredt, aztán meghallotta, hogy a vulcani trikorderébe diktál halk hangon.

– …a talajminták azt mutatják, hogy az állandóan fagyos takaró nagy kiterjedésű, és a…

– Spock! Mi a francot csinál? Mennyi az idő?

– 0135, 35, helyi idő szerint, dr. McCoy.

– Miért nem alszik?

– Amint tudja, a vulcaniak igen hosszú ideig képesek meglenni alvás nélkül. Jegyzeteket készítek egy kutatáshoz, aminek a címe: Geológiai és etológiai feltételek.

– Spock, mi a fészkes fenét csinálsz? – vágott közbe Kirk.

– Sajnálom, hogy zavartam, kapitány. Egy kutatási anyaghoz diktáltam jegyzeteket.

– Nem tudsz aludni? – aggódott Kirk. – Az Öreg biztos tud adni neked valamit.

McCoy orvosi táskájáért nyúlt a sötétben, de Spock hangja megállította.

– Szükségtelen, doktor. Magamra tudom erőltetni az alvást, ha kell, nincs szükség a szereire.

Az egészségügyi tiszt durcásan válaszolt.

– Na, akkor erőltesse, és hagyjon minket pihenni! – Kinyúlt, felkapcsolta a lámpát, és kritikus szemmel méregette az elsőtisztet. – Nézzen magára! Még hogy a vulcaniaknak nem kell alvás, fenéket! – Hangja gondoskodóvá vált. – Nem segít azzal a kölykön, hogy ébren marad, és betegre izgulja magát érte!

Senki nem utalt az ittlétük okára, mióta elhagyták az Enterprise-t, és Spockot szemmel láthatóan fájdalmasan érintette a doktor őszintesége.

– Könnyű erre a következtetésre jutnia, doktor, hiszen a küldetés nem az ön felelőssége, hanem az enyém! A viszontvádaskodás nem logikus, de…

– Szükségtelen – vágott közbe Kirk –, nem egyedi a helyzeted, Spock. Végül is, ez sok férfival és nővel megesett, mióta más planétákat látogatunk. Még én is – a kapitány abbahagyta, ahogy a két tiszt összenézett.

– Mit akar ez jelenteni?

– Semmit – mondta színlelt ártatlansággal –, az égvilágon semmit. Azt hiszem, aludnunk kellene egy csöppet.

A következő napon találta meg McCoy a hőforrást. Beleüvöltött a kommunikátorába, amitől a többiek lélekszakadva vágtattak hozzá. Ott találták a doktort, ahogy a sarkán ült, és a kövek közti repedésre bámult.

Víz buggyant fel, és a köveket befedték az ásványi lerakódások: piros, kék, zöld és sárga színben. Spock ismét megvizsgálta a környéket, de nem talált élőlényeket a hatótávolságban. Felkerekedtek, és a föld alatti folyosót követték, ami a szikla alján futott.

A hőforrás felfedezésének öröme napnyugtáig tartott – mikor tábort vertek, már a depresszió uralkodott el rajtuk. Mindannyian tudták, hogy ha nem járnak sikerrel az elkövetkező két napban, vissza kell térniük az Őrzőhöz, és újra próbálkozni. Miután ettek, Kirk és McCoy kártyázott egy darabig, de a játék hamarosan ellaposodott, aztán csak ültek ott, hallgatva a szelet.

McCoy megremegett.

– Felállította a riasztót, Spock?

– Igen, doktor. Minden este felállítom. Miért?

– Á, semmi. Úgy éreztem, valaki figyel minket. Kezd az idegeimre menni ez a hely! – A doktor elhallgatott, és a kártyákra csapott, amitől mind felugrottak.

– Értem, mire gondolsz, Öreg – mondta Kirk. – Én is igy érzek. Nagy a képzelőerőnk, a szél egymaga elég, hogy kikészítse az embert. Szerencséd, hogy a vulcaniak immúnisak rá, Spock!

Az elsőtiszt elgondolkozott.

– Talán a fáradtságom teszi, kapitány, de nekem is ez az érzésem: valaki figyel minket. Két órája kezdődött.

Kirk és McCoy meglepődött.

– Mivel mindannyian ugyanazt érezzük, körülbelül ugyanattól az időponttól kezdve, lehetséges, hogy tényleg figyelnek minket. Talán egy ragadozó cserkészik.

– Meglehet, hogy igazad van, Spock – mondta a kapitány. – Idáig is szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk állatokkal. Holnap együtt maradunk. Állítsátok teljes erőre a fézereket!

A következő reggel éppoly fényes és tiszta volt, mint az előző három.

– Legalább jó időnk van! – mondta Kirk, ahogy felfelé kapaszkodtak a köves patakmederben. Furcsa ellentét volt a jég alatt futó forró víz.

– Minden szép és jó, kivéve azt, hogy nem találtuk meg, akit keresünk, Jim. – McCoy ironikus arcot vágott. – Szívesen elcserélném a jó időt, a ragadozók hiányát, ha megpillanthatnám… – Spock olyan gyorsan állt meg, hogy McCoy beleütközött.

– Valamit észlel a trikorderem. – Hangja idegesen csengett.

McCoy összeszűkítette a szemét, és a tájat fürkészte. Felkiáltott, ellökte Spockot az útjából, és egyenesen a sziklás falhoz lépett. Végigsimította a jeges falat, és a többiekre nézett.

– Azt hiszem, ez az a hely, ahol átjöttünk az Atavachronon!

A vulcani gyorsan beérte.

– Igaza van, doktor. Ez azt jelenti, hogy a barlang… – Spock nem folytatta, mert hirtelen irracionális félelem kerítette hatalmába. – Nem akarja, hogy megtaláljuk a barlangot – összezavarodva rázta a fejét, érzelmek lepték el a tudatát, félelem… gyűlölet… harag… Levegőért kapkodott, tántorgott, fejét kezébe szorította, s már nem létezett számára más, csak az idegen érzelmek. Idegenek! Saját tudatán kívülről jönnek… invázió! A támadástól majdnem térdre esett, de magára parancsolt, és visszaverte őket.

Erő! Hatalmas volt, de… a tudaturalom… az én tudaturalmam… az ENYÉM! Elpattant a láncszem, és végre szabad volt. Azon vette észre magát, hogy Kirk és McCoy tartja a karjában. Lassan észhez tért, s előtte sötétlett a barlang ismerős bejárata. Ahogy bámulta, egy alak iramodott a barlang felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Spock valahogy lerázta Kirköt és McCoyt, és szaladt ő is, gyorsabban, mint valaha is életében. Hallotta, hogy a többiek is utána loholnak.

Már majdnem elérte a barlang bejáratát, mikor egy kő vállon találta.

Megtántorodott, majdnem elesett, mikor a többiek mellé értek, és mind a sziklafal mellett kuporgó alakra bámultak. Humanoidnak látszott, de annyira be volt burkolódzva szőrökbe, hogy képtelenség volt többet megállapítani róla. Spock közelebb lépett – a figura mély hangon vicsorgott. Nem emberi hangon.

Ez Zarabeth! – gondolta McCoy. – Túl magas ahhoz, hogy ez legyen a gyerek. Megőrült a magánytól.

Ahogy a vulcani odalépett, hogy megnyugtatóan szóljon hozzá, a szakadt alak kétségbeesett sebességgel mozdult, és egy jókora kő gyomortájékon kapta a doktort. McCoy levegőért kapkodva elesett. Kirk előrelendült, látta a kés villanását, és kirúgta a kezéből. A fegyver nagyot koppant a kőfalon. Kezek fonódtak a nyakára. A kapitány visszafelé rántotta magát, és rúgott a térdével, mire a vasmarok szorítása engedett, és ő ismét kapott levegőt. Megrántotta magát, hogy teljesen kiszabaduljon, de érezte, hogy fogak mélyednek a csuklójába. Aztán a lény ráomlott, élettelenül.

Spock elengedte a nyomási pontot a nyakon, míg a kapitány összeszedte magát.

– Az Öreg jól van? – krákogta. McCoy feléjük tántorgott, kezében tettre készen az orvosi trikordere. Hátrahúzódtak, ahogy McCoy megvizsgálta az alakot.

– Humanoid… vulcani… és még valami más… Segítsetek megfordítani!

Hátraesett a csuklya, és előtűnt az arc: szakáll, fekete, hátrakötött haj. A barlangfali arc, de idősebb: a húszas éveiben járhatott. McCoy a sarkán ülve bámulta.

– Úgy tűnik, elszámoltuk magunkat egy kissé… de jobb később, mint soha!

Spockra nézett, aztán ismét eszméletlen páciensére.

– A faji ismertetőjegyek elég egyértelműek, nem?

HATODIK FEJEZET

Kirk nem látta Spock arcát, de az bizonytalannak tűnt.

– Talán jobb lenne, ha bevinnénk… őt… a barlangba. Ott meleg van.

A kapitány várakozott, ám a másik nem mozdult, így McCoyjal vitték be a mozdulatlan testet. Kirk felismerte a belső teret a képekről, de most leginkább Spockra figyelt, aki jóval mögöttük haladt. Amint letették terhüket egy szőrmehalomra, Kirk odament elsőtisztjéhez.

Az levette az arcellenzőt, de vonásait még mindig takarta a maszk.

Bőre csontjára feszült, szeme kikerekedett. Sokkos – gondolta Kirk, és nagyon aggódott. Ez nem meglepő. Itt találunk egy felnőttet, mikor egy gyerekre számítottunk… ha egyáltalán találtunk valakit… Hogy éreznék én? Mit tennék? Valószínűleg ugyanezt…

Tétován a barátja kezére tette a kezét. Spockon nem látszott, hogy észrevette volna, de Kirk érezte, hogy az izmok ellazulnak keze alatt.

A kapitány levette maszkját, és visszament McCoyhoz, aki kilazította a fiú bőrtunikájának szíjait, és szabaddá tette a mellkasát. A piszok és szőr burkolata alatt tisztán látszódtak a csontok és bordák. A doktor beadott néhány injekciót a páciens vállába, és felnézett Kirkre.

– Mindjárt magához tér. Figyelemre méltóan jó bőrben van ahhoz képest, hogy évekig az éhhalál szélén állt. Hihetetlen, hogy egyáltalán életben maradt. Kíváncsi vagyok, hagy hol van Zarabeth.

– Nem látok másik fekhelyet – mondta körbepillantva Kirk. – Adtál neki valamit, amitől lenyugszik?

A kapitány véraláfutásos nyakát tapogatta, mialatt McCoy a csuklóját látta el. – Nem szeretnék még egyszer összeakadni vele!

Spockra pillantott, aki elfordulva állt, és lehalkította a hangját.

– Kitartást és erőt is örökölt az apjától, a fülekkel együtt.

– Nem hiszem, hogy hadakozik majd, ha meglátja az arcunkat – mondta McCoy, – Azt hiszem, az ellenzőnk riasztotta meg – hiszen ha nem tudod, mi az, azt gondolhatnád, azok az igazi vonásaink.

Megfordult, és a vulcanihoz szólt.

– Mostanra magához kellett volna térnie, Spock. Mit tettél vele, hogy ilyen sokáig eszméletlen?

Az elsőtiszt hozzájuk lépett, és megállt felettük, nem túl közel, és a fiút nézte.

– Persze a csata is befolyásolhatta, Jim jól elagyabugyálta… – McCoy rápillantott a vulcani kifejezéstelen arcára, és tovább motyogta: – Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy életben van. Ha jól emlékszem, nem valami jó a kapcsolata a csecsemőkkel… – Újból megvizsgálta a fiút, és bólintott. – Magához tér.

A bőrbe öltözött figura megmoccant. Kinyitotta a szemét, szürke volt, és tágra nyílt, aztán lassan megnyugodott McCoy barátságos kék szemében, sötét hajában és Kirk szabályos vonásaiban, mosolyában. Aztán felnézett, és Spockra pillantott, akinek vonásait a termoöltözet csuklyája takarta, majd vissza a két emberre. Felállt, és a nyakát dörzsölgette. A szem immár kíváncsiságtól csillogott.

A kapitány az elsőtisztjére pillantott, aki még mindig csendben állt, aztán felvette a legjobb diplomáciai modorát.

– Sajnálom, hogy így ismerkedtünk meg. Tudnunk kellett volna, hogy nézhet ki a maszkunk olyan számára, aki még nem látott ilyet. Te vagy Zarabeth fia.

A fiatal fiú bólintott, szemmel láthatóan elérzékenyülve, aztán bizonytalanul beszélni kezdett, úgy, mint aki már régóta csak magával társalog.

– Igen… én vagyok Zarabeth fia… Zar vagyok. – Aztán felgyorsult. – Kik vagytok? Engem kerestek? Honnan jöttetek? – Kellemes hangja volt, precíz, de nem olyan mély, mint Spocké.

– Én Kirk kapitány vagyok az Enterprise csillaghajóról. Ő a vezető egészségügyi tisztem, dr. Leonard McCoy. – A doktorra mutatott, aki mosolygott. A szürke szem átvándorolt a vulcanira, és ott megállapodott. Kirk tétovázott. – És az elsőtisztem, Mr. Spock.

Zar lassan felállt, de nem vette le a szemét Spockról. McCoy kinyújtotta a kezét, hogy segítsen.

– Hol van Zarabeth?

Zar még mindig Spockra nézve válaszolt, hangja fájdalmasan csengett.

– Ő… halott. Meghalt, mikor egy jégszakadékba esett, hét nyárral ezelőtt.

Lassan, mintha Kirk és McCoy nem lennének ott, közéjük lépett, és megállt a vulcani előtt.

Tekintetük összefonódott. Zar azt mondta csendesen:

– Spock, az Enterprise elsőtisztje, az apám. – Egyszerű kijelentés volt, furcsán hangzott a csendben.

Spock nagy levegőt vett.

– Igen.

Megható volt látni, ahogy a fiú arcán mosoly jelenik meg, olyan őszinte melegség és boldogság, hogy az emberek azon kapták magukat: ők is vele mosolyognak. Zar összeszorított ökle ellazult, és Kirk egy pillanatig félt, hogy talán a vulcani nyakába ugrik a fiú, de aztán valami, abban a hideg, távoli alakban, ki kezeit háta mögött összekulcsolva állt, megállította.

– Örülök, hogy eljött, uram – mondta egyszerűen.

Ez volt a legkomolyabb kijelentés, amit a kapitány valaha is hallott. A hihetetlen mosoly még mindig ott ült a szakállas fizimiskán, ahogy az emberekhez fordult.

– Örülök, hogy itt vannak. Mindannyian engem kerestek?

– Igen, már négy napja – mondta Kirk.

– Hogy kerültek ide? Anyám sokszor beszélt arról a két férfiról, akik a jövőből jöttek, de azt mondta, hogy a bolygó fel fog robbanni, és az Atavachron is elpusztul.

– Máshogy jöttünk. Van egy időkapu. Örökkévalóság őrzője a neve. Igazad van: jelenünkben nem létezik ez a bolygó – magyarázta a kapitány.

A fiatalember bólintott, és elsöpörte a szemébe hulló hajköteget, aztán összébb húzta magán a bőrtunika nyakát.

– Nem tudtam, hogy önök azok. Nem is sejtettem. Azt hittem, idegenek egy másik időből, másik világból. Azt sem vettem észre, hogy egyáltalán emberek. Aztán bekerítettek, és én megpróbáltam elüldözni önöket.

McCoyban felsejlettek a történtek.

– Az bizony hiba volt. Te aztán tudsz harcolni, fiam. Régóta figyeltél minket?

– Tegnap este óta. A hegyen túl voltam, vadásztam, és megláttam magukat a sötétben. Meg akartam támadni a tábort, de nagy fájdalom volt a fejemben, nem tudtam közelebb jönni.

– A szonikus riasztó – közölte Kirk. – Szóval ezért éreztük mindannyian, hogy valaki figyel minket! Már attól féltem, a planétád őrjített meg.

Zar elgondolkodva bólintott, aztán eszébe jutottak a rég elfeledett udvariassági teendők.

– Szomjasak? Hozhatok vizet. Vagy ha éhesek, van sózott hús a másik teremben. És kint van a friss zsákmány is.

– Kösz, de van élelmiszeradagunk.

Kirk leült a padlóra, és kinyitotta a zsákját, kivett belőle négy csomagot. Zar törökülésbe helyezkedett, feltépte az adagját, és figyelmesen megszagolta. Szemmel láthatóan tetszett neki, mert felfalta a tartalmát.

Micsoda paradoxon! – gondolta a kapitány, ahogy a fiú a morzsákat nyalta ki a zacskóból. Úgy beszél, mint egy modern család sarja, de úgy néz ki és úgy viselkedik, mintha barbárok fia lenne.

Még egy csomagot húzott elő, és felajánlotta a fiúnak, aki próbált nem vágyakozóan nézni rá.

– Sok van belőle, Zar! Egyél csak nyugodtan!

Mikor McCoy a harmadikat nyújtotta oda neki, Zar elgondolkodott, mielőtt elvette.

– Köszönöm. – Az utolsó adag lassan, de biztosan csúszott le. A vadász akkurátusan tisztára nyalta az ujját, aztán sóhajtott. – Ez jólesett. Ilyeneket adott nekem anyám, mikor még kicsi voltam.

– Hány éves vagy? – kérdezte McCoy.

– 25 nyaram van. Nemsokára 26 lesz.

– Akkor 19 éves korod óta egyedül vagy itt? – kérdezte Kirk.

– Igen.

A kapitány a fejét csóválta.

– 7 év magány hosszú idö.

– Nem gondoltam rá túl sokat. Nem érdemes olyan dolgokra gondolatot pazarolni, amit úgysem változtathatunk meg.

McCoy elvigyorodott.

– Ez ismerősen hangzik.

Kirk a barlang bejáratára nézett, ahol az árnyékok megnyúltak.

– Későre jár, mennünk kell.

– Hogy térnek vissza? Itt nincs Őrző!

– Mi sem tudjuk pontosan, hogy lesz – mondta Kirk –, de úgy tűnik, az Őrző megérzi, ha vége van a küldetésünknek. Mikor mind készen állunk, lépünk egy nagyot, és ott vagyunk. A saját időnkben.

– Bárcsak láthatnám azt az időt! Sokszor néztem a csillagokat, és arra gondoltam, mennyire szeretném meglátogatni őket. – Zar szégyenlősen Spockra pillantott. – Azt hiszem, ez a vágyakozás a véremben van.

Úgy látszik, nem ötlött fel benne, hogy velünk jön – gondolta McCoy, és várta, hogy a vulcani felvilágosítsa. De Spock csöndben maradt, és így a doktor szólalt meg.

– Amikor mi megyünk, te is jössz velünk, fiam. Ezért jöttünk!

A szürke szem tágra nyílt a meglepetéstől, aztán felvillant megint a mosoly. Spockhoz fordult.

– Elviszel magaddal? A csillaghajóra, a csodákhoz, amikről anyám mesélt?

Az elsőtiszt csendben bólintott.

– És ott mindig van mit enni? – Kirk meghatódva jött rá, hogy az étel a legfontosabb dolog ebben a világban, ahol a túlélésért kell küzdeni. Sietett megnyugtatni.

– Igen, sok-sok étel van ott, néha túl sok is. – Célzón McCoyra pillantott.

Ahogy Spockot nézte, Zar elkomolyodott.

– Idejöttél, kerestél, pedig nem is ismertél. Hálás vagyok… Apám…

A vulcani nem moccant, Kirknek mégis az volt az érzése, hogy megrázkódott. Spock elnézett, pillantása idegenkedést hordozott.

– Nem tértem vissza előbb, mert nem tudtam, hogy létezel. Családi kötelezettségből és lojalitásból tettem.

– Hogy tudtad meg, hogy megszülettem?

– Láttam egy régészeti fotót a festményeidről. Nem volt más logikus magyarázat a faji jellegzetességekre. – A vulcani lassan levetette a csuklyát.

A fiatalember megnézte Spock vonásait. Hosszú idő után szólalt meg ismét.

– Néha belenéztem anyám tükrébe, de kicsi volt, így mikor 15 nyaras lettem, lefestettem az arcomat a barlang falára, a vadászképeimmel együtt. Miután anyám meghalt, előfordult, hogy beszélgettem azzal az arccal. Most olyan, mintha megint azt a falat nézném… Apám…

– Szeretném, ha a nevemen szólítanál – mondta szigorúan Spock. – Az „apa” megnevezést nem találom helyénvalónak, ha egy idegen használja.

A szürke szem egy darabig zavartan pislogott, aztán minden érzelem eltűnt Zar vonásaiból, amíg tükörképe nem lett a vulcaninak.

– Ahogy kívánja, uram. – Feltápászkodott, felvette a szőrmekabátot, és kiment a fiú után. Kirk zavarban volt, tudta, hogy bármiféle kommentár beavatkozás lenne.

– Siettetem az öreget! – mondta végül, és ő is távozott.

A kapitány Zart egy nagy szarvú állat mellett térdelve találta. A fiú egy szőrdarab segítségével húzta eddig a tetemet a jég hátán. Kirk a doktor mellé állt, és figyelte, ahogy Zar elővesz egy éles kést, és megnyúzza az állatot.

– Hogy kaptad el? – tudakolta Kirk, és észrevette, hogy nincs más fegyvere a fiúnak, csak a kése.

– Ezzel. – Zar szíjak közé font három kőre mutatott. – Anyám csinálta őket. Egy könyvben olvasott rólunk.

– Parittya. – Kirk felvette, és próbaképp meglengette. – Sok gyakorlásba telik, míg elkap vele valamit az ember. Így szerzed az összes étkedet?

– Nem, néha csapdákat készítek, kövekkel és hurkokkal.

– Miért nem íjjal és nyíllal? – tudakolta McCoy.

A vadász a sapkára ült, és a völgy felé bökött.

– Fa kellene hozzá, de itt nincs fa ötnapi járóföldes körzetben, csak addig merészkedtem. – Visszatért a munkájához.

– Hamarosan mennünk kell, és attól félek, nem hozhatod magaddal ezt a húst – mondta Kirk.

Zar lassan felegyenesedett.

– Nem gondoltam rá; igaza van, kapitány – megtörölte a kést az állat szőrében –, mégis pazarlásnak tűnik itt hagyni.

Csendben összeszedték a holmijaikat. Spock egyedül ácsorgott a barlangban, és a festményeket bámulta. A színek élőben sokkal erősebbek voltak. Zavart volt, és mérges, magára. Az egész helyzet nyugtalanította, teljesen valószínűtlen eset volt. Túl fiatal ahhoz, hogy „25 nyaras” utóda legyen. A vulcani körülnézett, és a sarokban szárított húsdarabokat látott lógni. Összerándult a gyomra, és megszidta magát, hogy ilyen logikátlan: persze hogy Zar húst evett, Zarabeth tartalékai bizonyára kimerültek.

Szeme az ágyhelyre vetődött, amit szőrmék fedtek. Hirtelen élesen látta maga előtt a nőt – ajka az ajkán… selymes, meleg bőre… a halk sikolyok, amiket hallatott, mikor ő… – Spock erőteljesen megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a képektől, az egész dologtól, amiről idáig nem akart tudomásul venni.

Pedig megtörtént, logikátlan lenne tagadni. A bizonyíték odakint van. – Spock észrevette, hogy a barlang kényelmetlenül meleg, és ő izzad.

Hangok törtek a tudatába, a többiek mögötte álltak.

– Készen vagyunk – mondta Kirk, aztán Zarhoz fordult. – Van valami, amit magaddal akarsz hozni?

A fiú körbenézett a barlangban. – Csak a könyveim és a fegyvereim. Összeszedem őket.

Pár perc múlva egy bőrzsákkal tért vissza. Tétovának tűnt.

– Mi az, fiam? – McCoy kedvesen szólt hozzá, mert elképzelte, hogy milyen lehet elhagyni az egyetlen otthont, amit eddig ismert, egy bizonytalan jövőért, egy csúcsos fülű komputerrel, aki „idegennek” hívta őt.

– Csak nem szeretném itt hagyni őt egyedül.

Kirk szemöldökei összeszaladtak.

– Őt? Úgy érted, az anyádat? Azt hittem, egy jégszakadékba esett.

– Igen. Lementem, amilyen hamar csak tudtam, de már csak a testét tudtam felhozni. A föld túl kemény ahhoz, hogy ássak, és fa sincs elégetni. Egy jégbarlangba helyeztem őt.

Kirk elgondolkozott.

– Elégetnéd a testét, ha tudnád? – kérdezte végül.

A fiú nem nézett rá, csak lassan bólintott.

– Nos, itt vannak a fézereink. Meg tudjuk csinálni. Hol van?

– Megmutatom.

A barlang hátuljából egy kisebb átjáró nyílott. Az első néhány lépés után teljes sötétség borult rájuk, de vezetőjük, aki sokszor megjárta már az utat, könnyedén haladt. Kirk érezte, hogy McCoy mögötte van, és majdnem a sarkára lép, de Kirk nem hibáztatta. Ha elvesznénk ebben a labirintusban… Messze maga mögött még egy lábdobogás hallatszott.

Halvány kékeszöld fény derengett előttük, és a fényéhes szemek zsugorian tapadtak rá. A fény erősödött, végül egy homályos helységbe jutottak. McCoy sóhajtott.

A terem nagy volt, szabálytalan, sziklás falú. Középütt egy hasadékból szűrődtek be a Béta Niobé lenyugvó sugarai. A többi rész árnyékba takaródzott, s a kapitány alig látta a padlót takaró jeget. Az egész helyen szörnyű, hideg csend honolt. Kirk tekintete egy kis platformra esett, ami középen volt.

Ott feküdt Zarabeth egy hatalmas szőrmén, letakarva egy másikkal. Kezei összekulcsolva a mellén, szeme lezárva.

A homályban úgy látszott, vonásai még életet hordoznak.

– Épp így emlékeztem rá – hallatszott McCoy csendes hangja.

Kirk merengett a mozdulatlan arctól elvarázsoltan.

– Úgy néz ki, mintha még fel lehetne ébreszteni, mintha… – Zaj hallatszott mögülük, és Kirk tudta, hogy Spock áll az alagút szájában. Ellenállt a kísértésnek, hogy megforduljon, és ránézzen a vulcanira.

Zar előrelépett, és megállt a platformnál, kiengedett haja takarta vonásait, ahogy Zarabethre nézett. A piszkos ujjak gyengéden megérintették a fagyott arcot, aztán visszalépett, várakozón.

Kirk elővette fézerét, de tétovázott. Embertelennek tűnt megsemmisíteni ezt a testet egy szó nélkül. Megérintette McCoy karját, és odaléptek, ahonnan láthatták a nőt. A kapitány megköszörülte a torkát.

– Akármilyen lényt, hitet vagy ideált tisztelt is ez a személy, felajánlom fizikai testét. Biztos vagyok benne, hogy a lelkét rég befogadták – párás szemmel fejezte be, igen csendesen –, bárcsak ismertem volna!

McCoy megmoccant.

– Nagyon bátor és gyönyörű szép asszony volt.

Hosszú csend következett. Kirk kibiztosította a fézert, és tüzelt volna, mikor Spock hangja csengett a sötétből.

– Ő volt minden melegség e világban.

A vulcani közelebb jött, kezében a fézerrel. Ahogy Kirk és McCoy félreállt, gondosan célzott, és tüzelt. A platform és a test egy hatalmas villanásba burkolódzott, egy pillanatig fehér fény körvonalazta a nőt, aztán üres lett a barlang, csak az élők maradtak.

Spock leengedte a karját, és csendben állt, ahogy a többiek kifelé mentek. Kirk azt gondolta: soha nem volt még ennyire vulcani, aztán meglátta a szemét.

HETEDIK FEJEZET

Zar állt a szélben, nézte az Őrzőt és a csillagokat felette. Amint figyelte, Kirk visszaemlékezett, mikor ő látott először idegen eget. A félelem, az összeszorult gyomor, a remegő öröm mind ott voltak, és elmosolyodott. A fiú tétován megérintette az időkaput, aztán a középső lyukra nézett, ami most tiszta volt. Megfordult.

– Hogyan működik, kapitány?

– Jó kérdés, de nincs rá válasz. A Föderáció legjobb koponyái tanulmányozták, de még ők sem tudtak megegyezni benne. Kérdezd meg Spockot, neki talán van egy teóriája! Ő egy volt azok közül, aki megvizsgálhatták.

A szakállas arc elgondolkodón nézett rájuk.

– Mikor megérintettem, életet éreztem, de nem olyat, mint amiről eddig beszélt. Nem tudom elmondani.

Kirk meglepődött.

– Mit értesz azon, hogy te… – Egy immár ismerős kiáltás szakította őket félbe.

– Hé! – Dr. Vargas tépett elő. – Sokkal korábban jöttek vissza, mint… – Elhallgatott, mikor észrevette a csoport negyedik tagját.

– Sikerült – Zarra nézett –, üdvözöllek! Egy kicsit fiatalabbat vártam.

A fiú szemmel láthatóan zavarba jött, és Spockra pillantott, aki előlépett.

– Dr. Vargas, ő Zar. Egy későbbi időperiódusba kerültünk, mint szerettük volna, így egy felnőttet leltünk a várt gyerek helyett. Zar, ő dr. Vargas, ő vezeti az expedíciót, ami az időkaput vizsgálja.

Zar szégyenlősen bólintott, üdvözlésképpen. A nő tekintete elragadtatással vándorolt végig a fiú ruháján.

– Szeretnék veled beszélni, mielőtt elmentek, ha lesz egy kis időd. Még nem láttam olyan bőrruhát, ami nem rohadt volna szét valami ősi sírban. Csodálatos élmény egy olyan valakivel beszélni, aki úgy élt, mint őseink. Belet használtál a varráshoz? Mivel tartósítottad a bőröket?

Zar felengedett a tényszerű kérdésekre.

– Belet használtam a varráshoz, anyámnak voltak fémtűi, de csináltam csontból másikat, mikor eltörtek. Hoztam magammal néhány dolgot, szeretné megnézni őket?

A három tiszt nézte, ahogy a fiú és a régész megvizsgálják a múltbeli kellékeket, aztán Spock elnézést kért, és távozott a táborépület felé. Csak néhány lépést tett, mikor Zar utolérte, és elé állt.

– Beszélnem kell önnel, uram.

– Igen? – A vulcani megemelt egy kérdő szemöldököt.

– Az Őrző erejéről gondolkodtam. Most, hogy itt vagyok a jelenben, nem lenne lehetséges, hogy én is visszamenjek a múltba? Talán figyelmeztetni tudnám, elkapni, mielőtt leesik. Megmenteni! Ha megmondaná, hogy…

Spock csóválta a fejét.

– Nem lehetséges. Ami most van, az kell hogy legyen. Ha megtennéd, most nem lennél itt, tudva, hogy ő meghalt. A nyelv nem megfelelő a fogalom a kifejezésére. Megmutatom a képletet később – melegség jelent meg a szemében –, őszintén sajnálom.

Csalódottság tükröződött a fiú vonásain, de aztán bólintott. Az elsőtiszt Vargasra nézett, aki a zsák tartalmát vizsgálgatta.

– Dr. Vargas.

A nő feltekintett.

– Igen?

– Egy szubtér-üzenetet kell küldenem. Használhatom a táborbeli rádiót?

A zömök kis nő feltápászkodott, és leporolta a hamut a térdéről.

– Persze, Mr. Spock. Megmutatom, hol van. Tulajdonképpen segíthetne megjavítani. A technikusunk megsérült a múlt hónapban, a legközelebbi csillagbázisra kellett szállítani, és még nem kaptunk pótlást, pedig néhány áramkör nem igazán funkcionál. Sajnos egyikünk sem ért hozzá.

– A kommunikációs berendezések nem tartoznak a szakterületemhez, de megteszek minden tőlem telhetőt. – Zarhoz fordult. – Menj a kapitánnyal és dr. McCoyjal! Megmutatják, hol mosakodhatsz, és megfelelőbb öltözéket adnak.

A fiú nézte, ahogy elmegy az elsőtiszt, nézte vágyakozón, aztán visszafordult a többiekhez.

Mikor elérték a taborépületet, Kirk elindult egy felesleges overallt keresni, McCoy pedig a fiúval törődött, aki a ház belsejét tanulmányozta. Zar ugrott, és kezében késsel, guggolva landolt, tekintete ide-oda cikázott.

McCoy megnyugtatóan intett.

– Csak nyugi, fiam! A világítás a testhőt érzékeli, és kigyullad, ha belépünk.

A szürke szem még mindig tágra nyílva csillogott.

– Automatikusan?

– Persze. Gyere ki egy pillanatra!

Visszaléptek, és a fények kialudtak. Zar ismét belépett, óvatosan kikiáltott, mikor világos tett. A következő percet azzal töltötte, hogy meghatározza, mennyi elegendő a testéből ahhoz, hogy kiváltsa a jelenséget. Egy láb elég volt, de egy lábfej még nem.

A doktor türelmesen figyelte, s mikor a fiú befejezte a kísérletet, bemutatta neki a belső vízvezetéket.

A zuhanyzó végül megbotránkoztatta tanoncát.

– De hát a víz arra való, hogy MEGIGYUK! – vitázott. – Nem lehet annyi, hogy így pazaroljuk!

– Nem kell vizet olvasztanunk, Zar. Annyit csinálunk, amennyit csak akarunk. Sok van belőle! Hogy mosakodtál azelőtt?

– Mélyedésekben, néha. Mikor anyám még élt, sokszor rávett, hogy mosakodjak, de mostanában… Megrándította bőrbe burkolt vállát.

– Akkor legfőbb ideje, hogy átessél egy alapos csutakoláson! Megígérem, hogy csak az elején fáj, aztán megszokod. Ez primitív ahhoz képest, ami az Enterprise-on van. – Elmosolyodott, mikor látta a fiú arcán a félelmet, de szigort erőltetett magára. – Most aztán igyekezz! A kapitány mindjárt visszaér. Ne felejtsd el: itt vízszabályozó, ott a szappan, jobbra tőled pedig a meleg levegő! – Elindult, de még visszafordult húzódozó tanítványához. – BEFELÉ! MOST rögtön! – parancsolta.

A kiszűrődő csobbanó hangok megnyugtatták, hogy követik az utasítását. McCoy vigyorgott: figyelmeztetnie kellett volna Zart, hogy tartsa vissza a lélegzetét, ha lehajtja a fejét.

Kirk lépett be egy kupac ruhát cipelve. A csobbanás irányába intett a fejével.

– Minden rendben arrafelé?

– Remélem. Kételkedett az elején, de mikor megmondtam neki, hogy az űrhajón mindenki ezt teszi, beadta a derekát. Hol van Spock?

– Elment, hogy üzenetet küldjön, azt hiszem, T’Paunak. Vargas azt mondta, hogy az áramköröket is megjavítja.

– Valószínűleg örül, hogy oka van távol maradni. Hol van az orvosi táskám?

– Elhoztam. – A kapitány átnyújtotta a fekete dobozkát

– Jó. – A doktor kivett pár oltóanyagot. – Biztosítani kell, hogy nem végzi rigeliáni lázzal vagy himlővel. Valószínűleg nincs semmi természetes immunitása. Aranyos kölyök, nem? Barátságos, mint egy kiskutya. Utálok arra gondolni, mit művel majd vele néhány hét vulcani elembertelenítés. Láttad, hogy nézi Spockot? Már el is kezdte utánozni.

– De hát ez természetes. Én nem aggódnék miatta. Erőt merít belőle, ami jót tesz. Sok mindent meg kell tanulnia, s talán épp a vulcani szabályokra lesz szüksége.

McCoy felmordult.

– Az egyetlen dolog, amire jók azok a szabályok, az… – Elhallgattott, mert elállt a víz a zuhanyzóban.

Kirk vigyorogva ment az ajtóhoz.

– Rád bízom, hogy felöltöztesd és megborotváld. Én mégiscsak egy csillaghajó kapitánya vagyok, és nem inas!

Zar alighogy kilépett a zuhany alól, piszok és ruha nélkül, McCoy beadott neki jó pár injekciót.

– Mire való ez? – tudakolt a fiú, megriadva a hypospray sziszegésétől.

– Arra, hogy ne kapj el tőlünk valamiféle betegséget. Így ni, ez volt az utolsó. – McCoy végigfuttatta rajta a trikorderét és szakértő szemét. Örömmel látta, hogy bár igen sovány volt a fiú, izomtónusa jónak mutatkozott. Mint egy versenyló? – gondolta McCoy. – Nem olyan, mint akit éheztettek. Megfelelő méretű váll; ha eléri a normális súlyát, nehezebb lesz, mint Spock. Hogy a nyavalyába szerezte azokat a sebeket?

A feltépett bőr már rég begyógyult, de még látszódott a helye. Az egyik a jobb alkaron haladt felfelé, csuklótól a könyékig. A két másik a jobb comb külső oldalán volt, majdnem a térdig húzódott. McCoy arra gondolt, hogyan nézhettek ki ezek a sebek frissen.

– Hogy szerezted ezeket, fiam? – kérdezte.

– Megtámadott egy vitha. Kölykei voltak, s én a fészkükhöz közel táboroztam le egy viharban. Elaludtam, ő visszatért, és rám ugrott, mielőtt félelmet érezhettem volna.

A doktor átnyújtotta a Kirk által hozott ruhákat, és segített az ismeretlen kapcsokkal.

– Mi az a vitha? Az az állat, amit festettél?

– Nem. Nagyon félénk, ritkán látni őket. Könnyen elfertőződik a sebük, ahogy tapasztaltam is. – Alakokat formázott a levegőben. – Ilyen nagyok, nagy mellkassal és füllel, jobb lenne, ha rajzolhatnék egyet.

McCoy iróeszközt és papírtömböt vett elő, és megmutatta a használatukat. A hosszú, karcsú ujjak, rajtuk törött körmökkel, gyorsan dolgoztak, és egy olyan képet produkáltak, amin egy bizarr lény volt, a doktor szerint egy vidra és egy kecske keveréke. Rájött, hogy látta a csontvázát egy Sarpeidonról szóló könyvben, és emlékezett rá, hogy 8 láb magasak voltak, mikor hátsó lábukon egyensúlyoztak.

– Ha így néztek ki, akkor jól tetted, hogy távol maradtál tőlük.

McCoy tanulmányozta a rajzot. Kimunkálatlan volt a stílusa, de látszott, hogy pontos és élethű.

– Be kell hogy mutassalak Jan Sajii-nak, ha visszaérünk az Enterprise-ra. Jól ismert művész, azonkívül, hogy exobiológus. Talán ad neked egy-két leckét.

Zar bólintott.

– Az jó lenne.

McCoy elővett egy sebészollót a táskából, és egy székhez intette Zart.

– Majdnemhogy szégyen levágni – jelentette ki, amint emelgette a fekete, enyhén hullámos sörényt, ami kis híján Zar derekáig ért –, de a jelenlegi férfidivat, főleg csillaghajók fedélzetén azt követeli, hogy megtegyem.

Komolykodón terített köré egy törölközőt, aztán belekezdett a nyiszálásba.

– Régen egy sebész sok időt töltött borbélykodással. Nem hagyhatjuk cserben a nosztalgiázókat.

A kliens zavartan felnézett.

– Pardon?

– Archaikus utalás. Majd később megmagyarázom. Valami, amit az előbb mondtál, izgat engem. Hogy „éreztél félelmet” a vithára? Mit jelent ez?

– Ez az, amit Mr. Spockkal akartam tenni, mikor azt gondoltam, hogy megtalálják a barlangot. Az ő tudata túl erős volt a félelmemhez. És önök hárman túl sokan voltak ahhoz, hogy befolyásoljam mindannyiukat.

– Úgy érted, át tudod sugározni másokra a félelmedet és így védekezni?

– Nem tudom, hogy csinálom. Ha félek vagy mérges vagyok, akkor fókuszálom a tudatom egy személyre vagy állatra, ha az állat magasabb rendű, és beleviszem a félelmem vagy haragom a másik tudatába. Ha elég erősen próbálkozom, akkor olyan erőssé teszem a félelmet, hagy az állat elmegy. Amikor a vitha megtámadott, biztos voltam benne, hogy meghalok, s a félelmem és haragom, míg küzdöttem vele, akkora volt, hogy megölte. Legalábbis azt hiszem, ez történt. Elvesztettem az eszméletemet a fájdalomtól, s mikor magamhoz tértem, már döglötten feküdt, és a késem a tokjában volt. De azóta nem tudtam még egyszer ilyen erősen sugározni.

– Ezt Zarabethtől tanultad?

– Nem. Elmondta, hogy néhány családtagja képes volt más érzelmeit érzékelni, másokra átvinni, de ő ezt nem tudta.

– És mi van a gondolatolvasással?

Zar elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Néha, ha ön megérint, meg tudom mondani, mire gondolt, csak egy villanás, aztán semmi. Ma, mikor másokkal is együtt voltam, először életemben, ki kellett küszöbölnöm, mert annyira zavaró volt. Mikor kicsi voltam, megtanultam megmondani anyámnak, mit gondol, de ő azt mondta, nem illik ilyet tenni az engedélye nélkül.

Szóval – gondolta McCoy – Zar örökölte a vulcani telepatikus adottságot s hozzá ezt a félelemátsugárzást vagy mit. Meg kell vizsgálnom, ha a hajóra értünk.

Nekiesett a fiúnak fésűvel és ollóval, aztán néhány perc múlva hátralépett, hogy megcsodálja a művét.

– Nem rossz. És most megszabadulunk a szakálladtól!

Kicsivel később Zar végigsimította az arcát és az állát.

– Fázik a nyakam.

– Nem meglepő – mondta McCoy, és az előtűnt vonásokat tanulmányozta.

Látom az anyját, az álla és a szája az övé, de nagyobb részben mégis…

Összerendezte az ollót és a fésűt.

– Gyerünk, takarítsunk fel, aztán együnk egy falatot!

A szürke szem felcsillant az étel említésére.

A konyha tele volt étvágygerjesztő ételekkel, mikor odaértek. Kirk és Spock egy nagy asztal mellett ült Vargasszal és a többi régésszel. Zar tétován megállt az ajtóban, észrevette, hogy mindenki őt nézi. Ennyi arcot még nem látott életében, s érezte, hogy szíve erősen ver, pedig nem volt mitől félni, mi elöl menekülni. Kétségbeesetten kereste az ismerős arcokat – meglelte a kapitányt és Spockot, de tekintetükben nem volt semmi megnyugtató, csak meglepődés.

McCoy megérintette a vállát, és Zar megindult.

– Ülj ide, fiam!

Zar fellélegzett, hogy mozdulhat, s hogy a doktor mellé ülhet, és elkerüli azokat a tekinteteket, amiket nem értett. Hosszú ideig csend volt, aztán Vargas megköszörülte a torkát.

– Nem is tudtam, hogy a családi hasonlatosságok a vulcaniak közt ennyire feltűnőek. Milyen rokonságban állnak egymással, Mr. Spock?

Az elsőtiszt hangja közönyös maradt, de nem nézett a nőre.

– A családi kapcsolatok a Vulcanon igen komplikáltak. A megfelelő szó lefordíthatatlan.

Megint egy hazugság – gondolta McCoy, és Zarra nézett. A fiú Spockra bámult, kifejezéstelenül, de a doktor tudta, hogy megértette a kikerülő hadműveletet, s lehet, hogy azt is, ami mögötte van. Felélénkült a beszélgetés, és McCoy odanyújtotta az ételtálakat védencének. Zar fejben kiszámította az ételmennyiséget a jelenlevők arányában, és csak egy kis adagot vett – hiszen sokszor kevesebbel is beérte. McCoy észrevette ezt, és megkérdezte.

– Nem vagy éhes? Még sok van belőle.

– Elég mindenkinek? – A fiú kételkedőn nézett rá.

– Persze. Vegyél nyugodtan annyit, amennyit akarsz! – McCoy egy másik tálat adott neki. Zar tétován vett, aztán elkezdett enni, lassan, ügyesen bánva a késsel és villával, utánozta a többieket, mikor az evőeszközökre került a sor. A doktor azt is észrevette, hogy Spock étel választását másolta. Mikor vége volt az étkezésnek, Vargas meghívta őket a szabadidőszobába, és elmagyarázta, hogy sok régésze játszik hangszeren, s este egy kis koncertet adnak.

Ahogy leültek, Kirk odasúgta McCoynak:

– Direkt csináltad, ugye, Öreg? Hogy úgy vágtad a haját, mint Spocké.

Az egészségügyi tiszt nern mutatott megbánást.

– Persze hogy úgy vágtam. Spockra ráfér egy kis felrázás. Láttad az arcát, mikor Zar belépett? Még hogy nincsenek érzelmei, röhögnöm kell!

– ENGEM rázott fel. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha az Enterprise-ra érünk.

– Nem sejtik majd az igazságot a nagy korkülönbség miatt, de – McCoy elhallgatott, mert a koncert megkezdődött.

Szépen játszottak a régészek, különösen Vargas a hegedűjén. Zar el volt ragadtatva a zenétől. A koncert után megvizsgálta a hegedűt, bár nem mert hozzányúlni.

– Hogy működik? – tudakolta.

Vargas mosolygott, és megsimogatta a csillogó fát.

– Sokáig tartana elmagyarázni, Zar, s te holnap már elutazol, ahogy Mr. Spock mondta. De ha később olvasol a hegedűkről, büszke leszel rá, hogy láthattad ezt. Eredeti Stradivari. Egy abból a százból, ami még múzeumon kívül létezik. Különleges engedély kellett, hogy megtarthassam személyes használatra, és évekig spóroltam rá.

Spock, aki a közelben ült, felállt, és megnézte a hangszert.

– Jó állapotban levő hangszer, dr.Vargas. Kiváló a hangja.

– Ön is játszik, Mr. Spock? – kérdezte a nő.

– Egy időben játszottam, de évek óta nem.

– Egyébként köszönöm, hogy megjavította a kommunikációs rendszert.

– Szívesen. Bár ráférne egy teljes felújítás. – A vulcani Zarhoz fordult. – Szeretnék veled beszélni.

Mikor elérték a könyvtárat, Spock hellyel kínálta a fiút.

– Nem lesz könnyű elmagyarázni a jelenlétedet, ha a hajóra érünk. A megjelenésed miatt mindenki úgy tekint majd, mint egy vulcanit, és bizonyos viselkedést vár el tőled. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha tanulmányozod Vulcan történelmét és szokásait, hogy tudd, mit várnak el tőled. Amint úgy érzed, kész vagy tanulni, megtanítom a nyelvet is.

Elővett néhány mikroszalagot.

– Ezekről megtudhatod az alapvető információkat.

Zar nem tudta, mit mondjon, így csendben maradt.

Spock felemelte az egyik szemöldökét.

– Ugye tudsz olvasni?

– Igen – válaszolta sértődötten Zar. – Anyám tanár volt, többek közt, mielőtt száműzték. Nem tudta?

A keskeny arc távolinak tűnt.

– Nem.

– Ő sok mindent tudott rólad.

Spock felállt.

– Logikátlan a múltat feleleveníteni. Ha befejezted a szalagokat, elkészítem a tanításod tervét. Jó éjt!

Zar ülve maradt, egyedül, és bizonytalan volt abban, hogy mit tegyen. Hosszú volt a nap, lehetséges, hogy reggel még az idegenek táborhelye mellett ébredt a jégen? A konyhaasztalt szemlélte, és azon gondolkozott, hogy aláfeküdjön-e. Való-színűleg nem vennék észre, de talán udvariatlanság lenne. Akarata ellenére lecsukódott a szeme, mire McCoy megtalálta.

– Szóval itt vagy. Azért jöttem, hogy megmutassam, hol aludhatsz.

A szabadidőszobában volt egy hálózsák.

– Attól félek, meg kell elégedned a padlóval, ahogy nekünk is. A régészek nem sűrűn kapnak látogatókat, nincs sok pótágy. Bár a hálózsák se rossz: habbetét, hőszabályozó.

Zar nevetett.

– Dr. McCoy! Múlt éjjel egy jeges sziklán aludtam, ami nem volt szélesebb, mint én, egy szőrmekabáttal takaróként. Jó lesz itt nekem.

– Értelek. Hát, akkor jó éjt! – McCoy aztán mégis megállt – Zar.

– Igen?

– Ne aggódj Spock hozzáállása miatt! Ez már csak így van a vulcaniakkal.

A fiú szomorúan rázta a fejét.

– Nem várhattam mást. Anyám elmondta, hogy hideg és csendes volt, mikor először találkoztak, de később szerető és gyengéd lett hozzá. Még nem ismer engem. Bizonyítanom kell, mint neki.

McCoy meghatódott, de gyorsan leplezte. Mosolyogva mondott jó éjt megint. Valahogy nem bírt aludni, és kiment a szabadba. Lassan sétált a hideg szélben, ami a haját emelgette, s a csillagok fényénél goridolkodott. Először el akarta mondani az egész történetet Zarnak az Atavachronról és a vuIcaniakra gyakorolt hatásáról. De mégsem tudta magát rászánni, hogy elkedvetlenítse a fiút, és Spock sem örülne a beavatkozásnak. Mégis csóválta a fejét, emlékezve a vulcani arcára, mikor Zarabethre tekintett, mielőtt otthagyták őt, abban a jeges pokolban.

Persze hogy egy másik Spockról mesélt Zarnak a nő, nem arról, akivel ma találkozott a fiú. Szerető és gyengéd. Francokat!

McCoy nekitámaszkodott az épületnek, és keserűen arra gondolt, hogy Zar megtalálása sokkal több gondot okozott, mint amennyit megoldott.

NYOLCADIK FEJEZET

A visszaút az ellátmányhajón eseménytelen és unalmas volt mindenkinek, kivéve Zart, aki órákat töltött azzal, hogy a csillagokat bámulta.

Mikor nem a Spock által adott szalagokat tanulmányozta, láb alatt volt a kontrollkabinban. A transzporter, egy tellarita nő, Gythyy, megkedvelte a fiút, és megtanította neki a vezetés alapjait. S bár hiányzott Zarból a fejlett matematikai tudás, ami a navigációs műveletekhez kellett, igen tehetséges pilótának bizonyult.

Mikor az Enterprise személyzete elhagyta a fedélzetet, Gythyy megölelte tanítványát, úgy, ahogy fajtájánál szokás, és a többiekhez fordult.

– Ez a fiú nagyon jó! Ha a Föderációnak nem kell, küldjétek csak vissza hozzám! Az egész kvadráns legjobb pilótáját faragom belőle!

Amint lefelé sétáltak, Zar lelkesen Spockhoz fordult.

– Hallotta? Azt mondta, hogy…

– A tellariták hajlamosak a túlzásra – mondta tényszerűen Spock.

Láthatóan csalódva, Zar hangja megváltozott.

– Befejeztem a szalagokat, uram.

Spock bólintott.

– Egy kurzust szervezek neked, ami egyetemi szintű tudást ad. Később specializálódhatsz.

Dr. McCoy elmélyülten magyarázta a szokásos felfordulást a 11-es Csillagbázison, mikor Kirk és Spock visszatért az adminisztrációs hivatalból.

Kirk nyomtatványokat lebegtetett.

– Dokkolási engedély, egészségügyi papírok. És új parancsok. Taxit játszunk. Különleges mézelő méheket szállítunk Sirenába, ezen a szektoron át. Volt már valaha dolgod méhekkel, Öreg?

– Nem, nem igazán volt kapcsolatom a kis ördögökkel, mióta egyszer 12 évesen a vasárnapi iskola piknikjén beleültem egybe. Kettőnk közül én jártam rosszabbul!

Mindketten nevettek, Zar pedig zavartan nézett.

– Mi az a méh?

Egy alapos leírás következett a Hymenoptera Apis mellifera életéről és szokásairól – Spock jóvoltából –, s eltartott, míg átsugároztak a hajóra.

A kapitány nagy levegőt vett, és körülnézett. Az Enterprise csendes volt, elhagyatott. Kirk megérintette a transzporterkonzolt, rápillantott a szubtérjelzésekre, és megnyitott egy csatornát.

– Komputer – szólalt meg egy mechanikus női hang.

Zar ugrott egyet.

– Ellenőrizze az összes rendszert, főleg a most javitottakat! Szóbeli helyzetjelentést kérek és egy nyomtatottat készenlétben.

– Folyamatban – mondta a hang.

Egy percnyi szünet után jelentette:

– Minden rendszer 95 %-on vagy jobbon. Lebontsam az egyes rendszerekre?

– Most nem. Pár perc múlva. Másolatot kérek az osztályvezetőknek, Mr. Spocknak, Scott erőmérnöknek és a szerviz-hivataloknak. Kirk, vége. – Spockhoz fordult, aki mellette állt. – Arra gondoltam, Zar alhatna az egyedülálló biztonságiakkal egy szobában.

A vulcani bólintott.

– Az megfelelő lesz.

McCoy csatlakozott hozzájuk, és Zarra irányította a figyelmüket, aki a transzporterszoba ajtajához sodródott, és azzal kísérletezett, hogy milyen közel kell állnia ahhoz, hogy kettényíljon.

A doktor vigyorgott.

– Kíváncsi, mint egy kismacska. Megvizsgálom, vérnyomás meg ilyesmi. Kiegészítő táplálékra is szüksége van, kell egy leírás a metabolizmusáról. Tesztelhetem az intelligenciáját is, hacsak ön nem végezné el szívesebben, Spock!

Az elsőtiszt elgondolkodott.

– Tesztadatokra van szükségem specifikusabb tekintetben, hogy kidolgozzam a tantervét. Bár az intelligencia– és pszichológiai teszt rendben van, nem igazán tudományos, de idáig ez a legjobb mód.

McCoy ideges lett.

– Na most igen vagy nem?

– Igen.

– Köszönöm. Az egyik teszthez a segítségére van szükségem.

Spock szemöldöke magasra szökkent.

– Az ÉN segítségemre? Ez a szakmai elégtelenség elismerése, doktor?

– Nem mondanám, maga… – sziszegte McCoy, aztán lecsillapította magát. – Szeretném tesztelni a pszi-indexét. Szerintem telepata és még valami, amivel ezelőtt sosem találkoztam. Egy gyakorlott telepata kell, mielőtt véleményt mondok.

– Emlékszem, hogy egyfajta mentális támadás alanya voltam.

– Elmondta, hogy ő volt érte a felelős, „félelem-érzésnek” hívta. Majd szólok, ha szükségem lesz magára.

A kapitány Zarhoz fordult.

– Biztonsági emberekkel osztottalak egy szobába. Spock majd odakísér. Aztán ehetsz valamit. Nem, várj csak, lehet, hogy az Öreg azt szeretné, hogy üres legyen a gyomrod.

A doktor bólintott, és Kirk folytatta:

– Fizikális ellenőrzést végez rajtad, csak a szükséges rossz. Ne engedd, hogy elvegye azt a híres étvágyadat! Ha van kedved mozogni, várlak a tornateremben 18.00-kor.

– Köszönöm, kapitány.

Először az intelligencia– és pszichológia-teszt került sorra, aztán az alapos testi vizsgálat. Mire McCoy végzett, Zar rettenetesen éhes lett, a doktor pedig unta, hogy minden egyes vizsgálatot elmagyarázzon. Végére maradta a pszi-teszt, amihez Spockot hívták.

McCoy a pácienshez fordult, aki a diagnózis-ágyon feküdt, önmegtartóztató ábrázattal.

– Kitartás, Zar, már csak egy maradt!

– Ehetek végre valamit? – A fiú hangja azt sugallta, hogy menten éhen hal.

– Még nem. Spock úton van, és szeretném, ha megpróbálkoznál azzal a mentális sugárzási trükköddel, tudod, amit az állatokkal meg velünk tettél, hogy megvédd magad.

– Nem lesz hozzá erőm – jött a fáradt válasz.

– Helló, doktor! – Egy női hang szólt az ajtóból, és McCoy mögött Chistine Chapel állt, a főnővér és doktor.

– Jó, hogy itt vagy, Chris – mosolygott McCoy. Kipihentnek látszol.

– Fantasztikus szabadságom volt, tuti, hogy híztam tíz… – Chapel meglátta a vizsgálóasztalon fekvő fiút, és kék szeme megütközött az idegenül ismerős vonásokon. A doktor Zar felé intett, aki Chapelre bámult, leplezetlen örömmel.

– Chapel nővér, ő Zar. Zar, ő Chapel nővér.

Chapel magához tért, és mosolygott a fiúra, aki felült, és szalutált, ahogy a szalagokban látta.

– Békét és hosszú életet, Chapel nővér!

A nő viszonozta a köszöntést, és kedvesen válaszolt.

– Hosszú és sikeres életet, Zar!

Chapel McCoyra nézett kérdőn, de az nem világosította fel jobban, főleg azért, mert nem tudta, mit mondjon. Ehelyett megszólalt:

– Most, hogy itt van, nővér, segíthet nekem. Éppen Zart vizsgálom. Mindjárt mondom, hogy mit tegyen. Kérem, üljön oda!

A szürke szem figyelte a nő minden mozdulatát. A doktor lehalkította a hangját.

– Zar, éhes vagy, ugye?

– Ezt már úgyis tudja.

– Jó. Azt akarom, hogy sugározd át a nővérre azt, amit érzel. – A fiú ismét a nőre nézett, a doktor pedig bekapcsolta a diagnózismezőt. Megállapította a pupillák tágulását, a légzés és vérnyomás emelkedését, és szigorúan rászólt Zarra.

– Nem AZT a fajta éhséget, fiam! Azt, ami a gyomrodban van.

Zar zavartan nézett, aztán koncentrált. Néhány pillanattal később Chapel felnézett.

– Doktor! Nem tudom, miért, de hirtelen olyan éhes lettem, rögtön éhen halok. Pedig az előbb ettem!

Átnézett a szobán, és derengett neki valami.

– Ő csinálja? – Szeme megtelt szakértői csodálkozással.

– Erős érzelmek mentális sugárzása? Ez nem vulcani képesség!

Kinyílt az ajtó, és Spock lépett be. Chapel kutatóan nézett az egyik arcról a másikra, de tekintete közömbös maradt.

A vulcani tétovázott, aztán megkérdezte.

– Találkozott már Zarral, Miss Chapel?

– Igen, Mr. Spock – mondta semmitmondóan.

Az elsőtiszt úgy gondolta, legalább részben meg kellene magyaráznia a dolgot, mielőtt spekulációkba bonyolódik a nő.

– Zar egy családtagom, aki határozatlan ideig az Enterprise-on marad.

Chapel bólintott, aztán McCoyhoz fordult.

– Szüksége van még rám, doktor? Van egy kísérletem a laborban, meg kéne néznem.

– Nem, köszönöm, nővér. – A nő ismét rámosolygott Zarra, aki viszonozta, és kiment.

Zar csodálattal bámult utána.

– Kedves és nagyon szép.

A következő harminc percben McCoy és Spock Zar érzelmi sugárzásait vizsgálták. Felfedezték, hogy mindkettőjükre tud „éhséget érezni”, s ha McCoy megnyomott egy ideget a karján, mindketten érezték a fájdalmat. Mikor a doktor érzelmi állapotokat szimulált, Zar képes volt megérezni és azonosítani őket, még akkor is, ha az egészségügyi tiszt kiment a szobából.

A fiú „hatótávolsága” igen nagy volt, bár panaszkodott a zavaró, a többi embertől jövő hátsó érzelmi zajokról.

– Mióta emberek közt vagyok, könnyebben érzékelem az érzelmeket – mondta. – Most ki kell őket rekesztenem, mert zavarnak. Ugyanez a helyzet a gondolatokkal is, de azok nem olyan erősek.

Spock vonásai meglágyultak, amint megértően bólintott.

– A Vulcanon létezik sokféle olyan tréning, ami erősíteni hivatott a személyes védőfalat, mentális pajzsunkat, megelőzendő az állandó zavarást. Úgy látom, te egy természetes pajzsot fejlesztettél ki magadnak. A vedra-prah gyakorlatai segítenek. Azt hiszem, gyakorlással kifejlesztheted a tudatkapcsolódás és – egyesítés képességét. Nem tanítottam telepatikus technikákat ezelőtt, de megteszek minden tőlem telhetőt.

Amint készen voltak mindennel, McCoy megmondta Zarnak, hogy ehet.

Ezalatt a tisztek az eredményeket nézték a doktor szobájában.

– Ahogy korábban is mondtam, figyelemre méltóan jó formában van, ahhoz képest, ahogy élt. Hihetetlen a kitartása, túlélhet mindannyiunkat. 20 percig a futtatón meg se izzadt, sőt nem lélegzett erősebben sem. Most már tudjuk, hogy erős, lehet, hogy a nagyobb gravitációtól vagy a vulcani származástól, nem tudni, Még szerencse, hogy jól nevelt.

McCoy végigfutatta a teszteredményeket, és gondolkodóan dörzsölgette az állát.

– A vulcani gének őrületesen dominálnak. Belülről olyan, mint maga; remélem, soha nem kell megoperálnom. Hallás: kiváló. Megtalálható a belső vulcani szemhéj, de a látása alig jobb, mint egy emberé. Vércsoport, nos, remélem, soha nem lesz szüksége transzfúzióra, mert nagyon különleges összetételű. Még a színe is: zöldesszürke. Gyönyörűek a fogai, lám, mire képes a szinte cukortalan diéta.

Spock előrehajolt.

– És a többi vizsgálat?

– Pszichikai szempontból kiegyensúlyozott, 7 év magány ellenére. Naiv és szociálisan éretlen, hiányzik belőle a kommunikációs tapasztalat, de mit is várhatnánk? Mégis realista, tulajdonképpen magasabb a stabilitási indexe, mint a magáé.

Egy megemelt szemöldök volt a válasz.

– Ami az intelligenciát illeti, a szokásos Reismann-profilt alkalmaztuk, itt vannak az eredmények.

A vulcani tanulmányozta a nyomtatványt egy darabig, aztán kurtán bólintva visszaadta.

– Ez minden, amit mond? – vágta oda McCoy, elvesztve hidegvérét. – Nagyon jól tudja, hogy kiváló az eredmény, nem is remélhetne jobbat!

A doktor az ajtóra pillantott, és haragos sziszegésre halkította a hangját.

– Figyelem, mi történik, és nem teszik nekem! Tudom, hogy a maga dolga, de ha elveszi a srác életkedvét azzal a nyavalyás vulcani logikájával, akkor én…

Spock felállt.

– Köszönöm, hogy elvégezte a teszteket, dr. McCoy – mondta formálisan.

McCoy, hallotta még, hogy a vulcani a másik szobában a fiúhoz szól.

– Megmutatom, hogy hol laksz. Kövess!

Zar hangja tétován csengett.

– Jók lettek az eredmények?

– Azt mutatják, hogy ha igyekszel, megfelelő szintet érhetsz el, elfogadható idő alatt. Megmutatom, hol van a könyvtár, s még ma elkezdheted a tanulást. Kidolgoztam egy tantervet neked.

– Igen, uram.

Amíg egyedül volt a Sarpeidonon, és a viharok miatt sokáig nem mozdulhatott ki a barlangból, Zar elgondolt magának egy édenkertet. Sok étel lenne ott, bármennyi, bármikor, meleg és biztonságos lenne, sok könyv és ember, akikkel beszélgethet. 7 hét az „édenkertből” arra késztette, hogy megváltoztassa az álláspontját.

Ideje legjavában túl elfoglalt volt ahhoz, hogy azon gondolkozzon, boldog-e vagy sem. A napok egyformán teltek: tanórák, edzés Kirkkel, majd telepatikus gyakorlatok Spockkal és szabadidejében az Enterprise felfedezése. Zar beleszeretett a hajóba, és Kirk, aki észrevette ezt, engedte, hogy elmerüljön benne, Hamarosan ismerte őt az egész legénység, minden szekcióban mindenki befogadta.

– Remélem, hogy ha leadtuk ezeket a méheket, végzünk a tejelő utakkal egy darabig – jegyezte meg Sulu Zarnak egy hét után.

– Úgy érted, mézelő utakkal, nem, Sulu? – kérdezte Uhura, elfordulva a kommunikációs panelétől. Sulu felnyögött.

A kormányos az alaphadműveleteket tanította fiatal barátjának, az Enterprise hajónapló felhasználásával. Még egy sorozatot hívott elő a navigációs képernyőn.

– Miután tüzeltünk a fő fézerbankokból, a legkülső ellenséges hajó a bal oldali reflektort vette célba. Nagy bajba került a kapitány, mert a Hood ott volt a bal oldalon, és csak kisegítő impulzus-energiával rendelkezett. Nem tudta védeni a bal oldalt, s egy telitalálat bizony szétroncsolta volna a hajót.

A szürke szem a képernyőre tapadt, és Zar bólintott.

– Mit tett a kapitány?

– Balról meglökte a Hoodot a vonósugárral. Ez aztán a Hood deflektorpajzsait kitágította úgy, hogy minket is védett. Ezután leszedtük a két megmaradt ellenséges hajót. Látod, arra gondoltak, hogy az Enterprise vontatni készül a Hoodot. Ehelyett, mikor elég közel kerültek, elkaptuk a jobb oldalit a fotontorpedókkal, és a Hood lekaszálta a másikat a fézereivel. Így az állás kettő egy ellen lett, a sérült hajó pedig elmenekült. Nem tudtuk üldözni, mert a Hoodon lyuk támadt, és két szinten nyomást vesztett. A legénység nagy részét át kellett sugároznunk, míg a technikusok összefoltozták a hajót. Egy hétig aztán meglehetősen zsúfoltan voltunk.

Hirtelen megszólalt az interkom.

– Sulu hadnagy – mondta Spock.

– Itt Sulu, uram.

– Ott van Zar a hídon?

– Igen, uram.

– Küldje hozzám a könyvtárba azonnal! Spock, vége.

A kormányos megfordult, hogy átadja az üzenetet, de a hídi ajtók már be is csukódtak.

Sulu csóválta a fejét, és Uhurára nézett.

– Nem irigylem. Ha egy tantárgyat tanít az elsőtisztünk, már az is elég, hogy megőrjítsen valakit. Én csak tudom, részt vettem egyszer egy kurzuson, amit ő tartott kvantumfizikából. Képzelje el, mi van, ha személyesen felügyeli az egész oktatását!

Uhura elgondolkodott.

– Elég szigorú vele, de talán így alakul ki az a sztoikus vulcani természetük.

– Én azt olvastam, hogy a legtöbb vulcani család szigorú, de ragaszkodnak egymáshoz. Spock személytelenebb Zarral, mint bárki mással!

– Észrevettem valamit, ami talán az oka lehet. Nézett már Zar szemébe? – Uhura előrehajolt, és lehalkította a hangját.

– Nem, attól félek, a férfiak szeme nincs rám hatással – vigyorgott Sulu.

– Szürke szeme van! Soha nem halottam ilyen világos szemű vulcaniról. Egyszer megkérdeztem, milyen rokoni kapcsolatban van Spockkal.

– Mit mondott?

– Azt, hogy a vulcani családi kapcsolatok igen bonyolultak, és hogy nem tudja lefordítani a megfelelő szót.

– Talán igaza van – gondolkodott el Sulu. – Elég közeli rokonok, hiszen nagyon hasonlítanak egymásra. Ha nem tudnám, hogy Spocknak nincs testvére, annak nézném.

– Valami furcsa van az egész dologban, a világos szemben meg úgy összességében. Tuti, hogy Zar részben ember, és Spock ezért szigorú vele.

– Ha igazad van, akkor logikátlan az elsőtisztünk hozzáállása, hiszen…

A kormányos elhallgatott, mert a hídi ajtók kinyíltak, és a kapitány lépett be.

– Jelentést, Mr. Sulu!

– Minden rendszer normális. Tartjuk az irányt 4-es fokozattal.

Zar természetesen tudatában volt a találgatásoknak, ami a vulcanival való kapcsolatát illette. Lehetetlen volt nem tudnia: telepatikus képessége, felerősítve az ősi tudategyesítő technikával, lehetővé tette, hogy szabadon érezhesse a tudatokat, még az elsőtisztét is. Vulcani nyelvtudása geometrikusan nőtt minden órával. Meg tudta érinteni az első szintet, ami frissítő volt: hidegen precíz, a tiszta matematika minden szépségével. Az első szintet, ami szinte személyiségtől mentes, őrizte a tudatpajzs.

Ez a szívós fal Zar ellenségévé vált. Mindig ott volt, minden kontaktusnál, és arra emlékeztette a fiút, hogy szinte semmit sem tud arról a távolságtartó idegenről, aki annyira más volt élőben, mint az álmaiban. A tudatpajzs kettejük közt állt, megtiltva minden közeledést, gyűlölte, bár tudta, hogy ez irracionális.

Spock érezte a fiú tudatában növekvő feszültséget, de nem vette figyelembe, aminek ő látta kárát. Össze volt kapcsolva a tudatuk, ujj a halántékon, tudáshalmazok áramlottak az egyik tudatból a másikba. Spock érezte, hogy Zar kommunikációja elhalványodik, s érezte, hogy a fiú leeresztette a pajzsait. Spock gyorsan visszahúzódott, megőrizte a saját védőpajzsát, visszautasítva az egybeolvadási ajánlatot, a mélyebb kontaktust. Mivel még elszakadhatott volna, érezte, hogy érzelemhullám ostromolja a pajzsát. Ez a tett nyers volt, és erős – megrázta a vulcanit érzelmi, tudati szinten. Egy pillanatig egyek voltak, aztán csak a fájdalom maradt.

Spock rázta a fejét, küzdött Zar ujjainak szorítása ellen akkor is, mikor már szétváltak. Ingott egy kicsit, aztán a másikra meredt. Szapora lélegzetvételük volt az egyetlen hang a szobában.

A fiú arca halára vált.

– Sajnálom! Nem vettem észre… Én csak… megpróbáltam… – mondta tehetetlenül.

A vulcani még érezte a fájdalom emlékét a torkában, ahogy beszélt.

– AZ, amit most megpróbáltál, a Vulcanon szörnyű bűn. Tudategyesítést erőltetni megbocsájthatatlan invázió a lélekbe!

Zar közömbösen bólintott, de Spock érezte a bűnbánatot, hallotta a hangjában.

– Most már tudom. Hirtelen ötlet volt… hibáztam. Sajnálom!

A fájdalom elhalványult, csak fizikai árnyékát hagyta itt: fejfájást. Spock érezte a lüktető nyomást a szeme mögött, és hangja keményebb volt, mint akarta.

– Ügyelj rá, hogy emlékezz! Ha nem, akkor nem folytathatom a kiképzésedet.

Összeszűkült a szürke szem.

– Azt hiszem, „kiképzésnek” hívhatná, ha állat lennék. De ez inkább a komputer-programozásra emlékeztet. – Megváltozott az arca, és a vulcani felé nyújtotta a kezét. – Nem érinthetem meg. MlÉRT?

Harag áramlott, fájdalomból születve, és a vulcani emlékezett azokra az időkre, mikor azt kérdezték tőle: más szavakkal, de ugyanazzal a jelentéssel. „Miért?” kérdezte őket: Leilát, Amandát, McCoyt és most ezt a szürke szemű álképmást.

, , … Miért kértek tőlem olyat, amit nem adhatok?… Az vagyok, aki vagyok…”

Mégis, valami belül válaszolni akart a fájdalmas kérdésre, de az évek alatt beleültetett tartás visszafogta. Gyorsan, mielőtt az a valami válaszolhatott volna, megfordult, és kiment a szobából.

Ugyanazon a napon, este, egy rövid edzés után Kirkkel, Zar megkérdezte a kapitányt, hogy beszélhetne-e vele személyesen.

Kirk szobájában jól érezte magát, bár most volt ott először. Valahogy mindig is kényelmetlenül feszengett Spock szobájában. Ebből is látszott, hogy viszonyult a két férfihoz.

Kirk egy székre mutatott.

– Ülj le! Kérsz egy kis szaurián brandyt?

Zar szemrevételezte az üveget.

– Ez etanol?

– Igen, de még mennyire!

– Akkor köszönöm, nem kérek. A szobatársaim adtak belőle egyszer, de kijött belőlem.

A kapitány megemelte a szemöldökét, és félretette az italt.

– Megesik… – Elkomolyodott. – Miért akartál velem beszélni?

Zar nem válaszolt. Arca nem mozdult, csak összeszorított állkapcsa árulta el. Kirknek déjá vu érzése támadt. Hátradőlt, és türelmesen várt. Végül a fiú felnézett.

– Maga és Mr. Spock már évek óta együtt szolgálnak.

– Igen.

– Jobban ismeri, mint bárki más. Bízik önben, és ön is bízik benne. Ha úgy érzi, elárulja ezt a bizalmat azzal, hogy velem beszél, akkor mondja meg.

– Beszélj nyugodtan!

Zar hirtelen kiegyenesedett, az egyik öklét a másikba morzsolta. Követelődző hangon szólt.

– Miért nem kedvel engem az apám?

Kirk sóhajtott, sejtette, hogy valami ilyesmi következik. Zar nekiveselkedett.

– Tanulok. McCoy szerint gyorsabban, mint bárki más. Mindent megteszek, hogy megtanuljak igazi vulcani lenni. Követem a diéta szabályát: semmi hús. Anyám azt mondta, hogy kedves és szerető volt. Mikor kicsi voltam, álmodoztam róla, hogy eljön a csillagokból, és elképzeltem, ahogy elvisz magával. Anyám mindig mondta, hogy ha apám látna, büszke lenne rám…

A kapitány újra sóhajtott.

– Elmondom az igazat, mert azt hiszem, jogod van tudni. Mikor visszament az időben, valami különös történt Spockkal. Megváltozott. Nem tudom, hogy az Atavachron miatt-e, de lehet, mert mikor az Őrzőn jöttünk, nem történt hasonló. Amíg abban az… állapotban volt, Spock olyan lett, mint az 5000 évvel ezelőtti vulcaniak. Visszafejlődött… érző lénnyé… erős érzelmei lettek. Olyan dolgokat tett, amiket még soha… még húst is evett.

– És amíg… ilyen volt… magáévá tette az anyámat. – Egyszerű kijelentés volt. Zar mély levegőt vett. – Akkor nem szerelmet érzett iránta, csak… – Nyelt egyet. – Szegény Zarabeth! Egész életében egy álomra emlékezett, ami sose volt igaz. Soha nem vett észre, hogy… kihasználták.

Kirk Zar vállára tette a kezét.

– Nem tudjuk, hogy ez igaz-e. Az egyedüli személy Spock, de kétlem, hogy valaha is elmondaná. Lehet, hogy anyád valami olyat talált benne, ami igazzá tette az egészet. Ez nem a te gondod. Elmondtam, amit tudtam, hogy megértsd: Zarabeth az igazat mondta el neked – az ő igazát. Ami számára igaz volt, az lehet, hogy most neked nem az.

A szürke szemben keserűség ült.

– Komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy kötelességből tette, hogy megkeresett. Nem kellek neki, soha nem is kellettem. Ostoba voltam, hogy nem vettem észre.

– Az életét kockáztatta – sőt, mi több, engedte, hogy McCoy és én is kockáztassuk az életünket –, hogy megtaláljunk téged.

– De nem azért, mert azt szerette volna! Sok dolgot látok tisztán, amit nem értettem azelőtt. Szégyenfolt vagyok számára: egy… barbár, aki véletlenül úgy néz ki, mint ő. Ahányszor lát engem, egy ballépésére emlékeztetem, amit legszívesebben elfelejtene. Nem csoda, hogy nem ismer el családjának, a Vulcanon sem. A magamfajta utódokat, , krenath”-nek hívják. Azt jelenti: „megszégyenült”. Az embereknek is van rá szavuk: „fattyú”.

Mialatt Kirk kereste a szavakat, hogy valamit – bármit mondjon, Zar hűvösen bólintott, és elment.

KILENCEDIK FEJEZET

Dr. McCoy megállt a szoba előtt, ahol Zar lakott két másik férfival, és csengetett. Az ajtó kinyílt, belül Juan Cordova és David Steinberg, Zar szobatársai pókereztek a nappaliban. Cordova felnézett.

– Helló, doki! – Az egyik hálószobára bökött. – Bent van.

– Kösz, Juan. – A doktor tétovázott. – Gyakran látjátok mostanában?

Steinberg csóválta a fejét.

– Az utóbbi napokban nemigen.

Cordova aggódott.

– Megkérdeztem, hogy beáll-e a játszmába, és nemet mondott. Most először!

McCoy elmosolyodott.

– Nagy pókermester, ugye? Megtanítottam mindenre, amit tudok, míg rá nem ment a gatyám.

– Szóval maga a felelős?! Utoljára játszottam egy vulcanival!

– Pontosan – értett egyet Cordova. – Legközelebb magammal viszem az eltávozásomra, kifosztunk minden kaszinót a központtól egészen a Klingon Birodalomig!

Az egészségügyi tiszt kuncogott, aztán elkomorodott. Steinberg megszólalt:

– Mikor megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, csak rám nézett, és azt mondta: „Természetesen. Rendellenesen nézek ki?” – És úgy mondta… tud-ja… vulcaniasan…

McCoy keserűen bólintott.

– Tudom jól. – És becsengetett Zarhoz.

– Ki az? – jött a kérdés, de az ajtó zárva maradt.

– McCoy.

Az ajtó kinyílt.

– Elnézést, doktor, nem tudtam, hogy maga van itt. – A fiú egy festőállvány mellett állt, kezében ecset és paletta.

– Nemigen láttalak mostanában, Zar. Mi újság?

Zar festegetett, és nem nézett a doktor vizslató szemébe. – Újság? Ha újságra van szüksége, akkor…

– Még egy belőle! – nyögött McCoy. – Úgy értem, mi történt veled az elmúlt pár napban?

Az egyik váll megmoccant. McCoy úgy döntött, hogy vállrándítás volt. Megkerülte a festőállványt, és megnézte a képet.

Meglepő látványban volt része: vérszínű napot ábrázolt, ahogy a jég– és sziklahegyek közt nyugodni tér. McCoy élénken emlékezett a napsugarakra a havon. A gleccser kihívó szöge tőrként szúrta át a nap kerekdedségét.

– Jéghideg, a nap ellenére – jegyezte meg a doktor. – Emlékszem, milyen furcsa volt a jeges fény. Igazán jól eltaláltad.

A művész tekintete enyhült. Zar úgy helyezkedett, hogy McCoy ne lássa az arcát, de a hangja elárulta.

– Gyönyörű. Kegyetlen, de gyönyörű. Hiányzik nekem… néha. – Kiegyenesedett, és letette az ecsetet. – Ez Jan kedvence. – Festettél többet is?

– Igen. Szeretek lefesteni mindent, amit látok. Három másikat csináltam, mióta itt vagyok, és néhány vázlatot.

– Szeretném látni őket.

Zar előhúzott néhány vásznat és egy kövér vázlatfüzetet a faliszekrényéből.

– Sajnos nem olyanok, mint a fejemben. Semmi sem lesz olyan, mint ahogy elképzeltem – szabadkozott.

McCoy megnézte őket. Egy portré Jan Sajii-ről – a perspektíva kicsit elcsúszott, de a vonások jól kivehetők voltak. A művész megragadta a jellemző fejtartást és a szemben csillogó humort. Látta Sajii hatását a stíluson.

– Ezt festettem először – mondta Zar. Az egészségügyi tiszt bólintott.

– Igen, ez a jó öreg Jan. Tényleg jól sikerült.

A másik festmény egy beállított csoport volt. Spock vulcani hárfája egy széknek támasztva, egy nyitott könyv mellett. Matematikai egyenleteket mutatott az oldal. Egy Csillagflotta-egyenruhatunika lógott a szék karfáján, egy ujja szabadon hagyva.

Parancsnoki sávok fénylettek a kék anyagon. McCoy elmerülten tanulmányozta a képet, magában bólogatva, aztán visszanézett Zarra, aki kerülte a tekintetét.

Az utolsó vászon absztrakt volt, örvénylő lilával, ami rózsaszínné halványult, aztán pirosba és kékbe. Szaggatott fekete indult középről az egyik széle felé. Ez aggasztotta McCoy-t.

– Ez mi? – kérdezte.

A szürke szem még mindig a padlót figyelte.

– Egyik éjjel festettem. Nem jelent semmit.

A doktor tiltakozott.

– Francokat nem jelent semmit! Fogadok, hogy egy pszichológus sokat mesélhetne róla. Bárcsak értenék hozzá!

Kinyitotta a vázlatfüzetet, és mosolygott, mert felismerte magát, ahogy egy mikroszkóp fölé hajol a laborban. A vázlatok különböző embereket és rég kihalt sarpeidoni állatokat ábrázoltak, de volt gyümölcs és nyomtatott áramkör is. A doktor visszalapozott ahhoz, amin Uhura hajolt kommunikációs panele fölé, feje jellegzetesen féloldalra döntve, ahogy olyan hangokra figyel, miket csak ő hall.

– Ez igazán tetszik.

A fiú odanézett, aztán elvette McCoytól a füzetet, kitépte a lapot, és átnyújtotta. A doktor vigyorgott, örült neki, aztán a sarokra mutatott.

– Kösz. Szignálnád nekem? Valami azt súgja, hogy egyszer még sok pénzt fog érni! Jan szerint is tehetséges vagy.

Zar a fejét csóválta, és motyogott.

– Maga optimista, doktor. – De McCoy tudta, hagy jólesett neki.

Az egészségügyi tiszt megkönnyebbült, hogy a fiú rosszkedve enyhülni látszott. Ebédet javasolt, és látta, hogy a szürke szem humorosan rávillan.

– Megélte már valaha, hogy visszautasítottam ételt?

A kis étkezde tele volt, mikor odaérkeztek. McCoy beütötte a panelbe a rendelését: szendvicset, levest, kávét és egy nagy rétest. Társasága azonnal csatlakozott hozzá, tálcáján nagy adag saláta, kétszersült, zöldségek és kétféle sütemény. A doktor mosolygott, amint nézte, hogy a másik milyen lelkesen tömi magába a salátát.

– Még mindig eszed a kiegészítő táplálékokat?

– Igen, nagyon ízlenek!

– Nos, azt hiszem, hamarosan abbahagyhatod. Alaposan kigömbölyödtél, mióta eljöttünk a Sarpeidonról.

– Tudom. Nemrég egy számmal nagyobb overallt kellett szereznem. A régi szűk lett vállban.

– Ha így folytatod az evést, szűk lesz máshol is.

Zar szájában megállt az étel, és rémülten nézett.

– Igazán így gondolja? Majdnem mindennap edzek a kapitánnyal és egyedül is. A kapitány azt mondja, elfárad, ha néz. – Letette a villáját, és megrázta a fejét. – Nem szeretnék kövér lenni.

McCoy vigyorgott.

– Nem kell szó szerint venni. Gyerünk, edd meg az ételedet! Csak tréfáltam – ez azt jelenti, hogy vicceltem. Ugorj be a gyengélkedőbe valamikor, hogy megvizsgálhassalak!

Ismét a festészetre terelődött a szó, és McCoy mesélt a földi művészeti galériákról, ekkor hirtelen minden élénkség eltűnt Zar szeméből. A doktor követte a tekintetét, és megpillantotta az elsőtisztet a főmérnökkel. Most ugrik a majom a vízbe – gondolta. Odaintette őket.

A két tiszt leült. McCoy és Scotty váltott néhány szót, míg Zar és Spock csendben ült. A doktor az egyik közönyös arcról a másikra nézett. Rosszabb, mint valaha. És Zar már nem is próbálkozik.

– Befejezted a kívánt fizikai anyagot? – kérdezte hirtelen a vulcani, mint egy tanár a lemaradt diákot.

– A legjavát igen, uram.

– Rendben. Mik a Fraunhofer-vonalak?

Zar sóhajtott.

– A sötét abszorpciós vonalak a szoláris spektrumban.

– Lényegében helyes, de nélkülözi a részleteket. Mi a spektroszkópia feladata?

– A spektroszkópia feladata, hogy… – Zar folytatta precíz hangon, olyan volt, mint egy oktatószalag.

Befejezte, és mély lélegzetet vett. A katekizmus folytatódott.

– Mi a Heisenberger Valószínűtlenségi Principia? Nem kell a matematikai része.

Szemét alak – gondolta McCoy, a vulcanira pillantva. – Miért csinálja ezt? Aztán rájött: Nem tud más módot, hogy beszélgessen a kölyökkel…

– …h egyenlő 6, 26 századszor 10 a mínusz 27– iken per másodperc – fejezte be megkönnyebbülten Zar.

Fejezze be! Most rögtön! – gondolta McCoy, de a vulcani egy pillanat szünet után folytatta:

– Milyen törvények uralják a fotoelektrikus effektust, és rnagyarázd meg a jelenséget a kvantumtechnikai elképzelések segítségével!

A fiú tétovázott egy jó darabig. Válasza most már hosszabb időt vett igénybe, szünetekkel tarkítva, ahogy megpróbált emlékezni.

Mikor elmondta a törvényeket, McCoy odafordult, hogy témát váltson, de Spock nem figyelt rá.

– Kérem a formulát.

A szürke szem a doktorra nézett, aztán lefelé. Zar hangja most nagyon halk volt, bár torka megfeszült, szinte nyögte a szavakat. Nagyon nehezen elmondta, amit kellett.

Az elsőtiszt megemelte a szemöldökét.

– Át kell még nézned. Rendben. Mi a véletlen kritikai szöge?

Szünet. McCoy arra döbbent rá, hogy a kanalát szorítja, amivel kihűlt kávéját kevergette. A fiú közben gondolkodott, aztán megkeményedett az arca, és felnézett.

– Nem tudom, uram.

Spock előadást tartott a következő 4-5 percben. A doktor Scottyra nézett, aki a lehető legudvariasabban ülte végig, amit már rég tudott.

Végre a végére ért. Spock két mondattal összesítette a témát, és megállt. Zar a két tisztre nézett, aztán megemelte az egyik szemöldökét.

– Lenyűgöző – mondta.

Tökéletes volt az utánzás, de egy cseppet sem hatott jól neveltnek. Van mimikri, van gúnyolódás és ez – gondolta McCoy. – Ez egyértelműen gúnyolódás volt. A vulcani is érzékelte ezt, lesütötte a szemét, és a villája után nyúlt.

A doktor megköszörülte a torkát.

– Mit gondol, mi lesz a következő feladatunk, Scotty?

– Bármi is, remélem, lesz benne izgalom. Több érdekességet találok a technikai újságjaimban, mint ezen az úton!

A doktor és a főgépész felületesen beszélgetett még, aztán Scotty kijelentette, hogy dolga van, és távozott.

Spock, aki szemmel láthatóan kényelmetlennek találta a légkört, tett még egy kísérletet.

– Átnéztem a biokémiai tesztlapodat, Zar. Válaszaid helyesek, nagyrészt. Ha… – A fiú szó nélkül felállt az asztaltól, és az ételprocesszorhoz ment az ebédlő másik végébe.

McCoy zavarában vidámkodni próbált.

– Sose láttam még ilyen étvágyat! Megszégyenítené Attilát és a hunjait is! – Zar egy hatalmas, hússal töltött szendviccsel tért vissza. Felvette, és élvezettel enni kezdte, mintha a többiek ott se lennének.

Mikor később McCoy Kirknek mesélte az esetet, a kapitány mosolygott ennél a résznél.

– EGYÁLTALÁN nem volt vicces, Jim! Zar a szeme előtt ette! Ez volt a legerősebb sértés, amit adhatott neki. Látnod kellett volna – és látnod kellett volna Spockot is!

– Nagyon bántotta a dolog?

– Naná! Úgy nézett – tudod, mint mikor megsértődik, de nem mutatja, és elment. Zar addig ült, míg ki nem került a látóhatárból, aztán ledobta az ételt, és kiment. Szükségtelen mondanom, hogy nagyon aggódom mindkettőjükért. Mi okozhatta ezt Zarban?

Kirk kényelmetlenül érezte magát.

– Azt hiszem, tudom. A múltkor megmondtam neki az igazat Spockról, az Atavachronról és Zarabethtel való kapcsolatáról.

A doktor füttyentett.

– Ez lehet a magyarázat. Nagyon a szívére vette?

– Igen. Tényleg komoly az ügy. Nem kockáztathatom, hogy ez befolyásolja Spock teljesítőképességét. Ahhoz ő túl értékes. Sajnálom Zart, de nekem itt egy csillaghajó, amit vezetnem kell. Nem mehet ez így tovább!

Sípolt a kommunikációs berendezés.

– Kirk kapitány, kérem, jelentkezzen! – szólalt Uhura. Kirk benyomta a gombot. – Itt Kirk.

– Kapitány! Első Rendű segélykérő hívást kaptunk a 90, 4-es szektorból. Kódolt, uram. Csak önnek.

– Indulok – mondta Kirk, és távozott.

TIZEDIK FEJEZET

Ahogy Kirk belépett, Uhura kezébe adta a kódolt üzenetet. A kapitány leült, és lenyomott egy gombot a parancsnoki székén.

– Komputer.

– Itt Kirk kapitány. Megállapította az azonosságot?

– Azonosítva.

– Uhura hadnagy egy Első Rendű segélyhívást kapott, üzenettel. Vizsgálja, dekódolja és fordítsa le az üzenetet, aztán törölje ki a fordítást, miután megkaptam!

– Folyamatban.

Idegességében alig tudta megállni, hogy ne doboljon ujjaival a széken. A legénység oda-odapillantott, de a kapitány gondolataiba merült. 90, 4-es szektor… Egyetlen értékes dolog van ott: az Örökkévalóság őrzője…

Első Rendű

Csillagidő: 6381, 7

Küldő: NCC 1704 Lexington csillaghajó, parancsnok: Robert Wesley admirális

Címzett: NCC 1701 Enterprise csillaghajó, parancsnok: James T. Kirk kapitány

Jelenlegi küldetés: őrjárat a 90, 4-es szektorban, kódnév: Kapu Probléma: nagy távolságú szubtér-szenzorokkal felfedezve 3 űrjármű, eredetük: az RN-30, 2 Romulán Semleges Zóna Körülbelüli azonosítás: Romulan csillaghajók

Kapcsolat időpontja: 10, 4 óra

Értékelés: hadi tevékenység, azonnali segítséget kérünk

Ez jelent meg a kijelzőn, amit a kezében tartott.

Miután elolvasta, sóhajtott, lehunyta a szemét, és megpróbálta elrendezni a gondolatait. Aztán megszólította Chekov zászlóst, aki várakozón pillantott rá.

– Jelenlegi útirány, Mr. Chekov?

– 2-9-0 egész 5, uram.

– Változtassa 7-4-6 egész 6-ra!

– Igenis, uram! – Chekov visszafordult a paneléhez, aztán újra Kirkhöz. – Betáplálva, uram.

– Kormányos! Előre 8-as fokozattal!

Sulu mandulaszerne rácsodálkozott, de a férfi megtette a kért módosítást. Az amúgy alig hallható vibrálás, zúgás felerősödött. Kirk a másodperceket számolta az agyában. Mikor elérte a 8-at, megszólalt az interkom. Lenyomta a gombot, és beleszólt.

– Igen, Mr. Scott?

Csend következett, Scotty valószínűleg azon gondolkodott, hogy a kapitány netán telepátiát fejlesztett ki magában. Végül megszólalt:

– Kapitány! Remélem, jó oka van arra, hogy így kínozza szegény motorjaimat.

– Nagyon is jó okom, Mr. Scott!

– Igenis, uram! – A főmérnök átnézhette a műszereket, mert így szólt: – Meddig tartjuk még ezt az embertelen sebességet, uram?

– Körülbelül 12 óráig. 9-es fokozatra váltunk, amint a motorok engedik.

Hosszú, szidalmazó csend következett, aztán sóhaj.

– Igenis, uram!

Idegessége ellenére Kirk elmosolyodott.

– Vigyázzon rá, Scott! 5 perc múlva eligazítás lesz a főeligazítóban. Kirk, vége.

Hallotta, hagy kinyílik a hídajtó, és Spock áll meg mellette. A vulcani ránézett a kontrollpanelre, és feléje fordult, szavak nélkül kérdezve.

Kirk bólintott.

– Van egy kis gond, Mr. Spock. – Odaadta az üzenetet az elsőtisztnek, aki meglepődve olvasta. A kapitány Uhurához fordult.

– Közölje dr. McCoyjal, 3 perc múlva várom az eligazítóban! Spock, maga velem jön.

Halk suttogások közepette ismertette Kirk a helyzetet, mikor összegyűltek.

– Nem mindennapi problémával van dolgunk. Mi voltunk azok, akik felfedezték az Őrzőt, és tudjuk, mire képes. Ezért figyelmeztetem önöket, hogy a többiek számára mi a Lexingtonnak segítünk egy jogtalan romulán behatolás miatt – ennyi az egész. Senki sem tudhat az Őrzőről. Még Wesley admirális és tisztjei sem. Világos? – A fejek bólogattak. – Jó. Úgy gondolom, hogy három űrhajó csak egy felderitőcsoportot jelent. Egyéb ötlet?

Spock megemelte ujját, aztán azt mondta lassan:

– Kapitány, a romulán hadi technikák közel sem primitívek. Ezek talán egy elterelő hadművelet részei – a flotta megérkezése előtt.

Scott bólogatott.

– Pontosan, uram. Jobb lenne, ha sűrűbben ellenőriznék a Semleges Zónát. Legalább figyelmeztethetne valaki minket időben!

Kirk elgondolkodott.

– Uhura hadnagy, küldjön egy teljes jelentést a helyzetről – beleértve Mr. Scott javaslatát – a Csillagflotta parancsnokságára! Utaljon az Őrzőre a bolygó kódnevével: Kapu. Komack admirálisnak küldje, 11-es kóddal!

– Igenis, uram, – Mr, Scott, utasítsa a kormányt, hogy jelentsen sárga riadót! Oszolj! Mr. Spock, maradjon, kérem!

Az eligazító pillanatok alatt kiürült.

A kapitány fáradtan a vukanira nézett.

– Van ötleted, Spock?

– Nem kielégítő hozzá az adatmennyiség, ezt te is tudod.

– Igen, tudom, jobb lenne, ha segítséget kérnénk a Csillagflottától. És egyébként is, két csillaghajó könnyedén elbánik 3 romulán hajóval. Gyanús lenne, ha egy kiégett csillag kiégett planétáihoz flottát rendelnének.

– Amint Komack admirális megkapja az üzenetet, kellő mennyiségű erőt rendel a szektorba – megvan hozzá a hatásköre.

– Csak remélem, hogy nem késünk el. Ha arra gondolok, mit tett egy ember a múltban véletlenül, elképzelni sem merem, mit tehetnek a romulánok szándékosan. A múlt átkozottul törékeny – erről jut eszembe, mi legyen Zarral?

A vulcani üresen nézett.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy hallgattam, és megengedtem, hogy az Enterprise-on maradhasson, amíg valamennyire megszokja a modern társadalmat. Nem lett volna fair kiengedni egy olyan világba, amit nem ismer, s attól félek, a társadalommal szemben sem lett volna az – vigyorgott Kirk, visszaemlékezve a fiú első heteire. – De most már behozta a lemaradást, és a tény maradt: ő civil. És bármilyen békések is a szándékaink – ez egy hadihajó. Főleg most. Szóval mik a terveid vele – feltéve, hogy kimászunk ebből?

Spock hosszú ideig fontolgatta a választ.

– Nem tudom, kapitány. Természetesen igazad van. A szabályok a tartózkodása ellen szólnak.

– Mi a helyzet a Vulcannal? Te magad vihetnéd oda. Még mindig 10 emberre való eltávozásod van. Maradhatna a szüleiddel.

Spock ingatta a fejét.

– Nem. Zar hátrányban lenne a Vulcanon. A klíma miatt, például. A vékony atmoszféra, a hőség megnehezítené a beilleszkedését.

– Úgy emlékszem, elég vékony volt az atmoszféra ott a jégvilágban. Egészséges – megszokja majd a meleget.

– Állandó kísérő kellene hozzá. A Vulcannak ősi, szokásokhoz kötött kultúrája van. Nagyon… nehéz lenne neki.

– Azt hiszem, nem bízol a képességeiben. Megszokja. Annyira lesz neki nehéz – talán egy kicsit jobban –, mint neked volt.

Spock felnézett. Kirk bólintott.

– Nem lesz könnyű neked, hiszen ott lesz egy élő, beszélő bizonyíték arra, hogy nem vagy tévedhetetlen. És neki sem, mert krenath.

A vulcani szeme összeszűkült.

– Honnan hallottad ezt a szót?

– Zar említette egyszer. Azt mondta, azt jelenti, hogy: „megszégyenült”. És azt is:, , fattyú”.

Az elsőtiszt arca megnyúlt, olyan idegenné vált, amilyet Kirk még csak egyszer vagy kétszer látott azelőtt.

– Zar nem érti a szemantikai tartalmat. És te sem.

A kapitány felállt.

– Nos, nem az volt a szándékom, hogy a szemantikáról beszélgessek. Azt akartam, hogy tudd, valamit változtatni kell. Ha sárga riadóra megyünk, mondd meg neki, hogy maradjon a kabinjában – nem is, inkább azt, hogy jelentkezzen McCoynál a gyengélkedőben. Az a legjobban védett rész, és az Öregnek talán segítségre lesz szüksége a sebesülteknél, ha harcba bonyolódunk.

Spock megemelte a szemöldökét.

– Ha? Valószínűnek látszik az összeütközés, kapitány.

– Attól tartok, igazad van.

Zar zavart volt, és izgatott. Nyugtalan álmából riadt fel, s kabinjában a kijelzőn üzenetet talált. Most, ahogy Spock kívánta, a gyengélkedő felé sietett a folyosón. A hajó furcsán kihaltnak tűnt, és sárga fény villant a szignálpanelekből. Egy biztonsági alakulat, vele David barátjával, futva haladt el mellette, mintha ő ott se lenne.

A gyengélkedőn serény munka folyt. Dr. McCoy, Chapel nővér és a többi orvosi személyzet a tartalékokat ellenőrizte. McCoy felnézett, és meglátta a fiút, ahogy az tétován az ajtóban állt.

– Zar, örülök, hogy itt vagy. Menj a raktárba, hozd azt a régi fajta koronária-stimulátort, és tedd a sarokba! Ha elmegy az áram, szükségünk lesz rá.

A doktor ide-oda szaladgáltatta őket a következő két órában, aztán körülnézett az átalakított gyengélkedőn, és a személyzethez fordult.

– Azt hiszem, ez a legtöbb, amit tehetünk egyelőre. Jelentkezzenek, ha vörös riadó lesz! Zar, te itt maradsz.

Mikor elmentek, a fiú csodálkozva kérdezte.

– Mi fog történni?

– Nem mondta neked senki?

– Mr. Spock mondta, hogy jöjjek ide, és segítsek, amiben tudok.

– Nos, azt hiszem, Spocknak sok dolga lesz. Épp most kaptunk segélyhívást a Lexingtonról, egy másik föderációs csillaghajóról. Romulán csillaghajók hatoltak be engedély nélkül a mi űrünkbe. Ha romulánokról van szó, az általában hadi tevékenységet jelent.

– Harc? Úgy érti, az Enterprise harcolni fog? – Izzott a szürke szem. – Lehet, de ne is gondolj arra, hogy felmész a hídra. A kapitány a csúcsos fülednél fogva dobna ki. Itt maradsz, hogy ne legyél útban. Különben is, szükségem lesz az izmaidra, ha esetleg sérültek lennének.

– Mikor harcolunk?

– Nem tudom, de remélem, hamarosan odaérünk, különben kiégnek a motorok, és Scotty lesz az első páciensünk.

– És nekem ITTkell maradnom? Nincs semmi látnivaló!

McCoy sóhajtott.

– Micsoda vérszomjas alak vagy! Figyelj, Zar! Semmi érdekes és izgalmas nincs egy háborúban, és ez a csillagközi konfliktusokra is vonatkozik. Megérted majd, mikor látod a barátaidat – ahogy vízszintesen jönnek be azon az ajtón.

– Keveset hallottam a romulánokról. Halálos és brutális ellenségnek írják le őket. Hogy néznek ki?

McCoy keserűen vigyorgott.

– Nézz tükörbe!

– Vulcaniak?

– Nem egészen. Még a békés vulcani filozófia kialakulása előtt elvándoroltak. Olyanok, mint régen a vulcaniak: harciasak. Amennyire tudjuk, egyfajta katonai teokráciában élnek. Mint a Földön a spártaiak.

Zar elkomorodott.

– Olvastam róluk – „Pajzsoddal vagy rajta.” Mint a 20. századi japán kultúrában.

McCoy összeszűkített szemmel figyelte.

– Amit az előbb mondtam, abban volt valami, ami nem tetszett neked… lássuk csak… Lehetséges, hogy az utalás arra, milyenek voltak a vulcaniak a múltban, mondjuk 5000 évvel ezelőtt?

A doktor figyelmét nem kerülte el az alig észrevehető megindultság, amit gondosan álarccal fedtek. A fiú idegesen megrántotta a vállát.

– Nem tudom, miről beszél.

– A francokat nem! Rosszabbul hazudsz, mint Spock! Jim mondta, hogy beszélt veled. El tudom képzelni, mit gondolsz most az apádról, de…

– Nem szeretnék beszélni róla – szakította félbe Zar.

McCoy látta már ezt az arckifejezést: a hallgatag makacsságot rajta. Évekig idegesítette egy másik arcon, és most is dühítette.

– Ma úgy viselkedtél, mint egy 10 éves. Lelkem rajta, nem szoktam Spockot védeni, de nem kellett volna úgy megsértened, főleg nem előttem és Scotty előtt. Nőj már fel! Akármi is történt ott a Sarpeidonon, semmi köze…

– Azt mondtam, NEM akarok róla beszélni!! – A szürke szem különös fényben égett, és a nagy kéz a hosszú ujjakkal szét-összecsukódott. Akarata ellenére McCoy arra gondolt, milyen volt, mikor hasonló kéz a nyakára fonódott, és ismét érezte a barlang falát a hátához nyomódva. Félelem – múltbeli vagy jelen? – érintette meg, mint egy jégcsap.

Félelme ellenére – vagy éppen azért – McCoy érezte, hogy felemeli a szemöldökét, és hallotta saját cinikus hangját.

– Nagy tehetségem van ahhoz, hogy állítólagosan logikus és érzelemmentes élőlényeket provokáljak, nem? Vagy csak nem szeretik hallani az igazságot magukról?

Zar szája összeszükült, aztán fáradtan bólintott.

– Igaza van. Sajnálom, ami történt, bárcsak neki is meg tudnám mondani, de ő csak nézne rám, és megint zavartnak és hülyének érezném magam. Olyan, mintha egy hegyet próbálnék puszta kézzel megemelni. Amint az Enterprise kiköt, elmegyek.

– Elmész?! – A doktor próbált nyugodt maradni, hirtelen rájött, mennyire hiányozna neki a fiú. – Hova mennél?

Az aggodalom láttára meglágyult a szürke szem.

– Régóta gondolkodom rajta. Olyan hely kell, ahol a magam lábára állhatok. Ahol szükség van arra, amit tudok. Talán az egyik határ menti planéta… – Mosolyszerűség jelent meg az arcán. – Tudatom majd magával, hogy hol. Hiszen majdnemhogy maga az egyetlen, akit érdekelne – ŐT biztosan nem.

– Tévedsz. Végül is ő…

– Megtalált – mondta fáradtan Zar. – Létezésem puszta ténye zavarta őt. Nem ÉN. Csak egyvalakit kedvel igazán Spock parancsnok, és az… – Elhallgatott, ráeszmélve, hogy fennhangon beszél. Nagyon halkan fejezte be: – Nem én vagyok.

McCoy ki merte nyújtani az egyik kezét, és megérintette a vállát.

– Adj neki időt, fiam! Sokkal nehezebb számára, mint neked. Szülőnek lenni soha nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a szokásos módon jön, hátha még az öledbe hullik. NEM könnyű. Én már csak tudom, nem igazán remekeltem benne magam sem.

– Ön? – nézett fel Zar. – Ezt meg hogy érti?

– Házas voltam… egy darabig. Van egy lányom, Joanna. Körülbelül annyi idős, mint te.

– Hol van?

– Egészségügyi iskolába járt. Nővérnek tanult, aztán orvosnak ment. Egyszer megmutatom a képét. Csinos lány – szerencsére az anyjára hasonlít.

Ez érdekelte Zart.

– Olyan, mint ön… kedves, úgy értem?

McCoy nevetett.

– Kedvesebb, mint én – igazán bájos. 3 éve nem láttam, de 6 hónap múlva végzi el az iskolát, szeretnék ott lenni a diplomaosztón. Ha ott leszel, bemutatlak neki… nem, nem, inkább mégsem lenne jó…

A szürke szem zavartan csillogott.

– Miért?

– Láttam már, hogyan hatnak azok a nyavalyás hegyes fülek az átlagos női hormonokra – és bármennyire is logikátlan, MINDEN apa hajlamos rá, hogy túlzottan védelmező legyen.

A fiú meglepődött, aztán megnyugodott, ahogy a doktor mosolyogni kezdett.

– Ó… – mondta szégyenlősen. – Tréfál velem…

Hirtelen felvijjogott a riadójel. Zar ugrott egyet.

Uhura hadnagy hangja töltötte be a hajót.

– Vörös riadó. Minden állomás: vörös riadó. Harci állomások: vörös riadó.

McCoy felállt, arca megkeményedett.

– Elkezdődött. De legalább a várakozás véget ért.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Minden állomás vörös riadón, kapitány – mondta Uhura.

– Belépünk a 90, 4-es szektorba – közölte nyugodtan Sulu.

– Fénysebesség alá lassulni! Uhura hadnagy, észlel valamit?

– Igen, uram. A Lexington hív minket.

– Tegye audióra, hadnagy.

– Igenis, uram.

Statikus zörej töltötte be a hidat. Uhara gyorsan elvégzett néhány beállítást.

– …elvesztettük a külső deflektorokat Ellenséges hajók közelednek. Enterprise, itt vagy? Jelentkezz…

– Nyisson meg egy csatornát, hadnagy, titkosítottat!

– Igenis, uram… beszélhet.

Kirk a képernyőre szegezte a tekintetét.

– Itt Kirk kapitány az Enterprise-ról. Hallunk, Lexington. Mi a helyzet? Vége.

Egy új hang.

– Jim? Itt Bob Wesley. Idáig feltartottuk őket, de az elülső deflektoroknak vége, és az oldalsó sem viselne el még egy direkt találatot. Vége.

– Tartsatok ki, Bob! Látlak a képernyőn.

Egy nagyobb és három kisebb csillag jelent meg a kijelzőn, és nőtt egyre nagyobbra, végül a legénység láthatta a sérült hajót. A kis romulán hajók óvatosan köröztek mellette, félvén az erősebb fegyverzettől. Ha egy lehetőség adódott, gyorsan ki is használták, s ügyesen manőverezve tüzeltek, majd visszahúzódtak, mielőtt a Lexington aktiválhatta volna fegyvereit.

– Elülső fézerbankokat készenlétbe, Mr. Sulu!

– Fézerbankok készenlétben, uram.

– Tüzeljen 10 másodpercig rájuk, aztán változtasson irányt azonnal 452, 0-ra!

– 452, 0 ahogy tüzeltünk, igen, uram.

Kirk a műszerekre nézett, aztán csendben megszólalt.

– Tűz. A halálos sugarak nekiindultak, és eltalálták a középső romulán hadihajót. Hirtelen valami vakító villant a képernyőn, majd eltűnt, ahogy az Enterprise irányt változtatott.

Aztán megrázkódott a hajó.

– Találat a jobb oldali deflektoron, kapitány, de nem komoly – jelentette Sulu.

– Új irány: 538, 24, Mr. Sulu. Gyerünk a többiek után!

– Igenis, uram. A Lexington épp most tüzelt a főbankból.

Kirk már a műszereket tanulmányozta, időnként a képernyőre pillantva. Pontos találat volt, a romulán hajó nehezen mozdult.

– Megtépáztuk a farktollait.

Wesley admirális szólt közbe.

– Bob! Nem látom a másikat. És ti? Álcázódott, miután tüzeltünk rá.

– Készüljön a sérült hajó üldözésére, Mr, Sulu! Irány: 326, 04.

– Igenis, uram. Kapitány…! Eltűnt a képernyőről!

Kirk tudományos tisztjéhez fordult.

– Spock! Kapcsoljon be minden szenzort, az infravöröset is! A hőkibocsátást érzékelnünk kell! A vulcani a panele fölé hajolt, aztán kiegyenesedett.

– Negatív, kapitány. Találtam egy halvány nyomot, de túl sokszor váltott irányt. A szektor tele van mágneses jelenségekkel, ezért nem kutathatunk tovább.

– Rendben. Menjünk vissza a Lexingtonhoz!

Amint Kirk meggyőződött arról, hogy stabilizálódott a helyzet a másik hajón, és a javitásokat is elkezdték, visszarendelte a sárga riadót az Enterprise-on. A hídi hangulat sem volt már feszült, a kapitány maga mellé hívta az elsőtisztjét. Mikor a vulcani mellé ért, megkérdezte:

– Mi a véleménye, Spock?

– Megtévesztés, uram. Elterelő hadművelet annak érdekében, hogy valami egész mást érjenek el, mint egy föderációs hajó megtámadása. Máskülönben a Lexingtonnak sokkal súlyosabban kellett volna megsérülnie. A ronaulánok sokfélék, de nem gyávák. Nem szabadott volna elmenekülniük, még ha túlerőben voltunk is. Harci etikájuk vért kíván vérért.

– Egyetértek. Most már csak azt kell kitalálnunk, miért voltak készek feláldozni magukat, miért akartak minket feltartani. Az elsó teendőm viszont az lesz, hogy felhozom a Kapuról a régészeket.

– Logikus cselekedet, kapitány. Mielőtt megérkeztünk, eszembe jutott, hogy talán a romulánok egy kompot indítottak. A Lexington nem vette észre, mivel minden oldalról támadták. Ha így cselekedtek, észlelhetjük az életjeleiket.

– Intézkedjen!

A vulcani elfordult, Kirk kommunikációs tisztjéhez lépett.

– Uhura hadnagy, lépjen kapcsolatba dr. Vargasszal a bolygó felszínén!

– Igenis, uram.

Kis szünet után a főrégész arca jelent meg a képernyőn. A kép időről időre hullámzott, majd kisimult.

– Kirk kapitány?

– Igen, doktor. Erősítésként érkeztünk, Addig is, készüljenek, hogy felsugározzuk magukat a fedélzetre. Lehetséges, hogy más romulán hajó is van a rendszerben. Mennyi időre lesz szükségük?

– Két órán belül felküldöm az embereimet. Én itt akarok maradni.

– Szó sem lehet róla. Túl veszélyes.

– Kirk, adatok és műtárgyak vannak itt, amik felbecsülhetetlen értékűek! Mindenáron meg kell őket védeni. Nem szeretném, hogy ezek – vagy bármi más a bolygón – az ellenség kezébe kerüljenek.

– Egy biztonsági alakulatot küldök le, ami segít rakodni, és transzmittálja az adatokat. A Kaput majd a biztonságiak őrzik, amíg maguk visszatérhetnek.

– Nem! Nem engedhetünk illetékteleneket a romokhoz. Megrongálhatják őket.

A statikus zavarás erősödött, majd visszatért a kép. Kirk felállt.

– Dr. Vargas! Minden szükséges intézkedést megteszek, hogy az embereim… ne okozzanak kárt. Felelősséget vállalok értük. Azonnal lesugárzunk egy csapatot. Értette? – Hangja szilárdan csengett.

– A kommunikációs berendezésem nem működik rendesen… nem hallom… várom a csapatot… – A kép rázkódott, aztán kitisztult. – Amint összepakoltuk a dolgokat, szólok, és felsugározhatják őket és az embereimet.

– És MAGÁT, doktor. Ez parancs!

– Sajnálom, nem hallom, kapitány… az adás gyengül…

Uhura elfordult a panelétől, ahogy a kép eltűnt.

– Kikapcsolta az energiát, uram.

Kirk ellenállt a kísértésnek, hogy egy nagyot csapjon a szék karfájára.

– Még hogy nem hall engem… Nem engedhetem, hogy… – Nyugalmat erőltetett magára. – Uhura, tényleg hibás a berendezése?

– Igen, uram. De ő maga szakította meg a kapcsolatot.

– Én is erre gondoltam. A makacs mindenét! – Fáradtan rázta a fejét. – Azt hiszem, én is így éreznék, de mégsem engedhetem…

Spock lépett mellé, és odasúgta.

– Kapitány, beszélnem kell önnel.

Az elhagyott eligazítóba mentek. A vulcani leült karcsú termetével, és a kezét bámulta.

– Kapitány, mikor a régészek felszerelésén dolgoztam, észleltem, hogy szükség van egy felújításra. Megbízhatatlan a rendszer, és kézi kommunikátorokra támaszkodni veszélyes. Az időhullámok az Őrzőről és a rendszerbeni fekete csillagokról jövő sugárzások befolyásolják a kommunikációt és a szenzorokat. Azt javaslom, amíg nincsenek megbízható életjelek, evakuáljuk a régészeket, és küldjünk egy biztonsági csapatot, velem mint parancsnokkal. Lehetséges lenne, hogy védőmezőt vonjak az Őrző köré, ami további biztonságot nyújt.

Kirk bólintott.

– Egyetértek az összes ponttal, egyet kivéve: nem küldelek le a biztonságiakkal. Itt van szükségem rád, hogy figyeld az Őrző hullámait. Túl sokat ér a tudásod.

– Igenis, uram.

– Dolgozz továbbra is a védőmező ötletén! Remélem, nem kerül sor az alkalmazására.

Amint elmúlt a vörös riadó, Zar visszament a szobájába. Ott találta két szobatársát, amint öltözködtek, csatolták fézereiket.

– Örülök, hogy visszajöttél! – mondta Steinberg, és kinyújtotta a kezét. – Juan és én szerettünk volna elköszönni, mielőtt elmegyünk.

Zar zavartan pislogott.

– Hová mentek, Dave?

– Bolygóra. Méghozzá kőbolygóra. Még bombanők sincsenek. Csak néhány idősödő régész, akiket őrizgetni kell. Hát igen, a parancs az parancs.

– Régészek?

– Igen, valami Vargas nevű doktor a góré. Evakuáljuk őket, és ácsorgunk majd a romok mellett. Mi a nyavalyáért jönnek a romulánok éppen ide…? Nincs itt semmi kiégett napokon és még kiégettebb bolygókon kívül.

Juan Cordova vigyorgott.

– Vigyázz a kéglire, míg távol vagyunk! Ha visszajöttünk, leckét adok „Cordova korrupciós tanfolyamából”. A szerencsejáték nem jött be a múltkor, de talán legközelebb! NŐK! Cordova oldalba lökte Steinberget.

– Odanézz, Dave, elpirult!

Zar bosszankodást színlelt.

– Juan, éppen keresek valakit, akin a nyakfogást gyakorolhatnám. Úgy tűnik, hallottam valakit önként jelentkezni. – Cordova felé lépett, aki nevetve Steinberg mögé ugrott. – Gyerünk, Dave! Jobb, ha elmegyünk, különben tényleg feldühödik.

Az ajtóból Cordova még visszaszólt.

– Viszlát… óvakodj az idegenektől és a kutyáktól!

Felemelkedett egy fekete szemöldök.

– Kutyák? Nincsenek kutyák az Enterprise fedélzetén…

Steinberg mosolygott.

– Úgy értette: Vigyázz magadra! Majd küldünk képeslapot a „Kellemetes Kapuról”…

– Dave, Juan! – Hirtelen nem akarta elveszteni őket a szeme elől. – Mi az a képeslap?

– Majd elmondjuk, ha visszajöttünk. – A liftajtó becsukódott.

Nagyobbnak tűnt most a kabin, és a csend nyomasztóan ült rajta. Zar lakrészébe vonult, és elővette a vázlatfüzetét, de képtelen volt koncentrálni. Arra döbbent rá, hagy vonalakat húz, amik… amik egy arcot formáltak. Megbabonázva bámult az ismerős vonásokra. Őszes haj, ráncok… Dr. Vargas…

Ledobva a füzetet, nyugtalanul járkált fel-alá a kis szobában, aztán betáplálta a Sarpeidon történetéről szóló szalagot – azt, amiben barlangfestményei szerepeltek. Átfutott az oldalakon, szavakon, illusztrációkon, közben agyában Dave-et hallotta. Hirtelen a karcsú ujj megnyomta az „állj” gombot, és Zar egy képre bámult. Ez nem lehet. Tekintete rászegeződött a falfestményre, aztán kikapcsolta a képernyőt.

Két rejtély. Akarata ellenére is a Spock tanította logikus szisztéma azt mondatta: ennek kell lennie – de ő nem szerette az egyértelmű megoldásokat. Végül odament a könyvtárkomputerhez, és betáplált egy kérdést. Kis idő múlva megjelent a válasz.

– Nincs információnk erről a területről.

Felzaklatva barangolt a hajó folyosóin. Az Enterprise nyomasztóan üresnek tűnt. Többször is hátrafordult, azt gondolván, ott áll valaki, de nem talált senkit. A tarkóján érzett valami furcsát, ami ismerős volt: mikor vadászott, és rájött, hogy őt cserkészik.

Ellenállt a kísértésnek, hogy beugorjon McCoyhoz, tudván, hogy elfoglalt. Megfordult a fejében, hogy eszik valamit, de rájött, hogy nem az éhségtől szűkült össze a gyomra. Kényelmetlenül érezte magát, mert egyedül volt – megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Hiszen évekig együtt élt vele – ott volt a magány csakúgy, mint a nap, a kövek és az éhség. Most furcsának tűnt, hogy akkor úgy tartotta, az emberek jelentenének megoldást: velük lenni, beszélgetni… De csak problémát okoztak. Logikátlan – de igaz.

Spockra gondolt, és elképzelte, mit csinálhat most, aztán eszébe jutott az a bizonyos étkezdei jelenet. Elmúlt a harag – már csak a tehetetlenség maradt – és a szégyen. Milyen naiv volt! Valami összeszorult a mellkasában, megrázkódott, és érezte, hogy szédül.

Léptei akaratlanul is a tornaterembe vezették. A riadó miatt elhagyatott volt. Levette az ingét és a csizmáját – egy kis edzés majd ellazítja.

A nehéz fizikai munka megszokott és azért kellemes volt számára. Korábban az élete függött az erején, reflexein, állóképességén.

Zar a túlélés eszközének tekintette a testét, és szerette a vele való foglalatoskodást.

Éppen kézen állt a gyűrűkön, 3 méterre a padló fölött, mikor észrevette, hogy közönsége van. Egy fiatal nő – rövidnadrágban és tornaingben – nézett fel rá. Őszinte zöld szeme, még így felülről is, zavarba ejtette a fiút. Az eddigi laza mozdulat hirtelen ügyetlenné vált, majdnem leesett, aztán az utolsó pillanatban maga alá tette a lábát, és egy meglehetősen méltósága vesztett huppanással érkezett a földre.

– Jól vagy? – kérdezte a lány.

Zar bólintott, és nem tudott megszólalni.

Mióta az Enterprise-on volt, alig került kapcsolatba nőkkel, kivéve Uhurát és Chapel nővért. Uhura a barátja volt, úgy, mint Scotty és Sulu. Chapellel való kapcsolata más volt – titokzatos. Olyan érzelmeket érzett tőle, amelyek hasonlítottak Zarabethére, főleg mióta Christine elvégzett rajta egy kromoszóma-analízist, és figyelmeztette a fiút, hogy ne szóljon róla senkinek. Zar kérdései a miértekre vonatkozóan hiábavalónak bizonyultak. Chapel nem volt hajlandó tárgyalni a dologról.

Látogatója tétovázott, aztán mosolygott.

– Nem akartalak megijeszteni. Már vártam, hogy beszélgessünk. – Tiszta, kellemes hangja volt. – Teresa McNair vagyok.

– Örülök, hogy találkoztunk. – Hülyén hangzottak a formális szavak, de csak ez jutott az eszébe. Tudatához ért, hagy a nő fiatal volt, és épphogy csak a válláig ért. „Kinyúlt”, és tétován megérintette az érzelmeit. Valamiért azt várta, hogy felismerjen… Miért?

– Miért akarsz velem beszélni? – kérdezte.

– Szakmai érdeklődés, ahogy te mondanád. – A lány látta a megütközést. – Másodlagos területem az idegen antropológia. – Még mindig ott lapult az a titkos tudás, amit a fiútól elvárt…

– Mi az elsődleges területed? – érdeklődött Zar.

– Szolgálatban vagy azon kívül?

– Tessék?

Elnevette magát a lány, és az jólesett Zarnak, bár maga sem tudta az okát.

– Mintha csak ő mondta volna. Mindegy. Én vagyok a legalacsonyabb rangú elektrotechnikus Scott csapatában. Ez azt jelenti, hogy én kapom az összes piszkos munkát, és kimaradok a dicsőségből.

Zar arcát tanulmányozta, és a fiú hirtelen ráeszmélt, hogy izzadt a haja és csupasz a lába.

– Nehéz elhinni – mélázott a lány, szinte magának. – Egész jó művész vagy, hallod-e.

Zar annyira megörült a dicséretnek, hogy majdnem elmosolyodott, de még időben legyűrte.

– Láttad a festményeimet?

– Ó, igen. – A lány mosolya elhalványodott, és a zöld szem elvesztette tüzes ragyogását. Gőzöd sincs, miről beszélek, ugye?

– Talált.

– Szégyellem magam. Nem akartalak provokálni – most máshogy mosolygott –, felejtsük el. Lennél olyan szíves… mi a baj? – Zar a fejéhez kapott, és szeme összeszűkült. – Nem tudom… fáj a fejem. – Megrázta magát, és a fájdalomhullárn elhalványodott. – Most már jobb.

– Szörnyen néztél ki egy pillanatig. Jobb, ha elmész McCoy doktorhoz.

– Talán később. Most dolgom van.

– Feltartottalak; nyugodtan folytasd, ahol abbahagytad.

– Nem, már befejeztem. – Megpróbált valamit kitalálni, hogy hosszabbítsa a beszélgetést, de képzelőereje elhagyta, és azon kapta magát, hogy egyszerűen csak áll ott, a lányt bámulva, így hirtelen elfordult.

McNair ott állt az ajtóban, és figyelte a távolodó, karcsú alakot. Már majdnem a kijáratnál volt a fiú, mikor megtántorodott, és elesett.

FÁJDALOM! Belehasított a szeme mögé. Halványan érzékelte, hogy válla lecsúszik az ajtókereten, érezte, hogy összecsuklik a bokája, és érezte a fém hidegét csupasz testén. Feketével táncoló vörös forgott előtte, aztán rászakadt a semmi…

Mire odaért hozzá, McNair biztos volt benne, hogy Zar haldoklik. Minden izomzata megfeszült, feje hátraszegve kapkodott fájdalmasan levegőért. Minden lélegzete szörnyű nyüszítés volt. Ahogy Teresa térdre esett mellette, megszűnt a fuldokló lihegés. Tudván, hogy úgyis hiába, a lány keze közé vette Zar fejét, hogy megkezdje a mesterséges lélegeztetést.

Ám ekkor, teljesen természetesen, a fiú elkezdett lélegezni. McNair meglepődött, és visszaült a sarkára, kezével pedig nézte a pulzust a csuklón.

Őrülten gyors… de taldn neki ez a normális. A bőr hőmérséklete is magas, de ez is lehet természetes. Izzad… de okozhatja az edzés is… Hitetlenkedve rázta a fejét.

Fekete szempilla emelkedett, és Zar ránézett, aztán úgy látszott, észrevette, hogy összegömbölyödve fekszik a fal mellett.

– Mi?… – Megpróbált felállni. Teresa a mellkasára tette a kezét. – Ne, jobb, ha fekve maradsz.

– Mi történt?

– Elájultál. Még sose láttam ilyet. Azt hittem, hogy meghalsz. Esküdni mertem volna, hogy agonizálsz.

Zar tekintete láttán megmagyarázta.

– Amikor az emberek vagy állatok meghalnak – főleg, ha erőszakosan –, görcsölnek, és úgy lihegnek, mint most te.

– Biztos vagy benne?

– Túléltem egy romulán támadást, mikor 12 éves voltam. A legtöbb telepes nem. Biztos vagyok benne.

Óvatosan mozdult, nem próbált meg felkelni. A fájdalom csak emlék volt – elmúlt, mintha ott se lett volna. Kissé fáradtnak érezte magát, és nagyon éhesnek.

– Hogy érzed magad? – A lány közelebb hajolt.

– Jól. – Nem nézett a szemébe.

Hirtelen ráeszmélt a lány kezének szorítására és ujjainak hűvös érintésére a bőrén. A köteléken keresztül érezte, hogy aggódik miatta, és volt még valami… halványan. Teresa tudatának mélyén – élvezte, hogy megérintheti a fiút. Ezt rendkívül furcsának találta. Szeretett volna maradni, nem mozdulni, várni – mire? A gondolat megrázta, és még mielőtt tudatosult volna benne, mit csinál, felállt, és lenézett a lányra.

– Már jól vagyok.

McNair a fejét rázta.

– Az biztos, hogy egy perce még nem úgy tűnt, de ha te mondod… – Kinyújtotta a kezét, hogy felálljon, és érezte, ahogy Zar elkapja, és felemeli olyan erővel, ami meglepte, egészen addig, míg eszébe jutott a fiú származása és a tény, hogy a Sarpeidonon nagyobb a gravitáció, mint a Földön.

– Előfordult már ez veled? Ájulás, eszméletvesztés?

– Nem… – Tétován ingatta a fejét. – Nem tudom, mi okozta… Nem emlékszem. – Teresára nézett, aki lesütötte a szemét. Érezte, hogy valamit eltitkol előle.

– Mire gondolsz?

– Semmire. El kellene menned dr. McCoyhoz. Kérdezd őt!

A szürke szem áthatóan nézett, s arcára nem emberi nyugalom telepedett.

– Agykárosodásra gondolsz, ugye? Epilepszia meg ilyesmi?

A lány vonakodva bólintott.

– Azt hiszem, lehetséges, – Elfojtotta a remegést.

– Van valami… – Megrázta a fejét. – Nem emlékszem.

Miután lezuhanyozott, az étkezdéhe mentek, és a lány beszélt neki az otthonáról és a Csillagflotta Akadémiáról. Zar elmélyülten hallgatta. McNair végül a túlélési tesztre tért, amelyen az utolsó évben kell átesnie minden kadétnak.

– Brutális! Egy isten háta mögötti planétát szemelnek ki, ami épphogy lakható, és leraknak ott egymagad, étel és fegyver nélkül, és elvárják, hogy túléld.

Zar felnézett.

– És?

A lány nézte egy darabig, de rájött, hogy a fiú nem akart pimaszkodni.

– És túléltem – mondta. – Egyetlen malőröm akadt az egy hónapnyi ottlétem alatt: leestem egy szikláról, és kificamítottam a bokám, de szerencsém volt, kitörhettem volna a nyakam is. Mi a baj?

Zar kikerekedett szemében félelem sötétlett.

– Most már emlékszem… Hét éve… Elfeledtem, milyen a halál érzete. A kapitányhoz kell mennem.

Mielőtt Teresa McNair megfogalmazhatott volna valamiféle kérdést, a fiú eltűnt.

Spock felegyenesedett a szenzorok mögül. Kapcsolók, gombok közt járt a keze, ahogy rekalibrálta a műszereket egy lehetséges – bár valószínűtlen atmoszferikus anomáliára. Az olvasatok nem változtak. Aktiválta az interkomot, és egy pillanat múlva a kapitány hangja szólt, kissé kábultan.

– Itt Kirk.

– Elnézést kérek, hogy felébresztettem, kapitány, de van valami, amit látnia kellene.

– Jövök – jött az immár éber válasz.

A kapitány a parancsnoki székben találta Spockot, az állát támasztva.

– Mi történt?

– A planéta felszínét és a romok kisugárzásait vizsgáltam.

– Valami változás?

Válaszként az elsőtiszt a szenzorokhoz lépett, és megnyomott néhány gombot. Lehalkította a hangját.

– Először ezt mutatták a felszíni adatok. – Számok jelentek meg a kijelzőn. Spock egy másik gombhoz ért.

– Aztán pontosan 6, 4 perccel ezelőtt az olvasatok csökkentek, és egy alacsonyabb szinten maradtak konstansok. – Újabb adatokra mutatott.

– Mintha… elhalványultak volna az Őrző sugárzásai – mormogta Kirk.

– Pontosan. – Mi okozhatta?

– Számos dolog. Természetes változás is lehet. Vagy egy állandó energiamező eredménye.

– Erőtér? – csodálkozott Kirk.

– Lehetséges, de azt érzékelnünk kellene, és a szenzorok nem mutatnak semmit. Tulajdonképpen az Őrző egész környezetében különös olvasathiány van.

– Mi a helyzet az élőlény-olvasatokkal és a leszálló csapattal?

– Az időzavarokat figyeltem, nem a leszálló csapatot.

– Azt jelentették, hogy a lent levő kommunikációs rendszer teljesen elromlott, és saját kommunikátoraikat használják. Ez két és fél órája volt. Egy órája jelentették, hogy felsugározzák a régészeti tárgyakat, amit meg is tettek. Minden pillanatban jelentkezniük kell – jelentette Uhura. Elhallgatott, és állított valamit a műszerein.

– Valami jön, kapitány.

Kirk Spock mellé állt. Végül felnézett, komoly, fekete szemével.

– Kapitány, Komack admirális az. Egy csillagbázis tíz romulán hajót jelentett, ami a Semleges Zónában ehhez a szektorhoz közeledik. Tizennégy óra múlva érkeznek. Öt csillaghajót és egy rombolót küld, maximum sebességgel – 14 és fél óra múlva érkeznek. Talán előbb.

– Köszönöm, hadnagy, lépjen kapcsolatba a leszálló csapattal! Mondja meg nekik, hogy álljanak készen a felsugárzásra! Haris hadnagynak üzenenem, hogy ha dr. Vargas ellenkezik, engedélye van rá, hogy erőszakkal is, de felhozza. Nem engedhetem meg, hogy bárki is lenn maradjon.

– Igenis, uram.

– Spock, figyelje a kisugárzásokat! Jelentse, ha változna valami az olvasatokban! – A kapitány lehalkította a hangját. – Meg kell akadályoznunk a romulánokat, hogy elérjék az Őrzőt. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell pusztítanunk a Kaput.

A vulcani felemelt egy szemöldököt.

– Kapitány, a tudomány számára a veszteség…

– Helyrehozhatatlan lenne, tudom. De talán nem lesz más választásunk. – Kirk visszafordult a kommunikációs konzolhoz.

– Uhura, nyitott már csatornát a leszálló csapathoz?

Uhura csóválta a fejét, megigazította a receptort a fülében, és újra próbálta. És újra. Végül aggódó arccal Kirkre nézett.

– Sajnálom, uram. Nem válaszolnak. Egyikük sem válaszol.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Spock ellenkezése mit sem ért, Kirk maga vezette a mentőcsapatot. Mikor a koordinátákhoz értek, senkit sem találtak. McCoy megvizsgálta a környéket trikorderével, miközben mindenkit átjárt a hideg szél.

– Semmi életjel. Egy pillanat! Nagyon halvány. Erre! – És futásnak eredt.

Ami a leszálló csapatból és a régészekből maradt, a romos táborépület mellett hevert. Kirk behunyta a szemét. Egy perccel később, mikor magához tért egy kicsit, csatlakozott McCoyhoz, aki egy összegörnyedt alak fölé hajolt.

Dr. Vargast alig lehetett felismerni.

– Tud beszélni, Öreg?

– Kétlem.

Hangjukra megmoccant a test, és kinyitotta a szemét.

– Kirk…

Annyira halk volt. hogy Kirk a nő szájához hajolt. Észrevette, hogy nem látja őt, ezért megfogta a kezét.

– Itt vagyok, dr. Vargas, Ki tette?

– …Rom…

– Öreg, tudsz neki adni valamit, hogy beszélhessen?

McCoy csóválta a fejét.

– Nem, Jim. A stimulánsok csak siettetnék a halálát.

– Nem ezt kérdeztem! Tudsz neki adni valamit?

– Cordrazine-t vagy trimethilenidatet, de…

– A francba, Öreg, add be! Meg kell tudnom, hogy a romulánok megtalálták az Őrzőt vagy sem!

McCoy morgott valamit, de elővette a hyposprayt. A nő kinyitotta a szemét, és nyögött.

– Rájöttek az igazságra, dr. Vargas? – Gyengéden megrázta. – Tudják az Őrző helyét?

– Nem… nem volt droguk… kegyetlen módszerek… Torquemada… harcoltunk… túl sok… túl… erős. De nem… mondtunk… állítsák meg őket.

Összecsuklott Kirk karjában, aztán megszólalt, meglepően tisztán:

– Meg kell állítanunk. Az Őrzőt nem… használhatják… – A kapitány lassan leeresztette a földre, és McCoy lezárta a szemét.

A mentőcsapat mögöttük állt. Masters, a biztonságiak főnöke megszólalt:

– Körülnéztünk, uram. Nincsen túlélő. Hentesek. 7 emberem… – Nyelt egyet, aztán normális hangon folytatta: – Temetési részletek, kapitány?

– 16-nak? Túlságosan kemény a föld. Sugároztasson le zsákokat! Titkos kommunikációval – szűk sávon. Nem akarunk társaságot. Később méltó temetést rendezünk… mikor ennek vége lesz. Mind ugyanúgy haltak meg?

– Megkínozva? Igen. Miért, kapitány?

Kirk keze ökölbe szorult, aztán mély lélegzetet vett.

– Olyan információért, amit nem árulhattak el, mert nem tudtak. Igazi hősök. Átvizsgálták az épületet?

– Igen, uram. Teljesen szétszedték. Még jó, hogy nem hagytunk ott semmit.

– Igen… Bárcsak az emberek se maradtak volna ott! Elintézték az azonosítást, vagy dr. McCoynak szüksége lesz a retinaadatokra?

– Elintéztem, uram.

– Jól van. Most siessünk, mert hamarosan társaságot kaphatunk!

– Igenis, uram.

Kirk McCoyhoz fordult.

– Nézzük meg az Őrzőt! Jobb lesz, ha a fézerek halálos fokozaton állnak.

A romok közt mentek, míg a táborépület maradványait elhagyták. A kapitány megállt, vizsgálta a környéket, majd elővett egy távollátó lencsét, és újra körülnézett.

– Öreg, ellenőrizd a helyet a trikordereddel!

A doktor eldarálta a koordinátákat. Kirk ereiben meghűlt a vér.

– Nem értem. Látnunk kellene innen… mégis, előttünk a táj… Öreg! Nincs ott! Gondolod, hogy elvitték valahová?

– Ugyan már, Jim! Nem tudnák megmoccantani azt a vacakot! Tonnákat nyomhat. Mellesleg, szerintem máshol nem működne. Mégis, hol lehet?

A kapitány elővette a kommunikátorát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, Spock.

– Ellenőrzi a helyet?

– Igen, uram.

– Figyeli a romok kisugárzását?

– Igen, kapitány. Az ön által látott szinten maradtak.

– Rendben. Kirk, vége.

A kapitány még egyszer végignézett a környéken, hitetlenkedve. Romok, eldőlt oszlopok, hamuszín homok… ez volt minden.

– Nem tűnhetett el csak ágy, Öreg! OTT kell lennie valahol, va… – abbahagyta, és a doktorra nézett. – Ez az! Ott van, ahol lennie kell, csak mi nem látjuk! – McCoy rábámult. Kirk izgatottan bólintott.

– Egy újfajta álcázóberendezés! Téves képet vetítenek felénk. Az Őrző ott van kb. 100 méterre előttünk a planetáris álcázó mögött!

– Igazad lehet, Jim. Logikusnak tűnik. Na de hogy a nyavalyába akarod megakadályozni a romulánokat, hogy ne használják az Őrzőt, ha még csak nem is látjuk?!

– Vizsgáld csak meg a trikordereddel! Van értelmes élőlény-olvasat?

Az egészségügyi tiszt a fejét csóválta.

– Csak az idő-energiákat jelzi. Képtelenség, hogy ki tudjuk szűrni őket. A műszereink és mi is vakok vagyunk.

A kapitány elgondolkodott. – Van egy ötletem. Gyerünk vissza!

Zar volt az első dolog, amit az Enterprise fedélzetén megláttak. Sápadt arcán világított szürke szeme. Remegő hangon kérdezte:

– A leszálló csapat… mind meghaltak, ugye? Bárcsak tudtam volna előbb… most élnének… Juan és Dave… Dr. Vargas…

McCoy látta, hagy a fiú sokkot kapott. Kirk odalépett.

– Öreg, segíts! Vigyük a gyengélkedőbe!

Zar úgy mozdult, mint egy automata, ahogy berángatták a gyengélkedőbe, és lenyomták egy székbe. A doktor aggódva nézte a pulzusát, és Kirkre pillantott.

– Nyögd már ki, Zar! Honnan tudtál a leszálló csapatról?

A szürke szem pislogott, és némileg józanabbnak hatott.

– Tudtam… ahogy azelőtt is… fájt a fejem, rosszul voltam, mikor ráeszméltem, miért támadtak meg a romulánok. Rosszabbodott a fájdalom… elájultam… utána elmúlt. Mikor eszembe jutott, mikor történt ez legutóbb, tudtam, hogy mind halottak… Mind halottak… Meg tudtam volna menteni őket, ha…

Kirk odanyújtott egy csésze feketekávét, és figyelte, ahogy a remegő ujjak elveszik, és lassan megnyugszanak.

– Jól van, Zar. Hogy érted azt, hogy tudtad, miért támadnak a romulánok?

– Egyértelmű volt. Az Őrzőért, a halálos fegyverért jöttek. Mikor megkérdeztem egy embert erről a szektorról, nem tudott az időkapuról. Szóval titkos. Kíváncsi vagyok, hogyan jöttek rá a romulánok.

– Nem tudom. – Kirk félrevonta McCoyt, míg Zar fáradtan arcába temette kezét.

– Mit gondolsz, Öreg?

– Gőzöm sincs, Jim. Jóslat? Előérzet? Empátia a barátai iránt? Több adat nélkül nem találgathatok.

– Kezdesz úgy beszélni, mint az apja. Vissza kell mennem a hídra. Addig is, deríts ki mindent erről! Segítségünkre lehet.

Mikor Kirk elment, McCoy adott még egy kávét a betegének.

– Jobban érzed magad?

– Igen. – Zar csóválta a fejét. – Alig hiszem el. Még néhány órája beszélgettem velük… aztán… így kell látnom őket…

– De te nem voltál ott. Nem láthattad. – McCoy megállt.

– Láttam. Az ön agyában, mikor megérintett engem.

– Sajnálom. – McCoy nézte az arcot maga előtt, és észrevette, hogy sokkal nyúzottabb, keskenyebb, mint 7 héttel ezelőtt. Ez valahogy vulcaniasította.

– Zar, mikor lettél rosszul?

– Már akkor, mikor elbúcsúztam Dave-től és Juantól. Aztán elkezdtem rajzolni, és dr. Vargast rajzoltam. Próbáltam elfelejteni, de mindig visszajött, aztán végül elájultam. A fájdalomtól. Csak később, mikor beszélgettem… valakivel… akkor jöttem rá, mit jelent a rosszullét…

– Mikor volt a legrosszabb?

– Két és fél órával azután, hogy lesugárzott a csapat.

Mikor meghaltak… – gondolta McCoy, hisz megvizsgálta a testeket. A fiú arca szenvedésről árulkodott.

– Mikor… ő meghalt… 7 éve. Majdnem elfelejtettem. Azt hiszem, el akartam felejteni. Ezért nem jutott eszembe. Nekem nem működik. Mikor a vitha majdnem megölt, nem volt figyelmeztetés. De mikor lezuhant… én vadásztam, talán 3 kilométernyire. Éreztem a figyelmeztetést – fájt a fejem, a gyomrom – tudtam, hogy valami baj történt. Kiütött… mire odaértem, már késő volt… órák óta halott volt…

McCoy nem tudott mit mondani. Zar üldögélt egy kicsit, gondolataiba merülve, aztán a doktorhoz fordult.

– Mikor észrevettem, hogy ez ugyanolyan, tudtam, hogy valami történt velük, és hogy nem volt már mit tennem – ökölbe szorult a keze –, ez a legrosszabb. Tudni, hogy meg fog történni, és én nem tudom megakadályozni. Ez lesz velem mindig, mikor megszeretek valakit, és meghal… én is érzem majd? Hogy viseljem én ezt el?!

– Ahogy fejlődik a vulcani tudatkontrollod, azt hiszem, könnyebb lesz – mondta McCoy. – Tudom, hogy ez most sovány vigasz. Ha véletlenül megint éreznéd… ezeket a dolgokat, mondd el nekem és a kapitánynak!

– Rendben.

– Most jobb, ha mész, és alszol egy kicsit. Szerintem rád fér. És nekem is van némi szomorú elintéznivalóm.

Zar bólintott, és elment. McCoy köpenyt és kesztyűt húzott, aztán összeszorított fogakkal ment a patológiai osztályra.

– Szóval van egy kis gond. – A kapitány az eligazító asztala mellett lépkedett. – Tudjuk, hogy a romulánok aktiváltak egy planetáris álcázóberendezést, ami körülveszi az Őrzőt. Míg ez a berendezés működik, nem tudjuk, hol vannak a romulánok. Azt sem, hogy hányan vannak. Ha lesugárzunk egy csapatot, akkor könnyen a karjukban találhatjuk magunkat – és ők lesznek túlerőben. A terület elég nagy ahhoz, hogy egy kisebbfajta hadsereget elrejtsen, Minden perccel emelkedik annak az esélye, hogy használják az Őrzőt. Őszintén szólva csodálkozom, hogy még nem tették meg, de hát itt vagyunk, nem? – Uhurára nézett.

– Kapitány! Ön a gondolatmenetét arra alapozza, hogy a romulánok tudják, az Őrző időkapu. Vizsgáljuk csak meg ezt! Körülbelül 20 ember van a Föderációban – beleértve ötünket –, akik tudnak az Őrzőről. Miből gondolja, hogy a romulánok tudnak róla?

Hangzavar támadt az eligazítóban. Uhura csendet kért, és folytatta:

– Ez azt jelentené, hogy a Csillagflotta berkeiben nem megfelelő a biztonság, – A barna bőrű nő előrehajolt, csillogó szemmel. – Én nem hiszem, hogy bármi is kiszivároghatott. Nem hiszem, hogy a romulánok tudják, mi van itt. Szerintem meghallották, hogy valamiért őrizzük a bolygót, és azt gondolták, valamiféle hadititkot rejt. Miért is jönne ide egy csillaghajó állandó őrzésre, ahol csak kiégett romok vannak… Gondoljanak arra, milyen volt, mikor mi először lementünk… Mr. Spock trikorderével és a hajó szenzoraival határozta meg az Őrző helyét. Szerencsére a romulánok technológiája még nem ilyen fejlett. Hiányzik belőlük az intellektuális kíváncsiság. És az időkapu nem válaszol, amíg nem kérdezik. Fogadok, annyira leköti őket, hogy megtalálják a titkos fegyvert, hogy észre sem vették a romokat – s az időkaput sem!

A nagy csendben Spock szólalt meg.

– Rendkívüli logikus gondolkodás, hadnagy. Egyet kell hogy értsek, mivel teóriája illeszkedik az összes meglevő tényhez. Mégsem alapozhatunk arra, hogy hátha nem veszik észre az Őrzőt. Előbb vagy utóbb észreveszik, és…

A kapitány a fejét rázta.

– Meg kell akadályoznunk. Még úgy is, hogy az Enterprise és a Lexington fézerekkel szétlövi a bolygót. Kevesebb mint 13 óránk van, míg a romulán flotta megérkezik. Remélhetőleg a mieink a sarkukban vannak, de ne építsünk erre!

Meglepett arcok vették körül. Kirk szilárdan folytatta:

– Tudom, hogy óriási veszteség lenne az uni-verzum számára, a tudományos és történelmi tudás veszendőbe menne. Más veszély is van. Igen valószínű, hogy az Őrző rendelkezik valamiféle védőmechanizmussal. Ha megpróbáljuk megsemmisíteni – talán végez velünk és a romulánokkal is. Talán az egész szektorral. Nagy a kockázat. De ha szükség lesz rá, meghozom ezt a döntést. Így – akármi is lesz a következmény – én leszek a felelős. Nem akarom elpusztítani az Őrzőt, de lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk.

Egy darabig csak állt az asztalfőn, aztán kihúzta magát.

– Oszolj!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Hajónapló, csillagidő, 7340, 37

Sárga riadón maradunk, a romulánok és a Föderáció erősítését várva. A következő 12 órán belül eldől, hogy meg kell-e semmisítenünk az Őrzőt. Az egyetlen kiút, amit látok, az a 9-es Általános Szabály megszegését jelentené. Kirk, vége.

A kapitány kikapcsolta a felvevőt, és lehuppant a székébe, vágyakozón tekintve az ágyára. Alvás helyett azonban még egy csésze kávéért szólt, és aktiválta az interkomot.

– Itt Spock.

– Beszéltél az Öreggel arról, ami a transzporterszobában történt?

– Nem, kapitány.

– Zar valahogy megtudta – anélkül, hogy bárki mondta volna neki, mi történt a bolygón –, hogy elintézték a leszálló csapatot. Találkoztál már vele azóta?

– Nem.

– Nagyon fel zaklatta a dolog. Úgy tűnik, mentális kapcsolatban állt a barátaival; és érzékelte a halálukat. McCoy jóstehetségre gyanakodik. Van valami ötleted?

A vulcani nem siette el a választ.

– Nincs, kapitány. Az említett tulajdonságok nem ismeretlenek a telepaták közt, bár én magam még nem tapasztaltam ilyet, kivéve…

– Emlékszem, az intrepid. Fájdalmas volt, ugye?

– Igen. Láttad őt a transzporterszobában?

– Igen. Azt mondta, hogy az első sokk a padlóhoz vágta, de mire mi találkoztunk vele, már magát okolta, hogy miért nem szólt időben. Úgy tűnik, órákkal előtte érzett valamit.

– A gyengélkedőben van?

– Nem. Ezért hívtalak. Nem találom, pedig szeretnék feltenni neki néhány kérdést erről a képességéről. Igaz, hogy megérzi az élőlények jelenlétét úgy, hogy ráhangolódik az érzelmi kisugárzásukra? Nem kell fizikai kontaktus?

– Igaz, de az élőlényeknek az evolúciós skála felsőbb fokain kell állniuk. Az alacsonyabb rendű élőlények, mint például a rovarok, kevés érzelemmel rendelkeznek.

– Én is erre gondoltam. Jó, akkor mondd meg Scottynak, hogy váltson le, és gyere a szobámba! Hozd Zart is! Kirk, vége.

A vulcani nyugtalanul nyomta le az interkom gombját, és még nyugtalanabb lett, mikor Zar szobájából nem kapott választ. Sem a tornateremből, sem a könyvtárból. Semmi. Átadta a hidat a főmérnöknek, és a kabinjába ment, olyasvalamitől indíttatva, amit Kirk „előérzetnek” titulált volna – Spock inkább logikai következtetésnek.

Az ajtó kinyílt: az ágya, széke, minden normálisnak tűnt… Szeme megállt, és fókuszált egy mozdulatlan alakon, aki a padlón feküdt a vörös drapéria alatt. Egy pillanatig csak állt, képtelen volt moccanni, aztán a teste vette át az irányítást, és odavitte az alakhoz. Lehajolt, és gyengéden megragadta Zar vállát. A fiú nyögött, aztán felébredt.

A vulcani hangja megkönnyebbülésről árulkodott.

– Mit csinálsz itt?

A fiú szemmel láthatóan zavarban volt.

– Nem bírtam a kabinban maradni. Olyan… üres volt. Visszahoztam a sarpeidoni anyagot, aztán Vulcan művészetéről néztem egy szalagot. Egy idő múlva elfáradtam. Nem gondoltam, hogy visszajön. Nincs szolgálatban?

– De igen. Miért nem használod az ágyat?

A szürke szem tágra nyílt.

– Az az ön ágya, nem az enyém. Egyébként is, én tudok bárhol aludni.

– Azt látom. Kelj fel! A kapitány látni akar.

– Engem?

– Tulajdonképpen mindkettőnket. Nem tudom, miért.

Kirk a második feketekávéját itta, miközben fáradt szemét dörzsölgette.

– Igen – szólt, mikor az ajtócsengő jelzett, majd leültette a látogatóit. – Néhány kérdésem és egy javaslatom lenne.

Hátradőlt, kávéjával a kezében, miközben két pár szem szegeződött rá: egy nyíltan kíváncsi és egy visszafogott.

– Zar, meg tudod-e mondani, hogy van a közeledben élőlény anélkül, hogy látnád?

– Igen.

– Tudod gátolni a tudatodat úgy, ahogy Spock? Például fájdalomelnyomásra gondolok, vagy hagy ne tudjanak drogokkal befolyásolni?

– Azt meg tudom csinálni, hogy a többi telepata ne olvassa a gondolataimat. A többit… nem tudom.

Spock megemelte egyik szemöldökét.

– Magasan fejlett természetes tudatpajzsa van. A fájdalomgátlás és a drogoknak való ellenállás olyan technikát kíván, amit csak sok gyakorlással és fegyelemmel lehet elsajátítani. Emellett Zarból hiányzik a pszichikai kontroll is. Talán egy tapasztaltabb tanító kifejleszthetné őket. Én nem vagyok felkészülve rá.

– De ugye nem tudják tudategyesítéssel olvasni az agyát? – dőlt előre Kirk.

– Nem jobban, mint az enyémet. – A vulcani valahogy kényelmetlenül érezte magát.

– Mit tudunk a romulánok telepatikus képességeiről?

– Szinte semmit. Létezik, de nem lehet tudni, hogy milyen mértékű. Egyetlen logikus ok van arra, hogy ezt miért kérdezed, és a válaszom: nem.

Kirk megdermedt.

– Kérdeztelek?

Zar a két tisztre nézett, zavartan.

– Miről beszélnek? Kapitány, mi volt a javaslata?

– Beszélt neked Spock arról az álcázó berendezésről, amit a romulánok állítottak fel az Őrző körül?

– Nem, de úgy tűnik, a romulánok nem használták az időkaput, legalábbis nem általunk észrevehető módon… bár ez egy érdekes kérdést vet fel. Észlelnénk-e, hogy a történelem megváltozott körülöttünk. Talán észrevétlenül beilleszkednénk a létezés szövedékébe. Érdekelne, milyen egyenletekkel lehet leírni ezt a problémát…

Ez felkeltette Spock érdeklődését is.

– Rendkívül érdekes. Elméletileg, ha…

A kapitány felemelte a kezét.

– Nem szeretnék közbevágni, de míg ti a logikáról beszélgettek, az időkontinuum talán már meg is változott. Zar, a helyzet az, hogy… – Kirk vázolta a problémát, aztán így szólt:

– Be kell jutnunk az erőtér belsejébe.

A fiú elgondolkodott.

– Szeretné, ha én mennék be, mert megérzem a romulánok jelenlétét anélkül, hogy látnám őket. Igazam van?

– Meg tudod tenni?

A szürke szem csillogni kezdett.

– Megpróbálom, uram. Mit kell tennem, ha már benn vagyok?

– Itt jön be Spock a képbe. Elgondolt egy módot, hogyan eszkábálna össze egy kis erőteret az Őrző körül, hogy ha a romulánok esetleg mégis felfedeznék, ne tudják használni. Mire áttörik a pajzsot, itt lesz az erősítésünk.

Zar felállt.

– Mikor indulunk?

– Mi nem megyünk sehová. – A vulcani is a talpán volt, kijelentése kihívásként hatott.

– Legalábbis te nem. Én egyedül is tökéletesen képes vagyok arra, hogy felállítsam a védőmezőt. Kapitány, bizonyára tudod, hagy a 9-es Általános Szabályt sérted meg azzal, ha civilt engedsz beleavatkozni az ügybe.

– Ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzuk egy egész planéta szétrombolását. Kész vagyok megsérteni a szabályt, hogy ezt elérjem.

– Ez nem a te döntésed. – Spock Kirkre nézett, és ettől a kapitánynak pislognia kellett, mielőtt megszilárdította tekintetét.

A vulcani hangja nyersen csengett.

– Zar, menj vissza a szobádba!

– Nem, uram. – Volt valami hideg a hangjában, amitől mindkét tiszt ránézett. – Igaza van. Ez nem a kapitány döntése, hanem az enyém. Én megyek.

– Nem. – A vulcani a fejét csóválta. – Túl veszélyes. Nem engedhetem. Egyedül megyek.

– Téved. Én megyek egyedül, ha szükséges. A kapitány találhat valakit, aki felállítja a védőmezőt, de olyat nem, aki átvinné a mezőn, és érzékelné az ellenséget, ha már benn van. Jobb lenne, ha egyedül mennék, ez az igazság. Így nem kéne aggódnom, hogy hátráltat.

– Elég ebből! – szólt rájuk Kirk. – Vagy elmentek mindketten, vagy senki, és elkezdem a megsemmisítést.

Spock odafordult, és Kirknek ökölbe szorult a keze.

– Spock, tudom, mire gondolsz. De nincs más választásom. Feláldoznék mindenkit a hajón, kezdve magammal, hogy megakadályozzam a romulánokat az időkapu használatában. Ez az én kötelességem, és senki – még te sem avatkozhatsz bele. – Zarra nézett, és folytatta:

– Zart küldöm, mert vállalkozik rá, és megvan ez a különleges képessége, jó esélye van arra, hogy bejut, és ki is jön, élve. Téged pedig megkérlek, hogy menj vele, mert jobban meg tudod védeni, mint bárki más. De ha úgy gondolod, leküldöm Zart valaki mással. Gondolkozz rajta! Nincs sok időnk.

Spock Zarhoz fordult, aki csendesen állt, kihívással a szemében. Az elsőtiszt valami vulcani nyelvnek tűnőt vakkantott. A fiú ugyanolyan stílusban válaszolt. Spock szája elkeskenyedett, aztán vonakodva bólintott.

A fiú szó nélkül elhagyta a szobát. A kapitány az elsőtiszthez fordult.

– Na, ki nyert?

– Elment készülődni.

Spock nem nézett a szemébe. Kirk tudta, hogy a vulcani még sose volt ilyen dühös mindkettejükre.

– Bárcsak lenne más lehetőség, Spock – sóhajtott a kapitány –, de már nem tart sokáig. Egy óra, maximum kettő, és már újra a fedélzeten lesztek, az Őrző pedig biztonságban. – Szünetet tartott.

– Jókora bátorság kellett ahhoz, hogy így ki merjen állni ellened.

– Nélkülözött minden tiszteletet.

– Nem hiszem, hogy úgy gondolta… bár tényleg szemtelen volt – mondta Kirk, és mosolygott magában. – Az én öregem vért izzadt, hogy fegyelemre tanítson – hiába. Voltak a te apádnak is hasonló gondjai?

A vulcani megemelt egy csodálkozó szemöldököt, aztán látta Kirk mindentudó vigyorát, és elismerte.

– A vulcani módszerek hatásosnak bizonyultak nálam – többnyire.

– Nos, ha úgy gondolod, mikor mindennek vége, toborzok egy biztonsági egységet, és felváltva egrecíroztatjuk őt.

Kirk kapitány figyelte a két, azonos feketébe öltözött önkéntest, ahogy felléptek a transzporter platformra. Fézereket és kommunikátorokat csatoltak fel, és Kirk újra meglepődött a hasonlóságokon – és a különbségeken. Mindkét alak kecsesen mozgott, de Spocké gazdaságos volt, míg Zaré inkább macskaszerű. A szó furcsának tűnt, de ez volt az egyetlen ráillő szó.

A kapitány aktiválta a berendezést.

– Emlékezzetek: 12 órátok van, hogy felállitsátok a hordozható erőteret, és visszaérjetek a koordinátákhoz, mielőtt Bob és én elkezdjük a planéta megsemmisítését. Ha nem jöttök vissza…

– Értjük, kapitány – bólintott Spock. Egy pillanattal később a két alak eltűnt.

A Kapu csendes volt, kivéve a szelet, ami most halkabbnak tűnt. A megszokott romok körbefogták őket, ahogy óvatosan haladtak az épületdarabok mellett. A hamuszín platinum homok, szilíciummal keverve túl lágy volt ahhoz, hogy megtartsa lábnyomaikat – egy perccel később már híre sem volt ott-járásuknak.

Spock gyakran ellenőrizte trikorderét, végül megállt és jelzett.

– A mező itt kezdődik, előttünk – mondta csendesen.

Zar nézett, de nem látott mást, csak követ és még több romot. Szűkítette a szemét, és érezte – inkább, mint látta –, ahogy a levegő vibrált előtte.

– Látom.

– Észlelsz valakit a mező túloldalán?

– Két, talán három személy, az Őrző mellett. Balról kell megközelíteni.

Bár Zar tudta, azt mondta, nincs előttük semmi, mégis négykézláb másztak át a mező határán… Fura, csiklandós érzés járta át őket. Spock fel akart állni, de Zar megragadta a kezét.

– Maradj! Itt vannak mindenütt. Kövess!

A vulcani alig tudott lépést tartani vele a kövek közt. Jól álcázódtak – nyakig porosan –, mire elérték azt a pontot, ahonnan látták az időkaput.

A monolit mellett egy kis idegen hajó állt, nyitott oldallal. Romulánok rakodtak ki belőle, látszólag ügyet sem vetve a kőalakra. Mégsem tudtak volna a közelébe férkőzni anélkül, hogy meglátták volna őket.

Spock intett a fejével, és biztonságos távolságra húzódtak vissza. Zar észrevett egy köves kiszögellést, ami a széltől is óvott, így oda ültek le, míg a rakodás be nem fejeződött.

– Reméljük, hogy a romulánok éppoly effektívek a rakodásban, mint annyi másban – mondta Spock. 11 óránk és 24, 3 percünk van a kapitány határidejéig.

Zar csendben bólintott, és ültek tovább, hallgatva a szelet. A fiú időnként ellenőrizte a romulánokat, néha fel is tápászkodott, és kikémlelt.

Végül, hogy elűzze álmosságát, odafordult a másik, csendes alakhoz.

– A múltkor biológiát olvastam…

– Igen?

– A hibridekről volt szó… én is az vagyok.

– Nem. Én vagyok az.

Zar meglepődött.

– Ön? Azt hittem… – zavarában elhallgatott.

– Pedig ember vagyok. Nem tudtad? Azt hittem, McCoy elmondta neked. Miért vagy olyan meglepett?

– A legtöbb hibrid steril… – bukott ki a fiúból, de rögtön meg is bánta. Abban a minutumban vidámsághullámot észlelt, bár Spock hangja nem változott.

– Én szemmel láthatóan nem.

– Ez azt jelenti, hogy 1/4 vulcani vagyok… pedig azt hittem, hogy félig. Nem látszik magán az emberi származás.

– Köszönöm. – A vidámság erősödött.

– Melyik szülője vulcani?

– Apám, Sarek, korábban a Föld és sok más planéta nagykövete volt. Tagja a Föderációs Tanácsnak is

– Vulcani Sarek? Olvastam róla. Rendkívül régi és tiszteletre méltó család.

– Igen. Nem könnyű megfelelni nekik.

– Mégis, jó érzés tudni, hogy hová tartozol… akárhová mész is, egy világ a magáénak tart, és te a része vagy. Egy otthon. Ez hiányzik… – Zar hirtelen elhallgatott, és nyelt egyet, hogy oldja a torkát fojtogató szorítást, és látta lelki szemei előtt az éles, jégfedte csúcsokat és völgyeket. Vajon mit jelent a kép, amit láttam? A vulcanira pillantott, és észrevette, hogy az erősen figyeli őt, míg az árnyak takarták arcát. Zar kényelmetlenül érezte magát, ezért gyorsan feltápászkodott, és kinézett az űrjárműre.

– Még mindig rakodnak…

Spock nyugodtan nézett.

– Vulcani állampolgársági kérvényt írtam neked, mikor visszajöttünk a Sarpeidonról. T’Pau tud rólad. Folyamodnod kell érte, ha velem történne valami.

Zar nyugtalanítónak érezte az utalást, ezért hangja élesebbre sikeredett, mint szánta.

– Ha valami történik magával, kicsi az esélye, hogy életben maradok… Mennyi idő maradt?

– 11 óra 12, 3 perc.

– Nem vagyok biztos benne, hogy megtenném, még akkor sem, ha szeretnék egy… otthont. A vulcani szociális tradíciók – ahogy olvastam – kissé szigorúak.

– Tudom. Néha nehéz egyeztetni a család elvárásait az egyéni ambíciókkal… vágyakkal. Az élet legfontosabb döntéseit a család hozza meg – vagy legalábbis megpróbálja. A karriert… és a házasság dolgát is. Elvárják tőled, hogy fenntartsd az öröklődést… a tradíciót.

– Úgy érti, parancsra kell házasodni? – A fiú idegenkedett a gondolattól. Nem lenne semmi öröm abban, csak kötelesség – gondolta, s anyja arca jutott az eszébe, elmosolyodott, aztán emlékezett, mit mondott Kirk, és küzdött, hogy rájöjjön az igazságra. Ne gondolj rá, másra koncentrálj! – intette magát.

– Házasságra még nem gondoltam… Ami az utódlást illeti, talán nem is tudnék szaporodni egy teljes vulcanival… vagy egy emberrel.

– Nem tudom… Talán nem is szeretnél a Vulcanon házasodni.

– Miért?

– A pon farr miatt.

– Pon farr? Ez azt jelenti: a „párosodás ideje” vagy „házasság ideje”. Mi ez?

Spock nagy levegőt vett, és Zar érezte a zavart. Aztán a férfi mesélt neki, csendesen, az utódlási hajlamról, ami minden hetedik évben visszatér, és az őrületről, amit eredményezhet… amibe bele is lehet halni, ha túl sokáig halogatják a kiteljesedését.

A fiú bénultan hallgatta.

– Szóval így házasodnak a vulcaniak? Ez ugye nem történik meg VELEM?

Az elsőtiszt gondosan vizsgálgatott egy kicsi, alaktalan kavicsot.

– Valószínűleg nem – mondta, de nem nézett fel. – Érezheted bizonyos elemeit, de nem hiszem, hogy megtapasztalod az őrületet.

– Őrület… – Zar beleremegett. – Érezte-e már… Volt-e…

– Egyszer.

Zar összeszorította a fogát, hogy megakadályozza a kérdést, de az önálló életre kelt, és kiszaladt a száján.

– Ez akkor volt… úgy értem… vele…

– Nem. – Érzelemhullámot várt a vulcanitól, ami nem volt jelen közömbös hangjában. – A Vulcanon történt, évekkel ezelőtt.

– Akkor ön házas… Nem is tudtam. – Zar gyorsan arra gondolt, vannak-e testvérei. Törvényesek – vicsorogta agya. De Spock csóválta a fejét.

– Nem. Leendő társam a kihívást választotta. Nem házasodtunk össze. – A kavics leesett a hamuszín homokra. – Még mindig rakodnak?

A szürke szem összeszűkülve koncentrált a láthatatlan eseményekre.

– Igen. Mennyi időnk maradt?

– 11 óra 5, 5 perc. – Spock felvette, aztán újra elejtette a kavicsot, és a fiúra nézett. – Van még ezzel kapcsolatban kérdésed? Ezekről tudnod kell, bár soha nem gondoltam volna, hogy valaha is „agytágitást” tartok neked – ahogy McCoy mondaná.

Zar nem értette az utalást. Más izgatta. Hosszú csend után aztán nekibátorodott.

– Csak minden HETEDIK évben?!

Ismét érezte, hogy apja jót szórakozott a kérdésen, s most hangja is elárulta.

– Úgy tűnik, ez nem tetszik neked. Valószínűleg tudod mostanra, hogy veled is megtörténik a ciklus, vagy nem. Még nekünk is, akikkel igen, sikerül néha meggyorsítani vagy visszaszorítani. Alkalmanként teljesen elnyomni.

Most Zar szólt szarkasztikusan.

– Szemmel láthatóan.

– Csak nagyon kevés nem-vulcani tud a pon farr létezéséről. Nem társasági téma, A legtöbb vulcani szívesen elfeledkezik róla… amennyire lehet.

– Értem. – A szél kísértetként süvített a romok közt. Pár perc múlva a fiú kitekintett.

– Már csak kettő maradt. Menjünk?

– Van időnk. Várjunk még egy kicsit, nehogy felfedezzenek minket.

Zar bólintott, és visszaült.

– Olvastam Sarekről, de nem említették emberi feleségét. A Földről való?

– Igen, akkor vette feleségül Amanda Graysont, egy tanárnőt, mikor a Földön volt nagykövet.

– Tanárnő… ez érdekes.

– Hogy érted?

– Mindkettőnk anyja. Kíváncsi vagyok, mindegyik egyforma-e?

– A tanárok vagy az anyák? – A vulcani felnézett az idegen csillagoktól pöttyös égre.

– Mindkettő. Azt hiszem, bizonyos értelemben szigorúbb volt, mint ön. Csak ketten voltunk, nem véthettem nyelvtani hibát anélkül, hogy ki ne javított volna.

– Az én anyám is ilyen, egyszer majd találkozol vele. – A gondolat pozitív érzelmeket hordozott.

– Mi ilyen humoros?

– Honnan tudod?

– Érzékelem az érzelmeit. Közel vagyunk, és nincsenek emberi lények, akik elnyomnák. Ők olyanok, mint a beszélgetés egy szobában, néha kiabálnak is. Ön is olyan, mint a suttogás egy hatalmas teremben… de meghallom ezt a suttogást, ha nincs semmi, ami elterelné a figyelmemet… Az ön érzelmei élesek, határozottak, nem olyan összevisszák, mint az embereké. Ön érzi is azt, amit gondol.

– A vulcaniaknak elvileg nincsenek érzelmeik – mondta Spock eltűnődve.

– Tudom, de fogadni mernék, hogy mindnek van. Ne aggódjon, kiszűrhetem, ha zavarja… Még nem mondta el, mi olyan érdekes.

– Az anyámra gondoltam. Elképzeltem, hogyan reagálna, ha valaki megmondaná neki, hogy van egy 26 éves unokája. Tulajdonképpen 28, ha összevetjük a sarpeidoni évet a földi standarddal. Amanda…

A vulcani úgy látszott, megint elképzeli a jelenetet, mert csóválta a fejét.

Zar ismét vidámságot érzett, erősebbet, mint valaha. A kíváncsiság majd megölte, ezért megkérdezte.

– Hogyan reagálna?

– Azt hiszem, ugyanúgy, mint én, tekintve, hogy nem elég idős ahhoz, hogy 28 éves unokája legyen.

– Erre gondolt, mikor először megtaláltak, ugye? Az életkorom…

– Igen. – Spock észrevette, hogy a fiú meglepődött, ezért szelíden hozzátette: – Ez az igazság. Mit gondolsz, hány éves vagyok?

– Nem tudom… soha nem gondolkodtam erről… Elég idős, azt hiszem.

– A helyzet fizikai képtelenség.

– Ó!

Percekig csend volt. Aztán a vulcani megszólalt:

– Még valamit el kell mondanom neked.

– Mit?

– A „krenath” szó jelentését.

Zar már el is feledte, hogy említette Kirknek. Érezte, hogy elpirul, és örült, hogy sötét volt.

– Régen a Földön az emberek logikátlanul az egyesülésből származó gyerekre helyezték a szégyent. Szerencsére a „fattyú” szónak már nemigen van szó szerinti értelme. A társalgási nyelvben használják olyan személy megnevezésére, aki nem kellemes, számtalan meghatározatlan ok miatt. – Spock mély levegőt vett, és folytatta: – Más a helyzet a Vulcanon, ahol az egyén életében a legfontosabb a család. A krenathokat úgy tekintik, mint akiknek a szüleik tettek rosszat. Mindkét családban teljes státuszuk van. A szülőket bélyegzik meg.

A fiú gondolkodott egy percig, és érezte, hogy a haragja elszáll. Ráeszmélt, mekkora erőfeszítésbe telt a vulcaninak, hogy ezt elmondja.

– Szóval kész lenne beismerni egy… hagyományokkal szembeni súlyos vétséget azzal, hogy elismer engem?

– Igen.

Zar lenyelte a kérdést, ami eszébe jutott. A vulcani nem szeretné elismerni – legalábbis addig nem, míg él. Zavarában kitekintett, és izgatottan visszafordult.

– Elmentek. Mind, egyet kivéve. Gyerünk!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az Enterprise várakozástól csendes hídján Kirk lehuppant a parancsnoki székbe, hörpintett kávéjából, és Sulu hadnagyra nézett. A fiatal tiszt elnyomott egy sóhajt – a tétlen várakozás mindenkit megviselt.

– Átfésültük az egész szektort, uram. Semmi jele szubtérben közeledő járműnek.

– Jól van, Mr. Sulu. A következő vizsgálat 10 perc múlva legyen, azután percenként!

– Igenis, uram.

– Uhura hadnagy, küldött új érkezési időt a közeledő flottánk?

– Nem, uram, de értesítem, amint igen. – A nő kissé idegesnek tűnt, és a kapitány ráeszmélt, hogy kioktatja arról, mit tegyen, mi a dolga. A sürgetés pedig nem emeli a munka hatásfokát. Megrázta a fejét, és rájött, hogy a fáradtság immár a józan ítélőképességét befolyásolja.

Szisszentek az ajtók: McCoy állt meg mellette. Kirk felnézett, és látta, hogy a doktor gondterhelt.

– Mi a baj, Öreg?

– Jim, az egész űrhajót átkutattam Zarért, de nem találom. Senki sem látta. Spockot sem. Tudod, hogy hol vannak?

– Én küldtem le őket a Kapura, hogy felállítsanak egy erőteret az Őrző körül.

– Micsoda?! – A doktor suttogott, de Sulu mégis hátrapislantott válla fölött.

– Mr. Sulu, öné a híd, a kis eligazítóban leszek dr. McCoyjal. Szóljon, ha van valami változás!

– Igenis, uram.

Mikor ketten voltak, McCoy megismételte a kérdést, ám ezúttal néhány decibellel hangosabban. Kirk megrovóan nézett rá.

– Doktor, azt hiszem, veszélyesen közel vagy az engedetlenséghez. Azt ajánlom, ülj le, és hallgass!

McCoy leült, és elcsendesedett.

– Bocsánat! Nem fordul elő még egyszer.

A kapitány helyet foglalt vele szemben, és fáradtan elmosolyodott.

– Semmi baj, Öreg. Mindannyiunknak nehéz.

– Ne is említsd! Most fejeztem be a boncolásokat.

– Azért küldtem Zart és Spockot, mert Spock mindenkinél gyorsabban fel tudja állítani az erőteret – persze Scottyt kivéve, de őt nem nélkülözhetem, hátha harc lesz. Zart pedig azért küldtem – jobban mondva önmaga jelentkezett –, mert megvan a képessége, hogy megérzi az ellenséget.

McCoy sokatmondóan rápillantott.

– Jim, tudnod kell, ha a romulánok nem ölik meg őket, akkor egymást készítik ki. Nagyon puskaporos a hangulat köztük.

– lgazad van, de nem volt más választásom. És kénytelen leszek megkezdeni a Kapu megsemmisítését 10 és fél óra múlva, ha nem sikerül nekik – akár a fedélzeten lesznek, akár nem.

A doktor csak bámult rá.

– Nem tennéd meg, Jim…

– Tudod, hogy megteszem. De nem lesz rá szükség, mert visszajönnek. A két legalkalmasabb személyt küldtem le, ha nekik nem sikerül, akkor senkinek.

– De… Zarnak… nincs harci képesítése… ha azok a kegyetlen romulánok elkapják, kicsinálják.

– Túlélésből több tapasztalata van, mint bármelyikünknek. Simán legyőzne terepgyakorlatból – te magad mondtad, ha jól emlékszem. Egyébként is, lehet, hogy a romulánok barbárok, de Zar se túl civilizált.

McCoy nem nyugodott meg.

– Azt tettem, amit tennem kellett, öreg… Ne csináld már… az ember azt gondolná, hogy te vagy az apja, nem Spock.

A doktor mélyet sóhajtott.

– Igazad van, Jim. Bocs, hogy kijöttem a sodromból. Igazából rólad akartam beszélni, mikor kimentem a hídra. – A kapitányra mutatott. – Néztél tükörbe mostanában?! – Úgy nézel ki, mint Matt Decker, és kezdesz úgy is cselekedni. Aludnod kellene. Na, bejössz velem a gyengélkedőbe, és engeded, hogy adjak neked egy hyposprayt, ami 4-5 órára kiüt, vagy nyilvánítsalak szolgálatra alkalmatlannak?

Kirk sóhajtott.

– Ismét zsarolás, Öreg?

– Elnézést, Jim, de csak a dolgomat végzem. Egyébként is, momentán semmi dolgod, igaz?

– Nyertél, Öreg. – Az interkomhoz nyúlt. – Mr. Sulu?

– Igen, kapitány?

– A kabinomba megyek. Szóljon, ha valami új fejlemény van, vagy ha Mr. Spock bejelentkezik. A Kapun van. Bármelyik percben felsugárzást kérhet. Kirk, vége.

Felállt, és elhessegette a doktort.

– Megyek, Öreg, és nem kell a hypód. Öt óra múlva ébren legyek, ha Sulu nem hív előbb. Öt óra… egy perccel se több, különben hadbíróság elé állíttatlak, megértetted? – Elnyomott egy ásítást, és véreres szemét dörzsölgette.

– Igenis, uram – vágta össze a bokáit McCoy a tőle telhető legálkatonásabb módján… ami nem sikeredett túl fényesre.

– Még jó, hogy nem kellett járnod az Akadémiára… – mormogta Kirk, ahogy kifelé ment.

McCoy visszahuppant a székre, és kezébe temette arcát. Akaratlanul is dühös szemekre gondolt – szürkére és feketére, és erős kezekre.

Csendesen káromkodni kezdett.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Spock és Zar 15 méternyire közelítették meg a romulán őrt. Háttal állt nekik, a hajó mellett, és rangjelzése szerint centurío volt. Pontosan minden öt percben végigpásztázta a környéket, közben idegesen járkált a hajó mellett.

A vulcani olyan halkan suttogott, hogy a fiú alig hallotta.

– Menj a hajó mögé, és tereld el a figyelmét, ne túl zajosan! Én majd elintézem az őrt.

Zar mérgesen sziszegett.

– Ez teljesen logikátlan, és ezzel ön is tisztában van. Én vagyok az, aki csendben el tudja intézni az őrt. Semmi zaj, és nem lesz több romulán. Itt várjon!

Spock a bokája után nyúlt, de a fiú már az árnyékba olvadt, mintha sose lett volna ott. A vulcani meresztgette egy darabig a szemét, mire meglátta a hajó másik oldalán egy kiszögellés takarásában. Guggolva ment körbe, s kezében valami fémesen csillogott.

A centurio félúton járt, amikor Zar meglepte. Olyan gyorsan mozgott, hogy az elsőtiszt nem is tudta követni. Agya azonban akarata ellenére lelassította és visszajátszotta az eseményeket.

Egy macskaszerű ugrás – elkapta az őr állát, hátrarántotta a fejét –, a kés végigszáguldott a torkán, és Zar hátralépett, hogy elkerülje a kifröccsenő vért.

Spock fél perc alatt a talpán volt, és Zar mellett termett, aki a sarkán ült, és kését tisztogatta az egyik, még mocorgó vállon. Felnézett acélos fényű szemével.

Spock érezte, hogy kavarog a gyomra.

– És most mit fogsz csinálni? Kibelezed, és felakasztod?

A ragadozó fény kihunyt a szürke szemben.

– Mi?

– Elvetted az életét.. nem volt jogod hozzá… semmi okod…

Zar alig pillantott a véráztatta alakra. Vállrándítva mondta:

– Ellenség volt. Mit számít az élete?

Spocknak ökölbe szorult a keze, de erővel kinyitotta. Szavai kimérten csengtek.

– Ha ezt meg tudod tenni, nincs jogod, hogy vulcaninak nevezd magad.

A fiú figyelmét nem kerülte el a mozdulat, és hidegen állt szemben apjával.

– Logikusan cselekedtem. Miért hagytam volna életben? Riadóztatta volna a többieket. Mellesleg ő és az övéi ölték meg a barátaimat… és nem ilyen kegyesen. Én gyorsan öltem, ők pedig lassan haltak meg.

Spock a fejét csóválta.

– Más erőszaka nem mentség a tiédre. Nem volt jogod ölni… A Vulcanon az élet értékes… nem lehet visszaadni vagy helyettesíteni. Ha tudtam volna, hogy… erre készülsz, megállítottalak volna. – Lassan elfordult. – Szólj, ha bárki közeledik! – Utálkozva nézett a centurióra. – Jobb, ha elrejted a testét.

Zar olyan erősen szorította össze a fogát, hogy az már fájt, ahogy az idősebb vulcanit nézte. Azután lehajolt, eltette a kését, és felkapta az őrt.

Spock közel egy órája dolgozott, mikor Zar előtűnt az árnyakból, és leült mellé.

– Meddig tart még?

– Megközelítőleg négy perc múlva végzek a beállításokkal, aztán bekapcsolom az energiát.

A fiú nyugtalan volt.

– Az túl sok idő. El kell rejtőznünk. Valaki jön. Most. – Összeszűkült a szeme, amint befelé figyelt. – Többen vannak.

Spock tétovázott egy kicsit, aztán folytatta a munkát.

– Felállítom és eldugom. Te addig rejtőzz el!

– Nem hagyom itt. Talán nem vagyok vulcani, de gyáva sem. Nincs esélyünk. Hatan vannak. Minden percben itt lehetnek!

Az elsőtiszt rövid gondolkodás után feltápászkodott, és köveket rakott a berendezésre.

– Várunk, míg elmennek, aztán visszajövünk. Gyerünk a romok mögé!

Rohantak. Mikor elérték a romokat – amik valaha talán egy épület részei voltak, egy úté vagy valami másé –, felmásztak rájuk. Középen volt egy mélyedés, amibe éppen belefértek.

Egy kis nyíláson át látták a romulánokat. Hat katona kereste zavarodottan az eltűnt őrt. Mikor kiértek a látókörükből, apa és fiú Zar képességére volt utalva, mit csinálnak. Egy idő múlva alig hallhatóan megszólalt:

– Tanácstalanok.

Két perc múlva.

– Gyanú… segítséget kérnek.

Tíz perc múlva.

– Még többen jönnek. Keresnek.

Egy és fél óra múlva.

– Meglepetés, sokk, harag. Az egyikük megtalálta.

Most már látták az ellenséget, ahogy fel s alá mászkáltak párosával. Az egyik romulán felmászott, és benézett búvóhelyükre, de a fekete öltözék miatt nem vette észre őket.

Hat és fél óra telt el. Nem beszéltek, csak növekvő nyugtalansággal figyelték, ahogy a romulánok kegyetlen nyugalommal fésülik át a romokat, csakúgy, mint a gyakorlott vadászok. Zar ismerte ezt a fajta türelmet, és tudta, hogy a romulánok egészen addig keresik őket, míg biztosak benne, hogy elmentek. És ez bizony sok időbe telhet.

Lassanként mégis elfogytak a kutató katonák. Végül, mikor már 15 perce egy sem volt a közelükben, Zar jelentette, hogy nincsenek arrafelé, így kimásztak és nyújtóztak.

– Mennyi idő maradt? – kérdezte Zar, félve a választól.

– 34, 2 perc, amíg a kapitány elindítja a megsemmisitést. Attól függően, melyik részen kezdi el, lehet még egy kicsivel több időnk, de nem igazán számítanék rá.

– Mégsem siethetünk. Mindenütt jelen vannak… érzem őket. Jöjjön utánam, igyekszem takarásban maradni.

Az álcázómező pereme felé haladtak. Anélkül, hogy kimondták volna, mindketten tudták, hogy öngyilkosság lenne visszamenni az Őrzőhöz.

Gyalogolni, aztán szaladni néhány métert, lehasalni egy eldőlt oszlop mögé, pásztázni a vidéket, guggolni, négykézláb vagy hason csúszni a szabad terepen – újra meg újra…

Mindkét férfi erős volt, és szívós, de hamarosan érezték magukon a fáradtság jeleit. Spock koncentrált, hogy elnyomja a feldörzsölt kezében égő fájdalmat, amit a hideg csak fokozott. Nem engedhette meg magának az időt és fáradságot, hogy mentális korlátot építsen, így kénytelen volt elviselni.

Zar előnyben volt, keze megszokta az efféle kiképzést, és a hideg sem hatott rá. Az éhség más dolog volt – fájó üresség a gyomrában. A múltjában mindig félelemre adott okot – s ez most is befolyásolta abban, hogy érzékelje az ellenséget.

Közel fél kilométert tettek meg a kőboritotta földön, mikor elérték a mező szélét, és rájöttek, hogy minden hiába volt.

Bárki is volt a romulán csapat vezetője, nem kockáztatott semmit. Párosával posztoltak az őrök a szabadban éppen csak hogy látótávolságon kívül… de hallótávolságon belül – gondolta Spock, amint kivette, aztán mégiscsak visszatette a fézerét. Túl hangos, még kábításkor is. És nyílt terepen szóba sem jöhet a hirtelen megrohanás…

A vulcani a fiúhoz fordult.

– Gondolod, hogy elég gyorsan el tudsz futni mellettük, amíg én fedezlek?

Zar a fejét csóválta.

– Ha tudnék is, nem mennék így. Ha esetleg ketten tüzelnénk…

– Túl hangos – a másik pár egy pillanat alatt a nyakunkon lenne. Őszintén szólva kétlem, hogy gyorsabbak lennénk, még előnnyel is. Ezek romulánok… nem emberek. Nincs előnyünk.

– Mennyi…

– 14, 4 perc.

Csendben feküdtek, és figyelték az ácsorgó katonákat – Spock érezte, ahogy a másodpercek kattognak az agyában, és az ajkába harapott. Egyenleteket állított fel, s az egyedüli végeredmény az volt, hogy bármiféle akció a halálukat jelentené. Arra döbbent rá, hogy mérlegeli, melyik halál a jobb: a fézer általi, vagy ha a planéta szétesik alattuk…

De hisz lenni kell még egy lehetőségnek!

Zar látta a mező szélét az Őrzőn túl. A látvány kínozta. Meg fog halni néhány méterre a szabadságtól. Néhány perc múlva, itt, a porban. Gyűjteni… építeni… Meg fog halni. Azok a romulánok megölik. Gyűlöli őket. Meghal, nemsokára. Még erősebben… gyűjteni, építeni… meghalni, mint Juan és Dave… mint az őr, akit ő ölt meg… érezte a halált.

Spock odament Zarhoz, aki a köveket szorongatva guggolt, és zihálva lélegzett. Izzadság gyöngyözött az arcán.

– Meghalok.

A suttogás úgy érte a vulcanit, mint ipanki levelek suhogása a szélben.

– Félek… gyűlölöm őket… meg fogok halni…

Spock rosszul volt, de ezzel egy időben irracionális vágyat érzett, hogy megvigasztalja a fiát. Gyengéden megrázta a vállát.

– Hagyd abba, Zar!

– Hallgasson! – sziszegte Zar, és nem figyelt rá. Ismét mormolni kezdte, mint valami litániát.

– Félek… gyűlölöm őket… meghalok… halál… – Csillogó tekintete az őrökre szegeződött. – Meghalni… – Megdermedt a teste, aztán köveket szorongató keze engedett, és ő összeesett. Spock döbbenten nézett rá, majd az őrökre. Azok mozdulatlanul hevertek a földön.

Lassan odakúszott a fiához, és megérintette a csuklóját. Semmi. Ölébe vette Zar fejét, és megnézte a nyaki verőerét – nagyon gyengén, de vert… Ujjai a homlokot tapintották. Erőt gyűjtött, és koncentrált, végül elérte a kar-salen tudattevékenységet. Másodlagos volt, gyenge. De ott volt. Mély levegőt vett.

Hívogatta, kinyúlt érte. A név, újra és újra, mint egy ősi varázsige, a név jelentette az identitást. Zar, Zar – a Kapu elhalványult, a kövek eltűntek. A keze már nem fájt. Zar, végre… elérte…! ZAR!

A fiú megmoccant, és felnyögött a keze alatt.

– Nyugalom! – parancsolta. – Megcsináltad. Feküdj egy kicsit!

Spock egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, Zar nézett vissza rá, szürke szemében még mindig bizonytalanság ült.

– Tudsz járni? Szabad az út, nincs sok időnk.

A fiú bólintott, megpróbált beszélni, de nem sikerült neki. Aztán összeszedte magát, és megmozdult.

– Jó, csak nyugodtan! Gyerünk… – Spock karja alá nyúlt, és felemelte. Zar lába egy percig még remegett, de utána már biztosan állt. Dülöngélve haladtak el az őrök mellett. Egyikük sem nézett rájuk.

Mire átjutottak az álcázón, a fiú ereje visszatért, és lerázta magáról a vulcani kezét, egyedül ment tovább.

Öt percük maradt.

TIZENHATODIK FEJEZET

A Kapu csendes volt, az örökös szél is elállt, mintha csak várná a pusztulást. Kirk már negyedszerre pásztázta a vidéket távollátó lencséjével. McCoy közben körbe-körbe járt, és a fejében számolta a perceket, mert nem mert az órájára nézni, Kirk ismét végignézte a környéket, aztán elővette a kommunikátorát. 5 agonizáló óra telt el azóta, hogy felébredt fáradtan, s még mindig nem volt semmi hír Spockról. A frekvencián csak a recsegő zavar hallatszott. Kirk megnyitott egy másik csatornát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, itt Uhura.

– Hadnagy, készüljön a leszálló csapat felsugárzására! Mondja meg Scottynak, hogy – a régésztábor romjai közt meglátott valamit.

– Törölve. Sugározza fel dr. McCoyt és a biztonsági egységet! Én is jövök nemsokára. Mr. Scott készítse elő a 10-es pusztítási szekvenciát. Kirk, vége.

McCoy elépördült.

– Jim, maradnom kell – de a transzporter elkapta, és a többiekkel együtt eltűnt. A kapitány elsétált a romokhoz, ahol azt a valamit látta. Polírozott fa szaténfényét – rajta néhány karcolással és elpattant húrokkal –, de mégis, csodálatosan épen ott volt dr. Vargas Stradivarija. Kirk arra az estére gondolt, mikor zenélni hallotta, s gondosan becsomagolta egy darab rongyba. Hegedűvel a kezében nyúlt a kommunikátora után, és ellenőrizte az időt. Még két percet engedélyezett magának. Ez egy perccel túlnyúlt a határidőn. Tudta, hogy ha lejár, küzdenie kell, nehogy még tovább hosszabbítsa. De hisz sokszor csatázott már magával, mióta kapitány, és győzött.

A két percet azzal töltötte, hogy Spockékra gondolt, mi lehet velük. Mindenféle eszébe jutott, régi események, amik felvillantak és tovatűntek, mint a patak fodrozódó csillámai.

…Spock, amint lógászkodik azon a nevetséges fán… ahogy a szenzorok fölé hajol… vagy a sakktáblánál… Spock, amint nyakig porosan felé dülöngél…

Kirk feleszmélt, és elkezdett rohanni.

– Hol voltatok? Mi tartott ilyen sokáig? – A kapitány megrázta a vulcanit, aki majdnem elesett. – Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy… – elhallgatott, és Zarra nézett, aztán elkapta a kezét, és segített neki járni. Lassan a tábor felé haladtak.

– Sikertelenséget kell jelentenem, kapitány. Nem tudtuk felállítani az erőteret. Sajnálatos módon éppen az Őrző mellett landoltak az egyik hajóval – bár úgy tűnik, nem vették észre. A romulánok visszajöttek, mielőtt bekapcsolhattam volna a berendezést, és el kellett rejtőznünk, mialatt átfésülték a terepet.

Zar megingott, kibillentve ezzel Kirköt is az egyensúlyából. A kapitány egy kődarabra ültette a fiút, és elővette a kommunikátorát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, Scott parancsnokhelyettes.

– Scotty, megvannak, életben. Három sugárzásra kész.

A várt helyeselés helyett csend következett. Aztán:

– Van egy kis baj, uram. Tíz romulán hadihajó közeledik. Egy percen belül hatótávolságban lesznek. Elrendeltem, hogy húzzák fel a pajzsokat.

– Akkor semmi esetre se engedjék le! Próbálják meg föltartani a romulánokat! A Föderáció flottája bármelyik percben itt lehet. Meg tudták javítani a Lexington pajzsait?

– Igen, kapitány. Épp most beszéltem Wesley admirálissal. Ne aggódjon, uram! Megleszünk valahogy. Még nem építettek olyan hajót, ami kifogott volna az Enterprise-on.

– Tudom, Scotty, sok szerencsét! Jelentkezzen, amilyen gyorsan… amint tud, Scotty.

– Scott, vége.

Kirk határozott mozdulattal kattintotta le a kommunikátor fedelét.

– A helyzet az, uraim, hogy itt rekedtünk. A hajó ott van fenn, harcol, és én nem lehetek vele. Tíz kettő ellen nem valami biztató arány.

Spock tanulmányozta a kapitány arckifejezését, aztán megszólalt:

– Scott parancsnokhelyettes remek tiszt és kiváló taktikus. Senki sem ismeri az Enterprise-t jobban – kivéve téged, Jim.

Csendben ültek egy darabig. Kirk hirtelen felegyenesedett.

– Hoztam egy kis ellátmányt. Éhesek vagytok?

– Víz van? – kérdezte Zar, végre az érdeklődés jeleit mutatva. Csendben elosztották az ellátmányt. Kirk az eget nézte, elképzelve az űrben felettük dúló csatát.

– Kapitány – szólalt meg Spock. – Amíg itt vagyunk, logikus lenne, hogy visszatérjünk az Őrzőhöz, és felállítsuk az erőteret. Három fézerrel nagyobb esélyünk lenne.

Kirk ránézett.

– Szóval szerinted háromszor nulla az nem nulla? Amikor én jártam iskolába, legalábbis annyi volt. Ha már tudják, hogy itt vagyunk, várnak ránk. Öngyilkosság lenne.

– Igazad van, bár kissé szabatosan megfogalmazva. De most, hogy itt a flotta, nem engedhetjük, hogy modern műszereikkel átvizsgálják a terepet.

– Értelek. Ha aktiválni tudjuk az erőteret, időt nyerhetünk a flotta számára, ami sok mindent megváltoztathat… Rendben, eleget pihentetek?

– Igen – válaszolt két hang.

Spock Zarra nézett, ahogy felálltak. Az étel és a víz segített, de a fiú még mindig sápadt volt, és karikák gyűrűztek a szeme alatt.

Kirk rájuk nézett.

– Na, melyikőtök számolja ki az esélyeinket?

Spock megemelte egyik szemöldökét, és felcsillant a szeme.

– Jelen esetben, kapitány, az esélyeink 3579, 045 az egyhez.

– Szuper. Gyerekjáték tesz.

Két bal szemöldök emelkedett fel. Zar mondta ki.

– Gyerekjáték, kapitány? Kirk nyögött.

– McCoy megjósolta, hogy ez fog történni. Hallgatnom kellett volna rá. Kettő belőletek már túl sok. Na, indulás!

Zar bólintott.

– Néhány hete olvastam egy hasonló szituációról. Az volt a könyv címe, hogy Horatius a… – összeesett, mint egy zsák krumpli. Spock elengedte az érzékeny ideget, és elkapta a fiát, ahogy zuhant, aztán könnyedén a karjába vette.

Kirk egyetértően figyelte a vulcanit, és mosolygott.

– Ez emeli az esélyeinket, Mr. Spock.

Spock a barátjára nézett.

– Nem, Jim. Már kezdetben így számoltam. – Megfordult, és a táborépület felé vette az irányt. A kapitány felvette az ellátmányt, és a rongyba csavart hegedűvel együtt követte.

Mikor a tábor szélén utolérte, óvatosan így szólt:

– Remélem, tudod, hogy fog reagálni, ha felébred.

Spock bólintott.

– Ezért sietek. Nem szándékozom itt lenni, mikor visszanyeri az eszméletét. Legalább 13 kilóval nehezebb, mint én.

Kirk elvigyorodott. A vulcani a romok közé helyezte az ájult alakot, és pár perc keresgélés után egy szakadt takarót terített rá. A kapitány letette csomagját a fiú mellé.

– Remélem, magával viszi, ha felsugározzák.

– Mi ez?

– Dr. Vargas hegedűje. Van Zarnál kommunikátor?

Spock lehajolt, és átvizsgálta az overall zsebeit.

– Igen.

– Akkor menjünk!

Az elsőtiszt ugyanazon az ösvényen vezette őket, amin ő és Zar jött percekkel azelőtt. Ugyanazon a helyen léptek be a mezőbe. Kirk ránézett a két, arccal a földön fekvő őrre.

– Elkábítva? – suttogta, amint lopakodtak. Spock nem nézett vissza, de halkan azt mondta:

– Halottak, azt hiszem.

– Te tetted? – Kirk kikerült egy nagy követ, és lefeküdt a vulcani mellé, hogy ellenőrizzék a környéket.

– Zar volt.

A kapitány halkan füttyentett. Csak öt percbe telt, míg Spock aktiválta a mezőgerjesztő berendezést, aztán elrejtették, és kifelé indultak. Már majdnem túljutottak a mezőn, mikor kiáltást hallottak. Kirk megtorpant.

– Megtalálhatták az őröket. Attól félek, nekünk lőttek, Spock. Szeretnéd kiszámolni az esélyeinket?

– Tudok egy rejtekhelyet. Erre, kapitány!

Ha a kapitány nem lett volta egyenruhában, talán megint megúszták volna, de az egyik romulán fénycsóvája megcsillant az aranyszalagon, és előhúzták őket rejtekükből. A foglyul ejtők nem fecsérelték az időt beszédre, megkötözés után erős őrizet alatt a romulán táborba kísérték őket.

A tábor nagy volt, s Kirk megpróbálta megjegyezni a felépítését. 9 plasztasátor állt, majdnem körben, középen egy ellátmány– és fegyverlerakattal. A túloldalon két hajó volt, az egyik kissé nagyobb, mint a másik. Az a hajó, ami korábban az Őrző mellett állt, már nem volt ott, mikor felállították az erőteret – Kirk remélte, ez azt jelenti, hogy az ellenség még mindig nem vette észre az időkaput.

Egy hatalmas ütés a vállai között betaszította a legnagyobb sátorba, egy másik pedig a köves padlóra küldte. Így feküdt, arccal az érdes felszínen, bokája és csuklója összekötve. Egy kéz a hajánál fogva felemelte a fejét, és az őr kipeckelte a száját. A hangokból ítélve Spockkal is így bántak. Ezután bekötötték a szemüket, majd hallották a távolodó lépteket. Valami mégis azt súgta, hogy nincsenek egyedül – lennie kell egy őrnek. Valaki nem kockáztat… – gondolta Kirk.

Feszegetni kezdte a kötelet, de azon nyomban le is tett róla. Bárki is kötözte meg, szakértő volt, és tett egy hurkot a nyaka köré is. Ha rángatódzik, megfullad. Megfosztva az érzékszerveitől, küzdött, nehogy a sorsán tépelődjön – vagy a hajójáén. Az Enterprise rendben lesz – ezt kellett hinnie, vagy minden reménye odavolt.

Kis idő múlva lépteket hallott maga mögött, aztán egy kéz megragadta a fejét. Levették a szemkötőt, és Kirk hunyorogni kényszerült a hirtelen fényben. Halk sóhaj hallatszott, majd egy – valami ismerős? – hang:

– Oldozzátok el, és vegyétek ki a szájpecket! Fordítsátok ide a vulcanit, hadd lássa!

Egy perccel később szabad volt, csuklóját dörzsölgetve, s szeme lassan alkalmazkodott a sátor fényéhez. Egy sovány, ravasz alakot látott maga előtt, rangjelzéséből ítélve parancsnokot. Kirk pislogott, és tovább hunyorgott. A talán-ismerős hang ismét megszólalt:

– Nem ismer fel, Kirk kapitány? Én emlékszem magára. A Romulán Birodalom nem kedveli magát túlzottan, és én még annyira sem. Van egy rendezetlen számlánk. Tönkretette a parancsnokom becsületét.

Kiegyenesedett, és hivatalosan szalutált.

– Tal parancsnok, szolgálatára.

A romulán ezután Spockot vette szemügyre.

– Spock parancsnok! A Birodalom egyszer kivégzési parancsot adott ki maga ellen kémkedés és szabotázs miatt. A parancsot még nem vonták vissza.

Tal fel és alá járkált a sátorban.

– Még szerencse, hogy elkaptuk magukat, mert már kezdtem azt hinni, hogy hiába jöttünk ide. Nem találtuk meg a Föderáció által ide helyezett dolgokat – csak néhány gyenge régészt, akik ezeken a végtelen romokon áskálódtak. Ügyeskedés, hogy álcázzák a hadititkot… de elárulták magukat, mikor teljes idős csillaghajó-őrjáratot rendeltek ide.

A romulán parancsnok biccentett, és egy pocakos centurio lépett Kirk mellé, és lóbálni kezdte a karját. Tal folytatta:

– Kirk kapitány, tisztelem az intelligenciáját. Tudja, hogy erősek vagyunk. Büszkeséggel tölt el, hogy mi leszünk azok, akik eme galaxist uralják – méghozzá hamarosan. S ez azért van, mert mi nem kegyetlenségből cselekszünk, mint a klingonok, hanem az értelemtől vezérelve. Szóval legyünk őszinték. Azt már tudják, hogy megöljük önöket, ha nem mondják el, mit rejteget itt a Föderáció. Felesleges mondani, hogy kényelmetlen haláluk lesz. Biztos tudják, hogy ez enyhe kifejezés. Miért nem vallják be, és én katona becsületszavamra ígérem, gondoskodom róla, hogy életben maradjanak. Még az is lehet, hogy visszatérhetnek, bár ezt nem garantálhatom. De élni fognak és élvezni az életet. Két szoláris percet kapnak, hogy gondolkodjanak rajta.

Tal türelmesen várakozott. A vontatott csend után ismét megszólalt:

– Hogyan döntött, kapitány? Kirk rámeredt, izmai megfeszültek a várakozásban.

Tal nem tűnt mérgesnek, de intett a kövér katonának.

– A fejét ne – azt akarom, hogy tudjon beszélni.

Az őr nyugtázón mormogott, és összeszorította az öklét. A harmadik ütés után összecsattantak a kapitány térdei. Bénán lógott az őr kezében, lihegve, karjával erőtlenül próbálta elfedni a gyomrában égő fájdalmat, amíg le nem dobták a padlóra. Tal intett, és az őrök Spock szájából is kivették a rongyot.

A romulán hangja hideggé vált.

– Spock parancsnok! Én személy szerint szívesen látnám, ahogy maga is ilyen kezelést kap, de tudom, hogy hiábavaló lenne. A vulcaniak ki tudják küszöbölni a fájdalmat, sőt inkább megölik magukat, mint hogy elárulják a titkot. Képtelenek vagyunk kipréselni magából azt, amit nem hajlandó elmondani – de talán majd rájön, hogy érdemes együttműködni…

Kirkre pillantott, aztán vissza az elsőtisztre.

– Mondja el, és mi megkíméljük a kapitányt az ilyesmitől. Ellenkező esetben a szeme előtt fog meghalni, tudva, hogy megmenthette volna őt.

Spock kőkeményen nézte a romulán tiszt bal térdét.

Tal keze ökölbe szorult.

– Hát nincs magában egy csepp lojalitás sem, vulcani? Nem érdekli a kapitánya sorsa, mint ahogy a parancsnokomé sem. – Remegve felemelte a kezét. – Alig várom a halálát – szünetet tartott, aztán nyugodtabban folytatta: – Mondja csak, melyikük ölte meg az őrömet? Őszintén szólva kétlem, hogy a kapitány képes lenne elbánni egy kiképzett romulánnal – szóval csak maga lehett. És a másik kettő? Ha megmondja, mi öl úgy, hogy nem csap zajt, és nem hagy nyomot, esetleg megpróbálok közbenjárni az érdekében…

Csend.

– Jól van, kötözzétek meg őket! A romulán őrök munkához láttak, s mikor a két föderációs tiszt ismét ott feküdt megkötözve, kipeckelve, szembekötve, Tal ismét megszólalt:

– Azt hiszem, meggyőztem önöket, hogy szándékaink komolyak. Adok gondolkodási időt, aztán visszatérek egy szerkezettel, amit nemrég fejlesztettek ki tudósaink – még nem is tesztelték embereken. Úgy hallottam, van esély rá, hogy tartós hatásai maradnak. Ez egy idegserkentő – impulzusokat generál – a simogatástól az élve elégetés kínjáig.

Tal meglökte Kirköt a lábával.

– Előnye, hogy elektromos és szubmotorikus impulzusokat használ. Így az áldozat fizikailag nem sérül. Bár a tesztállatok és a humanoid… önkéntesek… megőrültek hosszabb időtartam után. A szerkezet újra meg újra használható, nem csökken a hatásfoka. Amit majd érez, kapitány, rá fogja bírni, hogy beszéljen. Nem lesz vége a kínjainak, még a halálban sem, így jártak a tudósai is. Bárcsak már tegnap ideért volna a Glory Quest, erre az egészre most nem lenne szükség.

Megállt, és csendesen hozzátette:

– Ismeri a határait, Kirk. Még a legbátrabbak is rendelkeznek egy törési ponttal – meg fogja mondani az igazat. A kérdés csak az, mikor, és hogy mennyit bír ki. Gondolkozzon rajta!

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az Enterprise csapdában volt. A romulán hajók körbevették, és kínozták, mint egy sérült oroszlánt, óvatosan körmei hatótávolságán kívül maradva. Kettőt elpusztított közülük, a Lexington is elkapott egyet, de a bal oldali deflektorok kiégtek. Még egy lövés már felsértené csillogó oldalát. Wesley úgy irányította a Lexingtont, hogy védje azt az oldalt, de az ő deflektorai is gyengültek.

Scott főmérnök bölcsen harcolt, hajója nagyobb tűzerejére és sebességére támaszkodva: tüzelt és visszavonult, aztán ismét odacsapott. A harc ellipszis alakban folyt a Kapu körül, de a romulánok most már körültekintőek voltak, és nem üldözték a föderációs hajókat. Tudták, hogy úgysem mennek messzire.

Scott kényelmetlenül mocorgott a parancsnoki székben. Soha nem szeretett ott ülni. Ez volt a kötelessége, és jól is csinálta, de igazi szerelme az Enterprise volt. Fizikai fájdalmat okozott neki hallani a motorok küszködését, olvasni a kárjelentéseket.

– A B-szint robbanást jelent, ami párabeszivárgást okoz a belső térbe, Mr. Scott – darálta Uhura.

Scotty bólintott, és visszafordult Chekovhoz, aki Spock szenzorait kezelte.

– Mi hír arról, amelyiket legutóbb megszárnyalta a Lexington, fiam?

– Úgy nézem, hogy a forgatórendszerük nem működik. Radiációs szivárgást is észlelek… lehet, hogy a főreaktor, uram.

– Jó. Kétlem, hogy emiatt még egyszer aggódnunk kellene.

Sulu hátrafordult.

– Mr. Scott, uram! Még egy köröző manővert kezdenek!

A főmérnök a képernyőre irányította a tekintetét. A hat navigálható romulán hajó megfordult, és hasíték alakba rendeződött. Scott kissé meglepődött, de felismerte a formáció célját. Ketté akarták szakítani az Enterprise-t és a Lexingtont, amik így már nem védhették volna egymás gyenge pontjait.

– Kormányos, balra: 045, 6.

– Igenis, Mr. Scott. – Sulti ujjai konzolja felett cikáztak.

A Lexington is mozdult, közeledett. A két hajó masszív, mégis kecses táncosokra emlékeztetett. Együtt suhantak, megrázkódva kicsit, ahogy összeértek a tat-deflektorok, vibráló fényben úszva. Scott elmosolyodott.

– Remek manőverezés, Mr. Sulu! Most próbáljanak szétszedni minket!

Az ellenséges hajók pillanatok alatt kör alakzatra formálódtak át, aztán hirtelen kettéváltak, és maximum fény alatti sebességgel a föderációs hajók felé zúdultak. Három jobbról jött az Enterprise felé, három pedig a Lexington balját vette célba, és ontották magukból a fézertüzet. A föderációs hajók nem tudtak szabadon tüzelni a támadókra, hisz közel voltak egymáshoz. Az Enterprise megvonaglott az őt ért három ütéstől, és a Lexingtont is érte két találat.

Sulu savanyú képpel fordult hátra.

– A jobb ernyőnek is vége, uram.

Scotty a gondolataiba merült, közben a szék karfáján dobolt.

Mit lenne most Jim Kirk? – morfondírozott magában. – Ne siess, Scotty, öregfiú! A kezükre jutunk, ha azt teszed. Csak lassan… hadd jöjjenek ők ide… – Hunyorított, és ismét a képernyőre koncentrált.

A romulánok ismét köröztek, de – mint a vadászok, mikor áldozatuk már botladozik – egyre közelebb jöttek.

Scott kiegyenesedett.

– Távolság, Mr. Sulu?

– 40 000 km, uram.

– Minden fotontorpedót készenlétbe helyezni! Az elülső fézerbanknak fél energiát! A bal oldali bankot teljesen lezárni! Mikor letapogatnak, majd azt hiszik, hogy a sérülés túlterhelést okozott. Legalábbis remélem, hogy ezt hiszik – gondolta.

A kormányos egy perccel később visszafordult.

– Fotontorpedók készenlétben és követésre állítva, Mr. Scott.

– Renden, Mr. Sulu. Várakozzunk csak szépen! Most azt gondolják: Na. mennyire láttuk el a bajukat? Mindjárt megkapják a választ. Uhura, mi hír a Lexingtonról?

– Fotontorpedók szintén készenlétben, követésre állítva. A legutóbbi összecsapásnál elvesztették a bal és elülső deflektorokat.

Várakoztak. Végül a romulán hajó egyre közelebb húzódott, szinte ringatódzott a kis impulzus-löketektől.

– Távolság, Mr. Sulu?

– 35 000 km – közelednek, uram.

– Kövesse őket!

– Igenis, uram.

Scott lehunyta a szemét, és lassan háromig számolt. Aztán:

– Tűz, Mr. Sulu!

A kormányos aktiválta a megfelelő gombokat. Az Enterprise kissé megrázkódott, ahogy az összes torpedóbank tüzelt. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.

Hirtelen fehér villanás világította meg a képernyőt, A hídi személyzet halkan felhördült, Scott pedig Chekovhoz fordult.

– Mi a helyzet, fiam?

– Egyet elkaptunk, uram! A Lexington is – azt hiszem, eltaláltak egy másikat is, de azon nem keletkezett számottevő kár.

A főmérnök visszahuppant a székébe, és gondterhelten figyelte a maradék négy ellenséges hajót.

Nem lesz ez így jó… – gondolta. – Kihúztuk a méregfogaikat, de még így is négyen vannak, mi pedig megsérültünk. Elképzelte, hogy hallja a hajóját lihegni, és magában elnézést kért tőle. Szép munka volt, lányka, de…

Uhura megpördült, és szinte sugárzott.

– Mr. Sott! Hívnak minket, uram!

Chekov vadul a műszerekre mutogatott.

– Hajók, uram! Öt! Most lépnek a szektorba!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Zar halálról és fájdalomról álmodott. Az álmok egymásba csavarodtak és összeolvadtak – nem hagytak emléket maguk után.

Csúszkált a nagy sietségben, tudván, hogy már úgyis hiába, a kötél a kezébe vágott – aztán ott volt az anyja teste, gabonahaja szétterülve a jégen, majdnem takarta a nyak természetellenes hajlatát…

Saját nyaka elé tette a kezét, mikor a vitha ugrott, és érezte az agyarak hasítását…

Juan és Dave, tépett emberiségdarabok, McCoy szemén át nézve…

Keserű sötétség – sötét volt, vagy világos – ott (hol?). 0tt volt, miután halálát a romulánokra vetítette, mikor szólították, visszahúzták onnan. A kötelék, amit nem tudott elfelejteni, még ha akarta, akkor sem – hív, kétségbeesett erővel – hív…

Sötétségre nyitotta ki a szemét. Az álom elröppent, itt hagyta – minek is? – az érzetét.

Visszatért az emlékezete. A romoknál voltak, vissza akartak menni az időkapuhoz – aztán egyszer csak itt volt. Óvatosan fordult, érezte a nyomott ideg ismerős zsibogását a állán, és rájött, hogy mi történt. Ahogy moccanni próbált, a fájdalom átfutott a vállából a feje és gyomra felé. Rosszullét fogta el, félig meg volt győződve róla, hogy ha elengedi a fejét, az legurul a válláról.

– Ne… – Meglepte saját agonizáló sóhaja. – Már megint. Kérlek, ne… – Abban a pillanatban saját halála is kívánatosabbnak tűnt, mint egy másik élőlény kínjainak önkéntelen megosztása.

Haragja mentette meg. Mikor a haragra gondolt, és a szégyenre, hogy itt hagyták, a rosszullét elhalványult. Magában halotti máglyát épített, minden hideg pillantást, visszautasítást és negatív szót felhalmozott rá, aztán lángra lobbantotta azzal az idegnyomással. A dühlángok kellemesen melengették, kiűzve a testi gyengeségét, Mégis, mikor elérte haragjának lázas tetőpontját, valami történt. Olyan volt, mint Juan Sajii képei, azok, amiken két alak volt, de egyszerre csak az egyiket lehetett látni. Fekete és fehér formák – és valahogy, ahogy nézi az ember, hirtelen ott van egy új kép. Megérezte a takarót, amit Spock ráterített, és McCoy szavai visszhangoztak a fejében. Bármennyire is logikátlannak tűnik, minden apa hajlamos rá, hogy túlzottan védelmező legyen.

Elmúlt a harag, elégette a megértés, és Zar most már tudta a nyaknyomás okát, értette Spockot, mint még azelőtt soha, és furcsa, szomorú büszkeség nőtt ki a felismerésből. A vulcani hagyta itt – bár Zar érezte, hogy apja erős érzelmekkel kötődik Kirkhöz, de most nem Kirk volt ott, hanem Ő.

Mikor már képes volt mozdulni, kibotorkált a romos épületből, mert nem bírta tovább a halál bűzét, és leült egy sziklára gondolkodni – tervezni. Elfogták őket – vagy legalábbis nagy veszélyben forogtak, de még éltek. (Valahogy biztos volt benne, hogy ha Spock meghallaná, ő TUDNÁ, a kapitányért érzett aggodalmon kívül.) Szóval, ha életben vannak, akkor a romulán táborban kell keresni őket.

Átnézve zsebeit, megtalálta a fézerét és a kommunikátorát. Még sose használta, ezért ügyetlenkedett egy darabig, de végül megnyitotta a csatornát, és köhintett egyet.

– Enterprise? Uhura hadnagy?

A kezdeti statikus zaj után meglepett hang csendült fel.

– Zar? Egy pillanat!

Rövid szünet után egy másik hang szólalt meg.

– Te vagy az, fiam? Hol a kapitány és Mr. Spock?

– Scotty, elkapták őket, azt hiszem. Utánuk kell mennünk, MOST AZONNAL! Veszélyben vannak. – Zar megremegett, ahogy a fájdalom lángja a homlokát nyaldosta. – De még mindig ott van az álcázómező, fiam. Nem küldhetek le vakon embereket. És miből gondolod, hogy veszélyben vannak? El tudtál menekülni?

– Nem mentem velük. – Zar ajkába harapott, aztán eszébe jutott valami. – Kérdezzék meg dr. McCoyt, ő majd megmondja, hagy tudom, mit beszélek. Észrevétlenül be tudom vinni a leszálló csapatot a táborba. KÉRDEZZÉK meg McCoyt!

Kis szünet után újra jelentkezett a recsegő skót hang.

– Jól van, fiam, én nem mehetek, de leküldök egy csapatot. Mindjárt nálad lesznek.

– Dr. McCoy még mindig ott van?

– Igen, itt vagyok, mi van? – A doktor türelmetlennek tűnt. – Van egy zsák a szobámban, a bal oldali szekrényben. Szükségem lesz rá. Le tudnák küldeni?

– Küldeni? Francokat, ÉN MAGAM viszem le! Nem vagyok hajlandó tovább ücsörögni itt fenn és tövig rágni a körmeimet! McCoy, vége.

Zar megkönnyebbülten zárta a csatornát, és várt. A csapat hat biztonsági emberből és McCoyból állt, Uhurával az élen.

– Hogy állnak a dolgok az Enterprise-on? – kérdezte Zar, amint az ételadagokat majszolta.

– Már azt hittük, végünk, de szerencsére megérkezett az admirális és négy hajó – válaszolta Uhura –, szenvedtünk kisebb sérüléseket, de a csatában nem halt meg senki. A rornulánok megsemmisítették magukat – nem ejtettünk foglyokat.

– Kíváncsi vagyok, vajon a romulán erők tudják-e, hogyan végződött itt a csata? – Phillips, az egyik biztonsági ember szólalt meg, ellenőrizve fézerét. – Ha megtudják, visszavágnak.

– Hacsak nem olyan kommunikációs berendezéssel rendelkeznek, ami nem tud jeleket továbbítani az energiamezőn keresztül – szólt közbe Uhura. – Az álcázó a szeli-irinium pajzshoz hasonló interferenciát vált ki. Én legalábbis nem érzékeltem semmiféle adást a táborból az ellenséges hajóknak.

– Rendben. – Zar kortyolt a vízből. – Először is be kell jutnunk a mezőbe, megtalálni a kapitányt és Mr. Spockot. Én képes vagyok erre – azt hiszem.

Piszkos kezével hasonlóan piszkos arcát dörzsölgette.

– De ha már egyszer tudjuk, hol vannak, hogyan visszük ki őket a táborból?

– A közvetlen támadáshoz nem vagyunk elegen – morfondírozott Uhura, miközben hosszú körmével jeleket rajzolt a porba.

– Egy elterelő hadművelet hatásos lenne. Főleg olyan, ami egyúttal az álcázót is elpusztítja. Így segítséget is tudnánk kérni.

– Tudja valaki, hogy néz ki az a berendezés? – kérdezte Zar.

Uhura a fejét csóválta.

– Láttam már egyet, amit évekkel ezelőtt loptunk el tőlük. Nincs rá garancia, hogy ez is hasonló. De van valami… – A körmök most egy sziklán doboltak. Valószínűleg nagy, túl nagy ahhoz, hogy mozdítsák. Jó esély van arra, hogy az egyik űrjárón van.

Zar bólintott, és felállt.

– Kezdésnek nem is rossz, azt hiszem. Az űrhajó felrobbanása – még ha nincs is benne az álcázó – elég nagy zavart kelt ahhoz, hogy cselekedjünk. Indulás!

Zar sietve a mező belsejébe vitte a csapatot, megnyugtatva őket, hogy a közelben nincsenek romulánok.

– Azt hihetik, hogy flottájuk legyőzte vagy megsemmisítette a Föderáció erőit, s ők biztonságban vannak – mondta McCoy, miközben fújtatva leguggolt egy kőfal mögé –, vagy azt hiszik, hogy nem merünk támadni addig, míg Jimet és Spockot fogságban tartják. Mégsem tetszik nekem ez az egész. Talán csak macska-egér játékot játszanak.

A ferde szemöldökpör összeugrott, és a szürke szemben értetlenség csillogott.

– Macska-egér? Ez olyan, mint a póker? – kockáztatta meg Zar.

– Majdnem – mosolygott Uhura, és halkan hozzátette; – Menjünk tovább! Messze van még az Őrző?

– Körülbelül hatvan méternyire arrafelé – mutatta a fiú. – Másfelé jöttünk, mert nem hiszem, hogy a többieknek is látni kellene. A kapitány azt mondta, hogy titkos.

– Igen, de mégis azt ajánlom, legalább nézzük meg, hogy a védőpajzs működik-e. Doktor, maga itt marad a többiekkel, Zar és én ellenőrizzük a pajzsot.

Pár percen belül vissza is tértek.

– Sikerült elintézniük – mondta megkönnyebbülten Uhura. – Most pedig irány a tábor!

A felmentő sereg egy törött járdahasadékban lapult meg, hogy megfigyelje a romulánokat.

– Kilenc sátor és egy ellátmánylerakat. – Chu Wong, a legmagasabb rangú biztonsági tiszt még a szokásosnál is jobban hunyorgott. – Körülbelül nyolcvanan lehetnek.

Uhura a két űrkompra nézett, amik a tábor másik oldalán álltak.

– Talán még kevesebben, hadnagy – mondta –, hacsak nem sugároztak le egy másik csapatot.

McCoy Zarra pillantott, aki csak állt, maga elé bámulva.

– Melyik sátorban vannak, fiam?

A fiú megmoccant, pislogott, és kitisztult a tekintete.

– Abban – mondta magabiztosan. – Balról a harmadikban.

– Mindketten?

– Igen – bólintott Zar.

Könnyedén érzékelte a kapitány érzelmi sugárzásait, amiket a fájdalom tompított. Spock jelenlétét nehezebb volt észlelni, de végül elérte az aggodalmat, a szituáció folyamatos logikai értékelését. És fájdalmat, amit nem akart elismerni.

– Megkötözték őket – suttogta Zar. – A kapitány alig van eszméleténél. Azt hiszem, megsérült. Egyedül vannak.

– Rendben. – Uhura egy percig a gondolataiba merült. – Zar, ha zavart tudsz kelteni, mi kiszabadítjuk a kapitányt és Mr. Spockot. Gondolod, hogy képes vagy észrevétlenül bemenni és ki is jutni? Zar kezébe vette fézerét, és egy mosoly villant fel a mindig komoly arcon.

– Könnyedén – mondta. McCoy már látta ezt a fajta arroganciát egy másik arcon.

– Tíz perc múlva legyenek készen arra, hogy szaladjanak, majd tudni fogják, mikor! Aztán eltűnt, ruhája utolsót suhogott a köveken.

Spock a köves padlón feküdve érezte, hogy a hideg felkúszik a testébe. Ez egyrészt áldás volt, mert enyhítette a fájdalmat a kezében és lábában, ahogy a kötelek a húsába vájtak, és a szájpecektől sem tudott rendesen levegőt venni. Másrészt a hideg szenvedést okozott neki, aki még az emberek által kellemesnek tartott hőmérsékleten is állandóan fázott. Behunyta a szemét, erőt gyűjtött, és elöhívta a vedra prah kontrollt, erőltette az agyát, hogy fogadja el és törölje a kínzó érzést. Bizonyos fokig sikerült is, de az erőlködés felemésztette fizikai tartalékait. Közel volt a kifáradás, és akkor…

Mennyi idő telt el? A fáradtság elhalványította az időérzékét, de a fegyelmezett koncentráció győzedelmeskedett – 20, 5 perc, mióta Tal elment. Egy óra 40 perc, mióta elfogták őket. És mikor fognak meghalni? Mellette halkan, gyengén lélegeztek – a kapitány vagy aludt, vagy elájult. A vulcani félt a haláltól – egyszerűen a biológiai létezés hiányának tartotta, ami után vagy van, vagy nincs folytatás –, de Kirk halálának gondolata olyan fájdalmas volt, hogy azt a tudatkontroll sem tudta elnyomni.

Mennyi idejük maradt? Zar mostanra már biztosan felébredt, és kapcsolatba lépett a hajóval – az Enterprise-ra gondolva éles szorongás fogta el –, talán már úton is volt a segítség? De a józan ész felülkerekedett a reménységen. Nem valószínű – agya önkéntelenül is az esélyeket számolgatta, hogy a hajón tudják, hogy fogságba estek. Senki sem fog tudni a halálukról…

Nem. Alighogy elgondolta, tudta, hogy hiba volt, hiszen egy személy tudná, biztos volt benne, minden logika ellenére is. Zar megérezné a halálukat – az ő halálát, a köteléken át, amit már képtelenség volt tagadni vagy elfogadni, hiszen vitathatatlan tényként létezett. Tudatban kovácsolt, vérben edzett. – Az ősi vulcani frázis villant át az agyán, amit emberi analógiája követett: vér a véremből, test a testemből…

Erős megbánással töltötte el, hogy Zar kénytelen lesz majd osztozni az elmúlásában, de tudta, hagy nem tehet ellene semmit. Remélhetőleg – mindkettőjük miatt – a romulánok gyorsak lesznek…

Kirk felébredt görcsös kábulatából, és megrázkódott, ahogy égő bordái a sziklás talajhoz értek. Agya kezdett kitisztulni, és nekilátott annak, hogy állát a kavicsos talajhoz dörzsölje. A másik csuszatoló hangból arra következtetett, hogy Spock is így cselekszik. Arca merő seb volt, de a pecek végre engedett, Kiköpte, és lassan újra mozgásra bírta zsibbadt száját, lenyelve a pamutos szárazság egy részét. Küszködve megszólalt.

– Spock?

Nyögés volt a válasz, aztán egy halk hang.

– Kapitány? Nagyon megsérült? Egy ideig eszméletlen volt…

Kirk türelmetlenkedett.

– Nem érdekes, Ha eloldoznak minket, tudod, mi a dolgod.

Várt a vulcani beleegyezésére, de hiába.

– A francba is, Spock, ez parancs! Ha esély adódik rá, én is megteszem!

Az elsőtiszt felé fordította a fejét, miközben a hurok lassan szorosabbra húzódott a nyaka körül, aztán rájött, milyen bolond is volt idáig. Nekifeszült a huroknak: fájdalom cikázott át a torkán.

– Jim, ne!

A vulcani kétségbeesetten próbálta elérni a libegő alakot, ügyet sem vetve saját, egyre szoruló hurkára, s látta, hogy a kapitány vergődése rohamosan gyengül. Aztán hallotta, hogy nyílik a sátor, és valaki – Tal – tompán felkiált.

– Kirk, ne! – Lábak dobogtak körülötte, aztán a romulán közéjük ugrott. Spock hallotta a kés nyisszanását, és tudta, hogy eloldozzák a kapitányt. Erőltette érzékeny hallását, jutalmul gyenge sóhaj ütötte meg a fülét. Kirk nem ha…

Megrázkódott alattuk a föld, és a parancsnok a két őrizetes közt ingott. A hatalmas robbanás köveket és szilánkokat repített a sátor szívós külsejének. Mikor a lökéshullámok elcsitultak, Tal feltápászkodott, és parancsokat ordítva kirohant a sátorból, magára hagyva a két föderációs tisztet.

Kívülről kiáltások és lábdobogások hangja szűrődött be. Belül csak a ziháló lélegzetek csaptak zajt. Szólongatta a kapitányt, de Kirk nem válaszolt – talán elájult. Az egyik óvatos kérdés felénél megállt, figyelt – valaki feltépte a sátor hátulját, és beszélt. Uhura? Lehetetlen…

Pedig ő volt.

– Istennek hála, hogy megtaláltuk magukat, uram!

Egy gyengéd, de erős kéz eloldozta, és a vulcani felült. Még a sátor halvány fényénél is alig látta a hadnagyot – szeme könnyben úszott a teljes sötétség után.

– A kapitány – kezdte, de hallotta McCoy megnyugtató mormogását.

– Jim jól van – nos hát, attól függ, mihez képest. Sokk, kimerülés, három törött borda – a gyengélkedőbe kellene vinni. De ahogy ismerem…

A vulcani hallotta, hogy a doktor bead néhány hyposprayt, aztán folytatja:

– …az egész flotta legrémesebb betege, sose pihenne, mindent maga akar csinálni, figyelje csak meg…

Spock végre visszanyerte a látását, és figyelte a doktort, aki miközben a világért se hagyta volna abba monológját – sietősen bekötözte Kirk mellkasát egy elasztikus kötéssel, amit automatikusan maximális tartásra állított.

Mire befejezte, Kirk magához tért.

– Öreg, Uhura… örülök, hogy látlak titeket. Hogy kerültök ide? – Bizonytalanságot tükröző tekintete a vulcani felé fordult. – Azt hiszem, volt egy robbanás.., vagy csak a fejemben? Nem is egy… – Fájdalmasan megrándult, ahogy sóhajtani próbált.

– Nem, Jim – mondta McCoy. – Zar keltett egy kis zavart: mindkét romulán hajót a levegőbe röpítette. Valószínűleg túlterhelte a fézerét.

– Jól van? – Volt valami furcsa a vulcani hangjában, amire mindenki odafordult.

– Nem találkoztunk vele, uram – mondta Uhura. – Gondolom, kijutott a robbanás területéről. Gyerünk, most jobb, ha eltűnünk innen – ha tud járni, kapitány.

– Jól vagyok. – Kirk arckifejezése ellentmondott szavainak, amint felállt, és nem utasította el a segítő kezeket.

Mikor kiértek a táborból, Uhura hívta az Enterprise-t.

– Enterprise, itt Scott. Uhura Kirk kezébe nyomta a kommunikátort.

– Scotty, itt a kapitány. Mi a helyzet?

– A javítások folyamatban vannak. Egészében véve szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nincs halott, kevesen sérültek meg, abból is csak egy súlyosan. McCoy több információval szolgálhat. Az álcázómező eltűnt. Komack admirális éppen most jelentkezik. – Kis szünet után folytatta: – Komack admirális azt mondja, hogy lent egy robbanást észleltek.

– Igen. Köss vele össze, Scotty!

Amíg Kirk az admirálissal beszélt, Spock, McCoy és Uhura a romulán tábor maradványait vizsgálták. A robbanás ereje a földdel tette egyenlővé a közeli sátrakat, mindenütt nyugtalanság uralkodott. Föderációs tengerészek rneneteltek a tábor közepén, nehéz fézereik készenlétben. A távolban maximális energiájú kábitólövések nyüszítése hallatszott.

– Ezek bizony nem az Enterprise emberei… – jegyezte meg McCoy.

– Úgy gondolom, Komack admirális küldte el őket az álcázómező megszünte után – mondta Spock, de vizsgálódó tekintete nem pihent; a romok közt fekvő alakokat kutatta.

McCoy hirtelen ráeszmélt, kit keres a vulcani, és csendes egyetértéssel visszatértek a táborba. Az áldozatok mind romulán egyenruhát viseltek. Elsétáltak köztük, McCoy néha leguggolt, hogy megvizsgáljon egyet, és ha életben volt, értesítette a föderációs erőket.

– Tulajdonképpen pont olyan szerencséjük volt, mint nekünk – mondta a doktor, miután befejezte a vizsgálatokat –, rosszabbul is járhattak volna. A robbanás szinte csak a hajók belsejében történt. Úgy volt meg rendezve, hogy a lehető legkisebb sérülést…

– Öreg, Spock! – Kirk tartott feléjük. – Az admirális jelentése alapján erőink csaknem tejesen átvették az irányítást. Uhura felügyeli a foglyokat, Chu Wong és emberei pedig a tisztogatóbrigádot vezetik.

– Remek – állapította meg McCoy –, akkor Spock itt maradhat, hogy megkeresse Zart, én pedig felviszlek végre a gyengélkedőbe, mielőtt összeesel itt nekem. Komack admirális majd mindent elintéz.

– Ne olyan hevesen, Öreg! Kihagytál valamit. Amíg illetéktelen személyek lepik el ezt a planétát, őriznünk kell az Őrzőt. Mi hárman kaptuk a feladatot. Na, indulás!

Bárhogy is fogadkozott Kirk, hogy jól van, azért lassan haladtak. A kapitánynak többször is meg kellett állnia pihenni, de nem volt hajlandó McCoyra hallgatni és visszatérni a hajójára.

Végre meglátták a monolitot. A doktor a távolba meredt, és megérintette Spock karját. A vulcani már látta a hamuszín port, ami az időkapu másik oldalán szállt a magasba. Egy pillanattal később a viaskodás hangja is elérte őket. Spock és McCoy futásnak eredtek, Kirk pedig a fogát csikorgatva meggyorsította bicegő lépteit.

A templomromot megkerülve eléjük tárult a két, porban fetrengő alak, akik fájdalmas, nyögések kíséretében próbálták meg elkapni egymás nyakát. Meglepő módon mindkettő romulán egyenruhát viselt. McCoy fején átfutott a kérdés, hogy vajon min verekedhetnek, aztán felismerte Zar vonásait a vér és piszok réteg alatt.

Spock hangja hasította ketté a csatázók kínlódó zaját.

– Tal! Dobd el a fegyvert! Most azonnal!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Spock szavainak hallatára még inkább felerősödött a cséplés, s a nézők most már semmit sem láttak a fojtogató porban. A doktor hallotta saját, aggodalomtól égő hangját.

– Spock! Kábítsa el Talt!

A nagy keveredésből kinyúlt egy kéz – Tal keze, a rangjelből ítélve –, és megragadta fegyverét, Zar úgy tűnik, látta a közeledő fegyvert, mert rávetette magát a romulánra.

Spock nem mert lőni.

McCoy a vulcani fegyveréért ugrott.

– Kábítsa el MINDKETTŐT, az isten szerelmére! Meg fogja ölni Zart!

Szeme sarkából látta, hogy mozdul a fiú térde, Tal nyögött, és McCoy ujjai rázáródtak a fézerre. Spock ellökte a doktor kezét. Ekkor kés villant Zar kezében. Hallották a tompa ütést, aztán a romulán összecsuklott.

Zar ledobta a porba, aztán egy közeli sziklára támaszkodva feltérdelt. A fiú lélegzete halk zokogás volt – az egyetlen hang a rájuk szakadt csöndben. McCoy odalépett a romulánhoz, és rnegfordította, aztán csak állt csodálkozva, hogy nem talált vért. Kirk is csatlakozott hozzá.

Zar megszólalt – formálisan, szinte rituálisan –, és Spockhoz intézte szavait:

– Úgy, ahogy én is árnyat vetettem a te életedre, a te árnyad most reám vetült. – Zar büszkén kiegyenesedett. – A markolatával ütöttem meg… nem az élével.

Tal felnyögött, mire McCoy sietősen elővett egy hyposprayt, és a parancsnok vállához nyomta. A romulán visszazuhant eszméletlenségébe.

– Egy darabig nem lesz rá gondunk, öreg – mondta Kirk. Magunkkal visszük, ha felsugárzunk.

– Zar, hogy találtál rá? – kérdezte McCoy, és felállt. – És honnan szerezted az egyenruhát?

– Visszajöttem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem nyúl az Őrzőhöz – felelte Zar –, aztán megláttam, amint a mezőgenerátor körül tevékenykedett. Egyenruhában elég közel tudtam lopódzni hozzá, hogy ráugorjak. Az egyenruhát kölcsönvettem az egyik őrtől, mielőtt túlterheltem a fézeremet.

– Ha arra gondolok, nem akartuk, hogy velünk gyere, mert Spock féltett…

Kirk felvillanyozódva ült le egy kidőlt oszlopra, közben élénken csóválta a fejét.

– Mondd csak, nem gondoltál még arra, hogy csatlakozz a Csillagflottához? Mindig szükségünk van ilyen tehetségekre.

Zar mondani akart valamit, de ajkába harapott. Tekintete elkomorult.

– Attól tartok, nem megy, kapitány. McCoyhoz fordult.

– Elhozta a csomagot a szobámból?

McCoy rámutatott.

– Ott van, Egyébként mi van benne?

– Ruhák – válaszolta kurtán Zar, és lehajolt a batyuhoz, aztán egy szikla mögé vonult.

A doktor zavartnak tűnt, aztán az időkapura pillantott, ami az élettelenség nyugalmával állt megszokott helyén.

– Micsoda hühó egy óriás sziklafánk miatt, nem igaz, Jim?

Kirk bólintott, és szíve megtelt keserű emlékekkel.

– Mégis megérte, Öreg. Mindig megéri.

Spock látta meg először Zart, aki ruhát váltott, és felsóhajtott. Most már szoros volt a bőrtunika, a nadrág is feszült az izmos lábakon a szőrmokaszin felett. Csak a szürke, földet seprő szőrköpönyeg állt úgy, mint 7 héttel azelőtt. Zar felkapta batyuját, amiben múltjának részei lapultak, hátára vette, és odaerősítette. Ezután a többiekhez fordult, tekintete nyugodt eltökéltséget sugárzott.

Spock volt képes először megszólalni, feltűnően közönyös hangon.

– Visszamész?

– Igen – figyelte apját, aki odalépett hozzá –, mennem kell. Az életünket kockáztattuk azért, hogy a történelem ne változzon, és okom van azt hinni, hogy fog, ha nem térek vissza. Ott szükség van rám.

Keserű mosoly bujkált az arcán.

– Jobban, mint itt valaha is lenne – a kapitány kedves ajánlata ellenére. McCoynak igaza volt: kettő közülünk TÚL sok. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hagy megpróbáljak kilépni az árnyékodból… Pedig azt tenném. Ezért inkább megyek. Nem is kívánhatnék jobb helyet, mint egy olyan bolygót, ahol szükség van a tudásomra, ahol adhatok valamit… tanithatok… ellágyult – mégiscsak az otthonom…

– Miből gondolod, hogy megváltozik a történelem, ha nem mész vissza? Egyedül élni abban a sarkköri vadonban? – Spock szinte tiltakozott.

– Nem leszek egyedül. Nem az északi félgömbre megyek, hanem a délire, a Lakreo-völgybe. – Zar figyelte, ahogy a felismerés szikrája lángra kap Spock szemében.

– A Lakreo-völgy 5000 évvel ezelőtt? – csodálkozott Kirk. – Mi a jelentősége?

– Kérdezze meg Mr. Sp… – kezdte Zar, aztán még inkább kiegyesedett – kérdezze meg az apámat! Fogadok, hogy emlékszik rá.

– A Lakreo-völgy a… földi Tigris-Eufrátesz civilizáció sarpeidoni megfelelője… vagy a vulcani Khal at R’sev. Figyelemre méltó kulturális ébredés. Relatíve rövid idő alatt a gyűjtögető-vadászó törzsekből kifejlődtek a civilizáció alapjai.

Írott és beszélt nyelv, mezőgazdaság…

Szünet állt be a száraz felsorolásban, és Zar folytatta, csillogó szemmel:

– Állatok háziasítása, fémolvasztás, építészet és még ennél is több. Mindez NAGYON rövid idő alatt. Példátlan mértékű fejlődés, ami logikusan segítséget feltételez. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a segítség én voltam.

– De a Béta Niobé… – kezdte McCoy.

Zar némán bólintott.

– Igen, felrobban. De népemnek 5 000 évnyi civilizáció adatik, amit amúgy nem kapnának meg. 5 000 év meglehetősen hosszú idő – főleg ha arra gondolunk, hogy a kultúrájuk nem halt meg. A fontosabb dolgok ott vannak a föderáció komputerbankjaiban, ahol mi is rájuk találtunk. TUDOM, hogy ezt kell tennem – nélkülem nem!enne kulturális ébredés, vagy talán egy másik alakulna ki, ami megváltoztatná a történelmet.

A feszültség érezhetően csökkent, mikor Zar szája savanyú vigyorra húzódott.

– Igen, kimondva hihetetlenül arrogánsnak hangzik.

McCoy erőteljesen köszörülte a hangját.

– Én nem aggódnék miatta, hiszen becsületesen jutottál idáig. – Figyelte a vulcanit, elmosolyodik-e, de nem volt biztos benne, hogy látja, egészen odáig, míg Spock bólintott.

– A minap jöttem rá az igazságra, mielőtt a leszálló csapat meghalt. A Spocktól kapott szalagokat tanulmányoztam, és néhány másikat, amit a könyvtárban találtam. A dolgok kezdtek összeállni. – Szerényen megvonta a vállát. – Egyikőtök sem csodálkozott azon, miért beszélt az anyám angolul?

Zar az időkapu felé fordult, de Spock hangja megállította.

– Várj! – A vulcani halk, de tökéletesen tiszta hangon szólt – Én tervezgettem. Gondolkoztam. Még mielőtt említetted, hogy elmész. Szeretném, ha eljönnél velem a Vulcanra, hogy találkozz… a Családdal. Biztos vagy benne, hogy menned kell?

Zar szó nélkül bólintott. Spock mélyen felsóhajtott.

– Akkor tedd azt, amit helyesnek látsz. Se előtte… – Odalépett a fiához, és kinyújtott kezének ujjaival a fejéhez nyúlt. Zar megdermedt, de aztán láthatóan megnyugodott, amint apja hosszú ujjbegyei gyengéden a ferde – s annyira a magáéhoz hasonló – szemöldökök közé nyomódtak. Hosszú percekig álltak így.

Kirk még sose látott két telepatát tudategyesülni, nem tudta, hogy nem mindig jár feszültséggel. Ez a kapcsolat csendes, nyugodt, szinte gyengéd volt. Végül Spock elvette a kezét. Fáradtság fonta körbe, mint egy árnyék.

Zar kinyitotta a szemét, és mély levegőt vett.

– Az összeoIvadás… – erősen megremegett – az igazság… nagy ajándéka.

– Senkinek nincs több joga megtudni. – Spock hangja mélyebben csengett a szokásosnál, és szemében – csakúgy, mint Zaréban – a melegség honolt.

A fiú Kirkhöz fordult, kezet fogtak.

– Kapitány, jobb lenne, ha azt hinnék, meghaltam – a robbanásban vagy mikor Tallal harcoltam. Senkinek sem kell tudnia róla, hogy használtam az időkaput – ránézett az óriási kőoválisra –, van egy olyan érzésem, hogy többé senki sem használhatja. Most is csak egy hajszálon múlt a katasztrófa.

– Szerintem Komack admirális is így gondolja. Tudod ugye, hogy ez azt jelenti: nem gondolhatod meg magad. Mellesleg nincs is időkapu a másik oldalon. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Igen, kapitány. Egészen biztos. Ez a helyes út.

– Hát akkor: sok szerencsét! Hogyan fogja tudni az Őrző, hogy hová tegyen?

– Tudni fogja. – Zar olyan magabiztosnak tűnt, hogy Kirk nem vitázott vele. Újra kezet ráztak, és Zarnak eszébe jutott valami.

– Egy dolog aggaszt, kapitány. Bajba kerül a 9-es Általános Szabály megsértéséért?

Kirk fáradtan nevetett, de bordái tiltakoztak.

– Bejegyeztük, hogy önként jelenkeztél, és nagykorú vagy. A körülményekre való tekintettel, szerintem el kell nézniük. Végül is te mentetted meg az egész ügyet.

Zar megemelte az egyik szemöldökét.

– Azért volt egy KIS segítségem. – A szürke szem vidámsága kihunyt, és azt suttogta: – Kérem, vigyázzon rá!

Kirk bólintott.

McCoy remegő hangon szólt, mikor kezet ráztak.

– Vigyázz magadra, fiam! És emlékezz: soha ne húzz egy belső nyitásból!

– Emlékezni fogok. Bár mielőtt kipróbálom a trükkjeit, meg kell tanítanom a népemet pókerezni. De azért jókora előnyöm lesz! – A szürke szem elárulta a könnyed tréfálkozást. – Hiányozni fog. Egyébként, ha közvetetten is, de maga volt az oka az elhatározásomnak.

– Tényleg?

– Igen. Hisz maga mondta, hogy nőjek fel. Mikor láttam azokat a történelmi szalagokat, tudtam, hogy nem lesz könnyű, de megpróbálom.

– Jól csinálod. – McCoy mély levegőt vett, és mosolyogni próbált.

Zar az Őrzőhöz ment, és levette az utolsó drótot is az erőtérgerjesztőről. Aztán kiegyenesedett, és vulcani nyelven szólt Spockhoz, aki röviden válaszolt. A fiú, odafordulva a szürkéskék kőhöz, rátette az egyik kezét, és lehajtott fejjel állt egy darabig.

Ezúttal hallgatag maradt az időkapu. A szokásos gázfelhők és örvénylő képek helyett egyetlen tiszta kép ugrott középre, és mozdulatlanná dermedt. Hegyek látszódtak a távolban, a ringatódzó, dús füvű rétek közt pedig kék folyók futottak. A Béta Niobé – már korántsem tűnt dühösnek – magasan tündökölt, és tudták, hagy nyár van.

Zar utoljára fordult Spockhoz.

– Rád hagyom a képeimet, mint a múlt és jövő szimbólumait.

Aztán átugrott a kapun, kecsesen, mint egy macska.

Látták, amint kecsesen földet ér, figyelték, ahogy leveszi a köpönyegét, és megrázza a fejét a melegben, látták, ahogy orrlyukai kitágulnak, amint a levegőbe szagolt. Kirk azon gondolkozott, vajon látja-e őket a fiú – arra az elhatározásra jutott, hogy valószínűleg nem –. mikor mozgást észlelt a könyökénél. Spock közeledett az Őrző felé, mozdulatlan tekintettel. Egy lépés, kettő, három…

Kirk utánakapott, bár bordái erősen tiltakoztak, és csendesen, de elszántan azt mondta:

– Spock! Nincs szüksége rád! – Nem volt benne biztos, hagy a vulcani megértette a kimondatlan utalást: – De nekem… nekünk… igen.

Ahogy így álltak, a kép lobbant, s mindörökre kialudt.

EPILÓGUS

„Este” a hatalmas csillaghajón. Tompított világítás, kihalt folyosók. Néha egy-egy legénységi tag haladt el csendesen késői szolgálatából visszatérve, vagy éppen kora hajnali váltásra jelentkezve. Még a turbólift is csendesebbnek tűnt, mikor Kirk kiszállt belőle. Megállt egy ajtó előtt, tétovázott, aztán csengetett.

– Tessék – szólt ki egy hang szinte azonnal.

Pont ahogy gondolta, a vulcani nem feküdt még le, mikroolvasójánál ült. Bólintott, s Kirk helyet foglalt.

– Üdvözletem, kapitány!

– Üdvözletem, Spock! Gondoltam, hogy beugrom, és megnézem, hogy vagy. – Óvatosan nyújtózkodott, ügyelve gyógyuló bordáira.

– Nehéz nap volt.

– Egyetértek. – A vulcani szemét fáradtság árnyékolta, de mélyükben apró szikra izzott. – Nagyon… megfelelő volt a búcsúztató, amit mondtál, kapitány. Biztos vagyok benne, hogy a régészek családja és a legénységi tagok is így gondolják.

Kirk sóhajtott.

– Az az egyetlen dolog teszi elviselhetővé az egészet, hogy egy név nem illett a listára. Vagy igen? Nem vagyok benne biztos, hogyan emlékezzem rá. Olyasvalakire, aki a századok másik oldalán él, vagy mint aki 5 000 éve meghalt.

Spock válasz helyett a levegőbe meredt.

– Észrevetted, hogy milyen sok barátot szerzett a köztünk töltött rövid idő alatt, Spock? Christine Chapel, Uhura, Sulu és még olyanok is, akiket én sem ismerek. Az a fiatal zászlós… mi is a neve?

– McNair. Teresa McNair.

– Bárcsak megmondhatnánk nekik az igazat! Sok minden egyszerűbb ]enne. Ezek az ő festményei? – Kirk a képernyő elé felhalmozott vásznakhoz lépett, és a vulcani igenlő bólintása után elkezdte nézegetni őket.

– Arra gondoltam. néhányat a barátainak adok – mondta Spock –, úgy hiszem, örülnének neki. Az igazság helyett, amit nem tudhatnak meg.

– Nagylelkű cselekedet. Tudom, hogy sokat jelentene nekik. – Kirk az ajkába harapott, és elmerengett az utolsó festményen, aztán hirtelen ökölbe szorult a keze, és erőtlenül a válaszfalhoz ütötte.

– A francba is, legalább tudnánk, hogy sikerült neki. Nem is izgat, Spock?

A vulcani tekintetében ismét megcsillant valami, és Kirk diadalt vélt felfedezni a máskor közönyös hangban.

– Sikerült neki, kapitány. Itt a bizonyíték.

Kirk odalépett a mikroolvasóhoz, miközben Spock előhívott néhány adatot.

– Rám hagyta a képeit, emlékszel? A múlt és jövő, így mondta. Itt van, Jim. A jel, ami azt üzente neki, hogy vissza kell mennie. Nézd csak!

Kirk egy képet látott a mikroolvasóban. Agya automatikusan olvasta a feliratot: „Friz Új-Araen kereskedőváros egyik palotájának falán… úgy tartják, ezoterikus, vallási jelentőséggel bírt…” – de a kép annyira lekötötte, hogy a szavak értelmüket vesztették. Nem volt rájuk szükség.

Sötét háttérben, fehér pöttyözéssel emelkedett ki egy forma. Nulltér gondolák a nagy korong felett – kissé deformált, de mégis összetéveszthetetlen –, amint éppen az űrt hasítja.

A hajó volt, s alatta egy kéz, a nyitott tenyér kitárt ujjai időn és messzeségen át hirdették a vulcani üdvözlést.

Sárosi Edit fordítása

A. C. CRISPIN – STAR TREK – UTOLSÓ SZAVAK

Amanda kertje még mindig gyönyörű volt.

Ott állt csak, és nézte, meglepetten a felfedezéstől, hogy valaki továbbra is gondozza. Amennyire ő tudta, Spock jó ideje nem élt már a házban. A kertnek mégis gondját viselték… a tüskés szárú, fekete virágokat szépen ritkították, a bíborszínű, viaszos levelű cserjéket visszanyesték, a zöld hordalékkavicsokkal leszórt ösvényeket elgereblyézték, a sziklakertek formáját éberen vigyázták…

Végigsétált az ösvényeken, kezét elrejtve hosszú ruhájának ujjaiba, és orra megtelt tucatnyi világ sivatagi növényeinek egzotikus illatával.

Amanda kertjét elhagyva, megindult a Vulcan Pörölye távoli sziklái felé. Léptei könnyedsége elégedettséggel töltötte el. Agyába információk árja zúdult be, precízen rendszerezve, következtetéseit pedig ismét – annyi idő után! – hibátlan logikával vonta le.

Fáradhatatlan gyaloglása közben fokozatosan körülölelte a sivatag, de teste elméje minden utasításának erőfeszítés nélkül engedelmeskedett. A fiatalok nem értékelik az ifúságot – gondolta, egy ősi emberi szólást idézve emlékezetébe. Nos;nagy ritkán az ő meglátásaik is lehettek helyesek.

Tudata olyan tiszta volt, gondolkodása annyira lényeglátó! Újfent sikerült elnyomnia érzelmeit. Milyen kellemes tiszta fejjel gondolkodni, szabadon az emóciók állandó, lealacsonyító ostromától!

Egy pillanatra eltöprengett rajta, hová is tart valójában, és miért, de szánt szándékkal elfojtotta a kérdést. Most annyi is elég, hogy ismét tiszta a tudata és erős a teste. Elég, hogy sétálhat, mehet…

De hová?

Megint mélyre süllyesztette a kérdést elméjében, más, súlyos gondolatok nehezékével nyomva le.

<A „hová” nem fontos. Csak az a fontos, hogy visszanyertem logikámat, az ellenőrzést. Csak az fontos, hogy újra fiatalnak érzem magam… és erősnek… >

Fölnézett a vöröses égboltra, és csodálattal figyelte a termikeken sikló széllovast. Egy ilyen törékeny, szinte áttetsző lény hogyan maradhatott életben a Vulcan forró szélviharaiban?

Pedig életben maradt… és ő nagy szerencsével most megpillanthatta. Igazán hosszú ideje élt már, de alig néhányszor látott széllovasokat az évek során…

Élt… hát valóban élt?

Egy ilyen kérdés nem logikus, hát elfojtotta, lenyomta a másik mellé. Most elég sétálni, tiszta tudattal, önkontroll alatt, erősen, éberen. Elég…

– Kapitány! Picard kapitány! Ébredjen!

Környezete megremegett, elhalványult. Ne! A Vulcanon van, teljesen ura önmagának, és csak sétál, megy…

– Picard kapitány! Ön kívánta, hagy keltsük föl hét óra nulla-nullakor. Kérem, ébredjen!

Az alvó szeme kinyílt. A Vulcan eltűnt. Pislogott, kábultan, zavarodottan. A környezete… nem volt ismerős. Halványan derengő falak; határozott vonalú, praktikus bútorok. A stílusuk nem vulcani. Emberi. Ezt fölismerte. Elvégre két embernőt is elvett feleségül.

Amanda? – gondolta, de aztán visszaemlékezett. Amanda halott. Már régóta. Perrin. Most Perrin a felesége.

– Perrin? – suttogta.

A hangja is teljesen ismeretlennek tűnt. Pislogott. és felült. Mi történik itt? Megérzés ébredt benne, de szigorúan elfojtotta, ahogy illik.

Fölkelt, és a mosdóhoz sétált. Fölötte a tükör egy képet vert vissza. Ember-férfi, középkorú, szinte teljesen kopasz, megnyerő, arisztokratikus külsővel. Ráismert az arcra.

Jean-Luc Picard.

Ismét pislogott, és a kép visszapislogott.

A világ hirtelen hullámozni kezdett, megbillent, és az álom utolsó maradványai is szétoszlottak. Levegőért kapott, megtántorodott, és ösztönösen a mosdó után nyúlt, hogy megkapaszkodjon benne. Lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a helyiség megállapodottkörülötte. Megszilárdult a valóság szövedéke.

Jean-Luc Picard kapitány végignézett magán a tükörben.

<Az álmomban Sarek voltam. Ismét fiatalon, ura önmagamnak, erős és logikus… > Picard lassan megnyitotta a csapot, és vizet fröcskölt az arcába. A hűvös folyadék frissítően csipkedte a bőrét. Törölközőért nyúlt, megdörzsölte vele az arcát.

<Már hónapok óta nem álmodtam azt, hogy Sarek vagyok. Miért épp most? Elég ironikus, hogy még mindig előjön ez a tudategyesítés utáni álom, elvégre Sarek már halott. Négy napja távozott az élők sorából, vulcani otthonában. És holnap tartják a búcsúztatóját… >

Picard odasétált egy székhez, beleereszkedett. Korábbi álmai Sarekról zavarosak voltak, torzak, csupán hátramaradt árnyak a tudategyesítésből. Semmi ahhoz hasonló, amit az imént élt át. Ez annyira tiszta volt, annyira valóságos! Hiszen úgy ébredt föl, hogy még mindig azt hitte, ő Sarek. A vulcani nagykövet azonban halott. A Bendii-szindróma végzett vele, hosszan tartó, gyötrelmes betegség után, amely megfosztotta Sarekot minden érzelmi önkontrolltól. Kegyetlen kór ez a Bendii-szindróma. Picard el sem tudott volna képzelni rémesebb sorsot egy vulcaninak, mint az érzelmek fölötti uralom elvesztését, amitől kénytelen közszemlére tenni mindaddig titkolt érzéseit.

Miért most? – kérdezte magától Picard. Azután hirtelen eszébe jutottak az előző nap eseményei, és mindent megértett.

Előző nap hagyta ott Spock nagykövetet a Romuluson, hogy folytassa erőfeszítéseit a romulán és vulcani népek egyesítésére. Miután Spock közölte vele döntését, hogy maradni kíván, Picard kénytelen-kelletlen búcsút vett tőle.

Jóindulata egy utolsó gesztusaként azonban még fölajánlott egy tudategyesítést. Mint kiderült, Spock sosem végzett ilyen szertartást az apjával, ezért Picard szerette volna, ha legalább rajta keresztül megismerheti Sarek gondolatait.

Amint Spock megérezte apja tudatlenyomatát a kapitány agyában, vulcani önkontrollja láthatóan megingott, és nyilvánvalóvá vált, hogy először enged utat kitörni kívánkozó gyászának.

Picard örült, hogy képes volt legalább ilyen módon, megkésve bár, de közelebb hozni egymáshoz apát és fiát…

<A tudategyesítés Spock nagykövettel – döbbent rá. – Az ébreszthette föl, ami bennem maradt a Sarekkal folytatott egyesítés után. Ez megmagyarázza a valóságosnak tűnő álmomat… >

Picard a replikátorra pillantott.

– Tea, Earl Grey, forró – mondta. Hangja nyugodtan csengett. Elvégre csak egy álom volt az egész.

A kapitány öltözködés közben a teáját kortyolta, gondolatai pedig visszatértek az előző nap Spockkal töltött idő utolsó pár percére. Ahogy ott lépkedtek a találkozóhelyükül szolgáló romulusi sétányon, a vulcani Picard-ra pillantott, és azt mondta!

– Köszönöm, amiért elhozta apám halálhírét. Az utóbbi néhány napban sokszor gondoltam rá.

– Ahogy én is – felelte Picard. Ha időben visszaérünk a föderációs űrbe, szándékomban áll kérvényezni, hogy az Enterprise a Vulcanhoz repülhessen. Szeretnék részt venni Sarek búcsúztatásán.

– Igen – bólintott Spock. – Illő lenne, ha a Föderáció zászlóshajója venne részt a ceremónián. No és persze a kapitánya.

<Sarek búcsúztatása… – gondolta a kapitány. Kapcsolatba kell lépnem az admirálissal.>

Miután benézett a hídra, és fogadta a szokásos reggeli helyzetjelentéseket, visszavonult az irodájába, és aktiválta a kommunikációs berendezést.

Alig egy perccel később már Brackett admirális képével nézett farkasszemet. Ő volt az a Csillagflotta-főtiszt, aki elküldte az Enterprise-t megtalálni Spock nagykövetet a Romuluson és kideríteni, vajon a vulcani – félelmeiknek megfelelően – átállt-e az ellenség oldalára.

Brackett meglepetten pislogott Picard-ra.

– Kapitány! Minek köszönhetem váratlan hívását? Valamit hozzátenne még a jelentéséhez?

Picard a fejét rázta, kissé kábultan, de aztán hamar visszanyerte szokásos precíz, magabiztos hangját.

– Admirális, holnap lesz Sarek nagykövet búcsúztatása. Engedélyt kérek, hogy az Enterprise képviselhesse a Csillagflottát a szertartáson.

Brackett kis habozás után válaszolt:

– Már kirendeltem a Patyomkint, kapitány.

Picard szája keskeny vonallá feszült.

– De admirális, hadd mutassak rá…

Gömbölyűn csillogó koponyájának bőre alatt ellazultak az izmok, amikor az admirális félbeszakította.

– Jean-Luc, tudom, hogy ön és Sarek nagykövet úr… közel álltak egymáshoz. Ha részt akar venni a búcsúztatáson, a díszőrség második tagjaként kirendelem az Enterprise-t is. Az ég a tanúm, egy Sarek kaliberű férfi megérdemli, hogy a flotta zászlóshajója ott legyen a búcsúztatásán. Odaérhetnek időben? Szoros lesz.

Picard bólintott, és a megkönnyebbülés határtalan érzése árasztotta el. Ott lesz időben, ott kell lennie. Hogy mondhasson néhány utolsó búcsúszót annak a vulcaninak, akiével összeolvadt a tudata. Brackett admirálisnak igaza volt – ő és Sarek annyira közel álltak egymáshoz, amennyire csak két értelmes lény állhat. A legarai tárgyalások idejére egy elmén osztoztak, egy tudaton.

– Az Enterprise időben ott lesz, admirális – mondta Picard. – És köszönöm.

A nő bólintott a monitoron.

– Kár, hogy Spock nagykövet úr nem vehet részt a szertartáson. Úgy tudom, a hagyományok szerint az elhunyt családtagjai rövid beszédet mondanak. – Brackett figyelmesen tanulmányozta Picard-t a parszekek távolából. – Olvastam a jelentését, kapitány. És még maga beszélt, , cowboy-diplomáciáról”! Mondja… gondolja, hogy Spocknak van szemernyi esélye is elérni a romulánok és a vulcaniak újraegyesülését?

Picard a fejét csóválta.

– Nem tudom, admirális. Csak azt tudom, hogy minden erejével megpróbálja elérni a célját, és nála senki sem alkalmasabb a feladatra.

A nő bólintott.

– Kapitány, ismételten elismerésem önnek és a legénységének a kiváló munkáért, amivel fényt derítettek a romulánok tervére. Ha az Enterprise nem lett volna, a Vulcanra nézve most valóságos veszélyt jelentene a romulánok megszálló serege.

– Azt hiszem, Sela és a prokonzul súlyosan alábecsülte a vulcani nép szellemét – mondta Picard. – Attól, hogy valaki békepárti, még nem feltétlenül gyenge is. Ha az a romulán sereg csakugyan leszállt volna a Vulcanon, elintézték volna… logikusan és hatékonyan.

Brackett elmosolyodott, szemében huncut fény csillogott.

– Egyetértek önnel, Jean-Luc.

Miután Picard megszakította a kapcsolatot, kisétált a hídra, és Data parancsnokhelyettest találta a kormányvezérlésnél.

– Mr. Data, állítsa be a Vulcant új úti célként! – mondta.

Az android ujjai szinte kivehetetlen sebességgel kezdtek táncolni a navigációs klaviatúrán.

– Útirány betáplálva, kapitány.

– Előre térváltással, hetes fokozat! Indulás!

Az Enterprise testén remegés futott végig, aztán a környező csillagok elmosódtak, és elnyúlt csíkokká olvadtak össze, ahogy az óriási csillaghajó a hipertérbe ugrott.

Picard kapitány, La Forge parancsnokhelyettes és Data nem messze materializálódtak az ősi lépcsőktől, amelyek a Seleya-hegy csúcsára vezettek föl a maguk cikcakkos útján. A Vulcan napja még így, a horizonthoz közel is könyörtelenül ontotta melegét.

Félúton fölfelé ott magasodott a templom és az amfiteátrum, ahol Sarek búcsúztatását rendezik majd. Ezekre a szertartásokra hagyományosan naplementekor került sor, de néhány korán érkező már ott volt, hosszú, földet seprő vulcani díszköntösben, aminek ráncai alól csak pillanatokra bukkant elő sarujuk a lépcsőmászás közben.

Picard mélyen beszívta a ritka levegőt, és érezte, ahogy a hőség belülről is végigperzseli. Bár a 40 Eridani már nem merőlegesen tűzött le rá, mégis mintha egy lángoló máglya közelében állt volna. A hőség heves szeretőként ölelte át, bőrének minden centiméterét beburkolta, és ezen a helyzeten a ritka levegő sem segített. Picard hálával gondolt arra az adag trioxra, amit Beverly Crusher adott be a két embernek, még a lesugárzásuk előtt.

A kapitány csak állt megkövülten, körbehordozta tekintetét, és az a különös érzés töltötte el, hogy hazatért.

Pedig csupán néhányszor járt a Vulcanon életében, legutóbb alig egy hete, amikor meglátogatta Sarekot a halálos ágyánál. Picard akkor az idős nagykövet otthonához vezető lépcsőkre sugárzott le, ShiKahrban, és csupán röviden nézhetett szét, miközben Perrin bevezette Sarek rideg, dísztelen hálóhelyiségébe. A kapitányt rettenetesen megrázta, hogy a nagykövetet, a férfit, akit éveken át úgy csodált – már az első találkozásuk előtt is –, reszkető, motyogó roncsként kell viszontlátnia.

Ösztönére hallgatva, melyet meg sem kísérelt kielemezni, Picard elfordult a magasba nyúló lépcsősortól és végigpillantott a síkságon. Ott, a puszta közepén terül el ShiKahr városa.

Miközben a távolba meredt, a kapitány agyába emlékek tolultak, idegen emlékek. Rádöbbent, hogy ismeri ShiKahrt, legalább olyan jól, mint családja szőlészetét otthon, a Földön, az egykori Franciaországban.

Most úgy érezte, bárhol lerakhatták volna ebben a városban is, és ő tévedhetetlenül eltalált volna akárhová, boltokba, gyülekezőterekre, Sarek barátainak és kollégáinak otthonába. Az Enterprise kapitánya megértette, hogy minden sarkot, minden követ ismer ShiKahrban.

És ezt a Sarekkal lefolytatott, egy évvel korábbi tudategyesítésnek köszönheti…

<De hát annak már egy éve – gondolta Picard. – Miért most élednek fel bennem ezek az emlékek?>

És nem csak helyekről őrzött emlékeket; emberekről is, akiket sosem ismert. Amikor néhány napja először megpillantotta Spock nagykövet mord vonásait a Romuluson, felismerés futott át rajta, és öröm, amiért viszontláthatja legjobb barátját. Csupán egy volt a bökkenő – a romulusi alkalmat megelőzően Picard alig ismerte Spock nagykövetet, szinte csak a hírneve alapján. Mindössze egyetlenegyszer találkoztak, évtizedekkel korábban, amikor részt vett Spock érintési szertartásán – melyet valaki úgy magyarázott el neki: „több mint egy eljegyzés, de kevesebb mint egy hivatalos házasságkötés, hadnagy”.

Akkor hát miért az a hirtelen, örömteli felismerés? Az érzelmi szikra, amelyet az emberből egy közeli barát megpillantása vált ki?

Picard-nak némi idejébe telt, mig a szálakat kibogozta, de végül sikerült azonosítania az érzelmeket. Sarek nyilvánvalóan az Enterprise egy másik kapitányával, James T. Kirkkel is végrehajtott egy tudategyesítést, valamikor még annak 2293-ban bekövetkezett tragikus halála előtt. Kirk hősként halt meg, miközben megmentette az Enterprise-B-t egy fura, űrbeli anomáliától. A Csillagflotta és a Föderáció egyik legnagyobb hőse volt ő. Spockkal pedig a legjobb barátok.

Picard eltöprengett, vajon miért nem érez haragot Sarek iránt, amiért az a nyakába varrta ezeket a használt emlékeket. Miután a borg annakidején eltulajdonította mind a testét, mind a tudatát, és átalakította őt Locutusszá, annyira megtelt haraggal és dühvel, hogy valósággal belebetegedett, s még azt is fontolóra vette, hogy elhagyja a Csillagflottát. El kellett látogatnia a Földre, La Barre-ba, és Troi tanácsadónő is sokáig kezelte, mire újra képessé vált iszonyatos rémálmok nélkül aludni.

De a tudategyesítés Sarekkal, noha szintén hagyott benne idegen emlékeket, egyáltalán nem volt hasonló. Még most, a helyenként nyugtalanító és kényelmetlen képeket követően is, amelyek abból a másik elméből villantak elé, Picard úgy érezte, helyes döntés volt tudatát összeolvasztani a vulcaniéval.

A kapitány lassan elfordult otthonától (Az ő otthona? Nem! Sareké! Spocké! Nem az övé!), és befogadta az előtte magasodó táj zord, rémisztő szépségét.

Fűrészes élű sziklafalak nyújtóztak az ég felé. A lenyugvó nap az emberi vért idéző vörösre festette csupasz felszínüket. Két csúcs vetélkedett egymással a magasban: a Seleya sokkal feljebb nyúlt, és egy keskeny kőhíd kötötte össze a Trenaya karcsú tornyával. Bár Picard nem beszélt vulcaniul, most váratlanul eszébe jutott, mit jelentenek ezek a nevek. A „Seleya” volt a „szent hegy”, a „Trenaya” pedig a „gyermek hegy”.

Időtlen idők óta a Seleya adott otthont a vulcani elmegyakorlatok mestereinek. A hegy nagy részén a sziklába csarnokokat, folyosókat és szentélyeket vájtak. Itt, az Ősi Gondolatok Csarnokában pihent meg az eltávozottak katrája, hogy végső búcsút vegyen a világtól, és megkezdje testetlen útját az Eljövendő felé.

Amikor egy vulcani haldoklott, ide hozták el őt, és a mesterek segítettek katrájának elszakadni a testtől.

<Kivéve Spock esetében> – gondolta Picard. A nagykövet rendkívüli életének egyik legkülönösebb fejezete játszódott le itt, amikor üres, de lélegző testhéját elhozták a barátai, élükön Kirk kapitánnyal, hogy szellemét és tudatát újból eggyé forraszthassák össze a fal-tor-pan szertartásában.

– Hű! – szólalt meg Geordi La Forge. – Most először járok a Vulcanon, kapitány.

Megtörölte homlokát az egyenruhája ujjával.

– Még forróbb, mint képzeltem, de nem számít. Micsoda hihetetlen látvány! A különböző hőmérsékletektől szívárványszínben hullámzik minden.

A főgépész elfordította VIZOR-os fejét, és most az egyre tömöttebb sorokban érkező embereket és más lényeket figyelte, akik a biztonsági ellenőrzőponton át a lépcsők felé igyekeztek.

– Jó kis séta lesz, kapitány, különösen ebben a ritka levegőben – tette hozzá. – Kár, hogy sétálnunk kell. Ha tudtam volna, hogy ilyen meredek az út, O’Briennel egyből a csúcsra sugároztatom magunkat.

Picard a fejét csóválta.

– Nem – mondta, és hangja rekedten szólt, saját füle számára is idegenül. – A hagyomány megkívánja a gyaloglást.

– Csakugyan – szólalt meg Data is –, a Seleya-hegy lépcsőinek megmászása a vulcani szellemiség tradíciói szerint hasonló számos emberi kultúrában a lélek által bejárandó úthoz. A felfelé kapaszkodás fizikai erőfeszítése megszabadítja a testet és a lelket világi kötődéseitől, valahogy úgy, ahogy a Jordán vagy a Sztüx folyón, esetleg a Ragnarök kardhídján való átkelés, továbbá…

Picard android másodtisztje felé fordult, arcán a jól ismert „most nincs itt az ideje a kiselőadásnak” kifejezéssel. Data azonnal elhallgatott.

– lndulnunk kéne – mondta Picard. – A Csillagflotta figyelmeztetett, hogy a vulcaniak megtagadták a szigorúbb biztonsági intézkedéseket, csupán ezen az egy ellenőrzőponton győződnek meg róla, hogy minden résztvevő fegyvertelen. Szóval résen kell lennünk, hogy intézkedjünk, ha valami probléma adódna. Sarek búcsúztatójára ideérkezett a Föderáció néhány legmagasabb rangú hivatalnoka, leróni a végtisztességet. Még maga az elnökasszony is jelezte, hogy itt lesz. Őt természetesen külön testőrség kíséri, de számos más hírességet – különösen a vulcaniakat – nem.

Picard fölpillantott a csúcsra.

– Brackett admirális tájékoztatott, hogy még a legaraiak is küldtek egy delegációt, megemlékezni arról a személyről, akinek köszönhetően sikerült hivatalosan is kapcsolatba lépniük a Föderációval.

Geordi La Forge megint a homlokát törölgette.

– Hát, a legaraiaknak biztos tetszik itt. Pillanatnyilag 51, 6 fok meleg van, ők a tartályaikat előszeretettel fűtik 150-ig.

Picard bólintott. Senki nem tudott többet a legaraiak létszükségleteiről, mint La Forge. A főgépész csöppet sem irigylésre méltó feladatai közé tartozott a lények bugyborékoló, színpompás iszappal teli tartályainak előkészítése a Sarekkal folytatott utolsó tárgyalások során.

– Ne keseredj el, Geordi! – szólt Data. – Amint az tipikus a sivatagos környezetekben, napszállta után rohamosan csökkenni fog a hőmérséklet.

– Ja, csakhogy addigra már nem leszünk itt – válaszolta La Forge. – Vagy rég magam is pocsolyává olvadtam.

– Menjünkl! – adta ki a parancsot Picard. Vállt vállnak vetve indult előre a három Csillagflotta-tiszt, áthaladtak az ellenőrzőponton, majd megkezdték kapaszkodásukat az ősi lépcsősoron.

Magukat a fokokat a sziklába vájták, de a helyiek számtalan nemzedéke egyenetlenre koptatta őket. Picard-nak, aki a külső szélen haladt fölfelé, vigyáznia kellett, hova lép, mert korlát az nem volt. Ismételten ellenállt a kísértésnek, hogy lenézzen a tőle balra egyre növekvő mélységbe.

Kapaszkodás közben a kapitány kétszer rendelt el pihenőt, hogy ő és La Forge kifújhassák magukat. Mindketten tökéletesen fittek voltak ugyan, a hőség és a ritka levegő mégis kiszívta erejüket. Valamennyi alkalommal félre kellett húzódniuk, hogy az őket követő vulcaniak elhaladhassanak mellettük. Közülük a legvénebbek is fáradhatatlanul mászták meg a lépcsőt, egyetlen pihenő nélkül. Picard-nak ez egy percre sem engedte elfelejteni azt, amit a vulcaniak nagyobb testi erejéről tanult.

<Valóban – gondolta, emlékezetébe idézve beszélgetését Brackett admirálissal –, a romulán inváziós seregnek nem lett volna könnyű dolga a helyiekkel… >

Egyszeriben azt kívánta, bárcsak Spock is elkísérte volna ide, még ha csak rövid időre is, hogy részt vegyen a szertartáson, de tudta, a Semleges Zónán való átkelés veszélye kivitelezhetetlenné tette a tervet. Mindazonáltal Sareknak rengeteget jelentett volna, ha a fia jelen lehet ezen a napon.

Amikor Spock viharos kapcsolatára gondolt Sarekkal, Picard-nak eszébe jutott az apja, aki már sok évvel korábban meghalt. Ő és Maurice sem jöttek ki egymással. Apja határozottan ellenezte a Csillagflotta létét, és általában minden fejlett technikát. Azt akarta, hogy a kisebbik fia maradjon otthon La Barre-ban, és gondozza a családi szőlészetet. Elképzelhető hát, hogy fogadta, amikor Jean-Luc szembeszegült vele, és jelentkezett a Csillagflotta Akadémiára.

Picard továbbküzdötte magát fölfelé, és közben homloka ráncokba szaladt. Egy éve igen különös látomása támadt, amikor mesterséges szíve leállt, és néhány perc erejéig a szó szoros értelmében meghalt, míg Beverlynek nem sikerült újraélesztenie. „Halála” alatt azt képzelte, hagy Q fogadja a túlvilágon, és kínozni kezdi. Előállította Maurice Picard képmását, és Jean-Lucnek még egyszer végig kellett élnie, mi mindennel okozott csalódást az apjának.

Még annyi év után is, ha csak rágondolt, hogyan fogadta Maurice a döntését, a kapitány állkapcsa megfeszült, szája keskeny vonallá húzódott.

<Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked – gondolta, visszaemlékezve apja markáns vonásaira, vádló tekintetére. – De jó döntést hoztam. És Robert végül átvette tőled a szőlészetet… persze meg is bánta, azóta is kesereg miatta. Ahogy én is tenném, ha engedtem volna a klvánságodnak, mon père… >

Vajon lett volna értelme magyarázkodni, beszélni az apjával? Valahányszor megpróbálkozott vele, azután, hagy fölvették az akadémiára, csak újabb veszekedés lett a vége, és a szakadék tovább mélyült közöttük. <Talán jobban kellett volna igyekeznem?Türelmesebbnek lennem?> Picard nem tudta. <És most… most már késő. A halál a legvégső érv mind közül.>

Picard már zihálva kapkodta a levegőt, és Geordi La Forge sem volt sokkal jobb állapotban, amikor végre elérték az utolsó lépcsőt. A kapitány félrehúzódott, megállt, megpróbált ismét levegőhöz jutni. Verítékben ázott az egész teste.

– Tessék, kapitány, Geordi – szólalt meg Data, és kinyitott egy kis, az övéhez erősített tokot. – Dr. Crusher adta ezeket arra az esetre, ha szükség lenne rájuk.

Az android két határozott mozdulattal a tisztek karjához nyomta az injektorokat.

Picard lélegzése rögtön egyenletesebbé vált. Datára mosolygott, és bólintott.

– Köszönöm, parancsnokhelyettes. Ez jólesett.

– Nekem is – mondta Geordi. – Kösz, Data.

A doktornő tanácsára mind Picard, mind La Forge magával vitt egy-egy kis kulacs vizet, és most megragadták az alkalmat az ivásra. Miután valamelyest visszanyerte éberségét, a kapitány végigtekintett az eléjük táruló tájon.

Legalább ezer méterrel magasabban voltak most a kiindulópontjuknál. A Seleya-hegy oldala itt ellaposodott, és le is kövezték. Mögöttük, a sziklafalba vágva nyílt az Ősi Gondolatok Csarnoka, és a vulcani elmegyakorlatok rnestereinek szállása.

Előttük terült el a látogatók gyülekezőhelye. A közvetlen család, Sarek legközelebbi barátai és a legmagasabb rangú hivatalos vendégek egy keskeny kőnyelven keresztül juthatnak át a legszentebb szentélybe, az amfiteátrumba. Idegen emlékek juttatták Picard eszébe, hogy ezen a helyen került sor Spock újraegyesítésére, hét, sőt csaknem nyolc évtizeddel korábban.

– Hová kéne állnunk, kapitány? – kérdezte Data.

– Hát, nem a családhoz tartozunk – felelte Picard. Belehunyorított a lemenő napba. – Szerintem ott a helyünk nem messze a legaraiak tartályától. Onnan jól láthatnánk majd a szertartást.

A három tiszt elindult a tartály felé. Picard észrevette a levegő enyhe remegését az építmény körül és fölött, s megértette, hogy a legaraiak különleges környezetét erőtér védi. Máskülönben a tartály annyi hőt sugárzott volna szét, hogy mindenki egy sütőben érezhette volna magát.

Miközben a kapitány megpróbált utat törni a tömegen keresztül, akaratlanul is hozzásúrlódott az egyik köntösös vulcanihoz. Tudva, hogy a helyiek érintéssel lépnek egymással telepatikus kapcsolatba, megállt, és szembefordult az illetővel.

– Elnézését kérem…

A magas, fiatal vulcani metszően végigmérte, aztán hirtelen egyszerre villant fel agyukban a felismerés fénye.

– Picard kapitány.

– Sakkath!

Előző évben ő kísérte el Sarek nagykövetet utolsó küldetésére, hogy lezárja a tárgyalásokat a legaraiakkal. Sakkath megpróbálta kordában tartani a Bendit-szindróma miatt Sarekból kitörő érzelmeket, de nem tudott megbirkózni a feladattal. Az Enterprise-on egymást követték a tettlegességíg fajuló viták, miután a nagykövet akaratlanul is kisugárzott telepatikus emóciókitörései az egész legénységet megfertőzték.

Amikor a tárgyalások befejezéséhez szükségessé vált egy tudategyesítés, a diplomáciai tapasztalatokkal már rendelkező Picard jelentkezett önként a feladatra, hogy a vulcani nagykövet, , kölcsönvehesse” az ő érzelmi kontrollját.

Most, egy évvel később, Picard ismét szemtől szemben állt Sakkathtal, és látta, hogy a fiatal vulcani arca meggyötörtebbé, pergamenszerűbbé vált. Külsőre egy évnél sokkal többet öregedett.

– Örülök, hogy látom, Sakkath – mondta Picard, odabólintott La Forge-nak és Datának, és intett a vulcaninak, hogy félrehúzódva négyszemközt beszélhessenek. – Mi újság önnel?

Sakkath komoran lehajtotta a fejét.

– Jól vagyok, kapitány – mondta. – És… hálával tölt el, hogy ma itt tud lenni velünk.

– Ahogy engem is – felelte Picard. – Tartoztam ennyivel.

– Valóban – hagyta helyben a vulcani. – Sarek sokszor beszélt önről az elmúlt év során, kapitány, az egyre ritkábbá váló tiszta pillanataiban. Hálát érzett, amiért ön segített neki elvégezni végső küldetését.

– Ön… gondozta… Sarekot a betegsége alatt? – kérdezte Picard, kissé csodálkozva. Alig tudta elképzelni, milyen fájdalmas lehet egy vulcani számára az állandósuló érzelmi rohamok vihara.

– Perrin és én gondoztuk őt – mondta Sakkath. – Csak ezzel kárpótolhattam, amiért képtelen voltam segíteni neki a legarai küldetés idején.

– Megtette, amit tehetett – emlékeztette Picard.

– De kapitány, ön volt az, aki a tudatát egyesítette az övével, nem én. Nekem kellett volna elég erősnek lennem a feladathoz… de kudarcot vallottam.

– Badarság – legyintett Picard. – Már akkor megbeszéltük ezt, ön az egészségét, a józan eszét tette volna kockára azzal a tudategyesítéssel. Az emberek sokkal jobban tudják kezelni a heves érzelmeket, mint a vulcaniak.

– Igaz – ismerte el Sakkath. Elmélyülten nézte Picard-t, azután olyat tett, amit a kapitány életében nem látott még vulcanitól: földi szokás szerint a kezét nyújtotta.

– Akárhogy is, örökké hálás leszek önnek.

Jean-Luc tétován maga is kinyújtotta a kezét, és érezte a fiatal vulcani forró tenyerét az övéhez préselődni. A helyiek testhőmérséklete magasabb, mint az embereké, jutott eszébe. Komolyan kezet ráztak, és közben a vulcani általában kifejezéstelen arcán átsuhant valami. Valami… de mi? Felismerés? Felfedezés? Picard nem tudta volna megmondani.

– Kapitány – szólt Sakkath, és halk hangja sürgetően csendült. – Velem kell jönnie. Perrin látni kívánja majd.

Picard rádöbbent a másik pillantásának irányából, hogy át akarja kísérni őt a hídon, arra a részre, amelyet a család és a közeli barátok számára tartottak fönn.

– Nem akarok tolakodni – mondta a kapitány. – Találkozhatok vele a szertartás után is.

– Nem – vágta rá Sakkath, és ezúttal már egyértelművé vált a sürgetés a hangjában. – Muszáj most jönnie, kapitány. Szükséges… vagyis illendő… hogy ön is ott legyen.

– Nos, én… – Picard tétovázott. – Hadd beszéljek előbb a tisztjeimmel!

Sakkath biccentett, és követte őt vissza oda, ahol Geordi és Data várakozott, a legaraiak tartálya közelében.

– Bizonyára emlékeznek még Sakkathra, Sarek titkárára – mondta Picard, mire tisztjei és a vulcani üdvözölték egymást.

A kapitány közölte, hogy most beszélnie kell Perrinnel, de a szertartás után újra találkoznak. Elfordult, hogy kövesse Sakkathot, de csupán néhány lépést tehetett meg, amikor Geordi La Forge utolérte.

– Kapitány! Picard megpördült.

– Mi az?

– Uram… mondta nekünk, hogy tartsuk nyitva a szemünket, lehetséges biztonsági problémákat keresve… – mondta Geordi halkan. – Azt hiszem, találtunk egyet.

A főgépész fejével egy vulcani felé intett, aki nem messze tőlük állt, tipikus házi szövésű köntöst viselve, mint szinte mindannyian.

– Az az alak maga szerint olyan, mint egy normális vulcani?

– Igen – felelte Picard. – Miért?

– Mert nem az – közölte La Forge, még mindig halkra fogva a hangját. – A testhőmérséklete három fokkal alacsonyabb a leghidegebb élő vulcaniénál.

Picard a homlokát ráncolta.

– Mit jelenthet ez? Talán beteg?

– Nem hinném, uram – mondta La Forge. – Szerintem inkább romulán. Láttam már korábban is a fajtáját, a hőmintázata pontosan rájuk illik.

A kapitány tudta, milyen könnyen meg lehet változtatni egy romulán külsejét, hogy mások vulcaninak nézzék. A két faj elvégre közös genetikai örökséggel rendelkezett, és valóban hasonlított egymásra. Ha Beverly Crusher a legutóbbi küldetésük idején még őt is könnyedén romulánná alakíthatta, mennyivel egyszerűbb lehet egy romulánt vulcaninak kiadni?

– Ebből a vulcaniakból álló tömegből úgy kirí, mint búzából a pipacs, legalábbis a VIZOR-omon keresztül – tette hozzá La Forge.

– Értem – morogta Picard. – Tehát egy romulán. Nehéz lenne elhinni, hogy nem valami alantas céllal érkezett. Különben miért álcázná magát? Talán szabotőr vagy merénylő. Itt aztán válogathat a célpontok közül…

A kapitány gyorsan végiggondolta a lehetőségeket.

– Ki kell kérdeznünk, megállapítani a személyazonosságát. Data parancsnokhelyettessel kerüljenek mögé, és álljanak készenlétben, ha nem akarna együttműködni! Sakkath és én elölről közelítjük meg. Megpróbáljuk olyan csendben intézni, amennyire csak lehet. Ha törvényesen van itt, azt bizonyítani tudja. Ha nem…

– Rendben, kapitány mondta La Forge, és intett az androidnak.

Picard és Sakkath vártak, amíg a két tiszt a helyére ér; akkor céltudatosan ők is megindultak előre. A „vuIcani” felnézett, meglátta a közeledő Csillagflotta-egyenruhát, és menekülni próbált vissza, a lépcső felé.

Data és Geordi alig egy-két méter után fülön csípte. A férfi igyekezett kiszabadulni a szorításukból, de hasztalan. Az android erejéhez nem érhetett fel.

Sakkath odaintett két templomőrt, és lefogatta a romulánt.

– Kutassák át! – parancsolta Picard.

A két tisztje gyorsan, hatékonyan megmotozta.

– Fegyvertelen, kapitány – jelentette Data.

Picard szembefordult a férfival, és utolsó kételye is, hogy esetleg egy ártatlan vulcanival van dolguk, szertefoszlott. Kihívó pillantással méregette őket, arckifejezése pedig olyan érzelemteli volt, amilyet egy igazi helybéli sem engedett volna meg magának soha.

– Ki maga? – kérdezte a kapitány. – Milyen céllal jött ide?

A romulán némán meredt maga elé. Picard Sakkathra pillantott.

– Rá kell jönnünk, mi volt a terve – mondta. – Ha becsempészett ide egy bombát…

– Egyetértek – bólogatott Sakkath. Megtornáztatta ujjait. – Azt hiszem, fényt deríthetek a szándékaira.

Ahogy a vulcani céltudatosan megindult a romulán felé, amaz váratlanul olyan heves tekergőzésbe kezdett, ami teljességgel meglepte a két templomőrt. Kézzel-lábbal csapkodva a fogoly kiszabadult szorításukból. Utánavetették magukat, elzárva előle a menekülés útját.

Az ő célja azonban nem a menekülés volt.

Picard a döbbenettől dermedten figyelte, ahogy a romulán megpördült, nekiiramodott a sziklaterasz pereme felé, és ugyanazzal a lendülettel a mélybe vetette magát. A kapitány moccanni sem tudott. A merénylő olyan gyorsan cselekedett, ráadásul néma csendben, hogy alig néhányan figyeltek csak föl az egész jelenetre.

Picard lassan magához tért, Sakkathra pillantott, és meglátta, hogy a vulcani szeme aggódva szűkül össze.

– A kérdés az, kapitány, hogy bevégezte-e a küldetését… bármi volt is.

– Ki kéne ürítenünk a környéket – vetette fel Picard.

– A szertartás perceken belül elkezdődik, kapitány. Ilyen rövid idő alatt nem menekíthetünk ki mindenkit!

Picard tudta, hogy a vulcaninak igaza van. <De fölsugározhatnánk őket> – gondolta, sorra véve a lehetőségeket.

La Forge lépett oda hozzá, láthatóan megviselték a történtek.

– Kapitány, bárcsak gyorsabb lettem volna…

– Mindannyian láttuk már, mire képesek a romulánok, hogy elkerüljék a fogságba esést – mondta Picard. – Ne okolja magát, Mr. La Forge!

Körbepilantott a vulcani őröket keresve, és meghallotta, hogy Sakkath épp arra utasítja őket, érzékelőkkel pásztázzák végig a környéket, hátha a merénylő mégiscsak becsempészett valahogy egy bombát.

– Mr. La Forge, hol állt pontosan a romulán, amikor először észrevette?

A főgépész a legaraiak tartálya felé mutatott.

– Ott ni, kapitány. – Megdermedt. – Kapitány! Azt hiszem, tudom, mit csinált! A legaraiak tartályának hőmérséklete lecsökkent 120 fokra!

Picard, Data és a főgépész sietve áttörtek a tömegen, míg végül odaértek a legarai küldöttség tartályának környezetszabályzó paneljéhez. A kapitány arra gondolt, milyen ironikus, hogy ezek a lények meg tudnának fagyni azon a hőfokon, amin egy ember még elevenen megsül.

Geordi lefeszítette a fedőlapot, és egy pillantást vetett a kezelőpanelre.

– Kapitány, rendelje le, kérem, Philbas hadnagyot egy hordozható erőtér-generátorral, egy fűtőegységgel és a szerszámaimmal! Szükségünk lesz dr. Crusherre is, hogy szemmel tartsa a legaraiakat.

A kapitány bólintott, és megérintette jelvénykommunikátorát.

– Picard az Enterprise-nak! – szólalt meg emelt hangon.

Nem sokkal később Geordi már nagyban dolgozott a legarai kezelőpanel kicserélésén. Philbas és Data segítségével. Picard ismét meghallotta a transzportersugár sivítását, és dr. Beverly Crusher materializálódon, védőruhába öltözve.

A kapitány és a doktornő óvatosan megközelítették a legarai küldöttség tartályát, és bekukucskáltak az erőtéren nyitott keskeny kémlelőlyukon át. Picard sohasem látott még ilyen lényeket.

A négy legarai reszketve bújt össze a tartály közepén; leginkább a földi szalamandra és a regulusi vérféreg keverékére hasonlítottak. Ugyanakkor nagy, kíváncsi szemekkel néztek vissza Picard-ra, és ő tudta, hogy megjelenésük ellenére tisztességes lények, akik azért jöttek, hogy leróják tiszteletüket Sarek előtt – és gesztusukért kis híján az életükkel fizettek.

– Jean-Luc Picard kapitány vagyok. Egy romulán merénylő megrongálta a tartályuk vezérlését, de már javítjuk. – Picard csak remélhette, hogy megértik. Az Enterprise fedélzetén folytatott tárgyalások idején a legarai küldöttség megértette a földi sztenderdet. – Itt van az orvosunk is, és előkészített egy-egy fecskendő-pisztolyt mindannyiuknak, ami segíthet önökön, míg a tartályuk újra el nem éri az ideális hőmérsékletet. Értenek engem?

A legközelebbi reszkető lény lassan bólintott halbajuszos, foltos, rojtos fejével. Szája kinyílt, jókora szögletes, sárga fogakat villantva elő. Számítógép által generált hang szólalt meg:

– Igen, Picard kapitány. Az én nevem – itt kihámozhatatlan sziszegés következett –, a külügyminiszter vagyok. Értem az ön nyelvét.

– Rendben, miniszter úr – mondta Picard. – Tartsanak ki! Mindent megteszünk, amit tudunk.

Miután kikapcsolták az erőtér egy részét, Picard átsegítette Crushert a tartály peremén, és visszatartotta a lélegzetét, míg a védőruhás doktornő a lényekhez gázolt a tarkán bugyborékoló masszában. A fecskendőpisztoly négyszer szisszent, és a négy legarai heves reszketése lassan alábbhagyott.

Picard Geordira pillantott.

– Már majdnem készen vagyunk, kapitány – jelentette a főgépész.

– Remek, Mr. La Forge – felelte Picard, és arra gondolt, hogy előterjeszthetné őt egy kitüntetésre. Ő meg a VIZOR-ja mentették meg ma itt a legaraiak életét.

A kapitány kisegítette Crushert a tartályból; aztán a doktornő a lényekre irányította orvosi letapogatóját. Végül biztatóan odabiccentett Picard-nak, és szavai a védőruha hangszórójából törtek elő:

– A kihűlést sikerült visszafordítani. Néhány perc múlva már teljesen rendben lesznek.

– Picard kapitány… – szólalt meg ismét a legaraiak minisztere. – Azt mondja, egy romulán akart végezni velünk?

– Igen – válaszolta Picard. – A főgépészem vette észre. A merénylő azonban inkább a szakadékba ugrott, semhogy alávesse magát a kihallgatásunknak.

– Miért akart volna egy romulán legaraiakat ölni? – kérdezte Beverly Crusher.

– Mert a Legara IV az űr egy igen kritikus részében található – ragadta magához a szót Sakkath, aki mindeddig csendben állt mellettük. – A bolygó félúton van a kardassziai felségűr és a romulán Semleges Zóna között A Legara IV az egyik legfontosabb veloniumforrásunk, mely anyagot a térhajtómű szigetelésében használják. A romulánok szívesen bekebeleznék a Legara IV– et… de ahhoz, hogy megtehessék, előbb éket kell verniük Legara és a Föderáció közé. A delegációjuk legyilkolása egy fontos diplomáciai eseményen kétségtelenül elérte volna a kívánt célt.

Picard rábólintott Sakkath elemzésére.

– És semmissé tette volna Sarek 93 évi munkáját – mondta, mind jobban feltámadó haragot érezve a névtelen romulán iránt.

– Megértettük – érkezett a legarai miniszter színtelen hangja. – Nem ez az első alkalom, hogy a Föderáció ellenségei a népünk ellen törtek. És, Picard köszönetünk önöknek a segítségért.

– Ó, nagyon szívesen – mondta Picard. – Csak azt sajnálom, hogy el kellett szenvedniük ezt a kellemetlenséget.

A legarai miniszter pislogott hatalmas szemével.

– És most… megkérhetjük, hogy húzódjon vissza, kapitány? A ruházata egyáltalán nem megfelelő a társalgáshoz, számunkra pedig fájdalmas olyan lénnyel kommunikálni, aki nem fajok közötti kapcsolatteremtéshez öltözött.

Picard először meghökkent, aztán eszébe jutott, mennyire ragaszkodnak a legaraiak a protokollhoz.

– Megértettem – mondta. – Elnézést kérek, ha öltözékem megsértette önöket, miniszter úr.

– Jelen körülmények között hajlandóak vagyunk elsiklani a dolog fölött, kapitány – felelte a lény nagy kegyesen.

Picard sietősen visszavonult a tartály kukucskálólyukától.

Sakkath érintette meg zubbonya ujját.

– Itt az idő, kezdődik a búcsúztató szertartás – mondta. – Boldogulnak ön nélkül az emberei?

Picard habozott, La Forge-ra és Datára pillantott.

– Minden a legnagyobb rendben, kapitány – nyugtatta meg a főgépész. – Én a magam részéről itt maradok azért, figyelni a tartály fölhevülését.

– Én pedig a legaraiakat figyelem majd – tette hozzá Crusher. – Menjen, Jean-Luc! Ne várassa őket!

– Hát jó – mondta Picard, és Sakkath után indult.

Sorban haladtak át a kőnyelven. Picard lenézett az alatta tátongó feneketlen mélységbe, és eszébe jutott a romulán merénylő; arra gondolt, milyen lehet zuhanni, és egyre csak zuhanni…

Amikor elérték az amfiteátrumot, sokkal kisebb csoport fogadta őket. Picard szinte azonnal észrevette Perrint, Sarek ember feleségét. Az asszony a szokásos vulcani öltözékben állt ott, fehér, egyszerű ruhában. Fehér főkötő fogta hátra hosszú, szőke haját. Picard alig néhány napja látta őt, és most elszomorította, mennyit változott ez alatt a rövid idő alatt. A kimerültség és a gyász elmélyítette arcának ráncait, míg végül már vagy húsz évvel öregebbnek nézett ki a koránál. Sarek emlékeiből Picard tudta, hogy az asszony teljes szívéből szerette a férjét.

Sakkath odavezette a kapitányt Perrinhez. Az asszony szeme tágra nyílt, amikor meglátta őt.

– Jean-Luc!

Picard megfogta a kezét, és fölé hajolt.

– Kérem, fogadja őszinte részvétem, Perrin. Nagy veszteség ez… mindannyiunknak.

Az asszony egy hosszú pillanatig csak nézte őt, aztán bólintott.

– Igen, az, Jean-Luc. Örült volna, ha itt láthatja magát. Kérem… maradjon itt velünk!

Picard az özvegy bal oldalára állt, Sakkath pedig a jobbjára.

Amint a lenyugvó napkorong megérintette a láthatárt, egy vulcani pap rácsapott a hatalmas gongra. A hang végigvisszhangzott a hegyek között, mire minden társalgás abbamaradt.

Magas, szigorú tekintetű, középkorú vulcani lépett ki az amfiteátrum közepére, két tanitványától kísérve. Picard rádöbbent, hogy ez csak a Nagymester lehet. Hangja mennydörgésként hasított a néma csendbe.

– Ma a vulcani Sarek emléke előtt tisztelgünk, aki Skon fia volt, és Solkar unokája. Sarek egész felnőtt élete során hasznos tagja volt társadalmunknak. Úgy emlékezünk meg ma róla, mint aki segített szorosabbra fonni a Vulcan és a Föderáció kapcsolatát. A Föderáció elnöke is szót kért, hát őt szólítom elsőként.

A tellarita elnökasszony előrelépett.

– Vulcani Sarek. Mit mondhatnánk el róla? Erős barát volt, makacs ellenfél, és a galaktikus béke bajnoka. Az ő távozásával mindannyian szegényebbek lettünk. Nekem személy szerint is hiányozni fog, vitáink éppúgy, mint egyetértésünk. Madame Sarek, az ön fogadott népének szavaival élve… ma én is önnel gyászolok.

A Nagymester bólintott a Föderáció elnöke felé, azután Perrin felé.

– Itt az ideje, hogy a család tagjai felszólaljanak.

Perrin egy lépést tett előre.

– Én vagyok Sarek egyetlen megmaradt családtagja – szólt; hangja rekedt volt, de erős. Sztenderdet beszélt, de hangsúlyozása a vulcanihoz állt közelebb. – Sarek fia úgy döntött, hogy elhagyja apját, elhagyja a Vulcant… hiszen, mint látják, Spock most sincs jelen.

Picard visszaemlékezett, hogy Perrin és Spock nem jöttek ki egymással. Az asszony úgy érezte, Spock politikai nézetei a kardassziai konfliktus idején felértek apja elárulásával., , Én foggal-körömmel megvédem a férjem, kapitány – mondta egyszer. – És nem kérek elnézést ezért.”

Picard mély lélegzetet vett, kicsit kezdett szédülni. <Jól jönne még egy adag triox> – gondolta.

Perrin elhallgatott, nyilvánvalóan küszködött, hogy megőrizze önuralmát. A Vulcanon eltöltött évek persze nem múltak el nyom nélkül, így egy pillanattal később, remegő hangon ugyan, de folytatta beszédét.

– A férjem nagy ember volt, talán többé nem is lesz hozzá hasonló. A galaxis… sokat vesztett. Hiányzik nekem, gyászolom… mindig is gyászolni fogom. Búcsúztassák el velem együtt, barátaim, mert Sarek… nincs többé.

Alig észrevehető mozdulattal körbeintett, aztán lehajtotta a fejét.

Picard zavartan pislogott, észrevéve, hogy ő is előrelépett, és most ott áll közvetlen Perrin mellett. Az asszony rápillantott, látszott rajta a meglepődés. A kapitány érezte, hogy nyílik a szája, és hallotta megszólalni magát egy hangon, ami nem az övé volt – méghozzá folyékonyan, vulcaniul!

Valamennyi arcra meglepett kifejezés ült ki, Parrinére pedig egyenesen rémült döbbenet.

Noha Picard se nem értett, se nem beszélt vulcaniul, a kimondott szavak most mégis megérintették, fölfogta értelmüket:

– Üdvözletem! Spock vagyok, Sarek fia, Skon unokája. Szavaim apámmal közös barátunk, Picard kapitány szájából hallatszanak, aki az Enterprise csillaghajó parancsnoka. Számomra nem volt lehetséges, hogy személyesen legyek ott a búcsúztatáson. A távolban végzem dolgomat a galaktikus béke megvalósítása érdekében. Küldetésem elvégzésével is apám emléke előtt tisztelgek. Sarekkal sokszor nem értettünk egyet. Ezt mindenki tudja. Mégis… ő az oka annak, hogy ma ott vagyok, ahol vagyok.

Picard tovább beszélt, a szavak gondolkodás nélkül tolultak a szájára, de közben elméje visszapörgette emlékeit a Spockkal folytatott tudategyesítés utolsó pillanatáig. Eszébe jutott a vulcani kimondatlan kérdése és saját szótlan válasza: Spock végső üzenete olyan mélyen raktározódott el a tudatalattijában, hogy fogalma sem volt róla, egészen eddig a pillanatig.

Még a rendes körülmények között sztoikus vulcaniak is látható érzelmi reakciót mutattak Picard beszédét hallva. A meglepetés különböző fokozatai ültek ki az arcokra. Perrin kiguvadt szemmel meredt a kapitányra, a döbbenet és a harag egészen eltorzította arisztokratikus vonásait.

Picard ráébredt, hogy a tömeg Spock hangján hallja őt beszélni. Ő is itt akart lenni, de tudta, hogy lehetetlen. Hát az egyetlen elképzelhető módot választotta arra, hagy beszélhessen az apja búcsúztatóján…

– Tisztelgek apám emléke előtt. Életében tiszteltem őt. Sok mindenre tanított meg engem. Például arra, hogy értékeljem a Végtelen Változatosságot Végtelen Kombinációkban. Vagy hogy a béke útja a legjobb út. Megtanított erősnek lenni, eltántoríthatatlanul végezni a kötelességemet… amint azt most is épp teszem.

Picard nagy levegőt vett, száját és torkát különösnek érezte az idegen szavak kiejtése után.

– Nem tudom, visszatérhetek-e még valaha a Vulcanra. A békéért dolgozom, a vulcani utat hirdetem… Surak útját. És persze Sarek útját.

Picard érezte, hogy könnyek csípik a szemét, miközben Spock szavai a saját apjával folytatott veszekedéseit juttatták eszébe.

– Ég veled, apám! Küzdelmednek vége. Találd meg békédet ott, ahol vagy, én pedig tovább hirdetem a békét ott, ahol én vagyok. Mindig hiányozni fogsz, és sajnálom, hogy többé nem láthatjuk egymást. Ég veled, Sarek!

Picard elhallgatott.

Perrin még mindig őt nézte, és a kapitány látta rajta, hogy dühös – bár hogy őrá vagy Spockra, azt nem tudta volna megmondani.

Végül Sakkath lépett előre.

– A katra hordozójaként megmásztam a Seleya-hegy lépcsőit. Meghallgattam Sarek asszonyának szavait… és a fia szavait is. Most átadom Sarek katráját az Ősi Gondolatok Csarnokának, hogy végső búcsút vehessen e világtól.

A nagykövet titkára kurtán fejet hajtott először Perrin, majd Picard felé.

Azután az ifjú vulcani hátat fordított nekik, és elsétált, a tömeg pedig szétvált előtte a keskeny kőhíd felé vezető útján.

<Ő tudta – ébredt rá Picard. – Amikor Sakkath megérintett, valahogy megtudta, mégha én magam nem is sejtettem, hogy Spock végső üzenetét hordozom Sarek számára. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzak a családhoz… >

Picard ismét mély lélegzetet vett, majd egy újabbat, és figyelte, ahogy a fiatal vulcani alakját lassan elnyeli a sűrűsödő sötétség.

<Apák és fiúk – gondolta. – Vajon Sarek végül megértette a fiát? És vajon az én apám valamikor megértett engem? És megbocsátott nekem?>

Jean-Luc Picard tudta, hogy efelől sosem bizonyosodhat meg. Mégis… valami rejtélyes okból bátorság töltötte el, és megkönnyebbülés. Hűvös szellő simított végig az arcán, és úgy érezte. mindennel megbékélt.

A Vulcanon leszállt az éj, az éj, tele csillagokkal.

Németh Attila fordítása

HARLAN ELLISON – JAMES BLISH:

VÁROS AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG PEREMÉN

A múlt jelentéktelen részletének megváltoztatása is beláthatatlan következményekkel járhat a jövőre nézve. Ezzel az alapszabállyal minden leendő időutazónak tisztában kell lennie.

Két csepp kordrazin megmentheti egy ember életét. Tíz csepp azonban ebből a kiszámíthatatlan szerből már halálos lehet. Amikor a meghibásodott fecskendőpisztoly elsült McCoy kezében, százszoros adagot pumpált a szervezetébe a másodperc törtrésze alatt…

A hajóorvos eszelős, artikulálatlan ordítást hallatva kimenekült a hídról. Perceken belül riadóztatták az egész hajót. A könyvtár-komputer adatai azt mutatták, hogy a kordrazin ekkora dózisban nagy valószínűséggel paranoiát vált ki – McCoy azonban túl jól ismerte a hajót. Mire szervezetten megindulhatott a keresés, elérte a transzporterállomást, és lesugározta magát a bolygóra, mely körül az Enterprise keringett.

A berendezést egy különös időanomália megfigyelésére programozták, lent, az ismeretlen világ felszínén. A beállításokon nem változtattak; bármi volt is ott, McCoy egyenesen a szívébe került. Kirk szívesebben vette volna, ha sikerül több információt begyűjteni a jelenségről, de erre már nem maradt idő. McCoy után kellett eredniük. A kapitány vulcani félvér első tisztjét, Spockot, a főgépész Scottot, a kommunikációs tiszt Uhurát, és egy Davis nevű biztonsági tisztet osztott be maga mellé a feladatra.

Ősi romváros közepén materializálódtak. Az épületek többsége már elporlott, azonban még így is éppen elég omladozó fal és kőkupac szolgálhatott McCoynak búvóhelyül.

A bolygó hideg volt. Kihűlt napja búsan derengett az égen, állandósítva valami ezüstös félhomályt. Halott világ volt ez, kiégett pusztaság. A romok a láthatáron is túlra nyúltak – gigantikus város emelkedhetett itt valamikor –, de legalább tízezer évszázada nem nem járhatott köztük élőlény. Hosszú időbe telik, amíg egy nap teljesen kialszik.

Kirk szemét egyből magára vonta egy tárgy, mely olyan ragyogva állt ott a pusztulás kellős közepén, mintha vadonatúj lenne. Jókora, nyolcszögletű tükörnek tűnt – de vajon az volt valóban? Keretbe foglalt, homályos felületén mintha ködös, folyamatosan változó képek peregtek volna. Bármi volt is, kortalan formája a kopás legapróbb jelét sem mutatva ragyogott. Egy kocka – hasonlóan ép, de a romok által félig eltemetve – hevert mellette. Spock afelé irányozta a trikorderét.

– Bármi is ez – jelentette ki Kirk pattogósan –, innen kiindulva kutatjuk át a környéket. Szétszóródni!

A csapat gyorsan szétszéledt – Spock kivételével, aki inkább közelebb húzódott a fénylő tárgyhoz.

– Hihetetlen! – szólalt meg.

– Mr. Spock? – Uram, ez az egyetlen tárgy okozza azt az időanomáliát, amit már az űrből érzékeltünk. Fogalmam sincs, honnan kapja az energiát, és mire használja. Nem lehet gépezet, legalábbis a mi fogalmaink szerint, mégis…

Kirk szemügyre vette a tárgyat.

– Hát akkor micsoda?

A mozdulatlan levegőt egyszeriben súlyos zümmögés rezegtette meg; aztán ércesen zengő, vibrálva lüktető hang szólalt meg – egyenesen a tárgyból.

– Egy… kérdés – mondta. – Egy kérdés. Amikor a napunk még forrón ragyogott az űrben, amikor a ti fajotok még meg sem született, azóta várok egy kérdésre.

– Mi vagy te? – kérdezte Kirk.

– Én… az Örökkévalóság Őrzője.

– Gép vagy – faggatta tovább Kirk –, vagy élőlény?

– Mindkettő és egyik sem. Én vagyok tulajdon kezdetem és végem.

– Nem látom be, miért kellene rejtvényekben kommunikálnunk – jegyezte meg Spock.

– Minden kérdésre olyan egyszerűen válaszolok, amennyire csak tudok.

– Akkor hát mi a feladatod?

– Időkapu vagyok. Az a nagyszerű nép, amely egykor itt élt, énrajtam keresztül távozott egy másik korba.

– A múltba vagy a jövőbe? – kérdezte Spock.

– A múltba – felelte a hang sóhajszerűen. – Mindig és csakis a múltba. Méghozzá a saját múltjukba, amit ti nem érhettek el. Nektek csak a tiéteket kínálhatom fel. Íme… a bolygó, melyet többségetek szülőföldjének tekinthet, maga így született.

A tükörben hirtelen egy naprendszer képe jelent meg, amint alakot ölt egy folyamatosan változó, hűlő tűzgolyóból… és Kirk valahogy tudta, ez nem puszta kép, hanem a megtörtént esemény. Egy pillanattal később már a partok nélküli őstengert látták, majd, hirtelen, óriás, faméretűre nőtt páfrányok dzsungelét.

– Mr. Spock – szólalt meg a kapitány elgondolkozva –, ha ez valóban egy kapu a múltra, nem vihetnénk vissza a dokit valahogy egy nappal korábbra, újraélni a balesetet? Akkor megakadályozhatnánk, hogy magába fecskendezze a kordrazint.

– Ahhoz előbb elő kéne őt kerítenünk – mutatott rá Spock. – Különben, kapitány, figyelje meg, milyen sebességgel suhannak el az évszázadok! Az, hogy pontosan egy kívánt napra érkezzünk, képtelenségnek tűnik.

– Őrző, meg tudod változtatni a bemutatott képek sebességét?

– Arra készítettek, hogy így jelenítsem meg a múltat – válaszolta a kapu. – Nem változhatok.

Egyiptom tűnt fel, majd elhalványult, eltűnt. Elsüllyedt Atlantisz. Bőrbe öltözött barbárokból hirtelen hellének lettek. Spock közben mindent rögzített a trikorderével.

– Furcsamód csábító, nem? – szólalt meg Kirk. – Átlépni a kapun, beleveszni egy másik világba…

Gondolatait egy ordítás szakította félbe, és futó léptek zaja. Megpördült. McCoy, aki nyilván a közelben rejtőzött, egyenesen az időkapu felé rohant. Senki nem állíthatta már meg, csak Kirk és Spock.

Az első tiszt eldobta trikorderét, és elkapta a doktort, de az rémisztően tágra nyílt szemmel kitépte magát a szorításból. Már csak Kirk érhette utol. A kapitány vakmerően feléje vetődött, McCoy azonban egy zavarba ejtően elegáns sasszéval kitért előle. Kirk fájdalmasan landolt a földön, de azonnal a hátára fordult.

– Doki! – kiabálta. – Ne, ne!

De már csak azt láthatta, ahogy McCoy eltűnik a ködös, nyolcszögletű felületben, olyan véglegességgel, mintha valami lenyelte volna. Aztán az örvénylő képek is felszívódtak, csak az a kivehetetlen kavargás maradt, amit először is láttak.

– Hová lett? – ordította Kirk.

– Átlépett abba, ami elmúlt – zengett az Őrző hangja.

– Kapitány – zihálta a futva érkező Uhura –, megszakadt a kapcsolat a hajóval. Éppen velük beszéltem, de egyszer csak elhallgattak. Még csak zajt sem fogok föntről, egyszerűen… semmit.

– A kommunikátorral minden rendben?

– Igen, uram. Olyan, mintha a hajó nem lenne már odafönt.

– A járművetek, a kezdeteitek, minden, amit ismertetek, eltűnt – szólt az Őrző.

Kirk érezte, hogy a szíve rémülettel telik meg, eszébe jutott egy régebbi kalandjuk, amikor ő meg Spock és egy régebbi korból származó ember, bizonyos John Christopher mindent megtettek azért, hogy ne lepleződjenek le az 1970-es évek világában.

– McCoy valahogy megváltoztatta a történelmet – ért meg benne a felismerés.

Scott is csatlakozott hozzájuk.

– Akkor most itt ragadtunk, kapitány? – kérdezte.

Kirk nem válaszolt, Spock viszont bólintott.

– Se múltunk… se jövőnk.

– Kapitány – szólalt meg Uhura. – Én… én félek.

Kirk lassan fölnézett a névtelen bolygó fekete, csillagokkal telehintett égboltjára, ahonnan most már az Enterprise is eltűnt, és amelyen a nap szinte semmi meleget vagy biztatást nem adva pislákolt csak.

– A Föld sincs ott – mondta. – Legalábbis az a Föld, amit ismertünk. Teljesen egyedül maradtunk… a történelmünktől is megfosztva.

– Hát akkor majd újrateremtjük – közölte Spock.

– Hogyan, Mr. Spock?

– Nekünk magunknak is vissza kell mennünk a múltba… helyrehozni azt, amit a doktor megváltoztatott. A trikorder rögzítette a képeket, amikor áthaladt a kapun. Ha sikerül szinkronizálni a két berendezést, úgy vélem, kiszámíthatom, mikor kell ugranunk. Talán egy hónappal a doktor előtt érkezhetünk meg. Vagy akár egy héttel, ha szerencsénk van.

– Őrző! – emelte meg a hangját Kirk. – Ha sikerrel járunk…

– Akkor visszatérhettek. Mintha el se mentetek volna.

– Épp csak megtalálni McCoyt odaát – vetette közbe Scott – valóságos csoda lenne.

– Nincs választásunk – szögezte le Spock.

– Scotty, ha úgy gondolja, hogy már eleget vártak… akármit is jelentsen a mostani körülmények közt ez az „elég”… akkor… – Kirk vállat vont. – Mindannyiuknak meg kell próbálni. Még ha nem is járnak sikerrel, legalább élhetnek majd, valahol a múltban.

– Figyelem, kapitány! – szólt Spock, az ismét pergő képeket figyelve. – Azt hiszem, hamarosan a kellő helyre érünk.

Egy város koszos, elnyűtt utcáján álltak, amelyet megfakult kirakatok szegélyeztek. Időnként egy-egy szögletes, négykerekű jármű döcögött el mellettük. Az egyik kirakat fölött nagy tábla hirdette:

hajléktalanszállás – itt jelentkezzen

mellette egy másik kirakatot az INGYEN LEVES felirat díszítette, egy kisebb táblán pedig, magyarázó nyíl kíséretében ezt olvashatták: ITT ÁLLJON SORBA. Toprongyos, sapkába és formátlan kabátba öltözött emberek hosszú sora araszolt az ajtókon befelé, lassan, nagyon lassan.

– Ez az az örökség, amiről anyám népe annyit tud szónokolni? – kérdezte Spock zavarodottan.

– Ez – felelte Kirk arcán viszolygással – az, amiből ötszáz év alatt tudtunk csak kimászni. De most ne ezzel törődjön!… Valaki hamar ki fog így szúrni minket, mert a ruhánk nem a legkorhűbb öltözék. Először ezt a problémát oldjuk meg!

Visszahúzta Spockot a sikátorba, ahol megérkeztek ebbe a világba.

– Ott hátrébb egy kötélen ruhák száradnak.

– Attól tartok, kapitány, én mindenképp feltűnő jelenség leszek.

– Nos, Mr. Spock – mondta Kirk –, ha leplezni nem tudjuk az idegenségét, valami magyarázatot kell találnunk rá. Tessék, vegye föl ezeket! – Egy szárítókötélről két inget, két nadrágot, egy kopott kabátot és egy kötött pamutsapkát emelt le.

– Esetleg körülnézhetne, nem talál-e megfelelő karikát az orromba – jegyezte meg Spock. – De kapitány, ha el is tekintünk attól, hogy ez lopás, akkor sem hiszem, hogy a nyílt színen kellene átöltöznünk. Ha jól emlékszem a történelmükre, a régi Földön eléggé vaskalapos elveket vallottak ilyen tekintetben.

– Igaza van. Indulás! – Kirk összetekerte a ruhákat, és a hóna alá csapta.

Az utcáig minden gond nélkül visszajutottak. Kirk már kezdte jobban érezni magát.

– Tudja – szólalt meg –, igazán kedvelem ezt az évszázadot. Egyszerűbb, könnyebb benne eligazodni. Még a végén kiderül, hogy egész tehetséges vagyok ebben a… öhh!

A nyögést az váltotta ki belőle, hogy egyenesen egy jól megtermett alak, amolyan biztonságiőr-féle karjaiba szaladt. A kék egyenruhás férfi végigmérte először őt, majd a ruhakupacot, amit Kirk zavartan próbált a háta mögé tolni.

Végül barátságos hangon megszólalt:

– Nos?

– Öö, igen – mondta Kirk. – Ön csakis rendőr lehet. Emlékszem valami…

Ez nem tűnt a legjobb kezdésnek. Kirk hagyta, hogy a mondat vége elússzon a semmibe, és megpróbálkozott egy barátságos mosollyal. A rendőr visszamosolygott, de nem mozdult.

Ekkor Spock szólalt meg a kapitány háta mögül:

– Az előbb mintha arról beszélt volna, uram, hogy egész tehetséges valamilyen téren.

Ez is hibának bizonyult, mert a rendőr figyelmét Spockra irányította, méghozzá különösen a hegyes fülére.

– A barátom, öö – próbálta menteni a helyzetet Kirk –, természetesen kínai. A fülére is, öö, egyszerű a magyarázat. Tudja…

A rendőr néma csendben várta a folytatást. Kirknek azonban hirtelen semmi nem jutott eszébe.

– Talán egy szerencsétlen baleset, még gyermekkoromban – segítette ki Spock.

– A szántóföldön, igen – csapott le az ötletre Kirk. – A fejét ugyanis bekapta egy automata, öö, rizsszedőgép. Szerencsére… egy, a közelben élő amerikai misszionárius, aki civilben véletlenségből épp képzett plasztikai sebész volt…

– Na, ebből most már aztán elég! – sokallta meg a rendőr a halandzsát. – Eldobni a csomagot, kezeket föl, arccal a fal felé! Micsoda mese!

– Igen, uram – felelte Kirk. Aztán, amikor már épp elfodult volna a fal felé, megtorpant, és a rendőr vállára bámult. – Ömm, igazán nem szép a feleségétől, hogy így munkába engedte.

– Micsoda? – A rendőr felbőszülten emelni kezdte gumibotját.

– Valóban szörnyű gondatlanság – szólalt meg Spock is, kitalálva kapitánya gondolatát. – Ha megengedi…

Két ujjal finoman összecsippentette a rendőr vállát, mire az egyenruhás hasonló finomsággal a járdára rogyott.

– És most, kapitány… – kezdte a vulcani.

– Igen – kapott észbe Kirk. – Ha jól emlékszem a helyénvaló kifejezésre: pucoljunk innen!

Rendőrsípok hátborzongató, számukra eddig ismeretlen hangja harsant föl mögöttük, épp amikor beugrottak egy nyitott pinceajtón. A helyiség nem volt túl lakályos: a sarokban szénkupac, mellette egy öreg kazán, szeméthegyek, néhány penészedő farönk, mind megannyi fenyegető szörnyeteg a félhomályban. A két űrhajós gyorsan átöltözött. Kirknek jutott a kabát, Spock pedig a kötött sapkát húzta jó mélyen elegáns, ámde annál feltűnőbb fülére.

A vulcani aztán elővette trikorderét. A műszer semmit nem jelzett, csupán egy kellemetlen, elektronikus sikoly tört elő belőle, mintha az elhalkuló rendőrsípokat visszhangozta volna.

A két férfi egymásra nézett a szénkupac fölött. Végül Kirk szólalt meg:

– Ez nyilvánvalóan nem tréfadolog. Ideje szembenéznünk a kellemetlen tényekkel. A helyzet, Mr. Spock?

– Először is – kezdte az első tiszt precízen –, azt hiszem, körülbelül egy hetünk van dr. McCoy érkezéséig. Ám amennyire azt megállapíthatjuk…

– Mégis hová érkezik? New Yorkba, Boise-ba, Honoluluba, Külső-Mongóliába?

– Magától értetődően ezt nem tudhatom. Van azonban egy elmélet… – Spock tétovázott egy darabig, aztán vállat vont, és folytatta: – Az elmélet szerint az időt folyadékként kezelhetjük, mint valami folyót, áramlatokkal, sodrással, örvényekkel. Ahogy a naprendszerek hasonlósága az atom felépítésével, természetesen ez az analógia is inkább félrevezető, mint hasznos, de ennek ellenére lehet benne valami igazság.

– Mr. Spock, ha nem ismerném jobban, azt kéne hinnem, hogy nevelő célzatú kiselőadást tart nekem.

– Nem, uram. Mindössze arra próbálok kilyukadni, hogy az idő áramlata, amely dr. McCoyt egy bizonyos helyre vagy esemény felé továbbította, minket is ugyanoda repített… Ha mégsem így áll a dolog, fel kell hagynunk minden reménnyel.

– Az esélyeink?

– Kapitány, az idővel kapcsolatban nincsenek esélyek; végtelen számú pillanat áll szemben egy teljességgel valószínűtlen eseménnyel. Azonban… – Spock föltartotta a trikordert – itt van eltárolva a pontos hely, a pontos pillanat, sőt pontos képek is arról, mit tett dr. McCoy a múltunkban. Ha csak néhány pillanatra összeköthetném a műszert a hajó számítógépével…

– Nem tudna valamiből összebarkácsolni egy komputerszerűséget?

– Ebben a cinklemezes, rádiócsöves korban? – kérdezett vissza Spock. – Semmi esély rá. Nincsenek szerszámaim, alkatrészeim, hiányzik a technológia… Még azt sem tudom, mennyi a hálózati feszültség.

– Értem – mondta Kirk elgondolkodva. – Igen, ez valóban összetett logikai problémát vet fel. Bocsásson meg, Mr. Spock! Néha tényleg túl sokat várok öntől.

A vulcani feje hirtelen mozdulattal fordult felé, de ugyanabban a pillanatban a mennyezeti lámpa villanykörtéje sárga fényt árasztott szét a pincében, aztán ajtónyitódás zaja hallatszott a fölfelé vezető lépcső végéből. Fiatal nő hangja csendült határozottan:

– Ki van ott?

Mindkét férfi fölugrott, de a nő már jött is lefelé a lépcsőn. A korszakra jellemző vadság ellenére vonásain nem látszott nyoma aggodalomnak. Egyszerűen öltözött; nem volt feltűnően csinos, de a hangja azonnal rabul ejtette azt, aki hallgatta.

– Nem betörők vagyunk, hölgyem – mondta Kirk. – Csak mivel odakint egyre hidegebb az idő…

A nő hidegen mérte végig.

– Sosem jó jel, ha az ember a bemutatkozását hazugsággal kezdi. Tényleg annyira fáztak?

– Hát – visszakozott Kirk –, nem. Egy rendőr kergetett minket.

– Mert…?

– Loptunk. Ezeket a ruhákat. Nem volt nálunk pénz.

– Értem. – A nő mindkettejüket jó alaposan megnézte. – Mindig ugyanaz a nóta. De segítségre szükségem van. Söprögetéshez, mosogatáshoz, mindenféle takarításhoz. Hajlandóak dolgozni?

– Milyen fizetség ellenében? – kérdezte Spock.

A kapitány döbbenten nézett rá.

– Rádiócsövekre meg hasonlókra lesz szükségem – magyarázta az első tiszt. – Alkatrészekre, drótokra… Ez amolyan… hobbi.

– Tizenöt cent óránként, tíz óra naponta – mondta a nő. – Engem magamat se vet föl épp a pénz. Elég lesz? Jó. A nevük?

– Én Jim Kirk vagyok. Az ő neve Spock.

– Az enyém Edith Keeler – vágta rá a nő. – El is kezdhetik a takarítást itt lent.

Kedvesen elmosolyodott, aztán fölment a lépcsőn; Kirköt alaposan megzavarta határozott fellépése és rettenthetetlensége. Amikor a kapitány végül körülnézett, hamar fölfedezett két söprűt. Az egyiket odadobta Spocknak.

– Rádiócsövek meg hasonlók, mi? – morogta. – Nos, Mr. Spock, egyetértek. Mindenkinek kell legyen valami hobbija. Addig sem az utcán csavarog.

A hajléktalanszállás több mindenre emlékeztetett; mintha egy lerobbant vendégfogadót gyúrtak volna össze egy templommal. Az ebédlőben asztalok sorakoztak, kétoldalt padokkal, elöl pedig egy emelvény húzódott, ahol a dolgozók levest és kávét osztogattak. Az egyik fal mellett jókora szerszámosláda állt, idomtalan, számtárcsás lakattal lezárva. Kirk és Spock körül toprongyos emberek üldögéltek, minden lelkesedés nélkül várakozva. A legközelebbi, egy kis termetű, beesett arcú férfi, aki döbbenetesen hasonlított valami rágcsálóra, végigmérte mindkettejüket.

– Megbánjátok ezt még – szólt, még rá is játszva unottságára.

– Miért? – kérdezte Kirk.

– Azt hittétek, ingyen kaját kaptok? Frászt, meg kell hallgatnotok az Irgalmas Missz prédikációját.

– Jó estét – hallatszott Edith hangja, mintegy vezényszóra. A nő az emelvény felé sétált, és amikor odaért, föllépett rá. A közönség hézagos sorai nem szegték kedvét. Közvetlen, vidám stílusban szónokolt.

– Nos, mint arról valaki már nyilván fölvilágosította a többieket, az ingyenlevesnek ára van.

Nevetés harsant.

– Nem mintha ronda lenne a spiné – vetette közbe a rágcsálóarcú suttogva –, de ha tényleg kedvére akarna tenni az embernek…

– Pofa be! – szólt rá Kirk. Majd mikor észrevette Spock kérdő pillantását, hozzátette:

– Hallani akarom.

– Hát persze – mondta az első tiszt érzelemmentesen.

– Kezdjük azzal, amivel mindig, tisztázzunk valamit! – beszélt tovább Edith – Miért vállalom a gürcölést, a koldulást és olykor-olykor még a csalást is azért, hogy magukat etethessem? Nem tudom. Úgy tűnik, a véremben van. De az élősködőket nem szenvedhetem. Ha nem bírnak lemondani az alkoholról, vagy ha büdös a munka, esetleg egész egyszerűen a bajt keresik, semmi keresnivalójuk ebben az ebédlőben.

Kirk bámulattal hallgatta. Nem tudta, mit várt, de semmiképpen nem ezt.

– Természetesen tisztában vagyok vele – folytatta a nő –, hogy mindennap meg kell küzdeni a túlélésért. Másra nem is jut idejük. De olyan emberre nincs szükségem, aki az ingyenleves fejében föladja a harcot. A túléléshez több kell a levesnél. Muszáj, hogy értelme legyen az életnek, bármilyen borúsak is a kilátások. Árnyék és valóság, barátaim. Ez a nehéz idők átvészelésének titka. Tudni kell, mi az, ami, és mi az, ami csak annak látszik. Az éhség valóságos. A hideg is. A szomorúság azonban nem. Márpedig a szomorúság teszi tönkre magukat, akár bele is halhatnak. A szomorúságba és a gyűlöletbe. Valamennyien kicsit éhesen bújunk ágyba minden este, de az álom békét nyújt, ha tudjuk, egy újabb napot éltünk le anélkül, hogy másoknak ártottunk volna.

– Bonner, a sztochasztikus – suttogta Spock. – Ő majd csak kétszáz év múlva születik meg. Figyeljen!

– Nehéz dolog nem gyűlölni egy világot, amely így bánik velünk – mondta Edith. – Tudom jól. Nehéz, de nem lehetetlen. Valaki egyszer azt mondta, hogy a gyűlölet nem más, mint a szeretet hiánya, de ezt az üzenetet nem könnyű megemészteni éhgyomorra. Mondok azonban egy másik igazságot: a szeretet nem más, mint a gyűlölet hiánya. Űzzék ki a gyűlöletet a szívükből, és máris készen állnak a szeretetre! Ha ma este gyűlöletüket levetkőzve tudnak lefeküdni, máris nagyon fontos győzelmet arattak. Ezzel be is fejeztem e napi prédikációmat. Egyenek jó étvággyal, barátaim!

Lelépett az emelvényről, és elhagyta a tágas, rosszul megvilágított ebédlőt.

– Rendkívül érdekes – jegyezte meg Spock. – Nem mindennapi éleslátás.

– A nő nem mindennapi – felelte Kirk halkan, Edith Keeler azonban, aki épp föltűnt mögöttük, meghallotta.

– Maguk ketten pedig nem mindennapi munkások, Mr. Kirk – mondta. – A pince úgy néz ki, mintha kisikálták és fölpolírozták volna.

Kirknek eszébe jutottak kadétnapjai, és arra gondolt, végre valami hasznát vette az ott begyakoroltaknak. Végül csak ennyit mondott:

– Akkor jelentkezhetünk új feladatért?

– Reggel hétkor. Van éjszakára vackuk?

– Hogy mink?

Edith kíváncsian méregette Kirköt.

– Maga aztán tényleg zöldfülű a flaszteren, nem igaz? A „vacok” egy hely, ahol elalhatnak. Ahol én lakom, van egy kiadó szoba, két dollár egy hétre. Ha akarják; elkísérem magukat, amint végeztünk a koszos edényekkel.

– Az igazán kedves lenne öntől – mondta Kirk. – Köszönjük.

Mint minden más, amit ebben a világban láttak, a szoba is sivár volt és nyomasztó: néhány összevissza karcolt bútordarab volt csak benne, egy megereszkedett matracú ágy és gyűrött, kormos függöny az ablakon. Most azonban mindezt elfedte a drótoknak, tekercseknek és régi rádiócsöveknek az a medúzafeje, amit Spock a trikorderéhez kapcsolt. Amikor Kirk belépett, egyik kezében kis zacskó élelmiszerrel, másikban pedig egy újabb csomag alkatrésszel, Spock szórakozottan csak ennyit mondott:

– Kapitány, szivacsos platinára volna szükségem, körülbelül egy kilogrammnyira. De egy darab tiszta fém, talán tíz grammnyi, még jobb lenne.

Kirk a fejét rázta.

– Különböző zöldségeket hoztam önnek, magamnak meg kolbászt és zsömlét. De biztosíthatom, a másik csomagban sincs platina, se arany vagy gyémántok. A közeljövőben ilyesmit ne is várjon! Csak pár használt alkatrészt hoztam, ám azok is fölemésztették az elmúlt három napra kapott teljes keresetünk kilenc tizedét.

– Kapitány, ön azt kéri tőlem, hogy olyan eszközökkel dolgozzak, amik alig jobbak a kőkéseknél és a medvebőröknél.

– Nincs választásunk – felelte Kirk. – McCoy most már bármelyik nap megérkezhet. Nincs garancia arra, hogy valamiféle időáramlat egy helyre sodor minket. A berendezésnek működnie kell, ha van platina, ha nincs.

– Kapitány – mondta Spock fagyosan –, ezzel a tempóval három hétbe, de talán egy egész hónapba is beletelik, mire befejezem az első mnemonikus áramkört…

Kopogás hallatszott, és Edith dugta be a fejét az ajtón.

– Ha azonnal indulni tudnak – újságolta mindkettejüknek –, volna egy ötórás munka, 22 centes órabérért. Hát az meg mi a csuda?

– Azzal kísérletezem, hölgyem – mondta Spock méltóságteljesen –, hogy mnemonikus áramkört állítsak elő kőkések és medvebőrök segítségével.

– Ebből egy kukkot sem értek – válaszolta a nő –, de ha kell az a munka, jobb lesz, ha sietnek.

Azzal visszahúzódott.

– Igaza van. Gyerünk, Mr. Spock!

– Máris, kapitány, csak egy pillanat… Úgy rémlik, a hajléktalanszálláson láttam precíziós munkához való eszközöket.

– Igen, az az ember használta őket, aki azon a, öö, kakukkos órán dolgozott. Több minden folyik ott egyszerre, mint egy fedélzeti komputer memóriájában, Edith jól megszervezett mindent. Órajavítás, famegmunkálás, hátul a szabóműhely…

– Igaza volt, kapitány – mondta Spock. – Keeler kisasszony valóban figyelemre méltó személy. Nos, kész vagyok. Kétlem, hogy óránként 22 cent sokat lendítene a helyzetemen, ellenben azok a szerszámok…

– Csak ne felejtse el visszavinni őket!

– Higgye el nekem, kapitány – mondta az első tiszt –, első tolvajlási kísérletem egyben az utolsó is volt.

A trikorder kiegészítő szerelékei most már csaknem az egész szobát betöltötték. Úgy festett a dolog, mint egy robot polip, amit egy kisgyermek rakott össze, de mindazonáltal céltudatosan ketyegett, surrogott és zümmögött. Spocknak láthatóan nem tetszett a zaj – olyan gépekhez szokott, amelyek a lehető legcsöndesebben tették a dolgukat –, mégsem pazarolt rá időt, hogy megpróbálja megszüntetni. A vulcani most hirtelen fölegyenesedett.

– Kapitány, azt hiszem merő véletlenségből rátaláltam valamire.

Kirk a levegőbe szimatolt.

– Érzem, ég a keze alatt a munka.

– Túl nagy a terhelés a vezetékeken. De lehetséges, hogy ez egy fókuszpont az időben. Nézze a trikorder képernyőjét! Lelassítottam a felvételt, amit az időörvényről készített.

Kirk a kis kijelző fölé hajolt. Edith Keeler arcát mutatta, majd a kép élesebb lett, és ő rádöbbent, hogy egy újságban kinyomtatott fotót lát. A fejlécen a dátum 1936. február 23. volt – hat évnyire a „jövőben”! A fotó fölött a szalagcím a következő volt: FDR A NYOMORNEGYED „ANGYALÁVAL” TÁRGYAL. A képaláírás pedig: Az elnök és Edith Keeler ma egy órán át beszélgettek utóbbi javaslatáról, mely szerint…

Szikrák rosszindulatú pattogása szakította félbe, a kép egy füstbodor kíséretében szétesett.

– Gyorsan! – kiáltotta Kirk. – Vissza tudja hozni?

– Még ha tudnám is, nem segítene rajtunk – mondta Spock. – Valami már a rövidzárlat előtt elromlott. Ugyanazon az idővonalon korábban egy 1930-as újságcikket láttam.

– Na és? Akárhogy is, ismerjük a jövőjét, Spock. Mostantól hat évre olyan fontos, nemzetileg elismert személyiség lesz, hogy…

– Nem, uram – felelte Spock csöndesen. Rövid szünet után újra kezdte. – Nem, kapitány. Amit láttam, az Edith Keeler halálhíre volt. Sosem válik híressé. Meghal még ebben az évben, valamiféle baleset következtében.

– Ön téved! Nem lehet mindkét újsághír igaz!

– De, kapitány, attól tartok, igen – válaszolta Spock. – Két lehetséges jövő áll Miss Keeler előtt… attól függően, mit tesz McCoy.

– Hogyan?… Ó, értem. McCoynak valami köze van ahhoz, hogy meghal vagy életben marad. Jelen állapotában… – A gondolat kiváltotta döbbenet egy pillanatra elhallgattatta, de kényszerítette magát, hogy folytassa. – Mr. Spock, lehet, hogy McCoy öli meg őt? Így változik meg az egész történelem?

– Nem tudom megmondani, kapitány. Talán a helyzet még rosszabb.

– Miről beszél?

– A doktor talán épp azáltal okozza a történelem megváltozását, hogy megakadályozza Miss Keeler halálát.

– Javítsa meg ezt az izét! Meg kell tudnunk a választ, mielőtt McCoy ideér!

– És akkor mi lesz, kapitány? – kérdezte Spock. – Tegyük fel, megtudjuk, hogy a történelem helyreállításához Edith Keelernek meg kell halnia. Hogy a mi jövőnk érdekében meg kell akadályoznunk, hogy McCoy megmentse őt. Akkor mi lesz?

– Nem tudom – mondta Kirk fogcsikorgatva. – De akkor is ki kell derítenünk. Megszerezte az órás szerszámait? Azon a ládán kombinációs zár volt.

– Nem nevezném igazi zárnak, uram. Inkább csak amolyan játékszer volt…

– …amit maga vérbeli profiként nyitott ki – csendült Edith hangja a hátuk mögül. Mindkét férfi megpördült. A nő csak egy pillantást vetett az összebarkácsolt szerkezetre, majd figyelmét visszafordította Spockra. – Kérdés: miért? Csak egy választ akarok hallani. Az igazat.

A vulcani körbemutatott.

– Láthatta már, hogy ezen dolgozom – mondta. – Precíziós eszközökre volt szükségem. Reggelre visszavittem volna őket.

Edith végigmérte. Talán az idegen külső keltett benne bizalmatlanságot, de az is lehet, hogy a kor hangulata tette ilyenné.

– A gépek nincsenek rám hatással – jelentette ki –, a lopás azonban igen. Ki vannak rúgva.

– Miss Keeler – próbálkozott Kirk –, ha Mr. Spock azt mondja, szüksége volt a szerszámokra, és reggelre visszaviszi őket, mindkettőt nyugodtan elhiheti.

– Rendben van – visszakozott Edith elgondolkozva –, de csak egy feltétellel. Mr. Kirknek válaszolnia kell a kérdéseimre. És ne nézzenek rám ilyen ártatlanul! Nagyon jól tudják, hogy maguk nem idevalók.

– Érdekes – jegyezte meg Spock. – Ön szerint hova valók vagyunk, Miss Keeler?

– Ön, Mr. Spock – a nő Kirk felé biccentett –, az ő oldalára. Mintha mindig is ott állt volna, és ez örökké így is lesz. De hogy ő hová való… hát, előbb-utóbb arra is rájövök.

– Értem – mondta Spock. – Nos, én visszatérnék a munkámhoz…

– „Visszatérnék a munkámhoz, kapitány” – mosolygott Kirkre Edith Keeler. – Még ha nem teszi hozzá, akkor is ott érezni a mondat végén.

Elindult kifelé, Kirkkel a nyomában. Az előtérben aztán megkérdezte:

– Apropó, miért hívja önt kapitánynak? Talán együtt harcoltak a háborúban?

– Mondjuk úgy… együtt szolgáltunk.

– Látszik. De nem akar beszélni róla. Miért? Mert úgy érzi, valami rosszat tett? Vagy tart valamitől? Bármi is legyen, hadd segítsek!

Kirk megszorította a nő két karját, és egy pillanatra nagyon közel állt hozzá, hogy megcsókolja. Nem tette meg, de nem is eresztette el.

– „Hadd segítsek!” – mondta. – Ha jól emlékszem, nagyjából száz év múlva egy híres író később klasszikussá váló regényt ír majd erről a témáról. Ezt a két szót még a „szeretlek”-nél is többre fogja tartani.

– Kicsit keveri az igeidőket – csodálkozott a nő. – Száz év múlva? És milyen nemzetiségű az az író? Vagyis milyen nemzetiségű lesz?

– Buta kérdésre buta válasz – bukott ki Kirkből otrombán. A mennyezetre mutatott. – Nagyjából onnan fog származni. Az Orion övének bal szélső csillaga körül keringő bolygóról.

Edith önkéntelenül is felpillantott, és ezúttal a férfi már valóban megcsókolta. Azon ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a nő viszonozta.

Spock fölkapta a fejét, amikor Kirk visszatért a szobába. Nem kérdezett semmit, de látszott rajta, szívesen fogadna néhány választ.

– Csak annyit mondott: „Hadd segítsek!” – sóhajtott a kapitány fájdalmasan. – Valóságos szent ez a nő, Mr. Spock.

– És lehet, hogy vértanú lesz belőle – felelte az első tiszt –, a történelem oltárán. Nézze!

Bekapcsolta a berendezést.

– Ez a történelem iránya, miután McCoy megváltoztatta. Nem sokkal a távozásuk után sikerült megtalálnom a fonalat. Látja? Az 1930-as évek vége felé megerősödik egy pacifista mozgalom, a Világbéke Útja. Ennek kormányra gyakorolt hatása késlelteti az Egyesült Államok belépését a második világháborúba. Úgy tűnik, nagyon kevesen tudnak majd róla, hogy a Világbéke Útját a németek szervezik. Miközben a béketárgyalások egyre hosszabbra nyúlnak, a fasisztáknak sikerül befejezniük nehézvíz-kísérleteiket.

– Hitler nácijai megnyerik a háborút?

– Igen, mert így elsőként fejlesztik ki saját atombombájukat. Hadd futtassam le a képeket még egyszer, kapitány! Látni fogja, hogy az elméletben nincs hiba. Edith Keeler lesz a békemozgalom kulcsfigurája.

– De – hebegett Kirk –, de hisz igaza van! Nyilvánvaló, hogy a béke az egyetlen…

– Valóban igaza van – válaszolta Spock –, csak épp a lehető legrosszabb pillanatban. Az atombombával és a primitív hordozórakétáikkal a nácik meghódítják a világot, kapitány. Azzal pedig barbár korszak köszönt be. A náci iga olyan súlyosnak bizonyult, hogy az emberek, miközben megpróbáltak szabadulni tőle, az egész bolygót elpusztították. Így az űrhajózás sosem fejlődhetett ki.

– Nem – suttogta Kirk fájdalomtól elgyötört hangon.

– És mindez amiatt – folytatta Spock kérlelhetetlenül –, hogy McCoy visszajön, és valamiképp megakadályozza Edith Keeler szükségszerű halálát egy utcai balesetben. Meg kell őt állítanunk.

– De mégis hogy hal meg? Melyik napon?

– Ennyire pontosan nem tudom megmondani – közölte a vulcani. – Sajnálom, kapitány.

– Mr. Spock – tagolta lassan, gondosan Kirk. – Azt hiszem, beleszerettem Edith Keelerbe.

– Tudom – felelte az első tiszt egészen halkan. – Ezért mondtam azt, hogy sajnálom.

– És ha nem állítom meg McCoyt…?

– Akkor megmenti a nőt. De milliók halnak meg, akiknek a mi történelmünkben nem kellett volna.

– Elvont milliók – mondta Kirk. – Egy másik történelem. De Edith Keeler itt van. Valóságos. Megérdemli, hogy éljen.

– Csakúgy, mint Scott, Uhura és a többiek, akiket hátrahagytunk… vagy előre. Uram, ön a kapitányuk. Várnak önre, a romvárosban az örökkévalóság peremén. Ők és a jövő, amelynek az életét is köszönheti. A választás az öné.

Ezzel szembe kellett nézni – Kirk azonban egyelőre nem volt képes rá. Úgy döntött, ráér akkor dönteni, amikor a válsághelyzet előáll. Hát persze.

Addig is ott volt Edith… még. Spock többször nem hozta szóba a dolgot. Időnként csatlakozott hozzájuk, valamifajta néma bátorítás áradt belőle. Máskor, talán nem emberi telepátiájának sugallatára, magukra hagyta őket, mindig a legmegfelelőbb pillanatban.

Ezúttal együtt léptek ki a hajléktalanszállás ajtaján, de szinte azonnal el is váltak. Spock megindult a járdán az alkonyatban, Edith és Kirk pedig átkeltek az utca túloldalára. A nő még a szokásosnál is boldogabbnak látszott.

– Ha sietünk – mondta –, elérhetjük azt a Clark Gable-filmet az Orpheumban. Nagyon szeretném megnézni, Jim.

Kirk elmosolyodott.

– Milyen filmet?

– Ez fura. – Edith egészen riadtnak látszott. – Dr. McCoy majdnem pontosan ugyanezekkel a szavakkal…

Kirk megdermedt, aztán a nő felé perdült, szíve vadul zakatolni kezdett.

– McCoy? – Megragadta a nő vállát, és úgy megszorította, hogy Edith felnyögött. – Leonard McCoy? Edith, ez nagyon fontos.

– Öö, igen. A hajléktalanszálláson van, egy kis, emeleti szobában. Nagyon beteg volt, szinte dühöngő őrült, de azt hiszem, most már…

– Spock! – ordította Kirk. – Edith… várj meg itt!

Átfutott az utcán, széles mozdulatokkal integetve az első tiszt felé. Spock visszafordult, arcára kérdő kifejezés ült ki, megszólalni azonban nem maradt ideje. Amikor a két férfi összetalálkozott a hajléktalanszállás előtt, McCoy lépett ki az ajtón.

Az orvos döbbenten torpant meg, aztán elégedett vigyorra húzódott a szája. Sűrű kézfogások és hátlapogatások közepette mindhárman egyszerre próbáltak beszélni.

– Doki, hol jártál?…

– Hogy találtatok rám? És ha már itt tartunk, hol vagyunk egyáltalán?

– Amikor Edith azt mondta, „dr. McCoy”, én…

– Elképesztő, hogy ilyen közel volt hozzánk, doktor…

– Úgy tűnik, hosszú ideig beteg voltam…

Kirk gyorsan visszapillantott Edith felé. A nő arckifejezése leginkább heves kíváncsiságot tükrözött, de azért az is ott volt rajta, hogy úgy érzi, kimaradt valamiből. Amikor látta, hogy a férfi feléje fordul, lelépett az úttestre.

Nem vette észre a pontosan feléje zötyögő teherautót. Eljött hát a pillanat. Kirk tétovázás nélkül, futva indult felé.

– Kapitány! – kiáltott utána Spock. – Ne!

Kirk megdermedt, teste gyötrelmesen megfeszült. Ugyanakkor McCoy szája hangtalan ordításra nyílt, és a doktor meglódult az úttest felé. Kirk, mivel pontosan tudta, mi következik, önutálattól szinte letaglózva, vakon barátja útjába vetette magát, és közben könnyeivel küzdött. McCoy megingott. Edith fölsikoltott, amit hangos fékcsikorgás zaja követett.

Aztán… csönd.

– Jim – zihálta McCoy elkínzottan –, te szándékosan állítottál meg… Hallasz engem? Tudod te, mit tettél?

Kirk nem bírt felelni. Spock gyengéden megfogta a karját.

– Tudja – mondta. – És hamarosan ön is megtudja. Mert ami volt… most újra lehet.

Kirk az asztalánál ült, az Enterprise-on, ismét egyenruhában, és maga elé meredt. Mögüle Spock hangja szólalt meg:

– Koordináták a hídról, kapitány.

A szavak semmit nem jelentettek neki. A papírok előtte úgyszintén. Tompasága már-már az élettelenség határát súrolta.

– Jim – próbálkozott újra Spock.

A tompaság maradt, de mintha riadalom nyomai ütköztek volna át rajta. Kirk lassan megfordult.

– Mr. Spock – mondta. – Ez az első alkalom, hogy nem kapitánynak szólított.

– Valahogy el kellett érnem – felelte Spock részvevően. – De nem is olyan fontosak ezek koordináták. Jim, az én bolygómon nagyon hosszúak az éjszakák. Reggelente pedig ezüstszín madarak éneke tölti be az eget. A népem tudja hogy mindig jut elegendő idő mindenre. Jöjjön el velem oda, pihenni! Jól fogja érezni magát.

– A világ minden ideje…

– Tele holnapokkal.

Hirtelen feltört belőle a keserűség.

– De Edith számára már nem. Nekünk igen de ő… ő jelentéktelen volt. Csak egy porszem történelemben. – Nem, kapitány, nem volt az. A halála emberek megszámlálhatatlan milliárdjait mentette meg. Élőket és még meg nem születetteket egyaránt. Egyáltalán nem volt jelentéktelen.

– És én cserbenhagytam.

Kirk kétségbeesetten küzdött, hogy megeméssze a történteket.

– Nem mentettem meg. Pedig szerettem.

– Egyáltalán nem hagyta cserben – nyugtatt meg Spock. – Egy nőt sem szerettek még ennyire, Jim. Elvégre melyik nőért adták oda kis híján a egész világot?

Németh Attila fordítása

Megjelent a Galaktika 198. számában

M. SHAYNE BELL:

AZ ÉLETÉRT ÉRDEMES ÉLNI

Egy nagyszabású mentőakció figyelése közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a globális drámák is parányi, személyes tragédiákból állnak össze. Ezért nem mindegy, hogy egy válsághelyzet kiből mit hoz elő.

HAJÓNAPLÓ: CSILLAGIDŐ 47736.1

A 225-ös szektor gyarmatvilágainak kiürítésében segédkezünk, amelyek gyilkos ionizált porfelhő-övezetbe léptek. Ez a különös jelenség olyan sűrű, hogy minden bolygó elől elzárja a létfontosságú napfényt és meleget. Amennyiben ez így folytatódik, a légkörben lévő gázok nemsokára megfagynak, lezúdulnak a bolygóra, és minden életet kioltanak.

Az irányításunk alatt száznyolcvanhárom kereskedelmi csillaghajó, néhány tudományos jármű valamint egy különleges vitorlás jacht tart a Nunanavik felé. Ez egy sarkvidéki éghajlatú, jeges világ, a földi eszkimók telepítették be egykoron. A por miatt lehetetlen a felszínre transzportálni, úgyhogy kizárólag űrkompokra hagyatkozhatunk – csakhogy az Enterprise és a minket kísérő hajók nem rendelkeznek elég komppal ahhoz, hogy a Nunanavik összes lakóját kimenekítsék. Más hajók is a segítségünkre sietnek, de aligha fognak időben ideérni.

A legközelebbi csillaghajó a Carpathia. Ha tartja a jelenlegi sebességét, két órával a légkör összeomlása után fog a Nunanavikhoz érni. Neves elődje legalább fedélzetére vehette a hajdani Titanic nevű tengerjáró túlélőit; ez a Carpathia viszont már egy teremtett lelket sem talál majd, akit megmenthetne.

Worf hadnagy leszerelte az utolsó polcot is a Hawking névre keresztelt személyszállító űrkompban, és kiadogatta az ajtón a deszkákat. Ezek eltávolításával még legalább négy embernek elegendő helyet nyertek. A klingon tiszt letörölte a homlokáról a verejtéket, és elkezdte összeszedni a szerszámait.

– Worf?

Deanna Troi szólította meg. A hadnagy megfordult, és önkéntelenül is elmosolyodott. Mióta együtt ünnepelték pezsgős vacsorával a születésnapját, nehezebben tudta megőrizni a komolyságát, amikor a nő a közelében volt.

– A raktárban találtam ezeket a szíjakat – újságolta a tanácsadó. – Arra gondoltam, odacsavarozhatnánk őket a falhoz, hogy legyen mibe kapaszkodni repülés közben.

– Kitűnő ötlet – helyeselt Worf. Elvette az egyik szíjat, és alaposan szemügyre vette. – Úgyis maradt egy csomó lyuk a polcok helyén.

– Szerzek csavarokat és alátéteket – mondta Deanna.

Worf bólintott. – A szíjak végébe is lyukakat kell fúrnunk. Kerítek hozzá szerszámot.

Mindketten elindultak lefelé a rámpán.

– Nem kellene inkább aludnia? – kérdezte Worf.

– Dehogynem, akárcsak magának – hangzott a felelet.

Elindultak, az egyik jobbra, a másik balra. Worf többször is visszanézett.

Deanna végül mégiscsak megpróbált pihenni valamicskét. Kimerült – akárcsak az egész legénység –, mégsem jött álom a szemére. Ücsörgött az ágya szélén, aztán felállt, és fel-alá járkált az elsötétített kabinban. Mint empatának már kamaszkorától fogva azt tanították neki, hogy tegye félre mások gondjait, de néha olyan nyomasztóak voltak ezek a gondok, hogy senki sem tudott volna elaludni, bármilyen jól képezték is ki. Sokszor érzett ehhez hasonló éberséget, de ez a mostani valahogy furcsának tűnt. Az Enterprise még be sem lépett a Nunanavik csillagrendszerébe. Semmi mást, nem lett volna szabad éreznie, csak a saját elcsigázottságát és a legénység szokásos gondjait.

Valamit mégis érzett. Márpedig ez nem lehetett véletlen.

Magára kapta a ruháit, és a hídra sietett. Data vezette az ügyeletet. Amikor kinyílt a turbólift ajtaja, az android feléje fordult, aztán fölállt.

– Troi tanácsadónő? – csodálkozott.

Deanna szemében még az android is nyúzottnak tűnt.

– Hamarabb érünk a Nunanavikra a tervezettnél? – kérdezte.

– Nem – ábrándította ki az android. – Két óra harmincnyolc perc múlva állunk bolygó körüli pályára, pontosan az eredeti útiterv szerint.

Képzelte volna csupán, hogy érzi a nunanavikiak érzéseit?

– Valami baj van talán? – puhatolózott Data.

Deanna elmondta, mi aggasztja.

– Fogtunk valami új üzenetet? – kérdezte.

– Nagyon keveset. Egészen pontosan huszonhárom szót.

– Szót?

– Tizenkét, a Nunanavikról indult hajó haladt el az imént az érzékelőink hatósugarán és a kommunikációs tartományon belül. Az ionizált por zavarja az adásukat. A komputer most próbál kihámozni valami értelmeset a zörejből, de eddig mindössze huszonhárom szót tudott megfejteni. Különálló szavakat, értelmes szövegkörnyezet nélkül, meg egy-két…

– Mik voltak ezek a szavak?

– Az első hajóról: megfagyott, haldoklók, hideg; a másodikról: hideg, a harmadikról egy kifejezés: „Segítsenek nekik” és újból a hideg szó, a negyedikről…

– Köszönöm, Data. – Hát ezt éreztem, gondolta Deanna. Azon szerencsések érzéseit, akiknek sikerült feljutni valamelyik hajóra, és már elhagyták a Nunanavikot.

– Újabb három hajó az Enterprise mellett – jelentette egy zászlós.

– Nyissák meg az összes üdvözlőfrekvenciát! – parancsolta Data. – Próbálják meg újból felvenni a kapcsolatot!

A segítségükre lehetett bármilyen információ, amit a hajóktól kapnak.

Deannának le kellett ülnie, annyira megviselte a zsúfolt hajókról áradó szomorúság és kétségbeesés.

– Az üzenetek ugyanolyan értelmetlenek, mint az előzőek – jelentette egy másik zászlós. – A komputer próbálja megfejteni őket.

Data ismét Deanna felé fordult.

– Alighanem még rengeteg hajó fog elhaladni mellettünk. A működőképes járművek bizonyára mind megpróbálják elhagyni a bolygót a légkörösszeomlás előtt. Kérjek önnek nyugtatót a gyengélkedőről? Még mindig van ideje, hogy aludjon egy keveset…

– Hagyja csak! – utasította vissza Deanna. – Azt hiszem, még nyugtatóval sem tudnék most elaludni. Inkább visszamegyek a fő űrkomp-hangárba. Fogadni mernék, hogy elkél egy kis segítség a karbantartóknál.

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

5 ÓRA, 23 PERC ÉS 18 MÁSODPERC MÚLVA

– Ez a legjobb kép, amit mutatni tud? – kérdezte Picard kapitány.

A parancsnoki híd fő kilátóernyőjén csak porszemcsék nyüzsögtek.

– Nem – felelte Data. – Ezt látni a valóságban. Most programoztam be a komputert, hogy a por nyolcvannyolc egész hét tized százalékát távolítsa el a képernyőn látható képről. Ha azonban százszázalékosan kiszűrnénk, nem maradna más, csak összefüggéstelen…

– Tegye képernyőre! – szakította félbe Picard.

Az addigi felvétel helyébe egy sokkal élesebb került. Egy jég és hó borította, kék-fehér világé. Annyira szemet kápráztató volt a látvány, hogy néhányan nem is bírták nézni. Data elsötétítette a vakítóbb tónusokat, így a fény elviselhetőbb lett.

– Mostanra már olyan alacsony lett a hőmérséklet, hogy az összes vízgőz kicseppfolyósodott az atmoszférából – közölte az android. – Vastag hó– és jégpáncél fogja borítani a felszínt.

– Mennyiben különbözik a mostani kép a porfelhő előtt készített felvételektől? – kérdezte Picard.

Data parancsokat gépelt a komputerbe. A fő kilátóernyőn régebbi képek jelentek meg; mindegyik sötétebb volt az imént megfigyeltnél, a bolygó ettől függetlenül ugyanolyan jegesnek és hidegnek tűnt.

– Most van nyár a Nunanavik északi féltekéjén – magyarázta Data. – Mint tudja, az ehhez hasonló sarkvidéki világokon nincs akkora különbség az évszakok között. Mégis szembeötlő az eltérés a normális és a jelenleg vizsgált állapot között. Tessék, itt megint a mostani helyzet látható.

A hídon szemmel láthatóan világosabb lett.

– Számításaim szerint a bolygó felszínének kilencvennyolc egész hat tized százalékát hó és jég borítja – tette hozzá Data.

– Még az a szerencse, hogy az odalent élők hozzászoktak a hideghez – vélekedett Picard.

– Csakhogy nem az olyan hideghez, ami befagyasztja a légkört – mondta Data.

– Kép– és hangkapcsolat a Nunanavikkal! – jelentette Riker parancsnok.

– Képernyőre, Egyes! – utasította Picard.

Egy szőrmékbe bugyolált fiatal eszkimó asszony jelent meg előttük. Reszketett, mint a nyárfalevél.

– …mind halálra fagyunk idelenn. A népesség harmadára csökkent. Az életben maradottakat a következő tizenhat településre rendeltük át: Inuvik, Tanana, Anvik, Thule…

Nem sokkal azután, hogy befejezte a felsorolást, az adás elkezdett széttöredezni.

– Nyugtassák meg, hogy úton van a segítség! – mondta Picard. – Data, a kiürítési tervben rögzítse az említett települések neveit! Riker parancsnok, mennyi idő kell még a kompok indításáig?

– Harmincegy perc.

– Data, tartsa az irányt! Riker, Worf, Troi, La Forge, Crusher a tárgyalóterembe!

Deanna éppen végzett a Fossey teherkomp környezeti rendszereinek utolsó ellenőrzésével, amikor értesítették, hogy meg kell jelennie az eligazításon. Gyorsan kipipálta az ellenőrzőlistán, hogy minden levegőtartály tele van és a komp repülésre kész, aztán sietett is a turbólifthez. Worf éppen előtte lépett be, és tartotta a liftajtót, hogy be ne csukódjon. Valósággal felvillanyozódott, hogy újra látja a nőt. A lift száguldani kezdett a híd felé.

– Tudott aludni valamennyit? – kérdezte Deanna.

– Nem nagyon érek rá aludni. Majd alszom azután.

Csakhogy Deannának az jutott az eszébe, vajon lesz-e „azután”, amikor aludhatnak. A napnál világosabb volt mindannyiuknak, hogy lehetetlen mindenkit kimenekíteni a bolygóról. Közben megállt a lift, Deanna és Worf pedig sietve a tárgyalóterem felé indult. Dr. Crusher pont előttük lépett be az ajtón.

Picard kapitány a már jelenlevőkkel tanácskozott.

– La Forge hadnagy, állapotjelentést kérek a transzporterekről. Használhatók?

– Nem, uram – felelte a főgépész. – A porfelhő mindenütt egyenletesen vastag. Ha megpróbálnánk áttranszportálni rajta, megsérülne az anyag-sugár szerkezete.

Picard erre a válaszra számított, rezignáltan bólintott hát.

– Már majdnem minden kompból kipakoltuk a fölösleges dolgokat, hogy többen elférjenek bennük – közölte a kapitány. – A teherkompokban így ötven menekült fér el. A személyszállítókban tizenkettő… de azoknak csak állóhelyük lesz. A Calypso harminc embert tud a fedélzetére venni.

Lelombozóan alacsony számok voltak, de ennél többet ők sem tehettek.

– Kérem a repülési személyzet értékelését, Will – fordult Picard az első tiszthez. – Mindenki indulásra kész?

– A pilóták igen, de szükségünk lenne még egy másodpilótára – felelte Riker.

– Barretto hadnagy ugyanis halálosan kimerült – közölte dr. Crusher. – Nem adhatom meg neki a repülési engedélyt.

– Próbálunk találni valakit helyette – mondta Riker.

– Egy ideje űrkomp-irányítást tanulok a holofedélzeten – szólt közbe Deanna. – Amikor dokkoltunk a McKinley Földi Űrállomáson, le is tettem a négyes szintű pilótavizsgát.

A Négyes Szint pilótáinak már ötven órányi űrkomp-vezetési tapasztalata volt.

– Bőven elég az egy másodpilótának – vélekedett Picard.

– Megtiszteltetés lenne számomra, ha velem repülne – szólalt meg Worf.

– Engedélyezve – egyezett bele a kapitány. Ő, valamint La Forge hadnagy és Riker parancsnok is szerepelt a repülésre kész pilóták listáján – készen arra az eshetőségre, ha netán azonnali parancsszintű döntéseket kell hozni lenn a bolygó felszínén. Picard a kapitányi jachton, a Calypsón repült. – Van még valami? – kérdezte.

– Uram – jelentkezett Worf. – A Nunanavik lakói ölre fognak menni, hogy ki szálljon be az űrkompba. Azt javaslom, küldjünk fegyveres őröket.

Picard elbizonytalanodott. Ha őrök is utaznak a kompokon, akkor annyival kevesebb telepest tudnak kimenekíteni – ám ha csakugyan egymásnak esnek a beszálláskor, az még több emberéletbe kerülhet.

– Először derítse ki, hogy meg lehet-e szervezni odalenn a beszállás biztonságát! – mondta végül. – Ha nem sikerül kapcsolatba lépni a lentiekkel, küldjön komponként két biztonsági embert!

Elindult az ajtó felé, majd hirtelen megtorpant.

– Data? – szólt bele a kommunikátorába.

– Uram? – válaszolt az android a hangszóróból.

– Hány túlélőt kell kimenekítenünk?

– Nem tudok pontos adatot mondani, uram.

– Akkor csak becsülje meg! – kérte Picard fásultan.

– Óvatos becslés szerint körülbelül nyolcvankétezren maradtak. Talán egy kicsivel többen.

Picard felsóhajtott.

– Mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt!

Azzal elhagyta a termet.

A bolygón maradottakkal úgyszólván lehetetlennek bizonyult felvenni a kapcsolatot, a bejövő üzenetek túlnyomó többsége pedig teljesen érthetetlen volt, ezért Worf elkezdte megtervezni, hogyan küldjenek biztonsági embereket az első lefelé tartó járatokkal. Végül a pilóták belátására bízta, hogy eldöntsék, a továbbiakban küldjenek-e még. Ha úgy tapasztalják, a bolygón biztonságosak a körülmények, a későbbi transzportoknak már nem kell biztonságiakat vinniük.

Worf gyorsan magára öltötte a Csillagflotta téli egyenruháját, aztán beszállt a rá bízott teherkomp, a Goodall pilótafülkéjébe. Deanna már a fedélzeten volt, épp a röppályatervet töltötte le a hajó komputeréről. Felnézett a klingonra, és elmosolyodott.

Worf egy pillanatra kővé dermedt a küszöbön. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Deanna Troi tanácsadó a bajtársa, mi több, az ő másodpilótája ezen a küldetésen. A nő egyetlen mosolyától azonban rögvest meg is feledkezett erről.

Deanna visszafordult a munkájához. A kabátját és a kalapját a padlóra helyezte, az ülése mellé. A kabát ujjai túl vaskosak voltak, nem lehetett kényelmesen dolgozni benne.

– Minket Anvik felé irányítottak – közölte. – Az a második legnagyobb kontinens egyik települése, tíz fokra az egyenlítőtől. Valaha kellemes kis kikötőváros volt, legalábbis ennek a világnak a mércéje szerint.

Worf letelepedett az ülésbe.

– Hányan lakják? – kérdezte.

– Data becslése szerint ötezerharmincketten.

Worf elkezdte lefuttatni a repülés előtti diagnosztikát, és Deanna is kifogástalanul teljesítette a maga feladatát.

– Csakugyan érti a dolgát – dicsérte Worf a másodpilótáját.

– Köszönöm – mondta Deanna.

Worf minden idegszálával megpróbált a feladatára összpontosítani. Elvégezték a repülés előtti ellenőrzéseket. Látta, hogy a két biztonsági az ülésben gubbaszt. Miközben az indulási engedélyre vártak, kapcsolatba lépett Datával a hídon.

– A többi űrhajó hány kompot küld Anvikba? – kérdezte.

– Tíz perc múlva nyolc komp fogja követni önöket a Hong Kong kereskedőhajóról – felelte Data. – Mihelyt elérhetőek lesznek a többiek, küldöm őket önök után.

– Remek – morogta Worf. – Legalább lesz odalenn egy kis időnk a biztonsági óvintézkedésekre, mielőtt megérkeznek.

Megkapták az engedélyt a felszállásra. Worf kimanőverezte a kompot az indítócsarnokból, és rohamtempóban ereszkedni kezdett a felszín felé.

Nagyon meredeken repültek be, Deanna mégsem firtatta a miértjét. A műszerek szerint elfogadható volt a röppálya szöge. A komp is mindenben engedelmeskedett Worfnak.

Nagyot sóhajtott, és a klingonra nézett. A férfi ki sem látszott a munkából; minden figyelmét a navigálásnak szentelte. Deanna lefuttatta a ellenőrzéseket, és kikérte a szükséges számadatokat, Worf pedig visszaigazolta azokat.

Egyszer azonban rajtakapta a férfit, amint őt bámulja – a műszerek vagy a szédítő iramban közeledő bolygófelszín helyett. Örült neki, hogy együtt dolgoznak. Tudta, hogy Worf feltétel nélkül megbízik benne és a képzettségében, de azt is, hogy nem csak ezek miatt akarta annyira, hogy őt nevezzék ki mellé másodpilótának.

Ezen ismét mosolyognia kellett.

Datának égett a keze alatt a munka. Megszállott tekintettel koordinálta a kiürítést. A hídon szolgáló legénységgel együtt szünet nélkül küldte az információt a közelítő hajóknak és a Nunanavik körüli pályán veszteglő további hetvenháromnak is. Be kellett állítani a röppályáikat, ki kellett jelölni a kompok repülési pályagörbéit, földrajzi adatokat kellett küldeni a Nunanavikról, hiszen ezek nem szerepeltek a civil űrjárművek rutinadatbázisában, emellett a lehető legigazságosabban szét kellett osztani a nunanaviki települések között a kompokat, összhangba kellett hozni az indulások időpontjait, nem utolsósorban pedig az első visszatérő járatokra is figyelni kellett. A repülésbiztonság még így is hagyott maga után némi kívánnivalót. Mivel rengeteg embert kellett kimenekíteni, nem engedhettek meg maguknak semmiféle hibát.

– Nem sikerül kapcsolatba lépnünk az Enterprise-ról, a Kolinahrról és a Raj Vedáról induló kompokkal – jelentette egy zászlós.

– Megpróbálom helyreállítani az összeköttetést – mondta Data. – Az érzékelők addig is kövessék tovább a nyomukat!

Az üzeneteik hatvannégy százaléka első próbálkozásra nem jutott át az ionizált porfelhőn. A legénység három tagja éppen az adatok továbbküldésén munkálkodott. Az adásszünet elkerülhetetlen késedelmekhez vezetett. Data ki tudta volna számítani, hány emberéletbe került minden egyes késés, ám nem végezte el ezeket a számításokat. Senki sem lett volna kíváncsi az eredményre. Mindannyian megtettek minden tőlük telhetőt.

– A Tamilquara jelenti, hogy alkatrészeket szállít két nyomásálló kupolához, amelyek menedéket nyújthatnak a légkörösszeomlás után is. Elegendő emberük és idejük van az összeszerelésükhöz.

– Hány ember fér azokba a kupolákba?

– Egyenként ötezer. Csak állóhely van bennük, viszont hat órára elegendő levegőtartalékkal rendelkeznek.

– Inuvikba küldjék őket! – adta ki a parancsot Data.

Inuvikban gyakorlatilag mindenki be tudott zsúfolódni azokba a kupolákba. Eközben azon törte a fejét, mi egyebet vihetnek még a kereskedőhajók, amivel életeket menthetnének. Ki is jelölt egy csapatot, hogy járjon utána.

– A Hong Kong kompjai kilenc és fél perccel előbb indultak a tervezettnél, uram – jelentette egy zászlós.

Data felnézett a műszereiből. A korai indulás nem kis kockázattal járt, mivel veszélyesen közel került egymáshoz az a rengeteg jármű.

– Tervezzék meg a légifolyosókat! Szükség esetén közöljék is a pályamódosításokat!

– Az említett kompok vészesen közel repülnek a Calypso és a két Enterprise-komp, a Hawking és a Goodall mögött!

– Adja parancsba, hogy csökkentsék a sebességüket! – utasította Data. – Lépjen kapcsolatba a Hong Konggal, és kérje az ő segítségüket is!

A legénység tagjai hanyatt-homlok rohantak, hogy teljesítsék a feladatokat. Data szünet nélkül küldte a figyelmeztető jelzéseket az Enterprise kompjainak. Mindent megpróbált, hogy elérje őket, de hasztalan.

A parancsnoki hídon mindenki lélegzetvissza-fojtva figyelt.

A Hong Kong egyik kompja sem lassított le. Az Enterprise kompjai sem kezdtek kitérő manőverekbe. Egyikük sem kapta meg a figyelmeztetéseket.

Data tehetetlenül nézte, ahogy az érzékelők kirajzolják a szemmel láthatóan egyfelé tartó pályagörbéket. A Hong Kong mind a nyolc kompja az Enterprise leszállóegységeinek tetejét vette célba. Az érzékelőkhöz kirendelt zászlós úgy kapaszkodott a konzoljába, mintha minden pillanatban az összeütközést várná.

Worf kompja belépett a Nunanavik egyre fagyosabb atmoszférájába, lelassított, és ereszkedni kezdett a felszín felé. A klingon hadnagy abban bízott, hogy a tervezettnél hamarabb érnek Anvik fölé, és minden jel arra mutatott, hogy legalább két percet, talán még többet is le tud faragni az időből. Az ereszkedést nem zavarta légörvény. Jószerivel mozdulatlan volt a levegő. A nedvesség már kivált a légkörből, így felhőt sem látott az égen. A tiszta, kék boltozatot apró piros villanások festették csíkosra, ahogy az ionizált felhő lezúduló porszemcséi elégtek körülöttük az atmoszférában.

Hátborzongató látványt nyújtott az ég. Hátborzongató volt az érzés is, hogy keresztül kell repülni rajta.

Az Enterprise mind a húsz kompja a Calypsóval együtt egy méretesebb fennsík fölé repült, és a megadott ponton különváltak, hogy elinduljanak a kijelölt végcél felé. Worf délnek vette az irányt, háromszöget alkotva a Hawkinggal és a kapitányi jachttal. Följebb emelkedtek, hogy átrepüljenek egy girbe-görbe, part menti hegylánc fölött. Alattuk kanyonok ásítoztak és éktelen gleccserekkel szabdalt csúcsok meredeztek. Foltos mintázatot rajzolt a tájra a gyorsan tovatűnő hegyszorosok fehérje és a jég kékje.

Hirtelen vijjogni kezdett egy riasztó, és a komp belsejét piros fény árasztotta el.

– Nyolc hajó lépett be a légkörbe! – kiáltotta Deanna.

– Kitérő manőverbe kezdek – mondta Worf, és egy mély kanyonba irányította a kompot.

Az érkező hajók azonban mind ott voltak körülöttük, előttük és fölöttük.

Deanna észvesztő tempóban próbálta továbbítani a helyes röppálya adatait.

– Lassítsanak! Lassítsanak! – figyelmeztette közben rádión a közeledő kompokat. – Azonnali pályakorrekciót kérek!

A fenyegetően feléjük ereszkedő kompok adásából csak a fejetlenség hangjait lehetett kihallani.

(– A nemjóját! Honnan kerültek ide ezek a hegyek?)

(– Hegyekről nem volt szó!)

(– Enterprise-kompok közvetlenül előttünk!)

(– Emelkedjenek magasabbra!)

(– Csökkentsék a sebességet!)

Valami nekicsapódott a Goodall törzsének. Az egyik kereskedelmi komp a távoli kanyonfalnak vágódott, s Worf és Deanna szeme láttára robbant szét. A Goodall pörögve zuhanni kezdett a szurdok felé. Worf kétségbeesetten próbálta visszanyerni az uralmat a jármű fölött, de a jég meg a hó rémisztő gyorsasággal közeledett. A komp olyan erősen rázkódott, hogy Deanna attól félt, mindjárt darabokra esik, de lassan alábbhagyott a pörgés, és a hajó ismét irányíthatóvá vált. A tanácsadónő elkezdte felbecsülni a károkat, ellenőrizte az üzemanyagszintet és a kabinnyomást. Közben azon morfondírozott, hogy tudott volna-e tenni valamit a zuhanás elkerülése érdekében. Szerette volna Worf véleményét is hallani, de a pillanat nem volt alkalmas a kérdésekre.

A szakadék aljában szerencsére már megint egyenletesen repültek. Sem Deanna, sem Worf nem nézett vissza a zuhanó komp keltette örvénylő hóförgetegre. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. A velük utazó két biztonsági ujjongani kezdett, amikor elkerülték a kanyon peremét – csakhogy a komp már nem tudott elég gyorsan a magasba emelkedni ahhoz, hogy átrepüljön az előttük húzódó hágó fölött is.

– El kell hagynunk a hajót – közölte Worf, amikor látta, hogy be fognak csapódni a hegyoldalba. – Őrök, csatolják fel a siklószárnyakat! – Szinte még ki sem adta a parancsot, a két biztonsági már dugta is befelé a karját a műanyag mentőeszköz szíjaiba. – Most! – kiáltotta néhány másodperc múlva a klingon, és rácsapott a fedélzeti nyílást nyitó gombra.

A jeges hideg a robbanás erejével hatolt be, alig kaptak tőle levegőt. Az őrök kiugrottak. A mentőeszközök fehér szárnyfelületei tüstént kinyíltak, határozottan és fenségesen felvették a hat méteres fesztávolságot.

– Deanna, ugrás! – üvöltötte Worf, miközben egy kis perem fölé kormányozta a kompot, hogy ezzel is némi időt nyerjenek.

Csakhogy Deanna még a kabátjával vacakolt – addig eszébe sem jutott, hogy levette, amíg nem érezte a csontig hatoló hideget. A kabát a huzatban arrébb csúszott az ülése mellől. Worf belebújt egy másik siklószárnyba, ölbe kapta Deannát, és az utolsó pillanatban vetette ki magát a fedélzeti nyíláson. A komp a hegyoldalnak vágódott, és felrobbant. Fémrepeszek csapódtak Worf és Deanna testének, a siklószárnynak. Örökkévalóságnak tűnő ideig zuhantak, átvitorláztak egy hegygerinc fölött, le egy mélyülő völgybe. Végül egy gleccser aljában becsapódtak egy hóbuckába.

Amikor véget ért a zuhanás, a klingonnak a következő volt az első gondolata: Élek, majd rögtön ezután: Nem engedtem el Deannát. A nő ernyedten csüngött a karjában, de Worf érezte, hogy a mellkasa még fel-le mozog.

Picard, kezében Deanna szénné égett kabátjával a Goodall füstölgő roncsát bámulta. A többi kompnak megparancsolta, hogy folytassák az útjukat, majd visszafordult, hogy egymaga mentse ki a baleset esetleges túlélőit. A két biztonságit meg is találta, Worfnak és Deannának azonban híre-hamva sem volt. Az Enterprise érzékelői sem jelezték őket – Picard azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán csak a légkörbe került temérdek porszemcse zavarja a nyomkeresést. Csakhogy a szerencsétlenül járt komp nagy része még mindig lángolt, így nem lehetett közelebb férkőzni.

Megtalálta viszont Deanna kabátját.

Életjeleket pedig senki sem fogott.

Picard nem szívesen hagyta ott a roncsot, de muszáj volt. Az őrökkel együtt beszállt a Calypsóba, és újra meg újra átfésülték a terepet, mégsem sikerült sem Worf, sem Deanna nyomára bukkanniuk. Minden jel arra utalt, hogy nem tudtak idejében kiugrani. A két túlélő is arról számolt be, milyen kétségbeejtő volt a helyzet a fedélzeten, és milyen kevés idejük maradt a becsapódás előtt.

Mindebből egyetlen logikus következtetést lehetett levonni.

Picard, még mindig Deanna kabátját szorongatva elhagyta a szerencsétlenség helyszínét.

Mindkettejüket alaposan megtépázták a felrobbant leszállóegység fémdarabjai. Worf minden tőle telhetőt megtett, hogy elállítsa a vérzést. Aztán széttörte a siklószárnyat, és a váz darabjaiból hevenyészett sínt eszkábált össze Deanna törött karjának. A fémrepeszek úgy szitává lyuggatták a mentőalkalmatosság szárnyait, még az is csoda volt, hogy idáig elrepült velük.

Deanna majd megfagyott a kabátja és a kalapja nélkül. Worf fölnyalábolta; amennyire tudta, betakargatta a saját kabátjával, és nekivágott a hegyoldalnak. A komp szilánkjai cafatokra szaggatták az egyenkabátot, a jelvény-kommunikátor is odaveszett, Deanna kommunikátora pedig eleve a zekéjére volt tűzve. Segítséget nem tudtak hívni, mindössze annyit tehettek, hogy visszamásznak a baleset füstölgő helyszínére. Egyedül abban reménykedhettek, hogy ott majd csak rájuk találnak.

Worf megszaporázta a lépteit.

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

3 ÓRA, 8 PERC ÉS 17 MÁSODPERC MÚLVA

Worfnak fogalma sem volt róla, hogyan talált rájuk az a három öregasszony a hegyoldalban. Ült a jégkunyhójukban, és megpróbálta felidézni a történteket, de semmire sem emlékezett. Egyszer csak ott termettek; kihámozták Deannát a karjából, és idecipelték az otthonukba.

Az egyik anyó egy csésze forró valamit nyomott a kezébe. Worf mohón szürcsölni kezdte a nyúlós folyadékot.

– Amaliknak hívnak – mutatkozott be a nénike. – A barátnőimet pedig Nenanának és Ilingnoraknak. Sok embert mentettem már meg a fagyhaláltól, de klingont még sohasem.

– Hálás köszönetem azért, amit tett – mondta Worf. Az órájára nézett, és látta, milyen kevés idejük maradt. Az öregasszonyoknak nem volt kommunikátoruk, így hát még mindig fel kellett jusson Deannával a baleset helyszínére. Nézte, ahogy az asszonyok fókaprém párkába bugyolálják a tanácsadónőt, és vastag lábszárvédőket húznak a lábára. Worf alig tudott betelni Deanna látványával, akinek fekete haja feltűnő kontrasztot alkotott a fehér fókaprémmel, s ettől gyönyörűbb volt, mint valaha.

– Láttuk lezuhanni a hajójukat – szólalt meg Nenana.

– Aztán hallottuk a robbanást, és láttuk a füstöt – tette hozzá Amalik.

– Nem sokkal maguk után leszállt ott egy másik komp is, aztán továbbrepült – mondta ismét Nenana.

– Hogyan? – hüledezett Worf. Lerakta a csészéjét, és iszonyatosan szégyellte magát, amiért remeg a keze. – Látták a kompot leszállni, aztán meg elmenni? – kérdezte.

Az asszonyok bólintottak.

– Más kompok is leszálltak ott, ahol a miénk lezuhant?

Erre mindhárman megrázták a fejüket.

Tehát mindenki halottnak hisz minket, gondolta Worf. Tudta, hogy nemsokára csakugyan azok is lesznek.

– Milyen messze van ide Anvik? – kérdezte.

– Nyolc kilométerre – felelte Nenana.

Worf felvette a csészét, és egy kortyra felhajtotta a meleg folyadékot.

– Akkor indulnunk kell – mondta. – Fogytán az időnk.

Az anyókák azonban nem mozdultak.

– Fogalmuk sincs róla, mi folyik itt? – kérdezte Worf.

– Már hogyne lenne – szólalt meg Ilingnorak, most először. – De mindenkit úgysem tudnak megmenteni, ahhoz nincs elég hajó. Mi pedig úgyis csak mihaszna vénasszonyok vagyunk már, klingon. A saját kezünkkel építettük ezt a kunyhót, és együtt várjuk meg benne a halált.

Worf egy pillanatig nem talált szavakat.

– Csodálom a bátorságukat – szólalt meg végül –, de én képtelen lennék így beletörődni a halálba. Küzdenék az életért.

– Ó, de csodás is volna, ha újból fiatalok lennénk, és hinnénk abban, hogy magáért az életért érdemes élni! – károgott llingnorak.

Worf gondolkodóba esett. Tudta, hogy nemcsak emberéletek forognak kockán: egy egész kultúrát fenyeget a pusztulás.

Deanna mocorogni kezdett. Worf segített neki felülni, Amalik pedig egy csésze forró vizet nyomott az ajkához.

Deanna felköhögött.

– Hol vagyunk? – kérdezte.

Worf felvilágosította, majd Deannával a karjában az asszonyokhoz fordult.

– Mondják el, merre kell menni Anvikba! – kérte őket. – Meg kell próbálnunk eljutni oda.

Az öregasszonyok megpróbálták a lehető legérthetőbben útba igazítani őket térkép nélkül. Elmagyarázták az útvonalat, aztán fel is rajzolták szénnel a kunyhó jégpadlójára.

– Nem fog sikerülni – vélekedett llingnorak.

– Akkor is legalább úgy halunk meg, hogy megpróbáltuk – felelte Worf.

Fölvette a kabátját, és vonszolni kezdte Deannát az iglu bejárata felé.

– Elkísérem magukat – ajánlkozott Amalik. – Egyedül semmi esélyük.

– Én is megyek – mondta Nenana.

llingnorak egy darabig hallgatott.

– Nem akartam egy fémskatulyában elpusztulni – mondta végül –, de én is megyek. Inkább haljak meg az otthonomtól távol, mint magányosan.

A klingon megvárta a viskó bejáratában, amíg a nénikék összecihelődnek az útra. Egy-egy rénszarvasbőr csíkot adtak Deannának és Worfnak, hogy azzal takarják el az orrukat és a szájukat. Rettentő büdös volt, de Worf belátta, hogy szükséges. Védeniük kellett a tüdejüket. Levegőből a halálos hideg beállta után is lesz elég – az oxigén csak harmadiknak fog megfagyni a szén-dioxid és az ózon után –, de a légzés már most is egyre nehezebb volt.

Mindegyik nő magához vett egy karibucsontból készült lándzsát.

– A jegesmedvék miatt – magyarázta Amalik. – Odahaza a Földön már majdnem kihaltak. Új otthont teremtettünk itt nekik, de ők nem hálálták meg ezt a jóindulatot. Hiába, a vérükben van az ölés.

Amalik és Nenana talpra rángatták Deannát, és vigyáztak, hogy össze ne rogyjon.

– Maga menjen előre utat törni! – javasolta Worfnak Ilingnorak. – Látja azt a két sziklát? Azok közt kell átmenni, aztán egyenesen előre.

Worf rendületlenül cammogott elöl, de egy idő után hátranézett, és látta, hogy a nők igencsak lemaradtak mögötte. Nem voltak sem olyan erősek, sem olyan fürgék, mint ő; Deanna sem volt abban az állapotban, hogy ennyit gyalogoljon, még ha segítséggel is. Worf visszacammogott hozzájuk, és ölbe vette a lányt.

Hosszú nyolc kilométernek néztek elébe.

Picard toporogva melegítette átfagyott lábát a kapitányi jacht meleg dokkolócsarnokában, a tizenhatos fedélzeten, miközben a karbantartók lótottak-futottak, hogy előkészítsék a Calypsót a visszaútra. Picard egy seregnyi gyereket hozott Thuléból, hármat a helyi kórházból. A kis betegeket máris a gyengélkedőre vitték.

Beverly Crusher felügyelte az elszállításukat. Picard csak nézte, és biztosra vette: a doktornő tudja, hogy nézi. Sejtette, hogy Data elmondta neki, mi történt Worffal és Deannával. Dr. Crusher gyöngéden megérintette a kapitány karját.

Egyikük sem mondott semmit – bár, ha jobban belegondolt, Picard nem is talált volna szavakat.

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

1 ÓRA, 43 PERC ÉS 37 MÁSODPERC MÚLVA

Deanna az önkívület határán lebegett, de amikor magához tért, tudta, hogy Worf karjában van. Érezte a vér ízét az ajkán, és rögtön tudta, hogy az orra vérzik. A levegőből eltűnt a nedvesség, ezért mindenkinek eleredt az orra vére. Látta Worf leheletét az arcát takaró karibubőr előtt, és azt is látta, hogy a bőrcsík alól vérpatak szivárog. Egyszer-kétszer egy csöpp az ő fehér fókapárkájára is lecsöppent.

– Én voltam az oka, Worf? – kérdezte.

– Minek?

– Miattam történt a baleset?

Worf csak néhány lomha lépés után válaszolt.

– Nem – felelte. – A legközelebbi utamon is magát fogom kérni másodpilótának.

Deanna tudta, hogy igazat mond, és megkönnyebbült.

– Most már nyugodtan lerakhat – mondta. – Megállok a saját lábamon.

Worf letette a földre, segített neki talpon maradni, és fújtatva megállt mellette.

Púp vagyok a hátán – gondolta Deanna.

– Ne sokat ácsorogjunk! – mondta Ilingnorak. – Menjen előre, Worf! Mi majd segítünk Deannának. A domb alján, a szikla mögött folytatódik az út.

Deanna kitartóan baktatott, és érezte, hogy megint forogni kezd vele a világ. Lépdelt tovább rendületlenül, majd egyszer csak azt vette észre, hogy ismét a klingon cipeli. Újból elvesztette az eszméletét.

Worf előrecsörtetett, hogy kitapossa az ösvényt, miközben az eszkimó asszonyok mondták neki az utat. Becslése szerint mindössze öt kilométert sikerült megtenniük. Egy meredek domboldalhoz értek. Worf felkaptatott a tetejére, lefektette Deannát a földre, aztán egyenként felhúzta a három eszkimó asszonyt. Kénytelenek voltak kissé kifújni magukat, mert már alig kaptak levegőt. Amikor nem mozogtak, úgy fáztak, hogy szinte fájt, és minden levegővételbe belesajdult a tüdejük. Worf előhúzta a fézerét, és célba vett egy sziklát a csapás mentén. Csakhamar vörösen felizzott a kő, és ontani kezdte a meleget. A hó és a jég megolvadt alatta, de az így keletkezett tócsa hamarosan újra keményre fagyott. Az asszonyok odaszaladtak, és összebújtak a szikla körül.

Légköri fagy ide vagy oda, egy kis pihenésre akkor is szükségük volt. Worf tudta, hogy még neki is takarékoskodnia kell a levegővétellel. Elcipelte Deannát a szikláig, és az oldalának támasztva leültette. Úgy döntött, pihennek egypár percet, aztán ismét nekivágnak…

Egyikük sem hallott semmit. Worf is csak annyit vett észre, hogy a végeláthatatlan hómező halvány derengéséből egyszer csak valami irdatlan fehérség ront feléjük.

Egy jegesmedve volt.

Worf előkapta a fézerét, de túl hamar sütötte el, és a sugárnyaláb csak a hóba csapódott. Másodikra eltalálta ugyan a medvét – ám a bestiának ez meg sem kottyant. Felállt a hátsó lábaira, és bömbölt. Amalik és Ilingnorak a lándzsákkal vették célba. Amalik dobása gyomron találta a fenevadat, de a lándzsa hegye alig hatolt át a bőrén. Worf magasabb fokozatra állította a fézerét, és azt remélte, hogy ha ezzel eltalálja a medvét, az majd csak menekülőre fogja.

Az asszonyok a háta mögé bújtak. Worf harmadszor is tüzelt, és ezt végre megérezte az állat. Négy lábra ereszkedett. Nyögve rácsapott a hasából kiálló lándzsára, kilökte a helyéből, aztán elcammogott a fehérségben, és eltűnt a szemük elől.

Amalik előreszaladt a fegyveréért.

– Vissza fog jönni értünk – mondta Ilingnorak. – Ezek már csak ilyenek. Nem adják fel egykönnyen.

– Akkor megölöm – mondta Worf, és beállította a fézerét egy következő lövésre.

A levegő érezhetően hidegebb lett. Mindegyikük ajkára ráfagyott a vér. Worf segített Deannának feltápászkodni.

– Csipkedjük magunkat! – noszogatta a többieket. – És mindenki figyelje a medvét!

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

57 PERC ÉS 23 MÁSODPERC MÚLVA

Sima talajú síkságra értek, innen egy darabig viszonylag könnyű volt az út Anvik felé. A földet vastagon befútta a hó. Késő délután volt, már majdnem lement a nap, mégis egész jól lehetett látni. A hó és a jég még naplemente után is patyolatfehéren világított.

Worf tudta, hogy Deanna egyre gyengébb lesz, törött karja és a repeszek okozta zúzódásai miatt még sokkos állapotba is kerülhet. Az asszonyok egyfolytában szóval tartották a tanácsadónőt. Támogatták, hogy ne álljon meg, ha magánál volt, beszéltették, nógatták, hogy haladjon előre. Worf arra gondolt: a biztató szavakkal inkább magukat győzködik – mert újra szeretnének reménykedni abban, hogy van miért élni. Kegyetlen dolog lenne az élettől, ha hiába reménykednének, és ha ő is hiába hangoztatná, hogy nem szabad beletörődni a halálba. Tudta, nagyon kevés a kompokban a férőhely, de megfogadta, hogy ha időben Anvikba érnek, így vagy úgy, de mindenképp megmenti az anyókákat.

– Tudja-e, hogyan születtek a csillagok? – kérdezte Deannától Ilingnorak.

A nő nem válaszolt azonnal.

– A hidrogénatomokat összepréselte a… nem jut eszembe, micsoda – suttogta. – Valami összepréseli az atomokat…

– Nem! Nem. A nagyanyám a Földről így mesélte: Az első emberpárnak hat gyermeke volt, és állandóan üldözték őket a jegesmedvék. A Holló még nem teremtette meg a rénszarvast vagy a fókákat, így a medvék csak az Emberre vadászhattak, ha enni akartak. Hiába keresett búvóhelyet az ember és az asszony, a medvék mindig rájuk találtak, és ilyenkor kegyetlen harc vette kezdetét. A medvék szép lassan elragadták a gyerekeket: először a legnagyobb fiút falták fel, aztán a két lányt, majd a legkisebb fiút. Csak egy fiúcska és egy kislány maradt életben, és az első Emberek nem tudtak hová elbújni. A medvék aznap egész éjjel a tűz körül ólálkodtak, hogy megkaparintsák a két megmaradt gyermeket is. Az anyjuk úgy feldühödött, hogy kikotorta a hamut meg a széndarabokat a tűzből, és azzal hajigálta a dögöket, de olyan erővel, hogy a medvék kirepültek az éjfekete égbe. A széndarabok óriásira nőttek, belőlük lettek a csillagok, a hamuból pedig a csillagok körüli világok. Az Ember azokon a világokon rejtőzött el a medvék elől, akik azóta is vadásznak ránk éjjelente.

– A Csillagmedvék hívták életre ezt a világot, és most visszakövetelik maguknak – tette hozzá Amalik.

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

43 PERC ÉS 10 MÁSODPERC MÚLVA

Data kitalálta, hogyan menthetne meg még ötszáz életet. Két bányaellátó hajó biztonsági mentőkupolákat szállított a fedélzetén. Ezeket arra tervezték, hogy szorosan az aszteroidabányák tárnáihoz simulva harminc percig életben tartsanak négy embert. Data egy másik hajóról oxigéntartályokat szerzett, és ezzel a harminc perces időtartamot két órára növelte. Négy másik hajón hordozható hősugárzókat talált. Száznegyven kupolát gyűjtött össze (mindegyikhez biztosított extra oxigént), valamint nyolcvan hősugárzót. Ezeket azonnal a felszínre vitette. A kompok pilótái így a légkörösszeomlás után is folytathatták a kupolákban lévők mentését.

– Üzenet érkezett Picard kapitánytól – jelentette egy zászlós.

Picard épp akkor tért vissza az Enterprise-ra a harmadik menekültrakománnyal.

– Képet! – mondta Data.

A képernyőn egy pillanat múlva megjelent a kapitány arcának szemcsés képe.

– A thulei Oceanográfiai Intézet egy negyven személy szállítására alkalmas tengeralattjáróval rendelkezik. Ebben a percben indult útnak ötvenegy emberrel a fedélzetén egy tenger alatti vulkanikus mélyedés felé, hátha ott nem fagy be olyan gyorsan a tenger. Átküldöm a koordinátákat. Lehetőleg használják az érzékelőket a nyomkövetéshez! A légkörösszeomlás után megpróbáljuk majd kimenekíteni őket onnan.

Data gyorsan kiszámította, milyen vastag a jégpáncél, amelyen át kell hatolni. Nehéz feladatnak tűnt, de nem lehetetlennek. Beszámolt Picard-nak a bányászkupolákról.

– Hány embert juttattunk ki eddig? – kérdezte a kapitány.

– Negyvenötezer-kétszázharmincegyet – felelte Data.

Worf felkapaszkodott egy enyhébb emelkedő tetejére – és a koromfekete égbolt előtt felderengtek Anvik fényei. Az asszonyok felzárkóztak mögötte, és újult erővel megindultak a város felé.

– Amikor összecsaptunk a medvével – jegyezte meg Worf –, nem úgy viselkedtek, mint akik meg akarnak halni.

– De nem ám – ismerte be Amalik.

– Már nem csak azért törjük magunkat, hogy megmentsük Deannát és magát – tette hozzá Ilingnorak.

Csakugyan lerítt róluk, hogy már nem várják a halált. Worf most jött rá, hogy eddig sem várták. Csupán át akarták adni a helyüket a fiataloknak.

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS

15 PERC ÉS 12 MÁSODPERC MÚLVA

Anvikba az Enterprise-ról is érkezett egy komp. Deanna megérezte a jelenlétét. Most még ő is gyorsabban szedte a lábát, miközben Worfba kapaszkodott. Igyekezett nem lemaradni. Annyira közel volt Anvik, és ő annyira akart élni, hogy most már nem adhatta fel. Karnyújtásnyira volt a cél.

Geordi La Forge félreállt, amíg az emberek tülekedve beszálltak a kompba. A legelső transzporttal a gyermekeket mentették, és mindegyiknek legalább az egyik szülőjét megpróbálták utánuk küldeni. Két szülő számára sajnos nem jutott elég férőhely. Szívszaggató jelenet volt, Geordi nem is nézett oda. Toporgott átfagyott lábán, és a fagyott óceánt fürkészte. Felnézett az égre, ami már nem volt olyan tiszta kék, mint azelőtt. Páracsíkok kúsztak a magasba: a főgépész rájött, hogy most fagy meg a szén-dioxid. A városon túli messzeségbe meredt – és észrevette, hogy mintegy kétszáz méterrel arrébb egy maroknyi ember igyekszik feléje.

– Megtelt a komp – jelentette az egyik őr. Geordi közelebb hozta VIZOR-ján a képet – s Worfot és Deannát ismerte fel három eszkimó asszony társaságában!

– Tartsa az ajtókat! – ordította az őrnek, és rohanni kezdett bajtársai felé.

– Azt hittem, odavesztek – kiáltotta.

Együtt loholtak a komp felé. Geordi megragadta Deanna másik karját, és segített Worfnak cipelni a nőt.

– Miért vannak itt még mindig ilyen sokan? – kérdezte a háta mögött az egyik eszkimó asszony.

– Mert megtelt az egyetlen komp – kiáltott vissza Geordi.

Az anyókák megtorpantak. Worf is abbahagyta a futást.

– Indulnunk kell! – kiáltotta Geordi.

– Átadom a helyemet az egyiküknek – ajánlkozott Worf a nénikéknek.

– Menjen már! – rivallt rá llingnorak. – Maga még fiatal… magának még érdemes élnie.

Az asszonyok letelepedtek a hóba, és átölelték egymást. A megfagyott szén-dioxid indái egyre csak kígyóztak a hóbuckák körül, mert a város melege nem engedte őket tovább.

Geordi elmagyarázta, hogy egy másik komp néhány bányászkupolát hozott a bolygóra, és most az űrkikötő épületében osztogatják őket.

– Próbáljanak meg szerezni egyet! – javasolta a nénikéknek. – A következő transzporttal elvisszük magukat. – Azzal rohanni kezdett a komp felé, és Deannát is húzta maga után.

Worf sarkon fordult, és talpra rántotta llingnorakot.

– Megmentett egy klingon tisztet a fagyhaláltól – mondta neki. – Most én sem hagyom meghalni a nénit. Jöjjenek velem mindannyian! – llingnorakot karon fogva futni kezdett a főépület felé. Amalik és Nenana lélekszakadva rohant utánuk.

Worf úgy gondolta, ezzel is csöpögtet beléjük egy kis reményt. Ő maga ismét abban reménykedett, hogy ez nem kegyetlen vakremény csupán.

– Worf! – kiáltotta Geordi a komp ajtajából. Deanna már odabent volt.

– Induljanak csak! – kiáltott vissza Worf. – Én itt maradok segíteni.

Geordi megfordult, és a kompajtók bezáródtak.

Worf elengedte llingnorak karját, és minden erejét megfeszítve rohant a főépület bejáratához. Százával nyüzsögtek ott az emberek; legtöbben már beletörődtek a sorsukba, néhányan azonban még bíztak a bányászkupolákban, mert úgy érezték, ez a halvány reménysugár is több a semminél. Worf beszuszakolta magát az ajtón, és megragadott egy kupolát meg egy oxigéntartályt.

– Nem maradt már hősugárzónk! – kiáltott rá a nő a pult mögött. – Meg fognak fagyni abban a kupolában!

– Állok elébe – közölte Worf, és már rohant is vissza az eszkimó asszonyokhoz.

A fézerrel kör alakban felolvasztott egy kis havat, majd a sziklára helyezte a mentőkupolát. Az eszköz pereme azonnal eggyé olvadt a sziklával, és légmentesen lezáródott. Worf kinyitotta a bejáratot, amin keresztül rögtön kiáramlott a lepecsételődéskor keletkezett hő. Worf félrehúzta a szarvasbőrt, és teleszívta a tüdejét meleg levegővel.

– Bújjanak be gyorsan! – szólt az asszonyoknak.

Nenana elkezdett befelé mászni. Valaki az övék mellett állította le a kupoláját; az sercegő hangot adva gőzölgött a kövön, de nem olvadt hozzá.

– Keressen egy sziklát, amit fel tudok hevíteni a fézeremmel! – szólt Amaliknak Worf, és átrohant a rosszul lezárt kupolához.

– Húzódjanak hátrébb! – tanácsolta a tulajdonosainak.

A levegő ködös volt a széndioxid gőzétől. A fézerével hozzáolvasztotta a kupolát a sziklához. Lassan körbejárta, és mindenütt gondosan lezárta, óvatosan, nehogy véletlenül kilukassza. Alig kapott levegőt, mire befejezte. Nyomban egy másik csapathoz sietett, és nekik is segített lezárni.

Amalik begördített egy sziklát a kupolájukba, bemászott, és Worfot hívogatta.

A klingon egy pillanatig lépni sem bírt. Levegő után kapkodott: úgy érezte, mintha minden egyes lélegzetvételtől kiszakadna a tüdeje. Fittyet hányva a lábába hasító fájdalomra visszabotorkált a saját kupolájukhoz, és belerúgott az ajtóba. llingnorak kinyitotta, ő pedig bezuhant a nyíláson.

Az asszonyok behúzták a tisztet, és lezárták a bejáratot. Worf moccanni sem tudott.

– Izzítsa fel a sziklát a fézeremmel! – hörögte.

llingnorak elvette a fegyvert, és hevíteni kezdte a sziklát. Az hamarosan felragyogott, de a belőle áradó hő nem tudta teljesen elűzni a hideget.

– Lefagy a hátam… – panaszkodott Nenana.

Worf nézte, ahogy a nők a hátukat melengetik, majd szembefordulnak az izzó kővel, aztán ismét háttal. A következő pillanatban felült, ő is a szikla fölé tartotta a kezét, majd arccal föléje hajolt.

– Megvesz az isten hidege… – nyöszörgött Nenana.

A menedék padlója, amely csak néhány centiméterrel volt a talaj fölött, egyre hidegebb lett. Worf szerette volna letakarni, de nem volt mivel.

Amalik és Nenana most már mindketten sírtak, és eszeveszetten dörgölték a testüket. Worf újra felmelegítette a sziklát.

– Mindenki szenved – vigasztalta őket. – De takarékoskodnunk kell a levegővel, úgyhogy nem szabad sírni.

Az asszonyok erőt vettek magukon, és abbahagyták a pityergést. Amikor elcsendesedtek, megszólalt Amalik:

– Jönnek értünk a csillagmedvék… – szepegte.

– De mi nem hagyjuk magunkat! – vágta rá Worf.

Olyan sokszor felmelegítették a sziklát, hogy az végül kettéhasadt, és egy része megolvadt a kupola padlóján. Ennek ellenére tovább izzították. Nemcsak meleget, de egy kis fényt is adott; odakinn már lenyugodott a nap. Nemsokára halk kopácsolásra lettek figyelmesek, majd valami zuhogni kezdett. Worf tudta, hogy a cseppfolyósodott ózon. Az eső alábbhagyott, ám tíz perc múlva újból rázendített. Ismét a kupolának zúdított valamit a szélvihar. Ezúttal az oxigént.

llingnorak a kezét nyújtotta.

– Bátor férfi vagy, klingon – mondta. – És hű barát. Megvan benned mindaz a sok jó, amit a népedről olvastam.

Worf nem felelt. Hallgatták az oxigénzáport. Kisvártatva ismét megszólalt az öregasszony.

– Szereted azt a lányt – mondta. – És biztos, hogy ő is viszontszeret majd. Ez mindannyiunkat boldoggá tesz.

Worf ellenőrizte a levegőtartalékot, újra felfűtötte a sziklát, és csak hallgatta, ahogy a légköri gázok leperegnek és semmivé enyésznek a sötétségben.

Valóban szeretem Deannát? – gondolta elképedve. Hogyan másként lehetett volna megnevezni az érzéseit?

LÉGKÖRÖSSZEOMLÁS UTÁN

Az Enterprise egyik kompja jött a megmentésükre. Worf hallotta, hogy a legénység kinyitja a közeli kupolákat, és kimenekíti az ott rekedteket. Az ő kupolájuk körül is hallotta a csikorgó lépteket. Hallotta, ahogy felolvasztják a jéggé fagyott gázokat a bejáratuk fölött, és hozzáerősítenek egy toldalékcsövet. Hallotta, ahogy kinyílik a komp bejárata, mert a csapódás végigvisszhangzott a csövön. Aztán lassan kitekerték a kupolájuk bejáratát.

– Siessenek! Erre! – mondta egy férfi, és már mászni is kezdett vissza a komp felé.

– Segítségre van szükségünk! – kiáltotta Worf.

A férfi felismerte a hangot. Visszafordult, és lámpájával bevilágított a kupolába.

– Worf hadnagy! – kiáltott fel, és visszaszólt a kompnak a kommunikátorán: – Megtaláltam Worfot!

A férfi benyúlt a kupolába, hogy segítsen a bentieknek bemászni a csőbe. Worf felsegítette Nenanát, majd Amalikot. llingnorak megcsókolta Worfot, és a barátai után mászott. Worf követte őket.

Worf két napig magatehetetlenül hevert. Dr. Crushernek regenerálnia kellett a tüdeje negyven százalékát. A torka és az orrcimpája ugyancsak károsodott. Megfagyott a lábfeje, mindkét keze és az arca is, de dr. Crusher úgy gondolta, hamar rendbe jön, és alig fog látszani.

Worfnak azonban voltak nem látható sebei is. Az ágyában fekve szüntelenül azokon a szerencsétleneken járt az esze, akiknek nem jutott kupola. A szíve szakadt meg miattuk, noha tisztelte is őket azért, amiért olyan bátran néztek farkasszemet a halállal. Nem tudta, képes lesz-e valaha elfelejteni a hős nunanavikiak önfeláldozását.

Dr. Crusher másnap Worf betegágyához kísérte Deannát.

– Hányszor mentette meg az életemet? – kér-dezte tőle Deanna. Előrehajolt, és megcsókolta a homlokát. – Köszönöm – suttogta.

Worf megszorította a kezét. Miután elment, megtapogatta ott, ahol Deanna megcsókolta.

Picard nap mint nap meglátogatta a lábadozó hadnagyot. Az első napon szemügyre vette a kötéseit és a varratait a nyakán és az arcán, s rájött, hogy fogalma, sincs, mi lehet azok alatt.

– Látom, nagyon fáj, barátom – mondta.

Bizony, hogy fáj – gondolta Worf –, de nem ott, ahol képzeli. Megpróbált nem a halottakra emlékezni, és észrevette, hogy már tud beszélni.

– Katonadolog… – dörmögte.

Picard egy jó darabig nem is tudta, mit mondjon.

– Találkoztam Amalikkal, Nenanával és llingnorakkal – újságolta. – Szépen javul az állapotuk, túl fogják élni. llingnorak azt mondta nekem, hogy ha rajta múlik, maga hősként fog bekerülni az eszkimók legendáiba.

Worf halvány mosolyra húzta a száját, bár a mozdulat egy kissé fájdalmas volt.

– Bármelyik nép büszke lehetne azokra a nőkre – mondta.

– Büszke is vagyok rá, hogy a Földről származnak – felelte Picard.

– Ha felépültek, elmondom nekik, milyen nagyra becsülöm őket.

– Szerintem tisztában vannak vele – vélte Picard. – Hogy is ne lennének?

A kapitány nemsokára magára hagyta. Az Enterprise legénysége most már tényleg pihenhetett. Megtettek minden tőlük telhetőt. A Carpathia kimenekítette a nyomásálló kupolákban rekedt tízezer embert. Egy másik hajó a tengeralattjáróból hozta föl a túlélőket. Az Enterprise elcsigázott legénysége készenlétben maradt vészhelyzet esetére. Data kiszámította, hogy egyesült erővel több mint hatvanötezer életet mentettek meg.

Pár nap múlva dr. Crusher eltávolította a kötéseket Worf kezéről. Most, hogy újra érinteni és érezni tudott, Worf gondolatai visszakalandoztak ahhoz a pillanathoz, amikor a karjában tartotta Deannát.

Olyan aprónak tűnt… amikor zuhantak lefelé a siklószárnnyal, olyan erősen szorította, hogy attól félt, összeroppantja. Az, hogy kicsinek és törékenynek tűnt, meg is lepte őt, hiszen a nő mindig olyan erősnek mutatta magát. Eleinte ez az erő tetszett meg neki. Amin persze nem testi erőt kell érteni. Eszébe jutottak az eszkimó asszonyok. Az ő erejüket sem az izmok adták – ami azt illeti, nem is a fiatalság. A kettő közül egyikkel sem rendelkeztek már igazán.

Volt azonban bennük valami fontosabb, vagy inkább megértettek valami fontosabbat. Anvikban azt mondta neki llingnorak, hogy két dolog miatt kell élnie: először is azért, mert fiatal. Ám Worf úgy vélte, hogy amikor a túlélésről van szó, nem számít, mennyi idős az ember. A másik ok sokkal nyomósabb volt. Az anyókákban is az élesztette fel a reményt újra meg újra. Az Anvikban rekedtek is abból nyertek bátorságot, hogy bemásszanak a kupolákba és küzdjenek az életükért.

Hogy magáért az életért érdemes élni.

Élni mindig érdemes, ezzel Worf is egyetértett. Akár fiatal valaki, akár öreg, élni mindig érdemes.

Kollárik Péter fordítása

Megjelent a Galaktika 198. számában

A STAR TREK HATÁS

A Star Trek 40 éves története nemcsak a filmtörténetre nyomta rá a bélyegét. A technikai fejlődésre, a tudományos gondolkodásra, sőt még a politikára is hatással volt. De inkább kölcsönhatásról beszélhetünk.

Egyik kedvenc sorozatom a Star Trek, de nem vagyok igazi rajongó. Élvezem az epizódokat, alkalmanként szívesen olvasok háttérinformációkat róla, de nem igyekszem minden információt beszerezni, nem gyűjtök relikviákat. Egyszerűen csak szeretem. De aki ismeri, nem vonhatja ki magát a Star Trek-hatás alól. A Star Trek hatással van arra, aki nézi, és a világ is hatással van a Star Trekre. Akár az alkotók, akár a nézők révén.

Tudomány

A Star Trek alkotói mindig is teletömték a párbeszédeket tudományos – vagy legalábbis annak hangzó – dialógusokkal. Persze a kitalált technológiák kitalált tudományt igényeltek, de ez korántsem annyira a képzelet terméke, mint sokan hiszik. Az ST folyamán sokszor fordult elő, hogy a legfrissebb tudományos, vagy épp technikai felfedezések hamarosan megjelentek a történetekben. Sőt egy időben a NASA szaktanácsadói segítséget nyújtottak abban, hogy az űrben látható természeti jelenségek a lehető leghitelesebben legyenek ábrázolva.

A technikai fejlesztésekre a Star Trek volt hatással. Az akciók mellett a jövő mindennapi életét és a hétköznapi munkát is bemutatták. Eközben számos olyan kütyüt találtak ki, amely később a kutatókat is megihlette. Folyik a Star Trek kommunikátorhoz hasonló intelligens kommunikációs rendszer fejlesztése, kísérleteznek a lézerrel, és Geordi La Forge hadnagy látását visszaadó vizoron is dolgoznak a tudósok. A szereplők egyik legfontosabb eszköze, a trikorder azóta is minden kutató álma. Ehhez hasonló készülékek fejlesztése több helyen folyik.

Az már a viccesebb esetek közé tartozik, amikor az amerikai hadsereg jelentkezett a producereknél, hogy az orvosi szobában található vizsgálóasztalra nagy szükségük lenne, és vennének belőle. Nem volt könnyű meggyőzni őket, hogy ez még csak a képzelet terméke.

Ezek után nem meglepő, hogy a Prude Egyetem 1993-ban készített tanulmánya szerint a gyerekek a Star Trekből többet tanulnak a tudományról, mint otthon bármi másból.

Hogy mennyire a tudományos élet része lett az ST, arra jó példa az első Enterprise modell sorsa. Az eredeti példány 3 méter hosszú, 100 kilogramm volt, műanyagból, fából és acéldrótból készült. Az alapanyagok 1964-ben 600 dollárba kerültek A hajó tervezője Walter „Matt” Jefferies az NCC-1701 regisztrációs számot az 1935-ös Waco típusú repülőgépéről adta. A Jefferies-csöveket pedig róla nevezték el. A sorozat forgatásának vége után a modellt a Smithsonian múzeumnak adományozták, majd restaurálták a megtöredezett festéket, a feszültség okozta töréseket, és kijavították a világítási rendszer hibáit. Csíkozással is ellátták, hogy „patinásabban” nézzen ki, de a festék fehérről kissé zöldre változtatta meg a színét. A restauráció hat hétig tartott. Ma is ott áll a múzeumban, legújabb szomszédja a SpaceShipOne, az első magán-űrrepülőgép.

Apropó, űrturizmus. Talán soha nem készült volna el a SpaceShipOne, ha nincs Star Trek. Ez a sorozat nevelte belénk a végtelen űr szeretetét és tiszteletét, ez a tér ad lehetőséget hajdani pionírvágyaink feléledésének. Erre érdekes példa a legújabb űrturista személye.

A Rovkozmosz bejelentette, hogy a japán űrturistát, Daiszuke Enomotót, aki eredetileg szeptember 14-én indult volna az űrbe, egy egészségügyi vizsgálat alkalmatlannak ítélte a repülésre. Helyette kap lehetőséget első női utazóként az amerikai Anouseh Ansari. Az iráni születésű, Texasban élő hölgy a Telecom Technologies nevű vállalat társalapítója, innen származik vagyona. Ha valakinek ismerősen cseng ez a név, nem véletlen. Ő alapította az Ansari–X-díjat, amelyet az első, magánszemélyek által gyártott űrhajónak ítéltek oda. Ezt két éve nyerte el a SpaceShipOne. A hab a tortán, hogy a hölgy az iszlám forradalom előtt a teheráni tévében követte figyelemmel az Enterprise űrhajó kalandjait, s ekkor kezdte érezni, hogy a kozmoszba vágyik. Ezek után már nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a SpaceShipTwo az Enterprise nevet fogja viselni.

Emberi-társadalmi hatások

A legkomolyabb társadalmi hatásként mindenképpen a trekkie-k felbukkanását kell megemlíteni. Egy filmsorozat olyan hatalmas és aktív rajongói réteget tudott maga köré gyűjteni, amelyre manapság egy iparág épül. Konferenciák, rendezvények, vásárok tucatjait tartják az Egyesült Államokban – és több más országban is – minden évben. Jelmezes bemutatók, amatőrfilmek, és természetesen a színészek találkozói színesítik az eseményeket.

Ezek a rajongók nemcsak élvezik, hanem alkotják is a Star Trek világát. Önszorgalomból kidolgozzák a történelem vagy éppen a technológiák részleteit, hihetetlen precizitással. Megtalálhatók a neten az űrhajók részletes tervei, a fegyverek és készülékek precíz műszaki leírásai is.

Akinek ez nem elég, annak ott a klingon nyelv. Játékos kedvű nyelvészek megalkották a nyelvtanát és elkészítették az angol–klingon szótárt is. Ma már a Biblia és Shakespeare is elérhető klingon nyelven. Aki nem hiszi, kattintson rá a Google-keresőre! A választható nyelvek opciója alatt megtalálja a klingont is. A trekkie-k, pontosabban trekkerek az egyetlen rajongói közösség, amely szócikket kapott az Oxford-szótárban.

Az olympiai Evergreen Állami Főiskolán (Washington, USA) van egy kurzus, ami a Star Trekről szól. Ötvenkét diák epizódokat néz az eredeti sorozatból, a népszerű kultúra és a tudomány közötti kapcsolatot vizsgálva. A kurzus neve „Ahová még senki sem merészkedett”. Az olvasmányok között van Sthephen Hawking Az idő rövid története, Aldous Huxley Szép új világ és Arthur C. Clarke 2001. Űrodisszeia című könyve is. Huszonkilenc diák neve gyűlt föl a várólistán, amikor a hír elterjedt. A kurzus annyira népszerű, hogy egy ügyvéd Olympiából csak azért iratkozott be a főiskolára, hogy részt vehessen rajta. Egy diák édesanyja Coloradóból azért telefonált be, hogy fiát bejuttassa.

A politika furcsamód jelent meg a Star Trek világában. A sorozat egyrészt mindig is magának vallotta a legmagasztosabb eszméket, de ideális társadalomképében ezek túlságosan leegyszerűsödtek. A Föderáció mindig a jó, a bölcs, a felfedező volt, egyértelműen egy hidegháborúban kreálódott USA-kép. A barbár és gonosz klingonok pedig félreérthetetlenül a Szovjetuniót idézték meg. Ez legegyértelműbbé a hatodik mozifilmben, a Nem ismert tartományban vált. A klingon főbolygó holdján történt katasztrófa és a birodalom válsága pontos párhuzamokat vont a csernobili katasztrófával és a Szovjetunió szétesésével. Egy időben vicc tárgya volt az is, hogy a Star Trekben egyetlen arabot sem látni. Ezért került a Deep Space 9-ra dr. Bashir.

Voltak, akik felismerték a lehetőséget, hogy a Star Trek hatása messze túlmutat önmagán. A sorozat első szezonja után az Uhura hadnagyot játszó afroamerikai Nichelle Nichols azt tervezte, hogy kiszáll, mivel úgy gondolta, hogy karakterét nem használják fel eléggé. Még azon a hétvégén bemutatták egyik rajongójának, Martin Luther Kingnek. Amikor elmesélte, mit akar tenni, a politikus azt mondta neki: „Ezt nem teheted. Hát nem tudod, hogy mi is vagy te tulajdonképpen? Nem tudod, hogy a történelem része vagy? Megnyitottál egy olyan ajtót, amit már többé nem lehet bezárni. Örökre megváltoztattad a televízió arculatát. Nichelle, nem léphetsz ki!” Következő héten Nichelle elment Gene Roddenberryhez, és elmesélte, mi történt. A sorozat atyja ezt válaszolta: „Hála istennek, végre valaki fontos ember megértette, hogy mit akarok tenni!”

Kovács „Tücsi” Mihály

Megjelent a Galaktika 198. számában

40 ÉV AZ ŰRBEN

Az ‘60-as évek elején egy jóformán ismeretlen forgatókönyvíró egymondatos ötlettel házalta végig a stúdiókat, de biztatást nemigen kapott, inkább csak hitetlenkedő fejcsóválást. Mára a Star Trek túl van hat tévésorozaton, tíz mozifilmen és több száz könyvön. Tehát az ötlet mégiscsak jó kellett legyen.

Negyven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1966. szeptember 8-án hangzott föl először az NBC amerikai tévécsatornán a lendületes főcímzene, és a narráció: „Az űr, a legvégső határ…” A Star Trek világának kiagyalója, Gene Roddenberry, a pilótából és rendőrből lett forgatókönyvíró éveken át próbálta eladni sorozatötletét, amelyet frappánsan így foglalt össze: „szekérkaraván a csillagokba”.

Ahogy mondani szokás, minden kezdet nehéz. Végül a Desilu stúdió kötött szerződést Roddenberryvel, de az első pilótafilmet visszautasították azzal, hogy túl összetett az átlagos amerikai néző számára. Közben a szereplőgárda is formálódott, a Jeffrey Hunter által alakított Pike kapitányból William Shatner James T. Kirkje lett, a női első tisztet le kellett fokozni ápolónővé, és egyre inkább központi feladat jutott a Leonard Nimoy által megformált „sátáni” idegennek, Spocknak. A színhelyül szolgáló Enterprise űrhajó maradt az egyetlen biztos pont.

A folytatás sem ment könnyebben: a sorozat gyenge nézettsége minden évad végén elgondolkodtatta a producereket, érdemes-e tovább dolgozni. Az eredeti Star Trek végül három szezont ért meg, de micsoda három szezont! Mivel Roddenberry intelligens SF-et akart csinálni, olyan embereket nyert meg forgatókönyvírónak, mint Richard Matheson, Robert Bloch, Theodore Sturgeon, Norman Spinrad vagy Jerome Bixby. Egyik leghíresebb epizódja, a Város az örökkévalóság peremén Hugo-díjat nyert, a szerző, Harlan Ellison pedig az Amerikai Irószövetség díját kapta érte.

A kereskedelmi siker első jelei az ismétlésekkor kezdtek megmutatkozni. Országszerte több csatorna is belefogott a sorozat vetítésébe. A rajongók száma robbanásszerűen nőtt, sőt szerveződni kezdtek. Először kisebb baráti társaságokba, klubokba, de 1972-ben már egy nagy 3000 fős találkozót tartanak.

Az NBC egy évvel később kísérletképpen legyártott egy fiatalabb korosztálynak szánt, animációs Star Trek-szériát, amiben a rajzolt szereplők többsége az eredeti színészek hangján szólalt meg. Közben az igényt látva megkezdődött a regények, kifestők, uzsonnásdobozok, ágyneműk és műanyag figurák gyártása. A Paramount, mely addigra lenyelte a Desilut, elhatározta, hogy valami módon pénzre váltja a rajongók érdeklődését, ezért elkezdte egy mozifilm, majd mégis inkább egy tévésorozat előkészítését, de a Csillagok háborúja sikerének hatására végül csak mozifilm lett a végeredmény. Ezt a sietősen, félkészen bemutatott szuperprodukciót, noha az átlagnézők a fejüket csóválva vonultak ki róla, a Star Trek híveinek ragaszkodása a bevételi sikerlisták élére röpítette. És innentől már nem volt megállás, a legenda önmagát gerjesztette tovább.

További három sikeres filmet követően, 1986-ban a Paramount ismét előállt egy új sorozat terveivel. Ez a változatosság kedvéért el is készült, Star Trek – Az Új Nemzedék címen. A sorozathoz dukált egy új Enterprise, és természetesen egy új kapitány, a Patrick Stewart alakította Jean-Luc Picard. Szaladt az űrszekér, és az öregedő Roddenberry ekkor már egész birodalmat hagyhatott utódjára, az ambiciózus Rick Bermanre.

A második Star Trek-sorozat összehasonlíthatatlanul simább pályát járt be, mint az eredeti, első pillanattól kezdve a tévénézők kedvencei közé számított. Hét teljes évad készült belőle, számos díjat söpört be, és mire szereplői letették a lantot, már el is indult a következő „űr-teleregény”, a Deep Space 9.

Az Enterprise űrhajó, minden Star Trek-színész második otthona ezzel eltűnt a tévéképernyőkről, és a továbbiakban már csak a mozivásznakon tűnt föl időnként. A rajongóknak helyette egy fura űrállomással kellett megbarátkozniuk, amelyet még furább karakterek népesítettek be. Első ízben történt meg, hogy nem a Csillagflotta elitje állt a középpontban, hanem olyan, perifériára szorult figurák, akik különböző okokból kerültek erre az isten háta mögötti állomáshelyre. Az addig jellemző tudományos problémák helyét a politikai és magánéleti intrikák vették át, de ez tulajdonképpen üdítő változatosságként hatott, és sikerült megtalálni hozzá a legmegfelelőbb szereplőgárdát is. A Deep Space 9-ból szintén hét szezon került a zsákba.

Az 1995-ben debülált Voyager megpróbált visszatérni az alapképlethez. A címszereplő űrhajót már az első epizódban eljuttatta a galaxis túlsó végébe, és onnantól adva volt a feladat az elkövetkező hét évre: hazajutni, bármi áron – egy nőnemű kapitánnyal.

Az ezredforduló megújulást kívánt. Ez lett az… Enterprise. A készítők nem előrébb helyezték az új sorozatot az időben, hanem vissza, egészen a Föderáció megalakulásának klasszikus korszakába. Az érdekes ötlet leleményes megoldásokat kívánt, hiszen egy már jócskán föltérképezett világban kellett meglepő, újdonságnak ható kalandokat produkálni.

A sorozat a benne rejlő lehetőségek ellenére négy évad után kifulladt, és amikor az utolsó, tizedik mozifilm is alulmúlta az elvárásokat, vészterhes csend telepedett a producerek irodáira, a rajongók meg tanácstalanul nézegettek egymásra: „Most akkor ennyi volt, vagy mi?”

Természetesen nem. A Star Trek „másodlagos ipara” tovább zakatol, a könyvek, komputeres játékok és képregények ellátják az érdeklődőket új történetekkel. És egy ilyen jól bejáratott gépezettől nem válik meg a stúdió az első meghibásodásra. A Star Trek az SF Combinójaként (hogy egy kis aktualitást is csempésszek a cikkbe) most pihen egy kicsit, generálozzák, fényesítgetik a remízben, és ha készen áll, újra kigördül majd a nagyközönség elé, efelől szemernyi kétségem sincsen.

Németh Attila

STAR TREK XI

J. J. ABRAMS ÉS DAMON LINDELOF, az Alias és a Lost kitalálói ülhettek a következő Star Trek mozifilm produceri székeibe. Az amerikai tévé újsütetű fenegyerekei azt ígérik, friss életet lehelnek a több évtizede futó sorozatba. A film bemutatóját 2008-ra tervezik, de ezen kívül mást egyelőre nem nagyon lehet tudni róla.

Először ugyan kiszivárgott, hogy a forgatókönyv Kirk és Spock megismerkedésének és első közös kalandjának történetét meséli majd el, Abrams azóta ezt megcáfolta, és kijelentette: a pletykákból semmi sem igaz. Mindazonáltal erősen valószínűsíthető, hogy a Star Trek-történelem egy korai szakaszába nyúlnak vissza, ahogy azt a legutóbbi sorozat, az Enterprise is tette.

Akárhogy is lesz, egy biztos: William Shatner és Leonard Nimoy visszatérésére hiába is várnánk régi szerepükben, hiszen ezúttal fiatal színészek bújnak majd az arany és kék pizsamákba. Egyes híresztelések szerint talán egyenesen Matt Damon fogja az ifjú Kirk kapitányt alakítani.

A látványos trükkök szerelmeseinek pedig megnyugvást adhat a film tervezett, 100 millió dollár körüli költségvetése, amiből azért jó sok pixelt meg lehet mozgatni.

Megjelent a Galaktika 198. számában