Kristálytemplom Åsa Larsson

Tombol a napszél. Sarki fény villódzik Kiruna és a Kristálytemplom felett, ahol a gyülekezet szellemi vezetőjét, Viktor Strandgårdot brutálisan meggyilkolják. Rebecka Martinsson ügyvéd, aki már rég elköltözött Kirunából, nem várt telefonhívást kap. Az áldozat nővére, Sanna az. Segítséget kér, mivel a rendőrség őt gyanúsítja. Rebecka eleget tesz a kérésnek, bár rossz érzésekkel telve tér vissza gyerekkorának színhelyére. Megérkezése heves indulatokat vált ki, és hamarosan nemcsak saját múltjának árnyai üldözik, hanem gonosz erők is, amelyek el akarják hallgattatni.

ÅSA LARSSON

KRISTÁLYTEMPLOM

A mű eredeti címe: Solstorm

A Bonnier Group Agency, Stockholm engedélyével

Első kiadás: Albert Bonniers Förlag, Stockholm

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Erdődy Andrea

Szerkesztette: Toth Gitta

Korrektor: Barsi Nikoletta

Borítóterv: Sigmond Viktória

ISBN 978 963 9563 63 6

ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012-ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

info@animus.hu

www.animus.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Növekszik bennem, mint fa, a téboly

homlokom mögött

vörös, villámló lombja, kék lomb

fehér!

Egy fa

mely mégis reszket a szélben

S én szétzúzom

házad és semmi

sem idegen tőlem

még az sem

mi emberi

Mint egy fa, belülről

tör kifelé

s zúzza koponyámat

És fénylik

mint egy lámpás

benn az erdőben

benn a sötétben

Göran Sonnevi

Este lett és reggel: az első nap

Ami azt illeti, Viktor Strandgårdnak nem ez az első halála. Hanyatt fekszik az Erő Forrásának Templomában, s keresztülnéz a hatalmas kupolaablakokon. Mintha közvetlenül a téli égbolt alatt pihenne.

Ennél közelebb senki sem kerülhet hozzá, gondolja. Ha a világ végén e hegyi templomban jár az ember, az ég oly közel van, ha kinyújtja karját, szinte elérheti.

A sarki fény sárkányként kanyarog odakint az éjen át. A csillagok és a bolygók utat kell, hogy engedjenek neki, e hatalmas, szikrázóan fényes csodának, mely sietség nélkül tör utat magának az égbolton át.

Viktor Strandgård tekintetével követi a fény útját.

Dalol vajon?, gondolja. Mint egy magányos bálna a tenger mélyén?

S mintha gondolatai célt értek volna, a fény megáll egy pillanatra. Megszakítja rendületlen útját. Fagyos tekintetével Viktor Strandgårdot mustrálja. Hisz csakugyan oly szép, ahogy ott fekszik, mint egy ikon. Az alvadt vér glóriaként fonja körül hosszú, szőke Luca-haját. Már nem érzi a lábait. Elernyed. Nem fáj semmije.

Különös, hogy mialatt ott fekszik, s a sárkány szemébe néz, előző halálára gondol. Azon a kora tavaszi napon kerékpárral jött lefelé a hosszú lejtőn az Adolf Hedinsvägen és a Hjalmar Lundbohmsvägen kereszteződésénél. Vidáman és átszellemülten, gitárjával a hátán. Emlékszik, mily tehetetlenül siklott a jégen a bicikli kereke, ahogy kétségbeesetten fékezni próbált. A pillanatra, mikor meglátta a nőt, aki jobb felől közeledett, a nőt a piros Fiat Unóban. Ahogy egymásra néztek, és látták a másik szemében: a halálos ütközés elkerülhetetlen.

Ezzel a képpel a szemében távozik Viktor Strandgård másodszor az élők sorából. Léptek közelednek, de ő már nem hallja. Nem kell többé látnia a penge csillogását. Teste burokként pihen már a templom padlózatán, többször keresztülszúrva. S a sárkány zavartalanul folytatja útját az égbolton át.

Február 17., hétfő

Rebecka Martinsson saját ziháló légzésére ébredt, amint a szorongás belenyilallt testébe. Kinyitotta szemét a sötétben. Az álom és az ébrenlét határán olyan érzése támadt, mintha valaki lenne a lakásban. Csendben feküdt és fülelt, de csak saját szívverését hallotta, ahogy ijedt nyúléhoz hasonlóan dobogott mellkasában. Ujjai az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra felé tapogatóztak, s rátaláltak a háttérvilágítás aprócska gombjára. Háromnegyed négy. Négy órája feküdt le, s már másodszor ébredt fel.

– A munkám az oka – gondolta. – Agyondolgozom magam. Ezért pörögnek a gondolataim éjjelente, mint egy nyikorgó mókuskerék.

Fájt a feje és a tarkója. Álmában bizonyára összeszorította állkapcsát. Ilyen erővel már fel is kelhet. Beburkolózott a takaróba, és kiment a konyhába. Lába anélkül is megtalálta az utat, hogy lámpát gyújtott volna. Bekapcsolta a kávéfőzőt és a rádiót. Míg a kávéfőzőből kifolyt a víz, s ő letusolt, újra és újra felhangzott a szünetjel, a Vihar s tajték lecsendesül, és Bellmann zenéje olyan volt, mint egy hangtalan ima.

Hosszú haja majd megszárad magától. Megitta a kávéját, és közben felöltözött. Hétvégén kivasalta és beakasztotta e heti ruháit a gardróbba. Egy hétfői nap volt. A hétfői fogason egy csontszínű blúz lógott, s egy tengerkék kosztüm a Marellától. Megszagolta előző napi harisnyáját. Még megteszi. Kissé ráncot vetett a lábfejénél, de ha kinyújtja, s betűri a cipőbe a talpa alá, nem is látszik. Szerette napközben lerúgni magáról a cipőt. Nem zavartatta magát, hisz a fehérneművel és a harisnyával elég akkor foglalkozni, ha az ember okkal feltételezi, hogy valaki látja majd levetkőzni. Fehérneműi agyonmosottak és megszürkültek voltak.

Egy órával később az irodában ült a számítógépe előtt. A szöveg hegyi patakként csordogált keresztül agyán, le a karjaiba, majd a klaviatúra felett repkedő ujjain keresztül távozott. Munka közben érzékei pihentek. A reggeli kellemetlen érzést mintha elfújták volna.

Különös, gondolta. A többi pályakezdő jogásznak nyavalygok, hogy a munka boldogtalanná tesz. Pedig megnyugszom, mikor dolgozom. Szinte már élvezem. Akkor leszek ideges, ha nem dolgozom.

Az utcai világítás odalentről nehézkesen hatolt át a nagy, fakeretes ablakokon. Még meg lehetett különböztetni az egyes autókat odakint, de az utca nemsokára nyomasztóan zajossá válik a forgalomtól. Rebecka visszadőlt az irodai székbe, s kiadta a nyomtatónak a parancsot. A sötét folyosón feléledt a nyomtató, s fogadta az aznapi első megrendelést. Majd csapódott az ajtó a recepción. Sóhajtott, s felpillantott az órára. Tíz perc múlva hat. Tehát vége a magánynak.

Nem hallotta, ki az érkező. A puha szőnyegek a folyosón minden lépést letompítottak, de kisvártatva kitárult szobája ajtaja.

– Zavarhatok?

Maria Taube volt az. Csípőjével lökte be az ajtót, miközben mindkét kezében egy-egy kávésbögrét egyensúlyozott. Rebecka kinyomtatott lapjait a jobb hóna alatt szorongatta.

Mindketten adójogra szakosodott pályakezdő ügyvédként dolgoztak a Meijer & Ditzinger Ügyvédi Irodánál. Az iroda egy impozáns századfordulós épület legfelső szintjén helyezkedett el a Birger Jarlsgatanon. A folyosót hosszában fél antik perzsa futószőnyegek borították, melyeken egy-egy drága és tetszetős bőrkanapét és fotelt helyeztek el. Minden a rutin, a befolyás, a pénz és a profizmus érzetét keltette, ami az iroda kliensei számára megbízhatóságot sugallt, és tekintélyt parancsolóan hatott.

– Mire az ember meghal, már úgy kifárad, hogy azt kívánja, bárcsak ne lenne élet a túlvilágon – mondta Maria, s letette az egyik bögrét Rebecka íróasztalára. – De rád ez persze nem vonatkozik, Maggie Thatcher. Hányra jöttél be ma reggel? Hazamentél egyáltalán?

Mindketten benn dolgoztak az irodában vasárnap este. Maria ment haza elsőként.

– Csak most jöttem – hazudta Rebecka, s elvette a nyomtatványt Maria kezéből.

Maria leült a vendégfotelba, lerúgta méregdrága bőrcipőjét, s maga alá húzta a lábát.

– Micsoda idő – mondta.

Rebecka meglepetten bámult ki az ablakon. Hideg esőcseppek kopogtak az üvegen. Ezt eddig észre sem vette. Nem emlékezett esett-e, mikor bejött a munkahelyére. Valójában arra sem emlékezett gyalog érkezett-e, vagy metróval. Tekintete a kinti világra tapadt, mintha a kopogó, ablaktáblán végigfolyó víz hipnotizálta volna.

– Stockholm télen – elmélkedett. – Nem csoda, ha az ember öntudatlanul cselekszik, amint elhagyja a házat. A tudat máshol érzi jól magát: a januári szürkületben és a csikorgó hóban. Vagy kora tavasszal egy folyó menti síelés után nagymama kurravaarai házától a jiekajärvi kunyhóhoz, mikor leül az ember pihenni az első csupasz földdarabra egy fenyőfa alá. A fa törzse izzik a napon, mint a vörösréz. A hó fáradtan sóhajtva esik össze a melegtől. A hátizsákban kávé, narancs és vajas cipó.

Maria hangja térítette magához. Gondolatai ficánkoltak, s próbáltak elszabadulni, de összeszedte magát, s látta, hogy kollégája a homlokát ráncolva figyeli.

– Halló! Azt kérdeztem, meg akarod-e hallgatni a híreket.

– Persze.

Rebecka hátradőlt a székben, s az ablakpárkányon lévő rádió felé nyúlt.

Atyaisten, milyen vézna, gondolta Maria kolléganője mellkasát szemlélve, melyet fedetlenül hagyott a kosztümkabát. A bordáin el lehetne játszani az Öreg Noé dallamát.

Rebecka feltekerte a hangerőt a rádión, s kávésbögrével a kezükben, lehajtott fejjel úgy ültek mindketten, mint akik imádkoznak.

Maria hunyorgott. Fáradt szeme viszketett. Ma muszáj elkészülnie a fellebbezéssel a megyei bíróság felé a Stenman-ügyben. Måns kinyírja, ha további haladékot kér. Égett a gyomra. Ebéd előtt már nincs több kávé! Úgy ült itt, mint egy hercegnő a toronyban, éjjel-nappal, esténként és hétvégente ebben az elragadó irodában az istenverte gondolataival – a fenébe velük és az összes piás tulajdonostárssal, akik gátlástalanul a blúzába bámultak, míg az élet meg zajlott odakint. Az ember nem tudja, jó képet vágjon-e mindehhez vagy lázadjon fel, s csak arra képes, hogy hazavonszolja magát a tévé elé, s elbambuljon a csillogástól, míg csökken a szorongás.

„Hat óra van, ez itt a reggeli híradó. Egy közismert, harmincas éveiben járó vallási vezetőt holtan találtak ma hajnalban az Erő Forrásának Templomában, Kirunában. A kirunai kapitányság mostanáig nem kívánta kommentálni az esetet, de a reggeli órákban annyit közöltek, hogy még senkit nem vettek őrizetbe gyanúsítottként, s a gyilkos fegyvert eddig nem találták meg. Egyre több település hanyagolja el a törvényben előírt szociális kötelezettségeit, mutatta ki egy új kutatás…”

Rebecka olyan hevesen pördült meg székében, hogy kezét beverte az ablakpárkányba. Egy csapással elnémította a rádiót, és ugyanezzel a mozdulattal sikerült a térdére öntenie a kávét.

– Viktor az – fakadt ki. – Nem lehet más.

Maria meglepetten pillantott rá.

– Viktor Strandgård? Az „Édenkert üdvöskéje”? Te ismerted őt?

Rebecka kerülte Maria tekintetét. Szeme végül a szoknyáján levő kávéfolton állapodott meg. Arca üressé és tartózkodóvá vált. Ajkait erősen összeharapta.

– Persze, ismertem. De már évek óta nem jártam otthon, Kirunában. Most már senkit sem ismerek ott.

Maria felállt a fotelból, odament Rebeckához, s kiszabadította a kávésbögrét kollégája megmerevedett ujjai közül.

– Oké szívecském, azt mondod, nem ismerted annyira, de fél perc, s elájulsz itt nekem. Falfehér az arcod. Hajolj előre és hajtsd a fejed a térdeid közé!

Rebecka engedelmeskedett, mint egy kisiskolás. Maria kiment a mellékhelyiségbe, s hozott papírt, hogy megpróbálja megszabadítani Rebecka ruháját a kávéfolttól. Mire visszatért, Rebecka már hátradőlt a székben.

– Jól vagy? – kérdezte Maria.

– Igen – felelte Rebecka elgondolkodva, s gyámoltalanul nézte, ahogy Maria nekilátott a nedves papírdarabbal a szoknyáját tisztogatni. – Jól ismertem – mondta később.

– Hmm, hát nem kellett hozzá hazugságvizsgáló – felelte Maria anélkül, hogy felpillantott volna a foltról. – Elszomorít?

– Hogy elszomorít-e? Nem tudom. Nem, talán inkább félek.

– Félsz?

Maria félbeszakította a gyors szárítást.

– Mitől félsz?

– Nem tudom. Hogy valaki…

Rebecka nem tudta befejezni a mondatot, mert a telefon élesen megcsörrent. Összerezzent és a készüléket bámulta, de nem emelte fel a kagylót. A harmadik csengetés után Maria válaszolt. Kezét a mikrofonra szorította, hogy a vonal túlsó végén a hívó ne hallja, s így suttogta:

– Téged keresnek, minden bizonnyal Kirunából, mert valami kedves hangú Mumintroll^[1] van a túlvégen. Tisztára, mint a mesében.

Mikor Anna-Maria Mella rendőrfelügyelő telefonja megcsörrent, ő már ébren volt. A téli hold erős, fehér fényével betöltötte a szobát. Az ablak előtt álló nyírfák kék színű árnyképet vetítettek a falra. Felvette a kagylót, még mielőtt az első csengetés véget ért volna.

– Itt Sven-Erik. Ébren vagy már?

– Igen, de még ágyban vagyok. Mi van?

Robert sóhajtását hallotta, s rásandított. Felébredt? Nem, ismét mélyen, egyenletesen lélegzett. Jól van.

– Gyanús haláleset az Erő Forrásának Templomában – mondta Sven-Erik.

– És? Múlt péntek óta irodai szolgálaton vagyok. Elfelejtetted?

– Tudom – felelte Sven-Erik elgyötört hangon – de a fenébe is Anna-Maria, ez itt valami fura ügy. Csak gyere és nézd meg! A helyszínelők mindjárt végeznek, aztán bemehetünk. Viktor Strandgård fekszik odabent, körülötte valóságos mészárszék. Úgy tippelem, egy óránk van, mielőtt az összes rohadt tévécsatorna ideér a kamerákkal, meg az egész hóbelevanccal együtt.

– Húsz perc múlva ott vagyok.

Mi a fene?, gondolta. Felhív, hogy a segítségemet kérje. Hogy megváltozott.

Sven-Erik nem válaszolt, de Anna-Maria hallotta a megkönnyebbült sóhajt, mikor befejezték a beszélgetést.

Robert felé fordult, s nyugodt arcára vetett egy pillantást. Arca a kézfején pihent, s áfonyavörös ajkai kissé kisebesedtek. Ellenállhatatlanul szexi volt, hogy megjelent pár ősz szál borzas bajuszában és a halántékánál. A férfi viszont aggodalmasan szemlélte magát a fürdőszobai tükörben az utóbbi időben, egyre magasodó homlokát tanulmányozva.

„Kopaszodom”, szokta panaszolni.

Anna-Maria szájon csókolta. Kétszer is. Pocakja útban volt, de mégiscsak odaférkőzött.

– Szeretlek – bizonygatta a férfi, még mindig álmában. Keze a takaró alatt tapogatózott, hogy magához húzza a nőt, de ő addigra már felült, és az ágy széléhez csúszott. Hirtelen iszonyúan kellett pisilnie. Folyton ez az átkozott pisilhetnék. Már kétszer volt kint az éjjel.

Negyed óra múlva Anna-Maria kiszállt Ford Escortjából az Erő Forrásának Temploma parkolójában. Még mindig istentelenül hideg volt. A csípős levegő dühödten mart arcába. Ha a száján keresztül vette a levegőt, belefájdult a torka és a tüdeje. Ha az orrán keresztül, belégzéskor az apró szőrök összefagytak orrlyukában. Sálját úgy kötötte meg, hogy száját is fedje, s az órájára pillantott. Legfeljebb fél óra, utána már nem indul be a kocsi. Hatalmas parkoló volt, legalább négyszáz autó számára. Téglavörös kis Escortja szánalmasan festett Sven-Erik Stålnacke Volvo 740-ese mellett, melynek másik oldalán egy járőrkocsi parkolt. Rajtuk kívül talán ha tíz behavazott autó állt a parkolóban. A helyszínelők már biztosan távoztak. Elindult felfelé a sandsten-hegyi templomhoz vezető keskeny úton. A dér cukormázként vonta be a nyírfákat, s a hegy csúcsán ott emelkedett a hatalmas Kristálytemplom a sötét égbolt felé, csillagokkal és bolygókkal körülvéve. Úgy állt ott, mint egy óriási, világító jégkocka, s versenyt ragyogott a sarki fénnyel.

Francos, pökhendi építmény, gondolta, mialatt felküzdötte magát az emelkedőn. Ez a kőgazdag gyülekezet is küldhetne inkább egy kis zsozsót a gyermekvédelmi szövetségnek. De persze biztos mókásabb gospelt énekelni egy gigászi templomban, mint kutakat ásni Afrikában.

Már messziről látta kollégáját, Sven-Erik Stålnackét, Tommy Rantakyrö segédrendőrt, s Fred Olsson felügyelőt a templom kapuja előtt. Sven-Erik, mint mindig, most is sapka nélkül, csendben állt, kissé hátradőlve, kezeit mélyen a tollkabát meleg zsebeibe süllyesztve. A két fiatalember, mint két szorgos kiskutya, izgatottan járkált körülötte. A nő nem hallotta heves szóváltásukat, de látta a fehér ködbuborékokat kibuggyanni Rantakyrö és Olsson szájából. Mikor észrevették, elsőként a kiskutyák üdvözölték vidám csaholással.

– Helló – ugatta Tommy Rantakyrö hogy s mint vagyunk?

– Megvagyunk – kiáltotta vissza vidáman.

– Lassan úgy néz ki, előbb a hasadnak köszönnek, s csak aztán neked – mondta Fred Olsson. Anna-Maria nevetett.

Sven-Erik komoly pillantása hallgattatta el. A nagy rozmárbajuszba apró jégcsapok fagytak.

– Kösz, hogy eljöttél – mondta. – Remélem reggeliztél már, mert nem kimondottan étvágygerjesztő a látvány. Bemegyünk?

– Mi addig itt kint várjunk?

Fred Olsson beletaposott a hóba. Tekintete ide-oda járt Sven-Erik és Anna-Maria közt. Végül is Sven-Erik helyettesíti Anna-Mariát, úgyhogy tulajdonképpen most ő a főnök. De mivel Anna-Maria is itt van, nem tudhatta, kié a döntés joga.

Anna-Maria nem szólt semmit, s tekintetét Sven-Erikre szegezte. Ő most csak kísérőként van jelen.

– Jó lenne, ha itt maradnátok – mondta Sven-Erik –, nehogy illetéktelenek zavarjanak, míg el nem szállítják a testet. De ha túl hideg van, gyertek be nyugodtan.

– A fenét, kint maradunk. Csak érdeklődtem – biztosította Fred Olsson.

– Naná – vigyorgott Tommy Rantakyrö elkékült ajkakkal. – Elvégre férfiak vagyunk. A férfiak nem fáznak.

Sven-Erik Anna-Maria mögött lépett be az épületbe, s behúzta maguk mögött a súlyos templomkaput. Átmentek a félhomályban szunnyadó ruhatáron. Üres ruhafogasok hosszú sora zörrent meg tompa harangok módjára, mikor a kinti hideg és a benti meleg légáramlat összecsapott és megmozdította őket. Két ajtó vezetett a templomtérbe. Sven-Erik öntudatlanul is halkabban kezdett beszélni, mikor beléptek.

– Viktor Strandgård nővére hívta a központot úgy három óra körül. Ő talált rá a holttestre, és a lelkészi hivatalból telefonált.

– És ő hol van? Az őrsön?

– Nem. Fogalmunk sincs. Beszóltam a központba, hogy állítsanak rá valakit, aki megtalálja. Senki nem volt a templomban, mikor Tommy és Freddie ideért.

– A helyszínelők mit mondanak?

– Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

A holttest az oltárhoz vezető folyosó közepén feküdt. Anna-Maria kicsit távolabb állt.

– Hogy a fene egye meg – bukott ki belőle.

– Én megmondtam – szólt Sven-Erik, aki szorosan mögötte állt.

Anna-Maria elővett egy kis diktafont a tollkabát belső zsebéből. Egy picit tétovázott. Általában erre mondta fel a szöveget ahelyett, hogy jegyzeteket készített volna. De ez most igazából nem az ő feladata volt. Talán jobb lenne, ha csendben maradna, hiszen ő most csak elkísérte Sven-Eriket?

Ne bonyolíts túl mindent ennyire, figyelmeztette magát, s megnyomta a diktafont anélkül, hogy kollégájára nézett volna.

– A pontos idő öt óra harmincöt perc – mondta a mikrofonba. – Február tizenhatodika, nem, tizenhetedike. Az Erő Forrásának Templomában vagyok, s amennyire jelenleg megállapítható, Viktor Strandgårdot, közismert nevén az „Édenkert üdvöskéjét” tanulmányozom. A holttest a templomfolyosó közepén fekszik. Elég rendesen szétvagdalhatták, mert pokolian bűzlik, s a test alatt nedves a szőnyeg. A nedvesség feltehetőleg vér, de kissé nehéz megállapítani, mivel vörös szőnyegen fekszik. Ruházata is véres, s a hasán lévő sebből nem sok látszik, bár úgy tűnik, mintha a belei kicsit kitüremkednének, de ezt majd az igazságügyi orvosszakértő állapítja meg. Farmert és pólót visel. Cipője talpa száraz, és a cipő alatt a szőnyeg sem nedves. A szemei kiszúrva…

Anna-Maria elhallgatott és kikapcsolta a diktafont. Megkerülte a testet, és az arc fölé hajolt. Már épp azt akarta mondani, milyen szép hulla, de azért megvan a határa, mi az, amiről hangosan gondolkodhat Sven-Erik előtt. A halott arca Ödipusz királyéra emlékeztette. Felvételről látta az előadást még gimnazista korában. Annak idején nem igazán érintette meg a jelenet, mikor Ödipusz király kiszúrja a saját szemét, de most erőteljesen beugrott a kép. Megint pisilnie kellett. És nem szabad megfeledkeznie a kocsiról. Jó lesz sietni. Ismét bekapcsolta a diktafont.

– A szemei kiszúrva, hosszú haja véres. Minden bizonnyal seb van a tarkóján. Vágott seb a nyak jobb oldalán, ez nem vérzett, a kezek hiányoznak…

Anna-Maria kérdőn fordult Sven-Erik felé, aki a széksorok irányába mutatott. Komótosan lehajolt, és belesett a székek közé.

– Aha, az egyik kéz úgy három méternyire fekszik a székek között. De hol a másik?

Sven-Erik megvonta a vállát.

– A székek nincsenek felforgatva – folytatta. – Dulakodásnak semmi nyoma. Te mit mondasz Sven-Erik?

– Egyetértek – felelte Sven-Erik, aki nem szívesen beszélt diktafonba.

– A helyszínelőktől ki fotózott? – kérdezte a nő.

– Simon Larsson.

Jól van, gondolta. Akkor jó képeink lesznek.

– A templom máskülönben rendben van – folytatta. – Először járok idebent. A falakon több száz lámpa, üvegbeton berakások. Milyen magasan lehet a plafon? Biztos több mint tíz méter. Hatalmas ablakokkal. Kék színű székek nyílegyenes sorokban. Hány ember férhet itt el? Kétezer?

– Plusz a karzat – felelte Sven-Erik.

A férfi körbesétált a teremben, s tekintete, mint egy porszívó, végigpásztázta a felszínt. Anna-Maria megfordult, s szemügyre vette a háta mögött magasodó karzatot. A magasba meredő orgonasípok visszatükröződtek a plafonról. Igazán lenyűgöző látvány volt.

– Többet nemigen tudok mondani – tétovázott Anna-Maria, mintha egy gondolat próbált volna előtörni tudatalattijából, és kicsusszanni a kiejtett szótagok között – de van valami… valami, amitől rossz érzés fog el, már azon kívül, hogy ez a legocsmányabbul kikészített hulla, amit valaha láttam…

– Figyuzzatok! A főügyész helyettese jön felfelé.

Tommy Rantakyrö dugta be a fejét az ajtón.

– Hát őt meg ki a fene hívta? – kérdezte Sven-Erik nyúzottan, de Tommy már el is tűnt.

Anna-Maria ránézett. Négy évvel ezelőtt, mikor kinevezték csoportvezetőnek, Sven-Erik fél éven át alig szólt hozzá. Mélyen megsértődött, amiért a nő kapta meg az állást, amit ő szeretett volna. S most, mikor helyetteseként helyreigazítva érezte a hibát, nem akart előrelépni. Anna-Mariának eszébe jutott, hogyan akarta később heccelni ezért. De ezt most a férfinak kell megoldania. Abban a pillanatban, mikor a főügyészhelyettes, Carl von Post beviharzott a templomkapun, biztató pillantást vetett Sven-Erikre.

– Ez meg mi a fenét jelentsen? – üvöltötte von Post.

Lerántotta szőrmesapkáját, s régi szokása szerint beletúrt göndör oroszlánsörényébe. Lábáról lerázta a havat. A rövid séta a parkolótól felfelé elég volt ahhoz, hogy elegáns Church's cipőjében jéggé fagyjon a lába. Odalépett Anna-Mariához és Sven-Erikhez, de hátrahőkölt, amint meglátta a holttestet a földön.

– Ó, a francba – bukott ki belőle, s aggodalmasan nézegette cipőjét, nem piszkolta-e be.

– Engem miért nem értesített senki? – folytatta, szavait Sven-Erikhez intézve. – Mostantól átveszem a nyomozás vezetését, és számítson rá, hogy a bűnügyi főfelügyelőnek számot kell majd adnia arról, miért hagyott ki az ügyből.

– Senki nem hagyta ki semmiből, azt sem tudtuk, mi történt, tulajdonképpen még most sem tudjuk – próbálkozott Sven-Erik.

– Kamu duma! – mordult rá az ügyész. – És maga mit keres itt?

Ezt a kérdést már Anna-Mariához intézte, aki csendben fixírozta Viktor Strandgård megcsonkított karjait.

– Én hívtam ide – magyarázta Sven-Erik.

– Úgy – mormolta von Post. – Szóval őt idehívta, de engem nem.

Sven-Erik hallgatott, és Carl von Post Anna-Mariára nézett, aki felpillantott rá, és állta a tekintetét.

Carl von Post úgy összeszorította fogait, hogy megfájdult az állkapcsa. Sosem értette, hogy lehetett rendőr ez a félresikerült nő. Férfi kollégái a nyomozati részlegen ott csaholtak a francos lába nyomában. Egyszerűen nem tudta felfogni, miért. Ha a külsejét nézzük: legfeljebb egy ötven magas cipő nélkül, és hosszúkás, ronda lóképe van, mely a fél testét kiteszi. Azzal a hatalmas pocakjával akár cirkuszban is lehetne mutogatni. Mint egy groteszk kocka, széle, hossza egy. Ez az elkerülhetetlen következménye a lappföldi kis falvak generációkon átívelő belterjes tenyészetének.

Legyintett, mintha el akarná hessenteni saját durvaságait, s új lappal indítani.

– Hogy van, Anna-Maria? – kérdezte, magára erőltetve egy halovány, figyelmes mosolyt.

– Jól – felelte ő kifejezéstelen arccal. – És maga?

– Úgy sejtem, a média egy óra múlva megrohamoz minket. Akkor nagy felhajtás lesz, úgyhogy mondják el, mit tudtak meg eddig a gyilkosságról és a halottról! Én nagyjából annyit tudok, hogy valami vallási celeb volt.

Carl von Post lehuppant az egyik kék székbe, s lehúzta kesztyűjét.

– Sven-Erik majd elmondja – felelte Anna-Maria kurtán, de nem barátságtalanul. – Én már csak aktákat tologatok a hátralevő időben. Azért jöttem Sven-Erikkel, mert megkért rá, és mert több szem többet lát… tudja. És most pislantanom kell. Ha megbocsát.

Elégedetten nyugtázta az erőltetett mosolyt von Post arcán, mikor kiment a vécére. Hogy sérthette a fülét a „pislantani” szó. Úgy képzelte, a férfi neje vigyázva céloz a csészébe, nehogy a spriccelés zaja eljusson szegény ügyész úr vájt fülébe. Istenverte fickó!

– Nos – mondta Sven-Erik, mikor Anna-Maria távozott – saját szemével láthatja, sokkal többet mi sem tudunk. Meggyilkolták. Méghozzá nem is akárhogy. A halott Viktor Strandgård, avagy az „Édenkert üdvöskéje”, ahogy mondják. Ennek a gigagyülekezetnek a sztárja. Kilenc évvel ezelőtt egy szörnyű autóbaleset áldozata lett. A kórházban meghalt. Megállt a szíve, meg minden, de újraélesztették, és el tudta mesélni, mi történt a műtét közben, és az újraélesztés során, hogy az orvosnak leesett a szemüvege, meg ilyesmi. Aztán arról mesélt, hogy a mennyországban járt. Találkozott Jézussal és az angyalokkal. Na ja, aztán az egyik ápolónő, és a nő, aki elgázolta, megtért, majd hirtelen egész Kiruna valóságos maranata-találkozóhellyé változott. A három legnagyobb szabadegyház egy új egyházzá alakult, az Erő Forrásává. A gyülekezet egyre népesebb lett, s az utóbbi években építették fel ezt a templomot, saját iskolát és óvodát alapítottak, és nagy ébredési mozgalmat indítottak. Dől hozzájuk a pénz, és az emberek idejönnek az egész világból. Viktor Strandgård teljes munkaidős alkalmazottja a gyülekezetnek, azaz már csak volt, s kiadott egy bestsellert is…

– A mennyországba és vissza. Heaven and back.

– Pontosan. Ő az aranytojást tojó tyúk, olyan újságok lapjain szerepelt már, mint az Expressen és az Aftonbladet, és most is fognak írni róla eleget. A tévéről már nem is beszélve.

– Úgy bizony – mondta von Post, s türelmetlenül fintorogva felállt. – Nem akarom, hogy bárki is csöpögtessen a médiának. Velük én tartom a kapcsolatot, s elvárom, hogy rendszeresen tájékoztassanak a kihallgatások eredményeiről, és bármi egyébről! Mindenről tudni akarok, világos? Ha az újságírók megjelennek, mondja nekik, hogy ma délben sajtótájékoztatót tartok a templom előtt. Magánál mi a műsor?

– Meg kell találnunk az elhunyt nővérét, aki rátalált, aztán beszélnünk kell a gyülekezet három lelkészével. Az igazságügyi orvosszakértő már úton van Luleåból, bármelyik percben itt lehet.

– Rendben. Jelentést akarok a halál okáról, és az események feltehető sorrendjéről tizenegy harmincra, akkor legyen telefonközeiben! Ez minden. Ha befejezték, magam is körülnéznék egy kicsit.

– Gyere már! – mondta Anna-Maria Mella Sven-Erik Stålnackénak. – Azért ez is jobb, mint a részeg motorosszán vezetők kihallgatása.

Ford Escortja nem akart beindulni, így Sven-Erik hazavitte. Nem semmi, gondolta a nő. Biztatni kell, hogy ne veszítse el a munkakedvét.

– Ez a mocsok von Pestis – felelte Sven-Erik grimaszolva –, ha valami dolgom van vele, legszívesebben leszarnám az egészet, és csak lazsálnék egész nap, míg végre hazamehetek.

– De most ne rá gondolj! Inkább Viktor Strandgårdra. Az az elmebeteg, aki kinyírta, szabadon kószál, és neked kell elkapnod. Hagyd von Pestist, hadd ordítson, hadd csapjon zajt, meg magyarázzon az újságíróknak. Mi azért tudjuk, ki végzi a munka nehezét.

– Már hogy tudnék nem gondolni rá? Folyton szemmel tart, mint egy héja.

– Tudom.

A nő kinézett a kocsi ablakán. Az utcákon a házak még mindig sötéten szunnyadtak. Csak néhány magányos ablakban derengett fény. Itt-ott még ki voltak akasztva a narancsszínű karácsonyi papírcsillagok. Idén senki sem lett lakástűz áldozata. Dulakodás és erőszak volt persze, de csak a szokásos. Kicsit rosszul érezte magát. Már több mint egy órája ébren volt, és még nem evett semmit. Észrevette, hogy kezdi elveszíteni a fonalat, nem tudja, miről is beszél Sven-Erik, és erőltette az agyát, hogy képben maradjon. Azt kérdezte, ő hogyan tudott együtt dolgozni von Posttal.

– Tulajdonképpen nem sok dolgunk volt egymással – mondta.

– A francba, Anna-Maria, a segítségedre lenne szükségem! Hatalmas nyomás nehezedik ránk, akik ezzel az üggyel foglalkozunk, és a tetejébe még itt ez a zsarnok is. Ilyenkor lenne szükség egy kolléga támogatására.

– Ez zsarolás. Anna-Maria nem bírta visszatartani a nevetést.

– Megteszem, amit kell. Zsarolok, fenyegetek. Egyébként is jót tesz neked egy kis mozgás. Legalább bejöhetnél beszélni a nővérével, ha megtaláljuk. Csak segíts elkezdeni!

– Persze, hívj, ha megtaláltátok.

Sven-Erik kihajolt a kormány mögül, és felnézett a hajnali égboltra.

– Micsoda holdfény – mosolygott. Ilyenkor kéne rókalesre menni.

A Meijer & Ditzinger Ügyvédi Irodában Rebecka Martinsson átvette a kagylót Maria Taubétól.

Egy Mumintroll, így mondta Maria. De hisz nem is volt több. Egy pisze orrú babaarc rajzolódott ki szemei előtt.

– Rebecka Martinsson.

– Sanna vagyok, nem tudom, hallgattad-e már a híreket, Viktor meghalt.

– Igen, épp most hallottam. Részvétem.

Rebecka öntudatlanul felemelt egy tollat az asztalról, és egy sárga post-it lapra azt írta: „Mondj nemet! NEM!”

A túlvégen Sanna Strandgård levegő után kapkodott.

– Tudom, már nem vagyunk olyan szoros kapcsolatban, mint régen. De még mindig te vagy a legjobb barátom. Nem tudtam, kit hívhatnék fel. Én találtam rá Viktorra a templomban és… de lehet, hogy épp elfoglalt vagy?

Elfoglalt?, gondolta Rebecka, s érezte, ahogy emelkedik benne a feszültség, mint hőmérőben a higanyszál. Micsoda kérdés! Komolyan gondolta Sanna, hogy lehet erre igennel felelni?

– Persze, hogy nem vagyok elfoglalt, ha ilyesmiről van szó – felelte lágyan, s kezét a szemére szorította. – Azt mondod, te találtál rá?

– Rémes volt – Sanna hangja halk volt és színtelen. – Hajnali három körül értem a templomhoz. Tegnap este velem és a lányokkal kellett volna vacsoráznia, de nem jött el. Akkor azt hittem, csak elfelejtette. Tudod milyen, mikor magában imádkozik a templomban, elvész időben és térben. Mindig mondom neki, az ember csak úgy lehet ennyire keresztény, ha fiatal, férfi, és nem kell gyerekekre felügyelnie. Nekem csak akkor van időm imádkozni, ha a vécén ülök.

Egy másodpercre elhallgatott, s Rebecka azon tűnődött, vajon észrevette-e, hogy úgy beszél Viktorról, mintha még mindig élne.

– De aztán felriadtam az éjszaka közepén – mondta Sanna. – És valahogy éreztem belül, hogy valami történt.

Elhallgatott, és egy zsoltárt kezdett dünnyögni. Isten, ki óvod a verebeket.

Rebecka a képernyőn villódzó szövegre meredt. De a betűk szanaszét szaladtak a helyükről, újracsoportosultak, és Viktor Strandgård vérbe borult angyali arcát rajzolták ki.

Sanna Strandgård folytatta. Hangja olyan volt, mint a vékony szeptemberi jég. Ez a hang már ismerős volt Rebeckának. A csupasz felszín alatt kavargó zavaros, hideg víz hangja.

– A karjait levágták. És a szemei! Az egész olyan különös. Mikor megfordítottam, a tarkója teljesen… Azt hiszem, meg fogok őrülni. A rendőrség meg engem keres. Kora reggel már jártak nálam, de mondtam a lányoknak, hogy egy pisszenést se, és nem nyitottunk ajtót. Nyilván azt hiszik, hogy én öltem meg a saját bátyámat. Aztán fogtam a lányokat, és eljöttünk otthonról. Félek, hogy össze fogok omlani. De nem is ez a legrosszabb.

– Nem? – kérdezte Rebecka.

– Sara is velem volt, mikor rátaláltam. Igaz, Lova is, de ő odakint aludt a szánon. És Sara egészen sokkos állapotban van. Próbálok kapcsolatba lépni vele, de csak ül, néz kifelé az ablakon, és a füle mögé simítja a haját.

Rebecka érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul.

– De az Isten szerelmére, Sanna, kérj segítséget! Hívd fel a pszichiátriai osztályt, és kérd, hogy hadd feküdj be azonnal! Neked és a lányoknak segítségre van most szükségetek. Tudom, drámaian hangzik, de…

– Nem tehetem, te is tudod – nyöszörögte Sanna. – Anya és apa azt mondaná megőrültem, és megpróbálnák elvenni tőlem a gyerekeket. Tudod milyenek. És a gyülekezet sem szereti a pszichológusokat, a kórházakat meg az ilyesmit. Sosem értenék meg. Nem merek beszélni a rendőrséggel, attól csak rosszabb lenne minden. És nem merem felvenni a telefont, hátha egy újságíró az, épp elég nehéz volt az ébredés kezdetén, mikor mindenféle alakok hívtak, arra célozgatva, hogy Viktornak hallucinációi vannak és bekattant.

– De te is tudod, hogy ezt nem úszhatod meg – magyarázta Rebecka.

– Ezt nem bírom ki, nem bírom ki – mondogatta Sanna mintegy önmagának. – Ne haragudj, hogy zavartalak a hívásommal, Rebecka. Most már dolgozhatsz tovább.

Rebecka mondott egy cifrát magában. A rohadt életbe!

– Jövök – sóhajtotta. – Muszáj jelentkezned a rendőrségen. Odamegyek és elkísérlek, oké?

– Oké – suttogta Sanna.

– Tudsz vezetni? El tudsz menni nagymama házáig, Kurravaarába?

– Megkérhetem egy barátomat, hogy vigyen el.

– Jól van. Télen sosincs ott senki. Vidd magaddal Sarát és Lovát! Tudod, hol a kulcs. Gyújts be a kályhába! Délután jövök. Addig kibírod?

Rebecka azóta bámulta a telefont, mióta letette a kagylót. Üresnek és zaklatottnak érezte magát.

– Hát ez nem igaz, én bolond – mondta elcsigázottan Maria Taubénak.

– Még csak kérnie sem kellett.

Rebecka az órájára pillantott. Lehunyta szemét, az orrán keresztül belélegzett, miközben felemelte a fejét, majd a száján kifújta a levegőt, s vállait leeresztette. Maria látta már ezt tőle korábban is. Tárgyalások és fontos találkozók előtt. Vagy mikor éjszakákon át dolgozott a szoros határidők miatt.

– Mi a helyzet? – kérdezte Maria.

– Azt hiszem, valaminek utána kell járnom.

Rebecka megrázta a fejét, s kinézett az ablakon, hogy elkerülje Maria aggodalmas pillantását. Erősen az ajkába harapott. Az eső már nem esett.

– Nem kéne ennyit szorgoskodnod, kicsikém – mondta Maria lágyan.

– Néha le kell ereszteni egy kicsit, és üvölteni egyet.

Rebecka összekulcsolta kezét a térdén.

Leereszteni, gondolta. De mi van, ha az ember azon kapja magát, hogy egyre csak zuhan? És mi van, ha nem bírja abbahagyni az üvöltést? Hipp-hopp, ötvenévesek leszünk. Bedrogozva. Bezárva a bolondok házába. Az üvöltéssel együtt, mely soha nem csitul a fejben.

– Viktor Strandgård nővére volt az – mondta, s maga is meglepődött, milyen összeszedettnek tűnt a hangja. – Ő talált rá a templomban. Úgy tűnik, neki és a két kislányának most segítségre van szüksége, úgyhogy szabadságot veszek ki, és odautazom pár napra. Magammal viszem a laptopomat, és onnan dolgozom majd.

– Ez a Viktor Strandgård valami nagy fejes volt odafent, mi? – kérdezte Maria.

Rebecka bólintott.

– Volt egy halálközeli élménye, aztán tömegek tértek meg Kirunában.

– Emlékszem – mondta Maria. – A bulvársajtó megírta. Megjárta a mennyországot, és elmesélte például, hogy ott az ember nem üti meg magát, ha lezuhan, mert a föld magához öleli. Akkor nagyon jól hangzott.

– Ühüm – folytatta Rebecka –, és azt is mondta, azért küldték vissza a földre, hogy elmondja, Istennek nagy tervei vannak a kirunai egyházzal. Létrejön egy nagy vallás, mely északról indulva elterjed az egész világon. Csodák történnek majd, ha az egyházak egyesülnek, és az emberek hisznek.

– Hisznek? Miben?

– Isten hatalmában. A látomásban. Végül akik mindebben hittek, összeálltak, és alapítottak egy új gyülekezetet, az Erő Forrását. Aztán egész Kiruna egyetlen vallási mozgalommá vált. Viktor írt egy könyvet, amit egy csomó nyelvre lefordítottak. Abbahagyta a tanulást és prédikálni kezdett. A gyülekezet új templomot épített, a Kristálytemplomot, mely a Jukkasjärviben telente felépített jégtemplomra és jégszobrokra akart hasonlítani. Semmi esetre sem a kirunai templomra, amelyben meglehetősen sötét van.

– És te? Te is benne voltál?

– Én a missziósoknál voltam már Viktor balesete előtt is. Szóval ott voltam a kezdeteknél.

– És most? – kérdezte Maria.

– Most pogány vagyok – nevetett fel Rebecka komoran. – A lelkészek és az elöljárók felszólítottak, hogy hagyjam el a gyülekezetet.

– Miért?

– Hosszú történet, és más lapra tartozik.

– Oké – mondta Maria tétovázva. – Mit gondolsz, mit fog szólni Måns, ha megmondod, hogy szabit akarsz kivenni ilyen hirtelen? Semmit. Szimplán kinyír, feldarabol és megetet a halakkal a Nybrovikennél. Beszélnem kell vele, amint beér, de először felhívom a kirunai rendőrőrsöt, hogy ne varrják be Sannát, mert azt nem élné túl.

Carl von Post főügyészhelyettes a Kristálytemplom kapujánál állt, és az embereket figyelte, akik épp Viktor Strandgård testét csomagolták össze. Az igazságügyi orvosszakértő, Lars Pohjanen főorvos szokás szerint elszívott egy cigarettát, miközben parancsokat mormolt Anna Granlund kórboncnoknak és két nagy termetű, hordágyat cipelő fickónak.

– Próbáljátok meg összecsavarni a haját, nehogy beleakadjon a cipzárba! Tekerjétek körbe ragasztószalaggal az egész törzset, és óvatosan emeljétek fel, hogy a belei ki ne essenek! Anna, szerezz egy papírzacskót a kéznek!

Gyilkosság, gondolta von Post, méghozzá ocsmány gyilkosság. Nem valami nyomorult alkesz tragédiája, aki egyhétnyi piálás után félig-meddig véletlenül agyonüti a részeg feleségét. Hátborzongató gyilkosság. Még annál is jobb. Egy hátborzongató celebgyilkosság.

És ez itt mind az övé. Az ő tulajdona. Csak be kell ülnie a hajóba, hagyni, hogy rá essen a rivaldafény, és simán bevitorlázni a hírnévbe. Aztán elhúzhatna ebből az egérlyukból. Sosem akart itt maradni. De jogi tanulmányai befejeztével érdemjegyei mindössze egy gällivarei megyei bírósági pozícióra voltak elegendőek. Majd az ügyészségen kezdett dolgozni. Megpályázott egy csomó stockholmi állást, de egyiket sem nyerte el. Aztán elszálltak felette az évek.

Tett egy lépést oldalra, hogy elengedje a fiúkat, a hordágyon az elnyűtt, szürke nejlonzacskóba csomagolt holttesttel. Lars Pohjanen főorvos sietve ment utánuk, vállait kissé felhúzva, mintha fázna, és közben hátra tekintgetett. A cigaretta még mindig a szája sarkában lógott. Haja, melyet kopaszodó homlokába szokott fésülni, lekonyult a fölére. Anna Granlund kórboncnok egy lépéssel mögötte állt. Egy papírzacskóban hurcolta Viktor Strandgård kezét. Ajkait összepréselte, mikor pillantása von Postra esett, aki elállta az útjukat kifelé menet.

– Na? – vetette oda a férfi sürgetően.

Pohjanen értetlenül nézett.

– Mit tud mondani jelen pillanatban? – kérdezte von Post türelmetlenül.

Pohjanen a hüvelyk- és a mutatóujja közé vette a cigarettát, s mélyen beleszívott, mielőtt elemelte volna keskeny ajkairól.

– Nos, még nem végeztem el a boncolást – felelte komótosan.

Carl von Post érezte, ahogy pulzusa kissé megemelkedik. Nem óhajtott utat engedni semmiféle ellenállásnak vagy okoskodásnak.

– De valamit azért csak megállapított már most is? Mindenről folyamatos és teljes körű tájékoztatást akarok kapni!

Csettintgetett az ujjával, hogy illusztrálja a sebességet, amellyel az információtovábbítást várta.

Anna Granlund nézte, és arra gondolt, ő a kutyáinak szokott így csettintgetni.

Pohjanen csendben állt, és a földet nézte. Hangos és kissé szapora lélegzetvétele mindössze annyi időre szakadt meg, míg ajkához emelte a cigarettát, s jól beszívta a füstöt. Carl von Post elkapta Anna Granlund gyűlölettel teli pillantását.

Na nézzenek csak oda, gondolta. A tavalyi rendőrkarácsonyon bezzeg másképp néztél rám! Úristen, nyomorékokkal és félhülyékkel vagyok körülvéve! Pohjanen rosszabbul néz ki, mint a műtét és a betegállomány előtt.

– Halló! – szólt sürgetően, mikor már úgy gondolta, az orvosszakértő túl sokáig hallgat.

Lars Pohjanen felemelte fejét, s meglátta az ügyész összeráncolt homlokát.

– Amit már most is meg tudok állapítani – felelte érdes hangján, mely alig volt erősebb egy hangos suttogásnál –, először is, hogy halott, másodszor, hogy a halált feltehetően idegenkezűség okozta. Ez minden, úgyhogy most már elengedhet, hapsikám.

Az ügyész észrevette, hogy Anna Granlund megpróbálta lebiggyeszteni ajkát, hogy leküzdjön egy mosolyt, mikor elhaladtak mellette.

– És mikor kapom meg a boncolási jegyzőkönyvet? – üvöltötte utánuk von Post, aki a sarkukban volt kifelé menet.

– Majd ha elkészült – felelte Pohjanen, s hagyta, hogy a templomkapu a főügyészhelyettes orra előtt csapódjon be.

Von Post jobb kézzel elkapta a lendületben lévő kaput, miközben baljával a belső zsebében rezgő mobilját kellett előkotornia.

A telefonközpontos lány volt az őrsről.

– Uram, valami Rebecka Martinsson van a vonalban, azt állítja, tudja, hol van Viktor Strandgård nővére, és időpontot kér kihallgatásra. Tommy Rantakyrö és Fred Olsson már elindult, hogy megkeresse a nőt, úgyhogy nem tudtam, nekik vagy önnek kapcsoljam.

– Jól tette, hogy engem hívott, kapcsolja csak nekem.

Von Post a templomfolyosót nézte, míg a kapcsolásra várt. A tervezőnek nyilvánvalóan volt valami célja a hosszú, kézi csomózású szőnyeggel, mely végigfutott a templomfolyosón egészen a főoltárig. A szőnyeg mindkét oldalán kék színű székek sorakoztak, háttámláik hullámot formáztak. Azonnal eszébe jutott a bibliai történet, melyben a Vörös-tenger kettévált Mózesnek. Erre ő is elindult végig a padok között.

– Halló – szólt bele egy nő a kagylóba.

Von Post bemondta a nevét és a rangját, majd a nő folytatta:

– Az én nevem Rebecka Martinsson. Sanna Strandgård megbízásából hívom önt. Tudomásomra jutott, hogy ki akarják hallgatni a gyilkosság ügyében.

– Igen. Maga tudja, hol találjuk?

– Hát, nem igazán – folytatta az udvarias, s szinte már túlságosan artikuláló hang. – Mivel Sanna Strandgård azt szeretné, ha én is ott lennék a kihallgatásán, s én jelenleg Stockholmban tartózkodom, szeretném egyeztetni a nyomozás vezetőjével, megfelel-e, ha ma este megyünk be, vagy menjünk inkább holnap.

– Nem.

– Bocsánat?

– Nem – mondta von Post, és meg sem próbálta leplezni ingerültségét.

– Nem felel meg ma este, és nem felel meg holnap sem! Nem tudom, felfogta-e, Rebecka hogyishívják, de itt nyomozás folyik egy gyilkosság ügyében, melyért én felelek, és én most akarok beszélni Sanna Strandgårddal. Azt tanácsolom a barátnőjének, ne próbáljon bujkálni, mert kész vagyok körözést és azonnali elfogatóparancsot kiadni ellene. És ami magát illeti, létezik olyan bűncselekmény, hogy szökés elősegítése. Ha magát bűnösnek találják ebben, mehet a börtönbe. Úgyhogy azt ajánlom, mondja el, hol van Sanna Strandgård!

A vonal túlsó végén pár másodpercnyi csend támadt. Majd a fiatal női hang ismét megszólalt. Most végtelenül lassan, szinte vontatottan beszélt, nyilvánvalóan uralkodott magán.

– Attól tartok, egy kis félreértés történt. Nem azért hívtam önt, hogy engedélyt kérjek rá, később mehessünk be Sanna Strandgårddal kihallgatás céljából, hanem hogy tájékoztassam, szándékában áll megjelenni, és hogy ez leghamarabb ma este lehetséges. Nem barátnők vagyunk. Én ügyvéd vagyok a Meijer & Ditzingernél, ha mond ez a név valamit odafent…

– Igen, tulajdonképpen ott születtem…

– És nem szeretnék fenyegetőzni – szakította félbe a nő von Post közbevetését. – Az, hogy próbál megfélemlíteni, hogy adjam fel Sanna Strandgårdot, a hivatali visszaélés határát súrolja, és az, hogy elfogatóparancsot ad ki ellene anélkül, hogy gyanúsítanák valamivel, mialatt ő kihallgatásra vár, míg jogi képviselője megérkezik, garantált feljelentést von maga után az igazságügyi ombudsmannál.

Mielőtt von Post felelhetett volna, Rebecka Martinsson hirtelen barátságos hangnemben folytatta.

– A Meijer & Ditzinger cég nem szeret vitázni és kellemetlenkedni. Általában remekül kijövünk az ügyészséggel. Legalábbis eddigi tapasztalataink ezt igazolják itt a stockholmi körzetben. Remélem, megengedik, hogy kezességet vállaljak érte, Sanna Strandgård a megegyezés szerint meg fog jelenni a kihallgatáson. Mondjuk ma este nyolc óra magasságában a rendőrőrsön.

Ezzel Rebecka befejezte a beszélgetést.

– A francba – csattant fel von Post, mikor rájött, hogy vértócsába lépett, s még valami más ragacsos dologba, amiről inkább nem is akarta tudni, micsoda.

Undorral törölte bele a cipőjét a szőnyegbe kifelé menet. Ennek a fölényeskedő kisasszonynak majd ellátja a baját, ha este felbukkan. De most itt az ideje rendbe szedni magát a sajtókonferencia előtt. Végigsimított az arcán. Meg kell borotválkoznia. Három nap múlva kis borostával fog megjelenni az újságírók előtt, mint egy megviselt férfi, aki mindent megtesz, hogy kézre kerítse a gyilkost. De ma a frissen borotvált és kissé vad ábrázat dukált. Szeretni fogják. Nem lesz más választásuk.

Måns Wenngren ügyvéd, a Meijer & Ditzinger Ügyvédi Iroda résztulajdonosa íróasztala mögött ült, és mogorván nézett Rebecka Martinssonra. A nő viselkedése borzolta az idegeit. Nem védekező pózban állt, karba tett kézzel, hanem csak lazán lógatta őket, mintha a fagylaltosnál állna sorba. Már elővezette az ügyet, s most a válaszra várt. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a falon lógó erotikus japán fametszetet, melyen egy fiatal férfi, akinek még hosszú volt a haja, térden állt egy prostituált előtt, mindkettejük nemi szerve fedetlen. Más nők általában megpróbálták elkerülni, hogy rá kelljen nézniük a majdnem kétszáz éves képre. Måns Wenngren gyakran figyelte, amint kíváncsi, szaglászó kiskutya módjára, öntudatlanul is odatévedt a pillantásuk. De sosem merték túl sokáig pásztázni. Vagy rögtön behunyták a szemüket, vagy valami mást kezdtek fixírozni a szobában.

– Hány napot lesz távol? – kérdezte. – Két fizetett szabadnapra jogosult családi esemény miatt. Elég lesz?

– Nem – felelte Rebecka Martinsson. – És nem az én családomról van szó, én csak, úgymond, a család régi barátja vagyok.

Beszédstílusa azt a benyomást keltette Måns Wenngrenben, hogy hazudik.

– Sajnos nem tudom pontosan megmondani, meddig leszek távol – folytatta Rebecka, és nyugodtan nézett a férfi szemébe. – Egy csomó szabadságom van még, és…

Majd elhallgatott.

–… és mi? – fejezte be a főnöke. – Remélem, nem kezd itt nekem a túlórákról beszélni, Rebecka, mert az igen nagy csalódás lenne számomra. Már megmondtam, és újra elmondom, ha maguk, segédügyvédek, úgy érzik, nem tudják befejezni a feladataikat a rendes munkaidőn belül, akkor adják át azokat másnak. Minden túlóra önkéntes, és nem jár érte fizetés. Máskülönben hagyhatnám, hogy eltűnjön nekem egy év fizetett szabadságra.

Az utóbbit már egy békülékeny kacaj kíséretében tette hozzá, de gyorsan vissza is nyerte mogorva ábrázatát, mivel a nő még egy halvány mosollyal sem viszonozta a tréfát.

Rebecka csendben figyelte főnökét, mielőtt felelt volna. A férfi bele-bele olvasott pár előtte heverő iratba, hogy demonstrálja, a meghallgatás ezennel véget is ért. Az aznapi posta tekintélyes halommá nőtt. Pár ezüst Georg Jensen design cucc ékeskedett az asztal szélén. Sehol egy fotó. A nő tudta, hogy házas, és hogy van két felnőtt fia. De ez minden. A férfi sosem beszélt róluk. És senki más sem. Lassanként jött rá az irodai dolgokra. A tulajdonostársak és az idősebb ügyvédek valójában imádtak pletykálni, de volt annyi eszük, hogy csak egymás közt, ne a fiatal jogászok előtt tegyék. A titkárnők túl gyávák voltak ahhoz, hogy titkokat merjenek elárulni. De időről időre mindig akadt valaki, aki túl sokat ivott egy bulin, s elmesélt valami olyat, amit nem kellett volna, így apránként beavatódott az ember. Tudta, hogy Måns túl sokat iszik, de ezt lassan már mindenki tudta, aki összefutott vele az utcán. Tulajdonképpen jól nézett ki göndör hajával és husky kék szemével. Bár már kezdett kissé kopaszodni kétoldalt. A szeme táskás volt, a teste meg kicsit túlsúlyos. De adóügyekben még mindig ő volt az ország egyik legjobbja. Az ügyvitelt és a büntetőügyeket illetően is. És amíg vonzza a pénzt, a kollégái felől nyugodtan ihat. Csak a pénz számít. Leszoktatni valakit az italról feltehetőleg igen drága lenne a cégnek. Az elvonó meg a betegállomány elég sokba kerül. No meg mindenekelőtt a kieső bevétel. Ez már túl nagy ár lenne. Ezért aztán a magánélet sínyli meg először, ha iszik az ember.

Rebecka szívébe még mindig belenyilallt a megaláztatás érzése, ha a tavalyi céges bulira gondolt. Måns az összes többi jogásznővel táncolt és flörtölt aznap este. A buli vége felé ment oda hozzá. Gyűrötten, részegen fogta meg a nyakát, és önsajnálattól eltelve egy összefüggéstelen előadást tartott, melynek végeztével hevesen próbálta felcsalni magához, vagy csak be az irodába, ki tudja? Ezek után legalább tudta, minek tartja őt a férfi. Az utolsó bástyának. Akit akkor üt ki, mikor már mindenki más megvolt, és mikor hajszál híján önkívületben van. Ezek után a kapcsolat közte és Måns között fagyossá vált. A férfi sosem beszélt vagy tréfálkozott vele olyan kötetlenül, mint másokkal. Rebecka főleg e-mailben, és a távollétében az asztalra tett cetliken keresztül kommunikált vele. És legutóbb el sem ment a karácsonyi bulira.

– Akkor legyen szabadság – mondta, s arcizma sem rándult. – A laptopot magammal viszem, és a munka egy részét majd odafönt megcsinálom.

– Hát nekem aztán nyolc – szólt Måns érezhetően kelletlenül. – A maga kollégái cipelnek majd nagyobb terhet. A Wickman Rt.-t meg másnak adom.

Rebecka nem engedte, hogy ökölbe szoruljon a keze. Ez a mocsok disznó így bünteti meg. A Wickman Rt. az ő kliense volt. Ő hajtotta fel őket, jó kapcsolatot épített ki velük, s a késedelmi pótlékkal kapcsolatos ügy befejeztével most kezdenék előkészíteni a nemzedékváltást a kis cégnél. Ezenkívül kedvelték is őt.

– Tegyen, amit jónak lát – felelte egy alig észrevehető vállrándítással, s szemével a szőnyeg szakadt rojtjait pásztázta. – E-mailben el tud érni, ha van valami.

Måns Wenngren késztetést érzett, hogy odalépjen hozzá, megragadja a hajánál fogva, hátratekerje a nyakát, és arra kényszerítse, hogy a szemébe nézzen. Vagy legalább odasózzon neki egyet.

A nő megfordult, hogy kimenjen a szobából.

– És hogy jut oda? – kérdezte Måns, mielőtt a nő kiléphetett volna az ajtón. – Megy valami gép Kirunába, vagy egy rénszarvascsordával utazik fel Umeäból?

– Biztos megy gép – felelte ő közömbösen.

Mintha komolyan vette volna a kérdést.

Anna-Maria Mella felügyelő hátradőlt irodai székében, és fásultan nézte az előtte elterülő aktákat. Régi ügyek. Megoldatlan nyomozások. Évek óta felderítetlen bolti és autólopások. Belelapozott a hozzá legközelebb eső aktába. Családon belüli erőszak, méghozzá elég durva, de a nő később visszavonta a keresetet, és határozottan állította, hogy leesett a lépcsőn.

Az mocsok egy ügy volt, gondolta Anna-Maria, s eszébe jutottak a kórházban készült iszonyú fotók.

Egy másik akta után nyúlt. Gumiabroncslopás egy cégtől, odalent az ipar negyedben. Egy tanú látta a tettest, aki átvágta a kerítést és felrakta a gumikat a Toyota Hiluxára, de egy későbbi kihallgatás során a tanú egyszer csak nem emlékezett semmire. Nyilvánvalóan megfenyegették.

Anna-Maria felsóhajtott. Nem volt pénz tanúvédelemre és hasonló kiadásokra ilyen pitiáner ügyekben, mint egy gumilopás. Beütötte számítógépébe a Toyota Hiluxot, a tulajdonos nevét pedig megjegyezte. Alvilági kiskirályok, akik elveszik, amit akarnak. Nagy valószínűséggel rábukkan majd a nevére valami más üggyel kapcsolatban. Összetett keresést indított a tulajra. Bántalmazásért és illegális fegyvertartásért elítélve. És néhány találat a gyanúsítottak listáján.

Na gyerünk már!, biztatta önmagát. Ne csak ülj itt aktákat lapozgatva és a neten szörfölve!

Félretette a gumilopási ügyet. Sehová sem vezetne. Jobb is, hogy visszavonták a feljelentést. Hallotta, ahogy a folyosón a kávéautomatából kiesik egy műanyag pohár, majd a gép hangosan zúgva megtölti vacak gépi kávéval. Egy darabig reménykedett, hogy Sven-Erik az, és hogy új hírekkel érkezik Viktor Strandgårdról. De a folyosón távolodó léptek zajából rájött, hogy nem ő az.

– Ne gondolj rá – mondta félhangosan, és kivett a kupacból egy másik aktát.

Szeme elkalandozott a szövegről, és céltalanul pásztázta az íróasztalt.

Mélabús pillantást vetett az asztal sarkán álló bögrére, melyben már kihűlt a tea. Mostanában szinte már a kávé gondolata is undorral töltötte el. De soha nem volt nagy teaivó. Mindig hagyta állni, míg ki nem hűlt. A Coca-Cola pedig puffasztotta.

Mikor megcsörrent a telefon, felkapta a kagylót. Azt hitte, Sven-Erik, de Lars Pohjanen volt, az orvosszakértő.

– Elkészült az előzetes boncolási napló – mondta érdes, krákogó hangján. – Lejön?

– Hát, Sven-Erik viszi az ügyet – felelte tétován. – És von Post.

Pohjanen mogorva hangnemben folytatta:

– Nos, nem óhajtom Sven-Eriket a fél városon át hajkurászni, az ügyész úr meg majd elolvassa a jelentést. Úgyhogy akkor összepakolok, és megyek vissza Luleäba.

– A francba, dehogy! Jövök – mondta Anna-Maria, s hallotta a beszélgetés végét jelző kattanást a vonal túlsó végén.

Remélem, ez a hisztis pasi hallotta a végét, gondolta, miközben felhúzta hegyes orrú csizmáját. Máskülönben elindul, mielőtt odaérek a kórházba.

Lars Pohjanent a kórház személyzeti dohányzójában találta. Egy hetvenes évekbeli, kibolyhosodott, zöld kanapéba süppedve ült, csukott szemmel, s csak a kezében parázsló cigaretta jelezte, hogy ébren van, vagy hogy él egyáltalán.

– Aha – mondta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Hát mégiscsak érdeklődik az elhunyt Viktor Strandgård iránt? Amúgy is azt gondoltam, ez magának való ügy, Mella.

– Én már csak papírokat rendezgetek a szülésig – felelte ő, továbbra is az ajtóban állva. – De mégiscsak jobb, ha én beszélek magával, mielőtt még lelép, mintha senki.

A férfi károgva felnevetett, mely kisebb köhögésbe fordult át, kinyitotta kék szemét, s szúrós tekintetét rászegezte a nőre.

– Álmaiban is őt látja majd, Mella. Vegyen részt ennek a szarságnak a kibogozásában, különben körbe-körbe rohangál majd a babakocsival, hogy a GYES ideje alatt is gyanúsítottakat hallgasson ki. Mehetünk?

Majd egy eltúlzott mozdulattal a boncterem felé invitálta a nőt.

A boncterem takaros kis helyiség volt. A kőpadló tiszta, rajta három rozsdamentes boncasztal, piros műanyag tálak méret szerint csoportosítva a mosogató alatt, két mosdó, a mellettük sorakozó törülközők makulátlan tisztaságát Anna Granlund folyamatosan ellenőrizte. A boncasztal lemosva és letörölve. Odakint a mosószobában ment a mosógép. Az egyetlen, ami a halott kilétére utalt, a személyi azonosítóval ellátott átlátszó, műanyag dobozok sora volt, melyek formalinba áztatott szürke és világosbarna agydarabkákat és belső szerveket tartalmaztak, ezeken a közeljövőben még vizsgálatokat végeznek majd. És Viktor Strandgård teste, mely hanyatt feküdt az egyik boncasztalon. Tarkóját egy vágás szelte át egyik fülétől a másikig, s egész fejbőrét lenyúzták a koponyájáról, fel egészen a homlokáig, lecsupaszítva a koponyacsontot. Két hosszú seb futott végig a hasán, melyeket durva varrás tartott össze. Az egyiket a kórboncnok vágta fel, hogy tanulmányozhassa a belső szerveket. Több kisebb seb is volt a testen, Anna-Maria látott már hasonlókat korábban. Vágott sebek. A test tiszta volt, összevarrva és lemosva, sápadtnak tűnt a fénycső megvilágításában. Anna-Mariát fájdalmasan érintette a törékeny, mezítelen test látványa a hideg acéllapon. Ő még a tollkabátját sem vette le.

Lars Pohjanen magára terített egy zöld műtősköpenyt, beledugta lábát elnyűtt facipőjébe, melyen már csak nyomokban látszott az egykori fehér szín, s kezeit vékony, rugalmas gumikesztyűbe bújtatta.

– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte.

– Jenny és Peter jól van. Marcusnak összetörték a szívét, és többnyire csak fekszik az ágyban fülhallgatóval a fején. Még majd megsüketül nekem.

– Szegény – mondta Pohjanen őszinte együttérzéssel, majd Viktor Strandgård felé fordult.

Anna-Maria nem tudta eldönteni, vajon Marcusra értette-e, vagy a halottra.

– Szabad? – kérdezte, és kivette zsebéből a diktafont. – így a többiek is hallhatják majd.

Pohjanen megadóan vállat vont. Anna-Maria bekapcsolta a diktafont.

– Szép sorjában – mondta az orvos. – Először is: tompa ütés a tarkón. Maga meg én nem vagyunk olyan jó erőben, hogy megfordítsuk, de itt láthatja.

Elővett egy CT-felvételt, és a röntgenszekrényre tette. Anna-Maria csendben nézte a képeket, és a fekete-fehér ultrahangképekre gondolt, amelyeket a gyermekéről látott.

– Itt láthatja a repedést a koponyacsonton. És az agyburok alatti vérzést, itt.

A főorvos ujja egy sötét foltra mutatott a képeken.

– Talán meg lehetett volna menteni, ha csak a fejére kapja az ütést, de valószínűleg akkor sem – mondta.

– A gyilkos, akit keres, minden bizonnyal jobbkezes – folytatta Pohjanen. – Nos, miután az ütés a fejét érte, jött a két szúrás a gyomorba és a mellkasba.

Két sebre mutatott Viktor Strandgård testén.

– A tarkóra mért ütés alapján képtelenség megállapítani az elkövető testmagasságát, és sajnos a szúrások alapján sem lehetséges. Felülről mérték rá, így azt gondolom, Viktor Strandgård térden állva kapta ezeket. Vagy így, vagy az elkövető egy óriás, mondjuk egy amerikai kosaras. De valószínűleg úgy történt, hogy Strandgård először a fejére kapta az ütést. Bang.

A főorvos odacsapott saját kopaszodó fejére, hogy illusztrálja az ütést.

– Az ütéstől térdre rogyott. A térdeken nincs ugyan horzsolás vagy vérömleny, de a szőnyeg elég puha volt, majd a tettes egy késsel kétszer leszúrta. Ezért jött a kés átlósan felülről. Így nehéz bármit is mondani az elkövető magasságáról.

– Tehát az ütés és a két szúrás következtében hunyt el? – kérdezte Anna-Maria.

– Nos – folytatta Pohjanen egy köhögést elnyomva –, ez a szúrt seb átment a mellkas falán, eltörve a bal oldalon a hetedik bordát, felnyitva a pericardiumot…

– Azaz.

–…a szívburkot és a jobb ventriculust, illetve szívkamrát. Ez vérzést eredményezett a szívburokban és a jobb mellhártyában. A második döfés keresztülhatolt a májon, s vérzést idézett elő a hasüregben és a mesenteriumban, úgy értem a belekben.

– Azonnal meghalt?

Pohjanen megvonta a vállát.

– És a többi sérülés? – kérdezte Anna-Maria.

– Azokat már a halál beállta után szerezte. A mély szúrásokat a törzsön és a hason. Ezeket egyenesen felülről kapta, miután meghalt. Véleményem szerint Viktor Strandgård hanyatt feküdt ezalatt. És itt ez a hosszú vágás is, mely feltépte a hasát.

A hosszú, kékes-vörös színű sebre mutatott a gyomornál, melyet most durva varratok tartottak össze.

– És a szemei? – kérdezte Anna-Maria a Viktor Strandgård arcán tátongó lyukakat tanulmányozva.

– Ide nézzen – mondta Pohjanen, s egy röntgenlemezt szorított a szekrényhez. – Ide! Látja a koponyából kitört szilánkot, mely pontosan a szemüregbe fúródott? És ide! Először alig látszott a képeken, de aztán kipucoltam kicsit a szemüreget, s megnéztem a koponyacsontot. A koponyacsonton karcolásnyomok vannak a szemüreg szélénél. A gyilkos belenyomta és megforgatta a kést a szemeiben. Mondhatjuk, hogy kivájta őket.

– Mi a fenét akart elérni ezzel? – szaladt ki Anna-Maria száján indulatosan. – Na és a kezei?

– Szintén a halál beállta után távolították el őket. Az egyik ott is maradt a helyszínen.

– Ujjlenyomatok?

– Talán a csonkolt részeken, de ezt majd Linköpingből megerősítik. Bár nem nagyon bízom benne. Van pár szorításnyom a csuklók körül, de amennyire meg tudom állapítani, ujjlenyomat nincs. Szerintem a linköpingiek is azt mondják majd, hogy aki levágta a kezeit, kesztyűt viselt.

Anna-Maria csalódott. Erős vágy fűtötte, hogy elkapja a gyilkost. Hirtelen úgy érezte, nem bírná ki, ha a nyomozati anyag pár év múlva megoldatlanul végezné az aktatemetőben. Pohjanennek igaza volt. Valószínűleg Viktor Strandgårddal álmodna.

– Milyen kés volt? – kérdezte.

– Egy nagyobbfajta vadászkés. Túl széles ahhoz, hogy konyhakés legyen. Nem kétélű.

– És a tompa ütés a tarkón?

– Bármitől lehet – felelte Pohjanen. – Egy ásótól, egy nagyobb kőtől…

– Nem különös, hogy hátulról leütik valamilyen eszközzel, majd szemből megkéselik? – kérdezte Anna-Maria.

– De az, de maga a zsaru – válaszolt Lars Pohjanen.

– Talán többen voltak – töprengett hangosan Anna-Maria. – Van még valami?

– Per pillanat nincs. Drogot nem találtunk. Se alkoholt. És pár napja nem evett semmit.

– Micsoda? Pár napja?

Anna-Mariának kétóránként ennie kellett.

– Nem volt kiszáradva, tehát nem gyomorbaj lehet, vagy radikális koplalás. De úgy tűnik, csak folyékony táplálékot vett magához. Majd a labor megmondja, mi volt a gyomrában. Kikapcsolhatja a diktafont.

Átnyújtott egy példányt az előzetes boncolási jegyzőkönyvből. Anna-Maria kikapcsolta a diktafont.

– Nem szeretek találgatni – mondta Pohjanen, és krákogott egyet. – Különösen akkor nem, ha felvétel is készül róla.

Az Anna-Maria zsebében épp eltűnő diktafon felé biccentett.

– De a csuklókon levő vágás elég szép – folytatta. – Lehet, hogy egy vadászt keres, Mella.

– Szóval itt vagy – szólt egy hang az ajtóból. Sven-Erik Stålnacke volt az.

– Igen – felelte Anna-Maria, s egy pillanatra zavarba jött attól való félelmében, hogy a kollégája azt hiszi, a háta mögött cselekszik. – Pohjanen hívott fel, már épp indult volna és…

Elhallgatott. Dühös volt magára, amiért magyarázkodni kezdett és mentegetni magát.

– Jól van, na – felelte Sven-Erik vidáman. – Majd a kocsiban elmeséled. Gondunk akadt a gyülekezet lelkészeivel. Hú, mennyit kerestelek. Végül megkérdeztem Sonját a központban, kik hívtak téged mostanában. Velem kell jönnöd.

Anna-Maria kérdőn nézett Pohjanenre, ő pedig megrántotta a vállát, s közben a homlokát ráncolta, jelezvén, hogy ő befejezte.

– Luleä kikapott Färjestadtól – vigyorgott Sven-Erik üdvözlésképp a főorvosra, miközben valósággal kiterelte Anna-Mariát a szobából.

– Csak emlékeztessen rá nyugodtan – sóhajtotta Lars Pohjanen, és a cigarettája után kezdett matatni a zsebében.

A Kirunába tartó gép majdnem tele volt. Külföldi turisták raja – akik kutyaszánon akartak utazni, és rénszarvasbőrön aludni a jukkasjärvi jéghotelben –, összezsúfolódva hazafelé tartó, elnyűtt üzletemberekkel, kezükben ingyen gyümölccsel és újsággal.

Rebecka leült a helyére és becsatolta a biztonsági övét. A zsivajtól, a hol kigyulladó, hol lekapcsolódó kijelző mesterséges csengésétől, s a hajtóművek zúgásától nyugtalan álomba merült. Az egész utat átaludta.

Álmában egy törpemálnás lápon keresztül szalad egy forró augusztusi napon. A nap hevétől a pára felszáll a mocsárból. Szúnyogok elleni krém és izzadság folyik le homlokáról a szemébe. Csípi. Könnybe lábad a szeme. Szúnyogok fekete hada repül az orrlyukaiba és a fülébe. Nem lát semmit. Valaki követi. Szorosan a nyomában van. S mint álmaiban oly sokszor, lábai most sem engedelmeskednek. Erőtlen, a szúnyogok pedig csípnek. Egyre mélyebbre süpped a tőzegmohában, és valami vagy valaki rá vadászik. Már nem tudja felemelni a lábát. Elmerül a mocsárban. Próbál az anyjáért kiáltani, de csak halk nyöszörgés hagyja el a torkát. Majd érzi a kezet, mely keményen a vállára sújt.

– Elnézést, megijesztettem?

Rebecka kinyitotta a szemét, s egy stewardesst látott a feje fölé hajolni. A stewardess tétován mosolygott, majd levette a kezét Rebecka válláról.

– Hamarosan leszállunk a kirunai repülőtéren, fel kell emelnie a szék támláját.

Rebecka szájához emelte a kezét. Csak nem folyt ki a nyála? Vagy ami még rosszabb, nem sikítozott? Nem mert a mellette ülőre nézni, inkább kifelé bámult az ablakon a sötétbe. Odalent feküdt a város. Mint egy csillogó ékszer a kút fenekén, ragyogtak fényei a hegyvidék sötétjének ölelésében. Nyilallást érzett a gyomrában és a szívében is.

Az én városom, gondolta a viszontlátás bújának, örömének, dühének és félelmének különös egyvelegében.

Húsz perc múlva a bérelt Audiban ült, úton Kurravaara felé. A falu tizenöt kilométerre feküdt Kirunától. Gyerekkorában számtalanszor fakutyázott végig Kirunától a faluig. Főleg kora tavasszal, mikor az utat remek, vastag, csillogó jég borította, és senki sem tette tönkre homokkal, sóval, murvával. Az emlék boldogsággal töltötte el.

A hold megvilágította körülötte a hófödte erdőt. Hóbuckák szegélyezték az utat. Nem igazság, gondolta, nem lett volna szabad hagynom, hogy elvegyék tőlem. Mielőtt hazautazom, isten bizony fakutyázom egyet!

Mikortól kellett volna másképp csinálnom?, gondolkodott, míg a kocsival átküzdötte magát az erdőn. Ha visszamehetnék az időben, az első nyárig kellene visszamennem? Vagy még messzebbre? Talán tavaszig. Mikor először találkoztam Thomas Söderberggel. Mikor a Hjalmar Lundbohm Gimnáziumban meglátogatta az osztályunkat. Már akkor másképp kellett volna csinálnom. Átláthattam volna rajta. Nem kellett volna olyan rohadtul naivnak lennem. Az osztálytársaim nyilván sokkal okosabbak voltak nálam. Őket miért nem tudta elcsábítani?

– Szervusztok, hadd mutassam be Thomas Söderberget, a Missziós Egyház új lelkészét. A szabadegyházak képviselőjeként hívtam meg őt.

Mondja Margareta Fransson, az osztály hittantanára.

Folyton mosolyog, gondolja Rebecka, vajon miért? Nem vidám a mosolya, inkább alázatos és engesztelő. És minden ruháját „A segítő kéz”-től veszi, egy ideológiai hátterű butikból, mely a fejlődő országokbeli nők által készített termékeket árul.

– Korábban már találkoztatok Evert Aronssonnal a Svéd Egyháztól, és Andreas Gaulttal a Katolikus Egyháztól – folytatja Margareta Fransson.

– Szerintem meghívhatnánk egy buddhistát is, vagy egy muszlimot, vagy effélét – mondja Nina Eriksson. – Miért mindig csak keresztényeket?

Nina Eriksson az osztály szócsöve és megmondóembere. Hangosan, erőteljesen süvölt keresztül a hangja az osztálytermen. Kijelentésére sokan egyetértésüknek adnak hangot.

– Kirunában nincs mindenre lehetőség – védekezik Margarita Fransson esetlenül.

Majd átadja a szót Thomas Söderberg lelkész úrnak.

A férfi egész egyszerűen szép. Sötétbarna, göndör haja van és hosszú copfja. Viccelődik, nevet, de időről időre elkomorodik. Túl fiatal papnak, azaz lelkésznek, ahogy ő nevezi magát. Farmert és inget visel. Rajzol a táblára. A rajz egy hidat ábrázol. Ez illusztrálja, miért áldozta fel Jézus értük az életét. Hidat épített Istenhez. Mert Isten úgy szerette a világot, hogy feláldozta érte egyszülött fiát. Az osztályt tegezve szólítja, azt mondja „ te ”, bár huszonnégy emberhez beszél egyszerre. Azt mondja, válaszd az életet. Mondj igent. És megvan a válasza minden kérdésre, amit a végén feltesznek neki. Egyiknél-másiknál elgondolkodik kissé. A homlokát ráncolja, és elmélyülten bólogat. Mintha ezt a kérdést első ízben tennék fel neki. Mintha olyasmi volna, amin el kell gondolkodnia. Rebecka jóval később jön rá, hogy sokadszor hallotta őket. Hogy a válaszok már rég készen álltak. De a kérdező különlegesnek kell, hogy érezze magát.

Az osztálylátogatást egy meghívással fejezi be, mely nyárra szól a Missziós Egyházhoz, Gallivarébe. Három hét munka és bibliatanulmányozás, fizetés nincs, de a szállás és az étkezés ingyenes.

– Merj kíváncsi lenni! – szólítja fel őket. – Nem tudhatod, a keresztény vallás nem neked való-e, míg rá nem jöttél, miről is szól valójában.

Rebecka úgy érzi, beszéd közben egyenesen őt nézi. Ő is egyenesen visszanéz rá. És érzi a lángot.

A nagymama szürke eternit házáig vezető utat hóekével felszántották. Az emeleten égett a villany. Rebecka kivette a kocsiból a táskáját, és az étellel teli nejlonszatyrot. Útközben bevásárolt. Lehet, hogy nem lesz rá szükség, de sosem lehet tudni. A kocsit bezárta.

Hát, ilyen lettem, gondolta. Ilyen kulcsra záros.

– Halló! – kiáltotta, ahogy belépett az ajtón.

Válasz nem érkezett, de Sanna és a gyerekek bizonyára becsukták odafent a lépcsőhöz vezető ajtót, s ezért nem hallották őt.

Lerakta, ami a kezében volt, s tett egy kört a földszinten anélkül, hogy lámpát gyújtott volna. Régiház-szag volt. Linóleum és nedvesség. Áporodottság. A bútorok fáradt kísértetekként álltak a sötétben a falnak dőlve, nagymama kézzel szegett vászonlepedőivel leborítva.

Óvatosan lépdelt felfelé, nehogy leessen a lépcsőn, mivel cipője csúszott a talpára ragadt olvadt hótól.

– Halló! – kiáltott felfelé, de ezúttal sem kapott választ.

Rebecka kinyitotta az emeleti lakrész ajtaját, s belépett a szűk, sötét előtérbe. Mikor lehajolt, hogy lehúzza csizmáján a cipzárat, valami fekete közeledett az arca felé. Sikított egyet, majd hanyatt esett. Két vidám ugatás, s a feketeség egy csinos kutyafej alakjában öltött testet. Egy érdes nyelv kihasználta az alkalmat, hogy megismerkedjen az arcával. Két újabb bátorító ugatás, majd a kutya ismét megnyalta.

– Tjapp, ide gyere!

Egy négyévesforma kislány jelent meg az ajtóban. A kutya piruettezett egyet Rebecka hasán, odatáncolt a kislányhoz, megnyalta, majd visszahátrált Rebeckához. De neki addigra már sikerült felállnia. Így a kutya inkább az élelmiszeres szatyorba dugta az orrát.

– Bizonyára te vagy Lova – mondta Rebecka, és felkapcsolta az előtérben a lámpát, miközben lábával elzavarta a kutyát a szatyortól.

A fény a kislányra vetődött. Takaróba volt csavarva, s Rebecka rájött, hogy a házban jéghideg van.

– Te ki vagy? – kérdezte Lova.

– Rebecka vagyok – vágta rá a nő. – Most bemegyünk a konyhába.

De a küszöböt átlépve csak állt némán a meglepetéstől. A székek felborogatva. Nagymama rongyszőnyegei a konyhaasztal alatt összetekerve. Tjapp felugrott egy lepedőhalomra, mely feltehetőleg a kis szobában levő bútorokra volt ráterítve. Játékosan morgott rájuk és cibálta őket. Erőteljes Ajax- és szappanszag volt. Mikor Rebecka jobban megnézte, látta, hogy a padló össze van kenve tisztítószerrel.

– Mi a fene? – bukott ki belőle. – Mi történt itt? Hol van anyukád és a nővéred?

– Megmosakodtam – ismerte be Lova. – És Tjapp is.

A hatalmas takaróból, melyet maga köré csavart, kidugta apró kezét, s egy fényes gombbal babrált Rebecka kabátján. Rebecka türelmetlenül elhessentette a kis kezet.

– Hol van az anyukád és a nővéred? – kérdezte ismét.

Lova a kihúzható kanapé felé mutatott a hálóban. Ott ült egy tizenegy éves kislány, hosszú, szürke báránybundában, mely talán Sannáé lehetett. Mandulavágású szemével felpillantott egy Hemmets Journal magazinból. Száját egyenes vonallá szorította össze. Rebecka egy dobbanást érzett mellkasában.

Hogy megnőtt Sara!, gondolta. És mennyire hasonlít Sannára. A haja ugyanolyan szőke, de egyenes szálú, mint Viktoré.

– Szia – köszönt Rebecka Sarának. – Mit csinált a húgod? Hol van Sanna?

Sara vállat vont, ezzel jelezvén, hogy nem az ő dolga felügyelni a kishúgára.

– Mama dühös lett – mondta Lova, s megrántotta Rebecka kabátujját.

– Most épp burokban van. Odabent fekszik.

A kis szoba felé mutatott.

– Te ki vagy? – kérdezte Sara gyanakvóan.

– Rebecka vagyok, és ez az én házam. Legalábbis részben.

Majd Lova felé fordult.

– Hogy érted azt, hogy burokban van?

– Mikor burokban van nem válaszol, és nem néz rám – magyarázta Lova, és akaratlanul ismét Rebecka gombjaival kezdett babrálni.

– Ó, Istenem – sóhajtott fel Rebecka, kibújt kabátjából, és felakasztotta egy fogasra az előtérben.

A házban tényleg jéghideg volt. Be kell gyújtania a kályhába.

– Anyukátok ismerőse vagyok – mondta Rebecka, s kezdte helyükre rakni a székeket. – A nagyszüleim laktak itt, mikor még éltek. A hajad is szappanos?

Lova ragacsos hajfürtjeire nézett. A kutya leült, és megpróbálta megnyalni a saját hátát. Rebecka lehajolt, és azon a hangon hívta a kutyát, ahogy a nagymamája szokta hívni a kutyáit.

– Gyere!

Tjapp azonnal odament hozzá, s megkísérelte megnyalni Rebecka szája sarkát, hogy ezzel fejezze ki behódolását. Rebecka most látta, hogy Tjapp egy spicc keverék. A vastag, fekete bunda gyapjas keretbe foglalta a kis nőstény fejét. Szeme fényes, fekete és vidám volt. Rebecka végigsimított a bundáján, majd megszagolta az ujjait. Mosószappanszaguk volt.

– Szép kutya – mondta Rebecka Sarának. – A tied?

Sara nem felelt.

– Kétharmada Saráé, egyharmada az enyém – fújta kívülről Lova.

– Most Sannával szeretnék beszélni – szólt Rebecka és felállt.

Lova megfogta a kezét, és bevezette a kis szobába.

A lakás felső szintje mindössze a nagy konyhából, a hálóból és a kis szobából állt. A kis szobában aludtak régen a gyerekek. Nagymama és nagypapa pedig a hálóban. Sanna az oldalán feküdt az egyik ágyban, magasra felhúzott lábakkal, így térdei szinte az állához értek. Arccal a fal felé fordult, s csak egy póló és egy virágmintás, pamut fehérnemű volt rajta. Hosszú, szőke angyalhaja szétterült a párnán.

– Helló Sanna – szólalt meg Rebecka óvatosan.

Az ágyban fekvő nő nem felelt, de Rebecka látta, hogy lélegzik.

Lova odahozott egy takarót, mely az ágy lábánál volt összehajtva, s ráterítette anyjára.

– Burokban van – suttogta.

– Látom – mondta Rebecka elkeseredetten.

Mutatóujjával erősen megbökte Sanna hátát.

– Gyere – szólt Rebecka, s visszavitte Lovát a konyhába.

Tjapp a nyomukba szegődött, miután látta, hogy a nagy gazditól nem kell tartania, hisz csendben, mozdulatlanul fekszik.

– Ettetek valamit? – kérdezte Rebecka.

– Nem – felelte Lova.

– Mikor kicsi voltál, ismertük egymást – mondta Rebecka Sarának.

– Én már nem vagyok kicsi! – kiáltotta Lova. – Négyéves vagyok.

– Most a következőt tesszük – döntött Rebecka. – Feltakarítunk itt a konyhában, én főzök vacsorát, aztán a tűzhelyen vizet melegítünk, és megfürdetjük Lovát és Tjappot.

– És nekem egy új póló is kell – szólt Lova. – Ide nézz!

Felemelte a takarót, s láthatóvá vált szappantól ragacsos pólója.

– És neked egy új póló is kell – sóhajtott Rebecka elcsigázottan.

Egy óra múlva Lova és Sara főtt virslit evett porból készült krumplipürével. Lova Rebecka egyik unokatestvérének farmernadrágját viselte, s egy agyonmosott, kifakult piros pólót, az elején Asterixszel és Obelixszel. Tjapp a lányok lába előtt ült, s türelmesen várt az adagjára. A fafűtéses kályhában ropogott és pattogott a tűz.

Rebecka az órára sandított. Mindjárt hét. Sannának és neki még be kell menniük az őrsre. Összeszorult a gyomra.

Sara Lova pólóját szaglászta.

– Büdös vagy – mondta.

– Nem büdös – sóhajtotta Rebecka. – A ruháknak van fura szaga, mivel sokáig a láda mélyén voltak. De a sajátja még rosszabb, úgyhogy ez van. Adjátok Tjappnak a maradék virslit.

A lányokat a konyhában hagyta, majd bement a kis szobába, és becsukta az ajtót.

– Sanna – szólt a nőhöz.

Sanna nem mozdult. Továbbra is ugyanabban a pózban feküdt, a fal felé fordulva.

Rebecka odament az ágyhoz, karjait keresztbe fonta.

– Tudom, hogy hallod, amit mondok – szólt határozottan. – Már nem az vagyok, aki voltam, Sanna. Kegyetlenebb és türelmetlenebb lettem. Nem fogok leülni, a hajadat simogatni, és kérdezgetni, mi a baj. Vagy felkelsz most azonnal, és felöltözöl, vagy elviszem a lányokat a gyámhivatal ügyeletére, és megmondom, hogy te momentán nem tudod gondjukat viselni. Aztán a következő géppel hazarepülök Stockholmba.

Még mindig semmi válasz. Se mozgás.

– Oké – mondta Rebecka egy kis idő múlva.

Nagy levegőt vett, jelezvén, hogy már eleget várt. Majd megfordult, és elindult az ajtó felé.

Hát, ennyit tudtam tenni, gondolta. Felhívom a rendőrséget, és elmondom nekik, hol találják. Majd ők kiviszik a házból.

Már épp rátette a kezét a kilincsre, mikor meghallotta, hogy Sanna felül az ágyon a háta mögött.

– Rebecka – csak ennyit szólt.

Rebecka egy fél pillanatig habozott. Majd megfordult, és az ajtónak dőlt. Karjait újra keresztbe fonta a mellkasa előtt. Mint egy anya: na hogy is van ez tulajdonképpen?

És Sanna, mint egy kislány, az alsó ajkát harapdálva, könyörgőn nézett rá.

– Ne haragudj – motyogta fátyolos hangon. – Tudom, én vagyok a világ legrosszabb anyukája, és még annál is rosszabb barát. Utálsz?

– Három perced van, hogy felöltözz és kigyere a konyhába enni – rendelkezett Rebecka, majd kivonult.

Sven-Erik Stålnacke a sürgősségi osztály bejárata előtt parkolt le. Anna-Maria a kocsi ajtajának támaszkodott, míg a férfi a kabátja zsebében kereste a kulcsot. Nem könnyű mélyeket lélegezni ilyen csípős hidegben, de muszáj megpróbálnia lazítani. A boncteremtől a kocsiig tartó rövid séta alatt hasa hógolyóként megkeményedett.

– Az Erő Forrásának Templomában három lelkész van – mondta Sven-Erik, majd a másik zsebében kezdett kotorászni. – Azt üzenték, hogy fogadják a rendőrséget egy kihallgatás erejéig. Nem szánnak rá többet egy óránál. És nem lehet kihallgatni őket egyenként, csakis egyszerre beszélhetünk mindhármójukkal. Azt mondják, hajlandók együttműködni, de…

–… de nem hajlandók együttműködni – fejezte be Anna-Maria.

– Igen, most mi a fenét csináljak? – kérdezte Sven-Erik. – Bánjak velük keményen, vagy mi?

– Ne, akkor az egész gyülekezet bezárkózik, mint egy óriáskagyló. De vajon miért nem akarnak velünk egyenként beszélni?

– Gőzöm sincs. Egyikük elmagyarázta. Gunnar Isakssonnak hívják. De egy szót sem értettem abból, amit mondott. A fenébe is, Anna-Maria, fel kellett volna vernem őket hajnalban!

– Nem – felelte Anna-Maria, és elgondolkodva rázta fejét. – Nem tehettél volna mást akkor sem.

A sarki fény továbbra is zöld-fehér fátylat vont az égre.

– Hihetetlen – mondta a nő, és hátraszegte a fejét. – Idén egész télen volt sarki fény. Láttál már ilyet?

– Nem, ez a napszél miatt van – felelte Sven-Erik. – Szép, de majd erre is azt mondják, hogy rákkeltő. Tulajdonképpen ezüstszínű esernyővel kéne járkálnunk a sugárzás miatt.

– Az jól állna neked – nevetett Anna-Maria.

Beültek a kocsiba.

– Ha már a témánál vagyunk – folytatta Sven-Erik mi a helyzet Pohjanennel?

– Nem tudom, valahogy nem volt alkalmam megkérdezni.

– Hát persze, hogy nem.

Miért nem kérdezi meg ő maga, gondolta morcosán Anna-Maria.

Sven-Erik leparkolt a templom alatt, majd elindultak hegynek felfelé. A hóbuckák a járda mentén eltűntek, és a templom környékén a hóban mindenfelé ember- és kutyalábnyomok voltak. A környéket és a halmokat átkutatták a gyilkos fegyver után. Azt remélték, hogy Viktor Strandgård gyilkosa a templomból kijövet eldobta a fegyvert, esetleg beletaposta egy hókupacba. De nem találtak semmit.

– Gondolj bele, mi van, ha nem találjuk meg a fegyvert – mondta Sven-Erik, és lelassította lépteit, mikor észlelte, hogy Anna-Maria kifulladt. – Egyáltalán el lehet manapság ítélni valakit gyilkosságért tárgyi bizonyíték hiányában?

– Na ja, kábé mint Olof Palme gyilkosát a megyei bíróságon – zihálta Anna-Maria.

Sven-Erik felnevetett.

– Na, ez vigasztaló példa volt.

– Megtaláltátok már a nővérét?

– Nem, von Post azt mondta, este nyolcra rendelte be kihallgatásra, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Anna-Maria Mella és Sven-Erik Stålnacke délután öt óra tíz perckor lépett be az Erő Forrásának Templomába. A három lelkész egymás mellett ült a templom legelején az oltárkép felé fordulva. Rajtuk kívül még három ember tartózkodott a templomban. Egy középkorú nő egy zúgó-búgó, ormótlan porszívót húzogatott a szőnyegen. Anna-Maria számára soványnak tűnt ódivatú, testhezálló ruhájában, és kötött, halványlila pamutpulóverében, mely majdnem a térdéig ért. Időről időre meg kellett állnia a porszívóval, s négykézlábra ereszkednie, hogy hozzáférkőzhessen egy-egy szemétdarabhoz, mely túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a porszívócsőbe. Egy másik középkorú nő is volt a helyiségben, sokkal elegánsabb, csinos szoknyában, szépen vasalt blúzban, s hozzá illő lehajtott gallérú kardigánban. Végigment a széksorok között, és minden ülőhelyre egy fénymásolt lapot tett. A harmadik egy fiatalabb férfi volt, aki látszólag összevissza járkált a teremben, és magában beszélt, kezében egy bibliát tartva. Időnként megállt egy szék előtt, kinyújtotta felé a kezét, s izgatottan néma társalgásba kezdett vele. Vagy csak megállt, a bibliát az ég felé tartva, s hangosan elmormolt egy csomó, Sven-Erik és Anna-Maria számára érthetetlen kifejezést. Mikor Sven-Erik és Anna-Maria elhaladt mellette, a fiatalember gyűlölködő pillantást vetett rájuk. A véres szőnyeg továbbra is a templom folyosóján hevert, de valaki úgy igazította a székeket, hogy könnyedén el lehessen menni mellette, s ne kelljen rálépni ott, ahol a holttest feküdt.

– Aha, hát itt a szentháromság – szólalt meg Sven-Erik, hogy próbálja oldani a feszültséget, mikor a lelkészek felálltak, és komoly ábrázattal üdvözölték.

De egyiküknek sem húzódott mosolyra a szája.

Mikor leültek, Anna-Maria felírta monogramjukat a jegyzetfüzetébe, hogy később majd emlékezzen, ki kicsoda, és mit mondott. A diktafon szóba sem jöhetett. Valószínűleg így is elég nehéz lesz szóra bírni őket.

„Thomas Söderberg – jegyzetelte –, a sötét hajú, csinos férfi, divatos szemüvegben. Negyvenvalahány éves. Vesa Larsson, negyvenvalahány éves, az egyetlen, aki nem visel öltönyt és nyakkendőt. Flaneling és bőrmellény van rajta. Gunnar Isaksson. Testes, szakállas. Az ötvenes éveiben jár.”

A férfiak kézfogásán morfondírozott. Thomas Söderberg megszorította a kezét, egy darabig tartotta, és határozottan nézett a szemébe. Bizalmat keltő volt. Kíváncsi lett, vajon hogyan reagálna, ha a rendőrség gyanakvással fogadná, amit mond. Öltönye drágának tűnt.

Vesa Larsson kézfogása lágy volt. Nem gyakran foghatott kezet. Mire kezük összeért, ő már tulajdonképp lezárta az üdvözlést egy biccentéssel, s tekintete már továbbvándorolt Sven-Erikre.

Gunnar Isaksson markának szorítása szinte összeroppantotta a kezét. Ez nem az a tudattalan erő volt, ami a férfiaknál olykor felfedezhető.

Egyszerűen fél attól, hogy gyengének látszik – gondolta Anna-Maria.

– Mielőtt belekezdenénk, szeretném tudni, miért akarják, hogy egyszerre hallgassuk ki magukat – kérdezte Anna-Maria bevezetésképp.

– Hiszen szörnyű, ami történt – felelte Vesa Larsson némi hallgatás után –, de mi úgy érezzük, a gyülekezetnek össze kell tartania e nehéz időkben. És ez ránk, lelkészekre különösképpen vonatkozik. Rettenetes erők próbálnak elszakítani minket egymástól, s mi igyekszünk a lehető legkisebb támadási felületet hagyni nekik.

– Értem – felelte Sven-Erik, s hanglejtése elárulta, hogy egy árva kukkot sem értett az egészből.

Anna-Maria Sven-Erikre nézett, aki töprengőn félrehúzta az ajkát, s így orra alatt a méretes bajusz szétállt, mint egy partvis szálai.

Vesa Larsson egy gombot bütykölt bőrmellényén, s Thomas Söderbergre sandított. Ő nem nézett vissza rá, hanem elgondolkodva bólogatott magában az elhangzottakra reagálva.

Aha, gondolta Anna-Maria, Söderberg lelkész jóváhagyta Vesa válaszát. Nem nehéz megállapítani, ki itt a falkavezér.

– Milyen az egyház felépítése, mármint szervezetileg? – kérdezte Anna-Maria.

– Isten áll mindenek felett – felelte Gunnar Isaksson kemény hangon, s átszellemülten az ég felé mutatott. – Azután mi hárman, lelkészek, és öt idős gyülekezeti tag. Ha egy vállalathoz akarnánk hasonlítani, mondhatjuk, hogy Isten a tulajdonos, mi hárman a helyettesei vagyunk, és az elöljárók a vezetőség.

– Én azt hittem, Viktor Strandgårdról akarnak kérdezni – vágott közbe Thomas Söderberg.

– Majd oda is eljutunk, majd oda is eljutunk – biztosította Sven-Erik, szinte dünnyögve.

A fiatalember a bibliával megállt az egyik szék mellett, hangosan énekelt, és hadonászott az üres szék felé. Sven-Erik döbbenten nézte.

– Szabad kérdeznem…? – szólt, s ujjával a férfira mutatott.

– A ma esti gyűlésért imádkozik – magyarázta Thomas Söderberg. – A nyelveken szólás talán kissé különösen hangzik, ha valaki nincs hozzászokva, de higgye el, nincs benne semmi hókuszpókusz.

– Fontos, hogy a templom szellemvilágát felkészítsük – magyarázta Gunnar Isaksson lelkész, s belemarkolt vastag, ápolt szakállába.

– Értem – felelte Sven-Erik ismét, s kétségbeesetten kereste Anna-Maria tekintetét.

Bajusza már szinte merőlegesen meredt előre.

– Rendben, beszéljenek Viktor Strandgårdról – mondta Anna-Maria. – Milyen ember volt? Maga mit gondol, Vesa Larsson?

Vesa Larsson lelkész elkínzottnak tűnt. Nyelt egy nagyot, mielőtt válaszolt volna.

– Készséges volt. Nagyon szerény A gyülekezetben mindenki szerette. Egyszerűen hagyta, hogy Isten felhasználja őt. Még az egyházban betöltött, mondhatni „magas státusza” ellenére sem riadt vissza attól, hogy szolgálatot teljesítsen, még a gyakorlatban sem. Rajta volt a neve a templomi takarítólistán, így gyakran lehetett látni, ahogy a port törli a székekről. Plakátszöveget írt a gyűlések előtt…

–… gyerekekre vigyázott – szólt közbe Gunnar Isaksson. – Igen, van egy listánk, hogy a kisgyermekes szülők is meghallgathassák az Úr szavát.

–… igen, mint tegnap is – folytatta Vesa Larsson. – Gyűlés után nem jött velünk kávézni, hanem itt maradt, hogy helyükre tegye a székeket. Ez a hátulütője annak, hogy nincsenek padok, könnyen rendetlennek tűnhet a templom, ha nem rakjuk vissza szépen sorba a székeket.

– Kemény munkának tűnik – mondta Anna-Maria – iszonyú sok szék van. Senki nem maradt itt vele, hogy segítsen?

– Nem, azt mondta, egyedül akar lenni – felelte Vesa Larsson. – Sajnos nem zárta be az ajtót maga mögött, így biztos valami őrült…

Majd elhallgatott, és a fejét rázta.

– Úgy tűnik, Viktor Strandgård elég finomlelkű fickó volt – mondta Anna-Maria.

– Hát így is mondhatjuk – mosolygott szomorúan Thomas Söderberg.

– Tudnak róla, hogy voltak-e ellenségei vagy haragosai? – kérdezte Sven-Erik.

– Nem, nem voltak – felelte Vesa Larsson.

– Nem volt gondterhelt valami miatt? Vagy ideges? – folytatta Sven-Erik.

– Nem – felelte Vesa Larsson ismét.

– Milyen feladatai voltak a gyülekezeten belül, hisz teljes munkaidős alkalmazott volt itt, nemde? – kérdezte Sven-Erik.

– Hogy Istent szolgálja – válaszolt Gunnar Isaksson fellengzősen, erősen hangsúlyozva az „Isten” szót.

– És azáltal, hogy Istent szolgálta, egy kis pénzt is hozott az egyháznak – szólt Anna-Maria kimérten. – Hová folyt be a könyve után járó pénz? És hová fog most, hogy meghalt?

Gunnar Isaksson és Vesa Larsson kollégájuk, Thomas Söderberg felé fordultak.

– Mi jelentőségük van ezen adatoknak a nyomozás szempontjából? – kérdezte Thomas Söderberg barátságosan.

– Nos, csak feleljen a kérdésre – válaszolta Sven-Erik kedélyesen, de arcáról lerítt, hogy nem tűr ellentmondást.

– Viktor Strandgård már rég átadta a könyve szerzői jogait a gyülekezetnek. Halála után is minden bevétel az egyházhoz folyik majd be. Tehát semmi változás nem történik.

– Hány példány kelt el a könyvből? – kérdezte Anna-Maria.

– Több mint egymillió, a fordításokat is beleértve – felelte Söderberg lelkész szárazon, – de még mindig nem értem…

– Van esetleg másvalami is, amit árulnak? – kérdezte Sven-Erik. – Arcképeket vagy ilyesmit?

– Ez itt egy egyház, nem a Viktor Strandgård Rajongók Klubja – felelte élesen Thomas Söderberg. – Arcképeket nem árulunk, de igen, vannak bevételeink más forrásból is, például videokazetták árusításából.

– Miféle videokazetták?

Anna-Maria pozíciót váltott. Vécére kellett mennie.

– Felvételek hármunk prédikációiról, Viktor Strandgårdéról vagy a vendégszónokokéról. Gyűlésekről és istentiszteletekről – felelte Söderberg lelkész, s levette szemüvegét, majd előhúzott egy kis, tiszta zsebkendőt a nadrágzsebéből.

– A gyűléseket felveszik videóra? – kérdezte Anna-Maria, s újra pozíciót váltott.

– Igen – felelte Vesa Larsson, mivel Thomas Söderberg túlságosan elfoglaltnak tűnt a szemüvege pucolásával ahhoz, hogy válaszoljon.

– Tegnap, ugye volt itt egy gyűlésük – kérdezte Anna-Maria – melyen Viktor Strandgård is részt vett? Ez a találkozó is rögzítésre került?

– Igen – felelte Larsson lelkész.

– Az a szalag kell nekünk! – határozott Sven-Erik. – S a ma esti gyűlésről is kérjük majd a felvételt. Sőt, az összeset az elmúlt hónapból. Vagy mit mondasz, Anna-Maria?

– Az jó lesz – felelte a nő kurtán.

Amint a porszívó elhallgatott, felpillantottak. A nő, aki a takarítással foglalatoskodott, kikapcsolta a gépet, és odament a csinos hölgyhöz, valamit sugdolóztak, s a lelkészek felé tekintgettek. A fiatalember leült az egyik székre, s a bibliáját lapozgatta. Ajkai szüntelenül mozogtak. Az elegáns nő, aki látta, hogy a beszélgetés a lelkészek és a rendőrök közt megakadt, kihasználta az alkalmat, és odament a lelkészekhez.

– Ha szabad közbevágnom – szólt barátságosan, majd, mivel senki nem tartotta vissza, feléjük fordulva így folytatta – az esti gyűlés előtt mit csináljunk a…

Elhallgatott, s jobb kezével egy mozdulatot tett Viktor Strandgård halálának véres színhelye felé.

– Mivel a padló nem lakkozott, nem hiszem, hogy minden nyomot el lehet tüntetni… Talán fel kellene göngyölni a szőnyeget, és letenni valamit, amíg szerzünk egy újat.

– Igen, az jó lesz – felelte Gunnar Isaksson.

– Nem, kedves Ann-Gull – vágott közbe Söderberg lelkész, miközben egy alig észrevehető pillantást vetett Gunnar Isakssonra. – Én majd mindjárt elintézem. Addig hagyja csak úgy. A rendőrség már úgyis végzett velünk, nem igaz?

Ez utóbbi kérdést már Anna-Mariához és Sven-Erikhez intézte. Mivel ők nem feleltek, Thomas Söderberg egy mosollyal jelezte a nőnek, hogy beszélgetésük itt véget ért, aki mint egy szolgálatkész szellem, már el is tűnt a másik nő irányában. A porszívó hamarosan újra felzúgott.

A lelkészek és a rendőrök csendben ülve figyelték egymást.

Jellemző, gondolta Anna-Maria dühösen. Parketta felületkezelés nélkül, kézi csomózású szőnyeg, szabadon álló székek padok helyett. Elragadó, de lefogadom, nem könnyű tisztán tartani. Még szerencse, hogy ennyi engedelmes asszony van, aki ingyen takarít Istennek.

– Az időnk véges – felelte Thomas Söderberg. Hangja már egyáltalán nem volt barátságos.

– Ma este gyűlésünk van, s bizonyára megértik, hogy sok teendőnk van – mondta, miután a két rendőrtől nem érkezett válasz.

– Nos – szólt Sven-Erik elgondolkodva, mintha nekik határtalan sok idejük lenne. – Ha Viktor Strandgårdnak nem voltak ellenségei, barátai biztosan voltak. Kik álltak hozzá legközelebb?

– Isten – felelte Isaksson lelkész győzedelmes mosollyal.

- A családja, természetesen, az anyja és az apja – mondta Thomas Söderberg, figyelmen kívül hagyva kollégája kommentárját. – Viktor apja, Olof Strandgård, a kereszténydemokraták elnöke és a városi önkormányzat vezetője. A gyülekezetnek szép számmal van mandátuma a városi önkormányzatban, főleg a kereszténydemokratáknak köszönhetően, hisz ez a legnagyobb polgári párt Kirunában. Befolyásunk egyre nagyobb a városban, s a következő választáson arra számítunk, hogy többséget szerzünk. Arra is számítunk, hogy a rendőrség nem tesz olyat, ami lerombolhatja azt a bizalmat, amit a választóinkkal kiépítettünk. Azután itt van még Viktor nővére, Sanna Strandgård, vele beszéltek már?

– Nem, még nem – felelte Sven-Erik.

– Majd óvatosan tegyék, ő egy igen érzékeny ember – mondta Söderberg lelkész.

– Rajtuk kívül meg kell még említsem magamat is – folytatta Thomas Söderberg.

– Maga volt a gyóntatója? – kérdezte Sven-Erik.

– Nos – felelte Thomas Söderberg ismét mosolyogva – mi nem így hívjuk. Inkább lelki támasznak.

– Van tudomásuk róla, hogy Viktor Strandgård fel akart fedni valami titkot a halála előtt? – kérdezte Anna-Maria. – Önmagáról esetleg? Vagy a gyülekezetről?

– Nem – felelte Thomas Söderberg egy pillanatnyi csend után. – Milyen titka lehetett volna?

– Elnézést – szólt Anna-Maria, és felállt. – Muszáj kimennem a toalettre.

Otthagyta a férfiakat, s kiment a templom végében levő mosdóba. Gyorsan végzett, azután ülve maradt még, s tekintetét a fehér, csempézett falakra szegezte. A gondolatok ide-oda cikáztak az agyában. A rendőrként eltöltött évek alatt megtanulta felismerni a stressz jeleit. Az izzadástól a szédülésig mindent. A legtöbb ember ideges, ha rendőrökkel beszél. De mikor megpróbálják elrejteni a stressz jeleit, akkor érdemes figyelni őket.

És van olyan jel, amire csak egyszer adódik esély észrevenni. Ami csak egyszer fordul elő. Ő épp most hallotta. Rögtön azután, hogy megkérdezte, nem készült-e Viktor Strandgård valami titkot elárulni a halála előtt. Az egyik lelkész – nem sikerült megállapítania, melyik – mély lélegzetet vett. Egyetlenegyszer. Egy lélegzetet.

– Na, mi a fene – mondta magának hangosan, s meglepődött, mennyire jó érzés titokban káromkodni egy templomban.

De lehet, hogy szart se jelentett. Hogy hogyan lélegzik valaki. Biztos van vaj a fejükön. De melyik nagyobb szervezet vezetőségének nincs? A rendőrségnek is van. És nyilván ennek a bandának is.

– Ettől még nem lesznek gyilkosok – folytatta Anna-Maria a párbeszédet önmagával, miközben lehúzta a vécét.

De valami más furcsaság is volt. Vajon miért válaszolt Vesa Larsson a kérdésre, hogy nem volt-e Viktor Strandgård gondterhelt valami miatt, ha Thomas Söderberg volt Viktor „lelki támasza”, s így bizonyára ő ismerte legjobban?

Mikor Sven-Erik és Anna-Maria kilépett a templomból, s úton voltak lefelé a parkolóhoz, a porszívós nő rohant utánuk. Csak zokni és facipő volt a lábán, s hol futva, hol csúszva jött utánuk lefelé a lejtőn.

– Hallottam, amint azt kérdezték, voltak-e ellenségei – szólalt meg lélekszakadva.

– Igen? – kérdezte Sven-Erik.

– Voltak neki – felelte, s görcsösen megragadta Sven-Erik karját. – S most, hogy halott, az ellenség egyre erősebb lesz. Én is érzem, hogy megszállnak.

Eleresztette Sven-Eriket, és csapkodni kezdett maga körül, hasztalanul próbálva távol tartani a csípős hideget. Kabát nem volt rajta. Kissé előredőlt, hogy megtartsa egyensúlyát. A legkisebb mozdulattól a facipő csúszni kezdett.

– Megszállják? – kérdezte Anna-Maria.

– A démonok – mondta a nő. – Azt akarják, hogy újra dohányozzak. Korábban már megszállt egy dohány démon, de Viktor Strandgård kézrátétellel megszabadított tőle.

Anna-Maria elcsigázottan nézett rá. Nem bírta az őrülteket.

– Feljegyezzük – szólt kurtán, s a kocsi felé indult.

Sven-Erik ott maradt, s egy jegyzetfüzetet húzott elő tollkabátja belső zsebéből.

– Ő ölte meg Viktort – mondta a nő.

– Ki? – kérdezte Sven-Erik.

– A démonok fejedelme – suttogta a nő. – A sátán. Megpróbál közénk férkőzni.

Sven-Erik visszatette jegyzetfüzetét, s kezébe vette a nő jéghideg kezeit.

– Köszönjük – mondta. – Most legjobb, ha visszamegy, mielőtt megfagyna.

– Csak szólni akartam maguknak – kiáltotta utánuk a nő.

A templomban a lelkészek hangosan vitáztak.

– Ilyet nem lehet csinálni – kiáltotta Gunnar Isaksson izgatottan, követve Thomas Söderberget, amint az körbe sétálta a fekete vérfoltot a padlón, s úgy mozdította el a székeket, hogy Viktor Strandgård halálának sötét lenyomata középre kerüljön, mintha egy cirkuszi porond lett volna.

– Dehogyisnem – felelte Thomas Söderberg nyugodtan, s az elegáns nő felé fordulva így folytatta:

– Vigye el a szőnyeget a bejárattól! A vérfoltot pedig hagyja ott! Vegyen három szál rózsát, és tegye a földre! A templomot teljesen átrendezzük. Én a tetthely mellett állva fogok prédikálni. A székek pedig körben álljanak.

– Így a hallgatóság teljesen körbevesz majd – üvöltötte Gunnar Isaksson. – Majd ülnek, és a hátadat nézik?

Thomas Söderberg a kicsi, kövér emberhez lépett, s kezét a vállára tette.

Te kis szarcsimbók, gondolta. A te szónoki képességed kevés ahhoz, hogy egy arénában beszélj. Egy színpadon vagy egy téren. Neked az kell, hogy mindenki előtted üljön, meg egy szószék, amibe beleülhetsz, ha minden kötél szakad. De nem hagyhatom, hogy a te alkalmatlanságod az utamba álljon.

– Emlékszel, testvér, mit mondtunk – szólt Thomas Söderberg Gunnar Isakssonhoz –, most össze kell tartanunk. Ígérem neked, hogy minden rendben lesz. Az emberek sírnak majd, könyörögnek, Istenért kiáltanak, és mi, azaz Isten győzedelmeskedni fog. Szólj a feleségednek, hozzon egy szál virágot, és helyezze oda, ahol a test feküdt!

Elképesztő hangulat lesz, gondolta Thomas Söderberg.

Csak el ne felejtsen szólni még pár embernek, hogy hozzanak magukkal virágot, és tegyék a földre. Olyan lesz, mint az Olof Palme-gyilkosság színhelye.

Vesa Larsson lelkész előredőlve ült ugyanazon a helyen, ahol a rendőrökkel való beszélgetés alatt. Nem vett részt a heves vitában, hanem arcát a tenyerébe támasztva ült. Talán sírt is. Nehéz volt megállapítani.

Rebecka és Sanna a kocsiban ültek útban a város felé. Hólepte, szürke erdeifenyők suhantak el a reflektorok fényében. A kínos csend olyan volt, mintha egy fokozatosan zsugorodó szobában lettek volna. A falak és a plafon egyre jobban összepréselődtek. Minden perccel nehezebb lett levegőt venni. Rebecka vezetett. Szeme a sebességmérő és az út között ingázott. A kemény hideg miatt egyáltalán nem csúszott az út, bár sűrű hó borította.

Sanna arcát a kocsi hideg ablakának támasztotta, s egy hajtincsét tekergette az ujja körül.

– Mondj már valamit! – kérte egy idő után.

– Nem szoktam országúton vezetni – mondta Rebecka. – Nem nagyon tudok beszélni és vezetni is egyszerre.

Ő maga is hallotta, mennyire kitűnik a hazugság szavaiból, mint egy kis sziget a vízfelszín alól. De nem számított. Talán épp ez volt a célja. Az órára nézett. Háromnegyed nyolc.

Most ne veszekedj, oktatta ki önmagát. Te raktad be Sannát a csónakba. Most evezz ki vele a partra!

– Gondolod, a lányok boldogulnak egyedül? – kérdezte.

– Muszáj nekik – felelte Sanna, s felegyenesedett az ülésben. – Különben is, hamar visszajövünk, nem? Senkit sem merek felhívni, és a segítségét kérni; minél kevesebben tudják, hol vagyok, annál jobb.

– Miért?

– Félek az újságíróktól. Tudom, milyenek. És ott van anya és apa… Bár beszéljünk inkább valami másról.

– Akarsz Viktorról beszélni? Arról, ami történt?

– Nem. Úgyis hamarosan elmondom a rendőrségen. Beszéljünk rólad, az megnyugtat. Mi van veled? Tényleg hét éve már, hogy nem láttuk egymást?

– Ühüm – felelte Rebecka –, de nagy ritkán azért beszéltünk telefonon.

– Milyen jó, hogy megvan még a kurravaarai házatok!

– Igen, Affe nagybácsi és Inga-Lill állítólag nem tudja kifizetni a részemet. Szerintem dühösek, mert csak ők fektetnek pénzt és energiát a házba. Másrészt viszont örömük is csak nekik telik benne. Én szívesen eladnám. Nekik vagy másnak, nekem mindegy.

Azon gondolkodott, vajon igaz volt-e, amit az imént mondott. Neki nem telt öröme nagymama házában vagy a jiekajärvi kunyhóban? Csak mert sosem járt oda? Már a puszta gondolat, hogy van egy hely, ami az övé, távol a lakott területektől, mélyen a vadonban, túl erdőn és mocsáron, ez nem ad épp elég örömet?

– Olyan fantasztikusan, hogy is mondjam, elragadó vagy – mondta Sanna. – És valahogy magabiztos is. Persze, én mindig szépnek találtalak. De most úgy festesz, mint aki egy tévésorozatból lépett ki. A hajad is nagyon szép. Az enyém csak nő összevissza, míg magam le nem vágom.

Sanna öntudatlanul végigsimított ujjaival vastag, szőke tincsein.

Tudom, Sanna, gondolta Rebecka dühösen. Tudom, hogy te vagy az ország szépe. Anélkül is, hogy vagyonokat költenél fodrászra vagy öltözködésre.

– Nem mondanál valamit? – siránkozott Sanna. – Iszonyú nagy hibát követtem el, de hát már bocsánatot kértem. A félelem teljesen megbénít. Fogd meg a kezem, jéghideg!

Kihúzta egyik kezét a báránybőr kesztyűből, s Rebecka felé nyújtotta.

Hát ez nem normális, gondolta Rebecka dühösen, s továbbra is keményen markolta a kormányt. Istenemre, teljesen becsavarodott.

Fogd meg a kezem, Rebecka, hiszen reszket. Jéghideg. Annyira szeretlek, Rebecka. Ha fiú lennél, szerelmes lennék beléd, tudod?

– Szép a kutyád – szólt Rebecka, s meg kellett erőltetnie magát, hogy hangja nyugodt maradjon.

Sanna visszahúzta a kezét.

– Igen – mondta. – Tjapp. A gyerekek imádják. Egy ismerős szárni fiútól kaptuk. Az apja nem viselte gondját. Legalábbis, amikor ivott. És folyton ivott. De elpusztítania nem sikerült. Olyan vidám és engedelmes. És nagyon szereti Sarát, megfigyelted már? Ahogy Sara térdére szokta hajtani a fejét! Olyan jó, mert a lányoknak nagy pechjük volt a háziállatokkal az utóbbi évben.

– Igen?

– Igen, balszerencse, vagy tudom is én. Néha olyan felelőtlenek. Nem tudom, hogy történt. Tavasszal megszökött a nyulunk, mert Sara nem zárta be rendesen a ketrec ajtaját. És nem ismerte be, hogy az ő hibája. Aztán találtunk egy macskát. Ősszel az is eltűnt. Bár ez persze nem Sara hibája volt. Ez már csak így van a kóbor macskákkal. Valaki elütötte vagy ilyesmi. Voltak sivatagi patkányaink, azoknak is nyomuk veszett. Bele se merek gondolni, hová tűnhettek. Biztos a falakban és az álmennyezetben élnek, és lassan, de biztosan szétrágják a házat. De visszatérve a lányokra, megőrülök tőlük! Mint most is, mikor Lova beindult, és szappant és mosogatószert kent magára és a kutyára. Sara meg csak felelőtlenül nézi. Már nem bírom. Lova mindig ilyen disznóságokat csinál. Na de, beszéljünk valami vidámabb dologról!

– Nézd, milyen hatalmas a sarki fény! – mondta Rebecka, rádőlt a kormányra, és az ég felé pislogott.

– Igen, lenyűgöző volt ezen a télen. A napszél miatt, biztos azért van. Nem vágysz vissza?

– Nem, talán, nem is tudom.

Rebecka felnevetett.

Már messziről látszott a Kristálytemplom. Mint egy űrhajó, úgy lebegett a lenti, utcai világítás fényében. Hamarosan egyre sűrűbben álltak a házak. Az országút városi főutcába torkollt. Rebecka lekapcsolta a fényszórót.

– Jó neked odalent? – kérdezte Sanna.

– Többnyire dolgozom – felelte Rebecka.

– És az emberek?

– Nem is tudom. Nem érzem magam otthonosan köztük, ha erre gondolsz. Mindig érződik, hogy egyszerű környezetből származom. Meg lehet tanulni, hova nézz, mikor koccintasz, és hogy megköszönd a legutóbbi meghívást, de nem tudod elrejteni, ki vagy. Így könnyen kívülállónak érezheti magát az ember. S egy kis gyűlöletet is érezhet az előkelő emberek iránt. Aztán azt sem tudod, mit gondolnak rólad. Mindenkivel egyformán kedvesek, akár szeretik, akár nem. Itthon legalább tudja az ember, kivel hányadán áll.

– Tudja? – kérdezte Sanna.

Majd mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Elhagyták a templomkertet, s egy Statoil benzinkúthoz közeledtek.

– Vegyünk valami innivalót? – kérdezte Rebecka.

Sanna bólintott, és Rebecka behajtott a kúthoz. Ülve maradtak a kocsiban, egy szót sem szóltak. Egyikük sem szánta rá magát, hogy kiszálljon vásárolni, s egyikük sem nézett a másikra.

– Sosem kellett volna elmenned – szólt Sanna szomorúan.

– Tudod, miért mentem el – mondta Rebecka, s elfordította a fejét, hogy Sanna ne láthassa az arcát.

– Azt hiszem, te voltál Viktor egyetlen szerelme, tudsz róla? – tört ki Sannából. – Nem hiszem, hogy valaha is túljutott rajtad. Ha itt maradtál volna…

Rebecka megfordult. A düh úgy tört ki belőle, mint hegesztőpisztolyból a láng. Reszketett, remegett, s a szavak töredezetten, akadozva hagyták el a száját. De elhagyták. Nem tudta visszatartani őket.

– Na, álljunk csak meg! – sikította. – Most egy pillanatra befogod a szád, aztán tisztázzuk ezt az ügyet!

Egy nő egy túlsúlyos labrador retrievert pórázon vezetve megállt, ahogy Rebecka sikítását meghallotta, s kíváncsian lesett be a kocsiba.

– Gőzöm sincs, miről beszélsz – folytatta Rebecka anélkül, hogy a hangerőből visszavett volna. – Viktor sosem volt szerelmes belém, még csak nem is rajongott értem. Soha többet egy szót sem akarok erről hallani! Nem vagyok hajlandó magamra vállalni a felelősséget azért, hogy nem jöttünk össze. És főleg nem vagyok hajlandó magamra vállalni a felelősséget azért, hogy meggyilkolták. Istenemre mondom, te nem vagy normális, miket hordasz itt össze nekem? Élj csak nyugodtan a párhuzamos univerzumodban, de engem hagyj ki ebből!

Elhallgatott és mindkét kezével az ablakkeretet kezdte ütni. Majd a saját fejét. A kutyás nő ijedten lépett egyet hátra, majd eltűnt.

Te jó Isten! Le kell nyugodnom, gondolta Rebecka. Így nem tudok vezetni. Lehajtok az útról.

– Nem úgy értettem – nyafogta Sanna. – Sosem gondoltam, hogy bármi is a te hibád. Ha valakié, hát az enyém.

– Mi? Az, hogy Viktort megölték?

Rebecka bensőjében valami megállt, és figyelni kezdett.

– Minden – motyogta Sanna. – Hogy el kellett menned. Minden!

– Hagyd abba! – sziszegte Rebecka, s újra elöntötte a düh, mely szinte elfújta a reszketést testéből, s megacélozta, jéggé dermesztette csontjait. – Nem foglak itt vigasztalni, és bizonygatni neked, hogy semmi sem a te hibád. Azt már százszor megtettem. Felnőtt ember voltam. Tettem, amit tettem, és vállaltam a következményeit.

– Igen – felelte Sanna engedelmesen.

Rebecka beindította a kocsit, s kifarolt a Malmvägenre. Sanna a szája elé kapta a kezét, mikor egy szembejövő autós dühösen rájuk dudált. A Hjalmar Lundbohm útról látták az LKAB irodaházát, melynek fényei megvilágították a bánya előtti teret. Rebecka hirtelen rájött, hogy már nem tűnik olyan óriásinak. Mikor a városban lakott, mindig olyan hatalmasnak tűnt a cég irodaépülete. Elhaladtak a Városháza masszív téglahomlokzata előtt, melynek jellegzetes óra tornya fekete acélcsontvázként meredt az ég felé.

Igazat mondok, gondolta Rebecka. Sosem volt szerelmes belém. De megértem, hogy mindenki azt gondolja, így volt. Viktor és én akartuk, hogy azt higgyék. Már az első nyáron elkezdődött. A nyári egyházi táborban, ahol Thomas Söderberggel voltunk Gällivarében.

Végül tizenegy fiatal vesz részt a nyári egyházi táborban. Három héten át együtt fognak dolgozni, lakni, és a Bibliát tanulmányozni Thomas Söderberg lelkész, és felesége, Maja vezetésével. Maja várandós. Hosszú, fényes haja van, s smink nélkül is mindig bájos és vidám. Rebecka csak néha látja félrevonulni, és öklével a derekát masszírozni. Megesik, hogy Thomas az ölébe ülteti, s azt mondja:

– Nélküled is boldogulunk. Menj, feküdj le, és pihenj kicsit!

Olyankor a nő megkönnyebbülten és hálásan tekint rá. Nem könnyű munka fizetés nélküli lelkész feleségnek lenni.

Maja húga, Magdalena is velük van, hogy segítsen. Fürge, mint egy vidám kisegér. Tud gitározni, és dicsőítő énekeket tanít nekik.

Viktor és Sanna Strandgård is benne van a tizenegyben. Az ember azonnal felfigyel rájuk. Nagyon hasonlítanak egymásra. Mindkettejüknek hosszú, szőke haja van. Sannáé természetes göndör. Pisze orra és nagy szemei baba külsőt kölcsönöznek arcának.

Nyolcvanévesen is úgy fog kinézni, mint egy gyerek, gondolja Rebecka, s próbálja megállni, hogy ne bámulja.

A fiatalok közt Sanna az egyetlen hithű keresztény. Még csak tizenhét éves, és vele van egy pici gyermek. A három hónapos Sara.

– Különös szerelmi viszony van köztem és Jézus közt – mondja Sanna egy félmosoly kíséretében.

Sanna és Thomas Söderberg hite különbözik egymástól. Thomas különböző módokon bizonygatja hitét.

– A „hit” szó jelentése – mondja – ugyanaz, mint bízni valakiben, meggyőződve lenni valamiről. Ha azt mondom, „hiszek benned, Rebecka”, azt értem alatta, hogy meg vagyok győződve arról, hogy teljesíted a veled kapcsolatos várakozásaimat.

– Hát, nem tudom – ellenkezik Sanna. – Hinni szerintem csak annyit jelent, hinni. Nem tudni. Olykor kételkedni. De mégis adni egy esélyt a kapcsolatnak Istennel. Figyelni a suttogását az erdőben.

Viktor előrehajol, s összekócolja nővére haját.

– Suttog és susog a fejedben, Sanna – mondja és nevet.

Ő nem hisz. De szeret vitázni. Hosszú, szőke haját gyakran összefogja. Bőre oly fehér, hogy szinte világoskékbe hajlik. A többi lány őt nézi, de Viktor rövidesen kezdi őket bizonyos értelemben távol tartani magától. Ő Rebeckával játszik.

Rebecka nem hülye. Hamar rájön, hogy a fiú pillantásai semmit sem jelentenek, s hogy nem szabad viszonoznia a váratlan simításokat a haján vagy a kezén. Megtanul csendben maradni, s látszólag a fiú vágyának beteljesületlen tárgya lenni. Ő sem jön ki vesztesen a játékból. Viktor rajongása magasabb státuszhoz juttatja a többi lány közt a csoportban. Kiejtette őket a ringből, s ez tiszteletet ébreszt bennük.

A bibliaórákon Thomas és a résztvevők álláspontja eleinte eltér egymástól. A fiatalok nem értik: Miért bűn a homoszexualitás? Hogy lehetséges, hogy csak a keresztény hit az igazi? Mi történik például a muszlimokkal, ők pokolra jutnak? Miért tilos a házasság előtti szex?

Thomas meghallgatja őket, és magyaráz.

– Az embernek választania kell – mondja. – Vagy az egész Bibliában hisz, vagy csak bizonyos részeit kimazsolázza, de miféle hit az? Száraz és üres.

Fényes, nyári éjszakákon ülnek a tó kikötőhídján, s csapkodják a karjukra és a lábukra szálló szúnyogokat. Vitáznak és elmélkednek. Sanna bízik az ő Istenében. Rebecka úgy érzi, mintha sebes sodrású folyóban állna.

– Ez azért van, mert elhivatott vagy – állítja Sanna. – Isten szólít téged. Ha most nem mondasz igent, örökre elvesztél. A döntést nem halaszthatod el, mert talán soha többé nem érzed majd a vágyat.

Mire a három hét letelik, kettő kivételével minden résztvevő átadja magát Istennek. A megtértek közt van Viktor és Rebecka is.

– Mi a helyzet veled és Viktorral? – kérdezi Thomas Rebeckát a nyári egyházi tábor vége előtt nem sokkal. – Mi van köztetek?

Ő és Rebecka együtt mennek az élelmiszerboltba tejet venni. Rebecka beszívja a meleg, poros aszfalt finom illatát. Örül, hogy Thomas együtt akar lenni vele. Általában osztoznia kell rajta a többiekkel.

– Nem tudom – mondja Rebecka tétovázva, miközben úgy dönt, nem mondja el az igazat. – Ő talán érdeklődik irántam, de az én életembe most senki más nem fér bele, csak Isten. Egy ideig száz százalékig vele szeretnék foglalkozni.

Letép egy vékony nyírfaágat egy fáról, mely alatt elhaladnak. A zsenge, zöld levél a boldog nyár illatát árasztja. Szájába vesz egy levelet, és rágni kezdi.

Thomas is elkap egy levelet, és a szájába teszi. Mosolyog.

– Okos lány vagy, Rebecka. Istennek nagy tervei vannak veled, tudom. Nagyszerű időszak, mikor az ember beleszeret Istenbe. Jó, hogy tudod értékelni.

Sanna hangját hallotta, előbb távolról, majd közelről. Sanna a karjára tette a kezét.

– Odanézz – cincogta Sanna. – Jaj, ne!

Odaértek a rendőrőrsre. Rebecka leparkolt a kocsival. Először nem vette észre, mit néz Sanna. Majd meglátta a riportert, aki futott, ahogy csak bírt az autójuk felé, mikrofonnal a kezében. A riporter mögött egy férfi állt. Sötét fegyverként emelte rájuk kameráját.

A Kristálytemplomban Gunnar Isaksson felesége, Karin félig lehunyt szemmel ült, és úgy tett, mint aki imádkozik. Egy óra volt hátra az esti gyűlésig. Elöl, a színpadon a gospel kórus gyakorolt. Harminc fiatal nő és férfi. Fekete nadrágban, lila pólóban, melyen sárga és narancsszínű fény gomolygott, és a „Joy” felirat volt látható.

A nő azelőtt annyira szerette ezt a templomot, hogy az már szinte fájt. Az isteni akusztikáját. Mint most is. Az elnyújtott énekhangok felkígyóztak a plafonig, majd lecsurogtak a mélybe, de csak a basszusok értek le a padokig. És szerette a meleg fényt. A sarki éjszakát a hatalmas üvegablakokon túl. Isten hatalmának egy cseppje a sötétség és a hideg ölelésében.

A zenészek hangolták hangszereiket, az elektromos és a basszusgitárokat. A világítástechnikus tompa csattanással felkapcsolta a reflektorokat a színpadon. A hangosító fiúk egy mikrofonnal vesződtek, ami nem akart működni. Belebeszéltek, de nem hallatszott semmi, majd hirtelen éles, sípoló hangot adott ki.

Mindkét karja viszketett. Reggel duzzadt, vörös kiütések borították. Vajon pikkelysömör?, gondolta. Csak Gunnar meg ne lássa. Nem akarta, hogy imádkozzon érte.

A templom előterét átrendezték. A székek körben álltak azon terület körül, ahol Viktor feküdt. Pont, mint a cirkuszban. A legelső sorban ülő férjére nézett, akinek vastag nyaka kibuggyant a fehér inggallérból. Mellette ült Thomas Söderberg, aki megpróbált koncentrálni az esti prédikációja előtt. A nő látta, hogyan próbálja Gunnar a biblián tartani a szemét, mivel elhatározta, hogy nem zavarja Thomast, de aztán megfeledkezik magáról, és fecsegni kezd. Jobb kezével előrenyúlt, s mintha el akarna valamit hessegetni.

A karácsonyi ünnepek után elhatározta, hogy lead a súlyából. Ma kihagyta a vacsorát. Az asszony a konyhaasztalnál ült, és spagettit csavart a villájára, mialatt a férfi három körtét evett a mosogatónál állva. Széles hátát látta, amint a mosogatótálca fölé görnyedt. Szörcsögve zabált. A körtelé csöpögött, majd lecsorgott a lefolyóba. Bal kezével hasához szorította nyakkendőjét.

A nő az órára nézett. Gunnar negyed óra múlva feláll Thomas Söderberg mellől, kioson a kocsihoz, elugrik az Empesbe, és titokban bevág egy hamburgert. Mentolos rágógumival a szájában tér majd vissza.

Hazudj annak, akit érdekel!, akarta ordítani. Engem ugyan nem!

Kezdetben más ember volt. Az iskola gondnokát helyettesítette a Berga suliban, ahol a nő a felső tagozatosokat tanította, ő főiskolát végzett, amit a férfi igen előkelőnek tartott. Harsányan és feltűnően udvarolt neki. Kitalált magának feladatokat a tanáriban, mikor neki lyukas órája volt. Móka és kacagás, s a rossz viccek kifogyhatatlan kelléktára volt. És közben mégis bizonytalan, ami a nőt megérintette. A kollégák elragadtatással teli megjegyzéseket tettek. Milyen lelkesen csapta össze a kezét Gunnar, mikor ő levágatta a haját, vagy vett egy új blúzt. És látta a férfit az iskolaudvarban a gyerekekkel. Kedvelték őt. Egy kedves gondnokbácsi. Mit érdekelte őt akkor, hogy nem olvas könyveket!

Csak később, mikor Thomas Söderberg és Vesa Larsson árnyékába került, akkor kezdett munkálni benne az önérvényesítés iránti igény.

Mennyire más volt, mikor elkezdett járni Gunnarral a baptistákhoz! Akkoriban a gyülekezetet a kihalás veszélye fenyegette. Sőt, egyenesen kihalásra volt ítélve. Az istentiszteletek résztvevői mintha csak benéztek volna, hogy kicsit megpihenjenek útban a sír felé. Signe Persson, a gondosan bodorított, olajtól csillogó hajával, mely alól kilátszott barna foltos fejbőre. Arvid Kalla, aki egykor rakodómunkás volt az LKAB-nál, most ott szendergett a templompadon ülve, hatalmas, tehetetlen kezeit a térdén pihentetve.

Lelkészt persze nem engedhettek meg maguknak, arra is alig volt pénz, hogy a templomot felfűtsék. Gunnar Isaksson úgy vezette a gyülekezetet, mint egy egyszemélyes céget. Megjavított és karbantartott mindent, amire jutott pénz. A többi fölött pedig sóhajtozott. Például a ruhatárban a beázás miatt. A fal úgy domborodott kifelé, mint egy püffedt has. A tapéta folyton leesett. Volt egy olyan ötlet, hogy a gyülekezet tagjai felváltva prédikáljanak az istentiszteleteken minden második vasárnap. Mivel senki más nem jelentkezett önként, Gunnar Isaksson megtette ezt is.

Szónoklataiban nem volt fonal, amit elveszíthettek volna. Találomra ide-oda ugrált a szabadegyház tanításaiban, melyet fiatal kora óta jól ismert. Mégis mindig igen hasonló volt az útvonal, kötelező megállókkal az ismertebb részeknél. „A szentlélek-keresztség”, a „nézd, mindent újjáteremtek” és „egyenest a forrásból meríts” fordulatok mindig felbukkantak. A végén kivétel nélkül mindig térítő beszédet intézett a baráti lelkületű, régóta hívő csoporthoz.

Sovány vigasz, hogy nem volt sokkal jobb a helyzet a város többi gyülekezetében sem. A kirunai Isten Temploma például egy düledező viskó volt, melyben megállt a fülledt levegő.

Gunnar most felállt, és a kijárat felé indult. Kegyeleti okokból lelassította lépteit, mikor elment a hely mellett, ahol Viktor Strandgård holtteste feküdt. Ott már egy halom virág és képeslap hevert. Egy apró mosolyt és egy pillantást küldött a neje felé. Egy jelzést, mely látszólag azt jelentette, csak kimegy a toalettre, vagy vált pár szót valakivel a ruhatárban.

Nem volt ostoba. Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert sikeresen eljutott idáig. Az egyház csúcsára Thomas Söderberggel és Vesa Larssonnal együtt. Anélkül, hogy lelkészi képzést kapott volna. Anélkül, hogy tehetséges térítő lett volna. Már ez is bizonyos tehetséget igényelt.

Visszaemlékezett rá, mikor Gunnar elmesélte, hogy a Missziós Egyházba új lelkész érkezett. Egy fiatal lelkész házaspár.

Néhány héttel később Thomas Söderberg ellátogatott egy istentiszteletre a Baptista Gyülekezethez. A második sorban ült, s egyetértően bólogatott Gunnar szónoklatára. Az a biztató mosoly. Az a komoly megfontoltság. A felesége, Maja, mint egy mintadiák az oldalán.

Mise után ott maradtak kávézni. Odakint téli szürkeség. Hófelhők. Napok, amelyek elmúltak anélkül, hogy egyáltalán elérkeztek volna.

Maja hangosan és lassan beszélt Arvid Kalla fülébe. Elkérte Edit Svonnitól a cukros süti receptjét.

Thomas Söderberg és Gunnar heves társalgást folytatott két idős gyülekezeti taggal a vezetőségből. Komoly bólintások és hatalmas nevetések váltakozása, mint valami begyakorolt társastánc. Összebarátkozás.

S a kötelező kérdések a déliekhez: – Hogy érzitek itt magatokat? Ezen a sötét és hideg helyen? S ők egyként felelték: – Remekül. Isten bizony, nem vágynak vissza az esőbe, latyakba. A következő családi karácsonyt már Kirunában tartják.

Csak ennyi. Ők nem érezték magukat odakényszerítve egy elhagyatott helyre, az elviselhetőség határain túlra. Semmi gond, nyavalygás a harapós szél vagy a sötétség miatt, mely beleeszi magát az elmébe. A válaszok meglágyították a gyülekezet tagjainak arcvonásait.

Mikor elmentek, Gunnar így szólt hozzá: – Kedves emberek. Sok jó ötlete van a fiúnak.

Ez volt az utolsó eset, hogy „fiú”-nak szólította a nála tíz évvel fiatalabb Thomas Söderberget.

Karin két hét múlva találkozott Thomas Söderberggel a városban. A nő babakocsit tolt a hóviharban. Andreas két és fél hónapos volt, és csak a kocsiban aludt el. Fel-alá tologatta őt Kiruna utcáin, a kétéves Annát maga után húzva, mint egy nyafogó batyut. Keze és lába majd lefagyott.

Nyomorultul érezte magát. A fáradtság úgy ömlött szét rajta, mint valami szürke kelt tészta. Bármikor szétpukkadhat, és ő megfullad alatta. Gyűlölte Gunnart. Gyakran elvesztette a türelmét Annával. Egyfolytában csak sírni lett volna kedve.

Thomas mögötte sétált. Bal kezét a nő bal vállára helyezte. Közben versenyt futott vele. Egy pillanatig, pont, mikor mellé ért, karját köré fonta. Egy majdnem ölelés, mely a végtelen idő egy aprócska részéig tartott. Mikor odafordult, a férfi szélesen mosolygott. Úgy üdvözölte, mint egy régi barátot. Köszönt Annának is, aki anyja lábába kapaszkodott, és nem felelt. Belesett Andreasra, aki úgy aludt utazózsákjában, mint egy angyal.

„Próbálom meggyőzni Maját, hogy vállaljunk gyereket”, vallotta be. „De…” Nem fejezte be a mondatot. Mély lélegzetet vett, s hagyta a mosolyt kihunyni arcán. Majd újra elővette a jókedv. „Tulajdonképpen megértem őt”, mondta. „Hiszen ti viselitek a nagyobb terhet. Majd lesz, amikor lesz.”

Andreas megmozdult a kocsiban. Ideje volt hazamenni szoptatni. Szívesen meghívta volna Thomast ebédre, de nem merte megkérdezni. A férfi elkísérte őt egy darabon. Fesztelenül beszélgettek. Újabb és újabb témák kerültek elő, s belekapaszkodtak az előzőbe, mint egy lánc szemei. Végül az útkereszteződésnél álltak, ahol már el kellett válniuk.

„Olyan szívesen tennék többet Istenért”, mondta Karin. „De a gyerekek. Minden erőmet lekötik, még annál is többet.”

A hópelyhek hegyes nyílként záporoztak rájuk. A férfi pislogni kényszerült. Egy sötét hajú arkangyal, olcsónak tűnő, műszálból készült susogós, kék tollkabátban. Farmerja betűrve hegyes orrú csizmája szárába. Kézi kötésű, inka mintás sapka. Vajon Maja ilyen ügyes kezű?, gondolta a nő. Maja, aki nem akart gyermeket.

„De Karin”, szólalt meg Thomas. „Hát nem érted? Pontosan Isten akaratát teljesíted most. Gyermekeket nevelsz. Ez most a legfontosabb. Tervei vannak veled, de most…, most Annával és Andreassal kell lenned.”

Fél év múlva tartotta meg az első nyári egyházi tábort. Egy csapat kiskacsa, frissen megtért fiatal totyogott a nyomában, szellemi szülőjüknek tekintve őt. Egyikük Viktor Strandgård volt.

Őt, Gunnart, Vesa Larssont és feleségét, Astridot is meghívták a hitkeresztségük letételekor. Gunnar, keserű irigységét lenyelve, elment. Úgy vette, hogy a győztes csapat tagja lehet. Bár közben folyton összehasonlításokba bocsátkozott. Ő maga is tündökölni akart. Tekintetében volt valami ravaszság.

Persze a nő sem volt ártatlan. Talán nem mondta vagy ezerszer a férjének: „Ne hagyd, hogy Thomas átgázoljon rajtad! Nem lehet mindig övé az utolsó szó.”

Meggyőzte magát, hogy ő csak támogatja a férjét. De valójában nem azt akarta, hogy más legyen, mint amilyen volt?

Thomas Söderberg most felállt, s előrement a gospel kórushoz. Fekete öltönyt viselt. Rendszerint színes, már-már kihívó nyakkendőt kötött. Ma este csak egy diszkrét szürkét. Egy tótágast álló felkiáltójelet a zakója alatt.

A gazdagságot éppoly gondtalanul viselte, mint egykor a… ha nem is szegénységet, de… a pénz hiányát, gondolta. Ketten éltek egy lelkészi fizetésből. De ez látszólag soha nem zavarta őket. Még akkor sem, mikor gyermeket vállaltak.

Majd mindez megváltozott. Most ott ült a férfi finom gyapjúöltönyben, s a kórussal beszélt. Azt mondta, szörnyűség, ami történt. Az egyik lány hangosan szipogni kezdett. Akik mellette álltak, megölelték.

„Sírni szabad”, mondta Thomas. „Szomorkodni lehet. De..és itt mély lélegzetet vett, s minden szót egyenként, rövid szünet után ejtett ki. ”Nem szabad veszíteni. Nem szabad meghátrálni. Nem szabad megfutamodni.”

Nem bírta tovább hallgatni. Nagyjából tudta már, hogy fog végződni.

– Szervusz Karin. Gunnart hol hagytad?

Thomas Söderberg felesége, Maja leült mellé. Hosszú, fényes, homokszőke haja volt. Arcán kis, titkos smink. Se rúzs. Se szemhéjfesték. Csak egy kis szempillaspirál és szájfény. Nem mintha Thomasnak kifogása lett volna az ellen, hogy a nők sminkelik magukat, de Karin úgy sejtette, a saját feleségét szívesebben látja a maga természetességében. Pár évvel ezelőtt Maja le akarta vágatni a haját, de Thomasnak ellenvetése volt.

– Az előbb még itt volt. Biztos mindjárt visszajön.

Maja bólintott.

– És hol van Vesa és Astrid? – kérdezte ő.

Szigorú létszámellenőrzés van ma. Karin felvonta a szemöldökét, és a fejét rázta válaszképpen.

– Hisz oly fontos, hogy most mindannyian összefogjunk – mondta Maja félhangosan.

Karin a Maja térdén fekvő vörös rózsára nézett.

– Odateszed a többi közé?

Maja bólintott.

– De még várok. Majd a gyűlés alatt valamikor. Fel nem foghatom, hogy ez történt. Olyan hihetetlen.

Na igen, hihetetlen, gondolta Karin. Mi lesz most Viktor nélkül?

Viktor nélkül, aki nem volt hajlandó levágatni a haját, és öltönyt viselni. Aki nemet mondott a fizetésemelésre, és rávette Thomast, hogy inkább az Orvosok határok nélkül elnevezésű szervezetnek adja a pénzt. Eszébe jutott, mikor hét évvel ezelőtt egy stockholmi konferenciára utazott. Hogy meglepődött, mikor egy csomó fiatalt látott, akik ugyanúgy néztek ki, mint Viktor. A metrón és a kávézókban. Ronda, kötött vagy horgolt sapkák. Puha, vállpántos táskák. A keskeny csípőkön petyhüdten lógó farmerok. Szarvasbőr mellények a ’60-as évekből. A lassú, hanyag járásmód. Egyfajta antidivat a szép és magabiztos emberek számára fenntartva.

Viktor Thomas Söderberg sleppjéhez tartozott, de soha nem vált Thomas képmásává. Inkább az ellentétévé. Vagyontalan és ambíciók nélküli volt. Önmegtartóztató. Habár ez utóbbi talán annak köszönhető, hogy Rebecka Martinsson volt olyan őrült, hogy összetörje a szívét. Ki tudja?

Maja odahajolt hozzá. Hevesen sustorgott a fülébe.

– Aha, itt jön Astrid. De hol van Vesa?

Vesa Larsson lelkész felesége, Astrid lépett be a Kristálytemplom kapuján. A színpadon Thomas Söderberg a kórust vezényelte az esti gyűlés előtti imára.

A rohanás miatt, a parkolótól felfelé a dombon, Astrid blúza a hóna alatt a testéhez tapadt. Szerencse, hogy kardigánt is viselt. Gyorsan végighúzta ujját a szeme alatt arra az esetre, ha a szempillaspirálja elmaszatolódott volna. Egyszer látta magát az egyik templomi felvételen. Odakint esett a hó a templomba menet, s a filmen úgy nézett ki, mikor végigment a gyűjtőpersellyel, mint aki pandának öltözött. Azóta mindig belenézett a tükörbe. De most tele volt az öltöző emberekkel, s ő olyan ideges volt.

Elöl a középső körben egy halom virág és képeslap feküdt.

Viktor halott, gondolta.

Próbálta elhinni.

Viktor tényleg meghalt.

Egyszer csak meglátta Karint és Maját. Maja hevesen integetett neki. Ezt nem úszhatja meg. Muszáj odamennie. Sötét színű ruhában voltak. Ő maga egy órán át turkált a gardróbban és próbálgatta a ruháit. Mindegyik piros, rózsaszín vagy sárga volt. Egyetlen sötét színű ruhája akadt, egy tengerkék kosztüm. De a szoknya cipzárját egyszerűen nem tudta felhúzni. Végül egy hosszú, kötött kardigánt választott, ami slankította, és eltakarta a combját és a fenekét. Most, hogy meglátta Karint és Maját, slamposnak érezte magát mellettük. Slamposnak és izzadtnak.

– Hol hagytad Vesát? – suttogta Maja, még mielőtt a nő egyáltalán leülhetett volna.

Barátságos mosoly. Vészjósló szempár nézett fel rá.

– Beteg lett – felelte. – Influenzás.

Látta, hogy nem hisznek neki. Maja becsukta a száját, és az orrán keresztül szívta be a levegőt.

Hisz igazuk is volt. Teste egyetlen porcikája sem akart odaülni, mégis leereszkedett a Maja melletti székbe.

Ekkor Thomas és a kórus befejezte az imádságot, s feléjük tartott.

Tehát neki is számot kell adnom, gondolta.

Szíven ütötte, mikor Thomas Maja karjára tette a kezét, s őt egy gyors, barátságos mosollyal üdvözölte. Majd Vesa után kérdezősködött. Astrid ismét azt felelte: – Beteg. Influenzás. A férfi együtt érzően nézett rá.

Szegény én, akinek ennyire gyengélkedik a férje, gondolta.

– Ha aggódsz miatta, menj haza – mondta Thomas.

Ő engedelmesen rázta a fejét.

Aggódik. Gyakorolta a szót.

Nem, aggódnia már évekkel ezelőtt kellett volna. De akkor el volt foglalva a házépítéssel és a gyerekekkel. S mire rájött, hogy van miért aggódnia, már túl késő volt, s eljött a megbánás ideje. Túl kellett jutnia a bánaton, hogy magára maradt a házasságában. Megtanulnia együtt élni a szégyennel, hogy nem elég jó Vesának.

A szégyen miatt. Azért ült le Maja mellé akarata ellenére. Azért állt a nyitott hűtőajtó előtt, és rágcsált félig fagyos teasütit, míg a gyerekek az iskolában voltak.

Persze továbbra is lefeküdtek egymással, még ha ritkán is. De csak sötétben. Csendben.

És ma reggel. A gyerekek elindultak a suliba. Férje a műteremben aludt. Mikor bement hozzá a kávéval, az ágy szélén ült flanelpizsamájában. Borostásan, álmos szemmel. Kemény vonásokkal a szája szögletében. Szép, hosszú művészkezeit a térdén pihentette. A padló az ágy körül körberakva könyvekkel. Drága, szép borítójú művészeti könyvek, vastag, fénylő lapokkal. Néhány az ikonfestészetről szólt. Vékony zsebkönyvek saját kiadójuktól. Eleinte Vesa tervezte a borítókat. Majd hirtelen kitalálta, hogy nincs rá ideje.

Letette a földre a tálcát a kávéval és a szendviccsel. Majd térdre kuporodott a férje mögé, és combjai közé szorította a csípőjét. Hagyta, hogy köntöse lecsússzon, s mellét és arcát Vesa hátába fúrta, miközben kezei lefelé csúsztak a széles vállakon.

„Astrid”, Vesa csak ennyit mondott.

Fáradtan, elnyűtten. Mentegetőzve és bűntudattal ejtve ki a nevét.

A nő kiment a konyhába. Bekapcsolta a rádiót és a mosogatógépet. Térdére ültette Baloot, és belesírt a kutya bundájába.

Thomas Söderberg lehajolt a három nőhöz, s halkabban kezdett beszélni.

– Van valami híretek Sannáról? – kérdezte.

Astrid, Karin és Maja megrázta a fejét.

– Curt Båckströmöt kérdezd – mondta Astrid. – Ő folyton a nyomában van.

A lelkészfeleségek körbenéztek, a fejüket forgatták, mint egy periszkóp. Maja látta meg elsőként Curtot. Addig integetett és mutogatott, míg amaz kelletlenül felállt és odavánszorgott hozzájuk.

Karin ránézett. Mindig olyan félénknek tűnt. Kissé tétovázva járt. Szinte oldalvást. Mintha túl kihívó lenne, ha egyenesen szemből közelítene. A szeme sarkából nézett rájuk, és mindig lesütötte a szemét, ha megpróbáltak belenézni.

– Tudod, hol van Sanna? – kérdezte Thomas Söderberg.

Curt megrázta a fejét. A biztonság kedvéért válaszolt is:

– Nem.

Szemmel láthatóan hazudott. Tekintete ijedtté vált. De határozottá is. Nem szándékozott kiadni a titkát.

Mint a kutya, aki csontot talált az erdőben, gondolta Karin.

Curt lopva rájuk sandított. Már-már sunyított. Mintha Thomas egyszer csak azt kiáltotta volna: „Szabad a gazda!”, s az orrára koppintott volna.

Thomas Söderberg zavartnak tűnt. Egész testével elfordult, mintha le akarta volna rázni a lelkészfeleségeket.

– Csak szeretném tudni, hogy jól van-e – mondta. – Nem esik bántódása.

Curt bólintott, s tekintete átsiklott a karzaton, amely kezdett megtelni emberekkel. Feltartotta a kezében levő bibliát, s a mellkasához szorította.

– Tanúságot akarok tenni – szólt halkan. – Istennek mondandója van.

Thomas Söderberg bólintott.

– Ha Sanna jelentkezne, mondd meg neki, hogy kerestem – mondta.

Astrid Thomas Söderbergre nézett.

És ha Isten jelentkezne, gondolta, mondd meg neki, hogy szüntelenül őt keresem.

Rebecka Martinsson főnöke, Måns Wenngren ügyvéd olyan későn ért haza, hogy már szinte korán volt. A Sophie's-ban üldögélt az elmúlt este, s két ifjú hölgyet hívott meg pár italra, valamint cégük egyik ügyfelének képviselőjét, egy frissen a tőzsdére bevonuló számítógépes cégtől, mely ipari IT-vel foglalkozik. Az ilyen ügyfelekkel öröm foglalkozni. Hálásak minden fillérért, amit sikerül elrejteni a fináncok elől. Azoknak a klienseknek, akiket könyvelési- és adócsalással vádoltak, ritkán támadt kedvük beülni egy kocsmába az ügyvédjükkel. Ők inkább otthon itták le magukat. Miután a Sophie's bezárt, Måns megmutatta csinos irodáját az egyik ifjú hölgynek, Marikának, majd beültette a kis Marikát egy taxiba némi pénzzel, ő maga pedig beült egy másikba.

Mikor belépett a Floragatanon lévő sötét lakásába, most is, mint mindig azt gondolta, el kéne cserélnie egy kisebbre. Nem volt ebben semmi különös, valahányszor hazaérkezett, ezt érezte. Hogy a francba ne érezte volna, mikor a lakás olyan kietlen volt.

Szürke kasmírkabátját egy székre dobta, és rácsapott minden villanykapcsolóra, ami az útjába került a nappaliba menet. Mivel ritkán ért haza este tizenegy előtt, a videó időzítője mindig be volt állítva a híradóra. Bekapcsolta a videót, s a TV4 híradójának hangos főcímzenéje alatt kiment a konyhába, s kinyitotta a hűtőszekrényt.

Ritva bevásárolt. Jól van. Bizonyára ez a legkönnyebb munkája, hogy az ő lakását takarítja, és ügyel arra, hogy legyen otthon friss étel. Måns sosem csinált nagytakarítást, kivéve azon nagyon ritka esetekben, ha meghívott magához valakit. A Ritva által vásárolt élelmiszer többnyire érintetlen volt még, mikor frissekre cserélte őket. A férfi feltételezte, hogy hazaviszi a régieket magának és a családjának, mielőtt megromlanának. Ez a rendszer kitűnően megfelelt neki. Felbontott egy tejet, és egyenesen a dobozból ivott, miközben a nappali irányába hallgatózott. Viktor Strandgård halála volt az este fő híre.

Hát ezért utazott Rebecka Kirunába, gondolta Måns Wenngren, s visszasétált a nappaliba. Belesüppedt a tévé előtti fotelba, kezében a tejesdobozzal.

„Viktor Strandgårdot, az ismert egyházi személyiséget holtan találták az elmúlt éjjel az Erő Forrásának Templomában, Kirunában”, közölte a bemondó.

Egy jól öltözött, középkorú nő volt, Måns egyik ismerősének exfelesége.

– Üdv, Beata, mi a helyzet? – szólt Måns, a tejesdobozt a tévékészülék felé emelte, és egy jót húzott belőle a nő egészségére.

„Rendőrségi források szerint Viktor Strandgårdra a nővére talált rá a templomban, s ugyanezen források állítják, hogy rendkívül brutális gyilkosság történt”, folytatta a hírolvasó.

– Ezt már mind tudjuk, Beata, próbáld újra – mondta Måns.

Hirtelen tudatára ébredt, mennyire részeg. Fejét nehéznek és üresnek érezte. Úgy döntött, azonnal lezuhanyozik, ahogy megnézte a híreket.

Most a hírolvasás átment tudósításba. Egy férfi riporter beszélt, míg a kamera képeket mutatott. Először halványkék téli képeket a hegyen álló impozáns Kristálytemplomról. Majd a rendőrökről, amint keresztülássák magukat a templom körül. Bevágtak még képeket a gyülekezet egyik dics-himnuszos találkozójáról, s röviden bemutatták Viktor Strandgårdot.

„Kétségtelen, hogy a történtek erős érzelmeket váltottak ki Kirunában”, folytatta a riporter. „Ez nyilvánvalóvá vált, mikor Viktor Strandgård nővére, Sanna Strandgård ügyvédje kíséretében megjelent ma este a rendőrségen kihallgatás céljából.”

A képen egy hólepte autóparkoló látszott. Egy fiatal riporternő lihegve rohant két nő felé, akik egy piros Audiből szálltak ki. A riporter vörös haja, mint egy rókafarok állt ki a sapkája alól. Úgy nézett ki, mint Claire Wikholm, a színésznő fiatalabb, energikusabb kiadásban. Sötét volt, de a háttérben kivehető volt egy sápadtvörös téglaboltozat. Ez nem lehet más, csak egy rendőrségi székház. Az Audiből kilépő egyik nő lehajtotta a fejét, s nem látszott belőle több, mint egy hosszú báránybőr kabát és egy báránybőr sapka mélyen a szemébe húzva. A másik nő Rebecka Martinsson volt.

Måns feltekerte a hangerőt, és előredőlt a fotelban.

– Mi a fene – mondta magában.

Hiszen Rebecka azt mondta neki, azért utazik oda, mert a hozzátartozók az ismerősei, gondolta. Bizonyára téves információ, hogy ő lenne a nővér ügyvédje.

Megfigyelte Rebecka konok ábrázatát, amint gyors léptekkel a rendőrőrs bejárata felé haladt, miközben karjával erősen átölelte a másik nőt, aki nem lehetett más, mint Viktor Strandgård nővére. Szabad kezével megpróbálta távol tartani az utánuk kocogó mikrofonos nőt.

– Igaz, hogy kiszúrták a szemeit? – kérdezte a riporternő elnyújtott luleåi nyelvjárásban.

– Hogy érzi magát, Sanna? – folytatta, mikor nem kapott választ. – Igaz, hogy a gyerekei is magával voltak a templomban, mikor megtalálta őt?

Mikor a rendőrségi székház bejáratához értek, a vörös róka elszántan az útjukba állt.

– Te jó ég, csajszikám – sóhajtott Måns. – Ez meg mi? Vadnyugati bűnügyi tudósítás Lappföldről?

– Gondolják, hogy rituális gyilkosság történt? – kérdezte a riporter.

A kamera rázoomolt izgatott, vörös arcára, azután Rebecka és a másik nő profiljára. Sanna Strandgård rémülten arca elé tartotta a kezét, szemellenzőként. Rebecka homokszürke szemével előbb egyenest a kamerába bámult, majd a riporterre.

– Menjen odébb! – szólt rá nyersen.

Ezek a szavak, és Rebecka arckifejezése kellemetlen emlékeket idéztek fel Måns fejében. Az előző évi céges karácsonyi buli emlékét. Ő próbált beszélgetni, és kedves lenni vele, de a nő úgy nézett rá, mint egy darab szarra. Ha jól emlékezett, pont ugyanezt mondta neki is. Ugyanezen a nyers hangon:

„Menjen odébb!”

Ezek után ő távolságtartóvá vált. Legkevésbé sem akarta, hogy a nő zaklatásnak vegye a dolgot, és felmondjon. S azt sem, hogy bebeszéljen magának valamit. Ha nem tetszik, akkor a fenébe vele.

Hirtelen felgyorsultak az események a tévében. Måns koncentrált, s ujját készenlétben tartotta a távirányító „szünet” gombján. Rebecka felemelte a karját, hogy el tudjon menni, majd a riporter hirtelen eltűnt a képből. Rebecka és Sanna Strandgård jószerével átlépett rajta, s továbbmentek a rendőrség épülete felé. A kamera hátulról követte őket, s a vágás előtt behallatszott a riporter dühödt hangja:

„Jaj, a karom, a francba, felvetted?”

Majd ismét felhangzott a férfi tudósító hangja a TV4 szerkesztőségéből:

„Az ügyvéd a közismert Meijer & Ditzinger cégtől érkezett, de az irodából senki nem kívánta kommentálni az este eseményeit.”

Måns megbotránkozva nézte, ahogy bevágtak egy archív fotót az ügyvédi iroda homlokzatáról. Lenyomta a „szünet” gombot.

– Basszus, ezt nem hiszem el! – káromkodott, s olyan hevesen állt fel a fotelból, hogy ráöntötte a tejet az ingjére és a nadrágjára.

Ez meg mi a francot csinál?, gondolta. Sanna Strandgård ügyvédjének adja ki magát az iroda tudta nélkül? Biztos valami félreértés történt. Ennyire nem lehet felelőtlen.

A mobilja után nyúlt, és beütött egy számot. Semmi válasz. Jobb hüvelyk- és mutatóujjával az orra tövét dörzsölte, s próbálta kitisztítani gondolatait. Miközben kiment a hallba, és behozta a laptopját, egy újabb számot hívott. Ismét semmi. Érezte, hogy nem kap levegőt, és leizzad. A gépet a nappali asztalára tette, és ismét bekapcsolta a videót. Most Carl von Post főügyészhelyettest mutatták az Erő Forrásának Temploma előtt.

– Az Isten verje meg! – szitkozódott Måns, amint próbálta kinyitni a gépet, s közben a válla és a füle közé szorítani a telefont.

Keze esetlen volt, és reszketett.

Måns megtalálta a fülhallgatót, így tudott egyszerre telefonálni és a laptopon pötyögni. Minden szám kicsengett, de senki sem vette fel a kagylót. Nyilván égtek a vonalak egész este a hírek után. Tulajdonostársait bizonyára érdekli, hogy a fenébe van az, hogy az egyik adójogra szakosodott ügyvédjelöltje odafent futószalagon üti le az újságírókat. Megnézte a telefonját, és látta, hogy tizenöt üzenete van. Tizenöt!

Carl von Post egyenesen Månsra nézett a készüléken át, és beszámolt róla, hol tart az ügy. Szokványos duma volt arról, hogy a nyomozás teljes erővel zajlik, házról házra járnak, kihallgatják az egyház tagjait, és keresik a gyilkos fegyvert. Az ügyész elegáns, szürke gyapjúkabátban volt, hozzáillő kesztyűvel és sállal.

– Hülye pojáca – kommentálta Måns Wenngren, el sem jutott a tudatáig, hogy von Post szinte ugyanúgy öltözött, mint ő maga.

Most végre valaki felvette a kagylót. Az egyik női tulajdonostárs besavanyodott férje. A nő egy sokkal fiatalabb férfival házasodott össze, aki jól megélt sikeres feleségéből, miközben úgymond tanulmányokat folytatott, vagy mi a fenét csinált.

Bánja is ő, mit nyavalyog, gondolta Måns.

Miután kollégája átvette a kagylót, a beszélgetés igen hamar véget ért.

– Találkozhatnánk most azonnal? – szólt Måns idegesen. – Mi az, hogy az éjszaka közepén?

Breitling az órájára nézett. Negyed öt volt.

– Rendben – mondta aztán. – Legyen inkább hétkor. Kora reggeli találka. Addig megpróbáljuk a többieket is összehívni.

Mikor befejezte a beszélgetést, elküldött egy e-mailt Rebecka Martinssonnak. Ő sem vette fel a telefont. Összecsapta a laptopot, s mikor felállt, érezte, hogy nadrágja a lábára tapad. Lenézett, s akkor vette észre, hogy magára öntötte a tejet.

– Hülye tyúk – morogta, miközben lerángatta magáról a nadrágot. – Hülye tyúk!

Este lett és reggel: a második nap

Anna-Maria Mella felügyelő nyugtalanul alszik, az éjjel most fordul át a hajnalba: a farkasok órája ez. Az égbolton felhők tornyosulnak, s a szobában sötét van. Olyan, mintha maga az Isten borította volna kezét a városra, ahogy egy gyermek próbál elkapni egy felröppenő rovart. Innen ki nem szabadul senki, aki játékban van.

Anna-Maria ide-oda forgatja a fejét egyik oldalról a másikra, így menekül a tegnapi arcoktól és hangoktól, melyek megszállták az álmát. A gyerek dühödten rugdalózik a hasában.

Álmában Carl von Post Sanna Strandgård fölé hajolva próbál válaszokat kicsikarni a nőből, de az nem tud feleletet adni. Nyomást gyakorol rá, fenyegeti, hogy kihallgatja a lányait, ha nem felel. S minél többet kérdez, a nő annál inkább bezárkózik. Végül úgy tűnik, semmire sem emlékszik.

„Mit csinált a templomban az éjszaka közepén? Miért ment oda? Valamit csak fel tud idézni? Látott ott valaki mást is? Emlékszik, hogy felhívta a rendőrséget? Haragudott az öccsére?”

Sanna a kezébe rejti arcát.

„Nem emlékszem. Nem tudom. Viktor eljött hozzám az éjjel. Egyszer csak ott állt az ágyam mellett. Szomorúnak látszott. Mikor egyszerűen köddé vált, tudtam, hogy történt valami…”

„Köddé vált?”

Az ügyészen látszott, nem tudja, nevessen, vagy lekeverjen neki egyet.

„Várjon csak, szóval meglátogatta egy kísértet, és ebből tudta, hogy az öccsével történt valami?”

Anna-Maria úgy nyüszít, hogy felébred mellette Robert. A férfi feltámaszkodik a könyökére, s végigsimít a nő haján.

– Cssst, Mia-Mia – nyugtatgatja. Újra és újra kiejti a nevét, és végigsimít Anna-Maria szalmaszőke haján, mire ő hirtelen mély lélegzetet vesz és elernyed. Arcvonásai ellágyulnak, és abbahagyja a nyüszítést. Mikor légzése ismét nyugodt és egyenletes lesz, a férfi is visszaalszik.

Akik Carl von Postot ismerik, bizonyára azt hiszik, ő jól alszik ezen az éjszakán. Végre eltelt a felé irányuló figyelemmel, és rózsás álmaiban már látja, mit tartogat számára a jövő. Elégedett mosollyal az arcán kellene aludnia.

De még Carl von Post is jobbra-balra dobálja magát. Úgy összepréseli az állkapcsát, hogy fogai dühödt csikorgással koptatják egymást. Mindig így alszik. A napi eseményektől nem tud szabadulni.

És Rebecka Martinsson? Ő mélyen alszik nagyszülei házában a kihúzható konyhai kanapén. Az ő légzése nyugodt és szabályos. Tjapp önként melléfeküdt, és Rebecka karjaival átöleli a kutya meleg testét, orrát pedig belefúrja a fekete, gyapjas bundába. Ide nem hallatszik be a külvilág zaja. Sem az autóké, sem a repülőgépeké. Senki sem mászkál és zajong az éjszakában, nem kopog a téli eső az ablakpárkányon. A kis szobában Lova motyog álmában, és közelebb bújik Sannához. A ház kissé recseg és nyikorog, mintha fordulna egyet téli álmában.

Február 18., kedd

Tjapp röviddel hat óra előtt ébresztette Rebeckát, orrát a nő arcába nyomva.

– Helló, kicsikém – suttogta Rebecka –, mit akarsz? Ki kell menned?

Az ágy melletti lámpa után kotorászott, majd felkapcsolta. A kutya elfutott a bejárati ajtóig, nyüszített, visszafordult Rebeckához, és sürgetően ismét az arcába nyomta az orrát.

– Értem, értem.

Felült az ágyban, de a takarót magán hagyta. A konyhában hideg volt.

Idebent minden nagymamára emlékeztet, gondolta. Mintha csak most lett volna, hogy mellette aludtam a konyhában a kanapén, és még bent maradhattam a meleg ágyban, míg ő begyújtott a kályhában, és feltett egy kávét.

Maga előtt látta Theresia Martinssont, ahogy a felhajtható asztalnál ül, és reggeli cigarettáját sodorja. Nagymama újságpapírt használt a drága cigarettapapír helyett. Az előző napi Norrbottenskuriren egyik lapjáról gondosan letépte a margót. Elég széles is volt, és nem volt rajta nyomda-festék, így épp megfelelt a célnak. Rászórt egy csipetnyi dohányt, s vékony cigarettát sodort belőle a hüvelyk- és mutatóujjai között. Ezüstszínű haját szépen betűrte fej kendője alá, s a kék fekete kockás műszálas otthonkáját viselte. Kint az istállóban a tehenek bőgve üdvözölték. „Szervusz, kicsi lány”, szokta mondani mosolyogva. „Már ébren vagy?”

Kicsi lány. Kicsi lány.

Tjapp türelmetlenül csaholt tovább.

– Jó, jó, rögtön – felelte Rebecka. – Csak begyújtok a kályhába.

Gyapjúzoknival a lábán aludt, s most takaróba bugyolálva odaaraszolt a régi konyhai tűzhelyhez, és kinyitotta a fojtószelepet. Tjapp türelmesen ült és várt az ajtónál. Időről időre óvatosan nyüszített egyet, hogy meg ne feledkezzenek róla.

Rebecka elővett egy hatalmas kést, és fél kézzel szálakat hasított le az aprófából, mely a tűzhely mellett állt. Két fadarabot rátett egy kis nyírfakéregre és a lehasogatott szálakra, majd meggyújtotta az egészet. A fa hamar lángot fogott. Bedugott egy nyírfahasábot is, ami kicsivel tovább ég majd, mint a fenyő, és rácsukta az ajtót.

Több időt kellene gondolatban nagymamával töltenem, vélte. Ki mondta, hogy inkább a jelenre koncentráljunk? Nagymama fontos helyet foglal el a szívemben. Mégsem töltök vele szinte semennyi időt. És mit tartogat számomra a jelen?

Tjapp ekkor felnyüszített, és piruettezett egy kicsit az ajtónál. Rebecka magára húzta ruháit. Jéghidegek voltak, s ettől mozdulatai gyorsak, darabosak lettek. Lábait egy pár bakancsba dugta, amit az előtérben talált.

– Aztán gyorsan ám! – mondta Tjappnak.

Kifelé menet felkapcsolta a világítást a ház körül és az istállóban.

Az idő kicsit megenyhült. A hőmérő mínusz tizenöt fokot mutatott, köd borult a tájra, és elzárta az égitestek fényét. Tjapp kicsivel távolabb lekuporodott, Rebecka pedig körülnézett. Az udvar fel volt takarítva egészen az istálló széléig. A ház körül a havat fellapátolták a falakra, hogy védjen a hideg ellen.

Vajon ki lapátolta fel?, gondolkodott Rebecka. Talán Sivving Fjallborg? Lehet, hogy továbbra is feltakarítja az udvart a halott nagymamának? A férfi olyan hetven körül járhat most.

Próbált a sötétben Sivving háza felé kémlelni a túloldalon. Mikor kicsit világosabb lesz, megnézi, még mindig a Fjallborg név áll-e a postaládán.

Végigsétált az istálló mellett. A külső világítás megcsillant az ablaktáblákra fagyott jégvirágokon. A másik oldalon állt nagymama melegháza. Pár rozoga ablakkeret bámult Rebeckára vádlón, beesett szemekkel.

Itt kellene lenned, mondták. Gondját kellene viseld a háznak és a kertnek. Nézd, a gitt hogy elengedett! Gondold csak el, hogy nézhet ki a tetőcserép a hó alatt. Töredezett és hiányos. Pedig nagymama olyan gondos volt. Dolgos kezű.

Mintha Tjapp olvasni tudott volna borongós gondolataiban, futva követte Rebeckát a sötétben, végig az udvaron át, és egy vidámat vakkantott.

– Csitt – nevetett Rebecka. – Felébreszted az egész falut.

Rögtön érkezett is válaszul néhány ugatás a távolból. A fekete nőstény figyelmesen hallgatta.

– Még csak ne is gondolj rá – figyelmeztette Rebecka.

Lehet, hogy pórázt is kellett volna hoznia.

Tjapp vidáman nézett rá, és úgy döntött, Rebecka elég jó társaság egy játékra vágyó kutyának. Vidáman belenyomta orrát a pillekönnyű hóba, majd megint előbújt, és megrázta a fejét. Aztán játszani hívta Rebeckát, mellső mancsaival a földön dobolt, és lesunyta felsőtestét.

Gyere már!, mondta fényes, fekete szemével.

– Hé, te! – kiáltotta Rebecka vidáman, és kergetni kezdte a kutyát.

Azonnal hanyatt vágódott. Tjapp úgy száguldott, mint a szélvész, átugrotta őt, akár egy cirkuszi kutya, fordult egyet, s fél másodperc múlva ott állt, rózsaszín nyelve kilógott vigyorgó kutyaszáján, mintegy felszólítva Rebeckát, hogy álljon talpra, és próbálja újra. Rebecka nevetett, és újra a kutya után eredt. Tjapp átrepült az eltakarított hókupac fölött, s Rebecka utánamászott. Hátrébb belesüppedtek a méteres, érintetlen hóba.

– Megadom magam – lihegte Rebecka tíz perc után.

A fenekén ült egy hóbuckán. Arca lángvörös volt, és belepte a hó.

Mire visszamentek a házba, Sanna már felkelt, és kávét főzött. Rebecka levette ruháit. A felső réteg gyorsan átnedvesedett az olvadó hótól, a testével érintkező ruhadarabok pedig az izzadtságtól. Talált egy Helly Hansen pólót, és Affe nagybácsi egyik jégeralsóját a komód fiókjában.

– Csinos – jegyezte meg Sanna kuncogva. – Jó látni, hogy ilyen hamar átveszed az itteni, régimódi divatot.

– Egy valódi gållivarei darab mindenkit öltöztet – felelte Rebecka, és úgy riszálta magát, hogy a buggyos nadrág lobogott a fenekén.

– Te jó Isten, milyen sovány vagy – bukott ki Sannából.

Rebecka rögtön behúzta fenekét, és csendben kávét töltött magának.

– És úgy ki vagy száradva – folytatta Sanna –, többet kéne enned és innod!

Hangja lágy volt és aggodalmas.

– Hát igen – sóhajtott, mivel Rebecka elhallgatott. – Másoknak az a szerencséjük, hogy a fiúk szeretik a melleket és a feneket. De én akkor is azt gondolom, csinos, aki ilyen vékony.

Micsoda szerencsém van, gondolta Rebecka szarkasztikusan, hogy legalább szerinted jól nézek ki.

Hallgatásától Sanna bőbeszédű lett, és elbizonytalanodott.

– Miket beszélek – szólt. – Valóságos tyúkanyó vagyok. Még a végén megkérdem, milyen vitaminokat szedsz.

– Nem baj, ha bekapcsolom a reggeli híradót? – kérdezte Rebecka.

Választ sem várva odament a kis tévéhez, és bekapcsolta. A kép szemcsés volt. Bizonyára a hó beborította az antennát.

Egy EU-s támogatás elsikkasztásával gyanúsítottak meg valakit, és ezután következett Viktor Strandgård halála. A tudósító beszámolt róla, hogyan folytatódik a gyilkos kézre kerítése a szokásos nyomozati eszközökkel, és hogy a rendőrség továbbra sem gyanúsít senkit a gyilkossággal. A képek egymást váltották. Rendőrök és kutyák, akik átkutatják a Kristálytemplom környékét a gyilkos fegyvert keresve. Carl von Post főügyészhelyettes beszélt az érintettek megkereséséről, az egyház tagjainak és a hívek kihallgatásáról. Majd Rebecka bérelt, piros Audija látszott a képen.

– Jaj, ne – bukott ki Sannából a sóhaj, és lecsapta a kávéscsészét az asztalra.

– Viktor Strandgård nővére, aki rátalált az elhunytra a gyilkosság helyszínén, szintén drámai körülmények között érkezett meg tegnap este a kihallgatásra a rendőrség épületébe.

Bár az egész esetet felvették, a reggeli híradó verziójában az összes hangot lekeverték, kivéve Rebecka nyers „Menjen odébb”-ját. Mielőtt még a stúdióban ülő tudósító és a meteorológus felkonferálták a szünet után következő időjárás jelentést, kiderült, hogy a riporter beperelte az ügyvédet bántalmazásért.

– De itt nem is látszott, milyen rémes és kötekedő volt az a riporter – szólt Sanna elképedve.

Rebecka égő fájdalmat érzett a gyomorszájánál.

– Mi az? – kérdezte Sanna.

Most mit mondjak?, gondolkodott Rebecka, és lerogyott egy székbe a konyhaasztalnál. Hogy attól félek, elveszítem az állásomat? Hogy addig fognak szorongatni, míg fel nem mondok? Most, mikor elvesztette az öccsét. Újra meg kellene kérdeznem Viktorról. Hogy akar-e beszélni róla. Csak nem akarok megint része lenni az életének, és az ő terheit cipelni. Haza akarok menni. A számítógép előtt ülni, és jogi állásfoglalást írni a különleges munkáltatói nyugdíj járulékfizetés feltételeiről és költségeiről.

– Mit gondolsz, mi történt valójában, Sanna? – kérdezte. – Mármint Viktorral. Azt mondtad, teljesen megcsonkították. Ki lehetett képes ilyesmire?

Sanna megvonaglott fájdalmában.

– Nem tudom. Úgy van, ahogy a rendőrségen elmondtam. Tényleg nem tudom!

– Nem ijedtél meg, mikor rátaláltál?

– Én nem így éreztem.

– Hát hogy érezted magad?

– Nem tudom – felelte Sanna, és feje tetejére tette a kezét, hogy ezzel is nyugtassa önmagát. – Azt hiszem, sikítottam, de ebben sem vagyok biztos.

– A rendőrségen azt mondtad, Viktor ébresztett fel, és ezért mentél oda.

Sanna felpillantott, és Rebecka szemébe nézett.

– Tényleg annyira furcsának találod? Újabban hiszel benne, hogy mindennek vége, csak mert az életfunkciók megszűntek? Az ágyamnál állt, Rebecka. Végtelenül szomorúnak látszott. És hát láttam, hogy az nem ő volt teljes fizikai valójában, ha lehet így mondani. Tudtam, hogy történt valami.

Nem, nem találom annyira furcsának, gondolta Rebecka. Ő mindig is többet látott, mint mi, többiek. Negyed órával azelőtt, hogy valaki beugrott volna látogatóba minden előzetes értesítés nélkül, Sanna feltette a kávét. „Viktor rögtön itt lesz”, szokta mondani.

– De mégis – próbálkozott Rebecka.

– Légy szíves! – kérlelte Sanna. – Tényleg nem akarok beszélni róla. Nem merek. Még nem. Össze kell szednem magamat. A lányok miatt. Köszönöm, hogy feljöttél. Bár neked ott van a karriered. Talán azt hiszed, megszakadt köztünk a kapcsolat, de én nagyon gyakran gondolok rád. Már önmagában az is erőt ad, hogy tudom, odalent vagy.

Rebecka most megfordult.

Hagyja már abba, gondolta, nem vagyunk barátok. Régebben sokat jelentett nekem, hogy mit gondol rólam. Mert azt mondta, fontos vagyok neki. De most úgy érzem, be akar hálózni.

Tjapp ismerte fel elsőként a motoros szán hangját, és vonyításával félbeszakította őket. Hegyezte a fülét, és az ablak irányába nézett.

– Jön valaki? – kérdezte Rebecka. Nem volt biztos benne, merről jött a hang, de úgy hangzott, mintha valaki üresbe tette volna a motort a háztól nem messze. Sanna az ablaknak nyomta homlokát, és kezeivel tölcsért csinált a szeme elé, hogy ne csak saját tükörképét lássa.

– Ó, ne! – tört ki belőle a kényszeredett nevetés. – Ez Curt Båckström. Ő hozott minket ide. Azt hiszem, kissé belém van zúgva. De egész csinos. Valahogy Elvisre hasonlít. Talán nem is lenne rossz neked, Rebecka.

– Nyugodj le – szólt Rebecka kimérten.

– Miért? Mit csináltam?

– Amit mindig is csináltál, amióta csak ismerlek. Magadhoz vonzol egy csomó dilis pasit, aztán azt gondolod, nem lennének rosszak nekem. Hát kösz, nem!

– Bocsánat – mondta Sanna sértett hangon. – Sajnálom, ha az én ismerőseim és társaságom nem elég jók és kifinomultak neked. De hogy nevezheted dilisnek? Mikor még nem is ismered!

Rebecka az ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra.

– Kint ül a szánon az éjszaka közepén, és őrzi a házadat, de nem akar bejönni – mondta. – I rest my case.^[2]

– Az pedig nem az én hibám, hogy egyes pasik tapadnak rám. Vagy te is azt gondolod, amit Thomas, hogy kurva vagyok?

– Nem, csak mellőzd a kijelentéseidet a külsőmről, és ne passzold le nekem a használt pasijaidat!

Rebecka magához vette az útitáskáját, és berontott a vécébe. Úgy becsapta az ajtót, hogy a kis piros fából készült szív alakú táblácska a „Megtaláltad” felirattal himbálózni kezdett.

– Hívd be! – kiáltotta a konyha felé. – Végül is, nem ülhet ott kint a hidegben, mint egy kivert kutya.

Te jó Isten, gondolta, miközben elolvasta a feliratot a vécéajtón. Sanna dilis rajongói. Sanna kihívó öltözködési stílusa. Ez már nem az én gondom. De Thomas Söderberget érzékenyen érintette. És mikor együtt laktunk Sannával, furamód én lettem érte felelős.

– Szeretném, ha beszélnél Sannával az öltözködéséről – mondja Thomas Söderberg Rebeckának.

Elégedetlen vele. Minden porcikájában érzi. Olyan érzés, mintha lenyomnák a földre. Mikor a férfi mosolyog, megnyílik számára a mennyország, és érzi az isteni szeretetet, bár a hangját nem hallja. De mikor látja Thomas szemében a csalódottságot, olyan, mintha minden kihunyna benne. Sivár lesz belül.

– Megpróbáltam – védekezik. – Mondtam neki, hogy figyeljen oda, hogyan öltözködik. Hogy ne hordjon kivágott pólókat. És vegyen fel melltartót és hosszabb szoknyát. És felfogta, csak hát… olyan, mintha nem is venné észre, mit húz magára reggelente. Ha nem vagyok ott, hogy felügyeljem öltözködés közben, elfeledkezik róla, vagy mi. Aztán összefutok vele a városban, és úgy néz ki, mint…

Habozik, próbálja kikerülni a „kurva” szót. Thomasnak nem tetszene, ha ezt a szót a szájára venné és úgy néz ki, mint nem is tudom, micsoda – folytatja. – Kérdőre vonom, mi van rajta, és elképedve néz magára. Nem szándékosan teszi.

– Nem érdekel, hogy szándékosan teszi-e – mondja Thomas Söderberg határozottan. – Míg nem öltözik illendően, nem engedhetem vezető szerephez jutni a gyülekezetben. Nem engedhetem tanúságot tenni vagy a kórusban énekelni vagy imádságot vezetni, mikor tudom, hogy az ott ülő és őt hallgató férfiak kilencven százaléka a pólójából kidudorodó mellbimbóját bámulja, és másra sem tud gondolni, mint hogy bedugja a kezét a lábai közé.

Elcsendesedik, és kinéz az ablakon. A Missziós Egyház templomának imaszobájában ülnek. A kora tavaszi nap erős fénye besüt a hosszú, keskeny ablakokon. A templom egy bérházban van, melyet a híres Ralph Erskine tervezett. A kirunaiak tubákszelencének hívják a barna betonépületet. És a következetesség kedvéért a templomot „ az Úr szippantásának”. Rebecka szerint a templom belseje szebb volt azelőtt. Merev és spártai. Mint egy kolostor betonfalakkal, betonpadlóval és kemény fapadokkal. De Thomas Söderberg kivágatta a rögzített szószéket, és egy fából készült, mozgathatóra cseréltette. A templom elejébe parkettát rakatott. Hogy ne legyen olyan lehangoló. Most úgy néz ki a templom belülről, mint bármelyik szabadegyházé.

Thomas a plafonra mered, ahol nagy nedvességfolt terjeszkedik. Ez minden kora tavasszal előjön, mikor a hó elolvad a tetőn.

Ebből a hallgatásból, és hogy kerüli a tekintetét, érti meg Rebecka. Thomas Söderberg azért dühös Sannára, mert őt is kísértésbe ejti. ő is egy azok közül a férfiak közül, akik a bugyijába akarnak nyúlni és…

A harag tüze mardossa belül a mellkasát. Átkozott Sanna!, szitkozódik magában. Te kis ribanc!

Tudja, hogy nem könnyű a lelkészélet. Thomas mindenféle kísértésnek ki van téve. Az ellenség semmit sem szeretne jobban, mint hogy ő elbukjon. És a szex a gyengéje. Ezt nyíltan elmondta a fiataloknak a Biblia tanulmányozásakor.

Rebeckának eszébe jut, mikor elmesélte, hogyan látogatta meg két angyal. Nem tudott mit tenni ellene, az egyik elcsábította. És Rebecka tudott róla.

„Ez a legrosszabb, ami történhetne”, mondta az angyal. „A saját ellentétem lennék. Épp oly sötét, mint amilyen fényes vagyok most.”

Sanna óvatosan bekopogott a vécé ajtaján.

– Rebecka – szólt. – Lemegyek és felhívom Curtot. Kijössz onnan, ugye? Nem szeretnék egyedül maradni vele, és a lányok még alszanak…

Mikor Rebecka kijött a vécéből, Curt Båckström az asztalnál ült. Kávét ivott, és két kezével fogta a bögrét. Óvatosan emelte fel az asztalról, s közben lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen olyan magasra emelnie. Bakancsát nem vette le, s csak az overall felső részéből bújt ki, ami így lefelé csüngött a derekáról. Rebeckára sandított, s köszönt neki anélkül, hogy a szemébe nézett volna.

Hol itt a hasonlóság Elvissel?, gondolta Rebecka. Az, hogy két szeme van, és egy orra az arca közepén? Ja, persze, a haja. És az a szomorkás ábrázata.

Curtnak hullámos, fekete haja volt, amit a vastag bőrsapka úgy lenyomott, hogy a homlokára tapadt. A szemöldöke kissé lefelé görbült.

– Hűha – bukott ki Sannából, és megvizsgálta Rebeckát felülről lefelé.

– De csinos vagy! Fura, ez az egyszerű farmer és póló! Úgy tűnik, mintha csak kihúztál volna valamit a szekrényből. Mégis látszik, hogy ezek a legmenőbb divatcuccok.

– Bocs – mondta azután, s kezét a szájára tapasztva elnyomott egy zavart mosolyt. – Nem szabad megjegyzést tennem a külsődre.

– Hát, ahogy mondtam, én csak meg akartam nézni, mi van veled – mondta Curt Sannának.

Kissé eltolta magától a kávésbögrét, ezzel jelezve, hogy indulni készül.

– Rendben vagyok – felelte Sanna. – Vagyis hol így, hol úgy. De Rebecka nagyon sokat segít. Ha ő nem jött volna fel, és kísér el a rendőrségre, nem tudom, hogy bírtam volna ki.

Felemelte a kezét, és lágyan megérintette Rebecka karját. Rebecka látta, amint Curt szája körül az izmok megfeszülnek. A férfi hátratolta székét, hogy felkeljen.

Jól van, Sanna, gondolta Rebecka. Csak ecseteld neki, milyen elbűvölő vagyok. És milyen nagy segítség. És csak tapogass, hogy biztosan megértse, milyen közel állunk egymáshoz. Így te kivonod magad a dologból, és egyedül rám haragszik majd. Mintha én lennék a paraszt, akit a veszélyben levő királynő elé tehetsz a sakktáblán. De a fenébe is, nem vagyok a gardedámod! A paraszt felmond!

Gyorsan Curt vállára tette a kezét.

– Légy szíves, maradj még! – kérte. – Hadd legyen Sannának társasága. Majd hoz egy kis kenyeret és felvágottat, így meg is reggelizhettek. Nekem ki kell mennem a kocsihoz behozni a mobilomat és a laptopot. Majd leülök odalent, és kicsit telefonálgatok, meg e-mailezek.

Sanna értetlenül nézett utána, mikor kiment az előtérbe, hogy felhúzza bakancsát. Nedves volt, de végül is csak a kocsiig kell, meg vissza. Hallotta, hogy Sanna és Curt halkan beszélgetnek a konyhaasztalnál.

– Fáradtnak tűnsz – mondta Sanna.

– Egész éjjel fent voltam, és imádkoztam a templomban – felelte Curt.

– Imaláncot indítottunk, így mindig van ott valaki, hogy könyörögjön. Neked is oda kéne menned. Iratkozz fel legalább egy félórára. Thomas Söderberg már keresett.

– De ugye nem mondtad meg, hol vagyok?

– Nem, persze, hogy nem. De most igazán nem kellene kerülnöd a gyülekezetet, inkább ott keress menedéket! És haza kéne menned.

Sanna sóhajtott.

– Csak épp már nem tudom, kiben bízhatok. Úgyhogy senkinek se mondd el, hol vagyok!

– Nem fogom. És ha van valaki, akiben megbízhatsz, Sanna, az én vagyok.

Rebecka az ajtóhoz lépett, épp jókor, hogy lássa, amint Curt keze Sannáéra vadászik a konyhaasztalon.

– A kulcsaim – szólt Rebecka. – Az autóé és a házé is eltűnt. Biztos elhagytam a hóban, mikor Tjappal játszottam.

Rebecka, Sanna és Curt zseblámpával keresték a kulcsokat a hóban. Még mindig nem kelt fel a nap, és a fénypászmák átkutatták az udvart, a hóbuckákat és a lábnyomokat a mély hóban.

– Hát ez reménytelen – sóhajtott Sanna, és céltalanul ásni kezdett ott, ahol épp állt. – A kulcsok egész mélyre lesüllyednek, ha a hó nincs megfagyva.

Tjapp Sanna mellett állt, és mint egy őrült, kaparni kezdett. Talált egy ágat, és szélvészként elrohant vele.

– Benne sem lehet megbízni – mondta Sanna, és Tjapp után nézett, akit már pár méter megtétele után elnyelt a sötétség. – Lehet, hogy elvitte a szájában, majd letette, mikor talált valami érdekesebbet.

– Jobb, ha te és Curt bementek a kutyával – mondta Rebecka, és próbálta leplezni ingerültségét. – A lányok bármikor felébredhetnek, én meg lassan már nem tudom, melyik nyom az enyém, és melyik a tiétek.

Lába jéghideg volt és nedves.

– Nem, nem akarok bemenni! – nyafogta Sanna. – Segíteni akarok megtalálni a kulcsaidat! Meg fogjuk találni. Hisz itt kell lenniük valahol.

Úgy tűnt, egyedül Curtnak volt jókedve. Mintha a sötétségtől elmúlt volna a félénksége. A mozgástól és a friss levegőtől pedig felébredt volna.

– A múlt éjszaka hihetetlen volt! – mesélte felvillanyozva Sannának. – Isten egész idő alatt megmutatta nekem a hatalmát. Teljesen kitöltötte a bensőmet. Neked is a templomban lenne a helyed, Sanna! Könyörgés közben ereje csak úgy áramlott rajtam keresztül. Dőlt belőlem az extatikus beszéd. „Sakka baraj.” A Szentlélekkel táncoltam. Néha leültem, és hagytam, hogy ott nyíljon ki a biblia, ahol Isten akarja, hogy olvassam. És csupa ígéret volt benne a jövőre nézve. Pang, pang, pang, egymás után. Elárasztott ígéretekkel.

– Könyöröghetnétek azért is, hogy megtaláljam a kulcsokat – motyogta Rebecka.

– Mintha lézerrel égette volna a szemembe a Biblia szavait – folytatta Curt. – Hogy továbbadhassam őket. Ésaiás 43,19: „Imé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.”

– Te magad is könyöröghetnél, hogy megtaláld a kulcsaidat – felelte Sanna Rebeckának.

Rebecka felkacagott. Úgy hangzott, mint egy prüszkölés.

– Vagy Ésaiás 48,6: „Hallottad volt, és most lásd mindezt; avagy ti nem tesztek-e erről bizonyságot? Mostantól fogva újakat tudatok veled: titkoltakat, a melyeket nem tudtál”.

Sanna felegyenesedett, és zseblámpájával egyenesen Rebecka szemébe világított.

– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte komolyan. – Miért nem könyörögsz te magad a kulcsaidért?

Rebecka feltartotta a kezét a vakító fény ellen.

– Fejezd ezt be! – mondta.

– És azt hiszem, Isten megmutatott nekem minden olyan részt az Újtestamentumban, ami arról szól, hogy ne tölts új bort régi pohárba – mondta Curt Tjappnak, aki most a lábai előtt ült, s úgy tűnt, ő az egyetlen, aki meghallgatja. – Mert szétrepeszti. És minden olyan részt, ami arról szól, hogy ne foltozz új szövettel régi ruhadarabot, mert az új is együtt kopik a régivel, s csak nagyobb lesz a szakadás.

– Ha azt akarod, hogy könyörögjünk a kulcsaidért, hát legyen! – mondta Sanna anélkül, hogy a lámpa fényét másfelé irányította volna Rebecka arcából. – De ne tégy úgy, mintha Isten jobban hallgatna az én imádságomra és Curtéra, mint a tiedre! Ne taposs Jézus vérében!

– Megmondtam, hogy hagyd ezt abba! – üvöltötte Rebecka, és zseblámpája fényét Sanna arcára irányította.

Curt elhallgatott, és kettejüket figyelte.

– Curt – kérdezte Rebecka, és egyenest Sanna zseblámpájának vakító fényébe bámult te hiszel abban, hogy Isten minden ember imáját egyaránt meghallgatja?

– Nos – felelte ő –, a hallásával nincs gond, de lehetnek akadályai, hogy akarata teljesüljön, és akadályai annak, hogy meghallgassa az imát.

– Ha például valaki nem az ő akarata szerint él. Annak az életére nem ugyanolyan hatást gyakorol?

– Pontosan így van.

– De mi van a jó cselekedetekkel? – tört ki Sanna kétségbeesetten. – Hol marad a kegyelem mindebben? És Isten? Szerinted ő mit gondol erről a módszerről: napi egy óra ima és bibliaolvasás, hogy kéréseink meghallgattassak? Én akkor imádkozom, és olvasom a Bibliát, mikor vágyom utána. Én szeretném, ha engem így szeretnének. Isten miért lenne más? Meg ez is, hogy az akarata szerint élni. Ez az élet egyik értelme. Nem valami eszköz, hogy elnyerjük a főnyereményt az imaüzemben.

Curt nem felelt.

– Bocsáss meg, Sanna – mondta végül Rebecka, és leeresztette a lámpát. – Nem akarok a keresztény hitről vitázni. Legalábbis nem veled.

– Mert tudod, hogy nekem van igazam – felelte Sanna, és nevetés csendült a hangjában. Majd ő is leeresztette a zseblámpát.

Egy darabig csendben álltak a hóra világító fénypászmákat nézve.

– Csak begolyóztam a kulcsok miatt – mondta később Rebecka. – Hülye kutya! Az egész a te hibád!

Tjapp beleegyezően ugatott.

– Nem, ne hallgass rá! – mondta Sanna, és Tjapp nyakába borult. – Nem vagy hülye kutya. Te vagy a legjobb, legcsodálatosabb kutya a világon! És én végtelenül szeretlek. Átölelte Tjappot, aki úgy viszonozta a gyengédség eme jelét, hogy megpróbálta megnyalni Sanna szája szegletét.

Curt féltékenyen nézte őket.

– Bérelt kocsi, nem igaz? – kérdezte. – Bemehetek a városba pótkulcsot kérni.

Sannához beszélt, de ő mintha nem is halotta volna. Tjapp teljesen felfalta.

– Igazán nagyra értékelném – szólt Rebecka Curthoz.

Érdekel is téged, hogy mit értékelek és mit nem, gondolta, és a férfi lógó vállait nézte, ahogy ott állt Sanna háta mögött, s arra várt, hogy rá figyeljen.

Sivving Fjållborg, gondolta aztán. Neki van pótkulcsa a házhoz. Legalábbis régen volt. Át kell mennem hozzá.

Rebecka negyed nyolckor lépett be Sivving Fjållborg házába anélkül, hogy csengetett volna a bejárati ajtón. Ő és nagymama is így szokta. Az ablakok sötétek voltak, tehát a férfi feltehetően aludt. Mit csináljon? Feloltotta a lámpát a piciny előtérben. A barna linóleumpadlón egy rongyszőnyeg hevert, abba beletörölte a lábát. Bakancsa felső része is havas volt, de ennél jobban már nemigen tud átázni. Egy lépcső vezetett az emeletre, mellette a sötétzöld ajtó pedig le a kazánhoz. A konyhába vezető ajtó zárva volt. Felkiáltott az emelet sötétjébe.

– Halló!

Azon nyomban tompa kutyaugatás hallatszott a pincéből, melyet Sivving erőteljes hangja követett.

– Csend legyen, Bella! Ül! A kutyához beszélek. Várjon!

A lépcső aljáról léptek zaja hallatszott, majd kinyílt a pinceajtó, és megjelent Sivving. Haja teljesen megőszült, s talán kissé meg is ritkult a feje tetején, de egyébként olyan volt, mint azelőtt. Szemöldöke magasan a szeme fölött, mint aki fel van készülve rá, hogy bármelyik pillanatban valami váratlan dolog történhet, vagy netán jó hírt kap. Kék fehér kockás flanelingét alig tudta begombolni nagy pocakján, s szépen betűrte katonai nadrágjába. A barna bőröv, mely a nadrágot tartotta, kifényesedett az idők során.

– De hisz ez Rebecka! – ujjongott, s arcán széles mosoly gyűlt.

– Bella, ide gyere! – kiáltott hátra a válla fölött, és két másodpercen belül felrohant a lépcsőn egy nőstény vizsla.

– Hát, szia – nevetett Rebecka, és üdvözölte a kutyát. – Neked van ilyen nagy hangod?

– Na igen, úgy ugat, mint egy nehézfiú, de a sorsjegy árusokat távol tartja, úgyhogy nincs okom panaszra. Gyere be!

Kinyitotta a konyhába vezető ajtót, és felkapcsolta a lámpát. Pedánsan ki volt takarítva, de kissé fülledt szagot árasztott minden.

– Ülj le – mondta a férfi, és a kanapé felé mutatott.

Rebecka előadta, hogy mi járatban van, s míg Sivving előszedte a pótkulcsot, körülnézett. A frissen mosott zöld-fehér csíkos rongyszőnyeg pontosan a helyén volt a fenyőparkettán. Az asztalon nem viaszosvászon terítő volt, hanem egy szépen vasalt vászonterítő, díszítésnek egy kis kovácsolt réz váza, benne szárított boglárka és macskatalp. Három irányba nyíltak az ablakok, s a háta mögötti ablakon át látszott nagymama háza. Persze csak világosban. Most csak a plafonról lelógó fenyő lámpaernyő tükröződött az üvegen.

Miután Sivving átadta neki a kulcsot, leült a konyhaasztal túlsó végére. Úgy tűnt, ő sem érzi magát otthonosan a saját konyhájában. A vörös páccal bevont szék legszélére ült. Láthatóan Bella sem tudott megnyugodni, forgolódott, mint valami nyugtalan lélek.

– De rég láttalak – nevetett Sivving, és alaposan megszemlélte Rebeckát. – Épp a reggeli kávéhoz készülődtem. Velem tartasz?

– Szívesen – felelte Rebecka, és fejben összeállította napirendjét.

A táskáját összepakolni nem tart tovább öt percnél. A takarítás fél óra. Még eléri a tíz harmincas gépet, ha Curt időben megérkezik a kocsi kulccsal.

– Gyere velem – mondta Sivving, és felállt.

Kiment a konyhából, le a pincébe vezető lépcsőn Bellával a nyomában. Rebecka követte őket.

A kazánhelyiség otthonos volt. Az egyik falnál vetett ágy állt. Bella rögtön lefeküdt a saját fekhelyére, amely az ágy mellett volt. Etető és itatótálkája fénylett a tisztaságtól. A vízmelegítő előtt egy komód állt, és egy kis felhajtható asztalon volt a rezsó.

– Ott találod a sámlit – mondta Sivving, és a sarokba mutatott.

Levett egy kis kávéfőzőt és két bögrét egy falipolcról. Főtt kávé illata keveredett némi kutya –, pince- és szappanszaggal. Egy szárítókötélen egy alsónadrág, két flaneling és egy póló lógott „Kiruna Truck” felirattal.

– Remélem, megbocsátasz – szólt Sivving az alsónadrágra bökve –, de nem tudhattam, hogy ilyen becses vendég érkezik.

– Ezt nem értem – mondta Rebecka zavartan. – Idelent alszol?

– Hát igen – mondta Sivving, s kezével végigsimított a borostáján, miközben arra koncentrált, mennyi kávét kanalazzon a kávéfőzőbe. – Mióta Maj-Lis két éve meghalt.

Rebecka valami részvétfélét dünnyögött válaszképp.

– Gyomorrákja volt. Felnyitották, aztán rögtön össze is varrták. Szóval a ház túl nagy lett nekem. Istenem, hisz a gyerekek már réges-rég kirepültek, és mikor Maj-Lis elment, hát… Először csak az emelet állt üresen. Elég volt a konyha és a kis szoba a földszinten. Majd Bella és én rájöttünk, hogy voltaképp csak a konyhát használjuk. Akkor bevittem a tévét a konyhába, és ott aludtam a kanapén. És már a kis szobát sem használtam.

– És a végén leköltöztél ide.

– Igen, így sokkal kevesebbet kell takarítani. Van idelent mosógép és zuhanyzó. Aztán vettem azt a kis hűtőszekrényt. Nekem ennyi elég.

Egy kis hűtőszekrényre mutatott a sarokban. A tetején egy edényszárító állt.

– De mit szól ehhez Léna és… – Rebecka próbált visszaemlékezni Sivving fiának nevére.

...Mats. Hopp, kész a kávé! Hát igen, Léna veszekszik velem néha, meg pattog, azt hiszi, az apja meghibbant. Mikor eljön látogatóba a gyerekekkel, ők fel-le szaladgálnak a házban. És ilyen szempontból jó egy nagy ház, mert különben akár el is adhatnám.

Gållivarébe költözött, és három fia van. De már ők is lassan akkorák, hogy önálló életet kezdenek. Bár horgászni szeretnek, így tavasszal gyakran jönnek pecázni. Tejjel? Cukorral?

– Feketén.

– Mats elvált, de neki is van két gyereke. Robin és Júlia. Szünidőben mindig meglátogatnak. És veled mi a helyzet, Rebecka? Férj, gyerekek?

Rebecka belekortyolt a forró kávéba. Jólesett, a lába már jéghideg volt.

– Nincs, egyik se.

– Nem, persze, nem mernek megközelíteni.

– Micsoda? – nevetett Rebecka.

– Szeszélyes vagy, kislány – mondta Sivving, majd felállt, és hozott egy zacskó fahéjas csigát a hűtőből. Mindig keskeny pallón egyensúlyoztál. Tessék, vegyél egy sütit. Te jó ég, emlékszem, mikor tüzet raktál az árokban. Csöppnyi voltál még. Úgy álltál, mint egy rendőrtiszt, feltartott kézzel, mikor nagyanyád és én odafutottunk. „Állj! Ne gyertek közelebb!”, kiáltottad tekintélyt parancsoló hangon, és hú, de pokoli dühös voltál, mikor eloltottuk. Úgy képzelted, halat fogsz grillezni a tűzön.

Sivving úgy nevetett az emlékek hatására, hogy egy könnycsepp is kicsordult a szeméből. Bella felemelte a fejét fekhelyén, s vidáman felugatott.

– Vagy mikor egy kővel fejbe vágtad Eriket, mert nem mehettél a fiúkkal bandázni – folytatta Sivving, és úgy kacagott, hogy hasa csak úgy rázkódott.

– Mind elévült már – nevetett Rebecka, s adott Bellának egy darabkát a sütijéből. – Te lapátoltad el a kertben a havat?

– Igen, így Inga-Lill és Affe kellemesebb dolgokkal is foglalkozhat, mikor idejönnek. Nekem meg kell egy kis mozgás.

És megpaskolta a hasát.

– Halló!

Sanna hangja hallatszott a lépcső irányából. Bella ugatva felkelt.

– Idelent vagyunk – kiáltotta Rebecka.

– Jó napot – köszönt Sanna, és lement. – Minden rendben, szeretem a kutyákat!

Ez utóbbi már Sivvingnek szólt, aki Bella nyakörvét fogta. Lehajolt és hagyta, hogy a kutya ismerkedjen az arcával. Sivving komoly maradt.

– Sanna Strandgård – mondta. – Olvastam, mi történt az öccsével. Gyalázatos! Részvétem!

– Köszönöm – felelte Sanna, ölében a hízelgő kutyával. – Rebecka, Curt hívott. Már úton van a kulccsal.

Sivving felállt.

– Kávét? – kérdezte.

Sanna bólintott, és elvett egy vastag porcelánbögrét, melynek barna meg sárga virágok voltak a szegélyén. Sivving szólt, hogy mártogasson is, és elé tartotta a süteményes zacskót.

– Finom a süti – mondta Rebecka. – Ki sütötte? Csak nem te?

Sivving válaszképpen zavartan dörmögött.

– Á, Mary Kuoppa. Nem bírja elviselni, ha a faluban nincs minden ház tele finom süteménnyel.

Rebecka azon nevetett, hogyan ejtette ki a „Mary” nevet a férfi.

– Ma-arynak hívják azt a szerencsétlen asszonyt? – kérdezte Sanna nevetve.

– Na igen, az elemiben a tanár is így gondolta – mondta Sivving, és lesöpört pár morzsát a térítőről, mire Bella rögtön ott termett, és felnyalta.

– De Mary csak nézett ki az ablakon, és úgy tűnt, nem érti, hogy hozzá beszél, mikor azt mondja: „Ma-ary”.

A végén úgy bégetett, mint egy birka. Rebecka és Sanna felkacagott, és úgy néztek egymásra, mint két kislány. Minden feszültség, ami köztük volt, hirtelen eltűnt.

Mindennek dacára mégis kedvelem, gondolta Rebecka.

– Nem volt valaki a faluban, akit Slarknak hívtak? – kérdezte. – Mert a szülei nagy rajongói voltak Slark Gabble-nek?

– Nem – mondta Sivving –, az valahol máshol volt. Ebben a faluban sosem élt Slark nevű ember. Viszont nagyanyád ismert egy szerencsétlen lányt fiatal korában. Gyenge volt, mikor megszületett, s mivel azt hitték, nem marad életben, a tanítóval kereszteltették meg. A tanítót Fredrik akárminek hívták. Végül a kislány életben maradt, így aztán igazi papos keresztelőt is kellett tartani. A pap persze csak svédül tudott, a szülők meg csak tomedali finn nyelven beszéltek. Így hát a pap fogta a kislányt, és megkérdezte a szülőket, mi legyen a neve. A szülők azt hitték, azt kérdezte, ki keresztelte meg a gyereket, így azt felelték: „Feki se kasti” – „Fredrik keresztelte meg”. A pap tehát beírta a templomi könyvbe: „Fekisekasti”. És hát, tudod mekkora tekintélye volt egy papnak az idő tájt. A lányt egész hátralevő életében Fekisekastinak hívták.

Rebecka az órára nézett. Most már biztos ideért Curt. Még eléri a gépet, habár nem maradt túl sok ideje.

– Köszönöm a kávét – mondta és felállt.

– Már mész is? – kérdezte Sivving. – Csak villámlátogatás volt?

– Tegnap jöttem, ma megyek – felelte Rebecka, megeresztve egy röpke mosolyt.

– Tudja, hogy van ez a karrierista nőknél – mondta Sanna Sivvingnek.

– Jönnek és mennek.

Rebecka magára rángatta kesztyűjét.

– Hát ez most nem volt épp egy kéj utazás – mondta.

– A kulcsot a szokott helyre teszem – folytatta Sivving felé fordulva.

– Gyere vissza tavasszal! – mondta Sivving. – Menj ki a régi kunyhóhoz, Jiekajårvibe! Emlékszel még, mikor annak idején kijártunk? Én és nagyapád a szánon. Te, nagyanyád, Maj-Lis és a gyerekek pedig sílécen, végig az úton.

– Szeretnék – felelte Rebecka, s őt magát is meglepte, hogy mindezt komolyan gondolta.

A kunyhó, elmélkedett. Az egyetlen hely, ahol nagymama megengedte magának, hogy tétlenkedjen. Ahol a frissen szedett erdei bogyók leszemezve álltak a tálakban. A vadmadarak megkopasztva és kibelezve a konyhaasztalon.

Látta maga előtt nagymamát, amint belemélyed a Hemmets Journal egyik novellájába, míg ő társasjátékot játszott vagy kártyázott nagypapával. Mikor üresen állt a ház, minden benedvesedett, a kártyalapok dupla vastagságúra duzzadtak. A társasjáték felpúposodott és billegett, a bábuk alig maradtak a helyükön. De mindez mit sem számított.

S az a biztonságot adó érzés, hogy mikor elaludtak, mellettük az asztalnál cseverésztek a felnőttek. Vagy mikor nagymama mosogatott a piros mosókádban, s a víz csobogásának hangjára merült álomba, miközben a vaskályha ontotta a meleget.

– De örülök a találkozásnak! – mondta Sivving. – Őszintén örülök. Ugye te is, Bella?

Rebecka hazavitte Sannát és a gyerekeket, és Sanna háza előtt parkolt le. Legszívesebben egy gyors, a kocsiból odavetett „Agyő!” után indult is volna tovább. Jó dolog ez. Ha kocsiban ül az ember, nehéz megölelni. Főleg, ha a biztonsági öv is be van kapcsolva. Így az ölelést megúszhatja. És a kocsiban más téma is akad, mint hogy találkozzunk mielőbb, mert nagyon ritkán futunk össze. Pár szó, hogy ne felejtsd a táskád a hátsó ülésen és a csomagtartóban, és hogy ugye, mindened megvan. Majd, mikor a kocsiajtó csapódása megszakítja a mondatot, lehet integetni, aztán rálépni a gázra anélkül, hogy kellemetlen érzések maradnának benne. Nem kell toporogni, vagy álldogálni, mint egy idióta, míg gondolataink szúnyograjként köröznek a megfelelő szavakat keresve. Nem, ő marad a kocsiban. És nem kapcsolja ki az övét.

De mikor a kocsi megállt, Sanna egy szó nélkül villámgyorsan kipattant. Tjapp azonnal a nyomában termett. Így Rebecka úgy érezte, neki is ki kell szállnia. Gallérját felhúzta a fülére, de ez abszolút nem védte meg a hidegtől, mely azonnal a szövet alá kúszott, és ruhacsipeszként vágott a fülcimpáiba. Felnézett Sanna lakására. Egy kis bérelt ház volt, zöld faburkolattal és vörös bádogtetővel. Az udvaron már régóta nem takarították el a havat. Az a néhány autó, ami ott parkolt, mély nyomokat hagyott a hóban. Egy hóbucka alatt egy öreg Dodge aludta téli álmát. Rebecka remélte, hogy nem fog a hóban ragadni visszafelé. A bérház az LKAB tulajdona volt. Mivel itt csak középosztálybeliek laktak, az LKAB úgy spórolt, hogy nem takarította el a havat olyan gyakran, mint kellett volna. Ha valaki reggel akart útnak indulni, lapátolhatott ő maga.

Sara és Lova csak ültek tovább a hátsó ülésen. Kezüket és könyöküket összeütögették egy értelmetlen mondóka közben, amit Sara elejétől végéig tudott, Lova pedig minden erejével próbált megtanulni. A kicsi többször is megakadt, és mindketten nevetésben törtek ki, mielőtt újrakezdték volna.

Tjapp úgy rohangált körbe-körbe, mint a forgószél, s „elolvasta” a legújabb híreket kis fekete orrával a földön szaglászva. Két idegen kocsit kerülgetett az udvaron. Felfokozott érdeklődéssel olvasgatott egy rejtjeles üzenetet, amit a szomszéd kan kutyája rajzolt sárga jelekkel a fehér hóba. Egy egér nyomait követte bosszankodva, mivel az eltűnt a tornác alatt, ahová a kutya nem tudott odaférkőzni.

Sanna hátrabiccentette a fejét, s a levegőbe szimatolt.

– Érzem a hó szagát – mondta. – Esni fog. És nem is kicsit.

Rebecka felé fordult.

Huh, mennyire hasonlít Viktorra, gondolta Rebecka, és mély lélegzetet vett.

Az az átlátszóan kékes bőr, ahogy megfeszült az arccsontján. Bár Sanna arca valamivel kerekebb volt, olyan, mint egy gyereké.

És a testtartása, gondolta Rebecka. Pont, mint Viktoré. Feje mindig kissé oldalra billent, mintha lötyögne a nyakán.

– Nos hát, akkor én mennék is – próbált búcsúzkodni Rebecka, de Sanna leguggolt, és Tjappot szólongatta.

– Ide, szívecském! Gyere, te kis troll!

Tjapp, mint egy fekete golyóbis, rohant a havon keresztül.

Olyan, mint egy kép egy mesekönyvből, gondolta Rebecka. A helyes fekete kutya, apró hópihékkel a szőrszálak hegyén. Sanna meg, mint egy erdei tündér, a térdéig érő szürke báránybőr kabátban és a szőke hajzuhatagát borító sapkában.

Volt valami Sannában, ami miatt így tudott bánni az állatokkal. Valahogy hasonlítottak egymásra: a kutya és ő. A kis szuka, akit bántalmaztak és elhanyagoltak éveken át. Hová tűnt minden bánata? Megszűnt, és helyébe lépett az öröm, hogy orrát a frissen hullott hóba márthatja, vagy ugatásával felzavarhat egy ijedt mókust a fára. És Sanna? Épp most találta meg halott öccsét tele késszúrásokkal a templomban. S most itt áll a hóban, és a kutyával játszik.

Egyetlen könnycseppet sem láttam az arcán, gondolkodott el Rebecka. Semmihez sem ragaszkodik. Sem a bánatához, sem az emberekhez. Valószínűleg még a saját gyerekeihez sem. De végül is, ez már nem az én gondom többé. Nem tartozom neki semmivel. Most elmegyek, és soha többé nem gondolok rá, sem a gyerekeire, sem az öccsére, se erre az egérlyukra.

Odalépett a kocsihoz, és kitárta a hátsó ajtót.

– Na, nyomás kifelé, csajok! – mondta Sarának és Lovának – Én megyek a reptérre.

– Sziasztok – kiáltotta utánuk, amint eltűntek a kapuhoz vezető lépcső tetején.

Lova megfordult és integetett. Sara úgy tett, mint aki nem hallja.

Próbálta elűzni a magány érzését, mikor látta Sara piros dzsekijét eltűnni az ajtó mögött, s képek villantak fel abból az időből, mikor együtt laktak Sannával. Sara világosságot gyújtott elméjének egy sötét zugában. Sarával az ölében ült, és a Péter és a négy kecske című mesét olvasta fel neki. Arca a kicsi finom hajához ért. Sara ujjal mutogatott a képekre.

Hát így van ez, gondolta Rebecka. Én örökké emlékezni fogok rá. Ő már elfelejtette.

Sanna hirtelen mellette termett. Kékes színű arcán vörös rózsák nyíltak a Tjappal való játéktól.

– Muszáj, hogy felgyere, és egyél valamit, mielőtt elindulsz.

– A gépem fél óra múlva indul, úgyhogy…

Rebecka egy fejrázással fejezte be a mondatot.

– Csak megy másik gép is – ellenkezett Sanna. – Hiszen még meg sem tudtam köszönni, hogy eljöttél. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha…

– Jól van – mosolygott Rebecka. – Most már tényleg indulnom kell.

Mosolyogva búcsúra nyújtotta a kezét.

Volt egy jel, melyet maga is észrevett, amint keze kicsúszott a kesztyűből. Sanna lesunyta tekintetét, és nem fogadta el a felé nyújtott kezet.

A francba, gondolta Rebecka.

– Te meg én – mondta Sanna anélkül, hogy felnézett volna. – Olyanok voltunk, mint két testvér. És most egyszerre veszítem el az öcsémet és a húgomat.

Rövid, bánatos kacajban tört ki. Inkább zokogásnak tűnt.

– Az Úr adta, az Úr elvette. Áldassék az Úr neve.

Rebecka keményen ellenállt, nehogy önkéntelenül megölelje Sannát, és vigasztalni kezdje.

Ne próbálkozz velem, gondolta dühösen, és leeresztette a karját. Vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni. Főleg nem három percen belül, mikor a hidegben állva búcsúzkodik az ember.

Fázott a lába. A stockholmi cipő elég vékony volt. Most már a lábujjai is fájtak. Szinte már nem is érezte őket. Próbálta kicsit mozgatni.

– Majd hívlak, ha odaértem – mondta, és beült a kocsiba.

– Rendben – felelte Sanna közönyösen, és Tjappra meredt, aki leguggolt a ház sarkánál, és az egyik üzenetre felelt a hóban.

Vagy jövőre, gondolta Rebecka, és elfordította a slusszkulcsot.

Mikor belenézett a visszapillantó tükörbe, meglátta Sarát és Lovát, akik visszafelé jöttek a hídon.

Volt valami a tekintetükben, amitől megmozdult a föld a kocsi alatt.

Nem, nem, gondolta. Minden rendben. Nem történt semmi. Gyorsan el innen!

De lába nem akarta felengedni a kuplungot, és rálépni a gázra. Egyre csak a kislányokat bámulta a tornácon. Látta tágra nyílt szemüket, látta, hogy mozog a szájuk, és Sannának kiabálnak valamit, amit ő nem hallott. Látta, hogy felemelt karjukkal a lakás felé mutogatnak, majd leeresztik, amint egy ember átjön a tornácon.

Egy egyenruhás rendőr az, aki gyors léptekkel Sanna mellett terem. Nem hallani, mit mond.

Rebecka a karórájára nézett. Már esélye sincs rá, hogy elérje a gépet. Ezzel már nem tud elmenni. Egy mély sóhaj kíséretében kikecmergett az autóból. Lassan közelített Sanna és a rendőrök felé. A lányok még mindig a tornácon álltak a behavazott korlát fölé hajolva. Sara tekintetét Sannára és a rendőrökre szegezte. Lova a kesztyűjébe ragadt hópihéket szopogatta.

– Miféle házkutatás?

Sanna hangja megállásra késztette Tjappot, aki aggodalmasan közelített gazdijához.

– Ha jól tudom, nem mehetnek be a házamba engedély nélkül. Vagy igen? – Ez utóbbi kérdést Rebeckához intézte.

Ugyanebben a pillanatban lépett ki a házból Carl von Post, főügyészhelyettes. Mögötte pedig két civil ruhás rendőr. Rebecka felismerte őket. Az a kis lóképű nő volt – hogy is hívták? –, Mella. És a rozmárbajuszos fickó. Te jó isten, azt hitte, az efféle bajusz már a hetvenes években kiment a divatból. Úgy néz ki, mintha egy döglött mókust ragasztott volna az orra alá.

Az ügyész Sannához lépett. Egyik kezében egy zacskót tartott, melyből kihalászott egy kevésbé átlátszó nejlonzacskót. Egy kés volt benne. Körülbelül húsz centiméter hosszú. Nyele fényes fekete, a hegye kissé felfelé görbülő.

– Sanna Strandgård – mondta feltartva a zacskót a késsel, kissé túl közel Sanna arcához. – Ezt épp az imént találtuk a lakásában. Felismeri?

– Nem – felelte Sanna. – Vadászkésnek tűnik. Én nem vadászom.

Sara és Lova most ért oda Sannához. Lova Sanna báránybőr bundájának ujját rángatta, hogy felkeltse anyja figyelmét.

– Mami – nyafogta.

– Várj egy kicsit, drágám – mondta Sanna elmélázva.

Sara anyja felé hátrált, s szorosan hozzásimult, úgyhogy Sanna kénytelen volt hátralépni egyet, hogy el ne veszítse egyensúlyát. A tizenegy éves kislány szemével követte az ügyész mozgását, és próbálta felfogni, mi játszódik le a komoly felnőttek között, akik az anyját körülállják.

– Egész biztos benne? – tette fel ismét a kérdést von Post. – Nézze meg jó alaposan – mondta, és megfordította a kést.

A nejlonzacskó ropogott a hidegtől, mikor a fegyver mindkét felét felmutatta, s hol a hegyét, hol a nyelét fordította a nő felé.

– Igen, biztos vagyok – felelte Sanna, és arrébb lépett. Nem akarta látni többé a kést.

– A kérdésekkel talán várhatnánk még – szólt Anna-Maria Mella von Posthoz, a két gyerek felé biccentve, akik szorosan anyjukra tapadtak.

– Mami – ismételgette Lova újra és újra, Sanna kabátujját rángatva. – Mami, pisilni kell!

– Megfagyok – nyafogta Sara. – Be akarok menni!

Tjapp izgatottan rohangált, s próbált bepréselődni Sanna lábai közé.

A második kép a mesekönyvben, gondolta Rebecka. A falubeliek elfogják az erdei tündért. Körbeveszik, és páran fogva tartják a karjánál és a farkánál fogva.

– Törülközőket és lepedőket tart a konyhai kanapé ágyneműtartójában, nemdebár? – folytatta von Post. – Késeket is tart a törülközők közt?

– Várj egy kicsit, szívem! – mondta Sanna a kabátját rángató Sarának.

– Pisilni kell – nyafogott Lova. – Be fogok pisilni!

– Hajlandó válaszolni a kérdésre? – erősködött von Post.

Anna-Maria Mella és Sven-Erik Stålnacke egymásra pillantgattak von Post háta mögött.

– Nem – felelte Sanna szorongva. – Nem tartok késeket a kanapéban.

– És ez itt? – folytatta von Post fáradhatatlanul, s előhúzott még egy átlátszó nejlonzacskót a nagy zacskóból. – Ezt felismeri?

A nejlonzacskóban egy biblia volt. Barna, fényesre koptatott bőrből. A lapszélek valaha aranyozottak voltak, de ebből mára nem sok maradt, s a könyv lapjai megfeketedtek a sok lapozgatástól és olvasástól. A lapok közül mindenhonnan könyvjelzők, képeslapok, összefont cipőfűzők és újságkivágások lógtak ki.

Sanna felnyüszített, kétségbeesetten leroskadt, és ülve maradt a hóbuckán.

– A borító belső oldalán Viktor Strandgård neve áll – folytatta von Post könyörtelenül. – Meg tudja mondani, hogy ez az ő bibliája-e, és hogy mit keresett az ön kanapéjában? Ez mindig vele volt, nem igaz? A templomban is életének utolsó estéjén?

– Nem – suttogta Sanna – nem.

Arcát a kezébe temette.

Lova megpróbálta lefeszegetni anyja kezeit, hogy magára vonja a figyelmét. Mikor nem sikerült, vigasztalhatatlan sírásban tört ki.

– Mami, ki kell mennem! – bömbölte.

– Álljon fel! – szólt von Post keményen. – Őrizetbe veszem Viktor Strandgård meggyilkolásának alapos gyanújával.

Sara vehemensen az ügyész felé fordult.

– Hagyja őt békén! – kiabálta.

– Eltávolítaná innen a gyerekeket? – szólt von Post türelmetlenül Tommy Rantakyrö segédrendőrnek.

Tommy Rantakyrö félszegen közelebb lépett Sannához. Tjapp erre előrontott, s a gazdája elé állt. Fejét leszegte, fülét hátralapította, és halk morgás kíséretében kivillantotta tűhegyes szemfogait. Tommy Rantakyrö hátrálni kezdett.

– Oké, a francba is, most már elég legyen! – mondta Rebecka Carl von Postnak. – Feljelentést teszek.

Az utóbbit a mellette álló Anna-Maria Mellának címezte, aki az őket körülvevő házat nézte. Minden ablakból a függöny mögül kíváncsi tekintetek lestek rájuk.

– Hogy mit tesz? – szólt von Post, és a fejét rázta. – Ami azt illeti, magát is bevitethetem az őrsre kihallgatásra, testi sértés miatt érkezett feljelentés maga ellen a TV4 norrbotteni szerkesztőségének egyik riporterétől.

Anna-Maria Mella finoman megrántotta von Post karját.

– Közönségünk akadt – mondta. – Nem venné ki magát túl elegánsan, ha valamelyik szomszéd felhívná a sajtót, és elkezdene rendőri brutalitásról meg hasonló dolgokról szövegelni. Lehet, hogy tévedek, de szerintem az az ürge ott balra fent vesz minket kamerával.

Karjával az egyik ablakra mutatott.

– Talán az lesz a legjobb, ha Sven-Erik és én lelépünk, nehogy úgy nézzen ki, mintha egy egész hadsereg vonult volna ki – folytatta. – Majd kihívjuk a helyszínelőket. Gondolom, szeretné, hogy átkutassák a lakást?

Von Post felső ajka kelletlenül rángatózott. Megpróbált benézni az ablakon, amelyre Anna-Maria mutatott, de a lakásban vaksötét volt. Aztán rájött, hogy talán épp egy kamera lencséjébe néz, s gyorsan elkapta a tekintetét. Az hiányzott neki legkevésbé, hogy rendőri brutalitással hozzák összefüggésbe, vagy hogy magára vonja a média rosszindulatát.

– Nem, én magam akarok beszélni a helyszínelőkkel – felelte. – Maga meg Sven-Erik hozzák be Sanna Strandgårdot! Ügyeljenek rá, hogy a lakást lepecsételjék!

– Mi még majd elbeszélgetünk – szólt Sannának, mielőtt beugrott Volvo Cross Countryjába.

Rebecka figyelte, hogyan néz Anna-Maria Mella az ügyész eltűnő kocsija után.

A fenébe is, gondolta elképedve. A lóképű becsapta a pasit. Csak meg akart tőle szabadulni, és… igen, piszok jól csinálta.

Amint Carl von Post távozott a helyszínről, csend ereszkedett az udvarra. Tommy Rantakyrö csak állt tehetetlenül, s egy jelre várt Anna-Maria vagy Sven-Erik részéről. Sara és Lova térden álltak a hóban anyjukat ölelve, aki még mindig a földön ült. Tjapp melléjük feküdt, és kapart magának egy kis havat. Mikor Rebecka lehajolt, hogy megsimogassa a bundáját, megcsóválta kissé a farkát, jelezve, hogy minden rendben. Sven-Erik kérdőn nézett Anna-Mariára.

– Tommy – szólalt meg Anna-Maria megtörve a csendet –, felmennél Olssonnal lezárni a lakást? Tegyetek valami külön jelzést a konyha köré, hogy senki ne használja, míg a helyszínelők nem látták.

– Hé, maga – szólt Sven-Erik óvatosan Sannához. – Szörnyen sajnáljuk ezt az egész cirkuszt. De hát így alakult a helyzet. Velünk kell jönnie az őrsre.

– Van hová vinni a gyerekeket? – kérdezte Anna-Maria.

– Nincs – felelte Sanna, fejét felemelve. – Az ügyvédemmel, Rebecka Martinssonnal akarok beszélni!

Rebecka mély levegőt vett.

– Sanna, én nem vagyok az ügyvéded…

– Akkor is veled akarok beszélni!

Sven-Erik Stålnacke bizonytalan pillantást vetett kollégájára.

– Hát nem is tudom… – kezdte.

– Ugyan már – kiabálta indulatosan Rebecka. – Csak őrizetbe vették, nem szigorított fegyházban van. Joga van beszélni velem. Álljanak mellénk, és hallgassák, nem titok, amiről beszélünk.

Lova nyávogó hangon szólt valamit Sanna fülébe.

– Mit mondasz, drágám?

– Bepisiltem – ordította Lova.

Minden szempár a kicsire szegeződött. Valóban, egy sötét folt terjedt a régi farmernadrágon.

– Lovának tiszta nadrág kell – mondta Rebecka Anna-Maria Mellának.

– Figyeljetek, lányok – szólt Anna-Maria Sarának és Lovának. – Azt csináljuk, hogy ti feljöttök velem, és keresünk nadrágot Lovának, aztán visszajövünk a mamátokhoz. Ő addig nem megy sehova, ígérem.

– Tegyétek, amit a néni mond – mondta Sanna. – Ügyes kis virágaim. Nekem is keressetek ruhákat! Tjappnak meg kutyakaját.

– Sajnos maga nem hozhatja a ruháit – mondta Anna-Maria Sannának.

– És ami most magán van, az ügyész azt is el akarja majd küldeni Linköpingbe.

– Oké – vágott közbe Rebecka. – Én majd szerzek neked új ruhákat, Sanna. Rendben?

A lányok Anna-Mariával eltűntek a házban. Sven-Erik Stålnacke kicsit távolabb Sannától és Rebeckától lekuporodott, és Tjappal társalgott. Úgy tűnt, bőven akad közös témájuk.

– Én nem segíthetek rajtad, Sanna – mondta Rebecka. – Adóügyekkel foglalkozom, nem bűnügyekkel. Ha hivatásos védőügyvédre van szükséged, abban tudok segíteni, hogy találjunk egy jót.

– Hát nem érted? – motyogta Sanna. – Te kellesz! Ha te nem segítesz rajtam, akkor senki. Akkor már csak Istenben bízhatok.

– Hagyd már ezt abba! – tiltakozott Rebecka.

– Nem, neked kéne abbahagynod – mondta Sanna indulatosan. – Szükségem van rád, Rebecka! És a gyerekeimnek is. Nem érdekel, mit gondolsz rólam, de kérlek. Mit akarsz, mit tegyek? Térdre boruljak? Mondjam, hogy meg kell tenned a régi barátságunk nevében? Csak te segíthetsz!

– Hogy érted azt, hogy a gyerekeknek szükségük van rám?

Sanna mindkét kezével belemarkolt Rebecka kabátjába.

– Anya és apa el akarja majd venni őket tőlem – szólt elkínzottan. – Ez nem történhet meg. Érted? Nem akarom, hogy Sara és Lova akár csak öt percig is a szüleimmel legyen. És most nem akadályozhatom meg. De te igen. Sara kedvéért.

A szülei. Rebecka fejéből gondolatok és képek próbáltak előtörni. Sanna apja. Jól öltözött. Csinos. A maga finom módján. Helyi politikusként nagy népszerűségre tett szert. Rebecka még az egyik állami tévécsatornán is látta egykor. A következő választáson feltehetőleg felkerül a keresztény-demokraták országos választási listájára. De a barátságos külső mögött egy kőkemény falkavezér rejtőzött. Még maga Thomas Söderberg is tisztelte őt, és behódolt neki egy csomó kérdésben a gyülekezetet illetően. S Rebecka nem szívesen emlékezett rá, mikor Sanna elmesélte neki – olyan könnyedséggel a hangjában, mintha az egész valaki mással történt volna –, hogyan pusztította el mindig az állatait. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Kutyát, macskát, madarat. Még a tanítójától kapott akváriumot sem tarthatta meg. Anyja néha alázatosan megmagyarázta, hogy azért, mert Sanna allergiás. Máskor esetleg azért, mert nem teljesítette iskolai feladatait. De általában semmilyen magyarázatot nem kapott. Annyira hallgattak a dologról, hogy még kérdést sem volt szabad megfogalmazni. És Rebeckának eszébe jutott, hogy ült Sanna esténként Sarával a térdén, mikor a kicsi nem akart elaludni. „Nem akarok olyan lenni, mint ők”, mondta. „Egyszerűen rám zárták az ajtót.”

– Beszélnem kell a főnökömmel – mondta Rebecka.

– Akkor maradsz? – kérdezte Sanna.

– Egy darabig – felelte Rebecka elhaló hangon.

Sanna arca ellágyult.

– Csak ennyit kérek – mondta. – És hát meddig tarthat? Hiszen ártatlan vagyok. Csak nem hiszed, hogy én tettem?

Sanna képe öltött alakot Rebecka fejében, amint az éjszaka közepén, az utcai világítás fényénél egy véres késsel a kezében sétál.

De akkor miért ment vissza?, gondolta. Miért vitte volna magával Sarát és Lovát a templomba, hogy „megtalálja” őt?

– Hát persze, hogy nem – felelte.

Megbízás sorszáma, óraszám. Megbízás sorszáma, óraszám. Megbízás sorszáma, óraszám.

Maria Taube a Meijer & Ditzinger Ügyvédi Irodában ült, és a heti beszámolót töltötte ki. Elég jól néz ki, konstatálta, mikor összeadta a ledolgozott órákat a legalsó rubrikában. Negyvenkettő. Måns sosem elégedett, de legalább nem lesz elégedetlen. Több mint hetven órát dolgozott a múlt héten, hogy teljesítse azt a negyvenkettőt. Behunyta a szemét, és hátraengedte a szék támláját. Szoknyája dereka belevágott a hasába.

Muszáj rászánnom magam az edzésre, gondolta. Nem csak ülni itt a seggemen, és zabálni a monitor előtt. Kedd reggel van. Kedd, szerda, csütörtök, péntek. Még négy nap van hátra szombatig. Akkor edzeni fogok. Meg aludni. Kihúzom a telefont, és korán lefekszem.

Az eső álmosítóan verte az ablakpárkányt. Pont, mikor a teste úgy döntött, engedélyez magának egy kis pihenőt, és izmai elernyedtek, megszólalt a telefon. Mintha fejbe kólintották volna, rögtön felébredt. Egy ugrással felpattant a székből, és a kagyló után kapott. Rebecka Martinsson volt az.

– Szervusz, drágám! – szólt bele Maria kitörő örömmel. – Várj egy kicsit! – Odébb gurult az íróasztaltól, és lábbal berúgta a folyosóra nyíló ajtót.

– Csakhogy jelentkezel! – mondta, mikor ismét felvette a kagylót. –Mint az őrült, próbáltalak hívni.

– Tudom – felelte Rebecka. – Száz üzenet van a mobilomon, de még el se kezdtem meghallgatni őket. Be volt zárva a kocsiba, és… Bár most nem tudom előadni az egész történetet. Gondolom, van egy s más egy bizonyos Måns Wenngren nevű rohadéktól is.

– Hát, nem fogok hazudni neked. A tulajok reggel gyűlést tartottak amiatt, amit a hírekben mondtak. Nem túl boldogok, hogy a TV4 képeket mutatott az irodáról, és a cég agresszív ügyvédeiről beszélt. Mint egy felbolydult méhkas, olyan itt ma minden.

Rebecka a kormánykerékre dőlt, és mély lélegzetet vett. Fájdalmas csomót érzett a torkában, amitől alig bírt beszélni. Az udvaron Tjapp, Sara és Lova egy szőnyeggel játszott, ami egy porolón lógott a ház előtt. Remélte, hogy Sannáé, és nem valamelyik szomszédé.

– Oké – szólalt meg kis idő múlva. – Van értelme beszélnem Månssal, vagy csak a felmondólevelemet akarja?

– A fenébe, dehogy! Beszélned kell vele! Amennyire én tudom, a tulajdonosok többsége azon az állásponton volt, hogy meg kéne tőled szabadulni, de ez a megoldás egyáltalán nem szerepelt Måns listáján. Szóval még mindig van állásod.

– Vécépucolás és a kávé felszolgálása?

– Kizárólag egy szál tangában. Nem, most komolyan, úgy tűnik, Måns tényleg a te pártodat fogta. De az ugye félreértés volt, hogy te lennél az ügyvédje az „Edénkért üdvöskéje” nővérének? Hiszen csak barátként voltál vele, nem igaz?

– Igen, de épp most történt valami, így…

Rebecka megdörzsölte kezével a kocsi ablakát, mely belülről bepárásodott. Sara és Lova egy hóhányás tetején állt, és beszélgettek. Tjappot nem látta. Hova tűnt ez a kutya?

– Majd én elintézem ezt Månssal – mondta –, mert már nem tudok sokáig beszélni. Be tudsz kapcsolni hozzá?

– Oké, de tegyél úgy, mintha nem tudnál a találkozóról!

– Persze, de te hogy szereztél tudomást róla?

– Sonja mesélte. Ő is ott volt.

Sonja Berg egyike volt azoknak a titkárnőknek, akik a legrégebb óta dolgoztak a Meijer & Ditzingernél. Legnagyobb érdeme az a képessége volt, hogy hallgatott, mint a sír az iroda ügyeiről. Sokan próbáltak kiszedni belőle különböző információkat, de nem kaptak mást, csak kelletlen, ingerült válaszokat, vagy egy ügyesen megjátszott félmosolyt: nem-értem-mit-akar-tudni? Titkos találkozókon, mint például cégegyesüléskor, mindig ő vezette a jegyzőkönyvet.

– Hihetetlen vagy – mondta Rebecka elbűvölten. – A sziklából is tudsz vizet fakasztani?

– Sziklából vizet fakasztani, az alapozó kurzus volt. Sonját szóra bírni a mesterfokozat. De pont te beszélsz itt nekem képtelen trükkökről? Te mit csináltál Månssal? Lobotómiát vudu babával vagy mit? Ha én lettem volna a tévében, amint újságírókat gáncsolok el, már oda lennék kötözve egy székhez a kínzókamrájában, és életem utolsó, kínokkal teli napját tölteném.

Rebecka komoran felnevetett.

– Hát, kábé ilyen lesz neki dolgozni az elkövetkező időkben. Bekapcsolsz?

– Persze, de figyelmeztetlek. Kétségtelen, hogy kiállt melletted, de nem repes az örömtől.

Rebecka letekerte az oldalsó ablakot, és kikiáltott Sarának és Lovának.

– Hol van Tjapp? Sara, keresd meg, és maradjatok ott, ahol látlak titeket! Mindjárt megyünk.

– Szokott ő repesni az örömtől? – szólt bele a kagylóba.

– Ki szokott repesni?

Måns Wenngren fagyos hangját hallotta a vonal túlsó végéről.

– Jó napot – köszönt Rebecka, és megpróbálta összeszedni magát. – Öööö, Rebecka vagyok.

– Aha – a férfi csak ennyit felelt.

Rebecka hallotta, ahogy idegesen szuszog. Nem akarja megkönnyíteni a dolgát, ez világos.

– Csak meg akartam magyarázni, hogy félreértés történt, mikor azt hitték, Sanna Strandgård ügyvédje vagyok.

A túlsó végen csend.

– Aha – mondta Måns vontatottan kis idő múlva. – Ez minden?

– Nem…

Na most gyerünk!, biztatta magát Rebecka. Ne gondolkozz! Csak mondd, amit mondanod kell, és nyugi. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

– A rendőrség talált egy kést és Viktor Strandgård bibliáját Sanna Strandgård lakásán – mondta. – Sannát őrizetbe vették gyilkosság gyanújával, épp az imént vitték be. Itt állok a háza előtt. Most zárják le. A gyerekeit én viszem iskolába, óvodába.

A vonal túlsó végén abbamaradt az idegesítő szuszogás, és Rebecka engedélyezett magának egy kis szünetet, mielőtt folytatta.

– Azt akarja, hogy én legyek az ügyvédje. Senki mást nem fogad el, nem mondhatok nemet. Úgyhogy idefent maradok még egy darabig.

– A pokolba is, maga egy cseppet azért arcátlan! – fakadt ki Måns Wenngren. – Kijátszik engem. Meggyalázza a cég hírnevét a médiában. És most olyan ügyvédi feladatot akar magára vállalni, ami a hatáskörén kívül áll. Ez konkurens tevékenység, amely felmondást von maga után, tisztában van vele?

– Måns, és maga tisztában van vele, hogy a cég érdekében akarom magamra vállalni a feladatot? – felelte Rebecka indulatoktól fűtve. – De nem kérek engedélyt. Nem szállhatok ki az ügyből. És megoldom, úgy értem, mi lehet ebben olyan nehéz? Majd végigülök pár kihallgatást, nem lehet olyan sok. Nem tud semmit és nem emlékszik semmire. A gyilkos fegyvert, ha az a kés volt az, és Viktor bibliáját megtalálták a lakásán. A templomban volt az események után. Még egy Peter Althin kaliberű sztárügyvéd sem engedné szabadon, ha tárgyalásra kerülne sor. Ha minden várakozás ellenére pert indítanak, remélem, valamelyik büntetőjogi ügyvédünk, Bengt-Olov Falk vagy Göran Carlström majd kisegít. A média jól felfújja majd az ügyet, és jót tenne a cégnek egy kis publicitás bűnügyi területen, ezt maga is tudja. Habár az üzleti és az adóügyek hozzák a nagy pénzt, de a nagyobb bűnügyek tesznek híressé egy céget a tévében és az újságokban.

– Kösz – mondta Måns kimérten. – Szóval a cég publicitásán már dolgozik egy ideje. Mi a fenéért nem keresett meg tegnap, miután elgáncsolta azt az újságírót?

– Nem gáncsoltam el – védekezett Rebecka. – Csak próbáltam elmenni mellette, és megcsúszott…

– Még nem fejeztem be! – üvöltötte Måns. – Ma reggel másfél órát pazaroltam el egy gyűlésre maga miatt. Ha rám hallgattak volna, most kérhetném, hogy adja be a felmondását. De szerencséjére a többiek megbocsátóbbak voltak.

Rebecka úgy tett, mint aki nem hallotta a megjegyzést, s így folytatta:

– Szükségem van a segítségére azt az újságírót illetően. Kapcsolatba tudna lépni a hírszerkesztőséggel, és rávenni, hogy visszavonja a feljelentést?

Måns elképedt kacajban tört ki.

– Mit gondol, ki a fene vagyok én? Don Corleone?

Rebecka megint megdörzsölte az ablakot.

– Csak egy kérdés volt – mondta. – Most be kell fejeznem. Én vigyázok Sanna gyerekeire, és a kisebbik épp most vetkőzik meztelenre.

– Hadd vetkőzzön! – mondta Måns idegesen. – Még nem végeztünk.

– Majd hívom, vagy írok később. A gyerekek kint vannak, és piszok hideg van. Egy négyéves kislány kétoldali tüdőgyulladással most legkevésbé sem hiányzik nekem. Viszlát.

Letette a telefont, mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna.

Nem tiltotta meg, gondolta megkönnyebbülten. Nem tiltotta meg, hogy folytassam, és még megvan az állásom. Ilyen egyszerű lenne az egész?

Majd eszébe jutottak a gyerekek, és kirontott a kocsiból.

– Mit csináltok? – kiáltott Sarára és Lovára.

Lova levetette a dzsekijét, a kesztyűjét és mindkét felsőjét. Odakint állt a hóban sapkában, s fehér pamuttrikóját leszámítva meztelen felsőtesttel. Szeméből ömlöttek a könnyek. Tjapp aggodalmasan nézte.

– Sara azt mondta, úgy nézek ki, mint egy idióta ebben a pólóban, amit tőled kaptam – zokogta Lova. – Azt mondta, ki fognak csúfolni az oviban.

– Azonnal öltözz fel! – parancsolta türelmetlenül Rebecka.

Elkapta Lova karját, és visszahúzta rá a felsőket. A kislány vigasztalhatatlanul sírt.

– Így igaz – felelte Sara kíméletlenül. – Úgy néz ki, mint aki nem normális. Volt egy lány a suliban, akin egyszer egy ilyen póló volt. A fiúk elkapták, és belenyomták a fejét a vécébe, és annyiszor húzták le, hogy majdnem megfulladt.

– Nem akarom! – bőgte Lova, míg Rebecka ráerőltette a ruháit.

– Ugorjatok be a kocsiba! – mondta Rebecka feszülten. – Mentek oviba és suliba.

– Nem kényszeríthetsz! – visította Sara. – Nem vagy az anyánk!

– Majd meglátjuk – morgott Rebecka, és beemelte a két torkaszakadtából üvöltő gyereket a hátsó ülésre. Tjapp is beugrott utánuk, és nyugtalanul forgolódott körbe–körbe az ülésen.

– És éhes is vagyok – hüppögte Lova.

– Hát ez az – visította Sara. – Nem kaptunk reggelit, nem vagyunk ellátva. Add ide a mobilt, felhívom nagyapát!

És Rebecka telefonja után kapott.

– Egy francot hívod! – ordította Rebecka, és visszarántotta a telefont.

Kiugrott a kocsiból és feltépte a hátsó ajtót.

– Kifelé! – vezényelte, majd kihúzta Sarát és Lovát a kocsiból, és kihajította őket a hóba.

Mindkét gyerek azonnal elhallgatott, és tágra nyílt szemmel bámultak rá.

– Igaz, hogy nem vagyok az anyátok – mondta Rebecka, és próbálta megőrizni a nyugalmát. – De Sanna kért meg, hogy vigyázzak rátok, úgyhogy se nektek, se nekem nincs más választásunk. Kössünk egyezséget! Először elmegyünk a pályaudvari büfébe, és megreggelizünk. Azt ehettek, amit akartok, csak mert ilyen szörnyű volt ez a reggel. Aztán Lovának új ruhákat veszünk. És Sannának is. Segíthettek valami szépet választani neki. Most bújjatok be a kocsiba.

Sara a cipőjét bámulva hallgatott. Majd megrántotta a vállát, és beült a kocsiba. Lova utánamászott, és a nővére segített a kislánynak becsatolni az övét. Tjapp lenyalt pár sós könnycseppet Lova arcáról.

Rebecka Martinsson beindította a kocsit, és kitolatott Sanna udvaráról.

Te jóságos Isten, mondta magában sok év óta először. Te jóságos Isten, segíts!

A vörös téglából épült villák a Gasellvågenen szép sorokban álltak, mint a legókockák. A hófödte sövény, a hóbuckák, és az ablakok alsó részét fedő függönyök védelmet nyújtottak a kíváncsi tekintetek ellen.

Ennek a családnak szüksége is lehet rá, gondolta Anna-Maria Mella, mikor ő és Sven-Erik Stålnacke kiszálltak a kocsiból a Gasellvågen 35-ös számú házánál.

– Na igen, itt aztán tényleg a hátán érzi az ember a szomszédok pillantását – mondta Sven-Erik, mintha olvasni tudott volna a nő gondolataiban. – Mit gondolsz, mi mesélnivalója lehet Sanna és Viktor Strandgård szüleinek?

– Majd meglátjuk. Tegnap nem akartak fogadni minket, de most, hogy meghallották, a lányukat letartóztatták, ők hívtak fel, és kérték, hogy jöjjünk ki.

Leverték cipőjükről a havat és becsöngettek.

Olof Strandgård nyitott ajtót. Elegáns volt, és választékos stílusban invitálta beljebb őket. Kezet fogott velük, elvette a kabátjukat és felakasztotta. Középkorú férfi volt, de a korára jellemző túlsúlynak a nyoma sem látszott rajta.

Biztos evezőgépe van, meg súlyzói a pincében – gondolta Anna-Maria.

– Nem, nem, kérem, ne vegyék le – mondta Olof Strandgård Sven-Eriknek, aki lehajolt, hogy levegye a cipőjét.

Anna-Maria megfigyelte, hogy ő maga fényesre suvickolt házicipőt visel.

Bevezette őket a nappaliba. A szoba egyik felét egy III. Gusztáv korát idéző étkezőbútor uralta. Egy ezüst gyertyatartó és egy Ulrika Hydman-Vallien tervezte váza tükröződött a sötét színű, mahagóniborítású asztallapon. A plafonról új kristálycsillár lógott. A nappali másik felében ülőbútor helyezkedett el, amely egy behemót, világos, bőr sarokkanapéból és egy hozzáillő fotelból állt. Az asztallap füstszínű üvegből készült, és fém lábakon állt. Minden takaros és tiszta volt.

Kristina Strandgård lerogyott a fotelba. Szórakozottan üdvözölte a nappalijában felbukkant két rendőrt.

Ugyanolyan sűrű, világosszőke haja volt, mint a gyerekeinek. De Kristina Strandgårdnak apródfrizurája volt, mely követte az állkapcsa vonalát.

Valaha nagyon csinos lehetett, gondolta Anna-Maria. Mielőtt a fáradtság nyomai beleégtek volna. És az nem tegnap lehetett, hanem jó rég.

Olof Strandgård a neje fölé hajolt. Hangja lágyan szólt, de mosolya nem találkozott a nő tekintetével.

– Talán át kellene adnunk Mella felügyelőnek a kényelmes fotelt – mondta.

Kristina Strandgård úgy ugrott fel a fotelból, mintha tűvel szúrták volna fenéken.

– Ó, bocsánat, természetesen.

Zavartan mosolygott Anna-Mariára, s egy pillanatig úgy állt ott, mintha nem tudná, hol van, és mit akart csinálni. Majd egyszer csak úgy tűnt, visszatért a jelenbe, és leült a kanapéra Sven-Erik mellé.

Anna-Maria komótosan leült a felkínált fotelba. Túl süppedős volt, a támlája pedig túlságosan hátrahajlott ahhoz, hogy kényelmes legyen. Megpróbálta hálás mosolyra húzni a száját. A gyerek a bordáinak feszült, és azonnal érezte a gyomorégést és a fájdalmat az alsó csigolyáiban.

– Parancsolnak valamit? – kérdezte Olof Strandgård. – Kávét? Teát? Vizet?

Felesége, mint aki jelet kapott, ismét felpattant.

– Igen, én is épp ezt akartam kérdezni… – felelte egy röpke pillantást vetve a férjére.

Sven-Erik és Anna-Maria egyaránt nemet intettek. Kristina Strandgård visszaült, de ezúttal csak a kanapé legszélére, készen arra, hogy talpra ugorjon, ha ismét szükség lenne rá.

Anna-Maria alaposan megnézte. Nem úgy nézett ki, mint egy anya, aki épp az imént veszítette el a gyermekét. Haja frissen mosva és beszárítva. Pólója, kardigánja és nadrágja passzoltak egymáshoz, bézs és homokszínű volt mindegyik. A szemfesték és a rúzs tökéletes. Nem tördelte a kezét kétségbeesésében. Sehol egy összegyűrt zsebkendő az asztalon. Inkább úgy tűnt, mintha kizárta volna a külvilágot.

Vagy nem is, gondolta Anna-Maria, és hirtelen kellemetlen érzése támadt. Nem a külvilágot zárja ki, hanem saját magát be.

– Nagyra értékeljük, hogy azonnal tudtak jönni – mondta Olof Strandgård. – Csak nemrég hallottuk, hogy őrizetbe vették Sannát. Bizonyára önök is tudják, hogy tévedés történt. A feleségem és én nagyon aggódunk.

– Hát persze – mondta Sven-Erik. – De talán jobb, ha szép sorjában haladunk. Először feltesszük a kérdéseinket Viktort illetően, azután beszélhetünk a lányukról is.

– Természetesen – felelte Olof Strandgård mosolyogva.

Jól csinálod, Sven-Erik, gondolta Anna-Maria. Vedd át a parancsnokságot, különben a látogatásnak vége, még mielőtt bármire választ kapnánk.

– Mesélnének valamit Viktorról? – kérdezte Sven-Erik. – Milyen ember volt?

– Mennyiben segíti ez az információ a munkájukat? – kérdezte Olof Strandgård.

– Ezt a kérdést mindig feltesszük – felelte Sven-Erik anélkül, hogy hagyta volna magát provokálni. – Megpróbálunk képet alkotni róla, mivel életében nem ismertük.

– Tehetséges volt – mondta komolyan az apa. – Nagyon tehetséges. Feltételezem, minden szülő ezt mondaná a gyerekéről, de kérdezze csak meg egykori tanárait, ők is megerősítik majd a szavaimat. Minden tárgyból kitűnő volt, és rendkívül muzikális. Remekül tudott koncentrálni. A tanulásra, a gitárleckékre, s a baleset óta száz százalékig Istenre fókuszált.

Hátradőlt a kanapén, s kissé felhúzta nadrágját a jobb térdénél, mielőtt keresztbe tette volna a lábát.

– Nem könnyű hivatás, amit Isten mért a fiúra – folytatta. – Minden mást félretett miatta. Abbahagyta a gimnáziumot, és szakított a zenével is. Prédikált és imádkozott. És szilárdan meg volt győződve róla, hogy ébredés jön el Kirunába, de arról is, hogy ennek feltétele, hogy a szabadegyházak összeolvadjanak. Együtt győzhetünk, külön-külön elveszünk, ahogy mondani szokás. Az idő tájt nem volt semmi kapcsolat a pünkösdisták, a missziósok és a baptisták között, de ő csökönyös volt. Csak tizenhét éves volt, mikor Isten megszólította. Szinte rákényszerítette a lelkészeket, hogy kezdjenek el találkozgatni, és közösen imádkozni: Thomas Söderberget a Missziós Egyháztól, Vesa Larssont a Pünkösdista Egyháztól és Gunnar Isakssont a Baptista Egyháztól.

Anna-Maria helyezkedni kezdett a fotelban. Kényelmetlenül ült, és a gyerek a húgyhólyagját bokszolta.

– Az isteni elhívás kapcsolatba hozható a balesettel? – kérdezte.

– Igen. A fiú a legnagyobb télben kerékpározott, és elgázolták. Nos, mivel önök is kirunaiak, a többit már tudják. A gyülekezet nőttön-nőtt, majd megépítettük a Kristálytemplomot, mely épp olyan híressé vált, mint maga a fiú. Decemberben Carola is itt tartotta karácsonyi koncertjét.

– Milyen volt a kapcsolat önök között? – kérdezte Sven-Erik. – Közel álltak egymáshoz?

Anna-Maria látta, mennyire erőlködött Sven-Erik, hogy Kristina Strandgårdhoz is eljussanak a kérdései, de a nő vakon meredt a tapéta kacskaringós mintázatára.

– A mi családunkban mindenki nagyon közel áll mindenkihez – felelte Olof Strandgård.

– Voltak Viktornak ismerősei vagy más érdeklődési területe az egyházon kívül?

– Nem, ahogy már említettem, úgy döntött, élete hátralevő részében minden mást félretéve kizárólag Isten nevében dolgozik.

– És ez nem aggasztotta önöket? Úgy értem, hogy mellőzte a lányokat és a szabadidős tevékenységeket.

– Nem, egyáltalán nem.

Az apa felkacagott, mintha nevetségesnek találná Sven-Erik felvetését.

– Kik voltak a legjobb barátai?

Sven-Erik a falon lógó fotókat nézte. A tévé fölött volt egy nagy kép, mely Sannát és Viktort ábrázolta. Két hosszú fakószőke hajú gyerek. Sanna haja göndör, fürtös. Viktoré sima, mint a zuhatag. Sanna kis tinédzser lehetett ekkor. Látszott, hogy direkt nem akart mosolyogni a képen. Lefelé görbülő száján dac tükröződött. Viktor is komoly volt, de sokkal természetesebb. Mintha épp máshol járt volna az esze, és elfelejtette volna, hol is van.

– Sanna tizenhárom, a fiú tízéves volt – mondta Olof, aki látta, hogy Sven-Erik a képet nézi. – Látszik, mennyire csodálta a nővérét. Már kis korától fogva növeszteni akarta a haját, és úgy visított, mint egy kismalac, ha az anyja ollóval közelített hozzá. Eleinte csúfolták az iskolában, de ő kitartott a hosszú haj mellett.

– A barátai? – emlékeztette Anna-Maria a kérdésre.

– Szeretném hinni, hogy a család volt a legjobb barátja. Nagyon közel állt hozzánk és Sannához. És bálványozta a lányokat.

– Sanna lányait?

– Igen.

– Kristina – szólt Sven-Erik.

Kristina Strandgård összerándult.

– Van valami hozzátenni valója? Viktort illetően magyarázta Sven-Erik, mikor a nő kérdőn nézett rá.

– Mit is mondhatnék – szólt bizonytalanul, és férjére sandított. – Nincs semmi hozzátenni valóm. Úgy gondolom, Olof remekül jellemezte őt.

– Van cikkgyűjteményük Viktorról? – kérdezte Anna-Maria. – Hisz egy csomó újságban szerepelt.

– Ott van – mondta Kristina Strandgård. – Az a nagy, barna album legalul.

– Kölcsönkérhetem? – kérdezte Anna-Maria, majd felállt, és levette az albumot a polcról. – Amilyen hamar csak lehet, visszakapják.

Kis ideig a kezében tartogatta, mielőtt letette maga elé az asztalra. Szerette volna, ha más kép is van a fejében Viktorról, mint a sápadt, megkínzott test a kivájt szemekkel.

– Szeretnénk, ha összeírnák azoknak a nevét, akik ismerték őt – mondta Sven-Erik. – Beszélni akarunk velük.

– Az jó hosszú lista lesz – mondta Olof Strandgård. – Egész Svédország ismerte őt. Sőt még annál is többen.

– Azokra gondolok, akik személyesen is jól ismerték – felelte Sven-Erik türelmesen. – Elküldünk valakit a listáért ma este. Mikor látták a fiukat utoljára élve?

– Vasárnap este a templomban, zsoltáréneklés közben.

– Vasárnap este, tehát a halála előtti este. Beszéltek is vele?

Olof Strandgård sajnálkozva rázta a fejét.

– Nem, csoportos könyörgésen vett részt, és nagyon elfoglalt volt.

– Mikor találkoztak vele utoljára úgy, hogy beszélgetni is volt idejük?

– Péntek délután, két nappal azelőtt, hogy…

Az apa elhallgatott, és a feleségére nézett.

–… te főztél neki, Kristina, ugye pénteken volt?

– Igen, persze – felelte a nő. – Akkor kezdődött a Csodák Konferenciája. És tudtam, hogy gyakran megfeledkezik az evésről, másokat mindig maga elé helyez. Úgyhogy elmentünk a lakására, és teletömtük a hűtőszekrényt. Mindig azt mondta, olyan vagyok, mint egy tyúkanyó.

– Nem tűnt gondterheltnek valami miatt? – kérdezte Sven-Erik. – Volt valami, ami nyugtalanította?

– Nem – felelte Olof.

– Minden bizonnyal jó ideje nem evett halála előtt – mondta Anna-Maria. – Tudják, miért? Lehet, hogy egyszerűen megfeledkezett róla?

– Bizonyára böjtölt – felelte az apa.

Most már lassan muszáj lesz megkérdeznem, merre van a vécé, gondolta Anna-Maria.

– Böjtölt? – kérdezett vissza, és még tartotta magát. – De miért?

– Nos – felelte Olof Strandgård –, a Bibliában az áll, hogy Jézus negyven napig böjtölt a sivatagban és megkísértette a Sátán, mielőtt megjelent Galileában, és kiválasztotta az első tanítványait. És az is a Bibliában áll, hogy az apostolok imádkoztak és böjtöltek, mikor kiválasztották az első gyülekezetek vezetőit, s Istennek ajánlották őket. Az Ótestamentumban Mózes és Illés böjtöltek, mielőtt megtapasztalták az isteni jelenéseket. Viktor valószínűleg úgy érezte, fontos feladat vár rá a Csodák Konferenciája alatt, így imádsággal és böjtöléssel próbált meg felkészülni rá.

– Mi ez a Csodák Konferenciája? – kérdezte Sven-Erik.

– Péntek este kezdődött, és vasárnap este érvéget. Napközben szemináriumok, esténként összejövetelek vannak. Természetesen a csodákról szól. A kézrátétellel gyógyításról, az imák beteljesítéséről és különféle kegyelmi ajándékokról. Egy pillanat!

Olof Strandgård felállt, és eltűnt a hallban. Kis idő múlva megjelent egy fényes, színes mappával a kezében, melyet átnyújtott Sven-Eriknek. Sven-Erik Anna-Mariához hajolt, hogy ő is jól láthassa.

Egy A4-es lapra nyomtatott meghívó volt. A speciális, lágyító lencsével készült képeken vidám, felemelt kezű emberek voltak láthatóak. Az egyik képen egy asszony nevetve tartotta a magasba pici gyermekét. Egy másikon Viktor Strandgård imádkozott egy emberért, aki térden állt, és karjait az ég felé emelte. Viktor lehunyta a szemét, mutató- és középső ujját a férfi homlokára tette. A szövegben az állt, hogy a szemináriumok témája többek közt az lesz: „Megvan hozzá az erőd, hogy imáid meghallgattatásra találjanak”, „Isten kigyógyított betegségedből”, „Fogadd el a kegyelmi ajándékot”. Az esti összejövetelekről pedig azt írták, hogy ott a Szentlélekkel dalol, táncol és kacag mindenki, s láthatja Isten csodatételeit a saját és mások életében. Mindezt négyezer-kétszáz koronáért, a szállást és a kosztat leszámítva.

– Hányán vesznek részt egy ilyen konferencián? – kérdezte Sven-Erik.

– Pontos számot nem tudok mondani – felelte Olof, nem titkolt büszkeséggel a hangjában –, de olyan kétezer valahányan.

Anna-Maria látta, hogy Sven-Erik fejben kiszámolja, mennyi bevétele származik a gyülekezetnek a konferenciából.

– A résztvevők listájára szükségünk van – mondta Anna-Maria. – Kihez forduljunk ez ügyben?

Kapott egy nevet Olof Strandgårdtól, és felírta a jegyzetfüzetébe. Sven-Erik majd ráállít valakit, hogy vesse össze a bűnügyi nyilvántartással.

– És milyen volt a kapcsolata Sannával? – kérdezte Anna-Maria.

– Bocsánat? – mondta Olof Strandgård.

– Körül tudná írni, milyen kapcsolat volt köztük?

– Testvérek voltak.

– De ez nem jelenti automatikusan azt, hogy jó kapcsolatban voltak – makacskodott Anna-Maria.

Az apa mély lélegzetet vett.

– A lehető legjobb barátok voltak. De Sanna olyan törékeny ember. Érzékeny. Jómagam, a feleségem és a fiam is sokszor gondját viseltük neki és a lányoknak.

Mi ez a hülye nyavalygás folyton, hogy milyen „törékeny” ember?!, gondolta Anna-Maria.

– Hogy érti azt, hogy érzékeny? – kérdezte, s látta, hogy Kristina erre kissé megdermed.

– Hát nem könnyű erről beszélni – mondta Olof. – De időnként nehezére esik, hogy felnőtt ember módjára viselkedjen. Nehezére esik korlátokat szabni a lányoknak. És néha az is nehezére esik, hogy önmagát és őket ellássa, nem igaz, Kristina?

– De igen – felelte az asszony engedelmesen.

– Megesett, hogy egy álló hétig egy sötét szobában feküdt – folytatta

Olof Strandgård. – Ha szólítottuk, nem felelt. Olyankor mi viseltük gondját a lányoknak, Viktor pedig mellette ült, és kanállal etette, mint egy gyereket.

Kis szünetet tartott, és keményen Anna-Mariára nézett.

– A család támogatása nélkül nem tarthatta volna meg a lányokat – mondta.

Oké, gondolta Anna-Maria. Mindenáron meg akar győzni róla, milyen gyenge és esendő a lánya. Vajon miért? Egy ilyen büszke családnak, mint az övéké, inkább meg kellene próbálnia elhallgatni az ilyesmit.

– Apjuk nincs a lányoknak? – kérdezte.

Olof Strandgård nagyot sóhajtott.

– Dehogy nincs – mondta. – Sanna mindössze tizenhét éves volt, mikor megszülte Sarát. Én meg…

Emlékezés közben megrázta a fejét.

–… én ragaszkodtam hozzá, hogy házasodjanak össze. Hát törvényesítették a kapcsolatukat, ahogy mondani szokás. De az Isten színe előtt tett ígéret nem akadályozta meg a fiatalurat abban, hogy otthagyja a feleségét és a gyermekét, mikor Sara mindössze egy éves volt. Lova papája pedig egy pillanatnyi gyengeség volt.

– Hogy hívják őket? Szeretnénk kapcsolatba lépni velük – mondta Sven-Erik.

– Hát persze. Ronny Bjömström, Sara apja, Narvikban lakik. Legalábbis tudomásunk szerint. A lányával nem tartja a kapcsolatot. Sammy Andersson, Lova apja, két évvel ezelőtt elhunyt egy tragikus motoros-szán balesetben. Kora tavasszal ráment a tóra, és a jég beszakadt alatta. Szörnyű történet.

Hacsak nem akarom az elegáns fotelbe csinálni…, gondolta Anna-Maria, és komótosan felállt.

– Ne haragudjanak, megmondanák…? – kezdte.

– A hallban jobbra – felelte Olof Strandgård, és felállt, mialatt a nő elhagyta a szobát.

A vécé éppolyan patyolattiszta volt, mint a lakás többi helyisége. Virágillata volt, mely bizonyára a toalettszekrény tetején álló flakonok egyikéből eredt. A vécécsészében egy kis dobozka lógott, benne valami kék folyadék, mely öblítéskor a vízzel együtt lefolyt.

Tisztaság, makulátlan tisztaság, elmélkedett Anna-Maria, amint végigment a hallon át vissza a nappaliba.

– Aggodalommal tölt el minket, hogy a lányok Rebecka Martinssonnal vannak – mondta Olof Strandgård, mikor Anna-Maria visszaült a fotelba.

– Bizonyára sokkos állapotban vannak, és halálra rémültek attól, ami történt. Nyugalomra és biztonságra van szükségük.

– A rendőrség ez ügyben tehetetlen – felelte Anna-Maria. – A gyerekek felügyeleti joga a lányuké, és ha ő Rebecka Martinssonra bízta őket, hát…

– De hisz mondom, hogy Sanna nem beszámítható. Ha én és a feleségem nem vagyunk, már nem lenne az övé a felügyeleti jog.

– Ez akkor sem tartozik a rendőrség hatáskörébe – mondta közömbösen Anna-Maria. – A gyámhatóság és a megyei bíróság dönt az olyan ügyekben, ahol az arra alkalmatlan szülőtől el kell venni a felügyeleti jogot.

Olof Strandgård hangjából azonnal eltűnt a kedvesség.

– Tehát a rendőrségtől nem várhatunk segítséget – szakította félbe. – Természetesen kapcsolatba lépek a gyámhatósággal, amennyiben szükséges.

– De hát nem értik? – fakadt ki egyszer csak Kristina Strandgård. – Rebecka korábban már megpróbálta szétszakítani a családot. Mindent megtesz majd, hogy a gyerekeket ellenünk fordítsa. Ugyanúgy, ahogy Sannát is annak idején.

Ez utóbbit már a férjének címezte. Olof Strandgård állkapcsát összeszorítva ült, s nézett kifelé a nappali ablakán. Testtartása merevvé vált, s kezeit összekulcsolta a térdén.

– Hogy érti azt, hogy „Sannát is annak idején”? – kérdezte finoman Sven-Erik.

– Mikor Sara három-négy éves volt, Sanna és Rebecka Martinsson együtt laktak – folytatta Kristina Strandgård kényszeredetten. – Ő pedig megpróbálta szétszakítani a családunkat. Az egyháznak és Istennek is ellensége ebben a városban. Nem érti, milyen érzés nekünk, hogy a lányok az ő karmai közt vannak?

– Megértem – felelte Sven-Erik együtt érzőn. – Hogyan próbálta meg szétszakítani a családot, és egyházellenes tevékenységet kifejteni?

– Úgy, hogy…

Csak egy pillantás volt a férj részéről, és a nő a mondat többi részét elharapta.

– Úgy, hogy micsoda? – próbálkozott Sven-Erik, de Kristina Strandgård arca már kővé dermedt, s tekintetét az üvegasztal fényes felületére szegezte.

– Nem az én hibám – mondta megtört hangon.

Újra és újra ezt ismételgette az asztalt bámulva, s nem mert felnézni Olof Strandgårdra.

– Nem az én hibám, nem az én hibám.

Most védekezik, vagy őt vádolja?, elmélkedett Anna-Maria.

Olof Strandgård ismét elővette kedves, gondoskodó énjét. Kezét lágyan felesége karjára tette, így a nő elhallgatott, majd felállt.

– Azt hiszem, ez már több volt, mint amit el bírunk viselni – szólt Anna-Mariához és Sven-Erikhez, s a beszélgetés ezennel véget is ért.

Mikor Sven-Erik Stålnacke és Anna-Maria Mella kilépett a házból, két, az utcán parkoló autó ajtaja kinyílt. Két riporter szállt ki belőlük vastag gyapjúharisnyában, mikrofonokkal felszerelkezve. Egyikük nyomában egy operatőr.

– Anders Grape, a Svéd Rádió helyi szerkesztőségéből – mutatkozott be, aki elsőként érte utol őket. – Az „Édenkert üdvöskéjének” nővérét őrizetbe vették, mesélnének erről bővebben?

– Lena Westerberg, TV3 – mondta a másik, az operatőrrel a nyomában.

– Önök érkeztek elsőként a gyilkosság színhelyére, elmondanák, hogy nézett ki?

Sven-Erik és Anna-Maria nem felelt, csak beugrottak a kocsiba, és elhajtottak.

– Biztos megkérték a szomszédokat, hogy szóljanak, ha felbukkanunk – mondta Anna-Maria, és a visszapillantó tükörben látta, ahogy az újságírók a szülők házához mennek, és becsöngetnek.

– Szegény asszony – mondta Sven-Erik, ahogy kihajtottak a Båvervågenre. – Egy rideg pokolfajzat ez az Olof Strandgård.

– Megfigyelted, hogy sosem nevezte Viktort a nevén? Mindig csak „a fiú”-nak titulálta.

– Egyszer beszélünk a nővel, mikor a férje nincs otthon – mondta Sven-Erik gondolataiba mélyedve.

– Jó ötlet – felelte Anna-Maria te tudsz bánni a nőkkel!

– Miért van az, hogy annyi szép nő van kitéve ilyesminek? – kérdezte Sven-Erik. – Rossz pasit fognak ki maguknak, és mikor a gyerekek már kirepültek, szerencsétlen fogolyként ülnek a saját otthonukban.

– Nem több köztük a szép nő, mint a másmilyen – mondta Anna-Maria szárazon. – Csak épp minden szempár a szép nőkre szegeződik.

– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Sven-Erik.

– Belenézek az albumba, és a templomi videofilmekbe – felelte Anna-Maria.

Kinézett a kocsi ablakán. Az égboltot sűrű, sötét felhők borították. Mikor a napfény nem bírt áthatolni a felhőkön, olyan volt, mintha minden szín eltűnne, s a város egy fekete-fehér fényképpé változna.

– De hisz ez lehetetlen – szólt Rebecka, és bekukucskált a cella ajtaján, mikor az őr kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje Sanna Strandgårdot a folyosóra.

A cella szűkös volt, a kőfalak valami meghatározhatatlan világos színűre festve, fekete és fehér festékkel lefröcskölve. Bútor nem volt a kis helyiségben, mindössze egy műanyag matrac papírlepedővel, mely a padlón hevert. Az üvegbeton ablak egy utcácskára s egy zöld, bádogtetejű bérházra nézett. A cella savanykás alkohol- és porszagot árasztott.

Az őr követte Sannát és Rebeckát a beszélőre, ahol három szék és egy asztal állt egy ablak előtt. Míg a két nő leült, az őr átnézte a szatyrokat, melyekben ruhák voltak, és más egyéb, amit Rebecka magával hozott.

– Annyira örülök, hogy itt maradhattam – mondta Sanna. – Remélem, nem küldenek Luleåba, az igazi fogdába. A lányok miatt. Muszáj, hogy találkozhassak velük. Vannak bútorozott cellák is, de mind foglalt volt, úgyhogy amíg nincs más, megteszi ez is. De igazán praktikus. Ha valaki hány vagy ilyesmi, slaggal locsolják le. Így kéne csinálni otthon is. Elő a slaggal, és egy perc alatt megvan a heti takarítás. Anna-Maria Mella, tudod, az a kis nő, aki gyereket vár, azt mondta, ma felszabadul egy rendes cella. Egész világos van. A folyosón levő ablakból látszik a bánya és a Kebnekaise csúcsa, láttad már?

– Persze – felelte Rebecka. – A Martin Timell-show hiányzik már csak, s rögtön beköltözhet egy mosolygós, háromgyerekes család!

Az őr jóváhagyó biccentéssel átadta a szatyrokat Rebeckának, és visszavonult a helyére. Rebecka átnyújtotta a zacskókat Sannának, aki úgy kutatta át őket, mint egy gyerek karácsony este az ajándékait.

– Milyen gyönyörű ruhák – mosolygott Sanna, és arca kipirult a boldogságtól. – Ez a felső! Idenézz! Milyen kár, hogy itt nincs tükör.

Maga elé tartott egy piros, kivágott felsőt csillogó fémszálakkal, s Rebecka felé fordult.

– Ezt Sara választotta – mondta Rebecka.

Sanna ismét belebújt a szatyrokba.

– Fehérnemű, szappan és sampon, meg minden egyéb – mondta. – Ki kell, hogy fizessem!

– Nem, dehogy, ajándék – mentegetőzött Rebecka. – Nem volt olyan drága. A Lindexben vásároltunk.

– És kölcsönöztél könyvet a könyvtárból. Meg hoztál édességet is.

– Egy bibliát is vettem – mondta Rebecka, és egy kis zacskóra mutatott.

– Ez a legújabb fordítás. Tudom, hogy az 1917-es a kedvenced, de azt már biztos kívülről fújod. Gondoltam, érdekes lehet összehasonlítani őket.

Sanna felemelte a piros könyvet, és megfordította néhányszor, mielőtt találomra kinyitotta, és átpörgette a vékony lapokat.

– Köszönöm – mondta. – Mikor kijött a Bibliatársaság fordításában az Újtestamentum, úgy éreztem, minden szépség eltűnt a nyelvezetéből, de ezt érdekes lesz olvasni. Bár kissé fura érzés egy vadonatúj bibliát kézbe venni. Az ember megszokja a saját példányát az aláhúzásokkal és a bejegyzésekkel. Viszont hasznos lehet újrafogalmazott, jelöletlen oldalakat olvasni, így nincsenek előítéletei az embernek.

A régi bibliám, gondolkodott el Rebecka. Ott kell lennie valamelyik dobozban nagymama istállójának padlásán. Csak nem dobtam ki, ugye? Hisz olyan, mint egy régi napló. Mennyi kártyát és újságkivágást tettem bele. És az a sok kínos rész, amit az ember pirossal aláhúz, sok mindent elárul. „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten.” „Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.”

– Jól sikerült a mai nap a lányokkal? – kérdezte Sanna.

– Végül igen – felelte Rebecka rövidre zárva. – Legalább sikerült az oviba és a suliba elindítanom őket.

Sanna az alsó ajkába harapott, és felcsapta a bibliát.

– Mi az? – kérdezte Rebecka.

– Anya és apa jutott eszembe. Lehet, hogy elviszik őket onnan.

– Milyen a viszony közted és a szüleid közt?

– Semmi újdonság. Csak annyi, hogy belefáradtam abba, hogy a tulajdonuk legyek. Biztos emlékszel még, milyen volt a helyzet Sara kiskorában.

Emlékszem, gondolta Rebecka.

Rebecka rohan a lépcsőn felfelé Sannával közös lakásukban. Késésben van. Babazsúron kéne lenniük már tíz perce. És az út legalább húsz percig tart. Most, hogy leesett a hó, valószínűleg még tovább is. Sanna és Sara talán már elmentek nélküle.

Bár úgy lenne, gondolja, mikor látja, hogy Sara csizmája nincs a lépcsőház előterében. Ha elmentek, nem lesz lelkiismeretfurdalásom.

De Sanna hegyes orrú csizmája ott áll. Rebecka kitárja az ajtót, és mély lélegzetet vesz, hogy elegendő legyen mind ama magyarázkodáshoz és mentegetőzéshez, ami a fejében motoszkál.

Sanna a padlón ül a sötét hallban. Rebecka kis híján megbotlik benne, ahogy ott ül álláig felhúzott térdekkel, karját a térde köré fonva. S hintázik előre-hátra. Mintha így próbálná megnyugtatni önmagát. Vagy mintha maga a hintázás ritmusa távol tarthatná a rémes gondolatokat. Kis időbe telik, mire Rebecka szavai elérnek hozzá. Mire szóra bírja. És azon nyomban sírni kezd.

– Anya és apa – zokogja Sanna. – Csak úgy idejöttek, és elvitték Sarát.

– Mondtam, hogy zsúrra megyünk, és hogy egy csomó jópofa dolgot terveztünk hétvégére, de nem hallgatlak rám. Egyszerűen magukkal vitték.

Először feldühödik, és öklével verni kezdi a falat.

– Nekem nincs önálló akaratom – kiabálta. – Nem számít, mit mondok. A tulajdonuk vagyok. És a gyerekem is. Ahogy annak idején a kutyáim. Laika, akit apám eltüntetett. Annyira félnek attól, hogy kettesben maradjanak, hogy inkább…

Elhallgat, s a düh és az elkeseredés hangja tör fel a torkából. Karjai erőtlenül hullnak a földre.

–… csak úgy elvitték – nyüszíti. – Pedig mézeskalács házat akartunk sütni, te, én meg ő.

– Cssst – nyugtatja Rebecka, és kisimítja Sanna haját az arcából. – Minden rendbe jön. Ígérem!

Kézfejével felszárítja Sanna arcán a könnyeket.

– Milyen anya vagyok én – suttogja Sanna –, aki még a saját gyerekét se tudja megvédeni?

– Te jó anya vagy – vigasztalja Rebecka. – A szüleid csináltak rosszat, hallod? Nem te.

– Én nem akarok így élni! Csak úgy bejön a saját kulcsával, és elveszi, amit akar. Mit tehettem volna? Nem akartam sikítani, és kitépni Sarát a kezéből. Szegény kislányom halálra rémült volna.

Olof Strandgård alakja testet ölt Rebecka fejében. Mély, magabiztos hangja. Nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki. Örökös mosolya a keményített inggallér fölött. Marionettbábu felesége.

Megölöm, gondolja. Saját kezűleg ütöm agyon!

– Gyere! – mondja Sannának ellentmondást nem tűrő hangon.

És Sanna felöltözik, és követi, mint egy engedelmes gyerek. Oda vezet a kocsiján, ahová Rebecka akarja.

Kristina Strandgård nyit ajtót.

– Azért jöttünk, hogy elvigyük Sarát – mondja Rebecka. – Zsúrra megyünk, és már így is negyven perc késésben vagyunk.

Kristina arcán félelem fut át. Válla fölött bekukucskál a házba, de nem mozdul odébb, hogy bemehessenek. Rebecka hallja, hogy vendégeik vannak.

– De hisz megegyeztünk, hogy Sara nálunk tölti a hétvégét – mondja Kristina, és próbálja elcsípni Sanna tekintetét.

Sanna makacsul lefelé néz a dombról.

– Hát, ahogy én látom, nem egyeztek meg semmiben – mondja keményen Rebecka.

– Várjon egy kicsit – mondja Kristina, és idegességében a száját harapdálja.

Majd eltűnik a nappaliban, s kisvártatva Olof Strandgård bukkan fel az ajtóban. Nem mosolyog. Pillantásával először Rebeckát döfi keresztül. Majd a lánya felé fordul.

– Micsoda marhaság ez – mordul fel. – Azt hittem, megegyeztünk, Sanna. Sarának nem tesz jót, hogy ide-oda rángatják. Nagyot csalódtam benned, mert hagyod, hogy mindig ő igya meg a levét az ötleteidnek.

Sanna lógatja a vállát, de továbbra is makacsul néz lefelé a dombról. Hajába hó hullik, és jégsapkaként borítja be a fejét.

– Válaszolnál, ha hozzád beszélek, vagy még ennyi tiszteletet sem tanúsítasz irántam? – kérdi Olof és próbál uralkodni magán.

Nem mer jelenetet rendezni a vendégek előtt, gondolja Rebecka.

Szíve a torkában dobog, mégis lép egyet előre. Remeg a hangja, mikor kiáll Olof ellen.

– Nem vitatkozni jöttünk – mondja. Azonnal hozza ide Sarát, vagy a lányával egyenesen a rendőrségre megyek, és feljelentem magukat gyermekrablásért. A Bibliára esküszöm, hogy megteszem! De előtte még berontok a nappalijukba, és rendezek egy kis jelenetet. Sara Sanna lánya, és ő vissza akarja kapni. Maga dönt. Idehozza, vagy a rendőrség hozza ki.

Kristina Strandgård aggodalmasan kukucskál ki férje válla mögül.

Olof Strandgård gúnyosan mosolyog Rebeckára.

– Sanna! – szól parancsolón a lányához anélkül, hogy levenné a szemét Rebeckáról. – Sanna!

Sanna a földet nézi. Szinte észrevétlenül megrázza a fejét.

És akkor megtörténik. Olof hangulata hirtelen megváltozik. Arckifejezése gondterhelt és megsebzett.

– Gyertek be – mondja, és hátralép a hallba.

– Ha úgy érezted, ilyen fontos ez számodra, csak szólnod kellett volna – mondja Olof Sannának, aki ráadja az overallt és a csizmát Sarára. – Nem vagyok gondolatolvasó. Azt hittük, jólesik majd neked egy hétvége a gyerek nélkül.

Sanna csendben feladja a sapkát és a kesztyűt Sarára. Olof halkan beszél, nehogy a vendégek meghallják.

– Nem kellett volna idejönnöd, így viselkedned, fenyegetőznöd – erősködik.

– Ez tényleg nem jellemző rád, Sanna – suttogja Kristina, de közben gyűlölködő pillantásokat vet a bejárati ajtónak támaszkodó Rebeckára.

– Holnap zárat cserélünk, mondja Rebecka, mikor a kocsihoz mennek. Sanna az ölében viszi Sarát, és nem szól egy szót sem. Úgy öleli, mintha sosem akarná elengedni.

Atyám, de pipa voltam, emlékezett Rebecka. Bár valójában Sannának kellett volna dühösnek lennie. De ő egyszerűen nem volt rá képes. És kicseréltük a zárat, aztán két hét múlva adott hozzá egy kulcsot a szüleinek.

Sanna megfogta a karját, hogy visszarángassa a jelenbe.

– Ők akarják majd gondját viselni a lányoknak, amíg engem fogva tartanak – mondta.

– Nyugodj meg – felelte Rebecka elgondolkodva. – Majd beszélek az iskolával.

– Meddig tartanak bent?

Rebecka megvonta a vállát.

– Három napnál tovább nem tarthatnak őrizetben. Aztán az ügyésznek vádat kell emelnie, s ezt az őrizetbe vételtől számított négy napon belül meg kell tennie. Tehát legkésőbb szombaton.

– És akkor előzetesbe kerülök?

– Nem tudom – felelte Rebecka, és elfordult. – Talán. Végül is nem túl biztató, hogy a te ágyneműid közt találták meg Viktor bibliáját, meg azt a kést.

– De hisz bárki odatehette, míg a templomban voltam – fakadt ki Sanna.

– Tudod, hogy sosem zárom be az ajtót.

Elhallgatott, és a piros felsőn babrált az ujjaival.

– Gondold el, mi van, ha én tettem?! – mondta hirtelen.

Rebecka érezte, milyen nyomasztó lett a légkör. Mintha az összes levegő elfogyott volna a kis szobában.

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

– Nem tudom – jajongott Sanna, és arcát a kezébe temette. – Aludtam. Aludtam és nem tudom, mi történt. Gondold el, mi van, ha én tettem?! Ki kell derítened!

– Nem értem, miről beszélsz – mondta Rebecka. – Ha aludtál…

– De tudod, milyen vagyok. Elfelejtek dolgokat. Mint amikor teherbe estem Sarával. Arra sem emlékeztem, hogy Ronny és én lefeküdtünk. Ő mesélte. Hogy milyen jó volt. Még most sem emlékszem rá. De mivel teherbe estem, biztos megtörtént.

– Oké – felelte lassan Rebecka. De nem hiszem, hogy te voltál. Ha az embernek van pár fehér folt az emlékei közt, az még nem jelenti azt, hogy képes embert ölni. De végig kell gondolnod.

Sanna kérdőn nézett rá.

– Ha nem te voltál – mondta komótosan Rebecka –, akkor valaki odatette a kést és a bibliát. Valaki rád akarta terelni a gyanút. Olyasvalaki, aki tudja, hogy sosem zárod be az ajtót. Érted? Nem egy futóbolond.

– Ki kell derítened, mi történt! – mondta Sanna.

Rebecka megrázta a fejét.

– Ez a rendőrség dolga.

Mindketten elhallgattak és felnéztek, mikor kinyílt az ajtó, és egy őr dugta be rajta a fejét. Nem az, aki bevezette őket a látogatóterembe. Ez magas volt és széles vállú, katonásan rövidre vágott hajjal. Rebecka mégis úgy vélte, olyan volt, mint egy félénk kisfiú, ahogy ott állt az ajtóban. Zavartan mosolygott Rebeckára, majd egy kis papírszatyrot adott át Sannának.

– Elnézést a zavarásért – mondta. – De hamarosan végzek, és… gondoltam, szívesen olvasna valamit. És vettem egy zacskó édességet.

Sanna rámosolygott. Nyitott szájjal és ragyogó szemekkel. Majd rögtön lesütötte a szemét, mintha zavarba jött volna. Szempillái árnyékot vetettek arcára.

– Ó, köszönöm – mondta. – Milyen kedves.

– Igazán semmiség – felelte az őr, s testsúlyát felváltva hol az egyik, hol a másik lábára helyezte. – Csak gondoltam, lassan telik itt az idő.

Egy ideig hallgatott, de mivel egyik ifjú hölgy sem szólalt meg, így folytatta:

– Hát akkor én megyek is.

Mikor elment, Sanna belenézett a zacskóba.

– Te sokkal jobb édességet vettél – mondta.

Rebecka megadóan sóhajtott.

– Nem kell, hogy úgy érezd, én jobbat vettem – felelte.

– De én mégis úgy érzem.

A Sannánál tett látogatás után Rebecka felkereste Anna-Maria Mellát. Anna-Maria egy konferenciateremben ült a rendőrség épületében, s úgy evett egy banánt, mintha valaki mindjárt el akarná venni tőle. Az asztalon három almacsutka hevert előtte. A szoba túlsó sarkában egy tévé állt. Egy videofilmen a Kristálytemplom egyik esti összejövetele futott. Mikor Rebecka belépett a szobába, vidáman köszöntötte. Mintha régi ismerősök lennének.

– Kér kávét? – kérdezte. – Hoztam egyet, de nem tudom, miért. Nem merem meginni, most, hogy…

S a hasára bökött.

Rebecka továbbra is az ajtóban állt. Megelevenedett benne a múlt. A villogó képernyőn megjelenő arcoktól. A kilincs után kapott. Távolról hallotta Anna-Maria hangját.

– Hogy s mint? Üljön le.

A tévé képernyőjén Thomas Söderberg beszélt a gyülekezetéhez.

Rebecka leült egy székre. Érezte magán Anna-Maria töprengő tekintetét.

– Ez a halála előtti este készült – mondta Anna-Maria. – Akarja nézni egy kicsit?

Rebecka bólintott. Úgy érezte, valami magyarázattal tartozik. Például, hogy Viktor miért nem evett, vagy valami ilyesmi. De inkább csendben maradt.

Thomas Söderberg mögött a gospelkórus készen állt. Némelyikük hangosan helyeselt a beszéd közben, melyet a kórus és a gyülekezet „hallelujája” és „ámenje” követett.

Hogy megváltozott, gondolta Rebecka. Azelőtt csíkos, állógalléros inget hordott, amit a munkaruházati boltban vett, meg farmert és bőrmellényt. Most meg úgy néz ki, mint egy tőzsdeügynök, Oscar Jacobsson öltönyben és trendi napszemüvegben. A gyülekezet pedig olcsó H&M utánzatokba öltözött a siker jegyében.

– Tehetséges szónok – fűzte hozzá Anna-Maria.

Thomas Söderberg villámgyorsan váltogatta a laza humort a legmélyebb komolysággal. A téma: hogyan nyissuk meg önmagunkat a kegyelmi ajándékok befogadására. A rövid szónoklat végén minden jelenlevőt arra invitált, lépjenek elő, és hagyják, hogy a Szentlélek eltöltse őket.

„Lépj elő, s mi imádkozunk érted”, mondta, s mint valami jelre, egyszer csak ott termett a templomban Viktor Strandgård, a két másik lelkész, és mellettük néhányan az elöljárók közül.

„Sabala sala ámen”, kiáltotta Gunnar Isaksson lelkész. Fel-alá masírozott, és legyezett a karjaival. „Lépj elő, te, akit betegség és fájdalom kínoz. Isten akarata az, hogy meggyógyulj. Van itt valaki, aki migréntől szenved. Az Úr lát téged. Lépj elő! Az Úr azt mondja, van egy nővérünk, aki gyomorfekélytől szenved. Isten véget akar vetni szenvedéseidnek. Nincs szükséged többé gyógyszerekre. Az Úr semlegesítette a maró savat testedben. Lépj elő és fogadd el a Szentlélek ajándékát! Halleluja.”

A tömeg áramlott előre. Pár perc múlva extázisban levő emberek nyüzsögtek az oltár körül. Néhányan a földön feküdtek. Mások felemelt karokkal álltak, mint a szélfútta fűszálak. Sírtak, nevettek, könyörögtek.

– Mit csinálnak? – kérdezte Anna-Maria.

– A Szentlélek átjárja őket – felelte kurtán Rebecka. – A Szentlélek hatására beszélnek, táncolnak, énekelnek. Néhányan hamarosan jövendöléseket mondanak. S a kórus rázendít pár dicshimnuszra, ezzel kísérik az egészet.

A kórus rákezdett a háttérben a dicshimnuszra, s egyre többen és többen áramlottak előre. Sokan megrészegülten táncoltak.

A kamera gyakran ráközelített Viktor Strandgårdra, aki egyik kezében a bibliáját tartotta, s teljes odaadással imádkozott egy mankókkal járó, kövér emberért. Viktor háta mögött állt egy nő, a kezét a férfi hajára tette, s ő is imádkozott, hogy ezáltal feltöltődhessen az isteni erővel.

Most Viktor odaállt egy mikrofon mögé, és beszédét úgy kezdte, ahogy szokta:

„Miről beszéljünk?”, kérdezte a gyülekezetet.

Mindig így szónokolt. Imával készült fel rá. Majd a gyülekezetet kérte fel, hogy döntsenek, miről akarnak beszélgetni. A szónoklat túlnyomó része párbeszéd volt a hallgatósággal. Ez lett az ő egyik védjegye.

„Beszélj a mennyországról”, kiáltották páran a tömegből.

„Mit mondjak a mennyországról?”, kérdezte fáradt mosollyal. „Vedd meg inkább a könyvemet, és olvasd el. Gyerünk! Valami mást!”

„Beszélj a sikerről!”, mondta valaki.

„Siker?”, szólt Viktor. „A sikerhez nem vezet rövidebb út Isten országában sem. Gondolj Anániásra és Szafirára! És imádkozz értem! Imádkozz azért, amit a saját szememmel láttam és látni fogok. Imádkozz, hogy az erő továbbra is áramoljon Istentől a karjaimba.”

– Mit mondott az előbb? – kérdezte Anna-Maria. – Aná…

Türelmetlenül megrázta a fejét, mielőtt folytatta volna:

–… és Szafira, kik azok?

– Anániás és Szafira. Az Apostolok cselekedeteiben – felelte Rebecka anélkül, hogy levette volna tekintetét a tévé képernyőjéről. – Pénzt loptak az első gyülekezettől, s Isten halállal büntette őket.

– Hopplá, azt hittem, Isten csak az ótestamentumban küldte a másvilágra az embereket.

Rebecka megrázta a fejét.

Viktor beszélt egy ideig, majd folytatódott a könyörgés. Egy huszonöt év körüli férfi kapucnis kabátban, és lazán lógó, puhára koptatott farmerban Viktor Strandgård közelébe próbált férkőzni.

Ez Patrik Mattsson, gondolta Rebecka. Ezek szerint még a soraikban van.

A kapucnis férfi Viktor keze után kapott, de épp mielőtt a kamera átváltott volna a gospelkórusra, Rebecka észrevette, hogy Viktor kihátrál előle, s kiszabadítja a kezét Patrik Mattsson szorításából.

Ez meg mi volt?, kérdezte önmagától. Mi történhetett köztük?

Odalesett Anna-Maria Mellára. De ő már lehajolt, és egy dobozban kotorászott a földön egy csomó videokazetta között.

– Itt a tegnap esti szalag – mondta Anna-Maria, mikor felbukkant az íróasztal mögött. – Akarja nézni egy kicsit?

A gyilkosság utáni este készült szalagon ismét Thomas Söderberg szónokolt. Talpa alatt a parkettát barnára festette a vér, és egy halom rózsa hevert a földön.

Előadása most komoly volt és lelkes. Thomas Söderberg felszólította a gyülekezet tagjait, hogy vértezzék fel magukat a lélek csatája előtt.

– Most nagyobb szükségünk van a Csodák Konferenciájára, mint valaha – zengte. – A Sátán nem veheti át a hatalmat!

A gyülekezet halleluja-kiáltással felelt.

– Ez nem lehet igaz – mondta rémülten Rebecka.

– Jól gondold meg, kiben bízhatsz! – kiáltotta Thomas Söderberg. – Ne feledd: „Aki nincs velem, az ellenem van”.

– Most szólítja fel az embereket, hogy ne beszéljenek a rendőrséggel –mondta Rebecka elgondolkodva. – Azt akarja, hogy a gyülekezet zárkózzon be.

Anna-Maria meglepetten nézett Rebeckára, s kollégáira gondolt, akik egész nap kilincseltek, hogy a hívekkel beszélhessenek. Időközben több rendőr is arra panaszkodott, hogy lehetetlen szóra bírni őket.

A könyörgés alatt elindult körbe a persely.

„Ha csak egy tízest akartál adni, csomagold egy százasba!”, kiáltotta Gunnar Isaksson lelkész.

Curt Backström is felszólalt.

„Miről beszéljünk?”, kérdezte a gyülekezetei, épp úgy, ahogy Viktor Strandgård szokta.

Ez normális?, tette fel magának a kérdést Rebecka.

A hallgatóság kelletlenül fordult Curt felé. Senki nem szólt semmit. Végül Thomas Söderberg mentette meg a helyzetet.

„Beszélj az ima erejéről”, mondta.

Anna-Maria a tévé felé biccentett, ahol Curt a gyülekezetnek beszélt.

– Ő is ott volt a templomban, és imádkozott, mikor a lelkészekkel beszéltünk – mondta. – Tudom, hogy régen ön is a gyülekezet tagja volt. Ismeri a lelkészeket és a híveket?

– Igen – felelte vonakodva Rebecka, ezzel jelezvén, hogy nem kíván részletekbe bonyolódni.

Némelyiküket a szó legszorosabb értelmében, gondolta, majd a kamera hirtelen képet váltott, és Thomas Söderberg egyenesen az ő szemébe nézett.

Rebecka Thomas Söderberg irodájában ül a vendégfotelban, és sír. Tart a karácsony utáni leárazás. A város tele van emberekkel. A kirakatokban kézzel írt táblák jelzik a kedvezmény mértékét. Az általános hangulat miatt üresnek érzi magát belül.

– Úgy érzem, nem szeret engem – nyafogja.

Istenről beszél.

– Olyan, mintha a mostohagyermeke lennék – mondja. – Akit elcseréltek.

Thomas Söderberg óvatosan rámosolyog, és egy zsebkendőt nyújt felé. Ő megtörli az orrát és szipog. Nemrég töltötte be a tizennyolcat, és úgy bőg, mint egy kiskölyök.

– Miért nem hallom a hangát? – szipogja. – Maga is hallja, és beszél vele nap mint nap. Sanna is hallja. Viktor még találkozott is vele…

– Viktor esete különleges – vág közbe Thomas Söderberg.

– Hát épp ez az – bömböli Rebecka. – Én is szeretném kicsit különlegesnek érezni magam!

Thomas Söderberg egy darabig csendben ül, mintha belülről várná a megfelelő szavakat.

– Ez gyakorlás kérdése, Rebecka – feleli. – Hinned kell nekem. Eleinte, mikor azt hittem, az ő hangját hallom, csak a képzeletem játszott velem.

Mellkasa előtt összecsapja két tenyerét, felnéz a plafonra, és gyerekes hangon megszólal:

– Szeretsz engem, Istenem?

Majd mély hangon felel rá:

– Igen, Thomas, hisz tudod. Végtelenül szeretlek.

Rebecka könnyein keresztül kacag. Szinte már túlságosan is. Túlcsordul, mivel üresre sírta lelke egy részét, s ezt az ürességet könnyedén betölti egy másik érzés. Thomas is megtörik, és szintén nevetni kezd. Majd hirtelen elkomolyodik, és hosszan a lány szemébe néz.

– Egyébként pedig különleges vagy, Rebecka. Higgy nekem, az vagy!

S ekkor ismét előtörnek a könnyei. Csendben csorognak végig az arcán. Thomas Söderberg kinyújtja a karját, és felszárítja őket. Tenyere a lány ajkát érinti. Rebecka azonnal elhallgat, nehogy elijessze őt, gondolkodni majd ráér később.

Thomas Söderberg másik kezét is felé nyújtja, és hüvelykujjával letörli könnyeit, míg a többi ujjával a lány hajába markol. Lélegzetét Rebecka hirtelen közelről érzi. Mintha langyos víz folyna végig az arcán. Illata kissé kesernyés a kávétól, édeskés a mézeskalácstól, és van benne még valami, ami csak rá jellemző.

Azután minden olyan gyorsan történik. Ajka az ajkához ér. A férfi beletúr a hajába. Ő pedig egyik kezével megragadja a férfi tarkóját, a másikkal próbálja kigombolni az ingét, de hiába. A férfi ügyetlenül nyúl a melléhez, s megpróbál a szoknyája alá férkőzni. Sietniük kell. Rárontanak egymás testére, mielőtt a józan ész utoléri őket. Mielőtt szégyellni kezdenék magukat.

Rebecka körülfonja karjaival Thomas nyakát, ő pedig felemeli a székről az íróasztalra, s egy mozdulattal felhajtja a szoknyáját. A lány érezni akarja magában. Közel húzza magához. Mikor a férfi lehúzza róla a harisnyát, felsérti combjának külső oldalát. De ő ezt észre sem veszi, csak később. A bugyit le sem veszi róla. Nincs rá idő. Csak félrehúzza, miközben kigombolja a nadrágját. Válla fölött Rebecka meglátja a kulcsot az ajtóban. Azt gondolja, be kéne zárni, de a férfi már a testébe hatolt. Rebecka Thomas fülébe liheg a lökések ritmusára. Úgy belecsimpaszkodik, mint egy kismajom az anyjába. A férfi csendben, egy utolsó lökéssel elélvez. Ráborul a lányra, akinek egyik kezével meg kell támaszkodnia az íróasztalon, hogy hanyatt ne essen.

Majd a férfi hátrálni kezd. Tesz néhány lépést, egész az ajtóig. Kifejezéstelen arccal a lányra néz, és a fejét rázza. Majd hátat fordít neki, és kinéz az ablakon. Rebecka lecsúszik az asztalról. Felhúzza a harisnyáját és megigazítja a szoknyáját. Thomas Söderberg háta olyan, mint egy fal.

– Bocsánat – mondja halkan a lány. – Nem ez volt a célom.

– Most légy szíves, menj el – feleli Thomas durván.Csak menj innen!

Futva teszi meg az utat Sannával közös lakásukig. Átszalad az útkereszteződéseken anélkül, hogy szétnézne. Január közepén járunk. A hideg fájdalmasan belemar a torkába. Combja belső oldala ragacsos.

Carl von Post főügyészhelyettes feltépte az ajtót, s dühös ábrázattal viharzott be rajta.

– Itt meg mi a fene történik? – kérdezte. Mivel nem kapott választ, Anna-Maria felé fordulva így folytatta:

– Maga mit csinál? Vele együtt nézi át a vizsgálati anyagot?

És Rebecka felé intett a fejével.

– Végül is, nem titkosított anyag – felelte Anna-Maria lazán. – Az Erő Forrásának könyvesboltjában bárki megveheti a kazettát. Kicsit elbeszélgettünk. Ha nem gond.

– Aha – fröcsögte von Post. – Akkor most velem fog elbeszélgetni! A szobámban. Öt perc múlva.

Majd bevágta maga mögött az ajtót.

A két nő egymásra nézett.

– Az újságíró, aki feljelentette magát testi sértésért, visszavonta a feljelentést – mondta Anna-Maria.

Könnyeden beszélt, mintegy jelezve, hogy témát váltott, és iménti megjegyzésének az égvilágon semmi köze Carl von Posthoz. A lényeg így is átjött.

Nyilván emiatt is piszkosul felhúzta magát, gondolta Rebecka.

– Azt mondta, megcsúszott, és magának egyáltalán nem állt szándékában fellökni őt – folytatta Anna-Maria, miközben lassan felállt. – Most mennem kell. Van még valami?

Rebecka fejében röpködtek a gondolatok. Måns jutott eszébe, aki nyilván beszélt az újságíróval, meg Viktor bibliája.

– A biblia – szólt Anna–Mariához. – Viktor bibliája, itt van maguknál?

– Nem, még nem végeztek vele Linköpingben. Egy darabig még ott tartják. Miért?

– Szeretnék belenézni, ha lehetséges. Vajon csinálnának róla másolatot odalent? Persze nem minden oldalról, csak ahol van valami bejegyzés. És a benne levő kártyákról, cetlikről és ilyesmikről.

– Persze – felelte Anna-Maria elgondolkodva. – Miért is ne? Cserébe álljon készenlétben, ha kérdésem lenne a gyülekezetet illetően.

– Rendben, mindaddig, amíg nem Sannáról van szó, felelte Rebecka, és az órára pillantott.

Itt az ideje hazavinni Sarát és Lovát. Elköszönt Anna-Maria Mellától, de még mielőtt kiment volna a kocsihoz, leült a vendégfotelba a recepciónál, elővette laptopját, és a mobiljával felcsatlakozott a netre. Beütötte Maria Taube e-mail címét, és a következőket írta:

„Szia, Maria!

Ugye ismersz egy főelőadót az adóhatóságnál, aki odáig van érted? Meg tudnád kérni, hogy nézzen utána nekem néhány személynek és egy kulturális egyesületnek?”

Elküldte az e-mailt, és még mielőtt lecsatlakozott volna a netről, megjelent a válasz a képernyőn.

„Szia, drágám! Megkérhetem, hogy nézzen meg ezt-azt, hacsak nem titkos. M.”

Hát épp ez a poén az egészben, gondolta csalódottan Rebecka, majd lecsatlakozott. A nem titkosított adatoknak magam is utána tudok nézni.

De alig csukta össze a gépet, mikor csengett a telefonja. Maria Taube volt az.

– Hát, nincs annyi eszed, mint gondoltam – mondta.

– Mi van? – kérdezett vissza meglepetten Rebecka.

– Nem rémlik, hogy egy munkahelyen minden levélnek utánanézhetnek? A munkaadó felmegy a szerverre, és elolvashat minden bejövő és kimenő levelet. Azt akarod, hogy a főnökeink megtudják, megkértél rá, hogy az adóhatóság titkos adatai közt turkáljak? Gondolod, én azt akarom, hogy tudjanak róla?

– Nem – felelte szelíden Rebecka.

– Mire vagy kíváncsi?

Rebecka összeszedte gondolatait, és gyorsan elhadarta:

– Kérd meg, hogy menjen fel a HÁR-ra és a KÁR-ra és nézzen utána…

– Várj, ezt le kell írnom – mondta Maria. – HÁR és KÁR, mik ezek?

– A helyi és a központi átutalási rendszer. Kérd meg, hogy nézzen utána az Erő Forrásának és az ott alkalmazott lelkészeknek, Thomas Söderbergnek, Vesa Larssonnak és Gunnar Isakssonnak. Meg Viktor Strandgårdnak is. Az Erő Forrásának számlaegyenlegét és eredménykimutatását kérem. És szeretnék megtudni ezt-azt a lelkészek és Viktor anyagi helyzetéről. Kereset, mennyi és honnan. A tulajdonukban levő ingatlanok, értékpapírok. Egyéb vagyon.

– Oké – mondta Maria, és leírt mindent.

– Még valami. Tudnád ellenőrizni az egyház szervezetét? Minden olyan lassan jön le a neten, ha a mobilomon keresztül csatlakozom. Nézd meg, vannak-e az Erő Forrásának részvényei olyan cégben, amit nem jegyeznek a tőzsdén, vagy részesedése kereskedelmi társaságban vagy ilyesmi. A lelkészeket és Viktort is ellenőrizd.

– Szabad tudnom, miért?

– Nem is tudom – felelte Rebecka. – Csak amolyan megérzés. Legalább csinálok is valamit, míg idefent kóválygok.

– Hogy is mondják angolul? – kérdezte Maria. – Shake the tree!^[3] Aztán meglátjuk, mi pottyan le róla. Valahogy így?

– Meglehet – felelte Rebecka.

Odakint már sötétedett. Rebecka kiengedte Tjappot a kocsiból. A kutya célba vett egy hóbuckát és odakuporodott. Az utcai lámpák már felgyulladtak, s a fény valami négyszögletes dologra esett, amit az Audi ablaktörlője alá tűztek. Először az futott át Rebecka agyán, hogy egy büntetőcédula, de azután meglátta, hogy a borítékra az ő neve van írva ceruzával, vastag betűkkel. Beengedte Tjappot az anyósülésre, ő is beült a kocsiba, és kinyitotta a borítékot. Egy kézzel írt üzenet volt benne. Írásmódja egyenetlen, ügyetlen. Mintha kesztyűben vagy bal kézzel írták volna:

„Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet. EZ FIGYELMEZTETÉS!”

Rebecka érezte, hogy a félelem lekúszik a gyomrába. Nyakán és karján égnek meredtek a szőrszálak, de ellenállt a kísértésnek, hogy hátranézzen, nem figyeli-e valaki. Kis gombóccá gyűrte a papírlapot, és az anyósülés elé dobta.

– Mutassátok magatokat, gyáva ördögök! – mondta magának hangosan, amint kihajtott a parkolóból.

A sulihoz vezető úton végig az volt az érzése, hogy valaki követi.

Az iparnegyed általános és előkészítő iskolájának és óvodájának igazgatónője nyíltan ellenséges pillantásokat vetett Rebeckára az íróasztal túloldaláról. Egy ötvenes éveiben járó, tömzsi nő volt. Sűrű haja feketére festve, és hajlakkal bukósisak formára befújva, alatta négyszögletes arc. Macskaszem alakú szemüvege egy zsinóron lógott a nyakában, kissé belegabalyodva egy bőrszíjból, tollakból és kerámiadarabkákból álló nyakláncba.

– Voltaképpen nem értem, mit gondol, mit tehet az iskola ebben a helyzetben – mondta, és leszedett egy hajszálat nagy mintás pulóveréről.

– Már elmagyaráztam – felelte Rebecka, s próbálta leplezni türelmetlenségét. – Az iskola dolgozói nem engedhetik el Sarát és Lovát senki mással, csak velem!

Az igazgatónő elnézően mosolygott.

– Nem szívesen avatkozunk bele családi ügyekbe, ezt már a lányok anyukájának, Sanna Strandgårdnak is megmondtam.

Rebecka felállt és áthajolt az asztalon.

– Teszek rá, mit csinál szívesen, és mit nem! – mondta fennhangon. – A maga kibaszott felelőssége, mint iskolaigazgatónak, hogy ügyeljen a gyerekek biztonságára iskolaidőben, amíg át nem adják őket a szülőknek, vagy más felelős személynek. Ha nem teszi, amit mondok, és nem utasítja a kollégákat, hogy csak nekem adhatják oda a gyerekeket, kirakatom a nevét a médiába, mint aki súlyosan visszaél a gyerekek jogaival. Higgyen nekem, rögtön rávetik magukat a témára. A mobilom zsúfolásig tele újságíróktól érkező üzenetekkel, akik mind Sanna Strandgårdról akarnak velem beszélni.

Az igazgatónő szája és állkapcsa körül megfeszült a bőr.

– Szóval ilyenné válik az ember, ha Stockholmba költözik, és egy menő ügyvédi irodánál kap állást?

– Nem – felelte Rebecka elnyűtten. – Ilyenné válik az ember, ha magafajtákkal akad dolga.

Csendben bámulták egymást, majd az igazgatónő egy vállrándítással feladta.

– Hát, bizony isten, nem könnyű eligazodni rajta, mi a teendő ezekkel a gyerekekkel – förmedt rá Rebeckára. – Először úgy volt, hogy mindkét nagyszülő és a nagybácsi is elviheti őket. Múlt héten egyszer csak beviharzott Sanna Strandgård, és úgy rendelkezett, hogy senki másnak nem adhatjuk oda őket, csak neki, most meg csak magának.

– Sanna azt mondta a múlt héten, hogy csak ő viheti el őket? Nem mondta, miért?

– Fogalmam sincs. Amennyire én tudom, a szülei a leggondosabb emberek, akiket csak el lehet képzelni. Legalábbis mindig így viselkedtek.

– Igen, amennyire maga tudja – mondta Rebecka idegesen. – Most elviszem a gyerekeket az oviból és a napköziből.

Este hatkor Rebecka nagymama konyhájában ült, Kurravaarában. Sivving a tűzhelynél állt felgyűrt ingujjban, és rénszarvashúst sütött a nehéz, fekete öntöttvas serpenyőben. Mikor az apró szemű krumpli megfőtt, beletette egy alumíniumedénybe, és az elektromos habverővel pürévé zúzta a krumplit tejjel, vajjal és két tojássárgájával. Végül az egészet megfűszerezte sóval, borssal. Tjapp és Bella, mint két cirkuszi kutya, engedelmesen ültek a lábánál, a tűzhely felől érkező mennyei illatoktól megrészegülten. Lova és Sara egy matracon feküdtek a földön a Bolibompa című gyerekműsort nézve.

– Hoztam videofilmeket, ha akarjátok nézzétek meg – mondta Sivving a lányoknak. – Az Oroszlánkirályt és még néhány rajzfilmet. A szatyorban vannak.

Rebecka szórakozottan lapozgatott egy régi Allers magazint. Szűkös és mégis otthonos lett a konyha, ahogy Sivving a tűzhely körül sürgölődött. Mikor aznap már másodszor ment át hozzá, hogy elkérje a kulcsot, a férfi rögtön megkérdezte, éhesek-e, és vállalta, hogy készít nekik vacsorát. A tűz pattogott, ropogott, a szél süvített a kéményben.

Valami különös dolog történt a Strandgård családban, gondolta Rebecka. Holnap nem ússza meg Sanna, hogy elmondja.

Sarára nézett. Sivvinget látszólag nem zavarta csendes magánya.

Nem kellene annyira erőlködnöm, gondolta a lány. Inkább békén kellene hagynom.

– Hátha szükségük van valamire, amivel az időt múlathatják – mondta Sivving a lányok felé biccentve. – Bár mostanság úgy tűnik, némelyik gyerek azt se tudja, hogy kell a szabadban játszani, csak a videofilmeket meg a számítógépes játékokat ismerik. Ismered Manfredot, a folyó túlpartjáról. Ő mesélte, hogy múlt nyáron meglátogatták az unokái. Végül kizavarta őket játszani. „Nyáron csak akkor szabad a házban lenni, ha zuhog az eső”, mondta a gyerekeknek. Ők meg kimentek. De fogalmuk sem volt, hogyan kell játszani. Csak álltak ott az udvaron tehetetlenül. Kis idő múlva Manfred látja, hogy körben állnak kezüket összetéve. Mikor megkérdezte, mit csinálnak, azt mondták, imádkoznak, hogy zuhogjon az eső.

Levette a serpenyőt a platniról.

– Na, ide süssetek, kész a vacsora!

Majd feltálalta a húst, a krumplipürét, és hozott egy üveg vörösáfonya-szószt, s azt is az asztalra tette. – Uramatyám, micsoda gyerekek vannak – kacagott fel. – Manfred meg egy fajankó.

Måns Wenngren egy sámlin ült lakásának a halljában, s egy üzenetet hallgatott le a rögzítőjéről, mely Rebeckától érkezett. Még rajta volt a kabát, és a villanyt sem gyújtotta fel. Háromszor hallgatta meg az üzenetet. A nő hangját figyelte. Valahogy szokatlan volt. Mintha nem tudna uralkodni magán. A munkahelyén mindig kimért volt a hangja. Sosem árulkodott az érzéseiről, nem fedte fel, mi is zajlik voltaképp odabent.

„Köszönöm, hogy lerendezte ezt az ügyet az újságíróval”, mondta. „Bár biztos nem volt nehéz egy nagy fejest találni. Vagy valahogy másképp intézte el? A telefonomat mindig kikapcsolom, mert rengeteg újságíró keres. De folyamatosan lehallgatom az üzeneteket, és az e-mailjeimet is olvasom. Még egyszer köszönöm. Jó éjt.”

Kíváncsi lett, vajon a külseje is megváltozott? Mint mikor hajnali ötkor találkozott vele a recepción. Ő egy éjszakába nyúló tárgyaláson ült, a nő pedig épp akkor érkezett. Gyalog jött. Haja összekócolódott, és egy tincs az arcára tapadt. Arcát pirosra csípte az élénk szél, szeme csillogott, már-már boldognak látszott. Eszébe jutott, milyen meglepett arcot vágott Rebecka. Szinte zavarba jött. Ő megpróbált beszédbe elegyedni vele, de a nő csak röviden válaszolt, és már el is suhant mellette a szobája felé. – Jó éjt – szólt bele a szoba csendjébe.

Este lett és reggel: a harmadik nap

Hajnali negyed négykor havazni kezd. Eleinte csak szállingózik, majd egyre sűrűbben zuhog. A vastag felhőréteg fölött a sarki fény nyughatatlanul terjeng, kígyóként tekergőzik. Utat hasít magának a csillagok felé.

Kristina Strandgård férje metálszürke Volvójában ül a házuk alatti garázsban. Sötét van. Csak a kis térképolvasó lámpa világít a kocsiban. Fényes, hímzett köntöst és papucsot visel. Bal keze a térdén nyugszik, a jobb szorosan markolja a kocsikulcsot. A rongyszőnyegeket felcsavarta, és szorosan a garázskapu elé tette. A házba felvezető ajtó kulcsra zárva. Az ajtó és a kilincs közti hézagok leragasztva.

Sírnom kellene, gondolja, mint Rákhelnek: „Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás; Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” Mégsem érzek semmit. A lelkem üres belül. Én vagyok a beteg ebben a családban. Nem hittem, hogy így van, de én vagyok az.

Bedugja a kulcsot az indítóba. De még most sem tud könnyet ejteni.

Sanna Strandgård a cellájában áll, homlokát az üvegbeton ablak hideg vasrácsának támasztva. Kinézve a Konduktörsgatan zöld bádoghomlokzatait látja odalent. Egy utcai lámpa fényében Viktort látja a hóban állni. Mezítelen, leszámítva a galambszürke szárnyakat, melyekbe beburkolózott, hogy némiképp elfedje magát. A hópelyhek, mint hullócsillagok szállnak rá. Ragyognak a lámpafényben. Meztelen testéhez érve sem olvadnak el. Felpillant egyenesen Sannára.

– Nem tudok megbocsátani neked – suttogja Sanna, és ujjával az ablaküvegre rajzol. – De a megbocsátás olyan csoda, mely a szívben történik. Ezért ha te megbocsátasz nekem, talán…

Pislog egyet, s ekkor meglátja Rebeckát. Rebecka keze és karja könyékig vérben úszik. Kinyújtja két karját, s egyik kezét Sara, a másikat Lova fejére teszi védelmezőn.

Sajnálom, Rebecka, gondolja Sanna. De neked kell megtenned.

Mikor a toronyóra elüti az ötöt, Kristina Strandgård kiveszi az indítóból a kulcsot, és kiszáll a kocsiból. Elhúzza a szőnyegeket a garázskaputól. A ragasztószalagokat letépi az ajtóról, és belegyűri köntöse zsebébe. Majd felmegy a konyhába kenyértésztát gyúrni. Lenmagot is tesz a lisztbe, hisz Olofnak emésztési problémái vannak.

Február 19., szerda

Korán reggel megszólalt Anna-Maria Mella otthoni telefonja.

– Hagyd, hadd csörögjön! – szólt Robert nyersen.

De Anna-Maria keze már megszokásból nyúlt, hogy felvegye a kagylót.

Sven-Erik Stålnacke volt az.

– Én vagyok – mondta a férfi röviden. – Úgy hallom, nem kapsz levegőt.

– Épp most másztam meg a lépcsőt.

– Kinéztél már? Éjjel zuhogott, mintha dézsából öntenék.

– Aha.

– Megvan az eredmény Linköpingből – mondta Sven-Erik. – A késen nincsenek ujjlenyomatok. Lemosták és megtörölték. De ez a gyilkos fegyver. Viktor Strandgårdtól származó vérnyomokat találtak a penge alján, a nyél tövében. És az ő vérét találták meg Sanna Strandgård mosogatójának lefolyójában is.

Anna-Maria elgondolkodva csettintgetett nyelvével a szájpadlásán.

– Von Post teljesen bepörgött. Természetesen kétségbevonhatatlan tárgyi bizonyítékot akart. Fél hat körül hívott, és az indítékról üvöltözött, meg arról, hogy meg kell találnunk a tompa fegyvert, amivel tarkón vágták az ipsét.

– Na ja, végül is igaza van – felelte Anna-Maria.

– Gondolod, hogy a nő volt? – kérdezte Sven-Erik.

– Hát, baromi fura lenne, ha így lenne. De nem vagyok pszichológus.

– A Pestis mindenesetre újra meg akarja kínozni.

Anna-Maria idegesen sóhajtott.

– Hogyhogy megkínozni? – kérdezte.

– Én nem tudom – felelte Sven-Erik. – Nyilvánvalóan újra ki akarja hallgatni. És azt emlegette, hogy átküldi Luleåba, ha előzetesbe kerül.

– De az isten verje meg – bukott ki Anna-Mariából. – Nem fogja fel, hogy az nem segít, ha megfélemlíti? Kéne ide valaki profi, aki tudja, hogyan lehet szóra bírni. Amúgy magam is akarok Sannával beszélni. Ha csak ott ülök, miközben az ügyész kihallgatja, annak semmi értelme.

– Csak légy óvatos – figyelmeztette Sven-Erik. – Ne próbáld kihallgatni az ügyész háta mögött, mert akkor elszabadul a pokol.

– Nekem is kell valamit csinálnom. Még mindig jobb, ha én lépem át a határt, mintha te teszed.

– Mikor jössz be? – kérdezte Sven-Erik. – Érkezett egy rakás fax neked Linköpingből, azzal is kéne valamit csinálni. A titkárnők úgy futkároznak fel-alá, mint a lemmingek. Azt kérdezik, hogy mindent iktatni kell-e, meg bosszankodnak, hogy a faxgépet egész reggel nem tudták használni.

– Azok a másolatok lesznek Viktor bibliájából. Mondd meg nekik, hogy nem kell iktatniuk.

– Tehát mikor jössz be? – kérdezte Sven-Erik ismét.

– Hát biztos eltart egy ideig – felelte Anna-Maria a forró kását kerülgetve. – Robertnek még ki kell ásni a kocsit, meg ilyenek.

– Jó, jó – mondta Sven-Erik. – Amint lehet, találkozunk.

Majd letette a kagylót.

– Hol is tartottunk? – vigyorgott Anna-Maria Robertre nézve.

– Itt – felelte Robert nevetve.

Hanyatt feküdt, meztelenül a nő alatt, s kezével végigsimított a nő hatalmas pocakján, felfelé a melle irányában.

– Épp itt tartottunk – mondta, s a két barna mellbimbóudvaron körözött ujjával.

– Épp itt.

Rebecka Martinsson nagymama házának udvarán állt, és egy pálma seprűvel söpörte le a havat a kocsiról. Szép mennyiség lehullott az éjjel, úgyhogy a kocsi lepucolása kemény munkának bizonyult. A sapka alatt izzadt a feje. Még mindig sötét volt és szakadt a hó. Az utat porhó borította, a látótávolság nulla. Nem lesz túl vidám elvezetni a városig. Már ha egyáltalán el tudja hagyni az udvart a kocsival. Sara és Lova a konyhaablaknál ültek, és őt nézték. Semmi értelme sem lett volna, hogy kint álljanak a hózáporban, vagy a kocsiban ülve fagyoskodjanak. Tjapp futott egy kört a ház körül, és épp nem volt látótávolságon belül. Csengett a mobilja, s ő bedugta fülébe a fülhallgatót, majd türelmetlenül beleszólt:

– Rebecka.

Maria Taube volt az.

– Halló – mondta vidáman. – Nahát, felvetted a telefont. Arra számítottam, hogy megint cseveghetek a postafiókoddal.

– Épp a szomszédot hívtam, és megkértem, hogy segítsen kijutnom a kocsival a kertből – lihegte Rebecka. – A gyerekeknek az oviban és a suliban a helyük, a hó meg zuhog, mintha dézsából öntenék. Így nem tudok kimenni a kocsival.

– „A gyerekeknek az oviban a helyük” – majmolta Maria Taube. – Biztos, hogy Rebecka Martinssonnal beszélek? Inkább mintha egy agyonhajszolt kisgyerekes anyuka szájából hangzana mindez. Egyik lába az oviban, a másik a melóhelyen, és de jó, hogy mindjárt péntek, akkor lehet végre lazítani egy zacskó chips és egy grog társaságában a Csillag születiket bámulva.

Rebecka felkacagott. Tjapp és Bella teljes gőzzel közeledett a hófüggönyön át. Csak úgy szállt a hó körülöttük. Bella vezetett. A mély hó hátrányt jelentett Tjappnak a rövid lábai miatt. Sivving ezek szerint már úton van idefelé.

– Megvannak az általad kért infók a gyülekezetről – mondta Maria. – És köszönetképp egy vacsorát ígértem Johan Dahlströmnek, úgyhogy adós vagy nekem egy sörrel vagy ilyesmivel. El kell mennem vele a Sturehofba, hogy bámulhasson egy kicsit.

– Hát ez elég jó üzletnek tűnik a számodra – lihegte Rebecka, miközben a motorháztetőt takarította le a seprűvel. – Előbb kénytelen vagy engedni, hogy a Johanod meghívjon egy kösz-a-segítséget vacsorára, aztán én hívlak meg kocsmázni, te meg jót röhögsz a markodba.

– Nem az én Johanom. Hálás és kedves legyél, különben nincs infó!

– Hálás és kedves vagyok – felelte jámboran Rebecka. – Na, mesélj már!

– Oké, azt mondta, a különleges feladatokat ikszelték be.

– A francba – mondta Rebecka.

– Sosem voltam képben a kulturális egyesületeket és alapítványokat illetően. Mit jelent ez? – kérdezte Maria.

– Azt, hogy ez egy közhasznú kulturális egyesület, amely nem köteles a bevételei és a vagyona után adózni. Ezért nem is küld bevallást, se semmilyen elszámolást az adóhatóságnak. Így nem lehet belelátni a tevékenységükbe.

– Ami Viktor Strandgårdot illeti, elég szerény jövedelme származott az egyháztól. Johan két évre visszamenőleg ellenőrizte. Semmi egyéb jövedelem. Nincs vagyona: se ingatlan, se értékpapír.

Sivving közeledett a kerten át. Szőrmesapkáját egészen a szemébe húzta, és egy hólapátot húzott maga után. A kutyák elé rohantak, és játékosan ugráltak a lábai körül. Rebecka integetett neki, de a férfi felfelé nézett, így nem láthatta őt.

– A lelkészek negyvenötezer koronát keresnek havonta.

– De rohadt jó lehet lelkésznek lenni – felelte Rebecka.

– Thomas Söderbergnek szép kis részvénycsomagja van, kábé fél milla. És van egy használaton kívüli ingatlana Vårmdöben.

– A stockholmi Vårmdöben? – kérdezte Rebecka.

– Igen, becsült értéke négyszázhúszezer. De akármennyit érhet. Vesa Larsson házának becsült értéke 1,2 milla. Új építésű. Tavaly vetettek ki rá külön ingatlanadót. Egymillió kölcsöne van. Valószínűleg a házon.

– És Gunnar Isaksson? – kérdezte Rebecka.

– Semmi extra. Pár kötvény, egy kis spórolt pénz a bankban.

– Oké – mondta Rebecka. – És mi a helyzet az egyházzal úgy egészében? Van saját kézben lévő cégük vagy efféle dolgok?

Rebecka háta mögött felbukkant Sivving.

– Helló! – dörmögte. – Magadban beszélsz?

– Várj egy kicsit! – szólt Rebecka Mariának.

Sivving felé fordult, akinek arcából alig látszott valami a sálja fölött. A szőrmesapka tetején már kisebb hókupac képződött.

– Telefonon beszélek – mondta, s felmutatta a fülhallgató zsinórját. –Nem tudom kiszabadítani a kocsit. Mikor megpróbáltam beindítani, kipörgött a kereke.

– A zsinórba beszélsz? – kérdezte. – Te irgalmas Isten, lassan beleoperálják a telefont az ember koponyájába. Beszélj csak, én addig takarítom a havat!

S elkezdte húzni a hólapátot a kocsi előtt.

– Halló! – szólt Rebecka a telefonba.

– Itt vagyok – felelte Maria. – Az egyház tulajdonában nincs, de megnéztem a lelkészeket és a családjaikat. A feleségek tulajdonostársak egy kereskedelmi társaságban, a Victory Printben.

– És azt ellenőrizted?

– Nem, de az adóhatározatok nyilvánosak, úgyhogy sétálj majd el az adóhatóság felé. Nem akartam megint Johant kérdezni. Nem volt túl boldog, hogy egy másik adóhatóság rendszeréből kellett adatokat lekérnie.

Hálás köszönet – mondta Rebecka. – Most már segítenem kell Sivvingnek lapátolni. Majd hívlak. – Légy óvatos! – mondta Maria, és letette a kagylót.

Az éj lassacskán magára hagyta Sanna Strandgårdot. Útnak eredt. Át az üvegbeton ablakon, a súlyos acélkapun, s átadta helyét a kérlelhetetlen nappalnak. Még eltart egy ideig, míg virradni kezd odakint. Az utcai lámpák halovány fénye behatolt az ablakon, s a homály beburkolta. Sanna még mozdulatlanul, csendben feküdt a priccsen.

Csak még egy kicsit!, kérte, de a kegyetlen álom már tovatűnt.

Arca elzsibbadt. Keze kibújt a takaró alól, s végigsimított ajkán. Keze Sara puha haján futott. Lova illatát érezte az orrában. Még mindig babaillata volt, bár már lassan nagylány lesz. Teste elernyedt, és elmerült emlékeiben. Otthon vannak a hálószobában. Mind a négyen egy ágyban. Lova karjait Sanna nyaka köré fonja. Sara összekuporodik a háta mögött. Tjapp pedig Sara lábán fekszik. Kis fekete tappancsaival álmában is futott. Mindez a bőrébe égett, bevésődött a kezébe és az ajkába. Történjék bármi, a teste emlékezni fog rá.

Rebecka, gondolta. Nem fogom elveszíteni őket. Rebecka elintézi. Nem fogok sírni. Az nem old meg semmit.

Egy óra múlva lassan kinyílt a cella ajtaja. A résen áramlott befelé a fény, és valaki azt suttogta:

– Ébren van?

Anna-Maria Mella volt az, a hosszú hajú rendőrnő nagy pocakkal.

Sanna válaszolt, és Anna-Maria arca is megjelent az ajtóban.

– Gondoltam megkérdem, akar-e reggelizni. Teát és szendvicset?

Sanna kért mindkettőt, megköszönte, majd Anna-Maria eltűnt megint.

Résnyire nyitva hagyta az ajtót.

Sanna az őr elcsigázott hangját hallotta a folyosóról:

– Az ég áldja meg, Mella!

Majd Anna-Maria válaszát:

– Jaj, hagyja már! Mit gondol, mit fog csinálni? Kisétál ide, felrobbantja a biztonsági kaput és eltűnik?

Biztos jó anya, gondolta Sanna. Olyan, aki résnyire nyitva hagyja az ajtót, hogy a gyerekek hallják, amint tesz-vesz odakint a konyhában. Olyan, aki égve hagyja a kis lámpát, ha félnek a sötétben.

Kis idő múlva Anna-Maria Mella visszatért, egyik kezében két uborkás szendvics, a másikban egy bögre tea. Egyik hóna alatt egy mappát szorongatott, és lábával rúgta be az ajtót. A bögre széle kicsorbult, és valamikor „A világ legjobb nagymamája” tulajdonát képezte.

– Ó – mondta Sanna hálásan, és felállt. – Azt hittem, a sitten kenyéren és vízen tartják az embert.

– De hisz ez kenyér és víz – kacagott Anna-Maria. – Leülhetek?

Sanna a priccs túlsó vége felé mutatott, s Anna-Maria leült. A mappát letette a földre.

– Már leereszkedett – mondta Sanna a tea kortyolgatása közben, s Anna-Maria hasára mutatott. – Nemsokára elérkezik az idő.

– Igen – mosolygott Anna-Maria.

Egy kis ideig mindketten csendben ültek. Sanna a szendvicseit majszolta apró harapásokkal. Az uborka ropogott a fogai alatt. Anna-Maria az ablakon át nézte a sűrű hóesést.

– Az öccse halála, hogy is mondjam? Vallási indíttatású gyilkosság volt – szólalt meg elgondolkodva Anna-Maria. – Rituális, bizonyos szempontból.

Sanna szájában megállt a falat. Mintha kővé vált volna.

– A kiszúrt szemek, a levágott kezek, a sok szúrás – folytatta Anna-Maria. – Az, hogy a teste az oltárfolyosó közepén feküdt. És dulakodásnak semmi nyoma.

– Mint egy áldozati bárány – felelte csendben Sanna.

– Pontosan – bólintott Anna-Maria. – És erről eszembe jutott a Bibliából az a rész, hogy „szemet szemért, fogat fogért”.

– Ez Mózes egyik könyvében van – mondta Sanna, és a biblia után nyúlt, ami a priccs mellett, a padlón feküdt.

Keresgélt kicsit, majd hangosan felolvasta:

– „De ha veszedelem történik: akkor életért életet adj. Szemet szemért, fogat fogért…”

Kis szünetet tartott, s előbb csendben magának olvasta fel, majd folytatta:

–… kezet kézért, lábat lábért; égetést égetésért, kéket kékért.”

– Kinek lehetett indítéka, hogy bosszút álljon rajta? – kérdezte Anna-Maria.

Sanna nem felelt, hanem látszólag találomra lapozgatta a bibliát.

– Az ótestamentumban gyakran kiszúrják az emberek szemét – mondta.

– A filiszteusok Sámsonét. Az ammoniták felajánlották a békét Jábes ostromlott népének, ha cserébe mindegyikük jobb szemét kiszúrhatják.

Elhallgatott, mikor ismét kinyílt az ajtó, s megjelent az őr, Rebecka Martinssonnal a nyomában. Rebecka haja nedves fürtökben lógott a vállára. Szemfestéke két nagy fekete folt a szeme alatt. Orra mint egy szüntelenül csöpögő vörös csap.

– Jó reggelt – köszönt, és keserűen nézett a két mosolygó nőre a priccsen. – Ne kérdezzenek semmit!

Az őr visszatért a helyére, Rebecka pedig ott maradt az ajtóban állva.

– Reggeli ájtatosságot tartanak? – kérdezte.

– Arról beszélgettünk, kiknek szúrták ki a szemét a bibliában – felelte Sanna.

– Meg arról, hogy „szemet szemért, fogat fogért” – folytatta Anna-Maria.

– Ühüm – mondta Rebecka. – Aztán ott van az a rész valamelyik evangéliumban: „… ha a te szemed botránkoztat meg téged”, és a többi. Hol is van ez?

Sanna lapozgatott a bibliában.

– Márknál – felelte. – Itt van, Márk 9,43-tól kezdve: „És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd le azt: jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt: jobb néked fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel vettetned a tüzes gyehennára. A hol az ő férgök meg nem hal, és tűzök el nem aluszik.”

– Azt a mindenit! – szólt Anna-Maria felindultan.

– Miért kezdtek erről beszélgetni? – kérdezte Rebecka, és kibújt a kabátjából.

Sanna letette öléből a bibliát.

– Anna-Maria azt mondta, szerinte Viktor halála rituális gyilkosság – felelte.

Feszült csend támadt a kis teremben. Rebecka komoran nézett Anna-Mariára.

– Nem akarom, hogy a távollétemben beszéljen Sannával a gyilkosságról! – mondta élesen.

Anna-Maria komótosan lehajolt, és felvette a mappát a földről. Felállt, és keményen nézett Rebeckára.

– Nem volt szándékos. Egyszerűen csak így alakult. Elkísérem magukat a beszélőre. Rebecka, ha végeztek, kérje meg az őrt, hogy kísérje Sannát a zuhanyozóba, aztán a kihallgatóteremben találkozunk negyven perc múlva.

A mappát átnyújtotta Rebeckának.

– Íme – szólt békülékeny mosollyal. – Viktor bibliájának másolatai, amiket kért. Őszintén remélem, hogy jól együtt tudunk működni.

Egy-null a javadra, gondolta Rebecka, mikor Anna-Maria bevezette őket a beszélőre.

Mikor egyedül maradtak, Rebecka leült egy székre, és elkeseredetten nézte Sannát, aki az ablak előtt ült, és a hózáport bámulta.

– Ki rejthette el a gyilkos fegyvert a lakásodban? – kérdezte Rebecka.

– Sehogy sem tudok rájönni – felelte Sanna. – És most sem emlékszem többre, mint azelőtt. Aludtam. Viktor az ágyamnál állt. Lovát a szánkóra fektettem, Sarát kézen fogtam, és mentünk a templomba. Ő pedig ott feküdt.

Mindketten hallgattak. Rebecka kinyitotta a mappát, amit Anna-Mariától kapott. Az első lap egy képeslap hátoldalának fénymásolata volt. Bélyeg nélkül. Rebecka rámeredt a kézírásra. A hideg futkosott a hátán. Ugyanaz a kéz írta, amely a kocsiján talált üzenetet. Egyenetlenül, mintha kesztyűben vagy bal kézzel írták volna. A lapon a következőt olvasta:

„Amit tettünk, nem bűn Isten szemében. Szeretlek.”

– Mi az? – kérdezte Sanna ijedten, mikor látta, hogy Rebecka arcából kiszalad a vér.

Nem szólhatok neki a kocsimon talált cetliről, gondolta Rebecka. Magán kívül lenne a rémülettől, hogy a lányoknak bajuk eshet.

– Á, semmi – felelte. – De ezt hallgasd meg!

És hangosan felolvasta a képeslap szövegét.

– Ki szerette őt, Sanna? – kérdezte.

Sanna leszegte a fejét.

– Nem tudom – mondta. – Rengetegen.

– Te tényleg nem tudsz semmit! – mondta idegesen Rebecka.

Zavarban volt. Valami nem stimmelt, de nem tudott rájönni, micsoda.

– Veszekedtetek Viktorral, mielőtt meghalt? – kérdezte. – Miért nem engedted, hogy ő, vagy a szüleid hozzák el a lányokat?

– Hisz már elmagyaráztam – türelmetlenkedett Sanna. – Viktor is csak átadta volna őket a szüléinknek.

Rebecka elhallgatott, és kifelé nézett az ablakon. Patrik Mattssonra gondolt. Az istentiszteleten készült videofelvételen Viktor keze után kapott. Viktor pedig kirántotta kezét a markából.

– Most le kell zuhanyoznom, ha kész akarok lenni a kihallgatásra –mondta Sanna.

Rebecka elmélázva bólintott.

Beszélnem kell Patrik Mattssonnal, gondolta.

Gondolataiból Sanna riasztotta fel, ahogy hirtelen végigsimított a haján.

– Szeretlek, Rebecka – szólt gyengéden. – Te vagy a legkedvesebb húgocskám.

A francba is, hogy mindenki hogy szereti az embert, gondolta Rebecka. Hazudnak, csalnak, és felfalnak reggelire pusztán szeretetből.

Rebecka és Sanna a konyhaasztalnál ül. Sara egy kiságyban fekszik a nappaliban, és Jojje Wadenius dalokat hallgat. Ez a reggeli rituáléja. Kása és gyerekdalok a kiságyban. A konyhában szól a rádió. A narancsszínű papírcsillag még mindig az ablakban lóg, bár már februárt írunk. De muszáj megtartani a karácsonyi díszeket, valamit a karácsony fényéből, hogy kibírja az ember, míg eljön a tavasz. Sanna a tűzhelynél áll, és szendvicseket ken. A kávéfőző egy utolsót hörög, majd elcsendesül. Sanna két bögrébe tölti a kávét, és a konyhaasztalra teszi őket.

Rebeckára hatalmas hullámokban tör rá a rosszullét. Felugrik az asztaltól, és berohan a vécébe. Még a vécé fedelét sem sikerül egészen felnyitnia. Lehányja a fedelet és a padlót is.

Sanna utánamegy. Az ajtóban áll bolyhos, zöld plüssköntösében, és aggodalmaskodva néz Rebeckára. Rebecka egy nyál- és hányáscsíkot töröl le kézfejével a szája sarkából. Mikor odafordul Sannához, látja, hogy a lány megértette, miről van szó.

– Ki az? – kérdi Sanna. – Viktor?

– Joga van megtudni, mondja Sanna.

Ismét a konyhaasztalnál ülnek. A kávé a lefolyóban végezte.

– Miért? – kérdi Rebecka durván.

Úgy érzi magát, mint akit vastag falú üvegbe zártak. Már jó ideje. Teste reggelente jóval hamarabb ébred, mint ő maga. Szája kinyílik, még mielőtt a fogkeféért nyúlna. Kezei maguktól beágyaznak. Lábai elindulnak a Hjalmar Lundbohm suli felé. Néha csak áll az út közepén, és azon gondolkodik, vajon nem szombat van-e. Hogy kell-e egyáltalán aznap iskolába mennie. De különös módon a lábai mindig tudják a dolgukat. A megfelelő terembe mennek a megfelelő napon és időben. A teste remekül működik nélküle is. A templomot is kerüli. A tanulásra fogja és az influenzára, és kimegy nagymama házába Kurravaarába. És Thomas Söderberg sem érdeklődik utána, vagy hívja fel.

– Mert az ő gyereke – feleli Sanna. – Úgyis megtudja. Úgy értem, pár hónap múlva meglátszik majd.

– Nem – feleli Rebecka fakó hangon. – Nem fog.

Látja, milyen mélyen érinti Sannát, amit mondott.

– Ne, Rebecka – mondja Sanna a fejét csóválva.

Könnyek gyűlnek a szemébe, s Rebecka keze után kap, de ő feláll, felveszi a cipőjét és a tollkabátját.

– Szeretlek, Rebecka – erősködik Sanna. – Nem érted, hogy ez ajándék? Én majd segítek neked…

Rebecka megvető pillantása belefojtja a szót.

– Tudom – mondja halkan. – Azt gondolod, magamról és Saráról sem tudok gondoskodni.

Sanna a kezébe temeti arcát, és vigasztalhatatlanul sír.

Rebecka feláll, és elhagyja a lakást. Tombol benne a düh. Mindkét keze ökölbe szorul a kesztyűben. Úgy érzi, agyon tudna ütni valakit. Akárkit.

Miután Rebecka elmegy, Sanna felveszi a telefonkagylót, és egy számot tárcsáz. Thomas Söderberg felesége, Maja veszi fel.

Patrik Mattsson délelőtt negyed tizenkettőkor ébredt a lakásajtó zárjában forduló kulcs zajára. Rögtön utána meghallotta anyja hangját, mely vékony volt, mint az őszi jég. Aggodalommal teli. A fia nevét kiáltotta, ő pedig hallotta, amint anyja keresztülmegy a hallon, el a fürdőszoba előtt, ahol ő feküdt. Megállt a nappali ajtaja előtt, és újból kiáltott. Kis idő múlva bekopogott a fürdőszoba ajtaján.

– Halló, Patrik!

Felelnem kéne, gondolta ő.

Kissé megmozdult, a padló kövétől hideg volt az arca. Végül biztosan elaludt a földön. Magzati pózban összekuporodott. Még a ruháját sem vette le.

Újból anyja hangját hallotta. Kitartóan kopogott az ajtón.

– Halló, Patrik, légy szíves, nyisd ki az ajtót! Jól vagy?

Nem, nem vagyok jól, gondolta. És nem is leszek soha többé.

Ajkai a nevet formálták. De egyetlen szó sem tudta elhagyni a torkát.

Viktor. Viktor. Viktor.

Ekkor anyja megrázta a kilincset.

– Patrik, vagy most azonnal kinyitod az ajtót, vagy kihívom a rendőrséget, és ők törik be!

Te jó Isten! Feltérdelt. Feje úgy zakatolt, mint egy ütvefúró. Csípője megfájdult a kemény padlón való fekvéstől.

– Jövök – károgta rekedten. – Csak… kicsit rosszul lettem. Várj!

A nő hátrébb lépett, mikor kinyitotta az ajtót.

– Hogy nézel ki? – fakadt ki. – Beteg vagy?

– Igen – felelte ő.

– Betelefonáljak, hogy ma itthon maradsz?

– Nem, most már muszáj elindulnom.

Az órára nézett.

Anyja követte a nappaliba. A földön összetört virágcserepek hevertek. A szőnyeg az egyik sarokba tolva. A fotel felborítva.

– Mi történt itt? – kérdezte vékony hangon a nő. Patrik az anyja felé fordult, és átölelte a vállát.

– Én voltam az, mama. De ne aggódj. Most már jobban vagyok.

Anyja bólintott válaszképp, de a férfi látta, hogy közel áll a síráshoz.

Elfordult tőle.

– Muszáj elindulnom a gombatermesztőbe – mondta.

– Én majd itt maradok, és kitakarítok nálad – szólt anyja a háta mögül, s lehajolt, hogy felvegyen egy poharat a földről.

Patrik Mattsson védekezni próbált az alázatos gondoskodás ellen.

– Nem, drága mama, semmi szükség rá – felelte.

– A kedvemért – suttogta anyja, és megpróbálta elkapni a fiú tekintetét. Alsó ajkába harapva próbálta visszatartani a sírást.

– Tudom, hogy nem akarsz megbízni bennem – folytatta. – De ha kitakaríthatok nálad, legalább…

Nyelt egyet.

–… legalább mégiscsak tettem érted valamit – fejezte be.

A férfi vállai elernyedtek, s kényszeredetten, gyorsan megölelte az asszonyt.

– Rendben – mondta. – Kedves tőled.

Majd kiment az ajtón.

Beült a Golfjába, és beindította a kocsit. Hagyta pörögni a motort, miközben nyomta a kuplungot, hogy túlharsogják a gondolatait.

Most ne sírj!, figyelmeztette magát.

Elfordította a visszapillantó tükröt, és saját arcát bámulta benne. Szemei begyulladtak. Haja csapzott tincsekben lógott. Rövid, keserű kacajra fakadt, mely inkább köhögésre hasonlított. Majd odébb lökte a tükröt.

Soha többé nem gondolok rá, határozta el. Soha többé.

Kicsúszott a Gravvågenre, és a lejtőn a Lappgatan felé haladva felgyorsított. Szinte emlékezetből vezetett, mivel semmit sem látott a hózáporon keresztül. Az utat reggel letakarították, de azóta megint esett, s a porhó csúszott a gumik alatt. Erre ő még erősebben nyomta a gázpedált. Időről időre kipörgött valamelyik kerék, s a kocsi átcsúszott a szemközti sávba. De mindez mit sem számított.

A Lappgatan kereszteződésében esélye sem volt, az autó tehetetlenül csúszott végig az úton. Szeme sarkából egy fakutyázó nőt látott, s egy kisgyereket a fakutyán ülve. A nő átemelte a fakutyát a hósáncon, s a fiú felé nyújtotta a kezét. Mikor elhajtott az egyik evangélikus felekezet kápolnája előtt, megváltoztak az útviszonyok. A hó összepréselődött az autók súlya alatt, és a Golf biztosabban kezdett járni. Utólag nem emlékezett, hogyan hajtott át a Gruvvågen vagy a Hjalmar Lundbohmsvågen kereszteződésénél. Vajon megállt a lámpánál?

Lent a bánya előtt egyet intett, és elhaladt az őrbódé mellett. Az őr belemélyedt az újságjába, és fel se nézett. Az alagút bejáratánál, mely a bányába vezetett, megállt a sorompó előtt. Reszketett a teste. Mikor dzsekije zsebében kotorászott egy cigaretta után, ujjai nem akartak engedelmeskedni. Üresnek érezte magát belül. De jó volt így. Az utóbbi öt percben egyetlen egyszer sem gondolt Viktor Strandgårdra. Jó mélyen beszívta a füstöt.

Nyugi, biztatta magát halkan, nyugi.

Lehet, hogy mégis inkább otthon kellett volna maradnia. De egész nap bezárva lenni a lakásban! Akkor biztos kiugrana az erkélyről.

Ne is próbálkozz!, gúnyolta önmagát. Mintha lenne hozzá bátorságod. Teáscsészéket tömi, meg cserepeket hajigálni, ez minden, amit tudsz!

Letekerte az ablakot, és kinyúlt, hogy betegye a kártyáját a leolvasóba.

Egy kéz kulcsolódott a csuklójára, s úgy megszorította, hogy a cigaretta parazsa a térdére esett. Először nem látta, ki az, és a gyomra összeszorult a félelemtől. Majd egy ismerős arc bukkant fel előtte.

– Rebecka Martinsson – állapította meg.

A nő sötét haját hó borította, és hópelyhek olvadoztak az orrán.

– Beszélni akarok veled! – mondta.

A férfi az anyósülés felé intett.

– Akkor ugorj be!

Rebecka tétovázott. Eszébe jutott a kocsiján talált üzenet: „Halálnak halálával halsz meg”, „Ez figyelmeztetés”.

– It's now or never^[4], ahogy a Király mondja – szólt Patrik Mattsson, áthajolt az ülésen, és kinyitotta az ajtót.

Rebecka a bánya bejáratát nézte. Egy fekete lyukat a föld gyomrában.

– Oké, de a kocsiban hagytam a kutyát, egy órán belül vissza kell érnem.

Megkerülte a kocsit, leült az anyósülésre, és becsukta az ajtót.

Senki se tudja, hol vagyok, jutott eszébe, mikor Patrik Mattsson bedugta a kártyát a leolvasóba, s a bányába vezető utat lezáró sorompó lassan felemelkedett.

A férfi felengedte a kuplungot, és elindultak lefelé a bányába.

A folyosó falain macskaszemek világítottak, és fekete bársonyfüggönyként borult rájuk a sötétség.

Rebecka beszélgetni próbált. Olyan volt, mint pórázon vonszolni egy engedetlen kutyát.

– Bedugult a fülem, vajon miért?

– A szintkülönbség miatt.

– Milyen mélyre megyünk?

– 540 méterre.

– Szóval gombatermesztésre adtad a fejed?

Semmi válasz.

– Shitake, azt tulajdonképp még sosem ettem. Egyedül csinálod?

– Nem.

– Szóval többen vagytok? Mások is vannak most lenn?

Semmi válasz, csak mentek gyorsan, lefelé.

Patrik Mattsson egy földalatti üzem parkolójában állt meg. Az üzemnek nem volt ajtaja, csak egy hatalmas nyílás a hegyben. Odabent Rebecka overallos, sisakos embereket látott. Kezükben szerszámok. Az Atlas Copco hatalmas fúrószörnyei javításra várva sorakoztak.

– Erre – szólt Patrik Mattsson, és elindult.

Rebecka követte, az embereket nézte az üzemben, és azt kívánta, bárcsak valamelyikük megfordulna és észrevenné őt.

Fekete őskőzet meredezett mellettük kétoldalt. Itt-ott víz csörgött a kövek közül, és zöldre festette a falat.

– A rezet zöldre festi a víz – felelte Patrik a kérdésére.

Eltaposta a csikket, és kinyitott egy nehéz acélajtót a falban.

– Azt hittem, idelent tilos a dohányzás – jegyezte meg Rebecka.

– Miért? – kérdezte Patrik. – Nincs itt robbanógáz vagy efféle.

Rebecka felnevetett.

– De jó. Ide el tudsz bújni, ötszáz méter mélyen a föld alatt, és titokban szívni.

A férfi megtartotta a nehéz ajtót, s egyik karját kinyújtva jelezte, hogy a nő menjen előre.

– Sosem értettem ezt a sok tilalmat a szabadegyházaknál – mondta, s a férfi felé fordult, nehogy háttal álljon neki, mikor belép. – Ne dohányozz! Ne igyál alkoholt! Ne járj diszkóba! Honnan szedték ezeket? A dőzsölés, meg ha nem osztod meg a rászorulókkal, amid van, mind olyan bűnök, melyeket valóban említ a Biblia, ők mégsem beszélnek róla.

Az ajtó becsukódott mögöttük. Patrik felkapcsolta a világítást. A helyiség úgy nézett ki, mint egy hatalmas bunker. A plafonról síneken acélpolcok lógtak lefelé. Volt rajtuk valami, ami úgy nézett ki, mint sok becsomagolt vastag virsli vagy henger alakú tűzifa.

Rebecka kérdezett, Patrik Mattsson pedig válaszolt.

– Becsomagolt égerfa darabok – magyarázta. – Be vannak oltva spórákkal. Bizonyos ideig pihentetjük őket, aztán le lehet venni a fóliát, és kézzel kicsit meg kell kaparni a fát. Akkor termőre fordul, és öt nap múlva le lehet szedni.

Majd eltűnt egy nagy nejlonfüggöny mögött a szoba túlsó felében. Kis idő múlva néhány farönkkel tért vissza, melyek tele voltak shitake gombával. A rönköket letette egy asztalra, és rutinos kézzel elkezdte leszedni a gombákat, majd bedobálta őket egy dobozba. A szobát megtöltötte a gomba és a nedves fa szaga.

– Jó idelent a klíma – mondta. – A lámpák maguktól váltanak az extra rövid nappalok és éjszakák között. Na, elég a csevelyből, Rebecka, mit akarsz?

– Viktorról beszélgetni.

A férfi kifejezéstelen tekintettel bámulta. Rebeckának az volt az érzése, egyszerűbben is öltözhetett volna. Most itt álltak, mindketten a saját világukban, és próbáltak szót érteni egymással. Ő a flancos kosztümjében, és vékony, drága kesztyűben.

– Annak idején közel álltatok egymáshoz – mondta.

– Igen.

– Milyen volt? Úgy értem, azután hogy elköltöztem innen.

A függöny mögött beindult a gőzölgő öntözőrendszer. A plafonról nedvesség spriccelt lefelé, s végigfolyt az átlátszó, merev műanyag függönyön.

– Tökéletes volt. Jóképű. Önfeláldozó. Tehetséges szónok. De kemény volt az ő Istene. Ha a középkorban élt volna, megkorbácsoltatta volna magát, és véresre zarándokolta volna a lábát minden szent helyre vezető úton.

A férfi leszedte a gombákat az utolsó farönkről is, majd egyenletesen szétterítette a dobozban.

– És mivel sanyargatta magát? – kérdezte Rebecka.

Patrik Mattsson összegyűjtötte a gombákat, úgy nézett ki, mintha inkább hozzájuk beszélt volna, mintsem Rebeckához.

– Tudod te azt. Mellőzz mindent, ami nem Istennel kapcsolatos! Ne hallgass mást, csak keresztény zenét, különben kiteszed magad a gonosz erők csábításának! Egy időben annyira szeretett volna egy kutyát, de a kutya időigényes, és mivel minden idejét Istennek szánta, végül semmi se lett belőle.

Megrázta a fejét.

– Meg kellett volna vennie azt a kutyát – mondta.

– De milyen volt ő maga? – kérdezte Rebecka.

– Hisz mondtam. Tökéletes. Mindenki szerette őt.

– És te?

Patrik Mattsson nem felelt.

Nem azért jöttem, hogy kitanuljam a gombatermesztést, gondolta Rebecka.

– Én azt hiszem, te is szeretted – mondta.

Patrik vett egy nagy levegőt, összeszorította a fogát, és a plafont kezdte bámulni.

– Az az ember egy átverés volt – mondta indulatosan. – De már minden mindegy. És örülök, hogy meghalt.

– Hogy érted ezt? Miféle átverés?

– Hagyd ezt! – felelte a férfi. – Ne foglalkozz vele, Rebecka!

– Írtál neki egy lapot, hogy szereted, és hogy amit tettetek, nem bűn Isten szemében?

Patrik Mattsson kezébe rejtette arcát, és megrázta a fejét.

– Viszonyotok volt, igaz?

A férfi sírni kezdett.

– Vesa Larssont kérdezd – szipogta. – Őt kérdezd Viktor szexuális életéről!

Elhallgatott, és zsebkendőt kezdett keresgélni a zsebében. Mivel nem talált, a pulóvere ujjába törölte az orrát. Rebecka egy lépést tett felé.

– Ne érj hozzám! – ripakodott rá.

A nő mozdulatlanná merevedett.

– Tudod te, mit kívánsz? Éppen te, aki csak úgy leléptél, mikor kezdett meleg lenni a helyzet.

– Igen – suttogta a nő.

Patrik felemelte a kezét.

– Tisztában vagy vele, hogy lerombolhatom az egész templomot? Az Erő Forrásából, a mozgalomból, az iskolából és… mindenből csak romok maradnak majd! Az önkormányzat végre megépíttetheti a hokipályát a helyén.

– „Az igazság szabadokká tesz titeket”, ahogy a Bibliában áll.

A férfi egy kis szünetet tartott.

– Szabad? – bökte ki végül. – Miért, te az vagy?

Körbenézett, úgy tűnt, keres valamit.

Egy kést, futott át Rebecka agyán.

Patrik feltartotta a tenyerét, mutatta Rebeckának, hogy várjon. Azután eltűnt egy ajtó mögött a szoba túlsó végében. Az ajtó nagy csattanással csukódott be mögötte, majd csend lett. Csak a műanyag függöny mögött, a termesztőből hallatszott a csepegés. És az áram zümmögése a vezetékekben.

Eltelt egy perc. Rebeckának eszébe jutott a férfi, aki eltűnt a bányában még a hatvanas években. Lement, de soha többé nem jött fel. Az autója ott állt a parkolóban, ő viszont eltűnt. Nyomtalanul. A holttestét nem találták meg. Se semmijét. Azóta sem.

És Tjapp meddig bírná ki a kocsiban a hatalmas parkolóban, ha nem térne vissza? Ugatna vajon, és rátalálna valaki, aki épp arra jár? Vagy csak lefeküdne, és elaludna a hólepte kocsiban?

Odament az ajtóhoz, mely kifelé vezetett a bányafolyosóra, és megérintette. Megkönnyebbülésére nyitva találta. Uralkodnia kellett magán, hogy ne rohanjon az üzem felé. Amint meglátta az embereket odabent, és meghallotta szerszámaik és a hajladozó, görbülő bádog zaját, félelme alábbhagyott.

Egy férfi lépett ki az üzemből. Levette a sisakját, és odalépett az egyik kint parkoló kocsihoz.

– Felfelé megy? – kérdezte Rebecka.

– Miért? – vigyorgott. – Maga is jön?

És felment a férfival. Magán érezte szórakozott és kíváncsi tekintetét. Sokat persze nem láthatott a sötétben. – Na, és gyakran jár erre? – kérdezte a férfi.

Tjapp szemrehányóan fogadta Rebeckát, mikor visszatért a kocsihoz a bánya parkolójába.

– Sajnálom, csajszi – mondta Rebecka, és egy szemernyit rossz volt a lelkiismerete. – Most már mindjárt indulunk Saráért és Lováért, aztán kimegyünk randalírozni egy nagyot, megígérem. Csak előbb még teszünk egy kis kitérőt az adóhivatal felé, és utánanézünk valaminek a gépükön, oké?

Hóesésben vezetett a helyi adóhivatalig.

– Remélem, hamarosan véget ér ez az egész – mondta Tjappnak. – Bár most épp nem túl rózsás a helyzet. Valahogy nem áll össze a kép.

Tjapp mellette ült az anyósülésen, és figyelmesen hallgatta. Fejét csalódottan oldalra billentette, s úgy tűnt, Rebecka minden egyes szavát érti.

Olyan, mint nagymama kutyája, Jussi volt – gondolta Rebecka. – Ugyanolyan okos szeme van.

Eszébe jutott, hogy beszélgettek a falubeli férfiak Jussival, aki szabadon járt-kelt a faluban, ahogy kedve tartotta. „Épp, hogy nem beszél”, mondogatták.

– A gazdád nem viselte valami jól a mai kihallgatást – folytatta Rebecka.

– Szinte összezsugorodik, és eltűnik az ablakon át, mikor szorongatják. Szórakozottan és közönyösen beszél. Az ügyészt az őrületbe kergeti.

Az adóhivatal egy épületben volt a rendőrőrssel. Rebecka körbenézett, mikor leparkolt az épület előtt. A tegnapi kellemetlen érzés, miután megtalálta kocsiján a cetlit, nem akart alábbhagyni.

– Öt perc – mondta Tjappnak, és mikor kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját.

Tíz perc múlva ért vissza. Négy nyomtatott oldalt dugott a kesztyűtartóba, és megvakarta Tjapp feje búbját.

– Na, pokolfajzatok! – szólt diadalittasan. – Most jobb lesz, ha feleltek a kérdéseimre! Még egy dolgot elintézünk, mielőtt a lányokért megyünk.

Felment a Kristálytemplomhoz a Sandstens-hegy tetejére, és hagyta, hogy Tjapp kiugorjon előtte a kocsiból.

Még szükségem lehet valakire, aki az én oldalamon áll, gondolta.

Szíve kicsit hevesebben dobogott, miközben felfelé kaptatott a kávézó és a könyvesbolt felé. Elég nagy volt a kockázat, hogy összefut egy ismerőssel. Csak ne valamelyik lelkésszel vagy elöljáróval!

Nem számít, győzködte magát. Előbb vagy utóbb úgyis megtörténik.

Tjapp egyik lámpaoszloptól a másikig rohant, elolvasta és megválaszolta az üzeneteket. Járt errefelé egy csomó kan kutya, akiket még nem ismert.

A könyvesboltban egy lélek sem volt, leszámítva a lányt a pult mögött. Rebecka még sosem látta őt azelőtt. Rövid, göndör haja volt, s nyakában egy rövid láncon hatalmas kereszt lógott, üveggyöngyökkel kirakva. Rebeckára mosolygott.

– Szóljon, ha segíthetek valamiben! – dünnyögte.

Látszott, hogy felismerni vélte Rebeckát, de nem tudta hová tenni.

A tévében látott, mondta magában Rebecka, a lány felé biccentett, Tjappot kikötötte a bejáratnál, lesöpörte kabátjáról a havat, és a hozzá legközelebb álló könyvespolc felé vette az irányt.

A hangszórókból visszafogott hangerővel szólt a keresztény pop. A plafonról IKEA-s üveglámpák lógtak lefelé, és a fények a könyvekkel és cédékkel teli fali polcokra irányultak. A terem közepén álló könyvszekrények nem voltak elég magasak ahhoz, hogy el lehessen bújni mögöttük. Rebecka átnézett a kávéházba a nagy üvegajtókon. A parketta csaknem száraz volt. Ide se sokan tértek ma be latyakos cipőben.

– Milyen nyugis errefelé – szólt a pult mögött álló lányhoz.

– Mindenki a szemináriumokra ment – felelte a lány. – Most van a Csodák Konferenciája.

– Hát mégis megtartják, annak ellenére, hogy Viktor Strandgård…

– Igen – vágta rá a lány. – Ő is így akarta volna. És Isten is így akarta. Tegnap és tegnapelőtt hemzsegtek itt az újságírók. Kérdezősködtek, kazettákat és könyveket vásároltak, de ma nyugalom van.

Itt van. Rebecka megtalálta a polcot, amelyen Viktor könyve állt. A mennyországba és vissza angolul, németül és franciául. Levett egyet, és megfordította. „Készült a Victory Print nyomdájában.” Néhány másik könyv és füzet hátoldalát is megnézte. Azok is a Victory Print nyomdájában készültek. A videokazettán ez állt: „Copyright Victory Print”. Telitalálat!

Ebben a pillanatban hangot hallott közvetlenül a háta mögött.

– Rebecka Martinsson – mondta a hang meglehetősen hangosan. – Milyen rég találkoztunk!

Mire megfordult, Gunnar Isaksson lelkész ott állt előtte. Tudatosan ment ennyire közel hozzá. Pocakjával szinte hozzáért Rebeckához.

Praktikus, hasznos egy pocak ez, gondolta Rebecka.

Mint egy önálló előőrs dudorodik az öve fölött, s behatol mások privát szférájába, míg maga Gunnar Isaksson kellő távolságban elbújhat mögötte. Legyőzte ösztönét, hogy hátrálni kezdjen.

Eltűrtem a kezedet magamon, mikor imádkoztál értem, emlékezett. Úgyhogy ha a fene fenét eszik is, el fogom tűrni, hogy túl közel jössz hozzám.

– Jó napot, Gunnar – mondta könnyedén.

– Számítottam rá, hogy felbukkan – felelte a lelkész. – Gondoltam, eljön az esti gyűlésekre, ha már itt van a városban.

Rebecka hallgatott. Egy plakátról a falon Viktor Strandgård nézett le rájuk.

– Mi a véleménye a könyvesboltról? – folytatta Gunnar Isaksson büszkén körbepillantva. – Tavaly újítottuk fel. Megnyitottuk a kávézó felé, hogy kávézás közben is lehessen könyvet olvasgatni. Odabent van lehetősége a kikapcsolódásra, ha gondolja. Javasoltam, hogy tegyünk fel egy táblát a kalaptartóra ezzel a szöveggel: „Hagyja itt a józan eszét!”

Rebecka végigmérte. Látszott rajta, hogy jól megy a sora. Pocakja megnőtt. Drága ing, drága nyakkendő volt rajta. Szakálla és haja szépen ápolt.

– Hogy mit gondolok a könyvesboltról? – kérdezte. – Azt gondolom, a gyülekezet foglalkozhatna inkább kutak fúrásával, és kiskorú utcalányok beiskolázásával.

Gunnar Isaksson fölényes pillantást vetett rá.

– Isten nem foglalkozik mesterséges vizek fakasztásával – felelte hangosan, és erőteljesen hangsúlyozva az „Isten” szót. – Ebben a gyülekezetben már fakadt egy forrás az Ő jóvoltából. S imáink által források fakadnak szerte a világon.

Lopva odalesett a pult mögött álló lányra, és elégedetten konstatálta, hogy az ő figyelmét is sikerült felkeltenie. Sokkal szórakoztatóbb volt közönség előtt kiosztani Rebeckát.

– Ez itt – mondta egy nagyívű gesztus kíséretében, mely feltehetőleg a Kristálytemplomra és a gyülekezet eddig elért eredményeire utalt –, ez itt még csak a kezdet.

– Szakszerű porhintés – felelte Rebecka szárazon. – A szegények addig könyörögjenek, míg el nem nyerik a gazdagságot? Ezt akarja mondani? Nem azt mondja Jézus: „Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.”? És hogy is volt, mi jár azoknak, akik nem nyújtanak segítő kart a legkisebbeknek? „Ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.”

Gunnar Isaksson képe elvörösödött. Olyan közel hajolt Rebeckához, hogy lélegzete Rebecka arcába csapott. Mentol- és narancsillata volt.

– És azt gondolja, maga az igazak közé tartozik? – suttogta gúnyosan.

– Nem – suttogta vissza Rebecka. – De kezdhet készülni rá, hogy velem jön a pokolba!

Mielőtt a férfi reagálhatott volna, így folytatta:

– Úgy látom, az itt árusított könyvek jó részét a Victory Print nyomtatta. A maga felesége pedig társtulajdonos a cégben.

– Igen, és? – felelte Gunnar Isaksson gyanakodva.

– Ellenőriztem az adóhivatalnál. A cég ismételten hatalmas áfa visszatérítést kapott az államtól. Ezt nem tudom mással magyarázni, mint hogy valaki óriási pénzeket fektet bele. Hogy engedhetik meg maguknak? A neje ilyen jól keres? Annak idején általános iskolai tanárnő volt, nemdebár?

– Nincs joga beleütni az orrát a Victory Print ügyeibe! – sziszegte izgatottan Gunnar Isaksson.

– A kirótt adóterhek nyilvánosak – felelte fennhangon Rebecka. – Szeretném, ha felelne pár kérdésre. Honnan származnak a Victory Printbe fektetett pénzek? Volt valami, ami nyugtalanította Viktort a halála előtt? Viszonya volt valakivel? Esetleg egy férfival a gyülekezetből?

Gunnar Isaksson egy lépést hátrált, és gyűlölettel nézett rá. Majd felemelte a mutatóujját, és az ajtó felé mutatott.

– Kifelé! – ordította.

A pult mögött álló lány ugrott egyet, és rémülten nézett rájuk. Tjapp felállt, és ugatni kezdett.

Gunnar Isaksson fenyegetően közeledett Rebeckához, aki így hátrálni kényszerült.

– Ide ne jöjjön Isten művét és Isten népét fenyegetni! – bömbölte. – Jézus nevében mondom, hagyjon fel a terveivel! Hallotta, mit mondtam? Kifelé!

Rebecka sarkon fordult, és gyors léptekkel elhagyta a könyvesboltot. Szíve a torkában dobogott. Tjapp ott futott a nyomában.

Az éj sötéten ereszkedett le Rebecka nagyanyjának udvarára. Rebecka egy fakutyán ült, Lovát és Tjappot nézte, ahogy a hóban játszottak. Sara odafent a kis szobában az ágyban fekve olvasott. Még csak annyit se mondott: „nem”, mikor Rebecka megkérdezte, kimegy-e velük, csak becsukta az ajtót, és ledobta magát az ágyra.

– Ide nézz, Rebecka! – kiáltotta Lova. A földbe süllyesztett pince tetején állt. Majd megfordult, és hanyatt vágta magát a hóba. Nem túl magasról. Ott maradt a földön fekve, és azon erőlködött, hogy kezével és lábával hóangyalt csináljon.

Már csaknem egy órája kint voltak, akadálypályát építettek. Egy ösvény futott végig a hósánc alatt a pajta irányába, háromszor körbefutotta a nagy nyírfát, felfutott a pince tetejére, a tetőgerincen egyensúlyozva folytatódott, majd le a hóba, és vissza a kiindulóponthoz. Az utolsó részt hátrafelé futva kellett megtenni a mély hóban, ez Lova ötlete volt. Most épp azzal volt elfoglalva, hogy fenyőgallyakkal kijelölje a pályát. Tjappal gondja támadt, mert ő azt tűzte ki céljául, hogy elcsórjon minden gallyat, és a titkos rejtekhelyére vigye őket, ami a kinti világítás fényében nem látszott.

– Mondtam, hogy hagyd ott! – kiáltotta Lova kifulladva Tjappnak, aki vidáman eredt útnak egy újabb fadarabbal a szájában.

– Figyelj csak, mit szólnál egy kis csokihoz és egy szendvicshez? – próbálkozott Rebecka már harmadszor.

Kifáradt a munkában, mikor kiásta az utat a hósáncon keresztül. Most már nem izzadt, hanem kezdett fázni. Be akart menni. Még mindig havazott.

De Lova kitartóan ellenállt. Muszáj, hogy Rebecka hagyjon neki időt végigfutni a pályán.

– Akkor most így fogjuk csinálni – mondta Rebecka. – Muszáj lesz megoldanod ágak nélkül. Úgyis tudod, merre megy a pálya.

Nehéz volt futni a hóban. Csak két kört sikerült tenni a nyírfa körül, és az utolsó részt nem hátrafelé tette meg. Mikor befutott a célba, kimerültén zuhant Rebecka ölébe.

– Világrekord! – kiáltotta Rebecka.

– Most te jössz!

– Álmodban. Talán majd holnap. Most futás befelé!

– Tjapp! – kiáltotta Lova a ház felé menet.

De a kutyát sehol sem látták.

– Te menj be – mondta Rebecka –, én majd idehívom.

– Vegyél fel pizsamát és zoknit! – kiáltotta a kislány után, mikor az eltűnt a lépcső tetején.

Becsukta a bejárati ajtót, és újra kiáltott. Bele a sötétségbe.

– Tjapp!

Úgy érezte, hangja nem hatol néhány méternél messzebb. A hóesés tompította a hangokat, s mikor kifelé fülelt a sötétbe, kellemetlen csendet tapasztalt. Összeszedte magát, és még egyszer kiáltott. Ijesztő volt ott állni egy szál magában, a tornácról jövő fényben, és kiáltozni, míg az erdő sötéten hallgatott körülötte.

– Tjapp, gyere ide! Tjapp!

Átkozott kutya. Elindult lefelé a tornácról, hogy tegyen egy kört az udvaron, de meggondolta magát.

Hagyd már ezeket a gyerekes dolgokat!, ripakodott rá saját magára, de mégsem mert továbbmenni, vagy újból kiáltani. Folyton maga előtt látta a cetlit a szélvédőről. A „VÉR” szót szálkás betűkkel írva. Viktorra gondolt. És a gyerekekre odabent a házban. Hátrafelé ment fel a lépcsőn a tornácra. Nem mert hátat fordítani az odakint leselkedő ismeretlennek. Miután belépett az ajtón, bezárta belülről, és felrohant a lépcsőn az emeletre.

Megállt a hallban, és bepötyögte a telefonba Sivving számát, aki öt perc múlva már ott is volt.

– Biztos futkározik – mondta. – Semmi baja. Sőt, épp ellenkezőleg.

– De olyan hideg van – próbálkozott Rebecka.

– Ha fázik, majd hazajön.

– Biztos igazad van – sóhajtott Rebecka. – Csak kicsit rossz így nélküle.

Egy pillanatig habozott.

– Mutatni akarok neked valamit – mondta azután. – Várj meg itt a hallban, nem akarom, hogy a lányok meglássák.

Kirohant a kocsihoz, és behozta a lapot, amit a kocsiján talált.

Sivving összeráncolt homlokkal olvasta.

– A rendőrségnek mutattad már? – kérdezte.

– Nem, mit tudnának tenni?

– Mit tudom én. Őrt állítanak melléd vagy ilyesmi.

Rebecka szárazon felnevetett.

– Ezért? Á, dehogy, nincs nekik erre kapacitásuk. De van itt valami más is.

Beszélt a képeslapról is Viktor Bibliájából.

– Gondolj bele, az, aki a képeslapot írta, olyasvalaki volt, aki szerette őt.

– És?

– „Amit tettünk, nem bűn Isten szemében.” Nem tudom, de Viktornak sose volt barátnője. És azt gondolom, talán… igen, átvillant rajtam, hogy talán van valaki, aki szerelmes volt belé, de viszonzatlanul. És talán ez a valaki fenyeget engem, mivel önmagát is fenyegetve érzi.

– Egy férfi?

– Pontosan. Ezt sosem fogadná el a gyülekezet. Úgy vágnák ki, hogy a lába se érné a földet. Ha így van, és Viktor titokban akarta tartani, akkor én nem fogok papírt lobogtatva, feleslegesen rohangálni a rendőrségre. Tudod, hogy hoznák ezt le a lapok.

Sivving aggodalmasan morgott, és végigsimított a homlokán.

– Nem tetszik ez nekem – mondta. – Gondolj bele, mi van, ha történik veled valami.

– Semmi sem fog történni velem. De Tjapp miatt aggódom.

– Akarod, hogy Bellával itt aludjunk ma éjjel?

Rebecka megrázta a fejét.

– Hamarosan visszajön – nyugtatta Sivving. – Teszünk egy kört Bellával, és majd hívogatom.

De Sivving téved. Tjapp nem jön vissza. Egy rongyszőnyegen fekszik egy autó csomagtartójában. Orra ezüst ragasztószalaggal van körbetekerve. Akárcsak mellső és hátsó mancsai. Apró mellkasában hevesen ver a szíve, s szeme kifelé bámul a sötétségbe. Előreverekszi magát a szűk térben, s fejét a csomagtartó aljához dörzsölve próbál szabadulni az orrán levő ragasztótól. Egyik fogát félig kiverték, s a vérrel kevert fogtörmelék csurog lefelé a torkán. Hogy lehet, hogy ez a kutya ilyen könnyű áldozat? Hiszen korábbi tulajdonosa rendszeresen bántalmazta. Miért nem ismeri fel a gonoszt, és miért rohan egyenesen a karjaiba? Mert a felejtés képességével rendelkezik. Akárcsak a gazdája. Ő is felejt. Befúrja orrát a porhóba, és bárkit örömmel üdvözöl, aki lehajol hozzá, és felé nyújtja a kezét. És most itt fekszik.

Este lett és reggel: a negyedik nap

Måns Wenngren ügyvéd arra ébred, hogy összerázkódik. Szíve úgy dörömböl, mintha ököllel vernék a mellkasát. Tüdeje levegő után vágyik. Az éjjeli lámpa kapcsolója után tapogatózik, majd felkattintja. Három óra húsz. Hogy a fenébe tudna aludni, mikor agyában folyamatos horrorfilmfesztivál zajlik? Előbb egy autó ment keresztül a tó vékony jegén, a nyaraló mellett. Ő a parton állt, és csak nézte anélkül, hogy bármit is tudott volna tenni. A hátsó ablakon át Rebecka sápadt, rémült arcát látta. És legutóbb, mikor sikerült végre álomba merülnie, Rebecka a randijukra érkezett, és átölelte őt. Mikor a férfi keze egyre feljebb csúszott a hátán, egész a hajáig, a keze hirtelen meleg és nedves lett. A nő tarkóját teljesen szétlőtték.

Hátracsúszik az ágyban, felül az ágy végében. Régen másképp volt minden. A fiúk és a munka sokat kivettek belőle. Akkoriban túl keveset aludt, de az legalább mély alvás volt. Mostanában alig tud elaludni, mikor hajnaltájt lefekszik. Inkább amolyan mély, tudattalan, álommentes állapotba zuhan. És íme, ez történik, ha józanul fekszik le. Folyton felébred, teste pánikszerűen remeg, izzad, mint egy disznó.

A lakásban síri csend. Mindössze saját lélegzését és a szellőzőrendszer monoton zúgását hallja. A többi zaj kintről jön. Az árammérő surrogása a lépcsőházból. Az újságkihordó óvatos, halk léptei. Minden második lépcsőfok felfelé, minden harmadik lefelé. Az autók és a holdkórosok hangja az utcáról. Mikor a fiúk még kicsik voltak, hangjuk betöltötte a hálószobát. Kis Johan gyors, apró lélegzése. Calle szuszogása a plüssállatok halmaza alól. És persze Madelene hangja, aki a legkisebb megfázástól is horkolni kezdett. Aztán egyre nagyobb és nagyobb lett a csend. A fiúk külön szobába költöztek. Madelene síri csendben feküdt, s úgy tett, mintha aludna, mikor ő későn ért haza.

Na elég, most már feladja. Betesz egy régi Clint Eastwood kazettát a videóba, és kitölt magának egy Macallan whiskyt. Talán a fotelban majd elalszik.

A hegyekben folytatódik a hóesés. Kurravaarában vastag hó takaró borítja az autókat és a házakat. Nagymama házában, a konyhai kanapén Rebecka éberen fekszik.

Fel kéne kelnem, megkeresni a kutyát, gondolja. Talán odakint ácsorog a hóban, és lefagynak a mancsai.

Képtelen visszaaludni. Behunyja a szemét, és megfordul, az oldalára fekszik. Fáradt a teste, de a feje teljesen éber.

A késsel nem stimmel valami. Miért mosták le? Ha valaki azért rejtette Sanna ágyneműtartójába a kést, hogy rá terelje a gyanút, miért mosta le a pengét is? Jobban tette volna, ha csak a nyelét tisztítja meg az ujjlenyomataitól, és a pengét véresen hagyja. Így megvan rá az esély, hogy a fegyvert nem tudják a gyilkossághoz kötni. Van valami, amit ő nem tud. Mint egy kirakós játék, mely rengeteg apró darabból áll. Ha összerakod, meglátod a képet. Itt is hasonló a helyzet. Minden részlet megvan. Csak rá kell jönni, hogy kapcsolódnak össze.

Felkapcsolja az éjjeli lámpát, és óvatosan felkel a kanapéról. Az reccsen egyet válaszképp. Rebecka csendben van, nehogy felébredjenek a gyerekek. Lábát a jéghideg cipőbe dugja, és lemegy a lépcsőn, hogy Tjappot hívja.

Odakint áll a hóesésben egy kutyát hívogatva, aki nem jön.

Mikor Rebecka visszajön, Sara a konyha közepén áll. Egy merev mozdulattal Rebecka felé fordul. Teste oly apró a hatalmas gyapjúpulóverben és a kitérdelt nadrágban.

– Mi a baj? – kérdezi Rebecka. Álmodtál valamit?

Ebben a pillanatban látja, hogy Sara sír. Olyan furcsa sírás ez. Száraz és görcsös. A kislány alsó ajka úgy rángatózik, mint egy fabábué.

– Mi a baj? – kérdi Rebecka ismét, és gyorsan leveti a cipőjét. – Az, hogy Tjapp eltűnt?

A kislány nem felel. Arcát még mindig eltorzítja a furcsa sírás. De karjai kissé előre mozdulnak, mintha Rebecka felé próbálná nyújtani őket, ha tudná.

Rebecka felveszi. Nem ellenkezik. Egy kisgyermek az, akit most az ölében tart. Nem egy lassan tinédzserkorú lány. Csak egy kislány. És olyan könnyű. Rebecka lefekteti a kanapéra, és ő is mögé kuporodik. Átöleli Sara testét, mely megfeszülve próbál szabadulni a fájdalomtól, de a sírás nem akar jönni. Végül mindketten elalszanak.

Úgy öt óra tájban Rebecka arra ébred, hogy Lova csoszog feléjük. Bemászik Rebecka háta mögé, szorosan hozzásimul, kezeit Rebecka pulcsija alá dugja, és álomba merül.

A sok takaró alatt olyan meleg lesz, mint egy szaunában, de Rebecka csak fekszik tovább mozdulatlanul.

Február 20., csütörtök

Reggel fél hatkor Manne macska úgy döntött, felébreszti Sven-Erik Stålnackét. Fel s alá sétált az alvó Sven-Erik testén, s időnként egy iszonytatót nyávogott. Mivel ez nem vezetett célra, felbaktatott Sven-Erik arcához, s mancsát finoman rátette. De Sven-Erik mélyen aludt. Ekkor Manne a haja tövéhez tette a mancsát, s kieresztette karmait, épp csak annyira, hogy beleakadjon a férfi bőrébe, így akár meg is skalpolhatta volna a gazdáját. Sven-Erik szeme azonnal felpattant, s kiszabadította haját a karmok közül. Szeretettel simított végig a macska szürke csíkos hátán.

– Mi van, macskasegg? – kérdezte jókedvűen. – Úgy gondolod, ideje felkelni?

Manne panaszosan nyávogott, leugrott az ágyról, és eltűnt a hálószobaajtó mögött. Sven-Erik hallotta, hogy a bejárati ajtóhoz szaladt, és ott nyávogott tovább.

– Jövök már, jövök.

Manne a lányáról maradt rá, mikor az élettársával Luleåba költözött. „Manne szereti a szabadságot”, mondta a lány, „ugye megérted, hogy nem vihetem be egy belvárosi lakásba? Olyan, mint te, papa. Csak úgy tud élni, ha a vadon veszi körül.”

Sven-Erik felkelt, és kinyitotta a macskának a bejárati ajtót.

De Manne csak az orrát dugta ki a hóesésbe, majd vissza is fordult, és beügetett a hallba. Ahogy Sven-Erik becsukta az ajtót, újabb elnyújtott nyávogásba kezdett.

– Mégis mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte Sven-Erik. – Nem tehetek róla, hogy ilyen rohadtul havazik. Vagy kimész, vagy bent maradsz, de akkor csend legyen!

Kiment a konyhába, és előszedett egy doboz macskakaját. A macska sürgetően nyivákolt, és körözött a lábainál, míg a tálkájába került a kaja. Ezután Sven-Erik kávét töltött a kávéfőzőbe. A gép szörcsögve beindult. Mikor Anna-Maria Mella telefonált, ő épp beleharapott a szendvicsébe.

– Ide hallgass! – mondta lelkesen. – Tegnap reggel beszéltem Sanna Strandgårddal arról, hogy a gyilkosság rituálisnak tűnik, meg azokról a helyekről a Bibliában, ahol levágott kezekről és kiszúrt szemekről meg ilyesmikről írnak.

Sven-Erik hümmögött egyet rágás közben, Anna-Maria pedig folytatta.

– Sanna hangosan felolvasta Márk evangéliumából a 9,43-as szakaszt: „És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd le azt: jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt: jobb néked fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel vettetned a tüzes gyehennára. A hol az ő férgök meg nem hal, és tűzök el nem aluszik.”

– Igen, és? – kérdezte Sven-Erik, mert úgy érezte, lassan kapcsol.

– De nem olvasta fel a szöveg elejét! – folytatta Anna-Maria lázasan. – Márk 9,42-ben ez áll: „A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.”

Sven-Erik a válla és a füle közé szorította a kagylót, és ölbe vette a lábaihoz törleszkedő Mannét.

– Vannak kereszthivatkozások Lukács és Máté evangéliumában – mondta Anna-Maria. –Máténál az áll, hogy a kicsinyek angyalai a mennyekben mindenkor látják a Mennyei Atya orcáját. S mikor megnéztem a bibliamagyarázatokban, ott egy helyen az állt, hogy ez nagyon határozott utalás arra, hogy a gyerekek Isten különleges védelme alatt állnak. Az akkori zsidó vallás szerint minden embernek megvolt a maga angyala, aki képviselte őt Isten előtt, és csak az arkangyaloknak volt bebocsátásuk az Úr trónusa elé.

– Tehát úgy gondolod, azért ölték meg, mert megbotránkoztatott egyet ama kicsinyek közül – mondta Sven-Erik elgondolkodva. – Úgy érted, hogy…

Elhallgatott, és mielőtt folytatta volna, kellemetlen érzése támadt.

–… szóval, hogy Sanna lányaival?

– Máskülönben miért ugrotta volna át az elejét? – tette fel a kérdést

Anna-Maria. – Akárhogy is, von Postnak igaza van. Ki kell hallgatnunk Sanna Strandgård gyerekeit. Lehet, hogy nagyon is jó oka volt gyűlölni az öccsét. Kapcsolatba kell lépnünk a Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Gondozóval. Ők majd segítenek beszélni a lányokkal.

Miután letették a kagylót, Sven-Erik ott maradt a konyhaasztal mellett a macskával az ölében.

A francba!, mondta magában. Bármi mást, csak ezt ne!

A lelkészi hivatal titkárnője, Ann-Gull Kyrö vette fel a kagylót, mikor reggel negyed kilenckor Rebecka telefonált. Rebecka épp leadta a gyerekeket, és visszafelé tartott a kocsihoz. Mikor Thomas Söderberget kérte, hallotta, ahogy a vonal túlsó végén a nő nagyot sóhajt.

– Sajnálom – mondta Ann-Gull Thomas és Gunnar Isaksson épp reggeli gyűlésen van, és nem szabad zavarni őket.

– És Vesa Larsson?

– Ő beteg, így őt sem szabad zavarni.

– Esetleg hagyhatnék egy üzenetet Thomas Söderbergnek? Azt kérném, hívjon vissza…

– Sajnálom – szakította félbe Ann-Gull barátságos hangon. – De a Csodák Konferenciájának ideje alatt a lelkészek nagyon elfoglaltak, és nem tudják visszahívni azokat, akik keresték őket.

– De az a helyzet – próbálkozott Rebecka –, hogy én Sanna Strandgård képviselője vagyok, és…

A nő a vonal túlsó végén újból félbeszakította. Barátságos maradt, de most már érezhető volt némi él a hangjában.

– Nagyon is jól tudom, ki maga, Rebecka Martinsson – mondta. – De ahogy mondtam, a konferencia ideje alatt a lelkészek nem érnek rá.

Rebecka ökölbe szorította a kezét.

– Adja át azt az üzenetet a lelkészeknek, hogy nem tűnök el csak azért, mert nem látnak szívesen! – mondta dühösen. – Én…

– Nem adok át nekik semmit! – vágott közbe Ann-Gull Kyrö. – És nincs joga fenyegetőzni. Most pedig fejezzük be a beszélgetést! Agyő!

Rebecka kivette a füléből a fülhallgatót, és bedugta kabátja zsebébe. Időközben odaért a kocsihoz. Arcát az ég felé fordította, s hagyta, hogy a hópelyhek rászálljanak. Pár másodperccel később vizes lett és fázott.

Pokolfajzatok, mondta magában. Nem fogok meghátrálni, mint egy megfenyített kutya. Beszélgetni fogunk Viktorról! Azt mondjátok, nincs jogom fenyegetőzni. Hát majd meglátjuk!

Thomas Söderberg feleségével és két lányával a belvárosban lakott, a Centrum ruhaüzlet mellett. Rebecka léptei visszhangzottak a lépcsőházban, amint a legfelső szintre tartott. A barna kövezetben csigaház-fosszíliák voltak. Minden névtábla sárgarézből készült, és egyforma csicsás, dőlt betűkkel gravírozták őket. Az a fajta csendes lépcsőház volt, ahol az ember hajlamos bebeszélni magának, hogy az idős lakók a zárt ajtók mögött fülüket a kulcslyukra tapasztva próbálják felfedni az érkező kilétét.

Rajta!, biztatta magát Rebecka. Nincs értelme azon morfondírozni, szívesen teszed-e vagy sem. Csak essünk túl rajta. Mint a fogorvosnál. Tátsd ki a szád, és mindjárt készen is vagyunk. Ujját a csengőre tette Söderbergék ajtaja előtt. Egy fél pillanatig azt hitte, Thomas fog ajtót nyitni, és leküzdötte a késztetést, hogy sarkon forduljon és elrohanjon.

Maja Söderberg húga, Magdalena nyitott ajtót.

– Rebecka – konstatálta.

Nem tűnt meglepettnek. Rebecka úgy érezte, már várták. Lehet, hogy Thomas megkérte a sógornőjét, vegyen ki szabadságot, és ide állította őrködni kis családja felett. Magdalena semmit sem változott. Ugyanolyan praktikus apródfrizurát viselt, mint tíz évvel ezelőtt. Régimódi farmernadrágja szárát beletűrte egy pár hosszú, kézi kötésű gyapjúzokniba.

Nála nem változik a divat, gondolta Rebecka. Ha van valaki, aki nem dől be az afféle sikerrecepteknek, mint mondjuk a magas sarkú cipő, hát az Magdalena. Ha a 19. században élne, folyton kikeményített ápolónő egyenruhát hordana, és egy ladikban evezne át a folyón az isten háta mögötti falvakba, injekciós tűkkel a táskájában.

– Azért jöttem, hogy Majával beszéljek – szólalt meg Rebecka.

– Nem hiszem, hogy van miről beszélnetek egymással – felelte Magdalena, s egyik kezével a kilincset markolta, másikkal az ajtófélfának támaszkodott, nehogy Rebecka bemehessen.

Rebecka felemelte a hangját, hogy odabent a lakásban is lehessen hallani.

– Mondd meg Majának, hogy a Victory Printről akarok vele beszélni. Megadom neki az esélyt, hogy lebeszéljen róla, hogy a rendőrségre menjek.

– Most már becsukom az ajtót – felelte dühösen Magdalena.

Rebecka a szegélylécre tette a kezét.

– Akkor eltöröd az ujjam – mondta olyan hangerővel, hogy a kőfalak visszhangozták az egész lépcsőházban. – Na rajta, Magdalena! Kérdezd meg Maját, hajlandó–e beszélni velem. Mondd, hogy a cégrészesedéséről van szó.

– Becsukom! – fenyegetőzött Magdalena, és kicsit jobban kinyitotta az ajtót, mintha be akarná csapni. – És ha még ott lesz a kezed, csak magadat okolhatod!

Nem csukod be, gondolta Rebecka. Hisz ápolónő vagy.

Rebecka helyet foglal, és egy hetilapot kezd böngészni. Az újság tavalyi. De mit számít. Úgyse olvassa el. Kis idő múlva visszajön a nővér, aki fogadta, és behúzza maga mögött az ajtót. Rositának hívják.

– Ön állapotos, Rebecka – mondja Rosita. – Ha az abortusz mellett dönt, egyeztetünk egy időpontot a kaparásra.

Kaparás. Ki fogják kaparni Johannát.

És mikor Rebecka már kifelé tart, megtörténik. Mielőtt áthaladna a recepció előtt, összefut Magdalenával. Magdalena a folyosón áll, köszön neki. Rebecka megáll és visszaköszön. Magdalena megkérdezi, jön-e a csütörtöki kóruspróbára. Rebecka hímez-hámoz és mentegetőzik. Magdalena nem kérdezi meg, mit keres a kórházban. Ebből tudja Rebecka, hogy rájött. Amit nem mondunk ki, mindig az árulja el az embert.

– Engedd be! A szomszédok már biztos kíváncsiskodnak, mi folyik itt.

Magdalena háta mögött felbukkan Maja. Az utóbbi években két mély ránc alakult ki a szája szegletében. S e ráncok még jobban elmélyültek, mikor meglátta Rebeckát.

– A kabátodat ne vedd le – mondta Maja. – Nem maradsz soká.

A konyhában ültek le, mely ízléses volt, vadiúj, fehér szekrényajtókkal és konyhaszigettel. Rebecka megkérdezte, a gyerekek az iskolában vannak-e. Rakel épphogy tizenéves lehet, Anna pedig még alsó tagozatos. Elszállt az idő.

– Tegyek fel teavizet? – kérdezte Magdalena.

– Nem, köszönöm – felelte Maja.

Magdalena visszaült a székére. Kezét feltette az asztalra, s a térítőről lesöpört néhány ott sem levő morzsát.

Te szerencsétlen, futott át Rebecka agyán a gondolat, ahogy Magdalenára nézett. Élhetnéd a saját életedet ahelyett, hogy ennek a családnak a cselédje vagy.

Maja szúrósan nézett Rebeckára.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

– Viktorról akarok kérdezni ezt-azt – felelte Rebecka. – Ő…

– Az előbb még a Victory Print miatt ordibáltál, pattogtál és égettél minket a szomszédok előtt. Mi a mondanivalód ezzel kapcsolatban?

Rebecka mély lélegzetet vett.

– Elmondom, amit tudni vélek. Aztán majd megmondod, jól tudom-e.

Maja fújtatva engedte ki a levegőt az orrán.

– Azon adóhatározatok szerint, amiket én láttam, a Victory Print áfa visszatérítést kapott az államtól – mondta Rebecka. – Meglehetősen sokat. Ez arra utal, hogy nagy pénzeket fektettek be a cégbe.

– És mi ezzel a probléma? – sziszegte Maja.

Rebecka jeges pillantást mért a nővérekre.

– Az Erő Forrásának Gyülekezete kulturális egyesületként jelentkezett be az adóhatósághoz, így sem a bevételek, sem az értéktöbblet utáni adózás nem vonatkozik rá. Ez jól jön a gyülekezetnek, mivel feltehetőleg egy halom pénz áramlik be hozzájuk. Már önmagában a nyomtatott anyagok és a videokazetták eladásából származó nyereség is hatalmas lehet. A fordításokért nem kell fizetni, a hívek ezt Istennek tett szolgálatnak tekintik. A szerzőknek sem kell jogdíjat fizetni, legalábbis Viktornak nem, így hát az egész nyereség a gyülekezetet illeti.

Rebecka rövid szünetet tartott. Maja mereven bámulta. Arca, mint egy acélból készült álarc. Magdalena kinézett az ablakon. A szemben lévő fán egy ökörszem lelkesen csipegetett egy darabka szalonnabőrt. Rebecka így folytatta:

– A gond csak az, hogy ha a gyülekezet adómentességet élvez, akkor a költségeit sem számolhatja el. És az ezzel járó áfát sem igényelheti vissza. Tehát mit tesznek? Nagy bölcsen alapítanak egy céget, és az összes költséget és kiadást, ami után jár áfa–visszatérítés, áthárítják rá. Tehát mikor rájönnek, hogy megéri nekik, ha saját maguk nyomtatják a könyveiket és az egyéb írásos anyagokat, és másolják a videokazettákat, egy kereskedelmi társaságot alapítanak, melynek tulajdonosai formálisan a lelkészfeleségek. A cég felvásárolja az összes berendezést, amely a működéshez szükséges. És ez igen sok pénzbe kerül. Amit kifizettek, annak húsz százalékát visszatéríti az állam. A lelkészek családjainak így igencsak tele lesz a zsebe. A Victory Print nyomtatott anyagokat, szolgáltatásokat és egyebeket ad el a gyülekezetnek olcsón, ezért veszteséges. Ez jó, mivel így nincs nyereség, ami után adót kellene fizetni. És még egy nagy előnye van. Ti, társtulajdonosok fejenként akár százezer koronával is csökkenthetitek a veszteségeteket, melyet munkadíj címén az első öt évben visszatérít az állam. Úgy láttam, hogy te, Maja semmi adót nem fizettél sem az idén, sem a tavalyi évben. Vesa Larsson és Gunnar Isaksson felesége jelentéktelen bevételek után adózott. Úgy gondolom, kihasználtátok a Kft. veszteségeit, hogy eltüntessétek a bevételeteket, és megússzátok az adófizetést utána.

– Na igen – felelte Maja idegesen. – És ez teljesen legális, úgyhogy nem tudom, mit akarsz, Rebecka. Tudnod kéne, hogy az adóspekuláció…

– Csak hallgass végig – vágott közbe Rebecka. – Szerintem a Victory Print áron alul nyújtott szolgáltatásokat a gyülekezetnek, ezért keletkezett a veszteség. Az is érdekelne, honnan származnak a cégbe fektetett pénzek. Amennyire én tudom, egyik társtulajdonosnak sincs magánvagyona. Lehet, hogy hatalmas bankkölcsönt vettetek fel, de nem hinném. És nem látok hiányt sem a bevételből származó, sem a passzív tőkétekben. Szerintem a nyomda és egyebek megvásárlásához a pénzt a gyülekezettől vettétek el anélkül, hogy elszámoltatok volna vele. És ez már nem adóspekuláció kérdése. Itt már bűncselekményről van szó. Ha az adóhatóság és a gazdasági ügyészség elkezd vájkálni az ügyben, a következő történik: ha ti, társtulajdonosok nem tudtok elszámolni, honnan származik a befektetett pénz, vállalkozási tevékenységként kell adóznotok utána. A gyülekezet eszerint előleget fizetett, amit bevételként kellene elszámolni.

Rebecka előrehajolt, és tekintetével Maját fixírozta.

– Ugye érted, Maja? – kérdezte. – Körülbelül a felét annak, amit a gyülekezettől vettetek el, le kell adózni. Ehhez jönnek még a járulékok és a késedelmi pótlék. Magánszemélyként csődbe fogsz menni, és a végrehajtók a nyakadra járnak majd életed hátralevő részében. Ezenkívül jó időre börtönbe is kerülsz. Társadalmunk nagyon komolyan veszi a gazdasági bűncselekményeket. És ha a lelkészek állnak emögött, ahogy én sejtem, akkor Thomas csalás és hűtlen kezelés elkövetésében bűnös, és ki tudja, még mi mindenben. Pénzt csalt ki a gyülekezettől, és átvezette a felesége cégébe. Ha őt is börtönbüntetésre ítélik, ki viseli majd gondját a gyerekeknek? Majd a beszélőn találkozhattok velük. Egy lehangoló kis teremben hetente pár órát. És miután szabadultok, hol kaptok majd állást?

Maja Rebeckára bámult.

– Mit akarsz tőlem? Idejössz az otthonomba, mindenfélét kitalálsz és fenyegetőzöl. Megfenyegetsz engem. Az egész családomat. A gyerekeimet.

Elhallgatott, és kezét a szája elé tette.

– Ha bosszúvágy hajt, Rebecka, rajtam állj bosszút – mondta Magdalena.

– Hagyd már ezt a picsába! – förmedt rá Rebecka, és látta, hogy rezzennek össze a nővérek a szitkozódásra.

Úgyhogy kedvet kapott újra káromkodni.

– Hogy a francba ne hajtana a bosszúvágy – folytatta –, de most nem ezért jöttem.

Rebecka egyedül van otthon, mikor csengetnek. Az ajtó előtt Thomas Söderberg áll Maja és Magdalena társaságában.

Most érti meg Rebecka, miért volt olyan sietős Sannának, hogy elmenjen otthonról. És hogy miért győzködte őt, maradjon otthon, és tanuljon. Sanna tudta, hogy jönni fognak.

Rebecka később azt gondolta, nem kellett volna beengednie őket. Becsaphatta volna az ajtót a jó szándékú társaság orra előtt. Hisz tudja, miért jöttek. Leolvassa az arcukról. Thomas gondterhelt, komoly pillantásából. Maja összeszorított fogairól. És Magdalena arcáról, aki még csak Rebecka szemébe sem mer nézni.

Nem kérnek innivalót. Bár Thomas később meggondolja magát, és kér egy pohár vizet. Az ezt követő beszélgetés közben időről időre szünetet tart, és kortyol belőle.

Mikor leülnek a nappaliban, Thomas átveszi a parancsnokságot. Megkéri Rebeckát, hogy üljön a fonott székbe, a feleségét és a sógornőjét a sarokkanapé két szélére vezényli. Ő maga pedig a kanapé sarkára ül. Így egyszerre mindhármójukkal szemkontaktust tud tartam. Rebeckának örökké forgatnia kell a fejét, ha Maját vagy Magdalenát akarja látni.

Thomas Söderberg rögtön a lényegre tér.

– Magdalena elmesélte, hogy találkozott veled a kórházban – mondja, s közben Rebecka szemébe néz. Azt is elmondta, miért voltál ott. Azért jöttünk, hogy lebeszéljünk róla.

Mivel Rebecka nem felel, így folytatja:

– Megértem, hogy nehéz most neked, de gondolnod kell a gyerekre is! Egy életet hordasz magadban, Rebecka. Nincs jogod kioltani! Majával már megbeszéltük ezt, és ő megbocsátott nekem.

Itt szünetet tart, és egy szeretettel és hálával teli pillantást vet Majára.

– Szeretnénk gondját viselni a gyereknek – mondja ezután. Adoptálni. Ugye érted, Rebecka? Családunkban egyenrangú lenne Rakellel és Annával. Egy kisöcsi.

Maja indulatos pillantást vet rá.

– Már persze, ha fiú lesz, teszi hozzá.

Kis idő múlva rákérdez:

– Nos, mit felelsz, Rebecka?

Rebecka felemeli tekintetét az asztal lapjáról, és mereven bámul Magdalenára.

– Hogy mit felelek? – mondja, és lassan megrázza a fejét.

– Tudom – mondja Magdalena. – Megnéztem a naplót, és megszegtem a titoktartási esküt. Természetesen jogodban áll feljelenteni az Egészségbiztosítási Felügyeletnél.

– Néha választani kell az embernek: a császár parancsát vagy az Isten parancsát követi, mondja Thomas. – Mondtam Magdalenának, hogy meg fogod érteni. Ugye így van, Rebecka? Vagy fel akarod jelenteni?

Rebecka a fejét rázza. Magdalenán látszik a megkönnyebbülés. Szinte már mosolyog. De Maja nem. Az ő tekintete elborul, ha Rebeckára néz. Rebecka érzi, amint a rosszullét felfelé tör benne. Ennie kellene valamit, attól enyhülni szokott az érzés.

Ő viselné gondját a gyerekemnek?, gondolkodik el Rebecka.

– Nos, mit felelsz, Rebecka? – ismétli kitartóan Thomas. – Azzal az ígérettel mehetek el innen, hogy lemondod az időpontot a kórházban?

Itt a rosszullét. Hirtelen tör fel a testéből. Rebecka beüti a térdét az asztalba, mikor felpattan a fonott székből, hogy a vécére rohanjon. Gyomrának tartalma olyan erővel tör fel, hogy az már fáj. Mikor meghallja, hogy a többiek felállnak a nappaliban, behúzza a vécé ajtaját, és bezárkózik.

A következő pillanatban mindhárman az ajtó előtt állnak. Kopogtatnak. Megkérdezik, hogy van, és kérik, hogy nyissa ki. A füle bedugul. Térde elgyengül, és leül a vécére.

A kinti hangok eleinte aggodalmasak, és azt kérik, jöjjön ki. Még Maját is odaküldik az ajtóhoz.

– Már megbocsátottam neked, Rebecka – mondja. – Mi csak segíteni akarunk.

Rebecka nem felel. Kinyújtja a kezét, és teljesen kinyitja a csapokat. A víz zubog lefelé a fürdőkádba, csattog a cső, és elnyeli a hangjukat. Thomas először ideges lesz. Majd dühös.

– Nyisd ki! – ordítja az ajtót verve. – Az az én gyerekem, Rebecka. Nincs jogod hozzá, hallod? Nem engedem, hogy meggyilkold a gyerekemet! Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót!

Hallja, ahogy a háttérben Maja és Magdalena próbálja nyugtatni Thomast. Odébb húzzák az ajtótól. Végül becsapódik a bejárati ajtó, és a léptek zaja lassanként elhal a lépcsőn lefelé. Rebecka elmerül a fürdőkádban, és behunyja a szemét.

Jóval később ismét kinyílik a bejárati ajtó. Sanna hazaérkezik. A kádban a víz már rég kihűlt. Rebecka kiszáll, és kimegy a konyhába.

– Te tudtál róla – mondja Sannának.

Sanna bűntudattal néz rá.

– Meg tudsz bocsátani? – kérdi. – Csak azért tettem, mert szeretlek, ugye tudod?

– Hát miért jöttél? – kérdezte Maja.

– Tudni akarom, miért halt meg Viktor – felelte elszántan Rebecka. – Sannát gyanúsítják, őrizetbe vették, és rohadtul nem érdekel senkit. A gyülekezet táncol, meg dicshimnuszokat zeng, és nem működnek együtt a rendőrséggel.

– De én semmit se tudok erről – fakadt ki Maja. – Gondolod, hogy én öltem meg? Vagy Thomas? Levágta a kezeit és kiszúrta a szemét? Nem vagy magadnál?

– Mit tudom én. – felelte Rebecka. – Itthon volt Thomas Viktor halálának éjszakáján?

– Most már menned kéne – próbálkozott Magdalena.

– Valami történt Viktorral az utóbbi időben – szólt Rebecka. – Úgy tűnik, összekülönböztek valamin Sannával. Patrik Mattsson haragudott rá. Tudni akarom, miért! Viszonya volt valakivel a gyülekezeten belül? Egy férfival esetleg? Ezért ilyen nagy a csönd Isten házában?

Maja Söderberg felállt.

– Nem hallottad? – visította. – Gőzöm sincs róla! Thomas volt Viktor lelki támasza. És Thomas sosem mesélt volna el olyan bizalmas dolgokat, amik lelkészi minőségében jutottak tudomására. Se nekem, se a rendőrségnek.

– De Viktor már halott! – üvöltötte Rebecka. – Úgyhogy nyilván szarik rá, ha Thomas megszegi a titoktartási kötelezettségét! Szerintem ti mindnyájan többet tudtok, mint amennyit hajlandóak vagytok elmondani. Így hát kész vagyok a rendőrségre menni azzal, ami a tudomásomra jutott, aztán meglátjuk, mi derül még ki, ha elkezdenek vizsgálódni.

Maja rábámult.

– Te nem vagy komplett! – fakadt ki. – Miért gyűlölsz engem? Azt gondoltad, elhagy engem és a lányokat miattad, ezért?

– Én nem gyűlöllek – felelte Rebecka fáradtan, és felállt. – Én sajnállak téged. Dehogy hittem, hogy elhagy. Sosem képzeltem azt, hogy én voltam az egyetlen, csak az volt a pech, hogy nálam jöttél rá. Akár én vagyok az egyedüli, akiről tudsz, akár nem…

Maja megtántorodott. Majd felemelte mutatóujját, és Rebeckára mutatott.

– Te gyerekgyilkos! – tajtékzott. – Ki innen!

Magdalena az ajtóig követte Rebeckát.

– Ne tedd ezt, Rebecka! – kérlelte. – Ne menj a rendőrségre jelenetet rendezni. Mire lenne az jó? Gondolj a gyerekekre!

– De akkor segíts! – förmedt rá Rebecka. – Sanna börtönbe fog kerülni, és ezek a rohadékok meg se mukkannak. Erre te azt akarod, hogy én is legyek jó kislány?

Magdalena maga előtt terelgette Rebeckát kifelé a lépcsőházba, majd becsukta maguk mögött az ajtót.

– Igazad van – suttogta. – Viktorral történt valami az utóbbi időben. Megváltozott. Agresszívvé vált.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Rebecka, és megnyomott egy világító piros gombot, hogy felgyulladjon a fény.

– Hát tudod, ahogy imádkozott és a gyülekezethez szólt. Nem igazán tudom. Olyan nyughatatlan lett. Gyakran imádkozott éjjelente a templomban, és nem akarta, hogy bárki is mellette legyen. Azelőtt nem volt ilyen. Annak idején mások is csatlakozhattak hozzá, ha imádkozott. Kitartóan böjtölt. Nekem kimerültnek tűnt.

Stimmel, vélte Rebecka a videofelvételre gondolva, ahogy Viktor ott kinézett. Beesett szemekkel, fáradtan.

– Miért böjtölt? – kérdezte.

Magdalena megvonta a vállát.

– Mit tudom én. A Bibliában az áll, hogy bizonyos démonok csak imádsággal és böjtöléssel űzhetők ki. De nem tudom, tudja-e valaki, mi baja volt. Thomas biztosan nem, nem voltak valami jóban mostanság.

– Aha, mi történt köztük? – kíváncsiskodott Rebecka.

– Hát, mindenesetre semmi olyasmi, ami miatt Thomas megölte volna Viktort – felelte Magdalena. – De most komolyan, Rebecka, csak nem gondolod? De úgy tűnt, Viktor kerüli mindenki társaságát. Thomasét is. Csak azt akarom mondani, hogy hagyd békén ezt a családot! Sem Thomasnak, sem Majának nincs köze az ügyhöz.

– Akkor kinek van? – kérdezte Rebecka.

Mivel Magdalena nem felelt, így folytatta: – Vesa Larssonnak netán?

Ahogy Rebecka lefelé sétált az utcán, az jutott eszébe, hogy ki kell engednie Tjappot a kocsiból pisilni, mikor bevillant neki, hogy a kutyának nyoma veszett. Mi van, ha történt vele valami? Lelki szemeivel látta Tjapp jéggé fagyott kicsi testét a hóban heverni. Szemét kivájták a hollók vagy a varjak, a belsőségeiből a legfinomabb falatokat pedig egy róka falta fel.

El kell mondanom Sannának, gondolta, s érezte, hogy nehéz lett a szíve.

Egy babakocsis pár haladt el mellette. A lány nagyon fiatal volt. Talán még húszéves sem. Rebecka észrevette, hogy vágyakozva nézi a csizmáját. A régi Palladium étterem előtt haladt el. A jég- és hószobrok még mindig ott álltak a január végi Hófesztivál óta. Három félméteres betonoszlop állt a Geologgatan kellős közepén, hogy autóval ne lehessen behajtani. Kis hósapka díszelgett a tetejükön.

Nem volt kedve beülni az üres kocsiba. Erezte, hogy már megszokta a gyerekek és a kutya társaságát.

Hagyd ezt!, hurrogta le magát.

Az órára pillantott. Már fél egy. Két óra múlva el kell hoznia Sarát és Lovát. Megígérte nekik, hogy délután elmennek fürdőzni. Ennie is kéne valamit. Reggel a gyerekeknek csokit és szendvicset adott, de ő maga csak két bögre kávét döntött magába. És még Vesa Larssont is le akarta rendezni. Ezen kívül dolgoznia is kéne kicsit. Begörcsölt a gyomra, mikor arra gondolt, hogy még mindig nem írta meg a beadványt az új cégszabályzatról.

Beugrott a Fekete Medvébe, és felmarkolt egy csokis kekszet, egy banánt és egy coca-colát. Az egyik pletykalap szalagcíme azt hirdette, hogy „Viktor Strandgård sátánisták áldozata lett”. A szöveg fölött alig látható betűkkel: „A gyülekezet egyik, névtelenségbe burkolózó tagja állítja, hogy”.

– Hű, de hideg a keze – mondta a pénztárosnő, mikor átvette tőle a pénzt.

Száraz, meleg kezével megragadta Rebecka ujjait, s egy pillanatra megszorította a kezét, azután elengedte.

Rebecka meglepetten rámosolygott.

Már elszoktam tőle, gondolta, hogy idegenekkel cseverésszek.

A kocsi teljesen kihűlt. Meghámozta a banánt, és nagy falatokban nyelte le. Ujjai még hidegebbek lettek. A trafikos nőre gondolt. A hatvanas éveiben járhatott. Erős karjait és gömbölyded alakját rózsaszín moherpulóverbe bújtatta. Házilag festett haja a ’80-as évek divatját idézte. Szemei barátságosak voltak. Majd Sarára és Lovára gondolt. Hogy kimelegedtek alvás közben. És Tjappra. Bársonyos tekintetére, és fekete, gyapjas bundájára. Hirtelen elszomorodott. Felfelé nézett, s mutatóujjával letörölt pár könnycseppet a szempillájáról, nehogy elkenje a festéket.

Hagyd már abba!, förmedt magára, s elfordította a slusszkulcsot.

Tjapp egy sötét helyen fekszik. Egyszer csak kinyílik felette az ajtó, és elvakítja egy zseblámpa fénye. Szíve összeszorul a félelemtől, de megpróbál nem ellenállni, mikor egy kéz megragadja és felemeli. A folyadékhiánytól passzív és engedelmes. Mégis felemeli nyakát a férfi felé, aki kiveszi kocsijának csomagtartójából. Annyira alázatos, amennyire csak lenni tud, ragasztószalaggal körbetekert pofával és mancsokkal. De hiába tartja fel csupasz nyakát, és húzza be a farkát hátsó lábai közé. Mert számára nincs kegyelem.

Vesa Larsson lelkész új építésű, funkcionalista stílusú villája a népfőiskola mögött állt. Rebecka az utcán állította le kocsiját, s felnézett az impozáns épületre. A fehér, geometrikus elemek beleolvadtak az őket körülvevő hófehér tájba. Hóesésben az ember könnyedén elhaladhatott volna a ház mellett anélkül, hogy észrevette volna, ha az összekötő elemek nem világítottak volna díszes piros, sárga és kék színekben. A hófödte hegyvidék fehérsége és a számik ősi színei motiválták az építészt, ez nyilvánvaló.

Vesa Larsson felesége, Astrid nyitott ajtót. Háta mögött egy kis shetlandi juhászkutya állt, aki veszettül megugatta Rebeckát. Astrid szeme elkeskenyedett, és szája kelletlen grimaszra húzódott, mikor meglátta, ki csenget.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Tizenöt kilót biztos felszedett, mióta Rebecka utoljára látta. Haja hanyagul feltűzve, Adidas nadrágot viselt, és egy agyonmosott főiskolai pólót. Egy pillanat alatt végigmérte Rebecka hosszú, teveszínű kabátját, puha, Max Mara márkájú sálját és a vadiúj Audit, mely az utcán parkolt. Némi bizonytalanság futott át a tekintetén.

Ahogy sejtettem, gonoszkodott magában Rebecka. Rögtön az első gyerek után elengedte magát.

Annak idején Astrid kissé dundi volt, de csinos. Mint egy pufók, felhőn csücsülő angyal egy könyvjelzőn. És Vesa Larsson volt az a nőtlen lelkész, akiért a leghelyesebb, házasodni vágyó pünkösdista lányok vetélkedtek.

Valóságos megváltás, hogy nem kell mindenkit szeretnünk, gondolta Rebecka. Tulajdonképpen sosem kedveltem őt.

– Vesával szeretnék beszélni – mondta Rebecka, és belépett, mielőtt Astrid felelhetett volna.

A kutya gyáván meghátrált, de olyan hévvel ugatott, hogy szinte berekedt az erőlködéstől. Úgy hangzott, mintha köhögne.

Nem volt se hall, se előtér. Az egész alsó szint egy nyitott tér volt, s Rebecka már az ajtóból rálátott a konyhára, az étkezőre, a kanapéegyüttesre a hatalmas kandalló mellett, s a tetszetős panorámaablakokra, melyeken át látta a hóesést. Tiszta időben látható volt innen Vittangivaara, Luossavaara és a Kristálytemplom a Sandstens-hegyen.

– Itthon van? – kérdezte Rebecka, és megpróbálta túlharsogni a kutyát anélkül, hogy kiabálna.

Astrid nem túl kedvesen válaszolt.

– Igen, itthon, de most már csend legyen!

Ez utóbbi már a dühödten ugató kutyának szólt. Zsebébe nyúlt, és előszedett egy marék vörösesbarna jutalomfalatot, majd elhajította a padlón. A kutya elhallgatott, és a finomságok után eredt. Rebecka egy fogasra akasztotta kabátját és sapkáját, kesztyűjét pedig a zsebébe gyömöszölte. Csuromvizesek lesznek majd, mikor fel akarja venni őket, de hát mit tegyen. Astrid már tiltakozásra nyitotta a száját, de azután mégiscsak becsukta.

– Nem tudom, akar-e veled beszélni – mondta savanyúan. – Influenzás.

– Márpedig én addig el nem megyek innen, amíg nem beszéltem vele – felelte Rebecka nyugodtan. – Fontos.

A kutya, aki időközben felfalta az összes nasit, visszatért gazdájához, felállt, és altestével hozzádörgölőzött a nő lábához, miközben izgatottan ugatott tovább.

– Hagyd már abba, Baloo – ellenkezett Astrid mindhiába. – Én nem szuka vagyok.

Megpróbálta elkergetni a kutyát, de az továbbra is a lábának támaszkodott mellső mancsaival.

Te jóságos ég, micsoda zsebterrorista, vélekedett Rebecka.

– Komolyan gondolom, amit mondtam. Itt alszom a kanapén. Ki kell hívnod a zsarukat, hogy megszabadulhass tőlem.

Astrid feladta. A kutya és Rebecka szinkronban már több volt, mint amit el tudott viselni.

– A műteremben van – mondta. – A lépcsőn fel, az első ajtó balra.

Rebecka öt hatalmas lépéssel fent termett az emeleten.

– Kopogj, mielőtt bemész! – kiáltotta utána Astrid.

Vesa Larsson a szobában lévő nagy, fehér cserépkályha előtt ült egy báránybőrrel borított sámlin. A kályha egyik cserepén elegáns zöld betűkkel ez állt: „Az Úr az én pásztorom”. Szép volt. Feltehetőleg maga Vesa Larsson írta rá. Fel sem öltözött, csak egy vastag frottírköntöst viselt flanelpizsamája fölött. Fáradtan pislogott Rebeckára a borostás arcán lévő két sötét lyukból.

Persze, hogy rosszul érzi magát, gondolta Rebecka, de nem az influenza miatt.

– Szóval azért jöttél, hogy fenyegetőzz – mondta a férfi. – Menj haza, Rebecka. Ne ártsd bele magad ebbe.

Aha, gondolta Rebecka. Gyorsan körbetelefonáltak, hogy figyelmeztessék egymást.

– Csinos műterem – mondta válasz helyett.

– Hmmm – mondta a férfi. – Az építész kis híján szívrohamot kapott, mikor azt mondtam, hogy natúr parkettát szeretnék bele. Azt mondta, a festék, a tinta meg miegymás pillanatok alatt tönkreteszi. De én épp ezt akartam. Hogy nyomot hagyjon rajta az alkotás folyamata.

Rebecka körbenézett. Hatalmas műterem volt. A borús, havas időjárás ellenére a napfény csak úgy áradt be az óriási ablakokon. Példás rend volt. A panorámaablak előtt egy festőállványon letakart kép állt. Amennyire meg tudta állapítani, a padlón a legkisebb festékfolt sem látszott. Másképp nézett ki, mikor a Pünkösdista Egyház pincéjében volt a műterme. A padlón mindenütt grafikák szétterítve, s az ember jószerével meg se mert mozdulni, nehogy leverje valamelyik terpentinnel vagy ecsettel teli üveget. A terpentin szagától egy idő után elkezdett fájni az ember feje. Itt csak egy kis füstszag érződött a cserépkályhából. Vesa Larsson észrevette kutató tekintetét, s megeresztett egy félmosolyt.

– Tudom – mondta. – Mire az embernek végre lesz egy olyan műterme, amilyenről mindenki álmodik, valahogy…

Egy vállrándítással fejezte be a mondatot.

– Tudod, apám olajjal festett – folytatta. – A sarki fényt, Lappföldet és a merasjarvi kunyhót. Sosem fáradt bele. Nem akart hétköznapi állást vállalni, csak üldögélt a cimboráival, és ivott rendesen. Majd megpaskolta a fejemet, és ezt mondta: „A srác azt hiszi, kamionsofőr akar lenni, meg ki tudja még mi minden, de én megmondtam neki, hogy a művészet elől nincs menekvés.” Hát nem tudom, mostanában elég patetikusnak tűnik mindez, ahogy itt ülök, és csak álmodozom a festészetről. Nem is volt olyan nehéz elmenekülni a művészet elől.

Csendben nézték egymást. Anélkül, hogy tudatában lettek volna, egymás hajára gondoltak. Hogy mennyivel jobban nézett ki azelőtt, mikor még szabadon nőtt a vakvilágba. Mikor látszott rajta, hogy a haverok kezében csattogott az olló.

– Szép a kilátás – jelentette ki Rebecka, majd hozzátette – bár most épp nem annyira.

A függönyön túl csak a zuhogó hó látszott.

– Miért nem? – kérdezte Vesa Larsson. – Talán ez a lehető legszebb. Szép a tél, a havazás. Minden sokkal egyszerűbb. Könnyebb befogadni. Kevesebb szín. Kevesebb illat. Rövidebb nappalok. Az ember feje nem zsong annyira.

– Mi történt Viktorral? – kérdezte Rebecka.

Vesa Larsson a fejét rázta.

– Mit mondott neked Sanna? – kérdezte.

– Semmit – felelte Rebecka.

– Mi az a semmi? – kérdezte Vesa Larsson gyanakvóan.

– Senki nem mond nekem szart se – szólt Rebecka dühösen. – De nem hiszem, hogy ő tette. Néha olyan, mint aki egy másik bolygón él, de akkor sem tehette.

Vesa Larsson csendben ült, és nézte a hóesést.

– Miért mondta Patrik Mattsson, hogy téged kérdezzelek Viktor szexuális hajlamairól? – kérdezte Rebecka.

Mivel Vesa Larsson nem felelt, így folytatta:

– Viszonyod volt vele? Írtál neki egy képeslapot?

Tettél egy fenyegető levelet a szélvédőmre?, tette hozzá magában. Vesa Larsson nem nézett a szemébe, úgy felelt:

– Erre még csak reagálni sem szándékozom.

– Nem, persze! – mondta Rebecka durván. – Kezdem azt hinni, hogy ti, lelkészek tettétek el láb alól. Mert el akarta árulni a pénzügyi stiklijeiteket. Vagy talán azzal fenyegetőzött, hogy elmondja a feleségednek, mi van köztetek.

Vesa Larsson a kezébe rejtette arcát.

– Nem én tettem – motyogta. – Nem én öltem meg.

Kezdem túlzásba vinni, gondolta Rebecka. Körbeszaglászom és vádaskodok.

Öklével a homlokán dobolt, és próbált egy értelmes gondolatot kicsikarni a fejéből.

– Nem értem – mondta. – Nem értem, miért hallgattok. És nem értem, miért tette valaki a kést Sanna kanapéjába.

Vesa Larsson most felé fordult, és rémülten nézett rá.

– Hogy érted ezt? – kérdezte. – Miféle kést?

Rebecka legszívesebben leharapta volna a saját nyelvét.

– A rendőrség ezt nem említette a sajtóközleményben – mondta. – De megtalálták a gyilkos fegyvert Sanna lakásán. A konyhai kanapé ágynemű tartójában.

Vesa Larsson rábámult.

– Ó, te jóságos Isten – mondta. – Te jóságos Isten!

– Mi az?

Vesa Larsson arca mozdulatlan maszkká merevedett.

– Egyszer már megszegtem a titoktartási eskümet, az is bőven elég volt – felelte.

– Leszarom a titoktartási esküt – fakadt ki Rebecka. – Viktor meghalt. Ő is szarik rá, hogy megszeged-e vagy sem a neki tett esküdet.

– Engem Sanna iránt köt az esküm.

– Hát ez remek! – ordította Rebecka. – Hagyjuk, nem kell beszélned velem! De kész vagyok minden követ megmozgatni, hogy meglássam, mi mászik ki alóla. A gyülekezettel fogom kezdeni, és a ti pénzügyeitekkel. Aztán kinyomozom, ki szerette Viktort. Sannából pedig még ma délután kifacsarom az igazságot.

Vesa Larsson elgyötörtén nézett rá.

– Nem tudsz lemondani róla, Rebecka? Menj haza. Ne hagyd, hogy kihasználjanak.

– Hogy érted ezt?

A férfi megadóan rázta a fejét.

– Tedd, amit úgy érzed, hogy tenned kell – felelte. – De nem vehetsz el tőlem semmit, amit még ne veszítettem volna el.

– Az ördög vigyen el mindnyájatokat! – szólt Rebecka, de képtelen volt érzéssel kiejteni e szavakat.

– „A ki közületek nem bűnös…” – mondta Vesa Larsson.

Ja persze, jutott eszébe Rebeckának. Hisz én is gyilkos vagyok. Gyerekgyilkos.

Rebecka nagymama fáskamrájában tűzifát aprít. Nem, az aprítás nem a megfelelő szó. A legvastagabb, legnehezebb rönköket válogatta ki, és lázasan hasogatja őket. A fejsze teljes erővel szalad át a tehetetlen fán. Felemeli a fejszét, melynek élén lóg a fadarab, majd tiszta erőből odacsapja a farönk másik oldalát a tuskóhoz. A súly és az erő hatására a fejsze beékelődik a rönkbe, ami erre megfeszül és szétreped. Végül két darabra esik. Az egyik felét tovább felezi, s felteszi a következő rönköt a tuskóra. Hátán folyik az izzadtság. Válla és karja fáj a megerőltetéstől, de nem kíméli magát. Ha szerencséje van, kijön a gyerek. Azt senki se mondta, hogy nem szabad fát vágni. Akkor talán Thomas is azt mondja majd, Isten akarata volt, hogy a kisfiú ne szülessen meg.

Az, helyesbített Rebecka. Isten akarata volt, hogy az ne szülessen meg. A gyerek. Bár ő érzi belül, hogy kislány. A neve Johanna.

Mikor meghallja Viktor hangját a háta mögül, fejében lejátssza visszafelé a szalagot, s rájön, hogy már egy ideje a háta mögött állt, és többször a nevén szólította, de ő nem hallotta meg.

Különös látvány, ahogy ott ül a tönkrement faszéken, amit már sose fognak elégetni. A háttámlája már nincs meg, s az ülőkéjén leghátul már csak a támla után maradt lyukak látszanak. Ott állt már évek óta arra várva, hogy tűzifa legyen belőle.

– Kitől hallottad? – kérdi Rebecka.

– Sannától. Mondta, hogy nagyon dühös leszel.

Rebecka megvonja a vállát. Nincs ereje dühösnek lenni.

– Ki tudja még? – kérdezi a lány.

Most Viktoron a sor a vállrándításban. Tehát már terjed a hír. Hát persze. Mit gondolt? A fiú turkálóban vett bőrdzsekit visel, s egy hosszú sálat a nyakában, amit valamelyik lány kötött neki. Haja középen van elválasztva, s vége eltűnik a sál alatt.

– Gyere hozzám feleségül! – mondja.

Rebecka döbbenten néz rá.

– Te magadnál vagy?

– Szeretlek téged, szól a fiú. – És a gyereket is.

Faforgács és tűzifa illata terjeng a levegőben. Rebecka hallja, hogy odakint a tetőről csepeg lefelé az eső. A sírás fojtogatja a torkát, és ez fáj.

– Ugyanúgy, ahogy az összes fivéredet és nővéredet, barátodat és ellenségedet? – kérdezi.

Ahogy Isten is szeret. Mindenkit egyformán. Készen arra, hogy mindenki kaphasson belőle, aki beáll érte a sorba. Talán épp az efféle szeretet való neki. El kéne fogadnia, hogy ennyi, ami jár neki.

Viktor fáradtnak tűnik.

Mi lett belőled, Viktor?, gondolja. Mióta megtértél Istenhez, rengetegen állnak sorba, hogy szakítsanak belőled egy darabkát.

– Én sosem hagynálak el – mondja a fiú. Hisz tudod.

– Nem értesz semmit, mondja Rebecka, s most már folynak a szeméből a könnyek, és az orra is csöpög, nem tudja visszatartani. – Amint igent mondanék, már el is hagytál.

Este fél hétkor érkezett meg Rebecka Sarával és Lovával a rendőrségre. A délutánt a fürdőben töltötték.

Sanna bejött a beszélőre, és úgy nézett Rebeckára, mint aki tolvajt lát.

– Aha, hát itt vagytok – konstatálta. – Már azt hittem, meg is feledkeztetek rólam.

A lányok levették a kabátjukat, és felpattantak egy-egy székre. Lova azon nevetett, hogy a sapka alól kilógó hajtincse jéggé fagyott.

– Nézd, mama! – mondta, és megrázta a fejét, hogy a hajában összezörrentek a jégcsapok.

– A fürcsi után kaptunk virslit krumplipürével – folytatta Lova. – És fagyit is. És szombaton Idával találkozunk. Igaz, Rebecka?

– Ida egy vele egyidős kislány, akivel a kismedencében találkozott –magyarázta Rebecka.

Sanna furán nézett Rebeckára, így Rebecka nem mesélte el, hogy Ida mamájával egykor osztálytársak voltak.

Miért érzem úgy, hogy magyarázkodnom és mentegetőznöm kell?, gondolta dühösen. Hisz nem csináltam semmi rosszat.

– Én meg három méter magasból ugrottam a vízbe – jelentette ki Sara, és felkúszott Sanna ölébe. – Rebecka mutatta meg, hogy kell.

– Vagy úgy – mondta Sanna közömbösen.

Ő már eltűnt a szobából. Csak egy burok maradt utána a széken. Még arra sem reagált, mikor elmesélték neki, hogy Tjapp eltűnt. A lányok észrevették, és csacsogni kezdtek. Rebecka fáradtan magába fordult. Kis idő múlva Lova felkelt, és fel-alá ugrálva a székén azt kiabálta:

– Szombat Idával, szombat Idával!

Fel és le. Fel és le. Időnként vészesen közel állt hozzá, hogy leessen. Rebecka ideges lett. Ha leesik, beverheti a fejét a beton ablakpárkányba. Akkor komolyan megsérülhet. Sanna, úgy látszott, észre sem vette.

Nem avatkozom közbe, intette le magát Rebecka.

Végül Sara a karjánál fogva megragadta húgát, és rákiáltott:

– Hagyd ezt abba!

De Lova simán kirántotta a karját, és gondtalanul ugrált tovább.

– Szomorú vagy, mama? – kérdezte Sara aggodalmasan, és átölelte Sanna nyakát.

Sanna felelet közben kerülte Sara tekintetét. Végigsimított lánya fényes, szőke haján. Kiigazította ujjaival a választékot a hajában, s a füle mögé tűrt egy tincset.

– Igen – felelte csendben – szomorú vagyok. – Te is tudod, lehet, hogy talán börtönbe kerülök, és nem lehetek a mamátok többé. Ezért vagyok szomorú.

Sara elsápadt. Szeme tágra nyílt a félelemtől.

– De hiszen hamarosan hazajössz – mondta.

Sanna megragadta az állát, és a szemébe nézett.

– Ha elítélnek, nem, Sara. Akkor életfogytiglani kapok, és majd csak akkor engednek ki, mikor te már felnőtt leszel, és nem lesz többé szükséged rám. Vagy megbetegszem és meghalok a börtönben, s akkor soha többé nem jövök ki.

Ez utóbbit egy kacaj kíséretében tette hozzá, de egyáltalán nem hangzott viccesen.

Sara szája vonallá keskenyedett.

– De akkor ki gondoskodik majd rólunk? – suttogta.

Majd hirtelen ráüvöltött Lovára, aki továbbra is, mint az őrült, pattogott fel-alá a széken.

– Hagyd már abba, nem megmondtam?

Lova azon nyomban abbahagyta az ugrálást, és leült a székre.

Egyik keze félig eltűnt a szájában.

Rebecka szeme villámokat szórt Sanna felé.

– Sanna szomorú – mondta Lovának, aki néma csendben ült, és felváltva nézett anyjára és nővérére.

Majd Sara felé fordult és így folytatta:

– Ezért mond ilyeneket. Megígérem nektek, hogy nem fog börtönbe kerülni. Hamarosan otthon lesz megint veletek.

De abban a pillanatban meg is bánta az egészet, ahogy kinyitotta a száját. Hogy a fenébe ígérhet ilyesmit?

Mikor már ideje volt hazaindulni, Rebecka megkérte a lányokat, hogy menjenek ki a kocsihoz, és ott várják meg. Fogait csikorgatta a visszafojtott dühtől.

– Hogy teheted ezt? – sziszegte. – Elvittem őket fürdőzni, és egy kicsit jól érezték magukat, erre te…

Megfelelő szavak hiányában csak a fejét rázta.

– Ma beszéltem Majával, Magdalenával és Vesával. Tudom, hogy történt valami Viktorral. És te tudod, mi volt az. Gyerünk, Sanna! El kell mondanod nekem!

Sanna hallgatott. A mentazöld betonfalnak támaszkodott, s egyik, már lerágott hüvelykujjkörmét rágcsálta. Arca zárkózottá vált.

– Most már el kell árulnod, a pokolba is – szólt Rebecka fenyegetően.

– Mi történt Viktorral? Vesa azt mondta, nem törheti meg a titoktartási kötelezettségét veled szemben.

Sanna továbbra is hallgatott. Egyre csak rágta a körmét. A bőrébe is beleharapott, és letépte a fogával, hogy vérezni kezdett. Rebeckának kezdett melege lenni a kabátban. Kedve lett volna megragadni Sanna haját, és a fejét a betonfalba verni. Nagyjából úgy, ahogy Ronny Bjömström, Sara papája tette. Míg bele nem fáradt ő is, és le nem lépett.

A lányok már a kocsinál várták. Rebeckának eszébe jutott, hogy Lován nincs kesztyű.

– A fene essen beléd! – fejezte be, majd sarkon fordult és távozott.

Sanna már nincs a cellájában. Eltűnt a betontetőn át. Kipréselődött az atomok és a molekulák között, és felcsússzam a csillagos égboltra, a hófelhők fölé. A látogatásról megfeledkezett. Nincsenek is gyerekei. Ő még csak egy kislány. És Isten az ő mindenható atyja, aki a hóna alá nyúl, és felemeli a fény felé. Felkavarodik a gyomra. De ő nem engedi el. Isten vigyáz az ő kicsi lányára. Sannának nincs mitől félnie. Nem zuhanhat le.

Curt Båckström a nappali falán lógó hatalmas tükör előtt áll, s aprólékosan szemügyre veszi mezítelen testét. Kis lámpák fénye borítja be, melyekre vörös, áttetsző szövetdarabokat tett, s még vagy húsz gyertya lángjának fénye. Az ablakra rajzszöggel fekete lepedőt erősített, hogy senki ne láthasson be.

A szoba szegényesen berendezett. A lakásban nincs tévé, rádió, sem mikrosütő. Régebben megbetegítették a sugarak s a jelek, melyeket a gépek bocsátottak ki. Az éjszaka közepén az elektromos berendezések zajára ébredt, bár azok ki voltak kapcsolva. Mostanában az efféle dolgok már nem árthatnak neki, így újra be üzemelte a hűtőszekrényt és a fagyasztót. De tévére vagy rádióra semmi szüksége. Csak mindenféle istentelen szemetet sugároznak. A Sátán üzeneteit a nap huszonnégy órájában.

Látja önmagán a változást. Az utóbbi napokban tíz centivel magasabb lett. Haja őrült sebességgel nőtt, hamarosan fel is tűzheti. Úgy fésülte, hogy középre kerüljön a választék, s a tükör felé hajolt. Ijesztően hasonlít Viktor Strandgårdra.

Egy pillanatig próbálja megtalálni önmagát a tükörben. A régi énjét. A szemében talán felfedez valamit, de az is azonnal eltűnik. A kép a tükörből elillan és elhomályosodik. Curt teljesen átváltozott.

Most megfordítja a kezét, s a tükör felé nyúl. A vörös fényben vért és olajat lát a tenyerén lévő sebből szivárogni.

Sanna Strandgårdnak itt kellene lennie. Térden állni előtte, és egy kis üvegbe gyűjteni a kezeiből csordogáló olajat.

Látja a nőt maga előtt, ahogy lassan belecsavarja a dugót a zölden csillogó üvegbe. Tekintete beleolvad a férfiébe, és ajkai ezt a szót formálják: „rabbuni”.

Persze időnként kételkedett. Kételkedett abban, hogy valóban kiválasztott. Vagy abban, hogy képes befogadni az isteni energiát. A legutóbbi úrvacsoravétel szinte már kibírhatatlan volt. Mindenütt emberek vették körül, akik fecsegtek és futkostak, mint a tyúkok. Miközben ő egyre jobban egyesült Istennel. Szavak dübörögtek a fülében: Ez az én TESTEM. Ez az én VÉREM. Bedugult füllel támolygott vissza a helyére. Nem hallotta a kórust. Kezeit olyan erő töltötte meg, hogy feldagadtak. Ujjain a bőr megfeszült, mint a luftballon. Teljesen sima és fényes lett. Attól félt, szétrobbannak, mint a virsli a fazékban.

Másnap vett egy pár kesztyűt a lehető legnagyobb méretben. Muszáj lesz időnként házon belül is viselnie. Míg el nem érkezik az idő, hogy az emberek meglássák.

Mikor kifizette a kesztyűt, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. A pénztárosnő rámosolygott. Régóta megvolt a képessége hozzá, hogy felismerje a jó és a rossz lelkeket, s mikor elvette a visszajáró pénzt, a lány a szeme előtt változott át. Fogai megsárgultak, szemei kifordultak, s tekintete zavaros lett, mint a befagyott üveg. Az apró után nyúló vörös körmei hosszú karmokká változtak.

A butik mögött várakozott órákon át. De azután kapott egy üzenetet, miszerint nem szükséges megölnie a nőt, mert valami fontosabb dologra kell összpontosítania az erejét.

Most a fürdőszobába megy. A gyertya fényében kígyózik kifelé a gőz a fürdőkád csapjából, s a nedvesség lecsapódik a fehér csempén. A levegő megtelik a vér rézhez hasonló szagával, és a nedves gyapjúéval.

Feje fölött a fehér, műanyag fregolin Tjapp élettelen teste lóg. Hátsó lábai a szárítókötélhez rögzítve. Vére lassan csöpög a vízbe. A kád mellett, a padlón hever a feje. Pofája még mindig ragasztószalaggal betekerve.

Mikor elmerül a vörös színű vízben, érzi, ahogy testébe átáramlanak a kutya képességei. Lábai fürgék lesznek. Szüntelenül rángatóznak a kádban. Ha kimászna, felállíthatná a százméteres futás világrekordját.

És Sannát is érzi. Érzi, ahogy ajkai a kutya füléhez érnek. Most az ő füleit érintik. Hallja suttogását: szeretlek.

Korábban már a nyulát, a macskáját, sőt még a két sivatagi patkányát is magához szólította. És a nő szerelme iránta nőttön nőtt.

Hatalmas kortyokban iszik a vörös fürdővízből. Kezei reszketni kezdenek. Ő teljesen elveszíti a kontrollt felettük, és Isten veszi azt át.

Majd Isten megfogja a kezét, és felemeli. Belemártja ujjait a vérbe, mintha csak tinta lenne, és egyenetlenül írni kezd a csempére. A betűk egy nevet alkotnak. Majd:

„A RIBANCNAK MEG KELL HALNIA”

Este lett és reggel: az ötödik nap

Maja Söderberg a konyhaasztal mellett ül az éjszaka közepén. Na ja, talán kissé túlzás azt állítani, hogy ül. Igaz, feneke a széken helyezkedik el, de felsőteste az asztalra borul, lába pedig az asztal alatt lóg. Fejét egyik kezére támasztja, s a tapéta mintáját bámulja, mely hol nő, hol zsugorodik, elhomályosul, majd kiélesedik. Egy üveg vodka hever előtte. Nem lehetett könnyű egy ilyen józan életű embernek, mint ő, hogy ennyit megigyon, de sikerült. Először sírt és szipogott. De most már jobb. Mióta valami jótét lélek egy Lidocain-injekciót fecskendezett az agyába.

Majd meghallja Thomas lépteit a lépcsőházban. A Csodák Konferenciáján az esti gyűlések mindig elhúzódnak. Először is maga a gyűlés sokáig tart. Azután az emberek kávézgatnak és társalognak. S mindig van pár fanatikus lélek, aki még ott marad, hogy hajnalig imádkozzon. Ilyenkor Thomasnak is ott kell lennie. Ő megérti. Ő mindent megért.

Hallja férje óvatos lépteit a lépcsőn, nehogy megzavarja a szomszédok álmát. Olyan piszkosul figyelmes. A szomszédokkal.

Ahogy közeledik, Maja egyre dühösebb lesz.

Cssst, mondogatja, de a düh csak nem akar csillapodni. Már felébredt, és láncait tépi. Eressz szabadon!, hörgi elfojtottan. Eressz szabadon, majd én végzek vele!

S egyszer csak ott áll a férfi a konyhaasztalnál. Szeme és szája tágra nyílik a rémülettől. Elég nevetséges látványt nyújt. Három üreg a bőrsapka alatt. A nő megereszt egy félmosolyt. Muszáj ellenőriznie a kezével. Igen, a szája valóban féloldalt helyezkedik el arcán. Vajon hogy került oda?

– Te meg mit csinálsz itt? – kérdi a férfi.

Hogy mit csinál itt? Hát nem látja? Természetesen iszik. Fogta magát, és elment az italboltba, és az egész heti kosztpénzt piára költötte.

A férfi egyre csak kérdez és vádaskodik. Hol vannak a gyerekek? Tudja, hogy milyen kicsi ez a város? Hogy fogja kimagyarázni, hogy a felesége alkoholt vásárol?

Majd a nő is kinyitja a száját és üvölt. A bódulat rögtön kiszáll agyából és a szájából.

– Fogd be a pofád, te rohadék – visítja. – Rebecka itt járt. Felfogtad? Rács mögé fogok kerülni!

A férfi azt mondja, próbáljon megnyugodni. Hogy gondoljon a szomszédokra. Hogy ők egy csapat, egy család. Hogy együtt majd megoldják. De a nő egyre csak visít.

Átkozódik, szitkozódik, olyan szavak buggyannak ki belőle, melyeket azelőtt sosem vett a szájára: – Te pokolfajzat! Te átkozott csaló disznó!

Jóval később, miután Thomas megbizonyosodott róla, hogy Maja alszik, mint a bunda, a telefonhoz lép, és felhív valakit.

Rebeckáról van szó – mondja a kagylóba. – Nem engedhetem, hogy továbbra is ezt csinálja.

Február 21., péntek

A havazás abbamaradt, és elkezdett fújni a szél. Metsző, sebes szél söpört végig a fákon és az utakon. Magával sodorta a havat is, és az egész vidéket sima, egyenletes hótakaróvá változtatta. A Luleåba tartó reggeli vonat több órát vesztegelt. A villák lakói által összesöpört hóbuckák újra szétterültek a felhajtókon, és elzárták a garázskapukat. A szél befordult a házak sarkainál porhavat kergetve maga előtt, és befújt a káromkodó újságkihordó gallérja alá is.

Rebecka Martinsson átverekedte magát Sivving házáig. Válla meggörnyedt a szélben, fejét lehajtotta, mint egy támadni készülő állat. Arcába hó szállt, így alig látott valamit. Egyik hóna alatt cipelte Lovát, mint valami batyut, a másik kezében a kislány kis, rózsaszín farmer hátizsákját.

– Tudok menni a saját lábamon is – panaszolta Lova.

– Tudom, kicsim – felelte Rebecka. – De most nem érünk rá. Gyorsabban haladunk, ha én viszlek.

Könyökével nyitotta ki Sivving házának ajtaját, s Lovát egy kupacban rakta le a hallban a földre.

– Halló – kiáltotta, s feleletképp Bella rögtön heves ugatásba kezdett.

A pincéhez vezető ajtóban felbukkant Sivving.

– Köszönöm, hogy el tudtad vállalni – mondta Rebecka lihegve, s megpróbálta lerángatni Lova cipőjét anélkül, hogy kikötötte volna a cipőfűzőt, de nem sikerült. – Azok az idióták. Szólhattak volna tegnap is, mikor érte mentem.

Mikor megérkezett Lovával az oviba, azt a tájékoztatást kapta, hogy a pedagógusoknak továbbképzést tartanak, ezért a gyerekek nem mehetnek be az épületbe. Akkor már csak egy óra volt hátra a tárgyalásig, úgyhogy kezdett igazán sürgőssé válni a dolog. A szél rövid időn belül annyi havat fújhat a kocsira, hogy talán nem tud majd kiállni vele. És akkor sosem ér oda.

Megpróbálta kibogozni Lova cipőfűzőjét, de Sara dupla csomót kötött rá, mikor segített kishúgának öltözködni.

– Hagyd, majd én – mondta Sivving. – Neked sietned kell.

Felemelte Lovát, s a térdére ültetve leült vele egy kis zöld faszékre mely teljesen eltűnt hatalmas teste alatt. Türelmesen elkezdett piszmogni a csomókkal.

Rebecka hálás pillantást vetett rá. A nagy rohanás az ovitól a kocsiig, és a kocsitól Sivving házáig megizzasztotta. Érezte, hogy a blúza a testére tapad, de holtbiztos volt, hogy nem érne oda, ha még letusolna és átöltözne. Már csak egy félórája maradt.

– Most itt maradsz Sivvinggel, én meg nemsokára visszajövök érted, oké? – kérdezte Lovát.

Lova bólintott, és arcát Sivving felé fordította, így épp a tokáját látta.

– Miért hívnak Sivvingnek? – kérdezte. – Elég fura név.

– Igen, fura – nevetett Sivving. – Erik az igazi nevem.

Rebecka meglepetten nézett rá, s még arról is megfeledkezett, hogy siet.

– Mi? – kérdezte. – A Sivving nem az igazi neved? Akkor miért hívnak így?

– Hát nem tudod? – nevetett Sivving. – Anyám tehet róla. Annak idején bányamérnöknek tanultam a Királyi Műszaki Főiskolán. Azután hazaköltöztem, hogy az LKAB-nál dolgozhassak. Anyám persze büszke volt rám. El kellett viselnie a falubeliek mocskolódásait, mikor tanulni küldött. Hisz akkoriban az előkelők kiváltsága volt, hogy taníttassák a gyerekeiket, s azt gondolták, nem kéne, hogy valakinek képzelje magát.

Az emlékek mosolyra fakasztották, s így folytatta:

– Végül is az Arent Grapegatanon béreltem egy szobát, és anyám intézte a telefon előfizetést. Ráírta a titulusomat, így az is bekerült a telefonkönyvbe: Civ. Ing., ami annyit tesz: általános mérnök. Érted, ugye, hogy hangzott? „Aha, Civ. Ing. jön látogatóba személyesen?” De kis idő múlva az emberek elfelejtették, honnan eredt az elnevezés, de rajtam ragadt a Sivving név. Én meg megszoktam. Még Maj-Lis is Sivvingnek szólított.

Rebecka ámuló mosollyal nézett rá.

– Azt a mindenit – mondta.

– Nem kell sietned? – kérdezte Sivving.

Rebecka összerezzent, és kivágtatott az ajtón.

– Össze ne törd magad! – kiáltotta utána Sivving a szélben.

– Ne fesd az ördögöt a falra! – kiáltotta vissza Rebecka, és beszállt a kocsiba.

Atyám, hogy nézek ki, gondolta, mikor az autó kikanyarodott a girbegurba, városba vezető útra. Ha csak egy fél órám lett volna még, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek!

Már kezdte megszokni a városba vezető utat. Nem kellett száz százalékig koncentrálnia rá, gondolatai szabadon csaponghattak.

Rebecka ágyban fekszik, kezét a hasára szorítja.

Nem is volt olyan vészes, gondolja magában. És most már vége.

Fehér ruhás idegenek, finom, személytelen kezek. „Jó napot, Rebecka, csak beteszek egy kanült a karjába az infúzióhoz. ” Egy hideg vattagombóc a bőrén, az ápolónő ujjai is hidegek, talán lopott magának pár percet, hogy kimenjen a tavaszi napfénybe elszívni egy szál cigit az erkélyen. „ Most egy kis szúrást fog érezni, így, és már készen is vagyunk. ”

Ő meg csak feküdt ott, és nézte, ahogy a nap felszárította a havat, és a kinti világot szinte vakítóan fényessé tette. A boldogság egy műanyag csövön keresztül érkezett egyenesen a karjába. Minden nehézség és szomorúság megszűnt, s egy kis idő múlva érte jött két fehér ruhás ember, és betolták a műtőbe.

Mindez tegnap reggel történt. Most itt fekszik, és égő fájdalmat érez a hasában. Már bevett pár fájdalomcsillapítót, de nem használ. Rázza a hideg. Egy tusolás majd felmelegíti. Talán a görcs is alábbhagy a hasában.

A zuhany alatt állva véres csomók ömlenek belőle. Rémülten nézi, hogy folynak le a lábán.

Vissza kell mennie a kórházba. Újabb infúziót kap a karjába, és éjszakára ott kell maradnia.

– Semmi baj, mondja egy nővér, mikor meglátja Rebecka összeszorított ajkait. Megesik néha, hogy az abortusz után fertőzés lép fel. Ez nem a tisztaság hiánya miatt van, és nem is maga tehet róla. Az antibiotikum, amit most kap, majd rendbe hozza.

Rebecka próbálja kedvesen viszonozni a mosolyát, de mindössze egy furcsa grimaszra futja.

Ez nem büntetés, gondolja. Ő nem olyan. Ez nem büntetés.

Sanna Strandgårdot február 21-én, pénteken, 10.25-kor tartóztatták le, öccse, Viktor Strandgård meggyilkolásának alapos gyanújával. A tévé és a sajtó úgy vetette rá magát a hírre, mint egy falka kiéhezett hiéna. A tárgyalóterem előtti folyosó, ahol a főügyészhelyettes, Carl von Post nyilatkozott a sajtónak, vakuk és reflektorok fényében úszott. Rebecka Martinsson Sannával együtt a tárgyalóterem mögötti vizsgálati szobában állt. Két őr arra várt, hogy Sannát magával vihesse a rabszállító kocsiba, azután pedig visszatérjenek vele a rendőrőrsre.

– Természetesen fellebbezünk – mondta Rebecka.

Sanna egy hajtincsét pödörgette szórakozottan a mutató- és a hüvelykujja közt.

– Te jó ég, hogy bámult rám az a srác, aki a jegyzőkönyvet vezette – mondta. – Észrevetted?

– Akarod, hogy fellebbezzek, nem igaz?

– Úgy nézett rám, mintha ismerősök lennénk, de én nem ismerem őt.

Rebecka összecsapta az irattartóját.

– Sanna, téged gyilkossággal gyanúsítanak. A tárgyalóteremben mindenki téged nézett. Szóval akkor fellebbezzek vagy sem?

– Hát persze – felelte Sanna, és az őrökre nézett. – Indulunk?

Miután elmentek, Rebecka ott maradt, és a parkolóhoz vezető ajtóra bámult. Háta mögött kinyílt a tárgyalóterem ajtaja. Mikor megfordult, Anna-Maria Mella fürkésző pillantásával találkozott a tekintete.

– Hogy van?

– Valahogy így – ismerte be Rebecka grimaszolva. – És maga?

– Hát… valahogy így.

Anna-Maria lerogyott egy székre. Lehúzta a cipzárt hatalmas tollkabátján, és kiengedte a hasát. Majd lekapta magáról szürkésfehér kötött sapkáját anélkül, hogy utánaigazított volna a frizuráján.

– Meg kell vallanom őszintén, már vágyom rá, hogy újra embernek érezhessem magam – jelentette ki.

– Hogy embernek érezhesse magát, hogy érti ezt? – kérdezte Rebecka egy félmosoly kíséretében.

– Cigizni, kávézni, mint az átlagemberek – nevetett Anna-Maria.

Egy húszévesforma fickó bukkant fel az ajtóban, jegyzetfüzettel a kezében.

– Rebecka Martinsson? – kérdezte. – Volna egy szabad perce?

– Kicsit később – felelte Anna-Maria Mella baráti hangon.

Felállt, odalépett az ajtóhoz, és becsukta.

– Ki kell hallgatnunk Sanna lányait – mondta Anna-Maria kertelés nélkül, mikor visszaült a helyére.

– Na ne. Ugye, csak viccel? – nyögte ki Rebecka. – Hisz ők semmiről sem tudnak. Békésen aludtak az ágyukban a gyilkosság idején. Az a… von Post szeretné a macsó kihallgatási módszereit kiélni egy négy és egy tizenegy éves kislányon? És azután ki viseli majd gondjukat? Talán maga?

Anna-Maria előredőlt a széken, és jobb kezét a bordái alá szorította.

– Megértem, hogy így reagál azok után, ahogy Sannával beszélt…

– De most komolyan, maga mit szól ehhez?

–… én majd ügyelek rá, hogy a lányok kihallgatása a lehető legzökkenőmentesebben menjen. Lesz a közelben egy orvos is a gyermekpszichiátriáról.

– De miért? – kérdezte Rebecka. – Miért kell kihallgatni őket?

– Bizonyára megérti, hogy nincs más választásunk. Az egyik gyilkos fegyvert megtaláltuk Sanna lakásán, de ez még nem jelenti, hogy Sanna tette. A másikat még nem találtuk meg. Tehát csak bűnjelünk van. Sanna elmesélte, hogy Sara vele volt, mikor rátalált Viktorra, Lova pedig a szánkón aludt. A lányok esetleg láttak valami fontosat.

– Látták, ahogy az anyjuk megöli Viktort, így gondolta?

– Mindenesetre ki kell zárnunk ezt a lehetőséget – felelte Anna-Maria nyersen.

– Én is ott akarok lenni – jelentette ki Rebecka.

– Ez csak természetes – felelte Anna-Maria szívélyesen. – Elmondom Sannának, most úgyis a rendőrőrsre igyekszem. Nekem egész összeszedettnek tűnt ma.

– Hisz itt sem volt – felelte Rebecka zordan.

– Nehéz elképzelni, min megy most keresztül. Mégiscsak a törvényszék előtt áll.

– Igen – mondta Rebecka.

Gunnar Isaksson házában gyűlnek össze. A lelkészek, az elöljárók és Rebecka. Rebecka érkezik utolsóként, bár ő is tíz perccel korábban jön a megbeszélt időpontnál. Hallja, hogy mindenki abbahagyja a beszélgetést a nappaliban, mikor Gunnar ajtót nyit.

Sem Gunnar felesége, Karin, sem a gyerekek nincsenek otthon, de a konyhában két nagy termosz áll a kerek étkezőasztalon. Az egyikben tea, a másikban kávé. Egy kerek, ezüstszínű tálcán sütemények és péksütemények, egy kis, sárga fehér kockás abrosszal letakarva. Karin előkészítette a tányérokat, csészéket és kanalakat. Még a tejet is kitöltötte egy kis kannába. De kávézni majd később fognak. Először elbeszélgetnek.

– Bizonyára érdekli, miért hívattuk ide.

A bevezetőt Frans Zachrisson mondja el. Ő az egyik elöljáró a gyülekezetből. Általában rá sem néz a lányra. Nem kedveli sem Sannát, sem Rebeckát. De tekintete most aggodalmat és szelídséget áraszt. Hangja barátságos és megfontolt. Ez megrémíti Rebeckát. Nem válaszol, csak leül, ahová a férfi mondja.

Némelyik elöljáró komoly pillantásokkal méregeti. Mindnyájan középkorúak vagy annál idősebbek. Vesa Larsson és Thomas Söderberg a maguk alig harminc évével a legfiatalabbak.

Vesa Larsson lefelé néz, az asztalra. Thomas Söderberg előredőlve ül a székén, könyökével a térdén támaszkodva. Homloka összekulcsolt kezein pihen, szemei csukva.

– Thomas beadta a felmondását – közli Frans Zachrisson. – A történtek után úgy érzi, nem dolgozhat tovább lelkészi minőségben ugyanabban a gyülekezetben, ahová maga jár, Rebecka.

Az elöljárók egyetértően bólogatnak és Frans Zachrisson így folytatja:

– Komolyan veszem a történteket. Ugyanakkor hiszek a megbocsátásban. Isten és az emberek részéről egyaránt. Tudom, hogy Isten megbocsátott Thomasnak, ahogyan én is, és mi mindannyian.

Elhallgat. Talán egy pillanatig azon morfondírozik, beszéljen-e Rebeckáról és a megbocsátásról. De ez igen bonyolult fejezet lenne. Elvégeztette az abortuszt Thomas Söderberg önzetlen felajánlása ellenére. És a bűnbánatnak semmi jelét nem mutatja. Létezhet vajon bűnbocsánat megbánás nélkül?

Rebecka minden erejével megpróbál felnézni Frans Zachrisson szemébe. De nem képes rá. Túl sokan vannak. Túlerőben vele szemben.

– Megpróbáltuk rábeszélni Thomast, hogy vonja vissza a felmondását, de nem tette. Nehéz így továbblépnie, hisz ez a helyzet örökké emlékezteti a ballépésére…

Újra elhallgat, és Gunnar Isaksson megragadja a lehetőséget, hogy szóljon pár szót. Rebecka odasandít felé. Gunnar hátradől a bőrkanapén. Tekintete szinte már kéjsóvár. Úgy tűnik, mintha bármelyik pillanatban kinyújthatná kis kövér kezét, hogy megragadja a lányt, és szőröstül-bőröstül felfalja. Rebecka tudja, hogy élvezi, hogy Thomas ilyen helyzetbe került. Thomas túl intelligens az ő ízlésének. Beszél görögül is, és állandóan utalásokat tesz rá, hogy mi áll az eredeti szövegekben. Teológiát végzett az egyetemen. Gunnar csak elemit. Az ő és fivérei számára bizonyára jól jött, hogy az utóbbi időben Thomas Söderberg „gyengesége” került terítékre.

Gunnar Isaksson rámutat, hogy ő maga is volt már kitéve kísértéseknek, s ilyenkor Istennel való kapcsolatunk tétetik próbára. Elmondja, hogy mikor az elöljárók megkérdezték, érez-e a továbbiakban bizalmat Thomas Söderberg iránt, egy napos gondolkodási időt kért, mielőtt igent mondott volna. Azt akarta, hogy döntését Isten is kellőképpen megerősítse. Remélte, hogy Rebecka megérti, hogy így történt.

– Hisszük, hogy Istennek nagy tervei vannak Kirunával – szakítja félbe Alf Hedman, egy másik elöljáró, és hisszük, hogy Thomasnak kiemelkedő szerep jut e tervben.

Rebecka pontosan tudja, miért kérették ide. Thomas nem maradhat a gyülekezetben, amíg ő itt van, mert azzal örökké a bűnére emlékeztetné. És mindenki azt akarja, hogy Thomas maradjon. Úgyhogy máris a kedvükre tesz.

– Nem kell elmennie – mondja. – Én viszont kérném a kiléptetésemet a gyülekezetből, mivel Uppsalába költözöm, és ott tanulok tovább.

Gratulálnak a döntéséhez. Ezenkívül Uppsalában van egy kiváló gyülekezet, amelynek tagja lehet.

Most könyörögni akarnak érte. Rebecka és Thomas leül két székre egymás mellé, a többiek pedig körbeállják őket, s kezüket rájuk téve imádkoznak. A nyelveken szólás hamarosan kihallatszik az ablakon át egész a mennyországig.

Kezük bogárként mászik rá Rebecka egész testére. Nem is, inkább mint az izzó parázs, mely lyukakat éget ruhájába és bőrébe. Ezeken át szivárog ki a lelke. Rosszul érzi magát. Hányni szeretne. De még arra is képtelen. Fogva tartják ezek az emberek, akik a testére tették a kezüket. Egyetlen dolgot tehet. Nem hunyja be a szemét. Akiért imádkoznak, annak be kell hunynia a szemét. Megnyílni befelé és felfelé. De ő nyitva tartja a szemét. Lefelé néz a lábára, így ragaszkodik a valósághoz. Egy alig látható foltra a szoknyáján.

–Ugye itt maradsz egy kávéra? – kérdi Gunnar Isaksson, mikor végeztek.

És ő engedelmesen marad. A lelkészek és az elöljárók élvezettel rágcsálják Karin házi teasüteményét. Kivéve Thomast, aki rögtön az imádság után felszívódik. A többiek az időjárásról beszélgetnek, a szélről, és a következő találkozóról húsvét idején.

Rebeckával nem beszélget senki. Mintha ott sem lenne. Egy Kókuszos álom nevű sütit rágcsál. Száraz és morzsálódik a szájában, s nagyokat kortyol a teájából, hogy leöblítse. Mikor megeszi a sütit, leteszi a csészét, elmotyog egy viszlátot, és kioson az ajtón. Mint valami tolvaj.

Anna-Maria Mella gyalog gázolt át a havon a lakásáig. A felhajtót ismét befújta hóval a szél, s a kocsija épp a kerítésen belül akadt el.

Odébb rugdosta az ajtó előtt felgyülemlett havat, majd feltépte az ajtót. Bekiabált a házba.

– Robert!

Semmi válasz. Odafentről, Marcus szobájából hangos zene hallatszott ki. Semmi értelme megkérni, hogy lapátolja el. Félórás vitát eredményezne csak. Ilyen erővel ő maga is megcsinálhatná. De már nem bírja. A porhó ráfagyott a kilincsre, és be kellett csapnia az ajtót, hogy leessen a jég. Robert biztosan elment valahova Jennyvel és Petterrel. Talán az anyjához.

Marcusnál ott voltak a barátai. Bizonyára a haverok a bandycsapatból. A hallban a földön hevert az edzőtáskája, és úszott a cipőjéről leolvadt latyakban, mellette két másik, ismeretlen táska. Átevickélt a bandyütőkön, s az átázott táskákat bevitte a fürdőszobába. Kivette Marcus tréningruháját a táskából. Feltörölte a padlót, a cipőket és az ütőket rendezett sorba állította az ajtó mellé.

A mosókonyhához, ahová a nedves tréningruhával igyekezett, a konyha mellett vezetett az út. Az asztalon egy tejes doboz és egy O'boy kakaóporos doboz hevert. Vajon még reggelről maradt ott? Vagy Marcus és a haverjai hagyták meg? Óvatosan felrázta a tejet és beleszagolt. Még jó volt. Betette a hűtőbe. Vetett egy elgyötört pillantást a zsúfolásig telerakott mosogatóra, s lement a pincébe. A pinceajtó mellett még mindig ott állt két kartondoboz tele karácsonyfadíszekkel, amit Robertnek kellett volna levinnie a tárolóba.

Lement a pincébe. Belebotlott pár koszos ruhába, amit a család a lépcsőre hajigáit, bevitte őket a mosókonyhába, és nagyot sóhajtott. Jó régen volt, mikor még bírta a vasalást és a hajtogatást. A halomnyi tiszta ruha, mint a Tolpagomi-hegy csúcsa tornyosult előtte a munkaasztalon. A piszkos ruhák pedig kupacokban álltak a mosógép mellett áporodott szagot árasztva. A sarokban kövér pormacskák tanyáztak háborítatlanul. A lefolyó mellett sötét pamutbolyhok áztak.

Majd ha itthon leszek a babával, gondolta. Akkor majd lesz időm.

Behajigált egy csomó hosszú szárú zoknit, alsóneműt, pár lepedőt és törülközőt a mosógépbe. Hatvan fokra állította, majd megnyomta a programkapcsolót. A mosógép egy erőlködő brummogással beindult, és Anna-Maria várta a szokásos kattanást, ami jelezte, hogy a program már megy, majd a víz zubogását a dobra, de semmi nem történt. A gép csak monoton hangon brummogott tovább.

– Gyerünk már! – mondta, és öklével a gép tetejére csapott.

Csak ne kelljen újat venni. Az több ezer korona.

A gép elkínzottan brummogott tovább. Anna-Maria ki –, majd újra bekapcsolta. Megpróbálkozott egy másik programmal. Végül belerúgott egyet. Majd sírva fakadt.

Mikor Robert egy óra múlva lement a mosókonyhába, ő a munkaasztalnál ült. Eszelősen hajtogatta a ruhákat, s közben ömlöttek a könnyei.

A férfi gyengéden végigsimított a hátán és a haján.

– Hogy vagy, Mia-Mia?

– Hagyj engem békén! – ordított rá.

De később, mikor a férfi ölébe vette, a vállán sírta ki magát, és elmesélte, mi történt a mosógéppel.

– És olyan átkozott rendetlenség van mindenütt – motyogta. – Ahogy belépek az ajtón, csak a tennivalókat látom mindenfelé. És most még ez is…

Előbányászott egy kék-fehér csíkos futballzoknit a tiszta ruhák kupacából. A kék szín kifakult, és a sok mosástól az anyag kibolyhosodott.

– Szegény gyerek. Egész életében agyonmosott, használt ruhákban kell járnia. Cikizni fogják a suliban.

Robert mosolyogva fúrta arcát a nő hajába. Mostanában viszonylag kevés ilyen kitörése volt. Mikor Pettert várta, rosszabb volt a helyzet.

– És ott van még a munkám is – folytatta a nő. – Kaptunk egy listát a Csodák Konferenciája összes résztvevőjének nevével. Úgy gondoltuk, átfutjuk, de Sanna Strandgårdot ma letartóztatták, és von Post most azt akarja, hogy minden erőnkkel rá koncentráljunk. Én meg megígértem Sven-Eriknek, hogy átnézem a listát, mivel hivatalosan nem veszek részt a nyomozásban. Már csak azt nem tudom, mikor lesz rá időm.

– Gyere – szólt Robert. – Menjünk fel a konyhába, főzök egy teát.

Egymással szemben ültek a konyhaasztalnál. Anna-Maria fásultan kevergette kamillateáját, és nézte, ahogy a méz feloldódik benne. Robert meghámozott egy almát, szeletekre vágta, és odaadta neki. Ő pedig oda sem figyelve rakosgatta be őket a szájába.

– Minden rendbejön – mondta Robert.

– Ne mondd ezt!

– Akkor elköltözünk. Te, én meg a baba. Itt hagyjuk ezt a rendetlen házat. A gyerekek meglesznek egy darabig egyedül. Utána meg majd az állam beavatkozik, és megfelelő nevelőszülőket talál nekik.

Anna-Maria kacajra fakadt, majd hangosan kifújta az orrát egy háztartási törlőkendőbe.

– Vagy megkérjük anyámat, hogy költözzön ide – mondta Robert.

– Soha.

– Ő kitakarítana.

Anna-Maria nevetett.

– Soha, soha!

– Bepakolna a mosogatógépbe. Kivasalná a zoknijaimat. Ellátna téged jó tanácsokkal.

Robert felállt, és az almacsutkát a mosogatóba dobta.

Miért nem tudja egyenesen a szemetesbe dobni?, gondolta a nő fáradtan.

– Gyere, fogjuk a gyerekeket, és elmegyünk pizzázni – szólt a férfi. – Majd kiteszünk az őrsön, és átfuthatod azokat a csodaemberkéket még ma este.

Mikor Sara és Rebecka péntek délután belépett Sivving konyhájába, ő és Lova lázasan vaxolták a síléceket. Sivving egy darab fehér alapozó vaxot tartott egy kis úti vasaló elé, majd rácsöpögtette a lécekre, melyek egy állványra voltak rögzítve. Majd a vasalóval óvatosan eloszlatta a paraffint az egész lécen. Ezután eltette a vasalót, és Lova felé nyújtotta a kezét, anélkül, hogy ránézett volna. Mint egy sebész a páciens feje fölött.

– A simítót – mondta.

Lova átnyújtotta neki a rongyba tekert fahasábot.

– Sílécet vaxolunk – magyarázta Lova a nővérének, mialatt Sivving legyalulta a felesleges paraffint a sílécekről, melyek fehér csigaként hullottak alá.

– Azt látom – felelte Sara, majd lehajolt, és megpaskolta Bellát, aki az ablak alatti rongyszőnyegen feküdt, és úgy csóválta a farkát, hogy surrogott körülötte a levegő.

– Aha – szólt Rebecka Sivvingnek szóval birtokba vettétek a konyhát.

– Na igen – felelte ő. – Mivelhogy ez egy helyigényes tevékenység. Jobb, ha te is üdvözlőd Bellát, mielőtt rohangálni kezd. Odaparancsoltam, nehogy felborítsa a léceket, vagy a paraffin közt szaladgáljon. Úgy ni, Lova, most már adhatod a speciális vaxot.

Levette a vasalót a mosogatószekrényről, és egy újabb adag paraffint olvasztott a sílécekre.

– Na jó, kislány, most jön a te léced, tegyél rá egy réteg vaxot.

Rebecka Bella fölé hajolt, és megvakarta az álla alatt.

– Éhesek vagytok? – kérdezte Sivving. – Van péksüti és tej.

Rebecka és Sara leültek a kanapéra egy-egy pohár tejjel, és a mikrohullámú sütő csengetésére vártak.

– Kimentek síelni? – kérdezte Rebecka.

– Dehogy – felelte Sivving –, ti mentek. – Holnap eláll a szél. Gondoltam, kimehetnénk a motoros szánnal felfelé a folyó mentén a jiekajårvi kunyhóhoz. Ott tudtok síelni is egy kicsit. Hisz már évek óta nem jártál arra.

Rebecka kivette a péksüteményeket a mikróból, és egy halomba rakta őket a fenyőfa asztalon, csak úgy, alátét nélkül. Túlságosan felforrósodtak. Sara és ő kis darabokat tépkedtek a fahéjas csigából, és a hideg tejbe mártogatták. Lova fáradhatatlanul dörgölte a vaxszal az apró síléceket.

– Szívesen kimegyek Jiekajårvibe, de holnap még dolgoznom kell – felelte Rebecka hunyorogva.

Szaggató fejfájása volt, mintha egy légkalapács dolgozott volna a szemei mögött. Mutató- és hüvelykujját az orrtövéhez szorította. Sivving futó pillantást vetett rá, majd a félbehagyott fahéjas csigára a tejes pohár mellett. Átadta Lovának a vaxoló fát, és megmutatta, hogyan dörzsölje le a felesleges vaxot a sílécek aljáról.

– Figyelj csak – szólt Rebeckának –, menj fel és feküdj le egy kicsit. Én a lányokkal és Bellával járok egyet, aztán csinálunk valami vacsorát.

Rebecka felment az emeleti hálóba. Sivving és Maj-Lis franciaágya csupasznak és üresnek tetszett a csendes szobában. A nagy, simára csiszolt gombok a fenyőből készült ágyvégeken sötétek és fényesek lettek a sokéves fogdosástól. Neki is kedve támadt rátenni a kezét az egyikre. A szürke égbolt kevés napfényt eresztett át, így a szobában sötét volt. Végignyúlt az ágyon, s az ágy lábánál lévő, összehajtogatott gyapjútakarót magára húzta. Fáradt volt, fázott, és lüktetett a feje. Mégis nyughatatlanul a mobilja után nyúlt, és meghallgatta az üzeneteit. Az első Måns Wenngrentől érkezett.

„Nem volt szükség nagyfejesre”, mondta vontatottan a férfi. „De odaígértem a sztori első közlési jogát az újságírónak, hogy cserébe visszavonja a bántalmazás miatt tett feljelentését.”

– Miféle sztoriét? – kiáltotta Rebecka.

Várta, hogy a férfi bővebben is kifejtse, de ennyi volt az üzenet, és egy színtelen hang a kagylóból közölte a következő üzenet érkezésének időpontját.

Miért, mit gondoltál?, gúnyolódott önmagával. Hogy majd kedvesen elcseverészik veled?

A következő üzenetet Sannától kapta.

„Szervusz”, kezdte Sanna röviden. „Épp most hallottam Anna-Mariától, hogy a lányokat is kihallgatják. Gyermekpszichiáter közreműködésével, meg mit tudom én. Én ezt nem akarom, és meg vagyok lepve, hogy te semmit sem szóltál nekem erről. Sajnálom, hogy nem tudunk jól együttműködni, úgyhogy úgy határoztam, mostantól a szüleimre bízom a lányokat.”

Rebecka lecsapta a telefont anélkül, hogy a többi üzenetet meghallgatta volna. Ekkor kopogtak az ajtón, majd Sivving dugta be a fejét. Nézte, ahogy ott fekszik, és a kezében lévő telefont bámulja meredten.

– Azt hiszem, ki kéne ezt cserélni egy rendes telefonra – mondta. – Jót tesz majd neked egy kis kiruccanás Jiekajårvibe. Ott úgysincs vétel, úgyhogy nyugodtan itthon is hagyhatod. Csak azt akartam mondani, hogy a vacsora egy óra múlva kész, akkor majd feljövök, hogy felébresszelek. Most pedig aludj!

Rebecka ránézett.

– Ne menj el! – kérte. – Mesélj valamit nagymamáról!

Sivving a gardróbhoz lépett, és előszedett még egy gyapjúplédet, aztán Rebeckára terítette. Majd elvette tőle a telefont, és letette az éjjeliszekrényre.

– Soha senki nem gondolta, hogy Albert, a nagyapád egyszer megházasodik – mondta. – Ha látogatóba ment valakihez, mindig a sarokban ült, a kalapját a kezében morzsolgatva, és hallgatott. Fivérei közül már csak ő maradt otthon az apja gazdaságában. És az apja, a te dédapád, Emil, nagy csirkefogó volt. Mi, srácok, halálosan féltünk tőle. A pokolba is, mikor egyszer rajtakapott minket, hogy pókereztünk a homokbányában, akkorát lekent, hogy azt hittem, a fülem leesik a fejemről. Pedig hithű laestadiánus volt. De akkor is. Albert egy temetésre utazott Junosuandóba, és mire visszatért, valami történt vele. Ugyanolyan csendes volt, mint azelőtt. De mintha magában mosolygott volna, bár a szája nem mozdult, ha érted, mire gondolok. Akkor találkozott nagyanyáddal. És azon a nyáron többször is elutazott, hogy meglátogassa a rokonságot Kuoksuban. Emil a plafonon volt, mikor Albert eltűnt a betakarítási idény kellős közepén. Így végül a lány jött ide látogatóba. És tudod, milyen volt Theresia. Ha munkáról volt szó, nem volt jobb nála. Egy szó, mint száz, nem tudom, hogy történt, de egyszer csak Emil és ő elkezdte kaszálni a maga felét a legelőből, tudod, az a mezős rész a krumpliföld és a folyó között. Amolyan versenyféle volt. Jól emlékszem rá. Késő nyár volt, jöttek a szúnyogok, és mivel épp vacsora előtt voltunk, csíptek rendesen. Mi, srácok, csak tátottuk a szánkat. Isak, Emil bátyja is velünk volt. Őt már nem ismerhetted, sajnos. Emil és Theresia meg csak haladt csendben, ki-ki a maga kaszájával. Mi, többiek is csendben voltunk. Csak a bogarak zümmögése és a fecskék esti csicsergése hallatszott.

– És nagymama nyert? – kérdezte Rebecka.

– Nem, de tulajdonképpen Emil sem. Bár ő végzett elsőként, de nagyanyád sem sokkal maradt le. Aztán Isak megvakarta a borostáit, és azt mondta: „Hát Emil, a te feledre még kiengedhetjük a kost.” Emil őrült tempóban haladt a kaszájával, de tény, hogy nem végzett alapos munkát. De nagyanyád része olyan volt, mintha térden állva, körömollóval nyírta volna le. Azt pedig már tudod, hogyan alakult azután, mikor végre sikerült elnyernie dédapád kegyeit.

– Mesélj még! – kérlelte Rebecka.

– Majd máskor – mosolygott Sivving. – Most aludj egy kicsit.

És behúzta maga mögött az ajtót.

Hogy is tudnék aludni?, gondolta Rebecka.

Határozottan az volt az érzése, hogy Anna-Maria Mella hazudott neki. Vagy ha nem is hazudott, de elhallgatott előle valamit. És miért hátrált meg Sanna a lányok kihallgatása elől? Ugyanazon okból, amiért ő maga sem akart beszélni, mert nem bízik von Postban? Vagy mert a gyermekpszichiátriát is belekeverték? Miért írt valaki Viktornak egy lapot azzal, hogy amit tettek, nem bűn Isten szemében? És ugyanez az illető miért fenyegette meg Rebeckát? Vagy talán nem is fenyegetés volt, hanem figyelmeztetés? Megpróbált pontosan visszaemlékezni, mi is állt a cédulán.

Te jó Isten, nem tudok így elaludni, gondolta, s a plafont kezdte bámulni.

És a következő pillanatban mély álomba merült.

Egy gondolat ébresztette fel, kinyitotta a szemét, belenézett a sötétségbe, s csendben feküdt, hogy el ne ijessze.

Volt valami abban, amit Anna-Maria Mella mondott. „Csak bűnjelünk van.”

– Ha csak bűnjelük van, mire van még szükségük? – suttogta a plafon irányába.

Indítékra. És milyen indítékra derülhet fény azáltal, ha kihallgatják Sanna lányait?

A megoldás úgy hasított belé, mint ahogy egy érme esik a kívánságok kútjába: áthalad a vízen, majd megállapodik a fenékén. Miután a vízfelszín fodrozódása alábbhagyott, tisztán kirajzolódott a kép.

Viktor és a lányok. Rebecka viaskodott a gondolattal. Az nem lehetséges. És mégis olyan iszonyúan lehetséges.

Eszébe jutott, milyen volt, mikor megérkezett Kurravaarába. Hogy kente össze Lova magát és a kutyát szappannal. Ráadásul Sanna azt állította, hogy mindig ilyeneket csinál. Hát nem tipikus reakciónak tűnik egy olyan gyerektől, akit…?

Nem is merte végiggondolni.

Hirtelen Sannára gondolt. Sannára a kihívó ruháival. És a komor, félelmetes apjára.

Hogyhogy eddig nem jöttem rá?, gondolta. A család. A családi titok. Ez nem lehet igaz. De mégis annak kell lennie.

Ennek ellenére, egyszerűen nem lehetett Sanna Viktor gyilkosa. Még akkor sem tudta volna megtenni, ha akarta volna.

Eszébe jutott, mikor Sanna vett egy kenyérpirítót, ami nem működött.

És nem vitte vissza, gondolta. Ha én nem viszem vissza, ő csendben megtartotta volna.

Felült az ágyban, és morfondírozni kezdett. Ha Sanna nem akarja, hogy a gyerekeit kihallgassák, akkor a szülei már bizonyára úton vannak idefelé. Feltehetően jártak már nagymama házánál, és megpróbáltak bejutni. És bármikor visszajöhetnek.

Felkapta a mobilját, és felhívta Anna-Maria Mellát. A közvetlen munkahelyi számán felvette a kagylót. Elég fáradtnak tűnt.

– Magyarázatot nem tudok adni, mondta Rebecka. De ha ki akarja hallgatni a gyerekeket, holnap reggel beviszem őket. Azután már nem lesz könnyű dolguk.

Anna-Maria Mella nem faggatta.

– Rendben – csak ennyit mondott. – Elintézem.

Egyeztettek egy időpontot másnapra, és Rebecka megígérte, hogy ott lesz a gyerekekkel.

Hát ez van, gondolta Rebecka, és kimászott az ágyból. Sajnos, Sanna, az üzeneteket csak holnap délután hallgatom meg. Úgyhogy még nem tudom, hogy azt akarod, a szüleid vigyék el a gyerekeket.

Valahogy ki kell húznia holnapig. Itt nem maradhat a gyerekekkel. Hisz Sanna tudja, hol van Sivving háza.

A rendőrőrsön Anna-Maria Mella a számítógép előtt ült, és végigfutott a képtalálatokon, melyek a konferencia résztvevőit mutatták. A szobájához vezető folyosón sötét volt. Mellette, az íróasztalon egy félig megevett, kihűlt tonhalas pizza hevert zsíros dobozában. Meglepően sok résztvevőre volt találat a büntetett előéletűek és a gyanúsítottak lajstromában. Többnyire kábítószerrel való visszaélés, sikkasztás és erőszakos cselekmények miatt.

Megtért narkósok és egyéb csirkefogók, gondolta Anna-Maria.

Leírt pár nevet és személyi számot, akikről úgy gondolta, nem árt utánuk nézni.

Épp, mikor úgy határozott, felhívja Robertet, pillantása egy gyilkosságról szóló feljegyzésre esett. Az ítéletet a gavlei Megyei Bíróság hozta tizenkét évvel ezelőtt, melynek következtében az elítélt férfit pszichiátriai kényszerkezelésnek vetették alá a zárt osztályon. Azóta semmi bejegyzés.

Aha, elmélkedett. Vajon külön engedéllyel távozott, vagy gyógyultnak nyilvánították? Utána kell járnom.

Felemelte a kagylót és hazatelefonált. Marcus vette fel. Csalódottnak tűnt, hogy csak az anyja az.

– Mondd meg apának, hogy későn jövök – üzente.

Rebecka lement a konyhába. Odalent Sivving épp nekiállt teríteni a vacsorához. Ugyanazokkal a poharakkal, a fekete, bakelitnyelű étkészlettel és a hétköznapi, sárga virágmintás porcelánnal, amire gyerekkorából emlékezett. Gyakran ült itt a konyhában Maj-Lissel és Sivvinggel társalogva.

– Húsgombóc lesz – mondta Sivving.

– Farkaséhes vagyok – felelte Rebecka. – Nagyon jó illata van.

– Kétharmada jávorszarvas, egyharmada disznóhús.

– A lányok hol vannak?

Sivving a nagyszoba felé mutatott.

– Te Sivving – mondta Rebecka –, kölcsönkérhetem a motoros szánt és a szánkót? Már ma este felmegyünk a jiekajårvi kunyhóba a lányokkal.

Sivving letette az öntöttvas serpenyőt az asztalra. Alátétként egy összehajtogatott konyharuhát használt, melybe Maj-Lis monogramja volt belehímezve piros keresztszemes öltésekkel.

– Történt valami? – kérdezte Sivving.

Rebecka bólintott.

– Semmi baj – mondta. – De itt nem maradhatunk. Ha Sanna szülei idejönnek és kérdezősködnek utánunk, nem tudod, hol vagyunk.

– Aha – felelte Sivving. – Van itt overall neked és a gyerekeknek is. Ételt és száraz tűzifát pedig vigyetek magatokkal. Én meg Bellával majd utánatok jövök kora reggel. De éhesen nem engedlek el titeket.

Rebecka bement a nagy szobába. Lova és Sara újságokat terített a lehajtható asztalra, és elmélyülten köveket festettek rajta. Az asztal közepén volt egy már megfestett kő, ezt használták mintaként. Valamivel nagyobb volt egy férfiökölnél, és egy összekuporodott macskát ábrázolt nagy, türkizkék szemekkel.

– Az unokáim szöszmötöltek vele a nyáron –, szólt ki Sivving a konyhából. – És azt gondoltam, Sara és Lova is élvezné.

A konyhában Bella ugatva őrködött.

– Hagyd már ezt abba! – pörölt vele Sivving.

– Nem tudom, mi van vele – mondta Rebeckának. – Félórája ugyanígy ugatott, mint egy őrült. Biztos egy róka volt, vagy ilyesmi. Nem ébresztett fel?

Rebecka megrázta a fejét.

– Nézd, Rebecka, lefestem Tjappot! – kiáltotta Lova.

– Hmmm, nagyon szép – felelte szórakozottan Rebecka. – Hozzátok a köveket és a festéket, mert még ma este útnak indulunk a szánnal, és a nagymamám kunyhójában alszunk.

Este negyed hétkor Rebecka elindult a motoros szánnal Sivving házától az úton lefelé a folyó irányába. Símaszkot és szőrmesapkát viselt, mégis sűrűn pislogott a hó miatt, melyet arcába fújt a szél. A szán fényszórójának fénye visszatükröződött a sűrű hóesésben, s emiatt mindössze pár méter volt a látótávolság. Sarát és Lovát beültette a szánkóba, jól betakarta őket plédekkel és rénszarvasbundával, s melléjük tette a csomagokat. Még az orruk hegye is alig látszott ki.

Áthaladt nagymama birtokán is, lerövidítve az utat. Megállt a ház mellett. Tulajdonképpen be kellett volna ugrania, elhozni a gyerekek pizsamáját. De még csak az hiányzik, hogy Sanna szülei épp akkor állítsanak be nagy sebbel-lobbal. Nem, legjobb lesz, ha nem időzik itt. Ha csak holnapig sikerül elbújtatnia a gyerekeket, akkor a pszichiáter már tud velük beszélni. Aztán a gyámhatóság, vagy ki a fene, majd átveszi őket. De akkor legalább ő már megtette értük, amit lehetett.

Rálépett a gázra, és a folyó felé vette az irányt. A sötétség függönyként ereszkedett le a háta mögött, s a szél azonnal elsöpörte a szán nyomait.

Curt Båckström, mint egy árnyék, álldogál nagymama konyhájában. Az ablak melletti falnak dőlve nézi a szán eltűnő fényeit a folyó irányában. Jobb kezében egy kést szorongat. Mutatóujját óvatosan végighúzza a pengén, hogy érezze, milyen éles. Overalljának egyik zsebében három fekete nejlonzacskó van. A másikban a ház kulcsa, amit Rebecka kabátjának zsebéből vett ki. Régóta áll már a sötétben várakozva. Most hagyja, hogy kicsit lecsukódjon a szempillája. Milyen jó így. Szeme kiszáradt, és égetően forró. A rókának odúja van, az égbolt madarainak fészke, de az Ember Fiának nincs hová lehajtania a fejét.

Anna-Maria Mella a keletre tartó úton haladt lefelé, Lombolo irányába. Este negyed tizenegy volt. Túl gyorsan vezetett. Sven-Erik önkéntelenül is a kesztyűtartóhoz kapott, valahányszor megcsúszott a kocsi egy hóakadályon. Durva kesztyűjében a keze nem talált fogódzót.

Jobbról a hófüggönyön átsütött néhány halvány fénypont, melyek egy áruházhoz tartoztak. A körforgalom előtt fékeztek, a kerék kipörgött, mikor a nő rálépett a gázra. Balra egy ezüstszínű űrbéli építmény, mint valami megfeneklett, földönkívüli űrhajó. Cégtáblája vörösen világított. Egymás után sorakoztak a villanegyed utcái: Stenvågen, Klippvågen, Blockvågen, a házak kertje pedánsan feltakarítva, és a madáretetőkben eledel.

– Curt Båckströmnek hívják – mondta Anna-Maria. – Tizenkét éve gyilkosságért elítélték, és pszichiátriai gondozás céljából betették a zárt osztályra, ahogy akkoriban nevezték. Azóta semmi bejegyzés.

– Oké, és miféle gyilkosság volt?

– Megölte a mostohaapját. Több késszúrással. Az anyja szemtanúja volt a gyilkosságnak és a fia ellen vallott. A tanúvallomásában azt állította, félt a fiútól.

– A fiútól?

– Akkor még csak tizenkilenc éves volt. És nem szerepel a konferencia résztvevői közt. Idelent lakik Lompolóban. A Tallplan 5B-ben. Az egyik gåvlei kolléga ismer valakit a törvényszéki hivatalból. Munkaidő után odament, és átfaxolta nekem az anyagát. Néha jól jön egy-egy kapcsolat.

Bekanyarodott a parkolóba. Garázsok hosszú sorokban. Fából épült kétszintes bérházak a ’60-as évek végéről. Kiszálltak a kocsiból, és elindultak. Egy lelket sem láttak sehol, jóllehet péntek este volt.

– A Megyei Bíróság két évvel ezelőtt engedte ki – folytatta Anna-Maria. – A gåvlei járóbeteg-rendelésre járt. Rendszeresen kapott depóinjekciót, és dolgozott. De a népesség-nyilvántartás szerint tavaly januárban ideköltözött Kirunába. És a gållivarei pszichiátria ügyeletes orvosa szerint a kirunai járóbeteg-rendeléssel nem vette fel a kapcsolatot.

– Tehát…

– Tehát nem tudom, de feltehetőleg már egy éve nem kapta meg a szükséges gyógyszereket. Hát nem is csoda! Úgy értem, te is láttad a gyülekezeti videofelvételt. „Dobd el a gyógyszereidet! Isten majd meggyógyít!”

Ácsorogtak egy darabig a kapu előtt. Két lakásban sötét volt. Sven-Erik kezét már a kilincsre tette. Anna-Maria halkabban kezdett beszélni.

– Megkérdeztem az ügyeletes orvost, mit gondol, mi történik azzal, aki nem jelentkezik a depóinjekciókért. Á

– És…

– És tudod, hogy van ez… konkrét esetekben nem tudnak nyilatkozni… egyének szerint változó… de végül kipréselt magából annyit, hogy feltehetőleg rosszabbul lesz. Sőt, mondhatjuk, hogy rosszul. Tudod mit mondott, mikor elmeséltem neki, hogy van egy egyház, amely azt gondolja, mindenkinek el kéne dobnia a gyógyszerét?

Sven-Erik megrázta a fejét.

– Azt mondta: „A gyenge emberek gyakran vonzódnak az egyházhoz. És azok is, akik uralkodni akarnak a gyengéken.”

Pár másodpercig csendben álltak. Anna-Maria nézte, ahogy a szél befújja hóval lépteik nyomát a lépcsőn.

– Na, bemegyünk? – kérdezte.

Sven-Erik kinyitotta az ajtót, s beléptek a sötét lépcsőházba. Anna-Maria felkapcsolta a világítást. Egy kis táblán jobb oldalt az állt, hogy Båckström az első emeleten lakik. Felmentek a lépcsőn. Mindketten számtalanszor jártak már ezekben a bérházakban, mikor a szomszédok veszekedéshez hívták ki a rendőrséget. A szokásos szagok fogadták őket. Vizelet a lépcső alatt. Fanyar tisztítószer- és betonszag.

Becsengettek, de senki nem nyitott ajtót. Hallgatóztak az ajtónál, de mindössze a szemközti lakásból kiszűrődő zenét hallották. Az ablakokban sötét volt. Anna-Maria felnyitotta a levélbedobót, és megpróbált bekukucskálni a lakásba. Sötétség volt ott is.

– Majd visszajövünk máskor – mondta.

Este lett és reggel: a hatodik nap

Éjjel négy óra húsz perc. Rebecka a kis konyhaasztalnál ül a jiekajårvi kunyhóban. Kifelé néz az ablakon. Akár odakinn is állhatna valaki őt nézve anélkül, hogy észrevenné. Az illető egyszer csak odanyomná arcát az üveghez, és arcának tükörképe összeolvadna Rebeckáéval.

Fejezd be!, torkolja le magát. Semmi sincs odakint. Ki menne ki a sötétbe a viharban?

Ropog a tűz a kályhában, s a kéménycsőben a huzat hosszú, jellegzetes hangja találkozik az odakint süvítő széllel és a gázlámpa csendes sercegésével. Rebecka feláll, és rádob a tűzre még két tűzifát. Ilyen viharban égve kell tartania a lángot. Máskülönben holnap hajnalra teljesen kihűl a kunyhó.

A hideg szél utat talál magának a falak repedései közt, az ajtókeret és a régi, okkersárga tükrös ajtó között. Valamikor régen, még mielőtt Rebecka megszületett volna, ez az ajtó a disznóólon volt. Nagymama mesélte. S még azelőtt valahol máshol. Túl szép és igényes kivitelű egy disznóólhoz. Feltehetőleg egy lakóházon állt, amit azóta már lebontottak. Aztán így sikerült újrahasznosítani.

A padlón nagymama rongyszőnyegei hevernek, több rétegben egymáson. Jól szigetelnek, kívül tartják a hideget. Akárcsak a hó, amit a szél felfújt a ház falára. Az északi fal extra védelmét egy halom tűzifa látja el, melyet vízhatlan ponyvával borítottak be.

A kályha mellett áll a zománcozott vizesvödör a rozsdamentes acél vízmerővel, s egy nagy kosár, tele tűzifával. Közvetlenül mellette néhány régebbi Allers és Land magazinon a festett kövek hevernek, Sara macskákat, Lova pedig természetesen egy kutyát festett rájuk. A kutya összekuporodva fekszik, orra a mancsai közt, s mereven bámulja Rebeckát. A biztonság kedvéért Lova ráírta a kő feketére festett hátoldalára: „Tjapp”. A két kislány most egy ágyban alszik, ujjaik festékfoltosak, s a dupla réteg takaró egész a fülükig fel van húzva. Lefekvés előtt segítettek felgöngyölni a matracokat, hogy kipréseljék belőlük a hideg levegőt. Sara nyitott szájjal alszik, Lova összekuporodva fekszik nővére karján. Arcuk kipirult. Rebecka leveszi róluk az egyik takarót, és az ágy tetejére teszi.

Nem az én dolgom, hogy megvédjem őket, győzködi magát. A holnap reggeli kihallgatás után már semmi többet nem tehetek értük.

Anna-Maria Mella felül az ágyában, s felkapcsolja az éjjeli lámpát. Robert mellette alszik. A nő háta mögött két párna, s az ágy fejének támaszkodik. Térdén Kristina Strandgård albuma a Viktor Strandgårdról szóló újságcikkekkel és képekkel. A gyerek megmozdul a hasában. Érzi, ahogy az egyik lábát kifelé nyomja.

– Helló, te kis szaros – mondja, s megnyomja a kemény puklit, a kis lábat a bőre alatt. – Ne rugdosd öreg anyádat!

Egy képet nézeget, melyen Viktor Strandgård a Kristálytemplom lépcsőjén ül tél közepén. Egy leírhatatlanul ronda zöld, horgolt sapka van a fején. Hosszú haja előrelóg a bal válla fölött. A kamera felé tartja a könyvét, A mennyországba és vissza. Nevet. Közvetlennek és nyugodtnak tűnik.

Ő tett volna valamit Sanna gyerekeivel?, gondolkodik el Anna-Maria. Hisz csak egy kisfiú.

Idegeskedik a másnap reggel és Sanna lányainak kihallgatása miatt.

De neked legalább kedves apukád lesz, mondja a gyereknek a hasában.

Hirtelen nagyon elérzékenyül. Az apró életre gondol. Teljesen kész, életrevaló emberke, tíz ujjal a kezén, tízzel a lábán, és önálló személyisége van. Vajon miért ilyen érzelgős mindig, és miért esik túlzásokba? Még egy Disney-filmet se tud megnézni anélkül, hogy elbőgné magát a legszomorúbb pillanatban, közvetlenül azelőtt, hogy minden jóra fordul? Tényleg tizennégy éve már, hogy Marcus volt a hasában? És Jenny meg Petter, ők is olyan nagyok már. Oly gyorsan elrepül az élet. Egy érzés tölti el, a mélységes hála érzése.

Hisz nincs miért panaszkodnom, gondolja, és az univerzumban létező valakihez fordul. Csodálatos családom és jó életem van. Már eddig is többet kaptam, mint amit ember kívánhat.

– Köszönöm – mondja bele a szobába.

Robert a másik oldalára fordul, betekeri magát a takaróba úgy, hogy leginkább töltött káposztára hasonlít. – Szívesen – feleli álmában.

Február 22., szombat

Rebecka kávét tölt ki egy termoszból, és leül a konyhaasztalhoz.

Ha Viktor erőszakoskodott Sanna lányaival, gondolkodik, lehet, hogy Sanna annyira magán kívül volt, hogy megölte őt? Talán azért kereste fel, hogy szemére vesse a tettét, és…

És mi?, szakítja félbe saját gondolatmenetét. Elfutotta a méreg, elővarázsolt egy vadászkést a semmiből, és leszúrta? És még fejbe is verte egy súlyos tárggyal, amit a zsebében talált?

Nem, ez valahogy nem stimmel.

És ki írta azt a képeslapot Viktornak, ami a bibliájában volt? „Amit tettünk, nem bűn Isten szemében.”

Előszedi a festékes dobozokat, amiket a lányok használtak, és kiterít egy régi újságot az asztalra. Majd lefesti Sannát. Leginkább egy mézeskalács figurára hasonlít hosszú, loknis hajával. Sanna alá írja: „Sara” és „Lova”. Melléjük rajzolja Viktort is. Kap egy glóriát a feje köré, bár kissé félrecsúszik. Majd egy vonással összeköti a lányok nevét Viktorral. Viktor és Sanna közé is húz egy vonalat.

De most ez a kapcsolat megromlott, gondolja, és áthúzza a Viktort Sannával és a lányokkal összekötő vonalakat.

Hátradől a széken, és tekintetével végigpásztázza a szegényes bútorzatot, a házilag ácsolt zöld ágyakat, a konyhaasztalt a négy csálé székkel, a padot a piros műanyag mosogatólavórral, és a kis sámlit, amely a sarokban áll, az ajtó mögött.

Annak idején, mikor a kunyhót még vadászkunyhónak használták, Affe nagybácsi a fegyverét szokta arra a sámlira állítani, a falnak támasztva. Emlékszik, hogy nagyapa összeráncolt homlokkal fejezte ki nemtetszését. Ő maga mindig gondosan beletette a fegyverét a tokjába, és belökte az ágy alá.

Mostanság a favágó fejsze áll a sámlin, s felette egy kampón lóg a rókafark-fűrész.

Sanna, gondolkodik tovább Rebecka, s ismét lenéz a festményére. Apró csigavonalakat és csillagokat rajzol Sanna feje fölé.

Bamba Sanna feje zagyva. Aki semmit sem tud egyedül megcsinálni. Egész életében egy csomó idióta vette körül, és intézte helyette a dolgait. Én is egy ilyen átkozott idióta vagyok. Még csak kérnie sem kellett, hogy idejöjjek. Mégis jöttem, mint egy nyavalyás kiskutya.

Fekete festékkel eltünteti Sanna két karját és kezét. Így ni, most már cselekvésképtelen. Majd odafesti saját magát, és fölé írja: „IDIÓTA”.

A képek segítségével egyszer csak megvilágosodik. Az ecset remegve követi az újságra rajzolt figurákat. Sanna önállóan mindenre képtelen. Itt van, karok és kezek nélkül. Mikor Sannának szüksége van valamire, előkerül egy idióta, és elintézi helyette. Rebecka Martinsson remek példa az ilyen idiótákra.

Ha Viktor erőszakoskodott Sanna gyerekeivel…

…és ő úgy feldühödött, hogy meg akarta ölni. Mi történt akkor?

Akkor jött egy idióta, hogy megölje neki Viktort.

Lehetséges, hogy így volt? Biztosan így volt.

A biblia. A gyilkos Sanna kanapéjába tette Viktor bibliáját.

Hát persze. Nem azért, hogy Sannára terelje a gyanút. Ajándéknak szánta. Az üzenet a képeslapon girbegurba kézírással írva Sannának szólt, nem Viktornak. „Amit tettünk, nem bűn Isten szemében.” Viktor megölése nem bűn Isten szemében.

– De ki? – teszi fel magának a kérdést Rebecka, s egy üres szívet rajzol Sanna képe mellé. A szívbe pedig egy kérdőjelet.

Figyelni kezd. Megpróbál kiszűrni egy hangot a viharból. Egy oda nem illő hangot. És egyszer csak meghallja egy motoros szán zaját.

Curt. Curt Båckström, aki a szánján ült az ablak alatt, és onnan figyelte Sannát.

Feláll a konyhaasztal mellől, és körülnéz.

A fejsze, jut eszébe pánikszerűen. Magamhoz veszem a fejszét.

De már nem hallja a motor berregését.

Csak képzelődtél, nyugi, csitítja magát. Ülj le! Ideges vagy és félsz, és nem létező hangokat hallasz. Nincs odakint semmi.

Leül, de nem tudja levenni szemét a kilincsről. Fel kéne kelnie, hogy bezárja az ajtót.

Ne kezdd megint!, próbálja elűzni a rossz érzéseket. Semmi sincs odakint. A következő pillanatban megmozdul a kilincs. Az ajtó kinyílik. A szél besüvít rajta egy hideg légáramlat hátán, s egy sötétkék overallos férfi sietősen belép. Az ajtót becsukja maga után. Rebecka először nem látja, ki az. Majd az illető leveszi sisakját és a símaszkot.

Nem Curt Båckström az. Hanem Vesa Larsson.

Anna-Maria Mella álmot lát. Kiugrik egy rendőrautóból, és kollégáival együtt futni kezd az E10-es út mentén, Kiruna és Gållivare közt. Egy autóroncshoz igyekeznek, mely tíz méterre hever az autóúttól. Neki elég nehezen megy. Kollégái már ott állnak az összepréselődött kocsinál, és kiabálnak. Ő

– Siess már! Nálad van a fűrész. Ki kell szednünk őket!

Ő pedig fut tovább, a motoros fűrésszel a kezében. Valahonnan egy nő szívszaggató kiáltásait hallja.

Most végre odaér. Beindítja a motoros fűrészt, mely sivítva átvágja az autó bádogtetejét. Pillantása hirtelen a gyerekülésre esik, amely fel-le himbálózik a kocsiban, de azt nem látja, van-e benne gyerek. A fűrész élesen sikít, de egyszer csak egy másik hang félbeszakítja. Olyan, mint a telefon hangja.

Robert oldalba böki Anna-Mariát, s amint a nő felveszi a kagylót, ő maga azonnal visszaalszik. A vonal túlsó végéről Sven-Erik Stålnacke hangja hallatszik.

– Én vagyok – szól bele. – Te, én visszamentem tegnap Curt Båckström lakásához. De egész éjjel nem volt otthon, legalábbis nem nyitott ajtót.

– Aha – motyogja Anna-Maria.

A kellemetlen álom hatása még nem múlt el. Az ágy mellett álló órás rádióra sandít. Öt perccel múlt fél öt. Felcsúszik az ágyban, és az ágy fejének támaszkodva ül.

– Csak nem egyedül mentél? – kérdezi.

– Most ne balhézz, Mella, inkább hallgass végig! Mikor úgy láttam, nincs otthon, vagy legalábbis nem nyitott ajtót, mit tudom én, a Kristálytemplomhoz mentem, hogy megnézzem, nincs-e valami éjjeli hallelujázás, de senki sem volt ott. Ekkor felhívtam a lelkészeket, Thomas Söderberget, Vesa Larssont és Gunnar Isakssont, ebben a sorrendben. Azt gondoltam, talán a pásztorok őrzik a nyájat, hátha tudják, hol szokta ez a Curt Båckström álomra hajtani a fejét, ha már az otthonában nem.

– Igen, és?

– Thomas Söderberg és Vesa Larsson nem voltak otthon. Mindkettejük felesége azt állította, biztos a templomban vannak a konferencia miatt, de esküszöm neked, Anna-Maria, a templomban senki se volt! Persze, meglehet, hogy ott kuporogtak a sötétben, néma csendben, de azt nemigen hiszem. A harmadik lelkész, Gunnar Isaksson otthon volt, tíz csengetés után nyitott ajtót hálósapkában, és összevissza handabandázott.

Anna-Maria elgondolkodik. Ködös a feje és kicsit rosszul érzi magát.

– Vajon ez elegendő ok egy házkutatásra? – kérdi. – Végül is, be szeretnénk menni Curt Båckström lakásába. Hívd fel von Postot és kérdezd meg!

A túlvégről Sven-Erik sóhajtását hallani.

– De ő teljesen Sanna Strandgårdra koncentrál – mondja. – És semmi bizonyítékunk nincsen. Mégis, valahogy nagyon rossz érzésem van ezt a srácot illetően. Azt hiszem, bemegyek most azonnal.

– A lakásába? Ne csináld már!

– Felhívom Benny Zár és Riasztószervizét. Ő nem kezd kérdezősködni, ha azt mondom, ne küldje a számlát a rendőrségre.

– Te megőrültél!

Anna-Maria kilép az ágyból. – Várj meg! – kéri. – Robertnek ki kell ásnia a kocsit.

– Nyugalom, Rebecka – mondja Vesa Larsson. – Mi csak beszélgetni akarunk veled. Ne csinálj semmi ostobaságot!

Anélkül, hogy levenné a szemét Rebeckáról, keze hátul tapogatózik, megfogja a kilincset, és lenyomja.

„Mi”, gondolja végig Rebecka. Ki az a „mi”?

Hirtelen rájön, hogy a férfi nem egyedül jött. Csak ő lépett be elsőként, hogy megbizonyosodjon róla, a helyzet az irányítása alatt áll.

Vesa Larsson kinyitja az ajtót, és még két férfi lép be a szobába. Az ajtó becsukódik mögöttük. Sötét ruhát viselnek. A bőrük sehol sem látszik ki alóla. Símaszk és védőszemüveg van rajtuk.

Rebecka megpróbál felállni a székről, de a lába nem engedelmeskedik. Mintha az egész teste kikapcsolt volna. Tüdeje nem mer levegőt venni. Vére, mely születése óta az ereiben csordogált, most megáll. Mint a folyó a gátnál. Gyomra görcsbe rándul.

Nem, nem, ti rohadékok!

Egyikük leveszi a sapkáját, és felfedi fényes, fekete haját. Curt Båckström az. Overallja feketén csillog. Lábán valódi motoros szánhoz való bakancs, kemény kaplival. Vállán egy kétcsövű puska. Orrlyukai és pupillái kitágultak, mint egy harci ménnek. Rebecka belenéz fénylő szemébe. Látja a lángot odabent.

Legyél vele rohadtul óvatos!, mondja magában.

A lányokra sandít. Mélyen alszanak.

A másik férfit felismeri, még mielőtt az le vehetné símaszkját és védő szemüvegét. Nem számít, mit visel, bárhol felismerné. Thomas Söderberg. A mozdulatai. Ahogy uralja a szobát.

Mintha gyakorlatoznának. Curt Båckström és Vesa Larsson elfoglalja őrhelyét az ólajtó két oldalán.

Vesa Larsson elnéz mellette. Vagy talán inkább keresztülnéz rajta. Úgy, mint a kisgyerekes szülők az élelmiszerboltban. Mikor bőrük alatt az arcizmaik feladják a küzdelmet. Mintha nem bírnák tovább elrejteni fáradtságukat. Az az üres tekintet. Csak húzzák a bevásárlókocsit a polcok között, mint az agyonkorbácsolt szamarak, és süketnek tettetik magukat, mikor ordít a gyerek, vagy az emberek hangos megjegyzéseket tesznek.

Thomas Söderberg lép egyet előre. Először rá sem néz Rebeckára. Feszült, éber mozdulattal húzza le overallján a cipzárat, és előveszi napszemüvegét. Ez már nem az, amit Rebecka legutóbb látott rajta, de végül is, az már rég volt. Körülnéz a szobában, mint egy kapitány valami science-fiction filmben, mindent szemrevételez, a gyerekeket, a fejszét a sarokban, Rebeckát a konyhaasztalnál. Majd megnyugszik. Vállait leereszti. Mozgása lágyabb lesz, mint egy szavannán ténfergő hímoroszlánnak.

Majd Rebeckához fordul.

– Emlékszel arra a húsvétra, mikor Majával együtt meghívtál ide? –kérdi. – Mintha ezer éve történt volna. Egy darabig azt hittem, ide sem találok. Ebben a sötétben és viharban.

Rebecka alaposan megszemléli. A férfi leveszi a sapkáját és a kesztyűjét, s az overall zsebeibe gyömöszöli mindet. Haja nem ritkult meg. Néhány ősz hajszál akad a mogyoró barna tincsek közt, de ettől eltekintve semmit sem változott. Mintha megállt volna az idő. Talán felszedett pár kilót, de ezt nehéz megállapítani.

Vesa Larsson az ajtókeretnek támaszkodik. Nyitott szájjal lélegzik, s kissé felfelé tartja a fejét, mint aki tengeribeteg. Tekintete átvándorol Curtról Thomasra majd Rebeckára. De nem néz a gyerekekre.

Miért nem néz a gyerekekre?

Curt finoman előre-hátra hintázik. Pillantása hol Rebeckára, hol Thomasra szegeződik.

Most mi fog történni? Curt leveszi a válláról a puskát és lelövi? Egy, kettő, három és vége. Sötétség. Időt kell nyernie. Beszélj, csajszi! Gondolj Sarára és Lovára!

Rebecka rátámaszkodik az asztal lapjára, és felemelkedik a székről.

– Ülj le! – parancsolja Thomas, és ő visszaül a fenekére, mint egy megfenyített kutya.

Sara nyüszít, de nem ébred fel. Megfordul az ágyban, s légzése ismét nyugodt és mély.

– Te tetted? – kérdezi Rebecka rekedten. – De miért?

– Isten tette, Rebecka – feleli komolyan Thomas.

Felismeri ezt a komoly hangot és ezt a testtartást. Így viselkedik és beszél, mikor fontos dolgokat próbál belesulykolni a hallgatóságába. Ilyenkor egész lénye megváltozik. Mint egy sziklatömb, mely a földből nőtt ki. Gyökereivel kapaszkodik a talajba. Tökéletes komolyság, szilárdság, erő. S ugyanakkor alázat Isten előtt.

Miért játszik neki? Nem, nem nekijátszik. Curtnak. Így… így irányítja Curtot.

– És mi lesz a gyerekekkel? – kérdi.

Thomas lehajtja a fejét. Hangjában van valami megtörtség. Valami bizonytalanság. Mintha nem bírná rendesen kiejteni e szavakat.

– Ha te nem… – fog hozzá –, nem tudom, hogyan fogom megbocsátani neked, hogy erre kényszerítettél, Rebecka.

Mint valami láthatatlan jelre, Curt leveszi a jobb kezéről a kesztyűt, és elővesz egy tekercs zsineget overallja zsebéből.

Rebecka Curthoz fordul. A torkát szorító gombóc mellett próbál hangokat kipréselni magából.

– Hiszen te szereted Sannát – szól hozzá. – Hogy vagy képes akkor megölni a gyerekeit?

Curt behunyja a szemét. Továbbra is finoman előre-hátra hintázik, mintha nem is hallaná a kérdést. Majd egy ideig hangtalanul mozognak ajkai, mielőtt felelne.

– Ők árnyékgyerekek – mondja. – A túlvilágon a helyük.

Csak sikerüljön szóval tartani. Azzal időt nyer. Gondolkodnia kell. Itt egy szál, amin elindulhat. Thomas hagyja Curtot beszélni, nem mer közbeavatkozni.

– Árnyék gyerekek? Hogy érted ezt?

Rebecka félrehajtja a fejét, s arcát a kezén nyugtatja, pont, ahogy Sanna szokta, s azon erőlködik, hogy hangja nyugodt maradjon.

Curt a levegőnek beszél, s közben a petróleumlámpába néz. Mintha egyedül lenne. Vagy mintha a lámpában ülne valaki, aki meghallgatja.

– Engem hátulról süt a nap – magyarázza. – Előre esik az árnyékom. Ő mindig előttem jár. De ha belépek a házba, neki el kell tűnnie. Sannának lesznek másik gyerekei. Két fiút fog szülni nekem.

Na most hányom el magam, gondolja Rebecka, és érzi a rénszarvashús és az epe ízét, ahogy felfelé halad az emésztőrendszerében.

Feláll. Arca hófehér. Remeg a lába. A teste nehéz. Több tonnát nyom. Lábai vékony fogpiszkálók.

Curt egy pillanat alatt előtte terem. Arcát eltorzítja az őrület. Olyan hangosan ordít rá, hogy minden egyes szó előtt levegőt kell vennie.

– Azonnal… ülj… vissza!

Hatalmas erővel gyomron vágja Rebeckát, aki összecsuklik, mint egy zsebkés. Lábából az utolsó csepp erő is kiszáll. A padló az arca felé száguld. Nagymama rongyszőnyegén ér földet. Gyomrában kibírhatatlan fájdalom. Magasan a feje fölött izgatott hangokat hall. Meg susogást és csilingelést.

Muszáj pihennie egyet. Csak egy icipicit. Azután kinyitja a szemét. Isten bizony. Sara és Lova. Sara és Lova. Vajon melyikük sikít? Lova sikítozik így? Csak egy icipicit…

Benny a Benny Zár és Riasztószerviztől kinyitja Curt Båckström lakásának ajtaját, majd eltűnik a helyszínről. Sven-Erik Stålnacke és Anna-Maria Mella addig a sötét lépcsőházban álldogál. Csak az utcai világítás fénye hatol be az udvarra nyíló ablakokon át. Csend van. Egymásra néznek és bólintanak. Anna-Maria kibiztosította fegyverét, egy SIG Sauert.

Sven-Erik belép. A nő hallja óvatos hallózását. Ő addig őrt áll a nyitott ajtó előtt.

Nem vagyok normális, gondolja.

A dereka sajog. A falnak támaszkodva mélyeket lélegzik. Mi van, ha a férfi odabent van a sötétben? Lehet, hogy halott. De az is, hogy lesben áll valahol. Egyszer csak kirohan, és lelöki őt a lépcsőn.

Sven-Erik felkapcsolja a lámpát a hallban.

Ő is bekukucskál. Egyszobás lakás. A haliból egyenesen belátni a hálóval kombinált nappaliba. Fura egy hely. Vajon tényleg lakik itt valaki?

A hallban egyetlen bútordarab sincs. Se egy komód, se egy szőnyeg. Tele vicik-vacakokkal és a napi postával. A kalaptartó alatt a ruhafogason egyetlen ruhadarab sem lóg. A nappali is üres. Majdnem. Néhány lámpa áll a földön, és a falon egy nagy tükör lóg. Az ablakok fekete lepedővel beborítva. Nincsenek függönyök. A párkányokon sincs semmi. Egy göbös fenyőből készült egyszemélyes ágy a fal mellett. Az ágyon világoskék, gépi kötésű, szintetikus takaró.

Sven-Erik kijön a konyhából. A fejét rázza. Összenéznek. Tekintetük kérdésekkel és balsejtelemmel teli. Sven-Erik a fürdőszoba ajtóhoz lép és kinyitja. A villanykapcsoló az ajtó mögött található. Kinyújtja a kezét. Hallja a kattanást, de a lámpa nem gyullad fel. Sven-Erik az ajtóban áll. Anna-Maria oldalról látja, amint előhúzza kulcscsomóját. Egy kis zseblámpa van rajta. Látja a keskeny fénycsíkot bevilágítani az ajtón. Hunyorít, hogy élesebben lásson.

Anna-Maria megmozdul, melyet talán Sven-Erik is érzékel a szeme sarkából, mert kezét felemelve megállásra inti a nőt. Egy lépést tesz előre. Egyik lábával már átlépte a küszöböt. Anna-Maria dereka feszül és fáj megint. Öklét belenyomva próbálja enyhíteni a fájdalmat.

Sven-Erik kifelé jön a fürdőszobából. Gyors léptekkel. Szája tátva. Jéggé dermedt arcából két üveges szem mered kifelé.

– Telefonálj! – mondja rekedten.

– Kinek? – kérdi Anna-Maria. – Mindenkinek! Ébressz fel mindenkit!

Rebecka kinyitja a szemét. Vajon mennyi idő telt el? Felette lebeg Thomas Söderberg arca. Olyan, mint a napfogyatkozás. Arca árnyékban van, és a petróleumlámpa srégen a feje fölött koronát képez barna haja körül.

Rebecka gyomra még mindig fáj. Jobban, mint azelőtt. És ráadásul meleg és nedves. Vér. Rémülten jön rá, hogy Curt nem megütötte.

Kést döfött belé.

– Nem így terveztük – mondja Thomas elkeseredetten. – Muszáj kicsit átgondolnunk a dolgot.

Rebecka elfordítja a fejét. Sara és Lova fejtől-lábtól fekszik az ágyon. Kezük zsineggel kikötve az ágy lábához. Szájukból fehér pamutdarab lóg kifelé. A padlón, az ágy mellett egy széttépett lepedő hever. Látja, amint mellkasuk erőteljesen emelkedik és süllyed, hogy elegendő levegőhöz jussanak az orrukon keresztül.

Lova náthás. De lélegzik.

Nyugodj meg, lélegzik. Rohadékok, rohadékok!

– Az volt az elgondolás – mondja elmélyülten Thomas Söderberg –, az volt az elgondolás, hogy felgyújtjuk a kunyhót. Te meg fogod a slusszkulcsot, felülsz a szánra, és elindulsz egy szál hálóingben vagy pólóban. Persze lett volna esélyed, kinek ne lenne? De a vihart és a hideget figyelembe véve a szánnal szerintem maximum száz méterre jutottál volna. Azután leesel, és pár percen belül megfagysz. A rendőrségi jegyzőkönyvben egyszerű balesetként szerepelt volna. A kunyhó tüzet fog. Te pánikba esel, itt hagyod a gyerekeket, és egy szál semmiben menekülsz. Megpróbálsz a szánon elmenekülni, és nem messze a háztól megfagysz. Nincs alapos nyomozás, nincsenek kérdések. Így valamivel nehezebb lesz.

– Azt akarjátok, hogy benn égjenek a gyerekek?

Thomas elgondolkodva ajkába harap, mintha meg sem hallaná a kérdést.

– Azt hiszem, magunkkal kell vinnünk téged – mondja. – Még ha el is ég a tested, a késszúrásnak maradhatnak nyomai. Ezt nem kockáztathatom.

Elhallgat, és odafordítja a fejét Vesa Larsson felé, aki épp belép egy piros, műanyag benzines kannával a kezében.

– Benzint ne! – mondja Thomas idegesen. – Semmi gyúlékony folyadék vagy vegyszer nem kell! A helyszíni vizsgálatok minden ilyesmit kimutatnak. Gyufával gyújtjuk meg a függönyöket és az ágyneműt.

Fejével Rebecka felé bök.

– Őt magunkkal visszük – folytatja. – Ti ketten segítsetek egy vízhatlan ponyvát teríteni a szánkóra.

Vesa Larsson és Curt kimegy. A vihar tombol, majd az ajtó csukódásával elhallgat. Most kettesben maradnak Thomassal. Szíve dübörögni kezd. Tudja, hogy sietnie kell. Máskülönben a teste cserbenhagyja.

Vajon Curt az ajtó mellé állította a fegyverét? Elég nehéz lehet egy súlyos ponyvát kiteríteni a viharban, hátán a puskával. Gyere kicsit közelebb.

– Nem értem, hogy lehetsz képes ilyesmire – mondja Rebecka. – Nem az áll a Bibliában: „Ne ölj!”?

Thomas sóhajt. Ott guggol Rebecka mellett.

– És mégis, van rá egy csomó példa a Bibliában, hogy Isten életeket vesz el – feleli. – Hát nem érted, Rebecka? Ő megszegheti a saját törvényeit. De én nem vagyok képes ilyesmire. Meg is mondtam neki. Ezért küldte az utamba Curtot. Több volt ez, mint egyszerű jel. Muszáj volt engedelmeskednem neki.

Abbahagyja, hogy letörölje az orrából folyó taknyot. Arca kezd kivörösödni a kályha melegétől. Nagyon meleg lehet az overallban.

– Nem hagyhatom, hogy tönkretedd Isten művét! A média botrányt csinált volna ebből a pénzügyi dologból, és az mindennek véget vetett volna. Kirunában nagy dolgok történtek. De Isten megértette velem, hogy ez még csak a kezdet.

– Viktor megfenyegetett téged?

– Végül már mindenkire veszélyt jelentett. Még saját magára is. De tudom, hogy már Istennél van.

– Mondd el, mi történt!

Thomas türelmetlenül rázza a fejét.

– Arra sem időm, sem okom nincs, Rebecka.

– És a lányok?

– Mesélhetnek olyasmit a nagybátyjukról, ami… Még mindig szükségünk van Viktorra. A nevét nem lehet besározni. Tudod te, évente hány embernek segítünk kimászni a drogfüggőségből? Tudod, hány gyerek kapja vissza elveszettnek hitt szüleit? Tudod, hányan térnek meg? Hányan jutnak munkalehetőséghez? Jobb életminőséghez? Hány tönkrement házasság javul meg? Erről mesélt nekem Isten éjszakákon át.

Majd elhallgat, és Rebecka felé nyújtja a kezét. Ujjai a nő szája körül sétálnak, azután a nyakán lefelé.

– Úgy szerettelek, mint a saját lányomat. Te pedig…

– Tudom – hüppögi Rebecka. – Bocsáss meg!

Csak gyere közelebb!

– És most? – szipogja. – Szeretsz még?

A férfi arca, mint a kőszikla.

– Megölted a gyerekemet!

A lányos apa. Aki egy fiút szeretett volna.

– Tudom. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. De nem a…

Fejét oldalra fordítja, köhint egyet, s kezét a gyomrára szorítja. Majd a férfi felé fordul ismét.

Ott van. Már látja. Harminc centire a fejétől. A kő, melyre Lova Tjappot festette. Majd ha elég közel jön hozzá. Csak fogd meg, és üss! Ne gondolkozz! Ne tétovázz! Csak fogd meg, és üss!

– Más is volt rajtad kívül. Nem a te…

Hangja fáradt suttogásba fullad. A férfi Rebecka felé nyújtja a nyakát. Mint a róka, amelyik pockot szimatol a hó alatt.

A nő ajkai hangtalanul formálják a szavakat.

Thomas végül fölé hajol. Ne tétovázz, számolj háromig!

– Könyörögj értem… – suttogja a férfi fülébe.

Egy…

–… nem te voltál az egyetlen, akivel…

Kettő…

–… nem a te gyereked volt.

Három!

A férfi megmerevedik egy pillanatra, ennyi elég is. Rebecka karja ugrik, mint a kobra, és megragadja a követ. Behunyja a szemét, és minden erejét latba vetve lesújt Thomas halántékára. Gondolatban látja a követ lövedékként áthatolni a férfi koponyáján, majd a falon landolni. De mikor kinyitja a szemét, a kő még mindig a kezében van. Thomas az oldalán fekszik mellette. Kezével talán a fejét próbálja védeni. Ezt nem tudja megállapítani. Ő már térden áll, és újra lesújt. És újra. Mindig csak a fejére.

Most már elég lesz. Sietnie kell.

Elereszti a követ, és megpróbál lábra állni, de a lábai nem bírják el a súlyát. Végigmászik a padlón, az ajtó melletti sarok irányába. A balta mellett áll Curt fegyvere. Előrekúszik a térdén és a jobb kezén. A balt a hasára szorítja.

Csak odaérjen. Ha most jönnek be, elvesztette a játszmát.

Megragadja a fegyvert. Feltérdelve botorkál. Keze reszket, és ügyetlen. Kioldja az emelőkart. Lekattintja a puskacsövet. Meg van töltve. Visszacsapja a fegyvert, és kibiztosítja. Hátrafelé csúszik a helyiség közepére. A rongyszőnyegen vérfoltok. Nagy cseppek a saját véréből. Jobb kezével elmaszatolta a nyomokat.

Ha megkerülik a házat, az ablakon át megláthatják. De nem fogják. Miért is tennék? Rosszul érzi magát. Csak ne hányjon. Vajon bírja majd tartani a puskát?

Tovább csúszik hátrafelé félig ülő helyzetben az asztal irányába, egyik kezét a hasára szorítva. A másikat az asztal felé nyújtja, s lábával ellöki magát. Megfogja a fegyvert, és maga után húzza. Leül az asztal lábát használva háttámlának. Lábait kissé felhúzza. Combjára fekteti a fegyvert, s az ajtóra szegezi a csövét. És vár.

– Nyugodjatok meg – szól oda Sarának és Lovának anélkül, hogy szemét levenné az ajtóról. – Hunyjátok be a szemeteket, és nyugodjatok meg.

Elsőként Curt lép be az ajtón. Átlósan mögötte Vesát is megpillantja. Curt észreveszi őt a fegyverrel. Látja, hogy a két fekete cső rá irányul. Arckifejezése a másodperc törtrésze alatt változik meg. Dühös a hideg, a szél és a ponyva miatt, de dühe átvált, ha nem is félelemre, de valami másra. Először rájön, hogy nem tudja megközelíteni Rebeckát. Majd tekintete elhomályosul. Üressé, réveteggé válik.

Rebecka nem emeli elég magasra a fegyvert, így az visszarúg, és eltöri az alsó bordáit, mikor golyót ereszt Curt hasába, aki hanyatt esik az ajtóban. A nyíláson záporozik befelé a hó.

Vesa jéggé dermedve áll ott. Mint akibe még a sikoly is belefagyott.

– Befelé! – üvölti Rebecka, és rászegezi a fegyvert. – Őt is vonszold be! Ülj le!

A férfi azt teszi, amit mond, és guggoló helyzetbe kuporodik le az ajtónak támaszkodva.

– Seggre! – parancsolja Rebecka.

Lehuppan a fenekére. Overalljában nehézkesen mozog. Innen nem tud egykönnyen feltápászkodni. Kezét kérés nélkül összekulcsolja hátul a nyakán. Curt kettejük közt fekszik. Az ajtó csapódása óta beállt csendben Curt hörgő lélegzését hallgatják. A rövid, sípoló lihegéseket.

Rebecka hátraszegi a fejét. Fáradt. Rettenetesen fáradt.

– Most pedig – közli Vesa Larssonnal – elmesélsz nekem mindent! Amíg beszélsz, és az igazat mondod, nem öllek meg.

– Sanna Strandgård felkeresett engem – kezdi Vesa rekedten. – A szeme… könnyekben úszott. Tudom, ez így nevetségesen hangzik, de ha láttad volna.

Már látom is, gondolta Rebecka. Haja borzas, mint a pitypang. Senkinek nem állnak olyan jól a könnyek és a szipogás, mint neki.

– Azt mondta, Viktor molesztálta a lányait.

Rebecka odapillant a lányokra. Még mindig az ágyhoz vannak kötözve, ronggyal a szájukban. Attól fél, ha megpróbál odamászni hozzájuk, elájul. És ha Vesát szólítja fel, hogy oldozza el őket, egy szempillantás alatt kirúghatja a fegyvert a kezéből. Muszáj kicsit várnia.

Lélegeznek. Élnek. Ő pedig hamarosan rájön, mit kell tennie.

– Hogyan molesztálta őket?

– Nem tudom, Sara mondott valamit, amiből rájött. Engem nem világosított fel róla. De megígértem, hogy beszélek Viktorral. Én…

Zavartan elhallgatott.

Sanna megzavarja az embereket, töpreng Rebecka. Becsalja őket az erdőbe, aztán elveszi tőlük az iránytűt.

– Igen?

– Olyan bolond voltam – panaszolja a férfi. – Arra kértem, ne forduljon a rendőrséghez, vagy más hatósághoz. Patrik Mattssonnak beszélt a dologról. Én meg felhívtam, és azt mondtam neki, Sanna tévedett. Kizárással fenyegettem meg, ha szárnyra kap a hír.

– Folytasd! – sürgeti Rebecka. – Beszéltél Viktorral?

A combján pihenő fegyver egyre nehezebb és nehezebb lesz.

– Végül is nem beszélgetés lett belőle. Szóhoz sem engedett jutni. Az íróasztalom fölé hajolt, és megfenyegetett. Azt mondta, lelkipásztorként töltött napjaim meg vannak számlálva a gyülekezetben. És nem fogja tűrni, hogy a lelkészek megszedjék magukat a gyülekezet rovására.

– A Victory Printre gondolt?

– Igen, mikor megalapítottuk a Victory Printet, én azt hittem, minden jogtiszta. És tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, az is volt. A tippet egy cégtulajdonostól kaptuk, aki a gyülekezet tagja. Azt mondta, a törvény szerint ez teljesen rendben van. A kiadásokat a cégre terheltük, majd visszaigényeltük az áfát az államtól. Persze a gyülekezet kéz alatt adta a pénzt a befektetésekhez, de végül is a mi szemünkben minden tulajdon az Erő Forrásának tulajdonát képezte. Nekem úgy tűnt, senkit nem rövidítünk meg. Csak mikor megszegtem a titoktartási kötelezettségemet, és elmeséltem Thomasnak, mire gyanakszik Sanna, és hogy Viktor megfenyegetett, akkor értettem meg, hogy nagy slamasztikában vagyunk. Thomas megijedt. Fel tudod fogni? Három óra leforgása alatt az egész világ inogni kezdett körülöttünk. Viktor agresszívvá vált, és veszélyt jelentett a gyerekekre nézve. Ő, aki mindig szerette a kicsiket. Besegített a vasárnapi iskolában, közben meg… Undorító volt! Thomas pedig beijedt. Ő, aki mindig olyan volt, mint akit bronzba öntöttek. Én pedig bűnözővé váltam. Letehetem a kezem? Megfájdult a vállam és a fejem.

A nő bólint.

– Úgy döntöttünk, közösen beszélünk vele – folytatta. – Thomas azt mondta, Viktornak segítségre van szüksége, és ezt a segítséget a gyülekezettől kaphatná meg. Úgyhogy aznap este…

Elhallgat, s mindketten Curtra néznek, aki kettejük közt fekszik a padlón. Alatta a rongyszőnyeg már vérben ázik. Légzése a sípoló lihegésből halk sziszegésbe fordul. Majd egyszer csak teljesen elnémul. Nem lélegzik többé.

Vesa Larsson meredten bámulja. Pupillái kitágulnak a félelemtől. Majd Rebeckára néz, és a sörétes puskára az ölében.

Rebecka szeme lecsukódik. Kezd közönyössé és érzéketlenné válni.

Mintha Vesa története már nem érdekelné. De ezúttal nem kell biztatnia, hogy folytassa. Szédületes sebességgel kezd hadarni.

– Viktor nem akart ránk hallgatni. Azt mondta, böjtölt és imádkozott, és arra jutott, hogy itt az ideje a gyülekezet megtisztításának. És hirtelen mi találtuk magunkat a vádlottak padján. Azt mondta, kufárok vagyunk, akiket ki kell űzni a templomból. Hogy ez Isten műve, mi pedig készek vagyunk Mammonnak áldozni. Aztán… Teremtő Istenem! Egyszer csak ott termett Curt. Nem tudom, egész idő alatt ott állt-e, és mindent hallott, vagy épp akkor lépett be a templomba…

Vesa összehúzza a szemét, s ajka grimaszba fordul.

– Viktor Thomasra mutogatott, és kiabált; már nem is emlékszem, mit. Curt kezében volt egy bontatlan üveg bor. A gyűlésen az úrvacsorát ünnepeltük. Hátulról fejbe vágta Viktort, aki térdre esett. Curt egy hatalmas tollkabátban volt. A borosüveget a belső zsebébe csúsztatta. Majd a derékszíjából előhúzott egy kést, és leszúrta. Két vagy három döféssel. Viktor hanyatt esett, és fekve maradt a földön.

– Ti meg csak néztétek – suttogta Rebecka.

– Én megpróbáltam közbeavatkozni, de Thomas megakadályozott.

Öklét a szemére szorítja.

– Nem, ez így nem igaz – folytatja. – Azt hiszem, tettem egy lépést előre. De Thomas csak intett a kezével. Én meg megálltam. Mint egy jól idomított kutya. Majd Curt megfordult, és odalépett hozzánk. Hirtelen megijedtem, hogy engem is megöl. Thomas csendben állt, kifejezéstelen arccal. Emlékszem, ránéztem, és az jutott eszembe, hogy olvastam róla, így kell tenni, ha valakire veszett kutyák támadnak rá. Nem szabad elszaladni, se sikítani, hanem nyugodtnak kell maradni. Hát azok maradtunk. Curt sem szólt egy szót sem, csak nézett ránk, kezében a késsel. Majd sarkon fordult, és visszament Viktorhoz. Aztán…

Vesa nyüszítésszerű hangot hallatott a fogai közül.

–… aztán még többször megszúrta. A késsel kivájta Viktor mindkét szemét. Majd ujjait a lyukakba dugta, és a vérét a saját szemére kente. „Amit ő látott, most már én is látom”, kiáltotta. És megnyalta a kést, mint egy… állat! Azt hiszem, el is vágta vele a nyelvét, mert a szájából ömlött a vér. Azután levágta Viktor kezeit. Tépte és csavarta. Egyiket a kabátja zsebébe dugta, de a másik már nem fért bele, leesett a földre és… Nos, a többire nem igazán emlékszem. Thomas vitt haza a kocsiján a Norgevagenen. Ott álltam a hidegben, az éjszaka közepén, és a hóba hánytam. Thomas egész idő alatt ugyanazt a szöveget darálta. A családunkról. A gyülekezetről. Hogy a legjobb, amit tehetünk, a hallgatás. Utólag felmerült bennem, hogy talán tudta, hogy Curt ott állt. Még az is lehet, ő intézte úgy, hogy ott legyen.

– És Gunnar Isaksson?

– Ő nem tudott az egészről semmit. Sok hasznát nem vettük.

– Ti gyáva pokolfajzatok! – szól Rebecka erőtlenül.

– Nekem gyerekeim vannak – nyöszörög Vesa. – De mostantól minden másképp lesz. Majd meglátod.

– Ne próbálkozz! – feleli a nő. – Mikor Sanna felkeresett, akkor kellett volna a rendőrséghez és a gyámhatósághoz fordulnod. De te… te nem akartál botrányt. Nem akartál megválni a menő házadtól és a zsíros állásodtól.

Már alig bírja a jobb lábát felhúzva tartani. Ha leteszi a fegyvert a földre, a férfi esetleg felkel és fejbe rúgja őt, még mielőtt lövő helyzetbe emelhetné. Rosszul lát. Látómezejét fekete foltok borítják. Mintha valaki paint-ball puskával lövöldözne egy kirakatüvegre.

Szédül. Most már sietnie kell.

A férfira fogja a fegyvert.

– Ne tedd ezt, Rebecka! – kérleli Vesa. – Te sem tudsz majd ezzel a tudattal élni. Én nem így akartam, Rebecka. De most már vége.

Rebecka abban reménykedik, hogy a férfi tesz valamit. Megpróbál felkelni. Vagy a fejsze után nyúl.

Az is lehet, hogy megbízhat benne. Talán beteszi őt és a lányokat a szánkóba, és visszamegy velük. Önként jelentkezik a rendőrségen.

Vagy nem. És akkor lángba borul minden. A lányok ijedt tekintettel rángatják a kezüket és a lábukat az ágyhoz rögzítő madzagokat. A lángok lerágják a húst a csontjaikról. Ha Vesa rájuk gyújtja a házat, nem lesz, aki tanúvallomást tehetne. Thomas és Curt viszi el a balhét, ő pedig megússza.

Azért jött, hogy végezzen velünk – mondja magában. – Ezt ne felejtsd el!

Vesa Larsson zokogásban tör ki. Mintha most lett volna Rebecka tizenhat éves, mikor a pünkösdista templom pincéjében ülve, a festőcuccok között Istenről, a szerelemről és a művészetről beszélgettek.

– Gondolj a gyerekeimre, Rebecka!

Ő vagy a lányok.

Lehunyt szemmel húzza meg a ravaszt. Fülsüketítő csattanás. Mikor kinyitja a szemét, a férfi még mindig ugyanabban a pózban ül. De már nincs arca. Eltelik egy másodperc, mire a teste oldalra zuhan.

Ne nézz oda! Ne gondolkozz! Sara és Lova.

Eldobja a fegyvert, és feltápászkodik négykézlábra. Egész teste reszket az erőlködéstől, ahogy apránként közeledik az ágyhoz. Cseng és sípol a füle.

Sara egyik kezét. Elég az egyiket. Ha csak azt ki tudja szabadítani…

Átmászik Curt élettelen testén. A derekánál kicsit kifújja magát. Benyúl a test alá. Ott a kés. Kipattintja a tokot, és kihúzza. Úgy tűnik, beletenyerelt a férfi vérébe. És végre odaér az ágyhoz.

Csak ne remegjen a kezed. Meg ne vágd Sarát.

Levágja a zsinórt, és leszedi Sara csuklójáról. A kislány kiszabadított kezébe teszi a kést, és nézi, ahogy ujjaival megmarkolja a nyelét.

Most már pihenhetsz.

Lezuhan a földre.

Kis idő múlva Sara és Lova arca hajol fölé. Megragadja Sara pulóverének ujját.

– Jól figyelj! – hörgi. – Maradjatok itt a kunyhóban! Zárjátok be az ajtót, vegyétek fel az overallotokat, és takarózzatok be! Sivving és Bella reggel idejön. Várjátok meg őket! Hallod, Sara? Most pihennem kell egy kicsit.

Már nem fáj semmije. De a keze jéghideg. Elereszti Sara pulóverét. A lányok arca elmosódik. Ő lesüllyed egy kútba, a lányok pedig odafent állnak a napfényben, és néznek rá lefelé. Egyre sötétebb és hidegebb lesz.

Sara és Lova összekuporodva ül Rebecka jobb és bal oldalán. Lova a nővéréhez fordul.

– Mit mondott? – kérdezi tőle.

– Azt hiszem, azt, hogy „Magadhoz szólítasz?” – feleli Sara.

A téli szél dühödten tépte az ösztövér nyírfákat a kirunai kórház körül. Belekapott göcsörtös karjaikba, melyekkel a sötét égbolt felé nyújtózkodtak. Letördelte égnek meredő, fagyos ujjaikat.

Måns Wenngren hétmérföldes léptekkel haladt el az intenzív osztály irodája előtt. A fénycsövek hideg fénye visszatükröződött a fényesre sikált padlón, és a folyosó krémszínű, leírhatatlanul ronda, vörös mintákkal tarkított falán. Egész lénye berzenkedett e körülmények ellen. A fertőtlenítő és tisztítószerek szaga keveredett a beteg testek váladékának áporodott szagával. Az ételekkel, vérmintákkal, vagy fene tudja mivel teli fém kocsik egyfolytában csörömpöltek.

De legalább nincs karácsony, gondolta.

Az apja karácsonykor kapta utolsó infarktusát. Már sok évvel ezelőtt történt, de Måns még mindig látta maga előtt a kórházi személyzet kínosan elvetélt próbálkozásait, hogy az osztályon karácsonyi hangulatot teremtsenek. Olcsó, nagy kiszerelésben kapható mézeskalács a délutáni kávé mellé, karácsonyi mintás papírszalvétával. És a folyosó túlsó végén egy műfenyő. Tűlevelei összevissza álltak, lelapultak a raktár legfelső polcán, egy dobozban eltöltött hosszú év során. Varrócérnákon lógó, magányos gömbdíszek az ágakon. A fa alatt hivalkodó csomagok, melyekről mindenki tudta, üresek.

Elhessegette fejéből az emléket, nehogy még a szülei is eszébe jussanak. Hirtelen megfordult. Gyapjúkabátja palástként terült szét mögötte.

– Rebecka Martinssont keresem! – ordította el magát. – Van itt valaki szolgálatban, vagy mi a fene?

Reggel telefonhívás ébresztette fel. A kirunai rendőrség érdeklődött, hogy ő-e Rebecka Martinsson főnöke. Mondta, hogy stimmel. Nem sikerült közeli hozzátartozót találniuk a névjegyzékükben. Hátha az ügyvédi iroda tud róla, hogy van-e barátja vagy élettársa. Nem, ők sem tudnak róla. Måns megkérdezte, mi történt. A rendőr végül annyit mondott, hogy Rebeckát megoperálták. De további információval nem szolgált.

Måns felhívta a kirunai kórházat. Ott még azt sem voltak hajlandók megerősíteni, hogy ilyen nevű beteget egyáltalán felvettek az osztályra. „Bizalmas információ”, csak ennyit tudott kiszedni belőlük.

Ezután felhívta a két női tulajdonostárs egyikét az irodában.

„De kedves Måns, hisz Rebecka a te alkalmazottad”, mondta a nő.

Így végül fogott egy taxit, és kiment az arlandai repülőtérre.

A folyosó közepén érte utol egy segédápolónő. Követte őt, és áradt belőle a szó, miközben a férfi minden terem ajtaját kinyitotta, és bekukucskált a kórtermekbe. Csak ennyit fogott fel a szóáradatból: „Bizalmas információ. Illetéktelen. Hívom a biztonságiakat!”

– Az élettársa vagyok – blöffölt, s közben folytatta az ajtónyitogatást és a kukucskálást.

Egy négyágyas szobában egyedül találta Rebeckát. Az ágy mellett állt egy állvány, valami átlátszó folyadékkal félig megtöltött műanyag zacskót tartva. A nő szeme csukva. Arca és az ajka sápadt, vértelen.

A férfi egy széket húzott az ágy mellé, de nem ült le. Inkább megfordult, és rámordult az őt üldöző apró nőre. Az el is tűnt nyomban. Birkenstock szandáljával izgatottan kopogott végig a folyosón.

Egy perc múlva egy másik nő bukkant fel fehér köpenyben és nadrágban. Måns két lépéssel a nő mellett termett, és leolvasta az apró névtáblát, amely a zsebére volt tűzve.

– Aha, Frida nővér – szólt arrogánsán, mielőtt a nő kinyithatta volna a száját akkor most legyen szíves, magyarázza ezt meg nekem!

Rebecka kezeire mutatott. Mindkettő az ágy széléhez volt kötözve mullpólyával.

Frida nővér meglepetten pislogott, mielőtt szóhoz juthatott volna.

– Jöjjön ki velem – mondta szelíden. – Lenyugszunk egy kicsit, aztán beszélgethetünk.

Måns úgy csapkodott maga körül, mintha egy legyet kergetne.

– Hívja ide az orvost, aki felelős ezért! – pattogott.

Frida nővér csinos nő volt, természetes szőke hajjal, kiálló arccsonttal, ajka pedig átlátszó, rózsaszín rúzzsal finoman kihúzva. Megszokta már, hogy az emberek engedelmeskedtek visszafogott modorának. Erről volt híres. Még soha senki nem nézte légynek. Azon gondolkodott, riassza-e a biztonságiakat. Vagy a különleges helyzetre való tekintettel inkább a rendőrséget. Aztán végignézett Måns Wenngrenen. Tekintete végigsöpört a valószínűtlenül simára vasalt, fehér inggalléron, a szürke-fekete csíkos nyakkendőn, a diszkrét, fekete öltönyön és a fényesre suvickolt cipőn.

– Akkor jöjjön velem, és beszélhet az orvossal! – felelte kurtán, sarkon fordult, és ellépdelt, Månssal a nyomában.

Az orvos alacsony ember volt, sűrű, őszes szőke hajjal. Arca napbarnított, orráról kissé hámlott a bőr. Úgy tűnt, nemrégiben vakációzott valahol. Köpenye hanyagul lógott, türkizkék pólót és farmernadrágot viselt. Köpenye zsebében egy halom toll és egy jegyzetfüzet volt, valamint a szemüvege.

Kapuzárási pánik hippi-szindrómával fűszerezve, gondolta Måns, és egy leheletnyit túl közel állt meg hozzá, úgy üdvözölte, hogy a dokinak fel kelljen néznie rá, mintha a csillagokat bámulná.

Együtt mentek be az orvosi szobába.

– Az ő érdekében tettük – magyarázta az orvos Månsnak. – Mikor felébredt, kitépte a kanült a karjából. Azóta kicsit kipihente magát, de …

– Őrizetben van? – kérdezte Måns. – Vagy letartóztatásban?

– Amennyire én tudom, nem.

– Vagy van végzés arról, hogy kényszergyógykezelést kapjon? Igazolás a gondozásba vételről?

– Nincs.

– Wow, hát ez tiszta vadnyugat! – felelte Måns gúnyosan. – Odakötözik az ágyhoz anélkül, hogy lenne rá felhatalmazásuk a rendőrségtől, az ügyészségtől vagy a főorvostól. Ez a személyi szabadság jogtalan korlátozása. Feljelentés, pénzbírság kiszabása, és az Egészségbiztosítási Felügyelet részéről megrovás jár érte. De nem azért vagyok itt, hogy zűrt csináljak. Mesélje el, mi történt, hisz a rendőrség nyilván informálta önöket, Rebeckát eresszék szabadon, én meg kérek egy csésze kávét! Cserébe békésen ülök majd a szobájában, és vigyázok, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, mikor felébred. És a kórházzal sem fogok pereskedni.

– A rendőrségtől kapott információink bizalmasak – felelte a doki fásultan.

– Give some, get some^[5] – felelte Måns közömbösen.

Nem sokkal később Måns hátradőlt a Rebecka ágya melletti kényelmetlen székben. Bal kezét lazán a nő ujjai köré fonta, másik kezében egy barna műanyag poharat tartott, benne tűzforró kávéval.

Átkozott nőszemély, morogta magában. Csak ébredj fel, majd jól leüvöltöm a fejed!

Sötétség. Majd sötétség és fájdalom. Rebecka óvatosan kinyitja a szemét. Az ajtó fölött a falon egy nagy óra lóg. A percmutató minden alkalommal megremeg, mikor egy lépéssel közelebb kerül a következő rovátkához. Rebecka hunyorít, mégsem látja, mennyit mutat, s hogy egyáltalán nappal van-e, vagy éjszaka. A fénysugarak késpengeként hasítanak a szemébe. Fejébe belefúródik a fájdalom, s apró darabokra robbantja szét. Minden lélegzetvétel fáj. Nyelve a szájpadlására tapad. Behunyja a szemét, és Vesa Larsson rémült arcát látja maga előtt. „Ne tedd ezt, Rebecka! Te sem tudsz majd ezzel a tudattal élni.”

Vissza a sötétségbe. Még mélyebbre. Lejjebb. Távolabb. A fájdalom elcsitul. Ő pedig álmot lát. Nyár van. A kék égboltról perzselőn süt le a nap. A dongók részegen támolyognak az erdei gólyaorr- és a cickafarkvirágok közt a levegőben. Nagymama a kis hídon térdel a folyó partján, és a rongyszőnyegeket sikálja. A szappant maga főzte lúgból és zsírból. A gyökérkefe ide-oda szalad a szőnyeg szálai mentén. A folyó felől lengedező enyhe szellő távol tartja a szúnyogokat. A híd szélén egy gyermek ül, lábát a vízbe lógatva. Egy cinéért fogott, s befőttesüvegbe tette, melynek tetején lyukat vágott. Elbűvölten figyeli, ahogy a hatalmas bogár mászik az üvegben. Rebecka lefelé, a folyó felé indul. Teljességgel tudatában van annak, hogy álmodik, s halkan ezt motyogja magában: „Hadd nézzem az arcát! Hadd lássam, hogy néz ki!” Majd Johanna megfordul, és meglátja őt. Diadalmasan mutatja az üveget Rebeckának, s ajkai e szót formálják: „Mama”.

Majdnem úgy nézett ki, mint egy karácsonyi képeslap. Bár tulajdonképp mégsem. Egyáltalán nem. A három bölcs, aki az alvó gyermeket nézi. De a gyermek Rebecka Martinsson volt, a férfiak pedig Carl von Post főügyészhelyettes, Måns Wenngren ügyvéd és Sven-Erik Stålnacke rendőrfelügyelő.

– Három embert ölt meg – szólt von Post. – Nem engedhetem szabadon csak úgy.

– Az önvédelem tipikus esete – felelte Måns Wenngren. – Ezt csak elismeri? Aztán meg, ő a nap hőse. Higgyen nekem, Rebeckából képregényhős lesz, az újságok már szövögetik az új Modesty Blaise-sztorit. Két gyereket megmentett, és kinyírta az összes gazfickót… Úgyhogy maga dönt, milyen szerepben kíván tündökölni. A szar alak, aki üldözi a hőst, és megpróbálja bemártani a zsaruknál, vagy a jófiú, aki a pártját fogja, és osztozhat vele a dicsőségben?

A főügyészhelyettes ide-oda jártatta a tekintetét. Sven-Erikre nézett, de tőle hiába várt segítséget, még egy aprócska szalmaszálat sem kapott, amibe belekapaszkodhat. Majd a sárga kórházi takarót kezdte bámulni, melyet gondosan betűrtek Rebecka matraca alá.

– Tulajdonképpen úgy gondoltuk, kihagyhatjuk ebből a médiát – próbálkozott. – Az elhunyt lelkészek családos emberek voltak. Némi tekintettel…

Sven-Erik a bajsza alatt, fogai közt szívta be a levegőt.

– Nehéz lesz a sajtót és a tévét kihagyni ebből – felelte Måns lazán. – így vagy úgy, de az igazság mindig kiszivárog.

Von Post összehúzta a kabátját.

– No de, mégiscsak ki kell őt hallgatnunk. Addig nem megy innen sehova.

– Természetesen. Majd ha az orvosok is azt mondják, hogy alkalmas rá. Még valami?

– Hívjon, ha kihallgatható állapotba kerül – felelte von Post Sven-Eriknek, majd eltűnt az ajtón át.

Sven-Erik Stålnacke levetette tollkabátját.

– Én majd leülök a folyosón – mondta. – Szóljon, ha felébred! Szeretnék mondani neki valamit. Gondoltam, hozok egy kávét és valami édességet az automatából. Maga is kér?

Rebecka felébredt. Fél percen belül ott is termett egy orvos, és fölé hajolt. Nagy orra volt és nagy kezei. Széles válla. Fehér, szétnyitott köpenyében úgy nézett ki, mint aki kovácsjelmezbe öltözött. Megkérdezte, hogy van. Ő nem felelt. A férfi mögött állt egy ápolónő, figyelmes, de nem túl széles mosollyal az arcán. Måns az ablaknál állt. Kifelé bámult, bár kizárt, hogy bármi mást is látott volna, mint a saját, és az őt körülvevő terem tükörképét. Forgatta a reluxát. Kinyitotta, becsukta. Kinyitotta, becsukta.

– Sok mindenen ment keresztül, Rebecka – mondta az orvos. – Testileg, lelkileg egyaránt. Marié nővér majd ad magának egy kis nyugtatót, és fájdalomcsillapítót, ha szüksége van rá.

Az utóbbit kérdésnek szánta, de választ nem kapott rá. Az orvos felállt, és bólintott a nővérnek.

Kis idő múlva az injekció hatni kezdett. Rendesen tudott lélegezni anélkül, hogy fájdalmat érzett volna.

Måns az ágya mellett ült, és csendben figyelte.

– Szomjas vagyok – suttogta Rebecka.

– Még nem szabad innod. Ami folyadékra szükséged van, azt megkapod a csövön keresztül. Még vámod kell egy kicsit.

Felállt. Rebecka megérintette a karját.

– Ne légy rám dühös – kérte rekedten.

– Ne is próbálkozz! – felelte a férfi, miközben az ajtó felé haladt. – Rohadtul dühös vagyok.

Nem sokkal később visszajött. Két fehér, műanyag bögrét tartott a kezében. Az egyikben víz volt, hogy megnedvesítse vele Rebecka ajkát. A másikban két jégkocka.

– Ezt szopogathatod – mondta, és megzörgette a jégkockákat. – Van itt egy zsaru, aki beszélni szeretne veled. Menni fog?

A nő bólintott.

Måns intett Sven-Eriknek, aki bejött, és leült Rebecka ágya mellé.

– A lányok? – kérdezte Rebecka.

– Jól vannak – felelte Sven-Erik. – Elég hamar odaértünk a kunyhóhoz azután, hogy… ez az egész véget ért.

– Honnan…?

– Bementünk Curt Båckström lakásába, és rájöttünk, hogy meg kell találnunk magát. Na igen, erről majd később, tudniillik találtunk egy csomó rémes dolgot. A hűtőjében és a fagyasztójában, többek közt. Úgyhogy odamentünk a kurravaarai házhoz, arra a címre, amit megadott a rendőrségnek. Mivel senki sem tartózkodott benn, gyakorlatilag behatoltunk. Majd a legközelebbi szomszéd felé vettük az irányt.

– Sivvinghez.

– Ő vezetett el minket a kunyhóhoz. A nagyobbik lány elmesélte, mi történt.

– És a lányok rendben vannak?

– Nagyjából. Sarának megfagyott az arca. Kiment, hogy megpróbálja beindítani a motoros szánt.

Rebecka feljajdult.

– Én mondtam neki.

– De nem komoly. Itt vannak a kórházban az anyjukkal együtt.

Rebecka behunyta a szemét.

– Szeretnék találkozni velük.

Sven-Erik megvakarta az állát, és Månsra nézett. Måns megvonta a vállát.

– Mégiscsak megmentette az életüket, nem?

– Igen, igaz – felelte Sven-Erik, majd felállt. – Előbb megbeszéljük a doktor úrral, aztán nem beszéljük meg az ügyész úrral, és meglátjuk, mi sül ki belőle.

Sven-Erik Stålnacke tolta maga előtt Rebecka ágyát a folyosón. Måns mögötte lépdelt a magas, vékony állvánnyal.

– Az újságírónő, aki visszavonta a feljelentést a bántalmazásért, rám tapadt, mint egy kullancs – mondta Måns Rebeckának.

A folyosó, mely Sanna és a lányok szobájához vezetett, gyászosan sivár volt. Éjjel fél egyre járt. Kicsit odébb, a nappaliból a tévé kékes fénye szivárgott ki, de hang nem hallatszott. Sven-Erik bekopogott a terem ajtaján, majd Månssal egyetemben kissé odébb lépett.

Olof Strandgård nyitott ajtót. Ajkát összeharapva elég ellenséges arcot vágott, mikor meglátta Rebeckát. A háta mögül előbukkant Kristina és Sanna. A gyerekeket nem látta. Talán már aludtak.

– Minden rendben, apa – nyugtatta Sanna, és kilépett az ajtón. – Te csak maradj itt anyával és a lányokkal.

Behúzta az ajtót maga mögött, és odaállt Rebecka mellé. Az ajtón át hallatszott Olof Strandgård hangja:

– Hiszen ő volt az, aki életveszélynek tette ki a lányokat – közölte. – Most meg valami hősként ünnepük?

Majd Kristina Strandgård hangja hallatszott, bár a szavait nem lehetett érteni, csak valami csitítgató motyogást.

– Na és? – bömbölte Olof. – Ha én belógatok valakit egy lékbe, aztán visszahúzom, akkor megmentettem az életét?

Sanna elfintorodott. – Ne is törődj vele, mindnyájunkat megráztak az események, és fáradtak vagyunk. Ezért ilyen.

– Sara és Lova? – kérdezte Rebecka.

– Alszanak, nem akarom felébreszteni őket. De majd megmondom nekik, hogy itt voltál.

Nem akarja engedni, hogy találkozzam velük, gondolta Rebecka, és az ajkába harapott.

Sanna Rebecka felé nyújtotta a karját, és végigsimított az arcán.

– Nem haragszom rád – szólt szelíden. – Tudom, hogy azt tetted, amiről úgy gondoltad, a legjobb nekik.

Rebecka keze ökölbe szorult a takaró alatt. Majd hirtelen kidugta, és mint a menyét a hófajdot, elkapta vele Sanna csuklóját.

– Te… – sziszegte Rebecka.

Sanna megpróbálta visszahúzni a kezét, de Rebecka erősen fogta.

– Mi van? – kérdezte Sanna. – Mit csináltam?

Måns és Sven-Erik Stålnacke egy kicsivel odébb állt a folyosón, és tovább folytatták a beszélgetést, de látszott, hogy a saját témájukat illetően teljesen elvesztették a fonalat. Rebeckát és Sannát figyelték.

Sanna összegörnyedt.

– Mit csináltam? – nyüszítette ismét.

– Én nem tudom – felelte Rebecka, és olyan erősen szorította Sanna karját, ahogy csak tudta. – Meséld el te magad, mit csináltál! Curt szerelmes volt beléd, igaz? A maga eszelős módján. Netán elmesélted neki, mivel gyanúsítod Viktort? Megjátszottad, hogy tehetetlen vagy, és azt mondtad neki, nem tudod, mihez kezdj most? Talán hüppögtél is neki egy kicsit, és azt kívántad, bárcsak Viktor eltűnne az életedből?

Sanna összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Egy pillanatra valami sötét, idegen árnyék jelent meg a szemében. Mintha azt várná, hogy a körmei vaskarmokká változzanak, melyeket Rebeckába mélyeszthet, hogy kibelezze. Majd a pillanat elmúlt, és alsó ajka remegni kezdett. Hatalmas könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában.

– Én tényleg nem tudtam… – hebegte. – Honnan is tudhattam volna, mit fog tenni Curt? Hogy hiheted…?

– Én egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy Viktorról van szó. Talán Olof volt az. Mindvégig. De vele nem bírsz el. És most visszaviszed hozzá a lányokat. Azt hiszem, feljelentést fogok tenni. A gyámhatóság majd kivizsgálja az ügyet.

Egy tavaszon találkoztak először. Egy széttört jégtábla. Ilyen volt a barátságuk, aminek mostantól vége. Megszakadt köztük a kapcsolat. Szétváltak útjaik. Ez ellen nem volt mit tenni.

Rebecka elfordította a fejét, és elengedte Sanna karját, sőt szinte ellökte magától a sápadt kezet.

– Fáradt vagyok – mondta.

Måns és Sven-Erik egy szempillantás alatt az ágyánál termettek. Mindketten csendben elköszöntek Sannától. Måns biccentett a fejével. Sven-Erik egy aprót bólintott, és szemével rámosolygott. Cseréltek, Måns tolta az ágyat, Sven-Erik az infúzióállványt. Szó nélkül indultak el Rebeckával.

Sanna Strandgård ott maradt, és nézett utánuk, míg el nem tűntek a sarkon. A csukott ajtónak dőlt.

Majd nyáron, gondolta, elviszem a lányokat biciklitúrára. Lovának kölcsönzünk egy utánfutót. Sara egyedül is boldogul. Lebiciklizünk a Tomedalen felé, az tetszeni fog nekik.

Sven-Erik elköszönt, és eltűnt az ellenkező irányban. Måns megnyomta a lift hívógombját, s az ajtó egy csengetéssel kinyílt. Káromkodott egyet, mikor nekitolta az ágyat a lift oldalának. Miközben az állvány után nyúlt, egyik lábát a fotocella elé tette, nehogy az ajtó becsukódjon. Levegőt is alig tudott venni e mutatvány közben. Egy whiskyre szomjazott. Rebeckára nézett, aki behunyta a szemét. Talán elaludt.

– Jó ez neked? – kérdezte egy félmosoly kíséretében. – Hogy egy öreg pali tologat ide-oda?

Egy hangszóróból a plafonon gépi hang szólt: „Harmadik emelet”, majd a liftajtó kinyílt.

Rebecka nem nyitotta ki a szemét.

Csak tologass, gondolta magában. Nincs erőm válogatni. Elfogadom, amit kapok.

Este lett és reggel: a hetedik nap

Anna-Maria Mella a szülőágyon térdepel. Olyan erősen kapaszkodik az ágy végénél lévő acélrácsokba, hogy kezén a bütykök elfehérednek. Arcát a kéjgáz maszkba dugja, és mélyet lélegzik. Robert végigsimít izzadtságtól nedves haján.

– Most! – kiáltja Anna-Maria. – Már jön kifelé!

A tolófájások úgy érkeznek, ahogy a lavina zuhan le a hegyről. Csak zuhanni kell vele. Anna-Maria nyom, szorít, présel.

Háta mögött két szülésznő áll. Kiáltozva biztatják, mintha ő lenne a győztesként befutó ló az ügetőn.

– Gyerünk, Anna-Maria! Még egyet! Még egyet! Nagyon jól csinálja.

Éget, mint a tűz, mikor a gyerek feje előbukkan. De mikor a feje végre kint van, úgy csusszan ki belőle a gyerek, mint egy síkos pisztráng.

Nem bír megfordulni. De hallja a kis dühödt, határozott, síró hangot.

Robert mindkét kezével tartja a fejét, és csókot nyom az arcára. Sírva fakad.

– Te aztán tudsz! – mondja könnyek közt, nevetve. – Kisfiú.

A szerző köszönetnyilvánítása

Rebecka Martinsson visszatér, tőle nem olyan könnyű megszabadulni. Csak egy kis időre van szüksége. Ne feledjék, hogy ez egy kitalált történet, így a szereplői is azok. A könyvben előforduló helyszínek némelyike úgyszintén fiktív, például a Kristálytemplom vagy a Söderberg család házában a lépcsőfeljáró.

Sok embernek tartozom köszönettel, néhányat megemlítenék közülük: Karina Lundströmnek, aki jogász, és előző életében Kréta álnéven felderítő volt a rendőrségnél. Őt kérdeztem például a pisztolyokról és a rendőrségi adatbázisokról. Viktória Lindgren hivatali fogalmazónak, és Maria Wideback bírónak. Jan Lindberg főorvosnak, Kjell Edh kórboncnoknak, aki a holttest és a boncterem leírásában segített. Birgitta Holmgrennek a kirunai pszichiátriai ellátásra vonatkozó információkért. A shitake termesztő Sven-Ivan Mellának a gombákról, a bányáról, és az ott eltűnt férfiról szóló részért.

A könyvben előforduló összes hibát én követtem el. Bizonyos dolgokat nem kérdeztem meg a fent említett személyektől, más dolgokat félreértettem, megint másokat egyszerűen csak meg akartam tartani. A legfontosabb szempont számomra az volt, hogy hazugságaimat hihetővé tegyem, s valahányszor a mese és a valóság harcban állt egymással, a mese győzött. Minden esetben.

Köszönet továbbá: az irodalmi teamnek, Hans-Olov Öbergnek, Marcus Tulinak és Sören Bondesonnak (akik sóhajtoztak, nyöszörögtek, rázták a fejüket, és időnként elismerően dörmögtek). Gunnar Nirstedt könyvkiadónak a véleményéért. Sofia Scheutznak a borítóért. Anyának és Éva Jensennek a biztatásért: „Írd tovább”, és mert azt gondolták, az EGÉSZ NAGYON JÓ. Lena Anderssonnak és Thomas Karlsen Anderssonnak a barátságukért és vendégszeretetükért, mikor Kirunában jártam.

És végül: Pernek. Vezesd el a tigrist…

Könyvem születése

Kisgyermek- és tinédzserkoromban rengeteget írtam. Majd elkezdtem a jogászképzést, és távol kerültem mindezektől. Nem írtam többé, kidobáltam a ronda, turkálóból való ruháimat, vettem két drága kosztümöt, és kaptam egy mappát anyukámtól. Így néztünk ki akkoriban, mi, jogászhallgatók, akik vidékről jöttünk, és akikből hiányzott az önbizalom: kosztüm, mappa és egy állati vaskos törvénykönyv, ami nem fért el a mappában, s így egy nejlonszatyorban kellett cipelnünk. Stílszerűen.

Abbahagytam a könyvolvasást, mert már így is túlterhelt volt az agyam. A beilleszkedésnek ára van. Ezenkívül épp akkor szakítottam az egyházzal, s emlékszem, milyen kimerültnek és elveszettnek éreztem magam. Ha már az egyház szabályai többé nem vonatkoztak rám, meg kellett alkotnom a saját szabályaimat, amelyek szerint élhetek. Emlékszem, két dolgot határoztam el: megpróbálok igazságosan bánni másokkal, és mindig megvetem az ágyam.

Telt-múlt az idő. Tanultam, találkoztam egy fiúval, és dolgoztam egy pár évet.

Majd megszületett az első gyermekem. A hétköznapok rutinja pikk-pakk véget ért. Munkába menés-kávészünet-ebéd-hazamenetel-vacsora-egy kis extra munka-elalvás a tévé előtt. Ennek lőttek. Csak ültem otthon Stellával az ölemben. S emlékszem, azt gondoltam, most nagyon boldognak kellene lennem, és mégsem voltam az, bár úgy szerettem őt, ahogy elképzelni se tudtam, hogy szeretni lehet.

Belül sivárnak éreztem az életemet. Szürke volt és unalmas. És vágyakoztam. Nem valami izgalmas eseményre, utazásra vagy ilyesmire. Csak arra, hogy valami életet leheljen belém. Arra vágytam, hogy valami kreatív dolgot csinálhassak.

Úgyhogy jelentkeztem egy írótanfolyamra. És mennyire megérte!

Elejétől a végéig. Kitalálni valamit, leírni, addig küzdeni, amíg sikerül, hangosan felolvasni anyának a telefonban, és megkérdezni: „Tényleg jónak találod?”, beadni a tanfolyamra, hogy elolvassák, s közben azon izgulni, mit szólnak majd hozzá, jót és rosszat egyaránt kapni.

És vágytam rá, hogy egy saját könyvet írhassak.

Hazautaztam Kirunába (már nagyon régóta nem ott élek, mégis mindig oda megyek „haza”). Beugrottam, hogy üdvözöljem egyik barátnőmet, Lénát. A konyhában beszélgettünk. Ő mosogatott közben, én pedig az asztalnál ültem. A kredencen fényképek sorakoztak a saját és a fivére gyerekeiről.

Az egyik képen a fia, Fredrik volt látható. Mikor Kirunában laktam, még kis srác volt. De itt a képen már fiatalember. Megdobbant a szívem. Hogy szalad az idő!

Hogy megnőtt. És milyen szép volt. Hosszú, szőke, egyenes haja volt, mint Szent Lucának. Azt gondoltam, úgy néz ki, mint egy szent. Tudtam, hogy hegedül. És az jutott eszembe:

Milyen szép holttest lenne belőle.

Fejemben megjelent egy kép, melyen egy fiatal férfi hanyatt fekszik, holtan a hóban. Hosszú, szőke haja kócos, véres glóriaként övezi a fejét. A sarki fényt nézi, mely fehér, rózsaszín és zöld csíkokat húz az égbolton.

Ez a kép mélyen belém vésődött. Tudtam, hogy ebből egy könyv fog születni. Úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, ki volt ez az ifjú.

Ki ölte meg, és miért. És ki lesz a történet főhőse, ki fogja megoldani a gyilkosság rejtélyét.

Jóval később, mikor a könyvet már megírtam, és a Bonniers Kiadó elfogadta, muszáj volt Lena beleegyezését kérnem a kiadás előtt. Végül is kölcsönvettem a fiát. S ha már így belejöttem, a lakcímét is, hiszen ő lakott a Gruvfogdegatan 14-ben, Sanna könyvbeli címén. Meg még más dolgokat is.

Így hát Léna elolvasta.

– Nos – mondta –, rendben, kiadhatod. De a gyerekeimmel többet nem maradhatsz egyedül!

Åsa Larsson

^[1] A svéd–finn Töve Jansson képeskönyvekből, rajzfilmekből ismert kedves figurája

^[2] Részemről ennyi

^[3] Rázd meg a fát!

^[4] Most vagy soha

^[5] Valamit valamiért