ALEXANDRE DUMAS

MONTE CRISTO GRÓFJA

(Tartalom)

ELSŐ KÖNYV

1

Marseille – az érkezés

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[1] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

Eközben a hajó előrehaladt. Szerencsésen átjutott a szoroson, amelyet valamely vulkáni kitörés vájt Clasareigne szigete és Jaros szigete közé. Megkerülte Pomègue-et, és áthaladt három csúcsvitorlájával, nagy orrvitorlájával és farvitorlájával, de olyan lassan és olyan szomorúan, hogy az érdeklődők a szerencsétlenséget megérzők ösztönével azon töprengtek, vajon miféle baleset érhette útközben a hajót. A szakértők azonban rájöttek, hogy ha bármi szerencsétlenség történt volna, az nem magával a hajóval eshetett meg, mert az minden tekintetben a tökéletesen kormányzott hajó hatását keltette: horgonya kivetésre kész, homlokárboc-kötele leakasztva, és a révkalauz mellett, aki készen állt, hogy a Pharaon-t a marseille-i kikötő keskeny bejáratán keresztül irányítsa, fürge mozgású, élénk tekintetű fiatalember állott, figyelemmel kísérte a hajó minden mozdulatát, és megismételte a révkalauz parancsait.

Az a különös nyugtalanság, amely a tömeget elfogta, Saint-Jean terének egyik nézőjét különösen hatalmába ejtette, elannyira, hogy be sem várta, míg a hajó befut a kikötőbe, hanem beugrott egy kis csónakba, és parancsot adott, evezzenek a Pharaon elé, hogy szembe érje a Réserve-kert öblét.

A fiatal tengerész ennek a férfinak közeledését látva, otthagyta a révkalauzt, és kalapját kezében tartva a hajó széléhez támaszkodott. Szép fekete szemű és hajú, magas, karcsú, tizennyolc-húsz esztendős ifjú volt. Egész lényén azoknak az embereknek nyugalma és sajátságos határozottsága ömlött el, akik gyermekkoruk óta megszokták, hogy harcoljanak minden veszedelemmel.

– Ah, maga az, Dantès! – kiáltott a férfi a csónakban. – Mi történt, mit jelent ez a szomorúság, amely lerí a hajóról?

– Nagy szerencsétlenség történt, Morrel úr – válaszolta a fiatalember –, nagy szerencsétlenség, főleg reám nézve: Civita-Vecchia magasságában elveszítettük a derék Leclère kapitányt.

– És a rakomány? – kérdezte élénken a hajótulajdonos.

– Szerencsésen partot ért, Morrel úr, és remélem, meg lesz elégedve ebben a tekintetben. Hanem a szegény Leclère kapitány...

– De hát mi történt vele? – kérdezte a hajótulajdonos szemmel láthatóan megkönnyebbülten. – Mi történt a derék kapitánnyal?

– Meghalt.

– A tengerbe esett?

– Nem, agylázban halt meg. Rengeteget szenvedett szegény.

Azután embereihez fordult:

– Hé, fiúk! – kiáltotta. – Mindenki a helyére! Horgonyt vetünk!

A hajó legénysége engedelmeskedett. A nyolc-tíz matróz közül egyesek a vontatókötelekhez, mások a vitorlaejtőkhöz, fordítókötelekhez és az orrvitorla lehúzóihoz rohantak, a többiek pedig a vitorlák vonóköteleit vették kezelésbe.

A fiatal tengerész futó pillantást vetett a kikötés előkészületeire: látta, hogy teljesítik parancsait, visszatért Morrelhez.

– És hogyan történt ez a szerencsétlenség? – folytatta a hajótulajdonos az imént félbehagyott beszélgetést.

– Bizony, uram, egészen váratlanul: Leclère kapitány hosszan beszélt a kikötő parancsnokával, aztán igen izgatottan távozott Nápolyból. Huszonnégy óra múlva ágynak esett, és három napra rá meghalt... A szokásos módon temettük el. Illőképpen beburkoltuk egy függőágyba, harminchat fontos ágyúgolyót kötöttünk a lábára meg a fejére. El Giglio szigetének közelében nyugszik. Becsületrendkeresztjét és a kardját elhoztuk özvegyének. Érdemes volt – folytatta a fiatalember szomorú mosollyal – tíz esztendőt harcolni az angolokkal, hogy végül is ágyban haljon meg, mint bárki más.

– De hát mit csináljunk, Edmond úr – válaszolta a hajótulajdonos egyre jobban megvigasztalódva –, hiszen mindannyian halandók vagyunk, és az a rendje, hogy az öregek átadják helyüket a fiataloknak, különben semmi sem halad előre. És ha maga biztosít, hogy a rakomány...

– Kifogástalan állapotban van, Morrel úr, arról felelek. Azt tanácsolom, hogy ennél az útnál ne érje be huszonötezer frank nyereséggel.

Majd mikor elhagyták a tornyot, az ifjú tengerész ezt kiáltotta a legényeknek:

– Bevonni az árbocvitorlát, a kormányvitorlát és az orrvitorlát! Rajta!

A parancsot olyan gyorsan teljesítették, akár egy hadihajón.

– Vitorlákat bevonni!

Az utolsó parancsra minden vitorla leereszkedett, és a hajó csaknem észrevétlenül haladt előre. Már csak a végső lökés ereje hajtotta.

– Nem akar beszállni, Morrel úr? – kérdezte Dantès, mert látta, hogy a hajótulajdonos türelmetlen. – Danglars úr, az ön számtisztje, éppen most jött ki a kabinjából, ő mindenről felvilágosítást tud adni önnek. Nekem pedig a horgonyvetésnél a helyem, meg arról is gondoskodnom kell, hogy a hajó gyászt öltsön.

A hajótulajdonos nem mondatta magának kétszer. Megragadta a kötelet, amelyet Dantès ledobott neki, és olyan ügyesen, hogy egy tengerésznek is becsületére vált volna, felmászott a hajó domború oldalához erősített létrán, a fiatal tengerész ezalatt visszatért másodtiszti helyére, átengedte a szót a Danglars néven említett férfinak, aki kabinjából kilépve a hajótulajdonos felé igyekezett.

Huszonöt-huszonhat éves, meglehetősen mogorva arcú férfi volt a közeledő. Fölötteseivel szemben alázatosan, alárendeltjeivel pedig dölyfösen viselkedett. Még a számtiszti állása sem tette valami népszerűvé a matrózok körében, akik éppúgy idegenkedtek tőle, mint amennyire szívükbe zárták Edmond Dantèst.

– Hát, Morrel úr – kezdte Danglars –, ugye hallotta már, milyen szerencsétlenség történt?

– Hogyne, hogyne. Szegény Leclère kapitány! Derék, becsületes ember volt!

– És főleg kitűnő tengerész. A nyílt tengeren öregedett meg, ahogy olyan emberhez illik, aki ilyen fontos cégnek az érdekeit képviseli, mint amilyen a Morrel és Fia cég – válaszolta Danglars.

– De azt hiszem – jegyezte meg a hajótulajdonos, szemével Dantèst követve, aki a horgonyvetéshez alkalmas helyet keresett –, nem is szükséges olyan öreg tengerésznek lenni, mint ahogy maga mondja, Danglars, ahhoz, hogy valaki jól értse a mesterségét. Hiszen itt van előttünk Edmond barátunk, amint látom, ellátja a dolgát anélkül, hogy bárkitől is tanácsot kellene kérnie.

– Úgy van – felelte Danglars, és álnok pillantást vetett Dantèsre. Tekintetében gyűlölet villant fel. – Úgy van, fiatal, és talán túlságosan önhitt. Alig halt meg a kapitány, ő azonnal átvette a parancsnokságot, anélkül hogy bárkivel is megbeszélte volna, és elveszítettünk miatta másfél napot, mert Elba szigetére mentünk, ahelyett hogy egyenesen hazajöttünk volna Marseille-be.

– A másodtisztnek kötelessége, hogy ilyen esetben átvegye a parancsnokságot. A másfél napos időveszteség Elba szigetén, az helytelen volt, hacsak nem szorult a hajó valami javításra.

– A hajónak éppúgy nem volt semmi baja, mint nekem. Kívánom, hogy ön is olyan jó erőben legyen, Morrel úr. Azt a másfél napot puszta szeszélyből vesztettük el, csak mivel neki kedve volt partra szállni.

– Dantès – szólt a hajótulajdonos a fiatalembernek –, jöjjön csak ide.

– Bocsánat, uram – felelte Dantès –, egy pillanat alatt rendelkezésére állok. – A legénységhez fordult.

– Horgonyt le! – mondta.

A horgonyt ledobták, a lánc csörögve hullt alá. Noha a révkalauz is jelen volt, Dantès mindaddig a helyén maradt, míg az utolsó művelet is véget nem ért.

– Félárbocra a lobogót és a jelzőszalagot, keresztbe a vitorlarudakat! – adta ki a parancsot.

– Tetszik látni – jegyezte meg Danglars –, szavamra mondom, máris kapitánynak képzeli magát.

– És valóban az is – jelentette ki a hajótulajdonos.

– Az, csak két aláírás kell hozzá, az öné, Morrel úr, és a társáé.

– Teringettét, és ugyan miért ne hagynánk meg ebben a tisztségben? – kérdezte a hajótulajdonos. – Igaz, hogy fiatal, de úgy látom, nagyszerűen érti a mesterségét.

Danglars homloka elborult.

– Bocsánatot kérek, Morrel úr – mondta Dantès, a beszélgetőkhöz lépve. – Most, hogy a hajó lehorgonyzott, rendelkezésére állok: azt hiszem, hívott az imént.

Danglars hátralépett.

– Csak azt akarom megkérdezni, miért vesztegelt Elba szigetén?

– Nem tudom, uram. Teljesítenem kellett Leclère kapitány utolsó kívánságát. Halála előtt egy kis csomagot adott át nekem Bertrand főmarsall számára.

– Találkozott is vele, Edmond?

– Kivel?

– A főmarsallal.

– Találkoztam.

Morrel körülnézett, és félrevonta Dantèst.

– És hogy van a császár? – kérdezte élénken.

– Amennyire láttam, jól van.

– Látta tehát a császárt is?

– Éppen a marsallnál járt, mikor ott voltam.

– És maga beszélt is vele?

– Inkább ő szólt énhozzám, uram – felelte Dantès mosolyogva.

– És mit mondott magának?

– A hajóról kérdezősködött. Megkérdezte, mikor indult a hajó Marseille-ből, milyen útirányt követett, és miből áll a rakománya. Azt hiszem, ha üres lett volna a hajó, és én lettem volna a gazdája, szívesen megvette volna. De tudtára adtam, hogy csak egyszerű másodtiszt vagyok, a hajó pedig a Morrel és Fia cég tulajdona. „Ó – mondta –, ismerem a céget. A Morrelek foglalkozása apáról fiúra száll, és volt egy Morrel, aki ugyanabban az ezredben szolgált, amelyikben én, amikor Valence-ban állomásoztam.”

– Biz' isten igaz! – kiáltott fel a hajótulajdonos vidáman. – Policar Morrel volt az, a nagybátyám, kapitány lett belőle. Dantès, mondja majd meg a nagybátyámnak, hogy a császár megemlékezett róla, és meglátja, sírva fakad a vén harcos. Jól van – folytatta a hajótulajdonos, és barátságosan vállon veregette a fiatalembert –, helyesen cselekedett, Dantès, amikor teljesítette Leclère kapitány utasításait és kikötött Elba szigetén, jóllehet, ha kitudódna, hogy csomagot vitt a marsallnak, és beszélt a császárral, nagy kellemetlensége származhatna belőle.

– Mennyiben kompromittálhat, uram? – kérdezte Dantès. – Hiszen azt sem tudom, mit vittem oda, a császár pedig csak olyan kérdéseket intézett hozzám, amelyeket bárki másnak is feltett volna. De bocsánatot kérek – folytatta Dantès –, itt az egészségügyi és a vámvizsgálat, megengedi ugyebár?

– Csak tessék, kedves Dantèsem.

A fiatalember távozott, mire Danglars azonnal visszatért.

– Nohát – kezdte –, úgy látom, Dantès jól megokolta, miért vetett horgonyt Porto Ferrajón?

– Kitűnően, kedves Danglars úr.

– Akkor nincs semmi baj – válaszolta Danglars –, mert bizony mindig rosszul esik látnunk, ha egy társunk nem teljesíti a kötelességét.

– Dantès teljesítette a magáét – válaszolta a hajótulajdonos –, kifogástalanul viselkedett. Leclère kapitány parancsolta meg neki, hogy kikössön.

– Igaz, Leclère kapitányról jut eszembe, nem adott át egy tőle származó levelet?

– Kicsoda?

– Dantès.

– Nekem nem! Levél is volt nála?

– Azt hittem, hogy a csomagon kívül levelet is bízott rá Leclère kapitány.

– Miféle csomagról beszél, Danglars?

– Hát arról, amelyet Dantès Porto Ferrajóban leadott.

– Honnan tudja, hogy le kellett adnia valami csomagot Porto Ferrajóban?

Danglars elpirult.

– A kapitány ajtaja nyitva állott, mikor éppen arra haladtam, és megláttam, amint egy csomagot és egy levelet ad át Dantèsnek.

– Nekem nem szólt róla semmit – mondta a hajótulajdonos. – De ha van nála ilyen levél, ide fogja adni.

Danglars egy percig elgondolkozott.

– Akkor nagyon kérem, Morrel úr – mondta –, ne említse a dolgot Dantès előtt. Úgy látszik, tévedtem.

Ebben a pillanatban visszatért a fiatalember, Danglars pedig távozott.

– No, most már szabad, kedves Dantèsem? – kérdezte Morrel.

– Szabad vagyok, uram.

– Nem tartott sokáig az egész.

– Nem, a vámtiszteknek átadtam áruink jegyzékét, a révkapitányság pedig küldött a révkalauzon kívül egy embert, akinek odaadtam a papírjainkat.

– Így hát nincs itt többé semmi tennivalója?

Dantès gyors pillantást vetett maga körül.

– Nincs, minden rendben van – felelte.

– Akkor ugye velünk ebédelhet?

– Bocsásson meg, Morrel úr, bocsásson meg, nagyon kérem, először édesapámat látogatom meg. De nagyon hálás vagyok a megtisztelésért.

– Igaza van, Dantès, igaza van. Tudom, hogy maga jó fiú.

– És... jól érzi magát az apám? Mit tud róla? – kérdezte Dantés némi habozással.

– Hát azt hiszem, jól, kedves Edmond-om, ámbár nem láttam.

– Bizony, egész nap ki sem mozdul a szobájából.

– Ez legalább azt bizonyítja, hogy a maga távollétében nem nélkülözött semmit.

Dantès mosolygott.

– Édesapám büszke ember, uram, és ha mindenben szükséget látott volna, sem kért volna senkitől semmit, hacsak az Istentől nem.

– Jól van hát, de az első látogatás után számítunk magára.

– Ismét elnézését kérem, Morrel úr, de az első látogatás után egy második következik, ami nem kevésbé kedves nekem.

– Ah, igaz, Dantès. Megfeledkeztem róla, hogy a katalánok között van valaki, aki éppen olyan türelmetlenül várja magát, akár az édesapja: a szép Mercédès.

Dantès mosolygott.

– Ezen már cseppet sem csodálkozom – jegyezte meg a hajótulajdonos –, hiszen már háromszor is eljött hozzám, hogy hírt halljon a Pharaon-ról. Az ördögbe is! Edmond, maga egy cseppet sem sajnálatra méltó, ugyancsak szép kedvese van!

– Nem a kedvesem, uram – felelte komolyan a fiatal tengerész –, hanem a menyasszonyom.

– Ez sok esetben ugyanaz – nevetett a hajótulajdonos.

– De nálunk nem, uram – felelte Dantès.

– Jól van, kedves Edmond-om – folytatta a hajótulajdonos –, nem akarom tartóztatni. Elég jól ellátta az én ügyeimet ahhoz, hogy most ideje legyen saját dolgaival is foglalkozni. Nincs szüksége pénzre?

– Nincs, uram. Megvan az útra kapott teljes fizetésem, vagyis csaknem háromhónapi zsold.

– Igazán derék fiú maga, Edmond.

– Ne feledje, hogy apám szegény ember, Morrel úr.

– Igen, igen, tudom, hogy jó fiú. Látogassa hát meg az édesapját: nekem is van fiam, és ugyancsak rossz néven venném, ha háromhónapos utazás után valaki távol tartaná tőlem.

– Akkor hát megengedi? – kérdezte a fiatalember és elköszönt.

– Csak tessék, ha mást már nem akar mondani.

– Nem akarok.

– Leclère kapitány halála előtt nem adott egy nekem szóló levelet magának?

– Írni sem tudott volna, uram. De erről eszembe jut, hogy kétheti szabadságot szeretnék kérni öntől.

– Meg akar házasodni?

– Igen, utána pedig Párizsba szeretnék menni.

– Rendben van, addig marad, ameddig akar, a kirakodás eltart jó hat hétig, és három hónapnál hamarabb aligha kerülünk tengerre... Három hónap múlva azonban itt kellene lennie. A Pharaon nem indulhat útnak a kapitánya nélkül – folytatta a hajótulajdonos, és megveregette a fiatal tengerész vállát.

– A kapitánya nélkül! – kiáltotta Dantès örömtől ragyogó szemmel. – Vigyázzon rá, mit mond, uram, mert ez a leghőbb vágyam. Csakugyan szándékában van, hogy engem a Pharaon kapitányává nevezzen ki?

– Ha magam volnék, kezet adnék rá, kedves Dantèsem, és azt mondanám: „Rendben van.” De társam is van, és maga ismeri az olasz közmondást: Che ha compagno ha padrone.[2] Félig máris nyert ügye van, mivel két szavazat közül egyet már megkapott. Bízza rám a másodikat is, én mindent elkövetek az érdekében.

– Ó, Morrel úr – kiáltott fel az ifjú tengerész könnyes szemmel, és megragadta a hajótulajdonos kezét –, Morrel úr, köszönöm az édesapám és Mercédès nevében.

– Jól van, Edmond, jól van, Isten vigyáz az ilyen derék emberekre. Menjen csak el az édesapjához és Mercédèshez, azután jöjjön vissza hozzám.

– De ne vigyem vissza önt a partra?

– Köszönöm, nem szükséges. Itt maradok, hogy rendezzem Danglars-ral számadásaimat. Meg volt vele elégedve az utazás alatt?

– Attól függ, hogy mire érti ezt a kérdést, uram. Ha mint jó cimborát kérdi, nem, mert azt hiszem, nem szeret engem azóta, hogy egy kettőnk között lefolyt kis perpatvar után elég oktalanul azt ajánlottam neki, álljunk meg tíz percre Monte Cristo szigetén, és intézzük el a veszekedést. Helytelen volt az ajánlatom, és igaza volt, hogy visszautasította. Ha a kérdés a számtisztre vonatkozik, azt hiszem, semmi sem szól ellene, és ön meg lesz elégedve a munkájával.

– De nézze csak, Dantès – kérdezte a hajótulajdonos –, ha maga a Pharaon kapitánya lenne, szívesen megtartaná Danglars-t?

– Akár mint kapitány, akár mint másodtiszt, Morrel úr – válaszolta Dantès –, mindig tisztelni fogom azokat, akik az én hajótulajdonosaim bizalmát élvezik.

– Hát nézze, Dantès, látom, hogy maga minden tekintetben derék fiú. Nem akarom tovább tartóztatni, menjen, mert látom, hogy már tűkön ül.

– Megkaptam hát a szabadságot? – kérdezte Dantès.

– Menjen, megmondtam.

– Megengedi, hogy a csónakjába üljek?

– Tessék.

– Viszontlátásra, Morrel úr. Ezer köszönet.

– Viszontlátásra, kedves Edmond-om, sok szerencsét!

A fiatal tengerész a csónakba ugrott, leült a csónak faránál, és megparancsolta, hogy kössenek ki a Canebière-nél.[3] Két matróz csakhamar nekifeküdt evezőjével, és a bárka olyan sebesen siklott előre, ahogy csak lehetett az ezernyi csónak között. Ezek eltorlaszolták a keskeny utat, amely két sor hajó között a kikötő bejáratától az Orléans-i rakpartig vezetett.

A hajótulajdonos mosolyogva követte tekintetével a partig, látta, amint kiugrik a rakodópart kövezetére, és azonnal elvész a tarkabarka tömegben. Ez a tömeg hajnali öt órától este kilencig összetorlódik e nevezetes rue de la Canebière-en, amelyre a modern phókaiabeliek annyira büszkék, hogy a legnagyobb komolysággal és jellegzetes hangsúlyukkal azt mondják: „Ha a Canebière Párizsban volna, Párizs valóságos kis Marseille lehetne.”

Amint Morrel megfordult, Danglars-t pillantotta meg maga mögött. Úgy látszott, Danglars gazdája parancsaira várt, de tulajdonképpen az ifjú tengerészt kísérte tekintetével.

Hanem a két férfi ugyancsak különböző kifejezésű tekintettel követte ugyanazt az embert.

2

Apa és fiú

Hagyjuk, hadd viaskodjék Danglars a gyűlölet szellemével, hadd próbáljon meg gonosz rágalmakat súgni a hajótulajdonos fülébe régi cimborájáról, és kövessük Dantèst, aki végigsiet a Canebière-en, a rue de Noailles-on, és belép egy kis házba, amely az allées de Meilhan bal oldalán áll. A sötét lépcsőn felsiet az ötödik emeletre, egyik kezével a karfába kapaszkodik, a másikat dobogó szívére szorítva megáll egy félig nyitott ajtó előtt, amelyen át jól be lehet látni a kis szobába.

Ebben a szobában lakott Dantès édesapja.

A Pharaon érkezésének híre még nem jutott el az öregemberhez, aki székében ülve, remegő kézzel rendezgetett néhány szál sarkantyúvirágot és klematiszt, amelyek ablaka rácsán felfutottak.

Hirtelen átkarolta valaki, és egy jól ismert hang szólalt meg mögötte:

– Apám, édes jó apám!

Az öregember felkiáltott, megfordult, és amint megpillantotta a fiát, sápadtan, remegve ölelte át.

– Mi bajod van, édesapám? – kiáltott fel a fiatalember nyugtalanul. – Csak nem vagy beteg?

– Nem, nem, kedves Edmond fiam, gyermekem, nem vagyok beteg. De nem vártalak, és az öröm, a váratlan viszontlátás izgalma... Ó, istenem, azt hiszem, meghalok!

– No, csak nyugodj meg, édesapám! Én vagyok, igazán én! Azt mondják, hogy az öröm nem okozhat bajt, ezért jöttem el hozzád minden híradás nélkül. Mosolyogj hát reám, ne nézz olyan idegenül! Visszajöttem, és most boldogok leszünk.

– Így már jó lesz, fiam – felelte az öreg Dantès. – De hogyan leszünk boldogok? Nem hagysz el többé? No, meséld el a szerencsédet.

– Isten bocsássa meg nekem – jegyezte meg a fiatalember –, hogy egy család gyászának köszönhetem a szerencsémet, de Isten a megmondhatója, hogy nem kívántam ezt a szerencsét. Így esett, és nekem nincsen erőm búsulni miatta: meghalt a derék Leclere kapitány, és valószínű, hogy Morrel úr támogatásával én kerülök a helyére. Érted, édesapám? Kapitány leszek húszéves koromban! Száz arany fizetéssel és haszonrészesedéssel. Ez ugye több, mint amennyit egy magamfajta szegény matróz remélhetett volna?

– Bizony, fiam – felelte az öregember –, ez csakugyan nagy szerencse.

– Azt akarom, hogy az első keresetemből vegyünk neked egy kis házat, kertet, ahol ápolgathatod a loncot, a klematiszt és a sarkantyúvirágot... De mi bajod, édesapám, rosszul érzed magad?

– Türelem, türelem, mindjárt elmúlik...

És az öregember elgyengülten hátrahanyatlott.

– Hamar, hamar, egy pohár bort, apám! – kiáltott a fiatalember. – Ez erőt ad. Hol tartod a bort?

– Nem, köszönöm, ne keresd, nincs rá szükségem – mondta az öreg Dantès, visszatartva fiát.

– Dehogynem, édesapám, hol tartod hát a borodat?

A fiatalember egymás után kinyitogatott két vagy három szekrényt.

– Hasztalan... – mondta az öreg. – Nincs több borom itthon.

– Micsoda? Nincs itthon borod? – csattant fel Dantès elsápadva, és hol az öreg beesett, halvány arcát, hol pedig az üres szekrényeket nézte. – Hát nincs itthon borod? Nem volt rá pénzed, apám?

– Nincs szükségem semmire, hiszen itt vagy te – mondta az öreg.

– Pedig – dadogta Dantès, verejtékes homlokát törülgetve – kétszáz frankot hagytam itt elutazásom előtt, három hónapja.

– Igen, így van, Edmond, de elutazásod előtt megfeledkeztél arról a kis összegről, amellyel Caderousse szomszédnak tartozunk. Hívatott és tudtomra adta, hogy ha nem fizetem ki a tartozásodat, Morrel úrhoz fordul a pénzért. Így hát érthető, féltem, nehogy kellemetlenséged legyen...

– No és?

– Hát kifizettem neki.

– De hiszen én száznegyven frankkal tartoztam Caderousse-nak!

– Igen – dadogta az öreg...

– És ezt a tartozást abból a kétszáz frankból adtad meg, amit itt hagytam neked?

Az öreg igent intett.

– Ilyen módon három hónapig éltél hatvan frankból! – mormogta a fiatalember.

– Tudod, hogy milyen kevéssel beérem – jegyezte meg az öreg.

– Istenem, istenem, bocsáss meg nekem! – kiáltott Edmond, és térdre esett apja előtt.

– Jaj, mit csinálsz?

– Fáj érted a szívem!

– Semmi az egész. Te itt vagy – mondta mosolyogva az öregember. – Most már minden rossznak vége, mert minden rendben van.

– Igen, itt vagyok – mondta a fiatalember –, szép jövő vár, és némi pénzem is van. Tessék, apám – folytatta –, vedd el, és hozass mindjárt valamit.

Ezzel az asztalra ürítette zsebei tartalmát. Tizenkét arany, öt vagy hat darab ötfrankos tallér és valami aprópénz került elő.

Az öreg Dantès arca felderült.

– Kié ez? – kérdezte.

– Hát az enyém... a tied... a miénk!... Vedd el, és vásárolj élelmet, légy boldog, holnapra hozok megint.

– Csak lassan, fiam – mondta az öregember mosolyogva. – Ha megengeded, nem nagyon költekezem a pénzedből, mert ha látják, hogy most nyakra-főre vásárolok, azt gondolják, be kellett várnom jöttödet, hogy vásárolhassak.

– Tégy, ahogy jónak látod, de mindenekelőtt fogadj egy szolgálólányt, édesapám, nem akarom, hogy egyedül maradj. Van csempészett kávém és kitűnő dohányom egy kis ládában a hajófenéken, holnap elhozom. De csendesen, jön valaki.

– Caderousse lesz az, bizonyára meghallotta, hogy megérkeztél, és üdvözölni akar.

– Ez is mindig mást mond, mint amit gondol – mormogta Edmond. – De sebaj, mégiscsak szomszédunk, valamikor szívességet tett nekünk, lássuk hát szívesen.

Alig fejezte be Edmond halk szavait, csakugyan megjelent a lépcsőház ajtajában Caderousse szakállas, fekete feje. Huszonöt-huszonhat éves ember volt. Szövetdarabkát tartott a kezében, amelyet éppen egy kabát kihajtójának szánt, mert szabóság volt a mestersége.

– Nicsak, hát visszajöttél, Edmond? – kérdezte jellegzetes marseille-i kiejtéssel és olyan széles mosollyal, hogy kivillant elefántcsontszínű fogsora.

– Amint látja, Caderousse szomszéd, visszajöttem, és szolgálatára állok, bármiről van is szó – válaszolta Dantès, rosszul leplezve ridegségét az udvariaskodással.

– Köszönöm, köszönöm, szerencsére semmire sincs szükségem, sőt, gyakran megesik, hogy mások szorulnak az én segítségemre. – Dantès ingerült mozdulatot tett. – Ezt nem miattad mondom, fiú: kölcsönadtam neked pénzt, visszafizetted. Megtörténik jó szomszédok közt, és most már nem tartozunk egymásnak semmivel.

– De azoknak – jegyezte meg Dantès –, akik egyszer leköteleztek bennünket, akkor is hálával tartozunk, ha a tartozásunkat már megadtuk nekik.

– Már ugyan mire való erről beszélni? Ami elmúlt, az elmúlt. Beszéljünk inkább szerencsés hazaérkezésedről, fiú. Kimentem a kikötőbe, hogy ellássam magam barna szövettel, és találkoztam Danglars barátommal. „No, mi az, te itt jársz Marseille-ben?” „Én bizony itt” – felelte. „Azt hittem, Szmirnában vagy.” „Ott lehetnék, de hiszen éppen onnan jöttem.” „Hát a kis Edmond hol van?” „Bizonyára az apjánál” – válaszolta Danglars, és én ekkor ide siettem – folytatta Caderousse –, hogy megszorítsam egy jó barátom kezét.

– Derék, jó Caderousse – jegyezte meg az öregember –, nagyon szeret bennünket.

– Bizony, szeretlek és becsüllek benneteket, hiszen olyan ritka a becsületes ember! De úgy látszik, meggazdagodtál, fiú! – folytatta a szabó, és sunyi pillantást vetett arra a marok aranyra és ezüstre, amelyet Dantès az asztalra dobott.

A fiatalember figyelmét nem kerülte el, hogy szomszédja szemében sóvár fény villant meg.

– Ó, istenem, ez a pénz nem az enyém – jegyezte meg hanyagul. – Éppen azt mondtam apámnak, félek, hogy távollétemben nélkülöznie kellett, mire ő ideürítette erszényét az asztalra, hogy megnyugtasson. No, most tedd vissza a pénzedet a perselyedbe, apám – folytatta Dantès –, hacsak most nincs véletlenül Caderousse szomszédnak szüksége rá, mert akkor rendelkezésére áll.

– Nincs rá szükségem, fiú – felelte Caderousse –, hála istennek, eltart a mesterségem. Tedd el a pénzedet, sohasem sok az. De azért éppen olyan hálás vagyok ajánlatodért, mintha el is fogadtam volna.

– Jó szívvel mondtam – jegyezte meg Dantès.

– Nem vonom kétségbe. Igaz is, hát jól áll a szénád Morrel-nél? Nagy ravasz vagy.

– Morrel úr mindig nagyon jó volt hozzám – válaszolta Dantès.

– Akkor pedig nem jól tetted, hogy visszautasítottad az ebédre szóló meghívását.

– Micsoda? Visszautasítottad a meghívását? – kérdezte az öreg Dantès. – Hát ebédre hívott?

– Igen, apám, meghívott – felelte Edmond és elmosolyodott, látva, hogy édesapja mennyire csodálkozik ezen a nagy megtiszteltetésen.

– És miért utasítottad vissza, fiam? – kérdezte az öreg Dantès.

– Hogy mielőbb viszontlássalak, édesapám – válaszolta a fiatalember. – Már alig vártam, hogy lássalak.

– Ez bizonyára bosszúságot okozott a derék Morrel úrnak – jegyezte meg Caderousse. – És ha valaki kapitány akar lenni, nem valami okos dolog bosszantani a hajótulajdonost.

– Megmagyaráztam neki a visszautasítás okát – mondta Dantès –, és remélem, megértette.

– Igen ám, de aki kapitány akar lenni, az hízelegjen egy kissé a gazdáinak.

– Remélem, hogy anélkül is kapitány leszek – válaszolta Dantès.

– Annál jobb! Minden régi jó barátod örülni fog, és ismerek valakit ott a Saint-Nicolas erőd mögött, aki szintén nem fog haragudni érte.

– Mercédès? – kérdezte az öreg.

– Igen, édesapám – felelte Dantès –, Mercédès, és most már, hogy láttalak, hogy tudom, egészséges vagy, és nem nélkülözöl semmit, nagyon kérlek, engedd meg, hogy ellátogassak a katalánokhoz.

– Eredj, fiam – válaszolta az öreg Dantès –, és kívánom, Isten éppúgy áldjon meg a feleségeddel, mint ahogy engem megáldott a gyermekemmel.

– Feleségével! – szólt közbe Caderousse. – Ugyancsak siet, Dantès apó! Hiszen még nem is a felesége.

– Még nem, de nagyon valószínű, hogy nemsokára az lesz – felelte Edmond.

– Nagyon helyes – jegyezte meg Caderousse –, de jól is tetted, hogy hazasiettél, fiú.

– Ugyan miért?

– Hát mivel Mercédès nagyon szép lány, és a szép lányok körül sokan forgolódnak. Mercédèsnek pedig legalább egy tucat udvarlója van.

– Igazán? – kérdezte Edmond mosolyogva, de mosolya mögött egy kis nyugtalanság bujkált.

– Bizony így van – állította Caderousse –, méghozzá gazdag legények is. No de te rövidesen kapitány leszel, téged aztán nem fog visszautasítani.

– Ez annyit jelent – mondta Dantès olyan mosollyal, amely rosszul palástolta nyugtalanságát –, hogy ha nem lennék kapitány...

– Hát, hát... – mormolta Caderousse.

– No, már én általában jobb véleménnyel vagyok a nőkről, mint ön, főleg pedig Mercédèsről – tette hozzá a fiatalember –, és meg vagyok győződve arról, hogy akár kapitány leszek, akár nem, ő hűséges marad hozzám.

– Annál jobb! – jelentette ki Caderousse. – Mikor az ember házasodni készül, fontos, hogy hinni tudjon. De akárhogy van is a dolog, hallgass rám, fiú, ne késlekedj, jelentsd neki, hogy megérkeztél, és mondd el, milyen szerencse vár rád.

– Máris megyek – felelte Edmond.

Megcsókolta apját, elbúcsúzott Caderousse-tól és távozott.

Caderousse még maradt egy percig, azután elbúcsúzott az öreg Dantèstől, maga is elment, és ismét csatlakozott Danglars-hoz, aki a rue de Sénac sarkán várta.

– No, hát láttad? – kérdezte Danglars.

– Most jövök tőle – válaszolta Caderousse.

– Említette azt a reményét, hogy kapitány lesz?

– Úgy beszél róla, mintha máris az volna.

– Türelem! – jegyezte meg Danglars. – Úgy látom, kissé elhamarkodja a dolgot.

– Ejnye, úgy látszik, Morrel úr bizonyosra ígérte neki.

– Így hát nagyon jókedvű?

– Inkább kissé arcátlan. Nekem máris felajánlotta szolgálatait, mintha valami nagy személyiség volna. Felkínálta, hogy pénzt kölcsönöz nekem, akárcsak egy bankár.

– És te visszautasítottad?

– Természetesen, bár elfogadhattam volna, hiszen én adtam kezébe az első ezüstpénzt. De Dantès úr most már nem szorul majd senkire, mivel kapitány lesz.

– Ugyan – jelentette ki Danglars –, még nem az.

– Hát bizony jó volna, ha nem is lenne az – tette hozzá Caderousse –, hiszen akkor már nem is lehet majd beszélni vele...

– Ha nagyon akarjuk – szólt közbe Danglars –, az marad, ami most, sőt, talán még kisebb ember lesz belőle, mint amekkora most.

– Mit mondasz?

– Semmit, csak magamban beszéltem. Még mindig szerelmes a szép katalán lányba?

– Őrülten szereti. Épp odament hozzá. De ha nem csalódom, ott bosszúság éri.

– Magyarázd meg, hogy gondolod.

– Ugyan minek?

– Sokkal fontosabb ez, semmint hinnéd. Te nem szereted Dantèst, ugye?

– Nem szeretem a pökhendi embereket.

– No, hát akkor mondj el mindent a katalán lányról, amit csak tudsz.

– Nem tudok én semmi bizonyosat, de észrevettem egyet-mást, amiből arra következtetek, mint már mondtam, hogy a leendő kapitány kissé bosszankodni fog a chemin des Vieilles-Infirmeries környékén.

– Mondd el már, mit láttál.

– Hát azt láttam, hogy valahányszor Mercédès a városba jön, egy fekete szemű, piros arcú, igen barna és tüzes, magas katalán legény kíséri, akit unokabátyjának nevez.

– Igazán? És gondolod, hogy ez a rokon csapja neki a szelet?

– Feltételezem. Mert mi az ördögöt is keresne egy huszonegy éves magas legény egy tizenhét esztendős szép lány körül?

– Azt mondtad, hogy Dantès a katalánokhoz ment?

– Szemem láttára indult oda.

– Ha mi is odatartanánk és megpihennénk a Réserve-kertben, egy pohár La Malgue bor mellett, talán megtudhatnánk egyet-mást.

– Ugyan kitől?

– Az országúton leszünk, és leolvassuk Dantès arcáról, mi történt.

– Menjünk – felelte Caderousse –, de te fizetsz?

– Természetesen – jelentette ki Danglars.

Ezzel mind a ketten gyors léptekkel elindultak a jelzett irányba.

Odaérve, egy üveg La Malgue bort és két poharat hozattak. Pamphile apó, a kocsmáros, mintegy tíz perce látta Dantèst arra haladni. Mivel a két férfi most már bizonyos volt, hogy Dantès a katalánoknál van, helyet foglaltak a lombosodó platánok és szikomorfák alatt, amelyeknek ágai között vidám madársereg üdvözölte énekével a tavasz egyik első szép napját.

3

A katalánok

Száz lépésre attól a helytől, ahol a két jó barát – tekintetét a szemhatárra függesztve és éberen fülelve – szürcsölgette a gyöngyöző La Malgue bort, egy csupasz domb mögött terült el a katalánok telepe. A dombot kopárrá tette a nap és a misztrál-szél.

Valamikor régen egy titokzatos kivándorló csapat kerekedett fel Spanyolországban, és kikötött azon a földnyelven, ahol ma is él. Senki sem tudta, honnan jön, és milyen nyelven beszél. A csapat egyik vezetője, aki értette a provence-i nyelvet, azt kérte Marseille városától, adja nekik ezt a kopár és terméketlen hegyfokot, amelynél az ókori tengerészek módjára kikötötték hajóikat. A kérést teljesítették, és három hónap múlva kicsiny telep vette körül a tizenkét-tizenöt hajót, amelyek idehozták a tenger cigányait.

A települők leszármazottai most is e furcsa és festői módon épült, félig mór, félig spanyol stílusú telepen laknak. Apáik nyelvét beszélik. Három vagy négy évszázadon át hívek maradtak a kis hegyfokhoz, amelyen megültek, akár egy tengeri madárcsapat, egyáltalán nem avatkoztak bele a marseille-i lakosság dolgaiba, egymás között házasodtak, és megőrizték ősi hazájuk szokásait, viseletét és nyelvét.

Kövessenek végig olvasóink bennünket e kis telep egyetlen utcáján. Lépjenek be velünk az egyik házba. A ház falát hervadt levélszínűre festette a napfény, belül pedig csak a fehér árnyalatú fal díszítette, akárcsak a spanyol posadá-kban.[4]

Koromfekete hajú, szép fiatal lány állt ott egy falnak támaszkodva; bársonyos szeme a gazella szemére emlékeztetett. Karcsú, klasszikusan szép ujjai egy ártatlan harangvirág szirmait tépdesték. A szirmok szanaszét hevertek a földön. Könyökig mezítelen, barna, de az arles-i Venushoz méltó szépségű karja lázas türelmetlenséggel remegett; szépen ívelt kecses lábával úgy dobogott, hogy jól látszott lábszárának tiszta, büszke és merész vonala. Szürke és kék kockával tarkított piros pamutharisnyát viselt.

Tőle három lépésnyire egy húsz-huszonkét esztendős legény ült. Idegesen hintázott a székén, s egy szúrágta régi bútorra könyökölt. Arca nyugtalanságot és bosszúságot árult el. Kérdően nézett a fiatal lányra, aki azonban parancsolóan szegezte a legényre bátor és határozott tekintetét.

– Hát, Mercédès – mondta a fiatalember –, ismét közeledik a húsvét, a lagzi ideje. Mit gondolsz?

– Már százszor megmondtam, Fernand, és igazán nem értem, miért kérdezed annyiszor, hiszen csak magadnak ártasz vele!

– Ismételd el hát, könyörgök, ismételd el, hogy el tudjam hinni. Mondd el századszor, hogy visszautasítod szerelmemet, melyet édesanyád is örömmel látott. Hadd értsem meg, hogy csak játszol a boldogságommal, hogy életem és halálom mit sem jelent neked. Istenem, istenem, tíz éve álmodom róla, hogy a feleségem leszel, Mercédès, és most el kell veszítenem azt a reménységet, amely életemnek egyetlen célja volt!

– Nem én bátorítottalak fel erre a reménységre, Fernand – válaszolta Mercédès. – Soha életemben nem kacérkodtam veled, hogy a szememre vethetnéd. Mindig azt mondtam neked: szeretlek, mint a testvéremet, de sose várj tőlem egyebet, mint ezt a testvéri érzést, mert a szívem másé. Ugye, hogy mindig ezt mondtam neked, Fernand?

– Igen, tudom, Mercédès – válaszolta a fiatalember. – Mindig kegyetlenül őszinte voltál hozzám. De elfelejtetted, hogy a katalánok között él egy szent törvény: csak egymás között házasodnak?

– Tévedsz, Fernand, ez nem törvény, csak szokás, semmi több, és ne hivatkozz erre a szokásra a magad érdekében. A sorozáson kiestél, az a szabadság, amelyet meghagytak neked, nem végleges, egyik percről a másikra behívhatnak. Ha pedig katona lettél, mihez kezdesz velem, szegény, szomorú, vagyontalan árvalánnyal, akinek semmije sincs, csupán egy majdnem romokban álló kunyhója, benne mindössze néhány rongyos halászháló. E hálók nyomorult örökség gyanánt szálltak apámról anyámra és anyámról énreám. Gondold csak el, Fernand, egy esztendeje, mióta anyám meghalt, jóformán az emberek könyörületességéből éltem. Te úgy tettél néha, mintha hasznomat vennéd, csak azért, hogy megosszad velem halász-zsákmányodat. És én elfogadtam ezt, Fernand, hiszen apám testvérének fia vagy, és mert együtt nevelkedtünk, főleg pedig azért, mert neked nagyon rosszul esett volna, ha visszautasítlak. Jól érzem azonban, hogy ez a hal, amelyet eladni viszek, és amelynek árából megveszem a fonáshoz szükséges kendert, érzem, Fernand, hogy ez könyöradomány.

– Mit bánom én, Mercédès, bármilyen szegény és magányos vagy is, így is többet érsz nekem, mint Marseille legbüszkébb hajótulajdonosának vagy leggazdagabb bankárjának a lánya! Mi kell egyéb a magunkfajtának? Becsületes feleség és jó háziasszony. Találhatnék-e nálad különbet?

– Fernand – válaszolta Mercédès, fejét rázva –, ha valaki más férfit szeret, nem a férjét, rossz háziasszonnyá válik, és nem maradhat becsületes feleség sem. Érd be a barátságommal, mert, ismétlem, csak ennyit ígérhetek. Nem ígérek mást, mint amit bizonyosan adni tudok.

– Értem – felelte Fernand. – Türelmesen viselted el a magad nyomorát, de félsz az enyémtől. No hát, Mercédès, ha szeretnél, szerencsét próbálnék, te sikert hoznál nekem, és meggazdagodnék: megnövelhetném halászatomat. Beléphetnék egy irodába segédnek, sőt, magam is lehetnék kereskedő!

– Mindezt nem próbálhatod meg, Fernand, hiszen katona vagy, és csak azért maradhatsz a katalánoknál, mert nincs háború. Maradj te csak halász. Ne álmodj olyasmiről, ami a valóságot még szörnyűbbé tenné számodra, és érd be a barátságommal, mivel ennél többet nem adhatok neked.

– No jó, igazad van, Mercédès, hát tengerész leszek. Apáink öltözéke helyett, amit te úgy megvetsz, díszes kalapot, csíkos inget és olyan kabátot veszek, melynek gombjait vésett horgonyok díszítik. Ugye, ilyen ruha kell ahhoz, hogy a te tetszésedet megnyerje valaki?

– Mit beszélsz? – kérdezte Mercédès, és büszkén a legényre nézett. – Mit beszélsz? Nem értelek.

– Azt akarom mondani, Mercédès, csak azért vagy olyan szigorú és kegyetlen hozzám, mert arra a valakire vársz, aki ezt az öltözéket viseli. De az, akit te vársz, talán megbízhatatlan, és ha ő, nem is, a tenger igazán megbízhatatlan.

– Fernand! – kiáltott fel Mercédès. – Azt hittem, jó ember vagy, de csalódtam benned! Gonosz vagy, Fernand, hogy féltékenységedben Isten haragját hívod segítségül! Hát jól van, nem titkolom, várom és szeretem azt a férfit, akit említettél, és ha nem térne vissza, akkor ahelyett, hogy azzal az ingatagsággal vádolnám, amellyel te vádoltad, azt fogom mondani, hogy utolsó leheletéig engem szeretett.

A fiatal katalán dühösen ökölbe szorította a kezét.

– Megértelek, Fernand; te őt okolod azért, hogy nem szeretlek. Szívesen mérnéd össze tőrével a te katalán késedet! De mit érnél vele? Ha legyőzne, elveszítenéd barátságomat, de ha te győznél, meglátnád, miként változik át ez a barátságom gyűlöletté. Hidd el, nem férkőzhetsz egy nő szívébe, ha összetűzést keresel azzal a férfival, akit szeret. Nem, Fernand, ne engedj rossz gondolataidnak. Ha nem lehetek a feleséged, érd be azzal, hogy jó barátod és testvéred leszek. És egyébként is – tette hozzá zavart és könnyes tekintettel – várj, várj, Fernand: az imént mondtad éppen, hogy a tenger megbízhatatlan, és immár négy hónapja, hogy ő elutazott. Négy hónap óta pedig ugyancsak sűrűn voltak viharok!

Fernand érzéketlen maradt. Nem is próbálta letörülni a Mercédès arcán végiggördülő könnycseppeket. Pedig e könnyek minden cseppjéért odaadta volna szíve vérét. E könnyek azonban más férfiért ömlöttek.

Fernand felállt, fordult egyet a kunyhóban, majd visszatért, és sötét tekintettel, ökölbe szorított kézzel megállt Mercédès előtt.

– Mercédès – mondta –, még egyszer kérdezlek: ez a végső elhatározásod?

– Szeretem Edmond Dantèst – felelte hidegen a fiatal lány –, és senki másnak nem leszek a felesége.

– És mindig őt fogod szeretni?

– Amíg csak élek.

Fernand lehajtotta fejét, mint aki mélyen elcsüggedt, nyögéshez hasonló sóhajt hallatott, majd hirtelen felkapta fejét, fogát összeszorította, orrcimpája kitágult, és ezt mondta:

– De hátha meghalt?

– Ha meghalt; én is meghalok.

– De hátha hűtlen lett hozzád?

– Mercédès! – kiáltott egy vidám hang kívülről. – Mercédès!

– Ah – kiáltott a fiatal lány, felsikoltott örömében, és nagyot ugrott boldogságában –, látod, nem lett hozzám hűtelen, hiszen itt van!

Ezzel az ajtóhoz rohant, kitárta, és felkiáltott:

– Gyere ide, Edmond, itt vagyok!

Fernand sápadtan, remegve húzódott hátra, mint aki útjában kígyót pillant meg, azután visszadűlt székébe.

Edmond és Mercédès egymás karjába borultak. Marseille tüzes napja, amely a nyitott ajtón át betűzött, fényhullámmal öntötte el őket. Eleinte semmit sem láttak abból, ami körülöttük van, végtelen boldogság választotta el őket a világtól, és nem mondtak mást, mint az öröm szaggatott szavait, amelyek már szinte a fájdalom hatását keltik.

Edmond hirtelen megpillantotta Fernand sötét alakját, amint sápadtan és fenyegetőn feltűnt a homályban. Az ifjú katalán szinte öntudatlanul az övében viselt késhez kapott.

– Ó, bocsánat – mondta Dantès, és most már ő húzta össze szemöldökét –, nem vettem észre, hogy hármasban vagyunk.

Azután Mercédèshez fordult:

– Ki ez az úr? – kérdezte.

– Ez az úr a te legjobb barátod lesz, Dantès, mivel az én barátom is, és unokatestvérem, testvérbátyám. Fernand az, vagyis az az ember, akit teutánad, Edmond, a legjobban szeretek a világon. Nem ismered meg?

– Ó, csakugyan – mormogta Edmond.

És anélkül hogy elengedte volna Mercédès karját, a másik kezét barátságos mozdulattal a katalán felé nyújtotta.

Fernand azonban nem fogadta el a baráti kezet, néma és mozdulatlan maradt, mint egy szobor.

Ekkor Edmond kutató pillantást vetett az izgatott és remegő Mercédèsre, utána Fernand-ra, akinek sötét és fenyegető tekintetéből mindent kitalált. Harag ült ki homlokára.

– Mikor annyira siettem hozzád, Mercédès, nem sejtettem, hogy ellenséget találok nálad.

– Ellenséget! – kiáltott Mercédès, dühösen tekintve unokabátyjára. – Ellenséget nálam, Edmond, azt mondod? Ha így gondolnám, karon fognálak, és Marseille-be mennék, elhagynám ezt a házat, és soha többé nem térnék vissza.

Fernand szeme villámot lövellt.

– És ha valami baj találna érni téged, Edmond-om – folytatta a lány, és engesztelhetetlen hidegsége azt bizonyította, hogy Mercédès kitalálta Fernand legsötétebb gondolatait –, ha téged baj érne, felmennék a Morgion-hegyfokra, és fejjel ugranék a sziklákra.

Fernand szörnyen elsápadt.

– De tévedtél, Edmond – folytatta a fiatal lány –, nincs itt semmiféle ellenség. Nincs itt más, csak Fernand, a testvérem, aki mindjárt kezet szorít veled, mint jó barátjával.

E szavaknál Mercédès parancsolóan a katalánhoz fordult, az pedig – mintha e tekintet megbabonázta volna – lassan közelebb lépett Edmond-hoz, és kezét nyújtotta neki.

Gyűlölete, akár valami tehetetlen, de haragos hullám, megtört azon a hatáson, amelyet ez a lány gyakorolt reá.

De alig érintette Edmond kezét, úgy érezte, hogy többet nem bírna ki, és kirohant a házból.

– Ó! – kiáltotta, úgy futott, mint valami eszeveszett, és a haját tépte. – Ki szabadít meg ettől az embertől? Jaj nekem, jaj nekem!

– Ej, katalán, no, Fernand, hová futsz? – kérdezte egy hang.

A fiatalember hirtelen megállt, körülnézett és megpillantotta Caderousse-t, amint egy lugas asztalánál Danglars-ral üldögélt.

– Nohát, miért nem jössz ide? – kérdezte Caderousse. – De sietsz, még annyi időd sincs, hogy jó napot kívánj barátaidnak?

– Főleg, ha azok előtt egy csaknem teli borosüveg álldogál – tette hozzá Danglars.

Fernand bárgyú arccal meredt a két férfira, és nem felelt.

– Mintha megzavarodott volna – jegyezte meg Danglars, és megbökte Caderousse térdét. – Tévedtünk talán, és Dantès mégis győzött, számításunk ellenére?

– Ejnye, ezt meg kell tudni – mondta Caderousse.

A fiatalemberhez fordult:

– No, katalán, elszántad már magad? – kérdezte.

Fernand megtörülte verejtékes homlokát, és lassan a lugas felé indult.

Az árnyas lombok alatt mintha kissé lecsillapodott volna ingerültsége, az üde levegőben pedig talán felfrissült tikkadt teste.

– Adjisten – kezdte –, hívtatok, ugye?

Valósággal lezuhant az asztal körül álló egyik székre.

– Azért hívtalak, mert úgy futottál, mint a bolond, már attól féltem, hogy a tengerbe veted magad – felelte Caderousse nevetve. – Az ördögbe is, a barátaink nemcsak arra valók, hogy megkínáljuk őket egy pohár borral. Azt sem engedhetjük, hogy három-négy pint vizet lenyeljenek.

Fernand akkorát nyögött, hogy zokogásnak is beillett volna, és fejét ráejtette az asztalon keresztbe rakott két öklére.

– Nohát, azt akarom mondani, Fernand – folytatta Caderousse a beszélgetést, azoknak az egyszerű embereknek a darabosságával, akik kíváncsiságukban minden óvatosságot felednek –, olyan vagy, mint egy kikosarazott kérő!

Hangosan nevetett a tréfáján.

– Ugyan – tette hozzá Danglars –, az ilyen szép szál legény nem arra született, hogy szerencsétlen legyen a szerelemben. Csak tréfálsz, Caderousse.

– Nem én – felelte a másik. – Figyeld csak, mekkorákat sóhajt. Ejnye, Fernand – folytatta Caderousse –, ne lógasd már az orrod és felelj. Cseppet sem illendő ám, ha valaki nem felel a barátainak, mikor az egészsége felől érdeklődnek.

– Kutya bajom – jelentette ki Fernand.

Ökölbe szorította a kezét, de a fejét nem emelte fel.

– No látod, Danglars – jegyezte meg Caderousse, szemével intve barátjának –, itt a bökkenő: Fernand, magad is láthatod, derék, jó katalán, Marseille egyik legjobb halásza, szerelmes egy Mercédès nevű szép lányba. De sajnos, úgy látszik, a szép lány a Pharaon másodtisztjét szereti, a Pharaon pedig éppen ma futott be a kikötőbe. Érted?

– Nem, nem értem – felelte Danglars.

– Szegény Fernand-nak útilaput kötöttek a talpára – folytatta Caderousse.

– Hát aztán! – kiáltotta Fernand. Felkapta a fejét, és úgy nézett Caderousse-ra, mintha azt keresné, hogy kin töltse ki a haragját. – Mercédès nem függ senkitől, ugye? Azt szeretheti, akit akar!

– Ha te így fogod fel a dolgot, az már más! – mondta Caderousse. – Azt hittem, katalán vagy, és úgy tudtam, a katalánok nem engedik, hogy vetélytársuk üljön a nyeregbe. Sőt, azt is hallottam, hogy Fernand különösen rettenetes a bosszúállásban.

Fernand szánakozóan mosolygott.

– Aki szerelmes, az sohasem rettenetes – jelentette ki.

– Szegény fiú! – kezdte ismét Danglars; azt színlelte, hogy őszintén sajnálja a fiatalembert. – Nézd csak, nem várta, hogy Dantès ilyen hirtelen visszatér, sőt, talán azt gondolta, hogy már meghalt, vagy hogy hűtlen lett azóta, ki tudja! Az ilyesmi azért olyan kínos, mert váratlanul jön.

– Ohó – mondta Caderousse, aki a beszélgetés közben folyton ivott, és ezért a bódító La Malgue bor kissé már a fejébe szállt –, annyi bizonyos, hogy nem Fernand az egyetlen, akit bosszantott Dantès szerencsés hazatérte. Igaz-e, Danglars?

– Biz az úgy van, és szinte azt mondhatom, hogy ez lesz a veszte.

– Sebaj – folytatta Caderousse, és töltött Fernand poharába, a magáét immár nyolcadszor vagy tizedszer öntötte tele. Danglars pedig szinte nem is nyúlt a borhoz. – Sebaj, közben feleségül veszi Mercédèst, a szép Mercédèst. Hiszen ezért jött haza.

Danglars átható tekintettel nézte a fiatalembert, akinek szívére oly súlyosan nehezedtek Caderousse szavai, mint az ólom.

– És mikor lesz az esküvő? – kérdezte.

– No, ott még nem tartunk! – mormogta Fernand.

– Mindegy, meglesz, olyan bizonyos, mint az, hogy Dantès lesz a Pharaon kapitánya, ugye, Danglars? – tette hozzá Caderousse.

Danglars megremegett e váratlan támadásra, és Caderousse felé fordult. Most ő vizsgálta társa arcát, hogy lássa, előre megfontolt volt-e ez a támadás. De Caderousse-nak immár ittasságtól bárgyú arcáról irigységen kívül semmit sem olvasott le.

– Hát rajta – mondta, teleöntve a poharakat – igyunk Edmond Dantèsnek, a szép katalán nő férjének egészségére!

Caderousse elnehezült kézzel vitte a szájához poharát, és egy hajtásra kiitta. Fernand fogta a magáét, és földhöz vágta.

– Ej, ej – jegyezte meg Caderousse –, nini, mit látok a domb tetején? Nézd csak, Fernand, neked jobb a szemed. Úgy hiszem, kissé zavarosan kezdek látni, és tudod, a bor is áruló: úgy rémlik, mintha két szerelmes tartana erre egymás mellett, kéz a kézben, Uram, bocsá'! Ezek nem is sejtik, hogy látják őket, és nini, most csókolóznak!

Danglars jól látta, hogy Fernand arcát szemlátomást eltorzította az aggodalom.

– Ismeri őket, Fernand úr? – kérdezte.

– Ismerem – válaszolta Fernand közönyösen –, Edmond úr az és Mércédès kisasszony.

– No lám csak! – jegyezte meg Caderousse. – Én pedig nem ismertem meg őket. Hé, Dantès! Hahó, szép kislány! Jöjjenek ide egy kicsit, és mondják el, mikor lesz az esküvő, mert Fernand úr úgy megmakacsolta magát, nem akarja elárulni nekünk.

– Nem hallgatsz! – szólt közbe Danglars, és úgy tett, mintha visszatartaná Caderousse-t, aki a részegek makacsságával hajolt ki a lugasból. – Igyekezz egyenesen ülni, és hagyd nyugton csókolózni a szerelmeseket. Nézd csak, végy példát Fernand úrról, ő milyen okosan viselkedik.

Meglehet, hogy Fernand, akit Danglars kötekedése kezdett kihozni a sodrából – mint torreádor bőszítése a bikát –, már-már rárohant volna Dantèsre, fel is állt, hogy vetélytársának ugorjon, de abban a pillanatban a szép Mercédès nevetve fordult felé, és tiszta tekintete Fernand-ra esett. Fernand-nak eszébe jutott a fiatal lány fenyegetése, hogy Edmond esetleges halálába ő is belehalna – és csüggedten visszaült a helyére.

Danglars egyik férfiról a másikra nézett. Az egyiket egészen elbutította az ital, a másikat a szerelem tartotta hatalmában.

– Mit kezdjek ezekkel az ostobákkal? – mormogta. – Attól tartok, hogy egy részeggel meg egy gyáva fickóval van dolgom: az egyik a bortól ittas, ahelyett hogy a gyűlölet kábítaná el, a másik meg egy ostoba kamasz, akinek az orra elől kapják el a kedvesét, és beéri azzal, hogy sír és panaszkodik, mint egy gyermek. Pedig olyan villogó szeme van, akár egy spanyolnak, szicíliainak vagy kalábriainak, márpedig ezek bosszút szoktak állni. Az ökle pedig olyan, hogy egy csapással szét tudná zúzni egy ökör fejét, akár a mészáros taglója. Bizonyos, hogy Edmond felülkerekedik, csúffá tesz mindannyiunkat, elveszi a szép lányt, kapitány lesz, hacsak... – és kaján mosoly ömlött el Danglars ajkán – hacsak én bele nem avatkozom – tette hozzá.

– Hé! – kiáltott ismét Caderousse, félig felállva és öklével az asztalra támaszkodva. – Hé, Edmond! Hát meg se látod barátaidat, vagy máris büszkébb lettél, semhogy szóba állj velük?

– Dehogy, kedves Caderousse barátom – válaszolta Dantès. – Nem büszke vagyok én, hanem boldog, márpedig úgy hiszem, a boldogság még jobban elvakít, mint a büszkeség.

– Így már helyes, ezt jól megmagyaráztad – jegyezte meg Caderousse. – Jó napot, Dantèsné asszonyom.

Mercédès komolyan köszönt.

– Még nem viselem ezt a nevet – mondta –, és az én hazámban úgy tartják, hogy szerencsétlenséget jelent, ha a lányt jegyese nevén szólítják az esküvő előtt. Kérem, szólítson csak Mercédèsnek.

– Bocsássunk meg ennek a derék Caderousse szomszédnak – mondta Dantès –, hiszen olyan keveset tévedett!

– Így hát az esküvő hamarosan meglesz, Dantès úr? – kérdezte Danglars, üdvözölve a fiatal párt.

– Amilyen hamar csak lehetséges, Danglars úr. Még ma megtartjuk az eljegyzést Dantès papánál, és holnap vagy legkésőbb holnapután megüljük a lakomát a Réserve-kertben. Remélem, eljönnek barátaink is. Önöket is meghívjuk, Danglars úr, Caderousse úr.

– Hát Fernand? – kérdezte Caderousse erőltetett nevetéssel. – Fernand-t is meghívják?

– Feleségem testvére nekem is testvérem – jelentette ki Edmond –, és Mercédès is meg én is nagyon sajnálnánk, ha nem jönne el a lakodalmunkra.

Fernand felelni akart, de a hang megakadt a torkán, egy szót sem tudott szólni.

– Tehát ma lesz az eljegyzés, holnap vagy holnapután meg a lakodalom... Az ördögbe is, kapitány, ön ugyancsak siet.

– Danglars – mondta Edmond mosolyogva –, ugyanazt ismétlem el, amit az imént Mercédès mondott Caderousse-nak: ne szólítson azon a címen, amely még nem illet meg, mert az szerencsétlenséget jelent.

– Bocsánat – felelte Danglars –, én egyszerűen csak annyit mondtam, hogy úgy látszik, ugyancsak sietnek. Az ördögbe is, van időnk, hiszen a Pharaon, három hónapon belül nem indul útnak.

– Az mindig sürgős, hogy boldogok legyünk, Danglars úr, mert amikor valaki már sokat szenvedett, nagyon nehezen hisz a boldogságban. Engem azonban nem csupán az önzés sarkall: Párizsba kell mennem.

– Igazán? Párizsba! Először utazik Párizsba, Dantès?

– Először.

– Elintéznivalója van ott?

– Nem a saját dolgom: teljesítenem kell szegény Leclère kapitányunk végső akaratát. Megérti, Danglars, hogy ez szent kötelesség. Egyébként legyen nyugodt, csak éppen megyek és jövök.

– Értem, értem – felelte Danglars jó hangosan.

De magában hozzátette: „Párizsba megy, hogy átadja a megadott címre azt a levelet, amelyet a főmarsalltól kapott. A mindenségit! Erről a levélről kitűnő ötletem támadt! Ohó, Dantès barátom, a te neved még nincs a Pharaon névsorának élére írva.”

Ezzel ismét Edmond-hoz fordult, aki már távozóban volt.

– Hát jó utat! – kiáltotta.

– Köszönöm – válaszolta Edmond hátrafordulva és barátságosan intve.

A szerelmespár ezután olyan vidáman és nyugodtan folytatta útját, mint két kiválasztott, aki az égbe indul.

4

Cselszövés

Danglars követte tekintetével Edmond-t és Mercédèst, míg csak a szerelmesek el nem tűntek a Saint-Nicolas erőd egyik kanyarulatánál. Akkor visszafordult, és látta, hogy Fernand sápadtan, remegve visszahanyatlott helyére, Caderousse pedig valami bordalt dünnyögött.

– Nocsak, kedves uram – mondta Danglars Fernand-nak –, úgy látom, ez a házasság nem mindenkit tesz boldoggá.

– Engem kétségbe ejt – jelentette ki Fernand.

– Maga hát szerette Mercédèst?

– Imádtam!

– Régóta?

– Mióta csak ismerem.

– Na és most a haját tépi, ahelyett hogy megpróbálna segíteni a bajon! Az ördög vigye el, nem hittem volna, hogy így viselkedik egy katalán!

– Hát mit csináljak? – kérdezte Fernand.

– Mit tudom én? Ez nem az én dolgom. Úgy hiszem, nem én vagyok szerelmes Mercédès kisasszonyba, hanem maga. Azt mondja az evangélium: „Keressetek és találni fogtok.”

– Én már találtam.

– Mit?

– Le akartam szúrni azt az embert, de a lány azt mondta, hogy megöli magát, ha a vőlegényét valami baj éri.

– Ugyan, ugyan, könnyen kimondják az ilyesmit, de nem teszik meg.

– Maga nem ismeri ám Mercédèst, uram: amit ígért, meg is teszi.

– Ostoba! – mormogta Danglars. – Bánom is én, megöli-e magát vagy sem, csak Dantès ne legyen kapitány.

– És ha Mercédès meghal, én is meghalok – folytatta Fernand, és érződött a hangján, hogy elhatározása megmásíthatatlan.

– Ez aztán a szerelem! – jelentette ki Caderousse egyre nehezebben forgó nyelvvel. – Vagy én nem értek hozzá!

– Maga derék fiúnak látszik – jegyezte meg Danglars –, és az ördög vigyen el engem, ha meg nem próbálom kihúzni magát a csávából, de...

– Igen, igen – mondta Caderousse.

– Kedves barátom – kezdte ismét Danglars –, te bizony úgyszólván tökrészeg vagy, ha kiiszod ezt az üveget, teljesen berúgsz. Igyál és ne törődj azzal, hogy mi mit csinálunk: ahhoz, amit mi tenni akarunk, tiszta fej kell.

– Már hogy én részeg volnék? – kérdezte Caderousse. – Ugyan, eredj már! Megiszom még vagy négy ilyen üveggel, nem nagyobbak ezek, mint valami kölnivizes üveg. Pamphile apó, bort ide!

Caderousse poharával az asztalt verte, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának.

– Mit mondott, uram? – kezdte ismét Fernand, és mohón leste a félbemaradt mondat folytatását.

– Hogy mit mondtam? Már nem is emlékszem. Ez a részeg Caderousse kiverte a fejemből.

– Hát ha éppen tudni akarod: részeg vagyok. Annak fájjon, aki nem iszik, mert valami titkot takargat, és attól tart, hogy a bor megoldja a nyelvét.

Ezzel Caderousse egy akkoriban nagyon divatos dal két utolsó sorát kezdte énekelni:

Minden gonosz csupán vizet iszik,

Az özönvíz erről tanúskodik.

– Azt mondta az imént, uram, hogy segíteni akar rajtam, de... – kezdte ismét Fernand.

– Igen, de... ahhoz, hogy kihúzzam a csávából, elég, ha Dantès nem veszi feleségül azt a lányt, akit maga szeret. Ez a házasság Dantès halála nélkül is pompásan füstbe mehet.

– Csak a halál választhatja el őket egymástól – jelentette ki Fernand.

– Maga úgy gondolkodik, mint valami csiga, barátom – mondta Caderousse –, de Danglars elég agyafúrt, rosszmájú, körmönfont, be fogja bizonyítani, hogy magának nincs igaza. Rajta, Danglars. Kezeskedtem érted. Mondd meg neki, nem feltétlenül szükséges, hogy Dantès meghaljon. Kellemetlen is volna, ha meghalna. Jó fiú az, én szeretem. A te egészségedre, Dantès.

Fernand türelmetlenül állt fel.

– Hadd beszéljen – kezdte ismét Danglars, visszatartva a fiatalembert. – Egyébként akármilyen részeg is, nem sokat téved. A távollét éppen úgy elválaszt, mint a halál. Ha Edmond és Mercédès közé egy börtön fala ékelődik, csakúgy szétválasztja őket, akár egy sírkő.

– Igen ám, csakhogy a börtönből egyszer ki is szabadulhat – szedte össze Caderousse maradék józanságát –, és ha az ember kijön a börtönből, s ha Edmond Dantèsnek hívják, bizony, bosszút áll.

– Bánom is én! – mormogta Fernand.

– Egyébként – kezdte ismét Caderousse –, miért vetnék Dantèst börtönbe? Se nem lopott, se nem gyilkolt.

– Hallgass – mondta Danglars.

– Nem hallgatok – felelte Caderousse. – Tudni akarom, miért akarják Dantèst börtönbe vetni. Én bizony szeretem Dantèst. A te egészségedre, Dantès!

Újra felhajtott egy pohár bort.

Danglars látta a szabó merev tekintetéből, hogy ittassága fokozódott, és Fernand-hoz fordult:

– Nohát, érti már – kérdezte –, hogy nem szükséges megölni?

– Értem, ha – mint az imént mondta – van rá mód, hogy letartóztassák. De melyik az a mód?

– Ha nagyon keressük, megtaláljuk – felelte Danglars. – De – folytatta – ugyan mi az ördögnek avatkozzam én bele? Mi közöm hozzá?

– Nem tudom, van-e valami köze hozzá – mondta Fernand, és megragadta Danglars karját. – De annyit tudok, van valami oka rá, hogy Dantèst módfelett gyűlölje. Aki maga is gyűlöl valakit, az nem csalódhat a mások érzéseiben.

– Már hogy nekem volna okom Dantèst gyűlölni? Szó sincs róla, szavamra mondom. Láttam, hogy maga boldogtalan, és a boldogtalansága részvétet keltett bennem, ennyi az egész. De abban a pillanatban, hogy maga azt hiszi, saját érdekemben dolgozom, isten vele, kedves barátom, segítsen magán, ahogy tud.

És Danglars úgy tett, mintha fel akarna állni.

– Nem – mondta Fernand, és visszatartotta Danglars-t –, maradjon! Végül is nem törődöm vele, hogy maga haragszik-e Dantèsre vagy sem: én bizony gyűlölöm, és ezt nem is titkolom. Találjon rá módot, én pedig keresztülviszem, feltéve, ha nincs szó gyilkolásról, mert Mercédès kijelentette, hogy öngyilkos lesz, ha Dantès meghal.

Caderousse, aki eddig az asztalra hajtotta fejét, most felpillantott, bárgyún s zavarosan nézett Fernand-ra és Danglars-ra:

– Megölni Dantèst? – kérdezte. – Ki akarja megölni Dantèst? Én nem akarom, hogy megöljék: nekem jó barátom. Ma reggel is felajánlotta, hogy megosztja velem a pénzét, mint ahogy én is adtam neki a magaméból. Nem akarom, hogy megöljék Dantèst!

– Ugyan ki akarja megölni, te ostoba? – felelte Danglars. – Csak egy kis tréfáról van szó. Igyál az egészségére – tette hozzá, és újra töltött Caderousse poharába –, és hagyj nekünk békét.

– Igen, igen, Dantès egészségére! – mondta Caderousse, és kiürítette poharát. – Az ő egészségére!... Az ő egészségére!...

– No de milyen módot gondolt ki? – kérdezte Fernand.

– Maga még nem talált ki semmit?

– Nem, ezt maga vállalta.

– Igaz – ismerte be Danglars –, a franciák ebben felülmúlják a spanyolokat, a spanyolok soká rágódnak valamin, a franciák találékonyabbak.

– Mondjon hát valami jó ötletet – türelmetlenkedett Fernand.

– Pincér – mondta Danglars –, tollat, tintát, papirost ide!

– Tollat, tintát, papirost! – mormogta Fernand.

– Igen, én számtiszt vagyok: toll, tinta és papiros a szerszámom. És ezek nélkül semmit sem tudok csinálni.

– Tollat, tintát, papirost! – kiáltott most Fernand is.

– Minden van ezen az asztalon, amit kértek – felelte a pincér, és a kért tárgyakra mutatott.

– Adja hát ide őket.

A pincér fogta a papírt, tintát és tollat, s a lugas asztalára tette.

– Ha meggondolja az ember – jegyezte meg Caderousse, és kezét a papírra ejtette –, hogy ezekkel a holmikkal biztosabban megölhetnek valakit, mintha egy fa mögül lesből akarnák meggyilkolni! Mindig jobban féltem a tolltól, egy üveg tintától és egy lap papirostól, mint a kardtól vagy a pisztolytól.

– Ez a fickó még korántsem olyan részeg, mint amilyennek látszik – jegyezte meg Danglars. – Töltsön csak neki még, Fernand.

Fernand megtöltötte Caderousse poharát, és Caderousse, mint vérbeli iszákos, elvette kezét a papírról, és megfogta a poharat.

A katalán tekintetével követte mozdulatát, míg csak Caderousse, akit ez az újabb pohár végleg levett a lábáról, le nem tette, vagy inkább le nem ejtette poharát az asztalra.

– Nos? – kezdte ismét a katalán, mikor látta, hogy az utolsó pohár bor végleg elhomályosította Caderousse öntudatát.

– Nohát, azt mondom – jelentette ki Danglars –, ha például azok után, hogy Dantès útközben kikötött Nápolyban és Elba szigetén, valaki feljelentené a királyi ügyésznek, hogy bonapartista ügynök...

– Én feljelentem! – kiáltotta izgatottan a fiatalember.

– Igen ám, de alá kell írnia nyilatkozatát, és szembesítik azzal, akit feljelentett; én el is tudnám látni bizonyítékokkal, de Dantès nem maradhat börtönben élete végéig, egy szép napon kiszabadul, és akkor jaj annak, aki odajuttatta.

– Nem is kívánnék mást – jelentette ki Fernand –, mint azt, hogy kikezdjen velem!

– Az ám, de hát Mercédès! Mercédès bizony meggyűlöli magát, ha maga miatt az ő imádott Edmond-jának csak a haja szála is meggörbül!

– Az igaz – jegyezte meg Fernand.

– Nem, nem – kezdte el újra Danglars –, ha ilyesmire szánja el magát az ember, legjobb egészen egyszerűen fogni ezt a tollat, mint ahogy én teszem, bemártani a tintába, és hogy rá ne ismerjenek az írásra, bal kézzel megírni a kis feljelentést.

Ezzel Danglars megmutatva, hogyan képzelte el a dolgot, bal kézzel és megszokott írásától teljesen, elütő, balra dűlő írással papírra vetett és Fernand-nak nyújtott néhány sort. Fernand félhangon olvasta:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak,[5] a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

– Ez rendjén volna – fűzte hozzá Danglars –, így józanul áll bosszút, nem árulja el magát, és a dolog simán halad előre. Nincs más tennivaló, mint összehajtogatni ezt a levelet, mint ahogy én teszem, és megcímezni: „A királyi államügyész úrnak.” Így rendben is lesz az egész.

Danglars könnyedén megcímezte a levelet.

– Igen, minden rendben van – kiáltott fel Caderousse, aki értelmének végső érőfeszítésével követte a levél felolvasását, és ösztönösen megértette, hogy milyen nagy szerencsétlenséget okozhat ez a feljelentés. – Igen, minden rendben volna, csakhogy alávalóság lenne. – Kinyújtotta karját a levélért.

– Hiszen – mondta Danglars, elkapva előle a levelet – mindaz, amit mondtam és amit írtam, merő tréfa. Magam haragudnám meg legelsősorban, ha valami baj találná érni Dantèst, ezt a jó Dantèst! Ide nézzetek...

Fogta a levelet, összegyűrte és a lugas egyik sarkába dobta.

– Így már rendjén van – jelentette ki Caderousse –, Dantès az én barátom, és nem akarom, hogy valami baj érje.

– Ugyan már, ki az ördög akarná bajba keverni? Sem én, sem Fernand! – mondta Danglars.

Felállt és szemmel tartotta a fiatalembert, aki ülve maradt, de tekintetével mohón követte a sarokba dobott feljelentést.

– Hát akkor – kezdte ismét Caderousse – bort ide: inni akarok Edmond és a szép Mercédès egészségére.

– Máris nagyon sokat ittál, te részeges kancsó – felelte Danglars –, és ha így folytatod, itt kell majd aludnod, hiszen meg sem tudsz állni a lábadon.

– Még hogy én – mondta Caderousse az ittas ember önhittségével –, még hogy én nem tudok megállni a lábamon! Fogadok, hogy felmászom az Accoule-ok tornyára, és még csak el sem szédülök!

– Jól van, tessék – felelte Danglars –, fogadok, de csak holnapra; most már itt az ideje, hogy hazamenj, add ide a karodat, és gyerünk.

– Gyerünk – mondta Caderousse –, de ahhoz nincs szükségem a te karodra. Jössz, Fernand? Visszajössz velünk Marseille-be?

– Nem – felelte Fernand –, hazamegyek a katalánokhoz.

– Rosszul teszed, gyere inkább velünk Marseille-be.

– Semmi dolgom Marseille-ben, nem akarok odamenni.

– Hogy mondtad? Nem akarsz, kedves barátom? Ahogy tetszik! Nem erőszak a disznótor! Gyere, Danglars, hadd menjen vissza ez az úr a katalánokhoz, ha így akarja.

Danglars arra használta fel Caderousse-nak ezt az engedékeny pillanatát, hogy Marseille felé vonszolja. De hogy Fernand-nak rövidebb és könnyebb útja legyen, ahelyett hogy a Rive-Neuve rakodópartjára tért volna, a Saint-Victor kapu felé vette útját. Caderousse, karjába kapaszkodva, tántorogva követte.

Danglars mintegy húsz lépés után hátrafordult, és látta, amint Fernand megragadja a papírt és zsebre teszi. Azután kisiet a lugasból, és Pillon felé indul.

– Ugyan, mit csinál? – kérdezte Caderousse. – Hiszen hazudott nekünk: azt mondta, a katalánokhoz megy, most pedig a városnak indult. Hé, Fernand! Eltévedtél, fiam!

– Inkább te látsz zavarosan – jegyezte meg Danglars –, ő egyenesen a Vieilles-Infirmeries útján halad.

– Csakugyan! – mondta Caderousse. – Márpedig megesküdtem volna rá, hogy jobbra fordult. Mindennek a bor az oka.

– Gyerünk már – mormogta Danglars –, azt hiszem, most már megy a dolog, megy a maga útján, és hagyni kell, hadd menjen szépen előre.

5

Az eljegyzési lakoma

Másnap szép időre virradtak. A nap tisztán, ragyogóan kelt fel, és első bíborpiros sugarai rubinttal ékesítették a hullámok tajtékos taraját.

Az ebédet ugyanannak a Réserve-nek első emeletén rendezték meg, amelynek lugasával már megismerkedtünk. A nagytermet öt vagy hat ablak világította meg, mindegyik ablak fölött (magyarázza meg ezt a csodát, aki tudja) Franciaország egy-egy nagyvárosának neve díszlett.

Egy fából készült tornác, mint az épület többi része, végigvonult az ablakok egész hosszában.

Noha a lakomát csak délre tervezték, a tornácon már délelőtt tizenegy óra óta türelmetlenül sétálgattak a vendégek. A Pharaon kiváltságos matrózai és néhány katona, valamennyien Dantès barátai. Mindannyian legszebb ruhájukat öltötték fel a jegyespár tiszteletére.

Az a hír járta a leendő asztaltársak között, hogy a Pharaon tulajdonosai is meg akarják tisztelni jelenlétükkel másodtisztjük eljegyzési lakomáját. De ez olyan óriási megtiszteltetés lett volna Dantès számára, hogy egyelőre senki sem merte elhinni.

Pedig a Caderousse-szal együtt érkező Danglars is megerősítette ezt a hírt. Aznap reggel találkozott magával Morrel úrral, és Morrel úr mondta neki, hogy a Réserve-ben fog ebédelni.

És csakugyan, az ő érkezésük után csakhamar Morrel úr is belépett. A Pharon matrózai egyhangú tapssal és hurrázással fogadták.

Úgy vélték, a hajótulajdonos jelenléte annak a hírnek a megerősítése, hogy Dantès lesz a kapitány. Mivel pedig Dantèst szívből szerették a hajón, ezek a derék emberek ilyen módon fejezték ki hálájukat Morrelnek, amiért választása ezúttal megegyezett az ő kívánságukkal.

Alig lépett be Morrel úr, Danglars-t és Caderousse-t közös megegyezéssel elküldték a vőlegényhez; az ő dolguk volt értesíteni Dantèst a fontos személyiség megérkezéséről, akinek megjelenése élénk feltűnést keltett, és nekik kellett sürgetniük is a fiatalembert.

Danglars és Caderousse szinte futva indultak neki, de alig tettek száz lépést, mikor a lőporraktár mellett megpillantottak egy közeledő kis csoportot.

E kis csoport négy fiatal lányból állott. Mercédès barátnői voltak, katalánok, mint ő. A menyasszonyt kísérték, akit Edmond karonfogva vezetett, A jegyespár mögött haladt Dantès apó, utánuk pedig a gonoszul mosolygó Fernand.

Fernand gonosz mosolyát sem Mercédès, sem Edmond nem vette észre. Szegény gyermekek olyan boldogok voltak, hogy csak egymást látták, és a gyönyörű tiszta égboltot, amely áldóan borult föléjük.

Danglars és Caderousse teljesítették feladatukat, azután jó erősen, barátságosan kezet szorítottak Edmond-nal, és Danglars Fernandhoz, Caderousse pedig Dantès apóhoz csatlakozott. Mindenki őket figyelte.

Az öreg Dantès apó tűzött tafota ünneplőruhájában jelent meg. A ruhát nagy, metszett acélgombok díszítették. Vékony, de izmos lábán gazdagon mintázott gyapjúharisnya feszült. Messziről látszott, hogy angol csempészáru. Háromszögletű kalapjáról nagy csomó fehér és kék szalag libegett.

Kampós nyelű, csavart fabotra támaszkodott, amely valami régi római bothoz volt hasonlatos. Szinte olyan volt, mint azoknak a pézsmaszagú piperkőcöknek egyike, akik 1796-ban a Luxembourg és a Tuilériák újra megnyitott kertjeiben parádéztak.

Mint mondottuk, Caderousse az öreg mellé férkőzött. A jó lakoma reményében ugyanis végre kibékült Dantèsékkel. Emlékezetében halványan derengett mindaz, ami az előző este történt, mint ahogy reggeli ébredéskor az álom képeiből is felrémlik valami.

Danglars Fernand-hoz csatlakozott, és mélyen a csalódott szerelmes szemébe nézett. Fernand a jövendő házaspár mögött lépkedett.

Mercédès tökéletesen elfeledte őt, hiszen a szerelem fiatalos és bájos önzésében senki mást sem látott, csak az ő Edmond-ját, Fernand sápadt volt, időnként vörös foltok jelentek meg arcán, és utána ismét egyre sápadtabb lett. Többször Marseille felé pillantgatott, ilyenkor ideges és önkéntelen remegés futott át tagjain. Úgy látszott, Fernand vár vagy legalábbis sejt valami nagy eseményt.

Dantès egyszerűen volt öltözve. Mivel a kereskedelmi tengerészethez tartozott, öltözéke a katonai egyenruha és a polgári öltözet keveréke volt. Ebben a ruhában tökéletes volt megjelenése, amit még menyasszonyának boldogsága és szépsége is fokozott.

Mercédès olyan szép volt, mint egy koromfekete szemű és korall piros ajkú ciprusi vagy chiosi görög nő. Az arles-i és andalúziai nők büszke és merész tartásával lépkedett. Valami városi lány talán megpróbálta volna fátyola vagy legalábbis szempillája bársonya mögé rejteni boldogságát, de Mercédès rámosolygott és rátekintett mindenkire, aki körülötte volt, mosolya és tekintete éppolyan őszintén mondták, mint ahogy szavai mondhatták volna: „Ha barátaim vagytok, örüljetek velem, mert igazán boldog vagyok!”

Mihelyt a Réserve-ből látni lehetett a jegyespárt és kísérőit, Morrel úr lesétált elébük. A matrózok és katonák követték őket. Morrel előttük megismételte Dantèsnek tett ígéretét, hogy ő lesz Leclere kapitány utóda. Amint Edmond megpillantotta őket, elbocsátotta menyasszonya karját, és Morrel úr karjára bízta a lányt. A hajótulajdonos és a fiatal lány jó példával járva elöl, elsőnek mentek fel a falépcsőn, és a már megterített ebédlőbe léptek. A lépcső öt álló percen át nyikorgott a vendégek súlyos léptei alatt.

– Apám – mondta Mercédès, megállva az asztal közepénél –, kérem, üljön a jobb oldalamra. Bal oldalamra azt ültetem, akit testvéremnek tekintettem – tette hozzá oly gyöngéden, hogy szavai tőrdöfésként hatoltak Fernand szívébe. Ajka elfehéredett, és látszott, amint napbarnította, férfias arcából kifut a vér, és a szívébe tódul.

Ezalatt Dantès ugyanígy rendelkezett. Jobbjára Morrel urat, baljára Danglars-t ültette, azután intett, hogy mindenki foglaljon helyet tetszése szerint.

Már megjelentek az asztal körül a barna húsú, ínycsiklandozó arles-i kolbászok, a csillogó páncélú tengeri rákok, a rózsás kagylójú tengeri pókok, fűszeres körítésű, tüskés hajú gesztenyéhez hasonló tengeri sünök, a kis parti kagylók, amelyek a délvidék ínyencei szemében vetekednek az északi osztrigával, végül mindaz a sok finom falat, amelyet a hullám vet ki a fövenyes partra. A hálás halászok ezeket tengeri gyümölcsnek nevezik.

– Különös ez a csend! – jegyezte meg az öregember, és megízlelt egy pohár topáz-sárga bort, amelyet Pamphile apó személyesen tett le Mercédès elé. – Mintha nem is csak nevetni gyűlt volna össze itt ez a harminc ember.

– Ej, nem mindig jókedvű a férj – jelentette ki Caderousse.

– Annyi bizonyos – mondta Dantès –, hogy e pillanatban sokkal boldogabb vagyok, semhogy vidám lehessek. Ha így értette a dolgot, szomszéd, akkor igaza van! Néha az öröm különös hatással van az emberre: éppen úgy fojtogat, akár a fájdalom.

Danglars figyelmesen nézte Fernand-t, akinek érzékeny természete minden izgalmat felfogott és visszavert.

– Csak nem fél valamitől? – kérdezte Danglars Dantèst. – Hiszen úgy látom, minden a maga kívánságai szerint történik!

– Éppen ez ijeszt meg – felelte Dantès. – Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk, és én igazán nem tudom, mivel érdemeltem meg azt a boldogságot, hogy Mercédès férje lehessek.

– Férje, férje – mondta Caderousse nevetve –, még nem, kapitány uram. Próbálj csak meg kissé férj módjára viselkedni, majd meglátod, milyen fogadtatásban lesz részed!

Mercédès elpirult.

Fernand nagyon kínlódott, a legkisebb zajra megremegett, időről időre nagy izzadságcseppeket törülgetett le homlokáról, amelyek úgy gyöngyöztek ott, mint valami viharos eső első cseppjei.

– Caderousse szomszéd – mondta Dantès –, igazán nem érdemes meghazudtolni engem ilyen csekélység miatt. Igaz, hogy Mercédès most még nem a feleségem... (kihúzta óráját) de másfél óra múlva már az lesz!

Mindenki felkiáltott meglepetésében, kivéve Dantès apót, aki jóízűen nevetve mutogatta még mindig szép fogsorát. Mercédès mosolygott, és már nem pirult. Fernand görcsösen kapta meg kése nyelét.

– Másfél óra múlva! – mondta Danglars, és maga is elsápadt.

– Hogy lehet az?

– Így van, barátaim – válaszolta Dantès –, hála Morrel úr segítségének, minden akadályt legyőztünk. Morrel úr az, akinek édesapám után a világon a legtöbbet köszönhetem. A kihirdetés díját megfizettük, és fél háromra a marseille-i polgármester vár bennünket a városházán. Mivel pedig most ütötte el a negyed kettőt, azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy másfél óra múlva Mercédèst Dantèsné asszonynak fogják hívni.

Fernand lehunyta a szemét: szemhéját tűzfelhő égette. Az asztalhoz támaszkodott, hogy el ne ájuljon, és minden erőfeszítése mellett sem tudott elfojtani egy tompa nyögést, amely beleveszett a társaság nevetésének és szerencsekívánatainak zajába.

– Ez aztán gyorsan ment, mi? – kérdezte Dantès apó. – Nem vesztegette az idejét, ugye? Tegnap reggel érkezett, ma három órakor házasodik! Látjátok, a tengerészek becsülettel végzik munkájukat.

– De hát a többi formalitások? – vetette ellen félénken Danglars. – A szerződés, az iratok...

– A szerződés – felelte Dantès nevetve –, bizony készen áll: Mercédèsnek nincs semmije, nekem sincs! Vagyonközösség alapján kötünk házasságot: ennyiből áll az egész! Nem volt rajta sok írnivaló, és nem lesz sok a fizetnivaló sem.

E tréfa hallatára ismét ujjongásba és éljenzésbe tört ki a hallgatóság.

– Így hát, amit mi eljegyzési lakomának hittünk, az tulajdonképpen nászlakoma – mondta Danglars.

– Nem így van – jelentette ki Dantès. – Legyetek nyugodtak, nem veszíttek semmit. Holnap reggel Párizsba utazom. Négy nap kell az odautazásra, négy nap a hazatérésre, egy napra van szükség, hagy lelkiismeretesen elvégezzem megbízatásomat, és március 1-én már újra itt leszek. Március 2-án megüljük az igazi nászlakomát.

Egy új lakoma reménye annyira felfokozta a jókedvet, hogy Dantès apó, aki az ebéd kezdetén a nagy csend miatt panaszkodott, most, a nagy zajban, hiába erőlködött, hogy felköszöntse a jövendő házaspárt.

Dantès kitalálta apja gondolatát, és szeretettel rámosolygott. Mercédès a teremben levő kakukkos órára pillantott, és intett Edmondnak.

Az asztal körül zajos jókedv és fesztelenség uralkodott, ahogy az egyszerű emberek között az étkezések végén szokásos. Akik nem jól érezték magukat a helyükön, felálltak és más szomszédokat kerestek, Mindenki egyszerre beszélt, és mindenki csak a saját gondolataira válaszolt, nem pedig asztaltársai kérdéseire.

Fernand sápadtsága szinte átszállt Danglars arcára. Fernand úgyszólván nem is élt már, és úgy hatott, mint valami elkárhozott a pokol tüzében. Csaknem elsőnek állt fel, és fel-alá járkált a teremben. Azon igyekezett, hogy ne hallja a dalokat és a pohárcsörgést.

Caderousse közeledett Fernand-hoz, de abban a pillanatban Danglars, akit ő kerülni látszott, elfogta a terem egyik sarkában.

– Igazán – mondta Caderousse, aki Dantès mellett, kellemes magatartása és főleg Pamphile apó jó bora hatására, megszabadult annak a haragnak legkisebb maradványától is, melynek csíráját Dantès váratlan boldogsága ültette a lelkébe –, Dantès igazán kedves fiú. És amint itt látom a menyasszonya mellett ülni, azt mondom magamban, milyen kár lett volna elkövetni vele azt az aljas tréfát, amit tegnap megbeszéltetek.

– Hiszen láttad – felelte Danglars –, hogy nem folytattuk a dolgot. Szegény Fernand annyira magánkívül volt, hogy először megsajnáltam. De ha már egyszer megemberelte magát, és elvállalta, hogy vőfély legyen vetélytársa lakodalmán, már senkinek sem lehet semmi kifogása ellene.

Caderousse Fernand-ra nézett. A fiatalember arca ólomszínű volt.

– Az áldozat annál nagyobb – folytatta Danglars –, mert a lány igazán szép. Teringettét! Micsoda szerencsés fickó az én jövendő kapitányom! Csak tizenkét óra hosszat szeretnék Dantès bőrében lenni.

– Indulunk? – kérdezte Mercédès szelíd hangján. – Már kettőt üt az óra, és negyed háromra várnak bennünket.

– Igen, igen, induljunk! – felelte Dantès, és gyorsan felállt.

– Induljunk! – ismételték kórusban a vendégek.

Ebben a pillanatban Danglars, aki nem veszítette szem elől az ablak párkányán üldögélő Fernand-t, látta, hogy az kimereszti a szemét, szinte görcsös mozdulattal ugrik fel, és mindjárt visszaesik az ablakpárkányra. Csaknem ugyanakkor tompa zaj hangzik a lépcső felől, súlyos lépések zaja, fegyvercsörgéssel keveredő zavaros hangok vegyülnek a vendégek zsibongásába, és magukra vonják az általános figyelmet, amely e pillanatban valami nyugtalan csendben nyilvánult meg.

A zaj egyre közeledett: az ajtón három kopogás hangzott. Mindenki csodálkozva nézett szomszédjára.

– A törvény nevében! – kiáltott egy harsány hang, de senki sem felelt rá.

Nyílt az ajtó, és egy rendőrbiztos lépett a terembe, szolgálati övvel a derekán. Nyomában négy fegyveres katona, egy káplár vezetésével.

A nyugtalanságot rémület váltotta fel.

– Mi történt? – kérdezte a hajótulajdonos, odalépve a rendőrbiztoshoz, akit ismert. – Bizonyára valami tévedés.

– Ha tévedés történt, Morrel úr – válaszolta a rendőrbiztos –, higgye el, hogy hamarosan jóvátesszük. Addig is elfogatási parancsot hoztam, és ha sajnálattal teszek is eleget kötelességemnek, de meg kell tennem. Uraim, melyik önök közül Edmond Dantès?

Minden tekintet a fiatalember felé fordult, aki nagyon izgatott lett, de megőrizte méltóságát. Egy lépést előrelépett, és azt mondta:

– Én vagyok az, uram, mit óhajt tőlem?

– Edmond Dantès – kezdte ismét a rendőrbiztos –, önt a törvény nevében letartóztatom!

– Letartóztat! – válaszolta Edmond kissé elhalványulva. – De miért tartóztat le?

– Azt nem tudom, uram, de az első kihallgatáson meg fogja tudni.

Morrel úr megértette, hogy a helyzet könyörtelensége ellen nem tehetnek semmit: egy szolgálati övet viselő rendőrbiztos már nem ember, hanem a törvény szobra, hideg, süket és néma.

Az öregember azonban a rendőrbiztoshoz sietett. Vannak dolgok, amelyeket az apa vagy az anya szíve sohasem érthet meg.

Kért, könyörgött; a könnyek, az esdeklések nem segítettek, de annyira kétségbe volt esve, hogy meghatotta a rendőrbiztost.

– Uram – mondta –, tessék megnyugodni. Talán a fia elmulasztotta a vámnak vagy az egészségügyi vizsgálatnak valami formaságát, és igen valószínű, hogy ha megkapják tőle a kívánt felvilágosításokat, azonnal szabadon bocsátják.

– Ejha! Mit jelent ez? – kérdezte Caderousse Danglars-tól, és összevonta a szemöldökét. Danglars meglepetést tettetett.

– Mit tudom én? – felelte Danglars. – Annyit tudok, amennyit te tudsz: látom, mi történik, de nem értek belőle semmit, és egészen meg vagyok zavarodva...

Caderousse Fernand-t kereste tekintetével: Fernand eltűnt.

Az előző esti jelenet ijesztő tisztasággal jelent most meg Caderousse emlékezetében. Mintha a borzasztó csapás hirtelen letépte volna róla a fátyolt, amelyet előző esti ittassága emlékezete elé vont.

– Ó, jaj! – mondta rekedten. – Csak nem annak a tréfának a következménye ez, amelyről tegnap beszéltetek, Danglars? Ha így volna, jaj annak, aki véghezvitte, mert nagyon nagy baj lett belőle.

– Szó sincs róla! – kiáltott Danglars. – Hiszen tudod, hogy eltéptem a papirost.

– Nem tépted el – jegyezte meg Caderousse –, csak az egyik sarokba dobtad. Így volt.

– Hallgass, te semmiről sem tudsz, hiszen részeg voltál.

– Hol van Fernand? – kérdezte Caderousse.

– Mit tudom én? – felelte Danglars. – Bizonyára dolga volt valahol. De ne ezzel törődjünk: hanem inkább igyekezzünk segíteni ezeken a szegény kétségbeesetteken.

E beszélgetés alatt Dantès mosolyogva szorított kezet barátaival, és mialatt letartóztatták, így búcsúzott:

– Legyetek nyugodtak, a tévedés ki fog derülni, és valószínűleg nem is jutok el a börtönig.

– Ó, ez egészen bizonyos, erről kezeskedem – válaszolta Danglars.

Mint mondtuk, éppen ebben a pillanatban ért a Dantès körüli csoporthoz.

Dantès lement a lépcsőn, előtte haladt a rendőrbiztos, körülötte a katonák. A kapu előtt nyitott ajtajú kocsi állott. Dantès felszállt, nyomában fellépett a két katona meg a rendőrbiztos, Az ajtó ismét becsukódott, és a kocsi megindult Marseille felé.

– Isten veled, Dantès! Edmond, isten veled! – kiáltott Mercédès, kihajolva a tornácon.

A fogoly meghallotta ezt az utolsó kiáltást, amely úgy szakadt ki menyasszonya megtört szívéből, mint egy zokogás. Kihajolt a kocsi ablakán, úgy kiáltotta: „Viszontlátásra, Mercédès!” – és eltűnt a Saint-Nicolas erőd egyik kanyarulatánál.

– Várjanak meg itt – mondta a hajótulajdonos –, beülök a legelső kocsiba, amellyel találkozom, Marseille-be rohanok, és híreket hozok.

– Menjen! – kiáltották valamennyien. – Menjen! És jöjjön vissza minél hamarább!

A két férfi távozása után a hátramaradottakon valami szörnyű kábulat lett úrrá.

Az öreg Dantès és Mercédès egy ideig külön-külön maradtak, mindegyik a maga fájdalmával volt elfoglalva. De végül is találkozott tekintetük, rájöttek, hogy mindketten ugyanannak a csapásnak az áldozatai, és egymás nyakába borultak.

Ezalatt Fernand visszatért, egy pohár vizet töltött magának, kiitta és leült az egyik székre.

A véletlen úgy akarta, hogy amint Mercédès kibontakozott az öreg Dantès karjaiból, éppen a mellette álló székre roskadjon.

Fernand ösztönös mozdulattal hátratolta a székét.

– Ő az – jegyezte meg Danglars-nak Caderousse, aki nem tévesztette szem elől a katalánt.

– Nem hiszem – válaszolta Danglars –, sokkal ostobább. De annyi bizonyos, hogy az ütés visszasújt arra, aki véghezvitte.

– Arról nem beszélsz, aki a tanácsot adta – jegyezte meg Caderousse.

– Ugyan már! – mondta Danglars. – Csak nem felelős az ember mindenért, amit úgy vaktában kimond!

– De bizony, ha a vaktában kimondott szó elevenbe talál.

Eközben az egyes csoportok többféleképpen magyarázták a letartóztatást.

– Hát magának, Danglars, mi a véleménye a dologról? – kérdezte egy hang.

– Azt gondolom, hogy valami tiltott árut hozhatott be.

– De ha erről volna szó, magának tudnia kellene róla, Danglars, hiszen maga volt a számtiszt.

– Az igaz. A számtiszt azonban csak azokat a csomagokat ismeri, amelyeket bejelentenek neki: tudom, hogy gyapotot szállítunk, ennyi az egész, hogy a rakományt Alexandriából hozzuk, Pastret úrtól, és Szmirnából, Pascal úrtól. Egyebet hiába kérdeznek tőlem.

– Ó, most már emlékszem – mormogta a szegény apa, megkapaszkodva ebbe az utolsó szalmaszálba –, azt mondta tegnap, hogy hozott nekem egy ládika kávét és dohányt.

– Na látja – mondta Danglars –, ez az: valószínű, hogy távollétünkben a vám vizsgálatot tartott a Pharaon hajón, és felfedezte a titkot.

Mercédès egy szót sem hitt ebből, és eddig visszafojtott fájdalma most görcsös zokogásba tört ki.

– Fel a fejjel! Reméljünk! – mondta Dantès apó, de maga sem igen tudta, mit beszél.

– Remélni! – ismételte Danglars.

– Remélni! – próbálta Fernand is mormogni.

Ez a szó azonban elhalt az ajkán. Szája mozgott, de hang nem jött ki belőle.

– Uraim – kiáltott az egyik vendég, aki a tornácon maradt őrszemnek –, uraim, kocsi közeledik! Morrel úr az! Bátorság, bátorság! Bizonyára jó híreket hoz.

Mercédès és az öreg Dantès apó a hajótulajdonos elé szaladtak, és az ajtóban szembetalálkoztak vele. Morrel úr igen sápadt volt.

– Nos? – kiáltották egyszerre.

– Nos, barátaim – válaszolta Morrel úr a fejét rázva –, a dolog sokkal komolyabb, semmint hittük volna.

– Ó, uram – kiáltott fel Mercédès –, Dantès ártatlan!

– Én elhiszem – felelte Morrel úr –, de azzal vádolják...

– De hát mivel? – kérdezte az öreg Dantès.

– Azzal, hogy bonapartista ügynök.

Azok az olvasóim, akik e történet idejében éltek, bizonyára emlékeznek rá, milyen szörnyű vád volt akkor az, ami Morrel úr ajkáról elhangzott.

Mercédès felsikoltott, az öregember pedig egy székre rogyott.

– Ó – mormogta Caderousse –, maga megcsalt engem, Danglars, a tréfát mégis megcsinálták. De én nem hagyom ám bánatában meghalni sem az öregembert, sem ezt a lányt. Mindent elmondok nekik.

– Hallgass, szerencsétlen – kiáltott Danglars, és megkapta Caderousse kezét –, vagy érted sem felelek! Honnan tudod, hogy Dantès valóban nem bűnös-e? A hajó kikötött Elba szigetén, ő kiszállt, egy egész napot töltött Porto Ferrajóban, és ha valami olyan levelet találnak nála, amely kompromittálja, mindenki bűntársának fog számítani, aki pártját fogja.

Caderousse az önzés gyors ösztönével megértette ennek az okoskodásnak a következetességét. A félelemtől és fájdalomtól zavaros szemmel nézett Danglars-ra, és gyorsan takarodót fújt.

– Akkor hát várjunk – mormogta.

– Úgy van, várjunk – felelte Danglars, – Ha ártatlan, szabadon bocsátják, ha pedig bűnös, fölösleges, hogy egy összeesküvő miatt veszélybe kerüljünk.

– Menjünk hát, tovább nem maradhatok itt.

– Igen, igen – mondta Danglars boldogan, amiért társra talált a visszavonuláshoz. – Gyere, hagyjuk őket, hadd menjenek el, ahogy tudnak.

Távoztak. Fernand ismét a fiatal lány támasza lett, kézen fogta Mercédèst, és visszakísérte a katalánokhoz. Dantès barátai pedig hazavitték a csaknem ájult öregembert az allées de Meilhanra.

Annak a híre, hogy Dantèst mint bonapartista ügynököt letartóztatták, csakhamar városszerte elterjedt.

– Hitte volna ezt, kedves Danglars? – kérdezte Morrel úr, mikor újra összetalálkozott számtisztjével és Caderousse-szal. Ő maga is sietve visszatért a városba, hogy néhány közvetlen hírt halljon Edmondról a királyi ügyészhelyettestől, Villefort úrtól, akit úgy-ahogy ismert is. – Hitte volna ezt?

– Ejnye, uram – válaszolta Danglars –, hiszen megmondtam önnek, hogy Dantès minden igaz ok nélkül kikötött Elba szigetén, és mint tudja, ez az ott időzés nekem gyanús volt.

– De másnak is elmondta ezt a gyanúját rajtam kívül?

– Isten ments, uram – felelte halkan Danglars. – Hiszen tudja, az ön nagybátyja, Policar Morrel úr miatt, aki Napóleon alatt szolgált, és nem rejti véka alá gondolatait, önt amúgy is azzal gyanúsítják, hogy sajnálja Napóleont. Féltem volna, hogy bajt okozok Edmondnak is, meg önnek is. Vannak efféle dolgok, amelyeket egy alárendelt köteles elmondani főnökének, de mások előtt szigorúan titokban kell tartania.

– Helyes, Danglars, helyes! – jegyezte meg a hajótulajdonos. – Maga derék fiú. Gondoltam is magára arra az esetre, ha ez a szegény Dantès a Pharaon kapitánya lett volna.

– Hogy érti ezt, uram?

– Igen, előzően megkérdeztem Dantèst, mi a véleménye magáról, és nincs-e ellenére, ha magát meghagyom a régi helyén. Mert nem tudom, miért, de mintha valami hidegséget tapasztaltam volna maguk között.

– És mit felelt?

– Hogy valamit vétett maga ellen egy ízben, de erről nem beszélt, hanem azért, mint mondta, mindenki, akiben a főnök megbízik, élvezi az ő bizalmát is.

– Ó, a képmutató! – mormogta Danglars.

– Szegény Dantès! – jegyezte meg Caderousse. – Annyi bizonyos, hogy kitűnő fiú volt.

– Igaz – mondta Morrel úr –, de a Pharaon most mégiscsak kapitány nélkül marad.

– Ó – jegyezte meg Danglars –, hiszen csak három hónap múlva indulhatunk, van hát reményünk rá, hogy közben Dantès kiszabadul.

– Kétségtelenül, de hát addig?

– Addig meg itt vagyok én, Morrel úr – felelte Danglars. – Tudja, uram, hogy éppúgy értek a hajóhoz, mint akármelyik hosszújáratú hajó kapitánya. Önnek az az előnye is meglesz, ha én szolgálom, hogy mikor Edmond hazakerül a börtönből, ön senkinek sem tartozik majd köszönettel: ő elfoglalja a maga helyét, én is a magamét, és kész.

– Köszönöm, Danglars – válaszolta a hajótulajdonos. – Így csakugyan rendbe jön minden. Vegye hát át a parancsnokságot, felhatalmazom rá, és ügyeljen fel a kirakodásra. Bármilyen szerencsétlenség éri is az egyes embereket, az üzlet nem szenvedheti meg.

– Legyen nyugodt, uram. De láthatjuk legalább szegény Edmond-t?

– Ezt rövidesen meg tudom mondani, Danglars. Igyekszem beszélni Villefort úrral, és közbenjárok a fogoly érdekében. Tudom ugyan, a királyi ügyész úr dühös királypárti, de az ördögbe is, ha mégolyan királypárti, és ha mégúgy királyi ügyész, akkor is ember, és nem hinném, hogy rossz lelkű volna.

– Nem – felelte Danglars –, de azt hallottam, hogy nagyravágyó, és a kettő igen hasonlít egymáshoz.

– Hát majd meglátjuk – fejezte be Morrel úr sóhajtva. – Menjen csak a hajóra, majd maga után megyek.

Ezzel otthagyta a két jó barátot, hogy az igazságügyi palota felé vegye útját.

– Látod – mondta Danglars Caderousse-nak –, hogy fordul a kocka. Van-e még kedved Dantèst támogatni?

– Persze hogy nincs. De azért borzalmas dolog, hogy egy tréfának ilyen következménye legyen.

– Ugyan már, ki követte el? Sem te, sem én, ugyebár? Fernand volt az. Tudod jól, hogy én a papirost egy sarokba dobtam, sőt, azt hittem, el is téptem.

– Nem, nem – felelte Caderousse. – Ebben aztán bizonyos vagyok. Még most is látom a lugas sarkában összegyűrve, bárcsak most is ott volna, ahol látom!

– Mit akarsz? Fernand kellett hogy felvegye. Fernand kellett hogy lemásolja vagy lemásoltassa, esetleg még annyi fáradságot sem vett magának, és ha elgondolom... istenem! Talán az én saját levelemet küldte el! Szerencsére elferdítettem az írásomat.

– De hát te tudtad, hogy Dantès összeesküvő?

– Én a világon semmit sem tudtam. Már mondtam, az egészet egyszerűen tréfának szántam, de úgy látszik, hogy mint Harlekin, nevetve mondtam meg az igazat.

– Mindegy – kezdte ismét Caderousse –, sok mindent odaadnék, ha ez a dolog meg nem történt volna, vagy legalábbis ha nem keveredtem volna bele semmibe. Majd meglátod, Danglars, bajba kerülünk miatta!

– Ha valaki bajba kerül miatta, az csak az igazi bűnös lehet, az igazi bűnös pedig Fernand, és nem mi. Ugyan, mi baj is érhetne minket? Nekünk csak nyugodtan kell viselkednünk, nem szabad beszélnünk az egészről, és a vihar el fog vonulni anélkül, hogy lecsapna a mennykő.

– Ámen! – mondta Caderousse, és búcsút intett Danglars-nak.

Az allées des Meilhan irányába indult, a fejét rázta, és magában beszélt, mint ahogy a nagyon tépelődő emberek szoktak.

– Helyes! – mondta Danglars. – A dolog úgy fordul, ahogy reméltem: ideiglenesen kapitány lettem, és ha ez az ostoba Caderousse befogja a száját, az is maradok. Megtörténhet még az, hogy a bíróság szabadon engedje Dantèst? Ó – tette hozzá mosolyogva –, a bíróság az bíróság, és én megnyugszom az ítéletében.

Ezzel beugrott egy csónakba, és megparancsolta a révésznek, hogy vigye el a Pharaon hajóhoz, ahol, mint emlékszünk, a hajótulajdonos várt rá.

6

A királyi ügyész helyettese

Ugyanannak a napnak ugyanabban az órájában még egy eljegyzési lakomát ültek meg, a rue de Grand-Cours-on, a Meduzák kútjával szemközt, az egyik ódon házban, A házat Puget építette, arisztokratikus stílusban.

Míg azonban annak a másik jelenetnek a szereplői a nép gyermekei voltak, matrózok és katonák, ezek a marseille-i társaság színe-javához tartoznak. Régi tisztviselők, akik a bitorló uralma alatt beadták lemondásukat, régi katonatisztek, akik itt lemondtak rangjukról, hogy ugyanazzal a ranggal a Condé hadseregébe lépjenek, fiatalok, akik még nem tudtak elhelyezkedni, családjuk még nem erősödött meg annak az embernek a gyűlöletében – noha négy vagy öt helyettest fizettek meg –, akiből ötévi számkivetésnek vértanút, tizenöt évi Restaurációnak pedig istent kellett formálnia.

Asztalnál ültek, és a társalgás égő szenvedéllyel folyt, benne égett a kor szenvedélye, és ez a szenvedély annál is szörnyűbb, elevenebb és elkeseredettebb volt a délvidéken, mert ötszáz esztendeje a politikai gyűlölködéshez még vallási gyűlölködés is járult.

A császárt – aki most Elba szigetének királya, míg azelőtt a világ egy részének ura volt, aki most öt-hatezer lelken uralkodik, míg azelőtt százhúszmillió embertől tíz különböző nyelven hallotta kiáltani: „Éljen Napóleon!” – e körben Franciaország és a trón szempontjából végleg levitézlett embernek tekintették. A tisztviselők a politikai hibákat rótták fel, a katonák Moszkváról és Lipcséről beszéltek, a nők pedig a Joséphine-től való válásáról. Ez a királypárti társaság úgy látta, hogy az élet ismét az ő számára indul meg, hogy kínos álomból ocsúdik fel; boldog és diadalmas volt, nem annyira az ember bukása, mint inkább az elv megsemmisülése miatt.

Egy idős férfi, a Szent Lajos-kereszttel a mellén, felállt és vendégei előtt felköszöntötte XVIII. Lajos királyt. Saint-Méran marquis volt.

Ezt a pohárköszöntőt, amely a hartwelli száműzetésről és egyúttal Franciaország rendteremtő királyáról emlékezett meg, nagy zaj követte, a poharakat angol módra a magasba emelték, a nők letépték csokraikat, és teleszórták velük az asztalterítőt. Szinte poétikus volt ez a lelkesedés.

– Egyvalamit belátnának, ha itt volnának – jegyezte meg Saint-Méran marquis, aki ötvenéves kora ellenére elegánsan és arisztokratikusan hatott; tekintete rideg, szája keskeny volt – mindazok a forradalmárok, akik elkergettek bennünket, és akiknek most megengedjük, hogy nyugodtan folytassák összeesküvésüket a mi régi kastélyainkban, amelyeket a Rémuralom alatt egy darabka kenyérért megvásároltak. Belátnák, hogy a valódi hűség a mi oldalunkon állott, hiszen mi ragaszkodtunk az összeomló monarchiához, míg ellenben ők a felkelő napot köszöntötték, és megszedték magukat, miközben mi elszegényedtünk. Elismernék, hogy a király, a mi királyunk valóban a Hőn-Szeretett Lajos volt, míg a bitorló, az ő bitorlójuk mindig csak az átkozott Napóleon volt, ugyebár, Villefort?

– Parancsol, marquise?... Bocsásson meg, nem figyeltem a beszélgetésre.

– Ugyan, hagyja a gyerekeket, marquise – jegyezte meg az az öregúr, aki a pohárköszöntőt mondta. – Ezek a gyerekek rövidesen összeházasodnak, és az csak természetes, hogy egészen más megbeszélni valójuk van, mint a politika.

– Bocsánatot kérek, anyám – mondta egy szép, fiatal szőke lány. Bársonyos szeme gyöngyházfényben úszott. – Visszaadom Villefort urat, csak egy percre raboltam el. Villefort úr, anyám szólt önhöz.

– Kész vagyok válaszolni, asszonyom, ha megismétli kérdését, mert rosszul hallottam – jelentette ki Villefort.

– Megbocsátunk, Renée – mondta a marquise olyan gyöngéd mosollyal, amely szinte csodaszámba ment ezen a rideg arcon. – De a nő szíve úgy van alkotva, hogy bármennyire fásult lesz is a balítéletek hatására és az illem követelésére, mindig van egy termékeny és vidám sarka: ezt áldozta Isten az anyai szeretetnek. Megbocsátunk... Azt mondtam, Villefort, hogy a bonapartistákban nem volt meg sem a mi meggyőződésünk, sem a mi lelkesedésünk, sem a mi hűségünk.

– Ó, asszonyom, de rendelkeztek valamivel, ami pótolja mindezt: a fanatizmussal. Napóleon: a Nyugat Mohamedje. Ezeknek a közönséges, de igen nagyra törő embereknek a szemében nemcsak törvényhozó és úr, hanem mintakép is, az egyenlőség mintaképe.

– Az egyenlőségé! – kiáltott a marquise. – Napóleon az egyenlőség mintaképe! Akkor mit csinál ön Robespierre úrral? Úgy rémlik, ellopja a helyét, és átadja a korzikainak. Márpedig azt hiszem, bitorlóból egy is elég.

– Nem, asszonyom – felelte Villefort –, mindenkit meghagyok a maga piedesztálján: Robespierre-t a place Louis XV.-en a maga vérpadján, Napóleont pedig a place Vendôme-on a maga oszlopán. Csakhogy az egyik azt az egyenlőséget jelentette, amelyik lealacsonyít, a másik pedig azt az egyenlőséget, amelyik felemel. Az egyik visszavezette a királyokat a guillotine színvonalára, a másik felemelte a népet a trón magaslatára. Ez nem jelenti azt – tette hozzá Villefort nevetve –, hogy ne volnának mindketten alávaló forradalmárok, és hogy thermidor 9-e és 1814. április 4-e ne volnának Franciaország boldog napjai, és ne volnának méltók arra, hogy a rend és monarchia barátai egyenlően megünnepeljék őket. De azt is megmagyarázza, hogyan tudta Napóleon megtartani fanatikusait, noha akkorát bukott, hogy, mint remélem, soha többé fel nem tápászkodik, Mit gondol, marquise? Cromwellnek[6] is megvoltak a maga fanatikusai, pedig feleannyit ért csak, mint Napóleon.

– Tudja-e, Villefort, hogy amit mondott, egy mérföldnyire leheli a forradalmat? De én megbocsátok önnek: nem lehet valaki egy girondista fia anélkül, hogy meg ne őrizne valamit annak a talajnak a zamatából.

Villefort homlokán élénk pirosság futott át.

– Apám girondista volt, asszonyom – mondta –, az igaz, de nem szavazott a király halálára. Apámat ugyanaz a Rémuralom száműzte, amely önöket, és hajszálon múlt, hogy nem került ugyanarra a vérpadra, amely lehullani látta az ön édesapja fejét.

– Igaz – felelte a marquise, de ez a véres emlék semmiféle változást sem idézett elő az arcán. – Csakhogy mindketten homlokegyenest ellenkező elvek miatt kerültek oda, és ennek bizonysága, hogy egész családom ott maradt a száműzött hercegek mellett, míg az ön édesapja nyílsebesen csatlakozott az új kormányhoz, és hogy Noirtier polgártárs girondista volt, Noirtier gróf pedig szenátor lett.

– Anyám, anyám – mondta Renée –, megbeszéltük, ugye, hogy nem idézzük fel ezeket a rossz emlékeket.

– Asszonyom – válaszolta Villefort –, csatlakozom Saint-Méran kisasszonyhoz azzal az alázatos kérelemmel, hogy feledjük a múltat. Mire jó új vádat emelni olyan dolgok miatt, amelyekkel szemben még Isten is tehetetlen? Isten megváltoztathatja a jövőt, de nem változtathat semmit a múlton. Mi, emberek, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy fátyolt borítunk reá, ha már le nem tagadhatjuk. Én bizony apámnak nemcsak a nézeteit, hanem a nevét is levetettem. Apám bonapartista volt, és talán még ma is az, és a neve Noirtier. Én királypárti vagyok, és Villefort-nak hívnak. Engedje, hogy kihaljon a forradalmi erő az öreg fatörzsben, és ne lásson mást, asszonyom, mint ennek a törzsnek friss hajtását, amely nem tud, sőt, talán nem is akar teljesen elszakadni tőle.

– Nagyszerű, Villefort – jegyezte meg a marquis –, pompásan felelt. Magam is mindig azt prédikáltam a marquise-nak, feledjük a múltat, de a kérésemet sohasem teljesítette. Remélem, ön szerencsésebb lesz.

– Rendben van – mondta a marquise –, feledjük el a múltat, ebben egyetértünk, magam sem kívánok egyebet. De legalább a jövőben legyen Villefort hajthatatlan. Ne feledje, Villefort, hogy mi felelősséget vállaltunk önért Őfelsége előtt, hogy Őfelsége, a mi ajánlásunkra, szintén feledni akar (kezét nyújtotta a férfinak), mint ahogy én is feledni fogok az ön kérésére. De ha valami összeesküvő kerül a kezébe, jusson eszébe, annál is inkább szemmel tartják önt, mert olyan családból való, amely esetleg kapcsolatot tart ezekkel az összeesküvőkkel.

– Sajnos, asszonyom – mondta Villefort –, hivatásom és főleg a kor, amelyben élünk, azt parancsolja, hogy szigorú legyek. Az leszek. Már képviseltem a vádat néhány politikai perben, és megálltam a helyemet. Fájdalom, még nem értünk a végére.

– Úgy gondolja? – kérdezte a marquise.

– Tartok tőle. Napóleon Elba szigetén igen közel van Franciaországhoz. Partjainkról csaknem szemmel látható jelenléte ébren tartja cinkosai reményét. Marseille tele van fél-zsoldos tisztekkel, akik bármilyen mondvacsinált ürüggyel naponta veszekedést kezdenek a királypártiakkal. Innen származnak a magasabb körök párbajai, innen a gyilkosságok a nép soraiban.

– Igen – jegyezte meg Salvieux gróf, Saint-Méran úr régi barátja és d'Artois gróf kamarása –, igen, de tudja, hogy a Szent Szövetség száműzi.

– Igen, erről már volt szó akkortájt, mikor Párizsból eljöttünk – válaszolta Saint-Méran úr. – És hová küldik?

– Szent Ilonára.

– Szent Ilonára! Hát az mi? – kérdezte a marquise.

– Sziget, kétezer mérföldnyire innen, túl az egyenlítőn – válaszolta a gróf.

– Nagyon helyes! Mint ahogy Villefort mondotta, igen nagy ostobaság ezt az embert otthagyni Korzika mellett, ahol született, Nápoly mellett, ahol a sógora még ma is uralkodik, és szemközt Olaszországgal, amelyből királyságot akart csinálni a fia számára.

– Sajnos – mondta Villefort –, 1814-ben megegyeztünk velük, és most nem nyúlhatunk Napóleonhoz anélkül, hogy megsértenénk ezeket a szerződéseket.

– Hát akkor meg fogjuk sérteni őket – jelentette ki Salvieux úr. – Ő talán olyan nagyon törődött a szerződésekkel, mikor agyonlövette a szerencsétlen d'Enghien herceget?

– Így hát ez rendben van – mondta a marquise –, a Szent Szövetség megszabadítja Európát Napóleontól, és Villefort megszabadítja Marseille-t Napóleon cinkosaitól. Vagy uralkodik a király, vagy nem, ha uralkodik, kormánya erős legyen, tisztviselői hajthatatlanok. Így lehet a bajt megelőzni.

– Fájdalom, asszonyom – mondta Villefort –, a királyi ügyészhelyettes mindig csak akkor érkezik, mikor a baj már megtörtént.

– Akkor pedig az ő dolga, hogy helyrehozza.

– Azt mondhatnám még, asszonyom, hogy mi nem helyrehozzuk, hanem megbosszuljuk a bajt. Ennyi az egész.

– Ó, Villefort úr – szólalt meg egy csinos fiatal lány, Salvieux gróf lánya és Saint-Méran kisasszony barátnője –, igyekezzék, hogy legyen valami szép pere, míg Marseille-ben vagyunk. Sohasem láttam még esküdtszéki tárgyalást, és azt mondják, az nagyon érdekes.

– Csakugyan nagyon érdekes, kisasszony – mondta az ügyészhelyettes. – Mert mesterséges tragédia helyett valóságos drámát látni. Megjátszott fájdalmak helyett élő fájdalmak láthatók. Az az ember, akit ott látunk, a függöny legördülése után nem tér haza, nem fogyasztja el családjával a vacsoráját, és nem fekszik le nyugodtan, hogy másnap folytassa a munkáját, hanem a börtönbe megy, és ott találja a hóhért. Láthatja, hogy az olyan ideges emberek szemében, akik izgalmat keresnek, semmiféle látvány sem ér fel ezzel.

Legyen nyugodt, kisasszony, ha a körülmények úgy alakulnak, megszerzem önnek ezt a látványt.

– Szinte megborzongatja az embert... és nevet! – jegyezte meg Renée és elsápadt.

– Mit gondol... Ez párbaj... Már öt vagy hat ízben kértem halált politikai vagy egyéb vádlottak fejére... Ugyan ki tudhatja, vajon ebben a pillanatban hány tőrt köszörülnek titokban, vagy hányat fordítanak máris ellenem?

– Ó, istenem! – kiáltott fel Renée egyre jobban elkomorodva. – Komolyan beszél, Villefort úr?

– Komolyabban már nem is lehet, kisasszony – felelte a fiatal ügyész mosolyogva. – És ezekkel a szép perekkel, amelyekkel a kisasszony csak a kíváncsiságát akarja kielégíteni, én pedig az ambíciómat, a helyzet csak súlyosodni fog. Napóleon katonája, aki megszokta, hogy vaktában menjen neki az ellenségnek, vajon gondolkodik-e, ha el kell sütnie egy puskát, vagy szuronyrohamra kell mennie? Nohát, többet gondolkodnak-e majd akkor, ha olyan embert akarnak megölni, akit személyes ellenségüknek tartanak, mintha egy oroszt, osztrákot vagy magyart ölnének meg, akit sohasem láttak? És látja, ennek így is kell lennie, enélkül a mi mesterségünknek nem volna semmi mentsége. Mikor a vádlott szemében a düh lángját látom felvillanni, magam is nekibátorodom, lelkesedem: ez már akkor nem is per, hanem ütközet. Harcolok ellene, ő visszavág, én ráduplázok, és a csata, mint minden csata, győzelemmel vagy bukással ér véget. Ilyen a vádbeszéd: a veszedelem késztet az ékesszólásra. Ha egy vádlott a vádam hallatára rám mosolyogna, azt a hitet keltené bennem, hogy rosszul beszéltem, hogy amit mondtam, az halvány, erőtlen. Képzelje csak el, milyen büszkeség fogja el a királyi ügyészt, mikor meg van győződve a vádlott bűnösségéről, és látja, amint a bűnös elsápad, megtörik a bizonyítékok súlya alatt, az ő ékesszólása hatására! Feje lehajlik, és le fog hullani.

Renée halkan felsikoltott.

– Ez aztán tud beszélni – jegyezte meg az egyik vendég.

– Ilyen emberre van szükség a mi időnkben! – tette hozzá egy másik.

– A legutóbbi ügyében is remek volt, kedves Villefort-om – mondta egy harmadik. – Tudja, az az ember, aki meggyilkolta az apját. Nohát, maga jóformán megölte már, mielőtt a hóhér hozzányúlhatott volna.

– Ó, az apagyilkosokat nem sajnálom, az ilyenek számára nincs is eléggé nagy büntetés – mondta Renée. – De a szerencsétlen politikai vádlottak!...

– Hiszen ez még rosszabb, Renée, mert a király a nemzet atyja, és ha valaki meg akarja buktatni vagy meg akarja ölni a királyt, az annyi, mintha harminckétmillió ember atyját akarná megölni.

– Mindegy, Villefort úr – válaszolta Renée –, megígéri, hogy elnéző lesz az iránt, akit én ajánlok a figyelmébe?

– Legyen nyugodt – mondta Villefort legkedvesebb mosolyával –, együtt csináljuk majd a vádbeszédeket.

– Kedvesem – szólt közbe a marquise –, foglalkozzék a kolibrijaival, vadászkutyáival és piperéivel, ne avatkozzék jövendő férje dolgaiba. Ma pihennek a fegyverek, és a ruha a fontos. Van egy igen mély értelmű latin mondás erről...

– Cedant arma togae[7] – mondta Villefort meghajolva.

– Nem mertem latinul beszélni – válaszolta a marquise.

– Azt hiszem, jobban szeretném, ha orvos volna – jegyezte meg Renée. – Az öldöklő angyal, bármennyire angyal, engem mégis mindig rémületbe ejt.

– Jó kis Renée! – mormogta Villefort, és szerelmes pillantással simogatta végig a fiatal lányt.

– Lányom – mondta a marquis –, Villefort úr az egész vidék erkölcsi és politikai orvosa lesz, márpedig ez nagyon szép szerep.

– És módot ad arra, hogy elfeledtesse azt a szerepet, amelyet az apja játszott – tette hozzá a javíthatatlan marquise.

– Asszonyom – kezdte ismét Villefort szomorú mosollyal –, már volt szerencsém megmondani, hogy apám azóta megtagadta múltja tévedéseit, legalábbis remélem, hogy a vallás és a rend buzgó híve lett, sőt, talán még jobb királypárti, mint én magam, Mert ő bűnbánatból lett azzá, míg én lelkesedésből.

Villefort e kikerekített mondat után, hogy megítélhesse, milyen hatást ért el kis szónoklatával, végignézett a vendégeken, mint ahogy effajta mondatok után a törvényszéken végigkísérte volna tekintetével a hallgatóságot.

– Kedves Villefort-om – kezdte ismét Salvieux gróf –, tegnapelőtt pontosan ezt feleltem a Tuilériákban a király személye körüli miniszternek, mikor kissé számon kérte egy girondista fiának és egy Condé-hadseregbeli tiszt leányának kapcsolatát. A miniszter remekül megértett. XVIII. Lajos kedveli az egybeolvadásnak ezt a módszerét. Még a király is félbeszakított bennünket, pedig nem is sejtettük, hogy hallotta beszélgetésünket: „Villefort – mondta (jegyezzék meg, hogy a király nem ejtette ki a Noirtier nevet, ellenkezőleg, a Villefort nevet hangsúlyozta) –, Villefort – mondta hát a király – szépen fog haladni. Már érett fiatalember, és az én híveim közé tartozik. Örömmel láttam, hogy Saint-Méran marquis és marquise vejükül fogadják, és magam is tanácsoltam volna nekik ezt a házasságot, ha nem ők kérték volna beleegyezésemet e házasság megkötéséhez.”

– Ezt a király mondta, gróf? – kiáltott fel Villefort elragadtatással.

– Az ő saját szavait ismétlem, és ha a marquis őszinte akar lenni, be fogja vallani, hogy ugyanazt ismételtem, amit a király neki magának mondott ezelőtt hat hónappal: akkor a leányának önnel tervbe vett házasságáról volt szó.

– Igaz – jelentette ki a marquis.

– Ó, hát mindent ennek a nagyszerű uralkodónak köszönhetek. Minden erőmmel őt fogom szolgálni!

– Így már rendjén van – jegyezte meg a marquise. – Így szeretem önt: most jöjjön ide valami összeesküvő, a legjobbkor érkezik.

– Márpedig én, anyám, azért imádkozom – mondta Renée –, hogy ne hallgassa meg önt az Isten, és ne küldjön Villefort úrhoz mást, csak apró tolvajokat, letört csődbejutottakat és félénk csalókat. Ha így lesz, nyugodtan fogok aludni.

– Ez éppen olyan – nevetett Villefort –, mintha egy orvosnak azt kívánná, hogy csak fejfájós, kanyarós és méhcsípéses betegei legyenek, mert ezek a bajok csak a bőr felületét érintik. De ha azt akarja, hogy királyi ügyész legyen belőlem, akkor ellenkezőleg, kívánjon olyan borzalmas betegségeket, amelyeknek gyógyítása az orvos becsületére válik.

Ebben a pillanatban – és mintha a véletlen csak a Villefort kívánságának kinyilatkoztatását várta volna, hogy rögtön teljesítse – belépett egy inas, és néhány szót súgott neki. Villefort erre mentegetőzve távozott, majd néhány pillanat múlva derűs arccal tért vissza.

Renée szerelmesen nézett rá, mert így valóban elegáns és szép fiatalember volt, kék szemével, halvány arcával és arcát keretező fekete barkójával. A fiatal lány minden figyelmével a férfi szavát leste, így várt magyarázatot vőlegénye iménti rövid távollétére.

– Az előbb – kezdte Villefort – ön arra vágyott, kisasszony, hogy bár orvos lenne a férje. Én legalább annyiban hasonlítok Esculapus tanítványaihoz (1815-ben még így beszéltek), hogy sohasem vagyok ura időmnek, és hogy még ön mellett is, sőt, eljegyzési lakománkon is megzavartak.

– És miért zavarták meg, uram? – kérdezte a szép fiatal lány kissé nyugtalanul.

– Fájdalom, egy olyan beteg miatt, ha hinni lehet a hallottaknak, aki halálán van: ezúttal komoly esetről van szó, a betegség a vérpadot horzsolja.

– Jaj, istenem! – kiáltott fel Renée elsápadva.

– Igazán? – hangzott a vendégek egybehangzó szava.

– Úgy látszik, egész egyszerűen egy kis bonapartista összeesküvést lepleztek le.

– Lehetséges ez? – kérdezte a marquise.

– Itt a feljelentő levél.

Villefort a következőket olvasta fel:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

– Csakhogy – mondta Renée – ez a levél, amely egyébként is névtelen, a királyi ügyésznek szól, nem pedig önnek.

– Igaz, de a királyi ügyész távol van, és így a levél a titkárjához került, akinek tiszte felbontani a leveleket. Felbontotta hát ezt is, értem küldött, és mivel nem talált otthon, kiadta az elfogatási parancsot.

– Így hát a bűnöst letartóztatták? – kérdezte a marquise.

– Helyesebben: a vádlottat – jegyezte meg Renée.

– Le, asszonyom – felelte Villefort –, és mint az imént volt szerencsém elmondani Renée kisasszonynak, ha megtalálják az említett levelet, a beteg állapota bizony igen súlyossá válik.

– És hol van az a szerencsétlen? – kérdezte Renée.

– A hivatalomban.

– Menjen hát, barátom – mondta a marquis –, ne mulassza el a kötelességét miattunk, ha egyszer a király szolgálata máshová szólítja. Oda menjen, ahová a király szolgálatában mennie kell.

– Ó, Villefort úr – mondta Renée, és összetette a kezét –, legyen elnéző, hiszen ez az eljegyzésünk napja!

Villefort megkerülte az asztalt, és a fiatal lány székéhez közeledve, a szék támlájának támaszkodott.

– Hogy megnyugtassam – mondta –, minden tőlem telhetőt megteszek, drága Renée. Ha azonban a jelek nem csalnak, ha a vád igaz, akkor bizony ki kell irtani azt a gaz bonapartistát.

Renée végigborzongott az irtani szóra, mert eszébe jutott, hogy a szóban forgó gaznak feje is van.

– Ugyan már! – szólt közbe a marquise. – Ne hallgasson erre a kislányra, Villefort, majd belenyugszik.

És a marquise odanyújtotta szikár kezét Villefort-nak, az kezet csókolt neki, de közben Renée-t nézte, mintha szemével ezt mondta volna:

– Az ön kezét csókolom, vagy legalábbis azt szeretném megcsókolni ebben a pillanatban.

– Baljóslatú jelek! – mormogta Renée.

– Ön igazán kétségbeejtően gyerekes, kisasszony – jegyezte meg a marquise. – Lássa be, kérem, hogy az állam érdeke előbbrevaló, mint az ön szeszélye és érzelgőssége.

– Ó, anyám! – suttogta Renée.

– Legyen elnéző a hölggyel, marquise – mondta Villefort –, megígérem: királyi ügyészhelyettesi tisztemet lelkiismeretesen fogom ellátni, vagyis nagyon szigorú leszek.

De a vőlegény, miközben a marquise-zal beszélt, titokban menyasszonyára pillantott, és ez a tekintet ezt mondta:

„Legyen nyugodt, Renée: az ön szerelme kedvéért elnéző leszek.”

Renée legédesebb mosolyával felelt e tekintetre, Villefort pedig boldogan távozott.

7

A kihallgatás

Alig lépett ki Villefort az ebédlőből, levetette vidám álarcát, és komoly férfivá lett, akinek az a magas hivatása, hogy döntsön felebarátai életéről. Noha az ügyészhelyettes arca igen mozgékony volt, hiszen, mint az ügyes színész, többször tanulmányozta magát a tükör előtt, ezúttal sok fáradságába került, amíg összehúzta a szemöldökét, és megkeményítette vonásait. Eltekintve apja politikai múltjának emlékétől, amely, hacsak nem szakít vele teljesen, tönkreteheti egész jövőjét, Gérard de Villefort e pillanatban tökéletesen boldog volt. Már maga is gazdag, és huszonhét esztendős létére igen előkelő államhivatali helyet tölt be, vőlegénye egy szép és fiatal lánynak, akit szeret, nem szenvedélyesen ugyan, de okosan, ahogyan már egy királyi ügyészhelyettes szerethet. Saint-Méran kisasszony, a menyasszonya, nemcsak nagyon szép, hanem olyan család tagja is, amely ez idő szerint igen nagy kegyben áll. A menyasszony szülei nagyon befolyásos emberek, és nem lévén több gyermekük, minden összeköttetésüket a vejüknek szentelhették. Ezenkívül még ötvenezer tallér hozományt is adtak leányuknak, és ez az összeg, a házasságközvetítők szörnyű szavaival élve, egy szép napon remélhetőleg félmilliós örökséggé növekszik.

Mindezek olyan ragyogóan boldoggá tették Villefort-t, hogy szinte elvakult, amikor lelki szemével sokáig nézte benső életét.

A kapuban a rendőrbiztos várta. Amint megpillantotta a baljóslatú embert, azonnal lepottyant a hetedik mennyországból arra a valóságos földre, amelyen járunk. Az alkalomhoz illő arcot öltött, úgy, ahogyan elmondtuk, s a rendőrhöz lépett:

– Itt vagyok, uram – mondta –, elolvastam a levelet, jól tette, hogy letartóztatta ezt az embert. Most pedig mondjon el töviről hegyire mindent, amit róla és az összeesküvésről megtudott.

– Az összeesküvésről még semmit sem tudunk, uram, minden erre vonatkozó irat egy csomóban, lepecsételve az ön íróasztalán van. A vádlott, mint a feljelentő levél is mutatja, egy Edmond Dantès nevezetű másodtiszt a Pharaon háromárbocos, hajón, Ez a hajó gyapotot szállított Alexandriából és Szmirnából: Tulajdonosa a marseille-i Morrel és Fia cég.

– Mielőtt a kereskedelmi hajóra került, hadihajón is szolgált?

– Ó, dehogy, uram, hiszen még egészen fiatal.

– Hány éves?

– Tizenkilenc, legfeljebb húszéves.

Ebben a pillanatban, amint Villefort a Grande-Rue-n végighaladva a rue des Conseils sarkára érkezett, megszólította egy férfi, aki, úgy látszott, várt reá. Morrel úr volt az.

– Á, Villefort úr! – kiáltott a derék ember, amint megpillantotta az ügyészhelyettest. – Nagyon örülök, hogy találkoztam önnel. Képzelje csak, a legfurcsább és leghallatlanabb tévedést követték el: letartóztatták hajóm másodtisztjét, Edmond Dantèst.

– Tudom, uram – válaszolta Villefort –, éppen azért jöttem, hogy kihallgassam.

– Ó, uram – folytatta Morrel úr, akit magával ragadott a Dantès iránt érzett szeretete –, ön nem ismeri a vádlottat, de én igen: képzelje maga elé a legszelídebb, a legbecsületesebb embert, sőt, merném mondani, azt az embert, aki legjobban érti a kereskedelmi tengerészet minden csínját-bínját. Ó, Villefort úr, őszintén és tiszta szívemből figyelmébe ajánlom őt.

Villefort, mint láttuk, a város előkelőségei közé tartozott, Morrel pedig a plebejusokhoz. Az előbbi ultra-királypárti volt, az utóbbiról gyanítani lehetett, hogy titkos bonapartista. Villefort megvetően nézte végig Morrelt, és hidegen válaszolt:

– Tudhatja, uram, hogy lehet valaki szelíd a magánéletben, becsületes a kereskedelmi vonatkozásokban, értheti a maga dolgát, de azért még igen nagy bűnös is lehet, mármint politikailag. Ugye tudja ezt, uram?

Az ügyészhelyettes ezeket az utolsó szavakat úgy hangsúlyozta, mintha magára a hajótulajdonosra is vonatkoztatná őket, míg kutató tekintete szinte behatolt a szíve mélyére annak az embernek, aki elég merész volt, hogy közbenjárjon másért, noha tudja, hogy neki magának is elnézésre van szüksége.

Morrel elpirult, mert politikai tekintetben nem érezte egészen tisztának a lelkiismeretét, azonkívül kissé megzavarta az a vallomás is, amelyet Dantès tett neki a főmarsallal való találkozásáról és arról a néhány szóról, amelyet a császártól hallott. Mégis, nagyon melegen fűzte hozzá:

– Kérve kérem, Villefort úr, legyen olyan igazságos, amilyennek lennie kell, legyen olyan jó, amilyen mindig szokott lenni, és adja nekünk vissza mihamarább ezt a szegény Dantèst!

Az adja nekünk vissza kissé forradalmian hangzott a királyi ügyészhelyettes fülének.

„Ugyan, ugyan! – mondta magában. – Adja nekünk vissza... Vajon ez a Dantès valami carbonari szektának a tagja-e, hogy pártfogója akaratlanul is a közös formulát használja? Azt hiszem, a rendőrtiszt mondta, hogy valami kocsmában fogták el, mégpedig nagy társaságban, tette hozzá a rendőr. Az a kocsma valami carbonari gyülekezőhely lehet.”

– Uram – folytatta hangosan –, tökéletesen nyugodt lehet, és nemhiába folyamodott igazságérzetemhez, ha a vádlott ártatlan, ha ellenben bűnös, kénytelen leszek kötelességemet teljesíteni, mert bizony nehéz időket élünk, amikor a felmentés végzetes következményekkel járhat.

Ezzel – az igazságügyi palotának támaszkodó háza kapujához érve – méltósággal belépett, miután előbb jeges udvariassággal üdvözölte a szerencsétlen hajótulajdonost. Morrel szinte kővé meredten maradt állva azon a helyen, ahol Villefort elhagyta.

Az előszobában csendőrök és a rendőrség emberei nyüzsögtek. Közöttük, jól szemmel tartva, gyűlölettel villogó tekintetek gyűrűjében állt nyugodtan és mozdulatlanul a fogoly.

Villefort áthaladt az előszobán, lapos pillantást vetett Dantèsre, az egyik rendőrtől átvett egy iratcsomót, azután eltűnt, és távozóban így szólt:

– Vezessék be a foglyot.

Bármilyen futtában látta is Villefort a kihallgatásra váró embert, fogalmat tudott alkotni róla: a széles, nyílt homlokról felismerte az intelligenciát, a határozott tekintetről és az összehúzott szemöldökről a bátorságot, a keskeny és félig nyitott száj pedig, amelyből két elefántcsontszínű fogsor villant elő, őszinteségre vallott.

Az első impresszió kedvező volt Dantèsre nézve. Villefort azonban sokszor hallotta, mint politikai alapelvet, hogy az első érzésben nem szabad megbízni. Így hát, mivel ez az első érzése kedvező volt, az alapelvet az impresszióra is alkalmazta, nem törődve a kettő közt levő ellentéttel.

Elfojtotta hát azt az ösztönös jóindulatot, amely elárasztotta szívét, majd agyát, a tükör előtt ünnepiesre igazította arcát, és sötéten, fenyegetően ült le íróasztalához.

Egy perccel később belépett Dantès.

A fiatalember még mindig sápadt volt, de nyugodtnak látszott és mosolygott. Könnyed udvariassággal köszönt bírájának, azután tekintetével széket keresett, mintha csak Morrel hajótulajdonos szalonjában tett volna.

Csak akkor találkozott Villefort érzéketlen tekintetével. A bírák jellegzetes tekintete volt ez, akik nem akarják, hogy bárki is olvasson gondolataikban, és szemükből tejüveget csinálnak. Ez a tekintet tudtára adta Dantèsnek, hogy a komor arcú igazságszolgáltatás előtt áll.

– Kicsoda ön, és mi a neve? – kérdezte Villefort, és azokban a jegyzetekben lapozgatott, amelyeket a tisztviselő adott át neki, amikor belépett, és amelyek egy óra alatt már terjedelmessé nőttek. Ilyen gyorsan tapad a kémkedés korrupciója azokhoz a szerencsétlenekhez, akiket vádlottaknak neveznek.

– A nevem Edmond Dantès, uram – válaszolta a fiatalember nyugodt és csengő hangon. – Másodtiszt vagyok a Pharaon hajón, amely a Morrel és Fia cég tulajdona.

– Kora? – folytatta Villefort.

– Tizenkilenc éves vagyok – felelte Dantès.

– Mit csinált abban a pillanatban, amikor a rendőrség letartóztatta?

– Eljegyzési lakománkat ültük, uram – mondta Dantès kissé meghatott hangon, annyira fájdalmas volt az ellentét a boldogság percei és a most folyó komor szertartás között. Villefort úr sötét arcának ellentéteként vakító fénybe borítva látta Mercédès ragyogó alakját.

– Eljegyzési lakomáját ülte? – kérdezte az ügyészhelyettes, és akarata ellenére összerezzent.

– Igen, mert éppen feleségül akartam venni azt a lányt, akit három éve szeretek, uram.

Bármennyire érzéketlen szokott is lenni Villefort, most mégis szíven ütötte a körülmények ilyen összetalálkozása, és a boldogsága közepette meglepett Dantès meghatott hangja rokonérzést keltett lelke legmélyén: ő is házasodni készült, ő is boldog volt, és megzavarták a boldogságát azért, hogy elrontsa egy ember örömét, aki – hozzá hasonlóan – már a boldogság küszöbén állt.

„Ez a filozófiai elmefuttatás – gondolta – igen nagy hatást kelt majd, mire visszatérek Saint-Méran úr szalonjába.” És míg Dantès további kérdésekre várt, Villefort gondolatban jó előre megszerkesztette azokat a szóképeket, amelyekre a szónokok tapsot várnak, és amelyekkel olykor elhitetik, hogy valóban ékesszólóak voltak.

Mikor Villefort kis belső speech-ét[8] befejezte, elégedetten elmosolyodott a hatáson, és ismét Dantèshez fordult:

– Folytassa, uram – mondta.

– Mit folytassak?

– Az igazságszolgáltatás felvilágosítását.

– Mondja meg előbb az igazságszolgáltatás, miről kér felvilágosítást, és én elmondok mindent, amit csak tudok. Csakhogy – tette hozzá, s most már ő mosolygott – előrebocsátom, hogy nem valami sokat tudok.

– Szolgált a bitorló alatt?

– Akkor soroztak volna be a haditengerészetbe, mikor ő megbukott.

– Azt mondják, hogy önnek túlzó politikai nézetei vannak – jegyezte meg Villefort, bár egyetlen szót sem hallott erről, de szívesen adta fel a kérdéseket vádak formájában.

– Politikai nézeteim, nekem, uram? Sajnos, szinte szégyen kimondani, de nekem még bizony sohasem volt olyasmim, amit nézetnek lehetne nevezni: alig vagyok tizenkilenc éves, mint ahogy volt szerencsém már mondani. Nem tudok semmit, nem vagyok alkalmas semmiféle szerep eljátszására. Azt a csekélyet, ami vagyok és ami leszek, ha megadják nekem azt az állást, amelyet elnyerni szeretnék, csak Morrel úrnak köszönhetem. Egyébként minden nézetem, nem politikait értek, hanem magánjellegűt, e három érzésben merül ki: szeretem édesapámat, tisztelem Morrel urat, és imádom Mercédèst. Tessék, uram, mindössze ennyit mondhatok az igazságszolgáltatásnak. Láthatja, hogy ez bizony nem nagyon érdekes a számára.

Mialatt Dantès beszélt, Villefort elnézte szelíd és őszinte arcát, és visszaemlékezett Renée szavaira. A fiatal lány ismeretlenül is jóindulatát kérte a vádlott számára. Az ügyészhelyettes már úgy ismerte a bűntettet és a bűnözőket, hogy Dantès minden szavából ártatlanságának bizonyságát érezte ki. Ez a fiatalember – csaknem gyermek még – barátságos érzéseket keltett bírája szívében. Dantès egyszerű, természetes és nyíltszívű volt, és olyan ékesszóló, amilyenek sosem tudunk lenni, amikor akarjuk. Magához szerette volna ölelni az egész világot, mert boldog volt, és a boldogság még a legrosszabb embereket is megjavítja. Edmond tekintetéből, hangjából, mozdulataiból csak jóindulat és jóság áradt a kérdező felé, noha Villefort nyers és szigorú volt vele szemben.

„Bizisten – mondta magában Villefort –, kedves fickó, és remélem, nem lesz nehéz leköteleznem Renée-t azzal, hogy első kérését teljesítsem: ez megér nekem egy meleg kézszorítást nyilvánosan, és egy édes csókot valamelyik sarokban.”

Villefort arca felderült e kedves reménységre, és mikor álmodozásából felocsúdva tekintetét ismét Dantèsre emelte, a fiatalember, aki szemmel követte bírája minden arcmozdulatát, éppen olyan vidám volt, mint Villefort gondolatai.

– Mondja, uram – kérdezte Villefort –, vannak ellenségei?

– Ellenségeim, nekem? – mondta Dantès. – Szerencsére sokkal kevésbé vagyok fontos ember, semhogy ellenségeim lehetnének. Ami a jellememet illeti, talán kissé élénk vagyok, de mindig igyekeztem elnézően bánni az alárendeltjeimmel. Tíz vagy tizenkét matróz van a parancsnokságom alatt: őket tessék megkérdezni, uram, azt fogják mondani, hogy szeretnek és tisztelnek, nem úgy, ugyan, mint az apjukat, mert ahhoz túlságosan fiatal vagyok, hanem úgy, mint egy idősebb testvért.

– De ha nincsenek ellenségei, talán vannak irigyei: tizenkilenc éves korára kapitány lesz, ez a maga helyzetében előkelő állás. Csinos lányt vesz feleségül, menyasszonya szereti, pedig ez ritka boldogság az egész világon. A sorsnak ez a két kegye igazán felkelthette egyesek irigységét.

– Igen, ebben igaza van. Önnek jobban kell ismernie az embereket, mint nekem, és ez lehetséges. De ha ezek az irigyek a barátaim közül kerültek ki, bevallom, inkább nem akarom megtudni, kik azok, semhogy gyűlölnöm kelljen őket.

– Nincs igaza, uram. Amennyire lehetséges, mindig tisztán kell látnunk mindent magunk körül. És ön olyan derék fiatalembernek látszik, hogy a kedvéért eltérek az igazságszolgáltatás megszokott szabályaitól, és segítségére leszek, hogy világosságot teremtsünk. Megmutatom önnek azt a feljelentést, amely ide juttatta: itt a vádló levél, Felismeri az írást?

Ezzel Villefort kihúzta a levelet zsebéből, és átadta Dantèsnek.

Dantès ránézett és elolvasta. Homlokán felhő vonult át.

– Nem, uram – felelte –, nem ismerem ezt az írást. Elváltoztatott írás, és mégis elég merész. Mindenesetre ügyes kéz munkája. Nagyon boldog vagyok – tette hozzá, és hálásan tekintett Villefort-ra –, hogy ilyen emberhez kerültem, mint amilyen ön, mert az irigyem valóban ellenségem.

Míg a fiatalember e szavakat mondta, szemében olyan villám lobbant fel, amiből Villefort kiolvashatta, hogy előbbi szelídsége mögött mennyi heves energia rejlik.

– És most feleljen őszintén, uram – mondta az ügyészhelyettes –, nem úgy, mint vádlott a bírájának, hanem úgy, mint ahogyan egyik ember válaszol ferde helyzetében a másiknak, aki érdeklődik iránta: mi igaz ebből a névtelen feljelentésből?

Ezzel Villefort undorral dobta az asztalra a levelet, amelyet Dantès visszaadott neki.

– Minden és semmi, uram. Tengerészi becsületemre, Mercédès iránt érzett szerelmemre, apám életére, a tiszta igazságot mondom.

– Beszéljen, uram – biztatta Villefort hangosan.

Utána magában hozzátette: „Ha Renée láthatna, remélem, meg volna velem elégedve, és nem nevezne többé hóhérnak!”

– Hát, amint elhagytuk Nápolyt, Leclère kapitány agylázat kapott. Mivel a hajón nem volt orvos, és mivel ő sehol sem akart kikötni, hiszen sietnie kellett Elba szigetére, betegsége annyira rosszabbodott, hogy a harmadik nap vége felé érezte halála közeledtét, és engem magához hívott. „Kedves Dantès – mondta –, esküdjön meg becsületszavára, hogy megteszi, amit mondok. Igen fontos érdekekről van szó.” „Esküszöm, kapitányom” – válaszoltam neki. „No hát, mivel halálom után, mint másodtiszt, ön veszi át a hajó parancsnokságát, tartson Elba szigetének, kössön ki Porto Ferrajóban, keresse fel a főmarsallt, és adja át neki ezt a levelet: meglehet, hogy adnak magának egy másik levelet, és megbízzák valaminek az elintézésével. Ezt a megbízást én kaptam volna, Dantès, de teljesítse helyettem maga, és minden dicsőség a magáé lesz.” „Meglesz, kapitányom, de hátha nem egykönnyen lehet majd a főmarsall elé kerülni.” „Tessék, itt van ez a gyűrű, juttassa el hozzá – mondta a kapitány –, ez majd elhárít minden nehézséget.” E szavakkal átadott egy gyűrűt – folytatta Dantès. – Ideje volt: két órára rá önkívületbe esett, és másnap meghalt.

– Mit tett ön akkor?

– Amit tennem kellett, uram, azt, amit mindenki megtett volna a helyemben: egy haldokló kérése mindenesetre szent, a tengerészeknél azonban a fölöttes kérése parancs is, amelyet teljesíteni kell. Én tehát Elba szigete felé vitorláztam, és másnap megérkeztem oda. Mindenkinek megtiltottam, hogy a hajót elhagyja, és egymagam szálltam partra. Mint ahogyan előre láttam, nem volt könnyű a főmarsall elé kerülnöm. De beküldtem neki a gyűrűt, amely ismertetőjelül szolgált, és minden ajtó megnyílt előttem. A főmarsall fogadott, kikérdezett a szerencsétlen Leclère kapitány halálának körülményeiről, és mint ahogy a kapitány gondolta, ő is átadott nekem egy levelet, és megbízott vele, hogy személyesen vigyem el Párizsba. Megígértem, hogy megteszem, mert ezzel kapitányom utolsó kívánságát teljesítettem. Partra szálltam, gyorsan elintéztem a hajó minden ügyét, azután menyasszonyomhoz siettem, akit szebbnek és vonzóbbnak találtam, mint valaha. Morrel úr segítségével legyőztünk minden egyházi nehézséget, végül pedig, uram, mint mondtam, részt vettem eljegyzési lakománkon, úgy volt, hogy egy óra múlva megesküszünk, mert holnap Párizsba akartam utazni. Ekkor tartóztattak le, ennek a feljelentésnek alapján, amelyet, mint látszik, ön éppúgy megvet, mint jómagam.

– Igen, igen – mormogta Villefort –, azt hiszem, mindez így igaz, és ha ön bűnt követett is el, csak meggondolatlanságból tette, és ezt a meggondolatlanságot is menti, hogy kapitányának parancsára cselekedett. Adja ide azt a levelet, amelyet Elba szigetén kapott, adja a becsületszavát, hogy jelentkezik az első idézésre, és térjen vissza barátaihoz.

– Így hát szabad vagyok, uram! – kiáltott fel Dantès kimondhatatlanul boldogan.

– Szabad, csak adja ide azt a levelet.

– Ott kell lennie ön előtt, uram, mert azt is elvették tőlem többi iratommal együtt, amelyek közül néhányat felismerek ebben az iratcsomóban.

– Várjon – mondta az ügyészhelyettes Dantèsnak. A fiatalember már vette a kesztyűjét és kalapját. – Várjon. Kinek van a levél címezve?

– Noirtier úrnak, rue Coq-Héron, Párizs.

Ez a név olyan hirtelenül és váratlanul érte Villefort-t, mint egy villámcsapás. Visszahanyatlott karosszékébe, azután félig felemelkedett, hogy elérje a Dantèsnél lefoglalt papírokat, sietve átlapozta őket, kihúzta közülük a végzetes levelet, és kimondhatatlan rémülettel ránézett a vádlottra.

– Noirtier úr, rue Coq-Héron, 13. szám – mormogta egyre sápadtabban.

– Igen, uram – válaszolta Dantès csodálkozva –, talán ismeri?

– Nem – felelte Villefort élénken. – A király hű szolgája nem ismerhet semmiféle összeesküvőt.

– Hát összeesküvésről van szó? – kérdezte Dantès, s miután előbb szabadnak hitte magát, most még nagyobb rémület fogta el, mint az imént. – Mindenesetre, uram, mint mondtam, egyáltalában nem ismerem annak a levélnek a tartalmát, amelyet velem küldtek.

– Igaz – kezdte ismét Villefort tompán –, de ismeri annak a nevét, akinek a levél szólt!

– Tudnom kellett, uram, hogy átadhassam saját kezébe.

– És a levelet nem mutatta meg senkinek? – kérdezte Villefort olvasás közben és egyre sápadtabban.

– Becsületemre mondom, uram, senkinek!

– Senki sem tudja, hogy ön Elba szigetéről levelet hozott, amely Noirtier úrnak volt címezve?

– Senki sem, uram, kivéve azt, aki a kezembe adta.

– Az is sok, túlságosan sok! – mormogta Villefort.

Homloka egyre komorabb lett, amint a levél vége felé közeledett. Sápadt ajka, remegő keze és égő szeme láttára Dantèst egyre kínzóbb aggodalom töltötte el.

Amint Villefort befejezte az olvasást, feje két kezébe hanyatlott; és lesújtva maga elé meredt.

– Ó, istenem! De hát mi baja van, uram? – kérdezte Dantès félénken. Villefort nem válaszolt, de csakhamar felemelte sápadt és feldúlt arcát, és másodszor is elolvasta a levelet.

– Ön azt mondja, hogy nem ismeri e levél tartalmát? – kezdte ismét Villefort.

– Becsületemre, nem ismerem, uram, ismétlem – válaszolta Dantès. – De mi baja van önnek, istenem? Mindjárt rosszul lesz. Csengessek, hívjak be valakit?

– Nem kell, uram – felelte Villefort és felugrott –, ne mozduljon, ne szóljon egy szót se: az én dolgom, hogy itt rendelkezzem, nem pedig az öné.

– Uram – mondta Dantès sértődötten –, én csak önön akartam segíteni.

– Nincsen szükségem semmire sem. Futó szédülés volt az egész: saját magával foglalkozzék, ne velem. Feleljen.

Dantès most már a vallatást várta, amelyre ez a felszólítás célzott, de hiába: Villefort visszaesett székébe, jéghideg kezével végigsimította verejtékező homlokát, és harmadszor is nekilátott a levél olvasásának.

„Ó, ha ismeri a levél tartalmát – mondta magában –, és ha valaha is megtudja, hogy Noirtier azonos a Villefort édesapjával, elvesztem, mindörökre elvesztem!”

Időnként Edmond-ra nézett, mintha tekintete széttörhette volna azt a láthatatlan sorompót, amely a szívben a néma titkokat tartja bezárva.

– Ó, nincs több kétség! – kiáltott hirtelen.

– De az isten szerelmére, uram! – jajdult fel a szerencsétlen fiatalember. – Ha ön kételkedik bennem, ha gyanúsít, adjon fel kérdéseket, és én készséggel válaszolok.

Villefort heves küzdelmet folytatott önmagával, és igyekezett megkeményíteni a hangját, mikor megszólalt.

– Uram – mondta –, kihallgatása eredményeképpen a legsúlyosabb vádak bukkantak fel, így hát nem áll módomban, hogy mint előbb reméltem, azonnal szabadon bocsássam. Mielőtt ilyen intézkedést tennék, tanácskoznom kell a vizsgálóbíróval. Pedig láthatta, hogy jóindulattal kezeltem az ügyet.

– Ó, hogyne, uram! – kiáltott fel Dantès. – Köszönöm is önnek, hiszen sokkal inkább barátom volt, semmint a bírám.

– Egy ideig még visszatartom önt mint foglyot, uram, a lehető legrövidebb ideig, amennyire csak módomban áll. A legfőbb vád ön ellen ez a levél, és nézzen csak ide...

Villefort a kandallóhoz lépett, a levelet a tűzbe dobta; és ott állt, míg csak el nem hamvadt.

– Láthatja, megsemmisítettem – folytatta.

– Ó! – kiáltott Dantès. – Uram, ön több, mint az igazságszolgáltatás, ön maga a jóság!

– De hallgasson rám – folytatta Villefort –, ilyen cselekedet után megérti, ugye, hogy megbízhat bennem?

– Ó, uram, csak rendelkezzék, és én követem parancsait.

– Nem – felelte Villefort a fiatalember mellé lépve –, nem parancsot akarok adni önnek, érti, hanem inkább tanácsot.

– Mondja el, és úgy megfogadom, mintha parancs volna.

– Ma estig itt tartom önt az igazságügyi palotában. Lehet, hogy még másvalaki is ki fogja hallgatni: mondja el mindazt, amit nekem mondott, de erről a levélről egy szót se szóljon.

– Ígérem, uram.

Most szinte Villefort könyörgött, és a vádlott nyugtatta meg a bírót.

– Most hát ez a levél nincs többé, érti, ugye? – jegyezte meg Villefort a hamura meredve, amely még megőrizte a levél alakját, és a lángok között röpdösött. – Csak mi ketten tudjuk, hogy volt valaha ez a levél, senki sem varázsolhatja vissza: ha tehát bárki is szóba hozza, tagadja le, tagadja le bátran, és megmenekül.

– Le fogom tagadni, uram, legyen egészen nyugodt – mondta Dantès.

– Rendben van! – felelte Villefort, és megfogta a csengő zsinórját.

Mielőtt azonban csengetett volna, megállt.

– Ez az egyetlen levél volt önnél? – kérdezte.

– Ez.

– Esküdjék meg rá.

Dantès esküre emelte a kezét.

– Esküszöm – mondta.

Villefort csengetett.

A rendőrbiztos belépett.

Villefort odament hozzá, néhány szót súgott neki, amire a rendőr csupán fejbólintással felelt.

– Kövesse ezt az urat – mondta Villefort Dantèsnek.

Dantès meghajtotta magát, még egy utolsó hálás pillantást vetett Villefort-ra és távozott.

Alig csukódott be az ajtó Dantès mögött, Villefort-t minden ereje elhagyta, és csaknem ájultan roskadt egy karosszékbe.

– Ó, istenem! – mormogta. – Min is múlik az élet meg a vagyon!... Ha a királyi ügyész Marseille-ben lett volna, ha helyettem a vizsgálóbírót hívják, végem van. És ez a papiros, ez az átkozott papiros az örvénybe taszított volna. Ó, apám, apám, hát már mindig csak akadályozni fogja a boldogságomat és örökké csak az ön múltja ellen kell harcolnom!

Ekkor váratlanul fény gyúlt az agyában, felderült az arca. Míg összeszorított ajka mosolyra húzódott, tétova tekintete megkeményedett. Úgy látszott, hogy eszébe jutott valami.

– Ez az – mondotta. – Az a levél, amely csaknem vesztemet okozta, talán a szerencsém forrása lesz. Előre, Villefort, munkára!

Amint a királyi ügyészhelyettes meggyőződött róla, hogy a vádlott már nincs az előszobában, ő maga is kiment, és vidáman menyasszonyának otthona felé indult.

8

If vára

Az előszobán áthaladva, a rendőrbiztos intett a két csendőrnek, mire egyikük jobbról, másikuk balról Dantès mellé lépett. Kinyitottak egy ajtót, amely a királyi ügyész lakosztályából az igazságügyi palotába vezetett, azután végigmentek azoknak a nagy, sötét folyosóknak egyikén, amelyektől minden arra haladó összeborzong, még akkor is, ha nincs rá semmi oka.

Villefort lakosztálya az igazságügyi palotába vezetett, az pedig a börtönre nyílt. A börtön az igazságügyi palotával összeépült komor ház volt, és az Accoule-ok tornya, amely előtte emelkedett, kíváncsian meredt rá tátongó nyílásaival.

Dantès áthaladt a hosszú, zegzugos folyosókon, és végül megpillantott egy ajtót, amelyen vasrácsos kémlelőlyuk volt. A rendőrbiztos egy vaskalapáccsal háromszor megkopogtatta az ajtót. Dantès úgy érezte, mintha azok az ütések a szívén koppantak volna. Az ajtó kinyílt, a két csendőr kissé meglökte a foglyot, aki még mindig habozott. Dantès végre átlépte a félelmes küszöböt, mögötte nagy zajjal becsukódott az ajtó. Most más levegőt szívott; romlott és nehéz levegőt. Börtönben volt.

Elég tiszta, de rácsos ablakú és retesszel elzárt helyiségbe vezették, amely nem félemlítette meg túlságosan. Különben is a fülébe csengtek még a királyi ügyészhelyettes szavai, a remény megannyi édes ígérete, és Dantès úgy érezte, hogy az ügyész hangja tele van szeretettel.

Már négy óra elmúlt, mire Dantèst a szobájába vezették.

Mint mondottuk, március elseje volt, tehát hamarosan ráesteledett a fogolyra.

Minél kevésbé látott a sötétben, annál finomabbá vált a hallása. A legkisebb neszre, amely behatolt hozzá, felugrott és gyorsan az ajtónak tartott, abban a bizonyos hitben, hogy szabadon akarják engedni. A zaj azonban csakhamar elhalt más irányban, és Dantès visszaroskadt zsámolyára.

Végre este tíz óra felé, abban a pillanatban, amikor már-már elveszítette reménységét, újabb zajt hallott, s úgy vélte, hogy most az ő szobája felé közeledik valaki. Valóban, lépések visszhangoztak a folyosón, és megálltak az ő ajtaja előtt. A zárban kulcs fordult, megcsikordult a tolózár, megnyílt a tömör tölgyfa ajtó, és a sötét szobában hirtelen két fáklya vakító fénye villant fel.

E két fáklya világánál Dantès négy csendőr kardját és karabélyát látta megvillanni.

Előbb két lépést tett előre, de a fegyveres erő ilyen megnövekedése láttán hirtelen megállt.

– Értem jöttek? – kérdezte Dantès.

– Igen – felelte az egyik csendőr.

– A királyi ügyészhelyettes úr parancsára?

– Azt hiszem.

– Jól van – mondta Dantès –, kész vagyok követni magukat.

Az a meggyőződés, hogy Villefort úr küldött érte, egészen eloszlatta a szerencsétlen fiatalember félelmét. Nyugodtan, könnyed lépésekkel indult el, és maga helyezkedett el kísérői között.

A kapu előtt kocsi várakozott, a kocsis a bakon ült, és mellette egy csendőr.

– Énértem jött ez a kocsi? – kérdezte Dantès.

– Magáért – válaszolta az egyik csendőr –, szálljon fel.

Dantès valami megjegyzést akart tenni, de nyílt a kocsi ajtaja, és érezte, hogy meglökik. Nem tudott és nem is akart ellenállni, és egy pillanat múlva a kocsiban ült, két csendőr között. A másik kettő előtte ült a lócán, és a súlyos batár baljóslatú zajjal gördült el.

A fogoly a nyílásokra pillantott, és mindegyiken rácsot látott: börtönt cserélt csupán. Csakhogy ez a börtön valami ismeretlen cél felé haladt. A rács olyan sűrű volt, hogy az ujja is alig fért el a rések között. Dantès azonban mégis felismerte, hogy a rue Caisserie-n, a rue Saint-Laurent-on és a rue Taramison haladnak keresztül, és a rakodópart felé tartanak.

A kocsi rácsai és annak a háznak rácsai között, amely mellett elhajtottak, felcsillantak a poggyászmegőrző épületének fényei.

A kocsi megállt, az altiszt leszállt, és az őrséghez lépett. Előjött tizenkét katona, és sorfalat állt. Dantès a rakodópart utcai lámpásainak fényénél ismét látta a fegyverek villanását.

„Vajon énmiattam használják ezt a nagy fegyveres erőt?” – tűnődött.

Az altiszt azzal, hogy kinyitotta a kulcsra záródó kocsi ajtaját, beszéd nélkül is megfelelt e kérdésre; mert Dantès látta, hogy a két sor katona között utat hagytak neki a kocsitól a kikötőig.

Először a két csendőr szállt le, aki elöl ült a padon, utána Dantèst szállították le, majd követték azok, akik közrefogták. Egy csónak felé indultak, amelyet a vámőrség egyik tengerésze lánccal a rakodópart mellett tartott. A katonák bárgyú kíváncsisággal nézték, amint Dantès elhaladt előttük, s egy pillanat múlva már a csónak farában ül, most is a négy csendőr között. Az altiszt a csónak elején foglalt helyet. Egy erős lökés eltávolította a csónakot a parttól, négy legény nagy erővel a Pilon-gát felé evezett. Valaki kiáltott a csónakban, mire a kikötőt elzáró lánc leereszkedett, és Dantès az úgynevezett Frioulban, vagyis a kikötőn kívül találta magát.

A fogoly először nagyon megörült, hogy szabad levegőre került. A levegő már csaknem a szabadságot jelenti. Tele tüdővel élvezte hát azt az élénk szellőt, amely szárnyán hozza az éjszaka és a tenger minden ismeretlen illatát. De azért mindjárt fel is sóhajtott. Elhaladt a Réserve-kert előtt, ahol még aznap reggel, mielőtt letartóztatták volna, olyan nagyon boldog volt, és ahonnét két ablak fénylő nyílásán vidám báli zsivaj szűrődött ki.

Dantès összetette a kezét, szemét az égre emelte. Imádkozott.

A csónak folytatta útját. Elhagyta a Tęte de Mort-t, szembekerült a Pharo-öböllel, és meg akarta kerülni a parti ágyúüteget. Ezt Dantès sehogy sem értette.

– De hát hová visznek? – kérdezte az egyik csendőrtől.

– Mindjárt megtudja.

– De mégis...

– Semmiféle felvilágosítást sem adhatunk.

Dantès félig-meddig katona volt. Lehetetlenségnek tartotta, hogy olyan alárendelteket faggasson, akiknek nem szabad felelniük. Elhallgatott.

Most a legkülönösebb gondolatok cikáztak végig agyán: mivel nagy utat nem lehet ilyen kis csónakon megtenni, és mivel semmiféle lehorgonyzott hajó sem volt azon az oldalon, amely felé tartottak, bizonyára leteszik valahol távol a parttól, és azt mondják, hogy szabad. Nem volt megkötözve, meg sem kísérelték, hogy megbilincseljék, s ő mindezt jó jelnek vélte. És egyébként is nem azt mondta-e az ügyészhelyettes, aki hozzá olyan jóságos volt, hogy ha nem ejti ki ezt a végzetes Noirtier nevet, nincs mitől tartania? És Villefort nem az ő jelenlétében semmisítette-e meg azt a veszedelmes levelet, amely egyetlen bizonyíték lett volna ellene?

Némán és elgondolkodva várt tehát, s a tengerész sötéthez és messzeséghez edzett tekintetével igyekezett áthatolni az éjszaka homályán.

Bal felől elhagyták Ratonneau szigetét, amelyen fény világított, és csaknem az egész part mentén végighaladva, a katalánok kis öbléhez érkeztek. Itt a fogoly tekintete éberebb lett: itt volt Mercédès, és Dantès minduntalan egy bizonytalanul kirajzolódó női alakot vélt felbukkanni a komor parton.

Hogy is nem érezte meg Mercédès, hogy kedvese itt halad, tőle háromszáz lépésnyire?

A katalánoknál csak egyetlen fény világított. Dantès észrevette, hogy ez a világosság menyasszonya szobájából jön. Csak Mercédès virrasztott a kis telepen. Ha Dantès egy nagyot kiált, menyasszonya bizonyára meghallotta volna.

De valami álszemérem visszatartotta. Mit szólnának ezek az emberek itt, akik nézik, ha kiáltozni kezdene, mint valami eszeveszett? Néma maradt hát, de tekintetét nem vette le a fényről.

Eközben a csónak folytatta útját. A fogoly azonban nem a csónakra gondolt, hanem Mercédèsre.

Egy dombocska hajlata eltakarta a fényt. Dantès hátrafordult, és észrevette, hogy a csónak kiért a nyílt tengerre.

Mialatt saját gondolataiba mélyedve maga elé nézett, az evezőket vitorlákkal cserélték fel, és a csónakot most a szél vitte előre.

Bármennyire is idegenkedett Dantès attól, hogy újabb kérdéseket intézzen a csendőrhöz, mégis közelebb férkőzött hozzá.

– Bajtárs – mondta –, lelkiismerete nevében és katona voltára hivatkozva könyörgök, legyen irgalmas, és válaszoljon nekem. Dantès kapitány vagyok, becsületes és jó francia ember. Nem tudom, miféle árulással vádolnak. Hová visznek? Mondja meg, és tengerészbecsületemre, alávetem magam a parancsnak, és beletörődöm sorsomba.

A csendőr megvakarta a fülét, és bajtársára nézett. Az vállat vont, mint aki azt mondja: „Azt hiszem, most már ennek semmi akadálya.” Az első csendőr Dantèshez fordult.

– Maga marseille-i és tengerész – mondta. – Tőlem kérdezi hát, hová megyünk?

– Igen, mert szavamra mondom, nem tudom.

– Nem is sejti?

– Egyáltalán nem.

– Lehetetlen.

– Arra esküszöm, ami a világon a legszentebb nekem. Feleljen, az isten szerelmére!

– És a parancs?

– A parancs nem tiltja meg önnek, hogy tudtomra adja azt, amit tíz perc, félóra vagy esetleg egy óra múlva úgyis megtudok. Csak a bizonytalanság évszázadaitól kímél meg engem. Úgy kérdezem öntől, mintha a barátom volna. Nézze: nem akarok sem fellázadni, sem elmenekülni. Ezt egyébként nem is tudnám megtenni. Hová megyünk?

– De hát hacsak nincs bekötve a szeme, ha valaha is kihajózott Marseille kikötőjéből, mégiscsak ki kell találnia, hova megy?

– Nem.

– Akkor hát nézzen körül.

Dantès felállt, természetesen arrafelé nézett, amerre a csónak tartott. Száz ölnyire maga előtt megpillantotta azt a fekete és meredek sziklát, amelyen, mint egy nagy kőhalmaz, If komor vára emelkedett.

Ez a különös alakú épület, ez a börtön, mélységes borzadást kelt. Ez az erőd három évszázad óta táplálja Marseille-t gyászos hagyományaival. Dantèsnek eszébe sem jutott ez a vár, de amint megpillantotta, úgy érezte magát, mint a halálraítélt, ha megpillantja a vérpadot:

– Ó, Istenem! – kiáltott fel. – If vára! Minek megyünk oda?

A csendőr elmosolyodott.

– Csak nem azért, hogy oda bezárjanak? – folytatta Dantès. – If vára állami börtön, igen veszedelmes politikai bűnözők számára. Én nem követtem el semmiféle bűntettet. Vannak talán If várában vizsgálóbírák vagy valamilyen igazságügyi tisztviselők?

– Azt hiszem – válaszolta a csendőr –, nincs más, csak az igazgató, a börtönőrök, a várőrség és a jó falak. Ugyan, ugyan, barátom; ne adja már annyira az ártatlant, mert még azt találom hinni, hogy hálából tréfát űz belőlem.

Dantès úgy megszorította a csendőr kezét, hogy az majd eltört.

– Azt állítja hát – mondta –, azért hurcolnak If várába, hogy börtönbe vessenek?

– Ez valószínű – felelte a csendőr –, de azért, pajtás, semmi esetre se szorítsa úgy a kezemet.

– Minden bírói vizsgálat, minden formaság nélkül?

– A formaságoknak eleget tettek, a vizsgálatokat befejezték.

– Így hát Villefort úr minden ígérete ellenére?

– Azt nem tudom, vajon Villefort úr tett-e magának ígéretet – jelentette ki a csendőr –, de annyit tudok, hogy If várába megyünk. Nono! Mit csinál? Hé, bajtársak, ide gyertek!

Dantès egy villámgyors mozdulattal a tengerbe akarta vetni magát, de a gyakorlott szemű csendőr észrevette szándékát. Abban a pillanatban, amikor lába felemelkedett, négy izmos kéz kapta el.

Dühében üvöltve zuhant vissza a hajó fenekére.

– Hát így állunk? – kiáltott a csendőr, és Dantès mellére térdelt. – Helyes, hogy így tartja meg tengerész-becsületszavát? Így higgyen az ember a nagy fogadkozásoknak! No de most már, kedves barátom, egyetlen mozdulat, és golyót röpítek a fejébe. Az első parancsot megszegtem, de felelek érte, hogy a másodikat nem szegem meg.

És karabélyát valóban Dantèsre szegezte. A fiatalember érezte, hogy a puskacső vége a halántékát súrolja.

Átvillant rajta, hogy megteszi a tiltott mozdulatot, és így erőszakosan végez azzal a váratlan szerencsétlenséggel, amely reá szakadt, és egy keselyű karmaként szorítja. De azután arra gondolt, hogy ez a szerencsétlenség nem lehet tartós, éppen azért, mert váratlanul tört rá, és ismét eszébe jutottak Villefort úr ígéretei is. És valljuk be: rútnak és sivárnak találta, hogy egy csendőr kezétől pusztuljon el egy csónak fenekén.

Így hát vadul ordítva zuhant vissza a csónak aljára, és a kezét harapdálta dühében. Csaknem ugyanakkor erős lökés rázta meg a csónakot. Az egyik hajóslegény kiugrott arra a sziklára, amelyet a kis csónak orra érintett: kötél csavarodott le a csigáról, és Dantès megértette, hogy megérkeztek és kikötnek.

Őrei, akik karjánál és ruhája gallérjánál fogták, valóban kényszerítették rá, hogy felálljon, kiszálljon, majd a citadella kapujához vezető lépcsőre vonszolták, az altiszt pedig szuronyos puskával haladt mögötte.

Dantès most már lemondott minden céltalan ellenállásról. Lassúságát inkább bágyadtság, semmint ellenkezés okozta, Kábult volt, és támolygott, mint aki részeg. Újra katonákat látott, akik a meredek lejtőn zárkóztak fel, érezte, hogy lépcsőn kell emelgetnie lábát, hogy átmegy egy kapu alatt, és hogy ez a kapu becsukódik mögötte.

De mindez gépiesen történt, szinte csak ködön át látta az egészet, és semmit sem fogott fel világosan. Már a tengert sem látta, amelyet a foglyok oly végtelenül fájdalmasan és oly borzasztóan tehetetlenül néznek.

Egy pillanatra megálltak, ezalatt Dantès igyekezett összeszedni gondolatait. Körülnézett. Négyszögletű udvaron állt, amelyet négy magas fal vett körül. Hallani lehetett az őrök lassú, szabályos lépteit. Valahányszor elhaladtak a két vagy három fényfolt előtt, amelyet a vár belsejéből kivillanó lámpák vetettek a falakra, mindannyiszor megcsillant puskájuk csöve.

Mintegy tíz percig várakoztak. A csendőrök most már bizonyosak lehettek benne, hogy Dantès nem szökhet meg, tehát eleresztették. Úgy látszott, parancsra várnak. A parancs megérkezett.

– Hol van a fogoly? – kérdezte egy hang.

– Itt van – felelték a csendőrök.

– A fogoly kövessen, viszem a szállására.

– Menjen – mondták a csendőrök, és meglökték Dantèst.

A fogoly követte vezetőjét, aki egy csaknem föld alatti terembe irányította. A helyiség csupasz és nyirkos falát mintha könny áztatta volna. Valami kis lámpaféle állt egy zsámolyon. A lámpa kanóca bűzös zsírban hunyorgott, megvilágította a szörnyű hely nedvesen fénylő falait, és megmutatta Dantèsnek vezetőjét, egy rosszul öltözött és rossz képű, alárendelt beosztású börtönőrt.

– Ez lesz a szobája ma éjszakára – mondta. – Későre jár, és az igazgató úr már lefeküdt. Majd holnap, ha felkel és megadja a magára vonatkozó rendelkezéseket, talán más lakást jelöl ki magának. Addig itt a kenyér, és ebben a korsóban a víz, szalma pedig ott van abban a sarokban: többet nem kívánhat egy fogoly. Jó éjszakát.

És még mielőtt Dantès felelhetett volna valamit, mielőtt láthatta volna, hová tette a börtönőr a kenyeret, mielőtt szemügyre vehette volna, hol a vizeskorsó és hol a fekvőhelyül szolgáló szalma, a börtönőr elvitte a kis lámpát, és bezárta az ajtót. Ilyen módon megfosztotta a foglyot attól a halvány derengéstől is, amely, mint a villámfény, megmutatta neki börtönének nyirkos falait.

Egyedül maradt tehát a sötétben és a csendben, s éppen olyan néma és komor volt, mint azok a boltozatok, amelyeknek jeges hidegét leszállni érezte égő homlokára.

Mikor a pirkadat első világossága némi fényt vetett ebbe a barlangba, újra bejött a börtönőr azzal a paranccsal, hogy a foglyot ott kell hagyni, ahol van. Dantès nem változtatott helyet. Mintha egy vaskéz odaszegezte volna, ahol előző este megállt: csupán a szeme dagadt be a sok elfojtott könnyezéstől. Nem mozdult, és a földet nézte.

Így töltötte az egész éjszakát, állva, és egy pillanatra sem aludt el.

A börtönőr odament hozzá, megkerülte, de úgy látszott, Dantès észre sem veszi.

Az őr a vállára ütött, Dantès összerezzent, megrázta a fejét.

– Hát nem aludt? – kérdezte a börtönőr.

– Nem tudom – válaszolta Dantès.

A börtönőr csodálkozva nézte.

– Nem éhes? – folytatta.

– Nem tudom – felelte ismét Dantès.

– Kíván valamit?

– Szeretném látni az igazgatót.

A börtönőr vállat vont és távozott.

Dantès követte a szemével, kezét a félig nyílt ajtó felé nyújtotta, de az újra becsukódott.

Erre keserves zokogásra fakadt. Könnyei, amelyek eddig fullasztották, most patakként ömlöttek szeméből. Arccal a földre borult, és soká imádkozott. Végiggondolta egész elmúlt életét, és azon tűnődött, ugyan mi bűnt követett el fiatal életében, amely miatt ilyen kegyetlen büntetést érdemelt volna.

Így telt el az egész nap. Alig evett néhány falat kenyeret, és csak egypár korty vizet ivott. Hol leült és gondolataiba mélyedt, hol körüljárta börtönét, mint valami vasketrecbe zárt vadállat.

Főleg egy gondolat izgatta: az átkelés alatt, amikor nem is sejtette, hová viszik, nyugton és csendben maradt, holott tízszer is a tengerbe ugorhatott volna. Kitűnő úszó s hosszú gyakorlata következtében Marseille egyik legügyesebb víz alatti úszója volt, eltűnhetett volna a hullámok alatt, megszökhetett volna őreitől: elérte volna a partot, elmenekült volna, elrejtőzött volna egy elhagyott kis öbölben, bevárt volna egy genovai vagy katalán hajót, eljutott volna Olaszországba vagy Spanyolországba, onnan írt volna Mercédèsnek, hogy jöjjön el hozzá. Ami a megélhetést illeti, ez egy vidéken sem nyugtalanította: mindenütt ritka a jó tengerész. Úgy beszélt olaszul, mint egy toszkánai, spanyolul, akár egy ó-kasztíliai. Szabadon, boldogan élt volna apjával és Mercédèsszel, mert apja is eljött volna hozzá. Így azonban most börtönben van, bezárták If várába, ebbe az áttörhetetlen börtönbe, nem tudja, mi lett apjával, mi lett Mercédèsszel, s mindezt azért, mert hitt Villefort szavának. Ebbe bele kell bolondulni. Dantès magánkívül forgolódott a szalmán, amelyet a börtönőr hozott.

Másnap, ugyanabban az órában ismét bejött a börtönőr.

– No, már jobban észnél van, mint tegnap volt? – kérdezte.

Dantès nem válaszolt.

– Ejnye, no – mondta az őr –, hát csak bátorság! Kíván valamit, amit módomban van megtenni? Mondja meg.

– Beszélni szeretnék az igazgatóval.

– Ej – türelmetlenkedett a börtönőr –, már megmondtam, hogy ez lehetetlen.

– Miért volna lehetetlen?

– Mert a börtön szabályai szerint ezt egy fogoly sem kérheti.

– Mit szabad hát itt kérni? – kérdezte Dantès.

– Jobb ellátást, ha megfizeti, egy kis sétát, és olykor könyveket.

– Nincs szükségem könyvekre, semmi kedvem sétálni, és ellátásomat jónak találom. Így hát nem akarok mást, csak az igazgatót látni.

– Ha örökösen ugyanazt a nótát fújja, nem hozok több ennivalót – jelentette ki a börtönőr.

– Helyes! – felelte Dantès. – Ha nem hozol több ennivalót, éhen halok, ennyi az egész.

Dantès ezt olyan hangon mondta, amelyből a börtönőr megérthette, hogy a fogoly boldogan meghalna. De minthogy minden fogoly összesen mintegy tíz sou-t jövedelmez naponta őrének, a Dantés porkolábja számolt azzal a veszteséggel, amely a fogoly halálával érné, és sokkal szelídebben folytatta:

– Figyeljen ide: lehetetlenséget kíván. Ezt ne is kérje többé, mert arra még nem volt példa, hogy az igazgató egy fogoly kérésére lejött volna hozzá. De legyen jó magaviseletű, akkor engedelmet kap a sétára, az pedig megtörténhet, hogy egyszer séta közben találkozik az igazgatóval: akkor kérdést intézhet hozzá, és meglehet, hogy válaszol is magának, ha akar.

– De meddig kell várnom – vetette közbe Dantès –, míg sor kerül egy ilyen véletlen találkozásra?

– Ugyan már! – mondta a börtönőr. – Egy hónap, három hónap, hat hónap, talán egy év.

– Micsoda hosszú idő! – sóhajtotta Dantès. – Én azonnal találkozni szeretnék vele.

– Ugyan – mondta a börtönőr –, ne élje bele magát ennyire egy lehetetlen kívánságba, mert két hét alatt megőrül.

– Ah, azt hiszed? – kérdezte Dantès.

– Bizony, megőrül. A téboly mindig így kezdődik, van itt erre példa: állandóan egymilliót ígért az igazgatónak, ha szabadlábra helyezi, így zavarodott meg az abbé, aki maga előtt ebben a szobában lakott.

– És mennyi ideje hagyta el a szobát?

– Két éve.

– Szabadon engedték?

– Nem, sötétzárkába vitték.

– Hallgass csak ide – mondta Dantès. – Én nem vagyok abbé, és nem vagyok bolond, bár meglehet, hogy majd az leszek. E pillanatban, sajnos, még egészen eszemnél vagyok. Én más ajánlatot teszek neked.

– Miféle ajánlatot?

– Nem ígérek neked milliót, mert nem tudnám megadni, de felajánlok száz tallért, ha vállalod, hogy mikor először elmégy Marseille-be, lemégy a katalánokhoz, és átadsz egy levelet egy fiatal lánynak, akit Mercédèsnek hívnak. Nem is levelet, csak két sor írást.

– Ha elviszem azt a két sort és ha kitudódik, elveszítem az állásomat, amely évente ezer frankot jövedelmez nekem, a jutalmakon és az ellátáson kívül. Láthatja hát, milyen ostoba volnék, ha évi ezer frankot kockáztatnék háromszáz frank nyereségért.

– Jól van – mondta Dantès –, ide figyelj, és jól jegyezd meg: ha visszautasítod, hogy elvigyél két sor írást Mercédèsnek vagy legalább értesítsd arról, hogy itt vagyok, valamelyik nap az ajtó mögött foglak várni, és amint belépsz, ezzel a zsámollyal verem szét a fejedet.

– Fenyegetések! – kiáltott a börtönőr, védekező mozdulattal hátralépve. – Határozottan kezd megzavarodni. Az abbé is így kezdte, mint maga, és három nap múlva maga is kötözni való bolond lesz, akárcsak ő. Szerencsére vannak If várában sötétzárkák.

Dantès fogta a zsámolyt, és megforgatta a feje fölött.

– Jól van, jól van! – mondta a börtönőr. – Hát ha olyan nagyon akarja, értesítjük az igazgatót.

– Helyes! – jegyezte meg Dantès, és zsámolyát visszatette a földre. Ráült, lehajtotta a fejét, és tétován maga elé bámult, mintha valóban megzavarodott volna. A börtönőr kiment, és csakhamar visszatért négy katonával és egy káplárral.

– Az igazgató parancsára – mondta – vezessétek le a foglyot egy emelettel mélyebbre.

– A sötétzárkába hát – mondta a káplár.

– A sötétzárkába: bolondnak bolond mellett a helye.

A négy katona megragadta Dantèst, akin valami érzéketlenség vett erőt, s ekként ellenállás nélkül követte őreit.

Tizenöt lépcsőfokon vezették le, majd kinyitották egy sötétzárka ajtaját, és Dantès belépett.

– Igaza van – mondta –, bolondnak bolond mellett a helye.

Az ajtó ismét becsukódott, és Dantès kinyújtott karral tapogatózott előre, míg csak falat nem érzett a kezével. Akkor leült a sarokba, és mozdulatlan maradt. Szeme lassanként megszokta a sötétséget, és kezdte megkülönböztetni az egyes tárgyakat. A börtönőrnek igaza volt. Kevés hiányzott ahhoz, hogy valóban megőrüljön.

9

Az eljegyzés estéje

Mint mondottuk, Villefort visszatért a place du Grand-Cours-ra, és mire belépett Saint-Méranné házába, a vendégeket, akiket az ebédlőasztalnál hagyott, a szalonban találta, amint éppen kávéztak.

Renée türelmetlenül várta, ez a türelmetlenség egyébként az egész társaságot elfogta. Általános ujjongással fogadták:

– Nahát, hóhér, állam támasza, királypárti Brutus! – kiáltotta az egyik vendég. – Mondja már el, mi újság?

– No, csak nem fenyeget bennünket megint a Rémuralom? – kérdezte valaki más.

– A korzikai emberevő kijött volna a barlangjából? – kérdezte a harmadik.

– Marquise – mondta Villefort, jövendő anyósához lépve –, azért jöttem, hogy megkérjem, bocsásson meg, amiért kénytelen vagyok önöket most ismét itthagyni... Marquis, lehetnék olyan szerencsés, hogy négyszemközt mondhassak önnek néhány szót?

– Ah, hát csakugyan olyan komoly dologról van szó? – kérdezte a marquise, mert észrevette, hogy Villefort homloka elkomorodott.

– Olyan komoly, hogy kénytelen vagyok néhány napra búcsút venni önöktől. Láthatja – folytatta Renée-hez fordulva –, hogy komoly dologról van szó.

– Elutazik, uram? – kiáltott fel Renée, és nem bírta eltitkolni, hogy ez a váratlan hír mennyire felizgatja.

– Sajnos el, kisasszony – válaszolta Villefort. – Meg kell tennem.

– Hová megy tulajdonképpen? – kérdezte a marquise.

– Ez az igazságszolgáltatás titka, asszonyom. Ha azonban valamelyiküknek volna valami elintéznivalója Párizsban, egyik barátom ma este odautazik, és örömmel elvégzi.

A vendégek összenéztek.

– Egypercnyi beszélgetést kért tőlem? – kérdezte a marquis.

– Igen, ha lehet, menjünk át a dolgozószobájába.

A marquis karon fogta Villefort-t, és együtt távoztak.

– Beszéljen – mondta a marquis, amint beléptek a dolgozószobába –, mi történt?

– Olyan eset történt, amit a lehető legkomolyabbnak tartok, és ami szükségessé teszi, hogy azonnal Párizsba utazzam. És most, marquis, bocsássa meg ezt az indiszkrét kérdést: van állami járadéka?

– Minden vagyonom államkötvényekben van, csaknem hat- vagy hétszázezer frank.

– Nohát, adja el őket, marquis, adja el, különben tönkremegy.

– De hát hogyan adhatnám el innen?

– Csak van önnek bankárja?

– Hogyne volna.

– Adjon egy levelet a számára, hogy adja el a papírokat, ne veszítsen egyetlen percet, egyetlen másodpercet sem. Az is lehet, hogy magam is túl későn érkezem.

– Az ördögbe is! – kiáltott fel a marquis. – Ne vesztegessük az időt.

Asztalhoz ült, levelet írt bankárjának, és utasította, hogy mindenáron adja el a papírokat.

– Most, hogy ez a levél nálam van – mondta Villefort, miközben az írást gondosan beletette tárcájába –, szükségem van még egy levélre.

– Kinek szóljon?

– A királynak.

– A királynak?

– Igen.

– Nem vállalhatom, hogy csak így egyszerűen levelet írjak Őfelségének.

– Nem is öntől kérem én ezt, hanem azt szeretném, ha Salvieux úrtól kérne levelet a királyhoz. Szükségem van egy levélre, amelynek segítségével bejuthatok Őfelségéhez anélkül, hogy a kihallgatáskérés formaságaival tölteném értékes időmet.

– Hiszen ott van a pecsétőr, annak szabad bejárása van a Tuilériákba, az ő segítségével ön is éjjel-nappal szabadon bejuthat a királyhoz.

– Ez kétségtelen. Csakhogy nem szükséges bárkivel is megosztanom az érdemet, hogy ezt a hírt viszem. Érti? A pecsétőr, igen természetesen, második sorba helyezne engem, és elütne a dolog minden előnyétől. Csak egyet mondok önnek, marquis: ha elsőnek érkezem a Tuilériákba, jövőm biztosítva van, mert olyan szolgálatot teszek a királynak, amelyet sohasem szabad elfelejtenie.

– Ebben az esetben, kedvesem, menjen, csomagoljon, én pedig hívom Salvieux-t, és megíratom vele azt a levelet, amely önnek szabad bejárást biztosít.

– Helyes, ne veszítsen időt, mert egy negyedóra múlva a postakocsiban kell ülnöm.

– Állíttassa kocsiját a kapu elé.

– Természetesen. Ugye ki fog menteni a marquise-nál és Saint-Méran kisasszonynál? Mélységesen sajnálom, hogy ezen a napon el kell távoznom.

– Mindketten a dolgozószobámban lesznek, ott elbúcsúzhat tőlük.

– Hálásan köszönöm. Kérem, intézze el a levelemet.

A marquis csengetett, csakhamar belépett egy lakáj.

– Mondja meg Salvieux grófnak, hogy várom... Most hát menjen – folytatta a marquis, Villefort-hoz fordulva.

– Megyek is, és máris jövök.

Villefort futva távozott, de a kapuban eszébe jutott, hogy egy királyi ügyészhelyettes nem rohanhat, mert ha meglátják, az egész város nyugalmát feldúlhatja. Így tehát szokott hivatali méltóságához illő járással ment tovább.

A kapu árnyékában észrevett egy fehér fantomot, amely mozdulatlanul állva várt reá.

A szép katalán lány volt. Mercédès nem kapott semmi hírt Edmondról, tehát amint leszállt az este, elindult, hogy személyesen tudakozódjék: vajon miért tartóztatták le kedvesét?

Villefort közeledtére eltávolodott a faltól, amelyhez eddig támaszkodott, és elállta a férfi útját. Dantès beszélt menyasszonyáról az ügyészhelyettesnek, és Mercédèsnek nem kellett megneveznie magát, hogy Villefort felismerje. A férfit meglepte Mercédès szépsége és méltósága, s amikor a fiatal leány számon kérte tőle, hogy mi történt kedvesével, Villefort úgy érezte, ő a vádlott, és a lány a bírája.

– Az az ember, akiről beszél – válaszolta Villefort nyersen –, igen nagy bűnös, és semmit sem tehetek érte, kisasszony.

Mercédès felzokogott, és amikor Villefort tovább akart menni, a leány másodszor is megállította.

– De legalább azt mondja meg – könyörgött –, hogy hol van, hadd tudjam meg, él-e vagy meghalt?

– Nem tudom, már nem tartozik hozzám – válaszolta Villefort.

Zavarta ez a szelíd és könyörgő tekintet, félretolta hát Mercédèst, és bement a házba. Erősen becsapta a kaput, mintegy azért, hogy az eléje táruló fájdalmat kirekessze.

A fájdalmat azonban nem lehet így kizárni. A megsebzett ember magával hordja, mint a gyilkos nyilat, amelyről Vergilius beszél.

Villefort belépett, becsukta a kaput, de amint a szobájába ért, lába felmondta a szolgálatot. Zokogásszerű sóhaj hagyta el ajkát, és egy karosszékbe roskadt.

Ekkor a beteg szív mélyén csírázásnak indult egy halálos fekély.

Azt az ifjút, akit feláldozott a saját becsvágyának, azt az ártatlan embert, akinek az ő bűnös apjáért kellett fizetnie, sápadtnak és fenyegetőnek látta; úgy állt előtte Dantès, amint szintén halvány menyasszonyának nyújtja a kezét. Nyomába szegődött a lelkiismeretfurdalás, mégpedig nem az, amelytől a beteg felszökik, mint az antik végzet őrjöngői, hanem az a néma és fájdalmas harangzúgás, amely olykor kopogtat a szíven, valami elmúlt cselekedetre emlékezteti az embert és összezúzza. És ezek a zúzódások halálos sebekké mélyülhetnek.

Egy pillanatra még megkísértette az ingadozás. Már több ízben kért halálbüntetést vádlottakra, és csupán azt az indulatot érezte, amelyet a bírónak a vádlottal való viaskodása okoz. Ezeket a vádlottakat az ő lesújtó ékesszólása következtében végezték ki, mert úgy magával ragadta a bírákat vagy az esküdteket, hogy semmi kétségük sem maradt; s azok a vádlottak valóban bűnösök voltak, vagy legalábbis Villefort bűnösöknek hitte őket.

Most azonban más volt a helyzet: most ártatlan embert juttatott életfogytiglan tartó rabságba, méghozzá olyan ártatlan embert, aki éppen a boldogság küszöbén állt. Ő ennek az embernek nemcsak a szabadságát, hanem a boldogságát is megölte: most már nem bíró volt, hanem hóhér.

Erre a gondolatra az a néma döbbenet fogta el, amelyről beszéltünk, és amelyet eddig nem ismert, s most bizonytalan szorongás töltötte el a szívét. A heves fájdalom figyelmezteti sebére a sebesültet, aki nyílt sebéhez csak remegő ujjal nyúl, míg csak a seb be nem gyógyul.

De Villefort sebe az a fajta seb volt, amely vagy nem gyógyul be soha, vagy csak azért heged be, hogy annál vérzőbben és fájdalmasabban kiújuljon.

Ha ebben a pillanatban felhangzott volna előtte Renée szelíd hangja, hogy kegyelemért könyörögjön, ha a szép Mercédès belépett volna, hogy így szóljon: „Adja vissza a jegyesemet az Isten nevében, aki lát bennünket, és ítél felettünk” – igen, lehorgasztott fejét teljesen meghajtaná, és bizonyos, hogy jéghideg kezével aláírná a parancsot, hogy bocsássák szabadon Dantèst, bármi hárulna is reá emiatt. A csendben azonban nem szólalt meg semmiféle hang, és az ajtó is csak azért nyílt meg, hogy megjelenjen Villefort inasa, aki jelentette, hogy a postakocsi indulásra készen áll.

Villefort felállt, vagy inkább felugrott, mint aki legyőzött valami belső vívódást, íróasztalához futott, az egyik fiókban levő összes aranyat a zsebeibe rakta, egy pillanatig rémülten ácsorgott a szobában, kezét homlokára tette, és összefüggéstelen szavakat mormolt, végül amikor érezte, hogy inasa a vállára tette felöltőjét, kiment, kocsiba ült, és rövid parancsot adott, hogy a rue du Grand-Cours felé menjenek, Saint-Méran úrék házához.

A szerencsétlen Dantès sorsa meg volt pecsételve.

Mint ahogy Saint-Méran úr megígérte, Villefort a marquise-t és Renée-t a dolgozószobában találta. Amint megpillantotta a lányt, összerezzent, mert azt hitte, hogy Renée újra Dantès szabadságát fogja kérni tőle. De sajnos, el kell mondanunk, hogy a szép fiatal lányt szégyenletes önzésében csak egyetlen dolog foglalkoztatta: Villefort utazása.

Szerette Villefort-t, és Villefort csaknem abban a pillanatban fog elutazni, amikor összeházasodnának. Nem is tudja megmondani, mikor tér vissza. Renée most ahelyett, hogy sopánkodnék Dantès miatt, elátkozta azt az embert, akinek bűntette elválasztja kedvesétől.

De mit szólhatott akkor Mercédès?

A szegény Mercédès a rue de la Loge sarkán ismét összetalálkozott Fernand-nal, aki nyomon követte. A fiatal lányt visszatért a katalánokhoz, és félholtan, kétségbeesve vetette le magát ágyára. Fernand az ágy előtt térdre borult, és megfogta a lány jéghideg kezét. Mercédèsnek nem jutott eszébe, hogy visszahúzza. A fiatalember forró csókjaival halmozta el, de Mercédès még csak nem is érezte.

A lány így töltötte az éjszakát. A lámpa kialudt, amint kifogyott belőle az olaj: ő nem vette észre a sötétséget, mint ahogy a világosságot sem látta. Felkelt a nap, de ő arról sem tudott.

A fájdalom ellenzőt vont a szeme elé, nem látott mást, csak Edmond-t.

– Ah, hát te itt vagy? – kérdezte végül, Fernand felé fordulva.

– Tegnap óta nem mozdultam el mellőled – válaszolta Fernand fájdalmas sóhajjal.

Morrel úr nem csüggedt: megtudta, hogy a kihallgatás után Dantést börtönbe vetették. Erre sorba járta barátait, felkereste Marseille befolyásos személyiségeit, de már akkor híre terjedt, hogy a fiatalembert mint bonapartista ügynököt tartóztatták le, és mivel ebben a korszakban a legmerészebbek is esztelen ábrándnak tartottak minden kísérletet arra, hogy Napóleon újra a trónra kerüljön, mindenfelé csak hidegség, félelem vagy elutasítás fogadta. Kétségbeesve tért haza, de belátta, hogy a helyzet súlyos, és hogy senki sem tud segíteni.

Caderousse is nyugtalan volt, és borzasztóan kínlódott, de nem ment el, mint Morrel úr, nem kísérelt meg semmit Dantès érdekében, ami egyébként nem is állt módjában, hanem bezárkózott két üveg ribizliborral, és aggodalmát mámorba akarta fojtani. Mostani lelkiállapotában azonban két üveg bor kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elaltassa józan eszét. Mivel ahhoz túlságosan részeg volt, hogy újabb borért menjen, de ahhoz nem volt eléggé részeg, hogy emlékei elhomályosodjanak, ott maradt a bicegő asztalra könyökölve a két üres borosüveggel, és hosszú kanócú gyertyája világánál fekete, fantasztikus porszemekként táncoltak előtte azok a kísértetek, amelyekkel Hoffmann[9] hintette tele puncstól nedves kéziratait.

Egyedül Danglars nem kínlódott és nem nyugtalankodott. Ellenkezőleg: jókedve volt, hiszen bosszút állt egy ellenségén, biztosította a Pharaon hajón az állását, amelyet féltett. Danglars olyan számító ember volt, aki már úgy jön a világra, hogy toll van a füle mögött, és tintatartó a szíve helyén; az ő szemében ezen a világon minden csak kivonásból és szorzásból állt, a számjegyet értékesebbnek tartotta, mint az embert, ha ez a számjegy növelni tudta azt az összeget, amelyet az ember csökkenteni tudott.

Danglars tehát megszokott idejében feküdt le, és nyugodtan aludt.

Villefort kezébe kapta a Salvieux úr levelét, azután mindkét orcáján megcsókolta Renée-t, Saint-Mérannénak kezet csókolt, a marquis kezét megszorította, majd a postakocsin gyors iramban Aix felé hajtatott.

Dantès apó csaknem belehalt fájdalmába és aggodalmába.

Ami Edmond-t illeti, jól tudjuk, mi történt vele.

10

Kis dolgozószoba a Tuilériákban

Hagyjuk ott Villefort-t a párizsi országúton, ahol lóhalálában vágtat, mert háromszoros viteldíjat fizetett, és nézzünk be a Tuilériákba, haladjunk át két, három termen, és állapodjunk meg abban a boltíves ablakú kis szobában, amelyről közismert, hogy valaha Napóleonnak legkedvesebb dolgozószobája volt, amelyet annak idején nagyon szeretett XVIII. Lajos, és amelyet ma Lajos-Fülöp is igen kedvel.

XVIII. Lajos király ebben a szobában ült, annál a diófa asztalnál, amelyet Hartwellből hozatott. A nagy személyiségekre jellemző különcködéssel különösképpen szerette ezt az asztalt. A király unottan hallgatott egy ötven-ötvenkét éves, őszes hajú, arisztokratikus arcú és kifogástalanul öltözött férfit, és közben a Horatius-kötet margójára jegyezgetett. A könyv eléggé hibás, bár kedvelt Gryphiusféle kiadás volt, és nagyon sok anyagot szolgáltatott Őfelsége éles elméjű filológiai megfigyeléseihez.

– Mit mond hát, uram? – kérdezte a király.

– Azt, hogy kimondhatatlanul nyugtalan vagyok, sire.

– Csak nem látott álmában hét kövér és hét sovány tehenet?

– Nem, sire, hiszen ez nem jelentene nekünk mást, csak a hét bő és a hét szűk esztendőt, és ilyen gondos király országában, mint amilyen felséged, nincs mit félni az ínségtől.

– Miféle más csapásról van hát szó, kedves Blacas?

– Azt hiszem, sire, minden okom megvan arra, hogy attól tartsak: a déli part felől valami vihar fenyeget.

– Nohát, kedves hercegem – válaszolta XVIII. Lajos –, úgy gondolom, rosszul értesült, mert én egész bizonyossággal tudom, hogy arrafelé igen szép idő járja.

Bármilyen szellemes ember volt is XVIII. Lajos, mégis kedvelte a könnyű tréfálkozást.

– Sire – mondta Blacas –, nem jó lenne, ha felséged leküldene megbízható embereket a Languedocba, Provence-ba és a Dauphinéba, hogy az ottani hangulatról hírt hozzanak, már csak azért is, hogy megnyugtassa egy hűséges szolgáját?

– Conimus surdis – válaszolta a király, és tovább folytatta a Horatius-jegyzeteket.

– Sire – nevetett az udvaronc, hogy úgy lássék, megérti a latin költő versét –, felségednek teljesen igaza lehet, ha Franciaország jó szellemére számít, de úgy gondolom, nemigen tévedek, ha valami kétségbeesett kísérlettől félek.

– Kinek a részéről?

– Bonaparte, vagy legalábbis a pártja részéről.

– Kedves Blacas-m – mondta a király –, rémlátásaival zavarja munkámat.

– Engem viszont az nem hagy aludni, hogy felségedet nem érzem biztonságban.

– Várjon, kedvesem, várjon, igen szerencsés jegyzetem van a Pastor quum traheret-hez, várjon csak, majd azután folytathatja.

Egy percig csend volt, azalatt XVIII. Lajos a lehető legapróbb betűkkel új jegyzetet írt Horatiusa margójára.

– Folytassa, kedves hercegem – mondta, mikor ezzel elkészült, annak az embernek az elégedettségével, aki azt hiszi, hogy neki magának volt valami ötlete, holott csak másnak az ötletét magyarázta –, folytassa, hallgatom.

– Sire – mondta Blacas, aki egy percig abban reménykedett, hogy Villefort-t elsikkaszthatja a saját előnyére –, kénytelen vagyok megmondani, hogy ami engem nyugtalanít, az nem alaptalan, légből kapott hír. Egy helyesen gondolkodó, minden bizalmamra méltó embert megbíztam vele, őrködjék a délvidéken (a herceg habozva ejtette ki e szavakat). Ez az ember postakocsin érkezett ide, hogy hírül adja nekem: „Nagy veszedelem fenyegeti a királyt.” Erre iderohantam, sire.

– Mala ducis avi olomum – folytatta XVIII. Lajos jegyezgetve.

– Parancsolja felséged, hogy ne folytassam ezt a tárgyat?

– Nem, kedves hercegem, de nyújtsa ki a kezét.

– Melyiket?

– Amelyiket akarja, arra balra nyúljon.

– Ide, felség?

– Azt mondtam: balra, ön pedig jobb felé nyúl. Bal oldalamra nyúljon, igen, oda. Ott kell lennie tegnapi dátummal a rendőrminiszter jelentésének... De nézze csak, itt van maga Dandré úr... Ugyebár, Dandré urat jelenti? – szakította félbe magát XVIII. Lajos, az ajtónállóhoz fordulva, aki csakugyan a rendőrminisztert jelentette be.

– Igen, felség, Dandré báró úr – felelte az ajtónálló.

– Helyes, báró – jegyezte meg XVIII. Lajos, alig észrevehető mosollyal. – Jöjjön beljebb, báró, és mesélje el a hercegnek, mi újat tud Bonaparte úrról. Ne titkoljon el előttünk semmit, bármilyen komoly is a helyzet. Lássuk csak, Elba szigete tűzhányó-e, és látunk-e majd onnan lángoló háborút kitörni: bella, horrida bella?

Dandré úr igen kecsesen himbálta magát egy karosszék támláján, amelyre két kezével rátámaszkodott.

– Felséged bizonyára tárgyalt a tegnapi jelentésről?

– Hogyne, hogyne. De mondja meg magának a hercegnek, mert nem találja meg a jelentést, mi volt a tartalma. Részletezze, mit csinál a bitorló a szigetén.

– Uram – mondta a báró a hercegnek –, őfelsége minden szolgája kell hogy tapsoljon azoknak az új híreknek, amelyek Elba szigetéről érkeztek. Bonaparte...

Dandré úr XVIII. Lajosra nézett, aki fel sem pillantott, úgy belemerült egy jegyzet írásába.

– Bonaparte – folytatta a báró – halálosan unatkozik. Egész napokat tölt azzal, hogy elnézi, mint dolgoznak Porto Longone bányászai.

– És szórakozásul vakarózik – jegyezte meg a király.

– Vakarózik? – kérdezte a herceg. – Mit akar ezzel mondani felséged?

– Ejnye, kedves hercegem, csak nem felejtette el, hogy ez a nagy ember, ez a hős, ez a félisten valami pusztító bőrbajban, prurigoban szenved?

– Ez még semmi, herceg – folytatta a rendőrminiszter –, csaknem bizonyosan tudjuk, hogy a bitorló hamarosan megbolondul.

– Megbolondul?

– Kötözni való bolond lesz: a feje egyre kisebbedik, hol forró könnyeket ont, hol meg torkaszakadtából nevet. Olykor órákat tölt el a tengerparton azzal, hogy kavicsokat dobál a vízbe, és ha a kavics ötször vagy hatszor ugrál a víz színén, akkor olyan boldognak látszik, mintha egy új Marengót vagy Austerlitzet nyert volna meg. Beláthatják, hogy ezek a téboly jelei.

– Vagy a bölcsességé, báró úr, vagy a bölcsességé – mondta XVIII. Lajos nevetve. – Az ókor nagy hadvezérei is azzal mulattak, hogy kavicsokat dobáltak a tengerbe. Nézzék meg, mit ír Plutarchos Scipio Africanusról.

Blacas úr elgondolkozott. Villefort nem akart mindent elmondani neki, nehogy másvalaki megtudjon valamit a titkából, annyit azonban elmondott, amennyivel felkelthette Blacas nyugtalanságát.

– Nézze csak, Dandré – mondta XVIII. Lajos –, Blacas-t még egyáltalán nem győzte ám meg. Térjen át arra, hogy a bitorló megtért.

A rendőrminiszter meghajolt.

– Hogy a bitorló megtért! – mormogta a herceg, és a királyra és Dandréra tekintett, akik úgy váltották egymást a szóban, mint Vergilius két pásztora. – Hát megtért a bitorló?

– Teljesen, kedves hercegem.

– Kitűnő. Magyarázza meg ezt, báró!

– A következő történt, hercegem – mondta a miniszter a világ legkomolyabb hangján. – Legutóbb Napóleon szemlét tartott, és amikor öreg zsémbesei közül, ahogy ő nevezi őket, ketten vagy hárman kifejezték óhajukat, hogy szeretnének visszatérni Franciaországba, elbocsátotta őket, és lelkükre kötötte, hogy szolgálják jó királyukat. Pontosan így mondta, herceg, erre bizonyítékaim vannak.

– No, Blacas, mi a véleménye? – kérdezte diadalmasan a király, és egy percre abbahagyta a nyitott, vaskos szövegmagyarázó kötet tanulmányozását.

– Azt mondom, sire, hogy vagy a rendőrminiszter úr téved, vagy én tévedek. De mivel az lehetetlen, hogy a rendőrminiszter úr tévedjen, hiszen kezében tartja felséged biztonságát és becsületét, tehát valószínű, hogy én tévedek. Mindamellett, sire, felséged helyén kihallgattatnám azt az embert, akit említettem; sőt, még ahhoz is ragaszkodnék, hogy felséged maga tisztelje meg ezzel.

– Szívesen, herceg, az ön ajánlatára azt fogadom, akit ön óhajt; de csak fegyverrel a kezemben. Miniszter úr, van az említettnél újabb jelentése? Mert ez még február 20-i, most pedig március 3-a van!

– Nincs, sire, de óráról órára várom. Én még reggel eljöttem, és meglehet, hogy távollétemben megérkezett.

– Menjen el a prefektúrára, és ha nem érkezett semmi, hát akkor... hát akkor – folytatta nevetve XVIII. Lajos – készítsen egyet. Így csak jó lesz?

– Ó, sire! – felelte a miniszter. – Hála istennek, ebben a tekintetben nincs szükség rá, hogy kitaláljunk valamit. Mindennap megtelnek íróasztalaink a legkörülményesebben megírt feljelentésekkel. Szegény ördögök hálát várnak azokért a szolgálatokért, amelyeket nem tettek meg, de meg akartak tenni. Számítanak a véletlenre, és remélik, hogy egyszer valami váratlan esemény igazolni fogja jóslásukat.

– Jól van, menjen, uram – mondta XVIII. Lajos –, és ne feledje, hogy várom.

– Megyek, és már jövök is, sire. Tíz perc múlva újra itt vagyok.

– Én pedig, sire, a hírnökömért megyek – mondta Blacas.

– Várjon csak, várjon csak – szólt közbe XVIII. Lajos. – Blacas, igazán meg kell változtatnom az ön címerét: kiterjesztett szárnyú sas lesz, amely karmai között tartja zsákmányát, és ez a zsákmány hiába igyekszik kiszabadulni. Jelszava lesz: Tenax.[10]

– Hallgatom, sire – felelte Blacas, türelmetlenségében ökölbe szorítva kezét.

– Erre a kitételre nézve szeretnék önnel tanácskozni: Molli fugiens anhelitu. Tudja, valami farkas elől menekülő szarvasról van benne szó. Hiszen ön vadász és farkasvadász! Mit szól ehhez a kettős címhez: molli anhelitu?

– Csodálatos, sire. De az én hírnököm olyan, mint az a szarvas, amelyről az imént beszélt felséged, mert most tett meg kétszázhúsz mérföldet postakocsin, mégpedig alig három nap alatt.

– Bizony ez fárasztó és nehéz dolog volt, kedves hercegem, mikor itt a telegráf, amely három vagy négy óra alatt végzi el, mégpedig a világon a legkisebb fáradság nélkül.

– Ó, sire, felséged ugyancsak rosszul értékeli ennek a szegény fiatalembernek a fáradságát, aki olyan messziről és annyi buzgalommal jött, hogy fontos hírt közöljön felségeddel. Könyörgök, fogadja szívesen, ha másért nem, Salvieux úr kedvéért is, hiszen ő ajánlotta nekem.

– Salvieux úr, testvérem kancellárja?

– Ő maga.

– Csakugyan, ő most Marseille-ben van.

– Éppen onnan írt nekem.

– Beszél erről az összeesküvésről is?

– Nem, de ajánlja nekem Villefort urat, és rám bízta, hogy bocsássam felséged színe elé.

– Villefort urat? – kiáltott fel a király. – Hát Villefort-nak hívják azt a hírnököt?

– Igenis, sire.

– És ő jött Marseille-ből?

– Ő személyesen.

– Miért nem mondta meg rögtön a nevét? – kérdezte ismét a király, és arcán valami nyugtalanság derengett.

– Sire, azt hittem, hogy ez a név ismeretlen felséged előtt.

– Dehogy, dehogy, Blacas. Komoly, nemes lelkű és főleg becsvágyó ember. Teringettét, hiszen ön ismeri az apja nevét.

– Az apjáét?

– Igen, Noirtier.

– Noirtier, a girondista? Noirtier, a szenátor?

– Pontosan az.

– És felséged ennek az embernek a fiát alkalmazta?

– Blacas, barátom, maga nem értett meg. Azt mondtam, hogy Villefort becsvágyó; hogy előrehaladjon, Villefort feláldoz mindent, még az apját is.

– Akkor hát bebocsássam, sire?

– De rögtön, herceg. Hol van?

– Valószínűleg lent várakozik a kocsimban.

– Hívja fel.

– Szaladok.

A herceg fiatalos fürgeséggel távozott. Forró királypárti érzelmei húszévessé varázsolták.

XVIII. Lajos egyedül maradt; tekintetével visszatért a felnyitott Horatiusra, és ezt mormogta:

– Justum et tenacem propositi virum.[11]

Blacas úr ugyanazzal a gyorsasággal tért vissza, amellyel leszaladt. Az előszobában azonban kénytelen volt a király tekintélyére hivatkozni. Villefort poros kabátja, ruhája semmiben sem egyezett meg az udvari szokásokkal, és ez izgatta Brézé úr érzékenységét. Brézé úr nagyon csodálkozott, hogy a fiatalember ilyen öltözetben akar megjelenni a király előtt. A herceg azonban egyetlen szóval elhárított minden akadályt: „Őfelsége parancsa.” És bár a szertartásmester továbbra is folytatta megjegyzéseit az elv érdekében, Villefort-t bevezették.

– Lépjen csak be, Villefort úr – mondta a király –, lépjen be.

Villefort meghajolt, néhány lépést tett előre, és várta, hogy a király megszólítsa.

– Villefort úr – folytatta XVIII. Lajos –, Blacas úr azt állítja, hogy önnek valami fontos mondanivalója van számomra.

– Sire, a hercegnek igaza van, és remélem, felséged maga is el fogja ezt ismerni.

– Elsősorban és mindenekelőtt mondja, uram, a baj valóban oly nagy-e az ön nézete szerint, mint ahogy azt velem el akarják hitetni?

– Sire, azt hiszem, a dolog igen sürgős, de remélem, hogy hála a nagy sietségemnek, nem jóvátehetetlen.

– Ha akarja, beszéljen kimerítően, uram – mondta a király.

Most már őt is elfogta az az izgalom, amely Blacas úr arcát feldúlta, és elváltoztatta Villefort hangját.

– Beszéljen és főleg: kezdje a legelején. Mindenben szeretem a rendet.

– Sire, hűséges jelentést adok felségednek, de kérem felségedet, bocsásson meg, ha szavaimban talán némi homályt idéz elő az a zavar, amely elfogott.

Villefort, miután az ügyesen előadott bevezetés végén a királyra pillantott, és ez a pillantás meggyőzte felséges hallgatója jóakaratáról, így folytatta:

– Sire, a lehető legnagyobb gyorsasággal érkeztem Párizsba, hogy értesítsem felségedet: hivatalom hatáskörén belül felfedeztem egy komoly összeesküvést. Nem azoknak a mindennapi és jelentéktelen összeesküvéseknek egyikéről van itt szó, amilyet a nép és a hadsereg alsó rétegében gyakorta szőnek, hanem valóságos összeesküvésről, olyan viharról, amely nem kevesebbet fenyeget, mint felséged trónját. Sire, a bitorló három hajót fegyverez fel. Valami különös tervet forral. Meglehet, hogy esztelenséget, de az is lehet, hogy szörnyű az a terv, még akkor is, ha esztelen. Ebben az órában már el kellett hagynia Elba szigetét, és mit tudom én, hová tart, de annyi bizonyos, hogy megkísérel partra szállni akár Nápolyban, akár Toszkána partjain, vagy esetleg még Franciaországban is. Felséged jól tudja, hogy Elba szigetének uralkodója megtartotta kapcsolatait Olaszországgal és Franciaországgal.

– Igen, tudom, uram – felelte izgatottan a király –, legutóbb kitudódott, hogy a rue Saint-Jacques-on bonapartista gyűléseket tartottak. De folytassa, kérem. Honnan tudja ezeket a részleteket?

– Sire, mindezek egy marseille-i ember kihallgatása során kerültek napvilágra. Ezt az embert régóta szemmel tartom, és elutazásom napján tartóztattam le. Gyanús volt ez az izgága, bonapartista tengerész. Titokban Elba szigetén járt, ott látta a főmarsallt, aki egy párizsi bonapartista számára szóbeli üzenetet küldött vele, s ennek a nevét a világért sem árulta el. Ez az üzenet azonban felhívta a bonapartistát, hogy készítse elő a talajt Napóleon visszatérésére (ne feledje, sire, hogy ez volt a vallomás), a visszatérésre, amely nem késhet soká.

– És hol van ez az ember? – kérdezte XVIII, Lajos.

– Börtönben, sire.

– És ön súlyosnak látta a helyzetet?

– Annyira súlyosnak, sire, hogy bár ez az eset családi ünnepség kellős közepén talált, eljegyzésemet ültük, otthagytam menyasszonyomat és barátaimat, mindent későbbre halasztottam, hogy aggodalmaimmal és hűségemmel járuljak felséged színe elé.

– Igaz – mondta XVIII. Lajos. – Ugye úgy volt, hogy házasságot köt Saint-Méran kisasszonnyal?

– Felséged egyik leghívebb szolgájának leányával.

– Igen, igen. De térjünk csak vissza a cselszövéshez, Villefort úr.

– Sire, attól tartok, ez már több, mint cselszövés, félek, hogy ez már komoly összeesküvés.

– Összeesküvést ezekben az időkben könnyű kigondolni – mondta a király mosolyogva –, de keresztülvinni annál nehezebb. Mióta visszahelyeztek bennünket a trónra, nyitott szemmel nézzük a múltat, a jelent és a jövőt. Tíz hónap óta minisztereim megkettőzték éberségüket, hogy a Földközi-tenger partvidéke jó őrizet alatt álljon. Ha Bonaparte partra szállna Nápolyban, az egész szövetség rögtön talpon teremne, még mielőtt a bitorló Piombinóba érne. Ha Toszkánában száll ki, ellenséges országba kerül. Ha Franciaországban akar partra szállni, egy maroknyi emberrel jön, és nagyon könnyen végzünk vele, hiszen a nép gyűlöli. Nyugodjék meg hát, uram, de azért számíthat királyi hálánkra.

– Ah, itt van Dandré úr! – kiáltott fel Blacas herceg.

Ebben a pillanatban valóban megjelent a küszöbön a rendőrminiszter, sápadtan, reszketve, és tekintete olyan tétova volt, mintha valami fény hirtelen elvakította volna.

Villefort vissza akart vonulni, de Blacas úr egy kézszorítással visszatartotta.

11

A korzikai emberevő

XVIII. Lajos e feldúlt arc láttára vadul ellökte az előtte álló asztalt.

– De hát mi baja, báró úr? – kiáltott fel. – Egészen magánkívül van. Ez a zavar, ez a tétovázás összefügg-e azzal, amit Blacas úr mondott, és amit Villefort úr az imént megerősített?

Blacas gyorsan a báróhoz lépett, de az udvaronc rémülete megakadályozta az államférfit abban, hogy kérkedjék diadalával. Ebben a helyzetben csakugyan előnyösebb volt, hogy a rendőrfőnök alázza meg őt, mintsem ő alázza meg azt ilyen ügyben.

– Sire... – dadogta a báró.

– No, mi az? – kérdezte XVIII. Lajos.

A rendőrminiszter kétségbeesett mozdulattal a király lába elé akarta vetni magát, XVIII. Lajos azonban szemöldökét összehúzta, és hátrált egy lépést:

– Beszéljen – mondta.

– Ó, sire, micsoda borzasztó szerencsétlenség! Nincs elég fájdalmas szó hozzá. Örökké vigasztalhatatlan leszek!

– Uram – mondta XVIII. Lajos –, parancsolom, hogy beszéljen.

– Sire, a bitorló február 28-án elhagyta Elba szigetét, és március 1-én partra szállt.

– Hol? – kérdezte élénken a király.

– Franciaországban, sire, egy kis kikötőben. Antibes mellett, a Juan-öbölben.

– A bitorló partra szállt Franciaországban. Antibes mellett, a Juan-öbölben, kétszázötven mérföldnyire Párizstól, március 1-én, és ön ezt a hírt csak ma, március 3-án tudja meg!... Ej, uram; lehetetlenség az, amit ön itt beszél, vagy hamis jelentést adtak önnek; vagy pedig megbolondult!

– Fájdalom, sire, nagyon is igaz!

XVIII. Lajos kimondhatatlan haragra és rémületre valló mozdulattal egyenesedett fel, mintha valami váratlan ütés érte volna szívén és arcán.

– Franciaországban! – kiáltott. – A bitorló Franciaországban! De hát nem őrködtek fölötte? Vagy ki tudja, talán egy követ fújtak vele?

– Ó, sire – kiáltott fel Blacas herceg –, olyan embert, mint Dandre úr, nem lehet árulással vádolni. Sire, valamennyien vakok voltunk, és a rendőrminiszter is részese volt ennek az általános vakságnak, ennyi az egész.

– De... – szólt közbe Villefort, hirtelen azonban megállt. – Ó, bocsánat, sire, bocsánat – tette hozzá meghajolva –, buzgalmam magával ragad, felséged kegyes elnézését kérem.

– Beszéljen, uram, beszéljen bátran – mondta a király. – Csak ön értesített előre a bajról, segítsen hát orvosolni is.

– Sire – felelte Víllefort –, a bitorlót gyűlölettel veszik körül a délvidéken, úgy látom, nagy a kockázata ott, könnyű volna ellene lázítani a Provence-ot és a Languedocot.

– Ez kétségtelen – jegyezte meg a miniszter –, csakhogy Napóleon Gap és Sisteron felé nyomul előre.

– Előrenyomul, előrenyomul – mondta XVIII. Lajos. – Tehát Párizsnak tart?

A rendőrminiszter hallgatott, és ez már beismerés volt.

– Hát a Dauphiné? – kérdezte a király Villefort-tól. – Mit gondol, uram, azt is éppúgy fel lehetne lázítani, mint a Provence-ot?

– Sire, nagyon bánt, hogy kénytelen vagyok felségednek megmondani a kegyetlen valóságot, de a Dauphiné szelleme távolról sem közelíti meg a Provence és a Languedoc szellemét. A hegyilakók bonapartisták, sire.

– Mondhatom – mormogta XVIII. Lajos –, a bitorló jól volt tájékozva mindenről. És mennyi embere van?

– Sire, azt nem tudom – válaszolta a rendőrminiszter.

– Hogyhogy nem tudja? Erről elfelejtett érdeklődni? Igaz, hogy nem is valami fontos dolog – tette hozzá lesújtó mosollyal.

– Sire, nem szerezhettem be értesülést. A távirat csupán a bitorló partraszállását és útirányát közölte.

– És milyen úton jött ez a távirat? – kérdezte a király.

A miniszter lehajtotta a fejét, és homlokát élénk pirosság öntötte el.

– Telegráf útján, sire – dadogta.

XVIII. Lajos egy lépést tett előre, és keresztbe fonta a karját, úgy, ahogy Napóleon szokta.

– Így hát – mondta haragtól sápadtan – ezt az embert hét szövetséges hadsereg buktatta meg, engem huszonöt évi számkivetés után csak egy isteni csoda ültetett vissza őseim trónjára. E huszonöt esztendő alatt ennek a nekem ígért Franciaországnak a lakosságát és helyzetét tanulmányoztam, vizsgáltam, elemeztem, csak azért, hogy mikor a cél küszöbén állok, az az erő, amelyet a kezemben tartottam, felrobbanjon és szétzúzzon engem.

– Sire, ez a végzet – mormogta a miniszter. Érezte, hogy az a súly, amely a végzetnek túlságosan könnyű, ahhoz elegendő, hogy egy embert megsemmisítsen.

– Ilyenformán igaz tehát mindaz, amit az ellenségeink mondtak rólunk: „Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek”? Még ha úgy árultak volna el engem, mint ahogy őt elárulták, találnék vigasztalódást. De olyan emberek között, akiket én helyeztem hivatali méltóságukba, akiknek kötelességük lett volna, hogy jobban vigyázzanak rám, mint saját magukra, mivel az én sorsom egyben az övék is, akik előttem mit sem értek, utánam ismét nem fognak érni semmit – most nyomorultul vesszek el, tehetetlenségük és ostobaságuk miatt! Igen, igen, uram, önnek igaza van, ez a végzet.

A miniszter csak úgy görnyedt e szörnyű szemrehányás hallatára.

Blacas úr verejtékes homlokát törülgette. Villefort magában mosolygott, mert úgy érezte, hogy jelentősége megnövekedett.

– Elbukni – folytatta XVIII. Lajos, aki egy pillanat alatt felmérte azt a mélységet, amelynek szélén a monarchia állt –, elbukni és a bukásról táviratból értesülni! Ó, sokkal szívesebben mennék fel bátyám, XVI. Lajos vérpadjára, mintsem hogy így, nevetségessé válva, menjek le a Tuilériák lépcsőjén... Nem tudja ön, uram, mit jelent Franciaországban: nevetségessé válni, pedig mindezt tudnia kellett volna.

– Sire, sire, irgalom! – mormogta a miniszter.

– Jöjjön ide, Villefort úr – folytatta a király, a fiatalemberhez fordulva. Villefort hátul állt, és mozdulatlanul figyelte ezt a beszélgetést, amelyben rémülten hánykolódott egy királyság sorsa. – Jöjjön ide, és mondja meg ennek az úrnak, hogy mindazt tudhatta volna előre, amit nem tudott.

– Sire, a szó szoros értelmében lehetetlen volt kitalálni azokat a terveket, amelyeket az az ember titokban tartott mindenki előtt.

– A szó szoros értelmében lehetetlen! Nagy szó ám ez, uram. Sajnos, mint ahogy nagy emberek vannak, vannak nagy szavak is, már felmértem őket. A szó szoros értelmében lehetetlen volna egy miniszter számára, akinek rendelkezésére áll a közigazgatás, a hivatalok, az ügynökök, a besúgók, a kémek, és egymillió-ötszázezer frank a titkos alapból, hogy megtudja, mi történik Franciaország partjaitól hatvan mérföldnyire! No hát ide nézzen, itt ez az úr, akinek mindez nem állt a rendelkezésére, itt ez az úr, egyszerű hivatalnok, és többet tudott, mint ön az egész rendőrségével. Ez az úr megmentette volna koronámat, ha joga lett volna a távírót használnia, úgy, ahogy önnek jogában állt.

A rendőrminiszter haragosan nézett végig Villefort-on, aki a diadal szerénységével hajtotta le a fejét.

– Mindezt nem önnek mondom, Blacas – folytatta XVIII. Lajos –, mert ha ön nem leplezett is le semmit, de legalább állhatatosan kitartott a gyanúja mellett: az ön helyében másvalaki jelentéktelennek találta volna Villefort úr felfedezését, vagy legalábbis olyannak, amelyet a megvásárolható becsvágy sugalmazott.

E szavak azokra céloztak, akiket a rendőrminiszter egy órával előbb olyan nagy önbizalommal említett.

Villefort megértette a király játékát. Másvalakit talán magával ragadott volna a dicséret mámora, ő azonban attól tartott, hogy a rendőrminiszter halálos ellenségévé lesz, noha érezte, hogy a miniszter visszavonhatatlanul megbukott. De a miniszter, aki hatalmának teljességében nem tudta megfejteni Napóleon titkát, bukásának végső pillanatában feltárhatta Villefort titkát: az ügyészhelyettesnek nem kellett mást tennie, csak Dantèst kihallgatnia. Villefort tehát nem tönkretenni akarta a minisztert, hanem inkább segítségére sietett.

– Sire – mondta Villefort –, az esemény gyorsasága azt bizonyítja felségednek, hogy azt egyedül csak az Isten akadályozhatta volna meg, ha valami hatalmas vihart támaszt. Az, amit felséged az én részemről óriási éleslátásnak vél, tisztára és egész egyszerűen a véletlen műve. Én ezt a véletlent kihasználtam alázatos szolga módjára, ez az egész. Ne becsüljön engem érdememen felül, sire, nehogy a rólam való első véleményét meg kelljen változtatnia.

A rendőrminiszter sokat jelentő tekintettel mondott köszönetet a fiatalembernek, és Villefort megértette, hogy terve sikerült, vagyis nem veszített semmit a király hálájából, és szerzett egy jó barátot, akire, szükség esetén, bizton számíthatott.

– Jól van – mondta a király. – És most, uraim – folytatta Blacas-hoz és a rendőrminiszterhez fordulva –, nincs többé szükségem önökre, visszavonulhatnak: a többi most már a hadügyminiszterre tartozik.

– Szerencsére, sire, számíthatunk a hadseregre – jelentette ki Blacas. – Felséged tudja, hogy a jelentések szerint a hadsereg milyen hű felséged kormányához:

– Ne beszéljen jelentésekről; most már jól tudom, herceg, mennyire bízhatom bennük. De igaz is, a jelentésekről jut eszembe, báró úr, mi újat hallott a rue Saint-Jacques-beli ügyről?

– A rue Saint-Jacques-beli ügyről! – kiáltott fel Villefort. Nem tudta elfojtani ezt a felkiáltást. – Bocsánat, sire – szakította félbe önmagát. – Felséged iránt érzett hódolatom minduntalan elfeledteti velem az etikett szabályait, bár a tiszteletet nem érinti, hiszen az sokkal mélyebben vésődött a szívembe.

– Szót sem érdemel, uram – jelentette ki XVIII. Lajos. – A mai napon ön megszerezte magának a kérdezés jogát.

– Sire – válaszolta a rendőrminiszter –, éppen ma akartam felségeddel közölni azokat az új híreket, amelyeket erről az eseményről megszereztem, mikor felséged figyelmét az öbölben történt szörnyű katasztrófa kötötte le. Ezek a hírek már nem érdekelhetik a királyt.

– Ellenkezőleg, uram, ellenkezőleg – mondta XVIII. Lajos –, úgy látom, ez az ügy egyenesen összefügg azzal, amely bennünket foglalkoztat, és Quesnel tábornok halála talán valami nagy belső összeesküvés nyomára vezet bennünket.

Quesnel tábornok nevének hallatára Villefort összerezzent.

– Valóban, sire – folytatta a rendőrminiszter –, minden azt a hitet kelti, hogy a tábornok nem lett öngyilkos, mint ahogy előbb hittük, hanem meggyilkolták: Quesnel tábornok, úgy látszik, egy bonapartista klubból távozóban tűnt el. Aznap reggel egy ismeretlen ember jött érte, és a rue Saint-Jacques-on adott neki találkozót. A tábornok inasa, aki éppen akkor fésülte, mikor az ismeretlent bevezették a kis szobába, jól hallotta, amint az rue Saint-Jacques-ot mondott, de a számot nem jegyezte meg.

Mialatt a rendőrminiszter értesüléseit közölte XVIII. Lajossal, Villefort, aki szinte az ajkán csüngött, hol piros lett, hol elsápadt. Most hozzá fordult a király:

– Ugye az ön véleménye is az, ami az enyém, Villefort úr, hogy Quesnel tábornok, akiről azt lehetett volna hinni, hogy mélységesen a bitorlóval tart, a valóságban azonban szívvel-lélekkel az én hívem volt, valami bonapartista orgyilkosság áldozata lett?

– Nagyon valószínű, sire – válaszolta Villefort. – De többet nem tudnak róla?

– Nyomában vannak annak az embernek, aki a találkozóra hívta.

– Nyomában vannak? – ismételte Villefort.

– Igen, az inas megadta a személyleírást: ötven-ötvenkét év körüli barna férfi, fekete szemét sűrű szemöldök takarja, és bajusza van. Kék felöltőt viselt, és gomblyukában a Becsületrend tiszti szalagja piroslott. Tegnap nyomon követtek valakit, akire pontosan illett ez a személyleírás, de a rue de la Jussienne és a rue Coq-Héron sarkán elveszítették szem elől.

Villefort egy karosszék támlájához dűlt, mert mialatt a rendőrminiszter beszélt, egyre jobban érezte, hogy a lába roskadozik. Mikor azonban meghallotta, hogy az ismeretlen meglépett a nyomozó elől, ő is fellélegzett.

– Keresse meg ezt az embert, uram – mondta a király a rendőrminiszternek –, mert ha Quesnel tábornok a jelek szerint gyilkosság áldozata lett, akár bonapartista gyilkosságé, akár nem, azt akarom, hogy a gyilkosok kegyetlenül megbűnhődjenek. Quesnel tábornok e pillanatban igen nagy hasznunkra lehetett volna.

Villefort-nak ismét szüksége volt minden hidegvérére, hogy el ne árulja, milyen borzalmas félelmet keltett benne a király parancsa.

– Különös dolog! – folytatta a király rosszkedvűen. – A rendőrség azt hiszi, azzal mindent elmondott, hogy gyilkosság történt, és amikor hozzátette: a tettes nyomában vannak, akkor már minden megtehetőt meg is tett.

– Sire, remélem, hogy legalább ebben a tekintetben kiérdemlem felséged megelégedését.

– Jól van, majd meglátjuk. Nem tartóztatom tovább, báró. Villefort úr, ön bizonyára fáradt a hosszú utazástól, menjen, pihenjen le. Nyilván az édesapjánál szállt meg?

Villefort szeme káprázni kezdett.

– Nem, sire – felelte –, a Madrid Szállóban szálltan meg, a rue de Tournonon.

– De látta az édesapját?

– Sire, legelőször Blacas herceghez siettem.

– De legalább fog vele találkozni?

– Nem hiszem, sire.

– Igaz is – folytatta XVIII. Lajos, és mosolya azt bizonyította, hogy nem célzatosság nélkül tette fel ezeket a kérdéseket –, megfeledkeztem arról, hogy ön nincs valami bensőséges viszonyban Noirtier úrral, és hogy ez is áldozat, amelyet a királyság ügyéért hozott. Ezért kárpótolnom kell önt.

– Sire, az a jóság, amellyel felséged elhalmoz, olyan jutalom, amely felülmúlja minden becsvágyamat, s így nincs semmi kérnivalóm a királytól.

– Nem tesz semmit, uram, legyen nyugodt, nem feledkezünk meg önről. Egyelőre (a király levette a Becsületrend keresztjét, amelyet kék kabátján szokott viselni a Szent Lajos-kereszt mellett, a Carmel-hegyi Notre Dame és Szent Lázár-rendjel fölött, és átnyújtotta Villefort-nak), egyelőre fogadja el tőlem ezt a keresztet – mondta.

– Sire – válaszolta Villefort –, felséged téved, ez tiszti rendjel.

– Csak vegye át így, ahogy van, uram – mondta XVIII. Lajos. – Nincs rá időm, hogy most másikat kérjek. Blacas, az ön gondja lesz, hogy Villefort úr megkapja az oklevelet is.

Villefort szemében a büszke öröm könnye csillant meg. Átvette a keresztet és megcsókolta.

– És most – kérdezte – milyen parancsokkal tisztel meg felséged?

– Pihenje ki magát, mert erre szüksége van, és ne feledje, hogy ha Párizsban nem is tehet nekem szolgálatot, Marseille-ben annál hasznosabbá teheti magát.

– Sire – felelte Villefort és meghajolt –, egy óra múlva már nem leszek Párizsban.

– Menjen, uram – mondta a király –, és ha meg találnék feledkezni önről (a királyok igen gyorsan felednek), csak nyugodtan juttassa magát az eszembe... Báró úr, adja ki a parancsot, hogy hívják ide a hadügyminisztert. Blacas, ön maradjon itt.

– Ó, uram – mondta a rendőrminiszter Villefort-nak, miközben távoztak a Tuilériákból –, ön jól indult, és megalapozta szerencséjét.

– Vajon hosszan fog-e tartani? – dünnyögte Villefort, és elköszönt a bukott minisztertől.

Kocsi után nézett, hogy hazatérjen.

A rakodóparton bérkocsi haladt keresztül, Villefort intett neki, mire a bérkocsi odahajtott. Villefort megadta címét, beült a kocsi mélyébe, és átadta magát becsvágyó ábrándjainak. Tíz percre rá a szállásán volt. Úgy rendelkezett, hogy két óra múlva lovai álljanak elő, és ebédet rendelt.

Éppen asztalhoz akart ülni, amikor igen határozottan megszólalt a csengő. Az inas ajtót nyitott, és Villefort saját nevét hallotta említeni.

„Ugyan ki tudhatja máris, hogy itt vagyok?” – tűnődött a fiatalember.

Ebben a pillanatban visszatért az inas.

– Nos, mi az? – kérdezte Villefort. – Ki csengetett? Ki keres?

– Valami idegen, és nem akarja megnevezni magát.

– Ugyan már! Egy idegen, aki nem akarja megnevezni magát?

És mit akar tőlem az az idegen?

– Beszélni akar önnel.

– Velem?

– Önnel.

– A nevemet mondta?

– Igenis.

– Milyen a külseje?

– Olyan ötven év körüli férfi.

– Magas? Alacsony?

– Körülbelül akkora, mint ön, uram.

– Barna vagy szőke?

– Barna, sötétbarna: a haja fekete, a szeme fekete, és fekete a szemöldöke is.

– És milyen a ruhája? – kérdezte élénken Villefort.

– Végiggombolt kék felöltője van. A Becsületrend keresztjét viseli.

– Ő az – mormogta Villefort elsápadva.

– No, a kutyafáját! – mondta az ajtón belépve a jövevény, akinek személyleírását már kétszer is megadtuk. – Furcsa divat! Talán Marseille-ben az a szokás, hogy a fiúk az előszobában várakoztatják apjukat?

– Apám! – kiáltott fel Villefort. – Nem tévedtem hát... Sejtettem, hogy ön lesz az.

– Hát ha sejtetted, hogy én vagyok – kezdte ismét a jövevény, miközben botját az egyik sarokba állította, kalapját pedig egy székre tette –, hadd mondjam meg neked, kedves Gérard fiam, cseppet sem kedves dolog, hogy így megvárakoztatsz.

– Hagyjon magunkra, Germain – mondta Villefort.

Az inas látható csodálkozással távozott.

12

Apa és fiú

Noirtier úr, mert a jövevény valóban ő volt, szemmel követte az inast, míg csak az ajtó be nem csukódott mögötte. Azután attól tartva, hogy az inas az előszobában hallgatózni talál, rányitotta az ajtót. Ez az óvatosság nem volt fölösleges, mert az a gyorsaság, amellyel Germain koma onnan távozott, azt bizonyította, hogy ő sem volt mentes attól a bűntől, amely ősapáinkat egykor bajba juttatta. Noirtier úr ekkor nem restellte a fáradságot, és maga zárta be az előszoba ajtaját, utána bezárta a hálószobaajtót, bereteszelte, majd visszatért, és kezet nyújtott Villefort-nak. A fiatalember mindezt ugyanazzal a meglepetéssel bámulta, amelyből még nem tért magához.

– Ej no! Úgy veszem észre, kedves Gérard fiam – mondta a fiatalembernek, olyan mosollyal nézve rá, amelyből nehéz volt kiokosodni –, mintha cseppet sem örülnél a jöttömnek.

– Dehogynem, apám – felelte Villefort –, nagyon is örvendek. Csakhogy nem voltam elkészülve látogatására, és így kissé meglepett.

– De édes barátom – kezdte ismét Noirtier úr és leült –, magam is ugyanezt mondhatnám. Ön közli velem, hogy február 28-án tartja eljegyzését Marseille-ben, és március 3-án már Párizsban van. Hogy lehet ez?

– Hogy itt vagyok, apám – felelte Gérard, odalépve Noirtier úrhoz –, azon ne akadjon fenn, mert éppen ön miatt jöttem. Ez az utazás talán megmenti önt.

– Igazán? – kérdezte Noirtier úr, és kényelmesen hátradűlt a karosszékben. – Igazán? Meséljen erről, ügyész úr, mert ez nagyon érdekes lehet.

– Apám, bizonyára hallott egy bizonyos bonapartista klubról, amely a rue Saint-Jacques-on van?

– Az 53. szám alatt? Hogyne, hiszen az alelnöke vagyok.

– Apám, az ön hidegvére megfélemlít.

– Ugyan, mit akarsz, fiam? Ha valakit a hegypártiak[12] üldöztek, ha az illető egy szénásszekéren hagyta el Párizst, ha Robespierre vizslái bekerítették a bordeaux-i mezőkön, akkor sok mindenhez hozzászokik az ember. Folytasd csak. Nahát, mi történt abban a rue Saint-Jacques-beli klubban?

– Az történt, hogy odahívták Quesnel tábornokot, hogy Quesnel tábornok este kilenc órakor ment el hazulról, és másnap a Szajnából húzták ki.

– Ugyan, ki mesélte önnek ezt a gyönyörű történetet?

– Maga a király, uram.

– Nahát, meséjéért cserébe közlök önnel egy egészen új hírt – jelentette ki Noirtier.

– Azt hiszem, apám, már tudom ezt az új hírt.

– Igazán? Már tud róla, hogy Őfelsége, a császár, partra szállt?

– Csendesebben, apám, nagyon kérem, elsősorban ön miatt, másodsorban magamért. Igen, már hallottam ezt a hírt, sőt, előbb tudtam, mint ön, hiszen három nap óta vágtatok Marseille-ből Párizsba, és düh fog el arra a gondolatra, hogy azt a hírt, amely agyamat égeti, nem tudtam kétszáz mérföldnyire előrerepíteni.

– Három nap óta! Megbolondult? Hiszen három nappal ezelőtt a császár még nem is szállt partra.

– Mindegy, tudtam a tervet.

– Hát ez hogyan lehetséges?

– Egy levél adta tudtomra, amelyet Elbáról küldtek önnek.

– Nekem?

– Önnek. De én ezt a levelet elfogtam a küldönc tárcájában.

Ha ez a levél másvalakinek a kezébe kerül, akkor önt talán már agyon is lőtték volna, apám.

Villefort apja elnevette magát.

– Lám, lám – mondta –, úgy látszik, a Restauráció megtanulta a Császárságtól, hogyan kell gyorsan elintézni az ügyeket... Agyonlőni! Hová gondol, kedvesem? És hol az a levél? Sokkal jobban ismerem önt, semhogy attól tartanék, otthagyta valahol.

– Elégettem, hogy még nyoma se maradjon. Mert ez a levél az ön halálos ítéletét jelentette volna.

– És tönkretette volna az ön jövőjét – válaszolta hidegen Noirtier. – Ezt megértem. De nekem nincs mit félnem, hiszen ön pártfogol.

– Többet teszek ennél, uram, megmentem az életét.

– Mi az ördög! Egyre drámaibbá lesz. Magyarázza meg, mire gondol.

– Uram, visszatérek a rue Saint-Jacques-beli klubra.

– Úgy látszik, a rendőr urak nagyon a szívükön viselik ezt a klubot. Miért nem keresték jobban? Rátaláltak volna.

– Nem találtak rá, de már nyomon vannak.

– Tudom, tudom, ez az elfogadott kifejezés. Ha a rendőrség kudarcot vall, akkor kijelenti, hogy nyomon van, és a kormány nyugodtan várja azt a napot, amikor a rendőrség szégyenkezve bejelenti: a nyom elveszett.

– Igen ám, de találtak egy hullát. Quesnel tábornokot megölték, és ezt gyilkosságnak nevezik a világ minden országában.

– Gyilkosságnak? Azt mondja? De hiszen semmi sem bizonyítja, hogy a tábornok gyilkosság áldozata lett. Naponta találnak a Szajnában olyan embereket, akik kétségbeesésükben ugrottak bele, vagy belefulladtak, mert nem tudtak úszni.

– Ön jól tudja, apám, hogy a tábornok nem kétségbeesésében ugrott a Szajnába, tudja azt is, hogy januárban nem szokás a Szajnában fürödni. Nem, nem, csak ne áltassa magát, ezt a halálesetet gyilkosságnak minősítették.

– És ki minősítette annak?

– Maga a király.

– A király! Azt hittem, elég bölcs ahhoz, hogy megértse: a politikában nincsen gyilkosság. Politikában, kedvesem, hiszen ön is csakúgy tudja, mint én, nem emberek vannak, hanem eszmék, nem érzések, hanem érdekek. A politikában nem ölnek meg egy embert: mindössze akadályt hárítanak el. Akarja tudni, miként történt a dolog? Elmondom. Azt hittük, hogy lehet számítani Quesnel tábornokra: Elba szigetéről ajánlották nekünk. Egyikünk felkeresi otthonában, meghívja, jöjjön el a rue Saint-Jacques-ra egy gyűlésre, ahol jó barátokat fog találni. Odajön, ott felfedik előtte az egész tervet, a távozást Elba szigetéről és a tervbe vett partraszállást. Mikor már mindent végighallgatott és megértett, és nem kellett semmi egyebet megtudnia, akkor kijelentette, hogy ő királypárti. Erre valamennyien összenéztünk, a tábornokot megesketik, ő leteszi az esküt, méghozzá olyan kelletlenül, hogy valóságos istenkísértés. Hát, mindennek ellenére, engedték, hogy elmenjen szabadon, egészen szabadon. Ő nem tért haza; ki tehet róla, kedves fiam? Tőlünk eltávozott: eltévedt az úton, ez az egész. Gyilkosság! Igazán meglep, Villefort, hogy ön, a királyi ügyész helyettese, ilyen gyönge bizonyítékra épít vádat. Mondtam-e valaha is önnek, amikor királypárti tevékenységét folytatta, és az enyéim közül valakit lefejeztetett: „Fiam, ön gyilkosságot követett el”? Nem, én az mondtam: „Remek volt, uram, diadalmasan harcolt. Holnap majd bosszút állunk.”

– De apám, vigyázzon, az lesz igazán szörnyű, ha mi állunk bosszút.

– Nem értem önt.

– Ön hát számít a bitorló visszatérésére?

– Bevallom, számítok.

– Téved, apám. A bitorló nem tehet meg tíz mérföldet sem Franciaország területén, mert üldözik és bekerítik, mint valami vadállatot.

– Kedves barátom, a császár ebben a pillanatban a grenoble-i országúton van, tizedikén vagy tizenkettedikén Lyonban lesz, és huszadikán vagy huszonötödikén Párizsban.

– A lakosság fellázad...

– Hogy elébe menjen.

– Mindössze néhány ember van vele, és hadseregeket indítanak ellene.

– Ezekből kerül ki majd a kíséret, amellyel ismét bevonul a fővárosba. Igazán gyerek még ön, kedves Gérard fiam; azt hiszi, jól értesült, mert a partraszállás után három nappal egy táviratból olvasta: „A bitorló néhány emberrel partra szállt Cannes-ban, de üldözőbe vették.” De hol van? Mit csinál? Erről ön semmit sem tud. Annyit tud csak, hogy üldözőbe vették. Rendben van. Így fogják üldözni, sértetlenül, egészen Párizsig, egyetlen puskalövés nélkül.

– Grenoble és Lyon a királyhoz hű városok, és áthághatatlan akadályt állítanak útjába.

– Grenoble lelkesen nyitja meg előtte kapuit, és egész Lyon kivonul elébe. Higgyen nekem, mi éppen olyan jól értesültek vagyunk, mint önök, és a mi rendőrségünk ér annyit, mint az önöké. Akar erre bizonyítékot? No hát, ön el akarta titkolni előttem utazását, én pedig egy félórával azután, hogy ön áthaladt a sorompón, értesültem érkezéséről. A postakocsison kívül senkinek sem adta ön meg a címét, én pedig tudom, bizonyság reá, hogy abban a pillanatban érkezem önhöz, amikor asztalhoz akar ülni. Csengessen hát, és kérjen még egy terítéket. Együtt ebédelünk.

– Csakugyan – válaszolta Villefort, és csodálattal nézett apjára –, úgy látom, jól értesült mindenről.

– Ej, istenem, egyszerű a dolog. Önök, akik hatalmon vannak, csak azokkal a módszerekkel rendelkeznek, amelyeket a pénz biztosít, mi pedig, akik várjuk a hatalom megszerzését, azokat a módszereket tartjuk kezünkben, amelyeket az önfeláldozástól kapunk.

– Az önfeláldozástól? – nevetett Villefort.

– Igen, az önfeláldozástól. Így nevezik becsületes szóval azt az ambíciót, amely reménykedik.

Ezzel Villefort édesapja maga nyúlt a csengő után, hogy beszólítsa az inast, akit fia nem hívott be.

Villefort megfogta a karját.

– Várjon, apám – mondta a fiatalember –, még egy szót előbb.

– Mondja.

– Bármilyen gyatra is a királypárti rendőrség, egy rettenetes dologról mégis tud.

– Miről?

– Annak az embernek a személyleírásáról, aki Quesnel tábornoknál járt aznap reggel, amikor a tábornok eltűnt.

– Ó, hát tudja ezt ez a derék rendőrség? És miféle személyleírás az?

– Barna arc, fekete haj, barkó és szem, kék felöltő, állig begombolva, gomblyukában a Becsületrend tiszti szalagjával, széles karimájú kalap és nádpálca.

– Lám, lám! Hát tudja ezt? – kérdezte Noirtier. – És ha tudja, akkor miért nem csípte el ezt az embert?

– Mert tegnap vagy tegnapelőtt szem elől tévesztette a rue Coq-Héron sarkán.

– Hát nem megmondtam, hogy az önök rendőrsége ostoba?

– Igen ám, de egyik percről a másikra rátalálhat önre.

– Hogyne – mondta Noirtier, és gondtalanul nézett körül –, hogyne, ha azt az embert nem értesítették volna, de értesítették. És – tette hozzá mosolyogva – az megváltoztatja arcát és ruházatát.

E szavakkal felállt, levetette kabátját és nyakkendőjét, odament ahhoz az asztalhoz, amelyen fia toalett-tárgyai voltak, fogott egy borotvát, beszappanozta az arcát, és biztos kézzel leborotválta áruló barkóját, amely a rendőrségnek olyan értékes ismertetőjelül szolgált. Villefort rémülten bámulta apját.

Mikor már barkója eltűnt, Noirtier másképpen fésülte a haját. Fekete nyakkendője helyett színeset kötött, amelyet egy nyitott bőröndben legfelül talált, kék végig-gombos felöltője helyett felvette Villefort egyik gesztenyebarna, bő kabátját, és a tükör előtt felpróbálta a fiatalember egyik felhajtott szélű kalapját. Úgy látta, jól illik neki, nádpálcáját a kályha mellett levő sarokban hagyta, és ideges kezével megsuhintott egy kis bambuszbotot, amely az elegáns ügyészhelyettes megjelenésének könnyedségét szokta biztosítani. Ez a könnyedség volt a fiatalember járásának egyik fő tulajdonsága.

– Nohát – mondta Noirtier a fiához fordulva, aki megdöbbenten nézte a szeme láttára történt változást –, mit gondolsz, így is rám ismer a rendőrséged?

– Nem, apám – dadogta Villefort. – Legalábbis remélem, hogy nem.

– És most, kedves Gérard fiam – folytatta Noirtier –, az okosságodhoz folyamodom, hogy eltüntesd mindazokat a tárgyakat, amelyeket rád bízok.

– Ó, legyen nyugodt, apám – felelte Villefort.

– Igen, igen! És azt hiszem, igazad van, valóban, alighanem megmentetted az életemet. De légy nyugodt, rövidesen viszonzom ezt a szívességet.

Villefort a fejét rázta.

– Nem hiszed?

– Legalábbis remélem, hogy ön téved.

– Viszontlátod a királyt?

– Talán.

– Akarod, hogy prófétának higgyen?

– Sajnos, az udvarnál nem szívesen látják a balsors prófétáit, apám.

– Lehet, de előbb-utóbb igazságot szolgáltatnak nekik, és ha megismétlődik a Restauráció, nagy ember lesz belőled.

– Végül is mit mondjak hát a királynak?

– Ezt: „Sire, Felségedet megtévesztik Franciaország hangulata felől, a városok állásfoglalása, a hadsereg szelleme felől. Azt az embert, akit Párizsban a korzikai emberevőnek, Nevers-ben még bitorlónak neveznek, Lyonban Bonaparte-nak, Grenoble-ban pedig már császárnak hívják. Ön azt hiszi, hogy Napóleon be van kerítve, üldözik, menekül, pedig úgy megy előre, olyan sebesen, mint a sas, amelyet visszahoz. Katonái, akikről ön azt hiszi, hogy majd éhen halnak, és elcsigázottak a fáradtságtól, hogy készek őt elárulni, valójában egyre többen vannak, mint a hópelyhek a rohanó hógörgeteg körül. Utazzék el, sire, engedje át Franciaországot igazi urának, aki nem vásárolta, hanem meghódította. Utazzék el, sire, nem mintha veszedelem fenyegetné, hiszen ellenfele elég erős ahhoz, hogy kegyelmet gyakorolhasson, hanem azért, mert megalázó volna Szent Lajos unokájára nézve, hogy életét Arcole, Marengo és Austerlitz hősének köszönheti.” Mondd ezt meg neki, Gérard, vagy inkább mégse, menj és ne szólj neki semmit. Titkold el utazásodat, ne dicsekedj azzal, amit most tettél, azzal sem, amit Párizsban csináltál. Ülj fel újra a postakocsira, és ha jövet siettél, hazafelé csak úgy száguldj. Éjnek idején érkezzél Marseille-be, kis hátsó ajtón menj be lakásodba, maradj ott csendben, alázatosan, titkon, és főleg ne árts senkinek, mert ezúttal, esküszöm, kemény legények módjára fogunk viselkedni, mivel jól tudjuk, kik az ellenségeink. Menj, fiam, menj, kedves Gérard fiam, és ha engedelmeskedel apád parancsainak, vagy ha jobban tetszik, hallgatsz egy jó barátod tanácsaira, talán meghagyunk állásodban. Ez alkalmat ad arra tette hozzá Noirtier mosolyogva –, hogy másodízben is megments engem, ha a politikai hinta egy szép napon téged ismét a magasba emel, engem pedig ledob. Isten veled, kedves Gérard fiam. Legközelebbi utazásod alkalmával nálam szállj meg.

E szavak után Noirtier azzal a teljes nyugalommal távozott, amely egy pillanatra sem hagyta el a komoly beszélgetés alatt.

Víllefort sápadtan és izgatottan futott az ablakhoz, félrevonta a függönyt, és látta, amint apja nyugodtan, teljes hidegvérrel távozik két vagy három rossz képű ember közt, akik lesben álltak a sarokkőnél és az utcák keresztezésénél, talán azért, hogy elfogják a fekete barkós férfit, aki kék kabátot és széles karimájú kalapot visel.

Villefort így maradt állva és lélegzetét visszafojtva, míg csak apja el nem tűnt a rue Bussy sarkánál. Akkor fogta az otthagyott tárgyakat, a fekete nyakkendőt meg a kék kabátot, bedugta a bőrtáska legmélyére, az összecsavart kalapot a szekrény aljába gyömöszölte, a nádpálcát háromfelé törte és a tűzre dobta, úti sapkát vett fel, behívta inasát, egyetlen pillantással beléfojtotta azt az ezer kérdést, amelyhez annak kedve lett volna, rendezte számláját a fogadóssal, beugrott kocsijába, amely már útra készen várakozott rá.

Lyonban megtudta, hogy Bonaparte bevonult Grenoble-ba, és végig igen izgalmas út után megérkezett Marseille-be. Már hatalmába kerítette szívét a szorongás, amely a nagyravágyással és az első méltóságok megszerzésével együtt költözik az ember szívébe.

13

A Száz Nap

Noirtier úr jó próféta volt, az események olyan gyorsan peregtek, ahogy ő előre megmondta. Mindenki előtt ismeretes ez az Elbáról való visszatérés, ez a különös, csodálatos visszatérés, amelyhez hasonló nem volt a múltban, és valószínű, hogy a jövőben sem lesz rá példa.

XVIII. Lajos alig-alig próbálta kivédeni ezt a súlyos csapást: mivel nemigen bízott az emberekben, az eseményekben sem volt sok bizalma. A királyság vagy inkább a monarchia, amelyet alighogy helyreállított, megrendült még bizonytalan alapjaiban, és a császárnak egyetlen mozdulata romba döntötte ezt az egész épületet, a régi balítéletek és az új eszmék idomtalan keverékét. Villefort nem kapott tehát mást királyától, mint olyan elismerést, amely ebben a percben nemcsak haszontalan, hanem egyenesen veszedelmes is volt. A Becsületrend tiszti keresztjét, noha Blacas úr a király rendeletére elküldette a róla szóló oklevelet, elég okosan, nem mutogatta senkinek.

Napóleon bizonyára elmozdította volna Villefort-t az állásából, ha Noirtier nem fogja pártját. Noirtier a Száz Nap alatt mindenható volt az udvarnál, mind az átélt veszedelmek, mind pedig a császárnak tett szolgálatai miatt. Úgy, ahogy megígérte: a 93-as girondista és az 1806-os szenátor segítette azt a férfit, aki előzőleg őt pártfogolta.

Villefort minden hatalma tehát arra szorítkozott a császárság újjáéledése alatt – amelynek második bukása egyébként előrelátható volt –, hogy elfojtsa azt a titkot, amelyet Dantès már-már nyilvánosságra hozott.

Csupán a királyi ügyészt mozdították el állásából, mert azzal gyanúsították, hogy a bonapartizmus számára megbízhatatlan.

De alig állt helyre a császári hatalom, vagyis alighogy beköltözött a császár a Tuilériákba, amelyet XVIII. Lajosnak el kellett hagynia, és éppen csak hogy kiadta sok és sokféle parancsát abban a kis dolgozószobában, ahová Villefort kíséretében bevezettük olvasóinkat, és amelynek diófa asztalán még ott találta XVIII. Lajos nyitott és félig telt dohányszelencéjét, midőn Marseille, a hatóság magatartása ellenére, már kezdte érezni a polgárháború fellobbanó szikráját, amelyet a délvidéken mindig csak félig-meddig tudtak elfojtani. Kis híja volt, hogy a megtorlás meg nem haladta a macskazenét, amellyel az otthonukba bezárkózott királypártiakat illették, és a nyilvános sértegetéseket, amelyekkel azokat támadták meg, akik ki merészeltek mozdulni hazulról.

A természetes fordulat következtében, a derék hajótulajdonos, akiről megmondottuk, hogy a nép pártjához tartozott, ebben a pillanatban felemelhette szavát, ha nem is volt mindenhatónak nevezhető, hiszen óvatos és kissé félénk ember volt, mint azok a kereskedők, akik lassan és sok munkával szerezték meg vagyonukat, és ha túl is tettek rajta a bonapartista törtetők, akik őt mérsékeltnek tartották, mondom, mégis abban a helyzetben volt, hogy felemelhette szavát valakiért. Könnyű kitalálni, hogy ez a valaki Dantès.

Víllefort, főnöke bukása ellenére, megmaradt a helyén, és házasságát szerencsésebb időkre halasztotta el, bár nem bontotta fel eljegyzését. Ha a császár uralmon marad, Gérard-nak más kapcsolatra van szüksége, és apja majd igyekszik megtalálni azt a másikat. Ha azonban egy második Restauráció vissza találná hozni XVIII. Lajost Franciaországba, Saint-Méran úr befolyása megkétszereződik, csakúgy, mint az övé, és ez a házasság kívánatosabb lenne, mint valaha.

A királyi ügyészhelyettes tehát ebben a pillanatban Marseille első bírósági hivatalnoka volt. Egy szép napon nyílt az ajtaja, és Morrel urat jelentették neki.

Másvalaki a hajótulajdonos elé sietett volna, és ezzel az előzékenységgel elárulta volna gyengeségét. Villefort azonban felsőbbrendű lény volt, jó ösztöne sohasem hagyta cserben, ha gyakorta bizony hiányzott is. Az előszobában várakoztatta Morrelt, mint ahogy a Restauráció alatt tette volna, pedig éppen senki sem volt nála, de az már szokás volt, hogy egy királyi ügyészhelyettes mindenkit előszobáztasson. Később, egy negyedóra múlva, amikor már elolvasott két-három különböző irányú újságot, szólt, hogy bocsássák be a hajótulajdonost.

Morrel úr azt hitte, hogy Villefort-t levert állapotban találja. Villefort azonban ugyanúgy viselkedett, mint hat héttel azelőtt, vagyis nyugodtan, magabiztosan és azzal a hideg udvariassággal – s ez a legáthatolhatatlanabb minden sorompó között –, amely az előkelő embert a nép emberétől elválasztja.

Amikor Morrel belépett Villefort szobájába, meg volt győződve arról hogy az ügyészhelyettes összerezzen a láttára, de éppen ellenkezőleg történt: ő maga borzongott meg, és ő jött zavarba e vallató személyiség előtt, aki íróasztalára könyökölve várta.

Morrel megállt az ajtóban. Villefort úgy tett, mintha nagyon is nehezen ismerne reá.

Végül néhány másodpercnyi vizsgálódás és hallgatás után, mialatt a derék hajótulajdonos ide-oda forgatta kezében a kalapját, megszólalt:

– Azt hiszem, Morrel úr?

– Én volnék, uram – válaszolta a hajótulajdonos.

– Jöjjön hát közelebb – folytatta az ügyészhelyettes, és kezével bátorítóan intett –, mondja el, minek köszönhetem, hogy megtisztelt látogatásával?

– Nem is sejti, uram? – kérdezte Morrel.

– Fogalmam sincs róla. Ez azonban nem akadályoz abban, hogy szolgálatára legyek, ha módomban áll.

– Az ügy csupán öntől függ, uram – jegyezte meg Morrel.

– Magyarázza hát meg.

– Uram – folytatta a hajótulajdonos, akinek beszéd közben megjött a bátorsága, már az ügy igazságának és az illető ártatlanságának tudatában is –, bizonyára emlékszik rá, hogy néhány nappal azelőtt, hogy köztudomású lett Őfelségének, a császárnak partraszállása, felkerestem önt, hogy jóindulatát kérjem egy szerencsétlen fiatalember, egy tengerész számára, aki másodtiszt volt a hajómon. Ha visszaemlékszik rá, azzal vádolták, hogy kapcsolata volt Elba szigetével. Az a kapcsolat, amely akkoriban bűncselekményszámba ment, ma jogcím a dicséretre. Ön akkor XVIII. Lajost szolgálta, és nem kímélte a fiatalembert, uram. Ez volt a kötelessége. Ma azonban ön Napóleont szolgálja, és így pártját kell fognia a fiúnak. Ez is kötelessége. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi lett a fiatalemberrel?

Villefort-nak erőt kellett vennie magán.

– Hogy hívják ezt az embert? – kérdezte. – Legyen szíves, nevezze meg.

– Edmond Dantèsnek.

Bizonyos, hogy Villefort szívesebben szenvedett volna el egy párbajt, ahol huszonöt lépésről lő rá ellenfele, semmint így hallja szemtől szembe kiejteni ezt a nevet. De azért a szeme sem rebbent.

„Ilyen módon – tűnődött Villefort – sohasem vádolhatnak majd azzal, hogy ezt a fiatalembert pusztán személyes okok miatt tartóztattam le.”

– Dantès? – ismételte. – Úgy mondta, hogy Edmond Dantès? – kérdezte.

– Úgy mondtam, uram.

Villefort fellapozott egy nagy lajstromot, amely az egyik szomszédos polcon állott, az egyik asztalhoz lépett, az asztaltól visszament az iratokhoz, azután a hajótulajdonoshoz fordult:

– Bizonyos, hogy nem téved, uram? – kérdezte a legtermészetesebb arccal.

Ha Morrel ravaszabb lett volna, vagy világosabban látta volna ezt az ügyet, különösnek találta volna, hogy a királyi ügyészhelyettes kegyeskedik válaszolni neki ebben a tárgyban, amely tökéletesen idegen a hatáskörétől, és azon töprengett volna, vajon miért nem küldte őt Villefort a rabok lajstromának vezetőjéhez, a börtönigazgatóhoz, a megyefőnökhöz. Mivel azonban Morrel hiába kereste Villefort arcán a félelmet, ettől a perctől kezdve csak az előzékenységét látta. Villefort jól számított.

– Nem, uram, nem tévedek – válaszolta Morrel. – A szerencsétlen fiút egyébként tíz esztendeje ismerem, szolgálatomban pedig négy év óta áll. Emlékszik rá? Hat héttel ezelőtt azért jártam önnél, hogy megkérjem, legyen elnéző, mint ahogy ma azt kérem, legyen igazságos a szegény fiúhoz. Ön meglehetős ellenszenvvel fogadott, és bizalmatlanul válaszolt. Ó, bizony a királypártiak igen kegyetlenek voltak akkoriban a bonapartistákkal!

– Uram – felelte Villefort, megszokott fürgeségével és hidegvérével védve ki a támadást –, királypárti voltam, mert azt hittem, hogy a Bourbonok nemcsak a trón törvényes örökösei, hanem a nemzet választottjai is. Az a csodálatos visszatérés azonban, amelynek tanúi voltunk, bebizonyította, hogy tévedtem. Napóleon lángesze diadalmaskodott: mindig a szeretett uralkodó a törvényes uralkodó.

– Rendben van! – kiáltott fel az egyszerű és őszinte Morrel. – Igazán örülök, hogy így hallom beszélni és ezt jó jelnek vélem Edmond számára.

– Várjon csak – kezdte ismét Villefort egy újabb iratcsomóban lapozgatva –, már megtaláltam: tengerész ez a fiatalember, és egy katalán lányt vett feleségül? Igen, igen, most már emlékszem: nagyon súlyos eset volt.

– Hogyan?

– Azt tudja, ugye, hogy amikor tőlem eltávozott, az igazságügyi palota börtönébe került?

– Igen, és azután?

– Azután megírtam jelentésemet Párizsba, és elküldtem a nála talált iratokat. Ez kötelességem volt, hiszen tudja... Nyolc nappal a letartóztatása után a foglyot elvitték.

– Elvitték! – kiáltott Morrel. – Ugyan mit csinálhattak a szegény fiúval?

– Ó, legyen nyugodt. Elvitték Fenestrelles-be, Pignerolba, a Sainte-Marguerite szigetekre, hivatalosan ezt száműzetésnek hívják. Egyszer majd visszatér, és átveszi hajója parancsnokságát.

– Bármikor jön, elfoglalhatja állását. De mi lehet az oka, hogy még nem tért vissza? Úgy gondolnám, hogy a bonapartista igazságszolgáltatás első dolga lett volna szabadlábra helyezni azokat, akiket a királypárti törvények bebörtönöztek.

– Ne vádoljon vakmerően, kedves Morrel úr – válaszolta Villefort. – Minden ügyben le kell folytatni a törvényes formaságokat. A bebörtönzés parancsa felülről jött, a szabadonbocsátás parancsának is felülről kell jönnie. Egyébként Napóleon mindössze alig két hete tért vissza, valószínű, hogy a pertörlés iratait is éppen csak hogy kiküldhették.

– De – kérte Morrel az ügyészt – nincs rá mód, hogy meggyorsítsuk a formalitásokat, most, amikor uralmon vagyunk? Van néhány barátom, van némi befolyásom is. Meg tudom szerezni az ítélet megszüntetéséről szóló végzést.

– Nem volt ítélet.

– Akkor hát a rabok lajstromából való törlést.

– Politikai ügyekben nincsenek a rabok lajstromozva. Olykor a kormányoknak előnyös, ha nyomtalanul tüntetnek el valakit: a rabok lajstroma elősegítené a nyomozást.

– Ez így lehetett a Bourbonok uralma alatt, de most...

– Mindig így van ez, kedves Morrel úr. A kormányok egymást követik, és hasonlítanak egymáshoz. Az a büntető gépezet, amely XIV. Lajos uralkodása alatt indult meg, még ma is jár, kivéve a Bastille-t. A császár mindig szigorúbban vette a börtönök szabályzatát, mint maga a nagy király, és se szeri, se száma az olyan foglyoknak, akiknek a nyomát nem őrzi semmiféle lajstrom.

Ennyi jóindulat még a bizonyosságot is tévútra vezette volna, és Morrel még csak nem is gyanakodott.

– De hát mégis, Villefort úr – mondta –, mit tanácsol, mi módon lehetne siettetni a szegény Dantès visszatérését?

– Csak egyet tanácsolhatok, uram. Írjon kérvényt az igazságügyminiszterhez.

– Ó, uram, tudjuk jól, mit érnek a folyamodványok. A miniszter kétszázat is kap naponta, és jó, ha négyet elolvas belőlük.

– Ez igaz – felelte Villefort –, de azt a folyamodványt el fogja olvasni, amelyet én küldök neki, én látok el ajánlással, és személyesen neki címezek.

– És ön magára vállalná, hogy eljuttassa hozzá ezt a folyamodványt, uram?

– A legnagyobb örömmel. Dantès bűnös lehetett annak idején, de ma ártatlan, és nekem most kötelességem, hogy visszaszerezzem annak az embernek a szabadságát, akit egykor kötelességem volt bebörtönözni.

Villefort ilyen módon elejét vette a bírói vizsgálatnak, amely kevéssé volt ugyan valószínű, de mégis bekövetkezhet, és őt menthetetlenül megbuktatta volna.

– De hogy kell a miniszternek írni?

– Üljön csak ide, Morrel úr – felelte Villefort, és átadta helyét a hajótulajdonosnak. – Diktálom.

– Igazán lenne olyan szíves?

– Természetesen. Ne vesztegessük az időt, máris sokat mulasztottunk.

– Igaz, uram, gondoljunk rá, hogy az a szegény fiú várakozik, szenved és talán kétségbe is esik.

Villefort végigborzongott, amint erre a fogolyra gondolt, aki a csendben és sötétségben őt átkozza. De most már túlságosan messzire ment ahhoz, hogy visszavonulhatott volna: Dantèsnek össze kellett törnie az ő becsvágyának kerekei között.

– Várok, uram – mondta Morrel, Villefort karosszékében ülve, tollal a kezében.

Villefort ekkor diktált egy kérvényt, amelyben egy kétségtelenül kitűnő cél érdekében túlzottan ecsetelte Dantès hazafiasságát és azokat a szolgálatokat, amelyeket a bonapartista ügy javára tett. Dantèst Napóleon visszatérésének egyik legtevékenyebb ügynökeként tüntette fel.

Nyilvánvaló volt, hogy ha a miniszter ezt a folyamodványt elolvassa, haladéktalanul igazságot kell szolgáltatnia, ha ugyan ez még meg nem történt.

Amint a folyamodvány elkészült, Villefort felolvasta.

– Rendben van – mondta –, és most bízza rám az egészet.

– Hamarosan elküldi a kérvényt, uram?

– Még ma.

– Ajánlással is ellátja?

– A lehető legjobb ajánlással, uram, és hitelesítem mindazt, amit ön a kérvényben írt.

Most Villefort ült le és a folyamodvány egyik sarkára ráírta hitelesítését.

– És most mi a tennivaló, uram? – kérdezte Morrel.

– Várni – mondta Víllefort. – Mindenért vállalom a felelősséget.

Ez az ígéret visszaadta Morrelnek a reményt. Elragadtatással távozott a királyi ügyészhelyettestől, és sietett közölni Dantès öreg édesapjával, hogy hamarosan viszontlátja a fiát.

Villefort pedig nemhogy Párizsba küldte volna, hanem gondosan megőrizte a folyamodványt – amely most megmenthette volna, de a jövőben rettenetesen kompromittálhatta Dantèst –, mert feltételezte azt, aminek a feltételezésére az európai helyzet és az események fordulata már feljogosította, vagyis egy második Restaurációt.

Dantès tehát továbbra is fogoly maradt. Börtöne mélyén mit sem hallott XVIII. Lajos bukásának rettentő zajából, majd a Császárság összeomlásának még borzasztóbb robajából.

Villefort azonban annál éberebben figyelt mindent. Morrel két ízben is alkalmatlankodott nála a rövid császári uralom alatt, amelyet Száz Napnak neveznek. Morrel állandóan Dantès szabadságáért harcolt, és Villefort mindannyiszor ígéretekkel és reménységgel csillapította. Végül elérkezett Waterloo. Morrel nem ment el többé Villefort-hoz. Megtett ifjú barátjáért mindent, ami emberileg csak lehetséges volt. Ha a második Restauráció alatt újabb kísérletet tesz, fölöslegesen kompromittálja magát.

XVIII. Lajos visszatért trónjára. Villefort számára Marseille csupa lelkifurdalást okozó emlék volt. Kérésére megkapta a toulouse-i királyi ügyész megüresedett helyét. Két héttel új székhelyén való beiktatása után feleségül vette Renée de Saint-Méran kisasszonyt, akinek édesapja most nagyobb kegyet élvezett az udvarnál, mint valaha.

Így történt, hogy Dantès a Száz Nap alatt és Waterloo után is a rácson belül maradt, és ha az emberek nem feledték is el, elfelejtette az Isten.

Danglars, amikor látta, hogy Napóleon visszatér Franciaországba, megértette, mekkora csapással sújtotta Dantèst. Feljelentése elevenbe vágott, és mint mindenki, aki a bűnözésben járatos és nem sokat ért a mindennapi életből, az eseményeknek ezt a különös találkozását a Gondviselés akaratának nevezte.

Mikor azonban Napóleon visszatért Párizsba, s hangja ismét parancsolóan és hatalmasan zengett, Danglars megijedt. Minden percben attól tartott, hogy Dantès visszatér. Dantès mindent tud, Dantès fenyegeti, és elég erős ahhoz, hogy kegyetlen bosszút álljon. Ekkor bejelentette Morrel úrnak, hogy elhagyja a tengerészszolgálatot. Morrel úr ajánlatára március vége felé, vagyis tíz-tizenkét napra rá, hogy Napóleon visszatért a Tuilériákba, egy spanyol kereskedő segédjéül szegődött. Madridba utazott tehát, és többé nem hallott róla senki.

Fernand pedig nem értett semmit. Dantès távol volt, és neki csak ez kellett. Mi lett belőle? – nem is érdekelte, de mióta Dantés nem volt a közelében, egyre csak törte a fejét. Egyrészt ki akart vándorolni, és a lányt is magával akarta vinni. De időről időre – és ezek életének sötét órái voltak – leült a Pharo-hegyfok tetején, ahonnan jól látszott Marseille és a katalánok telepe. Szomorúan és mozdulatlanul nézett előre, mint egy ragadozó madár, azt leste, nem jön-e valamelyik úton magasra emelt fejjel a délceg járású, szép fiatalember. Dantès most már reá nézve is a kegyetlen bosszúállás hírnöke volt. Fernand már eltökélte magát: egy puskalövéssel szétloccsantja Dantès fejét, azután öngyilkos lesz, hogy szépítse a gyilkosságát. Fernand azonban tévedett: sohasem ölte volna meg magát, mert még mindig reménykedett.

Időközben sok fájdalmas ingadozás közepette a császárság még egy utolsó toborzást hirdetett, és minden épkézláb férfi rohant Franciaországból a császár hívó szavára. Fernand is elment, mint a többi, otthagyva kunyhóját és Mercédèst, bár ott bujkált agyában az a sötét és rémítő gondolat, hátha visszatér vetélytársa, és feleségül veszi szerelmesét.

Ha Fernand valaha is rá tudta volna szánni magát, hogy öngyilkos legyen, most lett volna itt a pillanat: akkor, amikor el kell hagynia Mercédèst.

Mercédès iránt való figyelmessége, az az együttérzés, amellyel a fiatal lány bánatában látszólag részt vett, az az igyekezet, hogy minden kívánságát teljesítse, a fiatal lányban azt a hatást keltette, amely az odaadás láttára minden nemes lélekben felébred. Mercédès mindig barátjaként szerette Fernand-t, barátsága most egy újabb érzéssel, a hálával is gyarapodott.

– Bátyám – mondta, amikor a katalán fiúnak hátára kötötte katonazsákját –, bátyám, egyetlen barátom, ne engedd megölni magad, ne hagyj magamra a nagyvilágon, hiszen egyre csak sírok, és teljesen magamra maradnék nélküled.

Ezek a búcsúszavak némi reményt ébresztettek Fernand-ban: ha Dantès nem tér vissza, Mercédès egyszer mégiscsak az övé lesz. Mercédès egyedül maradt azon a puszta földön, melyet még sohasem látott ilyen sivárnak, a mérhetetlen láthatárba vesző tenger partján, s könnyáztatta arccal bolyongott naphosszat a kis katalán telep körül, mint a bolond lány, akiről a szomorú rege szól. Hol megállt az izzó déli nap alatt, mozdulatlanul, némán, akár egy szobor, és tekintete Marseille felé szállt, hol leült a parton, és hallgatta a tenger sóhaját, amely éppannyira örökös volt, mint az ő fájdalma, és egyre azon tűnődött, nem volna-e jobb előrehajolni és belezuhanni az örvénybe, mintsem így végigszenvedni a reménytelen várakozás minden kegyetlen kínját.

Nem a bátorsága hiányzott Mercédèsnek ahhoz, hogy tervét véghezvigye, hanem a vallás jött segítségére, az mentette meg az öngyilkosságtól.

Caderousse-t is behívták, akárcsak Fernand-t, de mivel ő nyolc esztendővel idősebb volt, mint a katalán, és házas is volt, csak a harmadik menettel indult el, és őt a partvidékre küldték.

Az öreg Dantès, akit már csak a reménység éltetett, a császár bukásakor elveszítette minden reményét.

Kereken öt hónappal azután, hogy fiától elszakították, és csaknem órára pontosan öt hónapra rá, hogy Edmond-t letartóztatták, Mercédès karjaiban kilehelte lelkét.

Temetésének minden költségét Morrel úr viselte, aki azokat az apró adósságokat is kifizette, amelyekre az öregember a betegsége idején kényszerült.

Morrel nemcsak nemesen, hanem bátran is cselekedett. A délvidék lángban állott, és súlyos bűncselekménynek számított, ha valaki segítséget nyújtott – még ha a halálos ágyánál is – olyan veszedelmes bonapartista apjának, mint amilyen Dantès volt.

14

Az őrjöngő fogoly és a bolond fogoly

Körülbelül egy esztendővel XVIII. Lajos visszatérte után a börtönök főfelügyelője ellenőrző körútra indult.

Dantès hallotta zárkájából, amint odafent az előkészítő munkálatok jó nagy zajjal, csikorgással és gördüléssel folynak. Ott lent ezt senki más meg nem hallotta volna, mint az a fogoly, akinek füle az éj csendjében ahhoz is hozzászokott, hogy meghallja, mint szövi hálóját a pók, és hogyan hull le szabályos időközökben az a vízcsepp, amely óránként gyűlik össze a cella mennyezetén.

Kitalálta, hogy fent az élőknél valami szokatlan dolog készül: már olyan régóta lakott a sírban, hogy bízvást tekinthette magát halottnak.

A főfelügyelő valóban végigjárta a szobákat, cellákat és zárkákat, egyiket a másik után. Több foglyot kihallgattak: azokat, akiket szelídségük vagy ostobaságuk ajánlott az igazgatóság figyelmébe. A főfelügyelő megkérdezte, milyen az ellátásuk, és vannak-e panaszaik.

Valamennyien egyhangúlag azt felelték, hogy élelmük undorító, és visszakövetelik szabadságukat.

A felügyelő akkor azt kérdezte, vajon nincs-e egyéb mondanivalójuk.

A foglyok a fejüket rázták. Ugyan mi más kívánságuk is lehetne a foglyoknak, mint a szabadság?

A főfelügyelő mosolyogva fordult az igazgatóhoz:

– Igazán nem tudom, minek küldenek bennünket ezekre a céltalan ellenőrző körutakra. Aki egy foglyot látott, az látott százat. Aki egy foglyot meghallgatott, ezret hallgatott meg. Mindig ugyanaz a nóta: rossz az élelem, és ők ártatlanok. Van még több fogoly is?

– Vannak veszedelmes vagy bolond foglyaink is, azokat külön zárkákban tartjuk.

– Menjünk hát – mondta a főfelügyelő, és igen fáradt arcot öltött –, fejezzük be a munkánkat. Gyerünk le a zárkákba.

– Várjon – felelte az igazgató. – Menjenek legalább két fegyveres emberért. A foglyok olykor már csak életuntságból is, azért, hogy halálra ítéljék őket, elkövetnek kétségbeesett, céltalan cselekedeteket: megtörténhetik, hogy ön áldozata lesz valami ilyesféle merényletnek.

– Tegye hát meg óvóintézkedéseit – mondta a főfelügyelő.

Csakugyan el is küldtek két katonáért, azután olyan bűzös, olyan undorító, olyan penészes lépcsőn indultak lefelé, amely már magában is borzalmasan hatott a látó, a szagló és lélegző szervekre.

– Ó! – mondta a főfelügyelő, és félúton megállt. – Ki az ördög lakhat odalent?

– Egy igen veszedelmes összeesküvő. Különösen figyelmünkbe ajánlották, mint olyan embert, aki mindenre képes.

– Egyedül van?

– Természetesen.

– Mióta van itt?

– Csaknem egy éve.

– És mindjárt itt helyezték el, amikor a börtönbe került?

– Nem, uram, csak akkor, amikor meg akarta ölni a börtönőrt, aki az élelmet hozta be neki.

– Meg akarta ölni a börtönőrt?

– Meg bizony, uram, mégpedig azt, aki most világít nekünk. Igaz-e, Antoine? – kérdezte az igazgató.

– Úgy ám, meg akart ölni – válaszolt a börtönőr.

– No, de hát bolond az az ember?

– Rosszabb annál – jelentette ki a porkoláb –, valóságos ördög.

– Akarja, hogy jelentsem az esetet? – kérdezte a főfelügyelő az igazgatótól.

– Fölösleges, uram, eléggé megbűnhődik így is. Most egyébként is az őrület határán van, tapasztalatunk szerint nem telik bele egy év, és tökéletesen megzavarodik.

– Szavamra mondom, jobban is járna – mondta a főfelügyelő. – Kevesebbet fog szenvedni, ha egészen megbolondul.

Láthatjuk, hogy ez a főfelügyelő telve volt emberszeretettel, és igazán méltó volt arra az emberbaráti tisztségre, amelyet betöltött.

– Igaza van, uram – felelte az igazgató –, és megjegyzése azt bizonyítja, hogy alaposan tanulmányozta az anyagot. Mintegy húsz lábnyira innen, egy másik zárkában, amelyhez külön lépcső vezet, egy öreg abbét őrzünk. Ez az öreg abbé valaha pártvezér volt Olaszországban. 1811 óta van itt, 1813 vége felé bomlott meg elméje, és azóta rá sem lehet ismerni. Hol sír, hol nevet, egyszer lefogy, másszor meghízik. Talán inkább ezt nézné meg, mint a másikat. Ennek a bolondsága mulattató, és cseppet sem fogja lehangolni.

– Mind a kettőt megnézem – válaszolta a főfelügyelő. – Lelkiismeretesen kell elvégezni munkánkat.

A főfelügyelő most első ízben volt ilyen körúton, és kedvező véleményt akart kelteni magáról a hatóság előtt.

– Akkor hát menjünk be először ehhez – mondta.

– Ahogy tetszik – felelte az igazgató, és intett a börtönőrnek, aki kinyitotta az ajtót.

Dantès, zárkája egyik sarkában guggolva, kimondhatatlan örömmel fogadta azt a csekélyke fényt, amely egy szűk, rácsos szelelőlyukon keresztül szűrődött be hozzá. A tömör zárak csikorgására, a rozsdás ajtósarkok nyikorgó hangjára most felemelte a fejét. Amint megpillantotta az ismeretlen embert, akit két börtönőr fáklyája világított meg, és akivel a két katona kíséretében megjelent börtönigazgató levett kalappal beszélt, kitalálta, miről van szó, és megértette, hogy végre alkalma nyílik egy felsőbb hatósági embernek könyörögni.

Felugrott és összetette a kezét.

A katonák azonnal szuronyt szegeztek, mert azt hitték, hogy a fogoly rossz szándékkal közeledik a főfelügyelőhöz.

Maga a főfelügyelő is hátrált egy lépést, Dantès látta, hogy félelmes embernek festhették le. Ezért tekintetével igyekezett kifejezni mindazt a szelídséget és alázatosságot, amely az emberi szívben elfér, és ékesen szóló szelíd szavakkal, amelyek a jelenlevőket bámulatra bírták, meg akarta hatni látogatója szívét.

A főfelügyelő végighallgatta Dantès panaszát, azután az igazgatóhoz fordult:

– Kezd ájtatos lenni – mondta halkan. – Már szelídebb húrokat penget. Lám, a félelem nagy hatással van reá. Meghátrált a rászegzett szuronyok elől. A bolond bizony nem hátrál meg semmi elől. Ebben a tekintetben igen érdekes megfigyeléseket tettem Charentonban.[13]

Most a fogolyhoz fordult:

– Mindent összevéve, mi a kívánsága?

– Azt szeretném tudni, milyen bűntettet követtem el? Azt kérem, állítsanak bírák elé. Azt kérem, hogy ügyemet tárgyalják, és végül azt kérem, lőjenek agyon, ha bűnös vagyok, de ha ártatlan vagyok, helyezzenek szabadlábra.

– Meg van elégedve az ellátásával? – kérdezte a főfelügyelő.

– Meg, azt hiszem, mit tudom én. De ez nem is fontos. Az a fontos, mégpedig nemcsak rám, szerencsétlen fogolyra nézve, hanem valamennyi ítélőbíróra, sőt, magára az uralkodó királyra nézve is, hogy aki ártatlan, az ne lehessen áldozata egy gyalázatos feljelentésnek, és ne haljon meg a börtönben, hóhérait átkozva.

– Maga ma nagyon alázatos – jegyezte meg az igazgató. – Nem mindig volt ilyen. Egészen másként beszélt, kedves barátom, amikor agyon akarta ütni az őrét.

– Ez igaz, uram – felelte Dantès –, és alázatosan bocsánatot kérek ettől az embertől, hiszen mindig jó volt hozzám... De hát nem tehetek róla, bolond voltam, őrjöngtem.

– És most már nem bolond?

– Nem vagyok, uram, mert a fogság megtört, összezúzott, megsemmisített... Hiszen olyan régen vagyok már itt!

– Olyan régen?... Ugyan mikor tartóztatták le? – kérdezte a főfelügyelő.

– 1815. február 28-án, délután két órakor.

– Ma 1816. július 30-a van. Mit akar? Mindössze tizenhét hónapja van börtönben – számolgatott a főfelügyelő.

– Mindössze tizenhét hónapja! – válaszolta Dantès. – Ó, uram, nem tudja ön, mit jelent tizenhét hónapig börtönben lenni: tizenhét év, tizenhét évszázad ez, főleg az olyan embernek, aki, mint én, éppen a boldogság küszöbén állott, aki, mint én, éppen feleségül akarta venni szerelmesét, az olyan embernek, aki előtt a becsületes pálya állott, és aki mindezt elveszítette, aki élete legszebb napjának kellős közepén belezuhant a legsötétebb éjszakába, aki látja, hogy pályája kettétörik, aki mit sem tud arról, hogy aki szerette, most is szereti-e még, aki nem tudja, vajon öreg édesapja él-e még. Tizenhét hónapi börtön az olyan embernek, aki a tenger levegőjéhez, a tengerész szabadságához, a nagy látóhatárhoz, a végtelenséghez szokott! Uram, tizenhét hónapi börtön több, mint amennyit a világ leggyűlöletesebb bűnének elkövetője érdemel. Legyen irgalommal irántam, uram, és kérjen számomra szigorúságot, nem pedig elnézést: ítéletet, nem pedig kegyelmet, bíróságot, uram, csak bíróságot kérek. Nem tagadhatják meg a vádlottól a bíróságot.

– Rendben van – felelte a főfelügyelő –, majd meglátjuk.

Azután az igazgatóhoz fordult.

– Igazán megsajnáltam ezt a szegény ördögöt. Majd odafent mutassa meg nekem a lajstromlapját.

– Természetesen – felelte az igazgató. – De attól tartok, hogy abban borzasztó vádakat talál ellene.

– Uram – folytatta Dantès –, jól tudom, hogy nem engedhet ki innen a saját elhatározásából. De továbbíthatja kérésemet a fölöttes hatóságnak, keresztülviheti, hogy bírói vizsgálatot rendeljenek el ügyemben, és végül kieszközölheti, hogy bíróság elé kerüljek. Ezt kérem csupán, ítéletet, hogy tudjam, milyen bűncselekményt követtem el, és mire ítéltek el. Mert higgye el, a bizonytalanság a kínok kínja.

– Világítsanak – mondta a főfelügyelő.

– Uram – kiáltott fel Dantès –, érzem a hangján, hogy meg van hatva. Mondja, uram, hogy remélhetek.

– Ezt nem mondhatom – válaszolta a főfelügyelő –, csak annyit ígérhetek, hogy megvizsgálom az iratait.

– Ó, uram, akkor szabad vagyok, akkor megmenekültem!

– Ki tartóztatta le? – kérdezte a főfelügyelő.

– Villefort úr – felelte Dantès. – Beszéljen vele, kérdezze meg őt.

– Villefort úr már egy éve nincs Marseille-ben, átkerült Toulouse-ba.

– Ó, akkor már nem csodálkozom – mormogta Dantès. – Egyetlen jóakaróm elköltözött.

– Volt valami oka Villefort úrnak, hogy haragudjék önre? – kérdezte a főfelügyelő.

– Semmi a világon, uram. Ellenkezőleg, csak jóakarattal viseltetett irányomban.

– Akkor hát megbízhatom azokban az adatokban, amelyeket ő adott, vagy ezután adni fog nekem?

– Tökéletesen, uram.

– Jól van, legyen türelemmel.

Dantès térdre esett, az ég felé tárta két karját, és halk imádságban Isten kegyelmébe ajánlotta ezt az embert, amiért lejött hozzá a börtönbe, akár a Megváltó, aki leszállt a pokolba, hogy onnan kimentse a lelkeket.

Az ajtó becsukódott, de az a reménység, amelyet a főfelügyelő hozott, Dantès zárkájában maradt.

– Akarja-e azonnal látni a foglyok lajstromát – kérdezte az igazgató –, vagy előbb menjünk be az abbé zárkájába?

– Végezzünk egy füst alatt a zárkákkal – válaszolta a főfelügyelő. – Ha ismét feljutok a napvilágra, talán nem is lenne többé bátorságom, hogy folytassam szomorú hivatásomat.

– Az a másik fogoly egészen másféle, mint ez volt, és annak a bolondsága sokkal kevésbé elszomorító, mint szomszédjának igazságkeresése.

– És miben áll a bolondsága?

– Ó, ez különös dolog: azt képzeli, hogy valami óriási kincs tulajdonosa. Fogsága első évében egymilliót ajánlott fel a kormánynak, ha szabadlábra helyezik, a második évben kétmilliót, a harmadikban hármat és így tovább. Most ötödik esztendeje van börtönben. Arra fogja önt kérni, hogy hallgassa meg négyszemközt, és fel fog ajánlani ötmilliót.

– Ó, hát ez csakugyan érdekes – jegyezte meg a főfelügyelő. – És hogy hívják ezt a milliomost?

– Faria abbénak.

– 27-es szám! – jegyezte meg a főfelügyelő. – Ez az. Nyissa csak ki, Antoine.

A porkoláb engedelmeskedett, és a főfelügyelő kíváncsian pillantott be a bolond abbé zárkájába.

Általában így nevezték ezt a foglyot.

A zárka közepén, egy darabka vakolattal húzott körben, a földön feküdt egy csaknem egészen mezítelen ember. Ruhája már csak rongyokban lógott rajta. Ebbe a körbe igen pontos mértani alakokat rajzolt, és úgy elmerült problémája megoldásába, akár Archimedész, mielőtt Marcellus egyik katonája megölte. A nyíló ajtó zajára sem mozdult meg, és úgy látszott, csak akkor tért magához, mikor a fáklyák fénye szokatlan világosságot vetett a nedves talajra, amelyen munkálkodott. Ekkor hátrafordult, és csodálkozva látta, milyen sokan látogatják meg zárkájában.

Hirtelen felállt, nyomorúságos ágyáról levett valami odadobott takarót, és gyorsan beleburkolózott, hogy az idegenek szemében illőbb külseje legyen.

– Mi a kívánsága? – kérdezte a főfelügyelő a szokott módon.

– Nekem, uram? – csodálkozott az abbé. – Nem kérek semmit.

– Bizonyára nem érti – kezdte ismét a főfelügyelő. – Én a kormány megbízásából végigjárom a börtönöket, hogy meghallgassam a foglyok panaszait.

– Ó, az már más, uram – kiáltott fel élénken az abbé –, remélem, megértjük egymást.

– Látja – mondta a főfelügyelőnek halkan az igazgató –, hát nem úgy kezdődött, ahogy előre mondtam?

– Uram – folytatta a fogoly –, Faria abbé vagyok, Rómában születtem. Húsz évig Spada bíboros titkára voltam. Nemigen tudom, miért tartóztattak le az 1811. év elején. Attól a perctől kezdve követelem az olasz és a francia hatóságoktól, hogy adják vissza szabadságomat.

– Miért a francia hatóságoktól? – kérdezte az igazgató.

– Mert Piombinóban fogtak el, és az a gyanúm, hogy mint Milánó és Firenze, Piombino is valamelyik francia megye székhelye lett.

A főfelügyelő meg az igazgató nevetve néztek össze.

– Az ördögbe is, kedvesem – mondta a főfelügyelő –, olaszországi értesülései nem éppen a legfrissebbek.

– Abból az időből származnak, amikor letartóztattak, uram – felelte Faria abbé. – És mivel a császár őfelsége megalapította a római királyságot a fia számára, akivel éppen akkor ajándékozta meg az ég, felteszem, hogy hódításai folyamán valóra váltotta Machiavelli és Cesare Borgia álmát: egész Olaszországot egységes királysággá tette.

– Uram – mondta a főfelügyelő –, a Gondviselés szerencsére megváltoztatta kissé ezt a hatalmas tervet, amelynek, úgy látom, ön elég lelkes híve.

– Ez az egyetlen módja, hogy Olaszország erős, független és boldog állam legyen – válaszolta az abbé.

– Lehetséges – mondta a főfelügyelő –, de nem azért jöttem, hogy az ultramontán politikáról vitatkozzam önnel, hanem hogy megkérdezzem., mint ahogy már meg is tettem, van-e valami panasza a helyiség és az élelem ellen?

– Az élelmezés olyan, mint minden börtönben – válaszolta az abbé –, vagyis nagyon rossz. Ami a helyiséget illeti, mint látja, nedves és egészségtelen, mindazonáltal börtöncellának megfelelő. De most nem erről van szó, hanem egy roppant fontos és igen érdekes nyilatkozatról, amelyet a kormányzatnak tenni akarok.

– Helyben vagyunk már – súgta az igazgató a főfelügyelőnek:

– Emiatt örvendek úgy önnek – folytatta az abbé –, bár egy igen fontos számításomban zavart meg, amely ha sikerül, talán megdönti Newton rendszerét. Megtehetné nekem azt a szívességet, hogy négyszemközt hallgat meg?

– Na, mit mondtam? – kérdezte az igazgató a főfelügyelőtől.

– Ön ismeri az embereit – felelte az mosolyogva, azután Farria abbéhoz fordult: – Uram – mondta –, a kérését nem teljesíthetem.

– De hátha arról volna szó, uram – kezdte ismét az abbé –, hogy a kormány ezáltal óriási összeghez, például ötmillióhoz juthat?

– Szavamra mondom – mondta a főfelügyelő az igazgatóhoz fordulva –, ön még az összeget is pontosan eltalálta.

– Hát kérem – mondta az abbé, látva, hogy a főfelügyelő távozni akar –, nem kell feltétlenül egyedül lennünk. Az igazgató úr is jelen lehetne beszélgetésünknél.

– Kedves uram – felelte az igazgató –, sajnos már jó előre és könyv nélkül tudjuk, mit fog mondani. A kincseiről van szó, ugyebár?

Faria olyan pillantást vetett a gúnyolódó igazgatóra, amelyben egy pártatlan szemlélő bizonyára észrevette volna az értelem és az igazság felcsillanását.

– Természetesen – felelte. – Ugyan mi egyébről beszélhetnénk, ha nem erről?

– Főfelügyelő úr – folytatta az igazgató –, én éppen olyan jól el tudom mondani önnek ezt a dolgot, mint az abbé, mert négy vagy öt esztendeje, hogy egyebet sem hallok tőle.

– Ez azt bizonyítja, igazgató úr – mondta az abbé –, hogy ön éppen olyan, mint azok, akikről az Írás azt mondja: szemük van, és nem látnak, fülük van, és nem hallanak.

– Kedves uram – mondta a főfelügyelő –, a kormányzat gazdag, és hála istennek, nem szorul az ön pénzére. Tegye csak el arra az időre, amikor majd kiszabadul a börtönből.

Az abbé szeme kitágult. Megragadta a főfelügyelő kezét.

– De ha egyáltalában nem szabadulok ki a börtönből – mondta –, ha az igazság ellenére fogva tartanak ebben a zárkában, ha meghalok itt anélkül, hogy bárkire is rábíztam volna titkomat, akkor vesszen el ez a kincs? Nem lenne-e jobb, ha a kormány is hasznát látná, és én is jól járnék? Elmegyek egészen hatmillióig, uram. Igen, lemondok hatmillióról, és beérem a többivel, ha visszaadják a szabadságomat.

– Szavamra mondom – jelentette ki halkan a főfelügyelő –, ha nem tudnám, hogy bolond, azt hinném, a tiszta igazat mondja, olyan meggyőző erővel beszél.

– Nem vagyok én bolond, uram, és a színigazat mondom – jelentette ki Faria abbé, mert mint minden fogolynak, rendkívül finom volt a hallása, és tökéletesen megértette a főfelügyelő szavait. – Ez a kincs, amelyről beszélek, valóban megvan, és én felajánlom: kössünk szerződést, amelynek értelmében ön elvezet engem arra a helyre, amelyet megjelölök. Ott a szemünk láttára felássák a földet, és ha hazudok, ha nem találnak ott semmit, ha bolond vagyok, mint ahogy ön mondja, no, hát akkor hozzanak vissza ebbe a zárkába, és itt maradok életem végéig, soha többé nem kérek semmit sem öntől, sem mástól.

Az igazgató felnevetett.

– Messze van a kincse? – kérdezte.

– Mintegy száz mérföldnyire innen – felelte Faria.

– Egészen jól gondolta ki a dolgot – jegyezte meg az igazgató. – Ha minden fogoly azzal akarna szórakozni, hogy száz mérföldön megsétáltassa őreit, és ha az őrök hajlandók volnának erre, a foglyok könnyűszerrel kereket oldanának, mihelyt alkalom kínálkoznék rá. És ilyen utazás során egészen bizonyosan kínálkozik is.

– Ez közismert módszer – jelentette ki a főfelügyelő –, ez az úr még csak a feltaláló érdemével sem dicsekedhetik.

– Azt kérdeztem az imént, jó-e az élelmezés? – mondta ismét az abbéhoz fordulva.

– Uram – válaszolta Faria –, esküdjék meg Krisztusra, hogy kiszabadít innen, ha igazat mondtam, és megmondom, hol van elásva a kincs.

– Jó az élelmezés? – ismételte a főfelügyelő.

– Uram, ön így semmit sem kockáztat, és láthatja, nem a szökésre keresek alkalmat, hiszen itt maradok a börtönben, amíg felkeresik a megjelölt helyet.

– Nem felel a kérdésemre – jegyezte meg a főfelügyelő türelmetlenül.

– Ön sem az én kérésemre! – kiáltott az abbé. – Legyen hát átkozott, mint a többi esztelenek, akik nem akartak hinni nekem! Nem akar az aranyaimból, megtartom hát magamnak. Nem adja vissza a szabadságomat, majd megadja az Isten. Menjen, nincs több mondanivalóm.

Ezzel az abbé visszadobta takaróját, ismét kezébe vette a kis vakolatdarabot, visszaült a kör közepébe, tovább rajzolt, meg számolt.

– Voltaképpen mit csinál ez az ember? – kérdezte távozóban a főfelügyelő.

– A kincseit számolgatja – válaszolta az igazgató.

Faria megvető pillantással válaszolt erre a csípős gúnyra.

Távoztak. A börtönőr bezárta mögöttük az ajtót.

– Bizonyára volt valami vagyona – jegyezte meg a főfelügyelő, amikor felmentek a lépcsőn.

– Vagy azt álmodhatta, hogy van – válaszolt az igazgató –, és másnapra kelve megbolondult.

– Csakugyan – mondta a főfelügyelő a romlott emberek naivságával –, ha valóban gazdag lett volna, most nem ülne börtönben.

Így végződött a kaland Faria abbé számára. Továbbra is fogoly maradt, és e látogatás után még jobban megerősödött róla az a hit, hogy mulatságos bolond.

Még Caligula és Nero is, e nagy kincskeresők, akik a lehetetlent is megkísérelték, felfigyeltek volna ennek a szegény embernek a szavaira, és kiengedték volna a levegőre, a kék ég alá, ahova úgy kívánkozott, és megadták volna neki azt a szabadságot, amelyért olyan nagy árat ígért. De a manapság uralkodó királyok, akik a valószínűség határain belül élnek, nem mernek többé akarni. Félnek a fültől, amely kihallgatja parancsaikat, és a szemtől, amely tetteik után nyomoz. Már nem érzik isteni lényük felsőbbrendűségét. Megkoronázott emberek csupán. Hajdanában azt hitték, vagy legalábbis azt mondták magukról, hogy Jupiter fiai, és megőriztek valamit apjuk isten voltából. Bajos ellenőrizni, mi történik a felhők fölött. A mi korunkban a királyok könnyebben utolérhetők. A zsarnok kormányok mindig idegenkedtek attól, hogy napfényre hozzák a börtön és a kínpad világát, és arra is kevés példa van, hogy az inkvizíciók áldozatai megmutathatták volna összetört csontjaikat és vérző sebeiket. Éppen így az őrültség, ez a fekély, amely a sötétzárkák fertőjében, az erkölcsi kínzás következményeképpen tör ki, csaknem mindig gondosan elrejtőzik ott, ahol született, vagy ha ki is lép onnan, eltemetkezik valami sötét kórház mélyén, ahol az orvosok nem ismerik fel sem az embert, sem a gondolatot abban az alaktalan romban, amelyet a fáradt börtönőr átad nekik.

Faria abbét, aki a börtönben zavarodott meg, éppen őrültsége ítélte örökös fogságra.

Ami Dantèst illeti, a főfelügyelő megtartotta a szavát. Amint visszatértek az igazgató szobájába, elkérte a rabok lajstromát. A foglyokra vonatkozó bejegyzés a következő volt:

Dühös bonapartista. Tevékeny részt vett EDMOND DANTÈS az Elba szigetéről való visszatérésben.

A legszigorúbb titkos őrizet alatt tartandó.

Ez a jegyzet más kézírással és más tintával íródott, mint a lajstrom többi része.

Vagyis valószínűleg Dantès börtönbe zárása után írta oda valaki.

A vád sokkal súlyosabb volt, semhogy meg lehetett volna kísérelni a megdöntését. A főfelügyelő tehát ezt írta az összefogójel alá:

Nincs semmi tennivaló.

Dantès azonban úgyszólván újjáéledt a látogatás élményétől. Amióta börtönbe került, megfeledkezett róla, hogy számon tartsa a napokat, a főfelügyelő látogatása óta azonban Dantès számára új időszámítás kezdődött. A mennyezetről levált vakolatdarabkával hátul felírta a falra: 1816. július 30. És ettől az időtől kezdve mindennap tett oda egy rovást, hogy többé el ne veszítse az időszámítás fonalát.

Teltek a napok, majd a hetek, azután a hónapok. Dantès csak egyre várt, és eleinte két héten belül várta a szabadulást. Ha a főfelügyelő feleannyi érdeklődéssel kísérte is ügyét, mint amennyit őelőtte tanúsított, ennyi idő elég kellett hogy legyen az elintézéséhez. A két hét elteltével úgy gondolta, lehetetlenséget kívánt, amikor azt hitte, hogy a főfelügyelő Párizsba való visszatérése előtt foglalkozhatik az ő ügyével. Párizsba csak körútja végeztével mehetett vissza, márpedig ez a körút is eltarthatott egy vagy két hónapig. Így hát a határidőt nem két hétben, hanem három hónapban szabta meg. Mikor a három hónap is eltelt, más okoskodásba fogott, és ennek következtében hat hónapot állapított meg, de amikor ez is elmúlt, és összeadta a napokat, rájött, hogy immár tíz és fél hónapja várakozik. Ezalatt fogsága életrendjében semmi sem változott. Új, vigasztaló hír nem érkezett hozzá. Ha a börtönőrt faggatta, az néma maradt, mint rendesen. Dantès most már kételkedni kezdett érzékei épségében, kezdte hinni, hogy az, amire emlékezni vélt, hallucináció volt csupán, és hogy az a vigasztaló angyal, aki meglátogatta börtönében, csak az álom szárnyán jelent meg előtte.

Egy év múltán leváltották az igazgatót, aki most a Ham-erőd igazgatója lett. Magával vitte néhány alárendeltjét, többek között Dantès börtönőrét is. Új igazgató érkezett. Ez fölöslegesnek tartotta, hogy megjegyezze a foglyok nevét, csak számokkal jelölte meg őket. Ötven szoba volt ebben a szörnyű fogadóban. Lakóikat ezután szobájuk száma szerint nevezték, és a szerencsétlen fiatalember nem volt többé sem Edmond, sem Dantès, hanem egyszerűen a 34-es szám.

15

A 34-es és a 27-es

Dantès végigszenvedte mindazt a kínt, amelyet a feledésre ítélt foglyok csak átélhetnek a börtönben.

Eleinte a remény következtében és ártatlansága tudatában viselte sorsát. Később kételkedni kezdett ártatlanságában, és ezzel már-már igazolta az igazgatónak azt a hitét, hogy foglya megőrült. Végül lezuhant büszkesége magasságából, könyörögni kezdett az embereknek, de még nem az Istennek. Isten a végső menedék. Az a szerencsétlen, akinek legelőször az Úrhoz kellene folyamodnia, csak akkor kezd benne reménykedni, amikor a reménynek már minden más forrása kiapadt.

Dantès tehát azért könyörgött, hogy helyezzék másik zárkába, még akkor is, ha az sötétebb és mélyebb, mint a régi. Még a kedvezőtlen változás is változás lett volna, és néhány napra ez is lekötötte volna figyelmét. Kérte, hogy engedélyezzék a sétát, a szabad levegőt, és könyveket, szerszámokat kért. Egyik kívánságát sem teljesítették. Nem törődött vele, azért csak egyre könyörgött. Kezdte megszokni, hogy beszéljen új börtönőréhez, noha az, ha lehetséges, még némábbnak tűnt, mint a régi. De már az is öröm volt, ha szólhatott valakihez, még ha némához is. Dantès azért beszélt, hogy a saját hangját hallja. Megpróbált olyankor is beszélni, amikor egyedül volt, de ilyenkor megijedt önmagától.

Mikor Dantès még szabadon élt, gyakran festett maga elé rémképeket a börtönökről, amelyeket csavargók, útonállók, gyilkosok töltenek meg: ezeknek aljas öröme értelmetlen tivornyákba és ijesztő barátkozásokba fullad. Most már egyenesen vágyott egy ilyen lebuj után, csak azért, hogy más embereket is lásson, ne csak annak a börtönőrnek érzéketlen arcát, aki a világért sem állt vele szóba. Szánta a gályarabokat, megbecstelenítő ruhájukban, lábukra vert bilincseikkel és vállukon a bélyeggel. De a gályarabok legalább egymás társaságában voltak, a szabad levegőt szívták, látták az égboltot. Ó, boldogok a gályarabok!

Egyik napon azért könyörgött őrének, kérjen társat a számára, bárkit: még az a bolond abbé is jó lesz, akinek már hallotta hírét. A porkolábok zord külseje mögött mindig lappang valami emberség. Az új börtönőr, bár az arca mit sem árult el, szíve mélyén gyakran megsajnálta ezt a szerencsétlen fiatalembert, akit olyan súlyosan megviselt a rabság. Továbbította a 34-es kérését az igazgatóhoz, de az olyan óvatos volt, mint valami politikus. Attól tartott, hogy Dantès fel akarja lázítani a foglyokat, valami összeesküvésre készül, valamelyik barátja segítségével szökést akar megkísérelni, és visszautasítatta Dantès kérését.

Dantès tehát embertől nem remélhetett többé segítséget. Ahogy mondottuk, elérkezett az az idő, hogy Istenhez forduljon. Eszébe jutottak azok a vallásos gondolatok, amelyekre a sorsüldözött szerencsétlenek rendszerint rátalálnak. Visszaemlékezett azokra az imádságokra, amelyeket édesanyjától tanult, ám most olyan értelmet talált bennük, amelyet azelőtt nem vett észre. Mert az ember számára az imádság egyhangú és üres marad mindaddig, amíg boldog, ha ellenben bajba jut, a fájdalom megérteti vele azt a magasztos nyelvet, amelyben Istennel beszélhet.

Nem buzgón, hanem dühvel imádkozott, és fennhangon, hogy ne féljen saját szavától. Imádság közben valami eksztázis fogta el. Minden kiejtett szavánál nagy ragyogás közepette látni vélte az Istent. Úgy hitte, hogy megalázott és elveszett életének minden mozzanata a mindenható Isten akarata, és levonta az események tanulságát.

Feladatokat tűzött maga elé, minden imádság végére odacsempészte és magára is értette azt a könyörgést, amellyel az emberek sokkal gyakrabban fordulnak embertársaikhoz, mint Istenhez: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek.”

Dantès mind e sok buzgó imádság ellenére is fogoly maradt. Idővel agya elborult, szeme előtt köd sűrűsödött. Dantès egyszerű, tanulatlan ember volt. A múltat sötét fátyol takarta előle, amelyet csak a tudás lebbenthetett fel. Börtönének magányában és gondolatai pusztaságában nem tudta maga elé varázsolni az elmúlt korokat, nem tudta életre kelteni a kihalt népeket, újjáépíteni az ókori városokat, amelyeket a képzelet felnagyít és költőivé tesz, s amelyek óriásinak tűnnek fel, és égi fényben látszanak ragyogni, mint Martin babilóniai képei. Neki csak rövidke múltja, sötét jelene és igen kétes jövője volt, csupán tizenkilenc esztendő világosságával elmélkedhetett egy talán örök éjszakáról. Így hát semmiféle elfoglaltság sem segíthetett rajta. Tetterős lelke, amely legszívesebben végigszáguldott volna a korok végtelenjén, arra kényszerült, hogy fogságban maradjon, mint a sas, ha kalitkába zárják. Egy gondolatba kapaszkodott: valami különös végzet minden látható ok nélkül összetörte a boldogságát. E gondolathoz kétségbeesetten ragaszkodott, ezerszer is meghányta-vetette, és úgy szétmarcangolta, mint Dante Poklában a könyörtelen Ugolino szétrágja Rogerius érsek koponyáját. Dantès csak ideig-óráig hitt az isteni hatalomban, de a hitét azután elveszítette, mint ahogy elveszítik azt mások is, ha sikert értek el, Csakhogy neki nem volt belőle semmi haszna.

Az aszketizmust vak düh váltotta fel. Edmond olyan istenkáromlásokra fakadt, amelyek hallatára még a börtönőr is elképedt. A zárka falához verdeste testét. Dühvel vont felelősségre mindent, ami csak körülötte volt, és főleg önmagát a legcsekélyebb kellemetlenség miatt, ha akárcsak egy homokszemecske, egy szalmaszál vagy egy kis szellő okozta is. Akkor hirtelen eszébe ötlött az a feljelentő levél, amelyet látott és megérintett, mert Villefort a kezébe adta. A feljelentő levél minden sora úgy lángolt, mint Belzacár Mene Tekel Ufarsin-ja. Azt mondta magában, hogy az emberek gyűlölete taszította őt abba az örvénybe, amelyben most van, nem pedig Isten bosszúja. Azoknak az ismeretlen embereknek kívánta mindazt a szenvedést, amelyekkel lázas képzelete megtöltötte agyát, és úgy találta, hogy még a legszörnyűbb kínok is túlságosan enyhék s főleg nem elég hosszan tartók ezeknek a számára, mert a kínszenvedés után a halál következik. És a halálban, ha nem is volt meg a nyugalom, de megvolt legalább az érzéketlenség, amely hasonlít hozzá.

Minthogy elhitette magával, éppen az ellenségei miatt, hogy a halál nyugalmat jelent, és hogy aki kegyetlenül akar büntetni, annak a büntetés más módjait kell kitalálnia, mint a halált; az öngyilkosság sötét gondolata foglalkoztatta. Jaj annak, akit a szerencsétlenség lejtőjén ilyen komor gondolatok kerítenek hatalmukba! Olyan ez, mint valami holt tenger, amelynek tiszta hullámai égszínkéken csillognak, amelyben azonban az úszó lába egyre jobban és jobban beletapad egy szurokkal telt edénybe. Ez az edény vonzza, szívja, elnyeli. Aki egyszer így járt, annak vége, hacsak az isteni Gondviselés nem jön segítségére. Minden kísérlet, amellyel meg akarná menteni magát, csak egyre közelebb viszi a halálhoz.

És ez az erkölcsi haldoklás mégsem annyira szörnyű, mint az a szenvedés, amely megelőzte, és mint amilyen az a büntetés lehet, amely majd követi. A vigasztalódásnak valami szédületes fajtája ez, amely megmutatja a tátongó örvényt, de egyúttal megmutatja az örvény mélyén a semmit is. Amikor Edmond eddig jutott gondolatai sorában, kissé megvigasztalódott. Minden fájdalma, minden szenvedése, a rémképek sorozata, amely ezek nyomában járt, mintha elillant volna a börtön zugából, ahová nesztelenül beléphetett a halál angyala. Dantès most nyugodtan tekintett vissza elmúlt életére, félt a jövőjétől, és azt a középutat választotta, amelyet menedéknek vélt.

– Néha – mondta akkor magában – régi életemben, amikor még ember, szabad és erős ember voltam, másoknak adtam parancsokat, és parancsaimat teljesítették, láttam beborulni az eget, háborogni és zúgni a tengert, láttam, amint az ég egy sarkában vihar születik, és óriási sasként szárnyával beborítja a látóhatárt. Akkor úgy éreztem, hogy hajóm csak gyenge menedék, könnyű, mint a pehely egy óriás kezében, s az óriás maga is remeg és imbolyog. Kisvártatva a hullámok ijesztő zajának hallatára, a hegyes sziklák láttára halálfélelem fogott el. Minden erőmet összeszedtem, hogy megmeneküljek, megfeszítettem minden akaraterőmet, és latba vetettem minden tengerész-tudásomat, hogy megküzdjek Istennel!... Mert akkor boldog voltam. Életem megmentése azt jelentette, hogy visszatérhetek a boldogsághoz; nem én hívtam, nem én választottam a halált: úgy éreztem, túlságosan kemény fekvőhely az a hínáros kavicságy. Felháborodtam azon, hogy én, aki hitem szerint Isten képmására vagyok teremtve, halálom után tengeri sirályok és keselyűk eledelévé váljak, Ma már másként áll a dolog. Elveszítettem mindazt, ami kedvessé tette előttem az életet, ma úgy mosolyog felém a halál, miként a dajka arra a gyermekre, akit el akar ringatni. Ma már kedvemre van a halál, elalszom fáradtan és összetörten, mint ahogy elaludtam azoknak a kétségbeesett és őrjöngő estéknek egyikén, amikor háromezerszer róttam végig zárkámat, harmincezer lépést tettem meg, vagyis csaknem tíz mérföldet.

Mióta ez a gondolat megszületett lelkében, a fiatalember szelídebb, vidámabb lett. Jobban elviselte a kemény fekhelyet és a fekete kenyeret, még kevesebbet evett, alig aludt valamit, és csaknem elviselhetőnek találta az életnek azt a kis maradványát, amelyről tudta, hogy akkor hagyja ott, amikor kedve tartja, mint ahogy az ember levet valami elhasznált ruhát.

Két módja volt a halálnak: az egyszerűbb mód, hogy felkötözi zsebkendőjét az egyik ablakrácsra, és felakasztja magát. De azt is megteheti, hogy csak látszólag eszi meg ételét és éhen hal. Az elsőtől nagyon idegenkedett Dantès. Úgy nevelték, hogy irtózzék a tengeri kalózoktól, márpedig azokat szokták a hajóvitorla rúdjára felkötni: az akasztást tehát megbecstelenítő büntetésnek tekintette, amelyet nem akart önmagával szemben alkalmazni. Így hát inkább a másodikat fogadta el, és terve végrehajtását még aznap meg is kezdte.

Csaknem négy esztendő telt el az elmondott viszontagságok közepette. A második év végén Dantès már nem számolta a napokat, és visszazuhant az időtlenségbe, amelyből valamikor a főfelügyelő ragadta ki.

Dantès azt mondta: „Meg akarok halni”, és halált is választott. De amikor jobban szembenézett a halállal, attól való féltében, hogy visszariad elhatározásától, még egyszer megesküdött önmagának: meg kell halnia.

„Amikor behozzák a reggelimet és a vacsorámat – gondolta –, az ételeket kiöntöm az ablakon. Azt fogják hinni, hogy elfogyasztottam.”

Úgy is tett, ahogy megfogadta. Napjában kétszer kiöntötte ennivalóját a szűk, rácsos nyíláson, amelyen át csak egy kis darabka eget láthatott. Eleinte vidáman tette, később elgondolkodva, utóbb pedig sajnálkozva. Nem volt szabad megfeledkeznie esküjéről, hogy végre tudja hajtani rettenetes tervét, csakhogy ezekről az ételekről, amelyektől azelőtt irtózott, most éhségében úgy érezte: étvágygerjesztőek, fűszeres illatúak. Megtörtént, hogy olykor egy óra hosszat is kezében tartotta a tele tálat, tekintetét le nem vette a rothadó húsdarabkáról vagy a romlott halról és a fekete, penészes kenyérről. Az életösztön még harcolt benne, és időről időre gátat vetett elhatározásának. Ilyenkor zárkáját sem látta olyan sötétnek, állapotát sem annyira kétségbeejtőnek. Még fiatal volt, huszonöt vagy huszonhat éves lehetett, még körülbelül ötven év hátra volt életéből, vagyis kétszer annyi, mint amennyit eddig élt. Ilyen óriási idő alatt az események feltörhetik a kapukat, felboríthatják If várának falait, és visszaadhatják a szabadságát! Ilyenkor szájához emelte ételét, amelyet, Tantalus sorsát önként vállalva, önszántából tagadott meg magától, de ekkor eszébe jutott esküje. És minthogy ez a tiszta lelkű ember nem bírta volna elviselni saját megvetését, nem szegte meg fogadalmát. Szigorúan és kérlelhetetlenül élte tovább életének kis maradványát, míg egy napon már annyi ereje sem volt, hogy felkeljen, és a szelelőlyukon át kidobja a kapott vacsorát.

Másnap már nem látott, és alig hallott valamit. A börtönőr azt hitte, hogy a fogoly súlyosan megbetegedett. Edmond abban reménykedett, hogy közeledik a halál.

Így telt el ez a nap. Edmond érezte, hogy valami bizonytalan zsibbadás fogja el, de ez nem volt éppen kellemetlen. Gyomrának ideges nyugtalansága megenyhült. Szomjúsága is csillapodott. Ha behunyta szemét, ragyogó fényt látott, amely hasonlított az éjszakánként iszapos talajon futkározó lidércfényhez. Ez már derengése volt annak az ismeretlen világnak, amelyet halálnak neveznek.

Este kilenc óra felé hirtelen tompa zaj ütötte meg a fülét. Azon a falon, amely mellett feküdt, valami koppanás hallatszott.

Annyi tisztátlan állat nesze hallatszott ebben a börtönben: Edmond lassanként megszokta, hogy ne zavartassa magát ilyen csekélységektől. De ezúttal akár azért, mert érzékei az éhségtől éberebbek voltak, akár mert a zaj erősebben hangzott, mint rendesen, akár pedig mivel ebben az utolsó percben mindent fontosabbnak vélt maga körül, Edmond felemelte a fejét, hogy jobban halljon.

Valami csöndes kaparászást hallott, amely vagy nagy karomra, vagy hatalmas fogra, vagy valami követ feszítő szerszámra vallott.

A fiatalembert, bármilyen legyengült volt is, az a gondolat kerítette hatalmába, amely minden foglyot foglalkoztat: a szabadulás gondolata. Ez a zaj pontosan abban a pillanatban hangzott fel, amikor már éppen azt hitte, hogy minden zaj örökre megszűnik számára. Úgy rémlett neki, hogy Isten végre megelégelte szenvedéseit, és azért küldte neki ezt a zajt, hogy felszólítsa: álljon meg a sír szélén, amelybe csaknem leszállt. Ki tudja, vajon valamelyik barátja vagy szeretett hozzátartozója – akikhez olyan gyakran szállt a gondolata – e pillanatban éppen nem vele foglalkozott-e, és nem kísérelte-e meg, hogy a mérhetetlen távolságon keresztül hozzá közeledjék?

De nem, kétségtelenül csalódik; ez csak azoknak az álmoknak egyike lehet, amelyek a halál kapuja előtt lebegnek!

Edmond egyre figyelte a neszt. A zaj körülbelül három órán át tartott, akkor Edmond valami omlásszerű hangot hallott, azután minden elcsendesedett.

Néhány óra múlva újra kezdődött a zaj, de most már erősebben és közelebbről. Most már nagyon érdekelte Edmond-t ez a munka, és elszórakoztatta magányában. Csakhamar belépett a börtönőr.

Mintegy nyolc napja határozta el a fogoly, hogy meghal, négy nap telt el azóta, hogy állta esküjét, és azóta egyetlen szót sem szólt ehhez az emberhez, nem is felelt neki, ha az megkérdezte, mit gondol, miféle betegség támadta meg, sőt, ha a börtönőr figyelmesen nézte, a falnak fordult. Ma azonban a börtönőr meghallhatja ezt a tompa zajt, lármát csaphat, véget vethet az egésznek, és ilyen módon megzavarhat egy nem tudni miféle reménységet, amelynek még a gondolata is megédesítette Dantès utolsó perceit.

A börtönőr hozta a reggelit.

Dantès feltápászkodott, és emelt hangon beszélni kezdett mindenféléről, ami csak eszébe jutott, a hozott ételek ehetetlenségéről, a hidegről, amelytől olyan sokat szenved ebben a zárkában; mormogott és zsörtölődött, hogy oka legyen jobban kiabálni. Kihozta a sodrából a börtönőrt, aki éppen aznap húslevest és friss kenyeret könyörgött ki a beteg fogolynak, és mindezt be is hozta neki.

Szerencsére azt hitte, hogy Dantès félrebeszél. Az ételt letette a bicegő asztalra, mint rendesen, és távozott.

Edmond most már fellélegzett, és boldogan hallgatózott tovább. A zaj most olyan tisztán hallatszott, hogy a fiatalember minden erőfeszítés nélkül is hallotta.

– Semmi kétség többé – mondta önmagának –, a zaj nappal is hallatszik, tehát valamelyik magamfajta szerencsétlen fogoly dolgozik azon, hogy kiszabaduljon. Ó, ha mellette volnék, hogy segítenék neki!

De ebben a boldogtalansághoz szokott agyban, amely már csak nagyon nehezen tudta befogadni az emberi örömöket, a reménység hajnalára hirtelen sötét felhő borult. Egyszerre az a gondolata támadt, hogy ezt a zajt talán néhány munkás okozza, akikkel az igazgató egy szomszédos szobát javíttat ki.

Könnyű lett volna erről meggyőződnie, de hogyan kockáztassa meg a kérdést? Bizonyos, hogy egyszerű volna bevárni a börtönőrt, meghallgattatni vele a zajt és látni, mit szól hozzá, de ekként értékes előnyöket veszíthet el egy percnyi elégtételért! Sajnos, Edmond fejébe, mint egy üres harangba, csak rögeszme fészkelhette be magát: olyan gyenge volt, hogy szelleme hullámzott, mint a pára, és nem tudott egy gondolatnál megmaradni. Csupán egyetlen módot látott, hogy rendet teremtsen gondolatai között, és világosan tudjon ítélni. A még párolgó húslevesre nézett, amelyet a börtönőr éppen most tett le az asztalra. Felállt, tántorogva odabotorkált, fogta a csészét, ajkához emelte, és lenyelte az italt, amely leírhatatlanul jó érzéssel töltötte el.

Volt annyi ereje, hogy beérje ezzel. Hallott róla, hogy azok a szerencsétlen hajótöröttek, akikre az éhségtől legyengülten találtak rá, azonnal szörnyethaltak, mihelyt valami nagyon is tápláló ételt falánk módon egyszeriben lenyeltek. Edmond kenyerét, amelyet már csaknem a szájához vitt, visszatette az asztalra, azután újra lefeküdt. Már nem akart meghalni.

Csakhamar érezte, hogy agya megvilágosodik. Gondolatai még bizonytalanul, határozatlanul, de ismét elfoglalják helyüket azon a csodálatos sakktáblán, amelyen talán egyetlen kockával több elég ahhoz, hogy megteremtse, az ember felsőbbrendűségét az állatok fölött. Már tudott gondolkodni, és gondolatait érveléssel támasztotta alá.

Így töprengett:

„Ki kell próbálni, de úgy, hogy senkinek se ártsak vele. Ha a zaj okozója munkás, csak kopognom kell a falon, ő azonnal abbahagyja a munkáját, megkísérli kitalálni, vajon ki kopog, és mi célból. De minthogy a munkája nemcsak megengedett, hanem még rendelt munka is, csakhamar folytatni fogja. Ha ellenben valami fogoly csinálja, akkor megijed attól a zajtól, amit én okozok, fél, hogy felfedezték, és abbahagyja munkáját. Legfeljebb este kezdi újra, amikor azt gondolja, hogy már mindenki lefeküdt és elaludt.”

Edmond újra felkelt. Most már nem remegett a lába, és a szeme sem káprázott. A zárka egyik sarkába ment, letört egy követ, amely a nedvességtől félig-meddig már levált, és megkopogtatta vele a falat ott, ahol a legerősebben visszhangzott.

Háromszor koppantott a falon.

Az első koppantásra, mintegy varázslatra, megszűnt a zaj. Edmond egész lelkével figyelt. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de újabb zaj nem hallatszott. Edmond tökéletes csendet teremtett a vastag fal másik oldalán.

Erősödő reménnyel evett néhány falatot kenyeréből, ivott rá pár korty vizet, és hála kitűnő szervezetének, csakhamar olyan jól érezte magát, mint azelőtt.

Eltelt a nap, de a csend tovább tartott.

Leszállt az éjszaka anélkül, hogy a zaj újra kezdődött volna. Ezen az éjszakán Edmond le sem hunyta a szemét.

Ismét beköszöntött a reggel, jött a börtönőr, és hozta az ennivalót. A tegnapit már elköltötte Edmond, most bekapta a frisset, miközben állandóan a zajra fülelt, de az csak nem hangzott fel. Félt, hogy végérvényesen megszűnik, tíz vagy tizenkét mérföldet tett meg zárkájában, és hosszú órákon át rázta szelelőablakának vasrácsát. E régóta gyakorolt testmozgás következtében tagjai visszanyerték rugalmasságukat és erejüket. Végül felkészült a nagy harcra végzete ellen, mint ahogy a birkózó próbálgatja karját, és olajjal dörzsöli meg testét, mielőtt kilép a porondra. E lázas tevékenység időközeiben hallgatózott, vajon nem ismétlődik-e a zaj. Türelmetlenné tette annak a fogolynak az óvatossága, aki nem találta ki, hogy a szabadságért vívott küzdelmében egy fogolytársa zavarta meg, akinek legalább olyan fontos volna a szabadság, mint őneki.

Három nap telt el, hetvenkét rettenetes óra, amelyeket percenként számlált!

Végre egy este, amikor a börtönőr aznap utoljára járt bent, amikor Dantès vagy századszor a falhoz tapasztotta fülét, úgy rémlett neki, mintha valami alig észrevehető rezzenést érzett volna a csendes köveken.

Dantès visszalépett, hogy rendbe hozza megzavart agyát, néhányszor körüljárt a zárkában, majd újra odatapasztotta a fülét a falnak ugyanarra a pontjára.

Nem volt többé kétség: valami történt a másik oldalon! A fogoly bizonyára rájött munkája veszedelmes voltára, és valami másba kezdett, bizonyára azért, hogy nagyobb biztonsággal folytassa tevékenységét, s a vésőjét emelővel cserélte fel.

Edmond-t merésszé tette ez a felfedezés, és elhatározta, hagy segítségére siet fáradhatatlanul dolgozó sorstársának. Először is elmozdította ágyát, mert úgy látta, amögött munkálkodik a kiszabadulásra törekvő, és szemével olyan tárgyat keresett, amellyel feltörhetné a falat, leülhetné a nedves cementet, és végül is kiemelhetne egy követ.

De semmi ilyesmit nem látott. Nem volt sem kése, sem más éles szerszáma. Csak a kis ablak rácsára gondolhatott volna, ha számtalanszor meg nem győződött volna róla, milyen erősen tart a rács. Meg sem kísérelte kimozdítani a helyéből.

Minden bútorzata egy ágyból, székből, asztalból, vederből és korsóból állott.

Az ágyon voltak ugyan vascsapok, de ezeket a csapokat csavarok erősítették a fához. Ahhoz, hogy leszedje a csavarokat, és kiszabadítsa a csapokat, csavarhúzóra lett volna szüksége.

Az asztalon és a széken semmi alkalmas tárgy sem volt. A vedernek volt ugyan valamikor fogantyúja, de azt már régen leszedték.

Csak egyetlen lehetőség marad: el kell törnie korsóját, és az egyik cserépdarabbal nekiláthat a munkának.

Leejtette a korsót a kőpadlóra, és az darabokra tört.

Dantès kiválasztott két vagy három hegyes darabot, eldugta szalmazsákjába, a többit otthagyta a földön. A korsó eltörése sokkal természetesebb volt, semhogy gyanút kelthetett volna.

Edmond egész éjszaka dolgozhatott. De a sötétségben rosszul ment a munka, mert csak tapogatózva haladhatott, és csakhamar érezte, hogy az idomtalan szerszám valami igen kemény anyagban kicsorbult.

Helyére húzta hát az ágyat, és várta a reggelt. A reménység visszaadta türelmét is.

Egész éjszaka hallgatta ismeretlen szomszédját, aki folytatta föld alatti munkáját. Reggel, amikor bejött a börtönőr, Dantès azt mondta neki, hogy előző este ivott a korsóból, leejtette, és az darabokra tört. A börtönőr dörmögve ment ki új korsóért, és még annyi fáradságot sem vett magának, hogy a régi cserepeit magával vigye.

Egy perccel később visszatért, figyelmeztette a foglyot, hogy ügyesebb legyen, és távozott.

Dantès most kimondhatatlan örömmel hallgatta a zár csukódását, noha azelőtt ennek hallatára mindig elszorult a szíve. Hallotta, mint távolodnak a lépések, majd mikor a zaj egészen elhalt, ágyához ugrott, félrehúzta, és annál a gyenge kis fénynél, amely a reggeli napból behatolt a zárkába, láthatta, milyen hiábavaló munkát végzett az éjjel azzal, hogy a követ akarta elmozdítani, ahelyett hogy a körötte levő gipszet próbálta volna leszedni.

A nedvességben a gipsz tartása meglazult.

Dantès boldog szívdobogással látta, hogy a gipsz szépen letöredezik. Igaz, hogy a töredékek úgyszólván csak porszemecskék voltak, de azért Dantès egy félóra alatt csaknem egy maroknyit szedett össze. Egy számtantudós ki tudta volna számítani, hogy ha nem ütközik valami sziklába, csaknem két esztendő alatt vájhat ki egy két láb széles, ugyanolyan magas és húsz láb hosszúságú átjárót.

A fogoly szemrehányást tett önmagának, amiért nem használta fel erre a munkára a sok-sok hosszú órát, amelyek egyre lassabban teltek, és amelyeket reménykedésre, imádságra és kétségbeesésre vesztegetett el.

Csaknem hat esztendőt töltött ebben a zárkában, és azalatt, bármilyen lassan is halad, már elkészült volna munkájával.

Erre a gondolatra új tettvágy fogta el.

Három nap alatt hallatlan óvatossággal eljutott odáig, hogy leszedje az összes cementet, és az egész követ megtisztítsa: a vastag fal kis terméskövekből készült, amelyek közé, hogy fokozza a szilárdságot, egy-egy nagyobb kődarab volt beépítve. Egy ilyen kődarabot csaknem teljesen körülásott, és most már csak meg kellett volna ingatnia üregében.

Dantès körömmel próbálta kifordítani a követ, de a körme nem volt elég erős hozzá.

A korsó cserepei, amelyeket a hézagok közé dugott, eltörtek, amikor emelőként akarta használni őket.

Egyórai hiábavaló kísérletezés után Dantès homlokát kiverte a verejték. Halálos félelem fogta el.

Hát már a legelején is kudarcot vall? Tehetetlenül, tétlenül kell várnia, hogy szomszédja, aki talán még beleun a munkába, mindent maga csináljon?

Ekkor hirtelen ötlet villant fel agyában. Újra felegyenesedett és elmosolyodott. Izzadságtól nedves homloka magától felszáradt.

A börtönőr mindennap egy bádogedényben hozta Dantès levesét. Ebben a lábosban volt Dantès meg még egy fogoly levese. Dantès észrevette, hogy az edény egyszer színig van telve, máskor félig üres, aszerint, hogy a börtönőr melyiküknél kezdte el az ételosztást.

A lábosnak vasnyele volt. Ezt a vasnyelet szerette volna megszerezni Dantès, és ha kell, örömest odaadott volna tíz évet az életéből.

A börtönőr szokás szerint a lábos tartalmát Dantès tányérjába öntötte, Dantès pedig egy fakanállal elfogyasztotta levesét, majd lemosta a tányért, s ez így volt napról napra.

Ezen az estén Dantès letette a tányérját a földre, éppen az ajtó és az asztal közé. A börtönőr, amint bejött, egyenesen belelépett a tányérba, s az ezer darabra tört.

Ezúttal nem szidhatta össze Dantèst: igaz, nem volt helyes, hogy tányérját a földön hagyta, de ő is hibás volt, amiért nem nézett a lába alá. Beérte hát egy kis morgással.

Azután körülnézett, ugyan mibe is önthetné a levest. Dantèsnek ezen az egy tányéron kívül nem volt egyebe.

– Hagyja itt a lábost – mondta Dantès –, majd holnap elviszi, mikor a reggelimet hozza.

Ez a tanács kedvezett a börtönőr lustaságának, így nem kellett újra felmásznia, megint lejönnie és ismét felmennie. Otthagyta az edényt.

Dantès reszketett örömében.

Gyorsan megette a levest és a húst, amelyeket, ahogy a börtönben szokás, egy edényben hoztak. Egyórai várakozás után, megbizonyosodva arról, hogy a börtönőr nem gondolja meg magát, elhúzta ágyát, fogta a lábost, a nyele végét bedugta a cementtől megtisztított kődarab és a mellette levő terméskő közé, mint egy emelőt.

Valami könnyű lazulás arra vallott, hogy a munka jól halad.

Egy óra múlva a kő valóban kimozdult a falból, amelyben most egy több mint másfél láb átmérőjű üreg képződött.

Dantès gondosan összeszedett minden gipsztörmeléket, a zárka sarkaiba hordta, korsója egyik cserepével szürkés földet kapart rá, és így egészen elfedte a kis kupacot.

De ki akarta jól használni ezt az éjszakát, amikor a véletlen vagy inkább furfangos terve ilyen értékes szerszámot juttatott neki, és dühös szenvedéllyel folytatta az ásást.

Hajnalban a követ visszahelyezte a lyukba, ágyát a helyére húzta és lefeküdt.

A börtönőr belépett, és a darab kenyérből álló reggelit az asztalra tette.

– No, mi az, hát nem hoz másik tányért? – kérdezte Dantès.

– Nem – felelte a börtönőr. – Maga mindent eltör, eltörte a korsóját, és maga az oka annak is, hogy a tányérját eltörtem. Ha minden fogoly ennyi kárt csinálna, nem győzné a kormány. Itt hagyjuk a lábost, abba fogjuk önteni a levesét. Így talán majd nem töri el az edényeit.

Dantès égre emelte a szemét, és takarója alatt imára kulcsolta a kezét.

Ezért a darabka vasért, amely nála maradt, sokkal hálásabb volt Istennek, mint a legszebb percekért, amelyeket addigi életében valaha is átélt.

Észrevette azonban, hogy amióta ő elkezdett dolgozni, a másik fogoly abbahagyta a munkát.

Sebaj, ez nem volt ok arra, hogy ő is abbahagyja. Ha szomszédja nem jön el hozzá, majd elmegy ő ahhoz.

Egész álló nap szünet nélkül dolgozott. Estére, hála új szerszámának, több mint tíz marék terméskő-, gipsz- és cementtörmeléket szedett ki a falból.

Amikor a látogatás ideje közeledett, legjobb tudása szerint kiegyengette a lábos elgörbült nyelét, és az edényt megszokott helyére tette. A börtönőr beletöltötte a rendes adag levest és húst, vagy inkább levest és halat, mert böjtös nap volt; a foglyok számára ugyanis hetenként háromszor tartottak böjtös napot. Ilyen módon is könnyű lett volna számolni a napok múlását, ha Dantès már réges-rég abba nem hagyta volna az időszámítást.

Amint a börtönőr betöltötte a levest, el is ment.

Ezúttal Dantès meg akart bizonyosodni arról, vajon szomszédja valóban abbahagyta-e a munkát.

Hallgatózott. Minden csendes volt, mint mindig az utolsó három nap alatt, amióta a munka félbeszakadt.

Dantès felsóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy szomszédja bizalmatlan iránta.

Ám azért nem csüggedt, és egész éjszaka folytatta a munkát. De két vagy három óra múlva akadályba ütközött. A vas nem hatolt beljebb, valami sima felületen félresiklott.

Dantès megérintette kezével az akadályt, és rájött, hogy valami gerendához ért. Ez a gerenda keresztezte vagy inkább elzárta az egész lyukat, amelyet Dantès ásott.

Most vagy alatta, vagy fölötte kell tovább vájni.

A szerencsétlen fiatalember nem számított erre az akadályra.

– Ó, Istenem, Istenem! – kiáltott fel. – Annyit könyörögtem, és azt hittem, meghallgatod kérésemet, Istenem! Elvetted tőlem az élet szabadságát, Isten! Elvetted tőlem a halál nyugalmát, Isten! Te, aki visszaadtad életemet, könyörülj rajtam, ne hagyd, hogy meghaljak kétségbeesésemben!

– Ki beszél Istenről és ugyanakkor a kétségbeesésről? – hallatszott egy hang, amely olyan volt, mintha a föld alól jönne, és amely a sötétségen át olyan tompán ért el a fiatalember füléhez, mintha a sírból szállna fel. Edmond úgy érezte, a haja is égnek áll, és térden csúszva hátrált.

– Ah – mormogta. – Emberi szót hallok!

Elmúlt már öt vagy hat éve, hogy Edmond nem hallott beszélni mást, mint börtönőrét, és a fogoly szemében a börtönőr nem számít embernek: ez csak egy eleven ajtó a tölgyfa ajtó mögött, húsból való rács a vasrács mellett.

– Az isten szerelmére! – kiáltott Dantès. – Ön, aki az előbb szólott, beszéljen még, bár megrémített a hangja. Kicsoda ön?

– De kicsoda ön, hát ön kicsoda? – kérdezte a hang.

– Egy szerencsétlen fogoly – válaszolta Dantès egyszerűen.

– Melyik országból való?

– Franciaországból.

– A neve?

– Edmond Dantès.

– Foglalkozása?

– Tengerész.

– Mióta van itt?

– 1815. február 28. óta.

– Bűncselekménye?

– Ártatlan vagyok.

– De mivel vádolják?

– Hogy összeesküvést szőttem a császár visszatéréséért.

– Hogyan! A császár visszatéréséért? Hát a császár már nem uralkodik?

– Lemondott a trónról Fontainebleau-ban 1814-ben, és száműzték Elba szigetére. De hát mióta van ön itt, hogy minderről mit sem tud?

– 1811 óta.

Dantès megremegett. Ez az ember négy esztendővel régebben van itt, mint ő.

– Jól van, ne ásson tovább – mondta a hang igen gyorsan. – Csak azt mondja meg, milyen magasan van az az üreg, amelyet vájt?

– A padlózat magasságában.

– Hogyan van elrejtve?

– Az ágyam mögött.

– Elmozdították az ágyát, mióta a börtönben van?

– Soha.

– Hova nyílik a zárkája?

– Egy folyosóra.

– Hát a folyosó?

– Az udvarra vezet.

– Sajnos – mormogta a hang.

– Ó, istenem! Mi a baj? – kiáltott fel Dantès.

– Az, hogy tévedtem, megcsalt rajzaim tökéletlensége. Elveszek, amiért nincs körzőm. Tervrajzomon egy téves vonal tizenöt lábnyi területet jelent, és azt a falat, amelyet ön váj, a citadella falának véltem!

– De hiszen akkor a tengerhez jutna!

– Éppen ezt akartam.

– És ha sikerült volna?

– Elúsztam volna valamelyik szigetre, amely If vára közelében van, akár Daume szigetére, akár Tiboulenra, vagy akár a partra, és megmenekültem volna.

– El tudott volna úszni olyan messzire?

– Isten adott volna erőt hozzá. De most minden elveszett.

– Minden?

– Minden. Tömje be az üreget óvatosan, ne ásson tovább, ne foglalkozzék semmivel, és várja meg, amíg én jelentkezem.

– De legalább... Kicsoda ön?... Mondja meg, kicsoda ön?

– Én... én... a 27-es szám vagyok.

– Nem bízik hát bennem? – kérdezte Dantès.

Edmond a boltozaton áthatoló keserű nevetést vélt hallani.

– Ó, jó keresztény vagyok – kiáltott, mert ösztönösen kitalálta, hogy a másik fogoly el akarja hagyni. – Krisztusra esküszöm, hogy inkább meghalok, semhogy hóhérainak, akik az én hóhéraim is, egyetlen szót is eláruljak. De az isten szerelmére, ne fosszon meg a jelenlététől, ne fosszon meg a hangjától, mert esküszöm, széttöröm a fejemet a falon, hiszen fogytán az erőm, és halálom majd az ön lelkén szárad.

– Hány éves? A hangja fiatalemberre vall.

– Nem tudom, hány éves vagyok, mert nem számoltam az időt, amióta idehurcoltak. Annyit tudok, hogy tizenkilenc éves voltam, amikor 1815. február 28-án elfogtak.

– Most nem egészen huszonhat éves – mormogta a hang. – No, ebben a korban még nem áruló az ember.

– Ó, nem, nem, esküszöm! – ismételte Dantès. – Már mondtam egyszer, és most újra mondom, inkább darabokra vágatnám magam, semhogy eláruljam önt.

– Jól tette, hogy rábeszélt, jól tette, hogy könyörgött, mert már más tervem volt, és itt akartam hagyni önt. De kora megnyugtat, vissza fogok jönni, várjon reám.

– Mikor?

– Számolnom kell lehetőségeinkkel. Majd jelt adok.

– De el ne hagyjon, ne hagyjon magamra. Térjen vissza, vagy megengedi, hogy én menjek önhöz? Együtt menekülünk, és ha nem sikerül szöknünk, majd beszélgetünk. Ön azokról beszél, akiket ön szeret, én pedig azokról, akiket én szeretek. Bizonyára szeret valakit?

– Egyedül állok a világban.

– Akkor hát engem fog szeretni: ha ön fiatal, akkor a pajtása leszek, ha öreg, akkor a fia. Van édesapám, aki hetvenéves, ha ugyan még él, csak őt szerettem, és egy fiatal leányt, akit Mercédèsnek hívtak. Apám nem felejtett el, abban bizonyos vagyok. De isten tudja, vajon Mercédès gondol-e még rám. Úgy fogom szeretni önt, ahogy apámat szerettem.

– Jól van – mondta a fogoly –, viszontlátásra holnap.

E néhány szó úgy hangzott, hogy Dantès megnyugodott. Nem kért többet, felállt, ismét óvatosan elrejtette a falból kiszedett törmeléket, és visszahúzta ágyát a falhoz.

Ettől kezdve Dantès egészen átadta magát boldogságának. Többé nem lesz hát egyedül, sőt, talán ki is szabadul. Legrosszabb esetben azonban, ha fogoly marad, akkor is lesz egy társa, és a megosztott fogság már csak fél fogság. A közösen elmondott panaszok csaknem imádságszámba mennek. A kettesben mondott imádság pedig már csaknem hálaadás.

Dantès egész nap fel és alá járt zárkájában, szíve repesett örömében. Ez az öröm időnként fojtogatta, ilyenkor leült az ágyára, és kezét mellére szorította. A legkisebb zajra, amely a folyosóról behallatszott, az ajtóhoz ugrott. Egyszer-kétszer átvillant agyán a rémület, hogy el találják választani attól az embertől, akit nem is ismer, de máris jó barátjaként szeret. Elhatározta: ha a börtönőr esetleg elhúzza az ágyat, és lehajol, hogy megvizsgálja az üreget, azonnal összetöri a fejét azzal a kővel, amelyen a korsója áll.

Halálra ítélnék, tudja jól. De vajon nem halt volna meg amúgy is már életuntságában és kétségbeesésében, ha az a csodálatos zaj vissza nem adja az életnek?

Este bejött a börtönőr. Dantès az ágyán feküdt, úgy érezte, így jobban eltakarja a befejezetlen nyílást. Bizonyára különös módon tekintett az alkalmatlan látogatóra, mert az így szólt:

– No, mi az, csak nem bolondult meg újra?

Dantès nem válaszolt, félt, hogy izgatott hangja elárulja. A börtönőr fejét csóválva távozott.

Amint beállt az éjszaka, Dantès azt hitte, hogy szomszédja felhasználja a csendet és a sötétséget, hogy újabb beszélgetésbe kezdjen vele, de csalódott. Az éjszaka eltelt anélkül, hogy lázas várakozására bármilyen zaj is felelt volna. De másnap, a reggeli látogató után, amint éppen elhúzta ágyát a faltól, egyenlő időközben három koppanást hallott. Térdre esett.

– Ön az? – kérdezte. – Itt vagyok!

– Börtönőre már elment? – kérdezte a hang.

– El – válaszolta Dantès –, már csak este jön vissza. Tizenkét óra hosszat szabadok vagyunk.

– Akkor kezdhetem a munkát? – kérdezte a hang. – Ó, hogyne, hogyne, azonnal, most rögtön, könyörgök!

És ekkor Dantès, aki félig a nyílásban volt, úgy érezte, hogy az a darab föld, amelyre két kezével támaszkodik, megmozdul alatta. Hátravetette magát, erre egy csomó föld és levált kődarab omlott le egy lyukba. Ez a lyuk az alatt a nyílás alatt keletkezett, amelyet ő vájt. És ekkor a sötét lyuk alján, amelynek mélységét nem tudta felmérni meglátott egy fejet, két vállat, és végül egy egész embert, aki elég fürgén bújt ki a mesterséges nyílásból.

16

Egy olasz tudós

Dantès karjaiba zárta új barátját, akit oly régen és oly türelmetlenül várt, s az ablak felé vonta, hogy az ott beszüremlő kevéske napfény megvilágítsa a jövevény egész alakját.

Kistermetű ember volt, haja inkább a szenvedésektől, semmint a kortól fehér, átható tekintetű szeme sűrű, deres szemöldök mögé bújt, fekete szakálla egész mellét eltakarta; mély ráncok barázdálta sovány arc, jellegzetes arcvonásainak merészsége inkább szellemi képességekre, mint fizikai erőre vallott. A jövevény homloka verejtékes volt.

Ruházatának eredeti alakját lehetetlen volt megállapítani, mert foszlányokban csüngött rajta.

Legalább hatvanöt évesnek látszott, noha mozdulatainak bizonyos határozottsága arról tanúskodott, hogy talán fiatalabb, és csak a hosszú raboskodás miatt látszik öregnek.

A fiatalember kitörő öröme jólesett neki. E forró lélek érintésére mintha egy pillanatra felengedett volna lelkének fagyossága. Melegen megköszönte a szíves fogadtatást, noha csalódása nem volt csekély, hiszen a várt szabadság helyett egy másik zárkára talált.

– Legelőször is lássunk neki – mondta –, tüntessük el börtönőreink szeme elől bejáratom nyomait. Csak akkor közlekedhetünk nyugodtan, ha ők semmit sem sejtenek.

A nyíláshoz hajolt, fogta a követ, amelyet súlya ellenére könnyedén emelt meg, és a lyukba illesztette.

– Ezt a követ ugyancsak hanyagul szedte ki – jegyezte meg fejét csóválva. – Nem voltak szerszámai?

– Hát önnek vannak? – kérdezte Dantès ámulva.

– Készítettem néhányat. Ráspoly kivételével mindenem van, ami szükséges: véső, fogó, emelő.

– De szeretném látni, hogy türelmes munkájával és ügyességével miket készített! – mondta Dantès.

– Tessék, itt van először is a véső.

Egy erős és éles lemezt vett elő. A véső nyele bükkfából volt.

– Ezt mivel csinálta? – kérdezte Dantès.

– Az ágyam egyik vaspántjával. Ezzel a szerszámmal vájtam ki az egész idevezető utat, amely csaknem ötven láb hosszú.

– Ötven láb! – kiáltott fel Dantès iszonyattal.

– Halkabban beszéljen, fiatalember. Gyakran megesik, hogy hallgatóznak a foglyok ajtajánál.

– Úgy tudják, hogy egyedül vagyok.

– Nem jelent semmit.

– Azt mondta, ötven lábnyi utat vájt ki, amíg ideért?

– Igen, körülbelül ekkora távolság választja el kettőnk zárkáját. Csakhogy én rosszul számítottam ki a kanyarulatot, mivel nincs mértani mérőeszközöm az arányos méretek megállapítására. A vélt negyven lábnyi ellipszis helyett ötven lábnyi mutatkozott. Azért hittem, mint már említettem, hogy a külső falhoz jutok el, keresztülfúrom a falat, és a tengerbe vetem magam. Végighaladtam a folyosó hosszában, amelyre az ön zárkája nyílik, ahelyett hogy alatta mentem volna el. Minden munkám kárba veszett, mivel ez a folyosó egy őrökkel teli udvarra vezet.

– Ez igaz – jegyezte meg Dantès. – De ez a folyosó az én zárkámnak csak egyik oldalát érinti, márpedig annak négy oldala van.

– Igen, ez kétségtelen, de az egyik falát maga a szikla alkotja. Minden szerszámmal felszerelt tíz vájárnak tízévi munkájára volna szüksége, hogy a sziklát keresztülfúrják. A másik fala az igazgató lakosztályának alapzatához kell hogy támaszkodjék; itt olyan pincébe esnénk, amely bizonyára kulccsal záródik, és elfognának bennünket. A negyedik oldal, várjon csak, hová nyílik a negyedik oldal?

Ezen az oldalon volt az a lőrés, amelyen keresztül beszűrődött a világosság. Ez a lőrés kifelé egyre keskenyedett, amíg csak a világosságig nem ért. Egy gyermek sem tudott volna átbújni rajta, és egyébként is háromsoros vasrostély zárta el. Így hát a leggyanakvóbb börtönőrnek sem volt oka itt a szökéstől tartani.

E szavaknál a jövevény az ablak alá húzta az asztalt.

– Másszon fel az asztalra – mondta Dantèsnek.

Dantès engedelmeskedett: kitalálta társának tervét, hátát a falnak vetette, s odanyújtotta neki a kezét.

És az az ember, aki zárkája számával nevezte meg magát, és akinek igazi nevét Dantès még most sem tudta, sokkal könnyebben ugrott fel, mint ahogy koránál fogva várni lehetett volna. A macskához vagy a gyíkhoz illő fürgeséggel először az asztalra lépett, az asztalról Dantès kezére, majd a vállára. Odafent kétrét görnyedt, mert a zárkaboltozat miatt nem tudott felegyenesedni, fejét az első rács-sor közé fúrta, és így le tudott nézni a magasból.

Egy perccel később gyorsan visszahúzta a fejét.

– Ó, ó – mondta –, jól sejtettem. – Ezzel Dantès mellett lecsúszott az asztalra, az asztalról pedig a földre ugrott.

– Mit sejtett jól? – kérdezte aggódva a fiatalember, és szintén leugrott.

Az öreg fogoly gondolkozni kezdett:

– Igen – mondta –, ez az. Zárkájának negyedik fala egy külső folyosóra néz, ez valami körbefutó párkányon van, amelyen az őrjáratok haladnak keresztül, és az őrszemek strázsálnak.

– Bizonyos benne?

– Láttam a katona csákóját, puskája csövét, és csak azért vonultam vissza olyan hirtelen, mert attól tartottam, hogy ő is meglát engem.

– No és? – folytatta Dantès.

– Láthatja, hogy az ön zárkáján keresztül lehetetlen megszökni.

– Tehát? – kérdezte a fiatalember.

– Tehát – felelte az öreg fogoly –, legyen meg az Isten akarata.

És az öregember arcán keserű lemondás tükröződött.

Dantès csodálattal nézte ezt az embert, aki oly nagy bölcsességgel tudott lemondani nagyon régen dédelgetett reménységéről.

– Nem mondaná meg most, hogy kicsoda ön? – kérdezte.

– Ó, istenem, dehogynem, ha ez még érdekli önt, hiszen most már nem veheti semmi hasznomat.

– Dehogynem. Megvigasztalhat engem, támogathat, mert úgy látom, ön erős az erősek között.

Az abbé szomorúan mosolygott.

– Faria abbé vagyok – mondta –, 1811 óta fogoly, mint ahogy már tudja, If várában. De Fenestrelle erődjébe bezárva is töltöttem három esztendőt. 1811-ben Piemontból Franciaországba hoztak át. Akkor tudtam meg, hogy a sors, amely abban az időben, mintha csak az ő akaratának lett volna alávetve, fiúgyermeket ajándékozott Napóleonnak, és hogy ez a gyermek még a bölcsőben megkapta a „Római Király” címet. Akkor még nem is sejtettem mindazt, amit ön az imént közölt velem: hogy négy évvel később ez az óriás összeomlik. Ki uralkodik most Franciaországban? II. Napóleon?

– Nem, XVIII. Lajos.

– XVIII. Lajos! XVI. Lajos testvére! Az ég útjai különösek és titokzatosak. Mi célja lehetett a Gondviselésnek azzal, hogy megalázza azt az embert, akit előbb magasba emelt, és felemelje azt, akit előbb megalázott?

Dantès tekintetével végigmérte az abbét, aki egy percre megfeledkezett saját sorsáról, hogy a nagyvilág sorsával foglalkozzék.

– Igen, igen – folytatta –, így van ez Angliában is. I. Károly után Cromwell, Cromwell után II. Károly, és talán II. Jakab után valamelyik vő vagy rokon, valamelyik orániai herceg, egy stathouder[14], aki királlyá verekszi fel magát, utána új engedmények a népnek, majd alkotmány, azután a szabadság! Ön meglátja majd ezt, fiatalember – mondta, ismét Dantèshez fordulva. Csillogó, mély tekintettel nézte, ahogy csak a próféták nézhettek. – Magának még van hozzá ideje, hogy meglássa, meg is fogja látni.

– Igen, ha kijutok innen.

– Ah, igaz is – jelentette ki Faria abbé. – Foglyok vagyunk, de vannak pillanatok, amikor megfeledkezem róla, mikor szabadnak hiszem magamat, mert szemem áthatol a falakon, amelyek körülvesznek.

– De hát miért van ön bezárva?

– Én? Mert 1807-ben arról a tervről álmodtam, amelyet 1811-ben Napóleon meg akart valósítani, mert, mint Machiavelli az apró hercegecskék között, akik Olaszországból zsarnoki és gyenge kis királyságok fészkét csinálták: egységes, nagy császárságot akartam, amely szilárd és erős. Azt hittem, hogy rátaláltam az én Cesare Borgiámra, pedig csak egy megkoronázott fajankót leltem, aki úgy tett, mintha megértene engem, csak hogy könnyebben elárulhasson. Ez volt VI. Sándor és VII. Kelemen terve is. De ez a terv mindig meg fog hiúsulni, mivel ügyetlenül fognak hozzá, és mert Napóleon sem tudta befejezni. Olaszország el van átkozva!

Az öregember lehajtotta fejét.

Dantès nem értette, hogyan kockáztathatta valaki az életét ilyen érdekek miatt. Igaz, hogy ismerte Napóleont, hiszen látta és beszélt is vele, de azt nem is sejtette, hogy ki volt VII. Kelemen és VI. Sándor.

– Nem ön az a pap – kérdezte Dantès, és kezdte maga is azt hinni, amit a börtönőr mondott, és amit általában egész If várában hittek –, nem ön az a pap, akiről úgy vélik... úgy vélik, hogy beteg?

– Akit bolondnak tartanak, így akarta mondani, ugye?

– Ezt nem mertem – felelte Dantès mosolyogva.

– Igen, igen – folytatta Faria keserű nevetéssel –, én vagyok az, engem tartanak bolondnak. Én szórakoztatom már jó ideje a börtön lakóit, én mulattatnám a kisgyermekeket, ha volnának gyermekek a reménytelen fájdalomnak e lakóhelyén.

Dantès egy pillanatig mozdulatlanul és némán állt.

– Így hát már lemondott a menekülésről? – kérdezte.

– Lehetetlennek tartom a menekülést. Ha azt kíséreljük meg, ami Isten akarata ellen van, ez annyi, mintha fellázadnánk Isten ellen.

– Miért csügged? Sok volna azt kívánni a Gondviseléstől, hogy egy csapásra minden sikerüljön. Nem kezdhetné újra más irányban azt, amit eddig csinált?

– Tudja-e ön, mit csináltam, hogy újrakezdésről beszél? Tudja-e, hogy négy évre volt szükségem, amíg elkészítettem a szerszámaimat? Tudja-e, hogy két év óta ások és vájok ebben a földben, amely olyan kemény, akár a gránit? Tudja-e, mennyi követ kellett kiszednem, akkora köveket, amelyekről valaha nem hittem volna, hogy meg tudom mozdítani, tudja-e, hogy egész napok teltek el ebben a titáni munkában, és hogy néha, esténként, boldog voltam, ha egy hüvelyknyi darabot le tudtam faragni abból a régi cementből, amely éppen olyan kemény lett, mint maga a kő? Tudja-e, tudja-e, hogy mindazt a földet és törmeléket, amelyet kiszedtem, el kellett helyeznem, és ezért át kellett fúrnom egy lépcső boltívét, ennek üregébe raktam be a törmeléket, és az üreg már úgy tele van, hogy többé egy szemernyit sem tudnék hová elhelyezni? És tudja-e végül, hogy azt hittem, mind e munkám végeztével célhoz érek? Csak annyi erőm maradt, hogy befejezzem feladatomat, és íme, Isten nemcsak elodázza, hanem ki tudja, milyen sokáig késlelteti célom megvalósítását. Ah, azt mondom önnek ismét: nem csinálok már semmit, hogy visszanyerjem szabadságomat; mivel Isten akarata az, hogy mindörökre elveszítsem.

Edmond lehajtotta fejét, mert nem akarta bevallani ennek az embernek, mennyire örül, hogy társra talált, és az örömtől nem tud illően részt venni fogolytársának fájdalmában.

Faria abbé leült Edmond ágyára, Edmond pedig állva maradt.

A fiatalember még sohasem gondolt szökésre. Némely dolog annyira lehetetlennek látszik, hogy az embernek eszébe sem jut megkísérelni, és ezért ösztönösen kerüli. Ötven lábnyit vájni a föld alatt, erre a műveletre rááldozni három év munkáját, hogy siker esetén eljusson egy tengerre néző, meredek szakadék fölé, ötven, hatvan, talán száz lábnyi magasságból vetni le magát, hogy estében szétzúzza a fejét valamelyik sziklán, ha ugyan az őrök golyója már előbb meg nem öli, arra kényszerülni, hogy ha mindezt a sok veszedelmet túl is éli, úszva tegyen meg egy mérföldnyi utat – ez sokkal több volt, semhogy le ne mondjon róla, és láttuk, Dantèsnek örökre le kellett erről mondania.

Most azonban, hogy a fiatalember látta, mennyi akaraterővel ragaszkodott az élethez az aggastyán, és milyen kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, gondolkodóba esett, és mérlegelni kezdte saját bátorságát. Másvalaki megkísérelte azt, amire ő sohasem gondolt. Egy nála idősebb, gyengébb és ügyetlenebb ember türelemmel és leleményesen megszerezte magának mindazokat a szerszámokat, amelyekre ehhez a hihetetlen művelethez szüksége volt. Ha e művelet bármelyik részletét rosszul tervelte volna ki, már belebukott volna. Egy másik ember mindezt megcselekedte, Dantèsnek tehát semmi sem volt lehetetlen; Faria keresztülfúrt ötven lábnyit, ő át fog fúrni százat. Faria ötvenéves, és három évet szentelt munkájának, ő csak feleannyi idős, ő hat évet fog rááldozni. Faria, az abbé, a tudós, a pap, nem félt megkockáztatni, hogy átússzon If várából Daume, Ratonneau vagy Lemaire szigetére ő, Edmond, a tengerész, ő, Dantès, a vakmerő búvárúszó, aki gyakran merült le a tenger fenekére egy korallágért, vajon habozna-e, ha úszva kellene megtennie egy mérföldet? Mit jelent egy mérföldnyit úszni? Egy órát? Ugyan, hát nem maradt ő akárhányszor órák hosszat a tengerben anélkül, hogy lábát a partra tette volna? Nem, nem, Dantèsnek csak arra volt szűksége, hogy ez a példa bátorságot öntsön belé. Mindazt meg fogja tenni, amit egy másik ember már megtett vagy megtehetett volna.

A fiatalember elgondolkozott.

– Rátaláltam arra, amit ön keresett – mondta az aggastyánnak.

Faria megremegett.

– Ön? – mondta. Felemelte a fejét, és tekintete elárulta, hogy ha Dantès igazat mondott, az abbé csüggedése hamarosan véget ér. – No lássuk, hát mire talált rá?

– Az a folyosó, amelyet ön keresztülfúrt, hogy saját zárkájából ide jusson, ugyanabban az irányban halad, mint a külső folyosó, ugye?

– Úgy van.

– Nem is lehet távolabb tőle, csak mintegy tizenöt lépésnyire?

– Legfeljebb.

– Nohát! A folyosó közepe felé, keresztbe fúrunk egy utat. Ezúttal számításai legyenek pontosabbak. Kijutunk a külső folyosóra. Megöljük az őrt és elmenekülünk. Ahhoz, hogy ez a terv sikerüljön, nem kell más, csak bátorság és erő. Ön bátor, erőben pedig nekem nincs hiányom. Nem beszélek türelemről: ön már bebizonyította türelmét, és én is bizonyságot fogok adni a magaméról.

– Egy pillanat – felelte az abbé. – Ön, kedves barátom, nem tudja, milyen természetű az én bátorságom, és hogy mire tartogatom az erőmet. Ami a türelmet illeti, úgy gondolom, eléggé türelmes voltam, amikor minden áldott reggel újrakezdtem azt, amit éjszaka végeztem, és minden éjjel folytattam nappali munkámat. De figyeljen jól ide, fiatalember: én hittem, hogy Istent szolgálom, ha kiszabadítom egy teremtményét, aki, mivel ártatlan volt, jogtalanul volt elítélve.

– Hát most már másképpen áll a dolog? – kérdezte Dantès. – Most, hogy velem találkozott, már bűnösnek tartja magát?

– Nem, de nem is akarok azzá lenni. Mostanáig csak tárgyakkal volt dolgom, ön pedig azt akarja, hogy emberekkel is dolgom legyen. Keresztülfúrhattam egy falat, szétrombolhattam egy lépcsőt, de nem döfök keresztül egy emberi mellet, és nem oltok ki egy emberi életet.

Dantès meglepetten bámult az öregemberre.

– Hogyan – mondta –, önt visszatarthatná ilyen lekiismereti kérdés, amikor arról van szó, hogy visszaszerezze a szabadságát?

– De hát vajon ön miért nem ütötte agyon egy este börtönőrét az asztal lábával – kérdezte Farfia –, vajon miért nem kapta magára annak ruháját, és miért nem próbált így elmenekülni?

– Mert nem jutott eszembe – válaszolta Dantès.

– Mert ösztönösen borzad az ilyen bűntől, olyannyira, hogy még csak nem is gondolt rá – folytatta az öreg. – Mert az egyszerű és megengedett dolgokkal kapcsolatban természetes vágyaink is tudtunkra adják, hogy nem tértünk le a helyes útról. A tigrisnek természetes, hogy vért ontson, ez az életformája, a rendeltetése, csak arra van szüksége, hogy szimata hírül adja: zsákmány van a közelben. Ő rögtön ráveti magát a zsákmányra és szétszaggatja. Ez természetes ösztöne, ennek engedelmeskedik. Az ember ellenben iszonyodik a vértől, nem a társadalom, hanem a természet törvényei tartják vissza a gyilkolástól.

Dantès összezavarodott: valóban ez volt a magyarázata annak, ami tudtán kívül elméjében vagy még inkább a lelkében lezajlott, mert vannak olyan gondolatok, amelyek az agyból erednek, és vannak olyanok, amelyek a szívből fakadnak.

– És azután – folytatta Faria – idestova tizenkét esztendeje, hogy börtönben vagyok, és gondolatban minden híres szökést magam is megkíséreltem. Csak ritkán láttam sikeres szökést. A szerencsés szökések, a sikerrel koronázottak mindig azok, amelyeket gondosan kiterveltek és lassan készítettek elő. Ilyen módon szökött meg Vincennes várából Beaufort herceg, Fort-l'Evèque-ből Dubuquoi abbé és a Bastille-ból Latude. Vannak olyanok is, amelyek a véletlennek köszönhetők, ezek a legjobbak. Várjunk valami alkalomra, higgyen nekem, és ha úgy adódik, éljünk az alkalommal.

– Ön várhatott – jegyezte meg Dantès sóhajtva. – A hosszan tartó munka lekötötte minden percét, és amikor nem volt tennivalója, amely elszórakoztassa, megvolt a reménysége, és az megvigasztalta.

– Meg én nemcsak ezzel foglalkoztam ám – mondta az abbé.

– Hát még mit csinált?

– Írtam vagy tanultam.

– Hát adtak papirost, tollat meg tintát?

– Nem – felelte az abbé –, csináltam magamnak.

– Papirost, tollat és tintát csinált magának? – kiáltott Dantès.

– Igen.

Dantès bámulattal nézett erre az emberre, de alig akart hinni a fülének, Faria észrevette ezt a kis hitetlenkedést.

– Majd ha eljön hozzám – mondta –, megmutatom egy kész művemet, egész életem gondolatainak, kutatásainak és elmélkedéseinek eredményét, mert sok gondolatom támadt a római Colosseum árnyékában, Velencében a San Marco-oszlop lábánál állva, Firenzében az Arno partján, és nem is sejtettem, hogy egyszer majd If várának négy fala közt börtönőreim időt engednek hozzá, hogy mindezt leírjam. Művem: Értekezés az egységes monarchia lehetőségéről Olaszországban. Nagy negyedrét kötet lesz.

– És mire írta?

– Két ingre. Feltaláltam egy szert, amely a vásznat olyan simává teszi, mint a pergamen.

– Ön tehát vegyész?

– Egy kissé. Ismertem Lavoisier-t, és jó viszonyban vagyok Cabanisszal.

– De e mű megírásához történelmi kutatásokra volt szüksége. Voltak hát könyvei?

– Rómában mintegy ötezer kötetes könyvtáram volt. Azzal, hogy ezeket többször végigolvastam, rájöttem, hogy ha jól kiválasztunk százötven könyvet, megtaláljuk bennük mindazt, amit tudnunk kell, ha nem is az emberi ismeretek összességét. Életem három esztendejét áldoztam arra, hogy újra meg újra elolvassam ezt a százötven kötetet, úgyhogy csaknem szó szerint tudtam már őket, amikor letartóztattak. Börtönömben egy kis megerőltetéssel sikerült mindenre visszaemlékeznem. Így hát ma is el tudom mondani Thukididész, Xenophón, Plutarchos, Titus Livius, Tacitus, Strada, Jornandes, Dante, Montaigne, Shakespeare, Spinoza, Machiavelli és Bossuet egyes műveit. Csak a legfontosabbakat említem.

– Ön tehát több nyelven beszél?

– Öt élő nyelven beszélek: németül, franciául, olaszul, angolul és spanyolul. Az ógörög segítségével megértem a modern görögöt is, csak gyengén beszélem, de most tanulom éppen.

– Most tanulja? – kérdezte Dantès.

– Most, összeállítottam egy szótárt azokból a szavakból, amelyeket ismerek, rendbe szedtem, összeraktam, ide-oda forgattam, míg csak nem tudtam velük kifejezni gondolataimat. Csaknem ezer szót tudok, ennyi kell nekem szigorúan véve, noha azt hiszem, a szótárakban százezer is van. Nem leszek ugyan valami ékesszóló, de remekül meg tudom értetni magam, és ez elég nekem.

Edmond csodálata nőttön-nőtt, amint ennek a különös embernek szinte természetfölötti képességeit megismerte. Szerette volna bármilyen fogyatékosságon rajtakapni, és azt kérdezte:

– De ha nem adtak önnek tollat – mondta –, mivel tudta megírni ezt a terjedelmes értekezést?

– Kitűnő tollakat készítettem, többre is becsülnék őket a szokásos tollaknál, ha ismernék az anyagát. Azoknak az óriási tőkehalaknak a fejporcogójából készítettem, amelyeket böjtös napokon tálalnak fel nekünk. Mindig örömmel várom a szerdai, a pénteki és a szombati napot, amikor szaporíthatom tollkészletemet, mert történelmi munkám írása, bevallom, a legkedvesebb foglalkozásom. Amikor a múltba merülök, elfelejtem a jelent. Amidőn szabadon és függetlenül járok-kelek a történelemben, nem jut eszembe, hogy börtönben vagyok.

– De hát a tinta? – kérdezte Dantès. – Miből készítette a tintát?

– Valamikor volt egy kéménylyuk a zárkámban – felelte Faria. – Ezt a kéménylyukat kétségtelenül kevéssel idejöttöm előtt tömhették be, de számos éven át tüzeltek benne, így tehát az egész belseje csupa korom. Ezt a kormot feloldom abban az adag borban, amelyet vasárnaponként adnak, és máris kész a kitűnő tinta. A legfontosabb megjegyzéseket a véremmel írom meg olyan módon, hogy beleszúrok az ujjamba.

– És mikor láthatom mindezt? – kérdezte Dantès.

– Amikor akarja – válaszolta Faria.

– Ó, hát azonnal! – kiáltott a fiatalember.

– Jöjjön hát utánam – mondta az abbé.

Ezzel bebújt a föld alatti folyosó bejáratán és eltűnt. Dantès követte.

17

Az abbé zárkája

Miután Dantès teljesen meggörnyedve, de azért könnyűszerrel átmászott a föld alatti átjárón, elérkezett annak a folyosónak a túlsó oldalára, amely az abbé zárkájába vezetett. Az átjáró egyre szűkült, csak nagy üggyel-bajjal, kúszva juthatott át rajta. Az abbé zárkája kövezett volt. A legsötétebb sarokban levő egyik kő kiemelésével kezdte el valamikor az abbé azt a fárasztó munkát, amelynek befejezését már ismerte Dantès.

A fiatalember, alighogy bejutott és felegyenesedett, nagy figyelemmel kezdte vizsgálni a zárkát. Első látásra semmi különöset sem vett észre.

– Jól van – jegyezte meg az abbé –, még csak negyed egyre jár, van jó néhány óránk.

Dantès körülnézett, kereste az órát, amelyről az abbé ilyen pontosan leolvasta az időt.

– Nézzen arra a fénysugárra, amely az ablakon beszűrődik – mondta az abbé –, azután nézze meg azokat a vonalakat, amelyeket a falra rajzoltam. Ezeknek a vonalaknak köszönhetem, hogy pontosabban tudom az időt, mintha zsebórám volna, mert az óra elromolhat, de nap és föld sohasem, márpedig én ezeket a vonalakat a föld kettős mozgásának és a nap ellipszis alakú pályájának megfelelően rajzoltam meg.

Dantès nem értette meg ezt a magyarázatot. Amikor látta, hogy a nap felkel a hegyek mögött, és lenyugszik a Földközi-tengerbe, mindig azt hitte, hogy a nap mozog, nem pedig a föld. A földgolyó e kettős mozgását, amelyből ő semmit sem érzett, szinte hihetetlennek találta. Társának minden szava a tudomány titkait tárta elé, amelyeknek éppolyan csodálatos lehetett a mélyére hatolni, mint azoknak az arany- és gyémántbányáknak, amelyeket még úgyszólván gyerekkorában látott a Guzaratéban és Golkondóban tett utazása alkalmával.

– Kérem szépen – mondta az abbénak –, szeretném már látni a kincseit.

Az abbé a kéménylyukhoz lépett, és a vésővel, amelyet eddig a kezében tartott, kiemelte azt a követ, amely valamikor a tűzhely volt, és amely elég mély üreget takart. Ebben az üregben voltak elrejtve mindazok a tárgyak, amelyekről Dantèsnek beszélt.

– Mit akar legelőször látni? – kérdezte.

– Mutassa meg azt a nagy művét, amelyet az olasz királyságról írt.

Faria az értékes szekrényből három vagy négy összegöngyölt vászontekercset vett elő, amelyek úgy voltak egymásra hajtva, mint a papirusz levelei. Ezek a mintegy négy hüvelyk széles és tizennyolc hüvelyk hosszú, megszámozott vászoncsíkok Dantès számára érthető írással voltak írva, minthogy az abbé az anyanyelvén, vagyis olaszul fogalmazta meg gondolatait. Dantès pedig provence-i volt, s így tökéletesen megértette az olasz szöveget.

– Látja – mondta az abbé –, minden itt van. Talán még csak egy hete, hogy odaírtam a vége szót a hatvannyolcadik csík aljára. Ráment két ingem és valamennyi zsebkendőm. Ha valaha is kiszabadulok, és akad Olaszországban nyomdász, aki ki meri nyomtatni, híres ember leszek.

– Igen – válaszolta Dantès –, így igaz. És most nagyon kérem, mutassa meg a tollakat, amelyekkel ezt a művet írta.

– Tessék – felelte Faria.

Egy hat hüvelyk hosszúságú pálcikát mutatott, amely olyan vastag volt, mint egy ecset nyele. A pálcika végére fonállal rákötözött porcogó, amelyről az abbé már beszélt Dantèsnek, még nedves volt a tintától. Éppúgy hegyben végződött, és éppúgy be volt hasítva, mint a rendes tollak.

Dantès jól megvizsgálta, és kereste szemével azt a szerszámot, amellyel ilyen tökéletesen ki lehetett nyesegetni.

– Ah, igen – mondta Faria –, a bicskát keresi, ugye? Ez a mesterművem. Egy régi vas gyertyatartóból készítettem, éppúgy, mint ezt a kést.

A zsebkés úgy vágott, mint valami borotva. Még jobb is volt a borotvánál, mert késnek és tőrnek egyaránt használni lehetett. Dantès ugyanazzal a figyelemmel vizsgálgatta ezeket a különböző tárgyakat, mint ahogy a marseille-i ritkaságok boltjában megbámulta néha a vademberek készítette szerszámokat, amelyeket a déli tengerekről hoztak magukkal a tengerjáró hajók kapitányai.

– Ami a tintát illeti – mondta Faria –, azt már tudja, hogyan gyártottam. Annyit készítek belőle, amennyire éppen szükségem van.

– Egy dolgon csodálkozom – mondta Dantès –, azon, hogy a nappalok elegendők voltak mindennek az elvégzésére.

– Az éjszakák is rendelkezésemre álltak – válaszolta Faria.

– Éjszakák! Macskaszeme van hát önnek, hogy éjjel is lát?

– Nem, hanem Isten értelmet adott az embernek, hogy ezzel pótolja érzékei fogyatékosságát. Szereztem magamnak világítást.

– Ugyan hogy?

– A kapott húsról leszedem a zsiradékot, kiolvasztom és valami sűrű olajfélét készítek belőle. Nézze, itt van a gyertyám.

Az abbé olyanféle mécsest mutatott Dantèsnek, mint amilyet körmenetekben használnak.

– És tüzet hol szerzett?

– Itt van két kovakő és egy kanóc.

– És gyújtószer?

– Bőrbetegséget színleltem, kértem egy kis ként, és meg is kaptam.

Dantès az asztalra rakta a kezében tartott tárgyakat, és lehajtotta fejét, mert meg kellett hajolnia e szellem állhatatossága és ereje előtt.

– Ez még nem minden – folytatta Faria –, mert nem szabad minden kincset egy helyre dugni. Zárjuk le most ezt.

A kőlapot a helyére rakták, az abbé egy kis port szórt rá, a lábával kissé le is taposta, hogy minden nyomot eltüntessen, azután az ágyához lépett és félrehúzta.

A fekvőhely mögött egy nyílás volt, amelyet egy kő csaknem tökéletesen elzárt. Ebben a nyílásban volt elrejtve egy huszonöt-harminc láb hosszúságú kötéllétra.

Dantès jól megnézte; a kötél olyan erős volt, hogy minden próbát kiállhatott.

– Honnan szerezte ehhez a csodálatos munkához szükséges kötelet? – kérdezte Dantès.

– Fenestrelle-ben háromévi fogságom alatt először meglevő ingeim, majd a lepedőim szegélyét szálakra bontottam. Mikor áthoztak If várába, módját ejtettem, hogy magammal hozzam ezeket a cafrangokat. Itt azután folytattam a munkát.

– De hát nem vették észre, hogy az ágy lepedőiről hiányzik a szegély?

– Újra elvarrtam őket.

– Mivel?

– Ezzel a tűvel.

Az abbé kitárta ruhája foszlányait, és egy hosszú, hegyes és még befűzött szálkát mutatott, amelyet magánál hordott.

– Igen – folytatta Faria. – Eleinte arra gondoltam, hogy leszedem a rácsokat, és elmenekülök ezen az ablakon keresztül, amely egy kissé szélesebb, mint az öné, ahogy láthatja is. Sőt, szökésem előtt még meg is nagyobbítottam volna. De akkor rájöttem, hogy az ablak egy belső udvarra nyílik, és tervemet, mint igen bizonytalant, elvetettem. A kötéllétrát azonban, egy előre nem látott eset reményében, megőriztem valami véletlen adta szökéshez, amilyenről már beszéltem.

Dantès, bár úgy látszott, hogy a létrát vizsgálgatja, most mégis másra gondolt. Különös ötlete támadt. Arra gondolt, hogy ez a nagyon értelmes, találékony és eszes ember talán világosabban látna az ő szerencsétlensége homályában, amelyre ő maga sohasem talált magyarázatot.

– Mire gondol? – kérdezte az abbé mosolyogva, mert Dantès elmélyedését a legnagyobb fokú csodálatnak hitte.

– Először is arra a hatalmas szellemi erőre gondolok, amelyre szüksége volt, hogy odáig eljusson, ahol most tart. Mit tudott volna véghezvinni, ha szabadon élhetne?

– Talán semmit. Meglehet, hogy agyamnak ez a túltelítettsége haszontalanul elpazarlódott volna. Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit. Nyomás kell hozzá, hogy felrobbanjon a puskapor. A fogság egy pontba sűrítette az én itt-ott szétszórt tehetségeimet, ezek egy szűk helyen összeütköztek, és, mint tudja, a felhők összeütközéséből villamosság lesz, a villamosságból villám és a villámból fény.

– Nem, nem tudok semmit – jelentette ki Dantès, tudatlansága miatt leverten. – A mondottaknak egy részét nem értem. Ön igazán boldog lehet, hogy olyan sokat tud!

Az abbé mosolygott.

– Ön két dologra gondolt, így mondta az imént, ugye?

– Igen.

– És velem csak az egyiket közölte. Mi a másik?

– A másik az, hogy ön elbeszélte nekem az életét, de az én sorsomat nem ismeri.

– Fiatalember, ön még sokkal rövidebb ideje él, semhogy valami valóban fontos eseményről számolhatna be.

– Egy véghetetlen szerencsétlenségről adhatok számot – felelte Dantès. – Egy olyan szerencsétlenségről, amelyet igazán nem érdemeltem meg. Szeretném az emberekre hárítani a felelősséget boldogtalanságomért, hogy ne káromoljam az Istent, mint ahogy olykor megtettem.

– Ön tehát azt állítja, hogy ártatlan abban, amivel vádolják?

– Teljesen ártatlan vagyok, arra a két lényre esküszöm, akiket szeretek, apámra és Mercédèsre.

– Akkor hát – mondta az abbé, bezárva rejtekhelyét és ágyát helyére tolva –, mondja el nekem a történetét.

Ekkor Dantès elmesélte azt, amit a történetének nevezett. Ez egy indiai utazásra és két-három olyan útra szorítkozott, amelyet a Levantén tett. Végül elérkezett utolsó hajóútjához, Leclère kapitány halálához, és ahhoz a csomaghoz, amelyet átadott a főmarsallnak, a főmarsallal való találkozásához, ahhoz a levélhez, amelyet az küldött vele, és amely egy bizonyos Noirtier úrnak szólt. Végül eljutott Marseille-be való megérkezéséhez, apjával való találkozásához, Mercédès iránt érzett szerelméhez, az eljegyzési lakomához, letartóztatásához, a kihallgatáshoz, ideiglenes fogságához az igazságügyi palotában, majd végleges fogságához If várában. Dantès attól kezdve, hogy idekerült, nem tudott semmiről, még azt sem tudta, mennyi ideje van börtönben.

Mikor vége volt a történetnek, az abbé elgondolkozott.

– Van egy mély értelmű jogi felfogás – mondta kis idő múlva – arra vonatkozóan, amit az imént mondtam önnek, vagyis a rossz gondolat szülőanyja rendszerint elferdült lelki alkat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. A civilizáció azonban adott nekünk ínséget, bűnöket, mesterséges vágyakat, amelyek olykor arra kényszerítenek, hogy elfojtsuk jó ösztöneinket, és rosszra vezetnek bennünket. Innen származik ez az alapelv: „Ha rá akarsz találni a bűnösre, keresd meg előbb azt, aki hasznát látta volna az elkövetett bűnnek.” Kinek lehetett előnyös az, hogy ön eltűnjék?

– Senkinek sem, istenem! Hisz olyan kis senki voltam én.

– Ne feleljen így, mert ez a felelet nem ésszerű és nem bölcs. Minden viszonylagos, kedves barátom, kezdve a királytól, aki útjában áll leendő utódjának, egészen addig a kistisztviselőig, aki a számfelettinek áll útjában. Ha meghal a király, a koronát az utód örökli. Ha a kistisztviselő meghal, a számfeletti örököl ezerkétszáz frank fizetést. Ez az ezerkétszáz frank fizetés az ő uralkodói fizetése. Neki erre a fizetésre éppen olyan szüksége van a megélhetéséhez, mint a királynak a tizenkétmillióra. A társadalmi létra legalacsonyabb fokától a legmagasabbig minden egyén körül elhelyezkedik egy kis érdekvilág, s ennek megvannak a maga örvényei és atomjai, mint Descartes világainak. Csakhogy ezek a világok, amint felfelé haladunk, egyre nagyobbak lesznek. Képzeljen el egy felfordított kúpot, amely egy állandó egyensúlyozás révén a csúcsán tartja magát. Térjünk vissza hát az ön világára. Úgy volt, hogy önt a Pharaon kapitányává nevezik ki?

– Úgy volt.

– Egy szép fiatal lányt akart feleségül venni?

– Igen.

– Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne legyen a Pharaon kapitánya? Érdekében állt-e valakinek, hogy ne vegye feleségül Mercédèst? Először az első kérdésre válaszoljon, mert rend a lelke mindennek. Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne legyen a Pharaon kapitánya?

– Nem. Nagyon szerettek a hajón. Ha a matrózok választhattak volna kapitányt, bizonyos, hogy engem választottak volna meg. Csak egyetlenegy embernek volt oka haragudnia rám, akivel kevéssel a történtek előtt összevesztem, párbajra is hívtam, de visszautasította.

– Nocsak! Hogy hívták ezt az embert?

– Danglars-nak.

– Mi volt ő a hajón?

– Számtiszt.

– Ha önt kinevezték volna kapitánnyá, megtartotta volna őt a régi helyén?

– Ha tőlem függ a dolog, nem tartottam volna meg, mert úgy vettem észre, nem egészen becsületesen vezette a számadásokat.

– Helyes. Na mármost, jelen volt-e valaki Leclère kapitánnyal való utolsó beszélgetésekor?

– Nem, kettesben voltunk.

– Hallhatta valaki a beszélgetésüket?

– Hallhatta, mert az ajtó nyitva volt, sőt... várjon csak... igen, igen, éppen akkor haladt arra Danglars, amikor Leclère kapitány átadta nekem a főmarsallnak szánt levelet.

– Jól van – mondta az abbé –, most már nyomon vagyunk. Vitt ön magával valakit, mikor Elba szigetén időzött?

– Senkit.

– Adott önnek valaki levelet?

– Adott, a főmarsall.

– Mit csinált ön ezzel a levéllel?

– Betettem az irattárcámba.

– Tehát az irattárcáját magával hordta? Hogy lehet az, hogy egy hivatalos írásokra méretezett tárca beférhetett egy tengerész zsebébe?

– Igaza van, irattárcám a hajón maradt.

– Tehát csak a hajón tette be a levelet az irattárcába?

– Igen.

– Porto Ferrajótól a hajóig mit csinált a levéllel?

– A kezemben tartottam.

– Akkor hát amikor ismét felszállt a Pharaon-ra, mindenki láthatta, hogy levél van a kezében?

– Mindenki.

– Danglars éppúgy, mint más?

– Danglars éppúgy, mint más.

– Most jól figyeljen: szedje össze minden emlékezőtehetségét. Vissza tud-e rá emlékezni, milyen kifejezésekkel volt megírva a feljelentő levél?

– Ó, hogyne! Háromszor is elolvastam, és minden szava belevésődött az emlékezetembe.

– Ismételje el nekem.

Dantès igyekezett összeszedni gondolatait.

– Tessék – mondta –, szóról szóra ez volt:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, miután hajójával előbb kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

Az abbé vállat vont.

– Világos, mint a nap – mondta –, önnek ugyancsak tiszta szívű embernek kellett lennie, hogy rögtön rá nem jött az egészre.

– Azt hiszi? – kiáltott fel Dantès. – Hát ez már igazán gyalázatos dolog volna!

– Milyen volt Danglars rendes írása?

– Szép, dűlt betűs írás.

– És milyen volt a névtelen levél írása?

– Hátrafelé dűltek a betűi.

Az abbé mosolygott.

– Torzított írás volt, ugye?

– Sokkal határozottabb volt, semhogy torzított lehetett volna.

– Várjon csak – mondta az abbé.

Fogta a tollát, vagyis inkább azt, amit ő ennek nevezett, bemártotta a tintába, és egy most elővett vászondarabkára bal kézzel leírta a feljelentés első két vagy három sorát.

Dantès visszahőkölt, és szinte rémülten tekintett az abbéra.

– Ó, csodálatos – kiáltott fel –, hogy hasonlít ez az írás ahhoz a másikhoz.

– Azért, mert a feljelentést bal kézzel írták. Valamit megfigyeltem – folytatta az abbé.

– Mit?

– Azt, hogy minden jobb kézzel írt írás különbözik egymástól, és minden bal kézzel írt írás hasonló.

– Hát ön mindent látott, mindent megfigyelt életében?

– Folytassuk.

– Ó, igen, igen!

– Térjünk át a második kérdésre.

– Hallgatom.

– Érdekében állt-e valakinek, hogy ön ne vegye feleségül Mercédèst?

– Hogyne! Egy fiatalembernek, aki szerette őt.

– Mi a neve?

– Fernand.

– Spanyol név ez?

– Fernand katalán volt.

– Hihetőnek tartja-e, hogy ő írta a levelet?

– Nem! Ő legfeljebb leszúrt volna.

– Igaz, a spanyoloknak vérükben van a gyilkolás, de a gyávaságot nem ismerik!

– Egyébként – folytatta Dantès –, ő nem is tudott azokról az adatokról, amelyek a feljelentésben szerepeltek.

– Senkivel sem beszélt ezekről?

– Senkivel.

– Még a kedvesével sem?

– Még a menyasszonyommal sem.

– Akkor Danglars volt az.

– Ó, most már bizonyos vagyok benne.

– Várjon csak... Ismerte Danglars Fernand-t?

– Nem... de... emlékszem...

– Mire?

– Eljegyzésem előtt való este láttam őket egy asztalnál ülni Pamphile apó lugasában. Danglars nagyon barátságos volt és tréfálkozott, Fernand ellenben sápadt és zavart volt.

– Csak ketten voltak?

– Nem, volt velük egy harmadik társuk is, ez jó ismerősöm, egy Caderousse nevű szabó, bizonyára ő ismertette meg őket egymással. Caderousse azonban már akkor részeg volt. Várjon csak... várjon csak... Hogy is nem jutott ez az eszembe? Az asztalon, amelynél iszogattak, tinta, papiros és toll volt. (Dantès a homlokára bökött.) Ó, az aljasok! Az aljasok!

– Akar még valamit tudni? – kérdezte az abbé mosolyogva.

– Hogyne, hogyne, hiszen ön mindenbe belelát! Tudni akarom, miért hallgattak ki mindössze egyszer, miért nem állítottak bíróság elé, és hogyan zárhattak be ítélet nélkül?

– Ó – felelte az abbé –, ez már súlyosabb dolog. Az igazságszolgáltatásnak sötét és rejtélyes fordulatai vannak, és ezekbe nehéz behatolni. Az, amit mostanáig megállapítottunk a két barátjáról, gyerekjáték volt. Ebben az ügyben a legpontosabb adatokra lesz szükségem.

– Tessék kérdezni, mert ön igazán tisztábban látja az életemet, mint én magam.

– Ki hallgatta ki önt? A királyi ügyész, a helyettese vagy a vizsgálóbíró?

– A helyettes.

– Fiatal vagy öreg?

– Fiatal: huszonhét vagy huszonnyolc éves.

– Rendben van! Még nem lehetett romlott, de már becsvágyó – jelentette ki az abbé. – Hogyan viselkedett önnel?

– Inkább szelíden, mintsem szigorúan.

– Mindent elmondott neki?

– Mindent.

– És a kihallgatás során megváltozott a modora?

– Egy pillanatra megváltozott, mikor elolvasta azt a levelet, amely engem tönkretett. Mintha lesújtotta volna az én szerencsétlenségem.

– Az ön szerencsétlensége?

– Igen.

– Bizonyos benne, hogy az ön szerencsétlensége hatott így rá?

– Hát legalábbis nagy tettel bizonyította be.

– Hogyan?

– Elégette azt az egyetlen írást, amely engem tönkretehetett.

– Melyiket? A feljelentést?

– Nem, a levelet.

– Bizonyos ebben?

– A szemem láttára történt.

– Az már más. Ez az ember sokkal gonoszabb lehetett, mint azt ön hiszi.

– Becsületemre mondom, ön megrémít! – kiáltott fel Dantès. – Hát a világot csupa tigris és krokodilus népesíti be?

– Igen, csakhogy a kétlábú tigrisek és krokodilusok sokkal veszedelmesebbek, mint a négylábúak.

– Folytassuk, folytassuk.

– Szívesen. Ön azt mondja, hogy az az ember elégette a levelet, ugye?

– El bizony, és azt mondta: „Látja, ön ellen csak ez az egy bizonyíték van, és én azt most megsemmisítem.”

– Az ilyen viselkedés sokkal nagyszerűbb, semhogy természetes lehetett volna.

– Azt hiszi?

– Bizonyos vagyok benne. Kihez volt a levél címezve?

– Noirtier úrhoz, Párizsban, rue Coq-Héron 13. alá.

– Feltehető-e, hogy az ügyészhelyettesnek érdekében állott volna a levél eltűnése?

– Talán igen, mert kétszer vagy háromszor is megígértette velem, mint mondotta, saját érdekemben, hogy senkinek sem beszélek erről a levélről, sőt, arra is megesketett, hogy a címzett nevét senki előtt ki nem ejtem.

– Noirtier?... – ismételte az abbé. – Noirtier? Ismertem egy Noirtier-t a hajdani etrúriai királynő udvarában. Az a Noirtier girondista volt a forradalom idején. Hogy hívták azt az ügyészhelyettest?

– Villefort-nak.

Az abbé felnevetett.

Dantès elképedve nézte:

– Mi történt önnel? – kérdezte.

– Látja ezt a fénysugarat? – kérdezte az abbé.

– Látom.

– Nohát, most már világosabb előttem minden, mint ez a tiszta, ragyogó fénysáv. Szegény fiú, szegény fiatalember! És ez az ügyészhelyettes jó volt önhöz?

– Jó.

– Ez a derék ügyészhelyettes elégette, megsemmisítette a levelet?

– Igen.

– És a hóhérnak ez a becsületes szállítója megeskette önt, hogy a Noirtier nevet soha ki nem ejti?

– Igen.

– Ez a Noirtier, maga szerencsétlen vak ember, tudja-e, ki volt ez a Noirtier?... Ez a Noirtier az ő apja volt!

Ha villám csapott volna le Dantès lábához, és olyan örvényt nyitott volna meg előtte, amelynek mélyén maga a pokol van, az sem lehetett volna megsemmisítőbb, kétségbeejtőbb, mint ezek a váratlan szavak. Felállt, két kezébe szorította a fejét, mintha meg akarná akadályozni, hogy széthasadjon.

– Az apja! Az apja! – kiáltotta.

– Igen az apja, akit Noirtier de Villefort-nak hívnak – folytatta az abbé.

Hirtelen fény villant át Dantès agyán. Ebben a pillanatban ragyogó világosság árasztotta el mindazt, ami eddig homályos volt. Villefort-nak a kihallgatás alatti tétovázásai, az elégetett levél, a kierőszakolt eskü, az ügyészhelyettesnek szinte könyörgő hangja, s hogy fenyegetés helyett inkább esdekelt – mindez hirtelen eszébe villant. Kiáltás tört ki az ajkán, egy pillanatra megingott, akár egy részeg, azután odarohant a nyíláshoz, amely az abbé cellájából a sajátjába vezetett.

– Ó – mondta –, egyedül kell lennem, hogy mindezt végiggondoljam.

Amint zárkájába ért, rázuhant ágyára. A börtönőr még este is ott találta; kimeredt szemmel, eltorzult arccal, de mozdulatlanul és némán ült ágyán, mint valami szobor.

Az elmélkedés órái alatt, amelyek úgy repültek el, mintha másodpercek lettek volna, borzasztó elhatározásra jutott, és rettentő fogadalmat tett!

Ebből az álmodozásból Dantèst egy hang ragadta ki, Faria abbé hangja. Faria, amikor börtönőre eltávozott tőle, átjött és meghívta Dantèst, hogy vacsorázzanak együtt. Az, hogy bolondnak, főleg pedig mulatságos bolondnak tartották, egy-két előnyt biztosított az öreg fogolynak. Vasárnaponként például valamivel fehérebb kenyeret és egy kis üveg bort kapott. És mivel éppen vasárnap volt, az abbé meghívta ifjú társát, hogy megossza vele kenyerét és borát.

Dantès követte az abbét. Vonásai ismét kisimultak, megszokott arckifejezése visszatért, de olyan merevség és akaraterő rítt le róla, amely, bízvást mondhatjuk, elárulta, hogy nagy elhatározásra jutott.

Az abbé figyelmesen nézte.

– Sajnálom, hogy segítségére voltam ügyének felderítésében – mondta végül –, és bánom, hogy mondtam azt, amit mondtam.

– Ugyan miért? – kérdezte Dantès.

– Mert most olyan érzést csepegtettem a szívébe, amely eddig hiányzott belőle: a bosszúállást.

Dantès mosolygott.

– Beszéljünk másról – mondta.

Az abbé egy pillanatig nézte, azután szomorúan megcsóválta a fejét. Később, Dantès kérésének engedve, másról kezdett beszélni. Az öreg fogoly szavai, mint általában a sokat szenvedett emberek szavai, igen tanulságosak és érdekesek voltak, de sohasem önzőek. A szerencsétlen öregember sohasem beszélt saját szenvedéseiről.

Dantès csodálattal hallgatta az abbé minden szavát: néha olyasmiről esett szó, ami már nem volt ismeretlen Dantès előtt, vagy tengerészeti kérdések vetődtek fel, amelyekben otthonos volt. Máskor Faria ismeretlen dolgokat tárt fel a fiatalember előtt, és miként a sarki fény a hajósoknak déli vidékeken: fantasztikus, új megvilágításban fénylő tájakat és látóköröket fedett fel neki. Dantès megtanulta, milyen boldogság az értelmes léleknek, ha egy emelkedett szellemet erkölcsi, filozófiai vagy társadalmi kérdések magasságaiba követhet, és ott el-elidőzhet vele.

– Taníthatna valamire abból, amit tud, abbé úr – mondta Dantès –, már csak azért is, hogy elűzze unalmát, ha velem van. Most úgy érzem, hogy talán jobban szeretne egyedül lenni, mint egy magamfajta tanulatlan és jelentéktelen társsal. Ha megteszi azt, amire kérem, ígérem, hogy többé nem beszélek szökésről.

Az abbé mosolygott.

– Fájdalom, gyermekem – mondta –, az emberi tudomány nagyon is véges, és ha megtanítom matematikára, fizikára, történelemre és arra a három-négy élő nyelvre, amelyen beszélek, akkor éppen annyit fog tudni, mint amennyit én tudok: és mindezt a tudományt alig két év alatt átöntöm az én fejemből az önébe.

– Két év! – mondta Dantès. – Azt hiszi, hogy mindezt megtanulhatom két év alatt?

– Alkalmazni nem, de elvben igen. Ha valamit megtanultunk, az még nem jelenti a tudást. Vannak olyanok, akik tudnak, és vannak tudósok; az előbbieket az emlékezetük segíti, az utóbbiakat a filozófia.

– Hát a filozófiát nem lehet megtanulni?

– A filozófiát nem lehet megtanulni. A filozófia a tudományok összesítése, amelyeket a tudást alkalmazó lángész szerzett meg magának. A filozófia az a fényes felhő, amelyre Krisztus akkor tette rá a lábát, amikor felszállt a mennybe.

– Mit tanulunk először? – kérdezte Dantès. – Alig várom, hogy elkezdjük, szomjazom a tudásra.

– Mindent! – felelte az abbé.

És a két fogoly valóban még aznap este elkészítette a tantervet, és a tanulást másnap meg is kezdték. Dantèsnek csodálatos memóriája és rendkívül könnyű felfogása volt: matematikai tehetsége alkalmassá tette arra, hogy számítások alapján mindent megértsen, viszont a tengerész lelkében élő költészet pótolta mindazt, ami túlságosan anyagias lehetett a csupán száraz számokra vagy egyenes mértani vonalakra támaszkodó levezetésekben. Egyébként tudott olaszul és kissé újgörögül is, amit a Keleten tett utazásai alkalmával tanult meg. Ennek a két nyelvnek a segítségével csakhamar megértette a többi nyelv szerkezetét, és fél év múlva már kezdett spanyolul, angolul és németül beszélni.

Mint ahogy előre megmondta Faria abbénak – akár mivel ez az elfoglaltság kissé kárpótolta a szabadságért, akár mert, mint meggyőződtünk róla, szavát tartó ember volt –, már nem beszélt szökésről, és napjai gyorsan, hasznosan folytak. Egy év múlva egészen más ember lett belőle.

Ami Faria abbét illeti, Dantès észrevette, hogy bár az ő jelenléte eltereli gondolatait a fogságról, mégis napról napra komorabbá válik. Mintha állandóan foglalkoztatta volna valami. Mélyen elmerült álmodozásaiban, akaratlanul is nagyokat sóhajtott, hirtelen felugrott, keresztbe fonta karját, és komoran körbe-körbejárt zárkájában.

Egyik nap, amikor már vagy századszor járta körül zárkáját, hirtelen megállt és felkiáltott:

– Ó, hiszen ha nem volna őr!

– Őr csak addig van, amíg óhajtja, hogy legyen – válaszolta Dantès, aki követte az abbé gondolatait, és úgy átlátott rajtuk, mint a kristályon.

– Mondtam már önnek – jegyezte meg az abbé –, irtózom a gyilkosságtól.

– Ha ez a gyilkosság megtörténne, csak önfenntartási ösztönünk és önvédelmünk miatt történne meg.

– Mindegy, nem tudnám megtenni.

– És mégis szökésre gondol?

– Szünet nélkül, szünet nélkül – mormogta az abbé.

– És megtalálta volna a módját? – kérdezte Dantès élénken.

– Megtaláltam, feltéve, hogy a folyosóra vak és süket őrt állítanak.

– Az őr vak és süket lesz – válaszolta a fiatalember olyan elszántsággal, amely rémületbe ejtette az abbét.

– Nem, nem! – kiáltott fel. – Ezt nem tehetjük meg!

Dantès folytatni akarta a témát, az abbé azonban a fejét rázta, és többé nem is adott választ.

Három hónap telt el ismét.

– Erős-e ön? – kérdezte egyik nap az abbé Dantèstől.

Dantès felelet helyett fogta a vésőt, puszta kézzel patkó alakúra hajlította, azután visszaegyenesítette.

– Megígérné nekem, hogy az őrt csakis a legvégső esetben öli meg?

– Becsületemre ígérem.

– Akkor – mondta az abbé – végrehajtjuk tervünket.

– Mennyi idő kellene hozzá?

– Legalább egy esztendő.

– De hozzáfoghatunk máris?

– Rögtön.

– Ó, látja, veszítettünk egy évet – mondta Dantès.

– Úgy véli, hogy elveszítettük ezt az évet? – kérdezte az abbé.

– Ó, bocsásson meg! – kiáltott fel Dantès elpirulva.

– Csak csendben – mondta az abbé. – Az ember mindig csak ember, és ön még egyike a legjobbaknak azok közül, akiket eddig ismertem. Hallgassa meg a tervemet.

Az abbé egy vázlatot mutatott Dantèsnek: az ő szobája, Dantès szobája és a kettőt összekötő folyosó volt rárajzolva. A folyosó közepe táján egy akna tűnt fel, olyasféle, mint amilyet a bányákban alkalmaznak. Ezen az aknán a két fogoly az alá a külső folyosó alá juthatna, amelyen az őr sétál. Amint ideérnek, mély gödröt ásnak, meglazítják a folyosó kőpadlójának egyik kockáját. A kőlap a katona súlya alatt egy adott pillanatban lesüllyed, a katonát pedig elnyeli a gödör. Dantès abban a pillanatban, mikor a katona a zuhanástól elkábul, rárohan, megkötözi, felpeckeli a száját, mire ők ketten kimásznak a folyosó egyik ablakán, a kötéllétra segítségével leereszkednek a külső falon és elmenekülnek.

Dantès örömében tapsolt, és szeme ragyogott a boldogságtól. A terv igen egyszerű volt, és sikerülnie kellett.

A vájárok még aznap munkához láttak, mégpedig annál nagyobb buzgalommal, mert régóta nem dolgoztak már effélét, és mert ez minden valószínűség szerint mindkettőjük benső és titkos vágyát elégítette ki.

Semmi sem szakította félbe őket, csak az az időszak, amikor mindegyikük kénytelen volt zárkájában tartózkodni, hogy a börtönőr ott találja. Megszokták már egyébként, hogy az őr lépteinek alig észrevehető zajára pontosan tudják, mikor jön lefelé. Sohasem kapták rajta egyiküket sem. A földet, amelyet kivájtak az új folyosóból, és amely teljesen eltömte volna a régit, felváltva, hol Dantès, hol Faria abbé zárkájának ablakából, apránként, igen nagy óvatossággal szórták ki: előbb gondosan porrá törték, az éjszakai szél pedig messzire hordta, anélkül hogy nyoma maradt volna.

Több mint egy év telt el ezzel a munkával, amelyhez minden szerszámuk egy véső, egy kés meg egy faemelő volt. Ebben az évben munka közben is folytatta az abbé Dantès tanítását. Hol az egyik, hol a másik nyelven beszélt vele, megismertette a nemzetek történetével, és beszélt neki azokról a nagy emberekről, akik időről időre fényes nyomot hagynak maguk után, amit dicsőségnek neveznek. Az abbé társaságbeli, sőt, nagyvilági ember lévén, modorában megőrzött valami fanyar méltóságot, amelyből Dantès, hála természetadta alkalmazkodóképességének, leszűrte magának azt az előkelő udvariasságot, amely addig hiányzott belőle, és azt az arisztokratikus magatartást, amelyet csak az előkelő körökkel vagy a magasabb rendű emberekkel való érintkezésben szerezhetett volna meg.

Tizenöt hónap eltelte után készen állt az akna. A folyosó alatt megvolt a gödör. Hallatszott, amint az őr fel- és alá járkál, de a két munkás, aki kénytelen volt bevárni egy sötét éjszakát, amikor holdvilág nem süt, hogy szökése még biztonságosabb legyen, most már csak egy dolog miatt aggódott: a kőlap máris süllyedni kezdett a katona léptei alatt. Ezt a bajt úgy hárították el, hogy alátámasztották egy kis gerendafélével, amelyet az alapépítményben találtak.

Dantès éppen azzal volt elfoglalva, hogy elhelyezze a gerendát, mikor hirtelen meghallotta Faria abbé fájdalmas kiáltását. Az abbé Dantès szobájában maradt, és azzal foglalkozott, hogy valami cöveket hegyezzen a kötéllétra számára. Dantès visszarohant zárkájába, és az abbét sápadtan, verejtékező homlokkal és ökölbe szorított kézzel találta, a szoba közepén.

– Jaj, istenem! – kiáltotta Dantès. – Mi történt? Mi baja?

– Gyorsan, gyorsan! – felelte az abbé. – Hallgasson rám.

Dantès az abbé arcára nézett, látta, hogy Faria szemét kék karika övezi, ajka sápadt, haja kuszált, ijedtében kiejtette kezéből a vésőt.

– Mi történt hát? – kiáltott fel Edmond.

– Végem van! – mondta az abbé. – Hallgasson rám. Rettenetes, talán halálos betegség tör reám. Érzem: a roham közeledik; volt már ilyen rohamom egy évvel előbb, mintsem börtönbe vetettek. Erre a betegségre csak egyetlen orvosság van, meg is mondom: fusson azonnal át a szobámba, emelje meg az ágy lábát. Az ágy lába ki van vájva, a vájatban talál egy kis kristályüveget, amely félig van valami piros folyadékkal. Azt hozza ide. Vagy mégsem, nem, meglephetnének itt, inkább segítsen hazatérnem, míg telik az erőmből. Ki tudja, mi történik, amíg a roham tart?

Dantès nem veszítette el a fejét, noha a csapás rettenetes volt. Leereszkedett a folyosóra, szerencsétlen társát magával vonszolta, majd nagy üggyel-bajjal végigvezette a folyosó másik végéig, eljutott az abbé zárkájába, és a beteget lefektette az ágyára.

– Köszönöm – mondta az abbé, és úgy végigborzongott, mintha jeges vízből lépett volna ki. – Már közeledik a roham, meg fogok dermedni. Lehet, hogy meg sem moccanok, talán nem is fogok jajgatni. De az is lehet, hogy szájam tajtékzik, megmerevedem és ordítani fogok. Igyekezzék, hogy senki se hallja meg kiáltozásaimat, ez a fő, mert könnyen megeshetik, hogy akkor más zárkába tesznek át, és mindörökre elválasztanak bennünket egymástól. Amikor észreveszi, hogy nem mozdulok, hideg és úgyszólván halott vagyok, de jól értse meg, csakis ebben a pillanatban, feszítse szét fogamat a késsel, és öntsön a számba nyolc vagy tíz cseppet ebből a folyadékból. Meglehet, hogy életre kelek.

– Csak meglehet? – kérdezte fájdalmasan Dantès.

– Segítség! Segítség! – kiáltott az abbé. – Én... meg... meghal...

A roham olyan hirtelen és heves volt, hogy a szerencsétlen fogoly be sem fejezhette a mondatot. Homloka elsötétedett, mint viharban a tenger. Szeme kitágult, szája eltorzult, arca szederjessé vált. Hadonászott, tajtékzott, ordítozott. De Dantès, úgy, ahogy az abbé jó előre meghagyta, takarójával elfojtotta e kiáltozásokat. Két óra hosszat tartott a roham. Ekkor tehetetlenül, fehéren és hidegen, mint a márvány, élettelenebbül, mint a letiport nád, visszazuhant ágyára, úgy merevedett még egy utolsó görcsbe, és arca ólomszínűvé vált.

Edmond megvárta, míg a halálnak e merevsége megszállja az egész testet, és a hidegség a szívig terjed. Akkor fogta a kést, pengéjét az abbé foga közé szorította, hallatlan erőfeszítéssel tudta csak szétnyitni görcsösen összeszorított állkapcsát, tíz cseppet öntött egyenként a szájába a piros folyadékból és várt.

Egy óra telt el anélkül, hogy az öregember megmozdult volna. Dantès attól félt, hogy túl sokáig várt, és a haját tépve leste az abbé arcát. Végre gyenge pirosság jelent meg a beteg arcán, addig állandóan nyílt és élettelen szeme ismét értelmessé vált, ajkáról gyenge sóhajtás szállt fel, azután megmozdult.

– Meg van mentve! Meg van mentve! – kiáltotta Dantès.

A beteg még egyáltalán nem bírt beszélni, de látható aggódással nyújtotta kezét az ajtó felé. Dantès fülelni kezdett, és meghallotta a börtönőr lépteit. Hét óra felé járt, és Dantès eddig nem ért rá, hogy az idő múlásával is gondoljon.

A fiatalember a nyíláshoz ugrott, bebújt, feje fölé visszahelyezte a kőlapot, és visszatért zárkájába.

Egy perccel később az ő ajtaja is nyílt, és a börtönőr, mint rendesen, ágyán ülve találta a foglyot.

Alig távozott a börtönőr, alig halt el lépéseinek zaja a folyosón, midőn Dantès, a nyugtalanságtól magánkívül, anélkül hogy evésre gondolt volna, ismét felemelte a kőlapot, és visszatért az abbéhoz.

Az öregember már öntudatra tért, de még mindig elnyúlva, bágyadtan és erőtlenül hevert az ágyán.

– Nem hittem, hogy még viszontlátom – mondta Dantèsnek.

– Miért? – kérdezte a fiatalember. – Azt hitte, hogy meghal?

– Nem. De minden készen áll a szökéséhez, és azt hittem, megszökik.

Dantès arcán a méltatlanság pirossága ömlött el.

– Ön nélkül! – kiáltotta, – Igazán olyannak tartott, aki ilyesmit meg tud tenni?

– Most már látom, hogy tévedtem – mondta a beteg. – Ó, gyenge vagyok nagyon, törődött és bágyadt.

– Csak bátorság, visszatér az ereje – felelte Dantès.

Leült Faria ágyára, és megfogta a kezét.

Az abbé a fejét rázta.

– A múlt alkalommal a roham csak félórát tartott – mondta –, utána éhes voltam, és egyedül ültem fel. Ma ellenben sem jobb karomat, sem lábamat nem tudom megmozdítani. Fejem zavart, ami agyvérzésre vall. Harmadszorra már teljesen megbénulok, vagy hirtelen ér a halál.

– Nem, nem, nyugodjék meg, nem hal meg. Mikor harmadszorra is elfogja ez a roham, már szabad ember lesz. Megmentjük éppúgy, mint most, de még jobban, mert rendelkezésünkre áll majd minden segítség.

– Barátom – mondta az öreg abbé –, ne áltassa magát, az imént elmúlt roham örökös fogságra kárhoztatott a meneküléshez járni is kellene tudnom.

– Akkor hát várunk egy hétig, egy hónapig, két hónapig, ha kell. Azalatt megerősödik. Szökésünkhöz minden elő van készítve, és rajtunk áll, hogy az időpontját meghatározzuk. Azon a napon, amikor ön elég erősnek érzi majd magát az úszáshoz, végrehajtjuk tervünket.

– Én többé már nem fogok úszni – szólt Faria –, a fél karom megbénult, mégpedig nem egy napra, hanem örökre. Emelje csak meg, meglátja, milyen súlyos.

A fiatalember felemelte az abbé karját, de az érzéketlenül esett vissza. Dantès felsóhajtott.

– Meggyőződött róla, ugye, Edmond? – kérdezte Faria. – Higgyen nekem, tudom, mit beszélek. Mióta első ízben jött rám ez a roham, folyton erre gondolok. Vártam, hogy bekövetkezik, mert ez családi örökség, apám a harmadik rohamnál halt meg, nagyapám szintén. Az az orvos, aki ezt az orvosságot összeállította, és aki nem más, mint a híres Cabanis, ugyanezt a sorsot jósolta nekem is.

– Az orvos is tévedhet – kiáltott fel Dantès. – A bénulás pedig nem akadály, mert én önt a vállamra veszem, és úszva fogom vinni.

– Gyermek – felelte az abbé –, ön tengerész, jól úszik, így hát tudnia kell, hogy ha valakit ekkora súly terhel, az még ötven úszótempót sem tehet a tengerben. Ne hagyja, hogy félrevezessék ábrándjai, amelyekben saját jó szíve sem hisz többé. Én itt maradok hát, amíg csak nem üt szabadulásom órája, amely most már csak a halál lehet. De ön fusson, meneküljön! Ön fiatal, ügyes és erős, ne nyugtalankodjék miattam, visszaadom a szavát.

– Rendben van – felelte Dantès. – Akkor hát én is itt maradok.

Felállt, kezét ünnepélyesen az öreg felé nyújtotta, és azt mondta:

– Krisztus vérére esküszöm, hogy haláláig el nem hagyom önt!

Faria ránézett az egyszerű, de nemes lelkű fiatalemberre, és a legtisztább odaadást tükröző érzései őszinteségét és esküje hűségét olvasta le.

– Jól van – mondta a beteg –, elfogadom áldozatát. Köszönöm.

Azután feléje nyújtotta a kezét.

– Meglehet, hogy elnyeri jutalmát ezért az önzetlen odaadásért – mondta. – De mivel én nem bírok, ön pedig nem akar elmenni, be kell tömnünk a folyosó alatt készített aknát: a katona járás közben észre találja venni a kivájt hely kongását, felhívja rá a felügyelő figyelmét, akkor pedig rajtakapnak és széjjelválasztanak bennünket. Végezze el ezt a munkát, amelyben, sajnos, én nem segíthetek többé. Ha kell, dolgozzék rajta egész éjjel, és csak holnap reggel, a börtönőr látogatása után jöjjön vissza. Akkor majd néhány fontos közölnivalóm lesz.

Dantès megszorította az abbé kezét, az egy mosollyal megnyugtatta, és a fiatalember, szívében odaadással és tisztelettel öreg barátja iránt, eltávozott.

18

A kincs

Amikor másnap reggel Dantès belépett fogolytársa zárkájába, Faria abbét nyugodt arccal, ülve találta.

Bal kezével egy darab papírt tartott a cellája ablakán beszűrődő fénysugár felé. Mint emlékszünk, most már csak ezt a kezét használhatta. A papiros egyike volt a vékonyan felcsavart göngyölegeknek, és most sehogy sem akart kinyílni.

Szótlanul mutatta Dantèsnek a papirost.

– Mi ez? – kérdezte a fiatalember.

– Nézze meg jól, – felelte mosolyogva az abbé.

– Nézem, nézem – mondta Dantès –, de nem látok mást, csak egy félig elégett papirost, amelyre valami különleges tintával gót betűk vannak írva.

– Ez a papiros, barátom – mondta Faria –, most, hogy magát már kipróbáltam, bevallhatom: ez a papíros az én kincsem, amelynek fele a mai naptól kezdve az öné.

Dantès homlokát hideg verejték lepte el. Mostanáig és milyen hosszú időn át kerülte, hogy szóba hozza Fariának a kincset. Hiszen éppen emiatt tartották őrültnek szegény abbét. Edmond ösztönös gyöngédséggel nem érintette ezt a fájdalmas húrt, és Faria is hallgatott. Edmond az abbé hallgatását arra magyarázta, hogy az öreg észre tért. Ma azonban, e súlyos roham lezajlása után, a Faria ajkáról elszállt szavak az őrületbe való súlyos visszaesését jelenthették.

– Az ön kincse? – hebegte Dantès.

Faria mosolygott.

– Az – mondta. – Ön minden tekintetben nemes lélek, Edmond, és halványságából, borzongásából látom, hogy mi játszódik most le a lelkében. Nem, legyen nyugodt, nem vagyok én őrült. Ez a kincs valóban megvan, Dantès, és ha nem is adatott meg nekem, hogy birtokba vegyem, majd birtokba veszi ön: senki sem akart engem meghallgatni, és senki sem hitt nekem, mert bolondnak tartottak. De ön, akinek tudnia kell, hogy nem vagyok az, hallgasson meg, és higgyen nekem.

„Fájdalom! – gondolta Edmond. – Szegény bizony visszaesett! Még csak ez a szerencsétlenség hiányzott.”

– Barátom – mondta hangosan Fariának –, talán kifárasztotta a rohama, nem lenne jó, ha kissé kipihenné magát? Majd holnap, ha úgy kívánja, meghallgatom elbeszélését, ma azonban még ápolni szeretném. Egyébként – folytatta mosolyogva –, olyan nagyon sürgős nekünk ez a kincs?

– Nagyon is sürgős, Edmond! – válaszolta az öreg. – Ki tudja, holnap vagy talán holnapután nem következik-e be a harmadik roham? Gondolja el, hogy akkor mindennek vége! Igen, igaz: gyakran keserű örömmel gondoltam arra, hogy ez a vagyon, amely tíz családot tehetne gazdaggá, elveszett azok számára, akik engem üldöztek: ez a gondolat bosszúra ösztönzött, és én lassan ízlelgettem ezt a bosszút börtönöm éjszakájában. De most, hogy ön miatt megbocsátottam a világnak, most, hogy mindarra gondolok, ami e titok feltárása révén önnek megszerezheti a boldogságot, megremegek a késlekedéstől, és félve félek, hogy esetleg nem tudom biztosítani ezt az elrejtett vagyont olyan valaki számára, aki annyira méltó rá, mint ön.

Edmond sóhajtva fordította el a fejét.

– Edmond, ön még mindig hitetlenkedik – folytatta Faria –, hát nem győzte meg a hangom? Már látom, bizonyítékokra van szüksége. Jól van! Olvassa el ezt a papirost, amelyet még soha senkinek sem mutattam meg.

– Holnap, barátom – felelte Edmond, szembeszállva az öreg rögeszméjével. – Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy majd csak holnap beszélünk róla.

– Majd csak holnap beszélünk róla, de ezt a papirost még ma olvassa el.

„Ne izgassuk fel” – gondolta Edmond.

Átvette a papirost, amelynek egyik fele hiányzott. Kétségtelenül valami tűzeset martaléka lett. Ezt olvasta:

– Nos? – kérdezte Faria, mikor Edmond befejezte olvasmányát.

– De hiszen – felelte Dantès – én itt csak csonka sorokat, félbemaradt mondatokat látok. A betűket elemésztette a tűz, és így érthetetlen az egész.

– Az ön szemében, barátom, aki első ízben olvasta, de nem nekem, aki számtalan éjszakán át törtem rajta a fejemet, és helyreállítottam minden egyes mondatot, kiegészítettem minden gondolatot.

– És úgy gondolja, hogy megtalálta az értelmét?

– Bizonyos vagyok benne, ítélje meg maga. De előbb hallgassa meg ennek az írásnak a történetét.

– Csend! – kiáltott fel Dantès. – Lépések!... Valaki közeledik... megyek... isten önnel.

És Dantès boldogan, amiért megszökhetett az elbeszélés és a magyarázat elől, amelyek csak barátja nagy baját bizonyíthatták, mint valami vipera, siklott végig a szűk folyosón, mialatt Faria, aki félelmében erőre kapott, lábával helyére taszította a kőlapot, és eltakarta egy gyékénnyel, hogy elfedje szem elől az üreget, amelyet teljesen nem tudott eltüntetni.

Az igazgató jött be, mert a börtönőrtől megtudta Faria rosszullétét, amelynek súlyosságáról saját szemével akart meggyőződni.

Faria ülve fogadta, került minden áruló mozdulatot, és sikerült az igazgató előtt eltitkolni a bénulást, amely már fél oldalát teljesen hatalmába kerítette. Attól tartott, hogy az igazgató csupa szánalomból majd egészségesebb cellába helyezi át, és így elválasztja ifjú barátjától. Szerencsére azonban ez nem következett be, az igazgató abban a meggyőződésben távozott el, hogy a szegény bolondot, akihez szíve mélyén némileg vonzódott, csupán múló rosszullét fogta el.

Ezalatt Edmond az ágyán ült, fejét két kezébe fogta, s igyekezett összeszedni gondolatait. Amióta csak ismerte Fariát, az abbé gondolatai mindig okosak, tiszták és logikusak voltak. Dantès nem tudta megérteni, hogy ez a nagyszerű koponya egyetlen esetben ilyen oktalanul ragaszkodjék valamihez. Vajon Faria téved a kincset illetően, vagy mindenki téved Fariát illetően?

Dantès egész nap zárkájában maradt, mert nem mert visszatérni barátjához. Így akarta halogatni azt a pillanatot, amikor egész bizonyossággal megtudja, hogy az abbé őrült. Ez a bizonyosság borzalmas lett volna számára.

De estefelé, a rendes börtönőri látogatás után, Faria látta, hogy a fiatalember nem tér vissza, s megkísérelte, hogy maga menjen át hozzá. Edmond megremegett a fájdalmas erőfeszítések hallatára, amelyekkel az öregember vonszolta magát: lába tehetetlen volt, karját nem tudta használni. Edmond kénytelen volt segíteni, mert az abbé sohasem bírt volna egymaga átvánszorogni azon a szűk nyíláson, amely Dantès szobájába vezetett.

– Könyörtelenül üldözöm önt –, mondta jóindulattól sugárzó mosolyával az öreg. – Azt hitte, megszökhet a bőkezűségem elől, de ebből semmi sem lesz. Hallgasson hát ide.

Edmond látta, hogy nem hátrálhat. Az öreget leültette ágyára, maga pedig a zsámolyára telepedett az öreg mellé.

– Azt tudja – kezdte az abbé –, hogy Spada bíboros titkára, bizalmasa és barátja voltam. A bíboros utolsó sarja volt a Spada hercegek családjának. Mindazt a boldogságot, amelyet valaha is élveztem életemben, ennek a nemesúrnak köszönhetem. Nem volt gazdag, noha családjának gazdagsága szinte közmondásos volt, és gyakran hallottam mondani: „Gazdag, akár egy Spada.” Ő, mivel ez a hír járta róla, életmódjával a gazdagság látszatát keltette. Palotája számomra a paradicsom volt. Tanítottam unokaöccseit, akik azóta már meghaltak, és amikor magára maradt az életben, odaadó hálával fizettem vissza neki mindazokat a jótéteményeket, amelyeket tíz esztendőn át reám pazarolt.

A bíboros házában nem volt előttem semmi titok. Gyakran láttam őeminenciáját, amint régi könyvekben búvárkodik, és poros családi iratok között kutat.

Egy alkalommal, amikor szemére hánytam ezt a sok hiábavaló virrasztást és az azt követő kimerültséget, keserű mosollyal nézett rám, és fellapozott nekem egy könyvet, amely Róma történetéről szólt.

Ott, a VI. Sándor pápa életéről szóló részben, a huszadik fejezetben a következő sorok voltak olvashatók, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni:

Romagna nagy háborúi befejeződtek. Cesare Borgiának, hódító hadjárata végeztével, pénzre volt szüksége, hogy megvásárolja egész Olaszországot. A pápának szintén pénz kellett, hogy végezzen XII. Lajossal, Franciaország királyával, aki utolsó vereségei ellenére még mindig igen félelmes maradt. Így tehát jó spekuláció kellett, ami nem volt könnyű dolog ebben a szegény, kimerült Olaszországban.

Őszentségének jó gondolata támadt. Elhatározta, hogy kinevez két bíborost.

Ha nagy római személyiséget, főleg két jó gazdagot választ ki, a következő előnyökhöz jut: először is eladhatja azt a két magas méltóságot és a velük járó előkelő hivatalt, amelyet a két bíboros addig betöltött. Ezenkívül a két bíborosi kalap eladása révén is fényes jövedelemre számíthatott.

Hátra volt még a nyerészkedő tervnek egy harmadik része, mint ahogy mindjárt kitűnik.

A pápa és Cesare Borgia először kiválasztotta a két jövendő bíborost: az egyik Giovanni Rospigliosi volt, aki egymaga töltötte be a Szentszék négy legmagasabb méltóságát, a másik Cesare Spada, egyik legnemesebb és leggazdagabb római. Mindegyikük nagyra becsülte a pápa kegyét. Mindketten becsvágyóak voltak. Miután ezeket kiválasztotta, Cesare mindjárt talált is utódokat a jelöltek megüresedett tisztségeire.

Végeredményben Rospigliosi és Spada jó árat fizettek a bíborosi méltóság elnyeréséért, és fizetett nyolc másik személy is, hogy elnyerje mindazt a hivatalt, amelyet a két új bíboros azelőtt betöltött. Így hát nyolcszázezer tallér folyt be a spekulánsok pénztárába.

Ideje, hogy rátérjünk a spekuláció utolsó részére. Miután a pápa Rospigliosit és Spadát elhalmozta kegyeivel, és nekik adományozta a bíborosi méltóság jelvényeit, bizonyos volt benne, hogy ezek hálájuk kézzelfogható lerovása végett magukkal hozták és pénzzé tették vagyonukat, minthogy meg akarnak telepedni Rómában. A pápa és Cesare Borgia meghívta ebédre a két bíborost.

A Szentatya és fia között vita merült fel ebben a dologban: Cesare úgy vélte, hogy fel lehetne használni azoknak az eszközöknek egyikét, amelyeket mindig készen tartott benső barátainak, vagyis: először is azt a híres kulcsot, amellyel bizonyos embereknek bizonyos szekrényt kell kinyitniuk. Ezen a kulcson, valószínűleg a készítő munkás hanyagsága miatt, kis hegyes vasdarabka állt ki. Mikor valaki azon erőlködött, hogy kinyissa a nehezen járó zárat, megszúrta magát ezzel a tűcskével, és másnap meghalt. Azután ott volt az oroszlánfej-gyűrű, amelyet Cesare akkor húzott az ujjára, amikor bizonyos emberekkel kezet akart fogni. Az oroszlán ilyenkor beleharapott az erre ítélt kézbe, a harapás halálos volt, és huszonnégy óra alatt végzett az illetővel.

Cesare tehát azt ajánlotta apjának, akár a szekrényt nyittassa ki az új bíborosokkal, akár baráti kézfogással tiszteljék meg őket. VI. Sándor azonban így válaszolt:

– Ha a kitűnő Spada és Rospigliosi bíborosról van szó, nem számít az ebéd. Valahogy úgy érzem, még visszanyerjük ezt a költséget. Egyébként ön elfelejti, Cesare, hogy bizonyos gyomorrontás azonnal jelentkezik, míg egy szúrás vagy harapás csak egy-két nap múlva érezteti hatását.

Cesare megadta magát ennek az érvelésnek. Ezért hívták meg hát ebédre a két bíborost. Abban a kis villában terítettek ebédhez, amely a pápának San-Pietro-és-Liens közelében levő szőlőjében állott. A bíborosok már hallották hírét ennek a hajléknak.

Rospigliosi, aki szinte kábult volt új méltóságától, már előre örült a lakomának. Spada okos ember lévén, aki senki mást nem szeretett, mint unokaöccsét, egy legszebb reményekre jogosító fiatal kapitányt, tollat és papirost vett elő, és megírta végrendeletét.

Azután megüzente ennek az unokaöccsének, hogy várjon rá a villa közelében, de úgy látszik, az üzenetet vivő inas nem találta otthon a kapitányt.

Spada ismerte ezeket a meghívásokat. Mióta a kereszténység, a civilizáció e legfőbb terjesztője, Rómába vitte eredményeit, már nem jelent meg centurio[15] a zsarnok küldöttjeként, hogy bejelentse: „Caesar azt akarja, hogy meghalj.” Hanem pápai követ jött, a latere[16], és mosolyogva adta át a pápa üzenetét: „őszentsége kívánsága, hogy vele költse el az ebédet.”

Spada két óra felé indult el San-Pietro-és-Liens-be. Az első arc, amely Spadának szemébe ötlött, unokaöccse arca volt. A fiatalember teljes díszben jelent meg, és Cesare Borgia igen kedves volt hozzá. Spada elsápadt. Cesare, aki majd felnyársalta gúnyos tekintetével, megértette vele, hogy mindent előre látott, és hogy a kelepce tökéletes volt.

Ebédhez ültek. Spada csak annyit kérdezhetett unokaöccsétől: „Megkaptad üzenetemet?” Öccse nemmel válaszolt, és rögtön megértette a kérdés jelentőségét, de már késő volt, mert éppen akkor ivott meg egy pohárral abból a kitűnő borból, amelyet a pápa pincemestere egyenesen az ő számára tett félre. Spada látta, hogy ugyanakkor még egy üveget hoznak, amellyel őt kínálják meg igen szívesen. Egy órával később egy orvos megállapította, hogy mindkettőjüket kucsmagomba mérgezése ölte meg. Spada még a villa küszöbén meghalt, unokaöccse saját kapujában lehelt végsőt, de közben intett valamit, amit azonban felesége nem értett meg.

Cesare meg a pápa azonnal nekiláttak, hogy az örökséget birtokba vegyék, azzal az ürüggyel, hogy az elhunytak papírjait átvizsgálják. Az örökség azonban egy darabka papiros volt, amelyre Spada a következőket írta:

Szeretett unokaöcsémre hagyományozom ládáimat, könyveimet, ezek között aranyozott szélű imádságos könyvemet, és azt kívánom, őrizze meg ezt az emléket szerető nagybátyjától.

Az örökösök mindenfelé nyomoztak, megcsodálták az imakönyvet, széthordták a bútorokat, és csodálkozva jöttek rá, hogy Spada, akit gazdagnak hittek, a valóságban a legszegényebb nagybácsi volt. Vagyonnak nyomát sem találták: hacsak nem számít vagyonnak az a tudomány, amelyet a könyvtár és a laboratóriumok őriztek.

Ez volt az egész. Cesare és apja kutattak, nyomoztak és kémkedtek, mégsem találtak semmit, vagy csak nagyon keveset: talán ezer tallér értéket kitevő ötvösmunkát és csaknem ugyanannyi készpénzt. De az unokaöcs, amikor hazatért, még annyit tudott mondani a feleségének:

– Csak kutass nagybátyám iratai között, van köztük egy valódi végrendelet is.

A családtagok talán még nagyobb odaadással kutattak, mint a fenséges örökösök. De minden hiábavaló volt: nem maradt más, mint két palota és egy szőlő a Palatinus-domb mögött. Ebben a korszakban azonban az ingatlanoknak igen mérsékelt értékük volt. A két palota meg a szőlő a család birtokában maradt, mint amelyek méltatlanok a pápának és fiának kapzsiságára.

Teltek a hónapok és az évek. VI. Sándor, mint tudjuk, egy tévedés következtében mérgezés áldozata lett. Cesarét ugyanakkor szintén megmérgezték, de ő levedlette bőrét, mint a kígyó, és új bőrt növesztett. A méreg új bőrén is olyan nyomokat hagyott, mint a tigris bőrén levő foltok. Végül is kénytelen volt elhagyni Rómát, és egy olyan jelentéktelen éjszakai csetepatéban lelte halálát, amelyről ma már alig tud a történelem.

A pápa halála és fia száműzetése után mindenki azt várta, hogy a Spada család most újra abban a régi fényben fog tündökölni, mint Spada bíboros idejében. Nem így történt. A Spadák kétes jólétben éltek, erre a sötét ügyre örökös titok nehezedett, és a közhit az volt, hogy Cesare, aki ügyesebb politikus volt, mint az apja, a pápa elől elkaparintotta a két bíboros vagyonát. Azért mondom, hogy kettőét, mert Rospigliosi bíborost, aki semmiféle óvóintézkedést sem tett, tökéletesen kifosztották.

– Amit mostanáig mondtam – jegyezte meg mosolyogva Faria, félbeszakítva a történetet –, az nem nagyon értelmetlen, ugye?

– Ó, barátom – felelte Dantès –, ellenkezőleg, úgy érzem, mintha valami nagyon érdekes történetet olvasnék. Nagyon kérem, folytassa.

– Folytatom: a család hozzászokott ehhez a titokzatossághoz. Teltek az évek. A leszármazottak közül némelyek katonák, mások diplomaták lettek. Egyesek papok, mások bankárok. Voltak, akik meggazdagodtak, voltak, akik végleg tönkrementek. Most érkeztem el a család utolsó sarjához, ahhoz, akinek titkára lettem, Spada grófhoz.

Gyakorta hallottam panaszkodni amiatt, hogy vagyona nem áll arányban a rangjával. Tanácsoltam is neki, hogy fektesse életjáradékba azt a keveset, ami megmaradt. Elfogadta tanácsomat, és így megkettőzte jövedelmét.

A nevezetes imakönyv a család birtokában maradt, és most Spada gróf őrizte: apáról fiúra szállt, mert az egyetlen megtalált végrendelet különös záradéka miatt valósággal ereklyeszámba ment, és ezért a család valami babonás tisztelettel övezte. A könyvet gyönyörű gótikus képek díszítették, és olyan súlyos volt az aranyozástól, hogy nagy ünnepségeken mindig inas vitte a bíboros előtt.

Most már én kezdtem kutatni a különböző iratok, oklevelek, szerződések, pergamenek között, amelyeket a családi okmánytárban őriztek, és amelyek mind a megmérgezett bíborostól származtak. Előttem már húsz belső bizalmas ember, húsz felügyelő, húsz titkár vizsgálta át ezt a rettentő iratcsomót. De igen szorgalmas és lelkiismeretes kutatásaim ellenére sem akadtam semmi nyomra. Pedig elolvastam, sőt, meg is írtam a Borgia család pontos és csaknem naptárszerű történetét, azzal az egyetlen céllal, hogy meggyőződjem róla, vajon nem jutott-e ezeknek a hercegeknek valami vagyongyarapodás az én Cesare Spada bíborosom halálakor, de nem találtam más feljegyzést, mint azt, hogy a család vagyonát Rospigliosi bíborosnak, Spada szerencsétlen társának vagyona egészítette ki.

Csaknem egészen bizonyosra vettem tehát, hogy az örökségből sem a Borgiáknak, sem pedig a Spadáknak nem volt haszna, hanem gazda nélkül maradt, mint az arab mesék kincsei, amelyek a föld méhében, egy szellem őrizetében szunnyadnak. Kutattam, számoltam, hozzávetőleg ezerszer és ezerszer felbecsültem a család jövedelmét és kiadásait a háromszáz év alatt: minden hiábavaló volt, semmit sem tudtam meg, és Spada gróf továbbra is nyomorgott.

Gazdám nemsokára meghalt. Az életjáradékra szánt vagyonából kivonta családi iratait, ötezer kötetből álló könyvtárát és a hírneves imakönyvet. Mindezt reám hagyta, és még ezer római tallér készpénzt, azzal a kikötéssel, hogy évente gyászmisét mondatok érte, elkészítem családfáját, és megírom a család történetét. Én mindennek pontosan eleget is tettem...

– Nyugodjék meg, kedves Edmond fiam, már a történet vége felé járunk.

1807-ben, egy hónappal letartóztatásom előtt és két héttel Spada gróf halála után, december 25-én – mindjárt megérti, hogy ez a nevezetes dátum miért maradt így meg az emlékezetemben – ezredszer olvastam át ezeket az iratokat, és elrendeztem őket, mert szándékomban volt elhagyni Rómát, hogy Firenzében telepedjem le, hiszen a palota úgyis idegen kézre kerül. Magammal akartam vinni mintegy tizenkétezer franknyi vagyonomat, könyvtáramat és a nevezetes imakönyvet. A rendezési munkától fáradtan s egy elég nehéz ebédtől kissé elbágyadva, két kezemre hajtottam a fejemet és elaludtam: délután három óra volt.

Akkor ébredtem fel, amikor az óra hatot ütött.

Felemeltem a fejem, sötét volt. Csengettem, hogy gyújtsanak világot, de senki sem jelentkezett. Erre elhatároztam, hogy magam szolgálom ki magamat. Előbb-utóbb úgyis meg kell szoknom a filozófushoz illő életmódot. Egyik kezemmel fogtam egy előre odakészített gyertyát, a másikkal – gyufa híján – egy darabka papirost kerestem, hogy a tűzhelyen pislákoló utolsó lángnál meggyújtsam. De attól tartva, hogy a sötétben valami haszontalan papírdarab helyett értékes írást találok megfogni, habozni kezdtem, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy az asztalon mellettem fekvő imakönyvben egy felül megsárgult papírdarabot láttam, amely nyilván olvasójegyül szolgált. Ez az olvasójel évszázadokat élhetett át, és az örökösök tiszteletből a helyén hagyták. Tapogatózva kerestem ezt a haszontalan papírdarabot, meg is találtam, összecsavartam és a kialvóban levő lánghoz tartva, meggyújtottam.

De az ujjaim alatt, mintha varázslat történt volni; amint a láng tovább terjedt, sárgás betűket láttam feltünedezni a fehér papiroson. Megrémültem; kezembe szorítottam a papirost, eloltottam, a gyertyát egyenesen a tűzhely lángjáról gyújtottam meg, és kimondhatatlan izgalommal bontottam ki ismét az összegyűrt papírdarabkát. Rájöttem, hogy valami titokzatos és láthatatlan tintával írták meg ezt a levelet, és a betűk csak a nagy meleg hatására válnak láthatóvá. A papirosnak valamivel több mint egyharmada lett a lángok martaléka: ez az a papiros, amelyet ma reggel elolvasott. Olvassa el újra, Dantès, és ha majd ismét átolvasta, én kiegészítem a félbeszakított mondatokat, és megmagyarázom a homályos értelmet.

És Faria, félbeszakítva önmagát, odanyújtotta a papírt Dantèsnek, aki ezúttal mohón olvasta el a rozsdavörös tintával írott sorokat:

– Most pedig – kezdte ismét az abbé – olvassa el ezt a másik papírt. – Ezzel egy másik lapot, és rajta más töredéksorokat mutatott Dantèsnek.

Dantès átvette, és a következőket olvasta róla:

Faria égő szemmel követte.

– És most – mondta, mikor látta, hogy Dantès az utolsó sorhoz ért – rakja egymás mellé a két töredéket, és ítéljen maga.

Dantès engedelmeskedett. A két töredék összerakása után a következő értelmes szöveg vált olvashatóvá:

– No, most már megértette végre? – kérdezte Faria.

– Ez tehát Spada bíboros vallomása és végrendelete, amelyet olyan nagyon régóta kerestek? – kérdezte Edmond, még mindig hitetlenkedve.

– Igen, igen, az.

– Ki állította így helyre?

– Én. A megmaradt darab írástöredék segítségével kitaláltam a többit, a sorok hosszát összevetettem a papírlap hosszával, és behatoltam a rejtett értelembe, a látható értelem segítségével, mint ahogy egy föld alatti barlangban irányítani tud valakit egy kis felülről beszüremlő világosság.

– És mi volt a szándéka, amikor úgy érezte, hogy meg van győződve az igazáról?

– El akartam utazni, és el is utaztam azonnal. Magammal vittem az Olasz Királyság egységéről írott nagy munkám első részét is. De ebben az időben, ellentétben azzal a tervvel, amit Napóleon fia születése óta meg akart valósítani, a császári rendőrség fel akarta osztani a tartományokat, és már régóta rajtam tartotta a szemét: hirtelen elutazásom, amelynek okát nem is sejtették, gyanút keltett, és abban a pillanatban, amint Piombinóban hajóra szálltam, letartóztattak.

– Most – folytatta Faria, és csaknem apai tekintettel nézett Dantèsre –, most, barátom, éppen annyit tud, mint jómagam: ha valaha is együtt menekülünk meg, kincsem fele az öné. Ha én itt meghalok, és ön egymaga menekül meg, az egész kincs az öné.

– De – kérdezte Dantès habozva – ez a kincs nem illet-e inkább valami törvényesebb örököst, mint bennünket?

– Nem, nem, nyugodjék meg, a család tökéletesen kihalt, az utolsó Spada gróf egyébként engem tett meg örökösévé. Mikor reám hagyta ezt a jelképes imakönyvet, nekem hagyta azt is, amit tartalmaz: minden lelkifurdalás nélkül élvezhetjük ezt a vagyont, ha egyszer megszereztük.

– És ön azt állítja, hogy ez a kincs...

– Kétmillió római tallért, a mi pénzünkben számítva csaknem tizenhárommilliót tesz ki.

– Lehetetlen! – mondta Dantès, megijedve a roppant összegtől.

– Lehetetlen? Ugyan miért? – felelte az öregember. – A Spada család a XV. század egyik legrégibb és leghatalmasabb családja volt. Egyébként abban az időben, amikor még hiányzott a spekuláció és az ipar, az arany és ékszer felhalmozása nem volt ritkaság. Még ma is vannak római családok, amelyek szinte éhen halnak, holott egymilliónyi vagyonuk van gyémántokban és drágakövekben, de nem nyúlhatnak hozzá, mert hitbizományban örökölték.

Edmond azt hitte, hogy álmodik: a kétség és az öröm közt hánykolódott.

– Sokáig megőriztem ezt a titkot, nem árultam el önnek – folytatta Faria –, először, hogy önt próbára tegyem, azután, hogy meglepjem. Ha merevgörcsöm rohama előtt elmenekültünk volna, elvittem volna önt Monte Cristo szigetére. Így most – tette hozzá sóhajtva – ön fog engem vezetni. No, mi az, Dantès, meg sem köszöni?

– Ez a kincs az öné, barátom – válaszolta Dantès –, egyedül önt illeti, nekem nincs semmi jogom hozzá: nem vagyok rokona önnek.

– Ön a fiam, Dantès! – kiáltotta az öreg. – Ön a fogságom gyermeke. Hivatásom nőtlenségre kárhoztatott: Isten küldte önt nekem, hogy megvigasztalja az embert is, aki nem lehetett apává, a foglyot is, aki nem lehetett szabaddá.

Faria abbé egészséges karját nyújtotta a fiatalember felé, aki sírva borult a vállára.

19

A harmadik roham

Hosszú ideig töprengett az abbé a kincs sorsán, és most, hogy ez a kincs annak a boldogulására szolgálhatott, akit igazán a fiaként szeretett, értéke még megkétszereződött Faria szemében. Napról napra mérlegelte a kincs nagyságát, magyarázta Dantèsnek, hogy manapság hogyan használhat fel valaki tizenhárom-tizennégy milliót barátai javára. Dantès arca erre ismét elsötétült, mert eszébe jutott bosszúállási fogadalma, és arra gondolt, hogy manapság mennyi rosszat is tehet valaki az ellenségeinek tizenhárom-tizennégy millióval.

Az abbé nem ismerte Monte Cristo szigetét. De Dantès már járt ott: gyakran elhaladt a Pianozától huszonöt mérföldnyire, Korzika és Elba szigete között fekvő kis sziget előtt, sőt, egy ízben ki is kötött rajta. Az a sziget mindig kopár volt, ma is az. A csaknem kúp alakú hatalmas sziklát valami vulkanikus kitörés hozhatta felszínre a tenger mélyéről.

Dantès felvázolta Fariának a sziget alaprajzát, az abbé pedig tanácsokkal látta el arra nézve, milyen módon találhat rá a kincsre. Dantès azonban korántsem volt úgy tele lelkesedéssel és főleg bizalommal, mint az öreg. Igaz, az most már bebizonyosodott, hogy Faria nem őrült, és iránta érzett csodálata még csak növekedett, amikor megtudta, hogy jutott az abbé arra a felfedezésre, amely miatt bolondnak tartották. De azt sem tudta elhinni, hogy ez az elrejtett kincs, feltéve, hogy volt, megvan még, és ha nem is tekintette agyrémnek már: igen távolinak hitte.

Ebben az időben, mintha a sors meg akarta volna fosztani a két foglyot utolsó reménységétől, és értésükre akarta volna adni, hogy örökös fogságra vannak kárhoztatva, új szerencsétlenség szakadt rájuk: a tengerparti külső folyosót, amely már régóta beomlással fenyegetett, megjavították. Rendbe hozták az alapozást, és hatalmas szikladarabokkal betömték a lyukat, amelyet Dantès már félig betemetett. Ha a fiatalember, mint emlékszünk, az abbé utasítására nem tette volna meg az óvóintézkedéseket, szerencsétlenségük még fokozódott volna: felfedezték volna szökési kísérletüket, és kétségtelenül elválasztották volna őket egymástól. Most egy új, a többinél még erősebb, még kérlelhetetlenebb kapu csukódott rájuk.

– Láthatja – mondta szomorú mosollyal a fiatalember Fariának –, Isten el akar venni tőlem mindent, még azt az érdemet is, amelyet ön önfeláldozásnak nevez. Megígértem, hogy mindörökre önnel maradok, és most már nincs módomban megszegni ezt az ígéretemet. A kincs sem lesz már sem az enyém, sem az öné, és egyikünk sem menekülhet ki innen. Egyébként az igazi kincsem, látja, barátom, nem az, amely Monte Cristo sötét sziklái alatt várt reám, hanem az ön jelenléte, és az, hogy naponta öt vagy hat órát együtt tölthetünk, börtönőreink akarata ellenére; az a tudás, amellyel ön világosította meg az agyamat, azok a nyelvek, amelyekre ön tanított meg; azok a különböző tudományok, amelyeket az ön mélységes tudása olyan könnyen érthetővé tett számomra, és a világos alapelvek, amelyekre visszavezette őket – ezek az én kincseim, barátom, ezzel tett ön engem gazdaggá és boldoggá. Higgyen nekem, vigasztalódjék, többet ér ez nekem, mint akárhány tonna arany és bármennyi, gyémánttal teli láda, még akkor is, ha ezek nem volnának éppolyan bizonytalanok, mint azok a felhők, amelyeket reggel a tenger fölött látunk és távolból szárazföldnek vélünk, de amint közeledünk feléjük, szertefoszlanak, szétmállanak és eltűnnek. Az nem agyrém, hogy amíg csak lehetséges, ön mellett legyek, halljam ékesen szóló szavait, amelyek gazdagítják szellememet, betöltik lelkemet, egész lényemet képessé teszik arra, hogy nagy és rettenetes dolgokat vigyek véghez, ha valaha is szabad leszek! S ez ugyanúgy eltölt engem, mint ahogy a kétségbeesés eltöltött, amely már-már úrrá lett rajtam, mielőtt önt megismertem, amelynek azonban ma már nyoma sincs bennem. Ez az én vagyonom, ez! Ezzel tartozom én valójában önnek, és ezt a föld egyetlen uralkodója sem, még akár maga Cesare Borgia sem veheti el tőlem.

Így azután, ha nem is boldog, de mégis gyorsan elszálló napok következtek a két szerencsétlenre. Faria, aki évek hosszú során át mélységesen hallgatott a kincsről, most újra meg újra megragadott minden alkalmat, hogy beszéljen róla. Mint ahogy előre látta, jobb karja és bal lába béna maradt, és semmi reménye sem volt arra, hogy jómaga valaha hasznát vegye a kincsnek. De abban mindig reménykedett, hogy ifjú barátja kiszabadul vagy megszökik, és így őhelyette is örvendhet neki. Attól való féltében, hogy a levél elkallódhat vagy elveszhet, rávette Dantèst, hogy tanulja meg szóról szóra, és Dantès már tudta is elejétől végig. Ekkor megsemmisítette a második részt, mert úgy vélte, hogy ha az elsőt megtalálják és elcsípik is, igazi értelmét nem találhatják ki. Faria olykor órák hosszat utasításokat adott Dantèsnek. Ezek az utasítások szabadulása napjára szóltak. Ha már egyszer szabad lesz – attól a naptól, az órától, a perctől kezdve, hogy szabad lesz –, már csak egyetlen gondolata lehet: bármilyen úton-módon eljutni Monte Cristóra, valami olyan ürüggyel, amely nem kelt gyanút, egyedül maradni ott, és ha már ott lesz egyes-egyedül, meg kell keresnie a csodálatos barlangokat, fel kell kutatnia a megjelölt helyet. A megjelölt hely, mint emlékszünk, a második üreg legtávolabb eső sarka volt.

Az órák teltek, múltak, ha nem is gyorsan, de legalább elviselhetően. Faria, mint mondottuk, bár többé nem használhatta karját és lábát, ismét birtokában volt értelme teljes tisztaságának, és lassanként megtanította fiatal barátját a foglyok türelmes és nagyszerű készségére, amellyel a semmiből is tudnak valamit csinálni. Ezeken kívül erkölcsi ismeretekre is oktatta, ahogy már részletesen elmondtuk. Így tehát állandóan el voltak foglalva; Faria azért, mert félt az elöregedéstől, Dantès pedig azért, mert félt, hogy csaknem elfeledett múltja ismét feléled emlékezetében, pedig ez már nem pislákolt jobban, mint az éjszakába vesző távoli fény. Így telt az idő, mint az olyan lényeknél, akiknél a szerencsétlenség nem rombolt szét semmit, és akik gépiesen és nyugodtan élnek tovább a Gondviselés szeme előtt.

De a felszínes nyugalom alatt a fiatalember szívében és talán az öregében is, visszatartott izgalmak és elfojtott sóhajok rejtőztek, s ezek akkor törtek elő, amikor Faria magára maradt, és Edmond visszatért cellájába.

Egy éjszaka Edmond felriadt, mert úgy hallotta, mintha a nevén szólítanák. Kinyitotta szemét, és igyekezett tekintetével áthatolni a sötétségen.

Nevét hallotta, vagyis inkább egy panaszos hangot, amely a nevét igyekezett kimondani.

Felugrott az ágyáról, homlokát kiverte a verejték az aggodalomtól, és hallgatózott. Semmi kétség többé, a jajszó társának cellájából jött.

– Szent isten! – mormogta Dantès. – Hát máris az volna?

Félrehúzta ágyát, kiemelte a követ, és a folyosón át a túlsó oldalra jutott. A kőlap le volt véve.

Annak az idomtalan és ingadozó lámpának a világánál, amelyről már beszéltünk, Edmond megpillantotta az öreget, aki igen sápadt volt, de még állt, és ágyába kapaszkodott. Arcát feldúlták a betegség szörnyű jelei, amelyeket Dantès már ismert, és amelyek olyan nagyon megrémítették, amikor első ízben mutatkoztak.

– No, barátom! – mondta Faria lemondóan. – Érti a dolgot, ugye? És most már nincs is mit magyaráznom.

Edmond fájdalmasan felkiáltott, és fejét teljesen elveszítve, az ajtóhoz tartott, és kiáltozni kezdett:

– Segítség! Segítség!

Fariának még volt annyi ereje, hogy a karjánál fogva megragadja.

– Csend legyen! – mondta. – Vagy ön elveszett ember. Most már csakis önre kell gondolnunk, barátom, azzal kell törődnünk, hogy elviselhetővé tegyük fogságát, vagy lehetővé tegyük szökését. Évek hosszú sora kellene ahhoz, hogy ön egymaga végigcsinálja ismét azt, amit én megcsináltam, és aminek azonnal vége volna, ha az őrség tudomást szerezne összeköttetésünkről. Egyébként legyen nyugodt, barátom, a zárka, amelyet én elhagyok, nem marad sokáig üresen: helyemet egy másik szerencsétlen foglalja el. E másiknak ön lesz a mentőangyala. Az új fogoly talán olyan fiatal, erős és türelmes lesz, mint amilyen ön, ő majd segíthet önnek a szökésben, míg én csak akadályoztam benne. Nem lesz már egy félholt önhöz kötözve, hogy megbénítsa minden mozdulatát. Most már tesz Isten önért valamit: többet fog adni, mint amennyit elvesz, és már itt az ideje, hogy meghaljak.

Edmond csak a kezét tördelte és felkiáltott:

– Ó, barátom, barátom, hallgasson!

Majd visszanyerte a váratlan csapástól ellankadt erejét és az öreg szavainak hatására megrendült bátorságát.

– Ó – mondta –, egyszer már megmentettem, másodszor is meg fogom menteni!

Ezzel felemelte az ágy lábát, és elővette belőle a kis üveget, amelynek még majdnem fele volt tele a piros folyadékkal.

– Várjon csak – mondta –, van még abból a jótevő orvosságból. Gyorsan, gyorsan, mondja meg, mit tegyek most. Van valami új tennivaló? Beszéljen, barátom, figyelek.

– Már nincs reménység – válaszolta Faria a fejét rázva. – De nem baj. Isten azt akarja, hogy az ember, akit alkotott, és akinek szívébe olyan mélyen begyökereztette az élet iránt való szeretetet, mindent megtegyen, amit csak lehet, hogy megtartsa ezt a sokszor kínos, de mindig drága létet.

– Igen, igen! – kiáltott Dantès. – És én megmentem önt, meglátja!

– Jól van, kísérelje meg! Már érzem a fagyos hideget, érzem, amint a vér az agyamba tódul. Az a szörnyű reszketés, amelytől összeverődik a fogam, és szinte szétmarcangolja a csontjaimat, elfogja egész testemet. Öt percen belül kitör a roham, és negyedórára rá nem marad más belőlem, csak egy holttest.

– Ó! – kiáltott Dantès, szívet marcangoló fájdalommal.

– Úgy tegyen, mint ahogy első ízben, de most ne várjon olyan sokáig. Az élet minden rugója elhasználódott már, és a halál – folytatta megbénult karjára és lábára mutatva – már csak félmunkát tud végezni. Ha a tíz csepp helyett most tizenkettőt csepegtet a számba, és azt látja, hogy nem térek magamhoz, töltse be a maradékot is. Most pedig vigyen az ágyamra, mert már nem bírok tovább állni.

Edmond karjaiba vette az öreget, és az ágyára fektette.

– Ön a barátom – mondta Faria –, nyomorult életem egyetlen vigasza, akit az Ég adott nekem. Ha kissé későn is, de végül is nekem adta ezt a megbecsülhetetlen ajándékot, én hálát mondok ezért. Abban a pillanatban, amikor örökre búcsút veszek öntől, azt kívánom, találja meg a boldogságot és mindazt a jót, amelyet megérdemel. Fiam, megáldom!

A fiatalember térdre esett, és fejét az öreg ágyához támasztotta.

– De főleg arra figyeljen, amit most, e végső percben mondok. Spada kincse létezik. Isten megengedi, hogy számomra már ne legyen sem távolság, sem akadály. Látom a kincset a második barlang mélyén. Szemem áthatol a föld mélységein, és elkáprázik ennyi gazdagság láttán. Ha eljut odáig, hogy szökni tud, jusson eszébe, hogy a szegény abbé, akit mindenki bolondnak hitt, nem volt az. Siessen Monte Cristóra, vegye birtokba vagyonunkat, élvezze, eleget szenvedett.

Heves roham szakította félbe az öreget. Dantès felemelte a fejét, és látta, hogy az abbé szemét vér futotta el, mintha vérhullám tódult volna fel melléből a homlokáig.

– Isten vele! Isten vele! – mormogta az öreg, és görcsösen megszorította a fiatalember kezét. – Isten vele!

– Ó, ne még, ne még! – kiáltotta Dantès. – Ne hagyjuk el egymást. Ó, Istenem, segítsd meg... Segítség... segítség...

– Csendesen! Csendesen! – mormogta a haldokló. – El ne válasszanak bennünket, ha mégis sikerül megmentenie!

– Igaza van. Igen, igen, legyen nyugodt, megmentem! Nagyon szenvedhet, de mégis úgy látom, mintha kevésbé szenvedne, mint az első alkalommal.

– Ó, ne örüljön neki! Csak azért szenvedek kevésbé, mert már nincs hozzá erőm. Az ön korában még van hitünk az életben; a fiatalság joga hinni és remélni. De az öregek tisztábban látják a halált. Ó, már itt is van... jön... vége... látásom elvész... öntudatom elhagy... A kezedet, Dantès!... Isten veled... Isten veled!

Végső erejét megfeszítve, még egyszer felült.

– Monte Cristo! – mondta. – Ne feledkezz meg Monte Cristóról! – Visszazuhant az ágyára.

A roham rettenetes volt: görcsbe merevedett tagok, fennakadt szemhéj, véres hab, mozdulatlan test – ez maradt a betegágyon abból az értelmes lényből, aki még az imént itt feküdt.

Dantès fogta a lámpát, az ágy fejéhez állította egy kiugró kőre, ahonnan a lámpa remegő fénye furcsán és szeszélyesen világította meg a feldúlt arcot, a tehetetlen és megmerevedett testet.

Szemét le nem véve róla, lélegzetét visszafojtva várta azt a pillanatott, mikor beadhatja a megmentő orvosságot.

Amikor úgy látta, hogy eljött a pillanat, fogta a kést, szétfeszítette a beteg fogait, s ezek most kevesebb ellenállást fejtettek ki, mint az első ízben, tíz cseppet beadott és várakozott. Az üvegcsében csaknem kétszer annyi maradt még, mint amennyit beadott belőle.

Várt tíz percig, egy negyedóráig, félóráig, de semmi sem mozdult. Remegve, csapzott hajjal, verejtékező homlokkal számolta a másodperceket saját szívének dobbanásain.

Ekkor úgy vélte, itt az ideje az utolsó próbának: a fiolát odatartotta Faria elkékült ajkához, és mivel a nyitott ajkakat már nem kellett szétfeszítenie, szájába öntötte az egész maradékot.

Az orvosság valóban galvanikus hatású volt, az öregember tagjait erős remegés rázta meg, rémületet keltő szeme ismét kinyílt, akkorát sóhajtott, hogy az már majdnem kiáltás volt, majd az egész remegő test lassanként visszanyerte teljes mozdulatlanságát.

Csak a szeme maradt nyitva.

Eltelt egy félóra, egy óra, másfél óra. Az aggodalom e másfél órája alatt Edmond barátjára hajolt, kezét a szívére tette, érezte, amint az abbé teste fokozatosan kihűl, és szíve egyre lassabban és halkabban ver.

Végül már semmi sem élt benne. Elhalt a szív utolsó rezzenése is, arca ólomszínt öltött, szeme nyitva maradt, de tekintete elhomályosult.

Reggeli hat óra volt, az éppen felkelő nap halvány sugara elárasztatta a cellát, és elhalványította a lámpa kihunyó világát. A holttest arcáról különös fény verődött vissza, és néha-néha élőnek mutatta. Míg az éjszaka így harcolt a nappallal, még kételkedett Dantès. De amint győzött a nappal, megértette, hogy holttest fekszik előtte.

Ekkor mélységes és legyőzhetetlen félelem lett rajta úrrá. Már nem merte megfogni azt a kezet, amely az ágyról lecsüngött, már nem mert arra a merev szempárra nézni, amelyet több ízben, de hasztalanul próbált lezárni, mert mindig újra meg újra kinyílt. Eloltotta a lámpát, gondosan elrejtette, és elsietett, miután előbb a feje fölött helyére tette a záró kőlapot.

Ideje is volt, mert már nemsokára jönnie kellett a börtönőrnek. Ezúttal Dantèsnél kezdte meg látogatását, és csak utána készült Faria zárkájába menni, ahova reggelit és fehérneműt vitt.

Semmi sem vallott arra, hogy tudna valamit a halálesetről. Távozott.

Dantèst ekkor legyőzhetetlen türelmetlenség fogta el, hogy megtudja, mi történt szerencsétlen barátja zárkájában. Visszatért tehát a föld alatti folyosóba, és éppen idejében érkezett, hogy meghallja a börtönőr segítséget hívó kiáltását.

Kisvártatva bejött a többi börtönőr is, azután hallani lehetett a katonák súlyos és szabályos lépéseit, amelyeket még szolgálatukon kívül is megszoktak. A katonák mögött érkezett oda az igazgató.

Edmond hallotta az ágy nyikorgását, amint a holttestet megmozdították rajta. Hallotta az igazgató hangját, amint elrendelte, hogy locsoljanak vizet a halott arcába, majd amikor látta, hogy ez a locsolgatás sem használ, s a fogoly nem tér magához, orvosért küldött. Az igazgató kiment, és Dantès fülét néhány részvevő szó és gúnyos nevetés hangja ütötte meg.

– Lám, lám – jegyezte meg az egyik –, a bolond rátalált a kincseire. Jó utazást!

– A tömérdek milliójával sem tudja kifizetni a szemfödelét – tette hozzá a másik.

– Ó – folytatta egy harmadik hang –, If várában a szemfödél nem valami drága.

– Meglehet – mondta az előbbiek valamelyike –, mivelhogy pap, az ő kedvéért talán rászánnak valamit.

– Talán megtisztelik a zsákkal.

Edmond fülelt, nem veszített el egyetlen szót sem, de nem sokat értett az egészből. Csakhamar elhaltak a hangok, és úgy látszott, valamennyien elhagyták a szobát.

De azért mégsem mert bemenni: hátha otthagyták valamelyik börtönőrt, hogy a halott mellett virrasszon.

Csendben, mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva várt.

Csaknem egy óra telt el, mikor a csendet halk nesz váltotta fel, majd a nesz erősödött.

Az igazgató tért vissza, az orvos és néhány tisztviselő kíséretében. Egy pillanatig csend volt: bizonyára az orvos lépett az ágyhoz, és megvizsgálta a holttestet.

Azután következtek a kérdések.

Az orvos részletezte annak a betegségnek az okait, amelynek a fogoly áldozatul esett, és megállapította a beállott halált.

Mind a kérdések, mind a feleletek olyan közönnyel hangzottak el, hogy Dantès felháborodott. Ő úgy érezte, hogy mindenkinek éppúgy kell szeretnie a szegény abbét, ahogy ő szerette.

– Rosszul esik nekem az, amit mond – jegyezte meg az igazgató, feleletképpen az orvosnak arra a kijelentésére, hogy az öregember valóban meghalt. – Szelíd, ártalmatlan és mulatságos fogoly volt a maga bolondságában, és főleg: könnyű volt az őrizete.

– Ó – felelte a börtönőr –, szinte nem is kellett vigyázni rá, fogadok, hogy itt maradt volna ez akár ötven évig is anélkül, hogy a szökést még csak meg is kísérelte volna.

– De azért – kezdte ismét az igazgató – úgy gondolom, az ön meggyőződése ellenére is, nem mintha kételkedném tudásában, hanem a saját felelősségem miatt, sürgősen meg kellene bizonyosodnunk, vajon valóban meghalt-e a fogoly.

Egy pillanatig tökéletes csend volt, s ezalatt Dantès, aki folyton figyelt, úgy gondolta, hogy az orvos még egyszer megvizsgálja a holttestet.

– Nyugodt lehet – jelentette ki az orvos –, meghalt, felelek róla.

– Tudja, uram – ellenkezett az igazgató –, hogy ilyen esetekben mi nem érjük be egyszerű vizsgálattal. Minden látszat ellenére legyen szíves, és végezze el a törvényszabta formaságokat is.

– Melegítsenek vasat – rendelkezett az orvos. – De igazán mondom, ez itt most teljesen fölösleges óvatosság.

A vasmelegítésre kiadott parancs megremegtette Dantèst.

Sietős lépések zaja hallatszott, az ajtó nyikordult, néhányan kimentek, bejöttek, majd pár pillanat múlva visszatért az egyik börtönőr, és azt mondta:

– Itt a parázs meg a vas.

Egy pillanatra csend lett, utána égett hús sistergése hallatszott, és nehéz, émelyítő szag hatolt keresztül a falon, amely mögött Dantès borzadva hallgatózott.

Az elszenesített emberi hús szagára verejték lepte el a fiatalember homlokát, és úgy érezte, menten elájul.

– Láthatja, uram, hogy igazán meghalt – mondta az orvos. – Ez az égés a sarkán döntő: ez a szegény bolond kigyógyult őrületéből, és megszabadult fogságából.

– Nem Fariának hívták? – kérdezte az igazgató kíséretében levő egyik tisztviselő.

– De igen, uram, és amint ő állította, ősi családból származott. Egyébként nagy tudós és elég értelmes volt mindenben, ami nem a kincsére vonatkozott. De erre nézve, már csak be kell vallani, megátalkodott volt.

– Ezt a tünetet rögeszmének nevezzük – jegyezte meg az orvos.

– Magának sohasem volt rá panasza? – kérdezte az igazgató a börtönőrtől, aki az abbé élelmét szokta behozni.

– Soha, igazgató úr – válaszolta a börtönőr –, soha, igazán soha! Ellenkezőleg, azelőtt sokat mulattatott a históriáival. Egyszer, amikor a feleségem megbetegedett, még valami receptet is adott nekem, amitől az asszony meggyógyult.

– Lám, lám – mondta az orvos –, nem is tudtam, hogy kollégával álltam szemközt. Remélem, igazgató úr – tette hozzá nevetve –, illő elbánásban részesíti.

– Hogyne, hogyne, legyen csak nyugodt, illően beburkoljuk a legjobb zsákba, amit csak találunk. Meg van elégedve?

– Önnek is jelen kell lennie ennél az utolsó formaságnál? – kérdezte az egyik börtönőr.

– Természetesen, de siessenek. Nem maradhatok egész nap ebben a szobában.

Újabb jövő-menők léptei hallatszottak. Egy perccel később valami durva vászon suhogása jutott Dantès füléhez, az ágy csikorgott a rugóin, a kőlapra súlyos lépés nehezedett, mint az olyan emberé, aki terhet emel, majd újra nyikorgott az ágy a reá helyezett teher súlya alatt.

– Az esti viszontlátásra – mondta az igazgató.

– Misét is mondanak? – kérdezte az egyik tisztviselő.

– Lehetetlen – válaszolta az igazgató. – A várbeli káplán tegnap szabadságot kért tőlem, mert egy hétre elutazott Hyeres-be, én kezességet vállaltam minden fogolyért erre az időre. Ha a szegény abbé nem sietett volna annyira, megkaphatta volna a rekviemjét.

– Ugyan, ugyan! – szólt közbe az orvos a hivatásbeliek közönyével. – Pap volt: Isten tekintettel lesz hivatására, és nem adja meg a pokolnak azt az örömet, hogy papot küldjön neki!

A rossz tréfát hangos nevetés követte.

Eközben tovább folyt a halott öltöztetése.

– Az esti viszontlátásra! – mondta az igazgató a munka befejeztével.

– Hány órakor? – kérdezte a börtönőr.

– Úgy tíz-tizenegy óra tájban.

– Virraszt valaki a halott mellett?

– Ugyan minek? Bezárjuk a zárka ajtaját, mintha élne, és kész.

A lépések eltávolodtak, a hangok is elhalkultak távozóban, felhangzott az ajtó nyikorgó zárjának és zörgő reteszének zaja, utána pedig a magányosság csendjénél is komorabb csend, a halál csendje ömlött el mindenen, még a fiatalember jéggé dermedt szívén is.

Ekkor a fejével lassan felemelte a kőlapot, és kutatóan körülnézett a szobában.

A szoba üres volt: Dantès előbújt a folyosóról.

20

If várának temetője

Az ablakon beszűrődő ködös fény gyenge világánál Dantès meglátta az ágyon hosszában fekvő durva vászonzsákot, amelynek széles redői alatt hosszú, merev alak rajzolódott ki: ez a vászonzsák volt Faria utolsó leple. A börtönőrök szerint ez a legolcsóbb szemfödél.

Így hát mindennek vége volt. Most már a halál választotta el Dantèst öreg barátjától. Nem láthatta többé a szemét, amely nyitva maradt, mintha a halálon túlra nézne, nem szoríthatta meg többet fáradhatatlan kezét, amely egy előtte ismeretlen világról lebbentette fel a fátyolt. Faria, a jóságos segítőtárs, akihez olyan forrón ragaszkodott, már csak az ő emlékezetében élt. Dantès leült a szörnyű haláloságy fejéhez, és sötét, keserű fájdalom öntötte el a szívét.

Egyedül volt, ismét egyedül. Visszazuhant a csendbe, újra szemközt állt a semmivel.

Egyedül! Nem hallhatja, nem láthatja többé az egyetlen emberi lényt, aki még a földhöz kötötte. Nem volna-e jobb, ha – mint Faria abbé – elmenne Istenhez, és megkérdezné az élet titkát, azt is megkockáztatva, hogy a szenvedések gyászos kapuján kell áthaladnia.

Barátja elűzte és jelenlétével távol tartotta tőle az öngyilkosság gondolatát, de Faria holttesténél ez a gondolat újra kísértett.

– Ha meghalhatnék – mondta –, oda mennék, ahová ő ment, és bizonyára rátalálnék. De hogyan haljak meg?... Hiszen ez igen egyszerű – válaszolt rögtön nevetve. – Itt maradok, rávetem magam arra, aki elsőnek belép, megfojtom, és akkor lefejeznek.

De mint ahogy a nagy viharokban, a nagy fájdalmakban is megtörténik, hogy az örvény körül magas hullámhegyek tornyosulnak, s Dantès visszariadt ettől a megbecstelenítő haláltól; hirtelen az élet és a szabadság heves vágyába menekült kétségbeeséséből.

– Meghalni? Nem, nem! – kiáltotta. – Nem lett volna érdemes annyit átélni, annyit szenvedni azért, hogy most meghaljak! Akkor lett volna jó meghalni, amikor annak idején, évekkel ezelőtt, elszántam rá magamat. De most csak nyomorult végzetem beteljesülését segíteném elő. Nem! Élni akarok, küzdeni akarok mindhalálig. Nem! Vissza akarom szerezni elrablott boldogságomat! Nem halhatok meg addig, míg meg nem büntetem hóhéraimat, és talán – ki tudja? – meg nem jutalmazom néhány jó barátomat. De most itt felejtenek, és csak akkor hagyhatom el zárkámat, ha Faria abbé sorsára jutok.

Erre a gondolatra Edmond megmerevedett, szeme egy pontra szegeződött, mint akinek hirtelen ötlete támadt, de ez az ötlet meg is ijesztette. Felugrott, végigsimította homlokát, mintha szédülés környékezné, kétszer-háromszor körüljárta a szobát, majd újra az ágy elé állt.

– Ó – mormogta. – Vajon ki küldte nekem ezt az ötletet? Te küldted, Istenem? Minthogy innen csak a halottak szabadulhatnak ki, foglaljuk el a halottak helyét.

Azzal sem vesztegetve az időt, hogy meggondolja elhatározását; nehogy lemondjon kétségbeesett szándékáról, a szörnyű zsák fölé hajolt, felbontotta azzal a késsel, amelyet Faria készített, kihúzta a holttestet a zsákból, átcipelte a saját zárkájába, a maga ágyába fektette, becsavarta a fejét egy vászonrongyba, ahogy a saját fejét szokta, betakarta, utoljára megcsókolta a jéghideg homlokot, újra lezárta az ijesztően üresen, gondolat nélkül bámuló makacs szemet, de az megint csak kinyílt. A halott fejét a falnak fordította, hogy ha este a börtönőr behozza a vacsorát, hadd higgye, hogy már elaludt, mint máskor, azután visszatért a folyosóra, az ágyat a falhoz húzta, átment a másik szobába, ott a szekrényből elővette a tűt, cérnát, ledobta rongyait, hogy a zsákon át mezítelen testét érezzék, bebújt a felfejtett zsákba, úgy helyezkedett el benne, ahogy a halott feküdt, és belülről bevarrta a zsákot.

Ha szerencsétlen módon valaki be talált volna lépni, meghallhatta volna Dantès szíve dobbanását.

Dantès várhatott volna a börtönőr esti látogatásáig, de attól tartott, hátha az igazgató megmásítja elhatározását, és előbb viszik el a holttestet.

Akkor elveszett volna végső reménysége is.

Most mindenesetre kész terve volt:

Ha útközben a sírásók észrevennék, hogy halott helyett élőt visznek, Dantès nem hagy rá időt, hogy felismerjék. Egy hirtelen metszéssel végighasítja késével a zsákot, és elképedésüket felhasználva, megszökik. Ha el akarnák fogni, a késével védekezik.

Ha elviszik a temetőig, és bedobják egy gödörbe, hagyja, hadd földeljék el. Később, hiszen éjszaka lesz, alig távoznak a sírásók, ő azonnal kiássa magát a puha földből és elmenekül: remélte, hogy a föld nem lesz túlságosan nehéz, és fel bírja majd emelni.

Ha téved, és a föld túlságosan súlyos, akkor megfullad. Úgyis jó, akkor egyszerre mindennek vége.

Már előző este óta nem volt egy falat sem a szájában, de reggel nem gondolt az evésre, és még most sem jutott eszébe. Helyzete sokkal bizonytalanabb volt, semhogy egyébbel is tudott volna foglalkozni.

Az volt az első veszedelem, hogy ha a börtönőr hét órakor beviszi a vacsoráját, észreveszi a cserét. Szerencse, hogy akár embergyűlöletből, akár fáradtságból, több ízben ágyban fogadta a börtönőrt. Ilyen esetben az őr a levest és a kenyeret rendszerint az asztalra tette, és szó nélkül távozott.

De hátha ezúttal a börtönőr szokásától eltérően mégis megszólítja Dantèst, és látva, hogy a fogoly nem válaszol, az ágyhoz megy, és minden kiderül?

Közeledett az esti hét óra, és Dantès aggodalma egyre fokozódott. Kezét szívére szorította, hogy elfojtsa annak erős dobogását, másik kezével homlokáról törülgette a verejtéket, amely kis patakokban folyt le halántékára. Időről időre remegés futott át a testén, és úgy összeszorította a szívét, mint valami jeges marok. Azt hitte, rögtön meghal. Az órák teltek, és a várban semmi sem mozdult. Dantès látta, hogy az első veszedelmen túljutott. Ez jó előjel volt. Végre abban az időpontban, amelyet az igazgató megjelölt, lépések zaja hallatszott a lépcső felől. Edmond megértette, hogy elérkezett a nagy pillanat. Összeszedte minden bátorságát, lélegzetét visszafojtotta. Boldogan visszatartotta volna végig ugyanígy ereinek őrült lüktetését is.

Az ajtó előtt megszűntek a lépések, két ember lépései. Dantès kitalálta, hogy a két sírásó jött érte. Ez a sejtés bizonyossággá lett, mikor meghallotta a zajt, amellyel a hordozóágyat letették a földre.

Nyílt az ajtó, és Dantès homályosan látott némi fényt felvillanni. A zsák szövetén keresztül látta, amint két árnyék közeledik az ágyhoz. Egy harmadik az ajtóban állt, lámpát tartott a kezében. Az ágyhoz lépő két ember megragadta a zsák egy-egy végét.

– Jó nehéz, ilyen sovány öregember létére – jegyezte meg az egyik, aki fejtől emelte fel.

– Azt mondják, a csontok minden évben nehezebbek lesznek egy fél fonttal – felelt a második, aki lábtól fogta meg.

– Megkötötted a csomót? – kérdezte az első.

– Majd bolond leszek – mondta a második –, miért cipeljünk fölösleges súlyt, majd megcsinálom odalent.

– Igazad van. Induljunk.

„Ugyan mire való az a csomó?” – töprengett Dantès.

A testet átemelték az ágyról a hordozóágyra. Edmond megmerevítette magát, hogy jobban játssza a holttest szerepét. Ráfektették a hordozóágyra, és a kíséret, amelynek útját az elöl haladó, lámpát vivő ember világította meg, felment a lépcsőn.

Dantèst hirtelen megcsapta az éjszaka friss és csípős levegője. Ráismert a misztrál-szélre. Ez a váratlan érzés gyönyörűséggel, de egyúttal aggodalommal töltötte el.

Mintegy húsz lépést vitték az emberek, akkor megálltak, és letették a hordozóágyat a földre.

Az egyik hordozóágyat vivő ember eltávozott. Dantès hallotta cipőjét a kövön kopogni.

„Ugyan, hol lehetek?” – tűnődött.

– Tudod-e, ugyancsak nem valami könnyű! – jegyezte meg az az ember, aki Dantès mellett maradt, miközben leült a hordozóágy szélére.

Dantès első gondolta az volt, hogy most szökik ki, de szerencsére lemondott erről a tervéről.

– Világíts hát ide, te állat! – hallatszott az eltávozott ember hangja. – Mert így sose találom meg azt, amit keresek.

A lámpát vivő ember engedelmeskedett a parancsnak, noha, mint láttuk, az nem a legilledelmesebb kifejezésekkel hangzott el.

„Vajon mit keresnek? – törte a fejét Dantès. – Bizonyára ásót.”

Elégedett felkiáltás bizonyította, hogy a sírásó megtalálta, amit keresett.

– Végre – mondta a másik –, nem valami könnyen ment.

– Igaz – felelte emez –, de hát ennek itt van ideje várni.

Ezzel Edmond-hoz lépett, aki hallotta, hogy valami súlyos tárgyat dobnak le mellé nagy robajjal. Ugyanakkor kötél csavarodott lába köré, erős és fájdalmas szorítással.

– Nocsak, megcsináltad a csomót? – kérdezte az a sírásó, aki eddig nem mozdult Dantès mellől.

– De még milyen remekül – válaszolt a másik. – Felelek érte.

– Hát ha így van, induljunk.

A felemelt hordozóágy folytatta útját.

Mintegy ötven lépésnyire haladtak, akkor megálltak, kinyitottak egy kaput, majd ismét tovább mentek. Minél előbbre jutottak, Dantès annál tisztábban hallotta, ahogy a tenger hullámai nagy zajjal megtörtek azon a sziklán, amelyen a vár épült.

– De rossz idő! – mondta az egyik. – Nem volna valami nagyon kellemes ma éjjel a tengerben fürödni!

– Bizony, az könnyen megeshet, hogy az abbé vizes lesz – jegyezte meg a másik, és mind a ketten nevetésbe törtek ki.

Dantès nem egészen értette ezt a tréfát, de azért a haja szinte az égnek meredt a rémülettől.

– Jól van, megérkeztünk! – kezdte ismét az első.

– Messzebbre, messzebbre! – mondta a másik. – Hiszen tudod, hogy a legutóbbi is félúton maradt, a sziklára zuhant, és az igazgató másnap leszidott bennünket.

Most még négy-öt lépést feljebb mentek, végül Dantès érezte, hogy megfogják a fejénél meg a lábánál, és meglóbálják.

– Egy – mondták a sírásók.

– Kettő.

– Három!

Dantès közben érezte, hogy valóban ellódítják valami nagy ürességbe, és ő hasítja a levegőt, mint a sebzett madár. Zuhan, zuhan, és olyan rémület fogja el, amely megfagyasztja a szívét. Noha lefelé vonta valami súlyos tárgy, amely sebes röpülését még gyorsabbá tette, úgy rémlett neki, hogy egy évszázadig tartott ez a zuhanás. Végre rémületes zajjal, mint a nyíl, vágódott bele a jéghideg vízbe, akaratlanul szörnyűt kiáltott, de kiáltását elfojtotta a csobbanás zaja.

Dantèst a tengerbe vetették, a lábához kötözött harminchat fontos golyó a víz mélye felé húzta.

If várának temetője: a tenger.

21

Tiboulen szigete

Dantès elkábult, sőt fulladozott, de így is megőrizte lélekjelenlétét, és mivel – mint mondtuk – kését minden eshetőségre készen jobbjában tartotta, gyorsan felhasította a zsákot, s előbb a karját, aztán a fejét szabadította ki. De a golyótól sehogy sem tudott megszabadulni, érezte, hogy az mind lejjebb húzza. Ekkor meggörnyedt, megkereste a lábára csomózott kötelet, és ereje végső megfeszítésével elvágta éppen az utolsó pillanatban, mert már-már megfulladt. Hatalmas rúgással a tenger színére dobta magát, a golyó pedig az ismeretlen mélységbe húzta a durva zsákot, amely kis híján az ő szemfödele lett.

Dantès csak éppen lélegzetet vett, és újra alámerült, mert főként arra kellett vigyáznia, hogy észre ne vegyék.

Amikor másodszor felbukkant, már legalább ötven lépésnyire volt attól a helytől, ahol bedobták. A feje fölött minden sötét és viharos volt. A szél gyors felhőket röpített az égbolton, de olykor egy-egy parányi helyen kibukkantak a csillagok. Előtte a komor és morajló tenger, amelynek tajtékos hullámai vihar közeledését ígérték, mögötte pedig feketébben, mint a tenger, sötétebben, mint az égbolt, fenyegető kísértetként emelkedett a gránitóriás, amelynek sötét csúcsa mintha zsákmánya után nyújtotta volna karját. A legmagasabb sziklán egy kis lámpa két árnyat világított meg.

Dantèsnek úgy rémlett, hogy ez a két árnyék nyugtalankodva a tenger fölé hajol. A két különös sírásó valóban meghallhatta azt a kiáltást, amely Dantèsből zuhanása közben kitört. Dantès tehát újra lemerült, és eléggé hosszú utat tett meg a víz alatt. Valamikor nagyon megszokta ezt az úszást, amelynek a Világítótorony-öbölben rendszerint sok nézője akadt. Általában őt tartották Marseille legügyesebb úszójának.

Amikor ismét felbukkant a víz színére, a lámpa már eltűnt. Tájékozódnia kellett: az If várát környező szigetek közül Ratonneau és Pommègue szigete volt a legközelebb. De Ratonneau és Pommègue lakott helyek, ugyancsak laknak a kis Daume-szigeten is, így hát a legbiztonságosabbnak Tiboulen vagy Lemaire szigete látszott. Mindkettő egy mérföldnyire van If várától.

Dantès elhatározta, hogy eljut valamelyikre a két sziget közül. De hogyan találja meg ezeket a szigeteket éjnek idején, amikor egyre sűrűsödik körülötte a sötétség?

Ebben a pillanatban, mint egy csillag, felvillant előtte Planier világítótornya.

Ha egyenesen e világítótorony felé igyekszik, kissé balra hagyja Tiboulen szigetét, ha tehát most kissé balra tart, éppen útjába esik a sziget.

De, mint mondtuk, legalább egy mérföldnyi távolság van If vára és a sziget között.

Faria gyakran ismételgette a börtönben, mikor látta, hogy a fiatalember levert és kimerült:

– Dantès, ne engedje, hogy elhatalmasodjék magán ez a gyengeség. Ha menekülni akar, de ereje elhagyja, belefulladna a tengerbe.

A tenger színe alatt megint fülében csengtek ezek a szavak. Ekkor sietve ismét felszínre dobta magát, és újra hasítani kezdte a hullámokat, hogy lássa, vajon csakugyan nem veszítette-e még el az erejét. Örömmel látta, hogy kényszerű tétlensége semmit sem ártott erejének és fürgeségének.

Érezte, hogy ura az elemnek, amelyben kora gyermekéveiben olyan sokat játszott.

Egyébként a félelem, ez a gyors üldöző, megkettőzte Dantès erejét. A hullámok fölé hajolt, és fülelt, nem hall-e valami zajt. Valahányszor egy hullám a magasba sodorta, gyors pillantással végigmérte a látóhatárt, és igyekezett áthatolni a sűrű sötétségen. Minden magasabbra csapó hullámot egy üldözésére küldött csónaknak nézett. Ilyenkor megkettőzte erőfeszítését, és így jócskán előrehaladt ugyan, de ha ez többször megismétlődik, hamarosan kimerülhet.

Közben folyton úszott, és a szörnyű vár lassan belemerült az éjszaka ködébe; már nem látta tisztán, de még érezte, hogy hol van.

Egy óra telt el, mialatt Dantès egyre szelte a hullámokat abban az irányban, amelyet maga elé tűzött. Lelkesítette a szabadság érzése, amely egész lényét betöltötte.

– Már idestova egy órája, hogy úszom – mondta magában –, mivel azonban a szél szembe fúj, csak fele olyan gyorsan haladok előre. De azért, ha nem tévesztettem el az irányt, most már nem lehetek messze Tiboulentól... Hanem ha eltévesztettem...!

Remegés futott végig az úszó egész testén. Egy pillanatra megpróbált hanyatt feküdni, hogy megpihenjen, A tenger azonban egyre jobban háborgott, és Dantès látta, hogy a pihenésnek az a módja, amelyre számított, lehetetlen.

– Sebaj! – mondta. – Mindent megteszek, amíg csak a karom bírja, míg csak görcs nem áll a testembe, akkor pedig a mélybe bukom!

És a kétségbeesés erejével és ösztönzésével úszott tovább. Egyszerre csak úgy látta, hogy az égbolt, amely már eddig is sötét volt, egészen fekete lett, hogy egy sűrű, nehéz felhő egyenesen felé tart. Ugyanakkor heves fájdalom hasított a térdébe: a villámgyorsan működő képzelet azt súgta neki, hogy golyó érte, és azonnal hallani fogja a puskalövés zaját is. De semmi ilyesmit nem hallott. Dantès kinyújtotta kezét, és hozzáért valamihez. A lába is földet ért. Akkor látta csak, mit nézett felhőnek.

Húsz lépésnyire előtte furcsa sziklatömeg emelkedett. Olyan volt, mint valami óriási kemence, amely kővé vált, amikor legforróbban izzott: Tiboulen szigete volt.

Dantès kiszállt a vízből, néhány lépést ment előre, ledűlt egy gránitkőre, és hálát adott Istennek. Ezt a gránitkövet ebben az órában lágyabbnak érezte, mint a legkényelmesebb ágyat.

Ezután a szél, a vihar és a megeredő eső ellenére, a fáradtságtól agyongyötörve, édes álomba merült, a teste elzsibbadt, a lelke azonban a nem remélt boldogság tudatával őrködött felette.

Egy óra múlva iszonyú mennydörgés ébresztette fel: a vihar fékevesztetten tombolt, és csak úgy hasogatta a levegőt. Időről időre villám futott végig az égboltozaton, mint egy tűzkígyó, megvilágította a tengert és a felhőket, amelyek szörnyű összevisszaságban gomolyogtak. Dantèst nem csalta meg tengerész-szeme: csakugyan a két sziget egyikére, mégpedig Tiboulen szigetére jutott el. Úgy tudta, hogy a sziget kopár, lakatlan, és nem nyújt semmi menedéket. Ezért azt gondolta, hogy mihelyt a vihar lecsillapodik, újra a tengerbe veti magát, és elúszik Lemaire szigetére, amely szintén puszta terület, de nagyobb, és így több oltalmat is nyújthat.

Egy előrehajló szikla pillanatnyi menedéket adott Dantèsnek, alája húzódott, és szinte ugyanabban a pillanatban teljes őrjöngő erejével kitört a vihar.

Edmond érezte, hogy a menedéket nyújtó szikla megremeg. A hullámok nekicsapódtak az óriási piramis aljának, és hozzá is felcsapták a vizet. Bármennyire biztonságban volt is, ennek a szörnyű mennydörgésnek és villámlásnak a kellős közepében mégiscsak szédülés környékezte: úgy érezte, hogy a sziget reng alatta, és mint a lehorgonyzott hajó, amely hirtelen elszakítja a horgonykötelet, magával ragadja őt a rettenetes forgószélbe.

Most eszébe futott, hogy huszonnégy órája nem evett: éhes is volt, szomjas is volt. Kinyújtott kezével merített és ivott a szikla egyik mélyedésében összegyűlt esővízből.

Amikor ismét felállt, egy villám megvilágította a térséget, de úgy, hogy szinte Isten vakító trónusa is látszott. E villám fényénél, Lemaire szigete és a Croisille-hegyfok között a menedéket nyújtó sziklától negyed mérföldnyire, Dantès megpillantott egy kis halászbárkát, amelyet a vihar is meg a hullámok is vittek előre. Olyan volt ez a halászhajó, mint valami kísértet, amint a hullám tarajáról az örvénybe zuhan. Egy másodperc múlva a kísértet ismét felbukkant egy másik hullám tetején, és ijesztő sebességgel közeledett. Dantès kiáltani akart, valami ruhafoszlányt keresett, amivel jelezhetné, hogy vesztükbe rohannak, de ezt nyilván őt maguk is jól látták. Egy másik villám fényénél a fiatalember megpillantott négy embert, akik az árbocokba és előkötelekbe kapaszkodtak. Az ötödik a törött kormányrúdba fogózott. Kétségtelen, hogy ezek az emberek is észrevették őt, mert a süvítő szélroham kétségbeesett kiáltások hangját hozta el hozzá. A nádszálként ingó árboc fölött egy foszlányokra szakadt vitorla csattogott vadul a levegőben. Hirtelen elszakadt a kötelék, amely még tartott, azután az egész hajó eltűnt az égbolt sötétjében, mint azok a nagy fehér madarak, amelyek néha élesen kirajzolódnak a fekete felhők hátterén.

Ugyanakkor rémületes recsegés, ropogás és halálordítások hangja hallatszott. Dantès megkapaszkodott a sziklában, mint a szfinx, amely az örvénybe készül vetni magát, előrehajolt és egy újabb villám fényénél meglátta a kis hajóroncsot s a roncsok között a kétségbeesett arcokat, égnek emelt karokat.

Azután megint minden az éjbe veszett, a rémületes látvány csak addig tartott, ameddig a villám megvilágította.

Dantès a sziklák síkos lejtőjére sietett, noha ő maga is könnyűszerrel a tengerbe zuhanhatott volna. Hiába figyelt, hiába hallgatózott, nem hallott és nem látott többé semmit: megszűnt a kiáltozás, az emberi erőfeszítés minden jele. Csak a vihar, Isten hatalmas teremtménye üvöltött továbbra is a szelekkel, és tajtékzott a hullámokkal.

Lassan-lassan azonban gyengült a szél. Az égen nyugat felé, nagy, szürke és a vihartól majdnem színehagyott felhők úsztak. A kék égbolt ismét megjelent, a csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha. Kelet felé egy hosszú, vöröses sáv rajzolta ki a látóhatáron a sötétkék hullámok vonalát. A hullámok magasra szöktek, tetejüket hirtelen fény futotta át, és tajtékzó csúcsaikat aranyló sörénnyé változtatta.

Hajnalodott.

Dantès mozdulatlan és néma maradt e nagyszerű látvány előtt, mintha először látná életében. És valóban, amióta If várába került, el is felejtette. Visszafordult a vár felé, hosszú pillantással méregette a földet és a tengert.

A messziségben a komor épület a mozdulatlan tárgyaknak azzal a tekintélyes fenségével emelkedett ki a hullámok öléből, amely őrködik és egyben parancsol is.

Hajnali öt óra lehetett. A tenger egyre csendesebbé vált.

– Két vagy három óra múlva – tűnődött Edmond – a börtönőr belép a zárkámba, megtalálja szegény barátom holttestét, ráismer, engem hiába keres, és fellármáz mindenkit. Aztán rábukkannak a nyílásra, a folyosóra. Kifaggatják azokat az embereket, akik engem a tengerbe dobtak, és akik feltétlenül meghallották kiáltásomat, Felfegyverzett katonákkal megrakott bárkákat indítanak a szerencsétlen szökevény után, akiről jól tudják, hogy még nem lehet messze. Ágyúszóval értesítik az egész tengerpartot, hogy senki se fogadjon be egy mezítelen és kiéhezett csavargót. Marseille kémei és fogdmegei is utasítást kapnak, hogy vizsgálják át a partot, If várának igazgatója pedig a tengert kutatja végig. Így mind a tengeren, mind a szárazföldön bekerítve, ugyan mi lesz belőlem? Éhes vagyok, fázom, még a megmentő kést is eldobtam, hogy az úszásban ne akadályozzon. Ki vagyok szolgáltatva az első parasztnak, aki keresni akar rajtam húsz frankot. Már nincsen sem erőm, sem ötletem, sem elhatározásom. Ó, Istenem, Istenem! Látod, mennyit szenvedtem, te többet tehetsz érettem, mint amennyit én tehetnék magamért!

Abban a pillanatban, amikor Edmond, ereje és gondolkozási képessége fogytán, szinte önkívületben If vára felé fordult, és ezt a hő imádságot mormolta, Pommègue szigetének csúcsánál egy kicsiny hajó háromszögletű vitorláját pillantotta meg a szemhatáron. A kis hajó olyan volt, mint a hullámot szárnyával érintő sirály, csak tengerész-szem ismerhette fel a még félhomályban úszó tengeren, hogy genovai vitorlás. A hajó Marseille kikötőjéből jött, és a nyílt tengerre tartott, csillogó tajtékot tolt hegyes orra előtt, amely könnyedén vágott utat a szélesen kiugró oldalaknak.

– Ó – kiáltott fel Edmond –, ha elgondolom, hogy egy félóra alatt ott lehetnék ezen a hajón, ha nem tartanék attól, hogy kifaggatnak, felismerik bennem a szökevényt, és visszavisznek Marseille-be! Most mit tegyek? Mit mondjak? Miféle mesével áltathatom őket? Ezek az emberek valamennyien csempészek, félig kalózok. Parti kereskedés örve alatt tengeri rablás a kenyerük. Többet ér nekik, ha eladnak engem, mint egy semmit sem jövedelmező jótett.

– Várjunk.

– De várni lehetetlenség. Éhen halok, néhány óra múlva a még megmaradt erőm is elfogy. Egyébként is közeledik a börtönőr látogatásának órája. A figyelmeztetést még nem adták le, talán nem is sejtenek semmit, és így elhitethetem, hogy az éjjel itt elsüllyedt kis hajó egyik matróza vagyok. Ez a mese nem is valószínűtlen, senki sem hazudtolhat meg, valamennyien elpusztultak. Gyerünk.

E szavakat mormogva, Dantès arra a helyre pillantott, ahol a kis bárka hajótörést szenvedett. Megremegett. Egy kiálló sziklán fennakadt a hajótörött matrózok egyikének frígiai sapkája, és ehhez egészen közel lebegett a hullámokon a hajó fenékrészének néhány roncsa, ide-oda hánykolódó gerendák, amelyeket a tenger a sziget partjához csapkodott. Olyanok voltak, mint megannyi tehetetlen faltörő kos.

Dantès egy pillanat alatt határozott. A tengerbe ugrott, odaúszott a sapkáért és fejébe húzta, megragadta az egyik gerendát, és a legrövidebb úton a hajó felé kezdett úszni.

– Most már megmenekültem – mormogta.

Ez a tudat visszaadta az erejét.

Csakhamar megpillantotta a kis hajót, amely az ellenszél miatt If vára és a planier-i világítótorony között ingadozott. Dantès egy percig attól félt, hogy a kis hajó nem fut ki a nyílt tengerre, hanem a part mentén halad, ha például Korzika vagy Szardínia felé tart. De csakhamar észrevette, hogy a hajó Jaros és Calaseraigne szigetek között akar elhaladni, mint az Olaszországba induló hajók általában.

Ezalatt a hajó meg az úszó észrevétlenül egyre közeledtek egymáshoz. Az út egy szakaszán a kis hajó csaknem egy negyed mérföldnyire meg is közelítette Dantèst. A fiatalember ekkor kiemelkedett a hullámokból, és sapkáját lóbálva kért segítséget, de senki sem vette észre jeladását. A hajó elfordult a part mentén, és irányt változtatott. Dantès arra gondolt, hogy kiáltani fog, de szemével felmérte a távolságot, és látta, hogy hangja nem juthat el a hajóig, mert elviszi a tengeri szellő, és elnyeli a hullámok zaja.

Most örült csak, hogy előrelátóan ráfeküdt egy gerendára. Annyira legyengült, hogy talán már nem is tudta volna a víz színén tartani magát, amíg eléri a kis hajót. És bizonyos, hogy ha a hajó elhaladna anélkül, hogy őt észrevenné – ami nem lehetetlen –, nem tudott volna ismét partot érni.

Dantès, bár csaknem bizonyos volt a kis hajó útja felől, mégis aggódva követte szemével, míg csak észre nem vette, hogy a vitorlás megfordul, és feléje tart.

Ekkor elébe úszott. De még mielőtt találkoztak volna, a kis hajó újra fordulni kezdett.

Dantès összeszedte végső erejét, és csaknem egészen felállt a vízben, sapkájával integetett, és fájdalmas kiáltás tört ki ajkán. A tengerészek csak nagy bajban kiáltanak így, és kiáltásuk úgy hangzik, mintha a tenger szellemének panaszkodnának.

A hajón végre észrevették Dantèst. A vitorlás megszakította útját, és feléje fordult. Dantès látta, hogy csónakot bocsátanak a vízre. Egy perc múlva a csónakban levő két ember kettős evezőcsapással Dantès felé tartott. Dantès ekkor elengedte a gerendát, mert úgy vélte, már nincs rá szüksége, és erejét megfeszítve úszott, hogy az útjuk felét megtakarítsa az elébe jövőknek.

Az úszó azonban túlbecsülte csaknem egészen elfogyott erejét. Most érezte csak, mennyire hasznára volt az a darab fa, amely már tőle száz lépésnyire tehetetlenül hányódott. Karja kezdett megmerevedni, lába elveszítette rugalmasságát, mozdulatai nehezek és szakadozottak lettek, melle kifulladt.

Nagyot kiáltott. A két evezős megkettőzte erejét, és egyikük odakiáltott olaszul:

– Bátorság!

Akkor jutott el hozzá ez a szó, amikor egy hullám, amelyet már nem volt ereje kivédeni, átcsapott a feje fölött, és tajtékkal borította be.

Újra felbukkant, a fuldokló ember egyenlőtlen és kétségbeesett mozdulataival szelte a tenger vizét, harmadszor is felkiáltott, és érezte, hogy elmerül, mintha még mindig a lábán volna a halálos golyó. A víz összecsapott a feje fölött, és a vízen keresztül látta az ólomszürke égboltot és rajta a fekete foltokat.

Valami hatalmas erő ismét a víz színére dobta. Ekkor érezte, hogy a hajánál fogva megragadják. Azután már nem látott és nem hallott semmit. Elvesztette eszméletét.

Amikor Dantès újra kinyitotta a szemét, a kis hajó fedélzetén találta magát. A hajó folytatta útját. Első dolga az volt, hogy megnézze, milyen irányban halad. Továbbra is távolodott If várától.

Dantès annyira kimerült volt, hogy örömkiáltása fájdalmas sóhajnak tetszett.

Már mondottuk, hogy a hajó fedélzetén feküdt; egy matróz gyapjútakaróval dörzsölte tagjait, egy másik – ráismert, hogy az kiáltotta neki: „Bátorság!” – kulacsból itatta, egy harmadik, valami öreg tengerész, aki kormányos és gazda volt egy személyben, bizonyos önző részvéttel nézte. Efféle szánalmat olyan szerencsétlenség láttára érez az ember, amelyből maga is csak nemrég szabadult, és amely másnap újra elérheti.

A kulacsban levő néhány csepp rum hatására a fiatalember gyengülő szíve erőre kapott, és ahogy az előtte térdeplő matróz továbbra is dörzsölte a gyapjútakaróval, lassan visszatért tagjai rugalmassága is.

– Ki vagy? – kérdezte a gazda rossz franciasággal.

– Máltai matróz vagyok – felelte tört olasz nyelven Dantès. – Szirakuzából jöttünk, bort és panolint szállítottunk. A vihar az éjjel a Morgion-foknál lepett meg bennünket, és hajónk összetört azokon a sziklákon, amelyeket amott láttok.

– Honnan jössz?

– Azokról a sziklákról, mert szerencsémre meg tudtam kapaszkodni bennük. Bezzeg szegény kapitányunk széttörte rajtuk a fejét. Három többi társam a tengerbe fulladt. Azt hiszem, csak én maradtam életben. Megpillantottam a hajótokat, és attól féltem, hogy soká kell várnom ezen az elhagyott, puszta szigeten, inkább megkockáztattam, hogy hajónk egy roncsdarabján eljussak hozzátok. Köszönöm – folytatta Dantès –, hogy megmentettétek az életemet. Már-már elvesztem, amikor egy matrózotok a hajamnál fogva megkapott.

– Én voltam az – mondta egy nyílt, őszinte tekintetű matróz, akinek arcát hosszú, fekete barkó keretezte. – Legfőbb ideje volt. Alámerültél volna.

– Igen – felelte Dantès, és kezét nyújtotta neki –, igen, barátom, még egyszer köszönöm.

– Szavamra mondom – mondta a tengerész –, szinte haboztam. Hat hüvelyk hosszú szakálladról és egy láb hosszú hajadról inkább rablónak hittelek, semmint becsületes embernek.

Dantèsnek eszébe jutott, hogy amióta If várába került, valóban sem a haját, sem a szakállát nem vágta le.

– Igen – mondta –, egyszer egy igen veszélyes pillanatban megfogadtam a Notre-Dame del Pie de la Grottának, hogy tíz évig nem vágom le sem a hajamat, sem a szakállamat. Ma jár le a fogadalom, és az évfordulón majdnem a tengerbe fulladtam.

– Mit csináljunk veled? – kérdezte a gazda.

– Sajnos – válaszolta Dantès –, amit akartok. A vitorlás, amelyen dolgoztam, elsüllyedt, a kapitánya meghalt. Mint látjátok, én ugyan megmenekültem ettől a sorstól, de teljesen mezítelenül. Szerencsére elég jó tengerész vagyok, tegyetek ki a legelső kikötőben, ahol megállapodtok. Azután csak elhelyezkedem valamelyik kereskedelmi hajón.

– Ismered a Földközi-tengert?

– Azon hajózom gyerekkorom óta.

– Ismered-e a jó horgonyzó helyeket?

– Kevés olyan kikötő van, még a legnehezebbek is, ahova bemenni vagy ahonnan kijönni ne tudnék behunyt szemmel.

– Nohát! Mondja csak, gazda – kérdezte az a matróz, aki az utolsó pillanatban „bátorság”-gal biztatta Dantèst –, ha a barátunk igazat mond, miért ne maradhatna velünk?

– Úgy van, ha igazat mond – válaszolta a gazda kételkedő arccal –, hanem ilyen állapotban sokat ígér ám az efféle szegény ördög, de csak azt tartja meg, amit tud.

– Többet fogok megtartani, mint amennyit ígértem – mondta Dantès.

– Ó, ó! – felelte, a gazda nevetve. – Majd meglátjuk.

– Ha úgy akarja – mondta Dantès felállva. – Hová tartanak?

– Livornóba.

– Hát akkor miért mennek kerülő úton, hiszen így sok időt elfecsérelnek, ahelyett hogy egyszerűen a szél iránt haladnának.

– Mert akkor egyenesen Rion szigetéhez jutnánk.

– Több mint húsz ölnyire mennek el mellette.

– Fogd meg a kormányrudat – mondta a gazda –, hadd próbáljuk ki, mit tudsz.

A fiatalember odaült a kormányrúdhoz, meggyőződött róla, hogy a hajó gyenge nyomásnak is enged, és ha nem is valami érzékeny szerkezet, de könnyen kezelhető.

– Mindenki a fordító- és feszítőkötelekhez! – mondta.

A négy matróz – a hajó legénysége – a helyére futott, a gazda pedig nézte a munkájukat.

– Meghúzni – mondta Dantès.

A matrózok elég pontosan engedelmeskedtek.

– Kössétek meg!

Ezt a parancsot éppúgy teljesítették, mint az első kettőt, és a kis hajó egyenesen Rion szigete felé fordult, de elsiklott mellette, ahogy Dantès előre megmondta, és mintegy húsz ölnyire hagyta el jobb felől a szigetet.

– Bravó! – mondta a gazda.

– Bravó! – ismételték a matrózok.

És valamennyien bámulva nézték ezt az embert, akinek a tekintete ismét annyi értelmességet, teste pedig olyan sok erőt ígért, amennyit fel sem tételeztek volna róla.

– Látja – mondta Dantès, és lejött a kormányrúd mellől –, hogy hasznukra lehetek, legalábbis az átkelésnél. Ha majd Livornóban nem akarja, hogy magukkal maradjak, hagyjon ott. Első zsoldomból meg fogom fizetni ellátásomat és azt a ruhát, amelyet kölcsönadnak nekem.

– Rendben van, rendben van – felelte a gazda. – Megegyezünk, ha nem kérsz túlságosan sokat.

– Egy ember egy embert ér – jegyezte meg Dantès. – Amennyit a cimborák kapnak, annyit adjon nekem is, és megvan.

– Ez nem igazság – mondta az a matróz, amelyik Dantèst kihúzta a tengerből –, mert te többet tudsz, mint mi.

– Mi az ördögöt avatkozol bele? A te dolgod ez, Jacopo? – kérdezte a gazda. – Mindenki annyiért szegődik el, amennyiért akar.

– Helyes – mondta Jacopo –, csak éppen mondtam valamit.

– No bizony, sokkal jobban tennéd, ha egy nadrágot meg egy zubbonyt adnál kölcsön ennek a derék fiúnak, hiszen egészen mezítelen. Ha ugyan van még egy váltásod.

– Nincs – felelte Jacopo –, de van egy ingem meg egy nadrágom.

– Nem is kell nekem más – mondta Dantès. – Köszönöm, barátom.

Jacopo lecsúszott a lejárón, majd kisvártatva visszatért a két ruhadarabbal, amelyet Dantès kimondhatatlan boldogsággal öltött magára.

– Van-e még valamire szükséged? – kérdezte a gazda.

– Egy darabka kenyérre és még egy kortyra abból a kitűnő rumból, amelyet már megkóstoltam. Mert bizony jó ideje, hogy semmit sem ettem.

Csaknem negyven órája volt, valóban.

Hoztak Dantèsnek egy darab kenyeret, Jacopo pedig odaadta neki a kulacsot.

– Balra fordíts! – kiáltott a kapitány a kormányosnak.

Dantès is bal felé pillantott, miközben ajkához emelte a kulacsot, de keze a feleúton megállt.

– Nohát, mi történhetett If várában? – kérdezte a gazda.

Csakugyan, If vára déli bástyájának lőrései körül egy kis fehér felhő vonta magára Dantès figyelmét.

Egy másodperccel később távoli lövés zaja jutott el alig hallhatóan a kis hajó fedélzetéig.

A matrózok felkapták fejüket, és egymásra néztek.

– Mit jelent ez? – kérdezte a gazda.

– Bizonyára valamelyik fogoly szökött meg az éjszaka – felelte Dantès –, és most vészjelet adnak az ágyúval.

A gazda a fiatalemberre nézett, aki e szavak után szájához emelte a kulacsot, és olyan nyugodtan és elégedetten itta ki belőle a rumot, hogy ha a legkisebb gyanú ébredt volna is a gazdában, rögtön szertefoszlott volna.

– Ez aztán pokolian erős rum – jegyezte meg Dantès, és inge ujjával megtörülte verejtékes homlokát.

„Ha ő az – tűnődött a gazda, a fiatalembert nézve –, annál jobb, mert egy jó erős legényt szereztem.”

Dantès fáradtsága ürügyén kérte, hogy leülhessen a kormányrúdhoz. A másodkormányos boldog volt, hogy leváltották, szemével kérdezte meg a gazdát, a gazda pedig intett neki, hogy nyugodtan rábízhatja a kormányrudat a jövevényre.

Dantès új helyéről jól elláthatott a marseille-i partra.

– Hányadika is van ma? – kérdezte Dantès Jacopótól, aki melléje telepedett, amikor már nem láthatta If várát.

– Február huszonnyolcadika – válaszolta Jacopo.

– Melyik év? – folytatta Dantès a kérdezősködést.

– Hogyhogy melyik év? Azt kérded, melyik év?

– Azt – felelte a fiatalember –, azt kérdeztem, melyik év?

– Elfelejtetted, melyik évben vagyunk?

– Hát aztán? Annyira féltem ma éjszaka – mondta nevetve Dantès –, hogy szinte az eszemet vesztettem, és az emlékezetem megzavarodott, ezért kérdezem, hogy melyik év február huszonnyolcadika van ma?

– Az 1829-es évé – felelte Jacopo.

Pontosan tizennégy esztendeje volt annak, hogy Dantèst letartóztatták.

Tizenkilenc éves volt, amikor bekerült If várába, és harminchárom esztendős fejjel jött el onnan.

Fájdalmas mosoly játszott ajka körül. Arra gondolt, vajon mi lett ezalatt Mercédèsszel, hiszen azt hihette róla, hogy meghalt. Később a gyűlölet villáma gyúlt ki szemében, amikor arra a három emberre gondolt, akik hosszú és kegyetlen rabságát okozták.

És most megismételte a börtönben tett esküjét, hogy kegyetlen bosszút áll Danglars-on, Fernand-on és Villefort-on.

Ez az eskü most már nem volt hiú fenyegetés, mert a Földközi-tenger leggyorsabb vitorlása sem érhette volna többé utol a kis hajót, amely dagadó vitorláival Livornónak tartott.

MÁSODIK KÖNYV

1

A csempészek

Még egy egész napot sem töltött Dantès a hajón, de már tudta, hogy kikkel van dolga. A Jeune-Amélie nevű genovai vitorlás hajó érdemes gazdája, anélkül, hogy kijárta volna Faria abbé iskoláját, csaknem minden olyan nyelven értett – az arabtól a provence-iig –, amelyet a Földközi-tengernek nevezett nagy tó körül beszélnek. Ezért nem volt szüksége tolmácsokra sem, ezekre a kellemetlen és sokszor fecsegő emberekre; igen könnyen érintkezésbe léphetett akár azokkal a hajósokkal, akikkel a tengeren találkozott, akár a csónakosokkal, akikkel a part mentén akadt dolga, végül pedig a névtelen, hontalan, minden látható foglalkozás nélküli emberekkel, amilyenek mindig akadnak a rakodópartok kövezetén, a tengeri kikötők közelében. Ezek az emberek a maguk titokzatos és rejtett jövedelméből élnek, amelyet talán egyenesen a Gondviselés küld nekik, minthogy nincs semmi szemmel látható megélhetési alapjuk. Könnyű kitalálni, hogy Dantès csempészhajóra került.

A gazda némi bizalmatlansággal is fogadta Dantèst a hajón. A part valamennyi vámőre igen jól ismerte, és mivel közötte és a vámtiszt urak között ügyesebbnél ügyesebb ravaszkodó csatározások folytak, eleinte azt hitte, hogy Dantès talán az illetékhivatal kiküldött ügynöke, aki ilyen ötletes módon akar behatolni a mesterség titkaiba. Amikor azonban Dantès olyan ragyogóan kitett magáért, tökéletesen eloszlott minden gyanúja. Majd amikor megpillantotta If várának bástyája fölött azt a felszálló könnyű füstgomolyagot, és hallotta az ágyúlövés távoli hangját, egy pillanatig azt hitte, olyan valakit kapott a hajóra, akinek tiszteletére ágyút sütnek el, mint a királyok megjelenésekor és távoztakor. El kell ismerni, hogy ez már kevésbé nyugtalanította, mintha a jövevény vámőrnek bizonyult volna. De az újonc tökéletes nyugalma láttán második feltevése is csakhamar szertefoszlott, akárcsak az első.

Edmond tehát előnyben volt, mert tudta, kicsoda a gazdája, anélkül, hogy az bármit is tudhatott volna őróla. Akárhogyan faggatta is az öreg tengerész vagy a cimborái, ő állta a sarat, és nem árult el semmit sem. Nápolyról és Máltáról is részletes adatokat tudott, hiszen ezeket a városokat úgy ismerte, akár Marseille-t, és utóbb is ugyanúgy mesélt róluk mindent, mint először. Mindezt kitűnő emlékezőtehetségének köszönhette. Így hát, bármilyen ravasz volt is a genovai, Edmond szelídsége, tengerész-tapasztaltsága és főleg igen ügyes tettetése segítségével most mégis rászedte.

Ezenkívül a genovai talán olyan volt, mint azok az okos emberek, akik sohasem tudnak mást, csak ami rájuk tartozik, és csak azt hiszik el, amit érdekük elhinni.

Így állt a kettőjük dolga, amikor megérkeztek Livornóba. Edmond-nak itt új próbát kellett kiállnia: meg kellett tudnia, vajon ráismer-e önmagára, hiszen tizennégy esztendeje nem látta a saját arcát. Elég pontosan emlékezett rá, hogy milyen volt fiatal korában, most pedig meg fogja látni, milyen férfi lett belőle. Társai úgy tudták, hogy fogadalmi ideje már letelt. Legalább húsz alkalommal járt Livornóban, ismert egy borbélyt a Santo Ferdinando utcában, ahhoz ment el, hogy levágassa szakállát és haját.

A borbély csodálkozva nézett a hosszú hajú és sűrű fekete szakállt viselő emberre. Dantès olyan volt, mint egy gyönyörű Tiziano-fej. Abban az időben nem volt divatban a hosszú haj és szakállviselet: manapság a borbély csak azon csodálkozna, hogy akinek ilyen ajándékot adott a természet, hogyan válhat meg tőle saját jószántából.

A livornói borbély szó nélkül munkához látott.

Amikor elkészült, mikor Edmond érezte, hogy álla sima és a haja divatos hosszúságú lett, tükröt kért, és megnézte magát. Harminchárom éves volt, mint mondottuk, és a tizennégy évi fogság okozta nagy lelki változás tükröződött az arcán.

Amikor Dantès bekerült If várába, kerek, nevető, vidám arcú, boldog ifjú volt, aki könnyen tette meg az életben az első lépéseket, és aki úgy számított a jövőre, mint a múlt természetes folytatására. Mindez azonban megváltozott.

Tojásdad arca megnyúlt, nevető szája elszántságra vallóan kemény és határozott vonalúvá lett. Szemöldöke egyetlen mély redő alatt ívelt. Szeme mélységes szomorúságot árult el, a mélyén időről időre komor fények villantak meg: az embergyűlölet és a harag fényei. Arcán, amely olyan hosszú időn át nélkülözte a világosságot és a napsütést, halvány sápadtság ömlött el. Ez a sápadtság az északi ember arcát nemesen széppé varázsolja, főleg ha azt a halvány arcot fekete haj keretezi. Dantès arcán az értelem biztonságának fényében ömlött el az a hatalmas tudás, amelyet megszerzett. Azonfelül termete magas és izmos volt.

Azelőtt előkelően ideges és törékeny alkata most keménykötésű lett. Hangját a sok imádkozás, zokogás és átkozódás olykor különösen szelíd csengésűvé, olykor nyerssé, szinte rekedtessé tette.

Szeme az állandó félhomályban megszokta, hogy az éj sötétjében is meg tudja különböztetni a tárgyakat, mint a hiéna meg a farkas. Edmond elmosolyodott, amint meglátta magát. Még a legjobb barátja sem ismerhetne rá, ha ugyan maradt barátja. Szinte saját maga sem ismerte fel magát.

A Jeune-Amélie gazdája ragaszkodott hozzá, hogy ez az értékes ember megmaradjon a hajó legénységében. A jövendő haszonrészesedésére előleget ajánlott fel neki, és Edmond el is fogadta az ajánlatot. A borbélytól jövet – akinek az első átváltozást köszönhette – első gondja volt, hogy egy ruhásboltban teljes matróz-öltözéket vásároljon. Ez az öltözet köztudomásúan igen egyszerű: fehér nadrágból, csíkos ingből és frígiai sapkából áll. Jacopónak visszavitte a kölcsönkapott inget, nadrágot, és új öltözékében jelent meg a Jeune-Amélie gazdája előtt, akinek újra el kellett beszélnie történetét. A gazda alig ismerte fel a csinos és elegáns tengerészben azt a nagy szakállú, csuromvizes embert, akinek a haja moszattal volt tele, és akit mezítelen és félig holt állapotban szedett fel hajója fedélzetére.

Annyira elragadta Dantès jó megjelenése, hogy megismételte szerződési ajánlatát. Dantèsnek azonban megvolt a maga terve, és csak három hónapra szegődött el.

Ezalatt a Jeune-Amélie legénysége szorgalmasan dolgozott, olyan gazda parancsait teljesítette, aki nem szokta az idejét vesztegetni. A hajó egy hete volt Livornóban, amikor tágas rekeszei máris megteltek festett muszlinnal, csempészgyapottal meg angol puskaporral és dohánnyal, amelyre a pénzügyi hatóság elfelejtette rányomni bélyegzőjét. Az volt a feladat, hogy mindezt vámfizetés nélkül vigyék ki Livornóból, és kikössenek Korzika partján, ahonnan bizonyos spekulánsok dolga lesz az egész rakományt Franciaországba szállítani.

Elindultak. Edmond ismét azon az égszínkék tengeren haladt, ifjúsága első látóhatárán, amelyet olyan gyakran látott fogsága álmaiban. Jobboldalt hagyta Gorgonét, bal felől Pianosát, azután Paoli és Napóleon hazája felé tartott.

Másnap reggel a gazda, amint felment a hídra – s ez mindig jó korán történt –, Dantèst a hajó oldalához támaszkodva találta, amint különös tekintettel bámult egy gránitsziklahalmazt, amelyet a felkelő nap rózsaszínű fénybe burkolt: Monte Cristo szigete volt az.

A Jeune-Amélie mintegy háromnegyed mérföldnyire hagyta el jobb felől a szigetet, és folytatta útját Korzika felé.

Amíg elhaladtak e számára annyira nagy jelentőségű sziget mellett, Dantès elgondolta, hogy csak a tengerbe kellene ugrania, és egy félóra alatt ott lenne az ígéret földjén. De ugyan mit csinálna ott szerszámok nélkül, amelyek segítségével rátalálhatna a kincsre, és fegyverek nélkül, amelyekkel megvédhetné? S különben is mit szólnának a matrózok? Mit gondolna a gazda? Várni kellett.

Szerencsére Dantès tudott várni. Tizennégy esztendeig várt a szabadságára. Most, hogy szabad volt, igazán várhatott hat hónapig vagy egy évig a gazdagságra.

Nem fogadta volna el a szabadságot vagyon nélkül, ha felajánlották volna?

Ez a vagyon egyébként is nem volt-e agyrém csupán? Vajon nemcsak a szegény Faria abbé beteg agyában született, és nem halt-e meg vele együtt?

Bár az igaz, hagy Spada bíboros levele különösen szabatos volt. És Dantès gondolatban elejétől végig elismételte a levél szövegét. Egyetlen sorát sem felejtette el.

Leszállt az este. Edmond látta a szigetet változó színeiben, amelyekkel az alkonyat ékesítette fel, és látta, amint mindenki más számára elvész a szürkületben. De az ő tekintete megszokta a börtön sötétjét, és bizonyára továbbra is jól látta, mert ő maradt utolsónak a fedélzeten.

Másnap Aleria közelében ébredtek fel. Egész nap ide-oda kerülgették, este azután tüzek gyúltak ki a parton. E sok tűz kétségtelenül jeladás volt, hogy kiköthetnek, mert zászló helyett lámpa került a kis hajó vitorlarúdjára, és a partot már egy puskalövésnyire megközelítették.

Dantès észrevette, hogy kétségtelenül az ünnepélyes alkalom miatt, a Jeune-Amélie gazdája, amint a parthoz közeledtek, két kis ágyút vontatott fel, amelyek a sáncpuskához hasonlítottak, és minden nagyobb zaj nélkül csinos kis négyfontos golyót tudtak kilőni ezer lépés távolságra.

Ezen az estén azonban fölöslegesnek mutatkozott ez az óvóintézkedés. Minden a világon a legbékésebben és a legudvariasabban bonyolódott le. A hajóhoz négy csónak közeledett egész halkan, és a hajó, kétségtelenül tiszteletadásból, maga is lebocsátotta saját csónakját. Az öt csónak olyan derekasan dolgozott, hogy hajnali két órára a Jeune-Amélie egész rakománya partra került.

A Jeune-Amélie gazdája olyan rendszerető ember volt, hogy még akkor éjjel szétosztotta a részesedéseket: minden embernek száz toszkánai font jutott, vagyis körülbelül nyolcvan frank a mi pénzünkben.

Az expedíció azonban még nem fejeződött be. Most Szardínia felé indultak. Arról volt szó, hogy az imént kiürült hajó új rakományt vegyen fel.

A második művelet éppen olyan szerencsésen ment végbe, mint az első. A Jeune-Armélie-nek kedvezett a szerencse.

Az új rakomány Lucca nagyhercegségnek szólt. Csaknem teljes egészében havannai szivarból, xeresi és malagai borból állott.

Itt már összetűzésük volt a vámhivatallal, a Jeune-Amélie gazdájának örökös ellenségével. Egy vámőr maradt ott holtan, és két matróz megsebesült. Az egyik matróz Dantès volt; golyó fúródott át a bal vállán.

Dantès szinte boldog volt a csetepaté miatt, és tulajdonképpen örült, hogy megsebesült. Ez a kemény lecke legalább megmutatta, hogyan tud szembenézni a veszedelemmel, és hogyan viseli el a fájdalmat. Nevetve nézett szembe a veszedelemmel, és amikor megsebesült, azt mondta, amit a görög bölcs: „Fájdalom, te nem is fájsz.”

Egyébként megnézte a halálosan megsebesült vámőrt, de akár mert még felhevült volt a harctól, akár mert az emberi érzések kihűltek benne, ez a látvány nem izgatta fel különösebben. Dantès már azon az úton volt, amelyen haladni akart, már a célja felé tartott: a szíve már-már kővé vált.

Jacopo pedig, amikor látta társát elesni, halottnak hitte, hozzárohant, felemelte, azután jó barát módjára odaadóan ápolta.

A világ tehát nem volt sem olyan jó, mint ahogy Pangloss[17] doktor hitte, sem olyan gonosz, mint amilyennek Dantès látta, hiszen ez az ember, aki semmit sem várhatott társától azonkívül, hogy a ráeső részesedést örökölné, nagyon kétségbeesett, amikor azt hitte, hogy Dantèst megölték.

De mint már mondottuk, Dantès szerencsére csak megsebesült. Hála azoknak a gyógyító füveknek, amelyeket szardíniai öregasszonyok bizonyos évszakban szedtek és eladtak a csempészeknek, a seb igen gyorsan begyógyult. Edmond ekkor próbára akarta tenni Jacopót. Felajánlotta a saját részesedését neki, amiért olyan odaadással ápolta, Jacopo azonban méltatlankodva utasította vissza az ajánlatot.

Jacopo már az első pillanattól kezdve, azóta, hogy meglátta Edmond-t, olyan szeretettel vette körül, hogy Edmond is megkedvelte a derék matrózt. Jacopo azonban nem kívánt semmi mást; ösztönösen megérezte Edmond-ban a fensőbbséget, éppen azt, amit Edmondnak sikerült mindenki elől rejtenie. És Jacopo beérte azzal a kevéssel, amit Dantès neki juttatott.

A hajózás hosszú napjai alatt, amikor a hajó a vitorláit dagasztó kedvező széllel teljes biztonsággal siklott előre az azúrkék tengeren – és nem volt szükség a másodkormányosra –, Edmond, egy tengerész-térképpel kezében, tanítgatni kezdte Jacopót, ahogy valaha szegény Faria abbé őt tanítgatta. Megmutogatta neki a tengerpartok fekvését, megmagyarázta az iránytű mozgását, megtanította rá, hogyan kell olvasni Isten gyémántbetűs írását abban a nagy, nyitott könyvben, amely a fejünk fölé borul, és amelyet égboltnak nevezünk. Jacopo megkérdezte tőle:

– Mire jó ennyi mindent megtanulni a magamfajta szegény matróznak?

Edmond ezt felelte:

– Ki tudja? Hátha egy szép napon hajóskapitány lesz belőled. Honfitársadból, Napóleonból császár lett!

Elfelejtettük megmondani, hogy Jacopo korzikai volt.

Már két és fél hónap telt el ezekkel az egymást követő utakkal. Edmond éppen olyan ügyes parti hajós lett, mint amilyen merész tengerész volt egykor. Ismeretséget kötött a part valamennyi csempészével, megismerte az összes titkos jelzéseket, amelyekről ezek a félkalózok ráismertek egymásra.

Hússzor is elhaladt ide-oda Monte Cristo szigete mellett, de egyetlenegyszer sem talált rá lehetőséget, hogy kikössön rajta.

Ekkor nagy dologra szánta rá magát: ha majd a Jeune-Amélie-vel kötött szerződése lejár, saját zsebére bérel egy kis bárkát – Dantès megtehette ezt, hiszen különböző útjai alatt összeszedett mintegy száz piasztert –, és valami ürüggyel elmegy Monte Cristo szigetére. Ott pedig egészen szabadon végezheti kutatásait.

De mégsem egészen szabadon, mert kétségtelen, hogy kémkedni fognak utána azok, akik odaviszik.

Hanem már ezen a világon mindig kell valamit kockáztatni. Viszont a börtön óvatossá tette Edmond-t, nem akart semmit sem kockáztatni.

De hiába törte a fejét, bármilyen nagy volt is a képzelőereje, nem talált más módot arra, hogy eljusson a vágyva vágyott szigetre. Dantès még ingadozott elhatározásában, amikor a gazda, aki nagyon megbízott benne, és nagyon szerette volna továbbra is megtartani szolgálatában, egy este karon fogta, és elvitte magával a via del Oglio egyik csapszékébe, ahol Livorno hétpróbás csempészei szoktak találkozni.

Rendszerint itt intézték el a part menti ügyeket. Dantès már két vagy három ízben járt ezen a tengerész-tőzsdén, és amikor látta a merész kalózokat, akiket idevetett ez a kétezer mérföldnyi partvidék, azon tűnődött, miféle hatalma lehetne annak az embernek, aki saját akarata szerint tudná irányítani az itt összebogozódó vagy szétágazó szálakat.

Ezúttal nagy vállalkozást terveztek: török szőnyegekkel, levantei szövetekkel és kásmirral megrakott hajóról volt szó. Semleges területre volt szükség, ahol végrehajthatják a cserét, azután meg kellett kísérelni, hogy az árukat a francia tengerpartra juttassák.

A részesedés óriási lenne, ha a vállalkozás sikerül: fejenként ötven-hatvan piaszter.

A Jeune-Amélie gazdája úgy találta, hogy a kikötésre Monte Cristo szigete volna a legalkalmasabb. Teljesen elhagyatott, sem katonasága, sem vámőrsége nincs, valósággal olyan, mintha a pogány Olümposz idejében Mercurius, a kereskedők és tolvajok istene helyezte volna oda. Mi már elválasztjuk egymástól ezt a két osztályt, a kereskedőket és tolvajokat – ha nem is egészen világosan –, az antik világ azonban, mint látjuk, ugyanabba a csoportba sorozta őket.

A Monte Cristo név hallatára Dantès megremegett örömében. Felállt, hogy leplezze izgalmát, és körüljárta a füstös kocsmát, ahol a frank nyelv minden ismert idiómája röpködött a levegőben.

Amikor a két beszélgetőhöz lépett, már elhatározták, hogy Monte Cristón kötnek ki, és hogy már a következő éjjel nekivágnak ennek az útnak.

Edmond, némi megbeszélés után, azon a nézeten volt, hogy a sziget minden elképzelhető biztonságot megad, és hogy a nagy vállalkozások sikere a gyors végrehajtástól függ.

A már megbeszélt tervben tehát semmi sem változott. Úgy állapodtak meg, hogy másnap este felkészülnek az indulásra, és mivel a tenger szép nyugodt, a szél kedvező, harmadnap estére a semleges sziget vizein lesznek.

2

Monte Cristo szigete

Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt. Dantèsnél is így történt: egyszerű és természetes módon közeledett céljához, hogy semmi gyanút sem keltve partra szálljon a szigeten. Ettől a régen várt utazástól már csak egy éjszaka választotta el.

Ez volt Dantès életének egyik leglázasabb éjszakája. Ezen az éjszakán megfordult agyában minden jó és rossz lehetőség. Ha behunyta a szemét, a falon látta Spada bíboros lángoló betűkkel írott levelét, ha elaludt egy pillanatra, agyát a legesztelenebb álmok gyötörték. Smaragdokkal kirakott, rubintos falú, gyémánt cseppkővel ékes barlangokba szállt le. A gyöngyök cseppenként hulltak, mint a föld alatti vízcseppek. Edmond bámulva, elragadtatva töltötte meg zsebeit drágakövekkel. Azután ismét feljött a napvilágra, mire a drágakövek egyszerű kavicsokká váltak. Erre vissza akart térni a csodálatos barlangokba, de éppen csak megpillantotta őket, mert az út véget nem érő csigavonalba csavarodott, és a bejárat ismét láthatatlanná lett. Hasztalanul kereste fáradt emlékezetében azt a bűvös és titokzatos szót, amely az arab halász számára megnyitotta Ali Baba ragyogó barlangjait. Minden hiábavaló volt. Az eltűnt kincs visszakerült a föld szellemeinek tulajdonába, pedig egy perccel előbb még azt remélte, hogy elragadhatja tőlük.

Csaknem olyan lázasan telt el a nappal is, mint az éjszaka, de a nappal segítségül hozta a képzeletnek a logikát, és Dantès most már megállapodhatott annál a tervnél, amelyet mindaddig csak bizonytalanul forgatott agyában.

Leszállt az este, és ezzel eljött az utazás előkészületeinek ideje is. Dantès a készülődéssel nagyszerűen leplezte izgatottságát. Lassanként olyan tekintélyre tett szert társai között, hogy úgy parancsolhatott, mintha ő volna a hajó gazdája. És mivel parancsai mindig világosak, pontosak és könnyen végrehajthatók voltak, társai nemcsak gyorsan, hanem örömmel is engedelmeskedtek.

Az öreg tengerész engedte, hogy hadd rendelkezzék. Ő maga is jól látta, hogy Dantès nemcsak a többi matróznál, hanem nála is különb. Természetes utódját látta a fiatalemberben, és csak azt sajnálta, hogy nincs leánya, s így a házasság révén nem láncolhatja magához Elmond-t.

Esti hét órára minden készen állt. Hét óra tíz perckor megkerülték a világítótornyot, éppen abban a pillanatban, amikor kigyulladt a fény.

A tenger nyugodt volt, hűvös délkeleti szél fújt. A hajó tiszta kék ég alatt indult neki útjának. Isten is meggyújtotta körös-körül a világítótornyait, amelyek mindegyike egy-egy külön világ. Dantès azt mondta, hogy mindenki lefekhet aludni, majd ő ellátja a kormányos tisztét.

Erre mindenki nyugodtan aludni tért.

Ez már több ízben megtörtént. Dantès, aki a magányból visszakerült az emberek közé, időről időre úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van egyedüllétre. És van-e hatalmasabb és poétikusabb magány, mint azé a hajóé, amely egymagában siklik a tengeren az éjszaka sötétjében, a végtelenség csendjében, az Úr tekintete alatt?

Ezúttal a magányt benépesítették gondolatai, az éjszakát megvilágították illúziói, a csendet pedig kitöltötte fogadalma.

Midőn a gazda felébredt, a hajó kifeszített vitorlákkal haladt előre: nem volt egyetlen vászonfoszlány sem, amelyet ne lobogtatott volna a szél. Több mint két és fél mérföldet tettek meg óránként.

Monte Cristo szigete egyre nagyobbnak látszott.

Edmond ismét átadta a hajó vezetését gazdájának, és most ő dűlt le függőágyára. Noha álmatlanul töltötte az éjszakát, egyetlen pillanatra sem tudta lehunyni szemét.

Két órával később ismét a hídon állt. A hajó éppen megkerülte Elba szigetét; Mareciana magasságában és Pianosa sík és zöldellő szigete fölött jártak. Az égboltozat kékjén egyre magasabbra nőtt Monte Cristo szigetének ragyogó csúcsa.

Dantès úgy rendelkezett, hogy a másodkormányos a kormányt balra fordítsa, hadd maradjon el Pianosa jobb felől. Úgy számított, hogy ilyen módon két vagy három csomónyi utat megtakarít.

Este öt óra felé már az egész szigetet jól lehetett látni. Megkülönböztethetők voltak a legapróbb részletek is, mert a levegő a leáldozó nap sugarainak fényében rendszerint nagyon tiszta.

Edmond majd felfalta tekintetével azt a sziklatömböt, amely az alkonyat minden színárnyalatában ragyogott, az élénk rózsaszíntől a sötétkékig. Időnként forróság öntötte el az arcát. Homloka kivörösödött, szeme előtt bíborszínű felhő lebegett.

Soha még játékost, akinek egész vagyona forog kockán, nem fogott el a kockadobáskor olyan aggodalom, mint Edmond-t most, reményei lázas forróságában.

Leszállt az éjszaka; este tíz órakor kikötöttek. A Jeune-Amélie ért oda elsőnek a találkozóra.

Dantès, bár rendszerint uralkodott magán, most nem tudta megőrizni nyugalmát. Elsőnek ugrott a partra, és ha merte volna, megcsókolja a földet, mint Brutus.

Sötét volt az éjszaka, de tizenegy órakor felkelt a hold a tenger közepéből, s a víztükör minden rezdülését ezüsttel vonta be. Majd, amint magasabbra hágott, sugarai fehér csillogással áradtak szét az új Pélion[18] sziklatömegei felett.

A Jeune-Amélie legénysége ismerte a szigetet, megszokott állomásuk volt. Ami Dantèst illeti, ő ráismert levantei utazásaiból, de eddig még sohasem szállt itt partra.

Megkérdezte Jacopót:

– Hol töltjük az éjszakát?

– Hát a hajón – válaszolta a matróz.

– Nem lenne jobb a barlangokban?

– Miféle barlangokban?

– Ej, hát a sziget barlangjaiban.

– Nem ismerek semmiféle barlangot – mondta Jacopo.

Dantès homlokát kiverte a hideg verejték.

– Nincsenek barlangok Monte Cristón? – kérdezte.

– Nincsenek.

Dantès egy pillanatra elkábult, azután arra a gondolatra jutott, hogy azok a barlangok valami szerencsétlenség következtében be is omolhattak, sőt, az is lehet, hogy maga Spada bíboros tömette be őket csupa óvatosságból.

Ebben az esetben a legfontosabb, hogy megtalálja az elveszített bejáratot. Éjnek idején ezt hiába kereste volna. A nyomozást tehát másnapra halasztotta. Egyébként egy jelzés, amely a tengeren félmérföldnyi távolságban bukkant fel, és amelyre a Jeune-Amélie hasonló jeladással felelt, jelentette, hogy eljött az a pillanat, amikor munkához láthatnak.

Az elkésve befutó másik hajó, amelyet a jeladás megnyugtatott arról, hogy érintkezésbe léphetnek egymással, fehéren és némán, mint a kísértet, csakhamar megjelent, és horgonyt vetett a parttól egy kötélhosszúságra.

Az átrakodás azonnal megkezdődött.

Dantès munka közben arra gondolt, milyen örömrivalgás törne ki, ha most hangosan kifejezést adna ezek közt az emberek közt annak az egyetlen gondolatának, amely szüntelenül fülébe és szívébe duruzsolt. De nem árulta el a nagyszerű titkot, inkább attól tartott, hogy máris sokat mondott, és jövés-menésével, ismételt kérdezősködéseivel, aprólékos megjegyzéseivel és állandó készülődésével máris gyanút keltett. Szerencsére, legalábbis ebből a szempontból szerencsés módon, az arcán nem tükröződött más, mint fájdalmas múltjának kitörülhetetlen szomorúsága, és a felhő alatt fel-felderengő vidám fények valóban csak villanásszerűek voltak.

Senki sem sejtett tehát semmit, és amikor másnap puskával, golyókkal és puskaporral felszerelve, Dantès kijelentette, hogy olyan vadkecskére akar vadászni, amilyet szikláról sziklára ugrálni láttak, társai vadászszenvedélyének vagy a magány után való vágyának tulajdonították ezt a tervét. Csupán Jacopo ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Dantès nem akart ellenkezni, mert félt, hogy tiltakozása gyanút kelthet. De alig tettek meg egy negyed mérföldet, módját ejtette, hogy lelőjön egy kecskét, amellyel Jacopót visszaküldte társaihoz. Kérte, hogy süssék meg, és amikor készen lesz, adjanak neki jelt egy puskalövéssel, hogy ő maga is visszatérjen, és elfogyassza a reá eső részt. A lakomát szárított gyümölcsnek és egy üveg Monte Pulcianó-i bornak kellett kiegészítenie.

Dantès folytatta útját, de időnként hátra-hátrafordult. Amint egy szikla csúcsára ért, ezer lépésnyire maga alatt megpillantotta társait, akikhez Jacopo már visszatért, és akik valamennyien a reggeli elkészítésével foglalkoztak. Ez a reggeli Dantès jóvoltából megszaporodott a fő fogással.

Edmond egy pillanatig szelíden fölényes és szomorú mosollyal nézte őket. Két óra múlva ezek az emberek ötven piaszterrel gazdagabban elutaznak, hogy életük veszélyeztetésével újabb ötvenet szerezzenek. Később visszajönnek száz fonttal gazdagabban, hogy ezt a kincset a szultánhoz illő büszkeséggel és a nábobhoz illő önhittséggel eltékozolják valamelyik városban.

„Ma a reménységnek köszönhetem – gondolta –, hogy megvetem gazdagságukat, és a legmélyebb nyomornak tekintem. Holnap, talán, a csalódás után, majd a legfőbb boldogságnak látom ezt a nyomort... Ó, nem! – kiáltott fel Edmond. – Sohasem! A tudós, a csalhatatlan Faria nem tévedhetett ebben az egy dologban. Hiszen akkor inkább kívánta volna a halált, semmint hogy ezt a nyomorúságos és alárendelt életet folytassa.”

Dantès, aki három hónappal ezelőtt semmi mást nem kívánt, csak a szabadságot, most már nem érte be a szabadsággal, és gazdagságra is vágyott. Ebben nem ő volt a hibás, hanem az Isten, aki korlátozta az ember hatalmát, de végtelen vágyakat oltott belé.

Ezalatt Dantès két sziklafal között elvesző úton, majd egy esővájta ösvényen, amelyen minden valószínűség szerint ember sohasem járt, közeledett ahhoz a helyhez, ahol a barlangokat sejtette. A legjelentéktelenebb tárgyakat is feszült figyelemmel nézte meg, némelyik sziklán emberi kéz véste nyomokat vélt látni.

Az idő, amely minden érzékelhető tárgyra ráborítja mohaköpenyét, mint ahogy a feledés köpenyével takarja be az erkölcsi dolgokat, mintha tiszteletben tartotta volna ezeket a bizonyos szabályossággal húzott jeleket, amelyek valószínűleg abból a célból kerültek oda, hogy nyomot mutassanak. Időről időre azonban ezek a jelek eltűntek a mirtuszágak alatt, amelyek nagy, virágos bokrokká terebélyesedtek, másutt meg moha alá rejtőzhettek.

Edmond-nak ezért most félre kellett hajtania az ágakat, vagy feltépnie a mohát, hogy ismét nyomára akadjon azoknak a jeleknek, amelyek ebben az útvesztőben vezették. A jelek egyébként jó reménységgel töltötték el Edmond szívét. Ugyan, miért is ne készíthette volna a bíboros ezeket a jeleket? Bizonyára azért vésette őket, hogy valami szerencsétlenség esetén – amelyről maga sem gondolta, hogy ilyen végzetes lesz – segítsék unokaöccsét. Ez a magányos hely nagyszerűen megfelelhetett annak, aki kincset akart elásni. De vajon ezek a csalóka jelek nem vonzották-e magukhoz mások tekintetét is, nemcsak azét, akinek szánták őket? És vajon a sötét csodák szigete hűségesen megőrizte-e nagyszerű titkát?

Mintegy hatvan lépésnyire a parttól Edmond – akit a dimbes-dombos terep egyébként még mindig eltakart társai szeme elől – egyelőre nem látott több bevésett jelt, s egy barlangot sem talált sehol. Egy szilárd alapon nyugvó nagy, kerek szikla volt az egyetlen célpont, amelyhez a jelek vezettek. Edmond úgy gondolta: nemhogy célhoz ért volna, hanem ellenkezőleg, talán csak a kezdet kezdetén van. Ennélfogva sarkon fordult, és visszafelé indult.

Társai ezalatt elkészítették a reggelit, vízért mentek a forráshoz, kenyeret és gyümölcsöt hoztak le a hajóról, és megsütötték a kecskét. Abban a pillanatban, amikor zsákmányukat lehúzták a rögtönzött nyársról, megpillantották Edmond-t, amint szikláról sziklára ugrált, könnyedén és merészen, akár a zerge. Elsütöttek egy puskát, hogy jelt adjanak. A vadász rögtön irányt változtatott, és futva indult feléjük. De abban a pillanatban, amikor valamennyien szemmel követték a távolból szökellését, és felbecsülték vakmerő ügyességét, mintha csak aggodalmukat akarta volna igazolni, Edmond talajt veszített. Látták, amint meginog egyik szikla ormán, nagyot kiált és eltűnik.

Valamennyien felugráltak, és odaszaladtak, hiszen mindnyájan szerették Edmond-t, minden fölénye ellenére is. Elsőnek mégis Jacopo ért oda hozzá.

Edmond-t a földön fekve, véresen és csaknem eszméletlenül találta. Mintegy tizenkét-tizenöt lábnyi magasból gurulhatott le. Néhány csepp rumot öntöttek a szájába, és ez az orvosság, amely egyszer már visszaadta az erejét, most is ugyanolyan hatással volt rá, mint az első alkalommal.

Edmond kinyitotta a szemét, erősen fájlalta a térdét, fején nagy nyomást érzett, és oldalában elviselhetetlen volt a nyilallás. Le akarták vinni a tengerpartra, de amint hozzáértek – bár az egész műveletet Jacopo irányította –, Edmond nagy nyögések között kijelentette, hogy nem bírja el a szállítást.

Érthető, hogy Dantès hallani sem akart a reggeliről, de azt megkövetelte, hogy társai, akiknek semmi hasonló okuk nem volt a böjtölésre, visszatérjenek helyükre. Kijelentette, hogy neki semmi másra nincs szüksége, csak nyugalomra, és hogy mire visszatérnek hozzá, már jobban fogja érezni magát.

A tengerészek nem sokat kérették magukat: éhesek voltak, a kecskehús illata hozzájuk szállt, és a tengeri fókák közt nem járja a sok ceremónia.

Egy órával később visszatértek. Edmond mindössze annyit tudott csinálni, hogy közben elvonszolta magát mintegy tíz lábnyi távolságra, és nekitámaszkodott egy mohlepte sziklának.

De úgy látszott, Dantès fájdalmai nemhogy csillapodtak volna, hanem egyre hevesebbeké váltak. Az öreg gazda, akinek korán reggel el kellett indulnia, hogy rakományát Piemont és Franciaország határán, Nizza és Fréjus között elhelyezze, egyre azon volt, hogy Dantès próbáljon meg talpra állni. Dantès emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy engedjen a felszólításnak, de minden erőlködése után nyögve, sápadtan zuhant vissza.

– Eltört az oldalbordája – jelentette ki halkan a gazda –, no, nem baj, jó bajtársunk, nem szabad elhagynunk. Igyekezzünk levinni a hajóig.

Dantès azonban kijelentette, hogy inkább meghal ott, ahol van, semmint elviselje azt a kegyetlen fájdalmat, amelyet a legcsekélyebb mozgás is okozna neki.

– Jól van – felelte a gazda –, jöjjön, aminek jönnie kell, de ne mondhassa senki, hogy faképnél hagytunk egy ilyen derék bajtársat, mint amilyen te vagy. Csak estére indulunk.

Ezen az ajánlaton a matrózok nem győztek eléggé csodálkozni, de egyikük sem tiltakozott ellene, inkább helyeselték. A gazda eddig szigorú ember volt, most első ízben látták, hogy lemond egy vállalkozásról, vagy legalábbis késlekedik elintézésével.

Dantès azt sem akarta, hogy miatta ilyen módon megsértsék a hajó fegyelmét.

– Nem – mondta a gazdának –, ügyetlen voltam, és az az igazság, hogy viseljem ügyetlenségem következményeit. Hagyjanak itt nekem egy kis kétszersültet, egy puskát, puskaport és golyókat, hogy lőhessek kecskét, vagy megvédjem magam, meg egy csákányt, hogy valami házikót tákoljak össze magamnak, ha kissé késve jönnének értem.

– De hiszen éhen halsz – jegyezte meg a gazda.

– Inkább ezt választom – felelte Edmond –, semhogy elviseljem azt az irtózatos fájdalmat, amelyet csak egyetlen mozdulatra is el kell szenvednem.

A gazda a hajó felé fordult, amely már az indulásra várva ringott a kis kikötőben, készen arra, hogy ismét a nyílt tengerre fusson, mihelyt a vitorláit felvonják.

– Ugyan hova gondolsz, máltai? – felelte (így nevezték Dantèst). – Nem hagyhatunk itt így, de nem is maradhatunk.

– Csak menjenek, menjenek! – kiáltotta Dantès.

– Legalább egy hétig távol leszünk – mondta a gazda –, és akkor is kerülővel kellene utunkból ide visszatérnünk, teérted.

– Hallgasson ide – mondta Dantès –, ha két vagy három nap múlva találkoznak valami halászhajóval, vagy más olyan hajóval, amely erre a környékre igyekszik, ajánljanak figyelmébe engem. Huszonöt piasztert fizetek annak, aki visszavisz Livornóba. Ha nem találnak ilyen hajót, jöjjenek vissza értem.

A gazda lehajtotta a fejét.

– Nézze csak, Baldi gazda – jegyezte most meg Jacopo –, van rá mód, hogy mindent összeegyeztessünk. Maguk csak utazzanak el, én pedig itt maradok a sebesülttel, hogy ápoljam.

– És te lemondanál a részesedésedről, hogy velem maradhass? – kérdezte Edmond.

– Le én, mégpedig nem is sajnálnám – felelte Jacopo.

– Hát akkor te igazán derék fiú vagy, Jacopo – mondta Edmond –, és Isten megjutalmaz jóságodért. De nekem nincs szükségem senkire sem, köszönöm. Egy-két napi nyugalom helyrehoz, és remélem, hogy ezeken a sziklákon majd találok kitűnő gyógyító füveket zúzódásaimra.

Dantès ajka körül különös mosoly villant meg. Melegen megszorította Jacopo kezét, de megingathatatlan maradt elhatározásában, hogy ott marad, és hogy egyedül marad.

A csempészek mindazt otthagyták Edmond-nak, amit kért, és eltávoztak. Több ízben hátra-hátranéztek, és mindannyiszor baráti istenhozzádot intettek neki. Edmond csak kezével intett vissza, mintha többi tagjait nem tudná megmozdítani.

– Különös – mormogta nevetve, mikor már eltűntek –, hogy ilyen emberek között igaz barátságot és önfeláldozást lehet találni.

Ekkor óvatosan az egyik szikla csúcsára vonszolta magát, amely úgy elrejtette, hogy a tengerről nem lehetett látni, és onnan nézte, amint a kis hajó felvonja vitorláit, látta, hogy felszedi a horgonyt, és ott himbálózik kecsesen, mint a sirály, mielőtt felrepül. Azután látta elindulni is.

Egy óra múlva végképpen eltűnt a hajó; legalábbis arról a helyről, ahol a sebesült maradt, már semmit sem lehetett látni belőle. Ekkor Dantès, fürgébben és könnyedebben, mint azok a kecskék, amelyek körülötte szökdécseltek a mirtuszok és masztixfák között a vad sziklákon, egyik kezébe a puskáját, a másikba csákányát fogva, arra a sziklára futott, amelynél a bevésett jelek végződtek.

– És most – kiáltott annak az arab halásznak történetére gondolva, akiről Faria mesélt –, most nyílj meg, Szezám!

3

Káprázat

A nap már pályájának csaknem harmadrészét befutotta, a ragyogó májusi sugarak melegen, éltetően áradtak szét a sziklákon, s azok mintha maguk is érezték volna ezt a meleget. Tücskök ezrei bújtak meg láthatatlanul a fű között, egyhangúan és folytonosan cirpeltek. A mirtusz és az olajfa levelei remegve himbálóztak, és szinte érces csengésű hangot adtak. Edmond minden lépésére, amelyet a forró köveken megtett, gyíkok menekültek el, mint megannyi smaragdkő. A távolból látni lehetett a meredek lejtőkön szökellő vadkecskéket, amelyek olykor vadászokat is csalnak a szigetre. Egyszóval: voltak a szigetnek lakói, eleven és élénk életet élt, de Edmond mégis úgy érezte, hogy egyedül van Isten kezében.

Valami megmagyarázhatatlan érzés töltötte el, amely nagyon hasonlított a félelemhez. Már a nappali fényben sem bízott. Úgy érezte, hogy még a pusztaságban is kutató szemek figyelik.

Ez az érzése olyan erős volt, hogy abban a pillanatban, amint munkához látott, hirtelen letette csákányát, elővette puskáját, még egyszer felmászott a sziget legmagasabb sziklájára, és onnan nézett körül az egész környező vidéken.

De meg kell mondanunk, figyelmét nem a poétikus Korzika vonta magára, amelynek még a házait is jól látta, sem a csaknem ismeretlen Szardínia, amely utána következik, sem pedig a nagy emlékeket hordozó Elba szigete, de még az a csaknem észrevehetetlen vonal sem, amely a szemhatáron húzódott, és amelyben a tengerész gyakorlott szeme felismeri a pompás Genovát és Livornót, a kereskedővárost. Nem, hanem az a kis kétárbocos hajó, amely hajnalban indult útnak, és a csempészhajó, amely nemrégen ment el.

Az első éppen eltűnőben volt a Bonifacio-szorosban, a másik az ellenkező irányban haladva, Korzika partja mentén siklott, amelyet éppen meg akart kerülni.

Ez a látvány megnyugtatta Edmond-t.

Ekkor azokat a tárgyakat vette szemügyre, amelyek közvetlen közelében voltak. Látta magát a kúp alakú sziget e legmagasabb pontján, mint törékeny szobrot valami hatalmas talapzaton. Alatta sehol egyetlen ember. Körülötte sehol egy csónak. Semmi egyéb, csak az azúrszínű tenger, amely hullámaival örökösen csapkodta és ezüstös rojtokkal hímezte tele a sziget szélét.

Gyors léptekkel, de igen óvatosan lesietett. Nagyon vigyázott, nehogy olyasféle baleset érje, amilyet ügyesen és szerencsésen megjátszott.

Dantès, mint már mondottuk, visszafelé követte a sziklákon bevésett jeleket, és látta, hogy ez az irány egy elrejtett kicsike öbölhöz vezet, amely olyan volt, mint valami antik nimfa fürdőmedencéje. A kis öböl nyílása elég széles volt, és közepe elég mély ahhoz, hogy egy egészen kicsi hajó behatolhasson, és odabent rejtve maradhasson. Követve tehát a következtetések fonalát, amelyről úgy látta, hogy már Faria abbét is olyan könnyedén vezette tovább a valószínűség útvesztőjében, arra a megoldásra jutott, hogy Spada bíboros ennél a kis öbölnél köthetett ki, ott elrejtette kis hajóját, hogy az észrevétlen maradjon, követte a rovátkákkal megjelölt vonalat és e vonal végénél elásta kincsét.

Dantèst azután ez a feltevése visszavezette a kerek szikla közelébe.

Mindössze egy dolog nyugtalanította Edmond-t – és ez fizikai ismereteivel is élénk ellentétben állott –, hogyan lehetett minden jelentékenyebb erő alkalmazása nélkül felállítani az öt-hatezer font súlyú sziklát erre a talapzatra, amelyen áll?

Hirtelen ötlete támadt: talán nem is emelték fel a sziklát, hanem inkább legurították – mondta magában.

Felment a szikla tetejére, hogy megkeresse, hol volt annak régi helye.

Valóban, csakhamar észrevette, hogy enyhe lejtőt ástak, amelyen a szikla lecsúszott, és azon a helyen állt meg, ahol most van. Egy tömör terméskőből leszelt másik szikladarab szolgált támasztékul. A réseket gondosan eltömködték kövekkel és kavicsokkal, hogy sehol se legyen hézagos. Ezt a befalazott helyet termőfölddel fedték be, amelyen lassan megeredt a fű, kiütött a moha, és egy-egy mirtusz és masztix-cserje magja is kikelt. A vén szikla végül is úgy hatott, mintha ott nőtt volna ki a földből.

Dantès vigyázva elkotorta a földet, és felismerte vagy felismerni vélte, milyen okosan tervezték ki az egészet.

Bontani kezdte csákányával a vastag falat, amelyet az idő jó erősre edzett. Tízpercnyi munka után a fal engedett, és nyílás támadt rajta, amelyen befért Dantès karja.

Dantès kivágta a legvastagabb olajfát, amit csak talált, letisztította róla az ágakat, bedugta a nyíláson, és emelőnek használta.

A szikla azonban túlságosan nehéz volt, és az alsó szikla olyan szilárdan támasztotta, hogy emberi erő nem bírta volna megmozgatni, még ha maga Herkules kísérelte volna is meg.

Dantès ekkor arra gondolt, hogy legjobb lesz magát a támasztékot eltávolítani.

De milyen módon?

Körülnézett, mint általában a tanácstalan emberek szoktak, és tekintete arra a vadjuh-tülökre esett, amelyet puskaporral megtöltve Jacopo barátja hagyott ott neki.

Mosolygott: ez a pokoli találmány fogja helyette elvégezni a munkát. Dantès csákányával a felső szikla és a támasztékul szolgáló alsó szikla közé robbantó-aknát vájt, ahogy a bányászok szokták, amikor valami nagy és fárasztó munkát nem emberi erővel akarnak elvégezni, azután teletömte puskaporral, majd széttépdeste zsebkendőjét, meghengergette a salétromban, és kanócot sodort belőle.

Amint meggyújtotta a kanócot, eltávozott.

A robbanás nem váratott magára: megmérhetetlen ereje a felső sziklát egy pillanat alatt felemelte, az alsó szikla pedig szilánkokban repült széjjel. Azon a kis nyíláson át, amelyet Dantès először vájt, egész csomó remegő rovar röppent elő, és egy óriási vipera, amely mintha ezt a titkos utat őrizte volna, gördült végig kékes színű csigavonalán, aztán eltűnt.

Dantès most odalépett: a felső szikla, most már támasz nélkül, a szakadék fölé hajolt. A rettenthetetlen kincskereső körüljárta, kiválasztotta a legjobban ingadozó helyet, emelőjét az egyik éle alá támasztotta, és Sziszifuszként, minden erejével a sziklának feszült.

A sziklát már megmozgatta a rázkódtatás, és most megingott. Dantès megkettőzte erőfeszítését, mintha csak azoknak a titánoknak egyike lett volna, akik hegyeket mozdítottak meg, hogy az istenek királya ellen háborút viseljenek. Végül is engedett a szikla, egyet ugrott, azután nekilódult, legördült és a tengerbe merült.

Fedetlenül hagyott egy kerek földdarabot, és napvilágra hozott egy kocka alakú kőlap közepébe erősített vaskarikát.

Dantès felkiáltott örömében és bámulatában. Első kísérletet még sohasem koronázott pompásabb eredmény.

Folytatni akarta a munkát, de a lába olyan erősen remegett, szíve annyira vert, és olyan égető ködfátyol borult a szemére, hogy meg kellett állnia.

Csak egy másodpercig habozott. Beakasztotta emelőjét a vaskarikába, hatalmas erővel megemelte, és a kiszabadult kőlap megnyílt, felfedve egy erősen meredek lépcsőjáratot, amely egy egyre sötétebbé váló barlang mélyébe torkollott.

– Ejnye már – mondta magának –, legyünk férfiak! Alaposan megszoktam a viszontagságot, nem sújthat le egy csalódás, hiszen akkor hiába szenvedtem volna annyit! A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront reá! Faria álmot látott csupán, Spada bíboros semmit sem ásott el ebben a barlangban, talán nem is járt itt soha, vagy ha el is jött ide, Cesare Borgia, ez a rettenthetetlen kalandor, a fáradhatatlan, sötét lelkű lator követte ide, felfedezte a nyomát, sőt a bevésett jeleket is éppúgy nyomon követte, akárcsak én, felemelte a követ, mint én, leszállt énelőttem, és nem hagyott itt semmit az én számomra.

Egy pillanatig mozdulatlan maradt, elgondolkozott, szemét a sötét és mélyen behúzódó nyílásra meresztette.

– És most, hogy már nem számítok semmire – mormolta –, hogy azt mondtam magamnak, esztelenség volna még reménykedni, pusztán kíváncsiságból folytatom a kalandot.

Még mindig nem mozdult, továbbra is mélyen gondolataiba merült.

– Igen, igen, ez a kaland nagyon is beleillik annak a királyi haramiának fénnyel és árnyékkal vegyes életébe, a különös események sorozatába, amelyekből sokszínű élete összetevődik. Ez a mesébe illő esemény kikapcsolhatatlan láncszemként illeszkedett élete történetébe. Igen, Borgia idejött valamelyik éjjel, egyik kezében fáklyát, a másikban kardot tartott, mögötte húsz lépésnyire pedig, talán ennek a sziklának a lábánál, sötéten és fenyegetően, két poroszló fürkészte a földet, a levegőt és a tengert. Borgia belépett a barlangba, mint én most, megremegtetve a sötétséget félelmes és lángoló kardjával.

– Igen ám, de mit csinált Cesare azokkal a poroszlókkal, akik tudták titkát? – tűnődött Dantès.

– Ugyanazt – felelte önmagának mosolyogva –, amit Alarik gót király sírásóival csináltak: a halottal együtt őket is eltemették.

– De ha itt járt volna – töprengett tovább Dantès –, megtalálja és elviszi a kincset. Borgia, aki Olaszországot egy articsókához hasonlította és levelenként falta fel, sokkal jobban fel tudta használni az idejét, és nem vesztegette volna arra, hogy ezt a sziklát visszahelyezze a talapzatára.

– Gyerünk csak le!

Kételkedő mosoly játszott ajka körül, és amint lefelé indult, az emberi bölcsesség e végső szavát mormogta:

– Talán...

De Dantès a várt sötétség és romlott levegő helyett szelíd, kékes fényt látott derengeni. A levegő és a világosság nemcsak azon a résen keresztül szűrődött be, amelyet ő ütött, hanem a külső sziklák kívülről láthatatlan repedésein is. Ezeken át látni lehetett a kék égboltot, a zöldellő tölgyek rezgő ágait meg a földiszeder hajladozó, tövises indáit. Dantès néhány másodperc múlva körülnézett ebben a barlangban, amelynek inkább enyhe, semmint nyirkos, inkább illatos, mint kellemetlen levegője csak annyira különbözött a sziget hőmérsékletétől, amennyire kékes derengése a napfénytől. Már tudjuk, hogy szeme megszokta a sötétséget, itt is ellátott hát a barlang legtávolabbi zugába. A barlang oldalai gránitból voltak, falai csillogtak és ragyogtak, akár a metszett gyémánt.

– Sajnos! – tűnődött Edmond mosolyogva. – Más kincset valószínűleg nem is hagyott itt a bíboros. A derék abbé, amikor ezeket a csillogó falakat látta álmában, hiú reményeket táplált.

Dantèsnek azonban eszébe jutottak a végrendelet következő szavai is: „A második barlang legtávolabb eső sarkában...” Eddig csak az első barlangba hatolt be, most már meg kell keresnie a másodiknak a bejáratát is.

Megkísérelt tájékozódni. Ennek a második barlangnak természetesen a sziget belsejébe kellett benyúlnia. Megvizsgálta a kövek alapzatát, és megkopogtatta az egyik oldalfalat, mert azt gondolta, hogy ott kell lennie a nyílásnak, amelyet nagyobb biztonság kedvéért bizonyára befalaztak.

Egy helyen a csákányütés tompa zajt adott, és egy pillanatig visszhangzott a sziklán. Ennek hallatára Dantès homlokát kiverte a verejték. A kutató bányásznak úgy tetszett, hogy a gránitfal egyik részén tompábban és mélyebben verődik vissza a hang, Égő pillantását a vastag falra vetette, és a fogságban szerzett finom ösztönével felismerte azt, amit talán senki más fel nem ismert volna: ott egy nyílásnak kell lennie.

De hogy ne végezzen hiábavaló munkát, Dantès, akár Cesare Borgia, mivel tudta mérlegelni az időt, kipuhatolta csákányával a többi falat is, puskája agyával megvizsgálta a talajt, a gyanús helyeken felásta a földet, és amikor semmit sem talált, semmire sem jött rá, visszatért a falnak ahhoz a részéhez, amely az imént azt a vigasztaló hangot adta.

Újra és még nagyobb erővel vágta bele a csákányt.

Most azután különös dolgot észlelt. A csákány ütésére valami vakolatféle, amely hasonló a freskófestők által használt anyaghoz, levált és lehámlott, miáltal kibukkant egy fehéres és lágy kődarab, olyan alakú, mint egy közönséges kovakő. A szikla nyílását ilyen kövekkel zárták el, a kövekre azután ráhúzták ezt a vakolatot, majd a vakolatra a gránit színét és kristályos külsejét varázsolták rá.

Dantès ekkor a csákány hegyes végével kezdett dolgozni, és így egy hüvelyknyire behatolt a falba.

Itt kellett tovább kutatni.

Az emberi szervezetnek valami különös titkaképpen, minél jobban bebizonyosodott, hogy Faria nem tévedett, annál inkább kételkedett Dantès szíve, sőt, csaknem elcsüggedt. Ez az új tapasztalat, melynek növelnie kellett volna az erejét, inkább elgyengítette. A csákány megállt, és csaknem kiesett a kezéből. Letette a földre, megtörülte homlokát, és visszament a napvilágra. Azzal az ürüggyel csapta be önmagát, hogy meg akarja nézni, nem leste-e meg valaki. Pedig tulajdonképpen csak levegőre volt szüksége, mert úgy érezte, hogy mindjárt elájul.

A sziget elhagyatott volt, és a zeniten álló nap szinte beborította tűzszemével. A távolban kis halászbárkák nyitogatták szárnyukat a zafírkék tengeren.

Dantès még semmit sem evett: de ilyen pillanatokban ugyan ki gondolna evésre? Lehajtott egy korty rumot, és újra megerősödött szívvel tért vissza a barlangba.

A csákány, amelyet az imént olyan nehéznek érzett, most ismét könnyű lett. Úgy emelte fel, mint valami tollat, és nagy erővel munkához látott.

Néhány csákányütés után észrevette, hogy a kövek nincsenek erősen összeillesztve, csak egyik a másik mellé van téve, és be van takarva azzal a vakolattal, amelyről már beszéltünk. Az egyik ilyen hasadékba beleszúrt a csákány hegyével, ránehezedett a csákány nyelére, és örömmel látta, hogy a kő elfordul, és a lába elé gurul.

Ettől kezdve Dantèsnek már csak ki kellett kaparnia minden követ a csákány vashegyével, és a kövek sorjában kiestek, egyik a másik után.

Már kezdetben elég nagy volt a nyílás, annyira, hogy Dantès befért volna rajta, de az, hogy néhány percig várakozott, azt jelentette, hogy késlelteti a bizonyosságot, és addig is a reménybe kapaszkodhatik.

Végül is egy percnyi újabb habozás után Dantès az első barlangból átment a másodikba.

Ez a második barlang alacsonyabb, sötétebb és félelmesebb volt, mint az első. Ide a levegő csak az imént készített nyíláson át hatolt be, és a barlang tele volt azzal a dögletes szaggal, amelynek hiányán Dantès az elsőnél csodálkozott.

Időt engedett a kívülről jövő szellőnek, hogy felfrissítse a belső áporodott levegőt, azután belépett.

A nyílástól balra volt egy sötét és mély sarok.

De Dantès szemének, ahogy már mondottuk, semmi sem volt sötét. Tekintetével végigkutatta a második barlangot: éppen olyan üres volt, mint az első.

A kincs, ha ugyan volt, ebben a sötét sarokban lehetett elásva. Elérkezett az aggodalom órája. Két láb felásni való föld – csak ennyi maradt meg Dantèsnek a legnagyobb öröm és a legnagyobb kétségbeesés között.

A saroknak tartott, hirtelen elszánta magát, és merészen nekivágott a talajnak.

Az ötödik vagy hatodik csákányütésre a vas vas-visszhangra talált.

Soha félrevert harang, soha semmiféle vészjel nem hatott úgy hallgatójára, mint ez. Ha Dantès semmit sem talál, akkor sem sápadhatott volna el jobban.

Most kissé arrább vágta be a csákányt, mint ahol már az előbb keresgélt, és ugyanarra az ellenállásra talált, de most nem ugyanazt a hangot hallotta.

– Faláda, vasabronccsal körülvéve – állapította meg.

Ebben a pillanatban gyors árnyék suhant el, és elfogta a világosságot.

Dantès leejtette csákányát, puskájához kapott, kirohant a nyíláson, és kiment a napvilágra.

Egy vadkecske ugrott el a szikla első bejárata előtt, és onnan néhány lépésnyire legelni kezdett.

Jó alkalom lett volna, hogy biztosítsa ebédjét, de Dantès attól tartott, hogy a lövés zaja oda talál csalni valakit.

Egy pillanatig töprengett, azután levágott egy gyantás fát, meggyújtotta a még füstölgő tűznél, amelynél a csempészek a reggelijüket készítették el, és ezzel a fáklyával tért vissza.

Semmit sem akart elveszíteni abból, amit látni fog.

A fáklyát az alaktalan és befejezetlen gödörhöz tartotta, és meglátta, hogy nem tévedett: csákányütései felváltva hol a vasat, hol pedig a fát érték.

Fáklyáját a földbe szúrta, és munkához látott.

Egy perc alatt eltakarított egy három láb hosszú, két láb széles területet, és megpillantott egy vésett vasabronccsal körülpántolt tölgyfa ládát. A láda fedelének közepén, ezüst lemezen, amelyet a föld sem tudott homályossá tenni, a Spada-család címere fénylett: kard keresztezett olyan ovális pajzsot, mint amilyenek általában az olasz pajzsok, legfelül pedig egy bíborosi kalap díszlett.

Dantès könnyen ráismert; Faria abbé olyan sokszor lerajzolta neki.

Ettől kezdve már nem kételkedett, Bizonyos, hogy a kincsnek itt kell lennie. Nem történt volna ennyi óvóintézkedés, ha csak az üres ládát akarták volna visszatenni.

Rövid percek alatt a láda egész környékét megtisztította, és Dantès egymás után látta felvillanni a középső zárat, két lakat között, és az oldalfogantyúkat; mindez metszett munka volt, mert ez volt a divat abban a korban, amikor a művészet a legsilányabb fémet is értékessé tudta tenni.

Dantès megragadta a ládát az egyik fogantyúnál, és fel akarta emelni. Lehetetlen volt.

Ki akarta nyitni: a zár és a lakatok nem engedtek. A hűséges őrizők nem akarták kiadni kincsüket.

Most csákánya hegyes végét a láda és a fedél közé dugta, nagy erővel lenyomta a csákány nyelét, mire a fedél nagyot reccsenve felpattant. A deszkalemezek széles nyílása hasznavehetetlenné tette a vaspántokat, leestek, de szívós karmukkal még szorították a deszkalapot, amelyet estükben felsértettek. A láda kinyílt.

Szédítő láz ejtette hatalmába Dantèst. Megragadta puskáját, megtöltötte és maga mellé helyezte. Először lehunyta a szemét, mint a gyermekek, hogy képzeletük ragyogó éjszakájában több csillagot lássanak meg, mint amennyit megszámlálhatnak a még világos égbolton, azután ismét kinyitotta a szemét, és elvakultan nézett.

A láda három rekeszre oszlott.

Az elsőben vörhenyes csillogású, sárgásvörös aranytallérok ragyogtak.

A másodikban csiszolatlan aranyrudak álltak sorjában; ezek súlyuk miatt voltak értékesek.

Végül a harmadikban, amely félig volt csak tele, Edmond belemarkolt a gyémántokba, gyöngyökbe, rubinokba, és ezek, amint egymás után – mint valami csillogó vízesés – visszahulltak, olyan hangot adtak, akár a jégeső az ablaküvegen.

Edmond, miután mindent megérintett, megtapogatott, és remegő kezét belemerítette az aranyba és a drágakövekbe, az őrület szélén álló ember reszkető izgalmával megint végigrohant a barlangokon, felugrott egy sziklára, ahonnan áttekinthette a tengert, de nem látott rajta semmit. Egyedül volt, egészen egyedül, megszámlálhatatlan, hallatlan, mesébe illő gazdagságával, amely egyedül csak az övé. De vajon álmodik-e, vagy ébren van? Röpke álomkép játszik-e vele, vagy szemtől szemben áll-e a valósággal?

Viszont kellett látnia aranyait, bár érezte, hogy ebben a percben nem bírja el ezt a látványt. Egy pillanatig két kezébe fogta a fejét, mintha elméje józanságát féltené, azután nekifutott a szigetnek, de nem valamilyen út mentén, hiszen Monte Cristo szigetén nincs is út, de még határozott irányt sem követett. Kiáltozásaival és mozdulataival megszalajtotta a vadkecskéket, és elijesztette a tengeri madarakat. Azután nagy kerülővel visszatért, mert ismét kétség fogta el, berohant az első barlangba, onnan a másodikba, és ismét szemben állott az arany- és gyémántbányával.

Térdre esett, görcsösen összeszorított két kezével elfojtotta szíve heves dobogását, és imát mormolt, amelyet csak egyedül Isten érthetett meg.

Csakhamar lecsillapodott, és boldog érzés fogta el, mert csak ettől az órától kezdve kezdett hinni szerencséjében.

Hozzáfogott, hogy megszámlálja vagyonát. Ezer rúd aranya volt, és ezek mindegyike két-három fontot nyomott. Azután felrakott egymásra huszonötezer aranytallért, amelyek egyenként mintegy nyolcvan frankot érhetnek a mi mai pénzünk szerint, valamennyi VI. Sándor pápa és elődei képmását viselte. Akkor észrevette, hogy a rekesznek még csak a felével végzett. Végül tíz marék gyöngyöt, drágakövet és gyémántot, mért ki, amelynek legtöbbje a kor legjobb aranyműveseinek kezét dicsérte. Már ezért is nagyon értékes volt.

Dantès látta, hogy a nap hanyatlóban van, és lassan-lassan leáldozik. Attól tartott, hogy valaki meglepi, ha itt marad a barlangban, és a puskával a kezében távozott. Egy darabka kétszersült és néhány korty bor volt a vacsorája. A követ visszatette a helyére, reá feküdt, és néhány órát aludt. Testével takarta el a barlang bejáratát.

Ez a sok és szörnyű izgalmat átélt ember kétszer vagy háromszor már végigélt ilyen élvezetes, de egyúttal félelmes éjszakát.

4

Az ismeretlen

Beköszöntött a reggel. Dantès már régóta nyitott szemmel várta. A nap első sugarára felkelt, és mint az előző este, most is felmászott a sziget legmagasabb sziklájára, hogy áttekintse a környéket. Minden éppen olyan elhagyatott volt, mint az előző este.

Edmond lemászott a szikláról, felemelte a követ, zsebeit megtöltötte drágakővel, legjobb tudása szerint visszahelyezte a láda tetejét és vaspántjait, befedte földdel, a földet letaposta, megszórta homokkal, hogy a frissen felásott helyet semmi se különböztesse meg a talaj többi részétől, kiment a barlangból, helyére tette a kőlapot, majd különböző nagyságú köveket rakott rá, a hézagokat teleszórta földdel, mirtuszt és avarfüvet ültetett bele, meglocsolta az új növényzetet, hogy réginek lássék, megsemmisítette a lábnyomokat a hely körül, és türelmetlenül leste társai visszatérését. Most már valóban nem kellett azzal töltenie az időt, hogy nézegesse aranyait és gyémántjait, és ott maradjon Monte Cristón, hogy mint a sárkány, őrizze használatlan kincseit. Most már vissza kellett térnie az életbe, az emberek közé, és a társadalomban elfoglalnia azt a rangot, befolyást és hatalmat, amelyet ebben a világban a gazdagság, minden erők e legnagyobbika, adhat birtokosának.

A csempészek a hatodik napon tértek vissza. Dantès már messziről felismerte a Jeune-Amélie-t járásáról. Dantès a kikötőhelyhez vonszolta magát, mint egy sebesült Philoktetész,[19] és amikor társai partra szálltak, még mindig keseregve jelentette nekik, hogy valamivel jobban érzi magát, azután ő hallgatta meg a kalandorok elbeszélését. Igaz, hogy szerencsével jártak, de alig adtak túl a rakományon, mikor híre jött, hogy egy ellenőrző kétárbocos hajó futott ki a touloni kikötőből, és feléjük tart. Erre ők nyílsebesen elmenekültek, és csak azt sajnálták, hogy Dantès nincs velük, mert ő tudta a lehető leggyorsabban előrerepíteni a hajót. És csakugyan hamarosan megpillantották az üldöző hajót, de az éjszaka védelme alatt és a korzikai hegyfokot megkerülve sikerült megszökniük.

Egészben véve utazásuk nem volt rossz, és valamennyien sajnálták, de főleg Jacopo, hogy Dantès nem volt velük, mert akkor megkaphatta volna részesedését, amely csaknem ötven piaszter volt.

Edmond nem árulta el magát, még csak el sem mosolyodott, amikor felsorolták, hogy milyen nagy nyereség jutott volna neki, ha el tudott volna jönni a szigetről. Mivel a Jeune-Amélie csak éppen érte jött Monte Cristóra, még aznap este hajóra szállt, és követte a gazdát Livornóba.

Livornóban beállított egy zsidóhoz, és legapróbb gyémántjaiból négy darabot eladott neki ötezer frankjával. A zsidó kíváncsiskodhatott volna, hogy vajon honnan van egy matróznak ilyen drága holmija, de nem kérdezett semmit, mert mindegyiken nyert ezer frankot.

Másnap egy vadonatúj bárkát vásárolt, s ezt Jacopónak adta. Ajándékát még megtoldotta száz piaszterrel, hogy szerződtessen a bárkára legénységet. Mindezt azzal a feltétellel, hogy Jacopo elmegy Marseille-be, ott kérdezősködik egy bizonyos Louis Dantès nevű öregemberről, aki az allées de Meilhanon, és egy Mercédès nevű fiatal lány után, aki a katalánok telepén lakott.

Jacopo azt hitte, hogy álmodik. Edmond azt a mesét találta ki, hogy önfejűségből lett tengerész, mivel családja nem volt hajlandó őt kellő pénzzel ellátni, de amint most megérkezett Livornóba, megkapta az örökséget, amelyet nagybátyja reá, mint egyedüli örökösére hagyományozott. Dantès jó modora olyan valószínűvé tette ezt a mesét, hogy Jacopo egyetlen pillanatig sem kételkedett régi bajtársa szavaiban.

Másrészről, mivel Edmond szerződése a Jeune-Amélie-n lejárt, búcsút vett a gazdától, aki előbb megkísérelte, hogy visszatartsa, de mint Jacopo, ő is megtudta az örökség történetét, és lemondott arról, hogy régi matrózát más elhatározásra bírja.

Másnap Jacopo elvitorlázott Marseille-be, Edmond-nal Monte Cristo szigetén kellett majd találkoznia.

Dantès még aznap elutazott, nem mondta meg, hová megy, elbúcsúzott a Jeune-Amélie legénységétől, busás ajándékokat osztogatva, búcsút vett a gazdától is, és megígérte, hogy előbb-utóbb hírt ad majd magáról.

Dantès Genovába ment.

Amikor megérkezett, éppen egy kis jachtot próbáltak ki. Ezt a jachtot egy angol rendelte, aki hallott arról, hogy a genovaiak a Földközi-tenger legjobb hajóépítői, és ezért egy Genovában készült jachtot akart vásárolni. Az angol negyvenezer frankot fizetett volna, Dantès hatvanezret ígért érte azzal a feltétellel, hogy aznap szállítják neki a hajót. Mivel az angol arra az időre, míg a jacht elkészül, Svájcba utazott, és csak három hét vagy egy hónap múlva kellett visszatérnie: a hajóépítő úgy gondolta, hogy van ideje az új hajó megépítéséhez. Dantès elvitte a hajóépítőt egy zsidóhoz, együtt bementek a bolt hátsó helyiségébe, és a zsidó a hajóépítő kezébe leolvasott hatvanezer frankot.

A hajókészítő felajánlotta Dantèsnek, hogy összeválogatja a hajó legénységét.

Dantès megköszönte, de azt felelte, hogy egyedül szokott hajózni, és hogy egyetlen kérése van csupán: szereljenek fel a kabinjában, az ágy fejénél, egy titkos szekrényt, és abban legyen három, szintén titkos rekesz. Megadta a rekeszek méreteit, és a rekeszek másnap elkészültek.

Dantès két órával később elhagyta a genovai kikötőt. Sok kíváncsi tekintet kísérte indulását. Sokan akarták látni a spanyol urat, aki egymagában szokott hajózni.

Dantès szerencsésen indult. A kormányrúd segítségével, és anélkül hogy azt el kellett volna hagynia, hajójával úgy kanyargott, ahogy éppen akart. Olyan volt ez a hajó, mint valami eszes lény, amely a legkisebb ösztönzésre engedelmeskedik, és Dantès elismerte, hogy a genovaiakat megérdemelten tartják a világ első hajóépítőinek.

A kíváncsiak szemmel követték a kis hajót, míg csak el nem tűnt, azután vitatkozni kezdtek azon, hogy hová ment. Egyesek Korzikára esküdtek, mások Elba szigetére. Ezek fogadást ajánlottak, hogy Spanyolországba ment, amazok kitartottak Afrika mellett. Monte Cristo szigete senkinek sem jutott eszébe.

Pedig Dantès Monte Cristóra tartott.

A második nap vége felé ért oda. A hajó igen gyors járású volt, és harmincöt óra alatt tette meg az utat. Dantès tökéletesen ismerte már a sziget partjának fekvését, és most nem a megszokott helyen, hanem a kis öbölben vetett horgonyt.

A sziget elhagyatott volt. Úgy látszott, hogy Dantès távozása óta senki sem járt ott. Edmond egyenesen a kincseihez ment: minden úgy volt, ahogy otthagyta.

Óriási vagyonát másnapra átvitte a jachtra, és bezárta a titkos szekrény három rekeszébe.

Még egy hétig várakozott ott. Ezalatt jachtjával körüljárta a szigetet, úgy tanulmányozta, mint egy jó lovas a lovát. A hét leteltével ismerte minden előnyét és minden fogyatékosságát. Megfogadta magában, hogy az előbbieket fokozza, az utóbbiakat pedig csökkenti.

A nyolcadik napon Dantès egy kis hajót pillantott meg, amely kifeszített vitorlákkal közeledett, és felismerte Jacopo bárkáját. Jelt adott, mire Jacopo felelt, és két órával később a bárka már ott állt a jacht mellett.

Edmond mindkét kérdésére szomorú választ kapott.

Az öreg Dantès meghalt, Mercédès eltűnt.

Edmond nyugodt arccal hallgatta végig a két hírt, de csakhamar partra szállt, és megtiltotta, hogy oda bárki is kövesse.

Két óra múltán visszatért. Jacopo bárkájáról két ember átment a jachtra, hogy segítsen a horgonyt felszedni, és Dantès utasítást adott, hogy Marseille-nek tartsanak.

Sejtette, hogy édesapja meghalt. De vajon hová lett Mercédès? Edmond nem adhatott megfelelő utasítást megbízottjának anélkül, hogy titkát elárulná, és más felvilágosításokra is szüksége volt, amelyeket csak saját maga szerezhetett meg. Tükre még Livornóban elárulta neki, hogy a felismerés veszélye nem fenyegeti, egyébként is lehetősége volt rá, hogy minden módon elrejtse valódi énjét. Egy reggel tehát a jacht, a kis bárka kíséretében, bátran bevonult Marseille kikötőjébe, és megállt pontosan szemközt azzal a hellyel, ahol azon a végzetes emlékű estén egy Edmond Dantès nevű fiatalembernek csónakra kellett szállnia, hogy If várába hurcolják.

Dantès mégiscsak összeborzongott, amikor észrevette, hogy az egészségügyi csónakban egy csendőr közeledik feléje. De azzal a tökéletes magabiztossággal, amelyet már megszokott, felmutatott egy angol útlevelet, amelyet még Livornóban vásárolt, és ezzel az idegen menetlevéllel, amelyet Franciaországban sokkal többre értékelnek, mint a sajátjukat, minden nehézség nélkül partra szállt.

Legelőször is a Pharaon egyik volt matrózát pillantotta meg, amint a Canebière-en áthaladt. Ez az ember valamikor az ő parancsnoksága alatt szolgált, és most mintegy eszközül kínálkozott Dantèsnek, hogy bizonyosságot szerezzen a saját magán végbement változásokról. Egyenesen ehhez az emberhez lépett, több kérdést intézett hozzá, a tengerész válaszolt is, de sem szavai, sem arca nem mutatták, hogy emlékezete szerint valaha is látta volna a kérdezősködőt.

Dantès egy pénzdarabbal köszönte meg a felvilágosításokat. Egy perccel később észrevette, hogy a derék ember utánaszalad. Dantès hátrafordult.

– Bocsásson meg, uram – mondta a matróz –, de ön bizonyára tévedett. Azt hihette, hogy egy negyven sou-s pénzdarabot ad nekem, pedig egy dupla napóleont adott.

– Igaza van, barátom – felelte Dantès –, csakugyan tévedtem. De mivel becsületessége jutalmat érdemel, adok még egyet, és kérem, igyék egyet barátaival az én egészségemre.

A matróz olyan csodálattal nézte Edmond-t, hogy még hálálkodni is elfelejtett, és utánabámultában így tűnődött:

– Valami nábob lehet, aki Indiából érkezett.

Dantès folytatta útját. Minden lépésnél újabb izgalom fogta el, megremegett a szíve. Minden gyerekkori emléke – ezek az emlékek kitörölhetetlenek, és állandóan ott motoszkálnak gondolatainkban – most mind-mind felbukkant, minden tér sarkán, minden utcakanyarulatban, minden keresztút határkövénél. Amint a rue de Noailles végére ért, és megpillantotta az allées de Meilhant, érezte, hogy térde megbicsaklik, és majdnem egy kocsi kerekei alá került. Végre ahhoz a házhoz ért, amelyben édesapja lakott. A farkasalma meg a sarkantyúvirág eltűnt a padlásszoba ablakából, ahol az öregember valamikor annyi gonddal ápolgatta őket.

Dantès egy fához támaszkodott, elgondolkozott és feltekintett a szegény kis ház felső emeleteire. Végül is a kapunak tartott, belépett a házba, megkérdezte, nincs-e kiadó lakosztály, és noha már laktak benne, rávette a kapust, hogy mutassa meg neki az ötödik emeleti lakást. A kapus felmászott, és egy idegen úr nevében felkérte az ott lakókat, engedjék meg, hogy a látogató megtekinthesse két szobából álló lakásukat. Fiatal pár lakott a kis lakásban, mindössze egyhetes házasok voltak.

Dantès nagyot sóhajtott az ifjú házasok láttára.

Odabent egyébként már semmi sem emlékeztette Dantèst apja lakására. A falakat már nem ugyanaz a kárpit borította, a régi bútorok, Edmond-nak e gyerekkori barátai, amelyekre a legapróbb részletekig emlékezett, mind-mind eltűntek. Csupán a falak voltak a régiek.

Dantès most az ágy felé fordult, amely a régi ágy helyén állott. Edmond szeme könnyes lett: bizonyosan ezen a helyen sóhajtott utolsót az öregember, miközben a fiát szólongatta.

A két fiatal teremtés megdöbbenve nézett erre a szigorú homlokú emberre, akinek arcán két könnycsepp folyt végig, de vonásai merevek maradtak. Minthogy azonban minden fájdalom látása részvétet ébreszt az emberben, a fiatalok nem kérdeztek semmit az ismeretlentől, csak hátravonultak, hadd sírja ki magát kedvére. Amikor azután eltávozott, kikísérték és felajánlották neki, hogy jöjjön csak el, amikor akar, ők mindig szívesen látják szerény hajlékukban.

Mikor Edmond az alatta levő emeletre ért, megállt az egyik ajtó előtt, és megkérdezte, vajon még mindig Caderousse szabó lakik-e ott. A kapus azonban azt válaszolta, hogy a szóban levő ember tönkrement, és most egy kis kocsmája van a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető úton.

Dantès lement, elkérte az allées de Meilhanon levő ház tulajdonosának lakáscímét, felkereste, bejelentette magát lord Wilmore néven (erre a névre és rangra volt útlevele kiállítva), és megvette tőle a kis házat huszonötezer frankért. Legalább tízezer frankkal túlfizette a ház értékét, de akkor is megvette volna, ha történetesen félmilliót kérnek érte.

Az ötödik emeleti lakás fiatal bérlőit még aznap értesítette az a jegyző, aki a szerződést készítette, hogy az új hajótulajdonos választást enged nekik a ház valamennyi lakása közt anélkül, hogy házbérüket felemelné, de csak azzal a feltétellel, hogy eddigi kétszobás lakásukat átengedik neki. Ez a különös esemény több hétig foglalkoztatta az allées de Meilhan lakóit, és ezerféle feltevés merült fel, de az igazi okot senki sem találta ki.

Főleg azonban az zavarta meg a lelkeket, hogy ugyanaz az ember, akit az allées de Meilhanon levő házba láttak bemenni, este a kis katalán telepen sétált, és bement egy szegény kis halászkunyhóba. Több mint egy óra hosszat maradt benn, többekről kérdezősködött, akik már meghaltak, vagy akik tizenöt-tizenhat éve eltűntek.

Másnap azután azok az emberek, akiknél bent járt tudakozódni, ajándékba kaptak egy vadonatúj katalán bárkát. A bárka két húzóhálóval és egy zsákhálóval volt felszerelve.

A derék emberek szerettek volna köszönetet mondani a nagylelkű kérdezősködőnek. De látták, hogy miután távozott, néhány utasítást adott egy tengerésznek, majd lóra szállt, és az aixi kapun elhagyta Marseille-t.

5

A Pont Du Gard-hoz címzett vendégfogadó

Azok, akik – mint magam is – gyalog járták be Franciaország déli részét, Bellegarde és Beaucaire között, közelebb Beaucaire-hez, mint Bellegarde-hoz, láthattak egy kis vendégfogadót. Ez előtt egy bádogtáblán, amely a legkisebb szélre ide-oda leng, egy híd groteszk képmása látható. Ez a kis kocsma, ha a Rhône folyása iránt állunk, az országút bal felén épült, háttal a folyónak. Körülveszi valami, amit a Languedocban kertnek neveznek. Ez azt jelenti, hogy az utasoknak szánt bejárattal szemben van egy kis elkerített hely, ahol néhány satnya olajfa és egy-két vadfügefa nyújtogatja portól szürke ágait: Közöttük néhány zöldségféle, fokhagyma, paprika és mogyoróhagyma tenyészik. Végül az egyik szögletben, mint valami ottfeledett őrszem, hajlékony törzsű, magas mandulafenyő emelkedik mélabúsan, legyező alakúra szélesedő koronája pedig mozdulatlan a harmincfokos hőségben.

Mindezek a fák, kicsinyek és nagyok, arrafelé hajlanak, amerre a misztrál-szél fújja őket. A Provence három istencsapása közül a misztrál-szél az egyik. A másik kettő, mint tudjuk vagy nem tudjuk, a Durance-folyó és a parlament.

Itt-ott a környező síkságon, ezen a valóságos portengeren, néhány búzakalász tengődik, amelyet a vidék kertészei bizonyára különlegességként termesztenek. Minden búzakalász egy-egy tücsök kakasülője. A tücskök éles és egyhangú énekükkel még azokat az utasokat is elüldözik, akik betévednek ebbe a remeteségbe.

Mintegy hét vagy nyolc esztendeje egy házaspár vezeti ezt a fogadót. Alkalmazottjuk csak egy Trinette nevű szobalány meg egy istállófiú, aki a Pacaud névre hallgat. Ennyi segítő kéz is könnyen győzte a munkát, mióta a Beaucaire-ből Aiguemortes-ba vezető csatornát megásták, és az úri hintókat a hajók, a postakocsikat pedig a személyszállító uszályok győztesen kiszorították a helyükből.

Ez a csatorna mintha még szerencsétlenebbé akarta volna tenni a tönkrejutott kocsmárost, a medrét tápláló Rhône és az általa elnéptelenített országút között folyt, körülbelül száz lépésnyire a fogadótól, amelynek éppen most adtuk rövid, de hű leírását.

A fogadós mintegy negyven-negyvenöt esztendős férfi lehet, magas termetű, szikár és ideges, igazi délvidéki típus, szeme mélyen ülő és ragyogó, orra a sas csőrére emlékeztet, és fogsora olyan fehér, mint a húsevő állatoké. Haja, bár már itt-ott kiütközik belőle egy-egy ezüstös szál, még nem szánta rá magát az őszülésre, és sűrű, göndör körszakállában is csak szórványosan csillan meg egy-egy fehér szál. Természettől barna arcbőrét még barnábbá tette a szabad levegő, mert a szegény ördög reggeltől estig a kapujában ácsorog, hogy lesse, vajon nem érkezik-e akár gyalog, akár kocsin valami rendes vendég. E várakozás csaknem mindig megcsalja, és ő semmi mással sem védekezik a nap szörnyű heve ellen, csak egy piros kendővel, amelyet spanyol öszvérhajcsárok módjára köt a fejére. Ez az ember régi ismerősünk: Gaspard Caderousse.

Felesége, leánynevén Madeleine Radelle, vele ellentétben sápadt, sovány és beteges asszony. Arles vidékén született, és bár megőrizte az e vidékről származó nők hagyományos szépségének ősi nyomait, vonásait lassanként mégis tönkretették annak az alattomos láznak csaknem szüntelenül megújuló rohamai, amely olyan gyakori az aiguemortes-i tavak és a camargue-i mocsarak mentén. Csaknem állandóan dideregve kuporog első emeleti szobája mélyén vagy karosszékében, vagy ágyának támaszkodva, miközben férje, szokása szerint, a kapuban őrködik, s ezt a tevékenységet lehetőleg hosszúra nyújtja, mert ha együtt van házsártos élettársával, az asszony örökké üldözi panaszaival. E panaszokra férje mindig csak ezekkel a bölcs szavakkal válaszolt:

– Hallgass, Carconte! Isten akarja így!

Ez a gúnynév onnan ragadt szegény nőre, hogy Madeleine Radelle a Carconte nevű faluban született, amely Salon és Lambesc között húzódik meg. A vidék szokásai azt kívánták, hogy az embereket csaknem mindig gúnynévvel lássák el, ahelyett hogy rendes nevükön szólítanák, így hát az ő férje is felcserélte a Madeleine nevet, amely talán nagyon is szelíd és kedves hangzású volt nyers beszédmódjához.

A Gondviselés akaratába való látszólagos beletörődés ellenére sem szabad azt hinni, hogy fogadósunkat érzéketlenül hagyta az a nyomorúságos helyzet, amelyre őt az az átkozott beaucaire-i csatorna kárhoztatta, és hogy ne bántották volna felesége örökös panaszai. Caderousse, mint minden délvidéki, mértéktartó és kisigényű volt, de hiú a külsőségekre. A jólét napjaiban nem is mulasztott el egyetlen népünnepélyt, körmenetet, mindenütt ott volt Carconte-tel együtt. Egyikük a délvidéki férfiaknak abban a festői öltözékében, amely félig katalán, félig andalúziai, másikuk az arles-i nők bájos ruhájában, amely olyan, mintha a görögöktől és az araboktól vették volna kölcsön. Lassacskán azonban az óraláncok, nyakékek, ezer színben játszó övek, hímzett derekak, bársonymellények, finom harisnyák, színes kamáslik, ezüstcsatos cipők, mind eltűntek, és Gaspard Caderousse, mivel most már nem ragyoghatott régi fényében, mind a maga, mind felesége nevében lemondott minderről a világi pompáról, amelynek vidám zaját fájó szívvel hallgatta visszhangozni a szegény kocsmából. A kocsmát most inkább menedéknek, mint üzletnek tekintette.

Caderousse tehát, mint rendesen, a délelőtt egy részét a kapu előtt töltötte. Szomorú pillantását egy kis kopárrá égett pázsitos térségen sétáltatta. Néhány tyúk kapirgált az elhagyatott út két végén, amely egyik oldalon délre, a másikon északra fordult, mikor felesége rikácsoló hangjára hirtelen ott kellett hagynia őrhelyét. Morogva ment be a házba, felment az első emeletre, de a kaput tárva-nyitva hagyta, mintha csak az utasokat hívná, valahogy el ne mulasszanak betérni hozzá, ha arra járnak.

Abban a percben, mikor Caderousse bement, az országút, amelyről szó volt, és amelyet átfutott tekintetével, éppen olyan üres és elhagyatott volt, mint a sivatag délidőben. Fehéren és végtelenül terült el a két sor satnya fa között, és igazán érthető volt, hogy semmiféle olyan utas nem szánja rá magát ebben az ijesztő Szaharában való utazásra, aki erre az útra szabadon választhatja meg a nap bármely más óráját.

Pedig ha Caderousse a helyén marad, minden valószínűség ellenére Bellegarde felől egy lovast pillanthatott volna meg. A nyugodt poroszkálásból látszott, hogy ló és lovasa igen jól megértik egymást. A herélt ló kedvesen ügetett. A lovas feketébe öltözött pap volt, háromszögletű kalapot viselt, noha a delelőn álló nap csak úgy perzselt. Igen meggondoltan, lépésben közeledtek.

A kapuhoz érve mindketten megálltak. Nehéz lett volna kitalálni, vajon a ló állította-e meg az embert, vagy az ember a lovat. De a lovas mindenesetre leszállt, és a lovat kötőfékjénél vezetve, odakötözte egy korhadt, félig leszakadt ablakdeszka kilincséhez. Aztán a kapu felé közeledett, miközben megtörülte izzadtságtól csepegő homlokát egy piros gyapotkendővel, és a kezében tartott vashegyű bottal háromszor kopogott a küszöbön.

Csakhamar felugrott egy nagy fekete kutya, amely ugatva és éles fehér fogát mutogatva futott elébe. Kettős bizonyítéka volt ez annak az ellenséges indulatnak, amelyet a vendégekhez nem szokott kutya tanúsított az érkezők iránt.

Nehéz lépések ingatták meg hamarosan a falépcsőt, amely a fal hosszában futott fel, és amelyen a szegényes kocsma fogadósa meghajolva, hátrálva jött le a kapuhoz, ahol a pap várakozott.

– Itt vagyok! – mondta Caderousse csodálkozva. – Itt vagyok! Csend legyen, Margottin. Ne féljen, uram, ugat, de nem harap. Bort parancsol, ugyebár? Mert cudar meleg van... Ó, bocsánat – szakította félbe magát Caderousse, amikor meglátta, milyen utassal van dolga –, bocsásson meg, nem tudtam, kit van szerencsém fogadni. Mit kíván, mit parancsol, abbé úr? Rendelkezésére állok.

A pap két vagy három másodpercig különös figyelemmel nézett erre az emberre, sőt, valósággal úgy látszott, mintha ő akarná magára vonni a kocsmáros figyelmét. Amikor azonban látta, hogy annak arca nem fejez ki mást, csak csodálatot, amiért nem kapott választ, úgy vélte, most már ideje, hogy véget vessen ennek a csodálkozásnak, és erősen olaszos kiejtéssel kérdezte:

– Nem Caderousse úrhoz van szerencsém?

– De igen, uram – felelte a fogadós. A kérdés talán még jobban meglepte, mint az imént a hallgatás. – Az vagyok, Gaspard Caderousse, szolgálatára.

– Gaspard Caderousse... Igen, azt hiszem, ez a teljes neve. Valamikor ön az allées de Meilhanon lakott, ugye? A negyedik emeleten?

– Pontosan ott.

– És ott szabómester volt?

– Igen, de rosszra fordult a sorom. Abban a bitang Marseilleben olyan nagy a hőség, hogy azt hiszem, a végén egyáltalán nem fognak ruhát viselni az emberek. De a hőségről jut eszembe, nem akar valami frissítőt, abbé úr?

– Dehogynem, adjon egy üveggel a legjobb borából, azután, ha akarja, folytathatjuk a beszélgetést ott, ahol elhagytuk.

– Ahogy parancsolja, abbé úr – felelte Caderousse.

Caderousse, kihasználva az alkalmat, hogy túladjon az egyik utolsó üveg cahors-i borán, gyorsan felemelte a padlóba épített csapóajtót. A csapóajtó a földszinti szobából nyílt, amely ivó és egyúttal konyha volt.

Amikor öt perc múlva újra megjelent, az abbé egy lócán ült, a hosszú asztalra könyökölve, míg Margottin, a kutya, úgy látszik, már megbarátkozott vele. Mikor a kutya megértette, hogy ez a különös utas, a szokás ellenére, rendel is valamit, lesoványodott nyakát az abbé térdére fektette, és nagy sóvárogva nézett fel rá.

– Egyedül van? – kérdezte az abbé a fogadóstól, míg az egy üveg bort és poharat tett elé.

– Ó, istenem! Egyedül vagyok, vagy csaknem egyedül, abbé úr. Mert van ugyan feleségem, de nem tud segítségemre lenni semmiben, hiszen mindig beteg a szegény Carconte.

– Ah! Hát házas! – jegyezte meg az abbé érdeklődéssel, és úgy nézett körül, mint aki felbecsüli a szegényes háztáj silány berendezését.

– Úgy látja, hogy nem vagyok valami gazdag, ugye, abbé úr? – sóhajtott Caderousse. – De hát mit tegyek? A mai világban nem elég a becsületesség, ha valaki boldogulni akar.

Az abbé kutatóan nézett rá.

– Igen, a becsületesség. Ezzel aztán dicsekedhetem, uram – jelentette ki a fogadós, állva az abbé tekintetét. Egyik kezét mellére tette és bólintott. – És manapság bizony nem mindenki mondhatja ezt el magáról.

– Akkor nincs baj, ha igaz az, amivel dicsekszik – mondta az abbé. – Mert szilárd meggyőződésem, hogy a becsületes ember előbb vagy utóbb elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik.

– Önnek ezt kell mondania hivatása miatt, abbé úr... hivatása miatt ezt kell mondania – folytatta Caderousse keserűen. – De azért mindenkinek joga van hozzá, hogy ne higgyen abban, amit önök mondanak.

– Nincs igaza, ha így beszél, uram – mondta az abbé –, mert talán én magam leszek mindjárt a bizonyíték arra, amit állítottam.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Caderousse csodálkozva.

– Azt akarom mondani: mindenekelőtt meg kell bizonyosodnom arról, hogy ön az, akivel dolgom van.

– Milyen bizonyítékokat kíván?

– Ismert ön 1814-ben vagy 1815-ben egy tengerészt, akit Dantèsnek hívtak?

– Dantèsnek!... Hogy ismertem-e a szegény Edmond-t? Meghiszem azt! Egyik legjobb barátom volt! – kiáltotta Caderousse, és arcát bíborhullám öntötte el, míg az abbé tiszta és nyílt tekintete valósággal rámeredt.

– Igen, azt hiszem, csakugyan Edmond-nak hívták.

– Még hogy Edmond-nak hívták a fiút, meghiszem azt! Olyan igaz, mint az, hogy az én nevem Gaspard Caderousse. Ugyan mi lett belőle, uram, mi lett a szegény Edmond-ból? – folytatta a fogadós.

– Ön ismerte? Él még? Szabadlábon van? Boldog?

– A börtönben halt meg, kétségbeesettebben és nyomorultabbul, mint a touloni fegyenctelep rabjai, akik vasgolyót vonszolnak magukkal.

Caderousse arcán az eddigi pirosságot halálos sápadtság váltotta fel. Hátrafordult, és az abbé látta, hogy piros kendője sarkával, amelyet egyébként a fején viselt, megtörülte könnyes szemét.

– Szegény fiú! – mormogta Caderousse. – No látja, ismét itt van egy bizonyíték arra, amit az imént mondtam, abbé úr, hogy a jóisten csak a gonoszokhoz jó. Ah, a világ egyre rosszabbá lesz! – folytatta Caderousse a délvidékiek színes nyelvjárásával. – Bárcsak két álló napon keresztül puskapor és egy óra hosszat tűzeső esne, vége lenne mindennek!

– Úgy látszik, ön szívből szerette azt a fiút, ugye, uram? – kérdezte az abbé.

– Bizony, nagyon szerettem – felelte Caderousse –, bár most is bánt a lelkiismeret, amiért egy percre megirigyeltem a szerencséjét. De esküszöm önnek, nevem becsületére mondom, azóta nagyon-nagyon megsirattam szerencsétlen sorsa miatt.

Egy percnyi csend állott be, és ezalatt az abbé le nem vette kutató pillantását a kocsmáros arcáról.

– És ön ismerte azt a szegény fiút? – kérdezte Caderousse.

– A halálos ágyához hívtak, hogy megadjam neki a vallás végső vigaszát – felelte az abbé.

– És miben halt meg? – kérdezte Caderousse elcsukló hangon.

– Ugyan mi ölhet meg a börtönben valakit harmincéves korában, hacsak nem maga a börtön?

Caderousse megtörülte verejtékező homlokát.

– Az egészben az a legkülönösebb – kezdte ismét az abbé –, hogy Dantès a halálos ágyán, a feszületet megcsókolva, megesküdött rá, hogy nem tudja, tulajdonképpen miért is fogták el.

– Úgy van, úgy van – mormogta Caderousse –, nem is tudhatta. Nem, abbé úr, nem hazudott az a szegény fiú.

– Éppen azzal bízott meg engem, derítsem fel szerencsétlensége okát, amely előtte mindig titok maradt, és mossam tisztára emlékét, ha ez az emlék beszennyeződött volna.

Az abbé tekintete egyre áthatóbb lett, és mohón leste, mennyire elkomorul Caderousse arca.

– Egy gazdag angol – folytatta az abbé –, szerencsétlen rabtársa, aki a második Restauráció alatt szabadult ki a börtönből, egy nagyértékű gyémánt birtokában volt. Amikor kiszabadult a börtönből, ezt a gyémántot Dantèsnak ajándékozta, hogy ezzel fejezze ki háláját, amiért a fiú őt betegsége alatt, testvéreként ápolta. Dantès nem arra használta fel a gyémántot, hogy börtönőreit megvesztegesse vele, akik egyébként el is árulhatták volna, miután a gyémántot elfogadták, hanem gondosan megőrizte arra az esetre, ha ki talál szabadulni a börtönből. Mert ha szabadlábra kerül, a szerencséjét alapozhatta volna meg, pusztán azáltal, hogy értékesíti ezt a gyémántot.

– Akkor hát, mint mondja – jegyezte meg Caderousse égő szemmel –, igen nagyértékű gyémánt lehetett.

– Minden viszonylagos – mondta az abbé –, Edmond szemében igen értékes volt. A gyémántot ötvenezer frankra becsülték.

– Ötvenezer frankra! – felelte Caderousse. – Hiszen akkor legalábbis dió nagyságú lehetett, ugye?

– Nem, nem egészen – felelte az abbé –, de ítélje meg saját maga, a kő itt van nálam.

Caderousse szinte az abbé öltözéke alatt kutatott szemével.

Az abbé kivett zsebéből egy fekete bőrtokot, kinyitotta és Caderousse káprázó szeme előtt megcsillogtatta a csodálatos foglalatú gyűrűben ragyogó gyémántot.

– És ez ötvenezer frankot ér?

– A foglalat nélkül, mert annak is megvan a maga értéke – felelte az abbé.

Lezárta a tokot, és visszatette zsebébe a gyémántot, amely most már Caderousse gondolatai mélyén tovább tündökölt.

– De hogy került ez a gyémánt az ön birtokába, abbé úr? – kérdezte Caderousse. – Talán Edmond önt tette meg örököséül?

– Nem örököséül, hanem végrendelete végrehajtójául. „Három jó barátom volt, és egy menyasszonyom – mondta. – Bizonyosra veszem, hogy mind a négyen szívük mélyéből sajnálnak. E jó barátaim egyikét Caderousse-nek hívják.”

Caderousse megremegett.

– „A másikat – folytatta az abbé, és úgy tett, mintha észre sem vette volna Caderousse izgatottságát –, a másikat Danglarsnak hívták. A harmadik, noha vetélytársam volt – tette hozzá –, szintén szeretett engem.”

Caderousse arcán ördögi mosoly villant át, és egy mozdulattal félbe akarta szakítani az abbét.

– Várjon – mondta az abbé –, hadd fejezzem be, és ha van valami megjegyeznivalója, majd utána megteheti. „A harmadik, noha vetélytársam volt, szintén szeretett; őt Fernand-nak hívták. Ami a menyasszonyomat illeti, az ő neve...” Nem jut eszembe a menyasszonya neve – jelentette ki az abbé.

– Mercédès – mondta Caderousse.

– Ah, igen! Csakugyan Mercédès – jegyezte meg elfojtott sóhajjal az abbé.

– No és? – kérdezte Caderousse.

– Adjon csak egy korsó vizet – kérte az abbé.

Caderousse sietett engedelmeskedni.

Az abbé megtöltötte poharát, és ivott néhány kortyot.

– Hol is tartottunk? – kérdezte, és letette poharát az asztalra.

– A menyasszonyt Mercédèsnek hívták.

– Igen, igen. „Menjen el Marseille-be...” Még mindig Dantès beszél, érti?

– Hogyne érteném.

– „Adja el ezt a gyémántot, az árát ossza el ötfelé, és adja oda azoknak a jó barátoknak, akiken kívül engem a világon senki sem szeretett!”

– Miért öt részre? Hiszen csak négy nevet említett.

– Mivel megtudtam, hogy az ötödik meghalt... Az ötödik Dantès édesapja volt.

– Sajnos, igaz – mondta Caderousse, akit felizgatott a benne dúló sokféle érzés. – Sajnos, bizony meghalt az a szegény ördög.

– Marseille-ben értesültem róla – válaszolta az abbé, és nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy megőrizze a közönyösség látszatát. – De ez a haláleset olyan régen történt, hogy már a részleteket sem tudtam meg felőle... Talán ön tudna valamit az aggastyán utolsó napjairól?

– Hát már ugyan ki tudna róla, ha nem én? – válaszolta Caderousse. – Közvetlen szomszédja voltam az öregnek... Hát, istenem, alig egy évre rá, hogy a fia eltűnt, meghalt a szegény öreg!

– De mi okozta a halálát?

– Adtak az orvosok valami nevet a betegségének... Bélgyulladás, azt hiszem. Akik ismerték, úgy mondták, a fájdalomba halt bele... Én pedig, akinek úgyszólván a szeme előtt halt meg, én azt mondom, hogy...

Caderousse elhallgatott.

– Hát miben halt meg? – kérdezte aggodalmasan a pap.

– No hát: éhen halt!

– Éhen halt? – kiáltott fel az abbé, és felugrott a padról. – Éhen halt! A leghitványabb állatok sem halnak éhen! A kóbor kutya is talál segítő kézre, amely odadob neki egy darab kenyeret. És egy ember, egy keresztény, éhen hal olyan emberek között, akik szintén keresztényeknek vallják magukat, mint ő! Lehetetlen! Ó, ez lehetetlen!

– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki Caderousse.

– Elég rosszul tetted – hallatszott egy hang a lépcsőről –, ugyan mit avatkozol bele?

A két férfi megfordult, és a lépcső karfái közt megpillantották Carconte beteges arcát. Odáig vonszolta magát, úgy hallgatta a beszélgetést, az utolsó lépcsőfokon ült, és fejét térdére hajtotta.

– Miért ártod bele magadat, asszony? – kérdezte Caderousse. – Ez az úr felvilágosítást kér, az udvariasság azt követeli, hogy megadjam neki.

– Igen, de a józan ész azt parancsolja, hogy hallgass. Ki mondja meg, miféle célból faggatnak, te ostoba?

– Kitűnő célból, asszonyom, arról felelek – mondta az abbé. – Nincs hát a férjének mitől tartania, feltéve, hogy őszintén beszél.

– Nincs mitől tartania! Igen, szép ígéretekkel kezdik, azután már csak azt mondják, nincs mitől tartania, végül elmennek anélkül, hogy az ígéretekből bármit is megtartanának, s egy szép napon csak rászakad a baj a szegény emberre, azt sem tudja, honnan jön.

– Legyen nyugodt, jóasszony, énmiattam nem éri önöket semmiféle baj, arról felelek.

Carconte asszony mormogott még valamit, de nem lehetett megérteni, mit, egy pillanatra felvetett fejét újra térdére hajtotta, és ismét csak kirázta a hideg. Hagyta, hadd folytassa férje a beszélgetést, de úgy helyezkedett el, hogy egyetlen szót se veszítsen el, belőle.

Eközben az abbé ivott néhány korty vizet, és összeszedte magát.

– De hát – mondta – azt a szegény öregembert annyira elhagyta mindenki, hogy így éhen halhatott?

– Ó, uram – felelte Caderousse –, nem hagyta el sem a katalán Mercédès, sem Morrel úr. A szegény öreg azonban mélységesen gyűlölte Fernand-t, azt a Fernand-t – tette hozzá Caderousse gúnyos mosollyal –, akit Dantès a barátai közé sorolt.

– Hát nem volt az? – kérdezte az abbé.

– Gaspard! Gaspard! – mormogta az asszony a lépcső tetejéről. – Gondold meg, mit beszélsz.

Caderousse türelmetlenül intett, és nem is válaszolt az asszonynak.

– Hát lehet barátja valaki annak, akinek a menyasszonyát megkívánta? – válaszolta az abbénak. – Dantès, ez az aranyszívű fiú, ezeket mind a barátainak tartotta... Szegény Edmond!... Igazán jobb is, hogy semmiről sem tudott. Ennyi mindent nem is bocsáthatott volna meg a halála küszöbén... És bármit mondanak is – folytatta Caderousse a maga nyelvén, amelyben volt jó adag nyers költészet is –, jobban félek én a halottak átkától, mint az élők haragjától.

– Ostoba! – kiáltotta Carconte.

– Tud-e arról – folytatta az abbé –, mit vétett Fernand Dantèsnek?

– Meghiszem azt, hogy tudok.

– Mondja hát el.

– Gaspard, Gaspard, te vagy az úr, azt teszed, amit akarsz – szólt közbe az asszony. – De ha rám hallgatsz, nem szólsz egy szót sem.

– Ez egyszer, azt hiszem, igazad van, asszony – mondta Caderousse.

– Így hát nem akarja elmondani? – kérdezte az abbé.

– Ugyan minek? – vélte Caderousse. – Ha a fiú élne, és hozzám fordulna, hogy megismerje barátait és ellenségeit, nem mondom... De ő a föld alatt van, mint ön mondta, már nem tud gyűlölni és bosszút állni. Jobb, ha nem beszélünk róla.

– Ön tehát azt akarja – mondta az abbé –, hogy akiket ön méltatlan és hamis barátoknak tart, azok részesüljenek a hűség jutalmában?

– Ez igaz, ebben igaza van – mondta Caderousse. – Egyébként mit is jelentene most számunkra szegény Edmond hagyatéka? Egy cseppet a tengerben!

– Nem szólva arról, hogy azok az emberek egyetlen mozdulattal tönkretehetnek téged – jegyezte meg az asszony.

– Ugyan már! Hát olyan vagyonra és hatalomra tettek szert?

– Hát nem ismeri a történetüket?

– Nem én, beszélje el.

Caderousse egy pillanatig elgondolkodott.

– Nem, ez igazán nagyon hosszadalmas lenne – mondta.

– Jogában áll hallgatni, barátom – jelentette ki az abbé, a legnagyobb közöny hangján –, én igazán megértem aggodalmait. Egyébként az, amit ön csinál, derék emberre vall: ne beszéljünk róla többé. Mi is volt az én feladatom? Egyszerű formaság. El fogom adni a gyémántot.

Elővette zsebéből a gyémántot, kinyitotta a tokot, és megcsillogtatta az ékszert Caderousse ámuló szeme előtt.

– Gyere csak ide, asszony, nézd meg! – mondta Caderousse rekedten.

– Gyémánt! – kiáltott Carconte felállva, és elég szilárd lépésekkel jött le a lépcsőn. – Miféle gyémánt ez!

– Hát nem hallottad, asszony? – kérdezte Caderousse. – Ezt a gyémántot nekünk hagyta a fiú: először az apjának és három barátjának, Fernand-nak, Danglars-nak és nekem, azután Mercédèsnek, a menyasszonyának. A gyémánt ötvenezer frankot ér.

– Ó, de szép ékszer! – mondta az asszony.

– Így hát ennek az összegnek egyötöde a miénk? – kérdezte Caderousse.

– Úgy van, uram – felelte az abbé –, és még hozzájön Dantès édesapjának a része, mert úgy gondolom, jogomban áll azt négyük között felosztani.

– De miért négyünk között? – kérdezte Carconte.

– Mert önök négyen voltak Dantès barátai.

– Azok csak nem jó barátok, akik elárulnak valakit – mormogta most az asszony dühösen.

– Igaz, igaz – mondta Caderousse –, hát nem megmondtam, csaknem szentségtörés lenne megjutalmazni az árulást vagy talán a bűntettet.

– Ön akarta így – felelte nyugodtan az abbé, és visszatette a gyémántot reverendája zsebébe. – Most pedig kérem, adja meg nekem Edmond barátainak címét, hogy végre tudjam hajtani utolsó kívánságát.

Caderousse homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték.

Látta, hogy az abbé feláll, a kapu felé indul, hogy egy pillantást vessen a lovára, azután visszatér.

Caderousse és a felesége jelentősen összenéztek.

– A gyémánt egészen a miénk lehetne – mondta Caderousse.

– Azt hiszed? – kérdezte a felesége.

– Pap csak nem csap be bennünket.

– Tégy, ahogy jónak látod – felelte az asszony. – Én nem avatkozom bele – és dideregve ment fel a lépcsőn. A nagy hőség ellenére is vacogott a foga.

A legfelső lépcsőfokon megállt egy pillanatra.

– Jól gondold meg, Gaspard! – mondta.

– Már határoztam – felelt a férje.

Carconte nagyot sóhajtva ment be a szobájába. Lépései alatt csikorgott a padló, míg csak vissza nem zuhant karosszékébe.

– Mit határozott? – kérdezte az abbé.

– Azt, hogy mindent elmondok önnek – felelte a fogadós.

– Azt hiszem, ez igazán a legjobb, amit csak tehet – mondta a pap. – Nem mintha olyasmit akarnék tudni, amit ön titkolni óhajt előttem, de végre is sokkal jobb lesz, ha segítségemre lehet abban, hogy a hagyatékot a végrendelkező óhaja szerint osszam el.

– Remélem, így is lesz – válaszolta Caderousse, és arcát a reménység és a kapzsiság festette pirosra.

– Hallgatom – mondta az abbé.

– Várjon csak – jegyezte meg Caderousse –, még félbeszakíthatna valaki a legérdekesebb résznél, márpedig az kellemetlen volna. De egyébként is felesleges bárkinek tudnia az ön idejöveteléről.

Ezzel a kocsma kapujához ment, bezárta, sőt fölösleges óvatosságból még az éjszakára való reteszt is elfordította.

Ezalatt az abbé jó helyet keresett magának, ahol mindent kedvére hallhat. Az egyik sarokba ült olyan módon, hogy arca árnyékban maradjon, a fény pedig társának arcát világítsa meg. Lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta, és teljes figyelemmel várta, hogy mit fog hallani.

Caderousse odahúzott egy zsámolyt, és szembe ült vele.

– Vésd az eszedbe, hogy én nem beszéltelek rá semmire! – hallatszott Carconte didergő hangja, mintha a padlón keresztül láthatta volna az egész készülő jelenetet.

– Jól van, jól van – felelte Caderousse. – Ne beszéljünk már erről. Mindent magamra vállalok. – És elkezdte az elbeszélést.

6

Az elbeszélés

– Mindenekelőtt – kezdte Caderousse – arra kérem, ígérjen meg valamit, uram.

– Mit? – kérdezte az abbé.

– Azt, hogy ha ön felhasznál csak egyet is azokból a részletekből, amelyeket most el fogok mondani, soha senkinek sem árulja el, hogy tőlem hallotta őket, mert azok, akikről majd beszélek, gazdagok és hatalmasok, és hacsak az ujjuk hegyével érintenek is, pozdorjává törnek.

– Legyen nyugodt, barátom – mondta az abbé –, pap vagyok, és a gyónás titkát megőrzöm. Jusson eszébe, nincs más célunk, csak az, hogy barátunk végakaratát méltó módon hajthassam végre. Beszéljen hát kímélet és gyűlölet nélkül. Az igazat mondja, a színigazságot: nem ismerem és valószínűleg sohasem is fogom megismerni azokat az embereket, akikről ön beszélni fog. Egyébként is olasz vagyok, nem francia. Istenhez tartozom, nem pedig az emberekhez, és visszatérek kolostoromba, ahonnan csupán azért jöttem ki, hogy egy haldokló utolsó kívánságát teljesítsem.

Ez a határozott ígéret mintha egy kissé megnyugtatta volna.

– Nohát, ebben az esetben – mondta Caderousse – fel akarom világosítani, sőt, többet mondok, fel kell világosítanom önt azokról a barátságokról, amelyeket a szegény Edmond őszintéknek és odaadóknak vélt.

– Kezdjük az édesapjánál, ha úgy tetszik – jegyezte meg az abbé. – Edmond sokat beszélt nekem erről az öregemberről, akit mélységesen szeretett.

– Szomorú történet ez, uram – mondta Caderousse, a fejét csóválva. – A kezdetét bizonyára ismeri...

– Ismerem – felelte az abbé –, Edmond mindent elmondott nekem addig a percig, amíg le nem tartóztatták egy Marseille melletti kis kocsmában.

– A Réserve-ben! Ó, istenem, még ma is magam előtt látom az egészet, mintha ott volnék.

– Nem az eljegyzési lakomáját ülték éppen?

– De igen, és amilyen vígan kezdődött ez a lakoma, éppen olyan szomorú véget ért: egy rendőrbiztos lépett be négy fegyveres kíséretében, és Dantèst letartóztatták.

– Eddig ismerem az ügyet, uram – mondta a pap. – Maga Dantès sem tudott többet, csak azt, ami saját személyére vonatkozott, mert soha többé nem látta viszont azt az öt embert, akiket már megneveztem, sőt, nem is hallott róluk többé semmit.

– Hát amikor Dantèst letartóztatták, Morrel úr elkezdett szaladgálni, tudakozódni, de szomorú eredménnyel járt. Az öregember pedig egyedül tért haza otthonába, ünneplő ruháját sírva hajtogatta össze, egész nap fel-alá járkált szobájában, este le sem feküdt: én ugyanis alatta laktam, és egész éjszaka hallottam járkálni. Meg kell mondanom, hogy akkor éjjel én sem hunytam le a szememet, mert nagyon átéreztem a szegény öreg édesapa fájdalmát, és minden lépése a szívembe szúrt, mintha csak valóban rajta lépkedett volna a mellemen. Másnap Mercédès Marseille-be ment, hogy Villefort úr pártfogásáért könyörögjön. Nem járt sikerrel. De ugyanakkor meglátogatta az öreget is. Amikor meglátta, hogy az öreg Dantès szomorú és levert, hogy egész éjjel le sem feküdt, és előző este óta egy falatot sem evett, magával akarta vinni és gondozni, de az öreg nem egyezett bele. „Nem – mondta –, nem hagyom itt a házat, mert szegény gyermekem engem szeret legjobban, és ha kijön a börtönből, legelőször is hozzám fog sietni. Mit szólna hozzá, ha engem nem találna itt, hogy őt fogadjam?” Mindezt a lépcsőházból hallgattam, mert nagyon szerettem volna, ha Mercédès rá tudja bírni az öreget, hogy vele menjen. Az öregember szüntelen járkálása a fejem fölött egy pillanatnyi nyugtot sem hagyott nekem.

– De hát ön maga nem ment fel az öreghez, hogy megvigasztalja? – kérdezte a pap.

– Ah, uram – válaszolta Caderousse. – Csak azokat vigasztalhatjuk, akik meg akarnak vigasztalódni, márpedig ő nem akart. Azonkívül nem tudom, miért, de úgy vettem észre, hogy némileg idegenkedett tőlem. Egy éjjel azonban, amikor meghallottam zokogását, nem tudtam ellenállni, és felmentem hozzá. De mire az ajtajához értem, már nem zokogott, hanem imádkozott. El sem tudnám ismételni, uram, az ő ékesen szóló szavait és fájdalmas könyörgéseit: több volt az, mint ájtatosság, több volt, mint fájdalom. Nem vagyok álszenteskedő, és nem szeretem a jezsuitákat, de aznap így gondolkodtam: „Micsoda szerencse, hogy egyedül vagyok, és hogy a jóisten nem adott nekem gyermeket, mert ha apa volnék, és olyan fájdalom érne, mint a szegény öreget, mivel sem agyamban, sem szívemben nem találnék olyan szavakat, mint amilyeneket ő mondott a jóistennek, fognám magam és egyenesen a tengernek szaladnék, hogy véget vessek szenvedéseimnek.”

– Szegény apa! – mormogta a pap.

– Napról napra magányosabban és elhagyatottabban élt; Morrel úr és Mercédès gyakran eljöttek hozzá, de ajtaját zárva találták. És, noha bizonyosra vettem, hogy otthon tartózkodik, nem felelt. Egyik nap, amikor szokása ellenére beengedte Mercédèst, és a szegény kislány, bár maga is kétségbeesett volt, vigasztalni igyekezett, ezt felelte neki: „Higgy nekem, lányom, Edmond meghalt, és nem mi várjuk őt, hanem ő vár minket: boldog vagyok, mert öregebb lévén, én látom őt viszont először.” Látja, akármilyen jószívű is az ember, egy idő múlva nem látogatja meg azokat, akik elszomorítják. Az öreg Dantès végül már egészen magára maradt. Nem is láttam felmenni hozzá mást, mint időről időre idegen embereket, akik egy-egy rosszul takart csomaggal távoztak tőle. Azóta megértettem, miféle csomagok voltak ezek. Lassanként mindenét eladogatta, hogy legyen miből élnie. Végül is a jó öreg már az ócska ruhákig jutott, s három házbérrészlettel tartozott. Megfenyegették, hogy kiteszik lakásából. Nyolcnapi haladékot kért, ezt meg is adták neki. Tudtam ezekről a részletekről, mert a háziúr tőle kijövet, hozzám is betért. Az első három napon éppúgy hallottam járkálni, mint rendesen. A negyedik napon azonban már nem hallottam semmit. Végül rászántam magam, és felmentem hozzá: az ajtó zárva volt, de a kulcslyukon keresztül megpillantottam. Olyan sápadtnak és gyengének látszott, hogy – mivel betegnek véltem – értesítettem Morrel urat, és elfutottam Mercédèshez. Mind a ketten azonnal odasiettek. Morrel úr orvost hozott magával. Az orvos bélgyulladást állapított meg, és diétát rendelt. Ott voltam, uram, és sohasem felejtem el, hogyan mosolygott az öreg erre a rendelkezésre. Ettől kezdve ajtaja nyitva állt: jó ürügye volt rá, hogy többé ne egyék. Az orvos diétát rendelt.

Az abbé felnyögött.

– Érdekli önt ez a történet, ugye, uram? – kérdezte Caderousse.

– Érdekel – felelte az abbé. – Nagyon megható.

– Mercédès újra eljött, és annyira leromlottnak találta, hogy mint első ízben, ismét haza akarta vitetni saját otthonába. Ezt Morrel úr is helyeselte, és erőnek erejével véghez is akarta vinni. Az öreg azonban annyira kiáltozott, hogy megijedtek. Mercédès ott maradt az ágy fejénél. Morrel úr eltávozott, de intett a katalán leánynak, hogy a kandallóra tett egy erszényt. Az öreg azonban, az orvos tilalmára hivatkozva, nem fogadott el egy falat ételt sem. Végre, kilencnapi kétségbeesés, és önmegtartóztatás után, az öreg kiszenvedett, elátkozta boldogtalansága okozóit, és azt mondta Mercédèsnek: „Ha viszontlátod az én Edmond-omat, mondd meg neki, hogy őt áldottam utolsó leheletemig.”

Az abbé felállt, kétszer körüljárt a szobában, miközben remegő kezével kiszáradt torkához kapott.

– Azt hiszi tehát, hogy úgy halt meg...

– Éhen halt... uram, éhen halt – mondta Caderousse. – Felelek róla, és ez olyan igaz, mint az, hogy mi mind a ketten keresztények vagyunk.

Az abbé görcsösen fogta meg a félig telt poharat, egy hajtásra kiitta, majd újra letette. Szeme vörös, arca sápadt volt.

– Vallja be, hogy ez borzasztó szerencsétlenség volt – mondta rekedten.

– Annál nagyobb, uram, mert nem Isten küldte, hanem az emberek okozták.

– Beszéljünk hát ezekről az emberekről – mondta az abbé. – De ne feledje – folytatta csaknem fenyegető arccal –, kötelezte magát, hogy mindent elmond nekem: lássuk csak, kik voltak azok, akik miatt kétségbeesetten kellett meghalni a fiúnak, és éhen halnia az apának?

– Két irigye, uram, az egyik szerelemből, a másik becsvágyból volt az: Fernand és Danglars.

– És mondja, mi módon nyilvánult meg ez az irigység?

– Feljelentették Dantèst mint bonapartista ügynököt.

– De kettőjük közül melyik volt a feljelentő, az igazi bűnös?

– Mind a kettő, uram, egyik megírta a levelet, a másik postára adta.

– Hol írták ezt a levelet?

– A Réserve-kertben, az eljegyzést megelőző este.

– Ez az, ez az – mormogta az abbé. – Ó, Faria, Faria, mennyire ismerted az embereket, a világot.

– Mit mondott, uram? – kérdezte Caderousse.

– Semmit – felelte az abbé –, csak folytassa.

– A feljelentést Danglars írta meg bal kézzel, hogy ne ismerjék fel az írását, és Fernand vitte el.

– De hiszen – kiáltott hirtelen az abbé – ön maga is ott volt!

– Én? – csodálkozott Caderousse. – Ki mondta önnek, hogy én ott voltam?

Az abbé látta, hogy kissé túllőtt a célon.

– Senki – felelte –, de szemtanúja kellett hogy legyen az egésznek, ha egyszer ennyire ismeri a részleteket.

– Igaz – nyögte Caderousse fojtott hangon –, ott voltam.

– És ön nem tiltakozott ez ellen az aljasság ellen? – kérdezte az abbé. – Hiszen akkor ön a cinkosuk.

– Uram – válaszolta Caderoussé –, annyira itattak mind a ketten, hogy úgyszólván nem is voltam eszemnél. Mindent csak ködösen láttam. Mindent megmondtam én, amit ilyen állapotban csak mondhat az ember. De ők mindketten azt felelték, hogy csak tréfáról van szó, és hogy ennek a tréfának nem lesz semmi következménye.

– De másnap, uram, másnap már látta jól, hogy igenis van következménye, és mégsem szólt semmit. Pedig ön is ott volt, amikor Dantèst letartóztatták.

– Ó, uram, ott voltam, és akartam is beszélni, mindent el akartam mondani, de Danglars visszatartott. „Ha véletlenül csakugyan bűnös – mondta nekem – ha valóban ott időzött Elba szigetén, és ha csakugyan hozott levelet a párizsi bonapartista bizottságnak, ha megtalálják nála a levelet, bűntársnak számítanak mindazok, akik pártját fogták.” Én bizony, bevallom, féltem az akkori politikától. Hallgattam tehát. Beismerem, hogy ez gyávaság volt, de nem bűntett.

– Értem. Ön tehát nem avatkozott bele a dolgukba, ennyi az egész.

– Úgy van, uram – válaszolta Caderousse –, és ezért furdal éjjel-nappal a lelkiismeret. Ezért kérem annyiszor Isten bocsánatát, esküszöm önnek, annál is inkább, mert ez az egyetlen olyan cselekedeten egész életemben, amiért komoly szemrehányást tehetek magamnak, és kétségtelenül ezért üldöz a balszerencse is. Vezekelnem kell egy percnyi önzésért. Hiszen ezért mondom mindig Carconte-nak, amikor panaszkodik: „Hallgass, asszony, Isten akarja ezt így.”

És Caderousse őszinte megbánással hajtotta le a fejét.

– Jól van, uram – mondta az abbé –, ön őszinte volt hozzám. Aki így vádolja magát, az megérdemli a bűnbocsánatot.

– Fájdalom – mondta Caderousse –, Edmond meghalt, és nem bocsáthat meg soha!

– Nem is tudott róla... – jegyezte meg az abbé.

– De most már talán tudja – folytatta Caderousse. – Azt mondják, hogy a halottak mindent tudnak.

Egy pillanatig csend állott be. Az abbé felállt, és elgondolkozva sétált fel és alá, végül visszaült a helyére.

– Két vagy három ízben is beszélt valami Morrel úrról – mondta. – Kicsoda ez az ember?

– A Pharaon hajó tulajdonosa és Dantès főnöke volt.

– És miféle szerepe volt ennek az embernek az egész szomorú ügyben? – kérdezte az abbé.

– A becsületes, bátor és jóindulatú ember szerepe, uram. Húsz alkalommal is közbenjárt Edmond érdekében. Amikor a császár visszatért, akkor írt, kért, fenyegetőzött, annyira, hogy a második Restauráció, mint bonapartistát, erősen üldözte is. Mint már mondtam, tízszer is eljött Dantès apjához, hogy elvigye saját otthonába, és az öreg halála előtt való este, hiszen ezt is elmondtam már, a kandallón hagyott egy pénztárcát, amiből kifizették a szegény öreg adósságait, és rendezték temetését is. Így legalább a szegény öregember úgy halhatott meg, ahogyan élt: nem ártott senkinek. Még nálam is van ez a pénztárca, egy nagy, piros, kötött tárca.

– És Morrel úr életben van még? – kérdezte az abbé.

– Hogyne – felelte Caderousse.

– Ebben az esetben – folytatta az abbé – bizonyára az Isten áldása kíséri, gazdag ember... Boldog?

Caderousse keserűen mosolygott.

– Igen, olyan boldog, mint amilyen én vagyok – mondta.

– Morrel úr szerencsétlen volna? – kiáltott az abbé.

– Nyomorog, uram, sőt mi több, becsülete is kockán forog.

– Hogyan lehetséges ez?

– Bizony, ez így van – jegyezte meg Caderousse. – Huszonöt esztendei munka után, amikor a marseille-i kereskedelemben már a legbecsültebb helyet érdemelte ki, Morrel úr tökéletesen tönkrejutott. Két év alatt öt hajóját veszítette el, végigszenvedett három szörnyű csődöt, és már csak abban az egyetlen Pharaon-ban van minden reménye, amelyet valamikor a szegény Dantès vezetett, és amelyet bíbor- és indigórakománnyal mostanában várnak haza Indiából. Ha ez a hajó sem tér haza, mint a többiek, akkor Morrel elveszett.

– Van felesége, vannak gyermekei a szerencsétlen embernek? – kérdezte az abbé.

– Hogyne volna. Van felesége, aki úgy áll mellette, mint egy szent. Van leánya, aki férjhez mehetne szerelmeséhez, de a vőlegény családja ellenzi, hogy a fiatalember egy tönkrement ember leányát vegye feleségül. És van fia is, hadnagy a hadseregben. De mindez, talán ön megérti, inkább növeli a szegény jó ember fájdalmát, semhogy enyhítené. Ha egyedül állna, golyót röpítene az agyába, és minden baja el volna intézve.

– Rettenetes – mormogta a pap.

– Hát így jutalmazza meg Isten az erényt, uram – jelentette ki Caderousse. – Látja, én, aki az említett egyetlenegy eseten kívül sohasem vétettem semmit életemben, nyomorban élek. Majd látni fogom, hogyan viszi el a láz a feleségemet, anélkül hogy valamit is tehetnék érette, azután majd magam is éhen halok, mint ahogy éhen halt Dantès apó, míg Fernand és Danglars roskadoznak az aranytól.

– Hogyan?

– Mivelhogy minden sikerült nekik, a becsületes embereknek meg rosszul megy a soruk.

– Mi lett Danglars-ból? Ő volt a legnagyobb bűnös, ugye, az értelmi szerző?

– Hogy mi lett belőle? Otthagyta Marseille-t, azután Morrel úr ajánlására, aki mit sem tudott Danglars bűnéről, egy spanyol bankár irodájába került. A spanyol háború idején a francia hadsereg szállítója lett, és szerencsével dolgozott. Ezzel az első pénzzel üzleteket kötött, megháromszorozta, négyszerezte tőkéjét. Amikor első feleségét, a bankárja leányát elveszítette és özvegyen maradt, maga is egy özvegyasszonyt, Nargonnét, a mostani király kamarásának, Servieux úrnak leányát vette feleségül. Servieux úr a legnagyobb kegynek örvend. Danglars milliomos lett, bárói címet is kapott. Ilyenképpen hát ő most Danglars báró, palotája van a rue du Mont-Blanc-on, istállójában tíz lova, előszobájában hat lakája és pénztárában, isten tudja, hány milliója.

– Na lám – mondta az abbé különös hangsúllyal. – És boldog?

– Hogy boldog-e? Ki tudhatja? A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs. Ha a nagy vagyon boldogít, akkor Danglars boldog.

– És Fernand?

– Fernand-nak még különösebb története van.

– De már ugyan hogy gazdagodhatott meg egy szegény katalán halász, akinek sem segítsége, sem a legcsekélyebb műveltsége nem volt? Megfoghatatlannak tartom, bevallom.

– Mindenki így van vele. Kell hogy legyen valami különös titok az életében, amiről senki sem tud.

– De végre is, miféle látható ranglétrán kúszott fel, hogy ezt a nagy vagyont vagy magas állását elérje?

– Mind a kettőt, uram, mind a kettőt! Vagyona is van, magas rangra is jutott, minden együtt vala nála.

– De hiszen ez valóságos dajkamese!

– Meseszerűen hangzik valóban. De hallgassa csak meg, és meg fogja érteni... Fernand-t néhány nappal a császár visszatérte előtt besorozták. A Bourbonok nyugton hagyták ott a katalánok közt, de amikor Napóleon visszaért, soron kívül mozgósítást rendeltek el, és Fernand-nak is be kellett vonulnia, Én magam is bevonultam, de mivel idősebb voltam, mint Fernand, és mert éppen akkortájt vettem nőül szegény feleségemet, engem csak a tengerparti szolgálatra osztottak be. Fernand a tényleges csapatokhoz került, ezredével a határszélre vitték, és részt vett a lignyi csatában. Az ütközetet követő éjszakán őrségen volt annak a tábornoknak az ajtaja előtt, aki titokban összejátszott az ellenséggel. A tábornoknak még azon az éjszakán találkoznia kellett az angolokkal. Felajánlotta Fernandnak, hogy kísérje el. Az beleegyezett, elhagyta őrhelyét, és követte a tábornokot.

Mindazért, amit cselekedett, ha Napóleon uralmon marad, haditörvényszék elé állították volna, a Bourbonoknál azonban inkább becsületet szerzett vele. Alhadnagyi vállrojttal tért haza Franciaországba. És mivel a tábornok, aki nagy kegyben áll, továbbra is pártfogolta, 1823-ban kapitány lett, éppen a spanyol háború idején, vagyis akkortájt, amikor Danglars is első spekulációival próbálkozott. Fernand spanyol volt, Madridba küldték, hogy kipuhatolja honfitársai hangulatát. Ott összetalálkozott Danglars-ral, tárgyalt vele, megígérte tábornokának, hogy a főváros és a vidék királypárti lakossága támogatni fogja, és ennek fejében ígéreteket kapott; ő maga is vállalt kötelezettségeket, ezredét átvezette azokon a hegyszorosokon, amelyeket csak ő ismert, és amelyeket királypártiak őriztek, és végül annyi szolgálatot tett e rövid hadjárat alatt, hogy a Trocadéro bevétele után ezredesnek nevezték ki, megkapta a Becsületrend tiszti keresztjét és a grófi rangot.

– Ó, a sors, a sors! – mormogta az abbé.

– Igen, de figyeljen csak, ez még nem minden. Amint a spanyol háború véget ért, Fernand pályafutását megakasztotta a tartósnak ígérkező európai béke. Csupán a görögök keltek fel Törökország ellen, hogy szabadságharcot indítsanak függetlenségükért. Minden szem Athén felé fordult: divat volt sajnálni és támogatni a görögöket. A francia kormány, mint tudja, nyíltan nem támogatta őket, de elnézte az önkéntes vállalkozásokat. Fernand kérte és megkapta az engedélyt, hogy görögországi szolgálatra mehessen, noha továbbra is a francia hadsereg kötelékében maradt. Hamarosan híre kelt, hogy Morcerf gróf – ezt a nevet viselte, mint kiképző tiszt – tábornoki ranggal – Ali pasa szolgálatába lépett. Ali pasát megölték, mint tudja. De még halála előtt tekintélyes összeggel jutalmazta Fernand-t szolgálataiért. Fernand ezek után visszajött Franciaországba, ahol megerősítették tábornoki rangjában.

– Úgyhogy ma...? – kérdezte az abbé.

– Úgyhogy ma – folytatta Caderousse – pompás palotája van Párizsban, a rue du Helder 27. szám alatt.

Az abbé kérdezni akart valamit, egy pillanatig mintha habozott volna, de végül is erőt vett magán.

– Hát Mercédès? – kérdezte. – Azt hallottam, hogy eltűnt.

– Eltűnt – felelte Caderousse –, igen, mint ahogy eltűnik a nap is, hogy másnap annál ragyogóbban keljen fel.

– Ő is szerencsét csinált talán? – kérdezte az abbé gúnyos mosollyal.

– Mercédès most Párizs egyik legelőkelőbb hölgye – jelentette ki Caderousse.

– Folytassa – mondta az abbé –, úgy rémlik, mintha álmot mesélne el. Hiszen magam is olyan rendkívüli események szemtanúja voltam, hogy nem is túlságosan csodálkozom a hallottakon.

– Mercédèst előbb kétségbeejtette az a csapás, amely elszakította Edmond-tól. Elmondtam már, mennyit könyörgött Villefort úrnak, és milyen odaadással gondoskodott Dantès apóról. Legnagyobb kétségbeesésében új csapás érte: Fernand bevonulása. Ő mit sem tudott Fernand bűnéről, és a fiút testvérként szerette... Fernand elutazott, Mercédès pedig egyedül maradt... Három hónap telt el folytonos könnyhullatások közt. Semmi hír Edmond-ról, semmi hír Fernand-ról. Semmi mást nem látott maga előtt, mint egy öregembert, aki az ő szeme láttára halt meg kétségbeesésében... Egy este azután, hogy szokása szerint az egész napot azoknak az utaknak a keresztezésénél töltötte, amelyek Marseille-ből a katalán telep felé vezetnek, még a szokottnál is levertebben tért haza: a két út egyikén sem jött meg sem a kedvese, sem a jó barátja, és hírt sem hallott felőlük. Hirtelen mintha ismerős lépéseket hallott volna. Félve fordult hátra, nyílt az ajtó, és megjelent Fernand, alhadnagyi egyenruhájában. Nemcsak az egyik elsiratott tért vissza, hanem egész elmúlt életének egy része is. Mercédès olyan izgatottan ragadta meg Fernand kezét, hogy a fiú azt hitte, szerelmes belé. Pedig Mercédès csak annak örült, hogy nem kell többé egyedül lennie, és hogy a szomorú magány hosszú órái után viszontláthatja végre egyik barátját. Sohasem volt ugyan szerelmes Fernand-ba, ezt meg kell hagyni, de nem is gyűlölte a fiút. Mercédès szíve másé volt, de az eltűnt... talán meg is halt. Mercédès, ha erre gondolt, zokogásba tört ki, és fájdalmában a kezét tördelte. De ez a gondolat, amelyet azelőtt még akkor is elhessegetett, ha mások említették, most magától is eszébe jutott. Ráadásul az öreg Dantès is folytonosan ezt mondogatta: „A mi Edmond-unk meghalt, mert ha élne, már visszajött volna.” Az öregember elhunyt, ezt már mondtam. Ha életben marad, Mercédès talán sohasem ment volna férjhez, mert itt lett volna az öreg, hogy számon kérje hűtlenségét. Fernand jól tudta ezt. Amikor hallotta, hogy az öreg meghalt, újra eljött. Most már hadnagy volt. Az első látogatásakor egyetlen szóval sem beszélt Mercédèsnek szerelemről. A másodiknál már emlékeztette rá, hogy szereti. Mercédès haladékot kért; arra kérte, hadd várja még vagy hadd sirassa el Edmond-t.

– Ez már – mondta az abbé keserű mosollyal – összesen másfél év. A legjobban imádott kedves sem kívánhat ennél többet! – Később az angol költő szavait mondta magában: Frailty, thy name is woman![20]

– Egy fél évvel később – folytatta Caderousse – megtartották az esküvőt az Accoule-ok templomában.

– Ugyanabban a templomban kellett volna Edmond-nal megesküdnie – mormogta a pap. – Csak éppen a vőlegény volt más.

– Mercédès tehát férjhez ment – folytatta Caderousse –, és bár nyugodtan viselkedett, kis híja volt, hogy el nem ájult, amikor elhaladt a Réserve előtt, ahol másfél évvel előbb ünnepelte eljegyzését azzal a férfival, akit, ha szíve mélyére mer nézni, megvallhatja magának: most is szeret... Fernand boldogabb volt ugyan, de nem nyugodtabb. Láttam akkoriban, és tudom, hogy állandóan félt Edmond visszatérésétől. Fernand azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy kivándorol a feleségével együtt. Ha a katalánok között marad, sok veszedelemmel és sok emlékkel kell számolnia. Egy héttel az esküvő után elutaztak.

– És viszontlátta ön Mercédèst? – kérdezte a pap.

– Viszontláttam a spanyol háború kitörésekor Perpignanban, ahol Fernand hátrahagyta. Akkor kisfia nevelésével foglalkozott.

Az abbé megremegett.

– Fia? – kérdezte.

– Fia – válaszolta Caderousse –, a kis Albert.

– De hogyan nevelhette a fiát, hiszen ő maga sem kapott semmiféle nevelést – folytatta a pap. – Mintha Edmond azt mondta volna, hogy egyszerű halász leánya volt, szép, de műveletlen.

– Ó – felelte Caderousse. – Hát ilyen rosszul ismerte Edmond a saját menyasszonyát! Mercédès királynő is lehetett volna, uram, ha a korona mindig csak a legszebb és legértelmesebb fejre kerülne. Vagyona gyarapodott, és vagyonával együtt maga is feljebb emelkedett. Tanult rajzolni, tanult muzsikát, mindent tanult. Magunk között szólva egyébként, azt hiszem, mindezt csak azért csinálta, hogy szórakozzék és felejtsen, csak azért töltötte meg a fejét, mert túlcsordult a szíve. Most azonban mindent el kell mondanom – folytatta Caderousse –, kétségtelen, hogy a vagyon és a rang megvigasztalta. Gazdag is, grófné is, és mégis...

Caderousse elhallgatott.

– Mégis? – kérdezte az abbé.

– Mégis bizonyos vagyok benne, hogy nem boldog – jelentette ki Caderousse.

– Miből gondolja ezt?

– Nohát, amikor nagyon szerencsétlennek éreztem magamat, azt gondoltam, majd csak segítenek rajtam régi barátaim. Beállítottam Danglars-hoz, aki még csak nem is fogadott. Elmentem Fernand-hoz, ez meg száz frankot küldött ki az inasával.

– Így hát egyiküket sem látta?

– Nem. De Morcerf grófné látott engem.

– Miképpen?

– Mikor eljöttem, egy erszény esett a lábam elé. Huszonöt arany volt benne. Felkaptam a fejemet, és megpillantottam Mercédèst, amint éppen becsukta az ablakredőnyt.

– És Villefort úr? – kérdezte az abbé.

– Ó, hát az nem volt barátom. Azt én nem is ismertem, nem is kértem tőle soha semmit.

– Azt sem tudja, mi lett vele, és mi része volt Edmond szerencsétlenségében?

– Nem én. Csak annyit tudok, hogy a letartóztatás után rövidesen nőül vette Saint-Méran kisasszonyt, és hamarosan elköltözött Marseille-ből. Kétségtelen, hogy a szerencse őrá is rámosolygott, mint a többiekre. Bizonyára gazdag, mint Danglars, és tekintélyes, mint Fernand. Látja, csupán én maradtam szegény nyomorult, csak rólam feledkezett meg az Isten.

– Téved, barátom – mondta az abbé. – Néha úgy hisszük, hogy Isten megfeledkezik rólunk, pedig csak még nem osztott igazságot, de azért mindig eljön annak is az ideje. Itt a bizonyíték.

E szavakkal az abbé elővette zsebéből a gyémántot, és átnyújtotta Caderousse-nak.

– Vegye el, barátom – mondta –, tegye el ezt a gyémántot, mert az öné.

– Hogyan? Az enyém, csak az enyém? – kiáltott fel Caderousse. – Ah, uram, nem csúfolódik velem?

– Ezt a gyémántot Edmond barátai között kellett volna szétosztanom, de Edmond-nak csak egyetlen barátja volt, így hát a szétosztás fölöslegessé válik. Vegye át ezt a gyémántot, és adja el. Ötvenezer frankot ér, ismétlem, és ez az összeg, remélem, elég lesz arra, hogy megszabadítsa önöket a nyomortól.

– Ó, uram – mondta Caderousse, miközben félve nyújtotta ki egyik kezét, és a másikkal verejtéktől gyöngyöző homlokát törülgette: – Ó, uram, ne űzzön tréfát egy ember boldogságából vagy kétségbeeséséből!

– Jól tudom én, mi a boldogság és mi a kétségbeesés, és soha-soha nem játszanék fölöslegesen ezekkel az érzésekkel. Vegye el hát, és cserébe...

Caderousse már-már elvette a gyémántot, de most visszakapta a kezét. Az abbé elmosolyodott.

– Cserébe – folytatta – adja nekem azt a piros selyemerszényt, amelyet Morrel úr hagyott az öreg Dantès kandallóján. Azt mondotta, hogy önnél van.

Caderousse egyre nagyobb csodálkozással lépett egy nagy tölgyfa szekrényhez, kinyitotta és átnyújtott az abbénak egy hosszúkás, kopott, piros selyemerszényt, amelyen két, hajdan aranyozott rézkarika függött.

Az abbé átvette, és cserébe odanyújtotta Caderousse-nak a gyémántot.

– Ó, ön csakugyan Isten szolgája, uram – kiáltott Caderousse –, mert igazán senki sem tudta, hogy Edmond önre bízta a gyémántot, és ön meg is tarthatta volna.

„Jól van – mondta magában az abbé –, te bizonyára úgy cselekedtél volna.”

Aztán felállt, vette a kalapját és a kesztyűjét.

– Megbízhatom, ugye, mindabban, amit elmondott, és mindent elhihetek önnek?

– Nézze csak, abbé úr – felelte Caderousse –, itt, ebben a sarokban van egy megáldott fa-feszület, ezen a ládán pedig feleségem imádságos könyve. Üsse fel a könyvet, és én kezemet a feszületre emelve, lelkem üdvösségére, keresztény hitemre esküszöm önnek, hogy mindent úgy mondtam el, ahogyan megtörtént, és ahogyan az emberek őrangyala Isten fülébe fogja súgni az utolsó ítélet napján!

– Rendben van – mondta az abbé, most már meggyőződve róla, hogy Caderousse a tiszta igazságot mondta –, rendben van. Kívánom, hogy ez a pénz szerencsét hozzon önöknek! Isten velük, én elrejtőzöm távolra az emberek elől, akik annyi bajt okoznak egymásnak.

Ezzel az abbé, nagy nehezen szabadulva Caderousse hála-kitöréseitől, kinyitotta a kaput, kiment, felült a lovára, búcsút intett a fogadósnak, aki véget nem érő búcsúzkodásba kezdett, és ugyanabban az irányban távozott, mint amerről jött.

Mikor Caderousse hátrafordult, ott állt mögötte Carconte, sápadtabban és még jobban remegve, mint valaha.

– Igaz, amit hallottam? – kérdezte.

– Micsoda? Hogy nekünk adta a gyémántot, csak nekünk? – mondta Caderousse, szinte megzavarodva örömében.

– Igen.

– Semmi sem igazabb ennél, tessék, itt a gyémánt.

Az asszony egy pillanatig nézte, azután tompa hangon kérdezte:

– Hátha hamis?

Caderousse elsápadt és megszédült.

– Hamis – mormogta –, hamis... Ugyan miért adott volna ez az ember hamis gyémántot?

– Hogy megkaparintsa a titkodat fizetség nélkül, te ostoba!

Caderousse egy pillanatra elkábult ettől a feltevéstől.

– Ó – mondta azután. – Fogta a kalapját, feltette a fején körülkötött piros kendőre. – Majd mindjárt megtudjuk.

– Ugyan, hogyan?

– Beaucaire-ben vásár van, ott vannak a párizsi ékszerészek is. Megmutatom nekik a gyémántot. Te csak őrizd a házat, asszony. Két óra múlva itthon leszek.

Caderousse, kirohanva a házból, nekiiramodott éppen az ellenkező irányban, mint amerre az ismeretlen távozott.

– Ötvenezer frank! – mormogta Carconte, mikor magára maradt. – Ez már pénz... De még nem vagyon.

7

A fogolylajstrom

Egy nappal később, hogy a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országúton az imént elbeszélt jelenet lejátszódott, egy harminc-harminckét éves férfi állított be a marseille-i polgármesterhez. A férfi búzavirágkék frakkot, nanking nadrágot és fehér mellényt viselt, magatartása és kiejtése egyaránt angolra vallott.

– Uram – mondta a fiatalember –, én a római Thomson és French cég első segédje vagyok. Tíz esztendeje állunk összeköttetésben a marseille-i Morrel és Fia céggel. Mintegy százezer frank erejéig vagyunk érdekelve náluk, és kissé nyugtalanok vagyunk, mert azt hallottuk, hogy a cég a csőd szélén áll. Azért jöttem Rómából, hogy felvilágosításokat kérjek erről a cégről.

– Uram – felelte a polgármester –, határozottan tudom, hogy négy vagy öt év óta szinte üldözi a balsors Morrel urat. Egymás után veszítette el négy vagy öt hajóját, átvészelt három vagy négy csődöt. De nem vagyok illetékes abban, hogy felvilágosítást adjak vagyoni viszonyairól, noha magam is mintegy tízezer frankot hiteleztem neki. Ha tőlem, mint polgármestertől, azt kérdezi, miként vélekedem Morrel úrról, azt felelem, hogy becsületes, tisztességes ember, és hogy mindeddig a legnagyobb pontossággal tett eleget minden fizetési kötelezettségének. Csak ennyit mondhatok, uram. Ha egyebet is akar tudni, forduljon Boville úrhoz, a börtönök főfelügyelőjéhez, rue de Noailles 15. szám alatt. Úgy hiszem, neki kétszázezer frankja van elhelyezve a Morrel és Fia cégnél, és ha valóban van mitől tartania, mivel ez az összeg sokkal tekintélyesebb, mint az én követelésem, ő bizonyára pontosabb felvilágosításokat adhat, mint én.

Az angol méltányolta ezt a tapintatosságot, köszönt, távozott, és Nagy-Britannia fiainak jellegzetes lépteivel elindult a mondott utca felé.

Boville úr a dolgozószobájában ült. Az angol a börtönök főfelügyelőjének láttára igen meglepődött. Mintha most nem első ízben állana szemben azzal, akit meglátogatott. Boville úr pedig annyira kétségbeesett volt, hogy bizonyosnak látszott: e percben agyának minden kis zugát egyetlenegy gondolat tölti be, amely sem emlékezőtehetségének, sem képzeletének nem ad időt ahhoz, hogy a múltban révedezzék.

Az angol, fajtájának egykedvűségével, csaknem ugyanazokkal a kifejezésekkel ugyanazt a kérdést vetette fel, mint amelyet az imént a marseille-i polgármesterhez intézett.

– Ó, uram! – kiáltott Boville úr. – Sajnos, igen alaposnak vélem félelmüket. Kétségbe vagyok esve. Kétszázezer frankot, leányom hozományát helyeztem el a Morrel cégnél. Úgy volt, hogy leányom két hét múlva férjhez megy. Ez a kétszázezer frank két részletben volt esedékes: százezer e hónap 15-én, százezer pedig a jövő hónap 15-én. Figyelmeztettem Morrel urat arra a kívánságomra, hogy ez a kifizetés pontosan történjék, és tessék, uram, alig egy félórával ezelőtt idejött, hogy tudtomra adja: ha Pharaon nevű hajója 15-ig be nem fut a kikötőbe, nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségének.

– Hiszen – mondta az angol – ez csak halasztást jelent.

– Mondja inkább, hogy csődöt! – kiáltott fel Boville úr kétségbeesetten.

Az angol kissé elgondolkodott, azután azt kérdezte:

– Így hát, uram, ez a kinnlevősége aggodalmat kelt önben?

– Helyesebben: elveszettnek tekintem az egészet.

– Én pedig megveszem öntől.

– Ön?

– Igen, én.

– De bizonyára óriási engedménnyel.

– Nem, kétszázezer frankért. A mi cégünk nem köt tisztességtelen üzleteket – tette hozzá mosolyogva az angol.

– És hogyan fizetik?

– Készpénzben.

Az angol kivett zsebéből egy köteg bankjegyet. Ez kétszerese lehetett annak az összegnek, amelynek elvesztésétől Boville úr annyira félt.

Boville úr arcán az öröm fénye villant fel, de erőt vett magán, és azt mondta:

– Figyelmeztetnem kell, uram, hogy minden valószínűség szerint ön az összegnek hat százalékát sem kapja vissza.

– Ez nem tartozik rám – felelte az angol. – Ez a Thomson és French cég dolga, amelynek megbízásából eljárok. Meglehet, hogy érdekében áll siettetni egy versenytársa bukását. Annyit azonban tudok, uram, hogy kész vagyok az ön elismervényére ezt az összeget leszámolni, a magam részére csak az ügynöki díjat kérem.

– Természetesen, uram, ez rendjén is van! – kiáltott fel Boville úr. – A jutalék rendesen másfél százalék. Akar kettőt? Akar hármat? Akar ötöt? Vagy ennél is többet? Beszéljen!

– Uram – nevetett az angol –, olyan vagyok, amilyen a cégem, nem csinálok efféle üzleteket. Nem, az én jutalékom egészen más természetű.

– Beszéljen hát, uram, hallgatom.

– Ön a börtönök főfelügyelője?

– Több mint tizennégy éve.

– Megvannak önnél a letartóztatási és elbocsátási lajstromok?

– Természetesen.

– Ezekben a lajstromokban vannak a foglyokra vonatkozó feljegyzések is?

– Minden fogolynak megvan a maga iratcsomója.

– Nézze, uram, engem Rómában valamikor egy szegény abbé nevelt, aki egyszer csak hirtelen eltűnt. Azóta megtudtam, hogy If várában volt fogoly, és szeretnék részleteket megtudni halálának körülményeiről.

– Hogy hívták?

– Faria abbénak.

– Ó, jól emlékszem rá! – kiáltott fel Boville úr. – Bolond volt.

– Úgy beszélték.

– Ó, egészen bizonyos, hogy az volt.

– Lehetséges. És miféle rögeszméje volt?

– Azt állította, hogy valami óriási kincsről van tudomása, és őrült összegeket kínált a kormányzatnak, ha szabadlábra helyezi.

– Szegény ördög! És meghalt?

– Meg, uram, talán öt vagy hat hónappal ezelőtt, az, elmúlt februárban.

– Remek emlékezőtehetsége van, uram, hogy ennyire meg tudja jegyezni az adatokat.

– Erre emlékszem, mert ennek a szegény ördögnek a halála igen különös körülmények között történt.

– Megtudhatnám ezeket a körülményeket? – kérdezte az angol, és arcán olyan kíváncsiság tükröződött, hogy a figyelmes szemlélő csodálkozott volna; erről az egykedvű arcról nem tételezett volna fel ilyesmit.

– Ó, istenem! Természetesen. Az abbé zárkája mintegy negyvenöt-ötven lábnyi távolságra volt egy régi bonapartista ügynök zárkájától. Ez egyike volt azoknak, akik nagyban hozzájárultak, hogy a bitorló 1815-ben visszatérhetett. Igen elszánt és veszedelmes ember volt.

– Csakugyan? – kérdezte az angol.

– Bizony – felelte Boville úr –, nekem magamnak is volt alkalmam látni ezt az embert 1816-ban vagy 1817-ben. Zárkájába csak katonai kísérettel lehetett lemenni. Ez az ember mély hatást tett rám, és az arcát sohasem fogom elfelejteni.

Az angol alig észrevehetően elmosolyodott.

– És azt mondja, uram – folytatta –, hogy az a két zárka...

– Ötven lábnyi távolság választotta el őket egymástól. De úgy látszik, hogy ez az Edmond Dantès...

– Azt a veszedelmes embert hívták így?

– Edmond Dantèsnek, igen, uram. Úgy látszik, hogy ez az Edmond Dantès szerzett vagy készített magának szerszámokat, mert egy kivájt folyosóra bukkantunk, amelyen át a két fogoly érintkezett egymással.

– Ezt a folyosót kétségtelenül szökés céljából készítették...

– Természetesen. De szerencsétlenségükre Faria abbét elfogta a merevgörcs, és meghalt.

– Értem. Ez természetesen meghiúsította szökési tervüket.

– A halottét mindenesetre – felelte Boville úr –, de az élőét nem. Ez a Dantès, éppen ellenkezőleg, úgy látta, hogy ez az eset sietteti menekülését. Kétségtelenül azt hitte, hogy az If várában meghalt foglyokat rendes temetőben földelik el. Az elhunytat becipelte a saját zárkájába, annak a helyét elfoglalta a zsákban, amelybe a halott már be volt varrva, úgy várta a temetés pillanatát.

– Ugyancsak veszedelmes módszer volt ez, és nem kis bátorságra vall – jegyezte meg az angol.

– Megmondtam önnek, uram, hogy nagyon veszedelmes ember volt. Tiszta szerencse, hogy ő maga megszabadította a börtön igazgatóságát a sok aggodalomtól, amelyet okozott.

– Hogyhogy?

– Hogyan? Hát nem érti?

– Nem én.

– If várának nincsen temetője. A halottakat egész egyszerűen a tengerbe vetik, miután előbb egy harminchat fontos ágyúgolyót kötnek a lábukra.

– No és? – kérdezte az angol, mint akinek eléggé nehéz a felfogása.

– No és rákötöttek a lábára egy harminchat fontos ágyúgolyót, és mindenestül a tengerbe dobták.

– Igazán? – kiáltott fel az angol.

– Bizony, uram – folytatta a főfelügyelő. – Képzelheti, milyen nagy lehetett a szökevény meglepetése, amikor érezte, hogy a sziklák tetejéről zuhan lefelé. Szerettem volna látni, milyen arcot vágott hozzá.

– Az bajos lett volna.

– Sebaj – mondta Boville úr, akit jókedvre hangolt a tudat, hogy visszakapja kétszázezer frankját. – Sebaj! El tudom képzelni.

És nevetésbe tört ki.

– Én is – tette hozzá az angol.

Ő is nevetett, de csak úgy, ahogy az angolok nevetnek, vagyis éppen csak a fogát mutatta meg.

– Így hát – folytatta az angol, aki elsőnek nyerte vissza hidegvérét –, így hát a szökevény a vízbe fulladt.

– Az bizony alaposan.

– Úgyhogy a börtön igazgatója egyszerre szabadult meg az őrjöngőtől meg a bolondtól.

– Szóról szóra.

– De erről az esetről bizonyára van valami feljegyzés az iratokban, ugye? – kérdezte az angol.

– Hogyne, hogyne, a halotti anyakönyvben. Érthető, ugye, hiszen Dantès rokonait, ha ugyan vannak, érdekli, hogy mi történt a fogollyal.

– Így hát most nyugodtak lehetnek, ha ugyan örökölnek utána. De egészen bizonyos, hogy meghalt?

– Ó, istenem, bizony meg. És ha kívánják, adnak nekik halotti bizonyítványt is róla.

– Ez rendjén van – mondta az angol. – De térjünk vissza a lajstromokhoz.

– Igaz. Kissé elkalandoztunk. Bocsánat.

– Miért kér bocsánatot? A történetért? Nincs miért. Nagyon érdekesnek találtam.

– Valóban, az is. Tehát ön látni kívánja, uram, mindazt a feljegyzést, ami az ön szegény abbéjára vonatkozik, aki maga volt a megtestesült szelídség.

– Nagyon örülnék, ha láthatnám.

– Jöjjön át az irodámba, ott majd megmutatom.

Ott valóban minden a legnagyobb rendben volt; minden lajstromnak megvolt a maga száma, minden iratcsomónak a rekesze. A főfelügyelő leültette az angolt a karosszékébe, és elébe tette az If várára vonatkozó lajstromot és iratcsomót. Rábízta, hogy lapozgasson benne, míg ő maga, egy sarokban ülve, újságot olvasott.

Az angol könnyen megtalálta a Faria abbéra vonatkozó iratokat. De úgy látszott, az a történet, amelyet Boville úr elmondott neki, élénken érdekelte, mert amikor az első lapokon átfutott, folytatta a lapozgatást addig, míg Elmond Dantès iratcsomójához nem ért. Ott is mindent a helyén talált: a feljelentést, a kihallgatási jegyzőkönyvet, Morrel kérvényét, Villefort úr véleményezését. Teljes nyugalommal összehajtogatta a feljelentést, zsebre tette, elolvasta a kihallgatási jegyzőkönyvet, és észrevette, hogy a Noirtier név nem szerepelt benne, átfutotta az 1815. április 10-én kelt kérvényt, amelyben Morrel, az ügyészhelyettes tanácsára, a legjobb szándékkal kijelentette – mert hiszen akkor Napóleon uralkodott –, hogy Dantès a császár ügyének nagyszerű szolgálatokat tett, és ezeket a szolgálatokat Villefort tanúsítványa is megerősítette. Ekkor megértett mindent. Ez a Napóleonhoz írott kérvény, amelyet Villefort visszatartott, a második Restauráció alatt szörnyű fegyverré lett a királyi ügyész kezében. Már nem is csodálkozott, mikor a lajstromot fellapozva, szemébe ötlött a neve mellé írott jegyzet:

Dühös bonapartista. Tevékeny részt vett EDMOND DANTÈS az Elba szigetéről való visszatérésben.

A legszigorúbb titkos őrizet alatt tartandó.

E sorok alatt más kézírással, a következő volt olvasható:

„Tekintettel a fenti jegyzetre: nincs mit tenni.”

Csak amikor összehasonlította a nevéhez fűzött megjegyzést a Morrel kérvénye sarkába írt záradékkal, akkor látta, hogy a záradékot ugyanaz a kéz írta, mint a megjegyzést, vagyis mind a kettő Villefort keze írása.

Az angol a megjegyzést követő jegyzetből látta, hogy azt valami felügyelő írhatta, aki futólagosan érdeklődött Dantès sorsa iránt, de úgy látszik, hogy az imént idézett megjegyzés lehetetlenné tette, hogy közbelépjen.

Mint már mondottuk, a főfelügyelő, csupa tapintatból, és hogy ne zavarja Faria abbé tanítványát kutatómunkájában, félrevonult és a Drapeau Blanc-t olvasta. Nem látta tehát, hogy az angol összehajtja és zsebre teszi azt a feljelentést, amelyet Danglars a Réserve-kert lugasában írt, és amelyet marseille-i postai bélyegző szerint, február 27-én este hat órakor adtak fel. De meg kell mondanunk, hogy még ha észreveszi is, nem nagy fontosságot tulajdonított volna ennek a papírdarabnak, és sokkal fontosabbnak tartotta a saját kétszázezer frankját, semhogy ellenezte volna az angol cselekedetét, bármennyire szabálytalan volt is.

– Köszönöm – mondta az angol, és jó hangosan becsapta a lajstromot. – Már megvan minden, amire szükségem volt. Most azután rajtam a sor, hogy beváltsam ígéretemet: kérem, készítsen egy egyszerű engedménylevelet követeléséről, amelyben elismeri, hogy megkapta az ellenértéket, és én azonnal le is olvasom az összeget.

Átadta helyét az íróasztalnál Boville úrnak, aki fesztelenül leült, és gyorsan megírta a kért levelet, miközben az angol leszámolta a bankjegyeket az iratszekrény szélére.

8

A Morrel cég

Aki néhány évvel ezelőtt hagyta el Marseille-t, és ismerte a Morrel cég akkori belső életét, nagy változásokat tapasztalna, ha visszatérne.

A sürgés-forgás, jólét és boldogság helyett, ami úgyszólván árad a jólmenő üzletházakból, a vidám arcok helyett, amelyek az ablakok függönyei mögül kandikálnak ki, az elfoglalt írnokok helyett, akik tollal a fülük mögött sietnek át a folyosókon, a csomagokkal eltorlaszolt udvarok helyett, amelyek a rakodó emberek kiáltozásától és nevetgélésétől hangosak, most első látásra valami különös szomorúságot és kihaltságot észlelt volna. Ezen az üres folyosón és kihalt udvaron a hajdani számos alkalmazottból, akik valamikor benépesítették az irodákat, nem maradt több, mint kettő. Az egyik egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, Emmanuel Raymond, aki szerelmes volt Morrel úr lányába, és megmaradt a cégnél, bármennyire ellenezték is a szülei. A másik pedig egy öreg, félszemű kisegítő pénztáros, akit gúnynevén Coclèsnek hívtak. Azok a fiatalemberek adták neki ezt a nevet, akik valamikor ott nyüzsögtek a hatalmas méhkas körül, amely ma csaknem lakatlan. Az öreg annyira megszokta már a ráragadt nevet, hogy talán meg sem fordul, ha manapság a valódi nevén szólítják.

Coclès megmaradt Morrel úr szolgálatában, ami a derék ember helyzetében lényeges változást jelentett. Pénztárosi rangra emelkedett, ugyanakkor a háziszolga tennivalóit is elvégezte. De azért ugyanaz a régi Coclès volt: jó, türelmes, hűséges, ám a számtani műveletekben hajthatatlan. Ez volt az egyetlen pont, ahol szembeszállt volna az egész világgal, még magával Morrel úrral is. Nem hallgatott másra, csak az egyszeregyre, de az a kisujjában volt, bárhogy is forgatták, vagy próbálták belezavarni.

Az általános szomorúság közepette, amely a Morrel cégnél uralkodott, Coclès volt az egyetlen, aki érzéketlen maradt. De ne értsük félre: ezt az érzéketlenséget nem a szeretet hiánya okozta, inkább valami rendíthetetlen meggyőződés. Mint a patkányok, amelyek mint mondják, jó előre otthagyják a halálra szánt hajókat, ugyanúgy hagyta el lassanként, mint mondottuk, az irodákat és raktárakat az írnokok és alkalmazottak tömege, amely a hajótulajdonos cégétől kapta kenyerét. Coclès látta őket eltávozni, anélkül hogy eszébe jutott volna azon törni a fejét: miért is mennek el? Mint már említettük, Coclès szemében minden csak számok kérdése volt: húsz esztendeje, mióta a Morrel cég alkalmazásában állott, mindig azt látta, hogy a számlák szabályos pontossággal egyenlítődnek ki. Eszébe sem jutott, hogy ez megszűnhet, és a fizetések megakadnak, mint ahogy a molnár, akinek malmát egy nagyesésű víz hajtja, nem hiszi, hogy a folyó vize elapadhat. És valóban, mindmostanáig semmi sem kellett, hogy megingassa Coclès bizalmát. Az utolsó hónap végén is szigorúan pontos volt minden kifizetés. Coclès egy hetven centime-os tévedést fedezett fel, amelyet Morrel úr saját kárára követett el, és még aznap meghozta a behajtott tizennégy sou-s túlfizetést Morrel úrnak, aki bánatos mosollyal vette át, és egy csaknem üres fiókba dobva, mondta:

– Jól van, Coclès, maga a pénztárosok gyöngye.

És Coclès a lehető legboldogabban távozott, mert ez a dicséret, amelyet Morrel úrtól, a marseille-i becsületes emberek e gyöngyétől kapott, jobban hízelgett Coclèsnek, mint egy ötventalléros jutalom.

De a hősiesen teljesített hóvégi fizetések után Morrel úrra kegyetlen órák következtek. Hogy az újabb hóvégi elszámolással szembe tudjon nézni, minden értékét összeszedte, de mivel félt, hogy kétségbeesett kapkodása Marseille-ben kínos feltűnést keltene, elutazott a beaucaire-i vásárra, hogy ott adja el felesége és leánya néhány ékszerét és ezüstjei egy részét. Ezzel az áldozattal meg tudta még ez egyszer menteni a Morrel cég becsületét. A pénztár teljesen kiürült. A hitel, a rossz hír hallatára, szokásos önzésével visszahúzódott. És ahhoz, hogy Boville úrnak a most folyó hónap 15-én járó százezer frankot és a következő hónap 15-én esedékes másik százezer frankot ki tudja egyenlíteni, Morrel úrnak már csak a Pharaon hazatértében volt minden reménye. A Pharaon-nal egy időben szedte fel horgonyát egy másik hajó, amely szerencsésen befutott a kikötőbe, és hírt hozott a Pharaon-ról is.

De ez a hajó, amely mint a Pharaon, Kalkuttából indult, már két hete megérkezett, de a Pharaon-ról semmi újabb hír sem jött. Így álltak a dolgok, amikor a római Thomson és French cég megbízottja megjelent Morrel úrnál, egy nappal azután, hogy Boville úrral az említett fontos ügyet elintézte.

Emmanuel fogadta. A fiatalember minden idegen arc láttára megijedt, mivel minden idegen arcban új hitelezőt sejtett, aki nyugtalanságában bizonyára a cég főnökéhez jött kérdezősködni. A fiatalember, mint mondottuk, meg akarta kímélni főnökét e látogatás izgalmától; ő faggatta ki a jövevényt. A jövevény azonban kijelentette, hogy Emmanuel úrral semmi dolga, hanem személyesen magával Morrel úrral akar beszélni. Emmanuel sóhajtva hívta Coclèst, Coclès meg is jelent, és a fiatalember utasította, hogy az idegent vezesse fel Morrel úrhoz.

Coclès elöl ment, az idegen követte.

A lépcsőn összetalálkoztak egy tizenhat-tizenhét éves szép fiatal lánnyal, aki nyugtalanul nézett az idegenre.

– Morrel úr bent van a dolgozószobájában, ugye, Julie kisasszony? – kérdezte a pénztáros.

– Bent van, vagy legalábbis azt hiszem – felelte habozva a fiatal lány. – Nézze meg előbb, Coclés, és ha bent van édesapám, jelentse be az urat.

– Fölösleges volna engem bejelenteni, kisasszony – mondta az angol –, Morrel úr nem ismeri a nevemet. Csak annyit mondjon ez a derék ember, hogy első segédje vagyok a római Thomson és French cégnek, amellyel kedves apja összeköttetésben áll.

A fiatal lány elsápadt, és tovább folytatta útját lefelé, míg Coclès és az idegen felfelé haladtak.

A lányka bement az irodába, ahol Emmanuel tartózkodott, Coclès pedig a nála levő kulccsal, amely szabad bejárást biztosított neki főnökéhez, kinyitotta a második emeleti lépcső kanyarulatában levő ajtót, az idegent bevezette egy előszobába, kinyitott egy második ajtót, amelyet becsukott maga mögött, egy percre magára hagyta a Thomson és French cég megbízottját, azután ismét megjelent, és intett neki, hogy bemehet.

Az angol belépett, Morrel urat az asztalnál ülve találta. Sápadtan nézte az ijesztő számoszlopot, amely tartozásait tüntette fel. Morrel úr, az idegent megpillantva, becsukta könyvét, felállt és elébe tolt egy széket, majd maga is leült.

Tizennégy esztendő bizony megváltoztatta az érdemes kereskedőt, aki e történet elején harminchat éves volt, de most már az ötvenedik évéhez közeledett. Haja megőszült, homlokára a gond barázdái vésődtek. Tekintete, amely valamikor olyan szilárd és határozott volt, most bizonytalanná és határozatlanná lett, és mintha mindig félt volna megállapodni egy gondolatnál vagy egy embernél.

Az angol nyilvánvaló érdeklődéssel, sőt kíváncsisággal nézte.

– Uram – kezdte Morrel úr, és úgy látszott, hogy ez a kutató tekintet még növeli kényelmetlen érzését –, velem kívánt beszélni?

– Igenis, uram. Tudja, hogy kinek a megbízásából jövök, ugye?

– A Thomson és French cég megbízottja, legalábbis így mondta a pénztárosom.

– Igazat mondott, uram. A Thomson és French cégnek e hónap és a jövő hónap folyamán három- vagy négyszázezer frankot kell lefizetnie Franciaországban, és mivel ismeri az ön szigorú pontosságát, egyesítette az összes váltókat, amelyeket csak talált ezzel az ismert aláírással, és engem megbízott azzal, hogy aszerint, amint ezek a váltók lejárnak, váltsam be őket önnél, és használjam fel a kifizetésekre.

Morrel mélyet sóhajtott, és végigsimította verejtékező homlokát.

– Így hát, uram – kérdezte Morrel –, több váltóm is van a birtokában?

– Hogyne volna, uram, mégpedig elég tekintélyes összegűek.

– Mekkora az az összeg? – kérdezte Morrel olyan hangon, amely igyekezett nyugodtnak látszani.

– Itt van legelőször is – mondta az angol, és elővett zsebéből egy iratcsomót – egy kétszázezer frankról szóló engedmény Boville börtönfőfelügyelő úr részéről, amely a mi cégünkre szól. Elismeri, hogy ezzel az összeggel tartozik Boville úrnak?

– El, uram. Ezt az összeget nálam helyezte el négy és fél százalékos kamatra, csaknem öt esztendővel ezelőtt.

– És ezt önnek vissza kell fizetnie...

– A felét e hónap 15-én, a másik felét a jövő hónap 15-én.

– Úgy van. Azután itt van még harminckétezer-ötszáz frank, a folyó hó végén esedékes: ezeket a váltókat ön írta alá, és a másik forgató ránk ruházta.

– Elismerem őket – mondta Morrel, és elpirult szégyenében, mert arra gondolt, hogy talán életében először nem tudja majd teljesíteni aláírásával vállalt kötelezettségét. – Ez az összes?

– Nem, uram, itt vannak még nálam a jövő hónap végén esedékes tételek, amelyeket a marseille-i Pascal és a Wild és Turner cégek engedményeztek ránk, körülbelül ötvenezer frank értékben. Az egész összeg kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank.

Leírhatatlan, hogy mit szenvedett a szerencsétlen Morrel e felsorolás hallatára.

– Kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank – ismételte gépiesen.

– Annyi, uram – felelte az angol. – Nem akarom titkolni, Morrel úr – tette hozzá kisvártatva –, hogy bár mindmostanáig az ön becsületessége teljesen kifogástalan volt, Marseille-ben az a hír járja, hogy ön már nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségének.

Erre a szinte durván nyers bevezetésre Morrel rettenetesen elsápadt.

– Uram – mondta –, mostanáig és csaknem huszonnégy éve, amióta átvettem ezt a céget apámtól, aki azt maga is harmincöt esztendeig vezette, mostanáig soha egyetlen Morrel és Fia aláírással ellátott váltót sem mutattak be a pénztárnál, hogy azt ki ne fizettük volna.

– Igen, tudom – felelte az angol. – De most egyik becsületes ember áll szemben a másikkal. Beszéljünk őszintén. Mondja, uram, ezeket is ugyanolyan pontosan ki fogja fizetni?

Morrel összerezzent, és most sokkal határozottabban nézett a vele beszélőre, mint eddig.

– A teljes nyíltsággal feltett kérdésre – mondta – nyílt válasz jár. Igen, uram, fizetek, ha, mint remélem, a hajóm szerencsésen befut a kikötőbe, mert érkezése visszaadja hitelemet, amelyet elvettek tőlem a sorozatos balesetek, s én ezeknek az áldozata vagyok. De ha szerencsétlenségemre a Pharaon, amely utolsó mentsváram, és amelyre számítok, nem találna megjönni...

A szegény hajótulajdonos szemébe könny szökött.

– Nos, ha nem válik be ez az utolsó reménysége? – kérdezte az angol.

– Hát akkor, uram – folytatta Morrel –, még kimondani is rossz... de miután már hozzászoktam a szerencsétlenséghez, majd hozzászokom a szégyenhez is... hát bizony, azt hiszem, akkor kénytelen leszek felfüggeszteni kifizetéseimet.

– Nincsenek hát barátai, akik kisegíthetnék a bajból?

Morrel szomorúan mosolygott.

– Üzleti ügyekben, uram – mondta –, nincsenek jó barátok, hiszen tudja, itt csak üzletfelek vannak.

– Az igaz – mormogta az angol. – Így hát már csak egyetlen reménysége van?

– Egyetlen.

– Az utolsó?

– Az utolsó.

– Úgy, hogy ha ez a remény nem válik be...

– Akkor elvesztem, uram, teljesen elvesztem.

– Önhöz jövet láttam, amint befutott a kikötőbe egy hajó.

– Tudom, uram. Egy fiatalember, aki hű maradt hozzám balszerencsémben is, idejének egy részét a házon levő kilátótoronyban tölti, abban a reményben, hátha ő hozhat elsőnek jó hírt nekem. Tőle tudom, hogy érkezett egy hajó.

– És ez nem az ön hajója?

– Nem, ez egy bordeaux-i hajó, a Gironde. Ez is Indiából jött, de nem az enyém.

– Hátha ismerte a Pharaon-t, és adhat róla valami hírt.

– Meg kell önnek vallanom, uram, majdnem inkább félek attól, hogy hírt hallok hajómról, mint attól, hogy bizonytalanságban maradok. A bizonytalanságban még lehet reménykedni.

Morrel úr még tompán hozzátette:

– Ez a késés nem természetes dolog. A Pharaon február 5-én indult el Kalkuttából. Több mint egy hónap óta itt kellene lennie.

– Mi lehet ez? – kérdezte az angol fülelve. – Mit jelenthet ez a zaj?

– Ó, istenem! Istenem! – kiáltott fel Morrel elsápadva. – Mi jöhet még?

Valóban nagy zaj hallatszott a lépcső felől. Jövés-menés, sőt egy panaszos kiáltás is hangzott.

Morrel felállt, hogy kinyissa az ajtót, de ereje elhagyta, és visszaesett karosszékébe.

A két férfi a helyén maradt, egymással szemközt. Morrel minden tagjában remegett, az idegen pedig a legnagyobb részvéttel figyelte. A zaj megszűnt, de látszott, hogy Morrel még vár valamire. A zaj nem ok nélkül támadt, kellett hogy folytatása is legyen.

Az idegennek úgy tetszett, hogy valaki közeledik a lépcsőn, és hogy a lépések, amelyek több embertől eredtek, megtorpannak a lépcsőházban.

A külső ajtó zárjában most kulcs fordult meg, és hallani lehetett, amint ez az ajtó megcsikordul.

– Csak két embernek van kulcsa ehhez az ajtóhoz – mormogta Morrel. – Coclèsnek és Julie-nek.

Ugyanakkor már a második ajtó is kinyílt, és megjelent a fiatal lány, sápadtan, könnyáztatta arccal.

Morrel remegve állt fel, és széke karfájához támaszkodott, mert nem bírt megállni a lábán. Kérdezni akart valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– Ó, apám! – kezdte a fiatal lány, kezét összetéve. – Bocsáss meg gyermekednek, amiért rossz hírt hoz neked!

Morrel rettenetesen elsápadt. Julie a karjába vetette magát.

– Ó, apám! Apám! – mondta. – Bátorság!

– Így hát elveszett a Pharaon? – kérdezte Morrel fojtott hangon.

A fiatal lány nem válaszolt, de igent intett fejével, és apja mellére borult.

– És a legénység? – kérdezte Morrel.

– Megmenekült – felelte Julie –, megmentette az a bordeaux-i hajó, amely az imént futott be a kikötőbe.

Morrel az ég felé tárta két karját. Benne volt ebben a mozdulatban a lemondás, de a tiszta hála kifejezése is.

– Köszönöm, Istenem! – mondta Morrel, – Legalább csak engem egyedül sújtasz.

Bármilyen hidegvérű volt is az angol, szemét könny homályosította el.

– Gyertek be – mondta Morrel –, gyertek csak be, úgyis tudom, hogy itt vagytok mindannyian az ajtó előtt.

És csakugyan, alig ejtette ki e szavakat, zokogva megjelent Morrelné, Emmanuel követte, és hátul, az előszoba végén, hét vagy nyolc, félig meztelen matróz esetlen alakja volt látható. Ezek láttára az angol megremegett. Egyet lépett, mintha oda akarna sietni hozzájuk, de visszatartotta magát, és éppen ellenkezőleg, a szoba legsötétebb és legtávolabb eső sarkába húzódott.

Morrelné leült a karosszékbe, megfogta férje kezét, Julie pedig ott maradt, apja mellére borulva. Emmanuel a szoba közepén maradt állva, mintegy összekötő kapocsként a Morrel család csoportja és az ajtónál álló tengerészek közt.

– Hogyan történt a dolog? – kérdezte Morrel.

– Jöjjön csak ide, Penelon – mondta Emmanuel –, és beszélje el az eseményeket.

Egy öreg matróz lépett elő, akinek arcát az egyenlítő napja festette bronzszínűre, és egy kalap maradványait forgatta kezében.

– Adj' isten, Morrel úr – mondta, mintha csak előző este hagyta volna el Marseille-t, és Aixből vagy Toulonból érkezett volna vissza.

– Jó napot, barátom – felelt a hajótulajdonos, és nem állhatta meg, hogy könnyei közt el ne mosolyodjék, – De hol a kapitány?

– Hát ami a kapitányt illeti, Morrel úr, ő ott maradt Palmában, betegen. De ha Isten is úgy akarja, nem lesz semmi baj, és néhány nap múlva éppen olyan makkegészséges lesz, mint ön vagy én, s visszatér közénk.

– Akkor jó... És most beszéljen, Penelon – mondta Morrel úr.

Penelon arca jobb oldaláról áttolta a bagót a bal oldalra, kezét szája elé tette, hátrafordult, nagyot sercintett ki az előszobába, előrelépett egyet, és kissé meghimbálta derekát.

– Akkor, Morrel úr – mondta –, körülbelül a Blanc-fok és a Boyador-fok között lehettünk, jó kis délnyugati széllel futottunk, miután előbb vagy egy hétig gürcöltünk a szélcsend miatt. Egyszer csak odajön hozzám Gaumard kapitány, meg kell mondanom, hogy a kormányrúdnál álltam, és aszongya: „Penelon bácsi, mit szól ahhoz a felhőhöz, amelyik ott úszik felfelé a szemhatáron?” Hát én is éppeg abban a pillanatban vettem észre. „Hogy mit gondolok, kapitány? Azt gondolom, hogy egy kicsikét gyorsabban jön, mint ahogy szabad volna, és egy kicsikét feketébb, mint az olyan felhők, akikben nincsen semmi gonosz szándék.” „Éppen ez az én véleményem is – mondta a kapitány –, és én szeretek óvatos lenni. Kissé túlságosan sok a vitorlánk ahhoz a szélhez, ami itt készülődik... Hollá, hé! Sodorjátok fel a felső árboc vitorláját és az orrvitorlát!” Már ideje is volt, Még készen sem voltak a parancs teljesítésével, amikor a szél már utolért bennünket, és a hajót oldalt kapta. „Jól van – mondta a kapitány –, de még mindig sok a vitorlánk. Felcsavarni a nagyvitorlát!” Öt perccel későbben már a nagyvitorla is fel volt csavarva, és az elővitorlával, derékvitorlákkal meg a sudárvitorlákkal mentünk. „No hát, Penelon bácsi – kérdezte a kapitány –, miért csóválja a fejét?” „Azért – feleltem –, hogy a maga helyében én nem mennék ilyen hamvába-hóttan.” „Alighanem igaza van, öreg folytatta –, nagy szelet kapunk.” „No hiszen; kapitány úr – feleltem neki –, nem is olyan kis szellőcske jön itt ránk, vihar az, annak rendje és módja szerint, vagy én nem értek hozzá!” Meg kell hagyni, úgy láttuk jönni egyre közelebb a vihart, mint Montredonban a porfelhőt. Szerencsére itt emberére akadt. „Két fogást bekötni a derékvitorlákon! – kiáltott most a kapitány. – Eresszétek meg a vitorlaköteleket, feszítsétek a fogáshúzót a vitorlafákon!”

– Ez nem volt elég azon a környéken – szólt közbe az angol. – Én négy fogást kötöttem volna be, és megszabadítottam volna magamat az előtörzsvitorlától.

E szilárd, csengő és váratlanul jött hang hallatára mindenki megremegett. Penelon a szeméhez emelte a kezét, úgy nézegette, hogy ki bírálta olyan magabiztosan az ő kapitányának cselekedeteit.

– Mi még ennél is jobbat tettünk, uram – mondta az öreg tengerész bizonyos tisztelettel –, mivelhogy felcsavartuk a farvitorlát, és a rudat szél iránt állítottuk, hogy a vihar elöl fussunk. Tíz percre rá becsavartuk a derékvitorlákat is, és bevont vitorlákkal mentünk.

– Ilyen régi hajóval ez nagy kockázat volt – jelentette ki az angol.

– Úgy ám, igaza van! Ez lett a vesztünk, tizenkét órai hányódás után, mikor úgy vitt a szél, mintha az ördög kapott volna el, léket kaptunk. „Penelon – mondta a kapitány –, azt hiszem, süllyedünk, öregem. Engedj engem a kormányhoz, és menj le a fenékre!” Átadom hát neki a kormányrudat, lemegyek. Odalent már három lábnyi magasan állt a víz. Felrohanok és azt kiáltom: „A szivattyúkhoz! A szivattyúkhoz!” Hát bizony már késő volt. Nekiláttunk, de minél többet merítettünk ki, annál több víz folyt be. „Ejnye, a kutyafáját! – mondom négyórai munka után. – Hát ha süllyedünk, akkor hadd süllyedjünk, hiszen úgyis csak egyszer halunk meg!” „Nohát, ilyen példát mutatsz, Penelon koma? – kérdezte a kapitány. – Várj csak, várj!” Lement a kabinjába, és felhozott két pisztolyt. „Az első golyót az kapja aki otthagyja a szivattyút – mondta. – Annak szétdurrantom az agyvelejét!”

– Helyes – jegyezte meg az angol.

– Semmi sem ad annyi bátorságot, mint az efféle jó tanács – folytatta a tengerész. – Annyival is inkább, mert közben kiderült az ég, és a szél is elült. Hanem azért a víz egyre jobban emelkedett a hajóban, nem gyorsan, de óránként mintegy két hüvelyknyit. Két hüvelyknyi óránként, az nem valami sok, tizenkét óra alatt azonban mégiscsak huszonnégy hüvelyknyi, és huszonnégy hüvelyk, az már két láb. Három lábnyi vizünk már előbb is volt, ahhoz kettőt számítva, az már összesen öt láb. Mikor egy hajó gyomrában már öt lábnyira áll a víz, akkor annak a hajónak már vízibetegsége van. „Nohát – mondta a kapitány –, ebből elég volt, és Morrel úr nem vethet semmit a szemünkre. Mindent megtettünk, amit megtehettünk, hogy megmentsük a hajót. Most az a fő, hogy megkíséreljük menteni az embereket. Csónakba, fiúk, mégpedig minél szaporábban!”... Ide hallgasson, Morrel úr – folytatta Penelon –, mi osztán igazán szerettük a Pharaon-t, de bármennyire szereti is a tengerész a hajóját, a saját bőrét még annál is jobban szereti. Nem is mondattuk ezt kétszer magunknak. Mintha még a hajó is azt mondta volna nekünk: „Menjetek már, menjetek már!” És nem hazudott a szegény Pharaon, éreztük, amint süllyed a lábunk alatt. Egykettőre a vízen volt a csónak, és mink mind a nyolcan benne ültünk. Utolsónak a kapitány szállt be, vagyis inkább nem is szállt be, merthogy nem akarta otthagyni a hajót, én kaptam derékon, és odadobtam a bajtársak közé, azután magam is beugrottam a csónakba. Éppen ideje is volt. Alig ugrottam be, akkorát reccsent a fedélzet, mintha negyvennyolc hajóágyú adott volna sortüzet. Tíz perccel később elsüllyedt a hajó eleje, majd a hátulja, azután úgy megfordult maga körül, mint a farka után szaladó kutya. No, osztán meg jóccakát, fiúk!... Mindennek vége volt, nem volt többé Pharaon! Mi meg bizony három nap étlen-szomjan maradtunk, és már-már azon a ponton voltunk, hogy sorsot húzunk, melyikünket együk meg, amikor megpillantottuk a Gironde-ot: integettünk neki, meglátott minket, felénk indult, csónakot küldött értünk, és felvett mindannyiunkat. Hát így történt, Morrel úr, becsületemre mondom! Tengerészbecsületemre! Így volt-e? Mondjátok!

Egyhangú helyeslő morgás bizonyította, hogy az elbeszélő általános tetszést aratott, mind a történet alapvető igazságát, mind pedig a részletek festői leírását tekintve.

– Jól van, barátaim – mondta Morrel úr –, maguk derék emberek. Mindjárt tudtam, hogy az engem ért csapásnak senki sem oka, csak az én végzetem. Isten akarata volt, nem emberek hibája. Nyugodjunk meg Isten akaratában. Most mondják meg, mennyi zsoldjuk jár még?

– Ej, ugyan! Ne beszéljünk erről, Morrel úr.

– Dehogynem, erről beszélnünk kell – mondta a hajótulajdonos szomorú mosollyal.

– Hát, kérem, jár még nekünk háromhónapi zsold... – jelentette ki Penelon.

– Coclès, fizessen ki fejenként kétszáz frankot ezeknek a derék embereknek. Más körülmények között, barátaim – folytatta Morrel –, még azt is hozzátettem volna: adjon mindegyiknek kétszáz frank külön jutalmat is! De, sajnos, rossz idők járnak, barátaim, és az a kevéske pénz, ami még van, már nem az enyém. Ne nehezteljenek hát rám, és ne vonják meg tőlem emiatt szeretetüket.

Penelon nyelt egyet meghatottságában, társaihoz fordult, beszélt velük néhány szót, azután visszajött.

– Ami ezt illeti, Morrel úr – mondta, átlökve bagóját arca másik oldalába, és újra nagyot sercintve az előszobába, s ez a sercintés az előbbinek méltó társa volt –, ami ezt illeti...

– Mit?

– A pénzt...

– Nos?

– Hát, Morrel úr, kérem, a pajtások azt mondják, hogy pillanatnyilag beérik ötven-ötven frankkal is, a többire meg szívesen várnak.

– Köszönöm, barátaim, köszönöm – kiáltott Morrel úr, szíve mélyéig meghatottan. – Igazán derék emberek mindannyian. De csak tegyék el a pénzt, és ha találnak valami jó helyet, szegődjenek el, hiszen szabadok.

A mondatnak ez a második fele csodálatos hatást keltett a derék tengerészekben. Elképedve tekingettek egymásra. Penelonnak tátva maradt a szája, majd lenyelte a bagóját. Szerencsére, még éppen idejében, a torkához kapott.

– Mi az, Morrel úr – mondta alig hallhatóan –, mi az, hát elküld bennünket? Hát nincs velünk megelégedve?

– Szó sincs róla, fiaim – felelte a hajótulajdonos –, dehogy vagyok én elégedetlen magukkal, sőt, éppen ellenkezőleg. Nem küldöm én el magukat. De hát, ha egyszer már nincs hajóm, akkor nincs szükségem tengerészekre sem.

– Hogyhogy nincsen hajója? – kérdezte Penelon. – Majd építtet újakat, mi pedig megvárjuk. Hála istennek, értünk ahhoz, hogyan tengődjünk el.

– Nincs már pénzem ahhoz, hogy hajókat építtessek, Penelon – mondta Morrel úr szomorú mosollyal –, így hát nem fogadhatom el ajánlatukat, bármennyire jólesik is.

– No hát, ha nincsen pénze, minek fizet nekünk? Mi is vállaljuk a szegény Pharaon sorsát, mi is zátonyra futunk.

– Elég, elég, barátaim – mondta Morrel, és meghatottságában a szavakat kereste. – Menjenek, nagyon kérem. Jobb időkben majd ismét találkozunk. Emmanuel – tette hozzá Morrel úr –, kísérje le őket, és ügyeljen, hogy minden a kívánságom szerint történjék.

– De akkor legalább a viszontlátásra, ugye, Morrel úr? – kérdezte Penelon.

– Hogyne, barátaim, legalábbis remélem. Menjenek.

Intett Coclèsnek, aki előttük ment. A tengerészek követték a pénztárost, és Emmanuel követte a tengerészeket.

– Most pedig – fordult Morrel úr a feleségéhez és leányához –, hagyjatok egy percre magamra. Beszédem van ezzel az úrral.

Szemével a Thomson és French cég megbízottjára mutatott, aki mozdulatlanul állt a szoba sarkában az egész jelenet alatt, amelyben csupán néhány szóval vett részt. A két nő az idegenre pillantott, akinek jelenlétéről mindketten tökéletesen megfeledkeztek, azután eltávoztak. De mialatt kimentek, a fiatal lány könyörgő tekintetet vetett az angolra. A férfi olyan mosollyal felelt, amin a közönyös szemlélő elcsodálkozott volna, mert különösen hatott azon a fagyos arcon. A két férfi most magára maradt.

– Nos hát, uram – mondta Morrel, és visszaroskadt karosszékébe –, most mindent látott, mindent hallott, nincs egyéb mondanivalóm önnek.

– Láttam, uram – jegyezte meg az angol –, hogy meg nem érdemelten sújtotta a sors, éppúgy, mint a többi esetekben is, és ez a körülmény megerősített abban az óhajtásomban, hogy segítségére legyek.

– Ó, uram! – mondta Morrel.

– Lássuk csak – folytatta az idegen –, én vagyok egyik legfőbb hitelezője, igaz?

– Legalábbis az ön birtokában vannak a leghamarabb lejáró váltóim.

– Akar haladékot a kifizetésekre?

– A haladék megmenthetné becsületemet, következésképpen az életemet is.

– Mennyi haladékra van szüksége?

Morrel habozott.

– Két hónapra – felelte.

– Rendben van – mondta az idegen –, adok három hónapot.

– De vajon a Thomson és French cég...

– Legyen nyugodt, uram, mindent vállalok. Ma június 5-e van:

– Igen.

– Hát, kérem, írja át ezeket a váltókat szeptember 5-i lejáratra. Szeptember 5-én, délelőtt tizenegy órakor – a falióra ebben a pillanatban éppen tizenegyet mutatott – ismét jelentkezem önnél.

– Várni fogom, uram – felelte Morrel –, és akkor vagy kifizetek mindent, vagy meghalok.

Ezeket az utolsó szavakat olyan halkan mondta, hogy az idegen nem is hallhatta.

A váltókat átírták új lejáratra, a régieket eltépték, és így a szegény Morrelnek legalább háromhavi haladéka volt, hogy minden forrását kimerítse.

Az angol fajtájának különleges egykedvűségével fogadta a köszönetet, és búcsút vett Morreltől, aki hálálkodva kísérte ki az ajtóig. A lépcsőn találkozott Julie-vel. A fiatal lány úgy tett, mintha lefelé akarna menni, de valójában őt várta.

– Ó, uram! – mondta, és összetette a kezét.

– Kisasszony – mondta az idegen. – Valamelyik napon levelet fog kapni azzal az aláírással, hogy... Szindbád, a tengerész... Kérem, hogy pontról pontra teljesítse azt, amit ez a levél kíván majd öntől, bármilyen különösnek is látná ezeket a kívánságokat.

– Meglesz, uram – válaszolta Julie.

– Ígéri, hogy megteszi?

– Esküszöm.

– Jól van. Isten önnel, kisasszony. Maradjon mindig ilyen derék, tiszta lelkű leány, és én merem remélni, hogy Isten megjutalmazza; Emmanuelből és önből egy pár lesz.

Julie halkan felsikoltott, piros lett, mint a cseresznye, és megkapaszkodott a lépcső karfájában, hogy el ne essék.

Az idegen folytatta útját, de még egyszer búcsút intett a lánynak. Az udvaron az angol találkozott Penelonnal, aki mindkét kezében egy-egy százfrankost szorongatott, de úgy látszott, nem tudja rászánni magát, hogy elvigye.

– Jöjjön csak, barátom – mondta neki az angol –, beszélni szeretnék magával.

9

Szeptember ötödike

A haladék, amelyet a Thomson és French cég megbízottja engedélyezett, olyan pillanatban jött, amikor Morrel azt a legkevésbé várta. A szegény ember úgy fogadta ezt a haladékot, mint sorsa jobbrafordulását; úgy vélte, a végzet végre felhagyott az üldözésével. Még aznap elbeszélte a lányának, feleségének és Emmanuelnek, hogy mi történt vele, és a család, ha nem is nyerte vissza egészen nyugalmát, de egy kissé mégis reménykedni kezdett. Sajnos, azonban Morrelnek nemcsak a Thomson és French céggel volt dolga, amely olyan kedvező egyezséget kötött vele. Ahogy mondta, az üzleti világban csak üzletfelek vannak, és nem jó barátok. Ha alaposabban mérlegelte a dolgot, maga sem nagyon értette a Thomson és French cég iránta tanúsított nagylelkűségét. Csupán egy ügyesen, de önzőn okoskodó elgondolás alapján tudta magának megmagyarázni a cég viselkedését: többet ér támogatást nyújtani valakinek, aki csaknem háromszázezer frankkal tartozik nekünk, és így a háromszázezer frankot megkapni három hónap múlva, semmint siettetni bukását, és a tőkének csak hat vagy nyolc százalékát kapni vissza.

Szerencsétlenségére, akár gyűlöletből, akár elvakultságból, nem minden üzletfele gondolkodott így, sőt egyesek éppen az ellenkező véleményen voltak. A Morrel aláírásával ellátott váltókat tehát a legszigorúbb pontossággal mutatták be a cég pénztáránál, de hála az angol adta halasztásnak, Coclès a legnagyobb könnyedséggel tudta kifizetni azokat. Coclès tehát megmaradt a maga rendíthetetlen nyugalmában. Csak Morrel látta iszonyodva, hogy ha 15-én le kellett volna fizetnie Boville százezer frankját, 30-án pedig a harminckétezer-ötszáz frankos váltókat – amelyekre éppúgy, mint a börtönfőfelügyelő hitelére, haladékot kapott –, akkor már ettől a hónaptól fogva elveszett ember volna.

Marseille egész üzleti világában az a nézet alakult ki, hogy Morrelnek össze kell roskadnia a sorozatos csapások súlya alatt. Nagy volt tehát a meglepetés, mikor látták, hogy Morrel hónapvégi kifizetéseit a tőle megszokott pontossággal teljesíti. Ám azért a régi bizalom nem tért vissza, és egyhangúlag a következő hónapra jósolták a szerencsétlen ember csődbejutását.

Morrel az egész hónapot hallatlan erőfeszítésekkel töltötte el, hogy összeszedje minden segélyforrását. Azelőtt, bármilyen keltezésű volt is egy-egy váltója, mindig bizalommal fogadták, sőt, keresték is. Morrel most el akart helyezni egy kilencven napi lejáratra kiállított váltót, de minden bank elzárkózott előle. Szerencsére Morrelnek magának volt néhány kinnlevősége, amelyre számíthatott. Kinnlevőségei befolytak, Morrel tehát július végén ismét pontosan teljesítette kifizetéseit.

Marseille-ben egyébként nem látták többé viszont a Thomson és French cég megbízottját. Másnap vagy harmadnap a Morrel úrnál tett látogatás után eltűnt. És mivel Marseille-ben csak a polgármesterrel, a börtönök főfelügyelőjével és Morrel úrral volt kapcsolata, ottlétének nem maradt egyéb nyoma, mint az a három, egymástól egészen eltérő vélemény, amelyet ez a három ember megőrzött róla. Ami a Pharaon matrózait illeti, azok, úgy látszik, találtak valami elhelyezkedést, mert ők is eltűntek.

Gaumard kapitány közben felépült betegségéből, amely Palmához kötötte, és visszatért Marseille-be. Habozott, jelentkezzék-e Morrel úrnál. Morrel azonban, amint hazatértéről értesült, maga látogatta meg. A hajótulajdonos már Penelon elbeszéléséből tudta, milyen derekasan viselkedett Gaumard az egész szerencsétlenség alatt, és még ő akarta megvigasztalni a kapitányt. Elvitte a neki járó zsoldot, amelyért Gaumard kapitány aligha mert volna elmenni.

Mikor Morrel úr innen távozóban lefelé ment a lépcsőn, találkozott Penelonnal, aki éppen felfelé igyekezett. Úgy látszott, Penelon jól használta fel a kapott pénzt, mert tetőtől talpig új ruhába öltözött. Amint észrevette Morrelt, a derék kormányos nagy zavarba jött. A lépcső távolabb eső zugába húzódott, bagóját hol balról jobbra, hol meg jobbról balra tologatta, nagy, rémült szemmel nézett Morrelre, és amikor az a szokott barátsággal nyújtotta kezét, ő csak félve szorította meg. Morrel úr Penelon zavarát új ruhájának tulajdonította: nyilvánvaló volt, hogy a derék ember nem a saját pénzéből vette ezt a finom ruhaneműt, kétségtelen, hogy már elszegődött valami más hajóra, és most szégyelli magát, amiért, ha szabad így kifejezni, nem gyászolja többé a Pharaon-t. Sőt, az is meglehet, hogy Gaumard kapitánnyal is közölni akarta szerencséjét, és új gazdája nevében ajánlatot is tesz neki.

„Derék emberek – gondolta Morrel távozóban –, bárcsak éppen úgy szeretné majd őket az új gazda, mint ahogy én, és kívánom, hogy nagyobb legyen az ő szerencséjük, mint az enyém!”

Az augusztus úgy telt el, hogy Morrel szüntelen régi hitelének felújításán és új hitelezők szerzésén fáradozott. Augusztus 20-án úgy tudták Marseille-ben, hogy helyet biztosított magának a postakocsin, mire úgy okoskodtak, hogy a hónap végén esedékes a csőd, és Morrel bizonyára azért utazik el már jó előre, mert nem akar részt venni ebben a kegyetlen eseményben, amelyet bizonyára rábízott első helyettesére, Emmanuelre, és pénztárosára, Coclèsre. Amikor azonban augusztus 31-e elérkezett, a cég pénztárát, minden jósolgatás ellenére, annak rendje és módja szerint kinyitották. A rács mögött megjelent Coclès, nyugodt volt, akár Horatius igaz embere, a szokott figyelemmel vizsgált meg minden elébe tett váltót, és az elsőtől az utolsóig, a legnagyobb pontossággal kifizette valamennyit. Még két olyan utánvét is érkezett, amelyekre Morrel úr már előre számított, és Coclès ezeket is éppen olyan pontossággal fizette ki, mint a hajótulajdonos személyes váltóit. Már semmit sem értettek az emberek, de a rossz hírek prófétáinak makacs szívósságával szeptember végére halasztották a cég valószínű bukását.

Elsején megérkezett Morrel. Egész családja nagy aggodalommal várta, mert e párizsi útjától remélték az utolsó segítséget. Morrel ugyanis Danglars-ra gondolt, aki ma milliomos, és valamikor neki lekötelezettje volt, hiszen Danglars Morrel ajánlata révén lépett be annak a spanyol bankárnak a szolgálatába, akinél megvetette hatalmas vagyona alapjait. Mint mondták, Danglars-nak ma hat-nyolc milliója van, hitele pedig korlátlan. Danglars-nak egy tallért sem kellett volna kivennie zsebéből ahhoz, hogy megmentse Morrelt, csupán egy kölcsönért kellett volna kezességet vállalnia, és ezzel már meg is mentette volna. Morrel gondolataiban már régebben felmerült Danglars neve, de vannak olyan dolgok, amelyektől az ember ösztönösen visszariad, anélkül, hogy tehetne róla, és Morrel, ameddig csak lehetett, halogatta ezt a végső megoldást. Igaza is volt, mert Danglars visszautasította, és ezt a derék hajótulajdonos igen megalázónak érezte.

Mikor Morrel hazatért, egyetlen rossz szót sem ejtett, és nem panaszkodott. Könnyezve csókolta meg feleségét és lányát, barátian kezet szorított Emmanuellel, bezárkózott második emeleti dolgozószobájába, és hivatta Coclèst.

– Most már igazán végünk van – jelentette ki a két nő Emmanuelnek.

Azután rövid titkos megbeszélést tartottak, és elhatározták: Julie azonnal ír bátyjának a nîmes-i garnizonba, hogy rögtön jöjjön haza.

A szegény nők ösztönösen érezték, minden erejükre szükség van a fenyegető veszedelem elviseléséhez.

Egyébként Maximilien Morrel, noha alig volt huszonkét éves, igen nagy befolyást gyakorolt édesapjára.

Határozott és egyenes lelkű fiatalember volt. Amikor arról volt szó, hogy pályát válasszon, apja nem erőszakolta rá akaratát, hanem megkérdezte Maximilient, mihez volna kedve. A fiú akkor kijelentette, hogy a katonai pályára szeretne lépni. Ennek megfelelően kitűnő tanulmányi eredményeket ért el, felvételi vizsgálat után a Katonai Műszaki Főiskolára került, és onnan mint hadnagy lépett a 53. ezred szolgálatába. Már egy esztendeje viselte ezt a rangot, és megígérték neki, hogy az első alkalommal megkapja főhadnagyi kinevezését. Az ezredben Maximilien Morrelt nemcsak a katonai, hanem az emberi kötelességek teljesítése szempontjából is szigorúan fegyelmezettnek tartották, nem is hívták másképpen, csak a sztoikusnak. Magától értetődik, hogy többen azok közül, akik ezt a nevet adták neki, csak hallomásból ismerték a fogalmat, és nem is sejtették, hogy mit jelent ez a jelző.

Ezt a fiatalember hívta haza édesanyja és húga, hogy támogassa őket súlyos helyzetükben.

Nem tévedtek, a helyzet valóban igen nehéz volt, mert alig pár perccel később, hogy Morrel úr Coclesszel belépett dolgozószobájába, Julie látta, amint az utóbbi sápadtan, remegve és feldúlt arccal rohan ki onnan.

A fiatal lány, amikor Coclès elrohant mellette, meg akarta kérdezni, mi történt, de a derék ember, szokása ellenére, olyan gyorsan futott le a lépcsőn, hogy csak annyit kiáltott vissza futtában, égnek emelt karral:

– Ó, kisasszony, kisasszony! Micsoda szörnyű szerencsétlenség! Ki hitte volna?

Egy perccel később Julie látta, amint visszarohan, és két vagy három nagy üzleti könyvet, egy bankjegytárcát meg egy pénzes zacskót cipel magával.

Morrel átnézte a könyveket, kinyitotta a tárcát, és megolvasta a pénzt.

Összes készpénze hat-nyolcezer frank, követelése ötödikéig négy-ötezer frank volt, ami azt jelentette, hogy legjobb esetben is tizenháromezer frank készpénz állott szemben kétszáznyolcvanhétezer frank esedékességgel. Így hát még elfogadható törlesztést sem lehetett felajánlani.

Amikor azonban Morrel lement ebédelni, elég nyugodtnak látszott. Ez a nyugalom jobban megrémítette a két nőt, mint a legmélyebb levertség.

Ebéd után Morrel rendszerint elment kissé hazulról. A Phokaiak Társaskörében szokta meginni kávéját, és ott olvasta el rendszerint a Sémaphore-t. Aznap nem távozott el hazulról, felment dolgozószobájába.

Coclès teljesen megzavarodott.

A nap egy részét az udvaron töltötte, egy kövön üldögélt, hajadonfővel a harmincfokos hőségben.

Emmanuel igyekezett a lelket tartani a két nőben, de bizony nem volt valami ékesszóló. A fiatalember sokkal bennfentesebb volt a cég ügyeiben, semhogy ne érezte volna, hogy nagy szerencsétlenség súlya nehezedik a Morrel családra.

Leszállt az éj. A két nő virrasztott, mert mindketten azt remélték, hogy Morrel a dolgozószobájából lejövet, benéz hozzájuk is. De hallották, hogy elhalad ajtajuk előtt, sőt, meg is gyorsítja lépteit, nehogy behívják.

Mindketten hallgatóztak, és hallották, hogy Morrel a szobájába megy, és magára zárja ajtaját.

Morrelné aludni küldte lányát. Egy félórával azután, hogy Julie visszavonult, az asszony felállt, levetette cipőjét, és végigsietett a folyosón, hogy a kulcslyukon át meglesse, mit csinál a férje.

A folyosón egy árnyékot pillantott meg, amely visszahúzódott: Julie volt az, aki maga is nyugtalankodott, és megelőzte édesanyját.

A fiatal lány Morrelnéhoz lépett.

– Ír – mondta neki.

A két nő mindegyike némán is megértette, mire gondol a másik. Morrelné a kulcslyukhoz hajolt.

Morrel valóban írt. De amit lánya nem vett észre, Morrelné meglátta azt, hogy férje bélyeges papirosra ír.

Az a szörnyű gondolata támadt, hogy a végrendeletét írja. Egész testében remegett, de volt hozzá ereje, hogy hallgasson erről. Másnap Morrel úr teljesen nyugodtnak látszott. Úgy dolgozott irodájában, mint rendesen, lejött az ebédhez, mint ahogy szokta, de vacsora után maga mellé ültette leányát, megölelte a gyermeket, és sokáig magához szorította.

Este Julie azt mondta édesanyjának, hogy bár apja látszólag nyugodt, ő észrevette, hogy a szíve igen hevesen vert.

A két következő nap hasonlóképpen telt el.

Szeptember 4-én este Morrel visszakérte leányától a dolgozószoba kulcsát.

Julie erre a kérésre összerezzent, mert baljóslatúnak érezte. Ugyan miért kérte vissza tőle édesapja azt a kulcsot, amely mindig nála szokott lenni, és amelyet gyermekkorában is csak büntetésből vettek el néha tőle?

A fiatal lány apjára nézett.

– Mi rosszat követtem el, apám – kérdezte –, hogy elveszed tőlem ezt a kulcsot?

– Semmit, gyermekem – felelte a szerencsétlen Morrel, és az egyszerű kérdésre könny szökött a szemébe –, semmit, csak szükségem van rá.

Julie úgy tett, mintha keresné a kulcsot.

– Azt hiszem, a szobámban hagytam – mondta.

Kiment, de nem a saját szobájába, hanem leszaladt, hogy Emmanuellel beszéljen.

– Ne adja vissza a kulcsot édesapjának – mondta a fiú –, és ha lehetséges, holnap reggel maradjon mellette.

Julie faggatni kezdte Emmanuelt, de az nem tudott semmi mást, vagy nem akart egyebet mondani.

Szeptember 4-ről 5-re virradóra Morrelné egész éjszaka fülével a szomszéd szoba falához tapadt, ahol hajnali három óráig hallotta férjét hevesen fel és alá járkálni szobájában.

Morrel csak három órakor vetette le magát az ágyára.

A két nő együtt töltötte az éjszakát. Múlt este óta virrasztva Maximilient várták.

Reggel nyolc órakor Morrel belépett hozzájuk. Nyugodt volt, de az éjszaka izgalmai meglátszottak sápadt és feldúlt arcán.

A nők nem merték tőle megkérdezni, jól aludt-e.

Morrel gyöngédebb volt feleségéhez és atyaibb a lányához, mint valaha. Nem győzte nézegetni és ölelgetni a szegény gyermeket.

Julie-nek eszébe jutott, mit tanácsolt Emmanuel, és amikor apja kiment a szobából, követni akarta. Morrel azonban szelíden visszatolta.

– Maradj édesanyádnál – mondta.

Julie ellenkezni próbált.

– Így akarom! – jelentette ki Morrel.

Most történt meg először, hogy Morrel azt mondta a lányának: „Így akarom!” De most is annyi apai gyöngédséggel ejtette ki e szavakat, hogy Julie nem mert egy lépést sem tenni utána. Ott állt egy helyben, némán és mozdulatlanul. Egy perccel később ismét nyílt az ajtó, és a fiatal lány érezte, hogy két kar átöleli, és valaki homlokon csókolja.

Felpillantott és felsikoltott örömében.

– Maximilien! Bátyám!

E kiáltásra Morrelné is odafutott, és fia karjába esett.

– Édesanyám – mondta a fiatalember, és hol anyjára, hol húgára nézett –, mi történt hát, és mi a baj? A leveletek megrémített. Rohantam haza.

– Julie – mondta Morrelné, és intett a fiatalembernek –, eredj, mondd meg apádnak, hogy Maximilien hazaérkezett.

A fiatal lány kisietett a szobából, de alig ért a lépcső alsó fokára, egy férfi jött vele szemben, kezében levéllel.

– Nem ön Julie Morrel kisasszony? – kérdezte a férfi a legtisztább olasz kiejtéssel.

– Igen, uram, én vagyok az... – válaszolta Julie dadogva. – De mit óhajt tőlem? Nem ismerem önt.

– Olvassa el ezt a levelet – mondta az idegen, és egy levélkét nyújtott át neki.

Julie habozott.

– Édesapján segíthet vele – mondta a küldönc.

A fiatal lány kikapta kezéből a levelet. Gyorsan kibontotta, és ezt olvasta benne:

Siessen azonnal az allées de Meilhanra, menjen be a 15. számú házba, a portástól kérje el az ötödik emeleti szoba kulcsát, menjen be ebbe a szobába, a kandalló párkánya sarkáról vegye el az ott levő kis piros selyemerszényt, és vigye el azt az édesapjának.

Fontos, hogy édesapja ezt tizenegy óra előtt kézhez kapja.

Ön megígérte, hogy vakon engedelmeskedik nekem, most emlékeztetem ígéretére,

Szindbád, a tengerész

A fiatal lány felsikoltott örömében, felpillantott, hogy kérdést intézzen ahhoz az emberhez, aki a levelet hozta, de hiába kereste, mert az már eltűnt.

Ekkor még egyszer átolvasta a levelet, és észrevette, hogy egy utóirat is van benne.

Azt is elolvasta hát:

Fontos, hogy ezt a küldetését ön személyesen és egymaga hajtsa végre. Ha bárki elkísérné, vagy más jelentkezne ön helyett, a portás azt felelné, hogy nem tudja, mit kívánnak tőle.

Ez a postscriptum erősen megnyirbálta a fiatal lány örömét. Nem kell-e valamitől tartania? Nem csalják-e tőrbe? Ártatlanságában nem is sejtette, miféle veszedelmek fenyegethetnek egy ilyen korú fiatal lányt, mint ő, de a félelemhez nem is kell tudni a veszedelem nagyságát. Sőt, különösképpen az ismeretlen veszedelmek okozzák a legnagyobb félelmet.

Julie habozott, és elhatározta, hogy tanácsot kér.

De valami különös érzés azt sugallta, hogy ne anyjához és ne bátyjához, hanem Emmanuelhez fusson.

Lesietett, elmondta neki, mi történt aznap, amikor a Thomson és French cég megbízottja apjánál járt, elbeszélte a lépcsőházi jelenetet, elismételte, milyen ígéretet tett, és megmutatta a levelet.

– El kell mennie, kisasszony – mondta Emmanuel.

– El kell mennem? – mormolta Julie.

– El bizony, majd én elkísérem.

– Hát nem olvasta, hogy egyedül kell mennem? – kérdezte Julie.

– Egyedül is lesz – válaszolta a fiatalember –, én majd odalent várok a rue du Musée sarkán. És ha olyan soká talál késni, hogy aggodalomra ad okot, felmegyek önért, és fogadom, hogy akkor jaj azoknak, akikre önnek panasza lehet!

– Akkor, Emmanuel – kezdte ismét habozva a fiatal lány –, az ön véleménye szerint eleget kell tennem ennek a meghívásnak?

– Hogyne. Hiszen a küldönc megmondta, hogy az édesapjáról van szó, ugye?

– De végre is, Emmanuel, miféle veszedelemtől kell tartanunk? – kérdezte Julie.

Emmanuel habozott egy pillanatig, de mindennél erősebb volt benne az a kívánság, hogy egy csapásra és azonnal elhatározásra bírja a lányt.

– Ide hallgasson – mondta neki. – Ugye ma szeptember 5-e van?

– Igen.

– Ma délelőtt tizenegy órakor édesapjának majdnem háromszázezer frankot kell lefizetnie.

– Ezt tudjuk.

– Nohát – mondta Emmanuel –, a pénztárban nincs még tizenötezer frank sem.

– Mi fog hát történni?

– Az történik, hogyha ma délelőtt tizenegy órára az ön édesapja nem kap valahonnét segítséget, délben kénytelen lesz bejelenteni a csődöt.

– Ó, hát jöjjön, jöjjön! – kiáltott a fiatal lány, magával vonva Emmanuelt.

Morrelné ezalatt mindent elmondott a fiának.

A fiatalember jól tudta, hogy az apját ért sorozatos csapások következtében jócskán csökkenteni kellett a háztartás költségeit, azt azonban nem is sejtette, hogy már idáig fejlődtek a dolgok. Egészen megsemmisülten ült a helyén.

Hirtelen azonban kiszaladt a szobából, gyorsan felfutott a lépcsőn, mert azt hitte, hogy édesapja a dolgozószobájában van, de ott hiába kopogtatott. A dolgozószoba ajtaja előtt állt, amikor hallotta, hogy nyílik apja lakosztályának ajtaja. Hátrafordult és meglátta édesapját. Morrel úr ahelyett hogy egyenesen dolgozószobájába ment volna fel, a hálószobába nyitott be, és onnan éppen most jött ki.

Morrel úr felkiáltott meglepetésében, mikor megpillantotta Maximilient. Nem tudott semmit a fiatalember megérkezéséről. Mozdulatlanul megállt a helyén, a bal kezében, kabátja alatt takargatva vitt valamit.

Maximilien gyorsan leszaladt a lépcsőn, és apja nyakába ugrott. De hirtelen visszahőkölt, és csak jobb kezével támaszkodott apja melléhez.

– Édesapám – mondta, és halálsápadt lett –, miért szorongatsz két pisztolyt a kabátod alatt?

– Itt van, lám ettől féltem! – mondta Morrel.

– Apám! Apám! Az isten szerelmére! – kiáltott a fiatalember. – Miért vannak nálad ezek a fegyverek?

– Maximilien – felelte Morrel, és merően nézte a fiát –, te férfi vagy, méghozzá becsületes férfi. Gyere, elmondom neked.

Morrel biztos léptekkel ment fel dolgozószobájába, míg Maximilien támolyogva követte.

Morrel kinyitotta az ajtót, és bezárta fia után. Áthaladt az előszobán, belépett az irodába, a két pisztolyt letette az asztal sarkára, és ujja hegyével a nyitott könyvet mutatta fiának.

E könyvben pontosan fel volt tüntetve a pillanatnyi helyzet. Morrelnek egy félórán belül le kellett fizetnie kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frankot, és mindössze tizenötezer-kétszázötvenhét frankja volt.

– Olvasd – mondta Morrel.

A fiatalember elolvasta, és egy pillanatra mintha megkövült volna. Morrel egy szólt sem szólt.

Mit mondhatott volna, amit a számok kérlelhetetlensége már fel nem tárt?

– És mindent megtettél, édesapám – kérdezte a fiatalember egy percnyi hallgatás után –, hogy megelőzd ezt a szerencsétlenséget?

– Mindent – felelte Morrel.

– Semmiféle kintlevőségedre sem számíthatsz?

– Semmifélére.

– Kimerítettél minden lehetőséget?

– Ki.

– És egy félóra múlva – mondta tompán Maximilien – a nevünk becstelenné válik!

– A vér lemossa a becstelenséget – jegyezte meg Morrel.

– Igazad van, apám, megértelek.

Azután a pisztolyok felé nyúlt:

– Az egyik a tiéd, a másik az enyém – mondta. – Köszönöm!

Morrel elkapta a kezét.

– Hát édesanyád... húgod... Ki fogja őket eltartani?

– Édesapám – kezdte –, arra gondolsz, hogy nekem élnem kell?

– Igenis, arra gondolok – felelte Morrel –, mert ez a kötelességed. Te erős lelkű, meggondolt ember vagy, Maximilien... Maximilien, te nem vagy mindennapi ember. Nem parancsolok neked semmit, nem utasítalak semmire, csak annyit mondok: vizsgáld meg a helyzetedet, mintha kívülálló volnál, és ítélj magad.

A fiatalember egy percig elgondolkodott, azután a magasztos lemondás kifejezésének fénye villant meg szemében. Csupán lassú és szomorú mozdulattal vállrojtját és vállszalagját – rangja jelvényeit – szedte le.

– Jól van – mondta, és odanyújtotta kezét Morrelnek –, halj meg hát békével, édesapám! Én élni fogok.

Morrel egy pillanatig azon a ponton volt, hogy térdre esik a fia előtt. Maximilien azonban magához vonta, és a két nemes szív egy pillanatra összedobbant.

– Tudod, hogy nem az én hibám okozta? – kérdezte Morrel.

Maximilien mosolygott.

– Tudom, édesapám, hogy a legbecsületesebb ember vagy, akit csak valaha ismertem.

– Akkor jól van, tudsz mindent. Most menj vissza édesanyádhoz és húgodhoz.

– Édesapám – mondta a fiatalember térdre esve –, add rám áldásodat!

Morrel két keze közé fogta fia fejét, hozzáhajolt és több ízben megcsókolta.

– Ó, igen, igen – mondta –, áldásomat adom reád a magam és családunk három feddhetetlen nemzedéke nevében. Hallgasd meg hát, mit mondanak általam: azt az épületet, amelyet a balsors ledöntött, a Gondviselés újjáépítheti. Még a legkönyörtelenebbek is meg fognak szánni téged, látva, hogy én milyen halállal haltam meg. Neked talán megadják azt az időt, amit tőlem megvontak. Azon légy, hogy a „gyalázat” szó el ne hangozzék. Láss munkához és dolgozz, ifjú ember, küzdj erősen és bátran! Te, anyád, és húgod, érjék be a legszükségesebbel, hogy kezed között napról napra gyarapodjék azoknak vagyona, akiknek tartozom. Gondold el, hogy eljön egy szép nap, egy nagy nap, egy ünnepélyes nap, az a nap, amelyen a te neved már tisztára van mosva, az a nap, amelyen ugyanebben a szobában azt fogod mondani: „Azért halt meg az én apám, mert nem tudott annak megfelelni, amit én ma cselekszem. De nyugodtan és csendesen halt meg, mert halála előtt tudta, hogy én végrehajtom az akaratát.”

– Ó, édesapám, édesapám! – kiáltott a fiatalember. – Talán mégis lehetséges volna, hogy tovább élj!

– Ha tovább élek, minden másképpen lesz. Ha tovább élek, az érdeklődésből kételkedés, a szánalomból rosszakarat lenne. Ha tovább élek, már csak olyan emberszámba vesznek, aki nem tartotta meg a szavát, aki nem tett eleget kötelezettségeinek, végül nem leszek más, mint egy csődbe jutott ember. Ha meghalok, gondold csak el, minden ellenkezőképpen van. Maximilien, az én holttestem már egy szerencsétlen, becsületes ember holtteste. Ha élek, legjobb barátaim elkerülik házamat, ha meghaltam, egész Marseille zokogva kísér ki utolsó utamra. Ha élek, szégyellned kell a nevemet, ha meghaltam, emelt fővel mondod: „Annak az embernek a fia vagyok, aki megölte magát, mert életében először nem tudta megtartani adott szavát.”

A fiatalemberben felcsuklott az elfojtott sírás, de úgy látszott, beletörődik a sorsába. Most már másodízben adott igazat apjának, ha szívével nem is, de az értelmével.

– És most – mondta Morrel – hagyj magamra, és tartsd távol anyádékat.

– Nem akarod még egyszer látni a húgomat? – kérdezte Maximilien.

A fiatalemberben egy utolsó, néma remény lobbant fel ezzel a találkozással kapcsolatban, ezért indítványozta.

Morrel a fejét rázta.

– Láttam már ma reggel – mondta –, és el is búcsúztam tőle.

– Nincs számomra valami különös megbízásod, édesapám? – kérdezte Maximilien izgatottan.

– Dehogy nincs, fiam, mégpedig egy szent kötelesség.

– Mondd meg, apám, mi az?

– A Thomson és French cég volt az egyetlen, amely emberségből vagy talán önző szempontokból (nem az én feladatom, hogy az emberi szívekben olvassak) megkönyörült rajtam. Megbízottja, aki tíz perc múlva jelentkezni fog itt, hogy egy kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frankról szóló kötelezvény kifizetését kérje, nemcsak beleegyezett a halasztásba, hanem ő maga ajánlott fel háromhónapi haladékot. Azt akarom, hogy legelsősorban ezt a céget elégítsétek ki, fiam. Szent legyen előtted ez az ember.

– Így lesz, apám – felelte Maximilien.

– És most még egyszer isten veled – mondta Morrel. – Menj, menj, most egyedül kell maradnom. Végrendeletemet a hálószobám íróasztalában fogod találni.

A fiatalember tehetetlenül állt a helyén, távozni akart, de nem volt hozzá ereje.

– Hallgass ide, Maximilien – mondta az apja –, tegyük fel, hogy én is katona vagyok, mint te, hogy azt a parancsot kaptam, el kell foglalnom egy sáncot, és te tudva tudnád, hogy eközben engem meg fognak ölni: Nem azt mondanád-e, amit az imént mondtál: „Menj, édesapám, mert ha itt maradsz, elveszíted a becsületedet, és inkább a halál, mint a becstelenség?”

– Igen, igen – felelte a fiatalember –, így van. – És Morrelt görcsösen magához szorítva, mondta: – Menj hát, édesapám.

Ezzel kirohant a dolgozószobából.

Morrel egy pillanatig egy helyben állva meredt a fia után becsukódó ajtóra. Azután kinyújtotta a kezét, megtalálta a csengő zsinórját és csengetett.

Egy perc múlva megjelent Coclès.

Nem ugyanaz az ember volt, mint azelőtt. A három utolsó nap bizonyosságai teljesen megtörték. Az a gondolat, hogy a Morrel cég beszünteti a fizetéseit, sokkal jobban meggörnyesztette, mint húsz másik esztendő tette volna.

– Kedves jó Coclèsem – mondta Morrel leírhatatlan hangsúllyal –, maradj az előszobában. Ha az az úr, aki három hónappal ezelőtt már itt járt, tudod, a Thomson és French cég megbízottja, megérkezik, jelentsd nekem.

Coclès nem válaszolt, csak a fejével intett, kiment, leült az előszobában és várakozott.

Morrel visszazuhant székébe. A faliórára pillantott: már csak hét perc van hátra. Az óramutató hihetetlen gyorsasággal vágtatott. Szinte úgy rémlett neki, látja, amint mozog.

Nem lehet szóval kifejezni, mi ment végbe ebben a végső percben Morrel agyában, akit talán, ha nem is ésszerű, de mindenesetre különleges okok arra késztettek, hogy elhagyjon mindent, amit szeretett, és fiatalon elhagyja magát az életet is, amely pedig minden családi boldogsággal elhalmozta. Látnunk kellett volna verejtékező homlokát és mégis nyugodt vonásait, könnyes, de égnek emelt szemét.

Az óramutató egyre szaladt, a pisztolyok meg voltak töltve. Odanyúlt az egyik után, kezébe vette, és leánya neve jött az ajkára. De ismét letette a halált hozó fegyvert, fogta a tollat, és írt néhány szót.

Úgy érezte, hogy még nem búcsúzott el eléggé kedves leányától. Azután újra az órára pillantott, már nem is a perceket számolta, hanem csak a másodperceket.

Fogta a pisztolyt, szája félig kinyílt, szeme az óramutatóra meredt, és hirtelen összerezzent arra a neszre, amelyet a ravasz felhúzásával ő maga okozott.

Jeges verejték lepte el homlokát, szívét pedig még halálosabb félelem töltötte el.

Hallotta, amint megcsikordul a lépcsőház kapuja. Utána megnyílt a dolgozószoba ajtaja is.

A falióra mindjárt elüti a tizenegyet.

Morrel hátra sem fordult, szinte hallani vélte Coclès szavait: „A Thomson és French cég megbízottja.”

A pisztoly csövét a szájához emelte.

Hirtelen azonban sikoltást hallott: leánya hangja volt. Megfordult és Julie-t pillantotta meg. A pisztoly kiesett kezéből.

– Édesapám! Édesapám! – kiáltott a fiatal lány kifulladva és örömében csaknem magánkívül. – Meg vagy mentve! Meg vagy mentve!

Apja karjaiba vetette magát. Egyik kezében egy piros selyemerszényt szorongatott.

– Megmentve? – ismételte Morrel. – Hogy érted ezt, gyermekem?

– Igen, meg vagy mentve! Ide nézz! – mondta a fiatal lány.

Morrel kezébe vette az erszényt, és megremegett, mert valahogy bizonytalanul úgy rémlett neki, hogy ez az erszény valamikor az övé volt.

Az erszény egyik rekeszében ott volt a kétszáznyolcvanhétezerötszáz frankról szóló váltó.

A váltó ki volt egyenlítve.

A másik rekeszben egy mogyoró nagyságú gyémánt volt, mellette egy pergamendarabkára írott két szó: „Julie hozománya.”

Morrel végigsimította homlokát: azt hitte, álmodik. A falióra ebben a pillanatban elütötte a tizenegyet.

Morrel úgy érezte, hogy minden egyes óraütés az ő szívét éri.

– Magyarázd meg hát, gyermekem – kérdezte –, hol találtad ezt az erszényt?

– Az allées de Meilhan 15. számú házban, egy ötödik emeleti szegényes kis szoba kandallójának sarkán.

– De – kiáltott fel Morrel – hiszen ez az erszény nem a tied.

Julie átnyújtotta apjának a reggel kapott levelet.

– És egymagad mentél el abba a házba? – kérdezte Morrel, amint elolvasta a levelet.

– Emmanuel elkísért, édesapám. Neki a rue du Musée sarkán kellett engem várnia, de különös módon visszatértemkor már nem volt ott.

– Morrel úr! – kiáltotta egy hang a lépcsőházból. – Morrel úr!

– Ez az ő hangja – mondta Julie.

Ebben a percben belépett Emmanuel, arca örömtől ragyogott, és szörnyen izgatott volt.

– A Pharaon! – kiáltotta. – Itt a Pharaon!

– Mi az? A Pharaon? Megbolondult, Emmanuel? Hiszen tudja, hogy elsüllyedt!

– A Pharaon! Uram, a Pharaon-t jelzik. A Pharaon most fut be a kikötőbe.

Morrel visszaroskadt székébe, minden ereje elhagyta. Esze sehogy sem tudta felfogni a hihetetlen, hallatlan, mesébe illő események sorozatát.

De most belépett a fia.

– Édesapám! – kiáltotta Maximilien. – Miért mondtad azt, hogy a Pharaon elsüllyedt? Az őrség jelezte, és most fut be a kikötőbe.

– Barátaim – mondta Morrel –, ha így volna, isteni csodában kellene hinnünk. Lehetetlen! Lehetetlen!

De valóság volt, ha nem is kevésbé hihetetlen, mint az a kis erszény, amelyet a kezében tartott, a kiegyenlített váltó és a pompás gyémánt.

– Uram – szólt most közbe Coclès –, mi az, hát megjött a Pharaon?

– Menjünk, gyermekeim – mondta Morrel felállva –, nézzük csak meg, és Isten legyen nekünk irgalmas, ha a hír hamis.

Mindannyian lementek.

A lépcső közepe táján várakozott Morrelné. A szegény asszony nem mert felmenni.

Kisvártatva a Canebière-en voltak. A kikötőben nagy volt a tömeg. Morrel előtt a tömeg utat nyitott.

– A Pharaon! A Pharaon! – kiáltotta mindenki.

És csodálatos, hallatlan dolog: a Saint-Jean toronnyal szemben csakugyan állt egy hajó, amelynek oldalára fehér betűkkel fel volt írva Pharaon (Morrel és Fia, Marseille). A hajó tökéletesen olyan volt, mint a másik Pharaon, és éppúgy bíborfestékkel és indigóval volt megrakva. A hajó lehorgonyzott, és felcsavarta vitorláit. A hídon Gaumard kapitány parancsnokolt, és Penelon mester integetett Morrel úrnak.

Nem volt többé kétség: a bizonyosság érzékelhető volt, és tízezer ember adott róla tanúbizonyságot.

Mialatt Morrel meg a fia ott a mólón egymás nyakába borultak, és az egész város tombolt örömében a csoda láttán, egy férfi, akinek arcát félig eltakarta fekete szakálla, és aki egy parti őrszem házikója mögött elrejtve állt, ellágyulva szemlélte a jelenetet, és e szavakat mormolta:

– Légy boldog, te nemes lélek. Áldott légy mindazért a jóért, amit cselekedtél, és amit a jövőben tenni fogsz. Hálám maradjon éppúgy titokban, mint ahogy titokban maradt a te jótetted is.

Az öröm és a boldogság mosolyával eltűnt rejtekhelyéről, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, mert mindenkit elfoglalt a nap nagy eseménye. A fekete szakállas férfi lement a kis lépcsők egyikén, amelyeket itt rakodóhelyül használnak, és háromszor kiáltotta:

– Jacopo! Jacopo! Jacopo!

Kis csónak siklott oda hozzá, és ő beszállt a csónakba, amely egy pazarul felszerelt jachthoz vitte. A fedélzetre egy matróz ügyességével kúszott fel. Onnan még egy pillantást vetett Morrelre, aki sírt örömében, boldoggal-boldogtalannal kezet rázott, és bizonytalan tekintettel mondott köszönetet annak az ismeretlen jótevőnek, akit, úgy látszott, az égben keres.

– És most – mondta az ismeretlen – isten hozzád, jóság, emberszeretet, hála... Isten hozzátok olyan érzések, amelyek betöltik a szívet!... A Gondviselés helyett megjutalmaztam a jókat... hogy a bosszúállás istene helyett megbüntessem a gonoszokat!

E szavak után jelt adott, és a jacht nekiindult a tengernek.

10

Olaszország – Szindbád, a tengerész

Az 1838. év elején Firenzében tartózkodott két fiatalember. Mindkettő Párizs legelőkelőbb társaságához tartozott. Az egyik Albert de Morcerf vicomte, a másik Franz d'Épinay báró volt. Elhatározták, hogy a karnevált az idén, Rómában töltik, ahol Franz lesz majd Albert ciceronéja, mert ő már négy esztendeje lakik Olaszországban.

Mivel nem holmi csekélység Rómában tölteni a karnevált, főleg ha valaki nem akar a Piazza del Popolón vagy a Campo Vaccinón hálni, írtak Pastrini mesternek, a London Szálló tulajdonosának a Piazza del Espagnára, hogy biztosítson számukra kényelmes lakosztályt.

Pastrini mester azt válaszolta, hogy már csak két szobája és egy kisebb kamrája van al secondo piano[21], és hogy azt mérsékelt bérért, napi egy aranyért, bocsátja rendelkezésükre. A két fiatalember elfogadta az ajánlatot, azután Albert, hogy a még rendelkezésre álló időt kihasználja, Nápolyba utazott, Franz pedig Firenzében maradt.

Amikor Franz végigélvezte már mindazt, amit a Mediciek városa nyújt, amikor eleget sétált már abban az Édenben, amelynek Casines a neve, amikor részt vett már azokon a fényes ünnepélyeken, amelyeket Firenze előkelőségei rendeztek, eszébe jutott, hogy – miután Korzikát, Bonaparte bölcsőjét már látta – meglátogatja Napóleon számkivetésének helyét, Elba szigetét is.

Egyik este tehát leoldott egy barchettá-t[22] vasgyűrűjéről, amellyel az a livornói kikötőben a parthoz volt erősítve, köpenyébe burkolózva leheveredett a csónak fenekére, és a tengerészeknek csak annyit mondott:

– Elba szigetére!

A bárka elhagyta a kikötőt, mint ahogy a vízimadár elhagyja fészkét, és másnap Franz partra szállt Porto Ferrajóban.

Átvágott a császári szigeten, követte az óriás minden ottmaradt nyomát, majd Marcianában hajóra szállt.

Két órával azután, hogy a szárazföldet elhagyta, Pianosában kikötött, és ismét partra szállt, mert azzal kecsegtették, hogy ott vörös fogolymadarak végtelen sokasága várja.

A vadászat nem sikerült. Franz nagy üggyel-bajjal lőtt néhány sovány foglyot, és mint minden vadász, aki hiába fáradt, elég rossz hangulatban szállt csónakjába.

– Ó, ha eccellenza akarná – mondta a csónakosgazda –, pompás vadászterületet tudnék ajánlani!

– Ugyan hol?

– Látja ezt a szigetet? – kérdezte a gazda, ujjával délnek mutatva, egy kúp alakú sziget felé, amely sötéten vált ki a legszebb indigókék tengerből.

– Miféle sziget az? – kérdezte Franz.

– Monte Cristo szigete – válaszolta a livornói.

– De nekem nincs engedélyem, hogy ezen a szigeten vadásszak.

– Erre nincs is szüksége eccellenzának, hiszen a sziget teljesen lakatlan.

– Micsoda? – kiáltott fel a fiatalember. – Egy lakatlan sziget a Földközi-tenger kellős közepén? Ez igazán különös.

– Sőt természetes, eccellenza, Ez a sziget merő fehér sziklatömeg, és talán az egész területén nincsen egy holdnyi megművelhető föld sem.

– És kié ez a sziget?

– Toszkánáé.

– Milyen vadat lehet ott találni?

– Sok ezer vadkecskét.

– Amelyek a sziklák nyaldosásából élnek? – kérdezte Franz hitetlen mosollyal.

– Nem, hanem felkutatják az avarfüvet, mirtuszt, masztixfát, amelyek a repedésekben kihajtanak.

– De hol tudnék aludni?

– A földön, bent a barlangban, vagy a hajón, a saját köpenyén. Egyébként, ha óhajtja, eccellenza, a vadászat után akár azonnal is eltávozhatunk. Tetszik tudni, hogy éjszaka éppen olyan jól vitorlázhatunk, mint nappal, és ha nem jó a vitorla, még mindig ott vannak az evezők.

Mivel még elég ideje maradt Franznak addig, amíg barátjával találkoznia kellett, és mert nem kellett nyugtalankodnia római szállása miatt, elfogadta az ajánlatot, hogy kárpótolja magát a rosszul sikerült első vadászatért.

Mikor kijelentette, hogy elmegy a szigetre, a matrózok halkan néhány szót váltottak egymással.

– No, mi az? – kérdezte Franz. – Mi a baj? Közbejött talán valami akadály?

– Dehogy – felelte a gazda –, csak azt kell még megmondanunk eccellenzának, hogy a sziget vesztegzár alatt áll.

– Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy mivel Monte Cristo lakatlan, és olykor találkozóhelye azoknak a csempészeknek és kalózoknak, akik Korzikából, Szardíniából vagy Afrikából jönnek, ha bármiféle jel elárulja, hogy a szigeten tartózkodtunk, Livornóba való hazatértünkkor kénytelenek lennénk hatnapos vesztegzárat eltűrni.

– Mi az ördög! No, ez már változtat a helyzeten! Hat nap! Éppen annyi, amennyire a Jóistennek szüksége volt ahhoz, hogy megteremtse a világot. Ez egy kissé sok lesz, gyermekeim.

– De ugyan ki árulja majd el, hogy eccellenza Monte Cristón volt?

– Ó, hát én bizonyára nem – kiáltotta Franz.

– Bizony mi sem – tették hozzá a matrózok.

– Akkor hát gyerünk Monte Cristóra!

A gazda parancsot adott az indulásra. A sziget felé fordultak, s a bárka elindult a kijelölt irányba.

Franz nem zavarta munkájukat, és csak akkor kezdett újra beszélgetni, amikor már a nyílt tengeren voltak, mikor a szél duzzasztotta vitorlájukat, és a négy tengerész elfoglalta a helyét: három elöl, egy pedig a kormánynál.

– Kedves Gaetano barátom – mondta a gazdának –, azt hiszem, úgy mondotta, hogy Monte Cristo szigete kalózok menedékéül szolgál, márpedig azok egészen másféle vadak, mint a vadkecskék.

– Úgy van, eccellenza, ez az igazság.

– Sokat hallottam arról, kik a csempészek, de azt hittem, hogy mióta Algírt elfoglaltuk, és a régensséget eltörölték, a kalózok már csak Cooper és Marryat kapitány regényeiben élnek.

– Bizony akkor tévedett, eccellenza. A kalózokkal is úgy vagyunk, mint a banditákkal, akiket XII. Leó pápa kipusztítottnak vélt, s akik mégis naponta támadják meg az utasokat, és fosztogatják őket egészen Róma kapujáig. Nem hallott róla, hogy alig hat hónappal ezelőtt a francia diplomáciának a Szentszékhez beosztott ügyvivőjét Velletritől mintegy ötszáz lépésnyire kirabolták?

– Hallottam.

– No hát. Ha eccellenza is Livornóban lakna, mint mi, időről időre hallhatná, hogy egy áruval megrakott kis hajó, vagy egy csinos kis angol jacht, amelyet Bastiában, Porto Ferrajóban vagy Civita Vecchiában vártak, egyáltalán nem érkezett meg, nem is tudják, mi lett vele, és hogy kétségtelenül valamelyik sziklán zátonyra futott. Nos hát, az a zátony, aminek nekifutott, csak egy alacsony és szűk kis bárka, amelyen alig van hat vagy nyolc ember. Ezek egy sötét, viharos éjszakán valami vad és lakatlan sziget kanyarulatánál éppúgy megrohanták és kifosztották azt a hajót, mint ahogy a haramiák megállítanak és kifosztanak egy postakocsit valamelyik erdő szélén.

– De végre is – kezdte ismét Franz, még mindig elnyújtózva a csónakban –, hogy van az, hogy azok, akik ilyen kalandon estek át, nem tesznek panaszt? Miért nem kérnek megtorlást a francia, szardíniai vagy toszkánai kormányoktól a kalózok ellen?

– Miért? – mondta Gaetano mosolyogva. – Igenis, miért?

– Mert a kalózok legelőször is minden valamire való holmit átcipelnek a saját bárkájukra, azután megkötözik a legénység kezét-lábát, minden ember nyakába kötnek egy huszonnégy fontos golyót, a foglyul ejtett hajó gerincébe hordó nagyságú lyukat fúrnak, ismét felmennek a fedélzetre, elzárják a lejárókat, azután visszatérnek a bárkájukra. Tíz perccel később a hajó elkezd nyöszörögni és nyögni, majd lassan-lassan elsüllyed. Először csak az egyik oldala merül le, utána a másik. Majd megint a felszínre kerül, megint lebukik, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Hirtelen olyan zaj támad, mintha ágyút sütöttek volna el: a levegő letépi az egész fedélzetet. Ekkor a hajó úgy mozog, mint a vízbefúló ember, mikor vergődik, és minden mozdulatánál egyre lomhább lesz. Csakhamar azután a víz, amely nagyon megszorul az üregekben, nekizúdul a nyílásoknak, mint azok a vízoszlopok, amelyeket az óriás bálnák lövellnek ki az orrukon keresztül. Végül a hajó egy utolsó hörgést hallat, még egyszer megfordul maga körül és elmerül, miközben hatalmas tölcsért vág. Az örvény egy percig még forog, de lassacskán elcsendesedik, majd egészen eltűnik, elannyira, hogy öt perccel később már csak a Jóisten szeme találná meg az eltűnt hajót a nyugodt tenger mélyében.

– Megérti most már – tette hozzá a gazda mosolyogva –, miért nem tér vissza a hajó a kikötőbe, és miért nem tesz panaszt a legénység?

Ha Gaetano akkor mesélte volna el ezt az egészet, amikor még nem ajánlotta a kirándulást, valószínű, hogy Franz kétszer is meggondolta volna, hogy beleegyezzék-e az új vadászatba, vagy sem. De most már úton voltak, és úgy érezte, gyávaság volna meghátrálni. Az a fajta ember volt, aki nem keresi éppen a veszedelmet, de ha szembekerül vele, rettenthetetlen hidegvérrel küzd. Nyugodt természetű férfi volt, azok közül való, akik az életben előforduló veszedelmet úgy tekintik, mint párbajbeli ellenfelüket, kiszámítják minden mozdulatát, mérlegelik erejét, védekeznek, hogy lélegzethez jussanak, de nem annyira, hogy gyávának tűnjenek fel, és akik egyetlen pillantással felismerve minden előnyüket, egy csapással ölnek.

– Ugyan! – mondta. – Megjártam Szicíliát és Kalábriát, két hónapig hajóztam a görög Archipelagoszon is, és sehol színét sem láttam haramiának vagy kalóznak.

– Nem is azért említettem meg a dolgot, eccellenza, hogy eltérítsem szándékától – szólt közbe Gaetano. – Ön kérdezett, én pedig feleltem, ez az egész.

– Helyes, kedves Gaetano barátom, az ön elbeszélése igen érdekes is volt. És mivel minél tovább akarom élvezni társalgását, megyünk Monte Cristóra.

Eközben sebesen közeledtek utazásuk célja felé. Jó szelük volt, és a bárka hat-hét mérföldet tett meg óránként. Közelebb kerülve a szigethez, az egyre nagyobbnak látszott, ahogy kiemelkedett a tengerből, és a hanyatló nap utolsó sugarának megvilágításában az egymásra rakódott sziklatömbök úgy hatottak, mint a fegyvertárban felhalmozott ágyúgolyók. A sziklák körül avarfű piroslott elő, és fák zöld lombja kandikált ki. A matrózok egészen nyugodtaknak látszottak, de bizonyos, hogy éberen figyeltek, tekintetükkel át-átfutották a hatalmas tükröt, amelyen végigsiklottak, és amelynek szemhatárát pusztán néhány halászbárka népesítette be fehér vitorláival, amint sirályok módjára himbálóztak a hullámok tetején.

Már csak mintegy tizenöt mérföldnyire lehettek Monte Cristótól, amikor a nap kezdett lebukni Korzika mögött, amelynek jobb felől látszó hegyei sötét csipkével szegték be az eget. Ez a hatalmas kőtömeg, mint egy óriás Adamastor, fenyegetően állt szemben a bárkával, elfogta előle a napot, amely megaranyozta a sziklák csúcsait. Az árnyék egyre feljebb szállt a tengerből, és olybá tűnt, mintha maga előtt kergetné a nap utolsó sugarait, amelyek már kialvóban voltak, végül is a ragyogó napsugár a kúp alakú sziklahegy csúcsára futott, ahol egy pillanatra úgy állt meg, mint valami vulkán lángoló tűzkoronája. Az egyre növekvő homály alulról felfelé kúszva beborította a szikla csúcsait is. Most már a sziget csak valami egyre sötétedő szürke hegynek látszott. Egy félórával később sötét éjszaka volt.

Szerencse, hogy a tengerészek megszokott tájakon jártak, és jól ismerték a toszkánai szigettenger legapróbb szikláit is, mert a bárkát körülvevő sűrű sötétségben Franz nem lett volna nagyon nyugodt. Korzika teljesen eltűnt, Monte Cristo szigete is láthatatlanná lett. A matrózok azonban, mint a hiúzok, a sötétben is láttak, és a kormányos, aki az irányzólapátot tartotta, a legnagyobb biztonsággal vezette a bárkát.

Körülbelül egy óra telhetett el napnyugta óta, amikor Franz mintegy negyed mérföldnyire bal felől valami sötét tömeg körvonalait látta kibontakozni, de olyan homályosan, hogy attól tartott, valami arra szálló felhőt nézhetett szárazföldnek, ezért inkább hallgatott. A parton azonban hirtelen nagy fény villant fel. A szárazföldet még össze lehetett téveszteni valami gomolygó felhővel, de a tűz mégsem lehetett meteor.

– Miféle fény lehet ez? – kérdezte.

– Csitt! – felelte a gazda. – Valami jelzőtűz.

– De hiszen azt mondta, hogy a sziget lakatlan!

– Azt mondtam, hogy nincs állandó lakossága, de azt is mondtam, hogy csempészek találkozóhelye.

– És kalózoké?

– És kalózoké – mondta Gaetano, Franz szavait ismételve. – Azért adtam azt az utasítást, hogy kerüljük meg a szigetet, mert így, mint láthatja, a tűz mögöttünk van.

– De én úgy gondolom – jegyezte meg Franz –, hogy ez a tűz inkább megnyugtató, semmint nyugtalanító jelenség. Aki fél, hogy meglátják, az nem gyújt tüzet.

– Ó, ez nem jelent semmit – felelte Gaetano –, ha nem volna sötét, és látná a sziget helyzetét, azt is látná, hogy ezt a tüzet sem a partról, sem Pianosa felől nem lehet észrevenni, csak a nyílt tengerről.

– Attól tart hát, hogy ez a tűz valami rossz társaságot jelez?

– Éppen erről kellene megbizonyosodnunk – mondta Gaetano, és szemét le nem vette erről a földi csillagról.

– Hogyan lehet erről megbizonyosodni?

– Mindjárt meglátja.

E szavak után Gaetano tanácskozott társaival, ötpercnyi vita után a bárkát csendben megfordították, és visszavitorláztak azon az úton, amerről jöttek, és az irányváltoztatás után néhány másodperccel a tűz eltűnt, mert elrejtette valami kiálló szikla.

Ekkor a kormányos új irányba fordult bárkájával, amely szemmel láthatóan közeledett a szigethez, már csak ötven lépésnyire volt tőle.

Gaetano bevonta a vitorlát, és a bárka megállt.

Mindez a legnagyobb csendben történt. A bárkán, amióta irányt változtattak, egyébként sem hangzott el egyetlen szó sem.

Gaetano, mint a kirándulás indítványozója, magára vállalt minden felelősséget. A négy matróz rajta tartotta a szemét, amíg az evezőket előkészítette, és mind a négyen készen álltak, hogy nekilássanak az evezésnek, ami hála a sötétségnek, nem volt nehéz feladat.

Franz pedig azzal a hidegvérrel vizsgálta meg fegyvereit, amelyről már szólottunk.

Két duplalövetű puskája és egy karabélya volt. Megtöltötte őket, ellenőrizte a závárzatokat és várakozott.

Eközben a hajósgazda levetette tengerészköpenyét és ingét, nadrágját jól megerősítette a derekán, és mivel mezítláb volt, nem kellett levetnie sem cipőjét, sem harisnyáját. Amikor ebben a ruházatban volt, vagyis inkább ruha nélkül, ujját ajkára téve csendet intett, majd a vízbe ereszkedett, és olyan óvatosan kezdett úszni a part felé, hogy a legcsekélyebb neszt sem okozta. Útját csak az úszó mozdulatai nyomán csillogó barázda jelezte.

Kisvártatva még ez a barázda is eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy Gaetano partot ért.

A bárkán egy félóra hosszat senki sem moccant. Ekkor a partnál újra feltűnt és egyre közeledett a bárkához az iménti csillogó barázda.

Egy perccel később, két hatalmas tempóval, Gaetano elérte a bárkát.

– No, mi az újság? – kérdezte egyszerre Franz és a négy matróz.

– Hát azok ott spanyol csempészek – felelte a hajósgazda. – Csak két korzikai bandita van velük.

– És mit keres az a két korzikai bandita a spanyol csempészek között?

– Ej, Istenem! Eccellenza – mondta Gaetano a mélységes keresztényi részvét hangján –, hát csak segíteniük kell egymást! Gyakran megesik, hogy a csendőrök vagy a carabinierik ugyancsak szorongatják a szárazföldön a banditákat, nohát akkor azok találnak valami bárkát, és a bárkán olyan jó fiúkat, mint mi vagyunk. Bebocsátást kérnek úszó házunkba. Csak nem utasíthatunk vissza üldözött szegény ördögöket? Szívesen látjuk őket, és a nagyobb biztonság kedvéért kimegyünk velük a nyílt tengerre. Nekünk ez semmibe sem kerül, és megmentjük az életét vagy legalábbis a szabadságát egy hozzánk hasonló embernek, aki adott esetben hálás lesz a neki tett jó szolgálatért, és kitűnő helyre vezet bennünket a szárazföldön, ahol szabadon kirakhatjuk áruinkat, anélkül hogy holmi kíváncsiskodók megzavarnának.

– Hát így van? – jegyezte meg Franz. – Hát ön maga is csempész egy kissé, kedves Gaetano barátom?

– Hát mit képzel, eccellenza? – felelte a gazda leírhatatlan mosollyal. – Mindenfélével kell foglalkozni. Meg kell élni.

– Így hát ön jó ismeretségben van azokkal is, akik éppen most Monte Cristón tanyáznak?

– Körülbelül igen. Mi, tengerészek, olyanok vagyunk, mint a szabadkőművesek, bizonyos jelekből mindjárt ráismerünk egymásra.

– És azt hiszi, nincs mitől tartanunk, ha most mi is kikötünk a szigeten?

– Semmitől a világon. A csempészek nem tolvajok.

– De az a két korzikai bandita... – kezdte ismét Franz, a veszedelem minden eshetőségével számolva.

– Ej, istenem! – felelte Gaetano. – Nem az ő hibájuk, hogy banditákká lettek, hanem a hatóságé.

– Hogy érti ezt?

– Ez így van! Azért üldözik őket, mert elaltattak valakit, semmi másért. Márpedig a korzikaiaknak vérükben van a bosszúállás!

– Mit ért azon, hogy elaltattak valakit? Meggyilkoltak egy embert? – érdeklődött tovább Franz.

– Úgy értem, hogy megölték egy ellenségüket – felelte a hajósgazda –, ami igen nagy különbség.

– Jól van – mondta a fiatalember –, kérjünk hát vendégszeretetet a csempészektől és a banditáktól. Gondolja, hogy megadják?

– Kétségtelenül.

– Hányan vannak?

– Négyen, és a két bandita, az együttvéve hat, eccellenza.

– Nohát, ugyanannyian, mint mi... Még ha azok az urak rossz hangulatban találnának lenni, akkor is ugyanannyian vagyunk, tehát elbánunk velük. Így hát, utoljára mondom: előre Monte Cristóra!

– Igenis, eccellenza. De megengedi, ugye, hogy némi óvóintézkedéseket tegyünk?

– Hogyne, barátom. Legyen csak bölcs, akár Nestor, és ravasz, mint Odüsszeusz. Nemcsak megengedem, egyenesen felkérem rá.

– Hát akkor most csend legyen! – mondta Gaetano.

Mindenki elhallgatott.

Olyan körültekintő ember számára, mint Franz, nem volt titok, hogy ha nem is veszedelmes, de mindenképpen nehéz helyzetbe került. A legsűrűbb sötétségben, elszigetelten, a tenger közepén, olyan tengerészek között volt, akik nem is ismerték, és akik nem voltak semmiképpen lekötelezettjei. Ezek a matrózok jól tudták, hogy az övében néhány ezer frankot hozott, ha nem is irigységgel, de legalábbis kíváncsian tízszer is odasandítottak fegyvereire, amelyek igazán szépek voltak. Másrészt ki fog kötni mindjárt, csupán ezeknek az embereknek a kíséretében, egy olyan szigeten, amely igen vallásos nevet visel ugyan, de a csempészek és banditák miatt nem ígért Franznak más vendégszeretetet, mint Krisztusnak a Kálvária. Azután az elsüllyesztett hajók története, ami a napvilágnál túlzottnak látszott, most a sötétben sokkal valószínűbbnek tetszett. És mivel e kettős veszedelem középpontjába jutott, amely talán csak képzelt veszedelem volt, nem vette le a szemét kísérőiről, és kezét puskáján tartotta.

Eközben a tengerészek ismét felvonták a vitorlákat, és újra visszatértek azon a barázdán, amelyet már oda- és visszamenet vájtak a vízben. Franz szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és a homályon át látta az óriási gránitsziklát, amely mellett a bárka elsiklott. Végül, ismét elhaladva egy szikla kiszögellése mellett, megpillantotta a tüzet, amely most még fényesebben ragyogott, mint az előbb, és látta azt az öt vagy hat embert is, aki a tűz körül ült.

A tűz mintegy száz lépésnyire visszaverődött a tenger vizében. Gaetano a fénysáv mellett haladt, de úgy intézte, hogy a bárka a meg nem világított részen maradjon. Majd amikor a csónak egészen szembekerült a tűzzel, nekifordult, bátran a fény közepébe hatolt, és rákezdett egy halásznótára, amelyet egymaga énekelt és tárai kórusban dalolták hozzá a refrént.

A dal első hangjára a tűz körül üldögélő alakok felugráltak, és a kikötőhely felé közeledve alaposan szemügyre vették a bárkát, mert szemmel láthatóan fel akarták becsülni erőit, és ki akarták találni célját. Csakhamar úgy látszott, hogy vizsgálatuk kielégítette őket, és egyikük kivételével eltávoztak. Ez az egy ott maradt állva a parton, amíg a többiek ismét helyet foglaltak a tűz körül, amelyen egy egész kecskét sütöttek.

Amikor a bárka már csak mintegy húsz lépésnyire volt a szárazföldtől, akkor az az ember, aki a parton állt, gépiesen felkapta karabélyát, ahogy az őrjáratot váró strázsák szokták, és tősgyökeres szardíniai kiejtéssel ezt kiáltotta:

– Állj, ki vagy?

Franz hidegvérrel húzta fel duplacsövű puskája ravaszát.

Gaetano néhány szót váltott az emberrel. Az utas mit sem értett beszélgetésükből, pedig nyilvánvalóan reá vonatkozott.

– Meg akarja nevezni magát, eccellenza? – kérdezte a hajósgazda, – Vagy megőrzi inkognitóját?

– A nevemet nem szabad ismernie senkinek. Mondja nekik egyszerűen azt, hogy francia vagyok, és szórakozásból utazgatok – mondta Franz.

Mikor Gaetano közvetítette ezt a feleletet, az őrszem parancsot adott a tűz körül ülők egyikének, mire az felugrott, és eltűnt a sziklák között.

Most csend állott be. Mindenki a saját tennivalójával volt elfoglalva. Franz a partraszállással, a matrózok a vitorlákkal, a csempészek a kecskéjükkel. E látszólagos gondtalansága közepett azonban kölcsönösen résen álltak.

Az az ember, aki az imént eltűnt, most ismét megjelent, de az ellenkező oldalról jött, mint amerre eltávozott. Fejével intett az őrszemnek, aki odafordult a jövevényekhez, és mindössze ennyit mondott:

– S'accommodi.

Ez az olasz kifejezés: s'accommodi, lefordíthatatlan. Sok mindent jelent: tessék jönni, lépjen be, isten hozta, érezze magát otthon, öné a házam. Olyan ez, mint Molière-nél a török mondat, amely sokféle jelentésével annyira bámulatba ejti az úrhatnám polgárt.

A matrózok nem mondatták kétszer maguknak, a bárka négy evezőcsapással földet ért. Gaetano kiugrott a partra, és még váltott néhány halk szót az őrszemmel. Társai egymás után szálltak ki, végül Franzra került a sor.

Vállán átvetette egyik puskáját, a másik Gaetanónál volt, karabélyát pedig egyik matróz vitte. Ruházata félig művészre, félig dandyre vallott. Egyik sem keltett semmi gyanút, és így nem nyugtalanította a vendéglátókat.

A bárkát kikötötték a parton, azután néhány lépést mentek, hogy valami tanyának alkalmas helyet keressenek. De úgy látszik, hogy az a hely, amely felé tartottak, nem lehetett ínyére az őrség tisztét betöltő csempésznek, mert odakiáltott Gaetanónak:

– Nem, ne oda, kérem.

Gaetano valami mentegetőzésfélét hebegett, és nem szabódott, hanem az ellenkező irányban indult el, mialatt két matróz a tűz lángjánál meggyújtott két fáklyát, hogy az utat világítsa vele.

Alig tettek meg harminc lépést, megállapodtak egy kis térségen, amelyet a sziklák teljesen körülvettek. Ezeken a sziklákon, mintegy őrhelyeknek, apró bemélyedéseket vájt valaki. Körös-körül a gyéren húzódó földcsíkokon néhány törpe tölgy és sűrű mirtuszbozót nőtt. Franz felemelte az egyik fáklyát: egy hamurakás figyelmeztette rá, hogy nem ő az első, aki rátalált erre a kényelmes kis tisztásra, és valószínű, hogy Monte Cristo vándor látogatóinak egyik megszokott pihenőhelyén jár.

Megnyugodott, hogy semmi olyasmi nem történt, amire felkészült. Amint a szárazföldre tette a lábát, amint látta a vendéglátók hangulatát, amely ha nem is baráti, de legalábbis közönyös volt, eloszlott minden aggodalma, és a szomszédos táborban sülő kecskehús illatára ez az aggodalma étvággyá változott.

Néhány szóval megemlítette ezt Gaetanónak, aki azt felelte, hogy a dolog megoldása igen egyszerű, hiszen van a bárkájukban kenyér, bor, hat fogolymadár, és rendelkezésükre áll a tűz is, hogy a madarakat megsüssék.

– Egyébként – tette hozzá –, ha eccellenza olyan étvágygerjesztőnek találja a kecskesült illatát, két madarunkat felajánlhatom szomszédainknak egy szelet kecskehúsért.

– Ez jó lesz, Gaetano – mondta Franz. – Ön igazán a cserebere tudományára született.

Eközben a matrózok avarfű-nyalábokat szedtek össze, mirtusz- és tölgyágakat tördeltek le, és elég tekintélyes tűzhelyet raktak. Franz, a kecskehús illatát érezve, türelmetlenül várta vissza a gazdát. Az csakhamar meg is jelent, mégpedig igen töprengő arccal.

– Nohát – kérdezte Franz –, mi újság? Nem fogadták el az ajánlatunkat?

– Dehogynem – felelte Gaetano. – Ellenkezőleg. Amikor megmondták a főnöknek, hogy ön francia fiatalember, meghívta önt vacsorára.

– No hát, ez a főnök aztán civilizált ember – mondta Franz –, és nem látom be, miért utasítanám vissza, annál is inkább, mert viszek is magammal valami ennivalót.

– Ó, nem erről van szó: van ott mit vacsorázni bőven, csakhogy egy különös feltételhez köti az otthonába való meghívást.

– Otthonába! – vágott közbe a fiatalember. – Hát házat építtetett?

– Nem, de azért igen kényelmes otthona van, legalábbis azt mondják.

– Ismeri hát ön ezt a főnököt?

– Hallottam a hírét.

– Jó vagy rossz hírét?

– Mind a kettőt.

– Az ördögbe is! És ugyan mi az a feltétel?

– Önnek meg kell engednie, hogy bekössék a szemét, és a köteléket nem veheti le addig, amíg ő maga fel nem szólítja rá.

Franz mélyen Gaetano szemébe nézett, hogy kifürkéssze, mit rejt ez az ajánlat.

– Ejnye, no! – mondta a gazda, mintegy Franz gondolatára felelve. – Tudom jól, hogy ezt meg kell fontolni.

– Mit tenne ön a helyemben? – kérdezte a fiatalember.

– Nekem nincs vesztenivalóm, én mennék.

– Elfogadná ezt a feltételt?

– El én, már csak kíváncsiságból is.

– Van hát valami érdekes látnivaló a főnöknél?

– Nézze – felelte Gaetano, lehalkítva a hangját –, nem tudom, igaz-e, amit beszélnek...

Elhallgatott és körülnézett, vajon nem hallgatózik-e valaki.

– És ugyan mit beszélnek?

– Azt mondják, hogy ez a főnök valami föld alatti palotában lakik, amelyhez képest eltörpül a Pitti-palota.

– Mesebeszéd! – felelte Franz, és újra leült.

– Biz az nem mesebeszéd – folytatta a gazda –, hanem valóság! Cama, a Saint-Ferdinand kormányosa, egyszer bent járt nála, és odavolt a csodálattól, amikor onnan kijött. Azt mondta, csak a tündérmesékben vannak ilyen kincsek.

– Ez már beszéd! – mondta Franz. – De tudja-e, hogy ilyesmivel még arra is rábírhatna, hogy lemenjek az Ali Baba barlangjába?

– Én csak azt mondom, amit hallottam, eccellenza.

– Így hát azt tanácsolja, hogy fogadjam el a meghívást?

– Ó, én azt nem mondom! Eccellenza azt tegye, amit jónak lát, ilyen helyzetben nem adhatok tanácsot.

Franz gondolkodott néhány percig. Úgy vélte, hogy ez a gazdag ember nem kívánhatja az övét, hiszen neki mindössze csak néhány ezer frankja van, és mivel az egészet nem tartotta egyébnek, mint egy kitűnő vacsora reményének, elfogadta az ajánlatot.

Gaetano sietett vissza a válasszal.

Mondottuk, hogy Franz óvatos ember volt. A lehető legtöbbet akarta megtudni különös és titokzatos vendéglátó gazdájáról. Most tehát ahhoz a matrózhoz fordult, aki a párbeszéd alatt a fogolymadarakat kopasztotta a hivatására büszke ember komolyságával, és megkérdezte tőle, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, hiszen bárkának, csónaknak, kis vitorlásnak nyoma sincs sehol.

– Emiatt nem nyugtalankodom – mondta a matróz –, hiszen ismerem a hajójukat.

– Szép az a hajó?

– Olyat kívánok eccellenzának, hogy a föld körül hajókázhassék rajta.

– Milyen erős?

– Ej, legalábbis száztonnás lehet. Egyébként nem olyan mindennapi hajó az, jacht, mint ahogy az angolok mondják, de úgy van elkészítve, tudja, hogy elbír minden tengeri vihart.

– Hol készült az a hajó?

– Nem tudom. De azt hiszem, Genovában.

– És hogy mer magának egy csempészbanda feje a saját üzleti céljaira hajót építtetni a genovai kikötőben? – folytatta Franz a kérdezősködést.

– Azt én nem állítottam, hogy ennek a hajónak a tulajdonosa csempész – mondta a matróz.

– Nem. De úgy emlékszem, Gaetano azt mondta.

– Gaetano messziről látta a hajó legénységét, de akkor még nem beszélt senkivel sem.

– De ha ez az ember nem csempészfőnök, akkor kicsoda tulajdonképpen?

– Egy gazdag nagyúr, aki szórakozásból utazgat.

„No lám – gondolta magában Franz –, ez az ember csak annál titokzatosabb, minél különösebb híreket hallok róla.”

– És hogy hívják?

– Ha megkérdezik tőle, azt feleli, hogy ő Szindbád, a tengerész. De nem hinném, hogy ez volna az igazi neve.

– Szindbád, a tengerész?

– Igen.

– És hol lakik ez az úr?

– A tengeren.

– Melyik országba való?

– Azt nem tudom.

– Maga látta már?

– Néhányszor.

– Miféle ember?

– Majd eccellenza megítéli maga.

– Hol fog engem fogadni?

– Bizonyára abban a föld alatti palotában, amelyet Gaetano említett.

– És magukat sohasem vitte rá a kíváncsiság, amikor itt tartózkodtak az elhagyott szigeten, hogy megkíséreljenek behatolni abba az elvarázsolt palotába?

– Ó, dehogynem, eccellenza – felelte a matróz –, mégpedig nem is egyszer. De mindannyiszor hiába keresgéltünk utána. Átkutattuk a barlangot minden oldalról, de semmiféle nyomra sem akadtunk. Azt mondják egyébként, hogy a kapuja nem kulcsra nyílik, hanem varázsszóra.

– Úgy látszik – mormogta Franz –, az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjébe keveredtem bele.

– Őexcellenciája várja önt – szólalt meg mögötte valaki. Franz ráismert az őrszem hangjára.

A jövevényt a jacht legénységének két tagja kísérte.

Franz minden felelet helyett elővette zsebkendőjét, és átnyújtotta annak, aki az imént szólt hozzá.

Szó nélkül bekötötték a szemét, mégpedig olyan gonddal, amely varra vallott, hogy elejét akarják venni minden kíváncsiskodásnak. Azután megeskették, hogy semmiféle módon nem kísérli meg levenni szeméről a köteléket.

Megesküdött. A két ember akkor kétoldalt karon fogta, s így az ő vezetésükkel ment előre, előtte pedig az őr haladt.

Mintegy harminc lépést tehetett meg így. Franz mindjobban érezte a kecskesült egyre étvágygerjesztőbb illatát, amely elárulta, hogy a tanya közelében járnak. Utána még körülbelül ötven lépést kellett előremennie, bizonyára azon az oldalon, amelyre Gaetanót nem akarták beengedni. Most megértette ezt a tilalmat. A levegő változásáról nemsokára megérezte, hogy egy föld alatti helyiségbe került. Néhány másodpercnyi járás után valami recsegést hallott, és úgy rémlett neki, hogy a levegő ismét megváltozott: langyos és illatos lett. Végül érezte, hogy vastag és puha szőnyegen lépked. Vezetői most elengedték. Egy pillanatig csend volt, majd egy hang kissé idegenszerű kiejtéssel, de kitűnő franciasággal ezt mondta:

– Isten hozta nálam, uram. Vegye le a kendőjét.

Gondolni lehet, hogy Franz nem mondatta ezt kétszer magának. Levette szeméről zsebkendőjét, és szembetalálta magát egy harmincnyolc-negyven éves emberrel, aki tuniszi öltözéket viselt, vagyis piros sapkát, hosszú kék selyembojttal, arannyal hímzett fekete posztómellényt, vérvörös, széles és bő bugyogót, ugyanolyan színű és ugyancsak arannyal hímzett harisnyát és sárga papucsot. Gyönyörű kasmírkendő övezte derekát, és övébe kis hegyes és görbe handzsár volt tűzve.

Bár feltűnően sápadt, mégis igen szép volt az arca. Szeme élénk és átható tekintetű. Orrának egyenes vonala csaknem egybeszaladt a homlok vonalával. Ez tiszta görög típusra vallott, foga fehér, akár a gyöngy, és csodálatosan ragyog elő fekete bajusza alól.

Csak sápadtsága volt különös. Mintha hosszú ideig egy sírboltba lett volna bezárva, és nem tudta volna visszanyerni az élők színét. Nem volt különösen magas, de arányos termetű, és mint a délvidéki embereknek általában, keze-lába kicsiny.

Franzot azonban legjobban a berendezés pompája lepte meg, holott éppen ezt tartotta mesének Gaetano elbeszélésében. Az egész szoba falát arany virágokkal hímzett, karmazsinvörös török szövet takarta. Egy egybenyílóan elhelyezett dívány fölött aranyozott, ezüsthüvelyű, drágakövekkel kirakott markolatú arab fegyverek díszlettek. A mennyezetről velencei üvegből készült, művészi formájú, színes lámpa függött, a padlót török szőnyeg borította, amelybe a láb bokáig belesüppedt. Függöny fedte azt az ajtót, amelyen át Franz belépett, és egy másik ajtót is, amely egy következő szobába vezetett. A másik szoba pazar fényt árasztott.

A házigazda egy percig engedte, hogy Franz felocsúdjék meglepetéséből, de ezalatt, mint vendége, ő is vizsgálódott, s nem vette le róla tekintetét.

– Uram – mondta végre –, szíves elnézését kérem azért az óvóintézkedésért, amellyel hozzám bevezették. De mivel ez a sziget többnyire elhagyatott, ha e lakás titka nyilvánosságra kerülne, szállásomat, mikor ide visszatérek, elég rossz karban látnám viszont. Ez pedig igen kellemetlen volna, nem a veszteség miatt, hanem mivel nem volna meg a lehetőségem arra, hogy amikor akarom, elszigetelhessem magam a világtól. Most pedig megkísérlem, hogy elfeledtessem önnel ezt a kis kellemetlenséget, amennyiben felajánlom azt, amire itt nem számított: tűrhető vacsorát és elég jó ágyat.

– Szavamra mondom, kedves házigazdám – felelte Franz –, emiatt nem kell mentegetőznie. Nem újság nekem, hogy bekötik azoknak a szemét, akiket valami elvarázsolt kastélyba vezetnek; emlékezzék Raoulra, a Hugenották-ból. Valóban nincs okom panaszkodni, mert az, amit ön mutat, valósággal az Ezeregyéjszaka csodái közé tartozik.

– Azt mondhatnám önnek, amit Lucullus mondott: „Ha tudtam volna, hogy megtisztel látogatásával, felkészültem volna reá.” De végre is így, ahogy van ez az én kis remetelakom, egészen rendelkezésére áll, és vacsorámat, ha szerény is, szívesen megosztom önnel. Ali, tálalva van?

Ebben a pillanatban félrehúzódott az ajtó függönye, és egy ébenfekete bőrű, egyszerű fehér tunikába öltözött núbiai néger intett gazdájának, hogy át lehet menni az ebédlőbe.

– Most pedig – mondta Franznak az ismeretlen –, nem tudom, osztozik-e ön felfogásomban, de én úgy gondolom, hogy igen kellemetlen érzés kettesben tölteni valakivel két-három órát, anélkül, hogy tudnánk róla, mi a neve vagy mi a rangja, amin szólítsuk. Meg kell jegyeznem, hogy sokkal jobban tiszteletben tartom a vendéglátás törvényeit, semhogy akár a nevét, akár a rangját megkérdezném öntől. Csak annyit kérek, jelöljön meg tetszése szerint valami megszólítást, hogy könnyebben intézhessem önhöz szavaimat. Magamról annyit mondhatok, hogy egyszerűen így szoktak hívni: Szindbád, a tengerész.

– Én pedig – felelte Franz –, miután csak a híres csodalámpa hiányzik a kezemből, hogy Aladdin lehessek, semmi akadályát nem látom annak, hogy egyelőre Aladdinnak szólítson. Ez nem zökkent ki bennünket a Kelet hangulatából, amelybe talán valami jó szellem varázsa vezérelt engem.

– Jól van, Aladdin úr – válaszolta a különös házigazda –, hallotta, ugye, hogy tálalva van, kérem tehát, fáradjon át az ebédlőbe. Alázatos szolgája ön előtt halad, hogy az utat mutassa.

E szavakkal Szindbád félrevonta a függönyt, és valóban ő lépett be elsőnek az ebédlőterembe.

Franz egyik ámulatból a másikba esett. Az asztal pazarul volt megterítve. Mikor erről a fontos dologról meggyőződött, alaposabban körülnézett. Az ebédlőterem nem volt kevésbé fényűző berendezésű, mint a másik szoba, ahonnan az előbb kijött. Tiszta márványból voltak a falak, értékes antik fémdomborművekkel díszítve. A hosszúkás terem két végében két pompás szobor állott, fején kosárral. A két kosár színültig volt a legfinomabb gyümölcsökkel; szicíliai ananász, malagai gránátalma, a Baleári-szigetekről való narancs, francia őszibarack és tuniszi datolya kínálta magát.

A vacsora korzikai rigókkal körülrakott fácánpecsenyével kezdődött, utána vaddisznó-sonkából készült kocsonya, tartármártással körített kecskecomb, pompás tengerihal és hatalmas rák következett. A fő ételek között, apró tálakon, könnyű fogásokat szolgáltak fel.

A tálak ezüstből készültek, a tányérok japán porcelánból.

Franz megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjék róla, vajon nem álmodik-e.

Ali egymagában látta el a felszolgáló tisztét, és nagyszerűen megfelelt feladatának. A vendég meg is dicsérte.

– Igen – felelt a házigazda, miközben a legnagyobb könnyedséggel látta el vendéglátó tisztét –, szegény ördög ez, igen odaadóan szolgál, és mindent megtesz, ami csak tőle telik. Nem felejtette el, hogy megmentettem az életét, és mivel szemlátomást sokra becsüli a fejét, kissé hálás nekem azért, amiért megtarthatta.

Ali odalépett gazdájához, megragadta a kezét és megcsókolta.

– Túlságos kíváncsiskodás volna-e részemről, Szindbád úr – mondta Franz –, ha megkérdezném, hogy milyen körülmények között vitte véghez ezt a szép cselekedetét?

– Ó, istenem, igen egyszerű volt az egész – válaszolt a házigazda –, úgy látszik, a kis fickó kóborlása közben kissé közelebb került a tuniszi bej szerájához, semmint ilyen sötét bőrű kölyökhöz illett volna. Így azután a bej arra ítélte, hogy le kell vágni a nyelvét, a kezét meg a fejét. Első nap a nyelvét, második napon a kezét s a harmadikon a fejét. Mindig kedvemre való lett volna, hogy legyen egy néma szolgám. Megvártam hát, míg kivágják a nyelvét, akkor felajánlottam a bejnek, hogy adja el nekem cserébe a fiút azért a pompás duplacsövű puskáért, amely előtte való este, mint láttam, nagyon megnyerte őfelsége tetszését. A bej habozott egy pillanatig, annyira ragaszkodott hozzá, hogy végezzen a szegény ördöggel. De akkor a puskán kívül odaígértem még egy angol vadászkést is, amellyel apróra vagdaltam őfelsége jatagánját. Ilyen módon azután a bej megkegyelmezett a fiú kezének és fejének, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tuniszba. Ez a feltétel felesleges volt, mert a hitetlen fickó bármilyen távolból pillantja meg Afrika partjait, már hanyatt-homlok menekül le a hajó fenekére, és onnan nem lehet előcsalogatni, csak amikor túl vagyunk már a harmadik világrész látótávolságán.

Franz egy percig némán elgondolkozott, nem tudta, miként vélekedjék arról a kegyetlen jószívűségről, amellyel házigazdája ezt a történetet előadta.

– És mint az a tiszteletre méltó tengerész, akinek a nevét felvette – mondta, fordítva a beszélgetésen –, ön is utazgatással tölti életét?

– Igen. Fogadalmam kötelez. Akkor fogadtam meg, amikor még nem reméltem, hogy teljesíteni is tudom majd – felelte az ismeretlen mosolyogva –, tettem egynéhány ilyenféle fogadalmat, és remélem, sorra beválthatom valamennyit.

Noha Szindbád e szavakat a legnagyobb hidegvérrel ejtette ki, szeme valami különös, vad fényben égett.

– Sokat szenvedett, uram? – kérdezte Franz.

Szindbád összerezzent, és mereven ránézett.

– Miből gondolja? – kérdezte.

– Sok mindenből – válaszolta Franz. – A hangjából, a tekintetéből, a sápadtságából, sőt, az életmódjából is.

– Életmódomból! A lehető legboldogabban élek, úgy élek, ahogy csak egy pasa élhet. Én vagyok a teremtés királya: ha valamelyik hely kedvemre való, ott maradok, ha megunom, továbbállok. Szabad vagyok, mint a madár, nekem is éppolyan szárnyam van, mint annak. Környezetem egyetlen intésemre engedelmeskedik. Időnként azzal szórakozom, hogy megtréfálom az emberi igazságszolgáltatást, amennyiben kiragadok a kezéből egy banditát, akit keres, egy gonosztevőt, akit üldöz. Hanem azután magam szolgáltatok igazságot mindenütt, és nem tűrök halasztást, sem fellebbezést, magam ítélek, vagy magam adom meg a felmentést, és ebbe nem szólhat bele senki sem. Ó, ha egyszer belekóstolna az életembe, sohasem kívánna másként élni, sohasem térne vissza a nagyvilágba, feltéve, ha nincs olyan nagyra törő terve, amelyet végre akar hajtani.

– Valami bosszúállás például – jegyezte meg Franz.

Az ismeretlen a szívnek és gondolatnak legmélyére hatoló tekintettel nézett a fiatalemberre.

– Miért éppen bosszúállás? – kérdezte.

– Azért – válaszolta Franz –, mert önt olyan embernek látom, aki a társadalom üldözése következtében valami nagy leszámolásra készül.

– Ejha! – mondta Szindbád, a maga különös nevetésével, miközben kivillantotta hegyes, fehér fogsorát. – Ezt ugyan nem találta el. Én bizony inkább afféle emberbarát vagyok, és meglehet, hogy egy szép napon csak betoppanok Párizsba, hogy versenyre keljek Appert úrral és a Kis Kék Köpenyes emberrel.

– Első ízben teszi majd meg ezt az utat?

– Hát, istenem, első ízben. Nem látszom valami kíváncsinak, ugye? De biztosíthatom, nem az én hibám, hogy ilyen későn kerül rá sor. Majd csak eljön az ideje!

– Úgy számítja, hogy hamarosan odautazik?

– Még nem tudom, ez bizonytalan körülmények összejátszásától függ.

– Szeretnék Párizsban lenni, amikor ön odaérkezik, hogy amennyire módomban lesz, viszonozhassam azt a vendégszeretetet, amellyel ön engem itt olyan bőkezűen elhalmoz.

– A legnagyobb örömmel fogadnám el ajánlatát – felelte a házigazda –, de sajnos, meglehet, hogy csak inkognitóban leszek ott.

Eközben lezajlott a vacsora, amelyről úgy látszott, mintha azt csakis Franz kedvéért szolgálták volna fel, mert az ismeretlen alig nyúlt a pompás lakoma egy-két fogásához, amíg a váratlan vendég ugyancsak kitett magáért.

Végül Ali odahozta a csemegét is, helyesebben levette a kosarakat a szobrok fejéről, és az asztalra helyezte őket.

A két kosár közé egy kicsiny aranyazott serleget tett, amelynek fedele szintén aranyozva volt.

Az az áhítatos tisztelet, amellyel Ali ezt a kelyhet odahozta, felkeltette Franz kíváncsiságát. Felemelte a fedelet, és valami zöldes színű pépet pillantott meg, amely angyalfüves tésztához hasonlított, és amilyet még sohasem látott.

Visszatette rá a fedőt, de éppúgy nem tudta, mi van a serlegben, mint mielőtt belenézett. A házigazdára pillantott, és látta, hogy az mosolyog zavarán.

– Nem tudja kitalálni, ugye, miféle ennivaló van ebben a kis edényben, és ez most zavarba hozza?

– Bevallom, így van.

– Hát nézze, ez a zöldes színű csemege nem más, mint az az ambrózia, amelyet Hébé szolgált fel Jupiter asztalánál.

– De ez az ambrózia – jegyezte meg Franz, –, emberi kézre kerülve, kétségtelenül elveszítette égi nevét, hogy valami földi névvel cserélje fel. Hogy hívják hát köznapi nyelven ezt a nyalánkságot, amelyre egyébként, bevallom, nem valami nagyon vágyom!

– Éppen ez árulja el anyagi eredetünket – kiáltott fel Szindbád. – Ugyanígy megyünk el gyakran a boldogság mellett, és nem vesszük észre, rá sem pillantunk, vagy ha már láttuk és megnéztük, nem ismerjük fel. Ha a valóság embere ön, és az aranyat vallja istenének, ízlelje meg ezt, és Peru, Guzarate és Golkonda bányái tárulnak fel a szeme előtt. Ha azonban a képzelet embere, ha költő, akkor is kóstolja meg, és a lehetőség minden korlátja eltűnik ön előtt, megnyílnak a végtelen mezők, szabad lélekkel, szabad szellemmel, az álmodozás határtalan honában sétálhat. Ha becsvágyó ember és földi hatalom után futkos, akkor is ízlelje meg, és egy óra múlva király lesz, nem valami olyan kis országnak, mint Franciaország, Spanyolország vagy Anglia, amelyek el vannak dugva Európa valamelyik sarkában, hanem a világ királya, a teremtés királya. A trónusa odafent fog állni azon a hegyen, amelyre a Sátán vitte fel Jézust, és anélkül hogy hódolnia kellene a Sátán előtt, vagy meg kellene csókolnia érte a karmait, ön lesz minden földi ország ura. Ugye, csábító az ajánlatom, mondja, és nem könnyű dolog-e engedni neki, amikor csak ennyit kell tennie – nézze!

E szavakkal most ő vette le a fedelet arról a kis aranyozott kehelyről, amely az agyondicsért anyagot tartalmazta, kivett magának egy kávéskanálnyit a bűvös csemegéből, a szájába vette, és félig behunyt szemmel és hátravetett fejjel lassan ízlelgette.

Franz bevárta, amíg Szindbád elfogyasztja kedvelt csemegéjét, majd mikor az kissé magához tért, azt mondta neki:

– De végre is micsoda hát ez az értékes eledel?

– Hallott-e már valamit a Hegység Vénjéről – kérdezte a gazda –, aki valamikor meg akarta gyilkoltatni Fülöp-Ágostont?

– Természetesen.

– Nahát. Azt tudja, hogy egy gazdag völgy ura volt. A völgyből emelkedett ki az a hegység, amelytől az öreg festői nevét kapta. Ezt a völgyet pompázatos kertek díszítették, amelyeket még Hasszen-ben-Szabah ültetett, és a kertekben magányos kerti lakok álltak. A lakokba csak kiválasztottait bocsátotta be, itt vendégelte meg őket, mint Marco-Polo mondja, valami olyan fűvel, amely elvitte őket a paradicsomba, örökké virágzó növények közé, mindig érett gyümölcsök és mindig szűzen maradó nők közé. Márpedig az, amit ezek a boldog fiatalemberek valóságnak véltek, álom volt csupán. De annyira édes, annyira részegítő, annyira gyönyörrel teljes, hogy testüket-lelküket eladták annak, aki rájuk bocsátotta ezt az álmot, és úgy engedelmeskedtek parancsainak, mint Isten parancsainak, elmentek a világ végére is, hogy az áldozatra lesújtsanak, arra gondoltak, hogy a halál is csupán átmenet lesz abba a csodálatos világba, amelyből ízelítőt adott nekik a szent fű, amely most itt van ön előtt.

– Akkor hát ez a hasis! – kiáltotta Franz. – Ismerem, legalábbis hallottam róla.

– Eltalálta, Aladdin úr, hasis ez, mégpedig a legjobb és legtisztább hasis, amelyet Alexandriában Abugor, a nagy mester, az egyetlen ember készít. Ennek az embernek palotát kellene építeni ezzel a felirattal: A boldogság kalmárjának – a hálás világ.

– Tudja-e – kérdezte Franz –, hogy kedvem támadt megítélni, vajon mennyi igaz az ön dicsérő magasztalásából?

– Ítélje meg maga, kedves vendégem, ítélje meg; de ne érje be az első kísérlettel, mert mint mindennél, itt is hozzá kell szoktatni az érzékeket az új ingerhez, akár heves, akár szelíd, szomorú vagy vidám hatást kelt is. Ez ellen az isteni anyag ellen lázadozik a természet, mert a természet nem az örömökre van alkotva, hanem a fájdalomhoz ragaszkodik. Ebben a harcban el kell buknia a legyőzött természetnek; az álmot ismét a valóságnak kell követnie. Ilyen módon úr marad az álom, az álom lesz maga az élet, és az élet álommá lesz: de micsoda különbség van ebben az átalakulásban! Vagyis, ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért. Kóstolja meg a hasist, kedves vendégem, kóstolja meg!

Franz felelet helyett kivett egy kiskanálnyit a csodálatos pépből, annyit, amennyit házigazdájától látott kivenni, és szájába vette.

– Az ördögbe is! – kiáltott fel, amikor lenyelte az isteni eledelt. – Azt még nem tudom, vajon csakugyan kellemes lesz-e a következménye, mint ahogy ön mondta, de nem találom olyan zamatosnak, mint amilyennek ön.

– Mert az ínye még nem szokta meg ezt a nagyszerű anyagot. Mondja csak: ízlett-e önnek mindjárt előszörre az osztriga, a tea, a porter sör, a szarvasgomba vagy mindaz, amit később annyira megkedvelt? Vagy megérti a rómaiakat, kik assa foetidá-val fűszerezték a fácánt, és a kínaiakat, akik fecskefészket esznek? Ej, istenem, dehogy. Hát így vagyunk a hasissal is: csak egy hétig fogyasszon belőle egyfolytában, a világ semmiféle étele nem tud majd versenyezni azzal az ízzel, amelyet most utálatosnak és émelyítőnek talál. Menjünk át egyébként a benyíló szobába, vagyis az ön szobájába, Ali majd felszolgálja a kávét, és ad nekünk pipát.

Mindketten felálltak. Az a férfi, aki Szindbádnak hívatta magát, és akit időről időre mi is így neveztünk – hogy mint a vendége, mi is nevén nevezhessük –, néhány utasítást adott szolgájának, Franz pedig belépett a szomszédos szobába.

Ez már egyszerűbb bútorzatú, de azért éppen olyan gazdagon berendezett szoba volt. A kerek szobában nagy dívány futott körbe. De a dívány, a falak, a mennyezet és a padló egyaránt pompás bőrökkel volt borítva, olyan lágy és finom tapintású bőrökkel, mint a legpuhább szőnyegek. Voltak itt hatalmas sörényű atlaszi oroszlánbőrök, meleg színekkel csíkozott bengáliai tigrisbőrök, vidáman pettyezett fokföldi párducbőrök, amilyenekről Dante írt, végül szibériai medvebőrök, norvég rókabőrök, és mindezek nagy tömegben egymás hegyén-hátán, úgy, hogy olyan érzést keltett az egész, mintha az ember a legsűrűbb pázsiton járna, és a legselymesebb ágyban pihenne.

Mindketten leheveredtek a díványra. Kezük ügyében volt néhány jázminszárú és ámbraszopókás csibuk, úgy előkészítve, hogy ne kelljen kétszer ugyanarra rágyújtani. Mindegyikük elvett egyet. Ali meggyújtotta a pipákat, és kiment a kávéért.

Egy percig csend volt, ezalatt Szindbád átengedte magát azoknak a gondolatoknak, amelyek állandóan foglalkoztatták, még akkor is, amikor beszélgetett. Franz pedig elmerült abba a néma álmodozásba, amely rendesen úrrá lesz rajtunk, ha finom dohányt szívunk. A dohány mintha füstjével együtt minden gondunkat megsemmisítené, és helyette cserébe kellemes ábrándokat hozna.

Ali behozta a kávét.

– Hogyan issza? – kérdezte az ismeretlen. – Franciásan vagy törökösen, erősen vagy gyengén, cukorral vagy anélkül, átszűrve vagy aljastul? Választhat, minden módon rendelkezésére áll.

– Török módra kérem – válaszolta Franz.

– Igaza van – jelentette ki a házigazda. – Ez arról tanúskodik, hogy van érzéke a keleti élet iránt. Látja, csak a keleti emberek tudnak jól élni! Ami engem illet – tette hozzá azzal a különös mosollyal, amely nem kerülte el a fiatalember figyelmét –, majd ha Párizsban elintézem minden ügyemet, Keletre megyek meghalni. És ha még valaha találkozni akarna velem, Kairóban, Bagdadban vagy Iszpahánban kell keresnie.

– Szavamra mondom – felelte Franz –, ez igazán nem lesz nehéz, mivel úgy érzem, hogy sasszárnyam nő, és ezzel a szárnnyal huszonnégy óra alatt körülrepülöm a földet.

– Ó, hát már dolgozik a hasis. Jól van, tárja csak ki szárnyát, és repüljön el a földöntúli régiókba, ne tartson semmitől, vigyáznak önre, és ha szárnya a nap hevétől leolvadna, mint Ikarusnak, itt vagyunk valamennyien, hogy felfogjuk.

Néhány arab szót mondott Alinak. A fiú engedelmesen bólintott és hátrább vonult, de nem távozott el.

Franz bensejében valami különös átalakulás ment végbe. Az egész napi fáradtság, minden szellemi feszültség, amelyet az este eseményei okoztak, egy csapásra eltűnt, mint az elalvás előtti pillanatban, mikor még van annyi öntudatunk, hogy érezzük az álom közeledtét. Teste mintha anyagtalanul könnyűvé vált volna, szelleme megvilágosodott, érzékei megkétszerezték működésüket. A szemhatár egyre szélesedett, de ez már nem az a komor látóhatár volt, amely fölött bizonytalan félelem honol, és amelyet elalvás előtt látunk, hanem valami átlátszó, rengeteg kék szemhatár, a tenger minden azúrszínével, a nap valamennyi aranysugarával, a szellő minden illatával. Azután matrózainak tiszta, csengő énekéből valami isteni harmónia csendült fel, s ennek hallatára felködlött előtte Monte Cristo szigete, de most már nem a hullámok közül felmeredő zátonynak, hanem a pusztában felbukkanó oázisnak látta. Ahogy közeledett a bárka, egyre erősebb lett az ének, mert valami elragadó és titokzatos harmónia szállt fel a szigetről Istenhez, mintha egy tündér, talán Loreley, vagy valami olyan varázsló, mint Amphion, egy lelket akart volna hangjával odacsábítani, vagy ott akart volna várost építeni.

Végre a bárka partot ért, de minden erőfeszítés és minden zökkenő nélkül, ahogy ajak érinti az ajkat, és ő belépett a barlangba anélkül, hogy az édes muzsika elhallgatott volna. Lement, vagy inkább úgy rémlett, hogy lemegy néhány lépcsőfokon, beszítta az üde, balzsamos levegőt – Kirké barlangja körül lebeghetett –, telve olyan illatokkal, amelyektől elbódul az agy, olyan forrósággal, amelytől lángra gyúlnak az érzékek, és újra látta mindazt, amit elalvása előtt látott, kezdve Szindbádon, a fantasztikus házigazdán, egészen Aliig, a néma szolgáig, Azután úgy látszott, hogy minden elmosódik és összezavarodik a szeme előtt, mint a laterna magica végső árnyképei, mielőtt kialusznak, és egyszerre csak újra ott volt abban a szobában, ahol a szobrok álltak. Csupán egyetlen halvány fényű antik lámpa világított, olyan, aminő éjnek idején a gyönyör vagy az álom falett szokott őrködni.

Most is ugyanazok a remekművűen mintázott, szemérmetlen és poétikus, delejes szemű, pajkos mosolyú, dús hajú szobrok álltak itt. Ott volt Phriné, Kleopátra, Messalina, e három nagy kurtizán. E szemérmetlen árnyak között tiszta sugárként, mint az Olümposzon egy keresztény angyal, ott szerénykedett egy nyugodt árny. Szűzies, szelíd látomás, aki tiszta homlokát fátyollal borította be mind e márványból való szemérmetlenség előtt.

Akkor úgy rémlett, mintha ez a három szobor három szerelmét egyetlen férfi felé fordítaná, és ez a férfi ő maga volt. Úgy tetszett, hogy közelednek az ágyához, amelyben most második álmot alszik. Lábuk elvész hosszú, fehér leplükben, nyakuk mezítelen, hajuk nagy hullámokban omlik le, és olyan mozdulattal állnak meg, amelytől az istenek elbuknak, amelynek azonban a szentek ellen tudtak állni, tekintetük olyan átható és bűvölő, mint amilyennel a kígyó mered a madarakra, és ő úgy érezte, hogy átengedi magát e tekinteteknek, amelyek fájdalmasak, mint a végső ölelés, és édesek, akár a csók.

Franznak úgy rémlett, hogy behunyta a szemét, és hogy utolsó pillantásával a szemérmes szobrot látta, amely akkor egészen beburkolózott fátyolába. Mikor a valóság számára lecsukódott a szeme, érzékei megnyíltak az elképzelhetetlen érzések számára.

Ekkor szünet nélküli gyönyör fogta el, folytonos szerelem, olyan, amilyet a Próféta ígért kiválasztottjainak. A kőajkak megelevenedtek, a hideg keblek forróakká lettek, elannyira, hogy Franz számára, aki most első ízben járt a hasis birodalmában, ez a szerelem szinte fájdalmas, ez a gyönyör csaknem szenvedés volt, minthogy érezte, hogy midőn a szobrok ajkai az ő szomjazó ajkát érintik, simák és hidegek, mint a vipera teste. De minél jobban el akarta távolítani magától a szerelmet, annál inkább vágyakoztak érzékei a titokzatos álom varázsa után, olyannyira, hogy olyan küzdelem után, amelynek sikeréért a lelkét adta volna, fenntartás nélkül átengedte magát, és végül is e márványszeretők csókjaitól fáradtan, a gyönyörtől kimerülten, csodálatos álom bűvöletétől elcsigázva omlott el.

11

Ébredés

Amikor Franz magához tért, úgy rémlett neki, hogy a külső tárgyak is beleolvadnak az álmába. Azt hitte, valami sírban fekszik, ahová csak szánakozva néz be a nap sugara. Kinyújtotta a kezét, és követ tapintott. Meg akart fordulni fekvőhelyén, s akkor látta, hogy burnuszába burkolva feküdt egy igen lágy és illatos füvekkel borított ágyon.

Eltűnt minden látomás, és mintha a szobrok csak olyan árnyak lettek volna, amelyek álmában keltek ki sírjukból, ébredésére valamennyi elillant.

Néhány lépést tett arrafelé, ahonnan a napvilág fénylett. Az álom minden izgalmát a valóság nyugalma követte. Látta, hogy egy barlangban van, a barlang szája felé ment, és a boltíves nyíláson keresztül megpillantotta a kék eget és az azúrszínű tengert. Mind a levegő, mind a víz a reggeli nap fényében ragyogott. A tengerparton üldögéltek a matrózok, beszélgettek és nevetgéltek. Tíz lépésnyire a tengeren kecsesen ringott a lehorgonyzott bárka.

Egy darabig élvezte a friss levegőt, amely végigsimította homlokát, hallgatta a hullámok gyengülő zaját, amint megtörtek a parton, és csipkeszerű, ezüstszínű tajtékot hagytak hátra a sziklákon. Franz gondolkozás nélkül átengedte magát a természet isteni szépségének, amelyet különleges élességgel lát meg az ember olyankor, amikor fantasztikus álomból tér magához. Ez a nyugodt, tiszta, nagyszerű, valóságos élet lassanként rávezette álma valószínűtlenségére és az igazi élmények kezdtek visszatérni emlékezetébe.

Eszébe jutott, hogyan érkezett a szigetre, hogyan mutatták be egy csempészfőnöknek, ismét látta a pompázatos föld alatti palotát, emlékezett a kitűnő vacsorára és a kanálka hasisra.

Csakhogy most, a napvilág valóságában, úgy tűnt fel, mintha mindez legalább egy esztendővel ezelőtt történt volna. De igen élénken élt lelkében az elmúlt álom, és erősen foglalkoztatta agyát. Azok az árnyak, amelyek éjszaka elbágyasztották tekintetükkel és csókjaikkal, képzeletében most hol odatelepedtek a matrózok közé, hol valamelyik sziklán bukkantak fel, vagy ott ringatóztak a bárkán. Feje teljesen tiszta, teste egészen kipihent volt, agyában semmi bágyadtságot sem érzett, ellenkezőleg, valami különös, általános jó érzés töltötte el, és jobban élvezte a friss levegőt, a napfényt, mint valaha.

Jókedvűen közeledett tehát a matrózaihoz.

Azok, amint megpillantották, felkeltek. A hajósgazda odament hozzá:

– Szindbád úr megbízott bennünket azzal – mondta a gazda –, hogy adjuk át üdvözletét eccellenzának, és fejezzük ki sajnálkozását, amiért nem tudott elbúcsúzni, de reméli, hogy eccellenza megbocsát neki, ha megtudja, hogy igen sürgős ügy szólította Malagába.

– Kedves Gaetano barátom – kérdezte Franz –, hát igazán valóság ez? Létezik az az ember, aki fogadott, királyi lakomával vendégelt meg engem ezen a szigeten, és mialatt aludtam, elutazott?

– Hogyne léteznék! Annyira létezik, hogy kis jachtjának felvont vitorlája amott fehérlik a tengeren, és ha ön előveszi messzelátóját, minden valószínűség szerint felismeri házigazdáját a legénység körében.

E szavakkal Gaetano egy kicsiny hajó irányába mutatott, amely Korzika déli partja felé vitorlázott.

Franz elővette messzelátóját, szeméhez igazította, és a megjelölt irányba nézett.

Gaetano nem tévedett. A hajó hátsó részén állt a titokzatos idegen, szintén messzelátót tartott a kezében, és őfelé fordult. Ugyanaz az öltözék volt rajta, amelyet előtte való este, a vacsoránál is viselt. Zsebkendőjével istenhozzádot integetett.

Franz is elővette zsebkendőjét, és ugyanúgy búcsút integetett vele. Néhány másodperc múlva a hajó tatján könnyű füstfelhő rajzolódott ki, kecsesen elvált a hajótól, majd lassan az ég felé szállt. Kisvártatva gyenge dörrenés zaja hatolt el Franzhoz.

– Hallja? – jegyezte meg Gaetano. – Így mondott istenhozzádot önnek!

A fiatalember elővette karabélyát, és a levegőbe lőtt, bár nem remélte, hogy ez a zaj áthatolhat azon a távolságon, amely a jachtot a parttól már elválasztotta.

– Mit parancsol, eccellenza? – kérdezte Gaetano.

– Legelőször is azt, hogy gyújtson egy fáklyát.

– Ah, igen, értem – mondta a hajósgazda –, meg akarja keresni a varázskastély-bejáratot. Kész örömmel, eccellenza, ha ez önt szórakoztatja. Azonnal átadom a kért fáklyát. Magam is foglalkoztam azzal a gondolattal, amely most önnek is az eszében jár, vagy három-négy ízben próbálkoztam vele, de végül is le kellett mondanom róla. Giovanni – tette hozzá –, gyújts meg egy fáklyát, és vidd oda az eccellenzának.

Giovanni engedelmeskedett. Franz átvette a fáklyát, és Gaetano kíséretében lement a föld alatti barlangba.

Felismerte azt a helyet, ahol még most is gyűrött ágyán felébredt álmából. De hiába sétáltatta végig fáklyájának fényét a barlang egész külső felületén, nem látott semmit, hacsak nem a füst nyomait. Ezeket őelőtte hagyták ott mások, akik szintén hiába kutatgattak.

Pedig egyetlen lábnyi területet sem hagyott megvizsgálatlanul ezen a gránitfalon, amely éppen olyan kifürkészhetetlen volt, akár a jövő. Minden repedésbe belefeszítette vadászkése pengéjét, minden kiugró részt megnyomkodott abban a reményben, hogy az engedni fog. De minden hiábavaló volt, s ezzel a kereséssel elvesztegetett két órát.

Akkor lemondott a további kutatásról. Gaetano diadalmaskodott. Amikor Franz visszatért a tengerpartra, a jacht már csak kicsinyke fehér pontnak látszott a szemhatár szélén. Elővette messzelátóját, de már azon keresztül sem tudott többet meglátni.

Gaetano emlékeztette rá, hogy tulajdonképpen kecskevadászatra jött, amiről ő tökéletesen megfeledkezett. Fogta hát a puskáját, és úgy vágott neki a szigetnek, mint aki inkább a kötelességét teljesíti, semmint élvezetet szerez magának. Egy negyedóra múlva egy kecske és két gida volt a zsákmánya. Ezek a kecskék azonban, noha vadak és gyorsfutásúak voltak, akár a zergék, sokkal jobban hasonlítottak a mi házi kecskéinkhez, semhogy Franz vadzsákmánynak tekintette volna őket.

Azután egészen másfajta gondolatok foglalták el agyát. Tegnap este óta valósággal az Ezeregyéjszaka egyik meséjének a hőse volt, és szinte legyőzhetetlenül vonta valami a barlang felé.

Ekkor, nem törődve első kutatásai kudarcával, másodszor is nekilátott, miután előbb megkérte Gaetanót, süttesse meg az egyik kecskegödölyét. Ez a második kutatás elég hosszú ideig tartott, mert mire visszatért, a kecske már megsült, és a reggeli készen állott.

Franz ugyanoda ült le, ahová előtte való este a titokzatos vendéglátó érte küldött, hogy meghívja vacsorára, és erről a helyről még egyszer megpillantotta a Korzika felé haladó kis jachtot, amely olyan volt, mint egy hullám taraján ringatózó sirály.

– De hiszen – fordult Gaetanóhoz – ön azt mondta nekem, hogy Szindbád úr Malagába vitorlázik, holott én úgy látom, mintha egyenesen Porto Vecchiónak tartana.

– Hát már nem emlékszik? – kérdezte a hajósgazda. – Pedig említettem, hogy két korzikai bandita tartózkodik a legénység között.

– Igaza van! És azokat partra teszi? – kérdezte Franz.

– Természetesen. Ó, ez aztán az ember! – kiáltott fel Gaetano. – Nem fél ez sem az Istentől, sem az ördögtől, ahogy mondani szokás, és nem habozik, hogy ötven mérfölddel megtoldja útját, csak hogy szolgálatot tegyen egy szegény embernek.

– No, az effajta szolgálat miatt ugyancsak meggyűlhet a baja azoknak az országoknak a hatóságaival, ahol az ilyen emberbaráti tevékenységet kifejti – jegyezte meg Franz.

– Ó, ugyan – nevetett Gaetano –, mit törődik az a hatóságokkal? Rájuk se hederít. Próbálják csak meg üldözőbe venni. Először is a jachtja nem hajó, hanem valósággal madár, és még egy fregattnak is három csomónyi előnyt adhat egy tizenkét csomónyi útnál. Azután meg nem kell más, mint az, hogy maga is partra szálljon. Mindenütt talál jó barátokat.

Mindebben az volt a legvilágosabb, hogy Szindbád úr, Franz vendéglátó gazdája, összeköttetést tartott fenn a Földközi-tenger partvidékének minden csempészével és banditájával, és ez mégicsak elég furcsa megvilágításba helyezte.

Franzot most már semmi sem kötötte Monte Cristóhoz, minden reményét elveszítette arra, hogy rábukkanjon a barlang titkára. Sietve megreggelizett hát, és úgy rendelkezett embereivel, hogy mire bevégzi reggelijét, a bárkát tartsák indulásra készen. Egy félórával később már a bárkán volt.

Utolsó pillantást vetett a jachtra. Az már-már eltűnt a Porto Vecchió-i öbölben.

Jelt adott az indulásra.

Abban a pillanatban, amikor a bárka elindult, a jacht teljesen eltűnt. Vele együtt szertefoszlott az előző éjszaka minden valósága: a vacsora, Szindbád, a hasis, a szobrok, mind-mind egyetlen álommá olvadtak össze Franz képzeletében.

A bárka egész nap és egész éjjel úton volt. Másnap napfelkeltekor eltűnt a szemük elől Monte Cristo szigete.

Amint Franz a szárazföldre került, azokról az eseményekről, melyek vele történtek, legalábbis egyelőre elfeledkezett, szórakozásainak élt, és udvariassági kötelezettségeit teljesítette Firenzében. Nem érdekelte más, mint az, hogy összetalálkozzék barátjával, aki Rómában várt reá. Elutazott tehát, és szombaton este, a postakocsival megérkezett a római Vám térre.

Mint mondottuk, a szállást előre lefoglalták, tehát csak Pastrini mester fogadóját kellett felkeresnie, ami nem volt éppen könnyű dolog, mert a tömeg ellepte az utcákat, és Róma máris annak a tompa és lázas zajnak a martaléka lett, amely minden nagy eseményt meg szokott előzni. Rómában évenként négy esemény zajlik le: a karnevál, a nagyhét, Úrnapja és Szent Péter napja.

Az év többi részében a város visszazuhan komor közönyébe, és olyan, mintha nem volna sem eleven, sem holt, mintha állomás volna az élet és a másvilág között. Fenséges, költői és jellegzetes állomás, amelyet Franz már ötször vagy hatszor megjárt, és amelyet minden egyes alkalommal még csodálatosabbnak és még fantasztikusabbnak talált.

Végül is keresztülhatolt az egyre növekvő és egyre izgatottabb tömegen, és elért a fogadóba. A foglalt bérkocsisoktól és túlhalmozott fogadósoktól azt a megszokottan szemtelen választ kapta első kérdésére, hogy a London Szállóban már nincs hely a számára. Ekkor beküldte névjegyét Pastrini mesternek, és Albert de Morcerf-re hivatkozott. Ez a módszer bevált, Pastrini mester maga futott elébe, nem győzött bocsánatot kérni, amiért megváratta az eccellenzát, összeszidta pincéreit, a gyertyát kivette a cicerone kezéből, aki már ráakaszkodott az utasra. A fogadós éppen el akarta kísérni Albert-hez, amikor az egyszerre csak szembejött velük.

A fenntartott lakosztály két kis szobából és egy benyílóból állt. A két szoba az utcára nyílt, s ezt a körülményt Pastrini mester felbecsülhetetlen érdemnek tartotta. Az emelet többi részét valami igen gazdag személyiségnek adták ki, akiről azt tartották, hogy vagy szicíliai, vagy máltai. A fogadós nem tudta pontosan megmondani, hogy ez az utas a két nemzet közül melyikhez tartozik.

– Minden rendben van, Pastrini mester – mondta Franz –, de nekünk ma estére azonnal szükségünk van valami vacsorára, és holnapra meg a következő napokra hintó is kellene.

– A vacsorára nézve – válaszolta a fogadós – azt mondhatom, hogy azzal akár azonnal szolgálunk. Hanem ami a hintót illeti...

– Hogyhogy! Nincs hintó? – kiáltott Albert. – Ugyan már, ne tréfáljon, Pastrini mester! Nekünk feltétlenül szükségünk van hintóra.

– Uram – felelte a fogadós –, mindent megteszek, hogy szerezzek egyet. Csak ennyit mondhatok.

– És mikor kapjuk meg a választ? – kérdezte Franz.

– Holnap reggel – válaszolta a fogadós.

– Az ördögbe is! – mondta Albert. – Többet fizetünk érte, és kész. Tudjuk jól, mi jár: Drake-nek vagy Aaronnak huszonöt frank jár hétköznap, és harminc vagy harmincöt frank vasárnap és ünnepnapokon. Tegyen hozzá még napi öt frankot a közvetítésért, az együttvéve negyven, és ne beszéljünk többet róla.

– Attól tartok, hogy még a kétszereséért sem kapnak fogatot az urak.

– Akkor hát fogasson be lovakat az én kocsimba. Kissé megviselte ugyan az utazás, de ez nem tesz semmit.

– Nem kapunk lovakat.

Albert úgy nézett Franzra, mint aki nem érti ezt a választ.

– Érti ezt, Franz? Azt mondja, nincsen ló. Na de hát postalovat csak lehet kapni?

– Már jó két hete valamennyit bérbe vették, és már csak azok vannak szabadon, amelyekre feltétlen szükség van a postai szolgálatban.

– Mit szól ehhez? – kérdezte Franz Albert-től.

– Azt mondom – felelte Albert –, hogy ha valami meghaladja az értelmet, nem szoktam tovább törődni vele, hanem mással foglalkozom. Készen van a vacsora, Pastrini mester?

– Igenis, eccellenza.

– No, hát akkor először vacsorázzunk.

– De hát a hintó meg a lovak? – kérdezte Franz.

– Legyen csak nyugodt, kedves barátom, majd előkerülnek valahonnan, hiszen csak az árát kell jól megfizetni.

És Morcerf azzal a csodálatos filozófiával, amely nem ismer lehetetlenséget addig, amíg erszénye tele van, megvacsorázott, lefeküdt, szép nyugodtan elaludt, és azt álmodta, hogy a karnevált hatlovas hintón járta végig.

12

Római banditák

Másnap elsőnek Franz ébredt fel, és alig nyitotta ki a szemét, azonnal csengetett.

A csengő még búgott, mikor már Pastrini mester személyesen megjelent.

– No, lám! – kezdte diadalmasan a fogadós, és meg sem várta, amíg Franz kérdezősködik. – Jól sejtettem tegnap, és már akkor megmondtam eccellenzának, hogy semmit sem ígérhetek. Nagyon is későn jöttek, és ma már nincs Rómában egyetlen hintó sem, mármint az utolsó három napra.

– Értem – felelte Franz –, vagyis éppen azokra a napokra nincs, amikor legjobban kellene.

– No, mi az? – kérdezte az éppen belépő Albert. – Hát csakugyan nincs hintó?

– Éppen erről van szó, kedves barátom – válaszolta Franz –, erre ráhibázott.

– Ejnye, hát csakugyan gyönyörű egy város ez a maguk örök városa!

– Ezt úgy kell érteni, eccellenza – kezdte ismét Pastrini mester, aki meg akarta őrizni vendégei előtt a keresztény világ fővárosának méltóságát –, hogy vasárnap reggeltől kedd estig nincs hintó, de addig akár ötvenet is kaphatnak, ha akarnak.

– Na, ez már valami! – jelentette ki Albert. – Ma csütörtök van, ki tudja, még mi minden történhetik vasárnapig?

– Tíz-tizenkétezer utas érkezik akkorra – felelte Franz –, és akkor még nehezebb lesz.

– Barátom – mondta Morcerf –, élvezzük a jelent, és ne tekintsünk komor arccal a jövő felé.

– De legalább egy ablakot szerezhetünk, ugye? – kérdezte Franz.

– Ugyan hol?

– A mindenségét, hát a Corsón!

– Micsodát? Ablakot? – kiáltotta Pastrini mester. – Lehetetlen! Teljesen kizárt dolog! A Doria-palotában maradt egyetlen üres ablak az ötödik emeleten, de most azt is kiadták egy orosz hercegnek, napi húsz zecchinóért.

A két fiatalember elképedve nézett egymásra.

– Nohát, barátom – mondta Franz Albert-nek –, tudja-e, mi volna a legokosabb? Menjünk el Velencébe, töltsük ott a karnevált. Ott, ha nem találunk kocsit, találunk legalább gondolát.

– Ó, szó sincs róla! – kiáltott fel Albert. – A fejembe vettem, hogy Rómában nézem meg a karnevált, és ebből nem engedek még akkor sem, ha gólyalábon kell állnom.

– Na látja! – kiáltott Franz. – Ez aztán az ötlet, főleg pedig arra jó, hogy kioltogathatjuk a moccolettá-kat. Vámpíroknak fogunk öltözni, vagy esetleg sivataglakóknak, és óriási sikerünk lesz.

– Eccellenza, még mindig óhajtanak kocsit vasárnapig?

– A kutyafáját – mondta Albert –, hát mit gondol, gyalog fogunk futkározni Róma utcáin, mint az adóvégrehajtók?

– Azon leszek, hogy teljesítsem az eccellenzák parancsát – szólt Pastrini mester –, csak azt bocsátom előre, hogy a kocsi hat piaszterbe fog kerülni naponta.

– Márpedig, kedves Pastrini uram – mondta Franz –, én nem vagyok olyan, mint milliomos szomszédunk, és csak annyit mondok, hogy mivel én most már éppen negyedszer vagyok Rómában, jól ismerem a hintók árát hétköznapokra, vasárnapokra és ünnepekre egyaránt. Adunk önnek a mai, holnapi és holnaputáni napra tizenkét piasztert, önnek még így is elég haszon üti a markát.

– Márpedig, eccellenza... – próbált lázadozni Pastrini mester.

– Ugyan, elég már, kedves fogadós uram – mondta Franz –, vagy pedig magam alkuszom meg az affettatoré-jával, aki egyébként jól ismer engem is, régi barátom, már szép összegeket csalt ki tőlem életében, és abban a reményben, hogy ismét kifoszthat, mérsékeltebb árat fog kérni, mint amilyent most önnek felajánlottam. A különbözet persze, az ön kára lesz, mégpedig a saját hibájából.

– Ne fáradjon vele, eccellenza – mondta Pastrini mester, és ő is úgy mosolygott, mint általában az olasz spekulánsok, mikor bevallják, hogy lefőzték őket –, minden megteszek, amit csak lehet, és remélem, meg lesznek elégedve.

– Nagyszerű! Ez már beszéd.

– Mikor parancsolják a kocsit?

– Egy óra múlva.

– Egy óra múlva a kapu előtt lesz.

Egy órával később csakugyan kocsi várta a két fiatalembert. Szerény bérkocsi volt, amelyet az ünnepélyes alkalomra való tekintettel hintóvá léptettek elő. De bármennyire jelentéktelen külsejű volt is, a két fiatalember boldog lett volna, ha a három utolsó napra kaphat ilyen alkalmatosságot.

– Eccellenza! – kiáltott a cicerone, mikor látta, hogy Franz az orrát az ablak üvegéhez nyomja. – A palota elé menjek a hintóval?

Bármennyire megszokta is Franz az olaszok áradozásait, első pillanatban mégis körülnézett. De bizony, ezeket a szavakat hozzá intézték.

Franz volt az eccellenza, a bérkocsi volt a hintó, a palota pedig a London Szállót jelentette. Ebben az egyetlen mondatban benne volt az olaszok minden hízelgő tehetsége.

Franz és Albert lementek. A hintó közeledett a palota felé. Az eccellenzák kinyújtották lábukat a kis ülésre, a cicerone pedig felugrott a hátsó bakra.

– Hová parancsolják, hogy vigyem az eccellenzákat?

– Először a Szent Péter templomhoz, azután a Colisée-hez – felelte Albert, mint vérbeli párizsi.

De egyvalamit nem tudott Albert: a Szent Péter templomnak csak felületes megtekintéséhez is egy egész napra van szükség, tanulmányozásához pedig egy egész hónapra. Az egész nap tehát a Szent Péter templom megtekintésével telt el.

A két jó barát egyszer csak azt vette észre, hogy leáldozóban van a nap.

Franz elővette az óráját, és látta, hogy már fél ötre jár.

Rögtön visszatértek a szállóba. A kapuban Franz azt az utasítást adta a kocsisnak, hogy nyolc órára álljon készen. Meg akarta mutatni Albert-nek a Colosseumot holdfénynél, mint ahogy a Szent Péter templomot napvilágnál mutatta meg. Amikor valaki olyan várost mutat meg barátjának, amelyet maga már jól ismer, valahogy olyanformán dicsekszik, mintha azt az asszonyt mutatná meg, aki valamikor a kedvese volt.

Így hát Franz adta meg a kocsisnak az útirányt. Menjen ki a Porta de Popolón, haladjon végig a külső fal mentén, és térjen vissza a Porta San Giovannin, így a Colosseumot minden átmenet nélkül tekinthetik meg, anélkül, hogy előbb a Capitoliumot, a Forum Romanumot, Septimus Severus diadalkapuját, Antonius és Faustina templomát és a Via Sacrát érintve útjukon, kisebbítenék a hatását.

Asztalhoz ültek. Pastrini kitűnő lakomát ígért vendégeinek. Tűrhető ebédet adott, nem lehetett semmi kifogásuk.

Az ebéd végén ő maga is bejött. Franz azt hitte először, hogy bókjaikat kívánja hallani, és éppen készült is rá, hogy ilyenféléket mondjon neki, de a fogadós már az első szavaknál félbeszakította:

– Eccellenza – mondta –, boldog vagyok, ha meg vannak elégedve, de most nem emiatt jöttem fel önökhöz...

– Csak nem azt akarja tudtunkra adni, hogy kocsit talált? – kérdezte Albert, szivarra gyújtva.

– Erről szó sincs, és mondhatom, eccellenza, okosan tennék, ha végleg le is mondanának róla. Rómában vagy lehetséges valami, vagy lehetetlen. Ha azt mondták önöknek, hogy nem lehet, akkor nem lehet.

– Párizsban ez sokkal kényelmesebb. Ha ott valami lehetetlen, akkor megfizetjük a dupláját, és abban a pillanatban már meg is van, amit kívántunk.

– Minden franciától ezt hallom – jegyezte meg Pastrini mester kissé sértődötten –, és éppen ezért nem értem, hogy akkor miért is utazgatnak.

– Igaza van – mondta Albert, egész hidegvérével a mennyezet felé fújva szivarja füstjét, és karosszéke két hátsó lábán himbálózva –, igaz, hogy bolond és együgyű ember, aki utazik, mi magunk is. Az okos emberek nem hagyják ott a rue du Helderen levő lakásukat, a boulevard de Gand-t és a Café de Paris-t.

Mondanunk sem kell, hogy Albert az említett párizsi utcában lakott, mindennap fashionable[23] sétát tett, és naponta abban az egyetlen kávéházban ebédelt, ahol ebédelni lehet, ha az ember jól kezeli a pincéreket.

Pastrini mester egy percig hallgatott. Látszott, hogy a feleleten gondolkozik, de nem tudta világosan, mit is válaszoljon.

– No de hát ön nem minden cél nélkül jött fel ide – szólalt meg most Franz, félbeszakítva a fogadós földrajzi elmélkedését –, nem mondaná meg, mi járatban van itt?

– Ah, igaza van, megmondom: önök nyolc órára rendelték a hintót, ugye?

– Úgy van.

– Önök el akarnak menni a Colosseót megnézni?

– Vagyis a Colisée-t.

– Az egyre megy.

– Rendben van.

– Önök azt mondták a kocsisnak, hogy a Porta del Popolón hajtson ki, kerülje meg a falakat, és a Porta San Giovannin térjen vissza?

– Így mondtam.

– Nohát, ez az útirány lehetetlen!

– Lehetetlen?

– Vagy legalábbis nagyon veszedelmes.

– Veszedelmes? Ugyan miért?

– A hírhedt Luigi Vampa miatt:

– Először is, kedves fogadós uram, ki az a hírhedt Luigi Vampa? – kérdezte Albert. – Lehet, hogy Rómában nagy a híre, de Párizsban mit sem tudnak róla.

– Hogyan? Önök nem ismerik?

– Nincs hozzá szerencsém.

– A nevét sem hallották?

– Soha.

– Hát az bizony egy rablóvezér, aki mellett a Deserarisok és a Gasparonék ma született bárányok.

– Figyelem, Albert! – kiáltott fel Franz. – Végre egy bandita!

– Előrebocsátom, kedves fogadós uram, hogy egyetlen szót sem hiszek el abból, amit itt mondani fog. Minthogy ebben mi már döntöttünk, beszéljen csak, amit akar, hallgatom. „Hol volt, hol nem volt...” No, kezdje hát!

Pastrini mester most Franzhoz fordult, mert azt tartotta az okosabbnak a két fiatalember közül. Igazságot kell szolgáltatni a derék embernek: igen sok franciát szállásolt már el életében, de szellemességüket bizonyos tekintetben sohasem értette meg.

– Eccellenza – jelentette ki igen komolyan, és mint mondottuk, Franzhoz intézve szavait –, ha önök engem hazugnak tartanak, akkor fölösleges elmondanom azt, amit közölni akartam önökkel. De annyit ki kell jelentenem, hogy csak az eccellenzák érdekében akartam beszélni.

– Albert nem azt mondta, hogy ön hazudik, kedves Pastrini uram – mondta Franz –, csak annyit jegyzett meg, hogy nem fogja elhinni azt, amit mond, ennyi az egész. De legyen nyugodt, én el fogom hinni. Beszéljen hát!

– De már kérem, azt csak megérti, eccellenza, hogy ha kétségbe vonják a szavahihetőségemet...

– Kedves uram – szakította félbe Franz –, ön érzékenyebb, mint maga Cassandra, márpedig az jósnő volt, mégsem hitt neki senki, míg ön hallgatóságának legalább az egyik felére számíthat. Üljön hát le, és mondja el nekünk, ki is az a Vampa úr.

– Már megmondtam, eccellenza, egy rablóvezér, olyan, amilyet a híres-nevezetes Mastrilla óta nem láttunk.

– No és miféle összefüggésben van ez a bandita azzal az utasítással, amelyet a kocsisnak adtam, hogy a Porta del Popoplón hajtson ki, és a Porta San Giovannin térjen vissza?

– Az az összefüggés – felelte Pastrini mester –, hogy az egyik kapun kimehetnek ugyan, de kétlem, hogy a másikon visszatérhessenek.

– És ugyan miért? – kérdezte Franz.

– Mert ha leszállt az éj, a kapuktól ötven lépésnyire már nincs senki sem biztonságban.

– Hihetetlen! – kiáltott fel Albert.

– Vicomte úr – mondta Pastrini mester, még mindig vérig sértve, amiért Albert kétségbevonta igazmondását –, nem önnek beszélek, hanem az útitársának, aki már ismeri Rómát, és jól tudja, hogy ilyesmivel nem tréfálunk.

– Kedves barátom – mondta Albert Franzhoz fordulva –, látja, ez aztán csodálatos egy kaland, mégpedig a javából: megtömjük hintónkat pisztolyokkal és kétlövetűekkel. Mikor Luigi Vampa elébünk áll, hogy elfogjon bennünket, mi füleljük le őt. Magunkkal hozzuk Rómába, és hódolattal Őszentségének ajándékozzuk, aki majd azt sem tudja, hogyan hálálja meg ezt a nagy szolgálatot. Arra mi egyszerűen és szerényen csak egy hintót kérünk, és két lovat az istállójából, és máris kocsiból nézhetjük végig az egész karnevált. Nem is szólva arról, hogy talán a római nép hálából megkoronáz bennünket a Capitóliumon, és a haza megmentőinek kiált ki, mint valamikor Curtiust és Horatius Coclest.

Mialatt Albert ezt a javaslatát kifejtette, Pastrini mester olyan arcot vágott, amelyet igazán nem lehet leírni.

– Először is – kérdezte Franz Albert-től –, honnan veszi a pisztolyokat, a szélescsövű puskákat és a kétlövetűeket, amelyekkel meg akarja tölteni a kocsiját?

– Annyi bizonyos, hogy nem a fegyvertáramból – felelte –, hiszen Terracinában az utolsó kisbicskámig mindent elszedtek tőlem. Öntől is?

– Tőlem már Aqua Pendentében elvettek mindent.

– Tudja-e, kedves fogadós uram – kérdezte Albert, az első szivarja csutkájáról egy másodikra gyújtva –, milyen kényelmes ez a rendszer a tolvajoknak? Szinte azt hinné az ember, hogy feles haszonra hozták az intézkedést.

Pastrini mester természetesen sértőnek találta ezt a tréfát, mert csak félig felelt rá, és akkor is Franzhoz intézte a szót, mint az egyetlen józan lényhez, akivel úgy-ahogy megértik egymást.

– Azt tudja, eccellenza, hogy ha az embert banditák támadják meg, akkor nem szokás védekezni.

– Hogyhogy? – kiáltott fel Albert, akinek a bátorsága lázadozott az ellen, hogy szó nélkül engedje magát kifosztani. – Hogy lehet az, hogy nem szokás védekezni?

– Nem bizony! Mert minden védekezés hiábavaló lenne. Mit is tehetne ön vagy tizenkét banditával szemben, amikor azok kiugranak egy árokból, egy romhalmaz mögül vagy a csatornából, és valamennyien egyszerre céloznak önre?

– Azt a mindenségit! Én megöletem magam! – kiáltotta Albert.

A fogadós Franzhoz fordult. Arca azt fejezte ki: „Eccellenza, az ön barátja igazán bolond.”

– Kedves Albert-em – kezdte ismét Franz –, a felelete igazán magasztos, és felér az öreg Corneille Haljon meg[24]-jével. Csakhogy mikor Horatius felelt így, akkor Róma biztonságáról volt szó, az pedig megérte ezt az árat. De a mi esetünkben ne feledje, hogy csupán egy személyről van szó, és hogy nevetséges dolog lenne életünket kockáztatni holmi szeszély miatt.

– Ah! Per Bacco! – kiáltott fel Pastrini mester, – Végre! Ezt aztán okosan mondta.

Albert töltött magának egy pohár Lacrima Christi bort, és kis kortyokban iszogatta, miközben néhány érthetetlen szót mormolt.

– Nézze, Pastrini mester – kezdte Franz –, most, hogy a barátom kissé lecsillapodott, és hogy ön meggyőződhetett az én békés hangulatomról, mondja hát meg, kicsoda is tulajdonképpen ez a Luigi Vampa úr? Pásztor vagy főúr? Fiatal vagy öreg? Alacsony vagy magas? Írja le, hogy ha valahol véletlenül meglátjuk, mint Jean Sbogart vagy Larát, legalább ráismerjünk.

– Nem fordulhattak volna jobbhoz, mint hozzám, eccellenza, hogy pontos részleteket kapjanak róla, mert ismertem Luigi Vampát már kicsiny gyermekkorában. És egy napon, mikor Ferentinóból Alatriba menet magam is a kezébe kerültem, szerencsére emlékezett reám és régi ismeretségünkre. Elbocsátott és nemcsak hogy nem követelt tőlem váltságdíjat, hanem még egy szép zsebórával is megajándékozott, és elbeszélte történetét.

– Lássuk csak azt az órát – mondta Albert.

Pastrini mester a mellényzsebéből elővett egy pompás Breguetórát, amelyen rajta volt az órás neve, a párizsi bélyegző és egy grófi korona.

– Tessék, itt van – mondta.

– Teringettét! – jegyezte meg Albert. – Ehhez azután gratulálok. Nekem is hasonló van... (elővette mellényzsebéből az óráját) és bizony háromezer frankomba került.

– Halljuk a történetet – mondta most Franz. Karosszéket húzott elő, és intett Pastrini mesternek, hogy foglaljon helyet.

– Megengedik? – kérdezte a fogadós.

– Ej no, hiszen nem prédikátor ön, barátom, hogy állva szónokoljon – jegyezte meg Albert.

A fogadós mindkét hallgatója felé mélyen meghajolt, ezzel jelezve, hogy hajlandó elbeszélni a Luigi Vampáról szóló történetet, azután leült.

– Várjon csak! – szólt közbe Franz abban a pillanatban, amikor Pastrini mester éppen szóra nyitotta a száját: – Ön azt mondta, hogy ismerte Luigi Vampát mint kisgyermeket. Akkor hát még most is fiatalember?

– Hogy fiatalember-e? Meghiszem azt! Alig huszonkét esztendős! Ó, ez a fickó még sokra viszi, legyenek nyugodtak!

– Mit szól ehhez, Albert? Igazán szép dolog, ha valakinek huszonkét éves korában már ilyen hírneve van – jegyezte meg Franz.

– Úgy bizony. Az ő korában még sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar, sem pedig Napóleon, akik pedig idősebb korukban elég nagy port vertek fel a világban, nem tartottak ott, ahol ő.

– Így hát – fordult Franz ismét a fogadóshoz – az a hős, akinek a történetét hallani fogjuk, mindössze huszonkét éves?

– Alig annyi, mint már volt szerencsém mondani önöknek.

– Magas vagy alacsony?

– Közepes termetű, körülbelül olyan magas, mint az eccellenza – mondta a fogadós, Albert-re mutatva.

– Köszönet az összehasonlításért – jegyezte meg Albert kissé meghajolva.

– Folytassa csak, Pastrini mester – kezdte ismét Franz, barátja érzékenységén mosolyogva. – És melyik társadalmi osztályhoz tartozott?

– Egyszerű kis pásztorfiú volt San Felice gróf birtokán, amely Palestrina és a Gabri-tó között van. Pampinarában született, ötesztendős volt, amikor a gróf szolgálatába lépett. Édesapja maga is juhász volt Anagniban, a saját kis nyáját legeltette, birkái gyapját és tejét hordta be Rómába eladni. Ebből éldegélt. A kis Vampa kora gyermekkora óta különös jellem volt. Hétesztendős lehetett, amikor bement a palestrinai plébánoshoz, és arra kérte, tanítsa meg olvasni. Ez nem volt könnyű dolog, mivel a fiatal bojtár nem hagyhatta el a nyáját. A jóságos plébános azonban mindennap eljárt misézni egy falucskába, amely sokkal szegényebb volt, semhogy fizetni tudta volna a papját. Ennek a kis falunak még neve sem volt, csak Dell'Borgónak emlegették. A pap azt ajánlotta Luiginak, hogy legyen mindig az országúton, amikor ő hazatérőben van, ilyenkor szívesen tanítja, de figyelmeztette, hogy nagyon kell igyekeznie, mert a rövid leckékből másként semmi sem marad a fejében.

A gyermek örömmel fogadta az ajánlatot. Luigi mindennap a Palestrina és Dell'Borgo közötti úton legeltette nyáját. A plébános minden reggel kilenc órakor arra haladt el. A pap meg a gyermek leültek az árok partjára, és a kis pásztorfiú a pap imakönyvéből tanult. Három hónap múlva már tudott olvasni.

De ez még nem volt minden, most még az írást is meg kellett tanulnia.

A pap egy szépírástanárral három ábécés lapot készíttetett: egy nagyot, egy közepes nagyságút meg egy kicsit, és megmutatta Luiginak, hogy e szerint az ábécé szerint palavesszőjével egy palatáblán hogyan tanulhatja meg a betűk írását.

Ugyanaznap este, mikor a nyáj hazatért a majorba, a kis Vampa beszaladt a palestrinai lakatoshoz, fogott egy nagy szeget, addig kalapálta, kovácsolta, kerekítgette, míg valami antik íróvesszőféle nem lett belőle.

Másnap összeszedett egy nagy halom palakövet, és munkához látott.

Három hónap múlva már tudott írni.

A plébánost annyira meglepte a fiú értelmessége, és úgy meghatotta a tehetsége, hogy ajándékba adott neki néhány irkát, egy csomag lúdtollat, meg egy tollkést.

Vampa újra tanulhatott, de ez már gyerekjáték volt az eddigihez képest. Egy héttel később már úgy tudott bánni a lúdtollal, mint az íróvesszővel.

A plébános elbeszélte a történetet San Felice grófnak, aki látni akarta a kis bojtárt, íratott és olvastatott vele, intézőjének pedig meghagyta, hogy Luigi ezentúl együtt kapjon enni a cselédséggel, és adott neki havonta két piasztert.

Ebből a pénzből Luigi könyveket és ceruzát vásárolt.

Valóban mindenfélét könnyen tudott utánozni, és mint gyermekkorában Giotto, ő is juhokat és házakat rajzolt palatábláira. Később tollkése hegyével fából kezdett faragni különféle alakokat.

Így kezdte Pinelli, a népszerű szobrász is...

Palestrina szomszédságában volt egy major. Ott őrizte báránykáit egy hat-hét év körüli leányka, aki valamivel fiatalabb volt, mint Luigi. Árva kislány volt, Valmontéban született, és Teresának hívták.

A két gyermek találkozott, és egymás mellett üldögélt. Nyájaik összekeveredtek. Együtt legelésztek, ők pedig beszélgettek, nevetgéltek, játszottak. Estére a gyermekek szétválasztották a San Felice gróf és a Cervetri báró nyáját, elváltak egymástól, mindegyik hazatért a maga tanyájára, és megígérték egymásnak, hogy másnap reggel ismét találkoznak.

Másnap találkoztak is, és így növekedtek fel egymás mellett. Vampa már tizenkét esztendős volt, a kis Teresa pedig tizenegy. Közben természetadta ösztöneik is kezdtek kibontakozni. Luigi, amellett, hogy művészi hajlamai voltak, amelyeket annyira kifejlesztett, amennyire magányában csak tehette, néha szomorú, olykor heves és mindig gunyoros fiú volt. Pampinara, Palestrina vagy Valmontone egyetlen fiatal legénye sem tudott volna még csak hatni sem reá, nemhogy jó pajtása lehetett volna. Zsarnoki vérmérséklete mindig csak követelt, de sohasem hajolt meg semmiféle más akarat előtt, és ez távol tartott tőle minden baráti közeledést, minden meleg érzés megnyilvánulását. Ennek a hajthatatlan jellemnek csak Teresa tudott parancsolni egyetlen szavával, egy pillantásával, egy mozdulatával. Egy lány keze alatt meghajolt, de bármilyen férfival akadt össze, a pattanásig megmerevedett...

Teresa ellenben élénk, fürge és vidám, de túlzottan kacér teremtés volt. Az a két piaszter, amelyet San Felice gróf intézője Luiginak havonta adott, és mindaz a pénz, amelyet a római díszműáru-kereskedőktől a kis faragványokért kapott, gyöngy fülbevalóra, üveg gyöngysorra, aranytűkre kellett. Ifjú barátja bőkezűségének köszönhette Teresa, hogy valóban a legszebb és legcicomásabb parasztlány lett Róma egész környékén...

A két gyermek tovább növekedett, napjaikat mindig együtt töltötték, és egészen átengedték magukat természetes ösztöneiknek. Beszélgetéseikben, kívánságaikban, ábrándjaikban Vampa mindig csak hajóskapitánynak, tábornoknak vagy valamely tartomány kormányzójának képzelte magát. Teresa pedig szeretett volna gazdag lenni, mindig szép ruhákban járni, libériás szolgahadnak parancsolni. Egész nap ilyen bolond és ragyogó színekkel hímezték ki jövő életüket, estefelé elváltak, visszaterelték birkáikat az aklokba, és álmaik magasságából leszálltak a valóságba.

Egy szép napon a fiatal pásztor azt jelentette a gróf intézőjének, hogy farkast látott kisompolyogni a szabin hegyek közül, és ez a farkas az ő nyáját kerülgeti. Az intéző puskát adott neki. Vampa csak ezt akarta... Ez a puska véletlenül kitűnő bresciai fegyver volt, úgy hordta a golyót, mint egy angol karabély. De egyszer a gróf, mikor egy megsebesített rókát ütött vele agyon, eltörte a puska agyát, és a puskát akkor félrerakták.

Ez azonban nem okozott semmi nehézséget az ezermester Vampának. Megvizsgálta az eredeti puskaagyat, kiszámította, mennyit kell rajta változtatni, hogy az ő méreteinek megfeleljen, és új agyat készített, olyan csodás faragványokkal, hogy ha csak magát a puskaagyat beviszi a városba, legalább tizenöt-húsz piasztert kapott volna érte.

De eszében sem volt eladni. A fiatalember már régen álmodozott egy puskáról. Minden olyan országban, ahol a függetlenség helyettesíti a szabadságot, minden bátor szívű és erős szervezetű férfinak fő szükséglete egy olyan fegyver, amely mind támadásra, mind védelemre alkalmas, és amely tulajdonosát félelmessé, sőt, néha rettegetté teszi.

Ettől kezdve Vampa minden szabad percében a puskával gyakorlatozott. Vásárolt puskaport és puskagolyót, és minden jó célpontnak bizonyult: a csenevész, satnya és szürke olajfa koronája, amely a szabin hegyeken nő, a róka, amely estére kelve kibújik barlangjából, hogy éjjeli vadászatra induljon, vagy akár a levegőt hasító sas. Csakhamar olyan ügyes lett, hogy Teresa inkább leküzdötte félelmét, amelyet eleinte a puskalövés zaja keltett benne, csak hogy lássa, amint ifjú társa olyan pontosan eltalálja a célba vett tárgyat, mintha csak a kezével lökné le.

Egy este csakugyan megjelent egy farkas a fenyőerdő szélén, amely mellett a két fiatal tanyázni szokott. Alig tett meg a farkas tíz lépést a tisztáson, máris holtan esett össze.

Vampa büszkén vállára vette zsákmányát, és hazavitte a majorba...

Mindezek az események a major körül már hírnevet szereztek Luiginak. Az erős ember a világon mindenütt csodálókat szerez magának. A fiatal pásztort széltében-hosszában a legügyesebb, legerősebb és legderekabb contadino-ként emlegették, s legalább tíz mérföldnyi körzetben ismerték a nevét. És noha Teresa még ennél szélesebb körben volt híres, mint a szabin hegyvidék egyik legszebb lánya, senki nem mert neki szerelemről beszélni, mert jól tudták, hogy Vampa szereti.

Pedig azok ketten sohasem beszéltek arról, hogy szeretik egymást. Úgy nőttek fel egymás mellett, mint két olyan fa, amelynek gyökérzete közös talajban, ágazata a levegőben, illata az égben keveredik össze. Csak az a vágyuk volt közös, hogy egymást láthassák. Ez a vágyuk olyan szükségletté vált, hogy inkább választották volna a halált, mint azt, hogy akár egy napra is elváljanak egymástól...

Teresa már tizenhat esztendős volt, Vampa pedig tizenhét... Ez idő tájt sokat kezdtek emlegetni valami rablóbandát, amely a Lepini-hegységben garázdálkodott. Az útonállást tulajdonképpen sohasem irtották ki igazán Róma környékéről. Olykor nincs is feje a bandának, de ha egy vezér jelentkezik, ritka eset, hogy bandára ne találjon.

A hírneves Cucumetto, akit az Abruzzókban bekerítettek és kiűztek a nápolyi királyságból, ahol valóságos háborút viselt, átkelt a Gariglianón, mint Manfréd, és a Sonnino meg Juperno között, az Amasina partjaira menekült.

Cucumetto új bandát szervezett, Decesaris és Gasparone nyomdokain haladt, akiket hamarosan túl akart szárnyalni. Palestrinából, Frascatiból és Pampinarából több fiatalember eltűnt. Eleinte aggódtak miattuk, de nemsokára megtudták, hogy csatlakoztak Cucumetto bandájához.

Nem sok időre rá mindenki rettegett Cucumettótól. Az volt a híre, hogy rendkívül merész és vérlázítóan kegyetlen.

Egy ízben elrabolt egy fiatal lányt, a frosinonei földmérő leányát. A banditák törvényei meg vannak szabva: a fiatal lány először azé, aki elrabolta, utána a többiek sorsot húznak, és a szerencsétlen teremtés az egész banda zsákmánya lesz, míg csak ott nem hagyják; vagy el nem pusztul.

Ha a szülők elég gazdagok, hogy kiváltsák leányukat, a banditák követet küldenek hozzájuk, aki megalkuszik a váltságdíjról. A megbízott biztonságáért a fogoly lány a fejével kezeskedik. Ha a váltságdíjat nem adják meg, a fogoly lány sorsa meg van pecsételve...

A fiatal lány kedvese Cucumetto bandájában volt, Carlininak hívták.

A lány ráismert kedvesére, feléje tárta a karját, és azt hitte, meg van mentve. De amikor a szegény Carlini is ráismert a lányra, azt hitte, megszakad a szíve, mert ő már sejtette, milyen sors vár kedvesére.

Mivel azonban ő volt Cucumetto kedvence, s mivel három év óta minden veszedelmet megosztott vele, mivel megmentette Cucumetto életét – egyetlen pisztolylövéssel ledurrantotta azt a csendőrt, aki már feje fölé emelte kardját –, azt remélte, hogy Cucumetto megkegyelmez neki.

Félrehívta hát a vezért, míg a fiatal lány az erdei tisztáson, egy nagy fenyőfa törzsének támaszkodva ült, és a római parasztlányok festői fejdíszét borította arca elé, hogy elrejtse a banditák buja tekintete elől.

Carlini elmondott a vezérnek mindent, a fogoly lány iránt érzett szerelmét, hűségesküjüket, és azt is, hogyan találkoztak titokban a romok között minden éjjel, mióta ők a környéken tanyáznak.

Éppen azon az estén történt, hogy Cucumetto Carlinit egyik szomszédos faluba küldte, így maradt el a fiú a találkáról. De Cucumetto ott járt véletlenül, mint mondta, és így esett, hogy elhurcolta a lányt.

Carlini könyörgött vezérének, tegyen kivételt az ő kedvéért, ne bántsák Ritát, akinek gazdag apja bizonyára busás váltságdíjat fog fizetni.

Cucumetto, úgy látszott, enged barátja könyörgésének, és megbízta azzal, hogy keressen valami pásztort, akit Frosinonéba küldhetnek Rita apjához.

Carlini boldogan újságolta a fiatal lánynak, hogy túl van minden veszedelmen, csak azt kérte: írjon apjának levelet, amelyben elmondja, mi történt vele, és tudtára adja, hogy váltságdíját háromszáz piaszterben állapították meg.

Tizenkét órai időt adtak az apának a váltságdíj lefizetésére, vagyis a határidő másnap reggel kilenc órakor járt le.

Amint a levél elkészült, Carlini magához vette, és elsietett a síkság fel, hogy alkalmas küldöncöt keressen.

Egy fiatal pásztorfiúra talált, aki éppen a nyáját legeltette. A banditák természetes követei a pásztorok szoktak lenni, akik a város és a hegyek között félig vad, félig civilizált életet élnek.

A pásztorfiú azonnal el is indult, és megígérte, hogy egy órán belül Frosinonéban lesz.

Carlini jókedvűen sietett vissza kedveséhez, hogy megvigye neki ezt a jó hírt.

A bandát ott találta a tisztáson. Mindannyian vígan falatoztak abból a készletből, amelyet sarcként harácsoltak össze a parasztoktól. A jókedvű kompániában azonban hiába kereste Cucumettót és Ritát.

Megkérdezte, hol vannak, mire a rablók nagy röhögéssel válaszoltak. Carlini homlokát jeges veríték lepte el, és az aggodalomtól még a haja szála is égnek állt.

Megismételte a kérdését. Az egyik rabló egy pohár orviettói bort töltött, odanyújtotta neki, és azt mondta:

– A derék Cucumetto és a szépséges Rita egészségére!

Ebben a pillanatban Carlini női sikoltást vélt hallani. Mindent kitalált.

Fogta a poharat, arcába vágta annak, aki odanyújtotta neki, és elfutott a sikoltás irányába.

Mintegy száz lépésnyire, egy bokor sűrűjében, eszméletlenül találta Ritát Cucumetto karjában.

Cucumetto, amint Carlinit megpillantotta, felállt, mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartott.

A két bandita egy pillanatig farkasszemet nézett. Az egyik ajka körül buja mosoly bujkált, a másiknak arcát halotti sápadtság öntötte el.

Azt lehetett volna várni, hogy valami iszonyatos dolog játszódik majd le a két ember között. De Carlini vonásai lassanként kisimultak, keze, amely az övében viselt pisztolyok egyikét markolta, lassan lehanyatlott.

Rita ott feküdt kettőjük között. A hold megvilágította a jelenetet.

– Nohát – kezdte Cucumetto –, elvégezted, amivel megbíztalak?

– El, kapitány – válaszolta Carlini –, és holnap reggel kilenc óra előtt itt lesz Rita apja a pénzzel.

– Nagyszerű. Addig még vidáman tölthetjük el az éjszakát. Bájos ez a fiatal lány, igazán jó ízlésed van, Carlini mester. És mivel nem vagyok önző, visszatérünk a bajtársakhoz, és sorsot húzunk, hogy most ki következik.

– Tehát úgy határozott, hogy mégiscsak a közös törvénynek veti alá? – kérdezte Carlini.

– Ugyan miért tennénk vele kivételt?

– Azt hittem, hogy az én kérésemre...

– Te talán több vagy, mint a többi?

– Igaz.

– De légy nyugodt – folytatta Cucumetto nevetve –, előbb vagy utóbb, de te is sorra kerülsz.

Carlini úgy összeszorította a fogát, hogy szinte belecsikordult.

– Gyerünk – mondta Cucumetto, s a banditák felé indult. – Jössz?

– Megyek majd én is.

Cucumetto úgy ment előre, hogy szemmel tartotta Carlinit, mert kétségtelenül tartott tőle, hogy hátulról leüti. A banditának azonban egyetlen mozdulata sem árult el ellenséges szándékot. Keresztbe font karral állt a még mindig ájultan fekvő Rita mellett.

Cucumetto egy pillanatig azt hitte, hogy a fiatalember a karjaiba kapja a lányt, és elmenekül vele. De ez sem érdekelte, már megkapta Ritától, amit akart. A pénzből, a háromszáz piaszterből pedig – ha felosztják a banda tagjai között – oly kevés jut egyre-egyre, amiatt tehát nem nyugtalankodott.

Folytatta hát útját a tisztás felé. De legnagyobb ámulatára Carlini csaknem vele egyszerre ért oda.

– Sorsot húzni! Sorsot húzni! – kiáltották a banditák, hogy a főnököt megpillantották.

A rablók szeme ragyogott az ittasságtól és bujaságtól, miközben a tűzhely lángja rőt fénnyel világította meg őket. Ebben a vöröses fényben olyanok voltak, mint az ördögök.

Kérésük jogos volt, és a főnök is bólintással jelezte, hogy teljesíti kívánságukat. Valamennyiük nevét egy kalapba tették, Carlini nevét csakúgy, mint a többiekét, és a legfiatalabb bandita kihúzta az egyik cédulát a rögtönzött urnából.

A cédulára Diavolaccio neve volt írva.

Ez volt az, aki Carlininak egy pohár bort adott, hogy ürítse ki a főnök egészségére, és akinek Carlini feleletül arcába vágta a poharat. Hatalmas seb tátongott a halántékától a szájáig, és erősen vérzett. Diavolaccio látva, hogy a szerencse így kedvezett neki, hangos hahotában tört ki.

– Kapitány – mondta –, az imént Carlini nem akart a te egészségedre inni, ajánld neki, hogy igyék az enyémre. Talán veled szemben engedékenyebb lesz.

Mindenki azt várta, hogy Carlini dühbe jön, de valamennyiük legnagyobb meglepetésére a fiatalember egyik kezébe poharat vett, a másikba az üveget, és teletöltötte poharát.

– A te egészségedre, Diavolaccio – mondta nyugodt hangon.

Kiitta a pohár bort, és még csak a keze sem remegett. Azután leült a tűz mellé.

– Kérem a vacsorámat! – mondta. – A szaladgálás alaposan meghozta az étvágyamat.

– Éljen Carlini! – kiáltozták a rablók. – Ez aztán legény a talpán, igazi jó pajtás módjára viselkedik.

És újra körülülték a tüzet, miközben Diavolaccio eltávozott. Carlini úgy evett és ivott, mintha a világon semmi sem történt volna.

A rablók bámulva nézték, semmit sem értettek ebből a hidegvérűségből. A hátuk mögül egyszerre csak nehézkes lépések zaját hallották.

Hátrafordultak és megpillantották Diavolacciót, amint a fiatal lányt a karján tartva hozza.

A lány feje lecsüngött, és hosszú haja a földig omlott.

Mikor a tűz megvilágította kör közelébe értek, tisztán látszott, milyen halálsápadt a lány és a rabló arca.

Ez a jelenség annyira megdöbbentő volt, és valami olyan ünnepélyes volt benne, hogy mindenki felállt, kivéve Carlinit, aki ülve maradt, és folytatta az evést-ivást, mintha semmi sem történt volna körülötte.

Diavolaccio a legnagyobb csendben haladt a kör közepe felé, és Ritát letette a kapitány lába elé.

Ekkor már mindenki felismerte mindkettőjük sápadtságának okát: Rita bal mellébe markolatig egy kés volt döfve.

Minden szem Carlini felé fordult: övéből a tőr tokja üresen állt ki.

– Ó, most már értem, miért maradt hátra Carlini – mondta a főnök.

A vad természetű emberek mindig méltányolják az ilyesfajta erőre valló cselekedetet. Noha talán a rablók egyike sem tette volna meg azt, amit Carlini elkövetett, de valamennyien meg tudták érteni.

– Nohát – kezdte Carlini felállva, és kezét pisztolyára téve közeledett a holttesthez. – Van-e még valaki, aki elvitatja tőlem ezt a lányt?

– Nincs – felelte a főnök –, a tiéd.

Ekkor Carlini vette a karjába, és kivitte abból a körből, amelyet a tűzhely lángja megvilágított.

Cucumetto beosztotta az őrszemeket, mint rendesen, a rablók pedig, köpenyeikbe burkolózva, lefeküdtek a tűz körül.

Az őrszem éjfélkor jelt adott, mire a főnök és a banda tagjai rögtön talpon termettek.

Rita apja érkezett, személyesen hozta el lányáért a váltságdíjat.

– Itt a pénz – mondta Cucumettónak, és átnyújtott neki egy zacskó pénzt –, itt van a háromszáz pistole, add vissza a gyermekemet.

A főnök azonban nem vette át a pénzt, hanem intett neki, hogy kövesse. Az öreg engedelmeskedett. Mind a ketten eltávoztak a fák alá, amelyeknek ágai között átszűrődött a hold fénye. Végre Gucumetto megállt, kinyújtott kezével a fa alatt ülő alakra és a lányra mutatott:

– Ide nézz – mondta –, Carlinitól kérd számon a lányodat, ő fog felelni érte. – Ezzel visszatért társaihoz.

Az öregember mozdulatlanul, kimeredt szemmel állt ott. Érezte, hogy valami ismeretlen, irtózatos, soha nem hallott szerencsétlenség fenyegeti.

Végül néhány lépést tett a különös alakok felé, akiket nem tudott felismerni.

Lépései neszére Carlini felemelte a fejét, és a két alak körvonalai most már tisztán kirajzolódtak az öreg szeme előtt.

A földön egy női alak feküdt, feje egy ülő férfi ölében nyugodott, s a férfi a nő fölé hajolt. A férfi felemelt feje most már láthatóvá tette annak a nőnek az arcát, akit magához szorított.

Az öregember ráismert leányára, és Carlini felismerte az öreget.

– Vártalak – mondta a rabló Rita apjának.

– Nyomorult – felelte az öreg. – Mit tettél?

És irtózattal nézett Ritára, aki sápadtan, mozdulatlanul, véresen feküdt ott, késsel a szívében.

Egy holdsugár éppen ráesett, halvány fénye megvilágította a halott lányt.

– Cucumetto erőszakoskodott a lányoddal – mondta a bandita –, és mivel én szerettem, megöltem. Mert tudd meg, őutána az egész banda zsákmánya lett volna a leányod.

Az öregember nem felelt, csak sápadt lett, mint egy kísértet.

– És most – mondta Carlini –, ha rosszul cselekedtem, állj bosszút.

Ezzel kihúzta a kést a fiatal lány melléből, felállt, egyik kezével odanyújtotta a kést az öregnek, a másikkal kibontotta mellényét, és mezítelen mellét tárta elé.

– Helyesen cselekedtél – mondta az öregember tompa hangon. – Ölelj meg, fiam.

Carlini zokogva vetette magát kedvese apjának karjába. Életében először borította el könny e véres kezű ember szemét.

– Most pedig – mondta Carlininak az öreg –, segíts eltemetni leányomat.

Carlini elment két csákányért, s az apa meg a szerető hozzáfogtak sírt ásni egy tölgyfa alatt, amelynek lombos ágai ráborulhatnak majd a fiatal lány sírhantjára.

Amikor a sír készen állt, előbb az apa, majd a szerető csókolta meg a lányt. Azután az egyik a lábát emelte meg, a másik a vállát, és lebocsátották a sírgödörbe.

Utána kétfelől letérdeltek, és elmondták a halottakért szóló imádságot.

Mikor befejezték, behantolták a sírt. Akkor az öreg a kezét nyújtotta:

– Köszönöm, fiam – mondta Carlininak. – Most pedig hagyj magamra.

– De mégis, ha... – felelte Carlini.

– Hagyj magamra, parancsolom.

Carlini engedelmeskedett, visszatért társaihoz, betakarózott köpenyébe, és úgy látszott, hamarosan éppen olyan mélyen alszik, mint a többiek.

Előző este elhatározták, hogy új helyen ütik fel tanyájukat. Cucumetto egy órával virradat előtt felébresztette embereit, és kiadta a parancsot az indulásra.

Carlini azonban nem akarta elhagyni az erdőt, amíg nem tudja, mi lett Rita apjával.

Arra a helyre indult, ahol az öreget hagyta.

Meg is találta. Az öregember felakasztotta magát annak a tölgyfának egyik ágára, amely leánya sírjára vetette árnyékát.

Carlini az öreg holtteste és a lány sírhantja mellett megesküdött, hogy megbosszulja mind a kettőt.

Ezt az esküjét azonban nem tarthatta meg, mert két nap múlva – a római csendőrökkel vívott harc közben – halálát lelte.

Csak azon csodálkozott mindenki, hogy Carlinit, bár szemben állt az ellenséggel, mégis két válla között érte a golyó.

Akkor azonban megértették a dolgot, amikor az egyik bandita megsúgta társainak, hogy Cucumetto tíz lépésnyire állt Carlini háta mögött, mikor az elesett.

A frosinonei erdőből való távozásuk reggelén, a sötétben Carlini után lopózott, hallotta esküjét, és mint afféle óvatos ember, megelőzte banditatársát.

Erről a rettenetes haramiavezérről még legalább tíz, nem kevésbé különös történet járt szájról szájra. Így hát Fonditól Perugiáig mindenki reszketett Cucumetto neve hallatára.

Luigi és Teresa gyakran beszélgettek ezekről a történetekről.

A fiatal lány csak úgy remegett az ilyen elbeszélések hallatára. Vampa azonban mosolyogva nyugtatta meg, ráveregetett derék puskájára, amely olyan remekül hordta a golyót. Ha pedig Teresa még mindig nyugtalankodott, rámutatott a tőlük talán száz lépésnyire valami száraz ágon ülő hollóra, célba vette, meghúzta a ravaszt, és a madár holtan esett le a fa tövébe.

Az idő azonban haladt. A fiatalok elhatározták, hogy összeházasodnak, mihelyt Vampa húszéves lesz, Teresa pedig tizenkilenc. Mindketten árvák voltak. Nem kellett mástól beleegyezést kérniük, csak gazdáiktól. Az ő beleegyezésüket meg is kapták. Valamelyik nap, amikor éppen jövőjüket tervezgették, vagy három puskalövést hallottak. Csaknem rögtön utána abból az erdőből, amely mellett a fiatalok nyájaikat legeltetni szokták, egy ember futott feléjük.

Amint közelebb ért, meghallották a hangját:

– Üldöznek – kiáltotta –, el tudtok rejteni?

A fiatalok felismerték ugyan, hogy a menekülő csak valami bandita lehet, de a római bandita és paraszt között valami olyan vele született rokonérzés van, hogy az utóbbi mindig kész az előbbin segíteni.

Vampa tehát szó nélkül odafutott ahhoz a kőhöz, amely barlangjukat elzárta, félretolta a követ, feltárta a bejáratot, és intett a menekülőnek, hogy bújjon be a mindenki előtt ismeretlen menedékbe, a követ visszatolta, és újra leült Teresa mellé.

Majdnem ugyanabban a pillanatban négy lovas csendőr jelent meg az erdőszélen. Úgy látszott, hogy hárman a szökevényt keresik, a negyedik pedig egy elfogott rablót vonszol a nyakánál fogva.

A három csendőr egyetlen pillantással átkutatta a környéket. Meglátták a két fiatalt, odavágtattak hozzájuk, és faggatni kezdték őket.

Ők semmit sem láttak.

– Bosszantó, mert éppen a bandavezért hajszoljuk – jegyezte meg az őrmester.

– Cucumettót? – szaladt ki egyszerre a kiáltás Luigi és Teresa ajkán.

– Igenis, őt – felelte az őrmester. – És mivel ezer római tallért tűztek ki a fejére, ötszázat ti kapnátok belőle, ha segítenétek elfogni.

A fiatalok összenéztek. Az őrmester egy pillanatig reménykedett. Ötszáz római tallér az háromezer frank, márpedig háromezer frank egész kis vagyon egy házasságra készülő árva jegyespárnak.

– Csakugyan bosszantó – mondta Vampa –, de ha egyszer nem láttuk.

A csendőrök keresztül-kasul végigportyázták a környéket, de hasztalan volt minden.

Erre sorjában eltűntek.

Vampa pedig félrehúzta a követ, mire Cucumetto kijött a rejtekéből.

A gránitkapu hasadékain jól látta, amint a fiatalok a csendőrökkel beszélgettek, sejtette, miről volt szó közöttük, leolvasta mind a Vampa, mind a Teresa arcáról a rendíthetetlen elhatározást, hogy nem adják ki őt. Zsebéből egy arannyal telt erszényt húzott elő, és azt átnyújtotta nekik.

Vampa büszkén vetette fel a fejét, de Teresa szeme bizony megcsillant arra a gondolatra, mennyi ragyogó ékszert és gyönyörű ruhát vehetne azon az erszény aranyon.

Cucumetto igen ügyes sátán volt, a kígyó alakja helyett a bandita alakját öltötte magára. Elkapta azt a pillantást, felismerte Teresában Éva méltó lányát, és mialatt az erdőbe visszatért, több ízben hátra-hátrafordult, azzal az ürüggyel, hogy üdvözli megmentőit.

Teltek a napok, anélkül hogy viszontlátták volna Cucumettót, vagy hallottak volna róla.

Közeledett a karnevál ideje. San Felice gróf nagy álarcosbált rendezett, amelyre meghívta Róma előkelőségeit.

Teresa nagyon szerette volna látni ezt a bált. Luigi a pártfogójától, az intézőtől kért engedélyt mindkettőjük számára, hogy elrejtőzhessenek a ház szolgái között. Az engedélyt meg is kapta.

A gróf ezt a bált főleg azért rendezte, hogy örömöt szerezzen imádott leányának, Carmelának.

Carmela egyidős volt Teresával, sőt, termetük is hasonlított egymáshoz, Teresa legalább olyan szép volt, mint Carmela.

A bál estéjén Teresa legszebb ruháját öltötte fel, legpompásabb tűit, legragyogóbb üveg csecsebecséit vette magára. A frascati nők viseletében pompázott.

Luigi a római parasztok festői ünneplőjét viselte.

Mindketten engedélyt kaptak rá, hogy a szolgák és parasztok közé vegyüljenek.

Az ünnepség pazar volt. Nemcsak a villa úszott ragyogó fényárban, hanem a kert fáin is ezerszámra csüngtek a színes lampionok. A palotából csakhamar a teraszokra és a teraszokról a fasorokba özönlöttek a vendégek.

Minden fordulónál zenekar muzsikált, és frissítőkkel megrakott asztal pompázott. A sétálók megálltak, francia négyest alakítottak, és ott kezdtek táncba, ahol éppen kedvük tartotta.

Carmela soninói lánynak öltözött. Pártája gyönggyel volt kihímezve, arany hajtűit gyémántok díszítették, nagy virágokkal átszőtt török selyemövet viselt, köpenye és szoknyája kasmírból volt, köténye indiai muszlinból készült, ruhája derekán drágakövekből voltak a gombok. Társnői közül az egyik nettunói, a másik ricciai asszony viseletét öltötte magára.

Róma leggazdagabb és legelőkelőbb négy fiatalembere kísérte őket, azzal az olaszos szabadossággal, amely az egész világon csak rájuk jellemző. Ezek albanói, velletri, Civita Castellana-i és sorai parasztoknak öltöztek.

Mondanunk sem kell, hogy mindezek a parasztlegény- és parasztleány-jelmezek csak úgy ragyogtak az aranytól és drágakövektől. Carmelának az az ötlete támadt, hogy alakítsanak egy négyest egyenlő parasztruhás táncosokból. Csak egy nő hiányzott hozzá. Carmela körülnézett, de egyetlen vendégen sem látott a maga és társnői ruhájához hasonló öltözetet.

San Felice gróf oda mutatott, ahol a parasztnők között Teresa állt, Luigi karjába kapaszkodva.

– Megengedi, apám? – kérdezte Carmela.

– Természetesen – válaszolt a gróf –, hiszen karnevál van!

Carmela az egyik fiatalemberhez fordult, aki csevegve kísérte. Néhány szót mondott neki, miközben ujjával a lányra mutatott.

A fiatalember szemével követte a szép kezet, amely irányt mutatott neki, és beleegyezően bólintott, és odament Teresához, hogy meghívja, vegyen részt abban a négyesben, amelyet a gróf lánya rendez.

Teresa érezte, hogy arca lángba borul. Kérdő tekintetet vetett Luigira. A meghívást nem lehetett visszautasítani. Luigi lassan elbocsátotta Teresa karját, és Teresa, előkelő gavallérja kíséretében, egész testében remegve, elfoglalta helyét az arisztokraták négyesében.

Bizonyos, hogy egy művészembernek sokkal jobban tetszett volna Teresa hű és természetes öltözéke, mint Carmela és társnői jelmeze. Teresa viszont könnyelmű és kacér leány volt, s a muszlin hímzések, a díszes övek, a vakító kasmírszövetek csillogásától, a zafírok és gyémántok ragyogásától egészen elvesztette a fejét.

Luigi lelkében pedig valami addig ismeretlen érzés ébredt. Először tompa fájdalom kezdte marni a szívét, azután reszketve futott át az erein ez az érzés, és szétáradt egész testében. Tekintetével követte Teresa és lovagja legkisebb mozdulatát is. Amikor azoknak a keze összeért, őt szédülés környékezte, erei heves lüktetésbe kezdtek, és úgy rémlett neki, mintha harangzúgást hallana. Amikor azok beszélgettek, bár Teresa félénken és lesütött szemmel hallgatta gavallérja szavait, Luigi a szép ifjú égő tekintetéből kiolvasta, hogy bókokat mond a lánynak. Egyszerre úgy érezte, hogy minden forog körülötte, és a pokol minden hangja gyilkolást és véres bosszút sziszeg a fülébe. Megrémült, hogy indulata elhatalmasodik rajta, ezért egyik kezével abba a gyertyánfába kapaszkodott, amelyhez támaszkodva állt, a másikkal görcsösen megragadta azt a faragott nyelű tőrt, amelyet övében viselt, és maga sem vette észre, hogy olykor csaknem egészen kihúzta tokjából.

Luigi féltékeny volt! Érezte, hogy a kacér és kevély Teresát könnyen elcsábíthatják tőle.

Eközben a fiatal parasztlány, aki eleinte félénken és csaknem ijedten viselkedett, lassanként összeszedte magát. Már mondottuk, hogy igen szép volt, de ezenkívül valami olyan különös, természetes báj is elömlött rajta, amely egészen más hatást kelt, mint a mi cifrálkodó és mesterkélt modorunk.

Szinte ő lett a négyes királynője. És noha irigyelte San Felice gróf leányát, nem mernénk azt állítani, hogy Carmela viszont nem féltékenykedett-e őreá.

Szép lovagja a bókok özönével kísérte vissza arra a helyre, ahonnan elhozta, és ahol Luigi várta.

A francia négyes alatt a fiatal lány kétszer-háromszor is reá pillantott, és mindannyiszor sápadtnak, feldúltnak látta Luigi arcát. Sőt egyszer, amint a fiatalember félig kivonta tokjából a tőrt, az bizony baljóslatú fényben villant meg Teresa szeme előtt.

Most szinte reszketve fogta meg újra kedvese karját.

A négyes igen nagy sikert aratott, és természetesen már azon voltak, hogy megismétlik. Csak Carmela ellenezte. San Felice gróf azonban olyan szeretettel kérlelte leányát, hogy az végre is beleegyezett.

Az egyik lovag Teresát akarta felkérni, hiszen nélküle nem járhatták el a négyest.

A fiatal leánynak azonban nyoma veszett.

Luigi nem bírt volna elviselni még egy megpróbáltatást, és félig rábeszéléssel, félig erőszakkal a kert másik részébe kísérte Teresát. A lány kelletlenül engedelmeskedett, de látta a fiatalember feldúlt arcán, megértette ideges remegéséből és hallgatásából, hogy valami egészen rendkívüli dolog megy végbe a lelkében. Őt magát is belső felindulás tartotta hatalmában, és noha nem követett el semmi rosszat, úgy érezte, Luigi joggal haragudhat rá. Hogy miért, azt nem tudta, de mégis úgy érezte, hogy meg is érdemelné a szemrehányásait.

De Luigi – Teresa legnagyobb csodálkozására – hallgatott, és az este egész hátralevő részén nem nyitotta szóra az ajkát. Amikor az éj hideg levegője a vendégeket bekergette a kertből, és a villa kapuit bezárták mögöttük, hogy odabent folytassák a mulatságot, hazavezette Teresát, és búcsúzóul megszólalt:

– Teresa – mondta –, mire gondoltál, amikor a táncban szembekerültél San Felice grófkisasszonnyal?

– Arra gondoltam – felelte a fiatal lány, őszinte szívből –, hogy életem felét odaadnám, ha olyan ruhám lehetne, mint az övé.

– És mit mondott neked a lovagod?

– Azt mondta, csak rajtam áll, és csupán egy szavamba kerül, hogy nekem is legyen.

– Igaza is volt – jelentette ki Luigi. – Csakugyan olyan forrón óhajtod, ahogy mondtad?

– Igen.

– Jól van. Megkapod!

A fiatal lány csodálkozva kapta fel a fejét, hogy valamit kérdezzen.

De a fiú arca olyan komor és rettenetes volt, hogy Teresának ajkára fagyott a szó.

Luigi egyébként e szavak után eltávozott.

Teresa tekintetével követte az éjszakában, amíg csak láthatta. Amikor Luigi eltűnt, a fiatal lány sóhajtva ment be szobájába. Ugyanezen az éjszakán nagy esemény történt, kétségtelenül valamelyik szolga hanyagságából, aki elfelejtette leoltani a gyertyákat. Tűz ütött ki a San Felice villában, éppen a szép Carmela lakosztályának szobáiban. A fiatal lány az éjszaka közepén felébredt a lángok fényére, kiugrott az ágyából, magára kapta háziruháját, és menekülni akart a kapun keresztül. De az odavezető folyosó már a lángok martaléka volt. Erre visszafutott szobájába, és erős hangon segítségért kiáltott, midőn megnyílt a húsz lábnyi magasságban levő ablaka. Egy fiatal parasztlegény jelent meg a szobában, karjába kapta a lányt, és emberfeletti erővel és ügyességgel kivitte a pázsitra, ahol Carmela elájult. Amikor ismét magához tért, már apja állt előtte. Körülvette az egész cselédség, mindannyian a segítségére voltak. A villa egyik szárnya teljesen, leégett, de senki sem törődött vele, az volt a fő, hogy Carmela megmenekült.

Mindenfelé keresték megmentőjét, de az eltűnt. Széltében kérdezősködtek utána, de senki sem látta. Carmela pedig annyira meg volt zavarodva, hogy rá sem ismert volna.

A gróf egyébként olyan gazdag volt, hogy édeskeveset törődött a tűz okozta kárral. Minthogy Carmela olyan csodálatos módon megmenekült az életveszélyből, inkább a Gondviselés újabb kegyén, semmint a rászakadt szerencsétlenségen töprengett.

Másnap a két fiatal a megszokott órában találkozott az erdő szélén. Elsőnek Luigi érkezett oda. Jókedvűen ment a fiatal lány elé, mintha teljesen elfelejtette volna az előző esti jelenetet. Teresa szemmel láthatóan szórakozott volt, de midőn látta Luigi vidámságát, úgy tett, mintha ő is gondtalanul jókedvű volna, amilyen természettől fogva szokott is lenni, ha semmiféle indulat sem zavarja meg kedélyét.

Luigi karon fogta Teresát, és a barlang nyílásáig vezette. Ott megállott. A fiatal lány megértette, hogy valami rendkívülit fog hallani, és merően nézte.

– Teresa – kérdezte Luigi –, azt mondtad tegnap este, mindent odaadnál érte, ha olyan ruhád lehetne, mint amilyen a grófkisasszonynak van?

– Igen – felelte a fiatal lány csodálkozva –, de bolond voltam, hogy ilyesmit kívántam.

– Én pedig azt feleltem neked: „Jól van. Megkapod.”

– Igen – mondta Teresa, akinek csodálkozása Luigi minden szavára nőttön-nőtt. – De hiszen te csak azért mondtad ezt, hogy nekem örömet okozz.

– Sohasem ígértem neked semmi olyat, amit meg ne adtam volna, Teresa – szólt büszkén Luigi. – Menj csak be a barlangba, és öltözz fel.

Elhúzta a követ, és odamutatott a kivilágított barlangra, amelyben egy gyönyörű tükör két oldalán gyertyák égtek. A kézzel faragott asztalon, amely Luigi műve volt, ki volt rakva a gyémántos tűk, a gyöngy nyakék, és egy oldalt álló széken hevert maga a ruha.

Teresa felsikoltott örömében. Nem kérdezte, honnan szerezte, arra sem vesztegette az időt, hogy köszönetet mondjon Luiginak, hanem beszaladt a barlangba, a rögtönzött öltözőszobába.

Mögötte Luigi visszatolta a követ, mert a kis domb tetején, amely eltakarja Palestrina felé a kilátást, egy lovast pillantott meg. A lovas egy pillanatra megállt, mint aki nem tudja az utat, alakjának körvonala olyan tisztán rajzolódott ki az ég kékjére, ahogy csak a távoli délvidéken látható.

Amint az utas megpillantotta Luigit, megsarkantyúzta lovát, és hozzá vágtatott.

Luigi nem tévedett. Az utas, aki Palestrinából Tivoliba igyekezett, nem ismerte az utat.

A legény útba igazította. Mivel azonban egy negyed mérfölddel odább az út háromfelé ágazik, ahol az utas ismét eltévedhet, megkérte Luigit, legyen a vezetője.

Luigi levette köpenyét, és lerakta a földre, vállára vetette karabélyát, és így, megszabadulva nehéz kabátjától, a hegyilakóknak azzal a gyors járásával haladt az utas előtt, amellyel még a ló is nehezen tud lépést tartani.

Tíz perc alatt Luigi meg az utas elértek ahhoz a keresztúthoz, amelyet a fiatal pásztor említett.

Amint ott voltak, Luigi egy császár felséges mozdulatával mutatta meg, melyik a három közül az az út, amelyet az utasnak követnie kell.

– Erre kell mennie, eccellenza – mondta –, itt már nem tévesztheti el az utat.

– Itt a jutalmad, nesze – mondta az utas, és néhány aprópénzdarabot nyújtott a fiatal pásztor felé.

– Köszönöm – felelte Luigi, kezét visszahúzva –, de nem pénzért tettem.

– Hanem – vetett ellen az utas, aki, úgy látszik, ismerte a különbséget a városi emberek szolgaisága és a falusiak gőgje között –, ha a borravalót vissza is utasítod, ajándékot csak elfogadsz?

– No, azt igen, az más.

– Fogd hát ezt a két velencei zecchinót – mondta az utas –, add a menyasszonyodnak, hogy csináltasson belőle egy pár fülbevalót magának.

– Ön pedig vegye el tőlem ezt a tőrt – felelte a fiatal pásztor. – Albanótól Civita Castellanáig nem talál olyat, amelynek szebben faragott nyele volna.

– Elfogadom – mondta az utas. – De akkor megint én tartozom neked, hiszen ez a tőr értékesebb, mint két zecchino.

– Egy kereskedőnek talán értékesebb, de nekem, aki magam faragtam, alig ér meg egy piasztert.

– Hogy hívnak? – kérdezte az utas.

– Luigi Vampának – felelte a pásztor olyan arccal, mintha azt mondta volna: Nagy Sándor, Macedónia királya. – Hát maga kicsoda?

– Az én nevem Szindbád, a tengerész – felelte az utas.

Franz d'Épinay felkiáltott meglepetésében.

– Szindbád, a tengerész! – mondta.

– Igen – folytatta az elbeszélő –, e néven nevezte meg magát Vampának az utas.

– Nos, mi kivetnivalót talál ebben a névben? – szakította félbe Albert. – Igen szép név ez, és be kell vallanom, ifjúkoromban ugyancsak szórakoztattak e név eredeti viselőjének csodálatos kalandjai.

Franz nem okoskodott tovább. Érthető, hogy Szindbádnak, a tengerésznek neve nagy csomó emléket ébresztett fel benne, éppen úgy, mint előtte való este Monte Cristo grófjáé.

– Folytassa csak – mondta a fogadósnak.

– Vampa megvetően zsebre tette a két zecchinót, és lassan visszaindult azon az úton, amerről jött. Mintegy két-háromszáz lépésnyire a barlangtól úgy rémlett neki, mintha kiáltást hallana.

Megállt, figyelte, hogy merről jön a hang.

Egy másodperc múlva tisztán hallotta a saját nevét. A kiáltás a barlang felől hallatszott.

Akkorát ugrott, mint egy zerge, futás közben felhúzta puskáján a ravaszt, és nem telt el egy perc, már fent is termett egy kis domb tetején. Ez a domb szemben állt azzal a másikkal, amelyen az imént az utast megpillantotta.

Innen még tisztábban hallatszott a kiáltozás: „Segítség!”

Jól szemügyre vette az alatta elterülő térséget, és látta, hogy egy férfi úgy ragadja el Teresát, mint ahogy valamikor Nessus kentaur Dejanirát.

A férfi az erdőnek tartott, és már az út háromnegyed részét megtette a barlangtól az erdőig.

Vampa felmérte a távolságot: ennek az embernek legalábbis kétszáz lépésnyi előnye volt, lehetetlenség lett volna utolérni, mielőtt beér az erdőbe.

A fiatal pásztor megállt, mintha gyökeret vert volna a lába, puskája agyát a vállához támasztotta, a csövet lassan a rabló felé fordította, egy másodpercig követte futását, azután lőtt.

A lányrabló nyomban megtorpant, térde összecsuklott és lezuhant, estében magával rántva Teresát.

Teresa azonban azonnal felállt, elrablója pedig haldokolva vergődött a földön.

Vampa azonnal Teresához futott, mert a lány lába mintegy tíz lépésnyire a haldoklótól felmondta a szolgálatot. Teresa térdre rogyott. A fiatal pásztort szörnyű félelem fogta el, vajon az ellenségnek szánt golyó nem sebesítette-e meg menyasszonyát is.

Szerencsére a lánynak nem esett semmi baja, csak az ijedtség bénította meg erejét. Amikor Luigi meggyőződött arról, hogy Teresának nem történt semmi bántódása, a sebesülthöz sietett.

A férfi ökölbe szorított kézzel, a fájdalomtól eltorzult arccal, az agónia kínjától verejtékezve, éppen utolsót lehelt.

Vampa közel lépett a halotthoz, és felismerte benne Cucumettót. Attól a naptól kezdve, amikor a fiatalok megmentették az életét, Cucumetto szerelmes lett Teresába, és megfogadta magában, hogy a lány az övé lesz. E nap óta leselkedett utána, és kihasználva azt a pillanatot, amikor kedvese magára hagyta, elrabolta, s már-már azt hitte, hogy a lány az övé, mikor Vampa golyója, amelyet az ifjú pásztor csalhatatlan szeme irányított, keresztülfúrta a szívét.

Vampa egy percig érzéketlenül nézte, a még mindig reszkető Teresa pedig csak apró lépésekkel mert közelíteni a holt banditához, és csak kedvese vállán keresztül mert rápillantani a holttestre.

Egy perccel később Vampa a kedveséhez fordult:

– Nicsak! – mondta. – Nagyon helyes, hogy már felöltöztél. Most rajtam a sor, hogy én is átöltözködjem.

Teresa valóban tetőtől talpig a San Felice grófkisasszony öltözékét viselte.

Vampa a karjára emelte Cucumetto holttestét, becipelte a barlangba, Teresa pedig kívül maradt.

Ha egy második utas halad arra, bizony furcsa dolgot látott volna: egy kasmírruhába öltözött pásztorlányt, amint birkáit legelteti, és gyöngy nyakéket, fülbevalót, gyémántos tűket és zafír-, smaragd meg rubingombokat visel.

Kétségtelenül azt hitte volna, hogy Florian idejében él, majd visszatérve Párizsba, azt erősítgette volna, hogy a szabin hegyek alján látta ülni az alpesi pásztorlányt.

Egy negyedóra elteltével Vampa kilépett a barlangból. Az ő öltözéke is volt olyan előkelő a maga nemében, mint a Teresáé. Gránitpiros bársony ujjasát vésett aranygombok díszítették, selyem mellényét hímzés borította, római nyaksálat, arannyal, piros és zöld selyemfonállal kivarrt tölténytáskát viselt. Égszínkék bársony térdnadrágját térde alatt gyémántos csat szorította össze, ezer arabeszkkel kivarrott szarvasbőr lábszárvédője és tarka pántlikás kalapja volt. Övéből két óra csüngött alá, és tölténytartójában remekbe készült tőr ékeskedett.

Teresa felkiáltott ámulatában. Vampa ebben az öltözékben olyan volt, mintha egy Léopold Robert- vagy Schnetz-féle festményből lépett volna elő.

Teljesen magára öltötte Cucumetto ruháját.

A fiatalember észrevette, hogyan hatott menyasszonyára, és ajka körül büszke mosoly játszadozott.

– Na most, hajlandó vagy-e megosztani velem sorsomat, bármi következik is? – kérdezte Teresától.

– Igen! Igen! – kiáltott a fiatal lány elragadtatással.

– Hajlandó vagy követni engem, bárhová megyek?

– A világ végére is.

– Karolj hát belém, és induljunk, mert nincs veszíteni való időnk.

A fiatal lány kedvese karjába fűzte kezét, és meg sem kérdezte, hová mennek. Mert most szépnek, büszkének és hatalmasnak látta, mint egy istent.

Az erdőnek tartottak, és néhány perc múlva eltűntek a fák között.

Mondanunk sem kell, hogy Vampa ismerte a hegy minden kis ösvényét. Így hát egy percet sem habozott, ment előre az erdőben, noha nem volt sehol járt út, csak a fákról és a bokrokról ismerte az irányt, amelyen haladniuk kell.

Vagy másfél órát mentek így előre.

Akkor beértek az erdő sűrűjébe. Egy hegyi patakhoz jutottak, amelynek kiszáradt medre mély szakadékba torkollott. Vampa ezen a furcsa úton indult tovább, amely két part közé szorítva, a fenyők sűrű árnyékában, könnyed lejtésétől eltekintve olyan volt, mint az averne-i ösvény, amelyről Vergilius beszél.

Teresa ismét félni kezdett e vad és elhagyatott vidék láttán. Vezetőjéhez simult, de nem szólt egy szót sem. Amikor azonban látta, hogy a legény egyenletesen lépked előre, és arcáról mélységes nyugalom árad, ő is erőt vett magán, hogy izgalmát leplezze.

Tíz lépésnyire tőlük hirtelen egy ember bukkant elő a fa mögül, ahol elrejtőzve várt, és Vampára célzott fegyverével:

– Egy lépést se tovább! – kiáltotta. – Vagy a halál fia vagy.

– Ugyan hagyd csak – felelte Vampa, és megvetően legyintett, míg Teresa már nem is rejtve félelmét, hozzásimult. – Egyik farkas nem marja meg a másikat!

– Ki vagy? – kérdezte az őrszem.

– Luigi Vampa vagyok, pásztor a San Felice-i tanyán.

– Mit akarsz?

– Beszélni akarok a társaiddal, akik a Rocca Bianca-i tisztáson tanyáznak.

– Akkor kövess – felelte az őr –, vagyis inkább menj elöl, ha egyszer tudod az utat.

Vampa lenézően mosolygott a banditának ezen az óvatosságán, elöl lépkedett Teresával, és ugyanolyan szilárdan és nyugodtan járt, mint eddig.

Ötperces út után a bandita szólt nekik, hogy álljanak meg. A két fiatal engedelmeskedett.

A rabló három hollókárogást hallatott. A hármas jelre egy károgás volt a felelet.

– Rendben van – jegyezte meg a bandita. – Tovább mehetsz.

Luigi és Teresa folytatták útjukat.

De amint előbbre haladtak, Teresa egyre jobban remegve simult kedveséhez. A fák lombjai között valóban puskacsövek csillogtak.

A Rocca Bianca-i tisztás egy kis hegy tetején bújt meg. Ez a hegy valamikor vulkán lehetett, de kialudt talán abban az időben, mikor Romolus és Remus még nem hagyta el Alba városát, hogy Rómát megalapítsa.

Teresa és Luigi felértek a hegy csúcsára, és máris szemben álltak mintegy húszfőnyi rablócsapattal.

– Ez a fiatalember keres benneteket, és beszélni akar veletek – jelentette az őr.

– És mit akar mondani? – kérdezte az, aki a főnök távollétében a kapitány tennivalóit látta el.

– Azt akarom mondani, hogy meguntam a pásztorkodást – mondta Vampa.

– Értem – felelte a kapitány –, és azt kéred most, hogy vegyünk be a bandába?

– Szívesen látjuk! – kiáltotta több ferrusinói, pampinarai és anagni bandita, akik felismerték Luigi Vampát.

– Igen ám, csakhogy nem azt akarom kérni, hogy társnak vegyetek a bandába, hanem másvalamit.

– Ugyan mit? – csodálkoztak a rablók.

– Én a vezéretek szeretnék lenni – válaszolt a fiatalember.

A rablók hahotázni kezdtek.

– Ugyan mit műveltél, hogy ekkora tisztségre pályázol? – kérdezte a kapitány.

– Megöltem a vezéreteket, Cucumettót, a ruhája rajtam van – felelte Luigi. – Azonkívül felgyújtottam a San Felice gróf villáját, hogy nászruhát szerezzek menyasszonyomnak.

Egy órával később Luigi Vampát kapitánnyá választották Cucumetto helyébe.

– Nos, kedves Albert – mondta Franz, a barátjához fordulva –, most mi a véleménye Luigi Vampa polgártársról?

– Azt mondom, hogy mítosz az egész, és ez az ember soha nem is élt.

– Mi az, hogy mítosz? – kérdezte Pastrini.

– Nagyon hosszú volna ezt most elmagyarázni önnek, kedves fogadós uram – válaszolta Franz. – És ön azt mondja, hogy Vampa mester e pillanatban Róma környékén űzi hivatását?

– Mégpedig olyan merészen, amilyenre még sohasem volt példa.

– Hát a rendőrség hasztalanul próbálta elcsípni?

– Mit gondol! Jó barátságban van a síkság minden pásztorával, a Tiberis halászaival és a partmenti csempészekkel. Ha a hegyekben nyomoznak utána, akkor éppen a folyón van. Ha a folyón kergetik, akkor a nyílt tengeren jár. Amikor pedig azt hiszik, hogy Giglio, Guanuti vagy Monte Cristo szigetén kell lennie, egyszerre csak megjelenik Albanóban, Tivoliban vagy Riccián.

– És hogyan bánik az utasokkal?

– Ó, istenem! Ez igen egyszerű. Aszerint, hogy milyen messzire vannak a várostól, ad nekik nyolc órát, tizenkét órát, egy egész napot, hogy kifizessék váltságdíjukat. Ha az idő letelt, kegyelemből ráad még egy órát. Ennek az órának hatvanadik percében, ha nincs pénz, egy pisztolylövéssel szétloccsantja a fogoly agyvelejét, vagy tőrével szíven szúrja, és ezzel mindent elintézett.

– No, Albert – kérdezte Franz a barátjától –, még mindig a külső körutakon át akar elmenni a Colosseumhoz?

– Természetesen, ha arra olyan festői az út – felelte Albert.

Ebben a pillanatban kilencet ütött az óra, nyílt a kapu, és megjelent a kocsis.

– Eccellenzák – mondta –, a kocsi előállott.

– Jól van – felelte Franz –, akkor hát a Colosseumhoz!

– A porta del Popolón keresztül, eccellenzák, vagy inkább az utcákon át?

– Az utcákon át, a mindenségit! Az utcákon át! – kiáltotta Franz.

– Ejnye, barátom – jegyezte meg Albert felállva, és rágyújtott harmadik szivarjára –, sokkal bátrabbnak hittem.

A két fiatalember lement a lépcsőn, és kocsiba szállt.

13

Különös jelenség

Franz módját ejtette, hogy Albert minden más antik rom megpillantása nélkül jusson el a Colosseumhoz, nehogy az előző élmények akár csak egyetlen arasznyival is csökkentsék az óriási építmény hatalmas arányainak hatását. A via Sistinán kellett tehát haladniuk, derékszögben kellett átvágniuk a Santa Maria Maggiore előtt a via Urbanán, és a San Pietro in Vincolin keresztül menniük egészen a via del Colosseóig.

Ennek az útiránynak egyébként másik előnye is volt, nem vonta el Franz figyelmét Pastrini mester történetéről, amelyben az ő Monte Cristó-i titokzatos házigazdája is szerepelt. A kocsi egyik sarkába könyökölt, és újra meg újra feladta magának azt az ezer, véget nem érő kérdést, amelyek közül egyre sem tudott kielégítően válaszolni.

Egyébként még valami emlékeztette Szindbádra, a tengerészre: a titokzatos összeköttetések a rablók és a matrózok között. Pastrini mester azt mondta, hogy Vampa mindenkor menedéket talál a halászok és a csempészek bárkáin. Ez eszébe juttatta Franznak azt a két korzikai banditát, akiket a kis jacht legénységével vacsorázni látott. Emlékezett arra, hogy a kis jacht kerülőt tett, és kikötött Porto Vecchióban csak azért, hogy őket partra tegye. Az a név, amelyen Monte Cristó-i házigazdája bemutatkozott, és amelyet az Espagna Szálló fogadósa is említett, azt bizonyította, hogy az illető ugyanolyan emberbaráti szerepet játszik Piombino, Civita-Vecchia, Ostia és Gaëta partjain, mint Korzikában, Toszkánában és Spanyolországban. Franz emlékezett arra, hogy még maga Szindbád is említette Tuniszt és Palermót, ez pedig arról tanúskodott, hogy kapcsolatai meglehetősen széles körre terjednek ki.

De bármilyen mélyen foglalkoztatták is a fiatalembert ezek a gondolatok, azonnal szertefoszlottak, amint eléje tárult a komor és hatalmas Colosseum, amelynek minden nyílásából, mint megannyi kísértet szeméből, a hold szórta bágyadt, halvány fényét. A kocsi néhány lépésnyire a Mesa Sudanstól állt meg, a komis kitárta az ajtót, mire a fiatalemberék kiugrottak a kocsiból, és szemben álltak egy ciceronéval, aki mintha a föld alól termett volna ott.

Mivel a fogadóbeli vezető is elkísérte őket, így már két ciceronéjuk is volt.

Rómában egyébként nem lehet kikerülni ezeket a vezetőket. Azon a főciceronén kívül, aki hozzánk csatlakozik abban a pillanatban, mikor átlépjük a szálló küszöbét, és nem tágít mellőlünk addig a napig, amíg ki nem tesszük lábunkat a városból, még minden középület mellett, sőt mondhatnám az épület minden apró részlete mellett is akad egy-egy külön cicerone. Hát vajon lehetett-e hiány cicerónékban a Colosseumnál, ennél a kiváltképpen nevezetes épületnél, amelyről Martialis ezeket mondja: „Hagyja abba Memphis a piramisok barbár csodáinak dicséretét, ne daloljon többé senki Babilon varázsáról, mert minden eltörpül a cézárok amfiteátrumának hatalmas műve mellett, és a hír minden hangjának azért kell egyesülnie, hogy ezt az építményt magasztalja.”

Franz és Albert meg sem kísérelték, hogy lerázzák magukról a ciceronei zsarnokságot. Ez egyébként annál is nehezebb lett volna, mivel csupán ezeknek van joguk égő fáklyával bejárni a hatalmas épületet. Beletörődtek tehát ellenkezés nélkül, és tehetetlenül átadták magukat a vezetők kényének-kedvének.

Franz ismerte ezt a körsétát, hiszen tízszer is végigjárta már, de társa most első ízben lépett be Flavius Vespasianus hatalmas épületébe, és dicséretére meg kell mondani, hogy az a tudatlan vezetők fecsegése ellenére is igen nagy hatást tett rá. Aki nem látta, valóban nem is tudja elképzelni egy ilyen óriási rom nagyszerűségét. Az épület arányait még fokozza a délszaki hold titokzatos ragyogása, amelynek sugarai a napnyugta szürkületéhez hasonló derengést idéznek elő.

Alig tettek száz lépést a belső oszlopcsarnokban, amikor Franz, elgondolkozva, átengedte Albert-t vezetőinek, mivel azok nem akartak lemondani elévülhetetlen jogukról, hogy töviről hegyire megmutassák neki az Oroszlánok vermét, a Gladiátorok kamráját és a Cézárok emelvényét. Franz egy félig romba dőlt lépcsőre ment fel, és amíg amazok a maguk szabályos útját járták, leült az egyik oszlop árnyékában, szemben egy kiszögelléssel, ahonnan remekül beláthatta a gránitóriást, a maga egész fenséges nagyságában.

Franz csaknem negyedórát töltött ott, mint mondtuk, megbújva egy oszlop árnyékában, és elnézte barátját, aki két fáklyavivője kíséretében éppen kilépett a Colosseum másik szélén levő egyik vomitoriumból. A vezetők olyanok voltak, mint a lidércfényt követő árnyak, fokról fokra szálltak le a Vesta-szüzeknek fenntartott helyekhez – midőn egyszerre úgy tetszett neki, mintha a romhalmazból egy kődarab válna le, és legurulna a vele szemben levő lépcsőn, amelyen át oda ért le, ahol most ő ül. Bizonyára nem valami ritka eset, hogy az idő hatására leválik egy-egy kődarab, és legördül a mélységbe. De ezúttal úgy tetszett neki, mintha valakinek a léptei alatt indult volna meg a kő, és lépések neszét is hallaná, bárha az, aki ezt a zajt okozta, mindent elkövetett, hogy a neszt tompítsa. Valóban, csakhamar meg is jelent egy ember alakja, és fokról fokra világosabban látszott, amint fellépkedett a lépcsőn. Ez a Franzcal szemközt levő lépcső volt, amelynek tetejét holdfény világította meg, de az alja már homályba veszett.

Valami olyasféle utas lehetett, mint ő maga, aki inkább kedveli a magányos elmélkedést, mint a vezetők üres fecsegését, ennélfogva megjelenése cseppet sem volt meglepő. De az a tétovázás, amellyel az utolsó lépcsőfokokon felment, és amellyel a tetőre érve megállt és hallgatózott, nyilvánvalóvá tette, hogy valami különös céllal jött ide, és vár valakit.

Franz ösztönös mozdulattal egészen az oszlop mögé húzódott. Tíz lépésnyire attól a helytől, ahol mind a ketten tartózkodtak, a beszakadt boltozaton egy kúthoz hasonló kerek nyílás volt, amelyen keresztül látni lehetett a csillagos eget.

Ezt a nyílást, amely talán már évszázadok óta bocsátotta át a hold sugarait, körülnőtte a bozót, s ennek gyenge zöld hajtásai erősen elütöttek az égbolt bágyadt kékségétől, míg a felső teraszról nagy folyondárok és repkényhajtások csüngtek és himbálóztak a boltozat alatt, mintha lebegő kötelek volnának.

Az a férfi, akinek titokzatos megjelenése magára vonta Franz figyelmét, a félhomályban helyezkedett el, úgyhogy nem lehetett jól látni arcvonásait, de ahhoz viszont nem volt elég sötét, hogy ruházatát szemügyre ne lehetett volna venni, Nagy, barna köpenyt viselt, amelynek egyik szárnyát bal vállára visszadobta, s így leplezte vele arca alsó részét, széles karimájú kalapja pedig a homlokát takarta el. Ruházatának csupán alsó részét világította meg a nyíláson rézsútosan besütő holdfény, és csak a hosszú fekete nadrág meg a ragyogó lakkcsizma látszott.

Nyilvánvalóan az előkelő osztályhoz tartozott, ha ugyan nem az arisztokráciához.

Néhány perce várakozott már ott, és türelmetlenségének szemmel látható jeleit adta, midőn a felső terasz felől könnyű nesz hallatszott.

Ugyanakkor árnyék törte meg a fényt, és a felső nyílás torkolatában megjelent egy ember. Kutatva kémlelődött a sötétségbe, és megpillantotta a köpönyeges férfit. Azonnal megmarkolt egy csomó csüngő folyondárt meg libegő repkényt, és lekúszott rajta. Amikor már csak három-négy lábnyira volt a talajtól, könnyedén leugrott. A Tiberisen túliak öltözékét viselte.

– Bocsásson meg, eccellenza – mondta római kiejtéssel –, amiért megvárakoztattam. Egyébként mindössze néhány perccel késtem. A San Giovanni in Latarano templom órája most ütötte a tízet.

– Én jöttem hamarább, nem ön késett – válaszolta az idegen, a legtisztább toszkánai kiejtéssel. – Nincs szüksége tehát a mentegetőzésre. Egyébként, még ha meg is várakoztatott volna, akkor is tudnám, hogy nem az ön akaratán múlott.

– Igaza is lett volna, eccellenza. Az Angyalvárból jövök, és ugyancsak nem volt könnyű dolgom, míg Beppóval beszélni tudtam.

– Ki az a Beppo?

– Beppo a börtön egyik alkalmazottja. Egy kis járadékot biztosítottam neki, hogy tudjak arról, ami történik Őszentsége várának belsejében.

– Ó, ó, látom már, hogy ön igen előrelátó ember, kedves barátom.

– Nézze, eccellenza, sohasem lehet tudni, mi történhetik, hátha egyszer csak én is horogra kerülök, mint az a szegény Peppino, és szükségem lesz egy patkányra, hogy elrágja börtönöm néhány rácsát. – Röviden, mit tudott meg?

– Kedden két órakor két kivégzés lesz Rómában, a szokás szerint, a nagy ünnepségek megnyitójaként. Az egyik elítélt mazzolato lesz. Ez a nyomorult meggyilkolta azt a papot, aki felnevelte. Nem érdemel semmi részvétet. A másik decapitato lesz, és ez a szegény Peppino.

– Ne szóljon egy szót se, kedves barátom, hiszen ön már olyan rémületben tartja nemcsak a pápai kormányt, hanem a szomszédos országokat is, hogy feltétlenül példát akarnak mutatni.

– De hiszen Peppino nem is tagja a bandámnak. Csak szegény pásztor, és nem is volt egyéb bűne, csak az, hogy bennünket élelemmel látott el.

– Ez elég ahhoz, hogy önöknek bűntársa legyen. De láthatja azt is, hogy tekintettel vannak rá, mert ahelyett hogy agyonütnék, mint ahogy önt fogják kivégezni, ha egyszer nyakon csípik, beérik azzal, hogy lefejezzék. Ez egyébként változatossá teszi a nép örömeit, és mindenki kedvére szórakozhat majd.

– Nem szólva arról a szórakozásról, amelyet majd én tálalok fel, és amely váratlan lesz – tette hozzá a Tiberisen túli ember.

– Kedves barátom, engedjen meg egy figyelmeztetést – mondta a köpönyeges ember –, úgy nézem, ön valami ostobaságot készül elkövetni.

– Mindenre el vagyok szánva, hogy megakadályozzam annak a szegény ördögnek a kivégzését, aki azért van bajban, amiért engem szolgált. A Madonnára! Nyomorult gyáva volnék, ha nem tennék valamit ezért a derék fiúért.

– Mit akar csinálni?

– Mintegy húsz embert állítok fel a vérpad köré, és abban a pillanatban, amikor odavezetik, az általam megadott jelre kivont tőrrel rontunk a kísérőkre, és elraboljuk a fiút.

– Ezt nagyon is kockázatosnak látom, és határozottan azt hiszem, hogy az én tervem többet ér, mint az öné.

– És mi az ön terve, eccellenza?

– Adok tízezer piasztert valakinek, akit ismerek, az pedig majd kiszökteti a börtönből.

– Bizonyos, hogy ez a terve sikerül?

– Parbleu![25] – tört ki franciául a köpönyeges ember.

– Tessék? – kérdezte a Tiberisen túli.

– Csak annyit mondtam, kedvesem, hogy az én aranyammal egymagam többre megyek, mint ön meg az emberei a tőreikkel, pisztolyaikkal, karabélyaikkal és mordályaikkal. Engedjen hát engem cselekedni.

– Csak tessék. De ha kudarcot vall, mi készenlétben leszünk.

– Ha kedve tartja, legyenek készenlétben, de meglátja, hogy kieszközlöm a kegyelmet.

– Ne feledje, hogy holnapután már kedd lesz. Csak a holnapi napon cselekedhet.

– Hát aztán? A nap huszonnégy órából áll, minden óra hatvan percből és minden perc hatvan másodpercből. Márpedig nyolcvanhatezer-négyszáz másodperc alatt sok mindent el lehet intézni.

– Hogyan tudjuk meg, sikerült-e a terve, eccellenza?

– Nagyon, egyszerűen. Kibéreltem a Rospoli Kávéház három utolsó ablakát. Ha megkaptam a halasztást, akkor a sarok felőli két szélső ablakon sárga damasztfüggöny lesz, de a középsőn fehér függöny, vörös kereszttel a közepén.

– Nagyszerű, és kivel juttatja el a kegyelmi levelet?

– Küldje hozzám egyik emberét vezeklő barátnak öltözve, annak odaadom. Ilyen öltözetben eljuthat egészen a vérpad lábáig, ott átadja a pecsétes levelet a kegyes társulat főnökének, az pedig majd továbbadja a hóhérnak. De addig is tudassa ezt a hírt Peppinóval. Meg ne haljon vagy meg ne bolonduljon félelmében, mert akkor hiába vertük volna költségbe magunkat.

– Ide hallgasson, eccellenza – mondta a paraszt –, én igazán őszintén ragaszkodom önhöz, ezt tudja, ugye?

– Legalábbis remélem.

– Nohát, ha megmenti Peppinót, a jövőben nemcsak ragaszkodni fogok önhöz, hanem engedelmes szolgája is leszek.

– Ügyelj rá, hogy mit mondasz, kedves barátom! Meglehet, hogy egy szép napon emlékeztetni foglak rá, mert talán nekem magamnak is szükségem lesz reád...

– Akkor majd, a szükség órájában, megtalál engem, eccellenza, mint ahogy én is megtaláltam önt ebben az órában. Még ha a világ másik végén lenne is, csak ennyi írjon: „Tedd meg ezt” – és én megteszem, esküszöm az...

– Csitt! – vágott közbe az ismeretlen. – Zajt hallok.

– Utasok, akik fáklyafénynél tekintik meg a Colosseumot.

– Fölösleges, hogy együtt találjanak bennünket. Ezek a besúgó vezetők még fel találják önt ismerni. És bármilyen becsülésre méltó is az ön barátsága, ha megtudnák, hogy milyen szálak fűznek össze bennünket, attól tartok, én is veszítenék valamit a tekintélyemből.

– Így hát, ha megkapja a halasztást...?

– A középső ablakon vörös keresztes damasztfüggöny lesz.

– És ha nem kapja meg?

– Három sárga posztó.

– És akkor?

– Akkor, kedves barátom, használják kedvük szerint a tőrüket, megengedem. Én pedig ott leszek, hogy lássam, mit csinálnak.

– Isten önnel, eccellenza, számítok önre, ön pedig számítson rám.

E szavak után a Tiberisen túli ember eltűnt a lépcsőn, miközben az ismeretlen, arcát még jobban eltakarva köpenyével, két lépésnyire haladt el Franz mellett, és a külső lépcsőn át lement az arénába. Egy másodperccel később Franz a saját nevét hallotta a boltozat alól: Albert szólította.

Franz addig várt a felelettel, amíg a két ember eltávozott, nehogy ezek megsejtsék, hogy tanújuk is volt, aki, bár az arcukat nem látta, beszélgetésükből egyetlen szót sem veszített el. Tíz perccel később Franz kocsija az Espagna fogadó felé gördült. A fiatalember leplezetlen szórakozottsággal hallgatta azt a magasröptű értekezést, amelyet Albert adott elő neki, Plinius és Calpurnius nyomán, azokról a vasszegekkel ellátott hálókról, amelyek a vadállatokat távol tartották a nézőktől.

Hagyta, hadd beszéljen, nem szólt közbe. Alig várta, hogy egyedül maradhasson, mert zavartalanul végig akarta gondolni mindazt, ami előtte lejátszódott.

A két iménti férfi közül az egyik teljesen idegen volt számára, most látta és hallotta először. De nem így volt a másikkal. Noha az arcát nem tudta megismerni, mivel állandóan árnyékban volt, és a köpenye is eltakarta, hangjának csengése első ízben sokkal jobban megkapta, semhogy rá ne ismert volna most, amint újra meghallotta.

Gunyoros hanghordozásában volt valami éles és érces, amitől a Colosseum romjai közt Franz éppúgy megremegett, mint Monte Cristo barlangjában.

Bizonyosra is vette, hogy ez az ember nem volt más, mint Szindbád, a tengerész.

Más körülmények között a kíváncsiság, amelyet ez az ember ébresztett benne, olyan nagy lett volna, hogy felfedi magát előtte. Az a beszélgetés azonban, amelyet ez alkalommal végighallgatott, nagyon bizalmas jellegű volt, és joggal félt attól, hogy megjelenése kellemetlenül hatna Szindbádra. Hagyta tehát, hadd menjen el, mint ahogy láttuk, de megfogadta, ha még egyszer összetalálkoznak, ezt a második alkalmat már nem mulasztja el, mint az elsőt.

Franz sokkal izgatottabb volt, semhogy el tudott volna aludni. Az éjszakát azzal töltötte, hogy újra meg újra végiggondolta mindazokat a körülményeket, amelyek a barlangbeli ember és a colosseumi ismeretlen köré fonódtak, és amelyek következtében a két személyből egy és ugyanaz az ember formálódott ki. Minél tovább gondolkodott Franz, annál inkább megerősödött ez a véleménye.

Hajnal volt már, mire elaludt, így hát jó későre járt, amikor felébredt. Albert, mint afféle vérbeli párizsi, máris biztosította az estéjét. Páholyt bérelt az Argentína Színházba.

Franznak több levelet kellett megírnia Franciaországba, így hát a kocsit egész napra átengedte Albert-nek.

Albert öt órakor tért haza. Széthordta ajánlóleveleit, meghívásokat kapott minden estére, és megnézte Rómát.

Albert-nek mindehhez elég volt egy nap.

Még arra is maradt ideje, hogy kérdezősködjék, milyen darabot játszanak, és hogy kik lesznek a szereplők.

A darab címe: Parisina volt, a szerepeket pedig Coselli, Moriani és Spech kisasszony játszották.

Mint látjuk, a mi két fiatalemberünk nem volt éppen szerencsétlen: a Lammermoori Lucia szerzőjének egyik legjobb operáját láthatják, s az előadáson Olaszország három legnevesebb művésze lép fel.

Albert sohasem tudta megszokni ezeket a római színházakat, ahol nem lehet keresztüljárni a zenekaron, ahol nincs erkély, sem nyitott páholy. Ez cseppet sem volt ínyére annak az embernek, akinek földszinti zártszéke volt a Bouffes Színházban, és megvolt a helye az Opera alsó páholyában.

Mindez nem gátolta meg Albert-t, hogy kicsípje magát, valahányszor Franzcal az Operába ment. De hiábavaló volt az elegancia, mert be kell vallani, hogy a divatos ifjúság egyik legméltóbb képviselőjének, szégyenszemre, még egyetlen kalandja sem akadt a négy hónap alatt, amióta Olaszországban utazgatott.

Albert olykor eltréfálkozott ezen, de voltaképpen vérig volt sértve, merthogy ő, Albert de Morcerf, a legkeresettebb ifjak egyike, eddig még hiába fáradozott. Annál kínosabb volt a dolog, mert kedves honfitársainak szerény szokása szerint, Albert azzal a meggyőződéssel utazott el Párizsból, hogy Olaszországban igen nagy hódításai lesznek, és hogy a boulevard de Gand-t elkápráztatja majd kalandjainak elbeszélésével.

Sajnos, mindebből semmi sem lett: a bájos genovai, firenzei és nápolyi grófnők hívek voltak, ha nem is a férjükhöz, akkor szeretőjükhöz, és Albert megszerezhette azt a kegyetlen meggyőződést: az olasz nőknek a franciákkal szemben megvan az az előnyük, hogy legalábbis hűtlenségükhöz maradnak hívek.

Nem akarom azt állítani, hogy Olaszországban, mint mindenhol, nincsenek kivételek.

Márpedig Albert nemcsak tökéletesen elegáns gavallér volt, hanem igen elmés is. Azonfelül a vicomte-i rangot is viselte. Bár az új nemességhez tartozott, manapság, mióta az okmányokkal való igazolás már nem divat, mit számít az, hogy valakinek a nemessége 1399-ből vagy 1815-ből származik-e! Ezenfelül ötvenezer frank évjáradéka volt. Mint látjuk, mindez tökéletesen elég ahhoz, hogy Párizsban közkedvelt ifjú legyen. Éppen ezért kissé megalázó volt reá nézve, hogy bár annyi várost bejárt, sehol sem akadt meg rajta senkinek a szeme.

Arra számított azonban, hogy Rómában a karnevál idején kárpótolja majd magát. A földkerekség minden országában, ahol él még a kedves szokás, különös szabadság korszakát jelenti ez, amikor még a legszigorúbbak is megengednek maguknak némi bohóságot. Mivel a karneválnak másnap kellett kezdődnie, fontos volt, hogy Albert még előtte észrevétesse magát.

Albert ezért kibérelte a színház egyik legszembeötlőbb páholyát, és gyönyörűen kiöltözködött erre az alkalomra. A páholy az első emeleti sorban volt, ami megfelel a mi erkélyünknek. Egyébként az első három páholysor egyformán előkelő, és ezért nemesi soroknak hívják őket.

Ez a páholy, amelyben tizenketten is kényelmesen elfértek, a két jó barátnak egyébként nem került annyiba, mint egy négyszemélyes páholy az Ambigu Színházban.

Albert-nek még egy reménysége volt: hogy ha sikerül helyet kapnia egy szép római nő szívében, az természetesen azt is jelenti, hogy helyet kap a kocsijában, következésképpen a karnevált egy előkelő hintóból vagy valami pompás erkélyről nézheti végig. Mindezek a körülmények olyan izgatottá tették Albert-t, amilyen még sohasem volt. Hátat fordított a színpadnak, félig kihajolt a páholyból, és hat hüvelyk hosszú messzelátójával vizsgálgatta a szép asszonyokat.

Mindez azonban egyetlen szép asszonyt sem indított arra, hogy ha kíváncsiságból is, akár csak egyetlen pillantással jutalmazzák Albert fáradozását.

Itt mindenki a maga dolgairól, szerelméről, örömeiről, és a megnyitó karneválról beszélt, amely a közeli nagyhét másodnapján kezdődik. Nem figyeltek egy percig sem a színészekre, sem a darabra, kivéve egyes részeket, amikor a színpad felé fordultak, akár hogy meghallgassák Coselli recitatívójának egyik részletét, akár hogy megtapsolják Moriani játékának néhány ragyogó mozzanatát, vagy hogy megéljenezzék Spech kisasszonyt. Utána folytatták a meghitt beszélgetéseket.

Az első felvonás vége felé kinyílt valamelyik üresen maradt páholy ajtaja, és Franz egy hölgyet látott rajta belépni, akinek bemutatták Párizsban, és akiről azt hitte, hogy még Franciaországban van. Albert észrevette barátja meglepett mozdulatát, és feléje fordult: – Ismeri ezt az asszonyt?

– Ismerem. Milyennek találja?

– Bájosnak, kedvesnek és szőkének. Ó, de gyönyörű a haja! Francia nő?

– Velencei.

– És hogy hívják?

– G... grófnőnek.

– Névről ismerem – kiáltott fel Albert –, azt mondják, éppen olyan elmés, mint amilyen szép. A mindenségit, ha elgondolom, hogy Villefort-né legutóbbi bálján bemutathattak volna neki, és én elmulasztottam az alkalmat. Milyen ostoba is voltam!

– Akarja, hogy kiköszörüljem ezt a csorbát? – kérdezte Franz.

– Elég közelről ismeri ahhoz, hogy bevigyen magával a páholyába?

– Kétszer vagy háromszor volt szerencsém vele beszélni életemben. De tudja, ez elég ahhoz, hogy ne számítson illetlenségnek.

Ebben a pillanatban a grófnő megpillantotta Franzot, és kedvesen intett neki, mire a fiatalember tisztelettudó meghajlással válaszolt.

– Ej, úgy látom, elég jó viszonyban vannak – jegyezte meg Albert.

– Nézze csak, ebben téved, és mi, franciák, valamennyien emiatt követünk el ezer baklövést. Nem szabad mindent párizsi szemmel nézni. Spanyolországban és főleg Olaszországban sohase ítéljen az emberek fesztelen modorából. A grófnőt meg engem csak némi rokonszenv fűz egymáshoz.

– A szívek rokonszenve, ugye? – kérdezte Albert nevetve.

– Nem, csak a lelkeké – felelte komolyan Franz.

– És mióta?

– Egy olyan colosseumi séta óta, amilyet ma együtt tettünk meg.

– Holdvilágnál?

– Igen.

– Kettesben?

– Csaknem!

– És miről beszélgettek?

– A halottakról.

– Ah, ez igazán nagyon szórakoztató lehetett! – kiáltott fel Albert. – Hát én megígérem, ha olyan szerencsés leszek, és lovagja lehetek a szép grófnőnek egy ilyen sétán, bizony csak az élőkről fogok vele beszélni.

– Lehet, hogy rosszul teszi.

– De addig is bemutat neki, ahogy ígérte?

– Azonnal, amint leeresztik a függönyt.

– Milyen hosszú ez az ostoba első felvonás!

– Hallgassa csak a finálét, gyönyörű, és Coselli csodálatosan énekli.

– Igen, de micsoda esetlen megjelenés!

– Spech kisasszonynál nincs kiválóbb drámai énekesnő.

– De nézze, ha valaki Sontagot és Malibrant hallotta...

– Nem találja, hogy Morianinak kitűnő a játéka?

– Nem szeretem a barnákat, ha úgy énekelnek, mintha szőkék volnának.

– Ó, kedvesem – mondta Franz elfordulva, miközben Albert tovább vizsgálódott távcsövével –, ön igazán sokat kíván.

Végre mégis legördült a függöny, Morcerf vicomte nagy megelégedésére. Fogta a kalapját, sietve lesimította a haját, megigazította nyakkendőjét, kézelőjét, és közölte Franzcal, hogy indulhatnak.

Franz tekintetével kérdezte meg a grófnőt; és mivel az egy intéssel értésére adta, hogy szívesen látja, a fiatalember nem késett tovább, hogy eleget tegyen Albert sürgetésének. Elindultak tehát, és Albert, amíg a félkör alakú termet körüljárták, útközben is talált igazítanivalót inggallérján és kabátja-hajtókáján. Franz azután bekopogtatott a négyes számú páholyba, a grófnő páholyába.

Az a fiatalember, aki a páholy előterében mellette ült, olasz szokás szerint felállt, hogy átadja helyét az újonnan érkezettnek, aki maga is átengedi majd ezt a helyet, ha újabb látogató találna jönni.

Franz úgy mutatta be Albert barátját a grófnőnek, mint olyan ifjút, aki mind társadalmi helyzeténél, mind szellemi képességeinél fogva a legelőkelőbb helyet foglalja el. Ez egyébként igaz is volt, mert Párizsban és abban a körben, amelyben Albert élt, igazán kifogástalan gavallérnak tartották. Hozzáfűzte még, hogy Albert kétségbe volt esve, amiért a grófnő párizsi tartózkodása alatt nem volt módjában bemutatkoznia, és arra kéri a grófnőt, engedje meg, hogy most pótolja ezt a mulasztást. Egyúttal elnézést kér a grófnőtől, hiszen neki magának is szüksége lett volna szószólóra, aki szerénytelenségéért kimenti.

A grófnő feleletképpen kedvesen üdvözölte Albert-t, és kezet nyújtott Franznak.

Intésére Albert elfoglalta a mellette megüresedett helyet, Franz pedig a grófnő mögött ült le.

Albert remek társalgási témát talált: Párizst. Közös ismerőseikről beszélt a grófnőnek, Franz látta, hogy barátja elemében van. Hagyta, hadd beszéljen, elkérte tőle óriási messzelátóját, és most ő vizsgálgatta körül a termet.

Egyik velük szemben levő páholyban, a harmadik páholysorban, elöl ült egymagában egy csodálatosan szép fiatal nő. Görög ruhában volt, amelyet annyi bájjal viselt, hogy ez kétségtelenül saját nemzeti viselete lehetett.

Mögötte a félhomályban egy férfi alakja rajzolódott ki, de az arca nem látszott.

Franz félbeszakította Albert és a grófnő társalgását, hogy az utóbbitól megkérdezze, nem ismeri-e a szép görög nőt, aki méltó volt rá, hogy ne csak a férfiak, hanem a nők figyelmét is magára vonja.

– Nem – felelte a grófnő. – Csak annyit tudok, hogy az évad kezdete óta Rómában van, mert amióta a színház megnyílt, mindig ott látom, ahol most ül. Egy hónap óta egyetlen előadásról sem hiányzott, hol annak a férfinak kíséretében volt, aki most is vele van, hol pedig egyszerűen egy fekete szolga követi.

– Milyennek találja, grófnő?

– Rendkívül szépnek. Csak Medora lehetett hozzá hasonló.

Franz és a grófnő egymásra mosolyogtak. Azután az asszony ismét Albert-rel beszélgetett. Franz pedig tovább gyönyörködött a görög nő szépségében.

Felgördült a függöny, megkezdődött a balett. Gyönyörű olasz balett volt, a híres Enrico rendezte, aki mint koreográfus igen nagy hírnevet szerzett magának Olaszországban. Ebben a balettben, az első szereplőtől az utolsó statisztáig, mindenki tevékenyen részt vesz a cselekményben. Százötven személy csinálja ugyanabban a pillanatban ugyanazt a mozdulatot, egyszerre emeli fel ugyanazt a karját vagy lábát.

A balett címe Poliska volt.

Franz érdeklődését sokkal jobban lekötötte a szép görög nő, semhogy a balettre figyelt volna, bármilyen érdekes volt is. A nő viszont, úgy látszott, rendkívül élvezte a látványt. Ez az élvezet igen élénk ellentétben állott kísérője tökéletes közönyével. A férfi a balett egész ideje alatt meg sem moccant, és úgy látszott, hogy a trombiták, a réztányérok meg a csengettyűk pokoli zajában békés, nyugodt álomba szenderült.

Végül befejezték a balettet, a függöny a megittasodott közönség óriási tapsvihara közepette gördült le.

Olaszországban az a szokás, hogy az opera egyes felvonásait balett szakítja meg, és ezért igen rövidek a felvonásközök, mert hiszen az énekesek kipihenhetik magukat, és átöltözködhetnek addig, amíg a táncosok szórakoztatják a közönséget.

Megkezdődött az opera második felvonásának nyitánya. Franz észrevette, hogy az addig alvó férfi a hegedű első hangjára lassan feláll, odalép a görög nőhöz, aki hátrafordult, hogy néhány szót mondjon neki, azután ismét a páholy peremére könyököl.

A férfi arca még mindig árnyékban volt, és Franz egyetlen vonását sem látta.

A függöny most felment.

Franz figyelmét természetesen magukra vonták a szereplők, és pillantása egy percre lesiklott a szép görög nő páholyáról, hogy a színpadra figyeljen.

A cselekmény, mint tudjuk, az álomkettőssel kezdődik: Parisina, álmában, elárulja Azzo előtt Ugo iránt érzett titkos szerelmét. A megcsalt férjen annyira erőt vesz a féltékenység, hogy miután meggyőződött felesége hűtlenségéről, felébreszti és megígéri neki, hogy bosszút fog állni.

Ez a duó a termékeny Donizetti egyik legszebb, legkifejezőbb és legborzalmasabb szerzeménye. Franz már harmadszor hallotta, és noha nem volt valami szenvedélyes zenebolond, mégis mélységes hatást tett reá. Így hát ő is csatlakozni akart a terem tapsolóihoz, de tapsra emelt keze hirtelen megállt a levegőben, és bravó-kiáltása a torkán akadt.

A páholybeli férfi egészen felállt, és amint a fény megvilágította arcát, Franz felismerte benne Monte Cristo szigetének titokzatos lakóját, akinek alakját és hangját előtte való este, a Colosseum romjainál vélte felismerni.

Nem volt több kétség: az idegen világjáró Rómában lakott. Franz arcvonásai elárulhatták azt a zavart, amelyet az idegen megpillantása okozott, mert a grófnő, amint reánézett, kacagni kezdett, és megkérdezte, hogy mi történt vele.

– Grófnő – felelte Franz –, azt kérdeztem az imént, nem ismeri-e azt a görög nőt. Most azt kérdezem, ismeri-e a férjét?

– Éppen olyan kevéssé, mint őt magát – válaszolta a grófnő.

– Még sohasem vette szemügyre?

– No, ez a kérdés már megint a franciára vall! Jól tudja, hogy mi, olasz nők sohasem nézünk más férfira, mint arra, akit szeretünk.

– Ez igaz – felelte Franz.

– Mindenesetre – mondta a nő, szeméhez emelve Albert messzelátóját, és a páholy felé tekintve –, valami új életre keltett halott lehet, aki a sírásó engedelmével kelt ki sírjából, mert rettenetesen sápadt.

– Mindig ilyen – jegyezte meg Franz.

– Hát ismeri? – kérdezte a grófnő. – Akkor hát én kérdezem meg öntől, hagy ki ez az ember?

– Úgy rémlik, már láttam valahol, és mintha most ráismernék.

– Csakugyan – felelte a grófnő, és szép válla megrándult, mintha borzongás futna végig az ereiben –, megértem, hogy aki csak egyszer is látta ezt az embert, nem felejti el többé.

Úgy látszik tehát, nemcsak Franzra volt ez az ember ilyen nagy hatással, látása másokban is különös érzést keltett.

– Mondja, grófnő – kérdezte Franz az asszonyt, miután az már másodszor is jól megnézte messzelátóján a férfit –, mi a véleménye erről az emberről?

– Az, hogy valóságos lord Ruthwen.[26]

Ez a Byronra való célzás szíven ütötte Franzot. Ha valaki, ez az ember el tudta hitetni, hogy vannak vámpírok.

– Meg kell tudnom, kicsoda – mondta Franz felállva.

– Ó, nem! – kiáltott fel a grófnő. – Ne menjen el. Számítok önre, hogy hazakísér. Nem engedem el.

Franz a nő füléhez hajolt.

– Fél?

– Hallgasson ide – felelte a grófnő –, Byron megesküdött nekem, hogy hisz a vámpírokban. Azt mondta, látott is vámpírt, leírta arcukat. No hát ez tökéletesen olyan! Fekete hajú, nagy szeme valami különös lánggal ragyog, arca halálsápadt... Azután figyelje meg, nem ugyanolyanféle az a nő sem, aki vele van, mint amilyenek mi vagyunk… idegen asszony... görög... eretnek... bizonyára éppen olyan varázsló, mint ő maga. Nagyon kérem, ne menjen hozzá. Kutasson utána holnap, ha jónak látja, de ma nem engedem el magam mellől.

Franz ellenkezett.

– Nézze – mondta a grófnő felállva –, én elmegyek. Nem várhatom be az előadás végét, vendégeim vannak. Csak nem lesz olyan udvariatlan, hogy megtagadja tőlem kíséretét?

Franz erre nem válaszolhatott másként, mint hogy veszi a kalapját, kinyitja a páholy ajtaját, és karját nyújtja a grófnőnek.

Úgy is tett.

A grófnő valóban nagyon izgatott volt, sőt Franz maga sem tudott szabadulni bizonyos babonás félelemtől. Ez természetes is volt, mert amit a grófnő csak ösztönösen érzett meg, Franz számára már egy különös emlék leszűrődése volt.

Franz érezte, hogy az asszony reszket, amikor beszáll a kocsijába. Egészen hazakísérte. Nem volt ott semmiféle vendég, nem várta senki sem. A fiatalember szemrehányást tett neki.

– Igazán nem érzem jól magam – mondta az asszony –, és szükségem van rá, hogy egyedül legyek. Annak az embernek a látása egészen felkavart.

Franz nevetni próbált.

– Ne nevessen – mondta a grófnő. – Úgy sincs igazán kedve hozzá. Azután ígérjen meg valamit.

– Ugyan mit?

– Ígérje meg.

– Mindent, amit csak akar, kivéve azt, hogy ki ne nyomozzam, ki ez az ember. Van rá okom, csak most nem mondhatom meg, hogy miért akarom tudni a kilétét, meg azt, hogy honnan jön, és hová megy.

– Hogy honnan jön, azt nem tudom, de hogy hová megy, azt megmondhatom: egészen bizonyosan a pokol fenekére.

– Térjünk vissza ahhoz az ígérethez, amelyet ki akar csikarni tőlem, grófnő – jegyezte meg Franz.

– Ah, igen! Hogy térjen haza egyenesen a szállóba, és ne próbálja meg ma este felkeresni ezt az embert. Azok közt, akikkel együtt voltunk, és akikhez megyünk, bizonyos finom szálak szövődnek. Ne legyen ön kapocs köztem és e férfi közt. Járjon utána holnap, ha kedve tartja, de nekem ne mutassa be soha, hacsak nem akarja, hogy szörnyethaljak a félelemtől. És most jó éjszakát. Próbáljon meg aludni. Én jól tudom, hogy ki az, aki ma nem fogja lehunyni a szemét.

E szavak után a grófnő otthagyta Franzot, rábízva, törje a fejét rajta, vajon csak tréfálkozott-e, vagy valóban érezte is azt a félelmet, amelyről beszélt.

Franz a szállóba érve Albert barátját házi köntösben és bő nadrágban találta, amint kényelmesen hátradőlt egy karosszékben és szivarozott.

– Nahát, ön az? – kezdte. – Szavamra mondom, azt hittem, csak holnap jön haza.

– Kedves Albert – válaszolta Franz –, örülök, hogy alkalmam nyílik egyszer s mindenkorra megmondani, milyen rosszul ítéli meg az olasz nőket. Pedig azt hittem, elmaradt szerelmi kalandjai már meggyőzték balítéletéről.

– Ugyan, ugyan! Ki ismeri ki magát e sok pokoli nő között? Kezüket nyújtják, megszorítják a kezünket! A fülünkbe sugdosnak, hazakísértetik magukat. Ezeknek a mókáknak egy negyed része elég lenne ahhoz, hogy tönkretegye egy párizsi nő jó hírét.

– Ej, hiszen éppen azért van ez így, mert nincs mit rejtegetniük, mert a napvilágon élnek, mert a nők olyan kevés teketóriát csinálnak ebben a szép országban, ahol csak úgy visszhangzik a sok si[27], mint Dante mondja. Egyébként ön is láthatta, hogy a grófnő valóban félt.

– Ugyan mitől félt? Attól az udvarias úrtól, aki velünk szemközt ült azzal a szép görög nővel? De én meg is akartam bizonyosodni felőlük, és amikor elhagyták a páholyt, a folyosón kereszteztem az útjukat. Nem tudom, honnan a pokolból szedték önök azokat a másvilágról szóló gondolatokat! Nagyon jóképű fiatalember, kitűnő megjelenésű, úgy látszik, Franciaországban készítteti a ruháit, Blinnél vagy Humann-nál. Kissé sápadt, az igaz, de tudja, hogy a sápadtság az előkelőség jele.

Franz mosolygott, Albert nagyon szeretett volna sápadt lenni.

– Magam is úgy véltem – mondta Franz –, hogy a grófnő túlságosan megijedt ettől az embertől. Beszélt az az úr az ön közelében, hallotta néhány szavát?

– Beszélt, de újgörögül. Felismertem néhány elrontott görög szóról. Meg kell mondanom, kedves barátom, hogy a kollégiumban igen jól megtanultam görögül.

– Tehát újgörögül beszélt?

– Valószínűleg.

– Semmi kétség többé – mormogta Franz –, ez ő.

– Tessék?

– Semmi. Mit csinált azután?

– Meglepetést készítettem önnek.

– Miféle meglepetést?

– Tudja, hogy semmi szín alatt sem lehet hintót szerezni?

– A mindenit! Hiszen már mindent elkövettünk érte, ami emberileg csak lehetséges volt, és – hiába.

– Nohát, nekem csodálatos ötletem van.

Franz úgy nézett Albert-re, mint aki nem nagyon bízik a másik képzelőerejében.

– Kedves barátom – mondta Albert –, ön úgy nézett most rám, hogy ezért bízvást elégtételt kérhetnék öntől.

– Kész vagyok az elégtételt megadni, kedves barátom, ha az ötlet valóban olyan elmés, ahogy mondja.

– Hallgasson ide.

– Hallgatom.

– Nincs rá mód, hogy kocsit szerezzünk, ugye?

– Nincs.

– Lovakat sem?

– Azokat sem?

– De szekeret tudunk szerezni?

– Talán.

– És egy pár ökröt is?

– Valószínűleg.

– Nohát, kedvesem, akkor rendben vagyunk. Feldíszíttetem a szekeret, nápolyi aratóknak öltözünk, és megelevenítjük Léopold Robert pompás festményét. Ha a nagyobb hasonlatosság kedvéért a grófnő hajlandó egy puzzolei vagy sorrentói asszony ruhájába öltözni, az álarcos menet tökéletes lesz, ő pedig elég szép ahhoz, hogy az Asszony gyermekkel című festmény nőalakját megszemélyesítse.

– No, ezúttal kitett magáért! – kiáltott fel Franz. – Ez igazán kitűnő gondolat, Albert.

– És egészen franciás ötlet. Az árnyékkirályok életrehívása, semmi más! Ah, római urak, azt hiszitek, gyalogszerrel fogunk végigszaladni az utcáitokon, mint a lazzaronik[28], csupán azért, mert kevés a hintótok és a lovatok? Túljárunk az eszeteken!

– És közölte már valakivel ezt a ragyogó ötletét?

– Hogyne, a fogadóssal. Mikor hazaértem, felhívattam és elmondtam neki kívánságomat. Biztosított róla, hogy ennél semmi sem könnyebb. Be akartam aranyoztatni az ökrök szarvait, de erre azt felelte, hogy az három napba kerülne, így hát lemondtam róla.

– És hol van?

– Kicsoda?

– A fogadós.

– Ebben az ügyben szaladgál. Holnapra talán már késő lenne.

– Tehát még ma este megadja a választ?

– Remélem.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Pastrini mester dugta be a fejét.

– Permesso?[29] – kérdezte.

– Hogyne volna szabad! – kiáltott fel Franz.

– Nohát, megtalálta a kért szekeret és ökröket? – kérdezte Albert.

– Jobbat találtam – felelte a fogadós öntelten.

– Ohó, kedves fogadós uram, vigyázzon ám, mert a jobb ellensége a jónak.

– Bízzák csak rám a dolgot, eccellenza – mondta Pastrini mester fontoskodó arccal.

– No de hát mégis, mi történt? – kérdezte most már Franz.

– Azt tudják – mondta a fogadós –, hogy Monte Cristo grófja ugyanezen az emeleten lakik, mint önök?

– Meghiszem azt – felelte Albert –, hiszen neki köszönhetjük, hogy úgy lakunk, mint két diák a rue Saint-Nicolaus-du-Chardonnet-n.

– A gróf tehát meghallotta, hogy önök milyen zavarban vannak, és felajánlott két helyet a hintajában és két ablakot a Rospolipalotában.

Albert és Franz összenéztek.

– De – kezdte Albert – elfogadhatjuk-e ennek az idegennek az ajánlatát, olyan emberét, akit nem is ismerünk?

– Miféle ember ez a Monte Cristo grófja? – kérdezte Franz a fogadóstól.

– Valami szicíliai vagy máltai igen nagy úr, nem tudom egészen bizonyosan, de nemes, akár egy Borghese, és gazdag, mint egy aranybánya.

– Úgy gondolom – mondta Franz Albert-nek –, hogy ha ez az ember csakugyan olyan kitűnő modorú, mint ahogy a fogadósunk mondja, más módon kellett volna meghívnia bennünket, akár írásban, akár...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

– Szabad – mondta Franz.

Egy tökéletesen elegáns, libériába öltözött szolga jelent meg a küszöbön.

– Monte Cristo grófja küldi Franz d'Épinay úrnak és Albert de Morcerf vicomte úrnak – mondta.

Ezzel két névjegyet nyújtott át a fogadósnak, amelyeket az továbbadott a két fiatalembernek.

– Monte Cristo grófja – folytatta a szolga – engedelmet kér az uraktól, hogy holnap reggel szomszédi látogatást tehessen önöknél. Bátor volna tudakozódni, hogy hány órakor teheti tiszteletét.

– Szavamra mondom – mondta Albert Franznak –, nincs ebben semmi kivetnivaló.

– Mondja meg a grófnak – válaszolta Franz –, hogy majd mi tesszük tiszteletünket nála.

A szolga eltávozott.

– Ezt nevezik előkelő vetélkedésnek – jegyezte meg Albert. – Igaza volt, Pastrini mester, igazán kifogástalan úr az ön Monte Cristo grófja.

– Tehát elfogadják az ajánlatát? – kérdezte a fogadós.

– El ám, el bizony – válaszolta Albert. – De azért mégiscsak bevallom, hogy sajnálom a szekerünket és az aratóinkat. És ha nem volna az a Rospoli-palotabeli ablak, hogy kárpótoljon ezért a veszteségért, azt hiszem, visszatérnék első ötletemhez. Mit szól hozzá, Franz?

– Azt hiszem, hogy számomra is a Rospoli-palota ablakai a döntők – válaszolta Franz Albert-nek.

A Rospoli-palota ablakában felajánlott két hely arra a beszélgetésre emlékeztette, amely a Colosseum romjai között az ismeretlen meg a Tiberisen túli paraszt között lefolyt, és amelyet kihallgatott. Ennek a beszélgetésnek a során a köpönyeges férfi magára vállalta, hogy az egyik halálraítéltnek megszerzi a kegyelmet.

A köpönyeges ember ugyanaz volt, akinek megjelenése már az Argentína Színházban is annyira foglalkoztatta – pedig minden jel erre vallott –, ott minden bizonnyal felismeri majd, s megtudja, amit akart.

Franz az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy erről a két jelenségről álmodozott, és alig várta a másnapot. Holnap valóban mindennek tisztázódnia kell. És ezúttal, hacsak Monte Cristo-beli vendéglátó gazdája nincs birtokában Gyges gyűrűjének, nem tud láthatatlanná válni, nem szökhet el előle. Így ébredt fel nyolc óra előtt.

Albert, mivel neki nem voltak ilyen okai a koránkelésre, még javában aludt.

Franz behívatta a fogadóst, aki a megszokott alázattal jelent meg.

– Pastrini mester – kérdezte tőle –, nem lesz ma valami kivégzés?

– Dehogynem, eccellenza. De ha azért tetszik kérdezni, hogy ablakot szerezzek hozzá, akkor már elkésett.

– Nem azért – mondta Franz. – Egyébként, ha éppenséggel látni akarom, úgy gondolom, találnék helyet magamnak a Monte Pinción.

– Ó, csak nem akar eccellenza a csőcselék közé vegyülni? Mert az nézi onnan az ingyen színházat.

– Valószínűleg nem megyek oda – mondta Franz –, de szeretnék megtudni néhány részletet.

– Miféle részleteket?

– Szeretném megtudni, hány halálraítélt van, tudni szeretném a nevüket és kivégzésük módját.

– Ezt a legjobbkor kérdezi, eccellenza! Éppen most hozták el a tavolettá-kat.

– Mik azok a tavoletták?

– Afféle fából készült táblácskák, amelyeket a kivégzés előtti estén minden utcasarokra kiakasztanak. Ezeken fel vannak tüntetve a halálraítéltek nevei, az ítéletek megokolása és a kivégzések módja. Ez az értesítés felszólítja a híveket, hogy imádkozzanak Istenhez, adjon őszinte megbánást a bűnösök lelkébe.

– Önnek is azért hozzák a tavolettákat, hogy imádságát a hívek imáihoz fűzze? – kérdezte Franz kétkedő arccal.

– Nem, eccellenza. Én megállapodást kötöttem a kihordóval, hogy hoz nekem ebből is, mint a színlapokból, hogy ha vendégeim közül valaki jelen akar lenni a kivégzésen, megtudhassa a körülményeket.

– Micsoda gyöngéd figyelem! – kiáltott fel Franz.

– Ó – nevetett Pastrini mester –, dicsekedhetem vele, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy szolgálatára legyek előkelő vendégeimnek, akik bizalmukkal kitüntetnek.

– Azt látom, fogadós uram! És el is fogom mondani mindenkinek, aki csak tudni akarja, legyen egészen nyugodt. De egyelőre szeretnék látni egy ilyen tavolettát.

– Semmi akadálya – felelte a fogadós, és kinyitotta az ajtót. – Egyet kifüggesztettem az emeleten.

Kiment, leakasztotta a tavolettát, és bevitte Franznak.

– Íme, itt az akasztófa-hirdetmény szó szerinti fordítása:

Közhírré tétetik, hogy február 22-én, kedden, a karnevál első napján, az egyházi főtörvényszék rendeletére kivégzik a piazza del Popolón Andrea Rondolót, a nagybecsű főtisztelendő Don Cesare Terlininek, a San Giovanni in Laterano templom kanonokának gyilkosát, és Peppinót, aki Rocca Priori néven bűnszövetségben állt a gyűlöletes Luigi Vampa rablóval és bandája tagjaival.

Az első mazzolata lesz.

A második decapitato.

Kérjük a könyörületes lelkeket, imádkozzanak Istenhez, hogy adjon a két szerencsétlen halálraítélt szívébe őszinte megbánást.

Ugyanúgy hallotta ezt Franz két nappal előbb este, a Colosseum romjai alatt, azóta tehát semmi változás sem történt a programban.

A halálraítéltek nevei, elítéltetésük oka, kivégzésük módja, pontosan megegyezett.

Így tehát a Tiberisen túli paraszt minden valószínűség szerint maga Luigi Vampa, a köpönyeges ember pedig Szindbád, a tengerész, aki mind Rómában, mind Porto Vecchióban és Tuniszban részt vesz az emberbaráti cselekedetekben.

Közben telt az idő, kilenc óra volt már, és Franz éppen fel akarta költeni Albert-t, mikor, legnagyobb meglepetésére, az már teljesen felöltözve lépett ki szobájából. A karnevál gondolata nem hagyta nyugodni, sokkal korábban felébresztette, mint ahogy barátja remélte.

– Mondja csak, kedves Pastrini mester – szólította meg Franz a fogadóst –, minthogy mind a ketten készen állunk, mit gondol, alkalmas volna-e, ha most látogatnánk meg Monte Cristo grófját?

– Ó, hogyne, egészen bizonyosan! – válaszolta a fogadós. – Monte Cristo grófja jókor reggel szokott kelni, és bizonyos, hogy legalább két órája ébren van már.

– És nem gondolja, hogy illetlenség lenne, ha most látogatnánk be hozzá?

– Szó sincs róla.

– Akkor hát, Albert, ha ön készen van...

– Teljesen készen vagyok – felelte Albert.

– Menjünk és köszönjük meg szomszédunk előzékenységét.

– Menjünk.

Franznak és Albert-nek csak a folyosón kellett átmenniük. A fogadós előttük ment, és be is csengetett helyettük. Egy szolga nyitott ajtót.

– I signori Francesi[30] – mondta a fogadós.

A szolga meghajolt, és intett, hogy lépjenek be.

Két olyan fényűzően berendezett szobán haladtak keresztül, amilyet nem tételeztek volna fel Pastrini mester fogadójáról, és végül egy tökéletesen előkelő szalonba jutottak, A padlót török szőnyeg borította, a legkényelmesebb bútorok kínálták duzzadó párnáikat és rugalmas támláikat. A falakon pompás, mesteri festmények és művészien csoportosított, remek fegyverek váltakoztak. Az ajtókat hatalmas hímzett függönyök borították.

– Kegyeskedjenek helyet foglalni, eccellenza, míg értesítem a gróf urat – mondta a szolga.

Ezzel eltűnt az egyik ajtó mögött.

Mikor ez az ajtó kinyílt, egy guzla hangja szűrődött be a két jó baráthoz, de azonnal el is halt. Az ajtó, amely éppen csak megnyílt, s máris becsukódott, a dalnak úgyszólván csak egy foszlányát bocsátotta be a szalonba.

Franz és Albert összenéztek, pillantásuk azután ismét végigfutott a bútorokon, a képeken és a fegyvereken. Mindez másodszorra még pompásabbnak látszott, mint amikor először megpillantották.

– Mit szól ehhez? – kérdezte Franz a barátjától.

– Azt kell hinnem, kedves barátom, hogy szomszédunk tőzsdeügynök, aki besszre spekulál a spanyol papírokkal, vagy valami inkognitóban utazgató herceg.

– Csitt! – mondta Franz. – Rögtön megtudjuk, mert már itt is van.

Csakugyan ajtónyitás zaja hallatszott, és csaknem ugyanabban a pillanatban félrehúzódott a függöny, hogy utat nyisson e gazdagság urának.

Albert elébe ment, Franz azonban, mintha gyökeret vert volna a lába, nem mozdult.

A belépő férfi nem volt más, mint a colosseumi köpönyeges ember, a páholybeli ismeretlen és Monte Cristo szigeti titokzatos vendéglátója.

14

A mazzolata

– Uraim – kezdte Monte Cristo grófja, amint belépett –, ezerszer bocsánatot kérek, amiért engedtem, hogy megelőzzenek, de attól tartottam, hogy alkalmatlan leszek, ha korábban látogatom meg önöket. Egyébként, mivel azt üzenték nekem, hogy átjönnek, alkalmazkodtam kívánságukhoz.

– Franz és én hálás köszönetet mondunk önnek, gróf úr – mondta Albert. – Igazán nagy zavarból ment ki bennünket, már-már a legfantasztikusabb járóművekről gondolkoztunk, mikor megkaptuk az ön szíves meghívását.

– Ej, ej, istenem! – kezdte ismét a gróf, és intett a két fiatalembernek, hogy üljenek le egy pamlagra. – Bizony csak annak az ostoba Pastrininak köszönhető, hogy olyan sokáig hagytam kínlódni önöket! Egy szóval sem tett említést az önök zavaráról, pedig én, aki olyan magányosan és elszigetelten élek itt, szinte lestem az alkalmat, mikor ismerkedhetek meg a szomszédaimmal. Abban a pillanatban, amikor tudomásomra jutott, hogy valamiben segítségükre lehetek, láthatták, hogyan ragadtam meg az alkalmat.

A két fiatalember meghajolt. Franz még mindig nem talált szavakat, még nem jutott semmiféle elhatározásra, és mivel a gróf arcán nem látszott, hajlandó-e ráismerni, vagy kívánja-e, hogy ő felismerje, nem tudta, szabad-e egyáltalán célzást tennie a múltra, vagy jobb, ha bevárja, míg újabb bizonyosságokat hoz a jövő. Egyébként, ha azt tudta is, hogy őt látta előző este a páholyban, azt nem állíthatta teljes bizonyossággal, hogy a Colosseumban is vele találkozott két nappal azelőtt. Elhatározta tehát, hogy szabad folyást enged a dolgoknak, anélkül hogy bármit is szóvá tenne a grófnak. Franz különben is fölényben volt, mert tudott a gróf titkáról, neki pedig, minthogy nem volt mit rejtegetnie, nem kellett tartania a gróftól.

De azt azért elhatározta, olyan mederbe tereli a társalgást, hogy némi fény derengjen kétségeire.

– Gróf úr – mondta –, ön helyet ajánlott nekünk a kocsijában és a Rospoli-palota ablakaiban. Nem tudná megmondani azt is, hogyan lehetne a piazza del Popolón bármilyen „helyet” szerezni?

– Ah, igaz! – mondta a gróf szórakozott arccal és merőn nézve Morcerf-re. – Nem valami kivégzés lesz a piazza del Popolón?

– De igen – felelte Franz, mert látta, hogy a gróf maga tér arra a tárgyra, amelyre reá akarta vezetni.

– Várjon csak, azt hiszem, tegnap megbíztam vele a titkáromat, hogy szerezzen oda helyet. Meglehet, hogy ebben is tudnék egy kis szolgálatot tenni önöknek.

Egy csengő zsinórja után nyúlt, és háromszor meghúzta.

– Nem gondolt még a gazdaságos időbeosztásra és arra, hogy egyszerűsítse a szolgák járás-kelését? – kérdezte Franztól. – Én tanulmányoztam ezt. Ha egyet csengetek, az inasomat hívom, a kettős csengetés a pincért szólítja, a három csengetés pedig a titkárt hívja be. Ilyen módon egyetlen pillanatot sem vesztegetek el, és a felesleges beszédtől is megkímélem magam. Tessék, itt a mi emberünk.

Belépett egy negyven-ötven év körüli férfi. Franz úgy látta, hogy ez annyira hasonlít ahhoz a csempészhez, aki őt a barlangba bevezette, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Úgy látszott azonban, hogy az ember egyáltalában nem ismerte fel őt. Franz látta, hogy ez parancsszóra történik.

– Bertuccio úr – mondta a gróf –, megkísérelt ablakot foglalni a piazza del Popolón? Tegnap utasítást adtam rá.

– Igenis, eccellenza – válaszolta a titkár –, de már elkéstem vele.

– Hogy lehet az? – kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét. – Nem megmondtam, hogy helyet akarok?

– Van is, eccellenza, az, amelyet Lobanyev herceg bérelt ki. De fizetnem kellett érte száz...

– Jól van, jól van. Bertuccio úr, kímélje meg ezeket az urakat az apró-cseprő részletektől. Az a fontos, hogy megvan az ablak. Majd adja meg a kocsisnak a házszámot, és maradjon a lépcsőn, hogy odavezessen bennünket: ez elég. Elmehet.

A titkár elköszönt, és távozni akart.

– Igaz – mondta még a gróf –, legyen szíves, kérdezze meg Pastrinitól, megkapta-e a tavolettát, és kéretem, küldje ide nekem a kivégzés programját.

– Fölösleges – jegyezte meg Franz, és kihúzta zsebéből kis jegyzőkönyvét. – Elolvastam azt a kis táblát és lemásoltam. Tessék.

– Nagyszerű! Akkor távozhat, Bertuccio úr, nincs már szükségem önre. Csak akkor kérek értesítést, amikor a reggelit felszolgálták. Az urak – folytatta a két fiatalemberhez fordulva – megtisztelnek vele, hogy velem reggeliznek?

– De gróf úr – vetette ellen Albert –, ezt már nem fogadhatjuk el.

– Szó sincs róla, ellenkezőleg, igen nagy örömet okoznak vele. Majd egy szép napon Párizsban viszonozhatja egyikük vagy másikuk, esetleg mindketten. Bertuccio úr, három terítéket adasson.

Átvette Franztól a jegyzőkönyvecskét.

– Eszerint tehát – folytatta olyan hangon, mintha a Petites Affiches-t[31] olvasta volna –, „Február 22-én, kedden kivégzik Andrea Rondolót, a nagybecsű főtisztelendő don Cesare Terlininek, a San Giovanni in Laterano templom kanonokának gyilkosát, és Peppinót, aki Rocca Priori néven bűnszövetségben állt a gyűlöletes Luigi Vampa rablóval és bandája tagjaival...” Hm! „Az első mazzolata lesz, a második decapitato.” Igen, csakugyan – folytatta a gróf –, valóban így is kellett volna történnie a dolognak, de azt hiszem, tegnap óta valami változás történt a ceremónia rendjében és menetében.

– Ugyan! – mondta Franz.

– Igen, tegnap Rospigliosi bíborosnál töltöttem az estét, és ott úgy hallottam, hogy az egyik halálraítélt kivégzését elhalasztják.

– Andrea Rondolóét? – kérdezte Franz.

– Nem – felelte hanyagul a gróf –, a másikét... (egy pillantást vetett a jegyzőkönyvecskébe, mintha a név nem jutna eszébe) a Peppinóét, az úgynevezett Rocca Prioriét. Így elmulasztják a lefejezést, de még mindig végignézhetik a mazzolatát, ami igen érdekes kivégzési mód annak, aki először látja, sőt, még annak is, aki másodszorra nézi végig. A lefejezés, mint bizonyára jól tudják, igen egyszerűen, simán megy: nincs benne semmi váratlan. A mandaia sohasem véti el, nem remeg, nem üt mellé, nem csap le harmincszor, mint az a katona, aki Chalais gróf fejét vágta le. Richelieu talán külön is figyelmébe ajánlotta a grófot. De nézzék – tette hozzá a gróf megvetően –, ne beszéljünk az európaiakról, ha a halálbüntetésről van szó, nem értenek ők hozzá, a kegyetlenség itt még valósággal gyermekcipőben jár, vagy inkább már elaggott.

– Gróf úr – jegyezte meg Franz –, úgy fest a dolog, mintha ön összehasonlító tanulmányt végzett volna a világ különböző népeinek halálbüntetéseiről.

– Legalábbis kevés olyan kivégzés van, amelyet ne láttam volna – jegyezte meg a gróf hidegen.

– És örömét lelte ezekben a szörnyű látványosságokban?

– Első érzésem az irtózat volt, a második a közöny, a harmadik már a kíváncsiság.

– A kíváncsiság! Borzasztó ez a szó.

– Miért? Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.

– Nem egészen értem önt – jelentette ki Franz. – Magyarázza meg bővebben, mert rendkívül érdekel, amit mondott.

– Hallgasson ide – mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. – Ha egy ember irtózatos kínzásokkal, véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját, vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése örökké fájdalmas űrt és vérző sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom, ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány másodpercig fizikai fájdalmat érzett?

– Igen, tudom – válaszolta Franz –, az emberi igazságszolgáltatás vigasztalásnak nem elég. Csupán vért onthat vérért, ez az egész tudománya. De nem követelhetünk tőle többet, mint amit adni tud.

– Pedig ezúttal egyszerű példára hivatkoztam – kezdte ismét a gróf –, amikor a társadalom, amelyet egy ember halála az alapjaiban támad meg, ezt a halált halállal bosszulja meg. De vajon nincs-e milliószámra olyan fájdalom, amely porig sújthatja az embert anélkül, hogy a társadalom a legkevésbé is foglalkozna vele, anélkül, hogy a bosszúállásnak azt a ki nem elégítő módját is nyújtaná neki, amelyről az imént beszéltünk? Nincsenek-e olyan bűnök, amelyekre még a törökök karóbahúzása, a perzsák kerékbetörése, az irokézek idegszaggatója is csak enyhe büntetés, noha éppen ezeket a közönyös társadalom büntetlenül hagyja?... Feleljen, nincsenek-e ilyen bűnök?

– De vannak – válaszolta Franz –, és ezeknek a megtorlására való a párbaj.

– Ah, a párbaj! – kiáltott fel a gróf. – Szavamra mondom, ez aztán szép kis módja a cél elérésének, ha a bosszúállás a cél! Ha valaki elrabolta öntől a kedvesét, elcsábította a feleségét, meggyalázta a leányát, ha az ön életét, amely joggal várhatta Istentől a boldogságot, minden Isten teremtette emberi lény jogos osztályrészét, nyomor vagy gyalázat martalékává tette – azt hiszi ön, hogy bosszút áll azon az emberen, aki megzavarta az ön eszét, és kétségbeesést ültetett el az ön szívébe, ha kardjával a mellébe vág, vagy agyába golyót röpít? Dehogy! Nem is szólok arról, hogy gyakran az a másik ember kerül ki diadalmasan a párviadalból, tisztára mosva magát a világ előtt, és úgyszólván felmentve önmagát Isten előtt is. Nem, nem – folytatta a gróf –, ha nekem valaha is volna mit megbosszulnom, nem így csinálnám.

– Ön tehát nem híve a párbajnak? Nem is párbajozik? – kérdezte most Albert, igen meglepődve e különös felfogáson.

– Ó, dehogynem! – mondta a gróf. – Értsük meg egymást: kiállok párbajra valami hitványság, valami jogtalanság, meghazudtolás vagy arculütés megtorlásául, és annál is nagyobb nemtörődömséggel forgatom a fegyvert, mivel alaposan megszoktam a veszedelmet, s így csaknem bizonyos, hogy én ölöm meg az ellenfelemet. Igen, mindezekért én is kiállok párbajra. De lassú, mély, vég nélküli, örökké tartó fájdalomért, amit nekem okoztak, hacsak lehetséges, én is hasonló fájdalommal fizetnék. Szemet szemért, fogat fogért, mint ahogyan a keletiek, a teremtés kiválasztottjai mondták, ők, akik mindenben mestereink, akik meg tudták teremteni a maguk álomvilágát és a valóságok paradicsomát.

– De – vetette ellen Franz – ezzel az elmélettel, amellyel önmagát teszi meg bírává és hóhérrá saját ügyében, nehéz olyan mértéket tartani, hogy ne ütközzék bele a törvényes hatalomba. A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.

– Hogyne, ha valaki szegény és ügyetlen. De akkor már nem, ha milliomos és ügyes. Egyébként a legrosszabb reá nézve az az utolsó kivégzési mód, amelyről az imént beszéltünk és amelyet az emberbaráti érzelmű francia forradalom a felnégyelés és a kerékbetörés helyébe állított, tehát mondják csak, a lefejezés talán megtorlást jelent? Igazán, szinte haragszom, amiért az a nyomorult Peppino itt valószínűleg nem lesz ma decapitato, mint ahogy hírlik: meglátták volna, milyen rövidke ideig tart az ilyesmi, jóformán beszélni sem érdemes róla. De uraim, igazán furcsa egy téma ez a karnevál napjára. Hogy is került szóba? Ah, emlékszem már! Önök helyet kértek az ablakomban. Rendben van, meglesz. De előbb talán üljünk asztalhoz, mert éppen jelentik, hogy tálalva van.

Valóban, a szalon négy ajtaja közül az egyik megnyílt, és felhangzottak a szertartásos szavak:

– Al suo commodo![32]

A fiatalemberek felálltak, és átmentek az ebédlőbe.

A kifogástalanul felszolgált kitűnő reggeli alatt Franz Albert tekintetét kereste, hogy kiolvassa belőle, milyen hatást keltettek benne vendéglátó gazdájuk szavai. De akár mert a gróf könnyed hangja miatt Albert nemigen vetett ügyet a mondottakra, akár, mert a párbaj tekintetében Franz nézetei részben megegyeztek Monte Cristo grófjának felfogásával, végül pedig talán azért, mert az előzményeket, amelyeket elbeszéltünk, csupán Franz ismerte, a gróf elmélete csak reá hatott ilyen erősen. Nem vette észre, hogy barátja egyáltalán foglalkozott volna vele. Ellenkezőleg, Albert alaposan nekilátott a lakomának, minthogy négy vagy öt hónap óta olasz konyhára, vagyis a világ egyik legrosszabb konyhájára volt kárhoztatva. A gróf alig nyúlt az ételekhez, mintha azzal, hogy vendégeivel asztalhoz ült, csupán egyszerű udvariassági kötelességet akart volna teljesíteni, és arra számítana, hogy távozásuk után különös vagy sajátságos ételeket szolgáltat majd fel magának. Franznak ekkor, akarata ellenére, eszébe jutott, hogy a gróf látása milyen rémületet keltett G... grófnőben, és hogy a grófnő annak a meggyőződésének adott kifejezést: a szemközti páholyban ülő férfi vámpír.

Amint befejezték a reggelit, Franz elővette óráját.

– Mit csinál? – kérdezte a gróf.

– Bocsásson meg, gróf úr – válaszolta Franz –, de még ezer dolgunk van.

– Mégpedig?

– Még nincs jelmezünk sem, márpedig a jelmez ma mindenkinek kötelező.

– Sose törődjenek vele. Külön szobánk lesz, ha jól tudom, a piazza del Popolón, majd oda vitetek olyan jelmezeket, amilyeneket önök kívánnak, ott nyugodtan átöltözünk.

– A kivégzés után? – kiáltott fel Franz.

– Természetesen utána, de lehet közben vagy előtte, ahogy óhajtják.

– A vérpaddal szemben?

– A vérpad is az ünnepség egy része.

– Nézze, gróf úr, én meggondoltam – jegyezte meg Franz. – Mindenesetre nagyon köszönöm lekötelező szívességét, de megelégszem vele, ha ad egy helyet a kocsijában, egy helyet a Rospoli-palota ablakában, és kérem, rendelkezzék csak nyugodtan azzal a hellyel, amelyet nekem szánt a piazza del Popolón levő ablakban.

– Figyelmeztetnem kell, hogy igen különleges látványtól fosztja meg magát – válaszolta a gróf.

– Majd elbeszéli nekem – mondta Franz –, és bizonyos vagyok kenne, hogy az ön elbeszélésének színessége éppúgy fog rám hatni, mintha csak láttam volna az eseményt. Egyébként már több ízben akartam végignézni egy-egy kivégzést, de sohasem tudtam rászánni magam. Hát ön, Albert?

– Én láttam – felelte a vicomte – a Castaing kivégzését. De azt hiszem, aznap kissé részeg voltam. Azon a napon végeztem a kollégiumot, és nem is tudom, miféle kocsmában töltöttük az éjszakát.

– Különben pedig – mondta a gróf –, amiért Párizsban nem csinált valamit, külföldön még megteheti. Ha az ember utazik, okulni akar. Csak azért változtatunk helyet, hogy sok mindent láthassunk. Gondolja csak el, ha párizsi ismerősei megkérdik: milyen Rómában a kivégzés? És így válaszol: nem tudom. Azonfelül azt mondják, hogy a halálraítélt valami gyalázatos gazfickó, egy csirkefogó, aki piszkavassal verte agyon azt a derék kanonokot, aki őt úgy nevelte fel, mintha saját fia lett volna. Az ördögbe is! Ha már az ember papot öl meg, akkor valami illedelmesebb szerszámmal üsse agyon, ne piszkavassal, főleg ha az a pap talán az apja is. Ha Spanyolországba utaznánk, megnéznénk a bikaviadalokat is, ugyebár? Hát, kérem, képzelje azt, hogy viadalt fog látni. Jussanak eszébe a régi rómaiak cirkuszelőadásai, vadászatok, ahol megöltek háromszáz oroszlánt és vagy száz embert. Emlékezzenek arra a nyolcvanezer nézőre, aki mind tapsolt, azokra a bölcs matrónákra, akik elvitték oda eladó leányaikat, és azokra a bájos Veszta-szüzekre, akik fehér kezük hüvelykujjával jelezték kecsesen: „Előre, gyorsabban! Végezzetek ezzel az emberrel, akiben már alig van élet.”

– Ön odamegy, Albert? – kérdezte Franz.

– Már hogyne mennék, barátom! Én is úgy vélekedtem, mint ön, de a gróf ékesszólása megmásította elhatározásomat.

– Menjünk hát, ha kedve tartja – mondta Franz. – De a piazza del Popolóra menet a Corsón szeretnék végigmenni. Lehetséges ez, gróf úr?

– Gyalog igen. Kocsin nem.

– Sebaj, gyalog megyek.

– Feltétlenül a Corsón át akar menni?

– Igen, valamit meg akarok nézni.

– Rendben van, menjünk hát a Corsón keresztül, a kocsisnak meghagyjuk, hogy a piazza del Popolón várjon ránk, és menjen oda a strada del Babuinón. Magam sem bánom, ha a Corsón át megyünk, legalább meglátom, vajon végrehajtották-e bizonyos utasításaimat.

– Eccellenza – nyitott be most a szolga –, egy vezeklőbarát szeretne önnel beszélni.

– Ah, igen! – mondta a gróf. – Tudom, miről van szó. Uraim, fáradjanak vissza a szalonba, kitűnő havanna-szivarokat találnak a középső asztalon, egy perc múlva magam is ott leszek.

A két fiatalember felállt, és az egyik ajtón távozott, míg a gróf, ismételt bocsánatkérések közepette, a másikon ment ki. Albert, aki imádta a jó füstölnivalót, és amióta Olaszországban időzött, valóságos áldozatnak érezte, hogy nem élvezheti a Café de Paris dohányát, most az asztalhoz lépett, és örömében felkiáltott, amikor megpillantotta a valódi havanna-szivarokat.

– Mondja csak – kérdezte Franz –, mi a véleménye Monte Cristo grófjáról?

– Hogy mi a véleményem? – felelte Albert, szemmel láthatóan csodálkozva, amiért barátja ilyen kérdést intéz hozzá. – Az a véleményem, hogy kedves ember, kitűnő házigazda, sokat látott, sokat tanult, nagy gondolkodó, és mint Brutus, a sztoikus iskola híve. Főként pedig – tette hozzá, szinte szeretettel fújva ki a füstkarikákat, amelyek csiga alakban szálltak a mennyezet felé – kitűnő szivarjai vannak.

Ez volt Albert véleménye a grófról. Mivel pedig Franz jól tudta, hogy Albert csak érett megfontolás után mond véleményt emberekről és dolgokról, meg sem kísérelte, hogy ezt a véleményt megváltoztassa.

– De – mondta – nem vett észre valami különöset?

– Ugyan mit?

– Hogy milyen figyelmesen nézte önt.

– Engem?

– Igen, önt.

Albert elgondolkodott.

– Ó – mondta sóhajtva –, ezen nincs mit csodálkozni. Én már csaknem egy esztendeje távol vagyok Párizstól, a ruháim egészen ódivatúak. A gróf bizonyára valami elmaradott vidékinek tart. Ábrándítsa ki őt, kedves barátom, és mondja meg neki az első alkalommal, hogy tévedett.

Franz mosolygott. Egy perccel később belépett a gróf.

– Már itt is vagyok, uraim – mondta –, és egészen rendelkezésükre állok. Az utasításokat kiadtam. A kocsi a piazza del Popolóra megy, mi a magunk útvonalán megyünk oda, ha úgy akarják, a Corsón keresztül. Vegyen magához ebből a szivarból néhányat, Morcerf úr.

– Ezer örömmel – mondta Albert –, hiszen az önök olasz szivarjai még a mi kincstári szivarjainknál is rosszabbak. Majd ha Párizsba jön, mindent viszonozni fogok.

– Nem utasítom vissza. Egyszer majd ellátogatok Párizsba, és ha megengedi, önnél is bekopogtatok. Induljunk, uraim, induljunk, nincs veszíteni való időnk. Fél egyre jár, mennünk kell.

Mindhárman lementek. A kocsis átvette gazdája utolsó parancsait, áthajtott a via del Babuinón, mialatt a gyalogosok a piazza del Espagnán és a via Frattinán felfelé tartottak, és útjuk éppen a Fiano-palota és a Rospoli-palota között vezetett tovább.

Franz pillantása a Rospoli-palotát kereste. Nem felejtette el, miféle jeladásban állapodott meg a köpönyeges férfi a Tiberisen túli paraszttal a Colosseum romjai között.

– Melyek az ön ablakai? – kérdezte Franz a grófot, a tőle telhető legtermészetesebb hangon.

– A három utolsó – felelte a gróf hanyagul, minden tettetés nélkül, mert hiszen nem is sejthette, miért kérdezte meg Franz.

Franz pillantása gyorsan erre a három ablakra esett. A két oldalsó ablakon sárga damasztfüggöny volt, a középsőn pedig fehér függöny vörös kereszttel.

A köpönyeges ember tehát megtartotta a parasztnak adott szavát, és ahhoz immár kétség sem fért, hogy a köpönyeges férfi nem volt más, mint maga a gróf.

A három ablak még üresen állt.

A többi ablakokban már készülődtek. Székeket helyeztek el, állványokat hordtak össze, kitárták az ablaktáblákat. Az álarcosok nem jelenhettek meg, a kocsik nem indulhattak el, amíg meg nem kondult a harang. De azért minden ablak mögött ott settenkedtek az álarcosok, és minden kapu mögött a hintók.

Franz, Albert és a gróf folytatták útjukat a Corsón. Amint közelebb kerültek a piazza del Popolóhoz, egyre sűrűbb lett a tömeg, és a tömeg feje fölött már csak két dolog volt látható: az obeliszk, amelynek keresztje a tér közepét jelzi, és az obeliszk előtt, szemben a három odatorkolló utcával, a Babuinóval, a Corsóval és a Ripettával, a vérpad két tartógerendája. Ezek közül a mandaia kerek vasa fénylett.

Az utca sarkán már ott találták a gróf titkárát, aki gazdáját várta. Az az ablak, amelyet a gróf kétségtelenül borsos áron bérelt, de amelyhez vendégeitől nem fogadott el hozzájárulást, a via del Babuino és a Monte Pincio között levő nagy palota második emeletén volt. Mint már mondottuk, afféle öltözőszoba volt ez, amely egy hálószobára nyílt. Ha a bérlők bezárták a hálószoba ajtaját, otthon érezhették magukat. A székeken a legelegánsabb fehér és kék selyem bajazzó-jelmezek feküdtek.

– Minthogy reám bízták a jelmezek kiválasztását – mondta a gróf a két jó barátnak –, ezeket szemeltem ki. Először is az idén ez a legdivatosabb, azután meg nem látszik meg rajta a liszt, és így nyugodtan állja a konfettit is.

Franz nem értette egészen tisztán a gróf szavait, és talán nem is értékelte kellően ezt az újabb figyelmességet, mert minden érdeklődését lekötötte az a látvány, amelyet a piazza del Popoló nyújtott, és az a rettenetes szerszám, amely ebben az órában a tér legfőbb díszét jelentette.

Franz most látott első ízben guillotine-t. Guillotine-nak nevezzük, mert a római mandaia csaknem teljesen arra a mintára készült, mint a mi halálgépünk. A félhold alakú kés a domború oldalával vág, és alacsonyabban áll, ez az egész különbség.

Azon az emelvényen, ahová az elítélteket fektetik, két ember üldögélt. Várakozás közben reggeliztek, amennyire Franz láthatta, kenyeret és kolbászt falatoztak. Egyikük a dobogó alá nyúlt, egy üveg bort húzott ki alóla, ivott egyet, azután továbbadta társának az üveget. A hóhér segédei voltak.

Franznak erre a puszta látványra elöntötte a verejték a homlokát.

Az elítélteket előző este a Carceri Nuovéból áthozták a Santa Maria del Popoló kis templomába, az éjszakát két-két pap társaságában, egy vasráccsal elzárt gyászkápolnában töltötték. Óránként felváltott őrök sétáltak a kápolna előtt.

A templom ajtajától a vérpadig két sor katonaság állt mindkét oldalon. A katonák mintegy tíz lábnyi széles utat, a guillotine körül pedig mintegy száz lépésnyi térséget hagytak szabadon, egyébként teljesen körülvették a vérpadot. A térnek minden talpalatnyi helyén férfiak és nők szorongtak, fej fej mellett. Sok asszony a vállára emelve tartotta gyermekét. Ezek a gyermekek egész törzsükkel emelkedtek ki a tömegből, és így pompás helyük volt.

A Monte Pincio olyan volt, mint egy hatalmas amfiteátrum, amelynek lépcsőit zsúfolásig megtöltötték a nézők. A via Babuino és a Ripetta sarkán levő két templom erkélyeit kiváltságos érdeklődők foglalták el. Az oszlopos folyosó lépcsőfokai olyanok voltak, mint egy mozgó, tarka hullám, amelyet valami állandó áradat az oszlopcsarnok felé sodor. A vastag fal minden kiszögellésén, ahol csak volt rá hely, egy-egy eleven szobor állott.

Igaz volt hát, amit a gróf mondott: az életben a legérdekesebb látvány a halál.

A csend helyett azonban, amelyet a látvány ünnepélyessége parancsolt volna, a tömegből nagy zaj, nevetgélés, kiabálás és vidám sikoltozás zsivaja szállt fel. Nyilvánvaló lett ekkor, hogy – mint ahogy a gróf mondotta – ez a kivégzés mindenki számára csak a karnevál kezdetét jelentette.

A zaj, mintegy varázsszóra, hirtelen elült, és megnyílt a templom ajtaja.

Először vezeklőbarátok jelentek meg, valamennyien szürke csuklyát viseltek, csak a szemük látszott ki belőle, kezükben pedig égő viaszgyertyát tartottak. Élükön a csoport vezetője haladt.

A vezeklőbarátok mögött hatalmas szál ember lépkedett. Mezítelen volt, csupán kis vászonnadrág volt rajta, amelynek bal oldaláról nagy, tokba rejtett kés csüngött. Ezenkívül szandált is viselt, amelyet zsinór szorított a lábszárához. Jobb vállán súlyos vasbunkót cipelt. A hóhér.

A hóhér mögött, a kivégzés sorrendje szerint, előbb Peppino, azután Andrea haladt.

Mindegyiket két-két pap kísérte. A szemük nem volt bekötve.

Peppino elég határozott léptekkel ment. Kétségtelenül értesítették arról, ami az érdekében történt.

Andreát mindkét hóna alatt egy-egy pap támogatta.

Időről időre mindketten megcsókolták a feszületet, amelyet a gyóntató nyújtott oda nekik.

Erre a látványra Franz úgy érezte, hogy meginog a lába. Albert-re pillantott. Albert fehér volt, mint az inge, és egy gépies mozdulattal messzire eldobta szivarját, noha még csak félig szívta el.

Csak a gróf látszott érzéketlennek, de gyenge pirosság színesítette meg arca sápadtságát.

Orrlyuka kitágult, mint a vért szimatoló vadállaté, és félig kinyílt ajkán át látszott fehér, apró és hegyes fogazata, amely olyan volt, mint a sakálé.

És mindezek ellenére arcán valami mosolygó szelídség ömlött el, amelyet Franz eddig még nem látott rajta. Főleg fekete szeme volt csodálatosan jóságos és bársonyos tekintetű.

Az elítéltek közben egyre közelebb mentek a vérpadhoz, és előrehaladtukban egyre jobban lehetett látni arcukat.

Peppino huszonnégy-huszonhat éves szép fiú volt, arca napbarnított, tekintete szabad és vad. A fejét magasra tartotta, és körülszimatolt, hogy vajon melyik irányból jön majd a szabadítója.

Andrea erős, zömök ember volt. Durván kegyetlen arca nem árulta el a korát. Mégis: mintegy harminc esztendős lehetett. A börtönben megnőtt a szakálla. A fejét egyik vállára ejtette, a lába meg-megbicsaklott alatta. Olyan gépiesen lépkedett, mint aki már el is vesztette öntudatát.

– Úgy emlékszem – mondta Franz a grófnak –, ön azt mondta, hogy csak egy kivégzés lesz.

– Igazat is mondtam – felelte a gróf hidegen.

– És mégis, két elítélt van itt.

– Igen, de a két elítélt közül csak az egyik hal meg, a másik még sokáig fog élni.

– Azt hiszem, ha kegyelmet várunk, nem sok idő van már hátra.

– Lám, már jön is, nézzen csak oda – mondta a gróf.

Valóban abban a pillanatban, amikor Peppino a mandaia lábához ért, egy vezeklőbarát, aki, úgy látszott, megkésve érkezett, áthatolt a sorfalon, anélkül, hogy a katonák útját állták volna, és a vezeklőbarátok vezetőjéhez sietve, átnyújtott neki egy négyrét összehajtott papírlapot.

Peppino égő tekintete semmit sem veszített el e részletekből. A vezető kibontotta a papirost, elolvasta és felemelte a kezét:

– Áldott legyen az Úr, és dicsértessék Őszentsége – mondta hangosan és jól érthetően. – Az egyik halálraítélt kegyelmet kapott.

– Kegyelem! – zúgott a tömeg. – Megkegyelmeztek!

A „kegyelem” szóra Andrea megrázkódott, és felkapta a fejét.

– Megkegyelmeztek? Melyiknek? – kiáltotta.

Peppino nem mozdult, némán és lihegve figyelt.

– Kegyelmet kapott a halálra ítélt Peppino, akit Rocca Priorinak is neveznek – mondta a vezeklőbarátok vezetője.

Az írást átadta a csendőrök parancsnokának, aki elolvasta, azután visszaadta neki.

– Peppinónak kegyelem! – kiáltott Andrea, egyszerre felocsúdva fásultságából, amely mostanáig elhatalmasodott rajta. – Miért neki, miért nem nekem? Együtt kellett volna meghalnunk... Azt ígérték, ő hal meg előbb. Nincs joguk hozzá, hogy egyedül engem öljenek meg! Nem akarok egyedül meghalni, nem akarok!

Ezzel kiszakította magát a két pap karjából, görcsösen rángatózott, üvöltött, ordított, és esztelen erőfeszítéseket tett, hogy széttépje a kezét szorító köteléket.

A hóhér intett két segédjének, ezek leugrottak a vérpadról, és megragadták az elítéltet.

– Mi történt? – kérdezte Franz a gróftól, mert nemigen értette meg a római tájszólással mondott szavakat.

– Hogy mi történt? – mondta a gróf. – Hát nem érti? Az történt, hogy ez az emberi lény, aki meg fog halni, dühös a társára, amiért az nem hal meg vele együtt, és ha lehetne, a saját körmeivel és fogával marcangolná széjjel, semhogy az visszakapja az életet, amit tőle elvesznek. Ó, emberek! Emberek! Igazi krokodilfajzat, mint ahogy Karl Moor mondja! – kiáltott a gróf, és mindkét öklével megfenyegette a tömeget. – Mennyire rátok ismerek, és mennyire méltók vagytok önmagatokhoz mindig!

Andrea meg a két pribék már akkor lent hempergett a porban. A halálraítélt egyre azt kiáltotta: „Meg kell halnia! Azt akarom, hogy meghaljon! Nincs joguk hozzá, hogy csak engem öljenek meg!”

– Nézzék, nézzék – mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét megragadva –, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát? Mert más is osztozott volna a sorsában, Mert más is meghalt volna vele együtt. Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két birkát a mészárszékre, értessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja, hogy társa megmenekült, mit mond az első szavával? Istent káromolja. Üdv az embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!

És a gróf nevetésben tört ki, de olyan félelmes nevetésben, amely arról tanúskodott, hogy borzasztó sokat kellett szenvednie, míg eljutott addig, hogy így nevessen.

A küzdelem eközben folytatódott. Iszonyú látvány volt. A két pribék felvonszolta Andreát a vérpadra. Az egész nép ellene fordult, húszezer hang kiáltotta egyszerre: „Halál reá! Halál reá!”

Franz elfordult, de a gróf megragadta a karjánál, és ott tartotta az ablaknál.

– Mit csinál? – kérdezte. – Sajnálja? No, a szánalomnak itt nincs helye. Ha veszett kutya után hallana kiáltozni, fogná a puskáját, kirohanna az utcára, és sajnálkozás nélkül megölné a szegény állatot, amelynek végül is nem volt egyéb bűne, csak az, hogy megharapta egy másik kutya. Most pedig ön megszán egy olyan embert, akit nem harapott meg egy másik ember, aki azonban meggyilkolta jótevőjét. És mivel már nem tud gyilkolni, mert a keze meg van kötözve, mindenáron látni akarja, miként hal meg fogolytársa, a bajtársa a szerencsétlenségben. Nem, nem, nézze csak, nézze!

Ez a felszólítás szinte felesleges volt, hiszen Franzot egészen megbűvölte az irtózatos látvány. A két pribék felvonszolta az elítéltet a vérpadra, és ott, annak minden erőfeszítése, harapása, kiáltozása ellenére, térdre kényszerítette. Ezalatt a hóhér oldalt állt, és felemelte a bunkóját. Adott jelre a pribékek félreálltak. Az elítélt fel akart állni, de mielőtt ezt megtehette volna, a vasbunkó lesújtott a bal halántékára. Tompa, súlyos ütés hangja hallatszott, az elítélt úgy zuhant le, mint egy letaglózott ökör, arccal a földre fordult, majd egy második csapás a hátára terítette. Ekkor a hóhér leeresztette bunkóját, övéből elővette kését, egyetlen metszéssel elvágta a halálraítélt torkát, majd azon nyomban a hasára lépve, lábbal kezdte taposni.

Az elítélt nyakából minden egyes nyomásra vér szökkent elő. Franz most már nem bírta tovább. Hátrament és félig eszméletlenül vetette magát egy karosszékbe.

Albert behunyt szemmel a helyén maradt, de az ablakfüggönybe kapaszkodott.

A gróf nyugodtan és diadalmasan állt, mint egy gonosz szellem.

15

A római karnevál

Mikor Franz magához tért, azt látta, hogy Albert éppen egy pohár vizet iszik, amire – mint sápadtsága bizonyította – igen nagy szüksége volt, a gróf pedig már éppen bajazzó-jelmezét ölti fel.

Franz gépiesen a térre pillantott. Minden eltűnt már onnan, vérpadnak, hóhéroknak, áldozatoknak már híre-hamva sem volt. Nem maradt ott más, csak a zajongó, zsibongó, vidám nép. A Monte Citorio harangja, amely csak a pápa halálakor vagy az álarcos menet megnyitása alkalmával szokott megkondulni, most teljes erejéből zúgott.

– Mi történt hát? – kérdezte a gróftól.

– Semmi, egyáltalában semmi – felelte a gróf –, nézzen körül. Csak a karnevál kezdődött meg, öltözzünk fel gyorsan.

– Valóban – mondta Franz a grófnak –, az egész irtózatos jelenetből nem maradt egyéb, csak egy álom emléke.

– Mert csakugyan nem is látott egyebet, mint egy álmot, egy lidérces álmot.

– Én álmodtam, de az elítélt?

– Az is álmodott. De ő továbbra is alszik, ön pedig felébredt. És ki a megmondhatója, vajon kettőjük közül melyik a szerencsésebb?

– De mi lett Peppinóval? – kérdezte Franz.

– Peppinónak megvan a magához való esze, és egyáltalán nem olyan hiú, mint általában az emberek, akik haragusznak, ha nem foglalkoznak velük. Ő inkább boldog volt, amikor látta, hogy az általános figyelem a társa felé fordul. Kihasználta az alkalmat, a tömeg közé vegyült, és szépen meglépett, még csak el sem köszönt a derék papoktól, akik addig kísérték. Az ember határozottan igen hálátlan és önző állat... De készülődjék. Nézze csak, Morcerf úr már jó példával jár elöl.

Albert csakugyan éppen öltözködött. Gépies mozdulatokkal öltötte fel fekete nadrágjára és lakkcsizmájára a taft bugyogót.

– Mondja csak, Albert – kérdezte Franz –, olyan hangulatban van, hogy hajlandó valami bolondságot elkövetni? Feleljen őszintén.

– Egyáltalán nem – felelte Albert –, de azért igazán örülök, hogy láttam ilyesmit, és most már elhiszem, amit ön mondott: ha valaki megszokta az efféle látványt, akkor már csak ez tud neki izgalmat okozni.

– Nem szólva arról, hogy csakis ilyen pillanatokban lehet tanulmányozni az emberi jellemet – mondta a gróf. – A halál a vérpad első lépcsőjén lerántja azt az álarcot, amelyet az ember egész életén át viselt, és kibukkan az ember igazi arca... Azt meg kell adni, Andrea arca nem volt valami épületes látvány... Utálatos egy gazfickó!... Öltözzünk, uraim, öltözzünk!

Nevetséges lett volna, ha Franz még mindig kényeskedik, és nem követi két társa példáját. Felöltözött tehát, és feltette álarcát, mely cseppet sem volt sápadtabb igazi arcánál.

Amikor elkészültek az öltözködéssel, lementek. A kocsi a kapu előtt várt, tele volt aggatva konfettivel és bokrétával.

Belekerültek a menet sodrába.

Nehéz nagyobb ellentétet még csak elképzelni is, mint azt, aminek itt most tanúi voltak. A halál komor és néma jelenete után a piazza del Popolo a bolondos és zajos tivornya színhelyévé vált. Minden oldalról nagy csomó álarcos bukkant elő, kiszöktek a kapuk alól, leugráltak az ablakokból. Minden utcasarokról pierrot-kkal, arlekinókkal, dominókkal, marquis-kkal, Tiberisen túliakkal, bohócokkal, lovagokkal, parasztokkal teli kocsik bukkantak elő. Mindenki kiabált, hadonászott, liszttel megtöltött tojáshéjat, konfettit, virágot dobált. Megszólítottak és megdobáltak jó barátot és idegent, ismerőst és ismeretlent, senkinek sem volt joga megharagudni, mindenki csak nevetett rajta.

Franz és Albert – mint az olyan emberek, akik bánatukat feledni mennek a mulatságba, és minél többet isznak, minél jobban lerészegednek, annál inkább érzik, hogy fátyol ereszkedik a múlt és a jelen közé – még egyre látták, vagy inkább talán továbbra is érezték annak a hatását, amit végignéztek. Lassanként azonban erőt vett rajtuk az általános mámor. Úgy tetszett, hogy ingadozó józanságuk elhagyja őket. Úgy érezték, hogy ki kell venniük a részüket ebből a zajból, jövés-menésből, kábulatból. Az egyik szomszédos kocsiból egy marék konfettit szórtak Morcerf-re, akinek éppúgy, mint két társának, szeme-szája tele lett porral. A konfetti szúrta a nyakát és arcának azt a részét, amelyet nem takart az álarc, mintha legalább száz gombostűt szórtak volna rá, erre aztán ő is belevegyült az általános csatározásba, amelyben már minden szemközt jövő álarcos részt vett. Felállt a kocsiban, tele marokkal merített a zsákokból, és a tőle telhető legnagyobb erővel és ügyességgel dobálta szét szomszédaira a tojásokat és a cukros mandulát.

A nagy ütközet ezzel megkezdődött. A félórával ezelőtt látottak emléke teljesen elhalványodott a két fiatalember lelkében. Teljesen lekötötte figyelmüket az előttük nyüzsgő tarkabarka, mozgalmas, bolondos tömeg. Ami Monte Cristo grófját illeti, mint mondottuk, ő soha, egyetlen pillanatra sem veszítette el hidegvérét.

Magunk elé képzelhetjük a nagy és gyönyörű Corsót, amelynek mindkét oldalán négy-ötemeletes paloták állnak, minden erkélyről szőnyegek csüngnek alá, az ablakokat függönyök díszítik, az erkélyeken és az ablakokban háromszázezer néző, rómaiak, olaszok és a világ négy sarkából érkezett idegenek, az arisztokrácia minden fajtája, a születés, a pénz és a szellem arisztokráciája, bájos nők, akik maguk is a látvány hatása alatt állnak, lenézegetnek az erkélyekről, kihajolnak az ablakokból, a konfetti özönét szórják az arra haladó kocsikra, azokból virágcsokrokat dobálnak nekik vissza, a levegőben sűrűn lebeg a sok lehulló cukros mandula és a feldobott virág. Az utcán jókedvű, egyre áramló és bolondos tömeg nyüzsög esztelen jelmezeiben: óriási káposztafejek sétálnak, bivalyfejek bőgnek emberi törzseken, két lábon járó kutyák szaladgálnak, és mindezek kétlős közepén felemelkedik egy álarcos: a Callot megálmodta Szent Antal megkísértésé-ben egy Astarte megmutatja elragadó arcát, de hiába akarnánk követni, mert különféle démonok veszik körül, amilyeneket csak álmában lát az ember – még ha el is tudjuk képzelni mindezt, akkor is csak halvány fogalmunk lesz a római karneválról.

A második fordulónál a gróf megállíttatta a kocsit, és arra kérte társait, engedjék meg, hogy távozhassék, bár kocsiját továbbra is rendelkezésükre bocsátja. Franz felpillantott: éppen szemközt voltak a Rospoli-palotával, és a középső ablakban, amelyen reggel fehér damasztfüggöny volt nagy piros kereszttel, most egy kék dominó állt. A dominóban Franz képzelete az Argentína Színházban látott, szép görög nőt vélte felfedezni.

– Uraim – mondta a gróf, leugorva –, ha belefáradnak a mulatságba, és ismét csak nézők óhajtanak lenni, jól tudják, a helyük várja önöket az ablakaimban. Addig is rendelkezzenek kocsisommal, hintómmal és szolgáimmal.

Elfelejtettük megemlíteni, hogy a gróf kocsisa fekete medvebőrt viselt, pontosan ugyanolyat, mint amilyen Odrynak A medve és a pasa című darabjában szerepel, és hogy a hintó hátsó bakján álló két lakájnak zöld majomjelmeze volt. Ez egészen rájuk volt szabva, és olyan rugóval működő álarcot viseltek, amellyel fintorogni tudtak a szembejövőkre.

Franz megköszönte a gróf lekötelező ajánlatát. Albert pedig római parasztlányokkal mulatott, akiknek kocsija éppen megállt, mint a grófé, a kocsisor összetorlódása miatt. Albert virággal dobálta a kocsit.

Szerencsétlenségére a kocsisor ismét nekiindult, és míg ők a piazza del Popolo felé tartottak, a másik kocsi, amely magára vonta figyelmét, a Palazzo di Venezia ellenkező irányába haladt előre.

– Ah, kedves barátom – mondta Franznak –, nem is látta?...

– Mit? – kérdezte Franz.

– Azt a hintót, amely telve van római parasztlányokkal.

– Nem én.

– Ej, pedig bizonyos vagyok benne, hogy csupa bájos teremtés.

– Milyen kár, hogy álarcot visel, Albert – jegyezte meg Franz –, itt lett volna a pillanat, amikor kárpótolhatja magát szerelmi kudarcaiért.

– Ó – felelte Albert félig nevetve, félig komolyan –, remélem, nem is múlik el a karnevál úgy, hogy ne kárpótolna valamivel.

Albert-éknek e reménye ellenére sem akadt egész nap más kalandjuk, mint az, hogy még kétszer-háromszor összetalálkoztak ugyanazzal a hintóval, amelyben a római parasztlányok ültek. Egyik ilyen találkozáskor vagy véletlenül, vagy készakarva történt, de Albert álarca lecsúszott.

Ekkor Albert fogta még megmaradt bokrétáit, és mind áthajította a hintóba.

A csinos parasztjelmez alatt gyanítható bájos nők egyikének kétségtelenül megtetszett ez a lovagias viselkedés, mert amikor a két jó barát kocsija ismét arra haladt, ibolyacsokrot dobott át.

Albert elkapta a bokrétát. Mivel Franz egy percig sem hitte, hogy a virágot neki dobták, átengedte Albert-nek. Albert büszkén tűzte a gomblyukába, és a kocsi folytatta diadalmas útját.

– No látja – mondta Franz –, ez már a kaland kezdete!

– Hiába nevet – válaszolta Albert –, magam is azt hiszem, hogy úgy van, és oda nem adnám ezt a kis csokrot semmiért.

– Meghiszem azt! – nevetett Franz. – Hiszen ez az ismertetőjel.

A tréfálkozásból egyébként hamarosan valóság lett, mert amint a kocsisorban Franz és Albert ismét összetalálkoztak a contadinák kocsijával, az a nő, aki az ibolyát átdobta, tapsolt örömében, amikor meglátta a virágot Albert gomblyukában.

– Bravó, kedves barátom, bravó! – mondta Franz. – Ez aztán remekül halad! Akarja, hogy elmenjek, talán kellemesebb lesz, ha egyedül hagyom?

– Nem – felelte Albert –, ne siessük el a dolgot, nem akarok az első adott jelre beugrani, találkára menni az óra alá, ahogy mi mondjuk. Ha a szép kis parasztlánynak kedve van ahhoz, hogy tovább jusson velem, megtaláljuk holnap, vagy megtalál ő bennünket. Akkor majd ő ad nekem valami jelet, és meglátom, mit tegyek.

– Kedves Albert barátom – mondta Franz –, ön igazán olyan bölcs, akár Nesztor, és olyan eszes, mint Odüsszeusz. Az ön Kirkéjének ugyancsak ügyes varázslónak kellene lennie ahhoz, hogy önt valami állattá változtathassa.

Albert-nek igaza volt. A szép ismeretlen elhatározta, hogy aznap nem megy tovább a játékkal. Mert noha a fiatalemberek még néhányszor végigkocsikáztak az úton, nem találtak rá többé a hintóra, hiába keresték: kétségtelenül eltűnt valamelyik mellékutcában.

Ekkor visszatértek a Rospoli-palota elé, de a grófot és a kék dominót már nem találták ott. A két sárga damasztfüggönyös ablakot egyébként most is több néző foglalta el, kétségtelenül a gróf vendégei.

Ebben a pillanatban ugyanaz a harang, amely az álarcos menet megnyitását jelezte, befejezését kezdte kongatni. A Corso kocsisora azonnal megszakadt, és a kocsik egykettőre eltűntek a keresztutcákban.

Franz és Albert szemben voltak a via della Marattéval.

A kocsis szó nélkül befordult az utcába, és áthaladva a piazza di Spagnán, a Poli-palota mellett, megállt a szálló előtt.

A kapuban Pastrini mester fogadta vendégeit.

Franz első dolga volt, hogy a gróf után érdeklődött, és kifejezte sajnálkozását, amiért nem mentek érte idejében. Pastrini azonban megnyugtatta, hogy Monte Cristo grófja rendelt magának egy másik kocsit, és hogy az a kocsi elment érte négy órakor a Rospoli-palotába. Egyébként őt megbízta azzal, hogy Argentína Színház-beli páholyának kulcsát adja át a két jó barátnak.

Franz megkérdezte Albert-t, mik a szándékai, és Albert-nek sokkal fontosabb elintéznivalója akadt, semhogy a színházzal törődött volna.

Így hát felelet helyett aziránt érdeklődött, vajon Pastrini mester tudna valami jó szabót szerezni neki.

– Szabót? – kérdezte a mester. – Ugyan minek?

– Hogy holnapra római parasztruhát készítsen nekünk, amilyen szépet csak tud – jelentette ki Albert.

Pastrini mester a fejét rázta.

– Hogy holnapra két ruhát készítsen! – kiáltott fel. – Bocsánatot kérek az eccellenzáktól, de ez olyan igazi francia kívánság. Két ruhát! Egy hét alatt se találnának olyan szabót, aki hajlandó hat gombot felvarrni egy mellényre, még ha egy-egy tallért fizetnének is minden egyes gomb felvarrásáért!

– Így hát le kell mondanunk róla, hogy megszerezzük ezeket a ruhákat?

– Nem, mert megkapják őket készen. Bízzák ezt rám, és holnap reggel, mire felébrednek, egy nagy csomó kalapot, mellényt, térdnadrágot fognak találni a szobájukban. Meg lesznek velük elégedve.

– Kedves barátom – mondta Franz Albert-nek –, bízzuk rá magunkat fogadósunkra, hiszen már bebizonyította, hogy ügyes ember. Ebédeljünk meg nyugodtan, ebéd után pedig menjünk el a színházba: az Olasz nő Algírban-t játsszák.

– Nem bánom, megnézhetjük – mondta Albert. – De gondolja csak el, Pastrini mester, én és ez az úr – folytatta Franzra mutatva – igen fontosnak tartjuk, hogy holnapra meglegyenek a kért ruhák.

A fogadós még egyszer biztosította őket, hogy nincs miért nyugtalankodniuk, minden meglesz kívánságuk szerint, mire Franz és Albert felmentek, hogy levessék bajazzó-jelmezüket.

Albert, amikor levetkezett, gondosan eltette ibolyacsokrát. Ez volt másnapra az ismertetőjele.

A két jó barát asztalhoz ült. De ebéd közben Albert nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze, mekkora különbség van Pastrini mester és Monte Cristo gróf szakácsának érdemei között. Az igazságérzet arra sarkallta Franzot, hogy a gróf iránt táplált minden látszólagos balítélete ellenére is, az összehasonlítást ne a Pastrini mester szakácsa javára döntse el.

A csemegénél az inas megkérdezte, hogy a fiatalemberek hány órára kívánják a kocsit. Albert és Franz összenéztek, mert komolyan attól tartottak, hogy visszaélnek a gróf szívességével. Az inas megértette őket.

– Őexcellenciája, Monte Cristo grófja határozottan úgy rendelkezett, hogy a kocsi egész nap az uraságok rendelkezésére álljon. Minden aggodalom nélkül rendelkezhetnek vele.

A fiatalemberek elhatározták, hogy végsőkig kihasználják a gróf előzékenységét, és utasítást adtak, hogy fogjanak be, amíg ők esti öltözékkel cserélik fel nappali ruhájukat, amelyet a csatározások egy kissé megviseltek.

Ilyen előkészületek után elmentek az Argentína Színházba, és elfoglalták a gróf páholyát.

Az első felvonás alatt G... grófnő is megjelent páholyában. Első pillantása arra a helyre esett, ahol előző este a grófot látta. Most Franzot és Albert-t pillantotta meg annak az embernek a páholyában, akinek a rovására huszonnégy órával előbb Franznak olyan különös véleményt nyilvánított.

Olyan makacsul szegezte rá messzelátóját, hogy Franz úgy érezte, kegyetlenség lenne továbbra is kielégítetlenül hagyni kíváncsiságát. A két jó barát, élve az olasz színházak közönségének szokásával, amely fogadószobának tekinti a nézőteret, elhagyta páholyát, felkereste a grófnőt, és kifejezte neki hódolatát.

Alig léptek a páholyba, a grófnő intett Franznak, hogy foglalja el a fő helyet, Albert a hátsó sorba ült le.

– Úgy látom – mondta a grófnő, alighogy Franz leült –, nem volt sürgősebb dolga, mint megismerkedni az új Ruthwen lorddal, és máris igen jó barátok lettek.

– Noha nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban egymással, mint ahogy ön mondja, grófnő – válaszolta Franz –, nem tagadhatom, hogy egész napi szórakozásunkat neki köszönhetjük.

– Hogyhogy egész napi szórakozásukat?

– Bizony, ez a helyes kifejezés. Ma reggel nála reggeliztünk, az egész álarcos menet alatt az ő kocsiján hajtottunk végig a Corsón, végül ma este az ő páholyából élvezzük végig az előadást.

– Tehát ismerik?

– Igen is, nem is.

– Hát ez hogy lehet?

– Hosszú a története.

– Elmeséli?

– Nagyon megijesztené önt.

– Annál inkább.

– Várja meg legalább a történet kibontakozását.

– Rendben van, szeretem a befejezett történeteket. Egyébként, hogyan kerültek kapcsolatba? Ki mutatta be önöket neki?

– Senki. Ellenkezőleg, ő mutatkozott be nekünk.

– Mikor?

– Tegnap este, miután öntől elbúcsúztunk.

– Kinek a közvetítésével?

– Ó, istenem! A fogadósunk nagyon is prózai közvetítésével.

– Egyszóval ő is az Espagna Szállóban lakik, mint önök?

– Nemcsak ugyanabban a szállóban, hanem méghozzá ugyanazon az emeleten.

– Mi a neve? Bizonyára tudja a nevét is.

– Hogyne tudnám: Monte Cristo grófja.

– Miféle név ez? Nem valami régi családi név.

– Nem, hanem annak a szigetnek a neve, amelyet megvásárolt.

– És gróf?

– Toszkánai gróf.

– Majd őt is eltűrjük a többivel – folytatta a grófnő, aki Velence környékének egyik legősibb családjából származott. – És milyen ember egyébként?

– Kérdezze meg Morcerf vicomte-tól.

– Hallotta, uram, önhöz utasítottak – mondta a grófnő Alberthez fordulva.

– Ugyancsak bogaras emberek volnánk, ha a grófot nem találnánk kedvesnek, asszonyom – válaszolta Albert. – Aki tíz esztendeje a legjobb barátunk, az sem tehetett volna többet értünk, mint amennyit ő tett. És mindezt kedvesen, gyöngéden, udvariasan, mint ahogy tökéletes úriemberhez illik.

– Ugyan – nevetett a grófnő –, majd meglátják, hogy az én vámpírom egész egyszerűen nem egyéb, mint valami újgazdag, aki le akarja vezekelni a millióit, és Lara külsejét veszi fel, hogy össze ne tévesszék Rotschilddal. Hát a nőt látták?

– Miféle nőt? – kérdezte Franz mosolyogva.

– A tegnapi szép görög asszonyt.

– Nem, Azt hiszem, hogy csak a guzlája hangját hallottuk, de ő maga láthatatlan maradt.

– Vagyis, amikor ön azt mondja, hogy láthatatlan, kedves Franz barátom – mondta most Albert –, akkor egész egyszerűen titokzatoskodik. Hát ugyan mit gondol, ki volt az a kék dominó, aki a fehér damasztfüggönyös ablakban állt?

– És hol volt az a fehér damasztfüggönyös ablak? – kérdezte a grófnő.

– A Rospoli-palotában.

– A grófnak tehát ablakai voltak a Rospoli-palotában?

– Három. Végigment ön a Corsón?

– Hogyne.

– Mondja csak, észrevette-e, hogy két ablakon sárga damaszt és egy ablakon fehér damasztfüggöny volt piros kereszttel? Ez a három ablak volt a grófé.

– Úgy! De hiszen akkor nábobnak kell lennie! Tudják, mennyibe kerül három ilyen ablak a karnevál hetére, és éppen a Rospoli-palotában, vagyis a Corso legszebb helyén?

– Két-háromszáz római tallérba.

– Talán inkább két-háromezerbe.

– A mindenségit!

– És a szigete hozza neki ezt a szép jövedelmet?

– A szigete? Az bizony nem jövedelmez egy garast sem.

– Hát akkor miért vette meg?

– Szeszélyből.

– Hát afféle különc?

– Annyi bizonyos – jegyezte meg Albert –, hogy elég különcködőnek látszik. Ha párizsi volna, és a mi színházainkba járna, azt mondanám, hogy vagy nagyképűsködik, vagy szegény ördög, akit megbolondított az irodalom. Ma reggel is két vagy három olyan dolgot művelt, amely Didier-hoz vagy Antonyhoz volna méltó.

Ebben a pillanatban látogató érkezett a páholyba. Franz a bevett szokás szerint átadta helyét az újonnan jött vendégnek. Ez a körülmény a helycserén kívül azt is eredményezte, hogy a társalgás más mederbe terelődött.

Egy órával később a két jó barát visszatért a szállóba. Pastrini mester már a másnapi jelmezekkel foglalatoskodott, és megígérte nekik, hogy elégedettek lesznek az ügyességével.

Másnap reggel kilenc órakor csakugyan bement Franz szobájába, vele volt egy szabó is, aki nyolc-tíz római parasztruhát hozott. A két jó barát kiválasztott két egymáshoz hasonlót, olyanokat, amelyek csaknem rájuk voltak szabva, megbízták a fogadóst, hogy mindegyikük kalapjára varrasson húsz-húsz méter szalagot, és szerezzen nekik két olyan keresztben csíkos, élénk színű selyemkendőt, amilyet a parasztlegények ünnepeken a derekukon viselnek.

Albert alig várta, hogy megállapíthassa, hogyan illik rá új ruhája. Kék bársony ujjas és térdnadrág volt, hímzett sarkú harisnya, csatos cipő és selyem mellény. Albert különben is csak nyerhetett ezzel a festői öltözékkel, és amikor az övet is felkötötte karcsú derekára, amikor kissé félrecsapott kalapjáról valóságos szalageső zúdult a vállára, Franznak is be kellett vallania, hogy bizony az öltözék olykor nagyon is emeli azt a megjelenést, amelyet egy-egy népnek tulajdonítunk. A törökök, akik hajdan olyan festőien hatottak élénk színű hosszú ruháikban, nem visszataszítók-e most végiggombolt kék kabátjukban és görögös sapkájukban, amelyben olyanok, mint valami piros kupakos borosüvegek?

Franz megdicsérte Albert megjelenését. A fiatalember a tükör előtt állva, félre nem érthető megelégedéssel mosolygott önmagára. Ekkor lépett be Monte Cristo grófja.

– Uraim – mondta –, bármilyen kellemes is a megfelelő társaság, a szabadság még ennél is kellemesebb. Közölni akarom önökkel, hogy mára és a következő napokra rendelkezésükre bocsátom azt a kocsit, amely tegnap is szolgálatukra állt. Fogadósunk bizonyára elmondta, hogy három vagy négy kocsim is van nála, miattam tehát ne aggódjanak. Használják a kocsit nyugodtan, akár szórakozni mennek, akár valami más ügyben kívánják igénybe venni. Ha valami mondanivalónk lenne egymásnak, a Rospoli-palotában találkozhatunk.

A fiatalemberek szabódni akartak, de a valóságban igazán semmi okuk sem volt, hogy visszautasítsák a kellemes ajánlatot. Végül is elfogadták.

Monte Cristo grófja csaknem egy negyedórát töltött velük, mindenféléről a legnagyobb könnyedséggel beszélt. Mint ahogy már észre lehetett venni, nagyon alaposan ismerte a világirodalmat.

Csak egy pillantást kellett vetniük szalonja falára, és Franz meg Albert meggyőződhetett róla, hogy a képekhez is ért. Néhány elejtett szó arról tanúskodott, hogy a tudományok sem ismeretlenek előtte. Úgy látszott, főleg a kémiával foglalkozott alaposabban.

A jó barátok nem akarták viszonozni a grófnál elfogyasztott reggelit, rossz tréfa lett volna, ha az ő kitűnő ételsora után Pastrini mester nagyon is köznapi reggelijét ajánlják fel. Ezt egész őszintén meg is mondták, ő pedig úgy fogadta mentegetőzésüket, mint aki méltányolja a gyöngéd figyelmet.

Albert el volt ragadtatva a gróf modorától, akit éppen csak a tudományokban való jártassága miatt nem tudott vérbeli nemesúrnak tekinteni. Főleg az tetézte örömét, hogy a kocsival egészen szabadon rendelkezhetnek. Folyton a bájos parasztlányokra gondolt, és mivel előtte való este igen elegáns kocsiban látta őket, nem bánta, hogy ebben a tekintetben egyenlő rangúak lesznek.

Fél kettőkor a két fiatalember lement. A kocsis meg az inasok mára azt találták ki, hogy libériáikat az állatbőrök fölé vették fel, ami még furcsábbá tette megjelenésüket, mint amilyen az előző napi volt. Franz és Albert megdicsérte őket.

Albert érzelgősen gomblyukába tűzte az elhervadt ibolyacsokrot. Az első harangszóra elindultak, és a via Vittorián át a Corso forgatagába vetették magukat.

A második fordulóban, amikor egy bajazzónőkkel teli hintóból friss ibolyacsokor repült a gróf kocsijába, Albert meglátta, hogy amint ő és barátja, a tegnapi parasztlányok is jelmezt változtattak, akár véletlenségből, akár rokonszenvből történt: ők ketten udvariasan a nők tegnapi viseletét öltötték fel, a tegnapi parasztlányok pedig a két jó barát előbbi jelmezét választották.

Albert a friss csokrot tűzte a régi helyébe, de a hervadt virágot is a kezében szorongatta. És amikor ismét összetalálkozott a hintóval, szerelmesen ajkához emelte a csokrot. Úgy látszott, ez a mozdulat nemcsak azt a lányt mulattatta, aki a csokrot dobta, hanem bolondos társnőit is.

Ez a nap sem volt kevésbé mozgalmas, mint az előző, sőt valószínű, hogy alaposabb megfigyelő a zajnak és jókedvnek még a fokozódását is észlelte volna. Egy percre látni lehetett ablakában a grófot is, de mire a kocsi visszafelé megint arra hajtott, a gróf már eltűnt.

Mondanunk sem kell, hogy Albert és az ibolyacsokros bajazzónő közt napestig tartott a kacér játék.

Este, amikor hazatértek, Franzot levél várta a követségtől: arról értesítették, hogy Őszentsége másnap kegyeskedik őt fogadni. Valahányszor eddig Rómában járt, Franz mindannyiszor kérvényezte és meg is kapta ezt a kegyet. És mind vallásos érzésből, mind pedig hálából, nem akart volna elutazni a keresztény világ fővárosából anélkül, hogy mély hódolattal le ne boruljon Szent Péter egyik minden erénnyel ékes utódjának lába elé.

Aznap tehát nem törődött többé a karnevállal, mert Őszentségét nemcsak jóság és nagyság övezi, az ember mindig valami különös meghatottságot és tiszteletet érez, amikor meghajol a nemes és szent aggastyán előtt, akit XVI. Gergelynek neveznek.

A Vatikánból kijövet Franz még a Corsót is elkerülve, egyenesen a szállóba ment. Jámbor gondolatok kincsét hozta magával, s ilyenkor az álarcos menet bolondos jókedve valósággal szentségtörés lett volna.

Öt óra után tíz perccel hazatért Albert. Vidámsága tetőfokán volt. A bajazzónő visszaöltözött parasztruhájába, és amikor ismét szembejött Albert kocsijával, felemelte álarcát.

Igazán bájos volt.

Franz őszinte örömét fejezte ki Albert-nek, aki pedig úgy fogadta ezt, mint ami jár is neki. Mint mondta, az elegancia bizonyos utánozhatatlan jeleiből felismerte, hogy szép ismeretlenjének a legmagasabb arisztokráciához kell tartoznia.

Elhatározta, hogy másnap ír neki.

Ezt a bizalmas közlést hallva, Franz észrevette, hogy Albert valamit szeretne kérni tőle, de habozik, hogy szóljon-e. Unszolni kezdte hát, hogy beszéljen, és előre megígérte: barátja boldogságáért hajlandó minden áldozatra, ami csak módjában áll. Albert a baráti udvariasság megkövetelte ideig kérette magát, végül is bevallotta Franznak, hogy igen nagy szívességnek tekintené, ha másnap csak ő használhatná a hintót.

Albert ugyanis csak barátja távollétének tulajdonította azt a végtelen kegyet, hogy a szép parasztlány felemelte az álarcát.

Franz nem volt annyira önző, hogy megakadályozza barátját olyan kaland folytatásában, amely egyrészt kíváncsiságát elégítette ki, másrészt hiúságának hízelgett. Ismerte annyira derék barátja fecsegő természetét, hogy bizonyosan tudta, Albert el fogja neki beszélni kalandját a legapróbb részletekig. És mivel két vagy három év óta keresztül-kasul járta Olaszországot, de még sohasem volt része efféle kalandban, Franz szinte örült, hogy majd megtudja, miként történnek az efféle dolgok.

Megígérte hát Albert-nek, hogy másnap csak a Rospoli-palotából fogja szemlélni a látványosságot.

Másnap valóban látta Albert-t újra meg újra elhaladni. Óriási bokrétája volt, amelyet kétségtelenül azért szerzett, hogy abban elrejtve adja át szerelmes levelét. Ez a valószínűség bizonyossággá lett, amikor Franz a fehér kaméliákról könnyen felismerhető bokrétát később egy rózsaszínű selyemruhát viselő bájos bajazzónő kezében pillantotta meg.

Este már nem is boldogan, hanem magánkívül tért haza Albert. Nem kételkedett benne, hogy a szép ismeretlen ugyanezen az úton fog válaszolni neki. Franz megelőzte barátja kívánságát, amikor kijelentette: a sok zaj már fárasztja, és elhatározta, másnap átnézi vázlatkönyvét, feljegyzéseket fog készíteni.

Albert végül is nem csalódott sejtelmében. Másnap este Franz azt látta, hogy barátja egyetlen ugrással a szobában terem, és gépiesen rázogat egy négyszögletes papírdarabot, amelyet egyik sarkánál fogva tart kezében.

– No hát, ugye nem csalódtam? – kérdezte.

– Felelt a kislány! – kiáltott fel Franz.

– Olvassa csak el.

Ezt olyan hangon mondta, amelyet le sem lehet írni. Franz fogta a levélkét, és ezt olvasta benne:

Kedden este hét órakor szálljon le kocsijáról a viva dei Ponteficivel szemközt, és kövesse azt a római parasztlányt, aki kikapja kezéből moccolettóját. Amikor a San Giacomo templom első lépcsőfokára ér, legyen gondja rá, hogy bajazzó-jelmezének vállára egy rózsaszínű szalagot kössön, erről a lány fel fogja ismerni. Addig nem fog viszontlátni.

Állhatatosság és titoktartás

– No hát, mi a véleménye erről, kedves barátom? – kérdezte Albert, amikor az végigolvasta a levelet.

– Azt hiszem – válaszolta Franz –, hogy igen kellemes kaland lesz belőle.

– Magam is így vélekedem – mondta Albert –, és nagyon tartok tőle, hogy ön nélkülem megy el Bracciano herceg báljára.

Franz és Albert aznap reggel kaptak egy-egy meghívót a híres római bankártól.

– Vigyázzon csak, kedves Albert barátom – jegyezte meg Franz –, mert a hercegnél jelen lesz az egész arisztokrácia, és ha az ön szép ismeretlenje valóban az arisztokráciához tartozik, neki is meg kell jelennie a bálon.

– Akár megjelenik, akár nem, állom, amit róla mondtam – folytatta Albert. – Olvasta a levelet, ugye?

– Olvastam.

– Van róla tudomása, hogy Olaszországban milyen fogyatékos nevelésben részesültek a mezzo cito leányai?

A polgárságot nevezik így.

– Van – válaszolta Franz.

– Olvassa hát el újra ezt a levélkét, vizsgálja meg az írást, és keressen benne akárcsak egyetlen nyelvtani vagy helyesírási hibát is.

Az írás valóban kedves és a helyesírás kifogástalan volt.

– Ön a sors kegyeltje – mondta Franz Albert-nek, miközben másodszor is visszaadta a levélkét.

– Nevessen, amennyit csak akar, mulasson, ahogy csak jólesik – jelentette ki Albert –, de én szerelmes vagyok.

– Ó, istenem! Ön megijeszt! – kiáltott fel Franz. – Már látom, hogy nemcsak Bracciano herceg báljára megyek el ön nélkül, hanem Firenzébe is egymagam fogok visszatérni.

– Annyi bizonyos, hogy ha az én ismeretlenem olyan kedves, mint amilyen szép, kijelentem, legalább hat álló hétig el nem mozdulok Rómából. Imádom Rómát, és egyébként is mindig rendkívül érdeklődtem az archeológia iránt.

– No, egy vagy két ilyen találkozás, és nem kétlem, hogy mint a Tudományos Akadémia tagját fogom üdvözölhetni.

Albert bizonyára komolyan vitatta volna az Akadémia bársony székéhez való jogait, de akkor jelentették a két fiatalembernek, hogy tálalva van. Albert étvágyát a szerelem semmiképpen sem rontotta el. Sietett tehát asztalhoz ülni, akárcsak barátja, és a vitát nyugodtan ebéd utánra halasztotta.

Ebéd után Monte Cristo grófját jelentették be. A két jó barát már két nap óta színét se látta. Mint Pastrini mester mondta, valamilyen ügy Civita Vecchiába szólította a grófot. Előtte való este utazott el, és csak egy órája tért vissza.

A gróf nagyon kedves volt, lehet, hogy azért, mert ügyelt magára, de az is lehet, hogy ezúttal az alkalom nem ébresztett olyan epés megjegyzéseket, amilyenek már két vagy három ízben keserű szavakat csaltak ajkára. Olyan volt most, mint bárki más. Franz szemében valóságos rejtély volt ez az ember. A gróf nem kételkedhetett abban, hogy a fiatal utas felismerte, mégsem ejtett ki újabb találkozásuk óta egyetlen olyan szót sem, amely arra célzott volna, hogy valahol már találkoztak. Franz azonban – bármilyen kedve lett volna is célzást tenni erre az első találkozásukra – félt, hogy megbántja azt az embert, aki olyan lekötelezően szíves volt hozzá és barátjához, s ez visszatartotta a kíváncsiskodástól. Így hát továbbra is éppen olyan tartózkodó maradt, mint maga a gróf.

A gróf megtudta, hogy a két jó barát páholyt akart bérelni az Argentína Színházban, és azt az értesítést kapták, hogy minden jegy elkelt. Erre hozta nekik a saját páholya kulcsát. Legalábbis ez volt látogatásának látható indítóoka.

Franz és Albert ellenvetéseket fettek, kifejtették aggodalmukat, hogy így őt fosztják meg páholyától, a gróf azonban azt felelte, hogy mivel ő ma este a Palli Színházba megy, az Argentína Színházban levő páholya kárba vész, ha ők nem használják fel. Ez a megokolás rábírta a két jó barátot, hogy elfogadják a gróf ajánlatát.

Franz lassanként megszokta a gróf arcának sápadtságát, amely első alkalommal annyira megdöbbentette. El kellett ismernie büszke fejének szépségét, amelynek egyetlen fogyatkozása a sápadtság volt, vagy talán ez volt legfőbb vonzóereje. Valódi byroni hős. Franz nemhogy ránézni, hanem még rágondolni sem tudott anélkül, hogy ezt a komor arcot ne képzelje oda Manfréd vállára vagy Lara sapkája alá. Homlokán egy ránc valami állandóan jelenlevő keserű gondolatról tanúskodott. Égő szeme olvasni tudott a lelkek legmélyén is. Gőgös és gúnyos ajka olyan különös jelleget adott szavainak, hogy ezek mélyen bevésődtek annak az emlékezetébe, aki hallgatta őket.

A gróf már nem volt fiatal. Legalább negyven esztendős lehetett, és mégis csodálatos módon érthető volt, hogy kiállta a versenyt azokkal a fiatalokkal, akikkel összetalálkozott. Valóban, még ebben is megegyezett az angol költő fantasztikus hőseivel, hogy szinte varázsos ereje volt.

Albert nem győzött áradozni a szerencséjén, amely őt és Franzot ilyen emberrel hozta össze. Franz kevésbé lelkesedett, de azért ő is érezte azt a hatást, amelyet minden kiváló ember áraszt környezetére.

Arra a tervre gondolt, amelyet a gróf már két vagy három ízben is kifejtett, hogy Párizsba megy. Nem kételkedett abban, hogy a gróf különös jellemével, jellegzetes arcával és felmérhetetlen vagyonával ott is nagy hatást fog kelteni.

És mégsem vágyott arra, hogy Párizsban legyen, amikor a gróf ott tartózkodik majd.

Az este úgy telt el, ahogyan a színházi esték Olaszországban rendesen eltelnek; nem az énekeseket hallgatják, hanem egymást látogatják és beszélgetnek. G... grófnő ismét Monte Cristóra akarta terelni a beszélgetést, de Franz jelezte neki, hogy valami sokkal jobb hírt tud, és Albert-nek minden álszerénykedő tiltakozása ellenére is elbeszélte a grófnőnek azt a nagy eseményt, amely három nap óta mindkettőjüket foglalkoztatta.

Mivel az efféle kalandok, ha az utasoknak hinni lehet, nem éppen ritkák Olaszországban, a grófnő cseppet sem hitetlenkedett, és szerencsét kívánt Albert-nek a kaland kezdetéhez, amely valószínűleg igen kedvezően fejeződik be.

Amikor elbúcsúztak, megígérték egymásnak, hogy találkoznak Bracciano herceg bálján, ahová egész Róma hivatalos volt.

Az ibolyacsokros hölgy megtartotta szavát. Sem másnap, sem harmadnap nem adott Albert-nek életjelt magáról.

Végre elérkezett a kedd, a karnevál utolsó és legzajosabb napja. Kedden a színházakat már reggel tíz órakor nyitják, mivel este nyolc óra után megkezdődik a böjt. Kedden mindazok, akik idő, pénz vagy jókedv híján még nem vették ki részüket az előző ünnepségekből, belevegyülnek a tivornyába, engedik, hadd ragadja őket magával a hejehuja, és az általános zsivajgást és felfordulást újabb lármával s ugrálással is tetézik.

Franz és Albert két órától ötig hajtattak a kocsisorban, konfetti-csatát vívtak a szemközt jövő kocsikkal és a gyalogosokkal, akik a lovak lábai és a hintó kerekei körül keringtek anélkül, hogy ebből a szörnyű zűrzavarból akárcsak egyetlen baleset, egyetlen vita vagy egyetlen civakodás is származott volna. Ebben a tekintetben az olaszok egyedülállóak. Az ünnepet igazán ünnepnek tekintik. E történet szerzője öt vagy hat évig lakott Olaszországban, és nem emlékszik rá, hogy akár csak egyetlen alkalommal is megzavart volna valamely ünnepélyességet olyan esemény, amilyen a mi francia ünnepeinken mindig összetűzést idéz elő.

Albert büszkén feszített bajazzó-jelmezében. Vállán rózsaszínű szalagcsokor ékeskedett, amelynek vége térdét verdeste. Hogy össze ne tévesszék Franzcal, az továbbra is parasztjelmezét viselte.

Ahogy múlt az idő, egyre nőtt a kavarodás is. Sem a tömegben, sem a kocsikban, sem az ablakokban nem volt egyetlen száj sem, amely hallgatott volna, egyetlen kar sem, amely ne mozgott volna. Valósággal emberi vihar volt, amely a kiáltozások mennydörgéséből, a cukros mandulák, bokréták, tojások, narancsok és virágok esőjéből alakult ki.

Három órakor a piazza del Popolón és a Palazzo di Veneziában a versenyek kezdetét ágyúlövések zaja jelezte, amely csak nagy nehezen tudta túldörögni a szörnyű lármát.

A versenyek, éppúgy, mint a moccolo, a karnevál utolsó napjának legkülönösebb eseményei. Az ágyúk hangjára a kocsik sora azonnal felbomlott, és mindegyik jármű bemenekült a hozzá legközelebb eső mellékutcába.

Ez a kibontakozás rendkívül ügyesen és bámulatos gyorsasággal ment végbe, pedig a rendőrség a legkevésbé sem törődött azzal, hogy kijelölje a kocsik helyét, vagy bárkinek az útvonalát is meghatározza.

A gyalogosok a paloták falaihoz lapultak, azután nagy lódobogás és kardcsörgés hallatszott. Egy csapat carabinieri vágtatott végig tizenötös sorokban, a Corso egész szélességét betöltve, végigseperte az utat, hogy helyet csináljon a barberiknek. Mikor ez a csapat a Palazzo di Veneziához ért, egy másik üteg ágyúdörgése jelezte, hogy szabad az út.

Csaknem ugyanakkor hatalmas, általános, fülsiketítő lárma közepette, árnyékként suhant el hét vagy nyolc ló, amelyet háromszázezer ember zsivajgása és a hátukhoz verődő sallangdíszek izgató érintése hajszolt előre. Ekkor háromszor megdördült az ágyú az Angyalvárban: azt jelezte, hogy a hármas számú ló lett a győztes.

Erre az egyetlen jeladásra a kocsik ismét nekiindultak, visszaözönlöttek a Corso felé, patakként áradtak ki az összes utcákból, és egy perc alatt egyesültek ama folyam medrében, amelyet ők tápláltak; a hatalmas áradás sebesebben, mint valaha, újra megindult a két gránitpart között.

Ehhez a tömeghez azonban a zaj és mozgás új eleme járult: most léptek színre a moccolo-árusok.

A moccolo vagy moccoletto nem más, mint különböző nagyságú gyertya, a húsvéti viaszgyertyától egészen a csavart pincegyertyáig, amely a római karnevált befejező nagy jelenet résztvevői elé két ellentétes feladatot tűz ki:

1. Vigyázniuk kell, hogy el ne oltsák a moccolettójukat.

2. Azon kell igyekezniük, hogy ők eloltsák a többiekét.

Olyan a moccoletto, mint az élet: az ember csak egy módon tudja továbbadni, és ehhez az Isten segítsége kell. De ezer módot fedezett fel arra, hogy kioltsa; igaz, ehhez a végső művelethez kissé segítségül jött az ördög is.

A moccolettót bármiféle láng fölött meg lehet gyújtani.

De ugyan ki írhatná le azt az ezer módszert, amely mind arra való, hogy eloltsa a moccolettót: a hatalmas fújtatókat, az óriási gyertyakoppantókat, az emberfölötti nagyságú legyezőket?

Mindenki sietett tehát moccolettót vásárolni. Franz és Albert csakúgy, mint a többiek.

Az éjszaka gyorsan közeledett. És mikor a Moccoli! kiáltás felhangzott ezernyi árus hangján, a tömeg feje fölött már kigyúlt két-három csillag. Mintha csak jeladás lett volna.

Tíz perccel később ötvenezer fény ragyogott a Palazzo di Veneziától lefelé a piazza del Popolóig, majd ismét fel a piazza del Popolótól a Palazzo di Veneziáig.

Mintha csak lidércfények ünnepe lett volna.

Aki nem volt részese, az nem alkothat magának fogalmat erről a látványról. Mintha valamennyi csillag lehullana az égről, és belevegyülne egy őrült táncforgatagba a földön.

Mindezt olyan kiáltozás kíséri, amilyet emberi fül még nem hallott a földkerekségen.

Itt már megszűnt minden társadalmi különbség. A facchino együtt van a herceggel, a herceg a Tiberisen túli paraszttal, a paraszt a polgárral, mindenki fúj, olt, újra gyújt. Ha ebben a percben megjelenne az öreg Aeolus, őt kiáltanák ki a moccolo királyának, trónörökösnek pedig Aquilont.

Ez a lángokkal való bolond futkározás körülbelül két óra hosszat tartott. A Corso olyan világos volt, mint fényes nappal, a nézők arcvonásait még a harmadik és negyedik emeleten is fel lehetett ismerni.

Albert ötpercenként nézte meg az óráját. Végre hetet mutatott. A két jó barát éppen a via dei Pontefici környékére került. Albert moccolettóját kezében tartva, kiugrott a hintóból.

Három vagy négy álarcos is közeledni akart hozzá, hogy eloltsa moccolettóját, vagy kiragadja kezéből. De Albert, mint egy ügyes bokszoló, egyiket a másik után taszította félre, és folytatta útját a San Giacomo templom felé.

A lépcső fokait kíváncsiak és álarcosok lepték el, akik egymással azon viaskodtak, ki veszi el a másiktól a gyertyát. Franz követte tekintetével Albert-t, és látta, amint az rálép az első lépcsőfokra. Csaknem ugyanakkor egy álarcos, aki az ibolyacsokros parasztlány jól ismert jelmezét viselte, kinyújtotta a karját, és elvette tőle a moccolettót, anélkül hogy a fiatalember ezúttal a legkevésbé is ellenkezett volna. Franz sokkal messzebb állt, semhogy hallhatta volna szavaikat. Az azonban kétségtelen volt, hogy semmi ellenséges érzés nem fűtötte őket, mert látta, amint Albert és a parasztleány karonfogva távoznak.

Egy darabig még követte tekintetével barátját a tömegben, de a via Macellónál szem elől veszítette őket.

Hirtelen felhangzott a karnevál végét jelző harangszó, és ugyanakkor, mintegy varázsütésre, kialudt minden moccolo. Mintha csak egyetlen óriási szélroham oltotta volna ki őket.

Franz a legmélyebb sötétségben maradt ott.

Minden kiáltozás is megszűnt, mintha az a hatalmas szélroham, amely a fényeket kioltotta, a zajokat is elnyomta volna.

Már nem hallatszott egyéb, csak a hintók robaja, amelyek hazavitték az álarcosokat. Már nem látszott más, mint itt-ott egy-egy fény, amely az ablakokból kiviláglott.

A karnevál véget ért.

16

Szent Sebestyén katakombái

Franz talán még soha életében nem látott ilyen hirtelen félbeszakadt hangulatot, ilyen gyors átmenetet a vidámságból a szomorúságba, mint ebben a pillanatban. Mintha Róma az éjszaka démonjának bűvös leheletére egy óriási sírbolttá változott volna át. A sötétséget még jobban fokozta az a véletlen, hogy a fogyó holdnak csak este tizenegy óra tájban kellett felkelnie. Azok az utcák tehát, amelyeken a fiatalember keresztülhaladt, a legmélyebb sötétségbe merültek. Az út egyébként rövid volt. Tíz perc múlva kocsija, vagyis inkább a gróf kocsija meg is állt a London Szálló előtt.

Vacsorával várták, de mivel Albert előre megmondta, nem hiszi, hogy olyan korán hazatérjen, Franz őnélküle ült asztalhoz.

Pastrini mester, aki megszokta, hogy együtt vacsoráznak, kérdezősködött Albert távollétének okáról. Franz azonban csak azt felelte, hogy Albert már két nappal ezelőtt meghívást kapott valahová és odament.

A moccolettók hirtelen kioltása, az a sötétség, amely a fény helyébe lépett, az a csend, amely a nagy lármát követte, Franz lelkébe bizonyos nyugtalansággal vegyes szomorúságot oltott. Így hát egészen csendben vacsorázott, noha a fogadós szolgálatkészen sürgölődött körülötte, kétszer vagy háromszor is bejött megkérdezni, nincs-e valamire szüksége.

Franz elhatározta, hogy ha csak lehetséges, bevárja Albert-t. Ezért a kocsit csak tizenegy órára rendelte, és arra kérte Pastrini mestert, mindenesetre azonnal értesítse, ha Albert megérkezik a szállóba. Tizenegy órakor Albert még nem tért vissza. Franz felöltözött, eltávozott, és meghagyta a fogadósnak, hogy az éjszakát Bracciano hercegnél tölti.

Bracciano herceg háza Róma egyik legkedvesebb épülete. A herceg felesége, a Colonnák egyik legutolsó örököse, tökéletes háziasszony volt. Ennek köszönhette estélyeinek valósággal európai hírét. Franz és Albert, Rómába érkezésükkor, ajánlólevelet hoztak hozzá.

A hercegnőnek az is volt az első kérdése Franzhoz, mi van az útitársával. Franz azt felelte, hogy akkor vált el tőle, mikor éppen a moccolókat kezdték oltogatni, és így szem elől veszítette a via Macellónál.

– Albert tehát nem tért haza? – kérdezte a herceg.

– Egészen mostanáig vártam rá – felelte Franz.

– És tudja, hová ment?

– Nem, pontosan nem tudom, de azt hiszem, valami találkaféléről lesz szó.

– Mi az ördög! – mondta a herceg. – Rossz nap ez a mai, vagyis inkább rossz éjszaka a kimaradásra, ugye, grófnő?

Ezeket az utolsó szavakat G... grófnőhöz intézte, aki éppen most érkezett, és Torlonia úrnak, a herceg testvérének karján sétálgatott.

– Ellenkezőleg, én úgy gondolom, hogy ez igen elragadó éjszaka – válaszolta a grófnő –, és azok, akik itt vannak, csak amiatt fognak panaszkodni, hogy nagyon is hamar elmúlik.

– Én nem is azokról beszélek, akik itt jelen vannak – mondta a herceg mosolyogva –, itt a férfiakat nem fenyegeti más veszedelem, mint az, hogy szerelmesek lesznek önbe, a nőket pedig az, hogy belebetegednek az irigységbe, amiért ilyen szépnek látják önt. De azokról beszélek, akik most Róma utcáin szaladgálnak.

– No már, istenem – kérdezte a grófnő –, ugyan ki szaladgál Róma utcáin ebben az órában, hacsak nem igyekszik bálba?

– A mi Albert de Morcerf barátunk, grófnő, akit otthagytam este hét óra tájban, amint ismeretlen hölgyét követte – mondta Franz –, és akit azóta sem láttam viszont.

– Micsoda? És nem is tudja, hova lett?

– Fogalmam sincs róla.

– Van nála fegyver?

– Bajazzó-jelmezben van.

– Nem lett volna szabad elengednie – jelentette ki a herceg Franznak –, hiszen ön jobban ismeri Rómát, mint ő.

– Ó, hogyne! Csakhogy megpróbálhattam volna megállítani ma azt a hármas számú barberit, amelyik elnyerte a lóverseny első díját? – válaszolta Franz. – Meg azután: mi baja is eshetne?

– Ki tudja? Az éjszaka igen sötét, és a Tiberis nagyon közel esik a via Macellóhoz.

Franz érezte, hogy megborzong, amikor rádöbbent, hogy a herceg és a grófnő gondolatai mennyire megegyeznek saját aggodalmaival.

– Meg is mondtam a fogadósnak, hogy szerencsém van önöknél tölteni az éjszakát, herceg – mondta Franz. – Ide kell jönniük, hogy értesítsenek róla, ha Albert hazaérkezik.

– Nézze csak – mondta a herceg –, azt hiszem, egyik inasom éppen önt keresi.

A herceg nem tévedett. Az inas, amint megpillantotta Franzot, odalépett hozzá.

– Eccellenza – mondta az inas –, a London Szálló gazdája azt üzeni, hogy egy ember várja önt otthon. Morcerf vicomte úr levelével.

– A vicomte levelével! – kiáltott fel Franz.

– Igenis.

– Kicsoda az az ember?

– Nem tudom.

– Miért nem hozta ő ide a levelet?

– A küldönc nem adott semmiféle magyarázatot.

– És hol van a küldönc?

– Azonnal eltávozott, amikor látta, hogy belépek a bálterembe önt értesíteni.

– Ó, istenem – mondta a grófnő Franznak. – Siessen. Szegény fiatalember, talán valami baleset érte.

– Futok is már – mondta Franz.

– Viszontlátjuk majd, hogy híreket kapjunk, ugye? – kérdezte a grófnő.

– Hogyne, ha ugyan nincs valami komoly dologról szó. Ha azonban baj van, még nem tudom, mit teszek.

– Mindenesetre: okosan – mondta a grófnő.

– Ó, legyen csak nyugodt.

Franz vette a kalapját, és sietve távozott. Kocsiját ugyan már régebben elküldte azzal az utasítással, hogy két órakor térjen vissza, szerencsére azonban a Bracciano-palota, amelynek egyik homlokzata a Corsóra, a másik a piazza dei Santo Apostolóra nyílik, mindössze tíz percnyire van a London Szállótól.

Amikor Franz a szálló közelébe ért, egy embert pillantott meg, aki az utca közepén állt. Egy percig sem volt kétséges, hogy Albert küldönce. Az ember maga is nagy köpenybe burkolózott. Franz odalépett hozzá, de legnagyobb meglepetésére a férfi szólította meg elsőnek.

– Mit óhajt tőlem, eccellenza? – kérdezte hátralépve, mint aki résen áll.

– Ugye, ön hozott nekem levelet Morcerf vicomte-tól? – kérdezte Franz.

– Eccellenza lakik Pastrini fogadójában?

– Én.

– Eccellenza a vicomte útitársa?

– Én.

– Hogy hívják az eccellenzát?

– Franz d'Épinay bárónak.

– Akkor hát eccellenzának szól ez a levél.

– Kell rá válasz is? – kérdezte Franz, miközben átvette a levelet.

– Kell, legalábbis a barátja reméli, hogy kap.

– Jöjjön fel hozzám, ott majd megírom a választ.

– Inkább idelent várok – mondta nevetve a küldönc.

– Ugyan miért?

– Majd megérti, eccellenza, mihelyt végigolvasta a levelet.

– Így hát itt fogom találni?

– Kétségtelenül.

Franz bement. A lépcsőn találkozott Pastrini mesterrel.

– Mi történt? – kérdezte a fogadós.

– Hogyhogy mi történt?

– Találkozott már azzal az emberrel, akivel a barátja üzenetet küldött?

– Igen, láttam – válaszolta a fiatalember –, ide is adta a levelet. Kérem, gyújtson világot a szobámban.

A fogadós megbízott egy szolgát, hogy világítson Franznak, míg felér. A fiatalember Pastrini mester arcát igen aggódónak látta, és ezért még inkább vágyott már arra, hogy elolvassa Albert levelét. Mihelyt szobájában meggyújtották a gyertyát, odalépett a világossághoz, és kibontotta a papirost. A levél Albert keze írása volt, és ő is írta alá. Franz kétszer is átfutotta, olyan váratlanul érte az, amit olvasott.

Szóról szóra ez volt a levélben:

Kedves barátom, amint kézhez veszi ezt a levelet, legyen szíves, vegye ki azonnal levéltárcámból, amelyet az íróasztal fiókjában talál, a hitellevelet. Tegye hozzá az önét is, ha az enyém nem elég. Siessen el Torloniához, azonnal vegyen fel négyezer piasztert, és adja át a küldöncnek. Nagyon sürgős a dolog, ennek az összegnek késedelem nélkül itt kell lennie.

Nem mondhatok többet, számítok önre, mint ahogy ön is számíthatna énrám.

P. S. I believe now to italien banditti.[33]

Barátja

ALBERT DE MORCERF

E sorok alatt idegen kézzel ez a néhány olasz szó volt írva:

Se alle sei delta mattina le quattro mile piastre non sono nelle mie mani, alle sette il conte Alberto avia cessato di vivere.[34]

LUIGI VAMPA

Ez a második aláírás mindent megmagyarázott Franznak, és most megértette, miért vonakodott a küldönc feljönni hozzá. Biztonságosabbnak találta az utcát, mint Franz szobáját. Albert annak a hírhedt haramiavezérnek a kezébe került, akinek a létezésében olyan sokáig nem akart hinni.

Nem volt veszíteni való idő. Franz az íróasztalhoz sietett, kinyitotta és a megjelölt fiókban megtalálta a levéltárcát, abban pedig a hitellevelet. Összesen hatezer piaszterre volt kiállítva, de erre a hatezer piaszterre Albert már háromezret felvett. Franznak viszont nem volt semmiféle hitellevele. Minthogy Firenzében lakott, és azzal a szándékkal jött Rómába, hogy itt csak hét-nyolc napot tölt, száz aranyat vett magához, ebből a száz aranyból pedig már legfeljebb csak ötven volt meg.

Hét- vagy nyolcszáz piaszterre lett volna tehát szükség ahhoz, hogy ők ketten, Franz és Albert összeadják a kért összeget. Igaz, hogy ezúttal Franz számíthatott Torlonia bankár segítségére.

Így hát, egy percet sem veszítve, vissza akart térni a Braccianopalotába, de hirtelen ragyogó ötlete támadt. Monte Cristo grófja jutott eszébe.

Franz éppen be akarta hívatni Pastrini mestert, mikor az maga jelent meg az ajtóban.

– Kedves Pastrini uram – mondta neki élénken –, mit gondol, itthon van a gróf?

– Itthon, eccellenza, most jött haza.

– Volt már rá ideje, hogy lefeküdjék?

– Nem hinném.

– Akkor hát nagyon kérem, csengessen nála, és kérjen számomra engedelmet, hogy bemehessek hozzá.

Pastrini mester sietett teljesíteni a kapott utasítást. Öt perccel később már vissza is tért.

– A gróf várja eccellenzát – mondta.

Franz áthaladt a folyosón, egy inas bevezette a grófhoz. Egy kis szobában volt, amelyet Franz még nem látott. A szobában pamlagok futottak körös-körül.

A gróf eléje jött.

– Mi szél hozta hozzám ilyen későn? – kérdezte. – Nem akarna véletlenül velem vacsorázni? Ez igazán nagyon kedves volna öntől.

– Nem, nagyon komoly ügyben szeretnék önnel beszélni.

– Komoly ügyben! – ismételte a gróf, és a nála megszokott kutató pillantással nézett Franzra. – Miféle ügyben?

– Egyedül vagyunk?

A gróf az ajtóhoz ment és visszajött.

– Teljesen egyedül – felelte.

Franz megmutatta Albert levelét.

– Kérem, olvassa el – mondta.

A gróf végigolvasta a levelet.

– Ej, no – szólt.

– Látta a post-scriptumot is?

– Hogyne – mondta –, jól látom: „Se alle sei della mattina le quattro mile piastre non sono nelle mie mani, alle sette il conte Alberto avia cessato di vivere. Luigi Vampa.”

– Mit szól ehhez? – kérdezte Franz.

– Van önnek ennyi pénze?

– Nyolcszáz piaszterrel kevesebb van.

A gróf az íróasztalához lépett, kinyitotta és kihúzott egy arannyal teli fiókot.

– Remélem – mondta Franznak –, nem bánt meg azzal, hogy máshoz fordul?

– Ellenkezőleg, hiszen láthatja, hogy egyenesen önhöz jöttem – felelte Franz.

– Nagyon köszönöm. Tessék.

Intett Franznak, hogy vegyen ki belőle.

– Feltétlenül el kell küldeni ezt az összeget Luigi Vampának? – kérdezte a fiatalember, és most ő nézett merőn a grófra.

– Ejnye – felelte a gróf. – Ítélje meg saját maga, a post-scriptum elég pontos.

– Úgy gondoltam, ha ön nagyon akarná, találna módot arra, hogy az ügyet egyszerűbben bonyolítsuk le – jegyezte meg Franz.

– Éspedig milyen módon? – kérdezte a gróf csodálkozva.

– Például, ha mi kettesben felkeresnénk Luigi Vampát, bizonyosra veszem, hogy nem tagadná meg Albert szabadonbocsátását.

– Mit gondol, miféle befolyásom van nekem erre a rablóra?

– Hát nem tett neki ön olyan szolgálatot, amit nem lehet elfelejteni?

– Ugyan mit?

– Nem mentette meg Peppino életét?

– Ugyan ki mondta ezt önnek?

– Nem mindegy az? Tudom.

A gróf egy pillanatig hallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

– És ha én felkeresném Vampát, ön elkísérne?

– Ha a társaságom nem nagyon kellemetlen önnek.

– Jól van, nem bánom. Szép az idő, egy jó séta Róma környékén nem fog ártani.

– Vigyünk fegyvert is?

– Ugyan minek?

– Hát pénzt?

– Fölösleges. Hol az az ember, aki a levélkét hozta?

– Az utcán.

– A válaszra vár?

– Igen.

– Tudnunk kellene, hogy tulajdonképpen hová kell mennünk. Felhívom azt az embert.

– Hiába hívja, nem akar feljönni.

– Talán önhöz nem, de énhozzám minden szabódás nélkül fel fog jönni.

A gróf az utcára néző ablakhoz lépett, és sajátságos füttyöt hallatott. A köpönyeges férfi eljött a faltól, és kiállt az utca közepére.

– Salite! – mondta a gróf olyan hangon, mint ahogy valamelyik szolgájának adna parancsot.

A küldönc késedelem nélkül, habozás nélkül, sőt készséggel engedelmeskedett, és átugorva a külső lépcső négy fokát, belépett a fogadóba. Öt másodperc múlva már a kis szoba ajtajában állt.

– Ni, hát te vagy az, Peppino? – kérdezte a gróf.

Peppino azonban felelet helyett térdre esett, megragadta a gróf kezét, és elhalmozta csókjaival.

– Ó, ó – mondta a gróf –, hát még nem felejtetted el, hogy megmentettem az életedet? Különös, pedig már éppen egy hete történt.

– Nem felejtettem el, eccellenza, és nem is fogom soha elfelejteni – válaszolta Peppino a mélységes hála hangján.

– Soha, az nagy idő! De már az is szép, ha így gondolod. Kelj fel és felelj!

Peppino nyugtalan pillantást vetett Franzra.

– Ó, beszélhetsz az eccellenza előtt – mondta a gróf –, ő a barátaim közé tartozik.

– Megengedi, hogy ezt a címet adjam önnek? – folytatta franciául a gróf, és Franzhoz fordult. – Csak ezzel tudjuk megnyerni ennek az embernek a bizalmát.

– Előttem beszélhet – mondta most Franz –, a gróf egyik barátja vagyok.

– Akkor nincs baj – felelte Peppino, és most ő fordult a grófhoz. – Eccellenza kérdezzen, én meg felelek.

– Hogyan került Albert vicomte Luigi keze közé?

– Eccellenza, a francia hintaja több ízben keresztezte Teresa kocsiját.

– A főnök kedveséét?

– Igen, A francia több ízben reá kacsintott, Teresának meg kedve telt benne, hogy viszonozza pillantását. A francia csokrokat dobált neki, erre ő is dobott oda virágot. De mindez a főnök beleegyezésével történt, hiszen ő is ott ült a kocsiban.

– Hogyan? – kiáltott fel Franz. – Luigi Vampa a római parasztlányok kocsijában ült?

– Ő hajtotta a kocsit. Kocsisnak öltözött – válaszolta Peppino.

– És azután? – kérdezte a gróf.

– No hát, azután a francia levetette álarcát. Teresa, továbbra is a főnök beleegyezésével, követte példáját. A francia találkát kért, Teresa megadta a kért találkát, csakhogy a San Giacomo templom lépcsőjén a francia Teresa helyett Beppót találta.

– Micsoda? – szakította félbe újra Franz. – Hát az a parasztlány, aki kikapta kezéből a moccolettót...

– Az egy tizenöt éves fiúcska volt – válaszolta Peppino. – De egy cseppet sem szégyenletes a barátjára nézve, hogy rászedték. Beppo másokat is lépre csalt már.

– És Beppo kivezette a város falain túlra?

– Hogyne. A via Macello végén kocsi várta őket. Beppo beugrott a kocsiba, és hívta a franciát, hogy üljön mellé. Az se mondatta kétszer magának. Udvariasan átengedte a jobb oldalt Beppónak, ő pedig mellé ült. Beppo akkor bejelentette neki, hogy elviszi egy villába, amely egy mérföldnyire esik Rómától. A francia biztosította Beppót, hogy követi akár a világ végére is. A kocsi felment a via di Ripettán, és elért a San Paolo kapuhoz. Kétszáz lépésnyire a mezőségen, amikor a francia nagyon is merész kezdett lenni, Beppo bizony nekiszegezett a nyakának egy pár pisztolyt. A kocsis megállította a lovakat, maga is hátrafordult a bakon, és hasonlóképpen cselekedett. Ugyanakkor négyen a mieink közül, akik az Almo partján rejtőzködtek, a kocsi ajtajánál termettek. A franciának kedve kerekedett védekezni, úgy mondják, kissé meg is szorongatta Beppo nyakát; de mit tehetett volna öt fegyveres ember ellen? Meg kellett adnia magát. Leszállították a kocsiról, végigvezették a folyócska mentén, elvitték Teresához és Luigihoz, akik a Szent Sebestyén katakombáiban várták.

– Hát bizony úgy látom – mondta a gróf Franzhoz fordulva –, hogy ez nem is olyan rossz kis történet. Mit szól hozzá ön, a szakértő?

– Azt mondom, hogy nagyon mulatságosnak találnám – válaszolta Franz –, ha valaki mással és nem éppen a szegény Albertrel esett volna meg.

– Annyi bizonyos – jegyezte meg a gróf –, hogy ha ön most nem talált volna itt engem, ez a jó tréfa kissé sokba került volna a barátjának. De legyen nyugodt, megússza a félelemmel.

– És most is állja a szavát, hogy elmegyünk érte? – kérdezte Franz.

– Már hogyne mennénk! Annál is inkább, mert igen festői helyen tartózkodik. Ismeri ön a Szent Sebestyén katakombáit?

– Nem én, sohasem jártam arra, de megfogadtam, hogy egyszer lemegyek oda is.

– No hát, itt a legjobb alkalom, jobbat keresve sem találna. Itt a kocsija?

– Nincs itt.

– Nem baj. Éjjel-nappal befogva tartanak számomra egy kocsit.

– Befogva?

– Befogva, mert én bizony nagyon szeszélyes természetű ember vagyok. Tudnia kell, hogy olykor, ha felébredek, vagy ebéd után, vagy akár éjnek idején kedvem támad elutazni a világ valamelyik pontjára. Ilyenkor el is megyek oda, ahová akarok.

A gróf egyet csengetett, mire megjelent az inasa.

– Hozassa ki a kocsit a színből – mondta –, és vegye ki a pisztolyokat az oldaltáskákból. A kocsist nem kell felébreszteni. Ali fog hajtani.

Egy perc múlva már hallották, hogy kocsi gördül a kapu elé, és ott megáll.

A gróf elővette az óráját.

– Fél egy van – mondta –, ráérnénk hajnali öt órakor elindulni, akkor is idejében érkeznénk. De meglehet, hogy ez a késedelem rossz éjszakát okozna a barátjának, jobb lesz tehát, ha minél előbb kiszabadítjuk a pogányok keze közül. Még mindig kitart amellett, hogy elkísér?

– Inkább, mint valaha.

– Jól van! Akkor hát jöjjön.

Franz és a gróf lementek. Peppino követte őket.

A kapuban már várt a kocsi. A bakon Ali ült. Franz ráismert arra a néma rabszolgára, akit a Monte Cristo barlangjában látott. Franz és a gróf beszálltak egy zárt hintóba. Peppino Ali mellé ült. Vágtatva indultak útnak. Ali már előre megkaphatta az utasításokat, mert a Corsón hajtott végig, átvágott a Campo Vaccinón, majd felment a strada San Gregorión, és megérkezett a Szent Sebestyén kapuhoz. A kapuőr okvetetlenkedett, de Monte Cristo grófja felmutatta Róma kormányzójának felhatalmazását, amely engedélyt adott neki arra, hogy éjjel-nappal, bármely órában szabad ki- és bejárása legyen a város kapuin. A sorompót tehát felemelték, a kapuőr egy aranyat kapott a fáradságáért, és így szabad lett az útjuk.

A kocsi a régi via Appián hajtott végig, amelyet sírok szegélyeztek.

Franznak a most felkelő hold világánál időnként úgy tetszett, hogy a romok között őrszemeket lát felbukkanni. De a jelre, amelyet Peppino és az őrszemek váltottak, sorra visszahúzódtak az árnyékba és eltűntek.

Caracalla cirkusza közelében megállt a kocsi, Peppino kinyitotta az ajtót, a gróf és Franz kiszállt.

– Tíz perc múlva ott vagyunk – jegyezte meg útitársának a gróf.

Azután félrevonta Peppinót, halkan adott neki valami utasítást, mire Peppino a kocsi ládájából elővett fáklyával eltávozott. Ismét eltelt öt perc, ezalatt Franz látta, amint a pásztorfiú egy kis ösvényen, Róma síkságának girbegörbe talaját alkotó dombok között folytatja útját, míg végül eltűnik egy vörhenyes bozótban, amely olyan, mint valami óriási oroszlán borzas sörénye.

– Most pedig kövessük – mondta a gróf.

Franz és a gróf ugyanarra az ösvényre tértek, amely száz lépéssel arrább kis völgybe vezette őket egy szelíd lejtőn át.

Csakhamar megpillantottak két embert, amint az árnyékban beszélgettek.

– Tovább is menjünk? – kérdezte Franz a gróftól. – Vagy itt várjunk?

– Menjünk. Peppinónak már értesítenie kellett az őrszemet érkezésünkről.

A két ember közül az egyik csakugyan Peppino volt, a másik pedig az őrt álló haramia.

Franz és a gróf közelebb mentek. A rabló köszönt nekik.

– Eccellenza – mondta Peppino, a grófhoz intézve szavait –, ha velem akar jönni, a katakombák bejárata két lépésnyire van innen.

– Helyes – felelte a gróf –, menj előre.

Valóban, a bokrok sűrűjében néhány szikla között akkorka nyílás vált láthatóvá, amelyen egy ember, ha bajosan is, befért. Ezen a hasadékon Peppino bújt be elsőnek. De alig tett néhány lépést, a föld alatti folyosó kiszélesedett. Ekkor megállt, meggyújtotta fáklyáját, és hátranézett, hogy lássa, követik-e.

Először a gróf furakodott be ezen a szelelőlyukszerű nyíláson. Franz nyomon követte.

Az üreg szelíd lejtőbe hajlott, és egyre szélesebb lett, amint előbbre jutottak. Franz és a gróf azonban még kénytelenek voltak meggörnyedve járni, és aligha fértek volna el egymás mellett. Még százötven lépést tettek meg így, akkor megállította őket egy kiáltás:

– Állj, ki vagy?

Ugyanakkor a félhomályban saját fáklyájuk fényét látták megcsillanni egy karabély csövén.

– Jó barát! – felelt Peppino.

Egyedül ment tovább, és néhány szót mondott halkan annak a második őrszemnek, aki, miként az első, köszönt, és intett az éjszakai látogatóknak, hogy folytathatják útjukat.

Az őr mögött mintegy húsz lépcsőfokot találtak. Franz és a gróf lementek ezen a húsz lépcsőn, és valami sírboltszerű üregbe jutottak. Öt, csillagsugárként szétágazó út és az elválasztófalakba vájt koporsóforma fülkék jelezték, hogy végre a katakombákban vannak.

Az egyik odúba, amelynek nagyságát nem lehetett felmérni, napközben csak gyéren hatolt be a fény.

A gróf Franz vállára tette a kezét.

– Akar látni egy rablóbandát pihenés közben? – kérdezte.

– Hogyne – felelte Franz.

– No hát, akkor jöjjön csak velem... Peppino, oltsd ki a fáklyát! Peppino engedelmeskedett, mire Franz meg a gróf a legmélyebb sötétségben maradt. Csak mintegy ötven lépésnyire előttük táncolt a fal hosszában néhány vöröses fény, amely még tisztábban látszott, amióta Peppino leoltotta a fáklyáját.

Csendben haladtak előre, a gróf úgy vezette Franzot, mintha valami különös tehetsége volna ahhoz, hogy a sötétben is lásson. Egyébként Franz maga is egyre tisztábban látta az utat maga előtt, amint ahhoz a kis világossághoz közeledtek, amely vezetőjük volt.

Három bolthajtáshoz jutottak, amelyek közül a középső kapunak látszott.

A bolthajtások egyik oldalon arra a folyosóra nyíltak, ahol már a gróf és Franz jött, a másikon egy nagy, négyszögletes szobára, amelyet éppen olyan fülkék vettek körül, amilyenekről már beszéltünk. A szoba közepén négy kő emelkedett, ezek valamikor oltárok lehettek. Erre vallott az a kereszt is, amely most is ott volt fölöttük.

Egy oszloptörzsre állított egyetlen lámpa világította meg halvány és pislákoló fénnyel azt a különös jelenetet, amely a két árnyékba rejtett látogató elé tárult.

Az oszlopra könyökölve ült ott egy ember és olvasott, hátat fordítva a boltívnek, amelynek nyílásán keresztül a jövevények nézték.

Ez volt Luigi Vampa, a banda feje.

Körülötte, kedvük szerint csoportosulva, kabátjukon fekve vagy valami kőpadféléhez támaszkodva, amely a hamvvederkamra körül futott, mintegy húsz rablót lehetett látni. Mindegyik a keze ügyében tartotta karabélyát.

Hátul, csendben, alig láthatóan és szinte árnyékszerűen sétált fel és alá egy őrszem valami nyílás előtt, amely csak azért látszott, mert a koromsötétség ezen a helyen talán még sűrűbb volt.

Mikor a gróf úgy gondolta, hogy Franz már eleget gyönyörködött ebben a festői látványban, ajkára tette az ujját, hogy csendre intse, fellépett azon a három lépcsőn, amely a folyosóról a hamvvederkamrába vezetett, a középső bolthajtás alatt belépett a helyiségbe, és Vampa felé indult, aki olyan mélyen elmerült olvasmányába, hogy meg sem hallotta lépteit.

– Állj, ki vagy! – kiáltott az őrszem, aki éberebb volt, és aki a lámpa világánál észrevette, hogy főnöke háta mögött valami egyre növekvő árnyék bukkan fel.

E kiáltásra Vampa felugrott, és hirtelen kirántotta övéből a pisztolyát.

Egy pillanat alatt valamennyi rabló talpon termett, és húsz karabély csöve meredt a grófra.

– No, mi az? – szólalt meg a gróf, tökéletesen nyugodt hangon, és anélkül, hogy arcának egyetlen izma is megrándult volna. – Mi az, kedves Vampa, hát nem kár ezért a sok mókáért, amikor jó barát közeledik?

– Lábhoz a fegyvert! – kiáltott a főnök, és parancsolóan intett egyik kezével, a másikkal pedig tisztelettudóan leemelte kalapját. Azután a rendkívüli ember felé fordult, aki ura volt ennek az egész jelenetnek.

– Bocsásson meg, gróf úr – mondta neki –, de mivel sejtelmem sem volt megtisztelő látogatásáról, nem ismertem meg azonnal.

– Úgy látszik, mindenben rossz az emlékezete, Vampa – mondta a gróf –, és nemcsak az emberek arcát felejti el, hanem a velük kötött egyezséget is.

– Ugyan miféle egyezségről feledkeztem volna meg, gróf úr? – kérdezte a haramia, mint aki helyre akarja hozni mulasztását.

– Nem egyeztünk meg abban, hogy nemcsak az én személyem, hanem barátaim személye is szent lesz ön előtt? – kérdezte a gróf.

– És miben szegtem meg ezt a szerződést, eccellenza?

– Ma este elrabolták és ide hurcolták Albert de Morcerf vicomte-ot. Hát, kérem – folytatta a gróf olyan hangsúllyal, hogy Franz beleremegett –, ez a fiatalember a barátaim közé tartozik, velem egy szállóban lakik, ez a fiatalember egy héten keresztül az én hintómban járta a Corsót, önök pedig, ismétlem, elrabolták, ide hurcolták, és – tette hozzá a gróf, kihúzva zsebéből a levelet – váltságdíjat is szabtak ki rá, mint valami jöttmentre.

– Hát ezt miért nem jelentettétek nekem? – kérdezte a főnök az emberekhez fordulva, akik visszahőköltek tekintete elől. – Hogy merészeltétek úgy intézni a dolgot, hogy megszegjem a gróf úrnak adott szavamat? Valamennyiünk életét a kezében tartja! Krisztus vérére esküszöm, ha tudnám, hogy valamelyikőtök tudott a fiatalember és az eccellenza barátságáról, saját kezemmel lőném szét a fejét.

– No lám – mondta a gróf Franzhoz fordulva –, ugye megmondtam, hogy valami tévedés történt a dologban.

– Nem tetszik egyedül lenni? – kérdezte Vampa nyugtalanul.

– Avval az úrral vagyok, akinek a levél szólt, és akinek be akartam bizonyítani, hogy Luigi Vampa megtartja a szavát. Jöjjön, eccellenza – mondta Franznak –, Luigi Vampa maga fogja megmondani önnek, mennyire kétségbe van esve a tévedés miatt.

Franz közelebb lépett hozzá, a főnök is elébe ment pár lépést.

– Isten hozta nálunk, eccellenza – mondta. – Tetszett hallani, mit mondott a gróf úr, és azt is, hogy én mit feleltem rá. Még csak azt teszem hozzá, hogy a barátjára kirótt négyezer piaszterért sem adnám, ha ez a dolog meg nem történt volna.

– De – mondta Franz, és nyugtalanul nézett körül – hol van a fogoly? Nem látom sehol.

– Remélem, semmi bántódása sem esett? – kérdezte a gróf, összevonva szemöldökét.

– Ott van a fogoly – mondta Vampa, arra a bemélyedésre mutatva, amely előtt az őrt álló rabló sétálgatott –, majd magam adom tudtára, hogy szabad.

A főnök arrafelé indult, amerre az Albert fogsága helyét jelölte meg. Franz meg a gróf nyomon követték.

– Mit csinál a fogoly? – kérdezte Vampa az őrtől.

– Bizony nem tudom, kapitány – válaszolt az őr. – Már több mint egy órája nem hallottam mozdulni.

– Jöjjön, eccellenza! – mondta Vampa.

A gróf és Franz felmentek hét vagy nyolc lépcsőn. A főnök mindig előttük járt, majd félretolt egy reteszt, és belökött egy ajtót. Ekkor a hamvvederkamra lámpájához hasonló lámpa világánál meglátták Albert-t, aki az egyik rablótól kölcsönkapott köpenybe burkolózva, egy sarokban feküdt és mélyen aludt.

– Lám csak – mondta a gróf, sajátságos mosolyával. – Ez már valami, ha meggondoljuk, hogy reggel hétkor agyonlőtték volna.

Még Vampa is bizonyos bámulattal szemlélte az alvó Albert-t.

Látszott rajta, hogy nem volt érzéketlen az ilyen módon megnyilvánuló bátorsággal szemben.

– Igaza van, gróf úr – mondta –, ez az ember csakugyan az ön barátja kell hogy legyen.

Azután odament Albert-hez, és a vállára tette a kezét.

– Eccellenza! – mondta. – Legyen szíves, ébredjen fel.

Albert nyújtózkodott, megdörzsölte, majd kinyitotta a szemét.

– Á, ön az, kapitány? – mondta. – Bizony még hagyhatott volna aludni. Olyan kedves álmom volt. Azt álmodtam, hogy galoppot táncoltam Torloniánál G... grófnővel.

Elővette az óráját, amelyet megtarthatott, hogy ő maga is ellenőrizhesse az idő múlását.

– Hajnali fél kettő! – mondta. – De ugyan mi az ördögnek vernek fel ilyenkor?

– Meg akartam mondani, hogy ön szabad, eccellenza.

– Kedvesem – kezdte ismét Albert tökéletes lelki nyugalommal –, a jövőre nézve jegyezze meg magának a nagy Napóleon egyik alapelvét, aki azt mondta: „Csak akkor ébresszenek fel, ha valami rossz hír jött.” Ha hagytak volna aludni, akkor befejeztem volna a galopp-táncomat, és egész életemben hálás lettem volna érte... Megfizették hát a váltságdíjamat?

– Nem, eccellenza.

– Ej, hát akkor hogyan vagyok szabad?

– Olyasvalaki kérte önt számon tőlem, akinek nem tagadhatok meg semmit sem.

– Idejött?

– Ide.

– Ejha! Az a valaki valóban nagyon szeretetre méltó.

Albert körülnézett, és megpillantotta Franzot.

– Hát ön az, kedves Franz barátom – mondta –, aki ennyi áldozatra kész értem?

– Nem én vagyok az – válaszolta Franz –, hanem a szomszédunk, Monte Cristo grófja.

– Istenemre, gróf úr, ön igazán nagyszerű ember – jelentette ki Albert vidáman, miközben megigazította nyakkendőjét és kézelőjét –, és remélem, úgy tekint engem, mint örök lekötelezettjét, elsősorban a kocsi miatt, és most pedig ezért itt – és kezét nyújtotta a grófnak, aki maga is odanyújtotta jobbját, bár megremegett, mikor hozzáért.

A rabló értetlenül nézte végig ezt a jelenetet. Nyilvánvalóan megszokta, hogy a foglyai reszketnek előtte, és most itt van egy, aki tréfálkozó jókedvét végig megőrizte. Ami Franzot illeti, őt egyenesen elbűvölte, hogy Albert kitett a nemzeti becsületért, hacsak egy rablóval szemben is.

– Kedves Albert barátom – mondta neki –, siessen, és akkor még lesz rá időnk, hogy Torloniánál fejezhessük be ezt az éjszakát. Ott folytathatja majd a galoppját, ahol félbehagyta, úgyhogy nem is tehet majd szemrehányást Luigi úrnak, aki ebben az ügyben igazán kifogástalanul viselkedett.

– Ó! Csakugyan igaza van, ott lehetünk két órára. Luigi úr – folytatta Albert –, kell-e még valami formaság ahhoz, hogy elbúcsúzzunk uraságodtól?

– Nincs semmi, uram – válaszolta a rabló –, ön szabad, mint a madár.

– Ebben az esetben éljen boldogul és vidáman. Jöjjenek, uraim, jöjjenek!

Albert Franz és a gróf kíséretében lement a lépcsőn, és keresztülhaladt a nagy, négyszögletes termen. A rablók valamennyien kalaplevéve álltak ott.

– Peppino – mondta a főnök –, add ide a fáklyát!

– Ugyan! Mit csinál? – kérdezte a gróf.

– Visszakísérem önöket – mondta a kapitány. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek az eccellenza tiszteletére.

És kivéve a pásztor kezéből az égő fáklyát, vendégei előtt lépkedett, nem mint a szolgálatát teljesítő inas, hanem mint egy király, aki a nagykövetek előtt halad.

A kijárathoz érve meghajolt.

– És most, gróf úr – mondta –, megismételem bocsánatkérésemet, és remélem, nem neheztel a történtek miatt?

– Nem neheztelek, kedves Vampám – felelte a gróf. – Ön különben is olyan finom modorban mentette ki magát tévedéséért, hogy az ember szinte örül, amiért ezt a tévedést elkövette.

– Uraim! – kezdte ismét a főnök, a fiatalemberekhez fordulva. – Meglehet, hogy az ajánlatom az önök szemében nem lesz nagyon vonzó, de ha bármikor kedvük kerekedne engem újra meglátogatni, akárhol lennék is, szívesen látom önöket.

Franz és Albert elköszöntek. Elsőnek a gróf távozott, utána Albert ment, utolsónak maradt Franz.

– Eccellenza kérdezni akar valamit? – mondta Vampa mosolyogva.

– Bevallom, igen – válaszolta Franz. – Arra vagyok kíváncsi, mit olvasott olyan nagy figyelemmel, mikor ideérkeztünk.

– Caesar Kommentárjai-t – felelte a rabló. – Ez az én legkedvesebb könyvem.

– No, mi az, hát nem jön? – kérdezte Albert.

– Dehogynem, már itt is vagyok – válaszolta Franz.

És ő is kimászott a szelelőlyukon.

Néhány lépést tettek kint a szabadban.

– Ó, bocsánat! – mondta Albert hátralépve. – Megengedi, kapitány?

És Vampa fáklyájának tüzénél gyújtott rá szivarjára.

– Most pedig, gróf úr, a lehető leggyorsabban menjünk. Szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy az éjszakámat Bracciano hercegnél fejezzem be.

A kocsit ott találták, ahol hagyták. A gróf egyetlen szót mondott Alinak arabul, és a lovak máris vágtatni kezdtek.

Pontosan kettőt mutatott Albert órája, amikor a két jó barát belépett a táncterembe.

Visszatérésűk feltűnést keltett, de mivel együtt érkeztek, az Albert-re vonatkozó minden aggodalom rögtön szertefoszlott.

– Asszonyom – mondta Morcerf vicomte, a grófnőhöz közeledve –, tegnap volt olyan szíves, ígért nekem egy galoppot. Kissé késve szólítom fel e kedves ígéret teljesítésére, de itt a barátom, akinek a szavahihetőségét már ismeri, ő bizonyíthatja, hogy nem az én hibámból történt a késedelem.

És mivel ebben a pillanatban a zene jelt adott a keringőre, Albert átkarolta a grófnő derekát, és mindketten eltűntek a táncolók forgatagában.

Ezalatt Franz arra a különös borzongásra gondolt, amely Monte Cristo grófjának egész testét megremegtette abban a pillanatban, amikor kénytelen volt kezet szorítani Albert-rel.

17

A találkozó

Amikor Albert másnap reggel felkelt, első szava az volt, hogy Franzcal együtt meg kellene látogatniuk a grófot. Előző este köszönetet mondott ugyan már, de úgy érezte, hogy az a nagy szolgálat, amelyet a gróf tett neki, kétszeri köszönetet is megérdemel.

Franz, aki valami félelemmel vegyes vonzódást érzett Monte Cristo grófja iránt, nem akarta hagyni, hogy barátja egyedül menjen el ehhez az emberhez, és elkísérte őt. Mindkettőjüket a szalonba vezették be. Öt perc múlva megjelent a gróf.

– Gróf úr – mondta Albert, és eléje ment –, engedje meg, hogy megismételjem azt, amit az este olyan rosszul fejeztem ki: hogy soha el nem felejtem, milyen körülmények között jött a segítségemre, és mindig emlékezni fogok arra, hogy úgyszólván önnek köszönhetem az életemet.

– Kedves szomszédom – válaszolt nevetve a gróf –, ön túlozza az irányomban érzett kötelezettségét. Ön mindössze azt köszönheti nekem, hogy megtakarított húszezer frankot úti kiadásaiból. Láthatja, nem is érdemes beszélni róla. Viszont – tette hozzá – ön fogadja elismerésemet, elragadóan viselkedett a maga fesztelenségében és nemtörődömségében.

– Tudja, gróf – válaszolta Albert –, elképzeltem, hogy valami kellemetlen perpatvarba keveredtem, amelyet párbaj fog követni, és meg akartam mutatni azoknak a banditáknak valamit: a világon mindenütt tudnak verekedni, de nevetve verekedni csak a franciák tudnak. Mindamellett, minthogy az ön irányában fennálló kötelezettségem ezzel nem lett kisebb, meg akarom kérdezni, nem lehetnék-e szolgálatára akár én magam, akár barátaim vagy ismerőseim révén. Apám, Morcerf gróf, aki spanyol származású, magas tisztséget tölt be Franciaországban és Spanyolországban, és mind én, mind azok, akik engem szeretnek, rendelkezésére állunk.

– Helyes! – felelte a gróf. – Bevallom, Morcerf úr, vártam az ajánlatát, és örömmel el is fogadom. Már fentem rá a fogam, hogy egy nagy kérést intézzek önhöz.

– Éspedig!

– Sohasem jártam még Párizsban, nem ismerem Párizst...

– Igazán? – kiáltott fel Albert. – Hogyan élhetett mostanáig úgy, hogy ne lássa Párizst? Hihetetlen!

– És mégis így van. De most úgy érzem, mint ön, hogy lehetetlenség volna, ha még most sem ismerném meg a művelt világ fővárosát. Sőt, többet mondok: talán már régen megtörtént volna ez az elengedhetetlen utazásom, ha ismerek valakit, aki bevezessen abba a társaságba, ahová nincs semmiféle összeköttetésem.

– Ó, olyan embernek, mint ön! – kiáltott Albert.

– Ön igazán kedves, de mivel nincs egyéb érdemem, csak az, hogy mint milliomos versenyre kelhetek Aguado vagy Rothschild urakkal, és mivel nem azért megyek Párizsba, hogy a tőzsdén játsszam, ez a szerény körülmény visszatartott. Az ön ajánlata most elhatározásra bírt. Megígéri-e, kedves Morcerf úr – a gróf különös mosollyal kísérte e szavakat –, megígéri-e, hogy mikor Franciaországba megyek, megnyitja előttem annak a társaságnak az ajtait, ahol éppoly idegen leszek, mint egy huron vagy egy kokinkinai?

– De hát természetesen és ezer örömmel, gróf úr! – válaszolta Albert. – És ezt annál is szívesebben teszem meg (kedves Franz, ne csúfoljon ki nagyon!), mert Párizsba szólít egy levél, amelyet ma reggel kaptam, és amelyben arról van szó, hogy egy igen tekintélyes és a francia társaságban kiváló hírnévnek örvendő családdal kerülök összeköttetésbe.

– Talán házasság révén? – kérdezte Franz nevetve.

– Hát istenem, igen! Így hát mire ön Párizsba érkezik, már mint megállapodott embert, sőt, talán mint családapát fog viszontlátni. Ez kitűnően illik majd természetes komolyságomhoz, ugye? Mindenesetre ismétlem, gróf úr, mind én, mind az enyéim testestül-lelkestül rendelkezésére állunk.

– Elfogadom – felelte a gróf –, mert esküszöm, hogy csak erre az alkalomra vártam, hogy valóra váltsam tervemet, amelyen régóta rágódom.

Franz egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ezek a tervek ugyanazok voltak, mint amelyeket a gróf Monte Cristó-i barlangjában is említett, és jól szemügyre vette a grófot, miközben beszélt, hogy leolvassa arcáról, miféle tervek szólítják Párizsba. De nagyon nehéz volt behatolni ennek az embernek a lelkébe, főleg mikor mosolyával elleplezte gondolatait.

– De mondja, gróf úr – kezdte ismét Albert, aki el volt ragadtatva, amiért olyan embert vezethet be a társaságba, mint Monte Cristo –, ez nem egyike azoknak a légvár-terveknek, amelyeket ezerszámra csinálunk mindig utazásaink közben, és amelyek, miután homokra épültek, elszállnak az első szélfuvallatra?

– Nem, szavamra mondom – jelentette ki a gróf. – Párizsba akarok menni, oda kell mennem.

– És mikor?

– Mikor lesz ön ott?

– Én – mondta Albert –, istenem, két hét, legfeljebb három hét múlva, amennyi a hazatéréshez kell.

– Jól van – felelte a gróf –, adok önnek három hónapot, elég hosszú határidőt szabtam ki.

– És három hónap múlva ön kopogtat az ajtómon? – kiáltott fel Albert örömmel.

– Akar egy napra, sőt, órára pontos találkozót? – kérdezte a gróf. – Azt előre megmondom, hogy kétségbeejtően pontos vagyok.

– Kérem a pontos napot és órát – felelte Albert –, nekem is így van kedvemre.

– Jól van, tessék. – A tükör mellett függő naptár után nyúlt. – Ma – mondta – február 21-e van – elővette az óráját –, délelőtt fél tizenegy. Lenne szíves várni engem május 21-én, délelőtt fél tizenegy órakor?

– Nagyszerű – felelte Albert. – Várni fogja a reggeli.

– Hol lakik?

– Rue du Helder 27.

– Legényszállása van ott, nem leszek terhére?

– Apám házában lakom, de egészen különálló kis udvari pavilonban.

– Rendben van.

A gróf elővette jegyzőkönyvecskéjét és felírta: rue du Helder 27, május 21-én, délelőtt fél tizenegy órakor.

– És, kérem – mondta a gróf, ismét zsebre téve kis jegyzőkönyvét –, legyen nyugodt, faliórájának mutatója nem lesz pontosabb, mint én.

– Látom még, mielőtt elutazom? – kérdezte Albert.

– Ez attól függ, mikor utazik.

– Holnap délután öt órakor.

– Akkor hát elbúcsúzom öntől. Dolgom van Nápolyban, és csak szombaton este vagy vasárnap reggel jövök ide vissza. És ön – kérdezte a gróf Franztól – szintén elutazik, báró úr?

– El.

– Franciaországba?

– Nem, Velencébe. Még egy-két évet Olaszországban töltök.

– Így hát Párizsban nem is látjuk egymást?

– Tartok tőle, hogy nem lesz szerencsém.

– Tehát, uraim, jó utat – mondta a gróf a két jó barátnak, és kezet nyújtott nekik.

Franz most először érintette meg ennek az embernek a kezét. Összeborzongott, mert a gróf keze olyan jéghideg volt, mint egy halotté.

– Még utoljára – mondta Albert –, ugye becsületszavát adta? Rue du Helder 27, május 21-én, délelőtt fél tizenegykor?

– Május 21-én, délelőtt fél tizenegykor, rue du Helder 27 – ismételte a gróf.

Erre a két fiatalember elköszönt a gróftól és távozott.

– Mi lelte önt? – kérdezte Albert Franztól, amikor hazatértek.

– Olyan levertnek látszik.

– Igen – felelte Franz –, bevallom, a gróf különös ember, és bizonyos nyugtalansággal nézek az önök párizsi találkozója elé.

– Ez a találkozó nyugtalanítja! Ugyan már! Bolond ön, kedves Franz barátom? – kiáltott fel Albert.

– Akár bolond vagyok, akár nem, ez így van – jegyezte meg Franz.

– Hallgasson ide – kezdte újra Albert –, én nagyon örülök, hogy alkalom adódik ezt megmondanom. Úgy találtam, hogy ön mindig eléggé hideg volt a grófhoz, holott ő viszont mindenkor kifogástalanul viselkedett irányunkban. Van valami kifogása ellene?

– Talán van.

– Találkozott már vele valahol, mielőtt itt megismertük?

– Találkoztam.

– Ugyan hol?

– Megígéri, hogy sohasem beszél arról, amit elmondok?

– Megígérem.

– Becsületszavára?

– Becsületszavamra.

– Rendben van. Hallgasson ide.

Franz ekkor elbeszélte Albert-nek Monte Cristo szigetén tett kirándulását, elmondta, hogyan találkozott egy hajó csempészekből álló legénységével és a csempészek között két korzikai banditával.

Hosszasan kitért a tündérmesébe illő vendégség körülményeire, amelyben a gróf az ezeregyéjszakai barlangjában részesítette. Elmondta a vacsorát, a hasist, a szobrokat, a valóságot meg az álmot, és hogy ébredéskor semmi bizonyítéka sem maradt, s hogy az események emlékeként nem látott mást, mint azt a kis jachtot, amely a szemhatáron vitorlázott Porto Vecchio felé.

Azután Rómára tért át, a colosseumi éjszakára, arra a beszélgetésre, amelyet a gróf és Vampa között hallott lefolyni, ez a beszélgetés Peppinóra vonatkozott, és a gróf ígéretet tett, hogy kegyelmet eszközöl ki a rabló számára. Ígéretét meg is tartotta, mint ahogy olvasóink is megítélhették.

Majd elérkezett az előző este kalandjához, beszélt arról a zavarról is, amely akkor fogta el, amikor látta, hogy az összeghez hat-hétszáz piaszter hiányzik. Végül elmondta, hogyan jutott eszébe a grófhoz fordulni, és hogy ez az ötlet végül is festői látványt és teljes elégtételt eredményezett.

Albert csak úgy nyelte Franz szavait.

– Jól van – mondta, amikor véget ért az elbeszélés –, de hát miféle kivetnivalót talál mindebben? A gróf sokat utazik, saját hajója van, mivel gazdag ember. Menjen csak el Portsmouth-ba vagy Southamptonba, majd meglátja, milyen rengeteg sok jacht horgonyoz a kikötőben. Ezek a jachtok olyan gazdag angolok tulajdonai, akiknek ugyanaz a szenvedélyük. Hogy legyen hol megállani a kirándulásai közben, hogy ne legyen kénytelen erről a szörnyű konyháról élni, amely engem négy hónapja mérgez, önt pedig négy esztendeje mérgezi, hogy ne kelljen ezekben a szörnyűséges ágyakban hálnia, ahol lehetetlen aludni, berendeztetett magának egy szállást Monte Cristón. Mikor már berendezte, attól félt, hogy a toszkánai kormány megvonja az engedélyét, és hogy költségei ne vesszenek kárba, megvásárolta az egész szigetet, és viseli a sziget nevét is. Kedvesem, kutasson csak az emlékezetében, és mondja meg, hogy ismerősei közül hányan viselik annak a birtoknak a nevét, amely sohasem volt az övék?

– De – vetette ellen Franz – hát a korzikai rablók, akik a hajó legénysége között voltak?

– Ugyan mi csodálkoznivaló van ezen? Ön mindenkinél jobban tudja, ugye, hogy a korzikai banditák nem tolvajok, hanem egészen egyszerűen szökevények, akiket valami vendetta számkivetett városukból vagy falujukból. Senkire sem vethet rossz fényt, ha befogadja őket. Ami engem illet, kijelentem, hogy ha valaha is Korzikára mennék, mielőtt a kormányzónál vagy a prefektusnál jelentkezném, Colomba banditáit látogatnám meg, ha ugyan egyáltalán megközelíthetők. Én bizony kedveseknek találom őket.

– De Vampa és bandája – kezdte ismét Franz – olyan rablók ám, akik azért tartóztatják fel az embert, hogy raboljanak. Remélem, ezt nem tagadja. Mi a véleménye arról, hogy a grófnak nagy tekintélye van az ilyen emberek között?

– Azt mondom, kedves barátom, hogy mivel minden valószínűség szerint ennek a tekintélynek köszönhetem az életemet, én nem nagyon bírálgathatom. Így hát, ahelyett, hogy mint ön, nagy bűnül rónám ezt fel neki, érje be azzal, hogy mentegetem a grófot, ha nem is azért, mert megmentette az életemet, ami talán kissé túlzott feltevés, de legalább azért, amiért megtakarított nekem négyezer piasztert, ami a mi pénzünk szerint huszonnégyezer frank. Franciaországban bizonyára nem értékeltek volna engem ilyen magasra, ami azt bizonyítja – tette hozzá Albert nevetve –, hogy senki sem próféta a saját hazájában.

– No hát, ez az éppen. Melyik országból való a gróf? Milyen nyelvet beszél? Milyenek az életkörülményei? Honnan származik mérhetetlen vagyona? Hogyan zajlott le titokzatos és ismeretlen életének első fele, amely annyira komorrá és embergyűlölővé tette a másodikat? Tessék, ezeket szeretném tudni az ön helyében.

– Kedves barátom – kezdte Albert –, amikor levelem vételekor látta, hogy szükségünk van a gróf közbenjárására, ön azt mondta neki: Albert de Morcerf, a barátom élete veszedelemben forog, segítsen kimenteni ebből a veszedelemből! Ugye?

– Igen.

– Kérdezte ő akkor, kicsoda ez az Albert de Morcerf? Honnan származik a neve? Honnan van a vagyona? Milyenek az életkörülményei? Hol van a hazája? Hol született? Kérdezte mindezt öntől? Mondja!

– Bevallom, nem kérdezte.

– Egyszerűen eljött, Kiszabadított a Vampa úr kezéből, ahol, mint önök mondották, „teljesen fesztelen viselkedésem” látszata ellenére, bizony, bevallom, nem valami jól éreztem magam. No hát, kedves barátom, ha egy ilyen szolgálatért cserébe annyit kér, tegyem meg neki azt, amit megteszünk minden Párizsban átutazó orosz vagy olasz hercegnek, hogy mutassam be a társaságban, azt akarja, hogy visszautasítsam? Ugyan már, Franz, hiszen ön bolond!

Meg kell mondanunk, hogy bár ez szokatlan, de ezúttal Albertnek volt igaza.

– Végre is – mondta Franz sóhajtva – tegyen úgy, ahogy jónak látja, kedves vicomte, mert mindaz, amit mond, látszólag önnek ad igazat, bevallom. De azért nem kevésbé igaz, hogy Monte Cristo grófja igen különös ember.

– Monte Cristo grófja emberbarát. Nem mondta meg önnek, milyen célból megy Párizsba. Talán azért megy, hogy megpályázza a Montyon-díjat. És ha csak az én szavazatom hiányzik hozzá, hogy elnyerje, és annak a csúnya embernek a befolyása, akitől függ, hogy ki kapja, ej, hát az egyiket biztosítanám neki, a másikat megszerezném. Ezek után ne beszéljünk erről, kedves Franz, hanem üljünk asztalhoz, és látogassuk meg még egyszer a Szent Péter templomot.

Minden úgy történt, ahogy Albert mondta, és másnap délután öt órakor a két fiatalember elbúcsúzott egymástól. Albert de Morcerf azért, hogy visszatérjen Párizsba, Franz d'Épinay pedig, hogy két hetet Velencében töltsön.

Albert azonban annyira félt, hogy vendége meg talál feledkezni a találkozóról, hogy mielőtt kocsiba szállt volna, a fogadó pincérének átadott egy névjegyet Monte Cristo grófja számára. A névjegyre e szavak alá: „Albert de Morcerf vicomte”, ceruzával odaírta:

Május 21, délelőtt fél tizenegy óra,

rue du Helder 27.

HARMADIK KÖNYV

1

A vendégek

Abban a rue du Helder-i házban, ahová Albert de Morcerf még Rómában meghívta Monte Cristo grófját, május 21-en reggel nagy készülődés folyt, hogy a fiatalember derekasan beválthassa a szavát.

Albert de Morcerf egy nagy udvar sarkán levő kis házban lakott, amely szemközt állt a személyzeti épülettel. A kis háznak csupán két ablaka nyílt az utcára, a többiek közül három az udvarra, kettő pedig a kertre nézett.

Az udvar és a kert között Morcerf gróf és grófné divatos és tágas, de a Császárság ízléstelen modorában épült palotája állott.

A kertet az utca felől, egész szélességében, magas fal kerítette el, amelyet helyenként virágvázák díszítettek. A falat középen aranyozott hegyű rácsoskapu törte meg, a díszbejárat. A portásfülke tőszomszédságában kisebb kapun közlekedett a személyzet és a gyalog érkező vagy távozó háziak.

Abból, hogy Albert lakásául éppen ezt a kis kerti házat választották, kiérződött az anya gyöngéd figyelme. Az anya ugyanis nem akart megválni fiától, de megértette, hogy a vicomte korában levő fiatalembernek teljes szabadságra van szüksége. De hadd mondjuk meg azt is, hogy másrészt megnyilvánult benne a fiatalember értelmes önzése is. Imádta az elkényeztetett fiúk szabad és tétlen életét, amelyet úgy bearanyoztak, mint a madárnak kalitkáját.

Albert de Morcerf az utcára néző két ablakon át megfigyelhette, mi történik odakint. A fiatalok mindig szeretnek kitekinteni, meg akarnak nézni mindenkit, aki csak feltűnik látókörükben, még akkor is, ha szemhatáruk mindössze az utca. Albert de Morcerf, miután befejezte az effajta szemlélődést, nekiláthatott kutatásainak, és eltávozhatott egy kiskapun, amely a portás fülkéje melletti ajtónak párja volt, és érdemes arra, hogy külön is beszéljünk róla.

Erről a kiskapuról azt lehetett volna hinni, hogy mindenki elfeledkezett róla, amióta csak a ház felépült, és hogy mindörökre feledésre is van ítélve, annyira szerény és poros volt. Gondosan megolajozott zárja és sarkai azonban titokzatos és állandó használatról tanúskodtak. Ez az alattomos kiskapu vetélytársa volt a másik kettőnek, és kijátszotta a kapus éberségét és hatalmát, hiszen úgy nyílt, mint az Ezeregyéjszaka barlangjának nevezetes bejárata, mint Ali Baba elvarázsolt szezámja, néhány bűvös szó segítségével, amelyeket a legédesebb hangon suttognak el, vagy a világ legkarcsúbb ujjainak valamely előre megállapodott kopogtatására.

Egy hatalmas és csendes folyosó végén, amelyhez ez a kiskapu vezetett, és amely egyúttal előszoba volt, jobbra Albert-nek az udvarra néző ebédlője, balra pedig a kertre tekintő szalonja nyílt. Sűrű bozótok és kúszónövények legyező módjára terpeszkedtek széjjel az ablakok előtt, az udvar és a kert elől elrejtették a két földszinti szoba belsejét, ahová egyébként tolakodó tekintetek behatolhattak volna.

Az első emeleten ugyancsak volt két szoba, de a lakás itt bővült a földszinti előszoba fölé épült harmadik szobával. E három szoba közül egy szalonnak, egy hálónak, egy pedig öltözőnek volt berendezve.

A földszinti szalon inkább dohányzóul szolgált, és csupán egy algériai dívány állt benne.

Az első emeleti öltöző a hálószobába vezetett, és egy láthatatlan ajtón keresztül összeköttetésben állt a lépcsővel. Minden nagy gonddal készült.

Az első emelet fölött hatalmas műterem volt elhelyezve, amelyet még a közfalak és a válaszfalak lebontásával is megnagyobbítottak. Ez a dandyre rátukmált mindenféle szedett-vedett holmival volt tele. Itt húzódott meg és halmozódott fel Albert-nek minden szeszélyből összeszedett holmija: vadászkürtök, nagybőgők, fuvolák, egy teljes zenekar hangszerei, mivel Albert-t egy időben nem a kedve, hanem csak a szeszélye a muzsikához vezette, azonkívül festőállványok, paletták, pasztellkréták, mert a zene szeszélyét a hivalkodó festőszenvedély váltotta fel. Végül vívótőrök, bokszkesztyűk, vívókardok és mindenféle botok, mert végre is, az akkori kor divatos ifjainak hagyományait követve, Albert de Morcerf mérhetetlenül több kitartással áldozott három művészetnek, amely teljessé tette az úri nevelést, mint amennyivel a zenének és a festészetnek. Ez a három művészet a vívás, a bokszolás és a botforgatás volt, és ebben a helyiségben, amely a testgyakorlás céljait szolgálta, fogadta Grisier-t, Cooksot és Charles Leboucher-t.

E kiváltságos helyiség többi bútorzata I. Ferenc korabeli régi ládákból állt, amelyek tele voltak kínai porcelánnal, japáni vázával, Pucca della Robbia fajanszaival és Bernard de Palissy tálaival, voltak ott antik karosszékek is, amelyekben valamikor talán IV. Henrik vagy Sully, XIII. Lajos vagy Richelieu ült, mert e karosszékek közül kettőn faragott címer ékeskedett, amelyen égszínkék alapon Franciaország három szál fehér lilioma ragyogott, s fölötte ott díszelgett egy királyi korona – tehát bizonyára a Louvre, vagy legalábbis valamelyik királyi palota bútorraktárából kerültek ki. A komor és sötét alapszínű karosszékekről itt-ott élénk színű szövetek omlottak a földre, amelyek Perzsia napjának színárnyalatait tükrözték, vagy Kalkutta és Csandernagor asszonyainak ujjai alatt születtek. Senki sem tudta volna megmondani, mit kerestek itt ezek a szövetek. Gyönyörködtették a tekintetet, s várták további sorsukat, amely még tulajdonosuk előtt is ismeretlen volt, de addig is beragyogták a helyiséget selymes és aranyos fényükkel.

A legszembeötlőbb helyen zongora állott, amelyet Roller és Blanchet készített rózsafából. Ez a zongora a mi liliputi szalonjaink méreteihez készült, keskeny belsejében azonban mégis egy egész jó csengésű zenekar rejtőzködött, és Beethoven, Weber, Mozart, Haydn, Grétry és Porpora mesterműveit lehetett rajta megszólaltatni.

Azután mindenfelé – a falak hosszában, az ajtók fölött, a mennyezeten – kardok, maláji tőrök, buzogányok, csatabárdok, aranyozott vagy berakott díszítésű teljes fegyverzetek, növénygyűjtemények, ásványtömbök, lószőrrel kitömött madarak, mozdulatlan repülésre lebbentve tűzszínű szárnyukat, és örökre kitátva csőrüket.

Mondani sem kell, hogy ez a helyiség volt Albert legkedvesebb tartózkodási helye.

A találkozó napján azonban a fiatalember, amikor félig felöltözött, mégiscsak a földszinti kis szalonban ütött tanyát.

Ott, egy asztalon, amely körül széles és puha kerevet futott, látható volt minden ismert dohányfajta, a pétervári szőke dohánytól Sinaj fekete dohányáig. Itt díszelgett a marylandi, portorico és latakia repedezett mázú fajanszkupákban, amelyeket a hollandusok imádnak. Mellettük illatos farekeszekben, nagyság és minőség szerint osztályozva, feküdtek a puros, a regália, a havanna és a manillai szivarok. Végül egy nyitott szekrényben német pipák, borostyánszopókás, korallal díszített csibukok, és kígyókként összecsavart, hosszú csövű, aranyberakásos nargilék gyűjteménye várta marokentokban a dohányzók szeszélyét vagy kegyét. Albert maga szokott felügyelni a tárgyak elrendezésére, vagy inkább arra a szimmetrikus rendetlenségre, amelyet kávézás után egy modern reggeli vendégei szeretnek szemlélgetni a szeszélyes csigavonalban mennyezet felé szálló füstön keresztül.

Háromnegyed tízkor egy komornyik lépett be. Ez a tizenöt esztendős, John névre hallgató kis groom csak angolul beszélt, és Albert egyetlen szolgája volt. Hétköznapokon azonban rendelkezésre állott a grófi palota szakácsa is, sőt, különleges alkalmakkor a gróf vadásza is.

Ez a komornyik, akit most Germainnek neveztek el, és aki ifjú gazdájának teljes bizalmát élvezte, egész köteg újságot tartott a kezében, amelyet letett az asztalra, egy levélcsomót pedig átnyújtott Albert-nek.

Albert szórakozott pillantást vetett a különböző üzenetekre, kiválasztott két gyöngéd írású és illatos borítékú levelet, felbontotta és bizonyos figyelemmel olvasta át őket.

– Hogy érkeztek ezek a levelek? – kérdezte.

– Az egyik postán jött, a másikat Danglars-né komornyikja hozta.

– Jelentse Danglars-nénak, hogy elfogadom a páholyába való meghívást... Várjon csak... Később, a nap folyamán, menjen el Rosához. Mondja meg neki, hogy meghívása értelmében elmegyek hozzá vacsorázni az opera után, és vigyen neki hat üveg válogatott bort, ciprusit, xeresit, malagait, azonkívül egy kis hordó ostende-i osztrigát... Az osztrigát Borelnél vegye, és ne felejtse el megmondani, hogy nekem lesz.

– Hány órára parancsolja, uram, hogy tálaljunk?

– Most hány óra van?

– Háromnegyed tíz.

– Tálaljanak pontosan fél tizenegykor. Lehet, hogy Debray-nek el kell mennie hivatalába, a minisztériumba... Egyébként – Albert belenézett jegyzőkönyvébe – ezt az időpontot jelöltem meg a grófnak... Május 21-én délelőtt fél tizenegykor... Nem valami sokat adok az ígéretére, de magam mégis pontos akarok lenni. Igaz is, nem tudja, hogy a grófné felkelt-e már?

– Ha a vicomte úr parancsolja, azonnal megtudakolom.

– Jó lesz... Kérje el tőle az egyik likőröskészletet, mert az enyém bizony hiányos. Mondja meg neki, hogy három óra felé tiszteletemet teszem nála, és kérem szíves engedelmét arra, hogy valakit bemutassak neki.

A komornyik távozott. Albert levetette magát a díványra, letépte két-három újság borítószalagját, megnézte a színházi híreket, elbiggyesztette a száját, mikor meglátta, hogy este operát adnak, nem pedig balettet, hiába kereste annak a fogpasztának a hirdetését, amelyet dicsértek neki, és egymás után dobta félre Párizs három legolvasottabb újságját, egy hosszú ásítás közben ezt mormogva:

– Ezek az újságok igazán egyre unalmasabbak lesznek.

Ebben a pillanatban könnyű kocsi állt meg a kapu előtt. Egy perccel később a komornyik belépett, és Lucien Debray urat jelentette.

Magas, szőke, sápadt, szürke szemű, bátor tekintetű fiatalember lépett be. Ajka keskeny és hideg, ruhája kék színű, vésett aranygombokkal, nyakkendője fehér, selyemzsinóron csüngő gyöngyház monoklit viselt, amelyet a szemöldökizmának rándításával sikerült olykor jobban belehelyeznie jobb szeme üregébe. Nem mosolygott, arckifejezése félig hivatalos volt.

– Jó napot, Lucien... Jó napot! – mondta Albert. – Kedves barátom, ön megijeszt a pontosságával. Mit is mondok? Pontosság! Hiszen azt hittem, utolsónak fog megjelenni, és lám, beállít már öt perccel tíz óra előtt, holott a meghatározott találkozó csak fél tizenegykor van! Ez csodálatra méltó! Nem bukott meg véletlenül a miniszterük?

– Nem, kedvesem – felelte a fiatalember, és elhelyezkedett a díványon. – Legyen csak nyugodt, bár ingadozunk állandóan, de nem bukunk meg. Kezdem már azt hinni, hogy az elmozdíthatatlanság állapotában vagyunk, nem szólva arról, hogy a Félsziget eseményei teljes mértékben meg fognak majd bennünket szilárdítani.

– Igaz is, önök kikergetik Don Carlost Spanyolországból?

– Kedvesem, ne zavarjuk össze a dolgokat: csak Franciaország túlsó határszélére akarjuk telepíteni, és királyi vendégszeretettel fogadjuk majd Bourges-ban.

– Bourges-ban?

– Bizony, nincs mit panaszkodnia, az ördögbe is! Bourges VII. Károly király székvárosa volt! Nem tudta? Tegnap óta mindenki tudja Párizsban, már tegnapelőtt megszimatolták a tőzsdén is, mert Danglars úr (meg nem foghatom, honnan tudja meg ez az ember az új híreket ugyanakkor, amikor mi), mert Danglars úr hausse-ra játszott, és nyert egymilliót.

– Ön pedig egy új szalagot, amint látom. Most veszem csak észre a kék csíkot a rendszalagjai között.

– Hát igen, elküldték a III. Károly-rendjelet – felelte hanyagul Debray.

– Ugyan már, ne adja itt a közönyöst, és vallja be, hogy örült a kitüntetésnek.

– Már hogyne örültem volna. A begombolt fekete kabáton nagyszerűen mutat ez az érdemrend. Elegáns.

– És – tette hozzá mosolyogva Morcerf – olyan vele az ember, mint a walesi vagy a reichstadti herceg.

– Hát ezért lát engem ilyen korán reggel, kedvesem.

– Mert megkapta a III. Károly-érdemrendet, és mert nekem be akarta jelenteni ezt a jó hírt?

– Nem, hanem mert az éjszakát azzal töltöttem, hogy leveleket küldözgettem szét: huszonöt diplomáciai táviratot. Amikor ma reggel hazamentem, aludni akartam. De megfájdult a fejem, és újra felkeltem, hogy egy óra hosszat lovagoljak. Boulogne-ban eluntam magam, és éhes is lettem. Ez két olyan ellenség, amely ritkán jár együtt, mégis most mind a kettő ellenem esküdött, mint valami karlista-republikánus szövetség. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ma délelőtt önnél valami ünnepi lakoma lesz, és most itt vagyok. Éhes vagyok, adjon ennem. Unatkozom, szórakoztasson.

– Vendéglátó kötelességem, kedves barátom – felelte Albert, és csengetett komornyikjának, mialatt Lucien türkizzel díszített aranygombos pálcája hegyével a kibontott újságokat dobálta szét. – Germain, egy pohár xeresit és kétszersültet!... Addig is, kedves Lucien, ezek itt valódi csempészett szivarok. Nagyon kérem, kóstolja meg, és hívja fel a miniszterét, hogy ilyeneket árusíttasson azok helyett a diófalevélbe burkolt holmik helyett, amelyekre a derék polgárokat kárhoztatja.

– Teringettét! Dehogyis teszek ilyesmit. Attól a perctől fogva, hogy az állam adná el őket, már nem volnának önnek ínyére, és utálatosaknak találná. Ez különben sem a belügyre tartozik, hanem a pénzügyre. Forduljon Humann úrhoz, közvetett adók osztálya. A. folyosó, 26. ajtó.

– Igazán bámulatba ejt széles körű tájékozottságával! – jelentette ki Albert. – De vegyen hát egy szivart.

– Ah, kedves vicomte – mondta Lucien, miközben az aranyozott tartóban égő rózsaszín gyertyáról rágyújtott egy manillára, és végigheveredett a díványon –, bizony, kedves vicomte, milyen boldog ön, hogy nincs semmi tennivalója! Igazán nem is tudja, micsoda boldogság ez!

– És mit csinálna ön, kedves országbékéltetőm – kezdte ismét Morcerf, könnyed gúnnyal –, ha nem volna semmi tennivalója? Hogyan, egy miniszter személyes titkárja, aki a nagy európai bonyodalmak útvesztőiben éppúgy otthon van, mint az apró párizsi cselszövésekben, akinek királyokat, sőt mi több, királynékat kell megvédenie, aki a pártokat egyesíti, és a választásokat irányítja, aki kis dolgozószobájában a tollával és a telegráfjával többet tesz, mint amennyit Napóleon tett a csatatéren kardjával és győzelmeivel, akinek a rendes fizetésén kívül évi huszonötezer frank járadéka van, egy olyan lova, amelyért Château-Renaud négyszáz aranyat kínált, és amelyet ön nem akart odaadni, olyan szabója, aki soha még egy nadrágját sem szabta el, akinek rendelkezésére áll az Opera, a Jockey Club és a Variétés Színház – az mindebben nem találja meg a szórakozását? Hát jól van, majd én elszórakoztatom.

– Ugyan hogyan?

– Új ismeretséget szerzek önnek.

– Férfit vagy nőt?

– Férfit.

– Ó, már nagyon sok férfi ismerősöm van.

– De olyat még nem ismer, mint az, akiről én beszélek.

– Hát honnan jön? A világ végéről?

– Talán még messzebbről.

– Mi az ördög! Remélem, a reggelinket nem ő hozza?

– Nem, legyen nyugodt, a mi reggelink az anyám konyháján készül. De hát csakugyan éhes?

– Bevallom, éhes vagyok, bármilyen megalázóan hangzik is. De tegnap Villefort úrnál ebédeltem, és megfigyelte-e már, kedves barátom, hogy ezeknél a törvényszéki embereknél nem nagyon lakik jól az ember. Mintha mindig valami lelkifurdalás bántaná őket.

– No, ne mondja! Lebecsüli a mások ebédjét, hiszen az ön minisztereinél olyan jó a konyha.

– Azt hiszem, téved. De mi legalább nem hívjuk meg az igazi úriembereket. És ha nem volnánk kénytelenek asztalunknál hajbókolni egy-két semmiházinak, aki politikailag megbízható, és főleg jól szavaz, igazán úgy óvakodnánk attól, hogy otthon ebédeljünk, akár a pestistől. Ezt elhiheti nekem.

– Nohát, kedvesem, igyék még egy pohár xeresit, és vegyen ki még egy kétszersültet.

– Nagyon szívesen, kitűnő az ön spanyol bora. Láthatja, minden okunk megvolt rá, hogy kibékítsük ezt az országot.

– Ez igaz. De hát Don Carlos?

– Ej, hát Don Carlos majd bordeaux-it fog inni, és tíz év múlva a fiát összeházasítjuk a kis királynővel.

– Ez meghozná önnek, persze, az aranygyapjas rendet, ha ugyan még akkor ott lesz a minisztériumban.

– Azt hiszem, Albert, a maga módszere ma reggel az, hogy füsttel akar jóllakatni.

– Ej, hiszen ez a gyomor legjobb szórakozása, higgye el. De várjon csak, éppen hallom Beauchamp hangját az előszobából. Majd vitatkoznak egy kicsit, ez megkönnyíti a várakozást.

– Miről vitatkoznánk?

– Az újságokról.

– Ó, kedves barátom – mondta Lucien megvetéssel –, azt hiszi, olvasok én újságot?

– Egy okkal több. Akkor még többet vitázhatnak róla.

– Beauchamp úr! – jelentette a komornyik.

– Tessék, tessék! Félelmetes tollforgató! – mondta Albert, felállva és a fiatalember elé lépve. – Nézze csak, itt van Debray, aki gyűlöli önt anélkül, hogy olvasná az írásait, legalábbis ezt állítja.

– Igaza is van – felelte Beauchamp –, úgy van vele, mint én: bírálom őt anélkül, hogy tudnám, mit is csinál. Jó napot, Becsületrend parancsnoka!

– Ó, hát már tudja – válaszolta a személyi titkár, miközben kezet szorított az újságíróval, és kölcsönösen egymásra mosolyogtak.

– Teringettét! – viszonozta Beauchamp.

– És mit beszélnek a világban?

– Miféle világban? Igen sokféle világ van az Úrnak 1838. esztendejében.

– Ej, hát abban a világban, amelynek ön az egyik főoszlopa: a kritizáló politikában.

– Azt mondják, hogy a kritika a legigazságosabb valami. Elég sok vöröset vetettek önök, hogy végre egy kis kék sarjadjon belőle.

– Lám, lám, ez nem is rossz – jegyezte meg Lucien. – Miért is nem tartozik ön miközénk, kedves Beauchamp? Ennyi elmésséggel három vagy négy év alatt igen sokra vihetné.

– Hiszen csak egyvalamire várok, hogy kövessem tanácsát: egy olyan minisztériumra, amely egy fél esztendeig megmarad. Most pedig egy szót csak, kedves Albert-em, mert hagynom kell, hogy ez a szegény Lucien lélegzethez jusson. Reggelizünk vagy ebédelünk? Nekem ma el kell mennem a képviselőházba, amint látják, nem minden olyan rózsás ám a mi mesterségünkben.

– Csak reggelizni fogunk. Már csak két vendéget várunk, és amint megérkeznek, azonnal asztalhoz ülünk.

– Miféle vendégeket vár reggelire? – kérdezte Beauchamp.

– Egy nagyurat meg egy diplomatát – felelte Albert.

– Akkor két rövid óra, míg a nagyúr, és két jókora óra, míg a diplomata megérkezik, A csemegéhez visszatérek. Tegyen el nekem epret, kávét és szivart. Majd a képviselőházban eszem egy karajt.

– Eszébe se jusson ilyesmi, Beauchamp, mert még ha a nagyúr Montmorency, a diplomata meg maga Metternich volna is, pontosan fél tizenegy órakor reggelizünk. Addig is tegyen úgy, mint Debray, kóstolja meg a xeresimet és kétszersültemet.

– No, nem bánom, maradok. Ma délelőtt feltétlenül szórakozni akarok.

– Nagyszerű, ön éppen úgy tesz, akár Debray! Pedig azt hittem, hogy amikor a minisztérium szomorkodik, az ellenzék jókedvű.

– Hát látja, kedves barátom, ön nem tudja, mi fenyeget engem. Még ma délelőtt végighallgatom Danglars úr beszédét a képviselőházban, és ma este a feleségénél egy francia pair tragédiájának felolvasását. Hogy az ördög vinné el az alkotmányos kormányt! És minthogy állítólag magunk választottuk, azt mondják, miért választottuk éppen ezt?

– Értem. Most igazán jó adag tartalékvidámságra van szüksége.

– Ne mondjon rosszat Danglars úr beszédéről – jegyezte meg Debray. – Önökre szavaz, ő is az ellenzékhez tartozik.

– Éppen az a baj! Számítok is rá, hogy átküldik majd a Luxembourg-palotába szónokolni, akkor legalább kedvemre nevethettem volna.

– Kedvesem – mondta Albert Beauchamp-nak –, látni való, hogy a spanyolországi ügyek már rendbe jöttek. Ön ma reggel lázítóan fanyar. Tud arról, amit a párizsi krónika beszél, hogy feleségül veszem Eugénie Danglars kisasszonyt? Így hát már csak lelkiismeretességből sem hagyhatom, hogy rosszat mondjon annak az embernek az ékesszólásáról, aki egy szép napon majd ezt mondja nekem: „Vicomte úr, ön tudja, hogy a leányom hozománya kétmillió.”

– Ugyan, ugyan! – mondta Beauchamp, – Ez a házasság nem jön létre soha. A király báróvá tehette ugyan, pairré is kinevezhette, de igazi urat sohasem csinálhat belőle, és Morcerf gróf sokkal arisztokratikusabb, semhogy hitvány kétmillióért beleegyezzék fiának valami rangon aluli házasságába. Morcerf vicomte csak marquise-t vehet feleségül.

– Kétmillió! Márpedig ez egészen szép kis összeg – jegyezte meg Morcerf.

– Ez egy körúti színház, vagy a Jardin des Plantes-tól a Râpéeig vezető vasút alaptőkéje.

– Hagyja, ne törődjék vele, Morcerf, és házasodjék meg – jegyezte meg Debray hanyagul. – Hiszen csak egy pénzeszsák feliratát veszi nőül, igaz? Mit törődik vele? Azon a feliraton többet ér, ha egy címerrel kevesebb és egy nullával több van. Az ön címerében van hét rigó, abból hármat odaad a feleségének, és önnek marad négy. Ez még mindig több eggyel, mint amennyi Guise herceg címerében volt, aki csaknem királya lett Franciaországnak, és akinek első unokatestvére Németország császára volt.

– Szavamra mondom, úgy látom, igaza van, Lucien – felelte Albert szórakozottan.

– Hogyne volna igazam! Egyébként is minden milliomos nemes, vagyis azzá lehet.

– Ne beszéljen így, Debray – szólt közbe Beauchamp nevetve –, mert itt van Château-Renaud, aki keresztüldöfi önt ősének, Renaud de Montaubannak a kardjával, hogy elvegye kedvét a paradoxonok gyártásától.

– Ezzel csak leereszkednék hozzám – válaszolta Lucien –, mert én nem nemesi, hanem nagyon is jobbágyi származású vagyok.

– Helyes! – kiáltott fel Beauchamp. – Íme, a minisztérium már Béranger-ból idéz, hová jutunk, Istenem!

– Château-Renaud úr! Maximilien Morrel úr! – jelentette az inas a két most érkezett vendéget.

– Akkor hát mind együtt vagyunk! – mondta Beauchamp. – És mindjárt reggelizünk is. Mert ha nem csalódom, csak két vendéget várt, Albert?

– Morrel? – mormogta Albert meglepetten. – Morrel! Mit jelent ez?

De még mielőtt befejezhette volna, Château-Renaud úr, a harmincéves szép fiatalember, tetőtől talpig úr, Guiche arcával és Mortemart szellemével megáldva, kézen fogta Albert-t:

– Engedje meg, kedvesem, hogy bemutassam Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, barátomat, sőt megmentőmet. Egyébként nem is szorul semmiféle ajánlásra. Fogadja szívesen az én hősömet, vicomte.

És félreállt, hogy utat engedjen egy magas homlokú, átható tekintetű, fekete bajuszos, nyúlánk és nemes külsejű fiatalembernek, akivel olvasóink már találkoztak Marseille-ben, eléggé tragikus körülmények között ahhoz, hogy el ne feledjék. A félig francia, félig keleties, gazdagon díszített egyenruha pompásan érvényesült a Becsületrend keresztjével ékesített széles mellén, és kiemelte viselőjének délceg tartását. A fiatal tiszt finom udvariassággal hajolt meg. Morrel mindig kecsesen mozgott, mert erős volt.

– Uram – kezdte Albert szívből jövő melegséggel –, Château-Renaud báró úr jó előre tudta, milyen örömet szerez nekem, ha megismertet önnel. Ön az ő barátja, kérem, legyen a miénk is.

– Nagyon helyes – jegyezte meg Château-Renaud –, de tegye még hozzá azt az óhaját is, hogy adott esetben önért is megtegye azt, amit énérettem tett.

– Mit tett hát önért? – kérdezte Albert.

– Ó – mondta Morrel –, nem érdemes beszélni róla, a báró úr igazán túloz.

– Hogyhogy? – kiáltott fel Château-Renaud. – Nem érdemes beszélni róla? Hát az élet nem éri meg, hogy beszéljenek róla?... Ez már igazán nagyon magasröptű mondás, kedves Morrel úr... Az ön szemében, aki naponta kockára teszi az életét, talán hihető is, de nekem, aki csak egyszer, véletlenül...

– Mindebből csak azt az egyet látom tisztán, báró, hogy Morrel kapitány úr megmentette az ön életét.

– Ó, Istenem! Bizony megmentette – szólt Château-Renaud.

– Ugyan milyen alkalommal? – kérdezte Beauchamp.

– Beauchamp barátom, ön tudja, hogy menten éhen halok – jegyezte meg Debray. – Ne kezdjenek hát bele valami hosszú történetbe.

– No de hát én nem akadályozom meg, hogy asztalhoz üljünk... – mondta Beauchamp. – Majd az asztalnál meséli el Château-Renaud.

– Uraim – mondta Morcerf –, még csak negyed tizenegy van, ne feledjék el, és még egy utolsó vendéget várunk.

– Ah, igaz! Valami diplomatát – felelte Debray.

– Diplomatát vagy másvalakit, magam sem tudom, annyit tudok csak, hogy az én ügyemben megbíztam egyszer egy küldetéssel, és azt olyan tökéletesen intézte el, hogy ha király lettem volna, azonnal valamennyi rendem lovagjává ütöm, még ha egyszerre az Aranygyapjas- és a Térdszalagrend is rendelkezésemre állt volna.

– Így hát, miután úgysem ülünk asztalhoz – mondta Debray –, öntsön magának egy pohár xeresit, mint ahogy mi is tettük, és beszélje el az esetet, báró.

– A dolog úgy kezdődött, hogy amint mindannyian tudják, eszembe jutott, hogy Afrikába megyek.

– Ezt az utat már megtették az ősei is, kedves Château-Renaud – válaszolt udvariasan Morcerf.

– Az igaz, de nem hinném, hogy ön is a Krisztus koporsóját akarta volna megmenteni, mint ők.

– Igaza is van, Beauchamp – jegyezte meg az ifjú arisztokrata. – Mindössze azért mentem, hogy a pisztolyaimmal lövöldözgessek, mint afféle műkedvelő. A párbajtól idegenkedem, mint tudja, amióta két segédem, akiket azért választottam, hogy elegyengessenek egy ügyet, arra kényszerített, hogy eltörjem egyik legjobb barátom karját... ej, hát annak a szegény Franz d'Épinaynek a karját, akit valamennyien jól ismernek.

– Igaz, igaz! – jegyezte meg Debray. – Önök megverekedtek valamikor... Ugyan mi volt az oka?

– Vigyen el az ördög, ha még emlékszem rá! – felelte Château-Renaud. – Arra azonban pontosan emlékszem, hogy szégyelltem parlagon hevertetni olyan tehetséget, mint amilyen az enyém, és az arabokon akartam kipróbálni az új pisztolyaimat, amelyeket akkor kaptam ajándékba. Ennélfogva áthajóztam Oranba. Oranból Constantine-ba mentem, és éppen akkor érkeztem oda, amikor az ostromot megszüntették. Magam is együtt tartottam a visszavonulókkal. Negyvennyolc óra hosszat elég jól elviseltem nappal az esőt, éjnek idején pedig a havat. Végre a harmadik reggelen a lovam kimúlt a hidegtől. Szegény állat, takarókhoz és fűtött istállóhoz volt hozzászokva... Az arab ló kissé hontalannak érezte magát, amikor Arábiában tízfokos hideggel találkozott.

– Ezért akarta hát megvenni az én angol lovamat – mondta Debray. – Úgy gondolta, hogy az jobban el tudja viselni a hideget, mint az arab ló.

– Téved, megfogadtam, soha többé nem megyek Afrikába.

– Talán félt ott? – kérdezte Beauchamp.

– Bevallom, féltem – válaszolta Château-Renaud. – És volt is miért! A lovam tehát elpusztult. A visszavonulást gyalogszerrel csináltam végig. Hat arab rohant rám, hogy levágja a fejemet. Kettőt lelőttem a puskámmal, kettőt a pisztolyommal. Telitalálat. De még mindig maradt kettő, és én már fegyvertelen voltam. Az egyik arab megfogott a hajamnál fogva, ezért viselek azóta rövid hajat, mit tudja az ember, mi történhet, a másik a jatagánjával készült nekimenni a nyakamnak, és már szinte éreztem a vas hidegét, amikor ez az úr, akit itt látnak, rájuk vetette magát, egy pisztolylövéssel leterítette azt, amelyik a hajamba markolt, majd egy kardcsapással széthasította annak a fejét, aki a nyakamat akarta elvágni. Ez az úr aznap azt tűzte ki feladatául, hogy megmenti egy ember életét, a véletlen pedig azt akarta, hogy az az ember én legyek. Ha egyszer gazdag leszek, Klagmannal vagy Marochettivel mintáztatom meg a Véletlen szobrát.

– Igen – mondta Morrel mosolyogva –, szeptember 5-én volt, vagyis egy olyan nap évfordulóján, amelyen az apámat csodálatos körülmények között megmentették. Amennyire csak tehetem, minden esztendőben megünnepelem ezt a napot valami különös cselekedettel...

– Hősies cselekedettel, ugye? – szakította félbe Château-Renaud. – Röviden, én voltam a kiválasztott, de ez még nem minden. Miután megmentett a vastól, megmentett a hidegtől is, amennyiben nem felét adta ide a köpenyének, mint annak idején Szent Márton cselekedte, hanem az egészet nekem adta. Végül megmentett az éhségtől is, mert megosztotta velem – kitalálják-e, hogy mit?

– Egy Félix-féle pástétomot talán? – kérdezte Beauchamp.

– Nem azt, hanem a lovát, amelyből igen jó étvággyal fogyasztottunk el egy-egy darabot. De azért nehéz volt.

– A lovat megenni? – kérdezte nevetve Morcerf.

– Nem, hanem az áldozatot meghozni – válaszolta Château-Renaud, – Kérdezzék csak meg Debrayt, vajon feláldozná-e angol lovát egy idegen kedvéért?

– Egy idegen kedvéért nem – válaszolta Debray –, de egy barátom kedvéért talán igen.

– Kitaláltam, hogy ön a barátom lesz, báró úr – jegyezte meg Morrel. – Egyébként már volt szerencsém kijelenteni önnek; hogy akár hősiesség, akár nem, akár áldozat, akár nem az, azon a napon tartoztam a végzetnek valami áldozattal, viszonzásképpen azért a jóért, amelyet valamikor velünk tett.

– Az a történet, amelyre Morrel úr céloz – folytatta Château-Renaud –, egész csodálatos eset volt, amelyet majd elmond önöknek egyszer, amikor már jobban összebarátkoztak. A mai napon inkább a gyomrunkat lássuk el, ne pedig az emlékezetünket. Hány órakor reggelizik, Albert?

– Fél tizenegykor.

– Pontosan? – kérdezte Debray, elővéve óráját.

– Ó, hát ötpercnyi kíméleti időt kérek, mivel én is életmentőt várok.

– Kinek az életmentőjét?

– Az enyémet, a mindenségit! – válaszolta Morcerf. – Azt hiszi talán, hogy engem nem lehet éppúgy megmenteni, mint másvalakit, és hogy csak az arabok vághatják le az ember fejét? A mi reggelink emberbaráti reggeli, és asztalunknál az emberiség két jótevője fog helyet foglalni, legalábbis remélem.

– Mit csináljunk? – kérdezte Debray. – Csak egy Montyon-díjunk van!

– Ej, hát olyan valakinek fogják odaadni, aki semmit sem tett érte – jelentette ki Beauchamp. – Az Akadémia is rendszerint ilyen módon húzza ki magát a csávából.

– És honnan jön ez az úr? – kérdezte Debray. – Bocsásson meg az állhatatosságért, hiszen tudom, hogy egyszer már válaszolt erre a kérdésre, de ez a válasz olyan bizonytalan volt, hogy bátor vagyok még egyszer feltenni.

– Igazán nem tudom – felelte Albert. – Amikor három hónappal ezelőtt meghívtam, akkor Rómában volt, de ki tudja, azóta merre járt.

– És azt hiszi, pontos tud lenni? – kérdezte Debray.

– Mindent meg tud tenni – felelte Morcerf.

– Ne feledje, hogy az ötpercnyi kíméleti idővel együtt már csak mindössze tíz percünk van hátra.

– Jól van, ezalatt mondok önöknek egy-két szót a vendégemről.

– Bocsánat – kérdezte Beauchamp –, tárcatéma ez, amit el akar mondani?

– Nagyon is az – jelentette ki Morcerf –, mégpedig a legkülönösebb történet.

– Mondja el hát, mert már látom, hogy a képviselőházba nem megyek el, és ezért kárpótolnom kell magamat.

– Az utolsó karnevált Rómában töltöttem.

– Ezt tudjuk – jegyezte meg Beauchamp.

– Igen, de azt már nem tudják, hogy haramiák hurcoltak el.

– Haramiák nincsenek – jegyezte meg Debray.

– De bizony vannak, mégpedig szörnyűek, azaz csodálatosak, mert én félelmetesen szépeknek láttam őket.

– Nézze csak, kedves Albert – mondta Debray –, vallja be szépen, hogy a szakácsa megkésett kissé, hogy az osztriga nem érkezett meg Ostende-ból vagy Marennes-ből, és hogy Maintenonné asszony példájára ön is elbeszélésekkel akarja a fogásokat helyettesíteni. Vallja csak be, kedvesem, elég jól neveltek vagyunk, hogy ezt megbocsássuk önnek, és hogy meghallgassuk elbeszélését, bármennyire meseszerűnek ígérkezik is.

– Márpedig én azt mondom, hogy bármilyen meseszerű is, elejétől végig a színigazat mondom. A rablók tehát elhurcoltak, és egy igen szomorú helyre cipeltek, amelyet Szent Sebestyén katakombáinak neveznek.

– Ismerem azt a helyet – jegyezte meg Château-Renaud. – Kis híján kilelt a hideg ott.

– Én akkor ennél jobban jártam – mondta Morcerf –, engem valóban ki is lelt. Kijelentették, hogy fogoly vagyok, hacsak le nem fizetem a váltságdíjat, hitvány négyezer római tallért, vagyis huszonhatezer frankot. Szerencsétlenségemre mindössze ezerötszáz frankom volt. Utazásom végén jártam, és hitelem kimerült. Írtam Franznak. No, a mindenségit, látják, Franz is ott volt, megkérdezhetik tőle, vajon hazudom-e egy szót is. Megírtam Franznak, hogy ha reggel hat órára meg nem hozza a négyezer tallért, hat óra tíz perckor már szemtől szemben állok a megboldogult szentekkel és a dicsőséges vértanúkkal, akiknek a társaságában volt szerencsém lenni. És Luigi Vampa úr, ez az én rablóvezérem neve, higgyék el, kérem, igen lelkiismeretesen megtartotta volna a szavát.

– Megérkezett hát Franz a négyezer tallérral? – kérdezte Château-Renaud. – Az ördög vigye el, csak nem jön zavarba az ember négyezer tallér miatt, ha valakit Franz d'Épinaynek vagy Albert de Morcerf-nek hívnak?

– Nem, egészen egyszerűen annak a vendégemnek a társaságában érkezett, akit most idevárok, és akit, remélem, bemutathatok önöknek.

– No lám! De hiszen akkor ez az úr valami Herkules lehet, aki megölte Cacust, vagy egy Perszeusz, aki megszabadította Andromedát?

– Nem, körülbelül olyan magamfajta termetű ember.

– A körme hegyéig felfegyverkezve?

– Még egy kötőtű sem volt nála.

– De lealkudta a váltságdíjat?

– Csak két szót súgott a rablóvezér fülébe, és már szabad is voltam.

– Talán még bocsánatot is kértek tőle, amiért téged elfogtak – tette hozzá Beauchamp.

– Pontosan így volt – felelte Morcerf.

– No de hát akkor Ariosto lehetett ez az ember?

– Nem, egyszerűen csak Monte Cristo grófja.

– Monte Cristo nevű gróf nincs – jegyezte meg Debray.

– Nem hinném – jelentette ki Château-Renaud, annak az embernek hidegvérével, aki töviről hegyire ismeri az európai nemességet –, hogy lenne valaki, aki ismer egy Monte Cristo nevű grófot.

– Talán a Szentföldről került ide – jegyezte meg Beauchamp. – Valamelyik őse birtokában lehetett a Kálvária, mint ahogy a Holttenger a Mortemart-oké volt.

– Bocsánat – szólt közbe Maximilien –, azt hiszem, én meg tudom magyarázni a dolgot, uraim. Monte Cristo egy kicsike sziget. Sokat hallottam róla apám tengerészeitől. Egy homokszem a Földközi-tenger közepén, egy atom a végtelenségben.

– Pontosan így van, uram – mondta Albert. – Hát ennek a homokszemnek, ennek az atomnak ura és királya az, akiről beszélek. A grófi címet valahol Toszkánában vehette.

– Így hát gazdag ember ez az ön grófja?

– Azt hiszem.

– Úgy gondolnám, azt látni lehet.

– Ebben aztán téved, Debray.

– Most már aztán nem értem.

– Olvasta az Ezeregyéjszaká-t?

– Ugyan már, micsoda kérdés!

– Hát ott tudni lehet-e, hogy akiket látunk, gazdagok-e vagy szegények? Vajon a búzájuk nem rubinból vagy gyémántból van-e? Nyomorult halászoknak tűnnek fel, ugye? Aszerint is bánunk velük, és akkor egyszer csak megnyitnak valami titokzatos barlangot, ahol annyi kincs van felhalmozva, hogy egész Indiát meg lehetne venni érte.

– És aztán?

– Aztán az én Monte Cristo grófom egyike az ilyen halászoknak. Onnan vette egyik nevét is. Szindbádnak, a tengerésznek nevezi magát, és egy barlangja van színig arannyal telve.

– És ön látta ezt a barlangot, Morcerf? – kérdezte Beauchamp.

– Nem, én nem, hanem Franz, az látta. De csitt! Erről nem szabad előtte beszélni. Franzot bekötött szemmel vezették le oda, némák szolgálták ki, és olyan nők, akik mellett, úgy látszik, még Cleopatra szépsége is elhomályosul. Csak azt az egyet nem tudja bizonyosan, hogy a nők nemcsak akkor jöttek-e be hozzá, amikor már lenyelte a hasist, s így könnyen meglehet, hogy azok, akiket ő asszonyoknak tartott, egész egyszerűen egy szoborcsoportozat alakjai voltak.

A fiatalemberek olyan tekintettel néztek Morcerf-re, mintha azt mondanák: „No mi az, talán megbolondult, kedvesem, vagy csúfolódik velünk?”

– Csakugyan hallottam effélét mesélni egy Penelon nevű öreg tengerésztől, mint amit most Morcerf úr mondott el – jegyezte meg elgondolkozva Morrel.

– Ah – mondta Albert –, szerencsére Morrel úr segítségemre jön. De talán nincs ínyükre, hogy ő dobja be útvesztőmbe a kivezető fonalat?

– Bocsásson meg, kedves barátom – mondta Debray –, de ön olyan valószínűtlen dolgokat ad elő itt...

– Hát aztán! Mert az ön követeik, konzuljaik nem tettek róla jelentést? Persze, nincs rá idejük, nekik utazgató honfitársaikat kell nyaggatniuk.

– Lám! Ön megharagudott, és most nekimegy szegény hivatalnokainknak. Ej, Istenem, ugyan mivel védenék meg önöket? A képviselőház napról napra lenyeseget valamit a fizetésükből. Hiszen már alig találnak oda embert. Akar követ lenni, Albert? Kineveztetem Konstantinápolyba.

– Dehogy akarok! Hogy a szultán az első tüntetés alkalmával, amelyet Mehemet-Ali érdekében rendeznék, elküldje nekem a selyemzsinórt, és a titkáraim megfojtsanak.

– Na látja – jegyezte meg Debray.

– Igen, de mindez nem jelenti azt, hogy az én Monte Cristo grófom nem él a valóságban!

– A mindenségit! Mindenki a valóságban él, ez nem nagy csoda!

– Mindenki a valóságban él, ez kétségtelen, de nem egyforma körülmények között. Nem mindenkinek vannak fekete rabszolgái, fejedelmi képtára, fegyvergyűjteménye, hatezer frankos lovai és görög szeretői!

– Ön látta a görög nőt?

– Láttam és hallottam is. Láttam a Valle Színházban, egy alkalommal pedig hallottam, mikor a grófnál reggeliztem.

– Ez a rendkívüli ember enni is szokott?

– Szavamra mondom, olyan keveset eszik, hogy még beszélni sem érdemes róla.

– Még kiderül, hogy vámpír.

– Csak nevessen, ha jólesik. Ez G... grófnő véleménye, aki, mint tudja, ismerte Ruthwen lordot.

– Ó, nagyszerű! – jegyezte meg Beauchamp. – Aki nem újságíró, azt hihetné, hogy itt van a Constitutionnel híres tengeri kígyójának a párja. Annyi szent, hogy vámpír!

– Rőt színű szem, amelynek bogara tetszés szerint kitágul vagy összehúzódik – mondta Debray. – Egyenes arcél, nemes homlok, ólomszínű arcbőr, fekete szakáll, és fehér fogsor, és egészen ehhez illő udvariasság.

– Ez éppen, Lucien – mondta Morcerf –, a leírás pontról pontra találó. Éles és metsző udvariasság. Gyakran megborzongatott ez az ember. Egyszer például, amikor együtt néztünk végig egy kivégzést, azt hittem, hogy rögtön elájulok, amint láttam és hallottam, milyen közönyösen társalog a világ valamennyi kivégzési módjáról, miközben a hóhér teljesítette kötelességét, s a halálraítélt üvöltözött.

– Nem vezette önt kissé a Colosseum romjai közé, hogy kiszívja a vérét, Morcerf? – kérdezte Beauchamp.

– Vagy pedig, mikor már kiszabadította önt, nem íratott alá önnel valami lángszínű pergament, amelynek értelmében ön eladja neki a lelkét, akárcsak Ézsau az elsőszülöttségi jogát?

– Csak csúfolódjanak! Csúfolódjanak, amennyit akarnak, uraim! – mondta Morcerf kissé sértődötten. – Mikor elnézem önöket, szép párizsi urakat, a boulevard de Grand törzsvendégeit, a bois de Boulogne közönségének tagjait, és erre az emberre gondolok, akkor bizony eszembe jut, hogy nagyon is különbözünk egymástól.

– Igazán hízelgő reám nézve! – jegyezte meg Beauchamp.

– Az ön Monte Cristo grófja ráérő perceiben igen előkelő ember lehet – tette hozzá Château-Renaud –, de megvannak a maga kis ügyei az olasz banditákkal.

– Ej! Nincsenek olasz banditák! – jelentette ki Debray.

– Nincsenek vámpírok! – tette hozzá Beauchamp.

– Nincsen Monte Cristo gróf – tódította Debray. – Nézze csak, kedves Albert, már üti az óra a fél tizenegyet.

– Vallja be, hogy képzelődött, és menjünk reggelizni – mondta Beauchamp.

De a falióra kondulásának hangja még el sem ült, már nyílt az ajtó, és Germain jelentette:

– Monte Cristo gróf úr őexcellenciája!

A hallgatóság minden tagja összerezzent, mert Morcerf elbeszélése akaratuk ellenére is lelkük mélyére hatolt. Albert maga sem tudta visszafojtani hirtelen támadt izgalmát.

Nem hallatszott sem kocsi gördülése az utcáról, sem léptek zaja az előszobából. Maga az ajtó is zajtalanul nyílt ki.

A küszöbön megjelent a gróf, a legegyszerűbb öltözékben: még a legkényesebb divatfi sem találhatott volna ruháján semmi kivetnivalót. Minden pompás ízlésről tanúskodott, minden a legelőkelőbb helyekről került ki: ruha, kalap, fehérnemű.

Alig látszott harmincöt évesnek, és mindenkit meglepett, hogy tökéletes mása volt annak az arcképnek, amelyet Debray rajzolt róla. A gróf mosolyogva ment a szalon közepére, egyenesen Albert felé, aki kezet nyújtva jött elébe, és sietve kezet szorított vele.

– A pontosság – mondta Monte Cristo – a királyok udvariassága, mint ahogy, gondolom, valamelyik uralkodónk állította. De az utasok, bármennyire meg is van bennük a jóakarat, nem mindig tudnak ennek eleget tenni. Hanem azért remélem, kedves vicomte, hogy jóakaratom figyelembevételével megbocsátja nekem azt a két-három másodpercnyi késedelmet, amellyel a találkozón megjelentem. Ötszáz mérföldet nem lehet akadály nélkül megtenni, főleg Franciaországban, ahol, mint látom, nem szabad megverni a postakocsist.

– Gróf úr – felelte Albert –, éppen most jelentem az ön látogatását néhány barátomnak, akiket az ön tiszteletére hívtam meg. Van szerencsém be is mutatni őket. Ez itt Château-Renaud gróf úr, akinek nemessége a tizenkét pairig nyúlik vissza, és akinek ősei helyet foglaltak a Kerekasztalnál. Ez itt Lucien Debray úr, a belügyminiszter személyi titkára. Ez meg Beauchamp úr, a félelmetes újságíró, a francia kormány mumusa, akiről azonban nagy nemzeti hírneve ellenére sem hallott semmit Olaszországban, mivelhogy az ő újságját oda nem engedik be. Végül ez itt Maximilen Morrel úr, szpáhikapitány.

E névre a gróf, aki mindmostanáig udvariasan, de egészen angolos hidegséggel és közönnyel köszöngetett, önkéntelenül egy lépést tett előre, és halvány arcán könnyű pirosság ömlött el.

– A kapitány úr az új francia hódítók egyenruháját viseli – jegyezte meg –, szép egyenruha.

Senki sem tudta volna megmondani, miféle érzés adott a gróf hangjának olyan mélységes rezgést, és mitől csillant meg, szinte akarata ellenére, szép, nyugodt, tiszta szeme, mikor nem volt semmi oka arra, hogy fátyolossá legyen.

– Ön még sohasem látta a mi afrikai katonáinkat, uram? – kérdezte Albert.

– Soha – felelte a gróf, és most már ismét teljesen ura lett önmagának.

– Hát, uram, e katonaruha alatt a hadsereg egyik legjobb és legnemesebb szíve dobog.

– Ó, vicomte úr – szakította félbe Morrel.

– Hagyja csak elmondanom, kapitány... Éppen most hallottunk a kapitány úrról egy olyan hősre valló történetet, hogy noha ma látom őt első ízben, azt a kegyet kérem tőle, úgy mutathassam be önnek, mint barátomat.

És e szavaknál ismét észre lehetett venni Monte Cristón azt a különös, merev tekintetet, a futó pírt az arcán és szemhéja könnyed rezdülését, amely nála mindig meghatottságot jelentett.

– Ó, hát a kapitány úr ilyen nemes lélek! – mondta a gróf. – Annál jobb!

Ez a felkiáltás, amely inkább a gróf saját gondolataira adott választ, semmint arra, amit Albert mondott, mindenkit meglepett, főleg pedig Morrelt, aki bámulattal nézte Monte Cristót. De ugyanakkor a gróf hangja olyan lágyan és kellemesen hangzott, hogy bármilyen különös volt is ez a felkiáltás, nem lehetett rossz néven venni.

– Ugyan miért kételkedett volna ebben? – kérdezte Beauchamp Château-Renaud-tól.

– Valóban – felelte Château-Renaud, aki nagyvilági tapasztalatával és arisztokratikus szeme élességével annyira behatolt Monte Cristo lelkébe, amennyire ez csak lehetséges volt –, valóban, Albert nem csapott be bennünket. A gróf különös egyéniség. Mit szól hozzá, Morrel?

– Csak azt mondhatom – felelte Morrel –, hogy a tekintete őszinte, a hangja rokonszenves, elannyira, hogy nekem nagyon tetszik, noha a reám tett megjegyzése kissé furcsa volt.

– Uraim – mondta Albert –, Germain jelenti, hogy tálalva van. Kedves grófom, engedje meg, hogy mutassam az utat.

Szótlanul mentek át az ebédlőbe. A terített asztalnál mindenki elfoglalta a helyét.

– Uraim – kezdte a gróf, miközben leült –, engedjenek meg egy vallomást, amely egyúttal mentségemül is szolgál, ha esetleg valami illetlenséget találnék elkövetni. Idegen vagyok, mégpedig annyira idegen, hogy most vagyok első ízben Párizsban. A francia élet tehát egészen ismeretlen előttem, és mostanáig csak a keleti életmódot szoktam meg, amely a jó párizsi hagyományoknak a lehető legellenszenvesebb. Nagyon kérem tehát, ne vegyék rossz néven, ha valami túlságosan törököset, túlságosan nápolyit vagy túlságosan arabosat találnak viselkedésemben. Ezek után, uraim, reggelizhetünk.

– Hogyan mondja mindezt! – mormogta Beauchamp. – Bizonyára valami igen nagy úr.

– Nagy úr – tette hozzá Debray.

– Nagy úr ez minden országban, Debray úr – jegyezte meg Château-Renaud.

2

A reggeli

A gróf, mint emlékszünk rá, mértékletes volt az étkezésben. Albert észrevette ezt, és attól tartott, hogy a párizsi élet már kezdettől fogva nem lesz ínyére a világutazónak, a legmateriálisabb, de egyúttal legszükségesebb tekintetben.

– Kedves grófom – mondta –, félek, hogy a rue du Helder-i konyha nem nyeri meg annyira a tetszését, mint a piazza Espagnán levő. Érdeklődnöm kellett volna az ízlése felől, és néhány fogást az ön kedve szerint kellett volna készíttetnem.

– Ha jobban ismerne, uram – felelte mosolyogva a gróf –, nem foglalkozna velem annyit, hiszen ez szinte megalázó a magamfajta utasra nézve, aki sorjában élt Nápolyban makarónival, Milánóban polentával, Valenciában olla-podridával, Konstantinápolyban piláffal, Indiában karpickkal, Kínában pedig fecskefészekkel. A magamfajta világpolgár semmiféle konyhától sem riad vissza. Mindenből és mindenhol eszem, csakhogy nem sokat. És ma, amikor szememre hányja mértékletességemet, éppen nagyon is jó étvágyam van, mivel tegnap reggel óta semmit sem ettem.

– Hogyan, tegnap reggel óta?! – kiáltoztak a vendégek. – Huszonnégy órája nem evett semmit?

– Nem én! – felelte Monte Cristo. – Kénytelen voltam kerülőt tenni, mert Nîmes környékén értesüléseket kellett beszereznem. Így azután némi késést szenvedtem, és nem akartam megállni.

– Így hát csak a kocsijában evett? – kérdezte Morcerf.

– Nem én, aludtam, mint ahogy ez megesik velem, ha unatkozom és lusta vagyok hozzá, hogy szórakozást keressek magamnak, vagy olyankor, amikor éhes vagyok, és nincs kedvem enni.

– De aludni akkor tud, amikor akar? – kérdezte most Morrel.

– Körülbelül.

– Van erre valami biztos módszere, uram?

– Csalhatatlan módszerem van.

– Az bizony jó volna nekünk, afrikaiaknak, mert nem mindig van ennivalónk, és csak ritkán van italunk – jegyezte meg Morrel.

– Igen ám – felelte Monte Cristo –, de sajnos, ez a recept csak az olyan ember számára kitűnő, aki, mint én, kivételes életmódot folytat. Igen veszedelmes lehetne azonban egy hadseregben, amelyet nem lehetne felébreszteni, amikor szükség volna rá.

– Megtudhatnánk, mi az a recept? – kérdezte Debray.

– Ó, Istenem, hogyne! – felelte Monte Cristo. – Nem csinálok belőle titkot: egy keverék ez, amely kitűnő ópiumból és a legjobb hasisból készül. Az ópiumot magam hoztam Kantonból, hogy bizonyos legyek a tisztaságáról, a hasis pedig Keleten terem, pontosabban a Tigris és az Eufratesz között. Ezt a két anyagot egyenlő arányban összekeverem, a keveréket apró pirulákká formálom, és akkor veszem be, amikor szükség van rá. Tíz perc múlva jelentkezik a hatása. Kérdezzék csak meg Franz d'Épinay báró urat, azt hiszem, egy alkalommal ő is megkóstolta.

– Úgy van – jegyezte meg Morcerf –, beszélt róla, sőt igen szívesen emlékezik rá.

– De – szólt közbe Beauchamp, aki újságíró lévén, nagyon hitetlen volt – ön mindig magánál hordja ezt a szert?

– Mindig – válaszolta Monte Cristo.

– Illetlen dolog volna megkérni rá, hogy mutassa meg ezeket a pirulákat? – folytatta Beauchamp, abban a reményben, hogy az idegen most rajtaveszt.

– Nem, uram – válaszolt a gróf.

Zsebéből egyetlen smaragdból faragott, csodálatos szelencét vett elő. A szelence arany csavarral záródott, s ha ezt megcsavarták, borsó nagyságú, zöldes golyócskát bocsátott keresztül. A kis golyónak fanyar és átható illata volt. Négy vagy öt ilyen golyócska volt a smaragdszelencében, de mintegy tizenkettő is belefért volna.

A szelence kézről kézre járt az asztal körül, de a vendégek inkább a csodálatos smaragdot bámulták, s nem a pirulákat nézték vagy szagolgatták.

– És ezt a szert a szakácsa készíti el? – kérdezte Beauchamp.

– Dehogy, uram – felelte Monte Cristo –, az efféle igazi élvezet céljára készülő szert sohasem bízom méltatlan kézre. Elég jó vegyész vagyok, magam készítem a piruláimat.

– Csodálatosan szép ez a smaragd, és a legnagyobb, amelyet életemben láttam, pedig anyámnak elég tekintélyes családi ékszerei vannak – jegyezte meg Château-Renaud.

– Három hasonló volt a birtokomban – folytatta Monte Cristo. – Az egyiket a Nagyúrnak adtam, aki belefoglaltatta kardja markolatába. A másodikat a Szentatyánknak, a pápának adtam, aki beletétette tiarájába, egy majdnem ugyanilyen nagyságú, de nem ilyen tüzű smaragd mellé, amelyet elődje, VII. Pius pápa kapott Napóleon császártól. A harmadikat megtartottam magamnak, kivájattam, aminek következtében értéke felét elvesztette, de alkalmasabbá tette erre a használatra, amelyre magamnak szántam.

Valamennyien bámulattal tekintettek Monte Cristóra. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nyilvánvaló volt: vagy az igazat mondja, vagy pedig bolond. A kezében tartott smaragdkő látása azonban arra késztette őket, hogy az első feltevés mellett maradjanak.

– És ezt a pompás ajándékot mivel viszonozta önnek a két uralkodó? – kérdezte Debray.

– A Nagyúr szabadon bocsátott egy asszonyt – válaszolta a gróf. – Szentatyánk, a pápa pedig egy ember életét adta ajándékba. Ilyen módon életemben egyszer olyan hatalmas voltam, mintha Isten egy trón lépcsőire teremtett volna.

– Ugye Peppino volt az, akinek az életét megmentette? – kiáltott fel Morcerf. – Az ő számára kérte a kegyelmet?

– Meglehet – felelte Monte Cristo mosolyogva.

– Gróf úr, ön nem is sejti, mennyire örülök, hogy így hallom beszélni – jelentette ki Morcerf. – Már előre úgy festettem önt le barátaimnak, mint valami mesebeli embert, mint az Ezeregyéjszaka varázslóját, mint egy középkori boszorkánymestert. A párizsiak azonban annyira torkig vannak a paradoxonokkal, hogy már a legkétségtelenebb igazságokat is a képzelet szeszélyének tartják, ha ezek az igazságok nem felelnek meg az ő mindennapi életük összes feltételeinek. Itt van például Debray, aki elolvassa, és Beauchamp, aki kinyomatja mindennap, hogy a körúton elfogták és kirabolták a Jockey Club egyik elkésett tagját, hogy négy embert meggyilkoltak a rue Saint-Denis-n vagy a faubourg Saint-Germainen, hogy letartóztattak tíz, tizenöt, húsz tolvajt, akár valamelyik boulevard du Temple-i kocsmában, akár a Thermes de Julienben, hanem azért tagadják, hogy a Maremmákban, Róma mezőin vagy a Pontini-mocsarak tájékán haramiák vannak. Mondja hát meg nekik, gróf úr, maga, nagyon kérem, hogy engem bizony elhurcoltak ezek a banditák, és hogy az ön nemes lelkű közbenjárása nélkül ma már, minden valószínűség szerint, az örök feltámadást várnám Szent Sebestyén katakombáiban, ahelyett hogy most reggelivel szolgálok nekik szerény kis rue du Helder-i házamban.

– Ugyan! – mondta Monte Cristo. – Hiszen megígérte, hogy nem beszélünk többé erről a csekélységről.

– Nem én ígértem meg, gróf úr! – kiáltott Morcerf. – Másvalaki ígérte meg, akinek ön bizonyára ugyanezt a szolgálatot tette, amit nekem, és akit összetéveszt velem. Ellenkezőleg: beszéljünk róla, nagyon kérem. Mert ha rászánja magát, hogy beszéljen róla, nemcsak azt mondja el talán, amit tudok, hanem olyasvalamit is, amiről nincs tudomásom.

– De nekem úgy rémlik – mondta mosolyogva a gróf –, ön eléggé fontos szerepet játszott ebben a dologban ahhoz, hogy éppúgy tudja, mi történt, mint jómagam.

– Volna szíves megígérni, hogy ha elmondom mindazt, amit tudok – mondta Morcerf –, kiegészíti majd azzal, amit nem tudok?

– Rendben van – válaszolt Monte Cristo.

– Hát bizony – kezdte ismét Morcerf –, még ha hiúságom csorbát is szenved, elmondom, hogy három napig azt hittem, bálványa vagyok egy álarcos női alaknak, akit a Tulliák vagy Poppaeák leszármazottjának tartottam, holott egész egyszerűen csupán egy contadina játékszere voltam. És azért nevezem contadinának, hogy ne kelljen parasztlányt mondanom. Annyit tudok, hogy mint valami ostoba, még sokkal ostobább, mint az, akiről azt imént beszéltem, ezt a parasztlányt véltem felismerni egy tizenöt-tizenhat éves, csupasz állú, nyúlánk termetű banditasuhancban, aki abban a pillanatban, amikor habfehér vállára az első csókot merészkedtem rálehelni, torkomnak szegezte pisztolyát, és hét vagy nyolc társa segítségével levezetett, vagy talán inkább lehurcolt Szent Sebestyén katakombáinak mélyére, ahol egy igen művelt rablóvezér elé vezettek. Szavamra mondom, Caesar Kommentárjai-t olvasta, és kegyeskedett olvasmányát félbeszakítani, hogy tudtomra adja: ha másnap reggel hat órára nem fizetek be négyezer tallért a kasszájába, reggel egynegyed hétkor bevégzem az életemet. Az erről szóló levél, amit küldtem, megvan, Franz őrzi az én aláírásommal és Luigi Vampa mester utóiratával. Ha kételkednek benne, írhatok Franznak, ő majd igazolja az aláírások hitelességét. Ennyit tudok. Mármost, amit nem tudok, az az, hogy miképpen szerzett ön, gróf úr, olyan mélységes tiszteletet a római banditáknál, akik vajmi kevés dolgot tartanak tiszteletben. Bevallom, hogy Franzcal együtt szemünk-szánk elállt a bámulattól.

– Ennél semmi sem egyszerűbb, uram – válaszolt a gróf –, én több mint tíz esztendeje ismerem a hírneves Vampát. Még egészen fiatal bojtárgyerek volt, mikor valami aranypénzt adtam neki, mert megmutatta nekem az utat, ő pedig, hogy ne maradjon alul, egy olyan tőrt adott nekem, amelyet maga faragott, és amelyet ön bizonyára látott fegyvertáramban. Később, akár mivel elfeledkezett erről a kis ajándékról, amelynek biztosítania kellett volna kettőnk barátságát, akár mert nem ismert rám, megpróbált elfogni engem. A vége az lett, hogy én fogtam el őt mind a tizenkét cimborájával. Átadhattam volna a római igazságszolgáltatásnak, amely gyorsan dolgozik, és nem sokat teketóriázott volna vele, de nem tettem semmit. Hazaküldtem a bandájával együtt.

– Azzal a feltétellel, hogy többé sohase követnek el semmi bűnt sem – szólt közbe az újságíró nevetve. – Örömmel látom, hogy lelkiismeretesen megtartották adott szavukat.

– Dehogy, uram – felelte Monte Cristo –, azzal az egyszerű feltétellel, hogy engem a hozzám tartozókkal együtt mindig tiszteletben fognak tartani. Talán különösnek találják, amit mondani fogok, önök, szociális, haladó szellemű és humanista urak. Én azonban sohasem foglalkozom felebarátaimmal, nem kísérlem meg, hogy megvédjem azt a társadalmat, amely nem véd meg engem, sőt merem mondani, amely általában csak azért foglalkozik velem, hogy ártalmamra legyen. És hacsak nem sokra becsülöm őket, és nem ártom magam a dolgukba, még mindig a társadalomnak és felebarátaimnak van köszönnivalójuk velem szemben.

– Nagyszerű! – kiáltott fel Château-Renaud. – Tessék, itt az első bátor ember, aki őszintén, nyíltan magasztalja az önzést: ez gyönyörű dolog! Bravó, gróf úr!

– Legalább őszinte – jegyezte meg Morrel. – Hanem azért bizonyosra veszem, a gróf úr nem bánta meg, hogy egy alkalommal eltért azoktól az elvektől, amelyeket az imént itt kifejtett nekünk.

– Hogyan tértem volna el ezektől az elvektől, uram? – kérdezte Monte Cristo, aki nem állhatta meg, hogy időről időre figyelmesen ne vizsgálgassa Maximilient, mire a merész ifjú két vagy három ízben kénytelen volt lesütni a szemét a gróf tiszta és átható tekintete előtt.

– Úgy vélem – kezdte ismét Morrel –, hogy amikor kiszabadította Morcerf urat, akit nem is ismert, mégiscsak felebarátját és a társadalmat szolgálta.

– Amelynek ő az egyik legszebb ékessége – jelentette ki komolyan Beauchamp, és egy hajtásra kiivott egy pohár pezsgőt.

– Gróf úr! – kiáltott fel Morcerf. – Most csávába került ön, aki pedig egyike a leglogikusabban gondolkodó embereknek, akiket csak ismerek. És meglátja, ragyogó világossággal bebizonyítják önnek, hogy korántsem önző, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben emberbarát. Ó, gróf úr, ön azt állítja, hogy Keletről jött ide, levantei, maláj, indiai, kínai, barbár ember. A Monte Cristo családnevet viseli, ehhez keresztnévként pedig a „Szindbád, a tengerész” elnevezést fűzi hozzá. Márpedig alig tette Párizsba a lábát, ön ösztönösen követi azt a legnagyobb erényt vagy legnagyobb hibát, amely nekünk, különcködő párizsiaknak szokásunk, hogy kohol olyan bűnöket, amelyek nincsenek meg önben, és elrejti meglevő erényeit!

– Kedves vicomte-om – felelte Monte Cristo –, mindabban, amit mondtam vagy tettem, nem látok egyetlen olyan szót sem, amellyel kiérdemeltem volna az öntől és ezektől az uraktól kapott dicséretet. Ön nem volt nekem idegen, hiszen ismertem már, átengedtem önnek két szobát, vendégem volt reggelire, kölcsönadtam az egyik kocsimat, a Corsón együtt néztük végig az álarcosokat, és a piazza del Popolo egyik ablakából egymás társaságában néztük végig azt a kivégzést, amelynek láttára ön csaknem rosszul lett. Mármost azt kérdem ezektől az uraktól, ott hagyhattam-e vendégemet azoknak a szörnyű banditáknak a keze között, ahogy önök nevezik őket? Ezenkívül, mint tudja, mikor önt megmentettem, volt egy mellékgondolatom is: fel akartam önt kérni arra, hogy vezessen be a párizsi társaságba, mikor Franciaországba utazom. Egy ideig ön talán azt hitte, hogy ez az elhatározásom csak afféle bizonytalan és futó terv, de ma már láthatja, hogy ízig-vérig valóság, és ígéretének eleget kell tennie, hacsak nem akar szószegő lenni.

– Meg akarom tartani a szavamat – mondta Morcerf –, de attól félek, hogy erősen csalódni fog, kedves gróf, hiszen ön változatos tájakhoz, festői látványosságokhoz, csodálatos dolgokhoz van szokva. Nálunk a legcsekélyebb olyan élményben sem lesz része, mint amelyekhez hozzászokott kalandos életében. A mi Csimborasszónk a Montmartre, a mi Himalájánk a Valérien-hegy, a mi nagy sivatagunk a grenelle-i síkság, ahol artézi kutat fúrnak, hogy a karavánok vízhez jussanak. Tolvajunk is van, méghozzá sok, noha nem annyi, mint ahogy híre jár, hanem ezek a tolvajok sokkal jobban félnek a legkisebb titkosrendőrtől, mint a legnagyobb úrtól. Végül Franciaország elannyira prózai hely, Párizs pedig annyira civilizált város, hogy nem találhat nyolcvanöt megyénkben – nyolcvanöt megyét mondok, Korzikát természetesen nem számítom Franciaországhoz –, nyolcvanöt megyénkben tehát nem találhat olyan kis helyet, amelyen ne volna telegráf, s olyan kicsi, valamennyire is sötét barlangot, amelybe a rendőrség már be ne vezette volna a gázvilágítást. Így csupán egyetlen szolgálat van, amellyel viszonozni tudom önnek a barátságát, kedves gróf, és ebben a tekintetben rendelkezésére állok: bemutatom önt mindenütt, vagy bemutattatom barátaimmal, ez magától értetődik. Ehhez egyébként nincs szüksége senkire sem. Az ön nevével, vagyonával és szellemével (Monte Cristo kissé gúnyos mosollyal hajolt meg) az ember bárhol bemutatkozhat önmaga is, és mindenütt szívesen látják. A valóságban tehát csak egy dologban lehetek szolgálatára. Ha a párizsi életben való bizonyos fokú jártasságomnak, a kényelmes életben szerzett tapasztalatomnak vagy bazárainkról való ismereteimnek hasznát veheti, rendelkezésére állok, hogy megfelelő szállást találjunk az ön számára. Nem merem felajánlani, hogy lakásomat megosztom önnel, mint ahogy Rómában ön megosztotta velem az önét. Én ugyan nem hirdetem az önzést, de azért kiváltképpen önző ember vagyok, mert az én lakásomban rajtam kívül nem tartana ki még egy árnyék sem, feltéve, hogy az nem egy nő árnyéka.

– Ó – mondta a gróf –, ez már egészen hitvesi fenntartás. Igaz is, ön Rómában említette, uram, hogy házasodni készül. Kívánhatok szerencsét jövendő boldogságához?

– A dolog mindeddig terv maradt, gróf úr.

– És aki tervet mond, az csak eshetőségre gondol – jegyezte meg Debray.

– Szó sincs róla! – jelentette ki Morcerf. – Apám ragaszkodik hozzá, és remélem, minél előbb bemutathatom önöknek, ha nem is a feleségemet, legalább a menyasszonyomat: Eugénie Danglars kisasszonyt.

– Eugénie Danglars! – ismételte a nevet Monte Cristo. – Várjon csak, nem Danglars báró az édesapja?

– De igen – felelte Morcerf –, csakhogy amolyan újdonsült báró.

– Sebaj – jelentette ki Monte Cristo –, ha az államnak olyan szolgálatokat tett, amelyekkel kiérdemelte ezt a kitüntetést.

– Mégpedig nagy szolgálatokat – mondta Beauchamp. – Noha lélekben szabadelvű volt, 1829-ben hatmilliós kölcsönt adott X. Károly királynak, aki báróvá és a Becsületrend lovagjává tette, úgyhogy a szalagot Danglars nem a mellénye zsebében viseli, mint ahogy azt az ember hinné, hanem egyenesen kabátja gomblyukában.

– Ó – nevetett Morcerf –, Beauchamp, Beauchamp, ezt tegye közzé a Consaire-ben és a Charivari-ban. De előttem kímélje jövendő apósomat.

Azután ismét Monte Cristóhoz fordult:

– De az imént úgy említette a nevet, mintha ismerné a bárót – jegyezte meg.

– Nem ismerem – mondta hanyagul Monte Cristo –, de minden valószínűség szerint hamarosan megismerkedem vele, tekintve, hogy nyílt hitelem van nála a londoni Richard és Blount, a bécsi Arstein és Eskeles és a római Thomson és French cégektől.

E két utolsó név kiejtésekor Monte Cristo a szeme sarkából figyelte Maximilien Morrelt.

Ha az idegen azt várta, hogy ez a két név hatással lesz Maximilien Morrelre, nem is csalatkozott. Maximilien összerezzent, mintha villamos áram futott volna rajta keresztül.

– Thomson és French – mondta. – Ismeri ezt a céget, uram?

– Ez a cég a bankárom a keresztény világ fővárosában – válaszolta a gróf a legnagyobb nyugalommal. – Tehetnék talán náluk valamit az ön érdekében?

– Ó, gróf úr, ön talán segítségünkre lehet a mostanáig oly hiábavaló kutatásainkban. Ez a cég valamikor igen nagy szolgálatokat tett a mienknek, és nem tudom, miért, mind a mai napig tagadja, hogy bármit is tett volna.

– Rendelkezésére állok, uram – válaszolta Monte Cristo meghajolva.

– Hanem – szólt közbe Morcerf – mi most Danglars úr miatt egészen eltértünk beszélgetésünk tárgyától. Arról volt szó, hogy megfelelő szállást találjunk Monte Cristo gróf számára. Kérem, uraim, szedjük össze magunkat, és találjunk ki valamit. Hol legyen a nagy Párizs ez új vendégének lakása?

– A faubourg Saint-Germainen – jelentette ki Château-Renaud.

– Ott talál majd a gróf úr egy édes kis kertes házat.

– Ugyan már, Château-Renaud – szólt közbe Debray –, ön csak azt a bús és mogorva faubourg Saint-Germaint ismeri. Ne hallgasson rá, gróf úr, inkább a Chaussée d'Antinre menjen lakni, az Párizs igazi szíve.

– A boulevard de l'Opérán, az első kerületben, szép erkélyes házban – jegyezte meg Beauchamp. – A gróf úr odavitethet ezüstszövetű párnákat, és miközben csibukját szívja vagy hasispiruláit szedegeti, a szeme előtt vonul el egész Párizs.

– Önnek nincs semmi ötlete, Morrel, hogy nem javasol semmit? – kérdezte Château-Renaud.

– Dehogy nincs – felelte mosolyogva a fiatalember. – Ellenkezőleg, csak arra vártam, hogy hátha elfogadja a gróf úr valamelyikük ragyogó ajánlatát. Most azonban, hogy nem felelt, felajánlhatok egy lakosztályt egy igen bájos, Pompadour-stílusú kis házban, amelyet egy év óta bérel a húgom a rue Meslayn.

– Önnek húga is van? – kérdezte Monte Cristo.

– Van, uram, mégpedig kitűnő testvér.

– Asszony?

– Idestova kilenc esztendeje.

– Boldog? – kérdezte ismét a gróf.

– Olyan boldog, amennyire emberi lény csak lehet – válaszolta Maximilien. – Annak lett a felesége, akit szeretett, és aki kitartott mellettünk balszerencsénkben is. Emmanuel Herbaut-nak.

Monte Cristo alig észrevehetően elmosolyodott.

– Ott szoktam lakni a félévi szabadságom alatt – folytatta Maximilien –, és sógorommal, Emmanuellel együtt szolgálatára leszünk a gróf úrnak minden felvilágosítással, amire csak szüksége lesz.

– Vigyázat! – kiáltott fel Albert, mielőtt Monte Cristónak ideje lett volna felelni. – Gondolja meg, mit cselekszik, Morrel úr. Ön be akarja zárni a világjárót, Szindbádot, a tengerészt, egy szűk családi körbe. Abból az emberből, aki azért jött ide, hogy Párizst lássa, ön otthon ülő pátriárkát akar csinálni.

– Ó, szó sincs róla – válaszolta Morrel mosolyogva –, hiszen a húgom huszonöt éves, a sógorom pedig harminc. Fiatalok, jókedvűek, boldogok. A gróf úr különben is a saját otthonában lenne, és csak akkor találkozna házigazdáival, ha kedve tartja, hogy lemenjen hozzájuk.

– Köszönöm, uram, köszönöm – mondta Monte Cristo. – Én azonban beérem vele, ha ön megtisztel azzal, hogy majd bemutat a kedves húgának és sógorának. De nem fogadtam el egyiket sem az urak ajánlatai közül, minthogy berendezett lakásom már készen áll.

– Hogyan? – kiáltott Morcerf. – Csak nem fog szállóban lakni? Ez túlságosan barátságtalan volna.

– Hát olyan rossz helyem volt talán Rómában? – kérdezte Monte Cristo.

– A mindenségit! Rómában ötvenezer piasztert költött arra, hogy berendeztessen magának egy lakosztályt – jegyezte meg Morcerf. – De úgy gondolom, ekkora kiadást nem ismételhet meg olyan gyakran.

– Nem ez tartott vissza – válaszolta Monte Cristo –, hanem elhatároztam, hogy házam lesz Párizsban, úgy értem, hogy saját házam. Előre küldtem komornyikomat, ő azóta már bizonyára meg is vette, be is bútoroztatta nekem azt a házat.

– De hiszen akkor van egy olyan komornyikja, aki ismeri Párizst? – kérdezte Beauchamp.

– Ő is most van először Franciaországban, akárcsak jómagam. Fekete bőrű és néma – jegyezte meg Monte Cristo.

– Akkor hát Ali az? – kérdezte Albert, az általános csodálkozás közepette.

– Ali az, uram, csakugyan, Ali, az én núbiaim, az én némám, akit, azt hiszem, Rómában látott.

– Igaz, hogyne – válaszolta Morcerf –, csodálatosan jól emlékszem rá. De hogyan bízott ön meg egy núbiait, hogy házat vegyen önnek Párizsban, egy némát, hogy a házat bebútoroztassa? Hiszen mindent megfordítva fog csinálni, a szegény szerencsétlen!

– Ki kell önt ábrándítanom, uram, én ellenkezőleg bizonyosra veszem, hogy mindent az én ízlésem szerint fog elintézni. Mert tudja, az én ízlésem nem olyan, mint az általános ízlés. Ali egy héttel ezelőtt érkezett ide. Eddig már bizonyára végigszaladt a városon azzal az ösztönnel, amellyel a magában vadászó kutya szokott futkosni. Ali ismeri szeszélyeimet, ötleteimet, szükségleteimet, már bizonyára mindent megszervezett az én kedvem szerint. Tudta, hogy ma tíz órakor érkezem. Kilenc óra óta várt a fontainebleau-i sorompónál, és átadta nekem ezt a cédulát. Ez az új címem: tessék elolvasni.

Monte Cristo egy papírszeletet nyújtott át Albert-nek.

– Champs-Élysées 30. szám – olvasta Morcerf.

– Nahát, ez igazán eredeti! – szaladt ki Beauchamp száján.

– És hozzá fejedelmi – folytatta Château-Renaud.

– Mi az? Ön nem ismeri a saját házát? – kérdezte Debray.

– Nem én – felelte Monte Cristo –, hiszen már említettem, hogy nem akartam elkésni a találkozóról. A kocsiban öltözködtem át, és a vicomte kapujánál szálltam ki.

A fiatalemberek összenéztek. Nem tudták, komédiázik-e Monte Cristo. De minden szó, amit ez az ember csak kiejtett, eredetisége ellenére is olyan természetesen egyszerű volt, hogy hazugságot fel sem tételezhettek. És különben is, miért hazudott volna?

– Be kell tehát érnünk azzal – mondta Beauchamp –, hogy azokat az apró szolgálatokat tegyük meg a gróf úrnak, amelyeket módunkban áll megtenni. Én mint újságíró, megnyitom előtte Párizs valamennyi színházának kapuját.

– Köszönöm, uram – felelte mosolyogva Monte Cristo. – Titkáromat azonban már megbíztam vele, hogy minden színházban béreljen számomra egy-egy páholyt.

– És a titkár is núbiai és néma? – kérdezte Debray.

– Nem, uram, ő egészen egyszerűen az önök honfitársa, ha egy korzikai egyáltalában honfitársa lehet bárkinek is. De hiszen ön ismeri is, Morcerf úr.

– Csak nem a derék signor Bertuccio az, aki olyan pompásan ért az ablakok megszerzéséhez?

– Éppen ő az. Ön aznap látta nálam, amikor reggelire volt szerencsém önökhöz. Nagyon derék ember, kissé katona volt, kissé csempész, egyszóval egy kissé mindaz, ami csak lehet az ember. Még arra sem mernék megesküdni, hogy nem volt-e dolga a rendőrséggel valami potomság, mondjuk egy kis késelés miatt.

– És ön éppen ezt a derék világpolgárt választotta titkárának, gróf úr? – kérdezte Debray. – Mennyit lop ez öntől évenként?

– Szavamra mondom – felelte a gróf –, bizonyos vagyok benne, nem többet, mint bárki más. De nekem megfelel, nem ismer lehetetlent, és ezért tartom magam mellett.

– Így hát – jegyezte meg Château-Renaud – már van berendezett lakása, háza a Champs-Élysées-n, cselédsége, titkárja, most már csak barátnő kellene.

Albert mosolygott. A szép görög nőre gondolt, akit a Valle és az Argentína Színházban, a gróf páholyában látott.

– Én ezt jobban csinálom – mondta Monte Cristo –, van egy rabszolganőm. Önök az Opéra, a Vaudeville és a Variétés Színházakból bérlik barátnőiket, én Konstantinápolyban vettem a magamét. Az enyém talán kissé drágább volt, de ebben a tekintetben semmi okom az aggodalomra.

– Ön azonban elfelejti – mondta nevetve Debray –, hogy mint Károly király mondotta, mi itt nevünkben és természetünkben egyaránt szabad emberek vagyunk[35], hogy tehát, amint ön Franciaország földjére tette a lábát, rabnője is szabaddá lett.

– Ki mondja ezt meg neki? – kérdezte Monte Cristo.

– Ejnye, hát a legelső ember, aki útjába akad.

– Ő csak újgörögül ért.

– Az már más.

– De látni legalább fogjuk, vagy pedig nemcsak néma szolgája, hanem eunuchjai is vannak? – kérdezte Beauchamp.

– Bizony az nincs – jelentette ki Monte Cristo –, ilyen messzire nem megyek el a keletiességben. Mindenki, aki a környezetemhez tartozik, bármikor szabadon elhagyhat, és ha engem elhagy, nem lesz már sem rám utalva, sem másra. Talán éppen ezért nem hagynak el.

Már túl voltak ekkor a csemegén és a dohányzáson is.

– Kedves barátom – mondta Debray Morcerf-nek távozóban – fél háromra jár, az ön vendége igen szeretetre méltó, de nem lehet olyan kedves társaság, amelyet az ember végül is ott ne hagyjon, olykor a rosszabb kedvéért is. Vissza kell térnem a minisztériumba. A miniszternek beszélni fogok a grófról, végtére is meg kell tudnunk, hogy kicsoda.

– Vigyázzon – mondta Morcerf –, még a legravaszabbak is rajtaveszthetnek.

– Ugyan! A rendőrségnek hárommillió áll a rendelkezésére, noha igaz, hogy csaknem mindig jó előre elköltik a pénzt. De nem baj, azért még mindig marad ötvenezer frankja erre a célra.

– És ha megtudja, hogy kicsoda, elmondja nekem?

– Ezt ígérem. A viszontlátásra, Albert. Uraim, alázatos szolgájuk.

Debray azután kint, az előszobában, jó hangosan kiáltotta:

– Jöjjön a kocsim!

– Helyes – mondta most Beauchamp Albert-nek –, nem megyek ugyan már a képviselőház ülésére, hanem azért olvasóimnak érdekesebb olvasmánnyal fogok szolgálni, mint Danglars úr beszéde.

– Kegyelem, Beauchamp – mondta Morcerf –, egyetlen szót se, könyörgök! Ne vegye el tőlem az érdemet, hogy én mutathassam be, és én beszélhessek róla elsőnek. Ugye, érdekes ember?

– Több annál – mondta Château-Renaud –, és csakugyan az egyik legcsodálatosabb ember, akit életemben valaha is láttam. Jön, Morrel?

– Egy pillanat – mondta Morrel –, csak a névjegyemet adom át a gróf úrnak, aki volt szíves megígérni, hogy meglátogat bennünket a rue Meslay 14. szám alatt.

– Legyen nyugodt, nem mulasztom el ezt a látogatást, uram – mondta meghajolva a gróf.

És Maximilien Morrel együtt távozott Château-Renaud báróval, magára hagyva Monte Cristót és Morcerf-t.

3

A bemutatás

Mikor Albert négyszemközt maradt Monte Cristóval, ezt mondta neki:

– Gróf úr, engedje meg, hogy ciceronei működésem kezdeteként bemutassak önnek egy minta-legénylakást. Önnek, aki megszokta az olasz palotákat, érdekes tanulmányul szolgál majd annak a kiszámítása, hogy hány négyzetlábnyi területen élhet egy párizsi ifjú, akinek nem éppen a legrosszabb a lakása. Míg átmegyünk egyik szobából a másikba, kinyitogatjuk az ablakokat, hogy egy kis friss levegőt élvezhessen.

A földszinti ebédlőt és szalont már ismerte Monte Cristo. Albert tehát először „műtermébe” vezette a grófot. Emlékszünk rá, hogy ez volt a legkedvesebb tartózkodási helye.

Monte Cristo alaposan méltányolta mindazt a sok holmit, amelyet Albert összehordott ebbe a helyiségbe: régi ládák, japán porcelánok, keleti szövetek, velencei üvegkészítmények, fegyverek a világ minden tájáról, mind-mind ismerősök voltak előtte, és első pillantásra felismerte, hogy melyik századból és melyik országból származnak. Albert arra számított, hogy ő fog magyarázni, holott éppen ellenkezőleg, ő hallgatta meg a gróf régiségtani, ásványtani és természetrajzi előadását. Lementek az első emeletre.

Albert most a szalonba vezette vendégét. A szalon falát modern festők művei díszítették: Dupré tájképei lengő nádszálakkal, magas fákkal, bőgő tehenekkel és csodálatos égboltozattal, Delacroix hosszú, fehér burnuszos, ragyogó övtüszős, ezüsttel kirakott fegyvereket viselő arab lovasai, akiknek lovai dühösen harapdálják egymást, miközben a lovasok vasbuzogánnyal verekednek, Boulanger vízfestményei, amelyek a Párizsi Notre-Dame-ot azzal a hatalmas erővel ábrázolják, ami a festőt a költő vetélytársává teszi; ott voltak Diaz vásznai is, aki szebb virágokat fest, mint amilyenek azok a valóságban, a napot ragyogóbbnak ábrázolja, mint amilyen a nap maga; Decamp rajzai éppen olyan színesek, mint Salvator Rosa rajzai, csakhogy annál is poétikusabbak; Giraud és Müller pasztelljei, amelyek angyalarcú gyermekeket és szűzies tekintetű nőket ábrázoltak; Dausatz keleti útialbumaiból kivett vázlatok, amelyeket egy teve hátán vagy egy mecset kupolája alatt hevenyészve vetett oda ceruzával; vagyis mindaz, amit a modern művészet cserébe és kárpótlásul adhat az előző századokkal elvesztett és letűnt művészetért.

Albert arra számított, hogy legalább ezúttal majd valami újat mutathat ennek a különös világjárónak. De legnagyobb ámulatára a gróf, anélkül, hogy meg kellett volna keresnie az aláírást, amelyet egyébként némelyik képen csak a kezdőbetűk jeleztek, kapásból megmondta azonnal minden egyes mű alkotójának nevét, olyan módon, hogy nemcsak azt volt könnyű látni: ismeri mindezeket a neveket, hanem hogy már e tehetségek mindegyikét méltatta és tanulmányozta is.

A szalonból a hálószobába mentek át. Ez a szoba az előkelőség és a jó ízlés mintaképe volt. A falon egyetlen arckép ragyogott bágyadt fényű aranykeretében, ám ezt a képet Léopold Robert festette.

Legelőször ez az arckép vonta magára Monte Cristo gróf figyelmét, mert három lépéssel odasietett, és hirtelen megállt előtte.

Egy huszonöt-huszonhat éves, kreolos arcbőrű, tüzes tekintetű, hosszú szempillájú fiatalasszony képe volt ez. A katalán halászlányok festői viselete volt rajta, piros-fekete mellényt és hajában aranytűket viselt. A tengert bámulta, elegáns körvonala kirajzolódott a hullámok és az égbolt kettős kékjén.

A szobában elég sötét volt, különben Albert észrevette volna, milyen halotti sápadtság önti el a gróf arcát, és meglepte volna az az ideges borzongás, amely végigfutott a gróf mellén és vállán.

Egy percig hallgattak, s ezalatt Monte Cristo le nem vette tekintetét a festményről.

– Igazán szép kedvese van, vicomte – jegyezte meg aztán Monte Cristo, most már tökéletes nyugalommal. – Ez az öltözék kétségtelenül valami báli jelmez, pompásan illik a hölgynek.

– Ó, uram – felelte Albert –, ezt a tévedését nem tudnám önnek megbocsátani, ha e képen kívül még más arcképét is látta volna. Ön nem ismeri az édesanyámat, uram, ez a kép őt ábrázolja. Ő festette így le magát hat-nyolc évvel ezelőtt. A ruhát, úgy látszik, képzelet után festették, de annyira hasonlít anyámhoz ez az arckép, hogy szinte magam előtt látom, olyannak, amilyen 1830-ban volt. A grófné egyszer férje távolléte alatt készíttette ezt az arcképet. Kétségtelenül azt hitte, hogy kellemes meglepetést szerez vele apámnak, mire hazaér. De a festmény különösképpen nem nyerte meg apám tetszését, és noha Léopold Robert egyik legszebb vászna, még az értéke sem tudta elfeledtetni apám ellenérzését. Köztünk legyen mondva, kedves grófom, Morcerf úr a legszorgalmasabb pairek egyike a Luxembourg-ban, kitűnő szakértő hírében áll, mint tábornok, de műértőnek teljesen közepes. Ez nem áll anyámra, aki igen tehetségesen fest, és sokkal többre becsüli az ilyen művészi munkát, semhogy teljesen meg tudna válni tőle, s ezért nekem adta azzal a gondolattal, hogy itt sokkal kevésbé van Morcerf úr szeme előtt. Apám arcképét is meg fogom mutatni, ez Gros festménye. Bocsásson meg, hogy ennyit beszélek családi vonatkozású dolgaimról, de mivel szerencsém lesz önt bemutatni a grófnak, megemlítettem ezt a dolgot, nehogy véletlenül dicsérni találja előtte a képet. Egyébként néha rossz hatással van rám is ez a kép, mert ha anyám bejön hozzám, ritkán esik meg, hogy meg ne nézné, és még ritkábban, hogy sírva ne fakadna előtte. Különben pedig az a borús hangulat, amelyet ennek a festménynek a házunkban való megjelenése okozott, talán az egyetlen, amely a gróf és a grófné között valaha is felbukkant. Szüleim, noha már több mint húsz éve házasok, most éppen olyan gyengédek egymáshoz, mint az első időben voltak.

Monte Cristo futó pillantást vetett Albert-re, mintha rejtett célzást keresne szavai mögött. De kétségtelennek látszott, hogy a fiatalember csak őszinte, szívből jövő szavakat mondott.

– Most pedig – jegyezte meg Albert –, miután látta minden kincsemet, gróf úr, engedje meg, hogy bármily méltatlanok is önhöz, rendelkezésére bocsássam őket. Érezze nálam otthon magát. És hogy még otthonosabban mozoghasson, kérem, jöjjön át velem Morcerf úrhoz, akinek még Rómából megírtam, milyen szolgálatot tett ön nekem, és jeleztem is neki az ön ígért látogatását. Meg kell mondanom, hogy a gróf is, a grófné is égnek már a vágytól, hogy köszönetet mondhassanak önnek. Tudom jól, gróf úr, hogy ön kissé érzéketlen az effélék iránt, és a családi jelenetek nem valami nagyon hatják meg Szindbádot, a tengerészt – hiszen ön már annyiféle jelenetet látott! Mégis arra kérem, fogadja el ajánlatomat mint bevezetőt a párizsi életbe, hiszen ez az élet csupa udvariaskodásból, látogatásból és bemutatkozásból áll.

Monte Cristo szótlanul hajolt meg. Lelkesedés és vonakodás nélkül fogadta az ajánlatot mint társadalmi formaságot, amelynek minden társaságbeli ember alá kell hogy vesse magát. Albert behívta komornyikját, és meghagyta neki, hogy jelentse Morcerf grófnak és a grófnénak Monte Cristo gróf látogatását.

Albert a gróffal együtt nyomon követte a komornyikot.

Morcerf gróf előszobájában a szalonba vezető ajtó fölött címer ékeskedett, amely gazdag foglalatával és a szoba díszítéséhez illő voltával arról tanúskodott, hogy a ház gazdája nagy fontosságot tulajdonít ennek a címernek.

Monte Cristo megállt e címer előtt, és figyelmesen vizsgálgatta.

– Hét aranyszínű csonka rigó kék mezőben, keresztsávval! Ez bizonyára a családi címerük, uram? – kérdezte. – A címerek értelmét meg tudom ugyan fejteni, mivel a címeralakokat ismerem, de egyébként a címertanban igen járatlan vagyok, hiszen csak véletlenül lettem gróf. Az én grófi címem Toszkánában készült, a Szent István-rend kommendája segítségével. Nem is lettem volna ilyen nagy úr, ha nem ismételgették volna előttem, hogy ha valaki sokat utazgat, akkor erre a címre feltétlenül szüksége van. Mert már a vámőrök sem zaklatják az embert, ha a kocsija ajtaján díszeleg valami. Bocsásson meg hát, amiért ilyen kérdést intéztem önhöz.

– Ez a kérdés egyáltalán nem kellemetlen, uram – felelte Morcerf a meggyőződés egyszerűségével –, eltalálta: ez valóban a családi címerünk, helyesebben apám őseié. De, mint látja, egyesítve van egy másikkal, amely piros mezőben ezüst tornyot ábrázol. Ez az utóbbi anyám őseinek címere. Anyai ágon spanyol vagyok, a Morcerf család azonban francia, sőt, mint hallottam, Dél-Franciaország egyik legrégibb családja.

– Úgy van – jegyezte meg Monte Cristo –, a csonka rigók is erre vallanak. A fegyveres zarándokok, akik a Szentföldet akarták meghódítani, csaknem valamennyien keresztet, a küldetésük jelképét választották címerül, vagy pedig vándormadarakat, annak a hosszú utazásnak a jelképét, amelyre vállalkoztak, és amelyet hitük szárnyán teljesíteni is reméltek. Az ön valamelyik apai őse efféle keresztes hadjáratban vehetett részt, és még ha csak a Szent Lajos seregéhez csatlakozott is, a család eredete legalább a XIII. századig vezethető vissza, és ez még mindig igen figyelemre méltó.

– Lehetséges – mondta Morcerf. – Valahol apám dolgozószobájában van egy családfa, amelyből ezt megtudhatjuk. Ehhez a családfához egyébként én valamikor olyan magyarázatokkal szolgáltam, amelyekből még Hozier és Jaucourt is okulhatott volna. Ma már nem is gondolok rá, de azért csak megmondom, gróf úr – és ez hozzátartozik ciceronei tevékenységemhez –, mostanában, a mi demokratikus kormányunk alatt, kissé sokat kezdenek foglalkozni az efféle dolgokkal.

– Hát akkor az önök demokratikus kormánya is valami jobbat választhatott volna ki a múltból, mint azt a két irkafirkát, amelyet a középületeken láttam. Ezeknek nincs semmiféle heraldikai értéke. Ami önt illeti, vicomte – folytatta Monte Cristo, visszatérve Morcerf-hez –, ön szerencsésebb, mint a kormánya, mert az ön címere valóban szép, és a képzeletre hat. Igen, ez az, ön provence-i és egyben spanyol származású is. Ez magyarázza meg azt a gyönyörű barna arcszínt is, amelyet annyira megcsodáltam az előbb a nemes katalán nő arcán, ha ugyan hű az az arckép.

Oidipusznak vagy magának a szfinxnek kellett volna lennie annak, aki észreveszi a gróf szavaiban bujkáló gúnyt, hiszen látszólag a legnagyobb udvariassággal beszélt. Morcerf egy mosollyal köszönetet is mondott, és előrement, hogy az utat mutassa. Benyitott a címer alatt levő ajtón, mire az kitárult, és mint már mondtuk, a szalonba vezetett.

Ennek a szalonnak a legfeltűnőbb helyén is függött egy arckép. Harmincöt-harmincnyolc éves férfit ábrázolt tábornoki egyenruhában, a legmagasabb rangokat jelző kétsoros, aranyzsinóros vállrojttal; a férfi nyakában a Becsületrend szalagja azt bizonyította, hogy viselője parancsnok volt, mellén jobbról a Megváltó-rend nagykeresztje, balról pedig III. Károlyé, amely utóbbi arra vallott, hogy annak, akit ez a kép ábrázol, részt kellett vennie a Görögország és Spanyolország ellen viselt háborúkban, vagy, ami a kitüntetések szempontjából egyre megy, valami diplomáciai küldetésnek kellett eleget tennie a két ország valamelyikében.

Monte Cristo ezt az arcképet is éppen olyan aprólékos figyelemmel vizsgálgatta, mint a másikat, mikor hirtelen kinyílt egy oldalajtó, és ő szemben állt magával Morcerf gróffal.

Negyven-negyvenöt éves férfi volt, de legalább ötvennek látszott. Fekete bajusza és ugyanilyen szemöldöke különös ellentétben állt csaknem hófehér hajával, amelyet katonás divat szerint rövidre nyírva viselt. Polgári ruhában volt, és gomblyukában olyan szalag ékeskedett, amelynek különböző csíkjai a többféle kitüntetéseket jelezték. Elég magabiztosan, de azért szolgálatra készen lépett be. Monte Cristo egyetlen lépéssel sem ment eléje. Mintha lába éppúgy a földre lett volna szegezve, mint szeme Morcerf gróf arcára.

– Apám – kezdte a fiatalember –, bátor vagyok bemutatni önnek Monte Cristo grófját, ezt a nemes lelkű jó barátomat, akivel, mint ön is tudja, igen súlyos körülmények között volt szerencsém találkozni.

– Hozta Isten, uram – mondta Morcerf gróf, és mosollyal üdvözölte Monte Cristót. – Azzal, hogy megmentette a család egyetlen örökösének életét, olyan szolgálatot tett nekünk, amely örök hálára kötelez bennünket.

E szavakkal Morcerf gróf egy karosszékben helyet mutatott Monte Cristónak, maga pedig az ablakkal szemközt ült le.

Monte Cristo, noha helyet foglalt abban a karosszékben, amelyet Morcerf gróf mutatott neki, úgy intézte a dolgot, hogy arca a nehéz bársonyfüggönyök árnyékában elrejtve maradjon, és hogy onnan olvashassa ki a grófnak fáradtság és gondok szántotta vonásaiból a titkos fájdalmak történetét, amelyet az idő arca redőibe vésett.

– A grófné éppen öltözködött – mondta Morcerf –, mikor a vicomte értesítette arról, hogy milyen látogatáshoz lesz szerencséje. Le fog jönni, tíz perc múlva itt lesz a szalonban.

– Igen nagy megtiszteltetés reám nézve – jelentette ki Monte Cristo –, hogy Párizsba érkezésem napján olyan férfival köthetek ismeretséget, akinek érdemei nem kisebbek hírnevénél, és akinél a szerencse – ez egyszer – nem méltatlanra mosolygott. De vajon Mitidzsa síkján vagy az Atlasz-hegységben nem adhat-e még a szerencse önnek marsallbotot?

– Ó – válaszolt Morcerf, könnyedén elpirulva –, már otthagytam a szolgálatot, uram. A Restauráció alatt neveztek ki pairré, részt vettem az első hadjáratban, és Bourmont marsall parancsnoksága alatt szolgáltam. Így hát felsőbb parancsnoki beosztásra számíthattam, és ki tudja, mi történik, ha az idősebb ág maradt volna a trónon! De a júliusi forradalom, úgy látszik, elég diadalmas volt ahhoz, hogy hálátlan legyen. Hálátlan is volt minden olyan szolgálat iránt, amely nem a császári uralom alatt történt. Én tehát beadtam lemondásomat, mert aki a harcmezőn szerezte vállrojtjait, nehezen mozog a szalonok sima parkettjén. Otthagytam a kardot, belevetettem magam a politikába, az iparnak szentelem magam, a hasznos művészeteket tanulmányozom. Húsz esztendei katonai szolgálatom alatt mindig vágytam erre, de sohasem volt rá időm.

– Az ilyen felfogás biztosítja az önök fölényét a többi ország fölött, uram – válaszolta Monte Cristo. – Ön, aki előkelő származású nemes és igen vagyonos, mégis egyszerű közkatonaként kezdte pályáját: ez igazán ritkán esik meg. Később, mikor már tábornok, Franciaország pairje és a Becsületrend tisztje lett, ismét hajlandó volt egy új munkakör megtanulására, holott semmi más remény, semmi más jutalom nem kecsegteti, csak az, hogy valamikor hasznára lehet felebarátainak... Ah, uram! Ez igazán gyönyörű! Többet mondok: ez magasztos!

Albert csodálattal nézte és hallgatta Monte Cristót. Nem hitte volna, hogy a grófot ilyen gondolatok ennyire fellelkesítsék.

– Sajnos – folytatta az idegen, kétségkívül azért, hogy eltüntesse azt a kis felhőt, amely szavai nyomán megjelentek Morcerf gróf homlokán –, mi Olaszországban nem így csináljuk. Mi csak felnövünk fajunk és családfánk szerint, és megtartjuk ugyanazt a nagyságot, ugyanazt a termetet, sőt gyakran ugyanazt a haszontalanságot is egész életünkben.

– De uram – válaszolta Morcerf gróf –, olyan érdemes embernek, mint ön, Olaszország nem lehet hazája, és Franciaország kitárja a karját ön felé. Fogadja el a hívó szót, Franciaország talán nem mindenkihez lesz hálátlan. Saját gyermekeivel olykor rosszul bánik, de az idegeneket rendszerint szívesen fogadja.

– Ej, apám – jegyezte meg Albert mosolyogva –, látszik, hogy nem ismeri eléggé Monte Cristo gróf urat. Az ő vágyai nem is erre a világra valók. Egyáltalán nem érdeklik a kitüntetések, és csak annyit fogad el, amennyi az útlevelére ráfér.

– Ez a legtalálóbb jellemzés, amelyet magamról valaha is hallottam – mondta az idegen.

– A gróf ura volt a jövőjének – jegyezte meg Morcerf sóhajtva –, és ő a virágos utat választotta.

– Így is van, uram – jelentette ki Monte Cristo azzal a mosolyával, amelyet egyetlen festő sem tudna soha visszaadni, és amelynek elemzéséről a fiziológus lemondana.

– Ha nem tartanék attól, hogy fárasztom a gróf urat – jegyezte meg a tábornok, akit nyilvánvalóan elbűvölt Monte Cristo modora –, magammal hívtam volna a képviselőházba. Igen érdekes lesz ma az ülés, főleg azok számára, akik még nem ismerik mai szenátorainkat.

– Nagyon hálás leszek, uram, ha egy más alkalommal megismétli majd ajánlatát. Ma azonban azzal a szerencsével kecsegtettek, hogy bemutatnak a grófnénak, és arra várok, hogy ez megtörténjék.

– Ah, már itt is van az anyám! – kiáltott fel a vicomte.

Amint most Monte Cristo hirtelen hátrafordult, valóban megpillantotta Morcerf-nét a szalon bejáratánál, azzal az ajtóval szemközt, ahol az imént férje lépett be. Mikor Monte Cristo feléje fordult, a sápadt és mozdulatlanul álló grófné karja lehanyatlott, és nem tudni, miért, az aranyozott ajtófélfának támaszkodott. Már néhány másodperce volt ott, és meghallotta a világjáró látogató utolsó szavait.

Monte Cristo felállt, és mélyen meghajolva üdvözölte a grófnét, aki némán és szertartásosan hajtotta meg magát.

– Ó, Istenem! Mi van önnel, asszonyom? – kérdezte Morcerf gróf. – Talán túlságosan meleg van idebent, és rosszul érzi magát?

– Csak nem beteg, édesanyám? – kiáltott fel a vicomte, Mercédès felé sietve.

A grófné mindkettőjüknek egy hálás mosollyal mondott köszönetet.

– Nem – felelte –, de kissé felizgatott, mikor először pillantottam meg azt, akinek a segítsége nélkül ma könnyeket hullajtanánk és gyászolnánk. Uram – folytatta a grófné, miközben egy királynő fenségével lépett előbbre –, a fiam életét köszönhetem önnek, és áldom önt e jótettéért. Most mondok köszönetet önnek, amiért alkalmat adott, hogy kifejezhessem hálámat úgy, ahogyan áldottam önt, vagyis a szívem mélyéből.

Monte Cristo ismét meghajolt, de most még mélyebben, mint az első ízben. Még Mercédèsnél is sápadtabb volt.

– Asszonyom – felelte –, a gróf úr és ön túlságosan nagylelkűen jutalmaznak meg szerény cselekedetemért. Megmenteni egy embert, megkímélni egy apát a szenvedéstől, tekintettel lenni egy anya érzékenységére még nem jótett, csak emberi kötelesség.

E gyöngéden és kifogástalan udvariassággal kiejtett szavakra Morcerf-né mély meghatottsággal válaszolt:

– Igen, nagy szerencse a fiamra nézve, uram, hogy önt barátjának nevezheti, és hálát adok Istennek, amiért így rendezte a dolgokat.

Mercédès olyan végtelen hálával emelte égnek gyönyörű szemét, hogy Monte Cristo még két könnycseppet is vélt látni benne. Morcerf gróf most a feleségéhez lépett.

– Asszonyom – mondta –, én már kimentettem magam a gróf úr előtt, amiért itt kell hagynom, és nagyon kérem, ismételje meg bocsánatkérésemet. Az ülés két órakor kezdődött, most háromra jár; és nekem beszédet kell mondanom.

– Menjen csak, uram, azon leszek, hogy távollétét elfeledtessem vendégünkkel – válaszolt a grófné ugyanazon a megindult hangon. – Gróf úr – folytatta Monte Cristóhoz fordulva –, megtisztel-e bennünket azzal, hogy velünk tölti a nap hátralevő részét?

– Köszönöm, asszonyom, s kérem, higgye el, senki sem lehet nálam hálásabb meghívásáért, de ma reggel az önök kapuja előtt szálltam ki hosszú utazás után a kocsimból, még azt sem tudom, milyen lesz a párizsi lakásom, azt is alig, hogy hol van. Bizonyos, hogy ez nem ad okot komoly nyugtalanságra, de azért mégiscsak figyelemre méltó.

– Megígéri legalább, hagy egy más alkalommal megszerzi nekünk ezt az örömet? – kérdezte a grófné.

Monte Cristo szótlanul meghajolt, de mozdulata beleegyezést is jelenthetett.

– Akkor hát nem tartóztatom, uram – mondta a grófné –, mert nem akarom, hogy csupa hálából alkalmatlanságot vagy kellemetlenséget okozzak önnek.

– Kedves grófom – jegyezte meg Albert –, ha megengedi, szeretném Párizsban viszonozni önnek azt az előzékenységet, amelyet Rómában tanúsított irántam, és rendelkezésére bocsátom hintómat addig is, amíg önnek alkalma lesz fogatairól gondoskodni.

– Ezer köszönet lekötelező szívességéért, vicomte – felelte Monte Cristo. – De felteszem, hogy Bertuccio úr, annak rendje és módja szerint, felhasználta a rendelkezésére adott négy és fél órát, és a kapu előtt felszerelt fogatot fogok találni.

Albert megszokta már a gróf modorát. Tudta, hogy mint Néró, ő sem ismer lehetetlent, és már semmin sem csodálkozott. De saját szemével akarta látni, hogyan engedelmeskedtek a gróf utasításainak, és vendégét a palota kapujáig kísérte.

Monte Cristo nem csalódott, az inasa – ugyanaz, aki Rómában a gróf névjegyét vitte be a két fiatalemberhez, és jelentette a gróf látogatását – most, abban a pillanatban, amikor Monte Cristo a Morcerf gróf előszobájában megjelent, már ott is állt az oszlopzat mellett, és amint az előkelő utas a kapu alá ért, valóban ott is találta már fogatát, amely reá várt.

A hintó Keller műhelyéből került ki, a lovakat, mint azt Párizs valamennyi aranyifja tudta, előző este Drake még tizennyolcezer frankért nem volt hajlandó eladni.

– Uram – mondta a gróf Albert-nek –, nem hívom, hogy kísérjen haza, hiszen csak rögtönzött lakást tudnék mutatni önnek, és a rögtönzések terén, mint tudja, jó hírem van, amelyet meg szeretnék őrizni. Adjon egy nap haladékot, és engedje meg, hogy akkor lássam vendégül. Így bizonyos leszek benne, hogy nem vétek a vendéglátás szabályai ellen.

– Ha ön egynapi haladékot kér, gróf úr, bizonyosra veszem, hogy nem házat, hanem valami palotát fog bemutatni nekem. Önnek kétségtelenül valami jó szellem áll a rendelkezésére.

– Bizony jó lesz, ha ezt széltében elhíreszteli rólam – jegyezte meg Monte Cristo, miközben fellépett pompás új hintajának bársonnyal bevont lépcsőjére –, ez bizonyára hasznomra lesz a hölgyek körében.

Ezzel beszállt kocsijába, amely becsukódott mögötte, és vágtatva indult el, de mégsem olyan gyorsan, hogy a gróf észre ne vette volna a függöny gyenge libbenését annak a szalonnak az ablakán, ahol Morcerf-nét hagyta.

Mikor Albert visszatért anyjához, a grófnét a budoárban találta, egy nagy bársony karosszékbe süppedve. Az egész szoba félhomályba burkolózott, és így nem látszott más, mint itt-ott egy csillogó színfoltocska valamelyik dísz szélén vagy egy aranykeret sarkában.

Albert nem láthatta a grófné arcát, mert azt ködként eltakarta egy tüllfelhő, amelyet Mercédès a haja köré csavart. De Albert-nek úgy rémlett, hogy édesanyja hangja izgatott volt, meg tudta különböztetni a virágállvány rózsa- és heliotrop-illata között is a repülősó fanyar és csípős szagát. A kandalló metszett tálkáján valóban meg is pillantotta a grófné kis üvegjét a bőrtokja nélkül, és ez nyugtalanná tette a fiatalembert. Aggódó pillantást vetett édesanyjára.

– Rosszul érzi magát, édesanyám? – kiáltott fel, amint belépett. – Talán azalatt lett rosszul, míg én kint jártam?

– Én? Dehogy, Albert, hanem, látod, ez a sok rózsa, tubarózsa, narancsvirág olyan erősen illatozik ebben a még szokatlan, hirtelen jött hőségben...

– Akkor hát, anyám – felelte Morcerf, a csengő után nyúlva –, ki kell vitetni őket az előszobába. Úgy látszik, ön igazán gyengélkedik, már akkor is nagyon halvány volt, amikor az előbb ide belépett.

– Halvány voltam, azt mondod, Albert?

– Az a halványság remekül illik önnek, anyám, de apámat is megijesztette, engem is megrémített.

– Szólt valamit édesapád neked erről? – kérdezte élénken Mercédès.

– Nem, anyám, önnek tette ezt a megjegyzést, tessék csak visszaemlékezni.

– Nem emlékszem rá – mondta a grófné.

Egy inas lépett be. Albert csengetésére jelent meg.

– Vigye ki ezt a virágot az előszobába vagy az öltözőbe – mondta a vicomte. – Nem tesz jót a grófnénak.

Az inas engedelmeskedett.

Elég hosszú csend állott be, és nem szűnt meg mindaddig, míg a virág kihordása tartott.

– Miféle név ez a Monte Cristo? – kérdezte a grófné, mikor az inas kivitte az utolsó váza virágot is. – Családnév az, valami birtok neve, vagy egyszerűen cím csupán?

– Azt hiszem, csak cím, anyám, semmi más. A gróf megvásárolt egy szigetet a toszkánai szigetcsoportban, és mint ahogy ma reggel ő maga mondta, ott egy kommendát alapított. Tetszik tudni, hogy ez így megy a firenzei Szent István, a pármai Szent György-Konstantin, sőt még a Máltai Rendnél is. Azonfelül nem sokat törődik a nemességgel, és azt mondja, csak azért gróf, mivel Rómában azt tartja a közvélemény, hogy Monte Cristo grófja igen nagy úr.

– A modora kitűnő – jegyezte meg a grófné –, legalábbis, ahogy ittléte rövid percei alatt megfigyelhettem.

– Ó, a modora tökéletes, anyám, annyira tökéletes, hogy jóval felülmúlja bármely arisztokratáét, akit csak ismertem Európa legbüszkébb három nemes ága, az angol, a spanyol és a német nemesség tagjai közül.

A grófné egy pillanatig elgondolkozott, majd rövid habozás után így folytatta:

– Látod, kedves Albert-em, olyan igazi anyai kérdést intézek hozzád, megérted, ugye? Láttad Monte Cristót az otthonában, elég élesen tudsz látni, ismered a nagyvilági szokásokat, több a tapintatod, mint általában a korodbelieknek. Mit gondolsz, a gróf valóban az, akinek mutatkozik?

– És milyennek mutatkozik?

– Te magad mondtad az imént: nagyúrnak.

– Azt mondtam, anyám, hogy annak tartják.

– De mi a te véleményed, Albert?

– Be kell vallanom, nincs róla megállapodott véleményem. Azt hiszem, máltai.

– Nem a származását kérdezem én, hanem a személye érdekel.

– Ó, a személye, az már egészen más. Olyan sok különös dolgot láttam vele kapcsolatban, hogyha el kell mondanom, amit róla gondolok, legszívesebben azt felelném, hogy olyan, mint Byron egyik alakja, akire valami szerencsétlenség nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét. Valami Manfréd lehet, Lara vagy Werner, esetleg egy ősi család utolsó sarja, aki, noha mit sem örökölt az apai vagyonból, mégis meggazdagodott a saját kalandos szelleme erejével, amely őt a társadalom törvényei fölé emelte.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy az a Monte Cristo egy kis sziget a Földközi-tenger közepén, lakatlan, katonasága nincs, minden nemzet csempészeinek és minden ország kalózainak búvóhelye. Ugyan ki tudja, vajon ezek a derék iparűzők nem fizetnek-e menedékadót uruknak?

– Az bizony meglehet – felelte álmodozva a grófné.

– De az sem baj – folytatta a fiatalember –, akár csempész, akár nem, mert azt ön is elismeri, anyám, hiszen látta, Monte Cristo gróf úr figyelemre méltó ember, és Párizs szalonjaiban igen nagy sikerekre számíthat. Tessék csak nézni, éppen ma reggel is, odaát nálam, úgy kezdte meg a társaságba való bevonulást, hogy mindenkit bámulatba ejtett, még Château-Renaud-t is.

– Ugyan hány éves lehet a gróf? – kérdezte Mercédès, és szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonított ennek a kérdésének.

– Harmincöt-harminchat éves, anyám.

– Olyan fiatal! Lehetetlen – jelentette ki Mercédès, és így egyszerre adott választ arra, amit fia mondott, és arra, amit saját gondolata sugalmazott neki.

– Márpedig így van. Három vagy négy ízben is mondta, és bizonyos, hogy minden különösebb szándék nélkül: „akkortájt ötesztendős voltam”, egy más alkalommal: „tízéves koromban”, megint máskor: „tizenkét esztendős voltam”. Engem érdekeltek ezek az apró részletek, összehasonlítottam a dátumokat, és sohasem kaptam rajta, hogy hibázott volna. E különös, kortalan ember tehát – bizonyos vagyok benne – legfeljebb harmincöt éves. Mindenekfelett emlékezzék csak vissza, anyám, milyen élénk a tekintete, milyen koromfekete a haja, és bár halvány, de teljesen redőtlen a homloka. Nemcsak erős ember, hanem még fiatal is.

A grófné lehajtotta a fejét, mintha igen nehéz, keserű gondolatok súlya nyomná.

– Megkedvelt téged ez az ember, Albert? – kérdezte a grófné ideges remegéssel.

– Azt hiszem, anyám, igen.

– És te... te is megszeretted?

– Nagyon tetszik nekem, anyám, bármit mond is Franz d'Épinay, aki azt akarta elhitetni velem, hogy ez az ember a másvilágról jött.

A grófné összeborzongott.

– Albert – mondta izgatottan –, mindig óvtalak az új ismeretségektől. Most már felnőtt férfi vagy, és itt az ideje, hogy te adj tanácsot nekem. És mégis azt mondom: nagyon vigyázz, Albert.

– Hogy a tanácsa hasznos és jó legyen, kedves jó anyám, tudnom kellene előre, hogy mi az, amiben nem szabad bíznom. Ez a gróf sohasem játszik szerencsejátékot, sohasem iszik egyebet, mint egy csepp spanyol borral aranyszínűre festett vizet, a gróf köztudomásúan igen gazdag, és nem tenné magát azzal nevetségessé, hogy tőlem kérjen pénzt kölcsön; mitől tarthatnék tehát vele kapcsolatban?

– Igazad van – felelte a grófné –, ostobák ezek a félelmek, főleg mert hiszen éppen arra az emberre vonatkoznak, aki az életedet mentette meg. Igaz is, Albert! Szívesen fogadta őt apád? Fontos, hogy az illendőnél is szívesebben lássuk a grófot. Apád olykor nagyon elfoglalt, ügyei szórakozottá teszik, és meglehet, hogy akaratlanul is...

– Apám tökéletesen viselkedett, anyám – szakította félbe Albert. – Sőt, többet mondok: igen jólesett neki az a két vagy három ügyes bók, amelyet a gróf olyan szerencsésen és kellő pillanatban alkalmazott, mintha már harminc esztendeje ismerné apámat. E dicséretek nyilai, úgy látszik, találtak – tette hozzá Albert nevetve –, elannyira, hogy a legjobb barátokként váltak el, és Morcerf úr még a képviselőházba is el akarta vinni magával, hogy a gróf meghallgassa a beszédét.

A grófné nem folytatta a beszélgetést. Olyan mély álmodozásba merült, hogy szeme lassanként lecsukódott. A fiatalember, amint ott állt előtte, azzal a gyermeki szeretettel nézte, amely még gyöngédebb és melegebb, ha fiatal és szép édesanyák iránt nyilvánul meg. Majd, mikor látta, hogy szeme lecsukódik, egy percig hallgatta, amint szelíd mozdulatlanságban lélegzik, és abban a hitben, hogy elszenderült, lábujjhegyen távozott. Vigyázva nyitotta ki annak a szobának az ajtaját, ahol édesanyját hagyta.

– Ördöngös ember – mormogta Albert, és a fejét csóválta –, már ott megjósoltam neki, hogy nagy sikere lesz a társaságban. Most csalhatatlan hőmérőn mértem le a hatását. Anyámnak is feltűnt, tehát nevezetes embernek kell lennie.

Ezzel lement az istállóba, nem minden titkos bosszankodás nélkül, ha arra gondolt, hogy Monte Cristo olyan fogatra tett szert, amely az ő pejlovait másodrendűvé fokozza le a hozzáértők szemében.

„Annyi bizonyos – gondolta –, hogy az emberek nem egyenlőek. Meg kellene kérnem az apámat, hogy fejtse ki ezt az elméletet a képviselőházban.”

4

Bertuccio úr

Eközben a gróf hazaért. Hat perc alatt tette meg ezt az utat. Ez a hat perc elég volt ahhoz, hogy vagy húsz fiatalember meglássa. Ezek, ismerve a fogatot, amelyet ők maguk nem tudtak megvásárolni, elvágtattak mellette, hogy szemtől szembe lássák azt a káprázatos nagyurat, aki darabonként tízezer frankért vett magának lovakat.

Az a ház, amelyet Ali választott, és amelynek Monte Cristo városi szállásául kellett szolgálnia, a Champs-Élysées jobb oldalán, egy kert mélyében emelkedett. Az udvar közepén álló sűrű lombozatú facsoport eltakarta a ház homlokzatának egy részét. E fák csoportja körül, mint két ölelő kar, két fasor futott jobbra és balra, amelyek a rácsos kaputól a kettős feljárathoz vezettek. A feljáró minden lépcsőfokánál virággal teli porcelán váza állott. Ennek a széles térség közepén egyedül álló háznak a főbejáraton kívül a rue de Ponthieu felől is volt még egy bejárata.

Mielőtt még a kocsis a kapust szólíthatta volna, a súlyos rácsos kapu feltárult. Már látták, hogy közeledik a gróf, és őt Párizsban csakúgy, mint Rómában vagy bárhol, villámgyorsan szolgálták ki. A kocsis tehát behajtott, félkört írt le anélkül, hogy lassított volna, és a kapu máris becsukódott, noha a kocsi kerekei még a fasor homokján csikorogtak.

A feljáró bal oldalán megállt a kocsi. A bejárati ajtónál két ember jelent meg: az egyik Ali volt, aki hihetetlenül őszinte örömmel mosolygott gazdájára, és úgy érezte, hogy Monte Cristo egyszerű pillantása is ajándék.

A másik alázattal üdvözölte, és karját a gróf felé nyújtotta, hogy lesegítse a kocsiból.

– Köszönöm, Bertuccio úr – mondta a gróf, könnyedén leugorva a kocsi három lépcsőfokán. – Hát a közjegyző?

– A kis szalonban van, eccellenza – válaszolta Bertuccio.

– És a névjegyek, amelyeket utasításom szerint azonnal nyomatnia kellett, amint megtudta a házszámot?

– A névjegyek már elkészültek, gróf úr. A Palais-Royal legkitűnőbb vésnökénél jártam, és az a szemem láttára véste ki a rézlapot. Az első levonatot, parancsa szerint, azonnal elvittem Danglars báró képviselő úrnak, a rue de la Chaussée d'Antin 7. szám alá. A többi eccellenza hálószobájának kandallóján van.

– Helyes. Hány óra?

– Négy.

Monte Cristo átadta kesztyűjét, kalapját és botját ugyanannak a francia lakájnak, aki már a Morcerf gróf előszobájában is várta, mikor a kocsit előszólította. A gróf azután a kis szalonba ment Bertuccio vezetésével, aki az utat mutatta neki.

– Micsoda gyatra márványszobrok ezek itt az előszobában? – kérdezte Monte Cristo. – Remélem, kihordják őket innen.

Bertuccio meghajolt.

Ahogy a titkár jelentette, a közjegyző már a kis szalonban várt. Remek figurája volt a párizsi másodírnokoknak, aki már egészen a Párizs környéki közjegyző méltóságáig emelkedett.

– Önt bízták meg vele, közjegyző úr, hogy eladja nekem azt a vidéki házat, amelyet meg akarok venni? – kérdezte Monte Cristo.

– Igenis, gróf úr – felelte a jegyző.

– Az adásvételi szerződés készen van?

– Igenis, gróf úr.

– Elhozta?

– Tessék, itt van.

– Helyes. És hol van az a ház, amelyet megvásárolok? – kérdezte hanyagul Monte Cristo, félig Bertuccióhoz, félig a jegyzőhöz fordulva.

A titkár mozdulata azt jelentette: „Nem tudom”.

A jegyző csodálkozva nézett Monte Cristóra.

– Hogyan? – mondta. – A gróf úr nem tudja, hol az a ház, amelyet megvásárol?

– Nem én – felelte a gróf.

– Hát a gróf úr nem is ismeri?

– Már hogy az ördögbe ismerném? Ma reggel érkeztem Cadixból, még sohasem jártam Párizsban, sőt életemben először vagyok Franciaországban.

– Az már más – felelte a jegyző –, az a ház, amelyet a gróf úr vesz, Auteuilben van.

E szavakra Bertuccio szemmel láthatóan elsápadt.

– És merre van Auteuil? – kérdezte Monte Cristo.

– Alig egypár lépésnyire ide, gróf úr – mondta a jegyző –, valamivel Passy után, igen kedves környezetben, a bois de Boulogne közepén.

– Ilyen közel! – jegyezte meg Monte Cristo. – De hiszen ez nem is falu. Hogy az ördögbe választhatott nekem olyan nyaralót, amely Párizs kapui előtt van, Bertuccio úr?

– Én! – kiáltott fel a titkár különös hevességgel. – Nem, nem én voltam az, a gróf úr nem engem bízott meg a házvétellel, tessék csak visszaemlékezni, gróf úr, gondoljon csak jól utána, kutasson az emlékezetében, gróf úr.

– Ah, igaz! – jelentette ki Monte Cristo. – Most már emlékszem. Valamelyik újságban olvastam azt a hirdetést, és tévútra vezetett a hazug cím: „Falusi ház”.

– Még nem késő – mondta élénken Bertuccio –, és ha eccellenza megbíz vele, hogy bárhol másutt keressek másikat, felkutatom én a lehető legjobbat, akár Enghienben, akár Fontenay-aux-Rosesban vagy Bellevue-ben lenne is az.

– Nem – mondta gondtalanul Mointe Cristo. – Ha már ez megvan, akkor meg is tartom.

– És igaza is van, uram – jegyezte meg élénken a jegyző, aki féltette a jutalékát. – Nagyon bájos hely ez, fürge patakok, lombos berkek, kényelmes lakás, bár régóta lakatlan, nem is szólva a berendezésről, amely ha régi is, de értékes, főleg ma, mikor ismét annyira keresik az ócskaságot. Bocsánat, de azt hiszem, a gróf úr is kora ízlésének hódol.

– Egyszóval, mondja csak – szólt közbe Monte Cristo –, csakugyan olyan megfelelő?

– Ó, uram, annál sokkal több: pompás.

– A mindenit! Már csak ne szalasszuk el az alkalmat – jelentette ki Monte Cristo –, kérem hát azt a szerződést, jegyző úr.

Gyors pillantást vetett az iratnak arra a helyére, ahol a ház fekvése volt leírva, és a tulajdonosok nevei szerepeltek, azután sietve aláírta.

– Bertuccio – mondta –, adjon át a közjegyző úrnak ötvenötezer frankot.

A titkár kissé bizonytalan léptekkel távozott, azután visszatért egy köteg bankjeggyel, amelyet a jegyző úgy olvasott meg, mint aki csak a törvényes formaságok tisztázása után szokott pénzt átvenni.

– És ezzel valamennyi formaságnak eleget tettünk? – kérdezte a gróf.

– Valamennyinek, gróf úr.

– A kulcsok önnél vannak?

– A kapusnál vannak, aki a házat őrzi. De itt van a neki szóló utasítás, hogy a gróf urat bocsássa be a tulajdonába.

– Nagyon helyes.

Ezzel Monte Cristo a fejével intett a jegyzőnek, mintha azt akarta volna mondani: „Nincs már szükségem önre, elmehet.”

– De – kockáztatta meg a derék jegyző –, úgy látom, a gróf úr tévedett. Az egész vételár, mindent beleértve, ötvenezer frank.

– És az ön díjazása?

– Az már benne van ebben az összegben, gróf úr.

– De hiszen ön Auteuilből jött ide, ugye?

– Igen, persze.

– Nohát! Csak meg kell fizetni a fáradozását? – jegyezte meg a gróf.

Egy mozdulattal elbocsátotta.

A jegyző hátrálva távozott, miközben többször a földig hajolt. Mióta csak közjegyzői munkakörét ellátta, most először találkozott ilyen ügyféllel.

– Kísérje ki a jegyző urat – utasította a gróf Bertucciót.

A titkár kikísérte a jegyzőt.

Alig maradt magára a gróf, kivett a zsebéből egy bezárható tárcát, amelyet a nyakában viselt kis kulccsal nyitott ki. Ezt a tárcát mindig magával hordta.

Egy percig keresgélt benne, azután elővett egy lapot, amelyen több jegyzet állott, e jegyzeteket összevetette az asztalon hagyott adásvételi szerződéssel, és elmerült emlékeibe:

– Auteuil, rue de la Fontaine 28. Ez az – mondta. – De vajon milyen vallomásra számíthatok, olyanra, amelyet a babonás félelem, vagy olyanra, amelyet a valóságos rémület idéz elő? No, mindegy, egy órán belül mindent megtudok. Bertuccio! – kiáltott, egy görbe nyelű kis kalapáccsal egy csengőre ütve, amely élesen és hosszan szólt, mint valami tamtam. – Bertuccio!

A titkár megjelent a küszöbön.

– Bertuccio úr – mondta a gróf –, nem említette ön valamikor, hogy már utazgatott Franciaországban?

– Franciaország bizonyos részein, hogyne, eccellenza.

– Bizonyára ismeri Párizs környékét?

– Nem én, eccellenza, nem – válaszolta a titkár valami ideges remegéssel, amelyet Monte Cristo, aki jól ismerte az efféle izgalmakat, joggal tudott be Bertuccio nyugtalanságának.

– Milyen kár – jegyezte meg –, hogy sohasem járt Párizs környékén, mert én még ma este meg akarom nézni új birtokomat, és mivel ön is velem jön, bizonyára hasznos útbaigazítást adhatott volna.

– Auteuilbe? – kiáltott fel Bertuccio, és rézvörös arca csaknem ólomszínűre sápadt. – Hogy én Auteuilbe menjek?

– No, már ugyan mi csodálkoznivaló van azon, hogy kijön velem Auteuilbe, azt kérdem? Ha Auteuilben fogok lakni, önnek is ott kell majd élnie, hiszen a háznéphez tartozik.

Bertuccio lehajtotta a fejét gazdája parancsoló tekintete előtt, nem mozdult, és nem felelt semmit.

– Ejnye no, hát mi baja? Talán másodszor is csengessek kocsiért? – kérdezte Monte Cristo azon a hangon, amelyen XIV. Lajos tette valamikor híres kijelentését: „Csaknem várnom kellett!”

Bertuccio egy ugrással kint termett a kis szalonból az előszobában, és rekedtes hangon kiáltotta:

– Az eccellenza lovait!

Monte Cristo két-három levelet írt. Mire az utolsót lepecsételte, megjelent a titkár.

– Eccellenza, a kocsi előállott – jelentette.

– Rendben van! Fogja a kesztyűjét és kalapját – mondta Monte Cristo.

– Én is a gróf úrral megyek? – kiáltott fel Bertuccio.

– Természetesen, ki kell adnia utasításait, minthogy abban a házban szándékozom lakni.

Példátlan lett volna, hogy valaki ellenszegüljön a gróf rendelkezésének. A titkár is egyetlen ellenvetés nélkül követte gazdáját, aki kocsiba szállt, és intett neki, hogy kövesse. A titkár tisztelettudóan az elülső ülésen foglalt helyet.

5

Az auteuili ház

Monte Cristo megfigyelte, hogy Bertuccio, mikor lejött a lépcsőn, korzikai módon, vagyis hüvelykujjával, keresztet vetett a levegőben, és hogy amint elfoglalta helyét a kocsiban, egészen halkan rövid imádságot mormolt. A kíváncsiakon kívül bárki mást megindított volna az a furcsa vonakodás, amelyet a derék titkárból a gróf extra muros[36] teendő kirándulása kiváltott. De úgy látszik, a gróf sokkal kíváncsibb ember volt, semhogy felmentette volna Bertucciót e kis utazás alól.

Húsz perc múlva Auteuilben voltak. A titkár izgalma nőttön-nőtt. Amint beértek a faluba, Bertuccio a kocsi sarkába szorulva, lázas izgalommal kezdett vizsgálni minden házat, amely előtt elhaladtak.

– A rue de la Fontaine 28. előtt állítsa meg a kocsit – mondta a gróf, könyörtelen tekintetét a titkárra szegezve, akinek ezt az utasítást adta.

Bertuccio arcát ellepte a verejték, de azért engedelmeskedett, és kihajolva a kocsiból, odakiáltott a kocsinak:

– Rue de la Fontaine 28. szám.

Ez a 28. számú ház a falun kívül esett. Míg utaztak, egészen beesteledett, vagy talán inkább a villámokkal terhes fekete felhő adta ennek a korai sötétedésnek egy drámai epizód színezetét és ünnepélyességét.

A kocsi megállt, és a kísérő inas az ajtóhoz sietett, hogy kitárja.

– No mi az? – kérdezte a gróf. – Ön nem száll le, Bertuccio úr? Hát a kocsiban akar maradni? De ugyan, mi az ördög lelte ma este?

Bertuccio gyorsan a kocsi ajtajánál termett, karját nyújtotta a grófnak, aki ezúttal rá is támaszkodott, és egyenként lépkedett le a kocsi három lépcsőjén.

– Kopogtasson – mondta a gróf –, és jelentsen be.

Bertuccio bekopogott, az ajtó kinyílt, és megjelent a kapus.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Megjött az új uraság, jóember – jelentette az inas.

És átnyújtotta a kapusnak a jegyzőtől kapott írást.

– Hát eladták a házat? – kérdezte a kapus. – És ez az úr fog itt lakni?

– Én, barátom – felelte a gróf –, de azon leszek, hogy ne nagyon sajnálja a régi gazdáját.

– Ó, uram – jegyezte meg a kapus –, nem valami sok sajnálnivalóm van rajta, mert ugyancsak ritkán láttuk. Több mint öt esztendeje, hogy itt járt, és szavamra mondom, ugyancsak helyesen cselekedett, hogy eladta ezt a házat, amely semmit sem jövedelmezett neki.

– Hogy hívták a régi gazdáját? – kérdezte Monte Cristo.

– Saint-Méran marquis úr. Bizonyosra veszem, hogy nem kapott annyit a házért, amennyibe neki került.

– Saint-Méran marquis! – ismételte Monte Cristo.

– Úgy rémlik, nem ismeretlen előttem a neve – folytatta a gróf –, Saint-Méran marquis...

Úgy látszott, mintha keresgélne az emlékezetében.

– Egy öreg nemesúr – mondta a kapus –, a Bourbonok régi, hű szolgája. Egyetlen lánya Villefort úrhoz ment nőül. Ez a Villefort úr előbb Nîmes-ben, majd Versailles-ban volt királyi ügyész.

Monte Cristo tekintete Bertuccióra esett, aki most még fehérebb lett, mint az a fal, amelyhez támaszkodott, hogy el ne essék.

– És ez a leány nem halt meg? – kérdezte Monte Cristo. – Mintha ilyesmit hallottam volna.

– De igen, uram huszonegy esztendeje, és azóta háromszor sem láttuk viszont a kedves jó marquis urat.

– Köszönöm, köszönöm – mondta Monte Cristo, úgy vélve, hogy a titkár teljes kimerültsége miatt már nem feszítheti jobban ezt a húrt, ha nem akarja megkockáztatni, hogy elpattan. – Köszönöm! Adjon valami világítóeszközt, jóember.

– Kísérjem el talán, uram?

– Nem, fölösleges volna, majd Bertuccio világít.

Monte Cristo e szavait két arany borravalóval kísérte, ami hálakitöréseket és sóhajokat vont maga után.

– Ah, uram! – mondta a kapus, miután hiába kutatott a kandalló szélén és a szomszédos párkányon. – Sehol sem találok itt gyertyát.

– Fogja csak a kocsi egyik lámpását, Bertuccio, és mutassa meg a helyiségeket – mondta a gróf.

A titkár ellenvetés nélkül engedelmeskedett, de látszott a keze remegésén, ahogy a lámpást tartotta, hogy nem egykönnyen tudott így engedelmeskedni.

Végigjárták az eléggé tágas földszintet, az első emeletet, amely egy szalonból, fürdőszobából és két hálószobából állott. Az egyik hálószobán keresztül egy melléklépcsőhöz jutottak, amely levezetett a kertbe.

– Nini, melléklépcső – jegyezte meg a gróf –, ez eléggé kényelmes dolog. Világítson csak, Bertuccio úr, és menjen előttem, nézzük meg, hová vezet ez a lépcső.

– A kertbe vezet, uram – válaszolta Bertuccio.

– Ugyan honnan tudja ezt, kérem?

– Úgy értem, hogy oda kell vezetnie.

– Menünk, győződjünk meg róla.

Bertuccio felsóhajtott és előrement. A lépcső valóban a kertbe vezetett.

A külső ajtóhoz érve, a titkár megállt.

– Gyerünk hát, Bertuccio úr! – biztatta a gróf.

Hanem akihez a szavait intézte, az kábult, értetlen és lesújtott volt. Révedező szeme mintha valami szörnyű múlt nyomait kereste volna körös-körül, és görcsösen összeránduló kezével mintha borzalmas emlékeket akart volna elhárítani.

– No, mi lesz? – erősködött a gróf.

– Nem! Nem! – kiáltott fel Bertuccio, és a belső fal szögletébe támasztotta a kezét, – Nem, uram, tovább már nem megyek, hiszen az lehetetlen!

– Mit jelent ez? – szólalt meg Monte Cristo ellentmondást nem tűrő hangja.

– De hiszen láthatja, uram – kiáltott a titkár –, hogy ez nem természetes dolog, hogy ha Párizsban akar házat vásárolni, azt éppen Auteuilben kell megvennie, és ha már vett Auteuilben egyet, annak éppen a rue de la Fontaine 28. számú háznak kell lennie! Miért is nem mondtam meg önnek otthon mindent, uram! Akkor bizonyára nem követelte volna, hogy idejöjjek. Azt reméltem, hogy nem éppen ez a ház lesz a gróf úré. Mintha nem is volna Auteuilben más ház, mint éppen az, ahol a gyilkosság történt!

– Ó! Ó! – kiáltott fel Monte Cristo, és hirtelen megállt. – Micsoda rettenetes szót ejtett most ki! Pokoli ember! Tősgyökeres korzikai! Folyton csupa titokzatosság és babona! Gyerünk csak, fogja azt a lámpást, nézzük meg a kertet! Remélem, ha velem van, csak nem fog félni?

Bertuccio felvette a lámpást és engedelmeskedett.

Amint az ajtót kinyitották, halvány égbolt tűnt elő, ahol a hold hiába harcolt a hatalmas felhőtengerrel, mert a felhők sötét hullámai el-elborították. A hold egy percre még megvilágította őket, hogy utána annál sötétebben vesszenek bele a végtelenség mélyébe.

A titkár balra akart kanyarodni.

– Ne arra, uram – mondta Monte Cristo –, ugyan minek mennénk a fasor felé? Itt milyen gyönyörű pázsit van, menjünk csak egyenesen előre.

Bertuccio letörölte a homlokán végigömlő verejtéket, de engedelmeskedett. Hanem azért mégis egyre balra tartott.

Monte Cristo ellenben jobbra fordult. Amint egy sűrű facsoporthoz értek, hirtelen megállt. A titkár nem bírta tovább.

– Távozzék innen, uram! – kiáltott fel… – Távozzék, kérve kérem, hiszen most pontosan ugyanazon a helyen áll.

– Miféle helyen?

– Azon a helyen, ahol ő összerogyott.

– Kedves Bertuccio úr – mondta Monte Cristo nevetve –, térjen már magához, ezt megkövetelem. Itt most nem vagyunk sem Sartène-ben, sem Cortéban. Ez itt nem sűrű bozót, hanem park, eléggé elhanyagolt ugyan, megengedem, de azért még nem kell lebecsülni.

– Ne maradjon itt, uram! Ne maradjon itt, könyörgök!

– Azt hiszem, ön az eszét vesztette, Bertuccio mester – jegyezte meg a gróf hidegen. – Ha így áll a dolog, csak szóljon, és én nyomban bezáratom valami gyógyintézetbe, mielőtt nagyobb baj történhetne.

– Fájdalom, eccellenza! – felelte Bertuccio a fejét rázva és kezét összetéve, aminek láttára a gróf szívesen elnevette volna magát, ha e pillanatban magasabb érdekek nem kötik le és nem késztetik arra, hogy figyelemmel kísérje ennek az ijedező lelkiismeretnek a legcsekélyebb moccanását is. – Fájdalom, eccellenza, a szerencsétlenség megtörtént.

– Bertuccio úr – mondta a gróf –, úgy érzem, meg kell mondanom önnek, hogy még el találja törni a karját, olyan erősen gesztikulál, a szemét pedig úgy forgatja, mint egy megszállott, akinek testéből az ördög nem akar eltávozni. Többször megfigyeltem, hogy a legmakacsabb ilyen ördög mindig valami titkot rejteget. Azt tudtam önről, hogy korzikai, tudtam, hogy sötét alak, aki valami régi vendetta-dologba gabalyodott bele, mindent el is néztem önnek Olaszországban, mert Olaszországban elcsúszik az ilyesmi, Franciaországban azonban általában igen furcsa szemmel nézik a gyilkosságot: vannak csendőrök, akik ezzel foglalkoznak, bírák, akik ítélkeznek ilyen ügyekben, és van vérpad, amely megtorolja.

Bertuccio összetette a kezét, és mivel a különböző hadonászások közben a lámpást nem tette le, annak fénye jól megvilágította feldúlt arcát.

Monte Cristo ugyanolyan tekintettel vizsgálgatta, mint ahogy Rómában Andrea kivégzését nézte. Azután olyan hangon szólalt meg ismét, amelynek hallatára a szegény titkár testén újabb borzongás futott végig.

– Busoni abbé tehát hazudott nekem – mondta –, mikor Franciaországban tett utazása után, 1829-ben, önt olyan ajánlólevéllel küldte hozzám, amelyben az ön értékes tulajdonságait ajánlotta figyelmembe. Hát, kérem, én írni fogok az abbénak, felelősségre vonom pártfogoltja miatt, és majd megtudom, mi van e gyilkossági ügy mögött. De annyit már most mondhatok, Bertuccio úr, hogy alkalmazkodom annak az országnak a törvényeihez, amelyben most élek, és hogy semmi kedvem ahhoz, hogy ön miatt kellemetlenségem legyen a francia igazságszolgáltatással.

– Ó, ne tegye ezt, eccellenza, hiszen olyan hűségesen szolgáltam önt, ugye? – kiáltott fel Bertuccio kétségbeesve. – Mindig becsületes ember voltam, sőt, amennyire tőlem telt, jó cselekedeteket is hajtottam végre.

– Ezt nem is tagadom – felelte a gróf –, de hát mi az ördög izgatta fel ennyire? Ez nem jó jel: a tiszta lelkiismeret nem sápasztja el ennyire valakinek az arcát, és nem hozza így ki a sodrából...

– De gróf úr – kezdte ismét Bertuccio habozva –, hát nem ön maga mondta, hogy Busoni abbé úr, akinek a Nîmes-i börtönben meggyóntam, amikor önhöz küldött, közölte, hogy nagy bűn nyomja a lelkemet?

– Ez igaz, de mivel azzal irányította hozzám, hogy ön kitűnő titkár lesz, azt hittem, csak valami lopásról lehetett szó!

– Ó, gróf úr! – jegyezte meg Bertuccio megvetéssel.

– Vagy talán, mivel ön korzikai, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kikészítsen valakit, amint azt odalent gúnyosan mondják, mikor egy embert megölnek?

– Hát igen! Igen, uram, igenis, jó uram, ez az! – kiáltott fel Bertuccio, és a gróf lába elé borult. – Bosszút álltam, esküszöm, hogy csak egyszerű bosszúállás volt az egész.

– Ezt értem, csak azt az egyet nem tudom megérteni, miért éppen ez a ház okozta, hogy ennyire kikelt magából?

– De már, uram, hát nem magától értetődő ez – magyarázta Bertuccio –, ha egyszer a bosszúállás éppen ebben a házban folyt le?

– Micsoda? Az én házamban!

– Ó, uram, még akkor ez nem volt az ön háza – válaszolt jámborul Bertuccio.

– Hát kié volt? A kapus, úgy emlékszem, azt mondta, hogy Saint-Méran marquis-é. Mi az ördögöt akart ön megbosszulni Saint-Méran marquis-n?

– Ó, nem őrajta, uram, másvalakin.

– No, ez különös egy találkozás – jegyezte meg Monte Cristo, és úgy látszott, elmélyed gondolataiba –, hogy úgy véletlenségből, minden előkészület nélkül, éppen abba a házba került, ahol ez a szörnyű lelkifurdalást okozó jelenet lejátszódott.

– Uram – mondta a titkár –, mindezt a végzet rendezi így, ebben én bizonyos vagyok. Ön éppen Auteuilben vesz házat, s méghozzá ugyanazt, amelyben én gyilkoltam. Azután ön ugyanazon a lépcsőn halad le, amelyen ő is lejött a kertbe. Ön azon a helyen áll meg, ahol őt leszúrtam. Két lépésnyire innen, e platán mögött volt az a gödör, amelybe a gyermeket elásta. Mindez nem a véletlen műve, mert ebben az esetben a véletlen a Gondviselés szerepét töltené be.

– Helyes! Kedves korzikai uram, tegyük fel, hogy ez valóban a Gondviselés keze, Én magam mindig mindent feltételezek, amit csak akarnak, mert a beteg lelkeknek még engedményeket is kell tenni. No de most kérem, szedje össze magát, és mondja el ezt az egészet töviről hegyire.

– Nem mondtam el ezt sohasem, csak egyetlenegyszer, akkor is Busoni abbénak. Ilyen vallomást – tette hozzá Bertuccio, a fejét rázva – nem is lehet másként tenni, csak a gyónás pecsétje alatt.

– Akkor hát, kedves Bertuccio – mondta a gróf –, talán helyes lesz, ha visszaküldöm a gyóntatójához. Általa beállhat karthauzi vagy akár bernátrendi barátnak, akkor majd beszélhet a titkairól. Én azonban félek az olyan háznéptől, amelyik megijed az efféle kísértetektől, nem szeretem, ha az embereim este nem mernek lent sétálgatni a kertemben. Azonkívül, bevallom, cseppet sem lenne ínyemre a rendőrség látogatása sem. Mert vegye tudomásul, Bertuccio mester, hogy Olaszországban azért fizetik meg az igazságszolgáltatást, hogy hallgasson, Franciaországban ellenben éppen azért, hogy beszéljen. A kutyafáját! Azt hittem, ön egy kissé korzikai, nagymértékben csempész, igen ügyes titkár, de úgy látom, még másféle húrokat is tud pengetni. Elbocsátom önt, Bertuccio úr.

– Ó, uram, uram! – kiáltott fel a titkár, megrémülve a fenyegetéstől. – Ha csak ettől függ, hogy megtartson szolgálatában, inkább beszélek, elmondok mindent. És csak akkor távozom öntől, ha a vérpadra kelt mennem.

– Az már más – jegyezte meg Monte Cristo. – De ha hazudni akar, jusson eszébe: jobb, ha meg se szólal.

– Dehogy, uram, a lelkem üdvösségére esküszöm, hogy mindent elmondok! Mert maga Busoni abbé is csak a titkom felét tudta. De először is kérve kérem, távozzék el ettől a platántól. Nézze csak, a hold megvilágítja azt a felhőt, és így, ahogy most ön itt áll, az alakját eltakaró köpenybe burkolózva, amely éppen olyan, mint a Villefort úré volt...

– Mit mond? – kiáltott fel Monte Cristo. – Villefort úr...

– Eccellenza ismerte?

– A volt nîmes-i királyi ügyészt?

– Azt.

– Aki Saint-Méran marquis leányát vette feleségül?

– Azt.

– Akit a törvényszéken a legbecsületesebb, legszigorúbb, legkérlelhetetlenebb tisztviselőnek tartottak?

– Ej, uram – kiáltott fel Bertuccio –, ez a feddhetetlen hírű ember...

– No, igen.

– Gazember volt.

– Ugyan! – mondta Monte Cristo. – Lehetetlen!

– Mégis így van, ahogy mondom.

– Igazán? – kérdezte Monte Cristo. – Van rá bizonyítéka is?

– Legalábbis volt.

– És elveszítette, maga szerencsétlen?

– El, de ha kutatunk utána, még megtalálhatjuk.

– Valóban? – mondta a gróf. – Beszélje el hát, Bertuccio úr, mert most már igazán kezd érdekelni.

És a gróf, a Lucia egy áriáját dúdolva, egy pad felé indult, hogy leüljön, Bertuccio pedig, emlékeit rendezgetve, követte és megállt a gróf előtt.

6

A vendetta

– Hogy kívánja, gróf úr, hol kezdjem az elbeszélést? – kérdezte Bertuccio.

– Ahol akarja – felelte Monte Cristo –, minthogy én egyáltalában semmit sem tudok.

– Pedig azt hittem, hogy Busoni abbé úr elmondta eccellenzának...

– Néhány részletet bizonyára elmondott, de hiszen azóta eltelt hét vagy nyolc esztendő, és én bizony elfelejtettem már ezeket a dolgokat.

– Így hát nem kell attól tartanom, hogy untatom, eccellenza...

– Ugyan már, Bertuccio úr, nekem ez az esti újságot pótolja.

– Az események 1815-ig nyúlnak vissza.

– No lám! – jegyezte meg Monte Cristo. – 1815, az nem éppen tegnap volt.

– Nem bizony, uram, és mégis minden apró részlet annyira tisztán él az emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna. Volt egy testvérbátyám, aki a császár szolgálatában állott. Hadnagy lett egy csupa korzikaiakból álló ezredben. Ez a bátyám volt egyetlen barátom is. Árván maradtunk, amikor én ötesztendős voltam, ő pedig tizennyolc. Úgy nevelt, mintha csak a fia lettem volna. 1814-ben, a Bourbonok uralma alatt megnősült. Mikor a császár visszatért Elba szigetéről, bátyám ismét azonnal átvette szolgálatát, majd Waterloonál könnyen megsebesült, és a hadsereggel visszavonult a Loire-on túlra.

– De hiszen ez a Száz Nap története, Bertuccio úr – jegyezte meg a gróf –, és ha nem tévedek, ezen már túl vagyunk.

– Bocsásson meg, eccellenza, de ezekre a régi részletekre szükségem van, és ön megígérte, hogy türelmes lesz.

– Helyes, helyes! Állom a szavamat.

– Egy szép napon levelet kaptunk. Meg kell mondanom, hogy akkor egy Rogliano nevű falucskában laktunk, a Korzika-hegyfok szélén. A levelet a bátyám írta. Tudatta velünk, hogy a hadsereget hazabocsátották, és ő Chateauroux-n, Clermont-Ferrand-on, Le Puyn, és Nîmes-en keresztül hazatér. Ha volna valami kis pénzem, küldjem el neki Nîmes-be egy fogadóshoz, régi ismerősünkhöz, akivel összeköttetésben álltam.

– Mint csempész – jegyezte meg Monte Cristo.

– Ej, Istenem, gróf úr, hát élni csak kell.

– Az bizonyos, folytassa csak.

– Szívből szerettem bátyámat, ezt már mondtam, eccellenza. El is határoztam, hogy nem küldöm, hanem magam viszem el neki a pénzt. Volt vagy ezer frankom, abból ötszázat otthagytam Assuntának, ez a sógornőm volt. A másik ötszázat pedig magamhoz vettem, és elindultam Nîmes-be. Könnyű dolog volt nekiindulni, hiszen saját bárkám volt, meg egy rakományt is fel kellett éppen vennem a tengeren, és így minden kedvezett a tervemnek. De alig készültem el a berakodással, a szél megfordult, elannyira, hogy négy-öt nap is eltelt, mégsem tudtunk befutni a Rhône torkolatába. Végre mégis odajutottunk. Elértünk egészen Arles-ig. A bárkát Bellegarde és Beaucaire között hagytam, és megindultam gyalog a Nîmes felé vezető úton.

– Hamarosan megérkezünk, ugye?

– Hogyne, uram. Bocsásson meg, mint eccellenza látni fogja, csak a feltétlenül szükséges dolgokra térek ki. Hát ez volt az az időpont, amikor a híres mészárlások folytak le ott délen. Két vagy három rabló garázdálkodott ott akkoriban: Trestaillon, Truphemy és Graffan nevűek, ezek a nyílt utcán legyilkoltak mindenkit, akiről azt gyanították, hogy bonapartista. Gróf úr is hallott bizonyára ezekről a mészárlásokról?

– Csak úgy futólag, akkortájt nagyon távol voltam én Franciaországtól. Folytassa csak.

– Amint beértünk Nîmes-be, a szó szoros értelmében vérben kellett gázolnunk. Lépten-nyomon holttestekbe botlottunk. A gyilkosok bandákba verődve öldöstek, fosztogattak, gyújtogattak.

E vérfürdő láttára borzongás futott át rajtam, nem önmagam miatt, hiszen nekem, csak egyszerű korzikai halász révén, nem sok okom volt a félelemre. Ellenkezőleg, ez az időszak igen kedvező volt reánk, csempészekre nézve. Hanem a bátyámnak, aki a Császárság katonája volt, és a Loire-i hadseregtől indult vissza egyenruhájában és vállrojtjaival, minden oka megvolt a félelemre.

A fogadósunkhoz szaladtam. Balsejtelmem nem csalt meg: bátyám csakugyan előtte való este érkezett meg Nîmes-be, és azon nyomban meggyilkolták, éppen annak a kapujában, akitől vendégszeretetet kért.

A világon mindent megtettem, hogy megtudjam, kik voltak a gyilkosok, de senki sem merte megmondani a nevüket, annyira rettegett tőlük mindenki. Ekkor arra a francia igazságszolgáltatásra gondoltam, amelyről annyit mondták, hogy nem fél semmitől. Beállítottam a királyi ügyészhez.

– És ezt a királyi ügyész Villefort-nak hívták? – kérdezte hanyagul Monte Cristo.

– Igenis, eccellenza. Marseille-ből került oda, ahol ügyészhelyettes volt. Buzgalmával kiérdemelte, hogy előléptessék. Mint mondták, egyike volt a legelsőknek, akik hírül adták a kormánynak, hogy Elba szigetéről útnak indult a császár.

– Ön tehát beállított hozzá – kezdte ismét Monte Cristo.

– Uram, mondtam neki, testvérbátyámat tegnap meggyilkolták Nîmes utcáján, fogalmam sincs róla, ki ölte meg, de önnek hivatása, hogy megtudja. Ön itt az igazságszolgáltatás feje, és az igazságszolgáltatás feladata, hogy megbosszulja azokat, akiket nem tudott megvédeni.

– És ki volt a bátyja? – kérdezte a királyi ügyész.

– Hadnagy volt a korzikai zászlóaljnál.

– Tehát a bitorló katonája volt.

– A francia hadsereg katonája.

– Hát, kérem – felelte –, kardot fogott, és kard által pusztult is el.

– Téved, uram, tőrdöféstől halt meg.

– Én ugyan mit tehetnék? – kérdezte az ügyész.

– Már megmondtam: azt akarom, hogy megtorolja a bátyám halálát.

– De kicsodán?

– A gyilkosain.

– Hát tudom én, kik a gyilkosai?

– Nyomoztassa ki.

– Ugyan minek? A bátyja bizonyára valami csetepatéba keveredett és párbajban eshetett el. Ezek a régi katonák nagyon szeretnek garázdálkodni, s ez a Császárság idején sikerülhetett nekik, de most balul ütött ki rájuk nézve. A mi délvidéki lakosságunk egyébként sem a katonákat, sem a garázdálkodásokat nem szereti.

– Uram – kezdtem ismét –, nem magam miatt kértem ezt, én megsiratom vagy megbosszulom a bátyámat, és kész. De szegény bátyámnak felesége is volt. Ha engem is valami szerencsétlenség találna érni, az a szegény teremtés éhen halna, mert csak abból élt, amit a bátyám keresett. Eszközöljön ki számára valami kis nyugdíjat a kormánynál.

– Minden forradalomnak megvannak a maga szerencsétlenségei – felelte Villefort úr. – Az ön bátyja ennek az áldozata volt. Ez szerencsétlenség ugyan, de a kormány ezért semmivel sem tartozik az ön családjának. Ha meg akarnánk torolni mindazt a bosszút, amelyet a bitorló hívei a király hívein elkövettek, mikor erre hatalmuk volt, akkor a bátyját ma talán halálra ítélnék. Ami itt most folyik, az teljesen természetes dolog, mert ez a megtorlás törvénye.

– Ejha, uram! – kiáltottam. – Ön beszél így, ön, az ügyész?...

– Mind bolondok ezek a korzikaiak, szavamra mondom! – válaszolta Villefort úr. – És még mindig azt hiszik, hogy honfitársuk ma is császár. Ön eltévesztette az időpontot, kedves barátom. Ezt két hónappal ezelőtt kellett volna mondania. Ma már késő. Távozzék hát, mert ha nem megy, elvezettetem.

Rápillantottam, hogy lássam, vajon érdemes-e még egy kissé könyörögnöm. Ez az ember azonban kőből volt. Elébe léptem.

– Jól van – mondtam neki halkan –, hát ha ismeri a korzikaiakat, azt is tudnia kell, hogyan tartják meg ígéretüket. Ön úgy véli, helyes volt, hogy meggyilkolták bonapartista bátyámat, mivelhogy ön királypárti. Nohát én, aki magam is bonapartista vagyok, ezt mondom önnek: megölöm. Ettől a pillanattól kezdve bejelentem önnek a vendettát. Így hát vigyázzon magára, ahogy csak tud. Mert a legelső alkalommal, amikor szemtől szembe kerülünk egymással, ütött az ön utolsó órája.

Még mielőtt magához térhetett volna meglepetéséből, kinyitottam az ajtót és elszaladtam.

– Lám, lám! – jegyezte meg Monte Cristo. – Hát ilyeneket csinál ön a becsületes arcával, Bertuccio úr, méghozzá egy királyi ügyésszel. Piha! És legalább tudta az ügyész, mit jelent ez a szó, hogy vendetta?

– Olyan jól tudta, hogy ettől a perctől kezdve sohasem távozott el egyedül, otthon jól bezárkózott, és engem mindenfelé kerestetett. Szerencsémre olyan jól elrejtőztem, hogy nem találhatott meg. Ekkor félni kezdett. Nem mert tovább Nîmes-ben maradni. Kérelmezte az áthelyezését, és mivel igazán befolyásos ember volt, Versailles-ba került. Hanem hát, tetszik tudni, egy korzikai számára, aki bosszút esküdött ellensége ellen, nincs semmiféle távolság és bármilyen vágtatva is rohant kocsija, mindössze is csak egy fél nappal előzött meg engem, holott én gyalogszerrel követtem.

Nem az volt a fontos, hogy megöljem, hiszen erre már százszor is lett volna alkalmam. Úgy kellett megölnöm, hogy fel ne fedezzenek, és főleg le ne csukjanak. Ekkor már nem voltam a magam ura: sógornőmet kellett eltartanom, és gondját kellett viselnem. Három álló hónapon át leskelődtem Villefort úr után. Három hónapon át nem tehetett egyetlen lépést, semmiféle utat, ki nem sétálhatott úgy, hogy tekintetemmel ne követtem volna mindenüvé, ahová csak ment. Végül rájöttem, hogy titokzatos módon Auteuilbe jár. Ide is követtem, és láttam, amint belép ebbe a házba, ahol most vagyunk. Csakhogy nem úgy jött be, mint mindenki más szokott, a nagy utcai kapun, hanem akár lovon, akár kocsival jött, a kocsit vagy a lovat a fogadóban hagyta, és ezen a kis ajtón jött be, amelyiket itt tetszik látni.

Monte Cristo bólintott, annak jeléül, hogy a sötétségben is látta ezt a bejáratot, amelyet Bertuccio mutatott.

– Nem volt többé szükségem arra, hogy Versailles-ban legyek, ide telepedtem tehát Auteuilbe, és kérdezősködni kezdtem. Ha el akartam csípni, nyilvánvalóan itt, ezen a helyen kellett tőrt vetnem neki.

A ház, mint ahogy a kapus mondta eccellenzának, Saint-Méran úrnak, Villefort apósának tulajdona volt. Saint-Méran úr Marseilleben lakott, tehát erre a nyaralóra nem volt szüksége. Hallottam is arról, hogy bérbe adta egy fiatal özvegyasszonynak, akit mindenki csak báróné néven ismert.

Egy este, amint a fal tetejéről nézegettem le, valóban meg is pillantottam egy egyedül sétáló fiatal és szép asszonyt ebben a kertben, amelyre semmiféle idegen ablak nem nyílt. Az asszony gyakran nézegetett erre a kis ajtóra, és ebből megértettem, hogy ma estére várja Villefort urat. Mikor annyira közel volt hozzám, hogy a sötétségben is jól megláthassam arcát, egy tizennyolc-tizenkilenc éves gyönyörű, magas, szőke asszonyt láttam magam előtt. Mivel egyszerű fésülködőköpeny volt rajta, és termetét semmi sem leplezte, észrevehettem, hogy teherben van, sőt, hogy terhessége igen előrehaladott.

Néhány perc múlva nyílt a kis ajtó, és belépett egy férfi. A fiatalasszony, amilyen gyorsan csak tudott, elébe szaladt. Egymás karjába vetették magukat, gyöngéden megcsókolták egymást, és együtt tértek be a házba.

Ez az ember Villefort úr volt. Úgy véltem, hogy majd ha távozik, főleg, ha éjnek idején megy el, egyedül kell végighaladnia a kert egész hosszában.

– És – kérdezte a gróf – megtudta azóta ennek az asszonynak a nevét?

– Nem én, eccellenza – válaszolta Bertuccio. – Meg tetszik látni, nem volt időm arra, hogy ezt megtudjam.

– Folytassa csak.

– Aznap este – folytatta Bertuccio – talán megölhettem volna a királyi ügyészt, de nem ismertem még eléggé a kert minden zegét-zugát. Tartottam tőle, hogy nem végzek vele elég gyorsan, és ha valaki odaszalad a kiáltozására, nem tudok elmenekülni. Elhalasztottam a dolgot a legközelebbi találkáig, és hogy el ne szalasszam az alkalmat, kibéreltem egy kis szobát, amely arra az utcára nyílt, ahol a kert fala húzódott.

Három nappal később, este hét óra felé, láttam, amint a házból lóháton távozik egy szolga, és vágtatva indul neki a Sèvres felé vezető országútnak. Gyanítottam, hogy Versailles-ba igyekszik. Nem csalódtam. A szolga három órával később fülig porosan tért vissza. Elintézte küldetését.

Tíz percre rá egy gyalogosan közeledő, köpönyegbe burkolózott másik férfi érkezett. Kinyitotta a kis kertajtót, amely ismét becsukódott mögötte.

Sietve leszaladtam. Noha nem láthattam Villefort arcát, ráismertem a saját szívdobogásomról. Átvágtam az utcán, felmásztam a fal mellett levő sarokkőre, amelyről már egyszer benéztem a kertbe.

Ezúttal azonban nem értem be azzal, hogy benézzek, hanem kihúztam zsebemből a késemet, meggyőződtem róla, hogy jól ki van köszörülve, és átvetettem magam a falon.

Első gondom volt a kis ajtóhoz futni. A férfi benne hagyta a kulcsot, beérte azzal az egyszerű óvatossággal, hogy kétszer ráfordítsa a zárban.

Erről az oldalról tehát semmi sem akadályozta menekülésemet. A helyiségeket kezdtem most tanulmányozni. A kert téglalap alakú volt, a közepén finom angol pázsit terült el, e pázsit szélénél lombos facsoportok állottak, és közöttük mindenfelé őszi virágok nyíltak.

Villefort úrnak, akár a házból a kis ajtóhoz, akár a kis ajtótól a házba akart menni, jövet is, menet is, el kellett haladnia e facsoportok mellett.

Szeptember vége felé jártunk. Erős szél fújt. A sápadt holdfény, amelyet a nagy, gyorsan futó felhők minduntalan elhomályosítottak, fehér fénnyel szórta be azoknak a fasoroknak kavicsos útját, amelyek a házhoz vezettek, de a lombos fák bozótja közé nem tudott behatolni, ahol pedig bátran elrejtőzhetett egy ember anélkül, hogy bárki is meglátta volna.

Elbújtam a bozótnak abban a részében, amely mellett Villefortnak el kellett haladnia. Alig voltam ott, mikor a szélrohamban, amely fejem fölött ide-oda cibálta a fák lombjait, valami nyöszörgést véltem hallani. De tudja, vagy helyesebben nem tudja, gróf úr, az, aki valami gyilkosság elkövetésére készül, egyre azt képzeli, hogy a levegőben tompa kiáltozást hall. Két óra telhetett el, és ezalatt több ízben is hallani véltem ugyanazt a nyöszörgést. Az óra éjfélt ütött.

Az utolsó komor és érces kondulás még el sem pihent, mikor gyenge fényt láttam felvillanni annak a titkos lépcsőnek az ablakában, amelyen az imént lejöttünk.

Nyílt az ajtó, és megjelent a köpenyes férfi. Eljött a rettentő pillanat. De már olyan régóta készültem erre a pillanatra, hogy semmi gyengeséget sem éreztem. Kihúztam késemet, kinyitottam, és készenlétbe álltam.

A köpenyes ember egyenesen felém tartott. De ahogy közeledett a szabad térségen, úgy rémlett, mintha fegyvert szorongatna jobb kezében. Félni kezdtem. Nem a küzdelemtől, hanem a kudarctól féltem. Mikor már csak néhány lépésnyire volt tőlem, észrevettem, hogy az, amit fegyvernek néztem, nem volt egyéb, mint egy ásó.

Még mindig nem tudtam kitalálni, ugyan minek szorongat Villefort úr ásót a kezében, mikor hirtelen megállt a bozót szélénél, körülnézett és gödröt kezdett ásni. Csak akkor vettem észre, hogy a köpönyege alatt is hozott valamit, amit letett a pázsitra, hogy annál szabadabban tudjon mozogni.

Bevallom, hogy gyűlöletembe akkor némi kíváncsiság is vegyült: látni akartam, mit csinál itt Villefort. Nem moccantam, lélegzetem is visszafojtottam. Vártam.

Hirtelen különös ötletem támadt, amely csak megerősödött, látva, hogy a királyi ügyész a köpönyege alól egy két lábnyi hosszú és hat-nyolc hüvelyk széles ládikót vesz elő.

Hagytam, hadd tegye bele a ládikót a gödörbe, amelyet ismét befedett földdel. Azután ezt a friss földet jól letaposta, hogy eltüntesse az éjszakai munka nyomait. Ekkor rávetettem magam, késemet a mellébe döftem, és ezt mondtam neki:

– Giovanni Bertuccio vagyok! Életeddel fizetsz meg testvérem haláláért, kincseddel fizetsz az özvegyének. Láthatod, hogy bosszúm még jobban sikerült, mint ahogy remélni mertem volna.

Nem tudom, hallotta-e szavaimat, de nem hiszem, mert egy jajszó nélkül elvágódott. Éreztem, amint forró vére kezemre és arcomba freccsen, de én megrészegültem, önkívületben voltam. Ez a vér nemhogy égetett volna, inkább még fel is üdített. Az ásóval percek alatt kiástam a ládikót, majd hogy ne vegyék észre, hogy elemeltem, most én temettem be a gödröt, az ásót áthajítottam a falon, kirohantam a kis ajtón át, amelyet kétszeresen bezártam kívülről, és a kulcsát magammal vittem.

– Helyes! – mondta Monte Cristo. – Amint látom, ez bizony rablógyilkosság volt.

– Nem, eccellenza – válaszolta Bertuccio –, ez vendetta volt, amelyet anyagi jóvátétel követett.

– Legalább jó, kerek kis összeget talált?

– Nem pénz volt benne.

– Ah igaz, emlékszem – jegyezte meg Monte Cristo –, nem említett valami gyermeket?

– De igenis, eccellenza. Leszaladtam a folyóhoz, leültem a part lejtőjére, és késemmel felfeszítettem a láda zárját, hogy megtudjam, mi van benne. Újszülött gyermek feküdt benne, finom batisztpólyába burkolva. Vérvörös arca, lila színű kezecskéje arról tanúskodott, hogy a nyaka köré tekert köldökzsinór fojtotta meg. De mivel még nem hűlt ki, nem akartam a vízbe dobni, amely a lábam alatt folydogált. Egy perc múlva csakugyan hallottam is valami gyenge dobbanást a szíve táján. Leoldottam nyakáról a köldökzsinórt, amely fojtogatta, és mivel valaha a Bastia-kórházban betegápoló voltam, megcsináltam azt, amit ilyen esetben az orvos cselekedett volna, vagyis derekasan levegőt fújtam a tüdejébe, és egy negyedórai hallatlan erőfeszítés után láttam, hogy lélegzik, és hallottam, hogy melléből kiáltás szakad fel.

Most én is felkiáltottam, de örömömben: „Nem ver meg az Isten hát – mondtam magamban –, ha egyszer megengedi, hogy visszaadjam az életet egy emberi lénynek, cserébe azért a másik életért, amelyet kioltottam.”

– És mit tett azzal a gyermekkel? – kérdezte Monte Cristo. – Ez a teher meglehetősen zavarta volna, ha egyszer menekülnie kellett.

– Egy percig sem akartam magamnál tartani. De tudtam, hogy van Párizsban egy menhely, ahol befogadják az ilyen szegény kis teremtéseket. Mikor áthaladtam a sorompón, azt állítottam, hogy a gyermeket az országúton találtam, és tudakozódtam, mit tehetek. A ládikó mellettem tanúskodott. A batisztpólya azt mutatta, hogy a gyermek gazdag szülőktől származott. A rajtam levő vérfoltok is éppen úgy eredhettek a gyermektől, mint bármi mástól. Nem is tettek semmi ellenvetést, útba igazítottak a gyermekmenhely felé, amely a rue d'Enfer végén állt. Akkor előrelátásból kettéhasítottam a pólyát, mégpedig olyan módon, hogy a rajta levő két betű egyike a gyermeken maradjon, a másikat pedig én tehessem el, azután a terhemet letettem a falban levő kis forgó szekrénybe, becsengettem és elillantam. Két héttel később ismét Roglianóban voltam, és azt mondtam Assuntának:

– Vigasztalódjál, húgom. Israël meghalt ugyan, de én megbosszultam.

Assunta kérte, magyarázzam meg szavaimat, mire elbeszéltem neki a történteket.

– Giovanni – mondta Assunta –, el kellett volna hoznod azt a gyermeket, felneveltük volna elvesztett szülei helyett, Benedettónak neveztük volna, és e jótéteményért Isten is megáldott volna bennünket.

Felelet helyett odanyújtottam neki a pólya felét, amelyet megőriztem, hogy visszakövetelhessük a gyermeket, ha valamelyest gazdagabbak leszünk.

– És milyen betűkkel volt megjelölve az a pólya? – kérdezte Monte Cristo.

– Egy H meg egy N betűvel, amelyek fölött bárói korona ékeskedett.

– Az Isten bocsássa meg! Ön még címertani kifejezésekkel is él, Bertuccio úr! Honnan az ördögből is szedte fel heraldikai tudományát?

– Az ön szolgálatában, gróf úr, onnan, ahol mindent meg lehet tanulni.

– Folytassa csak, két dolgot szeretnék tudni.

– Éspedig, gróf úr?

– Hogy mi lett a kisfiúból? Vagy nem azt mondta, hogy kisfiú volt, Bertuccio úr?

– Nem, eccellenza, nem emlékszem rá, hogy erről beszéltem volna.

– Ah! Úgy rémlett, mintha így hallottam volna. Bizonyára tévedek.

– Nem, nem téved, mert valóban fiúcska volt. De eccellenza az imént azt mondta, hogy két dologra kíváncsi. Melyik a második?

– A második az a bűntett, amellyel vádolták önt, amikor ön gyóntatót kért, és Busoni abbé felkereste a Nîmes-i börtönben.

– Ez talán nagyon is hosszadalmas lenne, eccellenza.

– Nem tesz semmit, hiszen alig van még tíz óra, ilyenkor, mint tudja, még nem szoktam aludni, és úgy hiszem, hogy önnek sincs valami nagy kedve most az alváshoz.

Bertuccio meghajolt, és folytatta elbeszélését:

– Részben azért, hogy eltereljem emlékeimet, amelyek körülrajzottak, részben azért, hogy gondoskodjam a szegény özvegyasszony szükségleteiről, ismét teljes erővel belevetettem magam a csempészmesterségbe, amely akkoriban valamivel könnyebbé vált, hiszen a forradalmat követő időkben a törvényeket kissé mindig lazábban kezelik. Főleg alig őrizték a déli partvidéket az örökös lázadások miatt, amelyek hol Avignonban, hol Nîmesben, hol pedig Uzèsben törtek ki. Mi bizony lefölöztük a kormány részéről engedélyezett fegyverszünetet, mégpedig úgy, hogy kapcsolatot teremtettünk az egész partvidékkel. Mióta Nîmes utcáin meggyilkolták a bátyámat, nem akartam visszatérni abba a városba. Így az a fogadós, akivel üzleteket kötöttünk, látva, hogy nem akarunk visszamenni hozzá, maga állított be hozzánk, és egy Pont du Gard-hoz címzett fiók-fogadót alapított a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országúton. Ilyen módon vagy tizenkét lerakatunk volt Aigues-Mortes-ban, vagy Martigues-ban, vagy akár Boucban, ahol leraktuk áruinkat, és ahol, ha kellett, menedéket is találtunk a vámőrök és a csendőrök elől. A csempészmesterség nagyon szépen jövedelmez ám, ha az embernek helyén van az esze, és nem valami gyenge legény. Én bizony a hegyek között éldegéltem, hiszen most már kétszeresen is tartanom kellett a csendőröktől meg a vámőröktől, mivel ha bíróság elé kerülök, abból vizsgálat is lehetett volna, s az ilyen vizsgálat mindig egy kis kirándulást jelent a múltba. Márpedig az én múltamban most valamivel komolyabb dologra is bukkanhattak volna, mint holmi csempészett szivar vagy engedély nélkül behozott szesz. Mivel pedig én sokkal inkább választottam volna a halált, mint a börtönt, olykor igazán remekeltem, és a véghezvitt csodálatos tettek azt bizonyították, hogy néha éppen a túlságos óvatosság akadályoz meg bennünket a siker útján, mikor gyorsan kell határoznunk, bátran és habozás nélkül kell cselekednünk. Valóban, ha valaki már csak egyszer is kockára tette az életét, már nem olyan, mint a többi ember, vagyis inkább a többi ember nem olyan, mint ő, és akárki elhatározza rá magát, ereje már abban a pillanatban megtízszereződik, és látóhatára kitágul.

– Még bölcselkedik is, Bertuccio úr! – szakította félbe a gróf. – Úgy látszik, ön már sok mindent próbált életében.

– Ó, bocsásson meg, eccellenza!

– Nem, nem, csak azt akartam mondani, hogy este fél tizenegykor kissé későre jár az idő a bölcselkedéshez. Nekem azonban nincsen egyéb észrevételem, hiszen helytállónak találom, s ezt nem minden filozófiáról lehet elmondani.

– Mesterségem egyre szélesebb mederben folyt, és egyre jövedelmezőbbé vált. Assunta vezette a háztartást, és kicsiny vagyonunk egyre gyarapodott. Egy szép napon, amikor éppen üzleti ügyben távoztam, így szólt hozzám sógornőm:

– Menj csak, mire hazajössz, meglepetéssel várlak.

Hiába faggattam, semmit sem akart elárulni, és én elutaztam.

A vállalkozás csaknem hat hétig tartott. Luccában olajjal és Livornóban angol gyapjúval rakodtunk meg. Minden zökkenő nélkül partra szállítottuk áruinkat, el is adtuk őket, és jókedvűen tértünk haza.

Amint beléptem a házba, az első dolog, ami szemembe tűnt, egy bölcső volt Assunta szobájának legfeltűnőbb helyén. Ez a bölcső a berendezés többi bútorához képest nagyon fényűzőnek látszott, s benne egy hét-nyolc hónapos gyermek feküdt. Felkiáltottam örömömben. Mióta a királyi ügyészt megöltem, csupán az a tudat okozott szomorú perceket, hogy a gyermeket elhagytam. Mondanom sem kell, hogy maga a gyilkosság a legkevésbé sem bántotta lelkiismeretemet.

A szegény Assunta mindent kitalált: felhasználta távollétemet, és a pólya felével – amelyre, hogy el ne felejtsem, annak idején a gyermek menhelyre kerülése pontos napját és óráját is feljegyeztem – Párizsba utazott, maga kérte ki a gyermeket. Semmi akadályt sem gördítettek útjába, átadták neki a gyermeket.

Ó, bevallom, gróf úr, mikor a bölcsőjében alva megláttam a szegény kis teremtést, keblem dagadt, és könny szökött a szemembe.

– Assunta – kiáltottam –, igazán derék asszony vagy, és a Gondviselés megáld téged.

– No, ez már kevésbé helytálló, mint a bölcselkedése volt – jegyezte meg Monte Cristo. – Igaz, hogy ez csak hit kérdése.

– Fájdalom, önnek igaza van, eccellenza – folytatta Bertuccio –, éppen ebben a gyermekben büntetett meg az Isten. Soha gonoszabb természet meg nem nyilvánult időnap előtt, noha még azt sem lehetett mondani, hogy rosszul nevelték, hiszen a sógornőm úgy bánt vele, mint valami királyfival. Csinos ifjú volt, szeme halványkék, mint azok a kínai porcelánok, amelyek oly remekül illenek a tejszerű fehér alapszínhez. Csak kissé túlságosan hirtelenszőke haja adott arcának valami furcsa kifejezést, erősen fokozta tekintete élénkségét és mosolya kajánságát. Sajnos, van egy közmondás, amely azt tartja, hogy a vörös ember vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. A közmondás ezúttal nem hazudott, mert Benedetto már kora fiatalsága óta egészen gonosznak mutatkozott. Igaz, hogy nevelőanyja engedékenysége nagyban hozzájárult eredendő hajlamai kibontakozásához. Az a gyerek, akinek a kedvéért szegény sógornőm elment a városi piacra, négy-öt mérföldnyi távolságra, hogy megvegye neki a korai gyümölcsöt és a legfinomabb édességeket, a palmai narancsnál és a genovai befőttnél jobban kedvelte a szomszédból lopott gesztenyét, amelyért átmászott a sövényen, vagy a szomszéd magtárában szárított almát, noha ehette volna a saját gyümölcsöskertünkben termett gesztenyét és almát is.

Egy szép napon – ekkor Benedetto öt- vagy hatéves lehetett – a szomszéd Vasilio, aki népünk szokása szerint sem pénztárcáját, sem ékszereit nem szokta elzárni, mert, mint gróf úr bárki másnál jobban tudja, Korzikában nincsenek tolvajok, Vasilio szomszéd elpanaszolta nekünk, hogy egy arany eltűnt erszényéből. Azt hittük, talán elszámította magát, de ő erősen állította, hogy bizonyos a dolgában. Aznap Benedetto már kora reggel elment hazulról, és mi egész nap tele voltunk aggodalommal, mikor végre, estére kelve, megláttuk, amint egy majmot hoz magával, amelyet, mint mondta, egy fa lábához láncolva talált.

A vásott gyereknek, aki már azt sem tudta mit találjon ki, már vagy egy hónap óta az volt a vágya, hogy egy majmot szerezzen magának. Ezt a szerencsétlen ötletet minden valószínűség szerint attól a bűvésztől kapta, aki arra járt Roglianóban, és több majma volt, amelyeknek mutatványai igen mulattatták a gyereket.

– A mi erdeinkben nem lehet csak úgy majmot találni – mondtam neki –, és főleg nem megláncolt majmot. Valld be hát, hogyan szerezted ezt a majmot.

Benedetto kitartott hazugsága mellett, sőt, olyan részletességgel adta elő, amely inkább képzelőerejének semmint igazmondásának vált dicsőségére. Bosszankodtam, ő pedig nevetett. Megfenyegettem, mire két lépést hátrált.

– Te nem verhetsz meg – mondta –, nincs hozzá jogod, hiszen nem vagy az apám.

Sohasem tudtuk meg, ki árulta el neki ezt a végzetes titkot, amelyet addig olyan gondosan rejtegettünk előtte. Bárhogyan is történt, ez a felelet, amelyben a gyermek egész lénye megnyilatkozott, csaknem megijesztett, felemelt karom valóban lehanyatlott anélkül, hogy megütöttem volna a kis bűnöst. A gyermek diadalmaskodott, és ez a győzelem olyan merésszé tette, hogy e perctől kezdve Assunta, aki annál jobban szerette, minél kevésbé érdemelte meg, a fiú olyan szeszélyeinek kielégítésére költötte pénzét, amelyek ellen nem tudott küzdeni, és olyan ostobaságokra, amelyeknek megakadályozásához nem volt bátorsága. Mikor én Roglianóban tartózkodtam, még csak hagyján volt, de mihelyt elutaztam, azonnal Benedetto lett a ház ura, és minden a feje tetejére állt. Noha alig töltötte be a tizenegy esztendőt, barátait mégis a tizennyolc-húsz éves fiatalemberek közül választotta ki. Bastia és Corte környékének legvásottabb kölykei voltak ezek, és már nem egy csínye miatt, amely valóban komolyabb elnevezést érdemelt, a hatóságtól figyelmeztetést is kaptunk.

Megrémültem. Minden nyomozás gyászos következményeket vonhatott volna maga után. Éppen el kellett távoznom Korzikából egy igen fontos vállalkozás végett. Sokáig gondolkoztam, és mivel rossz sejtelmeim arra intettek, hogy igyekezzem kerülni a nagyobb bajokat, elhatároztam, hogy magammal viszem Benedettót is. Azt reméltem, hogy a csempészek mozgalmas és fáradságos életmódja, a hajón uralkodó szigorú fegyelem majd csak megváltoztatja ezt a romlás szélén álló jellemet, ha ugyan nem volt máris a velejéig romlott.

Félrevontam tehát Benedettót, és felajánlottam neki, hogy velem jöhet, miközben ezt az ajánlatomat minden olyasféle ígérettel toldottam meg, amely csak csábíthat egy tizenkét éves gyermeket.

Végighallgatott, azután amikor mondókámat befejeztem, nevetésbe tört ki:

– Megbolondult a bácsi? – kérdezte (így szólított, ha jókedvében volt). – Hogy felcseréljem életmódomat az önével, remek kényelmemet holmi irtózatos fáradozással, amelyet ön vállal! Az éjszakát hidegben tölteni, a nappalt hőségben, állandóan bujkálni, mert lelőnek, ha észrevesznek, és mindezt csak azért, hogy valami pénz üsse a markom! Hiszen annyi a pénzem, amennyit csak akarok! Ad nekem Assunta mama, ha kérek tőle. Láthatja, hogy igazán tökkelütött volnék, ha elfogadnám az ajánlatát.

Ennyi merészség és ez az okoskodás megdöbbentett. Benedetto visszament játszani pajtásaihoz, és láttam, amint messziről úgy mutogat nekik, mint valami hülyét.

– Bájos gyermek! – mormogta Monte Cristo.

– Ó, hiszen ha az én fiam lett volna – felelte Bertuccio –, vagy legalább az unokaöcsém, bizonyára visszatérítettem volna a helyes útra, mivel a jó lelkiismeret erőt ad. De az a gondolat, hogy megverjem azt a gyereket, akinek az apját megöltem, lehetetlenné tett minden fenyítést. Jó tanácsokkal láttam el tehát sógornőmet, aki vitáink alkalmával állandóan védelmébe vette a kis szerencsétlent, és amikor bevallotta, hogy már több ízben elég tekintélyes összegek hiányoztak pénzéből, megjelöltem neki egy helyet, ahová biztonsággal elrejtheti kis vagyonunkat. Én, részemről, elszántam magam. Benedetto már jól tudott olvasni, írni és számolni, mert ha véletlenül nekilátott a munkának, egy nap alatt megtanulta azt, amivel a többiek egy hétig bajlódtak. Elhatározásom, mint mondtam, készen állott. Valamely hosszújáratú hajóra akartam elszerződtetni írnoknak.

Gondoltam, anélkül, hogy előre értesíteném bármiről is, egy szép reggel csak fogom, és elviszem a hajóra. Ilyen módon, ha a kapitánynak beajánlom, a jövője már csak a saját kezében lesz. Ennél a tervnél állapodtam meg, azután elindultam Franciaországba.

Ezúttal minden műveletünknek az Oroszlán-öbölben kellett lezajlania, és ezek a munkálatok egyre nehezebbekké váltak, mert 1829-et írtunk. A nyugalom tökéletesen helyreállt, következésképpen a part menti vámszolgálat ismét szabályos lett, és szigorúbb volt, mint valaha. Ez a felügyelet pillanatnyilag még azért is fokozódott, mert akkoriban nyílt meg a beaucaire-i vásár.

Vállalkozásunk eleinte zökkenő nélkül ment. Horgonyt vetettünk bárkánkkal, amelynek kettős feneke volt – oda rejtettük csempészáruinkat –, egy nagy csoport hajó között, amelyek a Rhône két partja mentén vesztegeltek, Beaucaire-től egészen Arles-ig. Amint odaértünk, éjszaka kezdtük kirakodni tiltott áruinkat, és elszállítani a városba olyan emberek segítségével, akikkel összeköttetésben álltunk, vagy fogadósok révén, akiknél leraktuk őket. Lehet, hogy a siker kissé a fejünkbe szállt, az is lehet, hogy valaki feljelentett, de egy délután öt óra tájban, amikor éppen falatozni kezdtünk, kis matrózfiúnk rémülten futott hozzánk, és azt a hírt hozta, hogy egy csapat vámőrt látott egyenesen felénk közeledni. Nem éppen a csapat nagyságától ijedtünk meg, hiszen egészen nagy számú ilyen csapatokat láttunk folytonosan, főleg mostanában, a Rhône partján keringeni, mi inkább attól az óvatosságtól rémültünk meg, amellyel, mint ahogy a kisfiú mondta, ez a csapat igyekezett titokban közelíteni. Egy pillanat alatt talpon termettünk, de már késő volt. Bárkánk, mely nyilvánvalóan a célpontjuk lehetett, körül volt kerítve. Észrevettem, hogy a vámőrök között csendőrök is vannak. És amilyen bátran szembeszálltam máskor minden katonai alakulattal, ezúttal éppen olyan félelem fogott el a csendőrök láttára. Lemásztam hát a hajófenékre, és egy négyszögű rakodónyíláson kicsúszva, leereszkedtem a folyóra, a víz alatt úsztam előre, csak nagy ritkán vettem lélegzetet, úgyhogy észrevétlenül el is értem egy árokhoz, amelyet nemrégiben ástak, és amely a Rhône-t összeköti a Beaucairetől Aigues-Mortes-ig húzódó csatornával. Amint odaértem, már meg voltam mentve, mert észrevétlenül tovább haladhattam ebben az árokban. Minden baj nélkül elértem tehát a csatornát. Nem a véletlen műve volt, és nem megfontolás nélkül választottam ezt az utat.

Már egyszer említettem eccellenzának egy Nîmes-i kocsmárost, aki a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országút mentén kis fogadót nyitott.

– Úgy van – felelte Monte Cristo –, jól emlékszem rá. Sőt, ha nem tévedek, ez a derék ember üzlettársuk is volt.

– Hogyne – válaszolta Bertuccio. – De ő már hét vagy nyolc éve átadta üzletét egy Marseille-ből jött volt szabónak, aki saját mesterségében tönkrement, és most másként akart szerencsét próbálni. Mondanom sem kell, hogy a régebbi tulajdonossal folytatott kis vállalkozásainkat átruháztuk az utódjára is. Ettől az embertől akartam tehát menedéket kérni.

– Hogy hívták ezt az embert? – kérdezte a gróf, akit most már újra érdekelni kezdett Bertuccio elbeszélése.

– Gaspard Caderousse-nak hívták, a felesége egy Carconte nevű falucskából való volt, és mi csak ezen a néven ismertük. A szegény asszony mocsárlázban szenvedett, és lassan emésztette a gyengeség. A férfi viszont hatalmas, negyven-negyvenöt éves tagbaszakadt ember volt, aki már több ízben igen nehéz körülmények között is tanújelét adta lélekjelenlétének és bátorságának.

– És mikor játszódtak le ezek a dolgok, melyik évben? – kérdezősködött Monte Cristo.

– 1829-ben, gróf úr.

– Melyik hónapban?

– Júniusban.

– Az elején vagy a végén?

– Harmadikán este.

– Ah! – jegyezte meg Monte Cristo. – 1829, június 3-án... Na jól van, folytassa.

– Caderousse-tól akartam hát menedéket kérni. De mivel még rendes körülmények közt sem szoktunk az utcára nyíló kapun bemenni hozzá, úgy gondoltam, most sem szegem meg ezt a szokást, hanem átléptem a kert sövényén, kúszva törtem át magamat a satnya olajfák és a vadfügefák ágain, és attól való féltemben, hogy Caderousse fogadójában valami vendég lehet, egy kis fészerbe lopóztam be, ahol már nemegyszer olyan jól töltöttem az éjszakát, akár a legpompásabb ágyban. Ezt a fészert a fogadó földszinti közös termétől csak egy deszkafal különítette el, amelyen réseket hagytak nekünk, hogy azokon keresztül leshessük ki a kedvező pillanatot, amikor felfedhetjük jelenlétünket. Úgy számítottam, hogy ha Caderousse egyedül van, értesítem megérkezésemről, nála fejezem be megkezdett falatozásomat, amelyet a vámőrök megjelenése szakított félbe, és azután felhasználom a kitörőben levő vihart, hogy visszatérjek a Rhône partjára, és megtudjam, mi történt a bárkával és azokkal, akik rajta voltak. Megbújtam hát a fészerben, és nagyon helyesen cselekedtem, mivel ebben a pillanatban Caderousse lépett be egy ismeretlennel a terembe.

Csendben maradtam és vártam, igazán nem azért, hogy kilessem házigazdám titkait, hanem mivel nem tehettem másként. Ilyesmi egyébként már tízszer is előfordult.

Az a férfi, aki Caderousse kíséretében belépett, nyilvánvalóan idegen volt a francia délvidéken. Egyike volt azoknak a vándorkereskedőknek, akik a beaucaire-i vásárra jönnek ékszert eladni, és az egy hónapig tartó vásáron, amelyre Európa minden tájáról érkeznek kereskedők és vevők, olykor száz-százötvenezer frankos forgalmat is lebonyolítanak.

Caderousse vidáman lépett be, elsőnek. Majd, miután látta, hogy az ivószoba üres, mint rendesen, és csupán a kutyája őrködik benne, odaszólította a feleségét.

– Hé, Carconte! – kiáltott. – Az a derék pap nem csapott ám be bennünket. A gyémánt valódi.

Az asszony felkiáltott örömében, és csaknem ugyanakkor megreccsent a lépcső, amint az asszony a gyengeségtől és betegségtől elnehezedett lépésekkel lejött.

– Mit mondasz? – kérdezte az asszony halálsápadtan.

– Azt mondom, hogy a gyémánt valódi, és hogy ez az úr itt Párizs egyik legelső ékszerésze, aki hajlandó kifizetni érte ötvenezer frankot. Csakhogy tudni akarja bizonyosan, hogy a gyémánt a mi tulajdonunk, ezért arra kér, mondd el neki, mint ahogy én már elbeszéltem, milyen csodálatos módon került a gyémánt a mi kezünkbe. Addig is, uram, tessék helyet foglalni, és mivel a hőség tikkasztó, valami frissítő után nézek.

Az ékszerész figyelmesen vizsgálgatta a fogadó belsejét és azoknak a szemmel látható szegénységét, akik el akarnak adni neki egy fejedelmi gyűjteménybe illő gyémántot.

– Mesélje el, asszonyom – mondta, mert kétségtelenül ki akarta használni a férj távollétét, hogy az egyetlen intéssel se befolyásolhassa az asszonyt, és hogy lássa, hogyan vág össze a két elbeszélés.

– Ej, Istenem! – mondta az asszony szaporán. – Ez, kérem, isteni jótétemény, amelyet igazán nem vártunk. Képzelje csak, kedves uram, a férjem 1814-ben vagy 1815-ben összeköttetésben állt egy Edmond Dantès nevű tengerésszel. Ez a szegény fiú, akit Caderousse már tökéletesen elfelejtett, nem feledkezett meg őróla, és halálos ágyán reá hagyta ezt a gyémántot, amelyet ön már látott.

– De hogyan kerülhetett ennek a gyémántnak a birtokába? – kérdezte az ékszerész. – Már megvolt neki, mielőtt a börtönbe került volna?

– Dehogy, uram – felelte az asszony. – Hanem, úgy látszik, bent a börtönben megismerkedett valami igen gazdag angollal. És mivel a börtönben cellatársa megbetegedetett, és minthogy Dantès úgy gondját viselte, mintha tulajdon testvére lett volna, az angol, mikor kiszabadult a börtönből, ezt a gyémántot hagyta a szegény Dantèsnek, aki nem volt olyan szerencsés, mint ő, és meghalt a börtönben. Ezt a gyémántot azután Dantès a halálos ágyán reánk hagyta, és arra a derék abbéra bízta, aki ma reggel el is hozta nekünk.

– Ez bizony ugyanúgy hangzik – mormogta az ékszerész. – És végre is, ha úgy vesszük, noha első hallásra valószínűtlennek tetszik, igaz is lehet. Most már csak az árra nézve van közöttünk eltérés.

– Eltérés! Hogyan? – kérdezte Caderousse. – Azt hittem, beleegyezett abba az árba, amelyet kértem.

– Vagyis – felelte az ékszerész – én negyvenezer frankot ajánlottam fel.

– Negyvenezret! – kiáltott Carconte. – Ennyiért bizony nem adjuk oda. Az abbé azt mondta, hogy ötvenezret ér, méghozzá a foglalat nélkül.

– És hogy hívták azt az abbét? – kérdezősködött a fáradhatatlan vendég.

– Busoni abbénak – felelte az asszony.

– Tehát külföldi volt?

– Olasz volt, azt hiszem, Mantua környékéről.

– Mutassa csak azt a gyémántot – kezdte ismét az ékszerész –, megnézem még egyszer. Sokszor előfordul, hogy első látásra rosszul ítéli meg az ember a drágaköveket.

Caderousse kis fekete bőrtokot vett ki a zsebéből, kinyitotta és átnyújtotta az ékszerésznek. A gyémánt láttára, amely akkora volt, mint egy kis mogyoró, úgy látom magam előtt, mintha most is itt volna, Carconte szeme csak úgy ragyogott a kapzsiságtól.

– És ön mit gondolt mindezekről, kedves leskelődő úr? – kérdezte Monte Cristo. – Ön elhitte ezt a szép mesét?

– El én, eccellenza. Nem tartottam rossz embernek Caderousse-t, és korántsem gondoltam volna, hogy bűnt kövessen el, vagy akár csak lopjon is.

– Ez inkább a jó szívére nézve hízelgő, semmint a tapasztaltságára, Bertuccio úr. Ismerte ön azt az Edmond Dantèst, akiről szó volt?

– Nem én, eccellenza, addig az ideig még a nevét sem hallottam, azóta is csak egyszer, mikor maga Busoni abbé említette Nîmes-i börtönben.

– Jól van, folytassa!

Az ékszerész átvette a gyűrűt Caderousse-tól, kihúzott zsebéből egy kis acélfogót és egy apró rézmérleget. Azután meglazította az aranykapcsokat, amelyek a gyűrűben levő drágakövet tartották, kiemelte üregéből a gyémántot, és aprólékos gonddal lemérte a kis mérlegen.

– Elmegyek egészen negyvenötezer frankig – mondta –, de egyetlen sou-val sem adok többet. Egyébként sem vettem több pénzt magamhoz, mivel ennyit ér a gyémánt.

– Ó, ezen ne múljék – jelentette ki Caderousse –, én elmegyek önnel Beaucaire-be a hiányzó ötezer frankért.

– Nem – felelte az ékszerész, és visszaadta Caderousse-nak a gyűrűt meg a gyémántot. – Nem, nem ér többet, sőt, még ezért is haragszom magamra, amiért annyit ígértem, hiszen a gyémántban van valami hiba, amelyet először nem vettem észre. De nem tesz semmit, állom a szavamat, negyvenötezer frankot mondtam, ezt nem is vonom vissza.

– Legalább tegye vissza a gyűrűbe a gyémántot – mondta élesen Carconte.

– Ebben igaza van – felelte az ékszerész. És visszahelyezte a drágakövet a foglalatba.

– Jó, jó, jó – jelentette ki Caderousse, mialatt a tokot ismét zsebre tette –, majd eladjuk másvalakinek.

– Igen ám – mondta az ékszerész –, hanem az a másvalaki nem lesz ám olyan könnyű fickó, mint amilyen én vagyok. Az a másik majd nem éri be azokkal a magyarázatokkal, amilyeneket nekem adtak. Mert egy cseppet sem természetes dolog, hogy ilyen szegény ördögnek ötvenezer frankos gyémántja legyen. Az a másik majd értesíti a hatóságot, elő akarja keríttetni Busoni abbét, és bizony ritkák azok az abbék, akik kétezer arany értékű gyémántokat ajándékoznak. A hatóság legelőször is ráteszi kezét a gyűrűre, önt lecsukják, és ha majd kiderül az ártatlansága, és kiszabadul a börtönből, három vagy négy hónap múlva, a gyűrűnek már se híre, se hamva, vagy adnak önnek valami háromfrankos hamis gyémántot, a saját gyémántja helyett, amely ötvenezret ér, sőt talán ötvenötezret is. Azt azonban belátja, jóember, kissé mégiscsak kockázatos dolog megvenni.

Caderousse és felesége összenéztek.

– Nem – jelentette ki Caderousse –, nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy elveszítsünk ötezer frankot.

– Ahogy tetszik, kedves barátom – jegyezte meg az ékszerész. – Mint látják azonban, szép kis pénzecskét hoztam magammal.

Egyik zsebéből most egy marék aranyat vett ki, és ott csillogtatta a fogadós káprázó szeme előtt, a másikból egy köteg bankjegyet.

Caderousse lelkében szemmel láthatóan súlyos küzdelem folyt: nyilvánvaló volt, hogy azt a kis bőrtokot, amelyet a kezében ideoda forgatott, nem tartotta olyan értékesnek, mint azt a hatalmas pénzösszeget, amely elbűvölte a szemét. A feleségéhez, Carconte-hoz fordult:

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte halkan.

– Add oda, add oda – felelte az asszony. – Ha a gyémánt nélkül megy vissza Beaucaire-be, még feljelent bennünket. És, ahogy mondja, valóban ki tudja, megtaláljuk-e valaha is Busoni abbét?

– Nem bánom, legyen hát! – jelentette ki Caderousse. – Legyen hát az öné a gyémánt negyvenötezer frankért. Hanem a feleségem aranyláncot is akar, én pedig egy pár ezüst csatot.

Az ékszerész elővett a zsebéből egy hosszú lapos szelencét, amelyben a kért tárgyakból több is volt.

– Nézzék csak – mondta –, üzleti ügyekben nem vagyok kicsinyes. Válasszanak.

Az asszony kiválasztott egy aranyláncot, amely öt aranyat érhetett, a férje pedig egy pár csatot, mintegy tizenöt frank értékben.

– Remélem, nem panaszkodnak? – kérdezte az ékszerész.

– Az abbé azt mondta, hogy ötvenezer frankot ér – mormogta Caderousse.

– Ugyan, ugyan, adja már ide! Micsoda rettenetes ember! – jelentette ki az ékszerész, és kivette Caderousse kezéből a gyémántot. – Leolvasok neki negyvenötezer frankot készpénzben, amely kétezerötszáz frank járadékot jelent, vagyis akkora vagyont, amilyenre magam is vágyom, és még csak meg sincs elégedve!

– Hol van hát az a negyvenötezer frank? – kérdezte Caderousse rekedten. – Lássuk hát, hol van?

– Tessék – felelte az ékszerész.

Ezzel leolvasott az asztalra tizenötezer frankot aranyban, és harmincezret bankjegyben.

– Várjon, amíg lámpát gyújtok – mondta Carconte –, már sötétedik, és könnyen eltéveszti az ember.

Valóban leszállt az este e vitatkozás közben, és a sötétséggel együtt megjött a vihar is, amely már egy félórája fenyegetett. A távolból tompa mennydörgés hallatszott. De sem az ékszerész, sem Caderousse, sem Carconte nem törődtek vele, mert mindhármójukat a nyerészkedés ördöge szállta meg. Engem magamat is valami különös varázslat fogott el ennyi arany és bankjegy láttára. Úgy rémlett, mintha álmodnék, és mint ahogy álomban szokott lenni, nem tudtam elmozdulni a helyemről.

Caderousse megszámolta, újra meg újra megszámolta az aranyat meg a bankjegyeket, azután odaadta a feleségének, mire most az kezdte ismételten átszámolni.

Ezalatt az ékszerész a lámpa fényénél csillogtatta a gyémántot, és a gyémánt fénylő villáma elfeledtette vele azokat a villámokat, amelyek a vihar hírnökeként már kezdtek az ablakokon becsillanni.

– Nohát, rendben van a számadás? – kérdezte az ékszerész.

– Rendben – felelte Caderousse. – Add ide a tárcát, és keress valami kis zsákot, Carconte.

Carconte az egyik szekrényhez lépett, és egy régi bőrtárcát hozott, amelyből kitettek néhány elpiszkolódott levelet, és a helyükbe rakták a bankjegyeket. Elővett egy pénzes zacskót is, amelyben két vagy három darab hatfrankos tallér húzódott meg. Minden valószínűség szerint ez volt a nyomorúságos házaspár egész vagyona.

– Nézze – mondta Caderousse –, noha csaknem tízezer frankkal rövidített meg bennünket, nem volna kedve velünk vacsorázni? Jó szívvel mondom.

– Köszönöm – felelte az ékszerész –, de már későre járhat, és nekem vissza kell térnem Beaucaire-be. A feleségem nyugtalan lenne. – Elővette az óráját. – Teringettét! – kiáltott fel. – Idestova kilenc óra. Éjfél előtt bajosan leszek Beaucaire-ben. Isten velük, gyermekeim. Ha újra ilyen Busoni abbék találnának beállítani, csak jussak eszükbe.

– Egy hét múlva ön már nem lesz Beaucaire-ben, hiszen a vásár a jövő héten véget ér – jegyezte meg Caderousse.

– Persze hogy nem, de az nem tesz semmit. Írjanak csak Párizsba nekem, Joannes névre, a Palais-Royalba, galerie de Pierre 45. szám alá. Ha érdemes, csak azért is ideutazom.

Hatalmasat dördült az ég, és olyan heves villámlás kísérte, hogy szinte nem is látszott a lámpa világa.

– Ó, ó! – mondta Caderousse. – Csak nem indul neki ilyen időben?

– Nem félek én a mennydörgéstől – felelte az ékszerész.

– Hát a tolvajoktól? – kérdezte Carconte. – Míg a vásár tart cseppet sem biztos az országút.

– A tolvajoktól? – felelte Joannes. – Az ő számukra hordom ezt itt.

És egy pár csőre töltött kis pisztolyt húzott ki a zsebéből.

– Ezek a kutyák ugatnak is, meg harapnak is: ez azoknak szól, akiknek az ön gyémántjára fáj a foguk, Caderousse bácsi.

Caderousse és felesége komoran néztek össze. Úgy látszott, egyazon időben ugyanaz a szörnyű ötletük támadt.

– Akkor hát szerencsés utat! – mondta Caderousse.

– Köszönöm! – felelte az ékszerész.

Fogta a botját, amelyet jövet egy régi ládának támasztott, és távozott. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta az ajtót, olyan szélroham csapott be, hogy a lámpa csaknem kialudt.

– No! – mondta. – Kedves kis idő lesz, és két mérföldet kell megtennem ilyen időben!

– Maradjon nálunk – ajánlotta Caderousse. – Majd itt alszik nálunk.

– Persze hogy maradjon itt – mondta most Carconte is remegő hangon –, mi majd jól ellátjuk.

– Nem lehet, Beaucaire-ben kell hálnom. Isten velük.

Caderousse lassan a küszöbig kísérte.

– Nem látszik sem az ég, sem a föld – szólt az ékszerész már kívülről. – Jobbra vagy balra kell menni?

– Jobbra – felelte Caderousse –, nem tévedhet el, az országutat mindkét oldalon fák szegélyezik.

– Rendben van, már megtaláltam – hangzott tompán messziről.

– Zárd be hát az ajtót – mondta Carconte –, nem szeretek nyitott ajtónál lenni, ha mennydörög.

– És ha pénz van a háznál, ugye? – felelte Caderousse, és kétszeresen rázárta az ajtót.

Azután visszament a szekrényhez, ismét elővette a pénzes zacskót meg a tárcát, és mind a ketten újra megolvasták az aranyakat és a bankjegyeket, most már harmadszor. Sohasem láttam még olyan kifejezést, mint ezen a két arcon, amelyeknek kapzsiságát gyér lámpafény világította meg. Főleg az asszony volt visszataszító. Az a lázas remegés, amely rendszerint hatalmában tartotta, most megkétszereződött. Amúgy is halvány arca ólomszínű lett, beesett szeme tűzben égett.

– Ugyan miért akartad, hogy itt aludjék? – kérdezte tompán.

– Hát azért, hogy... ne kelljen visszafáradnia Beaucaire-be – válaszolta Caderousse összerezzenve.

– Ó, én azt hittem, másvalamire gondoltál – mondta az asszony, valami kimondhatatlan arckifejezéssel.

– Asszony! Asszony! – kiáltott fel Caderousse. – Honnan vannak efféle gondolataid, és ha már vannak, miért nem tartod meg őket magadnak?

– Mindegy – felelte Carconte, egy kis hallgatás után –, nem vagy férfi!

– Hogy érted ezt? – kérdezte Caderousse.

– Ha férfi tettél volna, akkor ez ugyan ki nem megy innen!

– Asszony!

– Vagy pedig nem jutna el Beaucaire-ig.

– Asszony!

– Az országút kanyarodik, márpedig neki arra kell mennie. De van egy út a csatorna mentén is, és ez sokkalta rövidebb.

– Asszony, ne kísértsd az Istent! Hallgasd csak...

Ebben a pillanatban valóban borzalmas mennydörgés hangzott el, és kékes fényű villámlás világította be a szobát, majd a villám lassacskán távolodott, mintha sajnálta volna itt hagyni ezt az elátkozott házat.

– Jézusom! – mormogta Carconte, és keresztet vetett.

Ugyanakkor és abban a rémületes csendben, amely a villámcsapást követni szokta, kopogás hangzott az ajtón.

Caderousse és felesége összerezzentek, és borzadva néztek egymásra.

– Ki az? – kiáltott Caderousse felállva, és az asztalon szétszórt aranyat és bankjegyeket egyetlen kupacba tolta össze, s a két kezével eltakarta.

– Én vagyok! – felelte egy hang.

– Ki az az én?

– Ej, no! Hát Joannes, az ékszerész.

– Akkor jó! Mit beszéltél hát – mondta Carconte borzalmas mosollyal –, hogy az Istent kísértem!... Lám, a Jóisten maga küldi vissza.

Caderousse sápadtan és zihálva hanyatlott hátra székében. Carconte ellenben felállt, biztos léptekkel ment az ajtóhoz és kinyitotta.

– Tessék csak bejönni, kedves Joannes úr – mondta.

– Szavamra mondom – jelentette ki az ékszerész csuromvizesen – úgy látszik, az ördög nem akarja, hogy ma éjjel visszamenjek Beaucaire-be. Nem akarok nagy bajt csinálni a kicsiből, kedves Caderousse uram. Önök felajánlották vendégszeretetüket, most hát elfogadom, és itt fogok aludni.

Caderousse hebegett valamit, miközben letörülte verejtékező homlokát. Carconte kétszeresen bezárta az ajtót az ékszerész mögött.

7

Véreső

Az ékszerész, amint belépett, kérdően körülnézett. De ha eddig nem gyanakodott, most sem volt semmi oka rá. Ha pedig előzőleg gyanakodott volna, ennek jogosságát most semmi sem erősítette.

Caderousse még mindig két markában tartotta aranyait és bankjegyeit. Carconte a tőle telhető legnagyobb kedvességgel mosolygott a vendégre.

– Ah! – mondta az ékszerész. – Úgy látszik, féltek, hogy nem egyezik meg a számadás, és távozásom után ezért vették elő ismét a pénzüket.

– Dehogy – felelte Caderousse –, csak olyan váratlanul ért bennünket, hogy megkaptuk ezt a kincset: alig tudjuk elhinni, és ha nem látjuk a tulajdon szemünkkel, még mindig azt hisszük, hogy csak álmodtunk.

Az ékszerész mosolygott.

– Vannak utasok a fogadóban? – kérdezte.

– Nincsenek – válaszolta Caderousse –, mi egyáltalán nem szoktunk szállást adni. Nagyon is közel vagyunk a városhoz, itt ugyan meg nem száll senki.

– Így hát nagyon alkalmatlan leszek?

– Alkalmatlan? Ugyan már, kedves uram! – felelte bájosan Carconte. – Esküszöm, hogy otthon érezheti magát.

– Hová helyeznek el?

– A felső szobába.

– De hát nem az az önök szobája?

– Baj is az! A mellette levő szobában is van ágyunk.

Caderousse bámulattal nézett a feleségére. Az ékszerész valami kis dalt dúdolt, s közben a hátát melengette annál a rőzselángnál, amelyet Carconte azért rakott, hogy vendége megszárítkozhasson.

Ezalatt az asszony asztalkendőt terített az asztal egyik sarkára, és odarakta az ebéd sovány maradékát, amelyet megtetézett két-három gyorsan megsütött tojással.

Caderousse ismét visszarakta bankjegyeit a tárcába, aranyát a pénzes zacskóba, és az egészet betette a szekrénybe. Komoran, elgondolkozva sétált fel és alá, időnként az ékszerészre pillantott, aki a tűzhely előtt szárítgatta ruháit, és amikor egyik oldalán megszáradt, a másikat tartotta a tűzhöz.

– Tessék – mondta Carconte, és egy üveg bort tett az asztalra –, ha tetszik, itt a vacsora.

– És önök? – kérdezte Joannes.

– Én nem vacsorázom – felelte Caderousse.

– Nagyon későn ebédeltünk – sietett a magyarázattal Carconte.

– Így hát egyedül vacsorázom?

– Mi majd kiszolgáljuk – válaszolta Carconte olyan készségesen, ahogy még a fizető vendégekkel sem szokott beszélni, és ott tett-vett az asztal körül.

Caderousse időről időre villámgyors pillantást vetett rá. A vihar még egyre dühöngött.

– Hallja ezt? Hallja? – kérdezte Carconte. – Szavamra, jól tette, hogy visszajött.

– Ami azonban nem jelenti azt – mondta az ékszerész –, hogy ha vacsora közben a vihar alábbhagy, ne folytassam az utamat.

– Ez a misztrál-szél – jegyezte meg Caderousse, a fejét rázva. – Ez bizony eltart holnapig.

És nagyot sóhajtott.

– Elég baj azoknak, akik odakint rekedtek – mondta az ékszerész, és asztalhoz ült.

– Igen – tette hozzá Carconte –, bizony azoknak keserves éjszakájuk lesz.

Az ékszerész hozzákezdett a vacsorához, Carconte pedig elhalmozta a gondos fogadósné minden apró-cseprő figyelmességével. Máskor szeszélyes és mogorva szokott lenni, de most az előzékenység és udvariasság példaképe volt. Ha az ékszerész azelőtt is ismerte volna, bizonyára elcsodálkozik ezen az óriási változáson, és élt volna valami gyanúperrel. Caderousse viszont meg sem mukkant, csak tovább járkált, és még csak rá sem pillantott a vendégre.

Amikor az ékszerész megvacsorázott, Caderousse maga nyitotta ki az ajtót.

– Úgy hiszem, enyhül a vihar – mondta.

De ebben a pillanatban, mintha csak meg akarta volna hazudtolni szavait a vihar, hatalmas mennydörgés remegtette meg a házat, és olyan irtózatos, esővel vegyes szélroham csapott be, hogy még a lámpa is kialudt.

Caderousse ismét becsukta az ajtót. A felesége gyertyát gyújtott a hunyó parázsnál.

– Nagyon fáradt lehet már – mondta az ékszerésznek. – Tiszta ágyneműt húztam, tessék csak felmenni és lefeküdni. Pihenje ki magát!

Joannes még egy darabig ott maradt, hogy megbizonyosodjék róla, nem gyengült-e a vihar, de mikor meggyőződött róla, hogy a mennydörgés és az eső csak fokozódott, jó éjt kívánt házigazdáinak, és felment a lépcsőn.

Az én fejem fölött haladt el, minden lépése alatt hallottam megcsikordulni a lépcsőfokokat.

Carconte mohó tekintettel követte, Caderousse ellenben hátat fordított neki, és még csak rá sem nézett.

Mindezek a részletek csak később jutottak az eszembe; amikor a szemem előtt lejátszódtak, fel sem tűntek. Hiszen mindaz, ami történt, természetes volt, és a gyémánt történetén kívül, amely kissé valószerűtlennek tűnt fel előttem, minden érthető volt. Mivel pedig a fáradtság már nagyon levett a lábamról, úgy számítottam, hogy amíg a vihar kissé elcsendesedik, magam is alszom néhány órát, azután majd az éj közepén odábbállok.

A fölöttem levő szobából hallottam az ékszerész mozgását, amint éjszakára kényelembe helyezte magát. Kisvártatva megcsikordult alatta az ágy. Lefeküdt.

Éreztem, hogy szemem – akaratom ellenére is – lecsukódik, és mivel semmi rosszat sem gyanítottam, meg sem kíséreltem, hogy küzdjek az álom ellen. Utolsó pillantást vetettem a fogadó belsejére. Caderousse egy hosszú asztal mellett ült, olyan falócán, amely a falusi fogadókban a széket helyettesíti. Nekem háttal fordult. Így hát az arcát nem láthattam. De ha ellenkező helyzetben ül, akkor sem láthattam volna, mivel az arcát két kezébe rejtette.

Carconte egy darabig elnézte, vállat vont, azután leült vele szemben.

Ebben a pillanatban a kialvóban levő tűz egy épen maradt darabka fától feléledt. A sötét helyiséget most kissé élénkebb fény világította meg. Carconte a férjére meresztette a szemét, és mivel az még mindig nem mozdult, láttam, amint az asszony görbe ujjaival feléje nyúl, és megböki a homlokát.

Caderousse összerezzent. Úgy rémlett, hogy az asszonynak mozog az ajka, de vagy egészen halkan beszélt, vagy az én érzékeimet tompította már el álmosság, szavai nem értek el hozzám. Már csak mintegy ködön keresztül láttam, az álomnak azzal az előzetes kétségével, amely azt hiteti el velünk, hogy máris álmodunk. Végül lecsukódott a szemem, és nem is tudtam többé magamról.

Mély álmomból hirtelen egy pisztolylövés ébresztett fel, amelyet irtózatos kiáltás követett. A szoba padlóján néhány tántorgó lépés dobbant, majd egy tehetetlen test zuhanása hallatszott a lépcsőn, éppen a fejem fölött.

Még nem tértem egészen magamhoz. Nyögéseket hallottam, utána pedig elfojtott kiáltozást, mint amikor két ember küzd egymással.

Egy utolsó kiáltás, amely hosszabb volt a többinél és nyögésbe fúlt, végleg magamhoz térített kábultságomból.

Felkönyököltem fél karomra, kinyitottam a szemem, de a sötétben semmit sem láttam. Kezemet végighúztam a homlokomon, mert úgy éreztem, mintha a falépcső deszkáin keresztül valami langyos és bő eső hullott volna rá.

A szörnyű zajt mélységes csend követte. Hallottam, amint a fejem fölött járkál valaki. Léptei alatt megreccsent a lépcső. Lement az alsó helyiségbe, a kandallóhoz lépett, és gyertyát gyújtott.

Caderousse volt. Arca sápadtnak látszott, inge vértől ázott.

Az égő gyertyával ismét felsietett a lépcsőn, és megint hallottam gyors és nyugtalan lépéseit.

Kisvártatva újra lejött. Kezében tartotta az ékszeres tokot, meggyőződött róla, hogy a gyémánt benne van, egy percig tétovázott, ugyan melyik zsebébe tegye, azután – kétségtelenül abban a hitben, hogy egyik zsebe sem nyújt biztos rejtekhelyet – begöngyölte piros zsebkendőjébe, amelyet azután a nyakába kötött.

Ekkor a szekrényhez futott, kivette onnan bankjegyeit és aranyait, egyiket nadrágja zsebébe, a másikat mellénye zsebébe helyezte, kivett két vagy három inget, majd a kapunak tartva, eltűnt a sötétben. Most vált előttem minden világossá és érthetővé. Szemrehányást tettem magamnak a történtek miatt, mintha én volnék az igazi bűnös. Úgy rémlett, hogy nyöszörgést hallok. A szerencsétlen ékszerész talán még nem halt meg, lehet, hogy ha segítségére leszek, helyrehozom annak a bűnnek egy részét, amelyet ha nem is én követtem el, de hagytam, hogy elkövessék. Vállamat nekivetettem a rosszul összetákolt deszkafalnak. Ez választotta el az alsó teremtől azt a kis helyiséget, amelyben én aludtam. A deszka engedett, és én már bent is voltam a házban.

Felkaptam a gyertyát, és felrohantam a lépcsőn. Egy test feküdt keresztben az utamon. Carconte holtteste.

A pisztolylövés, amelyet hallottam, őt találta el: a golyó átjárta a nyakát, de vére nemcsak két sebéből folyhatott, hanem száján keresztül is. Már halott volt. Átgázoltam tetemén és továbbmentem.

A szobában szörnyű rendetlenség fogadott. Két-három bútordarab felborult, a takaró, amelybe a szerencsétlen ékszerész még most is belekapaszkodott, a földön hevert. Ő maga is a földön feküdt, feje a falnak támaszkodott, valóságos vértengerben úszott, amely a mellén tátongó három hatalmas sebből áradt.

A negyedik sebben benne maradt egy hosszú konyhakés, amelynek csak a nyele látszott ki.

Ráléptem a második pisztolyra, amely csütörtököt mondott. Valószínűleg átnedvesedett benne a puskapor.

Odaléptem az ékszerészhez. Még nem halt meg egészen. Lépéseim neszére, főleg pedig a padló nyikorgására, kinyitotta révedező szemét, egy pillanatig rám meredt, ajkát mozgatta, mintha beszélni akarna, de hirtelen kiszenvedett.

Ez az irtózatos látvány csaknem elvette az eszemet. Mihelyt nem segíthettem senkinek, már csak egyetlen vágyam volt: menekülni. A lépcsőn lerohanva a hajamat téptem, és az irtózat kiáltása tört ki ajkamon.

Az alsó teremben már öt-hat vámőr és két vagy három csendőr állt, egész kis fegyveres csapat. Reám rontottak. Meg sem kíséreltem az ellenállást, hiszen nem is voltam már ura az érzékeimnek. Megpróbáltam beszélni, de csak néhány tagolatlan szót kiáltottam, más nem jött ki az ajkamon. Láttam, hogy a vámőrök meg a csendőrök mutogatnak reám. Végignéztem magamon, és megláttam, hogy merő vér vagyok. Az a langyos eső, amelyet a lépcső deszkáin keresztül magamra hullani éreztem, a Carconte vére volt.

A rejtekhelyemre mutattam.

– Mit akar ez mondani? – kérdezte az egyik csendőr.

Egy vámőr odament és megnézte.

– Azt akarja mondani, hogy erre jött keresztül – válaszolta és arra a hasadékra mutatott, amerre valóban keresztültörtem.

Csak akkor értettem meg, hogy engem tartanak a gyilkosnak.

Most megtaláltam a hangomat, visszanyertem erőmet. Kiszabadítottam magamat a két ember kezéből, aki tartott, és kiáltozni kezdtem.

– Nem én voltam! Nem én voltam!

Két csendőr célba vett karabélyával.

– Ha csak megmoccansz is, a halál fia vagy – jelentették ki.

– De ha mondom, hogy nem én voltam! – kiáltottam.

– Majd a nîmes-i bíróság előtt mondd el kisded meséidet – felelték. – Addig is kövess bennünket. És csak egy jó tanácsot adhatunk: ne ellenkezz!

Ez nem is volt szándékomban, annyira megtört a megdöbbenés és a rémület. Megbilincseltek, egy ló farkához kötöttek, és elvittek Nîmes-be.

Az előző napon egy vámőr követett, a ház táján elveszített szem elől, és sejtette, hogy ott töltöm az éjszakát. Értesítette társait; éppen jókor érkeztek oda, hogy meghallják a pisztolylövést, és engem ott találjanak, ennyi ellenem szóló bizonyíték és bűnjel közepette. Azonnal megértettem, hogy mennyi fáradságomba fog kerülni, amíg bebizonyítom ártatlanságomat.

Csak egyetlen reménybe kapaszkodtam: a vizsgálóbíróhoz legelsősorban azt a kérést intézem, hogy nyomoztasson egy bizonyos Busoni abbé után, aki a nap folyamán a Pont du Gard fogadóban járt. Ha Caderousse a történetet koholta volna, ha ez az abbé nincs is a világon, akkor nyilvánvaló, hogy elveszett ember vagyok, hacsak el nem fogják Caderousse-t, és az be nem vall mindent.

Két hónap telt el, mialatt – ezt bíráim dicséretére meg kell mondanom – mindent megtettek, hogy felkutassák azt, akire hivatkoztam. Már minden reményemet elveszítettem. Caderousse-t nem fogták el. Elítéltek volna az első tárgyaláson, amikor szeptember 8-án, vagyis három hónappal és öt nappal az esemény után, Busoni abbé, akiben már nem is reménykedtem, megjelent a börtönben, és azt mondta: tudomására jutott, hogy egy fogoly beszélni óhajt vele.

Mint mondta, Marseille-ben hallotta az esetet, és sietett, hogy kívánságomnak eleget tegyen.

Érthető, hogy milyen örömmel fogadtam. Elmondtam neki mindazt, aminek tanúja voltam, és nyugtalanul érintettem a gyémánt történetét. Várakozásom ellenére a történet szóról szóra igaz volt, sőt, ismét várakozásom ellenére, az abbé elhitte minden szavamat. Minthogy szelíd jósága akkor annyira megindított, és mivel rájöttem, hogy jól ismeri hazám szokásait – abban a reményben, hogy az egyetlen bűntett, amelyet elkövettem, a kegyes ajkakról feloldozást nyerhet –, a gyónás titkának pecsétje alatt elmondtam neki az auteuili kalandot is minden részletében. Lelkesedésből cselekedtem így, de akkor sem remélhettem volna jobb eredményt, ha számításból tettem volna. Az, hogy az első gyilkosságot önszántamból tártam fel, bebizonyította előtte, hogy a másodikat nem követhettem el.

Úgy hagyott ott, hogy remélhettem. Megígérte, hogy mindent elkövet, ami csak hatalmában lesz, hogy ártatlanságomról meggyőzze bíráimat.

Valóban törődött velem. Éreztem, hogy fogságom fokról fokra enyhül és hamarosan azt is megtudtam, hogy ítéletre majd csak a most kezdődő esküdtszéki tárgyalások után kerül sor.

A Gondviselés is úgy intézte, hogy közben Caderousse-t elfogják külföldön, és hazahozzák Franciaországba. Mindent bevallott. Az előre megfontolást és főleg a bujtogatást a feleségére tolta. Életfogytiglan tartó gályarabságra ítélték, engem pedig szabadlábra helyeztek.

Monte Cristo közbeszólt:

– És akkor történt – mondta –, hogy ön megjelent nálam, és levelet hozott Busoni abbétól?

– Igenis, eccellenza, ő szemmel láthatóan érdeklődött irántam. Ha csempész marad, elvész – mondta nekem. – Ha innen kiszabadul, hagyja abba.

– De atyám – kérdeztem –, miből éljek hát, és hogyan tartsam el szegény sógornőmet?

– Egyik hívem – felelte – igen becsül engem, és megbízott vele, keressek számára egy bizalmi embert. Volna kedve vállalkozni erre? Akkor önt küldöm el hozzá.

– Ó, atyám! – kiáltottam. – Mennyi jóság!

– De esküvel fogadja, hogy sohasem lesz okom megbánni ezt a tettemet?

Esküre emeltem a kezemet.

– Fölösleges – mondta az abbé –, ismerem és szeretem a korzikaiakat. Tessék, itt van az ajánlólevelem.

Néhány sort írt, melyet elvittem önhöz, és amelynek következtében eccellenza volt kegyes engem szolgálatába fogadni. Most pedig büszkén kérdem eccellenzát, volt-e valaha is oka bárminő panaszra?

– Nem volt – válaszolt a gróf –, és örömmel állapítom meg, ön jól végzi szolgálatát, Bertuccio, noha nem eléggé bízik bennem.

– Én, gróf úr?

– Igen, ön. Hogyan lehetséges az, hogy van egy sógornője meg egy fogadott fia, és sohasem beszélt egyikükről sem?

– Fájdalom! Eccellenza, most még életem legszomorúbb részét kell elbeszélnem. Korzikába utaztam. Megértheti, hogy siettem viszontlátni és megvigasztalni szegény sógornőmet. Amikor azonban Roglianóba értem, a házat mély gyászban találtam. Irtózatos jelenet játszódott le ott, a szomszédok még ma sem felejtették el! Szegény sógornőm tanácsomat követve, ellenszegült Benedetto követeléseinek, hiszen a fiú azt akarta, hogy minden pénzt, ami csak a házban van, ő kapjon meg. Egy reggel megfenyegette az asszonyt, és aznap egész nap nem volt látható. A sógornőm sírt, mert a drága jó Assunta úgy szerette a nyomorultat, mintha édesanyja lett volna. Este le sem feküdt, úgy várta a fiút. Benedetto, mikor este tizenegy órakor hazatért, két barátját hozta magával, akikkel együtt szokta elkövetni csínyjeit. Assunta kitárta a karját felé, de a fiúk megragadták, és egyikük – remegek, vajon nem ez a pokoli gyerek volt-e az – így kiáltott:

– Játsszunk nyomozást, s akkor be kell vallania, hol a pénze.

Vasilio szomszéd éppen Bastiában járt, a felesége egymaga volt otthon. Az ő kivételével senki sem láthatta vagy hallhatta azt, ami a sógornőmmel történt. Ketten megfogták a szegény Assuntát, aki nem akart hinni ekkora gonoszságban, és rámosolygott azokra, akik hóhérai voltak. A harmadik eltorlaszolta az ajtókat, ablakokat, majd visszajött, és hárman együtt igyekeztek elfojtani Assuntának a komolyabb előkészületek láttára kitörő rémült sikoltását. Assunta lábát a tűzhely parazsa fölé tartották, mert arra számítottak, hogy így bevallja, hol tartja kis vagyonunkat. A küzdelem hevében azonban ruhája lángot fogott. A fiúk ekkor kereket oldottak, nehogy ők maguk is megégjenek. Assunta lobogó ruhával futott az ajtóhoz, de az ajtó kívülről zárva volt. Erre az ablakhoz szaladt, az ablak azonban el volt torlaszolva. A szomszédasszony szörnyű kiáltozást hallott: Assunta kiáltott segítségért. Hangja azonban csakhamar elfulladt, a kiáltozásból nyöszörgés lett, és másnap, amikor egy borzalmakkal és félelmekkel teli éjszaka után, Vasilio felesége végre kimerészkedett hazulról, és a bíróval kinyittatta a házunk kapuját, Assuntát félig megégve találták, de még lélegzett. A szekrények fel voltak törve, a pénz eltűnt. Benedetto eltávozott Roglianóból, és soha többé nem tért vissza. Azóta nem láttam, sőt, még csak hírét sem hallottam.

– E szomorú események után állítottam be eccellenzához – folytatta Bertuccio. – Nem volt okom rá, hogy Benedettóról beszéljek, hiszen teljesen eltűnt, a sógornőmről sem, mivel meghalt.

– És mi volt a véleménye ezekről az eseményekről? – kérdezte Monte Cristo.

– Az, hogy büntetés volt az elkövetett bűnömért – válaszolta Bertuccio. – Ó, ezek a Villefort-ok átkozott egy fajzat!

– Meghiszem azt – mormogta a gróf komoran.

– Most már megérti, eccellenza – kezdte ismét Bertuccio –, hogy ez a ház, amelyet nem láttam azóta, hogy ez a kert, ahová olyan váratlanul visszakerültem, hogy ez a hely, ahol megöltem egy embert, idézhette fel lelkemben azt a szörnyű izgalmat, amelynek ön okát akarta tudni. Mert elvégre mégsem vagyok benne bizonyos, hogy itt előttem, a lábamnál, nem fekszik-e éppen Villefort úr abban a gödörben, amelyet a gyermekének ásott.

– Valóban, minden lehetséges – jegyezte meg Monte Cristo, és felállt a padról. – Sőt – tette hozzá egész halkan –, még az is lehet, hogy a királyi ügyész meg sem halt. Busoni abbé helyesen tette, hogy önt hozzám küldte. Ön pedig jól tette, hogy elbeszélte történetét, mert így nem lesz rossz véleményem az ön személyéről. Ami ezt a helytelenül elnevezett Benedettót[37] illeti, ön sohasem kísérelte meg, hogy nyomára jöjjön? Sohasem érdeklődött utána, hogy mi lett vele?

– Soha, s ha tudtam volna, hogy hol van, inkább elmenekültem volna a közeléből, mint valami szörnyetegtől, semhogy felkeressem. Nem, szerencsére soha senkitől sem hallottam felőle semmit. Remélem, hogy meghalt.

– Ne reménykedjék, Bertuccio – jegyezte meg a gróf. – A gonoszok nem halnak meg ilyen egyszerűen, mert mintha isten a pártjukat fogná, csak azért, hogy bosszúja eszközéül használja fel őket.

– Meglehet – mondta Bertuccio. – Én csak azt kérem az Istentől, hogy soha az életben ne kelljen viszontlátnom Benedettót. Most pedig – folytatta a titkár, fejét lehajtva – mindent tetszik tudni, gróf úr. Ön a bírám idelent, mint ahogy Isten lesz odafent. Nem mond nekem egyetlen vigasztaló szót sem?

– Valóban igaza van, és csak azt mondhatom, amit Busoni abbé is mondana: az a Villefort, akit ön leszúrt, megérdemelte a büntetést azért, amit ön ellen vétett, sőt talán még egyébért is. Benedetto, ha ugyan él, majd valami isteni bosszú eszközéül fog szolgálni, mint ahogy mondtam, utána pedig ő is elnyeri méltó büntetését. Ön pedig csak egyetlen szemrehányást tehet önmagának. Nézzen a lelkébe! Amikor azt a gyermeket életre keltette, miért nem adta vissza az édesanyjának? Ez az ön bűne, Bertuccio.

– Úgy van, uram, ez a bűnöm, és ez igazán bűn, mert akkor gyáván viselkedtem. Amikor már életre keltettem a gyermeket, csak egy tennivalóm lett volna, mint ön is mondta: visszaküldeni az édesanyjának. Csakhogy akkor nyomoznom kellett volna, magamra vontam volna a figyelmet, talán ki is szolgáltattam volna magamat. Nem akartam meghalni, ragaszkodtam az élethez a sógornőm miatt, de a velünk született hiúság miatt is, hogy a mi bosszúnk teljes és tökéletes legyen, és végül talán csupán magáért az életért is. Ó, én nem vagyok ám olyan derék ember, mint szegény bátyám volt!

Bertuccio két kezébe temette arcát, és Monte Cristo hosszú és szavakkal le nem írható tekintetet vetett rá.

Majd egy kis hallgatás után megszólalt. A késői óra és a hely még ünnepélyesebbé tette szavait:

– Hogy méltóan zárjuk le ezt a beszélgetést, amellyel aztán be is végezzük e kalandokra való visszaemlékezést, jegyezze meg jól szavaimat, Bertuccio úr – mondta a gróf, nála szokatlan enyhe szomorúsággal. – Gyakran hallottam ezeket magától Busoni abbétól is: „Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend.” Most, Bertuccio úr, hadd sétáljak egyet itt a kertben, egyedül. Az, ami önre nézve kínos izgalom, mert hiszen valóságos szereplője volt az itt lefolyt eseménynek, az belőlem csaknem szelíd érzést váltott ki, és szinte értékesebbé teszi ezt a birtokot. Látja, Bertuccio úr, a fákat azért szeretjük, mert árnyékot adnak, az árnyékot pedig azért, mert álmodozással és látomással van telítve. Hát tessék, vettem egy kertet abban a hiszemben, hogy ez egyszerű fallal körülzárt kis terület, de szó sincs róla, a hely most hirtelen egy kísértetekkel teli kertté válik, ami nem volt benne a szerződésben. Márpedig én szeretem a kísérteteket. Sohasem hallottam arról, hogy a halottak hatezer év alatt annyi rosszat követtek volna el, mint amennyit az élők egyetlen nap alatt véghezvisznek. Menjen csak be, Bertuccio úr, és aludjék békével. Ha majd ütött a végső órája, és a gyóntatója akkor nem lenne olyan elnéző, mint amilyen Busoni abbé volt, hívasson engem, ha ugyan még élek akkor, én majd megtalálom a kellő szavakat, amelyek édesdeden elringatják a lelkét abban a pillanatban, amikor készen áll az örökkévalóságnak nevezett nehéz útra.

Bertuccio tisztelettel hajolt meg a gróf előtt, és nagyot sóhajtva távozott.

Monte Cristo egyedül maradt. Négy lépést ment előre.

– Itt, e platán mellett – mormogta –, itt van az a gödör, amelybe a gyermeket eltemették. Ott van a kis ajtó, amely a kertbe nyílik. Itt, a kanyarodónál húzódik meg a titkos lépcső, amely a hálószobába visz. Azt hiszem, nincs rá szükség, hogy mindezt feljegyezzem jegyzőkönyvecskémbe, mert hiszen itt van a szemem előtt, körülöttem, a lábam alatt. A terv megelevenedik, a terv él.

Ezzel a gróf egy utolsó forduló után a kertből visszatért kocsijához. Bertuccio álmodozónak látta őt, és szótlanul felmászott a bakra, a kocsis mellé.

A kocsi megindult, vissza Párizs felé.

Monte Cristo grófja, amikor megérkezett a Champs-Élysées-n levő házába, még aznap este megtekintette az egész lakást, és már olyan meghitten járt-kélt benne, mint aki évek óta ismeri. Noha ő ment elöl, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamelyik ajtót eltévesztette volna, és nem ment végig egy lépcsőn vagy folyosón sem úgy, hogy ne egyenesen oda ért volna, ahová menni akart. Ezen az éjszakai úton Ali kísérte végig. A gróf több utasítást adott Bertucciónak a lakás csinosítására vagy új beosztására nézve, majd kihúzta óráját, és azt mondta a reá figyelő núbiainak:

– Fél tizenkettő van, Haydée már nem késhet sokáig. Értesítették a francia komornákat?

Ali a szép görög nő lakosztálya felé mutatott, amely az ajtókárpit mögé rejtve, teljesen el volt különítve, úgyhogy végig lehetett járni az egész házat, nem sejtve, hogy ott még egy szalon és két lakószoba van. Ali, mint tehát mondottuk, a lakosztály felé mutatott, bal keze három ujját felemelte, és ugyanezt a kezét vízszintesen tartva, rátette a fejét, majd szemét behunyta, mint aki alszik.

– Ah! – mondta Monte Cristo, aki megszokta ezt a jelbeszédet.

– Tehát hárman várnak a hálószobában, igaz?

– Igenis – intett Ali a fejével.

– Az úrnő fáradt lesz ma este – folytatta Monte Cristo –, és bizonyára aludni akar majd. Ne kényszerítsétek beszédre, a francia komornák csak üdvözöljék új úrnőjüket, azután vonuljanak vissza. Te vigyázz arra, hogy a görög komorna ne érintkezhessék a franciákkal.

Ali bólintott.

Csakhamar szólították a kapust. A kapu kinyílt, egy kocsi gördült be a fasorba, és megállt a feljáró előtt. A gróf lement, a kocsi ajtaja már nyitva volt. A férfi kezét nyújtotta egy fiatal nőnek, aki a feje búbjáig arannyal hímzett zöld selyemköpenybe volt burkolva.

A fiatal nő elfogadta a feléje nyújtott kezet, és olyan szeretettel csókolta meg, amelybe bizonyos tisztelet is vegyült. Néhány szót váltottak. A fiatal nő ajkáról gyöngéden, a gróféról pedig szelíd komolysággal hangzottak el a szavak azon a zengzetes nyelven, amelyen az öreg Homérosz szólaltatta meg isteneit.

Ali elöl lépkedett, égő rózsaszínű viaszgyertyát tartott kezében, majd a fiatal nőt, aki nem volt más, mint az a gyönyörű görög lány, aki Olaszországban is mindenüvé elkísérte Monte Cristót, bevezették lakosztályába. Azután a gróf visszavonult a számára berendezett termekbe.

Éjjel fél egykor a házban kialudt minden világosság, és feltehető volt, hogy mindenki alszik.

8

Korlátlan hitel

Másnap délután, két óra tájban, pompás angol fogat állott meg Monte Cristo kapuja előtt. Egy ötvenöt éves férfi, aki azon igyekezett, hogy negyvennek se lássék, hajolt ki a kocsiajtón, amelynek közepét bárói korona díszítette. A látogató a kapushoz küldte groomját, hogy megtudakolja, otthon van-e Monte Cristo grófja. A férfi selyemgombos kék kabátot és fehér mellényt viselt, amelyen hatalmas aranylánc vont barázdát, nadrágja mogyorószínű volt, haja pedig annyira fekete és úgy omlott le szemöldökére, hogy szinte kérdésesnek látszott, vajon valódi-e, olyan ellentétben állt homloka elrejthetetlen ráncaival.

Ez a férfi várakozás közben olyan aprólékos figyelemmel vizsgált meg mindent, ami már csaknem arcátlanságszámba ment: a ház külsejét, mindazt, ami a kertből látszott, néhány inas libériáját, amint jövés-menés közben látni lehetett őket. Szeme élénk volt, de sokkal inkább ravasznak látszott, semmint szellemesnek. Ajka olyan keskeny volt, hogy nem kifelé görbült, hanem befelé hajolt a szájába. Végül széles és kiugró arccsontja, ami a ravaszság csalhatatlan jele, alacsony homloka, duzzadt nyakszirtje, amely túlnőtt legkevésbé sem arisztokratikus nagy fülén is, minden arcismerettel bíró ember szemében szinte visszataszító jelleget adhatott megjelenésének, köznapi emberek szemében azonban – tekintettel pompás lovaira, az ingén viselt hatalmas gyémántjaira és a kabátja egyik gomblyukától a másikig érő piros szalagra – igen kiváló egyéniségnek számíthatott.

A groom bekopogott a kapus ablakán és megkérdezte:

– Nem itt lakik Monte Cristo grófja?

– De igen, őexcellenciája itt lakik – válaszolt a kapus –, de...

Tanácstalanul pillantott Alira.

Ali nemet intett a fejével.

– De...? – kérdezte a groom.

– De őexcellenciája most nem fogad – fejezte be válaszát a kapus.

– Akkor hát tessék, itt van a gazdámnak, Danglars báró úrnak a névjegye. Adja majd át Monte Cristo grófjának, és mondja meg neki, hogy a gazdám a képviselőházba menet útközben kerülőt tett, hogy tiszteletét tehesse.

– Nem szoktam őexcellenciájával beszélni – felelte a kapus.

– Majd a komornyik átadja az üzenetet.

A groom visszatért a kocsihoz.

– No, mi az? – kérdezte Danglars.

A gyerek, akit eléggé megszégyenített a kapott lecke, átadta gazdájának a kapus válaszát.

– Ó – mondta Danglars –, hát valami hercegféle ez az úr, hogy őexcellenciájáról beszélnek, és hogy csak a komornyikjának van joga átadni üzeneteket? Sebaj, mivelhogy nálam nyitottak neki hitelt, majd csak mutatkozni fog, ha pénzre lesz szüksége.

Ezzel Danglars visszadobta magát kocsija párnáira, és olyan hangosan, hogy az utca másik felén is jól lehetett hallani, odakiáltotta a kocsinak:

– A képviselőházba!

Monte Cristo, akit idejében értesítettek a dologról, szobája egyik ablakredőnyén keresztül jól látta a bárót, sőt, tanulmányozta is egy kitűnő messzelátó segítségével, éspedig nem kisebb figyelemmel, mint amilyennel Danglars úr maga vizsgálgatta a házat, a kertet és a libériákat.

– Határozottan visszataszító egy ember – tűnődött utálkozva, miközben visszahelyezte messzelátóját az elefántcsont tokba. – Első látásra fel lehet ismerni lapos homlokáról a kígyót, kiugró koponyájáról a keselyűt és keskeny csőréről az ölyvöt.

– Ali! – kiáltotta, aztán megrázta a rézcsengőt. Ali megjelent. – Hívd ide Bertucciót! – mondta neki.

Abban a pillanatban belépett Bertuccio.

– Hívatott, eccellenza? – kérdezte a titkár.

– Hívattam, uram – felelte a gróf. – Látta ezeket a lovakat a kapum előtt?

– Hogyne láttam volna, eccellenza. Gyönyörű lovak.

– Hogy lehet az – kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét –, hogy amikor én Párizs legszebb lovait vétettem meg önnel, Párizsban még van két olyan szép ló, mint amilyen az enyém, és ez a két ló mégsem az én istállómban van?

Ali lehajtotta a fejét, látta, hogy gazdája összehúzta szemöldökét, és hallotta, hogy hangja szigorú lett.

– Nem a te hibád, derék Ali – mondta a gróf most arabul, és olyan szelídséggel a hangjában és az arcvonásain, amilyet nem tételezett volna fel róla senki. – Te nem ismered az angol lovakat.

Ali vonásai megenyhültek.

– Gróf úr – mondta Bertuccio –, azok a lovak, amelyeket említeni kegyeskedett, nem voltak eladók.

Monte Cristo vállat vont.

– Tudja meg, titkár úr, hogy mindig minden eladó, ha meg tudjuk adni az árát.

– Danglars úr tizenhatezer frankot adott értük, gróf úr.

– No hát akkor harminckétezret kellett volna kínálni értük. Danglars bankár, és a bankár sohasem mulasztja el, hogy megduplázza a tőkéjét.

– Komolyan beszél, gróf úr? – kérdezte Bertuccio.

Monte Cristo úgy bámult a titkárra, mint aki csodálkozik, amiért kérdést mertek hozzá intézni.

– Ma estére – mondta – látogatóba kell mennem. Azt akarom, hogy kocsimba az a két ló legyen befogva, mégpedig vadonatúj szerszámmal.

Bertuccio hajlongva távozott, de az ajtóhoz érve megállt.

– Hány órakor szándékozik látogatóba menni, eccellenza?

– Öt órakor – válaszolta Monte Cristo.

– Meg kell jegyeznem, eccellenza, hogy már két óra van – kockáztatta meg a titkár.

– Tudom – érte be a rövid válasszal Monte Cristo.

Azután Alihoz fordult:

– Vezess el minden lovat az úrnő előtt – mondta –, hadd válassza ki, melyik fogat felel meg neki legjobban, és kéretem, üzenje meg, velem óhajt-e ebédelni. Ebben az esetben nála szolgálják fel az ebédet. Menj, lemenet küldd fel a komornyikot.

Alig tűnt el Ali, máris belépett a komornyik.

– Baptistin úr – mondta a gróf –, ön egy éve van szolgálatomban. Ez nálam a rendes próbaidő. Ön megfelel nekem.

Baptistin meghajolt.

– Most még tudnom kell, vajon én megfelelek-e önnek.

– Ó, gróf úr! – sietett a válasszal Baptistin.

– Hallgasson csak végig – kezdte ismét a gróf. – Az ön fizetése évenként ezerötszáz frank, vagyis annyi, mint egy jó és bátor katonatiszt illetménye, aki naponta kockára teszi az életét. Az ellátása olyan, hogy megirigyelhetné érte igen sok tisztviselő. Ezek a szerencsétlen szolgák, sajnos, sokkalta hajszoltabbak, mint ön, és szívesen cserélnének önnel. Ön komornyik ugyan, de önnek magának is vannak inasai, akik gondozzák az ön fehérneműjét és ruháit. Az ezerötszáz frank fizetésen felül ön ellop tőlem évenként csaknem további ezerötszáz frankot, amikor bevásárolja a nekem szükséges toalettcikkeket.

– Ó, gróf úr!

– Nem panaszképpen mondom, Baptistin úr, ez ésszerű dolog. De arra kérem, ezen ne menjen túl. Sehol sem találna jobb helyet, mint ez, amelyet jó sorsa adott önnek. Sohasem ütöm meg az embereimet, nem átkozódom, nem gerjedek haragra, a tévedéseket mindig megbocsátom, de a hanyagságot vagy a feledékenységet soha. Parancsaim rendszerint rövidek, de világosak és érthetők. Inkább elismétlem kétszer, sőt, akár háromszor is, semhogy félreértsék őket. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy megtudjak mindent, amit meg akarok tudni, és nagyon kíváncsi is vagyok, azt előre kijelentem. Ha tehát megtudnám, hogy ön akár jót, akár rosszat beszél rólam, magyarázgatja a cselekedeteimet, leskelődik utánam, abban a percben távoznia kellene. Személyzetem tagjait csak egyetlenegyszer figyelmeztetem. Ön most volt soron. Elmehet!

Baptistin meghajolt, és három-négy lépést hátrált.

– Igaz is – mondta újból a gróf –, elfelejtettem megmondani, hogy minden esztendőben bizonyos összeget teszek le személyzetem számára életjáradékul. Akiket elküldök, azok természetesen elvesztik ezt az összeget, és azok kapják meg, akik itt maradtak, halálom után ők jogosultak felvenni. Most ön éppen egy éve van nálam, vagyona alapjait leteszem, a többi az ön dolga.

Ez a kis beszéd Ali előtt folyt le, de őt hidegen hagyta az egész, mivel egyetlen szót sem értett franciául. Baptistinre azonban olyan hatással volt, amit mindenki megért, aki csak tanulmányozta a francia komornyikok lélektanát.

– Azon leszek, hogy minden tekintetben excellenciád kívánságai szerint járjak el – mondta. – Egyébként Ali úrról fogok példát venni.

– Ó, ezt a világért se – tiltakozott a gróf fagyos nyugalommal. – Alinak, jó tulajdonságai mellett, igen sok hibája is van. Ne vegyen tehát őróla példát, mivel Ali kivétel. Neki nincs is fizetése, ő nem is szolga, ő az én rabszolgám, a kutyám. Ha elmulasztaná kötelessége teljesítését, nem kergetném el, hanem megölném.

Baptistin nagy szemeket meresztett.

– Kételkedik benne? – kérdezte Monte Cristo.

És elismételte Alinak ugyanazt arabul, amit az imént Baptistinnek franciául mondott.

Ali hallgatta, elmosolyodott, odament gazdájához, fél térdre ereszkedett, és tisztelettel megcsókolta a kezét.

A leckének ez a következménye betetőzte Baptistin úr megdöbbenését.

A gróf intett Baptistinnek, hogy távozhat, és Alinak, hogy kövesse. A gróf dolgozószobájába mentek, ahol sokáig elbeszélgettek.

Öt órakor a gróf háromszor megrázta a csengőjét. Egy csengetés Alit, kettő Baptistint, három pedig Bertucciót szólította. A titkár belépett.

– A lovaimat! – mondta Monte Cristo.

– Már be vannak fogva, eccellenza – válaszolta Bertuccio. – Én is elkísérjem a gróf urat?

– Nem, csak a kocsis, Baptistin meg Ali jön, senki más.

A gróf lement, és látta, hogy kocsijába az a két ló van befogva, amely aznap délben Danglars kocsija előtt táncolt.

Mellettük elhaladtában, kissé szemügyre vette őket.

– Valóban szépek – mondta –, és helyesen tette, hogy megvette őket. Csak az a kár, hogy kissé későn.

– Eccellenza – felelte Bertuccio –, nem egykönnyen szereztem meg őket, és bizony jó áruk is volt.

– Attól kevésbé szépek a lovak? – kérdezte vállat vonva a gróf.

– Ha eccellenza meg van elégedve – jegyezte meg Bertuccio –, akkor minden rendben van. Hová megy eccellenza?

– A rue de la Chaussée d'Antinre, Danglars báróhoz.

Ez a beszélgetés a lépcső feljárónál hangzott el. Bertuccio már lefelé indult a lépcsőn.

– Váron csak, uram – mondta Monte Cristo és visszatartotta. – Szükségem van egy kis birtokra a tenger partján, valahol Normandiában, például Le Havre és Boulogne között. Elég nagy teret engedek a választásra, mint láthatja. Jó lenne, ha ezen a kis birtokon volna egy kis kikötő, valami kis öböl, ahová korvettem befuthat, és ahol kiköthet. A hajónak csak tizenöt lábnyi mélységre van szüksége. Ez a hajó mindig készenlétben áll majd, hogy bármikor kifuthassam a tengerre, a napnak vagy az éjszakának abban az órájában, amikor majd kedvem tartja jelet adni az indulásra. Tudakozódjék az összes közjegyzőknél a feltételeknek megfelelő birtok iránt. Ha talál majd ilyet, menjen oda, tekintse meg, és ha megfelelőnek tartja, vegye meg a saját nevére. A korvettnek már Fécamp felé kell járnia, ugye?

– Aznap este, amikor elhagytuk Marseille-t, láttam, amint elindult.

– És a jacht?

– A jachtnak az az utasítása, hogy Martiques-ban maradjon.

– Helyes! Időről időre írjon a két parancsnoknak, nehogy elaludjanak.

– És a gőzhajó számára mi a parancs?

– Amelyik Châlons-ban van?

– Igen.

– Ugyanaz, mint a vitorlásoké.

– Igenis!

– Amint megvásárolta azt a birtokot, legyen tíz-tíz mérföldenként váltott lovam az északi és a déli országutakon.

– Számíthat rám, eccellenza.

A gróf elégedetten intett, lement a lépcsőn, beugrott kocsijába, a gyönyörű fogat ügetésbe kezdett, és meg sem állt a bankár palotájáig.

Danglars éppen elnökölt egy vasúti bizottságban, mikor jelentették neki Monte Cristo grófjának látogatását. Az ülés egyébként már a vége felé járt.

A gróf nevének hallatára Danglars felállt.

– Uraim – mondta társaihoz fordulva, akik közül többen az egyik vagy a másik kamarának érdemes tagjai voltak –, bocsássanak meg, ha most itt hagyom önöket. De gondolják csak el, hogy a római Thomson és French cég hozzám utasított egy bizonyos Monte Cristo grófot, és korlátlan hitelt nyitott nálam számára. Ez a legkülönösebb tréfa, amilyet külföldi megbízóim eddig még sohasem engedtek meg maguknak velem szemben. Higgyék el, kíváncsiság fogott el, és ez még most is hatalmában tart. Ma reggel ott jártam az állítólagos grófnál. Ha valódi gróf volna, megérthetnék, hogy nem volna ilyen gazdag. A gróf úr nem fogadott. Hát mit szólnak hozzá, nem olyanforma volt-e Monte Cristo uram viselkedése, mint a fenségeké vagy a szép asszonyoké szokott lenni? Különben a Champs-Élysées-n levő ház, amely, mint megtudtam, az övé, tisztán áll. De az a korlátlan hitel – folytatta Danglars, szokott visszataszító nevetésével – igen nagy igényűvé teszi a bankárt, akinél a hitelt megnyitották. Alig várom hát, hogy meglássam az emberünket. Azt hiszem, jól rá akarnak szedni. De azok odalent nem tudják ám, kivel állnak szemben. Az nevet igazán, aki utoljára nevet.

E nyomatékosan kiejtett szavak után a báró úrnak még az orrcimpái is kidagadtak. Otthagyta vendégeit, és átment egy fehérarany szalonba, amelynek igen nagy híre volt a Chaussée d'Antinen.

Úgy rendelkezett, majd oda vezessék a látogatót, hogy annak az első látásra szeme-szája elálljon a bámulattól.

A gróf állva várakozott. Albani és Fattori képeinek néhány másolatát nézegette, amelyeket rásóztak a bankárra az eredetiek helyett, és amelyek, noha csak másolatok voltak, erősen és előnyösen elütöttek a mennyezetet elborító tarkabarka díszektől.

Danglars nagy zajjal lépett be, mire a gróf megfordult. Danglars könnyedén bólintott, és intett a grófnak, hogy foglaljon helyet egy aranyozott fából készült karosszékben, amelynek arannyal hímzett fehér selyem párnázata volt.

A gróf leült.

– Monte Cristo úrral van szerencsém beszélni?

– És nekem – válaszolta a gróf – Danglars báró úrral, a Becsületrend lovagjával, a képviselőház tagjával?

Monte Cristo elsorolta mindazokat a címeket, amelyeket a báró névjegyén talált.

Danglars megértette a gúnyt, és ajkába harapott.

– Bocsásson meg, uram – mondta –, amiért nem adtam meg önnek azonnal azt a címet, amellyel bejelentette magát. De hiszen tudja, hogy demokratikus kormány alatt élünk, én pedig a nép érdekeinek egyik képviselője vagyok.

– Elannyira – felelte Monte Cristo –, hogy noha önmagát, jól megőrzött szokás szerint, bárónak hívatja, de a grófoknak nem adja meg az őket megillető címet.

– Ó, a magam címével nem sokat törődöm, uram – jegyezte meg hanyagul Danglars. – Kineveztek báróvá és a Becsületrend lovagjává néhány szolgálatomért, de...

– De lemondott a címeiről, mint annak idején Montmorency és Lafayette tette? Gyönyörű, követni való példa volt ez, uram.

– Azért nem egészen – jelentette ki Danglars kissé zavartan. – A személyzetnek, hiszen meg tetszik érteni...

– Igen, a személyzettel báró úrnak szólíttatja magát, az újságírók már csak uramnak hívják, a választói pedig polgártársnak. Ezek igen alkalmas árnyalatok az alkotmányos kormány idején. Tökéletesen megértem.

Danglars az ajkát harapdálta. Látta, hogy ezen a területen nem veheti fel a versenyt Monte Cristóval, megkísérelte tehát, hogy olyan területre térjen át, amelyen könnyebben mozog.

– Gróf úr – mondta meghajolva –, értesítést kaptam a Thomson és French cégtől.

– Nagyon örülök, báró úr. Engedje meg, hogy úgy szólítsam, ahogy a személyzete szokta. Ezt a rossz szokást azokban az országokban vettem fel, ahol még vannak bárók, talán éppen azért, mert újakat nem neveznek ki. Igen örvendek a levélnek, mondom. Így nem lesz rá szükség, hogy magam mutatkozzam be, ami eléggé kellemetlen volna... Ön azt mondta, hogy értesítést kapott?

– Azt – mondta Danglars –, de be kell vallanom, hogy nem értem tökéletesen.

– Ugyan!

– Éppen azért voltam bátor önt felkeresni, hogy néhány felvilágosítást kérjek.

– Tessék, uram, itt vagyok, figyelek, és kész vagyok meghallgatni önt.

– Azt hiszem, a levél itt van nálam – jelentette ki Danglars (keresgélni kezdett a zsebében) –, igen, itt van. Ez a levél Monte Cristo gróf úrnak korlátlan hitelt biztosít az én cégemnél.

– No és? Mi érthetetlent talál ebben, báró úr?

– Semmit, uram, csakhogy a korlátlan szó...

– Mi az? Ez nem francia szó?... Tetszik tudni, angolszászok írták.

– Ó, dehogynem, uram, és nyelvtani értelemben nincs is benne semmi hiba, hanem annál inkább van üzleti szempontból.

– Talán a Thomson és French cég nem egészen megbízható az ön nézete szerint, báró úr? – kérdezte Monte Cristo, a tőle telhető legártatlanabb arccal. – Az ördögbe is! Ez igazán bosszantó volna, mert magam is helyeztem el ott némi tőkét.

– Ó, tökéletesen megbízható – válaszolta Danglars, csaknem gúnyos mosollyal. – De a korlátlan szó pénzügyi értelemben annyira határozatlan...

– Hogy korlátlan, ugye? – kérdezte Monte Cristo.

– Éppen ezt akartam mondani, uram. Ami határozatlan, az kétséges, és mint ahogy a bölcsek mondják, a kétségestől óvakodjál.

– Ami annyit jelent – folytatta Monte Cristo –, hogy ha a Thomson és French cég bolondságokat akar elkövetni, a Danglars cég nem hajlandó követni a példáját.

– Hogy érti ezt, gróf úr?

– Kétségtelen, hogy a Thomson és French cég nem szabja meg a hitelösszeg határait. Danglars úr azonban a maga részéről bizony megszabja. Mert ő bölcs ember, mint az imént kifejtette.

– Uram – mondta a bankár gőgösen –, még soha senki sem becsülte fel a pénztáramat.

– Akkor hát – felelte Monte Cristo hidegen –, úgy látszik, én kezdem el.

– Honnan veszi ezt?

– Azokból a magyarázatokból, amelyeket tőlem kér, uram, és amelyek igen hasonlítanak az ingadozáshoz...

Danglars az ajkát harapdálta. Másodízben szenvedett vereséget ettől az embertől, s most már a saját területén. Gúnyos udvariassága tettetett volt, és már a vele rokon véglet, az arcátlanság határán mozgott.

Monte Cristo, éppen ellenkezőleg, a lehető legkedvesebben mosolygott, és néha egészen ártatlan arcot vágott, ami nemegyszer előnyt nyújtott neki.

– Talán jobban megért, uram – szólalt meg ismét Danglars rövid hallgatás után –, ha arra kérem, határozza meg önmaga azt az összeget, amelyet nálam fel akar venni.

– De uram – válaszolta Monte Cristo, elszánva magát, hogy egy jottányit sem enged a vitában –, ha én az ön cégére szóló korlátlan hitelt kértem, ez azt jelenti, hogy nem tudhatom előre, mekkora összegre lesz szükségem.

A bankár úgy vélte, most érkezett el az a pillanat, amikor felül kerekedhet. Hátravetette magát a karosszékében, és önhitt, gőgös mosollyal jelentette ki:

– Uram, ne ijedjen meg attól az összegtől, amelyet kérni akar. Legyen róla meggyőződve, hogy a Danglars cég tőkéje, bármennyire korlátozott is, meg tud felelni a legnagyobb követeléseknek, még ha egymilliót kérne is...

– Tessék? – kérdezte Monte Cristo.

– Egymilliót mondtam – ismételte Danglars az ostobaság biztonságával.

– Hát ugyan mit kezdjek én egymillióval? – kérdezte a gróf. – Szent Isten! Uram, ha nekem csak egymillióra volna szükségem, ilyen hitvány összegért bizony nem nyittattam volna hitelt. Egymillió? Hiszen egymillió mindig meghúzódik a pénztárcámban vagy az útitáskámban.

Ezzel Monte Cristo egy kis jegyzőkönyvecskéből, amelyben a névjegyet hordta, két darab bemutatóra szóló, ötszázezer frankos kincstári utalványt vett elő. Az olyan embert, mint amilyen Danglars, nem elég szurkálni: agyon kell ütni. A bunkóütés megtette a maga hatását: a bankár megingott és beleszédült. Bárgyún, ijesztően kidülledt szemmel meredt Monte Cristóra.

– Ugyan, vallja hát be – mondta Monte Cristo –, hogy nem bízik meg a Thomson és French cégben. Istenem! Egyszerű a dolog. Gondoltam én erre az esetre, és noha az üzleti világban eléggé járatlan vagyok, megtettem óvintézkedéseimet is. Van itt még két másik olyan levél, mint amilyent ön kapott. Az egyik a bécsi Arstein és Eskeles cégtől Rotschild báró nevére, a másik pedig a londoni Baring cégtől Laffitte úr nevére. Csak egy szavába kerül, uram, és megkímélem önt minden aggodalmamtól, és e két cég valamelyikéhez fordulok.

Ez hatott. Danglars vereséget szenvedett. Szemmel láthatóan remegő kézzel bontotta ki a német és az angol levelet, amelyeket a gróf csak úgy, az ujja hegyével nyújtott oda neki. Megvizsgálta az aláírások valódiságát olyan alapossággal, hogy az már sértésszámba is ment volna Monte Cristóra nézve, ha a gróf nem tulajdonítja az egészet a bankár zavarának.

– Ó, uram ez a három aláírás aztán igazán milliókat ér – jelentette ki Danglars felállva, mintha az előtte álló férfiban az arany megszemélyesített hatalmát akarná üdvözölni. – Három korlátlan hitellevél a mi cégeinkre! Bocsásson meg, gróf úr, mert ha az ember már nem is bizalmatlankodik, de a bámulata azért megmarad.

– Az olyan cégnek, mint amilyen az öné, nincs mit csodálkoznia – jegyezte meg Monte Cristo igen udvariasan. –, Így hát küldhet nekem valami pénzt, ugye?

– Parancsoljon, gróf úr, rendelkezésére állok.

– Helyes – kezdte ismét Monte Cristo –, most, hogy már megértettük egymást, mert megértettük egymást, ugye?...

Danglars helyeslően bólintott.

– És nincs már semmiféle kétsége? – folytatta Monte Cristo.

– Ó, gróf úr! – kiáltott fel a bankár. – Hiszen nem is volt soha.

– Nem, ön csak bizonyítékot akart, ez az egész. Nohát – ismételte a gróf – most, hogy megértettük egymást, hogy már nincs önben semmiféle bizalmatlanság, állapodjunk meg, ha önnek is megfelel, egy bizonyos összegben az első évre. Például hatmillióban.

– Hatmillióban, helyes! – felelte Danglars fuldokolva.

– Ha többre lenne szükségem – folytatta gépiesen a gróf –, akkor többet állapítunk meg. De úgy terveztem, hogy csak egy évet töltök Franciaországban, és nem hinném, hogy ezalatt túllépném ezt az összeget... De majd meglátjuk... Egyelőre kezdetnek küldjön nekem, kérem, ötszázezer frankot holnap, én délig otthon leszek, egyébként, ha nem lennék otthon, titkáromnál hagyok egy nyugtatványt.

– Holnap reggel tíz órára önnél lesz a pénz, gróf úr – válaszolta Danglars. – Aranyban, bankjegyekben vagy ezüstben parancsolja a pénzt?

– Felét aranyban, felét bankjegyekben kérem.

A gróf felállt.

– Valamit be kell vallanom, gróf úr – jegyezte meg Danglars. – Azt hittem, hogy pontos tudomásom van Európa minden nagy vagyonáról, és most látom, hogy az önének, amely pedig igen tekintélyesnek látszik, bevallom, még hírét sem hallottam. Új keletű talán?

– Nem, uram – válaszolta Monte Cristo –, ellenkezőleg, nagyon is régi származású. Afféle családi vagyon volt, amelyhez nem volt szabad hozzányúlni, úgyhogy a felszaporodott kamatokkal a tőke megháromszorozódott. Az örökhagyó által meghatározott határidő csak néhány éve telt le, így hát csak néhány év óta használom a vagyont. Az ön ilyen irányban való tájékozatlansága tehát természetes. Egyébként hamarosan többet is megtud még róla.

A gróf azzal a halvány mosollyal kísérte e szavakat, amellyel Franz d'Épinayt is annyira megrémítette.

– Ön az ízlésével és terveivel, uram – folytatta most Danglars –, olyan fényűzést fejt majd ki a fővárosban, amely egészen háttérbe szorít bennünket, szegény kismilliomosokat. Úgy vettem észre, ön műértő, mert mikor a szobába léptem, éppen a képeimet nézegette. Arra kérem, engedje meg, hogy megmutassam gyűjteményemet: csupa régi kép, szavatoltan valódi mestermű. Nem szeretem a moderneket.

– Igaza van, uram, mert ezeknek általában egy nagy hibájuk van: még nem volt rá idejük, hogy régiekké váljanak.

– Bemutathatnék néhány szobrot, Thorwaldsen, Bartoloni, Canova alkotásait? Megannyi külföldi művész. Mint láthatja, nem sokra becsülöm a francia művészeket.

– Joga van hozzá, hogy igazságtalan legyen hozzájuk, uram, hiszen a honfitársai.

– Mindez azonban későbbre marad, amikor már jobban összeismerkedtünk. A mai napra beérem azzal, ha megengedi, hogy bemutassam Danglars bárónénak. Bocsássa meg a buzgalmamat, gróf úr, de úgy érzem, hogy az olyan ügyfél, mint ön, szinte a családhoz tartozik.

Monte Cristo bólintott, annak jeléül, hogy elfogadja azt a megtiszteltetést, amelyet a bankár felajánlott.

Danglars csengetett, mire megjelent egy tarka libériába öltözött lakáj.

– Itthon van a báróné? – kérdezte Danglars.

– Igenis, báró úr – válaszolta a lakáj.

– Egyedül van?

– Nem, vendége van.

– Nem kellemetlen önnek, gróf úr, ha idegen előtt mutatom be? Nem akar inkognitóban maradni?

– Nem én, báró úr – mosolygott Monte Cristo –, nem hiszem, hogy erre jogom volna.

– És ki van a bárónénál? Debray úr? – kérdezte Danglars kedélyeskedve, amin Monte Cristo jót mulatott magában, hiszen már hallott a bankár közismert családi titkairól.

– Igenis, Debray úr van itt, báró úr – válaszolt a lakáj.

Danglars bólintott.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

– Lucien Debray úr – mondta – régi barátunk, a belügyminiszter személyi titkára. Ami a feleségemet illeti, kissé rangján alul ment férjhez, amikor az én feleségem lett, mert ősi család sarja: Servieres lány, Nargonne marquis-nak, az ezredesnek az özvegye volt.

– Danglars bárónét nincs szerencsém ismerni, de Lucien Debray úrral már találkoztam.

– Ugyan! – jegyezte mag Danglars. – És hol?

– Morcerf úrnál.

– Ah! Ön ismeri hát a kis vicomte-ot? – kérdezte Danglars.

– Egyidőben tartózkodtunk Rómában, a karnevál idején.

– Igen, igen – mondta Danglars –, mintha valami különös kalandról is hallottam volna ott a romok között, banditákról és tolvajokról? Csodálatos módon szabadult ki onnan. Úgy hiszem, elbeszélte mindezt a feleségemnek és a leányomnak, amikor hazatért Olaszországból.

– A báróné várja az urakat – tért vissza a lakáj az üzenettel.

– Előremegyek, hogy az utat mutassam – mondta Danglars meghajolva.

– Én pedig követem önt – mondotta Monte Cristo.

9

Az almásszürke fogat

A báró a gróf kíséretében egész sor olyan termen haladt keresztül, amelyet túlzottan pompázatos és agyondíszített ízléstelenség jellemzett, amíg végre elérkeztek Danglars-né budoárjához. Nyolcszögletű kis helyiség volt, amelynek falait indiai muszlinnal borított rózsaszínű selyem fedte. A karosszékek aranyozott antik fából készültek, és antik szövettel voltak bevonva. Az ajtók fölött Boucher modorában festett pásztorjelenetek ékeskedtek. Végül a többi bútorral harmóniában álló két, medalion alakban készült bájos pasztell emelte ki ezt a kis szobát, mint az egyetlen olyat az egész palotában, amelynek saját stílusa van. Igaz, hogy ezt kihagyták az általános tervből, amelyet Danglars úr és építésze, a Császárság egyik legkimagaslóbb és legkiválóbb híressége készített, és a szobát a báróné meg Lucien Debray rendezte be. Danglars úr, aki a Direktórium korának módján értelmezte és bámulta az antik művészetet, alaposan le is nézte ezt a kis kacér zugocskát, ahová általában nem is igen mehetett be, hacsak nem vitt be valakit, hogy bemutassa. A valóságban nem is Danglars mutatott be valakit, hanem inkább őt magát mutatták be újra és újra, s jól vagy rosszul fogadták, aszerint, hogy a látogató arca tetszett-e a bárónénak vagy sem.

Danglars-né, aki harminchat éve ellenére még mindig híres szép asszony volt, egy remekbe készült, berakásos zongoránál ült, mialatt Lucien Debray a kézimunkaasztal előtt egy albumban lapozgatott.

Lucien már jóval előbb elmondott a bárónénak egyet-mást a grófról. Tudjuk jól, hogy annál a villásreggelinél, amelyet Albert adott, Monte Cristo milyen nagy hatással volt a vendégekre. Bár Debray eléggé közönyös természetű volt, ez az első hatás még mindig nem mosódott el a lelkéből, s ez meg is látszott azon a módon, ahogy a bárónénak a grófról beszámolt. Danglars-né kíváncsisága tehát, amelyet Morcerf már régebben előadott története és Lucien újabb adatai már felkeltettek, most tetőpontjára hágott. Ez az elrendezés is, a zongorával és az albummal, csak azoknak a társaságbeli apró csalásoknak az egyike volt, amelyekkel el szokták leplezni a legnagyobb elfogultságot. A báróné tehát mosolyogva fogadta Danglars urat, ami egyébként éppen nem volt szokása, a gróf üdvözlését viszont szertartásos, de egyben kecses meghajlással viszonozta.

Lucien a felületes ismerős módján üdvözölte a grófot, s a jó barát meghittségével köszöntötte Danglars-t.

– Báróné – kezdte Danglars –, engedje meg, hogy bemutassam Monte Cristo grófját, aki római üzletfeleim lehető legkedvezőbb ajánlásával fordult hozzám. Csak egyetlen szót mondok, amelytől a gróf egy csapásra a szép asszonyok kedvence lesz: azért jött Párizsba, hogy egy esztendőt töltsön itt, és ezalatt hatmilliót költsön el. Ez egész sor bált, ebédet, éjfél utáni vacsorát jelent, amelyekből, remélem, a gróf úr nem felejt ki bennünket, mint ahogyan mi sem felejtjük majd őt ki apró ünnepségeinkből.

Ez a bemutatás eléggé durván hízelkedő volt, de minthogy általában mégiscsak nagyon ritka dolog, hogy valaki Párizsba jövet egy év alatt fejedelmi vagyont költsön el, Danglars-né olyan pillantást vetett a grófra, amely nem volt bizonyos érdeklődés híján.

– Mikor érkezett, uram? – kérdezte a báróné.

– Tegnap reggel, asszonyom.

– És, mint hallom, szokása szerint a világ végéről jött?

– Ezúttal egészen egyszerűen Cadixból, asszonyom.

– Ó, de rossz időszakban érkezett ide. Párizs nyáron gyűlöletes Nincsenek sem bálok, sem összejövetelek, sem ünnepségek. Az olasz opera Londonban van, a francia opera mindenütt, csak Párizsban nem, a Théâtre Français pedig bizony sehol sincs. Minden szórakozásunk néhány lóverseny a Mars-mezőn és Satoryban. Futtat ön, gróf úr?

– Mindent végigcsinálok, asszonyom, amit Párizsban szokás – felelte Monte Cristo –, feltéve, hogy lesz, aki illendő módon bevezet a párizsi szokásokba.

– Ért a lovakhoz, gróf úr?

– Életemnek egy részét Keleten töltöttem, asszonyom, és mint tudja, a keleti emberek csak két dolgot becsülnek: a nemes vérű lovakat és az asszonyi szépséget.

– Ah, gróf úr! – jegyezte meg a báróné. – Lehetett volna önben annyi udvariasság, hogy először az asszonyokat említse.

– Látja, asszonyom, mennyire igazam volt, amikor azt mondtam az imént, hogy szükségem van valakire, aki megismertet a francia szokásokkal.

Ebben a pillanatban Danglars báróné kedvenc komornája lépett be, és odasietve úrnőjéhez, valamit súgott a fülébe.

Danglars-né elsápadt.

– Lehetetlen! – mondta.

– Márpedig ez a színtiszta igazság, asszonyom – válaszolta a komorna.

Danglars-né most a férjéhez fordult:

– Igaz volna ez, uram?

– Micsoda, asszonyom? – kérdezte Danglars, szemlátomást izgatottan.

– Amit ez a lány mond...

– Ugyan, mit mond?

– Azt, hogy mikor a kocsisom be akarta fogni a lovaimat, nem találta őket az istállóban. Azt kérdezem, mit jelent ez?

– Asszonyom – felelte Danglars –, hallgasson meg.

– Ó, hallgatom, uram! Mert kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Ezt a két urat kérem fel bírónak közöttünk, és azzal kezdem, hogy elmondom, miről van szó. Uraim – folytatta a báróné –, Danglars báró úrnak tíz ló van az istállójában. A tíz közül kettő az enyém, jó járású lovak, a legszebb lovak egész Párizsban. Ön ismeri az én almásszürkéimet, Debray úr! Hát kérem, abban a pillanatban, amikor Villefort-né kölcsönkéri a fogatomat, és én oda is ígértem neki, hogy holnap a Bois-ba kocsizhasson, a két ló eltűnik! Danglars úr bizonyára nyert rajtuk néhány ezer frankot, és eladta őket. Ó, de csúnya fajta is ez a spekuláns kereskedő!

– Asszonyom – válaszolta Danglars –, azok a lovak túlságosan tüzesek voltak, alig négyévesek, mindig borzasztó félelmet álltam ki miattuk.

– Ej, uram! – mondta a báróné. – Ön jól tudja, hogy egy hónap óta Párizs legjobb kocsisa van a szolgálatomban, hacsak azt is el nem adta a lovakkal együtt.

– Kedves barátnőm, találok helyettük mást, ha lehet, még szebbet is. Csakhogy azok szelíd, nyugodt lovak lesznek, és nem okoznak nekem több nyugtalanságot.

A báróné mélységes megvetéssel vont vállat.

Danglars nem tulajdonított semmi fontosságot ennek a már nem éppen házastársi mozdulatnak, és Monte Cristo felé fordulva mondta:

– Igazán nagyon sajnálom, hogy nem ismertem meg előbb, gróf úr – kezdte. – Ön most rendezi be a házát?

– Természetesen – felelte a gróf.

– Ezeket a lovakat ajánlottam volna önnek. Képzelje csak el, szinte ingyen adtam el őket. De mondtam már, szabadulni akartam tőlük. Fiatalembernek való lovak.

– Köszönöm, uram – felelte a gróf. – Már ma reggel vettem elég jó lovakat, és nem is nagyon drágán. Nézze csak meg, Debray úr, ön ért a lovakhoz, azt hiszem.

Miközben Debray az ablakhoz ment. Danglars a feleségéhez lépett.

– Képzelje, asszonyom – mondta neki halkan –, milyen roppant összeget kínáltak a lovakért. Nem tudom, miféle bolond az, aki tönkre akar menni, és ma reggel hozzám küldte a titkárját, de annyi bizonyos, hogy tizenhatezer frankot nyertem rajtuk. Ne nehezteljen rám, önnek négyezer, Eugénie-nek pedig kétezer frankot adok belőle.

Danglars-né megsemmisítő pillantást vetett férjére.

– Ó, Istenem! – kiáltott fel Debray.

– Mi történt? – kérdezte a báróné.

– Nem, nem tévedek, ezek az ön lovai, az ön saját lovai itt, a gróf kocsijába befogva.

– Az én almásszürkéim! – kiáltotta Danglars-né, és az ablakhoz futott.

– Csakugyan azok – jelentette ki.

Danglars nem győzött bámulni.

– Lehetséges volna? – kérdezte Monte Cristo, csodálkozást tettetve.

– Hihetetlen! – mormogta a bankár.

A báróné két szót súgott Debraynek, aki most félrevonta Monte Cristót.

– A báróné azt kérdezteti, mennyiért adta el a férje a fogatot.

– Bizony magam sem tudom – felelte a gróf –, titkárom lepett meg vele, és... azt hiszem, harmincezer frankomba került.

Debray megvitte a választ a bárónénak.

Danglars annyira sápadt volt, és annyira kijött a sodrából, hogy szinte még a gróf is megszánta.

– Látja – mondta neki –, mennyire hálátlanok a nők. Az ön előzékenysége cseppet sem hatotta meg a bárónét. Hálátlan, sőt inkább hóbortost kellett volna mondanom. De hát látja, mindig a veszélyes dolgokat szeretik. Higgye el nekem, kedves báró, a leghelyesebb hagyni, hadd tegyenek a saját fejük szerint. Ha betörik a fejüket, legalább csak saját magukra vethetnek.

Danglars nem válaszolt, már előre látta, milyen végzetes jelenet fenyegeti. A báróné máris összevonta szemöldökét, és ez vihart jósolt, akár az olümpiai Jupiternél. Debray, aki látta, hogy ez a hangulat egyre vészjóslóbb lesz, valami elintézni való dolgát hozta fel ürügyül és eltávozott. Monte Cristo nem akarta elrontani már elért sikereit azzal, hogy ott marad, elbúcsúzott Danglars-nétól, visszavonult és otthagyta a bárót, kiszolgáltatva felesége haragjának.

„Jól van! – gondolta Monte Cristo távoztában. – Elértem azt, amit akartam. Most már kezemben tartom a házi békét, és egy csapással hatalmamba kerítem mind a férfi, mind az asszony szívét. Micsoda szerencse! Csakhogy – tette hozzá – nem mutattak be Eugénie Danglars kisasszonynak, pedig nagyon szerettem volna megismerkedni vele. No de – tűnődött tovább sajátos mosolyával –, végre is Párizsban vagyunk, és van elegendő időnk... Ez majd későbbre marad!...”

Mindezeket végiggondolva, a gróf kocsijába szállt és hazahajtatott. Két óra múlva Danglars-né igen kedves levelet kapott Monte Cristo grófjától. A levélben a gróf kijelentette: nem akarja párizsi tartózkodását azzal kezdeni, hogy egy szép asszonynak keserűséget okozzon, és arra kérte, fogadja vissza a lovait.

Ugyanazok a szerszámok voltak a lovakon, amelyeket a báróné reggel látott rajtuk, csakhogy a fülükön viselt kokárdák közepébe a gróf egy-egy gyémántot varratott.

Danglars is kapott a gróftól levelet.

Monte Cristo engedelmet kért, hogy teljesíthesse egy milliomosnak ezt a szeszélyét, azonkívül elnézést kért a keleties módért, ahogyan a lovakat visszaküldte.

Az este folyamán Monte Cristo, Ali kíséretében, elment Auteuilbe. Másnap, három óra felé, Ali egy csengetés hívó szavára belépett a gróf dolgozószobájába.

– Ali – mondta a gróf –, te már több ízben bizonygattad, hogy igen ügyesen bánsz a lasszóval.

Ali igent intett, és büszkén kiegyenesedett.

– Helyes!... Tehát lasszóval meg tudnál állítani egy ökröt?

Ali igent intett.

– Hát egy tigrist?

Ali ismét bólintott.

– Oroszlánt?

Ali azt az embert mímelte, aki lasszót vet, s elfojtott ordítást hallatott.

– Helyes! Értem – jegyezte meg Monte Cristo. – Vagyis vadásztál már oroszlánra?

Ali büszkén intett igent.

– De vajon meg tudnál-e állítani két rohanó, megvadult lovat?

Ali mosolygott.

– Nohát! Ide hallgass! – mondta Monte Cristo. – Hamarosan erre fog vágtatni egy kocsi, amelyet két almásszürke ló elragadott, ugyanaz a két ló, amely még tegnap az enyém volt. Törik-szakad, neked azt a kocsit a kapum előtt meg kell állítanod.

Ali lement az utcára, és a kapu előtt vonalat húzott a kövezetre. Azután visszatért, és megmutatta a vonalat a grófnak.

A gróf kedvesen megveregette a vállát. Így szokta megelégedését közölni Alival. A núbiai azután csibukra gyújtott, és a ház sarokkövére telepedett, miközben Monte Cristo, most már semmivel sem törődve, visszament a házba.

Úgy öt óra tájban azonban, vagyis abban az időpontban, mikorra a gróf a kocsit várta, a türelmetlenség alig észrevehető jelei kezdtek jelentkezni nála: egyik utcai szobában sétálgatott, időnként hallgatózott, időről időre az ablakhoz lépett, amelyen át látta, amint Ali szabályos időközökben fújja ki a dohány füstjét, annak jeléül, hogy csupán ez a fontos foglalkozás érdekli.

Hirtelen távoli kocsizörgés hangzott fel, majd villámgyorsan közeledett. Máris feltűnt egy hintó, amelynek kocsisa igyekezett féken tartani a lovakat, mert azok dühösen, megbokrosodva, esztelen száguldással iramodtak előre.

A hintóban egy fiatalasszony meg egy hét-nyolc esztendős fiúcska szorongatták egymást, és annyira úrrá lett rajtuk a rémület, hogy még sikoltás sem jött az ajkukra. Elég lett volna, ha csak egy kő- vagy fadarab kerül a kerekek alá, a máris recsegő kocsi menthetetlenül darabokra törik. A hintó az út közepét foglalta el, és az utcán mindenfelől hallani lehetett azoknak a rémült kiáltozását, akik közeledni látták.

Ali hirtelen leteszi csibukját, kihúzza zsebéből a lasszót, elhajítja, háromszoros hurkot von a bal oldali ló mellső lába köré, de a vágtatás még így is három-négy lépésnyire tovább ragadja. E három-négy lépés után azonban a megkötözött ló rázuhan a kocsirúdra, eltöri, megbénítja a másik ló erőfeszítéseit, és így az is kénytelen megállni. A kocsis felhasználja ezt a pillanatot, hogy leugorjék a bakról. Ali azonban akkorra már vaskézzel megragadja a második ló orrát, mire az állat, felnyerítve fájdalmában, görcsösen társa mellé roskad.

Mindehhez csak annyi idő kellett, amíg egy golyó célba talál.

De arra azért mégis elég volt, hogy abból a házból, amellyel szemben a baleset történt, egy férfi a szolgáival együtt odasiessen. Abban a pillanatban, amikor a kocsis kinyitja a kocsi ajtaját, a férfi leemeli a hintóból a hölgyet, aki egyik kezével a kocsi párnájába kapaszkodik, a másikkal ájult gyermekét szorítja magához.

Monte Cristo mindkettőjüket a szalonba vitte, és a pamlagra fektette.

– Ne féljen most már, asszonyom – mondta –, megmenekültek.

Az asszony magához tért, és feleletképpen a fiára mutatott. Tekintete többet mondott minden könyörgésnél.

A gyermek valóban még mindig ájultan feküdt.

– Értem, asszonyom – mondta a gróf, a gyermekre tekintve –, de legyen csak egészen nyugodt, semmi baja sem történt, csupán a félelem vette el az eszméletét.

– Ó, uram! – kiáltott fel az anya. – Nemcsak vigasztalásképpen mondja ezt nekem? Nézze, milyen sápadt! Fiam! Gyermekem! Édouard! Felelj hát anyádnak! Ó, uram! Küldjön orvosért! Egész vagyonomat annak adom, aki megmenti fiamat!

Monte Cristo megnyugtatóan intett, hogy lecsillapítsa a síró anyát. Kinyitott egy kis szekrénykét, elővett belőle egy aranyozott cseh kristályüvegecskét, amelyben vérvörös folyadék állt.

Egyetlen cseppet öntött abból a folyadékból a gyermek ajkai közé. A gyermek, noha még sápadt volt, azonnal kinyitotta a szemét. Ennek láttára az anya azt se tudta, hová legyen örömében.

– Hol vagyok? – kiáltott az asszony. – És kinek köszönhetem ezt a boldogságot, ilyen kegyetlen megpróbáltatás után?

– Asszonyom – felelte Monte Cristo –, ön olyan embernél van, aki nagyon boldog, hogy önt megkímélhette a bánattól.

– Ó, átkozott kíváncsiság! – mondta a hölgy. – Egész Párizs Danglars-né pompás lovairól beszélt, és én voltam olyan ostoba, hogy ki akartam próbálni őket.

– Hogyan! – kiáltott fel a gróf, pompásan megjátszott csodálkozással. – Hát ezek a báróné lovai?

– Persze, uram. Talán ismeri a bárónét?

– Danglars-nét?... Van szerencsém ismerni, és örömöm határtalan, amiért ön megmenekült abból a szerencsétlenségből, amelybe ezek a lovak sodorták. Mert végül is nekem tulajdoníthatta volna ezt a szerencsétlenséget. Tegnap megvettem a bárótól ezeket a lovakat, a báróné azonban annyira sajnálta őket, hogy még tegnap visszaküldtem neki, s kértem, hogy fogadja őket vissza tőlem.

– Akkor hát ön Monte Cristo grófja, akiről Hermine annyit beszélt nekem tegnap?

– Az vagyok – felelte a gróf.

– Én pedig Héloďse de Villefort vagyok, uram.

A gróf úgy üdvözölte a hölgyet, mint aki most hallja először ezt a nevet.

– Ó, milyen hálás lesz majd Villefort úr! – kezdte ismét Héloďse. – Mert végre is mindkettőnk életét önnek köszönheti: ön visszaadta neki feleségét és fiát. Bizonyos, hogy az ön derék szolgája nélkül ez a drága gyermek is, meg én is meghaltunk volna.

– Bizony, asszonyom, még most is remegek, hogy micsoda veszedelemben forogtak.

– Remélem, megengedi, hogy méltóképpen megjutalmazzam ennek az embernek az önfeláldozását.

– Asszonyom – válaszolta Monte Cristo –, nagyon kérem, ne rontsa el Alit sem dicséretekkel, sem jutalmakkal. Nem akarom, hogy megszokja az ilyesmit. Ali a rabszolgám. Azzal, hogy az önök életét megmentette, engem szolgált, márpedig az a kötelessége, hogy engem szolgáljon.

– De kockára tette az életét – jelentette ki Villefort-né, akire ez a fölényes hang különösen hatott.

– Az ő életét pedig én mentettem meg, asszonyom – válaszolta Monte Cristo. – Így hát az ő élete az enyém.

Villefort-né elhallgatott. Talán éppen erre az emberre gondolt, aki a legelső pillanatban olyan mély hatást gyakorolt mindenkire.

E kis hallgatás alatt a gróf kedvére szemügyre vehette a gyermeket, akit anyja elborított csókjaival. Kicsiny, törékeny és fehér bőrű volt, mint általában a vörös hajú gyermekek szoktak lenni, pedig semmiféle fésűnek nem engedelmeskedő fekete hajtömeg borította domború homlokát és hullott vállaira, keretbe foglalta arcát, hangsúlyozta alamuszi, gonoszkodó tekintetét. Finom metszésű, de széles szája már majdnem visszanyerte pirosságát. E nyolcéves gyermeket vonásai legalább tizenkét esztendősnek mutatták. Első mozdulata az volt, hogy hirtelen lerázta magáról anyja karjait, és kinyitotta azt a szekrénykét, amelyből a gróf a csodaszert elővette. Most anélkül, hogy bárkitől is engedelmet kért volna, mint az afféle gyermek, aki saját kénye-kedve szerint szokott cselekedni, kezdte kinyitogatni a fiolákat.

– Ahhoz ne nyúljon, kis barátom – szólt rá a gróf élénken –, azoknak a folyadékoknak némelyikét bizony veszedelmes nemcsak meginni, hanem belélegezni is.

Villefort-né elsápadt, megkapta fia karját, és magához vonta a gyermeket. Alig csillapodott azonban nyugtalansága, rövid, de jelentős pillantást vetett a szekrénykére, s a gróf ezt a pillantást röptében elkapta.

Ebben a pillanatban belépett Ali.

Villefort-né boldogan, még jobban magához szorította a fiát.

– Édouard – mondta –, nézd csak ezt a derék szolgát: hősiesen viselkedett, hiszen kockára tette saját életét, hogy megállítsa a lovakat, amelyek elragadtak bennünket, és a kocsit, amely szilánkokra tört volna. Köszönd meg neki, mert nélküle most minden valószínűség szerint mindketten halottak volnánk.

A gyerek ajkát biggyesztve, megvetően rázta meg a fejét:

– Nagyon csúnya – felelte.

A gróf elmosolyodott, mintha a gyermek úgy viselkedett volna, ahogy várta tőle. Villefort-né viszont megkorholta fiát, de olyan enyhén, hogy Jean-Jacques Rousseau-nak cseppet sem lett volna ínyére, ha a gyermeket történetesen Émile-nek hívják.

– Látod – mondta a gróf Alinak arabul –, ez a hölgy meghagyta fiának, köszönje meg, hogy mindkettőjük életét megmentetted, mire a gyerek gőgösen azt felelte, hogy te nagyon csúnya vagy.

Ali egy percre odafordította értelmes arcát, és látszólag közönyösen nézte a gyermeket. De orrlyukának remegéséből megtudta Monte Cristo, hogy az arab lelke mélyéig megbántódott.

– Uram – kérdezte Villefort-né, és felállt, hogy távozzék –, ön állandóan ebben a házban lakik?

– Nem, asszonyom – válaszolta a gróf –, ez csak egyszerű falusi lak, amelyet megvettem. A Champs-Élysées-a lakom, a 30-as szám alatt. De látom, hogy ön már egészen összeszedte magát, és haza akar térni. Mindjárt utasítást adok, hogy ugyanezeket a lovakat az én kocsimba fogják be, és Ali, az a csúnya fiú – fordult most mosolyogva a gyermekhez – hazaviszi önöket, amíg kocsisuk itt marad, hogy kissé rendbe hozhassa a hintót. Amint ez a feltétlenül szükséges munka elkészül, valamelyik fogatommal hazaküldöm egyenesen Danglars-néhoz.

– De – szólt közbe Villefort-né – ugyanezekkel a lovakkal a világért sem mernék nekiindulni.

– Ó, majd meglátja, asszonyom – mondta Monte Cristo –, Ali keze alatt olyan szelídek lesznek, akár a bárányok.

Ali csakugyan odament a lovakhoz, amelyeket csak nagy üggyel-bajjal tudtak ismét lábra állítani. Ali fűszeres ecettel átitatott kis spongyát tartott a kezében. Azzal bedörzsölte a verejtékkel és tajtékkal borított lovak orrlyukait és halántékát. A lovak csakhamar lihegni kezdtek, és néhány másodpercig egész testükben remegtek.

Azután meglehetős nagy tömeg közepette, amelyet a törött kocsi és a lejátszódott esemény híre vonzott a ház elé, Ali befogta a lovakat a gróf hintajába, kezébe vette a gyeplőt, felmászott a bakra, és a jelenlevők nagy ámulatára – akik látták, amint a lovak szélvészként elragadták a kocsit – ugyancsak neki kellett látnia az ostorral, hogy megindítsa a lovakat. A híres-nevezetes almásszürkék most bután, mereven, élettelenül, két óra alatt is csak nagy nehezen értek be Villefort-nénak a faubourg Saint-Honorén levő lakása elé.

Alig ért haza Villefort-né, és alig ült el a családi izgalom, a kővetkező levelet írta Danglars-nénak:

Kedves Hermine,

a csodával határos módon menekültem meg fiammal együtt, annak a Monte Cristo grófnak a segítségével, akiről tegnap este olyan sokat beszéltünk, és igazán nem is álmodtam, hogy ma látni fogom. Ön tegnap annyi lelkesedéssel beszélt róla, hogy bizony véges kis eszemmel gúnyolódtam ezen, ma azonban úgy találom, hogy ez a lelkesedés jóval alatta maradt annak az embernek, aki ezt kiváltotta önből. Az ön lovai Ranelagh közelében hirtelen úgy megvadultak, mintha csak megőrültek volna, és szegény Édouard-om meg én bizonyára apró darabokra morzsolódhattunk volna szét, mert nekirohantunk volna az első fának az országúton vagy a falu első határkövének, ha egy arab, egy néger, egy núbiai, egyszóval egy fekete bőrű ember, aki a gróf szolgálatában áll, azt hiszem, az ő intésére, meg nem állítja a száguldó lovakat, kockáztatva, hogy ő maga is halálfia lesz. Igazán csoda, hogy nem így történt. Akkor odafutott a gróf, bevitt bennünket a házába, Édouard-t meg engem életre keltett. Saját kocsiján küldött vissza a palotába. Az ön kocsija holnap érkezik majd haza önhöz. Lovait bizony, e baleset miatt, legyengült állapotban fogja viszontlátni. Mintha megbutultak volna. Mintha nem bocsátanák meg maguknak, hogy ember meg tudja fékezni őket. A gróf azt üzeni önnek, hogy két napig pihentesse őket az almukon, és árpán kívül ne adasson nekik más élelmet. Ez a módszer visszaadja erejüket, s éppen olyan félelmesek lesznek, mint amilyenek tegnap voltak.

Isten önnel! Nem köszönöm meg a sétakocsizást, pedig, ha elgondolom, bizony hálátlanság tőlem, ha önnek teszek szemrehányást fogatának szeszélyei miatt. Mert éppen egy ilyen szeszélynek köszönhetem, hogy megismerhettem Monte Cristo grófját. A híres idegen millióitól függetlenül is olyan érdekesnek és különösnek látszik, hogy mindenáron tanulmányozni akarom, még akkor is, ha ismét az ön lovaival kellene végighajtatnom a Bois-n.

Édouard csodálatos bátorsággal viselte el a balesetet. Elájult ugyan, de előtte fel sem sikoltott, utána pedig egyetlen könnyet sem ejtett, Ön még azt találná mondani, hogy anyai elfogultság beszél belőlem, de ebben a szegény törékeny, vékonyka kis testben valóságos vaslélek lakozik.

Kedves Valentine-ünk szíves üdvözletét küldi az ön kedves Eugénie-jének. Szívből ölelem

HÉLOD'SE VILLEFORT

Ui. Bármilyen módon össze kell találkoznom ezzel a Monte Cristo gróffal. Mindenáron viszont akarom látni. Egyébként sikerült kieszközölnöm Villefort úrtól, hogy látogassa meg a grófot. Remélem, a látogatást aztán viszonozni fogja.

Estére kelve széltében-hosszában mindenütt az auteuili esetről beszéltek: Albert elmondta anyjának, Château-Renaud a Jockey Clubban, Debray a miniszter szalonjában. Beauchamp maga az újságjában hajbókolt a grófnak húszsoros napihírben, amely a nemes idegent az arisztokrata hölgyek szemében most már valóságos hőssé avatta.

Igen sokan jelentkeztek Villefort-nénál, hogy joguk legyen meglátogatni idejekorán, és saját szájából hallják meg e festői kaland minden részletét.

Villefort úr, mint ahogy Héloďse mondta, fekete ruhát öltött, fehér kesztyűt húzott, ami nála díszruhának számított, és így szállt be kocsijába, amely még akkor este megállt a Champs-Élysées 30-as számú ház kapuja előtt.

10

Ideológia

Ha Monte Cristo grófja már hosszú ideje élt volna a párizsi társaságban, egész nagyságában tudta volna értékelni Villefort úrnak irányában tanúsított magatartását.

Villefort úr bejáratos volt az udvarnál, akár a fiatalabb, akár az idősebb ág volt az uralkodó, a kormányon levő miniszter lehetett mérsékelt, liberális vagy akár konzervatív is, őt mindenre alkalmasnak tartották, mint ahogy általában alkalmasnak tartják az olyan embereket, akik sohasem sültek fel a politikában. Sokan gyűlölték, egynéhányan melegen pártfogolták, de senki sem szerette. Villefort úr az egyik legmagasabb hivatali helyet töltötte be, és úgy tartotta magát ezen a magaslaton, mint valami Harlay vagy Molé. Noha szalonját ifjú, második felesége és első házasságból származó, alig tizennyolc éves leánya lendítette újra fel, mégis egyike volt Párizs ama szigorú szalonjainak, ahol legfőképpen a hagyományok művelését és az etikett vallását ápolják. Hideg udvariasság, a kormány elveihez való feltétlen hűség, az elméletek és teoretikusok mélységes megvetése az ideológusok mélységes gyűlölete – ez volt Villefort úr magán- és közéleti szereplésének alapja.

Villefort úr nemcsak hivatalnok, hanem majdnem diplomata is volt. A régi udvarral való összeköttetése következtében, amelyről mindig méltósággal és tisztelettel emlékezett meg, az új udvar is megbecsülésben részesítette. Olyan sok mindenről tudott, hogy nemcsak tisztelettel bántak vele, hanem olykor tanácsot is kértek tőle. Talán mindez nem így történt volna, ha meg tudnak szabadulni Villefort úrtól. Ám ő, a lázadó hűbérurak módjára, bevehetetlen várban lakott. Ez az erőd királyi ügyészi hivatala volt, amelynek minden előnyét csodálatosan kiaknázta, és amelyet oda nem hagyott volna másért, csak egy képviselőségért, hogy így semlegessége helyett az ellenzék oldalára álljon.

Villefort általában alig fogadott látogatókat, és maga is keveset járt vendégségbe. Az ilyesmit felesége végezte el helyette. Ezt így el is fogadták a társaságban, mivel számot vetettek vele, hogy az ügyésznek komoly és nagy elfoglaltsága van, ami a valóságban csupán gőgös számítás volt, az arisztokrácia teteje, a következő axiómának az alkalmazása: Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is. A mi társadalmunkban ez az axióma százszor hasznosabb, mint a görögöké: „Ismerd meg tenmagadat”, amelynek helyébe napjainkban a mások megismerésének kevésbé nehéz és sokkal előnyösebb művészete lépett.

Barátai számára Villefort úr igen hatalmas pártfogót jelentett. Ellenségeire nézve alattomban cselekvő, de elkeseredett ellenfél volt. A közönyösök szemében maga volt a törvény testet öltött szobra. Gőgös magatartás, érzéketlen arc, fénytelen és tompa, vagy arcátlanul átható és kutató tekintet – ilyen volt az az ember, aki ügyesen kitervezte, majd keresztülvitte, hogy léte talapzatát négy egymásra következő forradalom rakja le és szilárdítsa meg.

Villefort úr Franciaország legkevésbé kíváncsi és legkevésbé mindennapi emberének hírében állott. Minden évben rendezett egy bált, de csak egy negyedórára jelent meg vendégei körében, vagyis negyvenöt perccel rövidebb időre, mint amennyit a király tölt az udvari bálokon. Sohasem látták sem színházban, sem hangversenyen, sem egyéb nyilvános helyen. Olykor, bár ritkán, játszott egy-egy whist-partit, és ilyenkor ugyancsak gondosan válogatták össze a hozzá méltó játékosokat: néhány nagykövetet, érseket, herceget, elnököt vagy végül valami herceg özvegyét.

Ilyen volt az a férfi, akinek kocsija éppen megállt Monte Cristo kapuja előtt.

A komornyik abban a pillanatban jelentette be Villefort urat, amikor a gróf egy nagy asztal fölé hajolva, egy térképen a Szentpétervárról Kínába vezető útirányt követte.

A királyi ügyész ugyanolyan súlyos és kimért járással lépett be, ahogyan bírósági tárgyalásra szokott menni. Ugyanaz az ember volt, vagyis inkább ugyanannak az embernek a folytatása, akit valamikor Marseille-ben mint ügyészhelyettest láttunk. A természet, elveihez híven, szokásos rendjétől semmiben sem tért el a kedvéért, és rendes folyását követte. Vézna ifjúból sovány férfivá lett, halvány arca megsárgult. Mélyen ülő szeme beesett, és aranykeretes szemüvege úgy hatott, mintha arcának egy része volna. Fehér nyakkendőjével ellentétben, ruházatának többi része teljesen fekete volt, és ruhájának e gyászos sötétségét csak az a kis piros szalag szakította meg, amely alig észrevehetően volt gomblyukába illesztve, és úgy hatott, mint egy vérbe mártott ecset vonása.

Bármennyire is uralkodott magán Monte Cristo, mégis bizonyos kíváncsisággal vizsgálgatta az ügyészt, mialatt üdvözölte. Villefort, aki már megszokásból is bizalmatlan és hitetlen volt, főleg a nagy társadalmi csodákat illetően, a nemes idegent – ahogyan Monte Cristót máris nevezték – inkább valami új színteret kereső iparlovagnak vagy titkon visszaszivárgott gonosztevőnek tartotta, semmint a Szentszék hercegének vagy az Ezeregyéjszaka szultánjának.

– Uram – kezdte Villefort azon a rikácsoló hangon, amelyet a bírák beszédeikben szoktak használni, és amelytől nem tudnak vagy nem akarnak megválni társalgás közben sem –, uram, az a nagy szolgálat, amelyet tegnap tett feleségemért és fiamért, kötelességemmé teszi, hogy köszönetet mondjak önnek. Le akarom hát róni ezt a feladatot, és ki akarom önnek fejezni hálámat.

E szavak közben az ügyész szigorú tekintete semmit sem veszített megszokott önhittségéből. Ezeket is a királyi ügyész hangján mondta, nyakát és vállát olyan feszes tartásba merevítette, amely, ismételjük, hízelgői szemében a törvény eleven szobrává tette.

– Uram – válaszolta a gróf fagyosan –, boldog vagyok, amiért megmenthettem egy anyának a gyermekét, mert azt mondják, hogy az anyaság érzése mindennél szentebb. Az én boldogságom felmenthette önt, uram, annak a feladatnak teljesítése alól, amelynek végrehajtása reám nézve kétségtelenül megtisztelő ugyan, hiszen tudom, hogy Villefort úr nem nagyon osztogatja ezt a kegyet, de ez, bármilyen értékes is, mégsem ér fel azzal, hogy önmagammal meg vagyok elégedve.

Villefort, akit meglepett ez a nem várt támadás, összerezzent, mint az a katona, aki a vértezet alatt érzi az őt ért ütést, és lebiggyesztett ajkának egy ránca jelezte, hogy Monte Cristo grófját már kezdettől fogva nem tartotta rangbeli nemesnek.

Körülnézett, hogy valamibe kapaszkodva ismét felvegye a társalgás elejtett fonalát, amely azonban, úgy látszik, eltűnt.

Hirtelen megpillantotta a térképet, amelyet beléptekor Monte Cristo éppen tanulmányozott.

– Földrajzzal foglalkozik, uram? – kérdezte. – Ez igazán gazdag tudomány, főleg önre nézve, aki, mint mondják, olyan sok országot járt be, amennyi ezen a térképen látható.

– Úgy van, uram – felelte a gróf –, én az emberi nemen a maga egészében akartam tanulmányozni azt, amit ön napról napra egyes eseteken vizsgál, vagyis a lélek mélységeit. Arra gondoltam, hogy könnyebb lesz majd az egészből következtetnem a részre, mint a részből az egészre. Ez egyébként algebrai alapigazság, amely azt követeli, hogy az ismerttől haladjunk tovább az ismeretlen felé, nem pedig az ismeretlentől az ismert felé... De nagyon kérem, uram, foglaljon helyet.

Monte Cristo egy karosszékre mutatott, amelyet a királyi ügyész kénytelen volt saját maga közelebb gördíteni, míg a gróf csak belevetette magát ugyanabba a karosszékbe, amelyben akkor térdelt, amikor a királyi ügyész belépett. Ilyen módon a gróf félig fordult csak vendége felé, és háttal az ablaknak odakönyökölt a térképre, amely ebben a percben a társalgás tárgya volt. Ez a társalgás teljesen hasonló fordulatot vett, mint Morcerf-nél és Danglars-nál, ha nem is a helyzet révén, hanem a szereplők személye miatt.

– Nicsak, ön bölcselkedik – kezdte ismét Villefort egy kis hallgatás után, amely alatt, mint a birkózó, aki erős ellenfélre talált, összeszedte minden erejét. – Hát nézze, uram, szavamra mondom, hogy ha, mint önnek, nekem sem volna semmi dolgom, valami vidámabb foglalatosságot keresnék magamnak.

– Igaza van, uram – válaszolta Monte Cristo –, és az ember csakugyan olyan, mint egy rút hernyó, ha nagyítóüveg alatt vizsgálják. Azt hiszem azonban, ön azt mondta az imént, hogy nekem semmi dolgom sincs. De vajon önnek van véletlenül valami tennivalója, uram? Vagy hogy világosabban beszéljek, azt hiszi, hogy amit csinál, megéri azt, hogy valaminek nevezzük?

A különös ellenfélnek ez a második erős ütése még nagyobb bámulatba ejtette Villefort urat. Már régen nem hallott az ügyész ilyen erős paradoxont, vagy pontosabban szólva, most hallott első ízben.

A királyi ügyész nekifogott a feleletnek.

– Uram – kezdte –, ön idegen, és azt hiszem, ön maga mondta, hogy életének egy részét keleti országokban töltötte. Így hát nem is tudja, hogy emberi igazságszolgáltatás, amely azokban a barbár országokban gyorsan lefolyik, itt nálunk bölcs és körültekintő módon megy végbe.

– Dehogynem, uram, tudom én. De ez a régi pede claudo.[38] Tudom én mindezt, mert főleg az egyes országok igazságszolgáltatásával foglalkoztam. Minden nemzet büntető jogszolgáltatását összehasonlítottam a természet törvénykezésével, és mondhatom, uram, hogy eddig még a kezdetleges népek törvényét, vagyis a megtorlás törvényét, Istennek tetszőbbnek találtam.

– Ha ezt a törvényt fogadnánk el, uram – jelentette ki a királyi ügyész –, nagyban egyszerűsítenénk törvénykönyveinket, és ahogyan az imént tetszett mondani, bíráinknak valóban nem sok tennivalójuk maradna.

– Talán még ezt is megérjük – jegyezte meg Monte Cristo. – Hiszen tudja, hogy az emberi elme mindig a bonyolulttól az egyszerű felé tart, és hogy mindig az egyszerű a tökéletes.

– Addig is azonban, uram – szólt közbe az ügyész –, ellentmondó cikkekkel teli törvénykönyveinket használjuk, mert hiszen a gall szokásokból, a római törvényekből és a frank használati jogból állították össze őket. Na mármost, mindezeknek a törvényeknek az ismerete, azt csak belátja, hosszas munka eredménye. Alapos tanulmányozásra van szükség ahhoz, hogy ezeket az ismereteket megszerezzük, és ha már megszereztük, hatalmas emlékezőtehetségre, hogy el ne felejtsük őket.

– Én is ezen a nézeten vagyok, uram. Csakhogy mindazt, amit erről a francia törvénykönyvről mondott, én is tudom, de nemcsak francia vonatkozásban, hanem minden nemzet törvénykönyvére vonatkoztatva: az angol, török, japán, hindu törvényeket éppen olyan jól ismerem, akár a franciákat. Igazam volt tehát, amikor azt állítottam, hogy viszonylagosan (tetszik tudni, hogy minden viszonylagos), ahhoz képest, amit én csináltam, önnek igen kevés a tennivalója, és hogy ahhoz viszonyítva, amit én tanultam, önnek még igen sok tanulnivalója van.

– De ugyan mi célból tanult ön ennyi mindent? – kérdezte Villefort csodálkozva.

Monte Cristo elmosolyodott.

– Jól van, uram – mondta –, már látom, hogy noha ön valami felsőbbrendű ember hírében áll, mégis mindent a társadalom anyagi és köznapi szempontjából ítél meg, kezdi az embernél és végzi az embernél, vagyis a legkorlátoltabb és legszűkebb nézőpontból, amelyet emberi értelem csak felfoghat.

– Magyarázza meg ezt, uram – mondta Villefort egyre jobban bámulva –, nem értem önt... egészen jól.

– Azt mondom, uram, hogy ha szemét a nemzetek társadalmi szervezetére irányítja, csak a gép egyes rugóit látja, de magát a magasztos munkást nem, aki a gépet mozgatja. Azt mondom, hogy ön nem ismer maga előtt és maga körül mást, mint azokat, akiknek oklevelét miniszterek vagy királyok írták alá, és hogy azok az emberek, akiket Isten a kinevezettek, a miniszterek és a királyok fölé helyezett, és akiknek küldetést adott, nem pedig azt, hogy betöltsenek valami előkelő helyet, mondom, ezek elkerülik az ön rövidlátó tekintetét. Ez a gyenge és tökéletlen szervekkel ellátott sajátos emberi gyarlóság! Tóbiás is köznapi embernek vélte az angyalt, aki azért jött, hogy visszaadja látását. A nemzetek Attilát, akinek el kellett őket pusztítania; csak olyan hódítónak tekintették, mint minden más hódítót. És ezeknek mindnyájuknak ki kellett nyilatkozniuk mennyei küldetésüket, hogy felismerjék őket. Egyiknek azt kellett mondania: „Az Úr angyala vagyok”, a másiknak pedig ezt: „Isten ostora vagyok”, hogy mindkettőjük isteni lényege kitűnjék. Villefort egyre jobban bámult, és úgy vélte, hogy vallásos megszállottal vagy bolonddal beszél.

– Ön tehát úgy tekinti magát, mint ezeknek a rendkívüli lényeknek egyikét, akiket itt idézett?

– Miért ne? – kérdezte hidegen Monte Cristo.

– Bocsásson meg, uram – kezdte ismét Villefort kábultan –, de beláthatja, amikor beléptem önhöz, nem tudtam, hogy olyan valakihez jövök, akinek ismeretei és szelleme a megszokott emberi ismereteket és szellemi képességet ennyire felülmúlják. Nálunk, a civilizáció szerencsétlen áldozatainál, szokatlan dolog, hogy nemesurak, akik olyan hatalmas vagyonnal rendelkeznek, mint ön, legalábbis ez a hír járja önről – tessék megfigyelni, én nem kérdezem ezt, csak ismétlem –, mondom, nem szokás tehát, hogy a vagyon e kiválasztottjai idejüket társadalmi problémákkal, bölcselkedő álmodozásokkal töltsék, amelyek legfeljebb arra jók, hogy megvigasztalják azokat, akiket a sors kizárt a földi javakból.

– Ej, uram! – mondta a gróf. – Elérkezett hát arra a kimagasló állásra, amelyet betölt, anélkül, hogy elfogadott vagy akár csak látott volna is kivételeket, és sohasem élesítette tekintetét, amelynek pedig igen nagy szüksége van a finomságra és biztos ítélőképességre, hogy egyetlen pillantásra felismerje, ki áll önnel szemben? Az ügyész ne a törvény betűjének legjobb alkalmazására vagy a paragrafusok homályos kibúvóinak furfangos magyarázására törekedjék, hanem acélszonda legyen, hogy próbára tegye a szíveket, és próbakő, hogy felismerje, mennyi a színarany az emberi lélek ötvözetében.

– Uram – mondta Villefort –, ön egészen megzavar, szavamra mondom, még soha életemben nem hallottam senkit sem így beszélni.

– Ez azért van, mert ön szüntelenül be van zárva az általános viszonyok gyűrűjébe, és mert ön sohasem mert egy szárnycsapással kiemelkedni abba a magasabb szférába, amelyet Isten láthatatlan vagy kivételes lényekkel népesített be.

– Ön azt állítja, uram, hogy ezek a szférák valóban vannak, és hogy e láthatatlan és kivételes lények közénk keverednek?

– Miért ne? Látja ön talán a levegőt, amelyet beszív, és amely nélkül nem élhet?

– Így hát nem látjuk azokat a lényeket, akikről beszél?

– De igen, láthatják, amikor Isten megengedi, hogy megtestesüljenek. Érinthetik őket, megtaszíthatják a könyökükkel, szólhatnak hozzájuk, és ők felelnek.

– Ó! – mondta Villefort mosolyogva. – Bevallom, nagyon szeretném, ha valaki figyelmeztetne majd, mikor szembekerülök ezeknek a lényeknek egyikével.

– Kívánsága teljesedett, uram, mert éppen az imént figyelmeztettem, és most is erre hívom fel a figyelmét.

– Tehát ön is az?

– E kivételes lények egyike vagyok, uram, igen, és azt hiszem, hogy mind e mai napig soha senki sem volt még olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. A királyok birodalmát hegyek, folyók, eltérő szokások vagy akár nyelvjárások határolják. Az én birodalmam azonban olyan nagy, mint maga a világ, mert nem vagyok sem olasz, sem francia, sem hindu, sem amerikai, sem spanyol: világpolgár vagyok. Egyetlen ország sem állíthatja, hogy ott születtem. Csak Isten a tudója, miféle vidéken fogok meghalni. Elfogadok minden szokást, beszélek minden nyelvet. Ön azt hiszi, francia vagyok, ugye, mert éppen olyan folyékonyan és tisztán beszélek franciául, mint ön? Nohát Ali, az én núbiaim, arabnak tart, Bertuccio, a titkárom, rómainak vél, Haydée, a rabszolganőm, azt gondolja, görög vagyok. Megértheti, hogy mivel egyik országhoz sem tartozom, semmiféle kormányzattól sem kérek támogatást, egyetlen embert sem ismerek el testvéremül, tehát egyetlen olyan aggodalmam sincs, amely a hatalmasokat gátolja, s nem bénít meg semmi olyan nehézség, amely a gyengéket megbénítja. Csak két ellenségem van – nem mondom, hogy ezek győzedelmeskednek fölöttem, mert erős kitartással magam alá gyűröm őket –, s ezek: a távolság és az idő. A harmadik a legszörnyűbb: az, hogy halandó lény vagyok. Egyedül csak ez állíthat meg azon az úton, amelyen járok, még mielőtt elértem volna kitűzött célomat. Minden egyébbel számot vetettem. Azt, amit az emberek a sors változandóságának neveznek, vagyis a pusztulást, a változást, a véletleneket, előre láttam. Ha valamelyikük utolér is, elgázolni nem tud. Feltéve, hogy meg nem halok, mindig az leszek, aki most vagyok. Ezért mondok olyan dolgokat önnek, amilyeneket még sohasem hallott, még királyok szájából sem, mivel a királyoknak szükségük van önre, a többi ember pedig retteg öntől. Vajon van-e valaki, aki a mi nevetségesen szervezett társadalmunkban azt nem mondja önmagának: „Talán valamikor még dolgom akadhat a királyi ügyésszel?”

– De ezen ugyan ön maga is tűnődhet, uram. Mert attól a perctől kezdve, hogy Franciaországban lakik, ön természetesen a francia törvényeknek van alávetve.

– Tudom, uram – válaszolta Monte Cristo. – De amikor én valamely országba indulok, először is sajátos módszereimmel tanulmányozni kezdem azokat az embereket, akiktől ott remélhetek valamit, vagy akiktől félnem kell. Végül is éppen olyan jól vagy talán jobban is ismerem őket, mint saját maguk. Ennek az az eredménye, hogy a királyi ügyész, bárki is az, akivel dolgom akadna, bizonyára nagyobb zavarban lenne, mint én magam.

– Ami annyit jelent – tette hozzá Villefort habozva –, hogy mivel az emberi természet gyenge, ön szerint minden ember követett el... hibákat?

– Hibákat... vagy bűntetteket – válaszolta Monte Cristo hanyagul.

– És hogy az emberek között, akiket, mint saját maga mondta, nem ismer el testvéreinek – jegyezte meg Villefort könnyed izgalommal –, egyedül csak ön a tökéletes?

– Nem, dehogy vagyok tökéletes – felelte a gróf –, egyszerűen csak kifürkészhetetlen vagyok. De hagyjuk ezt, uram, ha önnek nincs ínyére ez a téma. Engem nem fenyeget jobban az ön hivatalos hatalma, mint önt az én víziószerű látásom.

– Nem, nem, uram! – mondta élénken Villefort, aki kétségtelenül tartott tőle, hogy legyőzöttnek látszik. – Nem! Az ön ragyogó és szinte magasztos beszélgetése a megszokott színvonal fölé emelt. Mi már nem is beszélgetünk, hanem valósággal értekezünk. Bizonyára tudja, hogy a Sorbonne katedráin a teológusok vagy a bölcsészek vita közben olykor kegyetlen igazságokat vágnak oda egymásnak: tegyük fel, hogy társadalmi teológiáról vagy teológiai bölcseletről beszélnénk, akkor én egész nyersen ezt mondanám önnek: testvérem, te a gőgnek áldoztál, a többi ember fölé helyezted magadat, de fölötted ott van az Isten.

– Mindenki fölött, uram! – válaszolta Monte Cristo olyan nyomatékkal, amire Villefort önkéntelenül is megrezzent. – A gőgöm csak az embereknek szól, s ezek olyan kígyók, amelyek mindig készek nekimenni annak, aki kimagaslik közülük, és nem tiporja szét a fejüket. Ám ezt a gőgöt leteszem Isten előtt, aki a semmiből tett azzá, ami lettem.

– Akkor hát bámulom önt, gróf úr – mondta Villefort, és ebben a különös párbeszédben most első ízben alkalmazta az idegen irányában ezt a megszólítást, hiszen eddig csak uram-nak szólította. – Igen, azt mondom, ha ön valóban erős, valóban felsőbbrendű, valóban szent vagy kifürkészhetetlen, ami majdnem egyre megy, és ebben önnek igaza van, legyen büszke, uram, ez az uralkodás törvénye. Hanem azért csak van valami becsvágya?

– Volt, uram.

– Micsoda?

– Mint minden ember életében bekövetkezik egyszer, engem is felvitt a Sátán a Föld legmagasabb hegyére. Odafent megmutatta az egész világot, és mint ahogy valamikor Krisztusnak, most nekem mondta: „Mondd csak, emberfia, mit adjak, hogy engem imádj?” Én hosszasan elgondolkoztam, mert egy szörnyű becsvágy régóta foglalkoztatott. Így feleltem neki: „Hallgass csak ide: annyit hallottam már a Gondviselésről, és mégsem láttam sohasem őt, sem valami hozzá hasonlót, úgyhogy azt kell hinnem, nincs is ilyen. Én akarok a Gondviselés lenni, mert a világon a legszebb, legnagyobb és legmagasztosabb: jutalmazni és büntetni.” A Sátán azonban lehajtotta a fejét és felsóhajtott: „Tévedsz – mondta –, a Gondviselés valóban van, csakhogy te nem látod, mert ő, Isten gyermeke lévén, láthatatlan, mint az atyja. Nem láttál hozzá hasonlót, mert táltos rugókat működtet, és rejtett utakon jár. Legfeljebb annyit tehetek érted, hogy ennek a Gondviselésnek egyik eszközévé teszlek.” Az alkut megkötöttük: talán elveszítem miatta a lelkemet, de sebaj – tette hozzá Monte Cristo –, a vásárt újra megcsinálnám, ha szükség volna rá.

Villefort valami földöntúli csodálattal nézett Monte Cristóra.

– Gróf úr – mondta –, vannak szülei?

– Nincsenek, uram, egyedül élek.

– Az már baj.

– Miért? – kérdezte Monte Cristo.

– Mert valami olyat láthatott volna, ami megtörné a büszkeségét. Azt mondta, ugye, hogy csak a haláltól fél?

– Azt nem mondtam, hogy félek tőle, csak azt, hogy csupán ez állhatja utamat.

– Hát az öregség?

– Küldetésem véget ér, mielőtt megöregednék.

– És az őrület?

– Már álltam egyszer az őrület határán, és ön bizonyára ismeri az axiómát: non bis in idem.[39] Ez büntetőjogi alapelv, és így az ön munkakörébe vág.

– Uram – válaszolta Villefort –, mástól is lehet félni, nemcsak a haláltól, az öregségtől meg az őrülettől. Ott van például az agyvérzés, ez a villámcsapás, amely tönkretesz, de nem roncsol egészen szét, és utána mégis mindennek vége... amely után ön továbbra is az lesz, aki volt, de korántsem ugyanaz már. Ön, aki Arielként már majdnem angyal, ha ez a csapás éri, már csak egy tehetetlen test, aki, mint Caliban, félig állattá válik. Ezt, mint már mondtam, emberi nyelven agyvérzésnek nevezik. Ha nincs ellenére, gróf úr, folytassuk ezt a beszélgetést az én lakásomon, valamelyik napon, amikor kedve lesz szemben állni egy olyan ellenféllel, aki meg tudja önt érteni, és mégis meg akarja cáfolni az ön állításait, s akkor megmutatom önnek apámat, Noirtier de Villefort urat, a francia forradalom egyik legdühösebb jakobinusát. Ő maga volt a legragyogóbb vakmerőség, amely a leghatalmasabb szervezet szolgálatában állt. Ez az ember nem látta a föld minden országát, mint ön, de segített felforgatni az egyik leghatalmasabb országot. Olyan ember, aki, mint ön, szintén kiválasztottnak hitte magát, ha nem is Isten, hát a Legfőbb Lény kiválasztottjának, nem a Gondviselés, hanem a Sors küldöttjének. Uram, az agy egy lebenyében megrepedt véredény mindezt megsemmisítette, nem egy nap, nem is egy óra, csak egy másodperc alatt. Noirtier úr, a volt jakobinus, volt szenátor, régi carbonaro, aki előző napon még kikacagta a guillotine-t, az ágyút, a tőrt, Noirtier úr, aki játszadozott a forradalmakkal, Noirtier úr, akinek szemében Franciaország egy óriási sakktábla volt, amelyről el kellett tűnnie a parasztnak, bástyának, futónak és királynénak, csak azért, hogy megmattolhassák a királyt, Noirtier úr, a félelmes, másnapra már az a szegény Noirtier úr lett, mozdulatlan aggastyán, kiszolgáltatva a ház leggyengébb teremtésének, vagyis unokájának, Valentine-nek. Néma és dermedt tetem, aki csak azért él még szenvedés nélkül közöttünk, hogy időt engedjen az anyagnak a rázkódtatás nélkül való teljes felbomláshoz.

– Sajnos, uram – mondta Monte Cristo –, ez a látvány nem szokatlan sem a szememnek, sem a gondolataimnak. Kissé orvos is vagyok, és akárcsak felebarátaim, én is több ízben kerestem a lelket az élő és a holt anyagban. De akárcsak a Gondviselés, ez is láthatatlan maradt a szemem számára, noha a szívem érezte jelenlétét. Már száz író is feldolgozta Szókratész, Seneca, Szent Ágoston és Gall óta, prózában vagy versben, azt a hasonlatot, amelyet ön is alkalmazott. Én azonban megértem, hogy az apa szenvedései nagy változásokat hozhatnak létre fia lelkében. Mivel ön óhajtja, uram, elmegyek és megnézem ezt a rettenetes látványt, amely növelni fogja az én alázatosságomat, és bizonyára nagyon elszomorítja az ön otthonát.

– Bizony kétségtelenül elszomorítaná, ha Isten nem adott volna helyette bő vigasztalást. Ellentétben az öregemberrel, aki a sír felé vonszolja magát, két gyermek lép be az életbe: Valentine, a Renée de Saint-Méran kisasszonnyal kötött, első házasságomból származó leányom, és Édouard, az a fiam, akinek ön az életét megmentette.

– És milyen következtetést von le ebből a vigasztalásból, uram? – kérdezte Monte Cristo.

– Azt, uram – felelte Villefort –, hogy apám, aki szenvedélyeinek rabja volt, elkövetett néhány olyan hibát, amelyek az emberi igazságszolgáltatás alól kisiklottak ugyan, hanem Isten igazsága előtt napvilágra kerültek! És hogy Isten csupán egy embert akarván megbüntetni, csak őt egyedül sújtotta.

Monte Cristo, ajkán mosollyal, lelke mélyén olyan jajkiáltást hallatott, hogy ha ezt Villefort meghallotta volna, messzire elfut tőle.

– Isten önnel, uram – búcsúzott az ügyész, aki már az imént felállt, és állva beszélt. – Elmegyek és magammal viszem nagyrabecsülésem emlékét, ami talán jól fog esni önnek; ha jobban megismer, hiszen nem vagyok köznapi ember, ez bizonyos. Villefort-né egyébként önnek örökké hálás barátjává lett.

A gróf köszönt, de elégnek tartotta, ha csak szobája ajtajáig kíséri Villefort-t, aki lesietett kocsijához. Két lakáj, gazdája intésére, kinyitotta előtte a kocsi ajtaját.

Majd amikor a királyi ügyész eltűnt, Monte Cristo így tűnődött:

– Elég volt ebből a méregből – mondta, és nagy sóhajtás szakadt fel elszoruló melléből. – Most, hogy telve van vele a szívem, lássunk az ellenméreg után.

Egyet ütött a csengőre.

– Felmegyek az úrnőhöz – mondta Alinak. – A kocsi egy félóra múlva álljon készen.

11

Haydée

Még emlékezetünkben van, kik voltak Monte Cristo grófnak új, vagy inkább régi ismerősei, akik a rue Meslayn laktak: Maximilien, Julie és Emmanuel.

Ennek a látogatásnak s az ott reá váró néhány boldog percnek a reménye örömmel töltötte el, mert paradicsomi verőfénynek érezte a pokol után, amelyet önként vállalt, és attól a perctől kezdve, hogy Villefort eltűnt a szeme elől, a gróf arcára ez a reménység olyan jóleső derűt varázsolt, hogy Ali, aki a csengő szavára futott be, látva gazdája arcán a ritkán fellelhető jókedvet, szinte lábujjhegyen és lélegzetét visszafojtva vonult vissza, mint aki nem akarja elriasztani a kellemes gondolatokat, amelyeket gazdája körül látott röpködni.

Dél volt. A gróf egy órát szánt rá, hogy felmenjen Haydée-hoz. Mintha az öröm nem tudott volna hirtelen behatolni e régóta megtört lélekbe, és mintha fel kellett volna készülnie a kedves izgalmakra, mint ahogy más lelkeknek a bántó izgalmakra kell felkészülniük.

Az ifjú görög lány, mint mondottuk, a gróf lakosztályától teljesen elkülönített lakrészben élt. Ez a lakosztály egészen keleties módra volt berendezve, vagyis a padlót vastag török szőnyeg borította, a falak mentén brokátszövetek függtek, és minden szobában széles pamlag futott körös-körül, egész halom párnával, amelyeket ide-oda rakott, aki éppen használta.

Haydée-nak három francia és egy görög komornája volt. A három francia nő az első szobában tartózkodott, készen állva arra, hogy a kis aranycsengő szavára beszaladjon, és engedelmeskedjék a görög komorna parancsainak. Ez eléggé tudott franciául ahhoz, hogy tolmácsolja úrnője akaratát a három komornának, akiknek Monte Cristo a lelkükre kötötte, hogy Haydée-t olyan tiszteletben tartsák, mint egy királynőt.

Maga a fiatal görög lány lakosztálya legtávolabb eső szobájában tartózkodott, egy kerek budoárban, amely csak felülről kapta a fényt, és amelybe a napsugár csak rózsaszínű üvegtáblákon át szűrődött be. A leány a földre vetett, ezüsttel hímzett kék selyempárnákon hevert, félig a pamlagnak támaszkodott, jobb karját lágyan a feje fölé tartotta, míg baljával egy korallszopókát szorított az ajkához. Ez a szopóka egy nargilé hajlékony csövében folytatódott, amely a füstöt csak benzoé-vízzel illatosítva engedte át a szájához. A gyenge szívás következtében a füstnek ezen az illatos vízen kellett áthatolnia.

Ez a testtartás, amely egy keleti nő számára egészen természetes volt, a francia nő szemében talán kissé tettetett kacérságnak tűnt volna fel.

Öltözéke epiruszi nőre vallott: rózsaszínű virággal hímzett fehér selyembugyogót viselt, s ez szabadon hagyott két kis gyermeklábat, amelyről, ha nem játszadoztak volna két kis arany- és gyöngyhímzéses, felhajló orrú szandállal, azt hitte volna az ember, hogy pároszi márványból faragták, hosszú, kék és fehér csíkos, hasított ujjú zubbonyka volt rajta, ezüstös gomblyukakkal, gyöngy gombokkal, végül pedig kis derék, amelynek szív alakú kivágása szabadon hagyta a nyakát, melle felső részét, és a keble alatt három gyémántgombbal záródott. A derék alja és a bugyogó felső része élénk színű, hosszú selyemrojtos övbe veszett, amelyet a mi elegáns párizsi nőink is megirigyelnének.

Fején félrecsapott, gyönggyel hímzett arany sapkát viselt, és a sapka alatt, amerre hajolt, gyönyörű bíborpiros élő rózsa pompázott a szinte kékesen játszó fekete hajfürtök között. Arca a görög típus tökéletes szépségében virult: bársonyos, nagy fekete szem, egyenes orr, korallpiros ajak és gyöngy fogsor. És mindezt a kedves bájt betetőzte az ifjúság pompája és illata. Haydée tizenkilenc-húsz esztendős lehetett.

Monte Cristo a görög komornát szólította, és megkérdeztette Haydée-tól, megengedi-e, hogy bemenjen hozzá.

Haydée felelet helyett intett a komornának, hogy vonja félre a függönyt az ajtó elől, amelynek négyszögű nyílása keretbe foglalta a fekvő fiatal leányt, mint valami bájos festményt. Monte Cristo belépett.

Haydée felkönyökölt bal karjára, és ugyanakkor kezét nyújtotta a grófnak, akit mosolyogva fogadott.

– Miért kérdezteted meg tőlem, hogy bejöhetsz-e hozzám? – kérdezte Spárta és Athén leányainak zengzetes nyelvén. – Nem vagy-e már az én uram, és én nem vagyok-e már a te rabszolganőd?

Most Monte Cristo mosolygott.

– Haydée – mondta –, ön tudja…

– Miért nem tegezel, mint ahogy szoktál? – szakította félbe a fiatal lány. – Valami hibát követtem el? Akkor büntess meg, de ne mondd, hogy ön.

– Haydée – kezdte ismét a gróf –, tudod, hogy Franciaországban vagyunk, és így természetesen teljes szabadságod van.

– Szabadságom? És mit kezdjek vele? – kérdezte a fiatal lány.

– Szabadságodban áll, hogy elhagyj engem.

– Téged elhagyjalak!... Ugyan miért hagynálak el?

– Nem tudhatom... társaságba fogunk járni.

– Nem vagyok kíváncsi senkire sem.

– És ha a csinos fiatal férfiak között, akikkel majd találkozol, találsz egyet, aki megtetszik neked, én nem lennék olyan igaztalan...

– Sohasem láttam nálad szebb férfiakat, és sohasem szerettem senkit apámon és rajtad kívül.

– Szegény gyermek – jegyezte meg Monte Cristo –, hiszen alig is beszéltél mással, mint apáddal és velem.

– Hát ugyan mire való is lenne másokkal beszélnem? Apám úgy nevezett: boldogságom, te azt mondod: szerelmem, és mindketten gyermekem-nek hívtatok.

– Emlékszel még apádra, Haydée?

A fiatal lány mosolygott.

– Itt van ő, meg itt van – mondta, kezét előbb szemére, azután szívére téve.

– Hát én hol vagyok? – kérdezte mosolyogva Monte Cristo.

– Te? – felelte. – Te mindenütt ott vagy.

Monte Cristo megfogta Haydée kezét, hogy megcsókolja. Az ártatlan gyermek azonban visszahúzta kezét, és homlokát nyújtotta csókra.

– Most pedig, Haydée – mondta a gróf –, tudod, hogy szabad vagy, úrnő vagy, királynő vagy. Megtarthatod ruháidat, vagy felcserélheted őket tetszésed szerint. Itt maradsz, ha itt akarsz maradni, de amikor távozni akarsz, akkor elmégy. Állandóan rendelkezésedre áll egy fogat. Ali és Myrto mindenhová elkísérnek, és parancsaidra várnak. Csak egyet kérek tőled.

– Mondd meg, mi az?

– Őrizd meg születésed titkát, múltadról egyetlen szót se beszélj senkinek. Sohase nevezd meg nagy hírű atyádat vagy szegény anyádat.

– Már megmondtam neked, uram, senkit sem akarok látni.

– Hallgass ide, Haydée. Könnyen lehet, hogy ez a keleties visszavonultság Párizsban lehetetlenné válik. Ismerd meg ezt az országot is, mint ahogy Rómában, Firenzében, Milánóban és Madridban tetted. Ez mindenképpen hasznodra válik majd, akár itt élsz továbbra is, akár visszatérsz Keletre.

A fiatal lány a grófra emelte nagy, könnyes szemét, s így felelt:

– Vagyis, hogy visszatérünk Keletre, így gondoltad, uram, ugye?

– Így, gyermekem – válaszolta Monte Cristo. – Jól tudod, hogy sohasem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

– Én nem hagylak el soha, uram – jelentette ki Haydée –, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem tudnék nélküled élni.

– Szegény gyermek! Én tíz év múlva öregember leszek, te pedig tíz év múlva is fiatal leszel.

– Apámnak hosszú fehér szakálla volt, de azért szerettem. Apám hatvanesztendős volt, és én szebbnek hittem, mint akármelyik fiatalembert, akit csak valaha láttam.

– De mondd csak, mit gondolsz, meg tudod szokni ezt a helyet?

– Látni foglak téged?

– Mindennap.

– Hát akkor hogy kérdezhetsz ilyet, uram?

– Tartok tőle, hogy majd unatkozol.

– Dehogy, uram, hiszen reggel arra gondolok, hogy bejössz majd hozzám, és este vissza fogok rá emlékezni, hogy itt voltál. Egyébként, amikor egyedül vagyok, sok magasztos emlék foglalkoztat, hatalmas képeket, széles határokat látok, mögöttük a Pindoszt és az Olümposzt. Azonkívül a szívemben három olyan érzés van, amely sohasem hagy unatkozni: a szomorúság, a szeretet és a hála.

– Méltó leánya vagy Epirusznak, Haydée, kecses és költői. Meglátszik rajtad, hogy az istennők családjából származol, amely a te hazádban született. Légy hát nyugodt, gyermekem. Azon leszek, hogy ifjúságod kárt ne szenvedjen, mert ha te engem atyádként szeretsz, én úgy szeretlek, mintha édesgyermekem volnál.

– Tévedsz, uram. Apámat nem úgy szerettem, mint téged. Irántad táplált szeretetem másfajta érzés. Apám meghalt, de én nem haltam meg. Ha ellenben te meghalnál, meghalnék én is.

A gróf a mélységes gyöngédség mosolyával nyújtott kezet a fiatal lánynak. A lány, szokása szerint, ajkával illette a kezet.

A gróf pedig, ilyen módon felkészülve a Morrellel és családjával való találkozásra, eltávozott, miközben Pindarosznak e versét mormogta:

„Az ifjúság virág, szerelem a gyümölcse... Boldog az a szüretelő, aki úgy szakíthatja le, hogy a szeme láttára érett meg lassacskán.”

A hintó Monte Cristo utasítása szerint készen állott. A gróf felszállt, és a kocsi, mint mindig, most is vágtatva robogott el.

12

A Morrel család

A gróf néhány perc alatt megérkezett a rue Meslay 14. számú ház elé. Fehér falú, barátságos épület volt, az előtte elterülő udvaron elég dúsan virágzott két sűrű bokor.

A portásban, aki kaput nyitott, a gróf az öreg Coclèst ismerte fel. De mivel az öreg, mint ahogy emlékszünk rá, csak fél szemmel látott, és mivel ez a fél szem is elég sokat romlott kilenc év alatt, Coclès nem ismerte fel a grófot.

A kocsiknak, ha a ház bejáratánál meg akartak állni, egy kis sziklamedencéből előtörő szökőkutat kellett megkerülniük, amelyet pompájáért az egész városrész irigyelt, és amely miatt a házat Kis Versailles-nak nevezték.

Fölösleges megemlíteni, hogy a medencében egész tömeg vörös és sárga halacska úszkált.

A ház a pincék és a konyhák sora fölé épült. A földszint felett még két emelet és padlás emelkedett. A fiatalok a házat minden hozzátartozó épülettel együtt vásárolták meg. Ide tartozott egy hatalmas műterem, egy kerti lak a kert mélyén, és egy másik magában a kertben. Emmanuel az első pillanatban megszimatolt egy kis üzleti lehetőséget. Megtartotta a házat, a kert felét, és vonalat húzott, vagyis falat húzatott a maga kertje és a műtermek közé, amelyeket bérbe adott a pavilonokkal és az odatartozó kertrésszel együtt. Ilyen módon elég mérsékelt áron lakott, és amellett olyan magányos elzárkózottságban élhetett, akár a faubourg Saint-Germain bármely palotájának legkényelmesebb tulajdonosa.

Az ebédlő bútorzata tölgyfából készült, a kék bársonnyal behúzott szalonbútorok mahagóni fából. A hálószoba bútorzata citromfa és zöld damaszt volt. Mindezeken a szobákon kívül rendelkezésre állott még egy dolgozószoba Emmanuel számára, aki nem dolgozott, és egy zeneszalon Julie részére, aki egyáltalán nem foglalkozott muzsikával.

A második emeletet teljesen Maximilien számára rendezték be. Ez pontosan olyan volt, mint a húga lakása, azzal a különbséggel, hogy az ebédlőnek megfelelő szobát biliárdszobává rendezték be. Maximilien itt fogadta barátait.

Ő maga éppen a lova gondozására felügyelt, és a kert ajtajánál szivarozott, amikor a gróf kocsija megállt a kapu előtt.

Coclès nyitott kaput, mint ahogy már mondtuk, és Baptistin, leugorva a bakról, megkérdezte, vajon Herbault úr és felesége, valamint Maximilien Morrel úr hajlandók-e fogadni Monte Cristo grófját.

– Monte Cristo grófját! – kiáltott fel Morrel, és eldobta szivarját, úgy sietett vendége elé. – Meghiszem azt, hogy fogadjuk! Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, gróf úr, hogy nem feledkezett meg ígéretéről.

A fiatal tiszt olyan barátian szorította meg a gróf kezét, hogy az nem kételkedhetett a megnyilvánulás őszinteségében, és láthatta, milyen türelmetlenül várták, milyen szíves-örömest fogadták.

– Tessék csak jönni – mondta Maximilien –, én akarom önt bevezetni. Az olyan embert, mint amilyen ön, nem jelentheti be holmi egyszerű inas. A húgom lent van a kertjében, éppen a hervadt rózsákat szedi le. Sógorom az újságjait olvassa, a La Presse-t meg a Les Débats-t, tőle hat lépésnyire, mert ahol Herbault-né asszonyt látni lehet, csak négy méternyire kell körülnézni, ott megtalálható valahol Emmanuel úr is, és viszont, reciprok értékben véve, ahogy a műszaki iskolán mondani szokás.

A léptek zajára felemelte fejét egy selyem háziruhában kertészkedő húsz-huszonöt éves fiatalasszony, aki éppen egy sárga rózsatövet vizsgálgatott különös gonddal.

Ez az asszony a mi kis Julie-nk volt, akiből, mint azt Thomson és French cég meghatalmazottja megjósolta, Emmanuel Herbault felesége lett.

Julie felsikoltott, amikor idegent pillantott meg maga mellett. Maximilien elnevette magát.

– Sose zavartasd magad, húgom – mondta –, a gróf úr még csak két vagy három napja tartózkodik Párizsban, de azt már tudja, mi fán terem egy marais-i[40] tőkepénzes asszony, ha pedig nem tudná, te majd megtanítod rá.

– Ó, uram – mondta Julie –, ez valóságos árulás a bátyámtól, hogy önt idevezette. Semmi érzéke sincs a női hiúsághoz... Penelon!... Penelon!...

Egy öregember, aki éppen egy bengáliai rózsafákkal teli virágágyat ásogatott, most beszúrta ásóját a földbe, és sapkáját a kezében tartva közeledett, miközben tőle telhetőleg az időközben a szája mélyére süllyesztett bagót igyekezett titkolni. Még mindig sűrű hajából néhány ősz fürt ezüstje kandikált ki, míg bronzszínű arca és merész, élénk tekintete elárulták a vén tengerészt, akinek bőrét az egyenlítő napja barnította meg, és viharok szele cserzette ki.

– Úgy hallottam, hívni tetszett, Julie kisasszony – mondta –, hát itt vagyok.

Penelon megőrizte régi szokását, hogy gazdája lányát Julie kisasszonynak szólítsa, és nem tudta megszokni, hogy asszonynevén hívja.

– Penelon – mondta Julie –, értesítse Emmanuel urat a kedves vendég érkezéséről, addig majd Maximilien a szalonba vezeti a gróf urat.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

– Megbocsátja, ha egy percre eltűnök, ugye, uram?

És be sem várva a gróf beleegyezését, egy bokor mögött elhaladva, az egyik oldalsó fasoron át bement a házba.

– Ejnye, kedves Morrel úr – kezdte Monte Cristo –, sajnálattal látom, hogy forradalmat okoztam a családjában.

– Nézze csak – felelte Maximilien nevetve –, innen látni, amint a férj az ujjasát szalonkabáttal cseréli fel. Ó, a rue Meslayn is ismerik ám önt, várták is már, higgye el.

– Úgy látom, ön boldog családi körben él itt, uram – jegyezte meg a gróf, mintegy saját gondolatára válaszolva.

– Ez így igaz, gróf úr. De hát, lássa, mi is hiányoznék a boldogságukhoz? Fiatalok, jókedvűek, szeretik egymást, és ők, akik olyan hatalmas vagyonok közelében éltek, huszonötezer frank járadékukkal azt képzelik, hogy Rothschild mérhetetlen gazdagsága van a kezükben.

– Márpedig huszonötezer frank járadék igazán nem sok – jegyezte meg Monte Cristo olyan igaz gyöngédséggel, hogy Maximilien egy szerető édesapa hangjának hallotta szavait. – No de hát a mi ifjú barátaink nem állnak ám itt meg, majd csak milliomosok lesznek. Ügyvéd a kedves sógora, uram?... Vagy orvos?

– Kereskedő volt, gróf úr, és szegény apám cégét vette át. Apám halálával ötszázezer frankot örököltünk, felét én, másik felét a húgom, hiszen csak ketten voltunk testvérek. Sógoromnak, amikor elvette, semmi más vagyona nem volt, mint kifogástalan becsülete, kiváló tehetsége és tiszta hírneve. Nem nyugodott addig, amíg ugyanannyit össze nem gyűjtött, mint a felesége vagyona. Addig dolgozott, amíg össze nem gyűjtött kétszázötvenezer frankot. Ehhez elég volt hat esztendő. Esküszöm önnek, gróf úr, megható látvány volt, amint ez a két szorgalmas, egyetértő gyermek, akik képességük szerint megszerezhették volna a leghatalmasabb vagyont, de mivel semmit sem akartak az apai ház szokásain változtatni, hat esztendőt töltöttek azzal a munkával, amit új módszerekkel két vagy három év alatt elvégezhettek volna. Marseille még ma is hangos a dicséretektől, amellyel a sok bátor önmegtagadás láttán elhalmozták őket. Végre egy szép napon Emmanuel ezzel állított be a feleségéhez, aki éppen egy esedékes tartozást egyenlített ki:

– Julie – mondta neki –, itt az utolsó százfrankos tekercs, amelyet Coclès hozott. Ez hiányzott abból a kétszázötvenezer frankból, amelyet nyereségünk felső határául szabtunk meg. Beéred ezentúl azzal a kevéssel, amellyel a jövőben meg kell elégednünk? Figyelj csak ide, a cégnek évenként körülbelül egymillió forgalma van, és negyvenezer frank nyereséget hozhat. Ha akarjuk, eladjuk vevőkörünket háromszázezer frankért, akár egy óra alatt, mert itt van Delaunay úrnak egy levele, amelyben ezt az összeget ajánlja fel üzletünkért, amellyel a sajátját bővítené. Hogyan vélekedel erről a dologról?

– Kedves barátom – felelte a húgom –, a Morrel céget csak egy Morrel vezetheti. Nem ér-e meg háromszázezer frankot, hogy egyszer s mindenkorra megvédjük apánk nevét a balszerencse szeszélyeitől?

– Én is így gondoltam – felelte Emmanuel –, de hallani akartam a te véleményedet is.

– Hát most hallottad. Minden kinnlevőségünk befutott, minden váltónkat kifizettük. Zárjuk le az utolsó két hét számadását, és csukjuk be az irodát. Fejezzük be ezt a számadást, és zárjuk le.

Mindez azonnal meg is történt. Három óra volt. Negyed négykor egy ügyfél jelentkezett, hogy két hajót béreljen. Ezen az üzleten tisztán lehetett volna nyerni tizenötezer frankot készpénzben.

– Uram – mondta Emmanuel –, tessék ezzel az ügyével kartársunkhoz, Delaunay úrhoz fordulni. Mi már nem foglalkozunk semmiféle üzletkötéssel.

– Ugyan mióta? – kérdezte az ügyfél csodálkozva.

– Egy negyedórája.

– Így esett, uram – folytatta mosolyogva Maximilien –, hogy húgomnak és sógoromnak mindössze huszonötezer frank járadéka maradt.

Alig fejezte be Maximilien az elbeszélést, amely alatt a gróf szíve egyre jobban, és jobban tágult, amikor megjelent Emmanuel kalapban és szalonkabátban. Úgy köszönt, mint aki tudatában van annak, hogy milyen rangú látogatóval van dolga. Majd, miután körülsétált a gróffal a kis virágoskertben, visszavezette a ház felé.

A szalon már illatozott az óriási japán vázába gyömöszölt virágoktól. Julie illő öltözékben és szépen megfésülve (minderre elég volt tízpercnyi idő) az ajtóban várta a grófot.

Egy közeli galambdúcból behallatszott a madarak turbékolása. Az aranyeső és a rózsaszínű akácok ágai virágfürtjeikkel vontak szegélyt a kék bársonyfüggönyök köré. Ebben a bájos kis fészekben a madárdaltól a háziak mosolygásáig minden nyugalmat lehelt.

A grófot, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a házba, azonnal áthatotta ez a boldogság. Éppen ezért hallgatag volt, elmélázott, megfeledkezett arról, hogy az első üdvözlő szavak után mindenki tőle várta a félbemaradt társalgás folytatását.

Hirtelen rádöbbent a már-már feszélyezővé váló csendre, és erőszakkal rázta fel magát álmodozásából:

– Asszonyom – mondta végre –, elnézést kérek, amiért ilyen izgalom fogott el, s ön joggal csodálkozik ezen, hiszen megszokta ezt a békességet és boldogságot, amellyel itt találkoztam. Nekem azonban egészen új dolog egy emberi arc elégedettsége, és éppen azért nem győzöm bámulni önt és férjét.

– Valóban nagyon boldogok vagyunk, uram – felelte Julie –, de elég sokáig kínlódtunk, és nagyon kevesen szerezték meg olyan drágán a boldogságukat, mint mi.

A gróf arcán érdeklődés látszott.

– Ó, ez hosszú családi történet, mint ahogy a minap Château-Renaud is mondta önnek – jegyezte meg Maximilien. – Az ön szemében, gróf úr, aki megszokta az óriási szerencsétlenségeket és ragyogó örömöket, nem volna sok érdekesség ebben a meghitt történetben. Mindenesetre azonban, mint ahogy Julie éppen az imént mondta, igen fájó szenvedéseket éltünk át, ha ezek szűk keretek között mozogtak is...

– És Isten bölcs szokása szerint jóra fordította a szenvedést? – kérdezte Monte Cristo.

– Jóra fordította bizony, gróf úr – mondta Julie. – Ezt bízvást elmondhatjuk, hiszen úgy bánt velünk, ahogyan csak a kiválasztottjaival szokott: elküldte hozzánk egyik angyalát.

A gróf arcát elöntötte a pirosság, és köhögni kezdett, hogy zsebkendőjét szájához emelve alkalma legyen izgalmát elrejteni.

– Azok, akik bíbor bölcsőben születtek, és akiknek sohasem volt teljesíthetetlen kívánságuk – jelentette ki Emmanuel –, nem is tudják, milyen boldogság élni, Ugyancsak nem tudják megbecsülni, mit jelent a derült égboltozat, akik sohasem mentették meg az életüket háborgó tengeren, négy odavetett deszkaszál segítségével.

Monte Cristo felállt, és szótlanul végigrótta lépéseivel a szalont, mert ha megszólal, remegő hangja elárulja izgalmát.

– A mi fényűzésünk mosolyra készteti önt, ugye gróf úr? – kérdezte Maximilien, és tekintetével követte Monte Cristót.

– Nem, nem – válaszolta Monte Cristo igen sápadtan, és amíg egyik kezével szíve erős dobogását fojtotta el, a másikkal egy kristálybúrára mutatott, amely alatt fekete bársonypárnán selyemerszény volt gondosan elhelyezve. – Csak azon tűnődtem, miért van itt ez az erszény, amelynek egyik rekeszében, úgy látom, egy darabka papír, a másikban egy elég szép gyémánt foglal helyet.

Maximilien komoly arccal válaszolta:

– Ez itt, gróf úr, családi kincseink legértékesebb darabja.

– A gyémánt valóban elég szép – jegyezte meg Monte Cristo.

– Ó, a bátyám nem a drágakő értékéről beszélt, noha százezer frankra becsülték, gróf úr. Csak azt akarta megmagyarázni, hogy azok a tárgyak, amelyek ebben az erszényben vannak, annak az angyalnak az ereklyéi, akiről az imént esett szó.

– Ezt nem értem, és magyarázatot mégsem kérhetek reá, asszonyom – felelte Monte Cristo meghajolva. – Bocsásson meg, nem akartam tolakodó lenni.

– Tolakodó? Ellenkezőleg, nagy hálára kötelez bennünket, gróf úr, ha alkalmat ad reá, hogy beszélgessünk erről a tárgyról. Ha titokként el akarnánk rejteni azt a szép cselekedetet, amelyre ez az erszény emlékeztet bennünket, nem tennénk így látogatóink szeme elé. Ó, bár közölhetnénk az egész világgal, hogy ismeretlen jótevőnk akár csak egy megrezzenésével elárulta kilétét.

– Ó, csakugyan! – mormogta Monte Cristo, izgalomtól elfojtott hangon.

– Uram – mondta Maximilien, miközben felemelte a kristályburát, és áhítattal megcsókolta a selyemerszényt –, ezt annak az embernek a keze érintette, aki megmentette apám életét, minket megmentett a nyomortól és nevünket a szégyentől, olyan emberé, akinek mi, szegény, nyomorra és búbánatra kárhoztatott gyermekek, mai boldogságunkat köszönhetjük, amelyet mindenki megcsodált. Ezt a levelet – Maximilien most kis levélkét vett ki az erszényből, és átnyújtotta a grófnak –, ezt a levelet ő írta aznap, amikor édesapám igazán kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, ezt a gyémántot pedig ez a nagylelkű ismeretlen hozományként adta a húgomnak.

Monte Cristo kibontotta a levelet, és a boldogság leírhatatlan gyönyörűségével olvasta végig. Az a levélke volt, amelyet olvasóink ismernek. Julie-nek szólt, és Szindbád, a tengerész írta alá.

– Azt mondják, hogy ismeretlen? Így hát az az ember, aki ezt a szolgálatot tette önöknek, mindmáig ismeretlen maradt önök előtt?

– Bizony így van, uram. Sohasem ért bennünket az a szerencse, hogy megszoríthassuk a kezét. Nem mintha nem kértük volna Istentől ezt a kegyet – folytatta Maximilien –, de az egész regényes történetben volt valami titokzatos elrendezettség, amelyet még ma sem értünk. Mindent valami láthatatlan kéz intézett, amely olyan volt, mint valami varázsló keze.

– Ó, én még nem adtam fel a reményt – jegyezte meg Julie –, hogy egy szép napon megcsókolhassam a kezet, mint ahogy megcsókolom az erszényt, amelyet megérintett. Négy évvel ezelőtt Penelon Triesztben járt – Penelon az a derék tengerész, gróf úr, akit ásóval a kezében tetszett látni, és aki tengerészaltisztből kertész lett –, Triesztben járt tehát Penelon, ahol a rakodóparton látott egy angolt, aki éppen be akart szállni egy jachtba, és ebben az angolban felismerni vélte azt, aki 1829. június 5-én az apámnál járt, s aki nekem szeptember 5-én ezt a levélkét írta. Biztosít róla, hogy ugyanaz volt, de megszólítani nem merte.

– Angol! – mondta Monte Cristo álmodozva, és kissé nyugtalankodva Julie pillantása alatt. – Azt mondta, hogy angol volt?

– Angol – jelentette ki Maximilien –, angol, aki úgy mutatkozott be nálunk, mint a római Thomson és French cég megbízottja. Ez volt az oka, hogy a múltkor Morcerf úrnál, amikor említeni tetszett, hogy Thomson és French az ön bankárja volt, kissé összerezzentem. Az isten szerelmére, uram, mindez 1829-ben történt. Nem ismerte ön ezt az angolt?

– Hát nem mondta ön azt is, hogy a Thomson és French cég kitartóan tagadja, hogy valaha is ilyen szolgálatot tett volna?

– De igen.

– Nem lehetett ez az angol az ön édesapjának valamilyen lekötelezettje? Valami olyan ügyből kifolyólag, amelyről Morrel úr maga is megfeledkezett? Talán ezzel az ürüggyel élve fejezte ki háláját?

– Minden feltehető, uram, ilyen körülmények között. Még valami csoda is.

– Hogy hívták az angolt? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem hagyott meg más nevet – felelte Julie, és mélységes figyelemmel nézte a grófot –, mint azt, amelyet a levélke aljára írt: Szindbád, a tengerész...

– Ami nyilvánvalóan nem a saját neve, csak álnév.

Majd mivel Julie még figyelmesebben nézte, és a hangjára is egyre inkább felfigyelt, így folytatta:

– Mondják csak, nem olyan magamformájú ember, talán valamivel magasabb is nálam, kissé karcsúbb, vállas, magasan körültekert nyakkendővel, nyakig begombolva, feszes ruhában, kezében örökké ceruzával?

– Ó, hát ismeri? – kiáltott fel Julie, örömtől ragyogó szemmel.

– Nem – felelte Monte Cristo –, csak feltételezem mindezt. Ismertem valami lord Wilmore-t, aki hasonló módon vitte véghez nagylelkű cselekedeteit.

– Anélkül, hogy felfedte volna magát?

– Különc ember volt, nem hitt a hálában.

– Ó! – kiáltott fel Julie egészen magánkívül, és kezét összekulcsolta. – Akkor miben hisz hát szegény?

– Ebben nem hitt, legalábbis akkortájt nem, amidőn én ismertem – jegyezte meg Monte Cristo, akit ez a lélek legmélyéről jött hang a végsőkig megrázott. – Azóta azonban már talán meggyőződött róla, hogy igenis, van hála.

– És ön ismeri ezt az embert, uram? – kérdezte Emmanuel.

– Ó, ha ismeri, uram – kiáltott fel Julie –, mondja el, könyörgök, oda tud-e vezetni hozzá, meg tudja-e mutatni nekünk, meg tudja-e mondani, hol van? Kérleld hát te is, Maximilien, kérd te is, Emmanuel. Ha valaha is rátalálunk, akkor hinnie kell majd a szív hálájában.

Monte Cristo érezte, hogy két könnycsepp szökik a szemébe. Még néhány lépést tett a szobában.

– Az isten szerelmére, uram – mondta Maximilien –, ha tud valamit arról a férfiról, mondja el mindazt, amit csak tud róla!

– Sajnos – felelte Monte Cristo, elfojtva hangja megindultságát –, ha valóban lord Wilmore volna a jótevőjük, attól tartok, sohasem találják meg. Két vagy három évvel ezelőtt Palermóban váltam el tőle, távoli, soha nem hallott országokba indult éppen. Nem hihetek a visszatérésében.

– Uram, ön kegyetlen – kiáltott fel Julie ijedten.

És a fiatalasszony arcán könnyek permeteztek végig.

– Asszonyom – mondta komolyan Monte Cristo, miközben merev tekintettel követte azt a két könnycseppet, amely Julie arcán végiggördült –, ha lord Wilmore látta volna azt, amit én itt most láttam, akkor megszerette volna az életet, mert az ön kiontott könnyei megbékéltették volna az emberiséggel.

Kezét nyújtotta Julie-nek, aki megszorította, annyira elbűvölte a gróf tekintete és hangja.

– De ennek a lord Wilmore-nak – kérdezte a fiatalasszony, valami utolsó reménység felé fordulva – volt hazája, családja, voltak szülei... Végre is ismerősei csak voltak? Vajon tőlük nem tudhatnánk...

– Ó, ne keresse, asszonyom – mondta a gróf –, ne fessen édes ábrándképeket arra a szóra, amelyet kiszalasztottam a számom. Nem, lord Wilmore minden valószínűség szerint nem is az az ember, akit önök keresnek. Barátom volt, ismerem minden titkát, ezt is elmondta volna nekem.

– És nem mondott róla semmit?

– Semmit.

– Soha egyetlen szót sem, amelyből arra következtethetne?

– Soha.

– És ön mégis azonnal megnevezte.

– Ó, hát... ilyen esetekben az ember csak feltételezni tud.

– Húgom, húgom – mondta Maximilien, a gróf segítségére sietve –, igaza van a gróf úrnak. Emlékezz vissza csak, szegény jó apánk mit szokott mondani: „Ezt a boldogságot nem angol embernek köszönhetjük.”

Monte Cristo megremegett.

– Ez volt édesapja véleménye... Morrel úr? – kérdezte élénken.

– Édesapám csodatettet látott ebben a cselekedetben, uram. Édesapám olyan jótevőben hitt, aki a sírból kelt ki érettünk. Ó, megható volt ez a babonás érzése, uram, és noha magam nem hittem benne, nem akartam megfosztani ettől a hittől nemes szívét. Hányszor emlegetett álmodozva egy drága jó barátot, egy elveszített barátja nevét. És amikor közeledett utolsó perce, amikor az örökkévalóság megadta szellemének a sir világosságát, a gondolat, amely csak sejtése volt, meggyőződéssé vált. Ezek voltak utolsó szavai: „Maximilien! Edmond Dantès volt az!”

A gróf arca néhány másodperc óta egyre sápadtabb lett, s e szavak hallatára szinte ijesztővé vált. Minden vére a szívére futott. Nem jött szó az ajkára. Elővette az óráját, mintha elszámította volna magát az idővel, fogta a kalapját, hirtelen és zavartan hajolt meg Herbault-né előtt, kezet szorított Emmanuellel és Maximiliennel.

– Asszonyom – mondta –, engedje meg, hogy olykor tiszteletemet tehessem önöknél. Szeretem az otthonukat, és hálás vagyok a fogadtatásért. Látja, évek óta most első ízben történt meg, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról.

És nagy léptekkel távozott.

– Különös ember Monte Cristo grófja – jegyezte meg később Emmanuel.

– Igen – válaszolta Maximilien –, de azt hiszem, jó a szíve, bizonyos vagyok benne, hogy szeret bennünket.

– Én is bizonyos vagyok benne! – kiáltott fel Julie. – A hangja a szívemhez szólt. Két vagy három ízben is úgy éreztem, hogy ezt a hangot nem először hallom!

13

Pyramus és Thisbe

A faubourg Saint-Honoré nagyobbik felén túl, a gazdag negyed jelentékeny házai közt is feltűnő szép palota mögött hatalmas kert terül el, amelynek lombos gesztenyefái bástya magasságú, óriási fal mögül nyúlnak ki, és tavasz jöttével rózsaszínű és fehér virágaikat két barázdált díszű kővázába hullatják. A párhuzamosan elhelyezett vázák két négyszögletes pilléren nyugszanak, amelyek között XIII. Lajos korabeli vasrácsos kapu nyílik.

A két vázában még pompázó gerániumok virulnak, amelyek márványosan erezett leveleiket és bíborszínű virágaikat ide-oda lengetik a szélben, de ez a nagyszerű bejárat állandóan zárva van, mint ahogy a palota tulajdonosai már jó ideje csak a házat, az utcára néző, fával teli udvart és a rács mögött elterülő kertet tartották meg maguknak. Ez a kapu valamikor a park melletti egy holdnyi pompás veteményeskertre nyílott. A spekuláció ördöge azonban vonalat húzott oda, vagyis utcát nyitott a konyhakert szélén. És még meg sem volt az utca, egy fényezett vastáblára máris kiírták a nevét. Abban reménykedtek, el tudják majd adni a veteményest, hogy annak utca felőli részén építkezni lehessen, versenyre kelvén Párizs ama nagy ütőerével, amelyet faubourg Saint-Honorénak hívnak.

Ámde a spekulációk terén ember tervez, pénz végez. A tervezett utca még bölcsőjében kimúlt. A veteményeskert vevője a vételárat teljesen kifizette, de azután nem tudott többé túladni rajta azon az áron, amelyet el akart érni, és így arra az áremelkedésre várt, amelynek ma vagy holnap, de be kell következnie, s amely majd busásan kárpótolja régi veszteségeiért és befektetett tőkéjéért. Így hát beérte azzal, hogy bérbe adta a bekerített kertet konyhakertészeknek, évi ötszáz frankért.

Az így kamatozó pénz nem hozott többet fél százaléknál. Manapság, amikor vannak, akik pénzüket ötven százalékra helyezik ki, és így is úgy vélik, hogy tőkéjük igen gyatrán jövedelmez, a fél százalék nem valami fényes jövedelem.

Hanem azért, mint mondottuk, a kert kapuját, amely hajdanában a veteményeskertre nyílt, állandóan zárva tartották, és sarkait a rozsda rágta. Sőt, hogy holmi alantas kertészlegények be ne mocskolják közönséges tekintetükkel az arisztokratikus kertet, hat láb magas deszkapalánkot illesztettek a rács mögé. Igaz, hogy a deszkák nincsenek olyan jól összeillesztve, hogy a hézagok között ne furakodhatna át titkos pillantás. A házban azonban szigorú rend uralkodik, és nem kell a kíváncsi tekintettől tartani.

A veteményeskertben káposzta, répa, retek, borsó és dinnye helyett csak hatalmas lucerna nő; ez az egyetlen növény hirdeti, hogy még van valakinek gondja az elhagyatott helyre. Alacsony, a tervezett utcára néző kapu nyílik e falakkal körülzárt térségre, amelyet terméketlensége miatt hagytak ott a bérlői, és egy hét óta már nemhogy egy fél százalékot nem hoz, mint amennyit a múltban hozott, hanem egyáltalában semmi jövedelmet sem hajt.

A falnak a palota felé eső oldalán azok a gesztenyefák nyújtogatják lombjukat a fal mentén, amelyekről már beszéltünk, ez azonban nem akadályozza meg, hogy más, buján tenyésző és virágba borult fák ne dugják ki közöttük levegőre éhes ágaikat. A kert egyik sarkában, ahol a lombok annyira sűrűn borulnak egymásra, hogy a napfény alig-alig hatol rajtuk keresztül, széles kőpad és kerti székek mutatják, hogy itt a száz lépésnyire eső s a környező lomboktól alig látható palota valamelyik lakójának kedvelt tartózkodási vagy pihenőhelye lehet. Ezt a titkos kis zugot egyébként többféle okból is választhatta a gazdája: ide nem hatolt be a nap melege, és állandóan üde levegő áramlott, még a nyár legforróbb napjaiban is; idehallatszott a madarak csivitelése; és ez a hely mind a háztól, mind az utcától távol esett, vagyis semmiféle zaj nem hatolt idáig.

Egy meleg alkonyatkor, amellyel a tavasz ajándékozta meg Párizs lakóit, ezen a kőpadon egy könyv, napernyő, kézimunkakosár és egy batiszt zsebkendő hevert, amelynek hímzése még nem volt készen. Nem messze a padtól, a rács közelében, a deszkapalánk mellett, szemét a lécekre illesztve, fiatal lány állott. Tekintete egy hasadékon át behatolt abba az elhagyatott kertbe, amelyet már ismerünk.

Csaknem ugyanabban a pillanatban az elzárt kert kiskapuja zajtalanul kinyílt: nyersvászon zubbonyt és bársonysapkát viselő magas, erős fiatalember jelent meg. Gondosan ápolt bajusza, szakálla és fekete haja elütött hanyag öltözetétől. Gyors pillantást vetett maga köré, hogy megbizonyosodjék, senki sem leselkedik utána, azután a kiskaput gondosan bezárta maga mögött, és gyors léptekkel a rácshoz ment.

A fiatal lány, mikor megpillantotta azt, akit várt ugyan, de valószínűleg nem ebben az öltözetben várta, megijedt. A fiatalember azonban a szerelmesek éles tekintetével a kapu hasadékán keresztül meglátta már a fehér ruhát és hosszan lebegő kék övszalagját. A deszkapalánkhoz sietett.

– Ne féljen, Valentine – mondta –, én vagyok az.

A lány közelebb lépett.

– Ó, uram – mondta –, miért jött ma ily későn? Tudja, hogy hamarosan ebédelünk, és mennyi ügyeskedésre és gyorsaságra volt szükségem, hogy lerázzam mostohaanyámat, aki leskelődik utánam, szobalányomat, aki árulkodik rám, és öcsémet, aki kínoz – hogy idejöhessek hímzésemhez, amely, attól tartok, nem egyhamar készül el. Majd ha már kimentette magát a késése miatt, elmondja azt is, miféle ruha ez, amelyet visel, és amely miatt alig ismertem önre.

– Valentine, kedves – mondta a fiatalember –, ön sokkal magasabban áll, semhogy beszélni mernék szerelemről, és mégis valahányszor csak látom, tudtára kell adnom: imádom! Szavaim visszacsengenek bennem olyankor, amikor ön már nincs a szemem előtt, s lágyan simogatják szívemet. Hálás vagyok, amiért zsörtölődött velem: kedves dolog ez, mert azt bizonyítja, hogy gondolt rám, noha azt nem merészelem mondani, hogy várt is. Tudni akarta, miért késtem, és miért vagyok ebben a ruhában. Mindjárt megmondom mind a kettőt, és remélem, megbocsát. Állást vállaltam.

– Állást!... Hogy érti ezt, Maximilien? Hát annyira boldogok vagyunk, hogy ilyen tréfásan beszélhet arról, ami reánk vár?

– Ó, isten őrizzen! – mondta a fiatalember. – Dehogy veszem tréfára azt, ami az életemet jelenti. De belefáradtam abba, hogy örökké csak a mezőn futkossak és a falakon mászkáljak keresztül, és komolyan megrémültem arra a gondolatra, amelyet ön a múltkoriban egyik este juttatott eszembe: hátha édesapja majd tolvajnak talál nézni. Ez az egész francia hadsereg becsületét tönkretenné. Nem kevésbé ejtene kétségbe, ha észrevennék, hogy a kert körül, ahol a legkisebb ostromolni való fellegvár, a legparányibb, védelemre váró erődítmény sincs, örökösen itt lebzsel egy szpáhikapitány. Ezért hát kertészlegény lettem, és hivatásomhoz illő ruhát öltöttem.

– Ugyan már, micsoda hóbort!

– Ellenkezőleg! Azt hiszem, ez a lehető legokosabb ötlet életemben, mert teljes biztonságot nyújt nekünk.

– Magyarázza meg bővebben.

– Hallgasson hát ide. Elmentem a telek tulajdonosához. A régi bérlőkkel kötött szerződése lejárt, és most én lettem a bérlő. Az a sok lucerna, amelyet itt körös-körül lát, Valentine, mind az enyém. Semmi akadálya, hogy összetákoltassak valami kalibát itt, a széna között, és hogy itt éljek ezentúl, húsz lépésnyire öntől. El sem tudok viselni ennyi boldogságot és örömöt! Gondolná-e, Valentine, hogy az ilyen boldogságot meg lehessen fizetni? Lehetetlen, ugye? És nézze, ez az egész boldogság, mindez az öröm, amelyért szívesen odaadtam volna tíz évet az életemből, találja ki, mennyibe kerül?... Ötszáz frankba évenként, negyedéves részletekben. Láthatja hát, hogy a jövőben nincs mitől félnünk. Itt idehaza vagyok, nyugodtan létrát támaszthatok a falamhoz, és elnézhetek fölötte, nem kell attól tartanom, hogy valami őrjárat megzavar, jogomban áll megmondanom önnek, hogy szeretem, ha ugyan az ön büszkeségét nem sérti majd, hogy ez a szó egy zubbonyos, sapkás napszámos szájából hangzik el.

Valentine boldog meglepetéssel sikoltott fel, de aztán hirtelen elkomolyodott.

– Fájdalom, Maximilienl – mondta szomorúan, mintha váratlanul valami irigy felhő fátyolozta volna el a szívét betöltő verőfényt. – Most már nagyon is szabadok leszünk, boldogságunk megkísérti Istent. Visszaélünk majd biztonságunkkal, és ez a biztonság lesz a vesztünk.

– Hogy mondhat ilyet, drágám, nekem, aki amióta önt ismerem, naponta bebizonyítom, hogy gondolataimmal és életemmel az ön gondolatait és az ön életét akarom szolgálni? Mi keltett önben bizalmat irántam? A boldogságom, ugye? Amikor ön azt mondta nekem, hogy valami bizonytalan ösztön arra inti, hogy nagy veszedelem fenyegeti, az ön szolgálatának szenteltem minden odaadásomat, és cserébe semmi más jutalmat nem kértem, csak azt a boldogságot, hogy önt szolgálhassam. Adtam-e azóta egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal okot arra, hogy megbánja, amiért kitüntetett azok között, akik boldogan haltak volna meg önért? Ön azt mondta nekem, szegény gyermek, hogy d'Épinay úr menyasszonya volt, hogy az ön édesapja kívánta ezt a házasságot, vagyis, hogy ez már eldöntött dolog volt, mert amit Villefort úr akar, az feltétlenül be is következik. Én mégis a háttérben maradtam, bízva, ó, nem a magam akaratában, nem is az önében, hanem a Gondviselésnek, Istennek az akaratában. Azután ön megszánt engem. Szeret, Valentine, és ezt be is vallotta. Hálásan köszönöm az édes szót, és nem kérek mást, csak azt, hogy időnként ismételje el, mert ez mindent elfeledtet velem.

– És ez tette önt merésszé, Maximilien. Lássa, ez tett engem boldoggá, de ugyanakkor szerencsétlenné is, annyira, hogy gyakran azt kérdem magamtól, vajon mi jobb: az a bánat, amelyet valamikor mostohaanyám szigora és fia iránt táplált elvakult szeretete okozott, vagy az a veszedelmekkel teli boldogság, amelyet az ön láttára érzek.

– Veszedelmekkel teli! – kiáltott fel Maximilien. – Hogyan ejthet ki ilyen zord és igazságtalan szavakat! Látott-e már engedelmesebb rabszolgát, mint amilyen én vagyok? Azt megengedte nekem, Valentine, hogy olykor szóljak önhöz, de azt megtiltotta, hogy elkísérjem. Engedelmeskedtem. Amióta rájöttem a módjára, hogy ide besurranjak, és ezen a kapun keresztül beszélhessek önnel, egyszóval, hogy egészen közelében lehessek és mégse lássam, mondja meg, kértem-e csak egyetlenegyszer is, hogy megcsókolhassam a ruhája szegélyét itt a rácson keresztül? Tettem-e valaha is egyetlen lépést, hogy áthatoljak a falon, amely nevetséges akadály fiatalságomnak és erőmnek? Soha egyetlen zokszót nem hallattam szigorúsága miatt, soha hangosan kimondott kívánságom nem volt. Úgy hozzá voltam láncolva adott szavamhoz, mint valami középkori lovag. Legalább lássa ezt be, hogy ne kelljen igazságtalannak tartanom önt.

– Mindez igaz – felelte Valentine, és két deszka hasadékán átdugta egyik karcsú ujja hegyét, amelyet Maximilien megcsókolt. – Igaz, ön becsületes jó barátom. De végre is, ön csak a saját érdekében cselekedett így, kedves Maximilien, mert jól tudta, hogy a rabszolga abban a pillanatban, amikor követelőzővé válik, mindent elveszít. Ön a testvér barátságával kecsegtetett engem, akinek nincsenek barátaim, engem, akiről még az édesapja is elfeledkezett, akit mostohaanyja üldöz, és akinek egyetlen vigasztalása az a mozdulatlan, néma, megdermedt aggastyán, akinek keze nem tudja megszorítani az enyémet, aki csak a szemével tudja nekem megmondani, mit akar, akinek a szíve azonban minden megmaradt hevével kétségtelenül énértem dobog. Keserűen gúnyolódik velem a sors, hogy ellensége és áldozata lettem mindazoknak, akik erősebbek, mint én, viszont támaszul és jó barátul egy élőhalottat adott mellém. Ó, Maximilien, nagyon szerencsétlen vagyok. Igaza van, ha magam miatt és nem magáért szeret.

– Valentine – mondta a fiatalember mélységes meghatottsággal –, azt nem mondhatom, hogy a világon senki mást nem szeretek, csak önt, mert hiszen szeretem a húgomat és a sógoromat is, hanem ez a szeretet olyan szelíd és nyugodt érzés, amely semmiképpen sem hasonlít ön iránt táplált vonzalmamhoz. Mert amikor önre gondolok, forr a vérem, a mellem feszül, a szívem túlárad. De ezt az erőt, ezt a forróságot és ezt az emberfölötti energiát csak addig a napig állítom pusztán a szerelmem szolgálatába, amíg azt nem mondja, hogy érdekeit is szolgálhatom vele. Azt mondják, Franz d'Épinay úr még egy évig távol marad. Egy esztendő alatt mennyi kedvező fordulat állhat be, hányféle esemény lehet segítségünkre! Reméljük tehát mindig, hiszen olyan jó és édes a reménykedés! De ön, Valentine, aki azt veti szememre, hogy önző vagyok, mi volt hát ön az én számomra? A szemérmes Venus szép és hideg szobra. Az én odaadásomért, engedelmességemért és tartózkodásomért cserébe mit ígért ön nekem? Semmit. Mit engedett meg? Vajmi keveset. Beszél nekem d'Épinay úrról, vőlegényéről, és sóhajtva gondol arra, hogy valamikor a felesége lesz. Hát mondja csak, Valentine, semmi más nem lakik a lelkében? Hogyan? Hát én lekötöm az életemet, a lelkemet adom önnek, a szívem minden dobbanását önnek szentelem, és amikor már egészen az öné vagyok, amikor azt mondom magamban, hogy meghalok, ha el kell önt veszítenem, ön meg sem borzad arra a gondolatra, hogy egy másik férfié lesz! Ó, Valentine, Valentine! Ha önnek volnék, és tudnám, hogy úgy szeret valaki, mint ahogy én önt szeretem, már százszor is kinyújtottam volna a kezemet e rácsok között, megszorítottam volna szegény Maximilien kezét, és azt mondtam volna neki: „Az öné vagyok, Maximilien, csak az öné, itt és a másvilágon.”

Valentine nem válaszolt, de a fiatalember hallotta, hogy sóhajt és sírva fakad.

Ez hirtelen hatással volt Maximilienre.

– Ó! – kiáltott fel. – Valentine! Valentine! Feledje el, amit mondtam, ha szavaimban bármi is megbánthatta volna!

– Nem – mondta a lány –, önnek igaza van. De nem látja-e, hogy milyen szerencsétlen teremtés vagyok? Itt élek egy csaknem idegen házban, mert hiszen apám úgyszólván idegen hozzám, s akaratomat megtörte már tíz esztendeje napról napra, óráról órára, percről percre azoknak a zsarnokoknak vasakarata, akik reám nehezednek! Senki sem látja, mit szenvedek, és nem is mondtam el soha senkinek, csak önnek. Látszólag és a világ szemében mindenki jó, mindenki szíves hozzám. A valóságban azonban mindenki az ellenségem. Azt mondják az emberek: „Villefort úr sokkal komolyabb és szigorúbb férfiú, semhogy nagyon gyöngéd lehetne a leányához. De a lány legalább második anyát talált Villefort-né személyében.” Nohát, az emberek csalódnak, apám közönyösen megy el mellettem, mostohaanyám pedig annál szörnyűbb elkeseredéssel gyűlöl, minthogy indulatait állandó mosoly mögé kell ellepleznie.

– Önt gyűlölni! Önt, Valentine! Hát hogyan lehet önt gyűlölni?

– Fájdalom, barátom – felelte Valentine –, be kell vallanom, hogy ez a gyűlölet szinte természetes érzésből fakad. Imádja a fiát, Édouard öcsémet.

– No és?

– Bizony furcsán esik nekem kissé, hogy anyagi kérdést keverek beszélgetésünkbe, de azt hiszem, gyűlölete innen származik. Mivel neki magának nincs vagyona, én viszont anyai ágról gazdag vagyok, és minthogy a vagyonom több mint a duplájára emelkedik majd a Saint-Méran házaspár vagyona révén, amely valamikor reám száll, azt kell hinnem, ezt a vagyont irigyli tőlem. Ó, istenem, ha neki adhatnám a vagyon felét, és ezzel ismét apám szeretett leánya lehetnék az apai házban, még ebben a pillanatban megtenném.

– Szegény Valentine!

– Úgy érzem magam csakugyan, mintha leláncoltak volna, de ugyanakkor olyan gyönge is vagyok, hogy szinte támasznak tekintem azokat a kötelékeket, és félek széttépni őket. Egyébként sem olyan ember az apám, akinek a parancsait büntetlenül lehet megszegni. Hatalmas ő hozzám képest, az volna önhöz képest is, sőt, magával a királlyal szemben is az lenne, mert hiszen őt szeplőtlen múltja és csaknem megingathatatlan állása védi. Ó, Maximilien! Esküszöm, csak azért harcolok, mert attól félek, nemcsak magamat töröm össze ebben a küzdelemben, hanem önt is.

– De utóvégre is – folytatta Maximilien –, miért esik ennyire kétségbe, Valentine, és miért látja ilyen sötétnek a jövőt?

– Azért, barátom, mert a múlt alapján ítélem meg.

– De hát, ha arisztokrata szemmel nézve személyem nem jelent is valami fényes házasságot, többféle szempontból mégiscsak ahhoz a társasághoz tartozom, amelyben ön is él. Elmúlt már az a világ, amikor két Franciaország volt e hazában. A Monarchia legelőkelőbb családjai keveredtek a Császárság családjaival: a lándzsa arisztokráciája összeházasodott az ágyú nemességével. Én ehhez az utóbbihoz tartozom, szép jövő vár reám a hadseregben, nem valami nagy, de függetlenséget biztosító vagyonom van. Édesapám emlékét úgy őrzik a mi szűkebb hazánkban, mint egyikét a legbecsületesebb kereskedőkének. Azért mondtam azt, hogy a mi szűkebb hazánkban, Valentine, mert ön is csaknem marseille-i.

– Ne is említse nekem Marseille-t, Maximilien, mert édesanyám jut eszembe róla, az az angyal, akit mindenki sajnált, aki rövid földi életében gondot viselt leányára, és gondot visel ma is örök mennyországi otthonában, vagy legalább remélem ezt. Ó, ha szegény anyám élne, nem volna mitől félnem. Megmondanám neki, hogy önt szeretem, és ő megvédene bennünket.

– Fájdalom, Valentine – jegyezte meg Maximilien –, ha ő élne, akkor én bizonyára nem is ismerném önt, mert hiszen éppen most mondta, hogy ha ő élne, ön boldog volna, márpedig a boldog Valentine bizonyára megvetéssel nézne le reám, nagysága magasságából.

– Ó, barátom! – kiáltott fel Valentine. – Lám, most ön az igazságtalan... De mondja csak...

– Mit mondjak? – kérdezte Maximilien, látva, hogy Valentine habozik.

– Mondja csak – folytatta a fiatal lány –, volt valaha Marseille-ben valami egyenetlenség az ön édesapja és az én apám között?

– Nem tudok róla, hogy lett volna – válaszolta Maximilien –, hacsak az nem, hogy az ön édesapja a Bourbonoknak volt igen buzgó híve, az enyém pedig szívvel-lélekkel a császár mellé állt. Amint tudom, mindössze ennyi választotta el őket egymástól. De miért kérdezte ezt, Valentine?

– Mindjárt megmondom – felelte a fiatal lány –, mert önnek mindent kell tudnia. Hallgasson csak ide. Aznap volt, amikor az újságban közölték, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki. Mindannyian nagyapámnál, Noirtier úrnál voltunk, sőt, még ott volt Danglars úr is, tudja, az a bankár, akinek a lovai tegnapelőtt mostohaanyámnak és öcsémnek csaknem a halálát okozták. Hangosan olvastam fel nagyapámnak az újságot, miközben ezek az urak Danglars kisasszony házasságáról beszéltek. Amikor ahhoz a részhez értem, amely önre vonatkozott, és amelyet én már előzőleg olvastam, mert hiszen ön előtte való reggel már közölte velem a jó hírt, amikor, mint mondtam, odaértem az önt érintő szakaszhoz, nagyon boldog voltam... de ugyanakkor féltem is attól, hogy hangosan ki kell mondanom az ön nevét, és bízvást ki is hagytam volna, ha nem tartok attól, hogy rosszul értelmezik hallgatásomat. Így hát összeszedtem minden bátorságomat és felolvastam.

– Drága Valentine!

– Alig hangzott el azonban az ön neve, apám hátrafordult. Annyira bizonyosra vettem (látja, milyen csacsi vagyok!), hogy mindenkire villámcsapásként hat majd ez a név, hogy úgy láttam, mintha apám összerezzenne, sőt még (de ezt már bizonyosra veszem, hogy képzelődés volt) Danglars úr is. „Morrel – mondta apám –, várjon csak! (Összevonta a szemöldökét.) Vajon valamelyik marseille-i Morrel volna ez, azoknak a dühös bonapartistáknak egyike, akik annyi bajt okoztak nekünk 1815-ben?” „Az bizony – válaszolta Danglars úr. – Sőt, azt hiszem, az öreg hajótulajdonos fia.”

– Igazán? – kérdezte Maximilien. – És mondja csak, Valentine~ mit felelt az édesapja?

– Valami szörnyűt mondott, amit nem is merek elismételni.

– De csak mondja – biztatta Maximilien mosolyogva.

– „Az ő császáruk – folytatta apám a szemöldökét összehúzva – értette a módját, hová tegye fanatikus híveit. Ő maga is ágyútölteléknek nevezte őket, és ez volt az egyetlen név, amit érdemeltek. Örömmel látom, hogy az új kormányzat visszaállítja ezt az üdvös elvet. És ha csak ezért védenék Algériát, gratulálnék a kormánynak, noha kissé sokba kerül ez a hadjárat.”

– Hát ez valóban eléggé embertelen politika – jegyezte meg Maximilien. – De sose piruljon, drága barátnőm, azért, amit Villefort úr mondott. Az én jó apám ebben a tekintetben egy cseppet sem maradt az öné mögött. Ezt szokta hangoztatni: „Vajon a császár, aki annyi szép tettet vitt végbe, miért nem állít össze égy ezredet bírákból és ügyvédekből, és miért nem küldi őket a tűzvonalba?” Láthatja, drága barátnőm, mind a festői kifejezésekben, mind a gondolatok szelídségében mennyire hasonlítanak egymáshoz a pártok. De mi volt a véleménye Danglars úrnak a királyi ügyész szavairól?

– Szokott alattomos nevetésével nevetett, amelyet mindig oly kegyetlennek találok. Egy perc múlva felálltak és távoztak. Csak akkor láttam, hogy drága jó nagyapám milyen izgatott lett. Meg kell mondanom, Maximilien, hogy én vagyok talán az egyetlen, aki kitalálja, mi okozza ennek a szegény, szélütött embernek az izgalmát. Sejtettem egyébként, hogy az előtte lefolyt beszélgetés hathatott rá így (mert egyáltalában nem veszik tekintetbe őt, szegény nagyapát!), hiszen rágalmazták a császárját, akinek ő állítólag olyan fanatikus híve volt.

– Ez így is volt – jegyezte meg Maximilien –, a Császárságban ismert név, szenátor volt az ön nagyapja, és mint ön is tudja, vagy nem tudja, Valentine, a Restauráció alatt csaknem minden bonapartista összeesküvésben részt vett.

– Igen, olykor hallok suttogni ezekről a dolgokról, amelyeket elég különöseknek találok. A nagyapa bonapartista, az apa királypárti. De elvégre mit lehet tenni?... Én tehát visszatértem hozzá.

Tekintetével az újságra mutatott.

– Mi tetszik, nagyapa? – kérdeztem. – Meg van elégedve?

Igent intett a fejével.

– Azzal, amit apám mondott az imént? – kérdeztem.

Most nemet intett.

– Azzal, amit Danglars úr mondott?

Ismét nemet íntett.

– Akkor azzal, hogy Morrel urat – nem mertem azt mondani, hagy Maximilien – kinevezték a Becsületrend tisztjévé?

Igent intett.

– Hitte volna ezt, Maximilien? Örült neki, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki, holott nagyapa nem is ismeri önt. Talán egy kis hóbort ez az ő részéről, mert azt mondják, már egészen gyermekes lett. De én nagyon szeretem ezért az igenért.

– Furcsa dolog – tűnődött Maximilien. – Édesapja tehát gyűlölne, míg nagyapja ellenkezőleg... Különös dolog ez a pártálláson alapuló szeretet és gyűlölet!

– Csitt! – kiáltott fel hirtelen Valentine. – Bújjon el, meneküljön, jön valaki!

Maximilien felkapott egy ásót, és nekifogott nagy buzgalommal a lucerna irtásának.

– Kisasszony! Kisasszony! – kiáltotta egy hang a fák mögül. – Villefort-né asszony keresi mindenfelé, és hívatja önt. Látogató érkezett a szalonba.

– Látogató! – ismételte Valentine izgatottan. – Ugyan ki az a látogató?

– Valami nagyúr, egy herceg, ahogy mondják. Monte Cristo grófja.

– Megyek már – felelte Valentine jó hangosan.

A gróf nevének hallatára megremegett a kerítés túlsó oldalán valaki, aki egyébként minden találkozáskor ezt a megyek már-t hallotta utoljára szerelme ajkáról.

– Ejha! – tűnődött Maximilien, és elgondolkozva támaszkodott ásójára. – Vajon Monte Cristo grófja honnan ismeri Villefort urat?

14

Méregkeveréstan

Az imént valóban Monte Cristo grófja érkezett Villefort-néhoz, hogy viszonozza a királyi ügyész látogatását. A gróf neve hallatára, mint ahogy ez érthető is, lázba jött az egész ház.

Villefort-né éppen a szalonban tartózkodott, amikor a grófot bejelentették. Azonnal behívatta fiát, hogy a gyermek ismét hálás köszönetet mondjon a grófnak. Édouard, aki két nap óta egyébről se hallott, csak erről a nagy személyiségről, lóhalálában futott oda, de nem azért, hogy szót fogadjon anyjának, vagy a grófnak köszönetet mondjon, hanem pusztán kíváncsiságból, és azért, hogy jól körülnézzen, és majd egypár csúfondáros megjegyzést tehessen, amelyek hallatára anyja ezt szokta mondani: „Ó, micsoda rosszcsont! De nem tudok rá haragudni, annyi esze van!”

Az első szokásos udvariaskodások után a gróf Villefort úr iránt érdeklődött.

– Férjem a kancellár úrnál ebédel – válaszolt a fiatalasszony. – Az imént távozott, és bizonyosra veszem, nagyon fogja sajnálni, hogy elmulasztotta az ön látogatását.

A gróf érkeztekor már két másik vendég is volt a szalonban. Ezek majd felfalták szemükkel Monte Cristót, de azután az udvariasságnak és kíváncsiságuknak eleget téve, kellő időben elköszöntek.

– Igaz is, hol van nővéred, Valentine? – kérdezte Villefort-né Édouard-tól. – Hívják be, hadd mutassam be a gróf úrnak.

– Leánya is van, asszonyom? – kérdezte a gróf. – De hiszen az még bizonyára gyermek.

– Villefort úr leánya – felelte a fiatalasszony. – Első házasságából származó nagy és szép lány.

– De mélabús – szakította félbe a kis Édouard, és a kalapja mellé díszül kitépett egy tollat egy pompás amerikai papagáj farkából, mire a szegény madár aranyos állványán rikácsolni kezdett fájdalmában.

Villefort-né csak ennyit mondott:

– Csend legyen, Édouard! Ennek a kis szeleverdinek csaknem igaza van, és csak azt ismétli meg, amit én több ízben fájó szívvel megjegyeztem már. Mert Villefort kisasszony mindannak ellenére, hogy sokat szórakoztatjuk, szomorú és hallgatag természetű, ami bizony szépsége rovására megy. De nézz csak utána, Édouard, miért nem jön?

– Mert nem ott keresik, ahol van.

– Hát hol keresik?

– Noirtier nagypapánál.

– És úgy hiszed, hogy nincs ott?

– Nem, nem, nem, nem, nem ott van – válaszolta Édouard danolászva.

– Hát hol van? Mondd meg, ha tudod.

– A nagy gesztenyefa alatt van – folytatta a gonosz fiú, és anyja minden tiltása ellenére legyeket fogott a papagájnak, amely mohó örömmel fogadta a csemegét.

Villefort-né éppen a csengő után nyúlt, hogy a szobalánnyal közölje, hol találhatja meg Valentine-t, amikor a fiatal lány belépett. Valóban szomorúnak látszott, sőt, aki figyelmesen megnézte, könnyek nyomait is felfedezhette a szemében.

Valentine, akit az elbeszélés gyors sodrában már bemutattunk ugyan olvasóinknak, de közelebbről még nem ismertettük meg, magas, karcsú, tizenkilenc éves leány volt. Haja világos gesztenyebarna, szeme sötétkék, járása bágyadt, olyan finoman előkelő, amilyen édesanyjáé volt. Hófehér, keskeny keze, gyöngyházfényű nyaka, futó pirosságtól élénkülő arca az első pillantásra azokhoz a szép angol nőkhöz tette hasonlóvá, akiket elég költői módon önmagukban gyönyörködő hattyúkhoz hasonlítanak.

Amikor Valentine belépett, és mostohaanyja mellett megpillantotta az idegent, akiről már olyan sokat hallott, a lányoknál egyébként szokásos kényeskedések nélkül, szemét le sem sütve, olyan bájjal üdvözölte a grófot, hogy annak érdeklődését még jobban felkeltette.

Monte Cristo felállt.

– Villefort kisasszony, mostohalányom – mutatta be Villefort-né Monte Cristónak a leányt, miközben a pamlag fölé hajolt, és kezével Valentine-re mutatott.

– És Monte Cristo gróf úr, Kína királya, Kokinkína császára – jegyezte meg a vásott lurkó, alamuszi pillantást vetve nővérére.

Víllefort-né most már elsápadt, és majdnem megneheztelt erre az Édouard névre hallgató házicsapásra.

A gróf azonban, éppen ellenkezőleg, mosolygott és kedvtelve nézte a gyereket, amitől az anya öröme és elragadtatása a tetőfokra hágott.

– Asszonyom – folytatta a gróf a beszélgetést, és hol Villefort-néra, hol Valentine-re nézett –, nem volt szerencsém már valahol látni önöket? Már az imént gondoltam erre. És mikor a kisasszony belépett, látása újabb fényt vetett egy már elmosódott emlékemre. Bocsásson meg ezért a szóért.

– Nem valószínű, uram. Villefort kisasszony nemigen szereti a társaságot, és ritkán járunk el hazulról – jegyezte meg a fiatalasszony.

– Nem is társaságban láttam én a kisasszonyt, sem önt, asszonyom, sem pedig ezt a kedves kis lurkót. A párizsi társaságot egyébként egyáltalában nem ismerem, mert, mint volt szerencsém mondani, csak néhány napja vagyok Párizsban. Nem, de ha megengedi, hogy kissé gondolkodjam... várjon csak...

A gróf végighúzta kezét a homlokán, mintha emlékeit akarná összeszedni.

– Nem, ez valahol odakint volt... valahol... nem tudom... de úgy rémlik, hogy ez az emlék nem választható el egy szép napsütéstől és valami vallásos ünnepségtől... A kisasszony kezében virág volt, a gyermek egy kertben valami szép páva után futkosott, ön pedig, asszonyom, egy lugas lombjai alatt ült... Segítsen hát, asszonyom! Amiket mondtam, nem idéz fel önben semmi emléket?

– Nem, igazán nem – válaszolt Villefort-né –, márpedig úgy vélem, gróf úr, hogy ha bárhol is találkoztunk volna, az nem mosódott volna el az emlékezetemben.

– Meglehet, hogy a gróf úr Olaszországban látott bennünket – jegyezte meg félénken Valentine.

– Csakugyan Olaszországban... az lehetséges – mondta Monte Cristo. – Utazott Olaszországban, kisasszony?

– Két évvel ezelőtt jártunk ott mostohaanyámmal. Az orvosok féltették a tüdőmet, és Nápoly levegőjét ajánlották. Bolognán, Perugián és Rómán keresztül utaztunk.

– Jó úton járunk, kisasszony – kiáltott fel Monte Cristo, mintha ez az egyszerű felsorolás emlékezetébe idézte volna a letűnt emlékeket. – Perugiában, Úrnapján, a Posta fogadó kertjében, ahol a véletlen hozott össze bennünket, önt, asszonyom, a fiát, a kisasszonyt meg engem. Már emlékszem, hogy ott volt szerencsém látni önöket.

– Igen jól emlékszem Perugiára, uram, és a Posta fogadóra, sőt az ünnepre is, amelyet említett – mondta Villefort-né. – De hiába erőltetem meg szégyenletesen gyenge emlékezetemet, nem tudok visszaemlékezni, hogy szerencsém lett volna önt ott látni.

– Különös, én magam sem emlékszem rá – jelentette ki Valentine, és szép szemét Monte Cristóra emelte.

– Ó, én bizony emlékszem! – jegyezte meg Édouard.

– Majd segítek, asszonyom – kezdte ismét a gróf. – A nap égetően sütött. Önök lovakra vártak, de azok az ünnepek miatt nem érkeztek meg. A kisasszony bement a kert mélyére, kedves fia pedig egy madár után futva tűnt el.

– Meg is fogtam, mama, hiszen tudod – mondta Édouard. – Ki is húztam a farkából három tollat.

– Ön, asszonyom, a szőlőlugasban maradt. Nem emlékszik rá, hagy egy kőpadon ült, és mialatt, ahogy már mondtam, kedves fia és Villefort kisasszony távol voltak, ön elég hosszasan elbeszélgetett valakivel?

– Igen, igen, csakugyan így volt – válaszolt a fiatalasszony elpirulva –, emlékszem... valami hosszú gyapjúköpenybe burkolózott férfival... talán egy orvossal beszélgettem.

– Így van, asszonyom. Hát az a férfi én voltam. Már akkor két hete laktam abban a szállóban, kigyógyítottam váltólázból a komornyikomat, sárgaságából pedig a fogadóst, és ilyen módon valami kiváló orvosnak hittek. Elég hosszan beszélgettünk, asszonyom, igen különböző dolgokról, Peruginóról, Raffaelről, különféle szokásokról, viseletekről, arról a hírneves aqua-tofaná-ról[41], amelynek titkát, mint önnek is mondták, asszonyom, ha jól emlékszem, Perugiában még ma is őrzik.

– Igen, igen – mondta élénken Villefort-né, némi nyugtalansággal –, most már tudom!

– Részletesen már nem emlékszem rá, miket mondott róla, asszonyom – folytatta a gróf tökéletes nyugalommal –, de arra igenis jól vissza tudok emlékezni, hogy ön is osztozott a rólam elterjedt balvéleményben, és Villefort kisasszony egészségi állapotára nézve kért tőlem tanácsot.

– De hiszen ön a valóságban orvos volt, uram – mondta Villefort-né –, ha egyszer betegeket gyógyított meg.

– Molière vagy Beaumarchais azt felelnék önnek, asszonyom, hogy éppen azért, mert nem vagyok orvos, a betegeim meggyógyultak, noha nem én gyógyítottam meg őket. Én csak annyit mondok, hogy eléggé alaposan tanulmányoztam a kémiát és a természettudományokat, de nem hivatásszerűen... Tetszik érteni?

Ebben a pillanatban hatot ütött az óra.

– Hat óra – jegyezte meg Villefort-né, szemmel láthatóan izgatottan. – Volna szíves megnézni, Valentine, hogy nagyapja felkészült-e a vacsorához?

Valentine felállt, és elköszönt a gróftól, azután szó nélkül kiment a szobából.

– Istenem! Csak nem miattam küldte most ki Villefort kisasszonyt, asszonyom? – kérdezte a gróf, mikor Valentine eltávozott.

– Szó sincs róla – felelte élénken a fiatalasszony. – De ebben az időpontban szoktuk Noirtier urat leültetni szomorú vacsorájához, amellyel eltengeti szomorú életét. Tudja, uram, milyen siralmas állapotban van a férjem édesapja?

– Tudom, asszonyom, Villefort úr elmondta... Azt hiszem, bénulásról van szó.

– Sajnos, arról. A szegény öreg képtelen a legcsekélyebb mozdulatra is. Ebbe az emberi gépezetbe már csak hálni jár a lélek, az is halvány és reszketeg, mint a kihunyni készülő lámpafény. De bocsásson meg, uram, hogy házi bajainkkal untatom, ott szakítottam önt félbe, amikor éppen arról beszélt, hogy ügyes kémikus.

– Ó, ezt nem mondtam, asszonyom – felelte a gróf mosolyogva.

– Ellenkezőleg, azért tanulmányoztam a kémiát, mert elhatároztam, hogy miután úgyis főleg Keleten akarok élni, követni fogom Mithridatész király[42] példáját.

– Mithridates rex Ponticus – vágott közbe a szeleverdi gyerek, és egy pompás albumból képeket vagdalt ki. – Az volt az, aki minden reggelire megivott egy csésze mérgezett tejszínt.

– Édouard! Komisz kölyök! – kiáltott Villefort-né, és kikapta fia kezéből a megcsonkított könyvet. – Kibírhatatlan vagy, egészen kétségbeejtesz. Menj innen, eredj Valentine nénéd után a jó Noirtíer nagypapához.

– Az albumot... – mondta Édouard.

– Minek az neked?

– Az albumot akarom.

– Miért vagdaltad ki belőle a képeket?

– Mert nekem úgy tetszett.

– Takarodj innen! Eredj!

– Nem megyek én, ha nem kapom meg az albumot – jelentette ki a fiú, és belevetette magát egy nagy karosszékbe. Rendes szokásához híven most sem engedelmeskedett.

– Itt van hát, és hagyj békén bennünket – mondta Villefort-né.

Odaadta az albumot Édouard-nak. A gyerek, anyja kíséretében, kifelé indult.

A gróf szemmel követte Villefort-nét.

„Vajon becsukja-e az ajtót mögötte?” – tűnődött.

Villefort-né a legnagyobb gondossággal tette be az ajtót a gyerek mögött.

A gróf úgy tett, mintha nem vette volna észre.

A fiatalasszony még egyszer körülnézett, azután visszaült a pamlagra.

– Engedje megjegyeznem, asszonyom – mondta a gróf azzal a jóindulattal, amelyet ismerünk nála –, ön túlságosan szigorú ezzel a kedves kis kópéval.

– Erre szükség van, uram – válaszolt Villefort-né igazi anyai önérzettel.

– Cornelius Neposból idézett Édouard úr, amikor Mithridatész királyról volt szó – mondta a gróf –, és ön olyan idézetet szakított félbe, amely azt bizonyítja, hogy a fiú nevelője nem vesztegeti vele hiába az idejét, és hogy a kedves fia, korához képest, igen sokat tud.

– Annyi bizonyos, gróf úr – felelte az anya, akinek hízelgett ez a kijelentés –, hogy nagyon tehetséges, és mindent megtanul, amit csak akar. Csupán egyetlen hibája van: nagyon is önfejű. De visszatérve a gyerek szavaira, önnek az a véleménye, gróf úr, hogy az óvatos Mithridatész valóban élt is ezzel a módszerrel, és ez meg is menthette az életét?

– Annyira hiszem ezt, asszonyom, hogy én magam is ezzel a módszerrel éltem Nápolyban, Palermóban és Szmirnában, vagyis három alkalommal, és bizony óvatosság nélkül otthagytam volna a fogamat.

– És bevált ez a módszer?

– Tökéletesen.

– Igaz is, hiszen most jut eszembe, hogy ön már beszélt ilyesmiről Perugiában is.

– Igazán? – kérdezte a gróf, remekül megjátszott meglepetéssel.

– Én bizony nem emlékszem rá.

– Azt kérdeztem akkor öntől, vajon a mérgek egyenlően hatnak-e az északi és a délvidéki emberekre, mire ön azt felelte, hogy az északiak hideg és vértelen természete nem rendelkezik azzal a fogékonysággal, mint a déliek bővérű és tüzesebb vérmérséklete.

– Ez igaz – jelentette ki Monte Cristo. – Láttam, amint orosz emberek a legcsekélyebb rossz hatás nélkül fogyasztottak el olyan növényi anyagokat, amelyek egy nápolyit vagy egy arabot feltétlenül megöltek volna.

– Így hát úgy véli, hogy nálunk még biztosabb lenne ez a hatás, mint Keleten, és hogy a mi ködös, esős vidékünkön a méreg fokozódó adagolását könnyebben megszokhatná valaki, mint a melegebb vidékeken?

– Természetesen. Mindenkor tekintetbe kell azonban venni, hogy csak az ellen az egyetlen méreg ellen védekezhetik valaki, amelyhez hozzászoktatta magát.

– Igen, értem. És ön például hogyan szoktatná, helyesebben hogyan szoktatta hozzá a természetét?

– Ó, ez igen egyszerű. Fel kell tenni, hogy előre tudja, milyen mérget akarnak ön ellen felhasználni... Feltéve, hogy ez a méreg... például brucin lenne...

– A brucint a vad angustur-fából nyerik, úgy tudom – jegyezte meg Villefort-né.

– Pontosan így van, asszonyom – felelte Monte Cristo –, de azt hiszem, nem sokat kell tőlem tanulnia. Fogadja elismerésemet. Nőknél ritkán látni ilyen jártasságot.

– Bevallom, igen nagy szenvedéllyel foglalkozom az okkult tudományokkal, amelyek éppúgy a képzelethez szólnak, mint a költészet, és ugyanúgy kifejezhetők számjegyekkel, mint akár egy algebrai egyenlet – mondta Villefort-né. – De nagyon kérem, folytassa. Amit mond, az a legnagyobb mértékben leköti az érdeklődésemet.

– Jól van, tegyük fel tehát, hogy az a méreg például brucin volna – folytatta Monte Cristo –, és hogy ön az első napon egy milligrammnyit venne be belőle, a második napon kettőt, a tizedik nap végén már egy centigrammnál tartana. Húsz nap múlva, napi egy milligrammos emeléssel már három centigrammot venne be, akkora adagot, amelyet ön egészen könnyedén el tud viselni, noha ez a mennyiség másvalakire nézve, aki nem szoktatta hozzá magát, már igen veszedelmes volna. Végül is, egy hónap elteltével, ha ön ugyanabból a korsóból iszik mérgezett vizet, amelyikből egy másik személy is iszik, azt a méreg megölné, ön pedig túljutna rajta egy csekély rosszulléttel. Legfeljebb ebből tudná meg, hogy mérgezett volt a víz.

– Más ellenmérget nem ismer?

– Nem.

– Sokszor és újra meg újra elolvastam Mithridatész történetét – mondta Villefort-né elgondolkodva –, de bizony mesének tartottam.

– Pedig az nem mese, asszonyom. A történelem, rendes szokása ellenére, ezúttal igazat beszél. De amit ön mond, asszonyom, és amit kérdez, nem valami szeszélyes kíváncsiság csupán, mert hiszen két évvel ezelőtt is feltett nekem hasonló kérdéseket, és azt mondta az imént, hogy Mithridatész története már régóta foglalkoztatta önt.

– Ez igaz is, uram, fiatal koromban legszívesebben növénytannal és ásványtannal foglalkoztam, és később, amikor rájöttem, hogy a gyógynövények használata Keleten nemegyszer megmagyarázza a népek történetét és az egyének életét, mint ahogy a virágok feltárják minden szerelmes gondolatukat, nagyon sajnáltam, hogy nem férfinak születtem, mert így egy új Flamel, Fontana vagy Cabanis lehetnék.

– Annál is inkább, asszonyom – folytatta Monte Cristo –, mert a keletiek nem szorítkoznak arra, hogy Mithridatész módján a mérgekből csak vértet készítsenek maguknak, hanem tőrt is alkotnak belőlük. A tudomány az ő kezükben nemcsak védekező fegyver, hanem igen gyakran támadó is. Az egyiket testi szenvedéseik ellen használják, a másik ellenségeik ellen való. Az ópiummal, a belladonnával, a vad angusturral, a bürökkel vagy a babérmeggyel elaltatják mindazokat, akiket el akarnak tenni láb alól. Azok között az egyiptomi, török vagy görög nők között, akiket itt javasasszonynak neveznének, egyetlenegy sincs, aki kémiai tudásával el ne képesztene egy orvost, és lélektan tekintetében kétségbe ne ejtene egy gyóntatót.

– Igazán? – kérdezte Villefort-né, és szeme e beszélgetés alatt különös lánggal csillogott.

– Hát, istenem, bizony így van ez, asszonyom – folytatta Monte Cristo. – A Kelet titkos drámáinak szövevénye így bonyolódik és így bomlik ki, a szerelmi bájitaltól a halált okozó növényig, a mennyei gyönyörűséget hozó keveréktől egészen a pokolhoz lealjasító italig. Annyi mindenféle árnyalat van, ahány szeszély és furcsaság az ember fizikai és erkölcsi természetében megbújik. Sőt többet mondok, e kémikusok művészete csodálatosan tudja alkalmazni orvosságait és mérgeit a szerelmi vagy bosszúvágyak sokfélesége szerint.

– De uram – vetette ellen a fiatalasszony –, ezek a keleti társadalmak, amelyekben ön életének egy részét töltötte, olyan fantasztikusak, mint a szép országaikból származó mesék. Ott tehát büntetlenül el lehet tenni valakit láb alól? Csakugyan valóság hát az a Bagdad és Bassora, amelyről Galland[43] beszél? A szultánok és nagyvezírek, akik ezeket a társadalmakat kormányozzák, és akik ugyanazt végzik, mint Franciaországban a kormányok, valóban afféle Harun-al-Rasidok és Dzsafárok, akik nemcsak megbocsátanak a méregkeverőnek, hanem még miniszterelnökké is teszik, ha bűntette lángészre vall, és ebben az esetben aranybetűkkel íratják, meg történetét, hogy az unalom óráiban szórakozzanak vele?

– Dehogy, asszonyom, ilyen fantasztikus világ már Keleten sincs. Ott is vannak, noha más néven nevezett és más ruhába bújtatott rendőrbiztosok, vizsgálóbírák, királyi ügyészek és szakértők. Ott is felakasztják, ott is lefejezik és karóba húzzák a bűnösöket annak rendje és módja szerint... Csakhogy ezek a bűnösök ügyes csalók módjára tévútra vezetik az emberi igazságszolgáltatást, és ügyes fondorlatokkal biztosítják vállalkozásuk sikerét. Nálunk, ha egy ostoba fajankót megszáll a gyűlölet vagy a kapzsiság ördöge, ha tönkre akarja tenni valami ellenségét, vagy láb alól akarja eltenni nagyszülőjét, elmegy a fűszereshez, hamis nevet mond be, ami jobban elárulja, mint az igazi neve, és azzal az ürüggyel, hogy a patkányok nem hagyják aludni, öt-hat gramm arzént vásárol. Ha nagyon ügyes, öt vagy hat szatócshoz is bemegy, amitől ötszörte vagy hatszorta könnyebben ismerik fel. Majd, amikor már kezében a különleges szer, akkora adag arzént ad be ellenségének vagy nagyapjának, amelytől akár egy mammut vagy masztodon is felfordulna. Az áldozat viszont ész nélkül üvölteni kezd, mire az egész környék összeszalad kétségbeesésében. Lóhalálában megérkezik egy csapat rendőr és csendőr is. Orvosért küldenek, aki felboncolja a halottat, és a gyomrában és beleiben kanálszámra talál arzént. Másnap száz újság tárgyalja az esetet az áldozat és a gyilkos nevével. Még akkor este jelentkezik a szatócs vagy jelentkeznek a szatócsok, és azt mondja, vagy azt mondják „Én adtam el ennek az úrnak az arzént.” És inkább húszat is felismernek egy helyett, csak hogy a valódit el ne szalasszák. Az ostoba bűnöst lefülelik, bebörtönzik, kivallatják, szembesítik, rábizonyítanak mindent, elítélik, lefejezik. Vagy ha netán valami magasabb rangú hölgy volna, életfogytiglan tartó börtönre ítélik. Így értik a kémiát az ön északi emberei, asszonyom, Desrues mindenesetre jobban értette a dolgát, el kell ismernem.

– Mit csináljunk? – nevetett a fiatalasszony. – Azt tesszük, amit lehet, uram. Nem mindenki van a Mediciek vagy a Borgiák titkainak birtokában.

– Most pedig akarja, hogy megmondjam, mi okozza mindezt a sok ostobaságot? – kérdezte a gróf vállat vonva. – Az, hogy az önök színházaiban, legalábbis ahogy a darabok olvasása után megítélhetem, mindig olyan embereket lehet látni, akik vagy egy fiola tartalmát isszák ki, vagy pedig egy gyűrű foglalatába harapnak, és máris szörnyethalnak. Öt percre rá legördül a függöny, a nézők elszélednek. Senki sem tudja, mi lesz a gyilkosság következménye, Nem lát senki rendőrbiztost szolgálati övvel, sem káplárt a maga négy emberével, és mindez feljogosítja a szegény együgyűeket, hogy azt higgyék, ilyen egyszerűen folyik le a dolog. De menjen ki csak Franciaországból akár Aleppóba, akár Kairóba, vagy akárcsak Nápolyba vagy Rómába, ott majd nyílegyenes tartású, pirospozsgás arcú embereket lát az utcán, akikre a sánta ördög azt mondaná, ha megérintené bűvös köpenyével: „Ez az úr három hét óta meg van mérgezve, és egy hónap múlva meg is hal.”

– De hiszen akkor hát ismét megtalálták annak a híres aquatofanának a titkát, amelyről Perugiában azt mondták nekem, hogy elveszett – jelentette ki Villefort-né.

– Édes istenem! Hát elveszhet valami az emberek között, asszonyom? A művészetek helyüket változtatva bejárják a világot. Új elnevezést kap minden, ennyi az egész, és ez megtéveszti az egyszerű embereket. Az eredmény azonban mindig ugyanaz. A méreg különösképpen mindig egy bizonyos szervünket támadja meg, egyik a gyomrot, másik az agyat, megint másik a beleket. Van méreg, amely köhögésre ingerel, ez a köhögés tüdőgyulladásra vezet, vagy más olyan betegségre, amely a tudomány könyvében már szerepel. Ez a betegség azonban azért még halálos is lehet. De ha még nem volna is az, azzá lesz a gyakorlatlan orvosok, az általában gyenge kémikusok kezelése következtében. Ezek mindent a betegségre fognak magyarázni, vagy ellenkezőleg, ahogy éppen tetszik. És már meg is öltek egy embert egész szakszerűen, minden szabály megtartásával, ami ellen az igazságszolgáltatás egy szó kivetnivalót sem találhat, mint ahogy egy szörnyűséges kémikus barátom, a kitűnő Adelmonte de Taormine abbé mondta Szicíliában. Az abbé igen alaposan tanulmányozta az ilyen nemzeti sajátosságú jelenségeket.

– Ijesztő ez, de egyúttal csodálatos is – jegyezte meg a fiatalasszony, és olyan élesen figyelt, hogy meg sem moccant. – Bevallom, azt hittem, hogy mindezeket a módszereket a középkorban találták ki.

– Igen, ez kétségtelen, de napjainkban tökéletesítették őket. Mert mire valók is volnának az olyan tényezők, mint az idő, az állami támogatások, a medáliák, az érdemkeresztek, a Montyon-díjak, ha nem arra, hogy a társadalmat a legnagyobb tökéletesség útjára vezessük? És az ember csak akkor lesz tökéletes, ha majd teremteni és rombolni is tud, mint az Isten. Rombolni egyébként máris tud, és ez már a tökéletesség útjának egyik fele.

– Ilyen módon – folytatta Villefort-né, makacsul visszatérve témájához – a Borgiák, a Mediciek, a Renék és Ruggierik mérgei, majd később valószínűleg Trenck báró mérge is, amelyekre a modern drámákban és regényekben unos-untalan visszatérnek...

– Mindez csak művészi fortély volt, asszonyom, semmi más – válaszolta a gróf. – Azt hiszi talán, hogy az igazi tudós egyszerűen a kiszemelt egyént veszi célba? Dehogy. A tudomány kedveli a kitérőket, az erőmutatványokat, a fantáziát, ha így fejezhetem ki magamat. Így például az a kitűnő Adelmonte abbé, akit az imént említettem, egészen csodálatos kísérleteket végzett ebben az irányban.

– Igazán?

– Bizony így van. Csak egyet idézek belőlük. Volt egy gyönyörű kertje, telve veteménnyel, virággal és gyümölccsel. A vetemények közül kiválasztotta a legbizalomgerjesztőbbet, egy káposztafejet például. Ezt a káposztát három napon keresztül arzénoldattal öntözte. A harmadik napon a káposzta beteg lett, sárgulni kezdett, itt volt az ideje, hogy levágják a tövéről. Mindenki szemében érett káposztafej volt, és megőrizte bizalomgerjesztő külsejét. Adelmonte abbé volt az egyetlen, aki tudta, hogy a káposzta meg van mérgezve. Magával vitte a káposztát, majd elővett egy nyulat, hiszen nagy nyúltenyészete is volt, macskái és tengerimalacai is voltak, amely tenyészetei cseppet sem álltak mögötte veteményes-, virágos és gyümölcskertjeinek. Adelmonte abbé fogott hát egy nyulat, megétetett vele egy káposztalevelet, mire a nyúl felfordult. Van-e valahol vizsgálóbíró, aki ezen valami kivetnivalót talál, és volt-e valaha királyi ügyész, aki vádat emelt volna Magendie vagy Flourens urak ellen, amiért nyulakat, tengerimalacokat vagy macskákat öltek meg? Soha. A nyúl felfordult hát, és az igazságszolgáltatás nem nyugtalankodott miatta. A felfordult nyulat Adelmonte abbé megnyúzatta a szakácsnőjével, a nyúl beleit pedig egy szemétdombra dobta. Ezen a szemétdombon kapirgált egy tyúk, felcsipegette a nyúl belét, most ő betegszik meg, és másnap vége. Abban a pillanatban, amikor görcsökben fetrengve haldoklik, egy keselyű kering éppen arra (Adelmonte hazájában igen sok a keselyű), ez lecsap a hullára, felviszi egy szikla tetejére, és ott elkölti. Három napra rá a szegény keselyű, amely már a lakoma óta egyre gyengült, egyszer csak a felhők magasságában szédelegni kezd, néhányszor megfordul a levegőben, és belezuhan egyenesen az ön halastavába. A csuka, az angolna meg a muréna mohó állatok, mint ön is tudja, s így felemésztik a keselyűt. No, mármost tegyük fel, hogy másnap az ön asztalára tálalják fel azt az angolnát, azt a csukát vagy azt a murénát, amelyekbe negyedik fordulóval jutott a méreg. Az ön vendége már ötödik fokon kapja a mérgezést, és nyolc-tíz nap múlva bélgörcsök, szívszorulások, gyomorfekély következtében meghal. Felboncolják, és az orvosok megállapítják: „A halál oka májdaganat vagy tífuszos láz.”

– Igen ám, de mindezeket a körülményeket – jegyezte meg Villefort-né –, amelyeket ön láncszemek módjára egybefűzött, hatásukban a legkisebb véletlen is meggátolhatja. Hátha a keselyű nem éppen akkor repül arra, vagy a halastótól száz lépésnyire zuhan le?

– No, hát ebben áll éppen a művészet. Ha valaki Keleten nagy kémikus akar lenni, értenie kell ahhoz, hogy irányítsa a véletlent. Erre azután rá is jön.

Villefort-né ámuldozva hallgatta.

– Csakhogy – mondta – az arzént nem lehet eltüntetni. Bármilyen módon jut is a szervezetbe, az emberi testben megtalálható, ha a mennyiség halálos volt.

– Úgy van! – kiáltott fel Monte Cristo. – Úgy van! Éppen ezt mondtam én a derék Adelmonténak. Az abbé mosolygott, és egy szicíliai közmondással felelt, ami, azt hiszem, a franciáknál is közismert: „Fiam, a világot sem egy nap alatt teremtették, hanem egy hét kellett hozzá. Jöjjön vissza vasárnap.” Következő vasárnap ismét elmentem hozzá. A káposztáját most már arzén helyett sztrichnin tartalmú sóoldattal, strychnos colubriná-val öntözte, mint ahogy ezt a tudósok nevezik. Ezúttal a káposztán semmiféle elváltozás nem esett, a nyúl sem idegenkedett tőle. Öt perc múlva a nyúl felfordult. A tyúk megette a nyulat, és másnap a tyúknak is vége volt. Most mi vettük át a keselyű szerepét, elvittük a tyúkot és kibontottuk. Ezúttal minden sajátos jelenség eltűnt, és csak az általános jelenségek maradtak meg. Egyetlen szervben sem mutatkozott semmiféle különös elváltozás. Mindössze az idegrendszer megbetegedése és agyvértolulás nyoma látszott, semmi más. A tyúkot nem érte mérgezés, gutaütés ölte meg. Ez ritka eset a tyúkoknál, tudom, de az embereknél annál gyakoribb.

Villefort-né egyre jobban elmélázott.

– Igazán szerencse – mondta –, hogy efféle anyagot csak a vegyészek tudnak előállítani, mert különben az emberiség egyik fele megmérgezné a másik felét.

– Vegyészek vagy olyan emberek, akik kémiával foglalkoznak – válaszolta Monte Cristo hanyagul.

– Meg azután – folytatta Villefort-né, és szinte erőszakkal tépte ki magát gondolatai közül –, bármilyen tudományosan készítik is elő, a bűn csak bűn marad. És ha az emberi igazságszolgáltatást ki is kerüli, Isten szeme elől nem bújhat el. A keleti emberek sokkal fortélyosabbak lelkiismeret dolgában, mint mi vagyunk, és a poklot bölcsen kihagyták, ez a különbség.

– Asszonyom, ez a kétség természetesen csak az önéhez hasonló tiszta lélekben születhetett meg, de a bölcselkedés hamarosan gyökerestül kiirtja onnan. Az emberi gondolat rossz oldalát talán mindig Jean-Jacques Rousseau közismert paradoxonja fogja legjobban összefoglalni: „A mandarint ötezer mérföldnyiről megölni az ujjunk hegyével.” Az emberi élet ilyesmikből áll, és az értelem kimerül a róluk való álmodozásban. Igen kevés olyan embert talál, aki vadul felebarátja szívébe szúrja a kést, vagy hogy eltüntesse a föld színéről, olyan adag arzént csempész belé, amelyről az imént beszéltünk. Ez valóban túlzás vagy ostobaság. Hogy valaki odáig jusson, a vérének jóval harminchat fok fölé kell hevülnie, az érlökésének kilencvenre kell ugornia, és a lelkének is ki kell áradnia megszokott medréből. Ha azonban a filológiai módszerek szerint rokonértelmű, de enyhített kifejezést használ, akkor egyszerűen elhárított valakit az útjából. Ha ahelyett, hogy aljas gyilkosságot követne el, csak félretolja azt, aki útjában áll, mégpedig minden erőszak, minden durvaság nélkül, és nem okoz olyan fájdalmat, amely az áldozatot vértanúvá, a tettest pedig a szó szoros értelmében hóhérrá teszi, ha nincs vér, üvöltés, végvonaglás és főleg a beteljesedés szörnyű és bajt hozó pillanata, akkor ön kibújt az emberi törvények hatalma alól, amelyek azt mondják: „Ne zavard meg a társadalmat!” Hát így cselekednek sikerrel a keletiek, ezek a komoly és egykedvű emberek, akik fontos elhatározások keresztülvitelében nem sokat törődnek az idővel.

– Még mindig fennmarad a lelkiismeret – jelentette ki Villefort-né meghatott hangon és elfojtott sóhajtással.

– Igaz – mondta Monte Cristo –, szerencsére fennmarad a lelkiismeret, és enélkül nagyon boldogtalanok volnánk. Minden kissé erélyes cselekedet után a lelkiismeret ment fel bennünket, mivel ezer kitűnő mentséget kínál fel nekünk, amelyet egyedül saját magunk bírálunk el. És ezek a mentségek, bármilyen kitűnőek is arra, hogy nyugodt álmunkat biztosítsák, a törvényszék előtt talán még arra sem volnának elegendők, hogy megmentsék az életünket. Így például III. Richárdot csodálatosan megnyugtathatta lelkiismerete, amikor IV. Eduárd két gyermekének megölése után így tűnődött magában: „Egy kegyetlen és gonosz király gyermekei örökölték apjuk bűneit, amelyeket csak én ismertem fel ifjú hajlamaikban. Ez a két gyermek gátolt abban, hogy boldoggá tegyem az angol népet, amelyet ők mindenképpen a pusztulásba vittek volna.” Így segítette meg lelkiismerete lady Macbeth-et is, aki, bármit mond is Shakespeare, nem férjének, hanem fiának akarta biztosítani a trónt. Ah! Az anyai szeretet olyan nagy erény, olyan hatalmas mozgatóerő, hogy miatta sok mindent meg lehet bocsátani. És Duncan halála után lady Macbeth ugyancsak boldogtalan lett volna a lelkiismerete nélkül.

Villefort-né mohón nyelte azokat a szörnyű életelveket és borzalmas paradoxonokat, amelyeket a gróf a maga sajátos, könnyed iróniájával adott elő.

Rövid hallgatás után megszólalt:

– Tudja-e, gróf úr, hogy ön igen félelmetesen érvel, és hogy kissé sötéten látja a világot? Vajon azért ítél így, mert lombikokon és kémlelőcsöveken át méri az emberiséget? Mert önnek igaza volt, ön nagy vegyész, és az az életelixír, amelyet a fiamnak beadott, és amely olyan gyorsan megmentette az életét...

– Ó, nem kell nagyon bíznia benne, asszonyom – mondta Monte Cristo –, a csodaszer egy cseppje életre keltette a haldokló gyermeket, de már három csepp a tüdejére kergette volna a vért, és szívdobogást okozott volna. Hat csepp elfojtotta volna a lélegzetét, és sokkal súlyosabb ájulást okozott volna, mint amilyenben találtam. Tíz csepp pedig azonnal megölte volna. Láthatta, asszonyom, milyen hevesen toltam el az üvegektől, amelyekhez meggondolatlanul hozzányúlt.

– Olyan borzasztó méreg az?

– Ugyan dehogy! Először is jegyezzük meg, hogy méreg tulajdonképpen nincs is, hiszen orvosságul a legerősebb mérgeket használják, amelyek aszerint, hogy miként adagolják őket, kitűnő gyógyszerekké válhatnak.

– Mi volt hát az?

– Kiváló barátomnak, Adelmonte abbénak szakszerű keveréke volt, amelynek használatára engem is megtanított.

– Valami kiváló görcsoldószer lehet! – mondta Villefort-né.

– Kitűnő hatású, asszonyom, hiszen látta – felelte a gróf. – És elég gyakran használom, persze kellő gonddal – tette hozzá nevetve.

– Elhiszem – válaszolta Villefort-né, ugyanolyan hangon. – Magam is nagyon ideges vagyok, és könnyen ájulásba esem, bizony elkelne nekem egy ilyen Adelmonte doktor, hogy megszabadítson fuldoklásaimtól, és megnyugtasson majd, mikor elfog a félelem, hagy egyszer csak hirtelen fulladás okozza halálomat. Egyelőre azonban, mivel Franciaországban nehéz ilyet találni, és mivel az ön abbéja valószínűleg nem hajlandó miattam Párizsba utazni, Planche úr görcsoldószeréhez folyamodom. Nagy szerepe van nálam a Hoffmann-cseppeknek és fodormentának is. Nézze, ezeket a pirulákat egyenesen erre a célra csináltattam. Kettős adagok.

Monte Cristo kinyitotta a teknőcből készült dobozkát, amelyet a fiatalasszony nyújtott át neki, és hozzáértő módjára szagolgatta meg a pasztillákat.

– Kitűnő szer – mondta –, de az a hátránya, hogy le kell nyelni, márpedig gyakran megesik, hogy az ájult ember erre képtelen. Jobban szeretem az én szeremet.

– Hát hiszen én is többre tartom, főleg azért, mert láttam a hatását. De a szer bizonyára titok, és nem vagyok eléggé tapintatlan ahhoz, hogy kifaggassam önt.

– Én viszont vagyok olyan lovagias, hogy felajánljam önnek, asszonyom – mondta Monte Cristo felállva.

– Ó, uram!

– De egy dolgot ne feledjen. Kicsiny adagban ez orvosság, nagy adagban azonban méreg. Egy cseppje visszaadja az életet, mint ahogy látta, de öt vagy hat csepp menthetetlenül öl, és szörnyű módon, mert egy pohárnyi borban felhígítva a bor ízét egy cseppet sem változtatja meg. De be is fejezem, asszonyom, hiszen szinte már úgy viselkedem, mintha tanácsot adnék.

Fél hetet ütött az óra, Villefort-né egy barátnőjét jelentették, aki vacsorára volt hivatalos.

– Ha harmadik vagy negyedik ízben volna szerencsém önhöz, gróf úr – mondta Villefort-né –, ahelyett hogy mindössze másodszor látom, ha régi jó barátnője lehetnék, ahelyett hogy egyszerűen a lekötelezettje vagyok, ragaszkodnám ahhoz, hogy itt tartsam vacsorára, és nem fogadnék el semmiféle kifogást.

– Ezer bocsánat, asszonyom – válaszolta Monte Cristo –, magamnak is van kötelezettségem, amelyet nem mulaszthatok el. Megígértem egy görög hercegnőnek, aki barátnőm, hogy a színházba kísérem. Még sohasem látta a párizsi Nagyoperát, és arra számít, hogy én viszem oda.

– Csak menjen, uram, de ne feledje a receptet.

– Hogy képzel ilyet, asszonyom! Akkor el kellene felejtenem ezt az egész beszélgetést, és azt az órát, amelyet ön mellett töltöttem, márpedig ez lehetetlen.

Monte Cristo köszönt és távozott.

Villefort-né elmélázott.

„Különös egy ember – mondta magában –, és erős a gyanúm, hogy Adelmonte lehet a keresztneve.”

Monte Cristo minden várakozását felülmúlta az eredmény.

„Ez aztán a jó talaj – tűnődött távozóban. – Bizonyosra veszem hogy az elvetett mag megered.”

És másnap, ígéretéhez híven, elküldte a kért receptet.

15

Ördög Róbert

Az Operára való hivatkozás annál inkább helyénvaló volt, mert ezen az estén a Királyi Zeneakadémián ünnepi műsort tartottak. Levasseur, hosszú betegség után, most lépett ismét színre Bertram szerepében, és mint mindig, a divatos maestro műve Párizs legelőkelőbb társaságát vonzotta az Operába.

Morcerf-nek, mint a legtöbb gazdag ifjúnak, megvolt a maga földszinti zártszéke, ezenkívül vagy tíz baráti páholyban látták szívesen, nem is számítva az aranyifjak páholyát, ahol szintén megvolt a maga helye.

Château-Renaud zártszéke az övé mellett volt.

Beauchamp, újságírói minőségében, a terem királya volt, és bárhol helyet foglalhatott.

Ezen az estén Lucien Debraynek rendelkezésére állt a miniszter páholya, ő pedig azt felajánlotta Morcerf grófnak, aki, mivel Mercédès visszautasította, elküldte Danglars-nak, és megüzente neki, hogy ő maga az este folyamán valószínűleg meglátogatja a bárónét és leányát, ha a hölgyek szívesen fogadják a nekik felajánlott páholyt. A hölgyeknek eszükben sem volt visszautasítani az ajánlatot. Senki sem tud jobban örvendeni az ingyen páholynak, mint egy milliomos.

Ami Danglars-t illeti, ő kijelentette, hogy politikai elvei és ellenzéki képviselősége nem engedik meg, hogy a miniszter páholyában foglaljon helyet. Ennek következtében a báróné írt Luciennek, hogy jöjjön el érte, mivelhogy Eugénie-vel kettesben nem mehet el az Operába.

Valóban így is volt: ha a két nő egymagában ment volna el, megszólták volna őket, de ha Danglars kisasszony az anyjával és anyja szeretőjével megy az Operába, azon nincs semmi kivetnivaló. Úgy kell venni a világot, amilyen.

Mikor a függönyt felhúzták, a terem szokás szerint még csaknem üres volt. Ez is a mi előkelő párizsi divatunkhoz tartozik, hogy akkor érkezzünk a színházba, amikor az előadás már megkezdődött. Ennek az a következménye, hogy míg az első felvonás tart, a már ottlevő nézők nem az előadást nézik és hallgatják, hanem azt nézik, hogyan érkeznek az újabb nézők, és nem hallanak mást, csak az ajtók zaját és a beszélgetéseket.

– Nini! – mondta hirtelen Albert, amikor látta, hogy nyílik az egyik első emeleti páholy ajtaja. – Nini, itt van G... grófnő!

– Ki az a G... grófnő? – kérdezte Château-Renaud.

– Nohát, báró, ezt a kérdését nem bocsátom meg. Azt kérdezi, ki az a G... grófnő?

– Ah, igaz – mondta Château-Renaud. – Ugye, az a bájos velencei nő?

– Az bizony.

Ebben a pillanatban G… grófnő is észrevette Albert-t, és mosolyogva üdvözölték egymást.

– Ismeri? – kérdezte Château-Renaud.

– Ismerem – válaszolta Albert –, Franz mutatott be neki még Rómában.

– Lenne szíves nekem ugyanazt a szolgálatot megtenni Párizsban, amelyet Franz Rómában tett meg önnek?

– Nagyon szívesen.

– Csendet kérünk! – kiáltották többen is.

A két fiatalember tovább folytatta a beszélgetést, mit sem törődve a földszinti közönségnek azzal a kifejezett óhajával, hogy hallgathassa a zenét.

– A Mars-mezei lóversenyen is láttam a grófnőt – jegyezte meg Château-Renaud.

– Ma?

– Ma.

– Lám, lám, csakugyan, ma lóversenyvolt. Ön is fogadott?

– Hitvány kis összegben, mindössze ötven aranyban.

– És melyik futott be?

– Nautilus. Én is rá tettem.

– De három futam volt?

– Három. Egyik a Jockey Club díja: aranyserleg. Sőt, valami nagyon furcsa dolog is történt.

– Ugyan mi?

– Csend legyen már! – kiáltották a nézőtéren.

– Mi volt az? – ismételte a kérdést Albert.

– Ezt a futamot egy teljesen ismeretlen ló és zsoké nyerte meg.

– Hogy lehet az?

– Így volt. Senki sem törődött a Vampa néven beírt lóval és a Job néven beírt zsokéval, mikor hirtelen egy csodálatos pej és egy öklömnyi zsoké tört előre. Legalább húsz font ólmot kellett a zsebébe tömködni, ami nem akadályozta meg abban, hogy három lóhosszal megelőzze Ariel-t és Barbaró-t, amelyekkel együtt indult.

– Azt nem tudták, hogy kié a ló meg a zsoké?

– Nem.

– Mint mondta, a ló neve...

– Vampa.

– Akkor hát én többet tudok, mint ön – mondta Albert. – Tudom, kié a ló.

– Csendet! – kiáltottak fel a földszintről harmadszor is.

Ezúttal olyan erős volt a felháborodás, hogy a két fiatalember végre is észrevette: a közönség tiltakozása nekik szól. Egy pillanatra hátratekintettek, mintha a tömegben felelőst kerestek volna ezért a viselkedésért, amelyet ők arcátlanságnak minősítettek. A felszólítás azonban nem ismétlődött meg, mire ők ismét a színpad felé fordultak.

Ebben a pillanatban kinyílt a miniszteri páholy ajtaja, és Danglars-né, a leánya és Lucien Debray elfoglalták helyüket.

– Á! – kiáltott fel Château-Renaud. – Ezek az ön ismerősei, vicomte. Mi az ördögöt néz mindig jobbra? Hiszen keresik.

Albert megfordult, és tekintete csakugyan találkozott Danglars báróné pillantásával. A báróné a legyezőjével intett neki üdvözletet, de Eugénie kisasszony oda se pillantott szép, nagy, fekete szemével.

– Kedves barátom – mondta Château-Renaud –, nem szólva a mésalliance-ról, amelyet ön fel sem vesz, mondom, ettől eltekintve, nem értem, mi kifogása lehet Danglars kisasszony ellen. Igazán gyönyörű teremtés.

– Az bizonyos, hogy gyönyörű – felelte Albert –, de bevallom, hogy szépség dolgában jobban szeretem a szelídebbet, lágyabbat, nőiesebbet.

– Ilyenek a fiatalemberek – jelentette ki Chateau-Renaud, aki, harmincéves lévén, bizonyos apai hangot ütött meg Morcerf irányában –, soha sincsenek megelégedve. Hogy lehet az, kedves barátom, hogy akit menyasszonyául szemeltek ki, bátran modellül szolgálhatna a vadászó Dianának, és ön mégis elégedetlen?

– Hát bizony sokkal jobban szerettem volna olyan lányt, aki a milói vagy a capuai Venushoz hasonlít. Ez a vadászó Diana, akit mindig nimfák vesznek körül, kissé megfélemlít, és attól tartok, hogy egyszer csak úgy bánik velem, mint Akteonnal.

Egy pillantás erre a lányra valóban magyarázatot adhatott arra az érzésre, amelyről Morcerf beszélt. Danglars kisasszony szép volt, de mint ahogy Albert mondta, kissé határozott szépségű: haja szép fekete, de természetes hullámai lázadoztak a kéz ellen, amely őket saját akarata szerint kívánta elrendezni. Szeme éppolyan fekete volt, mint a haja, pompás szemöldök ékesítette, s ennek csak egy hibája volt, hogy olykor nagyon összeráncolta. Tekintetét határozottság jellemezte, ami női szemnél szokatlan látvány. Orra annyira arányos volt, hogy egy szobrász sem mintázhatta volna különbre Junóét. Csak a szája volt kissé nagy, de gyönyörű fogsor díszítette, s ez még jobban kiemelte ajka élénk pirosságát, amely ellentétben állt arca halványságával. Végül a szájszögletében egy anyajegy, amely nagyobb volt, mint amilyenek a természet effajta szeszélyei lenni szoktak, betetőzte ennek az arcnak azt a határozott jellegét, amely Morcerf-t kissé megfélemlítette.

Egyébként Eugénie egész lénye összhangban állt azzal a megjelenéssel, amelyet megkíséreltünk leírni. Mint ahogy Château-Renaud mondta, a vadászó Diana hatását keltette, csakhogy még annál is határozottabb és izmosabb szépség volt.

A nevelését illetően legfeljebb azt lehetett kifogásolni, hogy akárcsak arckifejezésének egy-két vonása, magatartása is inkább az erősebb nemre vallott. Két vagy három nyelvet beszélt, ügyesen rajzolt, verseket is írogatott, és zenét szerzett. Főleg ezt az utóbbi művészetet kedvelte szenvedélyesen. Ezt egyik intézeti barátnőjétől tanulgatta, aki vagyontalan volt, de többek szerint minden reménye megvolt rá, hogy kiváló énekesnő váljék belőle. Mint mondták, egy hírneves zeneszerző szinte apai érdeklődést tanúsított iránta, és azzal biztatgatta a tanulásra, hogy egyszer még vagyont keres majd a hangjával.

Az a lehetőség, hogy Louise d'Armilly kisasszony – így hívták a fiatal énekesnőt – valamikor színpadra lép, arra bírta Danglars kisasszonyt, hogy otthonában szívesen lássa ugyan, de nyilvánosan sohase mutatkozzék a társaságában. Noha Louise a bankár házában nem élvezte a jó barátnő független helyzetét, mégis többnek tekintették, mint egyszerű tanítónőt.

Alig lépett be Danglars-né a páholyba, lebocsátották a függönyt. A felvonásközök igen hosszúra nyúltak, s így teljes félórán keresztül sétálgatni lehetett az előcsarnokban, vagy látogatóba menni egymáshoz, s azalatt a földszint csaknem teljesen kiürült.

Elsőknek Morcerf és Château-Renaud távoztak. Danglars-né egy percig azt hitte, hogy Albert miattuk siet, hozzájuk jön hódolatát bemutatni, és leánya füléhez hajolt, hogy bejelentse neki a látogatást. De a fiatal lány csak a fejét rázta és mosolygott. És ugyanakkor Morcerf, mintha csak igazolni akarta volna a kételkedést, megjelent egy első emeleti páholyban, G... grófnő páholyában.

– Ah, hát itt van, világjáró úr – mondta a grófnő, és a régi ismerős melegségével nyújtott neki kezet. – Nagyon kedves öntől, hogy megismert, és főleg hogy az első látogatását nekem szánta.

– Higgye el, asszonyom – válaszolta Albert –, ha tudom, hogy Párizsba érkezett, és ismerem címét, nem vártam volna mostanáig. De engedje meg, hogy bemutassam Château-Renaud báró urat, barátomat, ama ritka nemesurak egyikét, akik még megtalálhatók Franciaországban. Tőle tudtam meg, hogy ön ott volt a Mars-mezei lóversenyen.

Château-Renaud meghajolt.

– Ó, hát ott volt a lóversenyen, uram? – kérdezte a grófnő élénken.

– Ott voltam, asszonyom.

– No hát akkor meg tudná-e mondani, kié volt az a ló, amelyik elnyerte a Jockey Club díját? – kérdezte izgatottan a grófnő.

– Nem tudom, asszonyom – felelte Château-Renaud –, és éppen az imént kérdeztem ugyanezt Albert-től.

– Fontosnak tartja ezt, grófnő? – kérdezte Albert.

– Mit?

– Hogy megtudja, ki a ló gazdája.

– Végtelenül. Képzelje csak... De nem tudja ön véletlenül, vicomte?

– Asszonyom, ön valamit el akart mesélni, azt mondta: „Képzelje csak...”

– No jó. Képzelje csak, az a kedves pejló, azzal a kedves kis piros inges zsokéval már első pillanatra annyira rokonszenves volt előttem, és úgy izgultam értük, mintha vagyonom felét rájuk tettem volna. És amikor megláttam, hogy három lóhosszal megelőzik a többieket, és elsőnek futnak a célba, annyira megörültem, hogy tapsolni kezdtem, mint a bolond. De képzeljék csak el, mekkora volt a meglepetésem, hazaérve, a lépcsőmön a kis piros inges zsokéval találkozom! Azt hittem, hogy a verseny győztese véletlenül egy házban lakik velem, de azután, amint benyitok a szalonomba, az első, amit megpillantok, az az aranyserleg, amelyet a ló és az ismeretlen zsoké nyertek el. A serlegben kis levélke bújt meg, ezekkel a szavakkal: „G... grófnőnek, lord Ruthwen.”

– Ez az éppen – jegyezte meg Morcerf.

– Hogyan? Mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom mondani, hogy lord Ruthwen az az ember személyesen.

– Miféle lord Ruthwen?

– A mi emberünk, a vámpír, az Argentína Színház-beli.

– Igazán? – kiáltott fel a grófnő. – Hát itt van?

– Persze hogy itt van.

– Szokta látni? Volt is már önnél, és ön is meglátogatja?

– Meghitt barátom, sőt Château-Renaud-nak is van szerencséje ismerni.

– Honnan veszik, hogy ő a nyertes?

– Az ő lova futott Vampa néven.

– No és hát aztán?

– Hát már nem emlékszik annak a hírhedett banditának a nevére, aki engem fogságba hurcoltatott?

– Ah, igaz.

– És akinek a karmaiból olyan csodálatosan kimentett a gróf.

– Igaz, igaz.

– Vampá-nak hívták. Láthatja, hogy ő az.

– De miért küldte el éppen nekem a serleget?

– Először is azért, grófnő, mivel sokat beszéltem neki önről, ezt elhiheti nekem. Azután pedig azért, mert el lehetett ragadtatva attól, hogy egy honfitársnőjére talált, és boldog, amiért ez a honfitársnője érdeklődött utána.

– Remélem, hogy sohasem mondta el neki azokat az ostobaságokat, amelyeket összefecsegtünk róla.

– Erre bizony nem mernék megesküdni... Az a körülmény, hogy lord Ruthwen neve alatt ajánlja fel önnek ezt a serleget...

– De hát ez rettenetes! Halálosan meg fog rám haragudni.

– Talán ellenségesen cselekedett?

– No nem, ezt bevallom.

– Hát akkor?

– Így hát Párizsban van?

– Igen.

– És feltűnést keltett?

– Ej, hiszen egy álló hétig róla folyt a szó – felelte Albert – de azután elkövetkezett az angol királynő koronázása, majd Mars kisasszony gyémántjait lopták el, s akkor már csak ezekről beszéltek.

– Kedves barátom – mondta Château-Renaud –, látszik, hogy a gróf az ön jó barátja, azért bánik vele így. Ne higgyen Albert szavainak, grófnő, ma sem beszélünk egyébről Párizsban, csak Monte Cristo grófjáról. Azzal kezdte, hogy harmincezer frankos lovakat küldött Danglars-nénak, azután megmentette Villefort-né életét, utána – mint látjuk – megnyerte a Jockey Club díját. Morcerf-rel ellentétben azt állítom, hogy még most is a gróffal foglalkozik mindenki, és hogy egy hónap múlva is csak vele fognak foglalkozni, ha továbbra is folytatja szertelenkedéseit, ami egyébként, úgy látszik, a rendes életmódjához tartozik.

– Meglehet – jelentette ki Morcerf. – De ugyan ki foglalta el az orosz nagykövet páholyát?

– Melyik az? – kérdezte a grófnő.

– Első emelet, az oszlopok között. Úgy látom, újonnan van bevonva az egész.

– Csakugyan – mondta Château-Renaud. – Ült ott valaki az első felvonás alatt?

– Hol?

– Abban a páholyban.

– Nem – felelte a grófnő –, nem láttam ott senkit. Így hát – folytatta, visszatérve a társalgás előbbi tárgyához – ön azt hiszi, hogy az első díj nyertese az ön Monte Cristója?

– Bizonyos vagyok benne.

– És ő küldte nekem a serleget?

– Kétségtelen.

– De hiszen én nem is ismerem – mondta a grófnő. – Igazán kedvem volna visszaküldeni neki.

– Eszébe ne jusson! Küldene önnek egy másikat, zafírból vagy rubinból. Ilyenek a szokásai. Olyannak kell venni, amilyen.

Ebben a pillanatban megszólalt a második felvonás kezdetét jelző csengő.

Albert felállt, hogy a helyére menjen.

– Látom még? – kérdezte a grófnő.

– Felvonás közben, ha megengedi, eljövök, és megkérdezem, venné-e valami hasznomat Párizsban?

– Uraim – mondta a grófnő –, minden szombaton este a rue de Rivoli 22. szám alatti lakásomon fogadom barátaimat. Ezt máris bejelentem önöknek.

A fiatalemberek köszöntek és eltávoztak.

Amint a terembe léptek, látták, hogy az egész földszint áll, és a nézőtér egy pontjára néz. Tekintetük követte a többiekét, és megakadt az orosz nagykövet volt páholyán. Egy fekete ruhás, harmincöt-negyven éves férfi lépett be éppen oda, keletiesen öltözött fiatal nővel. A nő feltűnő szépség volt, ruhája olyan pazar, hogy, mint mondottuk, egy pillanat múlva minden tekintet rajta pihent.

– Ejnye – mondta Albert –, hiszen ez Monte Cristo és a görög hölgye.

Valóban a gróf volt az, Haydée-val.

Egy perccel később a fiatal nő nemcsak a földszint, hanem az egész nézőtér figyelmének középpontjába került. A nők kihajoltak a páholyukból, hogy megcsodálják a csillár fényében ragyogó gyémántzuhatagot.

A második felvonás abban a tompa zsibongásban kezdődött meg, amely nagyobb tömegben mindig valami kimagasló eseményt jelez. Senkinek sem jutott eszébe, hogy csendet kérjen. E ragyogó, gyönyörű fiatal teremtésnél érdekesebb és szebb látványt aligha lehet elképzelni.

Danglars-né ezúttal érthetően intett Albert-nek, hogy a következő felvonásközben elvárja látogatását.

Morcerf sokkal jobb nevelésű volt, semhogy várasson magára, ha már egyszer félreérthetetlenül meghívják. A felvonás végén tehát felsietett a proszcéniumpáholyba.

Üdvözölte a két hölgyet, és kezet fogott Debrayvel.

A báróné kedves mosollyal, Eugénie pedig szokott hidegségével fogadta.

– Kedves barátom – mondta Debray –, kétségbeesett embert lát maga előtt, aki önt hívja segítségül. Lám, a báróné elhalmoz kérdéseivel a grófról, és elvárja tőlem, hogy tudjam, hová való, honnan jön, hová megy. Hát én bizony nem vagyok Cagliostro[44], és hogy a csávából kikerüljek, azt mondtam: „Tessék mindezt megkérdezni Morcerf-től, ő ismeri Monte Cristót tetőtől talpig.” Ekkor intettek önnek.

– Hát nem hihetetlen-e – kérdezte a báróné –, hogyha valakinek a titkos alapból félmillió áll rendelkezésére, ne legyen mindenről tudomása?

– Asszonyom – felelte Lucien –, higgye el, hogyha egy félmillió állna rendelkezésemre, egyébre használnám fel, mint arra, hogy tudakozódjam Monte Cristo úrról, akinek szerintem nincs egyéb érdeme, csak az, hogy kétszer olyan gazdag, mint egy nábob.

De átadtam a szót Morcerf barátomnak, tessék hozzáfordulni, ez most már nem az én dolgom.

– Egy nábob bizonyára nem küldött volna nekem egy pár harmincezer frankos lovat, a fülükben négy gyémánttal, amelyek mindegyike megér ötezer frankot.

– A gyémántok! – nevetett Morcerf. – Ez a bogara. Azt hiszem, akárcsak Potemkinnek, neki is van belőle mindig a zsebében, és úgy szórja el őket, amerre jár, mint Hüvelyk Matyi a kavicsokat.

– Bizonyára valami bányára bukkant – jegyezte meg Danglars-né. – Tudja, hogy korlátlan hitele van a báró bankjánál?

– Nem, ezt nem tudtam – felelte Albert –, de úgy kell lennie.

– És hogy bejelentette Danglars-nak: egy évet szándékozik Párizsban tölteni, és ezalatt hatmilliót akar elkölteni.

– A perzsa sah lehet, aki inkognitóban utazgat.

– Hát észrevette, Lucien úr, milyen gyönyörű az a nő? – kérdezte Eugénie.

– Igazán mondom, kisasszony, ön az egyetlen, aki ilyen igazságosan ítéli meg a saját neméhez tartozókat.

Lucien a szeméhez emelte lornyonját.

– Bájos – mondta.

– És Morcerf úr tudja, ki ez a nő?

– Kisasszony – mondta Albert erre a csaknem egyenesen hozzá intézett kérdésre válaszolva –, csak félig-meddig tudom, mint ahogy minden egyebet, ami a szóban forgó titokzatos személyiséggel összefügg. Ez a hölgy görög lány.

– Ezt már a ruháján is látni lehet, és így ön nem mondott mást, csak azt, amit velünk együtt az egész terem tud.

– Sajnálom – mondta Morcerf –, hogy ilyen tudatlan ciceronénak bizonyultam, és be kell vallanom, hogy a tudományom itt csődöt mond. Azt tudom még, hogy a hölgy muzsikál, mert egy ízben, amikor a grófnál reggeliztem, egy guzla hangját hallottam, és ez a zene csak tőle származhatott.

– Hát vendégeket is fogad az ön grófja? – kérdezte Danglars-né.

– Mégpedig ragyogó módon, ezt merem állítani.

– Rá kell vennem Danglars-t, hogy hívja meg valami vacsorára vagy bálra, így majd ő is viszonozza a meghívást.

– Mi az? Ön elmenne hozzá? – kérdezte Debray nevetve.

– Miért ne? A férjemmel!

– De hiszen ez a titokzatos gróf legényember.

– Láthatja, hogy nem az – nevetett most a báróné, a szép görög nőre mutatva.

– Ez valami rabszolganő, mint ahogy a gróf maga mondta nekünk, emlékszik Morcerf, az ön reggelijén?

– Lássa be, kedves Lucien – mondta a báróné –, hogy inkább olyan, mint egy hercegnő.

– Az Ezeregyéjszaká-ból.

– Az Ezeregyéjszaká-ból, elismerem, de mitől lesz valaki hercegnő? A gyémántoktól, kedvesem. Márpedig ezt elborítják a gyémántok.

– Túlságosan is – jelentette ki Eugénie. – Enélkül szebb volna, mert látni lehetne szép formájú nyakát és csuklóját.

– Lám, a művészlélek. Látják, hogy tud lelkesedni? – mondta Danglars-né.

– Szeretek mindent, ami szép – mondta Eugénie.

– Hát akkor mit szól a grófhoz? – kérdezte Debray. – Azt hiszem, ő sem valami utolsó ember.

– A gróf? – felelte Eugénie, mintha még sosem nézte volna meg. – A gróf bizony nagyon sápadt.

– Éppen ebben a sápadtságban van titkának kulcsa, amit keresünk. G... grófnő azt állítja, hogy vámpír – mondta Albert.

– Hát már visszajött G... grófnő? – kérdezte a báróné.

– Ott van abban az oldalpáholyban, csaknem szemben velünk, anyám – mondta Eugénie. – Az a csodálatos szőke nő az.

– Igen, igen – mondta Danglars-né. Tudja, mit kellene tennie, Morcerf?

– Parancsoljon, asszonyom.

– Át kellene mennie látogatóba Monte Cristóhoz, és idehoznia hozzánk.

– Ugyan minek? – kérdezte Eugénie.

– Hogy beszélünk vele. Nem vagy rá kíváncsi?

– A legkevésbé sem.

– Különös gyermek! – mormogta a báróné.

– Ó, én azt hiszem, magától is idejön – mondta Morcerf. – Nézze, csak asszonyom, meglátta most önt és ideköszönt.

A báróné bájos mosollyal viszonozta a gróf üdvözlését.

– Nem bánom – mondta Morcerf –, feláldozom magam. Megyek és megnézem, van-e rá mód, hogy beszélhessek vele.

– Nagyon egyszerű a dolog: menjen be a páholyába.

– De hiszen még be sem mutattak neki.

– Kinek?

– A szép görög nőnek.

– Hát nem azt mondta, hogy rabszolganő?

– De igen. Hanem ön maga is azt állította, hogy valóságos hercegnő... Nem. Remélem, hogy a gróf is kijön, ha meglátja, hogy innen kimentem.

– Meglehet. Menjen hát!

– Megyek is.

Morcerf köszönt és távozott. Abban a pillanatban, amikor elhaladt a gróf páholya előtt, csakugyan nyílt a páholyajtó. A gróf néhány arab szót mondott a folyosón tartózkodó Alinak, azután karon fogta Morcerf-t.

Ali újra becsukta a páholy ajtaját, és állva maradt előtte. A páholyfolyosón egész tömeg gyűlt a núbiai köré.

– Az önök Párizsa valóban különös város, és a párizsiak furcsa emberek – mondta Monte Cristo. – Úgy tesznek, mintha életükben most látnának először núbiait. Nézze csak, hogy tolonganak a szegény Ali körül, aki ebből egy kukkot sem ért. Egyről azonban felelek: ha egy párizsi Tuniszba, Konstantinápolyba, Bagdadba vagy Kairóba menne, nem állnák így körül.

– Ennek az a magyarázata, hogy a keletiek mind értelmes lények, és csak azt nézik meg, amit érdemes megnézni. De higgye el nekem, Ali csak azért élvezi ezt a népszerűséget, mert önhöz tartozik, és ebben a pillanatban ön divatban van.

– Igazán? És ugyan minek köszönhetem ezt a szerencsét?

– Ej, hát saját magának! Ezer arany értékű fogatokat ajándékoz, királyi ügyészek feleségeinek menti meg az életét, Brack őrnagy neve alatt futtat telivéreket és holmi babszemjankó zsokékat, végül aranyserlegeket nyer, és azokat szép asszonyoknak küldözgeti.

– Ugyan ki az ördög mesélte mindezt a badarságot önnek?

– Ejnye! Először is Danglars-né, aki majd meghal érte, hogy önt a páholyában lássa, vagy inkább azért, hogy önt ott lássák. A második Beauchamp újságja volt, a harmadik pedig az én saját találékonyságom. Miért nevezte el a lovát Vampá-nak, ha meg akarja őrizni az inkognitóját?

– Látja, ebben aztán igaza van, ez oktalanság volt – mondta a gróf. – De mondja csak, az ön apja, Morcerf gróf nem szokott ellátogatni az Operába? Kerestem a szememmel, de nem találtam sehol.

– Ma este itt lesz.

– Hol?

– Azt hiszem, a báróné páholyában.

– A báróné leánya az a bájos teremtés, aki a társaságában van?

– Igen.

– Engedje meg, hogy sok szerencsét kívánjak.

Morcerf mosolygott.

– Erről még beszélünk később és részletesebben – mondta. – Mit szól a zenéhez?

– Miféle zenéhez?

– Ahhoz, amit most hallott.

– Azt mondom, túlságosan szép ahhoz képest, hogy emberi lény komponálta, és – mint ahogy a jó öreg Diogenész mondta – kétlábú, tollatlan madarak énekelték.

– Ej, ej, kedves gróf, ön talán akkor hallgathatja az égi kórust, amikor kedve tartja?

– Kissé mintha így állna a dolog. Amikor hallani vágyom a csodálatos muzsikát, vicomte, azt a muzsikát, amelyet halandó füle még nem hallott, akkor álomba merülök.

– Nohát, akkor itt a legjobb helyen van. Tessék csak itt is aludni, kedves grófom, hiszen evégből találták ki az Operát.

– Dehogy, ehhez az önök zenekara nagyon is zajos. Hogy olyan álomba merüljek, amelyről beszéltem, csendre és nyugalomra van szükségem, és még valami előkészületre is...

– Ó, a nevezetes hasisról van szó?

– Arról, vicomte. Ha igazi zenét akar hallani, jöjjön el hozzám vacsorára.

– Hallottam már ebből valamit, amikor önnél reggeliztem – jegyezte meg Morcerf.

– Rómában?

– Igen, ott.

– Ó, hát az Haydée guzlája volt. Igen, a szegény számkivetett teremtés olykor azzal szórakozik, hogy hazája dalaiból játszik nekem.

Morcerf most már nem kérdezősködött tovább, és a gróf is elhallgatott.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

– Megbocsát, ugye? – kérdezte a gróf, és a páholya felé indult.

– De kérem!

– Adja át G... grófnőnek a vámpír üdvözletét.

– És a bárónénak?

– Mondja meg neki, hogy ha megengedi, még az este folyamán tiszteletemet teszem nála.

Megkezdték a harmadik felvonást. A harmadik felvonás közben, mint ahogy megígérte, megérkezett Morcerf gróf Danglars báróné páholyába.

A gróf nem az az ember volt, aki feltűnést kelt egy teremben. Nem is vette észre más az érkezését, csak azok, akiknek a páholyában helyet foglalt.

Monte Cristo azonban meglátta, és könnyedén elmosolyodott.

Haydée bizony semmit sem vett észre. Mihelyt felhúzták a függönyt, mint minden egyszerű lélek, a szemet és füleit gyönyörködtető előadás imádatába merült.

A harmadik felvonás szokás szerint pergett le. Noblet, Júlia és Leroux kisasszonyok végiglejtették szokott táncaikat, Granada hercegét párbajra hívta Robert-Mario, végül is a felséges király, leányát kézen fogva, körülsétált a színpadon, hogy megmutogassa bársonypalástját. Utána legördült a függöny, és a terem azonnal kizúdult az előcsarnokba és a folyosókra.

A gróf is kiment páholyából, és csakhamar megjelent Danglars bárónénál.

A báróné nem tudta elfojtani az örömmel vegyes meglepetés könnyű kiáltását.

– Jöjjön csak, gróf úr! – kiáltotta. – Mert igazán boldog vagyok, hogy élőszóval is kifejezhetem önnek hálámat, amit írásban már megtettem.

– Ó, asszonyom – mondta a gróf –, hát még mindig nem felejtette el azt a semmiséget? Nekem már bizony kiment az eszemből.

– Lehet, de azt nem felejti ám el az ember, gróf úr, hogy ön másnap megmentette barátnőm, Villefort-né életét, amikor az én megvadult lovaim veszedelembe sodorták.

– Ismét csak nem érdemlem meg háláját, asszonyom, mert Ali, a núbiai volt olyan szerencsés, hogy ezt a kitűnő szolgálatot tehette Villefort-né asszonynak.

– Az is Ali volt, aki a fiamat kiszabadította a római banditák karmai közül? – kérdezte Morcerf gróf.

– Nem, gróf úr – felelte Monte Cristo, és megszorította a tábornok feléje nyújtott kezét –, nem. Ezúttal a saját számlámra fogadom el a köszönetet. De hiszen ezt ön már egy ízben megköszönte, el is fogadtam a köszönetét, és szinte restelkednem kell, amiért újra meg újra hálálkodik. Tüntessen ki azzal, báróné, hogy bemutat a kedves leányának.

– Ó, a leányom, legalábbis hírből, már ismeri önt, hiszen két vagy három nap óta másról sem beszélünk, mint önről. Eugénie – folytatta a báróné, a leányához fordulva –, ez itt Monte Cristo grófja!

A gróf meghajolt, amit Danglars kisasszony könnyed fejbólintással viszonozott.

– Csodálatosan szép hölggyel van itt, gróf úr – kezdte Eugénie. – Talán a leánya?

– Nem, kisasszony – válaszolta Monte Cristo, akit nagyon meglepett ez a rendkívüli naivság vagy megdöbbentően merész fellépés. – Egy szegény görög leány, akinek a gyámja vagyok.

– Hogy hívják?

– Haydée-nak – felelte a gróf.

– Görög lány! – mormogta Morcerf gróf.

– Igen, gróf – mondta Danglars-né –, és vallja csak be, látott-e valaha is Ali Tepelenti[45] udvarában, ahol ön olyan dicsőséggel szolgált, ilyen csodálatosan szép öltözéket, mint ez itt, a szemünk előtt?

– Ah! – mondta Monte Cristo. – Ön hát Janinában szolgált, gróf úr?

– Hadseregfőfelügyelő voltam a pasa csapatainál – válaszolta Morcerf –, és nem titkolom, hogy kis vagyonomat a kiváló albán fejedelem bőkezűségének köszönhetem.

– Oda nézzenek! – mondta ismét Danglars-né.

– Hova? – kérdezte Morcerf.

– Oda – mondta Monte Cristo.

Morcerf grófot átfogta karjával, és vele együtt kihajolt a páholyából.

Haydée már mindenfelé kereste tekintetével Monte Cristót, és ebben a pillanatban észrevette halvány arcát a Morcerf-é mellett, akit átkarolva tartott.

Ez a látvány úgy hatott a fiatal lányra, mintha Meduzafőt pillantott volna meg. Kissé előrehajolt, mintha tekintetével mindkét férfit fel akarná falni, azután hátrahanyatlott, és könnyű kis sikoltást hallatott, amit azonban a körülötte levők meghallottak. Meghallotta Ali is, és azonnal benyitott.

– Mi az, mi történt a gyámleányával, gróf úr? – kérdezte Eugénie. – Úgy látom, rosszul lett.

– Valóban – felelte a gróf –, de nem kell megijednie, kisasszony. Haydée nagyon ideges, ennélfogva igen érzékenyen hatnak rá az illatok. Egy túlságosan erős parfüm, amit nem szeret, elég ahhoz, hogy elveszítse eszméletét. De – tette hozzá a gróf, és kis üveget húzott ki a zsebéből – itt van nálam az orvossága.

Egyetlen meghajlással elbúcsúzott a bárónétól és leányától, mégegyszer kezet fogott a gróffal és Debrayvel, azután távozott Danglars-né páholyából.

Amikor saját páholyába ért, Haydée még mindig halálsápadt volt.

Amint a gróf megjelent, a leány azonnal megragadta kezét. Monte Cristo érezte, hogy ez a kis kéz nedves és jéghideg.

– Kivel beszélgettél ott, uram? – kérdezte a lány.

– Ugyan, hát Morcerf gróffal – válaszolta Monte Cristo –, dicső édesapád szolgálatában állott, és saját bevallása szerint apádnak köszönheti a vagyonát.

– Ó, a nyomorult! – kiáltott fel Haydée! – Ő árulta el apámat a törököknek. Vagyona árulásának díja. Nem tudtad ezt, jó uram?

– Hallottam Epiruszban holmi mendemondát erről a dologról – válaszolta Monte Cristo –, de a részleteket nem ismerem. Gyere, gyermekem, majd te elmondod, érdekes lehet.

– Igen, igen, gyere, gyere. Azt hiszem, belehalnék, ha továbbra is látnom kellene ezt az arcot.

Haydée felugrott, gyönggyel és korallal kivarrt fehér kasmír burnuszába burkolózott, és gyorsan távozott, éppen amikor felment a függöny.

– Hát ez az ember mindent másképpen csinál, mint mások! – jegyezte meg G... grófnő Albert-nek, aki visszatért hozzá. – Áhítatosan végighallgatja a Róbert harmadik felvonását, és mikor megkezdik a negyediket, egyszerre csak elmegy.

16

Árfolyamhullámzás

Néhány nappal e találkozás után Albert de Morcerf meglátogatta Monte Cristo grófját Champs-Élysées-n levő házában, amelyen máris meglátszott az a palotába illő pompa, amellyel a gróf, hatalmas vagyona segítségével, még ideiglenes szállásait is berendezte.

Azért jött, hogy megismételje Danglars-né köszönetét, amelyet a gróf már levél formájában is kézhez kapott. A levél Danglars báróné, született Hermine de Servieux aláírással érkezett.

Albert Lucien Debray kíséretében jött. Barátja szavaihoz Debray hozzáfűzte saját udvarias megjegyzéseit is, amelyek bizonyára nem voltak hivatalosak, de a gróf éles szeme mindjárt észrevette, merről fúj a szél.

Még azt is megszimatolta, hogy Lucien látogatása kettős kíváncsiságból eredt, s hogy e kíváncsiság jórészt a rue de la Chaussée d'Antinről indul ki. Valóban, joggal feltételezhette, hogy mivel Danglars-né nem tekinthette meg saját szemével annak az embernek az otthonát, aki harmincezer frankos lovakat ajándékoz, és milliós gyémántot viselő görög rabszolganővel megy el az Operába, elküldte maga helyett azt a szempárt, amelyen keresztül máskor is nézni szokott, hogy a gróf otthonáról való értesüléseit beszerezze.

A gróf azonban úgy tett, mint aki nem is gyanítja, hogy valami összefüggés van Lucien látogatása és a báróné kíváncsisága között.

– Ön csaknem állandó összeköttetésben áll Danglars báróval? – kérdezte Albert de Morcerf-től.

– Hogyne, gróf úr, hiszen tudja, mit mondtam erről.

– Hát ez a terv még mindig fennáll?

– Jobban, mint valaha – jelentette ki Lucien. – Ez már befejezett dolog.

Lucien kétségtelenül azt hitte, hogy ezzel a közbevetett megjegyzésével elnyerte a további hallgatás jogát, ezért szeméhez emelte gyöngyház lornyonját, harapdálni kezdte sétapálcája aranyos fogóját, és körülsétált a szobában, hogy a fegyvereket és a képeket nézegesse.

– Ó – mondta Monte Cristo –, az ön szavai után ítélve nem gondoltam, hogy olyan hamarosan sorát ejtik a dolognak.

– Mit tegyünk? Az események előrehaladnak a maguk útján, mi nem gondolunk rájuk, de ők törődnek velünk. És ha hátratekintünk, meglepetve látjuk, mekkora utat tettek már meg. Apám és Danglars úr együtt szolgáltak Spanyolországban, apám a hadseregben, Danglars úr az élelmezésnél. Így esett, hogy apám, akit a Forradalom tönkretett, és Danglars úr, aki hazulról semmit sem örökölt, megvetették szerencsés jövőjük alapját. Apám a politikái és katonai pályán, ami igazán szép és dicséretre méltó, Danglars úr pedig politikai és pénzügyi tekintetben, ami csodálatos.

– Igen, igen – mondta Monte Cristo –, azt hiszem, hogy amikor Danglars úrnál voltam látogatóban, már ő is beszélt erről. És – tette hozzá, miközben Lucienre pillantott, aki egy albumban lapozgatott – csinos az az Eugénie kisasszony? Mert úgy emlékszem, Eugénie-nek hívják.

– Nagyon csinos, vagy még inkább nagyon szép – válaszolta Albert –, de nem az a fajta szépség, amelyet én kedvelek. Nem vagyok rá méltó.

– Máris úgy beszél róla, mintha a férje volna.

– Ó! – fakadt ki Albert, és most ő nézett körül, hogy mit is csinál Lucien.

– Tudja – jegyezte meg erre Monte Cristo, kissé halkabban –, úgy nézem, ön nem nagyon lelkesedik ezért a házasságért.

– Danglars kisasszony túlságosan gazdag hozzám – jelentette ki Morcerf –, és ez megrémít.

– Ugyan már, ez nem komoly kifogás – mondta Monte Cristo –, hiszen ön is elég gazdag.

– Apám mintegy ötvenezer frank évjáradékkal rendelkezik, és házasságom esetén nekem ad majd tízet vagy tizenkettőt.

– Bizonyos, hogy ez szerény összeg – mondta a gróf –, főleg Párizsban az. De nemcsak a vagyon számít ám, az előkelő név és magas társadalmi állás is valami. Önnek jó neve van, nagyszerű a társadalmi helyzete, Morcerf gróf azonkívül katona is, és jóleső látvány, hogy ha Bayard[46] ragyogó tisztasága Duguesclin[47] szerénységével párosul. Az önzetlenség a napnak legragyogóbb sugára, amely a nemesi kardon csak még jobban csillog. Én ezt a házasságot nagyon is helyénvalónak tartom: Danglars kisasszony vagyont hoz a házba, ön pedig nemességet.

Albert a fejét rázta és elgondolkodott.

– Más okom is van – mondta.

– Bevallom – jegyezte meg Monte Cristo –, kissé érthetetlen előttem, miért idegenkedik úgy egy szép és gazdag fiatal lánytól.

– Ó, istenem! – mondta Morcerf. – Ez az idegenkedés, ha ugyan fennáll, nemcsak az én részemről nyilvánul meg.

– Hát ugyan kinek a részéről? Hiszen azt mondja, hogy az édesapja kívánja ezt a házasságot!

– Az anyámnak nincs ínyére, márpedig anyám okos asszony, és józanul tud ítélni. Hát ő bizony nem valami nagy örömmel fogadja ezt a házasságot. Valami érthetetlen elfogultsággal viseltetik a Danglars család iránt.

– Ó – mondta a gróf kissé erőltetett hangon –, ez érthető. Morcerf grófné maga az előkelőség, az arisztokrácia, a finomság megtestesítője, kissé tétovázik, megérintsen-e valami durva, vaskos polgári kezet. Ez természetes.

– Igazán nem tudom, erről van-e szó. De annyit tudok – folytatta Albert –, hogy ha csakugyan létrejön ez a házasság, anyámat boldogtalanná teszi. Már hat hét óta készülünk egy komoly megbeszélésre, de olyan fejgörcsök fogtak el...

– Valódiak? – kérdezte a gróf mosolyogva.

– Nagyon is valódiak, bizonyára a félelem okozta... Két hónappal el kellett halasztani ezt a megbeszélést. Látja, engem semmi sem sürget, még nem is vagyok egészen huszonegy éves, Eugénie pedig mindössze tizenhét. A két hónap azonban a jövő héten lejár. Akkor már nem halaszthatom tovább. El sem tudja képzelni, kedves grófom, mennyire zavarban vagyok... De boldog is ön, hogy szabad lehet!

– Ej, legyen hát ön is szabad! Ugyan ki akadályozza meg benne, ha megkérdezhetem?

– Apám csalódnék, ha nem venném nőül Danglars kisasszonyt.

– Akkor hát vegye nőül – mondta a gróf vállat vonva.

– Igen ám – válaszolta Morcerf –, de anyámra nézve ez nem csalódás lesz, hanem fájdalom.

– Akkor meg ne vegye el – mondta a gróf.

– Meglátom... megpróbálom... ugye segítségemre lesz jó tanáccsal? Ha lehet, húzzon ki ebből a csávából. Azt hiszem, inkább vesznék össze a gróffal, semhogy fájdalmat okozzak drága édesanyámnak.

Monte Cristo elfordult. Meghatottnak látszott.

– Ejnye, mit csinál? Talán vázlatot Poussin képe után? – kérdezte Debraytől, aki egy öblös karosszékben ült a szalon egyik sarkában, és jobb kezében ceruzát, baljában füzetet tartott.

– Én? – felelte Debray a legnagyobb nyugalommal. – Hogyisne! Vázlatot! Ennél már többre becsülöm a festészetet! Éppen az ellenkezőjét csinálom. Számokat jegyzek.

– Számokat?

– Igen, számolok. Ez közvetve most már önt is érdekli, gróf. Azt számolom, hogy a Danglars cég az utolsó haiti hausse után mennyit nyert. Három nap alatt kétszázhatról felugrott négyszázkilencre, és az okos bankár sokat vásárolt kétszázhatért. Háromszázezer frankot kellett nyernie.

– Ez még nem is a legnagyobb üzlete – jegyezte meg Morcerf –, hiszen az idén már nyert egymilliót spanyol papírokon.

– Ide hallgasson, kedves barátom – mondta Lucien –, Monte Cristo grófja is elmondhatja önnek, amit az olaszok:

Danaro e santia

Meta della Metta.[48]

És még ez is sok. Mikor ilyesmiket hallok, én csak a vállamat vonogatom.

– Ön Haitiről beszél? – kérdezte Monte Cristo.

– Ó, Haiti, az valami egészen más. Haiti, az a francia tőzsdejátékosok écarté-kártyapartija. Lehet szeretni a bouillote-ot, kedvelni a whistet, bolondulni lehet a bostonért, és mégis mindezt megunhatja az ember. Az écartéhoz azonban visszatérünk. Ez versenyen kívül áll. Így hát Danglars úr tegnap eladott részvényeket négyszázhatért, és bezsebelt háromszázezer frankot. Ha a mai napig várt volna, a papír leesett volna kétszázötre, s akkor nemhogy háromszázezer frankot nyer, hanem húsz-huszonötezret veszít.

– És ugyan miért esett le az értékpapír négyszázkilencről kétszázötre? – kérdezte Monte Cristo. – Bocsássanak meg, de egészen tájékozatlan vagyok a tőzsde szövevényes mesterségében.

– Azért – felelte Albert nevetve –, mert az új hírek egyre-másra jöttek, és mind különböztek egymástól.

– Mi az ördög! kiáltott fel a gróf. – Danglars úr hát úgy játszik, hogy egyik napról a másikra nyerhet vagy veszíthet háromszázezer frankot! De hiszen akkor határtalanul gazdag lehet!

– Nem is ő játszik! – vágott közbe élénken Lucien. – Hanem Danglars-né. Ó igazán nem riad vissza semmitől.

– De ön, Lucien, okos ember, és jól ismeri a hírek bizonytalanságát, hiszen ott van a forrásnál. Önnek meg kellene akadályoznia ezt – mondta Morcerf mosolyogva.

– Hogyan érnék el eredményt én, ha a férje nem megy vele semmire? – kérdezte Lucien. – Ismeri a báróné természetét, senki sem tudja befolyásolni, és mindig azt teszi, ami neki tetszik.

– Ó, ha az ön helyében volnék! – mondta Albert.

– Mit tenne?

– Bizony én kigyógyítanám ebből. Ezzel nagy szolgálatot tenne a jövendő vejének.

– Hogy gondolja ezt?

– Könnyű feladat. Megleckéztetném.

– Megleckéztetné?

– Meg. Miniszteri titkári állásánál fogva az ön híreire sokat adnak. Ön ki sem nyithatja a száját anélkül, hogy a pénzügynökök gyorsírással azon nyomban papírra ne vetnék szavait. Veszíttessen el vele gyors egymásutánban százezer frankot, akkor majd észre tér.

– Nem értem – hebegte Lucien.

– Pedig egyszerű a dolog – válaszolta a fiatalember ártatlan arccal, és ez az ártatlanság nem is volt tettetett. Egy szép reggel adjon hírül neki valami hallatlan eseményt, teszem azt, egy telegráfon érkezett tudósítást, amelyet még csak ön tudhat. Például azt, hogy IV. Henrik tegnap Gabriellánál járt. Ettől a hírtől a papírok árfolyamainak fel kell szökniük, ő eszerint is játszik majd a tőzsdén, és egészen bizonyosan veszít, mert Beauchamp másnap ezt írja a lapjában: „Tévedésen alapszik, amit jól értesült emberek állítanak, hogy IV. Henrik királyt tegnapelőtt Gabriellánál látták volna. Ez a tény nem bizonyult valónak. IV. Henrik király el sem hagyta a Pont-Neuföt.”[49]

Lucien fanyarul elmosolyodott. Monte Cristo, noha közönyösnek látszott, egyetlen szót sem veszített el ebből a beszélgetésből, sőt, átható pillantása mintha még valami titkot is kiolvasott volna a belső titkár zavarából.

Lucien zavarából, amely teljesen elkerülte Albert figyelmét, az következett, hogy Lucien megrövidítette látogatását.

Nyilvánvalóan nem érezte jól magát. A gróf, mialatt kikísérte, néhány halk szót mondott neki, amire ő így felelt:

– Nagyon szívesen elfogadom, gróf úr.

A gróf visszatért a fiatal Morcerf-hez.

– Mérlegelve a dolgot, nem gondolja, hogy helytelen volt ilyen hangon beszélnie az anyósáról Debray úr előtt? – kérdezte.

– Nagyon kérem, gróf úr, ne előlegezze ezt a szót – mondta Morcerf.

– Valóban és túlzás nélkül annyira ellenzi a grófné ezt a házasságot?

– Annyira, hogy a báróné csak ritkán jön el hozzánk, és hogy anyám, ha jól tudom, kétszer sem volt életében Danglars-nénál.

– Így hát – jelentette ki a gróf –, úgy érzem, beszélhetek önnel teljesen nyíltan. Danglars úr a bankárom, Villefort úr pedig nem győzött nekem eléggé hálálkodni egy olyan szolgálatért, amelyet egy véletlen szerencse következtében volt csak módomban neki megtenni. Mindebben egy nagy vacsora- és estélyi meghívás-sorozat lavinája veti előre az árnyékát. Mármost, hogy ne tartsanak fennhéjázónak, vagy ha úgy tetszik, azért, hogy az én érdemem legyen a kezdeményezés, úgy terveztem, hogy meghívom auteuili lakomba Danglars urat és feleségét, meg Villefort urat és feleségét. Ha önt és Morcerf grófékat is meghívom erre a vacsorára, nem lesz-e a dolognak olyan látszata, mintha én a házasságközvetítő szerepét vállaltam volna? Vagy legalábbis Morcerf grófné nem fogja-e így tekinteni, főleg, ha Danglars báró úr a leányát is magával hozza? Mert akkor az ön édesanyja talán megharagszik rám, márpedig ezt a világért sem akarnám. Ellenkezőleg, és nagyon kérem, hangsúlyozza ezt neki, ahányszor csak módjában áll, nagyon is fontosnak tartom, hogy jó véleménye legyen rólam.

– Hálásan köszönöm ezt az őszinte hangot, gróf úr – válaszolta Morcerf –, és boldogan fogadom, ha kihagy a meghívásból, mint ahogy ajánlotta. Ön azt állítja, fontosnak tartja, hogy anyámnak jó véleménye legyen önről. Az pedig máris a legjobb.

– Azt hiszi? – kérdezte Monte Cristo érdeklődéssel.

– Ó, ezt bizonyosan tudom. Amikor a múltkoriban ön eltávozott tőlünk, egy álló óra hosszat beszéltünk még önről. De hadd térjek vissza az előbbi beszélgetésünkre. Ha az édesanyám tudomást szerez arról a jóindulatról, amelyet ön tanúsít, és amelyet én szívesen el is mondok neki, bizonyosra veszem, hogy kimondhatatlanul hálásan fogadná. Viszont pedig az is igaz, hogy apám dühös lenne miatta.

A gróf elnevette magát.

– Én most előadtam önnek a tervemet – mondta Morcerf-nek.

– De az a véleményem, hogy nemcsak az édesapja fog megharagudni rám. Danglars úrék engem igen rossz modorú embernek tartanak majd. Jól tudják, hogy eléggé bizalmas viszonyban vagyok önnel, sőt azt is, hogy ön a legrégibb párizsi ismerősöm, és mégsem lesz a meghívottak sorában. Megkérdezik majd tőlem, miért nem hívtam meg. Találjon ki legalább valami régebbről származó elfoglaltságot, amely valószínűnek látszik, és értesítsen róla néhány sorban. Tudja, ugye, a bankárok valahogy jobban hisznek az írott szónak.

– Még jobbat tudok ennél, gróf úr – válaszolta Albert. – Anyám a tengerpartra készül. Melyik napra tűzte ön ki ezt a vacsorát?

– Szombatra.

– Ma kedd van, így helyes. Holnap este elutazunk. Holnapután reggel már Tréport-ban leszünk. Gróf úr, ön igazán kedves, hogy így segítségére van az embernek.

– Ugyan már, ön túlbecsül engem. Csak jó szolgálatot szeretnék tenni önnek.

– Mikor küldi szét a meghívókat?

– Még ma.

– Helyes! Most elszaladok Danglars úrhoz, és bejelentem neki, hogy holnap anyámmal együtt elutazom Párizsból. Mivel nem is találkoztam önnel, nem tudhatok az ebédjéről sem.

– Ez már meggondolatlanság, hiszen Debray látta itt nálam.

– Igaza van!

– Ellenkezőleg, együtt voltunk, és meghívtam önt minden ceremónia nélkül, amire ön egészen jámborul azt felelte, hogy nem lehet a vendégem, mert elutazik Tréport-ba.

– Helyes, így rendben van! De ön meglátogatja még anyámat elutazásunk előtt?

– Ez már bajos lenne, aztán pedig úti előkészületeikben zavarnám meg önöket.

– Jó, hát akkor másvalamire kérem, és ha eddig csak kedves embernek tartottuk, ezután egyenesen imádni fogjuk.

– Mit kell tennem, hogy elnyerjem ezt a fenséges fokot?

– Hogy mit kell tennie?

– Azt kérdeztem.

– Ön ma olyan szabad, mint a madár. Jöjjön, vacsorázzék velünk. Csak hármacskán leszünk, ön, anyám meg én. Hiszen még alig látta anyámat. Most majd jobban megismerheti. Igazán kivételes asszony, csak azt az egyet sajnálom, hogy nincs meg a párja húsz évvel fiatalabb kiadásban. Esküszöm, hogy hamarosan Morcerf vicomtesse lenne belőle. Apámat nem találja otthon, neki bizottsági ülése van ma, és estére a főelőadónál fog vacsorázni. Jöjjön, sokat beszélgetünk majd utazásokról. Ön bejárta az egész világot, annyi kalandot mesélhet nekünk. Elbeszéli annak a szép görög lánynak a történetét, akivel a minap este együtt volt az Operában. Ön rabszolganőjének nevezi, és úgy bánik vele, mint egy hercegnővel. Beszélgetünk majd olaszul és spanyolul. Fogadja hát el ezt a meghívást, anyám nagyon örül majd önnek.

– Hálásan köszönöm – felelte a gróf. – Meghívása igazán kedves, és mélyen fájlalom, hogy nem fogadhatom el. Nem vagyok olyan szabad, mint ahogy hiszi, sőt éppen ellenkezőleg: nagyon is fontos találkozóm lesz még ma.

– Ohó, vigyázzon csak, éppen az imént tanított meg rá, hogyan ráz le az ember valami kellemetlen meghívást. Nekem azonban bizonyíték kell. Szerencsére nem vagyok bankár, mint Danglars úr, hanem azért, mondhatom, éppen olyan hitetlen vagyok, mint ő.

– A bizonyíték nem marad el – jegyezte meg csendes hangon a gróf.

Ezzel csengetett.

– Ejnye! – mondta Morcerf. – Most már másodszor utasítja vissza, hogy anyámmal vacsorázzék. Ez már szántszándékkal történik, gróf.

Monte Cristo megremegett.

– Egy percig se higgye – mormogta. – Egyébként is, már itt a bizonyítékom.

Baptistin belépett, és várakozóan állt meg az ajtóban.

– Nem tudtam előre az ön látogatásáról, ugye?

– Ej, ön olyan rendkívüli ember, hogy még ebben sem vagyok bizonyos.

– De azt legalábbis igazán nem sejthettem, hogy meghív ebédre?

– Hát ez már csakugyan valószínű.

– Most hallgasson ide. Baptistin... mit mondtam ma reggel önnek, amikor behívtam a dolgozószobámba?

– Hogy öt óra után zárassam be a gróf úr kapuját.

– Azután?

– Ó, gróf úr... – szólt közbe Albert.

– Nem, nem, el akarom oszlatni teljesen azt a titokzatos hírnevet, amellyel ön illetett, kedves vicomte. Nagyon nehéz feladat állandóan a Manfréd szerepét játszani. Üvegházban akarok élni. Azután... Folytassa csak, Baptistin.

– Azután nem fogadunk mást, csak Bartolomeo Cavalcanti őrnagy urat és a fiát – mondta Baptistin.

– Most hallotta. Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr Olaszország egyik legősibb nemesi családjának sarja, amelyet már Dante arra méltatott, hogy d'Hozier-ja[50] legyen. Bizonyára emlékszik is, ha ugyan nem feledte el... a Pokol X. énekében. És vele van a fia, önnel körülbelül egykorú, kedves fiatalember, éppúgy vicomte, mint ön, és most lép be apja millióival a párizsi társaságba. Az őrnagy ma este elhozza hozzám a fiát, Andreát, a continót, ahogy Olaszországban nevezzük. Reám bízza. Foglalkozom is vele, ha megérdemli. Ugye, segítségemre lesz ebben?

– Természetesen! Tehát régi barátja önnek ez a Cavalcanti őrnagy? – kérdezte Albert.

– Nem az, de nagyon derék úr, igen udvarias, igen szerény, nagyon tapintatos, mint amilyen sok van Olaszországban, az ősrégi családok nagyon messzi leszármazottai között. Több ízben találkoztam vele, Firenzében is, Bolognában is, Luccában is, és most értesített Párizsba érkezéséről. Az úti ismeretségek követelőzőek: mindenütt reánk találnak, és számon kérik azt a szívességet, amelyet egyszer véletlenül tanúsítottunk irányukban. Mintha a civilizált embernek, aki bárkivel el tud tölteni egy órát, nem volna meg mindig a maga hátsó gondolata! Ez a derék Cavalcanti őrnagy viszontlátja most Párizst, amelyet csak futólag látott a Császárság alatt, mikor innen Moszkvába ment megfagyni. Megvendégelem jó ebéddel, ő itt hagyja a fiát nekem, én megígérem, hogy vigyázok rá, és hagyom, hadd kövessen el minden bolondságot, amit kedve tart, azután nem tartozunk egymásnak semmivel.

– Nagyszerű! – mondta Albert. – Már látom, hogy ön igen értékes mentor. Isten önnel, tehát vasárnap hazaérkezünk. Igaz is, levelet kaptam Franztól.

– Igazán? – kérdezte Monte Cristo. – Még mindig jól érzi magát Olaszországban?

– Azt hiszem, igen, de úgy látom, sajnálja, hogy ön nincs ott. Azt állítja, hogy ön volt Róma napfénye, és ön nélkül minden szürke. Sőt azt hiszem, azt mondja, hogy ott állandóan esik most az eső.

– Így megváltozott Franz barátjának a véleménye rólam?

– Ellenkezőleg, kitart amellett, hogy önt igazi varázslónak tartja, és éppen ezért sajnálja a távollétét.

– Kedves fiatalember! – jegyezte meg Monte Cristo. – Élénk rokonérzést keltett bennem már az első este, amikor valami vacsorára fájt a foga, és elfogadta az én meghívásomat. Ha jól tudom, d'Épinay tábornok fia?

– Igen, az.

– Azé, akit 1815-ben olyan nyomorultul meggyilkoltak?

– A bonapartisták.

– Ez az! Igazán szeretem azt a fiatalembert. Őt nem várják haza házassági tervek?

– Dehogynem, neki Villefort kisasszonyt kell nőül vennie.

– Igazán?

– Mint ahogy nekem kell elvennem Danglars kisasszonyt – nevetett Albert.

– Ön nevet...

– Hogyne.

– De mit nevet?

– Azt, hogy úgy látom, ő éppúgy lelkesedik ezért a házasságért, mint ahogy én lelkesedem azért, hogy Danglars kisasszonyt nőül vehessem. De kedves grófom, mi úgy beszélünk a nőkről, mint a nők szoktak a férfiakról. Ez megbocsáthatatlan!

Albert felállt.

– Elmegy?

– Jó kérdés! Már két teljes órája untatom önt, és ön olyan udvarias, hogy még megkérdezi, megyek-e már? Gróf, ön a földkerekség legudvariasabb embere! És hogy milyen remekül idomította a szolgáit! Főleg Baptistin urat. Nekem még sohasem volt ilyen inasom. Az enyéim mind a Theâtre Français inasszereplőit utánozzák, akik, mivelhogy csak egy-két szavas szerepük van, azt a súgólyuk előtt mondják el. Ezért arra kérem, ha egyszer elbocsátja Baptistin urat, engedje át nekem az elsőséget.

– Rendben van, vicomte.

– Várjon csak, ez még nem minden: adja át köszöntésemet az ön derék luccai Cavalcante dei Cavalcantijának. És ha netán ki akarná házasítani a fiát, találjon neki egy jó gazdag, legalább anyai ágon ősnemes, apai oldalról pedig bárói származású lányt. Én majd segítségére leszek.

– Ó – válaszolta Monte Cristo –, hát már csakugyan itt tart?

– Itt.

– Ne fogadjon el semmit sebtiben.

– Ó, gróf! – kiáltott fel Morcerf. – Micsoda óriási szolgálatot tenne ön nekem, és még százszor jobban szeretném érte, ha segítene benne, hogy akár csak tíz esztendeig is legényember maradhassak még.

– Semmi sem lehetetlen – válaszolta komolyan Monte Cristo.

Elbúcsúzott Albert-től, kikísérte, majd visszatért, és hármat csengetett.

Csakhamar megjelent Bertuccio.

– Bertuccio úr mondta –, tudnia kell, hogy szombaton vendégeket fogadok az auteuili házamban.

Bertuccio könnyedén megborzongott.

– Igenis, uram – válaszolta.

– Szükségem van önre – folytatta a gróf –, hogy minden illő módon rendben legyen. A ház nagyon szép, vagy legalábbis nagyon szépnek kell lennie.

– Ahhoz bizony mindent fel kellene cserélnünk, gróf úr, mert a kárpit már igen lekopott.

– Cseréljen hát ki mindent, kivéve a piros damaszttal bevont hálószobát. Azt úgy kell hagynia, ahogy most van.

Bertuccio meghajolt.

– A kerthez se nyúljon. Hanem az udvarral azt csinálhat, amit akar. Még jobban is szeretem, ha nem lehet ráismerni.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy gróf úr meg legyen elégedve. De szeretném mégis, ha gróf úr az ebédre nézve utasításokat adna.

– Kedves Bertuccio úr – mondta a gróf –, amióta Párizsban van, úgy veszem észre, elveszítette maga alól a talajt, és nem áll biztosan a lábán. Hát már nem ismer?

– De azt csak megmondhatja nekem, eccellenza, hogy kiket lát vendégül.

– Még nem tudom, és ezt önnek sem kell tudnia. Lucullus ebédel Lucullusnál. Ez elég.

Bertuccio meghajolt és távozott.

17

Cavalcanti őrnagy

Sem a gróf, sem Baptistin nem hazudott, amikor a luccai őrnagy látogatásairól beszéltek Morcerf-nek. Ez a látogatás olyan tisztességes ürügye volt Monte Cristónak, amellyel visszautasíthatta a vacsorára szóló meghívást.

Elütötte a hetet, és Bertuccio úr, a kapott parancs szerint, már két órája elment Auteuilbe, amikor bérkocsi állt meg a palota kapuja előtt, de csaknem szégyenkezve futott tovább, miután a rács mellett kiszállt belőle egy ötvenkét éves forma férfi. Olyan fekete sujtásos zöld kabátot viselt, amely Európában, úgy látszik, kipusztíthatatlan. Bő, kék vászonpantalló, eléggé tiszta, noha nem valami jól kifényesített és kissé túlságosan vastag talpú csizma, szarvasbőr kesztyű, kissé a csendőrcsákóra emlékeztető kalpag, fehér szegélyű fekete gallér, amely, ha tulajdonosa nem a maga teljes jószántából viseli, pellengér-nyakszorítónak is beillett volna: ilyen festői öltözéket viselt az a férfit, aki becsengetett a rácsos kapun, és megkérdezte, vajon nem a Champs-Élysées 30 számú házban lakik-e Monte Cristo grófja, majd a kapus igenlő válaszára belépett, becsukta maga mögött a kaput, és a lépcsőfeljárat felé indult.

Kicsiny és szögletes fejéről, deresedő hajáról, sűrű, szürke bajuszáról Baptistin azonnal felismerte a látogatót, hiszen pontos személyleírása volt róla. Az előcsarnokban várt a vendégre, és alig ejtette ki a jövevény a nevét az értelmes komornyik előtt, Monte Cristo már értesült is az érkezéséről.

Az idegent a legegyszerűbb szalonba vezették. Ott várt reá a gróf, és mosolyogva ment elé.

– Isten hozta, kedves uram! – mondta. – Már vártam önt.

– Igazán? – kérdezte a luccai. – Eccellenza várt engem?

– Hogyne, értesítést kaptam, hogy ma este hét órakor idejön.

– Hogy idejövök? Így hát értesült róla?

– Természetesen.

– Annál jobb! Bevallom, tartottam tőle, hátha megfeledkeznek erről a kis óvatosságról.

– Melyikről?

– Hogy önt értesítsék.

– Ó, dehogy.

– Bizonyos benne, hogy nem téved?

– Bizonyos vagyok.

– Engem várt eccellenza ma este hét órára?

– Önt bizony. Egyébként meggyőződhetünk róla.

– Ó, hiszen ha engem várt, akkor az felesleges – jegyezte meg a luccai.

– De igen! De igen! – mondta Monte Cristo.

A luccai kissé nyugtalannak látszott.

– Lássuk csak, hát ön nem Bartolomeo Cavalcanti marquis úr?

– De igen, Bartolomeo Cavalcanti vagyok – ismételte a luccai megkönnyebbülve –, hogyne, az vagyok.

– Valamikor őrnagy volt Ausztria szolgálatában.

– Őrnagy voltam? – kérdezte félénken az öreg katona.

– Igen – válaszolta Monte Cristo –, őrnagy volt. Franciaországban így nevezik azt a rangot, amelyet ön Olaszországban viselt.

– Jól van – mondta a luccai –, nem is kívánok többet, hiszen tetszik tudni...

– Egyébként nem a saját jószántából jött most ide – kezdte ismét Monte Cristo.

– Ó, természetesen nem.

– Valaki ideküldte hozzám.

– Igenis.

– A kitűnő Busoni abbé?

– Persze hogy ő – kiáltott fel boldogan az őrnagy.

– Levelet is hozott?

– Tessék, itt is van.

– Na, látja! Adja hát ide.

Monte Cristo átvette a levelet, kibontotta és elolvasta.

Az őrnagy tágra meredt szemmel bámult a grófra, tekintete kíváncsian futott végig a helyiség minden zegén-zugán, de újra meg újra visszatért a grófra.

– Hát igen, a kedves abbé... „Cavalcanti őrnagy, egy derék luccai patrícius, a firenzei Cavalcantik leszármazottja – folytatta Monte Cristo a levél olvasását hangosan –, vagyona után félmillió járadékot élvez.”

Monte Cristo feltekintett a levélből, és elismerően intett.

– Azt mondja: egy félmillió. Ejha, kedves Cavalcanti uram!

– Az van odaírva, hogy félmillió? – kérdezte a luccai.

– Betűről betűre. Ennek így is kell lennie, mert Busoni abbé nagyszerűen ismeri az európai nagy vagyonokat.

– Nem bánom, legyen félmillió – mondta a luccai. – De szavamra mondom, nem hittem volna, hogy ilyen sok.

– Mert olyan intézője van, aki sokat lop öntől. Mit tegyünk, kedves Cavalcanti uram, ezt el kell viselni.

– Ön nyitja fel a szememet – mondta komolyan a luccai –, majd kiteszem a szűrét annak a haszontalannak.

Monte Cristo tovább olvasta a levelet:

– „És egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy teljesen boldog legyen.”

– Ó, istenem, egyetlen dolog! – ismételte a luccai, és nagyot sóhajtott.

– „Hogy rátaláljon imádott fiára.”

– Imádott fiamra!

– „Ezt a fiát kicsiny korában vagy a nemesi család egy ellensége, vagy valami cigány rabolta el.”

– Ötéves korában, uram – jelentette ki a luccai mélységes sóhajjal, és szemét az égnek emelte.

– Szegény atya! – mondta Monte Cristo.

A gróf folytatta a levél olvasását:

– „Én reményt nyújtottam neki, és visszaadtam az életét, gróf úr, mert tudattam vele, hogy ön nyomára vezeti annak a fiúnak, akit tizenöt esztendeje hiába keres.”

A luccai kimondhatatlan nyugtalansággal nézett Monte Cristóra.

– Nyomára tudom vezetni – mondta Monte Cristo.

Az őrnagy kihúzta magát.

– Ah – mondta –, a levél tehát elejétől végig igazat mond?

– Kételkedett benne, kedves Bartolomeo úr?

– Dehogy, egy percig sem! Dehogy, dehogy! Egy komoly férfiú, egy papi ember, mint Busoni abbé, nem csinál efféle tréfát. De még nem olvasta végig, eccellenza.

– Ah, igaz – mondta Monte Cristo –, van egy post-scriptum is.

– Igenis – ismételte a luccai –, van... van... egy post-scriptum is.

– „Hogy Cavalcanti őrnagyot megkíméljem a bankárokhoz való szaladgálástól, küldök neki egy kétezer frankos utalványt útiköltsége fedezésére, és önnél hitelt nyitok számára annak a negyvennyolcezer franknak erejéig, amellyel ön még nekem tartozik.”

Az őrnagy szemmel látható aggodalommal figyelte ezt a post-scriptumot.

– Jól van! – csak annyit felelt a gróf.

– Azt mondta, jól van – mormogta a luccai. – Így hát... uram... – kezdte ismét.

– Így hát? – kérdezte Monte Cristo.

– Így hát a post-scriptum...

– No, mi van a post-scriptummal?

– Azt is olyan szívesen tetszett fogadni, mint a levél többi részét?

– Természetesen, Busoni abbéval elszámolásom van. Nem tudom, hogy pontosan negyvennyolcezer frankkal tartozom-e neki, de néhány bankjegy nem számít nálunk. No lám, hát ilyen fontosságot tulajdonított ennek a post-scriptumnak, kedves Cavalcanti úr?

– Bevallom, hogy tökéletesen megbíztam Busoni abbé aláírásában – válaszolta a luccai. – Így hát nem is vettem magamhoz semmi pénzt. Mármost, ha ez a forrás nem állt volna rendelkezésemre, valóban nagy zavarban lettem volna itt Párizsban.

– Ugyan, zavarba jöhet bárhol is egy ilyen ember, mint ön? – kérdezte Monte Cristo. – Ne beszéljen ilyesmit!

– Nem ismerek itt senkit – jegyezte meg a luccai.

– De annál inkább ismerik önt.

– Igaz, engem ismernek, így hát...

– Fejezze be, kedves Cavalcanti uram!

– Így hát ön ideadja a negyvennyolcezer frankot...

– Adom, amikor parancsolja.

Az őrnagy nagy szemet meresztett.

– De üljön hát le – mondta Monte Cristo. – Nem is értem, mit csinálok... Itt hagyom állni önt egy jó negyedórája.

– Ó, szót sem érdemel.

Az őrnagy odahúzott egy karosszéket és leült.

– Most pedig – mondta a gróf –, talán iszik valamit, egy pohár xeresit, portóit, alicanteit?

– Alicanteit, ha megengedi, hiszen ez a legkedvesebb borom.

– Kitűnő alicanteim van. Egy kis kétszersülttel, ugye?

– Egy kis kétszersülttel, ha lesz olyan szíves.

Monte Cristo csengetett. Csakhamar megjelent Baptistin.

A gróf hozzálépett.

– Mi újság? – kérdezte egészen halkan.

– Itt van a fiatalember – válaszolta ugyanolyan halkan a komornyik.

– Jól van. Hová vezette be?

– A kék szalonban vár, mint ahogy parancsolni méltóztatott.

– Nagyszerű. Hozzon be alicantei bort és kétszersültet.

Baptistin távozott.

– Ön igazán zavarba hoz a fáradozásával – jelentette ki a luccai.

– Ugyan már! – felelte Monte Cristo.

Baptistin visszatért. Poharakat, bort és kétszersültet hozott be.

A gróf az egyik poharat teletöltötte, a másikba csak néhány cseppnyit öntött a folyékony rubinból, amellyel az üveg telve volt. Az üvegen egyébként pókháló és más efféle jelek jobban bizonyították az ital korát, mint az emberi arcát a ráncok.

Az őrnagy nem vétette el, kit melyik pohár illet, fogta a színig megtöltöttet, és kivett egy kétszersültet.

A gróf úgy rendelkezett, hogy Baptistin a vendég keze ügyébe tegye a tálcát. Az őrnagy először csak nyelve hegyével ízlelgette az alicantei bort, azután elégedetten csettintett, és lassan bemártotta kétszersültjét a borba.

– Így hát, uram – mondta Monte Cristo –, ön Luccában lakott, gazdag ember volt, régi nemesi család sarja, általános köztiszteletnek örvend, mindennel rendelkezik, ami csak boldoggá tehet valakit?

– Mindennel, eccellenza – válaszolta az őrnagy, teljesen a borba merítve kétszersültjét. – A világon mindennel.

– És a boldogságához csak egyvalami hiányzik.

– Egyetlenegy – jelentette ki a luccai.

– Hogy megtalálja elvesztett gyermekét.

– Ó! – mondta az őrnagy, és új kétszersült után nyúlt. – De ez aztán igazán hiányzik.

A derék luccai égnek emelte a szemét, és nagy erőfeszítést tett, hogy sóhajtson.

– Hát nézze, kedves Cavalcanti úr – mondta Monte Cristo –, hogy is volt ezzel a sokat siratott fiával? Mert úgy tudtam, hogy ön nőtlen maradt...

– Ezt hitték rólam, uram – mondta az őrnagy –, és én magam...

– Igen – folytatta Monte Cristo –, ön maga is helybenhagyta ezt a véleményt. Valami ifjúkori félrelépést akart a világ elől rejtegetni.

A luccai felállt, a lehető legnyugodtabb és legméltóságosabb arcot öltötte, noha ugyanakkor szerényen lesütötte a szemét, akár azért, hogy a szerepéből ki ne essék, akár azért, hogy a képzeletét támogassa. Közben suttyomban a grófra pislogott, akinek szüntelen mosolya továbbra is jóindulatú érdeklődésről tanúskodott.

– Úgy van, uram – mondta –, el akartam rejteni mindenki elől ezt a ballépést.

– Nem önmagáért – jegyezte meg Monte Cristo –, mert egy férfiú felülemelkedik az ilyesmin.

– Ó, nem, dehogy magamért – mondta az őrnagy mosolyogva, és a fejét rázta.

– Hanem a gyermek anyja miatt – mondta a gróf.

– Az anyja miatt – kiáltott a luccai, és egy harmadik kétszersült után nyúlt. – A szegény édesanyja miatt!

– Tessék csak iszogatni, kedves Cavalcanti úr – mondta Monte Cristo, és újra megtöltötte a luccai poharát. – Hiszen egészen megfojtja az izgalom.

– A szegény anyja miatt! – mormogta a luccai, és azon igyekezett, hogy az akarat hatalmával könnymirigyeiből valami könnycseppfélét sajtoljon a szeme sarkába.

– Az asszony, úgy vélem, Olaszország egyik legelőkelőbb családjából származott.

– Fiesolei patrícius család sarja volt, gróf úr, fiesolei patrícius nő volt!

– Hogy hívták?

– A nevét kívánja tudni?

– Istenem! – mondta Monte Cristo. – Fölösleges, hogy megnevezze, hisz én is tudom.

– Ön, gróf úr, úgyis mindent tud – jelentette ki a luccai meghajolva.

– Oliva Corsinari, ugye?

– Oliva Corsinari!

– Marquise?

– Marquise!

– De ön, minden családi tiltakozás ellenére, végül is feleségül vette?

– Istenem, hát ez lett a vége.

– És rendben vannak az iratai? – kérdezte Monte Cristo.

– Miféle irataim? – kérdezte a luccai.

– Ej, hát a házasságlevele az Oliva Corsinarival kötött házasságáról, és a gyermek születési bizonyítványa.

– A gyermek születési bizonyítványa?

– Andrea Cavalcantinak, az ön fiának születési bizonyítványa. Vagy nem Andreának hívják?

– De azt hiszem, úgy hívják – válaszolta a luccai.

– Micsoda? Csak azt hiszi?

– Ejnye, hát bizonyosra nem merem állítani, hiszen olyan régen elveszítettem!

– Az igaz – egyezett bele Monte Cristo. – Végül is hát megvannak mindezek az iratok?

– Gróf úr, sajnálattal kell jelentenem, bizony nem hoztam magammal őket, mivelhogy senki sem figyelmeztetett rá.

– Mi az ördög! – kiáltott Monte Cristo.

– Hát annyira fontosak ezek az iratok?

– Feltétlenül szükségesek!

A luccai a homlokát dörzsölgette.

– Ah, per Baccho! – mondta – Feltétlenül szükségesek!

– Feltétlenül. Hátha itt valakinek eszébe jutna kétségbe vonni, az ön házassága érvényességét és gyermeke törvényességét!

– Ez igaz – mondta a luccai –, kételkedhetnének benne.

– Márpedig ebből baj hárulna a szegény fiatalemberre.

– Az végzetes lenne.

– Még füstbe mehetne emiatt valami kitűnő házasság.

– O peccato!

– Tudja, Franciaországban szigorúan veszik az ilyesmit. Itt nem elég az, ami Olaszországban, hogy papot hívatnak, és azt mondják neki: „Szeretjük egymást, tessék összeadni bennünket!” Franciaországban polgári házasság van, és a polgári házasságkötéshez személyazonossági iratokra van szükség.

– Hát ez baj, mert bizony nekem nincsenek meg ezek az irataim.

– Szerencsére, nekem megvannak – jelentette ki Monte Cristo.

– Önnek?

– Nekem.

– Önnek megvannak?

– Meg.

– Nohát! – mondta a luccai, aki már-már attól tartott, hogy egész utazása kárba veszett a hiányzó iratok miatt, és így feledékenysége miatt nehezen kaphatja meg a negyvennyolcezer frankot.

– Nohát, ez aztán a szerencse! Igen, szerencse – tette hozzá –, mert én nem is gondoltam az iratokra.

– A mindenit! Meghiszem azt, nem is gondolhat az ember mindenre. De szerencsére Busoni abbé gondolt rá ön helyett.

– Lám, a kedves, jó abbé!

– Előrelátó ember.

– Csodálatos ember – jelentette ki a luccai. – Elküldte önnek az iratokat?

– Itt vannak, tessék.

A luccai összecsapta a kezét.

– Ön a Monte Cattini-i Szent Paula templomban vezette oltárhoz Oliva Corsinarit. Tessék, itt a lelkész bizonyítványa.

– Szavamra! Itt van – mondta az őrnagy, és csodálkozva nézte.

– És itt van Andrea Cavalcanti keresztlevele, amelyet a saravezzai plébános állított ki.

– Mindez szabályos – mondta az őrnagy.

– Vegye át tehát ezeket az iratokat, amelyekkel nekem semmi dolgom, és adja át a fiának, majd az gondosan megőrzi őket.

– Meghiszem azt!... Ha el találná veszíteni...

– Nos, mi lenne akkor? – kérdezte Monte Cristo.

– Ej, hát írni kellene Olaszországba – folytatta a luccai –, és bizony hosszadalmas dolog volna újra megszerezni őket.

– Csakugyan nehéz volna – mondta Monte Cristo.

– Csaknem lehetetlen – válaszolta a luccai.

– Nagyon örülök, hogy ön ennyire felismeri a papírok értékét.

– Jobban mondva megfizethetetleneknek tartom őket.

– Ami pedig a fiatalember édesanyját illeti... – mondta Monte Cristo.

– Ami a fiatalember édesanyját illeti... – ismételte az őrnagy nyugtalanul.

– Vagyis Corsinari marquise-t?

– Istenem! – mondta a luccai, és úgy érezte, a nehézségek csak most bukkannak fel. – Hát még szükségünk lesz rá?

– Nem lesz, uram – válaszolta Monte Cristo. – Egyébként ő már...

– Úgy van, úgy van – mondta az őrnagy –, ő már...

– Lefizette adóját a természetnek?

– Fájdalom! – válaszolta élénken a luccai.

– Tudtam erről – folytatta Monte Cristo. – Már tíz éve, hogy meghalt.

– És én még mindig siratom, uram – mondta az őrnagy, és kihúzta zsebéből kockás zsebkendőjét, s előbb a bal, utána a jobb szemét törölgette meg vele.

– Hát bizony mindannyian halandóak vagyunk – jegyezte meg Monte Cristo. – Most pedig értse meg, kedves Cavalcanti úr, értse meg, itt Franciaországban nem kell róla tudnia senkinek, hogy tizenöt esztendeje nem látta a fiát. Nálunk már kimentek a divatból azok a történetek, amelyek a gyermekrabló cigányokról szólnak. Ön egyszerűen egy vidéki kollégiumba küldte a fiát, és most azt akarja, hogy nevelését a párizsi társaságban fejezze be. Ezért hagyta ön el Viareggiót, ahol a felesége halála óta lakik. Ennyi elég.

– Úgy gondolja?

– Természetesen.

– Akkor rendben van.

– Ha pedig valakinek a fülébe jutna valami arról, hogy olyan sokáig elszakadva élt a fiától...

– Az ám. Mit mondjak akkor?

– Hogy egy hűtelen nevelő segítségével, akit megvesztegettek az ön családjának ellenségei...

– A Corsinariak?

– Természetesen... elrabolták a fiát, hogy az ön neve kihaljon.

– Így is van, miután egyetlen fiú.

– És most, hogy minden rendbe jött, és hogy felújított emlékei nem árulják el többé, bizonyára kitalálja, hogy meglepetést készítettem elő?

– Kellemes meglepetést? – kérdezte a luccai.

– Ohó, látom már, hogy az apa szemét és szívét nem lehet megcsalni! – szólt Monte Cristo.

Az őrnagy hümmögött.

– Valaki elárulta, vagy talán magától találta ki, hogy itt van?

– Kicsoda?

– A gyermeke, a fia, Andrea.

– Kitaláltam – válaszolta a luccai, a világ legnagyobb nyugalmával. – Így hát csakugyan itt van?

– Itt bizony – felelte Monte Cristo. – Az imént jelentette a komornyikom, hogy megérkezett.

– Ah, nagyszerű! Nagyszerű! – mondta az őrnagy, és minden felkiáltásakor ki- és begombolgatta kabátját.

– Kedves uram! – mondta Monte Cristo. – Megértem az izgalmát, időt kell adnom önnek, hogy összeszedje magát. A fiatalembert is elő kell készítenem erre a nagyon óhajtott találkozásra, mert úgy sejtem, ő sem kevésbé türelmetlen, mint ön.

– Meghiszem azt – mondta Cavalcanti.

– Hát egy rövidke negyedóra múlva együtt lesznek.

– Idehozza hát hozzám? Odáig megy jóságában, hogy személyesen vezeti a karjaimba?

– Nem, nem akarok az apa és a fiú közé állni. Önök kettesben lesznek, őrnagy úr. De legyen nyugodt, még ha a vér szava nem is szólalna meg, ön nem tévedhet: ezen az ajtón fog bejönni. Szép szőke fiatalember, talán kissé nagyon is szőke, a modora kifogástalan. Majd meglátja.

– Igaz is, tetszik tudni, hogy nem hoztam magammal több pénzt, mint azt a kétezer frankot, amelyet a jóságos Busoni abbé utalt át nekem – jegyezte meg az őrnagy. – Ebből fedeztem az utazást, és...

– És pénzre van szüksége... Ebben igaza van, kedves Cavalcanti úr. Tessék, itt adok önnek egyelőre nyolc darab ezerfrankos bankjegyet.

Az őrnagy szeme úgy csillogott, mint a karbunkulus.

– Még negyvenezer frankjával tartozom – mondta Monte Cristo.

– Óhajt eccellenza nyugtatványt? – kérdezte az őrnagy, és kabátja belső zsebébe rakta el a bankjegyeket.

– Ugyan minek? – mondta a gróf.

– Hogy Busoni abbéval elszámolhasson.

– Hát majd a végén ad egy teljes nyugtatványt, amikor már a hátralékos negyvenezer frankot is megkapta. Becsületes embereknek nincs szükségük efféle óvatosságra.

– Igen, igen, helyes – mondta az őrnagy –, hiszen mi becsületes emberek vagyunk.

– No, most még egy utolsó szót, marquis.

– Tessék.

– Megengedi, hogy valamire figyelmeztessem, ugye?

– Hogy megengedem-e? Inkább kérem rá!

– Nem esnék nehezére, ha megválna ettől a zsinóros kabáttól?

– Csakugyan! – felelte az őrnagy, noha szeretettel nézett végig kabátján.

– Hát igen, Viareggióban még viselik ezt, de Párizsban már régóta divatját múlta, akármilyen elegáns viselet is.

– Milyen kár! – jegyezte meg a luccai.

– Hát, ha ragaszkodik hozzá, akkor távozáskor ismét felveheti.

– De mit veszek fel addig?

– Azt, amit a málháiban talál.

– Hogyhogy a málháimban? Mindössze egy kis útitáskát hoztam!

– Ennyit hozott magával, természetesen. Miért is okozott volna magának alkalmatlanságot? Egy öreg katona különben is szeret könnyű felszereléssel menetelni.

– Hát éppen ezért...

– Ön azonban gondos ember, és előreküldte málháit. Tegnap érkeztek meg az Hôtel des Princes-be, a rue Richelieu-re. Ön ott vett szállást.

– Tehát azokban a málhákban van?

– Felteszem, volt olyan előrelátó, hogy komornyikjával becsomagoltatott mindent, amire szüksége lehet: városi kabátokat, egyenruhákat. Nagy, ünnepélyes alkalmakkor természetesen egyenruhába öltözik. El ne felejtse feltenni az érdemkeresztjét. Gúnyolódnak ugyan rajta Franciaországban, hanem azért csak viselik.

– Nagyon jó, nagyon jó, nagyon jó! – mondta az őrnagy, és egyik csodálkozásból a másikba esett.

– És most – mondta Monte Cristo –, hogy megerősítettük a szívét a nagy izgalmak befogadására, készüljön el, kedves Cavalcanti úr, hogy hamarosan viszontlátja a fiát, Andreát.

Ezzel Monte Cristo kedvesen köszöntötte a luccait, aki magánkívül volt elragadtatásában. A gróf eltűnt az ajtó függönye mögött.

18

Andrea Cavalcanti

Monte Cristo grófja belépett a szomszédos szobába, amelyet Baptistin kék szalon néven nevezett. Ott várta már egy fesztelen modorú, elég jól öltözött fiatalember, aki félórával azelőtt szállt ki a palota kapuja előtt a bérkocsiból. Baptistin könnyen ráismerhetett. Azt a magas fiatalembert pillantotta meg, akinek szőke haját, vörhenyes szakállát, fekete szemét, vakítóan fehér bőrét, piros arcát gazdája leírta neki.

Amikor a gróf belépett a szalonba, a fiatalember hanyagul hevert egy pamlagon, és szórakozottan veregette csizmáját aranygombos nádpálcájával.

Amint észrevette Monte Cristót, felugrott.

– Monte Cristo grófjához van szerencsém? – kérdezte.

– Az vagyok, uram – felelte a gróf –, nekem pedig bizonyára Andrea Cavalcanti vicomte-tal van szerencsém beszélni?

– Andrea Cavalcanti vicomte-tal – ismételte a fiatalember, és e szavakat könnyed meghajlással kísérte.

– Van önnél egy levél, amely hozzám ajánlja? – kérdezte Monte Cristo.

– Kissé különösnek találtam a levél aláírását, azért nem említettem meg.

– Szindbád, a tengerész, ugye?

– Pontosan az. És mivel semmi másféle Szindbád nevű tengerészt nem ismertem, csak az Ezeregyéjszaka szereplőjét...

– Hát ez annak egyik leszármazottja, egy igen gazdag barátom, egy különc, csaknem bolondos angol, akinek igazi neve lord Wilmore.

– No, ez már mindent megmagyaráz – jelentette ki Andrea. – Így hát ez pompásan összevág. Ezt az angolt ismertem én... igen... ah, igen, nagyszerű!... Gróf úr, rendelkezésére állok.

– Ha az, amit volt szíves mondani, igaz – válaszolta a gróf mosolyogva –, akkor remélem, lesz olyan szíves, közöl néhány apróságot önmagáról és családjáról.

– Nagyon szívesen, gróf úr – felelte a fiatalember olyan folyékonysággal, ami becsületére vált emlékezőtehetségének. – Mint ahogy ön is mondta, Andrea Cavalcanti vicomte vagyok, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy fia és a firenzei aranykönyvbe bejegyzett Cavalcanti család leszármazottja. Noha családunk még ma is igen gazdag, hiszen apámnak félmillió franknyi évjáradéka van, már sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, sőt, engem magamat öt- vagy hatéves koromban elrabolt egy gonosz nevelő, uram. Így esett, hogy tizenöt esztendeje nem is láttam azt, akinek életemet köszönhetem. Amióta csak az eszemet tudom, amióta szabad vagyok és ura önmagamnak, szünet nélkül keresem apámat, de hasztalanul. Végre most, az ön Szindbád barátjának a leveléből megtudtam, hogy atyám Párizsban van, és a levél feljogosít arra, hogy további adatok végett önhöz fordulhassak.

– Mindaz, amit itt elmondott, nagyon érdekes, uram – mondta a gróf, és komor elégedettséggel figyelte a fesztelen arckifejezést, amelyen sátáni szépség tükröződött. – Nagyon helyesen tette, hogy mindenben alkalmazkodott Szindbád barátom tanácsaihoz, mert édesapja valóban itt van, és ön után kutat.

A gróf, amióta belépett a szobába, egy pillanatra sem veszhette szem elől a fiatalembert. Megcsodálta tekintete biztonságát és hangja szilárdságát. De a természetesen hangzó szavaknál: „Apja valóban itt van, és ön után kutat”, a fiatal Andrea felugrott, és így kiáltott:

– Apám! Apám itt volna?

– Kétségtelenül – válaszolta Monte Cristo –, az ön apja, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy.

A rémület, amely egy pillanattal előbb a fiatalember arcán kiült, csakhamar teljesen el is tűnt róla.

– Igaz, igaz – mondta –, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy. És gróf úr azt mondja, hogy ez a drága apa itt van?

– Itt van, uram. Hozzáteszem még, hogy éppen most váltam el tőle, és hogy a történet, amelyet a régen elveszített kedves fiáról mondott el nekem, mélyen megrendített. Fájdalma, aggodalma, reményei ebben a dologban valóban szinte megindító költeményként hatottak rám. Egyszer csak értesítést kapott, hogy fia elrablói elég magas váltságdíj fejében hajlandóak a fiút visszaadni, vagy megjelölni a helyet, ahol található. Ezt a jó apát azonban semmi sem rettentette vissza. A követelt összeget a piemonti határra küldte, Olaszország egész területére szóló útlevéllel együtt. Úgy gondolom, ön Dél-Franciaországban tartózkodott?

– Hogyne, uram – válaszolta Andrea kissé zavartan. – Persze, Franciaország déli részén tartózkodtam.

– Kocsinak kellett önt Nizzában várnia?

– Így is volt, uram. A kocsi Nizzából Genovába vitt, Genovából Torinóba, Torinóból Chambérybe, Chambéryből Pont-de-Beauvoisinbe és Pont-de-Beauvoisinből Párizsba.

– Pompás! Apja mindig azt remélte, hogy útközben találkozik önnel, ő ugyanis ugyanezt az útirányt követte. Ezért volt az öné is így kijelölve.

– De – vetette ellen Andrea –, ha találkozott volna is velem az a drága jó apa, akkor sem hiszem, hogy reám ismert volna, hiszen kissé megváltoztam, amióta utoljára láttuk egymást.

– Hát a vér szava? – jegyezte meg Monte Cristo.

– Igaz, igaz – folytatta a fiatalember –, egészen megfeledkeztem a vér szaváról.

– Most már csak egy dolog nyugtalanítja Cavalcanti marquis-t – mondta Monte Cristo –, az, hogy ön mit csinált azalatt, amíg tőle távol volt, hogyan bántak önnel elrablói, vajon megadták-e önnek a születése szerint járó tiszteletet? Végül, hogy az erkölcsi szenvedés, amelynek ki volt téve, és amely százszor gyötrőbb a testi szenvedésnél, nem hagyott-e valami nyomot a természettől gazdagon megáldott lelkében, és vajon elnyerheti-e ismét és megőrizheti-e az önt megillető rangot a társaságban?

– Uram – hebegett a fiatalember zavarodottan –, remélem, hogy semmiféle koholt hír...

– Első ízben Wilmore barátomtól, a nagy emberbaráttól hallottam önről beszélni. Tőle megtudtam, hogy önt valami kellemetlen helyzetben találta, hogy mifélében, nem tudom, és efelől nála sem kérdezősködtem, nem vagyok kíváncsi természetű. Az ön balsorsa felkeltette érdeklődését, ön tehát érdekes volt. Azt mondta nekem, hogy vissza akarja szerezni önnek a társaságban megillető rangját, amelyet elveszített, keresni fogja és meg is találja az édesapját. Kereste is, meg is találta, amint látszik, minthogy apja itt van. Végül tegnap értesített az ön érkezéséről, és még adott némi utasítást az ön vagyonára vonatkozóan is. Ennyi az egész. Tudom, hogy különc ember az én Wilmore barátom, de egyúttal megbízható is, gazdag, mint az aranybánya, így hát nyugodtan áldozhat különcködéseinek anélkül, hogy ez tönkretenné. Megígértem, hogy követem utasításait. Most pedig ne vegye rossz néven kérdésemet, uram, de mivel kissé pártfogolnom kell önt, tudni szeretném, hogy az önt ért sok viszontagság, amelyről nem tehet, és amely semmiképpen sem csökkenti az ön iránt érzett becsülésemet, nem távolította-e el attól a társaságtól, amelyben vagyona és neve révén jól megállhatta volna a helyét.

– Uram – válaszolta a fiatalember, aki a gróf szavai nyomán visszanyerte biztos magatartását –, efelől legyen teljesen nyugodt. Azok a gyermekrablók, akik elszakítottak apámtól, később bizonyára jó áron el akartak adni neki, mint ahogy meg is cselekedték. Úgy számították, hogy nekik előnyös lesz, ha meghagyják, sőt ha lehet, még növelik is minden személyes jótulajdonságomat. Éppen ezért elég jó nevelésben részesültem, és a gyermekrablók csaknem úgy bántak velem, mint Kisázsiában a rabszolgákkal szoktak: ezekből nyelvtudósokat, orvosokat, filozófusokat képeztettek a gazdáik, hogy a római vásárban annál jobb áron keljenek el.

Monte Cristo elégedetten mosolygott. Úgy látszik, Andrea Cavalcanti úr túlszárnyalta minden reményét.

– Egyébként – folytatta a fiatalember –, ha valami nevelési hiba vagy inkább a társaságban való járatlanság vetődne fel nálam, remélem, elnézést nyernék, és tekintetbe veszik, mennyi viszontagság kísért születésem, majd ifjúságom idején.

– Úgy tegyen majd, ahogy jónak látja, vicomte! – vetette oda Monte Cristo. – Ön ura tetteinek, és csak önre tartozik, mit csinál Ígérem, hogy kalandjairól sohasem beszélek, hiszen az ön története valóságos regény, és noha az emberek imádják a sárga borítékos regényeket, de irtóznak az emberbőrbe kötött regényektől, még ha úgy vannak is aranyozva, mint az öné. Erre a nehézségre akarom felhívni a vicomte úr figyelmét: alig adja majd elő megható regényét valakinek, ez a történet egykettőre a feje tetejére állítva járja be a társaságot. Ön kénytelen lesz Antony szerepét vállalni, márpedig az Antonyak ideje kissé lejárt már. Meglehet, hogy az általános érdeklődés középpontjába kerülne, csakhogy nem mindenkinek van ám ínyére, hogy megfigyelések tárgya és rosszmájú pletykák céltáblája legyen. Talán ez fárasztaná is önt.

– Azt hiszem, igaza van, gróf úr – mondta a fiatalember, és akaratlanul is elsápadt Monte Cristo átható tekintetére. – Valóban kellemetlen volna.

– No, azért nem kell túlozni – jegyezte meg Monte Cristo –, hiszen akkor, hogy elkerüljön egy hibát, könnyen belekeveredik valami bolondságba. Nem, ez csak egyszerű elgondolás legyen a magatartására nézve. És ilyen értelmes ember annál könnyebben keresztülviszi ezt a tervet, mert hiszen meg is felel az érdekeinek. Bizonyítékokkal és tiszteletre méltó emberek barátságával kell harcolnia mindaz ellen, ami a múltjában kétes lehetett.

Andrea szemmel láthatóan elveszítette biztonságát.

– Szívesen felajánlanám magam jótállóként és kezesül – mondta Monte Cristo. – De erkölcsi alapelvem az, hogy legjobb barátaimban is kételkedem, és ezt a kételkedésemet másokban is felébresztem ellenük. Így könnyen kieshetnék a szerepemből, ahogy a drámai színészek mondják, és megeshetnék, hogy kifütyülnének, ami nem volna kellemes.

– De gróf úr – szólt közbe Andrea merészen –, hiszen lord Wilmore ajánlott önhöz...

– Az igaz – felelte Monte Cristo –, csakhogy lord Wilmore nem hallgatta el előttem, hogy önnek kissé viharosan telt el az ifjúsága, kedves Andrea úr. Ó – folytatta a gróf, Andrea tiltakozó mozdulatára –, nem kérek semmiféle vallomást! Egyébként pedig azért hívatták ide Luccából Cavalcanti marquis urat, az édesapját, hogy ön ne legyen senkire ráutalva. Mindjárt meg is látja, kissé merev és felfuvalkodott, de ezt a katonai egyenruhának kell betudni, és ha tekintetbe vesszük, hogy tizennyolc esztendeje áll Ausztria szolgálatában, mindent megértünk. Általában nem sokat kívánunk az osztrákoktól. Egészben véve nagyon megfelelő apa ez, biztosítom róla.

– Megnyugtat, uram! Mert én már olyan régen elszakadtam tőle, hogy semmiféle emléket sem őriztem meg róla.

– Meg azután, látja, a nagy vagyon sok mindent áthidal.

– Apám csakugyan olyan gazdag, uram?

– Milliomos... Ötszázezer font járadékkal rendelkezik.

– Így hát... kellemes helyzetben leszek? – kérdezte a fiatalember aggodalmaskodón.

– A lehető legkedvezőbb helyzetben, kedves uram. Ő évi ötvenezer frank járadékot biztosít önnek mindaddig, míg Párizsban marad.

– Hát akkor itt maradok örökre.

– No, már ugyan ki tudhatja előre, mi történik, kedves uram? Ember tervez, Isten végez...

Andrea felsóhajtott.

– De hát – mondta –, amíg Párizsban maradok, és... amíg semmiféle körülmény sem kényszerít arra, hegy eltávozzam innen, biztosítva van számomra az az összeg, amelyről az imént beszélt?

– Tökéletesen.

– Apám által? – kérdezte Andrea kissé nyugtalanul.

– Általa, de kezességet vállalt érte lord Wilmore, aki édesapja kérésére havi ötezer frankra hitelt nyittatott önnek Danglars úrnál, Párizs egyik legszilárdabb bankárjánál.

– Sokáig szándékozik apám Párizsban maradni? – nyugtalankodott Andrea.

– Csak néhány napig – válaszolta Monte Cristo –, szolgálata nem engedi meg, hogy két-három hétnél tovább maradjon távol.

– Micsoda kedves, jó apa! – mondta Andrea. Szemmel láthatóan elbűvölte, hogy apja ilyen hamarosan elutazik.

– Nem is késleltetem egy perccel sem találkozásuk pillanatát – jegyezte meg Monte Cristo, aki úgy tett, mint akit e szavak megtévesztenek. – Elkészült rá, hogy megölelje a derék Cavalcanti urat?

– Remélem, ebben nem kételkedik?

– Lépjen be hát a szalonba, kedves barátom, ott várja már az édesapja.

Andrea mélyen meghajolt a gróf előtt, azután belépett a szalonba.

A gróf szemmel követte, és amikor a fiatalember eltűnt, megnyomott egy kép mögé rejtett kis rugót, mire a kép elmozdult a keretéből, és az így keletkezett hézag bepillantást engedett a szomszédos szalonba.

Andrea becsukta az ajtót maga mögött, és az őrnagyhoz sietett, aki a közeledő léptek zajára felállt a helyéről.

– Ó, uram és kedves apám! – kezdte Andrea hangosan és olyan módon, hogy a gróf is meghallhassa a csukott ajtón át. – Csakugyan ön az?

– Isten hozott, kedves fiam – felelte az őrnagy komolyan.

– Olyan sok esztendei távollét után milyen boldogság, hogy viszontláthatjuk egymást! – mondta Andrea, és egyre az ajtó felé sandított.

– Valóban nagy ideje, hogy elszakadtunk egymástól!

– Ne öleljük meg egymást, uram? – kérdezte Andrea.

– Ahogy akarod, fiam – válaszolta az őrnagy.

És úgy ölelkeztek össze, mint ahogy a Théâtre Français színpadán szokás, vagyis egyiknek a feje a másiknak a vállán nyugodott.

– Így hát ismét együtt vagyunk! – jegyezte meg Andrea.

– Ismét együtt vagyunk – ismételte az őrnagy.

– Hogy el se váljunk többé?

– Úgy van. Azt hiszem, édes fiam, hogy te most Franciaországot második hazádnak tekinted?

– Annyi bizonyos – mondta a fiatalember –, hogy le volnék sújtva, ha el kellene hagynom Párizst.

– Én pedig bizony nem tudnék máshol élni, mint Luccában. Vissza is térek Olaszországba, mihelyt lehet.

– De mielőtt elutazik, édes jó apám, bizonyára átadja nekem azokat az iratokat, amelyekkel bizonyítani tudom, milyen vér folyik ereimben.

– Természetesen, hiszen egyenesen azért jöttem, pedig ugyancsak nem egykönnyen találkoztam veled, hogy átadjam az iratokat. Hiszen, ha újra keresnünk kellene egymást, reá menne életem hátralevő része.

– Hol vannak az iratok?

– Tessék, itt vannak.

Andrea mohón kapott apja házasságlevele és a saját keresztlevele után, és miután a jó gyermek természetes mohóságával bontotta ki őket, mind a kettőt olyan gyorsasággal és jártassággal futotta át, amely igen gyakorlott szemre és egyúttal élénk érdeklődésre is vallott.

Amint végigolvasta, kimondhatatlan öröm tükröződött az arcán. Különös mosollyal nézett az őrnagyra.

– No, mi az? – kérdezte kitűnő toszkánai kiejtéssel. – Olaszországban már nincsenek gályák?

Az őrnagy kihúzta magát.

– Mit beszélsz? – kérdezte.

– Hogy ott büntetlenül készítenek ilyen irományokat. Franciaországban már ennek a feléért is öt esztendőre Toulonba küldenének bennünket, drága apám!

– Tessék? – kérdezte a luccai, és azon igyekezett, hogy megőrizze felséges magatartását.

– Kedves Cavalcanti úr – mondta Andrea, és megszorította az őrnagy karját –, mennyit fizettek magának, hogy elvállalja értem az apaságot?

Az őrnagy beszélni akart.

– Csak csendben – mondta Andrea, és lehalkította a hangját. – Jó példával járok elöl, és bevallom: évi ötvenezer frankot kapok azért, hogy a fia legyek. Így hát megértheti, eszem ágában sincs tagadni, hogy ön az apám.

Az őrnagy nyugtalanul nézett körül.

– Ugyan már, legyen nyugodt, magunk vagyunk – jegyezte meg Andrea –, és különben is olaszul beszélünk.

– Hát akkor én is elárulom: nekem egyszer s mindenkorra ötvenezer frankot adnak – mondta a luccai.

– Cavalcanti úr – mondta Andrea –, hisz ön a tündérmesékben?

– Eddig nem hittem, most azonban hinnem kell bennük.

– Vannak hát bizonyítékai?

Az őrnagy egy marék aranyat vett elő mellénye zsebéből.

– Kézzelfoghatóak, amint látja.

– Az a véleménye hát, hogy hihetek a kapott ígéreteknek?

– Az.

– És hogy ez a derék gróf be is váltja őket?

– Pontról pontra. De ennek fejében viszont nekünk is játszanunk kell szerepünket.

– Meghiszem azt!

– Én a gyöngéd apáét...

– Én meg a tisztelettudó fiúét.

– Mivel azt akarják, hogy tőlem származzék...

– Kik azok, akik akarják?

– Hát azt bizony nem tudom. Azok, akik önnek írtak. Vagy nem kapott levelet?

– De kaptam.

– Kitől?

– Valami Busoni abbétól.

– Akit nem ismer?

– Akit sohase láttam.

– Mi volt abban a levélben?

– De nem árul el?

– Eszemben sincs, hiszen azonosak az érdekeink.

– Akkor olvassa el.

Az őrnagy átadott egy levelet a fiatalembernek.

Andrea halkan olvasni kezdte:

Ön szegény sorban él, és nyomorúságos öregség vár önre. Akar-e, ha nem is gazdag, legalább független lenni?

Azonnal utazzék Párizsba, keresse fel Monte Cristo grófját, a Champs-Élysées 30. szám alatt, és kérje tőle számon a Corsinari marquise-tól származó fiát, akit ötéves korában elraboltak öntől.

A fiú neve: Andrea Cavalcanti.

Hogy az alulírott jó szándéka felől ne legyen kétsége, mellékelve van:

1. Egy kétezernégyszáz toszkánai líráról szótó utalvány, fizetendő Gozzinál, Firenzében.

2. Egy ajánlólevél Monte Cristo grófjához, amelyre negyvennyolcezer frankot fog kézhez kapni.

Legyen a grófnál május 26-án, este hét órakor.

Busoni abbé

– Ez az.

– Hogyhogy ez az? Mit akar vele mondani? – kérdezte az őrnagy.

– Azt, hogy én ennek a levélnek a párját kaptam.

– Ön?

– Igen, én.

– Busoni abbétól?

– Nem.

– Hát kitől?

– Valami angoltól, bizonyos lord Wilmore-tól, aki a „Szindbád, a tengerész” nevet használja.

– Ön sem ismeri jobban, mint ahogy én Busoni abbét?

– De igen. Itt előnyösebb helyzetben vagyok.

– Látta talán?

– Egyszer láttam.

– Ugyan hol?

– Hát ezt éppen nem mondhatom meg. Akkor ön is tudná, amit én, és erre semmi szükség.

– És mi volt abban a levélben?

– Olvassa el!

Ön szegény sorban él, és nyomorúságos jövő vár önre. Akar-e nevet, szabadságot, gazdagságot?

– Teringettét! – mondta a fiatalember, és ide-oda himbálózott a sarkán. – Ugye, nem rossz kérdés!

Üljön fel a postakocsira, amely Nizzában, a genfi kapunál útra készen áll. Kövesse a Torinón, Chambéryn és Pont-de-Beauvoisinen át vezető útvonalat. Jelentkezzék Monte Cristo gróf úrnál, az avenue des Champs-Élysées-n, május 26-án este hét órakor, és kérje tőle számon az édesapját.

Ön Bartolomeo Cavalcauti marquis-nak és Oliva Corsinari marquise-nak a fia, mint ahogy ez ki is tűnik azokból az iratokból, amelyeket megkap a marquis-tól. Ezek az iratok jogot adnak önnek ahhoz, hogy e néven mutatkozzék be a párizsi társaságban.

Rangjához illően ötvenezer frank járadékot biztosítanak önnek évenként.

Mellékelve talál egy ötezer frankra szóló utalványt, amelyet Ferrea úr, nizzai bankár fog kifizetni, meg egy ajánlólevelet Monte Cristo grófjához, akit megbíztam azzal, hogy önről gondoskodjék.

Szindbád, a tengerész

– Hm! – mondta az őrnagy. – Ez gyönyörű.

– Ugye?

– Látta a grófot?

– Tőle jövök.

– És ő jóváhagyta ezeket?

– Mindent.

– Ért valamit az egészből?

– Nem én.

– Itt valakit lóvá tesznek.

– Annyi bizonyos, hogy kettőnk közül egyiket sem.

– Az egyszer bizonyos.

– Nohát akkor!...

– Mit törődünk vele, igaz?

– Pontosan ezt akartam mondani. Játsszuk végig szépen az egészet.

– Rendben van. Majd meglátja, méltó partnere leszek.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, kedves apám.

– Büszke vagyok rád, kedves fiam.

Monte Cristo ezt a pillanatot választotta ki, hogy belépjen a szobába. Léptei zajára a két férfi egymás karjaiba omlott. A gróf már összeölelkezve találta őket.

– Úgy látom, marquis úr – mondta Monte Cristo –, szíve szerint való fiút lát viszont.

– Gróf úr, valósággal odavagyok a boldogságtól.

– Hát ön, fiatalember?

– Ó, gróf úr, szinte megfojt az öröm.

– Boldog apa, boldog gyermek! – jegyezte meg a gróf.

– Egyetlen körülmény szomorít csak el – mondta az őrnagy –, az, hogy olyan hamar el kell hagynom Párizst.

– Jaj, kedves Cavalcanti uram – felelte Monte Cristo –, remélem, addig csak nem utazik el, míg be nem mutatom néhány barátomnak.

– Rendelkezésére állok, gróf úr – mondta az őrnagy.

– No most, fiatalember, tessék meggyónni.

– Kinek?

– Hát az édesapjának. Mondjon csak el egyet-mást a vagyoni helyzetéről.

– Az ördögbe is! – mondta Andrea. – Itt most érzékeny húrokat pendített meg, gróf úr.

– Hallja ezt, őrnagy? – kérdezte Monte Cristo.

– Már hogyne hallanám.

– Helyes, de érti is?

– Tökéletesen.

– Azt mondja ez a kedves gyermek, hogy pénzre van szüksége.

– Hát mit tehetnék én ebben a dologban?

– Adjon neki pénzt, a mindenségit!

– Én?

– Persze hogy ön.

Monte Cristo a két férfi közé lépett.

– Tessék! – fordult Andreához, és egy csomó bankjegyet csúsztatott a kezébe.

– Ez mi?

– Az apai válasz.

– Apai?

– Igen. Hát nem az imént mondta neki, hogy pénzre volna szüksége?

– De igen. És aztán?

– Nohát, ő megbízott vele, hogy adjam át ezt önnek.

– Jövedelmem terhére?

– Nem, ez arra való, hogy felszerelje magát.

– Ó, de jó apám van!

– Csitt! – mondta Monte Cristo. – Amint látja, ő nem akarja közölni önnel, hogy a pénz tőle való.

– Méltányolom ezt a tapintatot – jelentette ki Andrea, és nadrágja zsebébe gyűrte a bankjegyeket.

– Rendben van – jegyezte meg Monte Cristo –, most pedig távozhatnak.

– És mikor lesz szerencsénk viszontlátni a gróf urat? – kérdezte Cavalcanti.

– Úgy van, mikor leszünk olyan szerencsések? – tette hozzá Andrea is.

– Szombaton, ha megfelel önöknek... igen... igen... szombaton. Auteuili házamban, rue de la Fontaine 28. szám alatt lesz néhány vendégem vacsorára, többek között ott lesz Danglars úr is, az önök bankárja. Bemutatom önöket neki, hiszen ismerniük kell egymást, hogy a pénzügyeket elintézhessék.

– Teljes díszben legyek? – kérdezte halkan az őrnagy.

– Teljes díszben: egyenruha, kereszt, rövid nadrág.

– És én? – kérdezte Andrea.

– Ön egyszerűen öltözködjék: fekete pantalló, lakkcipő, fehér mellény, fekete vagy kék kabát, hosszú nyakkendő. Blinhez vagy Véronique-hoz menjen ruhát csináltatni. Ha nem tudja a címüket, Baptistin majd útbaigazítja. Minél kevésbé pöffeszkedik gazdagságával az öltözékében, annál több hatást ér el. Ha lovakat akar venni, Devedeux-höz menjen. Ha könnyű kocsit akar, Baptiste-hoz forduljon.

– Hány órakor jelenhetünk meg? – kérdezte a fiatalember.

– Úgy fél hét tájban.

– Rendben van, ott leszünk – jelentette ki az őrnagy, és a kalapja után nyúlt.

A két Cavalcanti üdvözölte a grófot, és együtt távozott.

Monte Cristo az ablakhoz lépett, és látta, amint kart karba öltve haladtak keresztül az udvaron.

– Két hitvány nyomorult! – mormogta. – Örök kár, hogy valóban nem apa és fia!

Komoran maga elé nézett és elgondolkozott:

– Gyerünk Morrelékhez – mondta magában kisvártatva. – Nem tudom, mi csüggeszt el jobban: az undor vagy a gyűlölet?

19

A lucernás

Engedjék meg, olvasóink, hogy visszatérjünk ahhoz a kerthez, amely szomszédos Villefort úr házával. A gesztenyefák árnyalta rácsos kerítés mögött régi ismerőseinkre bukkanunk.

Ezúttal Maximilien érkezett oda elsőnek. Most ő kukucskált át a palánkon, és ő leste a nagy kertben egy árnyalak megjelenését és a homokos fasorban egy pár selyemcipőcske megcsikordulását.

A várva várt hangocska végre fel is hangzott, de egy árnyék helyett kettő mutatkozott. Valentine késését Danglars-né látogatása okozta, és ez a látogatás elhúzódott addig az óráig, amikorra Valentine-nek a kertbe kellett volna jönnie. A fiatal lány tehát, hogy ne mulassza el tálkáját, azt indítványozta Danglars kisasszonynak, hogy sétáljanak egyet a kertben. Így akarta megmutatni Maximiliennek, hogy nem az ő hibájából történt a késés, amely miatt a fiatalember bizonyára aggódott.

Maximilien a szerető szívek gyors találékonyságával mindent megértett, és szíve megenyhült. Valentine anélkül, hogy egészen közel került volna, úgy irányította a sétát, hogy Maximilien újra meg újra láthassa; valahányszor arra haladt, mindig vetett egy lopott pillantást a rácsos kerítés túlsó felére – ám ezt társnője nem vehette észre –, és pillantása ezt mondta: „Legyen türelemmel, barátom, láthatja, nem én vagyok az oka.”

Maximilien valóban türelmes is volt, és elbámult a két lány között levő kiáltó ellentéten: az egyik ábrándos szemű, szőke, hajlékony alak, mint egy szép fűzfa, a másik büszke tekintetű, barna lány, egyenes, sudár, akár a jegenye. Mondanunk sem kell, hogy e két annyira ellentétes megjelenésű lány összehasonlításakor a fiatalember szívében minden Valentine javára szólt.

Félórai séta után a két fiatal lány bement a kertből. Maximilien megértette, hogy Danglars-né látogatása a vége felé jár.

Kis idő múlva Valentine valóban ismét megjelent, ezúttal egyedül. Lassan közeledett, aggódva, nehogy valaki utánalessen. Nem jött egyenesen a rácsos kerítéshez, hanem leült egy padra, miután minden tettetés nélkül igyekezett keresztülhatolni tekintetével a sűrű lombozaton, és bekukkantott minden fasor mélyére.

Csak ilyen óvatos szemlélődés után futott oda a kerítéshez.

– Jó napot, Valentine – szólalt meg egy hang.

– Jó napot, Maximilien. Megvárakoztattam, de látta, mi volt az oka?

– Hogyne, ráismertem Danglars kisasszonyra. Nem hittem volna, hogy ön olyan jó barátságban van vele.

– Ugyan ki mondta, hogy jó barátságban vagyok vele, Maximilien?

– Senki, de ahogy karonfogva sétáltak, és ahogy beszélgettek, minden erre vallott. Mintha csak két intézeti barátnő bizalmas beszélgetésének lettem volna tanúja.

– Valóban, meghitten beszélgettünk – mondta Valentine. – Eugénie bevallotta, mennyire idegenkedik a Morcerf úrral való házasságtól, én pedig azt vallottam be, hogy valóságos csapásnak tartom, hogy nőül kell mennem d'Épinay úrhoz.

– Drága Valentine!

– Hát ezért látott, barátom, olyan megértést kettőnk között – folytatta a fiatal lány. – Amikor arról az emberről beszéltem, akit nem tudok szeretni, arra a valakire gondoltam, akit szeretek.

– Milyen jó ön, Valentine, és rendelkezik valamivel, ami Danglars kisasszonyban sohasem lesz meg: azzal a meghatározhatatlan bájjal, amely a virág illatához és a gyümölcs zamatához hasonló. Hiszen sem a virág, sem a gyümölcs nem tökéletes, ha csak szép.

– Csak azért lát így, mert szeret, Maximilien.

– Nem, Valentine, esküszöm, nem. Látja, az előbb elnéztem mindkettőjüket, és becsületemre mondom, noha elismerem Danglars kisasszony szépségét, nem tudom elképzelni, hogy valaki beleszeressen.

– Azért van ez, Maximilien, mert, mint mondta, én is ott voltam, és jelenlétem igazságtalanná tette önt.

– Nem... de mondja csak... egyszerűen kíváncsiságból kérdem, mert akaratlanul is sok minden jutott eszembe Danglars kisasszony láttán...

– Ó, a véleménye igazságtalan lehet, bár még nem tudom, mi az. Amikor rólunk, szegény nőkről ítélkeznek a férfiak, nem számíthatunk elnézésre.

– Hát a nők talán olyan nagyon igazságosan ítélik meg egymást?

– Ez azért van, mert csaknem mindig a szenvedély vezeti ítéleteinket. De térjünk csak vissza a kérdésére.

– Kérdem, hogy Danglars kisasszony azért idegenkedik a Morcerf úrral való házasságtól, mert mást szeret?

– Mondtam már, Maximilien, hogy nem vagyok Eugénie-nek meghitt barátnője.

– Istenem, a lányok akkor is elmondják a titkaikat egymásnak, ha nincsenek olyan közeli barátságban. Vallja csak be, hogy megkérdezte efelől. Nini, úgy látom, hogy ön mosolyog.

– De hiszen, Maximilien, akkor hiába van közöttünk ez a deszkapalánk.

– De mit is mondott hát Danglars kisasszony?

– Azt mondta, hogy senkit sem szeret – felelte Valentine –, hogy irtózik magától a házasságtól, hogy legszívesebben szabadon, függetlenül élne, és szinte arra vágyik, hogy apja elveszítse a vagyonát, és ő művésznő lehessen, mint a barátnője, Louise d'Armilly kisasszony.

– No lám!

– Hát mit bizonyít ez? – kérdezte Valentine.

– Semmit – válaszolta Maximilien mosolyogva.

– Akkor most miért mosolyog? – kérdezte Valentine.

– Ó, látja, most ön is kukucskált – válaszolta Maximilien.

– Azt akarja, hogy elmenjek?

– Nem, nem, dehogy! De térjünk vissza önre.

– Igen, igen, hiszen már alig van tízpercnyi időnk, amelyet együtt tölthetünk.

– Istenem! – kiáltott fel kétségbeesetten Maximilien.

– Bizony, Maximilien, igaza van – mondta szomorúan Valentine –, szánalmas egy barátnője van! Mennyire elrontom az életét, szegény Maximilien, márpedig ön boldogságra született. Keserű szemrehányásokat teszek emiatt magamnak, elhiheti.

– Ugyan már, velem nem kell törődnie, Valentine! Én úgyis boldog vagyok, ha ez az állandó várakozásom kielégülést nyer azzal, hogy önt öt percig láthatom, két szót hallhatok az ajkáról, és abban az örök, mély meggyőződésben élek, hogy Isten nem azért teremtett két ilyen egybedobbanó szívet, és ezek nem azért találtak egymásra olyan csodálatos módon, hogy csakhamar elszakadjanak egymástól.

– Köszönöm. Reménykedjék kettőnk helyett, Maximilien, ez már nekem is fél boldogság.

– De mi történt még, Valentine, hogy olyan hamar itt akar hagyni ma?

– Nem tudom. Villefort-né kéretett, hogy látogassam meg, mert olyan fontos közölnivalója van, amelytől, mint üzente, a vagyonom egy része függ. Ej, istenem, bánom is én, legyen az övék a vagyonom egy része, hiszen én úgyis nagyon, túlságosan is gazdag vagyok, és ha majd elvették tőlem, legalább nyugton hagynak. Ön éppen úgy szeretne engem, ha szegény volnék, ugye, Maximilien?

– Én mindig és mindenképpen szeretni fogom. Mit bánom én, gazdag-e vagy szegény, csak az én Valentine-em legyen mellettem, és bizonyosan tudjam, hogy senki sem veheti el tőlem! De nem tart attól, hogy ez az említett közölnivaló inkább a férjhezmenetelére vonatkozik?

– Nem hinném.

– Azért csak hallgasson rám, Valentine, de ne ijedjen meg, mert amíg én élek, mindig önt fogom szeretni.

– Azt hiszi, megnyugtatott e szavakkal, Maximilien?

– Bocsásson meg! Igaza van, kissé esetlenül fejeztem ki magam. Egyszóval azt akartam mondani, hogy nemrégiben találkoztam Morcerf vicomte-tal.

– No és?

– Neki Franz a barátja, ezt tudja, ugye?

– Tudom. Hát aztán?

– Levelet kapott Franztól, amelyben Franz jelenti, hogy hamarosan hazaérkezik.

Valentine elsápadt, és a kerítésbe kapaszkodott.

– Istenem! – mondta. – Ha csakugyan erről lenne szó! De nem, akkor nem Villefort-né közölné velem a hírt.

– Ugyan miért nem?

– Miért... nem tudom... de úgy képzelem, hogy Villefort-né nem nézi jó szemmel ezt a házasságot, noha nyíltan nem ellenzi.

– Akkor hát, Valentine, én imádni fogom ezt a Villefort-nét!

– Ó, ne siesse el a dolgot, Maximilien – mondta Valentine szomorú mosollyal.

– De végre is, ha ez a házasság nincs az ínyére, akkor talán egy másikhoz segédkezet nyújtana már csak azért is, hogy ezt meggátolja.

– Ne higgye ezt, Maximilien. Villefort-né nem a nekem szánt férjek személyét, hanem magát a házasságomat ellenzi.

– Micsoda? A házasságot? Ha annyira gyűlöletes előtte a házasság, akkor mért ment férjhez ő maga?

– Nem ért engem, Maximilien. Amikor egy esztendővel ezelőtt kolostorba akartam vonulni, akkor örömmel fogadta ezt a szándékomat, noha látszólag tett is némi könnyed ellenvetést. Apám maga is beleegyezett, de abban bizonyos vagyok, hogy a felesége beszélte rá. Senki sem tartott vissza, csak egyedül szegény nagyapám. El sem tudja képzelni, Maximilien, milyen kifejező a tekintete ennek a szegény öregembernek, aki az egész világon senki mást nem szeret, csak engem, és Isten bocsássa meg, ha ez káromlás, de őt sem szereti a világon senki rajtam kívül. Ha tudná, hogyan nézett rám, amikor megtudta elhatározásomat, és ha tudná, mennyi szemrehányás volt ebben a tekintetben, mennyi kétségbeesés azokban a könnyekben, amelyek egyetlen panasz, egyetlen sóhajtás nélkül gördültek le mozdulatlan arcán! Ó, Maximilien, akkor valami lelkifurdalásféle fogott el. A lábához borultam, és azt kiáltottam: „Bocsáss meg, bocsáss meg, nagyapám! Tegyenek velem, amit csak akarnak, de téged nem hagylak el soha!” Ekkor égnek emelte a szemét!... Maximilien, én sok szenvedést el tudok viselni, mert öreg nagyapám tekintete már előre kárpótolt mindazért a szenvedésért, amely reám vár.

– Drága Valentine! Igazán angyal! Nem is tudom, hogyan érdemeltem meg én, aki jobbról-balról kaszaboltam a beduinokat – hacsak Isten nem úgy ítéli meg, hogy azok hitetlenek –, nem tudom, hogyan érdemeltem, hogy ön ilyen őszintén nyilatkozzék meg előttem. De mondja csak, Valentine, miért érdeke Villefort-nénak az, hogy ön ne menjen férjhez?

– Hát nem éppen az előbb mondottam, hogy nagyon gazdag vagyok, Maximilien, túlságosan is gazdag? Nekem anyám után csaknem ötvenezer frank járadékom van, nagyapám és nagyanyám, Saint-Méran marquis-ék után ugyanennyi vár reám, sőt, úgy látom, Noirtier nagyapám is engem akar megtenni egyetlen örököséül. Ebből az következik, hogy hozzám képest Édouard öcsém, akire Villefort-né révén semmiféle örökség sem száll, bizony szegény. Márpedig Villefort-né rajongásig imádja ezt a gyermekét, és ha én kolostorba vonultam volna, minden vagyonom apámra száll, ő örökölte volna majd a marquis-ék vagyonát is, meg az enyémet is, és rajta keresztül egész vagyonomat Villefort-né fia örökölte volna.

– Ó, de furcsa a kapzsiság ilyen szép fiatalasszonyban!

– Ne feledje: nem önmagáért kapzsi, hanem a fiáért, Maximilien, és az, amit ön hibájául ró fel, az anyai szeretet szemszögéből nézve szinte erényszámba megy.

– Mi lenne hát, ha ön átengedne valamit ebből a vagyonból, Valentine? – kérdezte Morrel.

– Ugyan hogyan tehetnék ilyen ajánlatot, és főleg annak az asszonynak, aki állandóan az önzetlenségét hangoztatja? – kérdezte viszont Valentine.

– Valentine, az én szerelmem mindig szent marad; mint minden szent dolgot, ezt is beborítottam tiszteletem leplével, és a szívem mélyére zártam. Így hát a világon senki, még a húgom sem sejt semmit erről a szerelemről, mert soha senkire sem bíztam rá ezt a titkot. Valentine, engedje meg, hogy egy jó barátommal beszélhessek erről a szerelemről.

Valentine összerezzent.

– Egy jó barátjával? – kérdezte. – Istenem! Maximilien, megborzongok a szavaitól. Ugyan, ki ez a barátja?

– Hallgasson ide, Valentine! Nem érzett soha valaki irányában olyan ellenállhatatlan rokonszenvet, aminek következtében első látásra az az érzése, hogy már régóta ismeri, s azt kérdezi önmagától, vajon hol és mikor láthatta? Mivel azonban sem a helyre, sem az időpontra nem emlékszik, azt kell hinnie, hogy a mi világunkat megelőző világban látta, és ez a rokonérzés egy újjáéledő emlék?

– De igen.

– Hát ezt éreztem én akkor, amikor első ízben láttam ezt a rendkívüli embert.

– Rendkívüli embert?

– Igen.

– Már régóta ismeri?

– Alig nyolc-tíz napja.

– És a barátjának nevez olyan embert, akit egy hét óta ismer? Nem hittem volna, hogy olyan pazarul tékozolja ezt a szép szót.

– Helyesen gondolkodik, Valentine, de akármit mond is, ezt az ösztönös érzést nem tudja bennem megsemmisíteni. Azt hiszem, ennek az embernek mindenben nagy szerepe lesz, ami jó csak érni fog a jövőben, amelyet mélyen járó tekintete ismer, és hatalmas keze intéz.

– Valami isteni lény tehát? – mosolygott Valentine.

– Szavamra mondom – jelentette ki Maximilien –, gyakran azt kell hinnem, hogy mindent kitalál... főleg, ami jó.

– Ismertessen meg hát ezzel az emberrel, Maximilien – mondta Valentine szomorúan –, hadd tudjam meg tőle, vajon kárpótol-e szerelmem majd mindenért, amit el kell szenvednem.

– Szegénykém! De hiszen ismeri őt!

– Én?

– Persze. Ő mentette meg az ön mostohaanyjának és öccsének az életét.

– Monte Cristo grófja?

– Ő az.

– Ó! – kiáltott fel Valentine. – Ez az ember sohasem lehet barátom, hiszen a mostohaanyám barátja.

– Mármint a gróf az ön mostohaanyjának barátja volna, Valentine? Az én ösztönöm ennyire nem csal: bizonyos vagyok benne, hogy téved.

– Ha tudná, Maximilien! Most már nem is Édouard uralkodik a házban, hanem a gróf. Villefort-né őt keresi mindig, és őt tartja az emberi tudás legnagyobb letéteményesének. Apám is csodálja őt, érti, az apám, aki azt állítja, hogy soha életében senkitől sem hallotta nagyobb ékesszólással kifejezni a legmagasztosabb eszméket. Édouard bálványozza, mert noha fél egy kissé a gróf nagy fekete szemétől, mégis odafut hozzá, amint megérkezik. Kinyitja a gróf összeszorított öklét, és mindig talál benne valami csodálatos játékszert. Monte Cristo úr itt már nem apámnál, nem is mostohaanyámnál vendégeskedik, hanem éppenséggel otthon van.

– Nohát, ha így állnak a dolgok, drága Valentine, ahogy mondja, akkor máris éreznie kell, vagy hamarosan érezni fogja az ő jelenlétének hatását. Olaszországban találkozik Albert de Morcerf-rel azért, hogy kiszabadítsa a rablógyilkosok kezéből, megpillantja Danglars-nét csak azért, hogy királyi ajándékkal örvendeztesse meg. Kapuja előtt halad el az ön mostohája és az öccse azért, hogy a gróf núbiai rabszolgája megmentse az életüket. Ennek az embernek nyilvánvalóan hatalmában áll az események irányítása. Sohasem tapasztaltam, hogy nemes egyszerűség annyi fenséggel párosuljon, mint őbenne. Mosolya annyira szelíd, ha nekem szól, hogy elfelejtem, milyen keserűnek tartják a többiek. Mondja, Valentine, mosolygott így önre is? Ha megtette, boldoggá kell lennie!

– Reám? – kérdezte a fiatal lány. – Istenem, Maximilien, nemcsak hogy nem néz rám, hanem ha véletlenül elhaladok előtte, elfordítja rólam a tekintetét. Látja, igazán nem valami nagylelkű! Vagy nincs meg benne az az átható pillantás, amely a szívek mélyére lát. Hiába is mondja. Mert ha valóban nagylelkű volna, már meg kellett volna engem védenie azzal a hatalmával, amellyel rendelkezik, hiszen láthatja, hogy milyen szomorú és elhagyatott vagyok ebben a házban. És mivel, ahogy ön állítja, ő a napsugár szerepét játssza, egyik sugarával már fel kellett volna melegítenie a szívemet. Azt mondja, Maximilien, hogy a gróf szereti önt, de hát honnan tudja ezt? Az emberek rendszerint nyájas arccal közelednek az olyan öt láb és hat hüvelyk magas, szép szál katonatisztek felé, mint amilyen ön, akinek hosszú bajusza és éles kardja van, de minden félelem nélkül keresztülgázolnak egy szegény, síró leányon.

– Ó, Valentine! Téved, esküszöm, hogy téved!

– Nézze, Maximilien, ha másképpen állna a dolog, ha a gróf diplomatikusan kezelne engem, vagyis mint olyan ember, aki így vagy úgy, de be akar fészkelődni a családba, akár csak egyetlenegyszer is rám mosolyoghatott volna azzal a mosolyával, amelyet ön annyira magasztal. De nem. Látta, hogy boldogtalan vagyok, megértette, hogy semmi hasznomat sem veheti, és ügyet sem vet reám. Ki tudja, hogy ha apámnak, mostohámnak vagy öcsémnek kedvében akar járni, nem fog-e ő is üldözni engem, amennyire csak módjában lesz? Mondjuk meg nyíltan, nem vagyok olyan, hogy ok nélkül lenézhetnek, ezt ön maga mondta. Bocsásson meg – folytatta a fiatal lány, amikor látta, hogy szavai milyen hatást keltenek Maximilienben –, ha gonosz vagyok, és olyan dolgokat mondok erről az emberről, amelyekről magam sem tudtam, hogy a lelkemben lakoznak. Nézze csak, nem tagadom, hogy ez az ember reám is hatással volt, csakhogy ez a hatás inkább éppen a jó gondolataimnak árt, azokat mérgezi meg, amint látja.

– Jól van, Valentine – mondta Morrel, nagyot sóhajtva –, ne beszéljünk hát róla, nem szólok neki semmit.

– Sajnos, látom, hogy fájdalmat okozok önnek, barátom – jegyezte meg Valentine. – Milyen kár, hogy nem szoríthatom meg a kezét, hogy így kérjem bocsánatát! De hiszen nem is kívánok egyebet, mint azt, hogy meggyőzzön az igazáról. Mondja csak, mit tett önért ez a Monte Cristo gróf?

– Nagyon zavarba hoz, bevallom, Valentine, ha azt kérdezi, mit tett értem a gróf. Semmi nyilvánvaló dolgot nem tett, tudom. Azt is megmondtam már, hogy az irányában érzett vonzódásom tisztára ösztönös, és semmivel sem tudom megokolni. Talán tesz értem valamit a napsugár? Nem tesz, de melegít, és a fényénél önt láthatom, más semmit sem ad. Vajon ez vagy az az illat tett már valamit értem? Nem tett, de kellemesen hat az érzékeimre. Nem tudok egyebet mondani, ha megkérdezik tőlem, miért dicsérem azt az illatot. A gróf iránt érzett barátságom éppolyan különös, mint az ő jóindulata énirántam. Valami titkos hang azt súgja, hogy ebben a váratlan és kölcsönös barátságban több rejlik a puszta véletlennél. Úgy érzem, hogy minden legjelentéktelenebb cselekedete, sőt legtitkosabb gondolata is összefüggésben áll a magam tetteivel és gondolataival. Megint csak ki fog nevetni, Valentine, de amióta csak megismertem ezt az embert, az a lehetetlen érzés él bennem, hogy minden jó, ami engem ér, belőle árad felém. Ugye, azt mondja, leéltem harminc esztendőt, noha nem volt ilyen pártfogóm. Sebaj, mondok egy példát. Nézze: a gróf meghívott szombaton ebédre. Ez így, ismeretségünket tekintve, természetes, ugye? De mit tudtam meg azóta? Az ön édesapja is hivatalos az ebédre, a mostohája is jelen lesz. Találkozni fogok velük, és ki tudja, hogy mit hoz majd a találkozás? Ezek látszólag igen egyszerű események, én azonban valami csodálatosat látok, és különös módon bízom bennük. Azt mondom magamban, hogy ez a különös ember, aki mindent kitalál, össze akart hozni Villefort-ékkal, sőt olykor, esküszöm, hogy a szeméből próbálom kiolvasni: kitalálta-e már szerelmemet?

– Kedves jó barátom – mondta Valentine –, azt mondanám, ön képzelődő, és komolyan aggódnám a józan esze miatt, ha csak efféle okoskodásokat hallottam volna öntől. Már ugyan hogyan láthat egyebet, mint puszta véletlent ebben a találkozásban? Hát gondolkozzék csak. Apám sohasem jár sehova, és már tízszer is azon a ponton volt, hogy visszautasítja ezt a feleségének szóló meghívást, aki azonban ég a vágytól, hogy ezt a különös nagyurat az otthonában lássa. Bizony csak nehezen egyezett bele, hogy elkísérje feleségét. Nem, nem, higgyen nekem, Maximilien, önön kívül nincs más segítőtársam a világon, mint nagyapám, aki élőhalott, és nincs más támaszom, mint szegény édesanyám, akinek csak a szelleme él.

– Érzem, hogy igaza van, Valentine, és hogy a logika ön mellett szól – válaszolta Maximilien. – De édes hangja, noha mindig olyan nagy hatással van rám, ma nem tud meggyőzni.

– De az öné sem – jelentette ki Valentine –, és bevallom, hogy ha más példát nem tud mondani...

– Még egyet elmondhatok – szólt Maximilien kissé habozva –, de be kell vallanom, Valentine, ez még az elsőnél is lehetetlenebb.

– Annál rosszabb – mosolygott a lány.

– Márpedig – folytatta Morrel – nem kevésbé döntő rám nézve, aki merő megérzés és ösztön vagyok, és aki tíz év óta, amióta szolgálok, nemegyszer köszönhettem életemet ezeknek a belső sugallatoknak, amelyek megmondják, előre kell-e lépni vagy hátra, hogy a halálos golyó mellettem süvítsen el.

– Kedves Maximilien, miért ne tulajdoníthatná a golyók elsiklását az én buzgó imáimnak? Mikor ön ott van, nem magamért imádkozom Istenhez és édesanyámhoz, hanem önért.

– Igen, amióta ismerem – mondta Morrel mosolyogva –, de hát mielőtt megismerkedtünk, Valentine?

– No, ha semmiképpen sem akar lekötelezettem lenni, gonosz ember, térjen hát rá arra a példára, amelyről saját maga is bevallja, hogy képtelenség.

– Jól van. Nézzen csak ki a kerítésen! Látja ott a fánál azt az új lovat, amelyen idejöttem?

– Ó, de csodálatos egy ló! – kiáltott fel Valentine. – Miért nem hozta ide a rácshoz? Beszéltem volna hozzá, és megértett volna.

– Jól mondja, valóban csodálatos és drága állat – mondta Maximilien. – Mármost, azt tudja jól, hogy a vagyonom elég korlátozott, és ahogy mondani szokás, nem vagyok pazarló természetű. Megláttam a lócsiszárnál ezt a Médea nevű pompás lovat. A nevet egyébként én adtam neki. Megkérdeztem az árát. Azt felelték: négyezer-ötszáz frank. Lemondtam róla, hogy továbbra is szépnek találjam, ezt gondolhatja, és bevallom, nehéz szívvel távoztam, mivel a ló szeretettel nézett rám, a fejével hozzám dörgölőzött, és kedvesen hízelgett, viháncolt körül. Aznap este néhány jó barátom volt nálam: Château-Renaud, Debray és öt-hat másik jómadár, akiket még névről sem ismer. Bouillotte-ot indítványoztak. Sohasem kártyázom, mert nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy veszítsek, ahhoz pedig, hogy nyerni kívánjak, nem vagyok elég szegény. De én voltam a házigazda, érthető, nem tehettem mást, mint elküldtem a kártyákért. Alig ültünk asztalhoz, Monte Cristo is megérkezett. Helyet foglalt, játszani kezdtünk. Én nyertem. Alig merem bevallani, Valentine, hogy ötezer frankot nyertem. Éjfélkor váltunk el. Nem bírtam magammal, kocsiba ültem, és elsiettem az én lócsiszáromhoz. Dobogó szívvel, lázasan csengettem be hozzá. Aki kaput nyitott, joggal nézett bolondnak. Besurrantam az alig nyitott kapun, és egyenesen az istállóba rohantam. Benéztem a jászolba, ó micsoda boldogság! Médea ott ropogtatta a szénát. Fogtam egy nyerget, rádobtam, kantárt reá. Médea mindezt a legnagyobb odaadással fogadta. Azután leszámoltam a négyezer-ötszáz frankot a megdöbbent lócsiszár kezébe. Majd nyeregbe ugrottam és hazatértem, jobban mondva az éjszakát a Champs-Élysées-n, lóháton sétálgatva töltöttem. A gróf ablakában fényt pillantottam meg, sőt úgy rémlett, a függöny mögött az árnyékát is észrevettem. Meg mernék rá esküdni, Valentine, a gróf tudta, hogy mennyire kívánom azt a lovat, és egyenesen azért veszített, hogy nyerhessek!

– Kedves Maximilien – mondta Vallentine –, ön igazán nagyon sokat képzelődik... nem sokáig fog szeretni engem... Az az ember, aki ennyire képzelt világban él, nemigen tud majd gyönyörködni az olyan egyhangú érzésben, mint amilyen a miénk... Szent isten! Figyeljen csak! Hívnak... Hallja?

– Valentine – mondta Maximilien –, csak a kis résen át... az ujját, a kisujját, hogy megcsókolhassam.

– Maximilien, azt ígértük egymásnak, hogy csak két hang, két árnyék leszünk egymás számára!

– Ahogy akarja, Valentine.

– Boldog lesz, ha megteszem, amit kért?

– Boldog leszek!

Valentine felállt egy padra, és nem a hasadékon át nyújtotta a kisujját, hanem a palánk fölött az egész kezét.

Maximilien felkiáltott örömében, és most ő ugrott fel a sarokkőre, megragadta az imádott kis kezet, és forró csókjaival borította. Ám a kicsiny kéz csakhamar kisiklott az övéből, és a fiatalember hallotta, amint Valentine elfutott, maga is megijedve talán az új érzéstől, amely most fakadt fel szívében.

NEGYEDIK KÖNYV

1

Noirtier de Villefort úr

Nézzük meg, mi történt a királyi ügyész házában, amikor Danglars-né és leánya eltávozott, és az imént elmondott beszélgetés lefolyt.

Villefort úr felesége kíséretében bement édesapjához. Hogy Valentine hol tartózkodott, azt jól tudjuk.

Mindketten üdvözölték az öregembert, kiküldték Barrois-t, az öreg szolgát, aki huszonöt esztendeje látta el szolgálatát Noirtiernál, aztán leültek az öreg mellé.

Noirtier úr öblös, gurítható karosszékben ült. Abba ültették reggelenként, onnan fektették le este. Tükör előtt üldögélt, amely megmutatta az egész szobát, és lehetővé tette, hogy lássa, ki lép be, ki távozik, és mi minden történik körülötte. Hiszen ő maga még csak meg sem kísérelhette már, hogy megmozduljon. Noirtier úr mozdulatlan volt, akár egy holttest, de értelmes és élénk tekintettel nézett gyermekeire. Szertartásos meghajlásuk valami váratlan, hivatalos esemény bekövetkeztét jelentette.

Noirtier-nak egyetlen érzéke sem volt már ép látásán és hallásán kívül. Csak ezek tartották még benne a lelket, mint két szikra, hiszen teste egyébként már a sír széléhez közeledett. E két érzék közül is csak az egyik árulta el, hogy még van élet ebben a szoborban. És a tekintet, amely erről a belső életről beszélt, olyannak tűnt fel, mint a pusztaságban megcsillanó távoli fény, amely tudtul adja, hogy valaki virraszt még a csendben és sötétségben.

Az öreg Noirtier fekete szeme fölött fekete szemöldök sötétlett, míg hosszú, válláig érő haja hófehéren omlott le. Mint ahogy általában az emberi érzékek épen maradt része a többi érzékek rovására erősödik, az öregember szemében is összpontosult mindaz a tevékenység, készség, erő és értelem, amely valamikor egész testében és szellemében eláradt. Bizonyos, hogy hiányzott a kézmozdulat, a hang csengése, a testtartás, de ez a sokat mondó szem mindent pótolt. Tudott parancsolni, és tudott köszönetet mondani. Élő szemű holttest volt, és olykor valósággal ijesztően hatott ez a márványarc, amint harag gyújtja lángra, vagy öröm ragyog fel rajta. A szegény béna ember nyelvét csupán hárman értették: Villefort, Valentine meg az öreg szolga, akiről már beszéltünk. Mivel azonban Villefort csak nagy ritkán látta apját, úgyszólván csak akkor, mikor nem térhetett ki ez elől, és mivel ha nála időzött is, nem igyekezett neki megszerezni azt az örömet, hogy megértse kívánságát, az öregember minden öröme unokájában összpontosult. Valentine odaadással, szeretettel és türelemmel elérte, hogy Noirtier tekintetéből ki tudta olvasni minden gondolatát. Erre a néma és másoknak érthetetlen nyelvre Valentine hangosan válaszolt, beszélt egész arckifejezésével, egész lelkével, úgyhogy a fiatal lány és a fél lábával már a sírban levő aggastyán között élénk párbeszédek hangzottak el. A béna öregnek olyan hatalmas tudása, hallatlan éleslátása és óriási akaratereje volt, amilyennel csak az anyagba zárt lélek rendelkezhetik, ha az anyag fölött már elveszítette hatalmát.

Valentine tehát megoldotta azt a különös feladatot, hogy megértse az öregember gondolatait, és megértesse vele a sajátjait. Gyakorlottságának köszönhette, hogy alig-alig tévedett a köznapi élet dolgaiban, az élő lélek vágyait vagy a félig érzéketlen test szükségleteit illetően.

A szolga pedig huszonöt esztendő alatt olyan alaposan kiismerte gazdája szokásait, hogy ritkán kellett Noirtier úrnak valamit külön kérnie tőle.

Villefort sem szorult arra, hogy akár az egyik, akár a másik segítségét kérje ahhoz a különös beszélgetéshez, amelyet apjával akart folytatni. Mint már mondottuk, ő maga is alaposan értett az aggastyán nyelvén, és csak azért nem beszélgetett vele gyakrabban, mert untatta és hidegen hagyta a dolog. Most azonban engedte, hadd menjen le Valentine a kertbe. Barrois-t is kiküldte, azután leült apja mellé jobb felől, míg Villefort-né az öreg balján foglalt helyet.

– Uram – kezdte –, ne csodálkozzék azon, hogy Valentine nem tartott velünk, és hogy kiküldtem Barrois-t, mert amit önnel meg akarok beszélni, az sem fiatal lányokra, sem szolgákra nem tartozik. A feleségem meg én fontos dolgot akarunk közölni önnel.

E bevezetés alatt Noirtier arca mozdulatlan maradt, márpedig Villefort az öreg szíve mélyéig akart hatolni tekintetével.

– Mind a ketten bizonyosra vesszük, hogy amit közölni kívánunk önnel, azt jóvá fogja hagyni – folytatta a királyi ügyész jéghideg hangon, amelyből kicsendült, hogy nem tűr meg semmiféle ellentmondást.

Az öregember szeme meg se rebbent. Hallgatott.

– Uram – mondta Villefort –, férjhez adjuk Valentine-t.

Egy viaszfigura sem maradhatott volna merevebb e hír hallatára, mint az aggastyán arca.

– A házasságkötés három hónapon belül történik meg – folytatta Villefort.

Az öregember szeme továbbra is megtartotta élettelenségét. Most Villefort-né vette át a szót, és sietve folytatta:

– Úgy gondoltuk, hogy ez a hír érdekelni fogja, uram, hiszen úgy láttuk, ön nagyon szereti Valentine-t. Most már tehát csak meg kell neveznünk azt a fiatalembert, akit vejéül választottunk. Valentine igazán nem számíthatna előnyösebb házasságra. A fiatalembernek, akit neki szántunk, vagyona s előkelő neve van, és mind viselkedése, mind hajlamai teljes biztosítékot nyújtanak Valentine boldogságára. Ez a név nem ismeretlen ön előtt. Franz de Quesnel d'Épinay báró úrról van szó.

Villefort, amíg felesége beszélt, feszült figyelemmel leste az öregember tekintetét. Abban a pillanatban, amikor Villefort-né kiejtette Franz nevét, Noirtier szeme, amelyet fia olyan alaposan ismert, megrebbent, pupillája kitágult, mintha egy száj nyílt volna kiáltásra. Szeme villámokat szórt.

A királyi ügyész jól ismerte azt a régi politikai ellenségeskedést, amely apja és Franz apja között fennállt, így hát megértette a heves felindulást. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nem vette volna észre, és ott folytatta, ahol felesége abbahagyta a beszédet.

– Uram – mondta –, bizonyára belátja, milyen fontos, hogy Valentine-t férjhez adjuk, hiszen idestova tizenkilenc éves lesz. De azért önről sem feledkeztünk meg tanácskozásaink közben, és már jó előre megbizonyosodtunk róla, hogy Valentine férje beleegyezését adta, ha nem is ahhoz, hogy velünk éljen, hiszen talán alkalmatlanok is lennénk egy fiatal pár házaséletében, hanem legalább ahhoz, hogy ön náluk lakhassék. Valentine nagyon szereti önt, és ezt ön is viszonozza. Ekként önnek nem kell majd lemondania szokásairól, és egy gyermek helyett kettő vigyázna majd önre.

Noirtier szeme most vérbe borult.

Az öregember lelkében valami szörnyű érzés forronghatott. A fájdalom és a harag kiáltása szorult a torkába, és mivel kitörni nem tudott, fojtogatta. Arca szederjessé vált, ajka elkékült.

Villefort teljes nyugalommal nyitott ablakot, és azt mondta:

– Nagyon meleg van idebent. A hőség árt Noirtier úrnak.

Visszatért az öregemberhez, de nem ült le.

– Ez a házasság kedvére van d'Épinay úrnak és egész családjának – folytatta Villefort-né. – Családja egyébként csupán egy nagybácsiból és egy nagynéniből áll. Édesanyja meghalt, amikor fiát a világra hozta, apját pedig 1815-ben meggyilkolták, vagyis akkor, amikor a gyermek alig volt kétesztendős. Így tehát saját elhatározásán kívül nem függ senkitől.

– Titokzatos gyilkosság volt – jelentette ki Villefort –, a mai napig sem tudják, kik voltak a tettesek, noha a gyanú több emberre is ráterelődött.

Noirtier olyan erőfeszítést tett, hogy ajka görcsösen összerándult, mintha mosolyogna.

– Az igazi bűnösök – folytatta Villefort –, azok, akik jól tudják, hogy elkövették a bűnt, azok, akikre lecsaphat az emberi igazságszolgáltatás életükben és az isteni igazságszolgáltatás holtukban, ugyancsak boldogok lehetnének a mi helyünkben, hogy van egy lányuk, akit feleségül adhatnak Franz d'Épinay úrhoz, és ezzel kiolthatják a gyanú legvégső szikráját is.

Noirtier olyan lelkierővel kényszerítette magára a nyugalmat, amilyet alig lehetett várni ettől az összeroppant szervezettől.

– Igen, értem – válaszolta tekintetével Villefort-nak. És ebben a tekintetében benne volt mélységes megvetése és őszinte felháborodása is.

Villefort könnyű vállrándítással válaszolt erre a tekintetre, amelyből mindent kiolvasott. Azután intett a feleségének, hogy induljanak.

– Most pedig, uram – mondta Villefort-né –, isten önnel. Megengedi, hogy Édouard is meglátogassa?

Megállapodás volt közöttük, hogy az öregember, ha beleegyezését akarja kifejezni, mind a két szemét behunyja, tiltakozását azzal mutatja meg, hogy több ízben pislog, ha pedig valami különös kívánsága volna, akkor égre emeli tekintetét.

Ha Valentine-t hívatja, csak a jobb szemét hunyja le.

Ha Barrois-t kéri, akkor a bal szemét csukja be.

Villefort-né ajánlatára élénken pislogni kezdett.

Erre a nyilvánvaló visszautasításra Villefort-né az ajkába harapott.

– Valentine-t küldjem hát be? – kérdezte.

– Igen – felelte az öregember azzal, hogy lehunyta mindkét szemét.

A Villefort házaspár köszönt és távozott. Odakint meghagyták, hogy hívják be Valentine-t, de az egyébként már tudott róla, hogy napközben még lesz valami tennivalója Noirtier úrnál.

Kisvártatva meg is jelent Valentine az öregembernél. Arca még piros volt az izgalomtól. Alig pillantott rá nagyapjára, már tudta, hogy mélységesen szenved, és hogy sok mindent akar neki mondani.

– Ó, nagyapám – kiáltott –, mi történt?... Valaki felbosszantott, ugye, és most haragszol?

– Igen – mondta a behunyt szem.

– Kire haragszol? Apámra? Nem. A feleségére? Nem. Énrám?

Noirtier igent intett.

– Énrám? – csodálkozott Valentine.

Az öregember megismételte az előbbi jelet.

– Ugyan mivel bántottalak meg, édes jó nagyapám? – kiáltott fel Valentine.

Semmi felelet. A lány így folytatta:

– Egész nap nem láttalak. Valamit mondtak talán rólam?

– Igen – mondta élénken az öregember szeme.

– Majd csak kitalálom, hogy mit. Istenem, esküszöm, nagyapám... Ó!... Ugye, apámék voltak itt?

– Igen.

– És ők mondtak rólam valamit, amiért haragszol? Lehet az? Megkérdezzem tőlük, hogy utána bocsánatot kérhessek tőled?

– Nem, nem – mondta a tekintet.

– Igazán megijesztesz! Istenem, mit is mondhattak?

Elgondolkodott.

– Ó, megvan! – mondta lehalkítva hangját, és az öreghez lépett.

– Csak nem a házasságomról beszéltek?

– De igen – felelte a haragos tekintet.

– Értem. Azért haragszol rám, amiért nem szóltam róla. De lásd, úgy a lelkemre kötötték, hogy előtted hallgassak erről, azután meg nekem magamnak se mondták, én is csak úgy véletlenül tudtam meg az egész titkot. Hát ezért hallgattam. Bocsáss meg érte, drága Noirtier nagyapa.

Az aggastyán tekintete ismét merev és érzéketlen lett. De mintha ezt fejezte volna ki: „Engem nemcsak a te hallgatásod bánt.”

– Mi bánt hát? – kérdezte a fiatal leány. – Azt hiszed talán, hogy elhagylak, drága nagyapám, és hogy házasságom kedvéért elfeledkezem majd rólad?

– Nem – mondta az öregember.

– Megmondták neked? D'Épinay úr beleegyezett, hogy együtt maradjunk!

– Igen.

– De hát akkor miért haragszol?

Az öregember szeme végtelen fájdalommal nyugodott unokáján.

– Értem – mondta Valentine –, azért, mert szeretsz?

Az öregember igent intett.

– És attól félsz, hogy boldogtalan leszek?

– Igen.

– Nem szereted Franz urat?

A szempár háromszor-négyszer is elismételte:

– Nem, nem, nem.

– Akkor hát nagyon búsulsz, drága nagyapám?

– Igen.

– Hallgass hát ide! – mondta Valentine. Letérdelt Noirtier elé, és átölelte a nyakát. – Én is búsulok ám, hiszen én sem szeretem Franz d'Épinay urat.

A nagyapa szemében öröm csillant meg.

– Emlékszel, ugye, mennyire haragudtál rám, amikor kolostorba akartam vonulni?

Az öregember szempilláján könnycsepp ragyogott.

– Hát látod, azt azért akartam, hogy megszabaduljak ettől a kétségbeejtő házasságtól – folytatta Valentine.

Noirtier melle zihálni kezdett.

– Hát ez a házasság okoz neked gondot, drága nagyapa? Istenem, ha segíteni tudnál rajtam, ha mi ketten megsemmisíthetnénk a tervüket! De neked nincs erőd velük szemben, pedig a szellemed élénk és akaratod szilárd. Ha azonban arról van szó, hogy harcolni kell, akkor bizony éppen olyan erőtlen vagy, mint én, vagy talán még nálam is gyengébb. Milyen hatalmas pártfogóm lehettél volna, amikor még erőd teljében voltál, és egészséged is megvolt. De ma már nem tehetsz egyebet, mint azt, hogy megértesz engem, velem örülsz, és velem búsulsz. Ezt a végső boldogságot Isten elfelejtette elvenni tőlem.

E szavak hallatára Noirtier szemében annyi bosszúvágy és olyan mélység tükröződött, hogy a lány szinte ezt olvasta ki belőle:

– Tévedsz, én még sokat tehetek éretted.

– Tehetnél valamit érettem, drága nagyapám? – kérdezte Valentine.

– Igen.

Noirtier égnek emelte a szemét. Ez volt a megbeszélt jel közöttük, ha Noirtier kívánt valamit.

– Mit kívánsz, drága nagyapám?

Valentine még egy pillanatig tűnődött, azután fennhangon is elsorolt egyet-mást, de amikor látta, hogy az öregember mindenre csak nemmel válaszol, így szólt:

– Vegyük hát elő a végső módszert, ha már egyszer olyan ostoba vagyok!

Elkezdte felsorolni betűnként az ábécét. Az á-nál kezdte, és eljutott a j-ig. Szemét le nem vette a béna ember tekintetéről.

A j-nél Noirtier igent intett.

– Ó! – mondta Valentine. – Amit kívánsz az j-vel kezdődik. Valami j-vel van dolgunk? Lássuk hát! Mit is akarunk attól a j-től? Ja, je...

– Igen, igen, igen – jelezte az öregember.

– Tehát je?

– Igen.

Valentine szótárért sietett, odahozta és letette egy asztalkára Noirtier elé. Kinyitotta, és amikor látta, hogy nagyapja a könyv lapjára tekint, ujjával végigfutott a hasábokon.

Hat éve, hogy Noirtier ebbe a siralmas állapotba került, Valentine annyira begyakorolta már ezt a módszert, hogy éppen olyan gyorsan kitalálta az aggastyán gondolatát, mintha az maga kereste volna meg a szótárban.

A jegyző szónál intett Noirtier, hogy ne menjen tovább.

– Jegyző – mondta Valentine –, jegyzőt kívánsz, nagyapám?

Az öregember intett, hogy valóban jegyzőre van szüksége.

– Küldjek jegyzőért? – kérdezte Valentine.

– Igen – jelezte a béna ember.

– Tudhat róla apám is?

– Igen.

– Sürgősen kell a jegyző?

– Igen.

– Akkor hát azonnal érte küldök, drága nagyapám. Ez minden kívánságod?

– Igen.

Valentine a csengőhöz futott, hogy inast szólítson be. Az inasnak meghagyta, hogy nagyapja kéreti magához Villefort-ékat.

– Így meg vagy elégedve? – kérdezte Valentine. – Igen?... Meghiszem azt! Nem volt ám valami könnyű dolog rájönni!

A fiatal lány úgy mosolygott nagyapjára, mintha gyermek állna előtte.

Villefort úr ismét megjelent Barrois kíséretében.

– Mit kíván, uram? – kérdezte a béna embertől.

– Uram – mondta Valentine –, nagyapám jegyzőt kíván.

E különös és főleg váratlan kívánság hallatára Villefort úr kérdően nézett apjára.

– Igen – jelezte a béna ember olyan szilárdsággal, amely elárulta, hogy Valentine és az öreg szolga segítségével, aki most már szintén tud szándékáról, kész felvenni a harcot is.

– Jegyzőt kíván? – ismételte Villefort.

– Igen.

– Ugyan minek?

Noirtier nem válaszolt.

– Minek kell önnek jegyző? – kérdezte Villefort.

A béna ember tekintete mozdulatlan maradt, tehát nem adott választ. Ez pedig azt jelentette: „Ragaszkodom akaratomhoz.”

– Csak azért, hogy valami rossz tréfát csináljon velünk? – mondta Villefort. – Hát érdemes?

– De végül is – mondta Barrois, az öreg szolgák szokása szerint kitartva gazdája mellett –, ha az úr jegyzőt kíván, valószínű, hogy szüksége van rá. Én hát elmegyek a közjegyzőért.

Barrois nem engedelmeskedett másnak, csak Noirtier-nak. Amit gazdája akart, annak meg kellett történnie.

– Igen, jegyzőt akarok – jelezte az öregember, és kihívó arccal hunyta le a szemét, mintha azt mondta volna: „Hadd lássam, ki meri megszegni akaratomat?”

– Hívjanak jegyzőt, ha már ön feltétlenül ragaszkodik hozzá, uram, de én majd elnézést kérek tőle, és egyúttal önt is kimentem, mert a jelenet igen nevetséges lesz.

– Sebaj – mondta Barrois –, mégis elmegyek a jegyzőért.

Az öreg szolga diadalmasan távozott.

2

A végrendelet

Abban a pillanatban, amikor Barrois kiment, Noirtier sokat jelentő kajánsággal hunyorított Valentine-re. A fiatal lány megértette ezt a pillantást, de megértette Villefort is, mert homloka elborult, és összehúzta szemöldökét.

Fogott egy széket, elhelyezkedett a béna ember szobájában és várakozott.

Noirtier tökéletes közönyösséggel szemlélte, de a szeme sarkából intett Valentine-nek, hogy ne nyugtalankodjék, és ő is maradjon bent.

Háromnegyed óra múlva megjött a közjegyző a szolgával együtt.

– Uram – mondta Villefort a megszokott köszöngetések után –, az itt jelenlevő Noirtier de Villefort úr kérette önt. Általános bénulás következtében nem tud sem mozogni, sem beszélni, és csak mi tudjuk nagy üggyel-bajjal megérteni gondolatainak egy részét.

Noirtier egy pillantással magához hívta Valentine-t. Tekintete olyan komoly és parancsoló volt, hogy a leány azonnal kijelentette:

– Én mindent megértek, uram, amit nagyapám mondani akar.

– Ez igaz – tette hozzá Barrois –, mindent, kivétel nélkül mindent, aminthogy idejövet már meg is mondtam a jegyző úrnak.

– Bocsásson meg, uram, és ön is, kisasszony – mondta a jegyző Villefort-hoz és Valentine-hez fordulva –, ez olyan eset, amikor a tisztviselő nem járhat el felületesen, mert nagy felelősség terheli. Ahhoz, hogy a hivatalos eljárás érvényes legyen, a jegyzőnek elsősorban meg kell győződnie arról, hogy híven tolmácsolhatja-e a rendelkező akaratát. Márpedig itt nem lehetek bizonyos abban, hogy helyesel vagy helytelenít-e valamit az az ügyfél, aki beszélni nem tud. És minthogy némasága miatt nem tudja érthetően kifejezni kívánságait vagy ellenvetéseit, az én közbenjárásom hiábavaló és törvénytelen volna.

A közjegyző távozni készült. A királyi ügyész ajkán alig észrevehető, diadalmas mosoly jelent meg. Noirtier pedig olyan fájdalmasan tekintett Valentine-re, hogy a fiatal lány a jegyző elé állt.

– Uram – mondta –, az a nyelv, amelyen én nagyapámmal érintkezem, nagyon könnyen megtanulható, sőt, néhány perc alatt megtaníthatom reá, hogy ugyanúgy megértse, mint én. Mit kíván, uram, hogy teljesen megnyugtassuk a lelkiismeretét?

– Arra van szükség, hogy az okirataink hitelesek legyenek, kisasszony – válaszolta a jegyző –, vagyis, hogy bizonyos legyek abban, helyesel-e valamit vagy nem. Beteg testtel lehet végrendelkezni, de az értelemnek egészségesnek kell lennie.

– Hát nézze, uram, két jelből azonnal meggyőződhet, hogy nagyapám szellemileg talán sohasem volt frissebb, mint éppen most. Noirtier úr nem tud beszélni, nem tud mozogni, de ha igent akar kifejezni, lehunyja a szemét, ha pedig nemet akar mondani, többször egymás után pislog. Most már eleget tud ahhoz, hogy beszélhessen Noirtier úrral, tessék megpróbálni.

Az öregember olyan gyöngéd és hálás tekintetet vetett Valentinere, hogy még a jegyző is megértette.

– Hallotta és megértette, hogy mit mondott az unokája, uram? – kérdezte a jegyző.

Noirtier lassan behunyta a szemét, majd kis idő múlva ismét kinyitotta.

– És jóváhagyja azt, amit a kisasszony mondott? Vagyis, hogy valóban az említett jelekkel szokta megértetni magát?

– Igen – válaszolta szemével az aggastyán.

– Ön hivatott engem?

– Igen.

– Hogy végrendeletet készíttessen?

– Igen.

– Nem mond le arról, hogy megcsináljuk ezt a végrendeletet?

A béna ember élénk hunyorgásba kezdett.

– Érti már, uram, és megnyugszik a lelkiismerete? – kérdezte a fiatal lány.

De még mielőtt a közjegyző felelhetett volna, Villefort félrevonta:

– Uram – mondta –, el tudja képzelni, hogy olyan rettenetes testi megrázkódtatás, amely Noirtier de Villefort urat érte, ne érintette volna súlyosan a szellemi képességeit is?

– Nem éppen ez nyugtalanít engem, uram – válaszolta a jegyző –, inkább azt szeretném tudni, hogyan találjuk ki a gondolatait, hogy kielégítő választ kaphassunk tőle?

– Láthatja hát, hogy lehetetlen – jelentette ki Villefort.

Valentine és az öregember jól hallották ezt a beszélgetést. Noirtier, merev és határozott tekintetét unokájára függesztve, kényszerítette, hogy visszavágjon.

– Uram – mondta a lány –, ez cseppet se nyugtalanítsa önt. Bármilyen nehéz, vagy inkább annak látszik, hogy eltalálja nagyapám gondolatát, én olyan módon fogok tolmácsolni, hogy semmi kétsége sem marad. Immár hat esztendeje vagyok Noirtier úr mellett, és ő maga a megmondhatója, vajon a hat év alatt maradt-e egyetlen kívánsága is teljesítetlenül csak azért, mert én nem tudtam megérteni?

– Nem – mondta szemével az aggastyán.

– Próbáljuk meg hát – szólt a jegyző. – Elfogadja a kisasszonyt tolmácsnak?

A béna ember igent intett.

– Rendben van. Mondja hát meg, uram, mit kíván tőlem, és mi a tennivalóm?

Valentine felsorolta az ábécé betűit, és eljutott egészen a V-ig. Ennél a betűnél megállította Noirtier sokatmondó tekintete.

– Noirtier úr a V-betűnél állt meg. Ez nyilvánvaló – mondta a jegyző.

– Tessék várni – mondta Valentine. Ismét nagyapjához fordult: – Va... ve... vé...?

Az öregember a harmadik szótagnál ismét leintette.

Valentine elővette a szótárt, és az erősen figyelő jegyző előtt fellapozta.

– Végrendelet – ezt a szót jelezte az ujja, mikor Noirtier úr a szemével intett.

– Végrendelet! – kiáltott fel a jegyző. – Világos, hogy Noirtier úr végrendelkezni akar.

– Igen – mondta Noirtier tekintete.

– Látja, uram, ez igazán csodálatos, el kell ismernie – mondta a jegyző a megdöbbent Villefort-nak.

– Valóban az – felelte Villefort –, de még csodálatosabb lenne ez a végrendelet, mert nem hinném, hogy a sorok maguktól íródjanak a papírra, szavanként, a leányom sugalmazása nélkül, márpedig Valentine talán sokkal érdekeltebb lesz ebben a végrendeletben, semhogy alkalmas tolmácsa lehessen Noirtier de Villefort úr homályos akaratának.

– Nem, nem! – mondta a béna ember szeme.

– Hogyan? – kérdezte Villefort úr. – Talán Valentine nincs érdekelve a végrendeletben?

– Nincs – jelezte Noirtier.

– Uram – mondta a jegyző, akinek igen tetszett ez a próbatétel, és már előre élvezte, hogyan fogja elmesélni társaságában a különös epizód minden részletét –, uram, most már nagyon könnyűnek látom azt a feladatot, amelyet az imént még lehetetlennek hittem. Ez a végrendelet egészen egyszerűen magánvégrendelet lesz, amelyet a törvény elfogad és elismer, ha hét olyan tanú jelenlétében felolvassák, akik előtt a végrendelkező jóváhagyja, a jegyző pedig hitelesíti. Az elkészítése alig fog tovább tartani, mint bármely közönséges végrendeleté. Elsősorban a szokott és bevett formaságok jönnek, a részletek java részét pedig úgyis a végrendelkező vagyoni helyzete és ön fogja szolgáltatni, aki az érdekelt ügyeit kezelte, és így jól ismeri őket. De hogy ez az eljárás semmiképpen se lehessen megtámadható, teljes hitelességgel fogjuk elkészíteni. Egy kartársam segíteni fog, és noha ez nem szokás, jelen lesz a szöveg megírásakor. Jó lesz így, uram? – fordult a jegyző az öregemberhez.

– Igen – válaszolt Noirtier, és csupa öröm volt, amiért megértették.

„Vajon mit akar?” – tűnődött Villefort, akit magas hivatali állása tartózkodásra intett, és aki egyébként sem tudott még rájönni, hogy mi lehet apjának a célja.

Nekiindult hát, hogy elhívassa a második jegyzőt, akit az első jegyző jelölt ki. De Barrois mindent hallott, kitalálta gazdája kívánságát, és már el is ment.

A királyi ügyész áthívatta a feleségét is.

Negyedóra múlva valamennyien együtt voltak a szélütött ember szobájában, és a második jegyző is megérkezett.

A két jegyző néhány szóval megegyezett egymással. Általános, megszokott formulát olvastak fel Noirtier-nak, azután – úgyszólván szellemi képességének megítélése végett – az első jegyző az öreghez fordult, és azt mondta:

– Ha az ember végrendeletet csinál, uram, azt valakinek a javára cselekszi.

– Igen – jelezte Noirtier.

– Tetszik tudni körülbelül, hogy mekkora vagyonnal rendelkezik?

– Igen.

– Fokozatosan emelkedő számokat fogok felsorolni. Mikor ahhoz a számhoz érek, amelyre ön gondol, tessék megállítani.

– Igen.

Ebben a kérdezősködésben volt valami ünnepélyesség, és talán még sohasem volt nyilvánvalóbb az értelemnek a holt anyaggal folytatott harca érdekes látvány volt ez, ha nem is magasztos, ahogy első percben nevezni szeretnénk.

Mindannyian Noirtier de Villefort köré csoportosultak. A második jegyző asztalhoz ült, írásra készen. Az első jegyző Noirtier előtt állt, és kérdéseket intézett az öregemberhez.

– Vagyona meghaladja a háromszázezer frankot, ugyebár? – kérdezte a jegyző.

Noirtier igent intett.

– Négyszázezer frankja van? – kérdezte a jegyző.

Noirtier nem válaszolt.

– Ötszázezer?

Ismét semmi válasz.

– Hatszázezer? Hétszázezer? Nyolcszázezer? Kilencszázezer?

Noirtier igent intett.

– Kilencszázezer frankkal rendelkezik?

– Igen.

– Ingatlanokban? – kérdezte a jegyző.

Noirtier nemet jelzett.

– Járadékkötvényekben?

Az öreg igenlően intett.

– Ezek a papírok a birtokában vannak?

Noirtier egy pillantással utasította Barrois-t, mire az öreg szolga kiment, és kisvártatva visszatért egy ládikával.

– Megengedi, hogy kinyissuk ezt a ládikát? – kérdezte a jegyző.

– Igen.

Kinyitották és kilencszázezer frank értékű államkötvényt találtak benne.

Az első jegyző sorjában átnyújtotta őket a kollégájának. Noirtier számadása helyes volt.

– Rendben van – mondta a jegyző –, nyilvánvaló, hogy Noirtier úr szellemi képességei minden tekintetben kifogástalanok.

A szélütött öregemberhez fordult:

– Így hát – mondta – kilencszázezer frank tőkével rendelkezik. Ennyi ezekbe a papírokba fektetve, körülbelül negyvenezer frank járadékot hoz önnek évenként?

– Igen – jelezte Noirtier.

– Kire akarja hagyni ezt a vagyont?

– Ó – vágott közbe Villefort-né –, ez nem kétséges. Noirtier úr nem szeret mást, csak egyik unokáját, Valentine de Villefort kisasszonyt. Az viseli gondját hat esztendő óta, ő tudta elnyerni kitartó gondoskodásával nagyapja szeretetét, sőt mondhatnám háláját. Illő tehát, hogy elnyerje hűsége jutalmát.

Noirtier szeme úgy villant meg, mint akit nem csal meg az az álnok helyeslés, amellyel Villefort-né jóváhagyta az ő feltételezett szándékát.

– Így tehát Valentine de Villefort kisasszonyra hagyományozza ezt a kilencszázezer frankot? – kérdezte a jegyző abban a hitben, hogy most már csak ennek a pontnak a beiktatása van hátra, de mégis fel kellett tennie a kérdést, hogy megbizonyosodjék Noirtier úr jóváhagyásáról. Emellett azt akarta, hogy a jóváhagyásnak e különös jelenet minden részvevője tanúja legyen.

Valentine kissé hátrább lépett, és fel sem nézett könnyes szemével. Az aggastyán kis ideig végtelen szeretettel nézte, azután a jegyzőhöz fordult szemével, és félreérthetetlen módon pislogott.

– Nem? – kérdezte a jegyző. – Hát nem Valentine de Villefort kisasszonyt nevezi meg általános örököséül?

Noirtier nemet intett.

– Nem téved? – kiáltott fel a jegyző csodálkozva. – Csakugyan nemet mond?

Noirtier megerősítette előbbi válaszát.

Valentine felpillantott. Megdöbbent, de ezt az érzését nem az örökségből való kitagadása okozta, hanem az, hogy nem értette nagyapja elhatározását.

Noirtier azonban annyi gyöngédséggel nézett rá, hogy Valentine felkiáltott:

– Drága jó nagyapám, látom már, hogy csak a hagyatékból tagadsz ki, de a szíved továbbra is az enyém!

– Igen, igen, így is van! – mondta a béna ember szeme, és a fiatal lány olyan kifejezést olvasott ki belőle, amely nem csalhatta meg.

– Köszönöm, köszönöm! – mormolta a lány.

Villefort-né szívébe azonban ez a jelenet váratlan reményt csepegtetett. Az aggastyánhoz lépett.

– Így hát másik unokájára, Édouard de Villefort-ra hagyja a vagyonát, kedves Noirtier úr? – kérdezte.

A szemhunyorítás ezúttal ijesztő volt; csaknem gyűlölet lángolt benne.

– Nem – állapította meg a jegyző. – Akkor hát az itt jelenlevő kedves fiára?

– Nem – válaszolta szemével az öregember.

A két jegyző értetlenül nézett össze. Villefort és felesége arca lángolt, egyik a szégyentől, a másik a haragtól.

– De hát mit vétettünk ellened, nagyapa? – kérdezte Valentine. – Nem szeretsz már bennünket?

Az aggastyán tekintete fiára esett, róla gyorsan a menyére siklott, végül is mélységes szeretettel Valentine-en pihent meg.

– Hát ha szeretsz, drága nagyapa – jegyezte meg a lány –, hogyan magyarázod meg azt, amit teszel? Ismersz engem, tudod jól, hogy sose vágytam a vagyonodra, meg azután úgy mondják, hogy anyám részéről gazdag, nagyon is gazdag vagyok. Magyarázd meg hát.

Noirtier Valentine kezére függesztette égő pillantását.

– A kezem? – kérdezte.

– Igen – jelezte Noirtier.

– A keze! – ismételték a jelenlevők.

– Láthatják, uraim, hogy minden hiábavaló, bizony szegény apám nem beszámítható – jelentette ki Villefort.

– Értem már! – kiáltott fel Valentine. – A házasságom, ugye, nagyapám?

– Igen, igen, igen! – ismételte háromszor is a szélütött, és minden pillantásnál megvillant a szeme.

– A házasságom miatt haragszol ránk, ugye?

– Igen.

– Ez már esztelenség – mondta Villefort.

– Bocsásson meg, uram – vágott közbe a jegyző –, én ellenkezőleg, nagyon is értelmesnek tartom, és úgy vélem, egészen logikusan kapcsolódik az előbbiekhez.

– Nem akarod, hogy Franz d'Épinay úrhoz menjek feleségül?

– Nem, nem akarom! – fejezte ki az öregúr szeme.

– És kitagadja unokáját az örökségből, mert a tervezett házassága önnek nincs ínyére? – kiáltott fel a jegyző.

– Igen – jelezte Noirtier.

– Úgy, hogy e házasság meghiúsulása esetén ő lenne az örökős?

– Igen.

Mélységes csend támadt az öregúr körül.

A két jegyző egymással tanácskozott. Valentine összekulcsolt kézzel, hálás mosollyal tekintett nagyapjára. Villefort keskeny ajkát harapdálta, a felesége pedig nem tudta visszafojtani vidámságát, amelytől arca egészen felderült.

– Úgy gondolom – mondta végül is Villefort, és ezzel elsőnek törte meg a csendet –, hogy ennek a házasságnak a dolgában csak én dönthetek. Mivel leányom kezével én rendelkezem, azt akarom, hogy Franz d'Épinay úr felesége legyen. Az is lesz.

Valentine zokogva rogyott egy karosszékbe.

– Uram – mondta a jegyző az aggastyánhoz intézve szavait –, mit szándékozik tenni vagyonával abban az esetben, ha Valentine kisasszony nőül megy Franz úrhoz?

Az öreg meg sem moccant.

– Akkor is óhajt rendelkezni róla?

– Igen – intett Noirtier.

– Valamelyik családtagja javára?

– Nem.

– Akkor hát a szegények javára?

– Igen.

– De azt tetszik tudni – kérdezte a jegyző –, hogy a törvény értelmében nem tagadhatja ki egészen a fiát?

– Igen.

– Ön tehát a vagyonnak csak ama része fölött akar rendelkezni, amely a törvény szerint elvonható?

Noirtier nem mozdult.

– Továbbra is az egészről akar tehát rendelkezni?

– Igen.

– A halála után azonban megtámadják a végrendeletet!

– Nem.

– Apám jól ismer engem, uram – jelentette ki Villefort úr –, tudja, hogy akarata mindenkor szent lesz előttem. Azután azt is bizonyosra veszi, hogy hivatali állásom nem engedi meg a szegényekkel való pereskedést.

Noirtier úr szeme diadalmasan ragyogott.

– Mit határoz, uram? – kérdezte a jegyző most Villeforttól.

– Semmit, uram. Amit apám egyszer a fejébe vett, azt nem másítja meg. Én is belenyugszom hát. A kilencszázezer frank tehát a család kebeléből a kórházak tőkéjéhez kerül. De nem hajlom meg egy öregember szeszélye előtt, és saját lelkiismeretem szerint cselekszem.

Feleségével együtt távozott, otthagyta apját, végrendelkezzék, ahogy jónak látja.

A végrendelet még aznap elkészült. Tanúkat is hívtak, az öregember jóváhagyta előttük testamentumát, azután jelenlétükben lezárták az okmányt. A végrendelet azután Deschamps úrnál, a család jegyzőjénél letétbe került.

3

A telegráf

Mikor Villefort úr és felesége lakosztályukba értek, megtudták, hogy Monte Cristo grófja jött hozzájuk látogatóba, és a szalonban várja őket. Villefort-né sokkal izgatottabb volt, semhogy így a vendég elé mehetett volna, előbb betért tehát hálószobájába. A királyi ügyész inkább ura volt magának, és egyenesen a szalon felé tartott.

De bármennyire tudott is Villefort úr az érzésein uralkodni, bárhogyan is féken tudta tartani arcvonásait, a homlokáról nem tudta elűzni a felhőt, és a vidáman mosolygó gróf észre is vette rosszkedvét és szórakozottságát.

– Istenem – kezdte Monte Cristo az első udvariaskodások után –, de hát mi a baja, Villefort úr? Csak nem érkeztem volna olyan pillanatban, amikor éppen valami főbenjáró ügyben készíti vádiratát?

Villefort megpróbált mosolyogni.

– Nem, gróf úr – felelte –, itt csak magam vagyok az áldozat. Én vagyok a pervesztes, a vádbeszédet pedig a véletlen, a konokság és a beszámíthatatlanság mondták el ellenem.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Monte Cristo, kitűnően megjátszott érdeklődéssel. – Valóban valami komoly szerencsétlenség érte?

– Nézze, gróf úr – mondta Villefort keserű nyugalommal –, nem is érdemes beszélni róla, semmiség az egész, egyszerű anyagi veszteség.

– Az anyagi veszteség valóban alig nyomhat a latban akkora vagyonnál, mint az öné, és olyan bölcs és emelkedett léleknél, mint amilyennel ön rendelkezik.

– Nem is a pénzkérdés foglalkoztat engem – válaszolta Villefort –, noha kilencszázezer frank elvesztése miatt legalábbis sajnálkozik és bosszankodik az ember. De engem főként a sorsnak, a véletlennek, a végzetnek a rendelkezése bánt – szinte magam sem tudom, minek nevezzem azt a hatalmat, amely az engem ért csapást irányítja, tönkreteszi boldogulásom reményét, és feldúlja talán leányom jövőjét is, egy gyermekké vált aggastyán szeszélye miatt.

– No, istenem, mi történt hát? – kiáltott fel a gróf. – Kilencszázezer frankot mondott? Csakugyan igaza van, ekkora összeg már megérdemli, hogy sajnálja az ember, még akkor is, ha egyébként bölcselkedő elméjű. És ki okozta ezt a bosszúságot?

– Az apám, akiről már beszéltem önnek.

– Noirtier úr! Igazán? De hiszen úgy rémlik, ön azt mondta, hogy teljesen béna, és már nincs képességei birtokában?

– De csak a testi képességeinek, mert nem tud megmozdulni, nem tud beszélni. Hanem azért gondolkodik, tud akarni, sőt cselekedni is, amint látja. Öt perce, hogy eljöttem tőle, és ebben a pillanatban éppen a végrendeletét diktálja két jegyzőnek.

– Így hát beszélt?

– Többet tett annál: meg tudta értetni magát.

– Ugyan hogy?

– A szemével. A szeme továbbra is él, és mint látja, ölni is tud.

– Barátom – mondta a belépő Villefort-né –, talán túlozza a helyzetet.

– Asszonyom... – hajolt meg a gróf.

Villefort-né a legbájosabb mosolyával köszöntötte a grófot.

– De mit is beszélt itt nekem Villefort úr? – kérdezte Monte Cristo. – Miféle megfoghatatlan méltánytalanság...

– Megfoghatatlan, ez a helyes kifejezés! – folytatta a királyi ügyész vállat vonva. – Egy öregember szeszélye!

– És nincs rá mód, hogy eltérítsék szándékától?

– Dehogy nincs – mondta Villefort-né –, sőt éppen a férjemtől függ, hogy a végrendelet Valentine-nek javára, ne pedig kárára legyen.

A gróf látta, hogy a házastársak burkoltan kezdenek beszélni, szórakozott arcot öltött, és a legnagyobb figyelemmel és helyesléssel nézte, amint Édouard tintát önt a madarak vályújába.

– Kedvesem – mondta Villefort, feleségének válaszolva –, ön jól tudja, hogy nem szoktam itthon a zsarnok családfőt játszani, és sohasem hittem azt, hogy a világegyetem sorsa az én fejbólintásomtól függ. Hanem azért mégiscsak fontosnak tartom, hogy családom tiszteletben tartsa elhatározásaimat, hogy egy bogaras öregember vagy egy szeszélyes gyermek ne borítsa fel hosszú évek óta elhatározott tervemet. D'Épinay báró jó barátom volt, mint tudja, és a fiával való összeköttetés nagyon a kedvemre való.

– Ön azt hiszi, hogy Valentine egy követ fúj az öreggel? – kérdezte Villefort-né. – Valóban... Valentine mindig húzódott ettől a házasságtól, és cseppet sem csodálnám, ha mindaz, amit hallottunk és láttunk, az ő közös megállapodásuk eredménye volna.

– Asszonyom – válaszolta Villefort –, senki sem mond le olyan könnyedén kilencszázezer frank vagyonról.

– Valentine még a világról is lemondana, uram, hiszen tavaly ilyentájban kolostorba akart vonulni.

– Nem tesz az semmit – jelentette ki Villefort –, azt mondom, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie, asszonyom!

– Az ön édesapjának akarata ellenére? – kérdezte Villefort-né, és most már más húrokat pengetett. – Ez már súlyos dolog!

Monte Cristo úgy tett, mint aki nem is figyel oda, pedig egyetlen szót sem veszített abból, amit a házastársak beszéltek.

– Asszonyom – kezdte ismét Villefort –, mondhatom, hogy mindig tiszteletben tartottam az apámat, mert bennem a fiúi érzés az ő erkölcsi kiválóságának nagyrabecsülésével párosult. Az apa végre is két okból szent, úgy is, mint az, akinek a létünket köszönhetjük, úgy is, mint az, aki bennünket felnevelt. A mai napon azonban meg kell tagadnom az apám beszámíthatóságát, aki, mivel arra emlékezik, hogy valamikor gyűlölt egy embert, most üldözi annak az embernek a fiát is. Nevetséges volna ilyen módon, ha a saját viselkedésemet az ő szeszélyeihez alkalmaznám. Továbbra is a legnagyobb tisztelettel viseltetem Noirtier úr iránt, egyetlen zokszó nélkül viselem el azt az anyagi veszteséget is, amellyel sújt, de megingathatatlan maradok akaratomban, és ítéljen majd rólunk a világ, kinek az oldalán áll az igazság. Következésképpen nőül adom leányomat Franz d'Épinay báróhoz, mivel az én megítélésem szerint ez a házasság jó és megtisztelő, és végeredményben ahhoz adom a leányomat, akihez nekem tetszik.

– Hogyhogy? – szólt közbe a gróf, akitől a királyi ügyész a tekintetével állandóan helyeslést várt. – Ugyan mi történt? Noirtier úr kitagadja Valentine kisasszonyt, azt mondják, amiért Franz d'Épinay báróhoz megy feleségül?

– Hát istenem, így van, uram, ez az oka – jegyezte meg Villefort úr vállat vonva.

– Legalábbis a látszólagos oka – tette hozzá Villefort-né.

– A valóságos ok, asszonyom. Higgyen nekem, ismerem az apámat.

– Ki érti ezt? – felelte a fiatalasszony. – Azt kérdezem, miért tetszik Noirtier úrnak ez a d'Épinay kevésbé, mint bárki más?

– Igaz is – jegyezte meg a gróf –, ismerem jól Franz d'Épinay urat. Annak a Quesnel tábornoknak a fia, ugye, akinek X. Károly király adta meg a d'Épinay bárói címet?

– Igen, az – felelte Villefort.

– De hiszen az igen kedves fiatalember, úgy emlékszem!

– Hát hiszen ez csak ürügy, bizonyosra veszem – jegyezte meg Villefort-né. – Az öregembereket zsarnokokká teszi a szeretetük. Noirtier úr egyszerűen nem akarja, hogy unokája férjhez menjen.

– De nem tudják, mi okozza ezt a gyűlöletet? – kérdezte Monte Cristo.

– Ej, istenem, ugyan ki tudhatná?

– Nem valami politikai ellentét?

– Annyi bizonyos, hogy apám és d'Épinay úr édesapja abban a viharos időben éltek, amelynek én már csak az utolsó napjait láttam – jelentette ki Villefort.

– Nem volt az ön édesapja bonapartista? – kérdezte Monte Cristo. – Úgy rémlik, mintha ön ilyesvalamit mondott volna!

– Apám mindenekelőtt jakobinus volt – jelentette ki Villefort, és izgalmában kissé túlment az óvatosság határán. – A szenátori köpeny, amelyet Napóleon dobott a vállára, csak álcázta az öregembert, de meg nem változtatta. Apám nem a császárért, hanem a Bourbonok ellen konspirált, mert apámban éppen az volt mindig a rettenetes, hogy sohasem harcolt elérhetetlen utópiákért, hanem mindig csak megvalósítható célokért, és hogy e lehetséges célok eléréséhez felhasználta a hegypártiak borzalmas elméletét. Ezek semmiféle módszerektől nem riadtak vissza.

– No, látja, ez az – jegyezte meg Monte Cristo. – Noirtier úr és d'Épinay úr bizonyára a politika porondján találkoztak. Talán d'Épinay tábornok úr, noha Napóleon alatt szolgált, szíve mélyén mégis megőrizte királypárti érzéseit, sőt egy este, éppen egy bonapartista klubból távozóban gyilkolták meg, ahová abban a reményben csalták el, hogy testvéri lélekre találnak benne?

Villefort szinte borzalommal tekintett a grófra.

– Vagy talán tévednék? – kérdezte Monte Cristo.

– Dehogy, uram – felelte Villefort-né – ellenkezőleg, ez így volt. És éppen emiatt, amit most el tetszett mondani, hogy a régi gyűlölség lángja kialudjék, az a gondolata támadt Villefort úrnak, hogy a két gyermek szeresse meg egymást, ha már az apáik gyűlölködtek.

– Magasztos gondolat! – jegyezte meg Monte Cristo. – Telve van felebaráti szeretettel, és a világ bizonyára helyeselné. Valóban szép lenne, ha Noirter de Villefort kisasszony a Franz d'Épinay báróné nevet viselné.

Villefort összerezzent, és úgy nézett Monte Cristóra, mintha a szíve legmélyéről akarná kiolvasni, miért mondta az előbbi szavakat. A gróf ajkán azonban most is ott volt megszokott jóindulatú mosolya. És a királyi ügyész, átható tekintete ellenére, most sem látott bele a gróf lelkébe.

– Noha nagy csapás éri Valentine-t azzal, hogy elveszíti nagyapja örökségét – folytatta Villefort –, mégse hiszem, hogy ez kihatással lenne a házasságra. Nem hiszem, hogy d'Épinay úr meghátrálna az anyagi veszteség miatt. Látni fogja, hogy talán az én személyem többet ér, mint az az összeg, amelyet magam feláldozok, csak hogy megtartsam neki adott szavamat. Számba fogom venni, hogy Valentine anyai részről így is elég gazdag, vagyonát anyai nagyszülei, Saint-Méran úr és felesége kezelik, akik mindketten rajongással szeretik.

– És bizony ők is megérdemelnék, hogy úgy szeressék és gondozzák őket, mint ahogy Valentine Noirtier urat gondozta – jegyezte meg Villefort-né. – Egyébként legfeljebb egy hónap múlva a marquis-ék Párizsba jönnek, Valentine tehát egy ilyen megalázás után nem lesz kénytelen eltemetkezni Noirtier úr mellett, mint ahogy eddig tette.

A gróf elégedetten hallgatta a sértett hiúság és a megsebzett önérdek hamis hangját.

– Előre is elnézést kérek azért, amit mondani fogok – kezdte ismét Monte Cristo, rövid csend után –, de úgy gondolom, hogy ha Noirtier úr kitagadja is Villefort kisasszonyt, amiért olyan fiatalembernek a menyasszonya, akinek az apját ő gyűlölte, ugyanezt már a kedves kis Édouard-nak nem vetheti a szemére.

– Ugye, uram? – kapott a gróf szaván Villefort-né leírhatatlan hangsúllyal. – Ugye, hogy ez igazságtalan, gyűlöletesen igazságtalan? Szegény kis Édouard éppúgy az unokája Noirtier úrnak, mint Valentine, márpedig ha Valentine nem a Franz úr menyasszonya volna, az öreg reá hagyta volna az egész vagyonát. És végül is Édouard viseli továbbra is a család nevét, Valentine pedig, ha valóban el is esik az örökségtől, még mindig háromszor olyan gazdag lesz, mint a fiam.

A gróf most már nem szólt egy szót sem. Elérte, amit akart.

– Gróf úr – mondta Villefort –, ne foglalkozzunk már annyit családi kellemetlenségekkel. Igaz, hogy vagyonom a szegények jövedelmét fogja növelni, és manapság ők az igazi gazdagok, igaz, hogy apám egy jogos reményemtől fosztott meg, s méghozzá ok nélkül, én azonban úgy fogok viselkedni, mint akinek helyén van az esze és a szíve. D'Épinay úr, akinek odaígértem ennek az összegnek a kamatait, meg is fogja kapni, még ha kegyetlenül meg kell koplalnom is.

– Márpedig talán jobb volna feltárni ezt a kellemetlenséget d'Épinay úr előtt, hogy ő maga vonja vissza a szavát – jelentette ki Villefort-né, aki egyre vissza-visszatért arra az egyetlen gondolatra, amely ott háborgott a lelke mélyén.

– Jaj, az már nagy baj volna! – kiáltott fel Villefort.

– Nagy baj? – ismételte a szót Monte Cristo.

– Természetesen – válaszolta Villefort, kissé már megnyugodva. – Az elmaradt házasság még akkor is rossz fényt vet egy lányra, ha anyagi okok miatt hiúsul meg. Ezenkívül régi mendemondák is felélednének, noha én éppen véglegesen el akartam fojtani őket. Nem, ez nem történhet meg. Ha d'Épinay úr becsületes ember, a kitagadás után még jobban fog ragaszkodni Valentine-hez, mint azelőtt. Ha nem így volna, akkor csak a kapzsiság beszélne belőle. Nem, ez lehetetlenség!

– Egyetértek Villefort úrral – jelentette ki Monte Cristo, és Villefort-néra szegezte tekintetét. – És ha megengednék, hogy baráti tanáccsal szolgáljak, azt mondanám, hogy mivel d'Épinay úr, ahogy tudomásomra jutott, rövidesen hazatér, erősítsék meg a vele való kapcsolatukat annyira, hogy feloldhatatlan legyen. Én megindítanék egy olyan játszmát, amelynek kimenetele sok megbecsülést hoz majd Villefort úr számára.

A királyi ügyész felállt, arca szemmel láthatóan felderült, míg felesége kissé elsápadt.

– Helyes – mondta Villefort –, ennyit akartam csak tudni. Az ilyen tanácsadó véleménye fontos nekem – tette hozzá, és kezet nyújtott Monte Cristónak. – Így hát mindenki tekintse meg nem történtnek azt, ami itt ma lefolyt, terveinkben nincs semmiféle változás.

– Uram – mondta a gróf –, bizonyosra veszem, hogy a világ, bár sokszor igazságtalanul szokott is ítélni, most jó néven veszi majd az ön elhatározását. Barátai büszkék lesznek önre, d'Épinay úr pedig, még ha hozomány nélkül kellene is elvennie Villefort kisasszonyt – ami nem történhet meg –, boldog lesz, ha olyan család tagjává lehet, amely az adott szó megtartása és a vállalt kötelezettség kedvéért minden áldozatot meghoz.

E szavak után a gróf felállt, és indulni készült.

– Már elmegy, gróf úr? – kérdezte Villefort-né.

– El kell mennem, asszonyom, hiszen csak azért jöttem, hogy emlékeztessem önöket, meg ne feledkezzenek a szombat estére szóló meghívásomról.

– Csak nem hiszi, hogy megfeledkeznénk róla?

– Ön nagyon kedves, asszonyom, de Villefort úrnak olykor igen komoly és sürgős elfoglaltsága van...

– A férjem a szavát adta, uram – jegyezte meg Villefort-né –, és láthatja, a szavát akkor is megtartja, ha sokat veszít miatta. Hogyne tartaná hát meg akkor, mikor csak nyerhet általa?

– A Champs-Élysées-i palotában lesz az összejövetel? – kérdezte Villefort.

– Nem, dehogy – felelte Monte Cristo –, áldozatuk még nagyobb lesz: falusi lakomba várom önöket.

– Falusi?

– Falusi.

– Ugyan hol? Bizonyára Párizs közelében?

– Nem messzire a kapuktól, a város határától félórányira, Auteuilben.

– Auteuilben! – kiáltott fel Villefort. – Igaz, a feleségem mondta, hogy ön Auteuilben lakik, hiszen éppen oda vitték be a baleset után. És Auteuil melyik részén?

– A rue de la Fontaine-en.

– A rue de la Fontaine-en! – ismételte Villefort elcsukló hangon.

– Hányadik szám?

– A 28-as szám.

– Akkor hát önnek adták el Saint-Méran úr házát?

– Saint-Méran úrét? – kérdezte Monte Cristo. – Hát az a ház Saint-Méran úré volt?

– Igen – vette át a szót Villefort-né –, és nem fogja elhinni, amit mondok, gróf úr.

– Ugyan mit?

– Kedvesnek találja azt a házat, ugye?

– Nagyon kedvesnek.

– Nohát, a férjem sohasem akart ott lakni.

– Ez valami olyan elfogultság lenne, uram, amit teljességgel nem értek – jegyezte meg Monte Cristo.

– Nem szeretem Auteuilt, uram – jelentette ki a királyi ügyész, és igyekezett erőt venni magán.

– De ez az idegenkedése, remélem, nem foszt meg engem attól a szerencsétől, hogy önt ott vendégül lássam? – kérdezte Monte Cristo nyugtalanul.

– Dehogy, gróf úr... Remélem... Higgye el, mindent megteszek, ami csak tőlem telik – dadogta Villefort.

– Ohó! – válaszolta Monte Cristo. – Nem fogadok ám el semmiféle kibúvót. Szombaton hat órakor várom önt, és ha nem jönne, azt hinném, hogy ehhez a húsz esztendő óta lakatlan házhoz, mit tudom én, valami gyászos hagyomány vagy véres legenda fűződik.

– Ott leszek, gróf úr, ott leszek – mondta élénken Villefort.

– Köszönöm – válaszolta Monte Cristo. – Most pedig engedjék meg, hogy elbúcsúzzam önöktől.

– Igaz is, már említette az előbb, hogy el kell mennie, gróf úr – jegyezte meg Villefort-né –, sőt azt hiszem, éppen el is akarta mondani, miféle tennivaló várja, amikor más tárgyra tértünk át.

– Nem is tudom, asszonyom, megmondhatom-e, hogy hová megyek – jelentette ki Monte Cristo.

– Ugyan, miért ne mondhatná meg!

– Mint afféle bámészkodó, megyek megnézni valamit, ami miatt már órák hosszat törtem a fejemet.

– Mi az?

– A telegráf. No, most már kiszaladt a számon.

– Telegráf! – ismételte Villefort-né.

– Hát, istenem, a telegráf. Láttam olykor egy-egy út végén, egy kis dombocskán, a szép napsütésben, amint kinyújtja hajlékony, fekete karját, mint egy óriási bogár a lábait, és esküszöm, hogy mindannyiszor izgalom fogott el, mert arra gondoltam, hogy ezek a különös jelzések pontos mozdulatokkal hasítják a levegőt, és háromszáz mérföldnyire viszik el egy asztalnál ülő ember ismeretlen gondolatait ahhoz az emberhez, aki egy másik asztalnál ül a vonal túlsó végén. Ezek a jelzések, gondoltam, csupán e mindenható főnök akaraterejéből rajzolódnak ki a szürke felhőn vagy az ég kékjén, s ekkor a szellemek, tündérek, gnómok, egyszóval a földöntúli hatalmak jutottak eszembe, és nevetnem kellett. De eddig még sohasem támadt kedvem, hogy közelről is megnézzem ezeket a fehér hasú, vékony, fekete lábú, hatalmas rovarokat, mert attól tartottam, hogy kőszárnyaik alól egyszerre csak felbukkan egy komoly, pedáns, tudománnyal, babonával vagy varázslattal teli kis emberi szellem. Egy szép reggelen azonban megtudtam, hogy minden telegráf mozgatója tulajdonképpen egy évi ezerkétszáz frank fizetéssel rendelkező szegény ördög, egy hivatalnok, aki nem a kék eget nézi naphosszat, mint a csillagász, nem is a vizet, mint a halász, nem is a tájat, mint a bámészkodó, hanem a fehér hasú, fekte lábú óriási rovart figyeli, a továbbító állomást, amely négy-öt mérföldnyire van tőle. Akkor fogott el a kíváncsiság, hogy közelebbről is végignézzem ezt a bábjátékot, amelyet a másik előtt lejátszik, lássam, amint érintkezik gubója mélyéről azzal a másik bábbal, miközben fonalát hol egyik, hol másik végén rángatja.

– És most odamegy?

– Oda.

– Melyik telegráfhoz? A belügyminisztériumét nézi meg, vagy az obszervatóriumét?

– Egyiket sem, hiszen ott olyan embereket találnék, akik erővel meg akarnák velem értetni azt, amit nem akarok tudni, és akaratom ellenére feltárnának előttem egy olyan titkot, amelyet maguk sem értenek. Teringettét! Én meg akarom őrizni az illúzióimat, legalább a rovarokra nézve, elég, ha az emberekkel szemben elveszítettem. Nem megyek hát sem a belügyminisztériumi, sem az obszervatóriumi telegráfhoz. Nekem a nyílt mezön futó telegráf kell, hogy magával a toronyba begubózott derék emberkével találkozzam.

– Különc egy nagyúr ön, gróf – jegyezte meg Villefort.

– Melyik vonalat tanulmányozzam ön szerint?

– Azt, amelyik jelenleg a legelfoglaltabb.

– Helyes! Akkor hát a spanyolországit?

– Természetesen. Akar levelet a minisztertől, hogy megmagyarázzák önnek...

– Dehogy, dehogy – tiltakozott Monte Cristo –, hiszen az imént mondtam, hogy éppen ellenkezőleg, nem akarok érteni belőle semmit. Mihelyt értek belőle valamit, már nem is telegráf lenne, hanem csak az a jel, amelyet Duchâtel vagy Montalivet úr továbbít a bayonne-i prefektushoz, két görög szó mögé álcázva: Τηλε γραφιυ.[51] Éppen a fekete lábú rovart meg félelmes nevét akarom megtartani a maga tisztaságában, és tiszteletben akarom tartani őket továbbra is.

– Menjen hát, mert két óra múlva beesteledik, és akkor nem lát már semmit.

– Mi az ördög! Szinte megijeszt. Melyik van legközelebb?

– A bayonne-i vonalon?

– Igen, mondjuk a bayonne-i vonalon.

– A châtilloni.

– És a châtilloni után?

– Azt hiszem, a montlhéryi torony.

– Köszönöm, a viszontlátásra! Majd szombaton elmondom a tapasztalataimat.

Az ajtóban szembetalálkozott a két közjegyzővel, akik Valentine-t megfosztották örökségétől. Nagyon elégedettek voltak, amiért olyan közjegyzői munkát végeztek, amely becsületükre vált.

4

Milyen módon lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackot

Monte Cristo grófja, ha nem is akkor este, mikorra mondta, de másnap reggel átlépte az enferi sorompót, végighaladt az orléans-i országúton, túlment Linas falun anélkül, hogy megállt volna a telegráfnál, amely éppen abban a pillanatban, amikor a gróf ott haladt el, mozdította meg hosszú, sovány karját. Azután Monte Cristo a montlhéryi telegráftoronynak tartott. Mint mindenki tudja, a torony az azonos nevű síkság legkiemelkedőbb pontján áll.

A domb lábánál a gróf kiszállt kocsijából, és egy tizennyolc hüvelyk szélességű, körbefutó ösvényen nekiindult a dombnak. Amint a domb tetejére ért, sövény állta el az útját. A sövényen éretlen gyümölcsök, majd rózsaszínű és fehér virágok váltakoztak.

Monte Cristo keresni kezdte a kis kert ajtaját, és csakhamar rá is bukkant. Kis, fából készült rács volt ez, fűzfa sarkokon gördült, és szeggel meg madzaggal záródott. A gróf egy perc alatt rájött a nyitjára, és az ajtó kinyílt.

Húsz láb hosszú, tizenkét láb széles kis kertben találta magát. Egyik oldalról az a sövény határolta, amelybe ajtó címén az imént leírt elmés szerkezet volt behelyezve, a másik oldal felől a repkény befutotta régi torony, amelyet vadretek és violabokrok díszítettek.

Senki sem hitte volna, hogy szörnyű rémtörténeteket is tudna mesélni ez a torony, ha nemcsak füle volna, amellyel egy régi mondás felruházza az ódon falakat, hanem hangja is. Olyan volt egyébként ez a virágok közül kiemelkedő vén torony, mint valami magányos nagymama, akit neve napjára az unokái virággal köszöntenek fel.

Vörös homokos fasor vezetett a kerten végig, s olyan színekben pompázott, hogy láttára modern Rubensünk: Delacroix szíve repesett volna örömében. Nagy és több esztendős puszpángbokrok vették körül. A fasor nyolcas alakban futott, olyan módon, hogy kerülve-fordulva hatvan lábnyi sétát lehetett megtenni a húsz láb hosszúságú kertben. A derék latin kertészek kacagó, üde istenasszonya, Flóra, sohasem részesülhetett volna igazabb és tisztább tiszteletben, mint amilyennel ebben a kis kertben áldoztak neki.

A virágágy húsz rózsafájának egyetlen levelén sem látszott légynyom, és egyetlen porzószálon sem tanyáztak azok a zöld levéltetvek, amelyek fürtökbe gyűlve pusztítják és szétrágják a nedves talajon fejlődő növényeket.

Mert nedvességben a kertben nem volt hiány: a koromfekete föld, a fák sűrű, sötét lombozata eleget tanúskodott erről. Egyébként mesterséges öntözéssel is lehetett pótolni a természetes csapadékot, hiszen a kert egy sarkában poshadó vízzel teli hordó állt, amelynek zöld felszínén egy levelibéka meg egy varangy terpeszkedett. Ezek bizonyára nem fértek meg egymással, mert a kör két ellenkező pontján hátat fordítottak egymásnak.

A fasorban különben egy fűszál sem nőtt, a hosszú virágágyakban sehol egy gyom sem sarjadt. Egy kislány sem fényesítheti és tisztogathatja több gonddal porcelán virágtartóban levő gerániumát, kaktuszát és rododendronját, mint ennek a kertnek mindmostanáig láthatatlan gazdája tette.

Monte Cristo ismét becsukta az ajtót, ráhurkolta a madzagot a horogra, azután megállt, és pillantásával végigsimogatta a kertet.

„Úgy látszik – tűnődött –, hogy a telegráfusnak kitűnő kertészei vannak, vagy ő maga kertészkedik szenvedéllyel.”

Hirtelen belebotlott valamibe, ami egy lombokkal megrakott talicska mögött kuporgott. Az a valami felállt, és felkiáltott csodálkozásában. Monte Cristo pedig szembe találta magát egy ötven év körül járó emberkével, aki éppen földiepret szedett, és az epret szőlőlevelekre rakta. Tizenkét szőlőlevél volt, és csaknem ugyanannyi szem eper.

Az emberke felálltában majdnem lepotyogtatta az epret levelestül, tányérostul.

– Szüretel éppen, uram? – kérdezte Monte Cristo mosolyogva.

– Bocsásson meg, uram, igaz, hogy nem vagyok odafent, de ebben a pillanatban jövök onnan – válaszolta a derék ember, sapkájához emelve a kezét.

– Nem akarom zavarni, barátom – mondta a gróf. – Szedje csak le az epret, ha ugyan van még mit.

– Van még tíz szem – jelentette ki a férfi –, mert itt van tizenegy, és összesen huszonegy termett, öttel több, mint tavaly. De nem csoda, jó meleg tavaszunk volt, és tudja, uram, az epernek éppen erre van szüksége. Ezért esett úgy, hogy a tavalyi tizenhat helyett, mint tetszik látni, az idén tizenegyet már leszedtem, ez itt tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc... Jaj, istenem! Kettő hiányzik, tegnap még megvolt, uram, megvolt, biztosan tudom, hiszen megszámoltam. Csak a Simon néni fia csenhette el, erre láttam kódorogni ma reggel. Jaj, de haszontalan kölyök! Kertből gyümölcsöt lopni! Talán nem is tudja, mire vezethet ez.

– Bizony, súlyos hiba – jegyezte meg Monte Cristo –, de vegye figyelembe, hogy a bűnös még gyerek, és szeret nyalakodni.

– Igaz – mondta a kertész –, de azért ez mégis nagyon kellemetlen. Hanem ismételten bocsánatot kérek, uram. Netalán valamelyik főnökömet várakoztattam így meg?

Aggódva nézett a grófra és kék ruhájára.

– Nyugodjék meg, barátom – mondta a gróf azzal a mosolyával, amely ha akarta, szörnyű is tudott lenni, de jóindulatú is. Ezúttal merő jóakaratot fejezett ki. – Nem vagyok én semmiféle főnök, aki felügyelni jött. Csak egy egyszerű utas vagyok, akit a kíváncsiság hozott ide, és aki szinte sajnálja, hogy idejött, és elrabolja az ön idejét.

– Nem olyan drága az időm – tiltakozott a jóember, szomorú mosollyal –, csakhogy most az állam idejét pazarlom, amit azért tehetek meg, mivel jelzést kaptam, hogy egy órát pihenhetek (egy napórára pillantott, mert a montlhéryi torony teteje mindennel fel volt szerelve, még napórával is), és tetszik látni, volt még tíz percem, az eper beérett, és ha még egy napot várok... No meg, hinné-e, uram, hogy különben a pelék falják fel?

– Nem én, ezt igazán nem hittem volna – válaszolta Monte Cristo nagy komolyan. – Nem jó szomszédság nekünk a peléké, mert mi nem esszük meg őket mézbe főve, mint a rómaiak.

– A rómaiak megették őket? – kérdezte a kertész. – Megették a peléket?

– Petroniusnál olvastam – jelentette ki a gróf.

– Igazán? Hát nem lehet valami jó ízük, noha úgy szokták mondani: kövér, akár a pele. De nem is csoda, uram, hiszen a pele egész álló nap alszik, és csak azért ébred fel, hogy éjszaka mindent szétrágjon. Lássa, tavaly volt négy szem kajszibarackom, abból az egyiket kikezdték. Volt egy duránci őszibarackom, egyetlen szem, igaz, hogy ez ritka gyümölcs. Hát nézze, uram, a fal felől félig felfalták. Pompás fajta volt, kiváló zamatú. Soha életemben nem ettem jobbat.

– Megette? – kérdezte Monte Cristo.

– Csak a megmaradt felét, értse meg, uram, Remek volt. Ohó! Ezek az uraságok nem a legrosszabb falatokat választják ám! Akárcsak Simon néni fia, az se a rossz eperszemeket válogatta ki, úgy ám! Hanem az idén – folytatta a kertész –, legyen nyugodt, uram, ez nem lesz így többé, még ha gyümölcsérés idején ott kellene is őrködnöm mellettük egész éjjel.

Monte Cristo eleget látott. Minden embernek rág a szíve mélyén valami szenvedély, mint féreg a gyümölcsben. Ennek a telegráfusnak a kertészet volt a szenvedélye. A gróf hamarosan nekilátott, és letépett néhány szőlőlevelet, amely a fürtök elől elfogta a napot. Ez a tette meghódította a kertész szívét.

– A telegráf megtekintése végett tetszett jönni? – kérdezte.

– Azért jöttem, uram, ha ugyan nem tiltják a szabályok.

– Szó sincs róla – jelentette ki a kertész –, hiszen a jeleinket nem érti senki, és senki sem tudja, nem is tudhatja, mit beszélünk.

– Csakugyan, azt hallottam – folytatta a gróf –, hogy önök olyan jelzéseket ismételnek el, amelyeket maguk sem értenek.

– Így is van, uram, és jobban is szeretem, hogy így van – nevetett a telegráfus.

– Miért szereti így jobban?

– Mert így nincs rajtam a felelősség. Én csak gép vagyok, semmi más, és ha működöm, egyebet nem is kívánnak tőlem.

„Mi az ördög! – tűnődött Monte Cristo. – Csak nem bukkantam véletlenül olyan emberre, akiből hiányzik a becsvágy? A mindenségit! Ez már baj volna.”

– Uram – mondta a kertész, és a napórára pillantott –, a tíz perc lejáróban van, visszatérek őrhelyemre. Fel tetszik jönni velem?

– Követem önt.

Monte Cristo valóban bement utána, a három emeletre felosztott toronyba. Az első emeleten néhány gazdasági szerszám, ásó, gereblye, locsolókanna volt a falnak támasztva. Ez volt az egész berendezés.

A második emelet az alkalmazott rendes lakásául vagy még inkább éjjeli szállásául szolgált. Néhány szegényes bútordarab, ágy, asztal, két szék meg egy kőkorsó volt az egész berendezés. A mennyezetről némi száraz fűcsomó csüngött le, ezek között a gróf felismerte a szagosbükkönyt meg a spanyol paszulyt, amelyeknek magvait a derék ember saját hüvelyükben őrizte meg. Mindezeket a füvészkert botanikus mesterének gondosságával, kis címkéken jelölte meg.

– Sok időt kell rászánni, ha valaki meg akarja tanulni a telegráfot, uram? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem a tanulás tart sokáig, hanem a számfeletti szolgálat.

– És mekkora a fizetés?

– Évi ezer frank, uram.

– Biz az nem sok.

– Nem, de mint látja, lakást is adnak.

Monte Cristo körülnézett a szobában.

– Talán csak nem fog ragaszkodni ehhez a lakáshoz? – mormogta magában.

Felmentek a harmadik emeletre. Ez volt a telegráf-szoba. Monte Cristo jól szemügyre vette azt a két vasfogantyút, amellyel a telegráfus igazgatja a gépet.

– Nagyon érdekes – mondta –, de idővel mégiscsak unalmassá válik egy kissé.

– Hát bizony eleinte kissé elferdül az ember nyaka a folytonos nézelődéstől, hanem egy-két év alatt megszokja. Azonkívül vannak szabad óráink is, sőt, szabadságot is kapunk.

– Szabadságot?

– Igen.

– Mikor?

– Olyankor, amikor köd van.

– Igen, igen, hiszen ez természetes.

– Ezek az én ünnepnapjaim. Ilyenkor lemegyek a kertbe, ültetek, nyesegetek, oltok, hernyózok, egyszóval elszalad az időm.

– Mióta van itt alkalmazásban?

– Tíz esztendeje, ehhez jön az ötévi számfeletti munka, összesen tehát tizenöt éve.

– Hány éves?

– Ötvenöt.

– Hány évi szolgálat kell ahhoz, hogy nyugdíjat kapjon?

– Ó, huszonöt év, uram.

– És mennyi az a nyugdíj?

– Száz tallér.[52]

– Szegény emberiség! – mormogta Monte Cristo.

– Mit tetszett mondani? – kérdezte a telegráfus.

– Azt mondtam, hogy ez nagyon érdekes.

– Micsoda?

– Amit mutat... és mondja, egyáltalában nem érti ezeket a jeleket?

– Egyáltalában nem.

– Nem is próbálta soha megérteni őket?

– Nem én. Ugyan minek?

– Márpedig vannak olyan jelzések is, amelyek egyenesen önnek szólnak.

– Hogyne volnának.

– Azokat megérti?

– Azok mindig ugyanazok.

– És mit mondanak?

– Semmi újság... Egy óra hosszat szabad... vagy pedig viszontlátásra...

– No, ezek aztán igazán ártatlan dolgok – jegyezte meg a gróf. – De nézze csak, mintha működésbe kezdene a szomszéd masina?

– Csakugyan! Köszönöm, uram.

– És mit mond? Olyasmit, amit megért?

– Igen. Azt kérdezi, készen állok-e?

– És ön mit felel?

– Olyan jelzést adok, amely a jobb oldali állomásnak tudtul adja, hogy készen állok, és ugyanakkor a bal oldalit felhívja, hogy ő is készüljön fel.

– Ez igazán elmés dolog – mondta a gróf.

– Meg tetszik látni, hogy öt percen belül megszólal – jelentette ki büszkén a derék ember.

„Tehát még öt percem van – töprengett Monte Cristo. – Ez több is, mint amennyi szükséges.” – Kedves uram – mondta –, engedjen meg egy kérdést.

– Tessék.

– Szeret kertészkedni?

– Szenvedélyesen szeretek.

– És örülne, ha húsz lábnyi terület helyett kétholdas kertje volna?

– Én abból valóságos földi paradicsomot csinálnék, uram.

– Az ezer frank fizetésével nem valami jól élhet...

– Nem bizony. De elvégre mégiscsak megélek.

– Az igaz, de csak egy nyomorult kis kertecskéje van.

– Hát ami igaz, az igaz, a kert nem valami nagy.

– És még így is mindent felfalnak a pelék.

– Ez az én átkom.

– Mondja csak, mi lenne, ha szerencsétlenségére éppen elfordulna, mikor a jobb oldali állomás működni kezd?

– Akkor nem látnám.

– Mi történne akkor?

– Az, hogy nem tudnám továbbítani a jelzéseit.

– Hát azután?

– Azután, mivel hanyagságból nem továbbítottam őket, pénzbírsággal sújtanának.

– Mennyivel?

– Száz frankkal.

– Fizetésének egytized része. Gyönyörű!

– Ej! – legyintett a telegráfus.

– Megtörtént már ilyesmi? – kérdezte Monte Cristo.

– Egyetlenegyszer uram, mikor egy rózsatövet oltottam be.

– Helyes. No most, ha felcserélné a jelzést, vagy egészen más jelzést adna le?

– Az már más lenne, kidobnának, és elveszíteném a nyugdíjamat is.

– A háromszáz frankot?

– Igen, a száz tallért, uram. Érthető, ugye, hogy sohasem tennék ilyesmit.

– Még tizenöt évi fizetéséért sem? No, már ezen érdemes egy kicsit elgondolkodni, ugye?

– Tizenötezer frankért?

– Igen.

– Ön megijeszt, uram.

– Ugyan már!

– Uram, ön kísértésbe akar vinni?

– Pontosan azt akarom! Tizenötezer frankot ajánlok fel, érti?

– Engedje, hogy megnézzem jobb oldali állomásomat, uram!

– Ellenkezőleg, ne azt nézze meg, hanem ezt!

– Mi az?

– Nocsak, ön nem ismeri ezeket a kis papírokat?

– Bankjegyek!

– Négyszögletesek. Tizenöt darab.

– Kié?

– Ha akarja, az öné.

– Az enyém! – kiáltott fel a telegráfus, és elakadt a lélegzete.

– Istenem, hát igen, az öné, a saját tulajdona!

– Nézze, uram, a jobb oldali állomás jelt adott.

– Hadd adjon.

– Uram, ön elvonta a figyelmemet, és ezért megbírságolnak.

– Ez mindössze száz frankot tesz ki. Láthatja, hogy érdekében áll elfogadni az én tizenöt darab bankjegyemet.

– Uram, a jobb oldali állomás türelmetlenkedik, és megismételte jeladását.

– Ne törődjék vele, és fogja ezt!

A gróf a telegráfus kezébe nyomta a bankjegyköteget.

– De ez még nem minden – jegyezte meg. – A tizenötezer frankjából nemigen tudna megélni.

– Mindig meglesz az állásom.

– Nem, azt elveszíti, mert más jelet fog leadni, mint amit az állomás küldött.

– Ej, uram, miféle ajánlat ez?

– Gyerekjáték az egész.

– Hacsak erőszakkal keresztül nem viszi, uram...

– Valóban kényszeríteni akarom.

Monte Cristo másik csomagot vett ki a zsebéből.

– Itt van még tízezer frank – mondta. – A zsebében levő tizenötezerrel együtt ez már huszonötezer frank. Ötezer frankból vesz magának egy szép kis házat és két hold földet. A többi húszezerből ezerfrankos járadékot vesz.

– Kétholdas kertet?

– És ezerfrankos járadékot.

– Istenem! Istenem!

– No, vegye hát el!

És Monte Cristo erővel a telegráfus kezébe nyomta a tízezer frankot.

– Mit kell tennem?

– Semmi nagyon nehezet.

– Mégis mit?

– Adja le ezeket a jelzéseket!

Monte Cristo papírlapot vett elő a zsebéből. A papíron három vonal volt húzva, utána azok a számok, amelyek a leadnivaló jelek sorrendjét mutatták.

– Mint látja, nem is hosszú.

– Igen, de...

– És ezért lesznek a jövőben duránci barackjai és minden egyéb.

Ez elevenbe talált. A jóember vérvörös arccal, verejtékezve egymás után továbbította a gróf által megadott három jelzést. Mit sem törődött a jobb oldali állomás ijesztő ugrándozásával, hiszen az nem értette, mi történt, legfeljebb azt hihette, hogy a kertészkedő telegráfus hirtelen megbolondult.

A bal oldali állomás lelkiismeretesen elismételte a kapott jelentéseket, amelyek végül is befutottak a belügyminisztériumba.

– Most már ön gazdag ember – jelentette ki Monte Cristo.

– Igen, de milyen áron! – válaszolta a telegráfus.

– Hallgasson ide, barátom – mondotta Monte Cristo –, nem szeretném, ha lelkifurdalása volna, higgyen nekem hát, esküszöm, hogy a világon senkinek sem okozott bajt, sőt nagyon is Istennek tetsző dolgot cselekedett.

A telegráfus a bankjegycsomót nézte, tapogatta, számolgatta. Hol sápadt volt, hol meg piros, végül is a szobájába sietett, hogy megigyék egy pohár vizet. Még el sem érte a korsót, máris ájultan esett végig az odahalmozott száraz babcsomón.

Öt perccel azután, hogy a telegráfon leadott hír a minisztériumba érkezett, Debray befogatott, és Danglars-hoz hajtatott.

– Vannak a férjének spanyol kölcsönkötvényei? – kérdezte a bárónétól.

– Meghiszem azt! Valami hatmillió értékben.

– Adja el bármilyen áron.

– Ugyan miért?

– Mert Don Carlos elmenekült Bourges-ból, és visszatért Spanyolországba.

– Honnan tudja?

– Ej no, ahonnan minden más újságot – felelte Debray vállvonogatva.

A báróné nem mondatta kétszer magának: férjéhez futott, az meg a tőzsdebizományoshoz, és meghagyta neki, hogy minden áron adjon túl a papírokon.

Mikor látták, hogy Danglars eladja a papírjait, azonnal esni kezdtek a spanyol értékek árfolyamai. Danglars ötszázezer frankot veszített, de megszabadult valamennyi papírjától.

Este a Messager-ban ez volt olvasható:

A telegráf jelentése.

Don Carlos király minden szigorú felügyelet ellenére megszökött Bourges-ból, átlépte a katalóniai határt, és visszatért Spanyolországba. Barcelona a király mellé állt.

Egész este másról sem esett szó, csak Danglars gondos előrelátásáról, amellyel eladta papírjait, és arról a szerencséről, hogy mindössze ötszázezer frank veszteséget szenvedett.

Azoknak, akik megtartották papírjaikat, vagy Danglars papírjait megvásárolták, kegyetlenül rossz éjszakájuk volt, és úgy néztek egymásra, mint akik tönkrejutottak.

A Moniteur másnap ezt írta:

Teljesen alaptalan volt a Messager-nak az a tegnapi híradása, hogy Don Carlos elmenekült, és Barcelona fellázadt.

Don Carlos király nem hagyta el Bourges-ot, és a Pireneusi-félszigeten a legteljesebb nyugalom uralkodik.

Az egész tévedést a köd miatt rosszul értelmezett telegráfjelzés okozta.

Az árfolyamok a lezuhant érték kétszeresére szöktek fel. Veszteségben és elmaradt haszonban mindez egymillió különbözetet jelentett Danglars számára.

– Jól van! – mondotta Monte Cristo Morrelnek, aki éppen nála tartózkodott, mikor jelentették a tőzsde különös fordulatát, amelynek Danglars áldozatul esett. – Huszonötezer frankért egy olyan felfedezés birtokába jutottam, amelyért százezret is szívesen fizettem volna.

– Ugyan mit fedezett fel, gróf úr? – kérdezte Maximilien.

– Azt, hogy miként lehet megszabadítani egy kertészt a peléktől, amelyek felfalják az őszibarackját.

5

A kísértetek

Az auteuili ház kívülről nézve, első látásra nem árult el semmi pompát, és távolról sem lehetett sejteni, hogy a fényűző Monte Cristo gróf lakik benne. Ez az egyszerűség azonban a tulajdonos egyenes kívánsága volt. A gróf ugyanis elrendelte, hogy a ház külsején semmit se változtassanak. Elég volt azonban csak egy pillantást vetni a ház belsejébe, mert valóban alig nyílt ki a kapu, a látvány egészen megváltozott.

Bertuccio úr önmagát múlta felül a bútorok megválogatásában és a gyors berendezkedésben. Mint ahogy valamikor d'Antin herceg egy éjszaka alatt kivágatott egy egész fasort, amely bántotta XIV. Lajos szemét, éppúgy Bertuccio úr három nap alatt kertté varázsolt egy teljesen kopár udvart. Gyönyörű gesztenyefák és hatalmas, gyökerükkel együtt átültetett szikomorfák vetettek árnyékot a ház homlokzatára. Az épület előtt, a kövezetből kiütköző füvecskék helyett, most már frissen ültetett bársonyos pázsit terült el. A gyepkockák, amelyeket aznap reggel raktak le, széles szőnyeget alkottak, és még rajtuk gyöngyöztek a reggeli öntözés harmatcseppjei.

Az utasítások egyébként a gróftól származtak. Kész tervet adott át Bertucciónak, amelyen még az egyes fák helyét és számát is kijelölte, és meghatározta a pázsitszőnyeg nagyságát és alakját, amelyet a kövezet helyére akart ültetni.

Az egész ház megváltozott most, és maga Bertuccio is bizonygatta, hogy rá sem ismer többé ebben a szép zöld keretben.

A titkár, ha már egyszer nekikezdett, szívesen átalakította volna némiképpen a kertet is, de a gróf egész határozottan megtiltotta, hogy ahhoz a legkevésbé is hozzányúljanak. Bertuccio azzal kárpótolta magát, hogy telerakta virággal az előszobákat, a lépcsőházakat és a kandallókat.

A dolgát jól végző titkár végtelen ügyességét és az elgondolásait megvalósító gazda tökéletes hozzáértését dicsérte, hogy ez a húsz év óta elhagyatottan álló ház, amely előtte való este még egészen komoran és szomorúan állt a helyén, s amely úgyszólván az elmúlt idők ódon illatát árasztotta, egy nap alatt az élet színét öltötte magára, és most a gazda kedvenc illatával és azzal a fénnyel telt meg, amelyet ő szeretett. Így például, ha a gróf megérkezett, keze ügyében voltak kedves könyvei, fegyverei, mindjárt megpillanthatta kedvelt festményeit, az előszobákban élénk farkcsóválóssal fogadták kutyái, és ott voltak kedvenc kis dalosmadarai is. Mintha az egész ház mélységes álmából ébredt volna fel, akár Csipkerózsika kastélya, minden élt, dalolt, kiteljesedett, akárcsak azok a házak, amelyeket sokáig kedveltünk, amelyeket, bár sajnálkozva, de el kellett hagynunk, ám akaratlanul is bennük hagytuk lelkünk egyik felét.

Szolgaszemélyzet sürgött-forgott a gyönyörű udvarban. Egyesek a konyhához tartoztak, és olyan otthonosan siettek végig az előző este újjáépített lépcsőn, mintha mindig ennek a háznak a lakói lettek volna. Mások megint a kocsiszín felé tartottak, amelyben szép rendben, megszámozva sorakoztak a kocsik, mintha legalább ötven év óta állanának a helyükön. Az istállókban, a jászol rácsához kötve, vidáman nyihorásztak a lovak, a lovászok szavára, akik sokkal tisztességesebben beszéltek velük, mint sok szolga a gazdájával.

A fal két oldalát betöltő, két részre osztott könyvtárban mintegy kétezer kötet könyv volt. Egy egész szakaszt a modern regények foglaltak el, és már az őt megillető helyen volt az is, amelyik előző nap jelent meg. Ott pöffeszkedett arannyal díszített piros kötésében.

A ház másik oldalán, a könyvtárszobával ellentétes oldalon állt az üvegház. Ritka növények nyíltak itt hatalmas japáni vázákban. A gyönyörű látvány és remek illat kellős közepében tekeasztal állt olyan módon, mintha csak egy órája hagyták volna ott a tekézők, akik ott felejtették a posztón élettelenné vált golyóikat.

A nagyszerű Bertuccio csupán egyetlen szobát hagyott meg változatlanságában. Az első emelet bal sarkában levő szobát, amelybe a főlépcső vezetett, és amelyből a titkos lépcsőn át lehetett lejutni a kertbe. E szoba előtt a szolgák kíváncsian mentek tovább, maga Bertuccio pedig irtózattal járt arra.

Pontban öt órakor, Ali kíséretében, megérkezett a gróf az auteuili ház elé. Bertuccio kissé nyugtalanul és türelmetlenül várta megérkeztét. Abban reménykedett, hogy némi dicséretben részesül, de ugyanakkor félt is, hogy a gróf elégedetlen lesz valamiért és megharagszik.

Monte Cristo az udvaron szállt le. Szótlanul járta be az egész házat és kertet. Sem elismerésének, sem elégedetlenségének nem adta tanújelét.

Csak amikor az elzárt szobával szemközt levő hálószobájába lépett be, nyúlt egy kis rózsafa asztalka fiókjához. Ez a kis asztal már első ittlétekor is szemébe ötlött.

– Ebben csak kesztyűt lehet tartani, semmi mást – jegyezte meg.

– Úgy is van, eccellenza – válaszolta Bertuccio boldogan –, tessék csak kihúzni, és meglátja, kesztyű van benne.

A többi bútorban is azt találta a gróf, amire számított. Üvegcséket, szivart, csecsebecséket.

– Jól van – mondta.

Bertuccio úr pedig szívrepesve vonult vissza. Ilyen nagy, hatalmas, mélységes befolyással volt Monte Cristo a környezetére.

Pontosan hat órakor lódobogás hallatszott a kapu felől. A mi szpáhikapitányunk jött meg Médea lován.

Monte Cristo a feljáratnál várta szíves mosolyával.

– Bizonyára a legelső vagyok! – kiáltotta Morrel. – Szándékosan intéztem így, hogy néhány percig négyszemközt lehessek önnel, mielőtt a többiek megérkeznek. Julie és Emmanuel millió üdvözletet küldtek. Ó, de milyen csodaszép itt minden! Mondja csak, gróf úr, kellően fogják gondozni lovamat az emberei?

– Legyen nyugodt, kedves Maximilien, értik a módját.

– Mert jól meg kell csutakolni. Ha tudná, milyen iramban jöttünk! Mint a fergeteg!

– A mindenségit, meghiszem azt, egy ötezer frankos ló! – felelte Monte Cristo olyan hangon, amilyenen az apa beszél a fiával.

– Sokallja talán? – kérdezte Morrel megszokott nyílt mosolyával.

– Én? Isten ments! – válaszolta a gróf. – Szó sincs róla. Csak azt sajnálnám, ha a ló nem volna tökéletes.

– A ló olyan tökéletes, kedves grófom, hogy Château-Renaud úr, Franciaország legelső szakértője, és Debray úr, aki a minisztérium arab lovait lovagolja, még nyomomban sincsenek ebben a pillanatban, sőt, mint látja, alaposan lemaradtak. Márpedig őket még a Danglars báróné fogata is kergeti, s az ő lovai legalább hat mérföldet tesznek meg óránként, ha jól ügetnek.

– Hát ők is útban vannak ezek szerint? – kérdezte Monte Cristo.

– Sőt, úgy látszik, már meg is érkeztek.

Ebben a pillanatban valóban a kapu elé érkezett verejtékező lovakkal egy hintó, és két lihegő paripa is megállt lovasával. A kapu megnyílt előttük. A kocsi megtette félkör alakú útját, míg végül is megállt a lépcsőfeljáratnál. A két lovas a hintót nyomon követte.

Debray hirtelen leugrott a nyeregből, és a hintó ajtajánál termett. Kezét nyújtotta a bárónénak, aki alig látható módon intett neki. Mozdulatát csak Monte Cristo vette észre.

A gróf azonban nem veszített el szem elől egyetlen további mozdulatot sem. Meglátta, hogy a báróné levélkét csúsztat a miniszteri titkár kezébe olyan fesztelenséggel, ami elárulta, hogy ez a mozdulat eléggé megszokott volt.

Felesége után a bankár lépett ki a hintóból. Olyan sápadt volt, mintha nem is kocsijából, hanem a sírból szállt volna ki.

Danglars-né olyan gyors és kutató pillantást vetett maga körül, amelyet csak Monte Cristo érthetett meg. Ezzel a pillantásával végigfutott az udvaron, az oszlopcsarnokon és a ház homlokzatán. Aztán úrrá lett könnyű izgalmán, mert ha engedi, hogy arca elsápadjon, bizonyára elárulja magát. A feljáróra lépett, és közben megszólította Morrelt:

– Ha régi jó barátom volna, uram, megkérdezném, nem adná-e el a lovát.

Morrel elmosolyodott, de ez a mosoly fintornak is beillett volna, azután Monte Cristóhoz fordult, mintegy tőle kért segítséget, hogy mentse ki zavarából.

A gróf megértette.

– Asszonyom – mondta –, miért nem nekem ad fel ilyen kérdést?

– Ohó, uram, öntől semmit sem mer kérni az ember, mert ön minden kívánságot teljesít. Azért fordultam Morrel úrhoz – mondta a báróné.

– Sajnos – folytatta a gróf –, tanúskodhatom amellett, hogy Morrel úr nem válhat meg a lovától, mert becsülete függ tőle, hogy megtartsa.

– Hogyhogy?

– Fogadást kötött, hogy hat hónap alatt megszelídíti Médeá-t. Ilyen körülmények között megértheti, báróné, hogy ha a fogadás határidejének lejárta előtt megválna a lovától, nemcsak fogadását veszítené el, hanem azt is mondanák, hogy meghátrált. Márpedig egy szpáhikapitány nem hagyhat ilyesmit magán száradni, még egy szépasszony szeszélye kedvéért sem, aminek eleget tenni egyébként, nézetem szerint, a világon egyik legszentebb feladata.

– Láthatja, asszonyom... – mondta Morrel, és hálás mosolyt küldött Monte Cristónak.

– Azt hiszem különben – jegyezte meg most Danglars, és alig leplezett bosszúságát epés mosolya mögé rejtette –, már éppen elég ilyen lova van.

Danglars-nénak nem volt szokása, hogy az efféle támadásokat szó nélkül lenyelje, de most, a fiatalemberek legnagyobb ámulatára, úgy tett, mintha nem hallotta volna a báró megjegyzését, és nem válaszolt.

Monte Cristo mosolygott ezen a hallgatáson, amely szokatlan alázatosságról tanúskodott. A gróf a bárónéhoz fordult, és figyelmét két hatalmas kínai porcelán vázára hívta fel, amelyre óriási tengeri növények kúsztak. Ezek a növények olyan dúsak és finom mívűek voltak, amilyeneket csak a természet tud a maga gazdagságával, életerejével és szellemével kitenyészteni.

A báróné elámult.

– Ej, hiszen ezekbe a vázákba még a Tuilériák hatalmas gesztenyefái is elférnének! – jegyezte meg. – Miképpen is tudtak kiégetni ilyen óriási vázákat?

– Asszonyom, ezt nem tőlünk kell kérdezni, akik már csak apró szobrocskák és rendkívül vékony üvegholmik készítéséhez értünk – felelte Monte Cristo. – Ez egy letűnt kor műve, a föld és a tenger alkotó szellemének munkája.

– Körülbelül melyik korból származhatott?

– Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy valamelyik kínai császár külön e célra egy hatalmas égetőkemencét építtetett, és hogy ebben a kemencében egymás után tizenkét ilyen vázát készítettek. Ebből kettő már a tűz hevétől eltört, a többi tízet levitték háromszáz ölnyire a tenger mélyére. A tenger tudta, mit kívánnak tőle, ezért át- meg átfonta a vázákat kúszó indákkal, körülvette koralljaival, beléjük telepítette csigáit. Két évszázad szilárdította meg az egészet abban a hallatlan mélységben, mert azt a császárt, aki így kísérletezett, elragadta egy forradalom, és nem maradt utána más, csak egy feljegyzés, amely a vázák égetését és a tenger fenekére való süllyesztését bizonyította. A feljegyzést kétszáz év elteltével találták meg, és tervbe vették, hogy felkutatják a vázákat. Búvárok indultak felfedező útra e célra készült gépeken abba az öbölbe, ahová a vázákat elsüllyesztették. A tízből azonban mindössze hármat találtak meg, a többit szétszórták és darabokra morzsolták a tenger hullámai. Szeretem ezeket a vázákat, néha azt képzelem, hogy alaktalan, ijesztő, titokzatos szörnyek merednek rám a belsejükből, amilyeneket csak a búvárok látnak, és hogy ellenségeik üldözése elől menekülő halak milliárdjai aludhattak bennük.

Eközben Danglars, akit nemigen érdekelt az efféle ritkaság, gépiesen tépegette egy remek narancsfa virágait, egyiket a másik után.

Mikor a narancsfával végzett, egy kaktusszal kezdett foglalkozni, csakhogy a kaktusz korántsem volt olyan szelíd természetű, mint a narancsfa, és alaposan megszúrta.

Erre összerezzent, és megdörzsölte a szemét, mint aki mély álomból ébred.

– Uram – mondta neki Monte Cristo mosolyogva –, ön ért a képekhez, és olyan gyönyörű festményei vannak, hogy nem is merem az enyéimet figyelmébe ajánlani. Hanem azért van itt két Hobbema, egy Paul Potter, egy Mieris, két Gerard Dow, egy Rafael, egy Van Dyck, egy Zurbaran és két-három Murillo. Ezek méltók rá, hogy megtekintse őket.

– Lám, lám! – mondta Debray. – Erre a Hobbemára ráismerek.

– Ah! Valóban!

– Igen, ezt felajánlották a múzeumnak.

– Annak pedig nincs is Hobbema-képe, azt hiszem – kockáztatta meg Monte Cristo.

– Nincs, és mégis visszautasította az ajánlatot.

– Ugyan miért? – kérdezte Château-Renaud.

– Ön igazán kedves. Egyszerűen azért, mert a kormánynak nincs rá elég pénze.

– Bocsánat! – jegyezte meg Château-Renaud. – Nyolc esztendeje naponta hallok ilyesmit, de még mindig nem szoktam meg.

– Majd megszokja – mondta Debray.

– Bajosan – válaszolta Château-Renaud.

– Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr! Andrea Cavalcanti vicomte úr! – jelentette Baptistin.

Vadonatúj fekete selyemgallér, frissen rendezett szakáll, szürkülő bajusz, bátor tekintet, három rendjellel és öt érdemkereszttel díszített őrnagyi egyenruha, egyszóval az öreg katona kifogástalan viseletében jelent meg – ez volt Bartolomeo Cavalcanti őrnagy, a gyöngéd apa, akit már ismerünk.

Mellette vadonatúj ruhában, mosolyogva lépett előre Andrea Cavalcanti vicomte, a tisztelettudó fiú, akit szintén ismerünk.

A három fiatalember együtt beszélgetett. Tekintetük az apáról a fiúra siklott, és természetesen az utóbbin pihent meg hosszabb ideig, mert alaposan szemügyre vették.

– Cavalcanti! – mondta Debray.

– Szép név – jegyezte meg Morrel –, a kutyafáját!

– Igaz – tódította Château-Renaud –, ezeknek az olaszoknak szép nevük van, de öltözködni annál rosszabbul tudnak.

– De nagyon kényes, Château-Renaud – folytatta Debray. – Ezek bizony kitűnő szabású ruhák és vadonatújak.

– Hát éppen itt a bökkenő. Azt a hatást kelti ez az úr, mintha életében ma öltözött volna fel először.

– Kik ezek az urak? – kérdezte Danglars Monte Cristótól.

– Hiszen hallotta, Cavalcantiak.

– Ebből mindössze csak a nevüket tudtam meg.

– Igaz ni, hiszen ön nem ismerős a mi olasz nemességünkkel. A Cavalcanti név azt jelenti: hercegi ivadék.

– Nagy vagyonuk van? – kérdezte a bankár.

– Mesébe illő.

– Mivel foglalkoznak?

– Igyekeznek elkölteni a vagyonukat, de nem tudnak a végére járni. Önnél nyitnak egyébként hitelt, mint ahogy tegnapelőtt mondták, mikor nálam jártak látogatóban. Az ön kedvéért hívtam is meg őket, hogy megismerkedjenek egymással.

– De úgy látom, elég tiszta franciasággal beszélnek – jegyezte meg Danglars.

– A fiú egy délvidéki kollégiumban nevelkedett. Marseille-ben vagy arra valahol, úgy hiszem. Meglátja, mennyire el van ragadtatva.

– Mitől? – kérdezte a báróné.

– A francia hölgyektől, asszonyom. Feltétlenül párizsi lányt akar feleségül venni.

– Nagyszerű ötlet! – jelentette ki Danglars vállat vonva.

Danglars-né olyan pillantással mérte végig férjét, amely minden más alkalommal vihart jelentett volna. De most már másodízben hallgatott el.

– A báró ma ugyancsak rosszkedvűnek látszik – jegyezte meg Monte Cristo, Danglars-néhoz fordulva. – Csak nem akarják miniszterré kinevezni?

– Nem, egyelőre nem tudok róla. Inkább azt hiszem, a tőzsdén játszott, veszített, és most nem tudja, kinek rója ezt fel.

– Villefort úr és felesége! – kiáltotta Baptistin.

A két bejelentett vendég belépett. Villefort úr, noha nagy önuralommal rendelkezett, mégis nagyon izgatottnak látszott. Amint Monte Cristo kezet fogott vele, érezte, hogy az ügyész keze remeg.

„Valóban csak a nők tudnak színlelni” – mondta magában Monte Cristo, amint Danglars-néra pillantott. A báróné rámosolygott a királyi ügyészre, a feleségét pedig megcsókolta.

Az első üdvözlések után a gróf észrevette, hogy Bertuccio, aki mostanáig a tálaló körül foglalatoskodott, a szomszédos kis szalonba surrant be.

Odament hozzá.

– Mit kíván, Bertuccio úr? – kérdezte.

– Eccellenza nem közölte velem, hány vendégre számítsak.

– Ah, igaz!

– Hány terítékre van szükség?

– Számolja meg.

– Már minden vendég itt van, eccellenza?

– Itt.

Bertuccio kitekintett a félig nyitva maradt ajtón.

Monte Cristo élesen figyelte.

– Ó, istenem! – kiáltott fel Bertuccio.

– No, mi az? – kérdezte a gróf.

– Ez az asszony!... Ez az asszony!

– Melyik?

– Az a fehér ruhás, akinek annyi gyémántja van!... Az a szőke!...

– Danglars-né?

– Nem tudom, mi a neve. Hanem ez ő, uram, ez ő!

– Kicsoda?

– Az az asszony, aki a kertben volt! Az, aki áldott állapotban volt! Az, aki várakozás közben fel és le sétálgatott!... Várakozás közben... – Bertucciónak nyitva maradt a szája, sápadt volt, és haja összeborzolódott.

– Kire várakozott?

Bertuccio nem válaszolt, csak Villefort-ra mutatott, csaknem olyan mozdulattal, ahogy Macbeth mutat Bancóra.

– Ó, jaj! – mormogta végre. – Látja?

– Mit? Kit?

– Őt!

– Őt?... Villefort királyi ügyész urat? Természetes, hogy látom.

– Akkor hát nem öltem meg?

– No, mi az, csak nem zavarodott meg, kedves jó Bertuccióm? – kérdezte a gróf.

– Hát akkor nem halt meg?

– Persze hogy nem! Nem halt meg, láthatja... Ahelyett, hogy baloldalt a hatodik és hetedik borda közé döfött volna, mint ahogy a honfitársai szokták, kissé feljebb vagy lejjebb szúrt. És ezeknek a törvényszéki uraknak a lelke egyébként is nagyon alaposan bele van cövekelve a testükbe. Vagy még valószínűbb, hogy egy betű sem igaz abból, amit ön nekem elmondott, csak a képzelet játéka az egész, holmi agyrém, nem egyéb. Talán elaludt ön, nem tudta jól megemészteni bosszúvágyát, az megfeküdte a gyomrát, és lidércnyomást okozott. No, hát szedje össze magát, és számolja meg a vendégeket! Villefort úr és neje, az kettő, Danglars úr és neje, négy, Château-Rénaud úr, Debray úr, Morrel úr, az már hét, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr, az nyolc.

– Nyolc! – ismételte Bertuccio.

– Várjon csak! Várjon csak! Mi az ördögnek siet annyira? Kifelejti az egyik vendéget. Nézzen csak arra bal felé egy kicsit... Látja?... Andrea Cavalcanti urat, azt a fekete ruhás fiatalembert, aki a Murillo Madonnájában gyönyörködik, és éppen most fordul hátra.

Bertuccio ajkán sikoly tört volna ki, de Monte Cristo pillantása az ajkára forrasztotta.

– Benedetto! – mormogta halkan. – Micsoda végzet!

– Fél hetet üt az óra, Bertuccio úr – mondta szigorúan a gróf. – Ezt az időpontot határoztam meg, hogy tálaljanak. Jól tudja, nem szeretek várakozni.

Monte Cristo átment a szalonba, ahol vendégei várták, Bertuccio pedig a falnak támaszkodott, úgy támolygott át az ebédlőbe.

Öt perc múlva nyílt a szalon két ajtaja. Megjelent Bertuccio, és végső és hősi erőfeszítéssel jelentette, mint Vatel[53] Chantillyban:

– Gróf úr, tálalva van.

Monte Cristo karját nyújtotta Villefort-nénak.

– Villefort úr – mondta –, kérem, legyen lovagja Danglars bárónénak.

Villefort engedelmeskedett, és valamennyien átmentek az ebédlőbe.

6

A vacsora

Nyilvánvaló volt, hogy míg átvonultak az ebédlőbe, valamennyi vendéget ugyanaz az érzés fogta el. Azon töprengtek, ugyan miféle különös végzet hozta össze őket valamennyiüket ebbe a házba, és noha csodálkoztak, sőt, egyesek nyugtalankodtak is, mégsem bánták, hogy jelen vannak.

És bár a grófnak újkeletű kapcsolatai, különcködő és elszigetelt életmódja, ismeretlen, megmérhetetlen és szinte mesébe illő gazdagsága óvatosságra inthette volna a férfiakat, a nőknek pedig egyáltalában nem lett volna szabad belépniük ebbe a házba, ahol nem fogadja őket háziasszony – a férfiak mégis átlépték a körültekintés, a nők pedig az illem korlátait, és a kíváncsiság a maga ellenállhatatlan ösztönzésével mindenen keresztül segítette őket.

Valamennyien, még a merev Cavalcanti apa és fesztelen fia is elfogultnak látszottak, amiért ennél a kiismerhetetlen szándékú embernél egy társaságba kerültek olyanokkal, akiket most láttak először életükben.

Danglars-né összerezzent, amikor látta, hogy Monte Cristo felszólítására Villefort úr odalép hozzá, és karját nyújtja neki, Villefort úr pedig úgy érezte, hogy a tekintete arany szemüvegén keresztül is elhomályosul, mikor a báróné az ő karjába öltötte a magáét.

A gróf tekintetét egyik mozdulat sem kerülte el, és e jelenet szemlélője számára már az is igen érdekes volt, hogy ezeket az embereket összehozták egymással.

Villefort úr jobbján Danglars-né, balján pedig Morrel foglalt helyet. A gróf Villefort-né és Danglars között ült.

A többi helyet a Cavalcanti apa és fiú között ülő Debray, s a Villefort-né és Morrel között helyet foglaló Château-Renaud töltötték be.

A lakoma pazar volt. Monte Cristo kötelességének tartotta, hogy tökéletesen felborítsa a párizsi szokásokat, és a felszolgált ételekkel vendégeinek inkább kíváncsiságát, semmint étvágyát igyekezett kielégíteni. Keleties lakomát hordatott fel, mégpedig abból a fajtából, amelyet az arab mesék tündéreinek tálaltak volna.

Mindaz a gyümölcs, amelyet a világ négy sarka önthetett Európa Bőségszarujába, az mind ott volt hibátlanul és zamatosan, gúlában felhalmozva kínai tálakon és japán serlegekben. Ragyogó tollazatú ritka madarak és különleges tengeri szörnyek kerültek asztalra ezüst tálakon, a görög szigetvilág, Kisázsia és a Fokföld borai sorakoztak különleges üvegekben, s ez a látvány mintha még fokozta volna az italok zamatát. Mintha Apicius tartott volna csapatszemlét vendégeivel, úgy vonult el mindez a párizsiak előtti akik meg se tudták érteni, hogy egy tízszemélyes ebéd ezer aranyba kerüljön, hacsak nem esznek gyöngyszemeket, mint Cleopatra, vagy nem isznak olvasztott aranyat, mint Lorenzo de Medici.

Monte Cristo az általános álmélkodás láttára elnevette magát, és elkezdett tréfálkozni:

– Uraim – mondta –, talán elismerik, hogy a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, mint ahogy itt a hölgyek elismerhetik, hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az ideálist tekinthetik valóságnak. És ha ezt az okoskodást tovább folytatjuk, mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg. Egész életem minden törekvése abban merült ki, hogy olyasmit lássak, amit nem tudok megérteni, és megszerezzem azt, ami elérhetetlen. Ehhez két módon juthatok el: pénzzel és erős akarattal. Egy puszta szeszélyt például ugyanolyan kitartással kergetek, amilyennel ön, Danglars úr, hozzáfog, hogy valami új vasútvonalat alapítson meg, vagy amilyennel ön, Villefort úr, halálra akar ítéltetni valakit, ön, Debray úr, ha békét akar teremteni egy országban, ön, Château-Renaud úr, ha tetszeni óhajt a hölgyeknek, és ön, Morrel úr, mikor meg akar szelídíteni egy olyan lovat, amelyet senki sem rner megülni. Nézzék például ezt a két halat, egyikük Szentpétervártól ötven mérföldnyire született, a másik Nápolytól öt mérföldnyire. Nem érdekes dolog-e a kettőt egymás mellé, egy tálra helyezni?

– Miféle két hal ez hát? – kérdezte Danglars.

– Chateau-Renaud úr lakott Oroszországban, ő majd megmondja az egyik hal nevét – válaszolta Monte Cristo –, azután itt van Cavalcanti őrnagy úr, ő mint olasz, megnevezi a másikat.

– Azt hiszem – mondta Château-Renaud –, hogy ez itt kecsege.

– Nagyszerű.

– Ez pedig – tette hozzá Cavalcanti –, ha nem csalódom, orsóhal.

– Úgy is van. No most, Danglars úr, kérdezze meg ezt a két urat, hogy hol halásszák ezt a két halfajtát.

– Az ilyen kecsege sehol másutt nem található, csak a Volgában – jelentette ki Château-Renaud.

– Az ilyen nagyságú orsóhalat pedig tudtommal csupán a Fusarotóban lehet halászni – jegyezte meg Cavalcanti.

– Helyesen mondták, az egyik a Volgából származik, a másik a Fusaro-tóból.

– Lehetetlen! – kiáltozták a vendégek.

– Na látják, hát éppen ez mulattat engem – mondta Monte Cristo. – Olyan vagyok, mint Nero: cupitor impossibilium[54], és íme; ebben a pillanatban önöket is ez szórakoztatja. És noha ezeknek a halaknak a húsa talán nem ér fel a sügér vagy a lazac húsával, önök mégis kitűnőnek fogják találni, mivel tudják, hogy lehetetlen megszerezni őket, és mégis itt vannak.

– De hogyan szállították Párizsba ezeket a halakat?

– Istenem, hát ennél mi sem könnyebb. E két halat egy-egy nagy hordóban hozták, mégpedig az egyiket náddal, sással és folyami növényekkel, a másikat kákával és tavi növényekkel bélelték. A hordókat erre a célra készült szekérre rakták. Így a halak életben maradtak, a kecsege tizenkét napig, az orsóhal nyolc napig élt. És még mind a kettő eleven volt, amikor a szakácsom nekifogott, hogy egyiket tejbe, a másikat borba fojtsa. Nem hiszi, Danglars úr?

– Legalábbis kétségbe vonom – válaszolta Danglars a maga durva mosolyával.

– Baptistin! – szólt Monte Cristo. – Hozassa be a másik kecsegét és a másik orsóhalat. Azokat, amelyek más hordókban érkeztek, és még életben vannak.

Danglars elképedve meredt rá. A társaság viszont tapsolni kezdett.

Négy inas jelent meg, két hordóval. Belülről mindegyik hordót növények borították, és mindegyikben egy-egy olyan hal ficánkolt, mint amilyen az asztalon fel volt tálalva.

– De ugyan minek kell kettő mindegyik fajtából? – kérdezte Danglars.

– Mert az egyik elpusztulhat – válaszolta egyszerűen Monte Cristo.

– Ön igazán rendkívüli ember – jegyezte meg Danglars –, és hiába beszélnek a filozófusok, mégiscsak pompás dolog a gazdagság.

– Hát még ha valakinek ötletei is vannak – tódította Danglars-né.

– Ó, asszonyom, el ne kényeztessen emiatt, az ilyen ötletek már a rómaiaknál nagy becsben állottak. Plinius elbeszélése szerint Ostiából Rómába váltott rabszolgák vitték fejükön a mulus-nak nevezett halfajtát, amely a fennmaradt képek után, minden valószínűség szerint, az aranymakréla. Fényűzés volt az is, hogy elevenen kapták meg, és igen szórakoztató látványt nyújtott, amint megölték, mert halódásában háromszor-négyszer is változtatta színét, amely, mint az eloszló szivárvány, végigment a prizma minden árnyalatán. Csak azután küldték el a konyhára. E halaknak a haldoklás volt a legfőbb érdemük. Ha élve nem látták, nem is nyúlt hozzájuk senki.

– Úgy van – mondta Debray –, csakhogy nem volt különösen nehéz dolguk, hiszen Ostia Rómától mindössze hét vagy nyolc mérföldnyire van.

– Hát az igaz – jelentette ki Monte Cristo. – De hol volna a mi érdemünk, ha Lucullus után tizennyolc évszázaddal nem értenénk jobban a dolgunkat, mint ő?

A két Cavalcanti nagy szemet meresztett, de volt annyi eszük, hogy meg se mukkanjanak.

– Ez mind nagyon kedves dolog – jegyezte meg Château-Renaud. – De bevallom, legjobban azt bámulom, hogy milyen csodálatos gyorsasággal szolgálják ki önt. Ugyebár, gróf úr, mindössze öt vagy hat nap telt el azóta, hogy megvette ezt a házat?

– Bizony, legfeljebb annyi – válaszolta a gróf.

– Nahát, bizonyosra veszem, hogy egy hét alatt töviről hegyire átalakult az egész ház. Mert ha nem csalódom, más bejárata volt azelőtt, az udvar pedig kövezett és kopár volt, holott ma az udvart évszázadosnak látszó fák díszítik, és remek pázsit fedi.

– Ez azért van, mert szeretem a zöld gyepet és az árnyékot – mondotta Monte Cristo.

– Igaz, azelőtt az országút felől volt a bejárat – tette hozzá Villefort-né –, és csodálatos megmenekülésem napján, jól emlékszem, ön az országút felől vezetett be.

– Úgy is van, asszonyom – felelte Monte Cristo –, de azóta áthelyeztem a bejáratot olyan módon, hogy a rácson keresztül láthassam a Bois de Boulogne-t.

– De hiszen ez valóságos csoda négy nap alatt – jelentette ki Morrel.

– Valóban csodálatos dolog egy ódon házból újat varázsolni – mondta Château-Renaud. – Mert a ház bizony jócskán régi volt, sőt komor külsejű. Jól emlékszem, hogy egy ízben anyám megbízásából itt jártam, amikor Saint-Méran úr el akarta adni a házat. Ennek mintegy két vagy három éve.

– Saint-Méran úr? – kérdezte Villefort-né. – De hát akkor ez a ház Saint-Méran úré volt, mielőtt ön megvette?

– Azt hiszem – válaszolta Monte Cristo.

– Hogyhogy azt hiszi? Hát nem tudja bizonyosan, hogy kitől vette ezt a házat?

– Nem én, az ilyen részletkérdésekkel a titkárom foglalkozik.

– Igaz, hogy már jó tíz esztendeje Saint-Méran úr nem lakott benne – jegyezte meg Château-Renaud –, és valóban szomorú látványt nyújtott lezárt ablaktábláival, elreteszelt kapuival és gyomlepte udvarával. Mondhatom, hogyha nem egy királyi ügyész apósának tulajdonában lett volna, azt hitte volna az ember, hogy afféle elátkozott ház, ahol valami nagy bűntettet hajtottak végre.

Villefort mindmostanáig hozzá sem nyúlt az elébe tett három-négyféle kitűnő borhoz, most találomra megfogta az egyik poharat, és fenékig ürítette.

Monte Cristo várt egy darabig, azután a Château-Renaud szavait követő csendben megszólalt:

– Különös, báró úr – mondta –, de mikor először beléptem ide, nekem is ez jutott az eszembe. És a ház olyan gyászosan hatott rám, hogy soha meg nem vettem volna, de az ügyet a titkárom intézte. Bizonyára jó kis borravaló ütötte a markát a jegyzőtől.

– Az valószínű – hebegte Villefort, és igyekezett mosolyogni.

– De higgye el, nekem semmi közöm ehhez a megvesztegetéshez. Saint-Méran úr el akarta adni ezt a házat, amely unokájának hozományához tartozik, mert ha még három vagy négy évig lakatlanul marad, romba dőlt volna az egész ház.

Most Morrel sápadt el.

– Főleg az egyik szoba látszott előttem igen tragikusnak, bár nem tudom, miért – folytatta Monte Cristo. – Istenem, pedig egy egészen egyszerű szoba, olyan, mint a többi, piros damaszttal van bevonva.

– Ugyan miért? – kérdezte Debray. – Miért volna tragikus?

– Hát számot adhat az ember ösztönszerű megérzéseiről? – felelte Monte Cristo. – Nincsenek-e olyan helyek, amelyek ontják magukból a szomorúságot? Miért? Ki tudja? Talán valami régi-régi emlékfoszlány maradványa ez, vagy egy gondolat szeszélye, amely letűnt időkbe és távoli helyekre visz vissza bennünket, s meg lehet, hogy nincs is összefüggésben a valóságos jelennel és hellyel. Annyi bizonyos, hogy ez a szoba Granges marquise vagy Desdemona emlékét idézte fel bennem. No de mivel véget ért az ebéd, most meg is mutatom azt a szobát, utána pedig lemegyünk a kertbe, hogy ott fogyasszuk el a kávét. Ebéd után következik a látványosság.

Monte Cristo intett, kérdően nézett vendégeire, Villefort-né felállt, mire Monte Cristo és a többiek is követték példáját.

Villefort és Danglars-né egy pillanatig mintha oda lettek volna szegezve helyükhöz. Csak tekintetükkel meredtek egymásra, némán, hidegen.

– Hallotta? – kérdezte Danglars-né.

– Oda kell mennünk – válaszolta Villefort felállva, és karját nyújtotta a bárónénak.

Már az egész vendégsereg szétszóródott a házban, mindenre kíváncsiak voltak, mert úgy gondolták, hogy a látványosság nemcsak arra az egy szobára szorítkozik, és hogy végignézik ezt az egész düledező házat, amelyből Monte Cristo gyönyörű palotát varázsolt. Mikor már valamennyien átmentek a kitárt ajtókon, Monte Cristo bevárta a két késlekedőt is. Amint ezek is átlépték a küszöböt, a gróf olyan mosollyal zárta be a menetet, amely – ha megértik – még sokkal jobban megrémíti a vendégeket, mint az a szoba, amelybe indultak.

Először végigjárták a termeket, a keleti módra berendezett szobákat, amelyekben ágyak helyett pamlagok és párnák voltak elhelyezve, és minden egyéb berendezésük pipákból és fegyverekből állott, azután régi mesterek festményeivel díszített szalonok és csodálatos szövésű és különös mintázatú tarka kínai selyemmel kárpitozott budoárok következtek. Végül is elérkeztek a nevezetes szobához.

Nem volt benne semmiféle különleges, hacsak az nem, hogy noha már alkonyodott, a szoba nem volt megvilágítva, és hogy megmaradt a maga eredeti régi berendezésével, holott a többi szobát újjávarázsolták. Ez a két körülmény valóban gyászos külsőt adott neki.

– Hú! – kiáltott fel Villefort-né. – Csakugyan rémítő egy hely.

Danglars-né megpróbált kinyögni valamit, de szavait nem lehetett megérteni.

Több megjegyzés hangzott el, és mindenki elismerte, hogy a vörös damaszttal bevont szoba valóban baljóslatú látványt nyújt.

– Ugye? – kérdezte Monte Cristo. – Látják milyen furcsán áll itt ez az ágy, milyen komor, vérvörös a kárpit! És az a két pasztellarckép, amely a nedvességtől már elhalványodott, mintha vértelen ajkával és rémült tekintetével azt mondaná: „Én láttam!”

Villefort arca ólomszínűre fakult, Danglars-né a kandalló mellett levő pamlagra roskadt.

– Ó! – mondta Villefort-né mosolyogva. – Hogy mer odaülni? Hiszen könnyen meglehet, hogy ott követték el a bűntettet.

Danglars-né felugrott.

– De ez még nem minden – jegyezte meg Monte Cristo.

– Hát még mi van hátra? – kérdezte Debray, akinek figyelmét nem kerülte el Danglars-né feltűnő izgalma.

– Igen, igen, mi van még hátra? – kérdezte Danglars. – Mert bevallom, mostanáig nem láttam semmi különöset. Hát ön, Cavalcanti úr?

– Ó, uram – válaszolta a kérdezett –, nekünk ott van Pisában Ugolino tornya, Ferrarában Tasso börtöne, Riminiben Paolo és Francesca szobája.

– Az igaz, de nincs ilyen kis lépcsőjük – mondotta Monte Cristo, és kinyitott egy elrejtett kis kárpitajtót. – Nézze csak meg, és mondja meg, mi a véleménye róla?

– Micsoda borzasztó sötét csigalépcső! – nevetett Château-Renaud.

– Nem tudom, a chiosi bor okozza-e ezt a szomorú hangulatot, de annyi bizonyos, hogy egészen gyászosnak látom ezt a házat – mondta Debray.

Morrel pedig, mióta szóba került Valentine hozománya, nagyon elszomorodott, és egyetlen szót sem ejtett ki.

– Képzeljenek el egy Othellót vagy egy Ganges abbét, amint egy sötét, viharos éjszakán lelépked ezen a lépcsőn, valami gyászos terhet cipelve, amelyet minél előbb el akar rejteni az emberek szeme elől, ha ugyan nem Isten tekintete elől! – mondotta Monte Cristo.

Danglars-né félig ájultan kapaszkodott Villefort karjába, pedig az maga is kénytelen volt a falnak támaszkodni.

– Jaj, istenem! Mi lelte önt, asszonyom? – kiáltott fel Debray.

– Milyen sápadt lett!

– Hogy mi baja? – válaszolta Villefort-né. – Nagyon egyszerű a dolog. Csak annyi, hogy Monte Cristo úr rémületes történeteket ad elő, kétségtelenül azért, hogy halálra ijesszen bennünket.

– Igaza van – jelentette ki Villefort. – Ön csakugyan agyonrémítheti a hölgyeket, gróf.

– Mi baja van? – ismételte Debray halkan, Danglars-néhoz fordulva.

– Semmi, semmi – felelte a báróné, és erőt vett magán. – Csak egy kis levegőre van szükségem.

– Lemenjünk a kertbe? – kérdezte Debray. Karját nyújtotta Danglars-nénak, és a titkos lépcső felé tartott.

– Nem – mondta az asszony –, nem. Inkább itt maradok.

– Csakugyan komolyan fél, asszonyom? – kérdezte Monte Cristo.

– Dehogy, uram – válaszolta Danglars-né. – Csakhogy ön úgy tudja előadni ezeket a rémes történeteket, hogy az ember úgyszólván maga előtt látja őket.

– Hát, istenem, ez így van – mosolygott Monte Cristo –, de hát mindez csak képzelet dolga. Mert éppúgy elképzelhetjük, hogy ez egy derék, becsületes családanya szobája volt, ugye? Ezt az ágyat a maga bíborpiros függönyével meglátogathatta Lucina[55] istennő is, ezen a titokzatos lépcsőn pedig, hogy a fiatal anya álmát meg ne zavarja, feljárhatott volna halkan az orvos vagy a dajka is, vagy akár az apa, aki magával viszi alvó gyermekét...

Danglars-né ahelyett, hogy ez a szelíden eléje tárt kép megnyugtatta volna, panaszosan felsóhajtott, és egészen elvesztette eszméletét.

– Danglars-né rosszul lett – hebegte Villefort. – Talán jó volna a kocsijába vinni.

– Jaj, istenem! És most nincs nálam az a kis üvegem! – jelentette ki Monte Cristo.

– De itt az enyém – mondta Villefort-né.

Ezzel átnyújtott Monte Cristónak egy piciny üveget, telve olyan piros folyadékkal, mint amelynek jótékony hatását a gróf a kis Édouard-on már kipróbálta.

– Ah!... – mondotta Monte Cristo, és átvette Villefort-nétól a kis üveget.

– Igen – mormogta az asszony –, megpróbáltam én is az ön utasítása szerint.

– És sikerült?

– Azt hiszem.

Danglars-nét átvitték a mellékszobába. Monte Cristo a piros folyadékból egy cseppet öntött az asszony szájába, mire az magához tért.

– Jaj! – mondta. – Micsoda szörnyű álom volt!

Villefort erősen megszorította a csuklóját, hogy megértesse vele: nem álmodott. Keresték Danglars urat, aki, mivel nem nagyon hajlott az efféle költői hangulatokra, lesétált a kertbe, és az idősebb Cavalcantival egy Livornóból Firenzébe tervezett vasúti vonalról beszélgetett.

Monte Cristo kétségbeesettnek látszott. Karon fogta Danglars-nét, és levezette a kertbe, ahol megtalálták Danglars urat, amint éppen a két Cavalcantival kávézgatott.

– Csakugyan nagyon megrémítettem, asszonyom? – kérdezte a gróf.

– Nem, uram, hanem tudja, minden aszerint hat reánk, amilyen éppen a hangulatunk.

Villefort nevetni igyekezett.

– Így hát megértheti, elég valami feltevés, egy agyrém... – mondta.

– Hát akár hiszik, akár nem – jelentette ki Monte Cristo –, de meg vagyok győződve arról, hogy ebben a házban valami bűntettet követtek el.

– Vigyázzon – jegyezte meg Villefort-né –, itt van mellettünk maga a királyi ügyész.

– Hát ha már így áll a dolog – folytatta Monte Cristo –, legalább megteszem nyilatkozatomat.

– Nyilatkozatát? – kérdezte Villefort.

– Igen, mégpedig tanúk jelenlétében.

– Ez igazán nagyon érdekes – mondta Debray –, és ha valóban történt valami bűntett, remekül töltjük majd el az ebéd utáni pihenőt.

– Igenis, történt bűntett – jelentette ki Monte Cristo. – Jöjjenek csak erre, uraim. Tessék erre jönni, Villefort úr. Ahhoz, hogy a nyilatkozat érvényes legyen, az illetékes hatóság jelenléte szükséges.

Monte Cristo megfogta Villefort karját, és ugyankkor Danglarsnét is karon fogta, a királyi ügyészt a platánig vonszolta, ahol legsűrűbb volt az árnyék.

A többi vendég nyomon követte őket.

– Nézzék – mondotta Monte Cristo –, itt, ezen a helyen (és lábával a földre dobbantott) felásattam és megtrágyáztattam a földet, hogy a kivénhedt fákba új életet öntsek. Munkásaim ásás közben egy ládikára bukkantak, vagyis inkább egy kis láda vaspántjaira, amelyek között egy újszülött gyermek csontváza feküdt. Remélem, ez csak nem agyrém.

Monte Cristo érezte, hogy Danglars-né karja megmerevedik, Villefort csuklója pedig remegni kezd.

– Újszülött gyermek? – ismételte Debray. – Mi az ördög! A dolog komolyodik.

– No lám, hát nem csalódtam, mikor azt állítottam az imént, hogy a házaknak is van lelkük és arcuk, akár az embereknek, és hogy arculatuk magán hordja egész belsejüket – jegyezte meg Château-Renaud. – A ház azért volt olyan szomorú, mert lelkifurdalás gyötörte. És azért gyötörte lelkifurdalás, mert bűntényt rejtegetett.

– Már ugyan ki állítja, hogy bűntett történt? – kérdezte Villefort végső erőfeszítéssel.

– Micsoda? Ha egy élő gyermeket eltemetnek egy kertben, akkor nem történt bűncselekmény? – kiáltott fel Monte Cristo. – Hát minek nevezi akkor ezt a tettet, királyi ügyész úr?

– De ugyan ki állította, hogy elevenen temették el?

– Hát miért temették volna itt el, ha meghalt volna? Ez a kert sohasem volt temető.

– Mi történik ebben az országban a gyermekgyilkosokkal? – kérdezte ártatlanul Cavalcanti őrnagy.

– Istenem! Hát egész egyszerűen lefejezik őket – válaszolta Danglars.

– Ah! Hát lefejezik – ismételte Cavalcanti.

– Azt hiszem... Ugye így van, Villefort úr? – kérdezte Monte Cristo.

– Így van, gróf úr – válaszolta az ügyész már egészen megtörve.

Monte Cristo látta, hogy többet már nem tud elviselni az a két ember, akik számára ezt a jelenetet rendezte, és nem akarta túlfeszíteni a húrt.

– Uraim – mondta –, megfeledkezünk a kávéról.

Ezzel vendégeit a pázsit közepén elhelyezett asztalhoz vezette.

– Szinte szégyellem, gróf úr, de be kell vallanom gyengeségemet – mondta Danglars-né. – Engem azonban ez a sok rémtörténet kihozott a sodromból. Engedje meg, hadd üljek le.

Ezzel lerogyott az egyik székre.

Monte Cristo meghajolt előtte, és odament Villefort-néhoz.

– Azt hiszem, Danglars-nénak még szüksége van az ön kis üvegére – mondta.

De még, mielőtt Villefort-né odamehetett volna barátnőjéhez, a királyi ügyész Danglars-né füléhez hajolt:

– Beszélnem kell önnel.

– Mikor?

– Holnap.

– Hol?

– A hivatalomban... a törvényszéken, ha nincs ellene kifogása. Még az a legbiztosabb hely.

– Ott leszek.

Most ért oda Villefort-né.

– Nagyon köszönöm, kedves barátnőm – mondta Danglars-né, és mosolyogni próbált –, már elmúlt, és egészen jól érzem magam.

7

A koldus

Leszállt az alkonyat, és Villefort-né kijelentette, hogy vissza szeretne térni Párizsba. Ugyanezt az óhaját Danglars-né nem merte kifejezni, noha szemmel láthatóan még mindig gyengén érezte magát.

Villefort úr felesége kívánságára készülődni kezdett. Felajánlott egy helyet négyüléses kocsijában Danglars-nénak, hogy felesége útközben Danglars-né gondját viselhesse. Danglars úr annyira belemerült a Cavalcantival folytatott igen érdekes ipari vitába, hogy észre sem vette, mi történik körülötte.

Mikor Monte Cristo Villefort-né kis üvegét kérte, észrevette, hogy Villefort odalép Danglars-néhoz, és a helyzetből következtetve kitalálta, mit mondhatott az asszonynak, noha az ügyész olyan halkan beszélt, hogy maga Danglars-né is csak nagy nehezen hallhatta meg.

A gróf szótlanul nézte, amint Morrel, Debray és Château-Renaud lóra ültek, és a két hölgy beszállt Villefort úr négyüléses hintajába.

Danglars-t egyre jobban elbűvölte az öregebb Cavalcanti, elannyira, hogy hívta, üljön be az ő kocsijába.

Andrea Cavalcantit már a kapu előtt várta tilburyje. A túlságosan felcicomázott, angolosan öltözött groom csak lábujjhegyen tudott valahogyan felkapaszkodni a hatalmas vasderesre.

Andrea az ebéd alatt nem sokat beszélt. Elég eszes volt ahhoz, hogy óvatos legyen, nehogy badarságokat mondjon e gazdag és előkelő vendégek jelenlétében, akik között talán nem kis megrökönyödéssel vette tudomásul a királyi ügyész jelenlétét. Később már Danglars úr kezdett foglalkozni vele. A báró észrevette, hogy a merev nyakú őrnagy és kissé még élénk fia Monte Cristónak szemmel láthatóan szívesen látott vendégei, s így azt gondolta, hogy az öreg valami nábob lehet, és azért jött Párizsba, hogy egyetlen fiát bevezesse a nagyvilági életbe.

Ezért azután kimondhatatlan elragadtatással szemlélte az őrnagy kisujján csillogó hatalmas gyémántot, mivel az őrnagy, mint afféle okos és tapasztalt ember, nehogy bankjegyeit baj érje, hamarosan valami értéktárgyba fektette őket. Később, ebéd után, még egyre az iparról és utazásokról beszélve, alaposan kikérdezgette az apát és fiát, milyen is az életmódjuk. Apa és fiú, jól tudván, hogy Danglars folyósít nekik mindent, egyiküknek a maga negyvennyolcezer frankját egyszer s mindenkorra, másikuknak ötvenezer frankot évente, nagyon kedvesek és előzékenyek voltak a bankárral, sőt, még a szolgák kezét is szíves örömest megszorongatták volna, annyira túláradt bennük a hála.

Danglars-nak Cavalcanti iránt érzett tiszteletét – sőt, majdnem azt mondhatnánk, hódolatát – főleg egy dolog növelte. Az őrnagy, aki követte Horatius elvét: nil admirari[56], mint láttuk, beérte azzal, hogy bizonyítsa tudományos jártasságát, megmondva, melyik tóból származnak a legjobb orsóhalak. Azután elfogyasztotta a maga részét egyetlen szó nélkül. Danglars úgy értelmezte ezt, hogy a Cavalcantiak dicső leszármazottja megszokta az efféle fényűzést luccai palotájában, ahova valószínűleg Svájcból hozatja a pisztrángot, Bretagne-ból a rákot, ugyanolyan módon, mint ahogyan a gróf az orsóhalat Fusaro tavából, a kecsegét pedig a Volgából. Így azután igen megörvendett Cavalcanti szavainak:

– Holnap teszem tiszteletemet önnél, uram, üzleti ügyben.

– Nagyon fogok örülni a szerencsének, uram – válaszolta Danglars.

Még azt is felajánlotta Cavalcantinak, hogy ha nem esik nagyon nehezére megválnia fiától, akkor ő visszaviszi a Princes fogadóig.

Cavalcanti azt felelte, hogy fia már jó ideje önálló legényéletet él, következésképpen megvannak a saját lovai és kocsijai, és mivel nem is jöttek együtt, semmi akadálya annak, hogy külön-külön térjenek haza.

Így azután az őrnagy Danglars kocsijába szállt be. A bankár melléje ült, és egyre jobban el volt ragadtatva ennek az embernek a rendszeretetétől és takarékosságától, hogy mindezek mellett is évi ötvenezer frankot adott a fiának, ez pedig azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint öt-hatszázezer frank évi jövedelmet hajtó vagyonnal rendelkezik.

Andrea pedig, hogy tekintélyt szerezzen magának, azzal kezdte, hogy alaposan összeszidta groomját, amiért az kocsijával a kapuhoz állt, ahelyett hogy a lépcsőfeljárónál várt volna reá, s ilyen módon neki harminc lépést kellett megtennie, hogy elérje tilburyjét.

A groom alázattal fogadta a szidást, és hogy kordában tartsa a kapálózó, türelmetlenkedő lovat, bal kezével a ló zabláját fogta, jobbjával pedig a kantárt nyújtotta Andreának. A fiatalember átvette a kantárt, és lakkcsizmás lábával könnyedén már éppen a felhágóra lépett.

Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára. Az ifjú hátrafordult, abban a hiszemben, hogy vagy Danglars, vagy Monte Cristo elfelejtett valamit, amit még indulás előtt közölni akar vele.

De sem az egyik, sem a másik nem volt, hanem egy különös alak jelent meg előtte. Arca napbarnított volt, sűrű szakállt viselt, szeme úgy csillogott, akár a karbunkulus, gúnyos mosoly játszadozott szája körül, amelyből harminckét hibátlan, hegyes és hófehér fog villogott elő. Ez a fogsor olyan volt, mint a farkasé vagy a sakálé.

Őszbe csavarodott feje piros kockás kendővel volt bekötve. Ütött-kopott, piszkos zubbony takarta sovány, szikár testét, amelynek csontjai járás közben szinte hallhatóan zörrentek össze, mint valami csontvázé. Végül pedig a keze, amely most Andrea vállán pihent, és amelyet a fiatalember először látott meg, óriásinak tűnt fel. Vajon ráismert-e a fiatalember a tilbury lámpájának fényénél erre az arcra, vagy pedig csupán megijedt a szörnyű külsejű idegentől, erre nem tudunk feleletet adni. Annyi azonban bizonyos, hogy összerezzent s hátrahőkölt.

– Mit akar tőlem? – kérdezte.

– Bocsánat, fiatalember – válaszolta az idegen, és piros kendőjéhez emelte a kezét –, talán zavarom, de beszélnem kell önnel.

– Ilyen késő este nincs koldulás – mondta a groom, és olyan mozdulatot tett, amellyel meg akarta szabadítani gazdáját ettől a tolakodótól.

– Csakhogy én nem koldulok ám, szép kisfiú – mondta az ismeretlen a szolgának, és gúnyosan mosolygott. Ez a mosoly olyan ijesztő volt, hogy a groom félreugrott. – Mindössze egy-két szót akarok mondani a fiatalúrnak, aki két héttel ezelőtt megbízott valamivel.

– Mondja hát meg, mit akar? – kérdezte Andrea olyan erélyes hangon, hogy a groom ne vegye észre zavarát. – Mondja meg gyorsan, barátom.

– Azt szeretném... azt szeretném... – mondta halkan a piros kendős férfi –, ha megkímélne attól, hogy gyalogszerrel kelljen visszatérnem Párizsba. Nagyon fáradt vagyok, és mivel én nem ebédeltem olyan finomat, mint te, alig állok a lábamon.

A fiatalember összerezzent e különös bizalmaskodás hallatára.

– No de végre is mit akar? – kérdezte.

– Ej, hát azt akarom, hogy engedj felszállni ebbe a te gyönyörűséges kocsidba, és vigyél magaddal.

Andrea elsápadt, de nem válaszolt.

– Istenem, hát ez a gondolatom támadt, hallod-e, kis Benedetto! – mondta a piros kendős férfi, jó mélyen zsebre dugva a kezét, és kihívó tekintettel mérte végig a fiatalembert.

E név hallatára a fiatalember meggondolhatta magát, mert odament groomjához, és azt mondta neki:

– Ezt az embert csakugyan megbíztam valamivel, és most be kell számolnia róla, hogy mit végzett. Menjen gyalog a sorompóig, ott üljön bérkocsiba, hogy ne legyen nagy késésben.

A szolga ámuldozva távozott.

– Menjünk legalább valami sötétebb helyre – mondta Andrea.

– Jól van, gyönyörű helyre viszlek, várj csak – felelte a piros kendős ember.

Fogta a ló zabláját, és a tilburyt olyan helyre vezette, ahol igazán nem láthatta senki, ki az az ember, akit Andrea ennyire megtisztel.

– Nekem nem az a dicsőség kell ám, hogy egy szép hintóban ülhessek – mondta a férfi. – Nem bizony, csak mivel nagyon kifáradtam, és egy icipicikét azért is, mert valami mondanivalóm van a számodra.

– Szálljon hát fel – mondta a fiatalember.

Sajnos, már besötétedett, mert egyébként igazán érdekes látvány lett volna, amint ez a senkiházi ott üldögél, a díszes párnákra dűlve, a tilbury ifjú és előkelő gazdája mellett.

Andrea a falu végéig hajtotta lovát anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna útitársához, aki csak mosolygott, és maga is hallgatott, mintha el lett volna ragadtatva, amiért ilyen remekül kocsikázhat.

Mikor már kiértek Auteuilből, Andrea körülnézett. Bizonyára meg akart győződni arról, hogy nem látja és nem hallja senki őket. Akkor megállította lovát, és keresztbe font karral fordult a piros kendős emberhez:

– Ugyan, mi a csudának zavarja meg a nyugalmamat? – kérdezte.

– No de te miért nem bízol bennem, fiacskám?

– Ugyan, mennyiben nem bíztam meg önben?

– Mennyiben? Még te kérdezed? Mikor a Vary hídjánál elváltunk, azt mondtad, hogy Piemontba és Toszkánába mégy, de arról egy kukkot se szóltál, hogy Párizsba utazol.

– És mi baja ezzel?

– Semmi. Sőt ellenkezőleg, remélem, hogy javamra lesz.

– No, mi az? Rajtam akar élősködni? – kérdezte Andrea.

– Ej, micsoda csúf szavak ezek!

– No, mert akkor csalódik ám, Caderousse mester, ezt előre is megmondom.

– Ugyan már, ne mérgelődj, kisfiú. Neked igazán tudnod kell, mi az a nyomor. Az bizony iriggyé teszi az embert. Abban a hiszemben voltam, hogy te Piemontban vagy Toszkánában futkosol, és a facchino vagy a cicerone szerepét töltöd be. Szívem mélyéből sajnáltalak, mintha a fiam volnál. Hiszen tudod jól, hogy mindig is fiamnak hívtalak.

– No és? No és?

– Türelem, tacskó!

– Hát türelmem, az van. Na gyerünk, fejezze már be!

– Hát egyszer csak megpillantalak a sorompónál, saját groomoddal, tilburyddel, vadonatúj ruhában. Mi történt? Valami bányára bukkantál, vagy tőzsdebizományos lett belőled?

– Így hát irigykedik rám, mint ahogy be is vallotta?

– Dehogy, én meg vagyok elégedve, olyan elégedett vagyok, hogy még gratulálni is akartam neked, kisfiú. De mivelhogy nem voltam elég szabályszerűen öltözve, óvatos voltam, nehogy szégyent hozzak rád.

– Remek óvatosság! – jelentette ki Andrea. – A szolgám előtt rohant meg.

– Hát mitévő legyek, fiam? Ott kaplak el, ahol érlek. Nagyon jól futó lovad van és könnyű tilburyd, meg aztán természettől is úgy el tudsz siklani, akár valami angolna. Ha ma este elszalasztalak, bizony bottal üthettem volna a nyomodat.

– Láthatja, hogy nem bujkálok.

– Boldog ember vagy, szeretnék a helyedben lenni. Én bizony bujkálok, nem is szólva arról, hogy tartanom kellett bizony tőle, hátha nem is ismersz rám – tette hozzá Caderousse kaján mosolyával. – De hát te mégis rám ismertél. Hiába, kedves fickó vagy.

– Mondja már meg végre, mit akar? – kérdezte Andrea.

– Nem helyes, hogy nem tegezel, Benedetto, hiszen régi pajtások vagyunk. Vigyázz, mert aztán követelő leszek.

Ez a fenyegetés kissé szelídebbé tette a fiatalembert. Kényszerhelyzetbe került.

Lovát ismét ügetésre fogta.

– Tőled sem szép, Caderousse – mondta –, hogy így bánsz egy régi cimboráddal, mint ahogy az imént magad is mondtad. Te marseille-i vagy, én...

– Hát most már tudod talán, hogy ki vagy?

– Azt nem, de Korzikában nevelkedtem. Te öreg és önfejű vagy. Én fiatal vagyok és makacs. A magunkfajta embereknél nem sül ki jó a fenyegetésekből. Jobb, ha mindent barátian intézünk el. Az én hibám talán, ha a szerencse, amely téged elkerül, ebben a pillanatban éppen kedvez nekem?

– Tehát a szerencse most kedvez neked? Ez nem valami kölcsönvett groom, nem kikölcsönzött tilbury, a saját tulajdon ruhádat viseled? Helyes, annál, jobb! – jelentette ki Caderousse sóváran csillogó szemmel.

– Hiszen látod és tudod, másképpen nem álltad volna el az utamat – jegyezte meg Andrea egyre izgatottabban. – Ha nekem is olyan kendővel volna bekötve a fejem, mint amilyet te viselsz, a vállamon szurtos kabátot hordanék, és a lábam ujja kikandikálna a cipőmből, bizony nem ismertél volna meg.

– Nem valami jó véleményed van rólam, kisfiú, pedig nem jól teszed. Most, hogy rád találtam, semmi sem gátol abban, hogy én is finom elbeufi posztóruhában járjak, mint mások, mivelhogy téged jószívűnek ismerlek: ha két kabátod van, egyet bizonyára nekem adsz. Mert én bizony megfeleztem veled a levesemet és babfőzelékemet, mikor te éheztél.

– Az igaz – mondta Andrea.

– És micsoda étvágyad volt! Még mindig olyan sokat eszel?

– Hogyne – nevetett Andrea.

– Mennyit ehettél annál a hercegnél, akitől most jössz!

– Nem is herceg volt az, csak egy egyszerű gróf.

– Gróf? Mondd csak, gazdag?

– Gazdag. De ne nagyon számíts ám rá, nem valami könnyen kezelhető úrnak látszik.

– Ó, istenem, légy csak nyugodt! Nem számítok én a te grófodra, meghagyom egészen neked... De – tette hozzá Caderousse, és ismét megjelent ajkán az iménti kaján mosoly – ennek ára van, azt tudod.

– No, hát mennyi kell?

– Azt hiszem, havi száz frankból...

– No?

– Megélnék.

– Száz frankból?

– Hát nem valami fényesen, értsd meg, de már...

– De már?

– Százötven frankkal jól megvolnék.

– Itt van kétszáz – mondta Andrea.

Ezzel tíz aranyat dugott Caderousse markába.

– Jól van – jegyezte meg Caderousse.

– Jelentkezz minden elsején a kapusomnál, és ugyanennyit kapsz.

– Ejnye no! Hát ugyan miért akarsz megalázni?

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy a cselédséggel intézteted el a dolgot. Azt már nem! Hallod-e, én teveled akarom a dolgot elintézni.

– Jól van, nem bánom! Gyere hát el minden elsején, és amíg én kapom a járadékot, addig te is megkapod a magadét.

– Látom már, hogy nem csalódtam benned. Derék fickó vagy, és igazán nagy áldás, ha egy magadforma ember kerül jó sorsba. Most pedig meséld el, micsoda szerencse ért?

– Ugyan minek akarod ezt tudni? – kérdezte Cavalcanti.

– Itt van ni! Már megint nem bízol bennem!

– Dehogynem. Hát, kérlek, megtaláltam az apámat.

– Igazi apádat?

– Ejnye no! Addig, amíg fizet...

– Addig te hiszel neki, és tiszteletben tartod. Ez rendjén van, Hogy hívod az apádat?

– Cavalcanti őrnagynak.

– És ő meg van veled elégedve?

– Mostanáig úgy látom, beéri velem.

– És ki segített neked megtalálni ezt az apát?

– Monte Cristo grófja.

– Az, akinél vendégségben voltál?

– Az.

– Nézd csak, nem tehetnél be hozzá engem is valami rokonnak, hiszen valóságos irodát tart fenn?

– Mindenesetre megemlítelek neki. De addig is mihez fogsz?

– Én?

– Persze hogy te.

– Milyen jó vagy, hogy ezzel törődöl – jegyezte meg Caderousse.

– Azt hiszem, mivel téged is érdekel az én sorsom – folytatta Andrea –, talán én is megtudhatnék felőled egyet-mást.

– Igazad van... Valami rendes házban bérbe veszek egy szobát, rendes ruhát veszek magamnak, naponta megborotválkozom, és eljárok a kávéházba újságot olvasni. Este elnézek valamelyik színházba egy klakkfőnökkel, olyan leszek, mint valami nyugalomba vonult pékmester – ez az én álmom.

– Hát ez nem rossz! Ha keresztülviszed ezt a tervedet, és okosan viselkedet, minden pompásan megy majd.

– No nézd csak, Bossuet, úr!... Hát te mi akarsz lenni?... Franciaország pairje?

– Ki tudja? – válaszolta Andrea.

– Cavalcanti őrnagy úr talán máris az... De sajnos, ez a méltóság nem öröklődik.

– Hagyjuk a politikát, Caderousse!... És most, hogy megkaptad, amit akartál, és meg is érkeztünk, ugorj le szépen a kocsimról, és tűnj el.

– Eszem ágában sincs, kedves barátom.

– Hogyhogy?

– Gondold csak el, kisfiú, piros kendővel a fejemen, rongyos cipővel, minden igazoló irat nélkül és tíz arannyal a zsebemben, nem szólva arról, ami már előbb benne volt, és szintén kitesz kétszáz frankot! Holtbiztos, hogy a sorompónál megállítanak. Márpedig akkor csak úgy igazolhatnám magam, ha megmondanám, hogy a tíz aranyat tőled kaptam. Következik a vizsgálat, tanúkihallgatás. Napvilágra kerül, hogy Toulont búcsú nélkül hagytam ott, mire fegyveres kísérettel küldenének el egészen a Földközi-tenger partjára. Ismét egyszerűen a 106-os szám lennék, és búcsút vehetnék gyönyörű ábrándomtól, hogy egy nyugalomba vonult pékmesterhez hasonlítsak. Szó sincs róla, kisfiam. Sokkal szívesebben maradok a fővárosban.

Andrea összehúzta szemöldökét. Mint ahogy az imént eldicsekedett vele, Cavalcanti őrnagy vélt fia elég konok ember volt. Megállt kocsijával, gyors pillantást vetett maga körül, és míg kutató tekintete körös-körül járt, egész ártatlanul a zsebébe nyúlt, és zsebpisztolyán hirtelen felhúzta a ravaszt.

Hanem Caderousse sem veszítette szem elől cimborája mozdulatát, Hátranyúlt mindkét kezével, és egész finoman kinyitotta hosszú spanyol kését, amelyet minden eshetőségre készen, mindig magával hordott.

A két jó barát, mint látjuk, méltó volt egymáshoz, és megértette egymást. Andrea keze üresen került ki a zsebéből, és rőt bajuszához emelkedett, amelyet egy darabig pödörgetett.

– Kedves Caderousse – mondta –, gondolod, hogy sikerrel fogsz járni?

– Rajta leszek, hogy így legyen – válaszolta a Pont du Gard-hoz címzett vendégfogadó volt kocsmárosa, és kését visszadugta tokjába.

– Hát akkor térjünk vissza Párizsba. De hogyan akarsz átjutni a sorompón, hogy gyanút ne kelts? Attól tartok, hogy ebben az öltözetben még többet kockáztatsz kocsin, mint gyalogszerrel.

– Várj csak – felelte Caderousse –, mindjárt meglátod.

Fogta Andrea kalapját és azt a nagy gallérú malaclopót, amelyet a tilburyről eltávolított groom hagyott a helyén, azt a vállára kerítette, majd annak a jól nevelt inasnak a szerepét játszotta, aki komoran ülve figyeli, hogy gazdája maga hajtja a lovakat.

– És én? Talán hajadonfővel maradjak? – kérdezte Andrea.

– Ej, mit! – válaszolta Caderousse. – Olyan erős szél van, hogy bízvást levihette a kalapodat.

– Gyerünk hát, és végezzünk már ezzel a dologgal – mondta Andrea.

– Ugyan ki tart vissza tőle? – kérdezte Caderousse. – Remélem, nem én?

– Csitt! – intette Cavalcanti.

Baj nélkül keresztüljutottak a sorompón.

Andrea az első keresztutcánál megállította lovát, és Caderousse leugrott.

– No és mi lesz a kalapommal meg az inasom köpenyével? – kérdezte Andrea.

– Ugyan, csak nem kívánod, hogy megnáthásodjam? – vetette oda Caderousse.

– Hát én?

– Te még fiatal vagy, de én már benne vagyok a korban. Viszontlátásra, Benedetto!

Ezzel befordult a kis utcába, és eltűnt.

– Fájdalom! – tűnődött Andrea, és nagyot sóhajtott. – Nincs a földön tökéletes boldogság!

8

Hitvesi jelenet

A három fiatalember a place Louis XV.-re érve elvált egymástól, vagyis Morrel a boulevard-or, Château-Renaud a Pont de la Révolutionon, Debray pedig a rakodóparton haladt tovább.

Morrel és Château-Renaud minden valószínűség szerint elérkeztek házi tűzhelyükhöz, mint ahogy még a képviselőház szószékén vagy a Comédie Française jól megírt darabjaiban mondják. Debray azonban másként járt. Amint a Louvre átjáró kapujához ért, balra fordult, végigvágtatott a Carroussel téren, átvágott a rue Saint-Rochon, és éppen abban a pillanatban jutott el a rue de la Michodière-en keresztül Danglars úr kapujához, amikor Villefort négyüléses hintója megállt a bárónéval, miután előbb az ügyészt és feleségét hazavitte a rue Saint-Honoréba.

Debray, mint a ház bizalmasa, elsőnek lépett be az udvarba, lova kantárját odadobta egy kísérő inasnak, azután visszatért a hintó ajtajához, és karját nyújtotta Danglars-nénak, hogy bevezesse otthonába.

Amint a kapu becsukódott mögöttük, és a báróné meg Debray az udvarban magukra maradtak, a férfi megszólalt:

– Mi történt önnel, Hermine? Miért fogta el rosszullét annak a történetnek, helyesebben annak a mesének hallatára, amelyet a gróf előadott?

– Mert rettenetesen rossz hangulatban voltam ma este, barátom – válaszolta a báróné.

– Erről nem lehet szó, Hermine, ezt nem hiteti el velem – folytatta Debray. – Ellenkezőleg, remek hangulatban érkezett meg a grófhoz. Danglars úr kissé rosszkedvű volt, azt nem tagadom. De jól tudom, hogy ön nem sokat törődik az ő rossz hangulatával. Valaki megbántotta önt. Mondja el szépen, tudja jól, nem tűröm el, hogy bárki arcátlan legyen önhöz.

– Téved, Lucien, biztosítom róla – erősködött Danglars-né –, úgy áll a dolog, ahogy mondtam, egyszerűen rosszkedvem volt, és nem is tartottam érdemesnek, hogy ezt megemlítsem önnek.

Nyilvánvaló volt, hogy Danglars-né olyan ideges állapotba került, amelyről a nők gyakran maguk sem tudnak számot adni önmaguk előtt, vagy hogy, mint ahogy Debray ráhibázott, valami titkos izgalom érte, amelyről nem akart beszélni. Mivel Debray régen megszokta, hogy az efféle idegeskedéseket a női élet egyik fő elemének tekintse, nem erőltette tovább a dolgot, hanem várt egy kedvezőbb pillanatra, amely akár újabb faggatásra, akár proprio motu[57] vallomás alakjában következik is be.

A báróné szobája ajtajában Cornélie kisasszonnyal találkozott. Cornélie kisasszony volt a báróné meghitt komornája.

– Mit csinál a lányom? – kérdezte Danglars-né.

– Egész este tanulgatott, azután lefeküdt – válaszolta Cornélie kisasszony.

– Márpedig nekem úgy rémlik, mintha a zongorája hangját hallanám.

– Louise d'Armilly kisasszony zongorázik, a mi kisasszonyunk pedig ágyban hallgatja.

– Rendben van – mondta Danglars-né. – Segítsen levetkőzni.

Bementek a hálószobába Debray végighevert egy nagy pamlagon, Danglars-né pedig Cornélie kisasszonnyal együtt átment öltözőszobájába.

– Kedves Lucien úr – mondta Danglars-né az ajtón keresztül –, ugye ön mindig azt panaszolja, hogy Eugénie szóba sem áll önnel?

– Asszonyom – válaszolta Lucien, és a báróné kutyuskájával játszogatott, mert a kiskutya neki, mint a ház barátjának, ezerféleképpen hízelkedett –, nem állok egyedül ezzel a panasszal, mert azt hiszem, Morcerf is panaszkodott önnek nemrégiben, hogy egyetlen szót sem tud kicsikarni menyasszonyából.

– Ez igaz – mondta Danglars-né –, de remélem, ez hamarosan megváltozik, és Eugénie egyszer csak betoppan az ön hivatali szobájába.

– Az én szobámba?

– Vagyis inkább a miniszterébe.

– Ugyan minek?

– Hogy szerződést kérjen az Operához! Igazán mondom, soha életemben nem láttam, hogy valaki ennyire rajongjon a zenéért. Szinte nevetséges ez egy társaságbeli hölgynél.

Debray elmosolyodott.

– Jól van, ha a báró és az ön beleegyezésével jelentkezik, megcsináljuk a szerződést, és azon leszünk, hogy érdeme szerint ítéljük meg, noha bizony szegények vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas tehetséget megfizessünk.

– Kimehet, Cornélie – mondta Danglars-né –, nincs már szükségem önre.

Cornélie eltűnt. Egy percre rá Danglars-né bájos pongyolában lépett ki öltözőszobájából, és helyet foglalt Lucien mellett.

Szinte oda sem figyelve kezdett játszadozni kis ölebével.

Lucien egy darabig hallgatagon figyelte.

– Nézze, Hermine – mondta kisvártatva –, feleljen őszintén: ugye bántja valami?

– Semmi a világon – válaszolta a báróné.

És mégis elszorult a torka, felállt, nagyot lélegzett, és a tükör elé állt.

– Ijesztő ma az egész külsőm – jegyezte meg.

Debray mosolyogva állt fel, hogy az utóbbi pontra vonatkozóan megcáfolja a báróné szavait, mikor hirtelen nyílt az ajtó.

Danglars úr jelent meg. Debray visszaült a helyére.

Az ajtónyílásra Danglars-né hátrafordult, és olyan csodálkozással nézett a férjére, amit nem is kísérelt meg elleplezni.

– Jó estét, asszonyom – mondta a bankár.

– Jó estét, Debray úr.

A báróné kétségtelenül azt hitte, hogy ennek a váratlan látogatásnak különös jelentősége van, talán az, hogy a báró a nap folyamán több ízben tett keserű megjegyzéseit akarja jóvátenni.

A báróné megvetően nézett rá, azután férjét feleletre sem méltatva, fordult Lucienhez:

– Olvasson fel valamit, Debray úr – mondta.

Debrayt először kissé idegessé tette ez a látogatás, de látva a báróné nyugalmát, maga is megnyugodott, és az asztalon levő könyv után nyúlt, amelynek lapjai között, olvasójel gyanánt, arany berakásos gyöngyház nyelű papírvágó kés bújt meg.

– Bocsánatot kérek, báróné – szólt közbe a bankár –, de nagyon kimerül majd, ha olyan sokáig ébren marad. Már tizenegyre jár, és Debray úr igen messzire lakik.

Debray elképedt, noha Danglars hangja egészen nyugodt és udvarias volt. E nyugodt és udvarias hangból azonban valami szokatlan akaraterő áradt ki, amely azt mutatta, hogy a báró ezen az estén dacolni fog felesége akaratával.

A báróné is meglepődött, és csodálkozását olyan pillantással fejezte ki, amely bizonyára gondolkodóba ejtette volna férjét, ha tekintetével nem az újságban böngészett volna, ahol az állampapírok záró árfolyamát tanulmányozta.

Ilyen módon ez a megvető pillantás kárba ment, és egészen elveszítette a hatását.

– Lucien úr – mondta a báróné –, kijelentem, hogy egy csepp kedvem sincs aludni, hogy ezer mondanivalóm van önnek még ma este, és hogy éjszakáját azzal fogja tölteni, hogy meghallgat engem, ha álltában alszik is el.

– Parancsára, asszonyom – válaszolta Lucien egykedvűen.

– Kedves Debray uram – szólalt most meg a bankár –, sose törje vele magát, hogy ma éjszaka a báróné ostobaságait hallgassa, hiszen meghallgathatja őket holnap is. De ez az este az enyém, fenntartottam magamnak, és ha megengedi, annak szentelem, hogy igen komoly dolgokat beszéljek meg a feleségemmel.

A vágás ezúttal olyan közvetlen és határozott volt, hogy megdöbbentette Lucient meg a bárónét is. Egymás tekintetéből akartak segítséget meríteni a támadás ellen, a házigazda ellenállhatatlan akarata azonban diadalmaskodott, a férj maradt felül.

– Nehogy azt higgye, kedves Debray úr, hogy ki akarom tessékelni – folytatta Danglars –, szó sincs róla. Egy előre nem látott körülmény kényszerít arra, hogy még a mai estén megbeszéljek valamit a bárónéval. Ez elég ritkán esik meg, úgyhogy nem érhet miatta szemrehányás.

Debray hebegett valamit, köszönt és távozott, de közben, mint Nathan az Athalie-ban[58], beleütközött az ajtófélfába.

„Hihetetlen – töprengett, mikor az ajtó becsukódott mögötte –, hogy a férjek, akiket egyébként olyan nevetségeseknek találunk, milyen könnyedén fölénk kerekednek.”

Amint Lucien eltávozott, a helyét Danglars foglalta el a pamlagon, becsukta a nyitva maradt könyvet, és borzasztó önhitten játszogatni kezdett a kiskutyával. A kutyus azonban távolról sem szerette őt úgy, mint Debrayt, és meg akarta harapni, mire Danglars megfogta a kutyát a nyaka bőrénél, és áthajította a szoba túlsó sarkába, egy díványra.

A kis állat felnyüszített, míg a levegőben volt, de mikor ráesett a díványra, egy párna mögé bújt, és a szokatlan bánásmódtól való rémületében meg se mukkant.

– Tudja, uram, hogy szépen halad? – kérdezte a báróné anélkül, hogy egy arcizma is megrándult volna. – Azelőtt csak neveletlen volt, de most már durva is.

– Ez azért van, mert ma este a szokottnál rosszabb kedvemben vagyok – válaszolta Danglars.

Hermine mélységes megvetéssel nézett végig a bankáron. Az efféle pillantások rendszerint kétségbeejtették a gőgös Danglars-t, ma este azonban ügyet se vetett rá.

– És mi közöm nekem az ön rosszkedvéhez? – kérdezte a báróné akit módfelett kihozott sodrából férje közönyös viselkedése. – Talán énrám tartozik ez? Fojtsa magába a rosszkedvét, vagy töltse ki haragját az irodájában. Hiszen van elég fizetett alkalmazottja, éreztesse azokkal a rosszkedvét.

– Erről nem lehet szó – válaszolta Danglars. – Tanácsai rossz úton járnak, asszonyom, nem is követem őket. Irodám olyan, mint a Patoklose[59] folyó, ahogy, gondolom, Desmoutiers úr mondotta, és eszemben sincs megzavarni nyugodt folyását. Alkalmazottaim becsületes emberek, segítenek vagyonom növelésében, és jóval kevesebb fizetést adok nekik, mint amennyit érdemelnének, ha aszerint értékelném őket, hogy mennyi jövedelmet köszönhetek nekik. Így hát nem is haragszom meg rájuk, hanem igenis kitöltöm a haragomat azokon az embereken, akik eleszik előlem az ebédet, tönkreteszik lovaimat, és kifosztják pénztáramat.

– Ugyan kik fosztják ki a pénztárát? Beszéljen világosabban, uram, nagyon kérem.

– Legyen csak nyugodt, ha talányokban beszélek is, nem hagyom, hogy sokáig keresse a megfejtést – folytatta Danglars. – Pénztáramat azok fosztják ki, akik egy óra alatt ötszázezer frankot vesznek ki a zsebemből.

– Nem értem önt, uram – jegyezte meg a báróné, és igyekezett elleplezni hangja remegését, arca pirulását.

– Nagyon is jól érti – mondta Danglars –, de ha értetlensége tovább folytatódik, nem hallgatom el, hogy a spanyol papírokon hétszázezer frankot veszítettem.

– Micsoda? – kacagott fel a báróné. – És ennek talán én vagyok az oka?

– Miért ne?

– Én vagyok az oka, hogy ön hétszázezer frankot veszített?

– Semmi esetre sem én.

– Egyszer s mindenkorra megmondtam már, uram – jelentette ki ingerülten a báróné –, nekem ne beszéljen soha pénzügyekről. Ezt a nyelvet sem a szülői házban, sem első férjem mellett nem tanultam meg.

– Meghiszem azt, a mindenségit! – mondta Danglars. – Hiszen egyiknek se volt egy rézgarasa sem.

– Egy okkal több, amiért nem tanultam meg náluk a bankárnyelvet, amely itt reggeltől estig sérti a fülemet. Gyűlölöm az újra meg újra átolvasott tallérok csengését, és ennél csak az ön hangját tartom kellemetlenebbnek.

– Igazán különös! – mondta Danglars. – És én azt képzeltem, hogy önt élénken érdeklik az én pénzügyeim.

– Mármint engem? Ugyan ki hitetett el önnel ilyen ostobaságot?

– Ön.

– No ne mondja!

– Dehogynem.

– Ugyan árulja el, hogy milyen alkalommal?

– Istenem, ez nagyon egyszerű. Február végén ön említette meg először a haiti ügyeket. Ön akkor azt álmodta, hogy Le Havre kikötőjébe befutott egy hajó, és ez a hajó azt a hírt hozta, hogy kifizetésre kerülnek azok a papírok, amelyek beváltást már sohanapjára se remélték. Ismerem az ön álomlátásait, épp ezért kéz alatt összevásároltattam minden értékpapírszelvényt, ami csak a haiti államkötvényből található volt, nyertem is négyszázezer frankot. Ebből százezret lelkiismeretesen önnek juttattam. Azzal csinálhatott, amit akart, ez nem tartozik rám. Márciusban egy vasútvonal engedélyéről volt szó. Három vállalat is jelentkezett egyenlő biztosítékkal. Ön akkor azt mondta, ösztöne azt súgja, hogy az engedélyt az úgynevezett Délvidéki Társaság fogja megkapni – noha ön, állítása szerint, idegenkedik minden spekulációtól, de én azt hiszem inkább, hogy ez az ösztöne bizonyos irányban igen fejlett –, akkor én azonnal aláírtam e társaság részvényjegyzésének kétharmadát. Az engedélyt csakugyan ez a vállalat kapta meg. Mint ahogy ön előre látta, a részvények értéke a háromszorosára szökött fel, és én zsebre vágtam egymilliót, amiből zsebpénz címén kétszázötvenezer frank önnek jutott. Mire használta fel ezt a kétszázötvenezer frankot?

– De ugyan hová akar kilyukadni, uram? – kiáltott fel a báróné, aki szinte remegett a bosszúságtól és türelmetlenségtől.

– Türelem, asszonyom, mindjárt odaérek.

– Hála istennek.

– Áprilisban ön a miniszternél volt ebéden. Szó esett Spanyolországról, és hallott valami titkos beszélgetést, amely szerint elűzik Don Carlost. Erre spanyol papírokat vásároltam. Don Carlost valóban elűzték, én pedig hatszázezer frankot nyertem aznap, amikor V. Károly átlépte a Bidassoát.[60] Ebből a hatszázezer frankból ön kapott ötvenezer tallért. Az ön tulajdona volt, azt tett vele, amit akart, nem kérem számon. Hanem azért nem kevésbé igaz az, hogy ebben az évben ön ötszázezer frankot kapott.

– Hát aztán, uram?

– Igen, igen, aztán! Éppen azután jött a fordulat.

– Igazán... olyan furcsa kifejezései vannak...

– Kifejezik a gondolataimat, és csak erre van szükségem... Ez az „azután” három nappal ezelőtt történt. Három nappal ezelőtt ön politikáról beszélt Debray úrral, és azt vette ki Debray úr szavaiból, hegy Don Carlos visszatért Spanyolországba. Erre én eladom papírjaimat, a hír elterjed, pánik tör ki, már nem is eladom, hanem szinte osztogatom a papírokat. Másnap kisül, hogy a hír hamis volt, és hogy én e hamis hír miatt elveszítettem hétszázezer frankot.

– No és?

– No és ha a nyereségek negyedrészét önnek szoktam átengedni, önnek is meg kell adnia a veszteségek egynegyedét. Hétszázezer frank egynegyed része: százhetvenötezer frank.

– Valóban hetet-havat összehord itt, és nem értem, hogyan keveri bele az egészbe Debray úr nevét?

– Mert ha ön véletlenül nem rendelkezik a százhetvenötezer frankkal, amelyet követelek, akkor a barátaitól kell kölcsönkérnie, márpedig Debray úr a barátai közé tartozik.

– Szégyellje magát! – kiáltott fel a báróné.

– Ohó, félre a nagy gesztusokkal, kiabálással, csak semmi modern drámai jelenetet, asszonyom, különben kénytelen volnék ön elé tárni, hogy innen is látom, milyen vígan nevetgél Debray úr az ötszázezer frank birtokában, amelyet ön neki ebben az évben leszámolt, és azt mondja magában: végre rájöttem arra, amit még a legügyesebb játékosok sem fedeztek fel, vagyis az olyan rulettre, amelyben tét nélkül is lehet nyerni, de akkor sem veszít az ember semmit, amikor veszít.

A báróné majd szétment dühében.

– Nyomorult! – mondta. – Meri állítani, hogy nem tudott arról, amit ma a szememre merészel hányni?

– Nem mondom, hogy tudtam, nem mondom, hogy nem tudtam, csak annyit mondok: gondoljon arra, hogyan viselkedtem négy esztendő óta, mióta már nem a feleségem, és én nem vagyok a férje, és látni fogja, hogy mindig következetes voltam. Nem sok idővel szakításunk előtt önnek kedve volt ahhoz, hogy énekelni tanuljon attól a híres baritonistától, aki nagy sikerrel lépett fel a Théâtre Italienben. Ugyanakkor én a táncművészetet tanulmányoztam avval a táncosnővel, aki Londonban nagy hírnevet szerzett magának. Mindez nekem mintegy százezer frankomba került. Nem szóltam egy szót sem, hiszen a házasfelek között megértésnek kell lennie. Nem is nagy ár százezer frank azért, hogy a férj és a feleség alaposan értsenek a zenéhez és tánchoz. Ön hamarosan beleunt az éneklésbe, és a diplomáciát kezdte tanulmányozni egy miniszteri titkárral. Hagytam, hadd tanulmányozza. Értse meg, mit bánom én, ha egyszer a magánpénztárából fedezi a leckék költségeit! Ma azonban észreveszem, hogy az én erszényembe is belenyúl, hogy tanulmányozási vágya havonta hétszázezer frankomba kerülhet. Álljunk csak meg, asszonyom, ez így nem mehet tovább! Vagy ingyen tanítgatja a diplomata... s akkor megtűrőm, vagy be sem teszi a lábát többé a házamba. Hallotta, asszonyom?

– Hát ez már sok, uram! – kiáltott fel Hermine, és levegő után kapkodott. – Ön túlmegy minden aljasság határán.

– Örömmel látom – mondta Danglars –, hogy ön sem maradt el mögöttem, és hogy önként engedelmeskedett a törvény parancsának: „Az asszony pedig kövesse az ő urát.”

– Sértegetések?

– Igaza van. Állapítsuk meg a tényeket, és gondolkozzunk józanul. Sohasem avatkoztam az ön ügyeibe másképp, mint az ön javára. Tegyen ön is így. Azt mondja, az én pénzügyeimhez semmi köze? Helyes, használja a saját erszényét, és ne ürítse s ne is töltse meg az enyémet. Ki tudja különben, vajon mindez nem valami alattomos politikai fogás-e? Meglehet, hogy a miniszter dühös rám, amiért az ellenzék mellé álltam, és irigyli a népszerűségemet, s talán összefog Debray úrral, hogy engem tönkretegyen.

– Nagyon valószínű!

– Hát hogyne. Ki látott már ilyet?... Hamis telegráfjelentés... hiszen az lehetetlen, vagy csaknem egészen az. A jelek a két utolsó állomáson homlokegyenest ellenkezőek voltak!... Ezt igazán csak miattam csinálták.

– Uram – mondta kissé engedékenyebben a báróné –, azt hiszem, ön is tudja, hogy kidobják azt a hivatalnokot, sőt, arról is szó esett, hogy perbe fogják, hiszen már parancsot adtak ki a letartóztatására is. Ezt a parancsot végre is hajtották volna, ha ő a szökésével meg nem hiúsítja az első nyomozásokat. Ez pedig azt mutatja, hogy vagy megzavarodott, vagy bűnös volt... tévedés történt.

– Tévedés, amely megnevetteti az ostobákat, egy rossz éjszakát szerez a miniszternek, aki sok ív papirost irat tele az államtitkár urakkal, nekem pedig ez a tévedés hétszázezer frankomba kerül.

– De, uram – szólt hirtelen Hermine –, mivel ön szerint mindez Debray úrtól származik, miért hozzám intézi szavait, ahelyett hogy egyenesen hozzá fordulna? Ha a férfit vádolja, miért támad az asszonyra?

– Hát ismerem én Debray urat? – felelte Danglars. – Akarom-e egyáltalán ismerni? Akarok-e tudni arról, hogy ő tanácsokat ad? Akarom-e én követni azokat a tanácsokat? Játszom-e én? Dehogy, mindezt ön csinálja, nem én!

– De úgy gondolom, hogy ha ebből egyszer önnek is haszna van... Danglars vállat vont.

– Igazán ostoba teremtések azok az asszonyok, akik lángésznek képzelik magukat csak azért, amiért egy vagy tíz szerelmi históriát sikerült lebonyolítaniuk anélkül, hogy fél Párizs arról beszélne. De higgye el, ha el is tudta volna rejteni kicsapongásait a saját férje előtt, ami pedig igazán a művészet ábécéje, hiszen a férjek többnyire nem akarnak semmit sem észrevenni, még akkor is csak gyenge utánzója volna a nagyvilági dámák többségének. Én nem így vagyok vele. Én láttam, mindent láttam. Csaknem tizenhat esztendő óta ön legfeljebb egy gondolatot rejthetett el előlem, de nem titkolhatta el egyetlen tettét, mozdulatát, ballépését sem. Ön csak a saját ügyességében tetszelgett, és szentül hitte, hogy megtéveszt. Mi volt az eredmény? Az, hogy hála az én látszólagos tudatlanságomnak, Villefort úrtól Debray úrig egyetlen olyan barátja sem volt, aki ne remegett volna előttem. Nem volt egyetlenegy sem, aki ne tisztelte volna bennem a ház urát, s ez volt ön mellett egyetlen igényem. Nem volt végül közöttük egy sem, aki azt merte volna mondani önnek rólam, amit ma én mondottam. Megengedem, hogy másokkal meggyűlöltessen, de azt nem tűröm, hogy nevetségessé tegyen, és főleg a leghatározottabban és mindenekfölött megtiltom, hogy tönkretegyen.

Mindaddig, míg Danglars ki nem ejtette Víllefort nevét, a báróné eléggé megőrizte nyugalmát. De e név hallatára elsápadt, felállt, mintha valami rugó mozgatta volna, kinyújtotta a karját, mintha egy jelenést akarna elhárítani magától, és három lépést tett a férje felé, mintha ki akarná kényszeríteni belőle azt a titkot, amelyről az talán nem is tud, de az is lehet, hogy tudja, csak valami gyűlöletes számításból – már ahogy Danglars szokta – nem adja ki teljesen.

– Villefort úr? Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?

– Ez azt jelenti asszonyom, hogy Nargonne úr, az ön első férje, nem volt sem filozófus, sem bankár, vagy talán mind a kettő volt, és látva, hogy nem lesz valami jó dolog ujjat húzni egy királyi ügyésszel, bánatában vagy haragjában meghalt, amiért önt kilenchónapi távollét után hathónapos terhességben találta. Hogy durva vagyok, azt nemcsak tudom, hanem még dicsekszem is vele, ez kereskedelmi tevékenységemben sikerem egyik fontos eszköze. Miért ölette meg saját magát, ahelyett hogy mást ölt volna meg? Mert nem volt pénze, amit meg kellett volna mentenie. Én azonban a pénztáramnak kell hogy éljek. Társam, Debray úr, hétszázezer frankos veszteséget okozott nekem, viselje hát a veszteség őt illető részét, és folytathatjuk üzleteinket. Ha nem, menjen csődbe a százhetvenötezer frank tartozásával, és járjon el úgy, ahogy a csődbe jutottak szoktak: tűnjön el. Ej, istenem, kedves fiú ő, jól tudom, mikor a hírei megbízhatóak, de mikor nem azok, akkor bizony ötven más is van a világon, aki túltesz rajta.

Danglars-né le volt sújtva, de összeszedte minden erejét, hogy erre az utolsó támadásra megadja a választ. Leroskadt egy karosszékbe. Eszébe jutott Villefort, az ebédnél lezajlott jelenet, a csapásoknak az a különös sorozata, amely napok óta üldözte házát, és nyugalommal kivattázott otthonát botrányos perpatvarok fészkévé tette. Danglars rá se nézett, noha az asszony mindent elkövetett, hogy elájuljon. A bankár szó nélkül nyitotta ki a hálószoba ajtaját, és visszatért a saját szobájába, úgyhogy Danglars-né, mikor félaléltságából magához tért, nyugodtan azt hihette, hogy az egész egy rossz álom volt csupán.

9

Házassági tervek

E jelenetet követő napon, abban az órában, amikor Debray hivatalába menet rendszerint be szokott rövid időre látogatni Danglarsnéhoz, a férfi kocsija nem jelent meg az udvaron.

Ebben az órában, vagyis úgy déli fél egy tájban, Danglars-né befogatott és elhajtatott.

Danglars egy függöny mögé rejtőzve leste ezt a kikocsizást, amelyet várt is. Parancsot adott, hogy azonnal jelentsék neki, ha a báróné visszatért. Két órakor azonban Danglars-né még mindig nem jött meg.

A báró két órakor a kocsiját kérte, elhajtatott a képviselőházba, és felíratta magát a költségvetés elleni felszólalásra.

Déltől egészen két óráig Danglars a dolgozószobájában volt, a sürgönyeit bontogatta fel, egyre jobban elkomorodott, számolásba merült, és több látogató között fogadta Cavalcanti őrnagyot is, aki az előző este megbeszélt órában, most is a kék ruhájában, mereven és szabályszerűen jelentkezett, hogy elintézze ügyét a bankárral.

A képviselőházból kijövet Danglars, aki az ülés alatt izgatottságának heves tanújelét adta, és főként erősebben támadta a kormányt, mint bármikor, ismét felszállt kocsijába, és megparancsolta a kocsisnak, hogy a Champs-Élysées 30. szám alá hajtson.

Monte Cristo otthon tartózkodott, de mivel nem volt egyedül, arra kérette Danglars-t, várjon kissé a szalonban.

Mialatt a bankár várakozott, nyílt az ajtó, és belépett egy abbéruhát viselő férfi, aki nem várt, mint ő, bizonyára otthonosabb volt a házban, köszönt neki, és bement a belső helyiségbe.

Egy perccel később ismét nyílt az az ajtó, amelyen a pap eltűnt, és megjelent Monte Cristo.

– Bocsánat, kedves báró – mondta –, de egy jó barátom, Busoni abbé, akit láthatott is itt keresztülmenni, Párizsba érkezett. Már hosszú ideje, hogy utoljára találkoztunk, és nem tudtam azonnal otthagyni. Remélem, erre való tekintettel megbocsátja, hogy várakoztattam.

– Ugyan már, egyszerűen én jöttem rosszkor – mondta Danglars –, és megyek is mindjárt.

– Szó sincs róla. Ellenkezőleg, tessék csak leülni. De istenem! Mi baja? Mintha valami nagy gond kínozná. Igazán megrémít. A kétségbeesett tőkepénzes olyan, mint az üstökös: mindig valami nagy vészt hirdet a világnak.

– Az a bajom, kedves uram – mondta Danglars –, hogy néhány napja balszerencse üldöz, és csupa rossz hírt hallok.

– Ó, istenem, talán a tőzsdén veszített? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem, abból már kigyógyultam, legalábbis néhány napra. Most egész egyszerűen az izgat, hogy egy trieszti bank csődbe került.

– Igazán? A csődbe ment bankár véletlenül nem Jacopo Manfredi?

– De igen! Éppen az! Képzeljen el valakit, aki isten tudja; mióta kötött velem üzleteket, évenként nyolc- vagy kilencszázezer frank erejéig, soha egy számítási hiba, soha semmi késedelem. Úgy fizetett a fickó, mint egy herceg... aki fizet. Nemrég egymillió hitelt nyújtottam neki, és ez az ördögadta Jacopo Manfredi egyszerre csak beszünteti a fizetéseit!

– Igazán?

– Hallatlan csapás. Elküldök hozzá egy hatszázezer frankos utalványt, az kifizetetlenül jön vissza, sőt mi több, vannak még négyszázezer frank erejéig váltói is nálam az ő aláírásával, és ezeket a hónap végéig párizsi megbízottjának kellett volna beváltania. Ma harmincadika van, elküldöm a váltókat, hát a megbízott szépen kereket oldott. A spanyolországi ügyemmel együtt csinos kis hóvége köszöntött be hozzám.

– Hát a spanyolországi ügye csakugyan komoly veszteséget jelentett?

– Természetesen, kereken hétszázezer frankom bánja.

– De már hogy az ördögbe is kerülhetett bele a csávába egy ilyen vén róka, mint ön?

– Ej, a feleségem hibája. Azt álmodta, hogy Don Carlos visszatért Spanyolországba. Feleségem hisz az álmokban. Azt mondja, ez magnetizmus, és ha ő megálmodik valamit, annak okvetlenül be is kell következnie. Bíztam az ő meggyőződésében, és megengedtem, hogy játsszék. Neki megvan a maga külön pénztára és külön tőzsdei ügynöke. Játszott és veszített. Igaz, hogy nem az én pénzemet játszotta el, hanem a sajátját, de azért érthető, hogy ha a feleség zsebéből tűnik el hétszázezer frank, azt egy kissé a férj is megérzi. Lehetséges, hogy ön nem tudott erről? Hiszen óriási port vert fel a dolog.

– Dehogynem, hallottam róla, de a részleteket nem ismertem. Egyébként is tőzsdei ügyekben egészen járatlan vagyok.

– Hát ön nem is játszik?

– Én? Már hogy képzeli ezt? Így is sok üggyel-bajjal tudom csak kezelni jövedelmemet, akkor pedig kénytelen volnék a titkáromon kívül még egy ügynököt is fogadni, meg valami pénztárost. De visszatérve Spanyolországra, azt hiszem, a báróné nem egészen álmodta a Don Carlos visszatéréséről szóló hírt. Mintha a sajtó is írt volna valami efféléről?

– Hát ön hisz az újságoknak?

– Egy betűt sem. De úgy gondolom, hogy az a becsületes Messager talán kivétel a szabály alól, és hogy az csak teljesen megbízható, telegráfon érkezett híreket közöl.

– Nohát, éppen ezt nem tudja senki megmagyarázni – folytatta Danglars –, hiszen a Don Carlos visszatéréséről szóló hír éppen telegráfon érkezett.

– Ilyen módon az e havi vesztesége megközelíti az egymillióhétszázezer frankot? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem megközelíti, ez a pontos számadat.

– Mi az ördög! Egy harmadrendű vagyonnál ez igen érzékeny csapás – jelentette ki Monte Cristo részvéttel.

– Harmadrendű! – mondta Danglars, kissé megalázottan. – Hogy az ördögbe érti ezt?

– Az úgy van, hogy a vagyonokat három csoportba osztom be – folytatta Monte Cristo. – Első-, másod- és harmadrendű vagyon csoportjába. Elsőrendűnek azt a vagyont nevezem, amelynek kincsei könnyen elérhetőek, földbirtokok, bányák, francia, osztrák és angol járadékkölcsönök formájában, amennyiben ezek a kincsek, bányák és járadékpapírok elérik a százmilliót. Másodrendűnek az olyan vagyont nyilvánítom, amelynél az ipari vállalatok, üzemek, alkirályságok vagy hercegségek nem jövedelmeznek többet évi másfélmillió franknál, minthogy az ilyen jövedelem együttvéve mintegy ötvenmillió frank tőkének felel meg. Véleményem szerint végül harmadrendű az a vagyon, amely kamatos kamat után hajt jövedelmet, de ez a jövedelem idegenek akaratától és a véletlen szeszélyeitől függ, egy csőd magával ránthatja, és holmi telegráfhír is megingathatja, a sors véletleneinek alávetett pénzügyi műveletektől függ, amelyeket a természetes erővel szemben alacsonyabb rendű erőnek nevezhetnék. Ez egészében akár névleges, akár valóságos tőke, mintegy tizenötmilliót képvisel. Körülbelül ez az ön vagyoni helyzete, ugye?

– Hát bizony ez! – válaszolta Danglars.

– Ez annyit jelent, hogy hat ilyen havi mérleg egy harmadrendű céget teljesen tönkretehet – folytatta Monte Cristo rendíthetetlen nyugalommal.

– Ó! – mondta Danglars, halvány mosollyal. – Mennyire sietős önnek!

– Adjunk hát neki hét hónapot – vetette ellen Monte Cristo ugyanazon a hangon. – Mondja csak, jutott-e valaha eszébe, hogy hétszer egymillió-hétszázezer frank, az körülbelül tizenkétmilliót tesz ki?... Nem? Tudja mit, igaza van. Efféle gondolatokkal sohasem kockáztatná valaki a tőkéjét, mert a tőke ugyanazt jelenti a bankárnak, mint amit a művelt embernek jelent a bőre. Ruháink többékevésbé fényűzőek, a hitelünket ennek köszönhetjük. De ha meghalunk, csak a bőrünk marad meg, és önnek is, ha lemond ügyleteiről, a valóságban nem lesz egyebe, csak legfeljebb öt-hat milliója. Mert a harmadrendű vagyonok alig jelentenek többet, mint a látszat harmad- vagy negyedrészét, mint ahogy a gőzös mozdonyának erejét nem a füstje mutatja meg, amely csak beburkolja, és a valóságnál nagyobbnak tünteti fel. Nohát, ebből azt ötmillióból, amely önnek a valóságos vagyona, most elveszített csaknem kettőt, ami ugyanannyival csökkenti az ön névleges vagyonát vagy hitelét, vagyis, kedves Danglars úr, az ön bőrét egy olyan seb hasítja fel, amely ha négyszer megismétlődik, halált okoz. Ej no, vigyázzon hát, kedves Danglars úr! Szüksége van pénzre? Kölcsönözzek?

– De rosszul kalkulál ön! – kiáltott fel Danglars, és segítségül hívta a látszat minden filozófiáját és képmutatását. – Ebben a pillanatban a pénz már vissza is került pénztáramba egyéb spekulációk révén, amelyek sikerrel jártak. A sebből eredő vérveszteséget pótolja a jó táplálás. Csatát vesztettem Spanyolországban, megvertek Triesztben, de indiai flottám néhány aranyszállító hajót zsákmányolt, és mexikói utászaim új bányákat fedeztek fel.

– Nagyszerű! Nagyszerű! A seb helye azonban megmarad, és az első veszteség alkalmával kiújul.

– Szó sincs róla, hiszen biztos talajon járok – folytatta Danglars a szélhámos megszokott hányavetiségével, akinek az a mestersége, hogy hitelével kérkedjék. – Három kormánynak kellene megbuknia ahhoz, hogy tönkremenjek.

– Ej no! Ilyet is láttunk már.

– Még az is kellene hozzá, hogy a föld ne hozzon termést.

– Jusson eszébe a hét kövér és hét sovány esztendő.

– Vagy a tengernek kellene hirtelen visszahúzódnia, mint a fáraók idejében. Akkor sem az volna az egyetlen tenger, és a legénység otthagyná a hajókat, hogy karavánokat alkosson.

– Annál jobb, nagyon örvendek neki, kedves Danglars úr – mondotta Monte Cristo. – Már látom, hogy tévedtem, és ön valójában a másodrendű vagyonosok osztályába sorozható.

– Azt hiszem, joggal fogadhatom el ezt a minősítést – felelte Danglars, azzal az ajkára fagyott mosollyal, amely Monte Cristót a kontár festők holdvilágára emlékeztette. – De mivelhogy üzleti ügyekről beszélünk – tette hozzá igen boldogan, mert rátalált arra a szóra, amely más mederbe tereli a beszélgetést –, árulja el nekem, mit tehetnék Cavalcanti úr érdekében?

– Hát adjon neki pénzt, ha van hitelszámlája önnél, és ön ezt a hitelszámlát megfelelőnek tartja.

– Kitűnőnek! Ma reggel negyvenezer frankos utalvánnyal jelent meg nálam, amelyet az ön kezessége mellett Busoni abbé írt alá, és a hátirat az öné volt. Érthető, hogy azonnal leszámoltam neki negyven darab ezresbankót.

Monte Cristo bólintott, jelezve, hogy nincs ellene semmi kifogása.

– De ez még nem minden – folytatta Danglars –, a fiának is hitelt nyitott nálam.

– Mekkora hitelt adott az őrnagy a fiatalembernek, ha nem tolakodó a kérdésem?

– Ötezer frankot havonta.

– Vagyis évenként hatvanezer frankot. Sejtettem – mondta vállat vonva Monte Cristo: – Ezek a Cavalcantiak valamennyien ilyen zsugori fráterek. Hogy képzeli az öreg, mit kezdjen egy fiatalember havi ötezer frankkal?

– De tessék megérteni, ha a fiatalembernek néhány ezer frankkal többre volna szüksége...

– Ne adjon neki, az apa ugyan nem áll helyt érte. Ön nem ismeri az ultramontán milliomosokat, valóságos Harpagonok. És ki nyitott önnél hitelt neki?

– A Fenzi-ház. Firenze egyik legjobb nevű bankja.

– Nem azt állítom, hogy elveszíti a pénzét, de azért helyesnek tartanám, ha ön szigorúan tartaná magát a számokhoz.

– Hát nem bízik ön ebben a Cavalcantiban?

– Én! Én tízmilliót is adnék az aláírására, kedves Danglars úr, én ezt a Cavalcantit, az imént előadott osztályozásom szerint, a másodrendű gazdagok csoportjába sorolom.

– És mégis milyen igénytelen! Egyszerű őrnagynak hittem volna, semmi másnak.

– És ezzel nagyon is megtisztelte volna, mert igaza van önnek, a külseje semmit sem árul el. Mikor először láttam, kopott vállrojtjával úgy hatott rám, mint valami kiöregedett főhadnagy. De minden olasz ilyen ám, vagy keleti mágusként ragyog, vagy olyan, akár valami vén zsidó.

– A fiatalember jobb megjelenésű – mondta Danglars.

– Igen, csak kissé félénk talán, de egészben véve meglehetős. Egy kicsit nyugtalan voltam miatta.

– Ugyan miért?

– Mert mikor ön nálam látta, akkor az első lépést tette meg a társaságban, legalábbis így mondták nekem. Eddig egy szigorú nevelőjével utazgatott, és még sohasem járt Párizsban.

– Ezek az előkelő olaszok mindannyian egymás között házasodnak, ugye? – kérdezte Danglars odavetve. – Szeretik egyesíteni a vagyonokat.

– Igaz, rendszerint így is cselekednek. Cavalcanti azonban különc ember, semmit sem úgy csinál, mint mások. Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy egyenesen azért hozta a fiát Franciaországba, hogy itt keressen neki feleséget.

– Úgy gondolja?

– Bizonyosra veszem.

– És hallott már valamit a vagyoni viszonyairól?

– Sok szó esik róla. Egyesek milliomosnak tartják, mások pedig azt állítják, hogy egy garasa sincs.

– És mi az ön véleménye?

– Nem volna helyes az én véleményem szerint ítélnie meg a dolgot, mert én egészen egyénien látom.

– De mégis.

– Az én véleményem az, hogy ezek a kivénült olasz podeszták, ezek a régi condottierik – mert a Cavalcantiak valamikor hadseregeket vezényeltek, tartományokat kormányoztak –, az én véleményem, mondom az, hogy ezek milliókat ástak el egyes rejtekhelyeken olyan módon, hogy annak titkát csak a legidősebb fiú tudja, és nemzedékről nemzedékre az adja tovább a titkot mindig a legidősebb fiúnak. Ennek bizonysága, hogy valamennyiük arca sárga és kiszáradt, akár a Köztársaság idejéből származó forintjaiknak színe, amely arcukon azért is tükröződik, mert hiszen folyton-folyvást azokban gyönyörködnek.

– Kitűnően látja ezt – mondja Danglars. – És ez annál is inkább így lehet, mert senki sem tud arról, hogy akár egy talpalatnyi földjük volna.

– Vagy legalábbis nagyon kevés. Annyi bizonyos, hogy én Cavalcantinak csak luccai palotájáról tudok.

– Ah! Van hát egy palotája? – nevetett Danglars. – Már az is valami.

– Hogyne volna, de bérbe adta a pénzügyminiszternek, ő maga pedig egy szerény kis házban húzódik meg. Hiszen mondtam már, azt hiszem, a jóember alaposan zsugori.

– Ugyan, ugyan, nem valami hízelgő a véleménye.

– Nézze, én alig ismerem, mindössze talán háromszor láttam életemben. Amit tudok róla, azt Busoni abbétól és tőle magától hallottam. Ma reggel beszélt nekem arról, hogy mik a tervei a fiával, és sejtette velem, hogy akár Franciaországban, akár Angliában szeretné gyümölcsöztetni millióit, mert Olaszországban, amely szinte halott ország, bizony elég tekintélyes összegei hevernek parlagon. De vegye tudomásul, hogy noha Busoni abbéban személy szerint a legnagyobb mértékben megbízom, felelősséget mégsem vállalok érte.

– Nem tesz semmit, mégis hálás vagyok, amiért hozzám küldte ezt az új ügyfelet. A neve nagyon szépen illik a könyveimbe. Pénztárosom, akinek már megmagyaráztam, ki is ez a Cavalcanti, egész büszke rá. Igaz is, de ez csak amolyan eszembe ötlő kérdés, ha ezek az emberek kiházasítják fiaikat, adnak velük valami pénzecskét is?

– Ej, istenem, már ki így, ki úgy. Ismertem egy olasz herceget, gazdag volt, akár egy aranybánya, Toszkána egyik legragyogóbb nevét viselte. Ez a herceg, mikor fiai az ő ízlése szerint házasodtak, milliókat ajándékozott nekik, ha pedig akarata ellen választottak feleséget, nem adott többet, mint havi harminc tallért jövedelmező járadékot. Tegyük fel, hogy Andrea apja tetszése szerint házasodik, lehet, hogy az ad neki egy-, két- vagy hárommilliót is. Ha a menyasszony valami bankár lánya lenne például, akkor talán érdekeltséget is vállalna fia apósának bankjában. No, mármost tegyük fel, hogy a menyasszony nincs az öregnek ínyére, akkor bizony alászolgája, az öreg Cavalcanti lezárja pénzesládáját, kettős lakatot tesz reá, és akkor Andrea fiatalúrnak úgy kell boldogulnia, mint egy párizsi család fiának, vagyis kártyát cinkelhet, és hamisjátékos lehet belőle.

– Ez a fiú majd talál magának valami bajor vagy perui hercegkisasszonyt. Zárt korona kell neki, egy Eldorádó, ezüstbányával tele.

– Nem, a nagy hegység túlsó oldalán élő nagyurak igen gyakran egyszerű halandó lányokat vesznek feleségül. Olyanok, mint Jupiter, szeretik, ha a fajok kereszteződnek. De mondja csak, kedves Danglars úr, talán csak nem akarja Andreát megházasítani, hogy így kifaggat?

– Bizony ez nem is volna a legrosszabb spekuláció – felelte Danglars. – Márpedig én szeretem a jó vállalkozásokat.

– Csak nem Danglars kisasszonyra gondol? Hát azt akarja, hogy Albert megfojtsa azt a szegény Andreát?

– Albert! – mondta Danglars vállat vonva. – Bizony nem hinném, hogy sokat bánná.

– Hát nem a vőlegénye Danglars kisasszonynak?

– Mindössze annyi történt, hogy Morcerf úrral néhányszor beszélgettem erről a házasságról. De Morcerf-né és Albert...

– Azt akarja ezzel mondani, hogy Albert-rel nem volna előnyös a házasság?

– Ugyan már! Azt hiszem, egy Danglars lány ér annyit, mint Morcerf úr.

– Danglars kisasszony szép hozományt kap, abban nem kételkedem, főleg ha a telegráf nem követ el több ostobaságot a híreivel.

– Ó, itt nemcsak a hozományról van szó. De igaz is, mondja csak...

– Mit mondjak?

– Miért nem hívta meg az ebédjére Morcerf urat és családját?

– Meghívtam én őket, de Albert nem fogadhatta el a meghívást, mert Dieppe-be utazott anyjával, akinek tengeri levegőt ajánlottak.

– Igen, igen – nevetett Danglars –, az jót tehet neki.

– Ugyan miért mondja ezt?

– Mert fiatal korában is megszokta a tengert.

Monte Cristo elengedte füle mellett ezt a megjegyzést, mintha nem is hallotta volna.

– De végre is, ha Albert nem olyan gazdag, mint Danglars kisasszony – mondta a gróf –, azt csak nem vitathatja el tőle, hogy ősi nevet visel?

– Lehet, de a magam nevét legalább annyira becsülöm – jegyezte meg Danglars.

– Annyi bizonyos, hogy önnek népszerű neve van, és csak ékesíti azt a címet, amellyel feldíszíteni vélték. De ön sokkal értelmesebb ember, semhogy meg ne tudná ítélni, hogy a kiirthatatlanul belénk gyökerezett nézeteknél fogva az öt évszázados nemesség értékesebb, mint a húszesztendős.

– És éppen ezért tartom előnyösebbnek Andrea Cavalcanti urat, mint Albert de Morcerf urat – magyarázta Danglars, és mosolya maró gúnnyal volt tele.

– Márpedig azt hiszem, hogy a Morcerf-ek nemesség tekintetében mindenkor kiállják a versenyt a Cavalcantiakkal.

– A Morcerf-ek... – folytatta Danglars. – Kedves grófom, ugyebár ön is nemesember?

– Azt hiszem, igen.

– Sőt, jártassága is van a címertanban?

– Meglehetősen.

– Nohát, nézze csak meg az én címerem színét. Bizony az sokkal szilárdabb, mint a Morcerf családé.

– Ugyan miért?

– Mert ha születésemnél fogva nem is vagyok báró, mégiscsak Danglars a nevem.

– És aztán?

– Az ő neve korántsem Morcerf.

– Az ő neve nem Morcerf?

– De nem ám!

– No, ne mondja!

– Engem báróvá tettek, tehát báró vagyok, ő azonban önmagát nevezte ki grófnak, tehát nem az.

– Lehetetlen!

– Hallgasson ide, kedves gróf – folytatta Danglars –, Morcerf úr a barátom, vagy legalábbis harminc éve jó ismerősöm. Ön tudja, hogy nem sokat törődöm a címeremmel, mivel még nem felejtettem el, hogy honnan származom.

– Ez lehet a legnagyobb alázatosság jele is, de lehet a legnagyobb gőgé is – jegyezte meg Monte Cristo.

– Hát nézze csak: mikor én kis segéd voltam, Morcerf egyszerű halászlegény volt.

– És hogy hívták akkoriban?

– Fernand-nak.

– Csak így röviden?

– Fernand Mondegónak.

– Bizonyos ebben?

– A mindenségit! Elég sok halat vettem tőle, ismerhetem.

– Akkor miért adná a lányát feleségül Fernand fiához?

– Mert Fernand és Danglars egyaránt felkapaszkodott ember, mind a ketten új nemesek, mindketten meggazdagodtak, csakhogy rólam nem járnak olyasféle hírek, mint amilyenek őróla keringenek.

– Miféle hírek?

– Semmi, tulajdonképpen.

– Igen, igen, értem. Amit mond, az felfrissíti az emlékeimet, úgy rémlik, mintha Fernand Mondego nevét már hallottam volna. Görögországban beszéltek róla.

– Ali pasa nevével kapcsolatban?

– Úgy van.

– Itt a titok nyitja – folytatta Danglars –, és bevallom, sokat adnék érte, ha rájöhetnék.

– Nem is volna nehéz feladat, ha kedve van hozzá.

– Hogyan?

– Bizonyára van önnek valami üzletfele Görögországban.

– Már hogyne volna!

– Janinában?

– Mindenfelé.

– Írjon hát a janinai üzletfelének, és kérdezze meg tőle, milyen szerepet játszott egy Fernand nevezetű francia Ali Tepelenti katasztrófájában?

– Igaza van! – kiáltott fel Danglars és felugrott. – Még ma írok.

– Tegye meg!

– Meg is teszem.

– És ha megtud valami botrányos hírt...

– Azonnal közlöm önnel.

– Nagy örömömre lesz.

Danglars kisietett a szobából, és egy ugrással kocsijában termett.

10

A királyi ügyész dolgozószobája

Hagyjuk, hadd robogjon haza a bankár, és kövessük Danglars-nét délelőtti útján.

Említettük már, hogy Danglars-né déli fél egykor befogatott és kikocsizott.

A faubourg Saint-Germain felé tartott, végighajtatott a rue Mazarine-en, és a Pont-Neuf hídfőjénél állíttatta meg a kocsiját. Leszáll és áthaladt a hídon. Igen egyszerű ruha volt rajta, mint ahogy egy jó ízlésű asszonyhoz illik, ha délelőtt indul el hazulról. A rue Guénégaud-hoz érve bérkocsiba szállt, és a kocsisnak meghagyta, hogy a rue du Harlayra hajtson.

Alig ült bent a kocsiban, nagyon sűrű fekete fátyolt vett ki a zsebéből, és a fátyolt feltűzte szalmakalapjára. Kalapját azután visszatette a fejére, és örömmel látta kis zsebtükrében, hogy fehér bőrén és szeme csillogásán kívül semmi sem látszik az arcából.

A bérkocsi áthaladt a Pont-Neufön, és a place Dauphine-on keresztül eljutott a Harlay-udvar elé. Danglars-né a kocsi ajtaján kihajolva fizetett a fuvarért, azután a lépcsőnek tartott, amelyen könnyed léptekkel ment fel, és csakhamar elérkezett a törvényszék nagy előcsarnokába.

Reggelenként igen sok ügyet intéznek, és még több ügyes-bajos ember járkál az Igazságügyi Palotában, és az elfoglalt férfiak nemigen nézegettek a nőkre.

Danglars-né tehát áthaladt az előcsarnokon, és semmivel sem tűnt fel jobban, mint az a tíz másik asszony, aki az ügyvédjére várt. Villefort úr előszobájában torlódás volt. Danglars-nénak azonban ki sem kellett ejtenie a nevét. Alig jelent meg, az egyik ajtónálló felállt, odalépett hozzá és megkérdezte, vajon nem ő-e az a hölgy, akire a királyi ügyész várakozik. Igenlő válaszára egy mellékfolyosón keresztül egyenesen Villefort úr dolgozószobájába vezette.

Az ügyész az ajtónak háttal, karosszékében ülve, éppen írt. Hallotta, amint nyílik az ajtó, hallotta, amint az ajtónálló azt mondja: „Tessék belépni, asszonyom!”, majd azt is hallotta, hogy az ajtó becsukódik, de még mindig nem moccant. Alig haltak el azonban a távolodó szolga lépései, élénken hátrafordult, gyorsan ráfordította a zárra a kulcsot, leengedte a függönyöket, és alaposan benézett a szoba minden sarkába.

Majd, amikor megbizonyosodott arról, hogy se nem láthatja, se nem hallhatja senki, és ennek következtében megnyugodott, akkor megszólalt:

– Köszönöm, asszonyom, hogy pontos volt – mondta.

Helyet mutatott neki, és Danglars-né sietve le is ült, mert szívdobogása olyan erős volt, hogy szinte fuldoklott tőle.

– Nagy ideje, asszonyom, hogy szerencsém volt önnel négyszemközt beszélni – mondta a királyi ügyész, s most ő is helyet foglalt, és félkör alakban közelebb húzta karosszékét, úgyhogy szembekerült Danglars-néval. – De legnagyobb sajnálatomra, igen kínos beszélgetés vár reánk.

– Láthatja, uram, hogy első hívására eljöttem, noha ez a beszélgetés számomra bizonyára még sokkal kínosabb lesz, mint önre nézve.

Villefort keserűen mosolygott.

– Tehát igaz – mondta, s e szavakkal sokkal inkább saját gondolataira adott választ, semmint Danglars-né megjegyzésére –, tehát igaz, hogy múltunk minden tette nyomot hagy maga után, az egyik sötét, a másik fényes nyomot. Való igaz hát, hogy minden olyan lépésünk, amelyet az életben teszünk, ahhoz az úthoz hasonlít, amelyet a csúszómászó féreg tesz meg a homokban: barázdát hogy maga után. Fájdalom, sokak számára ez a barázda a könnyet jelenti.

– Uram – mondta Danglars-né –, ugye megérti, hogy most nagyon izgatott vagyok. Legyen hát kímélettel hozzám, nagyon kérem. Ebben a szobában már igen sok bűnös tartózkodott remegve és szégyenkezve, és ebben a karosszékben most én ülök szégyenkezve és reszketve... Higgye el, egész józanságomra szükségem van, hogy magamban ne a bűnös asszonyt és önben ne fenyegető bírámat lássam.

Villefort a fejét rázta, és nagyot sóhajtott.

– Én pedig – szólt – azt mondom, hogy az én helyem nem a bírói székben, hanem a vádlottak padján volna.

– Az öné? – csodálkozott Danglars-né.

– Igen, az enyém.

– Azt hiszem, uram, az ön puritánsága túlozza a helyzetet – jegyezte meg Danglars-né, akinek gyönyörű szemében hirtelen fény villant fel. – Olyan barázdákat, amelyekről az imént beszélt, lángoló ifjúságában mindenki hagy maga után. A szenvedélyek mélyén, a gyönyörön túl mindig meghúzódik egy kis lelkifurdalás. Ezért nyújtja az evangélium, a szerencsétleneknek ez az örök segélyforrása, vigasztalásul nekünk, szegény nőknek, a megtévedt leányról és a házasságtörő asszonyról szóló példázatot. És ha ifjúságom őrjöngéseire gondolok, olykor – bevallom – azt hiszem, Isten megbocsát nekem miattuk, mert ha mentség nincs is, de bűnhődés mindenesetre van szenvedéseimben. Mitől kell azonban önnek tartania, hiszen a férfiaknak mindent megbocsát a világ, sőt, a botrány sokszor még érdemül is szolgál?

– Asszonyom – válaszolta Villefort –, ön ismer engem. Nem vagyok képmutató, vagy legalábbis ok nélkül nem vagyok az. Ha a homlokom szigorú, bizonyára a gondok sötétlenek rajta. Ha a szívem már kővé vált is, ez csak azért van, hogy el tudja viselni a rámért csapásokat. Nem ilyen voltam ám én fiatal koromban, nem voltam ilyen eljegyzésem estéjén sem, amikor valamennyien együtt ültünk Marseille-ben, a rue du Cours-on, az ünnepi asztal körül. Hanem azóta minden megváltozott bennem és körülöttem. Életem akadályok szüntelen leküzdésében telt el. Ezek az akadályok akarva, nem akarva utamban álltak, meg kellett birkóznom velük. Ritkaság, hogy amit igen forrón óhajtunk, azt ne védenék éppen olyan forrón azok, akiktől meg akarjuk szerezni, vagy akiktől ki akarjuk csikarni. Így a rossz cselekedetek a szükségszerűség álarcában többnyire az ember elé jönnek Csak később látjuk meg, hogy azt a beszámíthatatlan állapotban elkövetett rossz cselekedetet, amelyet a félelem és az önkívület hoztak létre, hogyan kerülhettük volna el. Vakságunkban akkor nem láttuk azt az eszközt, amelyet használni kellett volna, és amely később egyszerűnek és könnyűnek mutatkozik. Azt mondjuk magunknak: hogyan is tehettem ezt, ahelyett hogy amúgy cselekedtem volna? Önöket, nőket, éppen ellenkezőleg, ritkán bántja a lelkifurdalás, mert az elhatározás ritkán indul ki önöktől, a szerencsétlenségbe többnyire mások sodorják bele, hibájuk többnyire a mások bűnéből fakad.

– Akárhogy van is, lássa be, uram – mondta Danglars-né –, hogy ha el is követtem valami hibát, ugyancsak keményen megbűnhődtem érte tegnap este.

– Szegény asszony! – jegyezte meg Villefort, és megszorította Danglars-né kezét. – Az a büntetés ugyan túlságosan próbára tette önt, mert kétszer is csaknem összeroskadt alatta, és mégis...

– Nos?

– Mégis meg kell mondanom... szedje össze minden erejét, asszonyom, mert még nem ért a végére.

– Istenem! – kiáltotta Danglars-né rémülten, – Hát mi van még hátra?

– Asszonyom, ön csak a múltat látja, ami bizony nagyon sötét. De képzelje el a jövőt, amely még sötétebb... irtózatosabb... sőt talán véres is lesz!...

A báróné jól ismerte Villefort nyugodt természetét, éppen ezért annyira megrémítette a férfi izgatottsága, hogy ajka sikoltásra nyílt, de a sikoltás elhalt a torkában.

– Ugyan hogy támadhatott fel ez a rettenetes múlt? – kiáltott fel Villefort. – Miképpen szabadult ki a sír mélyéből és szívünk mélyéről, ahol immár csendben szunnyadt? Hogyan jöhetett ki, mint valami kísértet, hogy sápadttá halványítsa arcunkat, és piros foltokat fessen homlokunkra?

– Fájdalom, bizonyára a véletlen okozta! – jegyezte meg Hermine.

– A véletlen! – folytatta Villefort. – Nem, asszonyom, nem, nincsenek véletlenek!

– De vannak! Hát nem véletlen, bár végzetes véletlen okozta mindezt? Nem véletlenség-e, hogy Monte Cristo grófja megvette azt a házat? Nem véletlenség-e, hogy felásatta a kertet? Nem véletlenségből történt-e végül, hogy azt a szerencsétlen kisgyermeket megtalálták a fák alatt? Szegény, lelkemtől lelkedzett kis ártatlan teremtés, soha meg nem csókolhattam, de könnyeimet bőven onthattam érette. Ó, egész szívem a gróf felé repesett, amikor arról a drága holttestről beszélt, amelyet a virágok alatt találtak.

– Ez nem úgy volt, asszonyom, és éppen ezt a szörnyűséget kell önnek tudtára adnom – válaszolta Villefort tompán. – Bizony, a virágok alatt nem találtak gyermeki hamvakat. Nem, nincsen kiásott gyermekholttest, nem sírni, nem panaszkodni, hanem reszketni kell!

– Mit akar ezzel mondani? – kiáltott fel Danglars-né, egész testében remegve.

– Azt akarom mondani, hogy Monte Cristo úr, mikor a fa alatt ásatott, nem bukkanhatott sem gyermekcsontvázra, sem ládára, vagy annak a pántjaira, mert a fák alatt nem volt egyik sem.

– Nem volt egyik sem! – ismételte Danglars-né, és úgy meresztette szemét a királyi ügyészre, hogy ijesztően kitágult pupillái a legnagyobb rémületet fejezték ki. – Nem volt egyik sem! – ismételte még egyszer, mint aki szavai csengésével és saját hangjával akarja meggátolni, hogy elröppenjenek fejéből a gondolatok.

– Nem! – mondta Villefort, és homlokát tenyerébe hajtotta. – Nem, nem, nem!

– Akkor hát nem oda temette azt a szegény gyermeket, uram? Miért csalt meg? Mi volt vele a célja, mondja?

– De oda. Hallgasson meg, hallgasson végig, asszonyom, és meg fog szánni, amiért húsz esztendeje egymagam viseltem a fájdalmak terhét, anélkül, hogy eddig megosztottam volna önnel.

– Istenem! Kétségbeejt! De mindegy, beszéljen, hallgatom.

– Azt tudja, hogy mi történt azon a fájdalmakkal teli éjszakán, amikor ön gyötrődve feküdt ágyán, a vörös damaszttal bevont szobában, mialatt én, aki csaknem ugyanannyit szenvedtem, mint ön, alig vártam, hogy túl legyen a kínokon. A gyermek a világra jött, nem mozdult, nem lélegzett, egyetlen hangot sem adott: halottnak hittük.

Danglars-né olyan hirtelen mozdulatot tett, mintha fel akart volna ugrani a székéről.

Villefort azonban összetett kézzel kérte, hogy figyeljen tovább.

– Halottnak hittük – ismételte. – Egy ládikába helyeztem, amely a koporsót helyettesítette. Lementem a kertbe, gödröt ástam, és sietve elföldeltem. Alig fejeztem be a temetést, mikor a korzikai felém nyújtotta karját. Hatalmas árnyként emelkedett fel előttem, s valami megcsillant, mint a villám. Hirtelen fájdalmat éreztem, kiáltani akartam, egész testemen hideg borzongás futott végig, amely torkomba is beléfojtotta a szót... Szinte haldokolva estem össze, azt hittem, megöltek. Sohasem felejtem el az ön fenséges bátorságát, mikor magamhoz térve, nagy keservesen elvonszoltam magam a lépcsőig, ahová ön, noha félig szintén halott volt, elébem vánszorgott. Hallgatni kellett a szörnyű katasztrófáról. Önnek, dajkája támogatásával, volt ereje visszatérni otthonába. Az én sebesülésemet párbajjal magyaráztuk. A titok, minden várakozás ellenére, kettőnk közt maradt. Engem Versailles-ba vittek. Három hónapig vívódtam élet-halál között. Mikor aztán végre úgy látszott, hogy életben maradok, a délvidék napsütését és levegőjét rendelték nekem. Négy ember vitt el Párizsból Châlons-ba olyan módon, hogy naponta hat mérföldet tettek meg. A feleségem kocsiban követte a gyaloghintómat. Châlons-ból a Saône-on, majd a Rhône-on szállítottak tovább, és a folyamár sebességével jutottam el Arles-ba, onnan ismét gyaloghintómon folytattam az utat egészen Marseille-ig. Lábadozásom fél esztendeig tartott, önről semmit sem hallottam, kérdezősködni pedig nem mertem ön után. Mire visszajöttem Párizsba, megtudtam, hogy mint Nargonne úr özvegye, nőül ment Danglars úrhoz.

Ugyan mi foglalkoztatott attól a perctől kezdve, hogy eszméletemet visszanyertem? Mindig ugyanaz, mindig az a gyermekholttest, amely álmaimban éjjelente kiszállt a föld mélyéből, a gödör fölött lebegett, és mind tekintetével, mind öklével fenyegetett engem. Párizsba érkezésem után azonnal tudakozódtam, mi történt azóta a házzal? Az bizony lakatlanul maradt, amióta mi odahagytuk, de kilenc évre bérbe vette valaki. Felkerestem a bérlőt, úgy tettem, mintha a házat, amely feleségem szüleié volt, nem akarnám idegen kézre hagyni. Kártérítést ajánlottam fel, ha felbontja a szerződést. Hatezer frankot kért, én szíves-örömest adtam volna tízezret, húszezret is. A pénz nálam volt, s én haladéktalanul aláírattam a szerződést felbontó okiratot. Majd, amint ez a vágyva-vágyott átruházás a kezemben volt, vágtatva mentem Auteuilbe. Mióta kitettem lábamat a házból, egy lélek oda be nem lépett.

Délután öt óra volt. Felmentem a piros szobába, és vártam, hogy leszálljon az éjszaka.

Ott aztán gondolatban még egyszer átéltem mindazt a kínt, amely egy esztendő óta gyötört, s amely most újra feltámadt, fenyegetőbben, mint valaha.

Az a korzikai, aki vendettát esküdött ellenem, aki Nîmes-ből Párizsig követett, az a korzikai, aki a kertben rejtőzködött, aki belém döfött, látta, amint megásom a gödröt, látta, amint eltemettem a gyermeket, lehetséges, hogy önt is ismeri... nem fizetteti-e meg egyszer e borzalmas ügy titkát?... Nem lesz-e édes bosszú a számára, ha megtudja, hogy tőrével nem sebzett halálra? Sürgős volt tehát, hogy mindenekelőtt és minden eshetőségre számítva eltüntessem és megsemmisítsem a múlt minden látható nyomát. Emlékemben úgyis minden túlságos elevenen élt tovább.

Ezért érvényteleníttettem a bérletet, ezért mentem oda, ezért várakoztam.

Mikor leszállt az éjszaka, megvártam a teljes sötétséget. A szobában nem égett lámpa, a szél a függönyöket meg-meglibegtette, mögöttük mindig valami kémkedőt véltem látni. Időnként összerezzentem. A mögöttem levő ágyból mintha az ön nyöszörgését hallottam volna, hátrafordulni sem mertem. A szívem a nagy csendben hangosan vert, és szívdobogásom olyan heves volt, hogy attól tartottam, feltépi régi sebemet. Lassacskán elhaltak a környék zajai. Megértettem, hogy többé nincs mitől félnem, hogy nem láthat és nem hallhat meg senki, és elhatároztam, hogy lemegyek.

Nézze, Hermine, azt hiszem, vagyok annyira bátor, mint bárki más, de mikor ingem alól elővettem a kerti lépcső kis kulcsát, amelyet mindketten úgy szerettünk, és amelyet ön aranykarikán akart viselni, mikor kinyitottam az ajtót, mikor az ablakon keresztül sápadt holdfény esett a csigalépcső fokaira, és egy hosszú fénysáv fehéren villant meg, mint valami kísértet, akkor a falhoz lapultam, és csaknem felkiáltottam. Attól tartottam, hogy megőrülök.

Végre mégiscsak erőt vettem magamon. Lebotorkáltam a lépcsőfokokon, csak a térdem remegésén nem tudtam úrrá lenni. A korlátba kapaszkodtam, mert ha csak egy pillanatra is elengedem, bizonnyal összerogytam volna.

Leértem az alsó ajtóhoz. Az ajtó mellett kívülről egy ásó volt a falhoz támasztva. Tolvajlámpát is vittem magammal. A pázsit közepén megálltam, hogy meggyújtsam, azután folytattam utamat.

November végére járt, a kertből már eltűnt minden zöld, a fák csak csupasz vázként álltak ott hosszú, vézna karjaikkal, a halott levelek pedig a homokkal együtt csikorogtak lépteim alatt.

A rémület annyira hatalmában tartotta a szívemet, hogy amint a bozót felé közeledtem, zsebemből pisztolyt vettem elő, és készenlétben tartottam. Az ágakon át folytonosan a korzikai felbukkanó alakját véltem látni.

Tolvajlámpámmal megvilágítottam a bozótot. Üres volt. Alaposan körülnéztem, bizonyos-e, hogy egyedül vagyok. Az éjszaka csendjét nem zavarta semmiféle zaj, hacsaknem egy bagoly huhogása. Ez az éles és kísérteties hang mintha az éj fantomjait hívta volna.

Lámpámat ráakasztottam egy villa alakú ág végére, amelyet már egy évvel ezelőtt észrevettem azon a helyen, ahol a gödröt ástam. A nyáron át jó sűrűn benőtte a fű azt a helyet, és mire eljött az ősz, nem volt, aki lekaszálja. De azért úgy láttam, egy kis helyen gyérebb a fű, és ez magára vonta a figyelmemet. Nyilvánvalóan itt ástam fel akkor a földet. Most hát dologhoz láttam.

Az az óra, amelyre több mint egy év óta vártam, végre elérkezett. Hogy reménykedtem akkor, hogy láttam neki a munkának, és hogy kutattam fel minden kis pázsitdarabot, mert azt lestem, hogy majd csak megkoppan hirtelen valamiben az ásóm! De semmi! Pedig még egyszer akkora gödröt ástam, mint az első alkalommal. Először azt hittem, tévedtem, eltévesztettem a helyet. Tájékozódni próbáltam, jól megnéztem a fákat, megkíséreltem felismerni azokat az apró részleteket, amelyek annak idején szemembe ötlöttek. A csupasz ágak között jéghideg, éles szél fütyült, homlokomról mégis patakokban folyt a verejték. Visszaemlékeztem, hogy a tőrdöfés abban a pillanatban ért, amikor már éppen letaposgattam a földet, hogy a gödör teljesen eltűnjék. Miközben a földet tapostam, egy aranyesőfához támaszkodtam. Mögöttem egy mesterséges szikla állott, amely padként szolgált a sétálóknak. Emlékeztem, hogy mikor kezem elengedte az aranyesőfát és elestem, ennek a kőnek a hidegségét éreztem. Jobboldalt esett tőlem az aranyesőfa, mögöttem volt a szikla. Most ugyanolyan állásba helyezkedtem, ugyanúgy leestem, azután ott kezdtem a gödröt szélesebbre ásni. De semmi! Sehol semmi! A láda nem volt ott.

– Nem volt ott a láda? – mormogta Danglars-né, magánkívül a rémülettől.

– Ne higgye, hogy beértem ennyi kísérlettel – folytatta Villefort. – Dehogy. Át- meg átkutattam az egész bozótot. Arra gondoltam, hogy a gyilkos kiásta a ládikát, és abban a hitben, hogy kincset tartalmaz, amelyet meg akart kaparintani, magával vitte. Később meggyőződött róla, hogy tévedett, maga ásott valahol egy gödröt, és oda temette a ládát. De semmi. Akkor az ötlött az eszembe, hogy talán nem élt ennyi óvatossággal, és egész egyszerűen valamelyik sarokba hajította. Ennek az utolsó feltevésnek helyességéről azonban csak napvilágnál lehetett meggyőződni, meg kellett tehát várnom a reggelt. Visszatértem a szobába, és ott várakoztam.

– Ó, istenem!

– Hajnalban ismét lementem. Először megint a bozótot kutattam át. Abban reménykedtem, hogy valami olyan nyomot találok, amely a sötétségben elkerülte a figyelmemet. Több mint húsz négyzetlábnyi területen felástam a földet, két lábnál mélyebben. Napszámosnak egy nap is alig-alig lehetett volna elég ahhoz, amit én egy óra alatt elvégeztem. Nem találtam semmit, egyáltalában semmit.

Akkor már csak az volt hátra, hogy utolsó feltevésem szerint keressem a kis ládát, valamelyik sarokba dobva. Azon az úton kellett lennie, amelyik a kijárati ajtóhoz vezet. Ám ez az újabb nyomozás is hiábavalónak bizonyult, akár az első, és nehéz szível tértem vissza a bozóthoz, de már az nem kecsegtetett reménnyel.

– Ó! – kiáltott fel Danglars-né. – Ebbe igazán bele lehetett volna őrülni!

– Egy pillanatig reménykedtem is benne – mondta Villefort –, de még ez a szerencse sem ért. Összeszedtem hát minden erőmet, és gondolkodni kezdtem: ugyan miért vitte volna magával ez az ember azt a kis holttestet? Ezen töprenkedtem.

– Hiszen az imént már megmondta – jegyezte meg Danglars-né –, azért, hogy bizonyítéka legyen.

– Ej, dehogy, asszonyom, ez már lehetetlen. Egy esztendeig senki sem őriz meg egy holttestet. Jelenti a hatóságnak, és tanúvallomást tesz. Ez azonban nem történt meg.

– Hát akkor miért? – kérdezte Hermine remegve.

– Miért? Sokkal szörnyűbb, sokkal végzetesebb, sokkal borzasztóbb volna reánk nézve, ha a gyermek esetleg élne, ha a gyilkos megmentette volna.

Danglars-né valami irtózatos kiáltást hallatott, és megragadta Villefort kezét.

– Ha a gyermekem élne! – mondta. – Ön tehát elevenen temette el a gyermekemet, uram! Nem győződött meg arról, hogy a gyermek halott, és mégis eltemette. Borzasztó!

Danglars-né felegyenesedett, a királyi ügyész elé állt, és törékeny kezével megszorította a férfi csuklóját. Fenyegetően nézett rá.

– Mit tudom én? Ezt is csak úgy mondom, mintha bármi mást mondanék – válaszolta Villefort olyan merev tekintettel, amely azt bizonyította, hogy ez a nagy hatalmú ember a kétségbeesés és őrület határán áll.

– Gyermekem! Szegény gyermekem! – kiáltott a báróné, és kétségbeesetten visszaroskadt székébe. Zokogását zsebkendőjébe fojtotta.

Villefort magához tért, és megértette, hogy az anyai kétségbeesést, amely most Danglars-né lelkét betöltötte, csak azzal űzheti el, ha az asszonyban felkelti a rémület érzését, amely rajta is úrrá lett.

– Értse meg hát, hogy ha így van – mondta, most ő is felállt és a bárónéhoz lépett, hogy halkabban beszélhessen –, akkor elvesztünk. A gyermek él, valaki tudja, hogy él, valaki a titkunk birtokában van. És mivel Monte Cristo egy kiásott gyermekről tett említést, noha a gyermek már nem volt ott, a titok az ő birtokában lehet.

– Isten, igazságos Isten, bosszúálló Isten! – mormogta Danglars-né.

Villefort csupán valami furcsa felhördüléssel felelt.

– De a gyermek? A gyermek, uram? – folytatta az anya makacsul.

– Ó, mennyit kerestem! – kezdte ismét Villefort, a kezét tördelve. – Hányszor hívogattam álmatlan éjszakáimon! Hányszor kívántam királyi gazdagságot, hogy millió ember millió titkát megvehessem rajta, és azokban megtaláljam a magamét! Végre, amikor már vagy századszor vettem kezembe az ásót, akkor azon is töprengtem vagy századszor, vajon mit is csinálhatott a korzikai egy gyermekkel, hiszen egy gyermek útjában van a menekülőnek. Talán, mikor észrevette, hogy a gyermek életben van, belehajította a folyóba.

– Lehetetlen! – kiáltott fel Danglars-né. – Bosszúból meg lehet ölni egy férfit, de egy gyermeket csak nem fojt valaki hidegvérrel a vízbe!

– Azt is lehetségesnek véltem – folytatta Villefort –, hogy a lelencházba vitte.

– Igen! Igen! – kiáltotta a báróné. – Ott van a gyermekem, uram!

– El is rohantam oda, és megtudtam, hogy még akkor éjjel, szeptember 20-nak éjszakáján hoztak hozzájuk egy gyermeket. Egy fél asztalkendőbe volt bepólyálva, a finom vászon asztalkendő szándékosan ketté volt hasítva. Az asztalkendőnek ebben a felében egy bárói korona egyik fele és egy H-betű ékeskedett.

– Ő az! Ő az! – kiáltott Danglars-né. – Minden fehérneműmbe ez volt belehímezve. Nargonne úr báró volt, és az én nevem Hermine. Hála neked, Istenem! Nem halt meg hát a gyermekem!

– Nem, nem halt meg!

– És ezt ön mondja? Nem is fél, hogy megöl az öröm, uram? Hol van? Hol a gyermekem?

Villefort vállat vont.

– Mit tudom én? – felelte. – Azt hiszi, ha tudnám, akkor végigvittem volna önt a gyötrődések minden fokozatán, mint valami drámaköltő vagy regényíró? Nem, sajnos, bizony nem tudom. Mintegy hat hónappal azelőtt, hogy érdeklődtem, egy asszony kérte ki a gyermeket az asztalkendő másik felével. Ez az asszony fel tudott mutatni mindent, amit csak a törvény követel, így aztán ki is adták neki a gyermeket.

– Meg kellett tudnia, ki ez az asszony, fel kellett volna kutatnia.

– Mit gondol, én mit csináltam, asszonyom? Büntető vizsgálat örve alatt mindent megtettem, amit a rendőrség finom szimatú vizsláival és legügyesebb ügynökeivel véghez lehet vinni, fel lehet kutatni. A szálak egészen Châlons-ig vezettek. Châlons-ban azután nyomuk veszett.

– Nyomuk veszett?

– Bizony, nyomuk veszett. Mindörökre.

Danglars-né az elbeszélés alatt egyre sóhajtozott, zokogott és fel-felkiáltott.

– Ennyi az egész? – kérdezte. – Ön beérte ennyivel?

– Dehogy – válaszolta Villefort –, sohasem hagytam abba a keresést, tudakozódást, kérdezősködést. Két-három esztendő óta azonban pihentettem a dolgot. De most annál nagyobb kitartással és elkeseredéssel látok neki ismét. És meglátja, sikerrel fogok járni, mert most már nem a lelkiismeret sarkall, hanem a félelem.

– Monte Cristo grófja azonban nem tudhat semmiről – folytatta Danglars-né –, mert hiszen akkor nem keresne fel olyan gyakran bennünket.

– Ohó, az emberi gonoszság még hatalmasabb, mint Isten jósága – mondta Villefort. – Megfigyelte már, milyen szemmel néz ránk ez az ember, mikor velünk beszél?

– Nem én.

– De megnézte legalább olykor alaposabban?

– Természetesen. Különös ember, semmi más. Mindössze csak egy dolog lepett meg, hogy a kitűnő lakomához, amit elénk adott, ő maga hozzá sem nyúlt, semmiféle fogást meg nem ízlelt.

– Úgy van! Úgy van! – jegyezte meg Villefort. – Ezt magam is észrevettem. Ha akkor tudtam volna azt, amit most tudok, magam sem nyúltam volna semmihez. Azt hittem volna, hogy meg akar mérgezni bennünket.

– És mint láthatja, nagyot tévedett volna.

– Az igaz, de higgye el, ennek az embernek valami különös szándéka van velünk. És éppen ezért akartam önt látni, ezért mondtam, hogy beszélni szeretnék önnel, és ezért akartam önt megvédeni az egész világgal szemben, főleg pedig őellene. Mondja csak – folytatta Villefort, és még mélyebben nézett a báróné szemébe, mint eddig –, senkinek sem beszélt a kettőnk viszonyáról?

– Soha senkinek.

– Ne vegye rossz néven – folytatta gyöngéden Villefort –, ha azt kérdem: senkinek? Úgy értem, soha senkinek a világon, ugye?

– Természetesen nem – felelte a báróné elpirulva. – Soha senkinek, esküszöm!

– Nem szokta esténként leírni azt, ami napközben történt önnel? Nem vezet naplót?

– Nem! Fájdalom, az életem nagyon könnyelműen telik el. Magam is azonnal elfelejtek mindent.

– Nem szokott álmában beszélni, legjobb tudomása szerint?

– Úgy alszom, mint egy gyermek. Hát már nem emlékszik rá?

A báróné arca bíborszínbe borult, Villefort azonban halálsápadt lett.

– Igaz – válaszolta olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.

– No és most mit tegyünk? – kérdezte a báróné.

– Tudom már, hogy mit tegyek – felelte Villefort. – Egy héten belül már bizonyosan fogom tudni, ki is az a Monte Cristo grófja, honnan jött hova tart, és miért beszél előttünk a kertjében kiásott gyermekekről.

Villefort e szavakat olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy a gróf is beleremegett volna, ha meghallja.

Aztán megszorította a báróné kezét, amelyet az asszony csak vonakodva nyújtott feléje, és mély tisztelettel kísérte az ajtóig.

Danglars-né más bérkocsiba ült. A kocsi elvitte a hídfőig. A híd másik felén megtalálta a saját kocsiját és kocsisát, aki, reá vártában, a bakon ülve békességgel aludt.

11

Nyári mulatság

Ugyanaznap, mikor Danglars-né ezt a fent elmondott beszélgetést folytatta a királyi ügyész úr szobájában, egy útihintó kanyarodott be a rue du Helderre, befordult a 27-es számú ház kapuján, és megállt az udvaron.

Csakhamar nyílt a kocsi ajtaja, és fia karjára támaszkodva Morcerf-né szállt ki a kocsiból.

Alig kísérte haza Albert az édesanyját, azonnal fürdőt rendelt, és miután komornyikja segítségével átöltözködött, újra befogatott, és a Champs-Élysées-re hajtatott, Monte Cristo grófjához.

A gróf a szokásos mosolyával fogadta. Csodálatos dolog: ennek az embernek sem a szívéhez, sem a gondolataihoz nem lehetett soha közelebb férkőzni. Akik megkísérelték, hogy – ha lehet így kifejezni magunkat – a bizalma mélyére férkőzzenek, bizony vastag falba ütköztek.

Morcerf tárt karral sietett felé, de mikor megpillantotta, a gróf baráti mosolya ellenére is leejtette karját, és legfeljebb kezét merte nyújtani neki.

Monte Cristo, mint rendesen, elfogadta a fiatalember kezét, de nem szorította meg.

– Megérkeztem, kedves gróf! – mondta Albert.

– Isten hozta.

– Már egy órája megjöttem.

– Dieppe-ből?

– Tréport-ból.

– Ah, igaz!

– És első látogatásom önnek szól.

– Ez igazán kedves öntől – jegyezte meg Monte Cristo olyan hangon, ahogy bármi mást is mondhatott volna.

– No, mondja csak, mi újság?

– Mi újság? Ezt tőlem kérdezi, az idegentől?

– Úgy értem: ha azt kérdezem, mi újság, arra gondolok, vajon tett-e már valamit az én érdekemben?

– Hát megbízott valamivel? – kérdezte Monte Cristo, ügyesen adva a nyugtalankodót.

– Ugyan, ugyan, ne játssza a közönyöst – mondta Albert. – Némelyek azt tartják, hogy vannak olyan megérzések, amelyek átrepülnek minden távolságot. Nohát: Tréport-ban én valami villamosütést éreztem. Hát ha nem is tett semmit az érdekemben, legalább gondolt reám.

– Az bizony meglehet – válaszolta Monte Cristo. – Csakugyan gondoltam önre. De az a magnetikus folyamat, amelynek belőlem kellett volna kiáradnia, bizony, bevallom, független az akaratomtól.

– Valóban! Nagyon kérem, mondja el.

– Egyszerű a dolog. Danglars úr nálam ebédelt.

– Azt tudom, hiszen anyámmal együtt éppen őelőle menekültem el.

– De azért Andrea Cavalcanti úrral mégis összekerült az ebédnél.

– Az ön olasz hercegével?

– Ne túlozzunk. Andrea úr csak vicomte-nak címezteti magát.

– Azt mondja: címezteti magát?

– Azt mondom: címezteti magát.

– Tehát nem az?

– Hát mit tudom én? Ha ő annak címezteti magát, én úgy szólítom, más is annak szólítja. Ez nem ugyanannyi, mintha tényleg az is volna?

– Micsoda különös egy ember ön! No és?

– Mit akar tudni?

– Danglars úr tehát itt ebédelt?

– Igen.

– Az ön Andrea Cavalcanti vicomte-jával?

– Andre Cavalcanti vicomte-tal, apjával, a marquis-val, Danglars-névai, Villefort úrral és feleségével, és igen kedves emberekkel: Debray úrral, Maximilien Morrellel, és még kivel is?... Várjon csak... Ah, igaz, Château-Renaud úrral.

– Beszéltek rólam is?

– Egyetlen szót sem.

– Az már baj.

– Ugyan miért? Azt hiszem, ha megfeledkeztek önről, csak az ön kívánságát teljesítették.

– Kedves grófom, ha nem beszéltek rólam, az annyit jelent, hogy annál többet gondoltak rám, márpedig ez kétségbeejt.

– Mit törődik vele? Fődolog, hogy Danglars kisasszony nem volt azok között, akik önre gondoltak. De az is igaz, hogy ő otthon is gondolhatott önre.

– Ó, efelől egészen nyugodt vagyok. Vagy ha gondolt is rám, csak olyan módon juthattam eszébe, ahogy én szoktam reá gondolni.

– Ez a rokonérzés igazán megható! – jegyezte meg a gróf. – Tehát önök gyűlölik egymást?

– Nézze, gróf úr – mondta Morcerf –, ha Danglars kisasszony olyan nő volna, aki megsajnál a sok sóvárgásért, amelyet egyébként nem érzek iránta, és jutalomképpen a két családunk megállapodásából létrejövő házassági szerződés keretein kívül boldogítana engem, nem volna ellene semmi kifogásom. Röviden: azt hiszem, hogy Danglars kisasszony igen bájos szerető volna, de feleségnek, az ördögbe is...

– Így hát – nevetett Monte Cristo – ez az ön elgondolása a jövendőbelijéről?

– Hát, istenem, kissé nyersen beszéltem, az igaz, de legalább őszintén. Ha már egyszer nem lehet valóra váltani ezt az ábrándot! Bizonyos cél eléréséhez az kellene, hogy feleségül vegyem Danglars kisasszonyt, vagyis hogy velem éljen, mellettem gondolkozzék, a közelemben énekelhessen, tőlem tíz lépésnyire muzsikáljon és verseljen, és mindezt, míg csak élek – már a gondolatra is kétségbeesem. A szeretőjét otthagyja az ember, ugye, kedves gróf, de a feleségét, az már egészen más, a kutyafáját! Azt megtartja az ember akkor is, ha vele él, akkor is, ha messze van tőle. Nekem bizony ijesztő elgondolni, hogy Danglars kisasszonnyal éljem le az életem, még ha nincs is a közelemben.

– De nehézkes ön, vicomte!

– Igaz, mert gyakran lehetetlent kívánok.

– Mit például?

– Azt, hogy magam találjam meg a nekem való feleséget, mint ahogy apám megtalálta a párját.

Monte Cristo elsápadt, és Albert-re nézett, miközben néhány gyönyörű pisztollyal játszadozott, gyorsan csattogtatva a fegyverek ravaszát.

– Így hát az édesapja nagyon boldogan élt? – kérdezte a gróf.

– Ön tudja, gróf úr, mi a véleményem az édesanyámról: mennybéli angyal. Láthatja, még mindig szép, szellemes, és jobb, mint valaha. Tréport-ból érkezem, minden más fiú úgy fogná fel: „Ej, istenem! Az anyát elkísérni szívesség dolga, és valóságos robotszámba megy.” Én azonban négy napot töltöttem vele kettesben, és mondhatom, jobban, nyugodtabban, poétikusabban éreztem magam, mintha Mab királynőt vagy magát Titániát[61] kísértem volna Tréport-ba.

– Ez már kétségbeejtő tökéletesség, és akinek csak elmondja, az bizony nagy kedvet kap ahhoz, hogy legényember maradjon.

– Éppen, mivel tudom, hogy igenis lehet a földön tökéletes nőt találni – folytatta Morcerf –, eszemben sincs nőül venni Danglars kisasszonyt. Észrevette-e valaha már, hogy mindazt, ami a miénk, önzésünk ragyogó színekkel ruházza fel? Az a gyémánt, amely Marlé vagy Fossin kirakatában csillogott, még ragyogóbbá lesz, ha megszerezzük a gyémántot. Mihelyt azonban a nyilvánvaló tények miatt be kell látni, hogy még tisztább fényű gyémánt is van, és ön mégis kénytelen egész életében ezt az alsóbbrendű gyémántot viselni, az bizony fájdalmat okoz.

– Hiúság kérdése! – mormogta a gróf.

– Ezért ugranám ki örömömben a bőrömből, ha Eugénie kisasszony rájönne, hogy én csak hitványka senki vagyok, és hogy neki több a milliója, mint ahány százezerrel én rendelkezem.

Monte Cristo mosolygott.

– Még valami jutott az eszembe – folytatta Albert. – Franz szereti a különcségeket, és én mindenáron azt akartam, hogy belészeressen Danglars kisasszonyba. De négy csalogató levelemre Franz rendíthetetlenül azt felelte: „Való igaz, hogy különcködő vagyok, de különcködésem nem megy el addig a határig, hogy adott szavamat megszegjem!”

– Ezt nevezem baráti önfeláldozásnak: feleségül kínálni valakinek azt a lányt, akit mi magunk csak szeretőnek vállalnánk el!

Albert mosolygott.

– Igaz is – folytatta –, a kedves Franz hamarosan megérkezik. De önt ez nem érdekli, hiszen, úgy gondolom, nem nagyon kedveli.

– Én? No már, kedves vicomte, honnan veszi, hogy én nem kedvelem Franz urat? Én mindenkit szeretek.

– A mindenkiben én is benne vagyok... Köszönöm szépen.

– Ne zavarjuk össze a dolgokat – mondotta Monte Cristo. – Mindenkit szeretek, mert Isten úgy rendelte, hogy keresztényi szívvel szeressük felebarátainkat. Gyűlölni azonban csak egyeseket gyűlölök. De térjünk csak vissza Franz d'Épinay úrhoz. Azt mondja, rövidesen itt lesz?

– Úgy van. Villefort úr felszólítására, mert úgy látszik, az éppen olyan dühvel akarja férjhez adni Valentine-t, mint Danglars úr Eugénie-t. Annyi bizonyos, hogy elég fárasztó dolog lehet eladó lányok apjának lenni. Úgy látom, ezek az emberek valósággal lázba jönnek, érverésük percenként kilencvenre szökik fel, míg csak meg nem szabadulnak lányaiktól.

– De d'Épinay úr nem hasonlít önhöz. Ő türelemmel viseli sorsát.

– Sőt, méghozzá komolyan is veszi az egészet. Fehér nyakkendőt köt, és már a családjáról beszél. Egyébként nagy tisztelettel viseltetik Villefort-ék iránt.

– Nem alaptalanul, ugyebár?

– Azt hiszem, nem. Villefort urat mindig szigorú, de igazságos embernek tartották.

– Végre valaki, akiről jobb véleménnyel van, mint a szegény Danglars úrról – jegyezte meg Monte Cristo.

– Ezt talán az okozza, hogy nem kell a lányát feleségül vennem – nevetett Albert.

– Kedves uram – mondta Monte Cristo –, ön igazán kétségbeejtően önhitt.

– Mármint én?

– Igen, igen, ön. Gyújtson rá egy szivarra.

– Nagyon szívesen. És miért vagyok önhitt?

– Mert tűzön-vízen keresztül igyekszik lerázni magáról a kötelezettséget, hogy nőül vegye Danglars kisasszonyt. Ej, istenem, hagyja szabadjára az eseményeket, még az is lehet, hogy nem ön fog visszalépni ettől a házasságtól.

– Ugyan! – mondta Albert, nagy szemet meresztve.

– Annyi bizonyos, vicomte úr, hogy nem fogják erővel a nyakába varrni, az ördögbe is! De most nézzük csak komolyan – folytatta Monte Cristo, és hangot változtatott –, csakugyan szeretne szakítani?

– Nem sajnálnék érte százezer frankot.

– Jól van, legyen boldog! Danglars úr kész kétszer annyit adni, hogy ugyanezt elérje.

– Csakugyan így volna? Igaz ez a boldogság? – kérdezte Albert, és mialatt e szavakat kiejtette, nem tudta meggátolni, hogy homlokán alig észrevehető felhő vonuljon keresztül. – De hát, kedves grófom, komoly oka van erre Danglars úrnak?

– Itt vagy hát, emberi gőg és önzés! Végre ismét előttem áll az ember, aki egy fejszecsapással akarja agyonütni a mások hiúságát, de ha az övét csak egy tűszúrás éri is, már magánkívül van.

– Nem! De úgy látom, hogy Danglars úr...

– Egészen el van ragadtatva öntől, ugye? De mivel elismerem, hogy ő rossz ízlésű ember, és másvalaki még jobban tetszik neki...

– Ugyan ki?

– Már azt én nem tudom. Figyeljen meg mindent, legyen résen, ne tévessze el a célzásokat, és tanuljon belőlük.

– Helyes, értem. Nézze csak, gróf úr, az anyám... nem! Nem az anyám, tévedtem, az apám valami bált tervez.

– Bált, ebben az évszakban?

– Nagyon divatosak a nyári mulatságok.

– És ha nem volna így, a grófné akkor is azzá tenné, ha akarná.

– Nem rossz. Az efféle bálokat csak a legtisztább kékvérűek látogathatják. Aki a júliust Párizsban tölti, az vérbeli párizsi. Volna olyan szíves, hogy nevünkben meghívná a két Cavalcanti urat?

– Mikor tartják meg ezt a bált?

– Szombaton.

– Akkorra az öreg Cavalcanti már elutazott.

– De a fiatal Cavalcanti itt marad. Lesz szíves magával hozni a fiatal Cavalcantit?

– Nézze, vicomte, én alig ismerem.

– Nem ismeri?

– Nem én. Három-négy napja láttam először, és nem felelek érte semmiben.

– De hiszen ön is fogadta!

– Az egészen más. Nekem egy derék abbé ajánlotta, akit esetleg szintén megtéveszthettek. Hívja meg közvetlenül, az kitűnő lesz, de ne kívánja, hogy én mutassam be önöknél. Ha később úgy fordulna, hogy a vicomte nőül veszi Danglars kisasszonyt, ön méltán vádolhatna ravaszkodással, és összemérné velem a fegyverét. Egyébként még azt sem tudom, hogy én magam elmegyek-e?

– Hová?

– A bálba.

– Hát ugyan miért ne jönne?

– Elsősorban azért, mert még meg sem hívott.

– Egyenesen azért jöttem, hogy személyesen hívjam meg.

– Hát ez igazán kedves. Csakhogy addig még akadály is jöhet közbe.

– Ha mondok valamit, bizonyosra veszem, hogy az legyőz minden akadályt.

– Tessék.

– Anyám kéreti.

– Morcerf grófné? – kérdezte Monte Cristo és megremegett.

– Nézze csak, gróf – mondta Albert –, előrebocsátom, hogy anyám nyíltan beszél velem. És ha ön nem érezte meg, hogy mennyit gondoltunk önre, akkor hiányzik önből minden megérzés, mert négy napon keresztül csakis önről beszélgettünk.

– Rólam? Igazán túlbecsülnek.

– Látja, ez az ön helyzetének kiváltsága: hiszen ön maga az eleven probléma.

– Ó, hát problémát jelentek az édesanyjának is? Azt hittem, ő sokkal józanabb, semhogy ilyen képzeletbeli eltévelyedésekbe botoljon.

– Probléma bizony, kedves gróf, mindenkire nézve probléma, éppúgy anyámra, mint a többiekre nézve. Elfogadták, de meg nem oldották ezt a problémát. Ön továbbra is talány marad, az bizonyos. Anyám csak mindig azon töpreng, miként lehet, hogy ön olyan fiatal! Alapjában véve azt hiszem, hogy míg G... grófnő lord Ruthwennek tartja önt, anyám szentül hiszi, hogy Cagliostróval vagy Saint-Germain[62] gróffal áll szemközt. Ha legközelebb összetalálkozik Morcerf grófnéval, erősítse meg ebben a hitében. Ez nem fog nehezére esni önnek, mert hiszen rendelkezik az előbbinek birtokában levő bölcsek kövével, az utóbbinak pedig éles eszével.

– Köszönöm, hogy ezt közölte velem – mosolygott a gróf –, rajta leszek, hogy minden ilyen irányú gyanút eloszlassak magamról.

– Így hát eljön szombaton?

– Ha már egyszer Morcerf grófné óhajtja!

– Ön igazán kedves.

– És Danglars úr?

– Az már megkapta a maga hármas meghívóját, a többit apám magára vállalta. Igyekszünk megnyerni nagy d'Aguessau-nkat[63], Villefort urat is, de nem sok reményünk van hozzá.

– Semmiféle reményről sem kell lemondani, tartja a közmondás.

– Szokott táncolni, kedves gróf?

– Én?

– Persze hogy ön. Mi csodálkoznivaló volna azon, ha táncolna?

– Igaza van, hiszen még nem léptem át a negyvenedik évemet... Nem, nem szoktam táncolni, de szeretem nézni a táncolókat. És Morcerf grófné táncol?

– Ő sem táncol soha. Majd beszélgetnek, nagyon szeret önnel beszélgetni!

– Igazán?

– Szavamra mondom! És kijelentem, ön az első ember, aki anyámat ennyire érdekli.

Albert fogta a kalapját és felállt. A gróf az ajtóig kísérte ki.

– Szemrehányást teszek magamnak – mondta a gróf, és megállította a fiatalembert a lépcsőházban.

– Miféle szemrehányást?

– Tapintatlan voltam, nem lett volna szabad beszélnem Danglars úrról.

– Sőt ellenkezőleg, csak beszéljen máskor is, gyakran, mégpedig ugyanilyen hangon.

– Jól van, ez megnyugtat. Igaz is, mikor érkezik d'Épinay úr?

– Legkésőbb öt-hat nap alatt itt van.

– És mikor lesz az esküvője?

– Azonnal, amint Saint-Méran úr és felesége megérkeznek.

– Hozza el hozzám, ha már Párizsban lesz. Noha ön azt állítja, hogy én nem kedvelem, kijelentem, nagyon fogok örülni, ha viszontlátom.

– Rendben van, teljesítem uraságod parancsait.

– A viszontlátásra!

– A szombati viszontlátásra mindenesetre, ebben bízhatunk, ugye?

– Mit képzel? Hiszen szavamat adtam rá.

A gróf tekintetével követte Albert-t, és kezével intett neki búcsút. Csak akkor fordult hátra, mikor a fiatalember már felszállt könnyű kocsijába. Ekkor már ott állt a gróf mögött Bertuccio.

– No, mi az? – kérdezte Monte Cristo.

– Danglars-né az Igazságügyi Palotába ment – válaszolta a titkár.

– Sokáig időzött ott?

– Másfél órát.

– Azután hazatért?

– Egyenesen haza.

– Hát, kedves Bertuccio úr – mondta a gróf –, ha most adhatok valami tanácsot önnek, azt ajánlom, menjen el Normandiába, és vegye ott meg azt a kis birtokot, amelyről már említést tettem.

Bertuccio meghajolt, és mivel legfőbb kívánsága megegyezett a kapott utasítással, még aznap este el is utazott.

12

Nyomozás

Villefort úr beváltotta Danglars-nénak és főleg önmagának adott ígéretét, hogy kikutatja, hogyan tudhatta meg Monte Cristo grófja az auteuili ház történetét.

Még aznap írt egy bizonyos Boville úrnak, aki valamikor a börtönök főfelügyelője volt, most a rendőrségnél viselt valami magasabb hivatalt. Tőle akart értesüléseket szerezni, Boville úr két napot kért, hogy legyen ideje a nyomozásra.

A két nap leteltével Villefort úr a következő értesítést kapta:

Azt az egyént, akit Monte Cristo grófjának neveznek, igen jól ismeri egy lord Wilmore nevű gazdag külföldi, akit olykor-olykor Párizsban lehet látni, és jelenleg is itt tartózkodik. Éppúgy ismeri Busoni abbé is, egy szicíliai lelkész, akit Keleten rendkívüli jótékonyságáról ismernek.

Villefort úr elrendelte, hogy a legsürgősebben szerezzék meg a két idegenről a lehető legpontosabb adatokat. Másnap estére a parancs eredményeképpen a következő jelentés érkezett:

Az abbé csak egyhónapi tartózkodásra jött Párizsba, a Saint-Sulpice mögött lakik egy kis egyemeletes házban. Két szoba van az emeleten, kettő a földszinten, ez az egész ház, s ő az egyetlen lakója.

Az alsó szobák egyike ebédlőnek szolgál, van benne egy diófa asztal, néhány szék és pohárszék, a másik fehérre festett burkolatú szalon, minden díszítés nélkül, sem szőnyeg, sem falióra nincs a szobában. Látható, hogy az abbé csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozik.

Annyi bizonyos, hogy az abbé legszívesebben az emeleti szalonban tartózkodik. Ez a szoba telve van teológiai könyvekkel és pergamenre írott művekkel, s mint ahogy inasa mondja, egész hónapokon át elmerül ezeknek a tanulmányozásában. E szoba a valóságban inkább könyvtár, semmint szalon.

Ez az inas a látogatókat kis lesőablakon keresztül nézi meg, és ha a látogató ismeretlen előtte, vagy nincs ínyére, azt a választ adja, hogy az abbé úr nem tartózkodik Párizsban. Sokan be is érik ezzel, mivel jól tudják, hogy az abbé sokat utazik, és gyakran hosszú időt tölt úton.

De akár a lakásban tartózkodik, akár távol van, Párizsban van, vagy Kairóban, az abbé kivétel nélkül mindig adakozik, és a kis lesőablak tulajdonképpen arra való, hogy az inas azon keresztül osztogassa gazdája alamizsnáit.

A könyvtár mellett van a hálószoba. Az ágyon semmi függöny, sárga utrechti bársonyból készült pamlag, négy karosszék meg egy imazsámoly a szoba minden berendezése.

Lord Wilmore pedig a rue Fontaine-Saint-Georges-on lakik. Az a fajta angol turista, aki minden pénzét utazásra költi. Bútorozott lakást bérel, ahol naponta mindössze két-három órát tölt, és csak ritkán hál meg ott. Egyik furcsa bogara, hogy egyáltalában nem akar franciául beszélni, pedig, mint mondják, jól és hiba nélkül ír ezen a nyelven.

Másnap, hogy a királyi ügyész ezeket az értékes jelentéseket kézhez kapta, egy ember a rue Férou sarkán kiszállt kocsijából, megkopogtatott egy kis, olajzöldre festett ajtót, és Busoni abbé után érdeklődött.

– Az abbé úr még reggel elment – válaszolta az inas.

– Nem érhetem be ilyen válasszal – felelte a látogató –, mert olyan valaki küldött, akinek a számára mindenki otthon szokott lenni. Legyen olyan szíves, adja ezt át Busoni abbénak...

– Már mondtam, hogy nincs itthon – ismételte az inas.

– Hát majd ha hazajön, adja át neki a névjegyemet és ezt a lezárt levelet. Ma este nyolc órakor itthon lesz az abbé úr?

– Természetesen, uram, hacsak nem dolgozik, mert olyankor annyi, mintha nem volna itthon.

– Akkor hát ma este a megbeszélt időpontban visszajövök – folytatta a látogató. Ezzel eltávozott.

A mondott órában ugyanazon a kocsin valóban vissza is tért ugyanaz a férfi, csakhogy most nem a rue Férou sarkán, hanem a zöld ajtó előtt állt meg. Kopogott, az ajtó kinyílt, és ő belépett.

Az inas tisztelettudó viselkedéséből megértette, hogy levele elérte a kívánt hatást.

– Itthon van az abbé úr? – kérdezte.

– Itthon van, a könyvtárban dolgozik, de várja önt, uram – válaszolta az inas.

Az idegen felment az eléggé meredek lépcsőn, és egy asztalnál megpillantotta az abbét reverendában, és olyasféle csuklyában, amely a középkor vaskalapos tudósának koponyáját rejtette. Az asztalon elömlött a széles lámpaernyő alól kiáradó fény, míg a szoba többi része sötétben maradt.

– Busoni úrral van szerencsém beszélni? – kérdezte a látogató.

– Az vagyok, uram – felelte az abbé –, ön pedig az az úr, akit Boville úr, a régi börtönfőfelügyelő küldött a rendőrfőnök megbízásából?

– Igenis, uram.

– Ön is a párizsi rendőrség szolgálatában áll?

– Igenis, uram – válaszolta az idegen némi kis habozás után, és kissé el is pirult.

Az abbé megigazította nagy pápaszemét, amely nemcsak a szemét, hanem halántékát is eltakarta, majd visszaült az asztalhoz, és helyet mutatott a vendégnek is.

– Hallgatom, uram – mondta az abbé teljesen olaszos kiejtéssel.

– Megbízatásom – folytatta a látogató, és minden szavát erősen hangsúlyozta, mintha nehezére esnék kimondani őket – egészen bizalmas természetű, nemcsak magamra, hanem arra nézve is, akihez fordulok.

Az abbé meghajtotta magát.

– A rendőrfőnök úr olyan megbízhatónak tartja önt, abbé úr – folytatta az idegen –, hogy mint igazságügyi tisztviselő, öntől tudakozódik egy közbiztonságra vonatkozó körülmény iránt. Ezért küldött ki engem. Reméljük tehát, abbé úr, hogy sem baráti kötelék, sem emberbaráti szempontok nem gátolják önt abban, hogy feltárja a hatóságnak a színtiszta igazságot.

– Feltéve, hogy amit tudni akar, nem ütközik lelkiismeretembe, uram. Pap vagyok, és a gyónás titka például csak reám és Isten ítéletére tartozik, nem pedig az emberi igazságszolgáltatásra.

– Biztosíthatom, abbé úr – felelte az idegen –, a lelkiismerete nyugalmáért mi kezeskedünk.

E szavak után az abbé véletlenül lenyomta a lámpaernyő feléje eső részét, mire annak ellenkező oldala felemelkedett, s így a fény teljesen az idegen arcára esett, s így az övé árnyékban maradt.

– Bocsásson meg, abbé úr – mondta a rendőrfőnök megbízottja –, de ez a fény borzasztóan bántja a szememet.

Az abbé lejjebb húzta a zöld ernyőt.

– Na most tessék beszélni, uram, hallgatom.

– Éppen rá akartam térni. Ismeri ön Monte Cristo grófját?

– Gondolom: Zaccone úrról akar beszélni?

– Zaccone?... Tehát nem Monte Cristo a neve?

– Monte Cristo egy kis birtoknak vagy még inkább egy sziklának a neve, nem pedig családnév.

– Rendben van. Ne vitatkozzunk neveken, és mivel Monte Cristo úr meg Zaccone úr egy és ugyanaz az ember...

– Tökéletesen ugyanaz.

– Beszéljünk Zaccone úrról.

– Kérem.

– Azt kérdeztem, tetszik-e ismerni őt?

– Jól ismerem.

– Ki az voltaképpen?

– Egy gazdag máltai hajótulajdonos fia.

– Ennyit én is tudok, ezt beszélik róla. De tetszik tudni, a rendőrség nem éri be az efféle szóbeszéddel.

– Márpedig – folytatta az abbé nyájas mosollyal – ha ez a szóbeszéd a való igazat mondja, be kell vele érnie mindenkinek, még a rendőrfőnöknek is.

– Bizonyos ön abban, amit mond?

– Még hogy bizonyos vagyok-e?

– Vegye tekintetbe, uram, hogy nem a jóhiszeműségét vonom kétségbe. Csak azt kérdeztem: bizonyos-e benne.

– Nézze, én ismertem Zaccone urat, az apát.

– Igazán?

– Bizony. És mint gyermek sokat játszadoztam a fiával a hajóépítő telepen.

– Honnan van hát a grófi cím?

– Hiszen tudja, azt meg lehet vásárolni.

– Olaszországban?

– Mindenütt.

– Hát a hatalmas vagyona, amelyről annyi szó esik?...

– Hát hatalmasnak elég hatalmas – válaszolta az abbé.

– Ön jól ismeri, mit gondol, mekkora vagyonnal rendelkezik?

– Ó, megvan százötven-kétszázezer frank járadéka.

– Ez így lehetséges – jegyezte meg a látogató –, csakhogy három-négy millióról beszélnek ám!

– Kétszázezer frank járadék, az éppen négymillió tőkének felel meg, uram.

– De három-négy millió járadékról beszéltek!

– Ez már nem valószínű.

– És a szigetét, Monte Cristót ismeri?

– Már hogyne ismerném. Aki csak Palermóból, Nápolyból vagy Rómából a tengeren át jött Franciaországba, feltétlenül ismeri, mert útközben látnia és érintenie kellett.

– Mint mondják, gyönyörű hely.

– Egy szikla.

– S ugyan miért vett meg a gróf egy sziklát?

– Éppen azért, hogy gróf lehessen. Ha Olaszországban valaki gróf akar lenni, még mindig szüksége van egy grófságra.

– Bizonyára tetszett hallani Zaccone úr ifjúkori kalandjairól?

– Az apát gondolja?

– Nem, a fiút.

– Nohát, itt éppen bizonytalan vagyok, mert akkoriban elvesztettem szemem elől fiatal barátomat.

– Ő talán részt vett a hadjáratban?

– Azt hiszem, katonáskodott.

– Melyik fegyvernemnél?

– A tengerészetnél.

– Ön nem gyóntatóatyja?

– Nem vagyok az. Úgy hiszem, lutheránus.

– Lutheránus volna?

– Azt mondtam: úgy hiszem. Nem vagyok bizonyos benne. Egyébként azt hittem, Franciaországban vallásszabadság van.

– Úgy is van, és mi most nem is a hite, hanem a tettei után érdeklődünk. A rendőrfőnök úr nevében arra kérem, mondjon el róla mindent, amit csak tud.

– Nagyon jótékony embernek tartják. Szentatyánk, a pápa, a Krisztus-rend lovagjává tette, márpedig ezzel a keggyel inkább csak fejedelmeket szokott kitüntetni. E címet a kereszténységnek Keleten tett kiváló szolgálataiért adományozta neki. Öt vagy hat kitüntetése van, fejedelmeknek vagy államfőknek tett szolgálatai jutalmaképpen.

– Viseli is őket?

– Nem viseli, de büszke rájuk. Azt mondja, hogy többre becsüli az emberiség jótevőinek szóló jutalmakat, mint azokat a rendjeleket, amelyeket az emberiség pusztítóinak osztogatnak a háborúban.

– Tehát kvéker ez az ember?

– Úgy van, kvéker, csak nem visel karimás kalapot és gesztenyeszínű kabátot.

– Vannak barátai?

– Vannak, mivelhogy mindenki barátja, aki csak ismeri.

– De elvégre vannak csak ellenségei is?

– Egyetlen ellensége van.

– Hogy hívják?

– Lord Wilmore-nak.

– Hol tartózkodik ez a lord Wilmore?

– Jelenleg éppen Párizsban van.

– Tudna ő is felvilágosításokat adni?

– Igen pontos felvilágosításokat. Ugyanakkor volt Indiában, mikor Zaccone.

– Tetszik tudni, hogy hol lakik?

– Valahol a Chaussée d'Antinen. De bizony sem az utcát, sem a házszámot nem tudom.

– Ön nincs jó viszonyban ezzel az angollal?

– Én szeretem Zacconét, ő pedig gyűlöli. Emiatt elhidegültünk egymástól.

– Mondja, abbé úr, mit gondol, volt-e Monte Cristo valaha is Franciaországban, mielőtt Párizsba jött volna?

– Erre a legnagyobb határozottsággal felelhetek. Nem volt soha Franciaországban, uram, hiszen egy fél évvel ezelőtt hozzám fordult a szükséges felvilágosításokért. Mivel azonban én nem tudtam, mikor kerülök vissza Párizsba, Cavalcanti úrhoz utasítottam.

– Andreához?

– Nem, Bartolomeóhoz, az apához.

– Nagyon helyes, uram. Most már csak egyetlen kérdésem van, és kérem, hogy az emberiség és vallás becsülete nevében őszintén feleljen rá.

– Tessék, uram.

– Tudja-e ön, milyen célból vett házat Monte Cristo grófja Auteuilben?

– Hogyne tudnám, hiszen elmondta nekem.

– Tehát milyen célból?

– Elmebajosok számára akar ott kórházat létesíteni, olyasfélét, mint amilyet Pisani báró alapított Palermóban. Ismeri azt az elmekórházat?

– Hogyne, hírből ismerem, uram.

– Nagyszerű intézet.

Az abbé egy üdvözlő fejbólintással értésére adta az idegennek, hogy nem venné rossz néven, ha folytathatná félbeszakított munkáját.

A látogató, akár mert megértette az abbé óhaját, akár mert kérdéseivel végzett, felállt.

Az abbé kikísérte az ajtóig.

– Ön bőven osztogatja az alamizsnát – jegyezte meg a látogató –, és noha gazdagnak tartják, szeretnék valamit felajánlani a szegényei számára. Lesz szíves elfogadni adományomat?

– Köszönöm, uram, de a világon semmi másra nem vagyok féltékeny, csak arra, hogy adományaim valóban tőlem származzanak.

– De azért...

– Ez megmásíthatatlan elvem. De ha keresni kezd, talál is; fájdalom, minden gazdag ember útjába igen sok orvosolni való nyomorúság akad.

Az abbé utoljára köszönt, és kinyitotta az ajtót. Az idegen is meghajolt és távozott. A kocsi egyenesen Villefort úrhoz vitte.

Egy óra múlva a kocsi ismét elindult, és most a rue Fontaine-Saint-Georges felé vette útját. Az 5-ös számú ház előtt megállt. Ott lakott lord Wilmore.

Az idegen levélben kért találkozót lord Wilmore-tól, és a lord ezt a találkozót tíz órára határozta meg. A rendőrfőnök úr küldöttje már tíz perccel tíz óra előtt megérkezett, de azt a választ kapta, hogy lord Wilmore, aki maga volt a megtestesült pontosság, még nem tért haza, mire azonban az óra tizet üt, egészen biztosan megjelenik.

A látogató a szalonban várakozott. A szobában nem volt semmi különös. Olyan volt, mint a bútorozott fogadók szalonjai általában lenni szoktak.

A kandalló párkányán két modern sèvres-i váza, egy óra, amelyen éppen egy Ámor feszíti íját, és egy kétrészes tükör állott. E tükör mindkét oldalán egy-egy metszet: egyik a vezetőjére támaszkodó világtalan Homéroszt, a másik az alamizsnáért koldulgató Belizárt ábrázolta. A fal kárpitja merő szürke volt, a bútorokat feketével díszített piros vászonhuzat borította. Ilyen volt lord Wílmore szalonja. A szalont homályos üveggömbök világították meg, amelyek csak gyenge fényt szórtak szét. Ez a félhomály mintha egyenesen a rendőri kiküldött fáradt szeme megnyugtatását szolgálta volna.

Tízpercnyi várakozás után az óra tízet ütött: mikor az ötödik ütés hangzott, nyílt az ajtó, és megjelent lord Wilmore.

A lord inkább magas, mint alacsony termetű férfi volt. Ritkás, vörhenyes barkót viselt, bőre igen fehér, haja deresedő szőke volt. Különös angol ízléssel volt öltözve, vagyis aranygombos kék kabát volt rajta, tűzdelt, magas gallérral, mint amilyet 1821-ben viseltek. Öltözékét még fehér kásmír mellény és a kelleténél három hüvelykkel rövidebb nanking pantalló egészítette ki, amelyet azonban az azonos szövetből készült talpalló nem engedett felcsúszni a térdéig.

Alig lépett be, első szava ez volt:

– Azt tudja, uram, hogy nem beszélek franciául.

– Legalábbis annyit tudok, hogy nem szívesen beszél a nyelvünkön – válaszolt a rendőrfőnök úr küldöttje.

– Ön azonban beszélhet franciául – folytatta lord Wilmore – mert ha nem is beszélem, azért megértem a nyelvüket.

– Én pedig – válaszolta a látogató, és változtatott a nyelven – elég folyékonyan beszélek angolul, így hát ezen a nyelven társaloghatunk. Sose zavartassa magát, uram.

– Hao! – mormogta lord Wilmore azzal a hangsúlyozással, amely Nagy-Britannia fiait jellemzi.

A rendőrfőnök küldöttje átnyújtotta lord Wilmore-nak ajánlólevelét. A lord valódi angol egykedvűséggel olvasta át.

– Értem – mondta angolul, amint az olvasását befejezte –, igen jól megértem.

Akkor következtek a kérdések.

Csaknem ugyanazok a kérdések voltak, mint amelyeket Busoni abbéhoz intézett. De mivel lord Wilmore az ellensége volt Monte Cristo grófjának, nem köntörfalazott annyit, mint az abbé, és felvilágosításai sokkal hosszadalmasabbak is voltak. Elbeszélte Monte Cristo ifjúságát. Szerinte Monte Cristo már tízéves korában szolgálatba állott India valamelyik alkirályának, aki Anglia ellen harcolt. Lord Wilmore itt találkozott vele első ízben, amikor egymás ellen harcoltak. Ebben az ütközetben Zaccone fogságba esett. Angliába hurcolták, a hajóbörtönbe került, de onnan úszva megszökött. Akkor kezdett el utazgatni, akkor kezdődtek párbajai, szenvedélyei, majd a görög felkeléskor a görögök soraiba állt. Szolgálata idején egy ezüstbányát fedezett fel a thesszáliai hegyekben, de erről óvakodott bárkinek is említést tenni. Navarin után, mikor a görög kormány egészen megszilárdult, Ottó királytól engedélyt kért a bánya kiaknázására. Ezt az engedélyt meg is kapta. Innen származik óriási vagyona, amely lord Wilmore szerint egy- vagy kétmillió jövedelmet hozott. Ez a vagyon azonban azonnal kiapad, amikor maga a bánya kimerül.

– Arról tetszik tudni valamit – kérdezte a látogató –, hogy a gróf miért jött Franciaországba?

– Vasúti spekulációkba akar kezdeni – mondta lord Wilmore –, és mivel ügyes kémikus és nem kevésbé tehetséges fizikus, valami újfajta telegráfot talált fel, amelyet értékesíteni akar.

– Körülbelül mennyit költhet évenként? – kérdezte a rendőrfőnök úr küldöttje.

– Legfeljebb öt-hatszázezer frankot – jelentette ki lord Wilmore. – Nagyon fösvény.

Nyilvánvaló volt, hogy az angolból a gyűlölet hangja szólt, és hogy mivel mást nem tud a grófnak szemére vetni, legalább fösvénységét emlegette fel.

– Tud valamit az auteuili házáról?

– Hogyne tudnék.

– Mit tud róla?

– Úgy érti, hogy milyen célból vette meg?

– Úgy.

– Hát, kérem, a gróf szeret spekulálni, és egyszer majd egészen bizonyosan a sok utópisztikus kísérletezésbe fog belebukni. Azt állítja, hogy Auteuilben, a megvett ház közelében, valami olyan ásványvízforrás fakad, amely versenyre kelhet a Bagnères-de-Luchon-i meg a cauteretsi ásványvizekkel. Afféle Bad-haus-t szeretne csinálni, ahogy a németek nevezik. Már kétszer-háromszor is felásatta az egész kertet, hogy rábukkanjon a nevezetes forrásra, de minthogy nem akadt rá, majd meg tetszik látni, hamarosan megveszi a szomszédságában levő házakat is. Mivel meglehetősen haragszom rá, remélem, hogy vasútjába, villamos telegráfjába vagy forráskutatásába tönkre fog menni. Szemmel tartom, hogy annál jobban élvezhessem bukását, aminek előbb-utóbb be kell következnie.

– És miért haragszik úgy rá? – kérdezte a látogató.

– Azért haragszom rá, mert mikor Angliában járt, elcsábította egyik barátom feleségét – válaszolta lord Wilmore.

– De ha már annyira haragszik rá, miért nem igyekszik bosszút állni rajta?

– Már három ízben megverekedtem a gróffal – mondta az angol. – Először pisztolyra, másodszor kardra, harmadszor pedig tőrre.

– És mi volt a párbajok eredménye?

– Első alkalommal a karomat törte el, másodszorra a tüdőmet döfte keresztül, harmadik esetben pedig ezt a sebhelyet kaptam tőle. – Az angol félrehajtotta inge gallérját, amely a füléig ért, és egy sebhelyet mutatott, amelynek élénk pirossága arról tanúskodott, hogy a sebhely még újkeletű.

– Érthető, hogy nagyon haragszom rá – ismételte az angol –, és bizonyosra veszem, hogy az én kezemtől fog meghalni.

– De úgy látom, nem jó utat választott rá, hogy megölje – jegyezte meg a rendőrfőnök küldöttje.

– Hao! – mondta az angol. – Naponta lövök célba, és másodnaponként Grisier tart nekem vívóleckét a lakásomon.

Ez volt minden, amire a látogató kíváncsisága kiterjedt, vagy inkább úgy látszott, hogy az angol sem tud többet. A megbízott tehát felállt, és elbúcsúzott lord Wilmore-tól, aki angolos merevséggel és udvariassággal viszonozta üdvözlését. A látogató ezután eltávozott.

Mikor lord Wilmore hallotta, hogy a kapu becsukódott, bement hálószobájába, ahol egy pillanat múlva lekerült róla a szőke haj, a vörhenyes barkó, a hamis állkapocs és sebhely, hogy helyet adjon Monte Cristo grófja fekete hajának, sápadt arcának és gyöngy fogsorának.

Az is igaz, hogy Villefort úr lakásába nem a rendőrfőnök küldöttje, hanem maga Villefort úr tért haza.

A királyi ügyészt kissé megnyugtatta ez a két látogatás, noha nem tudott meg semmi különöset, de nyugtalanító mozzanatot sem észlelt. Mindennek eredményeképpen az auteuili ebéd óta ezen az éjszakán most első ízben aludt valamennyire nyugodtan.

13

A bál

Éppen július legforróbb napjai köszöntöttek be, mikor elérkezett az a szombat, amelyre Morcerf úr a bált kitűzte.

Este tíz óra volt. A grófi kastély kertjének hatalmas fái sötéten rajzolódtak fel az égboltozatra, ahol itt-ott egy-egy aranycsillagokkal teleszórt kék sáv tűnt elő annak a viharnak utolsó felhőfoszlányaiból, amely egész napon át fenyegetően vonult arrafelé.

A földszinti termekből muzsikaszó, keringő és galopp forgataga hallatszott, az ablakredők rései közül ragyogó fénysávok villantak ki.

A kertben ekkortájt mintegy tíz szolga sürgött-forgott. Ezeknek a ház úrnője – látva, hogy az idő egyre jobban derül – azt a parancsot adta, hogy a vacsorához terítsenek.

Mindmostanáig haboztak, vajon az ebédlőben költsék-e el a vacsorát, vagy kint a pázsiton felállított hosszú csinvat-sátorban. Ez a gyönyörű kék, csillagos ég eldöntötte a dolgot, mégpedig a sátor és a pázsit javára.

A kerti fasorokat olasz szokás szerint színes lampionokkal díszítették, az étkezőasztalt pedig gyertyákkal és virágokkal rakták tele, ahogy az szokásban van minden országban, ahol csak ismerik az ünnepélyesen feldíszített asztalok pompáját. A fényűzésnek ez a fajtája egyébként a legritkábban látható a maga tökéletes mivoltában.

Amikor Morcerf grófné kiadta utolsó parancsait, és visszatért lakosztályába, a termeket már-már meg is töltötték a meghívott vendégek, akiket sokkal inkább a grófné elbájoló vendéglátása vonzott oda, semmint a gróf magas rangú állása. Mert Mercédès jó ízlésében bízva, abban már jó előre valamennyien egyetértettek, hogy az ünnepségnek bizonyára lesznek olyan részletei is, amelyekről érdemes lesz később beszélni, vagy szükség esetén otthonukban utánozni őket.

Mivel Danglars-nét a már elmondott események nagyon felizgatták, ingadozott elhatározásában, vajon elmenjen-e Morcerf-né estélyére. De a reggeli órákban kocsija összetalálkozott Villefort fogatával.

A királyi ügyész intett a bárónénak, a két kocsi egészen egymás mellé került, és Villefort a kocsi ablakán át beszólt:

– Ugye elmegy Morcerf-né estélyére?

– Nem megyek – felelte Danglars-né –, nem érzem jól magam.

– Nem teszi helyesen – mondta Villefort jelentős pillantással. – Fontos volna, hogy ott lássák önt.

– Azt hiszi? – kérdezte a báróné.

– Azt hiszem.

– Akkor elmegyek.

És a két kocsi ellenkező irányban folytatta útját.

Danglars-né tehát megjelent, és nemcsak szépségével pompázott, hanem ragyogó öltözéke is emelte megjelenését. Abban a pillanatban lépett be az egyik ajtón, mikor a szemben levő másikon Mercédès jött be.

A grófné a fiát küldte Danglars-né elé.

Albert a báróné elé sietett. Megérdemelt bókokkal halmozta el öltözékéért, és karját nyújtotta neki, hogy arra a helyre vezesse, amelyet tetszése szerint kiválaszt magának.

Albert körülnézett.

– A lányomat keresi? – mosolygott a báróné.

– Bevallom, úgy van – mondta Albert. – Csak nem volt olyan kegyetlen, hogy ne hozza el magával?

– Nyugodjék meg, itt van, csak összetalálkozott Villefort kisasszonnyal és karon fogta. Nézze csak, már itt is vannak mind a ketten, fehér ruhában, egyikük kaméliacsokrot, a másik nefelejcsbokrétát tart a kezében. De mondja csak...

– Most pedig ön keres valakit? – kérdezte Albert mosolyogva.

– Monte Cristo grófja nem lesz itt ma este?

– Tizenhét! – válaszolta Albert.

– Mit akar ezzel mondani?

– Csak azt akarom mondani, hogy jól megy a dolog – nevetett a vicomte –, és hogy ön éppen a tizenhetedik, aki ezzel a kérdéssel fordul hozzám. Jó sora van a grófnak... Igazán csak gratulálhatok neki...

– És mindenkinek ugyanezt a választ adja?

– Igaz, igaz, még nem is feleltem a kérdésére. Tessék megnyugodni, asszonyom, a divatos férfiú itt lesz nálunk, mert mi a kiválasztottak közé tartozunk.

– Volt tegnap az Operában?

– Nem én.

– No, mert ő ott volt.

– Igazán? És ez a különös ember talán megint valami újabb eredetiséggel szolgált?

– Hát elképzelhető enélkül? Elssler táncolt a Sánta ördög-ben, a görög hercegnő odáig volt elragadtatásában. A cachucha spanyol tánc után a gróf csodálatos gyűrűt rejtett el egy bokrétába, és a bájos táncosnő lába elé dobta. A művésznő köszönetképpen a harmadik felvonásban már ujján viselte a gyűrűt. Eljön a görög hercegnő is?

– Nem, róla le kell mondanunk. A gróf házában betöltött helye nem eléggé határozott.

– Menjen csak, hagyjon engem magamra, és üdvözölje Villefort-nét – mondta a báróné. – Látom, már ég a vágytól, hogy önnel beszélhessen.

Albert meghajolt Danglars-né előtt, és Villefort-néhoz sietett, aki máris szóra nyitotta az ajkát.

– Fogadni mernék – mondta Albert, félbeszakítva Villefortnét –, hogy tudom, mit akar kérdezni.

– No, hát mit? – felelte Villefort-né.

– Ha eltaláltam, nem tagadja le?

– Nem én.

– Szavára mondja?

– Szavamra.

– Azt akarta kérdezni, vajon Monte Cristo grófja megérkezett-e már, vagy el fog-e jönni?

– Szó sincs róla. Egyáltalában nem vele foglalkozom most. Azt akartam kérdezni, kapott-e hírt Franz úrtól?

– Kaptam, mégpedig tegnap.

– Milyen hírt?

– Hogy ugyanakkor indult útnak, mikor a levele.

– Helyes. És most mi van a gróffal?

– Legyen nyugodt, a gróf eljön.

– Azt tudja, hogy a Monte Cristón kívül még egy neve van?

– Nem, arról nem tudtam.

– Monte Cristo egy szigetnek a neve, ő pedig családnevet is visel.

– Azt még nem sikerült megismernem.

– Nohát, én akkor többet tudok, mint ön. Az igazi neve: Zaccone.

– Lehetséges.

– Máltai származású.

– Az is lehetséges.

– Egy hajótulajdonos fia.

– De lássa, mindezeket jó hangosan kellene elmondania, akkor nagyobb sikert érne el.

– Indiában szolgált, Thesszáliában ezüstbányát termeltet ki, és azért jött Párizsba, hogy Auteuilben valami ásványvíz-forrástelepet létesítsen.

– No, már ezek igazán nagyszerű hírek – jegyezte meg Morcerf. – Megengedi, hogy továbbadjam őket?

– Lehet, de csak egyesével, apránként, és el ne árulja, hogy tőlem hallotta.

– Ugyan miért?

– Mert ez az egész csak ellesett titok.

– Kitől leste el?

– A rendőrségtől.

– Akkor hát ezeket a híreket...

– Tegnap este a rendőrfőnöknél hallottam. Érthető, hogy Párizs elképedt ezen a szokatlan fényűző életmódon, és a rendőrség nyomozáshoz látott.

– Nagyszerű! Nincs is más hátra, csak az, hogy letartóztassák a grófot, mint valami csavargót, azzal az ürüggyel, hogy túlságosan gazdag.

– Bizony, ez könnyen megeshetett volna vele, ha a jelentések nem lettek volna olyan kedvezőek.

– Szegény gróf! Vajon sejti-e, hogy milyen veszedelemben forgott?

– Nem hinném.

– Akkor bizony emberi kötelesség értésére adni. Nem is mulasztom el, amint megérkezik.

Ebben a pillanatban Villefort-nét egy élénk szemű, fekete hajú, bajuszos, szép fiatalember üdvözölte mély tisztelettudással. Albert kezet nyújtott a jövevénynek.

– Asszonyom – mondta Albert –, van szerencsém bemutatni önnek Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, egyik legjobb és főleg legbátrabb tisztünket.

– Már volt szerencsém a kapitány úrhoz Auteuilben, Monte Cristo gróf úrnál – válaszolta Villefort-né, és fagyos hidegséggel fordult el.

Ez a felelet és főleg az a hang, amelyen mondta, a szegény Morrel szívébe markolt. De csakhamar kárpótlás is érte, mert amint megfordult, az ajtó szögletében egy szép, fehér ruhás alakot pillantott meg, akinek szeme látszólag kifejezéstelenül rajta függött, nefelejcs-csokrát pedig lassan az ajkához emelte.

Morrel tisztán megértette ezt az üdvözletet, és éppen olyan tekintettel emelte ajkához a zsebkendőjét. És ez a két eleven szobor, akinek szíve a márványkülső alatt olyan forrón dobbant egymásért, noha a terem egész szélességében elválasztotta őket, egy pillanatra megfeledkezett önmagáról, sőt, megfeledkezett az egész világról is ebben a néma gyönyörködésben. Még soká maradhattak volna így beleveszve egymás nézésébe, anélkül hogy bárki is észrevegye elrévedezésüket, mivel éppen akkor lépett be Monte Cristo grófja.

Már említettük, hogy a gróf, ahol csak megjelent, akár természetes, akár mesterséges vonzóerejével, mindig mindenütt magára vonta a figyelmet. A reá szegeződő tekinteteket nem kifogástalan szabása mellett is egyszerű és szerény fekete ruhája vonzotta, nem is hímzéstelen fehér mellénye, még csak gyönyörűen simuló pantallója sem, hanem inkább sápadt arcbőre, hullámos, fekete haja, tiszta, nyugodt arca, mély és ábrándos tekintetű szeme, s végül csodálatos finomsággal metszett szája, amely olyan könnyedén öltötte magára a megvetés kifejezését, hogy minden szem feléje fordult.

Szebb férfit akárhányat lehetett itt találni, de az ő arcánál jellegzetesebbet bizonyára nem – hogy ezt a kifejezést használjuk. A gróf arcán minden vonás beszélt, és minden rezzenésének megvolt a maga értelme. Mert a mély gondolatok valami különös hajlékonyságot és csodálatos szilárdságot adtak vonásainak, arckifejezésének és legapróbb mozdulatainak is.

A mi párizsi társaságunk olyan különös, hogy minderre talán ügyet sem vetett volna, ha nem lappang mögötte egy óriási vagyonnal bearanyozott titokzatosság.

Bárhogy áll is a dolog, a gróf valamennyi jelenlevő tekintetének tüzében és apró köszöngetések közepette haladt előre egészen Morcerf-néig, aki a virággal díszített kandalló előtt állva, az ajtóval szemközt levő tükörből látta őt belépni, és elkészült a fogadására.

Morcerf-né abban a pillanatban fordult felé mesterkélt mosollyal, amikor a gróf éppen meghajolt előtte.

A grófné kétségtelenül azt hitte, hogy Monte Cristo grófja szólal meg előbb. A gróf viszont abban a hiszemben volt, hogy Morcerf-né fogja szavaival kitüntetni. De mindketten hallgattak, mert úgy érezték, hogy minden köznapi szó méltatlan volna hozzájuk. Így azután kölcsönös üdvözlések után Monte Cristo Albert felé indult, aki tárt karral jött felé.

– Találkozott már az édesanyámmal? – kérdezte Albert.

– Éppen most volt szerencsém üdvözölni – válaszolta a gróf –, de a kedves apját sehol sem látom.

– Nézze csak, egy csomó hírességgel ott politizál abban a kis csoportban.

– Azok az urak ott csakugyan mind hírességek? – kérdezte Monte Cristo. – Sejtelmem sem volt róla. És mifélék? Mint tudja, sokféle híresség van.

– Először is ott van az a nagy, hórihorgas ember, az tudós. A római campagnán valami új gyíkfajtát fedezett fel, amelynek eggyel több csigolyája van, mint a többi gyíknak, és a tudós visszajött, hogy a felfedezését az Akadémiával is ismertesse. Sokáig vitatkoztak a dolog felett, de végül is a hórihorgas úr győzött. A csigolya nagy port vert fel tudományos körökben, a hórihorgas úr a Becsületrendnek eddig csak lovagja volt, a jövőben már tisztje lesz.

– Nagyszerű! – jelentette ki Monte Cristo. – Úgy látom, ezúttal jól eltalálták, kinek adják a kitüntetést. Ha netán még egy csigolyát fedezne fel, akkor parancsnokká nevezik ki?

– Valószínűleg – felelte Morcerf.

– Hát az a másik, akinek az a különös ötlete támadt, hogy zölddel hímzett kék kabátot vegyen fel? Az ki lehet?

– Nem az ő ötlete volt a kabát. A Köztársaság, mint tudja, kissé művész is volt, és amikor az akadémikusoknak egyenruhát akart adni, Davidot[64] kérte fel, rajzoljon számukra kabátot.

– Nini, csakugyan – mondotta Monte Cristo. – Így hát ez az úr akadémikus?

– Éppen egy hete tagja a tudós társaságnak.

– És micsoda érdeme van? Mi a szakja?

– A szakja? Úgy hiszem, gombostűket szurkál a nyuszik fejébe, buzérral eteti a tyúkokat, és halcsonttal vési a kutyák gerincvelejét.

– És mindezért a Tudományos Akadémia tagja?

– Dehogy, az Académie Française választotta meg.

– De hát mi köze ennek az Académie Française-hez?

– Megmondom. Úgy látszik...

– Hogy a kísérletei nagy lépéssel vitték előre a tudományt, ugye?

– Nem, hanem igen jó stílusa van.

– Ez bizonyára nagyban legyezi a nyulak hiúságát, amelyeknek a fejébe szurkálja a gombostűit, a tyúkokét, amelyeknek csontját pirosra festi, és a kutyákét, amelyeknek a gerincvelőjét vésegeti.

Albert nevetésbe tört ki.

– Hát az a másik? – kérdezte a gróf.

– Az a másik?

– Igen, a harmadik.

– Ó, az a búzavirágkék kabátos?

– Igen az.

– Az apámnak egy kollégája, aki a leghevesebben szembeszállt azzal a tervvel, hogy a paireknek egyenruhát készítsenek. Javaslatának igen nagy sikere volt a karzaton. Nem volt valami jó viszonyban a liberális újságokkal, de az udvar terveivel szemben tanúsított nemes felháborodása megnyerte őket. Itt-ott azt is beszélik már, hogy nagykövetté fogják kinevezni.

– És milyen címen lett pairré?

– Írt két-három vígoperát, megszerezte a Siècle négy vagy öt részvényét, és öt-hat éven át a kormányra szavazott.

– Bravó, vicomte! – jegyezte meg Monte Cristo nevetve. – Ön igazán kedves cicerone. Most pedig egy szívességre kérem.

– Tessék.

– Ne mutasson be ezeknek az uraknak, és ha ők kérik, hogy bemutatkozhassanak, értesítsen róla.

A gróf ebben a pillanatban érezte, hogy valaki a karjára teszi a kezét. Hátrafordult: Danglars volt az.

– Ah, hát ön az, báró! – mondta.

– Miért szólít bárónak? – kérdezte Danglars. – Hiszen jól tudja, hogy nem sokat adok a címemre. Nem úgy, mint ön, vicomte, ön sokat tart rá, ugye?

– Természetesen – válaszolta Albert –, mert hiszen ha nem volnék vicomte, akkor éppenséggel semmi sem volnék, ön ellenben vígan feláldozhatja bárói címét, mert még úgyis milliomos marad.

– És én ezt tartom a legszebb címnek a Júliusi Királyságban – jelentette ki Danglars.

– Sajnos – jegyezte meg Monte Cristo –, a milliomosság nem kísér el a sírig, mint a bárói és a pairi cím, vagy az akadémiai tagság. Tanúbizonyság erre a milliomos frankfurti Frank és Pulmann, akik éppen most jutottak csődbe.

– Igazán? – kérdezte Danglars elsápadva.

– Ma este hozta a hírt egy futár. Körülbelül egymilliónyi tőkém lehetett náluk, de mivel idejében értesültem a dologról, mintegy négy héttel ezelőtt visszavontam tőlük az érdekeltségemet.

– Jaj, istenem! – kezdte ismét Danglars. – Kétszázezer franknyi váltójuk vár beváltásra nálam.

– Most hát tudja: az aláírásuk ma már csak öt százalékot ér.

– Igen, csakhogy későn tudtam meg – mondta Danglars. – Már beváltottam a váltójukat.

– Helyes! – állapította meg Monte Cristo. – Ez a kétszázezer frank hozzájön ahhoz a...

– Csitt! – mondta Danglars Monte Cristóhoz közeledve. – Ne beszéljen ilyesmiről... főleg a fiatal Cavalcanti előtt ne – tette hozzá a bankár, és mosolyogva fordult a mellette álló ifjúhoz.

Morcerf elhagyta a grófot, mert anyjával akart beszélni. Danglars azért hagyta ott, hogy a fiatal Cavalcantit üdvözölje. Monte Cristo egy percig magára maradt.

Eközben a hőség fullasztó kezdett lenni.

Az inasok gyümölcsöt és fagylaltot hordoztak szét a termekben. Monte Cristo zsebkendőjével megtörülte izzadó arcát, de mikor a tálcákkal elhaladtak előtte, hátrább lépett, és semmit sem vett a frissítőkből.

Morcerf-né egy percre sem veszítette el szem elől Monte Cristót. Észrevette, hogy hozzá sem nyúl a frissítőkhöz, sőt, jól látta elutasító mozdulatát is.

– Albert – szólt a fiához –, észrevettél-e valamit?

– Ugyan mit, anyám?

– Azt, hogy a gróf sohasem fogadott el apádtól ebédre szóló meghívást.

– Igaz, de villásreggelin már volt nálam, hiszen azzal kezdte meg a társaságban való bemutatkozását.

– Tenálad, az nem ugyanaz, mint apádnál – mormogta Mercédès –, és mióta itt van, folyton figyelem.

– No és?

– Bizony még hozzá sem nyúlt semmihez.

– A gróf nagyon mértéktartó.

Mercédès ajkán szomorú mosoly jelent meg.

– Menj oda hozzá – mondta fiának –, és a legelső tálból, amelyet arra visznek, kínáld meg.

– Mire való ez, anyám?

– Tedd meg az én kedvemért, Albert – mondta Mercédès.

Albert megcsókolta anyja kezét, és visszatért a grófhoz.

Az előzőekhez hasonló tálat hoztak feléjük. Mercédès látta, amint Albert rá akarta venni a grófot, hogy fogyassza el a felé nyújtott fagylaltot, ám a gróf állhatatosan visszautasította.

Albert újra odament édesanyjához. A grófné halálsápadt volt.

– Láthatod – mondta –, hogy mindent elutasít.

– Igen, de miért tépelődik ezen, anyám?

– Hát tudod, Albert, különösek ám a nők. Örültem volna, ha a gróf valamit fogyaszt nálunk, ha akár csak egy gránátalmát is. De az is lehet, hogy nem kedveli a mi francia csemegéinket, és másvalamit szeretne.

– Dehogy, anyám! Láttam Olaszországban, válogatás nélkül evett mindent. Bizonyára ma este nem érzi jól magát.

– Meg azután – folytatta a grófné – mindig a forró égövhöz volt szokva, talán jobban el tudja viselni a hőséget, mint mások.

– Nem hinném, mert panaszkodott, hogy majd megfullad a melegtől, és azt kérdezte, hogyha már az ablakokat kinyitották, miért nem tárták ki az ablakredőket is.

– Ez kitűnő módja lesz megtudnom, vajon tartózkodása szándékos-e – mondta Mercédès. Ezzel kiment a teremből.

Csakhamar kinyitották az ablakredőket, és az ablakig felnyúló jázmin- és klematiszbokrokon keresztül láthatóvá lett az egész kivilágított kert és a sátor alatt megterített asztal.

Táncoló férfiak és nők, kártyázók és beszélgetők egyaránt felkiáltottak örömükben. Tikkadtak voltak, és mindannyian boldogan szívták be a betóduló friss levegőt.

Csakhamar megjelent ismét Mercédès is. Még sápadtabb volt, mint mikor kiment, de arca olyan elszántságot fejezett ki, amely egyes körülmények között nem volt szokatlan nála.

Egyenesen ahhoz a csoporthoz lépett, amelynek férje volt a középpontja.

– Ne kösse le ide az urakat, gróf úr – mondta –, úgysem játszanak, sokkal jobban esik majd kint a kertben üdülniük, mint itt bent lenni ebben a fullasztó hőségben.

– Asszonyom – felelte egy gáláns, öreg tábornok, aki 1809-ben énekelte az Előre Szíriába című dalt –, egyedül nem megyünk ám a kertbe!

– Helyes – felelte Mercédès –, magam járok elöl jó példával.

Monte Cristóhoz fordult:

– Gróf úr – mondta –, tiszteljen meg azzal, hogy a karját nyújtja.

A gróf e néhány egyszerű szó hallatára megszédült, egy pillanatig Mercédèsre nézett. Egy villanásnyi ideig tartott, de a grófné úgy érezte, mintha egy évszázadig tartott volna, annyi mindent fejezett ki Monte Cristo egyetlen pillantása.

Karját nyújtotta a grófnénak. Mercédès rátámaszkodott, vagy helyesebben szólva, éppen csak érintette parányi kezével, és mindketten megindultak lefelé a rododendronnal és kaméliával szegett lépcsőn.

Mögöttük és a másik lépcsőn hangos jókedvvel mintegy húsz vendég tódult le a kertbe.

14

Kenyér és só

Morcerf-né és Monte Cristo az üvegházba vezető és lombozatával mintegy boltozatot alkotó hársfasor alatt haladtak.

– Túlságosan meleg volt a szalonban, ugye, gróf úr? – kérdezte a grófné.

– Bizony, nagyon meleg volt, asszonyom. Kitűnő ötlet volt öntől, hogy kinyittatta az ablakokat és ablakredőket.

Alig ejtette ki a gróf e szavakat, észrevette, hogy Mercédès keze megremeg.

– De nem fázik meg ebben a könnyű ruhában? Hiszen még a nyaka körül sincs egyéb, csak ez a tüllsál – mondta a gróf.

– Tudja, hová vezetem? – kérdezte a grófné, felelet nélkül hagyva Monte Cristo kérdését.

– Nem tudom, asszonyom – válaszolta a gróf –, de láthatja, hogy semmi ellenvetést sem teszek.

– Az üvegházba. Oda visz ez a fasor.

A gróf mintegy kérdően nézett Mercédèsre, de az asszony szótlanul folytatta útját, és Monte Cristo is hallgatott.

Odaértek az üvegházhoz, amelyben pompás gyümölcsfák virultak. Ezek a gyümölcsfák július havától kezdve ontották termésüket, mert a hőmérsékletet itt úgy szabályozták, hogy pótolja a nálunk gyakran hiányzó napsugár hevét.

A grófné elbocsátotta Monte Cristo karját, és egy szőlőtőkéhez lépett, hogy letépjen egy muskotályfürtöt.

– Nézze, gróf úr – mondta olyan szomorú mosollyal, hogy szeme sarkában sejteni lehetett a megbújt könnycseppeket –, nézze, jól tudom, hagy a mi francia szőlőinket nem lehet összehasonlítani az önök szicíliai és ciprusi szőlőjével, de kérem, legyen elnéző a mi szegény északi napfényünkhöz.

A gróf meghajolt, és egy lépést hátrált.

– Visszautasít? – kérdezte Mercédès remegő hangon.

– Asszonyom – válaszolta Monte Cristo –, alázatosan bocsánatát kérem, de sohasem eszem muskotályszőlőt.

Mercédès sóhajtva ejtette le a fürt szőlőt. Az egyik szomszédos lécrácsozat fölött pompás őszibarack függött, amely ugyanúgy, mint a szőlő, az üvegház mesterségesen langyos levegőjében ért meg. Mercédès a hamvas gyümölcshöz lépett és leszakította.

– Fogyassza hát el akkor ezt az őszibarackot – mondta.

A gróf ismét elutasító mozdulattal felelt.

– Hát megint? – jajdult fel Mercédès olyan fájdalmasan, hogy szava mélyéről zokogás csendült ki. – Igazán nincs szerencsém.

Ezt a jelenetet hosszú csend követte. Az őszibarack éppúgy a homokba hullott, mint a szőlő.

– Gróf úr – törte meg végül is Mercédès a csendet, és könyörgő tekintetet vetett Monte Cristóra –, van egy megható arab szokás, amely örök barátokká teszi azokat, akik egy fedél alatt közösen fogyasztottak kenyeret és sót.

– Ismerem ezt a szokást, asszonyom – felelte a gróf. – Csakhogy mi most Franciaországban vagyunk és nem Arábiában, és itt nincsenek örök barátságok, sem megosztott kenyér és só.

– De végül is – mondta a grófné remegve, és szemét le nem vette Monte Cristóról akinek karjába most ismét görcsösen és mindkét kezével belekapaszkodott –, azért mi mégiscsak barátok vagyunk, ugye?

A vér a gróf szívébe tódult, halálsápadt lett, majd a vér a szívéről a nyakán át elöntötte az arcát, és szeme néhány másodpercig a semmibe meredt, mintha valami vakító fény kápráztatta volna el.

– Természetes, hogy jó barátok vagyunk, asszonyom – válaszolta. – És ugyan miért is ne volnánk azok?

Ez a hang annyira más volt, mint amit Morcerf-né várt, hogy hallatára megfordult és felsóhajtott. Ez a sóhaj jajszónak is beillett volna.

– Köszönöm – mondta.

Ezzel tovább indult. Így járták körül az egész kertet, anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna.

– Uram – kezdte ismét a grófné, vagy tíz percnyi szótalan sétálgatás után –, igaz-e, hogy ön sokat látott, sokat utazott, és sokat szenvedett?

– Igen, asszonyom, nagyon sokat szenvedtem – válaszolta Monte Cristo.

– De most boldogan él?

– Hogyne – felelte a gróf –, hiszen senki sem hall panaszkodni.

– És mostani boldogsága derűssé tette a lelkét?

– Mostani boldogságom nagyon hasonló elmúlt szenvedéseimhez – mondta a gróf.

– Hát nem házasodott meg? – kérdezte a grófné.

– Én? Ugyan ki mondta, hogy megházasodtam? – felelte Monte Cristo és megremegett.

– Nem mondta senki, de több ízben látták önt az Operában egy szép fiatal nővel.

– Az rabszolganőm, akit úgy vásároltam Konstantinápolyban, asszonyom. Egy herceg leánya, akit lányomként tartok, mivel semmiféle más érzés nem köt senkihez.

– Így tehát egymagában él?

– Egymagamban.

– Nincs lánytestvére... fia... apja?

– Senkim sincs.

– Hogyan tud úgy élni, hogy semmi se kösse az élethez?

– Nem az én hibámból van így, asszonyom. Máltában szerettem egy fiatal lányt. Éppen házasodni készültem, amikor kitört a háború, és szélvészként távol sodort tőle. Azt hittem, ő is szeret annyira, hogy megvárjon, sőt, hogy netán síromhoz is hű maradjon. De mikor visszatértem, ő már férjes asszony volt. Ezen minden férfi átesett, aki elmúlt húszesztendős. Nekem talán érzékenyebb volt a szívem, mint másoknak, és többet szenvedtem, mint az én helyemben más szenvedett volna, ennyi az egész.

A grófné megállt egy pillanatra, mintha ilyen módon akart volna lélegzethez jutni.

– Igen – mondta –, és ez a szerelem megmaradt a szívében... Igazán szeretni csak egyszer lehet... Viszontlátta valaha azt az asszonyt?

– Soha.

– Soha?

– Nem tértem vissza soha abba az országba, ahol ő élt.

– Máltába?

– Igen, Máltába.

– Ő tehát Máltában van?

– Azt hiszem.

– És megbocsátott neki azért, amiért oly sok szenvedést okozott önnek?

– Neki megbocsátottam.

– De csak neki. Azokat pedig, akik elválasztották tőle, még most is gyűlöli.

A grófné most szembefordult Monte Cristóval. Még mindig kezében tartotta az illatos szőlőfürt egy darabkáját.

– Fogadja el – mondta.

– Sohasem eszem muskotályt, asszonyom – válaszolta Monte Cristo, mintha erről még szó sem esett volna közöttük.

A grófné kétségbeesetten dobta a fürtöcskét a legközelebbi bokorba.

– Hajthatatlan! – mormogta.

Monte Cristo olyan érzéketlen maradt, mintha a szemrehányás nem is neki szólt volna.

E pillanatban Albert jelent meg futva.

– Jaj, anyám – mondta –, nagy szerencsétlenség történt!

– Mi az? Mi történt? – kérdezte a grófné. Igyekezett összeszedni magát, mintha most ébredne valami álomból a valóságra.

– Azt mondtad, szerencsétlenség történt? Való igaz, történnek szerencsétlenségek.

– Villefort úr van itt.

– No és?

– A feleségéért és lányáért jött.

– Miért?

– Mert Saint-Méran marquise Párizsba érkezett, és azt a hírt hozta, hogy Saint-Méran marquis meghalt a Marseille-t követő első állomáson. Villefort-né, aki nagyszerű hangulatban volt, nem akarta sem megérteni, sem elhinni a szerencsétlenséget. De Valentina kisasszony, apja legelső szavaira, bármilyen óvatosan hangzott is el a hír, mindent kitalált. Ez a csapás úgy érte, akár a villám, és ájultan esett össze.

– És kije Saint-Méran úr Villefort kisasszonynak? – kérdezte a gróf.

– Anyai nagyapja. Azért jött, hogy sürgesse kis unokájának Franz d'Épinayvel való esküvőjét.

– Igazán?

– Így késést szenved Franz esküvője is. Miért nem volt Saint-Méran marquis egyúttal a Danglars kisasszony nagyapja is?

– Albert, Albert! – jegyezte meg Morcerf-né a szelíd szemrehányás hangján. – Miket beszélsz? Gróf úr, önre igen sokat ad, mondja meg neki, hogy megjegyzése helytelen volt!

Néhány lépést tett előre.

Monte Cristo olyan különösen nézett rá, és tekintetében annyi ábrándos hódolat kifejezése ült, hogy Mercédès visszafordult.

Megfogta a gróf kezét, és a fia kezébe tette, majd együtt megszorította mind a kettőt.

– Jó barátok vagyunk, ugye? – kérdezte.

– Ó, hogy lehetnék a barátja, asszonyom? Ennyit nem is kívánhatok – felelte a gróf. – De mindenesetre hódoló szolgája vagyok.

A grófné szívét kimondhatatlan érzés szorította össze, miközben távozott. És még jóformán tíz lépést sem tett, a gróf jól látta, hogy szeméhez emeli zsebkendőjét.

– Valami nézeteltérés volt talán kettejük között? – kérdezte Albert csodálkozva.

– Ellenkezőleg – válaszolta a gróf –, hiszen éppen ön előtt jelentette ki, hogy jó barátok vagyunk.

Ezzel visszatértek a szalonba, amelyet éppen akkor hagyott el Valentine, Villefort úr meg a felesége.

Magától értetődik, hogy Morrel nyomon követte őket.

15

Saint-Méranné

Villefort úr házában valóban gyászos jelenet játszódott le. Miután a két hölgy elindult a bálba, és Villefort-né legmeghatóbb rimánkodásai sem tudták rávenni férjét, hogy velük tartson, a királyi ügyész rendes szokása szerint bezárkózott dolgozószobájába egy egész halom iratcsomóval, aminek láttára mindenki más visszahőkölt volna, az ő munkaéhségét azonban rendes életkörülményei között alig-alig elégítette ki.

Az iratcsomók azonban ezúttal csak ürügyül szolgáltak. Villefort nem dolgozni, hanem gondolkodni akart. Miután ajtaját bezárta, és utasítást adott, hogy csak igen fontos ügyben zavarják, karosszékébe ült, és gondolatban újra átélte mindazt, ami egy hét óta sötét gondjait és keserű emlékeit életre keltette.

És ekkor nem a felhalmozott iratokhoz nyúlt, hanem kihúzta íróasztala egyik fiókját, kinyitott egy titkos rekeszt, és előszedte személyes jegyzetei kötegét, értékes kéziratokat, amelyek között külön osztályozta és titkos jelzéssel látta el azoknak a névsorát, akik politikai pályafutása vagy pénzügyei során, törvényes működése vagy titokzatos szerelmi ügyei miatt ellenségei lettek.

Ezek száma ma már olyan ijesztő volt, hogy beléremegett. De bármilyen hatalmasak és súlyosak voltak is ezek a nevek, mégis nemegyszer mosolyra késztették, mint ahogy a hegymászó a hegy legmagasabb csúcsáról, ahová elért, lemosolyog a lábánál levő meredek magaslatokra, a járhatatlannak tetsző utakra és a szakadékok mélyére, amelyekről hosszú és kínos kapaszkodókkal tudott csak felvergődni a csúcsra.

Mikor ezt a sok nevet mind végiggondolta, újra átböngészte, tanulmányozta, és jegyzeteit is átnézte, megrázta a fejét.

– Nem – mormogta –, ezek között egy olyan ellenség sincs, aki türelemmel és állhatatosan várt volna a mai napig, hogy most tiporjon el ezzel a titokkal. Mint Hamlet mondja, olykor a legjobban eltemetett dolgok robaja is előtör a földből, és miként a foszfor lángja, bolondul a magasba lobban. Csakhogy ezek olyan lángok, amelyek azért fénylenek fel egy pillanatra, hogy csalóka utat mutassanak. A korzikai bizonyára elmondta a dolgot valami papnak, az pedig továbbadta. Monte Cristo is hallhatott róla valamit, és hogy tisztán lássa a dolgot...

– De ugyan miért akarja tisztán látni? – töprengett Villefort némi gondolkodás után. – Miféle érdeke lehet Monte Cristo úrnak, Zaccone úrnak, a máltai hajótulajdonos fiának, egy thesszáliai ezüstbánya kiaknázójának, hogy mikor először jár Franciaországban, akkor egy ilyen sötét, titokzatos és számára céltalan ügynek akarjon a végére járni? A sok öszefüggéstelen felvilágosítás közepett, amelyet az a Busoni abbé meg az a lord Wilmore, a jó barát és az ellenség adott, egyetlen dolog áll tisztán, világosan, nyíltan a szemem előtt: hogy közte és köztem soha semmikor, semmi körülmények között, semmiféle érintkezés nem lehetett.

Igen, de Villefort maga sem hitte, amit magában mondott. Az ő szemében a legborzasztóbb nem az volt, hogy felfedezhetnek valamit, hiszen azt le is tagadhatta, vagy megfelelhetett reá. Nem is ez a Mene, Tekel, Ufarsin nyugtalanította, amely most egyszerre véres betűkkel jelent meg a falon, őt az rémítette meg, hogy megtudja, ki az az ember, aki e szavakat odaírta.

Miközben azon igyekezett, hogy megnyugtassa magát, és becsvágya tetőpontjáról, a politikai jövőről is letett, s attól való félelmében, hogy felébreszti már régóta alvó ellenségeit, a családi kör békéjére törekedett csupán, hirtelen kocsizörgés zaja hangzott fel az udvaron.

Kisvártatva idős ember lépteit hallotta a lépcsőről, majd olyasféle zokogás és jajgatás ütötte meg a fülét, mint mikor a cselédek részt vesznek gazdájuk fájdalmában.

Villefort sietve félretolta ajtaja reteszét, és ekkor hirtelen, minden bejelentés nélkül egy öreg hölgy lépett be. Sálját karján, kalapját kezében hozta. Hófehér haja elefántcsontszínű homloka fölé borult. Szeme, amelynek sarkába az idő múlása már beírta a maga mély barázdáit, egészen beleveszett a sok sírás okozta püffedtségbe.

– Jaj, uram! – mondta. – Micsoda szerencsétlenség! Én is belehalok! Igen, igen, bizonyos, hogy belehalok!

Az ajtóhoz legközelebb álló karosszékbe roskadt, és zokogásba tört ki.

A szolgák állva maradtak a küszöbön, és nem mertek eltávozni. Noirtier úr öreg szolgájára néztek, aki a többiek után futott ide, mikor gazdája szobájából lármát hallott, és a háttérben maradt. Villefort felállt, és anyósához sietett, mert ő volt a kérdéses öreg hölgy.

– Ej, istenem! – mondta. – Mi történt hát, asszonyom? Mitől van ennyire magánkívül? És Saint-Méran úr nem kísérte el?

– Saint-Méran úr meghalt – válaszolta az öreg marquise, kertelgetés nélkül, kifejezéstelen arccal, szinte kábultan.

Villefort hátrált egy lépést, és összecsapta a kezét.

– Meghalt!... – hebegte. – Ilyen váratlanul?

– Egy héttel ezelőtt, ebéd után, még együtt szálltunk kocsiba – folytatta Saint-Méranné. – A marquis már néhány napja gyengélkedett, de az a gondolat, hogy viszontlátjuk kedves kis Valentine-ünket, erőt adott neki, és minden fájdalma ellenére ragaszkodott az utazáshoz. Marseille-től hat mérföldnyire, miután bevette megszokott tablettáit, olyan mély álomba merült, amelyet nem találtam természetesnek. De azért mégsem akartam felébreszteni, míg hirtelen azt nem láttam, hogy pirosság önti el az arcát, és halántékán az erek sokkal erősebben lüktetnek, mint rendesen. És mégis hagytam aludni, mert közben leszállt az éj, és már nem láthattam semmit. Egyszerre csak tompa és fájdalmas kiáltást hallatott, mint aki álmában szenved, és feje hirtelen mozdulattal hátrahanyatlott. Azonnal szólítottam a komornyikot, megállíttattam a postakocsit, szólongattam a férjemet, odatartottam neki repülősóval teli üvegcsémet, de minden hiába volt, meghalt, és már csak holttestével érkeztem meg Aixbe.

Villefort megdöbbenten és kábultan meredt rá.

– Bizonyára hívtak orvost, ugye?

– Azonnal, de, mint mondtam, már késő volt.

– Ez bizonyos. De legalább megállapíthatta, hogy miféle betegség okozta a szegény marquis halálát.

– Istenem! Hát ezt meg is mondta, uram. Úgy vélekedett, hogy szélütés végzett vele.

– S akkor mit csinált ön?

– Saint-Méran úr mindig azt hajtogatta, hogy még ha Párizstól távol is találna meghalni, tetemét vigyék a családi sírboltba. Én tehát ólomkoporsóba tétettem, és néhány nappal utánam ő is megérkezik.

– Istenem! Szegény anyám! – sajnálkozott Villefort, – Ilyen csapás után ennyi gond, és méghozzá az ön korában!

– Isten mindvégig erőt adott hozzá. Azonkívül a kedves marquis bizonyára szintén megtette volna mindazt értem, amit én őérette tettem. Annyi bizonyos, hogy mióta odahagytam, attól tartok, megzavarodom. Nem tudok már sírni. Igaz, azt tartják, hogy az én koromban már kifogynak a könnyek, de én úgy érzem, hogy amíg szenvedünk, addig a könnyekre is szükségünk van, Hol van Valentine, uram? Őmiatta jöttünk, látni akarom Valentine-t.

Villefort úgy érezte, rettenetes volna most azt felelnie, hogy Valentine bálban van, ezért csak annyit mondott a marquise-nak, hogy unokája elment mostohaanyjával együtt, és azonnal értesítik.

– De máris, azonnal, uram, könyörgök – erősködött az öreg hölgy.

Villefort karon fogta Saint-Mérannét, és az ő részére fenntartott szobába vezette.

– Pihenjen kissé, anyám – mondta.

E szavakra a marquise felkapta a fejét, és ránézett arra az emberre, aki fájdalmasan megsiratott leányára emlékeztette. Leánya most Valentine-ben kelt új életre, és az öregasszonyt annyira szíven ütötte az „anyám” megszólítás, hogy zokogásba tört ki, beleroskadt egy karosszékbe, és ott térdepelve, ősz fejét a karosszék párnáiba temette.

Villefort a komornák gondjaira bízta, az öreg Barrois pedig rémülten tért vissza gazdájához. Mert az öregembereket semmi sem rémíti úgy meg, mintha a halál egy pillanatra elkerüli őket, hogy egy másik öreget ragadjon magával. Míg Saint-Méranné, még mindig a karosszékben térdelve, szíve mélyéből imádkozott, Villefort bérkocsit hozatott, és maga ment el Morcerf-ékhez, hogy hazahozza feleségét és leányát. Amint a Morcerf-ék szalonja ajtajában megjelent, annyira sápadt volt, hogy Valentine hozzáfutott és felkiáltott:

– Ó, apám! Valami baj történt?

– Drága nagymamád megérkezett, Valentine – felelte Villefort úr.

– Hát nagyapám? – kérdezte a fiatal lány remegve.

Villefort úr nem válaszolt, csak karját nyújtotta leányának.

Ideje is volt. Valentine-t szédülés fogta el és megtántorodott. Villefort-né a segítségére sietett, és férjével együtt a kocsihoz támogatta.

– Különös dolog! Ki hitte volna? Ki hitte volna?

A kétségbeesett család így távozott, és szomorúságuk, mint valami fekete fátyol, terült végig az egész társaságon.

Otthon a lépcső alján Valentine megpillantotta a reá várakozó Barrois-t:

– Noirtier úr még ma este látni kívánja önt – jegyezte meg halkan az öreg.

– Mondja meg neki, hogy nagymamától egyenesen hozzá megyek majd – felelte Valentine.

A fiatal lány finom lelke megérezte, hogy ebben a pillanatban inkább Saint-Mérannénak van reá szüksége.

Valentine ágyban találta nagyanyját. E találkozásból nem lehet egyebet elmondani, mint néma simogatásokat, szívből jövő fájdalmas sóhajokat, forró könnyeket. A jelenetnek, férje oldalán, tanúja volt Villefort-né is, aki – ha csak látszólag is – mély tisztelettel adózott a lesújtott özvegyasszonynak.

Kisvártatva a férje füléhez hajolt.

– Ha megengedi – mondta –, talán jobb lesz, ha én most visszavonulok, mert jelenlétem még jobban elszomorítja anyósát.

– Igen, igen – súgta Saint-Méranné Valentine-nek –, jobb lesz, ha kimegy. De te maradj itt, te maradj itt!

Villefort-né távozott, és Valentine egyedül maradt nagyanyja ágyánál, mert a királyi ügyész, akit a váratlan gyászeset nagyon megzavart, követte feleségét.

Közben Barrois felért az öreg Noirtier-hoz. Az aggastyán jól hallotta az egész jövés-menést, és mint már mondtuk, az öreg szolgát küldte le, hogy mindent megtudakoljon.

Amikor az visszatért, az élénk és főleg értelmes szem azonnal kérdőre vonta a küldöncöt.

– Fájdalom, uram, igen nagy szerencsétlenség történt – jelentette Barrois –, Saint-Méranné megérkezett ugyan, de férje meghalt.

Saint-Méran úr meg Noirtier sohasem voltak valami jó barátok, de tudni való, hogy egyik öregemberre egy másiknak a halála milyen hatással van.

Noirtier lehorgasztotta a fejét, mint akit nagyon megviselt valami, vagy mélyen elgondolkodik. Azután lehunyta egyik szemét.

– Valentine kisasszonyt? – kérdezte Barrois.

Noirtier igent intett.

– Tetszik tudni, hogy elment a bálba, hiszen már báli ruhájában jött be elbúcsúzni öntől, uram.

Noirtier ismét behunyta bal szemét.

– Igenis, látni akarja őt, uram?

Az aggastyán szemével intett, hogy eltalálta kívánságát.

– Bizonyára érte mennek Morcerf-ékhez. Megvárom, míg hazatér, akkor megmondom neki, hogy jöjjön fel önhöz. Rendben van?

– Igen – intett feleletül a béna ember.

Barrois így leste meg tehát Valentine visszatértét, és mint láttuk, azonnal jelentette neki nagyapja kívánságát.

Ennélfogva Valentine, nagyanyjától kijövet, egyenesen felment Noirtier-hoz. Bármennyire magánkívül volt is az izgalomtól Saint-Méranné, végül mégis úrrá lett rajta a fáradtság, és lázas álomba merült. Keze ügyébe állítottak egy kis asztalt, amelyen rendes itala: narancsszörppel teli korsó és egy pohár állott.

Azután, mint mondottuk, a fiatal lány eltávozott a marquise ágyától, hogy felmenjen Noirtier úrhoz.

Valentine megölelte az öregembert, aki olyan gyöngéd szeretettel pillantott rá, hogy a lánynak ismét tele lett a szeme könnyel, noha azt hitte, hogy könnyeinek forrása már kiapadt.

Az öregember le nem vette róla a tekintetét.

– Igen, igen, azt akarod mondani, hogy még mindig van egy szerető nagyapám, ugye? – kérdezte Valentine.

Az aggastyán intett, hogy pontosan ezt akarta kifejezni tekintetével.

– Hála istennek! – válaszolta Valentine. – Mivé is lennék nélküle?

Éjjel egy óra volt. Barrois maga is szeretett volna lefeküdni, és megjegyezte, hogy az ilyen fájdalmas éjszaka után mindannyiuknak jót tenne a pihenés. Az öregember nem akarta azt felelni rá, hogy neki az tesz legjobbat, ha ezt a gyermeket látja. Elbúcsúzott hát Valentine-től, akit a fájdalom és a fáradtság annyira megviselt, hogy ez meg is látszott rajta.

Másnap reggel Valentine ismét ágyban találta nagyanyját. Láza nem csillapodott, ellenkezőleg, az öreg marquise szemében sötét tűz lángolt, és úgy látszott, valami ideges izgalom teljesen hatalmába kerítette.

– Szent isten! Nagymama, nagyon rosszul vagy? – kiáltott fel Valentine, amint észrevette ezt a rendkívüli idegességet.

– Nem, gyermekem, dehogy – felelte Saint-Méranné –, csak türelmetlenül vártam, hogy visszagyere, és elküldj valakit apádért.

– Apámért? – nyugtalankodott Valentine.

– Igen, beszélni szeretnék vele.

Valentine nem mert ellenkezni nagyanyja kívánságával, amelynek különben sem tudta az okát. Kisvártatva azután belépett Villefort.

– Uram – kezdte Saint-Méranné, minden köntörfalazás nélkül, mintha attól tartana, hogy nem lesz elég ideje –, mint írta, azt tervezik, hogy ez a gyermek férjhez menjen.

– Úgy van, asszonyom – válaszolta Villefort. – De ez már jóval több, mint terv, ez már megegyezés.

– Jövendő vejét Franz d'Épinay úrnak hívják?

– Igen, asszonyom.

– Annak a d'Épinay tábornoknak a fia, aki velünk tartott, és akit néhány nappal előbb gyilkoltak meg, semmint a bitorló visszatért Elba szigetéről?

– Annak a fia.

– És ő nem idegenkedik attól, hogy házasságot kössön egy jakobinus unokájával?

– Azok a polgári egyenetlenkedések szerencsére már elmúltak, anyám – válaszolta Villefort. – D'Épinay úr úgyszólván még gyermek volt apja halálakor, alig-alig ismeri Noirtier urat, és ha nem is örömmel, de közönyösen fogja fogadni.

– Megfelelő házasság lesz ez?

– Minden tekintetben.

– A fiatalember?...

– Általános megbecsülésnek örvend.

– Kifogástalan ember?

– A legkitűnőbb emberek egyike, akiket valaha is ismertem.

Valentine az egész beszélgetés alatt hallgatott.

– Akkor hát, uram – mondta Saint-Méranné rövid gondolkodás után –, sietni kell vele, mert nekem már kevés időm van hátra.

– De asszonyom! – Jaj, nagymama! – kiáltott egyszerre Villefort és Valentine.

– Tudom, mit beszélek – folytatta a marquise. – Sietni kell, mert ha már Valentine édesanyja nem él, legalább a nagyanyja áldása kísérje az esküvőjén. Már csak én vagyok életben szegény Renée-m részéről, akit ön olyan hamar elfelejtett, uram.

– Ó, asszonyom – felelte Villefort –, megfeledkezik róla, hogy anyát kellett adnom ennek a szegény gyermeknek.

– A mostohaanya sohasem pótolja az édesanyát, uram! De most nem is erről van szó, hanem Valentine-ről. Hagyjuk a holtakat békén nyugodni.

Mindezt olyan gyors ütemben mondta és olyan hangsúllyal, amelyből kiérződött, hogy az önkívület határán áll.

– Úgy lesz, ahogy kívánja, asszonyom – mondta Villefort –, már annál is inkább, mivel az ön kívánsága egybevág az enyémmel. És amint Franz d'Épinay úr Párizsba érkezik...

– Drága nagymamám – mondta Valentine –, gondoljunk az illemre. A gyász első napjaiban... Csak nem akarja, hogy ilyen szomorú körülmények között tartsuk meg az esküvőt?

– Kislányom – szakította félbe a nagyanya élénken –, hagyjuk ezeket az elcsépelt szavakat, hiszen ezek csak a gyenge lelkek elé vethetnek gátat, hogy szilárdan megalapozzák jövőjüket Magam is anyám halálos ágyánál esküdtem meg férjemmel, és igazán nem mondhatom, hogy boldogtalan lettem volna.

– Újra csak a halál gondolata, asszonyom – jegyezte meg Villefort.

– Újra és mindig!... Már mondtam, hamarosan meghalok, nem érti? Nohát, mielőtt meghalnék, látni akarom a vőmet. Meg akarom neki parancsolni, hogy tegye boldoggá a kis unokámat. Ki akarom olvasni a szeméből, vajon fog-e nekem engedelmeskedni. Egyszóval alaposan meg akarom ismerni! – folytatta a nagyanya félelmes hangon. – Mert bizony kijövök a sírom mélyéből is, ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárom, ha nem olyan lesz, amilyennek lennie kell.

– Asszonyom – jegyezte meg Villefort –, űzze el magától ezeket a lázas gondolatokat, amelyek már-már az őrülettel határosak. A halottak, ha már egyszer sírjuk mélyén feküsznek, békén alusszák örök álmukat, és soha többé nem kelnek fel onnan.

– Igen, igen, drága nagymama, csillapodjál! – mondta Valentine is.

– Márpedig én azt mondom, uram, hogy nincs úgy, ahogy ön hiszi. Ma éjjel szörnyű álmom volt: szinte láttam önmagamat aludni, mintha a lelkem már elvált volna testemtől, hiába erőlködtem, hogy kinyissam a szemem, újra meg újra becsukódott. Tudom, hogy mindez lehetetlennek tűnik fel, főleg önnek, uram. Pedig bizony csukott szemmel láttam, pontosan azon a helyen, ahol ön áll, hogy abból a sarokból, ahonnan a Villefort-né öltözőjébe vezető kis ajtó nyílik, láttam, amint teljesen nesztelenül belép egy hófehér alak.

Valentine felsikoltott.

– Lázálmában látta ezt, asszonyom – mondta Villefort.

– Ne higgye, ha nem akarja, de én bizonyos vagyok abban, amit mondok: láttam egy fehér alakot. És mintha Isten attól tartott volna, hogy nem elégszem meg egyetlen érzékszervem tanúságával, hallottam is, amint megcsörren a poharam, nézze, ez itt, az asztalkán.

– Ó, drága nagymama, bizonyára csak álmodtál.

– Annyira nem volt álom, hogy kezem kinyújtottam a csengő felé, és erre a mozdulatomra az árnyék eltűnt. A szobalány égő gyertyával jött be. A kísértetek csak azoknak jelennek meg, akiknek látniuk kell őket: a férjem lelke volt az. Hát, ha a férjem lelke visszatérhet, hogy magához hívjon, miért ne jöhetne vissza az én lelkem is, hogy megvédje unokámat? Úgy hiszem, ez még sokkalta erősebb kötelék.

– Ó, asszonyom! – mondta Villefort, akarata ellenére lelke mélyéig megrendülve. – Ne élje bele magát az ilyen gyászos gondolatokba. Élni fog tovább a mi körünkben, még sokáig fog élni boldogan, szeretet és tisztelet közepett, és meglátja, elfeledtetjük önnel, elfeledtetjük...

– Soha! Soha! Soha! – jelentette ki a marquise. – Mikor érkezik d'Épinay úr?

– Minden percben várhatjuk.

– Helyes. Azonnal értesítsenek, ha megjött. Siessünk, siessünk. Azonkívül szeretném, ha közjegyzőt hívnának, hogy nyugodt lehessek: mindenünk Valentine-re száll.

– Drága nagymama – mormogta Valentine, és ajkával illette nagyanyja forró homlokát –, hát meg akarsz ölni? Istenem! Hiszen lázad van! Nem közjegyzőt kell hívatni, hanem orvost!

– Orvost? – mondta a marquise vállat vonva. – Nincs nekem semmi bajom, csak szomjas vagyok.

– Mit innál, drága nagymama?

– Tudod jól. Amit rendesen szoktam. Narancsszörpöt. A poharam itt van az asztalon. Add csak ide, Valentine.

Valentine a korsóból megtöltötte a poharat, és ekkor valami különös félelem fogta el, míg odaadta nagyanyjának, mert ez volt az a pohár, amelyet az öreg hölgy állítása szerint a kísértet is megérintett.

A marquise egy hajtásra kiitta a poharat.

Azután megfordult párnáján, és egyre csak azt ismételgette:

– Jegyzőt! Jegyzőt!

Villefort úr kiment. Valentine leült nagyanyja ágya mellé. A szegény kislánynak talán magának még nagyobb szüksége lett volna az orvosra, akit olyan nagyon ajánlott nagyanyjának. Égő pirosság lepte el az arcát, lélegzete rövid és kapkodó volt, és érverése olyan sebes, mint akit láz gyötör.

A szegény gyermek arra gondolt, mennyire kétségbeesik majd Maximilien, ha megtudja, hogy Saint-Méranné nemcsak nem segít rajtuk, hanem anélkül hogy őt ismerné, valósággal úgy cselekszik, mintha az ellensége volna.

Valentine nemegyszer gondolt arra, hogy mindent elmond nagyanyjának, és egy pillanatig sem habozott volna, ha Maximilien Morrelt véletlenül Albert de Morcerf-nek vagy Raoul de Château-Renaud-nak hívják. Morrel azonban plebejus származású volt, és Valentina jól tudta, hogy a gőgös Saint-Méran marquise mindenkit megvetéssel sújt, aki nem rangjabéli. Titkát tehát az utolsó pillanatban mindig a szíve mélyére zárta, abban a szomorú tudatban, hogy úgyis hiába tárná fel, és hogy ha apja és mostohaanyja egyszer megtudják ezt a titkot, mindennek vége.

Mintegy két óra telt el így. Saint-Méranné még mindig aludt, álma nyugtalan és lázas volt. Egyszer csak jelentették, hogy megérkezett a közjegyző.

Noha a jelentés egészen halkan hangzott el, Saint-Méranné meghallotta, és kissé felemelkedett párnáján.

– A közjegyző? – kérdezte. – Hadd jöjjön! Hadd jöjjön!

A jegyző az ajtóban állt és belépett.

– Menj csak ki, Valentine – mondta Saint-Méranné –, és hagyj magamra ezzel az úrral.

– De, nagymama...

– Menj csak, menj...

A lány homlokon csókolta nagyanyját, s szemét törülgetve távozott. Az ajtóban a komornyikkal találkozott, aki tudtára adta, hogy az orvos a szalonban várakozik.

Valentine lesietett. Az orvos a család barátja volt, és korának egyik legügyesebb szakembere. Szíve mélyéből szerette Valentine-t, hiszen már világrajöttének is tanúja volt. Csaknem vele egykorú leánya tüdőbajos anyától származott, és ezért az orvos állandóan remegett a gyermek életéért.

– Ó! – mondta Valentine. – Kedves d'Avrigny úr, már nagyon türelmetlenül vártuk. De mindenekelőtt azt mondja meg, hogy van Madeleine és Antoinette?

Madeleine d'Avrigny leánya, Antoinette pedig az unokahúga volt.

D'Avrigny úr szomorúan mosolygott.

– Antoinette kitűnően érzi magát – felelte. – Madeleine is elég jól van. De hívatott, kedves gyermekem – mondta. – Sem édesapja, sem Villefort-né nem beteg. Noha jól látom, hogy az idegei rendetlenkednek, kedvesem, azt gyanítom, nincs egyébre szüksége, csak arra a tanácsra, hogy ne engedje szabadjára a képzeletét.

Valentine elpirult. D'Avrigny úr a léleklátás tudományát szinte a csodáig fokozta, mivel olyan orvos volt, aki a lelki alkat után ítéli meg a testit.

– Nem – mondta –, szegény nagymama miatt kérettük. Talán hallott róla, hogy milyen csapás ért bennünket?

– Nem tudok semmiről – felelte d'Avrigny úr.

– Sajnos! – mondta Valentine, és elfojtotta zokogását. – Nagyapám meghalt.

– Saint-Méran úr?

– Igen.

– Hirtelen?

– Váratlan szélütés ölte meg.

– Szélütés? – ismételte az orvos.

– Igen. Most szegény nagyanyám elhiteti magával, hogy a férje, akit egész életében sohasem hagyott el, hívja őt, és rövidesen találkoznak is. Ó, kedves d'Avrigny úr, segítsen a szegény nagymamán!

– Hol van?

– A szobájában, a jegyzővel.

– És Noirtier úr?

– Változatlan állapotban. A szellemi képességei tökéletesek, de mozdulni nem tud, beszélni nem tud.

– És változatlanul szereti önt, ugye, kedves gyermekem?

– Igen – sóhajtott Valentine –, ő igazán nagyon szeret.

– Ugyan ki ne szeretné önt?

Valentine szomorúan mosolygott.

– És mit érez a kedves nagyanyja?

– Valami különös, ideges izgalom vesz erőt rajta, szokatlanul izgatott lázas álom gyötri. Ma reggel azt állította, hogy míg aludt, lelke kiszállt a testéből, és nézte, amint alszik. Ez lázálom. Azt is állítja, hogy valami kísértet jött be a szobájába, sőt azt is hallotta, amint az állítólagos kísértet megérintette az asztalkáján levő poharat.

– Különös – jegyezte meg az orvos –, nem tudtam, hogy Saint-Mérannénak hallucinációi vannak.

– Most első ízben tapasztaltam ezt nála – mondta Valentine –, és ma reggel alaposan rám ijesztett. Azt hittem, megzavarodott. Jól ismeri apámat, d'Avrigny úr, komoly embernek ismeri, ugye, és lám, még őt is erősen érintette ez a dolog.

– Majd meglátjuk – jelentette ki d'Avrigny úr. – De amit mond, azt elég különösnek találom.

A jegyző lejött. Valentine-t értesítették, hogy nagyanyja egyedül van.

– Tessék felmenni – mondta az orvosnak.

– Hát ön?

– Ó, én nem merek ám, hiszen megtiltotta, hogy önt elhívassam. Meg azután, mint ahogy ön is mondja, én magam is nagyon ideges vagyok, lázam is van, és nem valami jól érzem magam. Járok egyet a kertben, hogy felfrissüljek.

Az orvos megszorította a lány kezét, és míg ő felment a nagymamához, Valentine lesétált a lépcsőn.

Nem kell elmondanunk, hogy a kert melyik részét kedvelte Valentine leginkább. Rendszerint kétszer-háromszor végigment a ház körül levő virágoskerten, letépett egy rózsát, hogy az övébe vagy a hajába tűzze, azután bement abba a sötét fasorba, amely a padhoz vezet, majd útja a padtól a rácsos kapuhoz vitt.

Most Valentine körüljárta ugyan szokása szerint kétszer-háromszor a virágágyakat, de nem tépett le egyetlen virágot sem. Szívének gyásza, ha még nem is hagyhatott nyomot rajta, nem bírt el ennyi külső díszt sem. Azután a fasornak tartott. Amint előbbre haladt, úgy tetszett neki, hogy valaki a nevén szólítja. Csodálkozva állt meg.

A hang most még tisztábban hallatszott, és Valentine felismerte Maximilien hangját.

16

Az ígéret

Valóban Morrel volt az, aki előző este óta inkább holt volt, mint eleven. Azzal a biztos ösztönnel, amely csak a szerelmesek és az anyák sajátja, kitalálta, hogy Saint-Méranné megérkezése és a marquis halála következtében Villefort-éknál történnie kell valaminek, ami a Valentine iránt érzett szerelmét érinti.

Mint majd látni fogjuk, sejtelme bevált, és nem csupán a nyugtalanság vitte olyan rémülten és kétségbeesve a gesztenyefák rácsos kerítéséhez.

Valentine azonban nem számított rá, hogy Morrel várja, mert nem a megszokott órában voltak, és csak puszta véletlen, vagy ha úgy tetszik, valami szerencsés megérzés vitte le őt a kertbe. Mikor ott megjelent, és Morrel a nevén szólította, a lány a rácshoz futott.

– Hogy kerül ide ilyenkor? – kérdezte.

– Szegény kis barátnőm, bizony rossz hírért és rossz hírrel jöttem – felelte Morrel.

– Ez hát a boldogtalanság otthona – jegyezte meg Valentine. – Beszéljen, Maximilien. De igazán mondom, elég is volna már a bajokból.

– Drága Valentine – mondta Morrel, és igyekezett leküzdeni izgalmát, hogy illő módon beszélhessen –, nagyon kérem, figyeljen jól, mert amit mondok, az mind igen fontos. Mikorra tervezik az esküvőjét?

– Nézze csak, Maximilien – válaszolta Valentine –, semmit sem akarok eltitkolni ön előtt. Ma reggel beszéltek az esküvőmről, és a nagymama, akiről azt hittem, hogy segítségemre lesz, nemcsak hogy kívánja azt a házasságot, hanem annyira viszi a dolgot, hogy már csak d'Épinay úr visszatértét várja, és a megérkezése után való napon aláírjuk a szerződést.

A fiatalember fájdalmasan sóhajtott. Hosszan, szomorúan nézte a lányt:

– Borzalmas dolog hallani – folytatta alig hallhatóan –, mikor a szeretett lány nyugodt hangon jelenti ki: „Az ön halálos ítélete már bizonyos, néhány óra van csak hátra. De nem tehetünk semmit, ennek így kell lennie, és én bizony meg sem kísérlem, hogy tegyek valamit ellene.” És mivel, ahogy mondja, már csak d'Épinay úr megérkeztére várnak, hogy a szerződést aláírják, és mivel a megérkezése után való nap ön a felesége lesz, így hát holnap kötik meg a szerződést, mert d'Épinay úr ma reggel megérkezett Párizsba.

Valentine felsikoltott.

– Egy órával ezelőtt Monte Cristo grófjánál voltam – mondta Morrel. – Beszélgettünk, ő az önöket ért csapásról, én pedig az ön fájdalmáról, mikor hirtelen kocsi gördül be az udvarra. Látja, eddig nem hittem a sejtelmekben, Valentine, most azonban hinnem kell bennük. A kocsigördülés zajára összeborzongok. Csakhamar léptek zaja hangzik fel a lépcsőről. Don Juant nem rémítették meg jobban a komtur felhangzó léptei[65], mint ahogy engem kétségbe ejtettek ezek a lépések. Végül nyílik az ajtó. Először Albert de Morcerf lép be, és már-már kételkedem sejtelmemben, azt hiszem, tévedtem, mikor mögötte megjelenik egy másik fiatalember, és a gróf elkiáltja magát: „Á, Franz d'Épinay báró úr!” Minden erőmet és bátorságomat összeszedtem, hogy meg tudjam őrizni nyugalmamat. Lehet, hogy elsápadtam, lehet, hogy megremegtem, de annyi bizonyos, hogy mosolyt erőltetve a helyemen maradtam. Hanem öt perccel később eljöttem onnan anélkül, hogy egyetlen szót is hallottam volna az öt perc alatt a beszélgetésből. Szinte megsemmisültem.

– Szegény Maximilien! – suttogta Valentine.

– És most itt vagyok, Valentine. Kérem, feleljen nekem úgy, mint az olyan férfinak, aki számára az ön válasza életet vagy halált jelent. Mit szándékszik tenni?

Valentine lesújtva hajtotta le a fejét.

– Nézze – mondta Morrel –, nem először történik meg, hogy erre a szomorú helyzetre gondol, amelybe kerültünk. Helyzetünk komoly, súlyos, igen nehéz. De azt hiszem, ebben a pillanatban nem szabad átengednünk magunkat a meddő fájdalomnak. Ez azoknak való, akik szenvedni akarnak a kedvükre, és van idejük a könnyhullatásra. Vannak ilyen emberek, és Isten bizonyára számon kéri majd tőlük fent az égben ezt a nembánomságot. De aki érzi magában, hogy küzdeni akar, az bizony nem vesztegeti a drága időt, és igyekszik visszaadni a sorsnak a kapott ütést. Akar-e küzdeni a balsors ellen, Valentine? Mondja meg, mert erre kérek választ.

Valentine megremegett, és rémülten pillantott Morrelre. Az a gondolat még eszébe sem jutott, hogy ellenkezzék apjával, nagyanyjával, sőt, egész családjával.

– Mit beszél, Maximilien? – kérdezte Valentine. – És mit nevez küzdelemnek? Hiszen ez szentségtörés! Hogy harcoljak apám parancsa, haldokló nagyanyám akarata ellen? Az lehetetlen!

Morrel megrezzent.

– Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy meg ne értene engem – folytatta Valentine –, és ön olyan jól ért engem, kedves Maximilien, hogy nem is jön szó az ajkára. Hogy én küzdjek! Isten őrizzen! Nem, nem. Minden erőmet összeszedem, hogy önmagam ellen tudjak harcolni, és a könnyeimet hullassam, mint ahogy ön mondja. Hogy megszomorítsam apámat, hogy megzavarjam nagyanyám végső pillanatait? Nem, soha!

– Igaza van – jegyezte meg Morrel egykedvűen.

– Hogy mondja ezt, jóságos Isten! – kiáltott fel Valentine mélyen megbántva.

– Úgy mondom, mint olyan valaki, aki csodálja önt, kisasszony – folytatta Maximilien.

– Kisasszony! – kiáltott Valentine. – Kisasszony! Ó, de önző ember is ön! Látja, mennyire kétségbe vagyok esve, és úgy tesz, mintha nem értene meg.

– Nagyon téved, mert én tökéletesen megértettem önt. Ön nem akar ellenkezni Villefort úrral, nem akar engedetlen lenni a marquise-zal szemben, és holnap aláírja azt a házassági szerződést, amely a férjéhez köti.

– Jóisten! Hát tehetek-e mást?

– Ne engem kérdezzen, kisasszony, hiszen én rossz bíró vagyok ebben az ügyben, önzésem elvakít – válaszolta Morrel. Tompa hangja és ökölbe szorított keze elárulta egyre növekvő kétségbeesését.

– Ugyan mit tanácsolt volna nekem, Morrel, ha hajlandó lettem volna elfogadni ajánlatát? No, feleljen hát! Ne azt mondja, mit tettem helytelenül, hanem tanácsot adjon.

– Komolyan mondja ezt, Valentine? Csakugyan adjak tanácsot? Feleljen!

– Természetesen, kedves Maximilien, mert ha jó ez a tanács, akkor követem. Jól tudja, mennyi odaadással viseltetem ön iránt.

– Valentine – mondta Morrel, és félretolta a palánk egy már amúgy is félrebillent deszkáját –, adja a kezét, hogy megbocsátja hirtelen indulatomat. Látja, már egészen összezavarodtam, és egy óra óta a legesztelenebb gondolatok keringenek az agyamban. Jaj, ha visszautasítja tanácsomat!...

– Hát mi az a tanács?

– Elmondom, Valentine.

A fiatal lány az égre emelte tekintetét, és nagyot sóhajtott.

– Én szabad vagyok – folytatta Maximilien –, és elég gazdag ahhoz, hogy mindketten megéljünk. Esküszöm, még a homlokát sem érintem az ajkammal, mielőtt a feleségem lenne.

– Szinte megrémít – jegyezte meg a lány.

– Jöjjön velem – folytatta tovább Morrel –, elviszem a nővéremhez, aki méltó arra, hogy az ön testvére legyen. Áthajózunk Algírba, Angliába vagy Amerikába, ha ugyan nem akar meghúzódni valami vidéki helyen, ahol megvárjuk, míg barátaink legyőzik a család ellenkezését, és mi visszatérhetünk Párizsba.

Valentine a fejét rázta.

– Ilyesmit vártam, Maximilien – mondta. – Esztelen tanács ez, és én még esztelenebb volnék, mint ön, ha rögtön útját nem állanám a továbbiaknak ezzel az egyetlen szóval: lehetetlen, Morrel, lehetetlen.

– Akkor hát belenyugszik a sorsába úgy, ahogy adódik, és még csak meg sem kísérli, hogy küzdjön ellene? – kérdezte Morrel elkomorodva.

– Még akkor is, ha belehalok – mondta Valentine.

– Így hát megint csak azt mondhatom, hogy igaza van, Valentine – kezdte ismét Maximilien. – Valóban magam vagyok a bolond, és ön bebizonyítja, hogy a szenvedély még a legigazabb lelkeket is elvakítja. Köszönetet mondok önnek, amiért szenvedély nélkül tud gondolkodni. Rendben van hát, ez elhatározott dolog. A holnapi napon ön visszavonhatatlanul Franz d'Épinay úrhoz fog tartozni, nemcsak a hivatalos színházi komédia révén, amelyet házassági szerződésnek hívnak, hanem az ön saját akaratából is.

– Még jobban kétségbeejt, Maximilien! – válaszolta Valentine. – Szívemben újra megforgatja a tőrt! Mondja csak, mit csinált volna, ha a nővére valamikor megfogadott volna egy olyan tanácsot, amilyet ön az előbb adott nekem?

– Kisasszony! – kezdte ismét Morrel, keserű mosollyal. – Ön azt mondta, önző vagyok, és mint önző ember, nem gondolok arra, mit tennének a helyemben mások, csak azzal törődöm amit én akarok csinálni. Arra gondolok, hogy egy év óta ismerem önt, és hogy megismerkedésünk percétől kezdve az ön szerelme jelentette nekem a boldogságot, arra, hogy egyszer csak megvallotta: szeret, arra, hogy e naptól kezdve a jövőmet önhöz akarom kötni, hiszen nekem ön jelentette az életemet. Most már semmire sem gondolok. Annyit mondok csak, hogy megfordult a szerencse kereke, azt hittem, már enyém a mennyország, és most elveszítettem. Gyakran megesik, hogy egy játékos nemcsak azt veszíti el, amije van, hanem azt is, ami nem az övé.

Morrel tökéletes nyugalommal mondta ezeket a szavakat. Valentine egy darabig tágra nyitott, fürkésző szemmel nézte, és azon igyekezett, hogy Morrel tekintete ne hatolhasson a szívébe, és ne lássa meg, milyen vihar dúl benne.

– De végül is mi a szándéka? – kérdezte Valentine.

– Szeretnék istenhozzádot mondani önnek, kisasszony, s tanúságul hívom Istent, aki hallja szavaimat és olvas a szívem mélyén, hogy nyugodt, igazán boldog és tettekben gazdag életet kívánok önnek, amelyben még az emlékem is eltűnik.

– Ó! – mormogta Valentine.

– Isten vele, Valentine! Isten vele! – mondta Morrel és meghajolt.

– Hová megy? – kiáltott fel a lány. Átnyúlt a rácson, és megkapta Maximilient a kabátjánál fogva. Valentine maga is annyira izgatott volt, hogy megértette: kedvese nyugalma nem lehet őszinte. – Hová megy?

– Nem akarom újra megzavarni családja nyugalmát, és példát akarok nyújtani minden becsületes és hűséges szívű férfiúnak, aki az én helyzetembe kerül.

– Mielőtt elmegy, Maximilien, mondja meg, mit akar csinálni?

A fiatalember szomorúan mosolygott.

– Beszéljen! Beszéljen! Nagyon kérem! – mondta Valentine.

– Talán megváltoztatta az elhatározását, Valentine? – kérdezte Morrel.

– Sajnos, ez lehetetlen, jól tudja! – jajdult fel a lány.

– Akkor hát isten vele, Valentine!

Valentine olyan erővel rázta meg a rácsot, amilyet senki sem várt volna tőle. És mivel Morrel egyre hátrált, átnyúlt a rácson, és a kezét tördelte.

– Mit akar csinálni? Tudni akarom! – kiáltotta. – Hova megy?

– Ó, legyen nyugodt – felelte Maximilien, és megállt három lépésnyire a rácskaputól. – Nincs szándékomban felelősségre vonni bárkit is azért, amivel a sors engem sújtott. Más férfi talán azzal fenyegetné meg önt, hogy párbajra hívja Franz urat, és megvív vele, de én ezt ostobaságnak tartom. Mit tehet erről Franz úr? Ma reggel látott életében először, már el is felejtette, hogy látott. Azt sem tudta, hogy a világon vagyok, mikor a két család már úgy határozott, hogy önökből egy pár lesz. Nekem tehát semmi dolgom Franz úrral, és esküszöm, nem is tartom őt semmiért felelősnek.

– Hát kit tart felelősnek? Engem?

– Önt, Valentine? Isten őrizzen! A nő: szentség. A szeretett nő: szent.

– Akkor önmagát, szerencsétlen ember? Önmagát?

– Csakis én vagyok a bűnös! Nem igaz? – kérdezte Morrel.

– Maximilien – mondta Valentine –, Maximilien, azt akarom, hogy ide jöjjön!

Maximilien szelíd mosollyal visszalépett a rácshoz, és ha nem lett volna halálsápadt, azt lehetett volna hinni, hogy teljesen nyugodt.

– Hallgasson meg, drága, imádott kis Valentine – mondta dallamos hangján, de igen komolyan –, az olyan emberek, mint mi vagyunk, akiknek még csak egy gondolatuk miatt sem kellett pirulniuk soha sem mások, sem szüleik, sem Isten előtt, úgy tudnak egymás szívében olvasni, mint a nyitott könyvben. Sohasem vittem véghez regényes tetteket, nem vagyok borongós hangulatú regényhős, nem játszom sem Manfrédot, sem Antonyt.[66] De az életemet az önéhez kötöttem nagy szavak, fogadkozások és esküdözések nélkül. Ön most elszakad tőlem, és helyesen cselekszik, már mondtam, és most továbbra is mondom. De hát csak elszakad tőlem, és az én életem üres marad. Abban a pillanatban, amikor elhagy, Valentine, egyedül állok a világban. A nővérem boldogan él a férjével, aki csak sógorom, vagyis olyan valaki, akit csak a társadalmi szokások kötnek hozzám. Senkinek sincs tehát szüksége többé reám, fölösleges ember lett belőlem. Tervem tehát az, hogy várok az utolsó másodpercig, míg csak a házasságkötés meg nem történt, mert nem akarom elszalasztani azoknak a váratlan lehetőségeknek még csak az árnyékát sem, amelyeket olykor a véletlen tartogat nekünk. Mert elvégre Franz d'Épinay úr meg is halhat, a villám is lesújthat az oltárra, amikor éppen eléje lépnek. A halálraítélt az ilyeneket mind hihetőnek tartja, és mihelyt az élete üdvösségéről van szó, a csodákat is a valóság világába sorozza. Várok tehát, mondom, az utolsó pillanatig, és csak akkor, mikor boldogtalanságom már bizonyos lesz, nem lesz már reá sem orvosság, sem remény, bizalmas levelet írok a sógoromnak, egy másikat a rendőrfőnöknek, hogy tudtukra adjam szándékomat. Azután valami erdőszélen, egy árok mentén vagy folyóparton főbe lövöm magam. Ez olyan igaz, mint az, hogy a legbecsületesebb ember fia vagyok, aki csak valaha is élt Franciaországban.

Valentine testét görcsös remegés rázta meg. Elengedte a rácsot, amelyet eddig mindkét kezével fogott, karja lehanyatlott, és arcán két nagy könnycsepp pergett végig.

A fiatalember komor elszántsággal állt előtte.

– Könyörüljön rajtam! – kérte a lány. – Ugye élni fog?

– Nem tehetem, becsületemre mondom – válaszolta Maximilien. – De mit érdekli ez önt? Ön megteszi a kötelességét, és tiszta lesz a lelkiismerete.

Valentine térdre esett, szíve elszorult, majd megszakadt.

– Maximilien – mondta –, barátom, testvérem itt a földön, igazi hitvestársam az égben, könyörögve kérlek, tégy úgy, ahogy én teszek, élj akkor is, ha szenvedsz: hátha valamikor mégis egymáséi lehetünk.

– Isten vele, Valentine! – ismételte Morrel.

– Istenem! – mondta a fiatal lány, és szinte önkívületben tárta ég felé mindkét karját. – Te tanúm vagy rá, mindent elkövettem, hogy engedelmes gyerek maradhassak: kértem, könyörögtem, esdekeltem. Nem engedett sem kérésemnek, sem könyörgésemnek, sem könnyeimnek. Hát bizony – folytatta, letörülte könnyeit, és visszanyerte biztonságát –, én sem akarok belehalni lelkifurdalásaimba, már akkor inkább a szégyen öljön meg. Ön élni fog, Maximilien, mert csak az öné leszek, senki másé. Melyik órában? Melyik percben? Azonnal? Beszéljen, parancsoljon, készen állok.

Morrel, noha már ismét távozóban volt, most visszatért, és az örömtől sápadtan, de boldogan nyújtotta át mindkét kezét a rácson Valentine-nek.

– Valentine – mondta –, drága barátnőm, ne így beszéljen velem, hacsak nem akar a halálba kergetni. Ugyan miért csupán az erőszaknak enged, ha úgy szeret, ahogy én önt szeretem? Csak emberiességből akarja, hogy életben maradjak? Már akkor inkább a halált választom.

– Igaza van – mormogta Valentine –, ki szeret engem a legjobban a világon? Ő. Ki vigasztal meg, ha valami baj ért? Ő. Kiben van minden reménységem, kin pihent meg eltévedt pillantásom, ki gyógyítja meg vérző szívemet? Ő, ő, mindig csak ő! Nohát, igazad van, Maximilien, követlek, elhagyom az apai házat, mindent elhagyok. Ó, milyen hálátlan is vagyok! – kiáltott fel Valentine zokogva. – Mindent!... Még édes jó nagyapámról is megfeledkeztem!

– Nem, őt nem hagyod el – mondta Maximilien. – Azt mondtad, Noirtier úr vonzódik hozzám. Mielőtt tehát elszöknénk, elmondasz neki mindent. Az ő beleegyezését fogod védelmünkre felhozni Isten előtt. Azután pedig mihelyt összeházasodtunk, ő velünk jön, egy gyermeke helyett kettő lesz. Elmondtad már, hogyan beszélget veled, és te hogyan felelsz neki. Valentine, én nagyon gyorsan megtanulom ezt a megható jelbeszédet. Esküszöm neked, nem a kétségbeesés, hanem a boldogság vár reánk!

– Nézd, ó, nézd, milyen hatalmad van fölöttem, Maximilien, csaknem elhiszem mindazt, amit mondtál, pedig esztelen dolgokat mondtál, mert apám meg fog átkozni, ismerem hajthatatlan szívét, soha-soha meg nem bocsát. És hallgasson rám, Maximilien, ha nagy üggyel-bajjal, könyörgésre, valami baleset miatt, vagy mit tudom én, miért – ha bármilyen okból elhalaszthatom az esküvőt, vár reám, ugye?

– Várok, esküszöm, mint ahogy ön is esküszik nekem, hogy ez a gyűlöletes házasság nem jön létre soha, és hogy ha erőszakkal hurcolnák el a jegyzőhöz, a pap elé, ön nemet mond?

– Esküszöm, Maximilien, a legszentebbre, amim csak van, esküszöm édesanyám emlékére!

– Akkor hát várunk – mondta Morrel.

– Igen, várunk – folytatta Valentine, és e szóra fellélegzett. – Annyi minden megmentheti a magunkfajta boldogtalanokat.

– Bízom önben, Valentine – jelentette ki Morrel –, bízom abban, hogy minden jó lesz, amit ön tesz. Csak ha könyörgései ellenére, édesapja és Saint-Méranné követelik, hogy hívják el holnap d'Épinay urat, és írják alá a házassági szerződést...

– Szavamat adtam, Morrel.

– Ahelyett, hogy aláírná...

– Felkeresem önt, és megszökünk. De addig ne kísértsük az Istent, Morrel. Ne találkozzunk. Valóságos csoda, a Gondviselés keze, hogy még nem leptek meg bennünket. Ha rajtakapnának, ha megtudnák, hogy találkozunk, mindennek vége lenne.

– Igaza van, Valentine. De akkor honnan, tudjam...

– A közjegyzőtől, Deschamps úrtól.

– Ismerem.

– És tőlem magamtól. Írok majd önnek, higgyen nekem. Ó, istenem! Én éppen úgy gyűlölöm ezt a házasságot, akár ön, Maximilien!

– Jól van, köszönöm, imádott Valentine-em – válaszolta Morrel. – Így hát mindent megbeszéltünk. Amint megtudom az időpontot, rohanok ide, és ezen a falon keresztül egyenesen a karjaimba veszem. Könnyű dolga lesz önnek: a kert kapuja előtt kocsi fog várni, ön velem együtt beszáll, és elviszem a, nővéremhez. Ottlétét, ha akarja, titokban tartjuk, ha akarja, nyilvánosságra hozzuk, de meglesz bennünk erőnk és akaratunk öntudata, és nem hagyjuk magunkat vágóhidra hurcolni, mint a birkák, amelyek csak panaszos bégetéssel védekeznek.

– Rendben van – mondta Valentine. – Most én mondom önnek, Maximilien, amit ön tesz, az helyes.

– Ó!

– Nohát, meg van elégedve a feleségével? – kérdezte a fiatal lány szomorúan.

– Imádott Valentine-em, az „igen” ugyancsak kevéssé fejezi ki érzéseimet.

– Azért csak mondja mégis.

Valentine most közelebb jött, vagyis inkább ajkát nyomta olyan közel a rácshoz, hogy illatos leheletével szinte Morrel ajkához ért.

Morrel a túlsó oldalon szorította ajkát a hideg és kérlelhetetlen vasrácshoz.

– Viszontlátásra – mondta Valentine, kibontakozva boldog önfeledtségéből. – A viszontlátásra!

– Kapok levelet?

– Kap.

– Köszönöm, drága kis feleségem! A viszontlátásra!

Ártatlan kis csók csattant még el, és Valentine eltűnt a hársak között.

Morrel még hallotta, amint ruhája végigsuhog a gyertyánbokrok mellett, amint lábacskája alatt megcsikordul a homok, leírhatatlan mosollyal tekintett fel az égre, így mondott köszönetet, amiért ennyire szeretik. Azután ő is eltávozott.

A fiatalember hazament, de egész este és másnap egész nap hiába várakozott, nem kapott semmi hírt. Harmadnap, délelőtt tíz óra tájban, amikor éppen el akart indulni Deschamps úrhoz, a jegyzőhöz, a posta kicsiny levélkét hozott. Azonnal ráismert Valentine írására, noha még sohasem látta.

A levél ezt tartalmazta:

Nem használt sem könny, sem könyörgés, sem imádság. Két órát töltöttem tegnap a Saint-Philippe du Roule templomban, és két óra hosszat könyörögtem Istenhez a lelkem mélyéből. De Isten éppolyan érzéketlen, akár az emberek, és a házassági szerződés aláírását ma este kilenc órára tűzték ki.

Nekem csak egy adott szavam van, mint ahogy szívem is csak egy van, Morrel, és ezt a szavamat önnek kötöttem le, a szívem pedig az öné.

Tehát ma este háromnegyed kilenckor a rácsos kapunál.

Kis felesége

VALENTINE DE VILLEFORT

Ui. Szegény nagymama egyre rosszabbul van. Izgatottsága tegnap önkívületté vált, ez az önkívület ma szinte az őrületig fokozódott.

Ugye, Morrel, nagyon fog szeretni, hogy elfeledtesse velem, milyen állapotban hagyom őt itt?

Úgy hiszem, Noirtier nagyapa előtt titokban tartják, hogy a házassági szerződés aláírását ma estére tűzték ki.

Morrel nem érte be annyi tudósítással, amennyit Valentine-től kapott, elment a közjegyzőhöz, aki megerősítette a hírt, hogy a szerződést este kilenc órakor írják alá.

Azután elment Monte Cristóhoz, és még itt tudta meg a legtöbbet. Franz értesítette a grófot az ünnepélyes eseményről. Maga Villefort-né is írt a grófnak, és kérte, ne vegye rossz néven, hogy nem hívja meg, de Saint-Méran úr halála és özvegyének súlyos állapota olyan sötét fátyolt borít erre az esküvőre, hogy ezzel nem akarja megszomorítani a grófot, akinek egyébként minden jót kíván.

Franzot előtte való este bemutatták Saint-Mérannénak, aki erre az alkalomra felkelt az ágyból, de utána ismét visszafeküdt.

Érthető, hogy Morrel állandó izgalomban volt, és ez nem kerülte el az olyan átható tekintetet, mint a grófé. Monte Cristo most még gyöngédebben bánt vele, mint egyébkor, elannyira, hogy Morrel már két vagy három ízben is azon a ponton volt, hogy mindent elmond neki. De akkor eszébe ötlött Valentine-nek adott ígérete, és titka ott maradt a szíve mélyén.

A fiatalember napközben vagy hússzor is elolvasta Valentine sorait. Első ízben kapott tőle levelet, és milyen alkalomból! Ahányszor Maximilien a levelet elolvasta, mindannyiszor újra és újra megfogadta magában, hogy boldoggá teszi Valentine-t. És csakugyan mi mindent meg nem érdemel egy ilyen fiatal lány, aki ennyi bátorsággal szánta el magát a cselekvésre! Minden odaadást megérdemel attól a férfitól, akinek a kedvéért mindent feláldozott. Szívében kedvesének valóban a legelső és legméltóbb helyet kell elfoglalnia! Királynő és feleség lesz egy személyben, és egy lélek szinte kevés is lesz hozzá, hogy hálás legyen neki és szeresse.

Morrel kimondhatatlan izgalommal gondolt arra a pillanatra, amikor majd Valentine megérkezik, és azt mondja:

– Itt vagyok, Maximilien. Vigyen magával!

Megszervezte az egész szökést. A lucernáskertben két létrát rejtett el. A kocsi már várakozott, Maximilien maga fogja hajtani. Sehol semmi szolga, semmi világítás. Az első utcakanyarodónál meggyújtják majd a lámpát, nehogy a túlzott óvatosság még a rendőrség karjaiba vezesse őket.

Morrel időről időre egész testén végigremegett... Arra a pillanatra gondolt, amikor a falat átlépi, és Valentine-t támogathatja, azután azt érzi majd, amint a lány remeg, és ő a karjaiba zárhatja azt, akinek még csak a kezét szorította meg, és csupán ujja hegyét merte megcsókolni.

Mikor azonban eljött a délután, és Morrel tudta, hogy közeledik az óra, úgy érezte, hogy magányra van szüksége. Vére forrt, bármelyik barátjának egyszerű kérdése vagy puszta hangja is zavarta volna. Bezárkózott a szobájába, és megpróbált olvasni. De pillantása végigfutott a lapokon anélkül, hogy bármit is megértett volna, végül is odavágta a könyvet, hogy visszatérjen tervéhez, másodszor is végiggondolja a létrákat meg a kertet.

Az óra egyre közeledett.

Soha még szerelmes ember nem tudta elviselni az óramutató járásának lassúságát. Morrel a magáét annyira noszogatta, hogy végül is hat órakor már fél kilencet mutatott. Akkor azt mondta magában, ideje lesz már indulni, mert ha kilenc órára van is kitűzve a szerződés aláírása, Valentine bizonyára nem várja be ezt az ostobaságot.

Így tehát Morrel, mikor órája fél kilencet mutatott, nekiindult a rue Meslayról, és akkor lépett be a kertbe, amikor a Saint-Philippe du Roule tornyán az óra nyolcat ütött.

A kocsit és lovat egy romokban álló düledező ház takarta el. Itt szokott Morrel alkalomadtán elrejtőzni.

Lassanként besötétedett. A kert fáinak lombozata egyre sötétebb lett, és csak nagy, áthatolhatatlan fekete foltnak látszott.

Morrel kibújt rejtekéből, és dobogó szívvel nézett át a palánk hasadékain. Még sehol senki nem volt látható.

Fél kilencet ütött az ára.

Már félóra telt el várakozással. Morrel fel és alá járkált, majd egyre rövidebb időközökben kukucskált át a palánkon. A kert egyre sötétebbé vált, de a sötétben hiába kereste a fehér ruhát. A csendben hasztalanul fülelt léptek után.

A ház, ott a fákon túl, sötét maradt, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy olyan fontos esemény van ott készülőben, mint egy házassági szerződés aláírása.

Morrel az órájára nézett, amely háromnegyed tízet mutatott. De ugyanakkor a már kétszer-háromszor hallott toronyóra helyrehozta a tévedést, és fél tízet kongatott.

Már egy félórával több telt el, mint amennyit Valentine maga határozott meg. Ő kilenc órát mondott, de inkább kissé hamarább, mint utóbb.

A fiatalember borzasztó perceket élt át. Mintha minden másodpercben egy ólomkalapács ütött volna a szívére.

A lombozat legkisebb rezzenése, a legcsekélyebb szellősuhogás sem kerülte el a figyelmét, és a homlokát egyre jobban ellepte a verejték. Végre, egész testében reszketve, odatámasztotta a létrát a palánkhoz, és hogy időt ne veszítsen, már fel is lépett az első létrafokra.

Félelem és reménység közt hánykolódva, szíve hol összeszorult, hol meg felengedett. Közben a templom órája elütötte a tízet.

– Istenem! – mormogta Maximilien kétségbeesve. – Lehetetlen, hogy egy szerződés aláírása ennyi ideig tartson, hacsak valami közbe nem jött. Tekintetbe vettem minden eshetőséget, beleszámítottam a formaságok idejét is. Valaminek történnie kellett.

Hol izgatottan járkálta rács előtt, hol pedig a hideg vasra támasztotta égő homlokát. Talán Valentine elájult a szerződés aláírása után, vagy elfogták, mikor szökni akart? A fiatalember e két feltevés között ingadozott. Mind a kettő kétségbeejtő volt.

Hirtelen az az ötlete támadt, hátha futás közben hagyta el az ereje Valentine-t, és most talán ott fekszik ájultan valamelyik fasorban.

– Ha így volna – kiáltott fel, miközben felmászott a létra legfelső fokára –, akkor elveszítem őt, mégpedig a saját hibámból!

Az az ördög, amely ezt az ötletet sugalmazta neki, nem hagyta többé nyugton, és olyan kitartóan zümmögött a fülébe, hogy első feltevése csakhamar meggyőződéssé vált. Mindenáron keresztül akart látni az egyre növekvő homályon, és úgy rémlett neki, mintha a sötét fasorban valami fekvő alakot látna. Morrel még azt is megkockáztatta, hogy hangosan szólongassa, és úgy tetszett neki, hogy a szél valami panaszos hangot hozott el hozzá.

Végre az óra felet ütött. Tovább nem lehetett várni, minden bizonytalan lett. Maximilien halántéka vadul lüktetett, szeme előtt mintha felhő suhant volna el. Átlépett a falon, és a másik oldalon leugrott.

Villefort-ék kertjében volt, a kerítésen mászott be oda. Tudta, hogy tettének következményei lehetnek, de nem azért jött, hogy meghátráljon.

Egy pillanat alatt a bozót túlsó oldalára került. Arról a helyről, ahol most állt, jól ki lehetett venni a házat.

Morrel ekkor megbizonyosodott valamiről, amit már akkor is gyanított, mikor a fák lombjain át akart odalátni: hogy a kivilágított ablaksor helyett, ami ilyen ünnepélyes alkalmakkor nem maradhat el, csak a nagy, szürke kőtömeg látszott. Ezt még nagyobb homályba burkolta az az árny-függöny, amelyet egy óriási felhő vetett rá, amint a holdat eltakarta.

Időről időre a három első emeleti ablak mögött megvillant valami fény. Ez a három ablak Saint-Méranné szobájából nyílt.

Egy másik világosság mozdulatlanul derengett piros függönyök mögött. Ezek Villefort-né hálószobájának függönyei voltak.

Morrel mindezt kitalálta, Hogy gondolatban követni tudja Valentine-t a nap minden órájában, már eddig is sokszor mondatta el magának a ház beosztását, és így egészén jól tudott tájékozódni benne anélkül, hogy valaha is látta volna belülről.

A fiatalembert ez a sötétség és a csend még sokkal jobban megrémítette, mint Valentine elmaradása.

Kétségbeesve, a fájdalomtól félig megzavarodva határozta el, hogy mindennel dacol, csak hogy viszontláthassa Valentine-t, és megtudja, miféle szerencsétlenség történt, akármi volt is. Előre megsejtette a bajt.

Végigment a bokrok mentén, és már készen volt rá, hogy a lehető legrövidebb úton átvágjon a pázsiton, amely teljesen szabadon állt, mikor elég távolról valami hangot hozott el hozzá a szél.

E neszt hallva, hátrált egy lépést. Már-már félig kilépett a lombok alól, de megint visszabújt. Nem moccant, és némán állt a sötétben. Szándéka határozott volt: ha Valentine egymaga van ott, arra haladtában egy szóval jelezni fogja ottlétét. Ha azonban kíséri valaki, akkor legalább meglátja Valentine-t, és tudni fogja, hogy nem érte semmi baj. Ha pedig idegenek volnának, elkap néhány szót a beszédjükből, és megtud valamit ebből az érthetetlen titokból.

A hold ekkor előbukkant a felhőtakarók mögül, és Morrel a lépcsőház ajtajánál megpillantotta Villefort-t, egy fekete ruhás férfi társaságában. Lementek a lépcsőn, és a bozót felé tartottak. Alig tettek néhány lépést, Morrel a fekete ruhás férfiban felismerte d'Avrigny doktort.

Mikor a fiatalember látta, hogy felé tartanak, gépiesen hátrálni kezdett, míg csak bele nem ütközött egy szikomorfa törzsébe, amely a bozót közepén magasodott. Ott meg kellett állnia.

A két sétáló léptei alatt a homok most közvetlen közelben csikordult meg.

– Kedves doktor! – kezdte a királyi ügyész. – Látja, még az ég is ellenünk esküdött. Micsoda szörnyű haláleset! Mint a villámcsapás! Meg se kísérelje, hogy vigasztaljon. Sajnos a seb nagyon is eleven és nagyon is mély! Meghalt! Meghalt!

Morrel homlokát kiverte a jeges verejték, és a foga vacogni kezdett. Ugyan ki halt meg hát ebben a házban, amelyet maga Villefort is átkozottnak nevezett?

– Kedves Villefort úr – válaszolta az orvos olyan hangsúllyal, amely csak fokozta a fiatalember rémületét –, korántsem azért hívtam ide, hogy vigasztaljam, sőt ellenkezőleg.

– Hogy érti ezt? – kérdezte ijedten a királyi ügyész.

– Úgy értem, hogy a bennünket ért szerencsétlenség mögött talán még nagyobb baj rejlik.

– Istenem! – mormogta Villefort, és két kezét összekulcsolta. – Mit kell még hallanom?

– Bizonyos, hogy egyedül vagyunk, barátom?

– Hogyne, hogyne, egészen egyedül. De mit jelent ez az óvatosság?

– Azt jelenti, hogy kétségbeejtő dolgokat kell közölnöm önnel – válaszolta a doktor. – Üljünk le.

Villefort inkább lerogyott, semmint leült egy padra. A doktor állva maradt előtte, és kezét az ügyész vállára tette. Morrel szinte megdermedt a rémülettől, egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szívére szorította, mert attól félt, hogy meghallják erős dobogását.

– Meghalt! Meghalt! – szólalt meg valami Morrel szíve mélyén.

Úgy érezte, hogy ő maga is halálra vált.

– Beszéljen, doktor, hallgatom – mondta Villefort. – Ne kíméljen, mindenre elkészültem.

– Saint-Méranné kétségtelenül igen idős volt már, de kitűnő egészségnek örvendett.

Morrel tíz perc óta most lélegzett fel először.

– A bánat ölte meg – jelentette ki Villefort. – Bizony, a bánat, doktor! Hiszen negyven évig élt együtt a marquis-val!...

– Nem a bánat ölte meg, kedves Villefort úr – mondta a doktor. – A bánat is megölhet valakit, noha ez nagyon ritkán fordul elő, de nem öl meg egy nap alatt, nem öl meg egy óra alatt, nem öl meg tíz perc alatt.

Villefort nem válaszolt, csak mostanáig lehorgasztott fejét emelte fel, és elrémülve meredt az orvosra.

– Ön jelen volt a haldoklás ideje alatt? – kérdezte d'Avrigny úr.

– Természetesen – válaszolta a királyi ügyész –, hiszen ön súgva a lelkemre kötötte, hogy maradjak ott.

– Nem tűntek fel önnek Saint-Méranné betegségének különös szimptómái?

– Dehogynem. Saint-Mérannénak egymás után, néhány percnyi időközökben, három rohama volt. A rohamok egyre súlyosabbak és gyorsabbak lettek. Mikor ön megérkezett, Saint-Méranné már néhány perc óta levegő után kapkodott. Olyan roham fogta el, amelyet egyszerű idegrohamnak véltem. De valójában csak akkor ijedtem meg, mikor a görcs következtében a nyaka és minden tagja megmerevedett. Ekkor az ön arcáról leolvastam, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint ahogy hittem. A válság elmúltával kerestem az ön tekintetét, de nem nézett felém, mert a beteg érverését számolta. Elkövetkezett a második roham is, de ön még mindig nem fordult felém. Ez a második roham az elsőnél is szörnyűbb volt. Megismétlődtek az ideges jelenségek, a szája görcsbe rándult és szederjes lett. A harmadik rohamnál kiszenvedett. Már az első roham végénél felismertem a merevgörcsöt. Ön megerősítette ezt a feltevésemet.

– Igen, a többiek előtt – felelte az orvos. – De most magunk vagyunk.

– Jóságos Isten! Hát mit akar mondani?

– Hogy a merevgörcs és a növényi mérgezés szimptómái teljesen azonosak.

Villefort úr felugrott, azután szótlanul visszazuhant a padra.

– Istenem, doktor! Meggondolta jól, hogy mit mondott? – kérdezte.

Morrel nem tudta, alszik-e vagy ébren van.

– Nézze – felelte a doktor –, tudatában vagyok kijelentésem fontosságának, és azt is tudom, ki az az ember, aki előtt megtettem.

– Az ügyészhez vagy a jó baráthoz beszélt? – kérdezte Villefort.

– Ebben a pillanatban csakis a jó baráthoz. A merevgörcs és a növényi mérgezés tünetei annyira egyeznek, hogy ha bizonyítanom kellene iménti állításomat, bevallom, magam is haboznék. Ismétlem, nem az ügyészhez intézem szavamat, hanem a jó baráthoz. No, tehát a jó barátnak azt mondom: háromnegyed óra hosszat, míg csak tartott, folyton tanulmányoztam Saint-Méranné haláltusáját, görcseit, halálát. Szent meggyőződésem, hogy Saint-Mérannét megmérgezték, de még azt is megmondom, milyen méreg okozta a halálát.

– Uram! Uram!

– Minden erre vall. Ideges roham riasztja fel álmából a beteget, az agy túlfeszül, és a központi idegrendszer megbénul. Saint-Mérannét nagy adag brucin vagy sztrichnin ölte meg, amelyet minden valószínűség szerint véletlenül, tévedésből adtak be neki.

Villefort megragadta az orvos kezét.

– Lehetetlen! – mondta. – Istenem, talán csak álmodom! Irtózatos dolog ilyesmit hallani az ön szájából! Az isten szerelmére, könyörgök, kedves doktor, vallja be, hogy tévedhetett!

– Az természetes, de...

– De?

– De nem hiszem.

– Doktor, könyörüljön meg rajtam. Néhány nap óta olyan borzalmas események történnek velem, hogy attól félek, megőrülök.

– Rajtam kívül látta még valaki Saint-Mérannét?

– Senki.

– Nem hozattak a patikából valami olyan orvosságot, amelyet nem én rendeltem?

– Nem.

– Voltak Saint-Mérannénak ellenségei?

– Nem tudok róla.

– Érdeke volt valakinek, hogy a marquise meghaljon?

– Ugyan dehogy! Istenem, dehogy! A lányom az egyetlen örököse, Valentine az egyetlen... Ó, ha ilyesmi jutna az eszembe, magam döfnék kést a szívembe, hogy megbüntessem magamat, amiért ez a gondolat felmerülhetett az agyamban.

– Ó! – kiáltott most fel d'Avrigny. – Kedves barátom, isten mentsen, hogy bárkit is váddal illessek, hiszen csak balesetről beszélek, értse meg, csak tévedésről. De akár baleset, akár tévedés, a valóság a lelkiismeretemig hatol, és azt követeli, hogy a helyzetet feltárjam. Tessék tudakozódni.

– Kitől? Hogyan? Miről?

– Hát kérem, Barrois, az öreg szolga nem tévedhetett-e, és nem adott-e át Saint-Mérannénak valami olyan orvosságot, amely a saját gazdája számára készült?

– Az apám számára?

– Igen.

– De ugyan hogy mérgezhette volna meg Saint-Mérannét az apámnak készült orvosság?

– Ennél semmi sem egyszerűbb. Tetszik tudni, hogy némely betegség számára a méreg orvossággá lesz. Ezek közé tartozik a bénaság is. Mintegy három hónap óta, miután mindent megpróbáltam, hogy visszaszerezzem Noirtier úr béna tagjaiba az életet, és visszaadjam neki beszélőképességét, elhatároztam, hogy még egy utolsó módszerhez folyamodom. Három hónapja, mondom, brucinnal kezelem. Így tehát abba az orvosságba, amelyet legutóbb rendeltem neki, már hat centigramm brucin került bele. De mindez nem volt hatással Noirtier úr béna szerveire, mert szervezete a fokozatos adagolással már megszokta a brucint. Hat centigramm mindenki mást megölt volna.

– Kedves doktor, Noirtier úr és Saint-Méranné lakosztályai közt nincs semmi összeköttetés, és Barrois különben sem szokott bemenni az anyósomhoz. Végül pedig még annyit mondok, doktor, noha önt a világ legügyesebb és leglelkiismeretesebb emberének tartom, és noha az ön szava olyan fáklyafény előttem, amely mint a napsugár világít nekem, hát, doktor, e meggyőződésem ellenére arra a közmondásra támaszkodom: errare humanum est.[67]

– Nézze, Villefort – mondta a doktor –, van a kollégáim között másvalaki, akiben úgy megbízik, mint bennem?

– Miért kérdezi ezt? Hová akar kilyukadni?

– Hívassa el azt, elmondom neki, amit tapasztaltam, amit végignéztem, és a holttestet felboncoljuk.

– És akkor megtalálják a méreg nyomát?

– A méreg nyomát nem, ezt nem mondtam, de megállapítjuk az idegrendszer elváltozását, felismerjük a kétséget kizáró fulladást, és azt mondjuk önnek: kedves Villefort, ha ez a dolog hanyagság következménye, ügyeljen a cselédeire, ha azonban gyűlöletből eredt, legyen résen az ellenségeivel szemben.

– Ó, istenem! Micsoda ajánlat ez d'Avrigny? – válaszolta Villefort lesújtva. – Mihelyt egy harmadik is tudomást szerez a titokról, szükségessé válik a vizsgálat, márpedig vizsgálat az én házamban, az lehetetlen! És mégis – folytatta a királyi ügyész, összeszedve magát, és nyugtalanul nézett az orvosra –, mégis, ha akarja, ha feltétlenül követeli, akkor megcsinálom. Valóban, talán folytatnom is kell ezt az ügyet, megkívánja a jellemem is. De rettenetes még csak rágondolni is, doktor, hogy oly sok fájdalom után még ennyi botrány is érje a házamat! Belehal a feleségem és a lányom. Én pedig, doktor, én, hiszen tudja, senki sem juthat el odáig, ameddig én, és nem lehet valaki huszonöt esztendeig királyi ügyész anélkül, hogy jó csomó ellenséget fel ne szedett volna. Nekem bizony éppen elég van belőle. Ha ez az ügy kipattan, diadalmámorban fognak úszni, engem pedig megöl a szégyen. Doktor, bocsásson meg ezekért a hívságos gondolatokért. Ha ön pap volna, nem mertem volna mindezt elmondani. De ön ember, és ismeri a többi embert. Doktor, doktor, ugye nem mondott nekem semmit?

– Kedves Villefort úr – válaszolta az orvos kissé zavartan –, első kötelességem az emberiesség. Megmentettem volna Saint-Méranné életét, ha a tudomány ezt lehetővé tette volna. Ő azonban meghalt, s most az élők iránt vannak kötelességeim. Ezt a szörnyű titkot temessük el szívünk legmélyére. Ha valakinek a szeme mégis rányílik a dologra, még abba is beletörődöm, hogy hallgatásomat tudatlanságomnak róják fel. Hanem azért kutasson, uram, kutasson ám annak rendje és módja szerint, mert meglehet, hogy itt még nem is áll meg a dolog... És ha rátalál a bűnösre, ha kezében lesz, én magam fogom azt mondani önnek, ön a törvény embere, tegye, amit jónak lát!

– Köszönöm, doktor, köszönöm! – mondta Villefort kimondhatatlan örömmel. – Sohasem volt jobb barátom, mint ön.

És mintha attól tartott volna, hogy d'Avrigny doktor vissza találja vonni engedékeny kijelentését, felállt és a doktort a ház felé vonta.

Eltávoztak.

Morrel, mintha levegőre lett volna szüksége, kidugta fejét a bozótból. A hold megvilágította az arcát, amely olyan sápadt volt, mint valami kísérteté.

– Isten nyilvánvalóan oltalmába fogadott, de rettenetes áron – töprengett. – De Valentine! Valentine! Szegény kis barátnőm! Hogy bír ki ennyi fájdalmat?

E szavak közben hol a piros függönyös ablakra, hol pedig a három fehér függönyösre nézett.

A piros függönyös ablakból csaknem egészen eltűnt a világosság. Kétségtelen, hogy Villefort-né eloltotta lámpáját, és csak az éjjeli mécses pislákoló fénye szűrődött át az ablakán.

Az épület túlsó szárnyán ellenben látta, amint a három fehér függönyös ablak egyike kinyílt. A kandalló szélén álló gyertya sápadt világot vetett maga körül, és egy árnyalak egy percre kikönyökölt az erkélyre.

Morrel megborzongott. Úgy rémlett neki, mintha zokogást hallana.

Nem is lehet csodálni, hogy ez a máskor erős és bátor lélek, amelyet a két leghatalmasabb emberi érzés, a szerelem meg a félelem zavart meg és hozott ki a sodrából, most annyira elgyengült, hogy szinte babonás hallucináció kerítette hatalmába.

Noha teljesen rejtve volt, és így egészen lehetetlennek tűnt fel, hogy Valentine meglássa, mégis úgy rémlett neki, mintha az ablakban látott árnyék hívta volna. Ezt mondta neki megzavart lelke, ezt ismételgette forrón dobogó szíve. Ez a kettős csalódás ellenállhatatlan valósággá lett, a fiatalság érthetetlen hevességével kiugrott rejtekéből, kettőt szökött, kockáztatva, hogy meglátják, és hogy halálra rémíti Valentine-t, sőt azt, hogy a fiatal lány önkéntelenül is felsikolt, és ezzel magukra vonja a figyelmet. Átugrott a pázsiton, amely a holdfényben úgy terült el szélesen és fehéren, mint valami tó vize, és elért a narancsfákhoz, amelyek ott álltak sorjában a ház előtt, eljutott a lépcsőfeljáratig, gyorsan felszaladt, és belökte a kaput, amely könnyedén kinyílt előtte.

Valentine nem látta meg. Szemét égnek emelte, és tekintetével egy égen úszó ezüstszínű felhőcskét követett. A felhő olyan alakot öltött, mint valami mennybe szálló árnyalak. Költői és képzelődésre hajlamos szelleme azt súgta neki, hogy ez nagyanyja lelke.

Morrel ezalatt áthaladt az előszobán, és megtalálta a lépcső karfáját. A lépcsőt borító szőnyeg elfojtotta léptei neszét. Morrel egyébként már annyira magánkívül volt, hogy magától Villefort úrtól sem ijedt volna meg. Eltökélte, ha Villefort úr felbukkan előtte, odalép hozzá, mindent megvall neki, és megkéri, bocsássa meg e szerelmet, és adja hozzá beleegyezését, hiszen ez egyesíti őt Valentine-nel. Morrel már egészen zavarodott volt.

Szerencsére nem találkozott senkivel.

Most vette igazán hasznát annak, hogy Valentine révén olyan alaposan ismerte a ház belsejét. Minden baj nélkül felért a lépcsőn, és éppen tájékozódni akart, amikor zokogás hangja ütötte meg a fülét és egyúttal irányt is mutatott neki, merre menjen. Megfordult. Egy félig nyitott ajtón át fény szűrődött ki, és panaszos hang hallatszott. Benyitott és belépett a szobába.

A hálófülke mélyén, fehér lepedő alatt, feküdt a holttest. Alakja és feje kirajzolódott a lepel alatt. Morrel így még szörnyűbbnek találta, mióta a véletlen felfedte előtte a titkot.

Az ágy mellett, arcát egy öblös karosszék párnáiba fúrva, zokogástól remegve és meg-megrázkódva, égre tárt, megfeszített karral térdelt Valentine.

Otthagyta a nyitott ablakot, és fennszóval imádkozott olyan hangon, hogy a legérzéketlenebb szívet is megindította volna. A szavak gyorsan, összefüggéstelenül, érthetetlenül törtek ki ajkán, annyira fojtogatta torkát a fájdalom.

A hold átsütött az ablakredőkön, elhomályosította a gyertya fényét, és ezt a vigasztalan képet halványkékkel vonta be.

Morrel nem tudott ellenállni ennek a látványnak. Nem volt valami lágyszívű, könnyen meghatódó ember, de az, hogy Valentine-t kétségbeesetten zokogni és kezét tördelni látta, több volt, mint amit szó nélkül el tudott viselni. Nagyot sóhajtott, egy nevet mormolt, mire a könnyáztatta, márványszerű arc felemelkedett a karosszék bársonyáról, s ez a Correggióra valló Magdolna-fej Morrel felé fordult.

Valentine megpillantotta a fiatalembert, és el sem csodálkozott a jelenlétén. Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.

Morrel a lány felé nyújtotta kezét. Valentine csak azzal mentegette magát, amiért elmaradt a találkozóról, hogy rámutatott a lepel alatt fekvő halottra, és újra zokogásba tört ki.

Egyikük sem mert beszélni ebben a szobában. Mindegyik félt megtörni ezt a csendet, hiszen valamelyik sarokban a Halál parancsolt, és ujját az ajkára tette.

Végül mégis Valentine mert elsőnek megszólalni.

– Barátom – mondta –, hogy került ide? Azt mondanám most: isten hozta, de fájdalom, ennek a háznak a kapuját ön előtt a Halál nyitotta meg.

– Valentine – felelte Morrel remegő hangon, és kezét összekulcsolta –, már fél kilenc óta itt voltam, s mivel nem láttam önt közeledni, nyugtalanság fogott el, átugrottam a falon, behatoltam a kertbe, és a közelemben hangokat hallottam, amelyek felfedték előttem a végzetes szerencsétlenséget...

– Miféle hangokat? – kérdezte Valentine.

Morrelen borzongás futott keresztül, mert eszébe jutott a doktor és Villefort között lefolyt egész beszélgetés, és a lepedőn át is látni vélte a két megmerevült kart, a dermedt nyakat és a szederjes ajkat.

– A cselédek beszélgetése mindent értésemre adott – felelte.

– De az, hogy idejött, még vesztünket okozhatja, barátom – jegyezte meg Valentine félelem és harag nélkül.

– Bocsásson meg – válaszolta Morrel ugyanazon a hangon –, mindjárt távozom.

– Az nem lesz jó – mondta Valentine –, még találkozhatna valakivel, inkább csak maradjon itt.

– Hátha idejön valaki?

A fiatal lány a fejét rázta.

– Nem jön ide senki – mondta –, legyen nyugodt, itt a mi őrzőangyalunk.

Ezzel a lepel alatt kiformálódott holttestre mutatott.

– De mi van d'Épinay úrral? Könyörgök, mondja meg – kezdte ismét Morrel.

– Franz úr abban a pillanatban érkezett ide a szerződés aláírására, mikor szegény nagyanyám utolsót sóhajtott.

– Ó! – mondta Morrel önző örömmel, mert magában arra gondolt, hogy ez a haláleset bizonytalan időre elhalasztja Valentine esküvőjét.

– Fájdalmamat erősen növeli – folytatta a lány, mintha Morrel önzését azonnal elérte volna a büntetés – szegény drága nagyanyámnak a halálos ágyán kinyilatkoztatott parancsa, hogy az esküvőt minél hamarább tartsuk meg. Ő is, istenem, ő is ellenem fordult, pedig azt hittem, segítségemre lesz.

– Csend! – mondta hirtelen Morrel.

A két fiatal elhallgatott.

Hallották, hogy nyílik odalent a kapu, azután a folyosóról, majd a lépcsőről lépések zaja hangzott fel.

– Apám távozott a dolgozószobájából – jegyezte meg Valentine.

– És lekíséri ismét a doktort – tette hozzá Morrel.

– Honnan tudja, hogy a doktor? – csodálkozott Valentine.

– Csak felteszem – felelte a fiatalember.

Valentine ránézett.

Eközben hallották, amint az utcára nyíló kapu becsukódik. Villefort úr még a kertre nyíló ajtóra is ráfordította a kulcsot, majd ismét felment a lépcsőn.

Amint az előszobába ért, egy pillanatra megállt, mintha tétovázna, hogy saját szobájába menjen-e, vagy előbb nézzen-e be Saint-Mérannéhoz.

Morrel az egyik függöny mögé lépett. Valentine meg sem moccant, mintha nagy fájdalma érzéketlenné tette volna a köznapi veszedelmekkel szemben.

Villefort visszatért a szobájába.

– Most pedig – mondta Valentine –, már nem távozhat el sem a kert felé, sem az utca felé eső ajtón át.

Morrel meghökkenve bámult a lányra.

– Most már – folytatta Valentine –, csak egyetlen kivezető útja van, s a legbiztosabb is: nagyapám lakosztályán keresztül.

Valentine felállt.

– Jöjjön – mondta.

– Hová? – kérdezte Maximilien.

– Nagyapámhoz.

– Én, Noirtier úrhoz?

– Igen.

– Hová gondol, Valentine?

– Már többször és régóta gondoltam erre. Az egész világon már csak ő az egyetlen barátom, és mindkettőnknek szükségünk van reá... Jöjjön csak.

– Vigyázzon, Valentine – mondta Morrel, és habozott, szót fogadjon-e a fiatal lánynak. – Vigyázzon, a hályog lehullt a szememről: azzal, hogy idejöttem, szörnyű esztelenséget követtem el. Vajon ön jól meggondolta, kedves barátnőm, mit akar tenni?

– Egészen jól – felelte Valentine –, és csupán egyetlen gondolat bánt, hogy magára hagyom szegény nagyanyám holttestét, holott magamra vállaltam, hogy virrasztok fölötte.

– Valentine – mondta Morrel –, a halál már önmagában is megszentelő.

– Igaza van – felelte a lány. – Egyébként sem tart soká az egész. Jöjjön.

Valentine áthaladt a folyosón, és lement egy kis lépcsőn, amely Noirtier úr lakosztálya felé vezetett. Morrel lábujjhegyen követte. A lakosztály folyosójára érve, ott találták az öreg komornyikot.

– Barrois – mondta Valentine –, zárja be az ajtót, és ne engedjen be senkit.

Ő lépett be elsőnek.

Noirtier még karosszékében ült, felfigyelt a legkisebb neszre is.

Öreg szolgája elmondott neki mindent, ami történt. Mohó pillantást vetett a megnyíló ajtóra, meglátta Valentine-t, és szeme felcsillant.

A fiatal lány magatartásában és viselkedésében volt valami komolyság és ünnepiesség, ami megragadta az öregembert. Csillogó szemét kérdően függesztette unokájára.

– Drága nagyapa – kezdte Valentine –, figyelj jól ide: tudod, hogy szegény Saint-Méran nagymama egy órával ezelőtt meghalt, és hogy most rajtad kívül, engem a világon senki sem szeret.

Az aggastyán szemében kimondhatatlan gyöngédség fénye villant meg.

– Így hát csakis neked vallhatom meg gondjaimat és reményeimet.

A béna ember igent intett.

Valentine kézen fogta Maximilient.

– Akkor hát nézd meg jól ezt az urat – mondta.

Az aggastyán kutató és kissé csodálkozó pillantást vetett Morrelre.

– Ez Maximilien Morrel úr – mondta Valentine –, annak a derék marseille-i hajótulajdonosnak a fia, akiről már bizonyára hallottál.

– Hallottam – intett feleletül az öreg a szemével.

– Feddhetetlen név, és Maximilien csak dicsőséget fog rá hozni, mert ő harmincéves korában már kapitány a szpáhiknál és a Becsületrend tisztje.

Az öregember a szemével intett, hogy emlékszik rá.

– Hát nézd, drága jó nagyapám – mondta Valentine, és térdre esett az aggastyán előtt, mialatt egyik kezével Maximilienre mutatott –, őt szeretem, és senki másnak nem leszek a felesége! Ha arra kényszerítenek, hogy máshoz menjek nőül, megölöm magam.

A béna öregember szemében tengernyi háborgó gondolat fénye lobbant fel.

– Te is szereted Maximilien Morrel urat, ugye, édes nagyapa? – kérdezte a fiatal lány.

– Igen – intett a mozdulatlan öreg.

– És te segíthetsz bennünket apám akarata ellen, hiszen a te gyermekeid is vagyunk?

Noirtier Morrelre szegezte értelmes tekintetét, mintha azt mondaná:

– Az attól függ.

Maximilien megértette.

– Kisasszony – mondta –, önre szent kötelesség vár nagyanyja szobájában. Megengedi, hogy kis ideig négyszemközt beszélgessek Noirtier úrral?

– Igen, igen, ezt akarom – mondta az aggastyán tekintete. Azután nyugtalanul pillantott Valentine-re.

– Azt akarod kérdezni, hogy miképpen fog megérteni téged, drága nagyapa?

– Igen.

– Ó, légy csak nyugodt. Olyan gyakran beszélgetünk rólad, jól tudja ő, hogyan szoktam veled beszélgetni.

Majd imádni való mosollyal fordult Maximilienhez, noha ezt a mosolyt mélységes szomorúság tette fátyolossá.

– Ő mindent tud, amit én tudok – mondta.

Valentine felállt, székkel kínálta meg Morrelt, újra lelkére kötötte Barrois-nak, hogy senkit be ne engedjen, nagyapját gyöngéden megcsókolta, Morrelnek szomorúan istenhozzádot intett és távozott.

Ekkor Morrel, hogy Noirtier-nak bebizonyítsa, mennyire beavatta Valentine már mindenbe, és ő tudja titkukat is, fogta a szótárt, tollat és papírt vett elő, és mindezt arra az asztalra tette, amelyen lámpa állott.

– De előbb – mondta Morrel – engedje meg, uram, hogy elmondjam, ki vagyok, mennyire szeretem Valentine kisasszonyt, és reá nézve miféle terveim vannak.

– Hallgatom – intette Noirtier.

Nagyszerű látvány volt, hogy az aggastyán, aki látszólag hasznavehetetlen teher volt csupán, az életbe induló két fiatal, szép, erős szerelmesnek egyetlen támasza, egyetlen pártfogója és egyetlen bírája lett.

Nemes és szigorú arcvonásai tiszteletet ébresztettek Morrelben.

Remegve kezdett beszélni.

Elmondotta, miként ismerte meg és hogyan szerette meg Valentine-t, és hogyan fogadta Valentine az ő odaadását a maga magányában és szerencsétlen helyzetében. Előadta, hogy milyen származású, milyen állást tölt be, milyen vagyonnal rendelkezik. És valahányszor kérdően nézett a béna emberre, annak a tekintete mindig ezt felelte:

– Jól van, folytassa csak.

– Most pedig – mondta Morrel, mikor befejezte elbeszélése első részét –, most, hogy elmondtam szerelmemet és reményeimet, uram, elmondhatom még terveinket is?

– Igen – intett az aggastyán.

– Jól van. Hát a következőket határoztuk...

És mindent elmondott Noirtier úrnak: hogyan vár a kocsi a kertajtó előtt, hogyan akarta elszöktetni Valentine-t, hogy akarta elvinni nővéréhez, miképpen akarta feleségül venni és tisztelettel kivárni Villefort úr bocsánatát.

– Nem – jelezte Noirtier.

– Nem? – kérdezte Morrel. – Ne így tegyünk?

– Nem.

– Ezt a tervet tehát nem tartja helyesnek?

– Nem.

– Jól van! Van egy másik mód is – mondta Morrel.

Az aggastyán kérdő tekintete azt fejezi ki:

– Melyik az?

– Felkeresem Franz d'Épinay urat – folytatta Maximilien. – Nagyon örülök, hogy Villefort kisasszony távollétében mondhatom ezt meg önnek. Arra kényszerítem majd Franz urat, hogy úriember módjára viselkedjék.

Noirtier tekintete tovább kérdezett.

– Hogy mit akarok tenni?

– Igen.

– Tessék. Egyszerűen elmegyek hozzá, mint már mondtam, előadom neki, milyen kötelék fűz Valentine kisasszonyhoz. Ha jóravaló, rendes ember, önként lemond jegyese kezéről, s akkor életem végéig odaadó jó barátja leszek. Ha elutasít, ha akár az érdek, akár nevetséges gőg készteti ellenállásra, bebizonyítom neki, hogy feleségemet csak kényszeríthetné, de Valentine engem szeret, nem is szerethet rajtam kívül senkit, megverekszem vele, megadok neki minden előnyt, és vagy én ölöm meg őt, vagy ő öl meg engem. Ha én ölöm meg, nem veheti nőül Valentine-t. Ha ő ölne meg engem, bizonyos vagyok benne, hogy Valentine nem lesz a felesége.

Noirtier kimondhatatlan gyönyörűséggel nézte ezt a nemes és őszinte arcot, ezen visszatükröződött mindaz az érzés, amelyet élőszóval elmondott. Az arc szépségét az eleven kifejezés is fokozta, mint ahogy a színek szebbé varázsolják az egyszerű szürke rajzot.

Hanem azért, amint Morrel elhallgatott, Noirtier egymás után többször pislogott, s ez, mint tudjuk, „nem”-et jelentett.

– Nem? – kérdezte Morrel. – Ezt a második tervet éppúgy nem helyesli, akárcsak az elsőt?

– Úgy van, nem helyeslem – jelezte az öreg.

– De hát akkor mit tegyünk, uram? – kérdezte Morrel. Saint-Méranné utolsó kívánsága az volt, hogy ne halogassák unokája esküvőjét. Hagyjam hát, hogy minden menjen tovább?

Noirtier szeme nem mozdult.

– Értem – mondta Morrel –, várnom kell.

– Igen.

– De minden haladék vesztünket okozhatja, uram – folytatta a fiatalember. – Valentine egymagában gyenge, és úgy fogják kényszeríteni, mint egy gyermeket. Csodálatos módon kerültem ide be, hogy megtudjam, mi is történt, csodálatos módon kerültem ön elé, nem remélhetem, hogy ez a szerencse tovább kísér. Higgyen nekem, csak az a két eset lehetséges, amelyet ön elé tárok. Bocsássa meg ezt a hiúságot a fiatalságomnak. Mondja meg, melyiket választja a kettő közül: felhatalmazza Valentine kisasszonyt, hogy bízza magát a becsületemre?

– Nem.

– Beszéljek inkább d'Épinay-vel?

– Nem.

– De hát, istenem, ki segít minket? Talán az égből várjuk a sült galambot?

Az aggastyán a szemével mosolygott, mint ahogy mosolyogni szokott, valahányszor az égről beszéltek. Az öreg jakobinus a lelkében kissé mindig istentagadó maradt.

– A véletlen? – kérdezte Morrel.

– Nem.

– Ön?

– Igen.

– Ön?

– Igen – ismételte az öregember tekintete.

– Jól értette, mit kérdeztem, uram? Ne vegye rossz néven állhatatosságomat, mert életem függ az ön válaszától: öntől várhatjuk a boldogságunkat?

– Igen.

– Bizonyos benne?

– Igen.

– Felel érte?

– Igen.

Igenlő tekintetében annyi szilárdság volt, hogy jó szándékában nem lehetett kételkedni, legfeljebb képességében.

– Köszönöm, uram, hálásan köszönöm! De ha csak az Úr csodát nem tesz, és vissza nem adja önnek a beszéd, a kifejezés és a mozgás lehetőségét, akkor ön, e székhez láncolva, némán és megbénultan, hogyan tudná megakadályozni ezt a házasságot?

Az aggastyán arcán mosoly futott végig, a szem különös mosolya egy mozdulatlan arcon.

– Így hát várnom kell? – kérdezte a fiatalember.

– Igen.

– Hát a szerződés?

Az öreg arcán az előbbi mosoly jelent meg.

– Azt akarja mondani, hogy nem fogják aláírni?

– Igen – jelezte Noirtier.

– Így hát alá sem írják a szerződést! – kiáltott fel Morrel. – Ó, bocsásson meg, uram, de a nagy boldogság kissé kételkedővé teszi az embert. A szerződést tehát nem fogják aláírni?

– Nem – intette a béna ember.

Morrel még így is kételkedett. A tehetetlen öregembernek ez az ígérete annyira furcsa volt, hogy azt inkább a szervezet ernyedtségének, semmint akarata fellángolásának tulajdonította. Nem valószínű-e, hogy egy megzavarodott ember, aki mit sem tud őrültségéről, azt képzeli, meg tud valósítani olyasmit, ami felülmúlja az erejét? A gyenge ember súlyos terhekről beszél, amelyeket felemel, a félénk óriásokról, akiket legyőz, a koldus kincsről, amellyel rendelkezik, a legegyszerűbb paraszt pedig a maga gőgjében Jupiternek képzeli magát.

Lehet, hogy Noirtier megértette a fiatalember határozatlanságát, de az is lehet, hogy nem egészen bízott Morrel engedékenységében, annyi azonban bizonyos, hogy most mereven reászegezte tekintetét.

– Mit akar, uram? – kérdezte Morrel. – Újra megígérjem, hogy nem csinálok semmit?

Noirtier pillantása szilárd és állhatatos volt, mint aki azt mondja, hogy nem éri be az ígérettel, azután tekintete a fiatalember arcáról a kezére siklott.

– Megesküdjem, uram? – kérdezte Maximilien.

– Igen – jelezte a béna öreg ugyanolyan ünnepélyességgel –, azt akarom.

Morrel megértette, hogy az aggastyán nagy fontosságot tulajdonít ennek az eskünek.

Kezét esküre emelte.

– Becsületemre esküszöm – mondta –, hogy míg ön nem utasít rá, semmit sem teszek d'Épinay úr ellen.

– Rendben van – jelezte az aggastyán.

– Most pedig, uram, parancsolja, hogy eltávozzam? – kérdezte Morrel.

– Igen.

– Anélkül, hogy viszontlátnám Valentine kisasszonyt?

– Igen.

Morrel meghajolt, s ezzel jelezte, hogy kész engedelmeskedni.

– És most megengedi-e, uram, hogy a fia éppúgy megcsókolja, ahogy az imént megcsókolta a leánya?

Noirtier tekintete nem hagyott fenn semmi kétséget.

A fiatalember ugyanazon a helyen csókolta meg az öregember homlokát, ahová kevéssel előbb Valentine lehelte csókját.

Azután ismét meghajolt az öregember előtt és távozott.

A folyosón ott találta az öreg szolgát, akit Valentine állított oda. Barrois Morrelt várta, és végigvezette egy tekervényes folyosón, amely a kertre nyíló kis ajtóig vitt.

Mikor Morrel a kertbe jutott, hamarosan elérte a rácsos kaput. A gyertyánfán felkúszva, csakhamar a fal tetején termett, és egy pillanat alatt lemászott a létrán a lucernáskertbe, ahol még mindig várt rá a kocsija.

Beült a kocsiba, és noha a sok izgalom kimerítette, szíve mégis szabadon dobogott, amikor éjféltájban hazaért a rue Meslayre. Az ágyára vetette magát, és olyan mélyen elaludt, mintha a legnagyobb mámor kerítette volna hatalmába.

17

A Villefort család sírboltja

Két nappal később, reggel tíz óra tájban hatalmas tömeg verődött össze Villefort úr kapuja előtt, és a faubourg Saint-Honoré és a rue de la Pépinière hosszában a gyászkocsik és magánhintók hosszú sora vonult.

A kocsik közül kitűnt egy furcsa alakú fogat, amelyről lerítt, hogy már hosszú utat tett meg. Feketére mázolt batár volt, és csaknem elsőnek jelent meg a gyászmenetben.

Aki kérdezősködött, megtudta, hogy ez a kocsi valami különös véletlen találkozás következtében van itt, és Saint-Méran marquis tetemét viszi. Így hát, aki egy halottat akart kikísérni a temetőbe, az most kettőt követhet útján.

A gyászkíséret igen nagy volt. Saint-Méran marquis úr XVIII. Lajos és X. Károly király egyik legbuzgóbb és leghívebb főméltósága volt, s így nagyszámú barátra tett szert. Ezekhez csatlakoztak még azok, akik társadalmi helyzetüknél fogva Villefort-ral voltak összeköttetésben, s így a gyászmenet igen tekintélyesre növekedett.

A hatóságokat azonnal értesítették, és kieszközölték, hogy a két temetés egyszerre menjen végbe. Villefort úr kapuja előtt tehát egy éppen olyan gyászpompával feldíszített kocsi állt meg, mint az első, és a koporsót a postakocsiról áthelyezték a gyászhintóra.

A két koporsót a Père-Lachaise temetőben akarták elhantolni, ahol Villefort úr már régebben elkészíttette családi sírboltját. Ebben a sírboltban helyezték annak idején örök nyugalomra a szegény Renée-t is, akit most, tíz év múltán, apja és anyja is követett.

A mindig kíváncsi Párizs, amelyet a gyászpompa különösen meghat, vallásos csendben nézte végig a fényes menetet, amely utolsó útjára kísérte a régi arisztokráciának e két, ősi nevet viselő tagját. Ez a két név híres volt hagyományokhoz hű szelleméről, összeköttetései szilárdságáról és az elvekhez való ragaszkodásáról.

Egyazon gyászkocsiban foglaltak helyet Beauchamp, Albert és Château-Renaud. A váratlan halálesetről beszélgettek.

– Még tavaly láttam Saint-Mérannét Marseille-ben – mondta Château-Renaud –, mikor Algirból jöttem hazafelé. Úgy hatott, mint aki száz évig is elél, makkegészséges volt, akinek mindig helyén az esze, és örökké mozgékony. Hány éves lehetett?

– Hatvanhat – válaszolta Albert –, legalábbis Franz ennyit mondott. De korántsem az öregség ölte meg, hanem a férje után való bánkódás. Úgy látszott, hogy a marquis halálának pillanatától kezdve, ami végtelenül megrázta, nem volt teljesen eszénél.

– De végre is miben halt meg? – kérdezte Beauchamp.

– Úgy látszik, az agyában kapott vértolulást, vagy szélütés érte. De ez a kettő ugyanaz, nem?

– Csaknem ugyanaz.

– Szélütés? – mondta Beauchamp. – Nem hinném. Saint-Méranné, akit csak egyszer-kétszer láttam életemben, kicsiny, törékeny asszony volt, és inkább ideges alkatú, semmint vérmes. A Saint-Mérannéhoz hasonló szervezetű embereknél ritka eset, hogy valakit a bánat miatt szélütés öljön meg.

– Akárhogy van is – tette hozzá Albert –, bármilyen betegség vagy orvos ölte is meg, Villefort úr, vagy inkább Valentine kisasszony, vagy még inkább a mi Franz barátunk hatalmas örökség birtokába jut, ami, azt hiszem, felmegy nyolcvanezer frank járadékra.

– És ez az örökség még majdnem a duplájára nő, ha az a vén jakobinus Noirtier is meghal.

– Ez aztán szívós egy nagyapa ám – jegyezte meg Beauchamp. – Azt hiszem, fogadott a halállal, hogy ő fogja eltemetni minden örökösét. Szavamra mondom, ez sikerül is majd neki. Ő volt az az öreg kilencvenhármas konventista, aki 1814-ben azt mondta Napóleonnak: „Ön azért hanyatlik, mert császársága még annyira fiatal hajtás, hogy belefárad a növekedésbe. Támaszkodjék a Köztársaságra, térjünk vissza egy jó alkotmánnyal a csatatérre. Ígérek önnek ötszázezer katonát, egy új Marengót meg egy második Austerlitzet. Az eszmék nem halnak meg, sire, csak szunnyadnak olykor, de amikor feltámadnak, sokkal erősebbek lesznek, mint amilyenek szendergésük előtt voltak.”

– Úgy látszik – mondta Albert –, hogy az embereket is eszméknek tekinti. Csak egy dolog nyugtalanít: hogyan fog Franz d'Épinay alkalmazkodni egy olyan nagyapa-apóshoz, aki nem tud meglenni az ő felesége nélkül. De hol van Franz?

– Ott van az első kocsiban Villefort úrral, aki őt máris a családhoz számítja.

A gyászmenet valamennyi kocsijában csaknem ugyanaz a beszélgetés folyt le. Csodálkoztak a gyors egymásutánban történt két haláleseten, de sehol sem gyanította senki azt a szörnyű titkot, amelyet d'Avrigny doktor az éjszakai sétán tárt fel Villefort úr előtt...

Körülbelül egyórai út után megérkeztek a temető kapujához. Az idő enyhe, de borongós volt, és így illett a gyászszertartáshoz. A családi sírbolthoz igyekvő csoportok között Château-Renaud felismerte Morrelt, aki egészen egyedül jött el kocsiján. Egymagában haladt sápadtan és szótlanul a tiszafákkal szegett úton.

– Itt van ön is? – kérdezte Château-Renaud, karon fogva a fiatal kapitányt. – Hát ismeri Villefort urat? Hogyan lehetséges akkor, hogy ott sohasem találkoztunk?

– Nem Villefort urat ismerem – válaszolta Morrel –, hanem Saint-Mérannét ismertem.

Ebben a percben Albert és Franz is hozzájuk értek.

– Ez nem alkalmas hely a bemutatásra – jegyezte meg Albert –, de nem tesz semmit, nem vagyunk babonásak. Morrel úr, engedje meg, hogy bemutassam Franz d'Épinay urat, kitűnő útitársamat, akivel bejártam egész Olaszországot. Kedves Franz, ez Maximilien Morrel úr, kitűnő barátom, akivel az ön távollétében ismerkedtem meg. Hallani fog róla beszélni engem, valahányszor a szív, a szellem és a szeretetreméltóság szóba kerül.

Morrel egy pillanatig habozott. Azon töprengett, nem vétkes képmutatás-e, ha úgyszólván baráti módon üdvözöl valakit, aki ellen titokban harcol. De hirtelen eszébe jutott esküje és a körülmények komolysága. Azon igyekezett, hogy arcán nyoma se legyen semminek, és magát türtőztetve üdvözölte Franzot.

– Villefort kisasszony ugyancsak szomorú, ugye? – kérdezte Debray Franztól.

– Bizony, uram, a kétségbeesésig szomorú – válaszolta Franz. – Ma reggel annyira odavolt, hogy alig ismertem rá.

E látszólag egyszerű szavak Morrel szívébe markoltak. Ez az ember tehát látta Valentine-t, és beszélt vele.

A fiatal és indulatos tisztnek össze kellett szednie minden erejét, hogy becsülettel megtartsa esküjét.

Karon fogta Château-Renaud-t, és gyorsan a sírbolt felé vonta, ahová a temetkező vállalat emberei már elhelyezték s két koporsót.

– Igazán pompás lakás – jegyezte meg Beauchamp, a mauzóleumra pillantva. – Nyári lakás, téli palota. Ön is idejön majd egyszer lakni, kedves d'Épinay, hiszen ön is hamarosan a családhoz tartozik. Én mint filozófus, csak afféle falusi lakot kívánok magamnak, kicsiny házikót a fák alatt, és nem kell, hogy annyi nehéz kő nyomja a szegény testemet. Mielőtt meghalok, azt mondom majd környezetemnek, amit Voltaire írt Pironnak: Eo rus[68], s ezzel mindennek vége... No, a mindenségit, Franz, szedje össze magát, hiszen a felesége sokat örököl.

– Beauchamp, ön igazán elviselhetetlen – jegyezte meg Franz. – A politikai ügyek rászoktatták, hogy mindenen csak nevessen, a közügyeket intéző emberek nem hisznek semmiben. De végre is, Beauchamp, amikor rendes emberekkel van dolga, és az a szerencse éri, hogy rövid időre megszabadul a politikától, próbálja meg, hogy ismét szabadon tárja ki a szívét, amelyet otthagyott a képviselőház folyosóin vagy a felsőházban.

– Ej, istenem – mondta Beauchamp –, hát miből áll az élet? Kis pihenő a halál előszobájában.

– Én bizony neheztelek Beauchamp-ra – mondta Albert.

És Franzcal együtt négy lépéssel hátramaradt, faképnél hagyva Beauchamp-t, hadd folytassa filozófiai vitáját Debrayvel.

A Villefort család sírboltja mintegy húsz láb magasságú fehér kövekből, négyszög alakban emelkedett. Egy belső fal az építményt két részre osztotta. Külön ajtó vezetett a Saint-Méran és külön a Villefort család sírboltjába.

Itt nem úgy volt, mint a többi sírboltban, ahol a hellyel való takarékosságból lealázó módon egymás fölé helyezett fiókokba zárják a koporsókat, és feliratuk valami címkéhez hasonlít. Itt a bronzajtón keresztül először csak egy egyszerű, sötét előterem látszott, amelyet a tulajdonképpeni sírbolttól fal választott el.

Ennek a falnak a közepétől nyílt az a két ajtó, amelyről az imént beszéltünk, s amely a Villefort-ok és Saint-Méranok temetkezési helyére vezetett.

A gyászoló itt szabadon kiönthette a fájdalmát, anélkül hogy a csacska járókelők, akik a Pere-Lachaise-be rándulnak ki, vagy akár ott tartják szerelmi találkájukat, vidám énekükkel, kiáltozásukkal vagy szaladgálásukkal megzavarnák néma szemlélődését vagy halottja siratását.

A két koporsó a jobb oldali sírboltba került, a Saint-Méran család sírboltjába. Előre elkészített állványokra állították, amelyek már várták a koporsókat. A szentélybe Villefort, Franz és néhány közeli rokon ment csak be.

Mivel a vallási szertartások a kapunál már lezajlottak, és több gyászbeszéd nem volt, a jelenlevők azonnal elszéledtek. Château-Renaud, Albert és Morrel együtt távoztak, s külön csoportban ment el Debray és Beauchamp.

Franz a temető kapujánál maradt Villefort úrral. Morrel az első kínálkozó ürüggyel elszakadt társaitól. Látta, amint Franz és Villefort úr gyászkocsin együtt távoznak, és e bizalmas együttlét láttára rossz sejtelmei támadtak. Visszatért hát Párizsba, és noha egy kocsiba szállt Château-Renaud-val és Albert-rel, a fiatalemberek beszélgetéséből egyetlen szót sem hallott.

Mikor Franz el akart válni Villefort úrtól, a királyi ügyész csakugyan azt kérdezte tőle:

– Báró úr, mikor látom ismét?

– Amikor parancsolja, uram – válaszolta Franz.

– A lehető leghamarabb.

– Rendelkezésére állok, uram. Akarja, hogy együtt térjünk haza?

– Ha ez önt másban nem zavarja.

– Dehogy zavar.

Így történt, hogy a leendő após és leendő vő ugyanabba a kocsiba szálltak, és hogy láttukra Morrelt joggal fogta el a komoly nyugtalanság.

Villefort és Franz visszatértek a faubourg Saint-Honoréra.

A királyi ügyész, anélkül hogy bárkihez bement volna, anélkül hogy egy szót váltott volna feleségével vagy leányával, a fiatalembert egyenesen dolgozószobájába vitte, és helyet mutatott neki.

– D'Épinay úr – mondta –, emlékeztetnem kell önt, s a pillanat talán nem is a legalkalmatlanabb ehhez, mint ahogy az első percben látszik, mert a halottak végső akaratának teljesítése legfőbb kötelességünk – így hát emlékeztetnem kell önt, hogy Saint-Méranné tegnapelőtt, halálos ágyán, azt a kívánságát fejezte ki, hogy Valentine házasságát ne halogassuk. Azt tudja, hogy a megboldogult ügyei minden tekintetben rendezve vannak, hogy végrendelete biztosítja Valentine számára az egész Saint-Méran vagyont. A közjegyző tegnap megmutatta nekem az iratokat, amelyek lehetővé teszik, hogy véglegesen megszerkesszük a házassági szerződést. Felkeresheti a jegyzőt, és nevemben is felszólíthatja, hogy mutassa meg önnek az iratokat. A jegyző Deschamps úr, a place Beauvau-n lakik, a faubourg Saint-Honorén.

– Uram – felelte d'Épinay –, talán mégsem a legalkalmasabb ez a pillanat a mély gyászba borult Valentine kisasszony számára, hogy esküvőre gondoljon. Igazán mondom, szinte nem is merném...

– Valentine-nek nincs hőbb kívánsága – szakította félbe Villefort úr Franz szavait –, mint az, hogy teljesítse nagyanyja végső akaratát. Így hát arról felelek, hogy az ő részéről ilyen akadályba nem ütközik.

– Ebben az esetben, uram – válaszolta Franz –, mivel akadály az én részemről sem merülhet fel, cselekedjék tetszése szerint. A szavamat lekötöttem, állom is, mégpedig nemcsak szívesen, hanem valóban boldogan.

– Akkor nincs semmi akadályunk – jelentette ki Villefort. – A szerződést már három nappal ezelőtt alá kellett volna írni, tehát minden készen áll: akár ma is aláírhatjuk.

– De hát a gyász? – habozott Franz.

– Legyen nyugodt, uram – nyugtatta meg Villefort –, az én házamban nem tévesztik szem elől az illemet. Leányom az illendőség kedvéért három hónapot a Saint-Méran-i birtokán tölthet. Azért mondom így, mert az a birtok az ő tulajdona. Ott, ha önnek is úgy tetszik, minden zaj, minden feltűnés és pompa nélkül egy héten belül meg lehet tartani a polgári esküvőt. Saint-Méranné kívánsága volt, hogy unokája ezen a birtokon tartsa meg esküvőjét. A házasság megkötése után ön, uram, visszatérhet Párizsba, míg felesége a gyász idejét mostohaanyjával fogja tölteni.

– Ahogy parancsolja, uram – mondta Franz.

– Akkor – folytatta Villefort – legyen olyan szíves, várjon egy félórát. Valentine majd lejön a szalonba. Elküldök Deschamps úrért, a szerződést haladéktalanul átolvassuk és aláírjuk. A feleségem még ma este elkíséri Valentine-t a birtokára, ahová egy hét múlva követjük őket.

– Uram – jegyezte meg Franz –, csak két kérésem volna.

– Éspedig?

– Azt szeretném, ha a szerződés aláírásakor jelen lehetne Albert de Morcerf és Raoul de Château-Renaud is. Hiszen ők a tanúim.

– Egy fél óra alatt értesíteni lehet őket. Akar személyesen értük menni? Vagy inkább értük küldjünk?

– Inkább magam megyek, uram.

– Egy félóra múlva tehát visszavárom, báró, és akkorra Valentine is készen lesz.

Franz köszönt Villefort úrnak és távozott.

Alig csukódott be a kapu a fiatalember mögött, Villefort értesítette Valentine-t. Meghagyta neki, hogy félóra múlva legyen a szalonban, mert odavárják a jegyzőt és d'Épinay úr tanúit.

Ez a váratlan hír nagy eseményt jelentett a házban. Villefort-né nem akart hinni a fülének, Valentine-t pedig úgy érte, mint a villámcsapás.

Segélyt kérően nézett maga köré.

Le akart menni nagyapjához, de a lépcsőn találkozott Villefort úrral, aki karon fogta és bevitte a szalonba.

Az előszobában Valentine Barrois-val találkozott, és kétségbeesett pillantást vetett az öreg komornyikra.

Valentine után csakhamar belépett a szalonba Villefort-né is a kis Édouard-ral. A fiatalasszonyon meglátszott, hogy kiveszi részét a családi bánatból. Sápadt volt, és elmondhatatlanul kimerültnek látszott.

Leült, Édouard-t az ölébe vette, és időnként szinte görcsös mozdulattal szorította magához. Láthatóan ez a gyermek jelentette neki az egész életét.

Csakhamar felhangzott az udvarra beforduló két kocsi zaja.

Az egyik a közjegyző kocsija volt, a másikban Franz és barátai ültek.

Egy perc múlva valamennyien együtt voltak a szalonban.

Valentine olyan sápadt volt, hogy szeme körül tisztán kirajzolódtak halántéka kék erecskéi, amelyek lefutottak az arcába.

Franz sem tudta palástolni élénk izgalmát.

Château-Renaud és Albert csodálkozva néztek össze. A nemrég lefolyt szertartás sem látszott szomorúbbnak, mint az, amelynek most küszöbén állottak.

Villefort-né árnyékban foglalt helyet, egy bársonyfüggöny mögött, és mivel állandóan a fiára hajolt, nemigen lehetett leolvasni arcáról, hogy mi megy végbe a szívében.

Villefort úr, szokása szerint, most is érzéketlen maradt.

A jegyző a törvény emberének megszokott módszerével rakta ki iratait az asztalra, helyet foglalt a karosszékben, homlokára tolta pápaszemét, és Franzhoz fordult:

– Ön Franz de Quesnel d'Épinay báró úr? – kérdezte, noha nagyon jól tudta.

– Igenis, uram – válaszolta Franz.

A jegyző bólintott.

– Értesítenem kell önt, uram – mondta –, mégpedig Villefort úr nevében, hogy Villefort kisasszonnyal tervbe vett házassága megváltoztatta Noirtier úr elhatározását unokája irányában. Az öregúr az egész vagyonát, amelyet unokája örökölt volna, idegen célokra hagyta. Tegyük azonban hozzá – folytatta a jegyző –, hogy a végrendelkező nem rendelkezhetik így a teljes vagyona fölött, minthogy azonban az egészről rendelkezett, a végrendelet megtámadható, sőt, semmisnek is nyilvánítható.

– Úgy van – folytatta Villefort. – De én már előre kijelentem d'Épinay úrnak, hogy míg én életben vagyok, apám végrendeletét senki sem támadhatja meg, mert állásom nem tűri a botránynak még csak az árnyékát sem.

– Uram – válaszolta Franz –, rossz néven veszem, hogy Valentine kisasszony előtt egyáltalában szóba került ez a kérdés. Sohasem kérdeztem, mekkora vagyonnal rendelkezik, és bármennyire lecsökkentik is, még mindig sokkal számottevőbb, mint az enyém. Családom a Villefort úrral való összeköttetésben a tekintélyt kereste, én pedig boldogságomat várom tőle.

Valentine alig látható jellel intett köszönetet, mialatt arcán lassan két könnycsepp folyt le.

– Egyébként, uram – mondta Villefort jövendő vejének –, a vagyon egy részének elvesztésén kívül ez a váratlanul jött végrendelet nem sértheti az ön személyét. Csakis Noirtier úr szellemi gyöngeségének tudható be az egész. Apámnak nem az nincs ínyére, hogy ön veszi feleségül Valentine-t, hanem az, hogy Valentine egyáltalán férjhez megy. Bárkihez ment volna nőül, ugyanígy elszomorította volna. Az öregember önző, uram, és Villefort kisasszony olyan hűséges segítőtársa volt Noirtier úrnak, amilyen mint d'Épinay báróné nem lehet többé. Az a szerencsétlen állapot, amelyben apám él, csaknem lehetetlenné teszi, hogy komoly dolgokról beszéljünk vele. Szellemileg már olyan gyenge, hogy nem is tudna odafigyelni, és meg vagyok róla győződve, Noirtier úr emlékszik ugyan arra, hogy unokája férjhez megy, de azt már elfeledte, kinek a nevét is fogja viselni.

Villefort úr alig fejezte be szavait, amelyeket Franz meghajlással viszonzott, mikor nyílt a szalon ajtaja, és megjelent Barrois.

– Uraim – mondta különösen kemény hangon, s ez szinte feltűnő volt egy szolga részéről, aki gazdáihoz beszél ilyen ünnepi pillanatban –, uraim, Noirtier de Villefort úr haladéktalanul beszélni óhajt Franz de Quesnel d'Épinay báró úrral.

Akárcsak a jegyző, ő is megadta a vőlegény teljes címét, nehogy tévedés történhessék.

Villefort úr összerezzent, Villefort-né lecsúsztatta öléből a fiát, Valentine sápadtan és némán állt a helyén, mint a szobor.

Albert és Château-Renaud most még jobban elcsodálkozva néztek össze.

A közjegyző Villefort-ra pillantott.

– Lehetetlen – jelentette ki a királyi ügyész. – D'Épinay úr egyébként sem hagyhatja el a szalont ebben a pillanatban.

– De Noirtier úrnak, a gazdámnak, éppen ebben a pillanatban van fontos közölnivalója Franz d'Épinay úr számára – jelentette ki Barrois éppen olyan kemény elszántsággal.

– Hát most tud beszélni a kedves Noirtier nagypapa? – kérdezte Édouard, szokásos szemtelen modorában.

Ez a kotnyeleskedés azonban most még anyja ajkára sem csalt mosolyt, annyira lekötött mindenkit a komoly és ünnepélyes helyzet.

– Mondja meg Noirtier úrnak – jelentette ki Villefort –, hogy amit kíván, nem teljesíthető.

– Akkor hát Noirtier úr azt üzeni az uraknak – folytatta Barrois –, hogy ő maga fogja lehozatni magát a szalonba.

A bámulat a tetőpontjára hágott.

Villefort-né arcán valami mosolyféle derengett fel. Valentine szinte öntudatlanul emelte égnek hálás tekintetét.

– Valentine – mondta Villefort úr –, menjen csak, és tudja meg, kérem, mit jelent nagyapjának ez az újabb szeszélye.

Valentine sietve tartott az ajtónak, de Villefort egyszerre mást gondolt.

– Várjon – mondta –, elkísérem.

– Bocsásson meg, uram – szólt Közbe Franz –, de azt hiszem, mivel Noirtier úr engem hívatott, elsősorban nekem kell eleget tennem kívánságának. Egyébként is boldogan fejezném ki neki tiszteletemet, mivelhogy még nem is részesültem ebben a szerencsében.

– Istenem! – mondta Villefort szemmel látható nyugtalansággal. – Ne zavartassa magát.

– Bocsásson meg, uram – válaszolta Franz, és az elszánt hangján kiérződött, hogy már határozott. – A világért sem akarom elmulasztani az alkalmat, hogy bebizonyítsam Noirtier úrnak, mennyire nincs oka idegenkedni tőlem, és igyekezni fogok, hogy megkedveltessem magam őszinte odaadásommal.

Franz mit sem adva tovább Villefort marasztalására, felállt és követte Valentine-t, aki a sziklába megkapaszkodott hajótörött örömével szaladt fel a lépcsőn.

Villefort úr utánuk ment.

Château-Renaud és Morcerf harmadszor is összenéztek, és pillantásuk még az első két összenézésüknél is nagyobb csodálkozást fejezett ki.

18

A jegyzőkönyv

Noirtier feketébe öltözve, karosszékében ülve várakozott.

Mikor beléptek azok hárman, akiket várt, az ajtóra nézett, amelyet komornyikja azonnal becsukott.

– Jól vigyázzon – mondta Villefort halkan Valentine-nek, aki nem tudta egészen elrejteni örömét –, ha Noirtier úr olyasmit akar közölni, ami megakadályozhatná házasságát, megtiltom, hogy megértse.

Valentine elpirult, de nem válaszolt.

Villefort Noirtier-hoz közeledett.

Itt van Franz d'Épinay úr – kezdte. – Hivatta, uram, és ő eleget tett kívánságának. Kétségtelen, hogy ezt a találkozást már régóta áhítjuk, és nagyon fogok örülni, ha e találkozás során bebizonyul, milyen alaptalanul ellenezte Valentine házasságát.

Noirtier mindössze egy olyan pillantással felelt, aminek láttára Villefort ereiben megfagyott a vér.

Szemével jelt adott Valentine-nek, hogy jöjjön közelebb.

Megszokott módszerének köszönhette a fiatal lány, ahogyan nagyapjával beszélgetni szokott, hogy csakhamar rátalált a kulcs szóra.

Most a béna öregember szemébe nézett, úgy kért tőle tanácsot, mire Noirtier a két ablak közé állított kis szekrény fiókjára szegezte tekintetét.

Valentine kihúzta a fiókot, és valóban talált is egy kulcsot benne. Mikor kezében volt a kulcs, és az aggastyán jelezte, hogy igenis, ezt a kulcsot kérte, a béna öregember tekintete egy évek óta feledésbe ment íróasztalra tapadt. Mindenki azt hitte, hogy abban csak haszontalan limlomok lehetnek.

– Kinyissam az íróasztalt? – kérdezte Valentine.

– Igen – intett az öreg.

– A fiókjait húzzam ki?

– Igen.

– Az oldalsókat?

– Nem.

– A középsőt?

– Igen.

Valentine kihúzta a fiókot, és egy iratcsomót talált benne.

– Ezt akarod, drága nagyapa?

– Nem.

A fiatal lány sorjában elővette a többi iratot is, míg csak a fiók ki nem ürült.

– Most már üres a fiók – jegyezte meg.

Noirtier szeme a szótárra meredt.

– Igen, nagyapa, értem – mondta a leány.

Ezzel felsorolta az ábécé betűit. A t-hez érve, Noirtier megállította. Valentine kinyitotta a szótárt, és elkeresgélt egészen a titok szóig.

– Ó, hát valami titokról van szó? – kérdezte Valentine.

– Igen – intette Noirtier.

– És ki tud erről a titokról?

Noirtier arra az ajtóra nézett, amelyen az inas távozott.

– Barrois?

– Igen – jelezte Noirtier.

– Hívjam be?

– Igen.

Valentine az ajtóhoz ment, és beszólította Barrois-t.

Ezalatt Villefort homlokán a verejték patakzott végig türelmetlenségében, Franz pedig elkábult a csodálkozástól.

Az öreg komornyik megjelent.

– Barrois – mondta Valentine –, nagyapám azt parancsolta, hogy ennek a szekrénykének a fiókjából vegyem ki az ott levő kulcsot, nyissam ki ezt az íróasztalt, és húzzam ki a középső fiókját. No, most valami titkos rekesz is van ebben a fiókban, úgy látszik, ön ismeri a titkát, kérem, nyissa ki.

Barrois az öregre pillantott.

– Engedelmeskedjék – mondta Noirtier értelmes tekintete.

Barrois szót fogadott. Kettős fenék nyílt ki, és egy fekete szalaggal átkötött iratcsomó vált láthatóvá.

– Ezt kívánta, uram? – kérdezte Barrois.

– Igen – jelezte Noirtier.

– Kinek kell átadni ezeket az iratokat? Villefort úrnak?

– Nem.

– Valentine kisasszonynak?

– Nem.

– Franz d'Épinay úrnak?

– Igen.

Franz csodálkozva lépett oda.

– Nekem, uram? – kérdezte.

– Igen.

Franz átvette Barrois-tól az iratokat, és borítékjáról a következőt olvasta le:

Halálom után barátom, Durand tábornok őrizetére bízom, aki halála előtt adja át e csomagot a fiának, azzal a paranccsal, hogy őrizze meg, mivel nagy fontosságú iratot tartalmaz.

– És most mit tegyek ezzel az irattal, uram? – kérdezte Franz.

– Kétségtelenül lepecsételve őrizze meg, úgy, ahogy van – jegyezte meg a királyi ügyész.

– Nem, nem – felelte élénken Noirtier szeme.

– Azt akarod talán, hogy ez az úr elolvassa? – kérdezte Valentine.

– Igen – felelte az aggastyán.

– Hallja, báró úr, nagyapám azt kívánja, hogy olvassa el ezt az iratot – mondta Valentine.

– Akkor üljünk le – mondta Villefort türelmetlenül –, mert az bizony jó időbe kerül.

– Üljenek le – intett szemével az öregember.

Villefort leült, de Valentine állva maradt apja mellett, és karosszéke támlájához támaszkodott. Franz is ott állt mellette.

A kezében tartotta a titokzatos írást.

– Olvassa – mondta az öregember tekintete.

Franz kibontotta a borítékot. A szobában teljes volt a csend. A fiatalember ebben a nagy csendben kezdte olvasni:

Kivonat a rue Saint-Jacques-beli bonapartista klub 1815. február 5-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.

Franz megállt.

– 1815. február 5! Aznap gyilkolták meg az apámat!

Valentine és Villefort nem szóltak egy szót sem. Csak az aggastyán szeme mondta tisztán, érthetően: folytassa.

– De hiszen ebből a klubból kijövet tűnt el az apám! – folytatta Franz.

Noirtier tekintete ismét csak azt mondta: olvassa.

Franz folytatta:

Alulírott Louis-Jacques Beaurepaire tüzéralezredes, Étienne Duchampy brigadéros és Claude Lecharpal víz- és erdőügyi igazgató kijelentik:

1815. február 4-én levél érkezett Elba szigetéről, amely a bonapartista klub tagjainak jóindulatába és figyelmébe ajánlotta Flavien de Quesnel tábornokot, aki 1804-től 1815-ig a császárt szolgálta, és mindamellett, hogy bárói címet s a vele járó d'Épinay-birtokot XVIII. Lajostól kapta, a napóleoni dinasztia igaz híve volt. Ennek következtében meghívót küldtek Quesnel tábornoknak, amelyben kérték, hogy másnap, 5-én jelenjék meg az ülésen. A meghívó nem tüntette fel sem az utcát, sem a házszámot, ahol az ülést tartani fogják, nem volt rajta aláírás sem, csupán felhívta a tábornokot, hogy legyen szíves készen állni, mert este kilenc órakor érte jönnek.

Az ülések este kilenctől éjfélig tartottak.

Kilenc órakor a klub elnöke megjelent a tábornoknál. A tábornok készen állt. Az elnök kijelentése szerint a tábornok csak abban az esetben vehet részt az ülésen, ha sohasem tudja meg az összejövetel helyét. Ez okból engednie kell, hogy bekössék a szemét, és esküvel kell megfogadnia, hogy nem kísérli meg a kötelék felemelését.

Quesnel tábornok elfogadta ezt a feltételt, és becsületére kijelentette, hogy nem fog leskelődni az utcán, hová vezetik.

A tábornok már előre befogatott, de az elnök kijelentette, hogy nem használhatják a kocsit, mert hiszen hiába kötnék be a tábornok szemét, ha a kocsisa szeme nyitva marad, és felismeri, hogy milyen utcákon haladtak keresztül.

– Mitévők legyünk hát? – kérdezte a tábornok.

– Nekem is van kocsim – felette az elnök.

– Ön tehát olyan megbízhatónak tartja a kocsisát, hogy reá bízza azt a titkot, amelyet az enyém nem tudhat meg?

– A klub egyik tagja lesz a kocsisunk – magyarázta meg az elnök. – A lovakat az egyik államtanácsos hajtja.

– De akkor viszont az a veszedelem fenyeget – mondta nevetve a tábornok –, hogy felfordulunk a kocsival.

Ezt a kis tréfát csak annak bizonyítékául jegyeztük fel: a tábornokot távolról sem kényszerítette senki, hogy részt vegyen az ülésen, és hogy saját jószántából jött el.

Alig szálltak kocsiba, az elnök emlékeztette a tábornokot ígéretére, amely szerint engedi, hogy szemét bekössék. A tábornok semmiféle ellenvetést sem tett, mire a kocsiban előre odakészített selyemkendővel valóban be is kötötték a szemét.

Útközben az elnök észrevette, hogy a tábornok igyekszik kikandikálni a kötelék alól. Figyelmeztette esküjére.

– Ah, igaz – jegyezte meg a tábornok.

A kocsi a rue Saint-Jacques egyik fasora előtt állott meg. A tábornok az elnök karjára támaszkodva szállott le. Az elnök rangját nem ismerte, egyszerű klubtagnak vélte. Áthaladtak a fasoron, felmentek az emeletre, és beléptek a tanácskozóterembe.

Az ülést már megkezdték. A klub tagjai teljes számban megjelentek, mert értesültek róla, hogy aznap este bemutatkozás lesz. Amint a terem közepére ért, felszólították a tábornokot, hogy vegye le szeméről a köteléket. Azonnal engedett is a felszólításnak, és szemmel láthatóan nagyon csodálkozott, amiért annyi ismerőst talált egy olyan társaságban, amelynek létéről mindaddig sejtelme sem volt.

Kikérdezték, milyen érzelmű, de ő csak annyit felelt, hogy az elbai levelekből mindent megtudhattak...

Franz félbeszakította az olvasást.

– Apám királypárti volt – mondta. – Fölösleges volt, hogy érzelmei miatt faggassák, hiszen jól ismerték.

– És innen származik édesapjával való kapcsolatom, kedves Franz úr – mondta Villefort. – Egyazon meggyőződésen levő emberek könnyen összebarátkoznak.

– Olvassa – parancsolta az aggastyán szeme.

Franz pedig folytatta:

Ekkor az elnök kért szót. Felszólította a tábornokot, hogy határozottabb választ adjon. Quesnel tábornok úr azonban azt felelte, hogy elsősorban azt szeretné tudni, mit kívánnak tőle.

Erre ismertették a tábornokkal azt az elbai levelet, amely a klub jóindulatába ajánlotta, mint olyan embert, akire számítani lehet. A levélnek egy egész szakasza az Elba szigetéről való visszatérés valószínűségét tárgyalta, és egy újabb levelet s további részletes utasításokat helyezett kilátásba a Pharaon hajó érkezésével. Ez a hajó a marseille-i Morrel hajótulajdonosé volt, s a hajó kapitánya lelkes híve a császárnak.

A tábornok, akiről azt hitték, hogy úgy számíthatnak rá, mint testvérükre, a levél olvasása közben az elégedetlenség és idegenkedés látható jeleit árulta el.

Amikor bevégezték a levélolvasást, nem szólt semmit, és összehúzta a szemöldökét.

– Mit szól hát a levélhez, tábornok úr? – kérdezte az elnök.

– Azt mondom, sokkal kevesebb idő telt el azóta, hogy felesküdtünk XVIII. Lajos királynak, semhogy az esküt máris megszeghetnénk az excsászár érdekében.

Ez a felelet már annyira világos volt, hogy nem hagyott semmi kétséget a tábornok érzelmei felől.

– Tábornok – mondta az elnök –, a mi szemünkben nincs sem XVIII. Lajos király, sem excsászár. Mi csak a császár-király őfelségét ismerjük, akit csak az erőszak és az árulás tart tíz hónap óta távol birodalmától, Franciaországtól.

– Bocsánat, uraim – felette a tábornok –, meglehet, hogy az önök szemében nincs XVIII. Lajos király, de az én szememben igenis van: tekintve, hogy tőle kaptam a bárói címet és a marsalli rangot, és sohasem felejtem el, hogy ezt a két címet az ő szerencsés visszatérésének köszönhetem.

– Uram – mondta az elnök igen komoly hangon, és felállt –, fontolja jól meg, hogy mit mond. Szavai azt bizonyítják, hogy Elba szigetén rosszul ítélték meg önt, és ezzel félrevezettek bennünket. Amit önnel közöltünk, azt annak köszönheti, hogy teljességgel megbíztunk önben, tehát olyan érzésnek, amellyel megtiszteltük önt. Mi tehát tévedtünk: egy cím meg egy rang az új kormányhoz fűzték, amelyet mi meg akartunk buktatni. Nem kényszerítjük önt csatlakozásra, senkit sem kényszerítünk lelkiismerete és akarata ellenére. Arra azonban igenis kényszerítjük önt, hogy nemesember módjára viselkedjék még akkor is, ha ez nem volna ínyére.

– Azt mondja, nemesember módjára viselkedjem, és noha tudok összeesküvésükről, ne jelentsem fel! Ezt én cinkosságnak nevezem. Láthatják, hogy még őszintébben beszélek, mint önök...

– Ó, apám – szakította félbe önmagát Franz –, most értem csak, hogy miért gyilkoltak meg.

Valentine nem állhatta meg, hogy rá ne pillantson Franzra. A fiatalember valóban szép volt fiúi lelkesedésében.

Villefort fel-alá járkált mögötte.

Noirtier szemmel követte valamennyiük arckifejezését, és megőrizte méltóságos és szigorú magatartását.

Franz visszatért a kézirathoz, és tovább olvasott:

– Uram – mondta az elnök –, önt felkérték rá, hogy vegyen részt a tanácskozáson, de nem hurcolták ide erőszakkal. Azt kívánták, hogy beköthessék a szemét, s ön elfogadta ezt a javaslatot. Amikor hozzájárult ehhez a kettős kéréshez, nagyon jól tudta: nem azzal foglalkozunk, hogy megerősítsük XVIII. Lajos trónját, hiszen akkor nem igyekeztünk volna annyi gonddal elrejtőzni a rendőrség elől. Megértheti, nagyon kényelmes dolog volna álarc mögül kifürkészni mások titkait, azután levetni az álarcot, és vesztükbe taszítani azokat, akik megbíztak önben. Nem, nem, először mondja meg nyíltan, vajon annak a királynak a pártján van-e, aki puszta véletlenségből, uralkodik most, vagy őfelsége a császár híve.

– Királypárti vagyok – válaszolta a tábornok. – Hűséget esküdtem XVIII. Lajosnak, és eskümet meg is tartom.

E szavakat általános felzúdulás követte. Jól lehetett látni számos klubtag tekintetéből, hogy e meggondolatlan szavakat szeretnék d'Épinay úr torkára forrasztani.

Az elnök ismét felállt, és csendet kért.

– Uram – mondta –, ön sokkal komolyabb és eszesebb ember, semhogy ne látná annak a helyzetnek a következményeit, amelyben most szemben állunk egymással, sőt, az ön nyíltsága pontosan előírja, milyen feltételeket szabjunk ön elé: becsületszavára kell fogadnia, hogy abból, amit hallott, semmit nem árul el.

A tábornok a kardjára tette kezét, és így kiáltott:

– Ha becsületről beszél, először is ismerje meg a törvényeit, és semmit se követeljen erőszakkal.

– Ön pedig, uram – folytatta az elnök, és nyugalma talán még a tábornok haragjánál is borzosztóbban hatott –, ne nyúljon a kardjához, azt tanácsolom önnek.

A tábornok egyre növekvő nyugtalansággal tekintett körül. De azért nem engedett még, ellenkezőleg, teljes erejéből kiáltotta:

– Nem esküszöm meg!

– Akkor meghal, uram – válaszolta nyugodtan az elnök.

D'Épinay úr halálsápadt lett: ismét körülnézett. A klub több tagja összesúgott, és köpenyük alól előkerültek fegyvereik.

– Tábornok úr – mondta az elnök –, legyen nyugodt. Becsületes emberek között van, akik minden módon meg akarják győzni önt, mielőtt a legvégső módszerhez folyamodnánk. De ahogy ön is megmondta, összeesküvők között is van, titkunk az ön tudomására jutott, azt a titkot vissza kell szolgáltatnia.

E szavakat jelentős csend követte... A tábornok nem válaszolt.

– Zárjátok be az ajtókat – parancsolta az elnök az ajtónállóknak. Ezeket a szavakat is halálos csend követte.

A tábornok ekkor előrelépett. Borzasztó akaraterővel győzte le önmagát.

– Van egy fiam – mondotta –, reá kell gondolnom itt, a gyilkosok között.

– Tábornok – mondta nemes önérzettel a gyülekezet elnöke –, az egyes embernek mindig van joga ötven embert gyalázni: ez a gyengeség kiváltsága. De nem helyes dolog élni ezzel a kiváltsággal. Hallgasson rám, tábornok, esküdjék meg, és ne gyalázzon bennünket.

A tábornokot ismét megszelídítette a gyülekezet fejének ez a fölényes nyugalma, egy percig tétovázott, de azután odalépett az elnök íróasztalához:

– Mi a formula? – kérdezte.

– Tessék, itt van:

„Becsületemre fogadom, hogy soha életemben, a világon senkinek el nem árulom, amit 1815. február 5-én este kilenc és tíz óra között láttam és hallottam. És kijelentem, hogy ha megszegném eskümet, megérdemlem a halált.”

A tábornokon ideges remegés futott végig, és néhány másodpercig szólni sem tudott. De végül legyőzte nyilvánvaló ellenkezését, és elmondta a követelt eskü szavait, de olyan halkan beszélt, hogy alig hallották: a klub tagjai közül többen követelték is, hogy hangosan és érthetően ismételje meg, s ez meg is történt.

– Most pedig szeretnék elmenni – jelentette ki a tábornok. – Szabad vagyok végre?

Az elnök felállt, kijelölt hármat a gyülekezet tagjai közül, hogy elkísérjék, és maga is beült a kocsiba a tábornokkal, miután a szemét ismét bekötötték. A három között volt az a kocsis is, aki idehozta őket.

A klub tagjai szép csendben eloszlottak.

– Mit parancsol, hová vigyük? – kérdezte az elnök.

– Bárhová, ahol megszabadulhatok az önök társaságától – válaszolta d'Épinay úr.

– Uram – jegyezte meg az elnök –, vigyázzon, már nincs a gyülekezetben, már csak egyes emberekkel van dolga. Ne sértegessen hát senkit, ha nem akarja, hogy felelősségre vonják sértéseiért.

D'Épinay úr azonban nemhogy megszívlelte volna ezt a figyelmeztetést, sőt, így válaszolt:

– Ön éppen olyan bátor itt a kocsiban, mint amilyen a klubban volt, mégpedig azért, uram, mivel négy ember mindig erősebb, mint egy magányos.

Az elnök megállíttatta a kocsit. Éppen a quai des Ormes közelében voltak, ahonnan lépcső vezet le a folyóhoz.

– Miért állíttatta itt meg a kocsit? – kérdezte d'Épinay.

– Azért, uram – felelte az elnök –, mert ön megsértett egy embert, és ez az ember egy tapodtat sem megy tovább, amíg ön elégtételt nem adott neki.

– Ez is a gyilkosság egyik fajtája – mondta a tábornok a vállát vonogatva.

– Csendet kérek, uram – válaszolt az elnök –, hacsak nem akarja, hogy olyan embernek tekintsem, mint amilyenről az imént beszélt, vagyis gyávának, aki pajzs gyanánt gyengeségét tartja maga elé. Ön egyedül van, tehát egy ember adja meg önnek a választ. Önnek kard csüng az oldalán, az én kardom a botomba van rejtve. Önnek nincsen segédje, majd az urak egyike elvállalja ezt a feladatot. Most, ha tetszik, levetheti szeméről a köteléket.

A tábornok abban a pillanatban letépte szeméről a zsebkendőt.

– Most végre megtudom, kivel állok szemben – mondta.

Nyílt a kocsi ajtaja: a négy férfi kiszállt...

Franz ismét félbeszakította az olvasást. Megtörülte hidegen verejtékező homlokát. Ijesztő volt látni, amint a fiú sápadtan, reszketve olvasta fel apja halálának részleteit, amelyekről mindaddig semmit sem tudott.

Valentine összekulcsolta a kezét, mintha imádkozott volna.

Noirtier a megvetés és gőg fölényes kifejezésével mérte végig Villefort urat.

Franz pedig így folytatta:

Mint már mondottuk, mindez február 5-én történt. Három nap óta öt-hat fokos hideg volt, a lépcső csúszós a fagytól. A tábornok magas, hatalmas ember volt, az elnök átengedte neki a karfát, hogy belekapaszkodjék.

A két segéd hátul követte.

Sötét volt az éjszaka, a folyóparti lépcsőt hó és zúzmara borította, a víz pedig feketén hömpölyögve vitt magával néhány jégdarabot.

Az egyik segéd egy szénszállító hajóról lámpást hozott, és ennek világánál vizsgálták meg a fegyvereket.

Az elnök kardja, mint ahogy mondta, egy botban hordozható kard volt, öt hüvelykkel rövidebb, mint az ellenfeléé, és nem volt markolatkosara.

D'Épinay tábornok azt ajánlotta, hogy húzzanak sorsot, ki melyik kardot kapja, az elnök azonban azt felelte, hogy ő volt a kihívó fél, és mint ilyen, követeli, hogy mindegyikük saját fegyverével vívjon.

A segédek le akarták beszélni róla, de az elnök leintette őket. A lámpát letették a földre: a két ellenfél elfoglalta helyét. A küzdelem megkezdődött.

A fény úgy esett a mozgó kardokra, hogy azok valósággal villámoknak tűntek fel. Maguk az emberek alig látszottak, olyan sűrű volt a sötétség.

A tábornokot a hadsereg egyik legkitűnőbb vívójának tartották. Az elnök azonban annyira nekiment az első összecsapásnál, hogy hátrálni kezdett, és hirtelen végigzuhant a földön.

A segédek azt hitték, hogy meghalt, de ellenfele tudta, hogy hozzá sem ért a kardjával, és kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse. Ez nemhogy lecsillapította volna a tábornokot, hanem még jobban felizgatta, és most ő rohant rá ellenfelére.

Ellenfele azonban nem hátrált egy tapodtat sem, hanem kardja hegyével fogadta. A tábornok ellenfele kardjának szorongatására háromszor hátrált, de mindannyiszor támadni kezdett.

A harmadik összecsapásnál ismét elesett.

Azt hitték, elcsúszott, úgy, ahogy az első alkalommal. De a segédek látták, hogy nem áll fel, mire odaléptek hozzá, és talpra akarták segíteni. De az, aki átkarolta, valami meleg nedvességet érzett rajta. Véres volt.

A tábornok fél aléltságából magához térve, felkiáltott:

– Hiszen valami hivatásos kardforgatóval, a hadseregnek afféle vívómesterével állítottak szembe.

Az elnök feletet helyett odalépett ahhoz a segédhez, aki a lámpást tartotta, felgyűrte kabátja ujját, és megmutatta, hogy karja két helyen át van szúrva, azután kinyitotta kabátját, kigombolta mellényét, és akkor látszott, hogy a mellén is megsebesült.

És még csak egy sóhajt sem hallatott.

D'Épinay tábornok haldoklása megkezdődött, és öt perccel később kiszenvedett...

Franz ezeket az utolsó szavakat olyan elfulladva olvasta fel, hogy alig lehetett meghallani őket. Azután elhallgatott, és kezét a szemére szorította, mintha valami felhőt akart volna elkergetni onnan.

De egy percnyi hallgatás után így folytatta az olvasást:

Az elnök ismét felment a lépcsőn, és kardját visszadugta a botjába. A havon vérnyomok jelezték az útját. Még fel sem ért a lépcsőn, mikor valami loccsanást hallott: a segédek megállapították a tábornok beállott halálát, azután a holttestet beledobták a folyóba.

A tábornok tehát becsületes párviadalban esett el, és nem orgyilkos kéz áldozata lett, mint ahogy esetleg állíthatják.

A jelen jegyzőkönyvet abban a tudatban írjuk alá, hogy így megállapítjuk a való tényállást, mert eljöhet az idő, amikor e szörnyű jelenet résztvevőit előre megfontolt gyilkossággal vagy a becsület törvényeinek megsértésével vádolhatják.

Aláírás:

Beaurepaire, Duchampy és Lecharpal

Mikor Franz befejezte ezt a reá mint fiúra nézve olyan borzasztó írást, mikor Valentine az izgalomtól sápadtan törülgette könnyeit, mikor Villefort egy sarokban remegve és lapulva, rimánkodó tekintettel nézett a hajthatatlan öregre, hogy elhárítsa a vihart, d'Épinay, Noirtier-hoz fordulva, mondta:

– Uram, mivel ön ismeri ennek a szörnyű esetnek legapróbb részleteit is, minthogy tiszteletre méltó tanúk aláírásával bizonyította, és végül, minthogy úgy látom, ön érdeklődik irántam, noha ezt az érdeklődését eddig csak azzal nyilvánította, hogy fájdalmat okozott nekem, kérem, ne tagadjon meg tőlem egy utolsó elégtételt, és nevezze meg a klub elnökét, hadd tudjam meg végre, ki ölte meg szegény apámat.

Villefort zavarodottan kereste az ajtó kilincsét. Valentine, aki legelsőnek értette meg az öreg várható válaszát, és aki már több ízben látta nagyapja alsó karján két kardszúrás nyomát, hátrált egy lépést.

– Az isten szerelmére, kisasszony! – mondta Franz menyasszonyának. – Segítsen megtudnom annak az embernek a nevét, aki kétesztendős koromban árvaságra kárhoztatott.

Valentine nem mozdult és hallgatott.

– Nézze, uram – mondta Villefort –, hallgasson rám, ne nyújtsa tovább ezt a szörnyű jelenetet. A neveket egyébként is szándékosan tartották titokban. Apám maga sem ismerte azt az elnököt, de ha ismerte volna is, nem tudná megmondani: a szótár nem tartalmaz családneveket.

– Borzasztó! – kiáltott fel Franz. – Az egész olvasás alatt az az egyetlen reménység éltetett, hogy végül is megtudom, ki ölte meg az apámat! Uram, uram! – kiáltotta és ismét Noirtier-hoz fordult. – Az égre kérem, ahogy csak lehet, adja tudtomra... könyörgök, kövessen el mindent, hogy megértesse velem...

– Igen – jelezte Noirtier.

– Ó, kisasszony, kisasszony! – kiáltotta Franz. – Nagyapja azt intette, hogy meg tudja nevezni azt az embert... Segítsen hát... Ön megérti őt... Legyen segítségemre.

Noirtier a szótárra pillantott.

Franz idegesen reszketve vette kezébe és felsorolta a betűket egészen az É-ig.

Ennél a betűnél az aggastyán igent mondott.

– É – ismételte Franz.

A fiatalember ujja végigfutott a szavakon, de Noirtier mindegyikre csak nemmel felelt.

Valentine a kezébe temette arcát.

Végül is Franz elérkezett az „Én” szócskáig.

– Igen – intett szemével az aggastyán.

– Ön! – kiáltott Franz, és haja szinte égnek meredt. – Ön, Noirtier úr! Ön ölte hát meg az apámat?

– Én – válaszolta Noirtier, és méltósággal teli pillantással meredt a fiatalemberre.

Franz erőtlenül roskadt egy karosszékbe.

Villefort feltépte az ajtót, és elmenekült, mert úgy érezte, hogy ki kellene oltani azt a csekélyke életet is, amely az aggastyán rettenetes szívében még megmaradt.

19

A fiatal Cavalcanti fejlődése

Időközben Cavalcanti úr, az apa, elutazott, hogy folytassa szolgálatát, de nem őfelsége az osztrák császár hadseregében, hanem a luccai fürdő rulettasztalánál, amelynek egyik legkitartóbb vendége volt.

Mondanunk sem kell, hogy a legnagyobb pontossággal felvette az utolsó fillérig azt az összeget, amelyet neki megállapítottak utazásáért, és jutalomképpen azért, amiért olyan méltósággal és ünnepélyességgel játszotta el az apa szerepét.

Elutazásával Andrea úr örökölte mindazokat az iratokat, amelyek tanúsága szerint az a megtiszteltetés jutott osztályrészéül, hogy Bartolomeo marquis és Leonora Corsinari marquise fia lehet.

Ő tehát már úgyszólván gyökeret eresztett a párizsi társaságban, amely olyan könnyedén befogadja az idegeneket, és nem az értékük, hanem a látszat szerint ítéli meg őket.

Mit is kívánnak Párizsban egyébként egy fiatalembertől? Hogy értelmesen beszéljen, jól öltözködjék, gavallér játékos legyen és arannyal fizessen.

Természetes, hogy az idegennel még elnézőbbek, mint a párizsival.

Andrea tehát két hét alatt elég szép helyzetet biztosított magának. Gróf úrnak szólították, az a hír járta róla, hogy ötvenezer frank járadéka van, és úgy beszélték, hogy apjának mérhetetlen kincsei a saravezzai kőbányákban vannak elásva.

Egy tudós, aki előtt tényként említették fel ezt az utóbbi körülményt, kijelentette, hogy látta a szóban levő kőbányát, s ez nagy nyomatékot adott az eddig itt-ott kétségbe vont állításoknak, amelyek immár a valóság súlyát viselték magukon.

Így vélekedtek a párizsi társaságban, ahová olvasóinkat már bevezettük, mikor egy este Monte Cristo meglátogatta Danglars urat. Danglars úr éppen nem volt otthon, de felajánlották a grófnak, hogy bevezetik a bárónéhoz. A gróf elfogadta az ajánlatot.

Az auteuili ebéd és az azt követő események óta Danglars-né Monte Cristo nevének hallatára mindig idegesen végigremegett. Ha nevének elhangzása után a gróf nem jelent meg, akkor ez a fájdalomkeltő érzés még fokozódott. Ha ellenben találkozott is a gróffal, és meglátta a férfi nyílt vonásait, ragyogó szemét, tapasztalta szeretetre méltó modorát és irányában is mindenkor udvarias viselkedését, a félelem teljesen szétfoszlott lelkében. A báróné úgy érezte, hogy ilyen kedves ember nem forralhat ellene semmiféle rosszat. Egyébként a legromlottabb szívek sem tudnak rosszat feltételezni másként, mintha valami érdeket tekintenek a rosszindulat alapjául. A céltalan és ok nélküli rosszaság abnormálisnak tűnik fel.

Midőn Monte Cristo belépett abba a budoárba, ahová egyszer már bevezettük olvasóinkat, a báróné éppen eléggé nyugtalanul nézegette leánya rajzait, amelyeket Eugénie az imént együtt lapozgatott a fiatal Cavalcanti úrral. Monte Cristo megjelenése megtette szokott hatását, és a báróné némi kis zavar után fogadta a grófot.

Monte Cristo egy pillantással átlátta az egész jelenetet.

A báróné mellett, aki csaknem fekvő helyzetben pihent egy pamlagon, egyenesen ült Eugénie, mellette pedig Cavalcanti álldogált.

Cavalcanti fekete öltözéket viselt, mint valami Goethe-hős, és lakkcipőben, hímzett fehér selyemharisnyában volt. Egyik eléggé fehér és ápolt kezével szőke hajában babrált, amelyből így kikandikált egy gyémántgyűrű, mert a hiú fiatalember Monte Cristo tanácsa ellenére sem tudott ellenállni a kísértésnek, és mégiscsak felhúzta kisujjára ezt a gyűrűt. Ezt a mozdulatát epedő tekintet és nagy sóhaj kísérte, mindkettő Danglars kisasszonynak szólt.

Eugénie nem változott, most is szép, hideg és gunyoros volt. Nem veszítette szem elől Andreának egyetlen pillantását, egyetlen sóhaját sem, de mintha mindez lepergett volna róla, mint Minerva vértezetéről, és amilyen vértezetet egyes bölcselkedők szerint Szapphó is viselt.

Monte Cristo grófot Eugénie hidegen üdvözölte, és a társalgás megindulásával visszavonult zeneszobájába, ahonnan csakhamar két hangos kacagó hang hallatszott ki zongoraszó kíséretében. Ez a körülmény meggyőzte Monte Cristót arról, hogy Danglars kisasszony többre becsüli énekmesterének, Louise d'Armilly kisasszonynak a társaságát, mint akár az övét, akár a Cavalcanti úrét.

Miközben a gróf Danglars-néval beszélgetett, úgy látszott, egészen elmerül a kedves csevegésbe, de azért bizony észrevette Andrea Cavalcanti úr legyeskedését abból is, ahogy a fiatalember a zeneszoba ajtajánál hallgatta a muzsikát, noha benyitni nem mert, és ahogyan elragadtatását nyilvánította.

Csakhamar hazatért a bankár. Elsőnek Monte Cristót üdvözölte, de utána mindjárt Andreához fordult.

A feleségét úgy köszöntötte, ahogy némely férjek szokása, és amiről egyes nőtlen embereknek sejtelmük sem lehet mindaddig, míg a hitvestársi modor törvénykönyvét ki nem adják.

– Nem hívták meg a kisasszonyok, hogy velük muzsikáljon? – kérdezte Danglars Andreától.

– Sajnos, bizony nem, uram – válaszolt Andrea, még az előbbinél is jelentősebbet sóhajtva.

Danglars az ajtóhoz sietett, és benyitott a szobába.

A két fiatal lány egymás mellett ült közös széken a zongoránál. Mindegyikük fél kézzel kísérte az éneket. E gyakorlatban, amelyre kedvtelésből szoktak rá, már komoly teljesítményt nyújtottak.

D'Armilly kisasszony Eugénie-vel együtt az ajtó keretében olyan élőképnek látszott, amilyen Németországban divatos. Érdekes vagy inkább bájos jelenség volt d'Armilly kisasszony. Kicsi, törékeny és szőke, mint egy tündér, hosszú göndör haja végighullámzott a nyakán, hasonlóan Perugino képeinek szüzeihez, szeme bágyadtan fátyolos volt. Az a híre járt, hogy gyenge a tüdeje, és hogy mint a Cremonai hegedűs Antóniája, ő is ének közben fog meghalni.

Monte Cristo gyors és kíváncsi pillantást vetett a lányok szobájába. Most látta először d'Armilly kisasszonyt, akiről pedig már annyit hallott beszélni ebben a házban.

Csakhamar áthallatszott Andrea hangja, amint valami korzikai dalt énekelt zongorakísérettel.

Mialatt a gróf mosolyogva hallgatta ezt a dalt, amelynek hallatára megfeledkezett Andreáról, és eszébe jutott Benedetto, Danglarsné Monte Cristónak férje nagy lelkierejét magasztalta, aki valami milánói bukás következtében aznap reggel három- vagy négyszázezer frankot veszített.

A dicséretet Danglars meg is érdemelte, mert ha a gróf nem tudta volna meg ezt a hírt a bárónétól, vagy talán valamelyik olyan hírforrásából, amelynek segítségével mindig mindenről tudomást szerez – a báró arca bizony semmit sem árult volna el neki.

„Helyes! – gondolta Monte Cristo. – Már ott tart, hogy a veszteségeit eltitkolja. Egy hónappal ezelőtt még eldicsekedett velük.”

Hangosan pedig így szólt:

– Asszonyom, Danglars úr annyira töviről hegyire ismeri a tőzsdét, hogy ott bőven kárpótolja magát azért, amit bárhol másutt elveszíthet.

– Úgy látom, ön is éppen olyan tévesen látja a dolgot, akár a többiek – mondta Danglars-né.

– Mit látok tévesen? – kérdezte Monte Cristo.

– Azt hiszi, hogy Danglars úr játszik a tőzsdén, pedig ő sohasem játszik.

– Igaz, igaz, asszonyom, már emlékszem rá, egyszer Debray úr mondta... De mi is van Debray úrral? Már három-négy napja nem láttam.

– Én sem láttam – jegyezte meg Danglars-né csodálatos lélekjelenléttel. – De az imént belekezdett egy mondatba, amelyet azután nem fejezett be.

– Ugyan melyikbe?

– Arról beszélt, hogy Debray úr mondott valamit önnek...

– Igaz, igaz. Debray úr azt mondta, hogy inkább ön az, aki a játék ördögének áldoz.

– Egy időben valóban volt hozzá kedvem, bevallom – jegyezte meg Danglars-né –, de most már befejeztem az egészet.

– Nincs igaza, asszonyom. Ej, istenem! A szerencse állhatatlan, és ha nő volnék, és a véletlen úgy hozná magával, hogy egy bankár felesége legyek, bármennyire bíznék is a férjem szerencséjében, mert hiszen a spekulációban, mint ön is tudja, minden csak szerencse dolga, nohát, mondom, bármennyire bíznék is a férjem szerencséjében, mégiscsak azon volnék, hogy szert tegyek egy független vagyonra, még akkor is, ha ezt a vagyont a férjem előtt ismeretlen ember segítségével szerzem is meg.

Danglars-né önkéntelenül elvörösödött.

– Nézze – mondotta Monte Cristo, mintha semmit sem vett volna észre –, sokat beszélnek a tegnapi tőzsdei fogásról a nápolyi kötvényekkel.

– Nekem nincs – jelentette ki a báróné –, és nem is volt soha. De már igazán eleget beszéltünk a tőzsdéről, gróf úr, hiszen olyanok vagyunk, mint két tőzsdei ügynök. Beszéljünk kissé inkább azokról a szegény Villefort-ékről, akiket mostanában olyan erősen sújtott a végzet.

– De hát mi történt velük? – kérdezte Monte Cristo a legártatlanabb arccal.

– Hiszen tudja: alig veszítették el Saint-Méran urat három-négy nappal az útra kelése után, a marquise is meghalt három-négy napra rá, hogy megérkezett.

– Ah, igaz, hallottam róla – jegyezte meg Monte Cristo. – De hogy is mondja Claudius Hamletnek: ez a természet törvénye. Az ő apjuk őelőttük halt meg, ők elsiratták, ők pedig a fiaik előtt halnak meg, és őket a fiaik fogják elsiratni.

– De ez még nem minden.

– Hogyhogy?

– Azt tudja, hogy a lányukat férjhez akarták adni...

– Franz d'Épinay úrhoz... Hát nem történt meg a házasságkötés?

– Úgy hallom, tegnap reggel Franz visszavette adott szavát.

– Ne mondja!... És tudják a szakítás okát?

– Nem tudják.

– Micsoda híreket hoz, asszonyom!... Szent isten! Hogyan fogadja Villefort úr ezt a sok csapást?

– A bölcs ember nyugalmával, mint rendesen.

Ebben a pillanatban visszatért Danglars egymagában.

– No, mi az? – kérdezte a báróné. – Egyedül hagyja a leányát Cavalcanti úrral?

– Hát d'Armilly kisasszonyt nem veszi figyelembe? – kérdezte a bankár.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

– Ugye, kedves fiatalember ez a Cavalcanti herceg, gróf úr?... De vajon csakugyan herceg-e?

– Nem kezeskedem érte – válaszolta Monte Cristo. – Az apját mint marquis-t mutatták be nekem, ő tehát gróf volna. De azt hiszem, ő maga sem ad sokat a címére.

– Ugyan miért? – kérdezte a bankár. – Ha egyszer herceg, helytelen, hogy nem büszkélkedik vele. Kinek-kinek ami jár. Nem szeretem, ha valaki tagadja származását.

– Ó, ön ízig-vérig demokrata – mosolygott Monte Cristo.

– De nézze csak – szólt közbe a báróné –, ugyan miért teszi ki magát kellemetlenségnek? Ha Morcerf úr véletlenül be találna toppanni, abban a szobában találná Cavalcanti urat, ahová neki, Eugénie vőlegényének, sohasem volt szabad belépnie.

– Jól mondja, hogy „véletlenül”, mert olyan ritka vendég itt Morcerf úr, hogy valóban csak a véletlen hozza el hozzánk – felelte a bankár.

– De ha mégiscsak eljönne, mégsem volna ínyére, hogy Eugénie mellett találja ezt a fiatalembert.

– Ó, ne higgye, asszonyom. Albert úr nem tisztel meg bennünket azzal, hogy féltékeny legyen a menyasszonyára, ehhez jobban kellene őt szeretnie. Egyébként nem sokat törődöm azzal, hogy mi van ínyére, mi nincs.

– De a mostani helyzetünkben...

– Hát igen, a mostani helyzetünkben; akarja tudni, mi a mostani helyzetünk? Az, hogy az édesanyja bálján mindössze egyetlenegyszer táncolt a lányommal, míg Cavalcanti háromszor kérte fel Eugénie-t, de Morcerf ezt még csak észre sem vette.

– Albert de Morcerf úr! – jelentette a komornyik.

A báróné gyorsan felállt. A zeneszobába akart sietni, hogy leányát értesítse, de Danglars visszatartotta a karjánál fogva.

– Hagyja csak – mondta.

Az asszony bámulva nézett rá.

Monte Cristo úgy tett, mintha semmit sem látott volna a lejátszódott jelenetről.

Albert belépett. Nagyon csinos volt, és nagyon könnyedén üdvözölte a bárónét. Danglars-nak bizalmasan, Monte Cristónak szeretettel nyújtott kezet. Azután ismét a bárónéhoz fordult:

– Megengedi, asszonyom, hogy Danglars kisasszony hogyléte iránt érdeklődjem?

– Eugénie kitűnően érzi magát, uram – felelte Danglars élénken. – E pillanatban éppen Cavalcanti úrral muzsikálgat a zeneszalonban.

Albert megőrizte nyugodt közönyét. Meglehet, hogy magában kissé bosszankodott, de magán érezte Monte Cristo tekintetét.

– Cavalcanti úrnak igen kellemes tenor hangja van – jegyezte meg –, Eugénie kisasszony szopránja pedig igazán pompás, nem is szólva arról, hogy úgy zongorázik, akár Thalberg. Igazán kedves kis hangverseny lehet.

– Annyi bizonyos – mondta Danglars –, hogy nagyszerű közöttük a harmónia.

Albert úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt a kétértelmű megjegyzést, amely azonban annyira durva volt, hogy Danglars-né belepirult.

– Magam is muzsikálok – folytatta a fiatalember –, és mestereim véleménye szerint van is némi tehetségem a zenéhez. De különösképpen hangom nem egyezett még soha össze egy másik hanggal, sőt, a szopránnal még kevésbé, mint a többivel.

Danglars mosolya ezt jelentette: bosszankodj csak alaposan!

– Leányom és a herceg tegnap általános feltűnést keltettek – jelentette ki Danglars, bizonyára abban a reményben, hogy végre célt ér. – Nem volt itt tegnap, Morcerf úr?

– Miféle herceg? – kérdezte Albert.

– Cavalcanti herceg – felelte Danglars. Csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy hercegnek nevezze a fiatalembert.

– Bocsánat! – mondta Albert. – Nem tudtam, hogy herceg. Tehát Cavalcanti herceg tegnap együtt énekelt Eugénie kisasszonnyal? Igazán elragadó lehetett, és mélyen fájlalom, hogy nem hallhattam. Szíves meghívásuknak nem tehettem eleget, mert el kellett kísérnem édesanyámat Château-Renaud bárónéhoz, a báró anyjához, ahol német énekesek léptek fel.

Rövid hallgatás után, mintha valami semmiségről volna szó, azt kérdezte:

– Megengedik, hogy tiszteletemet tehessem Danglars kisasszonynál?

– Ó, várjon, várjon egy percig, könyörgök – felelte a bankár, és visszatartotta a fiatalembert. – Hallja ezt a gyönyörű cavatinát? Ta, ta, ta, ti, ta, ta, igazán elragadó, azonnal befejezik... Egy rövidke pillanat: remek! Bravó! Bravó!

A bankár lelkes tapsban tört ki.

– Csakugyan remek – jegyezte meg Albert –, és valóban senki sem érezhetné át jobban hazája dalát, mint ahogy Cavalcanti herceg énekelte. Herceget mondott, ugye? Egyébként pedig, ha esetleg nem volna herceg, majd csinálnak belőle. Olaszországban könnyen megy az ilyesmi. De hogy visszatérjünk szeretetre méltó művészeinkhez, nagy örömet szerezhetne nekünk, Danglars úr: el ne árulja, hogy van itt valaki, és kérje meg Danglars kisasszonyt és Cavalcanti urat, kezdjenek bele egy másik dalba. Nagyon tudom élvezni a zenét bizonyos távolságból, a félhomályban, oly módon, hogy se engem ne lássanak, se én ne lássam a muzsikust, s így nem is zavarhatom őt. Így a művész minden gátlás nélkül szabadjára engedheti ihletettségét és érzéseit.

Danglars-t most már kihozta sodrából a fiatalember közönye.

Félrevonta Monte Cristót.

– Nohát, mit szól a mi szerelmes vőlegényünkhöz? – kérdezte.

– Hát biz az egy kicsit hidegnek látszik, az kétségtelen. De mit számít az, ha egyszer már odaígérte neki a leányát?

– Annyi bizonyos, hogy odaígértem, de olyan embernek ígértem oda, aki szereti, nem pedig olyannak, aki teljesen közönyös vele szemben. Nézze csak jól meg, olyan hideg ez, akár a márvány, és gőgös, mint az apja. Ha még talán gazdag volna, ha akkora vagyonnal rendelkezne, mint a Cavalcantiak, sokat elnéznék neki. Nem beszéltem erről a leányommal, de ha csak egy kis ízlése van...

– Nem tudom – válaszolta Monte Cristo –, vajon az irányában érzett barátságom vakít-e el, de annyit mondhatok, hogy Morcerf urat igen kedves fiatalembernek tartom, és bizonyosra veszem, hogy boldoggá tenné Eugénie kisasszonyt, s az is bizonyos, hogy előbb-utóbb, de viszi valamire, mert apjának társadalmi állása igazán kitűnő.

– Hm! – hümmögött Danglars.

– Miért kételkedik benne?

– Ha nem volna ott a múltja... Az a sötét múlt.

– De az apa múltja nem befolyásolhatja a fiú sorsát.

– Dehogynem! Dehogynem!

– Sose aggódjék annyit. Még egy hónappal ezelőtt kitűnőnek találta ezt a házasságot… Megértheti, mennyire lesújt engem a tudat, hogy a fiatal Cavalcantit éppen énnálam ismerték meg, holott, ismétlem, én alig-alig ismerem a fiatalembert.

– De ismerem én – jegyezte meg Danglars –, és ez elég.

– Ön ismeri? Talán tudakozódott utána? – kérdezte Monte Cristo.

– Ugyan már, mi szükség van erre, hiszen az első percben látni lehet, hogy kivel van dolga az embernek! Először is dúsgazdag.

– Én nem győződtem meg róla.

– De hiszen ön jótállott érte.

– Hitvány kis ötvenezer frank erejéig.

– Kitűnő nevelésben részesült.

– Hm! – hümmögött most Monte Cristo.

– Zeneértő.

– Mint minden olasz.

– Nézze csak, gróf, ön igazságtalan ezzel a fiatalemberrel szemben.

– Hát igen, bevallom, aggódva látom, hogy noha ismeri az összes, Morcerf-ékkel szemben fennálló kötelezettségét, ez a fiatalember csak úgy áthúzza az egészet, és visszaél nagy vagyonával.

Danglars nevetni kezdett.

– Jaj, milyen puritán ön! – mondta. – Hiszen ez olyan mindennapi eset a társasági életben.

– De azért mégsem szakíthat csak így, kedves Danglars úr: Morcerf-ék számítanak erre a házasságra.

– Számítanak rá?

– Határozottan.

– Akkor hát nyilatkozzanak. Talán elejthetne egy-két szót az apa előtt, kedves gróf, hiszen ön annyira bennfentes náluk.

– Én? Honnan az ördögből veszi ezt?

– Hiszen láttam a báljukon, hogy a grófné, a büszke Mercédès, a gőgös katalán asszony, aki még legrégibb ismerőseivel is alig áll szóba, önt karon fogta, kiment önnel a kertbe, a félreeső kis utakon járkáltak együtt, és csak egy félóra múlva jelent meg ismét.

– Báró, báró – jegyezte meg Albert –, így nem halljuk a zenét. Egy olyan zenerajongótól, mint ön, ez barbárságszámba megy.

– Jól van, jól van, csak csúfolódjék – felelte Danglars.

Majd ismét Monte Cristóhoz fordult:

– Elvállalja, hogy beszél Albert apjával?

– Nagyon szívesen, ha ez a kívánsága.

– De azt szeretném, ha ezúttal dűlőre kerülne a dolog véglegesen. Főként kérje meg leányom kezét, határozzon meg egy időpontot, amikor előadja anyagi feltételeit, hogy végül is vagy megegyezzünk, vagy pedig szakítsunk. Csak értse meg, gróf úr, semmi huzavona többé.

– Rendben van, megteszem a szükséges lépéseket.

– Nem mondhatnám, hogy valami nagy örömmel várom, de mindenesetre várom: hiszen tudja, egy bankár a rabszolgája adott szavának.

Danglars éppúgy felsóhajtott, mint a fiatal Cavalcanti egy félórával előbb.

– Bravó! Bravó! – kiáltott Morcerf, a bankárt parodizálva, és még tapsolt is a zenedarab végén.

Danglars rásandított Albert-re, de akkor bejött egy inas, és halkan két szót mondott neki.

– Azonnal visszatérek – mondta a bankár Monte Cristónak –, várjon meg, lehet, hogy rövidesen lesz valami mondanivalóm.

Ezzel kiment.

A báróné felhasználta férje távollétét; hogy kitárja leánya zeneszobájának ajtaját, mire egyszerre látható lett, hogy Andrea úr, aki Eugénie kisasszony mellett ült a zongoránál, hirtelen, mint valami rugó, felugrik.

Albert mosolyogva üdvözölte Danglars kisasszonyt, aki a legkisebb zavar nélkül, a szokott hidegséggel fogadta köszönését.

Cavalcanti szemmel láthatóan zavarban volt, üdvözölte Morcerf-t, aki a világ legszemtelenebb mosolyával viszonozta köszönését.

Albert lelkesen kezdte dicsérni Danglars kisasszony hangját, és kijelentette, mennyire sajnálja, miután most hallotta, hogy előtte való este nem gyönyörködhetett benne...

Cavalcanti most magára maradt, és félrevonta Monte Cristót.

– Most már elég volt a zenéből – jegyezte meg Danglars-né –, és a bókokból is. Menjünk teázni.

– Gyere, Louise – mondta Danglars kisasszony a barátnőjének.

Átmentek a szomszéd szobába, ahol már valóban várt rájuk a tea.

Abban a pillanatban, amikor angol szokás szerint a kanalat a csészében akarták hagyni, ismét nyílt az ajtó, és igen izgatottan megjelent Danglars.

Ezt az izgatottságot elsősorban Monte Cristo vette észre, és kérdő pillantást vetett a bankárra.

– Most érkezett meg Görögországból a futárom – mondta Danglars.

– Ó, hát ezért hívták? – kérdezte a gróf.

– Ezért.

– Mi hír van Ottó királyról? – kérdezte Albert a legvidámabb hangon.

Danglars ránézett, de nem válaszolt. Monte Cristo pedig félrefordult, hogy elrejtse a szánakozó kifejezést, amely egy pillanatra megjelent az arcán.

– Együtt megyünk el, ugye? – kérdezte Albert a gróftól.

– Nagyon szívesen, ha akarja – válaszolta Monte Cristo.

Albert semmit sem érthetett meg a bankár tekintetéből. Így hát Monte Cristóhoz fordult, aki tökéletesen megértette ezt a pillantást.

– Látta, milyen szemmel nézett rám? – kérdezte.

– Láttam – felelte a gróf. – De valami különöset talált ebben a tekintetben?

– Meghiszem azt. De ugyan mit akart a görögországi híreivel?

– Honnan tudjam én azt?

– Mert azt gyanítom, hogy van valami kapcsolata azzal az országgal.

Monte Cristo úgy mosolygott, mint aki ki akar térni a felelet elől.

– Nézze csak – jegyezte meg Albert –, idejön önhöz Danglars úr. Meg fogom dicsérni Danglars kisasszony kámeáját, azalatt az apjának lesz ideje szót váltani.

– Ha már bókol neki, inkább a hangját dicsérje – jegyezte meg Monte Cristo.

– Szó sincs róla. Hiszen ezt mindenki megteszi.

– Kedves vicomte – felelte Monte Cristo –, önnek igen nagy tehetsége van az önhittséghez.

Albert mosolyogva lépett Eugénie-hez.

Ezalatt Danglars a gróf füléhez hajolt.

– Kitűnő tanácsot adott – mondta. – Ehhez a két szóhoz: Fernand és Janina, valóban rettenetes történet fűződik.

– Ej, ugyan! – jegyezte meg Monte Cristo.

– Majd elmondom az egészet, csak vigye el innen a fiatalembert. Most nagyon zavarna, ha vele kellene maradnom.

– Éppen így is akartam, mert Morcerf úr elkísér engem. Még mindig azt akarja, hogy ideküldjem az apját?

– Jobban, mint valaha.

– Rendben van.

A gróf intett Albert-nek.

Mindketten meghajoltak a hölgyek előtt, és távoztak. Albert teljesen közönyös arccal fogadta Danglars kisasszony megvető viselkedését. Monte Cristo pedig megismételte tanácsát Danglars-nénak, beszélt arról az előrelátásról, amellyel egy bankár feleségének biztosítania kell jövőjét.

Cavalcanti úr győztesen maradt a csatatéren.

20

Haydée

Alig fordultak be a gróf lovai a boulevard sarkán, mikor Albert harsány kacagással fordult a grófhoz. De nevetése élesebb volt, semhogy őszinte lehetett volna.

– No, most azt kérdem öntől – mondta –, amit IX. Károly kérdezett Medici Katalintól a Szent Bertalan-éj után: hogyan játszottam kisded szerepemet?

– Milyen tekintetben? – kérdezte Monte Cristo.

– Vetélytársamnak Danglars-éknál való beiktatása tekintetében...

– Miféle vetélytársának?

– A mindenségit! Miféle vetélytársamnak? Andrea Cavalcanti úrnak, az ön pártfogoltjának!

– Hagyjuk a rossz tréfát, vicomte. Én semmiféle tekintetben nem pártfogolom Andrea urat, legkevésbé pedig Danglars úrnál.

– Ezt rossz néven is venném öntől, ha ugyan a fiatalember rászorulna a támogatásra. De szerencsére neki nincs is rá szüksége.

– Mi az? Úgy gondolja, hogy udvarol Eugénie-nek?

– Kezeskedem róla, hiszen szemét forgatva sóhajtozik, és szerelmes hangon beszél. A büszke Eugénie kezét akarja elnyerni. Nini, szinte versben beszélek! Szavamra mondom, nem az én hibám. Sebaj, megismétlem: a büszke Eugénie kezét akarja elnyerni.

– Mit törődik vele, ha egyszer mégis önt szánták neki?

– Ne mondjon ilyet, kedves grófom. Hiszen két oldalról is támadnak.

– Hogyhogy két oldalról?

– Nyilvánvaló. Eugénie kisasszony csak foghegyről felelt nekem, d'Armilly kisasszony, a bizalmasa, pedig még feleletre sem méltatott.

– Igen ám, de a lány apja imádja önt – jegyezte meg Monte Cristo.

– Ő? Ellenkezőleg, ezer tőrt szúrt a szívembe. Igaz, hogy csak amolyan markolatába futó színpadi tőrt, de ő valódinak hitte.

– A féltékenység a szerelem jele.

– Az igaz, csakhogy én nem vagyok féltékeny.

– De Danglars féltékeny.

– Kire? Debrayre?

– Nem, önre.

– Reám? Fogadni merek, hogy egy héten belül kiteszi a szűrömet.

– Téved, kedves vicomte.

– Bizonyítékot kérek!

– Bizonyítékot akar?

– Igen.

– Megbízott vele, hogy Morcerf gróf urat határozott nyilatkozatra kérjem fel.

– Ki bízta meg ezzel?

– Maga a báró.

– Ó – mondta Albert a tőle telhető leghízelgőbb hangon –, ugye, nem teszi ezt meg, kedves gróf?

– Téved, Albert, megteszem, hiszen megígértem.

– Úgy látom – sóhajtott Albert –, ön mindenáron meg akar házasítani.

– Jó barátságban akarok lenni mindenkivel. De igaz is, mi van Debrayvel? Már sohasem látom a bárónénál.

– Összevesztek.

– A bárónéval?

– Nem, a báróval.

– Csak nem jött rá valamire?

– Ugyan, ne tréfáljon!

– Mit gondol? Sejtett valamit? – kérdezte Monte Cristo kedves naivsággal.

– Nézzék csak! Hát honnan jön ön, kedves gróf?

– Kongóból, ha úgy akarja.

– Az nincs elég messze.

– Hát honnan ismerném én a párizsi férjeket?

– Ej, kedves gróf, a férjek mindenütt egyformák. Mihelyt egyet tanulmányozott bármelyik országban, akkor ismeri az egész fajtát.

– De ugyan mi adott okot Danglars-nak és Debraynek az összezördülésre? Hiszen látszólag olyan jól megértették egymást – jegyezte meg Monte Cristo az iménti naivitással.

– Ohó, itt már Ízisz titkaihoz érünk, s én azokba nem vagyok beavatva. Majd ha az ifjú Cavalcanti már a családhoz tartozik, kérdezze meg tőle.

A kocsi megállt.

– Megérkeztünk – mondotta Monte Cristo. – Még csak fél tizenegy van, jöjjön fel egy kicsit.

– Örömmel.

Majd azután hazaviszi a kocsim.

– Köszönöm, erre nincs szükség, hiszen a saját kocsimnak is a nyomunkban kell lennie.

– Csakugyan, itt is van – jegyezte meg Monte Cristo, és leugrott a kocsiról.

Bementek a házba. A szalonban világos volt, egyenesen oda tartottak.

– Készítsen nekünk teát, Baptistin – mondotta Monte Cristo.

Baptistin szó nélkül távozott. Két másodperc múlva teljesen megrakott tálcával tért vissza. Ez olyan volt, mint a mesebeli „terülj asztalkám”, mintha csak a földből nőtt volna ki.

– Kedves gróf – mondta Morcerf –, én önben nem a gazdagságát bámulom, hiszen lehetnek önnél vagyonosabb emberek is, nem is a szellemét, noha magának Beaumarchais-nak sem lehetett több: azt a módot bámulom, amellyel önt kiszolgálják, anélkül hogy egyetlen szót felelnének, egy perc, egy másodperc alatt, mintha a csengetésből kitalálnák, hogy mit kíván, és mintha az, amit éppen kíván, mindig készen állna.

– Van valami igazság abban, amit mond. Tudják a szokásaimat. Mindjárt meglátja, figyeljen csak: nem volna valami kívánsága teázás közben?

– De bizony, dohányozni szeretnék.

Monte Cristo a csengőhöz lépett, és megrántotta a zsinórját.

Egy pillanat múlva nyílt egy külön kis ajtó, és megjelent Ali. Két, kitűnő Latakia-dohánnyal megtöltött csibukot hozott be.

– Csodálatos – mondta Morcerf.

– Ebben aztán nincs semmi csodálatos, nagyon egyszerű az egész – folytatta Monte Cristo. – Ali jól tudja, hogy teázás vagy kávézás közben rendszerint dohányozni szoktam: azt tudja, hogy teát kértem, tudja, hogy önnel jöttem, hallja, hogy hívom, sejti az okát, és mivel az ő hazájában a vendégszeretet feltétlen jele a dohányzás, egy csibuk helyett mindjárt kettőt hozott.

– Nem mondom: a magyarázat megfelelő. De azért annyi bizonyos, hogy csakis önnél van meg ez... De mi az? Mit hallok? – Morcerf az ajtó felé fülelt, amelyen át valóban egy gitár hangja szűrődött be.

– No, már szavamra mondom, ön zenére van kárhoztatva ma este, kedves vicomte. Csak azért szabadult meg Danglars kisasszony zongorájától, hogy Haydée guzlájának essék áldozatul.

– Haydée! Milyen elragadó név! Hát valóban vannak Haydée nevű nők a lord Byron versében szereplőn kívül is?

– Hogyne volnának. Franciaországban valóban igen ritka név, de Albániában és Epiruszban annál gyakoribb. Annyit jelent, mint szűziesség, szemérmesség, ártatlanság. A párizsiak fogalmai szerint keresztnévül szolgál.

– Milyen bájos dolog ez! – jegyezte meg Albert. – Szívesen venném, ha a mi francia leányaink ilyen neveket viselnének: Jóság kisasszony, Csend kisasszony, Keresztényi Szeretet kisasszony! Gondolja csak el, ha Danglars kisasszonyt, ahelyett hogy Claire-Marie-Eugénie-nek hívják, Szűziesség-Szemérem-Ártatlanságnak neveznék; ugyancsak nagy hatást érne el a kihirdetéskor!

– Bolondság! – jegyezte meg a gróf. – Kissé halkabban tréfáljon, mert még Haydée meg találja hallani.

– És rossz néven venné?

– Szó sincs róla – felelte a gróf némi fölénnyel.

– Jólelkű leány? – kérdezte Albert.

– Ez nem jólelkűség, hanem kötelesség kérdése. A rabszolganő nem haragudhat meg gazdájára.

– Ugyan, kérem! Ne űzzön velem tréfát. Hát vannak még rabszolgák?

– Hogyne volnának, hiszen Haydée is az én rabszolgám.

– Ön valóban mindent másképpen fog fel és másképpen csinál, mint mások. Monte Cristo grófjának rabszolgája! Ez is társadalmi állás Franciaországban. Arról ítélve, ahogyan ön bánik az arannyal, ez az állás is évi százezer tallért jelenthet.

– Százezer tallért! Sokkal több volt a szegény gyermeknek. Mikor a világra jött, több kincs volt körülötte, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.

– Hát valóban hercegnő?

– Mégpedig hazájának egyik leggazdagabb hercegnője.

– Sejtettem. De hogyan lett rabszolgává egy ilyen gazdag hercegnő?

– Hogyan lett egyszerű tanító a zsarnok Dionüszoszból? A háború és a sors szeszélye hozta magával, kedves vicomte.

– És a neve titok?

– Mindenki másnak titok, de ön, kedves vicomte, barátaim közé tartozik, és ha hallgatást ígér, hallgatni is fog, ugye?

– Becsületszavamra mondom.

– Ismeri a janinai pasa történetét?

– Ali Tepelentiét? Hogyne ismerném, hiszen apám éppen az ő szolgálatában alapította meg a szerencséjét.

– Igaz, erről megfeledkeztem.

– És mi köti Haydée-t Ali Tepelentihez?

– Az, hogy a lánya.

– Micsoda? Ali pasa lánya?

– Az övé és a szép Vaszilikié.

– És most az ön rabszolganője?

– Hát, istenem, igen.

– Hogy történt ez?

– Ejnye, hát egyszer, mikor a konstantinápolyi vásáron jártam, megvettem.

– Ragyogó! Ha önnel van együtt az ember, kedves gróf, akkor nem él, hanem álmodik. De most valami nagyon szerénytelen kérésem volna önhöz.

– Csak mondja meg bátran.

– Ha egyszer vele jár-kel, elviszi az Operába...

– Hát aztán?

– Vajon igazán megkockáztathatom ezt a kérést?

– Mindenféle kérést megkockáztathat.

– Akkor hát arra kérem, kedves gróf, mutasson be a hercegnőjének.

– Nagyon szívesen. De csak két feltétellel.

– Már előre is elfogadom őket.

– Első feltételem: soha senkinek nem mondja el, hogy bemutattam.

– Nagyon helyes. (Morcerf esküre emelte kezét.) Esküszöm.

– A másik: nem mondja meg neki, hogy az édesapja az ő apját szolgálta.

– Erre is megesküszöm.

– Jól van, vicomte, de ugye nem felejti el esküjét?

– Már hogyan felejteném el? – válaszolta Albert.

– Rendben van, vicomte. Becsületes embernek ismerem önt.

A gróf ismét csengetett. Ali megjelent.

– Jelentsd be Haydée-nek – mondta a gróf –, hogy nála kávézom, és értesd meg vele, beleegyezését kérem ahhoz, hogy bemutassam neki egyik barátomat.

Ali bólintott és távozott.

– Tehát megegyeztünk, kedves vicomte, semmiféle kérdést nem intéz Haydée-hoz. Ha valamit tudni akar, tőlem kérdezze, és majd én továbbadom a kérdést.

– Megegyeztünk.

Ali harmadszor is megjelent, és a függönyt félrehúzva tartotta, ezzel jelezte gazdájának és Albert-nek, hogy bemehetnek.

– Jöjjön – mondta Monte Cristo.

Albert egyik kezével végigsimította a haját, és elrendezgette a bajuszát. A gróf ismét fogta kalapját, felhúzta kesztyűjét, s Albert előtt lépett be abba a szobába, amelyet mint valami előretolt őrszem, Ali őrzött, és a három francia komorna, akit Myrtho állított oda.

Haydée az első szobában, a szalonban várakozott csodálkozó szemmel, mert első ízben történt meg, hogy Monte Cristón kívül más férfi is bejött hozzá. Egyik sarokban, egy kereveten üldögélt, maga alatt keresztbe font lábbal. Úgyszólván fészket csinált magának a gazdag keleti csíkos és hímzett selymek között. Mellette hevert guzlája, amelynek hangja az imént elárulta. Nagyon bájos volt ebben a tartásában.

Amint észrevette Monte Cristót, felállt a reá jellemző gyermeki és egyben szerelmes mosolyával. Monte Cristo hozzálépett, kezét nyújtotta neki, mire a lány, szokása szerint, ajkához emelte a gróf kezét.

Albert az ajtónál maradt. Egészen lenyűgözte ez az idegenszerű szépség, amelyet első ízben látott, és amelyről Párizsban senkinek sem volt fogalma.

– Kit hoztál magaddal? – kérdezte a fiatal lány újgörögül Monte Cristótól. – Testvért, jó barátot, egyszerű ismerőst vagy ellenséget?

– Jó barátot – válaszolta Monte Cristo szintén újgörögül.

– Hogy hívják?

– Albert grófnak. Ugyanaz, akit Rómában kiszabadítottam a banditák karmaiból.

– Milyen nyelven beszéljek vele?

Monte Cristo Albert-hez fordult:

– Ért újgörögül? – kérdezte a fiatalembertől.

– Sajnos – felelte Albert –, még ógörögül sem, kedves gróf. Soha Homérosznak és Platónnak nem volt hanyagabb diákkal dolga.

– Akkor – mondta Haydée, bebizonyítva, hogy megértette Monte Cristo kérdését és Albert feleletét – franciául vagy olaszul fogok beszélni, ha ugyan az én uram akarja, hogy egyáltalán beszéljek.

Monte Cristo elgondolkozott.

– Olaszul beszélj – mondta kisvártatva.

Azután Albert-hez fordult:

– Milyen kár, hogy sem az ógörögöt, sem az újgörögöt nem érti, mert Haydée mind a kettőt gyönyörűen beszéli. A szegény gyermek most kénytelen lesz olaszul beszélni, ami talán hamis képet nyújt majd róla.

Intett Haydée-nak.

– Hozott isten, jó barát, aki együtt jöttél az én urammal és gazdámmal – kezdte a fiatal lány a legszebb toszkánai olaszsággal, azzal a római kiejtéssel, amely a nagy Dante nyelvét annyira zengzetessé teszi, mint Homérosz nyelve. – Ali! Kávét és pipákat!

Haydée intett Albert-nek, hogy jöjjön közelebb. Ali pedig kiment, hogy teljesítse ifjú úrnője parancsait.

Monte Cristo két összecsukható székre mutatott, és mindegyikük odahozott egyet ahhoz az asztalkához, amelynek a közepén egy nargilé állott. Az asztalkát élő virágok, rajzok és hangjegyalbumok borították.

Ali kávéval és csibukokkal tért vissza. Baptistin úr nem léphetett be a lakosztálynak ebbe a részébe.

Albert nem fogadta el a csibukot, amelyet a núbiai nyújtott neki.

– Vegye csak el! – szólt hozzá Monte Cristo. – Haydée csaknem olyan civilizált, mint a párizsi nők: noha a havannát nem kedveli, mert nem állja az erős szagot: a keleti dohány valósággal illatozik, hiszen tudja.

Ali távozott.

A kávé már el volt készítve a csészékben, csak Albert számára tettek oda cukortartót is. Monte Cristo és Haydée arab módra fogyasztották az arab italt, vagyis cukor nélkül.

Haydée kinyújtotta kezét, és karcsú, rózsás ujjaival megfogta a japán porcelán csészét. Örömmel emelte ajkához, mint a gyermek, aki olyan valamit eszik, amit nagyon szeret.

Ugyanakkor belépett két komorna. Két nagy, fagylalttal és szörbettel teli tálat hoztak, és letették két külön e célra szolgáló asztalkára.

– Kedves házigazdám és ön, signora – kezdte Albert olaszul –, bocsássanak meg, amiért nem győzök álmélkodni. Egészen kábult vagyok, és ez nem is csoda. Mintha a Kelet kellős közepébe kerültem volna, az igazi Keletre, nem ahogy eléggé hamisítva láttam, hanem úgy, ahogy megálmodtam Párizsban. Még az imént az omnibuszok zaját és a limonádéárusok csengetését hallottam. Ó, signora!... Milyen kár, hogy nem tudok görögül, az ön beszéde ebben a tündéri környezetben örökké felejthetetlen élmény lenne számomra.

– Elég jól tudok olaszul, hogy beszélgethessünk, uram – válaszolta Haydée nyugodtan. – És ha csakugyan úgy szereti a keleti hangulatot, mindent elkövetek, hogy itt feltalálja.

– Miről beszélhetnék vele? – kérdezte Albert halkan Monte Cristótól.

– Amiről csak kedve tartja: az ő hazájáról, fiatal éveiről, emlékeiről, azután, ha inkább akarja, Rómáról, Nápolyról vagy Firenzéről.

– Semmi értelme sem volna – mondotta Albert –, hogy egy görög nővel olyasmiről beszéljek, amiről minden párizsi asszonnyal lehet. Hadd beszéljek csak vele a Keletről.

– Tessék, kedves Albert-em, hiszen ő maga is erről beszél a legszívesebben.

Albert ismét Haydée-hoz fordult.

– Hány éves korában hagyta el, signora, Görögországot? – kérdezte.

– Ötéves koromban – válaszolta Haydée.

– És emlékszik még hazájára? – kérdezte Albert.

– Ha behunyom a szemem, mindent tisztán látok magam előtt. Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik.

– És melyik az a legrégebbi esemény, amire vissza tud emlékezni?

– Alig tudtam még járni. Anyám, akit Vaszilikinek hívtak (Vasziliki annyit jelent, mint királyi – tette hozzá a fiatal lány, és büszkén felemelte a fejét), anyám kézen fogva vezetett. Mindketten fátyolba voltunk burkolva, és anyám az erszényébe rakta minden aranyát, úgy indultunk el, hogy alamizsnát gyűjtsünk a foglyok számára. Mindenüvé ezekkel a szavakkal léptünk be: „Aki a szegényeknek adakozik, az Úristennek ad.”[69] Mikor megtelt erszényünk, visszatértünk a palotába, és apámnak szót sem szólva róla, mindazt a pénzt, amelyet összekoldultunk, elküldtük a kolostorba, hogy osszák szét a foglyok között.

– Hány éves volt ön akkor?

– Három – felelte Haydée.

– Így hát mindenre jól emlékszik, ami ön körül történt, hároméves kora óta?

– Mindenre.

– Gróf – mondta halkan Monte Cristónak Morcerf –, engedje meg a signorának, hogy elmondjon valamit a történetéről. Ön megtiltotta, hogy apámról beszéljek vele, de talán ő fogja szóba hozni, és nem is képzeli, milyen boldog volnék, ha ilyen bájos ajkakról hallhatnám a nevét.

Monte Cristo Haydée-hoz fordult, és szemöldökének egy rándításával jelezte, hogy fontos dolgot akar mondani. Görögül szólt hozzá:

– Beszéld el apád sorsát, de se az áruló nevét, se az árulást ne említsd.

Haydée nagyot sóhajtott, és tiszta homlokán sötét felhő futott keresztül.

– Mit mondott neki? – kérdezte halkan Morcerf.

– Ismételtem, hogy ön jó barát, és nem kell ön előtt semmit sem titkolnia.

– Így hát – mondta Albert – legrégibb emléke a foglyok számára való alamizsnagyűjtés. Hát még mire emlékszik?

– Mire? Egy szikomorfa árnyékában látom magam, egy tó partján, amelynek remegő tükrét mintha most is látnám a lombokon keresztül csillogni. A legsűrűbb lombú fa tövében párnákon üldögélt apám s én, a gyenge gyerek, édesanyám pedig a lábánál hevert. Én apám hosszú, fehér szakállával és övén csüngő, gyémánttal kirakott handzsárjával játszadoztam. Időnként odajött hozzá egy-egy albán, az mondott neki valamit, de én erre ügyet se vetettem. Ő mindig ugyanazon a hangon felelte: „Öljétek meg!”, vagy pedig: „Kegyelmezzetek meg neki!”

– Különös – mondta Albert –, egy fiatal lány ajkáról hallani ilyen szavakat, méghozzá nem a színpadon, és elgondolni, hogy ez bizony nem költött dolog. És – folytatta Albert a kérdezősködést – milyennek találja Franciaországot e költői és távoli emlékek kődében?

– Azt hiszem, szép ország – felelte Haydée –, csakhogy én olyannak látom Franciaországot, amilyen a valóságban, mert női szemmel nézem, míg azt hiszem, mivel hazámat mindig csak gyermekszemmel láttam, az egészet valami ragyogó vagy komor köd burkolja be, aszerint, hogy békés időkre vagy keserű szenvedésekre emlékezem.

– Hogyan szenvedhetett olyan fiatalon, signore? – kérdezte Albert, önkéntelenül engedve e köznapi kérdés varázsának.

Haydée Monte Cristóra emelte tekintetét, aki alig észrevehető bólintással mormogta:

– Ειπε.[70]

– Semmi sem vésődik úgy be a lélekbe, mint néhány első emlékünk, és a két elmondott emlékemen kívül gyermekkoromnak minden emléke szomorú.

– Beszéljen, signore – mondta Albert –, esküszöm, hogy kimondhatatlanul boldogan hallgatom.

Haydée szomorúan mosolygott.

– Ön tehát a többi emlékeimet is meg akarja ismerni? – kérdezte.

– Könyörgök, signore – mondta Albert.

– Hát négyéves voltam, mikor egy este anyám felébresztett.

A janinai palotában voltunk. Felvett a párnámról, ahol pihentem, és mikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy szemében könny csillog.

Szótlanul magával vitt.

Mikor láttam, hogy sír, magam is sírva fakadtam.

– Csendesen, gyermekem – mondta.

Gyakran megesett, hogy mint minden szeszélyes gyermek, az anyai vigasztaló vagy fenyegető szó ellenére tovább sírtam. De ezúttal szegény anyám hangjából olyan retteneteset éreztem ki, hogy azonnal elhallgattam.

Gyorsan magával vitt.

Láttam, hogy egy széles lépcsőn haladunk lefelé. Előttünk anyám asszonyai ládákkal, zsákokkal, ékszerekkel, csecsebecsékkel, arany erszényekkel megrakodva ugyanazon a lépcsőn mentek vagyis inkább rohantak lefelé.

Az asszonyok mögött mintegy húsz főből álló őrség jött alaposan felfegyverkezve puskával és pisztollyal, és olyan öltözékben, amelyet önök is ismernek már Franciaországban, mióta Görögország ismét szabad nemzet lett.

Higgye el – tette hozzá Haydée, a fejét rázva és már a visszaemlékezéstől is elsápadva –, volt valami baljóslatú az álmukból felriasztott rabszolgák és asszonyok e hosszú sorában, vagy legalábbis én így képzeltem, mert talán azt hittem, hogy éppúgy álmukból zavarták fel őket, mint engem.

A lépcsőházban óriási árnyékok futottak végig, és a boltozaton megremegtek az égő fenyőfa fáklyák fényében.

– Siessetek! – hangzott a csarnok mélyéről.

E hangra mindenki meg szokott hajolni, mint ahogy a szél előtt meghajlik a mező minden kalásza.

Én beleremegtem. Apám hangja volt az.

Ő maradt utolsónak, pompás öltözékében, és kezében azt a karabélyt vitte, amelyet az önök császárjától kapott. Kedvenc szolgájára, Szelimre támaszkodott, és úgy hajtott bennünket maga előtt, mint pásztor a megriadt nyáját.

– Apám – mondta Haydée, és ismét büszkén felvetette a fejét – híres ember volt. Egész Európa az Ali Tepelenti néven ismerte, janinai pasa volt, és egész Törökország remegve remegett előtte.

Albert – maga sem tudta, miért – összerezzent, mikor véghetetlen büszkeséggel és méltósággal ejtették ki előtte e szavakat. Úgy érezte, hogy a fiatal lány szemében valami sötét és ijesztő fény villan meg, mikor egy jósnőhöz hasonlóan, aki valami szellemet idéz, annak a véres alaknak az emlékét ébresztette fel, aki szörnyű halála miatt az akkori Európa szemében olyan óriásinak látszott.

– A menet csakhamar megállt – folytatta Haydée. – A lépcső alján, egy tó partjánál voltunk. Anyám pihegő kebléhez szorított, és láttam, hogy apám két lépésnyire mögöttünk nyugtalan pillantást vet maga körül.

Előttünk négy márványlépcső vezetett le a tóhoz, és az utolsónál egy csónak ringott.

Onnan, ahol álltunk, látni lehetett valami fekete tömeget a tó közepén. A kioszk volt az, oda igyekeztünk.

A kioszkot meglehetősen távol levőnek hittem, de ezt talán a sötétség okozta.

Beszálltunk a csónakba. Jól emlékszem rá, hogy az evezők a vízbe érve semmi zajt sem okoztak. Kihajoltam, hogy megnézzem, mi ennek az oka: akkor láttam, hogy palikárjaink tüszőikkel burkolták be őket.

Az evezősökön kívül más nem volt a csónakban, csak az asszonyok, apám, anyám, Szelim meg én.

A palikárok a tó partján maradtak, ott térdeltek a legalsó lépcsőfokon, és védőbástyát alkottak, ha netalán bennünket üldözne valaki.

Csónakunk szélsebesen suhant előre.

– Miért megy olyan gyorsan a csónak? – kérdeztem anyámtól.

– Csitt, gyermekem – felelte anyám –, azért, mert menekülünk.

Nem értettem. Ugyan miért menekül apám, a hatalmas nagyúr, ő, aki elől mások szoktak menekülni, ő, akinek ez volt a jelmondata: „Gyűlölnek, de félnek tőlem.”

Apám csakugyan menekült a tavon. Azóta hallottam, hogy a janinai palota őrsége kimerült a hosszú szolgálatban, és...

Haydée most sokatmondó pillantást vetett Monte Cristóra, aki már szintén erősen nézte őt. A fiatal lány lassan folytatta tehát, mint mikor valaki gondol vagy elhallgat valamit.

– Azt mondta az imént, signora – kezdte ismét Albert, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta az elbeszélést –, hogy a janinai helyőrség kimerült a hosszú szolgálattól...

– Tárgyalásokba bocsátkozott Kursid török kormányzóval, akit a szultán azért küldött, hogy elfogja apámat. Mikor apám a szultánhoz küldött egy francia tisztet, akiben tökéletesen megbízott, akkor határozta el, hogy visszavonul arra a menedékhelyre, melyet már régen előkészített magának, és amelyet kataphigionnak, vagyis menedéknek hívott.

– A tiszt nevére nem emlékszik már, signora? – kérdezte Albert.

Monte Cristo villámgyors pillantást váltott a lánnyal, ami elkerülte Morcerf figyelmét.

– Nem – válaszolta –, nem emlékszem rá, de lehet, hogy később majd eszembe jut, s akkor megmondom.

Albert már-már kimondta apja nevét, mikor Monte Cristo ujját lassan szájához emelve, hallgatásra intette. A fiatalembernek eszébe jutott esküje és hallgatott.

– Az említett kioszk felé eveztünk.

Az épületből nem látszott egyéb, csak egy arabeszkekkel díszített földszint, amelynek teraszai a vízbe nyúltak, és a tóra nyíló emeleti rész.

De a szigetre mélyen benyúló földszint alatt üreg húzódott. Ebbe a hatalmas sziklaüregbe vittek bennünket, anyámat, engem meg asszonyainkat. Egyetlen kupacban hatvanezer pénzes zacskó és kétszáz hordó volt elrejtve. A zacskókban huszonötmillió volt aranyban, a hordók pedig harmincezer font lőport rejtegettek.

A hordók mellett Szelim állt őrt, apámnak az a kedvence, akiről már beszéltem. Éjjel-nappal őrködött a kezében lándzsával, amelynek a végén kanóc égett. Parancsa volt rá, hogy apám első jeladására a levegőbe repítsen mindent, kioszkot, őrséget, pasát, asszonyokat és aranyat.

Emlékszem, hogy rabszolgáink, akik jól látták a félelmes szomszédságot, a nappalt és az éjszakát imádkozással és jajgatással töltötték.

Nekem még mindig szemem előtt van a sápadt arcú, fekete szemű fiatal katona. És ha a halál angyala valaha eljön értem, bizonyos vagyok, hogy Szelimre ismerek benne.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig várakoztunk így: akkoriban még nem volt fogalmam az időről. Olykor, bár ritkán, apám odahívatott bennünket, anyámat és engem, a palota teraszára. Ez mindig örömet jelentett nekem, hiszen a föld alatti barlangban csak a jajgató árnyakat és Szelim égő végű lándzsáját láthattam. Apám egy nagy hasadék előtt ült, és komor tekintetével bejárta a szemhatár mélységeit. A tavon minden feltünedező fekete pontot kikémlelt, míg anyám félig fekvő helyzetben ült mellette, fejét apám vállára hajtotta, én pedig a lábánál játszadoztam, és mindent felnagyító gyermekes csodálkozással bámultam a Pindosz-hegy meredek csúcsát, amely a látóhatáron emelkedett, a janinai kastélyokat, amelyek fehéren és szögletesen meredeztek ki a tó kék vizéből, a sötétzöld növényzet hatalmas bozótjait, amelyek zuzmóként tapadtak a hegy szikláihoz, s a messzeségből olyanok voltak, mint a moha, közelről azonban hatalmas szál fenyők és óriási mirtuszok voltak.

Egy reggel értünk küldött apám. Elég nyugodtnak, de a szokottnál halványabbnak találtuk.

– Egy kicsit légy még türelemmel, Vasziliki, ma minden véget ér. Ma megérkezik a fermán, a parancs, amely eldönti sorsomat. Ha teljes a kegyelem, mindannyian diadalmasan visszatérünk Janinába. Ha rossz hírt kapunk, még ma éjjel elmenekülünk.

– De hátha nem engednek elmenekülni? – mondta anyám.

– Légy nyugodt – válaszolta Ali mosolyogva. – Szelim és meggyújtott lándzsája a biztosítékom velük szemben. Azt szívesen vennék, ha én elpusztulnék, de ők nem óhajtanak velem együtt meghalni.

Anyám csak sóhajokkal felelt vigasztalásaira, amelyek nem fakadtak apám szíve mélyéből.

Anyám elkészítette neki a jeges vizet, amelyet apám percenként iszogatott, mert a kioszkba való visszavonulása óta állandóan kínzó láz gyötörte. Anyám beillatosította apám hófehér szakállát, és meggyújtotta csibukját, amelynek szertefoszló füstjét sokszor órákon át szórakozottan követte szemével.

Egyszerre olyan hirtelen mozdulatot tett, hogy megrémültem. Azután messzelátóját kérte, de közben szemét egy pillanatra sem vette le egy távoli pontról, amely lekötötte figyelmét.

Anyám odaadta a messzelátóját, és arca fehérebb volt, mint a fal, amelynek nekitámaszkodott.

Láttam, hogy apám keze megremeg.

– Egy csónak!... Kettő!... Három! – mormogta apám. – Négy!...

Felállt, megragadta fegyvereit, és jól emlékszem, puskaport hintett pisztolyai gyújtóserpenyőjébe.

– Vasziliki – mondta anyámnak, és szemmel láthatóan megremegett –, eljött az a pillanat, amely eldönti sorsunkat. Egy félóra múlva tudni fogjuk a felséges császár válaszát. Menj le Haydée-val a barlangba.

– Nem hagylak el – felelte Vasziliki. – Ha te meghalsz, uram, én is veled halok.

– Menjetek Szelimhez – kiáltotta apám.

– Isten veled, uram – mormogta anyám engedelmeskedve és hétrét görnyedezve a haláltól való félelmében.

– Vigyétek el Vaszilikit – parancsolta apám a palikárjainak.

De rólam megfeledkeztek. Én odafutottam apámhoz, felé nyújtottam a kezemet. Meglátott, hozzám hajolt, és forrón megcsókolta a homlokomat.

Ez volt az utolsó csókja, és még most is ott ég a homlokomon.

A barlang felé menet a tetőkert lugasai között megpillantottuk a csónakokat, amelyek egyre nagyobbak lettek a tó színén: az imént még csak kis fekete pontoknak látszottak, most pedig olyanok voltak, mint szárnyukkal a vizet horzsoló madarak.

Ezalatt a kioszkban, apám lábánál, a faburkolat mögött rejtőzködve, húsz palikárból álló őrség leste vérben forgó szemmel a csónakokat. Gyöngyházzal és ezüsttel kivert hosszú puskáikat lövésre készen tartották: a padlón körös-körül sok lőszer hevert. Apám az órájára pillantott, és nyugtalanul járkált fél s alá.

Ezt láttam utoljára, mikor utolsó csókja után elhagytam apámat.

Anyámmal együtt végigmentünk a föld alatti folyosón. Szelim még mindig őrhelyén állott. Szomorú mosollyal fogadott bennünket. A barlang másik végéből párnákat hoztunk oda, és Szelim mellé kuporodtunk: nagy veszedelem idején a szerető szívek egymás után vágyakoznak, és noha még kisgyermek voltam, ösztönösen megéreztem, hogy igen nagy veszedelem fenyeget mindannyiunkat...

Albert gyakran hallotta már a janinai vezír végső perceinek történetét, ha nem is az apjától, aki sohasem beszélt róla, hanem inkább idegenektől. Többféle leírást is olvasott haláláról. Hanem most a történet szinte elevenné vált a fiatal lány hangjától és egyéniségétől, a közvetlen elbeszélés, a fájdalmas leírás elbájolta, és egyben kimondhatatlan borzalommal töltötte el a fiatalembert.

Haydée pedig e szörnyű emlékek hatása alatt egy pillanatra elhallgatott. Homloka, mint a viharverte virág, lekonyult, szeme a bizonytalanba révedt, mintha még most is látná a szemhatáron a zöldellő Pindosz-hegyet és a janinai tó kék vizét, ezt a varázstükröt, amely visszaverte az imént vázolt sötét képet.

Monte Cristo különös érdeklődéssel és szánalommal nézte.

– Folytasd, leánykám – mondta a gróf újgörögül.

Haydée felemelte fejét, mintha Monte Cristo szavai álomból ébresztenék fel, és így folytatta:

– Délután négy óra volt. De hiába volt odakint napfényes az idő, mi bizony a föld alatti barlang sötétjébe voltunk zárva.

A barlangban csupán egyetlen fény világított, mint reszkető csillag a sötét égboltozaton: Szelim kanóca volt az. Anyám keresztény volt, imádkozott.

Szelim időről időre e szent szavakat ismételte:

– Nagy az Isten!

Anyám még mindig reménykedett kissé. A barlangba lejövet úgy vélte, felismerte azt a francia férfit, akit annak idején Konstantinápolyba küldtek, és akiben apám tökéletesen megbízott, mert tudta, hogy a francia szultán katonái rendszerint nemes és nagylelkű emberek. Néhány lépést tett a lépcső felé és hallgatózott.

– Közelednek – mondta. – Hátha a békét és az életet hozzák.

– Mitől félsz, Vasziliki? – válaszolta Szelim lágy és mégis büszke hangján. – Ha nem a békét hozzák, elpusztítjuk őket!

Felgerjesztette a kanóc tüzét lándzsája végén, és most olyan volt, mint Dionüszosz az ősi Kréta szigetén.

De én még gyámoltalan kisgyermek voltam, és megijedtem ettől a vad és esztelen bátorságtál, és féltem a rettenetes haláltól, amelyet a robbanás és a tűz lángjai jelentenek.

Anyám ugyanezt érezhette, mert láttam, hogy egész testében remeg.

– Istenem! Istenem! Mama! – kiáltottam. – Hát meg kell halnunk?

Hangomat hallva a rabszolganők zokogása, jajongása még erősebb lett.

– Gyermekem – mondta Vasziliki –, Isten őrizzen meg téged attól, hogy óhajtanod kelljen azt a halált, amelytől ma még remegsz!

Azután halkan tette hozzá:

– Szelim, milyen parancsot kaptál uradtól?

– Ha uram ideküldi a tőrét, az annyit jelent, hogy a szultán nem ismer kegyelmet, és én meggyújtom a lőport. Ha pedig a gyűrűjét küldi, akkor megbocsát a szultán, és én átadom a lőporraktárt.

– Barátom – folytatta anyám –, mikor megérkezik urad parancsa, és tőrt küld, akkor ölj meg mindkettőnket azzal a tőrrel, hogy ne kelljen azt a másik szörnyű halált elszenvednünk.

– Igen, Vasziliki – válaszolta nyugodtan Szelim.

Hirtelen mintha nagy kiáltozást hallottunk volna. Figyelni kezdtünk: örömkiáltások voltak. Palikárjaink annak a francia férfinak a nevét ismételgették, akit Konstantinápolyba küldtek. Nyilvánvaló volt, hogy a felséges császár válaszát hozta, és hogy ez a válasz kedvező volt.

– És nem emlékszik erre a névre? – kérdezte Morcerf, és azon volt, hogy segítségére legyen a lány emlékezőtehetségének.

Monte Cristo tagadóan intett.

– Nem emlékszem – válaszolta Haydée.

A zaj nőttön-nőtt. A léptek közeledtek, s már a barlang lépcsőin hangzottak fel. Szelim előkészítette a lándzsáját.

Kisvártatva árnyék jelent meg a kékes fényű szürkületben, amelyet a barlang bejáratáig hatoló napsugarak festettek oda.

– Ki vagy? – kiáltott Szelim. – De bárki vagy is, innen egy tapodtat se jössz beljebb.

– Dicsőség a szultánnak! – felelte az árnyék. – Ali vezér teljes kegyelmet kapott. De nemcsak az életét, hanem vagyonát és javait is visszakapja.

Anyám felsikoltott örömében, és engem a szívére szorított.

– Állj! – mondta neki Szelim, mikor látta, hogy anyám ki akar menni a barlangból. – Hiszen tudod, hogy a gyűrűre várok.

– Igazad van – felelte anyám. Térdre esett, és engem az ég felé emelt, mintha azzal, hogy engem felemel, még buzgóbbá lenne az értem való imádsága.

Haydée most már másodízben hallgatott el, annyira összeszorította szívét az izgalom, hogy halvány homloka verejtékes lett, és kiszáradt torkából egyetlen szó sem tudott előtörni.

Monte Cristo egy kis jeges vizet töltött az egyik pohárba, odanyújtotta neki, és szelíd, de parancsoló hangon mondta:

– Bátorság, gyermekem!

Haydée megtörülte a homlokát és szemét, és így folytatta:

– Eközben szemünk már megszokta a rőtétséget és felismertük a pasa követét: jó barát volt.

Szelim is ráismert, de a derék ifjú csak egyet tudott: engedelmeskedni.

– Ki küldött téged? – kérdezte.

– A mi urunk, Ali Tepelenti küldött.

– Ha Ali küldött, akkor tudod, mit kell átadnod nekem?

– Tudom – felelte a küldött –, hozom is a gyűrűjét.

Ezzel feje fölé emelte a kezét. De sokkal messzebb állt, és nem volt elég világos ahhoz, hogy Szelim onnan, ahol álltunk, jól láthatta és felismerhette volna, mit hozott.

– Nem látom, mi van a kezedben – jelentette ki Szelim.

– Gyere közelebb – felelte a követ –, vagy én megyek oda hozzád.

– Sem az egyik, sem a másik – válaszolta a fiatal katona. – Tedd le arra a helyre, ahol állasz, és annak a sugárnak a fényébe azt a tárgyat, amelyet mutatsz, és vonulj vissza, míg meg nem néztem.

– Helyes – felelte a követ.

Letette a megjelölt helyre az ismertetőjelet, azután visszavonult.

A mi szívünk vadul vert: mert az a bizonyos tárgy valóban gyűrűnek látszott. De vajon az apám gyűrűje volt-e?

Szelim még mindig kezében tartotta az égő kanócot, odament a barlang nyílásához, lehajolt a fénysugárba, és felvette a letett tárgyat.

– Az úr gyűrűje – mondta és megcsókolta. – Rendben van!

A kanócot a földre dobta, rálépett és eloltotta.

A követ felkiáltott örömében, és tapsolni kezdett. Erre a jelre Kursid kormányzó négy katonája rohant be, és Szelim öt tőrszúrástól holtan rogyott össze. Mindegyik belédöfte a maga tőrét.

Még sápadtak voltak ugyan a félelemtől, de már megittasodva bűnüktől végigrohantak az egész föld alatti barlangon, azt kutatták, nincs-e még valahol tűz, és az arannyal teli zsákokra vetették magukat.

Ezalatt anyám felkapott, és fürgén nekiindult azokon a kanyargós utakon, amelyeket csak mi ismertünk, míg csak el nem ért a kioszk titkos lépcsőjéhez, ahol azonban nagy dulakodás folyt.

Az alacsony helyiségeket már teljesen megtöltötték Kursid katonái.

Abban a pillanatban, amikor anyám ki akarta nyitni a kis ajtót, felhangzott a pasa rettenetes és fenyegető hangja.

Anyám a deszkafal hasadékára szorította szemét. Véletlenül énelőttem is volt egy hasadék, s így én is átnéztem rajta.

– Mit akartok? – kérdezte apám néhány embertől, akik aranybetűs papírlapot tartottak kezükben.

– Közölni akarjuk veled őfelsége akaratát – válaszolta az egyikük. – Látod ezt a fermánt?

– Látom – felelte apám.

– No hát, itt van, olvasd el! A fejedet követeli.

Apám olyan nevetésben tört ki, amely sokkal rémítőbb volt, mint bármilyen fenyegetés. Még el sem hangzott a nevetése, mikor két pisztolylövés hangzott fel két kezében, és mindkettő megölt egy-egy embert.

A palikárok arccal a földnek fordulva, ott feküdtek apám lábánál, de most felugrottak, és tüzelni kezdtek. A szoba zajjal, lánggal és füsttel telt meg.

Ugyanakkor a túlsó oldalon is megkezdődött a lövöldözés, és a golyók összevissza lyuggatták a deszkafalat.

Ó, de szép volt, de nagy volt Ali Tepelenti, a vezír, az apám, a süvítő golyók közt, a görbe karddal a kezében, puskaportól fekete arccal! Hogy menekültek előle az ellenségei!

– Szelim! Szelim! – kiáltott. – Te, mint a tűz őrizője, teljesítsd a kötelességedet?

– Szelim meghalt! – felelte egy hang a kioszk mélyéből. – És te, uram, Ali, elvesztél!

Ugyanakkor tompa dübörgéssel darabokra szakadt apám körül a deszkafal.

Kursid emberei a deszkák mögül tüzeltek. Három vagy négy palikár, tömérdek sebből vérezve, lezuhant a magasból.

Apám üvöltött, ujjaival szaggatott fel egy egész deszkát, amelyen a golyók lyukat ütöttek.

De ugyanakkor azon a nyíláson keresztül húsz lövés hatolt be, és a láng, mintha valami tűzhányó dobálná ki kráteréből, felfalta az egész kárpitot.

E szörnyűséges zsivajban, a borzalmas kiáltozások között, tisztán kivehető volt külön két lövés, és két szívszaggató jajkiáltás. Ereimben megfagyott a vér a félelemtől. Ez a két lövés halálos sebet ejtett apámon, és az a két borzalmas kiáltás az ő kiáltása volt. De azért még állt, egy ablakba kapaszkodott meg. Anyám az ajtót rázta, mert vele együtt akart meghalni. Az ajtó azonban belülről volt bezárva.

Körülötte halódva fetrengett csaknem valamennyi palikár. Ketten vagy hárman, akik még nem sebesültek meg, vagy csak könnyebben, az ablakon át menekültek. A padló most már teljesen leszakadt. Apám térdre bukott. Azon nyomban húsz kar nyúlt feléje, húsz karddal, pisztollyal, tőrrel felfegyverzett kar, húsz lövés érte egyszerre az egyetlen embert, és apám eltűnt abban a tűzfergetegben, amelyet az az üvöltő ördögsereg élesztett, mintha csak a pokol nyílt volna meg a lába alatt.

Éreztem, hogy a földre zuhanok: anyám ájultan esett össze.

Haydée bágyadtan ejtette le két karját, nyöszörgött és a grófra pillantott, mintha azt kérdezné, meg van-e elégedve vele.

A gróf a lányhoz lépett, megfogta a kezét, és újgörögül szólt hozzá:

– Nyugodj meg, drága gyermekem, és meríts erőt abból a hitből, hogy van fölöttünk Isten, aki megbünteti az árulókat.

– Borzalmas volt ez a történet, gróf – jegyezte meg Albert, aki egészen megrémült Haydée halálsápadt arcától –, és most szemrehányást teszek magamnak, amiért ilyen kegyetlenül kíváncsi voltam.

– Nem tesz semmit – válaszolta Monte Cristo.

Kezét a fiatal lány fején nyugtatta, és így folytatta:

– Haydée bátor kislány, olykor még vigasztalást is merít szenvedéseinek elbeszéléséből.

– Ez azért van – mondta élénken a lány –, mert szenvedéseim eszembe juttatják a te jóságodat.

Albert kíváncsian nézett rá, hiszen azt még nem mondta el Haydée, amit legjobban szeretett volna tudni, vagyis azt, miképpen lett belőle a gróf rabszolgája.

Haydée a gróf és Albert szemében egyszerre látta meg ugyanazt a kívánságot felvillanni.

Így folytatta elbeszélését:

– Mikor anyám visszanyerte eszméletét – mondta –, akkor már a kormányzó előtt álltunk.

– Öljön meg – mondta anyám neki –, de kímélje Ali özvegyének becsületét.

– Nem hozzám kell fordulnod – felelte Kursid.

– Hát kihez?

– Új uradhoz.

– Ki az?

– Ez itt.

Ezzel Kursid rámutatott az egyik katonára, aki talán legjobban kivette részét apám meggyilkolásából – folytatta a fiatal lány komoran.

– Így hát ennek az embernek a tulajdonává lettek? – kérdezte Albert.

– Nem – felelte Haydée. – Nem mert megtartani bennünket, hanem eladott Konstantinápolyba induló rabszolgakereskedőknek. Végighajtottak egész Görögországon, és szinte félholtan értünk a császári város kapujához, ahol a kíváncsiak tömege utat nyitott előttünk. Anyám körülnézett, és követte tekintetüket, nagyot sikoltott, rámutatott a kapu fölött levő fejre és összeesett.

A fej alá ezek a szavak voltak írva: „Ali Tepelenti, janinai pasa feje.”

Zokogva akartam anyámat magához téríteni, de akkorra már halott volt.

Elvittek a bazárba. Megvásárolt egy gazdag örmény, ez taníttatott, mestereket járatott hozzám, és mikor tizenhárom esztendős lettem, eladott Mahmud szultánnak.

– Akitől – folytatta Monte Cristo – én megvettem, mint ahogy már elmondtam, Albert, azért a smaragdért, amely a párja az én hasisos szelencémnek.

– Ó, te jó vagy, te nagy vagy, uram, és boldog vagyok, amiért a tied lehetek! – mondta Haydée, és megcsókolta Monte Cristo kezét.

Albert egészen kábult volt a hallottaktól.

– Igya hát ki a kávéját – mondta a gróf. – A történetnek vége.

ÖTÖDIK KÖNYV

1

Janinából jelentik

Franz olyan támolyogva és elgyötörten távozott Noirtier szobájából, hogy még Valentine is megszánta.

Villefort csak néhány összefüggéstelen szót hebegett szüntelenül, majd dolgozószobájába menekült, ahol két óra múlva ezt a levelet kapta:

Azok után, amik ma reggel tudomásomra jutottak, Noirtier de Villefort úr nem feltételezheti, hogy családja és Franz d'Épinay között bármiféle kapcsolat létrejöhet. Franz d'Épinay iszonyodva gondol arra, hogy Villefort úr, noha szemmel láthatóan jól ismerte a reggel elmondottakat, ezekről őt nem világosította fel.

Aki látja a királyi ügyészt e csapás súlya alatt görnyedni, nem hiszi, hogy számított e csapásra. Azt valóban sohasem gondolta volna, hogy apja teljes őszinteséggel vagy inkább nyerseséggel feltárja az egész történetet. Annyi bizonyos, hogy Noirtier úr, akit nem érdekelt fia véleménye, sohasem vett annyi fáradságot magának, hogy Villefort előtt megvilágítsa a történteket, s így a királyi ügyész mindig azt hitte, hogy Quesnel tábornok vagy d'Épinay báró, ahogy jobban tetszik, akár a saját maga alkotta néven, akár a kapott nevén nevezik is, gyilkosság áldozata lett, nem pedig azt, hogy szabályszerű párbajban vesztette életét.

Az eddig olyan tisztelettudó fiatalembernek ez a rideg hangú levele halálosan megsebezte Villefort úr gőgjét.

Alig ért dolgozószobájába, belépett a felesége.

Mikor Noirter úr hívatta Franzot, s az kiment a szobából, a jelenlevők nem győztek csodálkozni, és Villefort-né helyzete mind kínosabbá vált, amint magára maradt a jegyzővel meg a tanúkkal. Villefort-né ekkor fogta magát, és ő is távozott, hogy, mint mondta, megtudja, mi történt.

Villefort úr csak annyit mondott neki, hogy Noirtier úr, d'Épinay úr és ő közötte valami nézeteltérés merült fel, aminek következtében Valentine-nek Franzcal tervezett házassága füstbe ment.

Ezt a hírt nagyon kellemetlen lett volna közölni a várakozókkal, ezért Villefort-né, mikor visszatért, azt a felvilágosítást adta, hogy a tanácskozás elején Noirtier urat szélütés érte, és így a szerződés aláírását néhány nappal természetesen el kell halasztani.

Noha a hír nem felelt meg a valóságnak, olyan különösen hatott a kettős csapás után, hogy a vendégek összenéztek, és szó nélkül eltávoztak.

Ezalatt Valentine boldogan, de mégis riadtan csókolta meg nagyapját, és nem győzött hálálkodni a gyenge öregembernek, amiért egyetlen csapással kettétörte azt a láncot, amelyet ő maga már feloldhatatlannak hitt. Azután kérte, hadd távozhasson, hogy szobájában kissé összeszedje magát, mire Noirtier a szemével jelezte beleegyezését.

Valentine azonban nem ment fel a szobájába, hanem végigsietett a folyosón, kiment a kis ajtón, és egyenesen a kertbe tartott. Az egymásra torlódó események tompa félelmet loptak a szívébe. Folytonosan az lebegett lelki szeme előtt, hogy Morrel egyszerre csak megjelenik sápadtan és fenyegetően, mint a ravenswoodi laird[71] a Lammermoori Lucia esküvőjén.

Valóban ideje is volt, hogy megjelenjék a kerítésnél. Maximilien, mikor Villefort urat Franzcal együtt látta a temetőből távozni, sejtette, mi fog történni. Utánuk ment, látta Franzot belépni, majd kijönni, és visszatérni Albert-rel és Château-Renaud-val. Ő tehát nem kételkedhetett tovább. Behúzódott a lucernáskertbe, hogy mindenre készen álljon, és bizonyos volt benne, hogy mihelyt lehet, Valentine hozzá siet.

Nem is csalódott. Szemét a kerítés hasadékára illesztve leskelődött, és csakhamar megpillantotta a fiatal lányt, aki most már nem törődve semmi szokásos óvatossággal, egyenesen a kerítéshez futott. Maximilien, amint rápillantott, rögtön látta, hogy jó hírt hoz. A lány első szavára Morrel ugrálni kezdett örömében.

– Meg vagyunk mentve! – mondta Valentine.

– Meg vagyunk mentve! – ismételte Morrel, de nem merte elhinni ezt a nagy boldogságot. – De ki mentett meg minket?

– Nagyapa. Ó, nagyon kell őt szeretnie, Morrel.

Morrel megesküdött rá, hogy szíve minden melegével szereti az öregembert. Ez az eskü nem is esett nehezére, mert ebben a pillanatban nemcsak barátja- vagy apjaként szerette az aggastyánt, hanem imádta is, mint egy istent.

– Hogyan történt a dolog? – kérdezte Morrel. – Miféle különös módszere volt?

Valentine már-már nekikezdett, hogy mindent elbeszéljen, de azután arra gondolt, hogy az egésznek a mélyén valami szörnyű titok lappang, amely nemcsak a nagyapjára vonatkozik.

– Majd később – mondta – mindent elmondok.

– De mikor?

– Mikor már a felesége leszek.

Ezzel társalgásuk olyan mederbe terelődött, amely könnyedén megfékezte Morrel türelmetlenségét: azt is belátta, hogy most be kell érnie annyival, amennyit tud, és hogy az elég is egy napra. De addig nem akart elmenni, míg Valentine meg nem ígérte, hogy másnap este viszontlátják egymást.

Valentine megígért mindent, amit Morrel akart. Most már más szemmel látta a világot, és könnyebben elhitte, hogy Maximilien felesége lesz, mint egy órával előbb azt, hogy nem megy nőül Franzhoz.

Ezalatt Villefort-né felment Noirtier úrhoz.

Noirtier úr ugyanolyan komor és szigorú tekintettel fogadta, mint rendesen szokta.

– Uram – mondta az asszony –, nem kell arról értesítenem, hogy Valentine házassága dugába dőlt, hiszen a szakítás itt történt.

Noirtier érzéketlen maradt.

– De azt már nem tudja, uram – folytatta Villefort-né –, hogy én mindig elleneztem ezt a házasságot, amelyet akaratom ellenére akartak megkötni.

Noirtier úr úgy nézett rá, mint aki bővebb magyarázatra vár.

– Most, hogy füstbe ment ez a házasság, amely az ön akaratával is szemben állt, jól tudom, olyan dologban fordulok önhöz, amelyben sem Villefort úr, sem Valentine nem emelhetne szót.

Noirtier szeme kérdően tapadt rá.

– Arra kérem, uram – folytatta Villefort-né –, mint az egyetlen, akinek ehhez joga van, mert hiszen én vagyok az egyetlen, akinek semmi érdeke sem fűződik az egészhez, arra kérem tehát, adja vissza Valentine-nek nem a szeretetét, mert abban sohasem volt hiánya, hanem az örökségét.

Noirtier egy pillanatig határozatlanul meredt maga elé: bizonyára e kérés indítóokát kereste, de nem találta.

– Remélhetem-e, uram – kérdezte Villefort-né –, hogy szándéka megegyezett az imént előadott kérésemmel?

– Igen – jelezte Noirtier.

– Ebben az esetben hálásan és boldogan távozom, uram – felelte Villefort-né.

Üdvözölte Noirtier urat és elment.

Noirtier másnap valóban elhívatta a jegyzőt: az első végrendeletet eltépték, újat készítettek, amelyben minden vagyonát Valentine-re hagyja azzal a feltétellel, hogy nem szakítják el tőle azután sem.

Voltak a társaságban olyanok, akik számolgatták, hogy Villefort kisasszonynak, mint Saint-Méran marquis-ék örökösének, akit nagyapja ismét kegyeibe fogadott, egyszer majd csaknem háromszázezer frank járadéka lesz.

Mialatt Villefort-éknál így dugába dőlt ez a házasság, Monte Cristo meglátogatta Morcerf grófot. Morcerf, hogy megmutassa Danglars iránt érzett készségét, altábornagyi díszegyenruhájában, összes érdemrendjeit felrakva, legszebb fogatával hajtatott el Danglars-hoz. Így állított be a Chaussée d'Antinra, bejelentette magát Danglarsnál, aki éppen hó végi számadásaival volt elfoglalva.

Egy idő óta ez a művelet nem a legalkalmasabb volt arra, hogy a bankárt jókedvre hangolja.

Amint megpillantotta régi barátját, Danglars igen méltóságos arcot öltött, és mereven hátradűlt karosszékében.

Morcerf, aki egyébként maga is szertartásosan merev szokott lenni., most nyájasan mosolyogva közeledett hozzá, és mivel bizonyosra vette, hogy meghitt közlése szíves fogadtatásra talál, nem sokat köntörfalazott, hanem egyenesen nekivágott a dolognak:

– Báró – mondta –, itt vagyok. Már régóta kerülgetjük egymásnak adott szavunkat...

Morcerf azt várta, hogy e szavaknál mosoly virul majd ki a bankár arcán, akinek komorságát az ő eddigi hallgatásának tulajdonította. De ennek ellenkezője történt: szinte hihetetlen, de a báró arca még ridegebbé és fagyosabbá merevedett.

Ezért hallgatott el Morcerf a mondat közepén.

– Miféle adott szóról beszél, gróf úr? – kérdezte a bankár, mintha hasztalanul kutatná emlékezetében, hogy vajon mire is céloz a tábornok.

– Ó – mondta a gróf –, ön a formák embere, kedves uram, és arra akar emlékeztetni, hogy mindent a maga rendje és módja szerint, szertartásosan kell megcsinálni. Igaza is van. Bocsásson meg. Mivel ez az egy fiam van, és mivel most akarom első ízben megházasítani, még igen járatlan vagyok ezekben a dolgokban. Nem bánom, ráállok.

És Morcerf erőltetett mosollyal állt fel, mélyen meghajolt Danglars előtt, és így szólt:

– Báró úr, van szerencsém megkérni kedves leánya, Eugénia Danglars kisasszony kezét, a fiam, Albert de Morcerf vicomte számára.

Danglars azonban nemhogy nyájasan fogadta volna e szavakat, mint ahogy Morcerf várta, hanem összehúzta szemöldökét, és nem is kínálta meg ismét székkel a grófot, aki így állva maradt:

– Gróf úr – felelte –, mielőtt megadnám végleges válaszomat, meg kell gondolnom a dolgot.

– Meggondolni! – kiáltott fel Morcerf egyre jobban csodálkozva. – Hát nem volt ideje meggondolni, hiszen idestova nyolc esztendeje, hogy először megpendítettük ennek a házasságnak az eszméjét?

– Gróf úr – válaszolta Danglars –, naponta történnek olyan események, amelyek újabb gondolkodásra késztetik az embert.

– Hogy gondolja ezt? Nem értem, báró! – kérdezte Morcerf. – Úgy értem, uram, hogy két hét óta olyan új körülmények merültek fel...

– Bocsásson meg – vágott közbe Morcerf. – Komédiázunk? Igen vagy nem?

– Hogyhogy komédiázunk?

– Úgy, hogy fejezze ki magát teljes határozottsággal.

– Magam is ezt kívánom.

– Találkozott Monte Cristo úrral?

– Igen gyakran találkozom vele – felelte Danglars, és megigazgatta nyakravalóját –, hiszen barátaim közé tartozik.

– Hát, kérem! Egyik legutóbbi látogatása alkalmával ön azt mondta neki, hogy én feledékenynek és határozatlannak mutatkozom ennek a házasságnak a tekintetében.

– Ez igaz.

– Nohát, most itt vagyok. Sem feledékeny, sem határozatlan nem vagyok, mert hiszen azért jöttem, hogy ígéretének beváltására emlékeztessem.

Danglars nem válaszolt.

– Talán megváltoztatta a szándékát – folytatta Morcerf –, vagy csak azért kényszerítene ki belőlem ezt a kérést, hogy kedvére megalázhasson?

Danglars megértette, hogy ha ebben a hangnemben folytatja a beszélgetést, könnyen megeshetik, hogy ő jár pórul.

– Gróf úr – mondta –, joggal lepheti meg tartózkodó viselkedésem, megértem ezt, és magam sajnálom a legjobban. De higgye el, parancsoló körülmények kényszerítenek reá.

– Mindez csak afféle üres fecsegés, kedves uram – jelentette ki a gróf –, és evvel csak valami jöttment ember érhetné be. Morcerf gróf azonban nem jöttment ember, és ha egy magamfajta férfi felkeres egy másik hasonlót, s adott szavára emlékezteti, de az adott szót megszegik, annyi joga mindig van, hogy ésszerű magyarázatot kérjen.

Danglars gyáva volt, de nem akart annak látszani: bántotta az a hang, amelyet Morcerf használt vele szemben.

– Az ésszerű magyarázatban nincs hiány – vetette ellen.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy nagyon is megvan a jó okom, csak igen nehéz előadni.

– Megértheti, uram – mondta Morcerf –, hogy az ilyen köntörfalazással nem érem be. Egyvalamit tisztán látok mindenesetre: ön visszautasítja ezt a házasságot.

– Szó sincs róla, uram – mondta Danglars –, mindössze függőben tartom elhatározásomat.

– De remélem, csak nem hiszi, hogy eltűröm szeszélyeit, és alázatos nyugalommal lesem, hogy mikor fogad vissza kegyeibe?

– Hát, ha nem várhat, gróf úr, tekintsük terveinket semmisnek.

A gróf annyira erősen harapott ajkába, hogy az belevérzett. Így tudta csak féken tartani büszke és indulatos természetét. De érezte, hogy ebben a helyzetben ezzel könnyen nevetségessé tenné magát, s éppen ezért máris a szalon ajtaja felé indult, de azután mást gondolt és visszatért.

Homlokán felhő futott át, és a sértett büszkeség helyét valami bizonytalan nyugtalanság foglalta el.

– Nézze csak, kedves Danglars – mondta –, hosszú-hosszú évek óta ismerjük egymást, és éppen ezért némi kímélettel is tartozunk egymásnak. Ön magyarázattal tartozik nekem, és a legkevesebb, amit megkívánhatok, hogy megtudjam, miféle szerencsétlen esemény rendítette meg önt a fiam iránt érzett bizalmában.

– Nem a vicomte személyéről van szó, egyelőre csak ennyit mondhatok, uram – válaszolta Danglars, aki ismét visszanyerte előbbi arcátlanságát, mikor látta, hogy Morcerf szelídebb húrokat penget.

– Kinek a személyéről van hát szó? – kérdezte Morcerf izgatottan, és még a homloka is elsápadt.

Danglars figyelmét semmi sem kerülte el, és szokása ellenére határozottan szembenézett a gróffal:

– Köszönje meg, hogy nem magyarázom el bővebben – mondta. Morcerf gróf idegesen megremegett, kétségtelenül a visszafojtott dühtől.

– Jogom van követelni – felelte emberfölötti erővel uralkodva magán, – hogy magyarázza meg szavait A feleségem ellen van talán valami kifogása? Nem vagyok elég gazdag? Vagy talán a nézeteink térnek el annyira egymástól...

– Semmi efféle, uram – jelentette ki Danglars. – Ez megbocsáthatatlan hiba volna tőlem, hiszen mindezeket a körülményeket jól ismertem. Nem, ne is kutasson tovább, szinte szégyellem magam, amiért önnek ilyen lelki vívódást okozok. Higgyen nekem, legjobb, ha ennél maradunk. Egyezzünk meg a halasztás kifejezésben, hiszen ez nem jelent sem szakítást, sem kötelezettséget. Istenem! Semmi sem sürget bennünket. A lányom még csak tizenhét esztendős, az ön fia pedig huszonegy. Míg várunk, az idő telik, és meghozza a maga eseményeit. Olykor az egyik este még homályosnak tetsző dolgok másnapra nagyon is tisztán látszanak már. Néha így egyetlen nap alatt a leggonoszabb rágalmak is megsemmisülnek.

– Azt mondta, rágalmak, uram? – kiáltott fel Morcerf, és arca ólomszürke lett. – Engem rágalmaztak talán?

– Gróf úr, ne firtassuk tovább a dolgot, ha mondom.

– Így hát, uram, én békén tűrjem ezt a visszautasítást?

– Nekem a legkínosabb ez, uram. Igen, nekem ez még kínosabb, mint önnek, mert hiszen számítottam az ön családjával való megtisztelő összeköttetésre, és a füstbe ment házasság mindig rosszabb fényt vet a menyasszonyra, mint a vőlegényre.

– Rendben van, uram, ne beszéljünk többet róla – mondta Morcerf.

És dühében összegyűrve kesztyűjét, eltávozott.

Danglars figyelmét nem kerülte el, hogy Morcerf egyetlenegyszer sem merte megkérdezni, vajon őmiatta vette-e vissza Danglars a szavát.

Este hosszú értekezlete volt néhány barátjával, és Cavalcanti úr, aki rendületlenül a hölgyek szobájában tartózkodott, utolsónak távozott a bankár házából.

Másnap reggel Danglars, amint felébredt, behozatta az újságokat, és rögtön meg is kapta őket: hármat-négyet félretett közülük, és az Impartial-t vette elő.

Ennek a lapnak felelős szerkesztője Beauchamp volt.

Danglars gyorsan letépte a lap címszalagját, idegesen nyitotta ki az újságot, megvetően átfutott a párizsi társaság hírei fölött, majd a napi hírek között keresgélve, végül is gonosz mosollyal megállapodott egy kis cikknél:

Janinából jelentik.

„Helyes – mondta magában, mikor átolvasta –, ez a Fernand ezredesről szóló cikkecske minden valószínűség szerint felment attól, hogy magyarázatokat adjak Morcerf gróf úrnak.”

Ugyanakkor, vagyis mikor reggel kilencet ütött az óra, Albert de Morcerf talpig feketében, annak rendje és módja szerint begombolkozva, kissé izgatottan és ideges hangon beszélve állított be a Champs-Élysées-i házba.

– Körülbelül félórája ment el hazulról a gróf úr – jelentette a kapus.

– Baptistint is magával vitte? – kérdezte Morcerf.

– Nem, vicomte úr.

– Kérem, hívja ide Baptistint, beszélni szeretnék vele.

A kapus maga ment a komornyikért, és csakhamar visszatért vele együtt.

– Barátom – kezdte Albert –, bocsásson meg, amiért kételkedem, de öntől akartam megkérdezni, vajon a gazdája valóban elment-e hazulról.

– Igenis elment, uram – felelte Baptistin.

– Az én számomra sincs itthon?

– Nagyon jól tudom, hogy gazdám mennyire szívesen látja önt, uram, és távol áll tőlem, hogy önt ne tekinteném kivételes vendégnek.

– Igazad is van, mert nagyon komoly dologban kell vele beszélnem. Mit gondolsz, késön jön haza?

– Nem, mert a villásreggelijét tíz órára rendelte.

– Helyes, egyet járok a Champs-Élysées-n, és tíz órára itt leszek. Ha a gróf úr előbb találna megjönni, mint én, mondd meg, kéretem, hogy várjon reám.

– Legyen nyugodt, uram, parancsa szerint járok el.

Albert a gróf kapuja előtt hagyta a kocsit, és gyalog indult sétálni. Mikor az allée des Veuves elé ért, mintha a gróf lovait látta volna Gosset lövöldéje előtt. Közelebb ment, és valóban ráismert nemcsak a lovakra, hanem a kocsisra is.

– A gróf úr bent van a lövöldében? – kérdezte Morcerf a kocsistól.

– Igenis, uram – válaszolta a kocsis.

A kert felől csakugyan lövések hallatszottak szabályos időközökben, mióta Albert kellő közelségben volt.

A fiatalember belépett. A kis kertben egy szolga várakozott.

– Bocsánatot kérek – mondta –, de arra kérem a vicomte urat, legyen szíves egy percig várakozni.

– Ugyan miért, Philippe? – kérdezte Albert, aki itt állandó vendég volt, s ezért nem értette, mi akadálya lehet, hogy beengedjék.

– Mert az az úr, aki most gyakorol odabent, kibérelte az egész lövöldét, és nem akarja, hogy mások lássák.

– Még te sem, Philippe?

– Tetszik látni, uram, hogy én is idekint állok a fülkém előtt.

– És ki tölti meg a gróf pisztolyait?

– Az inasa.

– A núbiai?

– Egy néger.

– Az az.

– Hát tetszik ismerni a gróf urat?

– Őérte jöttem. A barátom.

– Ó, az már más. Azonnal értesítem.

Philippe saját kíváncsiságától is sarkallva lépett be a deszkabódéba. Csakhamar megjelent a küszöbön Monte Cristo.

– Bocsásson meg, hogy ide is követtem, kedves grófom – kezdte Albert. – De először is meg kell mondanom, hogy nem az ön emberei ludasak benne, hogy idekerültem, ez csak az én tapintatlanságom következménye. Elmentem az ön lakására, ott azt a felvilágosítást adták, hogy ön sétálni ment, de tíz órára hazatér villásreggelizni. Erre én is sétára indultam, hogy majd tíz órakor visszamegyek önhöz, de itt egyszerre csak megpillantottam a lovait és kocsiját.

– Ezek szerint remélhetem, hogy velem reggelizik?

– Nagyon köszönöm, de most nem erről van szó. Lehet, hogy jóval később reggelizünk, mégpedig talán igen vegyes társaságban, a mindenségit!

– Mi az ördögöt beszél itt összevissza?

– Kedves barátom, még ma megverekszem.

– Ön? Ugyan miért?

– Hogy megverekedjem, a kutyafáját!

– Igen, értem, de miért? Sokféle okból verekszik meg az ember, hiszen tudja.

– A becsületemért.

– Ah, úgy! Ez már komoly szó.

– Annyira komoly, hogy meg akarom kérni önt egy nagy szívességre.

– Éspedig?

– Hogy legyen a segédem.

– Hát ha ilyen komoly a dolog, ne itt tárgyaljunk róla, hanem menjünk haza, Ali, hozzál vizet.

A gróf felgyűrte kabátja ujját, kiment a lövölde előtt fekvő kis előcsarnokba, ahol a céllövők kezet szoktak mosni.

– Tessék csak bejönni, vicomte úr – mondta halkan Philippe –, valami furcsát mutatok.

Morcerf belépett. A lemezen céltábla helyett játékkártyák voltak felszegezve.

Távolról nézve Morcerf úgy látta, hogy egy teljes sor kártya van ott: az ásztól kezdve a tízesig.

– Nini, csak nem akart piquet-t játszani?

– Nem én – felelte a gróf –, hanem éppen egy csomag kártyát akartam készíteni.

– Hogyhogy?

– Hát nézze csak, amit itt lát, azok mind ászok és kettesek. Csakhogy a golyóim hármasokat, ötösöket, heteseket, nyolcasokat, kilenceseket és tízeseket készítettek belőlük.

Albert közelebb ment a kártyákhoz.

A golyók valóban teljes pontossággal és tökéletesen egyenlő távolságban kipótolták a hiányzó jeleket, és kilyuggatták a kártyalapokat azokon a helyeken, ahol festett jeleknek kellett volna lenniük. Míg Morcerf a céltáblához ért, két-három fecskét is felszedett, amelyek elég oktalanok voltak a gróf pisztolya előtt elrepülni, s amelyeket a gróf bizony keresztül is lőtt.

– Mi az ördög! – mormogta Morcerf.

– Nézze, kedves vicomte – felelte Monte Cristo, és megtörülte kezét a kendőben, amelyet Ali vitt oda neki –, csak nem henyélhetek örökké! De jöjjön, siessünk már.

Mind a ketten beszálltak Monte Cristo kocsijába, és csakhamar meg is érkeztek a 30-as szám elé.

Monte Cristo felvezette a dolgozószobájába Morcerf-t, és hellyel kínálta. Mindketten leültek.

– Most pedig beszélgessünk nyugodtan – mondta a gróf.

– Láthatja, hogy tökéletesen nyugodt vagyok.

– Kivel akar megverekedni?

– Beauchamp-mal.

– Hiszen az jó barátja!

– Többnyire jó barátainkkal szoktunk párbajozni.

– De legalább megvan rá az oka?

– Megvan.

– Mit vétett önnek?

– A tegnap esti újságban... De tessék, olvassa el.

Albert odanyújtott Monte Cristónak egy újságot, amelyet a gróf olvasni kezdett:

Janinából jelentik:

Egy mostanáig nem ismert vagy legalábbis sohasem közölt dolog jutott tudomásunkra. A város védelmére szolgáló erődítményeket egy francia tiszt játszotta a törökök kezére. A francia tiszt Ali Tepelenti vezér teljes bizalmát élvezte. A tiszt neve Fernand volt.

– Hát ugyan mi sértőt talál ebben? – kérdezte Monte Cristo.

– Hogyhogy mit találok?

– Hát persze. Mi köze önnek ahhoz, hogy egy Fernand nevű francia tiszt török kézre játszotta a janinai erődöket?

– Az a közöm van hozzá, hogy apámnak, Morcerf grófnak keresztneve Fernand.

– És édesapja Ali pasát szolgálta?

– Vagyis hogy ő küzdött a görögök függetlenségéért. Ebben van a rágalmazás.

– No, csak beszéljünk okosan, kedves vicomte.

– Magam is azt szeretném.

– Mondja csak meg nekem: ki az ördög tudja Franciaországban, hogy ez a Fernand nevű tiszt azonos Morcerf gróffal, és ugyan ki törődik manapság Janinával, amelyet, azt hiszem, 1822-ben vagy 1823-ban vettek be?

– Hát éppen ebben van az arcátlanság: hagyták, hadd teljék az idő, ma pedig visszatérnek a régen elfeledett eseményekre, hogy olyan botrányt kerekítsenek belőle, amely beszennyezheti egy magas állású férfiú nevét. Nohát én, aki apám nevét viselem, nem engedem, hogy erre a névre a gyanúnak még csak az árnyéka is ráessék. Két tanút küldök Beauchamp-hoz, mert az ő lapja közölte ezt a hírt. Beauchamp pedig meg fogja cáfolni a hírt.

– Beauchamp semmit sem fog megcáfolni.

– Akkor bizony megverekszünk.

– Nem, nem fognak megverekedni, mert ő azt feleli majd önnek, hogy a görög hadseregben harcolt legalább ötven Fernand nevű tiszt.

– E válasz ellenére is megverekszünk. Ó, ennek el kell tűnnie...

Apám, a hős katona, fényes pályája delelőjén...

– Vagy közzéteszi ezt: „Alapos okunk van hinni, hogy ez a Fernand nem azonos Morcerf gróf úrral, aki szintén a Fernand keresztnevet viseli.”

– Én teljes és tökéletes cáfolatot követelek. Nem érem be ennyivel.

– És elküldi hozzá a segédeit?

– El.

– Nem teszi helyesen.

– Ez annyit jelent, hogy elutasítja az iménti kérésemet?

– Hiszen ismeri a párbajról való véleményemet. Rómában részletesen kifejtettem elveimet, nem emlékszik rá?

– És ma reggel, éppen az imént, mégis olyan foglalkozáson értem önt, kedves grófom, ami cseppet sem egyezik ezzel az elmélettel.

– Ez azért van, kedves barátom, mert én sem élhetek különálló életet. Aki bolondok között él, annak le kell szolgálnia a bolondság inaséveit is. Valami hóbortos ember egyik percről a másikra belém köthet, márpedig meglehet, hogy annak sem lesz több oka nekem jönni, mint amiért ön meg akar verekedni Beauchamp-mal. Kihívhat valami ostobaság miatt, vagy hozzám küldi segédeit, avagy megsért valami nyilvános helyen. Nohát, azt a hóbortos figurát bizony meg kellene ölnöm.

– Azt tehát beismeri, hogy ön megverekedne?

– Már hogyne verekedném meg!

– Akkor hát miért akarja, hogy én ne verekedjem meg?

– Azt nem állítottam, hogy nem szabad megverekednie. Csak annyit mondok, hogy a párbaj komoly dolog, és hogy meg kell jól fontolni.

– Vajon ő meggondolta-e, hogy sértegesse az apámat?

– Ha nem gondolta meg és ezt beismeri, akkor nincs miért haragudnia rá.

– Ó, kedves gróf, ön túlságosan türelmes!

– Ön pedig túlzottan szigorú. Nézze csak, felteszem... jól figyeljen: felteszem... Ne vegye rossz néven azt, amit mondani fogok!

– Hallgatom!

– Felteszem, hogy a hír megfelel a valóságnak...

– Egy fiú nem engedhet meg magának ilyen feltevést, ha az apja becsületéről van szó!

– Ej, istenem, olyan korban élünk, amelyben annyi mindent fel lehet tenni!

– Ez éppen a kor bűne.

– Szándékában van, hogy megváltoztassa a kort?

– Hogyne, már arra nézve, ami engem illet.

– Istenem! Milyen szigorú erkölcsbíró is ön, kedves barátom!

– Már én ilyen vagyok.

– Teljesen elzárkózik a jó tanácsok elől?

– Nem, ha jó baráttól származnak.

– Engem annak tart?

– Annak.

– Nohát, mielőtt elküldené segédeit Beauchamp-hoz, próbáljon tudakozódni.

– Kitől?

– Ej no, hát például Haydée-től.

– Nőt keverjek bele ebbe a dologba? Ugyan, mit segíthet ő nekem?

– Kijelentheti önnek például, hogy az ön édesapja nem volt oka az ő apja bukásának vagy halálának. Vagy felvilágosíthatja önt, ha véletlenül az ön apja mégis, véletlenül...

– Már megmondtam, kedves grófom, hogy ilyen feltevés közel sem jöhet hozzám.

– Ezt a módot tehát visszautasítja?

– Vissza.

– Feltétlenül?

– Feltétlenül.

– Akkor még egy végső tanáccsal szolgálok.

– Rendben van. De igazán az utolsó!

– Nem akarja hallani?

– Sőt ellenkezőleg, nagyon kérem.

– Ne küldjön egyáltalán segédeket Beauchamp-hoz.

– Hogy érti ezt?

– Menjen el hozzá személyesen.

– Ez ellenkezik minden szokással.

– Az ön ügye sem tartozik a mindennapi ügyek közé.

– És ugyan miért menjek hozzá személyesen?

– Mert ilyen módon a dolog kettőjük között marad.

– Beszéljen világosabban.

– Természetesen. Ha Beauchamp hajlandó a cáfolatra, meg kell hagyni neki, hogy az ő érdeme lehessen a cáfolat: azért az a cáfolat így is, úgy is létrejön. Ha ellenben visszautasítja ezt a javaslatot, még mindig ráér beavatni két idegent ebbe a titokba.

– Nem idegenek lesznek, hanem jó barátaim.

– A mai jó barátok holnapra ellenségek lehetnek.

– Hogy mondhat ilyet?

– Tanú rá Beauchamp.

– Így hát...

– Így hát azt ajánlom, legyen óvatos.

– Így hát úgy gondolja, hogy személyesen keressem fel Beauchamp-t?

– Úgy gondolom.

– Egyedül?

– Egyedül. Ha valakinek a hiúságától várunk valamit, vigyáznunk kell, hogy semmi baj ne érje ezt a hiúságot.

– Azt hiszem, igaza van.

– No, ennek örülök!

– Egyedül megyek el hozzá.

– Menjen. Még jobban tenné azonban, ha el se menne hozzá.

– Az lehetetlen.

– Akkor hát menjen el. Még mindig jobb lesz, mintha azt tette volna, ami szándékában volt.

– De ebben az esetben, ha minden óvatosságom, minden jóakaratom ellenére is párbajra kerülne sor, elvállalja, hogy egyik segédem lesz, ugye?

– Kedves vicomte-om – válaszolta Monte Cristo rendkívüli komolysággal –, láthatta, hogy a maga helyén és idejében mindig rendelkezésére álltam. Az a szolgálat azonban, amelyre ön felkér, túlmegy az én lehetőségeimen.

– Hogy érti ezt?

– Egyszer majd megtudja talán.

– De addig is?

– Szíves türelmét kérem erre a titkomra nézve.

– Rendben van. Franzot és Château-Renaud-t fogom felkérni.

– Kérje fel Franzot és Château-Renaud-t. Nagyszerű lesz.

– De végül is, ha megverekszem, csak ad valami leckét a kardforgatásból vagy pisztolylövésből?

– Bizony, ezt sem tehetem meg.

– De különös egy ember ön! Tehát semmibe sem akar belekeveredni?

– Végképpen semmibe.

– Akkor ne beszéljünk többet róla. Isten önnel, gróf.

– Isten önnel, vicomte.

Morcerf fogta kalapját és távozott.

A kapu előtt várta a kocsija. Haragját elfojtva, elhajtatott Beauchamp-hoz. Beauchamp a szerkesztőségben tartózkodott.

Albert elvitette magát a szerkesztőségbe.

Beauchamp szobája sötét volt és poros, már amilyenek a szerkesztőségi szobák lenni szoktak.

Jelentették neki, hogy Albert de Morcerf keresi. Kétszer is elmondatta magának a nevet, mire még mindig hitetlenkedve kikiáltott:

– Tessék!

Albert belépett. Beauchamp szinte felkiáltott, mikor látta, hogy barátja hogyan tör magának utat a papírtömegek között, és hogyan tipor gyakorlatlan lábbal az újságok között, amelyek ellepték irodájának vörös téglás padlóját.

– Erre, erre, kedves Albert-em – mondta, és kezet nyújtott a fiatalembernek. – Mi az ördög hozza önt ide? Eltévedt tatán, mint Hüvelyk Matyi, vagy villásreggelizni akar meghívni? Próbáljon kiszabadítani egy széket. Nézze csak, ott a geránium mellett, amely az egyetlen, ami arra emlékeztet, hogy más levelek is vannak a világon, nemcsak a papírívek levelei.

– Beauchamp – mondta Albert –, lapjáról akarok beszélni.

– Ön, Morcerf? Mi a kívánsága?

– Helyreigazítást kívánok.

– Helyreigazítást? Ön? Milyen tárgyban, Albert? De foglaljon hát helyet!

– Köszönöm – felelte Albert másodszor is, és könnyedén bólintott.

– Beszéljen hát.

– Olyan ügyben kérek helyreigazítást, amely családom egyik tagjának becsületébe vág.

– Ugyan már! – kapta fel a fejét Beauchamp meglepetten. – Miféle ügy az? Hiszen ez lehetetlen!

– Az az ügy, amit Janinából írtak önnek.

– Janinából?

– Igen, Janinából. Ön valósággal úgy tesz, mintha nem is sejtené, miért jöttem ide.

– Becsületemre mondom... Baptiste! Egy tegnapi számot! – kiáltott ki Beauchamp.

– Fölösleges, itt az én példányom.

Beauchamp hadarva átfutotta a cikket.

– „Janinából jelentik...”

– Megértheti, hogy az ügy igen komoly – jelentette ki Morcerf, mikor Beauchamp végzett az olvasással.

– Az a tiszt tehát rokona önnek? – kérdezte az újságíró.

– Igen – felelte Albert és elpirult.

– Mit tehetnék hát, hogy szolgálatára lehessek? – kérdezte Beauchamp szelíd hangon.

– Azt szeretném, kedves Beauchamp, ha visszavonná a cikket.

Beauchamp figyelmesen nézte Albert-t, ami sok jóindulatra vallott.

– Beszélgetésünk, úgy látom, elég hosszúra fog nyúlni – mondta –, mert az ilyen cáfolat mindig nagyon komoly dolog. Foglaljon hát helyet. Ismét elolvasom ezt a néhány sort.

Albert leült, és Beauchamp most nagyobb figyelemmel olvasta el a néhány sort, amelyet barátja kifogásolt.

– No, hát látja! – mondta Albert keményen, szinte nyersen. – Családom egyik tagját csúnyán megsértették a lapjában, és én most helyreigazítást akarok.

– Akar...

– Igenis, akarok!

– Engedje megjegyeznem, hogy egyáltalában nem parlamentáris kifejezéssel élt, kedves vicomte.

– Nem is akartam – vetette ellen a fiatalember és felállt. – Azon igyekszem hogy visszavonassam egy tegnapi cikkét, és ezt el is fogom érni. Ön eléggé jó barátom – folytatta Albert, és összeszorította az ajkát, mert észrevette, hogy Beauchamp megvetően kapja fel a fejét –, ön eléggé jó barátom, és mint ilyen, remélem, eléggé ismer, hogy megértse, ilyen tekintetben hajthatatlan vagyok.

– Ha a barátja vagyok, Morcerf, akkor végül is elfeledteti ezt velem, ha továbbra is az előbbihez hasonló hangot használ... De hát nézze, ne veszekedjünk, vagy legalábbis még ne... Ön, nyugtalan, izgatott, sértődött... Mondja meg hát, ki az a rokona, akit Fernandnak hívnak?

– Egyszerűen az apám – felelte Albert. – Fernand Mondego, Morcerf gróf, öreg katona, aki végigküzdött húsz ütközetet, és akinek magasztos sebhelyeit az utca sarával akarják bemocskolni.

– Az édesapja? – kérdezte Beauchamp. – Az már más. Így már megértem méltatlankodását, kedves Albert... Olvassuk hát el csak még egyszer...

Ismét elolvasta a cikket, és minden szót alaposan mérlegelt.

– De honnan veszi ön azt, hogy az újságban szereplő Fernand azonos az ön édesapjával? – kérdezte Beauchamp.

– Ez itt nincs benne, jól tudom. Mások azonban tudni fogják. Éppen ezért akarom, hogy a cáfolat megjelenjék.

Az „akarom” szóra Beauchamp Morcerf-re pillantott, majd ismét lesütötte szemét és elgondolkodott.

– Megcáfolja a cikket, ugye, Beauchamp? – kérdezte Morcerf egyre növekvő haraggal, bár még mindig türtőztette magát.

– Meg – felelte Beauchamp.

– Akkor minden rendben van! – jelentette ki Albert.

– De előbb meg kell győződnöm, hogy a hír nem fedi a valóságot.

– Hogy érti ezt?

– Hát bizony a dolog megérdemli, hogy világot derítsünk rá, és én meg is teszem.

– De hát mi felderítenivalót lát ebben az ügyben, uram? – kérdezte Albert szinte magánkívül. – Ha nem hiszi, hogy az apám volt, mondja meg azonnal. Ha azt gondolja, hogy ő volt, okolja meg ezt a véleményét.

Beauchamp a maga sajátos mosolyával nézett Albert-re, s ez a mosoly ki tudta fejezni az érzelmek minden árnyalatát.

– Uram – folytatta –, hiszen úgy látom, urazzuk egymást, ha ön azért jött, hogy felelősségre vonjon, mindjárt ezzel kellett volna kezdenie, nem pedig holmi barátságról és egyéb hiábavaló dolgokról fecsegni, mint amilyenekkel már egy félóra óta próbára teszi a türelmemet. Hát térjünk át erre a hangnemre?

– Igen, ha ön nem hajlandó visszavonni alávaló rágalmát!

– Egy percnyi türelmet! Csak semmi fenyegetés, vicomte de Morcerf úr! Az effélét nem töröm, még az ellenségeimtől sem, hát még a barátaimtól. Ön azt kívánja tehát, hogy megcáfoljam a Fernand ezredesre vonatkozó híradást, amelyről az imént még sejtelmem sem volt, s ezt becsületemre mondom!

– Követelem! – kiáltott Albert, s szinte már azt sem tudta, mit csinál.

– És ha ez nem történik meg, akkor megverekszünk? – folytatta Beauchamp továbbra is a legnagyobb nyugalommal.

– Igen! – felelte Albert emelt hangon.

– Hát tessék, itt a válaszom, kedves uram – mondta Beauchamp. – Ezt a cikket nem én iktattam be, nem is tudtam róla. Ön azonban a viselkedésével reá irányította figyelmemet, és most nem tágítok tőle. Addig elintézetlen marad az ügy, amíg illetékes helyről cáfolat vagy megerősítés nem érkezik.

– Uram – mondta Albert és felállt –, így hát lesz szerencsém elküldeni önhöz segédeimet. Velük beszélje majd meg a helyet és a fegyvereket.

– Rendben van, kedves uram.

– És ma este vagy holnap reggel találkozunk, ugye?

– Dehogy! Dehogy! Ha eljön az ideje, ott leszek a porondon, és nézetem szerint (s ezt jogom van kifejteni, hiszen én vagyok a kihívott fél), nézetem szerint, mondom, még nem jött el az ideje. Tudom, hogy ön jól forgatja a kardot, én is tűrhetően bánok vele. Tudom, hat lövés közül háromszor a célba talál, de magam is így vagyok vele. Jól tudom, hogy ha kettőnk között párbajra kerülne a sor, az komoly dolog lenne, mert ön bátor, és mert... én is az vagyok. Nem akarom tehát kitenni magam annak, hogy önt megöljem, vagy a keze által haljak meg, minden komoly ok nélkül. Ezért most én teszem fel a kérdést teljes ha-tá-ro-zott-ság-gal: annyira ragaszkodik-e a cáfolathoz, hogy megöl, ha megtagadom, noha kijelentettem már, és ismétlem, sőt, újra kijelentem becsületszavamra, hogy semmit sem tudtam a cikkről, és noha végül kijelentem, hogy önön kívül senki más nem találhatja ki, hogy e Fernand név mögött Morcerf gróf úr személye rejtőzik.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá.

– Rendben van, kedves uram, beleegyezem, hogy párbajra menjünk, de háromheti haladékot akarok. Három hét múlva itt leszek, és vagy azt mondom: a hír valóban koholmány, visszavonom – vagy azt, hogy a hír igaz, s akkor kihúzom kardomat, vagy előveszem pisztolyaimat, az ön választása szerint.

– Három hét! – kiáltott fel Albert. – Három hét, az valósággal három évszázad lesz, s addig hol a becsületem?

– Ha a barátom maradt volna, azt felelném: türelem, barátom. Ön azonban ellenségemmé lett, s így most azt mondom: mi közöm hozzá, uram?

– Rendben van, hát három hét múlva! – mondta Morcerf. – De jegyezze meg, a három hét leteltével nincs többé haladék vagy kibúvó, ami segítségére legyen...

– Albert de Morcerf úr – mondta Beauchamp, és most már ő is felállt –, csak három hét, vagyis huszonegy nap múlva dobhatom önt ki az ablakon, és önnek sincs jogában kettéhasítani engem előbb. Most augusztus 29-e van, tehát szeptember 21-én. Addig fogadjon el tőlem egy tanácsot – és ezt egy nemesember mondja –, ne marakodjunk, mint két megláncolt, dühös kutya.

Beauchamp udvariasan meghajolt a fiatalember előtt, majd hátat fordított, és átment a nyomdába.

Albert egy nagy csomó újságon töltötte ki bosszúját: szerteszét dobálta őket sétapálcájával. Azután távozott, de néhányszor még vissza-visszapillantott a nyomda ajtaja felé.

Mialatt Albert a kocsiban a párnát püfölte, amely még annyit sem vétett neki, mint az ártatlan újságpapír, egyszerre csak megpillantotta a boulevard-on áthaladtában Morrelt, aki felvetett fejjel, vidám élénkséggel lóbálta a karját, és a kínai fürdők előtt elhaladva a porte Saint-Martin felől a Madeleine felé tartott.

– Ó – mondta mosolyogva –, ez aztán boldog ember!

És ezúttal Albert nem is csalódott.

2

A limonádé

Morrel valóban nagyon boldog volt.

Noirtier úr hívatta, és ő annyira sietett megtudni e meghívás okát, hogy gyalog indult útnak, mert jobban bízott a saját lábában, mint a bérkocsis lovában. Futva haladt tehát végig a rue Meslayn, és a faubourg Saint-Honoré felé rohant.

Morrel futólépésben haladt, s a szegény Barrois alig győzte követni. Morrel harmincegy éves volt, Barrois pedig hatvan. Morrel ittas volt a szerelemtől, Barrois-t gyötörte a nagy hőség. Ez a két ember tehát, aki érdeklődése tárgyát és korát tekintve annyira ellentétben állt egymással, hasonlatos volt két olyan vonalhoz, amely háromszöget alkot: az alapnál még egymástól távol eső pontokból indulnak, s a csúcsnál összefutnak.

A csúcs maga Noirtier volt, ő hívatta Morrelt azzal a figyelmeztetéssel, hogy siessen. Ezt a figyelmeztetést Morrel szó szerint vette, Barrois legnagyobb kétségbeesésére.

Mire megérkeztek, Morrel még csak ki sem fulladt, hiszen a szerelem szárnyakat ad, Barrois azonban, aki már régóta nem volt szerelmes, Barrois bizony csak úgy úszott a verejtékben.

Az öreg komornyik külön bejáraton vezette be Morrelt, becsukta a kis szoba ajtaját, és nemsokára ruhasuhogás jelezte, hogy Valentine közeledik.

Valentine elragadó volt gyászruhájában.

Olyan édes álomnak tűnt fel mindez, hogy Morrel már le is mondott volna a Noirtier-val való beszélgetésről. De az aggastyán karosszéke csakhamar begördült, és Noirtier megjelent.

Az öregúr jóindulattal hallgatta Morrel hálálkodását azért a csodálatos közbenjárásáért, amellyel megmentette őket, őt és Valentine-t, a kétségbeeséstől. Azután Morrel tekintete kérdően pihent meg a fiatal lányon, hogy megtudja, minek köszönheti ezt az újabb kegyet. Valentine azonban félénkségében elég távolra ült a fiatalembertől, várakozott, hallgatott.

Most Noirtier pillantása esett reá.

– Megmondjam, hogy mivel bíztál meg, nagyapa? – kérdezte a lány.

– Igen – intett Noirtier.

– Morrel úr – mondta ekkor Valentine a fiatalembernek, aki majd felfalta szemével –, az én drága Noirtier nagyapám sok mindent akar önnek elmondani, ugyanazt, amit három nappal ezelőtt nekem már elmondott. Ma azért hívatta önt, hogy ezeket elismételjem ön előtt. Elismétlem tehát anélkül, hogy egyetlen szavát is megváltoztatnám, mivel nagyapa engem választott tolmácsául.

– Ó, türelmetlenül lesem minden szavát – válaszolta a fiatalember. – Beszéljen, kisasszony, beszéljen.

Valentine lesütötte a szemét: Morrel ezt igen kedvező jelnek tekintette. Valentine-t csak a boldogsága tette gyengévé.

– Nagyapa el akarja hagyni ezt a házat – mondta a lány. – Barrois most keres neki megfelelő lakást.

– De hát ön, kisasszony, akit Noirtier úr annyira szeret, és akire annyira szüksége van? – kérdezte Morrel.

– Én nem hagyom el nagyapát – felelte Valentine –, ebben már mi megállapodtunk. Az én lakásom közvetlenül az övé mellett lesz. Vagy megengedi Villefort úr, hogy Noirtier nagyapával lakhassam, vagy visszautasítja ezt a kívánságomat: az első esetben azonnal hozzá költözöm, a második esetben bevárom nagykorúságomat, amely tíz hónap múlva bekövetkezik. Akkor szabad leszek, független vagyonnal fogok rendelkezni, és...

– És...? – kérdezte Morrel.

– És a jó nagyapa beleegyezésével beváltom önnek tett ígéretemet.

Ezeket az utolsó szavakat Valentine olyan halkan ejtette ki, hogy Morrel inkább csak megsejtette semmint hallotta őket.

– Jól fejeztem ki szándékaidat, drága nagyapa? – tette hozzá Valentine, és Noirtier-hoz fordult.

– Igen – intett az öreg.

– Ha már nagyapánál leszek – folytatta Valentine –, Morrel úr eljárhat hozzám ennek a jóságos és tiszteletre méltó pártfogónknak a jelenlétében. Ha a bennünket összefűző kötelék – amelyet talán tudatlan vagy szeszélyes szívünk kezdett kialakítani – megerősödik, és reményt nyújt jövőnk boldogságához (fájdalom, mint mondják, az akadályok leküzdésében lángragyúlt szívek olykor kihűlnek a biztonság érzésében), akkor Morrel úr megkér engem, és én várok reá.

– Ó! – kiáltott fel Morrel, és már-már azon volt, hogy térdre hull az aggastyán előtt, mintha Isten előtt volna, és Valentine elé borul, mintha egy angyal lábához borulna. – Mivel érdemeltem meg ennyi boldogságot?

– Addig – folytatta a fiatal lány tiszta, komoly hangon – tiszteletben tartjuk az illendőséget, sőt szüleink akaratát, ha ugyan ez az akarat nem minduntalan azon igyekszik, hogy szétválasszon bennünket. Egyszóval, és újra elismétlem ezt a szót, mert ebben minden benne van: várunk.

– Esküszöm, uram – felelte Morrel –, hogy azokat az áldozatokat, amelyeket ez a szó reánk ró, meghozzuk, mégpedig nem lemondóan, hanem boldogan.

– Így hát – folytatta Valentine olyan pillantással, amely boldogsággal árasztotta el Maximilien szívét – semmi meggondolatlanság többé, barátom. Ne vessen árnyékot arra a lányra, aki tisztán és méltóan akarja majd az ön nevét viselni.

Morrel a szívére szorította a kezét.

Noirtier gyöngéd szeretettel nézte őket. Barrois, aki odabent maradt, mert hiszen őelőtte nem titkoltak semmit, rájuk mosolygott, mialatt nem győzte a verejtéket törülgetni homlokáról.

– Istenem, de nagyon melege is van a derék Barrois-nak – jegyezte meg Valentine.

– Hát bizonyt jócskán futottam, kisasszony – felelte Barrois. – De azt meg kell adni, Morrel úr még nálam is gyorsabban szaladt.

Noirtier a szemével a tálcára mutatott, amelyen egy korsó limonádé meg egy pohár állott. Ami a korsónak híja volt, azt egy félórával előbb Noirtier itta meg.

– Eredj csak, kedves Barrois – mondta a lány –, idd ki, hiszen látom, alig várod, hogy ihass abból a korsóból.

– Való igaz – felelte Barrois –, hogy majd szomjan halok, és szívesen megiszom egy pohár limonádét mindnyájunk egészségére.

– Igyál csak – mondta Valentine –, aztán gyere vissza.

Barrois kivitte a tálcát, és alig ért a folyosóra, látni lehetett, a maga mögött nyitva feledett ajtón keresztül, amint fejét hátrahajtva kiüríti a poharat, amelyet Valentine töltött meg neki.

Valentine és Morrel éppen búcsút vettek egymástól Noirtier úr jelenlétében, amikor a Villefort lakásába vezető ajtón megszólalt a csengő.

A csengő vendéget jelzett. Valentine a faliórára nézett.

– Dél van – mondta. – Mivel ma szombati nap van, bizonyára a doktor jön, nagyapa.

Noirtier intett, hogy valóban az orvos lesz az.

– Az orvos idejön, akkor hát Morrel úrnak távoznia kell, ugye, nagyapa?

– Igen – jelezte az öreg.

– Barrois! – szólt ki Valentine. – Barrois, gyere csak.

Az öreg komornyik hangja behallatszott:

– Rögtön megyek, kisasszony.

– Barrois lekíséri az ajtóig – mondta Valentine Morrelnek. – És most emlékeztetem egy dologra, tiszt úr, amit nagyapa már a lelkére kötött, hogy tartsa távol magát minden olyan lépéstől, amely kockára tehetné boldogságunkat.

– Megígérem, hogy türelemmel várok – felelte Morrel –, és várni is fogok.

Ebben a pillanatban lépett be Barrois.

– Ki csengetett? – kérdezte Valentine.

– D'Avrigny doktor úr – válaszolta Barrois és megtántorodott.

– No, mi bajod, Barrois? – kérdezte Valentine.

Az öreg komornyik nem felelt. Rémülten meredt gazdájára, míg görcsbe merevült kezével valami támaszt keresett, hogy el ne essék.

– Hiszen mindjárt elesik! – kiáltott Morrel.

Barrois remegése valóban nőttön-nőtt. Arcát görcsös rángások torzították el, ami igen heves idegrohamra vallott.

Noirtier tekintetében tisztán kifejeződött, milyen érzések fűtötték a szívét, mikor látta, hogy Barrois ilyen rosszul van.

Barrois néhány lépést tett gazdája felé.

– Jaj, Istenem! Istenem! Mi bajom van hát, Uram? – kérdezte. – Rosszul vagyok... Már nem is látok. Agyamon ezer tűzláng cikázik keresztül. Jaj! Ne nyúljanak hozzám! Ne nyúljanak hozzám!

Szeme valóban kidülledt és zavarossá vált, feje hátrahanyatlott, és teste többi része megmerevedett.

Valentine rémülten sikoltott fel. Morrel a karjaiba zárta, mintha valami ismeretlen veszedelemtől akarná megóvni.

– D'Avrigny úr! D'Avrigny úr! – kiáltotta Valentine tompán. – Jöjjön ide! Segítség!

Barrois megfordult maga körül, három lépést hátrált, megbotlott és lezuhant Noirtier úr lába elé. Kezét az aggastyán térdére támasztva kiáltotta:

– Gazdám! Én jó gazdám!

Ebben a pillanatban megjelent a küszöbön Villefort úr, akit a kiáltozások hoztak oda.

Morrel elengedte a félig ájult Valentine-t, majd hátrahúzódott a szoba egy távoli zugába, és csaknem teljesen eltűnt egy függöny mögött. Halálsápadtan, mintha valami szeme előtt felemelkedő kígyót látna maga előtt, le nem tudta venni tekintetét a szerencsétlen haldoklóról.

Noirtier magánkívül volt a türelmetlenségtől és a rémülettől. Lelke a szegény öregemberhez szállt, hogy segítsen rajta, hiszen az inkább barátja volt, semmint szolgája. Látni lehetett, milyen szörnyű küzdelmet folytat benne az élet a halállal: a homlokán levő erek kidagadtak, és a szeme körül még néhány élő izom ide-oda rángatózott.

Barrois arca rángott, szemét elfutotta a vér, nyaka hátrabicsaklott, öklével a padlót verte, míg merev lába annyira megfeszült, hogy talán inkább eltört volna, semmint hajoljon.

Ajkára könnyű tajték szállt, fájdalmasan zihált.

Villefort egy percig megdöbbenve meredt arra a látványra, amely azonnal megragadta tekintetét, amint a szobába lépett.

Nem vette észre Morrelt.

Némán szemlélte egy darabig, s azalatt arca elsápadt, és haja az égnek meredt.

– Doktor! Doktor! – kiáltotta azután, és az ajtóhoz futott. – Gyorsan, gyorsan, jöjjön!

– Asszonyom! Asszonyom! – szólongatta Valentine a mostohaanyját, és nekiütközött a lépcsőház falának. – Jöjjön! Gyorsan jöjjön! És hozza magával a kis üvegjét is!

– Mi történt? – kérdezte nyugodt hangján Villefort-né.

– Jaj, jöjjön! Jöjjön!

– De hol a doktor? – kiáltotta Villefort. – Miért nem jön?

Villefort-né lassan jött lefelé. Lába alatt megreccsent a padló. Egyik kezében zsebkendőjét tartogatta, amellyel arcát törülgette, a másikban kis üvege volt az angolsóval.

Amint az ajtóhoz ért, első pillantása Noirtier-ra esett, akinek arcáról szokott egészségi állapotára következtetni, leszámítva az izgalmat, amely egészen természetes ilyen körülmények között. Második pillantása a haldoklóra esett.

Az asszony elsápadt, és szeme a szolgáról úgyszólván visszapattant a gazdára.

– Az isten szerelmére, asszonyom, hát hol marad az orvos? Önhöz ment be. Mint látja, itt szélütés történt, és egy érvágással meg lehetne menteni.

– Evett valamit mostanában? – kérdezte Villefort-né, s így akarta megkerülni a választ.

– Asszonyom – mondta Valentine –, Barrois nem reggelizett, hanem sokat szaladt ma reggel, hogy eleget tegyen annak a megbízásnak, amelyet a nagyapa adott neki. Mikor hazaért, mindössze egy pohár limonádét ivott.

– Ah! – jegyezte meg Villefort-né. – És miért nem bort inkább? Nagyon ártalmas a limonádé.

– A limonádé itt volt a keze ügyében, a nagyapa korsójában. A szegény Barrois szomjas volt, abból ivott, amit éppen talált.

Villefort-né összerezzent. Noirtier le nem vette róla kutató tekintetét.

– Olyan rövid a nyaka! – jegyezte meg az asszony.

– Asszonyom – mondta Villefort –, azt kérdeztem, hogy hol van d'Avrigny úr. Az isten szerelmére, feleljen már!

– Édouard szobájában van. A gyermek kissé gyengélkedik – jegyezte meg Villefort-né, aki most már nem kerülgethette tovább a feleletet.

Villefort felrohant a lépcsőn, hogy maga hívja oda az orvost.

– Tessék – mondta a fiatalasszony, és kis üvegjét odanyújtotta Valentine-nek –, bizonyára eret vágnak rajta. Én felmegyek a szobámba, mert nem tudom elviselni a vér látását.

Ezzel férje után ment.

Morrel előjött abból a sötét sarokból, ahová rejtőzött, és ahol a nagy zűrzavarban senki sem vette észre.

– Menjen el gyorsan, Maximilien – mondta Valentine –, és várja meg, míg hívom. Menjen.

Morrel egy kézmozdulattal kérdezte meg Noirtier-t. Az öregúr, aki teljesen megőrizte hidegvérét, igent intett.

Morrel a szívéhez szorította Valentine kezét, és a titkos folyosón eltávozott.

Ugyanakkor az ellenkező oldalon belépett Villefort meg az orvos. Barrois kezdett magához térni. A válság elmúlt, fájdalmasan felnyögött, és fél térdre emelkedett.

D'Avrigny és Villefort egy pamlaghoz vitték és lefektették.

– Mit tegyünk, doktor? – kérdezte Villefort.

– Hozzanak vizet és étert. Van itthon éter?

– Van.

– Szaladjon el valaki terpentinolajért és hánytatóért.

– Menjenek! – mondta Villefort.

– Most pedig mindenki hagyja el a szobát.

– Én is? – kérdezte félénken Valentine.

– Ön is, kisasszony, főleg ön – felelte nyersen az orvos.

Valentine csodálkozva nézett d'Avrignyra, homlokon csókolta Noirtier urat és kiment.

A doktor komor arccal zárta be az ajtót mögötte.

– Nézze, nézze, doktor, már magához tér. Úgy látszik, csak valami jelentéktelen roham volt.

D'Avrigny szomorúan mosolygott.

– Hogy érzi magát, Barrois? – kérdezte.

– Kicsit már jobban, uram.

– Meg tudná inni ezt a pohár éteres vizet?

– Megpróbálom, de ne tessék hozzám nyúlni.

– Miért?

– Mert attól félek, ha csak egy ujjal is hozzám érnek, a roham megismétlődik.

– Igya meg.

Barrois átvette a poharat, szederjes ajkához emelte, és csaknem félig kiitta.

– Mije fáj? – kérdezte az orvos.

– Mindenem. Rettenetes görcsök kínoznak.

– Káprázik a szeme?

– Igen.

– A füle cseng?

– Borzasztóan.

– Mikor fogta el a roham?

– Az imént.

– Hirtelen?

– Mint a villámcsapás.

– Tegnap semmi baj sem volt? Sem tegnapelőtt?

– Semmi.

– Semmi álmosság? Semmi gyomornyomás?

– Semmi.

– Mit evett ma?

– Semmit sem ettem. Csak a gazdám limonádéjából ittam meg egy pohárral.

És Barrois a fejével Noirtier felé intett, aki karosszékében mozdulatlanul ülve szemlélte ezt a borzalmas jelenetet, anélkül hogy egyetlen elejtett szót vagy mozdulatot is elveszített volna.

– Hol az a limonádé? – kérdezte az orvos élénken.

– Odalent a korsóban.

– Hol odalent?

– A konyhában.

– Érte menjek, doktor? – kérdezte Villefort.

– Nem, maradjon csak itt, és próbálja megitatni a beteggel ezt a pohár vizet.

– De a limonádé...

– Magam hozom ide.

D'Avrigny felugrott, kinyitotta az ajtót, a személyzeti lépcsőn futva sietett lefelé, és majd fellökte Villefort-nét, aki maga is a konyhába igyekezett.

Az asszony felsikoltott.

D'Avrigny ügyet se vetett rá. Egyetlen gondolat töltötte el, a három vagy négy utolsó lépcsőfokot átugrotta, a konyhában termett, és megpillantotta egy tálcán a háromnegyedrésznyire kiürült korsót.

Úgy csapott le rá, mint sas a prédájára.

Lihegve ment fel újra a földszintre, és visszament a szobába. Villefort-né lassan felment a szobájába vezető lépcsőn.

– Ez a korsó volt itt? – kérdezte d'Avrigny.

– Ez, doktor úr.

– Ugyanebből a limonádéból ivott?

– Azt hiszem.

– Milyen ízét érezte?

– Keserű volt.

Az orvos néhány csepp limonádét töltött a markába, ajkával felszürcsölte, és miután kissé meglötyögtette a szájában, mint mikor valaki bort kóstolgat, a folyadékot a kandallóba köpte.

– Ez ugyanaz – mondta. – Ön is ivott belőle, Noirtier úr?

– Ittam – felelte az öregúr.

– És ön is keserűnek találta?

– Én is.

– Jaj, doktor úr! – kiáltott Barrois. – Újra kezdődik! Istenem, Uram, irgalmazz!

Az orvos odafutott a beteghez.

– A hánytatót, Villefort, sürgősen!

Villefort kiáltozva szaladt ki:

– A hánytatót! A hánytatót! Meghozták már?

Senki sem felelt. A házat a legnagyobb rémület ülte meg.

– Ha volna rá mód, hogy levegőt fújtassak a tüdejébe – jelentette ki d'Avrigny és körülnézett –, azzal talán megelőzhetnénk a fulladást. De nincs itt semmi, semmi!

– Ó, uram! – kiáltott Barrois. – Hát engedi, hogy meghaljak, nem segít? Jaj, meghalok, Istenem, meghalok!

– Egy tollat! Tollat kérek! – mondta az orvos.

Hirtelen meglátott az asztalon egy tollat.

Megkísérelte, hogy benyúljon a beteg szájába, aki görcsös rángások között hasztalanul próbált hányni. De a beteg állkapcsa annyira össze volt szorítva, hogy a toll nem fért közé.

Barrois-t még az elsőnél is erősebb idegroham fogta el. A pamlagról lecsúszott a földre, és a padlón egészen megmerevedett.

Az orvos hagyta, hadd peregjen le a roham, hiszen úgysem tudta enyhíteni, és odament Noirtier-hoz.

– Ön hogy érzi magát? – kérdezte kapkodva és egész halkan. – Jól?

– Jól.

– Van valami nyomás a gyomrában? Vagy nincs?

– Nincs.

– Éppúgy, mint a tabletták után, amelyeket vasárnaponként beadok önnek?

– Éppúgy.

– A limonádét Barrois készítette?

– Barrois.

– Ön mondta neki, hogy igyék belőle?

– Nem.

– Talán Villefort úr?

– Nem.

– Villefort-né?

– Nem.

– Akkor hát Valentine?

– Igen.

Barrois felnyögött, és akkorát ásított, hogy még az állkapocscsontja is megcsikordult belé. Mindez magára vonta ismét D'Avrigny figyelmét: otthagyta Noirtier urat, és a beteghez futott.

– Barrois – mondta az orvos –, tud beszélni?

Barrois néhány értelmetlen szót hebegett.

– Próbáljon meg erőlködni, barátom.

Barrois kinyitotta véres szemét.

– Ki készítette a limonádét.

– Én.

– Mikor elkészítette, azonnal felhozta a gazdájának?

– Nem.

– Otthagyta hát valahol?

– A cselédszobában, mert hívtak.

– Ki hozta fel ide a limonádét?

– Valentine kisasszony.

D'Avrigny a homlokára ütött.

– Istenem! Istenem! – mormogta.

– Doktor! Doktor! – kiáltotta Barrois, mert érezte, hogy elérkezik a harmadik rohama.

– De hát miért nem hozzák már azt a hánytatót? – kiáltott az orvos.

– Itt a pohár a kész itallal – mondta Villefort belépve.

– Ki készítette el?

– A patikussegéd, aki el is jött velem.

– Igya ki.

– Lehetetlen, doktor, már késő. Összeszorul a torkom, megfulladok! Jaj! A szívem! Jaj! A fejem... Ó, micsoda pokol!... Sokáig fogok így szenvedni?

– Nem, nem, barátom – mondta az orvos –, mindjárt vége lesz a szenvedésének.

– Ó, értem! – kiáltott a szerencsétlen ember. – Istenem! Könyörülj rajtam!

Nagyot kiáltott, majd hátrazuhant, mintha a villám sújtotta volna. D'Avrigny a beteg szívére tette a kezét, azután tükröt tartott a szája elé.

– Mi van, doktor? – kérdezte Villefort.

– Mondja meg a konyhában, hogy azonnal hozzanak ibolyaszörpöt.

Villefort máris futott le.

– Ne ijedjen meg, Noirtier úr – jegyezte meg d'Avrigny –, a beteget átviszem egy másik szobába, hogy eret vágjak rajta. Az efféle rohamok valóban szörnyű látványt nyújtanak.

Barrois-t megfogta a hóna alatt, és átvonszolta a szomszéd szobába. De rögtön után visszatért Noirtier-hoz, hogy magával vigye a maradék limonádét.

Noirtier behunyta jobb szemét.

– Valentine-t hívjam be, ugye? Valentine-t kívánja? Kiszólok, hogy küldjék be önhöz.

Villefort visszatért. D'Avrigny a folyosón találkozott vele.

– No mi az? – kérdezte az ügyész.

– Jöjjön – felelte d'Avrigny.

És bevezette a szobába.

– Még mindig eszméletlen? – kérdezte a királyi ügyész.

– Meghalt.

Villefort három lépést hátratántorodott, összekulcsolta a kezét a feje fölött, és őszinte szánalommal mondta:

– Ilyen hirtelen!

És a halottra nézett.

– Bizony ilyen hirtelen – felelte d'Avrigny –, de ezen nincs mit csodálkoznia, hiszen Saint-Méran úr és felesége is ilyen hirtelen haltak meg. Ó, az ön házában gyorsan végez a halál, Villefort úr.

– Micsoda? – kiáltott az ügyész a rémület és szörnyülködés hangján. – Megint visszatér ehhez a szörnyű gondolathoz!

– Mindig, uram, mindig! – mondta d'Avrigny ünnepélyesen. – Mert ez a gondolat egy pillanatra sem hagyott nyugton. És hogy meggyőzzem önt ezúttal igazamról, hallgasson jól ide, Villefort úr.

Villefort görcsösen összerándult.

– Van olyan méreg, amely minden nyom hátrahagyása nélkül öl. Jól ismerem ezt a mérget, tanulmányoztam hatásának minden megnyilvánulását, minden tünetét. Ezt a mérget ismertem fel az imént a szegény Barrois-nál, mint ahogy felismertem Saint-Mérannénál is. Egy módon lehet felismerni ennek a méregnek a jelenlétét: a sav által vörösre színesített lakmuszpapírt ismét kékre festi, az ibolyaszörpnek a színét pedig zöldre változtatja. Lakmuszpapír nem áll rendelkezésünkre, de nézze csak, éppen itt hozzák az ibolyaszörpöt, amelyet kértem.

A folyosón valóban lépések zaja hallatszott. Az orvos kinyitotta az ajtót, átvett a szobalánytól valami edényt, amelynek alján két-három kanálnyi szörp lehetett, azután ismét bezárta az ajtót.

– Nézze csak – mondta a királyi ügyésznek, akinek a szíve olyan hevesen vert, hogy szinte hallani lehetett. – Ebben a csészében ibolyaszörp van, itt a korsóban pedig a maradék limonádé, amelynek egy részét Noirtier úr és Barrois itták meg. Ha a limonádé tiszta és ártalmatlan, a szörp megőrzi a színét. Ha a limonádé mérget tartalmaz, a szörp zölddé válik. Tessék nézni!

Az orvos lassan belecseppentett a korsóban levő limonádéból pár cseppet a csészébe, és abban a pillanatban látni lehetett, hogy a csésze alján a folyadék zavarossá válik. Ez a zavaros tejszerűség előbb kékes színben játszott, majd a zafírkékből opálossá lett, az opált pedig a smaragd zöldje váltotta fel. Ennél a színnél meg is állapodott. A kísérlet nem hagyott fenn semmi kétséget.

– A szerencsétlen Barrois-t brucinnal vagy sztrichninnel mérgezték meg – jelentette ki d'Avrigny. – Erről felelek Isten és ember előtt.

Villefort egy szót sem szólt, csak két karját az égnek emelte, szeme zavarosan meredt előre, és mintha villám sújtotta volna, eszméletlenül zuhant egy karosszékbe.

3

A vád

D'Avrigny doktor hamarosan magához térítette a királyi ügyészt, aki úgy feküdt ebben a gyászos szobában, mint egy második holttest.

– Ó, hát a halál vert tanyát a házban! – kiáltott fel Villefort.

– Mondja inkább, hogy a bűn – válaszolta az orvos.

– D'Avrigny úr! – kiáltott fel Villefort. – Nem tudom elmondani önnek, mi megy végbe bennem ebben a pillanatban. Valami rémület, valami fájdalom, valami őrület!

– Igen – mondta d'Avrigny nyugodt komolysággal. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy cselekedjünk. Azt hiszem, itt az ideje már, hogy gátat vessünk ennek a halandósági hullámnak. Én bizony nem bírom tovább titkolni az effélét annak a legcsekélyebb reménye nélkül, hogy a társadalom és az áldozatok nevében bosszút követelnék.

Villefort komolyan nézett körül.

– Az én házamban! – mormogta. – Az én házamban!

– Nézze csak, ügyész úr – mondta d'Avrigny –, szedje össze magát. Mint a törvény őre, hozzon áldozatot a becsület oltárán.

– Megrémít, doktor. Áldozatról beszél?

– Igen, ezt a szót használtam.

– Hát gyanakszik valakire?

– Senkire sem gyanakszom. A halál kopogtat az ön ajtaján, belép, jön-megy, mégpedig nem vakon, hanem ésszerűen, szobáról szobára megy. Nohát, én nyomon követem, felismerem az útját. Elfogadom a régi emberek bölcsességét, tapogatózom, mert az ön családja iránt táplált barátságom, az ön iránt érzett tiszteletem olyan kötelékek, amelyek bekötik a szememet. Hát tessék!

– Beszéljen, doktor, beszéljen: bátor leszek.

– Hát, uram, az ön otthonában, a háza belsejében, talán a családjában egy olyan szörnyű tünemény él, amilyet egy évszázad csak egyszer hoz világra. Locusta és Agrippina ugyan egyidőben éltek, de ez kivételes eset, és a Gondviselés haragjának tudható be, amely el akarta pusztítani a római császárságot, e bűnökbe merült birodalmat. Brünhilda és Fredegonda csak az ébredező civilizáció kínos munkájának szülöttei, amelyben az ember megtanult uralkodni a szellemen, még a sötétség küldöttjének a segítségével is. Nohát, ezek az asszonyok valamennyien fiatalok és szépek voltak. Homlokukon ott virított az ártatlanság tiszta virága, amely megvan annak a bűnös nőnek a homlokán is, aki az ön házában él.

Villefort feljajdult, összekulcsolta a kezét, és könyörögve nézett az orvosra.

A doktor azonban könyörtelen volt:

– „Keresd meg, kinek van haszna a bűntettből”, tartja egy jogi axióma...

– Doktor! – kiáltott fel Villefort. – Ha tudná hányszor tévesztette meg az emberi igazságszolgáltatást ez a néhány gyászos szó! Nem tudom, úgy látom, hogy ez a bűntett...

– Ah! Hát végre elismeri, hogy bűntettről van szó?

– Igen, elismerem. Mi mást tehetnék? De hadd folytassam. Azt mondom, úgy látom, hogy ez a bűntett csak az én fejemre sújt le, nem pedig az áldozatokra. Mind e különös csapás mögött a magam számára súlyos katasztrófát sejtek.

– Ó, ember! – mormogta d'Avrigny. – A legönzőbb teremtmény a világon, minden élőlény között, aki mindig azt hiszi, hogy miatta forog a föld, őérette süt a nap, és csak őmiatta vág rendet a halál kaszája. Hangya, aki a fűszál tetejéről átkozza Istent! Hát akik életüket veszítették, azok nem veszítettek semmit? Saint-Méran úr, Saint-Méranné, Noirtier úr...

– Hogyan? Noirtier úr?

– Természetesen! Hát mit gondol, hogy ezt a szerencsétlen komornyikot akarták megétetni? Nem, nem: mint Shakespeare Poloniusa, másvalaki helyett halt meg. A limonádét Noirtier-nak szánták. Minden logika amellett szól, hogy Noirtier-nak kellett volna elfogyasztania az italt. A másik csak baleset áldozataként itta meg. És noha Barrois halt meg, Noirtier-nak kellett volna elpusztulnia.

– De hát akkor miként lehet az, hogy nem az apám lett az áldozat?

– Egy este, a kertben, Saint-Méranné halála után megmagyaráztam önnek: azért, mert szervezete már megszokta a mérget, mert a reá nézve jelentéktelen adag másra nézve halálos volt, és végül mivel senki sem tudja, még a gyilkos sem, hogy én egy esztendő óta brucinnal kezelem Noirtier úr bénaságát: annyit azonban igenis tud a gyilkos – s erről már tapasztalatból is meggyőződött –, hogy a brucin igen erős méreg.

– Istenem! Istenem! – mormogta Villefort a kezét tördelve.

– Kövesse csak a bűnös nyomát: megöli Saint-Méran urat.

– Ó, doktor!

– Meg mernék esküdni. Azok a tünetek, amelyek tudomásomra jutottak, túlságosan megegyeznek azzal, amit a saját szememmel láttam.

Villefort már nem ellenkezett, csak fájdalmasan felnyögött.

– Megöli Saint-Méran urat – ismételte az orvos –, megöli Saint-Mérannét: kettős örökség volt kilátásban.

Villefort megtörölte verejtékező homlokát.

– Figyeljen jól.

– Fájdalom! – dadogta Villefort. – Nem veszítek el egy szót sem, egyetlenegyet sem.

– Noirtier úr nemrégen kitagadta önöket, az egész családot a szegények javára – hangzott az orvos kérlelhetetlen hangja. – Noirtier urat megkímélték, tőle nincs mit várni. Igen ám, de alig semmisítette meg az első végrendeletét, s alig készítette el a másodikat, lecsaptak rá, kétségkívül attól való féltükben, hogy még egy harmadikat is talál írni. A végrendelet, úgy hiszem, tegnapelőtt készült. Mint láthatja, az illető nem nagyon vesztegette az idejét.

– Kegyelem, d'Avrigny úr!

– Nincs kegyelem, uram! Az orvosnak szent küldetése van a földön, s azért megy vissza az élet forrásáig, és száll le a halál sötétségének rejtett zugaiba, hogy e küldetését betöltse. Mikor megtörtént a bűntett, és az Isten maga is elborzadva fordítja el tekintetét a bűnöstől, az orvos kötelessége rámutatni: ő az!

– Irgalmazzon a leányomnak, uram! – mormogta Villefort.

– Láthatja, hogy ön maga nevezte meg, ön az apja!

– Irgalmazzon Valentine-nek! Nézze, ez lehetetlenség. Szívesebben vádolnám önmagamat. Valentine, a gyémántlelkű, hófehér liliom!

– Nincs irgalom királyi ügyész úr! A bűntett nyilvánvaló: Villefort kisasszony saját kezűleg csomagolta be az orvosságot, amelyet Saint-Méran úrnak küldtek, és Saint-Méran úr meghalt... Villefort kisasszony maga készítette el Saint-Méranné teáját, és Saint-Méranné meghalt... Villefort kisasszony maga vette át Barrois-tól a korsó limonádét, amelyet felküldtek, és amelyet az öregúr rendszerint reggelenként fogyaszt el. Az öregúr csak csoda következtében menekült meg... Villefort kisasszony a bűnös! Ő a méregkeverő. Királyi ügyész úr, ezennel feljelentem önnél Villefort kisasszonyt. Teljesítse a kötelességét!

– Nem védekezem többé, doktor, nem ellenkezem, hiszek önnek. De könyörületből kímélje meg az életemet, a becsületemet!

– Villefort úr – folytatta az orvos egyre növekvő erővel – vannak olyan körülmények, amelyekben átlépem az ostoba emberi óvatosság minden határát. Ha a lánya csak egyetlen büntettet követett volna el, és látnám, hogy egy másodikra akar vetemedni, azt mondanám önnek: figyelmeztesse, büntesse meg, hadd töltse el élete hátralevő részét valamelyik kolostorban, sírjon, imádkozzék. Ha egy második bűntettet is elkövetett volna, így szólnék önhöz: nézze, Villefort úr, itt ez a méreg, amelynek nincs ellenmérge, gyors, mint a gondolat, sebes, akár a villám, halálos, mint a mennykőcsapás, adja be neki ezt a mérget, s ajánlja lelkét Istennek. Ön ilyen módon megmenthetné becsületét és életét, mert hiszen önre is haragszik. És már látom is, amint közeledik az ön ágyához sajátos kétszínű mosolyával és szelíd szavával. Jaj önnek, Villefort úr, ha nem siet elsőnek lecsapni! Ezt mondtam volna önnek, ha a lánya csak két embert ölt volna meg. Csakhogy ő három haldoklást nézett végig, három halódó embert látott, három holttest mellé térdelt le. Hóhér kezébe a méregkeverőt! Hóhér kezébe! Ön a saját becsületéről beszél, fogadja meg a tanácsomat, és becsületén sohasem esik folt!

Villefort térdre rogyott.

– Hallgasson meg – mondta –, én nem vagyok olyan erős, mint ön, vagyis inkább ön sem volna ilyen erős, ha Valentine lányom helyett az ön Madeleine lányáról volna szó.

Az orvos elsápadt.

– Doktor, minden ember, akit anya hozott a világra, arra született, hogy szenvedjen és meghaljon. Doktor, én is szenvedni fogok, és várom a halált.

– Vigyázzon – felelte d'Avrigny –, mert lassú lesz... ez a halál. Látni fogja, amint előbb az apját, a feleségét, sőt, talán a fiát is eléri.

Villefort fuldokolva ragadta meg az orvos karját.

– Hallgasson meg! – kiáltott. – Szánjon meg, segítsen rajtam... Nem, a lányom nem lehet bűnös... Még ha a törvényszék elé hurcol is bennünket, ott is azt fogom mondani: nem, a lányom nem bűnös... az én házamban nem rejtőzik semmiféle bűn... Nem akarom, érti, hogy bármi bűn fészkeljen a házamban, mert ha valahova besurran a bűn, olyan az, akár a halál, nem jár egyedül. Mondja csak, mit bánja ön, ha engem megölnek?... Barátom ön? Ember ön? Van önnek szíve?... Nem, ön orvos!... Nohát, azt mondom önnek: nem, sohasem fogom a lányomat hóhér kezére juttatni!... Jaj, ez a gondolat marja a szívemet, és arra sarkall, hogy mint az őrült, körmömmel hasítsam, szaggassam szét mellemet!... És hátha téved, doktor? Ha másvalaki volt, nem a lányom! Ha egyszer csak sápadtan vádolnám önt, mint egy kísértet: gyilkos vagy! Megölted a lányomat! Ha ez bekövetkezne, én jó keresztény vagyok, d'Avrigny úr, de bizony öngyilkos lennék!

– Rendben van – felelte az orvos rövid hallgatás után –, várok.

Villefort úgy nézett rá, mintha nem hinne neki.

– Csakhogy – folytatta d'Avrigny úr lassan és ünnepélyesen –, ha az ön házanépe közül valaki megbetegszik, vagy önt éri valami rosszullét, ne hívjanak, mert többet nem jövök ide. Megosztom önnel ezt a rettenetes titkot, de azt nem akarom, hogy a szégyen és lelkifurdalás gyötörjön, és egyre terebélyesebb és nagyobb legyen, mint ahogy egyre terebélyesedik és növekszik a bűn és a szerencsétlenség az ön házában.

– Elhagy hát egészen, doktor?

– El, mert nem bírom tovább követni önt, és a vérpad lábánál megállok. Egyszer mégiscsak felfedezik ezt a rettenetes tragédiát, és véget vetnek neki. Isten önnel.

– Könyörgök, doktor.

– Mindaz a borzalom, amely bemocskolja gondolataimat, gyűlöletessé és végzetessé teszi ezt a házat előttem. Isten önnel, uram.

– Egy szót, egyetlenegy szót még, doktor! Ön elmegy, és itt hagy ebben a szörnyű helyzetben, amelyet az imént elhangzott szavai még csak fokoztak. De mit fog szólni a világ ennek a szegény öreg szolgának a pillanatok alatt történt gyors halálához?

– Az igaz – felelte d'Avrigny úr –, menjünk hát vissza.

Az orvos ment elöl, Villefort úr követte. A cselédek nyugtalanul csoportosultak a folyosókon és a lépcsőn, amerre az orvosnak kellett haladnia.

– Uram – mondta d'Avrigny Villefort-nak jó hangosan hogy mindenki hallja –, a szegény Barrois már évek óta igen sokat ült, pedig mennyire szeretett a gazdájával kilovagolni vagy kocsin beutazni Európát, valósággal megölte ez az egyhangú szolgálat az öregúr karosszéke körül. Vére megsűrűsödött, elhízott, nyaka vastag és kurta volt, hirtelen szélütés érte, és későn értesítettek.

– Igaz is – tette hozzá halkan –, legyen rá gondja, hogy azt az ibolyaszörpöt a hamuba öntse.

Az orvos kezet sem fogott Villefort-ral, vissza sem tért az elmondottakra, az egész háznép könnyei és siránkozása közepette távozott.

Aznap este Villefort cselédei összegyűltek a konyhában, és hosszan tanácskoztak, azután Villefort-né elé mentek, és elbocsátásukat kérték. Nem tudta őket visszatartani semmiféle kérés, sem az ígéret, hogy felemelik a fizetésüket. Mindenre csak ennyit feleltek:

– Elmegyünk, mert ebben a házban a halál ütött tanyát.

El is mentek valamennyien, minden kérés ellenére, és egyre azt hajtogatták, mennyire sajnálják hogy el kell hagyniuk jó gazdáikat, főleg pedig a jóságos, jótékony és finom lelkű Valentine kisasszonyt.

E szavak hallatára Villefort Valentine-re pillantott.

A fiatal lány zokogott.

Különös dolog! Az izgalom közepette, amely Valentine-t megríkatta, Villefort most a feleségére tekintett, és úgy tetszett neki, mintha az asszony keskeny ajka körül valami sötét futó mosoly villanna fel, mint azok a meteorok, amelyek baljóslatúan lobbannak fel két felhő között a viharos égboltozaton.

4

A nyugalomba vonult pék szobája

Aznap, amikor Morcerf gróf szégyenszemre és dühösen távozott Danglars-tól amit a bankár ridegsége tett érthetővé, Andrea Cavalcanti úr bodorított, kipomádézott hajjal, kipödört bajusszal, fehér kesztyűsen, együléses hintajából csaknem felállva hajtatott be a bankár Chaussée d'Antinen levő udvarára.

Tíz percig társalgott a szalonban azután ügyesen módját ejtette, hogy Danglars-t félrevonja egy ablakmélyedésbe, és ott ügyes kis bevezető után előadta, mennyire fájt neki, hogy nemes lelkű apjától ismét el kellett válnia. Apja elutazása óta, mint mondta, a bankár családja körében mint családtagot fogadták és ott feltalálta jövő boldogságának minden biztosítékát, amelyet a szenvedélyek szeszélyei fölé kell helyezni. Viszont a szenvedélyt is megtalálta szerencsére Danglars kisasszony gyönyörű szemében.

Danglars a legnagyobb figyelemmel hallgatta, hiszen már két vagy három nap óta várta ezt a nyilatkozatot, és most, mikor elhangzott, felragyogott a szeme, éppúgy, mint ahogy elkomorodott, amikor Morcerf szavait hallgatta.

De azért nem akarta csak úgy simán elfogadni a fiatalember ajánlatát anélkül hogy némi ellenvetést ne tegyen.

– Andrea úr – mondta –, nem túlságosan fiatal ön még a házassághoz?

– Dehogy, uram – felelte Cavalcanti –, vagy legalábbis nem tartom magam túlságosan fiatalnak: Olaszországban az előkelő urak általában fiatalon házasodnak. Ez igen ésszerű szokás. Az élet olyan változó, hogy legjobb megragadni a boldogságot akkor, amikor kopogtat az ajtónkon.

– Most pedig, uram, feltéve, hogy megtisztelő ajánlatát mind feleségem, mind leányom kedvezően fogadják, kivel beszéljük meg az anyagi részt? Nézetem szerint ez igen fontos dolog amelyet csak az apák tudnak megfelelően elintézni gyermekeik boldogsága érdekében – folytatta Danglars.

– Uram, az én apám okos ember, sok benne a józanság, és igen megfontolt. Előre gondolt arra a valószínű lehetőségre, hogy kedvem lesz végleg itt maradni Franciaországban mielőtt tehát elutazott, személyazonosságomat igazoló irataimmal együtt egy olyan levelet is hagyott nálam, amelynek értelmében, ha életem társát úgy választom meg, hogy neki nem lesz ellene semmi kifogása, esküvőm napjától kezdődően százötvenezer frank járadékot biztosít számomra. Ez, amennyire meg tudom ítélni, apám jövedelmének mintegy negyedrészét teszi ki.

– Én pedig – jelentette ki Danglars – ötszázezer frank hozományt szándékoztam adni leányomnak. Egyébként is ő az egyetlen örökösöm.

– Így hát minden rendjén menne – válaszolta Andrea –, feltéve, hogy Danglars báróné és Eugénie kisasszony nem utasítanak vissza. Ilyen módon százhetvenötezer frank járadékunk lenne. Tegyük még fel, hogy a marquis-tól a járadék helyett sikerülne megkapnom a megfelelő tőkét (ez cseppet se volna könnyű dolog, jól tudom, de azért mégsem lehetetlen), akkor elhelyezném önnél ezt a két-három milliót, és két-három millió, ha ügyes kézben van, mindig meghozza a maga tíz százalékát.

– Én mindig csak négy százalékot fizetek – jegyezte meg a bankár –, sőt olykor csak három és felet. De a vőmnek ötöt is adnék, és osztoznánk a nyereségben.

– Nagyszerű, kedves apósom – válaszolta Cavalcanti, akit most elragadott nagyon is köznapi modora. Ez, minden erőfeszítése ellenére, még ki-kirítt az arisztokrata máz alól, amellyel beburkolózott.

De csakhamar észre tért.

– Ó, ezer bocsánat, uram – mondta –, látja, már a reménység maga is megzavar. Mi lesz még velem, ha valósággá válik?

– De – válaszolta Danglars, aki egyáltalában nem vette észre, hogy az önzetlenül indult beszélgetés immár teljesen anyagi jelleget öltött – bizonyára van a vagyonának egy olyan része, amelyet apja nem tagadhat meg öntől?

– Melyik? – kérdezte Andrea.

– Az anyai jussa.

– No, persze, az anyai jussom, a Leonora Corsinari-féle örökségem.

– Körülbelül mennyire tehető a vagyonnak ez a része?

– Szavamra mondom, biztosíthatom róla, uram – válaszolta Andrea – sohasem jutott még eszembe, hogy ezen gondolkodjam, de legalább kétmillióra becsülöm.

Danglars-t olyanféle ujjongó szorongás fogta el mint a fösvényt, aki elveszettnek vélt kincset talált, vagy a fuldokló, aki lába alatt szilárd talajt érez a bizonytalan mélység helyett, amelyben már-már elmerült.

– Így hát, uram – folytatta Andrea, és gyöngéd tisztelettel hajolt meg a bankár előtt –, remélhetem, hogy...

– Andrea úr – felelte Danglars –, reméljen, és higgye el, ha az ön részéről nem merül fel semmiféle akadály, minden rendben van. Csakhogy – tette hozzá Danglars elgondolkodva –, mint lehet az, hogy Monte Cristo gróf úr, aki az ön pártfogója ebben a párizsi társaságban, nem jött önnel, hogy ezt a leánykérést ő terjessze elő?

Andrea alig észrevehetően elpirult.

– Egyenesen a gróftól jövök uram – válaszolta. – A gróf tagadhatatlanul igen kedves ember, de olykor bizony nagyon különös. Nagyon helyesnek tartotta ezt a lépésemet. Sőt azt is mondta, nem hinné, hogy apám akár csak egy percig is habozna, hogy a kamatok helyett a tőkét folyósítsa. Megígérte, hogy latba veti minden befolyását, hogy megkapjam a tőkét. De ugyanakkor kijelentette azt is, hogy személyesen nem vállal felelősséget semmiféle házassági ügyben. De azt meg kell adnom neki, azt is volt szíves hozzátenni, hogy sohase bántotta még úgy, hogy ilyen kérést visszautasít, mint az én esetemben, mert úgy látja, hogy a tervbe vett házasság boldognak és kiegyensúlyozottnak ígérkezik. Egyébként, ha hivatalosan nem is akar részt venni benne, mint mondotta, kész felvilágosítással szolgálni önnek, ha evégből hozzá fordulna.

– Ó, ez már helyes.

– Most pedig – mondta Andrea legkedvesebb mosolyával – befejeztem az apóssal való beszélgetést, és a bankárhoz fordulok.

– Mit akar tőle? – kérdezte Danglars, és most ő mosolygott.

– Holnapután esedékes önnél valami négyezer frankom, de apám tudja jól, hogy az elkövetkező hónapban talán több kiadásom lesz, mint amennyit kis járadékomból fedezni tudok, és ezt a húszezer frankos utalványt adta, vagyis inkább rám erőszakolta. Mint láthatja, itt az aláírása. Elfogadja?

– Akár egymillióról szóló utalványt is hozhat, azt is elfogadom – jelentette ki Danglars, és zsebre tette az utalványt. – Mondja meg, mikor lesz holnap otthon, és a pénzkihordóm akkorra megjelenik önnél egy huszonnégyezer frankos nyugtatvánnyal.

– Ha nincs ellenére, délelőtt tíz órára kérem. Minél előbb, annál jobb, mert holnap kirándulok.

– Rendben van. Még mindig az Hôtel des Princes-ben lakik?

– Igen, ott lakom.

Másnap azzal a pontossággal, amely becsületére vált a bankárnak, a huszonnégyezer frank ott volt a fiatalembernél, aki valóban kirándult, és kétszáz frankot hátrahagyott Caderousse számára.

Ez a kirándulás főleg arra való volt, hogy Andreának ne kelljen összetalálkoznia veszedelmes barátjával. Éppen ezért csak jó későn vetődött haza.

De alig tette lábát az udvar kövezetére, már ott is termett előtte a szálló portása, aki sapkáját kezében tartva, várt reá.

– Uram – mondta –, itt járt az az ember.

– Miféle ember? – kérdezte hanyagul Andrea, mintha megfeledkezett volna arról, akire éppen nagyon is jól emlékezett.

– Az az ember, akinek excellenciád azt a kis járadékot adja.

– Igen, igen – mondta Andrea –, persze, apám régi inasa. No, hát odaadta azt a kétszáz frankot, amelyet neki hagytam?

– Hogyne, excellenciás uram.

Andrea excellenciás úrnak címeztette magát.

– Csakhogy – folytatta a portás – az van benne, hogy nem akarta elfogadni.

Andrea elsápadt. Mivel azonban éjszaka volt, senki sem vette ezt észre.

– Micsoda? Nem akarta elfogadni? – kérdezte izgatott hangon.

– Nem! Beszélni akart excellenciáddal. Megmondtam neki, hogy ki tetszett kocsizni, de ő csak erősködött. Végül mégis belenyugodott, és ezt a levelet adta ide, amelyet lepecsételve hozott magával.

– Hadd lássam! – mondta Andrea.

Kocsija lámpájánál olvasta el a levelet:

Tudod, hol lakom. Holnap reggel kilenc órára várlak.

Andrea töviről hegyire megnézte a pecsétet, vajon nem törték-e fel, és avatatlan szem nem hatolhatott-e be a levél belsejébe.

A levél eredetileg úgy volt összehajtogatva, rombusz alakjában, hogy csak a pecsét feltörésével olvashatták volna el a levelet. A pecsét azonban tökéletesen érintetlen volt.

– Jól van – mondta. – Szegény ember! Igazán kitűnő, jó lélek.

Ezzel otthagyta az elképedt portást, aki nem tudta, kit bámuljon jobban, az ifjú urat vagy az öreg szolgát.

– Fogd ki gyorsan a lovat, és gyere fel hozzám – mondta Andrea a groomjának.

A fiatalember két ugrással fent termett a szobájában, elégette Caderousse levelét, sőt, még a hamuját is eltüntette.

Éppen elkészült ezzel a művelettel, amikor belépett az inasa.

– Te ugyanakkora vagy, mint én, Pierre – mondotta neki.

– Vagyok olyan szerencsés, excellenciás uram.

– Elhozták tegnap az új libériádat?

– El, uram.

– Egy kis grisette-tel van most dolgom, de nem akarom elárulni sem a rangomat, sem a kilétemet. Add kölcsön nekem a libériádat, hozd fel az irataidat is, hogy szükség esetén meghálhassak valami fogadóban.

Pierre engedelmeskedett.

Andrea öt perc múlva álruhában távozott a szállóból, anélkül hogy bárki is felismerte volna. Bérkocsiba ült, és Picpusbe hajtatott, a Vörös Ló fogadóba.

Másnap úgy ment el a Vörös Ló fogadóból, ahogyan az Hôtel des Princes-ből távozott, vagyis észrevétlenül. Lement a faubourg Saint-Antoine-on, végighaladt a boulevard-on, egészen Ménil-montant-ig, megállt bal felől a harmadik ház előtt, és lesett valakit, akitől a kapus távollétében kérdezősködhetne.

– Kit keres, szép legény? – kérdezte a szemközt levő gyümölcsárus asszony.

– Pailletin urat, mamuskám – felelte Andrea.

– Azt a nyugalomba vonult péket? – kérdezte a kofa.

– Azt, éppen hogy azt.

– Hátul az udvarban a harmadik emeleten, balra.

Andrea a mondott irányba ment, a harmadik emeleten talált egy kis csengőt; amelyet rosszkedvűen rántott meg. Rosszkedvét a többször megráncigált csengő is elárulta.

Csakhamar megjelent az ajtó rostélya mögött Caderousse ábrázata.

– Pontos vagy – mondta.

Ezzel félretolta a reteszt.

– Az ördög vigyen el! – tört ki Andreából, amint belépett.

Inassapkáját lehajította, s az a szék mellett a földre pottyant, és körbe gurult a szobában.

– Ugyan már, mit dühöngsz, fiacskám? No, nézd csak, gondoltam rád, itt ez a finom kis reggeli, csupa olyan falat, amit szeretsz! – mondta Caderousse.

Andrea orrát valóban konyhaszag ütötte meg, s az erős kipárolgás nem hatott kellemetlenül éhes gyomrára. Friss zsír és fokhagyma illata, a provence-i alsóbb néprétegek konyhájának a jellegzetessége terjengett. Ehhez járult még a sült hal, majd mindezeken felül a szerecsendió meg a szegfűszeg fanyar illata. Az illatok a tűzhelykarikán álló két mély és fedett tálból és lábasból szálltak ki, amelyek öntöttvas tűzhely sütőjében rotyogtak.

A szomszédos szobából Andrea megpillantott ezenfelül egy elég tiszta, kétterítékes asztalt, azon két, lepecsételt üveg bort, egyik zöld volt, a másik sárga, egy jókora korsó pálinkát és egy cseréptányéron elrendezett, széles káposztalevélre kirakott gyümölcssalátát.

– Mit szólsz hozzá? No, fiacskám? – kérdezte Caderousse. – Ugye, micsoda illata van? No de hiszen tudod, milyen kitűnő szakács voltam valaha! Emlékszel, hogy az emberek megnyalták a tíz ujjukat, ha az én konyhámból ehettek? Főleg neked ízlett a főztöm azt hiszem, nem vetetted meg mártásaimat.

Ezzel Caderousse nekilátott, hogy még egy kis hagymát vagdaljon.

– Jól van már, jól van már – felelte Andrea kedvetlenül. – De a kutyafádat! Ha csak azért zavartál meg, hogy együtt reggelizzünk, akkor vigyen el az ördög!

– Fiacskám – mondta Caderousse bölcselkedőn –, evés közben lehet legjobban beszélgetni. Meg azután igazán hálátlan fickó vagy: nem is örülsz, hogy együtt lehetsz a barátoddal? Én bizony sírni tudnék örömömben!

Caderousse valóban könnyezett is. De nehéz lett volna megmondani, vajon az öröm vagy a hagyma hatott-e ilyen módon a Pont du Gard régi kocsmárosának könnymirigyeire.

– Ugyan hallgass már, te képmutató! – válaszolta Andrea. – Te szeretnél engem?

– Szeretlek bizony, vagy az ördög vigyen el engem. Tudom jól, hogy ez gyengeség tőlem, de hát ez az érzés erősebb, mint én vagyok – mondta Caderousse.

– Ami azonban nem akadályoz meg abban, hogy valami galádság miatt idecitálj.

– Eredj már! – mondta Caderousse, és széles konyhakését kötényébe törülte. – Ha nem szeretnélek, csak nem viselném el azt a nyomorult életet, amelyre te kárhoztatsz? No, nézd csak, az inasod ruhája van rajtad, ennélfogva kell hogy legyen inasod. Nekem nincs és főzelékeimet saját kezűleg kell megtisztogatnom. Te undorodol a konyhámtól, mivel az Hôtel des Princes vagy a Café de Paris étterméhez vagy szokva. Nohát! Nekem is lehetne inasom, én is járhatnék saját kocsimon, én is étkezhetnék ott, ahol kedvem tartja. De hát akkor miért mondok le minderről? Csak azért, hogy ne okozzak bajt az én kis Benedettómnak. No, valld be hát, hogy megtehetném, mi?

Caderousse villogó tekintete tisztán megvilágította e mondat értelmét.

– Helyes – válaszolta Andrea –, tegyük fel, hogy csakugyan szeretsz. Akkor miért követelted, hogy idejöjjek, és veled reggelizzem?

– Hogy lássalak, kisfiam.

– Hát az mire jó? Hiszen egyszer már mindenben megegyeztünk.

– Ej, no, kedves barátom – mondta Caderousse –, hát van végrendelet záradék nélkül? De elsősorban reggelizzünk, ugye? Üljünk hát le, s kezdjük el az étkezést ezzel a szardíniával, ezzel a friss vajjal, amelyet a te kedvedért szőlőlevélre raktam, te rosszcsont! No, mi az? A szobámat nézegeted? Négy szalmaszékemet, háromfrankos festményeimet? Ejnye, mit képzelsz, ez itt bizony nem az Hôtel des Princes!

– No, úgy látom megcsömörlöttél a helyzettől, nem vagy megelégedve, pedig csak nyugalomba vonult péknek akartál látszani.

Caderousse felsóhajtott.

– No hát, nincs semmi mondanivalód? Hiszen az álmod valóra vált.

– Csak annyit mondhatok, hogy az egész csak álom maradt. A nyugalomba vonult pék gazdag ember szokott lenni, szegény kis Benedettóm, mert annak bizony életjáradéka van.

– Ej, hiszen neked is van életjáradékod.

– Nekem?

– Persze hogy neked, hiszen itt hozom a kétszáz frankodat.

Caderousse vállat vont.

– Nagyon megalázó dolog olyan pénzt elfogadni – mondotta –, amelyet nem adnak szívesen, s ez a pénz úgyis bizonytalan, akár holnap is megszűnhet. Láthatod, kénytelen vagyok nagyon takarékoskodni arra az esetre, ha befellegzik a te jó dolgodnak. Ej, barátom, a szerencse forgandó, mint ahogy a tábori papunk mondta... az ezrednél. Tudom, mennyire felvitte Isten a dolgodat, te gazfickó, feleségül veszed a Danglars leányát.

– Hogyhogy a Danglars lányát?

– Hát persze hogy a Danglars lányát! Vagy talán Danglars bárót kellene mondanom? Mintha csak azt mondanád: Benedetto gróf. Jó barátom volt Danglars, és ha nem volna olyan rossz az emlékezete, engem is meg kellene hívnia a lakodalmadra... tekintve, hogy ő is ott volt az enyémen!... Igen, igen, az enyémen! Ohó, csakhogy akkoriban nem volt ám olyan büszke úr. Csak afféle kis könyvelőcske volt annál a jó Morrel úrnál. Nemegyszer ebédeltem vele és Morcerf gróffal... Látod, milyen remek barátaim voltak, és hogy ha csak egy kissé ápolgatnám az ismeretséget, ugyanazokban a szalonokban találkozhatnánk.

– Eredj már! Az irigység szemével látod ezt a színes szivárványt, Caderousse.

– Jól van, Benedetto mio, tudom én, mit beszélek. Meglehet, hogy egy szép napon én is magamra öltöm kimenő ruhámat, és bekiáltom a portásnak: „Nyisson kaput, öregem!” De addig is ülj le, és együnk.

Caderousse jó példával járt elöl, és jó étvággyal látott neki a reggelinek. Nem győzte dicsérni az egyes fogásokat, amelyeket vendége elé tálalt.

Andrea is kivette részét derekasan, nekilátott az italoknak, a hallevesnek meg a fokhagymás és olajos tőkehalnak.

– Cimbora – mondta Caderousse –, úgy látom, megint csak összemelegszel régi fogadósoddal?

– Szavamra mondom, kitűnő minden – felelte Andrea. Fiatal és egészséges lévén, jó étvágya e pillanatban minden mást háttérbe szorított.

– Hát ízlik, te kópé?

– Annyira ízlik, hogy nem is értem, ha valaki ilyen jó falatokat eszik, miképpen találhatja nyomorúságosnak az életet?

– Látod, ez azért van, mert minden boldogságomat tönkreteszi egy gondolat – felelte Caderousse.

– Melyik gondolat?

– Az, hogy egy barátom kegyelemkenyerén élek, holott világéletemben megálltam a magam lábán.

– Ugyan már, ezen ne törd a fejedet – jelentette ki Andrea –, van nekem annyi, hogy kettőnknek is elég, sose búsulj rajta!

– Nem így van a dolog. Akár hiszed, akár nem, minden hónap végén lelkifurdalás gyötör.

– Milyen jó lélek vagy, Caderousse!

– Ezért történt tegnap is, hogy nem akartam elfogadni a kétszáz frankot.

– Hát beszélni akartál velem. De vajon csakugyan a lelkifurdalás miatt?

– Igen, amiatt. Meg aztán valami jó ötletem is támadt.

Andrea megremegett. Ő mindig belereszketett Caderousse ötleteibe.

– Nyomorult dolog, látod, hogy mindig a hónap végét kell lesni – folytatta Caderousse.

– Ugyan már! – jegyezte meg Andrea bölcselkedőn. Elhatározta, hogy szembeszáll cimborájával. – Hát mi másból áll az élet, mint várakozásból? Én például mi egyebet csinálok? Türelmesen várakozom én is, ugye?

– Persze, hiszen nem nyomorult kétszáz frankot vársz, hanem öt-hatezret, talán tizet, esetleg tizenkettőt. Mert te nagyon tudsz titkolózni: valamikor régen is ugyancsak rakosgattad félre a pénzecskédet, mindig volt perselyed, amit dugdostál a szegény Caderousse elől. Szerencsére, a szóban forgó Caderousse-nak jó szimatja volt.

– No, bizony alaposan elkalandoztál megint – jegyezte meg Andrea. – Újra és örökösen csak a múltról beszélsz! Ugyan, mire jó mindig ugyanazon rágódni?

– Persze, hiszen te mindössze huszonegy éves vagy, könnyen felejted hát a múltat. De én az ötvenedikben járok, nekem muszáj emlékeznem, No de sebaj, térjünk csak vissza az ügyeinkre.

– Helyes.

– Azt akarom mondani, hogy ha neked volnék...

– Mit csinálnál?

– Realizálnék...

– Micsoda? Realizálnál?...

– Persze, egy fél évre előre kikérném járadékomat, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy választható akarok lenni, és ezért vásárolni akarok egy majort. Azután mikor markomban van a félévi pénz, kereket oldanék.

– No nézd csak, ezt nem is fundáltad ki rosszul! – jegyezte meg Andrea.

– Kedves barátom – mondta Caderousse –, egyél a főztömből, és kövesd tanácsaimat. Nem jársz rosszul sem testileg, sem lelkileg.

– De hát te magad miért nem követed azt a tanácsot, amellyel engem ellátsz? – kérdezte Andrea. – Miért nem veszed fel te is a járandóságodat egy fél évre, sőt akár egy évre is, és miért nem vonulsz vissza Brüsszelbe? Ahelyett, hogy nyugalomba vonult pékmesternek néznének, azt hinnék, hogy csődbe ment kereskedő vagy. Ez sem a legrosszabb.

– De hogy az ördögbe vonulhatnék vissza ezerkétszáz frankkal?

– Ej, Caderousse, milyen követelőző lettél! Két hónappal ezelőtt csaknem éhen haltál – jegyezte meg Andrea.

– Evés közben jön meg az étvágy – felelte Caderousse, és fogát vicsorgatta, mint valami nevető majom vagy mint egy dühös tigris. – Meg aztán nagy tervem van – tette hozzá, és korát meghazudtolóan hófehér, éles fogával nagyot harapott kenyerébe.

Caderousse tervei még jobban megrémítették Andreát, mint ötletei. Az ötletek csak csírából állottak, de a terv már maga volt a kivitel.

– Halljuk azt a tervet – mondta, – Képzelem, milyen gyönyörű lehet!

– Miért ne volna az? Vagy mondd csak, kitől származott vajon az a terv, amelynek segítségével otthagytuk Izé úr házát? Ha jól emlékszem: tőlem. Méghozzá nem is lehetett rossz a terv, hiszen itt vagyunk.

– Nem mondom – felelte Andrea –, néha jól kigondolsz egyet-mást. No de lássuk hát azt a tervet.

– Hát nézd csak – folytatta Caderousse –, tudnál juttatni nekem tizenötezer frankot anélkül, hogy egy sou-t is ki kellene adnod?... Nem, tizenötezer frank nem elég, nem lehetek becsületes emberré harmincezer frank nélkül!

– Nem – válaszolta Andrea határozottan –, ez nincs módomban.

– Úgy látszik, nem értettél meg – jegyezte meg hidegen és nagy nyugalommal Caderousse. – Úgy mondtam, anélkül hogy egyetlen sou-t is ki kellene adnod.

– Csak nem akarod, hogy lopjak, ezzel tönkretegyem mindkettőnk jövőjét, és visszakerüljünk arra a helyre?

– Ó, én nem sokat törődöm vele, hogy visszakerülök-e oda – mondta Caderousse. – Furcsa ember vagyok én, látod: olykor vágyom a pajtásaim után, nem úgy, mint te, neked nincs szíved, nem akarod viszontlátni őket!

Andrea ezúttal nemcsak megborzongott: el is sápadt.

– Ne bomolj már, Caderousse – jegyezte meg.

– Ne félj, légy nyugodt, kis Benedettóm. De mondd meg, hogyan tehetnék szert harmincezer frankra olyan módon, hogy te ne keveredj semmibe? Te csak nem akadályozol meg semmiben, ennyi volna az egész.

– Majd meglátom, körülnézek – felelte Andrea.

– De addig is emeld fel a járandóságomat havi ötszáz frankra. Az a szeszélyem támadt, hogy szeretnék egy szolgálót szerződtetni.

– Megkapod az ötszáz frankodat – felelte Andrea. – De ez súlyos feladat ám nekem, szegény Caderousse-om... te visszaélsz a helyzettel...

– Eredj már! – jelentette ki Caderousse. – Hiszen feneketlen pénzesládákból merítesz.

Andrea mintha csak erre a szóra várt volna. Szemében hirtelen fény villant fel, de csakhamar ki is hunyt.

– Már ez aztán igaz – válaszolt Andrea –, és pártfogóm nagyon bőkezűen bánik velem.

– Milyen jó ember! – mondta Caderousse. – Mennyit ad neked havonként?

– Ötezer frankot – felelte Andrea.

– Tehát annyi ezret, ahány százat te nekem adsz – folytatta Caderousse. – Igazán csak a fattyúgyereknek van szerencséje. Ötezer frankot havonta... Mi az ördögöt lehet csinálni ennyi pénzzel?

– Ej, istenem! Olyan hamar elfogy. Aztán meg én is úgy vagyok vele, mint te. Szeretnék egy kis tőkét gyűjteni.

– Tőkét... hát persze... megértem én azt... Mindenki azon igyekszik, hogy tőkét szerezzen.

– Hát nekem aztán lesz is.

– Ugyan honnan? A hercegedtől?

– Hát bizony a hercegemtől. Sajnos, várnom kell.

– Mire kell várnod? – kérdezte Caderousse.

– A halálára.

– A herceged halálára?

– Arra.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy végrendeletében rám is hagyott a vagyonából.

– Ez igaz?

– Becsületemre mondom!

– És mennyit?

– Ötszázezer frankot!

– Higgye, aki akarja!

– Úgy van, ahogy mondtam.

– Ugyan már! Ez lehetetlen!

– A barátom vagy, Caderousse?

– No de kérlek! Életre, halálra!

– Egy titkot akarok elárulni neked.

– Hadd halljam.

– De aztán hallgatnod kell.

– Ó, néma leszek, mint a hal.

– No, így már jó. Hát azt hiszem...

Andrea elhallgatott és körülnézett.

– Azt hiszed... Ugyan, mit félsz? Magunkban vagyunk.

– Azt hiszem, megtaláltam az apámat.

– Az igazi apádat?

– Azt.

– Nem az öreg Cavalcantit?

– Ej, hiszen az már el is utazott. Az igazit, ahogy magad is mondtad.

– És ki ez az apa?

– No hát, Caderousse, az nem más, mint, Monte Cristo grófja.

– Ugyan már.

– De bizony. Így azután majd minden világossá lesz. Nem vallhatja be nyíltan, úgy látszik, de elismertet Cavalcanti úrral, akinek ezért ötvenezer frankot fizet.

– Ötvenezer frankot azért, hogy a te apád legyen! Én féláron, sőt húszezerért, tizenötezerért is elvállaltam volna. Hálátlan fiú, miért nem gondoltál rám?

– Sejtelmem sem volt róla, hiszen ez addig történt, míg mi odalenn időztünk.

– Úgy, igaz. És azt mondtad, hogy végrendeletileg...

– Ötszázezer frankot hagy reám.

– Bizonyos vagy benne?

– Meg is mutatta. De ez még nem minden.

– Van záradéka is, mint ahogy az imént megjegyeztem.

– Valószínűleg.

– És ebben a záradékban...?

– Elismer engem.

– Ó, de jó apa, derék, jó apa! A legbecsületesebb apa a világon! – lelkendezett Caderousse, és a magasba dobott egy tányért, amelyet azután két kézzel ismét elkapott.

– Nohát! Mered még azt mondani, hogy titkolózom előtted!

– Dehogy mondom, és bizalmad becsületedre válik. És hercegi apád gazdag, igen gazdag ember?

– Meghiszem azt. Azt se tudja, mekkora a vagyona.

– Lehetséges?

– Ejnye, csak látom, hiszen a nap bármely órájában fogad engem. A múltkoriban egy bankszolga ötvenezer frankot hozott neki egy akkora tárcában, mint a te asztalkendőd. Tegnap pedig egy bankár százezer frankot hozott neki aranyban.

Caderousse egészen elkábult. Úgy rémlett neki, mintha a fiatalember hangjából a pénz csörgése hangzott volna ki, és mintha aranyak zuhataga csengene előtte.

– És te odajársz abba a házba? – kérdezte kissé együgyűen.

– Amikor csak kedvem tartja.

Caderousse kissé elgondolkodott. Szinte szemmel látható volt, hogy valamit forgat az agyában.

Hirtelen megszólalt:

– Nagyon szeretném látni azt a házat! – kiáltott fel. – Milyen szép lehet ott minden!

– Hát bizony, pompás – felelte Andrea –, annyi szent!

– Nem a Champs-Elysées-a lakik?

– Mégpedig a harmincas szám alatt.

– Igazán? – kérdezte Caderousse. – Harmincas szám alatt?

– Egészen elszigetelten álló szép ház. Előtte kert van, rá lehet ismerni.

– Lehetséges. Csakhogy engem nem a külseje érdekel ám, hanem mindaz, ami belül van: a gyönyörű bútorok! Szépek lehetnek, mi?

– Voltál valaha a Tuilériákban?

– Nem én!

– Nohát, mert ez még annál is szebb.

– Mondd csak, Andrea, ugye, ott érdemes lehajolni, ha a derék Monte Cristo leejti az erszényét?

– Ó, istenem! Nem érdemes arra várni – jelentette ki Andrea. – Abban a házban úgy hever a pénz szanaszéjjel, mint gyümölcs a kertben.

– Egyszer magaddal vihetnél oda.

– Ugyan, hogy volna ez lehetséges? Milyen ürüggyel?

– Igazad van. De most már gusztust csináltál hozzá. Feltétlenül látnom kell. Majd megtalálom a módját.

– Csak semmi esztelenség, Caderousse!

– Ajánlkozom padlót súrolni.

– Mindenütt szőnyegek vannak.

– Ó, szegény fejem! Így hát be kell érnem vele, hogy gondolatban lássam.

– Hidd el, ez lesz a legokosabb.

– Próbáld meg legalább elmondani, hogy milyen.

– Hogy gondolod?

– Ennél mi sem könnyebb. Nagy?

– Se nem nagy, se nem kicsi.

– De hogyan van beosztva?

– Ejnye! Tinta és papiros kellene, hogy lerajzoljam.

– Tessék! – mondta élénken Caderousse.

Egy régi íróasztalhoz lépett, és egy lap fehér papirost, tintát és tollat hozott oda.

– Itt van – mondta Caderousse –, rajzold le erre a papirosra, fiam.

Andrea alig észrevehető mosollyal fogta kezébe a tollat, és nekilátott a rajznak.

– A ház előtt, ahogy már mondtam, kert van. Így, látod.

És Andrea felvázolta a kert, az udvar meg a ház alaprajzát.

– Magasak a falak?

– Nem nagyon magasak, legfeljebb nyolc-tíz lábnyi magasak lehetnek.

– Nem valami okos dolog – jegyezte meg Caderousse.

– Az udvarban nagy ládákban narancsfák, pázsit, virágágyak.

– Farkaskelepce nincs felállítva?

– Nincs.

– Istállók?

– A rácsos kerítés két oldalán, ahol iderajzoltam.

Andrea folytatta a vázlatot.

– Lássuk a földszintet először – mondta Caderousse.

– A földszinten van az ebédlő, két szalon, biliárdterem, az előcsarnokba vezető lépcső meg egy kis titkos lépcső.

– Az ablakok milyenek?

– Az ablakok gyönyörűek, olyan szépek, nagyok, szavamra mondom, azt hiszem, ilyen magadformájú ember beférne bármelyiken.

– Mi az ördögnek építenek oda lépcsőt, ahol ilyen ablakok vannak?

– Minek? Hogy nagyobb legyen a parádé.

– Van faredőny?

– Van, de sohasem használják. Igazán nagy különc ez a Monte Cristo, még éjnek idején is látni akarja az eget!

– Hol alszik a cselédség?

– A cselédségnek külön háza van. Képzelj el a bejárattól jobbra egy csinos pajtát, ott tartják a létrákat, nohát ebben a pajtában egy sor szoba van a cselédség számára. Ide csengők vezetnek a szobákhoz.

– Mi az ördög! Csengők!

– Mit mondtál?

– Semmit, semmit... Csak annyit mondtam, hogy bizony drága dolog lehet csengőket felszerelni. És mondd csak, mire jók azok a csengők?

– Valamikor egy kutya sétifikált éjszaka az udvarban, de azt a kutyát elvitték az auteuili házba, tudod, ahol te is jártál.

– Igen.

– Még tegnap is azt mondtam neki: „Nem valami okosan teszi, gróf úr, mert mikor ön Auteuilbe megy s magával viszi a cselédséget is, a ház magára marad.” „Hát aztán?” – kérdezte. „Egyszer csak kirabolják!”

– És mit felelt erre?

– Hogy mit felelt?

– Igen.

– Azt felelte: „Ugyan, mit bánom én, ha egy kicsit ki is rabolnak?”

– Andrea, lehet ott valami gépezetre járó íróasztal?

– Hát az milyen?

– Az beszoríthatja a tolvaj kezét valami vasrácsba és muzsikál. Úgy hallottam, hogy a legutóbbi kiállításon is volt ilyesmi.

– Egész egyszerűen egy mahagóni íróasztala van, és abban mindig benne láttam a kulcsot.

– És nem lopják meg?

– Nem, mert nagyon megbízható emberei vannak.

– No, abban az íróasztalban aztán lehet ám pénz, mi?

– Talán van... de bizonyosra nem mondhatom.

– És hol van ez az íróasztal?

– Az első emeleten.

– Fiacskám, rajzold le nekem nagyjából az első emelet tervét is, mint ahogy a földszintet lerajzoltad.

– Annál semmi sem könnyebb.

Andrea újra kezébe vette a tollat.

– Látod, az első emeleten van egy előszoba meg egy szalon. A szalontól jobbra könyvtár és dolgozószoba, a szalontól balra hálószoba meg öltözőfülke. Az a nevezetes íróasztal ebben az öltözőfülkében van.

– Van ablaka az öltözőfülkének?

– Kettő is, itt meg itt.

Andrea két ablakot rajzolt abba a helyiségbe, amely a tervrajzon a sarokba esett, valamivel kisebb négyszögnek tüntette fel, mint a négyszögletű hálószobát.

Caderousse elmerengett.

– És gyakran jár Auteuilbe? – kérdezte.

– Készer-háromszor hetenként. Holnap például ott tölti az egész napot és az éjszakát.

– Bizonyos vagy benne?

– Oda hívott meg ebédre.

– Micsoda nagyszerű élet! – jegyezte meg Caderousse. – A városban háza van, falun pedig villája!

– Hát így él a gazdag ember.

– És odamégy ebédre?

– Valószínűleg.

– Mikor ott ebédelsz, ott is alszol?

– Ha kedvem tartja. Úgy vagyok a grófnál, mintha otthon volnék.

Caderousse úgy nézett a fiatalemberre, mintha a szíve mélyére akarna látni. Andrea azonban elővette zsebéből a szivartárcáját, kivett belőle egy havannát, nyugodtan rágyújtott, és minden mesterkéltség nélkül fújni kezdte a füstöt.

– Mikorra akarod az ötszáz frankot? – kérdezte Caderoussetól.

– Máris ha van nálad annyi.

Andrea huszonöt darab aranyat számolt ki eléje.

– Húszfrankos aranyak? – mondta Caderousse. – Nem, köszönöm.

– Mi az ördög! Talán bizony megveted?

– Sőt, ellenkezőleg, nagyon is tisztelem, de nem kell nekem.

– Hiszen nyernél rajta, ha beváltod, fajankó: az arany öt souval többet ér.

– Éppen itt a bökkenő, mert a pénzváltó könnyen követheti Caderousse pajtást, akkor pedig fülön fogják, kifaggatják, ugyan kik fizetik neki aranyban a tartozásaikat. Csak semmi ostobaságot, kicsikém: csak egyszerű pénzt, szép kerek ezüstpénzt, valamelyik uralkodó arcképével. Egy ötfrankosa bárkinek lehet.

– Értsd meg, hogy nincs ötszáz frank nálam ezüstben. Hiszen akkor hordárt kellett volna hoznom magammal.

– Rendben van! Hagyd a pénzt a portásotoknál, az rendes ember, majd tőle elhozom.

– Még ma?

– Nem, majd holnap, ma nem érek rá.

– Jól van majd holnap, Auteuilbe menet, leadom a portásnak.

– Számíthatok rá?

– Feltétlenül.

– Mert akkor már előre leszegődtetem azt a szolgálót, tudod?

– Csak szegődtesd. De ezzel be is fejezzük? Nem fogsz többé zaklatni.

– Soha.

Caderousse úgy elkomorodott hogy Andrea attól félt, végül is kénytelen lesz észrevenni ezt a változást. Ezért hát még vidámabb és gondtalanabb arcot vágott.

– Milyen jó kedved van! – jegyezte meg Caderousse. – Szinte azt hinné az ember, hogy már meg is kaptad az örökségedet!

– Sajnos, még nem!... De aznap, mikor megkapom...

– No, mi lesz akkor?

– Bíz én akkor nem feledkezem meg a barátaimról. Csak ennyit mondok.

– Éppen te! Jó emlékezőtehetséged van, mondhatom!

– Ugyan már! Azt hittem, meg akarsz sarcolni.

– Én? Micsoda gondolat! Éppen ellenkezőleg, jó, baráti tanáccsal akarok szolgálni neked.

– Miféle tanáccsal?

– Hogy hagyd itt azt a gyémántot, amelyet az ujjadon viselsz, hacsak nem akarod, hogy mindkettőnket elfogjanak! Azt akarod, hogy mind a ketten horogra kerüljünk, azért csinálsz ilyen butaságokat?

– Hogy érted ezt? – kérdezte Andrea.

– Ej no, hát libériába bújsz, inasnak öltözöl, és rajtahagysz az ujjadon négy-ötezer frank értékű gyémántgyűrűt!

– Teringettét! De jó orrod van! Miért nem mégy el ékszerbecsüsnek?

– Értek valamicskét a gyémántokhoz. Nekem is volt egy.

– Azt tanácsolom, ne nagyon dicsekedjél vele – jegyezte meg Andrea, és noha Caderousse tartott tőle, esze ágában sem volt felfortyanni, amiért barátja újra megvágta. Szó nélkül húzta le a gyűrűt.

Caderousse olyan közelről vette szemügyre, hogy Andrea előtt világos lett: a gyémánt valódiságát vizsgálja.

– Ez a gyémánt hamis – jelentette ki Caderousse.

– Ugyan, eredj már! – felelte Andrea. – Nincs kedvem a mókához.

– Csak ne mérgelődj, majd mindjárt meglátjuk.

Caderousse az ablakhoz lépett, és a gyémántot végighúzta az ablak üvegén. Hallatszott, amint a kő végigkarcolja az üveget.

– Confiteor![72] – mondta Caderousse, és a gyűrűt felhúzta kisujjára. – Tévedtem. De ezek a tolvaj ékszerészek olyan remekül tudják utánozni a drágaköveket, hogy az ember már nem is mer többé ékszeresboltot kifosztani. Ez az iparág egészen megbénult.

– No, hát végeztél? – kérdezte Andrea. – Vagy akarsz még valamit? Talán a mellényemet vagy a sapkámat? Sose feszélyezd magad bátran ki vele.

– Nem, hiszen te mégiscsak derék cimbora vagy. Nem tartóztatlak tovább, és igyekszem kigyógyulni becsvágyamból.

– Csak aztán vigyázz, ha eladod a gyémántot, nehogy megjárd vele olyanformán, ahogy az aranyak miatt féltél.

– Légy nyugodt, nem adom el.

„Holnaputánig talán” – gondolta a fiatalember.

– Szerencsés fickó vagy! – jegyezte meg Caderousse. – Otthon várnak a lakájaid, lovaid, kocsid és menyasszonyod.

– No, igen – felelte Andrea.

– Hanem, hallod-e, remélem, hogy szép nászajándékkal lepsz meg aznap, mikor nőül veszed Danglars barátom lányát.

– Már mondtam neked, hogy ezt minden igaz ok nélkül vetted a fejedbe.

– Mennyi a hozomány?

– De ha egyszer mondom...

– Egymillió?

Andrea vállat vont.

– Mondjuk, hogy egymillió – mondta Caderousse. – Akármennyi lenne is, nem sajnálom tőled.

– Köszönöm – válaszolta a fiatalember.

– Jó szívvel mondtam – tette hozzá Caderousse nagy hahotával. – Várj csak, majd kikísérlek.

– Sose fáradj.

– Dehogynem.

– Ugyan minek?

– Hát csak azért, mert az ajtón egy titkos szerkezet van. Szükségesnek véltem, hogy foganatosítsam ezt a biztonsági intézkedést. Huret és Fichet-féle zár, átnézte és javította: Gaspard Caderousse. Majd ha tőkés leszel, neked is szerelek fel ilyet.

– Köszönöm – felelte Andrea. – Majd egy héttel előbb értesítelek.

Elváltak. Caderousse a lépcsőházban maradt, míg Andrea lement a három emeleten, sőt azt is megvárta, míg az udvaron keresztülhalad. Akkor gyorsan visszasietett, gondosan bezárta az ajtót, és komoly szakember módjára tanulmányozni kezdte azt a tervrajzot; amelyet Andrea nála hagyott.

„Ez a kedves Benedetto talán nem is bánná – töprengett –, ha rövidesen örökséghez jutna, és az sem járna a legrosszabbul, aki siettetné, hogy hozzájusson az ötszázezer frankjához.”

5

A betörés

A most ismertetett beszélgetést követő napon Monte Cristo grófja valóban kirándult Auteuilbe Alival, több inassal és azokkal a lovakkal, amelyeket ki akart próbálni. Ezt az utazást, amelyre még előző este sem gondolt, sőt, Andrea maga is csak a levegőből vette, Bertuccio megérkeztekor határozta el. Bertuccio hazatért Normandiából, híreket hozott a házról meg a korvettról. A ház készen állt, a korvett pedig már egy hete megérkezett, és lehorgonyzott egy kis öbölben. Ott vesztegelt hatfőnyi legénységével, miután eleget tett minden formaságnak, s most készen állott, hogy kifusson a nyílt tengerre.

A gróf megdicsérte Bertuccio buzgalmát, és meghagyta neki, hogy készüljön fel mert ő hamarosan el akar utazni. Legfeljebb egy hónapig marad Franciaországban.

– Most pedig – mondta Monte Cristo – meglehet, hogy egy éjszaka alatt Párizsból Tréport-ba kell érnem. Szükségem van rá, hogy nyolc váltófogat várjon az úton, ami lehetővé teszi majd, hogy tíz óra alatt megtegyek ötven mérföldet.

– Eccellenza már kifejezte egyszer ezt a kívánságát – válaszolta Bertuccio. – A lovak már készen is állnak. Magam vettem és szállásoltam el őket a legalkalmasabb helyeken, vagyis olyan falvakban, ahol alig fordul meg valaki.

– Helyes – jegyezte meg Monte Cristo –, egy-két napig itt maradok, eszerint rendezkedjék be.

Amint Bertuccio távozni akart, hogy teljesítse gazdája parancsait, benyitott Baptistin. Ezüsttálcán levelet hozott.

– Mit csinál itt? – kérdezte a gróf, és tekintete végigfutott a komornyik poros ruháján. – Nem tudok róla, hogy hívtam volna.

Baptistin nem válaszolt, csak odalépett a grófhoz, és átnyújtotta a levelet.

– Fontos és sürgős – mondta.

A gróf felbontotta a levelet és olvasni kezdte:

Értesítem Monte Cristo urat, hogy még ma éjjel egy ember fog behatolni Champs-Élysées-i házába, hogy elrabolja iratait, amelyekről úgy tudja, hogy az öltözőben levő íróasztal fiókjában vannak. Tudom, a gróf úr elég bátor ahhoz, hogy ne értesítse a rendőrséget, mert ez nagy veszedelembe juttatná e sorok íróját. A gróf úr akár a hálószobából az öltözőfülkébe vezető ajtó hasadékánál, akár az öltözőben lesben állva, saját maga szolgáltathat magának igazságot. Sok ember és feltűnő óvóintézkedések bizonyára elijesztenék a gonosztevőt, és megfosztanák Monte Cristo urat attól, hogy megismerje az ellenségét, akit a véletlen játszott e sorok írójának kezére, és meglehet, hogy ha ez az első vállalkozás csődöt mond, e levél írója többé nem figyelmeztethetné a gróf urat, és a gonosztevő újabb kísérletbe fogna.

A gróf első gondolata az volt, hogy valami tolvajcsel az egész, afféle durva kelepce, amely kisebb veszedelmet jelez, hogy annál nagyobbról terelje el a figyelmet. El akarta hát küldeni a levelet a rendőrségre, a névtelen jó barát kérése ellenére, vagy talán éppen miatta, mikor hirtelen az az ötlete támadt, hogy hátha valóban valami különös ellenségével áll szemben, akit csak ő maga tud felismerni, és akinek tettéből adott esetben ő tudna hasznot húzni, akár Fiesco[73] tette a mórral, aki őt meg akarta ölni. Jól ismerjük a grófot, fölösleges tehát elmondanunk, hogy merész és erős ember volt, aki a lehetetlenre is vállalkozott azzal az energiával amely a felsőbbrendű ember egyetlen jellemzője. Életmódjával, határozott fellépésével, amely nem hátrált meg soha semmi előtt, a gróf addig ismeretlen gyönyört talált azokban a küzdelmekben, amelyeket olykor a természet, tehát Isten ellen, olykor pedig a bízvást ördögnek nevezhető társadalom ellen vívott.

„Nem az irataimat akarják ellopni – tűnődött Monte Cristo – hanem engem akarnak megölni. Nem tolvajok ezek, hanem gyilkosok. Az nem volna ínyemre, hogy a rendőrség beleavatkozzék a magánügyeimbe. Elég gazdag vagyok hozzá, hogy megkíméljem a rendőrséget ennek az ügynek a költségeitől.”

A gróf visszahívta Baptistint, aki közben kiment.

– Menjen vissza Párizsba – mondotta Monte Cristo –, és hozza ki ide minden otthon maradt cselédemet... Szükségem van rá, hogy valamennyien Auteuilban legyenek.

– De otthon nem marad akkor senki sem, gróf úr? – kérdezte Baptistin.

– Dehogynem, a kapus.

– Gondolja meg, gróf úr, hogy a kapus fülkéje messze esik a háztól.

– No és?

– Hát bizony kifoszthatnák az egész lakást anélkül, hogy ő a legkisebb neszt is meghallaná.

– Ugyan ki?

– Hát a tolvajok.

– Oktondi egy ember maga, Baptistin. Ha a tolvajok kifosztanák az egész lakásomat, az feleannyi bosszúságot sem okozna, mintha valaki rosszul látja el a szolgálatát.

Baptistin meghajolt.

– Értse meg hát – mondta a gróf –, hozza ki az egész személyzetet egy szálig, de minden úgy maradjon, ahogy rendesen szokott lenni. Csak a földszinti ablaktáblákat zárja be.

– És az első emeletieket?

– Jól tudja, hogy azokat sose szoktuk bezárni. Menjen.

A gróf kijelentette, hogy egyedül ebédel a szobájában, és csak Ali szolgálja ki.

Megszokott nyugalmával és mértékletességgel evett. Ebéd után intett Alinak, hogy kövesse. A kiskapun át távozott, végigment a bois de Boulogne-on, mintha csak sétálgatna, rátért a Párizs felé vezető útra, és mire besötétedett, ott állt a Champs-Élysées-i háza előtt.

Minden sötét volt, csak a kapus lakásából szivárgott ki egy kis gyenge fény. Ez a lakás csakugyan mintegy negyven lépésnyire volt a háztól, éppen ahogy Baptistin mondta.

Monte Cristo egy fának támaszkodott, és szinte csalhatatlan tekintetével átkutatta a kettős fasort, jól szemügyre vette a járókelőket, megfigyelte a szomszédos utcákat is, hogy vajon nem leskelődik-e onnan valaki. Tíz perc leteltével már bizonyos volt benne, hogy senki sem leselkedik utána. Ekkor Alival együtt bement és a személyzeti lépcsőn, amelynek a kulcsa nála volt, belépett hálószobájába anélkül, hogy egyetlen függönyt félrehúzott vagy elmozdított volna. Még a kapus sem gyaníthatta, hogy a ház, amelyet ő üresnek vélt, visszakapta legfőbb lakóját.

Amint a gróf a hálószobához ért, intett Alinak, hogy álljon meg, azután bement az öltözőfülkébe, és alaposan átvizsgálta. Minden a szokott rendben volt, az értékes íróasztal a helyén állt, és a kulcs benne volt az íróasztal fiókjában. Kétszeresen ráfordította, majd kihúzta a kulcsot, visszatért a hálószoba ajtajához, levette róla a külön zárólemezt és belépett.

Ezalatt Ali egy asztalra helyezte azokat a fegyvereket, amelyeket a gróf kért, vagyis egy rövid karabélyt meg egy pár kétcsövű pisztolyt, amelynek egymás fölött levő két csövével éppolyan biztosan lehetett találni, akár a céllövő pisztolyokkal.

Ilyen módon felfegyverkezve, a gróf öt ember életét tartotta a kezében.

Fél tízre járt. A gróf és Ali sebtében megettek egy falat kenyeret, és megittak egy-egy pohár spanyol bort, azután Monte Cristo félretolta a faburkolat egy elmozdítható lemezét, aminek segítségével átláthatott egyik szobából a másikba. Pisztolyai és karabélya keze ügyében voltak, és Ali, aki mellette állott, olyan kis arab bárdot szorongatott, amelynek alakja a keresztes háborúk óta nem változott.

A hálószoba egyik ablakából, amely az öltözőfülke mellett volt, a gróf kiláthatott az utcára.

Két óra telt el így. A legmélyebb sötétség vette őket körül, de ennek ellenére Ali, a maga vele született képességénél fogva, és a gróf, bizonyára hosszú gyakorlata következtében, a vak éjszakában is meglátták az udvaron levő fák lombjának leggyengébb remegését is.

A kapusfülke gyenge kis világossága már régen-régen kialudt. Valószínűnek látszott, hogy a támadás, ha csakugyan terveztek ilyen támadást, a földszinti lépcsőn és nem valamelyik ablakon keresztül fog megtörténni. Monte Cristo úgy vélekedett, hogy a gonosztevők nem a pénzére, hanem az életére törnek. Így tehát a hálószobájában fogják megtámadni, és a hálószobába vagy a titkos lépcsőn vagy az öltözőfülke ablakán keresztül fognak behatolni.

Alit a lépcsőház ajtaja elé állította, és ő maga továbbra is az öltözőben őrködött.

Az Invalidusok tornyában háromnegyed tizenkettőt ütött az óra. A nyugati szél párás fuvallata továbbvitte a három óraütés panaszos rezgését.

Alig enyészett el az utolsó ütés, a grófnak úgy rémlett, mintha az öltözőfülke felől gyenge neszt hallott volna. Ezt az első zajt vagy inkább első reccsenést egy második, majd egy harmadik követte. A negyediknél a gróf már tudta, mihez tartsa magát.

Egy biztos és gyakorlott kéz azzal volt elfoglalva, hogy gyémánttal kivágja az egyik ablak üvegét.

A gróf érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Bármennyire megedzett is bennünket a veszedelem, akármennyire is elkészültünk rá, mégis mindig ráébredünk szívünk dobogásáról és egész testünk remegéséről, hogy milyen hatalmas különbség van az álom és valóság, a terv és annak kivitele között.

Monte Cristo csak egy jellel figyelmeztette Alit. Ali megértette, hogy a veszedelem az öltözőfülke felől fenyeget, és gyorsan gazdája mellé húzódott.

Monte Cristo most arra volt kíváncsi, vajon hány és miféle ellenséggel áll szemben.

Az az ablak, amelyen a betörő dolgozott, éppen szemközt volt azzal a nyílással, amelyen át a gróf jól szemügyre vehette az öltözőfülkét. Szeme így egészen az ablakra tapadt: a homályban egy sötét árnyék rajzolódott ki. Majd az egyik ablak hirtelen teljesen sötét lett, mintha kívülről egy papírlapot ragasztottak volna rá, utána pedig az ablaküveg megreccsent anélkül hogy leesett volna. A mesterséges nyíláson kéz nyúlt be és az ablakkilincset kereste. Egy másodperc múlva kinyílt az ablakszárny, és egy ember belépeti a szobába. Egyedül volt.

– No, ez igazán merész egy gazfickó – mormogta a gróf.

Ebben a pillanatban érezte, hogy Ali gyengén megérinti a vállát. Megfordult: Ali az utcára néző ablakra mutatott.

Monte Cristo három lépést tett az ablak felé. Jól ismerte a hűséges szolga végtelenül finom érzékét. Valóban, most ő is megpillantott egy másik férfit, aki egy kapu aljában, valami sarokkőre állva tekintetével követte, hogy mi történik a grófnál.

– Helyes! – mondta. – Tehát ketten vannak: az egyik működik, a másik lesben áll.

Intett Alinak, hogy ne veszítse szem elől az utcán levő embert, és visszatért az öltözőben dolgozóhoz.

Az a férfi, aki kimetszette az ablakot, már bent volt a szobában, és kinyújtott karral igyekezett tájékozódni.

Végre úgy látszott, teljesen kiismerte magát. Az öltözőben két ajtó volt, mind a kettőt elreteszelte.

Mikor a hálószoba ajtajához közeledett, Monte Cristo azt hitte, hogy oda akar bejönni, és elővette egyik pisztolyát, de akkor rájött, hogy a betörő mindössze biztonságba akarta helyezni magát, és elreteszeli az ajtókat. Egyszerű óvatosság volt az egész. Az éjszakai látogató mit sem sejtett arról, hogy a gróf milyen gondosan levette a tolózár tetejét, és abban a hitben volt, hogy otthon érezheti magát és nyugodtan végezheti munkáját.

A betörő, egyedülléte és biztonsága tudatában, hatalmas zsebéből elővett valamit, amit a gróf nem látott, azt a valamit rátette egy asztalkára, majd egyenesen az íróasztalhoz ment a zár után tapogatott, és észrevette, hogy várakozása ellenére a kulcs nincs benne.

Az ablakkimetsző azonban előrelátó férfiú volt, és a gróf hamarosan hallotta, amint a vason vassal motoz, azzal a zajjal, amelyet a zár kinyitása végett elhívott lakatos zörgő kulcscsomójával okoz. A tolvajok fülemülének nevezik ezeket a kulcsokat kétségtelenül azért, mivel boldogan hallgatják a hangját éjszakának idején, mikor a zárban megcsikordul.

– Ó – mormogta Monte Cristo csalódott mosollyal –, hiszen csak tolvaj!

De a betörő a sötétben nem talált rá a megfelelő szerszámra. Ekkor ahhoz a tárgyhoz folyamodott, amelyet az asztalkára tett, megnyomott egy rugót, mire halvány fény gyulladt ki, de ahhoz elég volt, hogy világot vessen a betörő kezére és arcára.

– No, nézd csak! – jegyezte meg Monte Cristo, és meglepetten hátrált. – Hiszen ez...

Ali felemelte a bárdját.

– Meg ne moccanj – mondta halkan Monte Cristo –, és hagyd békén a bárdodat, nincs itt már fegyverre szükség.

Majd még halkabban tett hozzá néhány szót mert bármilyen halk volt is az iménti meglepett felkiáltás, a férfi beléremegett, és mozdulatlan maradt, az ókori köszörűs pózába merevedve. A gróf még néhány utasítást adott, mire Ali azonnal lábujjhegyen távozott, és a fülke faláról leakasztott egy fekete ruhát meg egy háromszögletű kalapot. Ezalatt Monte Cristo sietve levetette kabátját, mellényét és ingét, és ablak hasadékán átszűrődő gyenge kis fénynél látni lehetett a gróf mellén egy hajlékony és testhez simuló finom páncélinget, amilyet Franciaországban talán XVI. Lajos király viselt utoljára, aki mindig a tőrdöfésektől félt, és mégis nyaktiló oltotta ki életét.

Ez a páncéling csakhamar eltűnt egy hosszú reverenda alatt, mint ahogy a gróf haja egy tonzúrás paróka mögé bújt. A parókára került a háromszögletű kalap, és ezzel a gróf is átalakult abbévá.

A betörő, mivel több neszt nem hallott, újra nekilátott, és míg Monte Cristo abbévá változott, ő visszatért az íróasztalhoz, amelynek zárja már recsegni kezdett a szerszám hatására.

– Helyes! – mormogta a gróf, mert a betörő nem ismerhette a zár ravasz szerkezetét, akármilyen ügyes volt is különben. – Helyes! Azzal bizony eljátszogathatsz egy jó darabig!

Ezzel az ablakhoz lépett.

A másik férfi, akit a sarokkövön látott állni, már leszállt onnan, és még mindig az utcán járkált. De különösképpen nemigen törődött vele, hogy akár az avenue des Champs-Élysées, akár a faubourg Saint-Honoré felől megláthatják, csak azon törte magát, hogy lássa, mi történik a grófnál, és minden figyelme arra irányult, hogy láthassa, mi megy végbe az öltözőfülkében.

Monte Cristo most hirtelen a homlokára ütött, és félig nyitott ajkán halk nevetés buggyant ki.

Azután Alihoz lépett:

– Maradj itt – mondta egészen halkan –, a sötétből el ne mozdulj, és akármilyen zajt hallasz, vagy bármi történik, ne gyere be, és ne mutatkozz addig, amíg nem szólítalak.

Ali a fejével intett, hogy megértette és engedelmeskedik. Ekkor Monte Cristo egy előre meggyújtott gyertyát vett ki egy szekrényből, és mikor a tolvaj legjobban belemélyedt a zárkinyitás munkájába, csendesen benyitott az ajtón. Gondosan ügyelt rá, hogy a kezében tartott gyertya fénye jól megvilágítsa az arcát.

Az ajtó olyan halkan nyílt ki, hogy a tolvaj semmi zajt sem hallott, de legnagyobb ámulatára látta, hogy a szoba hirtelen megvilágosodik.

Hátrafordult.

– Adj isten jó estét, kedves Caderousse úr – kezdte Monte Cristo. – Mi az ördögöt csinál itt ilyenkor?

– Busoni abbé! – kiáltott fel Caderousse.

Mivel nem értette, hogy ez a különös jelenség hogyan jöhetett be hozzá, hiszen minden ajtót bezárt, leejtette a nagy csomó tolvajkulcsot, s a megdöbbenéstől mozdulatlanul és elképedve állt a helyén.

A gróf most Caderousse és az ablak közé állt, ilyen módon elzárta a megrémült tolvaj menekülésének egyetlen útját.

– Busoni abbé! – ismételte Caderousse, és tétován meredt a grófra.

– No igen, persze hogy Busoni abbé – felelte Monte Cristo –, ő, a saját személyében, és nagyon örvendek, hogy rám ismert, kedves Caderousse úr. Ez azt mutatja, hogy jó az emlékezetünk, mert ha nem csalódom, idestova tíz esztendeje, hogy találkoztunk.

Ez a nyugalom, ez a gúny, ez a magatartás egészen megzavarta és megrémítette Caderousse-t.

– Az abbé! Az abbé! – mormogta. A kezét tördelte, és vacogott a foga.

– Így hát meg akarjuk lopni Monte Cristo grófját? – folytatta az állítólagos abbé.

– Abbé úr – mormogta Caderousse, és azon igyekezett, hogy az ablakhoz jusson, ám a gróf könyörtelenül elállta az útját –, abbé úr, kérem, nem tudom... higgye el... esküszöm...

– A bevágott ablak – folytatta a gróf –, a tolvajlámpa egy karika fülemüle, a félig-meddig feltört íróasztal, hiszen ez világos.

Caderousse majd megfulladt nyakkendőjében, valami sarkot keresett, ahová elbújhatna, egy rést, amelyen át eltűnhetne.

– Ugyan már – mondta a gróf –, látom, hogy maga még mindig a régi, kedves gyilkos úr.

– Abbé úr, ha ön mindent tud, azt is tudnia kell, hogy nem én voltam a gyilkos, hanem Carconte. Ezt még a bíróság is elismerte, hiszen csak gályarabságra ítéltek.

– Hát már letöltötte az idejét, hogy amint látom, azzal foglalkozik éppen, hogy visszakerüljön oda?

– Nem, abbé úr. Valaki kiszabadított.

– Az a valaki igazán remek szolgálatot tett a társadalomnak.

– Ó – felelte Caderousse –, csakhogy én megígértem ám...

– Tehát megszökött, és körözik? – kérdezte Monte Cristo.

– Sajnos! Bizony így van – felelte Caderousse nagyon nyugtalanul.

– Rút visszaesés... Ha nem csalódom, ilyen módon könnyen odakerülhet a place de Grève-re, ahol kivégzik. Sebaj, sebaj, diavolo! – mint ahogy az én hazámban mondják...

– Abbé úr, valami kényszerít erre... annak engedelmeskedem...

– Minden gonosztevő ezt állítja.

– A nyomorúság...

– Ugyan hagyja ezt – válaszolta megvetően Busoni –, a nyomor ráviheti arra, hogy kéregessen, hogy egy darabka kenyeret lopjon a péktől, de arra nem, hogy feltörjön egy íróasztalt egy olyan házban, amelyet lakatlannak hisz. Hát mikor Joannes, az ékszerész, leolvasott magának negyvenötezer frankot azért a gyémántért, amelyet én vittem magának, és maga meggyilkolta őt csak azért, hogy a pénz is meg a gyémánt is a magáé lehessen, arra is a szükség vitte rá?

– Bocsásson meg, abbé úr – mondta Caderousse. – Ön egyszer már megmentett engem, mentsen meg másodszor is.

– Nem nagyon merném megtenni.

– Egyedül van, abbé úr? – kérdezte Caderousse, és összetette a kezét. – Vagy csendőrök várnak rám?

– Egyedül vagyok – jelentette ki az abbé –, és megkönyörülnék magán, és futni hagynám, pedig megkockáztatom vele, hogy gyengeségem újabb szerencsétlenséget fog okozni, de akkor meg kell mondania a tiszta igazságot.

– Abbé úr – kiáltott fel Caderousse, és összekulcsolt kézzel lépett Monte Cristóhoz –, bízvást mondhatom, hogy ön az én megmentőm!

– Azt állította, hogy valaki kiszabadította a bagnó-ból?

– Ó, ez úgy igaz, mint ahogyan Caderousse-nak hívnak, abbé úr!

– Ugyan ki?

– Valami angol.

– Mi a neve?

– Lord Wilmore.

– Ismerem: megtudom hát, hogy nem hazudik-e.

– Abbé úr én a színigazat mondom.

– Az angol pártfogolta magát?

– Nem, nem éppen engem, hanem egy fiatal korzikait, akivel össze voltam láncolva.

– Hogy hívták azt a fiatal korzikait?

– Benedettónak.

– Az keresztnév csak.

– Nem volt más neve, talált gyerek volt.

– Az a fiatalember tehát magával együtt szökött meg?

– Igenis.

– Hogy volt ez lehetséges?

– Toulon mellett, Saint-Mandrier-ban dolgoztunk. Tetszik ismerni Saint-Mandrier-t?

– Hogyne ismerném.

– Nohát, mialatt a gályarabok aludtak déli tizenkettő és egy óra között...

– Sziesztázó gályarabok! Nohát, csak sajnálja még valaki a fickókat – mondta az abbé.

– Ejnye! – méltatlankodott Caderousse. – Nem lehet ám szüntelenül dolgozni, az ember mégse kutya!

– Ez a kutyák szerencséje – jegyezte meg Monte Cristo.

– Mialatt tehát mindenki más aludt, mi egy kissé félrevonultunk, átreszeltük láncainkat egy kis reszelővel, amelyet az angol küldött nekünk, és úszva menekültünk el.

– És mi lett Benedettóval?

– Nem tudom.

– Márpedig tudnia kell.

– Igazán nem tudom. Hyéres-ben elváltunk.

Hogy nyomatékot adjon tiltakozásának, Caderousse közelebb lépett az abbéhoz, aki mozdulatlanul, nyugodtan kérdezgetve állt a helyén.

– Hazudik! – jelentette ki Busoni abbé az ellenállhatatlan tekintély hangján.

– Abbé úr!...

– Hazudik! Az az ember ma is a barátja, és könnyen lehet, hogy cinkostársak is.

– Ó, abbé úr!...

– Mióta Toulonból eljött, miből élt? Feleljen.

– Amiből tudtam...

– Hazudik! – ismételte harmadszor az abbé, még erélyesebb hangon.

Caderousse rémülten nézett a grófra.

– Maga abból a pénzből élt – folytatta Monte Cristo –, amit Benedetto adott.

– Hát igen – vallotta be Caderousse. – Benedetto egy nagyúr fia lett.

– Hogyan lehetett egy nagyúr fia?

– Természetes fia.

– És hogy hívják azt a nagyurat?

– Monte Cristo grófjának. Most éppen az ő házában vagyunk.

– Benedetto a gróf fia? – kérdezte Monte Cristo, és most rajta volt a csodálkozás sora.

– Ej, hát kénytelen vagyok azt hinni, mivelhogy a gróf talált neki valami ál-apát, mivelhogy a gróf ad neki havonta négyezer frankot, mivelhogy a gróf a végrendeletében reáhagyott ötszázezer frankot.

– Ah, úgy! – jegyezte meg az ál-abbé. Most kezdte csak érteni a dolgot. – És addig is milyen nevet visel ez a fiatalember?

– Andrea Cavalcantinak hívják.

– Akkor hát ugyanaz a fiatalember, akit Monte Cristo barátom fogadni szokott, és aki feleségül veszi Danglars kisasszonyt?

– Ugyanaz.

– És maga eltűri ezt, nyomorult, holott ismeri a fickó egész életét és gyalázatát?

– Hát csak nem állom az útját egy jó barátom boldogulásának? – felelte Caderousse.

– Igaza van, nem a maga dolga, hogy értesítse Danglars urat, hanem az enyém.

– Ne tegye azt, abbé úr!

– Ugyan miért ne?

– Mert ezzel elveszítenénk a kenyerünket.

– És azt hiszi, majd én előmozdítom a csalásukat, cinkostársuk leszek, csak azért, hogy biztosítsam az ilyen hitvány nyomorultak kenyerét, mint maguk?

– Abbé úr! – mondta Caderousse, és még közelebb lépett.

– Mindent elmondok.

– Kinek?

– Danglars-nak.

– De az irgalmát! – kiáltotta Caderousse. Meztelen kést húzott ki mellénye alól, és belédöfött a gróf mellébe. – Egy mukkot se szólsz, abbé!

Caderousse legnagyobb ámulatára azonban a tőr nemhogy behatolt volna a gróf mellébe, hanem kicsorbulva pattant vissza.

Ugyanakkor a gróf bal kezével megragadta a gyilkos csuklóját, és olyat csavart rajta, hogy a tőr kihullott a megmerevedett kézből, és Caderousse felkiáltott fájdalmában.

A gróf azonban nem törődött a kiáltással, tovább facsarta a bandita csuklóját, míg csak karja ki nem ficamodott, és Caderousse térdre esett, majd arccal a földre zuhant.

A gróf most a gyilkos fejére tette a lábát, és azt mondta:

– Nem is tudom, miért nem zúzom szét a koponyádat, te gonosztevő!

– Kegyelem! Kegyelem! – kiáltott Caderousse.

A gróf levette a lábát Caderousse fejéről.

– Kelj fel! – mondta.

Caderousse feltápászkodott.

– A teremburáját! Micsoda ökle van, abbé úr! – jegyezte meg Caderousse, elhalt karját tapogatva, mert az eleven harapófogó ugyancsak megkínozta. – A teremburáját! Micsoda ököl!

– Csend legyen. Isten erőt adott hozzá, hogy megszelídítsek egy ilyen vadállatot, mint te vagy. Isten nevében cselekszem. Emlékezz vissza erre, nyomorult, és ha most megkímélem az életedet, azzal is Isten szándékait szolgálom.

– Jaj! – nyögött fel fájdalmában Caderousse.

– Vedd ezt a tollat és ezt a papirost, és írd, amit diktálok.

– Nem tudok írni, abbé úr.

– Hazudsz! Fogd ezt a tollat és írj!

Caderousse-t leigázta az erősebb hatalom, leült és írni kezdett:

Uram, az a férfi, akit ön házában fogad, és akinek feleségül szánta a leányát, régi gályarab, aki velem együtt szökött meg Toulonból. Ő viselte az 59-es számot, én pedig az 58-ast. A neve Benedetto volt, de az igazi nevét ő maga sem tudja, mert sohasem ismerte a szüleit.

– Írd alá! – folytatta a gróf.

– Vesztemet akarja?

– Ha a vesztedet akarnám, ostoba, akkor átadnálak a legelső járőrnek. Egyébként; mire ez a levél a címzetthez kerül, valószínű, hogy már semmitől sem kell félned. Írd hát alá.

Caderousse aláírta.

– Cím: Báró Danglars bankár úrnak, rue de la Chaussée-d'Antin.

Caderousse megírta a címet. Az abbé átvette a levelet.

– Most rendben van – mondta. – Eredj.

– Merre?

– Amerről jöttél.

– Ezen az ablakon át menjek ki?

– Ha egyszer ott jöttél be.

– Ön forral ellenem valamit, abbé úr?

– Ostoba, ugyan mit forralnék?

– Akkor miért nem nyitja ki az ajtót nekem?

– Ugyan mire volna jó felébreszteni a kapust?

– Abbé úr, jelentse ki, hogy nem akarja a halálomat!

– Azt akarom, amit Isten akar.

– De esküdjék meg rá, hogy nem üt le, amíg lefelé kapaszkodom.

– Buta és gyáva vagy!

– Mi a szándéka velem?

– Ezt én kérdezem tőled inkább. Megpróbáltam, hogy boldoggá tegyelek és nem lett belőled más, mint gyilkos!

– Abbé úr – mondta Caderousse – tegyen még egy utolsó próbát.

– Jól van! – felelte a gróf. – Ide figyelj, tudod, hogy én mindig állom a szavamat.

– Tudom – jelentette ki Caderousse.

– Ha minden baj nélkül hazaérsz...

– Ha ugyan öntől nem kell tartanom...

– Ha minden baj nélkül hazaérsz, hagyd itt Párizst, hagyd itt egész Franciaországot, és bárhol fogsz élni, amíg becsületesen viselkedel, kerek kis járadékot juttatok neked. Mert ha baj nélkül érsz haza...

– Akkor? – kérdezte Caderousse és összeborzadt.

– Tudni fogom, hogy Isten megbocsátott neked, és akkor én is megbocsátok.

– Olyan igaz, mint ahogy keresztény vagyok: amit mond, az halálos rettegéssel tölt el – hebegte Caderousse hátrálva.

– No gyerünk, siess! – mondta a gróf, és az ablakra mutatott.

Caderousse-t nem túlságosan nyugtatta meg a gróf ígérete, de kibújt az ablakon, és rálépett a létrára.

Ott remegve állt meg.

– Másszál le – parancsolta az abbé keresztbefont karral.

Caderousse most kezdte megérteni, hogy itt már nincs mitől félnie, és lemászott.

A gróf az ablakhoz ment az égő gyertyával, úgyhogy a Champs-Élysées-ről jól látszott az ablakból lemászó férfi, akit egy másik férfi megvilágít.

– Mit csinál, abbé úr? – kérdezte Caderousse. – Hátha erre talál menni egy őrjárat...

Ezzel elfújta a gyertyát és folytatta útját a létrán lefelé. De mégiscsak akkor nyugodott meg teljesen, amikor lába alatt érezte a kert talaját.

Monte Cristo visszatért a hálószobájába, és gyors pillantást vetett a kert felől az utcára. Először Caderousse-t pillantotta meg, aki mikor földre ért, egy kis kerülőt tett a kertben, és létráját a fal külső oldalához támasztotta, hogy másfelé menjen ki, mint amerről bejött.

Majd a kert után a gróf az utcát vette szemügyre, és meglátta, hogy az az ember, aki addig várakozott, most végigrohan az utcán, és odaáll arra a sarokra, ahol Caderousse ki akart mászni.

Caderousse lassan lépkedett fel a létrán, és amint a legfelső fokra ért, kidugta a fejét a fal tetején, hogy meggyőződjön róla, üres-e az utca.

Senkit sem látott, semmi neszt sem hallott.

Az Invalidusok tornyában egyet ütött az óra.

Caderousse akkor lovagolva ült fel a falra, felhúzta maga után a létrát, kívülre állította a fal mellé, és hozzálátott, hogy leszálljon, vagyis inkább lecsúsztatta magát. Ezt a műveletet olyan ügyességgel vitte véghez, amely nagy gyakorlatra vallott.

De amint a lejtőre került, nem volt többé megállása. Hiába látta meg, mikor még csak a létra közepén tartott, hogy valaki a sötétben feléje rohan. Hiába látta meg, hogy egy kar a levegőbe emelkedik, amikor ő földet ér. Mielőtt még védekezhetett volna, ez a kar olyan hatalmasat döfött a hátába, hogy eleresztette a létrát és felkiáltott:

– Segítség!

Egy második döfés csaknem ugyanakkor a lágyékát érte. Végigzuhant a földön, és újra kiáltott:

– Fogják meg a gyilkost!

Végül, mikor már a földön fetrengett, a gyilkos megragadta a hajánál fogva, és most a mellébe szúrt.

Caderousse ismét kiáltani akart, de már csak nyögni tudott, és három sebéből három patakban folyt ki a vére.

A gyilkos, mikor látta, hogy már nem jön hang az áldozat szájára, a hajánál fogva felemelte a fejét. Caderousse-nak a szeme lecsukódott, és a szája eltorzult. A gyilkos, abban a hitben, hogy Caderousse kiszenvedett, visszaejtette a fejét és eltűnt.

Caderousse pedig, mikor érezte, hogy gyilkosa eltávozik, feltápászkodott a könyökére, és elhaló hangon, végső erejével kiáltozta:

– Fogják meg a gyilkost! Meghalok! Segítség, abbé úr, segítség!

A gyászos hangok messze hallatszottak el az éjszaka sötétjében.

Kinyílt a titkos lépcső ajtaja, majd a kert kiskapuja is, és Ali, gazdájával együtt, gyertyákkal sietett a haldoklóhoz.

6

Isten keze

Caderousse még mindig siránkozva kiáltozott:

– Segítség, abbé úr! Segítség!

– No, mi a baj? – kérdezte Monte Cristo.

– Segítsen rajtam! – ismételte Caderousse. – Meggyilkoltak!

– Itt vagyunk! Bátorság!

– Jaj, végem van. Már későn jöttek. Már csak meghalni tudok. Micsoda döfések! És mennyi vér! – Ezzel elájult.

Ali és gazdája fogták a sebesültet, és bevitték az egyik szobába. Odabent Monte Cristo intett Alinak, hogy vetkőztesse le, és szemügyre vette a három szörnyű sebet.

– Istenem! – mondotta. – Olykor bizony késik a bosszú, de azt hiszem, annál tökéletesebben sújt le.

Ali kérdően nézett gazdájára, mintha azt kérdezné, mitevő legyen.

– Eredj el Villefort királyi ügyész úrért. A faubourg Saint-Honorén lakik. Hívd ide. Menet közben ébreszd fel a kapust, és küldd el orvosért.

Ali engedelmeskedett, és otthagyta az ál-abbét az eszméletlen Caderousse-szal. Mikor a szerencsétlen ismét kinyitotta a szemét, a gróf, aki néhány lépésnyire ült tőle, a szánakozás sötét kifejezésével nézte, és mozgó ajka mintha imát mormolt volna.

– Sebészt, abbé úr, sebészt! – kérte Caderousse.

– Már érte mentek – válaszolta az abbé.

– Tudom hogy úgyis hasztalan, hiszen meghalok, de talán valami kis erőhöz segít, és el tudom mondani vallomásomat.

– Miről?

– A gyilkosomról.

– Hát ismeri?

– Még hogy ismerem-e? Már hogyne ismerném, Benedetto az!

– A fiatal korzikai?

– Az.

– Volt rabtársa?

– Igen, az. Ő adta meg nekem a gróf házának tervrajzát, mert kétségtelenül abban reménykedett, hogy megölöm a grófot, s így ő lesz a gróf örököse, vagy hogy a gróf öl meg engem, s így megszabadul tőlem. Az utcán várt reám és meggyilkolt.

– Mikor orvosért küldtem, elhívattam a királyi ügyészt is.

– Későn érkezik – mondta Caderousse –, érzem, hogy elfolyik minden vérem.

– Várjon – mondta Monte Cristo.

Kiment és öt perc múlva egy kis üveggel tért vissza.

A haldokló tekintete merev rémülettel szegeződött a gróf távollétében is az ajtóra, ahonnan ösztönösen várta a segítséget.

– Siessen, abbé úr! – mondta. – Érzem, hogy újra elájulok.

Monte Cristo odalépett, és a kis üvegben levő folyadékból három-négy cseppet öntött a sebesült szederjes ajkára.

Caderousse nagyot sóhajtott.

– Ó – mondta –, az életet önti belém. Még... még...

– Két cseppel több már megölné – válaszolta az abbé.

– Jaj, csak jönne valaki, akinek feljelenthetném a nyomorultat!

– Akarja, hogy leírjam a vallomását? Azután majd aláírja.

– Igen... igen... – mondta Caderousse. A szeme csillogott arra a gondolatra, hogy még a halála után is bosszút állhat.

Monte Cristo ezt írta:

Meghalok, mert meggyilkolt a korzikai Benedetto, aki 59-es szám alatt rabtársam volt a touloni bagnóban.

– Siessen! Siessen! – sürgette Caderousse. – Különben már nem bírom aláírni.

Monte Cristo átnyújtotta a tollat Caderousse-nak, aki összeszedte minden erejét, aláírta a vallomást, majd visszahanyatlott ágyára, és azt mondta:

– A többit majd ön beszéli el, abbé úr. Mondja el, hogy Andrea Cavalcantinak hívatja magát, hogy az Hôtel des Princes-ben lakik, hogy... Jaj, Istenem! Istenem! Meghalok!...

Ezzel Caderousse ismét elvesztette eszméletét.

Az abbé megszagoltatta vele a kis üveget, mire a beteg újra kinyitotta a szemét.

Bosszúvágya önkívülete alatt sem aludt ki.

– Mindent elmond, ugye, abbé úr?

– Mindent, hogyne, sőt még egyebeket is.

– Mit mond még el?

– Elmondom, hogy ennek a háznak a tervrajzát kétségtelenül abban a reményben adta át önnek, hogy a gróf megöli önt. Elmondom, hogy a grófot egy levélben értesítette a készülő betörésről. Elmondom, hogy a gróf távol volt, s ezért a levelet én kaptam kézhez, s azért maradtam itt, hogy magát bevárjam.

– Le fogják fejezni, ugye? – kérdezte Caderousse. – Ígéri, hogy le fogják fejezni? Ezzel a reménnyel halok meg, ez a remény megkönnyíti halálomat.

– Elmondom azt is – folytatta a gróf –, hogy maga mögött jött és leste magát egész idő alatt, hogy mikor távozni látta magát, a fal tövéhez szaladt és elrejtőzött.

– Hát ön látta mindezt?

– Emlékezzék vissza a szavaimra: „Ha minden baj nélkül hazaérsz, tudni fogom, hogy Isten megbocsátott neked, és akkor én is megbocsátok.”

– És mégsem figyelmeztetett? – kiáltott fel Caderousse, és megpróbált feltámaszkodni a könyökére. – Tudta jól, hogy amint innen kiteszem a lábam, rögtön meggyilkolnak, de mégsem figyelmeztetett!

– Nem, mert Benedetto kezében az isteni igazságszolgáltatást láttam, és úgy éreztem, szentségtörést követnék el, ha ellenszegülnék a Gondviselés akaratának.

– Isteni igazságszolgáltatás! Erről ne beszéljen nekem, abbé úr; ha volna isteni igazságszolgáltatás, ön tudja legjobban, hogy sokaknak meg kellett volna már bűnhődniük, és mégse bűnhődnek meg.

– Türelem! – mondta az abbé olyan hangon, hogy a haldokló beléremegett. – Türelem!

Caderousse csodálkozva nézett rá.

– Azonkívül – folytatta az abbé –, Isten irgalma mindannyiunk irányában, mint ahogy irányodban is, ez volt: Isten először atya és csak azután bíró.

– Úgy! Ön hát hisz az Istenben? – kérdezte Caderousse.

– Ha olyan szerencsétlen lettem volna, hogy mostanáig ne higgyek benne, mostantól kezdve hinnék, mikor téged itt látlak – jelentette ki Monte Cristo.

Caderousse az ég felé fenyegetett öklével.

– Hallgasd csak meg, mit tett éretted Isten, akit végső perceidben megtagadsz – mondta az abbé, és kezét a beteg fölé terjesztette ki, mintha szívébe akarná önteni a hitet. – Adott neked egészséget, erőt biztos kenyeret, sőt, jó barátokat is, vagyis olyan életet, amelyet mindenki kedvesnek találhat, akinek tiszta a lelkiismerete, és természetes vágyai vannak. Ahelyett hogy felhasználtad volna az Úrnak ezeket az adományait, amelyeket a maguk teljességében olyan ritkán ad meg, látod, mit tettél: ráadtad magad a semmittevésre, a részegeskedésre, és ittasságodban elárultad egyik legjobb barátodat.

– Segítség! – kiáltott Caderousse. – Nem papra van szükségem, hanem orvosra. Meglehet, hogy nem is vagyok halálosan megsebezve, talán nem is halok meg, hátha meg tudnak menteni!

– Annyira halálos a sebed, hogy az imént adott három csepp orvosság nélkül már régen kiszenvedtél volna. Hallgass hát ide!

– Jaj, micsoda furcsa egy pap ön, ahelyett hogy vigasztalná a haldoklókat, még jobban kétségbeejti őket – mormogta Caderousse.

– Hallgass ide – folytatta az abbé. – Mikor elárultad barátodat, Isten nem kezdett mindjárt verni téged, először csak figyelmeztetett. Nyomorba kerültél és éheztél. Életed felét irigykedéssel töltötted, ahelyett hogy munkával igyekeztél volna elérni valamit, és már-már bűntettre vetemedtél, és ezt önmagad előtt nyomoroddal akartad mentegetni, mikor Isten csodát tett veled, és énáltalam olyan vagyont küldött részedre, amelyre te, az ágrólszakadt szűkölködő, álmodban sem mertél gondolni. Ez a váratlan, nem remélt, hallatlanul nagy vagyon azonban már abban a pillanatban kevés volt neked, amikor a birtokodba került. Meg akartad duplázni. És milyen módon? Gyilkosság útján. Meg is dupláztad, de akkor Isten elhagyott, és az emberi igazságszolgáltatás kezébe kerültél.

– Nem én akartam megölni a zsidót, hanem Carconte.

– Igen – hagyta rá Monte Cristo. – Isten mindenkor irgalmas: ezúttal nem azt mondom, hogy igazságos, mert ha igazságot szolgáltatott volna, nem hagyja meg az életedet, de kegyelmében megengedte, hogy szavaid meghassák a bírákat, és megkímélték életedet.

– No, hiszen! Szép kis kegyelem, amelyik élethossziglan a gályára küld!

– Akkor bizony kegyelemnek tekintetted, nyomorult! Gyáva szíved, amely reszketve félt a haláltól, csak úgy repesett örömében, mikor megtudtad örökös szégyenedet, mert azt mondtad, magadban, amit minden gályarab: a bagnónak van ajtaja, de a sírnak nincs. És igazad is volt, mert a bagno ajtaja sosem remélt módon egyszer csak megnyílt előtted: egy angol Toulonba látogat, mivel megfogadta, hogy két embert kiment a gyalázatból. Választása reád és társadra esik. Az ég másodszor is megsegít. Pénzed is van, nyugalmad is, újrakezdheted az életedet, akit arra ítéltek, hogy életed végéig a gályarabok közt maradj. Akkor, te nyomorult, harmadszor is megkísérted az Istent. Nem vagyok elég gazdag – mondod magadban, mikor többel rendelkeztél, mint bármikor életedben. Ekkor harmadízben is bűnre vetemedel minden ok nélkül, nincs rá semmiféle mentséged. Isten belefáradt, és megbüntetett téged.

Caderousse szemmel láthatólag egyre gyengült.

– Inni – mondta. – Szomjas vagyok... elégek...

Monte Cristo adott neki egy pohár vizet.

– És ez az aljas gonosztevő Benedetto megmenekül! – mondta Caderousse, és visszaadta a poharat.

– Senki sem menekül meg, azt én mondom neked, Caderousse... Benedetto is megbűnhődik!

– Akkor hát ön is meg fog bűnhődni – jelentette ki Caderousse –, mert nem teljesítette papi hivatását... Meg kellett volna akadályoznia, hogy Benedetto engem megöljön.

– Én – mondta a gróf olyan mosollyal, amely megfagyasztotta a haldokló vérét –, én akadályoztam volna meg Benedettót abban, hogy téged megöljön, mikor te az én páncélingemen csorbítottad ki a tőrödet?!... Igen, talán ha alázatos és bűnbánó lettél volna, akkor megakadályozom Benedettót, hogy téged megöljön, de úgy láttam, hogy gőgös és kegyetlen vagy, s akkor engedtem, hadd legyen meg az Isten akarata!

– Nem hiszek Istenben! – hörögte Caderousse. – És te sem hiszel benne... Hazudsz... hazudsz!...

– Hallgass – mondta az abbé –, mert így még az utolsó csepp véred is elfolyik... Ó, hát nem hiszel Istenben, és Isten kezétől halsz meg. Nem hiszel Istenben, márpedig Isten nem kíván mást, csak egy imádságot, egy szót, egy könnycseppet, és máris megbocsát... Isten úgy is irányíthatta volna a gyilkos tőrét, hogy azonnal meghalj. De Isten adott neked még egy negyedórát, hogy magadba szállj... Szállj tehát magadba, szerencsétlen, és bánd meg bűneidet!

– Nem – felelte Caderousse –, nem, nem bánok meg semmit. Mert nincs Isten, nincs Gondviselés, csak véletlenek vannak.

– Van Gondviselés, van Isten – jelentette ki Monte Cristo –, s ennek bizonysága, hogy te itt fekszel kétségbeesetten, tagadva Istent, én pedig itt állok előtted gazdagon, boldogan, egészségesen, és Isten felé tárom ki karomat, Isten felé, akiben te nem akarsz hinni, akiben azonban a szíved legmélyén mégis hiszel.

– De hát kicsoda ön tulajdonképpen? – kérdezte Caderousse, és halódó szemét a grófra vetette.

– Jól nézz meg – mondta Monte Cristo. Fogta az égő gyertyát és saját arcába világított.

– Hát az abbé!... Busoni abbé...

Monte Cristo levette fejéről a parókát, amely elváltoztatta, és előtűnt szép fekete haja, amely olyan harmonikusan keretezte sápadt arcát.

– Ó! – mondta Caderousse rémülten. – Ha nem volna ilyen fekete a haja, azt mondanám, hogy az angol áll itt, ön lord Wilmore.

– Nem vagyok sem Busoni abbé, sem lord Wilmore – jelentette ki Monte Cristo. – Nézz meg csak jobban, erősebben nézz... Gondolj csak legrégibb emlékeidre...

A grófnak e szavaiban valami olyan delejes erő remegett, amelytől a szerencsétlen kimerült érzékei még egyszer fellobbantak.

– Ó, igen, csakugyan! – mondta. – Úgy rémlik, mintha már láttam volna, mintha már ismertem volna valaha.

– Hogyne, Caderousse, hogyne, láttál bizony, és jól ismertél.

– De hát kicsoda ön? És ha már látott, ha már ismert, akkor miért hagyja, hogy meghaljak?

– Mert téged már nem menthet meg semmi, Caderousse. A te sebeid halálosak. Ha meg lehetett volna menteni az életedet, abban az Úr utolsó irgalmát láttam volna, és apám sírjára esküszöm, hogy megkíséreltem volna visszaadni életedet, és azt, hogy a bűnbánat útjára vezesselek.

– Apád sírjára! – mondta Caderousse. Még egyszer fellobbant benne az élet szikrája, és felemelkedett, hogy jobban lássa azt az embert, aki ezt a legszentebb esküvést tette. – De hát ki vagy te?

A gróf figyelemmel kísérte a haldoklás minden pillanatát. Megértette, hogy ez volt az élet utolsó fellobbanása. Odalépett a haldoklóhoz, és nyugodt, de mégis szomorú pillantással nézte.

– Én... – mondta egészen a füléhez hajolva – én...

És félig nyitott ajkán olyan halkan rebbent elő egy név, mintha a gróf maga is félt volna meghallani azt a nevet.

Caderousse, aki térdre emelkedett, kinyújtotta a kezét, kissé hátrább akart hajolni, majd összekulcsolt kezét végső erőfeszítéssel a magasba emelte:

– Istenem, Istenem – mondta –, bocsáss meg, amiért tagadni mertelek. Te élsz, te vagy az emberek atyja az égben, és az emberek bírája a földön. Istenem, Uram, sokáig nem tudtam rólad! Istenem, Uram, bocsáss meg nekem! Istenem, Uram! Fogadj magadhoz engem!

Ezzel Caderousse lecsukta a szemét, hátrahanyatlott, utolsó kiáltás és utolsó sóhaj hagyta el az ajkát.

Tátongó sebei nem véreztek többé. Meghalt.

– Egy! – mondta titokzatosan a gróf, és mereven a holttestre nézett, amelynek arca a szörnyű haláltusa alatt alaposan eltorzult.

Tíz perc múlva megérkezett az orvos meg a királyi ügyész. Egyiket a kapus, másikat Ali vezette. Mindkettőjüket Busoni abbé fogadta, aki a halott mellett imádkozott.

7

Beauchamp

Két héten keresztül egyébről sem esett szó Párizsban, mint arról a merész betörési kísérletről, amely a grófnál történt. A haldokló vallomást írt alá, amelyben Benedettót nevezi meg gyilkosául. A rendőrség minden erejével nekilátott, hogy kinyomozza a gyilkost.

Caderousse kése, a tolvajlámpa, a nagy csomó tolvajkulcs meg a ruhák – a mellény kivételével, amelyet nem találtak meg – a törvényszékre kerültek. A holttestet a hullaházba vitték.

A gróf mindenkinek azt mondta, hogy ez a kaland azalatt esett meg, míg ő auteuili házában tartózkodott, következésképpen csak annyit tudott róla, amennyit Busoni abbé elmondott. Az abbé aznap este merő véletlenségből felkérte, hagy házában tölthesse az éjszakát, mert néhány olyan értékes könyvet akart áttanulmányozni, amely abban a könyvtárban megvolt.

Csak Bertuccio sápadt el mindannyiszor, ahányszor jelenlétében kiestették a Benedetto nevet. De senkinek sem volt rá oka, hogy egyáltalán észrevegye Bertuccio sápadtságát.

Villefort, akit a bűncselekmény megállapítása végett hívtak el, kezébe vette az ügyet, és azzal a szenvedélyes hévvel vezette a vizsgálatot, amellyel valamennyi olyan bűnügyben szokta, ahol ő vihette a szót.

De már eltelt három hét is anélkül, hogy a legerélyesebb nyomozás is eredményre vezetett volna. A társaságban már-már kezdtek megfeledkezni a grófnál történt betörési kísérletről, és arról, hogy a betörőt saját cimborája gyilkolta meg. Most már inkább Danglars kisasszonynak Andrea Cavalcanti gróffal való közeli házasságával foglalkoztak.

A házassági hír már úgyszólván nyilvánosan bejelentettnek számított. A bankár házánál már úgy fogadták a fiatalembert, mint Eugénie vőlegényét.

Írtak az idősebb Cavalcantinak, aki nagyon helyeselte, ezt a házasságot, és kijelentette, mennyire sajnálja, hogy szolgálata teljesen lehetetlenné teszi elhagynia Pármát, ahol tartózkodik, de késznek nyilatkozott kiadni a százötvenezer frank járadéknak megfelelő tőkét.

Abban megegyeztek, hogy a hárommilliót Danglars-nál helyezik el, s a bankár fogja gyümölcsöztetni. Voltak ugyan néhányan, akik a fiatalembert figyelmeztették, hogy jövendő apósának vagyoni helyzete nem egészen szilárd, mert az utóbbi időben ismételten több tőzsdeveszteség érte. A fiatalember azonban önzetlenül és teljes bizalommal hárította el ezeket a híreket, és volt olyan finom lelkű, hogy a bárónak említést sem tett róluk.

Imádta is a báró Andrea Cavalcanti grófot.

Más volt a helyzet Eugénie Danglars kisasszonynál. Mivel ösztönösen gyűlölte a házasságot, Andreát úgy fogadta, mint egy olyan eszközt, amely eltávolítja tőle Morcerf-t. De most, hogy Andrea nagyon is közel került hozzá, szemmel láthatóan idegenkedett Andreától.

Lehet, hogy a báró észrevett valamit, de mivel a fiatal lány visszahúzódását csak szeszélynek tarthatta, úgy tett, mintha semmit sem látott volna.

Ezalatt az a határidő, amelyet Beauchamp kért, lassan lejáróban volt. Albert különben is rájött, hogy Monte Cristo milyen helyesen tanácsolta, hagyja annyiban az ügyet. Azt a cikket senki sem vonatkoztatta a tábornokra, és a janinai várat kiszolgáltató tisztben senki sem ismerte fel a pairek kamarájában helyet foglaló nemes grófot.

Albert azonban mégiscsak úgy érezte, hogy sértés érte mert a néhány sorban bizony sértő szándék nyilvánult meg. Azonkívül nagyon elkeserítette az a mód is, ahogyan Beauchamp véget vetett megbeszélésüknek. Így hát gondolatban mégis mindig a párbajjal foglalkozott, amelynek igazi okát, ha Beauchamp beleegyezik, szerette volna titokban tartani még segédei előtt is.

Beauchamp-t nem látták Albert látogatása óta. Aki kérdezősködött felőle, annak azt felelték, hogy néhány napra elutazott.

Hol volt? Senki sem tudott róla.

Egy reggel Albert-t azzal ébresztette fel komornyikja, hogy Beauchamp úr jött hozzá látogatóba.

Albert megdörzsölte a szemét, utasítást adott, hogy Beauchamp-t vezessék be a földszinten levő kis dohányzóba, majd gyorsan felöltözött és lesietett.

Beauchamp éppen fel-alá sétált a szobában. Amint őt észrevette, megállt.

– Jó jelnek tekintem, hogy nem várta be látogatásomat, amelyre ma készültem, és saját maga jelent meg nálam, uram – kezdte Albert. – Mondja meg hát gyorsan, nyújtsak-e kezet önnek és mondjam: „Beauchamp, vallja be, hogy nem volt igaza, és legyünk továbbra is jó barátok”? Vagy egész egyszerűen azt kell kérdeznem: „Milyen fegyvernemet választott?”

– Albert – mondta Beauchamp olyan szomorúan, hogy a fiatalember megdöbbent – először üljünk le és beszélgessünk.

– Én meg éppen ellenkezőleg úgy gondolom, uram, hogy mielőtt leülnénk talán választ adna inkább?

– Albert – mondta az újságíró –, vannak olyan körülmények, ahol éppen a válaszadásban van a nehézség.

– Majd én megkönnyítem, uram, azzal, hogy megismétlem kérdésemet: visszavonja, igen vagy nem?

– Morcerf, nem érhetjük be egy igennel vagy nemmel, mikor egy olyan ember becsületéről, társadalmi állásáról és életéről van szó, mint Morcerf gróf altábornagy úr, Franciaország pairje.

– Mit kell tehát tenni?

– Azt, amit én tettem, Albert. Azt mondjuk: pénz, idő, fáradság nem számít, amikor egy egész család jó híréről és érdekeiről van szó. Azt mondjuk: nem elég a valószínűség, bizonyosság kell ahhoz, hogy két jó barátot halálos párbajban szembeállítson egymással. Azt mondjuk: ha kardot vagy pisztolyt szegezek egy olyan emberre, akivel három esztendőn keresztül mindig kezet szorítottam, legalábbis tudnom kell, miért teszem ezt, hogy nyugodt lélekkel és azzal a tiszta lelkiismerettel lépjek a küzdőtérre, amire mindenkinek szüksége van, aki kardjával védi meg az életét.

– Nohát! – türelmetlenkedett Morcerf. – Mit jelent ez?

– Ez annyit jelent, hogy Janinából érkezem.

– Janinából? Ön?

– Igenis, én.

– Lehetetlen!

– Kedves Albert, itt az útlevelem, nézze végig a vízumokat: Genf, Milánó, Velence, Trieszt, Delvino, Janina. Megbízik egy köztársaság, egy királyság meg egy császárság rendőrségében?

Albert egy pillantást vetett az útlevélre, azután csodálkozva nézett Beauchamp-ra.

– Ön Janinában volt? – kérdezte.

– Albert, ha ön idegen volna, valami ismeretlen, egy egyszerű lord, mint az az angol, aki három-négy hónappal ezelőtt felelősségre vont, és akit párbajban megöltem, hogy megszabaduljak tőle, akkor nem vettem volna magamnak ennyi fáradságot. De úgy gondoltam, hogy tartozom a megbecsülésnek ezzel a jelével. Egy hétig tartott az út oda, egy hét vissza, négy napot vett el a vesztegzár és negyvennyolc órai ott-tartózkodás. Ez kiteszi éppen az én három hetemet. Ma éjjel érkeztem vissza, és most itt vagyok.

– Istenem! Istenem! Mennyi fölösleges beszéd, Beauchamp! Miért késik azzal, amit hallani akarok öntől?

– Azért, Albert, mert igazán...

– Mintha tétovázna.

– Igen, mert félek.

– Fél bevallani, hogy becsapta a tudósítója? Ó, ne legyen hiú, Beauchamp, vallja be, hiszen senki sem vonja kétségbe a bátorságát.

– Nem erről van szó. Ellenkezőleg...

Albert rettenetesen elsápadt. Beszélni akart, de a szó a torkán akadt.

– Barátom – mondta Beauchamp nagyon gyöngéden –, higgye el, boldogan kérnék bocsánatot öntől, a lelkem mélyéből tenném. De fájdalom...!

– Mi az?

– A hír igazat mondott, barátom.

– Micsoda? Az a francia tiszt...

– Igen.

– Az a Fernand?

– Igen.

– Az az áruló, aki az ellenség kezére játszotta át a várat, amíg a pasa szolgálatában volt...

– Bocsásson meg, hogy kimondom, barátom: ez az ember az ön édesapja volt!

Albert olyan mozdulatot tett, mintha dühében rá akarna rontani Beauchamp-ra, de az nemcsak kinyújtott kezével, hanem még inkább szelíd tekintetével tartotta vissza.

– Nézze, barátom – mondta, és egy papírlapot vett elő a zsebéből –, itt a bizonyíték.

Albert kibontotta a papírlapot. Négy tekintélyes janinai polgár nyilatkozata volt arról, hogy Fernand Mondego ezredes, az Ali Tepelenti vezír szolgálatában álló kiképző ezredes, Janina várát kétezer erszény aranyért átadta az ellenségnek.

Az aláírásokat a konzul hitelesítette.

Albert megingott, és megsemmisülten rogyott le egy karosszékbe.

Most már nem volt semmi ok a kételkedésre, a családi név is betűről betűre megegyezett.

Egy percnyi néma és fájdalmas csend után a szíve összeszorult, nyakán megduzzadtak az erek, és a szeméből patakzott a könny.

Beauchamp mélységes szánalommal nézte a fájdalom rohamában vergődő ifjút és hozzálépett.

– Albert – mondta –, most már megérti, ugye? Mindent magam akartam látni, magam akartam megítélni, mert abban reménykedtem, hogy a magyarázat kedvező lesz az ön édesapjára nézve, és hogy igazságot szolgáltathatok neki. Ezzel ellentétben azonban a kapott tudósítások megállapítják, hogy ez a kiképző tiszt, ez a Fernand Mondego, akit Ali pasa emelt a katonai kormányzói rangra, nem más, mint Fernand de Morcerf gróf; ekkor visszatértem, mivel eszembe jutott az a megtiszteltetés, hogy ön valaha barátságába fogadott, és egyenesen idesiettem.

Albert még mindig ott hevert a karosszékében, kezét a szemére szorította, mintha meg akarta volna akadályozni a napfényt, hogy elhatoljon hozzá.

– Idefutottam önhöz – folytatta Beauchamp –, hogy azt mondjam: Albert, apáinknak a forradalmi és ellenforradalmi időkben elkövetett cselekedeteiért nem lehetünk felelősek. Nézze, Albert, igen kevés olyan ember van, aki azokat a forradalmi időket, amelyben mi születtünk, úgy élte volna át, hogy valami szenny vagy vér ne tapadt volna katonai egyenruhájához vagy bírói talárjához. Albert, a világon senki sem kényszeríthet arra, hogy megverekedjem önnel, amit különben – s ezt bizonyosra veszem – az ön lelkiismerete is bűnül róna fel magának most, hogy minden bizonyíték a kezemben van, és ura vagyok az ön titkának. De felajánlom önnek azt, amit ön immár nem követelhet meg tőlem. Akarja, hogy megsemmisítsük ezeket a bizonyítékokat, nyilatkozatokat, tanúvallomásokat, amelyeknek egyedül én vagyok a birtokosa? Akarja, hogy ez a borzasztó titok kettőnk között maradjon? Becsületszavamra fogadom, hogy soha ki nem ejtem a számon. Mondja, Albert, akarja? Mondja, akarja, barátom?

Albert Beauchamp nyakába borult.

– Micsoda nemes lélek! – kiáltott fel.

– Tessék – mondta Beauchamp, és az iratokat átadta Albert-nek.

Albert idegesen ragadta meg az iratokat, összegyűrte, belehasított és darabokra akarta tépni, de akkor eszébe villant, hogy a szél magával ragadhatná valamelyik darabkáját, és egyszer napvilágra kerülhetne, s ezért a gyertyához lépett, amely még mindig égett, hogy könnyebben rágyújthassanak szivarjaikra, és elhamvasztotta az utolsó darabkáig.

– Drága barátom! Nagylelkű, jó barátom! – mormogta Albert, míg az iratokat égette.

– Feledjük el az egészet, mint valami gonosz álmot – mondta Beauchamp –, tűnjön el, mint ezek a szikrák, amelyek átvillannak ezen a megsárgult papíron, aludjék ki, mint ez az utolsó füst, amely a néma hamuból felszáll.

– Igen, igen – mondta Albert –, hogy ne maradjon egyéb, csak az örök barátság, amelyet megmentőmnek áldozok, az a barátság, amelyet gyermekeink is folytatni fognak, az a barátság, amely mindig arra fog emlékeztetni engem, hogy véremmel, egész életemmel, nevem becsületével az ön adósa vagyok. Mert ha ez kitudódott volna, Beauchamp, kijelentem önnek, golyót röpítettem volna az agyamba. Nem nem, szegény anyám! Őt nem akartam volna megölni ugyanazzal a lövéssel, amely engem a halálba küld.

– Kedves Albert! – mondta Beauchamp.

A fiatalember azonban e váratlan és nem is természetes örömkitörés után csakhamar lecsendesedett, és még jobban hatalmába kerítette valami mélységes szomorúság.

– No, mi az, mi bántja még, kedves barátom?! – kérdezte Beauchamp.

– Az – felelte Albert –, hogy valami eltört a szívemben. Nézze, Beauchamp, nem lehet egy másodperc alatt lemondani arról a tiszteletről, arról a bizalomról és arról a büszkeségről, amelyet az apa mocsoktalan neve ébresztett a fiúban. Ó, Beauchamp! Miként viselkedjem ezentúl vele szemben? Forduljak el, ha homlokon akar csókolni, húzzam el a kezemet, ha meg akarja fogni?... Nézze, Beauchamp, nincsen nálam szerencsétlenebb ember. Jaj, anyám, szegény anyám – mondta Albert, és könnyáztatta szemmel pillantott édesanyja arcképére –, mennyire szenvedtél volna, ha mindezt tudod!

– Ej, no – mondta Beauchamp, megfogva barátja mindkét kezét –, bátorság, barátom!

– De honnan is kerülhetett az az első közlemény az ön lapjába? – kiáltott fel Albert. – Valami ismeretlen gyűlölet, egy láthatatlan ellenség bujkál emögött.

– Akkor eggyel több okunk van rá, hogy bátran viselkedjünk, Albert – mondta Beauchamp. – Nyoma se legyen arcán a felindulásnak. Úgy viselje belül ezt a fájdalmat, mint ahogy a felhő hordja magában a romlást és a halált, ami végzetes titok marad mindaddig, amíg ki nem tör a vihar. Menjen, barátom, arra a pillanatra gyűjtögesse az erejét, amikor már cikáznak a villámok.

– Azt hiszi tehát, hogy még nem értünk a végére? – kérdezte Albert rémülten.

– Nem hiszek én semmit, barátom, de hát minden lehetséges. Igaz is...

– Mi az? – kérdezte Albert, amikor látta, hogy Beauchamp habozik.

– Még mindig nőül akarja venni Danglars kisasszonyt?

– Miért kérdezi ezt éppen most, Beauchamp?

– Mert valahogy úgy képzelem, hogy a szakítás vagy a házasság megkötése összefüggésben van azzal az üggyel, amely ebben a pillanatban foglalkoztat bennünket.

– Hogyan? – kiáltott fel Albert, és homloka tűzben égett. – Azt hiszi, hogy Danglars úr...

– Én csak annyit kérdeztem, hogy mi lesz a házasságával. Az ördögbe is! Ne lásson a szavaim mögött mást, mint amit mondani akarok, és ne tulajdonítson nekik nagyobb fontosságot, mint én!

– Nem – mondta Albert –, ebből a házasságból nem lesz semmi.

– Helyes – felelte Beauchamp.

Azután látta, hogy a fiatalembert ismét szomorú gondolatok gyötrik.

– Nézze, Albert – mondta –, ha rám hallgat, eljön egy kis sétára. Jót fog tenni, ha egyet fordulunk a Bois-ban, akár kocsin, akár lóháton. Azután visszajövünk, megreggelizünk valahol, és ön is megy a maga dolgára, én is a magaméra.

– Nagyon szívesen – válaszolta Albert –, de menjünk inkább gyalog, úgy érzem, jól fog esni, ha kissé kifáradok.

– Rendben van! – egyezett bele Beauchamp.

A két jó barát gyalog indult neki a boulevard-nak. Amint a Madeleine-hez értek, Beauchamp így szólt:

– Ha már itt vagyunk, nézzünk be Monte Cristo úrhoz, legalább ön is szórakozik. Nagyszerűen fel tudja villanyozni az embert, és sohasem faggat senkit. Márpedig nekem az a véleményem, hogy az olyan ember, aki nem szokott kérdezősködni, az a legügyesebb vigasztaló.

8

Az utazás

Monte Cristo felkiáltott örömében, mikor a két fiatalembert együtt látta belépni.

– Ó, remélem, hogy minden félreértés eltűnt, minden tisztázódott és elintéződött? – kérdezte.

– Úgy van – válaszolta Beauchamp –, ostoba mendemondák, amelyek önmaguktól kiégtek, és amelyek ismétlődése esetén ugyancsak erélyesen támadnánk nekik. Így tehát legjobb lesz, ha többé szóba se hozzuk.

– Albert a megmondhatója – folytatta a gróf –, hogy én is ezt a tanácsot adtam neki. Nézzék csak – tette hozzá –, én egyébként azt hiszem, most töltöttem el életem legutálatosabb reggelét.

– Mit művelt? – kérdezte Albert. – Amint látom, az iratait rendezgette.

– Az irataimat? Nem hála istennek, nem! Irataim mindig csodálatosan rendben vannak, hiszen nincsenek is irataim. Hanem Cavalcanti úr iratairól beszélek.

– Cavalcantiéról? – kérdezte Beauchamp.

– Arról bizony! Vagy nem tudja, hogy a gróf vezeti be a társaságba ezt a fiatalembert? – kérdezte Morcerf.

– Szó sincs róla, értsük meg egymást – válaszolt a gróf –, nem vezetek én be senkit, Cavalcanti urat pedig a legkevésbé.

– Aki helyettem elveszi majd Danglars kisasszonyt – folytatta Albert, és mosolyogni próbált –, és mint ahogy képzelheti, kedves Beauchamp, ez nekem szörnyű fájdalmat okoz.

– Micsoda? Cavalcanti veszi feleségül Danglars kisasszonyt? – kérdezte Beauchamp.

– No, mi az? Hát hol él ön? – kérdezte Monte Cristo. – Ön, az újságíró, a Fáma férje! Hiszen egyébről sem beszél egész Párizs!

– És ezt a házasságot ön hozta össze, gróf? – kérdezte Beauchamp.

– Én? Csak csendesen, szerkesztő úr, hogy jut eszébe ilyesmi? Szent isten! Még hogy én hozok össze valami házasságot? Akkor ön nem ismer engem. Ellenkezőleg, minden erőmmel ellene voltam, még azt is visszautasítottam, hogy rám bízzák a kérői tisztet.

– Ó, értem – mondta Beauchamp –, Albert barátunk miatt.

– Énmiattam? – felelte a fiatalember. – Szó sincs róla! A gróf a megmondhatója, mennyit kértem mindig, hogy tegye valahogy lehetetlenné ezt a házasságot, amely szerencsére füstbe ment. A gróf azt állítja, hogy nem neki tartozom érte hálával. Rendben van, így hát az ókoriak példájára oltárt emelek Deo ignoto.[74]

– Nézze – folytatta Monte Cristo –, annyira nem az én érdekem, hogy sem az apóssal, sem a vőlegénnyel nem vagyok valami jó viszonyban. Eugénie kisasszony, aki mint láttam, nem nagyon lelkesedik a házasságért, és észrevette, hogy nincs szándékomban megfosztani drága szabadságától, az egyetlen, aki megtartott jó barátságában.

– És úgy mondja, hogy ez a házasság már küszöbön is áll?

– Hát istenem, bizony igen, mindannak ellenére, amit mondhattam. A fiatalembert nem ismerem. Azt mondják hogy gazdag és jó családból való, az én szememben azonban mindez csak afféle mendemonda. Mindezt az unalomig ismételgettem Danglars úrnak, csakhogy ő mégis belebolondult a luccai fiúba. Annyira mentem, hogy még azt az igen komolynak látszó körülményt is közöltem vele: a fiatalembert kicserélték bölcsőjében, elrabolták kóbor cigányok, vagy elsikkasztotta a nevelője, valami ilyesféle történt vele. Annyit azonban tudok, hogy apja több mint tíz év óta elvesztette szem elől, hogy e tízesztendei kóbor élet alatt a fiú mit csinált, mit nem, csak a Jóisten tudja. Minden hiábavaló volt. Megbíztak vele, hogy írjak az őrnagynak és kérjem tőle az iratokat. Az iratok itt is vannak: Elküldöm nekik, de miként Pilátus, én is mosom a kezem.

– És d'Armilly kisasszony vajon milyen arcot fog vágni, ha megtudja, hogy megfosztják tanítványától? – kérdezte Beauchamp.

– Ej, bizony nem tudom! De azt hiszem, Olaszországba utazik. Danglars-né beszélt a kisasszonyról és kért tőlem ajánlóleveleket néhány impresszárióhoz. Írtam is a Valle Színház igazgatójának, aki némileg lekötelezettem. De mi lelte, Albert? Olyan szomorúnak látszik. Csak nem szerelmes talán tudtán kívül Danglars kisasszonyba?

– Még tudtommal sem – felelte Albert szomorú mosollyal.

Beauchamp elmerült a festmények nézegetésébe.

– De végre is – folytatta Monte Cristo –, mintha ki volna cserélve. Bántja valami? Mondja meg.

– A fejem fáj – felelte Albert.

– Ilyen esetre kitűnő orvosságot ajánlok önnek, kedves vicomte – jegyezte meg Monte Cristo. – Ez a módszer mindig segített rajtam, valahányszor valami bosszúság ért.

– Melyik az az orvosság? – kérdezte a fiatalember.

– A környezetváltozás.

– Igazán? – kérdezte Albert.

– Igazán. És lássa, ebben a pillanatban engem is bánt valami, magam is elutazom. Volna kedve velem tartani?

– Önt bosszúság érte, gróf? – kérdezte Beauchamp. – Ugyan már, micsoda?

– Ej, hát ön könnyen beszél de folyna csak olyan nyomozás az ön házában, amilyen az enyémben folyik!

– Nyomozás? Miféle nyomozás?

– Az a nyomozás, amelyet Villefort úr vezet az én kedves gyilkosom ügyében, aki valami bagnóból szökött gályarab lehet.

– Igaz, igaz! – jegyezte meg Beauchamp. – Hiszen olvastam az újságban. Ki az a Caderousse?

– Úgy látszik, valami provence-i ember. Villefort úr hallott róla, mikor még Marseille-ben élt, és Danglars úr is emlékszik rá, hogy látta valamikor. A királyi ügyész úr olyan buzgalommal viseli a szívén az ügyet, hogy mint látszik, a legnagyobb mértékben érdeklődik a rendőrfőnök úr is, és hogy hála ennek az érdeklődésnek, amelyért borzasztó hálás vagyok, mintegy két hét óta ideküldözik Párizs és a környék minden banditáját azzal az ürüggyel, hogy nem ezek gyilkolták-e meg Caderousse urat. Ebből pedig az következik, hogy ha ez így megy tovább, három hónapon belül nem lesz ebben a szép francia királyságban egyetlen olyan tolvaj vagy gyilkos sem, aki ne ismerné betéve a házam minden zegét-zugát. Így hát én át is engedem nekik mindenestül, és olyan messzire megyek, amilyen messzire csak lehet. Tartson velem, vicomte, magammal viszem.

– Nagyon szívesen.

– Tehát megegyeztünk?

– Meg. De hová megyünk?

– Már mondtam, ahol tiszta a levegő, ahol nincs mende-monda, ahol, bármilyen büszkék vagyunk is, alázatosaknak és kicsinyeknek érezzük magunkat. Szeretem ezt a megalázkodást, én, akit a mindenség urának tartanak, mint Augustust.

– Mégis, hova megy?

– A tengerre, vicomte, a tengerre. Tudja, tengerész vagyok én. Már mint kisgyermeket is a vén óceán ringatott karjaiban, és a szép Amphitrité dajkálgatott.[75] Egyiknek zöld kabátjával s a másiknak égszínkék ruhájával játszadoztam. Úgy szeretem a tengert, mint más ember a kedvesét, és ha sokáig nem láttam, vágyom utána.

– Menjünk, gróf, menjünk!

– A tengerre?

– A tengerre.

– Velem tart?

– Igen.

– Akkor hát, vicomte, ma este az udvaromon fog várni egy útikocsi, amelyben éppúgy ki lehet nyújtózni, mint az ágyban. Négy postaló lesz belefogva. Beauchamp úr, négyen is könnyedén elférnek benne. Volna kedve velünk jönni? Szívesen elviszem.

– Köszönöm, éppen a tengerről jövök.

– Hogyan? A tengerről jön?

– A tengerről vagy csaknem onnan. A Borromei-szigeteken utazgattam.

– Sebaj! Azért csak jöjjön velünk – mondta Albert.

– Nem, kedves Morcerf, értse meg, hogy ha visszautasítom a meghívást, akkor megvan rá a jó okom. Egyébként fontos, hogy Párizsban maradjak – tette hozzá halkabban –, hiszen figyelemmel kell kísérnem az újság híreit.

– Ön igazán jó barátom – jegyezte meg Albert. – Igaza van, figyeljen jól, legyen résen, Beauchamp, és igyekezzék leleplezni azt az ellenségemet, aki napvilágra hozta azt a nyilatkozatot.

Albert és Beauchamp elváltak: utolsó kézszorításuk kifejezte mindazt az érzést, amelyet egy harmadik előtt nem mondhattak el.

– Kitűnő egy fiú ez a Beauchamp! – jegyezte meg Monte Cristo, miután az újságíró eltávozott – Igaz, Albert?

– Bizony kitűnő, szíve van, és én szeretem is lelkem minden melegével. De most, hogy magunkra maradtunk, mondja meg, hová megyünk, noha nekem igazán mindegy.

– Normandiába, ha nincs ellenére.

– Nagyszerű. Falun leszünk, ugye? Nem lesz semmiféle társaság, semmiféle szomszédság?

– Lovagolni fogunk kettesben, kutyáink lesznek, velük járunk majd vadászni, és lesz egy csónakunk, hogy halászhassunk, más nem lesz.

– Éppen erre van szükségem. Csak édesanyámat értesítem, és máris rendelkezésére állok.

– De vajon bele fognak egyezni? – kérdezte Monte Cristo.

– Mibe?

– Hogy Normandiába jöjjön.

– Én? Hát nem vagyok szabad?

– Dehogynem, hogy egyedül jöjjön-menjen, ahová akar, abba igen, azt jól tudom, hiszen eleget találkoztunk Olaszországban.

– Hát akkor?

– De hogy azzal az emberrel menjen el, akit Monte Cristo grófjának neveznek?

– De rossz az emlékezete, gróf.

– Hogy érti ezt?

– Hiszen nemegyszer mondtam már, hogy édesanyám mennyire kedveli önt!

– Az asszony ingatag, mint ahogy I. Ferenc mondta. „Az asszony olyan, mint a hullám” – jelentette ki Shakespeare. Az egyik nagy király volt, a másik nagy költő, de mindegyikük jól ismerte a nőket.

– A nőket igen. De az én anyám nem akármilyen nő, ő az igazi asszony.

– Elnézi egy idegennek, ha nem tudja megkülönböztetni tökéletesen a nyelvük minden finom árnyalatát?

– Azt akarom mondani, hogy nem nagyon osztogatja az érzelmeit, de ha valakit a szívébe zárt, az egy egész életre szól.

– Igazán? – mondta sóhajtva Monte Cristo. – És azt hiszi, kitüntetne azzal, hogy nekem más érzést szentel, mint a legteljesebb közönyt?

– Figyeljen ide! Már mondtam önnek, és megismétlem – folytatta Morcerf –, hogy önnek rendkívüli, sőt, felsőbbrendű lénynek kell lennie.

– Ó!

– Igen, mert az édesanyám nemcsak kíváncsiságból, hanem különös érdeklődésből foglalkozik önnel. Mikor kettesben vagyok vele, csakis önről folyik a szó.

– És arra inti önt, hogy óvakodjék ettől a Manfrédtól?

– Ellenkezőleg, azt mondja: „Azt hiszem, a gróf nemes lelkű ember, azon igyekezzél, hogy megszerettesd magad vele.”

Monte Cristo elfordult, és nagyot sóhajtott.

– Igazán? – mondta.

– Annyira – folytatta Albert –, hogy nemcsak nem fogja ellenezni utazásomat, hanem szívből örül is majd neki, hiszen napról napra ilyesmire akar rávenni.

– Menjen tehát – mondotta Monte Cristo. – Az esti viszontlátásra. Öt órára legyen itt. Éjfélre vagy éjfél után egy órakor ott leszünk.

– Micsoda? Tréport-ban?

– Tréport-ban vagy a környékén.

– Nyolc óra alatt megtesszük a negyvennyolc mérföldet?

– Ez még sok is lesz – jegyezte meg Monte Cristo.

– Annyi bizonyos, hogy ön a csodák embere, és nemsokára nemcsak a vasutat gyűri le, ami Franciaországban nem is valami nagy dolog, de idestova gyorsabb lesz, mint maga a telegráf.

– De addig is, mivel még mindig hat-nyolc órára van szükségünk, hogy odaérjünk, legyen pontos, vicomte.

– Nyugodt lehet, mostantól kezdve semmi más dolgom nincs, mint felkészülni az útra.

– Tehát öt órára.

– Öt órára.

Albert távozott. Monte Cristo mosolyogva feléje bólintott azután mélyen elmerült gondolataiba. Végül is végigsimította a homlokát, mintha magához akarna térni álmodozásából, majd a csengőhöz lépett, és kettőt csengetett.

Monte Cristo kettős csöngetésére belépett Bertuccio.

– Bertuccio mester – mondta a gróf –, nem holnap, nem is holnapután utazom el Normandiába, mint ahogy előbb terveztem, hanem még ma este. Mostantól öt óráig több idő áll rendelkezésére, mint amennyire szüksége van. Értesítse az első állomás lovászait. Morcerf úr is velem jön. Elmehet!

Bertuccio engedelmeskedett. Egy lovas ügetett Pontoise-ba jelenteni, hogy a kocsi pontban hat órakor ér oda. A pontoise-i lovász a következő állomást értesítette nagy sietve, s az megint tovább üzent.

Hat óra múlva valamennyi állomás megkapta az értesítést.

A gróf, mielőtt elindult volna, felment Haydée-hez. Bejelentette, hogy elutazik, megmondta, hová megy, és az egész házat a fiatal lány rendelkezésére bocsátotta.

Albert pontosan megjelent. A utazás eleinte egyhangú volt, de csakhamar élénkebbé lett, már csak gyorsasága miatt is. Morcerf nem is álmodott ilyen sebességről.

– Az önök lomha postakocsija a maga kétmérföldes lassúságával, amit még hátráltat az az ostoba törvény is, amely szerint tilos engedelem nélkül megelőzni egy másik utast, s így valami beteg vagy szeszélyes utas megakaszthat siető és egészséges utasokat, lehetetlenné teszi a jó utazást – jegyezte meg Monte Cristo. – Én kikerülöm ezeket a kellemetlenségeket, mert saját postakocsimon utazom, saját lovaimmal, igaz-e, Ali?

A gróf kihajolt a kocsi ablakán, csettintett egyet a lovaknak, mire azok csaknem repülni kezdtek. A kocsi úgy dübörgött végig a sima úton, mint a mennydörgés, és mindenki megfordult utána, hogy megcsodálja ezt a lángoló meteort. Ali megismételte a csettintést, és mosolyogva mutogatta hófehér fogát, míg izmos kezében a tajtékos gyeplőszárat szorongatta, és ostorával cserdített a lovak felett. A lovak gyönyörű sörénye csak úgy lobogott a szélben. Ali, a puszták gyermeke, most igazán elemében volt, és fekete arcával, égő szemével, fehér burnuszával olyan volt a felkavart porfelhőben, mint a számum szelleme és a vihar istene.

– Ezt a gyönyörűséget még eddig nem ismertem – mondta Morcerf. – Ez a sebesség gyönyörű!

És homlokáról eltűnt az utolsó felhő is mintha a levegő, amelyet hasítottak, magával sodorta volna ezeket a felhőket is.

– De hol az ördögbe talál ön ilyen lovakat? – kérdezte Albert. – Talán saját maga tenyészti ki őket?

– Pontosan így van – felelte a gróf. – Hat esztendővel ezelőtt Magyarországon egy pompás mént találtam amely a gyorsaságáról volt nevezetes. Megvettem, már nem is tudom, mennyiért, hiszen Bertuccio fizette ki. Még abban az évben harminckét csikaja született. Útközben ugyanettől az apaméntől származó ivadékokat fogjuk használni. Valamennyien hasonlóak, tiszta feketék, csak a homlokukon villog egy-egy fehér csillag, mert a kancákat úgy válogatták össze, mint ahogy a pasa részére a háremben a kedvenc nőket válogatják.

– Csodálatos!... De mondja csak, gróf, mit csinál ennyi lóval?

– Mint látja, utazom velük.

– De hiszen nem utazik örökké?

– Ha majd nem lesz rájuk szükségem, akkor Bertuccio eladja őket, és azt állítja, hogy harminc-negyvenezer frankot nyer rajtuk.

– Hiszen nem lesz Európában elég gazdag király ahhoz, hogy meg tudja venni őket.

– Akkor eladja majd valami egyszerű keleti nagyvezírnek, aki inkább kiüríti kincstárát, csak hogy megvehesse a lovakat, mert azt reméli hogy majd csak megtelik ismét a kincstár a rabszolgák munkájából, ha alaposan a talpukra veret.

– Megmondjam, mi jutott hirtelen az eszembe, gróf?

– Mondja meg.

– Az, hogy ön után Bertuccio úr lehet Európa leggazdagabb magánembere.

– Téved, vicomte. Bizonyosra veszem, hogy ha kiforgatná a Bertuccio zsebeit, tíz sou-t sem találna bennük.

– Hogy lehet az? – kérdezte a fiatalember. – Ez a Bertuccio is valami furcsa tünemény? Ó, gróf úr, ne fokozza már a csodákat, mert bizony mondom, semmit sem fogok elhinni önnek.

– Nincsenek nálam csodák, Albert, csak számok és logika, ennyi az egész. Hallgassa csak meg ezt a dilemmát, miért lop a titkár, ha rákerül a sor?

– Ej, hát mert a természetében van – válaszolta Albert, – Azért lop, hogy lopjon.

– Hát bizony, nem így van, téved: azért lop, mert felesége van, gyermekei vannak, becsvágyak fűtik önmaga és családja iránt. Főleg pedig azért lop, mert sohasem tudhatja, mikor bocsátja el a gazdája, és meg akarja alapozni a jövőjét. Nohát Bertuccio úr egyedül áll a világban. Annyit vesz ki az erszényemből, amennyit akar, nem is kérem számon, és bizonyos benne, hogy nem küldöm el.

– Ugyan miért?

– Mert úgysem találnék nála jobbat.

– Ez hamis okoskodás, valószínűségeken alapszik.

– Szó sincs róla. Én bizonyos vagyok a dolgomban. Az én szememben az a jó szolga, akinek élete és halála fölött rendelkezhetem.

– És Bertuccio élete és halála fölött joga van rendelkeznie? – kérdezte Albert.

– Igen – válaszolta hidegen a gróf.

Vannak szavak, amelyek éppúgy lezárják a beszélgetést, mint valami vasajtó. A gróf „igen”-je ilyen szó volt.

Az út hátralevő részét egyenlő sebességgel tették meg. A harminckét ló, nyolc állomásra felosztva, nyolc óra alatt futotta be a negyvennyolc mérföldnyi utat.

Az éjszaka közepén érkeztek meg egy gyönyörű park kapujához.

A kapus ébren volt, és kitárt kapuval fogadta őket. Az utolsó állomás lovásza küldött neki értesítést.

Hajnal fél három volt, amikor Morcerf-t felvezették a lakosztályába. Fürdő és kész vacsora várta. Az inas, aki a kocsi hátsó bakján ült az egész úton, rendelkezésére állott. Baptistin, aki elöl ült a bakon, a gróf szolgálatára volt.

Albert megfürdött, megvacsorázott és lefeküdt. A tenger hullámainak édesbús zenéje ringatta álomba. Mikor felkelt, egyenesen az ablakhoz ment, kinyitotta és máris egy kis teraszon állt. Előtte a tenger, vagyis a végtelenség, mögötte pedig egy gyönyörű park, amely kicsiny erdőbe torkollott.

Az egyik, eléggé tágas öbölben szűk bordájú, magas árbocú kis korvett ringott. Az árboc tetején lobogó lengett, Monte Cristo címerével: aranyhegy emelkedik az égszínkék tenger fölé, a tetején kereszt, ami célzás is lehet a grófnak a Kálváriára emlékeztető nevére. Ezt a hegyet az aranyhegynél is értékesebbé varázsolta az Úr szenvedése és az isteni vérrel megszentelt megalázó kereszt. De éppúgy vonatkozhatott ennek az embernek személyes szenvedésére és újjászületésére is amelyet titokzatos múltja sötéten eltakart. A vitorlás körül több kis halászhajó himbálózott. Ezek a szomszédos falucskák halászaié voltak, és alázatosan várakoztak királynőjük parancsszavára.

Ott, mint mindenütt, ahol Monte Cristo tartózkodni szokott, akár csak két napig is, az élet a legnagyobb kényelemmel volt berendezve. Éppen ezért a szállás azonnal otthonosnak tetszett. A helyén volt minden, az utolsó szegig.

Albert az előszobában két puskát és minden más, vadászathoz szükséges eszközt talált. Egy magasabban fekvő földszinti szobában pedig mindenféle elmés szerszámok voltak felhalmozva, amelyeknek használatát a személyesen halászó, de türelmes és lassú mozgású, vérbeli angol halászok még nem tanulták el a francia halászoktól.

Az egész nap különféle gyakorlatokkal telt el, amelyekben egyébként Monte Cristo igen kitűnt: lelőttek egy tucatnyi fácánt a parkban, a patakokban jó csomó pisztrángot fogtak, egy tengerre néző kioszkban ebédeltek, és a könyvtárban itták meg teájukat.

Harmadik nap estefelé Albert, fáradtan ettől az életmódtól, amely Monte Cristo számára csak játéknak látszott, elaludt egy karosszékben az ablak mellett, a gróf pedig a háza mellett felépítendő üvegház tervét beszélte meg építészével, mikor hirtelen lódobogás hallatszott az országút felől, és Albert felébredt. Kinézett az ablakon és igen kellemetlenül lepte meg, hogy az udvaron saját komornyikját pillantotta meg, akit nem akart magával hozni, hogy kevesebb alkalmatlanságot okozzon Monte Cristónak.

– Miért jött ide Florentin? – kiáltott, és felugrott karosszékéből. – Csak nem beteg az édesanyám?

Ezzel az ajtóhoz rohant.

Monte Cristo szemmel követte és látta, amint a komornyikhoz lép, aki még megállítja lovát és még mindig lihegve, egy lepecsételt csomagot húz ki a zsebéből. A kis csomagban egy újság meg egy levél volt.

– Ki küldte a levelet? – kérdezte Albert idegesen.

– Beauchamp úr – válaszolta Florentin.

– Akkor hát Beauchamp úr küldte önt?

– Igenis, uram. Magához hívatott, pénzt adott útiköltségre, postalovat hozatott, és szavamat vette, hogy meg sem állok, amíg önhöz nem érek: tizenöt óra alatt tettem meg az utat.

Albert remegve bontotta fel a levelet: az első soroknál felkiáltott, és reszketve nyúlt az újság után.

De szeme előtt hirtelen minden elsötétedett, lába roskadozni kezdett, és ha a karját feléje nyújtó Florentin fel nem fogja, lerogyott volna.

– Szegény fiatalember! – mormogta Monte Cristo olyan halkan, hogy maga sem hallhatta meg a részvét e szavait. – Meg van hát írva, hogy az apák vétkéért a fiak bűnhődjenek meg harmad- és negyedíziglen.

Eközben Albert magához tért, folytatta az olvasást, megrázta verejtéktől izzadt fejét, és összegyűrte a levelet meg az újságot.

– Florentin – mondta –, megbírná még a lova az utat vissza, Párizsba?

– Hitvány, lesántult postaló ez.

– Ó, istenem! És mit csinált a család, mikor elindult?

– Elég nyugodtak voltak. Hanem mikor visszamentem Beauchamp úrtól, a grófnét könnyek között találtam. Magához hívatott, hogy megtudja, mikor tetszik hazajönni. Erre elmondtam neki, hogy Beauchamp úr önhöz küld. Első pillanatban mintha ki akarta volna nyújtani a karját, hogy visszatartson, de aztán meggondolta: „Menjen csak, Florentin – mondta –, és hívja haza.”

– Igen, anyám, igen – jelentette ki Albert –, megyek légy nyugodt, és akkor jaj annak az alávalónak!... De mindenekelőtt haza kell utaznom.

Visszatért abba a szobába, ahol Monte Cristót magára hagyta.

Egészen más ember lett belőle: ez az öt perc elég volt ahhoz, hogy rányomja a szenvedés bélyegét. Mikor kiment, egészen nyugodt volt az arca, visszatérve hangja megváltozott, arcán lázrózsák égtek, szikrázó szemét kék karika vette körül, és tántorgott, mint a részeg.

– Gróf – mondta –, hálásan köszönöm kedves vendégszeretetét. Szerettem volna tovább élvezni, de hirtelen vissza kell térnem Párizsba.

– De hát mi történt?

– Nagy szerencsétlenség. De engedje meg hogy elutazzam, az életemnél is drágábbról van szó. Könyörgök, gróf, ne kérdezzen semmit csak adjon egy lovat!

– Istállóim rendelkezésére állnak, vicomte – válaszolta Monte Cristo –, de halálosan kifárad egy ilyen lovaglástól. Üljön inkább hintóba vagy bármilyen kocsiba.

– Nem, az hosszadalmas volna, azonkívül pedig szükségem is van arra a fáradságra, amelytől óvni akar: jót fog most tenni.

Albert tántorogva tett néhány lépést, mint akit golyó ért, és az ajtónál levő székre rogyott.

Monte Cristo nem vette észre ezt a második ájulást. Az ablaknál állt és kikiáltott:

– Ali, azonnal lovat Morcerf úrnak! Siessenek vele, nagyon sürgős!

Albert e szavak hallatára magához tért. Kirohant a szobából. A gróf nyomon követte.

– Köszönöm! – mormogta a fiatalember, és nyeregbe szállt. – Ön is térjen haza, amilyen gyorsan csak lehet, Florentin. Van valami jelszó ahhoz, hogy másik lovat adjanak?

– Nincs semmi, csak át kell adni azt a lovat, amelyen érkezik. Azon nyomban másikat nyergelnek önnek.

Albert már el is indult, de aztán hirtelen megállt.

– Meglehet, hogy váratlan távozásomat különösnek, esztelennek fogja találni – jegyezte meg a fiatalember. – Meg sem érti, mennyire kétségbe ejthet valakit néhány sor egy újságban. Tessék! – tette hozzá, és odadobta neki az újságot. – Olvassa el, de csak akkor, mikor már nem leszek itt, hogy ne láthassa arcom pirulását.

És míg a gróf felvette a ledobott újságot, Albert megsarkantyúzta a lovát. A paripa nem győzött ámulni, hogy van olyan lovas is, aki szükségét látja vele szemben az efféle hajszolásnak, és úgy nekiiramodott, mint a nyíl.

A gróf végtelen szánalommal nézett a fiatalember után, és csak akkor pillantott az újságba, mikor Albert egészen eltűnt a szeme elől. Ezt olvasta:

Az a janinai pasa szolgálatában álló francia tiszt, akiről három héttel ezelőtt az „Impartial” cikket adott közre, s aki nemcsak hogy Janina erődjeit szolgáltatta ki a törököknek, hanem saját jótevőjét is, abban az időben valóban a Fernand nevet viselte, mint ahogy tisztelt laptársunk megírta. Azóta azonban, keresztnevéhez hozzáfűzte nemesi rangját és címét is.

Ma Morcerf gróf úrnak hívják, és tagja a pairek kamarájának.

Így hát az a szörnyű titok, amelyet Beauchamp olyan nagylelkűen eltemetett, feltámadt, mint valami kísértet, és egy kegyetlenül jól értesült újság harmadnapra rá, hogy Albert Normandiába utazott, közreadta azt a néhány sort, amely a szerencsétlen fiatalembert csaknem az őrületbe kergette.

9

Az ítélet

Albert reggel nyolc órakor úgy rontott be Beauchamp-hoz, mint a vihar. A komornyik már tudta, hogy jönni fog, és Morcerf urat bevezette gazdája szobájába. Beauchamp éppen fürödni készült.

– Hát mit tegyünk? – kérdezte Albert.

– Szegény barátom, már vártam önt – válaszolta Beauchamp.

– Itt vagyok. Fölösleges kijelentenem, hogy sokkal lovagiasabbnak és jobb szívűnek tartom önt, semmint feltenném, hogy bárki előtt is szóba hozta a dolgot. Nem, barátom. Érzéseiről egyébként is tanúskodik a küldönc, akit hozzám menesztett. Így hát ne fecséreljük az időt üres szavakkal: sejt-e valamit, hogy honnan származik az egész ügy?

– Két szóval elmondom azonnal.

– Helyes, de előbb el kell mondania azt az alávaló árulást, minden legapróbb részletével, barátom.

Beauchamp elmesélte a szégyentől és fájdalomtól lesújtott fiatalembernek azokat az eseményeket, amelyeket mi majd híven el fogunk ismételni.

Két nappal ezelőtt ez a cikk már megjelent az Impartial-on kívül egy másik újságban is. Az ügyet még nyomatékosabbá tette, hogy az említett lap köztudomás szerint a kormányhoz tartozik.

Beauchamp éppen reggelizett, mikor szemébe tűnt a cikk. Azonnal bérkocsit hozatott, és reggelijét félbehagyva, az újság szerkesztőségébe sietett. Noha Beauchamp homlokegyenest ellenkező politikai álláspontot foglalt el, mint a vádló lap szerkesztője, az illető, mint ahogy olykor, sőt, elég gyakran megesik, meghitt barátja volt.

A szerkesztő éppen saját lapját olvasta, és gyönyörködött a cukorrépáról szóló vezércikkben, amely valószínűleg az ő szakmájába vágott, mikor Beauchamp betoppant hozzá.

– No, ha éppen kezében van az újság – mondta Beauchamp –, nem kell magyaráznom, kedves barátom, hogy mi szél hozott ide.

– Csak nem a cukornád mellett tör lándzsát? – kérdezte a kormánypárti lap szerkesztője.

– Nem – válaszolta Beauchamp –, ez a kérdés nagyon távol áll tőlem. Egészen más ügyben jöttem.

– Milyen ügyben?

– A Morcerf-féle cikk dolgában.

– Á, csakugyan? Ugye, milyen furcsa dolog ez?

– Olyan furcsa, hogy szinte a rágalmazás határán mozog, és azt is kockáztatja, hogy igen kétes kimenetelű perbe keveredik miatta.

– Szó sem lehet róla. A cikkel együtt kezünkbe került az összes bizonyíték is, és meg vagyunk róla győződve, hogy Morcerf úr veszteg marad. Egyébként közérdek, hogy leleplezzük azokat a hitvány embereket, akik méltatlanul viselik magas méltóságukat.

Beauchamp meghökkent.

– De ugyan ki bocsátotta rendelkezésükre ezeket a bizonyítékokat? – kérdezte. – Mert az én lapom amely elsőnek adott hírt az egészről, bizonyítékok hiányában kénytelen volt elállni a továbbiaktól, márpedig nekünk sokkal inkább érdekünkben áll leleplezni Morcerf, urat, mint önöknek, mivelhogy ő Franciaország pairje, és a mi lapunk ellenzéki újság.

– Istenem, ez igazán egyszerű. Nem mi futottunk a botrány után, magától jött ide. Tegnap hozzánk érkezett egy ember Janinából, magával hozta az ügy valamennyi iratát, és mikor mi vonakodtunk tőle, hogy a vádat szellőztessük, kijelentette, hogy visszautasításunk esetén a cikk egy másik lapban fog napvilágot látni. Nahát, azt csak tudja, Beauchamp, hogy egy ilyen fontos hírt nem engedhetünk ki a kezünkből. Most tehát a dolog kipattant. Szörnyűséges, és visszhangra lel majd egész Európában.

Beauchamp megértette, hogy nem segíthet rajta, és kétségbeesetten távozott, hogy hírt adjon Morcerf-nek.

Azt azonban nem írhatta meg Albert-nek, mert amit most elmondunk, az a küldönc elindulása után történt, hogy még aznap, a pairek kamarájában nagy izgalommal vették és tárgyalták a hírt a magas gyülekezetnek máskor oly nyugodt csoportjai. Csaknem valamennyien az ülés megkezdése előtt érkeztek, és meghányták-vetették a szörnyű eseményt, amely az egész közvéleményt foglalkoztatni fogja, és az előkelő testület egyik legismertebb tagjára vonatkozik.

Halkan olvasták a cikket, magyarázatokkal és visszaemlékezésekkel tarkították, amelyek még jobban megvilágították az eseményeket. Morcerf grófot nem valami nagyon szerették társai. Mint minden felkapaszkodott ember, ő is kénytelen volt bizonyos leereszkedő gőggel viselkedni, hogy rangja érvényesüljön. Az igazi arisztokraták mulattak rajta, a tehetségesebbek távol tartották maguktól, a valóban kiválóak ösztönösen megvetették. Ilyen kellemetlen helyzetben kellett most a grófnak meghoznia az engesztelő áldozatot. Mivel az Úr őt szemelte ki áldozatul, mindenki kígyót-békát kiálthat reá.

Csak éppen maga Morcerf gróf nem tudott semmiről. Nem kapta kézhez azt az újságot, amely a becsületsértő hírt hozta, és az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy leveleket írt, és egyik lovát próbálta ki.

A megszokott időben megjelent tehát, emelt fejjel, büszke tekintettel, dölyfös tartással kiszállott kocsijából, áthaladt a folyosókon, és belépett a nagyterembe anélkül, hogy észrevette volna, hogy a teremőrök semmibe veszik, és kollégái csak tessék-lássék köszönnek neki.

Mikor belépett, az ülés már több mint egy félórája folyt.

Noha a gróf, mint már mondottuk, semmiről sem tudott, tehát nem változtatott megszokott arckifejezésén és magatartásán, arca és megjelenése ezúttal a szokottnál is dölyfösebbnek tetszett és jelenlétét most valamennyien olyan botrányosnak találták ebben a becsületére kényes gyülekezetben, hogy mindannyian illetlenségnek, többen hencegésnek, egynéhányan pedig sértésnek fogták fel.

Nyilvánvaló volt, az egész kamara alig várta már, hogy megkezdje ellene a támadást.

A vádat tartalmazó újság mindegyiknek a kezében volt. De mint ahogy ez már lenni szokott, mindenki habozott, hogy magára vállalja a támadással járó felelősséget. Végül is az egyik tiszteletre méltó pair, Morcerf gróf ismert ellensége, a szószékre lépett, azzal az ünnepélyességgel, amely jelezte, hogy elérkezett a várva várt pillanat.

Ijesztő csend állott be. Csak Morcerf nem tudta, miért szentelnek ilyen mélységes figyelmet annak a szónoknak, akit rendszerint nem szoktak ilyen nagy figyelemre méltatni.

A gróf nyugodtan hallgatta a szónok bevezető szavait, amelyekkel bejelentette, hogy a kamarára nézve olyan fontos, olyan életbevágó kérdésről akar beszélni, amelynél szüksége van a kollégák teljes figyelmére.

Mikor Fernand ezredes és Janina neve először hangzott el, Morcerf gróf olyan rettenetesen elsápadt, hogy az egész gyülekezeten borzongás futott végig és minden tekintet a gróf felé fordult.

Az erkölcsi sebeknek megvan az a különlegességük, hogy el lehet rejteni őket, de egészen sohasem gyógyulnak be. Amint hozzájuk érnek, újra meg újra fájdalmat okoznak, könnyen vérezni kezdenek, mindig elevenek és érzékenyek maradnak.

Az újságcikk felolvasását továbbra is mélységes csendben hallgatták végig, csak utána hangzott fel zúgó morajlás, de az is elhalt, mihelyt a szónok folytatta beszédét. A vádló kifejtette kétségeit, és ecsetelte, hogy milyen nehéz feladat előtt áll: Morcerf úr és az egész kamara becsületéről van szó, amelyet meg akar védeni, s ezért általános vitát követelt ebben az égető, személyes kérdésben. Végül is azt kérte, hogy rögtön indítsanak vizsgálatot, mégpedig olyan gyorsan, hogy meghiúsíthassák a rágalmakat, mielőtt jobban elterjednének, és hogy Morcerf urat visszahelyezhessék abba a méltóságba, amelyre a közvélemény már régóta méltónak találta.

Morcerf olyan lesújtottnak és összetörtnek látszott e váratlan és hatalmas támadás súlya alatt, hogy alig tudott néhány szót kinyögni, és zavaros tekintettel nézett körül. Ez a rémület, amelyet éppúgy tarthattak az ártatlanság csodálkozásának, mint a bűnös szégyenkezésének, némi részvétet ébresztett iránta. A valóban nemes telkű emberek mindig készen állnak a szánalomra, valahányszor ellenségük kétségbeesése túlhalad az ő gyűlöletük határán.

Az elnök a vizsgálatra nézve szavazást rendelt el. Felállással és ülve-maradással szavaztak, és azt a határozatot hozták, hogy megejtik a vizsgálatot.

Megkérdezték a grófot, mennyi időre volna szüksége, hogy igazolására felkészüljön.

Morcerf bátorsága visszatért, mihelyt érezte, hogy e szörnyű csapás után még életben maradt.

– Pair urak – válaszolta –, nem időre van szükség ahhoz, hogy visszautasítsunk egy olyan rágalmat, amellyel ebben a pillanatban ellenem támadtak ismeretlen és sötétben bujkáló ellenségeim. Azonnal, a villámcsapás segítségével kell megadnom a választ arra a villanásra, amely egy pillanatig elkápráztatott. Miért nem onthatom ki véremet védekezés helyett, hogy bebizonyítsam: méltó vagyok rá, hogy önök között lehessek, és önökkel együtt haladhassak?

E szavak a vádlottra nézve kedvező hatást keltettek.

– Azt kérem tehát – folytatta –, hogy a vizsgálatot a lehető leghamarabb folytassák le, és én a kamara elé terjesztem a vizsgálathoz szükséges minden iratomat.

– Melyik napot határozza meg erre a célra? – kérdezte az elnök.

– Mától kezdve mindenkor a kamara rendelkezésére állok – felelte a gróf.

Az elnök csengetett.

– Beleegyezik a kamara, hogy a vizsgálatot még a mai napon lefolytassuk?

– Bele! – hallatszott az egyhangú válasz.

Tizenkét tagú bizottságot neveztek ki, hogy megvizsgálja azokat a bizonyítékokat, amelyeket Morcerf terjeszt elő. A bizottság első ülését este nyolc órára tűzte ki a kamara irodájában. Ha esetleg több ülés válik majd szükségessé, azt is ugyanebben az órában és ugyanebben a helyiségben tartják meg.

Amint ezt a határozatot meghozták, Morcerf engedelmet kért a távozásra. Össze kellett szednie a már régóta gyűjtögetett iratokat, hogy szembeszálljon ezzel a viharral, amelynek álnok és ravasz voltát már jó előre megsejtette.

Beauchamp elbeszélte a fiatalembernek mindazt, amit itt most elmondtunk: csakhogy az ő elbeszélésében élet lüktetett, a miénk ellenben holt szó maradt.

Albert hol reménykedve, hol haraggal, olykor szégyenkezve remegett meg, míg barátja beszélt, mert Beauchamp bizalmas közléséből tudta, hogy apja bűnös, és éppen azon töprengett, hogy bűnös létére miképpen tudja majd bebizonyítani ártatlanságát.

Mikor Beauchamp ideért, elhallgatott.

– És azután? – kérdezte Albert.

– Azután? – ismételte Beauchamp.

– Igen.

– Barátom, ez a szó borzasztó nehéz helyzetbe hoz engem. Tudni akarja tehát a továbbiakat?

– Meg kell tudnom mindenáron, barátom, és inkább öntől szeretném hallani, mint bárki mástól.

– Jól van! – folytatta Beauchamp. – De szedje ám össze minden bátorságát, Albert. Sohase volt nagyobb szüksége rá.

Albert végigsimította a homlokát, mintha erejéről akarna meggyőződni, mint ahogy a harcba induló is végigtapogatja páncélját, és kipróbálja kardja élét.

Erősnek érezte magát, mert lázas állapotát erőnek vélte.

– Kezdje csak! – mondta.

– Eljött az este – folytatta Beauchamp. – Egész Párizs ennek az ügynek a fordulatait leste. Sokan azt állították, hogy az ön apjának csak mutatkoznia kell, és a vád azonnal megdől. Mások azt beszélték, hogy a gróf meg sem fog jelenni. Néhányan azt bizonygatták, hogy látták elutazni Brüsszel felé, és voltak, akik a rendőrséghez fordultak, hogy megtudakolják, igaz-e, hogy a gróf kiváltotta útlevelét.

Bevallom, mindent elkövettem, hogy bejussak a terembe – folytatta Beauchamp –, ami sikerült is a bizottság egyik tagja, egy fiatal barátom révén, aki maga is pair. Hét órakor értem jött, és mielőtt még bárki megérkezett volna, beajánlott az egyik ajtónállóhoz, aki bezárt valami páholyfélébe. Egy oszlop eltakart, és teljesen homályban voltam. Minden reményem megvolt rá, hogy elejétől végig látni és hallani fogom az egész borzalmas jelenet lefolyását.

Pontban nyolc órakor már mindenki a helyén ült.

Morcerf úr akkor lépett be, amikor az óra a nyolcadikat ütötte. Néhány iratot szorongatott a kezében, és egész magatartása nyugodtnak látszott. Fellépése, szokása ellenére, szerény volt, öltözéke választékos és egyszerű. Öreg katonák szokása szerint kabátja állig be volt gombolva.

Megjelenése kitűnő hatást keltett: a bizottság legkevésbé sem volt rosszindulatú, és tagjai közül többen odamentek a grófhoz, hogy kezet szorítsanak vele...

Albert úgy érezte, hogy majd megszakad a szíve, amint ezt a sok apró-cseprő részletet hallja, de fájdalma mellett valami nagy hálát is érzett. Szerette volna megölelni azokat az embereket, akik apját becsülésük jeleivel tüntették ki, amikor becsülete forgott kockán.

Ebben a pillanatban egy ajtónálló lépett be, és levelet adott át az elnöknek.

– Öné a szó, Morcerf úr – jelentette ki az elnök, miközben feltörte a levél pecsétjét...

A gróf megkezdte védőbeszédjét, és mondhatom, Albert – folytatta Beauchamp –, hogy beszéde az ékesszólás és ügyeskedés remekműve volt. Olyan okmányokat mutatott fel, amelyek bizonyították, hogy a janinai vezír élete utolsó percéig kitüntette bizalmával, sőt, még a szultánnal való tárgyalást is rábízta, amelytől pedig élete vagy halála függött. Felmutatta a gyűrűt, a parancsnoki jelvényt. Ali pasa rendszerint ezzel a gyűrűvel pecsételte le a leveleit, és azért adta át a gyűrűt neki, hogy majd ha visszatért, akár éjjel, akár nappal beléphessen hozzá, még a hárembe is. Sajnos, a tárgyalás dugába dőlt, és mikor visszatért, hogy megvédje jótevőjét, az már halott volt. „De – mondta a gróf – olyan nagyon bízott bennem Ali pasa, hogy haldoklása közben reám bízta kedvenc hölgyét és annak a leányát.”

E szavakra Albert megremegett, mert amint Beauchamp beszélt, megelevenedett előtte Haydée egész elbeszélése, s visszaemlékezett rá, hogy a szép görög lány mit mondott erről a követségről, erről a gyűrűről, és arról, miként adták el őt, és hogyan került rabszolgapiacra.

– És milyen hatást keltett a gróf beszéde? – kérdezte Albert aggodalmasan.

– Bevallom, engem meghatott, és velem együtt meghatotta az egész bizottságot – jelentette ki Beauchamp.

Az elnök közben hanyag pillantást vetett az imént kapott levélre. De alig olvasott el néhány sort, a levél lekötötte figyelmét. Végigolvasta, majd újra elolvasta, és mereven Morcerf úrra szegezte pillantását:

– Gróf úr – mondta –, ön azt állította, hogy a janinai vezír önre bízta feleségét és leányát?

– Úgy van, uram – felelte Morcerf –, de ebben is, mint minden egyébben, üldözött a balsors. Mire visszatértem, Vasziliki és leánya, Haydée már eltűnt.

– Ön ismerte őket?

– A pasával való meghitt barátságom és hűségembe vetett feltétlen bizalma megengedte, hogy több mint hússzor lássam őket.

– Van valami sejtelme arról, hogy mi lett belőlük?

– Hogyne volna, uram. Hallottam, hogy belehaltak bánatukba és talán nyomorukba. Magam sem voltam gazdag, életem egyébként is folytonos veszedelmek között telt el, s így, legnagyobb fájdalmamra, nem volt rá módom, hogy kutassak utánuk.

Az elnök alig észrevehetően összehúzta a szemöldökét.

– Uraim – mondta –, hallották és nyomon követték Morcerf gróf urat és nyilatkozatát. Gróf úr, tudná talán tanúkkal alátámasztani mindazt, amit itt előadott?

– Sajnos, nem tudom, uram – válaszolta a gróf. – Mindazok, akik a vezír környezetében voltak, és akik engem ismertek az udvaránál, vagy meghaltak, vagy széjjelszóródtak. Csak én, legalábbis úgy hiszem, hogy csakis én éltem túl ezt az irtózatos háborút honfitársaim közül. Ali Tepelentitől csak leveleim vannak, és ezeket a leveleket felmutattam önöknek. Csak ez a gyűrűm van, amelyet ő adott nekem bizalma jeléül, és itt van a gyűrű. Végül pedig a legmeggyőzőbb bizonyíték, amivel szolgálhatok, az, hogy valami névtelen támadás után semmiféle bizonyíték nem került napvilágra az én úri becsületszavam és egész katonai pályám tisztasága ellenében.

A gyülekezeten a helyeslés moraja futott végig. Abban a pillanatban, Albert, ha semmi sem jött volna közbe, apja ügye diadalmasan fejeződött volna be.

Már-már szavazásra került volna a sor, mikor az elnök kezdett beszélni.

– Uraim – mondta –, és ön, gróf úr, remélem, nem veszik rossz néven, ha meghallgatunk egy igen fontos tanút, aki saját jószántából jelentkezett. Nem vonjuk kétségbe, hogy ez a tanú – mindazok után, amit a gróf elmondott – kollégánk teljes ártatlanságát fogja bizonyítani. Tessék, itt ez a levél, amelyet erre nézve kaptam. Kívánják, hogy felolvassam, vagy úgy határoznak, hogy térjünk fölötte napirendre?

Morcerf úr elsápadt, és görcsösen szorongatta a kezében levő iratokat, amelyek megzörrentek.

A bizottság úgy határozott, hogy a levelet fel kell olvasni: a gróf pedig elgondolkodott, és semmiféle véleményt nem nyilvánított.

Így tehát az elnök felolvasta a következő levelet:

Elnök úr,

alapos felvilágosítással szolgálhatok a bizottságnak, amely azzal foglalkozik, hogy megvizsgálja Morcerf gróf altábornagy Epirusban és Macedóniában viselt dolgait.

Az elnök itt rövid szünetet tartott.

Morcerf gróf elsápadt. Az elnök kérdően nézett végig a hallgatóságon.

– Folytassa! – kiáltották mindenfelől.

Az elnök így folytatta:

Jelen voltam Ali pasa halálánál, mellette álltam utolsó perceiben is. Tudom, mi lett Vaszilikiből és Haydée-ból. Rendelkezésére állok a bizottságnak, sőt követelem is, hogy kihallgassanak. Amikor ön átveszi ezt a levelet, én már a kamara előcsarnokában leszek.

– És ki az a tanú, vagy inkább ellenség? – kérdezte a gróf, és hangja elárulta mélységes izgalmát.

– Mindjárt megtudjuk, uram – válaszolta az elnök. – Helyesli a bizottság, hogy kihallgassuk a tanút?

– Igen! Igen! – hallatszott minden oldalról.

Behívták az ajtónállót.

– Ajtónálló – kérdezte az elnök –, várakozik valaki az előcsarnokban?

– Igenis, elnök úr.

– És ki az?

– Egy nő van itt, szolga kíséretében.

Valamennyien összenéztek.

– Vezesse be azt a nőt – mondta az elnök.

Öt perc múlva ismét megjelent az ajtónálló. Minden szem az ajtóra szegeződött, sőt magam is részt vettem az általános izgalmas várakozásban – mondta Beauchamp.

Az ajtónálló mögött egy nő lépett be, hosszú fátyolba burkolva, mely egész alakját beborította.

A fátyol alól kirajzolódó alak és a kellemes illat, amely felőle áradt, elárulta, hogy fiatal és előkelő hölgy lehet, de semmi mást.

Az elnök arra kérte az ismeretlen nőt, hogy vesse le fátyolát, és csak azután látszott, hogy a hölgy görög ruhát visel. Ezen felül csodálatosan szép fiatal nő volt.

– Ő! – jegyezte meg Morcerf. – Ő az.

– Ki az az ő?

– Haydée.

– Honnan tudja?

– Kitaláltam... De folytassa csak, Beauchamp, nagyon kérem. Láthatja, hogy nyugodt és erős vagyok.

– Morcerf úr – folytatta Beauchamp – iszonyattal és meglepetéssel nézett a nőre. Az ő részére élet-halál kérdése volt, hogy mit ejt ki ez a bájos száj. A mi számunkra azonban olyan különös és furcsaságokkal teli kalandot jelentett, hogy mellette Morcerf úr megmenekülése vagy veszte már csak másodsorban érdekelt bennünket.

Az elnök helyet mutatott a fiatal hölgynek, de az fejével intett, hogy állva marad. A gróf lerogyott karosszékébe, és nyilvánvaló volt, hogy lába felmondta a szolgálatot.

– Asszonyom – mondta az elnök –, ön levelet írt a bizottságnak, és felajánlotta, hogy felvilágosításokat közöl velünk a janinai ügyben. Kijelentette azt is, hogy az események szemtanúja volt.

– Valóban így is volt – válaszolta az ismeretlen nő édes-bús hangon, amelyből keleti zengzetesség csendült ki.

– Engedje megjegyeznem – folytatta az elnök –, hogy ön még nagyon fiatal lehetett akkor.

– Négyéves voltam. De mivel azok az események a legnagyobb kihatással voltak életemre, a legkisebb részlet sem veszett el emlékezetemben, semmi sem mosódott el.

– De hát miért érintették önt olyan közvetlenül azok az események, és kicsoda ön, hogy ez a nagy katasztrófa olyan mélységes hatást keltett önben?

– Apám életéről és haláláról volt szó – felelte a fiatal lány. – Engem Haydée-nak hívnak, leánya vagyok Ali Tepelentinek, a janinai pasának és szeretett feleségének, Vaszilikinek.

A szerény és mégis büszke pirosság, amely elfutotta a fiatal lány arcát, tekintetének tüze, nyilatkozatának fensége kimondhatatlan hatást keltett a gyülekezetben.

A gróf akkor sem lehetett volna lesújtottabb, ha valami villámcsapás örvényt nyitott volna meg a lába előtt.

– Asszonyom – folytatta az elnök, és tisztelettel meghajolt –, engedjen meg egy egyszerű kérdést, amely egyáltalában nem kételkedést jelent, és ígérem, hogy ez lesz az utolsó kérdésem: tudná-e bizonyítani mindannak a hitelességét amit állít?

– Tudom, uram – válaszolta Haydée, és fátyola alól illatos selyemtáskát vett elő. – Mert itt van a születési bizonyítványom, amelyet apám állított ki, és tábornokai írták alá, itt a keresztlevelem, mivel apám beleegyezett hogy anyám vallásában nevelkedjem, ezt az iratot Macedónia és Epirus pátriárkája látta el pecsétjével. És végül (kétségtelenül ez a legfontosabb) itt a személyemről és anyám személyéről szóló eladási okmány, amely azt bizonyítja, hogy a francia tiszt El-Kobir örmény kereskedőnek eladott bennünket, jótevője feleségét és leányát, ezer erszényért, vagyis mintegy négyszázezer frankért, a Portával történt gyalázatos alku után, saját zsákmányaként.

Morcerf gróf arcát zöldes sápadtság öntötte el szeme véresen meredt ki a rettentő vád hallatára, amelyet a hallgatóság gyászos némasággal fogadott.

Haydée még mindig nyugodtnak látszott, de nyugalma még ijesztőbb volt mint haragjában lehetett volna, és átadta az elnöknek az arab nyelven írott adásvételi szerződést.

Mivel úgy gondolhatták, hogy a bemutatott iratok valamelyike arab, újgörög vagy török nyelven lehet írva, már előre értesítették a kamara tolmácsát és behívatták. A nemes pairek közül az egyik, aki az egyiptomi hadjárat alatt megtanult arabul, ellenőrizte a levél tartalmát, amelyet a tolmács fennhangon fordított:

Én, El-Kobir rabszolgakereskedő és őfelsége háremének szállítója elismerem, hogy egy gróf Monte Cristo nevű francia úrtól egy kétezer erszény értékre becsült smaragdot kaptam egy Haydée nevű tizenegy esztendős keresztény rabszolganő vételára fejében, a felséges szultán részére. A rabszolganő az elhunyt nagyúrnak, Ali Tepelentinek, Janina pasájának, és kedvenc feleségének, Vaszilikinek leánya, akit hét évvel ezelőtt időközben elhalt anyjával együtt Konstantinápolyban vettem meg egy Ali Tepelenti vezír szolgálatában állott francia ezredestől, név szerint Fernand Mondegótól.

A fent említett eladás őfelsége megbízásából történt, ezer erszény összegért.

Kelt Konstantinápolyban, őfelsége jóváhagyásával, a Hedzsra 1247. esztendejében,

Aláírás: EL-KOBIR

Jelen okiratot hitelesíteni kell a császári pecséttel, amelyet az eladó köteles megszerezni.

A kereskedő aláírása mellett valóban ott volt a császár pecsétje.

A felolvasást halálos csend követte. A grófban szinte élet sem volt már, csak tekintete, tűzben égő tekintete tapadt Haydée-ra.

– Asszonyom – mondta az elnök –, nem kérdeznénk ki Monte Cristo grófját, aki, tudtommal, jelenleg önnel együtt Párizsban van?

– Uram – válaszolta Haydée –, Monte Cristo grófja, második apám három nap óta Normandiában van.

– Dehát akkor ki tanácsolta önnek asszonyom, ezt a lépést, amelyért hálás önnek a kamara, és amely tulajdonképpen természetes is születése és az átélt szenvedések miatt?

– Uram – válaszolta Haydée – ezt a lépést egyrészt tiszteletem, másrészt fájdalmam sugallta. Noha keresztény vagyok, Isten megbocsátja nekem, hogy mindig arról gondolkoztam, hogyan bosszulhatnám meg nagy hírű apámat! Mihelyt Franciaország földjére léptem és megtudtam, hogy az áruló Párizsban lakik, minden idegszálammal figyeltem. Visszavonultan élek nemes pártfogóm házában, de csak azért élek így, mert kedvelem a csendet és a nyugalmat, hiszen ezek lehetővé teszik, hogy gondolataimmal és álmaimmal foglalkozzam. Monte Cristo grófja azonban apai gondoskodással vesz körül, és mindenről értesülök, ami a nagyvilágban történik. De én csak a távoli zajokra figyelek. Olvasom az összes újságot, megkapom az albumokat és zenedarabokat. Ilyen módon esett meg, hogy noha senkivel sem törődöm, tudomásomra jutott hogy mi történt ma reggel a pairek kamarájában, és hogy mi készül itt ma este... Azért írtam.

– Így tehát – kérdezte az elnök – Monte Cristo gróf úr nem is tud erről a lépéséről?

– Sejtelme sem lehet róla, uram, és csak attól az egytől tartok hogy rossz néven fogja venni, ha megtudja. De azért az életemnek mégiscsak gyönyörű napja – folytatta a fiatal lány, és égnek emelte lángoló pillantását –, mert végre alkalmat találtam rá, hogy megbosszuljam apámat.

Morcerf gróf eközben egy szót sem szólt. Kollégái folyton őt nézték, és bizonyára szánakoztak is, amiért egy nő illatos leheletére így megsemmisült az egész élete. Szerencsétlensége sötéten kiült arcvonásaira.

– Morcerf úr – mondta az elnök – felismeri ön ebben a hölgyben Ali Tepelenti janinai pasa leányát?

– Nem – felelte Morcerf, és hallatlan erőfeszítést tett, hogy fel tudjon állni –, koholmány az egész, amelyet ellenségeim találtak ki.

Haydée egyre az ajtót leste, mintha várt volna valakit, de most hirtelen hátrafordult, és mikor látta, hogy Morcerf gróf felállt, rettenetes kiáltást hallatott:

– Nem ismersz meg? – kérdezte. – Hát jól van. Szerencsére azonban én rád ismerek! Fernand Mondego vagy, a francia tiszt, aki kiváló apám csapatait kiképezted. Te szolgáltattad ki a janinai erődöket! Apám Konstantinápolyba küldött, hogy a szultánnal közvetlenül tárgyalj jótevőd élete és halála felől, és hamis fermánt hoztál magaddal, amelyben apám kegyelmet kapott! Te kaptad meg e fermán segítségével a pasa gyűrűjét, amelynek láttára Szelim, a tűz őrzője, tartozott neked engedelmeskedni. Te szúrtad le Szelimet! Te adtál el bennünket, anyámat meg engem, El-Kobir kereskedőnek! Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Még ott van a homlokodon gazdád kiontott vére! Oda nézzenek! Mindenki láthatja!

Ezeket a szavakat az igazságnak olyan lelkes erejével mondta, hogy minden szem a gróf homloka felé tekintett, sőt, ő maga is végigsimította homlokát, mintha most is ott érezné Ali még ki sem hűlt vérét.

– Ön tehát határozottan felismeri Morcerf urat, hogy valóban azonos Fernand Mondegóval, a tiszttel?

– Még hogy felismerem-e?! – kiáltotta Haydée. – Ó, anyám! Te azt mondtad nekem: „Te szabad voltál, volt apád, akit szerettél, és szinte királynő lehettél volna! Nézd meg jól ezt az embert, ez tett téged rabszolgává, ő tűzte lándzsája hegyére apád fejét, ő adott el bennünket, ő szolgáltatott ki mindannyiunkat! Nézd meg jól a jobb kezét, széles sebhely van rajta. Ha elfelejtenéd az arcát, felismerheted a kezéről, amelybe egyenként potyogtak belé El-Kobir kereskedő aranyai!” Még hogy felismerem-e! Merje azt mondani, hogy nem ismert rám!

Minden szó tőrdöfésként hatott Morcerf grófra, s ezzel együtt ereje is megtört. Az utolsó szavak hallatára önkéntelenül hátrakapta jobb kezét, amelyet valóban sebforradás éktelenített el, és eldugta zubbonya alá, azután hátrahanyatlott karosszékében, és mélységes kétségbeesés fogta el.

Ez a jelenet úgy felkavarta a kedélyeket, mint ahogy az északi szél dobálja ide-oda a száráról levált falevelet.

– Morcerf gróf úr – mondta az elnök –, ne hagyja el magát, feleljen: a kamara igazságérzete mindenek fölött áll, és egyenlően ítél mindenki fölött, akár az Isten. Nem engedi, hogy ellenségei letiporják anélkül, hogy alkalmat nyújtana a védekezésre. Akarja, hogy újabb vizsgálatot indítsunk? Akarja, hogy kéttagú küldöttséget menesszünk Janinába? Beszéljen!

Morcerf nem válaszolt.

A bizottság valamennyi tagja irtózattal nézett egymásra. Jól ismerték a gróf heves és hajthatatlan jellemét. Valóban rettenetes ütés béníthatta így meg ezt az embert, ha még védekezésre sem gondol.

De végre is arra gondoltak, hogy e mélységes hallgatásra, amely olyan volt, mint egy kába álom, majd csak bekövetkezik az ébredés, s az olyan lesz, mint a villámcsapás.

– Mire határozta hát magát? – kérdezte az elnök.

– Semmire! – felelte a gróf tompán és felállt.

– Ali Tepelenti leánya – folytatta az elnök – ezek szerint az igazságot mondta? Ő hát valóban az a lesújtó tanú, akinek a szemébe a bűnös nem meri azt mondani: NEM? Véghezvitte hát ön mindazt valóban, amivel vádolják?

A gróf olyan kétségbeesetten nézett maga körül, hogy még egy tigris szíve is megesett volna rajta, de a bírákat nem tudta lefegyverezni. Akkor a boltozatra emelte tekintetét, majd hirtelen visszakapta, mintha attól félt volna, hogy megnyílik, és ráveti sugarát egy második törvényszék, amelyet mennyboltnak hívnak, és egy másik bíró, akinek a neve: Isten.

Egy hirtelen mozdulattal feltépte a végiggombolt kabátját, mert fojtogatta, és úgy rohant ki a teremből, mint aki eszét vesztette. A boltozat egy pillanatig gyászos komorságával verte vissza lépteit, majd egy vágtató hintó robogása rázta meg a firenzei stílusú épület oszlopcsarnokát.

– Uraim – mondta az elnök, mikor a csend helyreállt. –, Morcerf gróf urat hitszegés, árulás és hűtlenség büntettében marasztaljuk el?

– Igen! – hangzott a vizsgáló bizottság egyhangú válasza.

Haydée ott maradt az ülés végéig, végighallgatta az ítéletet anélkül, hogy arcán az örömnek vagy a szánalomnak legkisebb jele is mutatkozott volna.

Akkor ismét magára öltötte fátyolát, méltóságos mozdulattal köszöntötte a bizottság tagjait, és olyan léptekkel távozott, mint. Vergilius istennői.

10

A kihívás

– Ekkor – folytatta Beauchamp – felhasználtam a csendet és a terem sötétségét, hogy észrevétlenül kisurranjak. Az az ajtónálló, aki nemrég bevezetett a terembe, az ajtóban várt reám. Végigvezetett a folyosókon egészen egy kis ajtóig, amely a rue Vaugirard-ra nyílik. Megtört szívvel, de mégis elragadtatva jöttem ki onnan, bocsásson meg ezért a kifejezésért, Albert: a szívem ön miatt fájt, elragadtatásomat pedig az apjáért bosszút álló fiatal lány nemes viselkedése okozta. Igen, esküszöm, Albert, akárhonnan jött is ez a leleplezés, azt állítom, lehet, hogy ellenségtől jött, de akkor ez az ellenség a Gondviselés küldötte volt.

Albert két kezébe szorította a fejét, azután szégyentől égő és könnyben ázó arcát felemelte, és megragadta Beauchamp karját.

– Barátom – mondta –, az életemnek vége, és nem mondhatom, mint ön, hogy ezt a csapást a Gondviselés mérte rám, hanem azt, hogy fel kell kutatnom azt az embert, aki üldöz. Azután, ha már megtudom, ki az, megölöm, vagy ő öl meg engem. Számítok barátságára, hogy segítségemre lesz, Beauchamp, ha ugyan a megvetés nem ölte meg szívében ezt az érzést.

– A megvetés, barátom? De hát mi köze önnek ehhez a szerencsétlenséghez? Semmi, hála istennek! Már nem élünk abban a korban, amikor egy igazságtalan balítélet a fiút tette felelőssé az apa tetteiért. Tekintsen csak vissza az életére, Albert. Rövidke élet áll még ön mögött, az igaz, de szebb hajnalhasadást el sem lehet képzelni, mint az öné! Nem, Albert; ön fiatal és gazdag, higgyen nekem, hagyja el Franciaországot. Ebben a nyugtalan életű és változó Babilonban hamar felejtenek mindent. Három-négy év múlva visszajön, akkorára már nőül vett valami orosz hercegkisasszonyt, és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy mi történt tegnap, még kevésbé, hogy mi történt tizenhat esztendővel ezelőtt.

– Köszönöm kedves jó Beauchamp, köszönöm, hogy annyi jóindulattal mondta mindezt, de ez így lehetetlen. Elmondtam már a kívánságomat, és most, ha kell, a „kívánom” szó helyett azt mondom: „akarom”. Megértheti, hogy én, akit olyan közelről érint ez az ügy, más szemszögből nézem az egészet, mint ön. Amit ön úgy lát, hogy mennyei forrásból származik, azt én kevésbé tiszta eredetűnek vélem. Bevallom, úgy látom, a Gondviselés igen távol van az egésztől, és ez nagyon helyénvaló is, mert a mennyei jutalmazás és büntetés láthatatlan és meg nem fogható küldötte helyett kézzelfogható és látható emberre fogok találni, akin, esküszöm, megbosszulom a sok kínt, amelyet egy hónap óta végigszenvedtem. És most megismétlem, Beauchamp, vissza akarok térni az emberek közé, és ha ön még valóban barátom, mint ahogy állítja, legyen segítségemre, hogy rátaláljak az apámat sújtó kézre.

– Nem bánom! – válaszolta Beauchamp. – És ha ragaszkodik hozzá, hogy földi szemmel nézzem a dolgot, arra is hajlandó vagyok. Ha mindenáron fel akarja kutatni, ki az ellensége, segítségére leszek benne. És meg is fogom találni, hiszen ebben a hajszában az én becsületem csaknem annyira kockára van téve, mint az öné.

– Nohát akkor, Beauchamp, azonnal, máris kezdjük meg a nyomozást. Minden elvesztegetett perc egy örökkévalóság a számomra. A feljelentő még büntetlenül él, joggal remélheti, hogy nem is éri el a büntetés. De becsületemre mondom, ha ezt reméli, keservesen csalódik!

– Hallgasson hát ide, Morcerf.

– Beauchamp, úgy látom, ön sejt már valamit. Hadd halljam, talán az életemet menti meg vele!

– Nem mondom, hogy bizonyos nyomon vagyok, Albert, de már ez is fény az éjszakában: ha ezt a fényt követjük, talán célhoz érünk.

– Mondja hát! Láthatja, hogy égek a türelmetlenségtől!

– Elmondom hát azt, amit Janinából hazatérve nem akartam elbeszélni önnek.

– Beszéljen.

– Janinában tehát a következő történt, Albert: természetesen a város legelső bankjához fordultam felvilágosításért. Még ki sem ejtettem az ön apja nevét, csak éppen megemlítettem az ügyet, a bankár már így szólt:

– Ó, most már tudom, mi hozta önt ide.

– Hogy lehet az?

– Mert alig két héttel ezelőtt ugyanebben az ügyben fordultak hozzám.

– Kicsoda?

– Egy párizsi bankár, akivel összeköttetésben állok.

– Hagy hívják azt a bankárt?

– Danglars-nak.

– Ő az! – kiáltott fel Albert. – Csakugyan ő üldözi szegény apámat irigykedéseivel már hosszú ideje. Ő, az állítólagos népbarát, nem tudja megbocsátani Morcerf grófnak, hogy Franciaország pairje lett. Ott van az a minden igaz ok nélkül meghiúsított házasság is. Igen, persze, ő az.

– Kérdezősködnie kell, Albert (de nehogy elhamarkodja a dolgot!), tudakozódjék, mondom, és ha igaz a dolog...

– Igen, igen! Ha igaz a dolog – kiáltott fel a fiatalember –, akkor bizony megfizet minden szenvedésemért!

– Legyen óvatos, Morcerf, ez már idős ember.

– Éppúgy tekintettel leszek a korára, mint ahogy ő tekintettel volt családom becsületére. Ha valamiért haragudott az apámra, miért nem nyíltan szállt szembe vele? Nem, szemtől szembe nem mer kiállni!

– Albert, nem ítélem el önt, csak vissza akarom tartani kissé. Albert, óvatosan kezdjen hozzá.

– Ne féljen, egyébként ön is velem lesz. Beauchamp, az ünnepélyes ügyeket mindig tanú jelenlétében kell elintézni. Mielőtt lenyugszik a nap, ha valóban Danglars a bűnös, akkor vagy ő fejezi be életét, vagy én halok meg. De már a becsületemnek szép temetést akarok rendezni, Beauchamp.

– Az ilyen elhatározásokat azonnal véghez kell ám vinni, Albert. Danglars urat akarja felkeresni? Akkor máris induljunk.

Azonnal bérkocsit hozattak. Amint a bankár palotájához értek, megpillantották a kapu előtt Andrea Cavalcanti úr kocsiját és inasát.

– No lám csak! – jegyezte meg Albert sötéten. – Ez pompás. Ha Danglars úr nem akarna megverekedni velem, akkor megölöm a vejét. Egy Cavalcanti csak megverekszik velem!

A fiatalembert bejelentették a bankárnak, aki jól tudta, mi történt előtte való este, és nem akarta fogadni. De már késő volt, Albert követte a komornyikot, hallotta a kiadott parancsot, belökte az ajtót, és Beauchamp kíséretében behatolt a bankár dolgozószobájába.

– Mi az, uram – kiáltott Danglars –, nem áll talán jogomban azt fogadni otthonomban, akit akarok? Úgy látom, alaposan megfeledkezett magáról.

– Nem én, uram – felelte Albert hidegen. – Vannak bizonyos körülmények, és most ez áll fenn, amikor az ember köteles otthon lenni, legalábbis bizonyos személyek részére, hacsak nem akar gyávának feltűnni.

– Mit akar hát tőlem, uram?

– Azt akarom – válaszolta Morcerf közelebb lépve, és ügyet se vetett Cavalcantira, aki a kandallónak támaszkodott –, azt akarom, hogy találkozzunk egy félreeső sarokban, ahol tíz percen át nem zavar senki bennünket. Egyebet nem kérek, csak egy zugot, ahol kettőnk közül az egyik ott marad a falevelek alatt.

Danglars elsápadt, Cavalcanti megmozdult. Albert a fiatalember felé fordult.

– Ó, istenem – mondta –, hát jöjjön ön is, ha akarja, gróf úr, ez jogában áll, hiszen ön úgyszólván már a családhoz tartozik, és ilyenfajta találkát annyi embernek adok, ahány csak hajlandó elfogadni.

Cavalcanti kissé bárgyún bámult Danglars-ra, aki nagy nehezen felállt, és a két fiatalember közé lépett. Albert-nek Andrea ellen intézett támadása más mederbe terelte gondolatait, és abban reménykedett, hogy Albert látogatása mögött egyéb ok húzódik meg, mint amire előbb gondolt.

– Nézze, uram – mondta Danglars –, ha bele akar kötni ebbe az úrba, amiért ön fölé helyeztem, kijelentem, hogy a királyi ügyész elé viszem a dolgot.

– Téved, uram – mondta Morcerf sötét mosollyal –, eszem ágában sincs házasságról beszélni, és csak azért fordultam Cavalcanti úrhoz, mert egy pillanatig úgy rémlett, mintha bele akart volna avatkozni a kettőnk vitájába. Egyebekben pedig önnek igaza van – tette hozzá –, én ma mindenkibe belé akarok kötni. De legyen nyugodt, Danglars úr, öné az elsőség.

– Uram – válaszolta Danglars sápadtan a haragtól és a félelemtől –, figyelmeztetem, hogy amikor veszett kutya kerül az utamba, akkor megölöm, és semmi lelkifurdalásom sincs miatta, hiszen a társadalomnak tettem vele szolgálatot. Ha ön megdühödött, és meg akar marni, figyelmeztetem, hogy könyörtelenül megölöm. Nohát! Én tehetek az apja becstelenségéről?

– Te tehetsz, nyomorult! – kiáltott Morcerf. – A te hibád!

Danglars hátrált egy lépést.

– Az én hibám? – mondta. – Megbolondult? Hát tudtam én egyáltalában erről a görög dologról? Én? Utaztam én azokban az országokban? Talán én tanácsoltam az apjának, hogy szolgáltassa ki a janinai várat? Hogy elárulja...

– Csend legyen! – hallatszott Albert tompa hangja. – Nem közvetlenül idézte ön elő ezt a szerencsétlenséget, de a botrányt képmutató módon mégiscsak ön okozta.

– Én?

– Igenis ön! Honnan származik az egész leleplezés?

– Úgy hiszem, az újság megírta: Janinából, a kutyafáját!

– És ki írt Janinába?

– Janinába?

– Igen. Ki írt oda, és ki kért felvilágosítást az apámról?

– Azt hiszem, bárki írhat Janinába.

– Mégiscsak egyvalaki írt.

– Egyvalaki?

– Igen! Mégpedig ön!

– Kétségtelen, hogy írtam. Azt hiszem, hogy ha valaki férjhez adja a lányát, joga van tudakozódni az illető fiatalember családja felől. Ez nemcsak joga, hanem kötelessége is.

– Mikor ön írt oda, uram – jelentette ki Albert –, akkor már bizonyos volt a válasz felől.

– Én? Esküszöm, hogy soha az életben eszembe sem jutott volna, hogy Janinába írjak! – kiáltott fel Danglars őszinte határozottsággal, amire talán nem is annyira félelme ösztönözte, mint inkább az, hogy megesett a szíve a szerencsétlen fiatalemberen. – Hát tudtam én egyáltalán Ali pasa katasztrófájáról?

– Akkor hát rávette valaki, hogy írjon?

– Természetesen.

– Sarkallták rá?

– Igen.

– Ugyan ki?... Mondja hát meg!...

– A mindenségit! Nagyon egyszerű az egész. Beszéltem az ön apjának a múltjáról, kifejtettem, hogy vagyonának eredete még mindig igen homályos. Az illető azt kérdezte tőlem, hogy hol szerezte hát Morcerf ezt a vagyont. „Görögországban” – feleltem. Ő erre azt mondta: „Nohát, akkor írjon Janinába.”

– És ki adta ezt a tanácsot önnek?

– Ej, hát Monte Cristo grófja, az ön barátja!

– Monte Cristo grófja tanácsolta, hogy írjon Janinába?

– Úgy van, és én írtam is. Akarja látni a levelezésemet? Szívesen megmutatom.

Albert és Beauchamp összenéztek.

– Uram – mondta kisvártatva Beauchamp, aki ez ideig meg se szólalt –, ezek szerint ön a grófot vádolja, aki nem tartózkodik Párizsban, és ebben a pillanatban nem is igazolhatja magát.

– Nem vádolok én senkit, uram – jelentette ki Danglars – csak elmondtam az egészet, ahogy van, és szívesen elismétlem Monte Cristo grófja előtt is, amit az imént mondtam.

– Azt is tudja a gróf, hogy ön milyen választ kapott?

– Megmutattam neki.

– Tudta a gróf, hogy apám keresztneve Fernand és családi neve Mondego volt?

– Hogyne, ezt én már régen megmondtam neki, és én csak azt cselekedtem, amit bárki megtett volna a helyemben, sőt talán annyit sem. Mikor egy nappal később Monte Cristo úr unszolására Morcerf gróf eljött hozzám, hogy hivatalosan megkérje a leányomat, mint ahogy ez szokás, ha az ember végére akar járni valaminek, elutasítottam, elutasítottam teljes határozottsággal, az igaz, de minden magyarázat és hűhó nélkül. De minek is csaptam volna hűhót? Mi közöm nekem Morcerf úr becsületéhez vagy gyalázatához? Ettől se nem estek, se nem emelkedtek a részvények.

Albert érezte, hogy a vér a fejébe szalad. Semmi kétség. Danglars aljas módon ugyan, de annak az embernek a biztonságával védekezik, aki, ha nem is a teljes igazat, de legalább egy részét megmondja. Igaz, hogy nem lelkiismeretességből, hanem inkább félelemből. Egyébként mit akart Morcerf. Nem az volt most fontos neki, hogy Danglars-e a bűnös vagy Monte Cristo, az volt a fő, hogy legyen valaki, akit felelősségre vonhat a könnyebb vagy súlyosabb sértés miatt, legyen valaki, aki megverekszik vele, márpedig nyilvánvalónak látszott, hogy Danglars erre nem kapható.

Azután egyszerre csak felmerült emlékezetében sok elfeledett vagy figyelemre nem méltatott mozzanat. Monte Cristo mindent tudott, hiszen ő vette meg Ali pasa leányát, és mindennek ellenére mégis azt tanácsolta Danglars-nak, hogy írjon Janinába. Mikor már tudta a választ, beleegyezett, hogy teljesítse Albert kívánságát, és bemutatta Haydée-nak. Mikor a lány előtt állt, akkor a gróf a társalgás fonalát ügyesen Ali halálára vezette, nem ellenezte, hogy Haydée mindent elbeszéljen (kétségtelen azonban, hogy újgörögül utasította a lányt, hogy Morcerf-nek nem szabad ráismernie apjára). Egyébként nem kérte-e fel őt, Morcerf-t, hogy ne ejtse ki apja nevét Haydée előtt? Végül elvitte őt Normandiába abban a pillanatban, amikor tudta, hogy a botránynak ki kell törnie. Semmi kétség, mindez számítás volt, és bizonyos, hogy Monte Cristo egy követ fúj Morcerf gróf ellenségeivel.

Albert egy sarokba vonta Beauchamp-t, és elmondta neki gondolatait.

– Igaza van – jelentette ki Beauchamp. – Mindabban, ami itt történt, Danglars úr csak hitvány eszköz volt, s önnek Monte Cristo úrtól kell magyarázatot kérnie.

Albert hátrafordult.

– Uram – mondta Danglars-nak –, érthető, ugye, hogy most még nem búcsúzom el öntől véglegesen. De tudnom kell, helytállók-e a vádjai, és erről előbb Monte Cristo grófjával kell beszélnem.

Üdvözölte a bankárt, és Beauchamp-mal együtt távozott. Cavalcantit még csak észre sem vette.

Danglars kikísérte őket az ajtóig, és ismét biztosította Albert-t, hogy neki Morcerf gróf ellen semmi személyes gyűlöletre nincs oka.

11

A sértés

Lent a bankár kapujában Beauchamp megállította barátját.

– Várjon csak – mondta –, az imént odafent Danglars úrnál azt mondtam, hogy Monte Cristo úrtól kell magyarázatot kérnie?

– Azt mondta, és most elmegyünk hozzá.

– Gondolkozzunk csak, Morcerf, mielőtt felkeressük a grófot.

– Ugyan min gondolkozzam?

– Ennek a lépésnek a komolyságán.

– Ez talán komolyabb lenne, mint az, hogy Danglars-hoz mentünk?

– Nagyon is. Danglars úr a pénz embere, és mint tudja, a pénzemberek ragaszkodnak a tőkéhez, és nem egykönnyen párbajoznak. A másik ellenben nemesember, vagy legalábbis annak látszik. De nem fél tőle, hogy a nemesember máza alatt valami brávó rejtőzik?

– Én csak egyetlen dologtól félek: hogy olyan emberrel kerülök szembe, aki nem verekszik meg.

– Ó, legyen nyugodt – felelte Beauchamp –, a gróf ugyancsak megverekszik. Én viszont attól az egytől félek, hogy túlságosan jól tud verekedni. Csak vigyázzon ám!

– Barátom – mondta Morcerf verőfényes mosollyal –, hiszen minden vágyam ez! És lehetnék-e boldogabb, mintha apámért halhatnék meg? Ez mindannyiunkat megmentene.

– Az édesanyja belehalna!

– Szegény édesanyám – mondta Albert, és kezével eltakarta a szemét –, tudom én jól. De még mindig jobb, ha ettől hal meg, mintha a szégyen ölné meg.

– Tehát elszánta magát, Albert?

– El.

– Gyerünk hát! De gondolja, hogy megtaláljuk?

– Néhány órával eljöttöm után ő is elindult, azóta tehát már bizonyára meg is érkezett.

Kocsiba szálltak, és elhajtattak a Champs-Élysées 30. szám alá.

Beauchamp egyedül akart kiszállni, de Albert figyelmeztette, hogy ilyen rendkívüli ügyben eltekinthetnek a párbaj megszokott illemszabályaitól.

A fiatalember olyan szent ügynek kezelte az egészet, hogy Beauchamp mindenben alávetette magát barátja akaratának. Így hát engedett és követte, Albert a kapus fülkéjéből egyetlen ugrással már a lépcsőfeljáratnál termett.

Baptistin fogadta.

A gróf valóban megérkezett, de éppen fürdött, és megtiltotta, hogy bárkit is bebocsássanak hozzá.

– És a fürdő után? – kérdezte Morcerf.

– Akkor ebédel a gróf úr.

– És ebéd után?

– Alszik egy órát.

– Azután?

– Azután az Operába megy.

– Bizonyos ez? – kérdezte Albert.

– Egészen bizonyos. A gróf úr pontban nyolc órára rendelte a fogatot.

– Nagyszerű – felelte Albert. – Csak ennyit akartam megtudni.

Azután Beauchamp-hoz fordult:

– Ha van valami dolga, Beauchamp, intézze el most mindjárt. Ha találkája volna ma estére, azt is halassza holnapra. Megérti, ugye, számítok rá, hogy velem jön az Operába. Ha lehet, hozza magával Château-Renaud-t is.

Beauchamp élt az engedelemmel, s miután megígérte Albert-nek, hogy háromnegyed nyolcra érte megy távozott.

Albert, amint hazaért, értesítette Franzot, Debrayt és Morrelt, hogy szívesen venné, ha este eljönnének az Operába.

Azután meglátogatta édesanyját, aki az előző esti események óta bezáratta ajtaját, s nem mozdult ki a szobájából. A nyilvános megalázás okozta fájdalom ágyba döntötte.

Mikor Mercédès meglátta fiát, mint várható volt, zokogásba tört ki, és megragadta Albert kezét. A sírás kissé enyhítette fájdalmát.

Albert egy percig némán szemlélte anyját. A fiatalember sápadt arcán és összehúzott szemöldökén tisztán látszott, hogy a szívében kissé lelohadt a bosszúvágy.

– Anyám – kérdezte Albert –, tud róla, hogy Morcerf grófnak van valami ellensége?

Mercédès összerezzent. Észrevette, hogy fia nem azt mondta: „apámnak”.

– Édes fiam – felelte –, az olyan magas állású embernek, mint a gróf sok olyan ellensége van, akiről nem is tud. Egyébként, akikről tudunk, azok nem is a legveszedelmesebb ellenségek.

– Persze tudom, és éppen ezért fordulok az ön éleslátásához. Ön olyan okos asszony, anyám, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét.

– Miért mondod ezt?

– Mert ön észrevette például azt is, hogy az estélyünkön Monte Cristo úr semmit sem akart fogyasztani nálunk.

Mercédès remegve könyökölt fel láztól forró karjára.

– Monte Cristo úr! – kiáltott fel. – Ugyan mi összefüggésben lehet ő az előbbi kérdéseddel?

– Tudja, anyám, hogy Monte Cristo úr úgyszólván keleti ember, és a keletiek se nem esznek, se nem isznak ellenségeik házában, hogy bosszújuk szabadságát semmi se csorbítsa.

– Monte Cristo úr a mi ellenségünk volna, azt mondod, Albert? – folytatta Mercédès, és fehérebb lett, mint ágyán a lepedő. – Ki hitette ezt el veled? És miért? Bolond vagy, Albert. Monte Cristo úr mindig csak előzékenyen viselkedett irányunkban. Monte Cristo úr megmentette az életedet, és a grófot te magad mutattad be nálunk. Ó, fiam, nagyon kérlek, ha ilyen gondolataid vannak, vesd el őket, és ha tanácsolhatok valamit, sőt többet mondok, ha kérhetlek valamire, csak az lehet, hogy légy vele jó barátságban.

– Anyám – vetette ellen a fiatalember sötét tekintettel –, önnek valami különös oka lehet rá, hogy annyira lelkemre köti, kíméljem ezt az embert...

– Nekem! – kiáltott fel Mercédès, és most éppolyan gyorsan elpirult, mint ahogy az előbb elsápadt, s csaknem utána mindjárt még halványabb lett, mint az imént volt.

– Hogyne volna, mégpedig az az oka, ugye – folytatta Albert –, hogy ez az ember nem árthat nekünk?

Mercédès megborzongott, és kutató pillantást vetett a fiára:

– Furcsán beszélsz velem, Albert – jegyezte meg –, és különösen elfogultnak látszol. Mit vétett neked a gróf? Három nappal ezelőtt vele voltál Normandiában. Három nappal ezelőtt mindketten a legjobb barátodnak tekintettük.

Albert ajkán gúnyos mosoly jelent meg. Mercédès észrevette ezt a mosolyt, asszonyi és anyai kettős ösztönével mindent kitalált. De mivel okos és erős volt, zavarát és kétségbeesését ügyesen elrejtette.

Albert nem folytatta a beszélgetést. Kisvártatva azonban a grófné szólalt meg:

– Azért jöttél, hogy megkérdezd, hogy érzem magam – mondta. – Őszintén megvallom, fiam, nem jól vagyok. Jó volna, ha itt maradnál, Albert, mert az egyedüllét nagyon rossz hatással van rám.

– Édesanyám – válaszolta a fiatalember –, tudja, milyen boldogan állnék rendelkezésére, ha egy sürgős és fontos ügy nem kényszerítene rá, hogy egész este magára hagyjam.

– Jól van! – felelte Mercédès sóhajtva. – Menj csak, Albert, nem akarom, hogy fiúi részvéted rabszolgája légy.

Albert úgy tett, mintha nem hallotta volna anyja szavait. Köszönt és távozott.

Alig csukódott be az ajtó a fiatalember mögött, Mercédès behívatta egyik meghitt inasát, és meghagyta neki, hogy kövesse Albert-t egész teste, bárhová megy is, és őt azonnal értesítse mindenről.

Azután csengetett komornájának, és noha gyengének érezte magát felöltözött, hogy minden eshetőségre készen álljon.

Az adott megbízást az inasnak nem volt nehéz teljesítenie. Albert visszatért a szobájába, és keresett gondossággal öltözött át. Tíz perccel nyolc óra előtt betoppant Beauchamp: találkozott Château-Renaud-val, aki megígérte, hogy még a függöny felgördülése előtt ott lesz a földszinten.

Mindketten Albert kocsijába szálltak, és mivel nem volt rá okuk, hogy titkolják, hová indulnak, Albert jó hangosan adta ki az utasítást:

– Az Operához!

Türelmetlenségében úgy sietett, hogy előbb ért be, mintsem a függönyt felhúzták volna. Château-Renaud a helyén ült már: Beauchamp mindenről értesítette, így hát Albert-nek nem volt magyaráznivalója. Château-Renaud olyan természetesnek találta, hogy a fiú bosszút akar állni apjáért, hogy meg sem próbálta lebeszélni róla, hanem biztosította arról, hogy mindenben rendelkezésére áll.

Debray még nem érkezett meg, de Albert tudta, hogy ritkán mulasztja el az Opera egy-egy előadását. Albert összevissza járkált a színházban, míg csak fel nem húzták a függönyt. Abban reménykedett, hogy összetalálkozik Monte Cristóval akár a folyosón akár a lépcsőházban. A csengő azonban a helyére szólította, és helyet foglalt földszinti székén Château-Renaud és Beauchamp között.

Tekintetét eközben nem vette le a két oszlop között levő páholyról, amely azonban az egész első felvonás alatt csökönyösen zárva maradt.

Végre, mikor Albert már talán századszor nézte meg az óráját, a második felvonás kezdetén nyílt a páholy ajtaja, és fekete ruhában megjelent Monte Cristo. A páholy széléhez támaszkodott, hogy szemügyre vegye a nézőteret. Nyomában volt Morrel, aki szemével nővérét és sógorát kereste. Rájuk is talált egy másodemeleti páholyban, és intett nekik.

A gróf, amint körülnézett a nézőtéren, tekintete megakadt egy sápadt arcon és két villogó szemen, amely szinte felfalta pillantásával. Noha felismerte Albert-t, de a fiatalember feldúlt arca láttára úgy tett, mintha nem vette volna észre. Leült tehát, gondosan megőrizte közönyösségét, elővette messzelátóját tokjából, és másfelé kezdett nézelődni.

Ám ha úgy tett is, mintha nem látná a fiatalembert, a gróf mégsem veszítette szem elöl, és mikor a második felvonás végén leeresztették a függönyt, csalhatatlan és biztos pillantása követte a fiatalembert, amint két barátjával együtt kimegy a nézőtérről.

Csakhamar megpillantotta Albert sápadt arcát a vele szemben levő első emeleti páholyban. A gróf érezte, hogy közeledik a vihar, és mikor hallotta, hogy kulcs fordul meg páholya zárjában, noha éppen a legvidámabb arccal beszélgetett Morrellel, azért jól tudta, mihez tartsa magát, és mindenre elkészült.

Nyílt az ajtó.

Csak akkor fordult meg Monte Cristo, és megpillantotta Albert-t halotthalványan, az izgalomtól remegve. Mögötte jött Beauchamp és Château-Renaud.

– No lám! – kiáltott fel azzal a jóindulatú udvariassággal, amely rendesen megkülönböztette a mindennapi emberek modorától. – Lám, az én lovasom célba futott! Jó estét, Morcerf úr.

Annyira ura volt magának, hogy arca a legtökéletesebb barátságot fejezte ki.

Morrelnek csak akkor jutott eszébe, milyen levelet kapott a vicomte-tól. A levélben minden magyarázat nélkül arra kérte, hogy jöjjön el az Operába. És megértette, hogy valami rettenetes dolog van készülőben.

– Nem azért jöttünk ide, hogy képmutató udvariaskodásokkal vagy álbarátsággal halmozzuk el egymást – jegyezte meg a fiatalember. – Azért jöttünk, hogy magyarázatot kérjünk, gróf úr.

A fiatalember remegő hangja alig tudott előtörni összeszorított foga közül.

– Magyarázatot? Az Operában? – felelte a gróf olyan nyugalommal és olyan átható tekintettel, mint aki mindig tud uralkodni önmagán. – Akármilyen kevéssé ismerem is a párizsi szokásokat, azt nem hittem volna, uram, hogy ezen a helyen szoktak magyarázatot kérni.

– De ha egyesek elrejtőznek otthonukban – jegyezte meg Albert –, ha nem lehet behatolni hozzájuk, hol azzal az ürüggyel, hogy fürödnek, hol asztalnál ülnek vagy alusznak, akkor azt a helyet kell megragadni, ahol éppen találkozni lehet velük.

– No, énvelem nem valami nehéz találkozni – jelentette ki Monte Cristo –, mert még tegnap, uram, ha nem csal az emlékezetem, az én vendégem volt.

– Tegnap, uram – mondta a fiatalember egészen összezavarodva –, valóban az ön vendége voltam, mert nem tudtam, kicsoda ön.

E szavakat olyan emelt hangon mondta Albert, hogy a szomszéd páholyokban ülők és a folyosón sétálgatók is meghallhassák. A páholyokban hátra is fordultak, a folyosón sétálgatók pedig megálltak Beauchamp és Château-Renaud mögött e szóváltás hallatára.

– Honnan jön ön, uram? – kérdezte Monte Cristo, a legkisebb látható felindulás nélkül. – Mintha nem volna egészen eszénél.

– Mivel megértem az ön álnokságát, uram, és meg tudom értetni önnel, hogy bosszút akarok állni, talán mégis eléggé eszemnél vagyok – mondta Albert dühösen.

– Uram, egyáltalában nem értem önt – ellenkezett Monte Cristo –, de ha érteném is, ön mindenesetre túlságosan hangosan beszél. Én itt itthon vagyok, uram, és csupán nekem van jogom emeltebb hangon beszélni. Távozzék, uram! – Monte Cristo csodálatosan parancsoló mozdulattal mutatott ajtót Albert-nek.

– Ohó, tudom ám a módját, hogy mivel lehet önt kimozdítani innen! – folytatta Albert, és görcsösen szorongatta kesztyűjét, ami nem kerülte el a gróf figyelmét.

– Helyes, helyes! – mondta egykedvűen Monte Cristo. – Ön mindenképpen össze akar tűzni velem, uram, azt már látom. De fogadjon el egy tanácsot tőlem, vicomte, és ne feledje el: nagyon rossz szokás lármát csapni, amikor párbajra hív valakit. Egyeseknek nem tesz jót a nagy zaj, Morcerf úr.

E név hallatára a csodálkozás moraja futott végig a jelenet hallgatóin. Az este óta a Morcerf név szájról szájra járt.

Albert elsőnek és mindenkinél jobban megértette a célzást, és olyan mozdulatot tett, mint aki a gróf arcába akarja dobni a kesztyűjét. De Morrel megragadta a csuklóját, Beauchamp és Château-Renaud hátulról tartották vissza, mivel attól féltek, hogy a jelenet túllő a célon.

Monte Cristo azonban fel sem állt, előrehajolt a székén, és csak a kezét nyújtotta ki. Kiragadta a fiatalember görcsösen összeszorított ujjai közül az izzadt és összegyűrt kesztyűt:

– Uram – mondta félelmes hangon –, úgy veszem, mintha ide dobta volna kesztyűjét, és golyóra csavarva fogom önnek visszaküldeni. Most pedig távozzék innen, vagy inasaimmal dobatom ki.

Albert vérben forgó szemmel, tántorogva, riadtan hátrált két lépést.

Morrel felhasználta az alkalmat, és gyorsan becsukta az ajtót.

Monte Cristo ismét kezébe vette messzelátóját, és úgy nézelődött mindenfelé, mintha semmi különös sem történt volna.

Ércből volt a szíve és márványból az arca. Morrel a gróf füléhez hajolt:

– Mit vétett ellene? – kérdezte.

– Én? Semmit, legalábbis személyesen semmit – válaszolta Monte Cristo.

– Márpedig ezt a furcsa jelenetet mégiscsak előidézte valami!

– Morcerf gróf kalandja hozta ki ennyire a sodrából a szerencsétlen fiatalembert.

– Részese ön ennek a leleplezésnek?

– A kamarát Haydée világosította fel Morcerf árulásáról.

– Hallottam róla – mondta Morrel –, de nem akartam hinni, hogy valóban Ali pasa leánya az a görög rabszolganő, akit itt, ebben a páholyban önnel együtt láttam.

– Márpedig ez az igazság.

– Ó, istenem! – mondta Morrel. – Most már mindent értek, az előbb itt lejátszódott jelenet előre ki volt tervezve.

– Hogyhogy?

– Albert írt nekem, hogy legyek estére az Operában. Bizonyára azt akarta, hogy tanúja legyek a sértésnek.

– Ez valószínű – jelentette ki Monte Cristo rendíthetetlen nyugalmával.

– És most mit csinál vele?

– Kivel?

– Albert-rel.

– Albert-rel? – folytatta Monte Cristo ugyanazon a hangon. – Hogy mit csinálok, Maximilien? Holnap reggel tíz óra előtt megölöm, olyan igaz, mint az, hogy ön itt áll, és megszorítom a kezét. Hát ezt csinálom vele.

Most Morrel ragadta meg mindkét kezével Monte Cristo kezét, és megborzongott, mikor érezte, hogy az milyen hideg.

– Ó, gróf – mondta –, annyira szereti az apja!

– Hagyjuk az ilyesmit! – válaszolta emeltebb hangon Monte Cristo, és először látszott rajta, hogy haragszik. – Hadd szenvedjen!

Morrel megdöbbenten engedte el a gróf kezét.

– Gróf! Gróf! – mondta.

– Kedves Maximilien – szakította félbe Monte Cristo –, hallgassa csak, milyen elragadóan énekli Duprez ezt az áriát:

Ó, Mathilde! Lelkem bálványa…

– Látja, Duprezt én fedeztem fel Nápolyban, és én tapsoltam neki először! Bravó! Bravó!

Morrel megértette, hogy itt hiába beszélne, és várt.

A függöny, amelyet éppen akkor húztak fel, amikor Albert jelenete bevégződött, most ismét legördült. Kopogtak az ajtón.

– Tessék! – felelte Monte Cristo anélkül, hogy hangja a legkisebb izgalmat is elárulta volna.

Beauchamp lépett be.

– Jó estét, Beauchamp úr – fogadta Monte Cristo, mintha az este folyamán még nem látta volna. – Foglaljon helyet.

Beauchamp köszönt és leült.

– Uram – fordult Monte Cristóhoz –, mint láthatta, az imént együtt voltam itt Morcerf úrral.

– Ami annyit jelent – folytatta Monte Cristo nevetve –, hogy valószínűleg együtt vacsoráztak valahol. Nagyon jólesik látnom, Beauchamp úr, hogy ön józanabb, mint a barátja.

– Uram – mondta Beauchamp –, belátom, hogy helytelen volt, hogy Albert elragadtatta magát, és saját felelősségemre kérem szíves elnézését. És most, hogy már bocsánatot kértem, tetszik érteni, a magam számára, meg akarom mondani, gróf úr, sokkal inkább úriembernek tartom önt, semhogy visszautasítaná, hogy magyarázatot adjon arról, milyen szálak fűzik a janinai esethez, és még néhány szót szeretnék mondani a fiatal görög hölgyről is.

Monte Cristo szája és szeme mozdulatával csendet parancsolt.

– Ejnye no! – mondta nevetve. – Minden reményem szertefoszlott.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Beauchamp.

– Eddig kétségtelenül mindig valami rendkívüli embernek a hírét költötték rólam: önök szerint egy Lara, egy Manfréd, egy lord Ruthwen vagyok. Majd, mikor ezen a nézeten túl voltak, elvetették ezt az alakot, és énbelőlem egészen közönséges ember lett. Azt akarják, hogy hétköznapi, szürke személyiség legyek. Végül pedig magyarázatot kérnek tőlem. Ej no! Beauchamp úr, ne tréfáljunk!

– Márpedig vannak olyan körülmények – folytatta Beauchamp gőgösen –, amikor a becsület azt parancsolja...

– Beauchamp úr – szakította félbe a különös ember –, Monte Cristo gróf úrnak egyedül csak Monte Cristo gróf úr parancsol. Így hát, nagyon kérem, ne beszéljünk erről többet. Azt teszem, amit jónak látok, Beauchamp úr, és higgye el, az mindig helyénvaló is.

– Uram – válaszolta a fiatalember –, ilyen aprópénzzel nem lehet becsületes embereket kifizetni. A becsületet meg is kell védeni.

– Uram, magam vagyok az élő védelmező – jelentette ki Monte Cristo hidegvérrel, de a szeme fenyegető villámokat szórt. – Albertnek is, nekem is vér folyik az ereinkben, és mindkettőnknek kedvünk van kiontani azt a vért. Ezt a választ vigye meg a vicomtenak, és mondja meg, hogy holnap reggel tíz óra előtt tudni fogom, milyen színű a vére.

– Nekem tehát nem marad más tennivalóm, mint megállapítani a párbaj feltételeit.

– Az nekem teljesen mindegy, uram – jelentette ki Monte Cristo. – De az ilyen semmiség miatt kár volt engem itt az előadáson megzavarni. Franciaországban karddal vagy pisztollyal verekednek. A gyarmatokon karabélyt vesznek elő. Arábiában tőrrel dolgoznak. Mondja meg megbízójának, hogy noha én vagyok a sértett fél, a végletekig viszem különcködésemet, és átengedem neki a fegyvernem megválasztását. Vita nélkül, ellentmondás nélkül mindenbe beleegyezem. Mindenbe, értette? Mindenbe, még a sorshúzásba is, ami pedig ostoba találmány. Én azonban nem hátrálok meg semmitől, biztos vagyok a győzelmemben.

– Biztos a győzelmében! – ismételte Beauchamp, és megdöbbenten bámult a grófra.

– No, természetesen – mondotta Monte Cristo, és könnyedén vállat vont. – Máskülönben meg sem verekednék Morcerf úrral. Megölöm, ennek meg kell lennie, és meg is lesz. Csak arra kérem, hogy ma este a lakásomon mondja meg a pontos órát és a fegyvernemet. Nem szeretek senkit sem várakoztatni.

– Pisztolyt választunk, a párbaj ideje reggel nyolc óra a vincennes-i erdőben – mondta Beauchamp kissé kiesve szerepéből, mert nem tudta, elbizakodott szájhőssel vagy valami természetfölötti lénnyel áll-e szemben.

– Rendben van, uram – felelte Monte Cristo. – Most, hogy már mindenben megállapodtunk, engedje meg, hadd figyeljem az előadást, és mondja meg Albert barátjának, hogy ma este már ne jöjjön el hozzám: az efféle ízléstelen durvaság egészen fölösleges. Menjen csak nyugodtan haza, és aludja ki magát.

Beauchamp azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól, és távozott.

– Most pedig – mondotta Monte Cristo Morrelhez fordulva – számíthatok önre, ugye?

– Nagyon természetes – válaszolta Morrel –, csak rendelkezzék velem, gróf. Hanem...

– No, mi az?

– Fontosnak tartom, gróf, hogy tudomásom legyen a valódi okról...

– Ez annyit jelent, hogy visszautasít?

– Szó sincs róla.

– A valódi ok, Morrel? – ismételte a gróf. – Ez a fiatalember vakon botorkál előre, és maga sem tudja a valódi okot. A valódi okot csak ketten tudjuk, én meg az Isten. De becsületszavamra mondom, Morrel, hogy Isten mellettünk áll ebben az ügyben.

– Ez nekem elég, gróf – válaszolta Morrel. – Ki lesz a másik segédje?

– Nem ismerek Párizsban mást, akit kitüntetnék ilyen kéréssel, mint önt, Morrel, és sógorát, Emmanuelt. Gondolja, hogy Emmanuel megteszi nekem ezt a szívességet?

– Felelek érte, csakúgy, mint magamért, gróf.

– Rendben van! Másra nincs is szükségem. Holnap reggel hét órakor nálam lesznek, ugye?

– Ott leszünk.

– Csitt! Felmegy a függöny, most már hallgassunk. Ebből az operából nem szeretek egy taktust sem elveszíteni. Olyan bűbájos zene ez a Tell Vilmos!

12

Az éjszaka

Monte Cristo úr szokása szerint végigvárta, míg Duprez elénekli híres Kövess engem! kezdetű áriáját, és csak akkor állt fel és távozott.

A kapuban Morrel megismételte ígéretét, hogy másnap reggel pontban hét órára Emmanuellel együtt nála lesz. Aztán Monte Cristo nyugodtan és mosolyogva szállt be kocsijába. Öt perccel később már otthon is volt. Nem ismerte a grófot az, akit megtévesztett volna a hang, amellyel Alinak odaszólt, mikor belépett:

– Ali, az elefántcsontagyú pisztolyaimat!

Ali behozta gazdájának a fegyvereket tokostul, a gróf pedig annyi gondossággal vizsgálta meg fegyvereit, ami egészen természetes az olyan embernél, aki egy darabka vasra és ólomra bízza az életét. Egészen különleges pisztolyok voltak ezek, Monte Cristo egyenesen azért csináltatta őket, hogy otthon célba lőjön velük. A lövéshez elég volt egy gyutacs, és még a szomszéd szobából sem lehetett meghallani, hogy a gróf lövöldözésben gyakorolja magát.

Már éppen kezébe vette az egyik pisztolyt, és egy kis bádoglemezen a célpontot kereste, mikor nyílt az ajtó, és belépett Baptistin.

De még mielőtt a komornyik megszólalhatott volna, a nyitva maradt ajtón keresztül a gróf megpillantott egy sűrűn lefátyolozott női alakot a szomszédos szoba félhomályában. A nő követte Baptistint.

Az asszony is észrevette őt pisztollyal a kezében, meglátta az asztalon levő két kardot is és berohant.

Baptistin a szemével kérdezte meg gazdáját. A gróf intett, mire Baptistin távozott, és becsukta az ajtót maga mögött.

– Kicsoda ön, asszonyom? – kérdezte a gróf a lefátyolozott nőtől.

Az ismeretlen asszony körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban egyedül vannak-e, aztán úgy hajolt meg, mintha le akarna térdelni, könyörögve tette össze a kezét, és kétségbeesett hangon szólalt meg:

– Edmond – mondta –, ne ölje meg a fiamat!

A gróf hátrált egy lépést, halkan felkiáltott, és kiejtette kezéből a pisztolyt.

– Milyen nevet ejtett ki, Morcerf grófné? – kérdezte.

– Az önét! – kiáltotta az asszony, és felhajtotta fátyolát. – Az önét, amelyet egyes-egyedül csak én nem felejtettem el talán. Edmond, most nem Morcerf grófné jött el önhöz, hanem Mercédès.

– Mercédès meghalt, asszonyom – válaszolta Monte Cristo –, és senki mást nem ismerek ezen a néven.

– Mercédès él, uram, és Mercédès emlékezik, mert senki más nem ismerte fel önt, uram, csak ő, amint meglátta, azonnal, sőt még látnia sem kellett, ráismert a hangjára, Edmond, az első szavára. És azóta követi önt lépésről lépésre, őrzi önt, fél öntől, s neki nem is kellett kutatnia, kinek a karja sújtott le Morcerf úrra.

– Úgy gondolja, hogy Fernand-ra, asszonyom – folytatta Monte Cristo keserű gúnnyal. – Ha már egyszer felidézzük a régi neveket, idézzük fel valamennyit.

És Monte Cristo olyan gyűlölettel ejtette ki Fernand nevét, hogy hallatára Mercédès egész testében megborzongott.

– Látja, hogy nem csalódtam, Edmond! – kiáltott fel Mercédès. – És jó okom volt rá, hogy azért könyörögjek: kímélje meg fiam életét!

– Ugyan ki mondta önnek, asszonyom, hogy bántani akarom a fiát?

– Istenem, senki! De az anya lelke mindent megérez. Kitaláltam, Ma este utána mentem az Operába, és egy földszinti páholyban elrejtőzve mindent láttam.

– Hát ha mindent látott, asszonyom, akkor azt is látta, hogy Fernand fia engem nyilvánosan megsértett – jelentette ki Monte Cristo félelmes nyugalommal.

– Ó, irgalom!

– Látta – folytatta a gróf –, hogy még a kesztyűjét is az arcomba vágta volna, ha egy barátom, Morrel úr, le nem fogja a kezét.

– Hallgasson meg. A fiam is megsejtette, hogy ki ön, és önnek tulajdonítja mindazt a szerencsétlenséget, amely az apját sújtotta.

– Asszonyom – felelte Monte Cristo –, ön összetéveszti a fogalmakat. Ezek nem szerencsétlenségek, hanem mindez büntetés. Nem én sújtottam le Morcerf úrra, hanem a Gondviselés büntetése érte el.

– És miért lép ön a Gondviselés helyébe? – kiáltott fel Mercédès. – Miért emlékezik ön, ha a Gondviselés már feledett? Mit érdekli önt, Edmond, Janina és vezírje? Mit vétett önnek Fernand Mondego azzal, hogy elárulta Ali Tepelentit?

– Igaza van, asszonyom – válaszolta Monte Cristo –, hiszen ez csak a francia kapitánynak és Vasziliki leányának a dolga. Igaza van, ehhez semmi közöm, és ha megesküdtem, hogy bosszút állok, az nem a francia kapitányra, nem is Morcerf grófra, hanem Fernand-ra, a halászra, a katalán Mercédès férjére vonatkozott.

– Jaj, uram! – kiáltott fel a grófné. – Milyen szörnyű bosszú ez azért a hibáért, amelybe a végzet taszított! Mert a bűnös én vagyok, Edmond, és ha valóban bosszút akar állni, itt vagyok! Én nem bírtam elviselni távollétében rettenetes magányomat.

– De hát miért voltam én távol? – kiáltott fel Monte Cristo. – És miért volt ön olyan magára hagyatott?

– Mert önt letartóztatták, Edmond, és börtönbe hurcolták.

– És miért tartóztattak le? Miért hurcoltak börtönbe?

– Azt én nem tudom – mondta Mercédès.

– Persze, nem tudja, asszonyom, legalábbis remélem, hogy nem tudja. Nohát, majd én megmondom. Azért tartóztattak le és hurcoltak börtönbe, mivel a Réserve lugasában, az esküvőnket megelőző estén, egy Danglars nevezetű ember megírta ezt a levelet, amelyet Fernand, a halász, saját kezűleg adott postára.

Ezzel Monte Cristo az íróasztalhoz lépett, kihúzta az egyik fiókját, elővett egy színehagyott papírlapot, amelyen a tinta már rozsdaszínűvé vált, és átnyújtotta Mercédèsnek.

Danglars levele volt az, amelyet a királyi ügyésznek írt, és amelyet Monte Cristo grófja a Thomson és French cég megbízottjának álruhájában elcsent Edmond Dantès iratcsomójából aznap, amikor Boville úrnak a kétszázezer frankot kifizette.

Mercédès iszonyodva olvasta a következő sorokat:

A trón és a vallás egyik híve értesíti a királyi ügyész urat, hogy a Pharaon hajó Edmond Dantès nevű másodtisztje ma reggel megérkezett Szmirnából, mintán hajójával kikötött Nápolyban és Porto Ferrajón. A nevezettet Murat bízta meg, hogy levelet adjon át a bitorlónak, a bitorló pedig egy másik levelet küldött vele a párizsi bonapartista bizottság számára.

Bűnének bizonyítéka nyomban meglesz letartóztatása után, mert ez a levél vagy nála, vagy apjánál, vagy pedig a Pharaon hajón levő fülkéjében található.

– Jaj, istenem! – tört ki Mercédèsből, és végigsimította verejtékező homlokát. – Ezt a levelet...

– Kétszázezer frankért vettem meg, asszonyom – jelentette ki Monte Cristo. – De még nem is volt drága, hiszen ma ezzel igazolhatom magam ön előtt.

– És ennek a levélnek mi volt a következménye?

– Tudja jól, asszonyom, letartóztattak. De azt már nem tudja, asszonyom, hogy ez a rabság mennyi ideig tartott. Azt nem tudja, hogy tizennégy esztendeig voltam bezárva If várának egyik börtönében, egynegyed mérföldnyire öntől. Azt nem tudja, hogy e tizennégy év minden napján, csakúgy, mint első nap, újra és újra esküvel fogadtam, hogy bosszút állok, pedig nem tudtam, hogy ön feleségül ment Fernand-hoz, árulómhoz, s nem tudtam azt sem, hogy apám éhen halt!

– Irgalmas Isten! – kiáltott fel Mercédès és megtántorodott.

– De megtudtam mindent mikor tizennégy esztendei raboskodás után kikerültem a börtönből, és esküvéssel fogadtam meg az élő Mercédèsre és megholt apámra, hogy bosszút állok Fernand-on, és... bosszút is állok.

– Bizonyos ön abban, hogy a szerencsétlen Fernand követte ezt el?

– Lelkem üdvösségére mondom, asszonyom, úgy történt, ahogy elmondtam. De egyébként ez sem sokkal gyűlöletesebb, mint az, ha valaki, akit a franciák maguk közé fogadtak, az angolokhoz pártol, s hogy valaki, aki spanyolnak született, a spanyolok ellen harcol, mint Ali zsoldosa elárulja és meggyilkolja Alit. Ilyen tettekhez képest eltörpül ez a levél! Hiszen csak gáláns cselszövényről van szó, és bevallom, hogy megértem, ha megbocsát neki az az asszony, aki a felesége lett, amelyet azonban nem bocsát meg soha szerelmese, aki nőül akarta venni. A franciák nem bosszulták meg az árulót, a spanyolok nem lőtték le az árulót, a sírjában pihenő Ali futni hagyta az árulót. De én, akit elárult, megölt és sírba vetett, Isten segítségével kijutottam a sírból, és tartozom Istennek azzal, hogy bosszút álljak. Azért küldött engem ide, és most itt vagyok.

A szegény asszony kezébe rejtette arcát, lába megingott, és térdre roskadt.

– Bocsásson meg, Edmond – mondta –, bocsásson meg énérettem, hiszen még most is szeretem önt!

A hitvesi méltóságot elsöpörte a szerető nő és az anya szenvedélye. Homlokával csaknem a szőnyeget érintette.

A gróf odaugrott hozzá és felemelte.

Mercédès egy karosszékben ülve, könnyein át jól megnézte Monte Cristo sápadt arcát, amelyen a fájdalom és a gyűlölet fenyegető kifejezése tükröződött.

– Hogy ne tiporjam el ezt az átkozott fajzatot! – mormogta. – Hogy ne engedelmeskedjem Istennek, aki rám bízta a büntetést! Lehetetlen, asszonyom lehetetlen!

– Edmond – mondta a szegény anya, aki minden eszközét latba vetette –, istenem, ha én Edmond-nak hívom, miért nem szólít Mercédèsnek?

– Mercédès – ismételte Monte Cristo –, Mercédès! Hát igen, igaza van, még most is kedves nekem ez a név, és bizony hosszú idő óta most először hagyja el ajkamat. Ó, Mercédès, az ön nevét a fájdalom sóhajával, a szenvedés hörgésével és a kétségbeesés jajszavával ejtettem ki. Ezt a nevet mondogattam a hidegtől dermedten börtönöm szalmáján kuporogva. Ezt ismételgettem, mikor a hőség kínozott, és a börtön kőlapján hemperegtem. Bosszút kell állnom Mercédès, mert tizennégy esztendeig szenvedtem, tizennégy esztendeig sírtam, átkozódtam. És bizony azt mondom, Mercédès, bosszút kell állnom!

A gróf remegett a gondolattól, hogy végül is enged majd a hajdan imádott nő könyörgéseinek, és gyűlöletéhez segítségül hívta emlékeit.

– Bosszulja hát meg magát, Edmond! – kiáltott a szegény anya. – De a bűnösökön álljon bosszút. Sújtson hát engem, sújtsa őt, de ne álljon bosszút a fiamon!

– Meg van írva a Szentírásban – válaszolta Monte Cristo -. „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen.” Ha egyszer Isten a prófétának ekként sugalmazta, miért lennék én jobb, mint Isten?

– Mivel Istené az idő és az örökkévalóság, s az emberek ezzel nem rendelkeznek.

Monte Cristo nagyot sóhajtott. Ez a sóhaj hörögve szakadt fel torkán, és két kezével markolt bele sűrű hajába:

– Edmond – folytatta Mercédès, és a gróf felé nyújtotta karját – Edmond, mióta csak ismerem, mindig imádtam önt, és tiszteletben tartottam emlékét. Edmond, barátom, ne kényszerítsen arra, hogy elhomályosítsam nemes és tiszta képét, amely szívem tükrében kiolthatatlanul ragyog. Edmond, ha tudná, mennyit könyörögtem Istenhez önért, míg csak abban reménykedtem, hogy életben van, de azután holtnak véltem, fájdalom, halottnak. Azt hittem, hogy holttestét valami sötét torony mélyébe temették. Azt is hittem, hogy tetemét ledobták az örvénylő habokba, ahová a börtönőrök a rabokat temetni szokták. És sírtam! Mi mást is tehettem volna én önért, Edmond, mint imádkoztam és sírtam? Hallgasson rám: tíz év óta minden áldott éjjel ugyanaz volt az álmom. Mintha azt mondták volna, hogy ön szökni akar, hogy elfoglalta egy másik rab helyét, hogy egy halott helyére csúszott be egy zsákba, és If várának magasából az élő testet hajították le. A valóságot csak a sziklákra zuhantában kitörő sikoltása fedte fel a temetkezőknek, akik hóhérai lettek, Edmond! A fiam életére esküszöm, akiért könyörgök, Edmond, tíz esztendőn keresztül minden éjjel láttam azokat az embereket, akik egy alaktalan és ismeretlen testet vetettek le egy szikla tetejéről. Tíz álló esztendő óta minden éjjel hallom azt az irtózatos kiáltást, amelyre mindannyiszor remegve és borzongva ébredtem fel. És bizony én is, én is sokat, nagyon sokat szenvedtem, Edmond, higgyen nekem, bármilyen bűnös voltam is akkor!

– Érezte, mit jelent az, hogy míg ön távol van, az édesapja meghal? – kiáltott fel Monte Cristo a hajába markolt. – Látta az imádott nőt a vetélytárs oldalán élni, míg ön az örvény mélyén hörög?...

– Nem – szakította félbe Mercédès. – De láttam, hogy az, akit mindenkinél jobban szerettem, a fiamat akarja megölni!

Mercédès ezeket a szavakat olyan fájdalmasan, olyan kétségbeesetten ejtette ki, hogy e szavakra a gróf torkát a zokogás fojtogatta.

Az oroszlán megszelídült. A bosszúállót legyőzték.

– Mit kíván? – kérdezte. – Hogy a fia életben maradjon? Helyes. Életben marad.

Mercédès felsikoltott, mire Monte Cristo szemében két könnycsepp csillant meg. E két könnycsepp azonban hamarosan el is tűnt, mert bizonyára Isten küldte értük angyalait, hiszen ezek a könnycseppek drágábbak voltak az Úr szemében, mint Guzarata és Ophir minden igazgyöngye.

– Ó! – kiáltott Mercédès, megragadta a gróf kezét, és ajkához emelte. – Köszönöm, köszönöm, Edmond! Olyan vagy valóban, amilyennek mindig álmodtalak, amilyennek szerettelek, most már megmondhatom.

– Ez annál jobb – válaszolta Monte Cristo –, mert a szegény Edmond-t nem soká szeretheti már. A halál visszatér a sírba, a kísértet eltűnik az éjszakában.

– Mit beszél, Edmond?

– Azt mondom, mivel ön így akarja, Mercédès, meg kell halnom.

– Meghalni? Ugyan ki mondta ezt? Ki beszél itt halálról? Honnan veszi ezt a gondolatot?

– Csak nem tételezi fel, hogy ha nyilvánosan megsértettek, egy egész nézőtér szeme láttára, az ön és fia barátainak jelenlétében, mikor párbajra hívott ki egy gyermek, az diadalként kérkedhessen az én bocsánatommal? Csak nem tételezi fel, mondom, hogy akár egy percig is kedvem volna így élni? Ön után magamat szeretem a legjobban, Mercédès, vagyis a méltóságomat, vagyis azt az erőt, ami sokak fölé emelt. Ez az erő volt az életem. Ezt ön egyetlen szóval kettétöri. Meg kell halnom.

– Annak a párbajnak nem szabad megtörténnie, Edmond, ha egyszer megbocsátott.

– Meg fog történni, asszonyom – jelentette ki ünnepélyesen Monte Cristo –, csakhogy a föld nem az ön fia vérét fogja beinni, hanem az én vérem ömlik ki.

Mercédès felsikoltott, és Monte Cristóhoz rohant, de hirtelen megállt.

– Edmond – mondta –, van Isten az égben, ha egyszer ön életben van, ha viszontláthattam önt, és én szívem minden dobbanásával bízom benne. Míg az ön segítségét várom, addig is megbízom az ön adott szavában. Azt ígérte, hogy fiam élni fog. És ugye élni is fog?

– Igen. Élni fog, asszonyom – válaszolta Monte Cristo, és nem győzött rajta csodálkozni, hogy Mercédès ilyen könnyedén, minden meglepetés nélkül fogadja hősies önfeláldozását.

Mercédès kezét nyújtotta a grófnak.

– Edmond – mondta, és a szeme könnybe lábadt, amint felnézett arra, akihez szavait intézte –, milyen szép, milyen nemes cselekedet, amit véghezvisz, milyen fenséges dolog, hogy megesett a szíve egy szegény asszonyon, aki minden reménység nélkül jött el önhöz. Fájdalom, a gondok jobban itthagyták nyomukat az arcomon, mint az évek, s az én Edmond-omat már nem tudom egy mosolyra, egy tekintetre sem emlékeztetni, pedig ezt a Mercédèst valaha órákon keresztül el tudta nézegetni. Higgyen nekem, Edmond, már elmondtam, bizony én is igen sokat szenvedtem. Újra elmondom, milyen szomorú dolog örömtelenül, minden reménység nélkül leélni az életet... De mindez azt bizonyítja, hogy életünk nem ér véget itt a földön. Nem, itt még nem végződik be minden, érzem abból, ami szívemet eltölti. Ó, Edmond, újra meg újra elmondom, milyen szép, milyen nagy, milyen fenséges dolog, hogy így megbocsátott nekem!

– Most ezt mondja, Mercédès. Hátha még tudná, milyen óriási az én áldozatom? Képzelje csak el, hogy a legfőbb Lény, mikor megteremtette a világot, termékennyé tette a káoszt, csak azért állapodott volna meg a teremtés harmadrészénél, hogy egy angyal arcáról letörülje azokat a könnyeket, amelyeket majd bűneink fakasztanak halhatatlan szemében, képzelje, hogy mikor már mindent elkészített, mindent megformált, mindent termékennyé tett, akkor Isten abban a pillanatban, amikor gyönyörködhetett volna művében, ehelyett kioltotta volna a napot, és lábával visszataszította volna az egész mindenséget az örök éjszakába, s ekkor lesz némi sejtelme... vagy nem, nem, még akkor sem lesz fogalma arról, hogy mit veszítek én azzal, ha most befejezem az életemet.

Mercédès olyan tekintettel nézte a grófot, amely csodálatot, hódolatot és hálát fejezett ki.

Monte Cristo forró kezére támasztotta homlokát, mintha homloka már nem bírná el gondolatainak súlyos terhét.

– Edmond – mondta Mercédès –, már csak egyetlen szavam volna önhöz.

A gróf keserűen mosolygott.

– Edmond – folytatta az asszony –, meglátja, hogy ha a homlokom már nem is sima, ha a szemem nem csillog úgy, mint régen, ha egész szépségem elhervadt, hogy ha végül is Mercédès egész külseje nem a régi már, a szíve mégis ugyanaz!... Isten vele hát, Edmond... Már semmit sem kérek Istentől... Éppolyan nagynak és nemesnek láttam önt viszont, mint amilyen hajdan volt. Isten vele, Edmond... Isten vele, és hálás köszönet!

A gróf azonban nem válaszolt.

Mercédès kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és már el is tűnt, mielőtt még a gróf magához tért volna fájó és mélységes álmodozásából, amelybe az elveszített bosszú tudata kergette.

Az Invalidusok toronyórája éppen egy órát ütött, mikor Morcerfné kocsija végiggördült a Champs-Élysées kövezetén, s ez a zaj magához térítette Monte Cristo grófját.

– Esztelen vagyok – mormogta –, hiszen akkor, amikor elszántam magam a bosszúra, ki kellett volna tépnem a szívemet!

13

A párbaj

Mercédès távozása után Monte Cristo lelkében minden elsötétedett. Körülötte és bensejében egyaránt megállt minden gondolat.

Határozott, erős szelleme szinte elszunnyadt, mint ahogy a test elpihen valami nagy fáradtság nyomán.

„Mi az? – tűnődött, mialatt a lámpa meg a gyertyák szomorúan pislogtak, és a szolgák türelmetlenül várakoztak az előszobában. – Mi az? Az az épület, amelyet olyan lassan készítettem elő, annyi bajjal és gonddal építettem fel, egyetlen csapásra összedőlne, egyetlen szóra, egyetlen fuvallatra? Hát az az én, amelyről azt hittem, hogy valami, az az én, amelyre olyan büszke voltam, az az én, amelyet olyan kicsinynek láttam If várának börtönében, amelyet ismét olyan hatalmassá tudtam tenni, holnapra egy marék hamuvá lesz? Bizony, nem a test halála rettent vissza, hiszen az éltető elem pusztulása csak nyugalmat jelent, ahol minden megpihen, amire minden szerencsétlen vágyódik, az anyag nyugalma az, amelyet olyan régóta szomjaztam, amely elé indultam az éhség fájdalmas útján, mikor hirtelen felbukkant börtönömben Faria abbé. Mi a halál? Egy fokkal közelebb kerülök a nyugalomhoz, és talán kettővel közelebb a csendhez. Nem, nem a létet sajnálom én, hanem a lassan kitervelt és oly sok munkával felépített terveim rombedőltét. A Gondviselés tehát, amelyről azt hittem, hogy oltalmazza szándékomat, ellene volt inkább! Isten nem akarja hát, hogy beteljesüljön. Az a teher tehát, amelyet vállamon cipeltem, s amely csaknem olyan súlyos volt, mint a világ maga, s amelyről azt képzeltem, hogy végig kibírom, csak vágy volt, de nem volt hozzá erőm. Csak akartam, de nem volt hozzá hatalmam, és most, utam közepén, le kell tennem. Ó, tehát ismét fatalistává kell lennem, pedig tizennégy esztendei kétségbeesés és tízévi reménység istenfélővé tett.

Istenem, és mindez azért történt így, mert a szívem, amelyről azt hittem, hogy már halott, csak alélt volt, feléledt, megdobbant, s én engedtem e szívdobbanás fájdalmas érzésének, amely egy asszony hangjára kelt bennem életre!

És mégis – folytatta töprengését a gróf, és egyre jobban belemerült a rettenetes holnap sejtelmének örvényébe, amelyet Mercédès már el is fogadott –, de nem, az lehetetlen, hogy ez a nemes lelkű asszony csupa önzésből beleegyezzék abba, hogy engem megöljenek, engem, aki csupa erő és egészség vagyok! Lehetetlen, hogy az anyai szeretet, vagyis inkább az anyai önkívület idáig fajuljon! Vannak erények, amelyek bűnné válnak, ha túlzásba viszik őket. Nem, bizonyára valami regényes jelenetet talált ki, talán közénk veti magát, és az egész párbaj magasztosból nevetségessé válik.”

A gróf homlokát a büszkeség pirossága öntötte el.

„Nevetségessé – ismételte –, és engem tesz majd nevetségessé... Hogy én legyek nevetséges! Ugyan már! Akkor sokkal inkább meghalok.”

Megígérte Mercédèsnek, hogy megkíméli fia életét, s így reá nézve csak rossz fordulatot hozhat a holnap; majd így tűnődött: „Ostobaság, ostobaság, ostobaság! Puszta nagylelkűségből egy ifjú pisztolya elé álljak céltáblául! Sose fogja elhinni, hogy halálom öngyilkosság volt, márpedig tiszta emlékemnek tartozom ezzel... (Ez nem hiúság, Istenem, csak méltánylást érdemlő büszkeség!) Emlékem megérdemli, hogy mindenki megtudja: beleegyeztem, saját akaratomból történt, önszántamból történt, hogy már felemelt karom félúton megállt, és hogy ez a kar, amely olyan biztosan védett meg mások ellen, most reám magamra fog lesújtani. Meg kell lennie, hát meglesz.”

Tollat ragadott, és kivett egy iratot íróasztala titkos fiókjából. Ez az irat végrendelete volt, amelyet Párizsba érkezte után készített, és amelyhez most záradékot fűzött, hogy a kevéssé tisztánlátók kedvéért elmondja benne halála körülményeit.

– Istenem, a te dicsőségedre és a magam becsületére csinálom ezt – mondta, és az égre tekintett. – Már tíz esztendő óta úgy tekintem magam, Istenem, mint aki az isteni bosszút hajtom végre, és ne higgye az a nyomorult Morcerf, Danglars és Villefort, hogy a véletlen szabadította meg őket ellenségüktől. Ellenkezőleg, hadd tudják meg, hogy a Gondviselés, amely már elrendelte, hogy meg kell bűnhődniük, egyedül az én puszta akaratomra másította meg elhatározását, hogy az a büntetés, amelyet idelent a földön elkerültek, igenis vár reájuk a másvilágon, és az örökkévalóságban sor kerül reá.

Mialatt ilyen módon hánykolódott e komor bizonytalanságban, mint valami rossz álomban, amelyből a fájdalom ébreszti fel, a hajnal már felderengett az ablakon, és megvilágította a halványkék papírlapot, amelyre éppen leírta a Gondviselés fenséges akaratát.

Hajnali öt óra volt.

Hirtelen könnyű nesz ütötte meg a fülét. Azt hitte, hogy valami elfojtott sóhajtást hallott. Hátrafordult, körülnézett, de nem látott senkit.

Csakhogy a halk nesz eléggé tisztán megismétlődött, s így a kétség bizonyossággá változott.

A gróf most felállt, csendesen kinyitotta a szalon ajtaját, és egy karosszékben, lecsüngő karral, megpillantotta Haydée-t. Gyönyörű arca halálsápadt volt és hátrahanyatlott. A fiatal lány keresztben feküdt az ajtó előtt, úgyhogy a gróf nem léphetett ki anélkül, hogy meg ne látta volna, habár az ifjúság álma meglepte a hosszú virrasztástól kimerült fiatal teremtést.

Haydée az ajtónyílás zajára sem ébredt fel.

Monte Cristo gyöngéd szeretettel és sajnálkozva nézett rá.

– Mercédèsnek eszébe jutott a fia, és én megfeledkeztem a lányomról! – mondta.

Szomorúan rázta meg a fejét:

– Szegény Haydée! – mondta. – Látni akart, beszélni akart velem, félt valamitől, vagy talán ki is talált valamit... Ó, nem mehetek úgy el, hogy istenhozzádot ne mondjak neki, nem halhatok úgy meg, hogy valakinek a gondjaira ne bíznám.

Vigyázva visszaült a helyére, és hozzáfűzte a záradékhoz:

Maximilien Morrelnek, a szpáhikapitánynak, régi főnököm, Pierre Morrel marseille-i hajótulajdonos fiának húszmilliót hagyományozok, amelynek egy részét átadhatja nővérének, Julienek, és sógorának, Emmanuelnek, ha nem tart attól, hogy ilyen vagyonszaporodás megzavarhatná boldogságukat. Ez a húszmillió Monte Cristó-i barlangomban van elásva, amelynek titkát Bertuccio ismeri.

Ha Maximilien Morrelnek szabad még a szíve, és nőül akarná venni Haydée-t, a janinai pasának, Alinak a leányát, akit apai szeretettel neveltem, és aki engem gyermeki ragaszkodással szeret, ezzel teljesítené, ha nem is utolsó akaratomat, de utolsó vágyamat.

A jelen végrendelet már Haydée-t tette meg vagyonom többi részének örököséül. Ez a vagyon földekből, angliai, ausztriai és hollandiai járadékokból, különböző palotáimból és házaimból s a bennük levő ingóságokból áll, és a húszmillió s a szolgáimnak hagyott összegek levonásával is meghaladja a hatvanmilliót.

Éppen leírta ezt az utolsó sort, mikor a mögötte felhangzó sikoltásra kiejtette kezéből a tollat.

– Haydée – kérdezte –, hát te elolvastad?

A fiatal leányt valóban felébresztette a hajnal világossága, felkelt és könnyű lépteivel, amelyeket még a szőnyeg is tompított, nesztelenül a gróf háta mögé ment.

– Ó, uram! – mondta, és összetette a kezét. – Miért írsz rólam ebben az órában? Miért hagyod reám minden vagyonodat, jó uram? Hát el akarsz hagyni?

– Nagy útra készülök, drága angyalom – válaszolta a gróf bánatos arccal és végtelen szeretettel –, és ha valami baj érne...

Monte Cristo megállt.

– No és? – kérdezte a fiatal lány olyan határozottsággal, amelyet Monte Cristo eddig sosem látott nála, és amelynek hallatára megremegett.

– Nohát, ha baj találna érni – folytatta Monte Cristo –, azt akarom, hogy a kislányom boldog legyen.

Haydée a fejét rázta, és szomorúan mosolygott.

– A halálra gondolsz, jó uram? – kérdezte.

– Ez pedig üdvös gondolat, gyermekem, így mondják a bölcsek.

– Ha meghalsz, uram – mondta Haydée –, hagyd másokra a vagyonodat, mert ha meghalsz... nekem már semmire sem lesz szükségem.

Ezzel fogta a végrendeletet, és négyfelé szakította, úgy szórta le a szoba közepére. Azután ez a rabszolganőnek szokatlan energia annyira kimerítette, hogy most már nem álomba merülten, hanem ájultan zuhant végig a padlón.

Monte Cristo a lány fölé hajolt, és karjába vette. Amint elnézte ezt a szép, halvány arcot, e gyönyörű, lehunyt szempárt, e karcsú, élettelen testet, most először ötlött eszébe az a gondolat, hogy talán a lány másképpen szereti őt, mint ahogy gyermek az apját.

– Fájdalom! – mormogta csüggedten. – Talán még boldog is lehettem volna!

Átvitte Haydée-t a szobájába, s a még mindig eszméletlen lányt rábízta szolgálóira. Aztán visszatért dolgozószobájába, most alaposan magára zárta, és újra leírta a széttépett végrendeletet.

Alig végzett vele, a kapu alól kocsizörgés zaját hallotta meg. Az ablakhoz lépett, és a kocsiból Maximilient meg Emmanuelt látta kiszállni.

– Helyes – mondta –, itt az ideje!

Hármas pecséttel zárta le a végrendeletet.

Kisvártatva léptek zaja hallatszott be a szalonból, s ő maga ment ajtót nyitni. A küszöbön Morrel jelent meg.

Csaknem húsz perccel korábban érkezett a kitűzött időnél.

– Talán túlságosan korán is jöttem, gróf úr – mondta. – De őszintén bevallom, hogy egyetlen pillanatra sem hunytam le a szemem, és éppúgy volt vele az egész ház. Szükségem volt rá, hogy lássam, és az ön bátorságából merítsek erőt, és magamhoz térjek.

Monte Cristo nem tudott ellenállni az igaz szeretet e tanújelének, és nemcsak kezét nyújtotta a fiatalembernek, hanem gyöngéden meg is ölelte.

– Morrel – mondta meghatottan –, szép nap ez nekem, mert látom, hogy szeret. Jó napot, Emmanuel úr. Velem jönnek hát, Maximilien?

– Hát csak nem kételkedett benne? – felelte a fiatal kapitány.

– De ha esetleg nem nekem volna igazam...

– Nézze, gróf úr, én le nem vettem önről a szememet az egész kihívás alatt, egész éjszaka az ön magabiztosságára gondoltam, és arra, hogy az igazságnak az ön oldalán kell lennie, vagy egyáltalán semmi alapja annak, hogy emberi vonásokban olvasni lehet.

– De Morrel, Albert a barátja önnek.

– Felületes ismeretség, gróf.

– Hiszen akkor találkozott vele először, amikor velem.

– Az igaz, de látja, ha nem emlékeztetne rá, eszembe se jutna.

– Köszönöm, Morrel.

Azután csengetett.

– Fogd csak – mondta a belépő Alinak –, és küldd el a jegyzőmhöz. Ez a végrendeletem, Morrel. Majd halálom után megtudja, mit tartalmaz.

– Micsoda! – kiáltott fel Morrel. – Halála után?

– Ej, hát mindenre kell gondolni, kedves barátom! De mit csinált tegnap, mikor elváltunk egymástól?

– A Tortoni vendéglőben voltam, és ahogy előre reméltem, találkoztam Beauchamp-mal és Château-Renaud-val. Bevallom, beszélni akartam velük.

– Mi célja volt ennek, hiszen már mindent megbeszéltek?

– Nézze csak, gróf, ez nagyon komoly és kikerülhetetlen dolog.

– Kételkedett benne?

– Nem. A sértés nyilvánosan történt, és már mindenki beszél róla.

– Akkor hát?

– Meg akartam változtatni a fegyvernemet, és szerettem volna, ha a pisztoly helyébe kard kerül. A pisztoly vak ám.

– És sikerrel járt? – kérdezte Monte Cristo a reménynek egy halvány sugarával.

– Nem, hiszen tudják, hogy ön milyen remek kardvívó.

– Ej! Ugyan ki árulta el?

– A vívómesterek, akiket ön megvert.

– Így hát kudarcot vallott?

– Határozottan elutasították kérésemet.

– Morrel – mondta a gróf –, sose látott még engem pisztollyal lőni?

– Soha.

– Nohát, most van még időnk, nézzen ide.

Felemelte a pisztolyokat, amelyeket akkor ejtett le, amikor Mercédès belépett, és egy treff ászt tűzött a bádoglemezre, majd négy lövéssel sorban átlyukasztotta a treff négy sarkát.

Morrel minden találatnál elsápadt.

Megvizsgálta a golyókat is, amelyekkel Monte Cristo ezt a mutatványt végezte, és látta, hogy nem nagyobbak, mint az őzserét.

– Ijesztő – jegyezte meg. – Nézze csak, Emmanuel!

Aztán Monte Cristóhoz fordult.

– Gróf – mondta –, az isten szerelmére, meg ne ölje Albert-t! Anyja is van a szerencsétlennek.

– Az igaz – felelte Monte Cristo –, nekem pedig nincs.

E szavakat úgy mondta, hogy Morrel végigborzongott.

– Ön a sértett fél, gróf.

– Ez kétségtelen. S ez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy ön lő először.

– Én lövök először?

– Ohó, ezt kikötöttem helyesebben kiverekedtem. Éppen elég engedményt adtunk ahhoz, hogy ezt megtegyék.

– Hány lépésről?

– Húsz lépésről.

A gróf ajka körül ijesztő mosoly játszott.

– Morrel – mondta –, el ne feledje azt, amit az imént látott.

– Nem is számítok másra – felelte a fiatalember –, csak arra, hogy ön izgatott lesz, és ez menti meg Albert életét.

– Én, izgatott? – csodálkozott Monte Cristo.

– Megmentheti még az ön nagylelkűsége is barátom. Mivel tudom, milyen biztos a dolgában, bátran megkérhetem valamire, ami nevetségesen hangzanék, ha másvalakinek mondanám.

– Éspedig?

– Lője át az egyik karját, sebesítse meg, de ne vegye el az életét.

– Még ezt hallgassa meg, Morrel – mondta a gróf – nincs rá szükség, hogy bárki is biztasson, hogy kíméljem meg a Morcerf úr életét. Előre megmondhatom, hogy Morcerf úr nyugodtan fog eltávozni két barátja társaságában, míg én...

– No és ön?

– Ó, ez más dolog, engem úgy fognak elvinni.

– Ugyan már! – kiáltott fel Maximilien magánkívül.

– Úgy lesz, ahogy bejelentem, kedves Morrel. Morcerf úr megöl engem.

Morrel egészen értetlenül bámult a grófra.

– Mi történt önnel tegnap este óta, gróf?

– Ugyanaz, ami Brutusszal történt, a philippi csata előestéjén: kísértetet láttam.

– És mit tett az a kísértet?

– Az a kísértet azt mondta, hogy már eleget éltem.

Maximilien és Emmanuel összenéztek.

Monte Cristo elővette az óráját.

– Induljunk – mondta –, hét óra öt perc, és a párbajnak pontban nyolc órakor kell megkezdődnie.

Befogott kocsi várakozott az udvaron. Monte Cristo és két segédje beszállt a kocsiba.

Monte Cristo a folyosón végighaladtában megállt egy ajtó előtt és hallgatózott. Maximilien és Emmanuel illendőségből kissé előbbre mentek, és úgy tetszett nekik, mintha az ajtó mögül zokogást hallanának, amelyre Monte Cristo sóhajtással felelt.

Pontban nyolc órakor a találkozás helyén voltak.

– Megérkeztünk – jegyezte meg Morrel, és kidugta fejét a kocsi ablakán. – És mi vagyunk az elsők.

– Bocsánatot kérek, uram – mondta Baptistin, aki szörnyű aggódó arccal kísérte gazdáját –, de úgy láttam, hogy amott a fák alatt is van egy kocsi.

Monte Cristo könnyedén leugrott a hintóból, és kezét nyújtotta Emmanuelnek és Maximiliennek, hogy lesegítse őket.

Maximilien nem is engedte el a gróf kezét.

– Jól van – mondta –, ilyen legyen annak a keze, akinek élete ügye igazságától függ.

– Csakugyan, két fiatalembert látok amott sétálni, mintha várakoznának – jegyezte meg Emmanuel.

Monte Cristo nem vonta egészen félre Morrelt, csak néhány lépéssel távolabb húzta sógorától.

– Maximilien – kérdezte –, szabad még a szíve?

Morrel csodálkozva nézett Monte Cristóra.

– Nem bizalmas vallomást kérek öntől, barátom csak egyszerű kérdést adtam fel. Feleljen igennel vagy nemmel. Mindössze ennyit kérek.

– Szeretek egy fiatal lányt, gróf.

– Nagyon szereti?

– Jobban, mint az életemet.

– Hagyjuk hát – jegyezte meg Monte Cristo. – Még egy reményem szertefoszlott.

Azután nagyot sóhajtott.

– Szegény Haydée! – mormogta.

– Igazán mondhatom, gróf – kiáltott fel Morrel –, ha kevésbé ismerném, nem is hinném el, milyen bátor ember!

– Mert olyan valakire gondoltam, akitől meg kell válnom, és ezért sóhajtottam? Ugyan, Morrel, hát egy katona ilyen rosszul tudja megítélni a bátorságot? Hát az életemet félteném? Mit jelent az nekem, aki húsz évig élethalálharcot vívtam? Mit bánom én az életet vagy a halált? Egyébként, legyen nyugodt, Morrel, ezt a gyengeséget, ha valóban van, csak ön előtt nem takargatom. Jól tudom, hogy az élet egy nagy társaságbeli szalon, ahonnan udvariasan és becsületesen illik távozni, vagyis köszönni kell, és nem szabad kártyaadósságot hátrahagyni.

– Helyes, ez már beszéd – válaszolta Morrel. – Igaz is, elhozta a fegyvereit?

– Én? Ugyan minek? Remélem, azoknál az uraknál lesz fegyver!

– Mindjárt megtudakolom – mondta Morrel.

– Helyes, de semmi alkudozást nem kérek, értette?

– Ó, legyen nyugodt.

Morrel Beauchamp-hoz és Château-Renaud-hoz sietett. Ezek, látva, hogy Morrel közeledik, néhány lépést elébe mentek.

A három fiatalember üdvözölte egymást, ha nem is nyájasan, de legalább udvariasan.

– Bocsánat, uraim – kezdte Morrel –, de sehol sem látom Morcerf urat!

– Ma reggel értesített bennünket, hogy csak idekint fogunk találkozni – válaszolta Château-Renaud.

– Úgy! – jegyezte meg Morrel.

Beauchamp elővette az óráját.

– Nyolc óra múlt öt perccel, még nem vesztettünk időt, Morrel úr – mondta.

– Ó! – felelte Maximilien. – Nem is azért mondtam.

– Egyébként – szakította félbe Château-Renaud –, itt egy kocsi.

Valóban, nagy robajjal közeledett egy kocsi azon az úton, amelynek a sarkán a fiatalemberek álltak.

– Uraim – mondta Morrel –, önök bizonyára ellátták magukat pisztolyokkal. Monte Cristo úr kijelenti, lemond arról a jogáról, hogy a sajátját használja.

– Ezt az előzékenységet a gróf részéről előre láttuk, Morrel úr – válaszolta Beauchamp –, és magammal hoztam azokat a fegyvereket, amelyeket nyolc-tíz napja vettem, mikor azt hittem, hogy efféle ügyben szükségem lesz rájuk. Vadonatújak, még senki sem használta őket. Lesz szíves megtekinteni?

– Beauchamp úr – válaszolta Morrel meghajolva –, ha egyszer ön azt állítja, hogy Morcerf úr nem ismeri ezeket a fegyvereket, gondolhatja, hogy az ön szava nekem elég, ugye?

– Uraim – mondta Château-Renaud –, ebben a kocsiban nem Morcerf érkezett, hanem Franz meg Debray?

Valóban, a két említett fiatalember közeledett.

– Hogy kerülnek önök ide, uraim? – kérdezte Château-Renaud, mialatt mindegyikükkel kezet szorított.

– Azért jöttünk – felelte Debray –, mivel Albert ma reggel felkért bennünket, hogy mi is legyünk jelen.

Beauchamp és Château-Renaud csodálkozva néztek össze.

– Uraim – mondta Morrel –, azt hiszem, én értem a dolgot.

– Hadd halljuk!

– Tegnap délután levelet kaptam Morcerf úrtól, amelyben arra kér, hogy estére legyek az Operában.

– Én is – jegyezte meg Debray.

– Én is – mondta Franz.

– És mi is – mondták Château-Renaud meg Beauchamp.

– Azt akarta, hogy legyenek jelen a kihíváskor – mondta Morrel –, s hogy legyenek jelen magánál a párbajnál is.

– Igen, igen, így van, Maximilien úr – mondták a fiatalemberek. – Minden valószínűség szerint fején találta a szeget.

– De mindamellett – mormogta Château-Renaud – Albert nem jön, pedig már tíz perc késésben van.

– Már itt is van – jegyezte meg Beauchamp –, mégpedig lovon jön, vágtatva, szolgája kíséretében.

– Micsoda meggondolatlanság! – jelentette ki Château-Renaud. – Lóháton jönni pisztolypárbajra! Pedig mennyire a lelkére kötöttem mindent!

– Meg azután nézzék csak – mondta Beauchamp –, nyakkendője, fehér gallérja, nyitott kabátja és fehér mellénye van! Ugyan miért nem rajzoltatott mindjárt egy nagy fekete célpontot a gyomrára? Egyszerűbb lett volna, és hamarabb végezne!

Eközben Albert odaért az öt fiatalemberből álló csoporthoz. Mintegy tíz lépésnyire megállította lovát, leugrott és a kantárt odadobta lovászának.

A csoporthoz lépett.

Sápadt volt. Szeme vörös és duzzadt. Látszott rajta, hogy egész éjszaka egy pillanatra nem hunyta le.

Egész arcán valami nála szokatlan szomorúság ömlött el.

– Köszönöm, uraim – kezdte –, hogy eleget tettek meghívásomnak: higgyék el, mindig hálával fogok visszaemlékezni baráti szívességükre.

Morrel Albert közeledtére mintegy tíz lépésnyire visszavonult, és ott megállt.

– Önnek is köszönöm, Morrel úr – mondta Albert. – De jöjjön közelebb, egyáltalán nincs terhünkre.

– Uram – felelte Maximilien –, nem tudja talán, hogy én Monte Cristo úr segédje vagyok?

– Nem voltam benne bizonyos, de sejtettem. Annál jobb, minél több kifogástalan úriember van jelen, annál nagyobb lesz az elégtételem.

– Morrel úr – mondta Château-Renaud –, kérem, jelentse Monte Cristo gróf úrnak, hogy Morcerf úr megérkezett, és hogy rendelkezésére állunk.

Morrel éppen indulni akart, hogy eleget tegyen a megbízatásnak. Beauchamp ugyanakkor elővette a kocsiból a pisztolyokat.

– Várjanak, uraim – mondta Albert –, volna néhány szavam Monte Cristo úrhoz.

– Négyszemközt? – kérdezte Morrel.

– Nem, uram, a teljes nyilvánosság előtt.

Albert segédei meglepetve néztek össze. Franz és Debray halkan váltottak néhány szót, Morrel pedig, örülve ennek a váratlan fordulatnak a grófért ment, aki Emmanuellel az egyik oldalsó fasorban sétált.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Monte Cristo.

– Azt nem tudom, de kéreti, hogy beszélhessen önnel.

– Csak nem kísérti az Istent valami újabb gyalázkodással? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem hinném, hogy efféle szándékai volnának – jelentette ki Morrel.

A gróf Maximilien és Emmanuel kíséretében előre tartott: nyugodt és derült arca különös ellentétben állott Albert feldúlt vonásaival. A fiatalember is közeledett hozzá négy barátja társaságában.

Mikor három lépésnyire voltak egymástól, Albert és a gróf megálltak.

– Uraim – kezdte Albert –, lépjenek közelebb. Nem akarom, hogy akár csak egyetlen szó is elvesszen abból, amit Monte Cristo gróf úrnak mondani szerencsém lesz. Mert amit szerencsém lesz neki mondani azt, kérem, ismételjék el mindenkinek, akit csak érdekel, bármilyen különösnek találják is nyilatkozatomat.

– Hallgatom, uram – mondta a gróf.

– Uram – mondta Albert előbb gyenge, remegő hangon, de hangja egyre jobban megerősödött –, uram, én szemére vetettem önnek, hogy elhíresztelte Morcerf úrnak epiruszi viselt dolgait. Mert bármilyen nagy bűnt követett is el Morcerf gróf úr, nem hittem volna, hogy éppen önnek van jogában megbüntetni őt. Ma azonban már tudom, uram, hogy önnek megvolt ez a joga. Nem Fernand Mondegónak Ali pasa ellen elkövetett árulása adja számba e bocsánatkérő szavakat, hanem az, hogy Fernand, a halász, elárulta önt, és hogy ennek az árulásnak hallatlan következményei voltak. Azért mondom és azért nyilatkoztatom ki fennhangon: igenis, uram, önnek jogában volt bosszút állni az apámon, és én, a fia, még megköszönöm önnek, hogy nem tett ennél többet!

Ha a villám hirtelen lecsap a kis jelenet nézői közé, az sem lehetett volna váratlanabb, mint Albert nyilatkozata.

Monte Cristo lassan égnek emelte a szemét. Tekintetében végtelen hála csillogott, és nem győzött csodálkozni rajta, hogy Albert így alá tudta rendelni indulatos természetét ennek a hirtelen megalázkodásnak. Márpedig ismerte a fiatalembernek a római banditák tanyáján tanúsított bátorságát. De azonnal felismerte az egészben Mercédès kezét, és megértette, hogy ez a nemes lélek miért fogadta tegnap oly könnyedén az ő áldozatát, amelyről előre tudta, hogy meg fog hiúsulni.

– Most pedig, uram – mondta Albert –, ha úgy érzi hogy bocsánatkérésem kielégíti önt, akkor nyújtsa ide a kezét, kérem. Az olyan csalhatatlanság, mint az öné, ritka érdem, s nézetem szerint utána mindjárt legfőbb érdem, hogy bevalljuk hibáinkat. Ez a vallomás pedig egyedül engem illet. Én úgy cselekedtem, ahogyan az emberek szoktak, de ön úgy, ahogy az Isten cselekszik. Csak egy angyal menthette meg egyikünket a haláltól, s az az angyal leszállt az égből, ha nem is azért, hogy barátokká tegyen bennünket, sajnos, a végzet ezt lehetetlenné teszi, de legalább két olyan emberré, aki becsüli egymást.

Monte Cristo könnyes szemmel, megrendülten, szólásra készen nyújtotta jobbját Albert-nek. A fiatalember megragadta, és csaknem hódoló tisztelettel szorította meg.

– Uraim – mondta –, Monte Cristo úr szíves volt elfogadni bocsánatkérésemet. Nagyon meggondolatlanul viselkedtem vele szemben. A meggondolatlanság pedig rossz tanácsadó: helytelenül cselekedtem. Most már jóvátettem a hibámat. Remélem, az emberek nem fognak gyávának bélyegezni azért, amiért azt tettem, amit lelkiismeretem parancsolt. De abban az esetben, ha mégis akadna ilyen valaki – tette hozzá a fiatalember, és büszkén felvetette a fejét, mintha mind barátaival, mind ellenségeivel szembe akarna szállni –, azon leszek, hogy más véleményre bírjam őket.

– Mi történhetett az éjjel? – kérdezte Beauchamp Château-Renaud-tól. – Úgy érzem, mintha szomorú szerepet játszanánk itt.

– Valóban, amit Albert csinált, az vagy nagyon alávaló, vagy gyönyörű – válaszolta a báró.

– No de már mit jelenthet ez az egész? – kérdezte Debray Franztól. – Hogyan, Monte Cristo grófja Morcerf úr becsületébe gázolt, és a fia mégis azt vallja, hogy Monte Cristónak igaza volt! De már én csak azt mondom, ha tíz Janina bukkanna is fel a családomban, úgy érezném, kötelességem mind a tízszer megverekedni!

Monte Cristo pedig lehajtott fejjel, lecsüngő karral, huszonnégy esztendő fájó emlékeinek súlya alatt görnyedve nem gondolt sem Albert-re, se Beauchamp-ra, se Château-Renaud-ra, sem bármelyikre a jelenlevők közül. Csak arra a bátor lelkű asszonyra gondolt, aki eljött hozzá, hogy a fia életéért könyörögjön, akinek cserébe felajánlotta a maga életét, s aki azt megmentette egy családi titok irtózatos feltárásával, noha e vallomással esetleg örökre megölhette a fiatalember szívében a fiúi szeretetet.

– Megint a Gondviselés! – mormogta. – Ó, csak most tudom igazán, hogy valóban Isten küldötte vagyok!

14

Anya és fiú

Monte Cristo grófja szomorú, de önérzetes mosollyal köszönt el az öt fiatalembertől, azután ismét beszállt kocsijába Maximiliennel és Emmanuellel.

Albert, Beauchamp és Château-Renaud csakhamar magára maradt a tisztáson.

A fiatalember két segédjére nézett, pillantása nem volt éppen félénknek mondható, de mégis mintha fürkészte volna, hogy mi a véleményük a történtekről.

– Mondhatom, barátom – jegyezte meg Beauchamp elsőnek, akár azért, mert érzékenyebb volt a többieknél, akár mivel kevésbé tudta leplezni érzéseit –, engedje meg, hogy gratuláljak: remekül oldotta meg ezt a kellemetlen ügyet.

Albert nem felelt, elmerült gondolataiba. Château-Renaud beérte azzal, hogy hajlékony pálcájával a csizmáját ütögesse.

– Nem indulnánk? – kérdezte némi kínos hallgatás után.

– Nagyon szívesen – válaszolta Beauchamp. – Csak annyi időt adjon, hogy gratulálhassak Morcerf úrnak. Igazán lovagias, ritka szép nemeslelkűségről tett tanúságot!

– Ó hogyne! – jegyezte meg Château-Renaud.

– Nagyszerű! – folytatta Beauchamp. – Hogy valaki ekkora önuralommal rendelkezzék!

– Ez bizonyos. Én bizony képtelen lettem volna rá – jelentette ki Château-Renaud cseppet sem titkolt hidegséggel.

– Uraim – szakította félbe Albert – úgy hiszem, nem értették meg egészen, hogy milyen nagyon komoly dolog történt köztem és Monte Cristo úr között...

– Dehogynem, dehogynem – vágta rá hirtelen Beauchamp – csakhogy nem minden szájtátó fogja ám megérteni az ön hősiességét, és előbb-utóbb kénytelen lesz erélyesebb magyarázatot adni, ami egészségének ártalmára lenne, és talán még az életét is kockáztatná. Elfogad tőlem egy baráti tanácsot? Utazzék el Nápolyba, La Haye-ba, vagy Szentpétervárra, ezek békés országok, ott okosabbak az emberek, és higgadtabban ítélik meg a becsületbeli dolgokat, mint a mi forrófejű párizsiaink. Ha egyszer ott van, lásson neki a céllövészetnek, gyakorolja jól bele magát a kardvívásba. Néhány év múlva térjen haza nyugodtan Franciaországba, mert vagy alaposan megfeledkeztek már önről, vagy olyan gyakorlott vívó lesz, hogy békén hagyják. No ugye, hogy igazam van, Château-Renaud úr?

– Osztozom a nézetében – jelentette ki az ifjú nemes. – Semmi sem idéz fel annyi újabb párbajt, mint egy füstbe ment párbaj.

– Köszönöm, uraim – válaszolta Albert hideg mosollyal. – Követem a tanácsukat, mégpedig nem azért, mivel ezt ajánlják, hanem mert szándékomban is volt elutazni Franciaországból. Mindannyiuknak hálásan köszönöm, hogy mint segédeim rendelkezésemre állottak. Jó mélyen bevésődött a szívembe már csak azért is, mivel az előbb elmondott szavaik után másra nem is szeretnék emlékezni.

Château-Renaud és Beauchamp összenéztek. Mindketten egyet gondoltak, és az a hang, amelyen Albert a háláját kifejezte, olyan határozottságtól tanúskodott, hogy a helyzet mindannyiukra nézve kellemetlenné válik, ha folytatják a beszélgetést.

– Isten vele, Albert – búcsúzott hamarosan Beauchamp, és hanyagul nyújtott kezet a fiatalembernek, aki azonban mélyen elmerült gondolataiba.

Nem is vette észre, hogy barátja kezet nyújtott.

– Isten vele – mondta most Château-Renaud is. Bal kezében sétapálcáját szorongatta, jobbjával üdvözletet intett.

Albert csak gépiesen mormolta: „Isten önnel!” Tekintete sokkal határozottabb volt: visszafojtott harag, büszke megvetés és nemes felháborodás tükröződött benne.

Mikor segédei kocsiba szálltak, még egy darabig szomorúan, mozdulatlanul állt a helyén. De aztán hirtelen eloldotta lovát attól a kis fától, amelyhez lovásza kötötte, könnyedén nyeregbe szökött, és galoppban indult Párizs felé. Egy negyedóra múlva már befordult a rue du Helderen levő ház kapuján.

Mikor leszállt a lováról, úgy rémlett neki, hogy Morcerf gróf hálószobájának ablakában a függöny mögött apja sápadt arcát pillantja meg. Albert sóhajtva fordult el, és saját kis pavilonja felé tartott.

Mikor belépett, még egy utolsó pillantást vetett mindarra a sok holmira, amely olyan kedvessé és boldoggá tette életét gyermekkora óta. Még egyszer megnézte a képeket, amelyekről az alakok mintha rámosolyogtak volna, és a tájak színei szinte megelevenedtek.

Azután kivette keretéből édesanyja arcképét, összegöngyölte, és üresen hagyta az aranyrámát.

Rendbe rakta szép török fegyvereit, gyönyörű angol puskáit, japán porcelánjait, karcsú serlegeit, művészi bronzfiguráit, amelyeket Feuchères vagy Barye alkotott. Átnézte a szekrényeket, mindegyikbe beléhelyezte a maga kulcsát. Minden pénzt, amit csak zsebében talált, beszórt íróasztala fiókjába, amelyet nyitva hagyott, berakta azt az ezer apróságot, amellyel tele voltak serlegei, dobozai, polcai. Leltárt készített mindenről, és ezt a leltárt az egyik asztal legszembeötlőbb helyére tette, de előbb minden könyvet és papírt leszedett az asztalról.

Noha Albert meghagyta komornyikjának, hogy hagyja magára, az e munka kezdetén mégis bejött a szobába.

– Mit akar? – kérdezte Morcerf inkább szomorúan, mint haraggal.

– Bocsásson meg, uram – válaszolta a komornyik. – Ön ugyan megtiltotta, hogy zavarjam, de Morcerf gróf úr behívatott.

– No és – kérdezte Albert.

– Nem akartam addig bemenni a gróf úrhoz, míg ön, uram, meg nem adja az utasításait.

– Ugyan miért?

– Mert a gróf úr bizonyára tud róla, hogy önt elkísértem a párbajhoz.

– Ez valószínű – jelentette ki Albert.

– És bizonyára azért hívat, hogy megkérdezze, mi történt ott. Mit feleljek akkor?

– Az igazat.

– Azt mondjam hát, hogy a párbaj nem történt meg?

– Azt mondja, hogy én bocsánatot kértem Monte Cristo grófjától. Elmehet.

A komornyik meghajolt és távozott.

Albert visszatért leltárához.

Amint ezzel a munkával végzett, az udvarból lovak toporzékolása és az ablaktáblákat is megremegtető kocsizörgés ütötte meg a fülét. Az ablakhoz lépett, és látta, amint apja kocsiba száll és elhajtat.

Alig csukódott be a kapu a gróf után, Albert édesanyja lakosztályába sietett és mivel senkit sem talált, aki bejelentse, eljutott egészen Mercédès hálószobájáig. Összeszorult a szíve attól, amit látott és amit kitalált, s állva maradt a küszöbön.

Mintha ebben a két emberi lényben egy lélek lakozott volna. Mercédès ugyanazt csinálta a saját szobájában, amit Albert most fejezett be a magáéban. Mindent rendbe rakott: csipkéket, ékszereket, csecsebecséket, fehérneműt, ezüstöt. Minden a fiókokban sorakozott, amelyeknek a kulcsát a grófné gondosan összegyűjtötte.

Albert elnézte ezt a készülődést, megértette és felkiáltott:

– Anyám!

És Mercédès nyakába borult.

Meghatóbb képet festő sem készíthetett volna, mint amilyen látványt anya és fia nyújtottak.

Hanem azért ez a határozott elszántságra valló előkészület, amelyet Albert magára nézve természetesnek tartott, anyjára nézve megdöbbentette.

– Mit csinál, anyám? – kérdezte.

– Mit csináltál te? – válaszolt az anya.

– Ó, anyám! – kiáltott fel Albert, s a meghatottságtól alig jött szó az ajkára. – Önnél is más a helyzet, meg nálam is! Nem, ön nem szánhatta el arra magát, amit én elhatároztam, mert éppen arról akartam értesíteni, hogy búcsút mondok a szülői háznak és... és önnek.

– Én is, Albert – jelentette ki Mercédès. – Én is elutazom. Bevallom, arra számítottam, hogy a fiam elkísér. Tévedtem volna?

– Anyám – mondta Albert határozott hangon –, nem kárhoztathatom önt arra a sorsra, amelyre magamat rászántam: a jövőben név és vagyon nélkül akarok élni. Addig is, míg beletanulok ebbe a nehéz mesterségbe, kölcsön kell kérnem egy barátomtól azt a kis összeget, amelyből megélek, amíg meg nem tudom keresni a kenyeremet. Így hát, édes jó anyám, én most Franzhoz megyek, tőle kérem el azt a kis összeget, amelyre ebben a pillanatban feltétlenül szükségem van.

– Ó, szegény gyermekem! – kiáltott fel Mercédès. – Nyomorognod és éhezned kell hát! Jaj, ne mondj ilyet, hiszen kettétöröd erős elhatározásomat!

– De nem az enyémet, anyám – válaszolta Albert. – Fiatal és erős vagyok, sőt, azt hiszem, megállom a helyemet is. És tegnap megtanultam azt is, milyen hatalma van az akaratnak. Fájdalom, anyám, vannak olyan emberek, akik nagyon sokat szenvedtek, és nemcsak hogy nem haltak bele, hanem inkább új életet tudtak teremteni a boldogság roncsain, amellyel az ég kecsegtette őket, s reményeik romjain, amelyet Isten adott nekik. Megtanultam ezt, anyám, láttam ezeket az embereket. Tudom, hogy az örvény mélyéről, ahová ellenségeik taszították őket, annyi erővel és dicsőséggel emelkedtek ki, hogy úrrá tudtak lenni hajdani legyőzőiken, és most ők lökték le amazokat. Nem, anyám, nem. A mai naptól kezdve szakítottam egész múltammal, és nem fogadok el belőle semmit, még nevemet sem, mert – anyám, ön megérti ezt, ugye? – az ön fia nem viselheti annak az embernek a nevét, akinek egy másik ember előtt pirulnia kell!

– Albert, gyermekem – mondta Mercédès –, ha a szívem erősebb lett volna, én is ezt a tanácsot adtam volna neked. Mikor kifulladt a hangom, megszólalt a te lelkiismereted. Arra hallgass, fiam. Voltak barátaid, Albert, egyelőre szakíts velük, de ne essél kétségbe, anyád kedvéért! A te korodban még szép az élet, kedves fiam, hiszen alig vagy huszonkét éves. És mivel az olyan tiszta lelkű embernek, amilyen te vagy, tiszta névre van szüksége, vedd fel az apám nevét: Herrerának hívták. Jól ismerlek, Albert fiam. Bármilyen pályára lépsz, hamarosan híressé teszed a nevedet. Akkor majd még ragyogóbban léphetsz ki a világba, mint a téged ért szerencsétlenség előtt. És ha minden reményem ellenére ez nem így következne be, hagyd meg nekem legalább ezt a reménységet, hiszen számomra már csak ez az egyetlen gondolat él, nekem nincs már jövőm, és számomra a sír kezdődik e ház küszöbénél.

– Úgy teszek, amint kívánja, anyám – jelentette ki a fiatalember. – Igen, osztozom reményeiben: nem fog bennünket üldözni az ég haragja, hiszen ön tiszta, s én ártatlan vagyok. De ha már egyszer elszántuk magunkat, cselekedjünk azonnal. Morcerf úr mintegy félórája ment el hazulról. Az alkalom, mint látja, kedvező, hogy kikerüljünk minden feltűnést és magyarázatot.

– Várlak hát, fiam – mondta Mercédès.

Albert leszaladt a boulevard-ra, és bérkocsit hozott, amely majd elviszi őket a házból. Eszébe jutott, hogy a rue de Saints-Péres-en van egy csinos kis bútorozott ház, ahol édesanyja szerény, de hozzá illő lakást találna. Visszatért tehát a grófnéért.

Abban a pillanatban, amikor a bérkocsi megállt a kapu előtt, és Albert kiszállt belőle, egy ember odalépett hozzá, és levelet adott át neki.

Albert ráismert Monte Cristo titkárára.

– A gróf küldi – mondta Bertuccio.

Albert átvette a levelet, kibontotta és elolvasta.

Azután szemével Bertucciót kereste, de míg ő a levelet olvasta, a titkár eltűnt.

Albert ekkor könnyes szemmel, izgalomtól remegve ment be Mercédèshez, és szótlanul adta át neki a levelet.

Mercédès a következőket olvasta:

Albert,

ha megmondom, hogy előre láttam tervét, s tudom, hogy el akarja hagyni a házat, azt is közlöm önnel, hogy megértem nemes szívre valló elhatározását. Ön immár szabad, elhagyja a gróf házát, magához veszi édesanyját, aki épp olyan szabad, mint ön. De jól fontolja meg, Albert, ön többel tartozik neki, mint amennyit egész életében leróhatna, szegény nemes lelkű ifjú... Ne riadjon vissza a küzdelmektől, ne féljen a szenvedésektől, de kímélje meg őt attól a nélkülözéstől, amely az első időkben kikerülhetetlen lesz. Mert ő még azt sem érdemli meg, hogy az a végzetes balsors, amely ma lesújt reá, rávesse árnyékát, és a Gondviselés nem kívánja, hogy a bűnös miatt az ártatlan szenvedjen.

Tudom, hogy mindketten elhagyják a rue du Helderen levő házat, és nem visznek onnan semmit magukkal. Ne kutassa, hogyan tudtam meg, elég, hogy tudom. Érje be ennyivel.

Hallgasson rám, Albert.

Huszonnégy esztendővel ezelőtt igen vidáman és büszkén tértem vissza hazámba. Volt jegyesem, Albert, egy tiszta, ifjú lány, akit imádtam, és én menyasszonyomnak százötven aranyat hoztam, amelyet keserves munkával kuporgattam össze. Ezt a pénzt neki szántam, és mivel tudtam, hogy a tenger milyen szeszélyes, kis kincsünket elástam annak a kis háznak a kertjében, ahol apám lakott Marseille-ben, az allées de Meilhanon.

Édesanyja jól ismeri ezt a drága, szegény kis házat, Albert.

Legutóbb Párizsba jövet Marseille felé utaztam. Meg akartam látogatni a fájdalmas emlékekkel teli házat. Estére kelve ásót fogtam, és felástam azt a kis sarkot, ahová ezt a kincset eldugtam. A kis vaskazetta ugyanazon a helyen volt, senki sem nyúlt hozzá. Egy szép fügefa van a közelében, amelyet apám az én születésemkor ültetett el. Ez a fügefa vet reá árnyékot.

Albert, ez a pénz, melynek az imádott nő életét és nyugalmát kellett volna biztosítania, egy különös és fájdalmas véletlen következtében most ugyanazt a célt fogja szolgálni. Értse meg jól, mire gondolok, hiszen milliókat ajánlhatnék fel annak a szegény asszonynak, és mégiscsak azt a darabka fekete kenyeret nyújtom neki, amely ott maradt szerény fedelem oltalma alatt, ahol elszakítottak attól, akit szerettem.

Ön nemes lelkű ember, Albert, de lehet, hogy a büszkeség meg a neheztelés elvakítja. Ha visszautasít, ha másvalakihez fordul azért, amit jogom van felajánlani, akkor azt mondom, nem vall nemes lélekre visszautasítani édesanyja számára egy olyan ember segítségét, akinek apja az ön apja miatt halt borzalmas éhhalált.

A levél elolvasása után Albert sápadt volt, és mozdulatlanul várta, mit határoz az édesanyja.

Mercédès leírhatatlan kifejezéssel emelte égre a szemét.

– Elfogadom – mondta. – Jogában áll, hogy ő adja a hozományt annak, aki kolostorba indul!

A levelet keblére rejtette, majd fia karjába kapaszkodott, és olyan szilárd léptekkel, amelyre ő maga sem számított, megindult lefelé a lépcsőn.

15

Az öngyilkosság

Eközben Monte Cristo is visszatért a városba Emmanuellel és Maximiliennel.

Jó hangulatban voltak. Emmanuel nem is titkolta, mennyire örül, hogy a háborúskodás ilyen békés véget ért, és fennhangon eldicsekedett emberbaráti elveivel. Morrel a kocsi egyik sarkában üldögélt, hagyta, hadd hangoskodjék örömében a sógora. Ő maga csendben maradt, és örömét csak a szeme csillogása árulta el.

A trône-i sorompónál Bertuccióval találkoztak: ott állt, és várt mozdulatlanul, mint valami őrszem a vártán.

Monte Cristo kidugta fejét a kocsi ablakán, halkan mondott neki néhány szót, mire a titkár eltűnt.

– Gróf úr – mondta Emmanuel, mikor a place Royal közelébe értek –, nagyon kérem, tegyen le engem a kapum előtt, hogy a feleségem ne aggódjék sem ön miatt, sem miattam.

– Ha nem volna nevetséges dolog a saját győzelmünkkel kérkedni – mondta Morrel –, meghívnám most a gróf urat. De bizonyára a gróf úrnak is van kit megnyugtatni. Megérkeztünk, Emmanuel, búcsúzzunk el most barátunktól, és engedjük, hadd folytathassa útját.

– Várjanak – mondta Monte Cristo –, ne fosszanak meg így egyszerre mindkettőjük társaságától. Tessék csak visszatérni bájos kis feleségéhez, és kérem, adja át neki meleg üdvözletemet, ön pedig, Morrel, kísérjen el a Champs-Élysées-re.

– Nagyszerű – jegyezte meg Maximilien –, amúgy is dolgom van arrafelé, gróf.

– Várjunk meg a reggelivel? – kérdezte Emmanuel.

– Ne várjatok – felelte a fiatalember.

A kocsi ajtaja becsukódott, és továbbrobogtak.

– Látja, hogy szerencsét hoztam önnek? – jegyezte meg Morrel, mikor magára maradt a gróffal. – Nem gondolt még erre?

– De igen – válaszolta a gróf –, és éppen ezért szeretném örökre magam mellett tartani.

– Csodálatos! – folytatta Morrel, mintha a saját gondolataira felelt volna.

– Mi a csodálatos? – kérdezte Monte Cristo.

– Mindaz, ami most történt.

– Hát igen – felelte a gróf mosolyogva. – Eltalálta a szót, Morrel, csodálatos!

– Mert végül is Albert bátor szokott lenni – tette hozzá Morrel.

– Nagyon bátor – jelentette ki Monte Cristo –, én láttam nyugodtan aludni, mikor Damoklesz kardja csüngött a feje fölött.

– Én pedig tudok róla, hogy már kétszer verekedett, mégpedig igen derekasan – mondta Morrel. – Hogyan tudja ezt a ma reggel történtekkel összeegyeztetni?

– Ez is az ön befolyása! – mosolygott Monte Cristo.

– Albert-nek szerencséje, hogy nem katona – jegyezte meg Morrel.

– Ugyan miért?

– Bocsánatot kérni a párbaj helyszínén! – jegyezte meg a fiatal kapitány a fejét csóválva.

– Ej! – válaszolta a gróf szelíden. – Csak nem lesz ön is rabja a közönséges emberek balítéletének, Morrel? Azt csak beismeri, hogy Albert nem lehet gyáva, ha egyszer bátornak ismerjük, hogy bizonyára komoly oka volt a ma reggeli viselkedésére, és hogy éppen ez a viselkedése volt a leghősiesebb magatartás?

– Ez kétségtelen – válaszolta Morrel. – De már én csak a spanyolokkal tartok. Ma nem viselkedett olyan derekasan, mint tegnap.

– Velem reggelizik, ugye, Morrel? – kérdezte a gróf, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek:

– Nem lehet, tíz órakor el kell mennem.

– Talán reggelire várják valahol?

Morrel mosolygott, és a fejét rázta.

– No de valahol csak kell reggeliznie.

– De ha egyszer nem vagyok éhes – jelentette ki a fiatalember.

– Ó – mondta a gróf. – Csak két dolog veszi így el az ember étvágyát: a fájdalom (erről szerencsére nem lehet szó, hiszen jókedvűnek látom önt) és a szerelem. Mivel azonban erről már beszélt valamit, talán jogosan hiszem, hogy...

– Hát én ezt nem is tagadom, gróf – felelte vidáman Morrel.

– És nekem ezt el sem mondja, Maximilien? – folytatta a gróf olyan élénken, ami világosan megmutatta, mennyire szeretné megismerni Morrel titkát.

– Azt már ma reggel is megmutattam, hogy van szívem, ugye, gróf?

Monte Cristo felelet helyett kezét nyújtotta a fiatalembernek.

– Mióta ez a szív már nincs a vincennes-i erdőben önnel, valahol másutt van, és utána megyek – folytatta Morrel.

– Hát csak menjen – mondta halkan a gróf –, menjen, kedves barátom. De ha valami akadály gördülne az útjába, jusson eszébe, hogy van némi hatalmam, és boldog vagyok, ha ezt a hatalmat azoknak javára használhatom fel, akiket szeretek, és hogy önt igazán szeretem, Morrel.

– Köszönöm – felelte a fiatalember –, eszemben tartom, mint ahogy az önző gyerekeknek is szüleik jutnak eszükbe, ha valamire szükségük van. Ha szükségem lenne önre, és talán el is jön ez a pillanat, önhöz fordulok, gróf.

– Helyes, szavánál fogom. Tehát isten vele.

– Viszontlátásra.

Éppen odaértek a Champs-Élysées-i ház elé. Monte Cristo kinyitotta a kocsi ajtaját, Morrel leugrott a kocsiról.

A feljárónál Bertuccio várakozott.

Morrel eltűnt az avenue de Marigny irányában. Monte Cristo pedig kíváncsian sietett Bertuccióhoz.

– No, mi újság? – kérdezte.

– Az asszony elhagyja a házat! – válaszolt a titkár.

– Hát a fia?

– Florentin, a komornyikja, úgy véli, hogy ő is hasonlóképpen fog cselekedni.

– Jöjjön csak.

Monte Cristo a dolgozószobájába vezette Bertucciót, megírta azt a levelet, amelyet már ismerünk, és rábízta a titkárra.

– Menjen – mondta –, mégpedig siessen vele. És igaz is: értesítse Haydée-t, hogy visszajöttem.

– Itt vagyok – mondta a fiatal lány, aki a kocsi zajára már leszaladt. Arca örömtől sugárzott, hogy baj nélkül, épen és egészségesen láthatta viszont a grófot.

Bertuccio távozott.

Haydée e türelmetlenül várt visszatérés első pillanatában átérezte mindazt, amit a leány érez, aki imádott apját látja viszont, vagy a szerető, aki megtért kedvesének a nyakába borul.

Ha Monte Cristo öröme nem is látszott ilyen túláradónak, azért mégsem volt kevésbé mélységes. A sokat szenvedett szív számára olyan az öröm, mint a naptól szikkadt talajnak a harmat: szív és föld mohón issza be a jótékony cseppeket, de külsejük nem árul el semmit. Monte Cristo néhány napja megértett valamit, amit már réges-régen nem mert hinni: hogy két Mercédès van a világon, és hogy ő még boldog is lehet.

Boldogságtól csillogó tekintettel nézett Haydée könnyes szemébe, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A gróf összeráncolta a homlokát.

– Morcerf úr! – jelentette Baptistin, mintha ebben a szóban benne volna minden mentsége.

A gróf arca valóban fel is derült.

– Melyik? – kérdezte. – A vicomte vagy a gróf?

– A gróf.

– Istenem! – kiáltott fel Haydée. – Hát még mindig nincs vége?

– Nem tudom, vajon vége van-e már, drága gyermekem – mondta a gróf, és megfogta a fiatal lány kezét –, annyit azonban tudok, hogy neked nincs mitől félned.

– De hát az a nyomorult....

– Az az ember már nem árthat nekem, Haydée – jelentette ki Monte Cristo. – Csak akkor lett volna okod aggódni, ha a fiával kerültem volna szembe.

– Nem is tudod meg soha, uram, mit szenvedtem akkor – mondta a fiatal lány.

Monte Cristo elmosolyodott.

– Apám sírjára esküszöm! – mondta Monte Cristo, és a fiatal lány fejére tette a kezét. – Igen, esküszöm, ha egyikünket baj éri, az nem én leszek!

– Hiszek neked, uram, hiszek úgy, miként ha Isten szólt volna hozzám – jelentette ki a fiatal lány, és csókra nyújtotta homlokát.

Monte Cristo olyan csókkal illette ezt a tiszta, gyönyörű homlokot, amely egyszerre két szívet dobogtatott meg, egyiket hevesen, másikat gyengébben.

– Ó, Istenem! – mormogta a gróf. – Megengednéd hát, hogy még szeressek az életben?... Vezesse be a szalonba Morcerf grófot – szólt oda Baptistinnek, a szép görög lányt pedig egy titkos lépcsőhöz vezette.

Monte Cristo számára talán nem volt váratlan ez a látogatás, de olvasóinknak tartozunk némi magyarázattal.

Amíg Mercédès, mint ahogy elmondtuk, éppúgy összeírta holmiját, mint Albert a magáét, mialatt összerakosgatta minden apró-cseprő ékszerét, bezárta fiókjait, összeszedte kulcsait, hogy mindent rendben hagyjon maga után, azt nem vette észre, hogy egy sápadt és borús arc jelent meg az egyik ajtó üvegje mögött, amelyen keresztül fény hatolt be a folyosóra. Onnan nemcsak látni, hanem hallani is lehetett mindent. Aki így leskelődött, minden valószínűség mellett teljesen észrevétlenül látott és hallott mindent, ami Morcerf-nénál történt.

A sápadt arcú férfi az üvegajtón át bement aztán Morcerf gróf hálószobájába. Odabent remegő kézzel húzta félre az egyik, udvarra néző ablak függönyét. Mintegy tíz percig állt ott mozdulatlanul, némán, és saját szíve dobbanásait hallgatta. Borzasztó hosszúnak érezte ezt a tíz percet.

Akkor volt ez, amikor Albert, a párbaj színhelyéről visszatérve, megpillantotta apját, amint az az ő visszatértét leste a függöny mögül, és a fiatalember elfordította a fejét.

A gróf szeme kimeredt: jól tudta, hogy Albert vérig sértette Monte Cristót, s tudta azt is, hogy az ilyen sértést a világon mindenütt halálos párbaj követi. És Albert most makkegészségesen tért haza, tehát a grófot bizonyára megbosszulta.

E gondolatra baljóslatú arcát kimondhatatlan öröm fénye ragyogta be, mint ahogy a nap is felcsillan még egyszer, mielőtt felhőbe hanyatlik, s ez a felhő inkább a sírjanak látszik, semmint nyugvóhelyének.

De már elmondtuk, hogy hiába várta fiát a diadalmas hírrel. Elmondtuk azt is, hogy fia, mielőtt elindult a párbajra, nem akarta látni az apját, akinek a becsületét akarta megbosszulni, ezt meg is értette, de ha már egyszer tisztára mosta apja becsületét, miért nem siet hozzá, hogy karjaiba zárja?

Ekkor történt az, hogy a gróf, mivel nem látta fiát, a fia komornyikjáért küldött. Tudjuk, hogy Albert felhatalmazta komornyikját hogy nyíltan beszéljen a gróf előtt.

Tíz perccel később a lépcsőfeljárónál megjelent Morcerf tábornok, fekete kabátban, katonás gallérral, fekete nadrágban, fekete kesztyűvel. Úgy látszott, már előre kiadta utasításait, mert alig ért a lépcső legalsó fokára, kocsija már útra készen jött elő a kocsiszínből, és megállt előtte.

Komornyikja egy csuklyás katonaköpenyt tett be a kocsiba. A köpenyt a beléje burkolt két kard tartotta mereven. Azután a komornyik becsukta a kocsi ajtaját, és felült a kocsis mellé.

A kocsis hátrafordult, hogy megkérdezze, hová hajtson.

– A Champs-Élysées-re – parancsolta a tábornok. – Monte Cristo grófjához. Gyorsan!

A lovak csak úgy száguldottak az ostorcsapások alatt, és öt perc múlva megálltak a gróf háza előtt.

Morcerf úr maga nyitotta ki kocsija ajtaját, és a kocsi még jóformán meg sem állt egészen, mikor ő, mint valami fiatalember, már kiugrott belőle az oldalsó fasorba, csengetett és komornyikjával együtt eltűnt a kitárt kapuban.

Egy pillanat múlva jelentette Baptistin Monte Cristo úrnak Morcerf gróf látogatását, és Monte Cristo előbb kikísérte Haydée-t, azután utasítást adott, hogy vezessék a grófot a szalonba.

A tábornok már harmadszor mérte végig a szalont egész hosszában, mikor hátrafordultában megpillantotta Monte Cristót a küszöbön.

– Ó, hát csakugyan Morcerf úr az – jegyezte meg nyugodtan Monte Cristo. – Már azt hittem, rosszul hallottam.

– Igen, én vagyok az, valóban – felelte a gróf, és annyira összeszorította a száját, hogy alig tudott tisztán beszélni.

– Most már csak azt kellene tudnom – jelentette ki Monte Cristo –, minek köszönhetem a szerencsét, hogy ilyen korai órában itt láthatom Morcerf grófot.

– Önnek ma reggel párbaja volt a fiammal, uram? – kérdezte a tábornok.

– Tud róla? – kérdezte vissza a gróf.

– Sőt, azt is tudom, hogy a fiamnak minden oka megvolt megverekedni önnel, és mindent elkövetni, hogy megölje önt.

– Ez igaz, uram, minden oka megvolt erre! De mint látja, minden igaz oka ellenére sem ölt meg, sőt, meg sem verekedett velem.

– Pedig önben látta apja szégyenének okozóját, és tudta, hogy ön okozta azt a szörnyű szerencsétlenséget is, amely házamat sújtja.

– Ez igaz, uram – jelentette ki Monte Cristo a maga rettenetes nyugalmával. – De ez csak másodrendű ok volt, nem a közvetlen ok.

– Ön bizonyára adott neki valami magyarázatot, vagy bocsánatot kért tőle.

– Semmiféle magyarázatot nem adtam neki, és ő kért tőlem bocsánatot.

– De hát akkor minek tulajdonítja ezt a viselkedést?

– Minden valószínűség szerint annak a meggyőződésének, hogy ebben a dologban van valaki, aki nálam is nagyobb bűnös.

– És ki az az ember?

– Az apja.

– Rendben van! – mondta a gróf és elsápadt. – De még a legnagyobb bűnös sem hagyja magán száradni ezt a vádat.

– Tudom... Vártam is azt, ami ebben a pillanatban bekövetkezett.

– A fiam gyávaságára számított? – kiáltott fel a gróf.

– Albert de Morcerf úr nem gyáva – jelentette ki Monte Cristo.

– Az a férfi, akinek kard van a kezében, és így áll szemben halálos ellenségével, az az ember, ha meg nem verekszik, akkor igenis gyáva! Kár, hogy nincs itt, mert a szemébe vágnám!

– Uram – válaszolta hidegen Monte Cristo –, felteszem, nem azért jött ide, hogy apró-cseprő családi ügyeit közölje velem. Mondja ezt meg Albert úrnak, talán majd tudja, mit feleljen önnek.

– Ó, nem! Nem! – vetette ellen a tábornok, és hirtelen támadt mosolya csakhamar el is tűnt arcáról. – Nem, önnek igaza van, nem ezért jöttem! Azért jöttem, hogy megmondjam önnek, én is ellenségemnek tekintem! Azért jöttem, hogy megmondjam: ösztönösen gyűlölöm önt! Hogy úgy érzem, mintha világéletemben ismertem és gyűlöltem volna! És végül mivel ennek a századnak a fiai már nem párbajoznak, rajtunk a sor, hogy megverekedjünk... Egy nézeten vagyunk, uram?

– Tökéletesen. Hiszen mikor azt mondtam az imént, hogy előre tudtam, mi fog következni, akkor épp az ön látogatására gondoltam.

– Annál jobb... Így hát megtett minden előkészületet?

– Azok nálam mindig készen állnak, uram.

– Tudnia kell, hogy addig verekszünk, míg kettőnk közül az egyik itt marad holtan – jegyezte meg a tábornok dühösen.

– Míg csak egyikünk itt nem marad holtan – ismételte Monte Cristo grófja, és könnyedén bólintott.

– Akkor hát induljunk, segédekre semmi szükség.

– Az valóban fölösleges – felelte Monte Cristo –, hiszen olyan jól ismerjük egymást!

– Ellenkezőleg – mondta Morcerf gróf –, hiszen nem is ismerjük egymást.

– Ugyan! – mondotta Monte Cristo ugyanazzal a kétségbeejtő nyugalommal. – Nézzünk csak utána kissé. Nem ön az a Fernand nevű katona, aki a waterlooi csata előestéjén áruló lett? Nem az a Fernand nevű főhadnagy-e ön, aki Spanyolországban kémszolgálatot teljesített a francia hadseregnek? Nem ön-e az a Fernand nevű ezredes, aki elárulta, eladta és meggyilkolta jótevőjét, Alit? És nem mindebből a sok Fernand-ból lett Morcerf gróf altábornagy, Franciaország pairje?

– Ó! – kiáltott fel a tábornok, és e szavak úgy égették, mint a tüzes vas. – Ó, nyomorult, akkor hányod szememre szégyenemet, amikor talán hamarosan meg is ölsz! Nem, azt nem állítottam, hogy te nem ismersz. Tudom jól, te démon, hogy alaposan behatoltál múltam mélyébe, olvastál is életem könyvében, noha nem tudom, miféle fáklya világánál! De azért talán még mindig több becsület van bennem, a gyalázatomban, mint benned, bárha te ragyogó külsővel rendelkezel. Ismersz te engem, tudom jól, hanem én nem ismerlek téged, te arannyal és drágakővel ékesített kalandor! Párizsban Monte Cristo grófjának neveztetted magadat. Olaszországban úgy hívtak: Szindbád, a tengerész. Máltában mit tudom én, mi volt a neved. Elfeledtem már. De én most az igazi nevedet akarom tudni, a száz neved közül, hogy legyen mit kiáltanom abban a pillanatban, amikor a küzdőtéren szívedbe döföm a kardomat!

Monte Cristo grófja rettenetesen elsápadt. Szeme sárgás fényben lobogott. Sarkon fordult, és egy ugrással szobájával szomszédos öltözőfülkében termett, s még egy másodperc sem telt bele, ledobta magáról nyakravalóját, kabátját, mellényét magára kapott egy tengerész-zubbonyt, matrózsapkát csapott a fejébe, amely alól kilátszottak hosszú, fekete fürtjei.

Így tért vissza a szobába, engesztelhetetlen haraggal, karba font kézzel, megállt a tábornok előtt, aki eddig nem tudta mire vélni a gróf eltűnését, és várt reá. Most fogvacogva és megroggyanó lábbal hátrált egy lépést, s csak akkor állt meg, mikor egyik kezével görcsösen bele tudott kapaszkodni egy asztalba.

– Fernand! – kiáltotta Monte Cristo. – Csak egyet kell megmondanom a száz nevem közül, hogy lesújtsalak vele. De kitalálod ezt a nevet, ugye? Vagy inkább emlékszel még reá? Mert minden szenvedésem, minden fájdalmam ellenére ma olyan arcot mutatok neked, amelyet megfiatalít a bosszú érzése, olyan arcot, amelyet neked nagyon gyakran kellett látnod álmaidban, mióta megházasodtál... Mióta feleségül vetted Mercédèst, a menyasszonyomat!

A tábornok hátracsukló fejjel, kitárt karral, merev tekintettel, szó nélkül meredt erre a szörnyű látványra. Azután a falnál keresve támaszt, lassan az ajtóhoz támolygott, és egyetlen panaszos, fájdalmas, szívet tépő hang fakadt fel torkán:

– Edmond Dantès!

Már nem is emberi hangon nyöszörgött, és elvánszorgott a tornácig, végigtántorgott az udvaron, mint a részeg, majd komornyikja karjába hanyatlott, mialatt alig érthetően dadogta:

– Haza! Haza!

Útközben a friss levegő és a szolgái előtt való szégyenkezés kissé magához térítették. Az út azonban rövid volt, és minél közelebb ért otthonához, annál jobban hatalmába kerítette a fájdalom.

A háztól néhány lépésnyire megállíttatta kocsiját és kiszállt. A palota ajtaja tárva-nyitva állt. Az udvar közepén bérkocsi várakozott, amely bizonyára maga is csodálkozott, hogyan került ilyen fényes helyre. A gróf rémülten nézte a bérkocsit, de nem mert kérdezősködni senkitől, hanem egyenesen a szobájába rohant.

A lépcsőn ketten haladtak lefelé a grófnak alig maradt annyi ideje, hogy beugorjon egy félreeső fülkébe, és így kikerülje őket.

Mercédès és Albert volt az. Mercédès fiára támaszkodva éppen akkor hagyta ott a házat.

Két lépésnyire haladtak el a szerencsétlen gróftól, akit a damasztfüggöny mögé rejtőzve kissé megérintett Mercédès selyemruhája.

Arcán érezte fia langyos leheletét, amint az éppen megszólalt:

– Bátorság, édesanyám! Jöjjön, jöjjön, ez már nem otthonunk többé.

A szavak elhangzottak, a léptek eltávolodtak.

A tábornok felegyenesedett, görcsösen a damasztfüggönybe kapaszkodott. Száján a legrettentőbb zokogás tört ki, ami valaha egy apa mellét szorongatta, azét az emberét, aki egy csapással veszíti el feleségét és fiát...

Csakhamar hallotta, amint becsapódik a bérkocsi ajtaja, hallotta a kocsis hangját is, majd a nehéz kocsi végiggördült az udvaron, és megremegtette az ablaktáblákat. Akkor felment a hálószobájába, hogy még egyszer lássa mindazt, amit szeretett az életben. A bérkocsi azonban eltávozott anélkül, hogy Mercédès vagy Albert feje megjelent volna a kocsi ablakában, hogy a magányos háznak, az elhagyott apának és férjnek egy utolsó pillantást, istenhozzádot, vagyis bocsánatot küldjön.

Még el sem hangzott a kerekek zaja a boltívek alatt, mikor lövés dördült el és füst tódult ki a hálószoba ablakán; az ablak megpattant a lövés erejétől.

16

Valentine

Mindenki kitalálhatja, hová ment Morrel, és kivel volt találkája. Mikor elhagyta Monte Cristót, lassacskán a Villefort-ház felé indult.

Azt mondottuk: lassacskán. Ez annyit jelent, hogy Morrelnek még több mint egy félórai ideje volt, hogy megtegye azt az ötszáz lépést. De noha ilyen fölösen sok idővel rendelkezett, mégis sietett elválni Monte Cristótól, mert egyedül akart maradni gondolataival.

Jól tudta, mikor szokott Valentine Noirtier reggelijénél jelen lenni, a fiatal lány ilyenkor bizonyos lehetett benne, hogy nem zavarják meg e kegyes kötelessége teljesítésében. Noirtier és Valentine heti két látogatást engedélyeztek neki, és most élni akart ezzel az engedelemmel.

Mikor megérkezett, Valentine már várta. Nyugtalanul, csaknem izgatottan fogta meg Morrel kezét, és odavezette nagyapjához.

Ez a nyugtalanság, amely, mint mondottuk, szinte az izgalomig fokozódott, onnan eredt, hogy hírét vette Morcerf kalandjának. Mindenki tudta (a társaságban mindig mindent tudnak), hogy mi történt az Operában. Villefort-éknál mindenki bizonyosra vette, hogy párbaj lesz belőle. Valentine finom női ösztönével kitalálta, hogy Monte Cristo segédje Morrel lesz, és a fiatalember bátorságát ismerve attól tartott, hogy Morrel a gróf iránt érzett benső barátsága következtében könnyen kiléphet passzív szerepéből.

Érthető, hogy milyen mohón kérdezgette a részleteket a fiatal lány, és Morrel kiolvashatta imádott menyasszonya szeméből a kimondhatatlan örömet, amikor meghallotta, hogy az egész ügy váratlanul ilyen szerencsés megoldással végződött.

– Most pedig – mondta Valentine, és helyet mutatott Morrelnek az öregúr mellett, míg ő maga a zsámolykára ült, amelyen Noirtier lába pihent –, most pedig beszéljünk kissé a saját ügyünkről. Azt tudja, Maximilien, hogy nagyapa nemrég arra gondolt, hogy elköltözik Villefort úr házából, és máshol fog lakni?

– Hogyne – válaszolta Maximilien –, emlékszem erre a tervre, és magam is nagyon helyeseltem.

– Nos hát helyeseljen tovább, Maximilien – folytatta Valentine –, mert nagyapa visszatért ehhez a tervéhez.

– Bravó! – mondta Maximilien.

– Hát azt tudja-e – folytatta Valentine –, milyen oka van nagyapának elhagyni a házat?

Noirtier a szemével csendre intette unokáját. De Valentine nem nézett Noirtier felé. Szeme, tekintete, mosolya, minden-minden Morrelnek szólt.

– Bármilyen oka van is rá Noirtier úrnak – kiáltott fel Morrel –, kijelentem, hogy igaza van.

– Kitűnő oka van rá – jelentette ki Valentine –, azt állítja, hogy a faubourg Saint-Honoré levegője nem tesz jót nekem.

– Úgy is van – mondta Morrel. – Hallgasson ide, Valentine. Noirtier úrnak nagyon is igaza lehet. Úgy találom, hogy mintegy két hét óta az ön egészsége nincs egészen rendben.

– Igaz, van benne valami – válaszolta Valentine. – Nagyapa lett most az orvosom, és mivel ő olyan sokat tud, nagyon megbízom benne.

– De hát végeredményben akkor mégiscsak beteg, Valentine? – kérdezte Morrel élénken.

– Istenem, betegségnek éppen nem mondhatom ezt: valami olyan általános gyengeséget érzek. Nincs étvágyam, és olyan érzésem van, mintha a gyomrom igyekezne valamihez hozzászokni, és ez nem egykönnyen megy.

Noirtier nem vesztette el Valentine egyetlen szavát sem.

– És milyen orvossággal él az ismeretlen betegség leküzdésére?

– Nagyon egyszerű a kezelés – felelte Valentine. – Reggelenként beveszek egy kanálnyit abból az orvosságból, amelyet nagyapának hoznak. Egy kanálnyival kezdtem, és most már a négy kanálnyinál tartok. Nagyapa azt állítja, hogy ez valóságos csodaszer.

Valentine mosolygott, de mosolya valami szomorúságot, valami szenvedést fejezett ki.

Maximilien szerelemtől ittasan, csendben gyönyörködött benne. Nagyon szép volt, de halványsága valami tompa árnyalatot kapott, szeme a szokottnál jobban ragyogott, és máskor gyöngyház fehérségű keze mintha most viaszból lett volna. A fiatalember Valentine-ről Noirtier-ra tekintett. Az öregúr kutató szemmel vizsgálgatta a szerelmesen ábrándozó lányt. Úgy látszott, ő is észrevette a lappangó betegség jeleit, akár Morrel, pedig ezek a jelek olyan jelentéktelenek voltak, hogy a nagyapa és a szerelmes kivételével nem is vette volna észre senki.

– De – mondta Morrel – azt hittem, hogy az a csodaszer, amelyet már négykanalanként szed, Noirtier úrnak készült orvosság, nem?

– Csak azt tudom, hogy nagyon keserű – jelentette ki Valentine –, annyira keserű, hogy bármit iszom utána, mindennek ugyanazt az ízét érzem.

Noirtier kérdően nézett unokájára.

– Igen, nagyapa – mondta Valentine –, ez így van. Az imént, mielőtt lejöttem volna hozzád, ittam egy pohár cukros vizet, és a felét otthagytam annyira keserűnek éreztem.

Noirtier elsápadt, és intett, hogy beszélni akar.

Valentine felállt, hogy odahozza a szótárt.

Noirtier kimondhatatlan aggodalommal követte lépteit.

Ekkor a vér hirtelen a lány fejébe tódult, arca lángba borult.

– No mi az? – kiáltott fel még mindig vidáman. – Hogy káprázik a szemem! Talán a nap sütött a szemembe?

Az ablakkilincsbe kapaszkodott.

– Nem is süt a nap – felelte Morrel, akit még nyugtalanabbá tett Noirtier arca, mint Valentine rosszulléte.

Valentine-hez futott.

A fiatal lány mosolygott.

– Nyugodjál meg, nagyapa – mondta Noirtier-nak –, nyugodjék meg ön is, Maximilien, semmiség az egész, már el is múlt. De figyeljetek csak: nem kocsizörgés hallatszik az udvarból?

Kinyitotta Noirtier ajtaját, a folyosó egyik ablakához szaladt, majd gyorsan visszatért.

– De igen – mondta –, Danglarsné és leánya jöttek látogatóba. Isten velük, menekülök, mert úgyis értem jönnek ide. Vagy még inkább a viszontlátásra, maradjon nagyapánál, Maximilien úr, ígérem, hogy nem tartóztatom a vendégeket.

Morrel követte a tekintetével, látta, amint becsukódik mögötte az ajtó, hallotta, ahogy felment azon a kis lépcsőn, amely Villefort-né szobájához és az övéhez vezetett.

Alig tűnt el a leány, Noirtier intett Morrelnek, hogy vegye elő a szótárt. Morrel engedelmeskedett, Valentine útmutatása nyomán hamarosan beletanult, hogy megértse az öregembert.

De bármennyire gyakorlott volt is, mivel több ízben végig kellett mennie az ábécén, tíz perc is beletelt, mire az aggastyán gondolatait a következő szavakba tudta önteni:

– Keresse meg azt a pohár vizet és a kancsót Valentine szobájában.

Morrel azonnal csengetett az új inasnak, aki Barrois utódja volt; és Noirtier nevében kiadta neki a parancsot. Az inas egy perc múlva visszatért.

A kancsó is, meg a pohár is teljesen üres volt.

Noirtier intett, hogy beszélni akar.

– Miért üres a pohár meg a kancsó? – kérdezte. – Hiszen Valentine azt mondta, hogy csak félig itta ki a poharat.

Ennek az újabb kérdésnek a kibetűzése újabb öt percbe került.

– Azt nem tudom – felelte az inas. – De a szobalány Valentine kisasszony szobájában van, meglehet, hogy ő ürítette ki.

– Kérdezze meg tőle – mondta Morrel, aki most tekintetével fordította le Noirtier gondolatát.

Az inas távozott, és hamarosan visszatért.

– Valentine kisasszony a saját szobáján keresztül ment át Villefort-néhoz – mondta. – És mivel szomjas volt, közben megitta azt a vizet, ami a pohárban maradt. A kancsót pedig Édouard úr ürítette ki, hogy tavacskát készítsen a kacsáinak.

Noirtier égnek emelte a szemét, mint az a játékos, aki mindenét egyetlen kártyára tette fel.

Ettől kezdve az öregúr le nem vette szemét az ajtóról, mereven nézte.

Valentine valóban Danglars-nét és leányát látta az imént megérkezni. A vendégeket Villefort-né szobájába vezették, mert az asszony ott akarta fogadni őket. Ezért ment tehát keresztül Valentine a saját szobáján: az ő szobája ugyanis ugyanazon az emeleten volt, mint mostohaanyjáé, és a két szobát csupán Édouard-é választotta el egymástól.

A két hölgy azzal a hivatalos merevséggel lépett be, amely elárulta, hogy látogatásuk hivatalos jellegű.

Az egyenlőrangúak azonnal felismernek minden árnyalati különbséget. Villefort-né erre az ünnepélyességre maga is ünnepélyességgel válaszolt.

Ebben a pillanatban belépett Valentine, és az üdvözlések elölről kezdődtek.

– Kedves barátnőm – kezdte a báróné, míg a két fiatal lány kezet fogott –, azért jöttem Eugénie-vel, hogy elsőnek önökkel közöljem leányomnak Cavalcanti herceggel küszöbönálló házasságát.

Danglars ragaszkodott a hercegi címhez. A népi származású bankár úgy vélekedett, hogy ez sokkal szebben hangzik, mint a gróf.

– Akkor hát engedjék meg, hogy kifejezzem legőszintébb szerencsekívánataimat – válaszolta Villefort-né. – Cavalcanti herceg igazán kiváló fiatalembernek látszik.

– Nézze – mondta a báróné mosolyogva –, ha őszinte akarok lenni, önnek, mint barátnőmnek, meg kell mondanom, hogy még magunk sem tudjuk, mi lesz a hercegből. Van benne valami különös vonás, amiről mi, franciák, az első pillanatra felismerjük az olasz vagy német nemest. Mindamellett, úgy látszik, igen jószívű, szellemes, egyebekben pedig, Danglars szavaival élve, a vagyona felséges.

– Azonkívül – mondta Eugénie, és Villefort-nénak egy albumában lapozgatott –, tegye hozzá, asszonyom, hogy ön egészen különleges módon kedveli ezt a fiatalembert.

– De azt ugye fölösleges kérdeznem – mondta Villefort-né –, hogy ön is osztozik édesanyjának ebben az érzésében?

– Én? – válaszolta Eugénie szokott határozottságával. – Szó sincs róla, asszonyom. Egyáltalán nem érzem magam hivatottnak arra, hogy egy háztartás gondjaival bíbelődjem, vagy egy férfi szeszélyeinek vessem alá magam, bármilyen is az a férfi. Az én hivatásom az, hogy művész legyek, tehát szabad legyen a szívem, szabadok legyenek a gondolataim, és egész személyem fölött magam rendelkezzem.

Eugénie e szavakat olyan magabiztosan adta elő, hogy Valentine belepirult. A félénk lány nem tudta megértem ezt a határozottságot, amelyben nyoma sem volt a női félénkségnek.

– De végül is – folytatta Eugénie –, mivelhogy mindenképpen férjhez kell mennem, akár akarom, akár nem, csak hálás lehetek a Gondviselésnek, amiért megszerezte nekem Albert de Morcerf úr ellenszenvét, mert enélkül ma egy becsületét vesztett férfi felesége volnék.

– Az igaz – jegyezte meg a báróné azzal a furcsa gyermekességgel, amelyet oly gyakran tapasztalhatunk az előkelő hölgyeknél, és melyet a polgárok közé vegyülten sem tudnak teljesen levetkőzni. – Igaz, ha Morcerf-ék nem tétováztak volna, a lányom nőül ment volna ehhez az Albert úrhoz: a tábornok nagyon ragaszkodott hozzá, személyesen el is jött, hogy megkérje a lányomat Danglars-tól, de hát szerencsésen megúsztuk ezt az ügyet.

– De – vetette ellen félénken Valentine – az apa minden bűnéért a fiúnak kell bűnhődnie? Azt hiszem, Albert úr teljesen ártatlan a tábornok árulási dolgaiban.

– Bocsásson meg, kedves kis barátnőm – jegyezte meg az engesztelhetetlen ifjú hölgy –, Albert úr részt kér a dologból, és méltónak is mutatkozik apjához. Úgy hiszem, tegnap este kihívta ugyan Monte Cristo urat az Operában, de ma a párbaj színhelyén bocsánatot kért tőle.

– Lehetetlen! – jelentette ki Villefort-né.

– Drága barátnőm – jegyezte meg Danglars-né a már említett naivsággal –, ez bizonyos. Debray úrtól hallottam, aki maga is jelen volt a bocsánatkéréskor.

Valentine is tudta az igazat, de nem szólt semmit. E néhány szó eszébe juttatta Morrelt, aki Noirtier szobájában várja, és most gondolatban ott volt vele.

Valentine-t most annyira lefoglalták gondolatai, hogy egy ideig részt sem vett a társalgásban. Még csak azt sem tudta, miről esett szó néhány perc óta, mikor Danglars-né hirtelen megérintette a karját, és kizökkentette álmodozásából.

– Mi történt, asszonyom? – kérdezte Valentine, és úgy összerezzent Danglars-né érintésére, mintha villamos áram ütötte volna meg.

– Csak nem beteg, drága Valentine? – kérdezte a báróné. – Fájdalma van?

– Nekem? – kérdezte a fiatal lány, és végighúzta a kezét égő homlokán.

– Nézzen csak bele ebbe a tükörbe. Egy perc alatt többször elsápadt és elpirult.

– Csakugyan! – kiáltott fel Eugénie. – Nagyon sápadt vagy!

– Sose nyugtalankodj, Eugénie. Már néhány nap óta így megy ez.

Noha igazán távol állt minden ravaszkodástól, mégis érezte, hogy most jó alkalma nyílt a távozásra. Egyébként Villefort-né is a segítségére sietett.

– Menjen a szobájába, Valentine – mondta. – Valóban úgy látszik, nem érzi jól magát, a hölgyek bizonyára megbocsátanak. Igyék egy pohár tiszta vizet, attól majd jobban lesz.

Valentine megcsókolta Eugénie-t, és üdvözölte Danglars-nét, aki már távozásra készen maga is felállt. Azután a lány eltávozott.

– Szegény gyermek – jegyezte meg Villefort-né, mikor Valentine eltűnt –, nagyon aggódom miatta, egy cseppet sem lepne meg, ha valami komoly baja történnék.

Valentine pedig valami önkívületfélében, amelyről nem tudott magának számot adni, keresztülhaladt Édouard szobáján, feleletet sem adott a gyerek valami rosszmájú megjegyzésére, és a saját szobáján át a kis lépcső felé tartott. Lehaladt a lépcső fokain, de a három utolsón már nem tudott lemenni. Már hallotta Morrel hangját, mikor hirtelen elhomályosodott a tekintete, lába elvétette a lépcsőt, már nem volt annyi ereje, hogy megkapaszkodjék a karfába, a falnak dőlt, és végigesett a három lépcsőfokon.

Morrel a zajra egy ugrással az ajtónál termett, kinyitotta, és ott találta Valentine-t a lépcsőházban a földön.

Villámgyorsan karjára vette, bevitte a szobába, és leültette egy karosszékre. Valentine kinyitotta a szemét.

– Ó, de ügyetlen vagyok – mondta lázasan hadarva –, hát már meg sem tudok kapaszkodni? Megfeledkeztem róla, hogy még három lépcső van hátra!

– Nem ütötte meg magát, Valentine? – kiáltott fel Morrel. – Ó, istenem, istenem!

Valentine körülnézett: Noirtier szeméből mélységes rémületet olvasott ki.

– Nyugodjál meg, nagyapa – mondta, és mosolyogni próbált. – Semmiség az egész... Kissé elszédültem, más baj nincsen.

– Ez már a második szédülés! – mondta Morrel, és a kezét tördelte. – Vigyázzon, Valentine, könyörgök, vigyázzon!

– De ha mondom – válaszolta Valentine –, semmiség az egész, és már el is múlt. Most pedig hallgassanak meg egy hírt: egy hét múlva Eugénie megtartja az esküvőjét, és három nap múlva nagy, ünnepi eljegyzési lakomát tartanak. Mindannyiunkat meghívtak, apámat, Villefort-nét, engem... vagy legalábbis így értettem.

– Ugyan mikor foglalkozunk már mi is az ilyen részletekkel? Ó, Valentine, ön oly sok mindent keresztül tud vinni a nagyapánál, vegye rá, hogy azt felelje: nemsokára!

– Így hát rajtam keresztül akarja sürgetni és emlékeztetni nagyapát?

– Igen! – kiáltott fel Morrel. – Istenem, istenem! Mégpedig minél gyorsabban. Mert amíg nem mondhatom a magaménak, Valentine, mindig úgy érzem, mintha elveszíteném!

– Ó – felelte Valentine valami különös görcsös mozdulattal – ön nagyon is félénk, Maximilien, ez nem illik katonához, tiszthez, aki, mint mondják, sohasem ismerte a félelmet. Hahaha!

Rikácsoló és fájdalmas nevetésbe tört ki. Karja megmerevedett és kifordult, feje hátrahanyatlott a karosszékre, és többé nem mozdult.

A borzalom kiáltása, amelyet Isten nem engedett kitörni Noirtier ajkán, ott lángolt a szemében.

Morrel megértette. Segítséget kellett kérnie.

A fiatalember megrántotta a csengőt. A szobalány, aki Valentine szobájában tartózkodott és az inas, Barrois utódja, egyszerre rohantak be.

Valentine olyan sápadt, olyan hideg és élettelen volt, hogy nem is kellett nekik semmi magyarázat, elfogta őket az a félelem, amely állandóan ott tanyázott ebben az átkozott házban, és mindketten segítségért kiáltozva futottak végig a folyosókon.

Danglars-né és Eugénie ebben a pillanatban távoztak. Még éppen megtudták, hogy mi okozza ezt a nagy felfordulást.

– Hát nem megmondtam? – kiáltott fel Villefort-né. – Szegény kislány!

17

A vallomás

Ugyanakkor Villefort úr hangja hallatszott, amint a dolgozószobájából kikiáltott:

– Mi a baj?

Morrel a tekintetével kért tanácsot Noirtier-tól, aki már visszanyerte egész hidegvérét, és egy pillantással a kis szoba felé mutatott, ahová már hasonló körülmények között egyszer elrejtőzött.

Csak éppen annyi ideje volt, hogy vegye a kalapját, és lélekszakadva berohanjon a kis szobába. Máris hallatszottak a folyosóról a királyi ügyész lépései.

Villefort berohant a szobába, Valentine-hoz futott, és karjába kapta.

– Orvost! Orvost!... D'Avrigny urat! – kiáltott Villefort. – Vagy inkább magam megyek érte.

Ezzel kirohant a szobából.

A másik ajtón Morrel sietett ki.

Valami szörnyű emlék nyilallt a szívébe: az a beszélgetés Villefort és az orvos között, amelyet akkor éjjel hallott, amikor Saint-Méranné meghalt. Ugyanezek a jelenségek előzték meg Barrois halálát is, noha ezek már sokkal ijesztőbbek voltak.

Ugyanakkor megcsendültek fülében Monte Cristo szavai is, amelyeket mintegy két órával előbb mondott neki:

– Ha bármire van szüksége, Morrel, forduljon hozzám, jusson eszébe, hogy van némi hatalmam.

A gondolatnál is sebesebben rohant el tehát a faubourg Saint-Honoré-ról a rue Matignonba s a rue Matignonból az avenue des Champs-Élysées-re.

Villefort úr ezalatt bérkocsin d'Avrigny úr kapuja elé ért. Olyan erővel rántotta meg a csengőt, hogy a kapus rémülten ment kaput nyitni. Villefort-nak ahhoz sem volt ereje, hogy magyarázatot adjon, csak felrohant a lépcsőn. A kapus ismerte, felengedte és utána kiáltott:

– A dolgozószobájában van, királyi ügyész úr, a dolgozószobájában!

Villefort már akkorra benyitott, vagy inkább belökte az ajtót:

– Ó, hát ön az? – kérdezte az orvos.

– Én vagyok – válaszolta Villefort, és becsukta az ajtót maga mögött. – Igen, doktor, én vagyok az, és most én kérdezem öntől, egyedül vagyunk-e. Doktor, a házam valóságos elátkozott ház!

– Mi az? – mondta az orvos látszólag közönyösen, de a valóságban mélységes megdöbbenéssel. – Csak nincs megint beteg önöknél?

– De igen, doktor! – kiáltott Villefort, és görcsösen a hajába markolt. – De igen!

D'Avrigny tekintete ezt fejezte ki: „Nem megmondtam előre?”

Azután lassan, minden szót megnyomva kérdezte:

– Ki van most halálán önöknél, és milyen újabb áldozat vádolja majd Isten előtt az ön gyengeségét?

Villefort szívéből fájdalmas zokogás tört elő. Az orvoshoz lépett, és megragadta a karját:

– Valentine! – mondta. – Most Valentine került sorra!

– A leánya! – kiáltott fel d'Avrigny fájdalmas meglepetéssel.

– Láthatja, hogy tévedett – mormogta az ügyész. – Jöjjön, nézze meg betegágyán, és kérjen tőle bocsánatot, amiért meggyanúsította.

– Valahányszor csak hívott – mondta d'Avrigny –, mindig késő volt már. De nem tesz semmit, megyek. De siessünk, uram, az önökre sújtó ellenséggel szemben semmi veszteni való időnk sincs.

– Ó, most már nem fogja szememre hányni a gyengeségemet, doktor. Ezúttal kinyomozom a gyilkost és rajtaütök.

– Először próbáljuk megmenteni az áldozatot, csak azután gondoljunk a bosszúra – jegyezte meg d'Avrigny. – Tessék jönni.

A bérkocsi, amelyen Villefort idehajtatott, lóhalálában vágtatott velük vissza, és ugyanakkor értek haza, amikor Morrel kopogtatott Monte Cristo ajtaján.

A gróf a dolgozószobájában volt, és mélyen elmerült gondolataiba, mialatt Bertuccio sebtében küldött üzenetét olvasta.

Mikor Morrelt jelentették neki, akitől két órával előbb vált el, felkapta a fejét.

A fiatalembert eléggé megviselte ez a két óra; Morrel, aki vidám arccal távozott a gróftól, most feldúlt arccal jelent meg.

Monte Cristo felállt, és Morrel elé sietett.

– Mi történt, Maximilien? – kérdezte. – Holtsápadt, és a homloka csupa verejték.

Morrel inkább lerogyott, semmint leült egyik karosszékbe.

– Igen – mondta –, mert nagyon siettem. Beszélnem kellett önnel.

– Otthon, remélem, mindenki jól van? – kérdezte a gróf olyan őszinte, szívből jövő melegséggel, amelyet nem lehetett félremagyarázni.

– Köszönöm, gróf, köszönöm – válaszolta a fiatalember. Zavarban volt, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá a mondókájához. – Igen, otthon mindannyian egészségesek.

– Akkor jól van. De valamit mégiscsak mondani akar? – folytatta a gróf egyre nyugtalanabbul.

– Igen, hogyne – felelte Morrel. – Olyan házból jövök, ahol a halál vert tanyát, és én iderohantam.

– Morcerf úréktól jön talán? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem – válaszolta Morrel. – Meghalt valaki Morcerf-éknél?

– A tábornok az imént lőtte főbe magát – válaszolta Monte Cristo.

– Jaj, micsoda borzasztó szerencsétlenség! – kiáltott fel Maximilien.

– A grófnéra és Albert-re nézve nem – jelentette ki Monte Cristo. – Többet ér egy holt apa és férj, mint egy becsület nélkül élő apa és férj. A vér lemossa a gyalázatot.

– Szegény grófné! – mondta Maximilien. – Őt sajnálom legjobban, hiszen olyan nemes lelkű asszonynak ismerem!

– Sajnálhatja Albert-t is, Maximilien, mert higgye el, méltó fia ő az édesanyjának. De térjünk vissza az ön dolgára: ön hozzám rohant, mint mondotta. Tudnék talán segítségére lenni valamiben?

– Hogyne, szükségem van önre, vagyis azt hittem, mint valami eszelős, hogy ön segíthetne olyan körülmények között, ahol már csak Isten segíthet.

– Beszéljen hát – biztatta Monte Cristo.

– Igazán nem is tudom – mondta Morrel –, fel szabad-e fednem ilyen titkot bárkinek is. De a sors késztet rá, s a szükség kényszerít, gróf.

Morrel megállt, habozott.

– Azt tudja, hogy szeretem önt? – kérdezte Monte Cristo, és gyöngéden megfogta a fiatalember kezét.

– Milyen jó, hogy bátorságot önt belém, és valami azt súgja itt bent –, Morrel a szívére mutatott –, hogy ön előtt nem is lehet titkom.

– Úgy is van, Morrel, Isten szól a szívéből, és szívének sugallata beszél önhöz. Ismételje el hát mindazt, amit a szíve mondott.

– Megengedné, gróf, hogy elküldjem Baptistint az ön nevében tudakozódni valakinek a hogylétéről, akit ön is ismer?

– Magam is rendelkezésére állok, annál inkább rendelkezhetik szolgáimmal.

– Hiszen szinte nem is élek addig, amíg nem kapok hírt róla, hogy jobban van!

– Csengessek Baptistinnek?

– Nem, majd én magam beszélek vele.

Morrel kiment, szólította Baptistint, és néhány szót súgott neki. A komornyik futva távozott.

– Elintézte? – kérdezte Monte Cristo, mikor látta, hogy Morrel visszatért.

– El, és most talán már kissé nyugodtabb leszek.

– Tudja, hogy várom szavait – mondotta Monte Cristo mosolyogva.

– Tudom és beszélek is. Hát tessék csak ide hallgatni: egy este egy kertben álltam, sűrű bokrok mögött, senki sem sejtette, hogy ott lehetek. Ketten haladtak el mellettem. Engedje meg, hogy egyelőre elhallgassam a nevüket. Halkan beszélgettek, de engem érdeklő szavaikból nem veszítettem el egyetlen árva szót sem.

– Ez elég baljóslatúan kezdődik, főleg ha összefügg mostani sápadtságával és izgatottságával, Morrel.

– Bizony baljóslatúan, barátom! Ahhoz a kerthez tartozó házban, ahol rejtőztem, éppen akkor halt meg valaki. A két beszélgető közül, akiknek szavait figyeltem, az egyik annak a kertnek a gazdája, a másik az orvos volt. Az előbbi vallomást tett az orvosnak aggodalmáról és kétségbeeséséről, mivel egy hónap leforgása óta már a második haláleset történt a házában, mégpedig hirtelen és váratlanul, mintha csak Isten küldte volna rájuk haragjában a halál angyalát.

– Ej, ej! – jegyezte meg Monte Cristo, és mereven figyelte a fiatalember arcát, majd egy alig észrevehető mozdulattal úgy fordította a széket, hogy ő maga árnyékban maradjon, Maximilien arcát pedig jól megvilágítsa a nap.

– Bizony – folytatta Morrel –, egy hónap leforgása alatt már másodszor látogatott be a halál abba a házba.

– És mit válaszolt az orvos? – kérdezte Monte Cristo.

– Azt felelte... azt felelte, hogy ez nem volt természetes halál, és hogy nem tulajdonítható másnak, mint...

– Mint minek?

– Mint méregnek!

– Igazán? – mondotta Monte Cristo azzal a könnyed köhécseléssel, amellyel nagy felindulásait szokta palástolni, akár elpirul, akár elsápad hirtelen, akár túlságos figyelmét akarja leplezni. – Igazán ezt hallotta, Maximilien?

– Ezt, kedves gróf, ezt hallottam, sőt, az orvos még hozzátette, hogy ha még egyszer előfordulna ilyesmi, úgy érzi, kötelessége lenne törvényes vizsgálatot kérni.

Monte Cristo a legtökéletesebb nyugalommal hallgatta, de lehet, hogy ez a nyugalma tettetett volt csupán.

– Harmadszor is kopogtatott a halál – jegyezte meg Maximilien – de sem a ház gazdája, sem az orvos nem tettek jelentést. Meglehet hogy most negyedszer is belép a halál. Mit gondol, gróf, hallgatásra kötelez engem e titok ismerete?

– Kedves barátom – válaszolta Monte Cristo –, ön most olyan kalandot beszélt el, amit valamennyien könyv nélkül tudunk. Ismerem jól azt a házat, ahol mindez történt, vagy legalábbis ismerek hozzá hasonlót. Azt a házat, ahol a kert van, a családapát, az orvost és a három hirtelen és váratlan halálesetet. Nohát, nézzen reám, én nem lestem ki semmiféle beszélgetést, mégis éppen olyan jól ismerem az egész esetet, mint ön, és nincs semmiféle lelkifurdalásom. Nincs! Semmi közöm hozzá. Azt mondja, hogy Isten haragja sújtotta a halál angyalával azt a házat. Ki mondhatná, hogy feltevése nem valóság? Ne lásson meg olyan dolgokat, amelyeket azok nem akarnak meglátni, akiknek érdekükben állna. Ha ez Istennek nem haragja, hanem igazságszolgáltatása, Maximilien, fordítsa el a fejét, és engedje, hogy Isten törvényt üljön ott.

Morrel végigborzongott. A gróf szavaiban valami gyászos komorság, valami ünnepélyesség és félelmes erő volt.

– Egyébként – folytatta a gróf egészen megváltozott hangon, úgy, hogy szinte olyan volt, mintha nem is ugyanaz az ember beszélne –, egyébként ki mondja önnek, hogy még folytatódik a dolog?

– Folytatódik, gróf! – kiáltott fel Morrel. – Hiszen ezért rohantam éppen önhöz.

– Mit tehetek hát, Morrel? Azt akarja talán, hogy jelentsem a királyi ügyész úrnak?

E szavakat Monte Cristo olyan tisztán és olyan nyomatékosan ejtette ki, hogy Morrel hirtelen felállt, és így kiáltott:

– Gróf! Gróf! Ugye tudja, kiről akarok beszélni?

– Már hogyne tudnám, kedves barátom, és ezt azzal bizonyítom be hogy az i-re felteszem a pontot is, vagyis megnevezem a szereplőket. Ön egy este Villefort úr kertjében sétált. Azok után, amiket mondott, úgy sejtem, hogy Saint-Méranné halálának estéje volt. Hallotta amint Villefort úr d'Avrigny úrral Saint-Méran úr haláláról, majd a marquise nem kevésbé csodálatos hirtelen elhunytáról beszélt. D'Avrigny úr azt mondta, hogy szerinte mérgezés, mégpedig két mérgezés történt. És ön, az ízig-vérig becsületes ember, azóta azon töpreng, vajon hogy nyugtathatja meg lelkiismeretét: ha felfedi ezt a titkot, vagy ha hallgat. Már nem élünk a középkorban, édes barátom, nincs többé szent Fehme[76], nincsenek már vérbíróságok, mi az ördögöt akar hát tőlük? „Lelkiismeret, mit háborgatsz?” – mint ahogy Sterne mondja. Ej, kedves barátom, hagyja, hadd aludjanak mások, ha már elszenderültek, engedje, hadd pusztuljanak bele az álmatlanságba, ha nem jön álom a szemükre, és az isten szerelmére, ön csak aludjék, hiszen nincs, ami háborgassa a lelkiismeretét.

Morrel arcán szívet facsaró fájdalom jelent meg. Megragadta Monte Cristo kezét.

– De hiszen még folytatódik! Azt mondom éppen!

– Hadd folytatódjék! – válaszolta a gróf, és elcsodálkozott ezen az állhatatosságon, amelyet nem értett. Figyelmesen nézte Maximilient. – Csak hadd folytatódjék: ez valóságos atreida[77] család. Isten átkozta el őket, és el kell szenvedniük az ítéletet. El fognak tűnni mindannyian, mint azok a kártyavárak, amelyeket a gyermekek építenek, s amelyek teremtőjük legyintésére egymás után esnek el, még ha kétszázan volnának is. Három hónappal ezelőtt Saint-Méran úr, két hónappal ezelőtt Saint-Méranné, a minapában Barrois, ma az öreg Noirtier vagy a fiatal Valentine lesz soron.

– Hát tudta? – kiáltott fel Morrel olyan borzasztó rémülettel, hogy Monte Cristo beleremegett, pedig talán az égszakadás se hozta volna ki nyugalmából. – Tudta, és nem tett jelentést?

– Ej, mit bánom én? – vont vállat Monte Cristo. – Alig ismerem őket, és miért mentsem meg az egyiket a másiktól? Nem, nem, hiszen nincs közöm sem a bűnöshöz, sem az áldozathoz.

– De én, én szeretem! – kiáltott fel Morrel szinte üvöltve fájdalmában.

– Kit szeret? – kiáltott Monte Cristo. Felugrott és megragadta Morrel ég felé emelt két kezét.

– Halálosan, őrülten szeretem, úgy szeretem, hogy a véremet adnám érte, hogy felszárítsam egyetlen könnycseppjét. Szeretem Valentine de Villefort-t, akit most gyilkolnak meg éppen, értse meg! Szeretem, és azt kérdem az Istentől meg öntől, hogyan menthetném meg az életét?

Monte Cristo ajkán olyan vad kiáltás tört ki, amilyet csak a megsebzett oroszlán hallat.

– Szerencsétlen! – kiáltotta, és most ő tördelte a kezét. – Szerencsétlen! Valentine-t szereted! Egy elátkozott család gyermekét szereted!

Sose látott még Morrel ilyen arckifejezést, nem látott még ilyen lángoló tekintetet. A rémület szellemét, amely olyan sokszor merült fel előtte a csatatéren vagy Algéria gyilkos éjszakáin, sohasem látta baljóslatúbb lánggal kigyúlni maga körül.

Iszonyodva hátrált.

Monte Cristo pedig e zajos kitörés után egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha valami belső fény kápráztatná: e pillanat alatt annyi akaraterővel lett úrrá önmagán, hogy látszott, amint fokról fokra csillapodik mellének izgalmas hullámzása, mint ahogy látni lehet, amint a háborgó, tajtékos hullámok vihar után a nap erejétől szétfoszlanak.

Ez a csend, ez a magába szállás, ez az önmagával való küzdelem mintegy húsz másodpercig tartott.

Ekkor a gróf felemelte sápadt arcát.

– Látja – mondta alig remegő hangon –, látja, kedves barátom, hogyan tudja Isten megbüntetni közönyükért a legnagyobb szájhősöket, és azokat, akiket hidegen hagynak a legszörnyűbb látványok. Én, aki érzéketlenül és kíváncsian szemléltem ennek a gyászos tragédiának a kibontakozását, én, aki mint a gonosz angyal, csak kacagtam rajta, hogy mennyi rosszat követnek el az emberek a titok leple alatt (márpedig a gazdagok és hatalmasok könnyen őrizhetik meg a titkokat), én is érzem, hogy a szívembe mart az a kígyó, amelynek tekervényes útját idáig figyelmesen követtem!

Morrel tompán felnyögött.

– Rajta hát – folytatta a gróf –, elég volt a jajgatásból. Legyen férfi, legyen erős, reméljen, hiszen itt vagyok, és őrködöm ön felett.

Morrel szomorúan megrázta fejét.

– Azt mondom: reméljen! Érti? – kiáltotta Monte Cristo. – Tudja meg, hogy sohasem hazudom, sohasem tévedek. Most dél van, Maximilien, adjon hálát az Istennek, amiért délben jött, nem pedig este vagy holnap reggel. Hallgassa meg hát, mit akarok mondani, Morrel: dél van. Ha Valentine ebben az órában nem halt meg, akkor életben is marad.

– Istenem! Istenem! – kiáltott fel Morrel. – És én úgy hagytam ott, hogy csaknem haldoklott.

Monte Cristo végigsimította a homlokát.

Ugyan mi történt ebben a szörnyű titkokkal teli fejben?

Mit mondott ennek a könyörtelen és mégis oly emberi szellemnek a fény vagy a sötétség angyala?

Csak az Isten tudja!

Monte Cristo még egyszer felemelte a fejét, de most már nyugodt volt, mint az álomból ébredő gyermek.

– Maximilien – mondta –, menjen csak nyugodtan haza. Megparancsolom önnek, hogy ne tegyen egy lépést se, ne próbálkozzék semmivel, és arcán még csak nyoma se legyen az aggódásnak. Hamarosan hírt adok önnek. Most menjen.

– Istenem! Istenem! – mondta Morrel. – Egészen elrémít, gróf, ezzel a hidegvérével. Tud talán valami szert a halál ellen? Több ön, mint ember? Angyal talán? Vagy Isten?

És a fiatalember, aki soha semmiféle veszedelemben meg nem hátrált, most valami lebírhatatlan félelem hatása alatt hátrahőkölt Monte Cristo előtt.

De Monte Cristo szomorú és mégis szelíd mosollyal nézett rá, úgy, hogy Maximiliennek könny szökött a szemébe.

– Sokat tehetek, barátom – válaszolta a gróf. – Most menjen, mert szükségem van rá, hogy egyedül legyek.

Morrel e csodálatos akarat hatása alatt, amely Monte Cristo körül mindenütt megnyilvánult, nem is próbált ellenkezni. Megszorította a gróf kezét és távozott.

Csak a kapuban állt meg, hogy bevárja Baptistint, aki feltűnt a rue Martignon sarkán, és futva igyekezett hazafelé.

Ezalatt Villefort meg az orvos is elértek az ügyész lakására. Valentine még mindig eszméletlenül feküdt. Az orvos azzal a gondossággal vizsgálta meg a beteget, amelyet a körülmények megköveteltek, és azzal az alapossággal, amelyet a titok ismerete még jobban elmélyített.

Villefort le nem vette szemét az orvosról, és mohón leste a vizsgálat eredményét. Noirtier, aki sápadtabb volt, mint maga a beteg, és Villefort-nál is nyugtalanabbul várakozott, merő értelem és fogékonyság volt.

Végre d'Avrigny lassan megszólalt:

– Még él.

– Még! – kiáltott fel Villefort. – Doktor, micsoda borzalmas szót mondott!

– Márpedig – mondta az orvos – megismétlem, amit mondtam: még él, és én nagyon csodálkozom rajta.

– De megmenekült? – kérdezte az apa.

– Meg, ha egyszer él.

E pillanatban d'Avrigny tekintete összetalálkozott Noirtier pillantásával, amelyben olyan emberfölötti öröm csillogott, annyi hálás gondolat fénye sugárzott, hogy az orvost meghatotta.

Visszaengedte a karosszékbe az ájultan heverő fiatal lányt, akinek ajka alig látszott, annyira vértelen és fehér volt. D'Avrigny azután nem mozdult, majd újra Noirtier-ra pillantott, aki figyelemmel kísérte az orvos minden mozdulatát.

– Uram – mondta akkor d'Avrigny Villefort-nak –, kérem, hívja be Valentine kisasszony szobalányát.

Villefort elengedte leánya fejét, amelyet addig támogatott, és maga szaladt ki a szobalányért.

Alig csukódott be az ajtó Villefort mögött, d'Avrigny Noirtierhoz lépett.

– Akar valamit mondani? – kérdezte.

Az aggastyán jelentőséggel hunyta le a szemét. Mint tudjuk, ez igenlő választ jelentett az öregúr rendelkezésére álló jeladások szerint.

– Csak nekem?

– Igen – jelezte Noirtier.

– Helyes, itt maradok önnél.

Ebben a pillanatban visszatért Villefort a szobalánnyal. A szobalány mögött Villefort-né lépett be.

– De hát mi történt ezzel a kedves gyermekkel? – kiáltott fel. – Kijött a szobámból azzal a panasszal, hogy nem érzi jól magát, de az eszembe se jutott, hogy ilyen komollyá válhat a dolog.

A fiatalasszony könnyes szemmel és az igazi anya szeretetének minden jelével lépett oda Valentine-hez, és megfogta a kezét.

D'Avrigny továbbra is Noirtier-ra nézett, és látta, hogy az öregember szeme kimered, kitágul, arca elsápad, és egész testében remegni kezd. Homlokát kiverte a verejték.

– Úgy! – jegyezte meg önkéntelenül, és követte Noirtier tekintetét, vagyis Villefort-néra meredt, aki egyre ezt ismételgette:

– Jobb volna lefektetni szegénykét. Jöjjön, Fanny, fektessük csak le.

D'Avrigny úr, aki ezt az ajánlatot kedvezőnek találta, mert így egyedül maradhatott Noirtier-val, intett, hogy ez lesz a leghelyesebb, de megtiltotta, hogy bármit is adjanak neki, amit nem ő rendelt.

Elvitték Valentine-t, aki közben magához tért, de azért nem tudott sem mozdulni, sem beszélni, annyira megviselte a roham. Annyi ereje azonban mégis volt, hogy egy pillantással köszöntse nagyapját, akinek majd a szíve szakadt meg, mikor látta, hogy a beteget elviszik.

D'Avrigny követte őket, utasításokat adott, meghagyta Villefortnak, hogy bérkocsiba üljön, és maga menjen a patikushoz, a patikában a szeme láttára, készítsék el a rendelt orvosságokat, ő maga hozza haza, és leánya szobájában várjon reá.

Még egyszer szigorúan meghagyta, hogy Valentine-nek semmit se adjanak, majd visszatért Noirtier-hoz, gondosan bezárta az ajtókat, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallhatja őket, az öreghez fordult:

– Mondja, kérem, tud valamit unokája betegségéről? – kérdezte.

– Igen – intett az aggastyán.

– Figyeljen ide, nincs veszteni való időnk. Én kérdezek, ön pedig válaszol.

Noirtier intett, hogy kész válaszolni.

– Előre látta, hogy Valentine-t valami baj fogja érni?

– Igen.

D'Avrigny kissé elgondolkozott, majd ismét Noirtier-hoz fordult:

– Bocsásson meg azért, amit most mondani fogok – tette hozzá –, de semmiféle jelenséget nem szabad elhanyagolni e szörnyű körülmények között. Látta ön meghalni a szegény Barrois-t?

Noirtier égnek emelte a szemét.

– Tudja azt is, hogy mitől halt meg? – kérdezte d'Avrigny, és kezét Noirtier vállára tette.

– Igen – felelte az öreg.

– Úgy gondolja, hogy természetes halállal hunyt el?

Noirtier béna ajkán valami mosolyféle derengett.

– Gondolt-e arra, hogy Barrois-t esetleg megmérgezték?

– Igen.

– Úgy gondolja, hogy neki szánták azt a mérget, amelynek áldozatává lett?

– Nem.

– No most: úgy véli-e, hogy ugyanaz a kéz működik most Valentine-nél, amelyik Barrois-t megölte, mikor másvalakit akart meggyilkolni?

– Igen.

– Tehát Valentine is meg fog halni? – kérdezte d'Avrigny, és mélyen Noirtier szemébe nézett.

Figyelmesen leste, hogy ez a kérdés milyen hatással lesz Noirtier-ra.

– Nem – válaszolta az öreg diadalmas arccal, amely tévútra vezethette volna a legügyesebb jós feltevéseit is.

– Ön tehát reménykedik? – kérdezte d'Avrigny meglepetten.

– Igen.

– Miben reménykedik?

Az öregember kifejezte a szemével, hogy nem tudja megmagyarázni.

– Igaz, persze – mormogta az orvos.

Majd ismét Noirtier-hoz fordult:

– Abban reménykedik – kérdezte –, hogy a gyilkos belefárad?

– Nem.

– Akkor hát abban, hogy a méreg nem lesz hatással Valentine-re?

– Igen.

– Mert hiszen nem mondok újat önnek – folytatta d'Avrigny – ugyebár, ha kijelentem, hogy meg akarták Valentine-t mérgezni?

Az aggastyán intett a szemével, hogy ebben a kérdésben semmi kétsége nincs.

– Akkor hát miből meríti azt a reményt, hogy Valentine felépül?

Noirtier állhatatosan egy pontra szegezte a szemét. D'Avrigny követte a tekintetet: arra az orvosságos üvegre irányult, amelyet reggelenként hoztak be az öregnek.

– Á – mondta d'Avrigny, akinek hirtelen különös ötlete támadt –, csak nem az jutott eszébe, hogy...

Noirtier nem engedte befejezni.

– De igen – jelezte.

– Hogy felvértezze a méreg ellen...

– Igen.

– Lassan hozzászoktatta...

– Igen, igen, igen – intette Noirtier boldogan, amiért megértették.

– Hallotta tőlem, hogy abba az orvosságba, amelyet önnek rendeltem, brucint is tétettem?

– Igen.

– És azért szoktatta hozzá ehhez a méreghez, hogy semlegesítse a méreg hatását?

Noirtier szemében ismét a diadalmas öröm fénye lobbant fel.

– És ez sikerült is önnek! – kiáltott fel d'Avrigny. – Mert e gondos elővigyázat nélkül Valentine ma befejezte volna az életét, megölték volna menthetetlenül, irgalom nélkül. A roham igen heves volt, de a beteg ellenállt, és legalábbis ezúttal életben marad.

Az aggastyán végtelen hálával emelte égre a szemét, amelyben emberfölötti öröm lángolt.

Ebben a pillanatban visszatért Villefort.

– Tessék, doktor – mondta –, elhoztam a kért orvosságot.

– Ön előtt készítették el?

– Igen – válaszolt a királyi ügyész.

– És nem adta ki a kezéből?

– Nem.

D'Avrigny fogta a kis üveget, néhány cseppet öntött a tenyerébe és megitta.

– Rendben van – mondta –, menjünk fel Valentine-hez, mindenkinek kiadom az utasítást, ön személyesen őrködjék, Villefort úr, hogy senki se térjen el tőle.

Abban a pillanatban, amikor d'Avrigny Villefort úr kíséretében bement Valentine szobájába, egy szigorú külsejű, nyugodt és határozott modorú olasz pap bérelte ki saját használatára a Villefort úr palotájával szomszédos házat.

Senki sem tudta mi okozta, hogy a ház három lakója két órával később kiköltözködött: de az a vélemény terjedt el a környéken, hogy a ház roskadozik, összedűléssel fenyeget, az új bérlőt azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy még aznap öt óra tájban beköltözzék szerény bútoraival.

A bérlet három, hat vagy kilenc évre szólt, és az új lakó, bevett szokás szerint, egy fél évet előre kifizetett. Az új lakó, mint már mondottuk, olasz volt, és signor Giacomo Busoninak hívták.

Azonnal munkásokat hívtak, és az elkésett éjszakai járókelők bámulva látták, hogy ácsok és kőművesek alapjától kezdve átépítik a düledező házat.

18

Apa és lánya

Mint az előző fejezetben láttuk, Danglars-né hivatalosan bejelentette Villefort-nénak Eugénie Danglars kisasszony és Andrea Cavalcanti úr küszöbönálló házasságkötését.

Ezt a hivatalos bejelentést, amely legalább látszólag valamennyi érdekelt elhatározása volt, olyan jelenet előzte meg, amelyről be kell számolnunk olvasóinknak.

Kissé visszatérünk tehát annak a napnak a reggelére, amelyen az említett szerencsétlen események lejátszódtak, és olvasóinkat abba a gyönyörűen aranyozott szalonba vezetjük el, amelyet már ismertettünk, és amely büszkesége volt tulajdonosának, Danglars báró úrnak.

Ebben a szalonban reggel tíz óra tájt pár perc óta elgondolkozva és szemmel láthatóan nyugtalanul sétálgatott maga a báró. Minden ajtónyílásra felfigyelt, és minden zajra összerezzent.

Mikor minden türelme kimerült, beszólította a komornyikot.

– Étienne – mondta –, kérem, nézze meg, miért kért meg Eugénie kisasszony, hogy a szalonban várjak rá, és kérdezze meg, miért várakoztat ilyen sokáig?

Az, hogy rosszkedvének így tanújelét adhatta, kissé lecsillapította a bárót.

Danglars kisasszony, mikor reggel felébredt, valóban arra kérette édesapját, hogy beszélhessen vele, mégpedig az aranyozott szalonban. Ez a szokatlan kérés, főleg pedig hivatalos színezete, módfelett meglepte a bankárt, nyomban engedett leánya kérésének, és elsőnek jelent meg a szalonban.

Étienne csakhamar visszatért küldetéséből.

– A kisasszony szobalánya azt mondta, hogy a kisasszony már felöltözött, és azonnal itt lesz – jelentette.

Danglars bólintott, annak jeléül, hogy meg van elégedve. Danglars társaságában, sőt, háznépével szemben is mindig a jó embert és a derék apát adta: szerep volt ez nála, amely beillett az általa játszott népszerűséghajhászó komédiába. Ezt az álarcot öltötte magára, és illett neki, mint ahogy az ókori színházakban az atyák olyan álarcot viseltek, amely jobbról nézve felfelé ívelő szájjal nevetőnek, balról nézve pedig lefelé görbülő ajakkal pityergőnek látszott.

Sietünk kijelenteni, hogy meghitt családi körben a felfelé ívelő, kacagó száj legörbült szélű, siránkozó ajakká változott, és így a derék ember is többnyire eltűnt, helyet adva a durva férjnek s a zsarnok apának.

– Ugyan mi az ördögnek akar velem beszélni ez a bolondos lány, s ha már akar, miért nem jöhet egyszerűen a dolgozószobámba? – mormogta Danglars.

Már vagy huszadszor elgondolta ezt, mikor végre nyílt az ajtó, és megjelent Eugénie. Fekete selyemruhát viselt, ugyancsak fekete, hímzett, fénytelen virágot, ünnepiesen volt megfésülve, és kesztyű is volt a kezén, mintha éppen a Théâtre Italienbe készült volna.

– No mi az, Eugénie? – kiáltott fel az apa. – És mire való ez az ünnepélyes szalon, hiszen jól megfelelt volna a dolgozószobám is!

– Teljesen igaza van, uram – válaszolt Eugénie, és intett apjának, hogy leülhet. – Két olyan kérdést intézett hozzám, amely felöleli tulajdonképpen egész megbeszélésünket. Felelek hát mind a kettőre, de minden szokás ellenére először a másodikra, mivel ez az egyszerűbb. Azért választottam a szalont megbeszélésünk színhelyéül uram, hogy kikerüljük a bankár dolgozószobájának kellemetlen benyomásait és hatását. Azok a pénztárkönyvek, ha bármilyen aranyozottak is, a várkapuk módjára lezárt fiókok, az a halom bankjegy, amely ki tudja, honnan jön, és az a csomó levél, amely Angliából, Hollandiából, Spanyolországból, Indiából, Kínából és Peruból érkezik, általában különös hatással vannak az apa gondolkodására, és elfeledtetik vele, hogy van a világon nagyobb és szentebb érdek is, mint ügyfeleinek társadalmi állása és nézete. Ezt a szalont választottam tehát, ahol pompás keretekben láthatja vidám, mosolygós arcképét, az enyémet, anyámét és a különböző pásztorjeleneteket és megható pásztorjátékokat. Én sokat adok a kívülről jövő benyomásokra. Meglehet, hogy az ön szemében ez csak szeszélynek látszik, de hát nem is volnék művész, ha nem maradna valami kis illúzióm.

– Nagyon helyes – válaszolta Danglars úr, aki ezt a szóáradatot rendíthetetlen hidegvérrel hallgatta végig, de nem értett belőle egyetlen szót sem, mert azzal volt gondolatban elfoglalva, mint minden olyan ember, akinek hátsó gondolatai vannak, hogy miképpen lehetne összefonni saját gondolatainak szálait az éppen vele való társalgónak gondolatmenetével.

– A második pontot tehát megvilágítottam, vagy csaknem megvilágítottam – jelentette ki Eugénie a legkisebb zavar nélkül, és azzal a férfias fellépéssel, amely minden mozdulatát és beszédmódját is jellemezte –, és úgy látom, ön meg is van elégedve magyarázatommal. Most pedig térjünk rá az elsőre. Azt kérdezte, miért kértem ezt a kihallgatást öntől. Két szóval megfelelek rá. Tessék, uram: nem akarok feleségül menni Andrea Cavalcanti gróf úrhoz.

Danglars felugrott karosszékéből, és szemét égnek emelte, karját is ég felé tárta.

– Istenem, ez így van, uram – folytatta Eugénie, tovább is teljes nyugalommal. – Látom, ön nagyon csodálkozik, mert mióta ez a kedves kis ügy megkezdődött, a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, mert tudtam, eljön az ideje, hogy teljes és elszánt akarattal szálljak szembe azokkal, akik nem kérték ki véleményemet, és ellenszegüljek minden olyan dologban, amely ízlésem ellen való. Ezúttal azonban ez a nyugalom, ez a beletörődés, mint ahogy a filozófusok mondják, más forrásból is fakadt. Onnan, hogy mint engedelmes és szófogadó lány... – Eugénie piros ajkán könnyű mosoly jelent meg – eleget akartam tenni a kívánságának.

– No és? – kérdezte Danglars.

– Hát bizony, uram – folytatta Eugénie –, mindent megtettem, ami erőmből futatta, és most, hogy eljött a pillanat, minden megkísérelt erőfeszítésem ellenére úgy érzem, nem tudok engedelmeskedni.

– De végre is – mondta Danglars, aki nem volt valami lángész, és egészen elkábult ettől a kérlelhetetlen logikától, amelynek közönyössége olyan sok gondolkodásról és akaraterőről tett tanúságot –, mi az oka ennek a visszautasításnak, Eugénie, mi az oka?

– Az oka? – mondta a fiatal lány. – Istenem, nem mintha ez az ember csúnyább, ostobább vagy kellemetlenebb volna, mint bárki más, nem. Andrea Cavalcanti úr még megjárja valahogy azok szemében, akik egy fiatalember arcát és termetét nézik csupán. Az sem az oka, mintha a szívemet kevésbé nyerte volna meg, mint akárki: mindez egy iskolás lányhoz való ok volna, és én ennek fölötte állok. Nem szeretek senkit sem, uram, azt tudja, ugye? Így hát nem is látom be, hogy szükség volna arra, hogy megzavarja életemet egy örökös élettárs. Valahol azt mondja egy bölcs: „Semmiből sem jó a sok”, más helyen pedig: „Minden értékedet magadban hordjad.” Még latinul és görögül is megtanítottak ezekre az aranyigazságokra: az egyik, azt hiszem, Phaedrus, a másik Biasz mondása. Hát édes jó apám, az élet hajótörésében, mert hiszen az élet nem más, mint reményeink örökös hajótörése, a tengerbe szórom fölösleges holmimat, és saját akaratomból teljesen egyedül, következésképpen teljesen szabadon akarok élni.

– Szerencsétlen! Szerencsétlen! – mormogta Danglars, és elsápadt, mert hosszú tapasztalatból tudta, hogy most kemény akadályba ütközött.

– Szerencsétlen? – folytatta Eugénie. – Azt mondja, uram, hogy szerencsétlen vagyok? Szó sincs róla, igazán, s ezt a kitörését egészen színpadiasnak és tettetettnek látom. Ellenkezőleg, boldog vagyok, mert azt kérdezem: miben van hiányom? A társaságban szépnek találnak, s ez már ok arra, hogy kedvező fogadtatásban legyen részem. Márpedig én szeretem, ha kedvezően fogadnak: ettől kivirulnak az arcok, és akik körülvesznek, maguk is szebbeknek látszanak. A sors megáldott némi szellemmel és bizonyos relatív fogékonysággal, ami lehetővé teszi, hogy az élet általános rendjéből ki tudjam hámozni magamnak azt, amit jónak találok, és ezt bekebelezem, akárcsak a majom, mikor feltöri a zöld diót, hogy kiszedje belőle a belsejét. Gazdag vagyok, hiszen ön Franciaország egyik leggazdagabb embere, és az egyetlen lánya vagyok, ön pedig nem ragaszkodik olyan makacsul a tervéhez, hogy mint a Porte-Saint-Martin és Gaité színpadi atyái, kitagadjon azért, amiért nem akarom unokákkal megajándékozni. A törvény egyébként előrelátóan gondoskodott róla, hogy ki ne tagadhasson, vagy legalábbis nem teljesen, mint ahogy azt a hatalmat is elvette öntől, hogy ehhez vagy ahhoz az úrhoz férjhez kényszerítsen. Így hát szép, szellemes, és mint ahogy a vígoperákban mondják, némileg tehetséges s főleg gazdag vagyok – boldog is vagyok, uram! Hogyan nevezhet hát szerencsétlennek?

Danglars, mikor látta, hogy leánya az arcátlanságig vidám és gőgös, nem tudta megtagadni durvaságát, amely azonban mindössze hangja kitörésében nyilvánult meg. Leánya kérdő tekintete előtt, e szép, összehúzott fekete szemöldök láttára óvatosan visszakozott, és azonnal lecsillapodott, mert a körültekintés vaskeze így megszelídítette.

– Mindazzal valóban rendelkezik, leányom – válaszolta mosolyogva –, amivel dicsekszik, egyet kivéve. Nem akarok durva lenni és szemébe vágni, melyik az: jobban szeretem, ha egymaga rájön.

Eugénie őszinte meglepetéssel meredt Danglars-ra, amiért kétségbe merte vonni, hogy valóban ott díszlik fején az a korona, amelyet olyan büszkén tett fel rá.

– Leányom – folytatta a bankár –, ön tökéletesen megmagyarázta, milyen érzések bírhatnak rá egy magafajta lányt arra az elhatározásra, hogy ne menjen férjhez. Most rajtam a sor elmondani, milyen okai vannak a hozzám hasonló apának, mikor férjhez akarja adni a lányát.

Eugénie meghajolt, de nem engedelmes gyermek módjára, aki meghallgatja apját, hanem úgy, ahogy a vitára kész ellenfél cselekszik.

– Leányom – folytatta Danglars –, mikor az apa arra kéri a lányát, hogy menjen férjhez, mindig megvan rá a maga jó oka. Egyeseknek például megvan az a rögeszméjük, amelyet az imént említett, vagyis, hogy unokák után áhítoznak. Meg kell mondanom, én nem tartozom ezek közé, a családi örömök úgyszólván hidegen hagynak. Bevallhatom ezt egy olyan lány előtt, akit eléggé józannak tartok ahhoz, hogy megértse ezt a közönyt, és ne rója fel bűnömül.

– Nagyon helyes – mondta Eugénie. – Beszéljünk nyíltan, uram. Ez kedvemre való.

– Általában nem osztozom az őszinteség iránt táplált feltétlen rokonérzésében – jelentette ki Danglars –, de azért alávetem magam, ha a körülmények így kívánják. Folytatom tehát. Ajánlottam férjet önnek, nem az ön kedvéért ugyan, mert eszembe sem jutott önre gondolni, mikor kiválasztottam – ön kedveli az őszinteséget, remélem, most megkapta, amit kívánt –, hanem mivel szükségem volt rá, hogy minél előbb hozzámenjen ehhez a fiatalemberhez, mert bizonyos üzleti terveket készülök kidolgozni.

Eugénie kissé türelmetlen lett.

– Ez úgy van, mint ahogy már volt szerencsém mondani, leányom, ezért nem kell megharagudnia rám, hiszen ön akarta, hogy színt valljak. Értse meg, nekem sem valami kedves dolog számtani műveletekbe bocsátkozni egy olyan művésszel, amilyen ön, aki elkerüli a bankár dolgozószobáját, mert attól fél, hogy kellemetlen vagy túlságosan prózai benyomásokat észlelhet, igen, észlelhet, ha jól tudom, ezt a filozófusok is így mondják. De abban a bankári dolgozószobában, amelybe még tegnapelőtt volt szíves bejönni, hogy elkérje tőlem a havi ezer frank zsebpénzét, kedves kisasszonykám, még az ilyen ifjú hölgyek is sokat tanulhatnának, akiknek nincs ínyükre férjhez menni. Megtanulhatják például azt, amire ideges érzékenysége miatt ebben az aranyozott szalonban fogom megtanítani, hogy a bankár anyagi és erkölcsi alapja a hitel, hogy a hitel azt jelenti számára, mint a testnek a lélegzés, és Monte Cristo úr erről egy ízben olyan előadást tartott nekem, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Megtanulhatják, hogy a hitel elhalásával megbénul az egész test, és ez igen hamar bekövetkezik annál a bankárnál, akinek szerencséje van ilyen logikusan gondolkodó lánnyal dicsekedni.

Eugénie azonban nemhogy meghajolt volna, hanem inkább még felvetette a fejét e támadásra.

– Tönkrement? – kérdezte.

– Megtalálta a helyes kifejezést, leányom, a legtalálóbb kifejezést – jelentette ki Danglars, és körmével a mellét kotorászta, de kemény arcán ott maradt a szívtelen, de nem szellemtelen ember mosolya. – Tönkrementem! Így van.

– Ó! – mondta Eugénie.

– Igen, tönkrementem. A szörnyű titok napvilágra került, mint ahogy a tragikus költő mondja. Most pedig, leányom, hallja meg tőlem magamtól, hogyan lehet ezt a szerencsétlenséget ön által enyhíteni. Ezt most nem magamért, hanem önért mondom.

– Nem valami jó emberismerő ön, uram, ha azt képzeli, hogy magam miatt búsulok majd ezen a katasztrófán, amelyet tudomásomra hozott – kiáltott fel Eugénie. – Én nem mentem tönkre! És mit is törődném vele? Hiszen megmarad a tehetségem! Azt hiszi talán, hogy mint Pasta, mint Malibran vagy mint Grisi nem kereshetek meg annyit, amennyit valaha is adhatott volna nekem, bármekkora vagyonnal rendelkezik is, száz- vagy százötvenezer frank járadékot, amelyet majd csak magamnak köszönhetek! És ez a pénz nem úgy jut majd hozzám, mint az a hitvány tizenkétezer frank, amelyet ön mogorva arccal adott nekem, miközben egyre szememre hányta tékozlásaimat hanem ünneplések, éljenzések és virágkoszorúk kíséretében! És ha nem volna meg bennem az a tehetség, amelyben, gúnyos mosolyáról ítélve, ön kételkedik, még mindig megmarad kimondhatatlan rajongásom a független életért, amely többet ér nekem a világ minden kincsénél, és erősebben él bennem, mint maga az önfenntartás ösztöne. Nem, nem magam miatt szomorodtam el, én mindig meg tudok majd élni, hiszen könyveim, ceruzáim, zongorám s mindaz, ami nem kerül sokba, és amit mindig meg tudok szerezni, sohasem fog hiányozni otthonomból. Ha azt hiszi talán, hogy Danglars-né miatt búsulok, ebből a hitéből is ki kell ábrándulnia: vagy hatalmasan csalódom, vagy pedig anyám jó előre megtett minden óvóintézkedést e katasztrófa esetére, amely önt fenyegeti ugyan, de őt egyáltalán nem fogja érinteni. Remélem, hogy ő biztonságban van, és foglalkozhat vagyoni ügyei intézésével, én nem vettem el az idejét, mert hála istennek, szabadságszeretetem ürügyével engem teljesen magamra hagyott. Kora gyermekségem óta sok mindent láttam magam körül, uram. Sokkal jobban megértettem mindent, semhogy nagyobb hatást váltana ki belőlem ez a szerencsétlenség, mint amekkorát érdemel. Mióta csak eszemet tudom, sohasem szeretett senki. De az is tény, hogy én sem szerettem senkit, s ez így volt helyes! Most legalább ismeri a hitvallásomat.

– Így hát – mondta Danglars dühtől sápadtan, de haragját nem a sértett apai szeretet sugallta –, így hát, kisasszony, ön kitart amellett, hogy betetőzi tönkrejutásomat?

– Tönkrejutását! Hogy én tetőzöm be tönkrejutását! – mondta Eugénie. – Mit akar ezzel mondani? Nem értem.

– Akkor jó, így még van számomra egy reménysugár. Hallgasson ide.

– Hallgatom – mondta Eugénie. Merően nézett apjára, és Danglars-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy le ne süsse a szemét a fiatal lány tekintete előtt.

– Cavalcanti úr – folytatta Danglars – hárommillió franknyi vagyont hoz a házhoz, ha a felesége lesz, és ezt a pénzt nálam helyezi el.

– Nagyszerű! – jegyezte meg fenséges megvetéssel Eugénie, és végigsimította kesztyűjét.

– Azt gondolja, hogy a nyakára hágok annak a hárommilliónak? – kérdezte Danglars. – Szó sincs róla, az a hárommillió arra való, hogy legalább tíz legyen belőle. Egy másik bankárral, üzlettársammal együtt megszereztem egy vasútépítési engedélyt. Manapság ez a legjövedelmezőbb vállalkozás. Olyan mesébe illő, közvetlen sikerre van kilátásunk, amilyennel valamikor Law vakította el a jó párizsiakat, a spekulációnak ezeket az örök bámészkodóit, a csodás Mississippivel. Számításom szerint mindössze igen kevés vasúti sínre volna szükség, mint ahogy annak idején az Ohio partján csupán egy hold szűzföld kellett. Jelzálogos befektetés lenne, ami már haladás, mint látja, mert az emberek a pénzükért legalább tíz, tizenöt, húsz, száz font vasat kaphatnának. Mához egy hétre négymilliót kell letennem a magam részéről! Ez a négymillió, kijelentem, tíz- vagy tizenkétmillióra fog megnövekedni.

– De mikor tegnapelőtt az ön szobájában jártam, uram, amire bizonyára emlékszik – folytatta Eugénie –, öt és fél millió frankot hajtott be, ez a helyes kifejezés, ugye? Még meg is mutatott nekem két kincstári utalványt, sőt, nem győzött csodálkozni rajta, hogy ilyen hatalmas értékű papír nem kápráztatta el a szememet, mint a villám.

– Az igaz, csakhogy ez az öt és félmillió nem az én tulajdonom, és mindössze a belém vetett bizalom bizonyítéka. Mivel népszerű bankár vagyok, rám bízták a kórházak vagyonát, és ez az öt és fél millió a kórházak tulajdona. Más időkben eszembe se jutna gondolkodni rajta, hogy felhasználjam ezt az összeget, de mivel ma már köztudomású, hogy nagy veszteségek értek, mint már említettem, a hitelem kezd kissé megfogyatkozni. Az igazgatóság bármely pillanatban számon kérheti tőlem a letétet, és ha én azt másvalamire használtam fel, bizony szégyenletes bukás az osztályrészem. Én a csődtől nem idegenkedem, higgye el, de csak az olyan csődöt kedvelem, amitől meggazdagszik az ember, nem pedig amitől tönkremegy. Ha feleségül megy Cavalcanti úrhoz, és én megkapom az ígért hárommilliót, vagy legalábbis azt hiszik, hogy megkapom, hitelem megszilárdul, és vagyonom, amely már egy-két hónap óta valami megfoghatatlan végzetszerűséggel egy alattam ásott örvénybe merült, ismét helyrebillen. Megértette?

– Teljesen. Engem akar elzálogosítani hárommillióért, ugye?

– Minél nagyobb az összeg, annál hízelgőbb önre nézve, hiszen fogalmat ad önnek saját értékéről.

– Köszönöm. Még csak egy szót, uram. Megígéri, hogy megelégszik annak az összegnek a névleges értékével, amelyet Cavalcanti úr kell hogy adjon, de magához a pénzhez nem nyúl? Ez nem önzés, hanem finomság kérdése. Abban segédkezet nyújtok önnek, hogy megmentsem a vagyonát, de nem akarok cinkosa lenni mások tönkretételében.

– De ha egyszer mondom – kiáltotta Danglars –, hogy ezzel a hárommillióval...

– Gondolja, hogy kievickél a bajból, uram, ha nem nyúl magához a pénzhez?

– Remélem, de csak azzal a feltétellel, hogy ez a házasság megszilárdítja a hitelemet.

– Ki tudná még fizetni Cavalcanti úrnak azt az ötszázezer frankot, amelyet hozományul ígért?

– Az esküvőről hazajövet azonnal kézhez kapja.

– Rendben van.

– Hogyhogy rendben van? Mit ért ezen?

– Azt értem rajta, hogy ha aláírom a házassági szerződést, teljesen szabad maradok?

– Teljesen.

– Akkor: rendben van. Mint mondtam, uram, így kész vagyok megesküdni Cavalcanti úrral.

– És mik a tervei?

– Ohó, ez már az én titkom. Hol volna a fölényem, ha kifecsegném a magam titkát, mikor az önét megtudtam?

Danglars az ajkába harapott.

– Tehát akkor hajlandó néhány feltétlenül szükséges hivatalos látogatásra?

– Hajlandó vagyok – válaszolta Eugénie.

– És aláírja a szerződést három napon belül?

– Aláírom.

– Akkor most én mondom: rendben van!

Danglars megszorította leánya kezét.

De csodálatosképpen, míg kezet szorítottak, az apa nem merte azt mondani: „Köszönöm, gyermekem”, a lány pedig még csak rá sem mosolygott apjára.

– Vége az értekezletnek? – kérdezte Eugénie felállva.

Danglars bólintott, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

Öt perccel később megszólalt a zongora d'Armilly kisasszony ujjai alatt, Danglars kisasszony pedig Brabantiónak Desdemonára mondott átkát kezdte énekelni.

Az ária befejeztével belépett Étienne, és jelentette Eugénie-nek, hogy a kocsi előállott, s a báróné várakozik rá, hogy látogatóba menjen.

A két hölggyel találkoztunk már Villefort-éknél, ahonnan eltávoztak, hogy tovább folytassák látogatásaikat.

19

A szerződés

Harmadnapra az imént elbeszélt jelenet után, azaz Eugénie Danglars kisasszony és a bankár által csökönyösen hercegnek nevezett Andrea Cavalcanti házassági szerződésének aláírására kijelölt napon, délután öt óra tájban, friss szellő remegtette meg a Monte Cristo háza előtt levő kis kert lombjait, mikor a gróf éppen távozni akart hazulról. És mialatt lovai kapálva vártak reá, s a kocsis a bakon ülve már negyedórája fogta gyeplőjüket, az az elegáns kocsi hajtott be a kapun, amelyet már jól ismerünk, főleg az auteuili estélyről, és nem is annyira kiszállt, mint inkább kirepült belőle a feljáró lépcsőjére Andrea Cavalcanti úr, aki olyan díszesen kiöltözködött, mintha valami hercegkisasszonyt akart volna feleségül venni.

A tőle megszokott bizalmassággal érdeklődött a gróf hogyléte iránt, könnyedén felment az első emeletre, és a lépcsőházban összetalálkozott vele.

A fiatalember láttára a gróf megállt. Andrea Cavalcanti nagyon nekiiramodott, és ilyenkor semmi sem tartotta vissza.

– Jó napot, kedves Monte Cristo úr! – szólt oda a grófnak.

– Nini, Andrea úr! – felelte Monte Cristo egy kis gúnyos árnyalattal hangjában. – Hogymint van?

– Remekül, mint látja. Annyi beszélnivalóm van önnel. De mondja csak: most indul, vagy most jött haza?

– Éppen indulóban voltam, uram.

– Akkor hát, hogy ne tartóztassam, ha megengedi, én is beszállok a hintajába. Tom pedig majd utánunk jön az én kocsimmal lépésben.

– Nem – válaszolta a gróf, alig észrevehető megvető mosollyal, mert csepp kedve sem volt együtt mutatkozni a fiatalemberrel. – Nem, inkább itt hallgatom meg, kedves Andrea úr. Sokkal kellemesebb szobában beszélgetni, és nincs a közelünkben kocsis, aki röptében elkapja az ön szavait.

A gróf belépett az egyik első emeleti kis szalonba, leült, majd lábát keresztbe vetve, intett a fiatalembernek, hogy ő is foglaljon helyet.

Andrea széles jókedvében volt.

– Azt tudja, kedves gróf – kezdte –, hogy ma este lesz a szertartás. Este kilenc órakor aláírjuk a házassági szerződést az apósomnál.

– Á, igazán? – jegyezte meg Monte Cristo.

– Mi az? Még nem is hallott róla? Hát Danglars úr nem értesítette önt erről az ünnepélyes eseményről?

– Dehogynem – felelte a gróf. – Tegnap kaptam levelet tőle. De azt hiszem, az órát nem írta meg pontosan.

– Az bizony meglehet. Apósom bizonyára arra gondolt, hogy ezt már mindenki tudja.

– Ön hát most boldog, Cavalcanti úr – jegyezte meg Monte Cristo. – Ennél kitűnőbb házasságra nem is gondolhatott volna. És méghozzá Danglars kisasszony igazán nagyon csinos.

– Bizony csinos – válaszolta Cavalcanti szerényen.

– És főleg nagyon gazdag, vagy legalábbis azt hiszem – jegyezte meg Monte Cristo.

– Azt hiszi, hogy nagyon gazdag? – ismételte a fiatalember.

– Úgy kell lennie. Azt mondják, Danglars úr vagyonának legalább a felét eltitkolja.

– Márpedig tizenöt-húszmilliót vall be – jelentette ki Andrea örömtől ragyogó tekintettel.

– Nem számítva, hogy olyan vállalkozásba kezd – tette hozzá Monte Cristo –, amely az Egyesült Államokban és Angliában már elcsépelt dolog, de Franciaországban teljesen új.

– Igen, igen, tudom, mire gondol: arra a vasúti engedélyre, amelyet most szerzett meg, ugye?

– Arra! Általános vélemény szerint ezen az ügyön legalábbis tízmillió nyeresége lesz.

– Tízmillió! Azt hiszi? Hát ez igazán nagyszerű! – jelentette ki Cavalcanti, aki egészen megrészegedett az aranyszavak érces csengésétől.

– Nem számítva – tette hozzá Monte Cristo –, hogy ez az egész vagyon önre marad majd, és hogy ez így van rendjén, hiszen Danglars kisasszony egyetlen gyermek. Egyébként, ahogy az édesapjától hallottam, az ön vagyona majdnem megközelíti menyasszonyáét. De hagyjuk csak kissé a pénzügyeket. Tudja-e, Andrea úr, hogy ezt az egész dolgot igen ügyesen és fürgén csinálta?

– Hát nem éppen rosszul – jelentette ki a fiatalember. – Azt hiszem diplomatának születtem.

– Helyes, akkor majd megnyílik ön előtt ez a pálya. A diplomáciát nem lehet megtanulni, ösztön dolga az egész... No és beleszeretett a hölgybe?

– Tartok tőle, hagy igen – válaszolta Andrea azon a hangon, ahogy a Théâtre Français-ban Dorante vagy Valère válaszol Alceste-nek.

– És a lány viszontszereti?

– Úgy kell lennie – jelentette ki Andrea győzedelmes mosollyal –, ha egyszer a feleségem lesz. De azért ne feledkezzünk meg egy fontos dologról.

– Melyikről?

– Hogy ebben az egész ügyben nagyon támogatott valaki.

– Ugyan!

– De bizony úgy van.

– Talán a körülmények támogatták?

– Nem, hanem ön.

– Én? Ne mondjon már ilyet, herceg – mondotta Monte Cristo, és erősen hangsúlyozta a címzést. – Ugyan mit is tehettem volna az ön érdekében? Mintha nem lett volna elég az ön neve, társadalmi állása és sok más érdeme?

– Nem – jelentette ki Andrea –, nem. És hiába is állítja, gróf úr, bizony én kitartok amellett, hogy az ön társadalmi helyzete többet nyomott a latban, mint az én nevem, társadalmi állásom és minden érdemem.

– Nagyon téved, uram – jelentette ki Monte Cristo, aki átlátott a fiatalember ravasz fogásán, és teljesen megértette szavai súlyát. – Az én pártfogásom csak akkor kezdődött, amikor tudomásomra jutott, hogy édesapjának nagy befolyása és hatalmas vagyona van. Mert utóvégre is kinek köszönhetem ezt a szerencsét, hogy megismerhettem önt, aki sohasem láttam önt, sem az apját? Két igen jó barátomnak, lord Wilmore-nak meg Busoni abbénak. Mi bátorított fel arra, nem hogy jótálljak önért, hanem hogy támogassam? Az édesapja neve, amely Olaszországban közismert és köztiszteletben áll. De én személy szerint nem ismerem önt.

Ez a nyugalom, ez a tökéletes fesztelenség tudomására hozta Andreának, hogy ebben a pillanatban az övénél izmosabb kéz fogta meg, és hogy ezt a szorítást nem egykönnyen rázza le magáról.

– Így hát apám valóban olyan dúsgazdag ember, gróf úr? – kérdezte Andrea.

– Úgy látszik, hogy igen, uram – válaszolta Monte Cristo.

– Nem tudja, megérkezett-e az a pénz, amelyet nekem nászajándékul ígért?

– Az értesítő levél már a kezemben van.

– Hát a hárommillió?

– A hárommillió minden valószínűség szerint úton van már.

– Igazán megkapom?

– Ejnye, no! Azt hiszem, mostanáig sem volt szűkiben a pénznek, uram – jegyezte meg Monte Cristo.

Andrea meglepődve elmerengett e szavak hallatára.

– Így hát – mondta, amint felocsúdott álmodozásából –, most már csak egy kérésem volna önhöz, uram, és azt hiszem, természetesnek fogja találni ezt a kérésemet még akkor is, ha esetleg kellemetlenül érintené.

– Tessék – felelte Monte Cristo.

– Vagyonom következtében igen sok előkelő ismerősre tettem szert, és ma már, legalábbis e pillanatban, sok jó barátom van. De most, hogy megházasodom, s az egész párizsi társaság figyel reám, szükségem volna egy olyan előkelő férfi támaszára, aki apám távollétében elkísér az oltárhoz, mert hiszen apám nem jön Párizsba, ugye?

– Ő már koros, teste sebesülésekkel teli, és saját kijelentése szerint az utazás mindannyiszor halálosan megviseli.

– Értem. Éppen ezért jövök önhöz kérésemmel.

– Hozzám?

– Igenis, önhöz.

– Ugyan miféle kéréssel?

– Hogy helyettesítse apámat.

– Ó, kedves uram! Nemegyszer volt szerencsém együtt lenni önnel, és mégis olyan rosszul ismer, hogy efféle kérést intéz hozzám. Kérjen kölcsön tőlem egy félmilliót, szavamra mondom, kívánsága kevésbé volna terhemre, noha ez is különös kérés volna. Tudnia kell, hiszen úgy hiszem, több ízben mondtam már, hogy Monte Cristo grófja főleg erkölcsi tekintetben nagyon lelkiismeretes, sőt, többet mondok, kételkedő és babonás, mint a keletiek általában. Még hogy én elnököljek egy házasságkötésnél, én, akinek szerája van Kairóban, Szmirnában és Konstantinápolyban? Soha!

– Hát elutasít?

– A leghatározottabban. De éppúgy elutasítanám, ha ön a testvérem vagy a fiam volna is.

– A mindenségit! – kiáltott fel Andrea csalódottan. – Mit csináljak hát?

– Ön maga mondta az imént, hogy sok barátja van.

– Az igaz is, de mégiscsak ön mutatott be Danglars-éknak.

– Szó sincs róla. Vegyük csak a dolgokat úgy, ahogy történtek: ön nálam volt ebéden Auteuilben, és maga mutatkozott be Danglars úrnak. Az ördögbe is! Ez nem mindegy.

– Igen, de ön segítségemre volt, hogy házasságom létrejöjjön.

– Hová gondol? Higgye el, nem így volt. Emlékezzék csak vissza, mit válaszoltam, amikor azt kívánta, én kérjem meg az ön számára Eugénie kisasszonyt: „Sohasem közvetítek házasságot, kedves hercegem, már ez elvi kérdés nálam.”

Andrea az ajkába harapott.

– De legalább jelen lesz az esküvőn? – kérdezte.

– Egész Párizs ott lesz?

– Ó, bizonyára ott lesz.

– Akkor az egész Párizzsal együtt én is jelen leszek – jelentette ki a gróf.

– Alá is írja a szerződést?

– Ennek nincs semmi akadálya, nem látok benne semmit, ami aggodalomra adhatna okot.

– Minthogy többre nem hajlandó, be kell érnem azzal, amit ad. De még egy utolsó szavam volna, gróf.

– Mi az?

– Tanácsot kérek.

– Vigyázzon: tanácsot még nehezebben adok, mint valami más szívességet.

– Ó, ezt igazán megteheti minden kockázat nélkül.

– Tessék.

– Feleségem hozománya ötszázezer frank.

– Nekem is ennyit mondott Danglars úr.

– Mi volna helyesebb, ha átvenném ezt az összeget, vagy ha a jegyző kezében hagynám?

– Általában a következőképpen szoktak eljárni, akik úri módon akarják elintézni a dolgot: mindkettőjük jegyzője találkozót beszél meg egymással a szerződés aláírását követő másnapra vagy harmadnapra. Kicserélik a két hozományt, kölcsönösen nyugtatványt adnak róla, majd az esküvő után a milliókat az ön kizárólagos rendelkezésére bocsátják, mert ön a családi közösség feje.

– De hát – mondta Andrea rosszul palástolt nyugtalansággal –, mintha azt hallottam volna apósomtól fél füllel, hogy tőkéinket is abba a remek vasúti építkezési vállalkozásba akarja fektetni, amelyről az imént tetszett beszélni.

– Hát ez nagyszerű – felelte Monte Cristo –, hiszen mindenki azt mondja, hogy vagyonuk egy év alatt megháromszorozódik. Danglars báró jó apa, és ért az üzlethez.

– Akkor semmi baj – jegyezte meg Andrea –, minden jól megy, kivéve az ön visszautasítását, ami bizony rosszul esett.

– Ne tulajdonítsa másnak, mint aggodalmaskodásnak, amely hasonló helyzetben egészen természetes.

– Legyen hát úgy, ahogy ön kívánja – mondta Andrea. – Tehát viszontlátásra este kilenc órakor.

– Viszontlátásra.

Monte Cristo ajka sápadt volt, de azért megőrizte szertartásos mosolyát, és Andrea, a gróf minden vonakodása ellenére is, megragadta a kezét, megszorította, aztán beugrott kocsijába és eltűnt.

Az esti kilenc óráig hátralevő négy-öt órát Andrea arra használta fel, hogy ellátogasson barátaihoz, és megkérje őket, hogy fényes fogatokkal, a legnagyobb pompával jelenjenek meg estére a bankárnál. Elkápráztatta őket üzleti ígéreteivel, amelyek annál hatásosabbak voltak, mivel a kezdeményezés Danglars-tól indult ki.

Este fél kilenckor Danglars-ék nagyszalonja, a hozzá tartozó folyosó és az emelet másik három fogadóterme valóban megtelt előkelőségekkel, akiket nem éppen a rokonérzés vonzott oda, hanem inkább az a legyőzhetetlen szükség, hogy jelen legyenek mindenütt, ahol érdekes látnivaló van.

Valami akadémikus azt mondaná, hogy az ilyen előkelő estélyek olyanok, mint egy nagy virágbokréta, amely magához vonzza a csapongó pillangókat, a falánk méheket és a zümmögő darazsakat.

Szinte természetes, hogy a termek úsztak a fényárban, a számtalan gyertya fénye a selyemkárpitokat aranydísszel hintette tele, és a csupán gazdagságával pompázó berendezés ízléstelensége most teljes fényében kibontakozott.

Eugénie kisasszony elegánsan, egyszerű fehér selyemruhában jelent meg, amelyet fehér hímzés díszített. Ébenfekete hajába egy szál fehér rózsát tűzött, s ez volt minden ékszere.

De szeméből kivillant az a határozottság, amely teljesen ellentétben állott szűzies, habfehér ruhájával.

Danglars-né mintegy harminc lépésnyire tőle, Debrayvel, Beauchamp-mal és Château-Renaud-val beszélgetett. Debray most jelent meg először ismét ebben a házban, de csak a nagy, ünnepélyes alkalomra való tekintettel, és minden különleges kiváltság nélkül, éppúgy, mint bárki más.

Danglars úr képviselők és bankárok csoportja közepében az új adózásról szóló elméletét fejtette ki, amelyet akkor akart érvényre juttatni, ha úgy alakulnának a dolgok, hogy a kormányzat miniszterségre jelölné.

Andrea karonfogva sétált az Opera egyik leghírhedtebb dendijével, és mivel jól tudta, hogy igen magabiztosan kell viselkednie, meglehetős szemérmetlenül kifejtette neki jövendő terveit, és elmondta, milyen fényűző életmódot fog folytatni hetvenötezer frank jövedelmével a párizsi nagyúri és előkelő társaságban.

A tömeg úgy hullámzott a termekben, mint a türkizek, rubinok, smaragdok, opálok és gyémántok áradata.

Mint mindenütt, itt is a legöregebb asszonyok voltak a legjobban felcicomázva, és a legcsúnyábbak voltak mindig az élen.

Ha akadt is imitt-amott valami szép fehér liliom vagy kedves, illatos rózsa, bizony azt nehezen lehetett megtalálni, mert valami sarokban volt elrejtve egy fejdíszes mama vagy paradicsommadarat viselő nagynéni mögé.

E tolongásban, zúgásban, nevetgélésben percenként felhangzott az ajtónállók szava, amint egy-egy ismert pénzembert, a hadsereg valamelyik kiváló tagját vagy egy neves írót jelentettek be. Ilyenkor ezt a nevet a csoportok halk moraja fogadta.

De egy-egy kiváltságos után, aki megmozgatta az emberhullám óceánját, hányat fogadtak a megvetés közönyével vagy hahotájával!

Abban a pillanatban, amikor az alvó Endümiont ábrázoló hatalmas óra mutatója a kilences számhoz ért az arany óralapon, és a kis harang, a gépies gondolat e hű tolmácsolója, kilencedszer kondult meg, felhangzott Monte Cristo grófjának neve. E név hallatára, mintha villamos áram érte volna, az egész tömeg az ajtó felé fordult.

A gróf szokott egyszerűségével volt öltözve, fekete ruhát viselt. Fehér mellénye kiemelte domború mellkasát. Fekete gallérja különösen jól illett neki, mert még jobban kiemelte arcszíne bágyadt halványságát. Minden ékszere egy finom kis láncocska volt, amelynek vékony aranyfonala alig látszott meg a fehér mellényen.

Már az ajtóban köréje sereglettek.

A gróf egyetlen pillantással észrevette Danglars-nét a szalon egy sarkában, Danglars urat a másikban és Eugénie kisasszonyt maga előtt.

Először a bárónéhoz sietett, aki éppen Villefort-néval beszélgetett. Villefort-né egyedül jött, mert Valentine még mindig gyengélkedett. Azután, mivel útjából mindenki félreállott, Monte Cristo a bárónétól egyenesen Eugénie-hez tartott, akit olyan rövid és tartózkodó szavakkal köszöntött, hogy a büszke művésznő egészen elképedt.

Eugénie mellett Louise d'Armilly kisasszony állt, aki köszönetet mondott a grófnak azokért az ajánlólevelekért, amelyeket olyan szíves volt adni neki olaszországi barátaihoz. A leveleket, mint mondotta, haladéktalanul fel is fogja használni.

Mikor a gróf elhagyta a hölgyeket, megfordult és ott találta maga mellett Danglars-t, aki feléje tartott, hogy kezet szorítson vele.

Mikor eleget tett ennek a három társasági kötelezettségének, Monte Cristo megállt, és széjjelnézett azzal a biztos kifejezésű tekintettel, amelyet csak a nagyvilági előkelőségeknél látunk. Ez a tekintet szinte ezt mondta:

„Megtettem a kötelességemet, amivel tartoztam. Most mások is tegyék meg a magukét, amivel nekem tartoznak.”

Andrea, aki egy szomszédos teremben tartózkodott, megérezte azt a hatást, amelyet Monte Cristo megjelenése a tömegben keltett, és besietett, hogy üdvözölje a grófot.

Mikor a szalonba ért, a grófot már egészen körülfogták. Megvitatták minden szavát, mint ahogy az olyan emberek kijelentéseit szokták, akik keveset beszélnek, de amit mondanak, az sohasem érdektelen.

Ebben a pillanatban léptek be a jegyzők, és irataikat letették az aranyozott fa asztalkára, amelyet az ünnepélyes alkalomra arannyal hímzett bársonyterítő borított.

Az egyik jegyző leült, a másik állva maradt.

A szerződés felolvasására készültek, amelyet fél Párizs, az ünnepségen résztvevők valamennyien alá akartak írni.

Mindenki helyet foglalt, helyesebben a nők közelebb húzódtak, a férfiak pedig, akiket Boileau szerint hidegebben hagy az erélyes stílus, megbírálták Andrea lázas tevékenységét, Danglars úr túlbuzgalmát, Eugénie közönyét és azt a könnyed magatartást, amellyel a báróné ezt a fontos ügyet fogadta.

A szerződést a legnagyobb csend közepette olvasták fel. De alig fejeződött be a felolvasás, a szalonokban folytatódott a zaj, sőt, az előbbi zsibongás még erősebb lett: a hatalmas vagyonok, a fiatal pár jövő életében szereplő milliók és a különszobában kiállított menyasszonyi kelengye és gyémántékszerek csak még jobban felkeltették az összesereglett társaság irigységét.

A fiatal férfiak szemében Danglars kisasszony szépsége erősen megnövekedett, és úgy vélték, hogy még a napot is elhomályosítja.

A nők irigyelték a milliókat, de úgy gondolta mindegyikük, hogy ők milliók nélkül is szépek.

Andreát körülfogták barátai, szerencsét kívántak, ugyancsak hízelegtek neki, úgyhogy már maga is kezdett hinni álmai megvalósulásában, és csaknem elvesztette a fejét.

A jegyző ünnepélyesen elővette a tollát, magasra emelte, és így szólt:

– Uraim, most a szerződés aláírására kerül a sor.

Először a bárónak kellett aláírnia, utána Cavalcanti apja megbízottjának, majd a bárónénak, azután a jövendő házasfeleknek, mint ahogy a pecsétes irat lehetetlen stílusa kifejezi.

A báró felvette a tollat, és aláírta az okmányt, utána a megbízott következett.

Most báróné közeledett Villefort-né karján.

– Kedves barátnőm – mondta a báróné, miközben kezébe vette a tollat –, hát nem bosszantó, hogy annak a lopási és gyilkossági ügynek váratlan fordulata miatt, amelynek Monte Cristo grófja csaknem áldozatul esett, nélkülöznünk kell Villefort urat?

– Istenem! – felelte Danglars olyan hangon, mintha csak annyit mondott volna: „Bánom is én, engem nem érdekel!”

– Istenem! – jegyezte meg Monte Cristo, és közelebb lépett. – Tartok tőle, hogy ezt akaratlanul is én okoztam.

– Hogyan? Ön, gróf? – kérdezte Danglars-né, mialatt aláírta a szerződést. – Ha csakugyan így van a dolog, vigyázzon magára, mert sohasem bocsátok meg.

Andrea fülelni kezdett.

– Tulajdonképpen pedig nem is az én hibámból történt – jelentette ki a gróf élénk érdeklődés közepette. – Ezt is meg kell állapítanom.

Mindenki odafigyelt: Monte Cristo olyan kevés beszédű volt, és most beszélni fog.

– Emlékeznek rá – kezdte a gróf a legnagyobb csendben – hogy nálam halt meg az a szerencsétlen, aki azért jött, hogy engem meglopjon, és tőlem távoztában ölték meg. Mindenkinek az a véleménye, hogy cinkostársa áldozata lett.

– Hogyne emlékeznénk – felelte Danglars.

– Hogy jobban segítségére lehessenek, letépték róla a ruhát, és egy sarokba dobták, ahol azután a rendőrség bukkant rá. A rendőrség magával vitte a kabátot és a nadrágot, hogy letétbe helyezze, de ottfelejtette a mellényt.

Andrea szemmel láthatóan elsápadt, és óvatosan az ajtó felé húzódott. Mintha a szemhatáron felhő jelent volna meg, és az a felhő vihart hordozna méhében.

– Ezt a szerencsétlen mellényt ma találták meg. Vérrel van átitatva, és a szív tájékán lyuk tátong rajta.

A hölgyek sikongtak, és többen már ájuldoztak.

– Hozzám hozták a mellényt. Senki sem tudott rájönni, hogy honnan származik. Csak én gondoltam arra, hogy valószínűleg az áldozat mellénye lesz. A komornyikom, aki utálkozva és óvatosan bontotta ki ezt a siralmas ereklyét, hirtelen észrevette, hogy a mellény zsebében papírdarabka húzódik meg. Kiszedte belőle: levél volt, mégpedig önnek címezve, báró.

– Nekem? – kiáltott fel Danglars.

– Istenem Hát igen, önnek. Sikerült kibetűznöm a vérrel mocskolt levélen az ön nevét – válaszolta Monte Cristo, az általános meglepett szörnyülködések közepette.

– De – vágott közbe Danglars-né, nyugtalanul nézve férjére – hogyan gátolja meg ez a dolog Villefort urat az eljövetelben?

– Ez is nagyon egyszerű, asszonyom – felelte Monte Cristo. – A mellény meg a levél bűnügyi bizonyítékok voltak. Mind a kettőt elküldtem tehát a királyi ügyész úrnak. Érthető, ugye, kedves báró, hogy bűnügyekben legbiztosabb a törvényes út: hátha ön ellen készült valami ravasz fondorlat?

Andrea merőn nézte Monte Cristót, és eltűnt a másik teremben.

– Lehetséges – jelentette ki Danglars. – Hiszen a meggyilkolt ember valami régi gályarab volt, ugye?

– Hogyne – felelte a gróf –, gályarab volt valamikor, Caderousse-nak hívták.

Danglars kissé elsápadt. Andrea a második termet is elhagyta, és már az előszobában volt.

– Csak tessék folytatni az aláírásokat! – mondotta Monte Cristo. – Most veszem csak észre, történetem mindenkit izgalomba hozott, és alázattal bocsánatot is kérek, báróné és Danglars kisasszony.

A báróné éppen most írta alá az okmányt, és a tollat visszaadta a jegyzőnek.

– Cavalcanti herceg – mondta az írnok –, Cavalcanti herceg, hol tetszik lenni?

– Andrea! Andrea! – ismételgette több fiatalember, ezek már olyan jó barátságba kerültek a fiatal olasz nemessel, hogy keresztnevén szólították.

– Hívják hát ide a herceget, értesítsék, hogy rajta az aláírás sora! – kiáltott Danglars az egyik ajtónállónak.

De abban a pillanatban mindenki rémülten a nagyterembe tódult, mintha valami borzasztó szörnyeteg hatolt volna be a termekbe, querens quem devoret.[78]

Valóban volt is mitől visszariadni, volt mitől megrémülni, kiáltozni.

Egy csendőrtiszt minden terem ajtajába két-két csendőrt állított, s Danglars felé tartott a szolgálati övben megjelenő rendőrbiztossal együtt.

Danglars-né nagyot sikoltott és összeesett.

Danglars abban a hitben, hogy valami veszedelem fenyegeti – némely lelkiismeretek sohasem nyugodtak –, rémülettől eltorzult arccal nézett vendégeire.

– Mi történt, uram? – kérdezte Monte Cristo a rendőrbiztoshoz lépve.

– Uraim, melyik önök közül Andrea Cavalcanti? – kérdezte a rendőr, anélkül hogy a grófnak felelt volna.

A terem minden sarkából a rémület moraja hangzott fel.

Mindenki Cavalcantit kereste, utána kérdezősködött.

– De kicsoda hát az az Andrea Cavalcanti? – kérdezte Danglars szinte megzavarodva.

– Régi gályarab, a touloni bagnóból szökött meg.

– És miféle bűntettet követett el?

– Az a vád ellene – válaszolta a rendőrbiztos a maga érzéketlen hangján –, hogy meggyilkolta Caderousse nevezetű egykori gályarabtársát, amikor az Monte Cristo grófjától éppen kilopódzott.

Monte Cristo gyorsan körülnézett.

Andrea már eltűnt.

20

A belgiumi országút

Néhány perccel a nagy zűrzavar után, amelyet Danglars úr szalonjában a csendőrtiszt váratlan megjelenése és az azt követő felfedezés okozott, a hatalmas palota olyan gyorsan ürült ki, mintha pestis vagy kolera híre járta volna a vendégek között: néhány pillanat alatt valamennyi ajtón, minden lépcsőn, minden kijáraton, egymás hegyén-hátán tódultak kifelé, szinte menekülésszerűen. Mert ilyen körülmények között meg sem lehet próbálni a köznapi vigasztaló szavakat, amelyek a legjobb barátokat is alkalmatlanná teszik nagy szerencsétlenségek idején.

A bankár palotájában nem maradt senki más, csak Danglars, aki bezárkózott dolgozószobájába, s ott tette meg tanúvallomását a csendőrtisztnek, Danglars-né, szörnyű rémületben abban a budoárban, amelyet már ismerünk, és Eugénie, aki gőgös tekintettel és megvető ajkbiggyesztéssel vonult vissza szobájába elválaszthatatlan barátnőjével, Louise d'Armilly kisasszonnyal.

A nagyszámú cselédség, amelyet az ünnepség alkalmából még meg is szaporítottak a Café de Paris cukrászai, szakácsai és pincérei, dühös haraggal fordultak gazdáik ellen, amiért ilyen gyalázatba keveredtek miattuk. Valamennyien csoportokban álldogáltak a tálalóban, konyhákban és szobáikban, és édeskeveset törődtek szolgálatukkal, amely természetesen amúgy is félbeszakadt.

E sok különféle ember között, akiket különböző érdekek tartottak izgalomban, csupán kettő érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele: Eugénie Danglars és Louise d'Armilly kisasszony, a két elválaszthatatlan barátnő.

Mint már említettük, a fiatal menyasszony gőgös arccal és megvető ajkbiggyesztéssel, a megalázott királynő magatartásával vonult vissza barátnője kíséretében, aki még nála is sápadtabb és izgatottabb volt.

Eugénie kulcsra zárta be maga mögött az ajtót, Louise pedig egy székre rogyott.

– Istenem! Istenem! Micsoda szörnyűség! – sopánkodott a fiatal művésznő. – De ugyan ki gyaníthatott ilyesmit? Andrea Cavalcanti úr... gyilkos...szökött gályarab... gályarab!...

Gúnyos mosoly játszott Eugénie ajka körül.

– Csakugyan, úgy látszik, ez volt a sorsom – mondta, – Csak azért menekültem meg Morcerf-től, hogy Cavalcanti kezébe kerüljek!

– Ó, ne említsd őket egy napon, Eugénie!

– Csak hagyd el, Louise, minden férfi egyformán alávaló, és boldog vagyok, hogy többet tehetek, mint azt, hogy gyűlöljem őket. Most már meg is vetem valamennyit!

– És most mitévők leszünk? – kérdezte Louise.

– Hogy mitévők leszünk?

– Azt kérdeztem.

– Azt tesszük, amit három nappal ezelőtt kellett volna tennünk... elutazunk.

– Tehát annak ellenére, hogy nem mégy férjhez, még mindig el akarsz utazni?

– Hallgass ide, Louise, irtózom a kimért, szabályos, kicirkalmazott életmódtól, amely éppen olyan, mint a mi kottapapírunk. Én világéletemben a művész életére, a szabad, független életre vágytam, azt kívántam, azt tartottam szem előtt. Amikor az ember csakis önmagának tartozik számot adni, csak önmagától függ. Ugyan minek maradnék itt? Hogy egy hónap múlva megint csak megkíséreljék, hogy férjhez adjanak? És kihez? Debray úrhoz talán, mint ahogy egy pillanatig ő is szóba jött? Nem, Louise. A ma esti kaland remekül jött nekem, benne van minden mentségem, hiszen nem magam kerestem, még csak nem is imádkoztam érte. Maga az Isten rendelte így, és én csak áldani tudom érte.

– Milyen erős és bátor vagy! – mondta a törékeny szőke lány barna barátnőjének.

– Hát még nem ismersz? Ugyan, Louise, beszéljük hát meg a dolgainkat. A postakocsi...

– Az szerencsére már három nap óta készen áll.

– Oda rendelted, ahol fel akarunk rá szállni?

– Oda.

– Az útlevelünk?

– Tessék, itt van!

Eugénie szokott határozottságával azonnal felbontotta az iratot, és hangosan olvasta:

Léon d'Armilly úr, húszéves, hivatásos művész, haja fekete, szeme fekete, a húgával utazik.

– Nagyszerű! Hogyan szerezted ezt az útlevelet?

– Mikor Monte Cristo úrhoz elmentem a római és nápolyi színházakhoz szóló levelekért, kifejtettem neki, mennyire kellemetlen lesz majd nő létemre ilyen nagy útra egyedül menni. Tökéletesen megértett, és megígérte, hogy szerez nekem egy férfinévre szóló útlevelet. Két napra rá megkaptam ezt, és azt már magam írtam rá: „A húgával utazik.”

– No, hát akkor nincs már egyéb hátra, mint összecsomagolni. Az egész különbség csak annyi, hogy nem az esküvő estéjén, hanem a szerződés aláírása estéjén szökünk meg – mondta Eugénie vidáman.

– Jól gondold meg, Eugénie!

– Ó, már én mindent meggondoltam. Már belefáradtam ám, hogy örökké csak számadásokról, hóvégi összegekről, az értékek emelkedéséről és eséséről, a spanyol papírokról és a haiti részvényekről halljak. Ehelyett, Louise, hallod-e, levegő, szabadság, a madarak éneke, Lombardia síkságai, Velence csatornái, Róma palotái, Nápoly tengerpartja várnak. Mennyi pénzünk van, Louise?

A kérdezett lány egy intarziás íróasztalból elővett egy kulccsal bezárt tárcát, kinyitotta s leszámolt belőle huszonhárom bankjegyet.

– Huszonháromezer frank – mondta.

– És legalább ugyanannyi értékű gyöngy, gyémánt és ékszer – jelentette ki Eugénie. – Gazdagok vagyunk. Negyvenötezer frankból két esztendeig is elélhetünk, mégpedig hercegi módon, vagy négy évig szerényebben. De egy fél év sem telik bele, s én a hangommal, te a muzsikáddal megkétszerezzük a tőkét. A pénzt te vedd gondjaidba, én pedig az ékszeres szekrénykét veszem magamhoz. Így aztán ha valamelyikünk el találja veszíteni valami szerencsétlenség folytán a kincsét, még mindig megmarad az, amelyik a másiknál van. És most ide az útitáskával, siessünk, hamar a táskát!

– Várj csak – felelte Louise, és Danglars-né ajtajánál hallgatózott.

– Mitől félsz?

Hogy meglepnek bennünket.

– Az ajtó zárva van.

– De hátha azt akarják, hogy kinyissuk?

– Felőlem mondhatják, ha akarják, én ugyan ki nem nyitom.

– Igazi amazon vagy, Eugénie!

A két fiatal lány lázas buzgalommal nekifogott, hogy becsomagolja mindazt a holmit, amelyet szükségesnek tartott.

– Így ni – mondta Eugénie –, most, amíg én átöltözöm, te zárd le a poggyászt.

Louise apró fehér kezének minden erejével le akarta nyomni a táska tetejét.

– Nem bírom – jelentette ki –, nem vagyok hozzá elég erős. Csukd le te.

– Igazad van! – nevetett Eugénie. – Megfeledkeztem róla, hogy én Herkules vagyok, te pedig csak a halvány arcú Omphalé vagy.

Térdével ránehezedett az útitáska tetejére, izmos, fehér kezével lenyomta, míg csak össze nem ért, és d'Armilly kisasszony beleakasztotta a kampót a zárba.

Amint ezt befejezték, Eugénie kinyitott egy fiókos szekrényt, amelynek a kulcsát magánál hordta, és kivett belőle egy vattával bélelt ibolyaszín selyem útiköpenyt.

– Látod – mondta –, mindenre gondoltam ám. Ebben a kabátban nem fogsz fázni.

– Hát te?

– Ó, én sohasem fázom, hiszen tudod. Egyébként is férfiruhában...

– Itt akarsz átöltözni?

– Természetesen.

– De lesz rá időd?

– Ugyan, ne nyugtalankodjál már, te gyáva! A házban mindenki a nagy szenzációval van elfoglalva. Egyébként mi különöset találhatnak benne, ha ilyen kétségbeesett helyzetben bezárkózom a szobámba?

– Igazad van, már meg is nyugodtam.

– Akkor gyere és segíts.

És ugyanabból a fiókból, ahonnan a d'Armilly kisasszonynak szánt köpenyt vette ki, amelyet az már magára is öltött, előhúzott egy teljes férfiöltözetet, a magas szárú cipőtől egészen a kabátig, sőt, még a szükséges fehérnemű is ott volt. Semmi fölöslegeset nem készített oda, de ki sem felejtett semmit. Mindent jó előre elkészített.

Azzal a gyorsasággal, amely elárulta, hogy nem első ízben öltött magára férfiruhát, felhúzta a férficipőt, felvette a pantallót, nyakára csavarta a nyakkendőt, állig begombolta magas nyakú mellényét, és magára vette a kabátot is, amely pompásan illett hajlékony, karcsú termetére.

– Ó, remek! Igazán nagyszerűen illik rád! – jegyezte meg Louise, és csodálattal nézte. – De vajon befér-e a férfikalap alá, amelyet itt látok, a te gyönyörű fekete hajad, az a pompás hajfonat, amelyet minden nő sóhajtva irigyelt?

– Mindjárt meglátod – felelte Eugénie.

Bal kezével megfogta vastag hajfonatát, amelyet csak nagy nehezen tudott átérni hosszú ujjaival, jobb kezével felkapta az ollót, és az acél egykettőre belehatolt a gazdag, gyönyörű hajtömegbe, amely leomlott a fiatal lány lába elé. Eugénie hátrahajolt, hogy a hajfonat ne érje a kabátját.

Mikor a dús fonattal elkészült, a halántékára került a sor, ott is levágta apródonként a hajfürtöket. Mindezt a legcsekélyebb sajnálkozás nélkül tette, sőt, szeme még a szokottnál is jobban és vidámabban csillogott ébenfekete szemöldöke alatt.

– Ó, a gyönyörű haj! – jegyezte meg Louise sajnálkozva.

– Ej, nem százszor jobban áll így? – kiáltott fel Eugénie, és lesimította immár férfiasra nyírt haját. – Nem találod, hogy így szebb vagyok?

– Így is gyönyörű vagy! – kiáltott fel Louise. – Na, most hová megyünk?

– Ha akarod, Brüsszelbe, az a legközelebb levő határ. Elmegyünk Brüsszelbe, Liège-be, Aix-la-Chapelle-be, átmegyünk a Rajnán egészen Strasbourg-ig, azután Svájcon keresztül a Szent-Gotthárdon át Olaszországba jutunk. Megfelel ez neked?

– Hogyne.

– Mit nézel?

– Téged nézlek. Igazán imádni való vagy így. Még majd azt hiszik, hogy engem szöktetsz.

– Hát aztán? Igazuk lesz, a kutyafáját!

– Csak nem fogsz káromkodni, Eugénie?

És a két lány, akiről mindenki azt hitte, hogy könnyben ázik az arca, egyik a saját sorsa miatt, a másik pedig barátnőjéért búsul, kacagásban tört ki. Azután eltüntették a rendetlenség legkirívóbb nyomait, amelyek elárulhatnák szökésüket.

Elfújták a gyertyákat, és a két szökevény leselkedve, fülelve, nyakát nyújtogatva kinyitotta az öltözőszoba ajtaját, amely az udvarra vezető cselédlépcsőre nyílt. Elsőnek Eugénie indult el, fél kézzel fogta az útitáska egyik fülét. A másikat d'Armilly kisasszony két kezével is alig bírta emelni.

Az udvar üres volt. Éjfélre járt.

A kapusnál még világosság volt.

Eugénie halkan közelített, és látta, hogy a derék kapus a fülke mélyén karosszékében elnyúlva békésen alszik.

Visszafordult Louise-hoz, ismét felkapta a táskát, amelyet egy pillanatra letett, és a fal árnyékában lapulva eljutottak a boltíves kapualjához.

Eugénie elbújtatta Louise-t a kapu sarkában, hogy ha a kapus véletlenül fel találna ébredni, csak egy személyt lásson.

Azután kiállt a lámpa egész fényébe, amely az udvart világította meg:

– A kaput! – kiáltotta legszebb mély hangján, és megkocogtatta az ablakot.

A kapus csakugyan felébredt, ahogy Eugénie előre látta, és még néhány lépést előre is ment, hogy megnézze, ki távozik. De mikor látta, hogy egy fiatalember az, aki türelmetlenül ütögeti pálcájával a nadrágja szárát, azonnal kaput nyitott.

Louise is kisiklott a félig nyitott kapun, mint valami kígyó, és könnyedén kiszökkent. Eugénie látszólag nyugodt volt, pedig a szíve bizonyára sebesebben vert, mint rendesen, szintén kilépett a kapun.

Egy arra haladó hordárnak átadták táskájukat, azután megadták neki útjuk végcélja gyanánt a rue de la Victoire 36-os számú házát, és mögötte haladtak. A hordár jelenléte megnyugtatta Louise-t. Eugénie pedig erős volt, mint egy Judit vagy egy Delila.

Megérkeztek a kijelölt ház elé. Eugénie meghagyta a hordárnak, hogy tegye le a málhát, valami aprópénzt adott neki, majd bekopogott az ablakon, és elküldte a hordárt.

Az az ablak, amelyen Eugénie kopogtatott, egy előre értesített fehérneművarrónő szobájából nyílt. A varrónő még nem aludt, és azonnal ajtót nyitott.

– Kisasszony – kezdte Eugénie – hozassa ki a kocsiszínből a kapussal a hintót, és küldje el a postalovakért. Itt van neki öt frank a fáradságáért.

– Igazán mondhatom, hogy csodállak – jegyezte meg Louise –, sőt majdnem tisztellek is.

A fehérneművarrónő csodálkozva nézte, de mivel értésére adták, hogy húsz aranyat kap, nem tett semmi megjegyzést.

Egy negyedórával később megérkezett a kapus, magával hozta a kocsit meg a lovakat.

Azonnal befogott, a kapus felrakta a kocsira az útipoggyászt, és egy kötéllel meg szíjjal odaerősítette.

– Itt az útlevél – mondta a postakocsis. – Merre megyünk, ifjú uram?

– Fontainebleau felé – válaszolta Eugénie csaknem férfihangon.

– Ej no, hát mit beszélsz? – kérdezte Louise.

– Félrevezetem – felelte Eugénie. – Az a nő, akinek húsz aranyat adtunk, negyven aranyért egész könnyen elárulhat bennünket. A boulevard-on majd megadjuk az igazi irányt.

És a fiatal lány úgy ugrott fel a kocsira, amely kitűnő alvóhelyül is szolgálhatott, hogy a felhágót alig érintette a lábával.

– Mindig igazad van, Eugénie – jelentette ki az énektanárnő, és helyet foglalt barátnője mellett.

A postakocsis egy negyedórával később nekiindult az igazi útiránynak, és ostorát pattogtatva áthaladt a Saint-Martin sorompón.

– Ah! – mondta Louise és fellélegzett. – Most már elhagytuk Párizst!

– El, kedvesem, és a szöktetés szépen és tökéletesen sikerült – válaszolta Eugénie.

– Igen, és még csak erőszakot sem alkalmaztál – jegyezte meg Louise.

– Ezt enyhítő körülménynek fogom felhozni – válaszolta Eugénie.

Ezek a szavak elvesztek a kocsizörgésben, amint La Villette kövezetén haladtak.

Danglars úrnak nem volt többé lánya.

HATODIK KÖNYV

1

A Haranghoz meg a Palackhoz címzett fogadó

Most pedig hagyjuk Danglars kisasszonyt és barátnőjét Brüsszel felé robogni, és térjünk vissza a szegény Andrea Cavalcantihoz, aki olyan csúfosan felsült éppen a szerencséje küszöbén.

Ez az Andrea Cavalcanti úr fiatal kora ellenére igen ügyes és eszes ember volt.

Hiszen láttuk, hogy már az első gyanús hangokra, amelyek beszűrődtek a szalonba, lépésről lépésre közeledett az ajtóhoz, áthaladt egy-két szobán, és végül is eltűnt.

Egy körülményt azonban elfelejtettünk megemlíteni, márpedig ezt nem mellőzhetjük: azoknak a szobáknak egyikében, amelyeken Cavalcanti keresztülhaladt, közszemlére volt kitéve a menyasszony valamennyi nászajándéka, gyémántos ékszerek, kásmírsálak, velencei csipkék, angol fátyolok, szóval mindaz a csábító, kedves holmi, amelynek puszta neve hallatára minden lány szíve megdobban örömében.

E szobán áthaladtában Andrea nemcsak igen ügyes és eszes fiúnak, hanem nagyon előrelátónak is bizonyult, mert zsebre vágta a kirakott ékszerek közül a legértékesebbet.

Ezzel az útravalóval ellátva aztán Andrea úgy érezte, hogy egész könnyedén kiugorhat az ablakon, és kimenekülhet a csendőrök karmai közül.

Magas és izmos volt Andrea, mint valami antik harcos, tagbaszakadt, akár egy spártai, s így negyedóra hosszat pihenés nélkül futott, azt sem tudva, merre tart, csak az az egy cél állott előtte, hogy minél messzebb kerüljön attól a helytől, ahol elfoghatják.

Azzal az ösztönnel, amellyel a tolvajok megérzik a kültelkeket, mint a nyúl a búvóhelyét, a rue du Mont-Blanc-on áthaladva, a rue Lafayette végére lyukadt ki.

Itt lélegzetfogytán, lihegve állt meg.

Teljesen egyedül volt, balra a Saint-Lazare rét, az elhagyott mező, jobb felől Párizs terült el teljes nagyságában.

– Elvesztem volna? – tűnődött. – Nem, nem vesztem el, ha gyorsabb vagyok, mint üldözőim. Menekülésem tehát egész egyszerűen csak mérföldek kérdése.

Ebben a pillanatban észrevette, hogy a faubourg Poissonnière felől bérkocsi közeledik. A kocsis mogorván pipált, és szemmel láthatóan hazafelé igyekezett a faubourg Saint-Denis kültelkei irányában, ahol nyilván rendes állomáshelye volt.

– Hé, barátom! – szólította meg Benedetto.

– Tessék, uram.

– Fáradt-e a lova?

– Hogy fáradt-e? Ugyan mitől? Egész álló nap nem csinált semmit. Négy vacak utat tettunk meg ma, és mindössze húsz sou-s borravaló ütötte a markomat, összesen hét frank az egész kereset, és nekem tízet kell adnom a gazdának!

– Akar ahhoz a héthez még húszat keresni, itt van, látja?

– Nagyon szívesen, uram. Húsz frank, az nem kicsiség. Lássuk csak, mit kell tenni érte?

– Könnyű dolog az egész, ha a lova csakugyan nem fáradt.

– Ha mondom, úgy fog repülni, mint a szél. Csak azt mondja meg, milyen irányba menjünk.

– Louvres felé.

– Á, igen, igen, ismerem azt a vidéket: ahol az édes likőr készül?

– Az, az. Egyszerűen arról van szó, hogy utolérjem egy barátomat, akivel holnap együtt vadászom La-Chapelle-en-Servalban. Este fél tizenkettőig kellett várnia rám itt a kocsijával. De most már éjfélre jár, bizonyára belefáradt a várakozásba, és egyedül indult neki.

– Az bizony meglehet.

– Nohát, megpróbálja utolérni?

– De meg ám!

– Ha Le Bourget-ig nem érjük el, húsz frankot adok, ha pedig Louvres-ig sem, akkor harmincat.

– És ha utolérjük?

– Akkor negyvenet! – jelentette ki Andrea egy percnyi tétovázás után, de azután elgondolta, hogy ezzel az ígérettel semmit sem kockáztat.

– Rendben van! – mondta a kocsis. – Szálljon fel, és induljunk.

Andrea beszállt a kocsiba, s az egykettőre keresztülfutott a faubourg Saint-Denis-n, átvágott a faubourg Saint-Martinen, áthaladt s sorompón, és Villette végeláthatatlan házsorai közt robogott előre.

Andrea nem létező barátját természetesen nem érték utol, de azért Cavalcanti időről időre érdeklődött egy-egy elkésett járókelőnél vagy még nyitva levő kocsmában, nem láttak-e egy barna fogatú, zöld színű kocsit. És mivel ezen a síkságon rengeteg kocsi jár, a kocsik kilenctized része zöld színű, a válasz minduntalan ugyanúgy hangzott el.

Mindannyiszor azt felelték, hogy nemrég látták arra haladtában, mindössze is ha ötszáz, kétszáz, száz lépésnyire lehet. Végül is mikor utolérték, kisült, hogy nem az, amit keresnek.

Végre egy alkalommal az ő kocsijukat előzték. Azt a kocsit két postaló repítette galoppban.

– Ó! – tűnődött Cavalcanti. – Ha ilyen kocsim és két ilyen remek lovam volna, és főleg ha útlevelet szerezhetnék, hogy azon a kocsin utazhassak!

És mélyen felsóhajtott.

Abban a kocsiban Danglars kisasszony és d'Armilly kisasszony ült.

– Csak előre! Gyorsan előre! – mondta Cavalcanti. – Mindenáron utol kell érnünk a barátomat.

A szegény ló egyfolytában ügetett a sorompótól kezdve, és egészen tajtékosan ért be Louvres-ba.

– No, most már látom, hogy nem érem utol a barátomat – jegyezte meg Andrea –, és csak agyonhajszolom a lovát. Jobb lesz, ha leszállok. Itt van a harminc frankja, majd a Veres Ló fogadóban szállok meg, és beülök az első kocsiba, amelyiken szabad ülést találok. Jó éjszakát.

Andrea a kocsis kezébe számolt hat darab ötfrankost, és fürgén leugrott a kocsiról.

A kocsis jókedvűen zsebre vágta a pénzt, és lépésben indult vissza Párizs felé. Andrea úgy tett, mintha a Veres Lóhoz címzett fogadóba akarna menni, de miután egy pillanatra megállt a kapunál, s hallgatta a távolodó bérkocsi zörgését, folytatta útját gyors léptekkel előre, s két mérföldet tett meg ilyen iramban.

Akkor megállt. Egészen közel kellett lennie La Chapelle-en-Servalhoz, ahová állítólag igyekezett.

Andrea Cavalcanti nem azért állt meg, mintha kifáradt volna, hanem azért, mert végre is határoznia kellett, feltétlenül szükségét érezte, hogy valami tervet készítsen. Sem gyorskocsira, sem postakocsira nem ülhetett. Hiszen mind a kettőhöz útlevélre lett volna szüksége.

Oise megyében sem maradhatott, mivel ez volt Franciaország legjobban ellenőrzött területe. Ez tehát lehetetlen volt olyan bűnügyekben jártas ember részére, mint Andrea.

Leült az árokpartra, a fejét két kezébe fogta és gondolkodott.

Tíz perc múlva felkapta a fejét. Terve készen állott.

Jól beszennyezte porral azt a köpenyt, amelyet szökésekor az előszobából leakasztott és felöltött báli ruhájára, majd mikor beért La Chapelle-en-Servalba, nagy bátran bekopogtatott a vidék egyetlen fogadója kapuján.

Maga a fogadós nyitott kaput.

– Barátom – kezdte Andrea –, éppen útban voltam Montrefontaine-ből Senlisba, mikor a lovam, az a komisz dög, oldalt kirúgott, és én elrepültem tíz lépésnyire. Még ma éjszaka Compiègne-be kell érnem, mert különben igen aggodalmas éjszakát szerzek a családomnak. Van bérbe adó lova?

Egy fogadósnál mindig akad ilyen vagy olyan ló.

A Chapelle-en-Serval-i fogadós odahívta az istállófiút, megparancsolta neki, hogy nyergelje meg a Szürke nevű lovat, azután felköltötte fiát, egy hétesztendős gyereket, s annak kellett az utas mögé felülnie a nyeregbe, és hazahoznia a paripát.

Andrea húsz frankot adott a fogadósnak, és amint a pénzt kivette a zsebéből, kiejtett onnan egy névjegyet.

Ez a névjegy egyik Café de Paris-beli barátjáé volt. Így azután, mikor Andrea távozta után a fogadós felvette a névjegyet, szentül azt hitte, hogy lovát Mauléon grófnak adta bérbe, aki a rue Saint-Dominique 25. szám alatt lakik: ez a név és ez a cím volt feltüntetve azon a névjegyen.

A Szürke nem ment valami gyorsan, de egyenletesen és kitartóan haladt. Andrea három és fél óra alatt tette meg azt a kilenc mérföldnyi utat, amely Compiègne-től még elválasztotta. A városházi torony órája éppen négyet ütött, amikor arra a térre érkezett, ahol a gyorskocsik álltak.

Compiègne-ben kitűnő fogadó van, s még azok is emlékezetükben tartják, akik csak egy alkalommal fordultak meg benne.

Andrea, aki Párizs környékén tett kirándulásai alkalmával már tartott itt rövid pihenőt, jól emlékezett a Haranghoz és Palackhoz címzett fogadóra, hamar tájékozódott, és amint egy utcai lámpa világánál megpillantotta a fogadó cégérét, útjárabocsátotta a kisfiút, akinek valami borravalót is adott, kopogtatott a kapun, igen helyesen elgondolta, hogy még három-négy órai út áll előtte, s bizony nem fog ártani, ha egy jó kis alvással meg egy jó vacsorával felfrissíti erejét, hogy az előtte álló fáradságos útra felkészüljön.

Egy pincér nyitotta ki a kaput.

– Barátom – mondta Andrea –, Saint-Jean-au-Bois-ból jövök, ott is ebédeltem. Úgy számítottam, hogy az éjfélkor induló kocsira szállok fel, de bolond módjára bizony eltévedtem, és már négy órája bolyongok az erdőben. Nyisson ki nekem egy olyan kedves, kis, udvarra nyíló szobácskát, és küldjön fel hideg sült csirkét meg egy üveg bordeaux-i bort.

A pincér semmiféle gyanút nem fogott: Andrea a legnagyobb nyugalommal beszélt, szivar volt a szájában, kezét pedig a felöltője zsebében tartotta. Ruházata finom volt, szakálla rendbe hozva, csizmája kifogástalan. Olyan volt, mint valami megkésett környékbeli.

Mialatt a pincér a szobát hozta rendbe, felkelt a fogadósné is. Andrea a legkedvesebb mosolyával fogadta, és megkérdezte tőle, nem kaphatná-e meg a 3-as szobát, amelyben a legutóbbi compiègne-i tartózkodása alkalmával is megszállt. Sajnos, a 3-as számú szoba éppen foglalt volt, egy fiatalember lakott benne, aki a húgával utazott.

Andrea borzasztóan sajnálta, és csak akkor vigasztalódott meg, mikor a fogadósné biztosította róla, hogy a 7-es számú szoba, amelyet neki szántak, ugyanolyan fekvésű, mint a 3-as. Míg a szobára várakozott, a lábát melengette, és az utolsó chantillyi futtatásokról beszélt.

Nem ok nélkül kérte Andrea, hogy udvari szobát nyissanak neki. A Haranghoz címzett fogadó udvara a hármas folyosó-sorával igazán olyan volt, mint valami színház nézőtere, s a finom oszlopokra felfutó jázmin és klematisz a maga természetes díszével a világ egyik legkedvesebb bejáratú fogadójává tette.

A csirke friss volt, óbort adtak hozzá, a tűz vígan lobogott: Andrea maga is meglepődött, hogy olyan jó étvággyal költötte el vacsoráját, mintha semmi baj sem érte volna.

Azután lefeküdt, és csaknem azonnal el is aludt, mégpedig olyan mély álomba merült, amilyet csak a húszévesek ismernek, még akkor is, ha a lelkiismeretük nem egészen tiszta.

Meg kell azonban mondanunk, hogy Andreának éppen meglett volna az oka a lelkifurdalásra, de a lelkiismeretét mégsem zavarta semmi.

Andrea terve, amelynek biztonságérzését köszönhette, a következő volt:

Jókor felkel, pontosan kifizeti számláit és távozik. Amint az erdőbe ér, valami paraszt házában vesz szállást azzal az ürüggyel, hogy mint festő, tanulmányokat készít. Szerez magának egy favágó ruhát meg egy fejszét, leveti a gavallér öltözékét, és munkászubbonyba öltözik. Azután sáros kézzel, ólomfésű segítségével megbarnított hajjal, arcát napbarnítottra festve olyan módon, ahogyan ezt még régi társaitól tanulta, erdőről erdőre bandukolva végre eljut a legközelebb eső határhoz, éjjel gyalogol, nappal az erdőkben vagy kőbányákban alszik, és lakott helyekhez csak olyankor közelít, amikor egy kis kenyeret akar venni magának.

Ha aztán egyszer már túl lesz a határon, jó áron eladja gyémántjait, az értük kapott pénzt hozzáteszi a mindig magánál hordott tíz darab bankjegyhez, és még így is mintegy ötvenezer frank fölött fog rendelkezni, ami az ő okoskodása szerint nem is volt túlságosan rossz helyzet...

Egyébként bizonyosra vette azt is, hogy Danglars-ék saját érdekükben igyekezni fognak minél előbb elfeledtetni szerencsétlen kalandjukat.

Hát ezért aludt el Andrea olyan gyorsan, és a fáradtságon kívül ezért volt olyan mély az álma.

Különben Andrea, hogy idejében felébredjen, nem csukta be az ablaktáblákat, de az ajtót jól elreteszelte, és éjjeliszekrényére odakészítette kis hegyes kését, amelynek élességét jól ismerte, és amelyet mindig magával hordott.

Körülbelül reggel hét óra lehetett, mikor Andreát felköltötte egy napsugár, amely langyosan és ragyogóan játszadozott az arcán.

Minden jól működő agyban van mindig egy vezérgondolat. Ez a gondolat alszik el utoljára, és ez villan először eszébe az ébredőnek.

Andrea még jóformán ki sem nyitotta a szemét, mikor már eszében volt vezérgondolata, és azt súgta neki, hogy túlságosan sokáig aludt.

Leugrott az ágyról, és az ablakhoz futott.

Az udvaron egy csendőr közeledett.

A csendőr az egész világon a legszembeszökőbb valami, még az olyan emberre nézve is, akinek semmi oka a nyugtalanságra: de az olyan ember szemében, akinek nem tiszta a lelkiismerete, a sárga, kék és fehér színű egyenruha valósággal ijesztően hat.

– Mit keres itt a csendőr? – töprengett Andrea.

Rögtön meg is adta a választ önmagának, mégpedig azzal a tiszta logikával, amelyet az olvasó már megfigyelhetett nála.

– Semmi különös sincs abban, ha egy csendőr bemegy egy vendégfogadóba. De azért öltözzünk csak fel.

A fiatalember olyan gyorsan öltözött fel, hogy látszott, nem ártott meg neki az a néhány hónapig tartó nagyvilági élet, mialatt komornyikja segítette az öltözködésben.

– Helyes – jegyezte meg Andrea öltözködés közben –, megvárom, míg eltávozik, s majd csak azután illanok el.

E szavak után Andrea ismét csizmában és nyakkendőben, szép csendesen az ablakhoz lépett, és másodszor is félrevonta a muszlinfüggönyt.

Nemcsak hogy az első csendőr nem távozott el, de a fiatalember megpillantott egy második kék-sárga fehér egyenruhát is a lépcső alján. És ez volt az egyetlen levezető lépcső. Egy harmadik csendőrlóháton és felvont karabéllyal őrt állt a nagy, utcára nyíló kapuban, az egyetlen kivezető kapuban.

Ez a harmadik csendőr keltette a legnagyobb feltűnést, mert előtte félkör alakban álltak a kíváncsiskodók, akik teljesen elállták a fogadó bejáratát.

– Értem jöttek! – volt Andrea első gondolata. – Az ördög vigye el!

Elsápadt és aggódva nézett körül.

Szobája, mint ennek az emeletnek minden szobája, csak a külső folyosóra nyílt, és arra mindenki odalátott.

– Elvesztem! – volt a második gondolata.

És valóban: abban a helyzetben, amelyben Andrea volt, az elfogatás bíróságot, ítéletet, halált, irgalmatlan és haladéktalan halált jelentett.

Egy pillanatra görcsösen megszorította két halántékát. E pillanat alatt csaknem megőrült a félelemtől.

De a sok kanyargó gondolat között hirtelen felcsillant a reménység. Elhalványult ajkára és sápadt arcára gyenge mosoly derült.

Körülnézett. Amit keresett, megpillantotta egy íróasztal márványlapján: tollat, tintát, és papirost.

Bemártotta a tollat, és kezének megparancsolva, hogy ne remegjen, az első papírlapra a következő sorokat írta:

Nincs pénzem, nem tudok fizetni, de becsületes ember vagyok, itt hagyom zálogul ezt a melltűt, amely tízszer annyit ér, mint amennyi az én tartozásom.

Bocsássanak meg, amiért hajnalban megszöktem, de nagyon szégyelltem magam!

Kihúzta a tűt nyakkendőjéből és rátette a papírlapra.

Ezek után eltolta az ajtóról a reteszt, sőt, félig ki is nyitotta az ajtót, mintha a szobából eltávozóban elfelejtette volna ismét bezárni, majd bebújt a kandallóba olyan ember módjára, aki az efféle tornászmutatványokhoz hozzászokott. Magához húzta a papír kályhaellenzőt, amely Akhilleuszt és Deidamiát ábrázolta, lábával még csizmája nyomát is elegyengette a hamuban, és nekilátott a kémény megmászásának, mert ez volt a menekülés egyetlen útja, amiben még reménykedhetett.

Ebben a pillanatban az első csendőr, akit Andrea még az udvaron pillantott meg, most a lépcső felé indult. Előtte egy rendőrbiztos, utána pedig a másik csendőr ment, aki a lépcső alján őrködött. Ez maga is segítségül hívhatta a kapuban álló csendőrt.

Nézzük, milyen körülménynek köszönhette Andrea ezt a látogatást, amelyre olyan alaposan felkészült.

Már kora hajnalban mindenirányba szétvitte a hírt a telegráf, valamennyi községben felverték a hatóságokat és a karhatalmat, hogy nyomozzanak Caderousse gyilkosa után.

Compiègne királyi székhely, Compiègne vadászváros. Compiègne helyőrséggel rendelkezik, és bőven el van látva hatóságokkal, csendőrséggel meg rendőrbiztosokkal. A vizsgálatot tehát azonnal megkezdték, amint megérkezett a telegráf útján közölt parancs, és mivel a város legelső szállója éppen a Haranghoz meg a Palackhoz címzett fogadó volt, egészen természetes, hogy a nyomozást ott kezdték meg.

A kérdéses éjszakán egyébként a városháza előtt álló őrszemek jelentése szerint (s a városháza a Harang fogadó tőszomszédságában áll), ez őrszemek jelentése alapján tehát megállapítást nyert, hogy az éjszaka folyamán több utas szállt meg a fogadóban.

Az az őr, akit hajnalban hat órakor váltottak fel, jól emlékezett arra is, hogy amikor elfoglalta őrhelyét, azaz négy óra néhány perckor, látott egy fiatalembert megérkezni fehér lovon, mögötte a nyeregben egy parasztgyerek kuksolt. A fiatalember leszállt lováról, ott hagyta a lovat meg a parasztfiút, és bekopogtatott a Harang fogadóba, amelynek a kapuja megnyílt előtte, és mögötte be is zárult.

Így hát most erre az alaposan megkésett fiatalemberre hárult minden gyanú.

És ez a fiatalember nem volt más, mint Andrea.

Emiatt indult egyenesen Andrea ajtaja felé a rendőrbiztos meg a csendőr, aki egyébként az őrsparancsnok volt. Andrea ajtaja félig nyitva állott.

– Ejnye! – mondta az őrsparancsnok, aki minden hájjal megkent, vén róka volt. – Rossz jel ám a félig nyitott ajtó! Jobban szerettem volna, ha háromszorosan el volna reteszelve!

És az Andrea otthagyott levele és melltűje valóban megerősítették ebben a szomorú feltevésében.

Andrea csakugyan megszökött.

Azért mondtuk, hogy megerősítették feltevésében, mert az őrsparancsnok nem olyan ember volt, akit egyetlen bizonyíték kielégít. Körülnézett, lehajolt és bekukkantott az ágy alá, széthúzta a függönyöket, kinyitogatta a szekrényeket, és végül is megállt a kandalló előtt.

Szerencsére Andrea olyan óvatos volt, hogy a hamuban semmiféle nyoma sem maradt.

Hanem azért arra is elmenekülhetett, és a fennálló körülmények között mindenféle kibúvóhelyet alaposan meg kellett vizsgálni.

Az őrsparancsnok hozatott tehát egy köteg szalmát meg rőzsét, jól megtömte a kandallót, mint valami mozsárágyút, és begyújtott.

A fellángoló tűzben megreccsent a kandalló belseje, a kéményből sűrű füst gomolygott s szállott az ég felé, mint valami vulkán kitörése. De várakozása ellenére a szökevény nem potyogott le sehová.

Hiszen Andrea, aki szinte gyerekkora óta hadilábon állott a társadalommal, maga is felért egy csendőrrel, még ha az a csendőr az őrsparancsnok tiszteletre méltó rangját érte is el. Előre látta, hogy begyújtanak majd a kandallóba, éppen azért felmászott a tetőig, és a kémény tövében lapított.

Egy pillanatig úgy látta, hogy megmenekült, mert hallotta, amint az altiszt két csendőrt odahívott, és jó hangosan kiáltott oda nekik:

– Itt már nincs.

De amint óvatosan kidugta a fejét, meglátta, hogy a két csendőr; ahelyett hogy eltávozott volna – mint ahogy természetes volt a jelentés után –, éppen ellenkezőleg, kettőzött éberséggel figyel.

Most ő nézett körül: a városháza, ez a tizenhatodik századbeli hatalmas épület, úgy emelkedett előtte, mint valami komor bástyafal. Jobb felől az épület ablakain át ide lehetett látni a tetőre, annak minden zegét-zugát át lehetett vizsgálni, úgy, mintha valaki egy hegy tetejéről lepillant a völgybe.

Andrea megértette, hogy valamelyik padlásablakban hamarosan felbukkan majd a csendőrőrsparancsnok feje.

Ha pedig felfedezik, akkor elveszett. A háztetőn lehetetlen volt megmenekülni a csapdából.

Elhatározta tehát, hogy visszatér a fogadóba, de nem azon a kéményen át, ahol felmászott, hanem azért hasonló úton-módon.

Szemével olyan kéménynyílást keresett, amelyen át nem hatolt ki füst, a tetőn kúszva odaért, és eltűnt a kéményben anélkül, hogy bárki is megpillantotta volna.

Abban a pillanatban nyílt a városháza egyik kis padlásablaka, és kibújt rajta a csendőrőrsparancsnok feje.

Ez a fej egy percig olyan mozdulatlan maradt, mint az épület díszéül szolgáló, kőből faragott fejek, majd a csalódás mélységes sóhajával eltűnt.

A csendőrőrsparancsnok olyan nyugodt és higgadt volt, mint maga a törvény, amelyet képviselt, és a téren odasereglett tömeg kérdéseit feleletre sem méltatva, tért vissza a fogadóba.

– No, mi újság? – kérdezte a két csendőr.

– Hát bizony, fiaim, úgy kell lennie, hogy az a gazfickó ma kora hajnalban csakugyan elinalt – válaszolta az őrsparancsnok. – De üldözőbe vesszük a Villers-Cotterets-i meg a noyoni országúton, átkutatjuk az erdőt, és kétségtelen, hogy elcsípjük.

A tiszteletre méltó csendőr alig fejezte be csendőrőrsparancsnoki méltóságához illő hangsúllyal ezt a kijelentését, mikor rémült kiáltás, majd egy csengő éles hangja hallatszott a fogadó udvarán.

– Ejha! Hát ez meg micsoda? – kiáltott fel az őrsparancsnok.

– No, ennek az utasnak ugyancsak sürgős lehet a dolga – jegyezte meg a fogadós. – Melyik szobából csengettek?

– A 3-asból.

– Szaladjon csak oda, pincér.

Most megismétlődött a sikoltás is, meg a csengetés is.

A pincér elrohant.

– Nem jó lesz – vetette ellen az altiszt, és elállta a pincér útját. – Azt hiszem, aki csenget, az nem a pincért hívja, és küldünk is hozzá egy csendőrt. Ki lakik a 3-as számú szobában?

– Az a kis fiatalember, aki postakocsin érkezett az éjjel a húgával. Kétágyas szobát kért.

A csengő most harmadszor is megszólalt, még kétségbeesettebben.

– Jöjjön velem, rendőrbiztos úr! – kiáltott az őrsparancsnok. – Jöjjön utánam, közvetlenül mögöttem.

– Tessék csak várni – jegyezte meg a fogadós –, a 3-as szobához két lépcső vezet, egy külső meg egy belső.

– Rendben van! – felelte az őrsparancsnok. – Én megyek a belsőn, az lesz az én területem. Meg vannak töltve a karabélyok?

– Meg, őrsparancsnok úr.

– Nohát akkor ti, többiek, álljatok őrt a külső lejáratnál, és ha szökni akar, tüzeljetek rá. A telegráf jelentése szerint nagy gonosztevő.

Az őrsparancsnok a biztos kíséretében csakhamar eltűnt a belső lépcsőn, nagy szörnyülködés közepette, ami az Andreáról szóló kijelentés nyomán hangzott fel az összesereglett tömegben.

A következő történt:

Andrea igen ügyesen kúszott le a kémény kétharmad részén, de amint odaért, lába valahogyan elveszítette a talajt maga alatt, és hiába kapaszkodott a kezével, sokkal gyorsabban és főleg zajosabban ért le, mint ahogy szerette volna.

Ez nem is lett volna baj, ha a szoba üres lett volna, de sajnos, a szobában laktak.

Két nő aludt egy ágyban, és ez a zaj felébresztette őket.

Arra pillantottak, amerről a zaj hallatszott, és a kandalló nyílásában egy férfit vettek észre.

A két nő közül a szőke visított olyan nagyot, hogy az egész ház csak úgy zengett tőle, a másik, a barna, a csengő zsinórjához lépett, megrántotta, és minden erejével rángatta.

Mint látjuk, Andreát balszerencse üldözte.

– Az isten szerelmére! – kiáltotta sápadtan, megzavarodva, és meg sem nézte, kihez beszél. – Az isten szerelmére, ne csináljanak lármát! Mentsenek meg! Nem akarok semmi rosszat tenni.

– Andrea, a gyilkos! – kiáltott az egyik nő.

– Eugénie! Danglars kisasszony! – mormogta Cavalcanti, és ijedtsége most megdöbbenéssé változott.

– Segítség! Segítség! – kiáltotta d'Armilly kisasszony, és kivette Eugénie tehetetlen kezéből a csengőzsinórt. Most még kétségbeesettebb csengetés hangzott fel, mint az imént.

– Mentsenek meg! Üldöznek! – könyörgött Andrea összetett kézzel.- Könyörüljenek rajtam. Ne szolgáltassanak ki!

– Már késő, hiszen jönnek – válaszolta Eugénie.

– Hát akkor rejtsenek el valahová, mondják azt, hogy ok nélkül ijedeztek, ezzel elaltatják a gyanújukat, és én megmenekülök.

A két nő szorosan egymás mellé simult, takarójába burkolózott, és nem felelt semmit erre a könyörgésre. Minden félelmük, minden ellenérzésük felébredt.

– Nem bánom hát! – mondta Eugénie. – Menjen vissza azon az úton, amerről jött, szerencsétlen. Menjen, nem áruljuk el.

– Itt van! Itt van! – kiáltotta egy hang a lépcsőházban. – Itt van, már látom!

Az őrsparancsnok valóban bekukucskált fél szemével a kulcslyukon, és meglátta Andreát, amint áll és könyörög.

Egy hatalmas csapás a puskatussal leverte a zárat, két másik a reteszt, mire az ajtó összetörve zuhant le.

Andrea az udvarra vezető folyosó ajtajához rohant, felrántotta és el akart osonni.

De ott volt a két csendőr, és felvont karabélyával célba vette.

Andrea megtorpant. Halálsápadt volt, hátratántorodott, görcsösen kezében szorongatta kését.

– Meneküljön hát! – kiáltotta d'Armilly kisasszony, mert amint ijedtsége alábbhagyott, megesett rajta a szíve. – Meneküljön hát!

– Vagy ölje meg magát! – mondta Eugénie az olyan Vesta-szűz hangján és tartásával, aki a cirkuszban hüvelykujját lefelé fordítva parancsolja meg a győztes gladiátornak, hogy végezzen földre tepert ellenfelével.

Andrea megborzongott, és olyan megvető mosollyal nézett a lányra, amely elárulta, hogy romlottsága nem értette meg a becsület e magasztos kegyetlenségét.

– Megöljem magam? – kérdezte, és elhajította kését. – Ugyan miért?

– De hiszen ön maga megmondta! – kiáltott Danglars kisasszony. – Halálra ítélik és kivégzik, mint a legnagyobb gonosztevőt.

– Ugyan már! – vetette ellen Cavalcanti keresztbe font kézzel. – Vannak még barátaim.

Az őrsparancsnok kivont karddal lépett oda hozzá.

– Ugyan, kérem – mondta Cavalcanti –, tegye csak hüvelybe a kardját, jóember, nem érdemes annyi hejehuját csinálni, hiszen úgyis megadom magam.

Ezzel odanyújtotta kezét, hogy megbilincseljék.

A két lány borzalommal látta a szeme előtt lefolyt undorító átalakulást, hogy a társaságbeli úriember miként vedlik vissza gályarabbá.

Andrea most feléjük fordult, és szemtelenül mosolyogva vetette oda:

– Nem üzen valamit édesapjának, Eugénie kisasszony? Mert minden valószínűség szerint visszatérek Párizsba.

Eugénie két kezébe rejtette az arcát.

– Ó, ó – mondta Andrea –, mit szégyenkezik? Cseppet sem haragszom, amiért postakocsin utánam jött... Hiszen már csaknem a férje lettem...

E gúnyolódás után Andrea eltávozott, és a két szökevény lányt otthagyta a szégyen és az odagyűlt tömeg megjegyzéseinek martalékául.

Egy óra múlva már mindketten női ruhában szálltak fel kocsijukba.

A fogadó kapuját bezárták, hogy megóvják őket a kíváncsi tekintetektől. De mikor a kaput ismét kinyitották, megint csak a kíváncsiak kettős sorfala között kellett végighaladniuk, és villogó tekintetek, csúf szavak követték őket.

Eugénie lehúzta a kocsi függönyeit. De ha nem látott is semmit, a röhögő hangok csak elhallatszottak hozzá.

– Ó, miért nem pusztaság a világ? – kiáltott fel, és d'Armilly kisasszony nyakába borult. Szeme ugyanazzal a dühvel lángolt, amely azt mondatta Néróval, bárcsak egyetlen feje volna az egész római népnek, hogy egy csapással vághatná le.

Másnap Brüsszelben az Hôtel de Flandre-ban szálltak meg.

Andreát még előző este bezárták a Conciergerie börtönébe.

2

A törvény

Láttuk, hogy Danglars és d'Armilly kisasszonyok milyen zavartalanul öltözhettek át és vihették véghez szökésüket. Ez azért volt lehetséges, mert akkor mindenki sokkal jobban el volt foglalva a saját gondjával-bajával, semhogy velük törődhetett volna.

Hagyjuk ott a bankárt, amint verejtékező homlokkal néz szembe a csőd kísértetével és a „tartozik” rovat hatalmas oszlopaival, és kövessük a bárónét, aki egy percig megsemmisülten maradt az őt ért csapás súlya alatt, de csakhamar felkereste rendes vigasztalóját, Lucien Debrayt.

A báróné valóban számított erre a házasságra, mert alig várta, hogy megszabaduljon az Eugénie fölött való gyámkodástól, amely lánya természetét tekintve egyre kényelmetlenebbé vált számára. Mert a hallgatólagos megegyezés értelmében, amelyre a családok belső fegyelme épül, az anya csak akkor tarthatja meg tekintélyét nagylánya előtt, ha példaképpen áll előtte, a bölcsesség és a tökéletesség megtestesítője gyanánt.

Danglars-né tehát tartott Eugénie éleslátásától és d'Armilly kisasszony tanácsaitól, és olykor el-elfogta leánya pillantását, amint megvető tekintettel mérte végig Debrayt. Ez a pillantás mintha azt jelentette volna, hogy leánya előtt nem titok, milyen szerelmi és pénzügyi szálak fűzik őt a belügyi titkárhoz, holott egy élesebben látó és mélyebb megfigyelés, éppen ellenkezőleg, bebizonyította volna a bárónénak, hogy Eugénie nem azért gyűlöli Debrayt, mert az az apai házban botránykövet jelentett, hanem mivel a lány a titkárt egyszerűen ama kétlábúak közé sorozta, akiket Diogenész nem nevezett már embereknek, és akiket Platón kétlábú, tollatlan állatok gyanánt írt körül.

Danglars-né a saját szemszögéből – és sajnos, mindenkinek megvannak a saját szempontjai, amelyek megakadályozzák, hogy észrevegyék a másokét is – végtelenül sajnálta tehát, hogy Eugénie házassága füstbe ment, nem azért, mert ez a házasság megfelelő lett volna, és biztosította volna lánya boldogságát, hanem mivel ez a házasság visszaadta volna az ő szabadságát.

Így hát, mint mondottuk, egyenesen Debrayhoz futott, aki, mint egész Párizs, jelen volt a szerződés aláírásakor és a botrány kitörésekor. Utána a klubba sietett, s ott barátaival meghányta-vetette azokat az eseményeket, amelyek ebben az órában szóbeszéd tárgyai voltak abban a pletykás városban, amelyet a világ fővárosának neveznek.

Amikor Danglars-né fekete ruhában, fátyolba burkoltan felment azon a lépcsőn, amely Debray lakásába vezetett – mindamellett, hogy a kapus biztosította róla, a fiatalember nincs otthon –, Debray azzal foglalkozott, hogy visszaverje egyik barátja érveléseit, amelyek szerint a szörnyű csapás után neki, a ház barátjának, kötelessége feleségül venni Eugénie Danglars kisasszonyt és kétmillióját.

Debray úgy védekezett, mint amikor valakinek leghőbb vágya, hogy meggyőzzék. Mert ez a gondolat már máskor is felötlött agyában, de azután, mivel ismerte Eugénie-t, független és gőgös természetét, időről időre teljesen védekező álláspontra helyezkedett, mondván, hogy ez a házasság lehetetlen, teljességgel lehetetlen. És mégis megkísértette kissé a Rossz gondolata, amely az erkölcsbírák szerint a legtisztább és legmegbízhatóbb embert is megkísérti olykor, mint ahogy a kereszt mögött is ott settenkedik a Sátán. A tea – a játék és a szemmel láthatóan érdekes társalgás közepette, amely igen komoly érdekeket vitatott meg – éjfél után egy óráig is elhúzódott.

Ezalatt Lucien komornyikja bevezette Danglars-nét. Az asszony lefátyolozottan, idegesen várakozott a kis zöld szalonban két kosár virág között, amelyet aznap reggel ő maga küldött, és amelyet – ezt meg kell mondani – Debray maga rakosgatott, rendezgetett el annyi gonddal, hogy a szegény asszony megbocsátotta a férfi távollétét.

Tizenegy óra negyven perckor Danglars-né, miután belefáradt a hasztalan várakozásba, ismét bérkocsiba szállt, és hazahajtatott.

Az előkelő hölgyeknek van valami közös vonásuk a szerencsésebb grisette-ekkel: ők sem igen kerülnek haza éjfél előtt. Danglars-né annyi óvatossággal ment be a palotába, mint amennyi gondossággal Eugénie távozott. Könnyedén, összeszorult szívvel ment fel a lépcsőn szobájába, amely, mint tudjuk, Eugénie szobája mellett volt.

Rettentően félt tőle, hogy valami magyarázkodásra kerülhet a sor. A szegény asszony, aki legalább e tekintetben tiszteletre méltó volt, ennyire bízott leánya ártatlanságában és az apai ház iránt való hűségében!

Amint szobájába ért, hallgatózni kezdett Eugénie ajtajánál, de mivel semmi neszt sem hallott, be akart menni. Az ajtó azonban zárva volt.

Danglars-né azt hitte, hogy Eugénie-t annyira kifárasztották az este izgalmai, hogy ágyba feküdt és alszik.

Behívta a szobalányt, és faggatni kezdte.

– Eugénie kisasszony d'Armilly kisasszonnyal együtt visszavonult szobájába – válaszolta a szobalány. – Együtt teáztak, azután engem elbocsátottak, hogy már nincs reám szükségük.

Akkor a szobalány is bement kamrájába, és mint mindenki, ő is azt hitte, hogy a két fiatal lány a szobájában van.

Danglars-né tehát a gyanúnak legkisebb árnyéka nélkül feküdt le. De ha a személyek felől megnyugodott is, az események annál inkább foglalkoztatták.

Amint a gondolatok egyre világosabbakká lettek agyában, a szerződés aláírásának jelenete egyre nagyobb méreteket öltött: nemcsak botrány volt, ez már valóságos zűrzavarrá fajult, nem is szégyen volt, hanem a legteljesebb gyalázat.

És ekkor önkéntelenül is eszébe ötlött a bárónénak, mennyire könyörtelen volt ő a szegény Mercédèshez, akit nemrégiben olyan nagy szerencsétlenség ért férje és fia miatt.

„Eugénie elveszett – tűnődött –, és mi is elvesztünk. Ez az eset, úgy, ahogy történt, gyalázatba borít mindannyiunkat. Mert a mienkhez hasonló társaságban a nevetségesség örökké nyílt, vérző, gyógyíthatatlan seb marad.”

– Milyen szerencse – mormogta magában –, hogy Isten olyan különös jellemmel formálta Eugénie-t, pedig oly sokat remegtem emiatt!

Hálás tekintettel nézett az ég felé, ahol a titokzatos Gondviselés már jó előre felkészít az eljövendő eseményekre, és olykor valami hibából, sőt fogyatékosságból is boldogságot varázsol.

Gondolatai most, mint örvény fölött a madár, kiterjesztett szárnnyal hatoltak át a távolságon, és megpihentek Cavalcantinál.

„Az az Andrea nyomorult tolvaj, gyilkos volt, és modora mégis jólneveltségről, de legalábbis félműveltségről tett tanúságot. Úgy mutatkozott be a társaságban, mint valami dúsgazdag ember, és igen előkelő barátok vették körül.”

Hogy lásson tisztán az ember az ilyen útvesztőben? Kihez lehet fordulni, ki segíthet ebben a kegyetlen helyzetben?

Első izgalmában Debrayhez futott, mint ahogy minden asszony ahhoz rohan, akit szeret, noha az gyakran vesztét okozza. De Debray is csak egy tanáccsal szolgálhatna: olyan valakihez forduljon, aki hatalmasabb, mint ő, és többet segíthet.

A báróné ekkor Villefort úrra gondolt.

Hiszen Villefort úr akarta elfogatni Cavalcantit. Villefort úr okozta könyörtelenül ezt a kavarodást az ő családjában, mintha csak valami egészen idegen családról lett volna szó.

De mégsem. Ha jól meghányja-veti a dolgot, a királyi ügyész nem volt könyörtelen ember. Foglalkozásánál fogva kötelességei rabja volt, hűséges és szilárd lelkű jó barát, aki kissé durván, de biztos kézzel vágott bele orvosi késével a romlottság közepébe; nem hóhér volt, hanem seborvos: a világ előtt el akarta vágni azt a köteléket, amely a Danglars család becsületét egy fiatal gonosztevő gyalázatával kötötte volna össze, ha a fiatalember valóban vejükké lett volna.

Ha pedig Villefort úr – a Danglars család barátja – így cselekedett, nem volt kétséges, hogy a királyi ügyész semmiről sem tudott előzetesen, és nem volt semmiféle része Andrea üzelmeiben.

Alaposabb meggondolás után Villefort viselkedése most más megvilágításban tűnt fel a báróné előtt, s ez kölcsönösen csak javukra lehetett.

Itt azonban véget kell érnie a királyi ügyész hajthatatlanságának. Másnap a báróné elmegy hozzá, és kieszközli nála, ha nem is azt, hogy elmulassza hivatalos kötelességét, de legalább hogy legyen a lehetőség szerint a legkíméletesebb.

A báróné felidézi majd a múltat, közös emlékeiket, a bűnös, de boldog idők nevében fog könyörögni. Villefort úr elsiklik talán az egész ügy felett, vagy legalább engedi (és ehhez csak az kell, hogy figyelmével másfelé forduljon), hogy Cavalcanti megszökjék, azután az egész bűnügyet csak a bűnös árnyékán fogja megtorolni, amit úgy hívnak: In contumaciam.

Csak ezek után aludt el a báróné nyugodtan.

Másnap reggel kilenc órakor felkelt, és be sem csengette a szobalányát, semmiféle életjelt nem adott magáról, felöltözött ugyanolyan egyszerűen, mint előző este, lehaladt a lépcsőn, kiment a házból, gyalog sietett a rue de Provence-ig, ott bérkocsiba szállt, és elhajtatott Villefort úr házához. Egy hónap óta ez az elátkozott ház valami kórház gyászos képét mutatta, mintha pestis ütötte volna fel a fejét benne. A szobák egy része kívül-belül zárva állott. Az ablaktáblák is – csukva voltak, és csak szellőzéskor nyitották ki kissé, őket. Ilyenkor az ablakban egy-egy lakáj riadt arca jelent meg, azután ismét becsukódott az ablak, mint ahogy a sírbolt kőlapja rácsapódik a sírra. A szomszédok halkan megjegyezték:

– Vajon ma is látjuk majd, amint koporsót visznek ki a királyi ügyész úr házából?

Danglars-né végigborzongott e komor ház láttára. Kiszállt a bérkocsiból, rogyadozó térddel közeledett a bezárt kapuhoz és becsengetett.

Már háromszor húzta meg a csengő zsinórját – s a csengőnek is mintha gyászos lett volna a hangja –, akkor jelent csak meg a kapus, olyan kis rést nyitott az ajtón, amelyen át éppen csak hogy a szavát lehetett megérteni.

A kapus előtt egy előkelő hölgy állott, de a jól öltözött asszony láttára sem nyitotta ki jobban a kaput.

– Nyissa hát ki! – mondta a báróné.

– Először mondja meg, asszonyom, kihez van szerencsém – kérdezte a kapus.

– Hogy ki vagyok? Hiszen jól ismer.

– Nem ismerünk már senkit sem, asszonyom.

– Megbolondult, barátom? – kiáltott a báróné.

– Miféle ügyben tetszik jönni?

– Nahát ez már sok!

– Bocsásson meg, asszonyom, ez a parancs. Szabad a nevét?

– Danglars báróné vagyok. Hússzor is látott már.

– Meglehet, asszonyom. És most mit kíván?

– Ejnye, de különös maga! Panaszt teszek Villefort úrnál, hogy milyen arcátlan a személyzete!

– Asszonyom, ez nem arcátlanság, hanem óvatosság: ide senki sem teheti be a lábát, hacsak d'Avrigny úrtól írást nem hoz, vagy nem a királyi ügyész úrral akar beszélni.

– Nohát, nekem éppen a királyi ügyész úrral van dolgom.

– Sürgős az ügy?

– Láthatja maga is, hiszen nem is a saját kocsimban jöttem. De legyen már vége: itt a névjegyem, vigye be a gazdájának.

– Meg tetszik itt várni, míg visszajövök?

– Meg, csak menjen már.

A kapus ismét bezárta a kaput, és Danglars-nét magára hagyta az utcán.

Igaz, hogy a bárónénak nem kellett sokáig várakoznia. Egy perc múlva újra nyílt a kapu, annyira éppen, hogy a báróné beléphetett. Bement, s a kapu ismét becsukódott mögötte.

Amint az udvarba értek, a kapus, anélkül hogy szemét levette volna a bejáratról, zsebéből sípot vett elő, és belefújt.

A lépcsőházban megjelent Villefort úr komornyikja.

– Bocsásson meg, asszonyom, ennek a derék embernek – kezdte a komornyik, a báróné elé lépve –, de szigorú parancsot kapott, és Villefort úr meghagyta, mondjam meg önnek, hogy nem tehetett másként, mint ahogy cselekedett.

Az udvaron egy hasonló óvatossággal beengedett kereskedőember állott, akinek éppen az áruit vizsgálták át.

A báróné felment a lépcsőn. Erős hatással volt rá az a mély szomorúság, amely úgyszólván elmélyítette a saját bánatát; a komornyik elkísérte egészen az ügyész dolgozószobájáig, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna róla a szemét.

Bármennyire elfoglalta is Danglars-nét az az ügy, amely idehozta, a szolganépség részéről történt fogadtatást olyan méltatlannak érezte magához, hogy panaszkodással kezdte szavait.

Villefort azonban felemelte gondsújtotta arcát, és olyan szomorú mosollyal nézett rá, hogy a zokszó az ajkára fagyott.

– Bocsássa meg szolgáimnak ezt a szigorát, amelyet nem tekinthetek bűnnek: mivel őket magukat is gyanúba fogták, ők is gyanakvókká váltak.

Danglars-né többször hallott már arról a rémületről, amely az ügyész házában úrrá lett, de ő maga sohasem tudott hinni neki, míg saját szemével nem győződött meg róla, hogy idáig fejlődhetett ez az érzés.

– Tehát ön is boldogtalan? – kérdezte az asszony.

– Az vagyok, asszonyom – válaszolta az ügyész.

– Így hát engem is sajnál?

– Őszintén sajnálom, asszonyom.

– És tudja, hogy mi hozott ide?

– A tegnap történtek miatt jött, ugye?

– Igen, uram, szörnyű szerencsétlenség történt.

– Helyesebben: baleset.

– Baleset! – kiáltott fel a báróné.

– Fájdalom, asszonyom – felelte a királyi ügyész rendíthetetlen nyugalommal –, én már csak a jóvátehetetlen dolgokat nevezem szerencsétlenségnek.

– Ej, azt hiszi talán, uram, hogy ezt elfelejtik?...

– Mindent elfelejtenek, asszonyom – jelentette ki Villefort. – A lánya majd férjhez megy holnap, ha ugyan nem még ma, egy hét múlva, ha ugyan nem holnap. És nem hinném, hogy ön Eugénie kisasszony jövendőbelije miatt aggódik.

Danglars-né megdöbbenve nézte Villefort szinte gúnyos nyugalmát.

– Barátomhoz jöttem? – kérdezte fájdalmas méltósággal.

– Jól tudja, asszonyom, hogy így van – válaszolta Villefort, és e szavakra kissé megszínesedett az arca.

Hiszen ezek a szavak más eseményekre céloztak, nemcsak arra, ami e pillanatban őt és a bárónét foglalkoztatta.

– Akkor hát legyen hozzám több szeretettel, kedves Villefort. Beszéljen velem úgy, ahogy jó baráthoz illik, nem pedig hivatalosan, és ha én nagyon szerencsétlennek érzem magam, akkor ne mondja, hogy legyen jókedvem.

Villefort meghajolt.

– Három hónap óta azt a kellemetlen szokást vettem fel, asszonyom – mondta –, ha szerencsétlenségről beszél valaki, akkor csak a magaméra tudok gondolni, és akár akarom, akár nem, mindig önző módon összehasonlítást teszek. Látja, ezért látszik nekem az ön szerencsétlensége balesetnek az enyém mellett. Ezért látom irigylésre méltónak az ön helyzetét a magamé mellett. De ha ez önnek bosszúságot okoz, hagyjuk. Mit is parancsol, asszonyom?

– Azért jöttem, barátom – folytatta a báróné –, hogy öntől tudjam meg, hogyan is áll annak az imposztornak az ügye?

– Imposztor! – ismételte Villefort. – Úgy látom, asszonyom, ön enyhíteni szeret egyes dolgokat, másokat viszont túloz. Még hogy imposztor ez az Andrea Cavalcanti úr, helyesebben Benedetto úr! Téved, asszonyom, Benedetto úr annak rendje és módja szerint gyilkos.

– Uram, nem tagadom, hogy igaza van. De minél erősebben ítéli meg ezt a szerencsétlent, annál jobban sújtja vele a mi családunkat. Nézze, feledkezzék meg róla egy kis időre, ne üldözze, inkább hagyja futni.

– Elkésett, asszonyom, már kiadtam az elfogatási parancsot.

– Jól van, hát hogyha elfogják... Gondolja, hogy elfogják?

– Remélem.

– Ha elfogják, látja, mindig azt hallom, hogy a börtönök nagyon telve vannak, akkor hagyja ott a börtönben.

A királyi ügyész a fejét rázta.

– Legalább addig, míg a leányom férjhez megy – tette hozzá a báróné.

– Lehetetlen, asszonyom. Az igazságszolgáltatásnak megvannak a maga formaságai.

– Az én számomra is? – kérdezte a báróné félig komolyan, félig mosolyogva.

– Mindenki számára – válaszolta Villefort. – Nekem éppúgy, mint bárki másnak.

– Ó! – mondta a báróné anélkül, hogy szavakkal is kifejezte volna, mit jelentett ez a felkiáltás.

Villefort velőkig ható pillantással nézte.

– Tudom jól, mire céloz – jegyezte meg. – Arra a szörnyű mendemondára gondol, hogy az engem három hónap óta gyászba borító halálesetek s a legutóbbi szerencsétlenség is, amely csodálatos módon elkerülte Valentine-t, nem természetes módon történtek.

– Nem, nem erre gondoltam – tiltakozott Danglars-né élénken.

– De igen, bizony erre gondolt, asszonyom, és ez helyénvaló is volt, mert kellett erre gondolnia, és ezt mondta magában: „Te, aki üldözöd a bűnt, felelj: miért marad körülötted annyi bűntett büntetlenül?”

A báróné elsápadt.

– Ezt gondolta, ugye, asszonyom?

– Bevallom, bizony ezt.

– Mindjárt megadom rá a feleletet.

Villefort közelebb húzta karosszékét Danglars-néhoz, azután mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva, a szokottnál tompább hangon mondta:

– Vannak bűnök, amelyek megtorlatlanul maradnak, mert nem tudják, ki követte el őket, és attól félnek, hogy ártatlan fejet sújthatnak a bűnös helyett. De ha már tudni fogják, kik a tettesek – Villefort az íróasztalával szemben levő feszületre mutatott –, ha már ismerni fogják a kilétüket – ismételte –, az élő Istenre mondom, asszonyom, meghalnak, bárkik is azok! És most az eskü után, amelyet meg fogok tartani, asszonyom, menjen kegyelmet kérni annak a nyomorultnak!

– Ej, uram – folytatta Danglars-né –, bizonyos benne, hogy az illető olyan bűnös, mint amilyennek mondják?

– Nézze csak, itt vannak az iratai: Benedettót először ötesztendei gályarabságra ítélték okirathamisítás miatt, tizenhat éves korában. Az ifjú szép reményekre jogosított, mint látja. Onnan megszökött, és később gyilkos lett belőle.

– És kicsoda ez a szerencsétlen?

– Ej, ugyan ki tudja? Valami csavargó korzikai.

– Tehát senki sem tudakozódott utána?

– Senki. Még a szüleit sem ismerik.

– Hát az a luccai férfi?

– Az éppen olyan csaló, mint ő. Meglehet, hogy a cinkosa.

A báróné összetette a kezét.

– Villefort! – mondta a legédesebb és legszelídebb hangján.

– Az isten szerelmére, asszonyom! – válaszolta a királyi ügyész szárazon és igen szilárd hangon. – Sose kérjen tőlem kegyelmet egy bűnös számára. Mert mi vagyok én tulajdonképpen? A törvény. Van a törvénynek szeme, hogy lássa, mi szomorítja önt el? Van a törvénynek füle, hogy meghallja az ön szelíd hangját? Tud-e a törvény emlékezni az ön édes gondolataira? Nem, asszonyom, a törvény parancsol, és amikor már kiadta a parancsot, akkor lesújt. Ön azt vethetné ellenem, hogy én élőlény vagyok, nem törvénykönyv. Ember, nem pedig könyv. Nézzen rám, asszonyom, nézzen azután körül, vajon testvérnek tekintettek-e engem az emberek? Szerettek-e engem? Kíméltek? Óvtak? Kért valaki kegyelmet Villefort számára, és megadták-e azt a kegyelmet neki? Nem, nem, nem! Csak lesújtottak rám, mindig csak lesújtottak!... Ön asszony vagy szirén módjára továbbra is édes, sokatmondó tekintettel néz rám, s ettől eszembe jut, hogy pirulnom kell. Ej, igen, elpirulok attól, amit ön tud, és talán, talán még más dolgok miatt is. De mióta magam is bűnbe estem, s talán mélyebbre, mint a többiek, nohát azóta lerázom a mások ruháját, hogy meglássam alatta a fekélyt, és mindig meg is találom, sőt, többet mondok, boldogan, örömmel találok rá a gyengeség bélyegére vagy az emberi romlottságra. Mert minden olyan ember, akit bűnösnek találtam, és minden bűnös, akire lesújtottam, eleven bizonyság, új bizonyíték arra, hogy nem vagyok valami borzalmas kivétel! Jaj, jaj, jaj! Minden ember rossz, asszonyom, bizonyítsuk ezt, és sújtsunk le a gonoszra!

Villefort ezeket az utolsó szavakat olyan lázas dühvel ejtette ki, ami egészen vadul ékesen szólóvá tette.

– De – folytatta Danglars-né, még egyszer megfeszítve minden erejét – ön azt mondja, hogy az a fiatalember csavargó, árva és nincsen senkije?

– Annál rosszabb, annál rosszabb, vagy még inkább: annál jobb! Azért intézte ezt így a Gondviselés, hogy senkinek se kelljen megsiratnia.

– Hát így üldözik a gyámoltalant, uram!

– A gyámoltalant, aki gyilkol!

– Gyalázata árnyat vet az egész házamra!

– S az enyémben a halál tanyázik!

– Ó, uram! – kiáltott fel a báróné. – Ön nem ismer hát irgalmat mások iránt. Most tehát én mondom önnek, mások sem lesznek könyörülettel ön iránt!

– Helyes! – mondta Villefort, és fenyegető mozdulattal rázta öklét az ég felé.

– Legalább halassza el a szerencsétlen tárgyalását, ha már letartóztatták, halassza el a jövő ülésszakra. Akkor hat hónapunk van rá, hogy az emberek felejtsenek.

– Szó sincs róla – jelentette ki Villefort. – Még van öt napom hátra. A vizsgálat megtörtént, öt nap, az untig elég nekem. Egyébként nem érti, asszonyom, hogy nekem magamnak is felejtenem kell? Nézze, ha dolgozom, márpedig dolgozom éjjel és nappal, ha dolgozom, vannak pillanatok, amikor nem emlékezem, és ha nem emlékezem, legalább halottak módjára boldog vagyok: de ez még mindig jobb, mint szenvedni.

– Uram, ez az ember megszökött, engedje hát szökni. A cselekvés hiánya a kegyelem könnyebb fajtája.

– Megmondtam, hogy már késő! Hajnalban a telegráf szétvitte a hírt, és most...

– Uram – jelentette a komornyik belépve –, ezt a sürgönyt a belügyminisztériumból küldték.

Villefort elkapta a levelet, és gyorsan feltörte a pecsétjét. Danglars-né megremegett a rémülettől. Villefort reszketett örömében.

– Elfogták! – kiáltott fel az ügyész. – Compiègne-ben fogták el. Vége.

Danglars-né hidegen és sápadtan állt fel.

– Isten vele, uram – mondta.

– Isten vele asszonyom – válaszolt a királyi ügyész csaknem jókedvűen, és kikísérte vendégét az ajtóig. Azután visszatért íróasztalához: – No, most – mondta és jobb öklével rácsapott a levélre – már eddig van egy hamisítóm, három tolvajom, három gyújtogatóm, csak ez a gyilkos hiányzott, és az ülésszak gyönyörű lesz.

3

A jelentés

Mint a királyi ügyész mondta Danglars-nénak, Valentine egészsége még mindig gyenge lábon állott.

Kimerülten feküdt az ágyán. Mindazt, amit elmondtunk, a szobájában, Villefort-nétól hallotta: Eugénia szökését, Andrea Cavalcanti vagy még inkább Benedetto letartóztatását és az ellene emelt gyilkossági vádat.

Valentine azonban annyira gyenge volt, hogy mindez nem tett rá olyan hatást, mintha egészséges korában hallotta volna.

Csak néhány bizonytalan gondolat, egy-két határozatlan esemény kavargott beteg agyában, furcsa és futó kísértetként röppent el szeme előtt, majd megint minden elmosódott, és csak saját érzései töltötték be minden gondolatát.

Nappal még csak inkább erősebbnek érezte magát Noirtier jelenlétében. Az öregúr odavitette magát unokájához, és ott is maradt, apai pillantását le nem vette a fiatal lányról. Majd mikor Villefort hazatért a törvényszékről, ő is ott töltött egy-két órát apja és gyermeke társaságában.

Villefort hat órakor visszavonult dolgozószobájába. Nyolckor érkezett d'Avrigny úr, aki maga hozta a fiatal lány számára az éjszakára készített orvosságot.

Azután elvitték Noirtier-t.

Az orvos egy ápolónője maradt csak a beteg mellett, és csak akkor távozott mellőle, tíz-tizenegy óra tájban, mikor Valentine már elaludt.

Az ápolónő lemenet Valentine szobája kulcsát átadta magának Villefort úrnak, úgyhogy a beteghez már nem lehetett bemenni másként, csak a Villefort-né és a kis Édouard szobáján keresztül.

Morrel minden reggel eljött Noirtier-hoz, hogy hírt halljon Valentine-ről: de Morrel – s ez különös dolog volt – napról napra kevésbé nyugtalankodott.

Először is Valentine, noha rendkívüli, ideges izgatottsága továbbra is megmaradt, mégiscsak jobban volt. Azután meg Monte Cristo határozottan kijelentette neki, mikor kétségbeesésében hozzárohant, hogy ha két óra leforgása alatt nem halt meg Valentine, akkor megmenekült.

Valentine pedig életben volt, és azóta már négy nap telt el.

Az az ideges izgalom, melyről említést tettünk, még álmába is elkísérte Valentine-t, vagy még inkább abba az éber félálomba, amely az álmatlan éjszakákat követte: az éj csendjében s abban a félhomályban, amely a kandallóra helyezett alabástromtartóban álló éjjeli mécs fényében derengett, látta imbolyogni azokat az árnyakat, amelyek benépesítik a betegszobákat, s amelyeket a láz remegtet meg borzongó szárnyaival.

Olykor mintha mostohaanyja jelent volna meg előtte, amint megfenyegeti, olykor Morrel nyújtotta felé a karját, olykor megszokott életétől távol eső embereket látott, mint Monte Cristo grófja. Az önkívület e perceiben még a bútorok is mozogtak, ide-oda járkáltak. És ez így ment egészen hajnali két vagy három óráig. Akkor súlyos álom ragadta hatalmába a fiatal lányt, s ez eltartott egészen reggelig.

Aznap este, amelynek reggelén megtudta Eugénia szökését és Benedetto elfogatását, egy pillanatra ezek az események saját léte érzésében is elvegyültek, de lassacskán kezdtek elmosódni, mikor sorban eltávozott Villefort, d'Avrigny és Noirtier, s a Saint-Philippe du Roule tornyában tizenegyet ütött az óra, az ápolónő a beteg keze ügyébe helyezte azt az orvosságot, amelyet a doktor készített el. Azután bezárta a betegszobát, majd lement a cselédszobába, ahol remegve hallgatta a cselédség sopánkodó megjegyzéseit, agyát telerakva azokkal a gyászos történetekkel, amelyek három hónap óta járták a királyi ügyész előszobájában. A gondosan bezárt betegszobában pedig váratlan jelenet játszódott le.

Mintegy tíz perce lehetett, hogy az ápolónő visszavonult.

Valentine-t már egy órája elfogta az éjszakánként visszatérő láz, s átadta magát az agy egyhangú és kegyetlen játékának, amely egyre ugyanazokat a gondolatokat vetítette elé, ugyanazokat a képeket hozta létre, és ezek a képek és gondolatok nem engedelmeskedtek az ő akaratának.

Az éjjeli mécses körül ezer meg ezer különös fény villant meg, mikor Valentine e remegő világnál úgy látta, mintha a fal mélyedésében, a kandalló mellett elhelyezett könyvszekrénynek az ajtaja lassan sarkig tárult volna.

Más alkalommal Valentine azonnal a csengőzsinórhoz kapott volna, hogy segítséget kérjen: de mostani állapotában semmi sem lepte meg. Tudatában volt hogy mindaz a látomás, amely megjelenik szeme előtt, csak lázas képzelődés szülötte. Ezt a meggyőződését onnan merítette, hogy a reggel napfényével együtt elenyészett az éjszaka minden fantomja.

Az ajtó mögött emberi arc jelent meg.

Valentine, láza következtében, alaposan hozzászokott az ilyen jelenségekhez és nem ijedt meg, csak nagy szemet meresztett, mert abban reménykedett, hogy Morrelt pillantja meg.

Az alak közeledett Valentine ágyához, majd megállt, és mélységes figyelemmel vizsgálódott.

Ebben a pillanatban a mécses fénye rávetődött az éjszakai látogató arcára.

– Nem ő az! – mormogta a lány.

És mivel bizonyosra vette, hogy álmodik, azt várta, hogy mint álomban szokott lenni, ez az ember is eltűnik, vagy más alakot ölt.

Megtapintotta a pulzusát, s mivel érezte, hogy hevesen ver, eszébe jutott, hogy e szerencsétlen látomások elűzésére legjobb szer, ha italához nyúl, mert az üdítő orvosság, amelyet az orvos idegcsillapítónak állított össze Valentine panaszaira, csillapítani szokta a lázat, és az agyat felfrissíti. Mikor ivott, utána mindjárt jobban szokta érezni magát.

Valentine tehát pohara után nyúlt, amely a kristálytányérkán állott. De míg kinyújtotta az ágyból remegő karját, a jelenés ismét közelebb jött két lépést, mégpedig olyan gyorsan, hogy a fiatal lány hallotta lélegzetét, és szinte érezni vélte keze szorítását is.

Ezúttal a képzelet vagy inkább a valóság túlhaladta mindazt, amit Valentine eddig érzett. Kezdte azt hinni, hogy ébren van, és hogy él. Tudatára ébredt, hogy józan esze birtokában van, és remegni kezdett.

Az a kézszorítás, amelyet Valentine érzett, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy a pohárhoz nyúljon.

Valentine lassan visszahúzta a karját.

Ekkor az az alak, amelyről nem tudta levenni a tekintetét, és amely inkább védelmezőnek, semmint fenyegetőnek látszott, fogta a poharat, odalépett a mécseshez, és megnézte az italt, mintha tisztaságáról és átlátszóságáról akart volna meggyőződni.

De ezzel az első próbával nem érte be.

Ez az ember, vagy inkább ez a kísértet – mert olyan halkan járt, hogy a szőnyeg felfogta léptei zaját –, ez az ember a pohárból kiöntött egy kanálnyi folyadékot és megízlelte. Valentine mélységes megdöbbenéssel nézte, mi történik a szeme előtt.

Azt hitte, hogy az egész hamarosan eltűnik, és utána másik kép jelenik meg. De az ember, ahelyett hogy árnyékként eltűnt volna, hozzálépett, és a poharat Valentine-nek nyújtva, meghatott hangon mondta:

– Most már megihatja!...

Valentine megremegett.

Most első ízben történt meg, hogy valamelyik éjjeli jelenség ilyen elevenen csengő hangon szólal meg.

Kinyitotta a száját, hogy felsikoltson.

A férfi most ajkára tette az ujját.

– Monte Cristo gróf úr! – mormogta a lány.

A fiatal lány ijedten tágra meresztett szeméből keze remegéséből, a gyors mozdulatról, amellyel magára rántotta takaróját, tisztán látszott, hogy még mindig küzd az utolsó kétséggel a látható bizonyíték ellen. Mert Monte Cristo jelenléte ebben az órában, titokzatos, fantasztikus, megmagyarázhatatlan megjelenése a falon keresztül, mint megannyi lehetetlenség tűnt fel Valentine zavaros gondolataiban.

– Ne hívjon senkit, ne féljen – mondta a gróf –, ne legyen a szíve mélyén a gyanakodásnak vagy a nyugtalankodásnak még csak az árnyéka sem. Akit maga előtt lát – mert ez valóság és nem rémkép, Valentine –, akit maga előtt lát, a leggyöngédebb apa és a legtisztelőbb jó barát, akit csak elképzelhet.

Valentine nem talált szavakat, annyira megrémült ettől a hangtól, amely bizonyossá tette előtte, hogy az, aki szólt hozzá, nemcsak álomkép, hogy torkán akadt a szó. De rémült tekintete mintha ezt mondta volna: „Ha tiszta a szándéka, miért van itt?”

A gróf csodálatos éleslátásával megértette, mi megy végbe a fiatal lány szívében.

– Hallgasson rám – mondta –, vagy még inkább, nézzen rám: láthatja, hogy szemem vörösebb és arcom sápadtabb, mint rendesen. Ez azért van, mert négy éjszakán át le nem hunytam a szemem egyetlen pillanatra sem. Négy éjjelen át őrködtem ön felett, óvtam önt, hogy megmaradjon Maximilien barátunknak.

A beteg arcát az örömtől hirtelen vérhullám öntötte el. Mert az a név, amelyet a gróf említett, elmosta kételyeinek végső maradványát is.

– Maximilien!... – ismételte Valentine, olyan édes volt kimondani ezt a nevet. – Maximilien! Ő hát bevallott önnek mindent?

– Mindent bevallott. Azt mondta, hogy az ön élete az övét is jelenti, és megígértem neki, hogy ön élni fog.

– Megígérte neki, hogy élni fogok?

– Meg.

– Ön csakugyan azt mondta az imént, hogy őrködik fölöttem és vigyáz rám, uram. Ön tehát orvos?

– Az vagyok, mégpedig a legjobb, akit ebben a pillanatban az ég küldhetett, higgye el.

– Azt mondta, hogy virrasztott? – kérdezte Valentine nyugtalanul. – De hát hol? Nem láttam önt.

A gróf kinyújtotta karját: a könyvszekrény felé mutatott.

– Az ajtó mögött rejtőzködtem – mondta –, ez az ajtó a szomszéd házba vezet, s azt én béreltem ki.

Valentine szemérmes büszkeséggel fordította félre tekintetét, és ijedten felelt:

– Uram – mondta –, amit ön tett, az példátlan őrültség, és védelme szinte sértésszámba megy.

– Valentine – válaszolta a gróf –, egész virrasztásom alatt csak ennyit láttam: kik jöttek önhöz, miféle élelmet készítettek, és milyen italokat szolgáltak fel önnek. Később, ha ezeket az italokat veszedelmeseknek láttam, bejöttem, úgy, ahogy az imént, kiürítettem a poharát, és méreg helyett jótékony italt készítettem, amely nem halált hozott önnek, ahogy akarták, hanem életet vitt az ereibe.

– Méreg! Halál! – kiáltott fel Valentine, és azt hitte, megint csak valami lázas káprázat játszik vele. – Miket beszél ön, uram?

– Csitt, gyermekem! – mondta Monte Cristo, és ismét ajkára tette az ujját. – Azt mondtam: méreg, igen, azt mondtam: halál, és ismétlem, hogy halál, de előbb igya meg ezt. – A gróf egy piros folyadékkal teli kis üveget vett ki a zsebéből, és néhány cseppet öntött a pohárba. – És ha ezt megitta, ma éjjel már ne igyék semmit.

Valentine kinyújtotta a kezét. De alig ért a pohárhoz, rémülten kapta vissza.

Monte Cristo fogta a poharat, félig kiitta, azután átnyújtotta Valentine-nek, aki most már mosolyogva itta meg a maradék folyadékot.

– Igen, igen – mondta –, ráismerek éjszakai italaim ízére, arra az italra, amely felfrissített, és csillapította agyamat. Köszönöm, uram, köszönöm.

– Így élt hát ön négy éjszakán át, Valentine – mondta a gróf. – De hogyan éltem én? Bizony, kegyetlen órákat szerzett nekem! Szörnyű lelki kínokat álltam ki, mikor láttam, hogy poharába öntik a halálos mérget, mikor remegtem, hogy ne legyen ideje kiinni, mielőtt kiönthetném a kandallóba!

– Azt állítja, uram – folytatta Valentine a rémület tetőfokán –, hogy a kínok kínját állta ki, látva, amint halálos mérget öntenek a poharamba? De ha látta, hogy halálos mérget öntenek a poharamba, akkor azt is látnia kellett, ki önti oda?

– Láttam is.

Valentine felült ágyában, és a hímzett batiszttal eltakarta hónál is fehérebb keblét, amely az önkívület hideg verejtékétől még mindig nedves volt, de most hozzávegyült a rémületnek még jéghidegebb verejtéke.

– Látta őt? – ismételte a fiatal lány.

– Láttam – mondta másodszor is a gróf.

– Borzasztó, amit mond, uram, és pokoli dolgokat akar elhitetni velem. Mi ez? Apám házában, az én szobámban, betegágyamon még mindig meg akarnak gyilkolni? Ó, távozzék, uram, hiszen csak kísérti a lelkiismeretemet, gyalázza az isteni jóságot, az lehetetlen, ilyen nem történhet!

– Ön az első talán, akit ez a kéz agyonsújt, Valentine? Nem látta maga körül Saint-Méran urat, Saint-Mérannét, Barrois-t elpusztulni? Nem látta volna-e Noirtier urat is meghalni, ha három év óta hozzá nem szokik fokonként a méreghez, amelyet rendesen bevett?

– Istenem! – kiáltott fel Valentine. – Hát ezért követelte nagyapa már egy hónap óta, hogy osszam meg vele az orvosságát?

– És az orvossága – kiáltotta Monte Cristo – kesernyés ízű, mint a félig szárított narancshéj, ugye?

– Istenem, igen, igen!

– Ez hát mindent megmagyaráz most nekem – jelentette ki Monte Cristo. – Ő is tud a mérgezésről, sőt talán azt is tudja, ki a méregkeverő. Megóvta önt, szeretett unokáját, a halálos méreg hatásától, és a halálos méregnek ez a hatása eltompult a hozzászoktatás által! Csak így történhetett, hogy ön még életben van, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak, hiszen négy nappal ezelőtt olyan mérget adtak önnek, amely azonnal öl.

– De hát ki a gyilkos? Ki a méregkeverő?

– És ha én kérdezném öntől: sose látott éjnek idején bejönni valakit a szobájába?

– Dehogynem. Gyakran úgy tűnt fel, mintha árnyak járnának-kelnének idebent, hol közelebb jönnek, hol eltávolodnak vagy eltűnnek. De mindig azt hittem, lázálmok csupán, sőt, mikor az előbb ön megjelent, akkor is sokáig azt gondoltam, vagy lázas önkívületben, vagy álmomban látom.

– Így hát nem is sejti, ki tör az életére?

– Nem – válaszolta Valentine. – Ugyan miért kívánná bárki is a halálomat?

– Hamarosan megtudja – jelentette ki Monte Cristo, és fülelni kezdett.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Valentine, és borzadva nézett körül.

– Mert ma este már nincs sem lázban, sem önkívületben, mert ma este meglehetősen éber, mert íme, üti az éjfélt, és ez a gyilkosok órája.

– Istenem! Istenem! – mondta Valentine, és lassan végigsimította verejtékező homlokát.

Valóban az óra lassan és szomorúan ütötte az éjfélt. Mintha a bronzkalapács minden egyes ütése a fiatal lány szívét érte volna.

– Valentine – folytatta a gróf –, szedje össze minden erejét, erősítse meg a szívét is, fojtsa el ajkán a sikoltást, tettessen alvást, s akkor majd meglátja, meglátja!

Valentine megragadta a gróf kezét.

– Úgy rémlik, neszt hallok – mondta –, távozzék!

– Isten önnel, vagy inkább: a viszontlátásra – válaszolta a gróf.

És olyan szomorú s apai mosollyal, hogy a fiatal lány szíve csordultig telt hálával, a gróf lábujjhegyen visszament a könyvszekrény ajtajáig.

De mielőtt magára csukta volna az ajtót, még hátrafordult:

– Egyetlen mozdulatot se, egyetlen szót se, hadd higgye a gyilkos, hogy alszik, mert különben megöli önt, mielőtt időm lehetne segítségére sietni.

E borzasztó parancs után a gróf eltűnt az ajtó mögött, amely nesztelenül becsukódott utána.

4

Locusta [79]

Valentine egyedül maradt. A Saint-Philippe du Roule toronyórája után kissé késve ütötte el az éjfélt különböző időközökben két másik óra. Azután, holmi távoli kocsizörgéstől eltekintve, csend uralkodott.

Valentine minden figyelme a szobában levő faliórára irányult, amelynek mutatója a másodpercet is jelezte.

Számolni kezdte a másodperceket, és rájött, hogy szíve kétszer olyan gyorsan ver. De azért még mindig kételkedett. Az ártatlan Valentine nem tudta elképzelni, hogy valaki az ő halálát kívánhatná. Ugyan miért? Miféle szándékból? Mi rosszat tehetett, ami ellenségévé tett volna valakit?

Attól nem félt, hogy el talál aludni.

Ébren tartotta egy gondolat, az a szörnyű gondolat, hogy van a világon valaki, aki az ő életére tört, és aki még továbbra is azon lesz, hogy meggyilkolja.

Hátha most az a valaki kifogy a türelméből, mert látja, hogy méreggel nem ér célt, és mint ahogy Monte Cristo mondta, fegyverhez folyamodik! És ha a grófnak nem lenne már ideje segíteni rajta! Hátha ütött az utolsó órája! Ha nem látja soha többé Morrelt!

E gondolatra Valentine elsápadt, és egész testét hideg verejték öntötte el. Már-már meg akarta ragadni a csengőzsinórt, hogy segítséget hívjon.

De ebben a pillanatban a könyvszekrény ajtaján keresztül mintha megpillantotta volna a gróf felcsillanó szemét, s ez a szem kissé reánehezedett lelkére, és ha csak rágondolt is, olyan szégyenkezés fogta el, hogy azon tűnődött, vajon a hála érzése legyűri-e majd valaha is a gróf barátságának kínos tapintatlanságát.

Húsz perc, húsz örökkévaló perc telt el így, azután még tíz perc. Végre a falióra, amely egy másodpercet sietett, egyet kongatott érces hangján.

Ugyanakkor a könyvszekrény felől halk kaparászás adta tudtul Valentine-nek, hogy a gróf őrködik, és kéri, hogy ő is legyen résen.

És a túlsó oldalról, vagyis Édouard szobája felől valóban mintha megreccsent volna a padló. Valentine fülelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A kilincs megcsikordult, és az ajtó megfordult a sarkain.

Valentine eddig a könyökére támaszkodott, és már éppen csak annyi ideje maradt, hogy visszafeküdjék ágyára, és szemét karja mögé rejtse.

Azután reszketve, izgatottan, valami legyőzhetetlen félelemtől dobogó szívvel várakozott.

Valaki közeledett az ágyához, és gyengén félrelibbentette a függönyt.

Valentine összeszedte minden erejét, és halkan, egyenletesen lélegzett, mint aki nyugodtan alszik.

– Valentine! – szólalt meg egészen halkan egy hang.

A fiatal lány szíve mélyéig megborzadt, de nem válaszolt.

– Valentine! – ismételte ugyanaz a hang.

Ismét csend: Valentine szentül megfogadta, hogy nem ébred fel.

Most teljes lett a csend.

Valentine csak azt az alig hallható neszt fogta fel, amelyet egy folyadék pohárba való csepegtetése okoz. Azt a poharat az imént ürítette ki.

Ekkor kinyújtott karja védelme alatt félig kinyitotta a szemét.

Megpillantott egy fehér hálóköpenyben levő nőt amint éppen néhány csepp folyadékot önt az ő poharába valami kis üvegből.

E rövid pillanat alatt Valentine talán visszatartotta a lélegzetét az is meglehet, hogy kissé megmozdult, mert a nő nyugtalanul megállt, az ágy fölé hajolt, hogy jobban lássa, csakugyan alszik-e a lány: a nő Villefort-né volt.

Valentine-t olyan reszketés fogta el, mikor felismerte mostohaanyját, hogy még az ágy is megmozdult alatta.

Villefort-né a fal mellé húzódott, és az ágy függönye mögött lapulva, némán, nagy figyelemmel leste Valentine minden legcsekélyebb mozdulatát.

A fiatal lánynak eszébe jutottak Monte Cristo rettenetes szavai. Úgy látta, mintha a nő egyik kezében a kis üveg, a másikban pedig valami hosszú, élesre fent kés villanna meg. Valentine segítségül hívta minden akaratát, erőnek erejével behunyta a szemét. De legfélénkebb érzékszervünknek ez a mozdulata, amely rendszerint olyan egyszerűen megy, ebben a pillanatban csaknem tehetetlennek tűnt fel, Valentine-en annyira erőt vett a mohó kíváncsiság, hogy ismét kinyissa a szemét, és megtudja az igazat.

Villefort-né most már megnyugodott, mert látta, hogy Valentine szabályosan lélegzik, tehát mélyen alszik. Ismét kinyújtotta a karját, és az ágy fejénél összehúzott függönyöktől továbbra is félig eltakarva, a maradék folyadékot a kis üvegből mind beleöntötte Valentine poharába.

Utána eltávozott, de távozását Valentine-nek a legkisebb nesz sem adta hírül.

Látta eltűnni az asszony karját, mást nem vett észre: ennek a huszonöt esztendős, szép fiatalasszonynak üde, gömbölyű karját, amely a halált öntötte az ő poharába.

Lehetetlenség kifejezni, mit érzett Valentine a másfél perc alatt, amíg Villefort-né a betegszobában időzött.

A könyvszekrény felől hallatszó kaparászás magához térítette a lányt kábulatából, amely már-már dermedtségnek is beillett volna.

Erőszakkal emelte fel a fejét.

Az ajtó ismét nesztelen gördüléssel nyílt ki, és újra megjelent Monte Cristo.

– No, hát kételkedik még? – kérdezte a gróf.

– Ó, istenem – mormogta a fiatal lány.

– Látta?

– Fájdalom, láttam.

– Felismerte?

Valentine felnyögött.

– Felismertem – válaszolta – de nem tudom elhinni.

– Tehát inkább meghal, és halálba kergeti Maximilient!

– Istenem! Istenem! – ismételte a lány szinte megzavarodva. – Nem mehetnék-e el a házból, nem menekülhetnék innen?

– Valentine, az a kéz, amely üldözi, eléri önt mindenütt: arannyal megvesztegeti az ön cselédeit, és utoléri a halál, bármilyen alakban is, a vízben, amelyet a forrásból iszik, a gyümölcsben, amelyet maga szakít le a fáról.

– De hiszen azt mondta, hogy nagyapám már jó előre megvédett a méreg hatása ellen.

– Egy méreg ellen, s csak kis mennyiségű méreg ellen. De más mérget adhatnak, vagy felemelhetik az adagot.

Kezébe fogta a poharat, és megnedvesítette az ajkát.

– Látja – mondta –, már meg is történt. Most már nem brucinnal akarják megmérgezni, hanem valami egyszerű kábítószerrel. Fölismerem az alkohol ízét, amelyben feloldották. Ha megitta volna ezt az italt, amelyet Villefort-né a poharába öntött, Valentine, Valentine, már nem is élne!

– De istenem! – kiáltott fel a lány. – Hát miért üldöz ennyire?

– Ön olyan szelíd, olyan jó, annyira nem tud rosszat feltételezni senkiről, hogy ezt sem érti meg, Valentine?

– Nem – felelte a fiatal lány. – Soha életemben nem vétettem neki.

– De ön gazdag, Valentine, önnek kétszázezer frank életjáradéka van, és ezt a kétszázezer frank járadékot az ő fia elől vette el.

– Hogy érti ezt? Hiszen a vagyonom nem tőle származik, hanem a nagyszüleimtől örököltem.

– Ez bizonyos, és lám, ezért kellett meghalnia Saint-Méran úrnak és feleségének: hogy ön örökölje a vagyonukat. És ugyanezért ítélte halálra Noirtier urat is attól a naptól fogva, hogy önre hagyta az örökségét. És ezért lett volna most önön a sor, hogy meghaljon, Valentine: a cél, hogy mindent az édesapja örököljön, és hogy az ön öccse, mint egyetlen gyerek, apja örököse lehessen.

– Édouard! Szegény gyerek! Hát mindez a bűntett őmiatta történt?

– No, csakhogy megérti!

– Ó, istenem! Csak ne szálljon majd vissza az ő fejére!

– Ön igazán angyal, Valentine!

– De arról már lemondtak, ugye, hogy nagyapámat megöljék?

– Úgy gondolták, hogy ha ön meghal, és ha csak kitagadásra nem kerül sor, az örökség természetesen az öccsét illeti, és arra is gondoltak, hogy végül is fölöslegessé válik a bűntett, tehát elkövetése kétszeres veszedelmet jelentene.

– Hogyan teremhetett meg egy asszony fejében ilyen borzalmas terv? Ó, istenem! istenem!

– Jusson csak eszébe Perugia, a postafogadó kis lugasa, a barna köpenyes férfi, akit az ön mostohaanyja az aqua-tofanáról faggatott: hát bizony ettől az időtől kezdve érlelődött agyában ez a pokoli terv.

– Uram! – kiáltott fel a szelíd lány, és zokogásra fakadt. – Látom már, hogy ha így áll a dolog, akkor én halálfia vagyok.

– Nem, Valentine, nem, mert én előre láttam mindezt a cselszövést. Nem, mert legyőztük ellenségünket, hiszen lelepleztük. Nem, élni fog, Valentine, élni fog, hogy szeressen, és hogy szeressék, élni fog, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen egy nemes szívet. De ahhoz hogy élhessen, Valentine, feltétlenül meg kell bíznia bennem.

– Rendelkezzék velem, uram, mit tegyek?

– Vak engedelmességgel be kell vennie mindent, amit adok.

– Isten a tanúm, hogy ha nem volna senkim, sokkal szívesebben meghalnék! – kiáltott fel Valentine.

– Nem szabad megbíznia senkiben még az édesapjában sem.

– De apám csak nincs benne ebben a borzasztó cselszövésben, uram? – kérdezte Valentine összetett kézzel.

– Nincs, de azért apjának, a vádakban jártas jogtudósnak feltétlenül gyanítania kell, hogy a házában előfordult halálesetek nem egészen természetesek. Édesapja kötelessége lett volna, hogy őrködjék ön felett, ebben az órában is neki kellene az én helyemen lennie, neki kellett volna e pohár tartalmát kiöntenie, és az ő kötelessége lett volna a gyilkos kézrekerítése is. Szörnyeteget a szörnyeteg ellen – mormogta, és a mondatot egészen hangosan fejezte be.

– Uram – mondta Valentine –, mindent megteszek, hogy élhessek, mert két lény van a világon, aki halálosan szeret engem: nagyapám és Maximilien.

– Őrködöm majd felettük is, ahogy ön felett is őrködtem.

– Rendelkezzék hát velem, uram – mondta Valentine. És halkan hozzátette: – Ó, istenem! Istenem! Mi fog még velem történni?

– Bármi történik is önnel, Valentine, ne ijedjen meg. Ne féljen még akkor sem, ha elveszíti látását, hallását, tapintását, vagy ha fájdalmai vannak. Ne féljen, ha arra ébred fel, hogy nem tudja, hol van, még akkor sem, ha netán sírboltban vagy koporsóba zárva ébredne fel. Rögtön szedje össze magát, és arra gondoljon: „Ebben a pillanatban egy jó barát, egy apa őrködik fölöttem olyan ember, aki Maximilien boldogságát és az én boldogságomat akarja!”

– Ó, jaj! Micsoda szörnyű gondolat!

– Valentine, inkább feljelenti a mostohaanyját?

– Inkább százszor meghalok! Igen, igen, meghalok!

– Nem, dehogy hal meg, és ígérje meg, hogy akármi éri, nem esik kétségbe, hanem reménykedik.

– Maximilienre fogok gondolni.

– Ön az én jó kislányom, Valentine. Csakis én tudom megmenteni önt, és meg is mentem.

Valentine a rémület tetőfokán összetette a kezét (úgy érezte itt az ideje, hogy Istenhez fohászkodjon erőért), felült s imádkozni kezdett, összefüggéstelen szavakat mormolt, és nem gondolt arra, hogy fehér vállát nem borítja egyéb, mint hosszú hajfürtjei, és hogy hálóköntöse finom csipkéje alól még a szíve dobbanása is meglátszik.

A gróf gyöngéden a fiatal lány karjára tette a kezét, nyakig beburkolta bársony paplanába, és apai mosollyal mondta:

– Kislányom, higgyen az én odaadásomban, mint ahogy hisz Isten jóságában és Maximilien szerelmében.

Valentine hálás tekintetet vetett reá, és olyan engedelmes volt, mint egy gyermek.

A gróf ekkor elővette mellénye zsebéből a smaragd szelencét, levette aranyfedelét, és Valentine jobb kezébe egy borsó nagyságú, kerek kis pasztillát hullatott.

Valentine megfogta a másik kezével, és figyelmesen nézett a grófra: a rettenthetetlen pártfogó arcán valami felséges ragyogás és isteni hatalom fénye lobogott. Nyilvánvaló volt, hogy Valentine pillantása kérdést rejtett magában.

– Igen – felelte a gróf erre a kérdésre.

Valentine szájába vette a pasztillát és lenyelte.

– Most pedig a viszontlátásra, gyermekem – mondta a gróf –, megkísérlem az alvást, mert az ön élete már meg van mentve.

– Csak menjen – mondta Valentine –, ígérem, hogy bármi történjék velem, nem fogok félni.

Monte Cristo hosszan elnézte a lányt, aki lassan-lassan elaludt annak az altatónak a hatására, amelyet a gróf adott neki.

Akkor a gróf fogta a poharat, háromnegyed részét a kandallóba loccsantotta, hadd higgyék, hogy az ital hiányzó részét Valentine itta meg, azután visszatette az éjjeli asztalkára, majd a könyvszekrény ajtajához érve eltűnt, de előbb még egy végső pillantást vetett Valentine felé, aki az Úr lábánál fekvő angyal bizalmával és ártatlanságával aludt.

5

Valentine

Az éjjeli mécses még mindig égett Valentine kandallóján, de már a víz színén úszkáló utolsó olajcseppeket fogyasztotta. Vörhenyesre festette az alabástrom gömböt, és az élénken fel-fellobbanó láng már végsőket pislákolt. Ez olyan volt az élettelen tárgyak világában, mint a szegény emberi teremtményeknél a haldoklás. A fiatal lány fehér függönyére és takarójára ködös fényt vetett valami halk és szomorú derengés.

Az utcán elült minden zaj, s a csend odabent ijesztővé vált.

Az Édouard szobájába vezető ajtó egyszerre csak ismét kinyílt, és az ajtóval szemközt levő tükörben megjelent az a fej, amelyet már láttunk: Villefort-né jött be; meg akarta nézni, milyen hatása volt a méregnek.

A küszöbön megállt, figyelte az egyedüli neszt, amely e szinte halottnak tetsző szobában hallható volt, az éjjeli lámpa sercegését, aztán halkan az éjjeli asztalkához lépett, hogy meggyőződjék róla, üres-e Valentine pohara.

Mint már említettük, a pohárban maradt még egy kis ital.

Villefort-né fogta a poharat, a maradék folyadékot a hamuba öntötte, a hamut jól elkeverte, hogy a folyadék jobban beszívódjék, a poharat gondosan kiöblítette, saját zsebkendőjével ki is törülte, majd visszatette az éjjeli asztalkára.

Ha valaki tekintetével követhette volna, mi történik a szoba belsejében, láthatta volna, hogy Villefort-né tétovázik, megnézze-e Valentine-t, és odamenjen-e az ágyához.

Ez a sejtelmes félhomály, ez a csend, az éjszakának ez a borzasztó költészete bizonyára belévegyült saját lelkiismerete rémítő poézisébe: a méregkeverő asszony félt szembenézni saját művével.

Végül azonban mégiscsak rászánta magát, félrevonta a függönyt, és az ágy támlájára támaszkodva Valentine-re tekintett. A fiatal lány nem lélegzett, félig nyílt fogsora közül nem röppent ki a leheletnek már az a paránya sem, amely elárulta volna, hogy él. Elfehéredett ajka már nem remegett, szemét kékes karika vette körül, s ez mintha behatolt volna a bőre alá is, szemhéja duzzadtnak látszott, és hosszú, fekete szempillája viaszszerűen sápadt bőrére vetette árnyékát.

Villefort-né elnézte ezt a mozdulatlanságában is ékesszóló arcot. Hirtelen nekibátorodott, felemelte a paplant, és rátette kezét a fiatal lány szívére.

A szív nem vert, jéghideg volt.

Saját ujjainak lüktetését érezte: borzadva rántotta vissza a kezét.

Valentine karja lelógott az ágyról: ez a kar a válltól a könyökhajlatig olyan formás volt, mintha Germain Pillon valamelyik Gráciájáról mintázták volna. De alsókarját elformátlanította kissé valamilyen görcsös zsugorodás, és tiszta vonalú csuklója kissé mereven, szétterjesztett ujjakkal támaszkodott a mahagónifa asztalkára.

A körömágy egészen kékes színt öltött.

Villefort-né már nem kételkedett: mindennek vége volt, a szörnyű mű utolsó feladata végre befejeződött.

A méregkeverő asszonynak nem volt több tennivalója ebben a szobában. Olyan óvatosan hátrált kifelé, hogy látni való volt: még a szőnyegen hangzó lépteinek tompa zaját is sokallja. De még távoztában is félrevonva tartotta az ágy függönyét, és nem tudta levenni szemét a halál látványáról, amely erősen vonzotta, hiszen a halál nem rongálta szét, csak mozdulatlanná tette ezt a testet, s így csak titokzatos maradt, de nem hatott kellemetlenül.

Teltek a percek. Villefort-né nem tudta elengedni a függönyt, amelyet szemfödélként tartott Valentine feje fölött. Lefizette ábrándjai adóját: a bűntett ábrándját lelkifurdalás követte.

Ebben a pillanatban hangosan kezdett sercegni az éjjeli mécses.

Villefort-né e zaj hallatára összerezzent, és elengedte a függönyt. A mécses fénye kilobbant, és a szoba mélységes sötétségbe borult.

E sötétségben a falióra fél ötöt kongatott.

A méregkeverő asszony megrémült az óra ütésétől, tapogatva ment az ajtóhoz, és félelmében verejtékező homlokkal vánszorgott vissza a szobájába.

A sötétség még két óra hosszat tartott.

Lassacskán azonban sápadt reggeli fény lopakodott a szobába, az ablakredők csíkjain keresztülszűrődve. Hamarosan azután egyre világosabb lett, s a tárgyak és testek visszanyerték színüket és alakjukat.

Ebben a pillanatban felhangzott az ápolónő köhögése a lépcsőről. Az asszony tálcával a kezében belépett Valentine szobájába.

Az édesapa vagy a szerelmes első tekintetre meglátta volna, hogy Valentine meghalt. Ám ez a fizetett asszony abban a hitben volt, hogy Valentine csak alszik.

– Jól van – mondta magában, és az éjjeli asztalkához lépett –, az orvosság egy részét kiitta, hiszen a pohár kétharmad részig üres.

Aztán a kandallóhoz ment, felélesztette a tüzet, leült karosszékébe, és noha most kelt fel az ágyból, Valentine álmát felhasználva, újra elbóbiskolt néhány percre.

Csak arra ébredt fel, hogy az óra nyolcat üt.

Most már kissé elcsodálkozott, amiért a lány olyan kitartóan alszik, meg is ijedt az ágyról lecsüngő karja miatt, s mivel az alvó lány még mindig nem ébredezett, az ágyhoz lépett, és csak akkor vette észre hogy a lány ajka hideg, és keble már teljesen jéggé dermedt.

Fel akarta tenni a lecsüngő kart az ágyra, de ez a kar csak azzal a rémítő merevséggel engedett, amely már nem csalhatta meg a betegápoló szemét.

Rettentő sikoltásba tört ki.

Az ajtóhoz szaladt.

– Segítség! – kiáltotta. – Segítség!

– Mi történt? – válaszolt a lépcső aljáról d'Avrigny hangja.

Ebben az órában szokott fellátogatni ide az orvos.

– Miért kiált segítségért? – kiabált Villefort, és kirohant dolgozószobájából. – Doktor, ön is hallotta, hogy segítségért kiáltanak?

– Hogyne hallottam volni. Menjünk csak fel gyorsan Valentinehez – válaszolta d'Avrigny.

De még mielőtt az orvos meg az apa beléptek volna, benyomult oda a személyzet, amelynek tagjai ugyanazon az emeleten, a szobákban vagy a folyosókon tartózkodtak. Mikor látták, hogy Valentine halotthalvány, és mozdulatlanul fekszik, kétségbeesetten, szinte magukon kívül emelgették égnek a kezüket.

– Hívják ide Villefort-né asszonyt! Költsék fel Villefort-nét! – kiáltott a királyi ügyész az ajtóból, mintha nem mert volna belépni a szobába.

A cselédek azonban nem válaszoltak, csak d'Avrignyra figyeltek, aki a szobába érve Valentine-hez futott, és karjaiba kapta.

– Hát ez is!... – mormogta, és visszafektette az ágyra. – Istenem, Istenem, mikor elégeled már meg?

Villefort berohant a szobába.

– Mit beszél, az isten szerelmére? – kiáltott, és két karját az égre tárta. – Doktor!... Doktor!...

– Azt mondom, hogy Valentine meghalt! – válaszolta d'Avrigny ünnepélyesen, de ebben az ünnepélyes hangban volt valami fenyegető is.

Villefort úr összerogyott, mintha kettétört volna a lába, és feje Valentine ágyára hanyatlott.

Az orvos szavaira, az apa kiáltására a cselédek kétségbeesve, átkozódva menekültek. Hallani lehetett, amint gyors léptekkel végigfutnak a lépcsőn meg a folyosókon, utána az udvaron hangzott végig a nagy futkosás, majd kihalt minden zaj: az elátkozott házat egytől egyig valamennyien elhagyták.

Víllefort-né reggeli pongyoláját hevenyében magára kapva nyitott be az ajtón. Egy pillanatig állva maradt a küszöbön, mintha a jelenlevőket akarta volna kikérdezni, majd néhány könnycseppet hívott segítségül.

Hirtelen előrelépett vagy inkább ugrott, és karját az asztal felé nyújtotta.

Éppen meglátta d'Avrignyt, amint kíváncsian az éjjeliszekrény fölé hajlik kezébe veszi a poharat, amelyet Villefort-né az éjszaka teljesen kiürített.

A pohár egyharmadáig telve volt valami folyadékkal, éppen úgy, mint mielőtt a maradékot a hamuba loccsantotta.

Ha Valentine szelleme jelent volna meg a méregkeverő asszony előtt, talán nem rémült volna így meg tőle.

Az italnak ugyanolyan színe is volt, mint annak, amelyet ő öntött Valentine poharába, és amelyet Valentine kiivott. Ez a méreg nem tévesztheti meg d'Avrigny urat, aki most is figyelmesen vizsgálja: csoda ez, Isten műve azért, hogy a gyilkos minden óvatossága ellenére is maradjon a bűntettnek nyoma, bizonyítéka, árulója.

Mialatt Villefort-né a rémület eleven szobra gyanánt mozdulatlanul állt, míg Villefort, fejét a halottas ágy takarójába rejtve se nem látott, se nem hallott semmit abból, ami körülötte történik, d'Avrigny úr az ablakhoz lépett, hogy jobban lássa a pohár tartalmát, és hogy ujja hegyére cseppentve megkóstolja.

– Ó! – mormogta. – Ez már nem brucin. Hát lássuk, hogy micsoda.

Az egyik szekrényhez lépett, amelyet patikának rendeztek be, és ezüst rekeszéből kis salétromsavas üveget vett elő, néhány cseppet öntött belőle az opálszínű folyadékba, amely azonnal vérvörössé változott.

– Szörnyű! – kiáltott fel d'Avrigny az igazságot feltáró bíró borzalmával és a problémát megoldó tudós örömével.

Villefort-né egyszer csak megfordult maga körül. Szeme lángban égett, aztán e láng kihunyt. Tántorogva kereste az ajtót és eltűnt.

Egy perc múlva a másik szobából egy földre zuhant test zaja hallatszott be.

De senki sem törődött vele. Az ápolónő azzal volt elfoglalva, hogy a vegytani vizsgálatot figyelje, Villefort pedig még mindig ájultan feküdt.

Csupán d'Avrigny úr követte szemével Villefort-nét, és csak ő figyelte meg gyors távozását.

Felemelte Valentine szobájának ajtófüggönyét, és az Édouard szobája után következő teremben, Villefort-né szobájában meglátta mozdulatlanul a földön feküdni az asszonyt.

– Menjen, segítsen Villefort-né asszonynak – mondta az ápolónőnek. – A hölgy rosszul lett.

– De hát Valentine kisasszony?... – hebegett az ápolónő.

– Valentine kisasszony már nem szorul segítségre – jelentette ki d'Avrigny –, hiszen Valentine kisasszony meghalt.

– Meghalt! Meghalt! – sóhajtott fel Villefort a fájdalom tetőfokán, amely annál szívettépőbb volt, mivel a bronzszívű ember számára új, ismeretlen, soha nem tapasztalt érzést jelentett.

– Meghalt! Azt mondta? – kérdezte egy harmadik hang. – Ki mondta, hogy Valentine meghalt?

A két férfi hátrafordult, és az ajtóban megpillantotta Morrelt sápadtan, kétségbeesetten s a fájdalomtól eltorzult arccal.

Elmondjuk, hogy mi történt:

Morrel a megszokott órában, a Noirtier-hoz vezető kiskapun át jött be.

A kapu, szokás ellenére, nyitva állt, nem kellett hát csengetnie, csak bejött.

Az előcsarnokban várakozott egy darabig, hívta a szolgákat, hogy vezessék fel az öreg Noirtier úrhoz.

De hívására senki sem válaszolt. Mint tudjuk, a cselédek valamennyien elhagyták a házat.

Morrelnek aznap semmi különösebb oka sem volt a nyugtalankodásra: Monte Cristo megígérte, hogy Valentine élni fog, és ez az ígéret mindmostanáig valóra is vált. A gróf minden este jó híreket vitt neki, s ezeket a híreket másnap Noirtier maga is megerősítette.

Ez a magány azonban mégis feltűnt neki. Még egyet kiáltott, harmadszor is hívta a cselédeket, de semmi választ nem kapott.

Akkor elhatározta, hogy felmegy.

Noirtier ajtaja, mint a többi ajtó is, nyitva volt.

Először az aggastyánt pillantotta meg karosszékében, megszokott helyén. Kitágult szeme valami belső rémületről tanúskodott, s azt még az arcán elömlő különös sápadtság is megerősítette.

– Hogy érzi magát, Noirtier úr? – kérdezte a fiatalember, és szíve összeszorult.

– Jól! – válaszolta az aggastyán szemével hunyorogva.

Arca azonban nyugtalanságot árult el.

– Ön tépelődik – folytatta Morrel –, szüksége van valamire. Hívjak be valakit?

– Igen – intette Noirtier.

Morrel megrántotta a csengő zsinórját. De azt ugyan rángathatta, senki sem jelentkezett. Noirtier felé fordult. Az öregember arcán egyre jobban úrrá lett a sápadtság és az aggodalom.

– Istenem! Istenem! – mondta Morrel. – De hát miért nem jön be senki? Beteg valaki a házban?

Noirtier szeme majd kiugrott a helyéről.

– De hát mi történt? – folytatta Morrel. – Egészen megijeszt. Valentine! Valentine!...

– Igen! Igen! – jelezte Noirtier.

Maximilien beszélni akart, de torkán akadt a szó. Megtántorodott és a faburkolatba kapaszkodott.

Kisvártatva az ajtóra mutatott.

– Igen, igen, igen! – folytatta az aggastyán.

Maximilien végigrohant a kis lépcsőn, amelyen két ugrással átszáguldott. Noirtier még így is szinte ezt kiáltotta tekintetével:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A fiatalember egy perc alatt végigrontott egy sereg szobán, amely mind éppolyan üres volt, mint a ház többi része, végre elérkezett Valentine szobájáig.

Nem kellett benyitnia, az ajtó tárva-nyitva állott.

Legelőször hangos zokogás ütötte meg a fülét. Mint valami felhőn keresztül, egy sötét alakot pillantott meg térdelve és beletemetkezve a fehér takarókba. A félelem, a halálos rémület odaszegezte a küszöbhöz.

Akkor hallotta meg a hangot, amely így szólt:

– Valentine meghalt!

És hallott egy második hangot is, amely visszhangként ismételte:

– Meghalt! Meghalt!

6

Maximilien

Villefort szinte szégyenkezve kelt fel, amiért rajtakapták ilyen fájdalomkitörésen.

Borzasztó hivatása, amelyet immár huszonöt esztendeje gyakorolt, már egészen átalakította emberi mivoltát.

Egy pillanatig zavaros tekintettel meredt Morrelre.

– Kicsoda ön, uram? – kérdezte. – Kicsoda ön, hogy elfelejti, nem lehet így belépni egy olyan házba, ahol a halál lakik? Távozzék, uram, távozzék!

De Morrel nem mozdult. Nem tudta levenni tekintetét a rendetlen ágyról és a benne fekvő halotthalvány arcról.

– Távozzék, nem hallotta? – kiáltotta Villefort, d'Avrigny pedig mellé lépett, hogy kivezesse Morrelt.

A fiatalember zavaros tekintettel meredt a halottra, a két férfira, az egész szobára, egy percig mintha habozott volna, beszélni akart, de mivel nem talált szavakat, noha egész sereg végzetes gondolat gomolygott agyában, hirtelen visszafordult, és kezével a hajába túrt.

Villefort meg d'Avrigny egy percre megfeledkeztek saját bajukról, összenéztek és szemmel követték a távozót, mintha azt mondták volna tekintetükkel:

– Ez őrült!

De még öt perc sem telt el, megreccsent a lépcső valami nehéz súly terhe alatt, és meglátták Morrelt, amint emberfölötti erőfeszítéssel, karjában emelve cipeli Noirtier karosszékét, és az öregembert felhozza az emeletre.

Amint Morrel felért a lépcsőn, letette a karosszéket a földre, és gyorsan odagördítette Valentine szobájához.

Ehhez a művelethez olyan erőfeszítésre volt szükség, amelyet csak a fiatalember szinte őrjöngő izgatottsága hozhatott létre.

De mindennél szörnyűbb látványt nyújtott Noirtier arca, mikor Morrel Valentine ágya felé gördítette székét. Ezen az arcon csak úgy világított az értelem, de érzéseit minden más helyett csak a szeme tudta kifejezni.

Villefort rémülten látta az aggastyán sápadt arcát, lángoló tekintetét.

Valahányszor csak érintkezett apjával, mindig valami borzasztó dolog történt.

– Nézze meg, mit tettek vele! – kiáltott Morrel, és egyik kezével még a hordozószék hátának támaszkodott, a másikkal Valentine-re mutatott. – Nézze, apám, nézze!

Villefort hátrált egy lépést, és csodálkozva nézett a fiatalemberre, akit alig ismert, aki azonban Noirtier-t apjának nevezte.

Ebben a pillanatban mintha az öregember egész lelke a szemében lakozott volna. Szeme véres volt, majd kidagadtak nyakerei, arca szederjes lett, mint az epileptikusoknak, aztán a vér elfutotta a nyakát, arcát és halántékát. E belső kitöréshez csak a kiáltás hiányzott.

Ez a kiáltás úgyszólván minden pórusán kitört, ijesztő volt némaságában, szívettépő ebben a nagy csendben.

D'Avrigny az aggastyánhoz sietett, és erős csillapítószert szagoltatott vele.

– Uram! – kiáltotta Morrel, és megragadta a béna öregember kezét. – Azt kérdezik tőlem, ki vagyok, és mi jogon vagyok itt. Ó, ön tudja, mondja hát meg, mondja meg!

A fiatalember hangja zokogásba fulladt.

Az aggastyán lélegzete kapkodó volt, és meg-megrázta egész mellét. Szinte olyan volt, mintha a halállal vívódók izgalma érte volna utol.

Végre könny szökött Noirtier szemébe. Szerencsésebb volt, mint a fiatalember, aki könny nélkül zokogott. Mivel fejét nem tudta lehajtani, csak a szeme záródott le.

– Mondja meg – folytatta Morrel szívet facsaró hangon – mondja meg, hogy a jegyese voltam! Mondja meg, hogy ő volt az én nemes lelkű menyasszonyom, egyetlen szerelmem ezen a világon! Mondja meg, mondja meg, mondja meg, hogy ez a holttest az enyém!

És a fiatalember valami nagy erő összeroppanásának szörnyű látványaként lezuhant az ágy lábához, és ujjaival görcsösen belekapaszkodott.

Ez a fájdalom olyan szívbe markoló volt, hogy d'Avrigny elfordult, ne lássák könnyeit, és Villefort nem kért semmi további magyarázatot, hanem kezet nyújtott a fiatalembernek. Pusztán az a delejes érzés késztette, amely közelebb visz bennünket azokhoz, akik a mi halottunkat siratják.

De Morrel nem látott semmit.

Kezében tartotta Valentine fagyos kezét, és ordítozva szaggatta fogával a takarót, de sírni nem tudott.

Jó ideig nem hallatszott más a szobában, csak zokogás, átkozódás és imádság. De még ezeken is áthallatszott valami: az a rekedtes és szakadozott hörgés, amely minden lélegzetvételkor mintha egy-egy darabka életet is kiszakított volna Noirtier melléből.

Végül is Villefort lett leghamarabb ura önmagának. Néhány percre úgyszólván átadta helyét Maximiliennek, és most ő szólalt meg elsőnek.

– Uram – mondta Maximiliennek –, ön azt mondja, hogy szerette Valentine-t, a vőlegénye volt, de én semmit sem tudtam erről a szerelemről, semmit sem tudtam az önök jegyességéről. És most én az apa, mégis megbocsátok önnek, mert látom, hogy fájdalma nagy, szívből jövő, igaz. Egyébként az én fájdalmam is sokkal mélyebb, semhogy haragnak adhatna helyet a szívemben. De, mint látja, az imádott angyal eltávozott a földről: most már nincs szüksége az emberek imádatára, hiszen ebben az órában ő már az Úr színe előtt imádkozik. Vegyen tehát búcsút, uram, a szomorú porhüvelytől, amelyet ő itt feledett közöttünk. Fogja meg utoljára azt a kezet, amely után annyira vágyott, és váljon meg tőle örökre. Valentinenek most már csak papra van szüksége, aki beszentelje.

– Téved, uram – kiáltott fel Morrel féltérdre emelkedve, mert szívében minden eddiginél élesebb lett a fájdalom. – Téved: Valentine-nek nemcsak papra van szüksége, hanem bosszúállóra is, amiért így kellett meghalnia. Villefort úr, hívassa csak el a papot, a bosszúálló pedig majd én leszek!

– Hogy érti ezt, uram? – mormogta Villefort, és megborzongott Morrel őrjöngésének újabb kitörésére.

– Úgy értem – folytatta Morrel –, hogy önben két ember lakozik, uram. Az apa eleget sírt. Most kezdje el hivatásának gyakorlását a királyi ügyész.

Noirtier szeme szikrázott, d'Avrigny pedig közelebb jött.

– Uram – folytatta a fiatalember, és tekintetével a jelenlevők megnyilvánuló érzéseit figyelte –, tudom, mit beszélek, és önök valamennyien éppolyan jól tudják, mit akarok mondani. Valentine-t meggyilkolták!

Villefort lehajtotta a fejét, d'Avrigny még közelebb lépett, Noirtier pedig igent jelzett a szemével.

– Uram – folytatta Morrel –, manapság nem lehet csak úgy eltenni láb alól egy emberi lényt, hogy számot ne kellene adnia, hogyan halt meg, még akkor sem, ha az illető nem olyan fiatal, nem olyan szép és nem olyan imádni való, mint Valentine volt. Nézze, királyi ügyész úr – tette hozzá Morrel egyre növekvő hevességgel –, itt nincs kegyelem! Bejelentem önnek a büntettet, tessék kinyomozni a gyilkost!

Villefort-ra szegezte könyörtelen szemét. Az ügyész pedig hol Noirtier-ra, hol d'Avrignyra vetette könyörgő pillantását.

De Villefort nem talált segítséget apjában vagy az orvosban, azok éppolyan kérlelhetetlen tekintettel néztek rá, mint Morrel.

– Igen! – intett az aggastyán.

– Természetesen! – mondta d'Avrigny.

– Uram – válaszolta Villefort, és megkísérelt harcolni e hármas akarat és a saját indulata ellen –, uram, ön téved, az én házamban nem követhetnek el bűntettet. A végzet üldöz. Isten által rám rótt újabb megpróbáltatás ez. Borzasztó még csak elgondolni is, hogy itt gyilkos lehetne!

Noirtier szeme villámokat szórt, d'Avrigny szóra nyitotta a száját.

Morrel azonban kinyújtotta a karját, és csendet parancsolt.

– Márpedig én azt mondom, hogy itt igenis gyilkolnak! – kiáltott Morrel, és hangja lehalkult, de semmit sem veszített rettenetes hatásából. – Azt mondom, hogy ez már négy hónap óta a negyedik áldozat. Azt mondom, hogy egy ízben, négy nappal ezelőtt, már meg akarták mérgezni Valentine-t, és hogy ez nem sikerült, egyedül csak Noirtier úr gondosságának köszönhető! Azt mondom, hogy most vagy kettős adagot adtak, vagy más természetű mérget, és ezúttal sikerült a gyilkosság! Azt mondom, hogy ön mindezt éppolyan jól tudja, mint én, hiszen a doktor úr jó előre értesítette mindenről úgy is, mint orvos, úgy is, mint jó barát.

– Ó, ön félrebeszél, uram! – felelte Villefort, és hasztalanul próbált kimenekülni ebből az egérfogóból.

– Félrebeszélek! – kiáltott Morrel. – Akkor hát magához d'Avrigny úrhoz fordulok. Kérdezze meg őt, uram, vajon emlékszik-e még azokra a szavakra, amelyeket a kertben mondott önnek, ennek a háznak a kertjében aznap este, amikor Saint-Méranné meghalt, amikor önök ketten, abban a hitben, hogy egyedül vannak, azt a tragikus halálesetet hányták-vetették meg. A végzet, amelyről ön beszél, és Isten, akit igazságtalanul vádol, csupán egy dologról tehetnek, arról, hogy ők teremtették meg Valentine gyilkosát!

Villefort és d'Avrigny összenéztek.

– Igen, igen, emlékezzenek csak vissza – folytatta Morrel. – Azok a szavak, amelyekről önök azt hitték, hogy a csendbe vesznek, mert teljes magányban hangzanak el, az én fülembe jutottak. Annyi bizonyos, hogy nekem magamnak kellett volna feljelentenem az esetet a hatóságnak, mikor láttam Villefort úr bűnös elnézését az övéivel szemben. Akkor most nem volnék cinkosuk a te halálodban, Valentine, mint ahogy így az vagyok! Valentine! Imádott Valentine! A cinkosból azonban bosszúálló lesz. Ez a negyedik gyilkosság nyilvánvaló és szemmel látható, és ha az apád elhagy is, Valentine, én, én, esküszöm, hogy én kinyomozom a gyilkost!

De most, mintha a természet megkönyörült volna ezen az erős szervezeten, amelyet már-már megtört a saját ereje, Morrel utolsó szavai megoldották melle feszültségét: zokogásba tört ki, könnyek, régen várt könnyek ömlöttek a szeméből, a fiatalember elernyedt, és zokogva térdre roskadt Valentine ágya előtt.

Most azután d'Avrignyra került a sor.

– Én pedig csatlakozom Morrel úrhoz – jelentette ki szilárd hangon –, én is igazságot akarok. Mert a szívem összeszorul arra a gondolatra, hogy az én gyáva szolgálatkészségem felbátorította a gyilkost!

– Istenem! Istenem! – mormogta Villefort lesújtva.

Morrel felkapta a fejét, az aggastyánra nézett, és természetfölöttien lángoló szeméből kiolvasta kívánságát.

– Várjanak – mondta –, Noirtier úr beszélni akar.

– Igen – intett Noirtier annál szörnyűbben lángoló szemmel, mivel a szegény, tehetetlen öregnek minden kifejezőereje a szemében gyűlt össze.

– Ön talán tudja, ki a gyilkos? – kérdezte Morrel.

– Igen – felelte Noirtier.

– És segítségünkre lesz? – kiáltott fel a fiatalember. – Hallgassuk csak meg! D'Avrigny úr, hallgassuk meg!

Noirtier fájdalmas mosolyt küldött szemével a szerencsétlen Morrelnek. A szemnek az a gyöngéd mosolya volt ez, amely olyan sokszor tette boldoggá Valentine-t, és egészen le tudta kötni a figyelmét.

Majd, mikor úgyszólván magához szegezte a közbeszóló tekintetét, hirtelen az ajtó felé pillantott.

– Akarja, hogy kimenjek, uram? – kérdezte Morrel fájdalmasan.

– Igen – jelezte Noirtier.

– Ó, jaj! Legyen irgalommal hozzám, uram!

Az aggastyán tekintete azonban kérlelhetetlenül az ajtóra szegeződött.

– De legalább visszajöhetek? – kérdezte Morrel.

– Igen.

– Csak én menjek ki?

– Nem.

– Ki jöjjön ki velem? A királyi ügyész úr?

– Nem.

– A doktor?

– Igen.

– Egyedül akar maradni Villefort úrral?

– Igen.

– De megérti ő, amit ön mond?

– Igen.

– Ó – mondta Villefort csaknem jókedvűen, amiért ez a beszélgetés négyszemközt fog lefolyni. – Legyen nyugodt, nagyon jól megértem az apámat.

És míg ezt az örömnek azzal a kifejezésével mondta, amelyet említettünk, a királyi ügyész mégis a fogát csikorgatta.

D'Avrigny karon fogta Morrelt, és a szomszéd szobába vonta.

A házban most halotti csend lett.

Végre egy negyedóra múlva tántorgó lépések zaja hangzott fel, és Villefort jelent meg a szalon küszöbén, ahol d'Avrigny meg Morrel várakoztak, az egyik mélyen elgondolkozva, a másik pedig az izgalomtól, fuldokolva.

– Jöjjenek – mondta Villefort.

És odavezette őket Noirtier karosszékéhez. Morrel most figyelmesen megnézte Villefort-t.

A királyi ügyész arca ólomszínt öltött, homlokát széles rozsdavörös barázdák szántották végig. Ujjai között ezerfelé tépdesett toll foszlányait szorongatta.

– Uraim – mondta fojtott hangon d'Avrignynak meg Morrelnek –, adják becsületszavukat, hogy ez a szörnyűséges titok köztünk marad!

A két férfi tiltakozó mozdulatot tett.

– Könyörgök, uraim!... – folytatta Villefort.

– De hát a bűnös? – vetette ellen Morrel. – A gyilkos?... A gyilkos?...

– Legyen nyugodt, uram, igazságot szolgáltatunk – jelentette ki Villefort. – Apám felfedte előttem a bűnöst. Apám éppen olyan bosszúra szomjas, mint ön, és apám mégis arra kéri önt, akárcsak én, hogy tartsa titokban a bűntettet. Igaz, apám?

– Igen – intett Noirtier elszántan.

Morrel egy mozdulata irtózást és hitetlenséget árult el.

– Ó! – kiáltott Villefort, és megragadta Maximilient a karjánál. – Ó, uram, ha apám, a leghajthatatlanabb ember a világon, ezt kéri öntől, akkor bizonyos lehet benne, hogy Valentine halálát iszonyúan megbosszuljuk. Igaz, apám?

Az aggastyán igent intett.

Villefort pedig folytatta:

– Apám jól ismer engem, és a szavamat adtam neki. Nyugodjanak hát meg, uraim. Három napot kérek mindössze, ez kevesebb, mint amennyit a törvény követelne önöktől, és három napon belül olyan bosszút állok gyermekem gyilkosán, hogy még a legközönyösebb emberek is bele fognak remegni. Ugye, apám?

E szavak után a fogait csikorgatta, és megrázta az aggastyán merev kezét.

– Megtartják ígéretüket, Noirtier úr? – kérdezte Morrel, d'Avrigny tekintete ugyanezt a kérdést fejezte ki.

– Igen – intette Noirtier, és szemében baljóslatú öröm csillant meg.

– Esküdjenek meg, uraim – mondta Villefort, és átkulcsolta d'Avrigny és Morrel kezét –, esküdjenek meg, hogy megvédik házam becsületét, és rám bízták a bosszúállást.

D'Avrigny elfordult, és gyenge igent mormogott, de Morrel kitépte kezét az ügyész kezéből, az ágyhoz futott, ajkát Valentine jéghideg ajkára nyomta, és a kétségbeesett lélek nyöszörgésével rohant el.

Már mondottuk, hogy az egész cselédség eltűnt.

Villefort úr tehát kénytelen volt d'Avrignyt felkérni, hogy vállalja magára azt a csomó hivatalos utánjárást, amely nagyvárosainkban minden halálesettel kapcsolatos, főleg olyan esetben, amikor a halál ilyen gyanús körülmények között következett be.

Legborzasztóbb volt azonban Noirtier mozdulatlan fájdalmát látni, ezt a néma kétségbeesést, e hangtalan könnyeket.

Villefort visszatért dolgozószobájába. D'Avrigny a tisztiorvosért ment, aki a haláleset után az ellenőrző vizsgálatot is ellátja, és akit elég durva szóval halottkémnek neveznek.

Noirtier nem akarta elhagyni unokáját.

Egy félóra múlva d'Avrigny úr visszatért kollégájával együtt. A kapukat zárva tartották, és mivel a személyzettel együtt a kapus is eltávozott, maga Villefort ment kaput nyitni.

A lépcsőházban azonban megállt: már nem volt bátorsága belépni a halottas szobába.

A két orvos egyedül ment fel tehát Valentine szobájába.

Noirtier az ágy mellett ült, maga is halálsápadt volt, mozdulatlan és néma, akár a halott.

A halottkém közönyösen lépett a holttesthez, mint az az ember, aki élete felét hullák mellett töltötte, felemelte a fiatal lány takaróját és a halottnak csak az ajkát nyitotta ki félig.

– Ó! – jegyezte meg d'Avrigny sóhajtva: – Hagyja békén, bizony ez a szegény lányka meghalt.

– Ez meg – felelte lakonikus rövidséggel az orvos, és visszahajtotta a takarót Valentine arcára.

Noirtier valami tompa hörgést hallatott.

D'Avrigny hátrafordult: az aggastyán szeme villámokat szórt. A derék orvos megértette, hogy Noirtier is látni akarja unokáját. Odagördítette székét az ágyhoz, és mialatt a halottkém klóros vízzel lemosta kezét, amellyel a halott ajkát érintette, d'Avrigny feltárta ezt a nyugodt, halvány arcot, amely igazán olyan volt, mint egy alvó angyalé.

Noirtier szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, ezzel fejezte ki háláját a jó orvosnak.

A halottkém bent a szobában egy asztal sarkán megírta a jegyzőkönyvet, s amikor e végső feladatát is elvégezte, d'Avrigny kíséretében eltávozott.

Villefort hallotta őket lemenni, és kilépett dolgozószobája ajtaján.

Néhány szóval köszönetet mondott a tisztiorvosnak, majd d'Avrignyhoz fordult:

– Most pedig még a lelkészt kéretem – mondta.

– Van talán valami ismerős pap, akit szeretne Valentine-hoz hívni, hogy mellette imát mondjon? – kérdezte d'Avrigny.

– Nincs – felelte Villefort –, hívassa el a legközelebbit.

– A legközelebbi – mondta a tisztiorvos – valami derék olasz abbé, aki nemrégiben költözött az ön szomszédságába. Jó lesz, ha elmenet beszólok neki?

– D'Avrigny – mondta Villefort –, legyen olyan szíves, kísérje ki a doktor urat. Odaadom a kapu kulcsát, hogy tetszése szerint jöhessen-mehessen. Hozza el a lelkészt, és vezesse szegény gyermekem szobájába.

– Akar talán beszélni vele, barátom?

– Egyedül akarok lenni. Megbocsát, ugye? A pap bizonyára megért minden fájdalmat, az apáét is.

Villefort úr átadta d'Avrignynak a kapu kulcsot, még egyszer köszönt az idegen orvosnak, aztán visszatért dolgozószobájába, és azonnal dolgozni kezdett.

Vannak olyan szervezetű emberek, akiknek minden fájdalmukra a munka a legjobb orvosság.

Amint az orvosok leértek az utcára, a szomszéd kapu küszöbén megpillantottak egy reverendába öltözött férfit.

– Ez az a lelkész, akit említettem – mondta a halottkém d'Avrignynak.

D'Avrigny odalépett a lelkészhez.

– Uram – kezdte –, hajlandó lenne rá, hogy nagy szolgálatot tegyen egy szerencsétlen apának, aki most veszítette el leányát? Villefort királyi ügyész úrról beszélek.

– Uram – válaszolta a pap erősen olaszos kiejtéssel –, igen, tudok róla hogy abban a házban gyakori vendég a halál.

– Akkor hát nem kell megmondanom, milyen szolgálatra céloztam az imént.

– Éppen ajánlkozni akartam, uram – felelte a pap. – Nekünk hivatásunk, hogy önként is teljesítsünk ilyen feladatokat.

– A halott fiatal lány.

– Igen, tudom, hallottam a szolgaszemélyzettől, amely futva menekült el a házból. Megtudtam, hogy Valentine-nek hívták, és már imádkoztam is érte.

– Köszönöm, köszönöm, uram – mondta d'Avrigny –, és minthogy már meg is kezdte kegyes szolgálatát, nagyon kérem, folytassa tovább. Üljön le a halott lányka mellé, és az egész gyászba borult család hálás lesz önnek.

– Megyek, uram – válaszolta az abbé – és merem állítani, hogy forróbb imádság még nem szállt az ég felé, mint az enyém.

D'Avrigny kézen fogta az abbét, és anélkül hogy találkoztak volna a szobájába zárkózott Villefort-ral, eljutottak Valentine-hez, akit csak a következő éjszaka kellett a temetkezési intézet embereinek elvinniük.

Amint a szobába értek, Noirtier pillantása találkozott az abbé tekintetével, és bizonyára valami különöset olvasott ki belőle, mert többé le nem vette róla a szemét.

D'Avrigny nemcsak a halottat, hanem az élőt is figyelmébe ajánlotta a lelkésznek, s az megígérte d'Avrignynak, hogy Valentine-ért imádkozik, Noirtier-ra pedig gondot visel.

Az abbé ünnepélyes komolysággal tett ígéretet, és bizonyára, hogy őt ne zavarják imádságában, Noirtier-t pedig fájdalmában, alig hagyta el d'Avrigny úr a szobát, nemcsak az ajtót reteszelte el, amelyen át az orvos távozott, hanem a Villefort-né szobájába vezető ajtót is jól bezárta.

7

Danglars aláírása

A következő nap szomorú, felhős reggelre virradt.

A temetkezési intézet alkalmazottai éjszaka elvégezték gyászos munkájukat, és az ágyon fekvő holttestet szemfödéllel takarták le amely gyászpompával veszi körül a halottakat, és bármit beszélünk is arról, hogy a halálban egyenlőek vagyunk, még egy végső dísszel vonják be azt, aki, míg élt, szerette ezt a pompát.

Ez a szemfödél az a gyönyörű batisztdarab volt, amelyet a fiatal lány két héttel ezelőtt vett.

Estefelé az intézet emberei maguk vitték át Valentine szobájából Noirtier-t a saját szobájába, és minden várakozás ellenére, az öregember cseppet sem ellenkezett, mikor eltávolították kedves unokája ágya mellől.

Busoni abbé hajnalig virrasztott, kora reggel pedig hazatért anélkül hogy bárkit is hívott volna.

Reggel nyolc órakor megérkezett d'Avrigny. Találkozott Villefortral, aki Noirtier-hoz készült, és elkísérte az ügyészt, hagy megtudakolja, az aggastyán hogyan töltötte az éjszakát.

Abban a nagy karosszékben találták, amely ágyául is szolgált. Nyugodtan, csaknem mosolyogva aludt.

Mindketten csodálkozva álltak meg a küszöbön.

– Látja – mondta d'Avrigny Villefort-nak, aki elnézte alvó apját –, látja, a természet le tudta csillapítani a legerősebb fájdalmat is. Azt igazán senki sem állíthatja, hogy Noirtier úr ne szerette volna unokáját. És mégis nyugodtan alszik.

– Úgy van, és önnek tökéletesen igaza van – válaszolta Villefort meglepetten. – Alszik, és ez nagyon különös, mert a legkisebb bosszúság is egész éjszakára el szokta venni az álmát.

– A fájdalom nagyon legyengíthette – jelentette ki d'Avrigny.

Mind a ketten elgondolkodva tértek vissza a királyi ügyész dolgozószobájába.

– Látja, én bizony nem aludtam – mondta Villefort, és érintetlen ágyára mutatott. – Engem nem gyengít el a fájdalom, pedig már két éjszaka le sem hunytam a szemem. Viszont megnézheti az íróasztalomat. Mennyit írtam, jóságos Isten! Mennyit írtam e két nap és két éjszaka!... Átkutattam ezt az egész iratcsomót, elkészítettem a vádiratot a gyilkos Benedetto ügyében!... Ó, munka, munka, szenvedélyem, örömöm, őrületem, csak te tudod fájdalmamat csillapítani!

Görcsösen megszorította d'Avrigny kezét.

– Szüksége van rám? – kérdezte az orvos.

– Nincs – válaszolta Villefort. – De arra kérem, jöjjön vissza tizenegy órára. Mert délben lesz... akkor viszik el... Istenem! Szegény gyermekem! Szegény gyermekem!

A királyi ügyész ebben a percben emberré vált, égnek emelte a szemét, és nagyot sóhajtott.

– Ön tehát a fogadóteremben lesz?

– Nem, egyik rokonom vállalta ezt a szomorú tisztséget. Én dolgozni fogok, doktor. Amikor dolgozom, mindenről elfeledkezem.

S valóban, a doktor még az ajtóhoz sem ért, a királyi ügyész máris munkához látott.

A lépcsőházban d'Avrigny találkozott azzal a rokonnal, akit Villefort említett. Jelentéktelen személyiség ebben a történetben is, meg a családban is, olyan ember, aki arra született, hogy mindig hasznát vegyék.

Pontos volt, fekete ruhát viselt, fekete gyászszalag volt a karján, és gyászos arccal lépett be, amelyet megőriz, míg szükség van rá, azután egyszerűen levet.

Tizenegy órakor begördültek a gyászkocsik az udvar kövezetére, és a rue du faubourg Saint-Honoré megtelt a tömeg zajával. Ezt a tömeget éppúgy érdekli a gazdagok öröme, mint gyásza, s ugyanolyan mohón sereglik valami pompázatos temetéshez, mint egy hercegnő esküvőjére.

Lassanként megtelt a gyászterem. Feltűntek régi ismerőseink, mint Debray, Château-Renaud, Beauchamp, majd az igazságszolgáltatás, az irodalom és a hadsereg jelesei. Mert Villefort úr nem is annyira társadalmi állásánál, mint inkább személyes érdemeinél fogva a párizsi társaság legelőkelőbbjeinek soraiban foglalt helyet.

A rokon az ajtóban állt, bevezette az érkezőket. A közönyösök számára bizony nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy közönyös arc fogadja őket, mert ez nem követelte meg tőlük a hazug részvétet vagy műkönnyeket, mint ahogy ez bekövetkezett volna az apa, testvér vagy vőlegény jelenlétében.

Az ismerősök szemükkel intettek egymásnak, és egy csoportba húzódtak.

Egy ilyen csoportban állott Debray, Château-Renaud és Beauchamp.

– Szegény kislány! – mondta Debray, leróva e szomorú esemény iránt adóját, mint ahogy akaratlanul, mindenki tette. – Szegényke! Milyen gazdag és szép volt! Hitte volna ezt, Château-Renaud, mikor itt voltunk ezelőtt... mennyivel is?... Három héttel vagy legfeljebb egy hónappal, amikor tanúk lettünk volna a házassági szerződés aláírásakor, amely egyébként dugába dőlt?

– Szavamra mondom, nem hittem volna – jelentette ki Cháteau-Renaud.

– Ismerte a kislányt?

– Morcerf-né bálján beszéltem vele egyszer-kétszer. Bájosnak, de kissé talán nagyon is szomorúnak találtam. A mostohaanyja hol van? Nem tudja?

– Egész napra annak a derék úrnak a feleségéhez ment, aki fogadott bennünket.

– Kicsoda ez az úr?

– Melyik?

– Az, aki fogadott bennünket. Képviselő?

– Nem – mondta Beauchamp. – Arra vagyok kárhoztatva, hogy tiszteletre méltó képviselőinket mindennap lássam, márpedig ennek az arcát nem ismerem.

– Szóvá tette lapjában ezt a halálesetet?

– A cikket nem én írtam, de szó esett róla. Sőt, azt is kétlem, hogy a cikk kellemesen hatna Villefort úrra, mert hiszen az van benne, hogy ha nem a királyi ügyész házában esett volna meg egymás után négy haláleset, a királyi ügyész úr bizonyára jobban foglalkozna az üggyel.

– D'Avrigny doktor – mondta Château-Renaud –, aki az anyám orvosa, azt állítja egyébként, hogy a királyi ügyész nagyon kétségbe van esve.

– Ugyan kit keres, Debray?

– Monte Cristo grófját keresem – válaszolta a fiatalember.

– Idejövet találkoztam vele a boulevard-on. Azt hiszem, utazásra készül, mert a bankárjához ment éppen – mondta Beauchamp.

– A bankárjához? Hát nem Danglars a bankárja? – kérdezte Château-Renaud Debraytől.

– De azt hiszem, az – válaszolta a miniszteri titkár kissé zavartan. – De nemcsak Monte Cristo úr hiányzik innen. Morrelt sem látom itt.

– Morrelt? Hát Morrel ismerte őket? – kérdezte Château-Renaud.

– Úgy hiszem, csak Villefort-nénak mutatták be.

– Nem tesz semmit, akkor is el kellett volna jönnie – jegyezte meg Debray. – Ugyan miről fog ma este beszélni? Hiszen a nap legfőbb eseménye ez a temetés. De csitt! Hallgassunk, itt az igazságügyminiszter úr, márpedig az illőnek tartja, hogy egy kis speech-et[80] vágjon ki a könnyező rokonnak.

A három fiatalember az ajtóhoz ment, hogy meghallgassa az igazságügyminiszter úr kis speech-ét.

Beauchamp igazat mondott. A temetésre menet valóban találkozott Monte Cristóval, aki viszont Danglars-hoz tartott a rue de la Chaussée d'Antinre.

A bankár az ablakából meglátta, amint a gróf kocsija behajt az udvarra, és szomorú, de nyájas arccal ment elébe.

– Gróf – mondta, és megfogta Monte Cristo kezét –, bizonyára részvétét akarja kifejezni. A balsors valóban nagyon sújtja házamat, s éppen ezért, amint megpillantottam önt, azt kérdeztem magamtól, vajon nem kívántam-e rosszat ezeknek a szegény Morcerféknek, ami igazolta volna a közmondást: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Hát nem, szavamra mondom, nem kívántam én semmi rosszat Morcerf-nek. Talán kissé túlságosan gőgös volt egy olyan semmiből lett emberhez, mint én vagyok, de hát nincsen ember hiba nélkül. És nézze csak meg, gróf, a mi nemzedékünket igen sújtja a balsors... De bocsánat, hiszen ön nem tartozik a mi nemzedékünkhöz, ön még fiatal ember... A mi generációnk tagjai bizony nem valami szerencsések ebben az esztendőben: tanú erre Villefort, a mi puritán ügyészünk, aki most veszítette el a leányát. Tehát gondolja csak el: Villefort egészen különös módon elvesztette egész családját. Morcerf becsületét, majd életét veszítette, engem mindörökre nevetségessé tett ennek a Benedettónak a gonoszsága, azután...

– Azután mi még? – kérdezte a gróf.

– Fájdalom! Hát ön nem tudja?

– Valami új csapás?

– A lányom...

– Danglars kisasszony?

– Eugénie elhagyott bennünket.

– Istenem, mit nem mond!

– Csak az igazat, kedves grófom! Istenem! De boldog is ön, hogy se felesége, se gyermeke!

– Úgy gondolja?

– Istenem!

– És azt mondja, hogy Eugénie kisasszony...

– Nem bírta elviselni a szégyent, amelyet az a nyomorult hozott ránk, és engedelmet kért tőlem, hogy elutazhassék.

– És el is utazott?

– Még a múlt éjszaka.

– Danglars-néval?

– Nem, egy rokonnal... De hiszen azért éppúgy elveszítjük a drága Eugénie-t, mert ahogy az ő természetét ismerem, soha többé nem hajlandó visszatérni Franciaországba!

– Sose búsuljon ezen, kedves báró – mondta Monte Cristo –, az efféle családi bajok csak a szegény embert bántják, akinek minden vagyona a gyermeke volt, egy milliomos azonban egész könnyen el tudja viselni. Hiába beszélnek a bölcselkedők, a gyakorlati emberek példája meghazudtolja őket: a pénz mindenért megvigasztal. És ön még hamarabb megvigasztalódhat, mint bárki más, ha segítségül hívja a legfőbb balzsamot: ön, a pénzkirály, aki minden hatalmak legnagyobbikát tartja a kezében.

Danglars sandán odapislantotta grófra, hogy lássa, gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.

– Igen – mondta –, annyi bizonyos, hogy ha a vagyon megvigasztal, akkor meg kell vigasztalódnom, hiszen gazdag vagyok.

– Olyan gazdag, kedves báró, hogy vagyona hasonlatos a piramisokhoz. Ha valaki meg akarná ingatni, nem merné, s ha merné, nem tudná.

Danglars mosolygott a gróf e jóhiszemű bizalmán.

– Ez eszembe juttatja – mondta –, hogy mikor ön belépett, éppen öt kis utalványt akartam aláírni. Ebből kettőt már alá is írtam. Megengedi, hogy a három hátralevővel is végezzek?

– Csak tessék, kedves báró, csak tessék.

Egy pillanatra csend állott be, csak a bankár tolla sercegését lehetett hallani. Monte Cristo pedig a mennyezet aranyozott cirádáit nézegette.

– Spanyolországi, haiti vagy nápolyi utalványok? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem – felelte Danglars, hencegő nevetésével –, bemutatóra szóló utalványok, a Francia Bankhoz. Nézze csak, gróf úr – tette hozzá –, ön, aki a pénzügyek császára, ahogy én a királya vagyok, látott-e már gyakran ilyen kis papírdarabkákat, amelyeknek mindegyike egy-egy milliót ér?

Monte Cristo a kezébe vette az öt papírszeletet, amelyet Danglars dölyfösen nyújtott át, és úgy tett, mintha méregette volna. Mindegyikről ezt olvasta le:

A bank kormányzója legyen szíves rendeletemre és az általam letétbe helyezett értékpapírok terhére egymilliót készpénzben kifizetni.

DANGLARS báró

– Egy, kettő, három, négy, öt – mondotta Monte Cristo. – Ötmillió! A kutyafáját, ez már beszéd, Krőzus úr!

– Már én csak így dolgozom a pénzzel, kérem – jelentette ki Danglars.

– Csodálatos, főleg, ha – s ebben nem kételkedem – ezt ki is fizetik készpénzben.

– Hogyne fizetnék – mondta Danglars.

– Az már szép dolog, ha valakinek ekkora hitele van. Ilyesmit igazán csak Franciaországban lehet látni: öt papírdarabot, amely ötmilliót ér. Ezt látni kell, hogy el lehessen hinni.

– Kételkedik benne?

– Nem én.

– De ezt olyan hangsúllyal mondta... Nézze, ha nem restelli a fáradságot: kísérje el megbízottamat a bankba, és meglátja, hogy ugyanerre az összegre kiállított kincstári utalvánnyal jön majd ki onnan.

– Dehogy – jelentette ki Monte Cristo, és összehajtogatta az utalványokat –, dehogy teszem ezt, ez olyan érdekes dolog, hogy másképpen intézem el és magam győződöm meg róla. Hatmilliónyi hitelem volt önnél, ebből kivettem kilencszázezer frankot, és így még ötmillió és százezer frankkal tartozik nekem. Ezt az öt utalványt most megtartom, amely kétségtelenül beváltható az ön aláírására, és adok helyette egy hatmillióról szóló általános nyugtatványt, s ezzel a számlánkat rendeztük is. A nyugtatványt én már előre elkészítettem, mert be kell vallanom, hogy ma nagy szükségem van a pénzre.

Monte Cristo fél kezével zsebre tette az öt utalványt, a másikkal pedig átnyújtotta nyugtatványát a bankárnak.

Ha a villám csap le Danglars szeme előtt, az sem okozott volna nagyobb rémületet neki.

– Hogyan? – hebegte. – Miért veszi el ezt a pénzt, gróf úr? Bocsánatot kérek, ez a menhelyek pénze, letét, és megígértem, hogy még ma kifizetem.

– Hja úgy! – jegyezte meg Monte Cristo. – Az már más. Nekem nem éppen ez az öt utalvány kell, fizessen más értékben. Én csak kíváncsiságból fogadtam el éppen ezeket, hogy mindenfelé elmondhassam: a Danglars-féle bank minden határidő nélkül, minden előzetes bejelentés nélkül, még ötpercnyi halasztást sem kérve, készpénzben kifizet nekem ötmilliót! Ez már figyelemre méltó dolog lett volna. De tessék, itt vannak az utalványai, ismétlem, nekem más érték is megfelel.

Ezzel az öt papírszeletet Danglars-nak nyújtotta, aki ólomszínű arccal kapott utána, mint a keselyű, mikor kalitkájából kinyújtja a karmát, hogy megragadja a húsdarabot, amelyet el akarnak venni tőle.

Hirtelen azonban gondolt egyet, erőt vett magán és lecsillapodott.

Azután elmosolyodott, és feldúlt arcán elsimultak a redők.

– De hiszen az ön nyugtatványa is készpénz – jelentette ki.

– Istenem. Természetesen. És ha ön Rómában volna, a Thomson és French cég az én rendeletemre éppúgy szó nélkül kifizetné önnek, mint ahogy ön teszi.

– Bocsánat, gróf úr, bocsánat.

– Megtarthatom hát ezt a pénzt?

– Meg – válaszolta Danglars, és letörülte izzadt homlokát. – Tessék csak megtartani.

Monte Cristo olyan arckifejezéssel tette zsebre az öt utalványt, mintha azt mondaná:

– Ejnye, no! Jól gondolja meg: ha megbánta, még nem késő.

– Nem – mondta Danglars –, nem: tartsa csak meg nyugodtan az utalványokat. De tetszik tudni, a pénzemberek is ragaszkodnak a formaságokhoz: ezt a pénzt a kórházaknak szántam, és valahogy az volt az érzésem, hogy megrövidítem őket, ha nem ugyanezt a pénzt kapják kézhez, mintha egyik tallér nem éppen olyan volna, mint a másik. Bocsásson meg!

Igen hangos, de ideges hahotázással kezdett nevetni.

– Nincs semmi baj – válaszolta Monte Cristo kedvesen –, szépen bezsebelem.

Ezzel tárcájába rakta az utalványokat.

– De – vetette közbe Danglars. – még fennmarad százezer frank...

– Ó, ez semmiség – jegyezte meg Monte Cristo. – Hiszen maga az ázsió is körülbelül megközelíti ezt az összeget. Tartsa csak meg, és kvittek vagyunk.

– Komolyan beszél, gróf? – kérdezte Danglars.

– Nem szoktam bankárokkal tréfálkozni – válaszolta Monte Cristo olyan komolysággal, amely már-már a szemtelenség határán mozgott.

Ezzel az ajtó felé indult, mikor egyszerre csak belépett a komornyik és jelentette:

– Boville úr, a menhelyek főgondnoka.

– No, igazán idejében jöttem – jegyezte meg Monte Cristo –, még elvitték volna az orrom elől az utalványokat.

Danglars újra elsápadt, és sietve elbúcsúzott a gróftól.

Monte Cristo grófja szertartásosan üdvözölte Boville urat, és az is őt. A főgondnokot, aki az előteremben várakozott, Monte Cristo távozása után azonnal bevezették Danglars úr dolgozószobájába.

A gróf komoly arcán rövidke mosoly suhant át, mikor megpillantotta a kórházak gondnoka kezében a pénzes táskát.

Monte Cristo a kapu előtt kocsijába ült, és egyenesen a bankba hajtatott.

Ezalatt Danglars minden erejével összeszedte magát, és már teljes nyugalommal jött a főgondnok elé.

Mondanunk sem kell, hogy mosolygása és nyájassága mesterkélt volt.

– Jó napot kívánok, kedves hitelezőm – mondta –, mert fogadni mernék, hogy ilyen minőségben keresett fel.

– Eltalálta, báró úr – felelte Boville úr –, a menhelyek az én személyemen keresztül jelentkeznek. Az özvegyek és árvák az én kezemen át kérik az ötmilliónyi alamizsnájukat.

– És még azt mondják, hogy az árvák sajnálatra méltók! – jegyezte meg Danglars, továbbra is a tréfálkozás hangján. – Szegény gyerekek!

– Tehát az ő nevükben jöttem – mondta Boville úr. – Bizonyára megkapta tegnapi levelemet.

– Hogyne.

– Meghoztam a nyugtatványt.

– Kedves jó Boville uram – mondta Danglars –, ha nincs ellenére, az ön özvegyei és árvái lesznek szívesek huszonnégy óráig várakozni, mivel Monte Cristo úr, aki az imént távozott, mint tetszett látni... Mert tetszett látni, ugye?

– Láttam. No és?

– Hát bizony Monte Cristo úr magával vitte az ő ötmilliójukat.

– Hogy lehet az?

– A grófnak korlátlan hitele volt nálam, a római Thomson és French cég által. Egyszerre csak beállított kerek ötmillióért, mire én odaadtam a banknak szóló utalványt: ott vannak a tőkéim letétben. Mármost attól tartok, hogy ha egy és ugyanazon a napon tízmilliót vennék fel a bank pénztárából, a pénztáros talán furcsállaná a dolgot. Két nap múlva – tette hozzá Danglars mosolyogva –, az már más.

– Ugyan, kérem! – kiáltott fel Boville úr nagyon hitetlenkedő hangon. – Ötmilliót adott át annak az úrnak, aki az imént távozott, és aki úgy üdvözölt engem, mintha régi ismerős volna?

– Talán ő ismeri önt anélkül, hogy ön is ismerné. Monte Cristo úr mindenkit ismer.

– Ötmilliót!

– Itt a nyugtatványa. Tegyen úgy, mint Szent Tamás tett: nézze meg és tapintsa meg.

Boville úr átvette Danglars kezéből a papírlapot és elolvasta:

Felvettem Danglars báró úrtól ötmillió-egyszázezer frankot, amelyet tetszése szerint bármikor felvehet a római Thomson és French cégtől.

– Hát csakugyan igaz! – mondta Boville.

– Ismeri ön a Thomson és French céget?

– Ismerem – jelentette ki Boville úr –, volt valamikor egy kis kétszázezer frankos ügyem velük. De azóta hírüket sem hallottam.

– Európa egyik legszilárdabb bankja – jelentette ki Danglars, és hanyagul íróasztalára dobta az elismervényt, amelyet visszavett Boville úrtól.

– És csupán önre volt neki ötmilliónyi hitele? Ejha! Valami nábob lehet akkor ez a Monte Cristo!

– Bizony nem tudom bizonyosan, hogy micsoda, de annyit tudok, hogy három korlátlan hitele volt: egyik nálam, a második Laffittenál, a harmadik pedig Rothschildnál – tette hozzá hanyagul Danglars. – Mint látja, engem tüntetett ki, és ázsió fejében nálam hagyta százezer frankját.

Boville úr nem győzött csodálkozni.

– El kellene mennem hozzá – mondta –, hátha tesz nálunk kegyes alapítványt.

– Tekintse úgy, mintha már meg is volna. Jótékony célra havonta több mint húszezer frankot ad.

– Nagyszerű! Egyébként például állítom majd elébe Morcerf-nét és fiát.

– Hogyhogy például?

– Egész vagyonukat a kórházaknak adományozták.

– Miféle vagyonukat?

– Egész vagyonukat, vagyis a meghalt Morcerf tábornok vagyonát.

– Miért tették ezt?

– Azért, mert nem akartak olyan nyomorult módon szerzett vagyon urai lenni.

– Hát miből fognak élni?

– Az anya vidéken éldegél majd, a fia pedig valami állást keres magának.

– Nohát, ez már túlzás! – jelentette ki Danglars.

– Tegnap intéztem el az adománylevél beiktatását.

– Mekkora volt az a vagyon?

– Nem valami sok: mindössze egymillió és két-háromszázezer frank. De térjünk csak vissza a millióinkhoz.

– Nagyon szívesen – felelte Danglars a világ legtermészetesebb hangján. – Nagyon sürgős tehát önnek ez az összeg?

– Természetesen. Holnap pénztárvizsgálatot tartunk.

– Holnap! Miért nem ezzel kezdte? Egy egész évszázad van még holnapig! Hány órakor lesz a pénztárvizsgálat?

– Két órakor.

– Küldjön ide délben – mondta Danglars szokott mosolyával.

Boville úr csak hümmögött valamit, bólintott és becsukta tárcáját.

– Ej no! Most jut eszembe – mondta Danglars –, még valami jobbat is tehet.

– Ugyan mit tehetnék?

– Monte Cristo elismervénye pénzt ér. Küldje el Rotschildhoz vagy Laffitte-hoz, meglátja, rögtön beváltják.

– De hiszen Rómában kell beváltani!

– Az igaz. Mindössze is öt-hatezer frank díjat kell érte lefizetnie.

A gondnok hátraugrott.

– Szó sincs róla! Akkor inkább várok holnapig. De nagyon könnyedén veszi!

– Egy pillanatig azt hittem, bocsásson meg, hogy valami kis hiánya van a pénztárban – jelentette ki Danglars szemtelenül.

– Ugyan! – jegyezte meg a gondnok.

– Hát kérem, az ilyesmi előfordul, és ilyenkor nem szoktak visszariadni némi kis áldozattól.

– Hála istennek, szó sincs róla! – mondta Boville úr.

– Tehát a viszontlátásra holnap, ugye, kedves gondnok úr?

– Igen, a viszontlátásra holnap. De, ugye, okvetlenül?

– Ugyan kérem, ne tessék tréfálni! Tessék csak délben ideküldeni, és a bankot addigra értesítem.

– Majd csak magam jövök el.

– Annál jobb, örülni fogok, ha viszontlátom.

Kezet szorítottak.

– Igaz is – szólt most hirtelen Boville úr –, nem megy a szegény Villefort kisasszony temetésére? A boulevard-on találkoztam a gyászmenettel.

– Nem én – felelte a bankár –, a Benedetto-ügy miatt még mindig kissé nevetségesnek érzem magam, és nemigen mutatkozom sehol.

– Bizony nem teszi helyesen. Hiszen nem az ön hibája volt az egész!

– Nézze csak, kedves gondnok úr, ha valaki olyan mocsoktalan nevet visel, mint az enyém, bizony nagyon érzékeny minden iránt.

– Mindenki sajnálja önt, higgye el, és főleg nagy részvéttel vannak a kedves lánya iránt.

– Szegény Eugénie! – jegyezte meg Danglars, és nagyot sóhajtott. – Tudja, hogy kolostorba vonul, uram?

– Nem tudtam.

– Sajnos, pedig így van! A szörnyű eset után való napon egy apáca barátnőjével elutazott: Olaszországban vagy Spanyolországban valamelyik szigorú rendbe fog belépni.

– Borzasztó!

Boville úr nem győzte vigasztalni az apát, azután eltávozott.

De még alig ért kívül az ajtón, Danglars olyan mozdulattal kiáltott utána, amelyet csak azok érthetnek meg, akik látták Frédéricket Robert Macaire[81] szerepében:

– Hülye!!! – Ezzel egy kis pénztárcába gyömöszölte Monte Cristo nyugtatványát:

– Csak gyere ide holnap délben – tette hozzá –, hol leszek én már akkor!

Kétszeresen magára zárta az ajtót, kiürítette a pénztár valamennyi fiókját, összeszedett mintegy ötvenezer frankot bankjegyekben, egy csomó különböző papirost elégetett, másokat előkészített, majd levélírásnak fogott, a levelet lepecsételte és megcímezte: Danglars bárónénak.

– Ma este – mormogta – magam teszem oda a kis öltözőasztalkájára.

Akkor a fiókból kivette útlevelét.

– Rendben van – mondta –, még két hónapig érvényes.

8

A Père-Lachaise temető

Boville úr valóban találkozott azzal a gyászmenettel, amely Valentine-t utolsó útjára kísérte.

Komor, felhős idő volt, még enyhe szél fújdogált, de már halált hozott az elsárgult levelekre, amelyek alig-alig ültek az ágakon, és szétszórta őket a levegőben. A száraz levelek aztán ellepték a boulevard-okat.

Villefort úr, mint vérbeli párizsi, csak a Père-Lachaise temetőt tartotta méltónak arra, hogy magába fogadja egy párizsi család halandó porhüvelyét. A többi temető mind falusiszámba ment a szemében, úgy tekintette őket, mint a halál zugfogadóit. Jó társaságbeli halott csakis a Père-Lachaise temetőben nyugodhatott méltó környezetben.

Mint láttuk, örök időkre szóló sírhelyet vett ott, azon emelkedett az a sírbolt, amely olyan gyorsan benépesedett első házasságából származó rokonsága tagjaival.

A mauzóleum homlokzatán ezek a szavak voltak olvashatók:

SAINT-MÉRAN és VILLEFORT CSALÁD

Mert ez volt Valentine édesanyjának, a szegény Renée-nek az utolsó kívánsága.

A pompás gyászmenet tehát a Père-Lachaise felé tartott, a faubourg Saint-Honoré felől. Keresztülhaladt egész Párizson, majd a faubourg du Temple-on, s a külső boulevard-okon át jutott el a temetőhöz.

A húsz gyászkocsi nyomában több mint ötven hintó haladt, és az ötven hintó mögött még több mint ötszázan mentek gyalogszerrel.

Csaknem valamennyien fiatalemberek voltak, akiket villámcsapásként ért Valentine halálhíre. Mert a század fagyos hidegsége és a kor prózaisága ellenére is átérezték ennek a virágjában elhunyt gyönyörű, szűzies, imádni való fiatal lánynak egész költőiségét.

Alig értek ki Párizsból, lovas hintó vágtatott feléjük. A négy ló, mintha acélrugón járna, hirtelen torpant meg: Monte Cristo fogata volt.

A gróf kiszállt kocsijából, és a gyászmenet után haladók közé vegyült.

Château-Renaud észrevette, azonnal kiszállt ő is nyitott hintajából, és hozzá csatlakozott. Ugyanúgy Beauchamp is leugrott kis kocsijáról, és hozzájuk ment.

A gróf figyelmes tekintettel kémlelte végig a tömeget. Szemmel látható volt, hogy keres valakit. Végül már nem állhatta meg szó nélkül:

– Hol van Morrel? – kérdezte. – Tudja valaki önök közül, uraim, hogy hol van?

– Mi már töprengtünk ezen a halottas háznál is – jegyezte meg Château-Renaud –, mert egyikünk sem látta.

A gróf azután hallgatott, de egyre csak vizsgálódott.

Végre megérkeztek a temetőbe.

Monte Cristo sastekintete egy pillanat alatt végigfutott a tiszafa és fenyőcsoportokon, és nyugtalansága csakhamar megszűnt: a sötét gyertyánlombok alá egy árnyék surrant be, és Monte Cristo bizonyára felismerte benne azt, akit keresett.

Mindenki tudja, hogy folyik le a temetés a holtak e pompás városában: a világos fasorokban szétszórtan sötét csoportozatok, az ég és föld mélységes csendje, amelyet csupán egy-egy letörött ág reccsenése vagy egy sír körül lehulló lomb zavar meg, majd a papok szomorú éneke, amelybe itt-ott zokogás vegyül egy-egy virágcsokor mögül, s a virágok alól néhány szenvedő és összekulcsolt kezű asszony alakja tűnik fel.

Az az árnyék, amelyet Monte Cristo megpillantott, gyorsan átsietett a Héloďse és Abélard sírja mögött levő, fákkal beültetett kis térségen, s megállt a halottvivő emberekkel együtt a gyászkocsi lovai mellett, ugyanakkor érve a sírhelyhez, mikor azok.

Mindenki figyelt valamire.

Monte Cristo le nem vette szemét arról az árnyékról, amelyet még közvetlen szomszédai is alig vettek észre.

A gróf két ízben is kilépett a sorból, hogy megnézze, nem nyúl-e ez az ember valami kabátja alá rejtett fegyver után.

Mikor a gyászmenet megállt, már jól fel lehetett ismerni az árnyalakban Morrelt, aki állig gombolt fekete kabátjában, ólomszínű, feldúlt arcával, kalapját görcsösen szorongatva olyan módon támaszkodott e mauzóleum fölötti dombon emelkedő fatörzshöz, hogy a kezdődő gyászszertartás legcsekélyebb mozzanatát se tévessze szem elöl.

Minden a szokott rendben folyt le. Néhányan – és persze ezek voltak a kevésbé megilletődöttek – beszédet mondottak. Voltak, akik ezt a korán kettétört életet siratták, megint mások az apa fájdalmára tértek ki. Akadt olyan ötletes ember is, aki szóba hozta, hogy ez a kislány nemegyszer könyörgött ki kegyelmet apjától olyanok számára, akiknek a feje fölött Villefort úr már ott tartotta az igazságszolgáltatás pallosát. Végül kimerítettek Malherbe-től Dupérier-ig minden szóvirágot és fájdalmas körmondatot.

Monte Cristo se látott, se hallott, helyesebben nem látott mást, csak Morrelt, akinek nyugalma és mozdulatlansága ijesztő látványt nyújtott neki, hiszen egyedül ő tudta, mi megy végbe a fiatal tiszt szívében.

– Nicsak – jegyezte meg hirtelen Beauchamp Debraynek –, hiszen itt van Morrel! De mi az ördögnek bújt el oda?

Figyelmeztették rá Château-Renaud-t is.

– Milyen sápadt – jegyezte meg Château-Renaud és megborzongott.

– Bizonyára fázik – felelte Debray.

– Dehogy – mondta halkan Château-Renaud. – Inkább azt hiszem, nagyon meg van hatva. Érzékeny lélek ám ez a Maximilien.

– Ugyan már! – jelentette ki Debray. – Hiszen alighogy ismerte Villefort kisasszonyt. Ön maga mondta.

– Az igaz. De azért jól emlékszem, hogy a Morcerf-né bálján háromszor is táncolt a lánnyal. Tudja, gróf, azon a bálon, amelyen ön olyan nagy feltűnést keltett.

– Bizony nem emlékszem – válaszolta Monte Cristo, de azt sem tudta, mire, azt sem, kinek felel, annyira elfoglalta Morrel személye.

A fiatalember arca kipirult, mint aki elfojtja vagy visszatartja a lélegzetét.

– A gyászbeszédek véget értek. Isten velük, uraim – mondta hirtelen a gróf.

Ezzel már útnak is indult, és hamarosan eltűnt, anélkül, hogy bárki is tudta volna, hová megy.

A gyászszertartás befejeződött, a jelenlevők megindultak vissza Párizs felé.

Csupán Château-Renaud kereste egy percig tekintetével Morrelt, de míg szemmel követte a távozó grófot, Morrel elhagyta a helyét, és Château-Renaud hiábavaló keresés után követte Debrayt meg Beauchamp-t.

Monte Cristo egy cserje mögé húzódott, elrejtőzött egy nagy síremlék mögött. Onnan teste Morrel legkisebb mozdulatait is. A fiatalember lassan közeledett a mauzóleumhoz, amelyet most már magára hagytak a kíváncsiak, majd a sírásók is.

Morrel lassan és bizonytalanul nézett körül. De abban a pillanatban, amikor tekintete már-már elérte volna a vele szemben állót, Monte Cristo még vagy tíz lépést haladt előre, teljesen észrevétlenül.

A fiatalember térdre borult.

A gróf előrenyújtott nyakkal, kimeredt szemmel, feszülő inakkal, hogy az első adott jelre odarohanjon, továbbra is egyre közeledett Morrelhez.

Morrel homlokát a sírkőhöz támasztotta, mindkét kezével magához szorította a vasrácsot, és azt mormogta:

– Ó, Valentine!

E két szó hallatára összeszorult a gróf szíve. Még egy lépést tett előre, és Morrel vállára tette a kezét:

– Ön az, kedves barátom? – mondta. – Hogy kerestem!

Monte Cristo azt várta, hogy Morrel kifakad, szemrehányásokkal, vádakkal illeti. Csalódott.

Morrel most feléje fordult, és látszólag nyugodtan ennyit felelt:

– Láthatja – mondta –, hogy imádkoztam!

A gróf kutató szemmel nézte végig a fiatalembert tetőtől talpig.

E vizsgálódás után kissé megnyugodott.

– Akar velem visszatérni Párizsba? – kérdezte.

– Köszönöm, nem.

– De csak van valami kívánsága?

– Engedjen békén tovább imádkozni.

A gróf minden ellenvetés nélkül távozott. De most új leshelyet foglalt el, ahonnan szemmel tarthatta Morrel minden mozdulatát.

A fiatalember végül is felállt, megtörölte poros térdét, majd elindult Párizs felé, anélkül, hogy akár csak egyszer is visszapillantott volna.

Szép lassan végighaladt a rue de la Roquette-en.

A gróf hazaküldte a Père-Lachaise temetőnél várakozó kocsiját, és száz lépésnyi távolságból követte a fiatalembert. Maximilien keresztülment a csatornán, és a boulevard-okon át visszatért a rue Meslayre.

Öt percre rá, hogy a kapu becsukódott Morrel mögött, ismét kinyílt Monte Cristo számára.

A kert bejáratánál Julie állt, és nagy figyelemmel nézte, amint Penelon mester kertészi minőségében éppen a bengáli rózsákat szemezgeti.

– Monte Cristo gróf úr! – kiáltotta a fiatalasszony azzal az örömmel, amellyel a család minden tagja fogadni szokta Monte Cristót, valahányszor megjelent a rue Meslayn.

– Maximilien most érkezett haza, ugye, asszonyom? – kérdezte a gróf.

– Úgy hiszem, láttam felmenni – válaszolta a fiatalasszony. – De nagyon kérem, szólítsa csak Emmanuelt.

– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem azonnal fel kell mennem Maximilienhez – vetette ellen Monte Cristo –, valami nagyon fontos mondanivalóm van a számára.

– Akkor csak tessék felmenni – mondta Julie, és kedves mosolyával elkísérte, míg csak a gróf el nem tűnt a lépcsőn.

Monte Cristo egykettőre fent termett a második emeleten, ahol Maximilie lakosztálya volt.

Amint felért a lépcsőházba, hallgatózott: semmiféle nesz sem hallatszott.

Mint a legtöbb régimódi házban, amelyben csak egy család lakik, a lépcsőházat csak egy üveges ajtó zárta el.

Csakhogy az üvegajtó zárjában nem volt kulcs. Maximilien belülről zárta magára, és még csak belátni sem lehetett, mert piros selyemfüggöny takarta az üvegtáblákat.

A gróf aggodalmát élénk pirosság árulta el, pedig a megindultság bizony ritkán jelent meg ennek az érzéketlen embernek az arcán.

– Mitévő legyek? – mormogta.

Egy percig törte a fejét.

– Csengessek? – folytatta töprengését. – Nem, nem! Megesik, hogy egy csengő hangja, vagyis egy látogatás zaja sietteti annak az elhatározását, aki a Maximilien lelkiállapotában van, s akkor bizony a csengő hangjára egy másik hang ad feleletet.

Monte Cristo tetőtől talpig megremegett, és mivel nála az elhatározás villámgyors szokott lenni, könyökével beütötte az egyik üvegtáblát amely csörömpölve hullt le, majd félrevonta a függönyt, és megpillantotta Morrelt, aki tollal a kezében ugrott fel íróasztala mellől az üveg csörömpölésére.

– Nincsen semmi baj – mondta a gróf –, nagyon kérem, bocsásson meg, kedves barátom. Megcsúsztam és estemben nekiütöttem könyökömet az üvegajtónak. Mivel úgyis eltört, kihasználom az alkalmat, és bemegyek önhöz. Ne zavartassa magát, ne zavartassa magát.

A gróf benyúlt a törött ablaktáblán, és kinyitotta az ajtót.

Morrel felállt, nyilvánvalóan bosszantotta a dolog, és Monte Cristo elé ment, de nem annyira azért, hogy fogadja, hanem inkább azért, hogy meggátolja a belépésben.

– Ez bizony a személyzet hibája – jegyezte meg Monte Cristo, és megdörzsölte a könyökét. – Olyan fényes a padlója, mint a tükör.

– Megsebesült, uram? – kérdezte Morrel hidegen.

– Nem tudom. De mit csinált itt? Írt?

– Én?

– Csupa tinta az ujja.

– Igaz – válaszolta Morrel –, írtam. Megesik ez néha velem, még ha katona vagyok is.

Monte Cristo kissé beljebb lépett a szobába. Maximilien kénytelen volt utat engedni neki, de legalább nyomon követte.

– Írt? – folytatta Monte Cristo, és mereven fürkészett maga körül.

– Már volt szerencsém megmondani, hogy írtam – felelte Morrel.

A gróf körülnézett.

– Pisztolyok az írószerek mellett! – mondta, és odamutatott az íróasztalra rakott fegyverekre.

– Elutazom – magyarázta Maximilien.

– Barátom! – mondotta Monte Cristo végtelenül gyöngéd hangon.

– Uram!

– Barátom, kedves Maximilien, könyörgök, csak semmi végzetes elhatározást!

– Miféle végzetes elhatározásról beszél? – kérdezte Morrel vállat vonva. – És miért volna egy utazás végzetes elhatározás?

– Maximilien – mondotta Monte Cristo –, tegyük csak le mindketten az álarcot. Maximilien, ne adja itt a nyugodt embert, és én sem tettetem a felületes érdeklődést. Meg kell értenie, ugye, hogy ha azt tettem, amit tettem, ha bezúztam az ablaktáblákat, ha behatoltam egy barátom szobájának titkaiba, megérti, mondom, hogy ha mindezt megtettem, akkor valami igen nagy nyugtalanság vagy még inkább egy szörnyűséges meggyőződés vitt reá. Morrel, ön meg akarja ölni magát!

– Ugyan! – felelte Morrel remegve. – Hogy juthat ilyesmi az eszébe, gróf úr!

– Ha mondom, ön meg akarja ölni magát – folytatta a gróf ugyanazon a hangon. – Itt is reá a bizonyíték.

Ezzel az íróasztalhoz lépett, felemelte azt a fehér papírlapot, amelyet a fiatalember egy megkezdett levélre dobott, azután megfogta a levelet.

Morrel odaugrott, hogy kikapja a kezéből.

Monte Cristo azonban előre látta azt a mozdulatot, megragadta Morrel csuklóját, és mint valami acéllánc, úgy szorította, hogy mozdulni sem tudott.

– No látja, hogy öngyilkos akart lenni! Morrel! – mondta a gróf. – Meg is írta a levélben.

– Ejnye! – kiáltott Morrel, aki a látszólagos nyugalomból minden átmenet nélkül a legnagyobb hevességbe ment át. – Ha úgy volna, ha arra szántam volna magam, hogy magam ellen fordítsam pisztolyom csövét ugyan ki akadályozhatna meg benne? Kinek volna bátorsága hozzá, hogy ebben meggátoljon? Ha azt mondom: minden reménységem elveszett, szívem kettétört, életem lángja kialudt, már csak gyász és undor van körülöttem. A föld hamuvá lett, minden emberi hang engem marcangol. Ha azt mondom: könyörületes hozzám, aki engedi, hogy meghaljak, mert ha nem enged meghalni, elvesztem az eszem, megőrülök! Ha ezeket mondom önnek, uram, ha majd látják, hogy mindezt halálos félelemmel és szívszorongva mondom, azt felelik nekem: „Nincs igaza!”? Ha megakadályozzák, én leszek a legboldogtalanabb. Mondja, uram, volna ehhez bátorsága?

– Volna, Morrel – felelte Monte Cristo olyan hangon, amelynek nyugodtsága különös ellentétben állott a fiatalember kitörésével. – Én megakadályozom.

– Ön! – kiáltott Morrel egyre növekvő haraggal és szemrehányással. – Ön, aki esztelen reménységgel hitegetett, ön, aki hiú ígéretekkel tartott vissza, áltatott, kecsegtetett, amikor valami merész, elszánt lépéssel megmenthettem volna őt, vagy legalább az én karomban halt volna meg. Ön, aki azt állította, hogy ura a szellem és anyag csodálatos erőinek, ön, aki a Gondviselés szerepét játssza, vagy inkább úgy tesz, mintha játszaná, aki azonban még annyi hatalommal sem rendelkezett, hogy ellenmérget adjon egy megmérgezett fiatal lánynak! Uram, ha nem borzadnék öntől, akkor szánnom kellene!

– Morrel...

– Igen, ön azt mondta: vessük le az álarcot, hát rendben van, én levetettem. Mikor a temetőben odajött hozzám, akkor még feleltem önnek, mert jószívű vagyok. Mikor ide belépett, hagytam, hadd jöjjön be egészen... Minthogy azonban visszaél türelmemmel, mivel még itt sem hagy nyugton, ebben a szobában, ahová úgy vonultam vissza, mintha a síromba jöttem volna, mivel újabb kínszenvedést okoz nekem, holott azt hittem, kimerítettem már valamennyit, Monte Cristo gróf, állítólagos jótevőm, Monte Cristo gróf, egyetemes mentőangyal, legyen nyugodt, látni fogja, amint barátja meghal!...

Morrel az őrület kacagásával vetette magát ismét a pisztolyokra.

Monte Cristo halálsápadtan, de ragyogó szemmel nyúlt a fegyverek után, és rászólt az őrjöngőre:

– Márpedig ismét csak azt mondom, hogy nem öli meg magát!

– Akadályozza hát meg! – vetette ellen Morrel végső lendülettel, amely éppúgy megtört a gróf acélkarjában, mint az előbbi.

– Megakadályozom!

– De végül is kicsoda ön, hogy ilyen zsarnoki módon mer fellépni szabad és gondolkodó lények ellen? – kiáltotta Maximilien.

– Hogy ki vagyok? – ismételte Monte Cristo. – Hallgassa meg: az egyetlen ember vagyok a világon, akinek jogában áll, hogy azt mondja önnek: Morrel, nem akarom, hogy apád fia meghaljon!

És Monte Cristo fenséges, átszellemült, felmagasztosult arccal, két karját keresztbe fonva közeledett a reszkető fiatalember felé, aki akaratlanul is hátrált egy lépést ennek az embernek szinte isteni lénye előtt.

– Miért beszél az apámról? – hebegte. – Miért keveri bele apám emlékét abba, ami ma történik velem?

– Mert én vagyok az, aki egyszer megmentette az apád életét, mikor öngyilkos akart lenni, mint ahogy te is meg akarod ölni magadat. Mert én vagyok az, aki azt az erszényt küldtem kishúgodnak, és a Pharaon-t az öreg Morrelnek. Mert én vagyok Edmond Dantès, aki valamikor a térdén ringatott téged mint gyermeket!

Morrel ismét hátrált egy lépést, megtántorodott, lélegzet után kapkodott, megsemmisülten lihegett, görnyedezett, majd ereje végképp elhagyta, és nagyot kiáltva borult le Monte Cristo lába elé.

De ez a rendkívül erős lélek hirtelen összeszedte minden erejét: felkelt, kirohant a szobából, és lefutott a lépcsőn, miközben tele torokkal kiáltotta:

– Julie! Julie! Emmanuel! Emmanuel!

Most már Monte Cristo is ki akart sietni, de Maximilien inkább megölette volna magát, semhogy kibocsássa az ajtón, amelyet becsukva tartott.

Maximilien kiáltására rémülten rohant elő Julie, Emmanuel, Penelon és még néhány szolga.

Morrel kézen fogta őket, és kitárta az ajtót.

– Boruljatok térdre – kiáltotta zokogástól elfojtott hangon. – Térdre! Apánk jótevője és megmentője áll előttetek! Ő...

Azt akarta mondani:

– Ő Edmond Dantes!

De a gróf megragadta a karját és visszatartotta.

Julie ráborult a gróf kezére, Emmanuel úgy ölelte, mint egy életmentő istent, Morrel másodszor is térdre esett, és homlokával a padlót verte.

Az ércből való ember akkor úgy érezte, mintha a szíve kitágult volna a mellében, torkából a szemébe szökött egy forró hullám, lehajtotta fejét és sírt.

A szobában néhány percig nem hallatszott más, csak zokogás és lélekből fakadó sóhajtozás. Ezeket a hangokat még az Úr legkedvesebb angyalai is harmonikusnak találták volna.

Alig tért magához Julie mélységes felindulásából, kisietett a szobából, lement az első emeletre, gyermekes örömmel futott a szalonba, felemelte a kristályburát, kivette alóla azt az erszényt, amely az allées de Meilhan-i ismeretlen útján került hozzá.

Ezalatt Emmanuel meg-megcsukló hangon mondta a grófnak:

– Mondja csak, gróf úr, miért nem tárta fel kilétét egészen a mai napig, holott hallotta, mennyit emlegettük ismeretlen jótevőnket, látta, mennyi hálával és imádattal emlékezünk reá? Ó, ez kegyetlenség volt velünk szemben, sőt, szinte azt merném mondani, gróf úr, önmagával szemben is.

– Hallgasson ide, barátom – válaszolta a gróf –, bízvást nevezhetem önt így, mert már tizenegy esztendő óta a barátom, anélkül, hogy sejtette volna. E titok leplének fellebbentését nagy esemény idézte elő, amelyet még nem ismerhet. Isten a tanúm, hogy szívem legmélyére akartam zárni e titkot mindörökre. De Maximilien kirobbantotta belőlem hevességével, amelyet már meg is bánt, bizonyos vagyok benne.

Látta, hogy Maximilien még mindig térden állva az egyik karosszéknék támaszkodik.

– Vigyázzon rá – tette hozzá Monte Cristo halkan, és jelentősen megszorította Emmanuel kezét.

– Ugyan miért? – kérdezte a fiatalember csodálkozva.

– Azt nem mondhatom meg. De nagyon vigyázzon rá.

Emmanuel tekintetével végigfutott a szobán, és megpillantotta Morrel pisztolyait.

Szeme rémülten meredt a fegyverekre, és kérdőn mutatott feléjük.

Monte Cristo bólintott.

Emmanuel a pisztolyok felé nyúlt.

– Hagyja ott – mondta a gróf.

Aztán odalépett Morrelhez, és megfogta a kezét. A nagy izgalom annyira megviselte a fiatalember szívét, hogy utána most tompa kábultság vett erőt rajta.

Julie visszatért, kezében a selyemerszénnyel, arcán két ragyogó örömkönny gördült végig, mint két hajnali harmatcsepp.

– Itt az ereklye – mondta. – Nehogy azt higgye, hogy kevésbé kedves nekem, mióta tudjuk, hogy ki volt a megmentőnk.

– Gyermekem – felelte Monte Cristo és elpirult –, engedje meg, hogy visszavegyem ezt az erszényt. Mióta ismerik valódi arcomat, nem akarok másként élni emlékezetükben, csak abban a szeretetben, amelyet kérek önöktől.

– Nem, nem! – felelte Julie, és szívére szorította az erszényt. – Kérve kérem, ne vegye el, hiszen egyszer úgyis itt hagy bennünket. Mert, sajnos, egyszer elhagy bennünket, ugye?

– Kitalálta, asszonyom – válaszolta Monte Cristo mosolyogva. – Egy hét múlva elhagyom ezt az országot, ahol igen sokan boldogan éltek, pedig megérdemelték volna az ég büntetését, az én szegény apámnak meg éhen és betegen kellett meghalnia.

Monte Cristo, míg közeli utazásáról beszélt, le nem vette a szemét Morrelről, és észrevette, hogy ezek a szavai: „Elhagyom ezt az országot”, semmiféle hatással sem voltak Morrel kábultságára. Megértette, hogy még egy végső küzdelmet kell megvívnia barátja fájdalmával, kézen fogta Julie-t meg Emmanuelt, megszorította kezüket, és egy apa gyöngéd méltóságával mondta nekik:

– Drága barátaim, nagyon kérem, hagyjanak magamra Maximiliennel.

Julie-nek most alkalma volt magával vinni értékes ereklyéjét, amelyről Monte Cristo elfelejtett újra beszélni.

Gyorsan magával vonta férjét.

– Hagyjuk magukra őket – mondta.

A gróf egyedül maradt Morrellel, aki még mindig mozdulatlan volt, mint valami szobor.

– Szedd már össze magadat, Maximilien – mondta a gróf, és megérintette forró ujjával a fiatalember vállát.

– Kezdek újra ember lenni, mert már ismét szenvedek.

A gróf összeráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy sötét kétségek gyötrik.

– Maximilien! Maximilien! – mondta. – A te gondolataid méltatlanok egy igaz keresztényhez.

– Nyugodjék meg, barátom – jelentette ki Morrel. Felemelte a fejét, és kimondhatatlanul szomorú mosollyal nézett a grófra. – Nem keresem többé a halált.

– Tehát – folytatta Monte Cristo – nem nyúlsz fegyverhez, nem esel kétségbe.

– Nem, hiszen jobb módszerem van, mint a pisztoly csöve vagy a tőr hegye, hogy kigyógyítson fájdalmamból.

– Szegény bolond, te!... Hát mi az a módszer?

– Maga a fájdalom fog megölni!

– Barátom – mondta Monte Cristo éppen olyan fájdalmasan –, hallgass meg: valamikor egy olyan kétségbeesett pillanatban, mint a tied, mert hiszen éppen olyan elhatározásra vezetett, én is öngyilkos akartam lenni. Egyszer ugyanilyen kétségbeesett helyzetben akarta apád is bevégezni életét. Ha abban a pillanatban, amikor apád a homlokára illesztette pisztolya csövét, és abban a percben, amikor én félredobtam rabkenyeremet, amelyhez már három nap óta hozzá sem nyúltam, ha akkor azt mondta volna valaki, ebben a végső pillanatban: „Élj! Mert eljön a nap, amikor boldog leszel, amikor áldani fogod az életet” Bárhonnan jött volna is a szózat, a kételkedés mosolyával vagy a hitetlenség félelmével fogadtuk volna. Pedig hányszor, de hányszor áldotta apád az életet, mikor téged megcsókolt, és hányszor áldottam én magam is...

– Ó! – kiáltott Morrel, félbeszakítva a grófot. – Hiszen ön csak a szabadságát veszítette el, apám csak a vagyonát. De én, én Valentine-t veszítettem el!

– Nézz rám, Morrel – mondotta Monte Cristo azzal az ünnepélyességgel, amely némely alkalmakkor olyan naggyá és meggyőzővé tette –, nézz rám, nincs könny a szememben, a vér nem fut lázasan ereimben, s a szívem sem ver hevesen, pedig szenvedni látlak téged, Maximilien, téged, akit úgy szeretek, mintha fiam volnál! Hidd el nekem, Morrel, hogy a fájdalom olyan, mint az élet, és mindig tartogat valami ismeretlent. És ha kérlek, ha parancsolom, hogy életben maradj, Morrel, ezt abban a meggyőződésben teszem, hogy egyszer csak hálás leszel azért, amiért életben tartottalak!

– Istenem! – kiáltott a fiatalember. – Istenem! Mit beszél, gróf? Vigyázzon, mit mond! Ön talán még sohasem szeretett?

– Gyermek! – válaszolta a gróf.

– Az igazi szerelemre gondoltam – folytatta Morrel. – Látja, én katona vagyok, mióta csak felnőttem. Elértem a huszonkilenc esztendőt anélkül, hogy bárkit is szerettem volna, mert hiszen azok az érzések, amelyek addig voltak a szívemben, nem érdemlik meg a szerelem nevét. Huszonkilenc éves koromban megpillantottam Valentine-t. Most már idestova két esztendeje szeretem, két esztendő óta olvashattam tiszta, szűzies érzéseit szívében, mint a nyitott könyvben, ahová maga az Úr írta be ezeket az érzéseket. Gróf, nekem Valentine a végtelen, hatalmas, ismeretlen boldogságot jelentette, s ez a boldogság nagyon is nagy, nagyon is tökéletes, nagyon is isteni volt erre a világra. Mivel a földi élet nem adta ezt meg nekem, meg kell mondanom, gróf, hogy Valentine nélkül nekem az élet csak gyötrelem és kétségbeesés.

– Azt mondtam, hogy remélj, Morrel – ismételte a gróf.

– Akkor hát vigyázzon, ismétlem én is – mondta Morrel – mert ön azon igyekszik, hogy meggyőzzön, ha pedig meggyőz, elveszi a józan eszemet, mert azt hiteti el velem, hogy még viszontláthatom Valentine-t.

A gróf mosolygott.

– Barátom, apám! – kiáltott Morrel magánkívül. – Vigyázzon, most már harmadszor mondom, mert megrémít az a nagy befolyás, amelyet reám gyakorol. Vigyázzon szavai értelmére, mert a szemem ismét felélénkül, a szívem megint megdobban és újraéled. Vigyázzon, mert természetfölötti dolgokat fog még elhitetni velem. Engedelmeskedném, ha azt parancsolná, vegyem le a Jairus leányának sírját borító követ, járnék a hullámok tetején, mint az apostol tette, ha ön intene nekem, hogy a hullámokon járjak. Vigyázzon, mert én önnek engedelmeskedem.

– Remélj, barátom – ismételte a gróf.

– Ó! – mondta Morrel, és legnagyobb lelkesültségéből visszazuhant a bánat mély örvényébe. – Ön csak játékot űz velem: úgy tesz, ahogy a jó édesanyák, vagy inkább azok az önző anyák, akik mézesmázos szavakkal csillapítják le gyermekük fájdalmát, mert fárasztja őket a gyermek sírása. Nem, barátom, nem volt helyes, hogy azt mondtam: vigyázzon. Nem, ne féljen semmit, fájdalmamat olyan gondosan eltemetem szívem mélyére, olyan titokban tartom, hogy még szánakoznia sem kell majd rajtam. Isten önnel, barátom, isten önnel!

– Ellenkezőleg – mondta a gróf. – Ettől a perctől fogva mellettem és velem élsz, Maximilien, nem hagysz el, és egy hét múlva elutazunk Franciaországból.

– És még mindig azt hajtogatja, hogy reméljek?

– Azt mondom, remélj, mert tudom a módját, hogy meggyógyítsalak.

– Ön még jobban megszomorít, gróf, ha lehetséges. Ön afféle mindennapi bánatnak hiszi az engem ért csapást, és azt gondolja, hogy megvigasztal holmi köznapi szórakozással, az utazással.

Morrel megvető hitetlenséggel rázta a fejét.

– Mit mondjak még? – folytatta Monte Cristo – Én hiszek az ígéreteimben, engedd, hogy kísérletezzem.

– Gróf, ön csak meghosszabbítja haldoklásomat.

– Így hát – mondta a gróf –, te kishitű ember, nincs erőd néhány napot adni barátodnak, hogy bebizonyítsa, mit tehet! Mit tudod te, miféle hatalma van Monte Cristo grófjának?! Tudod-e, hogy mennyire parancsol a földi hatalmaknak? Tudod-e, hogy Istenbe vetett hite olyan nagy, hogy csodát várhat attól, aki azt mondta: az ember hitével hegyeket lehet elmozdítani? Várjad hát azt a csudát, amelynek elkövetkeztében bízom, vagy pedig...

– Vagy pedig... – ismételte Morrel.

– Vagy pedig, vigyázz, Morrel, mert hálátlannak foglak nevezni.

– Legyen irgalmas hozzám, gróf.

– Annyira irgalmas vagyok hozzád, Maximilien, hogy ha egy hónap alatt meg nem gyógyítalak, napra, órára pontosan, fogj a szavamnál, Morrel, magam adom kezedbe töltött pisztolyaidat, és elébed teszek egy csésze olaszországi mérget, hidd el nekem, biztosabb hatású és gyorsabban ölő mérget, mint az volt, mely Valentine-t megölte.

– Megígéri ezt?

– Meg, mivel én is ember vagyok, mert – mint ahogy már említettem – magam is meg akartam halni valamikor, sőt, még azóta is, hogy a boldogtalanság távol van tőlem, nemegyszer ábrándoztam az örök álom gyönyöréről.

– Bizonyos, hogy ezt megígéri nekem, gróf? – kiáltott fel Morrel szinte kábultan.

– Nemcsak ígérem, meg is esküszöm rá – jelentette ki Monte Cristo, és esküre emelte kezét.

– Ön tehát becsületére fogadja, hogy ha egy hónap múlva is ilyen vigasztalhatatlan leszek, megengedi, hogy szabadon rendelkezzem az életemmel, és bármit tennék is, nem fog hálátlannak nevezni?

– Egy hónap múlva, napra pontosan, Maximilien, egy hónap múlva órára pontosan, ez a dátum szent, Maximilien: nem tudom, eszedbe jutott-e, hogy ma szeptember ötödike van? Ma van pontosan tíz esztendeje, hogy megmentettem apádat az öngyilkosságtól.

Morrel megragadta a gróf kezét és megcsókolta. A gróf tűrte ezt, mintha megértette volna, hogy ez az imádat megilleti.

– Egy hónap múlva – folytatta Monte Cristo – az asztalon, amelynél ülni fogunk, néhány kitűnő fegyver és fájdalmatlan, halált hozó ital lesz. Viszonzásképpen meg kell ígérned, hogy addig várakozol, és életben maradsz.

– Ó, erre esküszöm! – kiáltott Morrel. Monte Cristo a szívére ölelte a fiatalembert, és sokáig magához szorította.

– Most pedig – mondta –, mától kezdve nálam lakol. Elfoglalod Haydée lakosztályát, s így legalább leányom helyét a fiam fogja betölteni.

– Haydée! – mondta Morrel. – Hát mi történt Haydée-val?

– Ma éjszaka elutazott.

– Elhagyta önt?

– Nem, bevár engem... Légy tehát készen, hogy átjöjj a rue des Champs-Elysées-re, és most intézd úgy, hogy távozásomat senki se vegye észre.

Maximilien lehajtotta a fejét, és engedelmeskedett, mint egy gyermek vagy egy apostol.

9

Az osztozkodás

A rue Saint-Germain des Prés egy fogadójában, amelyet Albert de Morcerf szállásul választott édesanyja és a maga számára, az első emeleti kis lakosztályt valami nagyon titokzatos személyiség bérelte ki.

Ennek az embernek az arcát még a kapus sem látta soha, sem kimenet, sem bejövet, mert télen át mindig olyan széles piros nyakravalót csavart egészen az álláig, amilyet az urasági kocsisok viselnek, akik a színházi előadások után várják gazdáikat, nyáron pedig mindig abban a pillanatban használta a zsebkendőjét, mikor a kapus fülkéje előtt elhaladt. Meg kell azonban vallani, hogy a lakók minden szokás ellenére sem firtatták ennek az embernek a kilétét. És mivel az a hír járta róla, hogy valami igen magas rangú és befolyásos ember lehet, nagy volt a tekintélye is ennek a titokzatos személyiségnek.

Rendszeresen látogatott el a házba, noha egyszer késett valamelyest, máskor meg előbb érkezett. De akár tél volt, akár nyár csaknem mindig négy óra felé jelent meg lakásában, az éjszakát azonban sohasem töltötte ott.

Tél idején délután fél négykor gondosan befűtött a figyelmes szobalány, aki a lakást gondozta. Nyáron ugyanez a szolgáló fél négykor jeget vitt fel a lakásba.

Mint mondottuk, a titokzatos személyiség négy órakor megérkezett.

Húsz perccel később kocsi állt meg a ház előtt. A kocsiból feketébe vagy sötétkékbe öltözött, de mindig sűrűn lefátyolozott nő szállt ki, mint egy árnyék suhant el a kapus fülkéje előtt, és olyan könnyed járással ment fel a lépcsőn, hogy léptei alatt a lépcső meg se reccsent.

Sohase kérdezte meg tőle senki, hogy hová megy.

Arca tehát, csakúgy, mint magáé a lakóé, teljesen ismeretlen maradt a kapu két őre, e minta-portások előtt, és ezek talán a főváros valamennyi portása között egyedüliek voltak, akik semmiféle kíváncsiságot nem árultak el.

Mondanunk sem kell, hogy a hölgy az első emeletre ment. Különös módon kaparászott az egyik ajtón, mire az ajtó megnyílt, majd újra gyorsan becsukódott, ennyi volt az egész.

Elmenőben ugyanígy történt minden, mint jövet.

Elsőnek az ismeretlen nő távozott, a fátyol most is egészen elborította arcát, beszállt a kocsijába, amely aztán hol egyik, hol másik utca végén tűnt el. Húsz percre rá az ismeretlen férfi távozott, jól bebugyolálva nyakravalójába, vagy zsebkendőjébe rejtőzködve, és szintén eltűnt.

Egy nappal később, hogy Monte Cristo grófja meglátogatta Danglars-t, a Valentine temetése utáni napon, a titokzatos lakó délelőtt tíz óra tájban érkezett, ahelyett hogy rendes szokása szerint, délután négy óra felé jött volna.

Csaknem rögtön utána, be sem várva a megszokott időközt, bérkocsi érkezett, s a fátyolos hölgy nagy sietve ment fel a lépcsőn. Az ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott.

De még mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, a hölgy hangja hallatszott:

– Ó, Lucien! Drága barátom!

Így aztán a kapus akarattanul is meghallotta ezt a felkiáltást, és most tudta meg, hogy lakóját Luciennek hívják. De mivel a kapusok mintaképe volt, megfogadta, hogy még a feleségének se mondja el.

– Mi történt, drága barátnőm? – kérdezte az a férfi, akinek a nevét a fátyolos hölgy zavarában vagy sietségében elárulta. – Beszéljen gyorsan.

– Számíthatok önre, barátom?

– Természetesen, de hiszen ezt jól tudja. De mi történt hát? Ma reggeli levele borzasztó bizonytalanságban hagyott. Írása rendetlen, sebtiben odavetett. Nyugtasson már meg, vagy pedig rémítsen meg teljesen.

– Lucien, nagy dolog történt! – jelentette ki a hölgy, és kérdő pillantást vetett a férfira. – Danglars úr az éjjel elutazott!

– Elutazott! Danglars úr elutazott! Ugyan hová?

– Azt nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja? Hát úgy ment el, hogy nem tér vissza?

– Kétségtelenül! Este tíz órakor saját kocsiján hajtatott el a charentoni sorompóig. Ott már útra készen várta egy postakocsi, abba inasával együtt beszállt, és a kocsisának azt mondta, hogy Fontainebleau-ba megy tovább.

– No és ön mit szólt ehhez?

– Várjon csak, barátom. Levelet hagyott nekem Danglars.

– Levelet?

– Tessék, olvassa el.

A báróné egy felbontott levelet vett elő a zsebéből, és átnyújtotta Debraynek.

Debray habozott egy kicsit, mielőtt nekikezdett volna az olvasásnak, mintha ki akarta volna találni a tartalmát, vagy még inkább, mintha már jó előre állást akart volna foglalni a levél tartalmától függetlenül.

Néhány másodperc alatt végleges elhatározásra juthatott, mert belefogott az olvasásba.

Íme, ez volt az a levél, amely olyan nagyon kihozta a sodrából Danglars-nét:

Asszonyom és hűséges hitvesem!

Debray akaratlanul is megállt, és a bárónéra nézett, aki mélyen elpirult.

– Olvassa csak – mondta az asszony.

Debray pedig folytatta:

Mikor kézhez veszi ezt a levelet, nem lesz már férje! Ó, ne vegye nagyon szívére a dolgot, éppúgy nem lesz férje, mint ahogy nincsen leánya, vagyis én már a Franciaországból kifelé vezető harminc-negyven út egyikén fogok járni.

Azért mégis tartozom önnek magyarázattal, és mivel ön olyan asszony, aki megérti ezeket a magyarázatokat, meg is adom őket.

Figyeljen csak ide:

Ma reggel történetesen ötmilliót kellett hirtelenében kifizetnem, ami meg is történt. Csaknem közvetlenül ezután ugyanekkora összeg kifizetése vált volna szükségessé. Ezt már holnapra halasztottam, de én még ma elutazom, hogy kikerüljem azt a holnapi napot, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnék elviselni.

Megérti ezt, ugye, asszonyom és drága hitvesem?

Azt mondom: ön megérti, hiszen éppolyan jól ismeri az ügyeim állását, mint én magam, sőt, talán jobban is, mint én, mert ha azt kutatnánk, hogy hová lett nemrég még szép vagyonomnak nagyobbik fele, én bizony nem tudnék rá feleletet adni, míg ellenben ön tökéletesen tisztán látja a helyzetet, ebben bizonyos vagyok.

Mert a női ösztön csalhatatlan, valami különleges algebra segítségével, amelyet maguk találtak ki, még a csodát is megmagyarázzák. Én ellenben csak az egyszerű számjegyekben vagyok jártas, s mióta azok megcsaltak, semmit sem tudok többé.

Nem csodálkozott rajta olykor, hogy milyen gyorsan megyek tönkre, asszonyom?

Nem vakította el olykor aranyrúdjaim izzó szétolvadása?

Én, bevallom, leégtem. Reméljük, hogy ön talált a hamuban némi aranyat is.

Ezzel a vigasztaló reménységgel távozom, asszonyom és igen bölcs hitvesem, anélkül, hogy a lelkifurdalás legkevésbé is bántana, amiért elhagyom önt. Önnek megmaradnak a barátai, a kérdéses hamu, és mint legfőbb boldogság: a szabadsága, amelyet sietek visszaszolgáltatni önnek.

És most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, asszonyom, amikor még egy bizalmas magyarázattal adózom önnek.

Addig, amíg azt reméltem, hogy ön családunk jólétén fáradozik, vagy lányunk vagyonát akarja gyarapítani, bölcs ember módjára szemet hunytam. De most, hogy ebből a házból kietlen romot csinált, már nem vagyok hajlandó mások vagyonának alapjait növelni.

Gazdag volt, amikor feleségül vettem, de nem övezte önt valami nagy tisztelet.

Bocsássa meg, hogy ilyen őszintén beszélek, de mivel minden valószínűség szerint én most csak kettőnk számára tárom fel a helyzetet, nem látom be, miért mérlegeljem szavaimat.

Egyre gyarapítottam vagyonunkat, s az több mint tizenöt éven keresztül mind nagyobbra nőtt, egészen addig, míg a számomra még most is ismeretlen és érthetetlen csapások romba nem döntötték, anélkül, hogy – s ezt bízvást állíthatom – legkevésbé is hibás lettem volna benne.

Ön, asszonyom, csak azon igyekezett, hogy a saját vagyonát gyarapítsa, s ez önnek sikerült is, erről meg vagyok győződve.

Úgy hagyom el tehát most, mint ahogy elvettem: gazdagon, de kevés tisztelet közepette.

Isten önnel.

A mai naptól kezdve én is a magam számlájára dolgozom. Higgye el, hálás vagyok önnek a jó példáért, amellyel elöl járt, s amelyet követni fogok.

Odaadó, hű férje

DANGLARS báró

A báróné szemmel követte Debrayt, míg az ezt a kínos és hosszú levelet végigolvasta. Jól látta, hogy a fiatalember, minden önuralma ellenére is, hol elpirult, hol elsápadt.

Mikor végigolvasta, gondosan összehajtogatta a levelet, és mélyen elgondolkodott.

– Mit szól hozzál – kérdezte Danglars-né könnyen érthető aggodalommal.

– Mit szólok hozzá, asszonyom? – ismételte gépiesen Debray.

– Milyen gondolatokat kelt önben ez a levél?

– Nagyon egyszerű a dolog, asszonyom. Az a gondolatom támadt, hogy Danglars úr nagyon is élt a gyanúperrel.

– Ez kétségtelen. De ennyiből áll az egész mondanivalója?

– Nem értem – jegyezte meg Debray fagyosan.

– Elutazott! Végleg elment! Eltávozott, hogy soha többé vissza ne térjen!

– Ó! – mondta Debray. – Sose higgye ezt, báróné.

– Nem, ha mondom, nem jön vissza soha többé. Jól ismerem, megingathatatlan ő minden elhatározásában, ha a saját érdekéről van szó. Ha úgy érezte volna, hogy valamiben még hasznomat veszi, magával vitt volna, de itt hagyott Párizsban, ami azt jelenti, hogy elválásunk előmozdítja az ő terveit. Ez visszavonhatatlan, és én mindörökre szabad vagyok – tette hozzá Danglars-né ugyanazzal a könyörgő arckifejezéssel.

Debray azonban nemhogy felelt volna, hanem hagyta, hogy az asszony hadd aggodalmaskodjék, és merüljön gondolataiba.

– Mi az?! – tört ki végül is az asszony. – Hát nem is felel, uram?

– Csak egyetlen kérdésem volna: mihez akar fogni?

– Hiszen én is éppen ezt akartam kérdezni öntől – válaszolta a báróné szívdobogva.

– Úgy? – mondta Debray. – Tehát tanácsot kér?

– Igen, tanácsot kérek – felelte a báróné elszoruló szívvel.

– Hát ha tanácsot kér – felelte hidegen a fiatalember –, csak annyit mondhatok, hogy utazgasson.

– Utazgassak! – mormogta Danglars-né.

– Természetesen. Mint ahogy Danglars úr kifejtette, ön gazdag és teljesen szabad. Párizstól való távolléte feltétlenül szükséges, legalább úgy hiszem, a kettős botrány miatt, amelyet egyrészt Eugénie kisasszony füstbe ment házassága, másrészt Danglars úr eltűnése okozott... Az a fontos, hogy a világ szemében ön elhagyott és szegény asszony legyen, mert a csődbe ment bankár feleségének sose bocsátanák meg gazdagságát és nagyúri életmódját. Először is elég, ha mindössze két hétig marad Párizsban, mindenkinek elmondja, hogy férje elhagyta, és legjobb barátnőinek, akik majd szétviszik a hírt mindenfelé, egyre azt mesélgeti, hogyan történt az egész eset. Azután hagyja el a palotát, hagyja ott az ékszereit, ne kérjen tartásdíjat, mire mindenki csak az ön önzetlenségét fogja dicsérni. Így majd elhiszik, hogy elhagyatott és vagyontalan, mert hiszen egyedül csak én ismerem az ön vagyoni helyzetét, és kész vagyok elszámolni önnel, mint hűséges üzlettársa.

A báróné sápadtan, lesújtva hallgatta ezt a beszédet, s borzasztó rémület és kétségbeesés fogta el Debray nyugodt, közönyös hangja hallatára.

– Elhagyatott! – ismételte. – Igen, igen, igazán elhagyatott vagyok... Igaza van, uram, senki sem fogja kétségbevonni elhagyatottságomat.

Ez a büszke és szenvedélyesen szerelmes asszony csak ennyit tudott felelni Debraynek.

– De gazdag, sőt, dúsgazdag – folytatta Debray, és tárcájából iratokat vett elő, s kiteregette az, asztalra.

Danglars-né hagyta, hadd tegyen tetszése szerint, ő maga azzal volt elfoglalva, hogy csillapítsa erős szívdobogását, és hogy visszatartsa könnyeit, amelyek már-már szempillájára szöktek. De végül is győzött a méltóságérzete, és ha nem is tudta elfojtani szíve vad dobogását, de legalább könnyeit sikerült visszaparancsolnia.

– Asszonyom – mondta Debray –, mintegy fél esztendeje, hogy társak lettünk. Ön százezer frankot adott az alaptőkéhez. Ez év áprilisában társultunk. Májusban kezdtük meg vállalkozásainkat. Még májusban nyertünk négyszázötvenezer frankot. Júniusban nyereségünk felszaladt kilencszázezer frankra. Júliusban még nyertünk hozzá egymillió-hétszázezer frankot. Mint tudja, ez volt a spanyol papírok hónapja. Augusztusban, a hónap elején veszítettünk háromszázezer frankot, de 15-én már behoztuk a veszteséget, és augusztus végén helyrejöttünk. Mert társulásunk napjától számítva egészen tegnapig, amikor lezártam a számadásokat, kétmillió-négyszázezer frankunk van, vagyis fejenként egymillió-kétszázezer frank.

– Most pedig – folytatta Debray egy tőzsdeügynök módszerességével és nyugalmával pillantva zsebkönyvébe –, itt van még nyolcvanezer frank feljegyezve, a kezemben levő összeg kamatos kamata gyanánt.

– De – szakította félbe a báróné – honnan származik a kamat, ha egyszer nem forgatta ezt a pénzt?

– Bocsásson meg, asszonyom – felelte Debray hidegen –, ön felhatalmazott reá, hogy forgassam, és én éltem ezzel a felhatalmazással. Az ön kamatrésze tehát negyvenezer frank, ehhez jön a százezer franknyi befektetése, amellyel az alaptőkéhez járult, vagyis az ön részére itt van összesen egymillió-háromszáznegyvenezer frank. Már folyósítottam is az önnek járó pénzt, asszonyom, tegnapelőtt óta készenlétben van, mint látja, mintha sejtettem volna, hogy el fogok számolni önnel. Pénze itt van, fele bankjegyekben, fele bemutatóra szóló utalványokban. Azt mondtam, hogy a pénz itt van, és ez igaz is: mert mivel a magam házát nem tartottam eléggé biztosnak, a közjegyzőket nem tartottam eléggé titoktartóknak, és mivel a vagyon még hangosabban beszél, mint a közjegyzők, és mivel végül önnek semmi vásárlási vagy vállalkozási lehetősége nem lehet a házastársi közösség keretein túl, ezt az összeget, amely ma önnek egyetlen vagyona, e szekrény mélyére beépített ládában helyeztem el, és nagyobb biztonság okából a kőművesmunkát is magam végeztem.

– És most – folytatta Debray, s először a szekrényt, majd a ládát nyitotta ki –, most, asszonyom, itt van nyolcszáz darab ezres bankjegy, ami, mint látja, olyan, akár valami vastáblába kötött album. Ide teszek mellé egy huszonötezer frank járadékról szóló szelvényt, majd egyenleg gyanánt, ami, úgy gondolom, kitesz mintegy száztízezer frankot, itt van egy bankáromra szóló utalvány, és mivel a bankárom nem Danglars úr, legyen nyugodt, az utalványt ki is fizetik.

Danglars-né gépiesen átvette az utalványt, a járadékszelvényt és a bankjegyköteget.

Ez a hatalmas vagyon igazán nem látszott soknak így az asztalra kirakva.

Danglars-né száraz szemmel, de kitörni akaró zokogással szedte össze a pénzt, és az acélkazettát betette kézitáskájába, a járadékszelvényt meg az utalványt az erszényében helyezte el. Utána állva, sápadtan, némán várt egy melegebb szót, amely megvigasztalja.

De hiába várt.

– Most pedig, asszonyom – mondta Debray –, nagyszerű helyzetben van, körülbelül hatvanezer frank évjáradékkal rendelkezik, ami óriási összeg egy olyan asszony számára, aki nem vihet nagy házat mától fogva legalább egy esztendeig. Minden szeszélyét kielégítheti, nem is szólva arról, hogy ha nem tartja elegendőnek az önre eső részt, tekintetbe véve régi életmódját, nyugodtan használhatja az én pénzemet is, asszonyom. És kész vagyok felajánlani önnek, természetesen kölcsön címén, mindazt, amim van, vagyis egymillió-hatvanezer frankot.

– Köszönöm, uram – válaszolta a báróné –, köszönöm. De megértheti, hogy így is sokkal többet adott ide, mint amennyire szüksége van egy szegény asszonynak, aki már nem számít rá, legalábbis hosszú ideig, hogy ismét megjelenjen a társaságban.

Debray egy pillanatra meglepődött, de csakhamar erőt vett magán, és olyan mozdulatot tett, amellyel a legudvariasabb formában körülbelül ezt a gondolatot fejezte ki:

– Ahogy tetszik!

Lehet, hogy Danglars-né mostanáig remélt még valamit. De mikor meglátta ezt a nemtörődöm gesztust és a sunyi tekintetet, amely kísérte s főleg az utána következő hideg meghajlást és jelentős hallgatást, felkapta a fejét, kinyitotta az ajtót, és harag nélkül, de ugyanakkor minden tétovázás nélkül is sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn. Még utolsó búcsúszóra sem méltatta azt, aki ilyen rideg tudott lenni hozzá.

– Ej mit! – mondta Debray, mikor az asszony eltávozott. – Tervnek gyönyörű, de azért csak ott marad a palotában, regényeket fog olvasni, és kártyázgatni fog, ha már többé a börzén nem játszhat.

Ismét elővette kis jegyzőkönyvét, és gondosan áthúzta benne az imént kifizetett összegeket.

„Egymillió-hatvanezer frankom marad – mondta magában, – Milyen csapás, hogy Villefort kisasszony meghalt! Az a lány minden tekintetben megfelelt volna nekem, és szívesen elvettem volna.”

És hidegvérrel bevárta szokása szerint, hogy húsz perc elteljen Danglars-né távozása után, s csak akkor szánta rá magát, hogy ő is elmenjen.

E húsz percet számolással töltötte el, de az óráját kitette maga mellé az asztalra.

Az az ördögi lény, amelyet minden kalandos elképzelés több-kevesebb szerencsével megteremthetett volna, ha történetesen Le Sage már előbb meg nem alkotja a maga remekművében, Asmodi, aki leszedte a házak tetejét, hogy meglássa, mi történik belül, ugyancsak különös látvány tanúja lehetett volna, ha lekapja a rue Saint-Germain des Prés-n levő kis ház tetejét abban a pillanatban, amikor Debray számadását végezte.

A fölött a szoba fölött, ahol Debray Danglars-néval megosztozott két és félmillión, egy másik szobát szintén olyan emberek béreltek ki, akiket ismerünk, s akik eléggé fontos szerepet játszottak az elbeszélt eseményekben ahhoz, hogy érdeklődéssel forduljunk feléjük.

Ebben a szobában Mercédès és Albert lakott.

Mercédès néhány nap óta ugyancsak megváltozott. Nem mintha legnagyobb gazdagsága idején valaha is fitogtatta volna az őt körülvevő pompát, és egyszerűbb ruhában nem lehetett volna ráismerni, nem is azért, mintha olyan mély levertségbe esett volna, amelyben az ember a nyomor köntösét viseli magán, nem, Mercédès azért változott meg, mert a szeme már nem ragyogott, ajka nem mosolygott, és mert folytonos zavarában a hajdan mindig ötletes megjegyzésre nyíló szája most alig-alig ejtett ki egy-két odavetett szót.

Nem a szegénység hervasztotta el Mercédès szellemét, nem is a bátorság hiánya nehezítette meg a szegénységét.

Mercédès, mikor leszállt abból a magasságból, ahol eddig élt, beléveszett abba az új környezetbe, amelyet maga választott, akárcsak azok az emberek, akik valami ragyogó fényárban úszó szalonból egyenesen a sötétségbe kerülnek. Mercédès olyan volt, mint egy királyné, aki a palotájából leszáll egy kis kunyhóba, és nem ismer rá életére sem az agyagedény láttán, amelyet neki magának kell az asztalra tennie, sem a rossz fekvőhelyen, amely az ágyát pótolja.

A szép katalán nőnek vagy a nemes grófnénak nem volt már meg a régi büszke tekintete, bájos mosolya, mert ha körülnézett, csak elszomorító tárgyakat látott maga körül, a szoba falát egyhangú szürke papírkárpit borította, amelyet a zsugori háziurak azért kedvelnek, mert legkevésbé piszkolódik. Szőnyegnek nyoma sem volt a szobában, a bútorok azzal vonták magukra a figyelmet, hogy ízléstelenül díszesek voltak, s mindez együttvéve a maga kiabáló színeivel tönkretette a finom berendezésekhez szokott szemnek szükséges harmóniát.

Morcerf-né itt lakott, mióta eljött a palotájából. Szinte megszédült az örökös csendtől, mint ahogy az utas is megtántorodik, ha valami szakadék szélére ér. Mikor észrevette, hogy Albert titokban egyre őt nézi, hogy megfigyelje, mit rejteget a szíve mélyén, ajkát állandó mosolyra kényszerítette, s a szem mosolyának édes fénye nélkül ez bizony holt fény volt csupán, minden melegséget nélkülöző világosság.

Albert maga is igen kedvetlen volt, a régi fényűzés maradványai zavarták abban, hogy megszokja új helyzetét: kesztyű nélkül akart elmenni hazulról, de úgy találta, hogy a keze túlságosan fehér, gyalog akart bemenni a városba, de úgy érezte, hogy lakkcipője nagyon is finom ehhez.

Ezt a két nemes lelkű és okos lényt elválaszthatatlanul egybeforrasztotta az anyai és fiúi szeretet. Akkor is megértették egymást, ha egy szót sem szóltak, és még arra sem volt szükségük, hogy mint jó barátok közt szokás, megbeszéljék az anyagi helyzetüket, amelyben az élet telik.

Egyszóval Albert nyugodtan megmondhatta anyjának, aki szavaira még csak el sem sápadt:

– Anyám, nincs több pénzünk.

Mercédès tulajdonképpen sohasem ismerte a nyomort. Lánykorában ugyan maga is sokat emlegette a szegénységet, de az egészen másvalami: a szűkölködés meg a nyomor rokon fogalmak, közöttük azonban egy egész világ terül el.

A katalánok között Mercédès sok mindenfélét nélkülözött, de bizonyos dolgokban sohasem volt hiánya. Ha a hálók jókarban voltak, mindig akadt halászzsákmány. És ha eladták a halakat, volt miből fonalat venni a hálószövéshez.

Azután pedig magányosan élt, pusztán szerelmével eltelve, amely anyagi helyzetében semmi változást sem hozott, mindig csak önmagára és csak önmagára gondolhatott.

Mikor egyedül volt, Mercédès akkor a legszerényebb életmóddal is beérte: most azonban ketten voltak, és úgyszólván semmije sem volt.

Közeledett a tél, a kopár, hideg szobában nem égett a tűz, holott Mercédès a régi palotájában megszokta, hogy az előszobától kezdve egészen a budoárjáig mindenütt ezer fűtőcső terjesztette a meleget. Egyetlen szál virágja sem volt, míg azelőtt méregdrága virágokkal teli télikert virult lakosztályában.

De megvolt a fia...

Talán kissé túlzásba vitt kötelességérzetük mindmostanáig magasabb életformában tartotta őket.

Az ilyen túlzott érzés csaknem rajongás már, s a rajongás érzéketlenné tesz a földi dolgok iránt.

A rajongás azonban lecsillapodott, és az ábrándok világából le kellett lassanként szállni a köznapi életbe.

Miután már minden képzeletbeli álmot kimerítettek, rá kellett térniük a rideg valóságra.

– Édesanyám – mondta Albert, abban az időben éppen, mikor Danglars-né lefelé ment a lépcsőn –, számoljuk csak össze minden vagyonunkat, ha nincs ellenére. Tisztán kell látnom a helyzetet, hogy tervemet keresztülvihessem.

– Vagyonunk a semmivel egyenlő – jelentette ki Mercédès fájdalmas mosollyal.

– Szó sincs róla, anyám: először is van háromezer frankunk, és ebből a háromezer frankból nagyszerű életet élhetünk mi kettecskén.

– Gyermek! – sóhajtott Mercédès.

– Sajnos, édesanyám – mondta a fiatalember –, elég sok pénzt elfecséreltem már, ismerhetem hát a pénz értékét. Lássa, háromezer frank, az bizony szép kerek összeg, és én állandó, biztos jövőt építettem rá.

– Milyen könnyen mondod ezt – folytatta a szegény anya. – De először is elfogadhatjuk-e azt a háromezer frankot? – tette hozzá Mercédès és elpirult.

– Ez nem is kérdés, azt hiszem – felelte Albert biztos hangon. – Annál is inkább elfogadjuk, mert hiszen, mint tudja, anyám, az a pénz Marseille-ben az allées de Meilhanon levő kis ház kertjében van elásva. Kétszáz frankból mindkettőnk Marseille-be való utazása kifutja.

– Kétszáz frankból! – jegyezte meg Mercédès. – Ugyan hová gondolsz, Albert?

– Erre nézve kérdezősködtem ám a gyorskocsinál is, meg a gőzhajónál is, és számvetésem készen áll. Châlons-ig kocsin megy: láthatja, anyám, úgy viszem, mint egy királynőt, ez összesen harmincöt frank lesz.

Albert tollat fogott, és írni kezdett:

Kocsi#####25#fr.

Châlons-tól Lyonig gőzhajón#####16#fr.

Lyontól Avignonig ismét gőzhajó#####16#fr.

Avignonból Marseille-ig#####7#fr.

Kiadások útközben#####50#fr.

– -----------------------------

Összesen#####114#fr.

– Vegyünk százhúszat – tette hozzá Albert mosolyogva –, láthatja, nem vagyok kicsinyes, ugye, édesanyám?

– Hát te, szegény fiam?

– Én! Hát nem látta, hogy nyolcvan frankot félretettem a magam számára? Egy fiatalembernek nincs ám annyi kényelemre szüksége. Én egyébként is tudom már, mi az utazás, eleget utaztam.

– Igen, postakocsin és az inasoddal.

– Utaztam én már másként is, édesanyám.

– Jól van, nem bánom! – mondta Mercédès. – De honnan szerzed meg azt a kétszáz frankot?

– Tessék, itt a kétszáz frank és hozzá még kettő. Az órámat eladtam száz frankért, a láncon csüngő csecsebecsékért háromszázat kaptam. Hát nem nagyszerű? A csecsebecsék háromszor annyit érnek, mint az óra. Mindig ugyanaz a nóta a haszontalan dolgok értékéről! Gazdagok vagyunk tehát, hiszen a kiszámított száztizennégy frank útravaló költség helyett kétszázötven áll a rendelkezésére.

– De a házbérrel is tartozunk ugye?

– Harminc frankkal, de azt kifizetem az én százötven frankomból. Ez rendben van, és mivel nekem mindössze nyolcvan frank útiköltségre van szükségem, láthatja, anyám, hogy fényűzően élhetek. De ez még nem minden. Mit szól ehhez, édesanyám?

Albert egy aranykapcsos jegyzőkönyvecskét vett elő, amely még régi ízlése szerint készült, vagy lehet, hogy gyöngéd emlék valamelyik titokzatos, lefátyolozott hölgytől, azok közül, akik a kis ajtón kopogtattak be hozzá. Albert a könyvecske lapjai közül kihúzott egy ezres bankjegyet.

– Hát ez mi? – kérdezte Mercédès.

– Ezer frank, anyám. Kifogástalan állapotban.

– De honnan szedted te ezt az ezer frankot?

– Hallgasson ide, édesanyám, és ne izgassa fel magát.

Albert felállt, kétfelől arcon csókolta édesanyját, aztán megállt, és hosszan elnézte.

– Nem is sejti, anyám, hogy milyen gyönyörű! – jelentette ki a fiatalember mélységes gyermeki gyöngédséggel. – Igazán mondom, ön a legszebb és legnemesebb asszony, akit valaha is láttam!

– Drága fiam – felelte Mercédès, és hiába akarta visszatartani a könnycseppet, amely már szempilláján remegett.

– Már nem is hiányzott más, csak ez a szerencsétlen helyzet, hogy szeretetem imádattá váljon.

– Nem vagyok én szerencsétlen, amíg megvan a fiam – mondta Mercédès. – És sohasem leszek szerencsétlen, amíg az enyém lesz.

– Éppen ez az! – mondta Albert. – De most következik a megpróbáltatás, anyám! Tudja-e még, miben állapodtunk meg egymással?

– Hát megállapodtunk valamiben? – kérdezte Mercédès.

– Meg, mégpedig abban, hogy ön Marseille-ben fog lakni, én pedig Afrikába utazom, ahol eldobott nevem helyett új nevet szerzek magamnak.

Mercédès nagyot sóhajtott.

– Nézze, anyám, tegnap beálltam a szpáhik közé – mondta a fiatalember, és kissé szégyenkezve sütötte le a szemét, mert ő maga sem tudta, hogy ebben a megalázkodásban mennyi magasztos fenség rejlik. – Arra gondoltam, hogy a testemmel magam rendelkezhetem, és el is adhatom. Tegnap óta helyettese vagyok valakinek. Eladtam magam, ahogy mondani szokták, és méghozzá drágábban, mint ahogy reméltem, vagyis kétezer frankért – tette hozzá, és mosolyogni próbált.

– Tehát ez az ezer frank...? – kérdezte tőle Mercédès remegve.

– Ez az összeg fele, édesanyám. A másik fele egy év múlva esedékes.

Mercédès olyan kifejezéssel emelte égnek a szemét, amelyet lehetetlen leírni, és a szeme sarkában megbújó két könnycsepp a belső izgalom hatására csendesen lefolydogált az arcán.

– A vérdíja! – mormogta.

– Igen, ha meghalok – mondta nevetve Morcerf –, de biztosítalak, édesanyám, hogy én nagyon is meg akarom ám védeni a bőrömet. Sosem volt még olyan nagy kedvem az élethez, mint éppen most.

– Istenem! Istenem! – mondta Mercédès.

– Egyébként miért is ölnének meg, anyám? Megölték-e Lamoricière-t, a délnek ezt a másik Neyét? Megölték-e Changarnier-t? Megölték-e Bedeau-t?[82] Megölték-e Morrelt, akit mi is jól ismerünk? Gondoljon csak arra az örömre, anyám, amely eltölti majd, mikor díszes egyenruhában visszatérek! Kijelentem, bizonyosra veszem, hogy pompásan fog illeni nekem az a ruha, és hogy hiúságból választottam éppen ezt az ezredet.

Mercédès felsóhajtott, és igyekezett mosolyogni. Ez a szent anya megértette, hogy nem volna helyes, ha fia egymaga viselné az áldozat egész terhét.

– Most hát láthatja, anyám – folytatta Albert –, immár több mint négyezer frank van biztosítva az ön számára. Ebből a négyezer frankból két esztendeig kitűnően eléldegélhet.

– Úgy gondolod? – kérdezte Mercédès.

Ezek a szavak olyan őszinte fájdalommal szaladtak ki a grófné száján, hogy Albert elértette igazi értelmüket. A szíve összeszorult, megfogta, és gyöngéden megszorította anyja kezét:

– Igen, élni fog, anyám.

– Élni fogok! – kiáltott fel Mercédès. – De ugye, nem utazol el, fiam?

– Elutazom, édesanyám – mondta Albert nyugodt és határozott hangon. – Ön sokkal jobban szeret engem, semhogy azt kívánná, hogy tétlenül, haszontalanul éljem ön mellett napjaimat. Egyébként is már aláírtam.

– Úgy tégy, ahogy jónak látod, fiam, én pedig Isten akarata szerint cselekszem.

– Nem azért, mert jónak látom, anyám, hanem mivel a józan ész és a szükség így követeli. Ugye, mi ketten kétségbeesett emberek vagyunk? Mit jelent az élet önnek ma? Semmit. Mit jelent nekem? Bizony nagyon keveset ön nélkül, anyám, higgye el. Mert ha ön nincs, akkor esküszöm, hogy az életem megszűnt volna azzal a nappal, amikor meg kellett vetnem apámat, és megtagadnom a nevét! De mégis élek, ha megígéri, hogy nem hagy fel a reménnyel, s ha meghagyja nekem, hogy jövendő boldogságáról gondoskodhassam, megkettőzi az erőmet. Felkeresem majd Algéria kormányzóját; nemeslelkű ember és ízig-vérig katona. Elmondom neki gyászos történetemet: megkérem, hogy időnként legyen gondja rám, és ha ezt megteszi, ha nem feledkezik meg rólam, egy fél év múlva vagy tiszt leszek, vagy meghaltam. Ha tiszt leszek, akkor az ön élete is biztosítva van, anyám, mert annyi pénzem lesz, hogy mindkettőnknek elég, s ami még több, új nevem, amelyre mind a ketten büszkék leszünk, mert ez lesz az ön igazi neve is. Ha pedig megöltek volna... ej hát, édes jó anyám, ha megöltek volna, akkor ön is meghal bizonyára, s akkor szerencsétlenségünk ezzel véget is ér.

– Rendben van – válaszolta Mercédès tiszta és sokatmondó pillantásával. – Igazad van, fiam: mutassuk meg bizonyos embereknek, akik rajtunk tartják a szemüket, és alig várják tetteinket, hogy ítélkezhessenek rólunk, mutassuk meg nekik, hogy érdemesek vagyunk a részvétükre.

– De félre a komor gondolatokkal, drága anyám! – kiáltott a fiatalember. – Esküszöm, hogy nagyon boldogok lehetünk még. Ön igen okos asszony, és tud lemondani is. Én nagyon egyszerű ízlésű lettem, nincsenek szenvedélyeim, legalábbis remélem. Ha már szolgálatban leszek, nem lesz gondom. Amint ön Dantès házába kerül, nyugodtan élhet. Próbáljuk meg! Nagyon kérem, édesanyám, probáljuk meg!

– Igen, próbáljuk meg, fiam, mert neked élned kell, neked boldognak kell lenned – válaszolta Mercédès.

– Így hát, anyám, az osztozkodás megtörtént – tette hozzá a fiatalember, és úgy tett, mintha nagyon jókedvű volna. – Még ma el is utazhatunk. Menjünk, mindjárt megrendelem helyét a kocsiban.

– Hát a tied, fiam?

– Nekem még két-három napig itt kell maradnom, anyám. Így megkezdjük az elválást, amelyet később majd meg kell szoknunk. Szükségem van néhány ajánlatra, egy-két felvilágosításra Afrikáról, és majd Marseille-ben találkozunk...

– Jól van, legyen úgy! Utazom hát – mondta Mercédès beburkolózva az egyetlen sálba, amelyet magával hozott, és amely véletlenül igen értékes, fekete kasmírsál volt. – Menjünk.

Albert sebtiben összeszedte iratait, csengetett, hogy kifizesse a harminc frankot a fogadósnak, karját nyújtotta anyjának, és levezette a lépcsőn.

Valaki előttük haladt, s a selyemruha suhogására hátrafordult.

– Debray! – mormogta Albert.

– Ön az, Morcerf! – válaszolta a miniszteri titkár, és állva maradt a lépcsőn.

Debray kíváncsisága legyőzte azt az óhaját, hogy megőrizze inkognitóját, különben már amúgy is felismerték.

Igazán különös véletlen volt, hogy ebben a jelentéktelen fogadóban találkozzék a fiatalemberrel, akinek szerencsétlen esete nemrég olyan nagy port vert fel Párizsban.

– Morcerf! – ismételte Debray.

Aztán megpillantotta a félhomályban Morcerf-né fekete fátylát és még mindig fiatalos alakját.

– Bocsánatot kérek – mondta mosolyogva –, nem zavarom, Albert.

Albert azonnal megértette, mire gondol Debray.

– Édesanyám – mondta, és Mercédèshez fordult –, ez itt Debray úr, belügyminiszteri titkár, volt barátom.

– Hogyan? Volt barátja? – hebegte Debray. – Hogy érti ezt?

– Azért mondtam így, Debray úr, mert ma már nincsenek barátaim – folytatta Albert –, és mert nem is lehetnek. Nagyon hálás vagyok hogy szíves volt felismerni, uram.

Debray két lépcsőfokot visszament, és melegen megszorította Albert kezét.

– Higgye el, kedves Albert – mondta olyan megindultan, amennyire csak tőle telt –, higgye el, hogy igaz részvéttel vagyok a sorsa iránt, és hogy mindenben rendelkezésére állok.

– Köszönöm, uram – mondta Albert mosolyogva –, de a sors csapásai mellett is eléggé gazdagok maradtunk ahhoz, hogy senkire se szoruljunk rá. Elhagyjuk Párizst, és az utazás költségein kívül még marad ötezer frankunk.

Debray arcát szégyenpír öntötte el arra a gondolatra, hogy tárcájában egymillió lapul meg. És noha ennek a józan embernek igen kevés költői érzéke volt, mégis elgondolkodott, hogy ebben a házban az imént még két asszony volt, egyikük éppen becsületét vesztve, szegényen távozott a maga másfél milliójával, amelyet a köpenye alatt rejtegetett, míg a másik, akit méltatlanul sújtott a balsors, szerencsétlenségében is fenséges, és gazdagnak érzi magát néhány garasával. Ez a párhuzam halomra döntötte udvarias szólamait, a példa tanulsága letaposta.

Néhány általános, udvarias üdvözlő szót dadogott, és gyorsan elsietett.

Aznap a minisztériumi tisztviselők, alárendeltjei, ugyancsak megszenvedtek rosszkedve miatt.

De estére már az övé volt egy gyönyörű ház a boulevard de la Madeleine-en. Ez a ház évente ötvenezer frank jövedelmet hozott.

Másnap ugyanabban az órában, amikor Debray aláírta adásvételi szerződését, vagyis délután öt órakor, Morcerf-né gyöngéden megölelte a fiát, s az is szeretettel megcsókolta őt, azután az asszony felszállt a gyorskocsiba, amelynek ajtaja becsukódott mögötte.

Egy férfi rejtőzködött a Laffitte-féle szállítóvállalat udvarán, az egyik félemeleti boltíves ablak mögött amilyen minden iroda fölött látható. Nézte, amint Mercédès kocsiba száll, amint a gyorskocsi elindul, és látta, amint Albert távozik.

Ekkor végigsimította gondterhelt homlokát, és azt mondta:

– Ugyan hogyan tudom visszaadni ennek a két ártatlan embernek a boldogságát, amelyet elvettem tőlük? Majd csak megsegít az Isten.

10

Az Oroszlánverem

A Force börtönnek azt a részét, amelyben a legrosszabb hírű és legveszedelmesebb rabokat helyezték el, Szert Bernát udvarnak nevezték.

Maguk a rabok a saját színes nyelvükön azonban Oroszlánveremnek hívták, minden valószínűség szerint azért, mert a foglyok itt gyakran harapdálták dühösen a vasrácsokat, sőt, olykor őreiket is.

Ez a hely valósággal börtön a börtönben. A falak még egyszer olyan vastagok, mint máshol. Egy börtönőr mindennap gondosan megvizsgálja a tömör vasrácsokat, és a foglárok herkulesi termete, hideg és szúrós tekintete elárulja, hogy válogatott legények, akik tudnak uralkodni ezen a népségen, megfélemlítik őket, és túljárnak az eszükön.

A börtönudvart hatalmas fal veszi körül, amelyen ferdén siklik végig a napsugár, amikor rászánja magát, hogy behatoljon az erkölcsi és fizikai ocsmányságoknak ebbe az örvényébe. Itt, az udvar kövezetén szoktak virradattól kezdve gondterhelt, riadt, sápadt arccal, árnyakként járkálni ezek az emberek, akiknek a feje fölött az igazságszolgáltatás élesre fent bárdja csillog.

Látni lehet őket, amint a falhoz lapulnak, és leguggolnak mellette, mert a fal jól magába szívja és megtartja a nap melegét. Ott maradnak kettesével beszélgetve, de vannak magányosok is, szemüket le nem veszik az ajtóról, amely csak olyankor nyílik meg, ha valakit szólítanak e gyászos hely lakói közül, vagy ha ebbe az örvénybe újabb salakot dobnak be, amelyet a társadalom olvasztótégelye kivetett magából.

A Szent Bernát udvarnak külön beszélőfülkéje van. Hosszúkás, négyszög alakú helyiség, amelyet két részre oszt két egymás mellé helyezett rács. Ezek három lábnyi távolságra esnek egymástól, úgy, hogy a látogató ne foghasson kezet a fogollyal, és ne adhasson át semmit neki. A szoba sötét, nedves és minden tekintetben visszataszító, főleg ha elgondolja az ember, milyen szörnyű vallomások hangozhattak el a rácsok között, és rozsdásíthatták meg a vasrudakat.

De bármennyire borzalmas is ez a szoba, mégis valóságos paradicsom azokra nézve, akiknek napjai meg vannak számlálva, mert itt új erőt merítenek a visszavágyott és ismert társaságból: az Oroszlánveremből vajmi ritkán távozik valaki, aki ne hóhérkézre, a bagnóba vagy egy másik börtön cellájába kerülne!

Az imént leírt, nyirkosságtól csepegő falú udvarban, kezét kabátja zsebében tartva egy fiatalember sétálgatott, akit az Oroszlánverem lakói nagy érdeklődéssel néztek.

Úriembernek lehetett volna tartani kitűnő szabású ruhája láttára, ha ez a ruha nem csüngött volna le foszlányokban róla. Pedig a ruha még nem volt viseltes: a szöveten, itt-ott ahol érintetlen volt, látszott, hogy finom és selyem fogású, s eredeti fényét is könnyen visszakapta a fogoly simogatására, aki mindenáron új ruhát akart belőle varázsolni.

Ugyanolyan gonddal igyekezett begombolni batisztingét is, amely börtönbe kerülése óta bizony már alaposan megváltoztatta a színét, lakkcipőjét pedig olyan zsebkendő sarkával akarta megtisztogatni, amelyre címeres korona volt hímezve.

Az Oroszlánverem néhány lakója nagy érdeklődéssel nézte a fogoly piperészkedését.

– No lám, hogy szépíti magát a herceg – jegyezte meg az egyik tolvaj.

– Így is gyönyörű gyerek – jelentette ki egy másik –, és ha még fésűje és pomádéja is volna, elhomályosítaná valamennyi fehér kesztyűs gavallért.

– A ruhája új lehetett, a cipője meg vakítóan fénylik. Igazán hízelgő ránk nézve, hogy ilyen kifogástalan lakótársat kaptunk. Hanem azok a csúf zsandárok mit műveltek! Irigyek! Azért tették így tönkre a ruháját!

– Úgy látszik, valami híres fickó lehet – mondta egy másik –, hétpróbás... és nagyban dolgozhatott... Ilyen fiatal még, és máris idekerült! Nagyszerű!

E szörnyű bámulat tárgya szinte élvezettel hallotta a dicséreteket, vagy inkább csak a hangjait, mert a szavakat nem tudta kivenni.

Amint befejezte ruhája rendbe hozását, a fülke kis ablakához lépett, és megszólította az odatámaszkodó börtönőrt:

– Kérem szépen, uram, adjon kölcsön húsz frankot, hamarosan visszaadom, velem nem kockáztat semmit. Gondolja csak el, hogy olyan rokonaim vannak, akiknek több a milliójuk, mint magának a fillérje... Mindössze húsz frankot kérek, hogy külön szobát meg valami háziruhát vehessek magamnak. Borzasztóan kellemetlen nekem, hogy mindig frakkban és lakkcipőben legyek. Micsoda ruha ez, uram, egy Cavalcanti herceg számára!

A börtönőr hátat fordított neki és vállat vont. Még csak el sem mosolyodott ezekre a szavakra, amelyekre pedig mindenkinek az arca felderült volna.

Mert ez az ember elég sokféle beszédet hallott már, helyesebben: mindig ugyanazt hallotta.

– Ej, magának nincs szíve, gondom lesz rá, hogy kidobják az állásából! – mondta Andrea.

Már erre a szóra visszafordult az őr, és most már harsogó nevetésbe tört ki.

A foglyok köréje sereglettek.

– Mondtam már – folytatta Andrea –, hogy ebből a hitvány kis összegből kabátot meg külön szobát vehetnék magamnak, hogy illendően fogadhassam azt az előkelő látogatót, akit napról napra várok.

– Igaza van! Igaza van! – kiáltozták a foglyok. – Az áldóját! látszik rajta, hogy tetőtől talpig úr!

– Jól van! Adjatok hát kölcsön neki húsz frankot ti – jegyezte meg a börtönőr, és most másik hatalmas vállával támaszkodott meg. – Igazán kisegíthetitek a pajtásotokat!

– Én ezeknek az embereknek nem vagyok a pajtása – jelentette ki büszkén a fiatalember. – Ne sértegessen, mert ehhez nincs joga.

A tolvajok csendesen morogva néztek egymásra. Vihar volt kitörőben, inkább a börtönőr gúnyolódása, semmint Andrea szavai miatt, és dühösek lettek az előkelő fogolyra.

A börtönőr, bizonyosra véve a quos ego-t, mikorra a hullámok nagyon is magasra fognak felcsapni, engedte, hadd játsszanak kedvükre a szerencsétlen kérelmezővel, és hogy ő maga is szórakozhasson az egész napi strázsálás közben.

A tolvajok már egyre közeledtek Andreához. Egyesek így kiáltoztak:

– Papucsot neki! Papucsot neki!

Kegyetlen megrugdosást jelentett ez, mégpedig nem papuccsal, hanem jól megvasalt cipővel az olyan cimbora számára, aki kiesett ezeknek az uraknak a kegyéből.

Mások angolnát javasoltak. Ez másféle szórakozást jelentett. Egy zsebkendőt megtöltenek homokkal, kaviccsal, pénzdarabokkal, összecsavarják, s azután ezek a hóhérok cséphadaróként zúdítják az áldozat vállára és fejére.

– Náspángoljuk el ezt a szép urat – mondták egyesek –, ezt a becsületes úriembert!

Andrea azonban feléjük fordult ekkor, hunyorított, nyelvével felpeckelte száját és olyat csettintett, hogy a banditák valamennyien elhallgattak erre a jelre.

Ez afféle szabadkőműves jel volt, amire még Caderousse tanította.

Ráismertek hogy közülük való.

A zsebkendők visszakerültek a helyükre, a patkós cipő a főhóhér lábára.

Néhány hang kijelentette, hogy ennek az úrnak igaza volt, hogy ez az úr a maga módja szerint igazán becsületes ember lehetett, és hogy a foglyok a gondolatszabadság hívei.

A zendülés elült. A börtönőr annyira elképedt, hogy azonnal karon ragadta Andreát, és hozzálátott, hogy megmotozza, mert az Oroszlánverem lakóinak e hirtelen megbékülését valami más jelentős megnyilvánulásnak tulajdonította.

Andrea tűrte, noha közben tiltakozott.

Hirtelen egy hang szólt be az ajtón.

– Benedetto! – kiáltott az egyik felügyelő.

Az őr elbocsátotta zsákmányát.

– Engem hívnak? – kérdezte Andrea.

– A beszélőbe! – hallatszott a hang.

– Látjátok, látogatóm érkezett. No, most majd meglátja, kedves uram, szabad-e egy Cavalcantival úgy bánni, mint valami közönséges emberrel!

Andrea úgy siklott végig az udvaron, mint valami árnyalak, kisietett a félig nyitott ajtón társai, sőt a börtönőr legnagyobb csodálata közepette.

Valóban a beszélőterembe hívták, s Andrea maga is módfelett elcsodálkozott ezen. Mert a ravasz fiatalember, mióta a Force-ba került, a legsztoikusabb hallgatásba merült, nemhogy élt volna azzal a törvényadta lehetőséggel, hogy írásban kérjen külső közbenjárást.

„Bizonyára valami hatalmas pártfogóm van – töprengett magában. – Minden erre vall. Ez a hirtelen jött gazdagság, az a könnyedség, amellyel minden akadályt el tudtam hárítani utamból, az égből pottyant rokonság, a tulajdonommá lett híres név, a felém özönlő aranyak, a legragyogóbb összeköttetések. Szerencsém cserbenhagyott ugyan pártfogóm távollétében, de nem teljesen, nem örökre! A kéz egy percre félrehúzódott, de bizonyára felém nyúl ismét, és megragad abban a pillanatban, mikor már-már azt hiszem, hogy elkap az örvény.

Ugyan miért kockáztatnék valami ostoba lépést? Még el találnám veszíteni hatalmas pártfogómat! Két mód van rá, hogy kihúzzon a csávából: titokzatos módon megszöktet a börtönőrök megvesztegetésével, vagy pedig megnyeri részemre a bírákat, s azok felmentenek. Addig pedig nem beszélek, nem cselekszem, csak ha meggyőződtem róla, hogy teljesen magamra hagytak, akkor...”

Andrea olyan tervet eszelt ki, amelyet igazán okosnak lehet tartani. A nyomorult rettenthetetlen volt, ha támadni kellett, ha pedig védekezett, erős és kitartó. A közös börtön nyomorúságát és mindennemű nélkülözését elviselte. Hanem lassanként úrrá lett rajta a természet vagy inkább a megszokás. Andrea valósággal szenvedett, amiért rongyos, piszkos, éhes volt. Unta is a dolgot.

Éppen a lelki gyötrődés e pillanatában szólította a felügyelő a beszélőbe.

Andrea szíve repesett örömében. Ahhoz még túlságosan korán volt, hogy már a vizsgálóbíró lehetett volna, ahhoz pedig késő, hogy a börtönigazgató vagy az orvos hívhatta volna. A látogatás tehát váratlan volt.

A beszélőterem rácsa mögött, ahová Andreát bevezették, ámulattól kimeredt szemmel pillantotta meg Bertuccio úr komor és értelmes arcát, aki maga is fájdalmas csodálkozással nézte a rácsot, a vaspántos ajtókat és a keresztvasak mögül felbukkanó sötét alakot.

– Á! – mondta Andrea meghatottan.

– Jó napot, Benedetto – kezdte Bertuccio a maga tompán csengő hangján.

– Ön az? – tört ki a fiatalemberből, és ijedten nézett körül.

– Hát nem ismersz meg, szerencsétlen gyerek? – mondta Bertuccio.

– Csendesen, csendesen – intette Andrea, aki tudta, hogy itt a falnak is füle van –, az isten szerelmére, ne beszéljen olyan hangosan!

– Ugye szeretnél velem négyszemközt beszélni? – kérdezte Bertuccio.

– Hogyne, persze! – felelte Andrea.

– Rendben van.

Bertuccio a zsebében kotorászott, és magához intette az egyik őrt, aki az üvegajtó mögött állott.

– Olvassa ezt el – mondta.

– Mi ez? – kérdezte Andrea.

– Parancs, hogy külön szobába vezessenek, és beszélhessek veled.

– Ó! – kiáltott fel Andrea, és nagyot ugrott örömében.

De rögtön le is csillapodott és eltűnődött:

„Megint az ismeretlen pártfogó! Hát nem feledkezik meg rólam! Igyekeznek négyszemközt beszélni velem egy külön szobában. A kezemben tartom őket... Bertucciót az a pártfogó küldte!”

Az őr beszélt egyik fölöttesével, azután kinyitotta a két rácsos ajtót, és felvezette a foglyot egy első emeleti udvari szobába. Andrea odavolt örömében.

A szoba fala fehérre volt meszelve, mint a börtönökben általában szokás. Vidám szoba volt, a fogoly szemében gyönyörűségesnek látszott: kályha, ágy, szék és asztal volt az egész fényűző berendezés.

Bertuccio leült a székre, Andrea az ágyra vetette magát. Az őr visszavonult.

– No – kezdte a titkár –, hát mi a mondanivalód?

– Hát önnek? – kérdezte Andrea.

– Beszélj előbb te...

– Dehogy, önnek lehet több a mondanivalója, hiszen azért keresett fel.

– Helyes, nem bánom. Te folytattad gonosztetteidet: loptál, gyilkoltál.

– Nézze: ha csak azért hozott be egy külön szobába, hogy ezeket megmondja, kár volt egyáltalán fáradnia. Mindezt úgyis tudom. De van olyasmi is, amit nem tudok. Erről beszéljünk, kérem. Ki küldte önt?

– Ohó, nagyon is siet, Benedetto úr!

– Ugye? Mégpedig egyenesen neki a célnak. Hagyjuk a hiábavaló fecsegést. Ki küldte önt?

– Senki.

– Honnan tudta, hogy börtönben vagyok?

– Már régóta rád ismertem abban a fashionable fickóban, aki olyan kecsesen hajtott végig a Champs-Élysées-n.

– A Champs-Élysées-n!... Ne erről beszéljünk. Víz... víz... mint ahogy játék közben mondják... A Champs-Élysées!... No gyerünk, beszéljünk csak kissé az apámról, jó?

– Hát én ki vagyok?

– Kedves jó uram, ön a nevelőapám... De úgy hiszem, nem öntől kaptam azt a százezer frankot, amelynek négy vagy öt hónap alatt a nyakára hágtam. Nem ön szerzett nekem apául egy olasz nemest, nem ön vitt be az úri társaságba, és nem ön hívott meg Auteuilbe egy bizonyos ebédre, amelynek az ízét még most is érzem, ahol együtt volt egész Párizs legjobb társasága, sőt, egy bizonyos királyi ügyész is, akivel jó lett volna fenntartanom az ismeretséget, mert igen jó hasznát vehetném ebben a pillanatban... És végül nem ön vállalt kezességet értem egy- vagy kétmillióig, mikor az a végzetes eset történt, hogy kisült a turpisság... Nohát beszéljen, tiszteletre méltó korzikai, beszéljen...

– Mit mondjak?

– Majd én segítek. Te az imént a Champs-Élysées-ről beszéltél, derék nevelőapám.

– No és?

– Hát a Champs-Élysées-n lakik egy nagyon, de nagyon gazdag úr.

– Akinek a házában loptál és gyilkoltál, ugye?

– Azt hiszem.

– Monte Cristo gróf úr?

– Ön mondá, mint ahogy Racine úr írja. No, hát a nyakába boruljak, keblemre szorítsam, és azt kiáltsam: „Apám! Apám!” – mint Pixérécourt[83] úr mondja?

– Félre a tréfával – válaszolt komolyan Bertuccio –, és ezt a nevet ne említsd itt úgy, ahogy az imént merészelted.

– Ugyan már! – jegyezte meg Andrea, és kissé meghökkent Bertuccio ünnepélyes viselkedésétől. – És miért ne?

– Mert aki ezt a nevet viseli, azt az égiek sokkal jobban szeretik, semhogy egy ilyen nyomorultnak az apja lehetne, mint te vagy.

– Micsoda nagy szavak...

– És nagy következményekkel járhatnak, ha nem vigyázol magadra!

– Fenyegetések!... Azoktól nem félek... Azt fogom mondani...

– Azt hiszed, hogy magadfajta törpékkel van dolgod? – kérdezte Bertuccio olyan nyugodt hangon és olyan biztos tekintettel, hogy Andrea lelke mélyéig beléremegett. – Azt hiszed, most is minden hájjal megkent bagnóbeli gonosztevőkkel vagy ostoba tökfilkókkal van dolgod?... Benedetto, rettenetes kézben vagy, s ez a kéz feléd nyúl: használd fel. Ne játsszál a villámmal, amelyet egy pillanatra elengedett, de ismét rád zúdíthatja, ha meg akarnád zavarni szabad mozgásában.

– Az apám... Tudni akarom, ki az apám!... – ismételte Andrea makacsul. – Lehet, hogy belepusztulok, de akkor is meg kell tudnom. Mit bánom én a botrányt? Nekem az csak előnyös lehet... hírnevet... reklámot jelent, ahogy Beauchamp, az újságíró mondja... De ti, előkelő, nagyvilági urak, ti csak veszíthettek a botrány miatt, hiába vannak millióitok és nemesi címeretek... Nohát, ki vele, ki az apám?

– Éppen azért jöttem, hogy megmondjam...

– Ah! – kiáltott fel Benedetto örömtől csillogó szemmel.

Ebben a percben nyílt az ajtó, és belépett a börtönőr. Bertuccióhoz fordult:

– Bocsánat, uram – mondta –, de a foglyot várja a vizsgálóbíró.

– Ez az utolsó kihallgatásom – jegyezte meg Andrea a derék titkárnak. – Az ördög vitte volna el ezt az ostobát!

– Holnap újra eljövök – mondta Bertuccio.

– Jó! – egyezett bele Andrea. – Csendőr urak, rendelkezésükre állok... Kedves uram, hagyjon itt az irodában vagy tíz tallért, hadd kapjak meg mindent, amire szükségem van.

– Meglesz – válaszolta Bertuccio.

Andrea kezet nyújtott neki. Bertuccio a zsebében tartotta kezét, és csak az aprópénzét csörgette meg.

– Ezt akartam mondani – jelentette ki Andrea, miközben torz mosoly jelent meg az arcán, de Bertuccio különös komolysága láttán uralkodott magán.

„Vajon tévedtem volna? – töprengett, mialatt beszállt a hosszúkás, rácsos rabszállító kocsiba, amelyet zöldhintónak neveznek. – Majd meglátjuk!”

– Tehát viszontlátásra holnap! – fordult Bertuccio felé.

– Viszontlátásra! – válaszolta a titkár.

11

A bíró

Emlékszünk rá, hogy Busoni abbé négyszemközt maradt Noirtierval a halottas szobában, és hogy a fiatal leány halottas ágyánál az aggastyán meg a pap virrasztottak.

Lehet, hogy az abbé keresztényi buzdító szavai, lehet, hogy szelíd felebaráti szeretete vagy talán meggyőző beszéde adta vissza az aggastyán bátorságát, mert attól a perctől kezdve, hogy beszélgetett a pappal, Noirtier lelkéből eltűnt a kétségbeesés, és helyét megnyugvás foglalta el. Olyan nyugalom töltötte el a szívét, hogy mindenkit mélységesen meglepett, mert tudták, hogy milyen odaadó szeretettel viseltetett Valentine iránt.

Villefort úr a haláleset óta nem látta apját. Az egész háznép kicserélődött: más komornyikot szerződtettek neki és másikat Noirtier mellé. Villefort-né szolgálatába két szobalány került: a kapustól a kocsisig csupa merő új arc jelent meg, s ezek valamennyien az átokverte ház különböző urainak szolgálatára állottak, és még ridegebbé tették a köztük levő érintkezést. Egyébként az esküdtszéki tárgyalásig is csak három nap volt hátra, és Villefort, dolgozószobájába zárkózva, lázasan dolgozott a Caderousse gyilkosa ellen készülő vádiraton. Ez az ügy, mint mindegyik, amelyben Monte Cristo grófja is szerepelt, nagy port vert fel a párizsi társaságban. A bizonyítékok nem voltak meggyőzőek, mert hiszen egy haldokló gályarab néhány szavas írásán nyugodtak, s ez a gályarab régi, bagnóbeli társa volt annak, akit váddal illetett, s ezt megtehette puszta gyűlöletből vagy bosszúból is: itt az egész csak a bíróság lelkiismeretén fordul meg. A királyi ügyész azzal a szörnyű meggyőződéssel végezte munkáját, hogy Benedetto bűnös, és ettől a nem könnyű győzelemtől várta hiúsága kielégülését, mert fagyos szívének már csak ez tudott némi gyönyörűséget nyújtani.

A per vádirata elkészült tehát, ami Villefort lankadatlan munkájának volt köszönhető. A királyi ügyész ezzel akarta megkezdeni a legközelebbi esküdtszéki tárgyalásokat. Így hát kénytelen volt még a szokottnál is jobban elzárkózni, hogy kikerülje a rengeteg kérelmezőt, akik mindannyian jegyet szerettek volna kapni tőle a tárgyalásra.

Olyan kevés idő telt el még azóta, hogy a szegény Valentine-t eltemették, az egész család fájdalma olyan élénk volt még, hogy senki sem csodálkozott, amiért az apa annyira elmélyedt munkájába, vagyis egyetlen szórakozásába, amely enyhületet hozhatott bánatára.

Csak egyetlenegy alkalommal látta Villefort az édesapját, mégpedig vasárnapi napon, másnapra rá, hogy Bertuccio másodízben meglátogatta Benedettót, amely alkalommal felfedte előtte apja nevét. Ez olyan pillanatban történt, amikor az ügyész a fáradtságtól elcsigázottan lesétált a kertbe. Komor gondolatokba merülve, mint valamikor Tarquinius, aki vesszőjével levágta a legmagasabb mákvirágokat, Villefort úr a pálcájával leütögette a mályvarózsák hosszú, fonnyadó szárait, amelyek úgy emelkedtek a fasor mentén, mint az elmúlt évszakban viruló virágok megannyi kísértete.

Már nemegyszer ért el a kert legvégére, vagyis ahhoz a híres rácshoz, amely az elhagyatott kertre nyílt. Mindig ugyanazon a fasoron jött vissza, ugyanolyan lépésekkel, ugyanolyan mozdulatokkal, midőn akaratlanul is feltekintett a házra, ahonnan fia kiáltozása ütötte meg a fülét. A fiú az intézetből jött meg, hogy a vasárnapot és a hétfőt anyjával töltse.

Ebben a pillanatban az egyik nyitott ablakban észrevette Noirtier urat.

Az öregúr székében odagördíttette magát az ablakhoz, hogy élvezze a még meleg napsütés utolsó sugarait, amelyek a hajnalka és a megpirosodott vadszőlő erkélyre felfutó haldokló virágait köszöntötték.

Az aggastyán tekintete mereven egy pontra szegeződött, amit Villefort nem látott tökéletesen. Noirtier-nak ez a tekintete olyan gyűlölködő és vad volt, és annyi türelmetlenség égett benne, hogy a királyi ügyész, aki könnyen megértette e jól ismert arc minden indulatát, letért megszokott útjáról, hogy megnézze, kinek szól ez a gyűlölködő pillantás.

És akkor egy csupaszon meredező hársfacsoport alatt megpillantotta a feleségét, aki, könyvvel a kezében, időnként meg-megszakította olvasmányát, hogy rámosolyogjon a fiára, vagy visszadobja neki gumilabdáját, amelyet a gyerek a szalonból makacsul mindig kidobott a kertbe.

Villefort elsápadt, mert megértette, mit forgat fejében az aggastyán.

Noirtier még mindig ugyanoda szegezte tekintetét. De pillantása az asszonyról hirtelen a férjre esett, és most már magának Villefortnak kellett elviselnie a villámló szempár támadását, amely, ahogy tárgyát változtatta, megváltoztatta kifejezését is, noha fenyegető villanásából mit sem veszített.

Villefort-nénak sejtelme sem volt róla, hogy a szenvedélynek milyen vihara dúl odafent, éppen most kapta el fia labdáját, s intett neki, hogy egy csók váltságdíjért megkaphatja. Édouard azonban jó sokáig kérette magát. Bizonyára úgy érezte, hogy az anyai dédelgetés nem elég jutalom ennyi fáradságért. De végre mégiscsak rászánta magát, az ablakból leugrott egy napraforgó- és őszirózsabokor sűrűjébe, és izzadt homlokkal futott anyjához. Villefort-né letörölte és megcsókolta fia elefántcsontszínű, nedves homlokát. Azzal visszaküldte fiát egyik kezében a labdával, másikban pedig egy marék cukorkával.

Villefort urat úgy vonzotta valami legyőzhetetlen érzés, mint a madarat a kígyó tekintete, és elindult a ház felé; ahogy közeledett, Noirtier pillantása egyre követte, és szeme már annyira izzott, hogy Villefort úgy érezte, ez a tekintet egészen a velejéig hatol. Tekintetében kegyetlen szemrehányás és borzasztó fenyegetés villogott. Most Noirtier égnek emelte a szemét, mintha egy elfeledett esküre akarná fiát emlékeztetni.

– Nagyon kérem, uram, legyen türelemmel egy napig még – kiáltott fel az udvarból. – Amit mondtam, megmondtam.

Úgy látszott, Noirtier-t megnyugtatták ezek a szavak, mert most közönyösen másfelé nézett.

Villefort hevesen feltépte állig gombolt kabátját, amely szinte fullasztotta, jéghideg kezével végigsimította homlokát, és visszatért a dolgozószobájába.

Az éjszaka hideg és nyugodt volt. A házban mindenki pihenőre tért és aludt, mint rendesen. Csak Villefort nem feküdt le, szintén szokása szerint, mint a többiek, hanem reggeli öt óráig dolgozott, hogy átvizsgálja azokat a kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyeket előző este készítettek a vizsgálóbírák, és hogy betekintsen a tanúvallomásokba, átfussa vádiratát, amely egyik legerélyesebb és legügyesebben megszerkesztett munkája volt, amit valaha is készített.

Másnapra, hétfőre volt kitűzve az esküdtszék első tárgyalása, Ez a reggel sápadtan és baljóslatúan virradt rá Villefort-ra. Kékes fénye odavetődött az ügyész piros tintás sorokkal teleírt papírjára. Villefort elszunnyadt egy percre, mikor lámpája utolsókat pislákolt. A sercegésre felriadt: ujja nedves volt, és a vörös tinta olyan volt rajta mintha vér volna.

Kinyitotta az ablakot: a távolban az égen széles, narancsszínű csík vonult végig, és kettévágta a szemhatáron feketén kirajzolódó sudár jegenyéket. A lucernáskertben, a gesztenyefáknál levő rácsos kapu felől pacsirta szállt az ég felé, és hajnali dala tisztán csendült fel. A hajnal nedves levegője átjárta Villefort fejét, és felfrissítette emlékezetét.

– Ma lesz a napja – mondta erőt véve magán –, ma kell lesújtani az igazságszolgáltatás pallosával mindenhová, ahol bűnösök vannak.

Pillantása akaratlanul is Noirtier ablakára esett, oda, ahol előző este látta az öreget.

A függöny le volt bocsátva.

És Villefort előtt mégis olyan elevenen állt apja alakja, hogy úgy fordult a lezárt ablakhoz, mintha az nyitva állna, és hogy szinte látni vélte a fenyegető aggastyánt.

– Igen – mormogta –, igen, légy csak nyugodt!

Feje a mellére hanyatlott, s így, lehajtott fejjel, néhányszor végigrótta dolgozószobáját, majd teljesen felöltözve rávetette magát egy pamlagra, nem annyira azért, hogy aludjék, hanem inkább hogy fáradtságtól merev s a munkától kimerült tagjait kinyújtóztassa.

Lassanként ébredezni kezdtek a házban. Villefort a szobájából hallotta az egyre növekvő zajokat, amelyek úgyszólván a ház életét jelentették. Nyíltak az ajtók, felhangzott Villefort-né csengője, amely szobalányát szólította be, hallotta a gyerek első kiáltozását, hiszen Édouard, mint minden korabeli gyerek, jókedvűen ébredt.

Most Villefort húzta meg a csengő zsinórját. Belépett új komornyikja, és behozta az újságokat.

Az újságokkal együtt egy csésze csokoládét is hozott.

– Mit hoz itt nekem? – kérdezte Villefort.

– Egy csésze csokoládét.

– Ezt én nem kértem. Ugyan kinek volt erre gondja?

– Az úrnőmnek. Azt mondta, hogy az ügyész úr ma bizonyára sokat beszél majd abban a gyilkossági ügyben, és szüksége van erősítőre.

S a szolga a pamlag mellett álló asztalra, amelyet éppúgy elborított a sok irat, mint a többit, letette az ezüst csészét.

A komornyik távozott.

Villefort egy percig komoran nézte a csészét, azután egy ideges mozdulattal egy hajtásra kiitta az egész csésze tartalmát, mintha azt remélte volna, hogy az italban méreg van, és szinte óhajtaná a halált, hogy megszabaduljon egy olyan kötelességtől, amelyet elvégezni sokkal nehezebb, mint meghalni. Azután felállt, és olyan mosollyal sétált fel és alá a szobájában, hogy bizony megrémült volna tőle az, aki véletlenül láthatja.

A csokoládé ártalmatlan ital volt, és Villefort úr nem érzett semmi különöset.

Mikor elérkezett a reggeli ideje, Villefort úr nem jelent meg az asztalnál.

Belépett hozzá komornyikja.

– Úrnőm azt üzeni, uram – mondta –, hogy az óra elütötte a tizenegyet, és a tárgyalás tizenkettőre van kitűzve.

– Hát aztán? – kérdezte Villefort.

– Úrnőm már felöltözködött: készen áll, és azt kérdezteti, hogy együtt mehet-e az ügyész úrral.

– Hova?

– Az Igazságügyi Palotába.

– Minek?

– Úrnőm azt mondja, hogy nagyon szeretne jelen lenni ezen a tárgyaláson.

– Ah! – mondta Villefort szinte ijesztő hangon. – Ezt akarja?

A komornyik hátrált egy lépést, és azt mondta:

– Ha az ügyész úr egyedül akar menni, értesítem róla úrnőmet.

Villefort egy pillanatig hallgatott, csak körmével kaparászta sápadt arcát, amelytől annál jobban elütött ébenfekete szakálla.

– Mondja meg az úrnőnek – felelte végül –, hogy beszélni szeretnék vele, és kérem, hogy várjon rám a szobájában.

– Parancsára, uram.

– Aztán jöjjön vissza, hogy megborotváljon, és segítsen az öltözködésnél.

– Azonnal.

A komornyik eltűnt, de csakhamar ismét megjelent. Megborotválta Villefort urat, és gondosan ráadta ünneplő fekete ruháját.

– Úrnőm azt üzeni – mondta, mikor végzett munkájával –, hogy várja az ügyész urat, amint elkészült az öltözködéssel.

– Megyek.

És Villefort, irataival a hóna alatt, kalapját kezében tartva, felesége szobája felé indult...

Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, és zsebkendőjével letörülte a verejtéket ólomszínű homlokáról.

Azután benyitott.

Villefort-né egy pamlagon ült, türelmetlenül lapozgatott a folyóiratokban és újságokban, amelyeket a kis Édouard alaposan megnyirbált, mielőtt anyja még elolvashatta volna őket. Az asszony kimenőre volt öltözve. Kalapja egy karosszékre volt készítve, kesztyűjét már fel is húzta.

– Hát itt van végre, uram – mondta természetes és nyugodt hangon. – Istenem, milyen sápadt! Talán egész éjjel dolgozott? Miért nem reggelizett velünk? Hát elvisz magával, vagy magam menjek Édouard-ral?

Mint látható, Villefort-né több kérdést adott fel, hogy egyetlen választ kapjon. Villefort úr azonban mindezekre a kérdésekre hideg és néma maradt, mint a szobor.

– Édouard – mondta Villefort, és parancsoló pillantást vetett a fiúra –, menj játszani a szalonba, beszédem van anyáddal.

Villefort-né megremegett, mikor látta férje rideg magatartását, különös előkészületeit, és meghallotta elszánt hangját.

Édouard pedig felkapta a fejét, és anyjára nézett, s mikor látta, hogy az nem erősíti meg apja parancsát, folytatta ólomkatonái lefejezését.

– Édouard! – kiáltott Villefort úr olyan nyersen, hogy a gyerek felugrott a szőnyegről. – Nem hallottad? Eredj!

A fiú, aki nem szokta meg ezt a bánásmódot, sápadtan állt a helyén. Nehéz lett volna megmondani, hogy haragjában vagy félelmében sápadt-e el.

Apja odament hozzá, kézen fogta és homlokon csókolta.

– Menj, gyermekem – mondta –, menj.

Édouard kiment.

Villefort úr az ajtóhoz lépett, és kulcsra bezárta a gyermek mögött.

– Szent isten! – kiáltott a fiatalasszony, és férje lelkének legmélyére akart látni. Megpróbált mosolyogni, de ez a mosoly Villefort érzéketlensége láttára az arcára fagyott. – Hát mi történt?

– Asszonyom, hova tette a mérget, amelyet rendesen használni szokott? – kérdezte az ügyész minden kertelés nélkül, s az asszony meg az ajtó közé állt.

Villefort-né azt érezte, amit a pacsirta érezhet, amikor észreveszi, hogy feje fölött a kánya írja le halálos köreit.

Halálsápadt lett, és torkából rekedt, elcsukló hang tört elő, amely nem volt sem kiáltás, sem sóhaj.

– Uram – mondta – nem... nem értem.

Első izgalmában felszökött a helyéről, s most az elsőnél is erősebb izgalom hatására visszahanyatlott a pamlag párnái közé.

– Azt kérdeztem – folytatta Villefort teljesen nyugodt hangon –, hová rejtette el azt a mérget, amellyel megölte apósomat, Saint-Méran urat, anyósomat, Barrois-t és leányomat, Valentine-t.

– Szent isten! – kiáltott Villefort-né, és a kezét tördelte. – Hogy beszélhet ilyet, uram?

– Ne kérdezzen, hanem válaszoljon.

– A férjnek vagy a bírónak? – hebegte Villefort-né.

– A bírónak, asszonyom! A bírónak!

Elviselhetetlen látványt nyújtott az asszony halottsápadt arca, rémült tekintete és az a reszketés, amely egész testében megrázta.

– Ó, uram! – mormogta. – Ó, uram!...

Többet nem tudott mondani.

– Nem ad választ, asszonyom? – kérdezte a félelmetes bíró.

És olyan mosollyal, amely még haragjánál is félelmesebb volt, hozzátette:

– Igaz, hogy legalább nem tagadja.

Az asszony megmozdult.

– És nem is tagadhatja – tette hozzá Villefort, és az asszony felé nyújtotta kezét, mintha meg akarná ragadni az igazságszolgáltatás nevében. – Arcátlan ügyességgel vitte véghez különböző bűntetteit, de ez csak azokat csalhatta meg, akiket vakká tett az ön iránt érzett szeretet. Saint-Méranné halála óta már tudtam, hogy méregkeverő rejtőzik a házamban – d'Avrigny úr ezt tudtomra adta. Barrois halála után – Isten bocsássa meg nekem! – gyanúm egy angyalra esett. Ez a gyanú még akkor is ott ég szívem mélyén, amikor nem történik semmi bűntett. De Valentine halála óta már nincs bennem semmi kétség, asszonyom, de nemcsak én látok tisztán, hanem mások is. Tehát az ön bűntette, amelyet két ember ismer, és igen sokan gyanítanak, nyilvánosságra kerül. És mint ahogy az imént mondtam, asszonyom, már nem a férj beszél önnel, hanem a bíró!

A fiatalasszony két kezébe temette az arcát.

– Jaj, uram – dadogta –, könyörgök, ne higgyen a látszatnak!

– Csak nem gyáva? – kiáltott Villefort megvető hangon. – Az igaz, megfigyeltem már, hogy a méregkeverők gyávák szoktak lenni. Gyáva volna ön, akiben megvolt a szörnyű bátorság végignézni, hogy leheli ki lelkét két öregember meg egy fiatal lány, akiket mind ön gyilkolt meg?

– Uram! Uram!

– Gyáva volna – folytatta Villefort egyre növekvő izgalommal – ön, aki nyugodtan számolgatta négy haldoklás végső perceit, ön, aki olyan csodálatos ügyességgel és biztonsággal eszelte ki pokoli terveit, és készítette el gyalázatos italait? Ön, aki olyan alaposan kiszámított mindent, egyvalamiről megfeledkezett volna, arról, hogy mi történik, ha kiderülnek bűntettei? Ó, ez lehetetlen, és bizonyára tartogat még kellemesebb, még finomabb és gyorsabban ölő mérget, mint a többi volt, hogy segítségükkel elkerülhesse az önnek járó büntetést... Megtette ezt, ugye? Legalábbis remélem.

Villefort-né a kezét tördelte és térdre esett.

– Tudom... tudom – mondta az ügyész –, bevall mindent. De a bírónak tett vallomás, amely az utolsó pillanatban hangzik el, mikor már lehetetlen tagadni, ez a vallomás semmit sem enyhíti már a bűnösre kiszabott büntetést!

– A büntetést! – kiáltott fel Villefort-né. – A büntetést, uram? – Most már kétszer is kimondta ezt a szót.

– Természetesen. Csak nem hiszi, hogy mert négyszeresen bűnös most megmenekülhet előle? Vagy azt gondolta, hogy mivel annak az embernek a felesége, aki ezt a büntetést követeli, elkerüli a büntetést? Dehogy, asszonyom! Vérpad vár a méregkeverőre, bárki is az, főleg, ha mint az imént mondtam, a méregkeverőnek nem volt rá gondja, hogy félretegyen magának néhány csepp igen erős mérget.

Villefort-né vad sikoltásba tört ki, és feldúlt arcát eltorzította az iszonyú és vad rémület.

– Ne féljen a vérpadtól, asszonyom – mondta az ügyész –, nem akarom önt ilyen gyalázatos halálnemre kárhoztatni, hiszen magamat becsteleníteném meg vele. Nem, ellenkezőleg, ha hallotta, amit mondtam, akkor megérthette, hogy ön nem halhat meg a vérpadon.

– Nem, nem értettem meg. Mit akar ezzel mondani? – hebegte a szerencsétlen asszony teljesen porig sújtva.

– Azt akarom mondani, hogy a főváros első ügyészének felesége nem szennyezhet be egy tiszta és mocsoktalan nevet, és nem veheti el egy csapással férje és gyermeke becsületét!

– Nem! Ó, nem!

– Akkor hát ez jó cselekedet lesz öntől, és én meg is köszönöm önnek ezt a jó cselekedetét.

– Megköszöni? De mit?

– Azt, amit éppen most mondott.

– Hát mit mondtam? Egészen elveszítettem a fejemet. Már nem értek semmit, istenem, istenem!

Összekuszált hajjal, habzó szájjal állt fel.

– Felelt-e, asszonyom, arra a kérdésemre, amelyet ide beléptemkor adtam fel önnek: hol tartja azt a mérget, asszonyom, amelyet rendesen használni szokott?

Villefort-né az ég felé emelte két karját, és görcsösen összeszorította a kezét.

– Nem, nem! – kiáltotta. – Nem, nem akarhatja ezt!

– Csak azt nem akarom, hogy a vérpadon lelje halálát, asszonyom, hát nem érti? – válaszolta Villefort.

– Kegyelem, uram, kegyelem!

– Azt akarom, hogy igazság legyen. Azért vagyok a földön, hogy büntessek, asszonyom – tette hozzá lángoló tekintettel. – Minden más asszonyt, még magát a királynét is a hóhér kezére adnám. Önhöz azonban irgalmas leszek. Önnek azt mondom: „Ugye, asszonyom, tartogat néhány cseppet a legkellemesebb, leggyorsabb hatású és legbiztosabban ölő méregből?”

– Irgalmazzon, uram, engedjen élnem!

– Gyáva is! – jegyezte meg Villefort.

– Gondolja el, hogy a felesége vagyok!

– Ön méregkeverő!

– Az isten szerelmére!...

– Nem!

– Annak a szerelemnek a nevében, amelyet érzett irántam!...

– Nem! Nem!

– Gyermekünk nevében! Ó, hadd éljek a gyermekünk kedvéért!

– Nem, nem, nem! Már mondtam. Ha életben hagynám önt, lehetséges, hogy egyszer valamikor még őt magát is megölné, mint a többit.

– Én! Hogy megölném a gyermekemet! – kiáltott fel ez a szenvedélyes anya, és Villefort felé rohant. – Hogy megölném Édouard-t?... Ó, istenem!

Irtózatos, pokoli, őrült nevetés fejezte be a mondatot, és hörgő zokogásba fulladt.

Villefort-né férje lába elé borult.

Villefort odalépett hozzá.

– Vegye tudomásul, asszonyom – mondta –, hogy ha hazatértemig nem szolgáltat önmaga igazságot, saját magam jelentem fel önt, és saját kezűleg tartóztatom le.

Az asszony remegve, lesújtottan, összetörten hallgatta. Csak a szeme élt, és szörnyű láng égett benne.

– Értsen meg – mondta Villefort. – Elmegyek, hogy halált kérjek egy gyilkos fejére... Ha hazatértemkor önt még életben találom, akkor az éjszakát már a Conciergerie-ben tölti.

Villefort-né nagyot sóhajtott, idegei felmondták a szolgálatot, és lelkileg megsemmisülten rogyott le a szőnyegre.

A királyi ügyész, mintha valami szánalomfélét érzett volna, most már kevesebb szigorúsággal nézett rá, és könnyedén meghajolt előtte:

– Isten önnel, asszonyom – mondta halkan. – Isten önnel!

Ez az istenhozzád úgy érte Villefort-nét, mint egy halálos tőrdöfés. Elvesztette eszméletét.

A királyi ügyész távozott, és maga mögött kétszeresen bezárta az ajtót.

12

Az esküdtszéki tárgyalás

A Benedetto-ügy, mint ahogy az Igazságügyi Palotában és az egész városban nevezték, óriást feltűnést keltett. Az ál-Cavalcanti, mint a Café de Paris, a boulevard de Grand és a bois de Boulogne törzsvendége, míg Párizsban tartózkodott, két-három hónapig tartó ragyogó élete során igen nagy ismeretségkörre tett szert. Az újságok hosszan írtak a vádlott előkelő életének és a bagnóban töltött idejének különböző állomásairól. Mindez főleg azokat érdekelte, akik személyes ismeretségben állottak Andrea Cavalcanti herceggel. És főként ezek igyekeztek mindenáron megnézni a vádlottak padján Benedetto urat, aki megölte saját bagnóbeli társát.

Sokak szemében Benedetto, ha nem is volt áldozata az igazságszolgáltatásnak, de mindenesetre annak tévedését bizonyította: látták néhányan Párizsban az idősebb Cavalcantit is, és remélték, hogy ismét megjelenik, és számon kéri előkelő csemetéje sorsát. Igen sokan voltak, akik hírét sem hallották annak a hírhedt, sujtásos kabátnak, amelyben az öreg beállított Monte Cristo grófjához, és így nagy hatást keltett bennük az a méltóságos külső, úrias viselkedés és nagyvilági jártasság, amelyről az öreg patrícius tanúságot tett, főleg – s ezt meg kell mondani –, ha hallgatott, és nem kellett számolnia.

A vádlottat magát a legtöbben szeretetre méltónak, szépnek, bőkezűnek ismerték, és letartóztatását hajlandóbbak voltak valami ellenség fortélyának tulajdonítani, amilyen sok akad az előkelő társaságban, ahol a nagy vagyonok a jó és rossz lehetőségeit a csodák határáig, a hatalmat pedig mesés magasságokig emelik.

Mindenki igyekezett tehát az esküdtszéki tárgyalásra. Némelyek azért, hogy élvezzék a látványt, mások azért, hogy beszéljenek róla. Már reggel hét óra óta sorban álltak a kapu előtt, és egy órával a tárgyalás megkezdése előtt a terem már megtelt kiváltságosokkal.

A tárgyalóterem nagy perek tárgyalásakor az esküdtszék bevonulása előtt, sőt gyakran utána is, erősen hasonlít egy társaságbeli szalonhoz, ahol sokan ismerik egymást, el-ellátogatnak egymáshoz, ha elég közel esik a helyük, vagy ha távol kerülnek egymástól, és sokan választják el őket – hallgatóság, ügyvédek és csendőrök –, akkor csak ülve integet egyik a másikának, hogy el ne foglalják a helyüket.

Olyan gyönyörű őszi nap volt, amely néha kárpótol bennünket az elmaradt vagy mostohán jutott szép nyári napokért. Azok a felhők, amelyeket Villefort úr hajnalban, napfelkeltekor elvonulni látott, mintegy varázsütésre szertefoszlottak, és szeptembernek egyik utolsó napja tisztán és szelíd fényben ragyogott.

Beauchamp, a sajtó egyik királya, akinek természetesen mindenütt megvolt a maga trónusa, jobbra-balra vizsgálódott. Megpillantotta Château-Renaud-t és Debrayt, akiknek sikerült meglágyítaniuk egy rendőr szívét, rábírva, hogy mögéjük üljön, ahelyett, hogy előttük állt volna, amihez joga volt. A derék rendőr megszimatolta bennük a miniszteri titkárt és a milliomost. Telve volt jóindulattal nemes szomszédai iránt, s még azt is megengedte nekik, hogy ellátogathassanak Beauchamp-hoz, és megígérte nekik, hogy fenntartja a helyüket.

– Nohát, viszontlátjuk-e a barátunkat? – kérdezte Beauchamp.

– Hát, istenem, bizony igen – válaszolta Debray. – A derék herceget! Hogy az ördög vinné el ezeket az olasz princeket!

– Márpedig ez olyan ember, akinek a családfáját Dante is megemlíti az Isteni Színjáték-ban!

– És az akasztófáját nem? – jegyezte meg gúnyosan Château-Renaud.

– Elítélik, ugye? – kérdezte Debray Beauchamp-tól.

– Ej, barátom – válaszolta az újságíró –, azt hinném, ezt inkább mi kérdezhetnénk öntől. Ön jobban ismeri a hivatal levegőjét, mint mi. Találkozott az elnökkel a minisztere utolsó estélyén?

– Találkoztam.

– Mit mondott önnek?

– Olyasmit, amit meglepőnek fognak találni.

– Ó, beszéljen hát gyorsan, kedves barátom, hiszen olyan régóta nem hallottam effélét.

– Nahát azt mondta, hogy Benedetto, akit mindenki furfangos mesebeli lénynek, a ravaszság netovábbjának tart, nagyon is közönséges, együgyű gazfickó, és teljesen érdemtelen arra, hogy a frenológusok megvizsgálják halála után az agyát.

– Ugyan! – mondta Beauchamp. – Pedig meglehetősen jól játszotta a herceget.

– Önnek, Beauchamp, mert gyűlöli ezeket a szerencsétlen hercegeket, és boldog, ha valami rosszat fedez fel bennük. De az én szememben már nem, mert én ösztönösen megérzem, ki a nemesember, kinek van arisztokrata őse, körülszaglászom a címert, mint a vizsla.

– Tehát ön sohasem hitt a hercegi mivoltában?

– Abban? De igen.... Hanem a hercegi méltóságában nem.

– Nem rossz – jegyezte meg Debray –, de azért biztosítom róla, hogy ön az egyetlen, mert mindenki mást megtévesztett... Még minisztereknél is láttam.

– Hát aztán? – mondta Château-Renaud. – Mit értenek az önök miniszterei a hercegekhez?

– Ezt jól megmondta, Château-Renaud – felelte Beauchamp, és kacagásba tört ki. – Rövid a mondat, de velős. Engedje meg, hogy felhasználjam a tudósításomban.

– Csak tessék, kedves Beauchamp úr – válaszolta Château-Renaud –, csak tessék. Önnek adom a mondatot annyiért, amennyit ér.

– De – mondta Debray Beauchamp-nak –, ha én beszéltem az elnökkel, ön bizonyára beszélt a királyi ügyésszel, ugye?

– Szó sincs róla. Villefort úr egy hét óta bezárkózva él. Ez egészen természetes is: a családi bajoknak ez a különös sorozata, amelyet betetőz most leányának különös halála...

– Különös halála! Hogy érti ezt, Beauchamp?

– Ó, csak ne adja a tudatlant, csak azért, mert mindez a hivatali nemesség köreiben történt – mondta Beauchamp, és szemére illesztette monokliját, azon igyekezve, hogy az ott magától megálljon.

– Kedves uram – mondta Château-Renaud – ki kell jelentenem, hogy a monokli tekintetében ön nem veheti fel a versenyt Debrayvel. Debray, adjon csak egy kis leckét Beauchamp úrnak.

– Nini – szólalt meg Beauchamp –, nem hiszem, hogy tévednék.

– Mi az?

– Ő az.

– Ki az az ő?

– Pedig azt mondták, hogy elutazott.

– Eugénie kisasszony? – kérdezte Château-Rennud. – Már visszajött volna?

– Nem, hanem az édesanyja.

– Danglars-né?

– Ugyan, kérem! – jegyezte meg Château-Renaud. – Ez lehetetlen! Tíz nappal leánya szökése és három nappal férje bukása után!

Debray könnyedén elpirult, és követte Beauchamp tekintetét.

– Ej, hiszen az egy lefátyolozott nő – mondta –, ismeretlen asszony, valami idegen hercegnő, talán Cavalcanti herceg anyja. Hanem ön nagyon érdekes dolgokat mondott, illetve készült mondani.

– Én?

– Ön. Valentine különös haláláról beszélt.

– Igaz, igaz! De miért nincs itt Villefort-né?

– Szegény jó asszony! – jegyezte meg Debray. – Bizonyára gyógyító teát készít a kórházaknak, és szépítőszereket állít össze önmaga és barátnői számára. Tudják, hogy erre a szórakozásra évenként elkölt két-háromezer tallért, legalább így hallottam. De igaza van, vajon miért nincs itt Villefort-né? Nagyon szerettem volna látni, igen kedvelem azt az asszonyt.

– Én pedig gyűlölöm – jelentette ki Château-Renaud.

– Miért?

– Azt nem tudnám megmondani. Miért szeretünk valakit? Miért gyűlölünk valakit? Őt egyszerűen ki nem állhatom, puszta ellenszenvből.

– Vagy ösztönösen gyűlöli.

– Meglehet... De térjünk vissza ahhoz, amit az előbb mondott, Beauchamp.

– Tehát – folytatta Beauchamp – nem kíváncsiak rá, miért történik a Villefort-házban olyan gyakorta haláleset?

– Gyakorta, gyönyörű dolog – jegyezte meg Château-Renaud.

– Barátom, ezt a szót Saint-Simon is használja.

– Csakhogy ez a dolog Villefort úrnál történik. Erről van szó.

– Őszintén szólva bevallom, hogy én már három hónap óta szemmel tartom azt a gyászos házat – mondta Debray –, és Valentine halála alkalmából még tegnapelőtt sokat beszélt róla egy hölgy.

– Ki az a hölgy? – kérdezte Château-Renaud.

– Ej no, hát a miniszter felesége!

– Bocsánatot kérek – jegyezte meg Château-Renaud –, én bizony nem járok miniszterekhez, ezt átengedem holmi hercegeknek.

– Eddig csak csinos volt, de most már valósággal lángoló is lett, báró. Szánjon meg bennünket, különben felperzsel mindannyiunkat, mint egy második Jupiter.

– Meg se mukkanok többé – jelentette ki Château-Renaud. – De az ördögbe is! Legyen már irgalommal, ne vágjon így vissza.

– Azt mondom, igyekezzünk végére érni párbeszédünknek, Beauchamp. Azt mondtam tehát, hogy a hölgy tegnapelőtt tőlem kért ebben az ügyben felvilágosítást. Adjon róla magyarázatot, hogy tovább adhassam.

– Hát, uraim, ha Villefort úr házában olyan gyakorta történik haláleset – magamévá teszem a szót –, akkor abban a házban gyilkosnak kell lennie!

A két fiatalember végigborzongott, hiszen nem először gondoltak erre.

– És ki lehet a gyilkos? – kérdezték egyszerre.

– A kis Édouard.

A két fiatalember hangos nevetése nem zavarta meg az elbeszélőt, mert így folytatta:

– Igenis, uraim, a kis Édouard, ez a tüneményes gyerek, aki már úgy tud ölni, mint egy felnőtt.

– Miféle tréfa ez?

– Bizony ez nem tréfa. Tegnap szegődtettem egy inast, aki ezelőtt Villefort-éknál volt alkalmazásban. Hallgassák meg ezt.

– Hallgatjuk.

– Holnap így is, úgy is, elküldöm ezt az inast, mert rengeteget eszik, hogy behozza a félelmében tartott böjtölést, amelyben odaát volt része. Nohát, úgy látszik, hogy a kedves csemete valami olyan méregre tett szert, amelyből időnként adogat azoknak, akik nincsenek ínyére. Először Saint-Méran nagypapa és nagymama nem tetszett neki, adott hát nekik három-három cseppet az elixírjéből. Három csepp elegendő volt. Azután a derék Barrois következett, Noirtier nagypapa öreg szolgája, aki időnként rászólt a drágalátos kölyökre, akit önök is jól ismernek. A drága kis kölyök adott neki is három cseppet az elixírből. Így járt a szegény Valentine is, aki ugyan nem szidta össze, de arra meg irigykedett: adott neki három csepp elixírt, és mint a többiekkel, vele is végzett ez a szer.

– Ugyan miféle pokolbeli históriát ad itt elő? – kérdezte Château-Renaud.

– Igen, afféle másvilági történetet, ugye? – mondotta Beauchamp.

– Képtelenség – jelentette ki Debray.

– Lám – jegyezte meg Beauchamp –, máris igyekeznek mentegetni! Az ördög vigye el! Kérdezzék csak meg az inasomat, vagyis inkább azt az embert, aki holnap már nem lesz az inasom: az egész ház ezt beszélte.

– De hát hol van az az elixír? És miféle szer?

– Ejnye, eldugja azt az a gyerek!

– De honnan szerezte?

– Az édesanyja laboratóriumából.

– Az anyjának tehát méreg is van a laboratóriumában?

– Mit tudom én? Olyan kérdéseket intéznek hozzám, mint a királyi ügyész szokott. Én mindössze is csak azt ismétlem el, amit hallottam. Megmondom a forrást is, egyebet nem tehetek. A szegény ördög félelmében nem is mert ott enni.

– Hihetetlen!

– Szó sincs róla, kedves barátom, cseppet sem hihetetlen! Nem emlékszik tavalyról arra a rue Richelieu-beli gyerekre, aki azzal szórakozott, hogy meggyilkolgatta testvéreit? Gombostűt szurkált a fülükbe, mikor aludtak. Az utánunk következő nemzedék igen korán érik, barátom.

– Kedvesem, fogadni merem, hogy ön egyetlen szót sem hisz abból, amit itt elmondott!... De nem látom sehol Monte Cristo grófját – mondta Château-Renaud. – Lehetséges, hogy nem jött volna el?

– Ő már nagyon elfásult – jelentette ki Debray. – Azonkívül talán nem is szívesen jelenne meg a nyilvánosság előtt, hiszen őt is becsapta ez a két Cavalcanti. Úgy látszik, hamis ajánlólevelekkel jöttek hozzá, s ez a grófnak mintegy százezer frankjába került, amit a hercegre tábláztak be.

– Most jut eszembe, Château-Renaud úr – kérdezte Beauchamp –, hogy van Morrel?

– Háromszor voltam nála – felelte a fiatal nemes –, és Morrelnek se híre, se hamva. De úgy láttam, hogy a húga nem nyugtalankodik miatta, egészen higgadtan jelentette ki, hogy két-három nap óta nem látta, de bizonyos benne, hogy nincs semmi baja.

– Igaz is! Hiszen Monte Cristo grófja nem jöhet be a terembe – jegyezte meg Béauchamp.

– Ugyan miért?

– Mert ő is szereplő ebben a drámában.

– Talán ő is meggyilkolt valakit? – kérdezte Debray.

– Dehogy, ellenkezőleg, őt akarták meggyilkolni. Az tudják, hogy tőle kijövet gyilkolta meg a derék Caderousse urat kedves kis barátja, Benedetto. Azt is tudják, hogy az ő házában találtak rá arra a híres mellényre, amelyben a házassági szerződés aláírását megzavaró levél volt. Látják ezt a híres mellényt? Ott van azon véresen az íróasztalon, mint bizonyíték.

– Ah, nagyszerű!

– Csendesen, uraim! Bevonul az esküdtszék. Gyerünk a helyünkre!

A teremben valóban nagy zaj keletkezett. A rendőr erélyes hangon hívta helyére két pártfogoltját, az ajtónálló pedig megjelent a tanácskozóterem küszöbén, és azon a harsány hangon, amelyen már Beaumarchais korában is szokásuk volt beszélni az ajtónállóknak, így kiáltott:

– Uraim, az esküdtszék!

13

A vádirat

A bírák a legnagyobb csendben foglalták el helyüket. Az esküdtek is leültek. Villefort úr volt az érdeklődés tárgya, szinte azt mondhatnánk, az általános csodálat központja, elfoglalta a karosszékét, és nyugodt tekintettel nézett körül.

Mindenki bámulattal tekintett erre a komoly és szigorú arcra, amelynek közömbösségét az apai fájdalom sem tudta megrendíteni. Szinte bizonyos borzalommal nézték ezt a férfit, akire semmiféle emberi indulat nem volt hatással.

– Csendőrök! – mondta az elnök. – Vezessék elő a vádlottat.

E szavakra megélénkült a hallgatóság, és minden szem az ajtóra szegeződött, amelyen át Benedettónak meg kellett jelennie.

Csakhamar nyílt is az ajtó, és a vádlott megjelent.

Mindenkire ugyanazzal a hatással volt, az arckifejezése se lepett meg senkit.

Vonásai nem mutatták azt a mélységes izgalmat, amelytől elszorul a szív, s amelytől az arc halálsápadt lesz. Egyik kezében kalapját tartotta könnyedén, másikat fehér pikémellénye kivágásában, s még csak meg sem reszketett: a szeme nyugodt volt, sőt csillogott is.

Alig lépett a fiatalember a terembe, tekintete végigfutott a bírák és esküdtek sorain. Legtovább az elnökön, s főleg a királyi ügyészen időzött.

Andrea mellett helyezkedett el az ügyvédje. Hivatalból kirendelt védő volt (mert Andrea nem volt hajlandó ilyen apróságokkal vesződni, amelyeket egyáltalában nem tartott fontosnak), a fakószőke hajú fiatalember arca kipirult az izgalomtól, amely őt százszor jobban a hatalmába kerítette, mint a vádlottat.

Az elnök kérte, hogy olvassák fel a vádiratot, amelyet, mint tudjuk, Villefort ügyes és könyörtelen tolla szerkesztett meg.

Míg a felolvasás tartott – és hosszan tartott, s bizony mindenki másra nézve lesújtó hatással lett volna – a közfigyelem tárgya Andrea volt, aki ezt a súlyos terhet egy spártai lelki derűjével fogadta.

Villefort talán még sohasem volt ilyen tömör és ékesen szóló. A bűntettet a legélénkebb színekkel ecsetelte. A vádlott előéletét, átalakulását, cselekedeteinek összefüggését legzsengébb kora óta levezette úgy, ahogy csak az élettapasztalat és az emberi lélek ismerete sugallhatta egy olyan magasröptű szellemnek, mint a királyi ügyészé volt.

Pusztán ezzel az egyetlen bevezetéssel már Benedetto örökre elveszett a közvélemény szemében, úgyhogy tulajdonképpen már csak az volt hátra, hogy az igazságszolgáltatás kiszabja rá büntetését.

Andrea ügyet sem vetett a reá zúduló vádak sorozatára: Villefort úr gyakran figyelte, és kétségtelenül folytatta nála lélektani tanulmányait, mint ahogy ez szokása volt más vádlottaknál is, de egyetlenegyszer sem tudta arra kényszeríteni, hogy lesüsse a szemét, pedig ugyancsak szúrós és mélyreható tekintetet vetett rá.

Végre befejezték a felolvasást.

– Vádlott – mondta az elnök –, mi a családi és keresztneve?

Andrea felállt.

– Bocsásson meg, elnök úr – mondta tisztán csengő hangon –, de úgy látom, olyan sorrendben tetszik feltenni a kérdéseket, amilyen sorrendben én nem tudom követni. Később be akarom majd bizonyítani, hogy kivétel vagyok a közönséges vádlottak között. Azért kérem, tessék megengedni, hogy ne a kérdések sorrendjében adjam meg a válaszomat. Én azért mindegyikre megfelelek.

Az elnök meglepetten pillantott az esküdtekre, akik viszont a királyi ügyészre néztek.

Az egész közönség körében nagy meglepődés nyilvánult meg.

Andrea azonban nem veszítette el nyugalmát.

– Kora? – folytatta az elnök. – Megfelel erre a kérdésre?

– Erre éppúgy, mint a többire is megfelelek, elnök úr, de a maga rendjén.

– Kora? – ismételte az elnök.

– Huszonegy éves vagyok, vagyis csak néhány nap múlva töltöm be a huszonegyet, mivelhogy 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszakán születtem.

Villefort úr, aki éppen feljegyzett valamit, e dátum hallatára felkapta a fejét.

– Hol született? – folytatta az elnök.

– Auteuilben, Párizs mellett – válaszolta Benedetto.

Villefort úr másodszor is felkapta a fejét, úgy nézett Benedettóra, mintha valami Meduza-fej volna előtte, és arca ólomszínűre sápadt.

Benedetto pedig kecsesen megtörülte ajkát finom zsebkendője hímzett sarkával.

– Foglalkozása? – kérdezte az elnök.

– Először okirathamisító voltam – felelte Andrea a világ legnyugodtabb hangján –, később tolvaj lettem, és legújabban gyilkosságot követtem el.

A terem minden részéből a méltatlankodás és meglepetés vihara tört ki: maguk a bírák is megdöbbenve néztek össze, az esküdtek undorodásuknak adtak kifejezést e cinizmus hallatára, amit oly kevéssé vártak egy ilyen elegáns embertől.

Villefort úr végigsimította a homlokát, amely előbb sápadt lett, azután kivörösödött és égni kezdett.

Hirtelen felállt, megzavarodva nézett körül: nem kapott levegőt.

– Keresni tetszik talán valamit, királyi ügyész úr? – kérdezte Benedetto legkedvesebb mosolyával.

Villefort úr nem válaszolt, hanem visszaült, vagy inkább visszaroskadt székébe.

– Hajlandó volna most megmondani a nevét, vádlott? – kérdezte az elnök. – Az a keresett durvaság, amellyel elsorolta különböző bűntetteit foglalkozása gyanánt, az a furcsa kérkedés, amelyet ebben az irányban mutat, s amely miatt az emberiségnek járó erkölcs és tisztelet nevében az esküdtszék szigorúan megrója, ez okozta talán, hogy késlekedett megnevezni magát. Úgy látszik, az imént felsorolt címeivel akarja hangzatossá tenni a nevét.

– Szinte hihetetlen, elnök úr – mondta Benedetto kecses hanghordozással, a legnagyobb udvariasság hangján –, úgyszólván olvasni tetszett gondolataimban. Valóban azért, ennek a célnak az érdekében kértem a kérdések sorrendjének megbontását.

A megdöbbenés tetőfokára hágott. A vádlott szavaiban nem volt már kérkedés, sem cinizmus. Az izgatott hallgatóság úgy érezte, hogy ez a sötét felhő egy kitörni készülő villámot takar.

– Tehát – folytatta az elnök – neve?

– A nevemet nem mondhatom meg, mivelhogy nem tudom. De azt tudom, hogy kicsoda az apám, s azt meg is mondhatom.

Villefort szemét fájdalmasan vakító fény homályosította el. Arcáról nehéz cseppekben folyt le a verejték irataira, amelyeket görcsösen és rémülten markolászott.

– Mondja meg tehát az apja nevét – folytatta az elnök.

A hatalmas gyülekezet mélységes csendjét egy lehelet sem zavarta meg: mindenki feszülten várakozott.

– Az apám királyi ügyész – válaszolta Andrea nyugodtan.

– Királyi ügyész! – ismételte megdöbbenve az elnök, és nem vette észre, hogy Villefort vonásai mennyire eltorzultak. – Királyi ügyész!

– Igen, és mivel tudni akarják a nevét, azt is megmondom: Villefort-nak hívják!

Hirtelen kirobbant a felháborodás, amelyet olyan soká féken tartott a törvény iránti tisztelet, s mint a mennydörgés, úgy hangzott fel minden torokból. Maga az esküdtszék igyekezett elnyomni a tömeg e megmozdulását. A továbbra is érzéketlen Benedettóra zúduló szidalmak és sértések, a fenyegető öklök, a csendőrök mozgolódása, s annak a söpredéknek gúnyos rikoltozása, amely a zűrzavar és botrány perceiben minden gyülekezet felszínére kerül, mindez öt percig is eltartott, mielőtt az esküdtszék és az őrök helyre tudták állítani a csendet.

A zaj kellős közepén is hallani lehetett, amint az elnök így kiáltott:

– Ön játszik az igazságszolgáltatással, és polgártársai előtt a lealjasulásnak olyan példáját merészeli adni, amely még a mi romlott korunkban is ritkítja párját?

Tízen is odafurakodtak a királyi ügyész közelébe, aki mélyen lesújtva ült a helyén, vigasztalgatták, bátorították, buzgón és rokonérzéssel támogatták.

A teremben helyreállt a nyugalom, csupán egy helyen volt egy elég nagyszámú csoport, ahol igen nagy volt a mozgolódás és sugdosás.

Úgy beszélték, hogy egy asszony elájult. Repülősót szagoltattak vele, mire magához tért.

Andrea az egész kavarodás alatt mosolyogva nézte a közönséget, majd végre egyik kezével a pad támlájához támaszkodott, mégpedig igen kecses testtartással.

– Uram – mondotta –, isten ments, hogy megbántsam az esküdtszéket, és e mélyen tisztelt gyülekezet előtt hiábavaló botrányt okozzak. Azt kérdezték, hány éves vagyok, megmondtam. Megkérdezték, hol születtem, megmondtam. Megkérdezték a nevemet, azt nem mondhatom meg, mivel a szüleim elhagytak. De ha a nevemet nem mondhatom is meg, mert hiszen nincs nevem, azért bízvást megmondhatom apám nevét. És ismétlem, apámat Villefort-nak hívják, és ezt kész vagyok be is bizonyítani.

A fiatalember hangjában annyi bizonyosság, meggyőző erő és energia volt, hogy a kavarodást ismét teljes csend váltotta fel. A tekintetek egy percig a királyi ügyészen pihentek, aki a villámsújtotta ember mozdulatlanságával ült a helyén.

– Uraim – folytatta Andrea, s kezével meg hangjával csendre intett –, tartozom önöknek bizonyítékot és magyarázatot szolgáltatni szavaimról.

– De hiszen a kihallgatáskor azt mondta – kiáltott fel az elnök izgatottan –, hogy Benedettónak hívják, azt mondta, hogy árva, és azt mondta, hogy a hazája Korzika.

– A kihallgatáskor azt mondtam, amit akkor helyesnek találtam mondani, mert nem akartam, hogy veszítsen az erejéből az, aminek el kellett következnie, az az ünnepélyes hatás, amelyet szavaimnak biztosítani akartam. Most tehát elismétlem, hogy Auteuilben születtem, 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszaka, és hogy Villefort királyi ügyész úr fia vagyok. Akarják hallani a részleteket? Azonnal elmondom. A rue de la Fontaine 28. számú ház első emeletén születtem, egy piros damaszttal kárpitozott szobában. Apám a karjára vett, és azt mondta anyámnak, hogy meghaltam. Beburkolt egy H és N betűvel jelölt asztalkendőbe, levitt a kertbe, és elevenen eltemetett.

A jelenlevőkön borzongás futott végig, mikor látták, hogy a vádlott magabiztosságának növekedésével egy időben fokozódik Villefort úr rémülete is.

– De honnan tudja ezeket a részleteket? – kérdezte az elnök.

– Azt is megmondom, elnök úr. A kertben, ahová apám eltemetett, ugyanazon az éjjelen behatolt egy ember, aki halálosan gyűlölte apámat, és már régóta leselkedett rá, hogy korzikai módra bosszút álljon rajta. A férfi egy bozótba rejtőzött, és látta, amint apám elásott valami kis ládát, s még e művelet alatt belévágta kését apámba. Majd abban a hitben, hogy az elásott ládikában valami kincset rejtett el, felásta a gödröt, és engem még életben talált. Ez az ember elvitt a lelencházba, ahol az 57-es szám alatt iktattak be. Három hónap múlva a nővére Roglianóból Párizsba utazott. Értem jött, kikért mint gyermekét, és magával vitt. Ezért van, hogy Korzikában nevelkedtem, noha Auteuilben születtem.

Csend állott be, olyan mélységes csend, hogy ha nincs az ezernyi ember feszült szorongása, azt lehetett volna hinni, hogy üres a terem.

– Folytassa – hallatszott az elnök hangja.

– Bizonyos, hogy boldogan élhettem volna ezeknél a derék embereknél, akik bálványoztak – folytatta Benedetto. – De az én gonosz természetem legyőzte mindazt a jót, amelyet nevelőanyám megpróbált a szívembe oltani. A rosszban nőttem, és elérkeztem a bűntetthez. Végre egy napon, amikor Istent káromoltam, amiért olyan rosszá tett, és olyan iszonyú sorsra kárhoztatott, nevelőapám azt mondta nekem: „Ne káromold az Istent, szerencsétlen! Mert Isten harag nélkül teremtett erre a világra! A bűn nem tőled származik, hanem apádtól. Apádtól, aki a pokolnak szánt, ha meghaltál volna, s a nyomornak, ha valami csoda következtében életben maradsz!” Ettől kezdve nem káromoltam többé Istent, hanem az apámat átkoztam. És ezért mondtam el azokat a szavakat az imént, amelyet szememre hányt, elnök úr. Ezért okoztam botrányt, amely még mindig megremegteti ezt a gyülekezetet. Ha ez is növeli bűneim számát, büntessenek. De ha meggyőztem önöket arról, hogy sorsom születésem pillanatától kezdve végzetes, fájdalmas, keserű és siralmas volt, legyenek hozzám irgalommal!

– Hát az édesanyja? – kérdezte az elnök.

– Anyám halottnak hitt. Anyám nem bűnös. Nem akartam megtudni anyám nevét, nem is ismerem anyámat.

Ebben a pillanatban zokogásba fúló éles sikoltás hangzott fel annak a csoportnak a közepéből, amely, mint mondtuk, egy asszonyt vett körül.

Az asszony súlyos idegrohamot kapott, és kivitték a teremből. Miközben vitték, az arcát elleplező sűrű fátyol félrecsúszott, és felismerték Danglars-nét.

Villefort felizgatott érzékeinek kimerültsége, fülzúgása és az agyáig hatoló zűrzavar ellenére felismerte és felállt.

– Bizonyítékot! Bizonyítékot! – mondta az elnök. – Vádlott, ne feledje el, hogy e borzalmak szövevényét a lehető legdöntőbb bizonyítékokkal kell alátámasztania.

– Bizonyítékot? – mondta Benedetto nevetve. – Bizonyítékot akarnak?

– Igen, bizonyítékot.

– Tessék! Nézzenek Villefort úrra, és mondják meg, kell-e több bizonyíték.

Minden szem a királyi ügyész felé fordult, aki az ezernyi tekintet súlya alatt támolyogva, kuszált hajjal, körmével összekarmolt arccal az emelvény korlátjához lépett.

A közönségen az elképedés moraja zúgott végig.

– Bizonyítékot kérnek tőlem, apám – mondta Benedetto –, kívánja, hogy adjak bizonyítékot?

– Nem, nem – hebegte Villefort úr fuldokolva. – Fölösleges.

– Hogyhogy fölösleges? – kiáltott fel az elnök. – Mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom mondani – kiáltott a királyi ügyész –, hogy úgyis hiába vergődnék a halálos csapás alatt, amely lesújtott rám, uraim. Elismerem, a bosszúálló Isten kezében vagyok. Nem kell ide bizonyíték! Nincs rá szükség. Minden igaz, amit ez a fiatalember elmondott.

Komor és súlyos csend burkolta be ólomköpenyébe a jelenlevőket, akiknek haja az égnek meredt. Olyan volt ez, mint az a csend, amely a nagy elemi csapásokat szokta megelőzni.

– Ej, Villefort úr – kiáltott az elnök –, csak nincsenek rémlátomásai? Eszénél van? Meg lehetne érteni, ha ilyen különös, váratlan, irtózatos vád meg is zavarta volna az agyát! Kérem, szedje össze magát.

A királyi ügyész a fejét rázta. Foga összeverődött, mint akit lázas hidegrázás gyötör, és arca halálosan sápadt volt.

– Teljesen eszemnél vagyok, uram – mondta. – Csak a testem szenved, és ez érthető is. Bűnösnek érzem magam mindabban, amit ez a fiatalember felsorolt ellenem, és ettől a perctől kezdve otthonomban rendelkezésére állok utódomnak, a királyi ügyésznek.

E szavakkal, amelyeket tompán és fojtottan ejtett ki Villefort úr, tántorogva az ajtó felé ment, amelyet gépiesen kinyitott előtte a szolgálattevő ajtónálló.

Az egész gyülekezet némán és megdöbbenve hallgatta ezt a nyilatkozatot. Ez a vallomás szörnyű megoldást hozott azokra a bonyodalmakra, amelyek már két hét óta izgalomban tartották a párizsi társaságot.

– Nohát, mondja még valaki, hogy a drámát nem az élet szolgáltatja! – jegyezte meg Beauchamp.

– Mondhatom – mondta Château-Renaud –, már akkor inkább úgy végeznék magammal, mint ahogy Morcerf úr tette: egy pisztolylövés szinte semmiségszámba megy az ilyen katasztrófa mellett.

– Meg aztán rögtön meg is öl – jelentette ki Beauchamp.

– És még volt egy olyan pillanatom, mikor el akartam venni a lányát! – mondta Debray. – De jól tette, hogy meghalt a szegény kislány, istenem!

– Az ülést felfüggesztem, uraim – jelentette ki az elnök. – Az ügyet a következő ülésszakon tárgyaljuk. Újra át kell tanulmányozni az egészet, és másik ügyésznek kell kiadni.

Andrea teljes nyugalommal és egyre nagyobb érdeklődés közepette hagyta el a termet, csendőrök kíséretében, akik akaratlanul is némi tisztelettel vették körül.

– Nohát, mit szól ehhez, jóember? – kérdezte Debray a rendőrt, mialatt egy aranyat csúsztatott a markába.

– Lesznek majd enyhítő körülmények – válaszolta a rendőr.

14

Bűnhődés

Villefort úrnak utat nyitott a zsúfolt sorokban álló tömeg. A nagy fájdalmak annyira tiszteletreméltóak, hogy még a legszerencsétlenebb pillanatokban is az összegyűlt tömeg első mozdulata mindenkor a szánalom szokott lenni nagy katasztrófa esetén. Sok gyűlölt ember életét oltották ki zendülések alkalmával, de vajmi ritkán esett meg, hogy a halálraítéltet a jelenlevők kigúnyolták volna, még ha nagy bűnös volt is.

Villefort tehát végighaladt a nézők, az őrök, a bírák és az ügyvédek sorfala között, és bántatlanul távozott, noha saját vallomása szerint is bűnös volt, de védelmezte hatalmas fájdalma.

Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni. Ilyen esetben a legnagyobb költő az, aki a legfájdalmasabb és legtermészetesebb kiáltást hallatja. A tömeg ezt a kiáltást elfogadja minden magyarázat helyett, és igaza van, ha beéri vele, sőt, még helyesebben teszi, ha magasztosnak is találja, feltéve, hogy ez a kiáltás őszinte volt.

Egyébként nehéz volna leírni azt a kábulatot, amely elfogta Villefort szívét a Palotából távoztában, nagy feladat volna ecsetelni, milyen lázasan lüktettek erei, hogyan merevedtek meg izmai, hogyan száguldozott benne a vér, és miként cibálta-tépte halandó teste minden részecskéjét a mérhetetlen fájdalom.

Villefort végigvánszorgott a folyosókon, de útján csak a szokás vezette. Ügyészi talárját ledobta válláról, nemcsak azért, mert így volt illő, hanem azért is, mivel súlyos tehernek érezte, mint Nesszosz[84] gyötrelmekben gazdag köntösét.

Tántorogva ért el a Dauphine-udvarig, ott megpillantotta a kocsiját, felköltötte a kocsist, maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, hátravetette magát a párnákra, és némán mutatott a faubourg Saint-Honoré irányába. A kocsi elindult.

Lefolyt életének minden műve összeomlott, s a fejére hullt. Ez a súly összezúzta, és be sem tudta látni következményeit. Nem is mérlegelte, csak érezte őket, nem vette számba a törvényt, nem úgy, mint az a hidegvérű gonosztevő, aki még az ismert törvénycikket is idézi.

Szíve mélyén ott érezte Istent.

– Isten! – mormogta, de azt sem tudta, mit beszél. – Isten! Isten!

Összeomlása mögött nem látott mást, csak az Istent.

A kocsi gyorsan gördült előre. Villefort, amint ide-oda rázódott a kocsi ülésén, valami kellemetlen tárgy érintését érezte.

Odanyúlt: Villefort-né legyezője volt, amelyet az asszony ott felejtett a kocsi párnái és támlája között. Ez a legyező emléket ébresztett benne, s ez az emlék most világot gyújtott a sötét éjszakában.

Villefort a feleségére gondolt...

– Ó! – kiáltotta, mintha tüzes vas járná át a szívét.

Egy óra óta valóban nem látott mást maga előtt, csak szörnyű szerencsétlenségét, és lám, most egy második és nem kevésbé borzasztó baj ötlik fel előtte.

Nemrég még könyörtelen bírája volt ennek az asszonynak, halálra ítélte. És ez a szegény asszony, aki gyengén és védtelenül állt egy felsőbb hatalommal szemben, talán éppen ebben a pillanatban készül a halálra, mert szörnyű félelem fogta el, lelkifurdalás gyötri, és elmerült a szégyen örvényébe, amelyet ő, a feddhetetlen erényű ember olyan ékesszólóan tárt elé!

Egy óra telt el már, mióta halálra ítélte feleségét. Ezalatt az asszony bizonyára újra átélte gondolatban minden bűnét, irgalomért könyörgött Istenhez, levelet írt, hogy térden állva esedezzék tiszta erkölcsű férjének bocsánatáért, s ezt a bocsánatot életével váltotta meg.

Villefort ismét felüvöltött fájdalmában és dühében.

– Ó – kiáltott fel, ide-oda dobálva magát a hintó selyempárnáin. – Ez az asszony maga is csak azért lett bűnössé, mivel hozzám ért. Árasztom magamból a bűnt, és ő úgy kapta meg ezt a bűnt, mint valami tífuszt vagy kolerát, vagy akár a pestist!... És én akarom megbüntetni!... Azt merészeltem mondani neki: szálljon magába, és haljon meg... Én!... Nem!... Nem! Élni fog... velem jön... Elmenekülünk, elmegyünk Franciaországból, és megyünk, ameddig csak lehet. És én még a vérpadot emlegettem neki!... Szent isten! Hogyan is mertem kiejteni ezt a szót? Hiszen énreám is a vérpad vár! Elmenekülünk... Igen, mindent bevallok neki, megalázom magam előtte mindennap, és meggyónok mindent, elmondom neki, milyen bűnt követtem el magam is... Ez a tigris meg a kígyó szövetsége lesz! Ez az asszony méltó az ilyen férjhez, amilyen én vagyok!... Élnie kell, azt akarom, hogy az én gyalázatom elhomályosítsa az övét!

És Villefort inkább lerántotta, semmint leeresztette a kocsi ablakát.

– Gyorsabban! – kiáltotta, hogy a kocsis felszökött ültéből a bakon.

A lovak félelmükben szélsebesen repítették hazáig a kocsit.

– Igen, igen – ismételte magában Villefort, amint közeledtek otthonához –, bizony ennek az asszonynak élnie kell, meg kell bánnia bűneit, és fel kell nevelnie a fiamat, szegény gyermekemet, mert az elpusztíthatatlan aggastyánon kívül ő az egyetlen, aki túlélte a család pusztulását! Szerette a fiát, és őérette tett mindent. Sohase szabad kétségbeesni olyan anya lelke miatt, aki szerette gyermekét. Bűnbánó lesz, senki sem fog tudni a bűneiről. A házamban elkövetett bűntettek, amelyek miatt máris sokan nyugtalankodnak, idővel feledésbe mennek, vagy ha valami rosszindulatú ember emlékezni találna reá, az én bűnlajstromomra vállalom. Egy-két-három bűntettel több, ki törődik vele? A feleségem elmenekül, magával viszi az aranyat, és főleg a fiamat, minél távolabb attól az örvénytől amelybe – úgy érzem – velem együtt az egész világ belezuhan. Az asszony élni fog, és boldog lesz még, hiszen minden szeretete a fiáé, és a fia sohasem fogja elhagyni. Jótettet viszek véghez, s ez megnyugtatja lelkiismeretemet.

A királyi ügyész végre nyugodtan fellélegzett, ami már réges-régen nem történt meg vele.

A kocsi megállt a palota udvarán.

Villefort a kocsi lépcsőjéről a feljáróra ugrott. Látta, hogy a cselédek csodálkoznak, amiért ilyen hamar visszatért. Egyebet nem olvasott le az arcukról. Senki sem szólt hozzá. Úgy álltak meg előtte, mint rendesen, hogy beengedjék.

Elhaladt Noirtier szobája előtt, és a félig nyitott ajtón keresztül mintha két árnyékot vett volna észre, de nem nyugtalankodott miatta, hogy ki lehet apjánál. Más nyugtalanság hajtotta. „No, csak előre!” – mondta magában, miközben felhaladt a kis lépcsőn, amely a lépcsőházi folyosóra vezetett. Ide nyílt felesége lakosztálya és Valentine elárvult szobája. „Előre, nem változott itt semmi!”

Legelőször is bezárta a lépcsőházra nyíló ajtót.

– Senki se zavarjon bennünket – mondta. – Szabadon kell beszélnem vele, vádolni akarom magamat, mindent elmondok neki...

Az ajtóhoz ment, az üveg nyomógombra tette a kezét. Az ajtó engedett.

– Nincs bezárva! Jól van, nagyszerű! – mormogta.

Belépett abba a kis szalonba, ahol Édouard-nak szoktak ágyazni. Mert a fiú, noha intézetben volt, minden este hazatért. Édesanyja sohasem akart megválni tőle.

Egy pillantással végigfutott a kis szalonon.

– Senki – mondta. – Bizonyára a hálószobájában van.

Az ajtóhoz sietett. Itt már rá volt húzva a retesz. Villefort megborzongott.

– Héloďse! – kiáltotta.

Úgy rémlett neki, mintha bentről valami bútor reccsenését hallotta volna.

– Héloďse! – ismételte.

– Ki az? – hallatszott az asszony hangja.

Villefort-nak úgy tűnt fel, mintha ez a hang gyengébb volna, mint máskor.

– Nyissa ki! Nyissa ki! – kiáltotta Villefort. – Én vagyok az!

De az ajtó sem parancsszóra, sem az aggodalmaskodó hangra nem nyílt ki.

Villefort egy rúgással felszakította az ajtót.

A budoárba vezető szoba ajtajában állott Villefort-né sápadtan, feldúlt arccal, és ijesztően merev tekintettel bámult férjére.

– Héloďse! Héloďse! – kiáltotta a férfi. – Mi történt? Beszéljen!

A fiatalasszony feléje nyújtotta erőtlen, merev karját.

– Megtörtént, uram – mondta olyan hörgéssel, amely szinte felszaggatta a torkát. – Mit akar még egyebet?

Ezzel teljes nagyságában végigzuhant a szőnyegen.

Villefort hozzárohant, és megragadta a kezét. Ez a kéz még görcsösen szorongatott egy aranydugós kristályüveget.

Villefort-né már halott volt.

Villefort az irtózattól kábultan a küszöbig hátrált, és onnan nézte a holttestet.

– Fiam! – kiáltott fel hirtelen. – Hol van a fiam? Édouard! Édouard!

Kirohant a szobából, és folyton ezt kiáltozta:

– Édouard! Édouard!

Annyi aggodalommal szólongatta, hogy a cselédség összefutott.

– A fiam! Hol van a fiam? – kérdezte Villefort. – Vigyék el hazulról, hogy ne lássa...

– Édouard úr nincs odalent, uram – válaszolt a komornyik.

– Bizonyára lent játszik a kertben. Nézzék csak meg!

– Nem, uram. Mintegy félórája úrnőm felhívta a fiát, Édouard úr bement édesanyjához, és azóta nem is jött le.

Villefort homlokát elöntötte a jeges verejték, lába rogyadozott a kőlapon, gondolatai úgy összekavarodtak a fejében, mint a törött óra belsejében a bomlott kerekek.

– Az anyjához! – mormogta. – Az anyjához!

Lassan nekiindult, egyik kezével a homlokát törülte le, a másikkal a falnak támaszkodott.

Amint a szobába ért, ismét látnia kellett a szerencsétlen asszony holttestét.

Ha Édouard-t akarta szólítani, akkor meg kellett törnie a koporsóvá lett szoba csendjét. A hangos szó szentségtörés lett volna a síri csendben.

Villefort úgy érezte, hogy nyelve megbénult.

– Édouard! Édouard! – hebegte.

A gyermek nem válaszolt. De hát hová lehetett az a gyermek, aki a cselédek szavai szerint bement anyjához, és nem jött ki onnan?

Villefort egy lépést tett előre.

Villefort-né holtteste keresztben feküdt a budoár ajtajában, és abban a szobában kellett lennie Édouard-nak is. Mintha ez a holttest őrködött volna a küszöbön nyitott, merev szemével és rémítő, titokzatos, gúnyos mosolyával.

A holttest mögött a félrehúzott függöny látni engedte a budoár egy részét, egy zongorát meg egy kék selyempamlag sarkát.

Villefort három-négy lépést ment előre, és a pamlagon megpillantotta ott fekvő gyermekét.

A gyermek kétségtelenül aludt.

A szerencsétlen embert egy pillanatra határtalan öröm járta át. A fénynek egy sugara szállt le abba a pokolba, ahol vergődött.

Most már csak át kellett lépnie a holttestet, bemennie a budoárba, karjaiba vennie a gyermeket, és elfutnia vele messzire, igen messzire.

Villefort nem volt már az az ember, akinek túlfinomult romlottsága szinte jelképezi a civilizált embert. Már halálra sebzett tigris volt, amely beletöri fogát utolsó áldozatába.

Már nem a balítéletektől, csak a kísértetektől félt. Egy ugrással átszökkent a holttesten, mintha valami égető parázs fölött lépne keresztül.

Karjába kapta a gyermeket, magához szorította, megrázogatta, szólongatta. A fiú nem felelt. Mohón rányomta ajkát a gyermek arcára, de az az arc halotthalvány és jéghideg volt. Megtapogatta merev tagjait, kezét a gyermek szívére tette: ez a szív nem dobogott már.

A gyermek halott volt.

Édouard melléről négyrét hajtott papírlap esett le.

Villefort térdre rogyott, mintha villámcsapás érte volna, és térden csúszott oda a papírért. A gyermek kicsúszott erőtelen karjából, és odagurult anyja mellé.

Villefort felvette a papírlapot, felismerte felesége írását, és mohón végigfutott rajta.

A papírlap ezt tartalmazta:

Ön tudja, hogy jó anya voltam, hiszen a fiamért követtem el bűneimet! A jó anya nem utazik el gyermeke nélkül!

Villefort nem hitt a szemének. Villefort nem hihetett józan eszében. Édouard holttestéhez vonszolta magát, újra alaposan megvizsgálta fia holttestét, mint ahogy az anyaoroszlán nézegeti elhullt kölykét.

Akkor egyszerre szívet tépő kiáltás szakadt fel a melléből.

– Isten! – mormogta. – Mindig Isten!

Ez a két áldozat megrémítette, érezte, hogy a két holttest jelenlétében borzalma nőttön-nő.

Az imént még erőt adott neki az a düh, az erős embereknek ez a hatalmas tehetsége, a kétségbeesés, a halálos félelem e legfőbb erénye, amely a titánokat arra bírta, hogy ostromolják meg az eget, és Ajaxot, hogy megküzdjön az istenekkel.

Villefort fejét lehorgasztotta a fájdalom súlya alatt, feltápászkodott térdéről, megrázta izzadságtól nedves haját, amely a rémülettől égnek állt, és az az ember, aki életében soha senkit sem szánt meg, nekiindult, hogy felkeresse apját, az aggastyánt, hogy elesettségében legyen valakije, akinek elmondhassa szerencsétlenségét, valakije, aki mellett sírhat.

Lement azon a lépcsőn, amelyet ismerünk, és bement Noirtierhoz.

Mikor Villefort a szobába lépett, Noirtier igen figyelmesen és – már amennyire bénasága ezt megengedte – a gyöngéd szeretet kifejezésével hallgatott Busoni abbéra, aki most is éppen olyan nyugodt és higgadt volt, mint rendesen.

Amint Villefort megpillantotta az abbét, a homlokához kapott. Úgy bukkant fel lelkében a múlt, mint valami hullám, amelyben a harag több tajtékot ver, mint a többi hullámban.

Eszébe jutott az auteuili ebéd harmadnapján tett látogatása az abbénál, és az abbénak nála tett látogatása Valentine halála napján.

– Ön itt van, uram? – kérdezte. – Ön tehát mindig a halál nyomában jár?

Busoni felegyenesedett. Mikor meglátta az ügyész elváltozott arcát, szemének vad tüzét, megértette vagy megérteni vélte, hogy az esküdtszék ülése lezajlott. A többiről semmit sem tudott.

– Akkor azért jöttem, hogy a leánya holttesténél imádkozzam! – válaszolta Busoni.

– És miért jött ma?

– Azért jöttem, hogy megmondjam, eleget fizetett már adóssága fejében, és hogy ettől a pillanattól kezdve azért imádkozom Istenhez, hogy ő is érje be ennyivel, mint én.

– Istenem! – mondta Villefort hátrahőkölve, az irtózat kifejezésével arcán. – Ez a hang nem Busoni abbé hangja!

– Nem.

Az abbé letépte hamis tonzúráját, megrázta a fejét, mire hosszú fekete fürtjei ismét vállára omlottak, és keretbe foglalták férfias arcát.

– Monte Cristo úr arca! – kiáltott Villefort tétova tekintettel.

– Nem is az, királyi ügyész úr, tessék csak jobban és távolabbi időkben kutatni.

– Ez a hang! Ez a hang! Hol is hallottam én először ezt a hangot?

– Először Marseille-ben tetszett hallani, huszonhárom esztendővel ezelőtt, azon a napon, amikor eljegyzését tartotta Saint-Méran kisasszonnyal. Nézzen csak széjjel az iratai között.

– Ön nem Busoni? Nem is Monte Cristo? Istenem, hát ön az én titkos, könyörtelen, halálos ellenségem! Valami nagyot vétettem ön ellen Marseille-ben, ó, én szerencsétlen!

– Eltaláltad, így történt – mondta a gróf, és keresztbe fonta karját széles mellén. – Csak keress, keress tovább!

– De hát mit vétettem neked tulajdonképpen? – kiáltott fel Villefort, akinek agyában már összezavarodott a józan ész meg az őrület abban a ködben, amely még nem maga az ébredés, de már nem is álom többé. – Mit vétettem neked? Mondd el! Beszélj!

– Ön lassú és borzalmas halálra kárhoztatott engem, megölte az édesapámat, ön szabadságommal együtt elvette tőlem szerelmemet, s a szerelemmel együtt boldogságomat is!

– Kicsoda hát ön? Kicsoda ön? Istenem!

– Annak a szerencsétlen embernek a kísértete vagyok, akit ön If várának tömlöcébe vettetett. Ennek a sírból kikerült kísértetnek megengedte Isten, hogy magára vegye Monte Cristo grófjának álarcát, elborította gyémánttal meg arannyal, hogy ön mind a mai napig ne ismerje fel.

– Ó! Most már rád ismerek! Rád ismerek! – mondta a királyi ügyész. – Te vagy...

– Edmond Dantès vagyok!

– Edmond Dantès vagy! – kiáltott a királyi ügyész, és megragadta a gróf csuklóját. – Gyere hát!

Magával vonszolta a lépcsőn. Monte Cristo csodálkozva követte, hiszen maga sem tudta, hová vezeti a királyi ügyész, de előre érezte, hogy valami újabb katasztrófa tanúja lesz.

– Nézd, Edmond Dantès! – mondta, és felesége meg fia holttestére mutatott. – Ide nézz! Eléggé megbosszultad magad!

Monte Cristo elsápadt erre az ijesztő látványra. Megértette, hogy túlment a bosszúállás jogainak határán. Megértette, hogy nem mondhatja többé:

– Isten mellettem és velem van.

Kimondhatatlan aggodalommal hajolt rá a gyermekre, kinyitotta szemhéját, megtapogatta érverését, s a gyermekkel együtt Valentine szobájába rohant, és kétszeresen magára zárta az ajtót…

– Gyermekem! – kiáltotta Villefort. – Elviszi a fiam holttestét! Ó micsoda átok! Milyen csapás! Halál reád!

Monte Cristo után vetette volna magát, de mint valami álomban, egyszerre úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába, a szeme kidülledt üregéből, ujjaival a mellébe vájt, és olyan mélyre hatolt, hogy a vér is kiserkedt belőle, és megfestette körmét. Halántékán az erek kidagadtak az agyában forrongó gondolatoktól, amelyek kiáradtak koponyája túlságosan szűk boltozatából, és lángba borították elméjét.

Ez a feszültség jó néhány percig tartott, míg csak az értelem rémületes zűrzavara teljessé nem vált.

Ekkor nagy kiáltás tört elő torkából, amely csakhamar rettentő nevetésbe fulladt, s az ügyész lerohant a lépcsőn.

Egy negyedóra múlva nyílt Valentine szobájának ajtaja, és ismét megjelent Monte Cristo grófja.

Sápadtan, komoran, elszorult szívvel állt meg. E máskor olyan nyugodt és nemes arcot teljesen feldúlta a fájdalom.

Karjában tartotta a gyermeket, akit semmi sem tudott visszahozni az életbe.

Fél térdre ereszkedett, és áhítattal helyezte oda anyja mellé. A gyermek fejét az anya keblére fektette.

Majd ismét felállt, kiment és a lépcsőn megszólította az egyik inast:

– Hol van Villefort úr? – kérdezte.

Az inas nem felelt, csak a kert felé mutatott.

Monte Cristo lement, és a mutatott helyre sietett, s megpillantotta cselédei között Villefort urat, ásóval kezében, amint szinte dühvel túrta fel a földet.

– Itt még nincs – mondta –, itt még nincs.

És távolabb kezdett ásni.

Monte Cristo közeledett hozzá, és halkan megszólalt:

– Uram – kezdte szinte alázatos hangon –, elveszítette egyik gyermekét, de...

Villefort félbeszakította. Se nem hallotta, se nem figyelt reá.

– Ó, meg fogom találni – mondta. – Hiába állította, hogy nincs itt, majd csak rábukkanok, még ha ítélet napjáig kellene is keresnem.

Monte Cristo megborzadva hőkölt vissza.

– Ó! – mondta. – Ez megháborodott.

És mintha attól félne, hogy az átkozott ház ráomlik, kisietett az utcára, és most első ízben kételkedett benne, hogy joga volt megtenni azt, amit cselekedett.

– Elég már, elég! – mondta. – Mentsük meg az utolsót!

Monte Cristo hazamenet találkozott Morrellel, aki a Champs-Élysées-i palotában bolyongott, némán, mint valami árny, aki várja az Isten által meghatározott pillanatot, hogy visszatérjen sírjába.

– Készülődjék, Maximilien – mondta neki mosolyogva –, holnap elhagyjuk Párizst.

– Itt már nincs semmi tennivalója? – kérdezte Morrel.

– Nincs – válaszolta Monte Cristo –, és adja Isten, hogy ne is tettem légyen többet a kelleténél.

15

Az elutazás

A lefolyt események egész Párizst foglalkoztatták. Emmanuel és felesége igen természetes csodálkozással beszélgettek róla a rue Meslayn levő kis szalonjukban. Összefüggést kerestek a Morcerf-t, Danglars-t és Villefort-t ért hirtelen és váratlan csapások között.

Maximilien, aki látogatóba jött hozzájuk, szótlanul hallgatta beszélgetésüket, ő maga megszokott érzéketlenségébe merült.

– Hát nem azt hinné az ember, Emmanuel – mondta Julie – hogy ezek a gazdag, tegnap még olyan boldog emberek nagy vagyonuk, boldogságuk és tekintélyük megalapításakor megfeledkeztek a rossz szellemről, és hogy ez, mint Perrault meséinek gonosz tündérei, akiket nem hívtak meg valamelyik esküvőre vagy keresztelőre, hirtelen megjelent, hogy megbosszulja ezt a végzetes feledékenységet?

– Micsoda csapások! – jegyezte meg Emmanuel, mialatt Morcerf-re és Danglars-ra gondolt.

– Mennyi szenvedés! – mondta Julie, és Valentine-re gondolt, akit női ösztönével nem akart bátyja előtt megnevezni.

– Ha Isten sújtotta őket – szólt közbe Emmanuel –, az annyit jelent, hogy Isten, aki a legfőbb jó, nem talált semmit a múltjukban, amivel kiérdemelték volna a büntetés enyhítését. Elátkozott emberek voltak.

– Nem ítélsz-e elhamarkodottan, Emmanuel? – kérdezte Julie. – Mikor apám kezébe vette a pisztolyt, hogy főbe lője magát, és valaki azt mondta volna, amit te mondtál most: „Ez az ember megérdemelte a sorsát”, nem tévedett volna az illető?

– De igen, csakhogy Isten nem engedte, hogy apánk meghaljon, mint ahogy azt sem engedte meg, hogy Ábrahám feláldozza a fiát. Mind a pátriárkának, mind nekünk küldött egy angyalt, aki feleútján elmetszette a Halál szárnyát.

Alig fejezte be szavait, megszólalt a csengő hangja.

Ezzel a jellel értesítette őket a kapus, hogy vendég érkezett.

Kisvártatva nyílt a szalon ajtaja, és a küszöbön megjelent Monte Cristo grófja.

A fiatal házaspár nagy örömrivalgással fogadta.

Maximilien kissé felemelte a fejét, de csakhamar ismét lehorgasztotta.

– Maximilien – kezdte a gróf, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a különböző hatást, amelyet megjelenése a jelenlevőkben keltett –, önért jöttem.

– Énértem? – kérdezte Morrel, mintegy álomból ocsúdva fel.

– Önért – felelte Monte Cristo. – Hát nem abban állapodtunk meg, hogy magammal viszem, és nem mondtam meg még tegnap, hogy készüljön fel az utazásra?

– Készen vagyok – felelte Maximilien –, csak búcsúzni jöttem...

– Hová mennek, gróf úr? – kérdezte Julie.

– Legelőször Marseille-be, asszonyom.

– Marseille-be? – ismételte egyszerre a fiatal pár.

– Igen, és elviszem a bátyjukat is.

– Ó, csak gyógyultan hozná vissza, gróf úr! – jegyezte meg Julie.

Morrel elfordult, hogy elrejtse arca pirosságát.

– Hát észrevették, hogy valami baja van? – kérdezte a gróf.

– Hogyne vettük volna észre – felelte a fiatalasszony –, és attól félek, hogy már unja is magát a körünkben.

– Majd én szórakoztatom – folytatta a gróf.

– Készen vagyok, gróf úr – mondta Maximilien. – Isten veletek, kedveseim, isten veled, Emmanuel, isten veled, Julie!

– Miért isten veled? – kiáltott fel Julie. – Hát így akarnak indulni, minden készülődés és útlevél nélkül?

– Ezek a halogatások csak megnehezítik az elválás fájdalmát – jegyezte meg Monte Cristo –, és bizonyosra veszem, hogy Maximilien, tanácsomat megfogadva, már mindenről gondoskodott.

– Megvan az útlevelem, s a poggyászom készen áll – jelentette Morrel fásult nyugalmával.

– Nagyszerű! – jegyezte meg Monte Cristo mosolyogva. – Itt kitűnik a jó katona pontossága.

– És máris itt hagynak bennünket? – kérdezte Julie. – Még csak egy napot, egy órát sem adnak nekünk?

– A kocsim a kapu előtt vár, asszonyom. Öt nap múlva Rómában kell tennem.

– De Maximilien csak nem megy Rómába? – kérdezte Emmanuel.

– Oda megyek, ahová a gróf úr visz – felelte Morrel szomorú mosollyal. – Még egy hónapig egészen az övé vagyok.

– Istenem, Istenem! Hogy mondja ezt, gróf úr!

– Maximilien elkísér – jegyezte meg a gróf meggyőző hangján –, legyenek felőle egészen nyugodtak.

– Isten veled, húgom! – ismételte Morrel. – Isten veled, Emmanuel.

– A szívem szakad meg, ha ezt a közönyt látom – mondta Julie. – Ó, Maximilien, Maximilien, valamit titkolsz előttünk!

– Ugyan! – mondotta Monte Cristo. – Majd meglátják, hogy vidáman, nevetve, jókedvűen tér haza!

Maximilien csaknem megvető, szinte haragos pillantást vetett Monte Cristóra.

– Induljunk! – mondta a gróf.

– Mielőtt elindulnának, gróf úr – jegyezte meg Julie –, megengedi, hogy elmondjam mindazt, amit a múltkoriban...

– Asszonyom – válaszolta a gróf, és megfogta a fiatalasszony kezét –, mindaz, amit elmondhatna, nem ér fel azzal, amit a szeméből kiolvasok, ami a szíve mélyén van, s amit magam is érzek. Úgy kellett volna elutaznom, hogy viszont se lássam önöket, mint ahogy a regények jótevői szokták. Ez az erény azonban meghaladta volna az erőmet, hiszen gyenge és hiú ember vagyok, s jólesik látnom felebarátaim csillogó, vidám, gyöngéd tekintetét. Hát most útnak indulok, és annyira önző leszek, hogy azt mondom önöknek: ne feledjenek el, barátaim, mert valószínű, hogy sohasem látnak engem többé.

– Nem látjuk többé! – kiáltott fel Emmanuel, Julie arcán pedig két nagy könnycsepp gördült végig. – Nem látjuk többé! Hiszen nem is ember, valósággal egy isten hagy el bennünket, és ez az isten most visszatér az égbe, miután azért jelent meg itt a földön, hogy mindenkivel jót tegyen!

– Ne mondjon ilyen – vetette ellen Monte Cristo élénken – sohase mondjanak ilyet, barátaim. Az istenek sohasem követnek el rosszat, az istenek ott állnak meg a tettekben, ahol akarnak. A véletlen nem erősebb, mint ők, ellenkezőleg, ők uralkodnak a véletlen fölött. Nem, ember vagyok, Emmanuel, és a csodálata éppolyan igazságtalan, mint amennyire szentségtörők a szavai.

Ajkát Julié kezére nyomta. A fiatalasszony a karjába simult. A gróf másik kezét Emmanuelnek nyújtotta, majd szinte erőszakkal tépte ki magát e házból, ebből a kedves kis fészekből, ahol a boldogság vert tanyát, és egy mozdulattal maga után intette Maximilient, aki most is érzéketlen, fásult és egykedvű volt, mint Valentine halála óta mindig.

– Adja vissza bátyámnak a jókedvét! – súgta Julie Monte Cristo fülébe.

Monte Cristo megszorította a kezét, mint ezelőtt tizenegy évvel tette a Morrel dolgozószobájába vezető lépcsőn.

– Bízik még Szindbádban, a tengerészben? – kérdezte mosolyogva.

– Ó, hogyne!

– Nohát, aludjék csak nyugodtan, és bízzék Istenben.

Mint már említettük, a postakocsi kint várakozott. Négy virgonc ló rázta sörényét, és dobogott türelmetlenül a kövezeten.

A lépcső aljában Ali várta, arca fénylett az izzadságtól. Úgy látszott, hosszú út áll mögötte.

– No, hát voltál az öregúrnál? – kérdezte tőle a gróf arabul.

Ali igent intett.

– És a szeme elé tartottad a kibontott levelet, úgy, ahogy megparancsoltam?

– Igen – intett ismét tisztelettel a rabszolga.

– És mit mondott, helyesebben, mit csinált?

Ali a világosságba állt, hogy gazdája jól láthassa, és értelmesen utánozni kezdte az aggastyánt: lehunyta a szemét, mint ahogy Noirtier szokta, ha igent akart inteni.

– Helyes, elfogadta – mondta Monte Cristo. – Induljunk!

Alig mondta ki, a kocsi máris tovagördült, és a lovak patája szikrát szórt a kövezeten. Maximilien szótlanul behúzódott a kocsi egyik sarkába.

Eltelt egy félóra. A hintó hirtelen megállt. A gróf megrántotta a selyemzsinórt, amely Ali kezéhez volt kötve.

A núbiai leszállt, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

Az éjszaka csillagos volt. Villejuif magaslatán voltak, azon a dombon, ahonnan Párizs millió fénypontja csillogott, ragyogott, mint valami sötét tenger világító hullámai. Valóban hullámok is voltak, zajosabb, hangosabb, szenvedélyesebb, mohóbb hullámok, mint a viharos óceán. Ezek nem ismernek nyugalmat, mint a hatalmas tenger hullámai. Egyre hajszolják egymást, tajtékot vetnek, elnyeli egyik a másikat!...

A gróf egyedül maradt, és keze egy intésére a kocsi néhány lépést előrement.

Sokáig elnézte keresztbe font karral ezt a nagy olvasztókemencét, ahol annyi gondolat olvadt, forrongott és alakult ki a háborgó örvényből, hogy azután megmozgassa a világot. Majd tekintete megállapodott ezen a Babilonon, amelyről annyit álmodoznak a vallásos költők és a gúnyolódó szabadgondolkodók egyaránt.

– Hatalmas város! – mormogta. Lehajtotta fejét, és kezét összekulcsolta, mintha imádkozni akarna. – Még nincs egészen hat hónapja, hogy átléptem kapuidat. Azt hiszem, Isten szelleme vezetett ide, és ő vezérel vissza innen diadalmasan. Jelenlétemnek titkát megvallottam annak az Istennek, aki egyedül tudott olvasni a szívemben. Ő tudja csupán, hogy gyűlölet és gőg nélkül, de nem minden sajnálkozás nélkül vonulok vissza. Csak ő tudja egyedül, hogy nem magamért és nem hiú okokért használtam fel azt a hatalmat, amellyel felruházott. Ó, nagyváros! A te remegő öledben találtam meg azt, amit kerestem. Türelmes bányász voltam, s azért mozgattam meg belső részeidet, hogy kiűzzem belőle a gonoszt. Feladatomat elvégeztem, küldetésem véget ért. Most már nem nyújthatsz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Isten veled, Párizs, isten veled!

Tekintete még egyszer végigfutott a hatalmas síkságon, mint valami éji szellem. Azután kezét végighúzta homlokán, és ismét beszállt kocsijába. A kocsi ajtaja becsukódott, s a kocsi maga hamarosan eltűnt a domb másik lejtőjén nagy porfelhő és zaj között.

Két mérföldet tettek meg némán. Morrel álmodozott, Monte Cristo pedig elnézte, amint álmodozik.

– Morrel – szólította meg a gróf –, megbánta, hogy velem jött?

– Dehogy, gróf úr. De Párizst elhagyni...

– Ha tudtam volna, hogy boldogság vár önre Párizsban, Morrel, akkor ott hagytam volna.

– Valentine Párizsban pihen, és ha elhagyom Párizst, az éppen olyan, mintha újra elveszíteném őt.

– Maximilien – mondta a gróf –, azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben, s Isten akarta, hogy így legyen, mert így mindig elkísérnek bennünket. Nekem két barátom van, aki mindig elkísér így mindenhová: az egyik az, aki az életet adta nekem, a másik pedig az az ember, akinek a tudást köszönhetem. Mindkettőjük szelleme bennem él. Ha valami kétség gyötör, tőlük kérek tanácsot, s ha valami jót cselekedtem, azt az ő tanácsuknak köszönhetem. Kérdezze csak meg a szíve szavát, Morrel, és tudakolja meg, helyesen teszi-e, hogy ilyen mogorva arccal jár-kél.

– Barátom – mondta Maximilien –, az én szívem szava nagyon szomorú, és nem ígér mást, csak boldogtalanságot.

– Az elcsüggedt lelkek sajátja, hagy mindent gyászos színben látnak. A lélek maga rajzolja meg a szemhatárt. Az ön lelke sötét, s az fest ön elé viharos égboltozatot.

– Lehet, hogy igaza van – felelte Maximilien, és visszasüllyedt álmodozásába.

Az utazás azzal a csodálatos gyorsasággal zajlott le, amely szintén a gróf hatalmához tartozott. Az út mentén úgy maradoztak el a városok, mint megannyi árnyék. Az első őszi szelektől hajlongó fák, mint kuszált hajú óriások, szinte elébük jöttek, és amint hozzájuk értek, azonnal sebesen el is menekültek. Másnap kora reggel megérkeztek Châlons-ba, ahol a gróf kis gőzhajója már várta őket. Egy percet sem vesztegettek, a kocsival felhajtottak a hajóra, s a két utas már fenn is volt a fedélzeten.

Gyors járású hajó volt, szinte valami indián pirognak nézte volna az ember. Két kereke olyan volt, mintha szárny lett volna, amellyel úgy siklott a víz felett, mint valami vándormadár. Morrelt magát is megrészegítette ez a gyorsaság, és olykor, amikor a szél meg-meglobogtatta a haját, mintha egy pillanatra a felhőt is elűzte volna a homlokáról.

Magát a grófot, amint egyre jobban távolodtak Párizstól, mindinkább elfogta valami szinte emberfölötti derű, és dicsfényként borította be. Olyan volt, mint a számkivetett, mikor visszatér a hazájába.

Csakhamar felbukkant Marseille fehéren, enyhén, elevenen. Marseille, Tyrus és Karthágó testvérhúga, aki örökölte tőlük a Földközi-tenger feletti uralmat. Marseille, amint öregszik, egyre fiatalabbnak látszik. Mindkettőjük szemében régi emlékeket idézett a kerek torony, a Saint-Nicolas erőd, a Puget-féle városháza, a kikötő a téglával kirakott rakodóparttal, ahol mindketten játszottak gyermekkorukban.

És mintha előre megállapodtak volna benne, mind a ketten megálltak a Canebière-en.

Egy hajó éppen akkor indult Algír felé. A ládák, a fedélzeten szorongó utasok, a rokonok tömege, az istenhozzádot integető barátok, akik mind kiáltoznak és sírnak, mindez megható látvány még azoknak is, akiknek mindennap van benne részük. Mindez a sok jövésmenés nem tudta elvonni Maximilient egyetlen gondolattól, amely abban a pillanatban fogta el, amikor lábát a part kövezetére tette.

– Tessék nézni – mondta, és karon fogta Monte Cristót –, ezen a helyen állt apám, mikor a Pharaon befutott a kikötőbe. A drága jó ember, akit ön mentett meg a haláltól és a gyalázattól, itt borult a nyakamba. Még most is érzem, amint könnye végiggördült az arcomon, és nemcsak én sírtam, mindenki sírt, aki látott bennünket.

Monte Cristo mosolygott.

– Én ott voltam – mondta, és egy utca sarka felé mutatott.

Amint a gróf e szavakat mondta, abból az irányból, amerre mutatott, fájdalmas sóhajtás hallatszott, és egy asszonyt láttak, amint egy induló hajó egyik utasának búcsút integet. Az asszony sűrű fátyolt viselt. Monte Cristo tekintetével követte a nőt, mégpedig olyan izgalommal, amely könnyen feltűnhetett volna Morrelnek, ha a gróffal ellentétben nem tapad szemével a hajóra.

– Ó, Istenem! – kiáltotta Morrel. – Nem, nem tévedek! Az a fiatalember, aki a kalapjával integet, az az egyenruhás fiatalember Albert de Morcerf!

– Igen – mondotta Monte Cristo –, én is ráismertem.

– Hogy lehet az? Hiszen ön az ellenkező oldalra néz.

A gróf csak mosolygott, mint mindig, ha nem akart feleletet adni.

És tekintete visszatért a lefátyolozott asszonyhoz, aki az utca sarkán eltűnt.

Akkor fordult csak vissza a gróf.

– Kedves barátom – mondta Maximiliennek –, nincs valami tennivalója ezen a környéken?

– Szeretném kisírni magamat apám sírjánál – válaszolta tompán Morrel.

– Helyes, keresse fel, és várjon meg ott engem. Én is odamegyek.

– Hát most elhagy?

– El... Nekem is meg kell látogatnom valakit kegyeletből.

Morrel fásultan fogott kezet a gróffal, majd fejének egy mozdulatával, amelynek szomorúságát lehetetlen leírni, otthagyta a grófot, és a város keleti része felé indult.

Monte Cristo bevárta, míg Maximilien jó messzire távozik, egy helyben állt, míg csak a fiatalember el nem tűnt. Akkor indult el az allées de Meilhan felé, hogy felkeresse azt a kis házat, amelyet e történet kezdetekor ismertek meg olvasóink.

Ez a ház most is a nagy hársfasor árnyékában húzódott meg, amely a dologtalan marseille-ieknek sétahelyül szolgált. Roppant vadszőlőindák függönye borította a ház falát, a délvidéki nap hevétől megsárgult kövön az indák megfeketedtek, és szétszakadoztak a vénségtől. Két alaposan kitaposott kőlépcső vezetett a kapuhoz, amely három deszkából állott, s noha évről évre nagyobb hézagok támadtak közöttük, sohase láttak enyvet vagy festéket, hanem türelmesen bevárták, hogy a nedves idő beálltával ismét összedagadjanak.

Ez a kis ház minden ódonsága mellett is igen kedves volt, nyomorúságos külseje ellenére egész vidáman hatott, ugyanaz volt, amelyben valamikor Dantès apó éldegélt. Csakhogy az aggastyán a padlásszobában lakott, a gróf pedig az egész házat Mercédès rendelkezésére bocsátotta.

Ide ment be az a lefátyolozott asszony, akit Monte Cristo az induló hajónál búcsúzkodni látott. A nő abban a percben zárta be a kaput maga mögött, amikor a gróf megjelent az utca sarkán, úgyhogy a férfi látta is Mercédèst eltűnni, csaknem rögtön azután, hogy megpillantotta.

Monte Cristo jól ismerte a kitaposott lépcsőt. Nagyon jól tudta, hogyan nyílik ez az ódon kapu, amelyet nem kulccsal, hanem egy széles fejű szeggel reteszeltek el belülről.

Nem is kopogtatott, hanem egészen otthonosan lépett be, mint egy jó barát, mint egy szívesen látott vendég.

Egy téglával kirakott fasor végén napfényes kertecske nyílt. Ebben a kertben, a megjelölt helyen találta meg Mercédès azt az összeget, amelyről a gróf gyöngédségből azt állította, hogy huszonnégy esztendővel ezelőtt ásta el oda. Az utcai kapu küszöbéről meg lehetett pillantani ennek a kertnek szélső fáit.

Amint Monte Cristo a küszöbre lépett, olyan mély sóhajtást hallott, amely zokogásnak is beillett volna. A sóhaj irányába tekintett, és egy virginiai jázminlugas lombjai és bíborpiros virágai alatt megpillantotta Mercédèst, aki ott ült lehajtott fejjel és sírt.

Hátravetette fátyolát, és abban a hitben, hogy egyedül van az égbolttal, arcát kezébe rejtette, és szabad folyást engedett sóhajainak és zokogásának, amelyet fia jelenléte miatt olyan sokáig visszafojtott.

Monte Cristo közelebb lépett hozzá. A homok megcsikordult léptei alatt.

Mercédès felkapta a fejét, és felsikoltott ijedtében, amint egy férfit pillantott meg.

– Asszonyom – kezdte a gróf –, ma már nincs hatalmamban, hogy boldoggá tegyem önt, de vigasztalást talán nyújthatok. Volna olyan kegyes, hogy elfogadja ezt egy régi barátjától?

– Igaz, nagyon boldogtalan vagyok – válaszolta Mercédès. – Egyedül állok a világban... Nem volt senkim a fiamon kívül, és most ő is elhagyott.

– Fia helyesen cselekedett, asszonyom – vetette ellen a gróf –, igazán nemes lélekre vall. Megértette, hogy minden ember tartozik megfizetni hazájának a maga adóját: egyesek tehetségükkel, mások szorgalmukkal, némelyek tanulással, megint mások a vérükkel róják le. Ha önnel marad, tétlenül teltek volna napjai, és nem tudta volna megszokni az ön nagy fájdalmát. Így pedig nagy és erős lesz küzdelmében a sorssal, amelyet a maga oldalára fog állítani. Engedje, hadd hozza helyre fia mindkettőjük életét, asszonyom. Merem ígérni, hogy biztos kézben van.

– Ó! – felelte a szegény asszony, és szomorúan rázta a fejét. – Azt a boldogságot, amelyről beszél, és amelyért szívem mélyéből könyörgök Istennek fiam számára, én magam bizony nem sokat fogom élvezni. Annyi minden tört össze bennem és körülöttem, hogy úgy érzem, közel állok a síromhoz. Nagyon jól tette, gróf úr, hogy elhozott ide, közel ahhoz a helyhez, ahol annyira boldog voltam. Ott kell meghalnunk is, ahol boldogok voltunk.

– Fájdalom! – felelte Monte Cristo. – Minden szava keserűen és égetően hull a szívemre, asszonyom, s annál keserűbben és égetőbben, mert igaza van, ha engem gyűlöl. Minden baját én okoztam: miért panaszkodik nekem, ahelyett hogy vádolna? Így még boldogtalanabbá tesz...

– Önt gyűlölni, vádolni, önt, Edmond... Gyűlölni, vádolni azt az embert, aki megmentette fiam életét, mert ugye az volt az ön végzetes és irtózatos szándéka, hogy megölje Morcerf úr fiát, akire az olyan büszke volt? Nézzen rám, és meglátja, van-e bennem csak egy szikrája is a szemrehányásnak?

A gróf felemelte tekintetét, és Mercédèsen nyugtatta, aki kissé felemelkedve nyújtotta feléje mindkét kezét.

– Nézzen csak rám – folytatta az asszony mélységes szomorúsággal. – Már nem jelent veszedelmet a szemem ragyogása, elmúlt az az idő, amikor Edmond Dantesre mosolyogtam, aki odafent várt reám öreg apja padlásszobájának ablakában... Azóta már sok szomorú nap telt el, s ezek a napok mély szakadékot ástak közöttem s a múlt között. Hogy önt vádoljam, Edmond, önt gyűlöljem, kedves barátom! Nem, magamat vádolom, és magamat gyűlölöm! Jaj, de nyomorult is vagyok! – kiáltotta, és kezét összekulcsolva felnézett az égre. – De megbűnhődtem!... Lelkemben élt a hit, ártatlan és szerelmes voltam, és az angyalok e hármas gazdagságával, én nyomorult, kételkedtem Istenben!

Monte Cristo feléje lépett, és némán nyújtotta a kezét.

– Nem – mondta Mercédès, és szelíden visszahúzta a kezét – barátom, ne érintsen meg. Megkímélt engem, márpedig mindazok közül, akik vétettek önnek, én voltam a legbűnösebb. A többiek valamennyien gyűlöletből, kapzsiságból, önzésből cselekedtek, én azonban gyáva voltam. Nekik vágyaik voltak, de én féltem. Nem, ne szorítsa meg a kezem, Edmond. Gyöngéd szavai volnának a számomra, érzem, de kérem, ne mondja ki őket. Őrizze meg ezeket a szavakat másvalaki számára, mert én már nem vagyok méltó rájuk. Látja... – most egészen felfedte az arcát – a bánattól már egészen megőszültem. Annyira kisírtam a szememet, hogy lila karikák övezik. A homlokomon redők bújnak meg. Ön ellenben, Edmond, még mindig fiatal, még most is szép és büszke. Mert önnek megmaradt a hite, mert ön erős maradt, mert ön bízott Istenben, és ő meg is segítette. Én gyáva voltam, megtagadtam őt. Isten elhagyott, és most így állok itt.

Mercédès könnyekben tört ki, szíve majd megszakadt az emlékek megrázó súlya alatt.

Monte Cristo megfogta a kezét, és hódolattal csókolta meg. De Mercédès maga is érezte, hogy ebben a csókban nem volt semmi tűz, mintha a gróf egy szent márványszobrának csókolt volna kezet.

– Vannak olyan kiválasztott sorsüldözöttek – folytatta az asszony –, akik egyetlen hibájukkal tönkreteszik egész életüket. Én önt holtnak hittem, nekem is ön után kellett volna halnom. Mert hiszen egész életemben gyászt viseltem önért a szívem mélyén. És most ez a gyász egy harminckilenc éves asszonyból ötvenévest csinált. Mit ért az, hogy valamennyiünk közül csak én egymagam ismertem fel? Csak a fiamat mentettem meg. Nem kellett volna-e megmentenem azt a férfit is, bármilyen bűnös volt, akit hitvestársul fogadtam? Márpedig őt hagytam meghalni. Mit is beszélek, istenem! Én is okozója voltam halálának gyáva érzéketlenségemmel, megvetésemmel, mert nem gondoltam arra, nem akartam arra gondolni, hogy énérettem lett hitszegő és áruló! Mire volt jó, hogy elkísértem fiamat idáig, ha egyszer itt magára hagytam, és engedtem egyedül elutazni Afrika gyilkos partjára? Ó, gyáva voltam, ha mondom! Megtagadtam szerelmemet, és mint a hitehagyottak, szerencsétlenséget hozok mindenkire, aki csak körülöttem van!

– Nem, Mercédès – válaszolta Monte Cristo –, nem úgy van. Legyen jobb véleménnyel önmagáról. Nem. Ön nemes lelkű és szent asszony, és fájdalma teljesen lefegyverzett. De mögöttem, láthatatlanul, ismeretlenül, haragosan állt az Isten, akinek én csupán küldöttje voltam, s aki nem akarta megakadályozni, hogy lesújtsak a kezemben levő villámmal. De kérve kérem ezt az Istent, akinek lábánál tíz esztendő óta mindennap leborulok, tanúmul hívom ezt az Istent, hogy önnek áldoztam fel életemet, s életemmel együtt azokat a terveket is, amelyek hozzá voltak láncolva. Büszkén vallom, Mercédès, Istennek szüksége volt reám, és én életben maradtam. Vizsgálja csak meg a múltat, vizsgálja meg a jelent, kísérelje meg, hogy a jövőt is szemügyre vegye, és meglátja, hogy valóban eszköz vagyok az Úr kezében. Életem első fele abban telt el, hogy a legkegyetlenebb kínok, a legszörnyűbb szenvedések jutottak osztályrészemül, mindazokat el kellett hagynom, akik szerettek és üldöztek, akik nem is ismertek. Aztán hirtelen a börtön, a magány, a nyomor után a szabad levegő, a szabadság és olyan mérhetetlen, káprázatos vagyon birtokosa lettem, hogy igazán vak lettem volna, ha fel nem ismerem Isten ujját, mert Istennek nagy szándékai voltak velem. Ettől kezdve ezt a vagyont szent küldetés eszközének láttam. Ettől kezdve egy pillanatig sem gondoltam arra az életre, amelynek édességét ön, szegény asszony, bizony gyakorta megízlelte. Egyetlen nyugodt órám sem volt. Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat. Mint a kalandvágyó kapitányok, akik veszedelmes útra indulnak hajójukkal, akik veszélyekkel teli hadjáratra készülnek, úgy készítettem én is el az élelmiszereket, teleraktam hajómat fegyverekkel, felhalmoztam a támadó és védő eszközöket, testemet hozzáedzettem a leghevesebb gyakorlatokhoz, lelkemet a legdurvább megrázkódtatásokhoz, karomat hozzászoktattam az emberöléshez, szememet a szenvedés látásához, ajkamat ahhoz, hogy mosolyogni tudjon a legborzalmasabb szenvedések láttára is. Abból a jólelkű, bízó és megbocsátásra kész emberből, aki voltam, bosszúvágyó, színlelő, gonosz ember lettem, aki érzéketlen, mint a süket és vak végzet. Akkor elindultam azon az úton, amely megnyílt előttem, keresztülvágtam a térségen, és célhoz értem: jaj volt mindenkinek, aki keresztezte utamat!

– Elég! – mondta Mercédès. – Elég, Edmond! Arra gondoljon, hogy az egyetlen, aki felismerte, szintén az egyetlen, aki megértheti önt. Edmond, az az asszony, aki fel tudta önt ismerni, az, aki meg tudta érteni, ha az a nő útjába került volna, és ön ízzé-porrá töri, bizony akkor is csak bámulni tudta volna önt, Edmond! Mint ahogy szakadék van ön és a többi ember között is, és mondhatom, a leggyötrőbb fájdalmam most is az összehasonlítás. Mert nincs a világon semmi, ami felérne önnel, semmi, ami akár csak meg is közelítse. És most búcsúzzunk, Edmond, és váljunk el.

– Mielőtt elhagynám, mondja meg, mit kíván, Mercédès? – kérdezte Monte Cristo.

– Egyetlen kívánságom van csupán, Edmond: hogy a fiam boldog legyen.

– Kérje erre az Urat, mert ő tartja kezében az emberek sorsát, kérje azt, hogy tartsa távol tőle a halált, a többi az én dolgom.

– Köszönöm, Edmond.

– És saját maga számára, Mercédès?

– Nekem nincs szükségem semmire, én két sírdomb között élek: egyik Edmond Dantèsé, aki már olyan nagyon régen meghalt. Őt szerettem! Ez a szó nem illik már az én hervadt ajkamra, de a szívemben még él az emlék, és szívemnek ezt az emlékezetét a világon semmiért oda nem adnám. A másik egy olyan ember sírja, akit Edmond Dantès ölt meg. Jogosnak érzem ezt a tettét, de azért a halottért imádkoznom kell.

– A fia boldog lesz, asszonyom – ismételte a gróf.

– Akkor én is olyan boldog leszek, amilyen csak lehetek.

– De... végre is... mit fog csinálni?

Mercédès szomorúan mosolygott.

– Azt nem hinné el, hogy úgy fogok élni, mint ahogy a hajdani Mercédès élt, vagyis hogy dolgozni fogok. Már nem tehetek egyebet, csak imádkozom, de arra nem szorulok, hogy dolgoznom kelljen. Az a kis vagyon, amelyet ön elásott valamikor, a kezembe került a megjelölt helyen. Majd kutatnak utána, ki vagyok, megkérdezgetik, mit csinálok, senki sem fogja tudni, miből élek. Mit bánom én! Ez hármónk dolga: Istené, az öné meg az enyém.

– Mercédès – mondta a gróf –, nem teszek önnek szemrehányást, de ön túlozza az áldozatot, amikor Morcerf úr teljes vagyonáról lemond, mert annak a fele önt illetné takarékossága és ébersége miatt.

– Látom már, mit akar ajánlani, de azt nem fogadhatom el, Edmond, a fiam megtiltaná.

– Őrizkedem tőle, hogy olyasmit ajánljak, ami beleütközik Albert de Morcerf úrnak az akaratába. Majd megtudom a szándékait, és aszerint cselekszem. De ha ő elfogadja azt, amit tenni szándékozom, akkor önnek sem lesz ellenvetése?

– Tudja jól, Edmond, hogy én már nem vagyok gondolkozó lény. Elhatározásom, ha ugyan van, az, hogy többé semmit sem határozok el. Isten annyira megrázott a szörnyű viharokban, hogy elveszítettem akaratomat. Az ő kezében vagyok, mint a veréb a sas karmai között. Nem akarja a halálomat, mert akkor nem élnék. Ha segítséget küld nekem, az azt jelenti, hogy Ő így akarja, és én elfogadom.

– Vigyázzon, asszonyom – mondotta Monte Cristo –, nem így kell Istent imádni! Isten azt akarja, hogy megértsük őt, és hogy vitassuk a hatalmát: ezért adott szabad akaratot nekünk.

– Szerencsétlen! – kiáltotta Mercédès. – Ne beszéljen így velem. Ha azt hinném, hogy Isten szabad akaratot adott nekem, akkor ugyan mi tartana vissza a kétségbeeséstől?

Monte Cristo kissé elsápadt, és lehajtotta a fejét, mert a fájdalomnak ez a kitörése egészen lesújtotta.

– Nem is búcsúzik el tőlem? – kérdezte, a kezét nyújtva az asszonynak.

– Ellenkezőleg, azt mondom, a viszontlátásra – válaszolta Mercédès, és ünnepélyesen az égre mutatott. – Ez bizonyítja, hogy még reménykedem.

És Mercédès remegő kezével megérintette a gróf kezét, majd felsietett a lépcsőn, és eltűnt a gróf szeme elöl.

Monte Cristo ekkor lassan kiment a házból, és ismét nekiindult a kikötő felé vezető útnak.

De Mercédès már nem látta, mikor eltávozott, noha odaállt Dantés apó kis szobájának ablakába. Tekintete a messzeségben azt a hajót kereste, amely elvitte fiát a hatalmas tengerre.

De azért szinte öntudatlanul mégiscsak ezt suttogta:

– Edmond! Edmond! Edmond!

16

A múlt

A gróf vérző szível távozott a házból, ahol Mercédèst hagyta. Úgy vált el tőle, hogy minden valószínűség szerint soha többé nem látja viszont.

A kis Édouard halála óta Monte Cristo lelkében nagy változás ment végbe. Mikor felérkezett a szelíd és tekervényes lejtőn bosszújának hegycsúcsára, a hegy másik oldalán a kételkedés örvénye nyílt meg előtte.

Sőt, ezen felül a Mercédèsszel folytatott beszélgetés annyi emléket keltett életre a lelkében, hogy még ezeket az emlékeket is le kellett győznie.

Egy olyan erős ember, mint a gróf, nem kínlódhatott sokáig ebben a szomorú hangulatban, amely a köznapi szellemek éltető ereje lehet, látszólagos ernyedtséget ad nekik, de a magasabbrendű lelkeket halálra sebzi. A gróf már-már szemrehányást tett önmagának, mert úgy érezte, hogy valami hiba csúszott a számadásába.

„Nem jó színben látom a múltat – töprengett –, ennyire igazán nem tévedhettem.

Az a cél, amelyet magam elé tűztem, esztelenség lett volna? – folytatta. – Tíz esztendeig hamis úton jártam volna? Egyetlen óra bebizonyította volna az építésznek, hogy minden reménységének műve, ha nem is lehetetlenség, de mindenesetre szentségtörés?

Nem akarom, hogy agyamba furakodjon ez a gondolat, hiszen akkor megháborodnék. Mai megítéléseimből hiányzik a múlt pontos méltatása, mert én a múltat a szemhatár másik végéről látom. Annyi bizonyos, hogy amint az idő előrehalad, a múlt, akárcsak az a tájék, amelyen keresztülmegyünk, egyre jobban elmosódik. Úgy jártam, mint azok, akik álmukban megsebezték magukat: látják és érzik sebeiket, de nem emlékeznek rá, hogy hol szerezték.

Előre hát, újjászületett ember! Előre, gazdag különc! Előre, életre ébredt alvó! Előre, mindenható álmodozó! Előre, legyőzhetetlen milliomos, láss még egyszer a nyomorult és éhező ember gyászos szemével, haladj keresztül ismét azokon az utakon, amelyekre a végzet vetett, ahova a balsors vezetett, ahol a kétségbeesés lett úrrá rajtad. Túlságosan sok gyémántot, aranyat és csillogó boldogságot ragyogtat ma az a tükör, amelyben Monte Cristo Dantèst nézi. Rejtsd el ezeket a gyémántokat, szennyezd be az aranyat, homályosítsd el a ragyogást. Gazdag, lásd meg a szegényt, szabad ember, találj rá a rabra, feltámadt ember, vedd észre a holttetemet.”

Míg mindezeket elmondta önmagának Monte Cristo, végigért a rue de la Caisserie-n. Ezen az utcán kísérte végig huszonnégy esztendővel ezelőtt egy csendes őrség az éjszakában.

Ezek a máskor kedves és vidám házak azon az éjszakán komorak, némák és sötétek voltak.

– Pedig ezek ugyanazok a házak – mormogta Monte Cristo. – Csakhogy akkor éjszaka volt, most pedig nappal van, és a napsütés ragyogása tesz mindent vidámmá.

A rue Saint-Laurent-on át ment le a rakodópartra, és a csomagmegőrző felé tartott; ez volt a kikötőnek az a pontja, ahol annak idején csónakba szállt. Egy ponyvatetős sétahajó haladt arrafelé. Monte Cristo odaszólította a gazdát, s az azonnal felé kezdett evezni olyan buzgalommal, ahogy a hajósok csak busás borravaló reményében szokták.

Az idő pompás volt, az utazás valósággal ünnepiesnek ígérkezett. A szemhatáron leáldozott a nap, vörösen és lángolón merült le a hullámokba, amelyek szinte lángba borultak közeledtére. A tenger sima volt, akár a tükör, csak olykor-olykor hasadt meg, ha halak ugráltak a felszínén, amelyek valami üldöző ellenség elől menekültek. A kis halak kibukkantak a víz tetejére, hogy egy más elemtől kérjenek segítséget. Végül a szemhatáron, fehéren és kecsesen, mint megannyi vándor sirály, a Martigues felé igyekvő halászhajók tűntek fel, vagy a Korzikába vagy Spanyolországba induló megrakott kereskedelmi hajók.

A gróf hiába látta a gyönyörű tiszta égboltot, hiába a kecses körvonalú hajókat, hiába az aranyló fénytől sugárzó vidéket, mégis egyre csak annak a borzalmas utazásnak legapróbb részletei tűntek fel előtte: az egyetlen árva kis fény, amely a katalánoknál villant fel, az a pillanat, amikor szemébe ötlött If vára, és ő tudtára jött, hogy hová viszik, az a tusa a csendőrökkel, mikor a tengerbe akart ugrani, kétségbeesése, mikor érezte, hogy nincs menekülés, és a karabély hideg csövének érintése, amelyet a halántékához szorítottak, mint valami vasgyűrűt.

És mint ahogy a nyári hőségben kiszáradt források az őszi esőzésekkor ismét megdagadnak, és cseppenként kezdenek kibuggyanni, Monte Cristo grófja éppúgy érezte, amint bensejében cseppenként felhalmozódik az a régi keserűség, amely valamikor elárasztotta Edmond Dantès szívét.

Már nem látott ragyogó égboltot, sem kecses hajókat, sem aranyló fényeket. Az eget gyászos, komor fátyol fedte; megremegett annak az óriási, sötét sziklának a láttán, amelyet If várának neveztek, mintha csak egy halálos ellenség kísértete jelent volna meg a szeme előtt.

Megérkeztek.

A gróf ösztönösen visszahúzódott a bárka legtávolabb eső sarkába. Hiába mondta a gazda a legnyájasabb hangon:

– Kikötünk, uram.

Monte Cristo visszaemlékezett rá, hogy ugyanezen a helyen, ezen a sziklán, őrei durván megtaszigálták, és kényszerítették rá, hogy felmásszék ugyanazon az emelkedőn, sőt, egy szurony hegyével meg is bökdösték.

Dantèsnek akkor borzasztó hosszúnak tűnt fel az út. Monte Cristo most nagyon is rövidnek találta. Minden evezőcsapásra a vízcseppekkel együtt millió gondolat és emlék bukkant fel agyában.

A Júliusi Forradalom óta nem tartottak többé rabot If várában.

Csupán egy szakasznyi vámőrség székel benne, hogy elejét vegye a csempészésnek. Az érdeklődőket egy kapus fogadta, hogy megmutassa nekik a rémület házát, amelyből immár csak érdekes látnivaló lett.

És noha elmagyaráztak minden apró részletet, amikor belépett a boltozatos folyosóra, mikor lehaladt a fekete lépcsőn, mikor bevezették azokba a zárkákba, amelyeket látni kívánt, mégis hideg verejték lepte el a homlokát, amelynek jeges cseppjei a szívéig hatoltak.

A gróf megkérdezte, maradt-e még régi börtönőr a Restauráció korából: de azok már valamennyien nyugalomba mentek, vagy más foglalkozás után néztek. A kapus, aki körülvezette, maga is csak 1830 óta volt ott alkalmazásban.

Levezették saját zárkájába.

Újra látta a sápadt világosságot, amely a szűk kis ablaknyíláson szűrődik be. Újra látta azt a helyet, ahol az ágy állott, amelyet azóta elvittek onnan, és az ágy mögött látszott még Faria abbé alagútja, amely el volt ugyan falazva, de az újabb kövek megmutatták, hogy hol volt.

Monte Cristo érezte, hogy a lába roskadozik, és leült egy fazsámolyra.

– Van még más érdekes történet is a várról, mint Mirabeau bebörtönzése? – kérdezte a gróf. – Van-e valami szájhagyomány ezekről a gyászos börtönökről, amelyekről szinte el sem hihető, hogy ide valamikor élő embereket zártak be?

– Van, uram – felelte a portás –, sőt, Antoine, a régi börtönőr, éppen erről a zárkáról mondott el nekem egy igen érdekes történetet.

Monte Cristo megremegett. Ez az Antoine az ő börtönőre volt. Már csaknem elmosódott emlékezetében a neve is, meg az arca is. De amint meghallotta a nevét, újra ott állt előtte úgy, ahogy ismerte sűrű szakállával, barna mellényével és kulcscsomójával, amelynek csörgését most is hallani vélte.

A gróf hátrafordult, és szinte úgy tűnt fel neki hogy látja is a börtönőrt a folyosó homályában. A folyosót még szűkebbnek tüntette fel a portás kezében pislogó fáklya fénye.

– Parancsolja, hogy elmondjam, uram? – kérdezte a portás.

– Kérem, mondja el – válaszolta Monte Cristo.

Mellére szorította a kezét, hogy elfojtsa szíve heves dobogását, félt, hogy saját történetét fogja hallani.

– Beszéljen – ismételte.

– Ebben a zárkában – mondta a kapus – egyszer, nagyon régen, lakott egy fogoly. Nagyon veszedelmes ember volt, már csak azért is, mert igen nagy ügyességgel rendelkezett. Ugyanakkor lakott itt a várban egy másik rab is, ez nem volt rossz ember, szegény bolond pap volt.

– Úgy? Bolond volt, bolond – ismételte Monte Cristo. – Ugyan miben állt a bolondsága?

– Milliókat kínált annak, aki visszaszerzi a szabadságát.

Monte Cristo az égre pillantott, de nem látta az eget: közötte és az égboltozat között vastag kőréteg húzódott meg. Arra gondolt, hogy éppen ilyen sűrű, áthatolhatatlan réteg választotta el Faria abbé kincseit azoknak a szemétől, akiknek ő felajánlotta ezeket a kincseket.

– Láthatták egymást a rabok? – kérdezte Monte Cristo.

– Dehogy láthatták uram ez a leghatározottabban meg volt tiltva. Ők azonban kijátszották a tilalmat; utat vájtak a két zárka között maguknak.

– Ugyan melyikük fúrta azt a folyosót?

– A fiatal, ez egészen bizonyos – jelentette ki a kapus. – A fiatalember ügyes és erős volt, a szegény abbé pedig öreg és gyenge. Egyébként sem tudott volna kigondolni effélét a meghibbant agyával.

– Vakok... – mormogta Monte Cristo.

– Annyi szent, hogy az üreget a fiatal ásta – folytatta a kapus. – És ugyan mivel? Ezt senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy megcsinálta, bizonyság rá, hogy a nyomai még ma is megvannak. Tetszik látni?

Odatartotta a fáklyát a falhoz.

– Ni, csakugyan! – jegyezte meg a gróf az izgalomtól fátyolos hangon.

– Ennek volt köszönhető, hogy a két fogoly tudott egymással érintkezni. Ugyan mennyi ideig tarthatott ez az érintkezés? Senki sem tudja. No, egy napon az öreg fogoly megbetegedett és meghalt. Találja csak ki, mit csinált akkor a fiatal? – szakította félbe magát a kapus.

– Mondja el.

– Átvitte a halottat a maga zárkájába, belefektette az ágyába, arccal a fal felé fordítatta, azután visszatért az üres zárkába, betömte a nyílást, és bebújt a halott zsákjába. Hallott már valaha ilyet?

Monte Cristo lehunyta a szemét, és újra végigélte, hogy mit érzett, mikor a durva vászon, amelyen még ott érződött a hulla hidegsége, az arcát súrolta.

A börtönőr folytatta:

– Tetszik tudni, ez volt a terve: abban a hitben volt, hogy If várában eltemetik a halottakat, és mivel úgy gondolta, nem verik költségbe magukat holmi koporsóval, ha rabot temetnek, ő majd a vállával felemeli a rászórt földet. De szerencsétlenségére a várban megszokott temetés keresztülhúzta számításait: itt nem földelték el a halottakat, beérték azzal, hogy ágyúgolyót kötöttek a lábukra, és bevetették őket a tengerbe. Ez így is történt. A mi emberünket is behajították a tengerbe a szikla tetejéről. Az igazi halottat másnap megtalálták a fiatal rab ágyában, s akkor mindent kitaláltak, mert a halottvivők elbeszélték, amit eddig nem mertek elmondani, hogy abban a pillanatban, amikor a testet ledobták a mélységbe, valami szörnyű kiáltást hallottak, de ezt a hangot rögtön el is nyelték a hullámok, amelyekben eltűnt.

A gróf kínosan lélegzett, izzadság lepte el a homlokát, és szíve összeszorult. „Nem! – suttogta magában. – Az a kétség, amely szívemben támadt, a feledés kezdete volt. Itt azonban ismét elfog a felháborodás, és újra csak bosszúra szomjazom.”

– S a fogolyról többé nem hallottak semmit? – kérdezte.

– Soha, de soha. Tetszik tudni, két eset lehetséges, vagy laposan csapódott a vízbe, és mivel mintegy ötven lábnyi magasságból zuhant le, valószínű, hogy szörnyethalt.

– Azt mondta az imént, hogy ágyúgolyót kötöztek a lábára: akkor hát állva kellett leesnie.

– Vagy pedig állva esett le – folytatta a kapus –, s akkor az ágyúgolyó lehúzta a mélységbe, és a szegény ember akkor bizony ott is maradt!

– Sajnálja?

– Hát bizony sajnálom, noha a saját elemébe került.

– Hogy érti ezt?

– Úgy értem, az a hír járta róla, hogy ez a szerencsétlen a maga idejében tengerésztiszt volt, és mint bonapartista került a börtönbe.

„Igazság – mormogta a gróf –, Isten azért teremtett téged, hogy kibírjad a tüzet is, meg a vizet is. Így hát a szegény tengerész még mindig él a mesemondók emlékezetében. Elbeszélik rémséges történetét a tűzhely mellett, és aki hallja, megborzong, mikor maga elé képzeli azt a szörnyű zuhanást a tenger mélyébe.”

– A nevét sose tudták meg? – kérdezte most hangosan a gróf.

– Hogy tetszik ezt képzelni? – kérdezte az őr. – Csak mint a 34-es foglyot ismerték!

„Villefort! Villefort! – mormogta Monté Cristo. – Hányszor mondhattad el ezt magadban álmatlan éjszakákon, mikor az én kísértetem nem hagyott nyugton.”

– Parancsolja folytatni a nézelődést, uram? – kérdezte a kapus.

– Hogyne, főleg pedig a szegény abbé zárkáját szeretném látni.

– A 27-es számot?

– Igen, a 27-est – ismételte Monte Cristo.

Hirtelen mintha újra hallotta volna Faria abbé hangját, mikor az ő nevét kérdezte, de az csak a számát kiáltotta a falon keresztül.

– Tessék jönni.

– Várjon csak – mondotta Monte Cristo –, hadd nézzek még egyszer végig mindent ebben a zárkában.

– Ez kapóra is jön, mert a másik zárka kulcsát fent felejtettem – jegyezte meg a kapus.

– Menjen hát érte.

– Itt hagyom a fáklyát.

– Nem kell, vigye csak magával.

– De hiszen akkor sötétben tetszik maradni.

– Én a sötétben is látok.

– Akárcsak ő.

– Ki az az ő?

– Hát a 34-es. Azt mondják, annyira megszokta a sötétséget, hogy zárkája legsötétebb zugában is meglátott volna egy gombostűt.

– Tíz esztendő kellett hozzá, míg ennyire vitte – mormogta a gróf.

Az őr eltávozott, és magával vitte a fáklyát is.

A gróf igazat mondott: alig volt néhány másodpercig a sötétben, mindent éppen úgy látott, mint napvilágnál.

Körülnézett és akkor ismert rá istenigazában a zárkájára.

– Igen – mondta –, itt az a kő, amelyen ülni szoktam! Itt van a falban még a vállam nyoma is, amint belényomódott. Itt a vérem nyoma, amely akkor öntötte el homlokomat, amikor egyszer a fejemet szét akartam loccsintani a falon!... Ó, ezek a számok... emlékszem... aznap jegyeztem ide, mikor apám korát számítgattam, hogy tudjam, életben fogom-e még találni, és Mercédès korát, hogy kitaláljam, megvárt-e engem mint lány... E számadások után kissé visszatért lelkembe a reménység... Nem gondoltam az éhhalálra meg a hűtlenségre!

Keserű nevetés buggyant ki a gróf száján. Mintegy álomban látta, amint apját kikísérik a temetőbe... és Mercédèst, amint az oltár elé lép!

A fal másik felén egy felírás vonta magára a figyelmét. A zöldes falon még most is fehéren maradtak a betűk:

ISTENEM! ŐRIZD MEG EMLÉKEZŐTEHETSÉGEMET!

– Igen, igen! – kiáltott fel. – Utolsó időmben ez volt egyetlen imádságom. Már nem a szabadságomért könyörögtem, csak a józan eszemért, mert attól féltem, hogy megőrülök, és mindent elfelejtek. Istenem! Megtartottad emlékezőtehetségemet, és én emlékeztem is. Köszönöm, köszönöm, Istenem!...

Ebben a pillanatban felcsillant a falon a fáklya fénye. Közeledett az őr.

Monte Cristo eléje ment.

– Tessék követni – mondta a kapus.

Fel sem kellett menni a napvilágra, hanem végighaladtak egy föld alatti folyosón, amely egy másik zárkába vezetett.

Itt ébredt csak fel Monte Cristóban igazán ezernyi emlék.

Először is a falra rajzolt délkör ötlött a szemébe. Ennek a délkörnek a segítségével számítgatta Faria abbé az órákat. Azután meglátta az ágy maradványait. Ezen az ágyon hunyt el a szegény rab.

Erre a látványra egészen más érzések fogták el, mint saját zárkájában, nem félelem, hanem szelíd és gyöngéd érzés, a hála ömlött el a lelkén, és az arcán két nagy könnycsepp gördült le.

– Itt lakott a bolond abbé – jegyezte meg az őr. – A fiatalember pedig erről jött be hozzá. (Megmutatta Monte Cristónak a föld alatti folyosó nyílását, amelyet ezen az oldalon nem falaztak be.) A kő színéről – folytatta az őr – egy tudós rájött, hogy mintegy tíz esztendőn keresztül kellett a két rabnak erre közlekednie egymással. Szegény emberek, mennyit szenvedhettek e tíz esztendő alatt!

Dantès elővett a zsebéből néhány aranyat, és az őr felé nyújtotta, aki immár másodszor is megszánta őt, anélkül, hogy ismerte volna.

A kapus átvette a pénzt abban a hitben, hogy valami aprópénzt kapott, de a fáklya világánál észrevette, milyen nagy összeget adott neki a látogató.

– Uram – mondta –, meg tetszett tévedni.

– Hogy érti ezt?

– Aranyakat tetszett ideadni.

– Tudom.

– Tetszik tudni?

– Tudom.

– Nekem tetszik adni az aranyakat?

– Igen.

– És nyugodt lelkiismerettel megtarthatom?

– Igen.

A kapus csodálkozva nézett Monte Cristóra:

– És becsülettel – jegyezte meg a gróf, mint Hamlet.

– Uram – folytatta a kapus, és alig hitt a szemének –, nem értem, miért olyan nagylelkű.

– Pedig könnyen érthető, barátom – felelte a gróf. – Tengerész voltam magam is, és az elmondott történet jobban meghatott, mint bárki mást.

– Ha ön ilyen nagylelkű, uram – mondta az őr –, akkor megérdemli, hogy felajánljak önnek valamit.

– Mit adhatsz nekem, barátom? Kagylókat? Szalmából készült tárgyakat? Köszönöm.

– Dehogy, uram, dehogy. Olyan valamit, ami az imént elbeszélt történetre vonatkozik.

– Igazán? – kiáltott fel a gróf élénken. – És ugyan mi lehet az?

– Tessék nézni – jegyezte meg a kapus –, azt mondtam magamban: olyan szobában, ahol egy rab tizenöt esztendőt töltött, mindig lehet valamit találni. Elkezdtem a falban kutatni.

– Ah! – kiáltott fel Monte Cristo, mert eszébe jutott az abbé kettős rejtekhelye. – Csakugyan!

– Alaposan kikutattam a falakat – folytatta a kapus – és rájöttem, hogy az ágy fejénél és a szelelőnyílás alatt a fal kong az ürességtől.

– Igen – mondotta Monte Cristo –, igen.

– Kiemeltem a köveket és találtam...

– Egy kötéllétrát és szerszámokat, ugye? – kiáltott fel a gróf.

– Honnan tetszik tudni? – kérdezte ámulva a kapus.

– Tudni nem tudom, csak kitaláltam – válaszolta a gróf. – A rabok rejtekhelyein rendszerint efféléket szoktak találni.

– Igenis, uram – mondta az őr –, kötéllétrát meg szerszámokat találtam.

– És ezek még megvannak? – kiáltott fel Monte Cristo.

– Nincsenek, uram. Eladtam ezeket a különféle tárgyakat, mert a látogatókat nagyon érdekelték. De valami más maradt még nálam.

– Ugyan mi? – kérdezte a gróf türelmetlenül.

– Megmaradt egy könyvféle, amely vászoncsíkokra van írva.

– Ó! – kiáltott fel Monte Cristo. – Ez a könyv nálad van még?

– Azt nem tudom, hogy könyv-e – mondta a kapus. – De amiről beszéltem, az megvan.

– Eredj érte, barátom, menj – mondta a gróf. – És ha valóban az, amire gondolok, akkor nem jársz rosszul.

– Szaladok, uram.

S a vezető elfutott. Monte Cristo pedig letérdelt kegyeletes szívvel annak az ágynak a maradványai elé, amelyet a halál az ő számára oltárrá változtatott.

– Ó, második apám – mondta –, te, aki a szabadságot, a tudást és a gazdagságot adtad nekem, te, aki hasonló voltál a felsőbbrendű lényekhez, s tudtad, mi a rossz és mi a jó, ha a sírban megmarad valami belőlünk, ami megremeg a földön maradottak hangjára, ha megdicsőülésben, amelyen a holttest átesik, még lebeg valami érzés a hely iránt, ahol nagyon szerettünk vagy sokat szenvedtünk, nemes szív, hatalmas szellem, igaz lélek, egyetlen szóval, egyetlen jellel, bármilyen kinyilatkoztatással oszlasd el szívemből azt a kétséget, amely lelkifurdalássá válik, ha nem változik meggyőződéssé. Esdve kérlek annak az apai érzésnek nevében, amellyel szerettél, s annak a fiúi tiszteletnek a nevében, amellyel irányodban viseltettem.

A gróf lehajtotta a fejét, és a kezét összekulcsolta.

– Tessék, uram! – szólalt meg mögötte egy hang.

Monte Cristo összerezzent és hátrafordult.

A kapus átnyújtotta neki a vászoncsíkokat, amelyekre Faria abbé reá írta tudása minden kincsét. Ez a kézirat volt Faria abbénak az olasz királyságról írott nagy műve.

A gróf sietve átvette, és pillantása legelőször is a jelmondatra esett. Elolvasta:

Kitéped a sárkány fogát, és lábbal tiprod az oroszlánokat – mondotta az Úr.

– Ó! – kiáltott fel. – Itt a felelet! Köszönöm, apám, köszönöm!

Zsebéből egy kis erszényt vett elő, amelyben tíz darab ezresbankjegy volt.

– Tessék – mondta –, tedd el ezt az erszényt.

– Nekem tetszik adni?

– Neked adom, de csak azzal a feltétellel, hogy majd csak akkor nyitod ki, mikor én már elmentem.

Keblébe rejtette a feltalált drága kincset, amelyet drágábbnak tartott minden értéknél, azután kisietett a pincéből, és ismét bárkájába szállt. – Marseille-be! – mondta.

Távozóban még egyszer rámeredt a komor börtönre.

– Átok azokra – mondta –, akik ebbe a sötét börtönbe zárattak, és azokra is, akik elfeledték, hogy valamikor ott vergődtem bezárva.

Amint a katalánok lakhelye előtt elhaladt, arrafelé fordult a gróf, és fejét a köpenyébe burkolva egy nő nevét suttogta.

Győzelme teljes volt. A gróf kétszer is diadalmaskodott kétségein. Az a név, amelyet annyi gyöngédséggel ejtett ki, hogy az már csaknem szerelemszámba ment, Haydée neve volt.

Monte Cristo partra szállt, majd a temető felé indult, ahol Morrellel kellett találkoznia.

Tíz évvel ezelőtt ő maga is kegyeletes szívvel keresett egy sírdombot ebben a temetőben, de keresése hiábavaló volt. Ő, aki milliókkal tért vissza Franciaországba, nem tudott rátalálni éhen halt édesapja sírjára.

Morrel állíttatott ugyan keresztet a sírra, de a kereszt elkorhadt, s a sírásó befűtött vele, mint ahogy minden sírásó minden temetőben tenni szokta a régi fakeresztekkel.

A derék kereskedő jobban járt: gyermekei karja közt lehelte ki lelkét, és azok kísérték ki a temetőbe és helyezték nyugalomra a felesége mellé, aki két esztendővel előbb távozott az örökkévalóságba.

Két széles márványlap állott egymás mellett, és nevük aranybetűvel volt felírva a síremlékre, amelyet vaskerítés vett körül, és körülötte négy ciprus vetett árnyékot a sírokra.

Maximilien az egyik fához támaszkodott, és üres tekintettel meredt a két sírdombra.

Fájdalma mélységes volt, szinte az őrületig fokozódott.

– Maximilien – szólította meg a gróf –, ne oda nézzen, hanem ide!

Az égre mutatott.

– A holtak mindenütt jelen vannak – mondta Morrel. – Nem ön maga mondta ezt, mikor rávett, hogy eljöjjek Párizsból?

– Maximilien – felelte a gróf –, ön az úton arra kért, hogy töltsünk néhány napot Marseille-ben. Még mindig ez a kívánsága?

– Már nincs semmiféle kívánságom, gróf. De úgy hiszem, hogy itt kevésbé kínos a várakozás, mint máshol.

– Akkor jól van, Maximilien, mert most elhagyom önt, de magammal viszem adott szavát.

– Hátha megfeledkezem róla, gróf? – kérdezte Morrel. – Hátha elfelejtem!

– Nem! Dehogy feledkezik meg róla, hisz ön mindenekelőtt becsületes ember, Morrel, megesküdött és újra megesküszik.

– Könyörüljön rajtam, gróf! Jaj, gróf, nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

– Ismertem önnél boldogtalanabb embert is, Morrel!

– Lehetetlen!

– Fájdalom! – mondta Monte Cristo. – Ez a mi szegény emberiségünk egyik büszkesége, hogy minden ember azt hiszi önmagáról, hogy boldogtalanabb, mint egy másik boldogtalan, aki ott sír és nyöszörög mellette.

– Lehet-e boldogtalanabb, mint az az ember, aki elveszítette az egyetlen lényt, akit szeretett, és akire vágyott?

– Hallgasson ide, Morrel – mondotta Monte Cristo –, és szedje össze minden figyelmét egy percig, jól figyeljen arra, amit mondok. Ismertem egy embert, aki, akárcsak ön, boldogsága minden reményét egy lányban találta meg. Ez a férfi fiatal volt, öreg édesapja is élt, azt nagyon szerette, volt menyasszonya, akit imádott. Éppen esküvő előtt állott, mikor a sorsnak egy olyan szeszélyéből, amelytől még az Istenbe vetett hite is megingott volna, ha Isten később nem mutatta volna meg, hogy minden csak egyetlen cél érdekében történt, tehát a sors szeszélyéből elveszítette szabadságát, menyasszonyát, a megálmodott jövőt, amelyet már bizonyosra vett (mivel olyan vak volt, hogy csak a jelenben tudott olvasni), és egy börtönzárka mélyére került.

– Ó – mondta Morrel –, a börtönből kikerül az ember egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva.

– Tizennégy évig maradt ott, Morrel – jelentette ki a gróf, és a fiatalember vállára tette a kezét.

Maximilien végigborzongott.

– Tizennégy évig! – mormogta.

– Tizennégy évig – ismételte a gróf. – Bizony, a tizennégy év alatt rajta is nemegyszer erőt vett a kétségbeesés. Akárcsak ön, ő is azt hitte, Morrel, hogy minden ember között ő a legboldogtalanabb, és meg akarta ölni magát.

– És? – kérdezte Morrel.

– És az utolsó pillanatban egy földi lény útján nyilatkozott meg neki Isten. Mert ma már nem tesz csodát az Isten. Mert első tekintetre ő maga sem ismerte fel talán az Úr véghetetlen irgalmát (hiszen idő kell ahhoz, hogy a könnytől fátyolos szem tisztán lásson). De végül is türelmes lett és várakozott. Egyszer aztán csodálatos módon kijutott a sírból, diadalmasan, gazdagon, hatalmasan, majdnem úgy, mint egy isten. Első szavával apját kereste: apja már meghalt.

– Az én apám is meghalt – jegyezte meg Morrel.

– Az igaz, de az ön apja az ön karjában lehelte ki lelkét, szeretettől körülvéve, meg boldogan, gazdagon, megbecsülten egy hosszú élet után. Az ő apja pedig szegényen, kétségbeesve, Istenben való hitét elveszítve halt meg. És mikor halála után tíz esztendővel a fia meg akarta keresni a sírját, még a sír is eltűnt, és senki sem tudta azt mondani neki: „Itt nyugszik az Úrban az a szív, amely olyan végtelenül szeretett téged.”

– Istenem! – sóhajtott fel Morrel.

– Ez a fiú tehát még sokkal boldogtalanabb volt, mint ön, Morrel, mert ez még azt sem tudta, hol van az apja eltemetve.

– De – vetette ellen Morrel –, az a nő, akit szeretett, az mégiscsak megmaradt neki.

– Téved, Morrel. Az a nő...

– Meghalt? – kiáltott fel Morrel.

– Még ha csak meghalt volna: hűtelen lett, feleségül ment régi vőlegénye egyik legnagyobb ellenségéhez. Láthatja, Morrel, hogy ez az ember sokkal, de sokkal boldogtalanabb volt, mint ön.

– És küldött vigasztalást Isten ennek az embernek?

– Legalább megnyugvást adott neki.

– És még boldog is lehet valamikor ez az ember?

– Reménykedik benne, Maximilien.

A fiatalember lecsüggesztette a fejét.

– Az ígéretemet állom – mondta rövid hallgatás után, és kezét nyújtotta Monte Cristónak. – De emlékezzék rá...

– Október ötödikén várom önt Monte Cristo szigetén, Morrel. Negyedikén jacht fogja várni önt Bastia kikötőjében. A jacht neve Eurus. Jelentkezzék a kapitánynál, s az majd elhozza hozzám. Rendben van, Maximilien?

– Rendben, gróf, és ígéretemet be is váltom. De ne feledje, hogy október ötödikén...

– Gyermek, hát nem tudja, mit jelent egy férfi ígérete?... Már hússzor is elmondtam, hogy ha aznap még mindig meg akar halni, segítségére leszek benne, Morrel. Isten vele.

– Elhagy?

– El, dolgom van még Olaszországban. Most magára hagyom, egyedül a bánatával, egyedül ezzel a hatalmas szárnyú sassal, amelyet az Úr azért küld kiválasztottainak, hogy elvigye őket trónusa elé. Ganimedész története nem mese ám, Maximilien, hanem allegória.

– Mikor utazik?

– Azonnal. Már várakozik a gőzhajó, egy óra múlva messze leszek öntől. Kikísér a kikötőbe, Morrel?

– Nagyon szívesen, gróf.

– Öleljen meg.

Morrel kikísérte a grófot a kikötőbe. A fekete kéményből már hatalmas felhőként gomolygott a füst. A hajó hamarosan elindult, és egy óra múlva, mint ahogy Monte Cristo mondotta, a fehér füstszalag alig látszott a keleti szemhatáron, és a leszálló esti köd is egyre halványabbá tette.

17

Peppino

Abban a pillanatban, amikor a gróf gőzöse eltűnt a Morgion-fok mögött, egy másik utas, aki Firenzéből Róma felé tartott postakocsin, éppen áthaladt Aquapendente városkán. Elég gyorsan ment, hogy nagy utat tegyen meg, de mégsem úgy, hogy gyanút keltsen.

Kabátot vagy inkább útiköpenyt viselt, amely jól összegyűrődött az úton, de a köpenyen és alatta levő kiskabátján is ott virított a Becsületrend szalagja. Erről a férfiról nemcsak ez a kettős jel, hanem kiejtése is elárulta a franciát, mikor a postakocsissal beszélt. Még egy bizonyíték volt rá, hogy a világnyelv hazájában született: nem tudott más olasz szót, csak a zenében használatos kitételeket, amelyek Figaro goddam-jének mintájára kifejezhetik valamely nyelv legapróbb árnyalatait is.

– Allegro! – mondta a postakocsisnak, a kapaszkodóknál.

– Moderato! – jegyezte meg minden lejtőnél.

És csak Isten a megmondhatója, mennyi kapaszkodó és mennyi lejtő van, míg az ember Firenzéből Rómába ér az aquapendentei országúton.

Ez a két szó egyébként alaposan megnevettette a derék embereket, akikhez beszélt.

Az örök város közelében, vagyis a Stortához érve, ahonnan már látni lehet Rómát, az utas egyáltalában nem érezte azt a lelkes érdeklődést, amely minden idegent elfog, és arra késztet, hogy helyéről felugorva igyekezzék megpillantani a nevezetes Szent Péter templomot, amelyet jóval előbb lehet meglátni, mint bármi mást. Nem, mindössze egy levéltárcát vett ki a zsebéből, s a tárcából egy négyrét hajtogatott papírlapot, amelyet kibontott, majd ismét összehajtott olyan óvatosan, hogy az már tiszteletnek is beillett, és csak annyit mondott:

– Helyes, megvan.

A kocsi keresztülhaladt a Porta del Popolón, balra fordult, és megállt Pastrini fogadója előtt. Pastrini mester, régi ismerősünk, levett kalappal fogadta az utast a kapuban.

Az utas leszállt, jó ebédet rendelt, megkérdezte a Thomson és French bankház címét, amit azonnal meg is kapott, hiszen ez Rómának egyik legismertebb bankja volt.

A via dei Banchin, a Szent Péter templom közelében volt.

Mint mindenütt, Rómában is nagy eseményt jelent a postakocsi érkezése. Mariusnak és a Gracchusoknak tíz késői ifjú sarja mezítláb, rongyos ruhában, de csípőre tett kézzel és karját festői tartással görbítve feje fölé, nézte az utast, a postakocsit meg a lovakat. Ezekhez a jellegzetes városi suhancokhoz még vagy ötven bámészkodó is járult Őszentsége államából, olyanok, akik körbe állva az Angyalvár hídján, onnan célba köpködnek a Tiberisbe, amikor a Tiberisben víz is van.

Mivel ezek a római gyerkőcök és bámészkodók, akik szerencsésebbek, mint a párizsiak, mert sok nyelvet értenek, de főleg tudnak franciául, megértették, mikor az utas lakosztályt kért, ebédet rendelt, és végül a Thomson és French cég után tudakozódott.

Mindennek az lett az eredménye, hogy mikor a jövevény kilépett a fogadóból a hivatalos cicerónéval, egy ember kivált a bámészkodók csoportjából, és anélkül, hogy akár az utas, akár vezetője észrevette volna, néhány lépésnyi távolságról követte az idegent, mégpedig olyan ügyesen, akár egy hivatásos párizsi titkosrendőr.

A francia annyira sietett a Thomson és French céghez, hogy még azt sem várta be, míg befogják a lovakat. A kocsinak útközben kellett utolérnie vagy bevárnia ót a bank kapuja előtt.

Előbb értek oda, mint a kocsi.

A francia belépett, vezetőjét kint hagyta az előszobában. A vezető mindjárt szóba elegyedett két-három magafajtájú foglalkozású emberrel. Ezeknek nem volt semmi mesterségük, vagy inkább ezer is volt. Ez a fajta megtalálható Rómában a bankok kapujában, a templomok, a romok, a múzeumok meg a színházak bejáratánál.

A franciával egy időben ugyanoda belépett az az ember is, aki kivált a kíváncsiskodók csoportjából. A francia becsengetett az iroda ajtaján, és belépett az első helyiségbe. Árnyéka nyomon követte.

– Thomson és French urakat keresem – mondta az idegen.

Az első irodára ünnepélyesen felügyelő hivatalnok intésére valami szolgaféle felállt.

– Kit jelentsek be? – kérdezte a szolga, és igyekezett az idegen előtt járni.

– Danglars bárót – válaszolta az utas.

– Tessék jönni – mondta a szolga.

Megnyílt egy ajtó. A szolga meg a báró eltűnt az ajtó mögött. Az az ember, aki Danglars mögött jött be, egy padon ülve várakozott.

Az írnok tovább írt még vagy öt percig. Ezalatt a várakozó ember egyetlen szót sem szólt, és meg sem moccant.

Végül megszűnt az írnok tollának sercegése a papíron. Felemelte a fejét, figyelmesen körülnézett, és mikor megbizonyosodott róla, hogy négyszemközt vannak, megszólalt:

– Hát te vagy az, Peppino?

– Én! – válaszolta kurtán a kérdezett.

– Kiszaglásztál valamit ennél a pocakos bácsinál?

– Nem volt valami nagy érdem, hiszen értesítettek róla.

– Akkor hát tudod, hogy minek jött ide?

– Hogy a csudába ne tudnám, pénzt akar felvenni. Csak azt nem tudom, hogy mennyit.

– No, hamarosan megtudod ezt is, barátom.

– Helyes. De nehogy félrevezess, mint a múltkoriban!

– Ugyan, mit beszélsz és kiről? Arról az angolról, aki nemrég háromezer tallért vitt el innen?

– Nem, annál csakugyan háromezer tallér volt, és azt meg is találtuk. Arról az orosz hercegről beszéltem.

– Hát avval mi történt?

– Ej, hát te harmincezer frankot jelentettél nekünk, és mi mindössze huszonkettőt találtunk nála.

– Ügyetlenek voltatok.

– Maga Luigi Vampa motozta meg.

– Akkor vagy kifizette az adósságait...

– Egy orosz?

– Vagy pedig elköltötte a pénzét.

– Hát ez csakugyan meglehet.

– Bizonyos. De engedj most már utánanézni, mert ez a francia még el talál intézni mindent, anélkül, hogy megtudnám, mekkora összeget kapott.

Peppino beleegyezően bólintott, és zsebéből olvasót véve elő, valami imádságot kezdett mormogni, az írnok pedig eltűnt ugyanazon az ajtón át, amely a báró meg a szolga mögött az imént becsukódott.

Mintegy tíz perc múlva ragyogó arccal jelent meg ismét az írnok.

– No, mi újság? – kérdezte Peppino a barátjától.

– Eszeden légy! – mondta az írnok. – Szép kerek összegről van szó.

– Öt-hat millió, ugye?

– Annyi. Honnan tudod?

– Monte Cristo gróf őexcellenciájának egy nyugtatványáról.

– Ismered a grófot?

– És felvehető Rómában, Velencében és Bécsben.

– Úgy van – kiáltott fel az írnok. – Honnan vagy ilyen remekül értesülve?

– Már említettem, hogy előzetes felvilágosítást kaptunk.

– Akkor mit kérdezősködöl nálam?

– . Hogy bizonyos legyek benne, valóban ez a mi emberünk.

– Persze hogy ő... ötmillió. Szép kis összegecske, ugye, Peppino?

– Az hát.

– Nekünk bizony sose lesz ennyi.

– De legalább nekünk is jut belőle egy kis morzsa – felelte bölcselkedőn Peppino.

– Csend legyen! Itt a mi emberünk.

Az írnok ismét kezébe vette a tollát, Peppino pedig a rózsafüzérét. Egyik írni kezdett, a másik buzgón imádkozott, mikor nyílt az ajtó.

Danglars ragyogó arccal jelent meg, a bankár egészen a külső ajtóig kísérte.

Danglars mögött Peppino is távozott.

A megállapodás szerint a kocsi várt Danglars-ra a Thomson és French bankház kapuja előtt. A cicerone kinyitotta az ajtót: a cicerone igen előzékeny lény, és igen sokoldalú segítséget nyújt.

Danglars beszökkent a kocsiba, könnyedén, akár egy húszéves fiatalember.

A cicerone becsukta a kocsi ajtaját, és felült a bakra a kocsis mellé.

Peppino a hátsó ülésre ugrott fel.

– Parancsolja eccellenza megtekinteni a Szent Péter templomot? – kérdezte a cicerone.

– Ugyan minek? – kérdezte vissza a báró.

– Ejnye no, hát hogy lássa!

– Nem azért jöttem Rómába hogy nézgelődjem – mondta hangosan Danglars. Majd egész halkan, kapzsi mosollyal tette hozzá: – Azért jöttem, hogy pénzt vegyek fel.

És megtapogatta pénztárcáját, amelybe egy papírlapot tett be az imént.

– Tehát akkor eccellenza most hová parancsolja?

– A fogadóba.

– A Pastrini-házba – magyarázta a cicerone a kocsisnak.

S a kocsi úgy nekiiramodott, mint valami úri hintó.

A báró tíz perc múlva már belépett a lakosztályába. Peppino pedig a fogadó előtt álló padra telepedett. Előbb azonban néhány szót súgott Marius és a Gracchusok egyik leszármazottjának, akiről már szó volt e fejezet elején, s az ifjú sarj nekiiramodott, és amilyen gyorsan csak bírt, végigfutott a Capitolium felé vezető úton.

Danglars fáradt volt és elégedett. Elálmosodott, lefeküdt, tárcáját a feje alá tette és elaludt.

Peppinónak volt elég ideje, Morrá-t játszott néhány facchinóval, elveszített három tallért, és vigasztalásul megivott egy üveg orvietói bort.

Másnap Danglars kissé később ébredt, noha előző este már jókor lefeküdt. Már vagy öt-hat éjszaka rosszul aludt, ha egyáltalában aludt.

Bőségesen megreggelizett; mint ahogy meg is mondta, keveset törődött az örök város szépséges látnivalóival, délre már meg is rendelte a postalovakat.

Danglars azonban nem vetett számot a rendőrség akadékoskodásával és a postamester lustaságával.

A lovak csak két órakor érkeztek oda, a cicerone pedig csupán három órakor jött meg az aláírt útlevéllel.

Mindezek az előkészületek egész sereg bámészkodót csaltak oda Pastrini mester kapuja elé.

Nem hiányzottak a Gracchusok és Marius leszármazottai sem.

A báró diadalmasan haladt végig az összegyűltek között, akik eccellenzának szólongatták egy-egy bajoccóért.

Mivel Danglars a népszerű ember, mint tudjuk, mind a mai napig beérte vele, hogy báró úrnak szólítsák, s még soha senki sem szólította eccellenzának, ez a címzés nagyon hízelgett neki, és elosztogatott egy tucatnyi paolót ennek a szedett-vedett népségnek, sőt, ha fenségnek szólítják, hajlandó lett volna még vagy egy tucat paolót szétosztani.

– Merre megyünk? – kérdezte a postakocsis olaszul.

– Ancona felé – válaszolta a báró.

Pastrini mester lefordította a kérdést is, meg a feleletet is, és a kocsi galoppban nekiindult.

Danglars Velence felé akart menni hogy vagyona egy részét ott vegye fel, majd Velencéből Bécsbe szándékozott, ahol még a hátralékot is beváltja.

Úgy tervezte, hogy az utóbb említett városban telepszik meg, mert azt hallotta hogy ott igen jól lehet élni.

Alig tett meg három mérföldnyi utat a római mezőségen, máris leszállt az alkony Danglars nem tudta, hogy ilyen későre húzódik az utazás, különben inkább ott maradt volna éjszakára. Megkérdezte a postakocsistól, mennyi idő alatt érnek el a legközelebbi városba.

– Non capisco[85] – felelte a postakocsis.

Danglars bólintott, mintha ezt mondta volna: „Nagyon helyes!”

A kocsi folytatta útját.

„A legelső állomáson kiszállok” – mondta magában Danglars.

Danglars-ban még maradt a tegnap esti jóérzésből, aminek kitűnő éjszakáját köszönhette. Lágyan elnyújtózott a kettős rugójú angol hintóban. Érezte, hogy két remek ló repíti galoppban. A legközelebbi postaállomás hét mérföldnyire esett, ezt tudta. Mitévő is legyen az ember, ha bankár, és ha szerencsésen csődbe ment?

Tíz percig Párizsban hagyott feleségére gondolt, tíz másik percig leányára, aki a világot járja d'Armilly kisasszonnyal. Újabb tíz percet áldozott hitelezőinek, és azon mulatott, hogyan fogja felhasználni a pénzüket. Majd mikor már nem volt mire gondolnia, lehunyta a szemét és elaludt.

Olykor azonban, ha egy-egy zökkenőn megrázkódott a hintó, Danglars ki-kinyitotta a szemét egy pillanatra. De érezte, hogy egyforma sebességgel haladnak előre a római mezőségen, ahol a törött vízvezetékek úgy hatnak, mint megannyi futás közben kővé vált gránitóriás. Az éjszaka azonban hideg, sötét és esős volt, és egy félálomban levő ember jobban teszi, ha behunyt szemmel ott marad a kocsi mélyén mintsem kidugja fejét a kocsi ajtaján, és megkérdezze, hogy hol van, méghozzá olyan postakocsistól, aki úgysem felel mást, csak annyit, hogy: Non capisco.

Danglars tehát tovább aludt, azt mondta magában, hogy elég lesz felébrednie a postaállomáson.

A kocsi most hirtelen megállt. Danglars azt hitte, hogy végre annyira óhajtott céljához ért.

Ismét kinyitotta szemét, kinézett az ablakon, abban a hitben, hogy valami városban vagy legalább falucskában van. De nem látott egyebet csak egy düledező házat és körülötte három-négy árnyékszerű alakot.

Danglars egy percig azt várta, hogy a postakocsis, akit leváltottak, beszól hozzá a pénzéért. Úgy gondolta, hogy akkor egyúttal felhasználja az alkalmat, és felvilágosítást kér új vezetőjétől. De a lovakat kifogták, és újakat fogtak be anélkül, hogy az utastól bárki is pénzt kért volna. Danglars csodálkozva nyitotta ki a kocsi ajtaját, de egy erős kéz rögtön be is csukta, és a hintó folytatta útját.

A báró megdöbbent, és egyszerre kiment az álom a szeméből.

– Hallja! – mondta a postakocsisnak. – Hallja, mio caro![86]

Ezt az olasz tudományát még abból a románcból szerezte, amelyet leánya Cavalcanti herceggel duettben énekelt.

Mio caro azonban nem válaszolt.

Danglars akkor beérte azzal, hogy kinyissa az ablakot.

– Hé, barátom! Hová megyünk? – kérdezte, és kidugta fejét az ablakon.

– Dentro la testa! – kiáltotta egy komoly és parancsoló hang, fenyegető mozdulat kíséretében.

Danglars megértette, hogy dentro la testa annyit jelentett: „Húzza be a fejét!” Mint láthatjuk, gyors előmenetelt tett az olasz nyelvben.

Engedelmeskedett, de kissé nyugtalan volt. És mivel nyugtalansága nőttön-nőtt, agya, amely utazása elején olyan üres volt, és álomba ringatta, néhány perc múltán már telve volt mindenféle gondolatokkal, amelyek bizony ébren tarthatták az utas érdeklődését, főleg a Danglars helyzetében levő utasét.

Szeme, mint nagy izgalmak pillanatában szokott lenni, élesen látott a sötétségben, de látása a megerőltetéstől később egészen bizonytalanná lett. Mielőtt elfogna bennünket a félelem, tisztán látunk. Mialatt félünk, duplát látunk, s a félelem elmúltával zavaros lesz a látásunk.

Danglars megpillantott egy köpenybe burkolt embert, aki a hintótól jobbra vágtatott a lován.

„Valami csendőr lesz – tűnődött. – Csak nem adott értesítést rólam a francia telegráf a pápai hatóságoknak?”

Elhatározta, hogy véget vet ennek a bizonytalanságnak.

– Hová visznek? – kérdezte.

– Dentro la testa! – ismételte az előbbi hang ugyanazzal a fenyegető hangsúlyozással.

Danglars most a bal oldali ablakhoz fordult.

A kocsi bal oldalán egy másik lovas vágtatott.

„Most már bizonyos, hogy fogságban vagyok” – állapította meg magában Danglars, és verejték lepte el a homlokát.

Megint csak hátradűlt a hintóban, de most nem azért, hogy szundikáljon, hanem mert gondolkozni akart.

Csakhamar felkelt a hold.

A kocsi mélyéből alaposan szemügyre vette a vidéket. Ismét látta a hatalmas vízvezetéket, ezt a kőkísértetet, amelyet futólag már észrevett. Csakhogy most nem jobbról, hanem bal felől pillantotta meg.

Megértette, hogy a kocsi visszafordult, és ismét Róma felé tart.

– Jaj nekem – mormogta –, ki fognak szolgáltatni!

A kocsi továbbra is ijesztő sebességgel száguldott. Gyötrelmes óra következett, mert a szökevény minden jelről újra meg újra meggyőződött róla, hogy visszaviszik Rómába. Végül megpillantott egy sötét tömböt, és hirtelenében azt hitte, hogy nekimennek. De a kocsi kanyarodott egyet, a sötét tömb mellett haladt tovább, ami különben nem volt más, mint a Rómát övező sáncövezet.

– Ó! – mormogta Danglars. – Hát nem a városba megyünk vissza, ez annyit jelent, hogy nem a hatóság kezében vagyok. Szent isten! Szörnyű elgondolni is, csak nem...

A haja égnek állt.

Hirtelen eszébe jutottak az érdekes római rablótörténetek, amelyeket Párizsban olyan hihetetlennek tartanak. Ilyesmiről mesélt Albert de Morcerf Danglars-nénak és Eugénie-nek, mikor arról volt szó, hogy az asszonynak veje, a lánynak férje lesz a fiatal vicomte.

– Tolvajok volnának? – tűnődött.

A kocsi hirtelen valami keményebb talajon gördült tovább, mint amilyen a homokos út. Danglars megkockáztatta, hogy kinézzen a kocsi mindkét oldalán. Különös alakú síremlékek tűntek a szemébe, és gondolataiban újra felmerült Morcerf elbeszélésének minden legapróbb részlete. Ennek nyomán rájött, hogy a via Appián kell lennie.

A kocsitól balra valami völgyszerű mélyedésben kör alakú építményt vett észre.

Caracalla cirkusza volt.

A jobb oldali lovas egy szavára megállt a kocsi.

Ugyanakkor kinyílt a kocsi bal oldali ajtaja.

– Scendi! – parancsolta egy hang.

Danglars azonnal kiszállt. Még nem beszélt olaszul, de már megértett belőle valamit.

A báró inkább holt volt, mint eleven, amint körülnézett.

Négy ember vette körül, nem is számítva a postakocsist.

– Di quŕ – mondta az egyik ember a négy közül, és megindult lefelé egy kis ösvényen, amely a via Appiáról a római mezők egyenetlen útjaira vezetett.

Danglars ellenállás nélkül követte vezetőjét, és még hátra sem kellett fordulnia, úgyis tudta, hogy a másik három ember a nyomában jár.

Úgy rémlett neki, hogy ezek az emberek, mint megannyi őrszem, egyenlő távolságokban megálltak.

Mintegy tízpercnyi menetelés után, mialatt Danglars egyetlen szót sem váltott vezetőjével, egyszerre csak egy domb és egy bokor között állították meg. A három némán álló ember háromszöget alkotott, és ő volt a középpontjában.

Beszélni akart, de nem jött szó az ajkára.

– Avanti – mondta az előbbi kurta és parancsoló hang.

Ezúttal Danglars nagyon is megértette, miről van szó. Megértette vele a szó is, meg a mozdulat is, mert az az ember, aki mögötte járt, olyan durván lökte előre, hogy csaknem nekiesett a vezetőjének.

Ez a vezető nem volt más, mint a mi Peppinónk, aki a bozótos fűben teljes biztonsággal kanyargott előre ott, ahol csak menyét vagy gyík találhatta volna meg a csapást.

Peppino egy sűrű bozóttal benőtt szikla előtt állapodott meg. Ez a szikla, amely félig nyitva állt, mint valami szemhéj, utat engedett a fiatalembernek, aki eltűnt benne, mint ahogy a tündéri színjátékokban eltűnnek süllyesztőikben az ördögök.

A Danglars-t követő ember hangja és mozdulata arra kényszerítették a bankárt, hogy ő is ugyanúgy cselekedjék. Most már nem volt semmi kétség: a bukott francia bankár római banditákkal állott szemben.

Danglars mint aki két tűz közé szorult, és a félelem bátorságot önt bele, elszánta magát. Noha tekintélyes pocakja miatt nemigen volt alkalmas rá, hogy bebújjon a római mezők hasadékain, benyomta magát Peppino mögött, és behunyt szemmel csúszott le, majd talpra esett.

Amint lába földet ért, kinyitotta a szemét.

Az út széles volt, de sötét. Peppino már nem sok ügyet vetett rá, hogy rejtegesse az arcát, hiszen otthon volt, tüzet csiholt, és meggyújtott egy fáklyát.

Danglars után még két ember szállt le hátvéd gyanánt, és meglökték Danglars-t, mikor az véletlenségből megállt. Végül egy szelíd lejtőn át eljutottak egy baljóslatúnak látszó keresztúthoz.

A falakon egymás fölött sorakozó sírhelyek voltak kivájva, s a fehér kövek között úgy meresztették sötét és mélyre néző szemüket, mint a holtak koponyái.

Egy őrszem bal kezébe kapta karabélyát.

– Állj, ki vagy? – szólt az őr.

– Jó barát, jó barát! – felelte Peppino. – Hol a kapitány?

– Itt van – felelte az őr, és a válla fölött egy sziklába vájt nagy teremre mutatott, amelynek fénye nagy, boltozatos nyíláson keresztül kiviláglott a folyosóra.

– Jó zsákmány, kapitány, finom zsákmány – jegyezte meg Peppino olaszul.

Ezzel megragadta Danglars-t gallérjánál fogva, és belökte egy ajtószerű nyíláson, amelyen keresztül a kapitány lakásául szolgáló terembe lehetett jutni.

– Ez az az ember? – kérdezte a kapitány, aki nagyon figyelmesen olvasta Plutarkhosz művét Nagy Sándor életéről.

– Ő az mindenestül, kapitány, ő az.

– Helyes. Mutassa csak meg.

Erre az elég arcátlan parancsra Peppino olyan hirtelenül világította meg Danglars arcát a fáklyával, hogy az visszahőkölt, nehogy leégesse a szemöldökét.

Ez a feldúlt arc rettenetes félelemről tanúskodott.

– Ez az ember kimerült – jegyezte meg a kapitány –, vigyék az ágyába.

– Ez az ágy bizonyára az egyik falba vájt koporsóüreg lesz – mormogta Danglars. – Álmom pedig a halál lesz, amelyet a sötétben fénylő tőrök valamelyike ad majd meg nekem.

Az óriási terem sötét mélyéből száraz fűből vagy farkasbőrből készült ágyaikról felugráltak annak az embernek a cimborái, akit Albert de Morcerf akkor lepett meg, mikor Caesar Kommentárjait, Danglars pedig akkor mikor Nagy Sándor életét olvasta.

A bankár tompán felnyögött és követte vezetőjét. Nem próbált meg sem könyörögni, sem kiabálni. Sem ereje, sem akarata, sem indulata nem volt már. Csak ment előre, mert vonszolták.

Beleütközött egy lépcsőfokba, mire megértette, hogy lépcső előtt állt. Ösztönösen lehajolt, hogy meg ne üsse a homlokát, és egy sziklába vájt cellába ért.

A cella tiszta volt, fala csupasz, de nem nyirkos, noha megmérhetetlen mélységben feküdt a föld alatt.

A cella egyik sarkában száraz fűből és kecskebőrből készült ágy állott, ha nem is megvetve, de elkészítve. Mikor Danglars megpillantotta, azt hitte, az üdvössége jelképét látja maga előtt ragyogni.

– Hála istennek! – mormogta. – Valóságos ágy!

Egy órán belül most már másodszor mondta ki Isten nevét. Ez már tíz esztendeje nem történt meg vele.

– Ecco – mondta a vezető.

Danglars-t a cellába taszigálta, és rázárta az ajtót.

A zár megcsikordult. Danglars fogoly volt.

Egyébként, ha nem zárták volna is rá az ajtót, magának Szent Péternek s az Isten angyalának segítsége kellett volna hozzá, hogy Szent Sebestyén katakombái őrségéből kiszabadítsa. Az őrség vezetőjében olvasóink már bizonyára felismerték a híres Luigi Vampát.

Danglars maga is ráismert a banditára, akinek létében nem akart hinni, amikor Morcerf Franciaországban előadta kalandját. Nemcsak Vampát ismerte fel, hanem ráismert arra a cellára is, amelyben valamikor Albert de Morcerf volt bezárva, és amely minden valószínűség szerint az idegenek szállása volt.

Ezek az emlékek kissé meg is nyugtatták Danglars-t. Úgy gondolta, hogy ha nem ölték meg azonnal a banditák, akkor egyáltalán nincs is szándékukban megölni.

Azért fogták el, hogy kifosszák, és mivel csupán arany volt nála, bizonyára váltságdíjat szabnak ki reá.

Úgy emlékezett, hogy Morcerf-t mintegy négyezer tallérra becsülték. Mivel úgy vélte, hogy ő sokkal fontosabb személyiségnek látszik, mint Morcerf, gondolatban nyolcezer tallérban állapította meg a saját váltságdíját.

Nyolcezer tallér, az negyvennyolcezer franknak felel meg.

Még mindig megmarad neki körülbelül ötmillió-ötvenezer frankja.

Ebből pedig mindenütt meg lehet valahogy élni.

Így szinte bizonyosra vette, hogy megússza a dolgot, mert hiszen nincs rá példa, hogy egy embert ötmillió-ötvenezer frank összegre becsüljenek... Danglars kinyújtózott az ágyán, kétszer-háromszor ide-oda forgolódott még, azután annak a hősnek a nyugalmával aludt el, akinek a történetét Luigi Vampa tanulmányozta.

18

Luigi Vampa étlapja

Minden álomból van ébredés, csak abból az egyből nincs, amelytől Danglars rettegett.

Danglars felébredt.

Az elkényeztetett párizsi úriember számára, aki megszokta a selyemfüggönyt, a finom, kárpitozott falakat, azt az illatot, amely a kandalló hamvadó fahasábjaiból árad, s amely a selyem boltozatról alászáll, a kivájt sziklaodúban való ébredés gonosz álomnak tetszik.

Amint Danglars hozzáért a kecskebőr takaróhoz, azt hihette, hogy álma a szamojédek vagy a lappok földjére vitte.

Ilyen esetekben azonban egy másodperc is elég ahhoz, hogy az ember ráébredjen a rideg valóságra.

– Igen, igen – mormogta –, azoknak a banditáknak a kezébe kerültem, akikről Albert de Morcerf beszélt.

Első dolga volt, hogy nagy lélegzetet vegyen, s így megbizonyosodjék róla, hogy nem sebesült meg. Ezt a módszert a Don Quijoté-ból vette, a sok könyv közül, amelyet elolvasott, az volt az egyetlen, amelyre emlékezett is valahogy.

– Nem – mondta –, sem meg nem öltek, sem meg nem sebesítettek. De az lehet, hogy kifosztottak.

Gyorsan a zsebeihez kapott. Minden érintetlen volt: a száz arany, amelyet arra szánt, hogy Rómából Velencébe utazzék rajta, szépen benne lapult nadrágja zsebében, és a tárca is ott volt kabátja zsebében, s benne hiánytalanul az ötmillió-ötvenezer frankról szóló hitellevél.

– Furcsa banditák ezek! – töprengett. – Meghagyták az erszényemet is, meg a levéltárcámat is! Úgy lesz ez, ahogy az este lefekvéskor elgondoltam: váltságdíjat fognak követelni. De hiszen itt az órám is! Nézzük csak: hány óra?

Danglars órája Bréguet-féle remekmű volt, még indulása előtt való este gondosan felhúzta, és most az óra reggeli fél hatot ütött. Enélkül Danglars igazán nem tudná, hány óra, hiszen a cellába nem hatolt be semmiféle napvilág.

Követeljen valami felvilágosítást a banditáktól? Vagy várjon türelemmel, míg ők szólalnak meg? Ez a második lehetőség okosabbnak látszott: Danglars várakozott.

Egészen délig várt.

Ajtaja előtt az egész idő alatt egy őr járkált. Reggel nyolc órakor leváltották az őrt.

Danglars-nak ekkor kedve kerekedett megnézni, ki őrködik fölötte.

Észrevette, hogy nem is napvilág, hanem némi kis lámpafény szűrődik be a rosszul ácsolt ajtó deszkahasadékai között. Az egyik ilyen nyíláson akkor kukkantott ki éppen, mikor a bandita néhány korty pálinkát ivott. A bőrtömlőnek, amelyben az ital állott, olyan szaga volt, hogy Danglars émelygett tőle.

– Piha! – mondta, és hátrahúzódott a cella mélyére.

Az itókás rablót pontban délben váltották le egy másikkal. Danglars ismét kíváncsi volt az új őrére. Újra a réshez lépett.

Ez már hatalmas, tagbaszakadt ember volt, nagy szemű, húsos ajkú, lapos orrú Góliát. Vörhenyes haja több tekercsben hullt le a vállára, mint megannyi kígyó.

– Ejha! – mondta Danglars. – Ez nem annyira embernek, mint inkább emberevőnek látszik. Én mindenesetre már öreg és elég rágós vagyok, nem lehetek valami ínyes falat.

Mint látjuk, Danglars-nak még tréfálkozni is volt kedve.

Ebben a pillanatban őre, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy bizony ő nem emberevő, leült szemben a cellával, átalvetőjéből fekete kenyeret, hagymát és sajtot vett elő, és azonnal falatozásnak látott.

– Az ördög vigyen el engem – mondta Danglars, amint az ajtó hasadékán át szemügyre vette a rabló ebédjét. – Az ördög vigyen el engem, ha értem, hogy lehet ilyen ronda ételt enni!

Ezzel letelepedett a kecskebőrre, amely az első őr pálinkájának szagára emlékeztette.

Danglars azonban gondolhatott, amit akart, azért a természet titkai kifürkészhetetlenek, és még a legalábbvaló étel is ingerli az üres gyomrot.

Danglars pedig hirtelen úgy érezte, hogy ebben a pillanatban az ő gyomra sincs éppen tele, s ezért már nem látta olyan csúnyának az őrt, a kenyeret nem tartotta olyan feketének, és a sajt is frissebbnek tetszett.

Végre is az a nyers hagyma, amely a vademberek szörnyű tápláléka szokott lenni, emlékeztette bizonyos mártásokra és marhahússzeletekre, amelyeket szakácsa kitűnően készített, mikor Danglars azt mondta neki: „Deniseau úr, készítsen mára nekem olyan jó kis zsiványpecsenyét.”

Felállt és kopogtatott az ajtón.

A rabló felkapta a fejét.

Danglars látta, hogy meghallották, és megismételte a kopogtatást.

– Che cosa? – kérdezte a bandita.

– Nézze csak! Nézze csak, barátom – kezdte Danglars, és ujjával tovább dobolt az ajtón –, azt hiszem, ideje volna, hogy az én ebédemre is gondoljanak!

De akár mert nem értette, akár mert nem kapott utasítást Danglars élelmezésére nézve, az óriás tovább folytatta ebédjét.

Danglars úgy érezte, hogy büszkesége csorbát szenvedett, és mivel nem akart vitába keveredni ezzel az ostoba emberrel, visszafeküdt kecskebőrére, és többet meg se mukkant.

Négy óra telt el. Az óriást másik rabló váltotta fel. Danglars-nak már erősen korgott a gyomra, mire csendesen felállt, ismét kikémlelt az ajtó hasadékán, és felismerte vezetője értelmes arcát.

Valóban Peppino volt, aki azon igyekezett, hogy az őrségét a lehető legkényelmesebbé tegye, szemben ült az ajtóval, és két lába közé helyezte el agyaglábosát, amelyben illatos, meleg csicseri-borsó volt szalonnával.

A borsós lábos mellé Peppino még letett egy csinos kosárkát, telve velletri szőlővel, meg egy üveg orvietói bort.

Peppino határozottan ínyenc lehetett.

Danglars szájában összefutott a nyál e gasztronómiai előkészületek láttára.

– Nézzük csak meg – tűnődött a fogoly –, hátha ebben több lesz az emberség, mint a másikban.

Szelíden megkopogtatta az ajtót.

– Megyek már – mondta a rabló, aki gyakran járt Pastrini mesternél, és olyan alaposan megtanult franciául, hogy még a szólásokat is ismerte.

És valóban ajtót nyitott.

Danglars felismerte benne azt az embert, aki olyan dühösen kiáltott rá: „Húzza be a fejét!” De ez most nem a szemrehányások órája volt. Ellenkezőleg: Danglars a lehető legnyájasabb arcot vágta, és kedves mosollyal mondta:

– Bocsánat, uram, nekem nem szándékoznak szintén ebédet adni?

– Hogy tetszik ezt érteni? – kiáltott fel Peppino. – Csak nem éhes eccellenza véletlenül?

– Véletlenül, ez kedves – mormogta Danglars. – Éppen huszonnégy órája nem ettem... De igen – tette hozzá fennhangon – éhes vagyok, mégpedig nagyon.

– És eccellenza enni óhajt?

– De azonnal, ha lehetséges.

– Ennél semmi sem könnyebb – jelentette ki Peppino. – Itt mindent meg lehet szerezni, amit csak akar az ember. Természetesen mindent meg kell fizetni, mint minden becsületes keresztény helyen.

– Az magától értetődik! – kiáltotta Danglars. – Noha, aki letartóztatja és bebörtönzi az embert, az legalábbis élelmezéséről is gondoskodhatna.

– Ez nem szokás, eccellenza – jegyezte meg Peppino.

– Bizony, ez elég helytelen – folytatta Danglars, aki meg akarta szeretetreméltóságával nyerni őrét –, de hát én ezzel is beérem. Tálaljanak minél előbb.

– Máris hozzák, eccellenza. Mit parancsol?

És Peppino lerakta lábosát a földre, mégpedig olyan módon, hogy az étel illata egyenesen Danglars orrába csapódott.

– Tessék hát rendelni – mondta.

– Mi az, hát konyhát tartanak itt? – kérdezte a bankár.

– Még hogy tartunk-e konyhát? De milyen kitűnő konyhát!

– Szakácsokat is?

– Kiváló szakácsokat!

– Jól van, hozzanak hát csirkét, halat vagy vadat, bánom is én, mit, csak ehessek már!

– Ahogy eccellenza parancsolja: tehát csirkét rendelünk, ugye?

– Igen, csirkét.

Peppino hátrafordult, és tele tüdővel kiáltotta:

– Csirkét az eccellenzának!

Peppino hangja még ott rezgett a boltozat alatt, és máris megjelent egy fiatalember. Csinos, karcsú és derékig mezítelen, mint az antik halhordozók voltak. Ezüsttálat hozott a fején, s a tálon csirke illatozott.

– Mintha csak a Café de Paris-ban volnék – mormogta Danglars.

– Parancsoljon, eccellenza – mondta Peppino, és átvette a csirkés tálat a fiatal rabló kezéből, letette egy szúrágta asztalra, amely egy zsámollyal meg a kecskebőrös ággyal együtt az egész bútorzatát tette a kis szobának.

Danglars kést és villát kért.

– Tessék, eccellenza! – válaszolta Peppino, s egy tompa hegyű kést meg egy puszpángfa villát nyújtott át neki.

Danglars egyik kezébe vette a kést, másikba a villát, és nekifogott, hogy feldarabolja a csirkét.

– Bocsánat, eccellenza – mondta Peppino, és egyik kezét a bankár vállára tette. – Itt az a szokás, hogy étkezés előtt fizetnek, mert előfordulhatna, hogy távozáskor esetleg kifogásai lehetnének...

– Ej – jegyezte meg Danglars –, már ez aztán nem olyan, mint Párizsban szokásos, nem szólva arról, hogy minden valószínűség szerint jól megnyúznak. De ne legyünk kicsinyesek. Mindig azt hallottam, hogy Olaszországban olcsó az élet. Egy csirke Rómában tizenkét sou-ba kerülhet.

– Tessék – mondta, és egy aranyat dobott oda Peppinónak.

Peppino felvette az aranyat, Danglars pedig villájával beleszúrt a csirkébe.

– Egy pillanatig tessék még várni, eccellenza – mondta Peppino, és ismét felegyenesedett. – Egy pillanat, eccellenza még valamivel tartozik nekem.

– Hát nem megmondtam, hogy megnyúznak! – mormogta Danglars.

De elhatározta, hogy nem ellenkezik, és engedi, hogy tovább zsarolják.

– Nohát mondja csak, mennyi jár még ezért a vékonypénzű kis csirkéért? – kérdezte.

– Eccellenza adott előlegül egy aranyat.

– Egy aranyat előlegül egy csirkére?

– Természetesen, előlegül.

– Jól van... hát aztán?

– Most már csak négyezer-kilencszázkilencvenkilenc arany jár nekem.

Danglars óriási szemet meresztett erre a hallatlanul tréfás kijelentésre.

– Nagyszerű tréfa! – mormogta. – Igazán remek!

Ezzel hozzá akart fogni, hogy feldarabolja a csirkét, Peppino azonban baljával megfogta a bankár jobb kezét, és másik kezét kinyújtotta.

– Gyerünk – mondta.

– No, mi az? Nem is nevet? – kérdezte Danglars.

– Mi nem szoktunk nevetni, eccellenza – felelte Peppino olyan komolyan, akár egy kvéker.

– Mi az, csak nem került százezer frankba ez a csirke?

– Eccellenza el sem képzeli, milyen nehéz itt, az átkozott barlangokban felnevelni a csirkét!

– De már ez mégiscsak tréfás ötlet! – jelentette ki Danglars. – Nagyon mulatságos, igazán. De hagyjon most enni, mert éhes vagyok. Itt van magának még egy arany, barátom.

– Akkor már csak négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany van hátra – jegyezte meg Peppino ugyanolyan hidegvérrel. – Majd csak végére érünk a fizetségnek szép lassacskán.

– Ohó! – mondta Danglars, felháborodva ezen az állhatatos gúnyolódáson. – Arról szó se lehet! Menjen a pokolba, hiszen sejtelme sincs róla, kivel van dolga!

Peppino intett, a fiú kinyújtotta mindkét kezét, és gyorsan visszavette a csirkét. Danglars végighevert a kecskebőrös ágyán, Peppino ismét bezárta az ajtót, és tovább ette a szalonnás borsóját.

Danglars nem láthatta, mit csinál Peppino, de ahogy a bandita csámcsogott, a fogoly előtt kétségtelenné vált, hogy milyen műveletet végez.

Világos volt, hogy eszik, méghozzá jó hangosan, és nem is nagyon jól nevelt ember módjára.

– Fajankó! – jegyezte meg Danglars.

Peppino úgy tett, mintha nem hallotta volna, még csak oda sem fordult, és bölcs lassúsággal folytatta az evést.

Danglars úgy érezte, hogy a gyomra olyan üres, mint a danaidák hordója. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is jóllakhasson még. Hanem azért békén maradt még egy teljes fél óra hosszat. De meg kell mondanunk, hogy ez a fél óra úgy tűnt fel neki, mintha egy évszázad telt volna el.

Akkor felállt, és újra az ajtóhoz ment.

– Nézze csak, uram – szólt ki –, ne kínozzon tovább, és mondja meg, mit akarnak tőlem.

– De eccellenza, ön mondja meg inkább, hogy mit kíván tőlünk... Parancsoljon, és mi engedelmeskedünk.

– Akkor hát először is nyissa ki az ajtót.

Peppino ajtót nyitott.

– Hogy mit akarok?! – felelte Danglars. – A kutyafáját, hát enni akarok!

– Éhes, eccellenza?

– De hiszen ezt jól tudja!

– Mit parancsol enni, eccellenza?

– Egy darabka száraz kenyeret, ha már egyszer a csirke olyan méregdrága ebben az átkozott pincében.

– Kenyeret! Helyes – mondta Peppino. – Hé, kenyeret ide! – kiáltott ki.

A fiú behozott egy kis cipót.

– Tessék! – mondta Peppino.

– Mibe kerül? – kérdezte Danglars.

– Négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany. Két aranyat már le tetszett előre fizetni.

– Micsoda? Egy darab kenyér százezer frankba kerül?

– Százezer frankba – mondta Peppino.

– De hiszen egy csirkéért is százezer frankot követelt!

– Mi nem étlap szerint, hanem szabott áron szolgálunk fel. Akár keveset, akár sokat eszik valaki, tíz adagot kér vagy csak egyet, az ár mindig ugyanaz.

– Hát még mindig folytatja a tréfálkozást? Kedves barátom, mondhatom, hogy ez így lehetetlen és ostoba dolog! Mondja meg egyenesen, hogy el akarnak veszíteni éhen, ez sokkal helyesebb lesz.

– Szó sincs róla, eccellenza, ön maga akar öngyilkosságot elkövetni. Tessék fizetni és enni.

– Miből fizessek, te hatökör? – kérdezte Danglars kétségbeesetten. – Csak nem gondolod, hogy százezer frank van a zsebemben?

– Az ön zsebében ötmillió-ötvenezer frank van, eccellenza – mondta Peppino. – Ez ötven csirke százezer frankjával, és még egy fél csirke ötvenezerért.

Danglars megremegett. Szeméről lehullt a hályog: ha valóban tréfáltak is vele, de most már mindent megértett.

Meg kell vallani, hogy most már nem is találta olyan sületlenségnek, mint az imént.

– És mondja csak – folytatta –, ha kifizetem a százezer frankot, beéri-e majd vele, és akkor jóllakhatom kedvemre?

– Természetesen – mondta Peppino.

– De hogyan fizessem ki? – kérdezte Danglars, s már szabadabban lélegzett.

– Ennél igazán mi sem könnyebb. Önnek nyílt hitele van Thomson és French uraknál Rómában, a via dei Bianchin. Tessék nekem ideadni egy négyezer-kilenszázkilenevennyolc aranyról szóló utalványt ezekhez az urakhoz, és a mi bankárunk majd beváltja.

Danglars legalább úgy akarta csinálni a dolgot, mintha a saját jószántából tenné. Fogta a tollat meg a papirost, amelyet Peppino hozott be neki, megírta az utalványt, és alá is írta.

– Tessék – mondta –, itt a bemutatóra szóló utalvány.

– És tessék, itt a csirke is.

Danglars nagyot sóhajtott, és feldarabolta a csirkét: meglehetősen soványnak találta ekkora összegért.

19

A megbocsátás

Danglars másnap ismét megéhezett. A barlang levegője, úgy látszik, jót tett az étvágyának. A fogoly úgy gondolta, hogy aznapra semmi költsége sem lesz: mint afféle takarékos ember, a csirke felét egy darab kenyérrel elrejtette a cella egy sarkában.

De alig költötte el ennivalóját, nagyon megszomjazott: erre nem gondolt.

Küzdött a szomjúság ellen, míg csak a nyelve oda nem tapadt az ínyéhez.

Mikor már nem tudott ellenállni az égető szomjúságnak, kikiáltott.

Az őr ajtót nyitott. Megint új arc állt előtte.

Úgy vélekedett, hogy jobb volna a régi ismerőssel alkudozni, s Peppinót hívatta.

– Itt vagyok, eccellenza – mondta a rabló, és készségesen ott termett, amit Danglars jó jelnek tekintett. – Mit parancsol?

– Inni szeretnék – jelentette ki a fogoly.

– Eccellenza – mondta Peppino – meg kell mondanom, hogy Róma környékén igen nagy ára van a bornak.

– Akkor hát adjon vizet – mondta Danglars abban a reményben, hogy így el tudja hárítani ezt az újabb támadást.

– Eccellenza, a víz még sokkal ritkább itt, mint a bor. Igen nagy volt a szárazság.

– Nahát, csak nem kezdjük elölről az egész mókát?! – mondta Danglars.

Mosolygott, mintha tréfálkozna, de a szerencsétlen ember érezte, hogy a halántéka megizzad.

– Nézze, barátom – mondta Danglars, amint látta, hogy Peppino érzéketlen marad –, egy pohár bort kérek. Csak nem tagadja meg tőlem?

– Már megmondtam, eccellenza – válaszolta Peppino komolyan –, hogy nem adunk semmit kicsinyben.

– Rendben van! Akkor adjon egy üveggel.

– Milyen fajtát?

– A legolcsóbbat.

– Valamennyinek egy az ára.

– Éspedig?

– Huszonötezer frank üvegje.

– Mondja meg – kiáltott fel Danglars olyan keserűséggel, amelyet Harpagon tudott volna csak kottára tenni az emberi hang színeiben –, mondja meg egyenesen, hogy ki akarnak fosztani, akkor legalább gyorsabban végzünk, mintha így apránként tépnek széjjel.

– Lehetséges – jegyezte meg Peppino –, hogy a főnöknek ez a terve.

– De hát ki a főnök?

– Az, akihez tegnapelőtt vezettük.

– És most hol van?

– Itt.

– Szeretném látni.

– Az nagyon egyszerű.

Egy perc múlva Luigi Vampa már Danglars előtt állt.

– Ön hívatott? – kérdezte a fogolytól.

– Ön azoknak a főnöke, akik idehoztak engem, uram?

– Én vagyok, eccellenza.

– Mit kíván tőlem váltságdíjul? Beszéljen.

– Egész egyszerűen azt az ötmilliót, amelyet magánál hord.

Danglars úgy érezte, hogy ijesztő görcs állt a szívébe.

– Semmi egyebem nincs a világon, uram, ennyim maradt meg egy mérhetetlen vagyonból; ha ezt elveszik tőlem, vegyék el az életemet is.

– Megtiltották, hogy a vérét ontsuk, eccellenza.

– Ki tiltotta meg?

– Az, akinek engedelmeskedni tartozunk.

– Tehát önök engedelmeskednek valakinek?

– Hogyne, egy főnöknek.

– Azt hittem, hogy ön az egyetlen főnök.

– Én ezeknek az embereknek vagyok a főnöke, de nekem másvalaki a főnököm.

– És az a főnök is engedelmeskedik valakinek?

– Igen.

– Kinek?

– Istennek.

Danglars elgondolkodott.

– Nem értem önt – jelentette ki.

– Az lehetséges.

– És az a főnök hagyta meg, hogy így bánjanak velem?

– Az.

– Mi a célja vele?

– Azt nem tudom.

– De az erszényem így kiürül.

– Az valószínű.

– Nézze – mondta Danglars –, akar egymilliót?

– Nem én.

– Kétmilliót?

– Nem.

– Hárommilliót?... Négyet?... Nem hallja? Négyet adok oda, ha ezzel a feltétellel szabadon engednek.

– Miért kínál négymilliót azért, ami ötmilliót ér? – kérdezte Vampa. – Hiszen ez uzsora, bankár uram, vagy én nem értek hozzá.

– Vegyenek el mindent! Vegyenek el mindent, ha mondom! – kiáltott Danglars. – És öljenek meg!

– Ugyan, kérem, csillapodjék le, eccellenza, csak felizgatja magát, és olyan étvágya lesz utána, hogy naponként felfal egymilliót. Legyen kissé takarékosabb, a kutyafáját!

– De ha már nem lesz miből fizessek! – kiáltott Danglars kétségbeesve.

– Akkor bizony éhezni fog.

– Éhezni fogok? – kérdezte Danglars elsápadva.

– Nagyon valószínű – válaszolta Vampa egykedvűen.

– De hiszen azt mondta, hogy nem akarnak megölni?

– Nem is.

– És mégis azt akarják, hogy éhen haljak?

– A kettő nem ugyanaz.

– Ej, nyomorultak! – kiáltott Danglars. – Keresztülhúzom aljas számításaitokat. Ha meg kell halnom, haljak meg azonnal. Kínozhattok, bántalmazhattok, meg is ölhettek, de nem kapjátok meg az aláírásomat.

– Ahogy tetszik, eccellenza – jegyezte meg Vampa.

Ezzel távozott a cellából.

Danglars pedig üvöltve vetette magát a kecskebőrös ágyra.

Kik ezek az emberek? Ki lehet az a láthatatlan főnök? Miféle tervük lehet vele? És ha mindenki kiválthatja magát, miért ő az egyetlen, aki ezt nem teheti meg?

Igen, igen, a halál, a gyors és erőszakos halál kitűnő mód volna rá, hogy megcsalja ádáz ellenségeit, akik érthetetlen bosszúvággyal üldözik.

Igen ám, de meghalni...

Hosszú pályafutása alatt Danglars most először gondolt a halálra vágyódással és félelemmel. De elérkezett az a pillanat, amikor erre a könyörtelen kísértetre kell gondolnia, aki benne él minden élőlényben, s aki szíve minden dobbanására azt mondja neki: „Meg fogsz halni!”

Danglars olyan volt, mint azok a fenevadak, amelyekbe az üldözés új erőt önt, mivel kétségbeejti őket, s néha éppen ezen a kétségbeesésen keresztül menekülnek meg.

Danglars szökésre gondolt.

Csakhogy a fal maga a szikla volt, a cellából kivezető egyetlen kijáratnál egy ember olvasott, és mögötte fegyveres alakok jöttek-mentek.

Az az elhatározása, hogy megtagadja aláírását, két napig tartott. Azután ennivalót kért, és felajánlott érte egymilliót.

Remek vacsorát szolgáltak fel neki, és elvették a millióját.

Ettől kezdve a szerencsétlen fogoly élete örökös kicsapongásból állt. Annyit szenvedett, hogy több szenvedésnek már nem akarta kitenni magát, és minden követelést elfogadott. Tizenkét nap múlva, egy délután, mikor úgy ebédelt meg, mint valaha boldog napjaiban szokott, számadást készített, és rájött, hogy annyi bemutatóra szóló utalványt adott már ki, hogy mindössze ötvenezer frankja maradt.

Akkor hirtelen különös változáson ment keresztül: ő, aki kidobott ötmilliót, most meg akarta menteni a megmaradt ötvenezer frankot. Semhogy feláldozta volna ötvenezer frankját, inkább elhatározta, hogy nélkülözni fog, olyan reménységeket táplált, amely már az őrülettel volt határos. Ő, aki olyan régen megfeledkezett Istenről, most reá gondolt, és azzal vigasztalódott, hogy Isten olykor csodát szokott tenni, hogy a föld alatti üreg beomolhat, hogy a pápai carabinierik felfedezhetik ezt az elátkozott rejtekhelyet és segítségére jöhetnek, hogy akkor neki még mindig megmaradna ötvenezer frankja, hogy ötvenezer frank elég nagy összeg ahhoz, hogy az embert megmentse az éhenhalástól. Arra kérte Istent, tartsa meg neki ezt az ötvenezer frankot, és imádság közben sírva fakadt.

Így telt el három nap, s ezalatt Isten neve szüntelenül ott volt, ha nem is a szívében, de legalább az ajkán. Időközönként voltak pillanatok, amikor magánkívül volt, amikor azt hitte, hogy egy ablakon keresztül egy szegényes szobában szegény öregembert lát haldokolni valami rossz ágyon. Az az aggastyán is éhen halt.

A negyedik napon már nem is volt emberi lény, hanem csak egy élő holttest. Felszedte a földről a legapróbb morzsákat is, amelyeket régebbi étkezéseikor elhullatott, és hozzáfogott, hogy felfalja a gyékényt, amely a földet borította.

Akkor könyörögni kezdett Peppinónak, mint ahogy az őrangyalunkhoz könyörgünk, hogy adjon neki valami ennivalót. Egy falat kenyérért felajánlott neki ezer frankot.

Peppino nem válaszolt.

Az ötödik napon a cella ajtajához vonszolta magát.

– De hát maga nem keresztény? – kérdezte, és térdre rogyott. – Meg akarja ölni felebarátját, aki Isten előtt a testvére?

„Ó, régi barátaim, régi barátaim!” – mormogta magában.

És arccal a földre bukott.

Majd ismét felkelt, és kétségbeesetten szólalt meg:

– A főnököt! – kiáltotta. – A főnököt!

– Itt vagyok! – válaszolta Vampa, és hirtelen ott termett előtte. – Mit kíván még?

– Itt az utolsó aranyam – dadogta Danglars, átnyújtva tárcáját –, és hagyjon élnem itt, ebben a barlangban. Már nem kívánkozom a szabadság után, nem akarok mást, csak élni!

– Akkor hát nagyon szenved? – kérdezte Vampa.

– Szenvedek, kegyetlenül szenvedek!

– Márpedig vannak olyan emberek is, akik önnél is többet szenvedtek.

– Nem hinném.

– Márpedig úgy van. Hát akik éhen haltak.

Danglars arra az öregemberre gondolt, akit önkívületben látott maga előtt, amint az szegényes szobájában fájdalmasan nyögött az ágyán.

Homlokát a kőpadlóhoz ütögette és felnyögött.

– Igen, igaza van, vannak, akik még nálam is többet szenvedtek, de azok legalább mártírok voltak.

– Megbánta legalább a bűneit? – kérdezte egy komor és ünnepélyes hang, aminek hallatára égnek meredt Danglars minden hajaszála.

Meggyengült szeme igyekezett tisztán megkülönböztetni a tárgyakat, és a rabló mögött megpillantott egy köpenybe burkolt férfit, aki beléveszett egy kőoszlop árnyékába.

– Miféle bűnt kellene megbánnom? – hebegte Danglars.

– Azt a gonoszságot, amelyet elkövetett – jelentette ki ugyanaz a hang.

– Hogyne, hogyne, megbántam! Megbántam! – kiáltott Danglars.

És lesoványodott öklével verte a mellét.

– Akkor megbocsátok önnek – mondta a férfi. Ledobta a köpenyét, és előrelépett a világosságba.

– Monte Cristo grófja! – mondta Danglars, s az irtózattól még sápadtabb lett, mint amilyen az éhségtől és nyomortól volt egy perccel azelőtt.

– Ön téved, nem vagyok Monte Cristo grófja.

– Kicsoda hát ön?

– Az vagyok, akit ön eladott, kiszolgáltatott, meggyalázott. Az vagyok, akinek a jegyesét eladta. Az vagyok, akin ön keresztülgázolt, hogy magasra törhessen. Az vagyok, akinek az édesapja ön miatt halt éhen, aki önt is éhenhalásra ítélte, aki azonban megbocsát önnek, mert ő maga is bocsánatra szorul. Edmond Dantes vagyok!

Danglars felsikoltott és lerogyott.

– Keljen fel – mondta a gróf –, senki sem bántja önt. Két cinkosának nem volt ilyen szerencséje: az egyik megőrült, a másik meghalt! Tegye el a megmaradt ötvenezer frankját, ezt önnek adományozom. A kórházaktól ellopott ötmilliót már pótolta egy ismeretlen kéz. Most pedig tessék enni és inni. Ma este az én vendégem. Vampa, mikor ez az ember egészen jóllakott, akkor bocsássa szabadon.

Danglars ott maradt fekve a földön, míg csak a gróf el nem távozott. Mikor ismét felemelte a fejét, már csak egy elsuhanó árnyat látott, amely eltűnt a folyosón, s amely előtt a banditák mind meghajoltak.

Ahogy a gróf parancsolta, Vampa kiszolgálta Danglars-t. A legjobb bort, Olaszország legszebb gyümölcseit hozatta be neki, azután felültette saját kocsijára, az országútig vitte, ahol egy fához támasztva magára hagyta.

Danglars ott maradt hajnalig, azt sem tudta, hol van.

Reggelre kelve észrevette, hogy egy patak partján üldögél: szomjas volt, elvánszorgott a patakhoz.

Mikor lehajolt, hogy igyék, észrevette, hogy a haja teljesen megőszült.

20

Október ötödike

Este hat óra felé járhatott az idő. Az opálosan derengő égboltozatról gyönyörű őszi napfény szórta le aranysugarát a tenger kék hullámaira.

A nappali hőség fokozatosan csökkent, és már érezni lehetett a könnyű szellőt, amely olyan volt, mint a délvidék melegéből újjáébredő természet lehelete, édes fuvallat, amely felüdíti a Földközi-tenger partvidékét, s egyik partról a másikra hordozza a fák illatába vegyülő fanyar tengerszagot.

Ezen a véghetetlen tavon, amely Gibraltártól a Dardanellákig és Tunisztól Velencéig terjed, egy nemes formájú, könnyed jacht siklott végig az alkonyat leszálló szürkületében. Úgy úszott, mint a hattyú, mikor kitárja szárnyát a szélnek, és szinte a víz színén lebeg. Gyorsan és kecsesen haladt előre, s nyomában csillogó barázda úszott.

A hanyatlóban levő nap lassanként eltűnt a nyugati szemhatáron. De mintha csak a mitológia ragyogó álmait akarná valóra váltani, minden hullám tetején kigyúltak apró lángocskái. Mintegy ezzel jelezte, hogy a tűz istene lepihent Amphitrité keblén, aki hiába akarta elrejteni kedvesét égszínkék köpenye ráncai mögé.

A jacht sebesen haladt előre, noha úgy tűnt fel, a szélnek annyi ereje sincs, hogy összeborzolja egy fiatal lány hajfürtjeit.

A hajó orrán egy magas, napbarnított arcú, erősen figyelő férfi állott, és nézte, amint egyre közeledik egy kúp alakú szárazföld, amely úgy emelkedik ki a hullámokból, mint valami óriási katalán süveg.

– Ez volna Monte Cristo szigete? – kérdezte komor és mélységesen szomorú hangján az utas, akinek szolgálatában állhatott éppen a kis jacht.

– Igen, ez az, eccellenza – válaszolt a hajósgazda –, rögtön megérkezünk.

– Megérkezünk! – mormogta az utas kimondhatatlan szomorúsággal. Majd halkan hozzátette még: – Igen, ez lesz a kikötő.

Ismét elmerült gondolataiba, arcán olyan bánatos mosoly ült, amely szomorúbb volt minden zokogásnál.

Néhány perc múlva hirtelen fellobbanó, majd rögtön kialvó fény villant fel a szárazföldön, és puskadurranás hangja hatolt el a jachthoz.

– Eccellenza – mondta a gazda –, ez jeladás volt a szigetről. Akar eccellenza személyesen válaszolni rá?

– Miféle jeladás? – kérdezte az utas.

A gazda a sziget felé mutatott, amelynek belsejéből magányosan és fehéresen egyre szélesedő füstsáv szállt felfelé.

– Igen, igen! – mondta, mintha mély álomból ébredezne. – Adja csak ide.

A hajósgazda átadott neki egy töltött karabélyt. Az utas elvette, szép lassan felemelte, és a levegőbe lőtt.

Tíz perc múlva bevonták a vitorlákat, és horgonyt vetettek egy kis kikötőtől ötszáz lépésnyíre.

A csónak már a tengeren himbálózott négy evezőssel meg egy kormányossal. Az utas beszállt a csónakba, de nemhogy a csónak farába ült volna le, amelyet kék szőnyeggel terítettek le az ő számára, inkább keresztbe font karral állva maradt.

Az evezősök félig felemelt evezővel vártak, mint a madarak, mikor szárnyukat szárítgatják.

– Rajta! – mondta az utas.

A nyolc evező egyszerre csapott le a tengerbe, de egyetlen csepp vizet sem szórt szét. Azután a csónak szép simán nekiiramodott. Egy perc múlva egy kis öböl természetes beszögellésében voltak. A csónak alja már finom homokhoz horzsolódott.

– Eccellenza – mondta a kormányos –, lépjen fel két emberünk vállára, ők majd kiviszik a partra.

A fiatalember tökéletesen egykedvű mozdulattal felelt erre az ajánlatra. Felhágott a csónak peremére, és belecsúszott a vízbe, amely övéig ért neki.

– Ó, eccellenza, ezt nem tette helyesen, az úr össze fog szidni bennünket – mormogta a kormányos.

A fiatalember csak tovább haladt a part felé. Két matróz ment előtte, ezek a legjobb utat mutatták neki.

Mintegy harminc lépésnyire már partot értek. A fiatalember egy száraz helyen lerázta a vizet a lábáról, és körülnézett, hogy merre menjen, mert már egészen besötétedett.

Amint hátrafordult, egy kéz nehezedett a vállára, és egy hang hallatára megremegett.

– Jó napot, Maximilien – mondta a hang. – Pontos volt, köszönöm!

– Ön az, gróf? – kiáltott fel a fiatalember olyan mozdulattal, amely mintha örömet árult volna el, és mindkét kezével megszorította Monte Cristo kezét.

– Mint látja, pontos voltam, akárcsak ön. De ön csuromvíz, barátom: át kell vedlenie, mint ahogy Kalüpszó mondta Télemakhosznak. Jöjjön csak, van itt egy jó kis lakás az ön számára, ott majd elfelejt minden fáradtságot és hideget.

Monte Cristo észrevette, hogy Morrel hátrafordul, és ezért nyugodtan várt.

A fiatalember csakugyan meglepetéssel látta, hogy azok a matrózok, akik ide kísérték, egy szót sem szóltak, ki sem fizette őket, s mégis eltávoztak. Sőt, már az evezők csapódását is hallani lehetett, amint a csónak visszafelé ment a kis jachthoz.

– A matrózokat keresi? – kérdezte a gróf.

– Természetesen, hiszen semmit sem adtam nekik, mégis elmentek.

– Sose törődjék ezzel, Maximilien – nevetett Monte Cristo – megegyeztem a hajósokkal, hogy a szigetemre díjtalanul vállalják az áru- és személyfuvarozást. Előfizettem rá, mint ahogy a civilizált országokban mondják.

Morrel csodálkozva nézte a grófot.

– Gróf – mondta –, ön nem ugyanaz, aki Párizsban volt.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy itt nevetni láttam.

Monte Cristo homloka hirtelen elborult.

– Jól tette, hogy figyelmeztet önmagamra, Maximilien – mondta. – Boldog voltam, amiért viszontláttam önt, és megfeledkeztem róla, hogy minden boldogság mulandó.

– Nem, nem, gróf! – kiáltott Morrel, és újra megragadta barátja mindkét kezét. – Ellenkezőleg: ön nevessen, legyen boldog, és bizonyítsa be, hogy az élet csak a szenvedőknek rossz. Ön könyörületes, ön jószívű, nagylelkű, barátom, és csak azért mutatja magát jókedvűnek, hogy belém is bátorságot öntsön.

– Nagyon téved, Morrel – jelentette ki Monte Cristo –, én valóban boldog voltam.

– Akkor hát megfeledkezett rólam. Annál jobb.

– Hogy érti ezt?

– Ön tudja, barátom, mit mondott a cirkuszba lépő gladiátor a felséges császárnak, s ugyanazt mondom most én is önnek: „Üdvözöl az, aki a halálba indul.”

– Hát nem vigasztalódott meg? – kérdezte Monte Cristo különös pillantással.

– Csak nem gondolta komolyan, hogy megvigasztalódhatom? – felelte Morrel keserűen.

– Figyeljen rám – mondta a gróf –, igyekezzék megérteni, amit mondok, Maximilien, jó? Ön nem tekint engem közönséges embernek, sem holmi nagyszájú teremtésnek, aki üres fecsegést hallat. Mikor azt kérdem, megvigasztalódott-e, olyan ember intézi önhöz ezt a kérdést, aki előtt az emberi szívnek már nincsen titka. Morrel, szálljunk le együtt az ön szíve legmélyére, és vizsgáljuk csak meg. Ott van-e még benne a szenvedésnek az a dühös türelmetlensége, amelytől az emberi test úgy felszökik, mint az oroszlán, mikor holmi szúnyog csípi meg? Benne lappang-e még az a pusztító szomjúság, amely csak a sírban nyer enyhülést? Érzi-e még mindig azt a kimondhatatlan bánatot, amely az élőt kikergeti az életből, és halálba üldözi? Vagy ez már csak a kimerült bátorság gyengesége, az a csüggedés, amely elfojtja a remény minden világítani akaró sugarát? Az emlékezet elvesztése ez, amely a könnyek tehetetlenségére vezet? Kedves barátom, ha így van, ha nem tud sírni, ha úgy észi, hogy megdermedt szíve immár meghalt, ha már nincs hite másban, csak Istenben, nem lát egyebet, csak az égboltot, barátom, akkor tegyük félre a szavakat, amelyek nem fogadják be a lelkünkből áradó értelmet. Maximilien, ön bizony megvigasztalódott, ne panaszkodjék többé.

– Gróf – felelte Morrel szelíd és mégis szilárd hangon –, hallgasson rám, úgy figyeljen rám, mint olyan emberre, aki a föld felé mutat ujjával, de az égre tekint: azért jöttem, hogy barátom karjában leheljem ki lelkemet. Bizonyos, hogy vannak, akiket szeretek: szeretem a húgomat, Julie-t, szeretem a férjét, Emmanuelt is, de szükségem van rá, hogy erős kar táruljon ki felém, és rám mosolyogjon valaki életem végső pillanatában. A húgom könnyekbe törne ki, és elveszítené eszméletét, szenvedését látnám, pedig már eleget szenvedtem, Emmanuel kiragadná kezemből a fegyvert, és fellármázná az egész házat. De ön, gróf, akit ígérete köt, ön, aki több, mint ember, ön, akit istennek neveznék, ha nem volna halandó, ön szelíden és gyöngéden vezet majd el a halál kapujáig, ugyebár?

– Barátom – mondta a gróf –, még mindig van egy kétség bennem: olyan kevés ereje volna, hogy csupa büszkeségből fitogtatja a fájdalmát?

– Nem, látja, egészen nyugodt vagyok én – felelte Morrel, és kezét nyújtotta a grófnak –, érverésem se nem erősebb, se nem gyengébb, mint egyébkor. Nem, úgy érzem, utam végére értem, nem megyek tovább. Ön azt mondta, várjak és reméljek. Tudja-e, mit tett velem, szerencsétlen bölcs ember? Vártam egy hónapon át, vagyis végigszenvedtem egy hónapot! Reméltem! (Az ember szegény és nyomorult teremtés!) Mit reméltem? Azt nem tudom, valami ismeretlen, lehetetlen, esztelen dologra vártam! Valami csodára... Mire? Csak Isten tudná megmondani, ő, aki értelmünkbe oltotta azt az őrületet, amelyet mi reménységnek nevezünk. Igen, vártam. Igen, reménykedtem, gróf, és egy negyedórája, mióta beszélgetünk, ön tudtán kívül százszor is összetörte, megkínozta a szívemet, mert minden egyes szava azt bizonyította, hogy számomra nincs többé reménység. Ó, gróf! Milyen édesen és lágyan pihenek majd a halál nyugalmában!

Ezeket az utolsó szavakat olyan határozottsággal ejtette ki Morrel, hogy a gróf beleborzongott.

– Barátom – folytatta Morrel, mikor látta, hogy a gróf nem felel –, ön október ötödikét jelölte ki végső határidő gyanánt... Barátom, ma van október ötödike...

Morrel kivette az óráját.

– Kilenc óra, még három órát élhetek.

– Rendben van – válaszolta Monte Cristo. – Jöjjön velem.

Morrel gépiesen követte a grófot, és már bent jártak a barlangban, de Maximilien még mindig nem vette észre, hol van.

Egyszerre csak szőnyeget érzett a lába alatt. Ajtó nyílt meg előtte, illatos levegő szállt felé, és szemét erős világosság ütötte meg.

Morrel megállt, habozott, hogy tovább menjen-e. Sehogy sem tetszett neki ez a nagy fényesség és pompa, amely kitárult előtte.

Monte Cristo szelíden magával vonta.

– Nem volna ínyére – kérdezte –, hogy úgy töltsük el ezt a három órát, mint hajdan a rómaiak, akiket Néró, császáruk és örökösük halálra ítélt, s akik fejükön virágkoszorúval, heliotrop és rózsa illatával szívták magukba a halált?

Morrel mosolygott.

– Ahogy akarja – felelte. – A halál mindig halál marad, vagyis feledés, vagyis nyugalom, az életnek, tehát a szenvedésnek is teljes megszűnése.

Leült. Monte Cristo vele szemben foglalt helyet.

Abban a csodálatos ebédlőben voltak, amelyet már leírtunk, s ahol márványszobrok állottak, fejükön gyümölccsel és virággal megrakott kosarat tartva.

Morrel álmodozva nézett körül, és minden valószínűség szerint semmit sem látott.

– Beszéljünk úgy, ahogy férfiakhoz illik – mondta, és mereven a grófra szegezte pillantását.

– Beszéljen – válaszolta Monte Cristo.

– Gróf – folytatta Morrel –, ön mindent tud, amit ember csak tudhat, és nekem úgy tűnik fel, mintha egy magasabbrendű világból szállt volna le hozzánk.

– Ebben van valami igazság, Morrel – jegyezte meg a gróf szomorú mosollyal, amely olyan nagyszerűen illett neki. – Arról a bolygóról szálltam le, amelyet fájdalomnak neveznek.

– Mindent elhiszek önnek, amit mond, gróf, anélkül hogy szava értelmének mélyére akarnék hatolni. És bizonyság rá az is, hogy életben maradtam, mikor ön azt mondta, hogy éljek, s hogy csaknem reménykedtem, mikor azt mondta, hogy reménykedjek. Ezért merem megkérdezni öntől azt is, mintha már egyszer meghalt volna: fáj-e a halál, gróf?

Monte Cristo a gyöngédségnek egy meghatározhatatlan kifejezésével tekintett Morrelre.

– Igen – mondta. – Bizonyos, hogy nagyon fáj, amikor erőszakosan eltöri azt a halandó burkot, amely olyan állhatatosan ragaszkodik az élethez. Ha tőrdöféssel hasítja fel testét, ha egy ostoba golyóval, amely mindig kész célt téveszteni, behatol az agyába, amelynek legkisebb rázkódása is kimondhatatlan fájdalmat okoz, bizony akkor szenvedni kell, és gyűlölettel hagyja itt az életet, amelyet kétségbeesett haláltusájában is sokkal jobbnak talál, mint a drága áron megfizetett nyugodalmat.

– Igen, értem – mondta Morrel –, a halálnak, csakúgy, mint az életnek, megvannak a maga titkos fájdalmai és örömei: csak meg kell ismerni őket.

– Eltalálta, Maximilien, kimondta a döntő szót. A halál, aszerint, hogy jól vagy rosszul találjuk el az útját, lehet szelíd és gyöngéd, mint a dajka, de lehet ellenség is, aki erőszakkal tépi ki a lelket testünkből. Majd egyszer, ha már ismét eltelik mintegy ezer esztendő, mikor már ismerni fogják a természet minden pusztító erejét, hogy az emberiség jólétének szolgálatába állítsák, mikor majd az ember tudni fogja, mint ahogy ön az előbb mondta, a halál titkait, akkor a halál maga is olyan édes és gyönyörűséges lesz, mint az álom, ha kedvesünk karjában szenderedünk el.

– És ha ön meg akarna halni, gróf, tudná a módját, hogy így váljon meg az élettől?

– Tudnám.

Morrel a kezét nyújtotta.

– Most már értem – mondta –, miért itt adott nekem találkozót, ezen az óceán közepén álló magányos szigeten, ebben a föld alatt levő palotában, ebben a sírboltban, amelyet még a fáraók is megirigyelhetnének: azért, mert szeret engem, ugye, gróf? Azért, mert eléggé szeret ahhoz, hogy olyan halállal ajándékozzon meg, amelyről az imént beszélt, egy haláltusa nélküli halállal, amely megengedi, hogy ajkamon Valentine nevével, és az ön kezét szorítva hunyjam le a szememet mindörökre?

– Úgy van, eltalálta ezt is, Morrel – mondta a gróf egyszerűen –, magam is így gondoltam.

– Köszönöm. Az a gondolat, hogy holnap már nem kell szenvednem, jólesik szegény szívemnek.

– Nem sajnál semmit? – kérdezte Monte Cristo.

– Nem – válaszolta Morrel.

– Még engem sem? – kérdezte a gróf mélységes megindulással.

Morrel megakadt. Tiszta szeme elhomályosult, majd hirtelen szokatlan fénnyel gyúlt ki. Nehéz könnycsepp tolult szemébe, és végiggördült az arcán, ezüstös barázdát hagyva maga után.

– Mi az? – mondta a gróf? – Fájdalmat okoz önnek itt hagyni a földet, és mégis meg akar halni?

– Ó, könyörgök! – kiáltott fel Morrel elfulladó hangon. – Egy szót se többet, gróf, ne hosszabbítsa meg szenvedésemet!

A gróf azt hitte, hogy Morrel ingadozik.

Ez a hit egy pillanat alatt felélesztette benne azt a szörnyű kétséget, amely If várában már egyszer elfogta.

„Az a célom, hogy ennek az embernek visszaadjam a boldogságát – gondolta magában. – Ezt az egészet úgy tekintem, mint valami mérlegre vetett súlyt, amely helyrebillenti a romlás serpenyőjét. Most ha csalódnám, ha ez az ember nem eléggé boldogtalan ahhoz, hogy megérdemelje a boldogságot! Istenem! Mi lenne így belőlem, aki csak akkor tudom elfelejteni a rosszat, amit okoztam, ha jót teszek helyette?”

– Hallgasson ide, Morrel – mondta –, látom, hogy fájdalma mérhetetlenül nagy. De ön hisz Istenben, és nem teheti kockára lelki üdvösségét.

Morrel szomorúan mosolygott.

– Gróf – felelte –, jól tudja, hogy nem lelkesedem a költészetért. De esküszöm, hogy a lelkem már nem az enyém.

– Nézze, Morrel – mondta Monte Cristo –, azt tudja, hogy nekem semmiféle rokonom nincs az egész világon. Megszoktam, hogy önt úgy tekintsem, mintha fiam volna. Hát azért, hogy a fiam életét megmentsem, feláldoznám örömmel a magamét, vagyonomat természetesen annál inkább.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom mondani, Morrel, hogy ön meg akar válni az élettől, mert nem ismeri mindazt az élvezetet, amelyet az élet nyújthat annak, akinek nagy vagyona van. Morrel, én csaknem százmillióval rendelkezem, én ezt a vagyont önnek adom. Ekkora vagyonnal mindent elérhet, amire csak vágyik. Ha ambíciói vannak, nyitva áll ön előtt minden pálya. Mozgassa meg a világot, változtassa meg a világ arcát, kövessen el esztelenségeket, még bűnöző is lehet, ha éppen úgy adódik, de éljen!

– Gróf, ígéretét adta nekem – válaszolta Morrel hidegen. – És – tette hozzá elővéve óráját – már fél tizenkettőre jár.

– Morrel! Hová gondol? A szemem előtt? Az én házamban?

– Engedjen hát távozni – mondta Maximilien ismét elkomorodva –, vagy azt kell hinnem, hogy nem önmagamért, hanem saját kedvteléséből szeret.

Felállt.

– Rendben van – jegyezte meg Monte Cristo akinek az arca felderült e szavaknál. – Ön így akarja, Morrel, és hajthatatlan. Hát úgy van, mélységesen boldogtalan, és azt mondta, hogy csak a csoda gyógyíthatná meg. Üljön hát le, Morrel, és várjon kissé.

Morrel engedelmeskedett: most Monte Cristo állt fel, és egy gondosan bezárt szekrényből, amelynek kulcsát állandóan nyakában viselte kis aranyláncon, elővett egy csodálatosan faragott és csiszolt kis ezüst ládikát, amelynek sarkait négy, ívben hajló alak díszítette. E kariatidákhoz hasonló nőalakok szenvedő szárnyalásukkal az égbe vágyó angyalokat jelképezték.

A ládikát letette az asztalra.

Kinyitotta, kivett belőle egy aranyszelencét, amelynek fedele titkos rugó nyomására nyílt ki.

A szelencében félig száradt, pépszerű anyag volt; a színét nem lehetett meghatározni a fényezett arany, a zafírok, rubinok és smaragdok ragyogása miatt, amelyek megtöltötték a szelencét.

Égszínkék, bíbor- és aranyszínben csillogott.

A gróf kivett belőle egy keveset egy kis ezüstkanállal, átnyújtotta Morrelnek, és hosszan nézett reá.

Akkor látszott, hogy annak az anyagnak zöldes színe van.

– Ez az, amit ön kért tőlem – mondta. – És én ezt ígértem oda.

– Még mint élő – mondta a fiatalember, és átvette Monte Cristótól a kiskanalat –, egész szívemből mondok érte köszönetet.

A gróf másik kanálkát vett elő, és még egyszer merített az aranyszelencéből.

– Mit csinál, barátom? – kérdezte Morrel, és megragadta a gróf kezét.

– Remélem, Morrel – felelte Monte Cristo mosolyogva – hogy Isten megbocsát nekem, amiért éppen úgy meguntam az életemet, mint ön, és mivel most adódik rá alkalom...

– Megálljon! – kiáltotta a fiatalember. – Hiszen ön szeret és önt szeretik, s hisz a reménység erejében, ó, ne tegye meg azt, amit én akarok tenni. Bűnt követne el vele. Isten önnel, nemes és nagylelkű barátom, mindent elmondok Valentine-nek, mit ön érettem tett.

Morrel lassan, de minden habozás nélkül lenyelte, vagy inkább élvezettel ette meg a titokzatos szert, amelyet Monte Cristo adott át neki, csupán bal keze rándult meg kissé, amelyet a grófnak nyújtott.

Mindketten hallgattak. Ali nesztelenül közeledett, és figyelmesen letette eléjük a dohányt meg a nargilékat, felszolgálta a kávét és eltűnt.

A márványszobrok kezében levő lámpák lassanként halványulni kezdtek, és Morrel már nem tartotta olyan áthatónak a füstölő serpenyő illatát.

Monte Cristo vele szemben ült, s onnan az árnyék sötétjéből figyelte. Morrel nem látott mást, csak a gróf villogó szemét.

A fiatalemberen végtelen fájdalom vett erőt. Érezte, hogy a nargilé kiesik a kezéből, minden tárgy észrevétlenül elveszítette alakját és színét. Zavaros szeme előtt mintha megnyíltak volna a falak, akárcsak ajtók vagy függönyök lettek volna.

– Barátom – mondta –, érzem, hogy meghalok. Köszönöm.

Nagy erőfeszítést tett, hogy még egyszer kezet nyújtson a grófnak, de erőtlen keze lehanyatlott.

Most úgy rémlett, mintha Monte Cristo mosolygott volna, már nem azzal a különös és félelmes nevetésével, amely több ízben sejtette vele e hatalmas lélek mélységes titkait, hanem azzal a jóságos együttérzéssel, amilyennel az apák néznek kisgyermekükre, ha az lázasan félrebeszél.

E pillanatban a gróf mintha megnőtt volna. Alakja még egyszer akkora lett, tisztán kirajzolódott a vörös kárpiton. Hátravetette fekete haját, és büszkén állt ott, mint azok az angyalok, akikkel a gonoszokat ijesztik az utolsó ítélet eljövetelekor.

Morrel lesújtva és sokkal szelídebben fordult meg karosszékében. Ereiben lágy zsibbadás ömlött el. Homloka mögött összevissza kavarogtak a gondolatok, akárcsak a kaleidoszkóp forgó képei.

A fekvő, felizgatott, lihegő Morrel teljesen erőtlen volt már, levegő után kapkodott, és már semmi elevent nem érzett magában, csak ezt az álmot: úgy tetszett, mintha dagadó vitorlákkal szállana abban a ködös delíriumban, amely után a halálnak nevezett másik ismeretlen következik.

Még egyszer megkísérelte, hogy kezét nyújtsa a grófnak, de most már meg sem tudta mozdítani a kezét. Utolsó istenhozzádot akart mondani, nyelve azonban olyan nehéz volt már szájában, mint a sírboltra nehezedő kőlap.

Szeme olyan bágyadt volt, hogy akaratlanul is lecsukódott: de lehunyt szemhéja mögül látta, hogy megmozdul egy kép, amelyet felismert, noha azt hitte, hogy sűrű sötétség veszi körül.

Mintha a gróf odalépett volna az ajtóhoz és kinyitotta volna.

Nagy fény özönlött be a szomszéd szobából, vagy inkább egy csodálatos palotából, és elárasztotta azt a termet, ahol Morrel átadta magát az édes haldoklásnak.

Akkor úgy látta, hogy a terem küszöbén, a két szoba között levő ajtóban, csodálatos szépségű nőalak jelent meg.

Sápadt volt, és szelíden mosolygott.

Olyan volt, mint az irgalom angyala, aki elűzi a bosszúállás angyalát.

„Máris a mennybolt nyílik meg előttem? – gondolta a haldokló. – Ez az angyal ahhoz a másikhoz hasonlít, akit elveszítettem.”

Monte Cristo a fiatal nőnek megmutatta azt a pamlagot, ahol Morrel pihent.

A nőalak a fiatalember felé közeledett, összetette a kezét, és ajkán mosoly lebegett.

– Valentine! Valentine! – kiáltotta Morrel lelke mélyén.

Ajkára azonban nem jött hang. És mintha minden erejét ebbe a belső izgalomba sűrített volna össze, nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét.

Valentine odasietett hozzá.

Morrel ajka ismét megmozdult.

– Önt szólítja – jegyezte meg a gróf. – Önt hívja álma mélyén az, akihez ön hozzá akarta kötni a sorsát, de akitől a halál el akarta választani. Szerencsére azonban ott voltam én, és legyőztem a halált! Valentine, a földi életben többé nem szabad elválniuk egymástól. Mert lám, ő a sírba sietett, hogy önt viszontlássa. Nélkülem most mind a ketten holtak volnának. Én visszaadom önöket egymásnak: bárcsak Isten javamra tudná be ezt a két életet, amelyet megmentettem!

Valentine megragadta Monte Cristo kezét, és ellenállhatatlanul túláradó örömében az ajkához emelte.

– Igen, igen, köszönje csak meg – mondta a gróf –, újra meg újra hálálkodjék, és ismételje el előttem, hogy boldoggá tettem! Nem is sejti, milyen szükségem van rá, hogy bizonyos legyek benne.

– Igen, lelkem mélyéből mondok hálát önnek – jelentette ki Valentine –, és ha kételkedik benne, hogy hálám őszinte szívből fakad, kérdezze csak meg Haydée-t, kérdezze meg drága testvéremet, Haydée-t, aki Franciaországból való távozásunk óta állandóan azzal tartotta bennem a lelket, hogy önről beszélt, és erről a boldog napról, amely ma csakugyan rám is virradt.

– Hát megszerette Haydée-t? – kérdezte Monte Cristo, és hiába igyekezett elfojtani izgalmát.

– Egész szívemből!

– Nézze, Valentin – mondta a gróf –, nagy kérésem volna önhöz.

– Hozzám? Szent isten! Csakugyan érhetne engem az az öröm, hogy valamiben szolgálatára lehessek?

– Hogyne. Ön testvérének nevezte Haydée-t: hadd legyen testvére a valóságban is, Valentine... Adják neki mindazt, amiről azt hiszik, hogy nekem tartoznak vele. Védelmezzék, Morrel és ön, mert – a gróf hangja elfulladt –, mert a jövőben Haydée egyedül áll a világban.

– Egyedül a világban! – ismételte egy hang a gróf mögött. – Ugyan miért?

Monte Cristo hátrafordult.

Haydée állt mögötte sápadtan és reszketve, halálos megdöbbenéssel nézve a grófra.

– Mert holnaptól kezdve szabad leszel, gyermekem – válaszolt a gróf. – Mert holnaptól kezdve elfoglalod a világban azt a helyet amely megillet téged, mivel nem akarom, hogy az én végzetem reád is nehezedjék. Hercegi leány! Visszaadom hajdani gazdagságodat és apád nevét.

Haydée elsápadt, széttárta áttetsző kezét, mint a szűz aki Istennek ajánlja magát, majd könnytől fátyolos hangon mondta:

– Így hát, uram, el akarsz hagyni?

– Haydée! Haydée! Fiatal vagy, szép vagy, felejts el mindent, még a nevemet is, és élj boldogul!

– Helyes – válaszolta Haydée –, parancsodat teljesíteni fogom, uram. Elfelejtem még a nevedet is, és boldog leszek.

Hátrált egy lépést, hogy visszavonuljon.

– Istenem! – kiáltott fel Valentine, és Morrel hátrahanyatlott fejét a vállára fektette. – Hát nem látja, Haydée mennyire sápadt, nem érti, mennyire szenved?

Haydée szívet tépő hangon mondta:

– Miért kívánod, testvérem, hogy ő megértsen engem? Ő az én uram, s én a rabszolgája vagyok. Neki jogában áll, hogy ne lásson semmit.

A gróf megborzongott erre a hangra, amely szíve legtitkosabb rejtekéig hatolt. Szeme találkozott a fiatal lány tekintetével, és nem bírta elviselni Haydée szemének csillogását.

– Istenem! Istenem! – mondotta Monte Cristo. – Hát valóban igaz volna az, amit csak sejtettem eddig? Haydée, ön csakugyan boldog volna, ha nem kellene elhagynia engem?

– Fiatal vagyok – válaszolta a lány szelíden –, szeretem az életet, amelyet te mindig olyan édessé tettél számomra, és sajnálnék meghalni.

– Ez annyit jelent, hogy ha én elhagylak, Haydée...

– Meghalnék, uram, természetesen!

– Hát szeretsz?

– Nézd, Valentine! Azt kérdezi, hogy szeretem-e? Valentine, mondd meg neki, szereted-e Maximilient!

A gróf úgy érezte, tágul a keble, és a szíve majd meghasad a boldogságtól... Széttárta a karját, Haydée pedig örömsikoltással borult a nyakába.

– Igen, igen, szeretlek! – mondta. – Úgy szeretlek, mint apámat, testvérbátyámat, férjemet. Úgy szeretlek, mint az életemet, az istenemet, mert nekem te vagy a legszebb, a legjobb és a leghatalmasabb minden emberi lény között!

– Legyen hát minden az akaratod szerint, drága angyalom! – mondta a gróf. – Isten, aki mellettem állt ellenségeimmel szemben és diadalra segített, Isten, látom jól, nem akarja, hogy győzelmem végén mindent megbánjak. Meg akartam büntetni önmagamat, de Isten megbocsát nekem. Szeress hát, Haydée! Ki tudja? Szerelmed talán majd elfeledteti velem mindazt, amit el kell felednem.

– De miről beszélsz, én uram? – kérdezte a fiatal lány.

– Azt mondom, hogy egyetlen szavad jobban megvilágított mindent, Haydée, mint húsz esztendő lassú bölcsessége. Csak te vagy nekem minden ezen a világon, Haydée. Te fűzöl az élethez, általad tudok szenvedni, általad lehetek boldog.

– Hallod, Valentine? – kiáltott fel Haydée. – Azt mondja, hogy csak általam szenvedhet! Általam, aki odaadnám érte az életemet!

A gróf magába szállt egy pillanatig.

– Megsejtettem volna az igazat? – mondta. – Ó, istenem! Nem tesz semmit! Jutalom vagy büntetés, alávetem magam sorsomnak. Gyere, Haydée, gyere...

Átkarolta a fiatal lány derekát, kezet szorított Valentine-nel és eltűnt.

Csaknem egy óra telt el, s ezalatt Valentine némán, vággyal teli szemét Morrelre szegezve ült mellette. Végre érezte, hogy Maximilien szíve dobogni kezd, alig észrevehető sóhaj száll el ajkáról, és a fiatalember egész testén végigfutott az a könnyű borzongás, amely az élet visszatértét jelzi.

Végre kinyílt a szeme is, de először merev és kifejezéstelen volt. Kisvártatva visszatért a látása is, s vele együtt az öntudat, s az öntudattal a fájdalom érzése.

– Ó! – kiáltott kétségbeesve. – Hát még élek? Megcsalt a gróf!

Az asztal felé nyúlt, és megragadott egy kést.

– Barátom – mondta Valentine imádni való mosolyával –, ébredj hát fel, és nézz már kissé rám is.

Morrel nagyot kiáltott, és magánkívül, de még egyre kétségek között, mintha valami mennyei látomás lebegne a szeme előtt, egyszerre térdre esett...

Másnap, a nap első sugarára, Morrel és Valentine kart karba öltve sétáltak a tengerparton. Valentine elbeszélte Morrelnek, hogyan jelent meg a szobájában Monte Cristo, hogyan leplezett le előtte mindent, hogyan fedte fel neki a bűntettet, és végül hogyan mentette meg csodálatos módon az életét, miközben mindenkivel elhitette, hogy meghalt.

Nyitva találták a barlang nyílását, és mindketten kimentek. Az égbolt hajnali kékjén még ott csillogtak az éjszaka utolsó csillagai. Ekkor Morrel egy sziklacsoport félhomályában megpillantott egy embert, aki jelre várt, hogy közeledjék. Morrel megmutatta ezt az embert Valentine-nek.

– Ó, hiszen ez Jacopo – mondta a lány –, a jacht kapitánya.

Odaintette Jacopót maga és Maximilien mellé.

– Akar valamit mondani? – kérdezte Morrel.

– Ezt a levelet kell átadnom önöknek, amelyet a gróf úr hagyott itt.

– A gróf! – mormogták egyszerre a fiatalok.

– Igen. Tessék elolvasni.

Morrel kibontotta a levelet, és ezt olvasta benne:

Kedves Maximilien,

az öbölben horgonyoz és várja önöket egy kis evezős hajó. Jacopo elviszi önöket Livornóba, ahol Noirtier úr várja unokáját. Meg akarja áldani, mielőtt az oltár elé lépnek. Mindaz, ami ebben a barlangban található, barátom, a Champs-Elysées-i házam és a tréport-i kastélyom lesz a nászajándék, amelyet Edmond Dantès ad gazdája, Morrel fiának. Villefort kisasszony lesz szíves elfogadni mindennek a felét, mert kérve kérem, hogy azt a vagyont, amely megtébolyodott apja és szeptember végén mostohaanyjával egy időben elhunyt öccse részéről reá esett, ossza szét Párizs szegényei között.

Morrel, annak az angyalnak, aki őrködni fog az ön élete fölött, mondja meg, hogy néha-néha mondjon el egy imát valakiért, aki, miként a Sátán, egy percre Istennek képzelte magát, de keresztényi alázattal belátta, hogy a legfőbb hatalom s a véghetetlen bölcsesség egyedül csak Isten kezében van. Imádságai talán megenyhítik majd azt a lelkifurdalást, amelyet a szíve mélyén érez.

És most, Morrel, lehull a lepel arról a titokról, amely az ön iránt tanúsított viselkedésemet érthetetlenné tette: nincs ezen a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is. Halálraszántnak kell lennie, Maximilien, hogy megtudja, milyen jó is élni!

Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik:

„Várni és remélni!” Barátjuk

EDMOND DANTÈS

Monte Cristo grófja

Míg Valentine ezt a levelet olvasta, amely hírül adta neki apja megtébolyodását és öccse elhunytát, amikről nem volt tudomása, elsápadt, kebléből fájdalmas sóhaj tört ki, és néma, de gyötrelmes könnyek folytak végig arcán. Bizony, nagy árat fizetett a boldogságáért.

Morrel nyugtalanul nézett körül.

– De – mondta – a gróf túlzásba viszi a nagylelkűséget. Valentine beérte volna az én szerény vagyonommal is. Hol van a gróf? Vezessen el hozzá.

Jacopo a szemhatár felé mutatott.

– Mi az? Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Valentine. – Hol van a gróf? Hol van Haydée?

– Oda nézzenek – mondta Jacopo.

A két fiatal arra tekintett, amerre a tengerész mutatott, és pillantásuk arra a sötétkék vonalra esett, amely a szemhatáron elválasztotta az égboltozatot a Földközi-tengertől, s ott megpillantottak egy fehér vitorlát, amely akkora volt, mint egy tengeri sirály szárnya.

– Elutazott! – kiáltott fel Morrel. – Elutazott, isten vele, barátom, apám!

– Elutazott! – mormogta Valentine. – Isten veled, barátnőm! Isten veled, testvérem!

– Ki tudja, viszontlátjuk-e valaha is őket? – jegyezte meg Morrel, és megtörölte könnyező szemét.

– Barátom – mondta Valentine –, nem az imént üzent-e nekünk a gróf, hogy minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: „Várni és remélni!”

VÉGE

Jegyzetek:

1. Phókaia (Phocaea): régi görög város, lakói alapították Galliában Massiliát (ma Marseille).

2. Akinek társa van, annak gazdája is van.

3. Marseille főutcája.

4. Lakóház. (spanyol)

5. A királypártiak így nevezték Napóleont.

6. Az angol polgári forradalom vezére, államférfi (1599-1658). Az egy évtizedig fennállott angol köztársaság protektora.

7. Szó szerint: a fegyverek átadják helyüket a tógának. (A tóga ebben az esetben a béke jelképe.)

8. Szónoklat. (angol)

9. E. T. A. Hoffmann (1776-1822): német novellaíró. Műveiben igen sok a kísérteties elem.

10. Valamit erősen tartó. (latin)

11. Latin idézet Horatiusból: „Az igaz és szándékában állhatatos férfiút.”

12. Jakobinusok.

13. Charentonban elmegyógyintézet van.

14. Az orániai hercegek címe (helytartó).

15. Százados a régi római légióban.

16. A pápa saját személye mellé beosztott egyén.

17. Voltaire Candide című regényének alakja. Híres mondása: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika.”

18. A mitológiából ismert hegység Thesszáliában.

19. Görög hős a trójai háborúban.

20. Gyarlóság, asszony a neved! (Shakespeare Hamlet-jéből.)

21. A második emeleten, (olasz)

22. Bárkácska. (olasz)

23. Divatos. (angol)

24. Utalás Corneille Horatius című drámájára.

25. Teringettét!

26. Byron egyik alakja.

27. Igen. (olasz)

28. Koldusok. (olasz)

29. Szabad? (olasz)

30. A francia urak. (olasz)

31. Párizsi kereskedelmi közlöny.

32. Tessék parancsolni! (olasz)

33. Most már hiszem hogy vannak olasz banditák. (angol)

34. Ha reggel hat óráig a négyezer piaszter nincs a kezemben, hét órakor Albert de Morcerf vicomte meghal. (olasz)

35. Lefordíthatatlan szójáték: franc – szabad; franc – frank. (régi francia)

36. A város falain kívül. (latin)

37. Benedetto ugyanis olaszul „áldott”-at jelent.

38. Sántikálva jövő büntetés. (Horatius)

39. Kétszer nem fordul elő ugyanaz. (latin)

40. Párizs egyik régi részének neve, valaha az üzleti élet központja.

41. Szintelen, szagtalan, íztelen, vizszerű méregital; arzént, ólmot és antimont tartalmaz.

42. Pontusz királya, a rómaiak esküdt ellensége, igen mélyrehatóan tanulmányozta a mérges növényeket.

43. Az ezeregyéjszaka meséi-nek első, igen nagy hírű francia fordítója.

44. Olasz származású szélhámos, XVI. Lajos udvarában nagy sikere volt. Az inkvizíció életfogytiglani börtönre ítélte.

45. Albán származású janinai pasa (1741-1822).

46. Hős francia hadvezér (XV. sz.)

47. A francia középkor legnagyobb hadvezére. (XIV. sz.)

48. A mondás értelme: „Ha pénzről és szentségről hallasz, csak a negyedrészét hidd el!”

49. A nagy nőcsábász királynak ezen a párizsi hídon áll ugyanis a lovasszobra.

50. Híres francia genealógus család.

51. Kiejtése: téle – távol; grafein – írni. (görög)

52. 1 tallér = 3 frank.

53. A Nagy Condé nevű francia hadvezér Mme de Sévigné által híressé tett főkomornyikja, aki 1671-ben, mivel a XIV. Lajos tiszteletére rendezett vacsorára nem érkezett meg idejében a hal, megölte magát.

54. A lehetetlen után vágyom. (latin)

55. A gyermekszülés istennője a görög-latin hitrege szerint.

56. Semmin se csodálkozzunk. (latin)

57. Önként. (latin)

58. Racine tragédiája.

59. A mesében minden arannyá válik, ami megmerül a folyóban.

60. Határfolyó Franciaország és Spanyolország között.

61. Mab királynő: az angol tündérmesék bájos alakja; Titánia: Oberon felesége Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában.

62. Cagliostro (igazi neve: Joseph Baisamo): olasz szélhámos a XVIII. században, Párizsban garázdálkodott; Saint-Germain „gróf”: Cagliostro mestere, portugál eredetű kalandor XV. Lajos udvarában keltett feltűnést, 1784-ben halt meg.

63. Pártatlanságáról, jellemességéről híres francia bíró (1668-1751).

64. Louis David (1748-1825): a nagy klasszikus festő jakobinusként kezdte pályáját.

65. Moliére Don Juan-jában a komtur megelevenedett kőszobra leviszi a pokolba a csalárd és lelketlen nőcsábítót.

66. Manfréd: Byron hasonló nevű drámai költeményének (1817) a hőse; Antony:a szerző saját Antony című (1831) romantikus drámájának a hősére céloz.

67. Tévedni emberi dolog. (latin)

68. Megyek parasztnak. (latin)

69. Példabeszédek Könyve XIX.

70. Meséld el.

71. Skócai udvarház gazdája.

72. Beismerem (latin). – A gyónási formula kezdete.

73. A hasonló című Schiller-dráma hőse.

74. Az ismeretlen istennek (latin).

75. A görög hitrege szerint tengei istennő, Poszeidón felesége.

76. Titkos törvényszék a XV. században.

77. Atreusz görög mondai alak sorsüldözött családja, amelynek végzete az volt, hogy tagjai egymást gyilkolták.

78. Keresve valakit, akit felfalhat (latin).

79. Híres méregkeverő asszony Néró korából.

80. Beszéd (angol)

81. Népszínmű-figura. Frédérick Lemaitre, a romantikus színjátszás leghíresebb színésze tette népszerűvé. Robert Macaire az aljas gonoszság megtestesítője.

82. Lamoricière (1806-1865): francia tábornok, később hadügyminiszter. – Changarnier (1793-1877): tábornok, – Bedeau (1804-1863): Algéria főkormányzója.

83. Izgalmas, érzelgős rémdrámák szerzője (1773-1844).

84. Nesszosz kentaur volt, akit Héraklész halálra sebzett. A Nesszosz mérges vérébe mártott köntös halált hozó volt.

85. Nem értem (olasz).

86. Kedvesem (olasz).

Tartalom

ELSŐ KÖNYV

Marseille – az érkezés

Apa és fiú

A katalánok

Cselszövés

Az eljegyzési lakoma

A királyi ügyész helyettese

A kihallgatás

If vára

Az eljegyzés estéje

Kis dolgozószoba a Tuilériákban

A korzikai emberevő

Apa és fiú

A Száz Nap

Az őrjöngő fogoly és a bolond fogoly

A 34-es és a 27-es

Egy olasz tudós

Az abbé zárkája

A kincs

A harmadik roham

If várának temetője

Tiboulen szigete

MÁSODIK KÖNYV

A csempészek

Monte Cristo szigete

Káprázat

Az ismeretlen

A Pont Du Gard-hoz címzett vendégfogadó

Az elbeszélés

A fogolylajstrom

A Morrel cég

Szeptember ötödike

Olaszország – Szindbád, a tengerész

Ébredés

Római banditák

Különös jelenség

A mazzolata

A római karnevál

Szent Sebestyén katakombái

A találkozó

HARMADIK KÖNYV

A vendégek

A reggeli

A bemutatás

Bertuccio úr

Az auteuili ház

A vendetta

Véreső

Korlátlan hitel

Az almásszürke fogat

Ideológia

Haydée

A Morrel család

Pyramus és Thisbe

Méregkeveréstan

Ördög Róbert

Árfolyamhullámzás

Cavalcanti őrnagy

Andrea Cavalcanti

A lucernás

NEGYEDIK KÖNYV

Noirtier de Villefort úr

A végrendelet

A telegráf

Milyen módon

A kísértetek

A vacsora

A koldus

Hitvesi jelenet

Házassági tervek

A királyi ügyész dolgozószobája

Nyári mulatság

Nyomozás

A bál

Kenyér és só

Saint-Méranné

Az ígéret

A Villefort család sírboltja

A jegyzőkönyv

A fiatal Cavalcanti fejlődése

Haydée

ÖTÖDIK KÖNYV

Janinából jelentik

A limonádé

A vád

A nyugalomba vonult pék szobája

A betörés

Isten keze

Beauchamp

Az utazás

Az ítélet

A kihívás

A sértés

Az éjszaka

A párbaj

Anya és fiú

Az öngyilkosság

Valentine

A vallomás

Apa és lánya

A szerződés

A belgiumi országút

HATODIK KÖNYV

A Haranghoz meg a Palackhoz címzett fogadó

A törvény

A jelentés

Locusta

Valentine

Maximilien

Danglars aláírása

A Père-Lachaise temető

Az osztozkodás

Az Oroszlánverem

A bíró

Az esküdtszéki tárgyalás

A vádirat

Bűnhődés

Az elutazás

A múlt

Peppino

Luigi Vampa étlapja

A megbocsátás

Október ötödike

Jegyzetek