Alan Dean Foster

Lala, a hulla

Excalibur Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alan Dean Foster: Jed the Dead

© by Alan Dean Foster

Hungarian Edition: © by Excalibur Könyvkiadó 1999

A fordítást Sipka János nyersfordítása alapján Pál Dániel és Pál Tamás készítette

Borító: Szilícium Grafika

Műszaki szerkesztő: Savanya Zsolt

A kiadásért felel: A kiadó vezetője

Nyomdai munkálatok: Nóvum Kft., Szeged

ISBN: 963 85927 88

Excalibur Könyvkiadó, 6701, Szeged Pf. 136

Tartalom

EGY

KETTŐ

HÁROM

NÉGY

ÖT

HAT

HÉT

NYOLC

KILENC

TIZ

TIZENEGY

TIZENKETTŐ

TIZENHÁROM

TIZENNÉGY

TIZENÖT

TIZENHAT

TIZENHÉT

TIZENNYOLC

TIZENKILENC

HÚSZ

HUSZONEGY

HUSZONKETTŐ

HUSZONHÁROM

HUSZONNÉGY

EGY

A texasi I-10-es autópálya Van Horn és El Paso közötti, valamint a Van Horn és Midland-Odessa közötti szakaszai az Egyesült Államok legunalmasabb államközi útjai hírében álltak, így teljesen mindegy volt, hogy melyiken autózott az ember. Bármelyiket választotta, a kopár dakotai, területekhez képest ezek sokkal zöldebbnek és termékenyebbnek látszottak.

Ross Hager igyekezett elkerülni az államközi utakat, mert nem szerette az efféle agyzsibbasztó, monoton szakaszokat. A nyolcvankettes főút egyenesen haladt át Hobbson, Új-Mexikón keresztül Artesia felé, aztán átkelt a Sacramento-hegységen és leereszkedett Alamogordóba. Valahol azonban mindenképpen vissza kellett térnie az I-10-esre, de előtte egy darabon még megcsodálhatta a Las Crues festői szépségű tájait.

Most azonban még a sacramentói hegyek tövében zöldellő lankás lejtőkben gyönyörködött, melyeken itt-ott buja növénytakaró növekedett a tavasszal elolvadt hófoltok nyomán. Szürkén virító öreg pajták sorakoztak az út mindkét oldalán, mintha csak őrbódék lettek volna, melyek a mögöttük elterülő, tavaszi színekben pompázó gyümölcsösöket vigyázzák. Az élénkzöld réteken lófráló szarvasmarhák a friss, tavaszi füvet legelészték a grammafű-foltok között. Az ennivaló szemmel láthatóan soha nem volt probléma errefelé, és minden kisvárosban hangosan büszkélkedtek a saját Kiválóan Tejelő Tehenükkel. Annak idején azt hallotta, hogy Arizonát elérve egyre kevesebb Kiválóan Tejelő Tehénnel fog találkozni, amit a Texasban születetteknek nehéz megérteni, mivel a Texasban népszerű ételeket, mint például a különféle sülteket és a szaftos pörkölteket, no meg a rántott szeleteket nehéz ezen a vidéken fellelni.

De valahogy majdcsak meglesz nélkülük. Amikor az evésről volt szó, akkor Ross Ed Hagernek sokkal inkább számított a mennyiség, mint a minőség. Kétméteres magasságával és legalább száztíz kilós testsúlyával elég sok üzemanyagra volt szüksége. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy ő maga vadássza le a saját ennivalóját. A káposztaaprító-kés volt az egyetlen fegyver, amit a családja soha nem látott a kezében. Hager Mama azonban valószínűleg sokkal többet forgatta a szakácskönyvet, mint a térképet, és éppen ezért nem tudhatta, hogy a nagyvilágban való forgolódásra is fel kellene készítenie gyermekeinek a gyomrát.

Mint mindenki, aki egy olyan vidéken nőtt fel, ahol a koleszterinben gazdag sültek dívtak, Ross Ed is hatalmasra nőtt. Anyja és apja még mindig a megszokott kosztot fogyasztotta, ami sült csirkéből, rántott szeletből, brassóiból és rántott harcsából, sült kukoricakenyérből, sült húsokkal töltött tésztafélékből, sült csöveskukoricából, és rántott sajtból állt. Az egyetlen étel, amit a Hager család nem olajban sütött, az a desszert volt, a mama specialitása, a szalonnás-kókuszos süti.

– Hát igen – gondolta – a hazai kosztot nem szabadna felcserélni semmi mással, főleg nem valamiféle egészséges diétával. Csak az apja ragaszkodott néha valami máshoz: a nyúlhúsból készült sültekhez. Így hát Ross Ed eléggé nagyra nőtt ahhoz, hogy iskolás éveiben – méretének köszönhetően – elismerést vívjon ki magának azzal, hogy a futball-pályán és a kosárpályán rettegésben tartotta csapata ellenfeleit.

Túlságosan kényelmes volt ahhoz, hogy főiskolán tanuljon tovább, ezért rögtön a ballagása után dolgozni ment egy olajkitermelő telepre, ahol nyugodt természetének, testméretének és erejének köszönhetően jó fizetést kapott, és az állása is biztos volt egy olyan iparágban, amely híres az alkalmazottakkal kapcsolatos szeszélyeiről.

Az előtte feltűnt, jól megrakott teherautó komótosan haladt felfelé a hosszú emelkedőn. Megvárta, amíg egy egyenesebb szakaszhoz nem értek, aztán beletaposott a gázba és balra csapta a kormányt. A '72-es Fleetwood bikaerős V-8-as motorja lágyan felmordult, amikor sebességet váltott, és a férfi pedig kiintegetett az ablakon a teherautó sofőr-jének, amikor elhaladt mellette. A visszapillantóban látta, hogy a másik egy barátságos kézmozdulattal viszonozta a gesztust.

– Jól van, szépségem – veregette meg gyengéden a kormányt. A nagy, fehér Caddilacet még évekkel ezelőtt vette egy öreg farmertől, amikor új kocsi után vadászott. Néhány dolcsi erre, egy kis tuning arra, és egy olyan járgány lett a végeredmény, amelyik nem csak gyönyörűen futott, hanem még remekül illett is hozzá.

Kezdett kellemesen lehűlni a levegő, a férfi letekerte az ablakot, a karját pedig az ajtóra támasztotta. Az előtte meredő hegycsúcsok magasabbak voltak, mint bármi, amit eddigi élete folyamán látott; sokkal magasabbak, mint az Austin környékén lévő Hill Country-ban emelkedő magányos hegyek. Némelyikük háromezer méter magas is lehetett. Valahol a hegyvonulat egyik oldalán ott díszelgett a White Sands-i Nemzeti Emlékmű; az egyik olyan híres turistalátványosság, amire külön felhívták a figyelmét induláskor, hogy el ne szalassza.

A teherautótól eltekintve, Artesia-tól teljesen egyedül volt az úton. A késő tavaszi langyos időjárás még sokáig váratott a nyári turistaszezonra, és az iskola is javában tartott még. Remek időszak volt ez az utazgatásra.

Egy szombat délelőtt hirtelen belenyilallt a gondolat, hogy mindjárt harmincéves lesz, de eddig még ki sem tette a lábát Texasból és Louisianából. Ez akkor történt, amikor kényelmesen elterpeszkedve nézte a tv-t. Éppen valami giccses sport-show ment az egyik meccs szünetében. Dél-Kaliforniát mutatták, és az egész dolog roppant szórakoztató lehetett a huszonnégy év alatti, korosztálynak. Minden szereplőnek makulátlanul tökéletes teste volt, csillogó bronzbarna bőre és olyan frizurája, amit az életben csak egyszer kell beállítani, aztán soha többé nem kócolódik össze. Semmi sem volt a műsorban abból a természetes koszból és romlottságból, ami úgy általában jellemzi Dél-Kaliforniát: csak a tükörsima aszfaltot, a rikítóan sárga tengerpartot és mindenféle gyönyörű tájképet mutogattak.

Mégsem a szereplők ragadták magával a figyelmét. És nem is a csinibabák, akikből Texasnak is jócskán kijutott; sőt több is, mint amit megérdemelnének az ott lakók. Nem ezek keltették fel a figyelmét, hanem az óceán. Annak idején ő is dolgozott olajfúró-szigeteken, kint a Mexikói-öbölben, de ez a látvány most valami más volt. Sötétzöld színben pompázott, egyáltalán nem látszott olyan félelmetesnek, mint ahogy mondogatják, hanem inkább egzotikusan vad volt és féktelen, és ez az érzés valahol mélyen megérintette ennek a nagyra nőtt férfinak a lelkét.

– Mindjárt harminc vagyok, és még nem láttam a Csendes-óceánt – hasított agyába a gondolat. E röpke felismerés után pedig rögtön betelefonált a munkahelyére és felmondott.

Ez ... mikor is? Igen, négy nappal ezelőtt volt. Eddig még nem történt semmi olyasmi, ami miatt megbánta volna a döntését. Elköszönt néhány közeli barátjától, udvariasan végighallgatta a tanácsaikat és a figyelmeztetéseiket, végignézte a Caddilacet, néhány holmit begyömöszölt egy bőröndbe, aztán elindult Abilene-ből.

Most pedig, életében először, végre igazi hegyek között találta magát, és azon az úton furikázott, amelyet mindkét oldalon olyan hegyoldalak szegélyeztek, amilyeneket soha azelőtt nem látott, és akkora fák tornyosultak az út fölé, amik sokkal magasabbra nőttek, mint az általa jól ismert tölgyek vagy mesquitofák. A tekintete ekkor ösztönösen is a mellette lévő ülésen zötykölődő elemózsiás dobozra vetődött, de most a gyomráról teljesen megfeledkezve inkább az ablakon bezúduló levegőt kóstolgatta.

Bár még soha életében nem járt messzebb Sweetwater-nél, egyáltalán nem félt attól, hogy esetleg eltévedne. Bármelyik nyugatnak tartó főúton elindulhatott, és csak tartania kellett ezt az irányt, s előbb-utóbb majdcsak a Csendes-óceánnál fog kilyukadni. Minél hosszabb ideig el tudja kerülni a néha őrülten forgalmas, de egyébként halálosan unalmas államközi utakat, annál tovább gyönyörködhet ezekben a szédítően csodálatos tájakban. Olyanokban, mint ez a gyönyörű, lakatlannak tűnő hegyvidék. – Huszonkilenc évesen végre úton vagyok – mondta magának többször is, amióta elindult.

Az, hogy szegény családból származik az ember, meg nem jelenti azt, hogy ne láthatná ezeket a lélegzetelállító vidékeket. Olcsó kajákat kell enni, olcsó helyeken kell éjszakázni, és keresni kell valami alkalmi melót, ha a pénzed kezd elfogyni.

Gázt adott és újabb járművet előzött le. A kocsi új volt, áramvonalas és csak kevéssel volt nagyobb, mint a bőröndje. Ponderóza-fenyők és itt-ott egyszerű erdei-fenyők ölelték körül a sűrűn benőtt hegyoldalt. Ez még nem Maine vagy Montana volt, de ennyire közel még soha nem járt az északi erdőkhöz.

Lelassított és szinte lépésben hajtott keresztül egy érdekes hegyi kisvároson, Cloúdcrof-ton. Tíz perccel azután, hogy az utolsó épületet is elhagyta, lekanyarodott a főútról egy üdülőtelep felé, amit nagy táblával hirdettek az út mentén. Ügyet sem vetett a faszén tűztől megfeketedett grillező állványokra, sem a hamuval bélelt, tábortüzekhez készített, magasított betoncsészékre, amelyek katonásan sorakoztak az út menti pázsiton, mint valami megkövesedett robotokat bemutató kiállítás, hanem elhajtott egészen a legtávolabbi parkolóhelyre és leállította a motort. A beálló csendben újra felharsant a rég hiányolt madárének és a lágy szellő mozgatta növényzet tompa susogása.

A bőröndből kivett egy műanyag hűtődobozt, amiben hangosan kotyogtak a jégkockák, majd abból egy másik ételtartót húzott elő, ami természetesen ropogósra sült szárnyasokkal volt tele. Az üdülő területe teljesen üres volt, eltekintve néhány ütött-kopott, ideiglenesen letáborozott lakókocsitól, amelyek rendszeresen járnak erre, és a parkőrség általában megengedi nekik, hogy itt rövid időre megpihenjenek.

Éppen a legeldugottabb helyen felállított piknikező betonasztalt és a mellette levő olajoshordóból kinevezett hulladéktárolót méregette, amikor egy vadonatúj lakófurgon parkírozott le mellette, alig húszméternyire tőle. Az ajtók egyike hirtelen kinyílt és két, rikító színekbe öltözött felnőtt és három hiperaktív gyerek ugrott ki rajta.

A viselkedésükből és a lábbelijükből meg lehetett állapítani, hogy a városból jöttek. De nem valami átlagos városból, olyanból mint Fort Worth vagy Austin netán Lubbock, hanem valamelyik tengerparti metropolisból. Hétköznapi cipő helyett az apa egy Tevas utánzatot viselt, amit valószínűleg egy K-Mart vagy Wal-Mart vagy valami ezekhez hasonló diszkont áruházban vásárolhatott. A kölykök a legutóbbi divat szerint tervezett, de mégis olcsó tornacipőben voltak. Az anyjuknak viszont bakancs volt a lábán.

Előkerült egy hatalmas terítő, amit gondosan terítettek le a fűre, hogy az ennivalójukat elválassza a Természettől. Ezt drága műanyag evőeszközök követték, amiket olyan aprólékossággal helyeztek el a műanyag tálak mellett, mint ahogy a műtétre készülő sebész a szikéit. Eközben a gyerekek egyfolytában kergetőztek, és felvettek mindent, ami mozdítható volt, és dobálózni kezdtek velük, amit pedig nem tudtak felvenni, azt rugdosni kelték, mindemellett pedig folyamatosan ordítoztak.

Ross kedvelte az ilyen pokrócon piknikező városi patkányokat, de csak a saját helyükön. Egyáltalán nem illettek bele ebbe a csendes, hegyvidéki környezetbe. Tiszteletet parancsoló méretével elriaszthatta volna a családot, de ez egy nyilvános park volt, és különben sem volt szokása visszaélni a természet által ráruházott adottságokkal. Beletörődve elfintorodott, majd megfordult és elindult felfelé egy enyhe emelkedőn, be mélyen az erdő fái közé.

Ahogy távolodott, a gyerekek egymást túlkiabáló hangoskodása hamarosan elenyészett a kövek és a fák között. Csak ment és ment, folyamatosan pásztázva a környéket hogy egy jó helyet találjon magának, ahová leheveredhet; biztos akart lenni benne, hogy eléggé távol van mindentől, ami megzavarhatná az előtte álló nyugalmas delelést. Pár száz méter megtétele után egy meredek gránitkiugró előtt találta magát. Előbb alaposan felmérte a dőlését és csak aztán vágott neki az emelkedőnek. Hosszú lábai voltak, így nem jelentett neki problémát a dolog, viszont elég meredek volt ahhoz, hogy elbátortalanítsa azokat a kíváncsi kölyköket, akik történetesen éppen erre kószálnának.

Nem messze a dombtetőtől egy majdnem függőleges rianás meredt az égnek, állandó ernyőként védve az alatta még megmaradt téli havat az olvadástól. Gondolkodott, hogy tovább másszon-e, de az enyhén fagyos szellő nem volt igazán ínyére, és nem messze észrevett két sziklát, amelyek természetes ülőhelyet formálva támaszkodtak egymásnak, tökéletes teret kínálva a nyugodt falatozáshoz. Kényelmesen elhelyezkedett a hegyoldalból kissé kiálló szirten, és lenézett az alatta elterülő fák szelíden hullámzó csúcsainak rengetegére.

Ahogy letette a piknikes csomagját, arra gondolt, hogy mielőtt nekiindulna a sivatagnak, ez az utolsó alkalom, hogy átitatódjon még egy kis erdei hűvösséggel.

Közvetlenül az általa kiszemelt, bokrokkal tűzdelt apró tisztás mellett egy keskeny hasadék tátongott. A mögötte rejtőző barlang nem tűnt túlságosan nagynak, de a férfi úgy döntött, hogy jobb lesz, ha közelebbről is szemügyre veszi. Soha nem látott még medvét az állatkerten kívül, és nem szívesen nézett volna farkasszemet egy dörmögő szempárral, miközben ő maga egy tizenöt méter magas sziklafalról lógatja a lábát.

Mélyen lehajolva közelített a bejárathoz, közben hunyorogva kémlelte a bent honoló sötétséget, és beleszimatolt a kifelé áramló levegőbe. Nem érzett olyasmit, ami arra utalt volna, hogy valamiféle állat tanyázna odabent. Lehetséges volna, hogy egy medve még mindig a téli álmát alussza, annak ellenére, hogy idekint már minden hó elolvadt? Ezt nemigen tudta elképzelni.

Rövid vizsgálódás után elégedetten állapította meg, hogy nem fenyeget a közvetlen találkozás veszélye sem egy vérszomjas mackóval, sem visító kölykökkel (sem pedig vérszomjas kölykökkel vagy visító mackókkal), és azzal visszatelepedett a sziklára, hogy jóízűen nekilásson az ebédnek. Kinyitotta a hűtőláda fedelét, felbontott egy hűvös, texasi sört, aztán előkotort az egyik rekeszből egy darabka felismerhetetlenné nyomódott rántott csirkét. Igaz, hogy a hosszú fagyasztástól a csirkecomb keménysége egy használt autóabroncséval vetekedett, de azért egész jó volt. Derűsen, az őt körülvevő nyugalommal és a világgal teljes összhangban, nagyokat harapott a zsíros szárnyasból és nagyokat kortyolt hozzá a jéghideg sörből.

Az első üveget nemsokára követte a második, majd desszert gyanánt a harmadik. Kényelmesen üldögélt a sziklák között, tőle nem messze hevert a kiürült ételdoboz, és hagyta, hogy a kellemes, déli napsütés melegítse a lábát. Három üveg sör még semmilyen befolyással nem volt Ross Ed vezetési stílusára, és egy ekkora embernek, mint ő, ennyi meg sem kottyant a texasi sörökből.

Mivel világ életében többnyire magányos volt, eléggé hozzászokott a dologhoz, és nagyon élvezte az egyedüllétet. Ez nála az idők folyamán már-már jellembeli tulajdonsággá alakult, és nem egy barátnőjét kergette vele az őrületbe ... vagy esetenként egy másik pasas karjaiba. És nem is volt az a típus, aki annyira meg akart volna nősülni. Tulajdonképpen Ross Ed sohasem sietett semmivel, hacsak nem egy Cowboys meccs ment a tv-ben, amit soha sem mulasztott el megnézni. Most is örömmel nyugtázta, hogy a közelben sehol sem kószáltak rikító színű szabadidőruhát viselő, természetrongáló külvárosi szobapatkányok, és az egyetlen hang, amit hallott, egy időnként felharsanó rikácsolás volt, ami valószínűleg egy szajkótól jöhetett.

Körülbelül egyórányi lelkes semmittevés után úgy döntött, hogy mielőtt elmegy, mégiscsak szemügyre veszi a mellette tátongó kis barlangot, ezúttal közelebbről. A még mindig javában delelő nap egy kissé megvilágította ugyan a bejárat környékét, de hogy jobban lásson, szüksége volt a kis elemlámpájára, amit a kocsijában tartott. Attól a lehetőségtől már nem tartott, hogy esetleg odabent váratlanul összetalálkozna egy medvével; sokkal inkább számított kígyókra. Igaz, ebben a kora tavaszi hűvös levegőben még nem valószínű, hogy nagyon vadak lennének; ha viszont véletlenül egy éppen itt alussza téli álmát, akkor nem fog örülni annak, hogy valaki felébreszti.

Magához vette a kocsi kulcsait, majd felkattintotta pici Maglite lámpáját, amit az egyik ruhaakasztón szokott tartani a kocsiban, és a vékonyka fénysugarat befelé irányította. A fénykéve tompán verődött vissza a kődarabokkal teleszórt padlózatról. A barlang falai simára mállott szürke gránitból álltak, itt-ott prérifarkasok ürülékhalmai sötétlettek, és néhány megrágott öreg csont is feküdt nem messze mellettük. Nem látott sörösdobozokat, csak néhány magányos pókhálót. Kígyók sem voltak sehol, sem csörgő-, sem másmilyen fajtájú. Már éppen megfordult, hogy elinduljon vissza, amikor valami megcsillant az egyik sötét zugban.

A férfi összevonta a szemöldökét. Lenne valaki olyan bolond, hogy üres üvegeket meg sörösdobozokat ilyen helyre dobjon ki? Azt hitte, hogy előtte még senki sem járt arrafelé, és nem tetszett neki az a gondolat, hogy, mint valami nemtörődöm, trehány alak távozzon onnan.

Az igazat megvallva, nyugodt lelkiismerettel el tudott volna menni annak tudatában, hogy egyszer valaki hozzá hasonlóan biztosan felfedezi majd ezt az eldugott kuplerájt. De mi van, ha az a csillogó micsoda tényleg egy üres üveg és egy óvatlan medve lép egyszer majd rá? Vagy, ami még rosszabb, esetleg egy szétdurrant alumíniumdoboz az, aminek éles peremei vannak? Egy pár másodpercig még habozott, hogy visszamenjen és továbbinduljon-e, vagy megtegye azt, ami egy jóérzésű embernek egy ilyen esetben – kötelessége lenne.

– A pokolba is! – dörmögte magában.

Maga elé tartotta a lámpát, hogy lássa, merre megy, és lassan négykézláb haladva, ereszkedni kezdett. Néha megállt és előrevilágított, nehogy szem elől tévessze úticélját. Minél közelebb került azonban hozzá, annál kevésbé tűnt üvegnek vagy sörösdoboznak. A kis lámpa visszaverődő fényében valami csillogó tárgyat vélt felfedezni, ami egy nagyobb, matt tömeghez csatlakozott.

– Talán egy ötliteres kanna, fényes fémsapkával – gondolta. Vagy egy tönkrement hűtőtáska, melynek fémfogantyúja van. Igen, biztosan turistahulladék. Bármi is legyen az, most már kiráncigálja onnan, és kidobja az egyik ötvenliteres olajoshordóba, amit a piknikövezetben hulladékgyűjtőnek használtak. Ez lesz a mai jócselekedete.

A barlanghasadék tovább szűkült, és amikor bevágta a fejét az egyre jobban szűkülő járat mennyezetébe, megeresztett egy pár keresetlen szót az Anyatermészethez a kicsiny alagút és a saját behemót, esetlen testének tökéletlen tervezésével kapcsolatban. Érezte, hogy a hűvös szikla az oldalához nyomódik és hogy már a kézfejéről is lehorzsolódott a bőr, de azért mégis tovább erőltette magát.

Most már határozottan üvegszerűnek tűnt a dolog, de még mindig nem tudta kivenni a sötétbe vesző részleteket. A kicsiny Maglite lámpának ugyan erős fénye volt, de ahhoz túlságosan keskeny, hogy az egészet szemügyre vehesse. Leengedte a lámpát, és előrenyúlt, hogy kitapogassa, mi a csuda lehet, ami egy halom rongynak tűnt a kövezeten egy csomóba pakolva.

Szinte biztos volt benne, hogy ez valamiféle raktár lehetett. Az elcsatangoló kölykök és az erdészek szeme elől jól elrejtve, a barlang ideális helynek látszott arra, hogy az időnként erre járó csavargó meghúzza magát itt a nyári hónapokban, és hogy a közelben piknikező több száz turista maradékait begyűjtve viszonylag gondtalanul eltengődjön. Bizonyosan jobb környezetben volt, mint bármelyik átmeneti szállás Albuquerque-beli vagy mint az El Paso-i menedékotthonok. Az egyetlen hátránya csupán az volt, hogy a lakójának muszáj volt valami melegebb hajlékot találnia a téli szezonra, és ezeket a holmikat biztosan azért hagyta itt, mert szándékában állt ide visszatérni. Rossnak már az is az eszébe jutott, hogy eldugott borosüvegek után kutasson.

Üveg helyett azonban egy íves, sisakszerű védőlemezre tévedt a lámpájának fénye, ami a nagy halom ruhához csatlakozott. És úgy tűnt, hogy egyikben sincs semmi.

Ekkor megint beverte a fejét a mennyezetbe, és ezúttal érezte, hogy a keletkezett seb vérezni kezd.

Túlságosan is meg volt azonban lepődve ahhoz, hogy káromkodni kezdjen. Szitkozódás helyett nagy nehezen letelepedett az erősen málló gránitra, és közben le sem vette a szemeit az átlátszó burkolat mögött lévő dologról. Nem volt sem koszos, sem megrongálódott és a kis Maglite fénye mellett jól kivehetőek voltak a mögötte rejlő részletek. Észrevette, hogy most is olyan erőlködve és kapkodva veszi a levegőt, mint ahogy néha a fúrótornyok tetején a rossz időben dolgozva, és ezért nyugalmat erőltetett magára.

– Csak nyugi – mondogatta magában. A legvalószínűbb magyarázat biztosan az, hogy egy gondosan kitervelt, hülye viccnek vált az áldozatává.

De vajon kiének? Az érkezte után nem sokkal mellé parkoló családon kívül csak néhány ütött-kopott lakókocsit látott. Azoknak a tulajdonosai meg egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik állandóan ilyen komplikált ostobaságokon törnék a fejüket. Vagy legalábbis nem ilyen költséges módon.

Nem hallotta, hogy a barlang bejáratánál bárki is kuncogott volna, és körbevilágítva rejtett kamerákat sem vett észre. Éppen olyan egyedül volt, mint ahogyan pár perccel ezelőtt ő maga is képzelte.

Tehát, ha mégsem valami poén akart lenni a dolog, akkor meg mi az ördögöt talált, és hogy a csodába kerülhetett az oda?

Lassan közelebb húzódott, és óvatosan föléhajolt, majd a keskeny fénynyalábot egyenesen a fura alakzatra irányította, és arra a területre világított, amit előzőleg üvegpalacknak vagy sörösdoboznak vélt. A szabályos ívben meghajló, átlátszó burkolat alól egy arc tűnt elő. A szemek szorosan csukva voltak. Mind a három. A szemhéjak halványan és szivárványszerűen csillogtak, éppen úgy, mint egy gyöngyház, maguk a szemgödrök pedig kisebbek voltak, mint egy hasonló nagyságú embergyereké.

A fura teremtmény alig egy méter hosszú lehetett a felső részt fedő burkolat tetejétől a testet borító ráncos szövet aljáig számolva. Nem ellapuló volt, mint az emberek teste, hanem inkább háromszögletű, és a szemekhez hasonlóan három karja és három lába volt. Az arcon egy érdekesen kiemelkedő, csontos perem vagy vonal látszott, ami középről indult lefelé, és mindkét oldalon homorú területekkel volt szegélyezve. A középső szem is egy ilyen mélyedésben foglalt helyet, és egy kissé magasabban volt, mint a másik kettő.

Ezek alatt egy körülbelül három centiméteres, keskeny hasíték következett, az alatt pedig egy némiképp szélesebb és hosszabb rés helyezkedett el, amit egy pár, ezüstös színű, kakastaréjhoz hasonló, húsos kinövés vett körül. Semmi olyasmit nem látott, amik fülek lehettek volna. Maga a fej egy gömbölyded kupolához hasonlított, amit az arcon eredő csontos kinövés választott ketté, és gerincoszlopként futott tovább a háton.

Ez az arcról eredő vonal egy másikkal volt összeköttetésben, amely végighaladt az egész test hosszában. Egy kar és egy láb bukkant elő a test felső, illetve alsó részéből, és ugyanígy a háromszögszerű csontváz további két oldalán is. Bár szabad szemmel nem lehetett őket látni, mivel merev burkolat fedte azokat is, ezek jól elkülönülő szelvényeket alkottak az öltözeten, és mindegyik lábfejen ki tudta tapogatni a három ujjpercű lábujjakat vagy patákat. Hasonlóképpen, a karok is valószínűleg egy háromujjú kézfejben végződtek, melyeket háromujjas kesztyűforma burkolat takart.

Maga az öltözet nem verte vissza a fényt, és mindenféle drót meg vezeték volt beleépítve. Ezek egy érdekes, kiemelkedésekkel borított, fémes csillogású hátizsákszerű dobozba futottak, amely mindenféle csatlakozási vonal nélkül kapcsolódott az öltözet anyagához. Az öltözék elülső részét és a karokat is az előbbihez hasonló, dudorok díszítették. A burkolat vagy a sisakszerűség hátsó része nem volt átlátszó, Ahogy felületesen vizsgálgatta a teremtmény külsejét, az első reakciója inkább sajnálkozás volt, semmint utálat. Ismert olyan embereket, akiket a fúrótornyoknál támadt olaj-tüzekből vagy omlásokból menekítettek ki, és azok sokkal rosszabbul néztek ki.

Ez a valami, hacsak nem egy kivételesen ügyes hamisítvány volt, amit isten tudja, miért gyömöszöltek be ide, Ross Ed elképzelése szerint csakis egy földönkívüli lehetett. Bár nem volt túlságosan jó fantáziája, eleget nézte a tévében meg a moziban a filmeket, hogy ennyire maga is rájöjjön. Az űrlény nem volt valami látványos. És rémisztő sem. Csúnyának csúnya volt, az igaz, de bámulatosan aprólékos volt a kidolgozása. Ez a háromlábas felépítés bizonyára nagy stabilitást, a háromszemű elrendezés pedig éles látást biztosíthatott. A férfinak azonban fogalma sem volt, hogy a karok hogyan tudtak összedolgozni.

Mind az öltözet, mind pedig a benne lévő teremtmény szemmel láthatólag kiváló állapotnak örvendett. A testre hullott és a körülötte felhalmozódott por és omladék mennyiségéből arra lehetett következtetni, hogy már nagyon hosszú ideje heverhet itt ebben a helyzetben. Semmiféle életjelet nem tapasztalt, még akkor sem, amikor megtapogatta a lábakat és a karokat, majd pedig lekotorta róluk a felgyülemlett port. Hogy pontosan mióta pihenhetett ott, a kicsi barlang eldugott részében, nem tudta megbecsülni.

Egy csomó gomba nőtt ki a szél által befújt földrétegen, és szinte már teljesen betemette a bal oldali kart. Ahogy megrázta a végtagot, és tisztára dörzsölte, azt látta, hogy a gombafonalak semmiféle kárt nem okoztak az űrruhában. Vagy inkább „földruhában", helyesbített magában. Bár vékonynak tűnt az anyaga, nem nyúlt meg és nem is szakadt el a férfi időnként otromba bánásmódja nyomán.

Amikor Ross Ed befejezte a tisztogatást, visszaült a fenekére és megint szemügyre vette a talált kincset.

– Szevasz! – A hangja csendesen visszhangzott a barlang falai között. Nem érezte úgy, mintha hülyét csináltak volna belőle, és nem hallotta a leselkedők kuncogását sem, akik most rajta viccelődhetnének. – Hogy vagy?

Nem kapott választ, és semmi jelét nem tapasztalta bármiféle reakciónak. A földönkívüli figura úgy feküdt a földön, mint ahogyan valószínűleg már nagyon régóta is, csendesen és mozdulatlanul. Odakintről egy varjú károgása szűrődött be. A barlang bejárata előtt egy dongó repült el, hangosan zümmögve, teljesen érdektelenül az odabent zajló nem mindennapi eseményekkel kapcsolatban. Egyébként halotti csend honolt a halott barlangban egy halott földönkívüli társaságában.

– De vajon honnan kerülhetett ide? – ez a férfi. Itt lenne valahol az űrhajója elrejtve a fák és a bokrok között , vagy éppen láthatatlanul rejtőzik valahol, a látszólag érintetlen kőrengeteg alatt elásva? Semmi ilyesminek nem látta jelét idefelé jövet. A barlangot ugyan nem lehetett könnyen megközelíteni, a környékét viszont gyakran látogathatták kirándulók és a lóháton túrázók. Még egy egészen kicsi űrhajót, vagy akár az alkatrészeit vagy a maradványait is ez idáig biztosan felfedezték az arra vetődök.

De ha nincs hajó, akkor hogyan került ide az idegen? Itt ragadt volna véletlenül, úgy, mint a népszerű E. T., amikor megzavarták őket a földiek? Ross Ed csak találgatott.

Az egyetlen dolog, amin nem csodálkozott, az volt, hogy mindvégig nyugodt tudott maradni. Végül is, többször látta az Űrszekerek és az X-akták meg az Alkonyzóna ismétléseit. Az idegen létének valóságossága nem volt olyan sokkoló, mint amilyen szánalmat keltő. „Szegény kis fickó", morogta magában. Így meghalni, elveszve és magára hagyatottan, teljesen egyedül ezen hideg és sötét helyen!

Egyszerűen nem tudta otthagyni. Mivel egy földönkívülit nemigen lehetne hulladékszámba venni, ezért szinte könyörgött azért, hogy elvigyék onnan. És ugyan Ross Ed-nek nem volt különösen élénk a fantáziája, mint sok barátjának, annyi mindenesetre volt neki, hogy a földönkívüli hullája megtestesített számára bizonyos ... lehetőségeket.

„A tudósok biztosan meg akarják majd vizsgálni", mélázott. És mivel ez az ő felfedezése, valószínűleg híres lesz. A hírnév azonban nem izgatta annyira, mint a dolog esetleges anyagi vonzata. Egyszerű és tagbaszakadt kisvárosi Fickóként az amúgy sem könnyű életét általában bizonytalan kilátások uralták, és nem volt semmi reménye arra, hogy ez a jövőben valamit is változzon. Jól jönne neki néhány potya dolcsi.

Ahogy felfedésének, tárgya után nyúlt, megint csak feléledtek benne a pesszimista gondolatok, miszerint ez nem lehet más, csupán egy nagyon ügyes átverés, mint azok az ál-Jeti-lábnyomok, amiket Washington és Oregon államban találtak azelőtt többször is. Egy nagyon aprólékosan megszerkesztett ál-idegen, amit azért raktak ide a barlangba, hogy valami hiszékeny vidéki srác – mint amilyen ő maga is – megtalálja, és villoghasson vele a nemzeti TV összes csatornáján.

Lehajolt, és a lámpájának fényében finom likacsszerű mélyedéseket talált az elkínzott, háromszögletű arc megnyúlt arcbőrén. Ha ez csak egy hamisítvány, akkor minden bizonnyal nagyon ügyes munka. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy vajon milyen színűek lehetnek a szemek, amelyek az opálos fényű szemhéjak alatt rejtőzködnek.

Bal kezének ujjaival finoman megütögette a burkolat üvegszerű, átlátszó anyagát, azt remélve, hogy talán ki tudja tapogatni az alatta lévő bőrt. Az anyag viszont inkább tűnt fémszerűnek, semmint üvegnek. Furcsamód melegnek és kissé durva tapintásúnak érezte a felületet.

Olyan durvának, mint annak a bolygónak a felszíne, ahol hirtelen találta magát, zavarodottan pislogva a meglepetéstől.

KETTŐ

Méltóságteljes fehér felhők kavarogtak a vakítóan kék óceánok felett, amik ugyan nem voltak akkorák, mint a földiek, de sokkal több volt belőlük. A látótere közepén elhelyezkedő kontinens nagyon ismerősnek tűnt neki. A többi szárazföldtől elkülönült trópusi világ, fényes pompában terpeszkedett az Egyenlítő mentén. Egy nagy és magasra törő szigetekből álló gigantikus lánc húzódott a keleti partjától, és úgy tekeredett, mint valami testtelen farok. Ross Ed földrajzi ismeretei eléggé kezdetlegesek voltak, de azt mindenesetre tudta, hogy amit lát, az nem Afrika és nem is Dél-Amerika. Esetleg Ausztrália, talán fejjel lefele es kissé még elbillentve északkelet felé. De nem, mégsem, gondolta. Ez a földrész túlságosan kerek volt, és a közepén pedig túlságosan zöld.

Az elé terülő látómező hirtelen megváltozott, és három holdat pillantott meg. Kettőnek az alakja egyenetlen volt, a felszíne pedig kráterbecsapódásoktól szaggatott, és csak a harmadiknak volt a mí Holdunkhoz hasonló sugárzóan fényes és szabályos korongja. Nem messze az égitest mögött, egy hatalmas, három különböző színű sávval ékesített gázóriás végezte nyugalmas forgását, amelynek ragyogó pasztellszínei még a Szaturnuszt is megszégyenítették.

Aztán mindenfelé csillagok és bolygórendszerek rohantak el a szeme előtt észvesztő sebességgel, majd hatalmas csillagködök és többszínű üstökösök csoportjainak víziója tárult fel előtte. Az egyik rendszerben tucatnyi különálló aszteroidaöv választotta szét a bolygók pályáit, míg egy másikban az iker-bolygók közötti gravitációs erők egymással való harca hatalmas árapályokat okozott egymás felszínén. Olyan csillagászati alakzatokat látott, amiknek nem tudott nevet adni: titáni méretű, ritka anyagú vörös napokat és aprócska fekete lyukakat, amelyek körül hihetetlen energiák dühöngtek, közben egy művészien megformálódott alakú szupernóva fényesen ragyogva izzott az alig néhány fényévnyi közelben, s párhuzamos gázcsóvákat lökött ki magából, amelyek alakja a matematikai valószínűség törvényeinek megfelelően változott. Mind között a leglátványosabb egy három napból álló rendszer volt, amely valamilyen rejtélyes módon képes volt életben tartani féltucatnyi világot viszonylagos stabilitással, egy óriási, kozmikus szemfényvesztéssel, amelyben a gravitáció olyan trükköket produkált, amiket még a legragyogóbb teoretikusok sem sejthetnek. A hat bolygó közül kettőn olyan bizarr, szén-alapú életformák alakultak ki, amelyek szélsőségesen specializálódtak az adott környezetre, és így sehol máshol nem lettek volna képesek fennmaradni, csupán szigorú és gondos felkészítéssel.

Aztán megint kint termett az űrben, a fizika számára is elképzelhetetlen sebességgel száguldott keresztül a galaxison, és az iLalatséggel keveredett csodálkozástól tágra nyílt szeme előtt feltárult a világ számtalan csodája. A körülötte kavargó térben újabb és újabb, vadul örvénylő és őrült táncot járó, még felfedezetlen és felismerhetetlen csillagrendszerek tűntek fel, majd vesztek a semmibe. Minden kavargott körülötte, és úgy tűnt, mintha az egész univerzum megőrült volna, és beszippantotta volna őt egy, az értelme számára felfoghatatlan és megzabolázhatatlan erőkkel rendelkező, kozmikus örvénylésbe.

Kényelmetlenül lüktetni kezdett a lába, és zavarodottan pislogni kezdett. Megint ott volt a barlangban, még mindig az űrlény előtt térdepelve, bal keze pedig a fura figura borítólemeze mellett nyugodott a földön, teljesen elzsibbadva. Sietve rápillantott az órájára, és azt látta, hogy már körülbelül egy órája van ebben a testhelyzetben. A combjából sugárzó fájdalom teljesen elgémberedett izmaitól származott.

Fájdalmasan megrándult az egész teste, amikor kissé hátrálva leült a fenekére, majd mindkét lábát kinyújtotta, és amennyire a szűk hely engedte, meg is mozgatta őket, hogy valamelyest visszaállítsa bennük a vér keringését. Egy pillanatig elviselhetetlennek érezte az ennek nyomán keletkező bizsergést. Mindkét kezével masszírozni kezdte lábait és az égető szúrás fokozatosan alábbhagyott.

A halott űrlény nem moccant.

Ross Ed most már nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy csupán csak valami átverés lett volna. Senki sem tudna olyasmit, hamisítani, mint ami vele éppen most megtörtént. Hallott már a virtuális valóságról, de tudta, hogy ahhoz fel kell venni valami speciális szerkentyűt. Azt sem hitte, hogy az előbbi képeket csak úgy egy kézérintés által a fejébe lehetne sugározni. Amit az imént átélt, az egy valótlan valóságban játszódott le, ami az öltözettel való érintkezéssel egy időben jött létre.

Amint úgy érezte, hogy a lábait megint tudja mozgatni, fogta magát, és előrébb mászott. Itt volt az ideje, hogy döntsön. A MiniMag fénye kezdett elhalványulni, és ahhoz sem volt kedve, hogy a szabadban érje a sötétedés.

Arra az esetre, ha az előbbihez hasonló élményekben lenne ismét része, felvett egy kényelmes ülőhelyzetet az űrlény mellett. Kísérletképpen kinyújtotta a kezét, és egy rövid másodpercre megérintette a borítólemezt. Még mindig kissé az előbbi élmény hatása alatt, egy kicsit idegessé tette az idegen arcának közvetlen közelsége az ujjai alatt.

Ezúttal nem történt semmi valóságtorzulás, nem indult újabb útra lélegzetelállító láthatatlan világok és a tér felderítetlen, távoli berkeibe. Az ujjaival finoman megvakargatta a borítólemezt, próbálta kitapogatni az ismeretlen anyagot. Ezután a keze lecsúszott a borítólemezről az öltözet anyagára. Nem látott és nem is érzett semmi olyasmit, ami varrás lehetne, vagy csat, esetleg cipzár, vagy bármilyen másféle kapcsoló alkalmatosság. Úgy tűnt, hogy a borítólemez anyaga – észrevétlenül megy át az öltözet anyagába.

Semmiféle reakciót nem váltott ki az érintése, és a fejével sem játszott semmi. Az egész olyan volt, mint amikor azonosítania kellett egy hullát az Abilele-i hullaházban. Fogalma sem volt róla, de a Földön bármelyik csillagász örömmel adott volna egy évet az életéből Ross Ed-nek azért az egyetlen óráért, amit ő az imént átélt. .

A férfi felnézett, és megpróbált a feje felett lévő több tonnányi sziklán átlátni. Semmiféle vizuális varázslatot nem tapasztalt. Ha egy puszta érintés efféle vizualizációkat képes létrehozni, akkor vajon mi történik, ha megpróbálja megmozdítani a testet? Valami hasonlóan apokaliptikus, csak esetleg sokkal személyesebb? Vagy valami veszélyesebb és nem pusztán felvilágosító jellegű?

Vajon megakadályozza valami, hogy megmozdítsa a testet, vagy most esetleg éppen egy sírt rabolna ki? Lehetséges lenne, hogy az űrlények aláaknázzák a temetkezési helyüket?

A homályos látási viszonyok ellenére megpróbálta ismét alaposabban szemügyre venni ezt a micsodát: egy aprócska, jellegtelen külsejű, nem emberi holttest, beragadva a sziklák közé, egy különös barlang mélyén, amely magasan, a ritkán látogatott hegyoldalban nyílik. Fogta a Maglite lámpát és minden oldaltól, megvizsgálta a testet. Semmi jelét sem találta semmiféle drótnak vagy vezetéknek vagy bármiféle olyan alkalmatosságnak, amivel a lény a talajhoz lett volna rögzítve vagy kapcsolva. Úgy tűnt, teljesen független a környezetétől.

Nem maradt más hátra, mint cselekedni, gondolta a férfi. Felnőtt élete legnagyobb részében veszélyes foglalkozást űzött, és tudta, hogy néha meg kell nyitni egy ismeretlen szelepet, hogy rájöjjünk, mire való.

A foga közé vette a MiniMag-et, aztán a jobb karját lassan a holttest mögé csúsztatta. Semmi sem történt, ami arra lett volna hivatva, hogy ellenálljon a mozdulatnak, és a férfi sem érzett semmi különöset a kezével, csupán a hűvös földet a száraz öltözet alatt. A bal keze a három alsó végtag alá került. Felemelte a karjait, és a test pedig ellenállás nélkül, engedelmesen kimozdult a helyéről.

Az űrlény könnyűnek tűnt, de valószínűleg mindenki másnak súlyosnak tűnt volna, aki kisebb, mint Ross Ed. A súlya nem lehetett több huszonöt vagy harminc kilónál. Ez természetesen semmi sem volt ahhoz képest; amit még könnyedén felemelt volna.

Mélyen leguggolt, aztán megfordult és elindult vissza a barlang bejárata felé Ahogy kiért a hasadékból, végre újra kiegyenesedhetett. Az űrlényt egyik kezével az ölében tartva, visszacsúsztatta a zsebébe a kis lámpát és a kulcsokat.

A három láb és a három kar ernyedten lógtak, a fej viszont mereven egyenes maradt. Hogy ez a helyzet az űrlény anatómiájának következménye volt-e, vagy valamiféle belső szilárd támasztó vázé azt nem tudta volna megmondani. Az is lehet, hogy egyszerű hullamerevség, gondolta a férfi. Vajon a földönkívülieknek is van csontváza? Megtapogatta ugyan az ide-oda lifegő lábakat, de még így sem tudta megállapítani.

Visszatérve a piknikparkba, már nem látta semmi nyomát a lármás családnak, amely végül is felkergette ahhoz a bizonyos sziklakiugráshoz. Ennek meg is örült. Semmi kedve sem volt találkozni velük és senki mással, és azt még kevésbe szerette volna, ha valaki kérdezősködni kezdett volna különös csomagjáról. Az egyik távolabbi átutazó lakókocsiból ugyan szűrődött ki valamicske fény, de senkit sem látott belőle kijönni.

A nagy Cadillac úgy állt ott, ahogyan hagyta; a napfény megcsillant a krómozott karosszérián. És ugyanez a fény most lehetővé tette a számára, hogy az űrlény arcát alaposabban is szemügyre vegye. A sötétbarna színű, kissé pettyes hús nem tűnt sem mumifikálódottnak, sem pedig kiszáradtnak. Ross Ed arra gyanakodott, hogy talált kincse valószínűleg az életben is éppen ilyen sovány lehet.

Ugyanez vonatkozott a testre is, bár figyelemreméltóan vastag volt ott, ahol a vállaknak és a csípőnek kellett lennie. Odanyomta a fülét a fedőlaphoz, de semmit sem hallott.

Kizárta a kocsit, betette a hűtőládát és a félig üres csirkés dobozt a csomagtartóba. Már éppen azon volt, hogy az űrlényt is betegye melléjük, amikor hamiskás gondolat futott végig az agyán, amitől a szája szeglete megemelkedett.

Lecsapta a csomagtartó tetejét, és a tetemet a tágas utasülésre helyezte, gondosan elrendezgette, hogy egyenesen üljön, és hogy fel ne dőljön. Lehetetlen lett volna megállapítani, hogy ez a szerencsétlen kis fickó (és bármiféle külső jel hiányában úgy döntött, hogy hímneműként fog gondolkodni róla) mióta volt beszorulva abba az átkozott barlangba. Itt volt az ideje, hogy lásson valamit az országból és a vidékből. Jó dolog lesz, hogy a Kaliforniáig tartó út hátralévő részében nem egyedül fog utazni. Lesz társasága.

Míg a fej tökéletesen merev maradt, a végtagok lazán lifegtek ide-oda. A három láb kifelé hajlott és biztos pozíciót biztosított a test számára.

Talált társát ott hagyta az ülésen, megint lezárta a kocsit, és visszament a barlangba. Mindent tüzetesen átvizsgált, de semmit sem talált; semmi jele sem volt űrhajónak, szerszámnak, az öltözetből származó anyagdarabkáknak, más barlangoknak... semminek. De néha-néha, amikor átlépett egy fatönköt vagy felrúgott egy halom fenyőtobozt és tűlevelet, vagy felnézett az ágak közé, különös kis rohangászó teremtményeket látott és óriási napokat meg nehézkesen forgó ködös világokat valahol a végtelen kozmosz végtelen ösvényein. Kiugrottak, megmutatták magukat, majd eltűntek a szem elől, mint azok a pontok szokták, amik akkor tűnnék fel az ember szemében, amikor hirtelen egy erős fény villan fel a szeme előtt.

Ezek csak visszatérő emlékképek, gondolta a férfi. Minél tovább sétált, annál ritkábban jelentkeztek.

Meggyőződve arról, hogy semmit nem talált, vagy legalábbis, hogy már semmi mást nem találhatott volna, visszatért a parkolóba. Az űrlény ugyanúgy volt, ahogy ott hagyta: mozdulatlanul ült az utasülésen. Ross bepöccintette a slusszkulcsot az indítózárba, és beindította a motort. A felpörgő kerekek kirúgták maguk alól az avart. Visszakormányozott a betonútra, és az autópályára érve Alamogordo felé vette az irányt.

Senki sem figyelte az útját, ahogy a kanyargós autóúton kihajtott a hegyek közül. Ahhoz, hogy egy másik autóból menet közben szemügyre vehessék az utasát, legalább félméternyire, vagy még annál is közelebb kellett volna menniük a Cadillac-hez. Még ha valaki ezt is tette volna, akkor is legfeljebb csak azt hihette volna, hogy egy fura kinézetű babát lát az utasülésnek támasztva.

Nem törődve a turistáknak szóló hirdetőtáblákkal és egyéb csalogató látványosságokkal, egyenesen áthajtott Alamogordon, és nem is állt meg, csak a város nyugati külvárosában. Ott behajtott egy Quickstop benzinkúthoz. Rápillantott az üzemanyagmérő mutatóra, és azt olvasta le róla, hogy a tank éppen olyan szomjas lehet, akárcsak ő.

Felnyitotta a hatalmas motorháztetőt, ellenőrizte a vizet, az olajat és az akkumulátort is, mialatt a töltőszivattyú olyan gyorsan csilingelte el a dollárokat, mint valami játékautomata. Az utasa meg sem moccant, nem kért semmit, hanem csak ült csendesen és türelmesen várta, hogy visszatérjenek az útra. A szivárványszínben játszó szemhéjak egy pillanatra megcsillantak, amikor Ross Ed visszament a töltőhöz.

Reflexszerűen megnézte a mérőn lévő összeget. A végösszeg azonban mindig nagyobb volt, mint amire számított. A kényelmet meg kell fizetni, gondolta magában lemondóan.

Előhúzta a zsebéből viharvert pénztárcáját, bement az üzletbe, és beállt a sorba egy sovány tizenéves mögé, aki közeli a sivatag homokjának rejtő színében pompázott, és előtte állt még egy kövér farmer is, akinek a haja csillogott a zsírtól, amivel lefésülte. Az idősebb férfi kényelmesen kiszámolta a pénzt, és kifizetett két tanknyi benzint, ami egy hatalmas, négyüléses teherautót szolgált ki.

Mialatt Ross a pénztár előtt várakozott, szétnézett a boltban. Egy szörpautomata, újságos állványok, egy hosszú, üvegablakos hűtőgép, ami üdítőkkel és egyéb innivalókkal, dobozos cukrokkal, süteményekkel, elsősegélynyújtó gyógyszerekkel és olcsó emléktárgyakkal volt telezsúfolva, a sarokban egy reményt vesztett kaktuszbébi kuksolt, messzebb pedig egy ütött-kopott ajtó szinte ordította kriptafedélszerű külsejével: „Ki itt belépsz, hagy fel minden higiéniával!"

A szeme egy egyszerű könyvespolcra tévedt, aminek a nyolcvan százalékát Louis L'Amour viharvert munkái foglalták el. A maradékon kisebb és nagyobb papírzacskók osztoztak. Néhány könyv azonban nemcsak egyszerűen felkeltette az érdeklődését, hanem elég érdékesnek tűnt ahhoz, hogy kilépjen a sorból és odamenjen hozzájuk.

Mindegyik ugyanazzal a témával foglalkozott. A címek azonban semmit sem mondtak neki. A Roswell-i Eset. Titkolózás Roswell körül. UFO Almanach 1945-1995. A repülő csészealjakat bemutatni igyekvő fényképek és rajzok gyenge másolatai sem tudták felkelteni a kíváncsiságát.

Levett egy könyvet a halomból, és kinyitotta: egy idegent ábrázoló képet pillantott meg az egyik oldalon, amelyik ugyanúgy nézett ki, mint amilyeneket manapság minden utcasarkon látni lehet. Keskeny, tojásdad fej, melyben két óriási szem éktelenkedett, amiknek nem tudni, hogyan jut hely abban a koponyában, parányi orrnyílások, kicsiny, kissé ívelt szájnyílás. Összességében véve, talán annyira hasonlított arra a lényre, amit abból a barlangból előhozott, mint a nagynénikéje, Pamela.

Átlapozva a könyvet, nemigen talált benne sok érdekeset. Visszahelyezte a polcra, aztán kiválasztott egy másikat, de azzal sem jutott sokra. Mindegyik kötetnek ugyanaz volt a felépítése, és mindegyik szerző kizárólagos tulajdonának tekinti a „valódi tények" ismeretének jogát. A „Roswell-i Eset" néven emlegetett szál volt az, ami mindegyiket összekötötte, amely azt jelentette ki, hogy a légierő és a kormány összeesküdött, hogy egy, még az 1947-es évben Új-Mexikóban, Roswell városa mellett lezuhant UFO roncsát elrejtse a nyilvánosság elől.

Roswell-en nem ment keresztül, mivel az az ő útvonalától jóval délebbre terült el, de a polcon sorakozó számos könyv, és az ő bizonyosan létező űrlénye a kocsijában arra késztette, hogy tovább olvasson. Nemcsak, hogy gyorsan olvasó típus volt, hanem a Mexikói-öbölben, az olajfúrótornyokon való élet és munka egy olyan beállítódottságot alakított ki nála, hogy érdeklődéssel és lelkesedéssel olvasott el minden fellelhető olvasmányt, legyen az egy újság, egy tisztítószer összetétele, vagy egy dél-afrikai útleírás. Mindegyik könyv terjengős fejezetekben ecsetelte az időjárási léggömbök, a kormányraktárak, a vitatható becsületességű szemtanúk beszámolóinak és a titkos laboratóriumok munkájának a témáját. A válogatott szerzőgárda számára a kormány által irányított rejtegetés volt a legvégső következtetés, bár Ross Ed úgy gondolta, hogy az általuk bemutatott bizonyítékok és a tálalásuk módja is eléggé megtévesztő. Igazi National Enquirer-típusú bulváranyag.

Kivéve persze azt, hogy egy halott űrlény, társaságában utazik át Új-Mexikó északi részén.

Lehet, hogy ezeknek a Roswell mellett érvelőknek esetleg félig-meddig igaza van?

Végül is, bármiféle helyzet elképzelhető.

Tekintet nélkül arra, hogy valójában mi az igazság, a feltételezett eset valóságos ipart hozott létre, ami azon a feltevésen alapszik, hogy mégiscsak történt valami furcsa Új-Mexikóban a negyvenes évek vége felé. Arra gondolt, hogy megvesz egy-két könyvet, de aztán szegényes anyagi körülményeire való tekintettel mégis inkább úgy döntött, hogy elég, ha ezeknek az irományoknak az átböngészése által megismerkedik a történet lényegével. Annak ellenére, hogy a pénztárgép mögött kuksoló unatkozó fiatalember nemigen törődött volna vele, Ross Ed nem akarta az egész délutánt azzal tölteni, hogy elolvasson mindent, amit csak a boltban talált a témával kapcsolatban. A fiatal sráctól amúgy is túlzott bátorságra vallott volna, ha odakiáltaná a nagy darab texasinak: „Hé, öreg, ez itten nem egy könyvtár ám!"

A fizetésre váró sorban állók lassan eltünedeztek, Ross Ed pedig előhámozta a pénzt a benzinre, majd hangosan elköszönt, amikor kiment az ajtón. A gondolatok vadul cikáztak az agyában. Most már nem volt számára kérdéses, hogy nemcsak hogy egy valódi űrlény van a birtokában, hanem egy a híres Roswell-i idegenek közül. Akkor meg hogy lehet, hogy egyik rajz sem hasonlított rá? A farmerek és az állattenyésztők általában nem túl jó megfigyelők, és egyébként is hajlamosak arra, hogy azt mondják el a riportereknek, amit azok hallani akarnak.

Tegyük fel, hogy az űrlény űrhajójának alakja történetesen tényleg olyan volt, mint egy meteorológiai léggömbé. Fontos kérdés persze az is, hogy mennyire vagyunk hajlamosak arra; hogy félreértsük azt, amit látunk. Ha ezt számításba vesszük, akkor ez azt is jelentheti, hogy mind a légierő, mind pedig a szemtanúk igazat mondanak. Természetesen egymásnak ellentmondó igazságokat.

– Mégis, hogy van ez? – kérdezte mozdulatlan útitársát. – Azért Roswelltől a hegyekig, elég nagy lehetett a séta. – Amint várható volt, a gyerekméretű hulla nem válaszolt.

Rájött, hogy gondosan kell tanulmányoznia az irodalmakat. Ahogy tovább böngészte a leírtakat, egyre világosabb lett számára, hogy létezik egy lelkes társaság, mely mindent megtenne azért, hogy nevetségessé tegye a felfedezését.

– Most mit csináljak? – tépelődött hangosan. – A csészealjas társasághoz menjek veled, vagy pedig egyenesen a kormányhoz? Vagy állítsak fel egy sátrat, és pénzért mutogassalak a jónépnek? Egyszerűen ugorjak be egy dallasi árvereztető ügynökséghez, és adjalak el annak, aki a legtöbbet ígéri érted? – Akárcsak az előbb, a hulla most sem válaszolt.

– Túl régóta vagyok már úton – gondolta a férfi. – Nem valami jó jel, ha már magammal kezdek társalogni. Bár, végül is egy halott űrlényhez beszélek. – Megcsóválta a fejét és elvigyorodott. Mégis, sosem lehet tudni, hogy egy halott űrlény mikor ragadtatja el magát, és válaszol.

– Tudod mit? Gondolkodni fogunk rajta – mormolta magában halkan. – Kaliforniába tartok. Látni akarom a Csendes-óceánt. Ha te is erre gondolsz, akkor nem kell mondanod semmit. – Egy pillanatra csendben maradt, majd hozzátette. – Hát, én is erre gondoltam.

Ahogy nyugat felé hajtott, úgy érezte, többé már nem tud egyszerűen úgy gondolni az utasára, mint „az űrlényre". Apai ágon volt egy nagybácsija, aki szintén nem volt valami bőbeszédű. Állandóan egy aprócska kis mosoly ült az arcán, ami azt sejtette, hogy ő

mindenki másnál többet tud. A család nagy része kicsit fura figurának tartotta, és maguk között csak Tündér Lalának nevezték. Ross viszont mindig is jól kijött Jedediah nagybácsival, sőt, nagyon jó haverok voltak.

Bár remek és szolid név volt, a Jedediah egy kicsit nehézkes lett volna mindennapi használatra. Ám a Lala annál jobban megfelelt.

– Láttad már valaha az óceánt, Lala? – A férfi hagyott egy pillanatnyi időt, és megvárta a néma választ. – Szerintem még nem. Hát, ami engem illet, én bejártam az Öblöt de azt mondják, hogy a Csendes-óceán valami egészen más. Majd ha odaértünk, eldöntjük mit fogunk csinálni. Ha te is úgy gondolod, akkor nyugodtan ülhetsz és élvezheted a nyugit, és rám hagyhatod a nehezét. – Lala a tőle elvárható módon ismét bámulatosan visszafogott maradt.

Ahogy az Alamogordo és a White Sands közötti kilométerek egyre csak szaladtak a kocsi alatt, Ross Ed egyfolytában csevegett az útitársával, vidáman ecsetelve az éppen aktuális látványosságokat. A Cadillac korábbi utasaival ellentétben Lala egyszer sem kapaszkodott a kissé meredekebb manővereknél, és nem is próbált beleszólni a vezetési stílusába. Nagyszerű útitársnak bizonyult: tiszta, rendes, nem panaszkodó, és mindenek előtt kitűnő

hallgatóság. Nem kellett ötpercenként kimennie a mosdóba, mint ahogy Ross Ed néhány ex-barátnője tette. Csak az nem ment neki igazán, hogy az esetlegesen feltett kérdések megválaszolásával egy kicsit élőbbé tegye a társalgásukat.

– Katapultülés – jutott Ross eszébe. Vajon van ilyen vagy valami ehhez hasonló rendszeresített felszerelés egy idegen űrhajón? Lehet, hogy Lala valami ilyesmi révén került a Földre. Ez megmagyarázná, hogy a barlang környékén miért nem találni sem miféle roncsot vagy katasztrófára utaló jelet.

Egy hatalmas kombi jelent meg mögötte, ami tele volt őszes hajú nyugdíjasokkal, és lassan elzúgott mellette. Az egyik utas kíváncsian méregette a Caddilacben helyet foglalókat, és kissé később hökkent csak meg, amikor megpillantotta Lalát, majd a jármű folyamatosan gyorsítva tűnt el az egyik kanyarban.

Ross Ed csak kuncogott magában, és odafordult Lalához.

– Jól megzavartad őket, Lala. – Ha az út hátralevő része is ilyen mulatságosan fog telni, akkor talán nem fogja hiányolni a Kiválóan Tejelő Tehenek látványát. A férfi hagyta, hogy a kezei lazán csüngjenek a kormányon.

– Fogadni mernék, hogy a ti bolygótokon nincs Lone Star sör. De azért valamilyen sörötök csak van, nem? Már csak azért kérdezem, mert nem tudom, hogy szoktál-e inni. Egyébként mi szokott lecsúszni azon a fura kinézetű szádon, ha száj az egyáltalán? – kérdezte,.és vigyorgott, amint megkerült egy kivehetetlen fajtájú elgázolt állattetemet, ami még csak pár órája heverhetett a betonon. – Ha azt nézzük, hogyan találtam rád Új-Mexikóban, ez gyakorlatilag téged is texasivá tesz. – Kimutatott az út mindkét oldalán virító aranyló búzamezőkre.

– Látod, ez itt például kaliforniai mák. Azt üzeni, hogy „irány a nyugat!" Sajnálhatod, hogy nem látsz errefelé búzavirágokat. Ez a vidék túlságosan száraz nekik. – A férfi egyik karját az ajtószegélyre fektette, és énekelni kezdett. A kocsin átsüvöltő szél meleg volt, de azért annyira nem, hogy csupán ezért bekapcsolja a benzinfaló légkondicionálót. Az utasa biztosan nem izzad.

A férfi elénekelt néhány Forsythe-i és Muddbone-i nótát, amikor egyszer csak villogó fény vonta magára a figyelmét a visszapillantó tükörben. A jó hangulata olyan gyorsan szállt el, mint egy fúrótorony tetejéről lepottyantott aranyhalas akvárium.

– A fenébe! – Szinte reflexszerűen lenézett a sebességmérőre. Csak kilencvennel ment, ami relatíve gyorshajtást jelent egy nyolcvanas sebességkorlátozású szakaszon. Amennyire tudta, a Cadillacben minden megfelelően működött, és nem húzott maga után egyetlen meglazult darabot sem. Akkor meg mi a csudát akarhat ez a zsaru? Lehet, hogy csak azért majrézik, mert a barátnőjének éppen nehéz napjai vannak?

Fokozatosan lassított le, hogy teljesen megbizonyosodjon benne, a járőr valóban őt

követi, aztán leállt a kavicsos útpadkán. Most már biztos volt, hogy a hatalmas Kawasaki őt szúrta ki magának. Leállt a kocsi mögött, a fényei pedig továbbra is vidáman váltogatták egymást. Szerencsére, a rendőr legalább nem használta a szirénáját, ami annak a jele, hogy azért annyira nem volt izgatott. Talán csak szimplán figyelmeztetni akarja, bár Ross Ednek halvány fogalma sem volt, hogy mi rosszat tett volna.

Vajon rossz napja van a zsarunak? Vajon tegnap este vesztett a kedvenc csapata? Vajon rendben van az emésztése? Vajon reggel túl forró volt a kávé, amit megivott? Ilyen bagatell apróságok gyakran nagy összegű bírságokat helyeztek kilátásba.

Ross kikönyökölt az ablakon, de közben gondosan ügyelt arra, hogy mindkét keze feltűnően a kormánykereket fogja.

– Valami baj van, biztos úr?

A járőr valahol negyvenes éveinek végén járhatott, kissé már kezdett pocakosodni, halvány rózsaszínű bőre pedig májfoltos volt az errefelé kegyetlenül erős napsütéstől. Bukósisakjának sötétített ellenzője eltakarta a szemeit.

– Néhányszor áthajtott a felezővonalon, fiam. Netán ivott valamit indulás előtt?

– Egy pár sört, néhány órával ezelőtt. Ennyit. Nem vagyok részeg.

– Nem is mondtam, hogy az volna. Jogosítványt és forgalmi engedélyt. Csak keresse nyugodtan.

Ross Ed engedelmeskedett, és kopott okmányait odaadta a rendőr kinyújtott kezébe.

– Csak egy perc az egész. – A férfi visszaballagott a motorjához. Az oldalsó visszapillantó tükörben Ross Ed látta, amint amaz egy URH-rádióval beszél, és még a recsegő hangokat is hallotta.

Vajon érvényes még a műszakija? Mindig próbált mindent időben kifizetni. Arra viszont nem emlékezett, hogy mikor újította meg. Érdekes, hogy az ember mennyire feszültté válik az ilyen pillanatokban, még akkor is, ha biztos benne, hogy semmi rosszat nem követett el.

Amikor a járőr visszatért, az arcán nyugalom honolt. Ross Ed szinte már hallotta a rettegett szavakat: „Volna szíves kiszállni,a kocsijából, uram?" Ehelyett azonban a zsaru egyszerűen csak visszaadta a papírjait.

– Minden rendben, biztos úr?

– Úgy néz ki. Azért mindenesetre próbáljon meg a saját sávjában maradni, ha lehet. Abból mindig csak baleset lesz, ha valaki túl lazán vezet. Egyébként, merre tart?

– Kaliforniába. Még sohasem láttam a Csendes-óceánt, és úgy gondoltam, hogy nem ártana már egyszer kimozdulni Texasból.

– Hát, ezt még nem sok texasitól hallottam! – A rendőr elmosolyodott, és felhúzta az ellenzőjét. Ross Ed nyugodt volt és visszamosolygott.

– Elhiszem, hogy nem hétköznapi dolog. – Most, hogy világossá vált számára, hogy nem fogják megbüntetni, ő is hajlandó volt egy kis viccelődésre.

– Én sem láttam még az óceánt. – A zsaru a nyugati horizont felé intett a fejével. – És Kaliforniában sem voltam még. A francba is, azért Arizonába még át kellene ruccanni ebben az életben! Úgy hallottam, hogy Tucson egész jó hely. Azt hiszem, maga is áthalad rajta.

– Nem tudom. Csak megyek nyugat felé és élvezem az utat.

– Aha, azt látom. A legtöbben felhajtanak az I-10-esre, és nem a hegyek között mennek. Pedig ez egy gyönyörű vidék, pláne ebben az évszakban.

– Az bizony – vágta rá Ross Ed, és türelmesen várta, hogy a másik befejezze a társalgást.

De a zsarunak valahogy nem akaródzott továbbállni. – Biztos benne, hogy nem ivott többet, csak azt a néhány sört? – Ross határozottan bólogatott. – Oké. Csak arra ügyeljen, hogy ne hajtson át a felezővonalon. – Elvigyorodott. – Ha azt mondta volna, hogy csak egyetlen sört ivott, tudtam volna, hogy hazudik. Lehet, hogy bekísértem volna.

– Megígérem, hogy óvatos leszek, biztos úr. Az volt a baj, hogy megpróbáltam egyszerre énekelni és gondolkodni.

A zsaru visszacsapta az ellenzőjét: – Nem fogom elrontani a napját egy olyan embernek, aki elég jól érzi magát ahhoz; hogy énekeljen. Nekem nem sok ilyen napban volt részem. Na, menjen és vigyázzon magára, fiam! – Azzal megfordult, és már el is indult volna, amikor megpillantott valamit, ami megállásra késztette.

– Hé, az a kék fényes izé meg micsoda? – A férfi lehajolt, és a sofőr fölött átnézett a másik ülésre.

Ross Ed-nek zakatolt az agya. Vajon mennyi képzelőereje van ennek a zsarunak? A mamája és a papája azt tanította, hogy ne hazudjon a rendőröknek, de az olajmezőkön úgy tapasztalta, hogy erről igencsak megoszlanak a vélemények. A gondolatai vadul birkóztak és küzdöttek egymással, mint amikor egyszer az egyik nagyobb balesetben, Huston külvárosában magára maradt, és csak egy hajszál híján menekült meg, egy hirtelen ötlete nyomán kipattant reakciójának köszönhetőén.

Minél tovább gondolkodott, a zsaru annál érdeklődőbbnek és feszültebbnek tűnt. Tudta, hogy mondania kellene valamit, bármi legyen is az.

– Hja, ez? Ez csak egy halott földönkívüli – kottyant ki a száján.

– Tényleg? Fura, nem úgy néz ki, mint egy mexikói – kacagott a járőr. Egy pillanattal később Ross Ed is csatlakozott hozzá, de belül azért egy kissé megrázkódott. Otthon sok spanyol származású barátja volt, és igazán nem értékelte a durva poént. Tisztában volt azonban azzal, hogy ennek most nem kellene semmiféle jelét adnia.

– Egy halott földönkívüli. – A zsaru hitetlenkedő arcot vágott. – Tudom, tudom, azokra a dülledt szemű rondaságokra gondol az Űrszekerekből meg a Csillagok Háborújából, vagy a többi eszement sci-fiből, ugye? Szóval ez egy E. T?

– Pontosan. Lalának hívják.

– Lalának. Ó, igen. – A járőr most már úgy röhögött, hogy könnyek csorogtak a szeméből. – Oké, Ross Ed, mit fog csinálni ezzel a halott űrlénnyel?

Ross egy másodpercig töprengett, aztán egyszerűen csak megrántotta a vállát.

– Arra gondoltam, hogy magammal viszem Kaliforniába.

– Aha, látom. – A zsaru megnézte az óráját. – Kalifornia lenne a nekem való hely, az tuti. Hol szedte össze?

– Egy barlangban találtam. – Ross céltudatosan nem határozta meg jobban a helyet, nehogy valami mélyen lappangó kapzsi impulzust keltsen életre ebben a vidáman kacarászó végrehajtó szervben. – Arra gondoltam, hogy ő is biztosan látni szeretné az óceánt.

Hát persze. Végül is, ki ne szeretné? – A járőr kissé gúnyosabb grimaszt vágott.

– Biztos benne, hogy véletlenül nem valami raktárból lovasította meg?

– Hát, tulajdonképpen igen, biztos úr. Hallott már Abilene-ről? Na, onnan csentem el.

A zsaru megértően odaröffent. – Láttam már róla képeket. Meszkitek és hegyek. De annyira nem érdekel. Ezt mindennap megadja nekem a sivatag. Itt legalább mindig tudja az ember, hogy milyen vidéken jár. – A férfi kissé beljebb kukkantott. – Megfoghatom?

– Miért ne? – Ross nagyot nyelt. Ha ellentmondana, azzal felkeltené a rendőr gyanakvását. – Úgyis halott.,..

Amíg a rendőr megkerülte a kocsit, Ross letekerte az utasülés felőli ablakot. A férfi szó nélkül végigsimította a fedőlapot, aztán pedig az öltözetet. Ross feszülten figyelt. Egy pillanat múlva kiderült, teljesen szükségtelenül.

A zsaru visszahúzta a kezét. – Nem valami minőségi munka. A húgom sokkal jobbat tud csinálni papírmaséval. Gyerekek csinálták ezt magának, vagy egy nagyáruházban vette? Ja, nem, várjon csak, azt mondta, hogy egy barlangban találta. – Elkuncogta magát. – Biztosan a következő Halloweenre rejtették el. Egyszer már láttam egy ilyet, amivel kiskölykök bohóckodtak. Azzal szórakoztak, hogy a többi kölyköt rémisztgették vele, aztán pedig elrejtették a bizonyítékot. Mit akar vele csinálni?

– Még nem döntöttem el. Először jussak el Kaliforniába.

– Igaza van; tegye azt. Hát, nem fog odajutni, ha csak itt üldögél. – Visszalépett, Ross pedig elégedetten feltekerte az ablakot Lala mellett.

– De most már csak nyugodtan! – kiáltotta a zsaru a kocsi mögül. – Még nagy út áll maga előtt. És ha majd ott lesz Kaliforniában, megtenné, hogy helyettem is füttyent egykét tengerparti csinibabának?

– Úgy lesz! – Ross kinyújtotta a bal karját a nyitott ablakon és integetett.

Ahogy a nagy Cadillac motorja felmordult, és a kocsi lassan visszagurult az aszfaltra, a járőr visszasétált a motorjához. Ezek az országúti csodabogarak, csóválta a fejét. A fickó tiszta volt és tisztelettudó. Szóval lenyomott néhány sört? A zsaru nem sokkal azelőtt maga is ivott egy keveset, de semmi katasztrofális következménye nem volt a dolognak. Végül is nem olyan volt, mint az a fickó, aki tele volt vodkával.

Visszaült a motorjára, azzal a szándékkal, hogy megfordul, és kelet felé is ellenőrzi az utat. Ahogy behelyezte, majd elfordította a slusszkulcsot az indítózárban, és meghúzta a gázfogantyút, a Kawasaki úgy ugrott meg, mint a macska, amelyiknek egy terriert kötöttek a farkához.

Ross Ed úgy becsülte, hogy a járőr legalább kétszázötvennel húzott el mellette, és úgy gyorsított, akár egy rakéta, miközben távolodott tőle. Nehéz lett volna megmondani, mert nem látta sokáig a gépet. Egy alacsonyabb emelkedő mögött hirtelen eltűnt.

Körülbelül két kilométernyire onnan, Ross Ed egy kissé lelassított, hogy meggyőződjön, a zsarunak nem esett komolyabb baja. Az egyenruha cafatokban lógott róla, és éppen a füstölgő motor fölé hajolt, ami az útpadkán túl, a puha homokon feküdt az oldalára dőlve. Füst szállt fel az elülső és a hátsó kerék felől egyaránt, melyek az óriási sebességtől pillanatok alatt merő fém- és gumisalakká váltak. A visszapillantójában szemlélve a jelenetet, Ross rajtakapta magát, hogy azon gondolkozik, vajon mekkora sebességgel mehetett a járgány, amikor megolvadtak a kerekei és a zsaruról lefoszlott az egyenruha. A férfi jobbra pillantott.

Lala, a hulla egykedvűen üldögélt az anyósülésen, s rendíthetetlenül bámulta az előtte elterülő utat. Nyilvánvalóan az űrlénnyel, vagy az öltözettel való fizikai kapcsolat volt az oka ezeknek a legalább annyira megjósolhatatlan, mint amennyire meglepő reakcióknak. Ross Ed egyórás űrutazást tett az ismert világegyetemben. A gyanútlan járőrnek pedig olyan mértékű gyorsulásban volt része, amivel a járműve fizikai struktúrája már nem tudott megbirkózni.

A férfi közelebb hajolt, és óvatosan megütötte az idegen egyik karját. Semmi sem történt. Nem ismétlődött meg a barlangban átélt űrutazás. Talán ezek a nem mindennapi történések csak egyszer fordulnak elő.

Megint felnézett a visszapillantóra, de már nem látta az megszédült járőrt. Ross Ed biztos volt benne, hogy a férfi semmiféle összefüggést sem fog felállítani a „műhalott" űrlény és motorjának megmagyarázhatatlan megőrülése között. Vajon hogyan fogja megmagyarázni majd a kollégáinak, hogy a Kawasaki legalább öt- vagy hatszáz kilométeres sebességre gyorsult fel, mielőtt teljesen bemondta volna az unalmast? Ross Edet ez már nem érdekelte. Ezt valószínűleg senki sem fogja elhinni neki. Arra gondolnak majd, hogy saját maga gyújtotta meg a kerekeket. Ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy találkozott egy fehér Cadillacben egy halott űrlénnyel, aki együtt túrázgat egy jól megtermett texasi fickóval... hát, ezt nem valószínű, hogy a felettesei beveszik.

Ross megértette, hogy óvatosnak kell lennie, és nem szabad hagynia, hogy mindenféle járókelők csak úgy megfogdossák az útitársát.

– Lehet, hogy hulla vagy – fordult oda a töpörödött figurához – de az tuti, hogy nem fogysz ki a meglepetésekből. Mondd csak, milyen trükköket tudsz még?

Ahogy várható volt, Lala továbbra is halotti csenddel válaszolt.

HÁROM

Az autó sofőrjének is legalább akkora étvágya volt, mint a járgányának. Már majd meghalt az éhségtől, amikor megérkezett Las Cruesbe. Tudta, hogy egy olyan nagyvárosban, mint El Paso, nagyobb esélye van ideiglenes munkát találni, így dél felé fordult, és félórás kerülőút után megérkezett a délnyugat kulturális és csempészközpontjába, a texasi és mexikói ételek, valamint a diszkont bakancsáruházak, és más, a környékre jellemző vállalkozások fővárosába, melyek valódi természete egy Mississippitől keletre született ember számára mindörökre kifürkészhetetlen rejtély marad.

A város úgy nézett ki, mintha egy csoport viharvert tutajfa elhelyezkedése alapján tervezték volna az erősen kanyargó Rio Grandé északi partján, ott, ahol a folyó belép Chihuahua megyébe, még mielőtt északkelet felé fordulna a Mexikói-öböl irányába. A folyó volt a város létének egyetlen oka. Egy lerongyolódott agglegény másutt nemigen talált volna magának megélhetést a környező vidéken. Ha azt a sivárságot nézzük, ahol a város felépült, akkor ehhez képest a messzi Phoenix valóságos Paradicsom lehetett. Ahogy áthajtott a belvároson, a főutcára érve motelek, kamionparkolók, önkiszolgáló üzletek, benzinkutak és a mindenütt jelenlévő diszkontáras boltok végtelen sora fogadta. Utóbbiakat nézegetve a férfi alaposabban megvizsgálta saját lábbelijét. A bakancsa már eléggé kopott és elnyűtt volt, de ennek ellenére még mindig aránylag jól bírta magát, és ami a legfontosabb: kényelmesen be volt törve. Emellett a lábujjaknál volt még egy acélbetét is a bőr alatt, és a cápabőr felsőrész sem kopott még át: A rájabőr jobb lett volna, de eddig még sehol nem látott ebből az egzotikus anyagból készült cipőt. Mondták is neki, túlságosan vagány lenne, hogy abban dolgozzon. A bőrrel még akár fát is lehetett volna vágni. Az ő munkájában inkább praktikus lábbelit volt ajánlatos viselni, semmint divatosat. Próbált volna meg az olajfúrótornyokon edzőcipőt vagy szandált hordani, nem telt volna hosszú időbe, hogy méltóvá váljon valami sokat mondó becenévre, mint amilyen a Lábnélküli Eddy vagy valami hasonló.

Kiszámolta, hogy legalább két-három hétbe telik, mire feltölti a pénztárcáját. Időközben a Cadillac is pihenhetne. Tudta, hogy Monahanstól ilyen messzire nyugatra nincs semmiféle olajmunka, de az évek alatt kitanult egy második mesterséget is, arra az időre gondolva, amikor már nem lesz olyan sok nagydarab embernek való munka.

Két olyan foglalkozás létezik, amelyben bárki, férfiak és nők egyaránt találhatná maguknak ideiglenes munkát, bárhol a világon: ezek pedig az ápoló és a bárpincér. Ross Ednek azonban nem volt túl sok kedve a kórházi légkörhöz.

Az egyik lejáró előtt hatalmas tábla hirdette: REPTÉR, és a férfi lekanyarodott rá . Ahogy észak felé haladt, mustrálgatni kezdte a szállodákat. Tudta, hogy képes lesz munkát találni, hiszen ez már azelőtt is olyan sokszor sikerült. Egy olyan fickó, aki akkora, mint ő, és nem iszik munka közben, gondosan bánik a pénzzel és a vendégekkel egyaránt, mindig jól jött kisegítőként a forgalmasabb bárokban. Ross Ed személyében nemcsak egy tapasztalt mixert, hanem egy kidobóembert is felvettek, és mindezt egyetlen ember béréért. Eme előnyös tulajdonságai révén válogathatott a lehetőségek között.

A mindentől kényelmes távolságra lévő Howard Johnson's motelt nézte ki magának, és beállt a parkolójába. Egy kicsivel ugyan drágább volt, mint a többi szállodalánc, de jobb volt a biztonsági rendszere, és a szobáikban hatalmas, hosszú és széles ágyak terpeszkedtek. Bár a rugózásuk nem az ő súlyához volt méretezve, azért képes lesz majd kényelmesen kinyújtózva aludni, és nem kell az álláig felhúznia a térdét.

Megbeszélte a heti bérleti díjat az éppen szolgálatban lévő adminisztrátorral, majd beállt a Cadillackel az épület mögötti parkolóba. Az előcsarnok légkondicionált volt, akárcsak a nagyobb hotelekben, második emeleti szobájának ablaka pedig egy kisebb, szárazságtűrő fákból álló ligetecskére nézett, a lombok között elégedett verebek csiripeltek. Az ágy szinte már nagynak látszott. A tusoló nem tűnt valami nagy számnak; de legalább volt saját mosdója.

Senki sem figyelte, ahogy kipakolja a kocsijából a bőröndjét meg az idegent, és elcipeli őket a szobájába! Ez idő tájt a legtöbb utazó még úton van, így a parkoló még jó néhány óráig nem lesz igazán forgalmas.

Türelmes útitársát a két szék egyikére ültette, ügyelve, hogy elég messze legyen az ablaktól, valamint a légkondicionáló keltette huzattól. Odakintről észrevétlenül figyelhette az eléje táruló látványt, a fákat és a madarakat.

– Milyen kár, hogy nem látod őket – gondolta Ross Ed. – Itt az ideje, hogy berendezkedjek.

Őt percig tartott kicsomagolnia, ezt követően bemászott a tusolóba és leült. Csak így tudta elérni, hogy a fejére spricceljen a rózsa, ne pedig a köldökére. Ez volt az egyetlen módja, hogy egy motelszobai fürdőben meg tudja mosni a haját, anélkül, hogy a mongóliai gumiembert kellett volna utánoznia.

Megfürödve és felüdülve megborotválkozott, és gondosan megfésülte vastag, fekete haját. Lala vigyázó tekintetétől kísérve tiszta alsóneműt, tiszta, fekete farmernadrágot és egy aprólékosan kivasalt, hosszú ujjú westerninget húzott elő a bőröndjéből.

– Nemsokára itt vagyok – vetette oda a földönkívülinek, majd megbizonyosodott róla, hogy rendesen bezárta maga mögött az ajtót.

Megkereste a legközelebbi autómosót, és az út porától vastagon borított Cadillacet is megfürdette. Egy kis kérdezősködéssel könnyen megtalálta a színvonalasabb reptéri hoteleket, ahol aztán alig egy órán belül már meg is kapott egy bárpincéri állást a Sheratonban. Jobban szerette a hotelek bárjait, mint a helyi klubokét és kocsmákét. Tiszták voltak, több volt a borravaló is. No és persze oda nem jártak részegek.

Ahhoz, hogy megkapja a munkát, meg kellett mutatnia, hogyan mixeli a daiquiri koktélt, ami rumból, cukorból és citromléből állt, majd egy „csavarhúzót" kellett készítenie, ami vodkából és narancsléből állt, és jégkockával szokták felszolgálni. Az egész ennyi volt, meg néhány kérdés, és fel is vették.

Az első néhány este kicsit fárasztó volt, mivel még nemigen tudta, mit hol talál. De hamar belejött, és aztán már könnyebben ment a munka. Általában egyedül dolgozott, alkalmanként egy másik felszolgáló is segített neki. A borravaló általában az éppen átutazóban lévő üzletemberektől, törzsvendégektől, és a közeli Fort Bliss támaszpontról érkező katonáktól jött. A motelből a Cadillackel járt dolgozni, így a napi ingázás összesen alig hat percig tartott. A munka közbeni szórakozás az egyfolytában viccelődő vendégektől és a mennyezetről lelógó állványzatra szerelt tévékből jött, melyek állandóan különféle sportcsatornára voltak beállítva.

Rövid, de jövedelmező ott tartózkodásra rendezkedett be.

– Dios – kívánt jó napot Corrina Martinez. A nő teljesen természetes mozdulattal csúsztatta a kétdolláros borravalót a köténye zsebébe, ami mindig ott várta a 225-ös szoba mosogatóján. Már kész volt az ágynemű áthúzására, amikor eszébe jutott, hogy a párnákat sem ártana kicserélni. A bejegyzés szerint, a szobában egy egyedülálló férfi lakott. Szokatlan volt számára, hogy egy efféle vendég mindennap borravalót adjon neki, és szerette volna valahogyan viszonozni.

A tartalék párnák szokásos helye a szobában lévő egyetlen ruhásszekrény legfelső polcán volt Félrecsúsztatta a szekrény tükrös ajtajainak egyik szárnyát, és kotorászni kezdett a párna után, amikor hirtelen megriadt a látványtól. Azaz, annyira azért mégsem ijedt meg, hogy elsikítsa magát, de érezte, hogy a szíve gyorsabban.kezd verni, és hogy a levegőt is szaporábban veszi.

Amikor látta, hogy a dolog nem mozog, reflexszerűen hátrálni kezdett, es felkapcsolta az alkóvban lévő lámpát, hogy jobban szemügyre vehesse azt a valamit. Érdekes, rendkívül groteszk külsejű bábu volt, de azért annyira nem volt rémisztő, mint amennyire az első pillanatban megijedt tőle. Mivel korábban varrónőként is dolgozott, egy pillanatra szemet szúrt neki az öltözet anyaga, de aztán nem törődött vele annyira.

Manapság mindenféle érdekes bábut meg babát, lehet kapni a boltokban. A gyerekei is imádják a nagy kirakodóvásárokat, ahol mindig elvonszolják őt a játékosstandokhoz, hogy nyerjen nekik valami aprócska kis bohócot. Nekik ez nagyszerű szórakozás volt. Soha sem engedhették meg maguknak, hogy ilyesmit vegyenek, és a gyerekek is tudták ezt, de szerették kiválasztani maguknak azt, amelyik a legjobban tetszett nekik, az anyjuk pedig megjátszotta, hogy valóban jó választás, lenne. Aztán rendszerint elmentek és vattacukrot vagy fagyit nassoltak.

Vajon ennek az úrnak a gyereke kapta volna ajándékként ezt a micsodát? Eléggé nagynak látszott, de látott már olyat, amelyik ennél is nagyobb volt, sőt még járni meg beszélni is tudott. Valószínűleg az egyik tévésorozat vagy pedig egy népszerű mozifilm egyik figurája lehetett: A szekrény falához támaszkodva pihent, a fény megcsillant három, kicsi gombszemén. Kissé bután érezte magát, amikor a bábu felé intett, de az semmiféle reakciót nem mutatott. Hát persze, hogy nem. Hogy csináljon is valamit, ahhoz meg kell nyomnia rajta egy gombot, vagy pedig fel kell húzni egy zsinórral, ami valahol a hátoldalán lehet.

Szemmel láthatóan kitűnő munka volt. A gyerekei, különösen a két nagyobbik, azt mondanák, hogy ez aztán igazán „baró". Szinte látta őket maga előtt, ahogy mindenféle idétlen pofákat vágnak előtte, meg szörnyű hangokat adnának ki mögé bújva, ide-oda lóbálnák a karjait és a lábait, és a frászt hoznák a kisebb testvéreikre. Eszébe jutott a babára adott első reakciója, és elmosolyodott.

Már éppen nyúlt a felső polcra, amikor feltűnt neki az öltözet érdekes barna színe. Vajon milyen anyagnak van ilyen rozsdás-vöröses árnyalata? Biztosan nem bőr, és nem is szatén. Sokkal inkább valami nagyon finom szövésű fémszövet, vagy gyűrt és erősen kikeményített selyem. De vajon ki lehet az, aki kikeményíti a selymet? Feltámadt benne a varrónői kíváncsiság. Előrehajolt és két ujjával összecsípte a baba bal karját bontó anyagot. Hirtelen egy olyan világban találta magát, ahol az ég túlnyomórészt ezüstös árnyalatú volt, ami leginkább a hőmérő higanyára emlékeztetett. Fogalma sem volt, hogyan lehet az ég ezüstszínű, mint ahogy arról sem, hogyan lehet a nap élénkvörös, nem pedig halvány és meleg sárga.

Olyan instabil volt a lába alatt a talaj, hogy jó néhány centiméterre belesüppedt, mire szilárdabb alapot érzett a talpa alatt. Kísérletképpen tett egy bizonytalan lépést élőre, és olyan érzése támadt, mintha zselén járna. Körülötte mindenfelé, földhöz hasonló anyagú, hosszú testű, feltekeredett, nyúlós nyálkával borított teremtmények mozgolódtak ide-oda, és gömbölyded testvégződésük megcsillant a napfényben. Egy csapat rózsaszín pöttyös, élénkzöld gyöngysor hullámzott el az égen a feje felett. Szárnyaik fémesen csillogtak, mint azok a teremtmények, melyek a közvetlen szomszédságában nyargaltak el.

Nem messze tőle jobbra, egy világoskék színű, disznóforma figura trappolt el zömök lábain a részegen támolygó tekercsek erdején át. Három hozzá hasonló apróbb teremtmény követte Fél tucatnyi rost szakította meg a teknőspáncélszínű, csomószerű nyúlványokat a feje mindkét oldalán, amely le-fel himbálódzott minden egyes lépésnél. A disznószerű lény szemmel láthatóan könnyedén ugrándozva közlekedett a síkos, ragacsos felszínen, anélkül, hogy beleragadt vagy belesüppedt volna.

Corrina leeresztette a tekintetét, és meglepetten látta, hogy kis takarítóköténye helyén valami vékony, bronzszínű anyag borította a testét tetőtől talpig, és teljesen váratlan helyeken bukkant elő alóla a csupasz bőre. Húsz évvel ezelőtt még csak észre sem vette, ha kétszer ennyit mutatott magából. Most egyszerűen túl sok volt belőle, de valahogy ez tűnt természetesnek és normálisnak ebben a környezetben.

A porszívó helyett pedig egy hosszú, fekete, csőszerű tárgyat tartott a kezében. Ez pedig egy a hátán lévő csomaghoz volt csatlakoztatva, amiből fekete színű, rugalmas vezetékek és csövek sokasága futott a különös „szerszámhoz”. Egy félig átlátszó fekete gömb emelkedett ki a csőszerű képződmény közepéből. Felemelte a furcsa szerszámot, egészen az arcáig, és több tucatnyi kicsiny téglatestszerű tárgyat vett észre benne, melyek szinte súlytalanul lebegtek, akárcsak a zöldbab az erőlevesben. Mindegyik apró betűs írásjelekkel volt televésve.

Jobb kezének mutatóujja egy műanyag kallantyún nyugodott, amely a cső aljáról állt ki. „Fegyver lenne vagy egy újfajta ablakmosó?" gondolkodott a nő. Valami vadul csuklani kezdett tőle jobbra, és a nő hirtelen mozdulattal fordult a furcsa hang irányába.

Medve méretű és hatalmas agyarakkal rendelkező állat volt, olyan külsővel, amilyent soha életében nem látott, sem az állatkertben, sem pedig azokban a természetfilmekben, amiket az ő kis Gabrielje annyira szeret. Az agyarak mögött, ezüstös színben csillogó, egyenetlen sorokba rendeződött, borotvaéles fogak sorakoztak.

A teremtménynek mind az öt lába embernyi magasságú volt. A törzs közelében szélesedtek ki terebélyes és lapos mancsokká, amelyek elől-hátul összenőtt uszonyokhoz hasonlítottak Ezek tették lehetővé, hogy a szörny, mérete ellenére is könnyedén haladjon a kocsonyás felszínen.

Egyetlen baljóslatúan sötét szem ült az arc vízszintes gödrében, és ezzel bámulta meg a nőt, majd a hatalmas test vad vágtába kezdett, egyenesen feléje tartva. A kiálló gerincoszlop mentén barna szőrszálakból álló ritkás sörény futott végig a testén. Ahogy közelebbről is megnézte, valójában nem szőr volt, hanem angolnaszerű lények hullámszerűen imbolygó csoportja, melyek parazita életmódot folytattak a rémisztő külsejű teremtmény hátán.

A sűrűn fogazott állkapocs kinyílt, és a csuklásszerű hang ismét felharsant, ezúttal viszont fenyegetően. A lény alsó állkapcsát leeresztve megindult a nő felé, közben pedig ide-oda dülöngélt, ahogy egyre gyorsuló léptekkel sebességet gyűjtött. A hatalmas, fenyegető agyarak is fel-le himbálóztak, és a fej minden nagyobb rázkódását követően rózsaszínű nyál fröccsent elő a fogak közül.

Ösztöneitől vezérelve a nő megfordította a csőszerű szerszámot. Az állat szétterpesztett tappancsai szinte siklottak a léptei alatt remegő talajon. Lehetetlennek látszott, hogy egyszerűen csak elfusson mellette. Egy lövése van, csak egyetlen lövése, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Az ujja meghúzta a műanyag kallantyút.

Valami óriásit csattant a fülében, amikor a cső hátrarúgott, akárcsak egy ideges párduc. A bestia testének szétrobbanó elülső része szanaszéjjel spriccelte az összetekeredett, nyúlós testű lényeket, melyek rémülten hőköltek vissza a kocsonyás maradványok levegőben repkedő darabkái elől. Az állat eredeti lendülete előrelökte a masszív testet a nő pedig oldalra vetődött előle...

...és ekkor érezte, hogy elengedi a mozdulatlan bábut, amely visszahuppant a szekrény falához.

Kapkodva vette a levegőt, egyik kezét a mellkasára tette, de azért még egyszer kinyújtotta a kezét, hogy megint megérintse a bábut, majd hirtelen visszahúzta, mintha csak egy forró kályhalaphoz ért volna. De nem történt semmi. Az álom, vagy a hallucináció vagy bármi is volt az, nem ismétlődött meg. A nő egyedül volt a motelszobában. A verebek még mindig megállás nélkül csicseregtek az ablak alatt.

Természetesen neki is voltak rémálmai, csak úgy, mint mindenkinek. De ez most olyan élénk és olyan valóságos volt, hogy még mindig érezte az orrában azt a különlegesen gyümölcsös illatot, amelyet ez az abszurd, ingatag világ árasztott magából, és még a szörnyeteg különleges pézsmaszagát is, amely az imént rontott rá.

Mi történhetett? Tágra nyílt szemekkel bámulta a csúnyácska figurát. Olyan volt, mint valami démon. Minden bizonnyal valami köze lehetett ehhez az egészhez.

De honnan lehetne biztos abban, hogy a hallucinációja valóban vele kapcsolatos? Ismét megérintette, de most sem történt semmi. Úgy hátrált el a szekrénytől, hogy le sem vette a szemét a mozdulatlan báburól.

Amikor a kéz hátulról megragadta, majdnem felsikoltott ijedtében.

Rémisztő mérete ellenére, az idegen férfi kedvesen mosolygott, és udvarias viselkedése gyorsan megnyugtatta a nőt.

– Elnézést, asszonyom. Nem akartam megijeszteni. Valami baj van?

Még mindig egy kissé zihálva, és az átélt élményektől felkavarva, a nőnek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon az érzelmein.

– Bocsánat, uram. Ez az én szobám. Vagyis, úgy értem, hogy itt takarítok. – A felső polcra mutatott. – Éppen ki akartam cserélni a párnáit.

– Köszönöm. Az nagyon jó lenne. – A férfi megmutatta a kezében tartott hatalmas barna papírzacskót, aztán letette a padlóra. – Bevásároltam egy kicsit. Biztos, hogy minden rendben?

A nő észrevette, hogy a férfi elnéz mellette, be a szekrénybe. – Én nem akartam hozzáérni. Véletlen volt. Csak az új párnákat akartam kivenni.

– Ugyan már, semmi probléma. – Arra gondolt, hogy a nő vállára teszi a kezét, de aztán megállította a mozdulatot. Egy ilyen jóindulatot sugárzó gesztus egy efféle helyzetben inkább megijeszti az embereket, mint hogy biztonságérzetet nyújtana. – Valami történt, amikor megérintette a babát, ugye? – A nő arcát látva a férfi megint elmosolyodott. – Rajta, mesélje el! Nem fogom kinevetni. A bejárónő lassan beszélni kezdett.

– Olyan érdekesnek tűnt. Éppen azon voltam, hogy kivegyek magának egy pár tiszta párnát, amikor véletlenül hozzáértem.

– Igen, igen, ezt már mondta az előbb is. Nyugodjon meg, asszonyom. Minden rendben van. Látott valamit, ugye? Olyan képek jöttek elő az agyából, amiket azelőtt még sohasem látott?

A nő szemei megint elkerekedtek. – Igen. Olyan volt, mintha valahol egész máshol lennék. És, édes Istenem, mintha nem is én lettem volna! – A szekrény felé intett. – Mi ez a micsoda?

A férfi agyában vadul kergetőztek a gondolatok, és csak azért tudott gyorsan válaszolni, mert előzőleg már megfordult a fejében, hogy mit is mondana egy ilyen helyzetben. – Tudja, ez egy teljesen újfajta elektronikus játék. – Közben erőltette a memóriáját, hogy eszébe jusson néhány kép ezzel kapcsolatban, amit a tévében látott. – Hallott már a virtuális valóságról? A nő megrázta a fejét. – Nem, uram, még nem.

– Szóval felveszi azt a spéci szemüvegszerű szerkentyűt, és a masina egy másik, képzeletbeli világba repíti el. – A férfi a szekrényben kuksoló figura felé mutatott. – Ez valami olyasmi, csak éppen ezt egy babának a testébe szerelték be, nem pedig egy sisakba vagy egy szemüvegbe. És úgy néz ki, mint egy űrlény. Ha ilyen képzeletbeli képeket akar látni, akkor csak annyit kell tennie, hogy megérinti. – Ellépett a nő mellől, kinyújtotta a kezét, és Lala sisakja felett tett egy mozdulatot. – Tessék, ki is kapcsoltam. Nem lett volna szabad bekapcsolva hagynom. No, jöjjön csak – mondta a nőnek, szinte sürgetően. – Most megérintheti, és nem fog történni semmi. – „Legalábbis remélem" – tette hozzá magában.

A nő lassan, bizonytalanul kinyújtotta a kezét a töpörödött test felé. Ross Ed megpróbálta nem visszatartani a lélegzetét. A nő ujjai megérintették a középső kart... aztán lassan visszahúzta őket! A takarítónő arcán észrevehető volt a megkönnyebbülés.

– Aha. Tényleg nagyon új, ez a… játék.

– De még mennyire. De még nem lehet minden boltban kapni. Lenyűgöző, ugye? Inkább a felnőtteknek szánták, nem pedig a gyerekeknek.

– Azt észrevettem. Ki… kipróbálhatnám még egyszer?

– Hát, attól tartok nem. Spéci, újratölthető elemmel megy, és a töltőt a kocsimban hagytam. Talán valamikor máskor. Hát, akkor most én is megyek a dolgomra. – És azzal intett a nőnek az ajtó felé, jelezve, hogy elmehet.

– De, uram, még be sem fejeztem a szobáját!

– Csak azért ugrottam le, hogy vegyek egy kis harapnivalót. Felkapok néhány holmit, és alig tíz perc múlva már megyek is vissza. Aztán a magáé lehet a szoba megint. – Felvette a porszívót, és kitessékelte a nőt, majd, nem törődve csodálkozó arcával, rácsapta az ajtót.

Hamarjában kitalált meséje vajon megnyugtatta a bejárónőt? Kíváncsi volt, hogy mit láthatott az asszony. A lenyűgöző galaktikus panorámát... vagy valami mást? Valami újat és érdekeset? Merengő tekintete a nyitott szekrényajtó felé fordult, és a benne magányosan üldögélő, nem panaszkodó lakójára.

– Nos, Lala, azt hiszem, szerencsénk van, hogy nem ez volt a szállodai detektív. Mi a poklot fogok veled csinálni? Nem próbálnál meg csak itt ülni nyugodtan a fenekeden, és nem ijesztgetni a takarítókat? – A mozdulatlan űrhulla ezúttal sem adott választ.

Ross Ed egészen eddig úgy gondolta, hogy a társa biztonságban van. Most nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a helyzet. Legközelebb a bejárónő lehet, hogy nem egyedül jön majd, hanem a kolléganőivel, vagy az is lehet, hogy az igazgatóval. Meglehet, hogy közöttük lesz majd valaki, aki nem hiszi el olyan készségesen a meséit.

Elmehetett volna egy másik hotelbe, de már berendezkedett. A szoba kényelmes volt, és a vezetőséggel is barátságos viszonyba került. Tetszett neki a szoba és az elhelyezkedése is, a motel pedig fel volt szerelve mindennel, amire szüksége lehetett. Egyébként sem engedhette volna meg magának a Sheratont.

Az ügyet felvetette a társának is, akinek, mint mindig, most sem volt értékelhető ötlete. Mivel a megállapodásban nem szerepelt olyasmi, hogy űrlényeket nem tarthat a szobájában, úgy döntött, hogy marad. A bejárónő szemmel láthatóan elfogadta a magyarázatát. Hacsak az asszony fel nem hozza a dolgot, addig ő sem problémázik rajta.

Tudta azonban, hogy valamit azért mégiscsak tennie kellene Lalával. Az mégsem járja, hogy egy kíváncsi takarítónő szaglásszon körülötte. A Cadillac csomagtartója első pillantásra biztonságos helynek tűnt, ott viszont időnként nagy volt a forróság, a testet viszont egy eléggé hűvös barlangban találta. Fogalma sem volt, hogy a hulla mennyire bírja a szélsőséges hőmérséklet-változásokat. Ráadásul, nem is gondolt a mindenkori veszélyre, amit a tolvajok jelentettek.

Csak egyetlen megnyugtató megoldás volt: ha mindenhová magával viszi Lalát, és szemmel tartja, akárhová is mennének. Megpróbált visszaemlékezni az apjának az egyik, vadászattal kapcsolatos tanácsára. Mit is mondott az öreg arról, hogyan kell „mások szeme előtt elrejtőzni"?

NÉGY

Walter Siminowski Clevelandból érkezett, és egészségügyi kellékeket árusítva utazott városból városba, kórházból kórházba. Nem túlságosan kedvelte El Paso-t, mert számára a város élete túl lassú volt, légköre pedig legalább olyan száraz, mint a környék időjárása. A kedvenc vidéke északnyugat volt; Las Vegasban meg Renóban valóban sok és sokféle felszerelést tudott eladni. Jobban szeretett volna Kaliforniában dolgozni, amelyről az a hír járta, hogy arrafelé jól lehet keresni, de azt az egyik kollégája, az a patkány Novak már kihalászta magának. – De majd egyszer... – mondogatta magában a napfényes strandokra és a csillogásra gondolva.

Siminowski jó volt abban, amit csinált, és aránylag jól is keresett vele, de mint ebben a szakmában sokan, ő is gyűlölte, hogy állandóan úton volt. A kollégái és saját maga szerencséjére, az elektronikus piac vezetőinek túlságosan messzire kellett volna elmennie, hogy egy megfelelő utazó kereskedelmi előadót találhasson helyette. A kórházak igazgatósága nem volt hajlandó nagy tömegben pusztán katalógusból megvásárolni az újfajta sterilizáló berendezéseket, függetlenül attól, hogy élőben sem néztek ki jobban, mint a felvételeken. Olyan bemutatót akartak, ahol a saját szemükkel bizonyosodhatnak meg az elektromos szerkentyűk hasznosságáról és hatékonyságáról.

Elméletileg itt is nagyot kellene kaszálnia, és fog is, hacsak nem vár rá üzenet a szobájában. Ez azt jelentette volna, hogy van még ideje egy pohár italra a bárban. Reggel az első dolga lesz, hogy elhúz Albuquerque-be.

Tompa morgással tolta félre az USA Today sportrovatát, közben azon tűnődött, hogy a Cavalier eléggé összeszedi-e magát ahhoz, hogy visszavágjon a múltkor elszenvedett szégyenletes vereségért. A tekintete szórakozottan vándorolt ide-oda a helyiségben, nem törődve a plafonról lógó televíziók ricsajával, sem pedig a sok kicsi és kerek, javarészt üres .asztallal, amíg a pult felé nem nézett. Pontosabban, a pult mögött üldögélő fura szerzetre.

Egy nagy üveg aranysárga Frangelico likőr és egy Budweiser clydesdale ménről készült dombormű között ült felállítva. Siminowski sokáig bámulta, időnként bele-belekortyolt az italába. Amikor az utolsó cseppet is felhörpintette a poharából, felállt, és odaporoszkált a pulihoz. Sok szabad szék volt, és kiválasztotta azt, amelyik pont szemben volt azzal a valamivel.

Néhány hozzá hasonló, átutazóban lévő üzletember üldögélt a tőle jobbra lévő székeken. Elárulta őket egyenruhájuk, ami hagyományos öltönyből és nyakkendőből, egy rakás hajzseléből, borotvaélesre vasalt gallérú, kikeményített, műszálas fehér ingből, és reptérszagú, csillogóra kivikszolt, sötétszínű bőrcipőből állt. Kissé messzebb, néhány katona-forma fazon hangosan cseverészve fogott közre egy feltűnően csinos fiatal nőt.

Éppen elmúlt öt óra. Nemsokára lassan feltűnnek majd a munkából hazafelé tartók, akik ilyenkor rendszerint beülnek egy-két pohárkára vacsora előtt. A bár valószínűleg zajos lesz, a szomszédos étteremben nagy lesz a sürgés-forgás, ő pedig minden bizonnyal hamar ágyba akar majd kerülni, hogy másnapra kipihent legyen a kora reggeli repülőúthoz.

Ám a kíváncsisága mégis csak felkeltett benne valamit, ami nem hagyta, hogy csak úgy elmenjen mellette.

A férfi az üres poharát forgatta, és közben a fura figurát fixirozta. Három láb lógott le a polc széléről, amelyre az a micsoda oda volt támasztva. A lábfejek eléggé viccesen néztek ki, bár a lábbelije belső részén voltak. A három felső végtag közül a jobb oldali egy karcsú Frangelico üveg nyakát karolta át, a baloldali egy Budweiser felirat tetején nyugodott, a középső pedig a lény ölében pihent. A mereven, felfelé tartott fejen ülő szemek pedig mintha egyenesen őt bámulták volna.

– Elnézést, uram!

A megszólításra mintegy válaszolva, a testméretéből ítélve korábban minden bizonnyal futballozó bárpincér odalépett hozzá.

– Mit parancsol, uram? – Siminowski azonnal felismerte a vontatott, texasi akcentust. A hátsó pulton elhelyezett figurától teljesen megbabonázva, az üzletember elgondolkodott egy pillanatig.

– Ööö... azt hiszem, egy whiskyt, jéggel.

– Azonnal, uram. – Akárcsak egy mágus, aki három pohárral bűvészkedik, a bárpincér eltüntette Siminowski elől az üres poharat.

Egy pillanattal később egy zömökebb, vastag falú tiszta pohárral tért vissza, amit barnás színben játszó jégkockákkal raktak tele. Egy tiszta, vastag alátétre tette az üzletember elé.

Siminowski kikotorta zsebéből az ötöst, és a pultra tette. – A többi a magáé.

A bárpincér megelégedésének jeléül bólintott. – Kösz. – A bankjegy pedig a pohárhoz hasonló hirtelenséggel tűnt el a vendég szeme elől.

– Egy pillanat, kérem – intett a nagydarab férfi felé Siminowski, amaz pedig várakozó tekintettel nézett vissza rá, Westerninget és farmernadrágot viselt. Derékszíjának csatját szemmel láthatóan már többször kifényesítette az évek alatt.

– Mit parancsol még, uram?

Az üzletember felemelte a mutatóujját, és azzal mutatott a bábu felé. – Mi ez az izé?

– Micsoda? – A pincér megfordult és elvigyorodott. – Ah, Lalára gondol?

– Lalára! Ó, igen, persze hogy rá – felelt a másik egyetértően.

Ross Ed alig észrevehetően kuncogott magában. – Ezt nagyon sokan megkérdezik, uram. – Walter – javította ki az üzletkötő. – Walter Siminowski, Clevelandből. – A férfi kinyújtotta a kezét, ami könnyen elveszett a másik hatalmas tenyerében. Kezet ráztak.

– Szólítson csak Rossnak – mondta a hatalmas férfi.

– Oké, Ross. Meséljen nekem erről a micsodáról! Honnan került ide? Mióta van itt? És egyáltalán, kié?

Amíg Ross Ed válaszolt neki, néhány fiatalabb, üzletember forma alak foglalta el a Siminowskitól balra lévő székeket: a nyakkendőjük meglazítva, az ingjük legfelső gombja pedig kigombolva. Sem rajtuk, sem a kezükben nem volt zakó. „Valószínűleg a kocsijukban hagyták" – gondolta Siminowski. Az akcentusukból ítélve környékbeliek lehettek.

Minden bizonnyal meghallották, hogy ő és a bárpincér miről beszélgettek. – Ugyan már, ember! – Szólalt meg hangosan a legközelebb ülő. – Komolyan mondja, hogy nem tudja, mi ez? – A többi fiatalemberrel együtt szélesen elvigyorodtak. – Én azt hittem, mindenki ismeri Lalát. – Az egyik haverja éppen egy korsó csapolt sört vett el a pincértől. – Neki még nem mesélt neki róla, Ross Ed?

A szűkszavú texasi megrázta a fejét. – Miért nem maga meséli el neki, Jimmy?

– Oké! – A fiatalember széles vigyorral az arcán fordult Siminowski felé. Az öltözetének éppen olyan volt az illata, akárcsak El Paso-nak, de a leheletén inkább a nemrég használt és valószínűleg márkás leheletfrissítő spray illata érződött. – A jó öreg Lala bizony egy földönkívüli.

– Így igaz. – A nála nem sokkal idősebb barátja nagyot kortyolt a sörébe, és aztán folytatta. – Egy földönkívüli.

– Persze, egy halott földönkívüli – tette hozza az, amelyiket a pincér Jimmy-nek szólította.

– Aha, értem. – Siminowski visszafordult a bárpincérhez.

– Így igaz, Walter. Lala tényleg egy halott földönkívüli.

Az eddig két sört rendelő vendégek nagyon jól szórakoztak.

– Ross Ed találta. Ugye, Ed? Valahol az országút mellett.

– Aha – vihorászott Jimmy. – Stoppolt, te meg felvetted, mi? – Remek poénjáért egy hangos kurjantással jutalmazta meg magát. – Nem mondom, három hüvelykujjal nem lehetett nehéz. Persze, a fene se tudja, hogy van-e neki hüvelykujja egyáltalán. –A fiatalember visszafordult a bárpincérhez. – Hogy van ez, Ross? Van Lalának hüvelykujja?

– Szerintem van. – Közben Ross Ed kissé balra fordult, hogy egy Doreen nevű pincérnőtől elvegye a rendelést. A helyiség kezdett megtelni emberekkel.

Siminowski kihasználta az alkalmat, és a két törzsvendéghez fordult, hogy őket kérdezze meg. – Szóval maguk is azt hiszik, hogy ez egy halott földönkívüli?

– Még kérdezi? – csodálkozott a fiatalember. – Mi más lehetne?

– Nem tudom – ismerte el az üzletkötő. – Még sohasem láttam ezelőtt halott földönkívülit.

– Senki sem látott még, kedvesem – turbékolta a pincérnő a munkájához szokott műmosollyal az arcán, aztán, egy italokkal és ételekkel megrakott tálcával a kezében beleolvadt a tömegbe.

Siminowski tudta, nemsokára vissza, kellene mennie, mert aztán csak nagy sokára kap asztalt, ahol megvacsorázhat. Mint a hozzá hasonlók legtöbbje, ő is megpróbálta elkerülni a szobaszervizt – persze, ha éppen volt rá elegendő ideje. Bénítóan hatott rá a gondolat, hogy ez most esetleg nem sikerülhet.

– Hát, csak tudni szerettem volna.

– És most már tudja. – Jimmy lecsúszott a székéről, és barátságosan hátba veregette az idegent. – A fickó mindenféle trükköt tud, olyanokat, amilyeneket Lala is. Igaz, Ross Ed?

A bárpincér úgy válaszolt, hogy közben fel sem nézett a munkájából. – így van.

– Na, akkor táncoltasd meg. – Jimmy haverja a kezében lévő söröskorsóval kezdett vezényelni. – Gyerünk, Ross Ed, táncoltasd meg!

A nagydarab férfi habozni látszott. – Most nem tudom, Jimmy. Látod, hogy egyre több a munka.

– Kérem – ragaszkodott hozzá Siminowski. – Szeretném látni.

– Na, jól van. – Ross Ed megfordult, és a fura figurát az ölébe vette, aztán a jobb kezével a törzsénél fogva hagyta, hogy a gerinc a karjához dőljön. Úgy fogta meg, mintha teljesen súlytalan lett volna. Aztán a bal kezével elkezdte a három lábat le-fel himbálni, hagyva, hogy azok lazán fityegjenek. Közben pedig kíséretképpen fütyörészni kezdett.

Siminowski egy pillanatig várakozóan figyelt, aztán az arckifejezése kissé kezdett eltorzulni. Érezte, hogy elpirul. A mellette ülő egyik fiatalember barátságosan oldalba bökte. Mindketten jót nevettek, persze inkább a hiszékeny nem odavalósi rovására.

– Lenyűgöző, nem igaz? – kuncogott. Jimmy. – Egy földönkívüli Fred Astaire.

– Hja. – Siminowski csalódott arcot vágva szállt le a székéről – Tényleg nagyszerű. Köszi a remek show-t. – Megfordult és elment, de közben érezte, hogy vörösen égnek a fülei. Tudhatta volna előre. Nincs olyan texasi, aki kihagyná az alkalmat, hogy bolondot csináljon minden jenkiből, aki csak az útjába akad.

Jimmy a férfi után kiáltott. – Hé, nem akarja látni, hogyan tud repülni? – A haverja már annyira röhögött, hogy kilöttyentette a sörét a pultra és a padlóra.

Ross Ed csendesen visszahelyezte Lalát a hátsó pult falmélyedésébe, ahol azelőtt helyet foglalt. Péntek volt, és a forgalom ilyenkor záróráig nem szokott csökkenni. Üzletemberek, akik éppen befejezték a munkát, hazafelé tartó hivatásos tisztek, hétvégi eltávozáson lévő sorkatonák a Fort Bliss bázisról, és az éppen szabadságon lévők kiszolgálása egyetlen percnyi pihenést sem engedélyezett neki. Mégis jobban szerette ezt és utált csak álldogálni és törölgetni a poharakat.

Először, amikor az egyik törzsvendég Laláról kérdezte, Ross Ed egyszerűen elmondta az igazat. A történet nagyon gyorsan elterjedt a rendszeres látogatók között, később pedig készségesen részt vettek a bohóckodásban, és ez így lassan az egyik fő helyi nevezetességgé vált. A többi pincér meg a pincérnők is belementek, a játékba. Mint ahogy lenni szokott, a hotel vezetősége nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget.

A földönkívüli a délutánokat és az estéket a bárvendégek szórakoztatásával töltötte, Ross Ed vigyázó tekintete előtt, az éjszakákat és a délelőttöket pedig Ross-szal, a motelben. Amikor szokásos napközbeni bevásárló körútjára ment, a férfi magával vitte Lalát, és ilyenkor vagy az anyósülésen vagy pedig hátul a padlón foglalt helyet. Az egész ragyogóan működött majdnem két hétig. Még egy vagy két nap, és itt az ideje felmondani, gondolta Ross Ed. Már elegendő pénzt tett félre, de nem az a típus volt, aki a vezetőséget csak úgy otthagyja egy forgalmas hétvégén.

Sajnálni fogják, ha elmegy. A munkaadói mindig sajnálják, amikor elhúzza a csíkot. A munkáját mindig hatékonyan és csendesen végezte, és akkor, amikor egyetlenegyszer, egy bajkeverőt kellett kipenderíteni, diszkréten, mindenféle cécó nélkül megoldotta a problémát.

De nem azért jött ilyen messzire, hogy bárokban és hotelekben dolgozzon hónapokon át. Úgy érezte, ideje továbbállni. A Rio Grande még nem a Csendes-óceán.

Még az ilyenkor szokásosnál is nagyobb tömeg volt péntek este, valószínűleg a nagy UTEP-Új-Mexikó meccs televíziós közvetítése miatt. Az egymás hegyén-hátán tülekedő tömeg időnként az elégedettség, máskor a csalódottság miatt hördült fel, amikor valami fontosabb dolog történt a mennyezetről lógó tévékben. Mark, a másik bárpincér a pult túlsó végében szolgált fel. A két férfi jól össze tudott dolgozni, egyikük sem zavarta a másikat a saját rendelésével. Mögöttük pedig Lala csendesen figyelte a számára idegen embertömeg hullámzását és kavargását.

Sem a pincérnők, sem á többi pultos nem ért hozzá Lalához, mert Ross elmagyarázta nekik, hogy ez egy teljesen újfajta játék, és az elektromos rendszere állandóan rövidre zárt. Az eredmény pedig néha egy eléggé kellemetlen sokk lehet. Ez olyasfajta magyarázat volt, amit a munkatársai készségesen elfogadtak, és igyekeztek elkerülni a hátsó pultra helyezett babát. Nem kíváncsiskodtak utána különösebben.

Egy kéz integetett őrülten a bárpult távolabbi végében. Valaki megint szomjas, gondolta Ross, miközben a sorompószerűen lebegő ujjak felé közeledett. Péntek este mindig szomjas valaki.

A zömök testalkatú, jól öltözött férfi a bárhoz legközelebb lévő kerek asztal mellett ült, és szinte az asztallapra feküdve beszélgetett a nálánál sokkal fiatalabb, csicseregve beszélő partnernőjéhez. – Hallottad ezt, Telita? Méghogy egy halott földönkívüli, egy nagy francot! Valószínűleg egy „Toys'R'Us" játékboltban vette, és a saját garázsában farigcsálta ilyenre.

– Szerintem is, drágám. – A nő szorosan odahajolt a férfihoz, bal karja a másik vállán, egy meglehetősen drága öltönyön nyugodott, és mindent megtett annak érdekében, hogy elviselje a bűzös leheletet.

A férfi most még közelebb hajolt a nőhöz, és odasúgta neki:

– Tudod, mit kéne tennünk, szépségem?

A nő elmosolyodott, és egyik tökéletes ujjacskájával lágyan a férfi orrára koppintott.

– Bármit, amit csak akarsz, drágám. – A feszesen kidudorodó pénztárca látványa elfeledtette vele a férfit, a közöttük lévő jó húszévnyi korkülönbséggel együtt.

– Azt majd később. Úgy gondoltam, hogy itt és most.

– Nocsak, micsodát? – A nő érdeklődést színlelt, éppen úgy, mint eddig is minden iránt, amit a másik mondott neki, amióta csak formálisan megkötötték anyagi alapon létrejött ideiglenes „barátságukat".

– Egy kis pánikot kellene keltenünk Harry körül, Hicksville-ben. Arra gondolok, hogy bárki megveheti a Predatort vagy a Nyolcadik Utas, a Halál figuráját a helyi Sharper Image-ben, és az a bolondos külsejű baba a legtöbb, amivel elő tud hozakodni. Mégis mit képzel, kiből akar ő bolondot csinálni? – A férfi szemei csillogtak. – Várjuk meg, amíg igazán elfoglalt lesz, aztán szépen elcsenjük azt a micsodát!

A nő bizonytalannak látszott. – Nem is tudom, Jerry. Lehet, hogy sokat ér neki.

– Á, meglesz nélküle is. Egy kis időre elrejtjük. – Alattomos nevetés színezte a férfi szavait. – Viccesen fog majd kinézni ez a nagydarab fickó, ahogy a babája után kutat. Ha mégis megkérdezné, akkor meg azt mondjuk, hogy láttuk, amint visszarepült a Marsra, vagy valami ilyesmit.

Telita az éppen serényen buzgólkodó pincérre sandított. – Ne akard magadra haragítani, Jerry. Hatalmas ez a fickó.

– Ugyan már, mit csinálhatna. – Beszélgetőtársa megvető szemekkel nézett rá. – Fogalmad sincs arról, hogy mennek a dolgok. A pasas akár két és fél méter magas is lehetne, de még akkor sem nyúlhatna egyetlen ujjal sem egy vendéghez.

– Az attól függ, hogy a munkája jobban érdekli-e, mint a babája – figyelmeztette a nő nagyon is józanul. – Lehet, hogy nem is az övé. Lehet, hogy az egyik haverjától kapta kölcsön.

– Akkor annál nagyobb pánikba fog esni, amikor rájön, hogy eltűnt. – Jerry gonoszul vigyorgott, és legalább annyira élvezte partnere kényelmetlenségét, mint a leendő nyereséget. – Nézd, nem fogjuk kukába hajítani, hanem eldugjuk egy kis időre. Senkinek sem ártunk vele. – A férfi horkant egyet, a nő pedig igyekezett elrejteni arcán a lelkéből feltörő utálat jeleit. – Valószínűleg nem nézi meg közelebbről, mert biztosan azt hiszi, hogy senki sem törődik egy ilyen rondasággal.

Telita lemondóan beletörődött, hogy segédkezni fog pénzzel kitömött alkalmi barátja gyerekes hülyeségében. Amíg még észnél van, addig nem veszi hasznát a férfi tárcája tartalmának. A jelek szerint a színjáték egy kissé el fog húzódni – És hogy akarod csinálni, Jerry?

– Te odatipegsz... – közelebb húzta magához a nőt, és a fülébe súgott A nő szemei elkerekedtek, és finoman, de határozottan elhúzódott a férfitől.

– Nem, Jerry, erről szó sem lehet, édes.

– Odamégy – ismételte a férfi a hangjában ellentmondást nem tűrő hangsúllyal –, és eltereled a figyelmét. – A férfi egy érzékenyebb testrészén paskolta meg a nőt, amit az nem tudott elkerülni. Szerencsére a gyakorlat már megtanította, hogyan kapcsoljon ki magában bizonyos idegvégződéseket.

Némi erőfeszítés árán ugyan, de tekintete visszatért a férfi erőszakos mosolyára. – Ez így nem fog menni. Ismerem ezt a típust. Rám mosolyog, aztán udvariaskodni fog meg figyelmes lesz, de nem hagyja lefoglalni magát.

– Akkor majd megteszel minden tő1ed telhetőt, édesem. – Jerry megint megcirógatta a nőt, annak ellenére, hogy szinte az egész bár láthatta, mit csinál – Megbízom a képességeidben. De tudod mit: kapsz még egy ötvenest, csak azért, hogy eltereld a nagy melák figyelmét. Persze csak akkor, ha képes vagy rá.

A nő baljós előérzetén erőt vett a kapzsiság. Gyengéd mozdulattal megcirógatta a férfit az álla alatt. – Ötven dolcsiért, Jerry, akár a pápa fejét is elcsavarom!

– Ez az kislány! – A férfi csillogó szemekkel gyönyörködött a nőben, ahogy az szexisen felegyenesedett az asztaluktól, és kacér riszálásokkal elringott a pult mentén, magára vonva minden látótávolságon belüli férfi tekintetét és figyelmét.

A férfi jót szórakozva figyelte a bárpult távolabbi végében kibontakozó jelenetet. Vagy Telita becsülte alá a saját vonzerejét, vagy pedig a bárpincér közönyét túlozta el, mert hamarosan élénk beszélgetés alakult ki kettejük között.

Amikor a tömeg már elég hangos volt, és a bárpincért is, megfelelően lekötötte a csevegés elérkezettnek látta az időt arra, hogy felálljon az asztal mellől, és közömbös képet vágva odasétáljon a bárpult távolabbi végéhez, hogy jobban szemügyre vegye a terepet. Ahogy ruganyosan lehajolt a pult felhajtható része előtt, pontosan a bábuval szemben találta magát.

Közelebbről megvizsgálva sokkal jobbnak tűnt a kidolgozása, mint amilyennek először gondolta. Az aprólékosan kidolgozott öltözet, a bőr életszerűen sápadt, krétafehér színe és a fényvisszaverő szemhéjak sokkal figyelmesebb munkára utaltak, mint amit egy ilyen játék általában megkívánt volna. Még közelebbről nézve sem tudott felfedezni semmilyen cipzárt vagy pántot, ami összetartotta volna a durva szövésű anyagot.

Úgy tervezte, hogy miután elcseni ezt a micsodát, felmegy a szobájába, és ott eldugja egy órára vagy tovább, egészen addig, amíg a bárpincér igazán be nem pöccen a dolog miatt. Utána majd visszaadja. Akár még váltságdíjat is követelhetne érte, gondolta magában, és ravasz mosoly jelent meg az arcán. Vajon mekkora összegig lenne hajlandó elmenni ez a nagy mafla azért, hogy visszakapja a játékát? Jó mulatság lesz ezzel kezdeni az éjszakát. Már azt is tudta, hogyan fogja befejezni a viccet.

Egy kósza pillantással meggyőződött, hogy a bárpincért még mindig fogva tartotta Telita lehengerlő bája és stílusa. Kinyújtotta a kezét a bábu felé. Nem látszott túlságosan nehéznek, és biztos volt benne, hogy könnyen el tudja onnan emelni. Az egyik kezével megragadta a középső lábat, míg a másikkal a törzs közepéből kiálló kart fogta meg.

Hirtelen egy szokatlan formatervezésű és masszív felépítésű trónon találta magát, ami azonban pontosan a hátához simult. Mind az ülőhely, mind pedig a karok támaszai mindenféle bonyolult csiszolású drágakövekkel és barokk díszítéssel voltak tele. Előrehajolt, hogy megvizsgáljon néhányat, és azt látta, hogy azok valójában nem drágakövek voltak, hanem meglepően jó fénytörő tulajdonságú és gyönyörűen megmunkált, csillogóra csiszolt, fémlapocskák.

A trón keskeny volt és mély, és valószínűleg kényelmetlen lett volna bármilyen más életformának, kivéve az ő közel három méter hosszú testét. Rövid, zömök lábai csupaszon érték a talajt, nem úgy, mint vékonyka, másfél méteres karjai, melyek – ahogy becsülte – könnyen elérhették volna a földet, vagy akár a helyiség mennyezetét is. A feje tetején egy fémszalagokból és huzalokból készült, bonyolult formában tekergő fejdísz volt, valami olyasmi, mint a pápai oldalszalagokon. Egészen a szeméig leért, és valahol hátul, hosszú nyakának tarkója környékén rögzítették. Az orra helyén egy nem egészen félméteres, rugalmas ormány csüngött, ami azonban legalább olyan mozgékonynak tűnt, mint a karjai.

A teremben, ahol a férfi találta magát, hozzá hasonlóan fantasztikus teremtmények gyűltek össze. A terem pompája lélegzetelállítónak tűnt, annak ellenére, hogy összesen csak három színt látott. Nem érzékelte sem a piros, sem a lila, sem pedig a citrom- vagy a narancssárga árnyalatait. Minden inkább kék volt vagy zöld, esetleg szürke vagy barna. Mintha csak a színek hiányát akarná ellensúlyozni, különös ragyogást látott mindenfelé s különböző fények villództak a szeme előtt.

Mindezek rögtön elszálltak a fejéből, amikor a figyelme arra a három alakra koncentrálódott, akiket az ő színe előtt éppen rituálisan kivégezni készültek. Bár meztelenek voltak és dísztelenek, a férfi nem találta sovány és szögletes földönkivűli alakjukat visszataszítónak. Hármuk közül a legmagasabb egy nő volt, bár azokkal az érzékekkel, amikkel a férfi fel volt szerelve ezt nem lehetett első pillantásra könnyeden eldönteni. Hasonlóképpen nézett ki a másik kettő, nálánál alacsonyabb alak is. A kisebb, két méter magas fiúgyermeknek még az ormánya sem volt kifejlődve.

A három lény a férfi tagját kivéve csendben volt. A fiatal nő egy állandó, magas és éles fekvésű jajgatásszerű hangot adott ki. Úgy hangzott, mint egy skótduda, amit éppen most ítéltek halálra, és a szeme fölötti szemöldökszerű bőrredő alól kipillantva gyilkos tekintettel meredt maga elé. A három közül a legnagyobb, az érett nő hajthatatlanul és vádlón fixírozta a trónon ülő alakot, hatásosan vicsorogtatva sűrű fogazatát, a tekintetében pedig a szeretet, az elárultság és a sajnálat különös keveréke csillogott.

„Ez így nem helyes", gondolta a férfi. Úgy érezte, hogy minden a saját medrében folyik, de az egész valahogy nem tetszett neki. Vagy csak úgy érezte, hogy ez az egész nem stimmel, de látszólag minden úgy van, ahogy lennie kell? Teljesen összezavarodva felemelte a bal karja helyéről kiálló nádszálvékonyságú végtagot, csodálkozva az erőfeszítésen, amit a mozdulat igényelt. Szerette volna gyorsan tisztázni a dolgokat.

Ám mielőtt még egy következő mozdulatot tehetett volna, vagy megszólalhatott volna, a három alak alatti csapóajtó nagy robajjal lenyílt. Az érett nő szemei rendíthetetlenül bámulták a férfit egészen addig, míg el nem tűnt a mélyben. A másik két fiatal nem volt ilyen szenvtelen: hisztérikusan sikoltoztak, ahogy a mélység magával ragadta őket.

A történtektől megrendülve, szédülten próbált felállni és tiltakozni, de úgy tűnt, mintha még az az egyszerű dolog is, hogy elegendő levegőt szívjon a tüdejébe, megmagyarázhatatlanul hosszú időt vett volna igénybe. Lassanként érezte, hogy képes megszólalni és felemelni a hangját az ellen, amit látott, de akkor már késő volt.

Tudta, hogy mi van a csapóajtók alatt, és tudta azt is, hogy a könyörtelen és gyilkos gravitáció miatt milyen sors vár arra, aki csupán néhányszor akkora magasságból zuhan le, mint a saját testhossza. A szörnyű, körülbelül tízméternyi zuhanás következtében testükből csupán egy mindenféle belső részből és apró darabokra tört csontokból álló massza marad, arra kárhoztatva a nyomorultakat, hogy életük végéig szenvedjenek a gyötrelmes kínoktól, és megváltásként várják a halált. Hallotta a királyi kegyelemben részesítés hangját az ormányából, de késő volt már ahhoz, hogy bármit is megváltoztasson vele. Szavának szele meglengette karcsú szemnyúlványait, amitől pislogni kezdett.

Az izzadtság csak úgy ömlött az arcáról, a nyakáról és halványsárgára színezte drága, kézzel készített fehér ingének gallérját, átáztatta még márkás, olasz nyakkendőjét is, a hónalja szinte csicsogott a nedvességtől. Hátratántorodott, majd beleütközött a bárpult belső oldalába. Mindenfelől hangos nevetések és segítő kezek értek el hozzá.

Telita lelkiismeretes kötelességtudattal még mindig kitartóan foglalta le a bárpincér figyelmét, és volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen „szponzora" felé. Jerry Henderson egy hirtelen erőfeszítéssel felegyenesedett, és azt látta, hogy egy erősen ráncos arc méregeti aggódó tekintettel.

– Hé, minden oké, jóember? Mi a fenét csinál maga itt hátul?

– Semmit. Én semmit… én csak… – Henderson érezte, hogy nem tudja befejezni a mondatot.

Ahogy kikecmergett a bárpult mögül, beverte a fejét a pult felnyitható részébe, ám ez már nem volt hatassál a nehezen visszaszerzett, de biztos egyensúlyára. Telita ekkor vette észre a férfit. Egyszerűen faképnél hagyta a bárpincért két mondat között, és odasietett a támolygó alakhoz, persze csak olyan gyorsan, amennyire a szerelése lehetővé tette.

A nő a férfi vállára tette a kezét, és odatámogatta a legközelebbi üres székekhez. Egy kis asztal mellé ültek, ami a terem hátsó fala és egy régen elnémult wurlitzer közé volt bepréselve. A férfi felé megnyilvánuló törődése most teljesen őszinte volt, bár természetesen ezt a szeme előtt kis énekesmadarak módjára repdeső százdolláros bankjegyek tovább motiválták.

– Jerry drágám, mi történt, mi a baj?

A férfi egyszerűen csak elbámult mellette, és a nő tudta, hogy ez bizony semmi jóval nem kecsegtet. Az arckifejezése kissé kísérteties volt, ami még inkább növelte benne az aggodalmat.

– A feleség meg a gyerekek – mormolta. – Crystal, Bill és a kis Suzy.

A nő megragadta a férfit a vállainál fogva, és erősen megrázta. Teljesen tisztában volt vele, hogy mindig kockázatos dolog erővel kezet emelni egy kliensre, de ezzel most nem törődött. A helyzet nyilvánvaló volt: ha nem tesz valamit sürgősen, akkor el fogja veszíteni a fickót, mint üzletfelet. Mégis, mi a fene történhetett ezzel az alakkal?

A férfi zavarodott pislogással ránézett, és ekkor a nő elengedte. – Jézusom, Jerry! Mi a fenét láttál? Mi a... ?

– Ne... ne is törődj vele. – A férfi a zsebében kezdett matatni, aztán remegő ujjakkal előhalászta az egyikből a pénztárcáját. A nő minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy úgy tegyen, mintha nem is érdekelné, hogy a másik mit csinál, még akkor sem, amikor a férfi egy nagy maréknyi bankót dugott a mellkivágásába. A teljesen kikattant Jerry meg sem számolta, és még azt sem nézte meg, hogy mekkora bankjegyeket adott.

– Tessék. Tartsd meg. – A hangja olyan magas fekvésű és furcsa volt, mint amilyen az egész viselkedése. – Ó, Louie, Louie, hé, hé, most már mennem kell. – Ahogy ezt mondta, a férfi felegyenesedett a székből, és gyorsan elrohant, mielőtt a nő még utánakaphatott volna, hogy megállítsa.

– Egy telefont! – Kétségbeesett hangját hamar elnyelte a fecsegő és forrongó tömeg. – Találnom kell egy telefont!

A nő egy hosszú pillanatig még ingadozott, hogy a férfi nyomába eredjen-e, vagy pedig inkább megszámolja a pénzt, aztán az utóbbi mellett döntött. Az összeg tekintélyes volt, főleg azért a pár órás semmittevésért, de semmi sem volt ahhoz képest, amire szolgáltatásait lebonyolítván számíthatott volna. Csak nyamvadt tízesek meg ötösök, a fene essen bele, mérgelődött.

Aztán mégiscsak úgy határozott, hogy később megkeresi a pasit, ha már lenyugodott egy kicsit. De valahogy furdalni kezdte az oldalát, hogy vajon mit láthatott az a szerencsétlen fickó, amitől ennyire kiborult? Kicsit ugyan túl lezser volt, de érzéki, és ez a pasas lett volna a számára az utóbbi hetek legígéretesebb fogása. Most meg egy pár perc alatt, se szó, se beszéd, teljesen begárgyult.

Kalandozó figyelme a fura bábura tévedt. Még mindig ott ült a hátsó pulton, szemmel láthatólag háborítatlanul. Az csinált volna vele valamit? Néhány újfajta játékban mindenféle felvétel van; lehet, hogy ebben is megszólalt valami, és az rémítette meg ennyire? Lehetséges lenne, hogy a babagyártó cégek külön bárpultokhoz készítenének babákat, amiket ha megérintenek, azt mondják, hogy „Hé, seggfej, rohanj és hívd fel az asszonyt meg a kölykeidet!"?

Minden valószínűség szerint az aznap estére gondosan előkészített terve teljesen csődöt mondott. Henderson aránylag tiszta volt és gazdag, és ez a két tulajdonság ritkán találkozik egyetlen emberben egy ilyen helyen előforduló kuncsaftok között. Most pedig itt maradt, hogy a bárban lebzselő faragatlan tuskók közül legyen kénytelen választani, ami ezek után igazán nem volt az ínyére. És mindez a szemétség egy vacak baba miatt történt!

A pénzt belegyömöszölte a tárcájába, felemelkedett es határozott léptekkel odament a bárpult végéhez. Nem problémázott azon, hogy szűk szerelésében le kellett hajolnia, hogy a felnyitható pultrész alatt megpillantsa a babát. Felemelte a sorompót, és odalépett mozdulatlan végzetéhez.

„Csessze meg a bárpincér" – gondolta dühösen. Mit csinálhatna ez a nagydarab gringó, megszorongatná? Csak segítségért kiáltana, és azzal vádolná meg, hogy a fickó erőszakoskodni próbált vele. Érdekes lenne látni, vajon hogyan reagálna, ha a feje fölé emelné a babát, és egyszerűen behajítaná a tömegbe. Akkor aztán jócskán megtaposnák néhányan. Lehet, hogy nem is lenne vele annyira provokatív. Neki meg csak kényelmesen hátra kellene dőlnie, és néznie az eredményt. Ha szerencséje van, akkor ennek a kis mókának a közbenjárásával akár egy jó bunyó is kitörhetne.

Kissé hülyén érezte magát, de ahhoz túlságosan dühös volt, hogy óvatos legyen, és odatartotta az arcát a baba elé, és rávicsorította a fogait.

– Mi a fenét művelsz te itt, mi? Azt hiszed, hogy csak úgy egyszerűen elronthatod az estémet?

Semmilyen átkozott gyerekjáték nem ronthatja el az estémet, legfeljebb az, amit én hozok magammal! – Átfutott az agyán, hogy a szeme sarkából odapillantson a bárpincérre, aki valószínűleg meglepett arckifejezéssel bámul, hogy mit művel, de jelen pillanatban úgy döntött, hogy nem törődik vele. Jobb kezével megragadta a földönkívüli alak nyakát.

A ruhája fehérebb volt még a hónál is (amit eddig még soha nem volt szerencséje látni), a kikeményített csipkeszegély pedig olyan volt, mint rendezett sorokba állított hópelyhek serege. A kezében többszínű virágcsokrot tartott, amelyben piros, sárga és fehér rózsák voltak, amik a vért, Texast és a tisztaságot szimbolizálták.

A pap finoman leengedte a keresztelő medencébe a karjában tartott barna, ráncos bőrű, lárvaszerűen bepólyázott csecsemőt – újszülött unokatestvérét. Ahogy a tágra nyílt szemekkel figyelő kisdedet belemerítette a vízbe, halkan kántálni kezdett.

Körülötte mindenki felszabadultan ontotta az örömkönnyeket, nem csak a szélesebb családi kör tagjai, hanem az ismerősök is. Gonzalves nagynéni és Gonzalves nagybácsi egészen Oaxacából jöttek, az állandóan álmos Lucinda nagymama pedig ahogy ott állt a sétabotjára támaszkodva, úgy bólogatott az ebédidő utáni sziesztás kábaságától, mint egy mindent helyeslő metronóm. Telita anyjának egyik keze a lánya vállán pihent. Az olcsó es meglehetősen erős parfüm, amit mindig is kedvelt, teljesen elnyomta a társaság többi nőtagjának könnyedebb és kellemesebb illatát.

Telita csillogó fekete szemekkel figyelte az eseményeket, amiket egyáltalán nem torzítottak el azok a kék színű kontaktlencsék, melyeket felnőtt kora óta viselnie kellett. Visszagondolt a templomban tartott eszem-iszomra, a vidám rokonokra és arra a csodálatos pillanatra, amikor kiderült – a gyakori suttogások ellenére, mivel a családban azt hitték, hogy a gyermek szülei biológiailag képtelenek a gyereknemzésre –, hogy a feleség mégiscsak teherbe esett. Felidézte, hogy milyen odaadóan és kitartóan imádkoztak, és hogy milyen gyakran látogatták meg El Paso legjobb szülészorvosát. És hogy még az orvos is, a gyógykezelés részeként, külön javasolta, hogy rendszeresen keressék fel Aranjez atyát és papnövendékeit. És hogy az előbbinek vagy az utóbbinak az eredményeként, de mindenki csodálkozására, a kezelés bevált.

És most itt voltak, a büszke Julio és Elena meg a csodálatos babájuk, Hector, akit mindenki imádott. Miközben az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében arra készültek, hogy a kicsit megkereszteljék, egyáltalán senki sem figyelt őrá. És ő ezt ki nem állhatta. Senki emberfia nem foglalkozik vele, amióta Hector váratlanul és szinte csodával határos módon megszületett. És ez így lesz ezután is?

Régebben mindenki megállt, hogy megdicsérje a szépségét és a viselkedését. Most viszont, hogy a többiek ügyet sem vetettek rá, ő csak mosolygott és közben csendesen gonosz tervet szövögetett. Sok minden történhet egy újszülöttel, nagyon sok olyan lehetőség van arra, hogy a figyelmet ismét maga felé fordíttassa. Egy kicsiny, halálos mérgű, vörös pókocska, aminek egy homokóra alakú rajzolat van a potrohán, könnyen és észrevétlenül becsusszanhat a bölcsőbe, vagy akár egy fekete skorpió, amit a sivatag kövei alól szedne ki, kényelmes rejtekhelyet találna a csecsemő lepedője alatt. Egy rosszul működő fűtőtest, túlságosan forró fürdővíz,- vagy esetleg egy kis patkányméreg, ami a papijába keveredik... és még számtalan „véletlen baleset".

Sokan észrevették a mosolyát, de senki sem tudta, hogy mi rejtőzik a bájos kis arc mögött. Senki sem gyanította, hogy mire lenne képes ez a lány, ha arról van szó, hogy visszaszerezze azt a figyelmet és törődést, ami az elsőszülött gyermek jogán járt volna neki.

Váratlanul tompa dübörgést hallottak, mintha egy földalatti haladt volna el a lábuk alatt, majd furcsa rázkódást éreztek. Csakhogy nem volt semmiféle földalatti sem El Paso-ban, sem pedig a szomszédos Los Angelesben. Ahogy a szertartás közepén tartó Aranjez atya ijedten felnézett, néhány cseppnyi szenteltvíz a baba szemébe csorgott. De az átok kölyök meg sem mukkant.

A dübörgés egyre erősödött, és most már minden jól érezhetően rázkódni kezdett. Mindenki a mellette lévő barátjába vagy rokonába kapaszkodott. Többen keresztet vetettek, az egyik fiatal nő pedig összetette a kezeit, és hangos imádkozásba kezdett. Telita anyja annyira belemarkolt a lánya vállába, hogy az szinte felnyikkant fájdalmában. A falra akasztott szentképek őrült táncba kezdtek, a mennyezetről pedig por hullott alá. A hosszú imapadok recsegni-ropogni kezdtek, amint az őket összetartó szögek és csavarok deformálódtak a természetellenes terhelés következtében.

Aztán a kápolna teteje hirtelen megrepedt, a mennyezetet díszítő festett faburkolat apró darabonként kezdett lehullani. Az asszonyok sikítozni kezdtek, a férfiak pedig védekezésül a fejük fölé emelték a karjukat, vagy pedig – elfeledkezve arról, hogy hol vannak – hangos káromkodásba fogtak. Egy fénysugár csapott le a tetőn támadt résen keresztül a templomba, és olyan intenzív volt, hogy bármilyen lézersugarat megszégyenített volna. A padlót azonban nem érte el, és a keresztelő medencét sem bántotta, ahol Aranjez atya hajolt oltalmazólag a csecsemő fölé, hanem egy sötét hajú kislányt célzott meg, akit az anyja erős szorítása tartott fogva.

A lány érezte a hőt, érezte megpörkölődő hajtincseinek égett szagát, majd hallotta, ahogy a hajszálai egyenként lángra kapnak, akárcsak ezernyi fekete fejű gyufaszál. A ruhácskája engedett az iszonyú forróságnak, és az anyaga kezdett összezsugorodni a testén, miközben az arcán és a karján képződött verejtékcseppek apró gőzös puffanásokkal párologtak el.

A lány tisztában volt vele, hogy mi történik, tudta azt is, hogy attól most még az anyja sem tudja őt megvédeni. Sírva könyörgött Aranjez atyához, de még ő sem volt képes Isten Szemébe nézni, amint annak fénye behatol a lány gonosz és féltékeny gondolatokkal terhes szívébe. Itt volt az ideje, hogy megfizessen bűnös gondolataiért, hogy tűzben tisztuljon meg, és az ítélet nem vár rá, amíg felnő és bevégzi életét, hanem itt ég el, ezen a helyen, ahol éppen áll...

Sikított.

Olyan sok ember volt már a bárban és akkora zajt csapott a tömeg meg a harsogó tévékészülékek, hogy csak a nő közvetlen közelében álldogáló és üldögélő vendégek vették észre a kiáltását. Aztán látva, hogy a nőnek semmi látható baja sincs, gyorsan visszatértek eredeti foglalatosságukhoz.

Az egyetlen ember, aki jobban szemügyre vette a babaszerű figurától, elkerekedett szemekkel hátráló nőt, Ross Ed volt. Ahogy meglátta a bárpult mögött, rögtön elindult felé. Amikor a nő megérintette Lalát, gyorsan visszahúzta a kezét, mintha csak megégette volna.

– Hé, kisasszony! – kiáltotta a férfi, miközben felé tartón a bárpult mögött – mit csinál maga itt? Magának nem szabadna ide bejönnie!

A nő a bal kezében szorongatta jobb csuklóját, olyan szorosan, hogy a körmei szinte belemélyedtek a bársonyos bőrébe. – Azt... azt hiszem megégettem magam. – Amikor a kezét a férfi felé nyújtotta, látta, hogy a nő keze be van ugyan pirosodva, de nem volt sem megduzzadva, sem pedig felhólyagosodva. Bármi történt vele, nem volt túlságosan komoly.

A nő elkerekedett szemekkel nézett rá, mintha az imént éppen egy kísértetet látott volna. Vagy valami annál is szörnyűbbet. A férfi Lala felé pillantott, és látta, hogy az ugyanúgy, ugyanabban az ártatlan, félig eldőlt pózban pihen mozdulatlanul a hátsó pult falának támasztva, mint ahogyan otthagyta. A nő gyönyörű volt, bár Rossnak nem tetszett a ruházata. Jól ismerte ezt az efféle másodrendű lokálok rendszeres látogatói között: a délnyugati szajhák jártak ilyenben.

De a bárpincéreket nem azért fizették, hogy erkölcsi ítéletet alkossanak a vendégekről.

– Teszünk rá egy kis jeget – nyugtatta a nőt. – De innen ki kell mennie. Csak az alkalmazottak tartózkodhatnak a bárpult mögött.

A nő kifelé menet beleütközött a felnyitható pultrészbe. Háromszor is neki kellett veselkednie, mire sikerült felemelnie, majd hangos csattanással hagyta lecsukódni maga mögött. Mire a férfi másodszor megszólította volna, már el is ment, átvágva magát a kavargó tömegen. Fekete haja rendezetlen fürtökben lengett, ahogy sietve távozott.

Vajon mi történhetett vele? Megkérdezte a közelben ülve iszogató és bámészkodó két férfit.

– Hé, ember, én ugyan nem láttam semmit – válaszolta az egyik. – Észre se vettem, hogy az a nő bement oda a bárpult mögé. Azt hittem, hogy ide tartozik. Azt hittem, ő az egyik pincérnő.

– Itt egyik pincérnő sem ilyen csinos. – A másik férfi felnézett Ross Ed-re. – Én meg éppen a meccset néztem. Csak akkor fordultam meg, amikor elsikította magát. Úgy nézett ki, hogy nincs semmi baja, és aztán én sem törődtem vele.

– Azt sem látták, hogy hozzáért-e itt valamihez?

– Nem, barátom – mondta az elsőként válaszoló férfi, és kivette a szájából a cigarettát. – Csak sikított és a kezét markolászta. Van ott valami eszpresszógép vagy ilyesmi? Esetleg egy forró tányér?

– Nem, a bárpultnak ezen a felén sosincs ilyesmi – válaszolt Ross Ed.

– Akkor törje a fejét. – És a két férfi visszatért az előbbi foglalatosságához: a bámészkodáshoz és a meccshez.

Ross elgondolkodott egy pillanatig, majd megfordult, és szembe találta magát néma társával. Lassan kinyújtotta a kezét, és az ujjaival végigsimította a sisak elülső részét, érezve a kissé durva, de tökéletesen átlátszó felszínét. Majd továbbsimította a kezével a hajótőkeszerű mellkas peremét és megragadta a középső kart. A sisak is és az öltözet anyaga is kellemesen puha érintésű volt. Szobahőmérsékletű.

– Hé, nagy ember! – szólította meg előbbi beszélgető partnereinek egyike – Játszott valamilyen labdajátékot?

– A főiskolán – nézett hátra a válla felett Ross Ed. – Nem tudtam belőle kiszállni. Az edzők mindig kegyetlenül rámszálltak.

– Hja, el tudom képzelni. – A férfi belekortyolt az italába. – Jól ment?

– Igazából nem érdekeli. Kicsit lassú voltam; de azt hiszem, meg voltak velem elégedve.

– Aha. – A férfi a barátja poharára mutatott. – Kétszer ugyanezt, oké?

– Már adom is. – Lesétált a pult végébe, két tiszta poharat vett elő, a csap alá tetté őket, és óvatosan, hogy minél kevesebb hab legyen rajtuk, teleengedte őket. Odatette a két közönyös pofa elé, beszedte a borravalót, majd figyelme visszatért rejtélyes barátjához.

– Nem tudom, mit művelsz vagy hogy miként csinálod – hirtelen azon kapta magát, hogy egy földönkívüli figurához morog –, tudom, hogy hulla vagy, de ha csak a szerelésed csinálja ezt, akkor meg hogy van az, hogy csak egyszer van hatással az emberre?

Nem kapott választ, ahogy az várható volt. Vajon mit láthattak mások, amikor kapcsolatba kerültek Lalával? Előbb a takarító, aztán meg ez a nő. Lehet, hogy többen is? Nem tudja Lalát állandóan szemmel tartani. És az sem lenne túlságosan jó ötlet, hogy mindenkit végigkérdezzen, aki a földönkívüli közelében van. Az utóbbi időben valahogy többet figyelt magára.

Amint megfordult, egy dühös, vörös arcú üzletkötő nyúlt felé, hogy elkapja. A másik kezével pedig kissé imbolyogva Lala irányába mutatott.

– Hé, pincér! Mi a fene az a fura szerzet?

– Magának még nem mondták? – szólalt meg az egyik közelben ülő törzsvendég, aki a közeli repteret körülvevő ipari nagyüzemek egyikének gépkezelője volt. – Ez egy halott földönkívüli. Lala a neve. – Rákacsintott a bár mögött álló pincérre. – Igazam van, Ross Ed?

– Ahogy mondja – morogta a mixer, majd kiszabadította a ruháját a férfi kezéből, és visszatért a munkájához.

– Tényleg? – Az utazó ügynök visszaült a székére. – Nekem teljesen úgy tűnt, mint egy jópofa hasbeszélő baba. – Már éppen bele akart kortyolni a sörébe, amikor a félig kifogyott pohárral Ross Ed felé mutatott. – Ha azt nézzük, hogy manapság mennyire felkapottak az ilyen futurisztikus marhaságok, akkor ez nem is lenne utolsó műsorszám. Sehol sem szabadul meg tőlük az ember. Tele van velük a tv meg a mozi, sőt még a színházak is. A könyvesboltokat is mindenféle tudományos-fantasztikus szarságokkal rakják tele. Szóval, ha egy hasbeszélőnek ez eszébe jutna, igazán nagyot tudna vele kaszálni.

A törzsvendég pislogott, és odafordult Ross Ed-hez. – Mekkora ész ez az ember! Hé, Ross Ed, hogy lehet, hogy ez magának még nem jutott az eszébe?

Rossnak villámgyorsan járt az agya. Váratlanul, egy félig már lerészegedett alkalmi vendég, teljesen akaratlanul is egy mindenféle szempontból jó álcaötletet adott, amivel tökéletesen megmagyarázhatja, hogy Lala tulajdonképpen miért is van ott vele.

– Hát, tulajdonképpen én vagyok a hasbeszélő baba, ő meg az, aki csak felhasznál engem. Tudják, hogy van ez: a szuperíntelligens földönkívüli leszállt ide a földre, hogy megmentse a civilizációnkat. Ami egész jól sikerülhet is, feltéve persze, ha még nem patkolt el.

Halk nevetés hallatszott a bárpult mentén, ahogy szétkürtölték az egymás között a törzsvendégek.

– Oké – kiabálta be valaki valahonnan a könyöklő végéből – akkor miért nem szólaltatod meg már végre?

– Nem én vagyok az, aki beszél. Hanem Lala. – És akkor Ross Ed maga is meglepődött, hogy őt is mennyire a hatalmába kerítette a pillanat hangulata. Felidéződött benne egy halovány fejhang, amit egyszer csak úgy bedobott az egyik iskolai színielőadás alatt.

Jó ötletnek tűnt feleleveníteni ezt a réges-régi élményt. Megpróbálta hát Lala irányába juttatni a szavait, valahogy úgy, mint ahogy szerinte egy hasbeszélő is csinálta volna.

– Azzal a céllal érkeztem – kezdte egy magas fekvésű, gépszerűen pengő hangon –, hogy megmentsem a Föld nevű bolygót a legnagyobb csapástól, ami valaha is fenyegette!

– Az elnöktől! – kiabálta be valaki hangosan.

– Nem, dehogyis. Csak a demokratáktól – jelentette ki töpörödött barátja. Ekkor már mindenki hangosan röhögött.

Ross Ed nemcsak azon lepődött meg, hogy milyen kedvezően reagáltak a szerinte kezdetleges szárnypróbálgatására, hanem azon is, hogy ő maga is mennyire élvezte az egészet. Ahogy ott állt és előre nem látott, show-bizniszbe tett első kirándulását szemlélte, mások is odaálltak a pult mellé, és arra buzdították, hogy folytassa.

– Szóval ezért vagy itt?

– Kik fenyegetnek minket?

– Azok, akik elpusztíthatják Amerika megmentőit – mondta Ross Ed Lalán keresztül, amin maga is meglepődött.

– Hát ezek meg a republikánusok lesznek! Én megmondtam előre, ember!

– A francba, duguljon már el! – tanácsolta valaki, aki nem annak a politikai felekezetnek volt a híve.

Több ötlet is felötlött a vendégektől a hirtelen támadt csendben, egészen a Sierra Club tól Rush Limbaugh-ig.

– Egyikőjüknek sincs igaza – magyarázta Ross Ed, miközben egy Scotchot szolgált fel egy tiszteletet parancsoló külsejű, középkorú nőnek, aki komor üzleti kosztümöt viselt.

– A veszély az amerikai kultúra egyik nagy bástyáját fenyegeti, a Dallasi Cowboyokat!

– „Bástya", gondolta a férfi. Vajon hol találkozott először ezzel a szóval?

Vidám horkantások érkeztek a tömegből, a San Francisco 49-esek három lármás szurkolójától. Ez pedig szokás szerint hangos vitatkozást eredményezett a hazai csapatok érdemeit firtatva.

– A Dallasi Cowboyok az univerzum igazi és titkos urai. – Mialatt Ross Ed ezen a magas fekvésű, földönkívüli hangon szónokolt, minden nehézség nélkül kiszolgált mindenegyes rendelést, akár üvegből, akár pohárból kérték az innivalót. A borravalója pedig egyre csak gyarapodott, és nem csak a jóízű nevetésre serkentő szórakoztatás következtében. Több vendégnek tetszett az a pléhpofa, amivel a poénjait előadta.

– Az én gyerekeim szerint az Óriás Morfinista Power Rangerek azok – szólalt meg az egyik asztalnál egy építőmunkás, miközben nagyokat kortyolt a söréből.

– Nem, szerintem azok nem lehetnek – vetette közbe valaki más. – Én azt hallottam, hogy mind Kaliforniából valók. – Erre hangos nevetések törtek fel az általános hangzavarból.

– Hát, ez még illene is ahhoz a szereléshez, amit hordani szoktak! – köpte be egy másik vendég.

Ahogy Ross Ed együtt sodródott a poénok özönével, időnként Lala felé pillantott némi inspirációért. Kész poénok és aforizmák ugrottak be neki csak úgy, és mindig egy olyan, amilyet az aktuális téma éppen megkívánt, és mindig akkor, amikor a legnagyobb hatást keltette vele. Soha sem gondolt úgy magára, mint különösebben vicces fickóra, de most úgy látszott, hogy a vendégeknek nagyon tetszenek a beköpései és a válaszai. Arra gondolt, hogy amíg nem bánt meg vele senkit, addig, miért ne folytatná a poénkodást?

Időközben aztán a kezdetben kissé amatőr hangátadási technikája egyre tökéletesedett. Hallott olyat, hogy az emberekben néha olyan felfedezetlen természetes tehetségek lappangnak, amelyek furcsa és váratlan helyzetekben mutatkoznak meg. Lehet, hogy a hasbeszélő képesség nála is valami ilyesmi. Csak eddig, gondolta, senki sem hívta fel rá a figyelmét, hogy megpróbálhatná. Mindenesetre ez volt Lala számára a legtökéletesebb álca.

„A vadász szeme előtt elrejtőzni” – jutott eszébe megint a praktikus tanács.

ÖT

Azon a péntek estén tervezte, hogy felmond, de Noddy Raskín, a hotel éttermének főnöke történetesen éppen akkor ugrott be a bárba, amikor Ross Ed szerepelt. Csak egy pár pillanatra akart benézni, de aztán mégis ott ragadt több mint egy órán át, és még záróra után is az új pincérét győzködte.

– Láttam a végét a számodnak ma este, Ross. Egész jól csinálod a műsort azzal a fura bábuval. Te lehetnél a világ legnagyobb hasbeszélője.

– Én csak pincér vagyok, Mr. Raskin. És nem játszottam. Csak azért csináltam, hogy a vendégeinket szórakoztassam vele.

– Hát én is éppen ezt mondom, hogy milyen remekül csinálod! – Raskin alacsony, kissé pocakos, ötvenes férfi volt, és kedveskedő modorával hamar megkedveltette magát a legtöbb alkalmazottal. – Nézd, tudom, hogy csak ideiglenesen dolgozol itt. Ezt már te is megmondtad, amikor felvettek. Az alkalmazottaink jönnek-mennek, senki sem marad sokáig. Állandóan harcolnunk kell azért, hogy a jó munkaerők minél tovább kitartsanak mellettünk – és barátságosan kinyújtotta tenyerét a hatalmas texasi felé.

– Csak azt akarom, hogy tudd: itt mindig van hely egy ilyen ember számára. Közben meg, amíg csak jólesik, beszélj csak egész nyugodtan hasból. Igazad van: jót tesz az üzletnek.

Ross Ed elgondolkodott.

– Nem is tudom, Mr. Raskin. Igazából nem akarok túlságosan nagy feltűnést kelteni.

A főnök, habozás nélkül válaszolt. – Akkor óránként ötdolláros fizetésemelést adok.

Ez az ajánlat igazán jól hangzott. Ennyi pénzből biztosan nem lenne gond a benzin a Cadillacbe, ami aztán tényleg feneketlen gyomrú jószág. Ha ekkora órabérért dolgozna még pár hétig, akkor oda-vissza meg tudná járni Kaliforniát, anélkül, hogy aggódnia kellene a költségek miatt.

– Benne vagyok, uram. De ne felejtse el, hogy nem vagyok hivatásos. Én csak egy egyszerű pincér vagyok.

– Oké, oké. – Ruskin jobbja még mindig ott meredt a másik felé a levegőben. – Csak csinálj mindent úgy, ahogy eddig is. Tégy úgy, ahogy neked jólesik, és akkor a vendégek is jól fognak szórakozni. Mással ne is törődj. Klasszul csinálod.

Mielőtt még Rossnak bármilyen más kifogás az eszébe juthatott volna, a főnök már hátat is fordított neki, és határozott léptekkel a konyha felé indult.

Így hát Ross nyugodtan élcelődhetett mindenkivel és kommentálhatott mindent. Néha egyszerűen csak azt mondta, ami éppen az eszébe jutott. Olyasmikről is beszélt, amit minden bizonnyal akaratlanul megjegyzett az olvasmányaiból vagy a tv-ből, vagy amit valahonnan az emlékezete mélyéről, régen elfeledett iskolai tanulmányaiból kapart elő. Ahogy a körülötte folyó események zajlottak, a nyomukban váratlanul bukkantak fel az agyának távoli zugaiban ragadt információk.

Raskinnak igaza volt. Amíg a vendégek nevetnek azon, amit mond, egyáltalán nem számít, miről fecseg. A nevető vendégek jól érzik magukat, és azok a vendégek, akik jól érzik magukat, hajlamosak többet fogyasztani.

A technikáját teljesen ösztönösen csiszolgatta, amíg végül úgy látszott, hogy minden féle erőlködés nélkül képes Lala szájába adni a mondanivalóját. Már ő is kezdte azt gondolni, hogy nem is olyan rossz dolog ez a hasbeszélősdi. Ezzel a fura szerzettel olyan dolgokat is nyugodtan kimondathatott, amikért, ha az ő száját hagyták volna el, minden bizonnyal azonnal nekiestek volna.

A főnök tanácsát megfogadva, nemsokára már nem volt kétsége afelől, hogy tényleg jól csinálja, amit csinál. Sok embernek van valami természetes adottsága. Neki ugyan miért ne lehetne? Ez csak teljesen normális, nemde? Eszébe jutott a tizenkettedik osztályba járó Julie Heckerd, aki minden nehézség nélkül oldotta meg a nehéz számtanfeladatokat, és őt magát is könnyűszerrel megelőzte a megoldással, pedig ő számológéppel próbálkozott. Vagy ott volt Evyard Brooks, aki kígyómód tekergőzött a szélrózsa minden irányába, akár egy megkergült csúszómászó, és mindezt a gerenda tetején. Amikor pedig végzős volt, olyan jó eredményeket ért el magasugrásban, hogy az állami bajnokságon ezüstérmes lett. Ösztönös tehetség volt. Született profi.

Ross Ed annak idején a fociban és a kosárlabdában volt jó, de csak annyira, mint mindenki más, aki szerette a sportot, de nem volt különösebb sikere egyikben sem. Most azonban valami olyasmire volt képes, ami teljesen mássá tette, mint az őt körülvevő emberek: át tudta adni a hangját valaki másnak. És ez valóban nem hétköznapi dolog. Kezdett büszke lenni arra, hogy a hozzájuk betérő elcsigázott és a napi kemény munkától megfáradt emberek arcára mosolyt tudott csalni. Persze ez nem csak az ő érdeme volt, hanem Laláé is.

Két héttel azután, hogy az a bizonyos call girl megérintette a földönkívülit, ami aztán megégette, a dolgok egy kicsit furábban alakultak.

Az egyik ziláltabb külsejű törzsvendégük, akinek szokás szerint megint kócos volt a haja, és nem volt megkötve a nyakkendője, elmélyülten vizslatta a bárpult mögött magányosan rostokoló alaktalan szerzetet.

– Hé, ha te tényleg olyan földönkívüli vagy, akkor lefogadom, hogy zöld kártyád is van.

Ross most már gyakorlott könnyedséggel csempészte át a hangját, és valóban úgy tűnt, hogy a válasz egyenesen az űrlény felől jön.

– Nem, az nincs, a vérem viszont tényleg zöld.

Az éppen ott iszogató rendszeres vendégek kuncogni kezdtek, és a hallótávolságon belül ülő újak is elismerően mosolyogtak.

– Ez itt egy harmadik láb – nézegette Lalát egy feltűnően jól öltözött, középkorú üzletasszony, aki pár székkel arrébb ült tőlük – vagy csak ennyire örülsz, hogy látsz? – A nő egy mérsékelt grimasszal az arcán letelepedett a beszélő jobbján, és viccesen oldalba bökte a könyökével.

– Hát, különösebben nem örülök annak, hogy látlak – válaszolta Ross színtelen hangon –, de ha így volna, akkor biztosíthatlak, olyan élményben lenne részed, hogy soha sem felejtenéd el a találkozást.

Elégedett nevetés és elismerő szavak törtek fel a nőből éppúgy, mint a mellette ülőkből. Ross kissé értetlenkedve rázta meg a fejét elámulva azon, hogy milyen könnyűszerrel tudja ezeket az alakokat szórakoztatni, és közben hozzálátott, hogy az időközben rendelt koktélokat elkészítse. A napokban többször is elgondolkodott azon, hogy az istenben lett képes kihozni magából ezt a képességet, hogy ilyen jópofán reagáljon és persze ilyen gyorsan. De mint általában, most sem volt ideje munka közben végiggondolni a dolgot.

Néhány fiatal katonatiszt ült nem messze tőlük az egyik asztalnál, és fél füllel azt figyelték, hogy mi megy a bár fölé felszerelt tv-ben.

– Hé, te marslakó! – Kiáltotta oda az egyik tizedes, miközben a tv-re mutatott. – Szerinted melyik csapat fog nyerni?

– Kik játszanak? – Jött a kérdés Lala felől.

– Colorado és Nebraska.

– Azt hiszem ez nem kérdéses – mondta a tizedes egyik haverja. – A CSU-nak nem is lenne szabad játszania a Big Red-del!

Szokás szerint Ross megint csak egy pillanatig késlekedett a válasszal.

– A Colorado gyorsan bevisz egy-két gólt, de aztán hamar elverik rajtuk a port – mondta Lala.

– Az ki van zárva! – erősködött egy másik, hangjában némi gúnnyal. – A nebraszkai csapatnál van az egyik háromgólos favorit.

– Az eddig játszott meccs azt mutatja – hallották Ross hangját, – hogy a nebraskaiak három hátvédjéből kettő elég gyengén játszik. Lehet, hogy tegnap este sokáig buliztak. Teljesen mindegy, hogy miért, de szemmel láthatóan nem úgy játszanak, ahogyan tudnának. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy el fogják ügyetlenkedni a végét, lehet, hogy majd csak az utolsó negyedben, de bénázni fognak.

– Hja, ahogy mondod. – A tizedes arcára egy önkéntelen rosszalló grimasz ült ki, amit Ross tapintatosan nem vett észre. Annak ellenére, hogy nebraskai csapat vezetett harmincöt hétre, senki sem bánta, hogy a másik pincér átkapcsolt egy sokkal izgalmasabb meccsre: az Oklahoma-Texas A&M mérkőzésre. Holnap reggelre már senki sem fog emlékezni az előbbi szóváltásra, még Ross sem. Senki sem fog emlékezni arra, hogy a nebraskaiak milyen közel voltak a győzelemhez, és hogy az utolsó percig nyerésre álltak, amikor a Colorado egyik hátvédje kihasználta az ellenfelük egyetlen hibás passzát. De ez csak egy focimeccs volt.

– Oké, akkor most én kérdezek tőled valamit! – Az egyik üzletember, aki a bárpultnál ült, hamiskásan a mellette ülőkre pislantott. – Még egy ilyen ügyefogyott kinézetű földönkívülinek is meg kell tudnia válaszolni ezt a kérdést. – Nem Ross Ed-hez beszélt, hanem a belső pultnál gubbasztó néma figurához, és határozott hangon tette fel a kérdését. – Miért ment át a csirke az úton?

– Ez egy egzisztenciális kérdés. – Mondta Ed Ross, és mint egyre többször, most sem csodálkozott a válaszán. Csak mondta, ami az eszébe jutott. Arra gondolt, hogy ezt is valahol az iskolában tanult emlékei közül kotorászhatta elő. És miközben beszélt, szódát nyomott az előtte felsorakoztatott három pohárba.

– Azzal a feltételezéssel kellene kezdeni, hogy a csirkének olyan az agya, hogy megéri feltenni egy ilyen kérdést vele kapcsolatban. Ha ez nem így van, akkor erre csak azt lehet mondani, hogy a csirke valószínűleg csak annyira tudja, hogy miért ment át az úton, amennyire a tyúk meg tudná magyarázni, hogy miért nyaggatják szerencsétlent mindig az ábécével. Tehát, barátaim, bármilyen fontos és mély gondolat is rejlik ebben a felvetésben, végső soron lényegtelen a csirke szempontjából. Egy baromfinak mindegy, mi van, akkor is csak barom marad.

Az átutazóban lévő férfi, aki a kérdést feltette, most tátott szájjal ült a székén, és olyan szemekkel bámulta az űrből érkezett lény hulláját, mintha csak hirtelen átváltozott volna a Trópusok Miss Hawaii versenyének egyik döntősévé. Pár másodperccel később aztán becsukta a száját, és elnevette magát. A barátai is jókedvűen nevettek rajta, és az egész vendégsereg jól mulatott.

Lassan beesteledett, és a hangulat kezdte elérni az elfogyasztott italok és ételek mennyiségének megfelelő színvonalat. Ross Ed-nek is letelt a pihenője, és visszatért a pulthoz. Még pár nap, és újra úton lesz, és a Csendes-óceán partja felé haladva fogja falni a kilométereket. Nagyon izgatott lett attól a gondolattól, hogy hamarosan útra kel.

Három szék megüresedett a bárpultnál, amiknél nemrég ferdeszemű vakációzók ültek, és rögtön le is csapott rájuk egy harmincas éveikben járó férfiakból álló csoport. A hajviseletükből és a viselkedésükből ítélve, Rossnak úgy tűnt, altisztek vagy egy kicsivel magasabb rendfokozattal rendelkező tisztek lehetnek a közeli Fort Bliss támaszpontról. Éppen csak annyira értett a katonai rendfokozatokhoz, mint bármelyik civil, de bizonyos szokásokat azonnal ki tud szúrni rajtuk az, akinek van valamekkora tapasztalata az ilyes miben.

– Estét, uraim. – Harsogta a tőle megszokott hangvitelű üdvözletét, és magára öltötte a vele járó állandó mosolyát is. – Mit adhatok?

Azok elmondták, mit kérnek, ő pedig sietve elkezdte elkészíteni az italaikat, közben fél szemmel látta, hogy Mark, a másik pincér éppen a pult túlsó végében, a saját helyén serénykedik. A bár többi dolgozójához hasonlóan ő sem irigykedett Ross Ed-re a tetemes fizetésemelés miatt. Az általa szolgáltatott műsor fellendítette a forgalmukat, és ezáltal ők is több borravalót tehettek zsebre anélkül, hogy a munkájuk lényegesen megnőtt volna.

A három férfi nézelődött és a zenét hallgatta egy darabig; aztán az egyikük Lala felé kezdett mutogatni. – Nagyon érdekes szerzet ez itt maga mellett, uram. Hol szerezte?

Ross éppen egy söröskorsót töltött tele, amikor válaszolt. – Azt hiszem, mi még nem találkoztunk.

– Hát, igen, mi általában a Marshal Klubba szoktunk járni – magyarázta a másik – Vagy a Négy Sarokba. De arra gondoltunk, hogy ma este kipróbálunk egy másik helyet. Itt hogy megy a móka?

– Éppen úgy, mint minden tipikus péntek estén. – Mondta a texasi, és egy lendületes mozdulattal útjára küldte a korsó sört a pulton az azt rendelő vendég felé.

– Nekem úgy tűnik, hogy elég nagy a nyüzsgés – tette hozzá a trió másik tagja. Ahogy felemelte a poharát, megcsörrentek benne a jégkockák. – Hát akkor, fenékig a péntek estékre!

– Tetszik ez a hotel – szólt újra az első. – Talán már hamarabb is el kellett volna erre néznünk.

– Egy ideje már figyelem magát. – Szólalt meg végül a harmadik is érdekesen hanyagul, de mégis érthetően ejtve ki a szavakat, és a hangjában erősen érződött a középnyugati akcentus, Indianából, vagy esetleg Ohióból származhat a fickó – gondolta Ross Ed.

– Nagyon jól csinálja.

Ross egykedvűen vállat vont.

– Nem komoly, csak bohóckodás. Nem akarom, hogy meló közben elunjam magam.

– De tényleg, komolyan – mondta a férfi, és hangosan szürcsölve beleivott az italába.

– Ahogy Matt is mondta, az a micsoda tényleg nagyon érdekes. Az a gönc... miből van?

Még mielőtt Ross kitalálta volna, hogy mit is mondjon, az első férfi félbeszakította a gondolatát. – Úgy néz ki, mintha valami egyenruhaféle lenne. Aha, tuti hogy az. – A bárpultra támaszkodva kissé előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye Lalát. – Hé, mi a rendfokozata, katona?

– Rendesen bűzlenék, ha megpróbálnál kicsomagolni – hallatszott Lala irányából. – Olyan büdös lennék, hogy elszédülnél. No persze, mit is várhatnál egy olyan alaktól, aki már réges-rég alulról szagolja az ibolyát. Nem is tudom, miért nem gyártanak olyan dezodort, amire legalább ötvenéves garanciát vállalnak.

A katonák hangosán elröhögték magukat. A középső hamarabb abbahagyta, mint a másik kettő, és amikor megint rendesen tudta szedni a levegőt, akkor megkérdezte: – Szóval te hulla vagy?

– Ahogy mondod – válaszolta Lala Ross hangjával.

– Tetszik nekem ez a fickó – jelentette ki az első, és visszaült a helyére, majd odafordult a pincérhez. – Na, ki vele, hol szerezte? Úgy vette, vagy sajátmaga csinálta?

– Vettem. A tengerészgyalogság Pinochhio játékboltjában vettem.

Ezen megint csak nevetni kezdtek, ami azt bizonyította csak, hogy körülbelül olyan műveltek lehettek, mint amennyire részegek.

– Ez azt jelenti, hogy ha hazudik, akkor elkezd nőni az orra? – kérdezte a második tiszt vigyorogva.

– Az a harmadik karja és nem az orra – magyarázta Ross Ed, miközben a vendégek szinte egy emberként morajlottak fel a bárban. Nagyon sokan nézték a meccset, és a Texas éppen gólt lőtt. Ha voltak is a bárban Oklahoma-rajongók, az ő hangjukat nem lehetett hallani.

– Oké, akkor most én kérdezek tőled egyet! – Szakította félbe a társalgásukat egy részeg férfi, aki már alig állt a lábán, és ha a katonatisztek nem engedik odakönyökölni közéjük, akkor biztosan a padlón köt ki, és a fogaival díszrovátkát vés a pultba. – A kölykeim egyfolytában ezzel nyaggatnak, és mindegy, mit válaszolok nekik, semmilyen válasz sem elégíti ki őket. – Itt tartott egy rövid szünetet, és alaposan meghúzta a korsóját, a feje meg közben úgy billegett össze-vissza, mint azoknak az olcsó kis dísz-babáknak, amiket a családi autók hátsó szélvédőjére szoktak felragasztani. – Azt mondd meg nekem, hogy miért kék az ég?

– Azért, mert szomorú, és nem irigy, mert akkor sárga lenne – hallották Ross Ed válaszát.

A férfi lassan leeresztette a fejét, és a szeme majd kiesett a száz lóerős spicctől, úgy vizslatta Lalát, közben pedig vadul dolgozott az agya, hogy megeméssze a hallottakat. A körülötte ülő tisztek már. alig-alig bírták visszatartani a röhögést.. Aztán hirtelen a megvilágosodás boldog mosolya jelent meg a kérdező arcán, és elismerően kezdett bólogatni.

– Ezt megjegyzem! A gyerekeim imádni fogják. „Mert szomorú." Ha-ha, ez az! – mondta, és mélységes elégedettséggel tért vissza a már egyre jobban hömpölygő tömegbe.

A harmadik tiszt a pultra tette a sörét, kissé előrehajolt és az ujjával megbökte Lalát – Ez nagyon érdekes. De könyörögve kérlek, mondd el, hogy miért szomorú az ég? – kérdezte Ross Ed-re sandítva.

– Azért, mert fáj neki a légszennyezés – jött a válasz. A tiszt láthatóan gondolkodóba esett azon, amit hallott, míg a másik két társa hirtelen a legközelebbi tv felé fordult.

– Hé, Steve, ezt látnod kell! Az Aggi-k megverik az Oki-t!

– Na, ne má', – emelte fel a hangját a másik. – Az Oklahoma csak nyugisan hátradől, és úgy fogja péppé verni őket.

– Hát most mondom ember, meg fogják verni őket. – A tiszt átpislantott a csoport harmadik tagjára. – Szerinted, Steve?

– Nem nézem a meccset – válaszolta a barátja. – Eredj a fenébe! – mondta a másik csalódottan, majd odafordult a harmadikhoz, és olyan hangosan suttogott neki, hogy azt a mellette ülő Steve is meghallja. – Mondtam neked, hogy nem kellett volna magunkkal hoznunk ezt a méla pofát.

– Tudom, Rich, de te is tudod, hogy Steve túl sok időt tölt a laktanyában. Többször kell kirángatni onnan és elvinni valahová.

Steven Suttles nem törődött a kollégáival, akik néha úgy viselkedtek, mintha a barátai lennének, hanem inkább magához intette a pincért, és a nagydarab férfi egy pár másodperccel később ott is termett.

– Szeretne még valamit, uram? – Kérdezte Ross Ed lepillantva a vendég poharára. – Még a sörét sem itta meg.

– Nem számít. – Suttles szórakozottan legyintett. – Engem még mindig lenyűgöz ez a kis bábu. Mondd csak: melyik bolygóról való? Tuti, hogy nem a Marsról. – Azzal elvigyorodott, amivel azt próbálta volna kifejezni, hogy nem akarja a másikat megbántani.

– Nem, uram, persze, hogy nem onnan. – Válaszolt Ross Ed mosolyogva. – A Marsról a férfiak származnak; a Vénuszról a nők. A földönkivüliek meg Hollywoodból.

Suttles megdörzsölte a homlokát.

– Hát tudod, én már elég sok sci-fit láttam életemben, de arra nem emlékszem, hogy bármelyikben is láttam volna valami ehhez hasonló szerzetet – Pedig elég sok film van manapság is műsoron, uram. Csinálnak a kábeltévések olyat, amit csak videón lehet megszerezni, és összehoznak még egy rakás színházi előadást is.

– Oké, elég, elég. Hogyha nem mondod meg, hogy melyik bolygó az, akkor legalább azt mondd meg, hogy melyik csillagrendszer.

– Valami nagyobb kiruccanást tervez? – incselkedett vele Lala, majd mindenféle összefüggés nélkül felsorolt egy rakás számot, csak úgy fejből, ahogy az eszébe jutottak. Arra gondolt, hogy valószínűleg többre emlékszik a tizenkettedikes matematikából, mint amire az ő korában számítani lehet.

– Na, ezek a legfontosabb koordináták – mondta, miután nagy levegőt vett a számok felsorolása után. – Klassz hely, ha csak kirándulásról van szó, de nem hinném, hogy szívesen letelepedne ott.

– Miért nem? – Kíváncsiskodott a kivételesen érdeklődő tiszt, és nagyot kortyolt a söréből.

– Ismeri azt a nagy hizlalótelepet, amelyik nem messze van északnyugatra a várostól? – Mondta neki Ross Ed. – No, a metán miatt. Nem hinném, hogy szívesen élne egy olyan világban, aminek disznószar szaga van.

Suttles egyetértően bólintott. – Hát, nem lehet az olyan rossz, hogyha eleve disznónak születik az ember.

– Akkor viszont kénytelen lenne lecserélni ezt az egyenruháját, – jött a válasz az idegen felől, Ross hangjával. A közelben ülő törzsvendégek hangosan felnevettek.

– Akkor valószínűleg nem itt van a sarkon túl. – Mondta Suttles, és közben azon tűnődött, hogy rendeljen-e még valami innivalót. – És az űrhajóját milyen márkájú kakaóval hajtaná meg?

– Nem probléma – jött a válasz Ross hangján a test felől. – Csak felpattan a bringájára, aztán csak teker, teker és teker.

A tiszt elvigyorodott. – Nem is tudtam, hogy a fénynél is gyorsabban lehet pedálozni.

– Óh, a fénysebesség az semmi – hallotta Ross Ed saját magát. – Félreérti a sebesség igazi természetét. Ennek inkább ahhoz a sebességhez van köze, amivel minden más is mozog. Mint például a maga söre. Amit maga „fénysebességnek" hív, az nemcsak hogy nem számít ebből a szempontból, hanem egy teljesen lényegtelen dolog. Főleg akkor, ha megpróbál eljutni valahová. A maga fajtája sokkal bonyolultabban műveli a fizikát, mint amennyire szükséges lenne. Ha meg akarja érteni a tényleges relatív sebességét az utazásaiban, akkor ezt egy kicsit jobban, körbejárjuk.

Suttles zavartan pislogott. – Körbejárjuk?

– Aha. – Ross Ed tekintete végigpásztázta a pultot. Kezdtek kifogyni a magas nyakú poharakból. Odalépett Lalához, megragadta a petyhüdt testet, és elkezdte ide-oda rázogatni. A karok és a lábak pedig elkezdtek lengedezni és himbálódzni, hol ritmikusan, hol pedig összevissza. – Látja? A mozgásban lévő részek relatív sebessége ugyanannyi, és mmdegyiket ugyanaz a középpont határozza meg. – Közben előre-hátra, jobbra-balra mozgatta és forgatta a testet. – A periférián lévő dolgok nem számítanak. A középpont az, amihez minden másnak a relatív sebessége igazodik. És így lehet kikerülni a fény sebesség okozta problémát is. Elkerüli, és aztán pedig már nem is kell vele törődnie. A közbeeső időben meg előre halad – tette hozzá, aztán visszatámasztotta a hullát a helyére. – Semmiség az egész.

Azok a vendégek, aki eléggé közel ültek a pulthoz, hogy láthassák a földönkívüli hat, ide-oda himbálódzó végtagját, csendesen kuncogni kezdtek. Szinte egyikük sem figyelt oda Ross Ed magyarázatára.

– Van esetleg még az univerzumnak valami olyasmi rejtélye, amit meg szeretne érteni? – Jött a kérdés az űrlény irányából.

– Aha! – Vágott közbe az egyik vendég, félbeszakítva Suttles válaszát. – Hogyan tudnám rávenni azt az édes kiscsajt arra, hogy ne csak mosolyogjon és bólogasson? – És rámutatott az asztalánál ülő nőre.

– Jobban teszed, ha elfelejted – javasolta az idegen. – Éppen abban a havi időszakban fogtad ki, amikor nem érdeklődik a fickók iránt. De ezt úgysem vallaná be neked, mert attól tart, hogy akkor faképnél hagyod, és valaki másnak kezdesz majd udvarolni.

A férfi arcára először zavartság ült ki, de aztán ő is csatlakozott a körülötte lévő vendégek harsány kacagásához. Az asztalánál ülő nő, akit eddig mindenféle drága ínyencséggel kényeztetett, résnyire szűkült szemekkel nézett a pult mögött gubbasztó figura irányába, aztán zavarában rámosolygott Ross Edre.

Suttles türelmesen megvárta, hogy az élénk közjáték moraja elcsituljon. Aztán kissé előrehajolt a pincér felé, és az előzőekhez hasonló hangon, de kicsivel halkabban tovább kérdezgette.

– Hogy érted azt, hogy „nem is kell vele törődni"? Mi van akkor, ha még egy minimális sebességet sem tudsz elérni?

– Miért, mi a probléma? – csiripelte Lala. – Tán' csak nem tengeribeteg? – Néhányan kuncogtak ezen, bár a kérdezősködésre a legtöbbjük nem figyelt oda, és azt sem tudták, hogy éppen miről is van szó.

– Egyszerűsítsük le a dolgot – mondta Suttles, és belekortyolt a második sörébe. – Tegyük fel, hogy innen oda akarok eljutni, amilyen gyorsan csak lehetséges. – És a terem távolabbi sarka felé mutatott.

– Ezt nevezem kalandos útitervnek! – Ross Ed ezután villámgyorsan felsorolt egy vegyészeti utasításokból álló hosszú listát. Suttles, miközben próbálta eljátszani, hogy nem is érdekli, amit a másik mond neki, részletesen megjegyzett mindent, amit hallott.

– És persze a legfontosabb tudnivaló az – és Lala innentől kezdve egészen túlvilági hangon folytatta – hogy megbizonyosodjon arról, hogy egész valójával részt vesz a transzpozicionálásban. Mert eléggé furán nézne ki, ha bizonyos részeit vinné csak magával a térugrás folyamán, a többit meg otthagyná a kiindulási helyen.

– Melyik részedet vinnéd magaddal? – kérdezte Matt. A két fiatal tiszt ezután jót mulatott a saját poénján, bár ők sem értették, hogy valójában min is nevetnek.

– Elnézést – mondta Suttles, és lecsúszott a székéről. – Mennem kell.

– Hé, miről beszélsz? – Szólt utána az egyik kollégája elkapva a sietve távozó férfi karját. – Korán van még.

Az idősebb férfi arcán egy gyenge mentegetőző mosoly jelent meg.

– Sajnálom, fiúk. Valaminek még utána kell néznem.

Ahogy megfordult és elindult a kijárat felé, a tekintete összetalálkozott Ross Ed-ével. A kölcsönös pillantás csak egyetlen rövid pillanatig tartott, de mégis volt benne valami, amiből a pincér valami számára fenyegetőt vélt kiolvasni. Egy másodpercig úgy tűnt neki, hogy a szüntelen kíváncsiskodásáért való mentegetőzést látja a másik szemében, de ez valami sokkal több volt. Igazi intelligencia és egy csipetnyi, sokatmondóan, baljóslatú fény.

Az étterem szomszédságában lévő szállodának a portáján Suttles kölcsönkért egy kis papírt és egy ceruzát, majd sietve felvázolta rá, amire még emlékezett abból, amit a pincér a hasbeszélő produkciója alatt a bábujával mondatott. Csak amikor már úgy gondolta, hogy más nem jut az eszébe, akkor vizsgálta át gondosabban az egészet. Ez meg az, így meg így kombinálva. Egy kívülálló számára csak értelmetlen ábrák összevisszasága lett volna.

Talán ebben van a nagy ötlet, gondolta.

Mivel mind a hárman Matt kocsijával jöttek, kénytelen volt fogni egy taxit vissza a bázisra, maga mögött hagyva a sziporkázóan kivilágított utcákat, a nevetést és a barátait. Kétségtelen volt a számára, hogy megint csak valami őrültség keltette fel az érdeklődését, és minden bizonnyal hamarosan azon fog bosszankodni, hogy ismét csak valami ostobaságnak dőlt be. De a papírra felvázolt kusza képlet mellett annak forrása is felkeltette a kíváncsiságát. Pincértől még soha nem hallotta olyan kémiai vegyületekből álló anyag leírását, ami nem valami alapból és az ahhoz kevert két rész vodkából és egy vermutból állt volna, esetleg még némi cherry-vel és így tovább. Rápillantott a papirra, amit nevekkel és egyenletekkel írt tele. Nem volt benne semmi utalás alkoholra vagy bármi hasonlóra.

És amellett, hogy forradalmi ötletek voltak rajta, eléggé szemléletes is volt.

Suttles elektromérnök volt és nem kémikus. Számos feladata között az egyik annak biztosítása volt, hogy az Abrams tankokban minél tovább égjenek a lámpák. De elég sok mindenre emlékezett kémiai tanulmányaiból ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését, mi jöhet létre egy csapos és egy fura bábu összevegyítéséből.

Nem volt igazán megszokott dolog tőle, hogy taxizott. De a mai péntek éjszakán még előtte állt a nehéz feladat, hogy összeszedje a szükséges kellékeket.

HAT

Ross Ed egy pillanatra sem állt meg: egyfolytában mixelte az italokat, töltötte a söröskorsókat és lendületesen nyomta a poénokat. Az éjfél úgy múlt el felettük, mint ahogy máskor is; észre sem vették, hogy egy új nap köszöntött rájuk. De hiába volt lefoglalva megállás nélkül az agya és a keze, egy másodpercre sem tudta kiverni a fejéből a tiszt arcát és sietős távozását.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalása amiatt, ahogy a fickó lelépett, de Ruskin már órákkal azelőtt elment és Ross Ed-nek nem volt meg a főnöke otthoni száma. Bár lehet, hogy hiába próbálta volna telefonon elérni: valószínűleg most ő is valahol a városban szórakozik a családjával. Így be kell majd érnie azzal a pár sorral, amit egy cetlire írt és otthagyott Ruskin íróasztalán.

Eléggé gyanús dolog elmenni csak úgy, minden szó nélkül, és nem várni meg, hogy megkapja a maradék három nap után járó pénzét, de Ross úgy érezte, hogy most igazán nincs más választása. Az a tiszt akármikor megjelenhet újra, és lehet, hogy legközelebb magával hozza néhány hozzá hasonlóan kíváncsi kollégáját. Ha mindenféle szakértő pofa kezdené faggatni, nem valószínű, hogy akkor ki tudná poénkodni magát. Nem volt még felkészülve arra, hogy Lalától megváljon. Most különösképpen nem A zárást Markra hagyta; ő maga pedig a hóna alá kapta a Lalát, a hullát, és már ment is le a személyzetis parkolóba. A behemót Cadillac ott várt rá, mint mindig.

Ilyen késő éjjel szinte nem volt semmi forgalom. A motel számláját naponta fizette. Az unott és álmos éjszakai portás fel sem nézett rá, amikor Ross Ed közölte vele, hogy ki akar jelentkezni.

– Végül mégiscsak úgy döntött, hogy tovább áll, Mr. Hager? – kérdezte a portás, miközben mögötte a nyomtató hangosan zúgva elkezdte kiállítani a számlát.

– Hát, igen, tudja hogy van ez; itt az ideje, hogy odébb álljak. – Ross időnként kilesett az iroda ablakán, és elégedetten nyugtázta, hogy alig van mozgás odakint.

– Na, ja, – morogta a portás álmosan. Ő maga világ életében itt élt, El Paso-ban. – Merre tart? – Ross számlája elég hosszú volt, a nyomtató pedig nem siette el a dolgot. A férfi remekül meglett volna nélküle is, de tudta, hogy ez még gyanúsabbá tehetné a viselkedését.

– Csak úgy az orrom után, tudja.

– Jó magának. Nekem három kölyköm van, úgyhogy egy vasam se lenne ilyen kiruccanásra. De hát, a franc, aki megeszi, én akartam, hogy így legyen. – Ross Ed-nek nem volt kedve most csevegni, így szó nélkül megvárta, amíg a gép elkészül a számlával, a portás pedig letépte, összehajtotta és odaadta neki. – Jó utat.

Ross elvette a nagy halom papirost. – Kösz. A kulcsot majd a szobában hagyom, a telefon mellett.

Készülődés közben azon gondolkodott, hogy beletegye-e Lalát a bőröndbe. Az autó tágas volt, az éjszakai levegő frissítően fújt be az ablakon, és végül mégiscsak a jól megszokott helyére, a vezető melletti ülésre került az űrlény. Ross Ed tudta, hogy ha fordított lenne a helyzet, akkor ő sem akarna belepréselődni egy zsúfolt bőröndbe, mint valami használati tárgy. A gondolat, hogy Lala ül a kormánynál és egy halott texasi van a mellette lévő ülésre pakolva, elég volt, hogy megtörje azt a komolykodó ábrázatot, amit annyira nem szeretett hordani, de mégis kiült az arcára az elmúlt egy-két órában.

Kitolatott a parkolóból, rákanyarodott a reptéri leágazásra, majd arról az első összekötő úton át letért a nyugat felé tartó pályára. Lehet, hogy túlzásba vitte az óvatoskodást, de bárhogy is volt, jobban érezte magát így, hogy megint úton volt. A keskeny kis páncéldoboz, amit a Wal-Mart-ban vásárolt, pontosan bepasszolt az utasülés alá. Tele volt ötvenesekkel; annyi pénze volt, hogy bőven kijött volna belőle oda-vissza Kaliforniába.

Bal kezével megdörgölte a szemét, és közben az órájára pillantott is. A Cadillac műszerfalba épített szerkezet természetesen már régen tönkrement, mivel a Generál Motorsnál összeszerelt autók óráját úgy készítették a hatvanas és a hetvenes években, hogy azok pár éves használat után az autóval együtt tönkremenjenek. Éppen elmúlt hajnali három. Addig vezetett, amíg úgy nem érezte, hogy a figyelme kezd elkalandozni, aztán megállt az első mutatósabb motelnél és addig aludt, amíg úgy nem érezte, hogy valamennyire kipihente magát. így elég hamar jó messzire maga mögött hagyta El Paso-t.

Nem hagyta viszont nyugodni annak a tisztnek a viselkedése. Ahogy sietve távozott a bárból, csak úgy otthagyva a barátait, és persze az a sok precíz kérdés, amiket feltett neki. Ami még inkább nem tetszett neki, az az volt, hogy nagyon is figyelmesen hallgatta végig a válaszait. Ahogy jobban belegondolt, nem emlékezett, hogy a férfi akár egyszer is elnevette volna magát.

Egyébként ő maga is meglepetéssel tapasztalta, hogy egészen a mai estéig senki sem érdeklődött komolyabban Lala iránt. Tudta, hogy tulajdonképpen csak szerencséje volt. Hirtelen észrevette, hogy a kilométeróra már a hetvenöt felé kalimpál. Visszaengedett a gázból annyit, hogy lelassuljon hatvannégyre, és aztán átment a lassabb sávba. Ez azt jelentette, hogy míg a forgalom nagy része elhagyta, beleértve a böhöm nagy teherautókat és kamionokat is, addig a közlekedésiek sem törődnek vele különösebben. Semmi kedve sem volt megint egy olyan kínos találkozáshoz, mint nemrég Alamogordóban.

Az államot átszelő autópálya széles aszfaltfelülete a sötétségbe veszett előtte; sötét volt, nyílegyenes, és sokat ígérő végcél várta az út végén.

Beletelt néhány órába, míg Suttles összeszedte a szükséges anyagokat az egyik elhagyatott garázsban, amelyik a bázis gépparkjának a távolabbi végében húzódott meg. Néhány dzsip parkolt csak bent a félhomályban, régóta várva, hogy valaki megjavítsa őket. A fészer egyébként majdnem teljesen üres volt, és csak néhány szerszám meg egykét pótalkatrész hevert itt-ott. A nagy fénycsövek a feje felett több fényt adtak, mint amennyire szüksége lett volna. Hátradőlt a munkaasztaltól, homlokára tolta a nagyító szemüveget, és szabad szemmel is megvizsgálta az feltelt egy órás intenzív munkájának az eredményét. Egy kis halom fehér por lett erőfeszítésének a gyümölcse, ami kényelmesen belefért volna egy gyűszűbe. Nem volt túlságosan sokat ígérő a látvány.

A férfi fáradt szemekkel nézett ki az ablakon. Kezdett kivilágosodni odakint és nincs már sok ideje addig, míg a délelőtti műszak megérkezik, és elkezdik a munkát. Nem feledkezett még a hasbeszélő csapos figyelmeztetéséről, és biztos akart lenni benne, hogy a kísérletének nincs szemtanúja. Jobban szeretette volna, ha nem kell magyarázkodnia azzal kapcsolatban, hogy mi az ördögöt kutyult itt össze, és főleg pedig abban az esetben nem, ha kiderülne – ami nagyon valószínű –, hogy a próbálkozása csak egy újabb totális és szégyenletes pofára esés.

Egészen addig nem tudott egy lehetséges tartályt kieszelni a kísérlet számára, amíg eszébe nem jutott az a rozsdamentés acél termosz, amit mindig ott tartott a rnunkaszekrényében. Egy gittes kést használva a por minden egyes szemcséjét belekaparta a termoszba, majd hozzáadta a két különböző folyadékot, két Mr. Pepper-es edényből. Ezután még két cseppnyi ecetet adott hozzá, és így kész volt az eléggé kellemetlen bűzt árasztó kotyvalék.

Lezárta a termoszt, majd fejjel lefelé a munkaasztalra helyezte, és hátra lépett. Egyre inkább úgy érezte magát, mint egy kitüntetni való idióta. Felpillantott az ablakra és látta, hogy időközben a nap megkezdte komótos útját a horizont peremén. Ránézett az órájára és arra gondolt, hogy nemsokára megszólal az ébresztőt jelző sziréna.

Na most már elég volt ebből a marhaságból, gondolta, amint odalépett az asztalhoz. Most majd megint magyarázkodhatsz, hogy miért virrasztottál egész éjjel...

Ekkor egy elképesztően hangos és mély fekvésű durranás robbant be a fülébe, és a hirtelen támadt szélroham ledöntötte a lábáról. Amikor aztán végre visszanyerte az uralmat az érzékei felett, semmi nyomát nem látta a termosznak.

Volt azonban egy körülbelül harminc centi átmérőjű lyuk az acélból készült munkaasztal közepén. A szerszámok és a többi felszerelés mindenféle irányban szétrepültek, és ahogy jobban megnézte, az egyik félgömbfejű kalapács éppen csak elvétette a fejét. Nagy nehezen feltápászkodott, odabukdácsolt az asztalhoz, és átnézett a lukon: a padlózat betonjában pedig egy körülbelül tizenöt centiméteres benyomódást vett észre.

Egy darabig keresgélte, de aztán feladta: sehol sem találta a termoszt. De megtalálta azt a kijáratot, ahol távozott, jobban mondva, a lyukat a tetőn, amikor letörölte a szemébe csorgó izzadtságot és hátrahajtotta a fejét. A lyuk pereme kifelé hajlott, nem pedig befelé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy azon keresztül valami kifelé és felfelé hagyta el a helyiséget. És ez a bizonyos lyuk nem volt nagyobb, mint az engedély nélkül eltávozott termosz átmérője.

Nocsak, nocsak, gondolta, ez aztán érdekes! Csak összekevered a porokat, hozzáadsz egy kis ecetet, és vársz. Ha ilyen kevés keverék ezt teszi egy termosszal, akkor mit művelne egy kamionnyi egy szilárd hajtóanyagú rakétával? Hát ez aztán nem semmi! És igen, most már teljesen biztos volt benne, hogy az ügy egy nagyobb és tekintélyesebb közönséget érdemel.

Noddy Raskin éppen elmélyülten dolgozott, és semmi kedve sem volt társasághoz, de a titkárnője azt mondta, hogy a látogatói nagyon határozottak, és mindenképpen látni akarják. Azt is észrevette, hogy tetőtől talpig egyenruhában voltak, de ez egyáltalán nem lepte meg. A katonai támaszpontról érkező látogatók rendszerint egyenruhát viseltek, amikor valamilyen civil szervezet közreműködését akarták igénybe venni. A hotel azelőtt már számos alkalommal adott helyet banketteknek és más különleges rendezvénynek.

Észrevett egy alezredest is az összesereglett díszes társaságban, aki a gesztikulációjával teljesen betöltötte szerényen berendezett irodáját.

– Nézzék, ha ez azzal a múlt heti verekedéssel kapcsolatos, akkor azt úgy intéztük el, mint ahogy az ilyesmit mindig is szoktuk. Nagyon sajnálom, ha volt valami visszhangja a dolognak.

A társaság fiatal őrnagy tagja teljes mosolydíszben lépett előre.

– Mr. Raskin, a mi látogatásunknak nincs köze semmiféle verekedéshez. Mi csupán csak egy pár kérdést szeretnénk feltenni.

Raskin arcán egy kissé gúnyos vigyor jelent meg.

– Ilyet és ehhez hasonlókat hallottam mát korábban is. Honnan vannak maguk, a katonai rendészettől? – Azt nem hinném, gondolta magában a férfi. Nem volt közöttük közkatona, mindannyian tisztek voltak.

Négyen voltak és nem volt közöttük sem őrmester, sem pedig valamilyen specialista. Ahogy a kezdeti gondolatai elcsendesedtek, egyre jobban feléledt a kíváncsisága.

– Nem akarnának helyet foglalni? Legalább néhányan. – Vajon milyen fontos ügy lehet az, ami miatt az ő drága idejét rabolni akarják?

– Köszönjük, uram, de ha nem bánja, akkor állva maradnánk. – Az idősebb tiszt lépett elő, és kinyújtotta az egyik kezét. – Én Waltham alezredes vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetem – felelte Raskin, és gépies mozdulattal megrázta a másik kezét. – Nézzék, én mindig szívesen látom a bázisról érkező küldötteket, de szombat délelőtt van, és délre már valahol máshol kell lennem. Úgyhogy, ha önök is úgy gondolják, akkor tegyék fel a kérdéseiket.

– Az egyik alkalmazottjáról lenne szó. – A tárgyra térő, századosi rangjelzést viselő férfinak kellemesen lágy hangja volt, a pillantása viszont átható. – Tegnap éjjel egy ideig beszélgettem vele, A szállodaigazgatóban megint felébredt a gyanakvás.

– Mi a probléma? Mi nem vizezzük az innivalóinkat. Ez nem tartozik azok közé az olcsó klubok közé, amik egymást érik a száznyolcvanas úton. És nem is vagyunk olyan hely, ahová bajkeverők meg bűnözők járnának.

– Kérem, uram. – Az alezredes megnyugtató mozdulatot tett. – Nyugodjon meg. Nincs semmi baj. Mi csak egy kis ínformációt szeretnénk az egyik alkalmazottjáról, ennyi az egész.

Raskin szemei elkeskenyedtek.

– Valaki lelépett engedély nélkül? Csak nem lenne olyan idióta, hogy itt a városban akarna munkát találni, pláne ilyen közel a bázishoz.

– Semmi ilyesmiről nincs szó, erről biztosíthatom.

Raskin sóhajtott egy nagyot.

– Rendben. Ki az és mit követett el?

– Szerintünk nem követett el semmit, a szónak a negatív értelmében. Mi csak beszélgetni szeretnénk vele. – A százados a feje fölé tartotta a tenyerét. – Igazi nagydarab ember, tegnap éjjel a bárpult mögött dolgozott, és miközben keverte az italokat, egy kis bábuval szórakoztatta a vendégeket.

Ruskin megint elmélázott: ha nincs vele semmi probléma, akkor meg miért vannak ennyire beindulva rá? Még egy bolond is rögtön rájönne erre a viselkedésükből. Ordít róluk, hogy erőltetik a mosolygást meg minden nyájasságukat. Már túlságosan régóta van a hotelszakmában ahhoz, hogy rájöjjön, mikor titkolóznak előtte. Ennek ellenére semmi okát nem látta annak, hogy ne teljesítse a kérésüket.

– Ross Ed Hager-re gondolnak? Mi van vele?

– Mint ahogy már mondtuk, csak beszélgetni szeretnénk vele. – Az ezredes nem tudta elrejteni a türelmetlenségét.

Raskin hátradőlt a székében, mire a hasán az öv nekifeszült a pocakjának.

– Hát, az igazat megvallva én magam is szívesen váltanék vele pár szót. Én azt hittem, hogy jól érezte magát itt.

Az egyik tiszt szinte azonnal visszakérdezett.

– Hogy érti azt, hogy „érezte"?

Az igazgató széttárta a karjait.

– Ma reggel elvittem a családot a matinéra, aztán bejöttem és ezt a cetlit találtam az íróasztalomon. – Előrehajolt. – Itt is van, tessék, megmutatom. – Az igazgató egy darabig matatott az asztalán lévő nagy halom papír között, aztán egy apró papírszeletkét húzott elő, és meglengette a vendégei előtt. – Fogta magát és lelépett, ennyi. Azt írta, itt az ideje, hogy továbbálljon, és nagyon sajnálja, hogy felmondás nélkül ment el. Azt is írta, hogy tudja, meg fogom érteni, ebben viszont tévedett. – Szomorúan megrázta a fejét. – Már évek óta nem volt ilyen jó bárpincérem. Nagyszerűen végezte a munkáját, és nem tette rá a kezét a kasszára, sőt, még a bajkeverőket is csendben tudta kipenderíteni, vagy jobb belátásra bírni.

– Kilépett? Egyszerűen csak elment? – Az igazgató vendégeinek arckifejezése hirtelen izgatottá vált. Raskin ezt szinte nevetségesnek tartotta.

– Igen, ahogy mondtam. Miért, mi van vele? – A férfiban megint csak felébredt a kíváncsiság. – Azt mondták, nem csinált semmit, és hogy ehhez a katonaságnak semmi köze sincs.

– Ez így is van – magyarázta a másik százados. – Mr. Hager nem tartozik a hadsereg kötelékébe. Legalábbis amennyire eddig megtudtuk.

– Nem találja furcsának, hogy ilyen sietve távozott? – Kérdezte az alezredes, és közben fürkésző tekintettel meredt Raskinra.

Az igazgató vállat vont, és már kezdett elege lenni a beszélgetésből.

– Nos, ezek az alkalmi munkaerők... tudják, milyenek: jönnek, mennek. Néhányuk egy-két napig marad, néhány meg itt kellene hogy maradjon örökre. Ha nincs családjuk, akkor sose lehet tudni, meddig maradnak. – Eszébe jutott egy régi sztori, amin csendesen elkuncogta magát. – Az a földönkívüli babás műsor, amit előadott, igazán jót tett a forgalomnak.

– Igen, remekül csinálta – értett egyet a százados érezhető türelmetlenséggel a hangjában. – Meg tudná esetleg mondani, hogy hová mehetett Mr. Hager?

Raskin megrázta a fejét. – Halvány fogalmam sincs. Sosem említette, hová tart, és én sem kérdeztem tőle. Az ilyesmi egyáltalán nem tartozik rám.

A négy tiszt arckifejezése szinte egyszerre változott meg, aztán a százados odafordult az íróasztalhoz.

– Nos, Mr. Raskin, azt esetleg meg tudná mondani, hogy Mr. Hager hol szállt meg, amíg El Paso-ban tartózkodott?

– Azt meg, persze, hogyne – az igazgató odafordult a számítógéphez, megmarkolta az egeret és kattintgatni kezdett. – Remélem, eszükbe jut majd ez a kis szívességem legközelebb, amikor valami nagyobb murit rendeznek, mondjuk egy bankettet vagy egy konferenciát.

– Oh, igen, hát persze. – Az ezredes szinte már ugrándozott türelmetlenségében.

– Valahol itt kell lennie a munkavállalói feljegyzések között. – A monitoron gyors egymásutánban váltogatták egymást az ablakok. – Tudják, minimum egy telefonszámot mindig kérek, arra az esetre, ha valakire villámgyorsan szükségem lenne. – Egy pillanatig elgondolkodott. – Mégis, miről akarnak vele beszélni?

– A birtokában lévő… – kezdte az alezredes, de Suttles százados sietve félbeszakította.

– A műsorával kapcsolatban szeretnénk beszélgetni vele. – Mondta egy szemmel láthatóan álmosollyal az arcán. – Pokolian tetszett, amit csinált, és azt szeretnénk megtudni, hogy esetleg vállalná-e a fellépést egy nagyobb összejövetelen, amit a hadsereg szervez – A többi tisztre mutatott. – Mi vagyunk a szervezők, és minthogy mindannyiunknak van beleszólása a menübe és a szórakoztató programba, arra gondoltam, hogy megkérném, hogy mutasson nekünk valamit a műsorából.

– Igen, így van, – csatlakozott a csoport egyetlen őrnagya. – Ha valóban olyan jó, mint ahogy Steve mondja, akkor én biztos vagyok benne, hogy itt helyben aláírhatná a szerződést.

– Nos, akkor remélem, hogy sikerül majd előkeríteniük. – Raskin visszafordult a monitorhoz. – Lehetséges, hogy felment Las Crues-ba, és egy darabig ott fog dolgozni. Nagyon tetszene az ottani főiskolásoknak a produkciója. De az is lehet, hogy hazament.

– Elképzelhető lenne, hogy az is benne van a feljegyzései között? – kérdezte a másik százados.

– Mindjárt meglátjuk.

Nem tartott sokáig Hager aktáját előkeresnie. Érdeklődéssel szemlélte, ahogy a két alacsonyabb rangú tiszt sietve felírja magának a kapott információt, aztán hosszadalmas hálálkodások után elviharzottak. Az igazgató kíváncsian nézett utánuk.

Ezeknek aztán tényleg nagyon kell, hogy ez a földönkívülis hasbeszélő fellépjen náluk, gondolta. És ezt meg is tudta érteni. Hager bohóckodása nagy bevételt hozott, és rengeteg új vendéget csalogatott be hozzájuk. Raskin visszatért a munkájához, és csendesen kuncogott magában, ahogy eszébe jutott a már kissé pityókás vendégek arckifejezése, amint reménytelenül próbálják megemészteni a bármixer és a babája alkotta duó találékony válaszait.

Hárman vártak a férfira a zárt ülésteremben. Suttles többre számított, mivel még egy őrt is odaállítottak az ajtó elé. Nem volt a kezében karabély, mint ahogy az őröknek általában, de az oldalán ott lógott a szolgálati pisztolya. Bekopogtatott az ajtón, bentről pedig a már jól ismert Sykes tábornok hangja invitálta beljebb. A tábornokot láthatólag már tájékoztatták a részletekről.

Sykes mellőzte a szokásos szalutálást, ehelyett egy laza mozdulattal intett neki, hogy foglaljon helyet. Ezután, egy percet sem vesztegetve, rögtön hozzákezdett a jelenlevők összeismertetéséhez.

A többiek vállát mindenféle kitüntetés és érdemrend díszítette, szándékosan diplomatikusan és semmitmondóan. A nő szőke volt, nagyon csinos, és Suttles-hoz hasonlóan harmincas éveinek elején járhatott. Ahogy a nő észrevette, hogy a férfi méregetve bámulja, az arcára kiült a lehető legkomolyabb tekintet.

A nő jobbján ülő, valamivel fiatalabb férfi nagyon magas volt, talán százkilencven centiméter. Az arca sovány, de nem szögletes, orra és szája kicsi, egymáshoz közel ülő szemei átható pillantást vetettek rá vastag szemöldöke alól és szemüvegének lencséi mogul az arcát pedig seregnyi vidám emléket sejtető szarkaláb szegélyezte. Ez a férfi sokkal nyugodtabbnak látszott, mint munkatársnője, bár kissé tanácstalanul viselkedett, nem tudván eldönteni, hogy mit csináljon a kezeivel.

– Suttles százados, ismerkedjen meg Kerry századossal – a nő merev mozdulattal bólintott – és Robinett századossal. – Utóbbi intett és barátságosan rámosolygott.

Szóval mindhárman századosok vagyunk, nyugtázta magában Suttles. Csak véletlen lenne, vagy esetleg szándékosan hozták így össze, azért hogy biztosak lehessenek abban, hogy senki sem hoz semmilyen döntést pusztán a rangjára hivatkozva? Majd kiderül, zárta le magában a dolgot.

– Kerry és Robinett százados a katonai titkosszolgálatnál teljesítenek szolgálatot – magyarázta Sykes segítőkészen miközben leült a kisasztal végében.

Ez mindent megmagyaráz, gondolta Sutlles, aztán ő is leült. Kerry nem vesztegette az idejüket, és rögtön feldobta a témát, ami miatt összegyűltek.

– Maga az, aki látta a földönkívülit?

– Hé, lassítson egy kicsit. – Mondta, és rámosolygott a nőre. Az azonban nem viszonozta a gesztust. – Én egy szóval sem mondtam, hogy amit láttam, az egy földönkivüli volt.

– Méghozzá egy halott földönkívüli – mondta Robinett, miközben saját, idegesen doboló ujjait nézte. – Ami körülbelül egy méter magas, és valahogy így néz ki – Az asztalon szabályos halomba rakott papírtömegből kihalászott és odamutatott egy lapot Suttles felé, amin az esti újságokban gyakran előforduló, művészien kidolgozott képekhez hasonló rajz volt. Valaki figyelemre méltó pontossággal rajzolta meg a földönkívüli fejét és felsőtestét, valószínűleg az ő általa adott jelentés alapján.

– Ügyes munka – kommentálta. – Bár az orrnyereg kicsit élesebb, mint valójában, a középen elhelyezkedő szem pedig ugyanakkora, mint a többi.

Robinett ránézett a vázlatra, majd Suttles legnagyobb csodálkozására kijelentette – Mindjárt kiigazítom. Megtettem minden tőlem telhetőt az alapján, amit a jelentésében elmondott. – Suttles most már megértette, hogy a fiatal századosnak miért doboltak olyan idegesen az ujjai: a tollát kereste.

– Van még valami – mondta Suttles, és megpróbált nem túl kritikusnak hangzani. – Csak apróbb részletek. És még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy én nem mondtam hogy az a valami egy halott földönkívüli. Ő mondta, hogy az egy halott földönkívüli.

– Így van. – Kerry arcán egy aprócska mosoly jelent meg, mintha csak ezt várták volna tőle. – A bárpincér mondta.

A kicsiny, ablaktalan szoba sötététsége és komorsága Suttles számára az ötvenes évek klasszikus tudományos-fantasztikus és horrorfilmjeinek hangulatát idézte. Ehhez már csak az hiányzott, hogy Kerry elmélyítse a hangját, és rosszat sejtető hangon bejelentse:

– Ez a helyiség nyilvánvalóan a hidegháború alatt épülhetett. – A nyomasztó környezet enyhítéséhez arra lett volna szükség, hogy a nő lecserélje egyenruháját egy tipikus fiatal kutatónő szerelésére: magas sarkú cipő, szűk, feszes szoknya és blúz, ami minden bizonnyal gátolja az érintett testrészek vérkeringését. A férfi gyanította, hogy a rendíthetetlen és fapofa Kerry századosnak nem érdemes sem a szónoki, sem pedig az öltözködésbeli stílusát dicsérni. Valószínűleg semmiféle romantikus végszó nem sülne ki belőle. Változnak az idők, sóhajtott magában csendesen.

Hirtelen észrevette, hogy teljesen elveszítette a beszélgetés fonalát, amikor a kissé már idegesnek látszó Sykes felemelkedett.

– Azt hiszem, hogy most már magukra hagyhatom önöket.

Suttles már éppen azon volt, hogy azt mondja a bázisa parancsnokának: – Uram, nem kell elmennie. – De Kerry hamarabb reagált: – Köszönjük, tábornok úr. – Valóban csak százados lenne, mélázott el Suttles, vagy az a tény, hogy a katonai titkosszolgálatnak dolgozik, feljogosítja arra, hogy nála magasabb rangú és idősebb tiszteknek is parancsot adhasson?

Sykes kissé kényelmetlenül, zavart arckifejezéssel távozott, és amikor becsukódott mögötte az ajtó, Robinett felemelte a hangját.

– Biztos benne, hogy halott volt?

– Még abban sem vagyok biztos, hogy földönkívüli volt. – Suttles sokkal élesebb hangon válaszolt, mint szerette volna. Ezek itt ketten mindent megtesznek, hogy kényelmetlenül érezze magát. – Lehet, hogy nem is volt más, mint egy gyerekjáték, vagy egy nagyon ügyesen elkészített utánzat, egy hasbeszélő bábu. Mert, mint mondtam, átkozottul jól csinálta.

Biztosan – szakította félbe nyersen Kerry. – Csakúgy, mint a maga átlagos olajkitermelő munkása, Edgar Hager. Sajnálom, de ilyen furcsa kettős karriert, még életemben nem láttam. Suttles csodálkozva pislogott. – Azt meg honnan tudja, hogy a fickó az olajszakmában dolgozik?

– Már utánanéztünk egy-két még dolognak. – Robinett mentegetőző arcot vágott. – Nem volt nehéz. Megvan a társadalombiztosítási száma, a munkanélküli-biztosításának feljegyzése, a szakszervezeti igazolványa. Nincs bankszámlája. Igazi, Texasban nevelke-dett fickó – tette hozzá, és szippantott egyet.

Kerry vette át tőle a szót.

– Ross Edgar Hager: született és felnőtt a texasi Abilene-ben. Kimaradt a főiskoláról... satöbbi, ezek az adatok nem annyira fontosak, éppen ezért elég lesz őket később kitöltenie.

Suttles testhelyzetet változtatott.

– Amikor a jelentést összeállítottam, nem gondoltam volna, hogy lesz egyáltalán valaki, aki hinni fog nekem. Maguk miért hisznek nekem? Szerintem én nem hinnék egy olyan alaknak, aki hasonló dolgokkal hozakodna elő.

– Olyan, mindennél erősebb meggyőző bizonyítékot produkált, mint az a termoszt elrepítő hajtóanyag. – Robinett arcáról nem lehetett leolvasni a fejében kavargó gondolatait, amikor nem mosolygott. – És emellett még jó érzékkel a beszámolója legelejére tette a formulát, a tapasztalatainak a forrását pedig majdnem a legvégére hagyta. A bevezetése után sokkal hihetőbben hangzottak a következtetései. Én magam is készítettem flakonokból rakétákat gyerekkoromban. De azok nem ütöttek lyukat az acéllemezből készült mennyezetbe, sem pedig a betonpadlózatba.

– És mindennek a tetejébe, senki sem találta még meg a termoszt. – Suttles elgondolkodott a jelentésnek ezen a kijelentésén.

– Már kerestettük, de kénytelenek voltunk kissé körülményesen eljárni. Nem vethetünk be pénzért kutatókat, hogy átvizsgálják a környéket egy teljesen hétköznapi termoszért. Valaki minden bizonnyal gyanakodni kezdene, és még hívnának egy újságírót.

– Az Amerikai Egyesült Államok Hadserege száz dollárt fizet az El Paso város környékén talált használt termoszokért. – Kerry megeresztett egy halovány kis mosolyt. – Ilyen hivatalos közleményt, szerintem még jó darabig nem fogunk kiadni. De azért persze szeretnénk megtalálni.

– Mi győzte meg magukat ennyire? – kérdezte Suttles élénken érdeklődve.

– A munkaasztalon maradt porszemcsék analízise, amiből azt a remek hajtóanyagot kotyvasztotta. – A nő elfintorodott. – Azután, hogy maga használta, mindent eltakarítottak, de ahhoz szerencsére találtunk még elegendőt, hogy megfelelő következtetéseket vonhassunk le az elemzése után. Az eredmény eléggé mély benyomással volt olyan emberekre, akiket egyébként nemigen hozza lázba semmi. És még ennél is fontosabb, hogy a maga eredményei reprodukálhatóak voltak.

– És minden bizonnyal azt is szeretné tudni – folytatta Robinett –, hogy a maga bárpincérjének a rakéta-hajtóanyaga éppen olyan jól működött kisebb rakétákban, mint a termoszokban.

– De mennyire jól?

Robinett megvakarta az orrát. – Azt csak akkor fogjuk megtudni, ha valaha megtaláljuk a kis rakétát. Jelenleg csak az a biztos, hogy a radarokon nyomát vesztettük a tesztrakétának. Az én hipotézisem szerint mindkét termosz olyan nagy sebességre tett szert, hogy a légkörbe való visszaérkezés során elégett, de senki más nem hajlandó elfogadni azt a teóriát, hogy egy El Paso-i telephelyvezető százados lett az első személy a történelemben, aki Föld körüli pályára állított egy termoszt. – Metsző kék szemeit Suttlesre irányította. – Legalábbis eddig még.

– Természetesen ez a csodálatos anyag földi eredetű – szólt közbe Kerry. – Ha nem hazai, akkor japán vagy pedig európai. Igazából a forrás az, ami izgat minket. – Végre egy kis valódi izgatottság törte meg a nő eddig tapasztalt, merev távolságtartását.

– Maga besétál egy helyi bárba, és beszélgetésbe elegyedik a csapossal, egy kétkezi melóssal Texasból, akinek a viselkedése nem árulkodik valamiféle titkolt intelligenciáról! A teljesen hétköznapi látogatása során ez a minden tekintetben átlagos kinézetű férfi egy olyan hasbeszélő műsort produkál, amilyet csak Vegasban szokás látni, és az ő kis hasbeszélő babája egy olyan, új típusú, nagy energiájú, szilárd hajtóanyag receptjét adja meg magának, ami rakétákban is alkalmazható. Nos, ezen példa nélkül álló körülmények hatására, egy nyitott elme számára, teljesen kézenfekvő lehet egy halott földönkívüli jelenlétét feltételezni.

– Azt nem értjük, hogy miért tartja titokban valaki azt, ami ezen a bolygón nyilván valóan a legnagyobb elképzelhető szenzáció lenne.

Robinett előrehajolt.

– A szálloda főnöke, ahol dolgozott, nem tudta megmondani, hogy hova ment. Feltételezem, önnek sincs semmilyen elképzelése, Suttles százados.

– Attól, tartok, nincs. Őszintén szólva, még azt sem tudtam, hogy elment.

– Hát, tulajdonképpen, éppen hogy csak elszalasztottuk. Nem mintha ez ebben az esetben valamit is számítana – legyintett Kerry lemondóan. – Ismerjük a kocsija típusát, és megszereztük a rendszámát is.

– Mostanra már akárhová eljuthatott – mutatott rá Suttles.

– Nem, azért akárhová még nem – mondta a nő, és ismét az a keskeny, fölényeskedően lekezelő mosoly jelent meg az arcán. – Ezt a lehetőséget nagyon gyorsan elvetettük. Nem tudja, hogy bárki is beszelni akar vele, és miért menekülne, ha nem üldözi senki. Még fogjuk találni. Fel fogjuk venni a kapcsolatot... persze, nagyon csendben... legalább egy tucat állam közúti járőrszolgálatának a központjával is. Ha feltűnik a kocsija, akkor utasítjuk őket, hogy tartóztassák fel őt és a csomagját. Mindent a legnagyobb diszkrécióval fogunk kezelni – nézett a társára.

– A hadsereg titkos szolgálata szeretné a saját fennhatósága alá vonni ezt a felfedezést, es szeretnénk megtartani magunknak – magyarázta a másik. – Legalábbis addig, amíg rá nem jövünk pontosan, hogy tulajdonképpen mi is van a birtokunkban – Persze, ha egyáltalán lesz valami a birtokunkban – tette hozzá Kerry. – Amíg nem lehetünk biztosak konkrét dolgokban, addig az olyanokat, mint a CIA, az FBI, az NASA no meg a kormányban található betonseggű nyálas szónokőrülteket szeretnénk ebből kihagyni. Szóval, ezt a Hager fiút magunknak kell elcsípnünk.

– És nekem mi lenne ebben a szerepem? – kérdezte Suttles, és várakozó tekintettel nézett felváltva hol az egyik, hol pedig a másik tisztre. – Amikor itt végzünk, visszamehetek a szolgálati helyemre, és folytathatom a munkámat?

– Attól tartok, nem – közölte vele Robinett. – Mostantól fogva együtt kell működnie velünk, ahogy nekünk is együtt kell működnünk magával. A parancsot már kiadták. Mivel maga az egyetlen elérhető személy, aki kapcsolatba lépett ezzel a Hagerrel, így a felső vezetés arra gondolt, hogy a maga jelenléte még hasznos lehet abban az esetben, amikor előkerítik és beszélnünk kell vele. Lehet, hogy valamelyest megnyugtató lesz a számára, ha olyasvalakivel beszélhet, akit már ismer, akivel azelőtt már találkozott. Úgy beszélhetne vele, mint texasi a texasival. Tudja a mi akcentusunk – tette hozzá szárazan – esetleg kevésbe győzne meg arról, hogy bízhat bennünk.

– Problémát jelent ez magának? – kérdezte nyíltan Kerry.

– Egyáltalán nem, százados.

Ez a feladat sokkal érdekesebb lesz, mint a szokásos megbízatásai. – Suttles érezte, hogy Robinett megpróbálja oldani a közöttük lévő távolságtartó hangulatot. – Nem szokott rejtélyes dolgokról olvasni?

Olyannal még nem találkoztam, amelyik egy tagbaszakadt texasi olajkitermelő hasbeszélőről meg hűséges társáról, egy halott földönkívüliről szólna. A fiatalabb férfi kuncogni kezdett.

– Hát, az igazat megvallva még én sem, és ez lesz az első eset az életemben, hogy ezzel a felállással kerülök szembe. Azt hiszem, mi leszünk az elsők.

– Tudja, szerintem nagyon valószínű, hogy nem is halott földönkívüliről van szó – mondta Suttles, maga is meglepődve, hogy rövid idő alatt hova fejlődtek az események.

– Igen, felettébb valószínű – értett egyet Robinett. – Azonban, a bárpincér kijelentései többféle következtetésre adnak lehetőséget. A maga kíváncsiságát is minden bizonnyal felkeltette, mért különben nem próbálta volna ki azt a vegyületet, amit hallott tőle.

– Biztos benne, hogy halott? – Kérdezte Kerry. A türelmetlenség szemmel láthatóan hatalmába kerítette.

– Nem mozgott, nem lélegzett és nem nyitotta ki a szemét. – felelte Suttles enyhe részvéttel a hangjában. – Ha valaha élő dolog is volt, mostanra már biztosan elpusztult. Bőven volt alkalmam közelebbről szemügyre venni; olyan közelről, mint amilyen közel most maga van hozzám.

Robinett valamiért csalódottnak tűnt.

– Nem értem. Amit eddig nagy nehezen kiderítettünk erről a Hager akárkiről, abból nyilvánvalóan kitűnik, hogy ennek az alaknak nemigen van pénze. Hogyhogy most nem egy tv-s talk show-ban pózol, vagy miért nem szed személyenként és percenként három dolcsit azoktól, akik látni akarják a felfedezését?

Most Suttles-en volt a sor, hogy sokatmondóan elmosolyodjon. – Akiről most szó van, az egy tipikus vidéki fiú. Száz meg száz ilyen fickót ismerek, katonákat meg civileket is. Sokuknak nincs nagy bankszámlája, de nem is vannak oda érte. És ez nem azért van, mintha közömbösek lennének a pénzzel kapcsolatban; csak arról van szó, hogy nem a pénz az, ami szabályozza az életüket.

– Nyomást fogunk gyakorolni rá, hogy felfedezésének beszolgáltatása nemzeti érdek – ravaszkodott Robinett. – Az antigravitációra például jó lenne választ kapni ettől a „babától”.

A szkeptikusabb Kerry szinte csúfolódva vágott vissza.

– Akkor meg már miért nem a halhatatlanságra kérdez rá, ha már itt tartunk?

– Nem, nem százados. Ismeri a hivatalos eljárást. A fizikai tudományoké az elsőbbség.

– Nem – javította ki a nő, miközben felemelkedett a székből. – Még mielőtt a három kívánságán kezdene el agyalni, ne felejtse el, hogy előbb meg kellene találnia azt a zsenit. Akár él, akár halott.

Kifelé menet Suttles megpróbálta előzékenyen kinyitni a nőnek az ajtót, de Kerry egyszerűen csak félretaszította az útjából.

HÉT

Ross Ed arra ébredt, hogy a nap éppen lemenőben van a horizonton. Körülbelül reggel hatkor érkezett Lordsburg-ba, és bejelentkezett egy motelbe. Eléggé fáradt volt, de örült, hogy megint úton van. Miután végigaludta a napot, kipihentnek és felkészültnek érezte magát. Most már csak egy jóleső vacsora kell, és megint útrakész lesz. Ami az éjszakai vezetést illeti, a dolog sohasem jelentett neki problémát. Rengeteg kamiont és olajszállítót vezetett a koromsötét texasi éjszakákon át, gyakran olyan utakon, amelyek voltak jobbak az erdei vadcsapásoknál.

Emellett, ha valaki mégiscsak a nyomában lenne, nem tűnt rossz ötletnek napközben aludni és éjszaka vezetni.

Nagy nehezen kicsomagolta magát az ágyból, majd szokásához híven megmozgatta elgémberedett tagjait. Erre azért volt szükség, mert keserű tapasztalatai voltak már arról, hogy amikor az ilyen túl rövid motelágyakban való összekuporodott alvás után felkelt, mennyire fájtak az izmai és az ízületei.

Ahogy kimasszírozta a merevséget az izmaiból, üdvözölte türelmes útitársát. Lala a szoba egyetlen székén ült, ami a kerek dohányzóasztal és az alacsony kisszekrény között állt. A szeme még mindig szorosan csukva volt, és nem nézett se jobbra, se balra, hanem csak egyenesen előre.

– Mi újság, Lala? Jól aludtál? – A földönkívüli nem mozdult, és a válaszadással sem fárasztotta magát. Ross Ed ennek ellenére elmosolyodott. – Tudod mit? Ezt igennek veszem.

Elhúzta a már valószínűleg több évszázada folyamatosan használatban lévő, olcsó függönyt, és megpillantotta a félig már a horizont alá bukott, izzóan vörös színben ragyogó napkorongot. Kissé izgatottnak érezte magát, ahogy előkészült a következő szakaszra, és tudta, hogy mindenképpen ennie kellene valami szilárdat, mielőtt visszatér az államközi autópálya nyomasztó monotóniájához.

A probléma csak az volt, hogy még soha nem járt Lordsburgben, és fogálma sem volt, hogy egy hozzá hasonló férfi hol ehetne olcsót és kiadósat. Amit eddig látott, abból egyértelműen következett a város nevének a „burg” része. De a „Lord” eredetére nem tudott volna rájönni. A Texason és Louisianán át vezető útja során hamar megtanulta, hogy a kisvárosi éttermekben olyan menüket szolgának fel, amik egy életre szóló élményt jelenthetnek… vagy egy korai halál első komolyabb állomását.

Kislattyogott az ülőtálas tusolófülkébe, felvette a szokásos görnyedt, manószerű testtartást, és megtett mindent, hogy a lehetőségekhez képest tisztává varázsolja magát. A hosszú zuhanyozás felfrissítette és felkészítette az előtte álló útra. De előbb, valami harapnivaló után kellett néznie.

Bepakolta a kocsiját, kijelentkezett a motelből, és megkérdezte, hogy hol talál a városban egy jó éttermet, megemlítve a hosszú utakra induló utazók halk könyörgését is, miszerint ne valami ételmérgezés-palotába irányítsák, ami történetesen éppen a moteltulaj Og nevű nagybácsikájának a tulajdonában van.

– Milyen kaját szeretne enni? – kérdezte a fiatalember.

Ross megvonta a vállát.

– Teljesen mindegy, hogy micsoda, ha nem túl drága, jól megtölt, és azontúl még egészséges is. Persze egy kis zsír nem jelent problémát. – Végül is texasi volt, nem tagadhatta meg a származását.

A motelportás egy Isten háta mögötti kis mexikói étterembe irányította, a városból kivezető vasútvonal északi oldalán. Ross Ed-nek úgy tűnt, hogy ez a hely a környék bűnözőinek a törzshelye: vakolatlan falak, kovácsoltvas dizájn kívül-belül, és rekedt énekhang dübörög át a szomszédos bárból. Bent nagy tömeg fogadta, és szemmel láthatólag a menü jól illeszkedett a hely hangulatához. A motelportás útbaigazítása nélkül soha nem találta volna meg ezt a helyet.

Az étlapról kiválasztotta a nyolcas számú kombinációt, amit még megtoldott egy helyi sütésű pitével es hatalmas pohár jeges teával, aztán megelégedve a koszttal és a kiszolgálássá, kikérte a számláját és fizetett. A pincérnő sugárzó mosollyal hálálta meg a férfi borravalóját, és hangos buenas noches-szal köszönt el tőle.

Mire a vörös chilis chimichanga ízének maradványa kezdett eltűnni a szájából, már kint volt a homályosan megvilágított parkolóban, és egyenesen a Cadillac felé tartott. Szokás szerint egy kissé távolabb parkolt a mellette álló legközelebbi járműtől, hogy az estleges figyelmetlenségekből adódó koccanásokat és karcolásokat megelőzze.

Éppen az államközi pálya következő szakaszán gondolkodott, ezért nem vette észre a tőle nem messze álldogáló, szemmel láthatóan helyi fiatalokból álló kis csoportot, csak amikor már kinyitotta a kocsija ajtaját. Ez volt az, amire vártak, erre rögtön rájött, amikor hirtelen megjelentek körülötte. Biztosak akartak lenni benne, hogy ő a jármű tulajdonosa, és hogy a kocsi fel van-e szerelve valamilyen riasztóberendezéssel.

– Komám, ez aztán a járgány!

Megfordult, hogy szemtől-szembe álljon velük. Hatan voltak, egyikőjük sem lehetett több huszonötnél. Kettővel vagy hárommal még el tudott volna bánni, de hattal már nem. Aztán belátta, hogy még ketten is sokan lettek volna, mivel a kezüket a zsebükben tartották. Lehet, hogy semmi sem volt a zsebükben, csak egy rövid nyelű csavarhúzó, ami nem egy halálos, fegyver, de tisztában volt véle, hogy nem szabad és nem is érdemes kockáztatnia. Sokáig tartott volna vitatkozni, hogy vajon a nálánál sokkalta kisebb, harciasan feszítő és az őt megvető hangsúllyal megszólító fickót mi bátorította fel ennyire. A srác mindenesetre úgy viselkedett, mint akinek nagy kaliberrel rendelkező érvei vannak a kételyei szétoszlatásához.

Fekete haja rövidre volt vágva, az orra alatt pedig egy bajusz vékonyra vágott maradványa küzdött a fennmaradásért. A farmernadrágja újnak tűnt, de rettentően koszos volt, hosszú ujjú westerningje pedig csak akkor látott vasalót, amikor kész lett és becsomagolták. Lábbeli gyanánt olyan edzőcipőt viselt, amilyet a túlfizetett kosárlabda-játékosok szoktak a meccseiken. Ez nem lepte meg a férfit. Gyakran látott már ezelőtt háromszáz dolláros edzőcipőt olyanok lábán, akik valószínűleg egy hónap alatt sem kerestek háromszáz dollárt. De egy ilyen szituációban nem volt érdemes az ilyen közgazdasági összefüggéseket firtatni.

Egyikőjük sem mosolygott, még gúnyosan sem. Látszott rajtuk, hogy nem tréfálnak. A csoport legalacsonyabb és legkövérebb tagja, aki leginkább egy jó alaposán lebarnult strandlabdára emlékeztetett, jóval a társai mögött állt és a parkoló onnan nem látható részét vizslatta, nehogy az akciójukat bárki arra csellengő is megzavarja vagy észrevegye.

– Megtenné, hogy átmegy a másik oldalra? – Ross Ed-nek fogalma sem volt, hogy mit csinálhatna ebben a helyzetben, a kis fickó pedig vadul hadonászni kezdett.

– Srácok, nézzétek, nem tudom, hogy mi a csudát akartok, de én éppen azon vagyok, hogy elmenjek a városból.

– Gyerünk már! – Ismételte meg a barna bőrű alak türelmetlenül. Az egyik társa a kabátjából kitüremkedő zsebével kezdett mutogatni.

Ross engedelmeskedett, és ahogy előrelépett a kocsi kulcsait belesüllyesztette a zsebébe. Az egyik hátsó ülés mögé be volt süllyesztve egy öreg Ruger, és a férfi lázasan törte a fejét, hogy hogyan kaparinthatná meg anélkül, hogy valami végzetes dolgot indítson el vele. Aztán megállt a jobb hátsó ajtónál és megfordult.

– Rendben van, mit akartok? Nincs sok pénzem. – Reménykedett benne, hogy nem fogják megtalálni a jobb első ülés alá rejtett vékonyka fémdobozt. Minden, amit az El Paso-i tartózkodása alatt megtakarított, abban volt.

A fiatalember csúfolódóan szipogott a texasi felé.

– Ugyan már, ember. Mi nem akarunk semmiféle balhét. Nem akarunk bántani. Csak add ide a pénztárcád, meg persze a kulcsokat, és aztán soha többet nem kell a mocskos pofánkat látnod, rendben? – És azzal várakozóan kinyújtotta a férfi felé a tenyerét.

– Hé, várjatok egy percet! – Ross felemelte mindkét kezét. Ahogy kiterjesztette hatalmas karjait, a látvány a vele szemben állókat ara késztette, hogy ösztönösen hátráljanak egy-két lépést. – Nyugi, nyugi. Nézzétek, ha akarjátok, vigyétek csak el a tárcámat. Körülbelül százötven dollár van benne. Csak kiveszem belőle a jogsimat, és elhúzok kocsimmal, rendben? El kell jutnom Kaliforniába. Ott fogok dolgozni, és a cég vár rám – hazudta. – Ha viszont nem érek oda időben, akkor valaki mást fognak alkalmazni helyettem. Ha elviszitek a kocsimat, akkor nem marad az égvilágon semmim. A banda vezetője közömbösen megvonta a vállát.

– Komám, én aztán igazán sajnállak, de ez egy tutira báró járgány, tudod? Igazi klasszikus darab.

– Ugyan már, tudom én, hogy mennek a határon túl a dolgok. – És Ross a Cadillac felé mutatott. – Ez nem egy Chevy Suburban és nem is egy Camaro. Ráadásul akkora mint egy partra vetett bálna. Hol a csudába tudnátok elrejteni?

– Emiatt fájjon a mi fejünk, jó? És különben is, ki a fene mondta, hogy át akarjuk vinni a határon? Ha tudni akarod, eszembe sem jutott ilyesmi. Itt akarok furikázni vele a szomszédban. De, tudod mit, barátom? Nem vagyunk mi olyan rosszindulatúak. – Ezzel a srác odafordult a haverjaihoz, és mondott nekik valamit spanyolul. Ross Ed-nek eléggé elfogadható volt nyelvtudása, értette is a viccet, amit a másik elsütött, de őt valahogy nem gerjesztette mosolyra, mint a többieket.

– Azt mondod, százötven dolcsi van a tárcádban? Hagyunk neked ötvenet. Szerintem igazán nagylelkűek vagyunk. Hetente kétszer szoktak itt óceánjárók megfordulni; ezért a pénzért már kapsz egy jegyet, amivel kereshetsz egy melegebb égtájat.

– Hát, én inkább megtartanám a kocsimat. Tudjátok, már nagyon a szívemhez nőtt.

– Túl fogod élni, ne aggódj. Nem úgy néz ki, mintha új lenne.

A zsebre dugott kézzel álldogáló fickó mosolytalan arccal előre lépett – Most már elég lesz a csevegésből. Add ide a kulcsokat!

Ross Ed a másik kabátjának kitüremkedése felé bökött. – Ha elsüti azt a micsodát, akkor tíz másodpercen belül mindenki kijön az étteremből, hogy megnézzék mi volt az.

A fiatalember előhúzta, amit a zsebében tartott, és Ross láthatta, hogy bizony nem csavarhúzó volt.

– Ne szarakodj velem, ember. Ez a kis huszonkettes alig csap valami zajt. Aztán meg, te is hallod, hogy a bárban üvölt a wurlitzer. Odabent senki sem fog hallani semmit.

– Egy huszonkettes golyó pedig engem nem fog megállítani – válaszolta Ross Ed, a tőle telhetően megpróbálva húzni az időt.

– Lehet, hogy egy lövés nem, a tárban viszont nyolc, golyó van. Beleeresztek párat a képedbe, aztán azokkal vacakolj. Megér ennyit egy öreg járgány? Nézd, azt már tényleg nem hiszem el, hogy ennyire a szívedhez nőtt volna.

– Oké, oké, megkapjátok. – Lassan a Cadillac felé fordult. – Kivehetnék azért néhány személyes holmit?

– Hát persze. – Most, hogy a fogás már biztosnak tűnt a számukra, az elsőként beszélő úgy gondolta, hogy megengedhet egy kis nagylelkűsködést. – De előbb add ide a kulcsokat. – Ross vonakodva, de odadobta neki őket.

A támadója elment mellette, hogy kinyissa a kocsit, és szélesen vigyorgott, ahogy a kulcsot a zárba illesztette.

– Csak nem akarom, hogy előránts valami meglepetést a kesztyűtartóból, vagy az egyik ülés alól. Mondd meg, hogy mire van szükséged, és én majd odaadom. – Azzal kinyitotta az ajtót.

Ez a kis szaros aztán tényleg tudja, mit csinál, gondolta Ross Ed, némi fanyar elismeréssel a másik precizitását illetően. Úgy tűnt, semmi esélye arra, hogy félrelökje és kihalássza magának a pénzes kazettáját vagy a hátsó ülés mögé rejtett pisztolyt.

– Hé mira este!^[1] Ide süssetek srácok!

– Oda, de mire? – A pisztolyt tartó kölyök a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit anélkül persze, hogy túl közel menne Ross Ed-hez. – Nem látok semmit. Haladjál má’ ember, kezdek bepöccenni. Nem kéne ilyen sokáig vacakolni vele.

– Nyugi – szólt ki a másik. – Senki sem fog idetévedni. – Aztán kiegyenesedett és visszanézett a texasira. – Ez meg mi a fene, ember? – Benyúlt az autóba, és a kezét a földönkívüli hűvös vállára tette.

Ross összerezzent, de nem történt semmi. A fiatal huligán semmi jelét nem mutatta hogy valami rendkívüli történt volna vele. A kölyök kíváncsian vizslatta a zsákmányát.

– Az egy hasbeszélő baba – mondta Ross Ed, de maga is csodálkozott azon, hogy ezt mondta. – Akkor szoktam használni, amikor bárpincérkedem. Segít érdekessé tenni a munkát, és általában jobb borravalót is hoz.

– Ez tuti, komám? – kérdezte a srác, és benyúlt a kocsiba, majd kihúzta a testet. Míg Ross verejtékezni kezdett, Lala alakja megjelent a félhomályban, és a banda minden tagja megcsodálhatta. – Nézzétek ezt a randa kis kretént!

Néhányuk kuncogni kezdett, mások meg az utálatuknak adtak hangot.

– Hé, öregem, szerinted ez mind láb?

– A túrót, aki csinálta, biztosan be volt lőve valamivel.

– És nem maradt ideje arra, hogy befejezze. Túl sok kezet, meg lábat csinált neki.

– Visszakaphatnám? – Ross megpróbált egyszerre tiszteletteljes és kétségbeesett hangon megszólalni. – Nem szeretném a borravaló pluszomat is elveszíteni. – Minden alkalommal, amikor a beszélő Ross felé lendítette a testet, a férfi összerezzent, és lelki szemei előtt már látta, ahogy az öltözet elszakad, a test hangos csattanással földet ér, a végtagjai meg ide-oda tekerednék.

A huligán önelégült mosollyal az arcán felnézett rá. – Hát persze hogy visszakaphatja. Itt van, kapja el!

És ahogy ezt mondta, a kölyök két kezével maga elé emelte a testet és jobb lábát pedig rúgásra készülve hátralendítette.

– Ne! – Ross tett egy hirtelen mozdulatot előre, de a mellkasának szegeződő fegyverek látványa megállította. Semmit sem tehetett. Bármennyire is ragaszkodott a halott földönkívülihez, azért meghalni nem állt szándékában érte.

A Rosst sakkban tartó kölyök mozgása inkább északi, mint közép- vagy dél-amerikai eredetre utalt, ahogy a jobb lábfejét kinyújtotta előre, és nem pedig úgy csinálta, mint az igazi focisták, oldalról. A drága edzőcipő szilárd kapcsolatot képzett Lala alsó testfelének szomszédságával. Ross Ed felkészült arra, hogy egy gyors mozdulattal elkapja a földönkívülit, hogy annak nehogy valami baja essen a betonon landolva, de ekkor valami olyasmi történt, amire sem a támadók, sem pedig az áldozat nem volt felkészülve.

Pontosabban több dolog is történt.

Abban a pillanatban, ahogy a vigyorgó alak lábfeje hozzáért a testhez, valami vakítóan fényes, zöldes fény csapott a szemükbe. Még Rosst is elvakította a villanás, pedig neki nagy tapasztalata volt a szemüveg nélküli hegesztésben. Olyan hűvös és csípős érzése támadt, mintha egy vödörnyi, elektromossággal töltött nedves mohát loccsantottak volna az arcába. Majd hirtelen valamiféle égésszag csapta meg az orrát.

Amikor visszatért a látása, akkor azt látta, hogy a vandálkodó támadójának egész testét gyönyörűen csillogó zöld fényesség burkolja be. Ide-oda rángatózott, mintha csak Luke Skywalker-t játszotta volna „A Jedi visszatér”-ben, amikor gyilkos energiasugarakkal akartak végezni vele. Ugyanakkor valami nekicsapódott Ross mellkasának, a férfi pedig egy gyors, reflexszerű mozdulattal kinyújtotta a kezét és elkapta. Egy szempillantás alatt felismerte, hogy Lala ép és sértetlen teste volt az.

A focista bizonytalanul egyensúlyozott a bal lábán, rövid, fekete haja mind egy szálig az égnek meredt, a szemei kidülledtek, a száját szélesre tátotta, mintha csak sikoltani akarna remegett és ide-oda dülöngélt. A hajából és az ujjai végéről füst csapott fel. Aztán lassan eldőlt a jobb oldalára, de úgy, hogy a karjai és a lábai mintha megfagytak volna abban a helyzetben, ahogy voltak. Most már az egész teste füstölt, mintha csak aprócska füstölők égtek volna a szőrszálai helyén.

– Mierde!^[2] – szólalt meg a szerencsétlenül járt rabló egyik társa, ugyanolyan elkerekedett szemekkel bámulva, mint a frissen sült hulla a betonon. Rövid habozás után a haverjaival együtt rohantak oda, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a testet.

Az egyik fiatalabb fickó térdre ereszkedett, és idegesen odakapott a halott térdéhez, de azonnal visszarántotta a kezét. – Jézusom, ez tök forró!

– Az ám, haver! Méghozzá tűzforró. – Kissé émelyegve felnézett, és a csendesen figyelő Ross Ed felé pillantott. – Ez itt muerte.^[3] - Megsült. – A kövér fiú is, aki eddig az őrszem szerepét játszotta, rémülettel kevert kíváncsisággal meredt a nagydarab texasira. – Az az átkozott micsoda megsütötte.

– A nagy francokat! – Mondta a másik és ő is megfordult, és eltorzult arccal fordult Ross felé. – Ez a disznó nyírta ki Robertót! – És azzal felemelte a kicsiny, csillogó 22-est.

Ross Ed, az egyik kezében a földönkívülit tartva, tett egy bizonytalan lépést hátra és a magasba emelte a másik kezét.

– Hé, lassan a testtel, én nem öltem meg senkit. Legalább annyira nem értem, mi történt, ahogyan ti. – Lassan felemelte a hatlábú figurát is. – És igazából azt sem tudom, hogy ez a Lala tulajdonképpen micsoda.

– Lala? – A fegyveres fickó szemei résnyire szűkültek. – Ja, igen, az a micsoda csinálta. Mi a fene ez a micsoda, ember?

– Épp most mondtam az előbb. – Ross próbálta mentegetni magát, miközben le sem vette a szemét a fegyverről. – Nem tudom.

– Szerintem meg nem az volt. De ha az is volt, akkor maga volt az, aki hagyta, hogy kicsinálja Robertót. – És ekkor szó nélkül elsütötte a fegyverét.

Ross Ed visszahőkölt. A pisztoly 22-es golyót lőtt ki. Tudta, hogy 22-es volt, mert tisztán látta a lövedéket. Alig két centiméternyire állt meg Lala sisakjának felületétől, amit Ross Ed ösztönösen emelt maga elé szerény védőpajzsként, mert túl nagy védelemre nem számíthatott volna mögötte. A golyó ott lebegett a levegőben, és semmi jelét nem adta annak, hogy esetleg leesne a földre, vagy annak, hogy mégis becsapódna a halott földönkívüli testébe. A férfi érzékei annyira kiélesedtek, hogy még a lövedék oldalán lévő karcolatokat is ki tudta venni.

De nemcsak az övé, hanem a többi szemtanú álla is leesett. A bandából ketten elindultak a texasi felé, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a megmagyarázhatatlan jelenséget. És ahogy közeledtek, a golyó száznyolcvan fokos fordulatot tett, és egy szempillantás alatt eltűnt abban a fegyvercsőben, ahonnan kirepült, melynek a következtében a tár felrobbant.

A szerencsétlen garázda, akinek mindez a kezében történt, ijedt ordítás kíséretében hajította el a fegyver felforrósodott maradványait. Ahogy a virágsziromszerűen szétnyílt csövü pisztoly elröppent Ross Ed előtt, a férfi észrevette, hogy pórul járt támadójának a kezéből vér szivárog. Arra gondolt, hogy milyen szerencsés a fickó, hogy nem valami nagyobb kaliberű fegyverrel történt mindez, meg hogy az ujjai is a helyükön maradtak. De minden mázlija ellenére is nagyon vérzett a keze.

– Ez biztosan a Sátán műve! – kiáltotta valamelyikük. – Gyerünk, tűnjünk el innen! – Egy másik odarohant a sebesült társához, átkarolta és úgy támogatta el.

A másik fickó, aki még mindig fegyvert szegezett Ross Ed-re, most egész testében kissé remegni kezdett. Ross pedig szinte már élvezve a helyzetet, a másik felé lendítette a földönkívüli testét.

– Gyerünk már, te is le akartál lőni, vagy nem?

– Hé, hé, én nem, ember, én aztán nem! – A fickó eldobta a pisztolyát, minden bátorsága és harciassága elszállt, majd hátrálni kezdett.

Egy országúti cirkáló, egy Monte Carlo fékezett le éles csikorgással mögötte, a kerekei szétspriccelték a port és a kavicsokat, s az előbb az önmagát lefegyverzett fickó gyorsan befurakodott a hátsó ülésre. A többiek is fürgén követték. Miközben elhúzták a csíkot, Ross Ed valamiféle bizsergést érzett a kezében. Lala volt az, vagyis inkább Lala öltözete. Lágy, csillogóan zöld fény áramlott az anyagából. Több beépített drót és vezeték is lüktetett a bennük áramló energiától.

Egyszer csak a ruházat közepéből egy nyílvesszőszerű fehéres színű villám csapott ki, és egy szempillantás alatt eltalálta az éppen menekülő kocsit. A férfi azonban nem érzett semmilyen visszarúgást és nem hallott semmiféle hangot sem. A földönkívüli szeme és ajkai most is éppen olyan szorosan csukva voltak, mint eddig és a végtagjai is olyan lazán és ernyedten fityegtek, mint ezelőtt. Az imbolygó fénysugár pedig a kipufogócsőnél érte utol a Monte Carlo-t. Kiáltások és üvöltések hallatszottak bentről, ahogy egy zöldes színben csillogó sugárnyaláb végigkúszott az egész kocsin.

Ross Ed pislantott egyet, amikor a motor felrobbant. A robbanás ereje feldobta a füstölő motorháztetőt a levegőbe, ami átrepült a kocsi felett és hangos robaj kíséretében ért földet a parkoló melletti füvön. A motorját és motorháztetejét vesztett kocsi vadul hintázott és imbolygott, míg nem messze az úttól végre megállt. Felismerhetetlen alakok igyekeztek kijutni belőle, ruhájuk erősen füstölgött, amitől minél hamarabb próbáltak megszabadulni, még annak az árán is, hogy gombolkozás helyett inkább leszaggattak magukról mindent, és sietősen félrehajították. Láthatólag inkább a hirtelen támadt elviselhetetlen hőségtől kiáltoztak és szitkozódtak, nem pedig az erkölcsi sértettség hatására. Az egyetlen vétlen áldozat a Chevrolet volt, egy szegény, ártatlan jármű.

Az öt túlélő most már szinte meztelenül menekült tovább az út túloldalán, húzódó gyepes területen át, és ahogy eltűntek az éjszaka sötétjében, lehetett látni, hogy még mindig vadul legyezgetik füstölgő hajukat és felhólyagzott testrészeiket. Ross Ed majdnem elnevette, magát a látványtól; csak az előtte fekvő alak nem mutatta semmi jelét annak, hogy esetleg felállna és elsétálna.

Amikor az utolsó dühös kiáltást is elnyelte az éjszaka, a texasi odasétált a szerencsétlenül járt garázdajelölt ropogósra átsült, valamint kissé még mindig füstölgő és gőzölgő holttestéhez, s kivette a Cadillac kulcsait a megégett zsebből, ami szinte szétomlott az ujjai alatt. Majd odalépett a kocsihoz, gondosan elrendezgette Lala végtagjait a jól megszokott helyükön. Az anyósülésre tette, azután fürgén átment a másik oldalra, és becsusszant a kormány mögé.

Egy darabig üresben járatta a motort, és próbálta magában feldolgozni az imént átélt eseményeket. Végül arra a következtetésre jutott, hogy az ő eszével nem tudja kielégítően megmagyarázni őket, ezért elhatározta, elfogadja úgy, ahogy volt. Tudta ugyan, hogy nem hallja, mégis odafordult töpörödött útitársához.

– Köszi. – Bár kicsit hülyének érezte magát miatta, azért mégis folytatta. – Lala, tudom, hogy te magad halott vagy, de van valami szerkentyű az öltözetedben, ami még nem purcant ki. Biztosan valami védelmi rendszer vagy védőpajzs. Bármi is legyen, örülök, hogy még működik. Enélkül ez az egész nagyon rosszul végződhetett volna.

Az étterem parkolójából kihajtva szinte teljes sötétségben vezetett az útja egészen addig a kereszteződésig, ahonnan már a város egy jobban kiépített szakasza kezdődött. Az útjelző táblák visszavezették az államközi autópálya már ismerős, koporsóbelső-hangulatú nyomasztó sötétjébe. A Cadillacet felgyorsította egészen százhúszra, és annyival is ment tovább, miközben eltöprengett, hogy hol is álljon meg legközelebb pihenni. Az arizonai határ már igazán nem volt messze, és azt fontolgatta, hogy legalább Tusconig, de ha úgy néz ki a dolog, akkor akár még Yumáig is mehetne megállás nélkül. Ám azt is tudta, hogy nem kell azért megszakadnia, elvégre nem pontos menetrend szerint utazik.

Nem vett észre sem rendőrautót, sem más járművet, ami követte volna. Lehet, hogy támadói még mindig ott futottak valahol a sötét éjszakában. Nem valószínű, hogy akár neki, akár a gazfickóknak megfordulna a fejükben, hogy a történteket jelentsék a helyi rendőrőrsön. Mostanra már biztosan árkon-bokron túljutottak. Különben is, még ha valami magasrangú politikusnál is próbálkoznának, hogy elmondják a velük történteket, minden bizonnyal senki nem hinné el a sztorijukat. Még Ross Ed sem hitte, pedig ő a saját szemével látta, hogy mi történt.

Arra gondolt, hogy a jövőben nem ártana egy kicsit óvatosabbnak lennie. Annyira hozzá volt már szokva ahhoz a tudathoz, hogy a termetéből kifolyólag nem kell tartania különösebb zaklatástól, hogy kissé óvatlanná vált. Jól tudta, hogy a méret fabatkát sem ér egy nagyváros rosszhírű negyedében, mint ahogyan egy kisvárosi étterem koszos parkolójában sem. Igaz, fogalma sem volt arról, hogy a földönkívüli ruházatának védelmi mechanizmusai ilyen hatékonyan működnek, de semmi kedve sem volt, hogy kipróbálja, vajon mennyit bírnak még.

Egy laza mozdulattal bekapcsolta a rádiót, és a Cadillac tágas utasterét egy csapásra kellemes muzsikaszó töltötte meg.

– Mit tudsz még? – kérdezte a földönkívüli hullája felé fordulva. – Úgy értem, tegyük fel, hogy mindketten le akartak volna lőni, és egyszerre tüzelnek. Mind a két golyót meg tudtad volna állítani? Vagy, mondjuk, ha nekem estek volna. Hagytad volna, hogy tropára verjenek, vagy mit csináltál volna?

Mint rendesen, most sem érkezett válasz. A lazán dülöngélő figura mozdulatlanul, hangtalanul és persze vakon meredt a szélvédő üvegjére.

NYOLC

Robinett visszaszállt Suttles-hez és Kerry-hez a jelzés nélküli fehér kormányhivatali kocsiba, amely a hasonlóképpen titokzatos kisbusz mellett parkolt. Utóbbit nemrég szerelték fel mindenféle technikával, hogy mobil főhadiszállásként használhassák. Tudatában voltak annak, hogy ha tankokat és könnyen felismerhető harci járműveket vezényelnek ki a közutakra, akkor egy csapásra felfednék a kilétüket, ezért inkább úgy döntöttek, hogy a helyi hatóságok együttműködését kérik. Emellett még azt is valószínűtlennek tartották, hogy túlságosan nagy fegyveres erőt kellene felvonultatni ahhoz, hogy elfogjanak egy mit sem sejtve kóborló hasbeszélő pincért meg a bábuját.

Az államközi autópálya pihenőparkolója praktikus helynek tűnt, hogy ott letáborozva figyeljék az elhaladó járműveket. Az I-10-esnek ezen az útszakaszán rendszeresen közlekedők egyébként is hozzá voltak szokva a Határőrség útlezárásaihoz. Egyszer Robinettnek az eszébe ötlött, mi lenne, ha közölnék, hogy egy itt tartózkodó ufót akarnának kivonni a forgalomból, de azután kitaláltak egy megfelelő álcát az akciónak.

Sem a Határőrséget, sem pedig az Arizonai Közbiztonsági Hivatalt, nem tájékoztatták az akció valódi okáról. Csak annyit mondtak nekik, hogy nemzetbiztonsági ügyről van szó, és hogy csupán annyit kell tenniük, hogy őrizetbe vesznek egy könnyen felismerhető és valószínűleg fegyvertelen szökevényt. Ha a kérdéses személyt hamarabb sikerülne a hadseregnek kézre kerítenie, akkor nem is kell tovább részt venniük az akcióban. A titkosszolgálat tisztjeinek washingtoni felettesei nem látták szükségesnek, hogy további információkat is közöljenek a helyi hatóságokkal, amivel a trió tagjai teljes mértékben egyetértettek.

Az útkorlátozás alig tartotta fel a forgalmat, minthogy szinte mindenkit továbbintettek. Nem volt rá szükség, hogy magánszemélyek járműit átkutassák, mivel pontosan tudták, mit keresnek, és ebben a késő éjszakai időszakban minimális volt a forgalom. Egy 1972-es fehér Cadillac Fleetwood valószínűleg úgy fog kivillanni a többi újabb kocsi közül, mint a termeszkirálynő a hangyabolyban.

Tudták, hogy emberük az államközi autópályának ezen a szakaszán fog haladni, mivel egészen a chevroni üzemanyagtöltő állomásig megfigyelőpontokat állítottak fel, és Las Crues nyugati csücskéből jelezték, hogy látták az autót megállni tankolni. Természetesen nem volt semmi garancia arra, hogy nem fog valahol jóval az elkerített pihenőparkoló előtt lekanyarodni valamelyik észak-déli futású gyorsforgalmi szakaszra, de Robinett és Suttles úgy gondolták, hogy ennek csekély a valószínűsége. A célpontjuknak fogalma sem volt arról, hogy bárki is a nyomában lenne, és ha továbbra is nyugat felé fog tartani, akkor az államközi autópálya lesz számára a legalkalmasabb és leggyorsabb útvonal, különösen pedig egy ilyen öreg járgánynak.

Ha pedig tévedtek, akkor a nyomában lesznek egészen addig, amíg nyakon nem csípik. Reménykedtek azonban, hogy jól kalkuláltak és még ma éjjel felgöngyölítik az ügyet; csendesen, mindenféle hírverés nélkül, úgy igyekezve, hogy a média lehetőleg minél később szagolja ki a dolgot.

A terv az volt, hogy ha a Határőrség kiszúrja a kocsit, akkor megállítják és elkísérik a pihenőparkolóba, amit az éjszaka idejére lezártak a civilek elől. Amikor megérkezik, megpróbálják rávenni, hogy a saját érdekében is az lesz a legjobb, ha együttműködik velük. Mindent aprólékosan kigondoltak előre. Egyikőjük sem számított semmiféle problémára, és Suttles is biztosította a többieket, hogy a testmérete ellenére sem egy brutális állat a fickó, de a biztonság kedvéért azért felkészültek minden eshetőségre.

Kerry ránézett az órájára. Besötétedett már, és ő is fáradt volt, akárcsak a többiek, de olyan izgatottak voltak, hogy nem tudtak egy percre sem lepihenni.

– Tényleg azt gondoljátok, hogy erre fog jönni?

– Miért ne jönne erre? – Suttles nekitámaszkodott az autó oldalának. – Ha esetleg pánikba esett volna, akkor már eleve nem az államközin indult volna el, hanem mondjuk a száznyolcvanason Carlsbad irányában. Az, hogy egészen Las Crucesig az I-10-esen maradt, azt bizonyítja, hogy ha sejt is valamit, nem jutott az eszébe semmi ilyesmi. – mutatott a százados az útlezárásra.

– Tudom, tudom. Csak már szeretnék túl lenni ezen az egészen.

– És persze szeretnénk már látni azt a valamit. – Robinett megpróbált a hátsó ülésen lazítani egy kicsit, de sehogyan sem ment neki.

– Remélem, világosság gyúl majd az agyában, és hajlandó lesz segíteni nekünk. – Kerry az órájával babrált, amin több volt a gomb, mint Suttles otthoni Hi-Fi tornyán. – Ő az egyetlen, aki valamennyire ismeri ezt a micsodát, és egy rakás időt megspórolhatna nekünk.

– Egyetértek – dörmögte Suttles. – Elég kínos lenne, ha le kellene lőni.

– Az bizony – nézett fel a nő rosszalló tekintettel a férfira. Míg más területeken vitathatatlan volt a szakértelme, a kapitány fájdalmasan szegényes humorérzékről tett tanúbizonyságot.

Az autók és tehergépkocsik áradata egyenletesen hömpölygött át a mesterséges útakadályok között. A járművek sofőrjei nem láttak semmi különöset, és ennél fogva nem is gyanítottak semmit abból, hogy mi folyik itt. A szürke kisbusz, a fehér személygépkocsi és a többi felirat nélküli jármű úgy sorakozott a pihenőparkoló útról nem látható szögletében, mint ahogy az Apache típusú harci helikopterek várakoznak lebegve egy alacsonyabb, cserjékkel benőtt domb mögött, hogy onnan hirtelen előbukkanva megsemmisítő csapást mérjenek az ellenségre.

Nem sokkal kilenc után érkezett meg végre a hívás, amire már nagyon vártak. A Határőrség jelentette, hogy felismerték a járművet, amint az arizonai-új-mexikói határon áthaladt. Továbbá, a tiszt, aki azonosította az autót, a személyleírás alapján határozottan felismerte a sofőrt is.

A tervnek megfelelően, az államhatáron senki sem tett kísérletet arra, hogy a sofőrt őrizetbe vegyék vagy bármi más módon feltartóztassák, így mindenféle ellenőrzés nélkül engedték át. Körülbelül húsz mérföldnyire lehetett a gondosan körülzárt és mostanra már elcsendesedett pihenőparkolótól, és a mellette lévő útelzárástól. Amint elterjedt a híre hogy a Cadillac kényelmes tempóval útban van feléjük, az akció katonai, valamint a helyi hatóságoktól kivezényelt rendfenntartó résztvevői egyre izgatottabban várakoztak.

– A nő, aki a határon azonosította a kocsit és a sofőrt, azt mondta, hogy a férfi teljesen nyugodtnak tűnt. – Suttles idegesen dobolt az ujjaival az övére akasztott telefonon.

– És a lény? – kérdezte Kerry türelmetlenül.

Suttles megrázta a fejét. – Azt nem látta. Mint mindenkit az ellenőrző ponton, őt is utasították, hogy ne tegyen semmi olyasmit, amivel felizgathatná az emberünket. Úgy gondolta, hogy ha lehajolna és megpróbálna benézni, akkor ezzel megszegné a parancsot.

– A jelentése úgy szólt, hogy az anyósülésen valószínűleg heveit valami tárgy, de ahhoz nem látta elég tisztán, hogy a részleteit is megfigyelhesse.

– Még egy ilyen fazont. – Robinett nem tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el. – Az első ülésen tart egy ilyen dolgot, ahol bárki megláthatja vagy akár megbámulhatja.

– Miért is ne? – Suttles a sötétségbe vesző autópályát bámulta. – Nincs semmiféle előírás vagy rendelet arra vonatkozóan, hogy egy UFO testét nem lehet megőrizned vagy magaddal hordanod. Az is lehet, hogy a napfény és a friss levegő jót tesz neki. Amikor először megláttam a hotel bárpultja mögött kitámasztva, nem láttam jelét semmiféle sérülésnek.

– Remélem, együttműködik velünk. – Kénynek nem kellett hozzátennie, hogy ha a férfi erre nem lenne hajlandó, akkor fel vannak készülve bármilyen szükséges lépésre, a szóbeli meggyőzéstől egészen a tűzparancs kiadásáig. De természetesen mindent csak udvariasan.

Néhány száz méternyire az államközi autópálya melletti egyik domboldalon egy éjjel látó távcsővel felszerelt őrszem kitartóan vizslatta a fák között elnyúló utat, hogy azonnal jelt adjon az adóvevőjén, ha megpillantotta a Cadillacet. Abban a pillanatban a civil ruhás katonai rendeszek, a Határőrség és a Közúti Járőrszolgálat emberei együttes erővel rögtön lezárják az utat. Senki sem számított arra, hogy ez a Hager esetleg majd megpróbál áttörni rajta, de a katonai titkos szolgálat nem akart kockáztatni. Valószínűleg a hirtelen támadó sürgés-forgás kíváncsivá tesz majd néhány, éppen mellettük elhaladó sofőrt, de az már nem lesz számottevő tényező. Néhány percre az I-10-es teljes nyugatra tartó szakaszát lezárják.

– Nagyon remélem, hogy ha majd rájön, mire készülünk, nem tesz semmi ostobaságot, ami miatt lövetnünk kell rá, és ezzel rongálódásnak tennénk ki a testet – morogta Kerry.

– Nekem úgy tűnt, hogy nem olyan ostoba a fickó – kommentálta a nőt Suttles. – Nem látszik valami lángelmének, egy kicsit talán kényelmeskedően lassú, de semmi esetre sem ostoba. Sok olyan szolgált már a kezem alatt, mint ez a fickó. Nem mindegyikük volt texasi.

Robinett hamiskásan bólogatott. – Hát, szó, ami szó, elég esze volt ahhoz, hogy azután kérdezősködés után rögtön összepakoljon és eltűnjön.

– Nem tudhatjuk, hogy az én kíváncsiskodásom késztette-e arra, hogy meglépjen. Ez még csak feltételezés.

– Oké, elismerem, hogy így is lehet, de azért neked is egyet kell értened, hogy azért ez egy igencsak érdekes egybeesés lenne.

– Tudom. – Suttles kiegyenesedett, ahogy az egyik katona odament hozzá. – Mi a helyzet, őrmester?

– Éppen most kaptunk jelzést az őrszemtől, uram. – Az altiszt az út felé mutatott. – Megérkezett és útban van idefelé.

– Nagyszerű. – Kerry kibújt a kocsiból. – Készüljünk!

Felsorakoztak az autó mellett, és várták, hogy a Cadillacet bekísérjék a pihenőparkolóba.

Kint az autópályán, a korábban kiválogatott, erdészekből álló csapat segédkezett az extra méretű útakadályok felállításában. A forgalom azonnal lelassult, és a sorompó mögött hangosan szitkozódó sofőrök dugták ki a fejüket az ablakokon. Szépen egyesével engedték csak tovább a járműveket: előbb néhány hatalmas, tizennyolc-kerekes kamion haladt át az útszűkítő torlaszok között, aztán jött egy kisbusz, egy Corvett és néhány, utasokkal teletömött kocsi. Egy vadonatúj Eldorádó fülkéjéből egy cifrán káromkodó idősebb házaspár mérgelődését hallották kiszűrődni, majd egy hasonlóan dühös családdal megrakott lakókocsi is elhaladt előttük. A rendőrök széles karmozdulatokkal jelezték, hogy tovább mehetnek.

Suttles füle a telefonjára tapadt.

– Itt jön – tájékoztatta a többieket.

Odakint az autópályán mostanra már teljesen leállt a forgalom. Az egyik határőr odasétált a legöregebb autóhoz, felbillentette a tányérsapkáját és udvariasan megszólította a sofőrt. Miközben, Ross Ed-del volt elfoglalva, addig három civil ruhás katonai rendész is odasomfordált, és feltűnés nélkül odaálltak a Cadillac és a mellette álló Ford közé, hogy elkülönítsék egymástól a két kocsit.

– Gyerünk, gyerünk – mormolta Robinett a fogai között.

– Lekanyarodik – mondta Suttles, hangjában leplezetlen megelégedettséggel. – Már jön is befelé. – A telefont visszaakasztotta az övére.

Most már látták is, ahogy egy hatalmas, krémszínű fémtömeg lassan odagördül hozzájuk. Fél tucatnyi járőr kocogott mindkét oldalon a jármű mellett, kezükben kibiztosított automata fegyvereket markolva. Az útról ugyanolyan gyorsan eltávolították a torlaszokat, mint amilyen gyorsan kihelyezték őket, hogy a felgyülemlett járművek minél gyorsabban tovább haladhassanak a felszabadult úton.

Suttles-ből feltört egy mélyről jövő sóhaj. Az akció legnehezebb részét sikeresen végrehajtották. Ezután már csak összeismerkedés és a kikérdezés volt hátra.

– Na, most majd ti is meglátjátok – mondta a többieknek. – De ne várjatok túl sokat. Úgy, mint látvány, nem túl nagy szenzáció.

– Úgy beszélsz, mint aki már a saját szemével is látta. – Robinett szinte remegett az izgatottságtól.

Az előzetes tervnek megfelelően Suttles volt az, aki odasétált a Fleetwood-hoz, amikor az már megállt, és üdvözölte a sofőrt. Futólag benézett az utasülésre, és látta, hogy az idegen alak tényleg ott van, ahogy jelentették. A benti félhomályban olyan volt, mint egy alvó gyerek. Egyébként ugyanúgy nézett ki most is, mint amikor először látta a hotel bárjában. A kocsi sofőrjére is pontosan úgy emlékezett, mint ahogyan most viszontlátta. Kényelmesebb volt úgy megszólítania a hatalmas termetű férfit, hogy az éppen a volán előtt ült.

– Jó estét, Mr. Hager. – A texasinak a szeme sem rebbent Annak ellenére, hogy eléggé későre járt. Ross Ed-nek úgy tűnt, hogy a kapitány olyan friss és energikus mintha éppen az imént kelt volna fel egy kiadós szunyókálásból.

– Jóccakát. – A sofőr szemöldökét összehúzva meregette a tisztet. – Nem találkoztunk már korábban?

– De igen, egyszer. El Paso-ban. – Suttles megpróbált az arcara erőltetni egy barátságos mosolyt.

Mivel már egyáltalán nem bírták visszafogni magukat, Robinett és Kerry elhagyták a helyüket és mindketten a kocsihoz léptek. Lehajoltak és benéztek. Kerry éppen hogy csak nem nyomta az arcát az utas oldali ablaknak, ahogy megpróbálta minél jobban szemügyre venni az ülésen heverő élettelen figurát.

Suttles minden tőle telhetőt megtett, hogy a texasi figyelmét magára vonja, ezért folytatta.

– Az egyik este éppen akkor mentem le a bárba, amikor maga szolgált fel a pultnál. Ha még emlékszik, én voltam az, aki kérdezgette.

A sofőr lassan bólintott, miközben még mindig a kapitányt méregette.

– Igen, igen, persze, most már beugrott. Volt egy olyan gyanúm, hogy maga valószínűleg azért jött, hogy szimatoljon. Ezt meg lehetett állapítani abból, ahogyan kérdezett, na meg abból a tekintetből is, amit akkor láttam magán, amikor elment. Eléggé sietve távozott. – A hangja most egy kissé mélyebbre váltott. – Azt hittem, nem látom többet.

– Oké, oké, ezt nem veszem sértésnek. – Suttles próbálta megnyugtatni a másikat – Én csak a munkámat végzem. És a kollégáim is, Mr. Hager.

– Honnan tudta meg a nevemet?

– Kutattunk egy keveset. – Próbálta visszafogni a türelmetlenségét. – Mióta csak először megláttam, azóta szeretném közelebbről is szemügyre venni azt a halott földönkívülit. És néhány barátom úgyszintén.

A sofőr ezt hallva egy pillanatig elgondolkozott. – Gondolom, semmi jót nem jelentene a személyemre nézve, ha ellenkeznék.

– Mi nem akarunk semmilyen bajt. Senki sem akar magára rászállni, Mr. Hager. De a barátaim igencsak határozottak a tekintetben, hogy mit akarnak.

– Aha. Én sem akarok itt semmiféle balhét. – Mélyen sóhajtott. – Oké, de kérem, ne felejtse el, hogy Lala az én saját halott földönkívülim.

– Senki sem akarja megkérdőjelezni vagy vitatni a maga tulajdonjogait, Mr. Hager. – Egyelőre még nem, gondolta a tiszt.

– Lalának nevezte el?

– Igen.

Robinett arcára kiült a türelmetlenség kínszenvedése, amikor felegyenesedett, és a Cadillac fölött átszólt Suttles-nak. – Rá tudnád esetleg venni, hogy tekerje le az ablakot? Sötét van, az üveg koszos, és alig látunk valamit.

– Oké, egy pillanat. – Suttles nem akarta siettetni a dolgot, így szigorúan nézett vissza a tisztre. Semmi szükség nem volt arra, hogy rohanjanak, pláne most, hogy a zsákmány már a kezükben van. Először is, ezt a kínos közjátékot közte és a nagydarab texasi között kötelező volt végigcsinálnia, mivel az idegen holttest részletesebb tanulmányozását nem lehetett Hager közreműködése nélkül kivitelezni.

– Maga valami olyasmit talált, Mr. Hager, amit bizonyos emberek szerint egy nagyon nagy és fontos felfedezés. Fontos az Egyesült Államok kormánya számára. Nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy maga mit tudott meg eddig.

Ross Ed a nem messze parkoló teherautók irányába biccentett a fejével. – Emiatt vonult fel a hadsereg? Nem valószínű, hogy Lala értékes lenne a hadsereg számára.

– Csak elővigyázatosak vagyunk, Mr. Hager. Szólíthatom Rossnak?

– Nem.

Suttles újra megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. – Remélem, hogy később majd megenyhül a hangulata. Árulja el nekem, Mr. Hager, hogy csinálta azt a hasbeszélő műsort a földőnkívülivel?

Ross megrántotta a vállát.

– Elkezdtem levinni Lalát a bárba, az emberek észrevették, és mindenfélét mondtak Én meg visszakontráztam nekik, és ebből sült ki valahogy. A vendégeknek nagyon tetszett. Meg a főnöknek is.

– Tudja, a nagy poénkodás közepette elkotyogta nekem egy elég érdekes anyag képletét. Foglalkozott valaha komolyabban a vegyészettel, Mr. Hager?

A texasi elfordult a vallatójától.

– Nem igazán emlékszem, régen volt már, hogy iskolába jártam.

– Pedig nagyon komoly vegyületről van szó – adta hozzá Suttles, hogy noszogassa egy kicsit a másikat. _ Néha a dolgok csak úgy beugrottak.

– Valóban? – A tiszt elnézett a férfi mellett, és a mozdulatlan testet kémlelte. – Lehet ehhez valami köze Lalának is? Mert ha igen, akkor biztos vagyok benne, hogy ön is megérti a mi fokozott érdeklődésünket. Nagyon érdekes, hogy látszólag halott, mégis furcsa dolgok történnek körülötte. Biztosíthatom önt, Mr. Hager, hogy semmiféle bántódása nem fog esni, ha együttműködik velünk.

– Én nem is magam miatt aggódom.

Robinett gyomrában apró csomókent remegett a visszatartott izgatottság, de mégis közbeszólt.

– Biztosan ön is megérti, Mr. Hager, hogy egy ilyen fontos felfedezést nem tarthat meg magának.

– Igen – tette hozzá Kerry – ez felettébb önző lenne magától.

Ross Ed a feltekert ablak üvegén át alaposan megnézte magának a két tisztet, majd visszafordult Suttles-hez.

– Ezek meg kik?

– Kerry és Robinett százados. – Kissé elmélyítette a hangját, hogy ezzel is fokozza a bizalmasságot kettejük között. – Kerry százados a csinosabbik. Egyébként, én Steven Suttles vagyok – nyújtotta a másik felé a kezét.

A texasi gépisen kezet fogott vele.

– Nem mondhatom, hogy örülnék a találkozásnak, Mr. Suttles. – mondta, majd visszahúzta a kezét. – Tudom, hogy ez az egész dolog túlságosan fontos ahhoz, hogy megtartsam magamnak, de szándékomban állt – persze a magam módján, és amikor elérkezettnek láttam volna az időt rá – hírt adni róla az illetékeseknek.

– Azt hiszem, értékelnem kell ezt a gondolatot. De tudja, mialatt ön a megfelelő pillanatra vár, addig esetleg valami baj történhet... – egy pillanatig habozott, mielőtt kimondta volna – ...Lalával. Véletlenül még valamilyen jóvátehetetlen károsodást szenvedne vagy elveszhet, netán el is lophatják.

Ross Ed megrázta á fejét.

– Nem hiszem. Nem hinném, hogy bárki is ellopná tőlem. – Ezt olyan meggyőződéssel mondta; hogy Suttles meg sem kísérelte félbeszakítani. – És abban is biztos vagyok, hogy nem veszíteném el. Ami pedig a károsodásokat illeti, nos hát néhányszor már leesett, de semmiféle látható sérülést nem szenvedett.

– Biztos jó erős ez az öltözet, amit visel. – Suttles elsandított a sofőr mellet. – Vannak néhányan, akik igazán szeretnék közelebbről szemügyre venni ezt az öltözéket.

– Fogadni mertem volna rá.

Suttles tudta, hogy lassan itt az ideje, hogy véget vessenek a csevegésnek. Nem csak azért mert Kerry és Robinett szinte már megőrültek a türelmetlenségtől, hanem a feletteseik is idegesen várják a jelentésüket.. A százados hátralépett.

– Biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk valamilyen kölcsönösen kielégítő megegyezésre jutni Lalával kapcsolatban, Mr. Hager. Miért nem száll ki az autójából, hogy kint megbeszélnénk a dolgot. – Elmutatott a jelzés nélküli kisbusz felé. – Odabent leülhetnénk egy forró kávé meg egy fánk mellé.

– Nem, kösz, nem vagyok éhes. – Ross Ed az egyik teherautó felé bökött. – Ha minden oké, és semmire sem készülnek, akkor minek ide ez a sok fegyver?

– Ahogy már említettem önnek, ez csak puszta elővigyázatosság. Most, hogy tudom már, minden rendben, azt hiszem nincs is rájuk szükség. – Suttles felegyenesedett, és egy hangos parancsot kiáltott a katonák felé. Akik hatótávolságon belül voltak, azonnal leengedték vagy eltették a fegyvereiket. – Nos, most már jobban érzi magát?

– Kicsivel, de nem sokkal. Senki sem tette el igazán a puskáját.

– Kérem, Mr. Hager. Életbe vágóan nagy szükségünk van a segítségére és az együttműködésére. Volna szíves végre kiszállni a kocsiból?

Ross az esélyeit latolgatta. – És mi van akkor, ha nem szállok ki?

Suttles-nak nem tetszett az irány, amerre a beszélgetés elsodródott, de kénytelen volt tovább folytatni. – Azt hiszem, nem sok választási lehetősége van, Mr. Hager. És nekem sem. – Nem akarjuk őrizetbe venni, és semmi ehhez hasonlót nem akarunk, de nagyon fontos, hogy velünk jöjjön. Lehetőleg önként. – Közben megfordult, és elmutatott mindkét irányba, ahol a katonai járművek és a lassan lépkedő őrök elálltak a pihenőparkoló be- és kijáratát.

– Amint látja, nem tudna elmenni. És személy szerint engem is zavarna, ha megpróbálná.

A texasi egyenesen a szemébe nézve kérdezte:

– Úgy érti, hogy… rám lőnének?

Suttles gondolkodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna.

– Valószínűleg nem. Szigorú utasítást kaptak arra vonatkozóan, hogy senkinek sem szabad a földönkívüli épségét veszélyeztetni. Ezek nagyon, nagyon jó mesterlövészek, és szigorú parancsot kaptak. Ha megpróbálna elmenekülni, mozgásképtelenné tennék a kocsiját. Nem hinném, hogy elvétenék a célpontot.

– És ha kiszállnék, és gyalog próbálnék elszökni, akkor engem is mozgásképtelenné tennének?

A kapitány kezdte igazán felidegesíteni magát.

– Mint mondtam, nagyon jó céllövészek.

Ross Ed gúnyosan elmosolyodott.

– Hát, ezt nevezem meleg és barátságos fogadtatásnak.

Suttles megint magyarázkodni kezdett: – Senki nem akar senkit megsebesíteni. Én mindössze annyit kérek, szálljon ki a kocsiból, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. – A kapitány a pihenőparkoló mögött emelkedő alacsony cserjékkel, borított homokos domb felé mutatott. – Egy helikopter vár amögött a domb mögött, hogy elvigyen minket Tusconba. Onnan pedig majd repülővel megyünk vissza Új-Mexikóba.

– Vissza Új-Mexikóba? – Ross arca elfintorodott. – Alamogordóba?

– Nem – mondta Suttles zavarodottan, és arra gondolt, hogy vajon mi juthatott a másik eszébe. – A Sandiai Nemzeti Kutatóintézetbe. Az ottaniak jobb kérdéseket tesznek majd fel, mint amilyeneket én. Ők akarják csak igazán látni a maga barátját.

– Abban biztos vagyok. Valószínűleg ki szeretnék majd vágni az öltözetéből is. Fel akarják nyitni a testét, hogy képeket készíthessenek a belső szerveiről, sőt, akár az agyáról is.

Suttles felemelte a kezét, és egyet nem értően rázni kezdte.

– Nem akarnak ők ártani senkinek. Miért is akarnának kárt okozni valamiben, amit annyira szeretnének megvizsgálni? – Különben is, már úgyis meghalt, akarta hozzátenni, aztán mégsem mondott semmit. A nagydarab manusnak volt valami a viselkedésében, ami miatt valószínűleg ezt nem vette volna jó néven.

A beszélgetést torapa kopogtatás zavarta meg, ami az anyósülés felőli ablaktól jött.

Suttles lejjebb hajolt, és Kerry arcát pillantotta meg, ahogy tágra nyílt szemekkel bámulta a sofőrt.

– Mr. Hager, jó amerikainak tartja magát? Maga is azt akarja, ami a szülőhazájának a legjobb?

– Hát persze – felelte a nőnek, mielőtt visszafordult volna Suttles-hez. – És a legjobbat akarom magamnak meg Lalának is. Emiatt még jó amerikai vagyok, nemde?

– Hát persze hogy az – válaszolta Suttles megnyugtatásképpen – akárcsak mi... aú!

Ross Ed rápislantott.

– Egy szúnyog?

Suttles zavarodottan egyenesedett fel és megrázta a csuklóját. – Nem, azt nem hiszem – hé! – Ezúttal a fejéhez kapott.

Hirtelen valami szaggatott dobolásszerű hang támadt az útburkolaton, és egyre csak erősödött. Ross Ednek ismerősnek tűnt a hang. Kihajolt az ablakon, és nézte, ahogy az apró jégdarabok vadul nekicsapódnak az aszfaltnak. Bár eléggé fura egy jég volt. Szürke volt, nem pedig fehér, és fekete foltokat hagytak a betonon, ahonnan apró darabok repültek szét mindenfelé.

A csapadékszemcsék mérete is egyre nagyobb lett. Ross Ed Texasból származott, így nem csodálkozott ezen, hiszen arrafelé néha még grapefruit nagyságú jégdarabok is hullanak az égből az időnként támadó hatalmas zivatarok során. De amikor az egyik darab nagy csattanással csapódott a beton útpadkába, és egy jókora tátongó lyukat hagyott maga után, már végképp megértette, hogy ez egy olyan különös vihar, amilyet még soha életében nem tapasztalt. Akárhogy is nézte, ez aztán légköri zavar lehetett a javából.

Váratlanul belefúródott valami a parkoló melletti pihenőlak tetőzetébe, és mindenfelé törött csempeszilánkokat szórt széjjel a parkolóban. Egy másik jégdarab a kisbusz tetejére szerelt műholdvevő antennát találta telibe, és olyan csúnyán elintézte, hogy öt dolcsit se adtak volna érte egy kirakodóvásáron. Az égi lövedék azonban nem állt meg, átszakította a jármű tetejét, majd valami kemény tárgyról gellert kapva oldalt bukkant újra elő, és egy körülbelül négyméteres barázdát vájt a masszív betonba, mire végleg megállapodott volna.

Nahát, ez aztán tuti, hogy nem egy jégdarab volt, gondolta. Ilyet még Texasban sem látni.

A rémisztő felhőszakadás tovább verte a kocsikat, a kihelyezett felszerelést és a környék növényzetét. Csak a Cadillac látszott sértetlennek a dühöngő, mindent leromboló áradat közepette. Kövek hullottak előtte, mögötte, körülötte, de rá egyetlen egy sem. Ross Ed teljesen zavarodott arckifejezéssel fordult egyetlen útitársához.

– Hé, ez meg mi a fene akar lenni? – Ám Lala csak halotti csönddel válaszolt.

A három kapitány rohanvást keresett magának menedéket – akármilyet – és futás közben a kezüket védekezésképpen a fejük fölé tartották. Kettejük a pihenőbódé felé bukdácsolt, míg a harmadik, aki Ross-szal beszélt, beugrott az egyik parkoló autóba. De hamarosan arra kényszerült, hogy elhagyja az ideiglenes menedéket, amikor egy sárgadinnye nagyságú kődarab nagy durranással átszakította a szélvédő üvegét, majd az alvázon keresztül távozott a járműből. Üvegdarabok szóródtak le az öléből, amikor kiugrott az autóból, és a többi katona után rohant, akik a pihenőlak fedele alatti aránylag védett terület felé tartottak.

Látva, hogy az autóját nem rongálják meg, de még csak el sem találják a kőeső darabjai, Ross Ed elfordította a slusszkulcsot, és sebességbe tette az autót. Senki sem bújt elő a fedezékek alól, hogy megállítsa. Levette a lábát a fékről, és kikanyarodott a parkolóból. Kövek csapódtak arra a helyre, ahol azelőtt parkolt, de a Cadillacet továbbra elkerülték, és egyetlen karcolást se ejtettek rajta. Olyan volt, mintha egy óriási kinyitott esernyőt tartottak volna az autó fölé, ami megóvta a gyilkos zivatartól.

A nehézfegyverekkel felszerelt járőrök és katonai rendészek, akik pár pillanattal korábban még a barikádokat őrizték, most fejvesztve rohangáltak ide-oda biztonságos menedéket keresve.

Ross Ed félrelökte a Fleetwood-dal a fagerendákból ácsolt sorompót, majd megindult a bekötőszakasz felé. A vihar egyetlen szűk területen koncentrálódott, és amikor a kocsi kihajtott a bekötőútra, a zápor nem követte.

Az éjszakai égbolt tiszta volt és felhőtlen, amint újra felhajtott az I-10-esre, és a Cadillacet felpörgette egészen százhúszig. Ezután már nem volt értelme lassan hajtani, ezzel már nem tudta volna magáról elterelni a figyelmet. Az üldözői tudták, hogy néz ki és a kocsiját is messziről kiszúrhatják.

Egy darabig nem tudta eldönteni, milyen hamar térjen le az államközi autópályáról. Ha sikerülne eljutnia Tusconba, akkor ott lenne némi esélye arra, hogy nyomát vesszék a város utcáinak útvesztőiében. Azonban minél többet gondolt erre, annál kevésbé tartotta jó ötletnek. Egy nagy sebességű autós üldözés a városközponton át nem jelent túlságosan jó esélyt arra, hogy észrevétlen maradhasson. A hadsereg is szerette volna, ha az ügy titokban maradhat a közvélemény előtt. Szinte biztos volt benne, Hogy amazok mindent megtesznek majd azért, hogy ne jusson el a városig. Tehát, amint tud, le kell térnie, és a vidéki utakon talán egérutat nyerhet.

A tiszt, akivel az imént beszélt, tudta előre, hogy merre tart. Természetesen tudott Laláról is. Ross Ed számára nem volt kétséges, hogy a földönkívüli (vagy legalábbis az öltözékébe beépített önvédelmi mechanizmus) volt a kiváltója a szabadulásukat segítő özönvízszerű kőzápornak is.

– Köszi – mondta a tetemnek. – Azt hiszem, most már semmiképpen sem táncolhatok vissza. Több idő kellene, hogy eldöntsem, mit csináljak. – Lala ezúttal sem vitatkozott vele.

Amikor a döbbenetes felhőszakadás végül elállt, a kontingens tagjai óvatosan előmerészkedtek a biztonságot adó fedezékek alól, nekiláttak felmérni a terepet, és amennyire képesek voltak rá, rendezni a soraikat. Robinett volt az első, aki észrevette, hogy a Cadillac elment. Suttles valahogy nem lepődött meg.

A park környékén egyetlen sivatagi növény sem maradt állva. Az összes jármű, beleértve a kamionokat is, csúnyán megrongálódott. Természetesen egyiket sem tudták beindítani, így nem tudtak a szökevény nyomába eredni. Köröskörül mindenfelé szélvédő darabok, motoralkatrészek, gumiabroncscafatok, a felállított drága nyomjelző műszerek és kommunikációs berendezések ripityára tört elektromos paneljei hevertek. A kisbusz pedig egyenesen úgy nézett ki, mintha néhány rakétaindítású gránát találta volna telibe. A másik két személyautóval együtt annyira tele volt tűzdelve apróbb és nagyobb lyukakkal, hogy egy kívülálló szemlélő biztosan azt mondta volna róluk, hogy valamilyen lőgyakorlaton lehettek céltáblák.

Tulajdonképpen azok is voltak, gondolta Suttles. Ráadásul az égből vették őket célba. Ahogy felegyenesedett, érezte, hogy egy aprócska sebből vér szivárog a halántéka jobb oldalán. Szemmel láthatóan senki sem úszta meg sérülés nélkül a dolgot. A szabadon hagyott bőrfelületeket lehorzsolták, a ruháikat pedig szétszaggatták a kövek. Rosszabbul is végződhetett volna, gondolta. Mindannyian ezernyi apró sebesüléstől szenvedtek, de senkinek sem történt igazán komoly baja. Szándékosan, véletlenül, vagy csak szerencséből?

– Mi az isten volt ez? – Kérdezte Robinett, és csúnyán megsorozott bal karját markolászta.

– Nem jégeső volt. – Suttles úgy találta, hogy horzsolásai és zúzódásai ellenére Kerry százados sokkal vonzóbb tépett ruhában, mint egyébként. A nő egy hosszabb ruhafoszlánnyal körbetekerte az ujjait, odanyúlt a pihenőparkolót és a környékét borító ragyavert beton milliónyi lyukának egyikéhez, és felvett egy nagyobb, szürke kődarabot.

– Még forró. – Megmutatta a többieknek, közben egyik kezéből a másikba forgatta, hogy ne égesse annyira az ujjait. – A méretéhez képest nehéz is.

– Mi ez? – Suttles nagy érdeklődéssel vizsgálgatta a különös kődarabot.

– Nem nyilvánvaló? Egy meteorit. Kisebb, mint a legtöbb, de az átlagosnál nagyobb. – Félredobta és a férfi szakadt ingére mutatott. – Egyes primitív társadalmak valami ilyesmi állagú tajtékkővel súrolják a ruháikat, de ez egyszerűen nevetséges.

– Hát ez őrület! – válaszolta a másik. – Ez lehetetlenség! Hogy lehet az, hogy minket csak meghorzsoltak és elszaggatták a ruháinkat, a járműveket meg ronccsá zúzták?

Robinett is még az események bénító hatása alatti állapotban térdelt nem messze tőlük, és a törmeléket vizsgálgatta.

– Ez a meteorzápor meglehetősen szelektív módon csapott le ránk. A nagyobb tömbök csak azután csapódtak be, miután mind fedezékbe vonultunk. Nem akart lemészárolni minket, csupán csak kivonni a forgalomból. – Megfordult és Kerryre sandított. – Nem akar valaki fogadni velem, hogy az első ember, aki felmászik a dombra, nem talál semmi mást, csak kopott helikopter-alkatrészeket mindenfelé a homokban?

Nem volt szükség semmiféle fogadásra, mivel egy pár járőr már el is indult, hogy felmérje a katasztrófa okozta károkat. Suttles letelepedett az egyik közeli, a kőzápor nyomán alaposan megtépázott homokbuckára, és ripityára tört mobiltelefonjának földre potyogó darabjait nézegette, amiből egyedül csak egy műanyag panel maradt meg az övére akasztva és néhány tétován himbálódzó kondenzátor. Valahogy nem tudott csodálkozni, hogy a zavarodott és megszédült társaságban senkinél sem találtak egyetlen épségben maradt kommunikációs berendezést sem.

– Elment. – Robinett a parkoló távolabbi vége felé biccentett a fejével, ahol a félrelökött fasorompó rúdjai között kényelmesen kiférhetett egy nagyobb jármű. – Mi pedig szépen itt ragadtunk, és nincs semmiféle eszközünk, amivel segítséget kérhetnénk.

– Menjünk ki az államközire – javasolta Kerry. – Leinthetnénk valakit, akinek van kocsitelefonja, vagy egy kamiont, amiben meg biztosan van CB.

Suttles követte kollégáit. – Azt hiszem, ez nem lesz ilyen egyszerű. Ha történetesen én hajtanék az országúton az éjszaka kellős közepén, valószínűleg megállnék egy egyenruhásnak. De még egy kamionsofőr sem állna meg egy kis csoport agyonstrapált, mániákusan hadonászó, rongyokba öltözött alaknak. Szóval én nem stoppolnék.

– Majdcsak találunk valakit. Csak lesz valaki, akinek felkeltjük az érdeklődését. – Kerry egy gyors pillantással végigmérte szó szerint viharvert külsejét. – Ha arra lesz szükség, beállok a kapaszkodósáv közepére. Csak észrevesznek a kamionsofőrök.

– Na, azért ne becsüld túl a vonzerődet – morogta Suttles ... de csak úgy magában. Egy dologban azonban egyetértettek: előbb-utóbb biztosan megáll majd valaki mellettük, és megkérdezi, mi történt. Visszanézett a válla fölött, a távoli Tucson irányába. A kérdés csak az, hogy ez az örömteli dolog mikor fog bekövetkezni. Milyen messzire juthat el ennyi idő alatt a texasi emberük. Bár most még azt sem tudták, hogy merre tarthat. Hacsak nem teljesen bolond, minél hamarabb letér az államközi autópályáról és akkor bármelyik elképzelhető irányban és útvonalon haladhat. Az is lehet, hogy egyenesen az országhatár felé száguld. Ha sikerülne átjutnia Mexikóba, mielőtt még lekapcsolhatnák valahol, akkor Isten tudja, mikor lesznek képesek kézre keríteni. Ezek szerint elsődleges feladatuknak most a határ lezárását kell tekinteniük. A határon belül kell tartani, és akkor előbb-utóbb a karjaikba fog rohanni.

Robinett az eget kémlelte, és merengő hangon mondta: – Hogy lehet egy sereg meteort rávenni arra, hogy esőszerűen hulljon le, egy hihetetlenül kis helyszínre összpontosulva és ráadásul meg befolyásolni is a becsapódásuk erejét? Több ezer, igen, több ezer meteor talált célba. Csak nem volt mindegyik egyenként beirányozva!

– Az öltözet. – Erre mindketten visszanéztek Suttles-ra. – Az idegen lehet, hogy halott de az öltözete még mindig működik. Olyan mechanizmusok vannak beleépítve és beleprogramozva, amiket nem értünk. Egy ilyen logikus funkció lehet egyféle önvédelmi működés, ami megvédi a tulajdonosát.

– Szóval ez a micsoda mikro-meteoritokkal bombázná az ellenségeit? – Horkant fel Kerry hitetlenkedve.

Robinett sérült karját dörzsölgette. – Némelyik nem volt annyira „mikro". Engem is eltalált több száz, és mégsincs igazán komoly bajom. – A tőlük jobbra parkoló járművek felé biccentett. – Közben meg az engem megsorozó gombostűfejek nagy testvérkéi óriási lyukakat ütöttek a katonai teherautókon. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan létezhet ilyesfajta precizitás.

– Annál több okunk van arra, hogy megszerezzük ezt az öltözetet, meg a tartalmát. – A teljesen csalódott Kerry most belerúgott egy az út mellett fekvő, gyökerestől kidőlt kaktuszba.

– Igen – fordult felé Robinett elgondolkodó arckifejezéssel. – Kíváncsi vagyok, milyen trükkök vannak még a repertoárjában. Lehet, hogy legközelebb nem lesz ennyire figyelmes.

– Majd megtesszük a szükséges előkészületeket. – Kerry tépett ruházata alól kivillant a bőre, amikor feltápászkodott és elindult az államközi pálya felé.

– Irányított mikro-meteoritok ellen? – Robinett hangja minden volt, csak nem magabiztos. – Úgy néz ki, sok időbe fog telni, mire begyújtjuk ezt a fickót.

– Nyugi, el fogjuk kapni. – A nő érezte, ahogy a homokos betonon megcsikordul a cipője. – Valamikor neki is le kell dőlnie, aludni egy kicsit.

– Neki biztosan – értett vele egyet Robinett, – de a halott földönkívülinek valószínűleg nem.

– Ezek szerint most már maguk is meggyőződtek arról, hogy mi lehet ez? – kérdezte őket Suttles.

– Nem sokkal ezelőtt még kételkedtem benne, de most már nem. Biztos vagyok benne, hogy ez egy földönkívüli. De abban nem vagyok olyan biztos, hogy halott.

– Már mondtam: az öltözet az, ami mindezt előidézi.

– Biztos benne? Teljesen biztos benne, hogy halott? Engem csak egy boncolás győzne meg erről.

Suttles-nak eszébe jutott, hogy a texasi miket mondott a földönkívüli testi épségéről és bűnösnek érezte magát.

– Alaposan megnéztem. Szerintem halott.

– Valahogy úgy, mint az egyiptológiában, nem igaz? A halott bizonyos formában mindig is tovább él. A lélek és a test ugyan meghal és tovább már nem működik, de amíg egyben van, addig mindenfélét lehet vele csinálni: bebalzsamozni, eltemetni, megvédeni, betonba önteni...

Mögöttük a tisztek közben el kezdtek parancsokat osztogatni, hogy a szétzilált egységet helyre állítsák. Elrendelték, hogy a műszerek és készülékek maradványait összeszedjék, hátha találnak valami használhatót, amivel kommunikálni tudnának a főhadiszállással De minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult: semmi működőt nem találtak.

Ez utóbbi majdnem annyira volt eredménytelen, mint amennyire a századosok kísérlete arra, hogy leintsenek valakit a nem túl sűrű forgalomból. Egyik jármű a másik után hajtott el mellettük, és senki sem méltatta figyelemre a vadul hadonászó alakokat. Néhányan lelassítottak ugyan egy kicsit, de utána megint gázt adtak. Az utasok minden bizonnyal egy darabig róluk beszélgettek, és jókat nevettek a három vadul mutogató alakon. Az egyik kamionsofőr is éppen csak annyira lassított le, hogy alaposabban megnézhesse Kerryt, füttyentett egyet, de nem állt meg.

Annak tudatában, hogy ez az egész még jó darabig el fog tartani, Suttles kinézett magának egy kényelmesnek látszó, apró homokdűnét és leült. Végül is, egyszer majdcsak hiányozni fognak valakinek a főhadiszálláson, és előbb-utóbb biztosan elindulnak megnézni, hogy miért nem jelentkeznek. Ez azonban minden bizonnyal nem a közeljövőben lesz.

Zsákmányuk pedig minden egyes mellettük elszáguldó autóval és lassítás nélkül elrobogó kamionnal, egyre messzebb jut a hűvös és tiszta arizonai éjszakában.

KILENC

A gyűrött térképen Tuscon gyötrően közelinek tűnt, de minél jobban szeretett volna már megérkezni oda, annál kevésbé volt Ross Ed biztos abban, hogy ott majd képes lesz elkerülni a hadsereg figyelmét, a helyi rendőrségről nem is beszélve.

Igazából a Fleetwood jelentette a legnagyobb problémát. Egy mindenki figyelmét elkerülő hétköznapi autó helyett egy valóságos hajóval járta a Délnyugat autópályáit és mellékútjait; mintha egy jachttal cirkált volna egy kenuknak fenntartott tavacskában. Így aztán valóban nem volt nehéz kiszúrni az úton.

Ez pedig nagyon nem volt fair, hiszen nem volt bűnöző. Azért indult el otthonról, hogy láthassa a Csendes-óceánt, és a francba is, igenis látni fogja a tengert! Akármit is akar tőle a hadsereg.

Bár kíváncsi volt arra, hogy vajon mennyire hagyta helyben a rá ácsingózó üldözőket az a vad kőzápor, azért annyira mégsem érdekelte, hogy visszamenjen és megnézze. Lehet, hogy legközelebbi alkalommal nem lesz ilyen szerencséje. Nagyon remélte, hogy senki sem sérült meg komolyan. Nyilvánvaló volt számára, hogy a felszerelésük biztosan tönkre ment, mivel a visszapillantó tükrében egyre csak távolodni látta a hátrahagyott kopók épen maradt fényeit. Amíg összeszedik magukat, addig még jó pár tucat mérföldet megtehet. Az idővel arányosan nő majd a bizonytalanságuk azzal kapcsolatban, hogy milyen útvonalon menekülhetett el.

Ha az államközi pályán látták eltávolodni, akkor ésszerűnek látszott a feltételezés, hogy valószínűleg újra ott fognak próbálkozni. Természetesen a Caddilacet könnyű lett volna kiszúrni a levegőből is. Tehát egyre sürgetőbb lesz a számára, hogy letérjen és egy kevésbé forgalmas mellékutat válasszon.

Persze eszébe jutott Mexikó is. Közel volt, és valószínűleg ott már biztonságban lett volna. De elég kevés út vezetett dél felé, és azok is olyanok, amelyeket könnyű volt felderíteni és megfigyelés alatt tartani. Amikor az üldözőire gondolt, főleg a hadsereg járt az eszében. Bárcsak tudná, mennyi ideje van még addig, amíg üldözői újra a nyomába erednek, vagy hogy sikerült-e nekik kapcsolatot létesíteni azokkal, akik a segítségükre sietnek. Tudta, hogy minél hamarabb dönt, annál több esélye lesz, hogy egérutat nyerjen.

Azután eszébe jutott a beszélgetés is. A tiszt, akivel tárgyalt, jó szándékúnak tűnt, de amilyen barátságos, olyan szívós is volt. Lalát akarta és vele együtt őt is. Ez egyáltalán nem kétséges. Ross igazán becsületes, önérzetes és hazafias polgár volt de a hazafiasság kérdése az egyik embernek teljesen mást jelentett, mint a másiknak. Így volt ez vele is.

Pillanatnyilag a személyes tulajdonhoz való jog volt az, ami a demokratikus alapelvek közül a leginkább foglalkoztatta. Bár nehéz volt Lalára úgy tekinteni mint tulajdonra, ő talált rá a testre, és amíg egy bíróság másként nem ítél, a test az övé is marad. Sem a hadsereg, sem valaki más nem veheti el tőle halott barátját az ő beleegyezése nélkül.

Személyes jogainak megvédésére valószínűleg most a legjobb mód az lett volna, ha sietve megkeresi az első igazi nagyvárost és felébreszti néhány újság főszerkesztőjét. Az biztos, hogy egy valódi, hiteles, hamisítatlan marslakó testének a felfedezése egy csapásra felkerülne az olyan hírek közé, mint az elnök személyes kis gyarlóságai vagy a mondjuk a boszniai háború. Természetesen nem vetekedhetett volna O. J. Simpson tárgyalásával, de Ross Ed tudta ezt, mert józan realista volt.

Összevonta a szemöldökét. Csábító lehetőségnek tűnt, de úgy határozott, hogy ezt az ötletet csak utolsó lehetőségként fogja számon tartani. Nem igazán tetszett neki az a gondolat, hogy Monica Lewinskyt játsszon a hulla kedvéért. Alapjában véve visszahúzódó, hétköznapi embernek érezte magát, és az ötlet hogy az arcát mindenféle bulvárlap lehozza a címoldalon, nem nagyon vonzotta.

Leginkább azt kívánta, hogy nyugodtan eldönthesse, mit akar, és hogy senki se sürgesse. Ez alatt azt értette, hogy senkivel sem akart közösködni és hogy nem akart nyilvánosságot. Különben is, mi van akkor, ha mégiscsak kiderülne, hogy annak ellenére, hogy miféle furcsaságokon ment keresztül Lala csak egy eszement milliárdosnak nagyon ügyesen elkészített bohóckodása. Persze nem feltétlenül azért lépett működésbe, hogy Ross Ed-ből hülyét csináljon, hanem inkább a hadsereg és a kormány miatt. Egy kicsit zavarta volna, ha okleveles idióta válna belőle. Ahogy az apja mindig is mondogatta, a legjobb az, ha nem sietünk semmivel Ha így cselekszel, akkor kevésbé valószinű, hogy rálépsz egy csörgőkígyóra vagy valami sokkal kellemetlenebbre.

Egy táblát vett észre az út mentén és nemsokára már el tudta rajta olvasni a számokat:,,191”. Gyors pillantással megnézte a térképen, hogy ezen az úton dél felé a határhoz jut el, észak felé pedig a hegyekbe. A leágazás ugyanolyan jónak tűnt, mint akármelyik másik. Érezte, hogy egyre éhesebb lesz és bizony üres hassal nehéz gondolkodni. A térkép ugyan megjelölt néhányat az út mentén fekvő városok közül, de annak semmi jelet nem adta, hogy ezek mekkorák. Kockáztatnia kellett. Amikor letért az útról, senki sem követte. A leágazás alján egy hatalmas tábla mutatott Safford irányába, ami ötvenhat kilométerre volt. Lekanyarodott jobbra, majd egy jelzés nélküli, lestrapált vidéki úton haladt tovább. Ahogy eltávolodott az államközi autópályától, egyre jobban leszállt az este, végül már annyira sötét lett, akárcsak egy elhagyott szénbánya mélyén. Ideális hely lett volna ahhoz, hogy ott leselkedjenek, vagy akár le is csapjanak rá, de ahhoz előbb meg kellett volna őt találniuk.

– Lala, szerinted most mit kéne tennem? – A merev nyakú, petyhüdt kezű, lágy plüssel bevont bőrülésnek támasztott űrlény nem válaszolt. – Bárcsak tudnám, hogy a jó istenbe csinálod. Hogy tudtad előidézni, hogy kövek potyogjanak az égből? Hogy a fenébe tudtál kihozni belőlem annyi poént El Paso-ban? Ha-ha, tudom ám, hogy te vagy ezek mögött. Hát ide figyelj: ahhoz még van elég gógyim, hogy felfogjam: ilyen dolgokat nem tudok magamtól kisütni.

Lala nem válaszolt, élettelen szemeivel az előtte elrohanó sötét országutat bámulta elmélkedve. Kicsi fura alakú szája most is, mint mindig, szorosan zárva volt. Nem tett megjegyzést ennek a gyéren lakott vidéknek az időnként felbukkanó, éjszakai életet élő lakosaira sem ahogy azok őrült iramban átrohantak előttük, sem pedig a fejük felett izzó csillagokra. Ő volt az ideális utas megtestesítője, akivel bármikor és bárhová el lehetett indulni.

Ross Ed fél kézzel a kormány alját fogta, a másikat az ablaknak támasztotta, és a tenyerén pihentette a fejét, közben pedig az jutott eszébe, hogy eléggé bonyolulttá vált ez az ártatlannak induló kis kirándulás. Természetesen, nem kellett volna, hogy így legyen és így történjen. Csak annyit kellene tennie, hogy megáll valahol, és telefonál egyet, és ez a Lala után ácsingózó banda valószínűleg alig egy órán belül ott teremne, és leszállnának róla végre. Még az is lehet, hogy ők maguk vinnék el repülőn az óceánhoz. Nagyon szerette volna tudni, hogy vajon Lala most mit akar tőle, de Lala halott volt, így kizárásos alapon minden döntés terhe az ő vállát nyomta.

Rajta állt tehát a következő lépés. Amikor bizonytalan volt, mindig elment autózni egyet, és végül is, most éppen ezt csinálja.

Egy dologban azonban egészen biztos volt: amíg az űrlény közelében van, ez a védőpajzsszerű szerkentyű őt is megóvja. Lordsburg is erre volt bizonyíték, a pihenőparkolóban történtek pedig tovább erősítették ebbéli meggyőződésében. De mi lenne, ha mondjuk, elsétálna egy mérföldnyi távolságra tőle? Még akkor is működne? Úgy döntött, nem kockáztat, és állandóan maga mellett fogja tartani Lalát. Az óceánt akarják látni, és ebben senki sem fogja megakadályozni őket.

Ez a hősiesnek mondható elhatározás azonban semmit sem csillapított egyfolytában korgó gyomra ürességén.

Nem egy texasi kamionparkoló volt ugyan, de a barátságos kis étterem ablakában – melynek tetején villódzó neonfény hirdette: Saguaro Café – megtalálta azt az egyetlen feliratot, ami jelen pillanatban érdekelte: NYITVA 0-24. Alatta egy kisebb tábla: Sose Vagyunk Zárva (Csak Nagyon Ritkán).

A bentről kiszűrődő fények arra utaltak, hogy a mai este nem tartozott ezen nagyon ritka alkalmak közé, így hát behajtott a kavicsos parkolóba és leállította a motort. A város még javában aludt a kávézó környékén. Távolabb a főút mentén (ami ebben a városkában egyben a főutca is volt) egy önkiszolgáló ABC vetett feltűnően rikító fényeket az éjszakába, aminek a lámpák körül röpködő bogarak örülhettek a legjobban. A parkoló bejáratától nem messze leparkolt egyik kisebb teherautóból az Aerosmith zenéje szűrődött ki, hangversenyre kelve a környék bokrai között ciripelő tücskökkel. A zene ugyan időnként hangosabban dübörgött, a bogarak viszont sokkal többen voltak.

Miután elhagyta az államközit, az út folyamatosan emelkedett. Jó volt megint fákat látni az alacsony sivatagi bozótok után. Egy pillanatig elmerengett belebámulva a sötétségbe, aztán átsétált a Fleetwood másik oldalára, és kinyitotta az ajtót. Nem érkezett semmiféle reakció erre az úriemberes előzékenységre, de nem törődött vele.

– Tudod, Lala, fogadok, hogy már te is elfáradtál ennyi autózástól. Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk, hogyan esznek az emberek. – Benyúlt, kiemelte a hullát, és a jobb hóna alá vette. Bezárta az ajtókat, megfordult és besétált a kávézóba.

A hosszúkás éttermi rész ablaka a parkolóra és a mögötte húzódó útra nézett. Hátrább is lehetett még egy helyiség, de a késői órák gyér forgalma miatt ezúttal nem üzemelt. Az ablak mellett keskeny bokszok követték egymást, ahonnan kiváló kilátás nyílt a parkolóra; a pult előtt pedig úgy sorakoztak a bárszékek, mint megannyi kíváncsian pipiskedő gomba. Odabent a szokásos berendezési tárgyakat látta: rozsdamentes acélból készült tejadagoló automatát, és a többfunkciós mixergépet. Külön polc adott helyet a különféle gabonapelyheknek, egy üvegajtós hűtőgépben pedig apró, fehér, csipkézett szélű papírtányérokon a pitéket és az egyéb süteményeket tartották.

Voltak helyi jellegű dekorációk is: mindenfelé a falakon preparált szarvasfejeket látott. Kitűnt közülük a jávorszarvas agancsa és egy gazdagon díszített vadászdárda. Volt ott néhány olcsó festmény is, minden bizonnyal a környékbeli tájat ábrázolták. Valószínűleg az idevalósi művészpalánták készítették őket. Az üvegfedelű szuveníres vitrin a pénztárgép alatt rendszertelenül kipakolt, EREDETI INDIÁN ÉKSZEREK-et kínált eladásra. Nem látott LEGKEDVESEBB TÖRZSVENDÉGEINK EMLÉKÉRE feliratú, fekete bársonyból készült kis zászlócskákat lógni a pultról, ami akár pozitív jele lehetett annak hogy az átlagosnál nem rosszabb a koszt. Mint ahogy az őskori vadászok becserkészték a vadat, Ross Ed is saját tapasztalatából tudta, hogy miféle kajára számíthat egy ilyen kisvárosi étteremben. De hát most be kellett érnie a Saguaro Caféval.

A legtávolabbi bokszban egy fiatalember és egy nő ült, megosztva egymással az előttük lévő egyetlen tányéron díszelgő szalonnát, palacsintát és egymás szirupos csókjait. Ross Ed érkezéséről legalább annyira nem vettek tudomást, mint a világ többi, nem ehető és nem csókolható részéről: A pultnál ülő magas, szakállas, széles vállú férfi egy ütött-kopott cowboykalapot viselt, az arcán pedig általános közöny ült. Egy pillanatra a bejárat felé nézett, de Ross igyekezett elkerülni a tekintetét, az pedig nemsokára vissza is fordult az ennivalójához. Egy alaktalan ruhában ülő nő éppen a kávéját kortyolgatta a bárpult távolabbi végében, háttal a bokszoknak Kiválasztott magának egy zugot, és örömmel fedezte fel, hogy az ülőhely eléggé széles ahhoz, hogy ne kelljen kitenni a lábait az asztal mellé, ha kényelmesen akar ülni. Szokatlan örömmel nyugtázta, hogy a lábai nem feszültek neki az asztal gumival bevont aljának. Kivette az asztalon álló fém tartóból az egyetlen merev lapból álló étlapot, majd kisandított a kocsira. A kávézó vászonrolói le voltak engedve, aminek nem sok értelmét látta ebben a napszakban. Eszébe jutott, hogy biztosan a kora reggeli első napsugarak miatt hagyták így. Néha-néha bevillant az ablakon egy-egy, az étterem előtti úton kényelmesen elhaladó autó vagy kamion reflektora.

A pincérnő már javában taposta a hatvanas éveit. A bőrét kiszívta a nap, és ráncossá tette az élet, de a szemei fiatalosak maradtak. Vékony, pergamen színű karjait mintha csak a bőre alatt futó acéldrótok tartották volna egyben.

– Mit parancsol az úr? Látta már az étlapot? – Még ha csak kicsit is, de az asszony szemei elkalandoztak, és az óriási vendégével szemközti helyen ülő űrlényszerű alakon állapodtak meg néhány pillanatra. Nyilvánvaló volt, hogy rögtön felébredt benne a kíváncsiság, hogy megkérdezze, honnan van az a fura figura, de eléggé tapasztalt volt már ahhoz, hogy ne tegye. Legalábbis addig ne, amíg ki nem hozta Rossnak, amit rendel.

Ismerte az ilyen nőket, akik világ életükben felszolgálók voltak, és eszükbe sem jutott soha, hogy valami mást csináljanak. Negyven év az asztalok mellett állva, várva a rendelésre, megtanítja az embert, hogy mikor kérdezzen, és mikor fogja magát vissza. Ez a visszafogott kíváncsiság viszont kissé idegesítette a férfit.

– Kávét. – A szemeit végigfutatta az étlapon. – Egy Denver-i omlettet, mellé néhány palacsintát, egy kis juharsziruppal, pirítóst barnakenyérből... nem, legyen inkább egy bagel és egy krémsajt.

A nő felhúzta a szemöldökét miközben leírta a rendelést. – Nem néztem volna ki magából, hogy bagelt is eszik.

Ross elvigyorodott. – Az egyik legelső dolog, amit az ember megtanul, ha sokat utazik, az, hogy amikor éhes, egyetlen bagel is annyira megtölti a gyomrot, mint egy negyvendekás bélszínszelet. Körülbelül mindkettő ugyanannyi helyet foglal el a gyomorban. Egyszer egy zsidó fickóval dolgoztam Odessa mellett egy olajfúrótornyon, és ő mesélte, hogy a zsidók is így vészelték át azt a negyven napot és a negyven éjszakát. Azt mondta, nyugodtan elfelejthetem a mannáról szóló mesét.

Ahogy a férfi abbahagyta, a nő Lalára mutatott a ceruzájával. – És a barátja nem kér semmit?

Ross nyugodt maradt. Nem valószinű, hogy ez a vénasszony másodállásban az Egyeült Államok Katonai Hírszerzésének dolgozott volna. – Hallotta, hogy rendelt volna?

A kérdés olyan bájos mosolyt csalt a nő agyondolgozott arcára, hogy egy csapásra húsz évet fiatalított rajta.

– Nem emlékszem.

Figyelte amint visszamegy a pult mögé, és a rendelést feltűzi a forgatható rendelőkerék egyik peckére. A szakács körbeforgatta, és mereven bámulta egy darabig. Aránylag ébernek tűnt, így volt némi esély arra, hogy az omlettje nem lesz túlságosan zsíros. Az övé volt jelen pillanatban az egyetlen rendelés.

A pincérnő nemsokára hozta a kávét, és otthagyta az asztalán az egész kannát. Körülbelül egy időben azzal, hogy megérkezett a harapnivalója, az éjféli cowboy felállt a bárszékből, kifizette a számláját és elment. Ross Ed pedig lelkesen nekilátott a szaftos falatoknak.

A felszolgáló nem csodálkozott, amikor fagylalttal körített almáspitét rendelt. – Egy egészet, vagy csak egy szeletet? Ahogy nézem, maga egy egésszel is képes elbánni.

A férfi jóleső mozdulattal megpaskolta a hasát. – Az omlett után már nem. Csak egy szeletet kérek.

A pite volt a vacsora csúcsa. Félig már megette, a fagylalt pedig gyorsabban olvadt, mint kanalazni tudta volna, amikor csak úgy véletlenül kipislantott a redőnyön keresztül. Egy másik autó is bent állt a parkolóban. Ezen még nem volt semmi furcsállni való, kivéve azt, hogy pontosan a Cadillac mellé állt be, holott bárhol parkírozhatott volna abban a nagy parkolóban. Amikor a fényszórók kialudtak, látta a benne ülő két vagy három ember homályos körvonalát. Újabb adag fagylaltos pitét kapott be.

Mielőtt még lenyelte volna, egy másik kocsi hajtott a parkolóba és a Fleetwood másik oldalán állt le. Ross Ed ezt látva már nem falatozott olyan lelkesen, de nem szívesen hagyta volna ott sem: ki tudja, mikor lesz újra lehetősége megállni és az út mentén enni néhány falatot egy ehhez hasonló helyen. Amikor egyik autóból se szállt ki senki, hogy bejöjjön az étterembe, és úgy viselkedjen, ahogy ilyen helyen szokás, mondjuk, hogy rendeljen valamit, már minden világos volt előtte.

A kávéval és a desszerttel még elidőzhet egy darabig. Azok ott kint minden bizonnyal minél csendesebben akarják lerendezni a dolgot, így hát türelmesen várnak, amíg fel nem bukkan valamelyik irányból. Az ő szempontjukból ez volt a legjobb módszer. Semmi zajongás, semmi felhajtás, Nincsenek szemtanúk. Hirtelen két teherautó tűnt fel, amelyek az utca túloldalán lévő motel parkolójában álltak le, egymás mellett. Egyiken sem volt semmiféle jelzés, és ezekből sem szállt ki senki.

Megpróbálta Lalát, amilyen gyorsan csak lehet, minél lejjebb húzni a szemközti ülőhelyen. Igaz, az űrlény sisakos feje az ablak szintje alatt volt, így minden bizonnyal nem lehetett odakintről látni. A redőny pedig egyébként is elhomályosítja a bent ülőket, nyugtatta magát a férfi.

– Nos, Lala, azt hiszem, ennyi volt. Hacsak persze nincs valami hatásos mutatvány még az ingujjadban.

Biztosak lehettek benne, hogy hamar a nyomomra bukkannak, annak ellenére, hogy letértem az államköziről, gondolta a férfi. Úgy néz ki, hogy még a vidéki utakat is könnyűszerrel felderítik. Lehet, hogy néhány zsaru csendesen várakozott az út mellett félrehúzódva és gyorshajtókra lesve, és a kiadott leírásból felismerhették a Cadillac-et és a rendszámát, és aztán beszólhattak a központba. Ezt valószínűleg már sosem fogja megtudni.

Lehet, hogy meg kellett volna fordulnia és visszaindulni El Paso irányába, gondolta. Nos, most már túl késő ezen gondolkodni. Nagyon el akarlak kapni őt és Lalát, és úgy tűnik, sikerült is nekik.

Eszébe jutott, hogy mit olvasott a Roswell-i esetről. Újra össze akarták volna hozni Lalát az elveszett űrhajóstársaival? Lehet, hogy háromkarú és háromlábú űrhajósokat tárolnak lefagyasztva valahol egy szigorúan őrzött titkos, földalatti katonai bázison? Szerinte nemigen hagyták volna, hogy talk-showkban jelenjen meg és a hihetetlen felfedezéséről beszélgessenek vele.

Az étterem bejárata még mindig csukva volt. A kinti barátai bizonyára tudják, hogy nem kell sietniük. A Cadillac-et bekerítették, arra gondolva, hogy biztosan bent van. Akkor csapnak majd le rá, amikor kilép az ajtón, és visszamegy a kocsijához. Csendesen és csak minimális felhajtással, de elkapják. Ő sem gondolta azonban, hogy a végtelenségig várnának rá. Hajnalig biztosan nem, mivel a munkába igyekvők serege akkor kezd beszállingózni az étterembe reggelizni.

– Valami problémája van?

Felnézett, és azt a magas nőt látta maga előtt, aki korábban a pult távolabbi végénél üldögélt, és most odajött hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Annyira lekötötte a figyelmét az odakint zajló mozgolódás, hogy észre sem vette a közeledtét.

Ez aztán szép darab tyúk, gondolta a férfi. Mindenütt vastag, de arányosan. Széles mosoly, sugárzóan kék szemek, vállig érő, a végén kissé göndörödő szőke haj. Egyszerű, nyers színű ruhájának szabása legalább annyi kényelmet biztosított, mint amennyire rosszul állt neki. Egyenesen a szemébe nézett, nem csak úgy udvariasan oldalra. Nem volt semmi körmönfontság a kérdésében, sem a tekintetében, sem a testtartásában.

– Miből gondolja, hogy valami problémám van?

– Figyeltem magát. Amikor bejött, még teljesen nyugodtnak látszott. Most hirtelen pedig feszült lett. Tudja, szeretem megfigyelni az embereket. – Lala felé intett és elvigyorodott. – Maga szerint a barátja kifogásolná, ha leülnék mellé? – Meg sem várta a választ, és beült a férfival szemközti helyre. – Jó lenne azt mondani rá, hogy aranyos, de inkább olyan csúnyácska. – És hogy mondanivalóját illusztrálja, kinyitotta a száját és jobb mutatóujjával úgy csinált, mintha lenyomná a torkán.

– Nem tesz semmit. Lala jobban viseli a kritikát, mint a legtöbb ismerősöm. Látja? A bemutatója még csak egy kicsit sem bosszantotta fel. Persze, segít, ha az ember már halott. Csak arra kérem, ne érjen hozzá – tette hozzá sietve, amikor a nő az egyik kar felé nyúlt, hogy felemelje.

– Mért ne? – kérdezte a másik, miközben az ujjai megálltak a levegőben.

– Csak ne, és kész. Ha mégis megérintené, akkor ne engem hibáztasson a következményekért.

– Óóó, rendicsek. Egy ilyen kis töpörödött fickó nem tudna kárt tenni bennem. Én már csak tudom.

Még mielőtt a férfi megállíthatta volna, a nő az egyik karját Lala mögé csúsztatta, aztán szorosan magához ölelte a testet, akárcsak egy gyerek, amikor a kedvenc babája megtalálja a lomkamrában.

– Na, tessék, maga is láthatja. Nem bánja. Most kicsit közelebbről is megvizsgálta a háromszögletű arcot. – Fiú, vagy csak vegyem úgy, mint egy egyszerű rongybabát?

Ross visszadőlt a boksz háttámlájának. A Lalával való első találkozás mindenféle reakciót indított el és váltott ki az elmúlt pár hétben, de ezen a nőn nem látszik semmiféle inspiráció.

– Az űrlény lagymatagon nekidőlt a magas nőalaknak, és ő is úgy vélte, hogy nincs ebben a szituációban semmi rossz.

– Én hímneműnek tekintem – magyarázta a texasi, de közben nem nézett a nőre.

A nő kissé felvonta a szemöldökét. – Miért bámul kifelé az ablakon? – Balra fordult, az ablak felé és megpróbálta a redőnyön keresztül kitalálni, mi történhet odakint. Rendőrök. Magát követik?

A férfi arca elkomolyodott, amikor a nőre nézett. – Miből gondolja, hogy engem akarnak elkapni?

A nő elégedetlen képet vágott. – Minden kérdésemet ilyen parafrázisokkal fogja megválaszolni? – A parkoló felé mutatott. – Látom azokat a kocsikat ott kint. Tele vannak utasokkal, akik nem mozdulnak. Ez számomra azt jelenti, hogy várnak valamire, vagy valakire.

– Nem a rendőrök akarnak engem elkapni... – mondta a férfi, és közben azon vitatkozott saját magával, hogy vajon több mindenbe is beavassa-e a nőt vagy sem, de aztán mégiscsak sikerült döntenie – .... hanem a hadsereg.

– Újonnan érkezett asztaltársaságának első alkalommal ült ki valódi csodálkozás az arcára. – Pedig egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki dezertált volna. A haja sem úgy van levágva. Meg a viselkedése sem igazán katonás.

– Jól mondja. Én csak egy egyszerű texasi gyerek vagyok.

– Olajmunkás, mi? – Rámutatott a férfi bal kézfejére. – Elveszítette a harmadik meg a negyedik ujját. Az ilyen kemény fickók mindig elhagyják egy-két testrészüket. Errefelé is lehet látni néhányat belőlük. – És újra az a rokonszenves mosoly jelent meg az arcán.

– Már úgy értem, hogy az ilyen kemény fickókból, nem pedig a testrészeikből.

– Miért nem megy vissza a kávéjához? Gondolom, nem akar belekeveredni semmibe. – Visszafordult a titokzatosan mozgolódó parkolóhoz, és azon járt az agya, hogy kitalálja, mit csináljon most.

– Mi a probléma, nem csípi a társaságomat? Különben is, ha történetesen „bele akarnék keveredni", akkor ahhoz magának semmi köze. Ha ahhoz támadna kedvem, hogy az óceánba ugorjak, ahhoz sem lenne senkinek semmi köze.

A nő szinte éneklő hanghordozása most sokkal magasabb fekvésű volt, mint amikor beszélgettek. Egészen kislányos, gondolta a férfi. Kissé összerezzent attól a látványtól, ahogyan a nő szorosan magához ölelte Lalát, de még most sem volt tapasztalható semmiféle reakció sem az űrlény, sem pedig a ruházata részéről. Ross tekintetében kíváncsiság és csodálkozás keveredett, ahogyan a nőre nézett.

– Caroline vagyok. És én sem nagyon csípem a zsarukat. A katonaságról nem tudok eleget ahhoz, hogy utáljam őket, de ha magát akarják elkapni, akkor azt hiszem, őket sem kedvelem igazán.

– De maga semmit sem tud rólam – felelte erre rögtön a férfi.

– Dehogyisnem. Magas, udvariasan viselkedik az idős pincérnővel, pokolian jó étvágya van, nem néz ki olyan rosszul sem... no nem egy nagy szám, de nem is olyan rossz... és ezzel a fura kis fickóval rohangászik mindenhová. – Visszafordult és megint szemügyre vette az űrlényt. – Elég puha. Miből van?

– Érett sajtból, ha jól tudom – vágott vissza a férfi. Nem igazán hitte, hogy azok ott kint sokáig várnának még. – Találtam. Lalának neveztem el. Ő egy űrlény. Egy igazi űrlény. Igaz, hogy halott, de igazi.

– A fenébe is, minden épeszű ember látja. Egész jó állapotban van. Biztos az öltözet teszi. – Az ujjaival megtapogatta az anyagát. – Kíváncsi vagyok, vajon miből készült?

– Halvány fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy a hadsereg nagyon érdeklődik utána, és így persze utánam is.

– Azt látom. – A nő kikukucskált a redőnyön keresztül. – A maga Cadillacje az, amit ott közrefogtak?

A férfi bólintott. – Szerintem arra várnak, hogy kimenjek, ahogy végeztem az evéssel. Nem csinálnak semmit, amíg fennáll a veszélye, hogy szemtanúik is lehetnének.

– Logikusan hangzik. Mennyi volt az előnye velük szemben?

A férfi továbbra is halk próbált maradni, és előrehajolt az asztal felett. – Tudja, nemsokára valószínűleg már úton leszek egy szupertitkos laboratórium, vagy egy kormány által létrehozott intézet felé. Úgyhogy semmi szükségem sincs a maga gúnyolódására.

– Miért ne? – válaszolt a nő ártatlan hanghordozással. – A hadseregnél úgysem lesz része ilyesmiben. – Miközben beszélt, egyik ujjával a férfi arca felé bökött. – Szóval ezek szerint, ahogy kilép azon az ajtón, azok ott kint nekiesnek magának, és begyömöszölik az egyik várakozó kocsiba vagy teherautóba. Jól értettem? – A férfi bólintott, és közben azon gondolkodott, hogy ezzel a nő vajon hová akar kilyukadni.

De hamarosan rájött.

– Akkor jöjjenek velem, maga meg a kis haverja! – Aztán a jobb válla felé biccentett. – Van itt egy hátsó ajtó, amit csak a személyzet használ. Tudom, mert ettem már itt jó párszor, és a rendszeres vendégeknek megengedik, hogy hátul parkoljanak.

Ezzel a kijelentésével igazán magára vonta a férfi teljes figyelmét. – A maga kocsija hátul parkol?

– Hát igen, valami kocsiféle. Egy nem olyan régi, klassz, kis, tudja isten, milyen típusú Ford kisbusz. Ha azok ott kint még legalább egy fél óra hosszat nem mozdulnak, akkor mi jó sok kilométer előnyt szerezhetünk.

Annak ellenére, hogy nem volt sok elmélkedésre vesztegethető ideje, mégis úgy tett, mintha lenne. – Honnan tudhatnám, hogy maga nem velük van? Lehet, hogy csak megpróbál valahogy kicsalogatni innen azért, hogy még csak esélyem se legyen jelenetet rendezni.

– Ha velük lennék, akkor nem mondtam volna azt, amit mondtam. Akkor valami ilyesmit mondanék, hogy „Kérem, uram". Mit is mondott, mi a neve?

– Hager. Ross Ed Hager.

– Na szóval, akkor valami ilyesmit mondtam volna, hogy: „Kérem, Mr. Hager, lenne szíves önként kifáradni, és lehetőleg nem rendezni semmiféle jelenetet? Semmi szükség nem lenne arra, hogy azt javasoljam, miként lógjunk meg a hátsó ajtón át. Különben is, mit veszíthetne?

– Tulajdonképpen nem sokat. – A férfi összehúzta az ajkait és a parkoló irányába biccentett a fejével. – Bár nagyon sajnálom itthagyni a Cadillacet. Olyan régóta megvolt már ez a kocsim. Jó haverok lettünk.

– Maga szerint ezt is Washingtonba küldenék magával együtt? Dehogyis: valószínűleg szétszedik darabokra.

– Szerintem is. Nem kéne bánkódnom miatta. Végtére is csak egy kocsi.

– Mostantól kezdve én vagyok a maga szem- és fültanúja – mondta a férfinak. – Bármi történjék magával, én ott leszek, és feljegyzem az utókornak. Egészen biztos benne, hogy nem az egyik kormányraktárból vagy valami hasonló helyről lopta el ezt a kis fickót? – Élénken megrázta az űrlényt, de az erre sem reagált.

– Már mondtam magának, hogy találtam.

– Végül is miért ne? Én is mindig mindenfélét találok. – A nő hangja most sürgetővé vált. – Nézze, hagyja, hogy segítsek magának, vagy maga is csak egy név lesz az életrajzomban?

– Jó duma. – A férfi kitápászkodott a bokszból, és nem felejtett el jó nagy borravalót hagyni. – Na, tűnjünk el innen.

– Majd én megyek előre. – A nő a konyha felé fordult. Mivel az utóbbi néhány percben nem érkezett újabb vendég az idős pincérnő hátraballagott és a szakáccsal beszélgetett. Abban a pillanatban egyikőjük sem nézett az éttermi részleg felé.

– Na, gyerünk.

A férfi az egyik karja alá vette Lalát, és követte a nőt a bokszok között a terem vége felé. A két hátsó nagyterem felé mutató táblánál balra fordultak. Egy további ajtó egy hátsó raktárhelyiségen vezetett át, amely élelmiszerrel és mindenféle tisztítószerrel volt telezsúfolva. Elmentek egy zakatoló mosogatógép mellett, végül elérték a sokat ígérő hátsó kijáratot.

Három jármű állt a kis hátsó parkolóban – a szakácsé, a pincérnőé, és szőke mentőangyalának sötétkék kisbusza. Egy körülbelül három és fél tonnás kocsi, aminek spéci, emelt tetőzete volt, amit a hátsó része felé egy sor sötétített plasztik ablak díszített. Az oldalsó panelek ráadásul még ki is dőltek egy kissé, ami nagy mozgásteret biztosított odabent.

A férfi fürgén megkerülte a kocsit, és a nyitva hagyott ajtón át bemászott az anyós-ülésbe. Lalát pedig gondosan a vezetőülés és az övé közé tette. Ahogy Caroline bemászott a kormány mögé, a hátsó térben a férfi észrevett egy felhajtott ágyat, több tároló szekrényt, egy kisebb mosogatót. Fölöttük egy falra szerelt mikrohullámú sütőt, és még más nem éppen esztétikus, de annál praktikusabb beépített kelléket.

A nő hátratolatott, és anélkül hajtott ki a parkolóból, hogy felkapcsolta volna a reflektorait. Egy másodrendű úton indult el, amely párhuzamosan haladt az autópályával. Körülbelül egy kilométernyire a kávézótól az autópálya nyugat felé kanyarodott, az általuk választott út viszont továbbra is északnak tartott. Nemsokára maguk mögött hagyták az utolsó kereskedelmi épületeket is, és a város környékén elterülő elszigetelt lakófarmok és magas fákból álló ligetek között találták magukat.

– Gondolom, maga is sejti, hogy ezek a fickók nem teljesen hülyék. – Ross Ed nem tudta megállni, hogy ne nézzen állandóan a mellette lévő visszapillantó tükörbe, hátha észreveszi, ha esetleg a nyomukban lennének. – Rá fognak jönni, hogy magával jöttem el.

– Talán nem – reménykedett a nő, közben le sem vette a kezét a kormányról és a szemét az útról. – Senki sem látta, hogy együtt jöttünk el. Ahogy korábban is mondtam, elég sokszor ettem már itt anélkül, hogy komolyabban barátkozgattam volna. Meg egyébként sem szoktam ilyen későn ott megfordulni. Nem ismerem azt a pincérnőt, és ő sem ismer engem.

– Akkor mit keresett most ott?

– Nem éppen ilyen éjféli beszélgetéshez illő téma. A férfi ismét belenézett a visszapillantóba. – Nem mehetnénk kicsit gyorsabban?

– Higgadjon le. Azt akarja, hogy felfigyeljenek egy kocsira, amelyik az éjszaka kellős közepén száguldozik? Amint bizonyára maga is észrevette, nem túlságosan nagy most a forgalom, úgyhogy nincs miben elvegyülni. – A nő ekkor megcsapkodta a kormányt a tenyerével és vidáman fickándozott az ülésében. – A fenébe is, ez az első bulis dolog, amit hetek óta csinálok.

A férfi most már valamelyest megnyugodott és kényelmesen befészkelte magát a magasított háttámlájú ülésben. – Safford-ban él?

– Igen, egy ideje. Munkaidő-ellenőrként dolgozom a Safeway-nél.

– Senkinek nem fog feltűnni, ha nem megy be dolgozni?

– Egy darabig nem. Már hozzászoktak, hogy mindig lógok, vagy elmegyek az éppen aktuális srácommal valahová, meg ilyesmi. Beletelik néhány napba, amíg keresni kezdenek. Addigra már messze járunk.

A kisbusz belehuppant egy gödörbe, és Ross Ed-nek kapaszkodnia kellett, hogy a feje be ne horpassza a mennyezetet, aminek a veszélye a járművek többségében mindig fennállt. – Csak úgy leléphet a munkahelyéről meg a lakásából?

– Miféle lakásról beszél? Hát épp itt ül benne. Ami meg a munkámat illeti, ez nem egy olyan hely, mintha mondjuk a Boeing futószalagja mellett dolgoznék. Egyszerűen csak betesznek a helyemre valakit. Úgyhogy, ne aggódjon miattam. Nem mindig csinálom így. Általában felmondok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy felfogtam, magának gyors segítségre van szüksége, ennyi az egész. – Rámosolygott a férfira. – Carpe diem, meg minden.

– Hogy micsoda?

– Felejtse el.

Ekkorra Ross Ed már úgy tekintett a nőre, mint akivel érdemes lenne összejönni. Az első látásra kacérkodó pajkosság valójában őszinte függetlenséget takar. Arra gondolt, hogy a nőt igazán nem érdekli, hogy a hadsereg elkapja-e őket vagy sem. Neki sem kellene egyfolytában a hadseregen rágódnia. Egyébként meg, hogy is képzeli, hogy megkérdőjelezze, amit mond? Hiszen, éppen most mentette meg... vagy legalábbis meghosszabbította a szabadságát.

– Ja, igen, egyébként kösz.

– Nagyon szívesen – kuncogott magában a nő. – Nem tudják, milyen autóm van, nem tudják, merre tartunk, és azt sem, hogy maga mikor lépett le onnan. – Belenézett a visszapillantóba. – Még most sem követ minket senki. Kíváncsi vagyok, vajon meddig fognak még csendben gubbasztva várni magára.

– Azt nehéz lenne megmondani. Ha azt gondolták, hogy éppen akkor rendeltem meg az ennivalómat, akkor még egy jó óráig biztosan nem tesznek semmit.

– Nagyszerű. Mi meg közben Arizona nagy részét magunk mögött hagyjuk.

– Merre megyünk?

A nő várakozó tekintettel, nézett a férfira. – Hová akar menni? Tudják, merre tartott?

– Nem. Nem mondtam el senkinek sem, kivéve néhány otthoni barátomnak. Ők sem tudnak többet, minthogy a Csendes-óceánt akarom megnézni.

– Ezek szerint Kanadától Mexikóig mindent tűvé kell tenniük maga után. Na, ez majd visszafogja őket egy kicsit. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Le tudjuk vágni az utat és a 70-es autópályán, Globe-on keresztül eljuthatunk Phoenix-be, vagy kelet felé Lordsburgbe.

– Ó, ne – vágott vissza a férfi metsző hangon – csak Lordsburgbe ne. Ott már voltam.

– Én is. Nem mondanám, hogy nem értek egyet. Na, jó. Mi lenne, ha visszamennénk az 1901-esre, Clifton felé? Bár, ha Saffordig le tudják nyomozni, akkor lehet, hogy azt az utat is lezárják. – A nő hirtelen megrántotta a kormányt, Ross pedig alig bírta megtartani az egyensúlyát, amikor felhajtottak egy keskeny és eléggé göröngyös útra.

– Amióta Safforban dolgozom, elég sokszor voltam erre kempingezni. Több tucat olyan út van, amin keresztül át lehet vágni a San Carlos rezervátumon. Egy kicsit rázósak, de rengeteg időt takaríthatunk meg rajtuk észak felé, és még útlezárásoktól sem kell tartanunk. Majd Fort Apache-nál megyünk fel megint a betonútra.

– Tényleg van egy olyan város, amit Fort Apache-nak hívnak? Én meg azt hittem, hogy az csak egy mozifilm címe.

– Dehogyis, az tényleg egy város. Onnan Show Low-ba vezet az út. Ha ott sem várnak ránk, akkor mérget vehet rá, hogy végleg leráztuk a disznókat. Onnan Holbrook-ba megyünk, és ott elérjük a 40-es államközi autópályát. Aztán megint nyugatnak fordulunk. Ha a Csendes-óceánt akarja látni,.akkor látni fogjuk, ha a fene fenét eszik is. Nem hinném, hogy mind a kettő államközit megpróbálnák megfigyelés alatt tartani. Az már túlságosan feltünő lenne.

– Hát, nem is tudom. Nagyon el akarnak kapni. És persze Lalát is.

– Elég baj az nekik. Amikor rájönnek, hogy nem találják a környéken, mi már több száz kilométerre leszünk északra. Mire úgy döntenek, hogy ellenőrizni fogják az államközi pályákat, mi már Kaliforniában leszünk. És még mindig nem fogják tudni, hogy maga mivel lépett le.

– Vevő vagyok magára – mondta a férfi hálásan. – Azt hiszem, ezt az egészet magára kell hagynom. Eddig a kirándulásomig még soha nem jutottam nyugatabbra Hobbes-nál, és egyáltalán nem ismerem az országnak ezt a részét.

– Én igen. Lenyűgözőek a hegyek, nem igaz? – A nő a műszerfalra nézett. – Az egyetlen probléma csak az, hogy nem tudni, a benzinünk kitart-e Fort Apache-ig. Ott semmi sem lesz nyitva, de Show Low-ban viszont biztosan, és az sincs sokkal messzebb. Megtesszük, ami tőlünk telik. – A talaj egy pillanatra eltűnt a kisbusz kerekei alól, a férfi pedig erősen nekiverődött az ajtónak. – Bocs. Errefelé rengeteg szakadék meg kátyú van. Ha kifogyna az üzemanyag, talán tudunk venni valakitől, aki itt kempingezik. De most, hogy a dolog rendeződött valamennyire, meséljen nekem magáról egy kicsit. Ki maga tulajdonképpen, és mi is ez az ügy ezzel a hullamerev űrlénnyel?

A férfi halott társa ide-oda verődött a padló szőnyegén, akár egy viharvert rongybaba.

– Úgy tűnik, hogy Lala kedveli magát.

– Igen? Ezt meg honnan veszi?

– Tudja, hogy van ez. Miután eltöltött valakivel egy kis időt; már kitalálja a másik hangulatát.

– Ez egy űrlény, ráadásul halott, és mégis lennének érzései?

– Aha. Én már csak tudom. Kedveli magát.

– Hát ez nagyon hízelgő. Mondja meg Lalának, hogy én is kedvelem őt, de csak addig, amíg nem kezd itt a kocsiban lebomlaní.

Már az utolsó farmot is jócskán elhagyták, és folytatták útjukat a hepehupás úton észak felé, felfelé a hegyek közé.

TIZ

Suttles volt az első, aki a kávézóba belépett, közvetlenül mögötte jött Kerry, Robinett és még két további nagydarab egyenruhás férfi a katonai rendőrség jelzését viselve. Egyiküknél sem volt fegyver. A lövöldözés lett volna az utolsó dolog, ami hiányzott volna nekik. Persze ezt sem feltétlenül a helyiségben jelen lévő civilek testi épségéért való olthatatlan aggodalom miatt akarták elkerülni, hanem sokkal inkább a felbecsülhetetlen értékű idegenben nem akartak kárt okozni.

A kapitány villámgyorsan felmérte a terepet: kiszolgálópult, székek, boxok, a hátsó konyhából áradó égetett zsír és margarin átható illata, valamint egy fiatal pár az egyik hátsó asztalnál, akik zavarodott és kíváncsi pillantásokat vetettek a hirtelen beözönlött maroknyi egyenruhás csapatra.

A konyhából felbukkanó pincérnő hangosan üdvözölte őket, aki Suttles-t az apai nagyanyjára emlékeztette. – Segíthetek? Szeretnének enni valamit? Nincs ugyan ötszemélyes bokszunk, de ha gondolják, odateszek egy széket az asztal végébe.

– Köszönjük, de nem vagyunk éhesek – mondta kissé idegesen, és közben a tekintete még mindig a termet pásztázta. – Keresünk valakit.

– Egy barátunkat – tette hozzá Kerry szinte mellékesen, de annál kevésbé meggyőzően.

– Egy eléggé nagy termetű férfit, körülbelül százkilencvenöt vagy annál egy kevéssel magasabb lehet. Valószínűleg most is nála volt egy fura tárgy, valami olyasmi mint egy nagy baba, amit a hasbeszélők szoktak használni a műsoraikhoz.

A pincérnő elnézett a három tiszt mellett. Legalább fél tucatnyi éles fénnyel pulzáló villogót vett észre odakint, a kávézó mellett parkoló Cadillac mögött. A tető is és a motorháztető is fel volt nyitva és az autó szemmel láthatóan nagyon érdekelte a kint mozgolódókat. Lehet, hogy ő csak egy korosodó kisvárosi asszony volt, de nem ejtették a feje tetejére.

– Ugyan már, maguk nem a barátai ennek az embernek.

– Mi csak beszélni szeretnénk vele, asszonyom. – Suttles figyelmeztető tekintettel nézett Kerryre, amit legnagyobb meglepetésére a nő megértett és csendben maradt.

Az idős alkalmazott egy pillanatig eltűnődött azon, hogy válaszoljon-e. – Nekem nem tűnt olyannak, mint aki valami rosszban sántikálna. Nekem elhiheti, én ismerem az embereket. Ez az egy dolog, amit ebben a szakmában meg lehet tanulni: kiismerni az embereket. Szóval maguk azt mondják, hogy csak néhány kérdést akarnak neki feltenni?

– Így igaz, asszonyom – helyeselt Robinett. Elővette az igazolványát, kinyitotta és megmutatta a nőnek. – Az Egyesült Államok Katonai Titkosszolgálata. Nem akarjuk bántani ezt az embert és – ahogyan ön is mondta az előbb –, valóban nem tett semmi rosszat.

– Hát ezt örömmel hallom. Olyan kedves fiatalembernek néztem. És jó borravalót is adott.

Kerry most már végképp nem tudta türtőztetni magát. – Nem tudja véletlenül, hogy hol van most? Az ott kint az ő kocsija.

– Gondoltam, abból, ahogyan az embereik végigkutatták. Mégis, mi a csodát keresnek? Kábítószert?

Suttles-t már kezdte idegesíteni ez a vacakolás, de tisztában volt Vele, hogy ha esetleg nem tudna uralkodni magán, és nyíltan kimutatná a bosszankodását, akkor még ez az egyetlen szemtanú is egyszerűen faképnél hagyná őket, amit a jelen körülmények között nem engedhettek volna meg maguknak. – Nem, asszonyom, nem kábítószert.

– Nem ment ki a bejáraton?

– Nem. Egy ideje már figyeljük azt az ajtót, és arrafelé nem látták még kimenni.

– Hát akkor azt hiszem, csak hátul mehetett ki. Hacsak nincs véletlenül az egyik kondérunkban, hogy kifejezze vele, mennyire ízlett neki a főztünk.

Kerry magához szólította a mögötte állókat és velük együtt elviharzott a hátsó helyiségek felé.

– Mennyi ideje látta őt utoljára?

– Mikor is... a pokolba, nem tudom. Ilyenkor este eléggé lelassul az élet. Nem szoktam felírni, hogy a vendégek mikor jönnek, és hogy mikor mennek el. Csak arra figyelek, hogy kifizessék a számlájukat, és hogy adjanak egy kis borravalót a jó öreg pincérhölgynek.

– Amikor vele beszélt, nem látszott idegesnek vagy mondjuk zaklatottnak?

– Nem, de igazuk van, tényleg volt nála valami fura kinézetű baba. Oda tette – és az egyik boksz irányába mutatott – a vele szemközti helyre. Nem néztem meg alaposan, csak úgy futólag. Olyan volt, mint valami gyerekjáték.

Robinett, aki szintén kiment szétnézni a többi egyenruhással, most érkezett vissza és egyenesen odament a többiekhez. – A mosdók is üresek. Most éppen hátul kutatunk.

– Lábnyomok? – kérdezte Kerry.

A szikár testalkatú tiszt a fejét ingatta. – A parkoló kaviccsal van felszórva. Talán a másik oldalon, ha esetleg arra futott el és a föld eléggé nedves. Egy ekkora fickónak meg kellene találjuk a lábnyomait. – A férfi eléggé lehangolt képet vágott. – Vajon hogy a fenébe csúszott ki a markunkból?

– Ez nem egy nagyváros – mondta ki Kerry hangosan a gondolatait. – Az is lehet hogy bekopogtatott valakihez, és szállást kért éjszakára. Lehet, hogy most éppen ott alszik valakinek a garázsában, vagy az egyik pajtában. Nem juthatott még túlságosan messzire.

– Hacsak nem sikerült neki lestoppolni vagy ellopni egy kocsit. – Robinett kimutatott az ablakon. – Ezt azért nem ártana ellenőrizni. Én felveszem a kapcsolatot a helyi rendőrséggel, és kialakítunk egy ellenőrzési körzetet. – Leakasztotta az övéről a telefonját, hívta a számot, közben már indult is az embereiért.

– Nem értem – mondta az idős pincérnő. – Mégis, mit csinált az a fiatalember?

– Mint ahogy már mondtuk: semmit. – Suttles megpróbálta magára erőltetni a legbarátságosabb mosolyát. – Csak éppen szükségünk van rá néhány kérdés megválaszolásához. Semmi olyasmiről nincs szó, ami miatt önnek aggódnia kellene. Biztos benne, hogy semmi olyat nem tud nekünk elmondani, ami a segítségünkre lehetne?

A nő megvonta a vállát. – Csak azt, hogy errefelé itt, a Sugaro Café-ban csinálják a legjobb omletteket és pitéket. Biztos, hogy nem akarnak enni semmit?

Suttles ugyan be tudott volna nyomni egy nagy adag szalonnás tojást, de most nem volt idejük. Most még nem. Megfordult és odament a bejáratnál álló Kerryhez. Pár másodperccel később Robinett is csatlakozott hozzájuk.

– Mit gondolsz, Geoff? – kérdezte a nála valamivel magasabb tisztet.

Robinett még mindig ugyanazzal a csalódott arckifejezéssel rázta meg a fejét – A rendőrség kész közreműködni velünk, de hogy innen merre induljunk el, halvány fogalmam sincs. Még teljesen új vagyok az ilyesmiben. A tudományos kutatás inkább nekem való.

– Ha több mint harminc perccel ezelőtt lelépett, akkor már akárhol lehet. – Kerry beleharapott az alsó ajkába, ami furcsamód nem csökkentette megjelenésének vonzerejét. – Ha viszont itt bújt meg valakinél a közelben, akkor több esélyünk van.

– Nem igazán hiszem, hogy ez lenne a helyzet – mondta Suttles szilárd meggyőződéssel a hangjában. – Te például beengednél a házadba egy ekkora darab, vadidegen fickót az éjszaka kellős közepén, függetlenül attól, hogy milyen szomorú és meggyőző mesét ad elő?

– Nem, én biztosan nem – ismerte el Robinett –, de a kisvárosi emberek általában sokkal együttérzőbb természetűek, mint amilyen okosak.

– Túl korai még pánikba esni – vett egy mély lélegzetet Kerry. – Valószínűleg még mindig itt van valahol a közelben. Ha viszont ez a helyzet, akkor még ma éjjel vagy holnap biztosan elkapjuk. Az erdei rendészet is segíthet. Élelem és víz nélkül nem fog tudni messzire jutni a hegyek között.

– Ellenőriznünk kell minden kereskedelmi teherautót a városban – javasolta Robinett.

– Ez az! – Mondta a nő és elismerően hátba veregette a férfit. – Így nem fog kicsúszni a kezünk közül, sem Phoenix vagy, uram bocsá', Los Angeles felé sem. A közúti ellenőrzés már a helyén van Arizonában és Új Mexikóban is, és a főutakon is minden járőrt riasztottak, hogy ellenőrizzenek mindenkit, akire illik a személyleírás. El fogjuk kapni.

– Tudom – dörmögte Suttles – A baj csak az, hogy minél tovább szambázik el előlünk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy esetleg valami ostobaságot csinál, például kidobja a földönkívülit egy kukába, vagy elássa valahol, hogy aztán később érte menjen.

– Ez az elmúlt néhány évszázad legnagyobb tudományos felfedezése – morgott a nő – és valami idióta texasi olajfúró munkás kezei közé kerül.

Robinett gúnyosan elvigyorodott. – Lehet, hogy csak egy idióta olajfúró melós és az is lehet, hogy texasi, de nem tudni, mennyire idióta. Eddig például sikerült kisiklania a karmaink közül.

Erre a megállapításra még a türelmetlen Kerry sem tudott semmit mondani visszavágásképpen.

Ross Ed előre-hátra csúszkált az ülésben, hogy találjon végre valami kényelmes pozitúrát. Minden egyes alkalommal, amikor a furgon egy bukkanón vagy egy mélyedésen ment át, a mögötte lévő helyen az idegen teste csendben dülöngélt, hol előre, hol hátra.

– Ha nem haragszik a kérdésemért, Caroline, mit csinált ilyen sokáig abban a kávézóban?

– Éjszakai műszakban dolgozom egy élelmiszerboltban. Miután leteszem a munkát, általában elmegyek és eszem valamit. Időnként megunom azt a választékot, amit a szupermarket kínál. A gyorsétkezdéktől eltekintve a Saguaró Café az egyetlen hely a környéken, ahol valami mást is lehet kajálni. Akkor beugrok a furgonba, és eltűzök aludni Ahogy az országúti fényszóróra váltottak a lámpák, a reflektorok szinte belehasítottak az előttük lévő erdő fái közé. A nőnek többször is bele kellett taposnia a fékbe, amikor hirtelen feltűnt előttük egy megriadt szarvas, amelyik ijedtében égy pillanatig azt sem tudta, merre szaladjon el. Egyszer pedig egy óriási jávorszarvas bika akadt az útjukba, és méltóságteljesen ügetett előttük át az ösvényen.

Több patakon is keresztülhajtottak, egyik-másik teljesen ki volt száradva, de akadt olyan is, amelyik bőven csörgedezett. A nagyobbakon viszont öreg, fából ácsolt hidak vezettek át, minden eresztékükben recsegtek a furgon kerekei alatt. Caroline úgy hajtott, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy hová megy. Az elmúlt néhány nap után igazi felüdülést jelentett a férfi számára, hogy nem neki kell vezetnie.

– Hát, én nem tudnék egy ilyen furgonban élni – próbált beszélgetést kezdeményezni.

– Egyetértek. Nem is illene magához. Hallja, magát aztán tényleg komolyan nyakon akarják csípni.

A nő most alacsonyabb sebességbe kapcsolt, ahogy egy meredekebb emelkedőhöz érkezett.

– Óh, én igazából csak egy nemkívánatos tényező vagyok. Valójában Lala az, akire hajtanak – intett a hatlábú hulla felé, amely ide-oda dülöngélt mellette a padlószőnyegen.

– Most éppen az apacs rezervátumon hajtunk keresztül.

A férfi kikukucskált az ablakon bele a sötét erdőbe. Nem vett észre semmilyen kapu-szerűséget, sem valamiféle természetes határvonalat. A nő vagy nagyon jól ismeri a környéket, vagy egy olyan tábla mellett robogtak el, amit csak az ő oldaláról lehetett észrevenni.

– Mondja csak – kérdezte a férfit – mit szokott Lalával csinálni, amikor éppen nem a kormány kopói elől próbálja elrejteni?

– Egy bárban szolgáltam fel El Paso-ban. Véletlenül támadt az ötletem, hogy úgy is használhatnám, mint valami hasbeszélő bábut, hogy a vendégeket szórakoztassam vele. Bevált az ötlet, és rengeteg borravalót kaptam így.

– Azt el tudom képzeli. „Hé, E. T., hívd fel az asszonyt. Tudod, hogy nem szereti, ha holmi koszos kocsmában lógsz mindenféle romlott humanoidokkal."

A férfi megeresztett egy udvarias mosolyt. – Igen, valahogy így. Aztán egy kis idő elteltével rájöttem, hogy elég jól megy nekem ez a halandzsázás. Csak úgy ömlött belőlem a szósz. – Amikor ezt mondta, lenézett a padlón élettelenül heverő alakra. – Azt hiszem, Lala valahogy inspirál engem.

– Nagyon úgy néz ki. Nézzen csak rám: nem bírom abbahagyni a nevetést.

A férfi arckifejezése most komolyra váltott. – Nem minden váltott ki nevetést, amit Lala sugallt nekem. Voltak komolykodó pillanatai is. És ez elég volt ahhoz, hogy a hadsereg érdeklődni kezdjen utána.

A hátsó kerekek hangosan spriccelték ki maguk alól a földet, amikor a nő egy kicsit felpörgette a kerekeket az egyik élesebb fordulónál.

– Mit fog tenni, amikor majd végre megszabadulunk a maga vicces katonahaverjaitól?

– Először is – kezdte elszánt határozottsággal a hangjában – látni akarom a Csendes-óceánt. Aztán pedig... hát, ezt még nem döntöttem el. Egész életemben keményen dolgoztam. Koszos és veszélyes munka volt, amit végeztem. Szinte semmi megtakarított pénzem sincs. Mindig voltak olyan barátaim, unokatestvéreim, unokaöcséim és unokahúgaim, akiknek szükségük volt pár dolcsira. A fateromnak sose volt pénze, de amikor meghalt, legalább háromszáz ember jött el a temetésére. Egy kis időre elgondolkodott, és nyelt egy nagyot.

– Szerintem Lala biztosan komoly pénzt érne olyan embereknek, akik tudnának valamit kezdeni vele. Én csak helyesen akarok cselekedni; azt tenni, ami mindenkinek a hasznára válik, beleértve természetesen őt is.

– Hollywood ott van mindjárt a Csendes-óceán mellett – javasolta a nő. – Ott tuti, hogy találna valakit, akit érdekelné a dolog.

– Nem, nem! – Válaszolt a férfi, és hangjának élessége még őt magát is meglepte. – Isten mentsen meg azoktól az alakoktól! Eléget olvastam róluk, meg láttam őket a tv-ben.

– Hát akkor mi lenne, ha elvinné az egyik újsághoz, vagy ami még jobb lenne, az egyik nagyobb egyetemre? Biztos vagyok benne, hogy egymást taposnák azért, hogy minél nagyobb összeget kínáljanak magának a földönkívüli tanulmányozásának jogáért. Végül is nem akármi, hogy három lába meg három keze van.

– Ha egyáltalán lábak meg kezek. – Mondta a férfi és a himbálódzó testet méregette. – El kell ismerni, hogy tényleg valami olyasmiknek néznek ki, de nem lehetünk biztosak benne. Sose próbáltam meg kivenni ebből az öltözetből. Meg aztán, nem is hiszem, hogy ez túlságosan jó ötlet lenne.

– Kivenni az öltözetéből?

– Nem, hanem egyáltalán megpróbálkozni véle.

– Miért nem? Legalább megtudna valamit az testfelépítéséről.

– Carolíne, nem hinném, hogy elbírnék ezzel a gönccel.

– Aha, értem. – A nő elcsendesedett. Valami megvillant egy röpke pillanatig az erdő mély sötétségében, valami, ami egy szempárnak tűnt, de aztán ugyanolyan gyorsan és ismeretlenül el is tűnt az éjszakában.

– Azok a csíkok, meg azok a fémnek és porcelánnak tűnő lemezek is a ruházat részei lehetnek. Néha felvillannák egy pillanatra, meg mintha halkan zümmögnének is. Egyszer folyamatos fényt is kibocsátott.

A nő elgondolkodott.

– Ha így van, akkor lehet, hogy az öltözet értékesebb lenne, mint a tulajdonosa?

– Még az is elképzelhető. Bárhogy is van, semmi esetre sem próbálnám meg kihámozni őt belőle. Lehet, hogy ez az egyetlen dolog, ami megvédi a testét a felbomlástól.... De most már eleget tud rólam és Laláról is. Most magán a sor, Caroline. Beszéljen magáról.

– Hogy magamról? Négy hónapja vagyok, azaz voltam Saffordban.

– És előtte?

– Tulsában voltam. Otthagytam egy jó állást, egy átlagos otthont és egy rossz férjet. A másodikat. Egyszerűen csak eldöntöttem, hogy nyugatra fogok költözni. Nekem nincs olyan ellenállhatatlan késztetésem, mint magának, hogy lássam az óceánt, de úgy hallottam, hogy San Diego elég jó hely; nem olyan zsúfolt, mint mondjuk Los Angeles, és állítólag jó munkalehetőségek is vannak arrafelé.

– Most éppen abba az irányba tartunk – mondta Ross Ed. – Akárhogy is, az óceán felé. Bár van most valami más is, amire nagyon kíváncsi vagyok.

– És mi lenne az? – Kérdezte a nő, közben le sem véve szemét a kanyargós és csúszós ösvényről.

– Különösebb gond nélkül elhitte a sztorimat, meg velem sem problémázott. Ha történetesen én vacsorázom ott, és én veszem észre, hogy a rendőrség és a hadsereg magát akarja elkapni... hát, nem vagyok biztos benne, hogy felvettem volna.

– Dehogyisnem. Én sokkal csinosabb vagyok, mint maga. – A nő hangja komolyabbá vált. – Nézze, Ross Ed, én nem azért teszem ezt, mert teljesen bedőltem annak, amit elmondott, bár ha ez mégsem igazi halott űrlény, akkor nagyon ügyes munka. Azért teszem, mert kedvet kaptam magára. Mint ahogy azelőtt is mondtam, ismerem az embereket. A pult mögötti süteményes vitrin üvegének a tükröződésében figyeltem magát, és láttam hogy viselkedett azzal az öreg pincérnővel. Magának igazán jó természete van, és ilyen jó szándékú pasasokat manapság igen nehéz kifogni. Higgyen nekem, én tudom. Az ilyen alakok hajlamosak arra, hogy csendben meghúzódjanak, és nem reklámozzák magukat, és ezért nehéz nekünk, csajoknak megtalálni őket. Itt vagyok például én; már jó régóta vadászok egy ilyen jó szándékú fickóra.

– De hát nem is ismer – felelte a férfi. – Mondtam, hogy elég bosszantó is tudok lenni, ha felidegesítenek.

– Ez miért lenne baj? Inkább egy olyan hapsi legyen mellettem, aki időnként kiborul és morog egyet, mint egy olyan, mint az előző férjem, aki mindig mérges volt, és csak nagy néha dobott oda nekem egy ici-pici mosolyt. A másik dolog meg, ha már itt tartunk, nem árt az sem, ha egy kicsit őrült.

Rámosolygott á férfira. – Nézze, én vagyok a magának való ideális kis vidéki hiszékeny csaj, Ross Ed. Mi valahogy automatikusan mindig is azokra a fickókra akaszkodunk rá, akik rosszul bánnak velünk. Valahogy így vagyunk összerakva. Egy rosszul működő gén, ami a rosszul működő farmernadrághoz vezet minket.

– Segített nekem kereket oldani. Megpróbálok olyan kedves lenni, amennyire csak tudok.

A nő jobb kezével elengedte a kormányt, és a térde felett megpaskolta a férfi combját. – Nem hiszem, hogy ez különösebb erőfeszítést jelentene magának, Ross Ed. Szerintem a kedvesség a vérében van.

Úgy veregette meg a férfi lábát, mintha egy kutya fejét paskolta volna meg, azzal a szépséghibával, hogy Ross Ed nem kutya volt, és a nő nem is a fejét paskolta meg, bar ez valószínűleg csak azért volt, mert képtelen lett volna oda átnyúlni.

Az egész éjszakán át tartó autózáshoz nem volt már elég üzemanyaguk. Az üzemanyagszintet jelző lámpa villogni kezdett, amikor behajtottak Show Low álmos külvárosába. Nemsokára mindketten nagy megelégedéssel vették észre, hogy az egyik önkiszolgáló kisbolt mellett egy barátságos benzinkút emelkedik ki a betonból – hála Detroit mindenféle isteneinek.

Show Low a kelet-arizonai hegyek között terült el, ezért sokan a rajta keresztül vezető utat használták az egyik igen kedvelt horgász- és kempingparadicsom megközelítésére, aminek a nagy részét éppen most hagyták maguk mögött. A benzinkút melletti kis vidéki üzletben mindenfélét árultak, a fagyasztott csalitól kezdve a kézzel készített műlegyeken keresztül a kempingtűzhelyekhez használatos butánpalackokig.

Mialatt Caroline a kisbuszt tankolta, Ross Ed beszaladt a boltba venni ezt-azt. A Cadillac ülése alatt hagyta a kis hordozható páncéldobozt, de szerencsére a tárcájában maradt elég bankó ahhoz, hogy ne kelljen úgy éreznie magát, mint egy nincstelen ingyenélő.

Bár hálózsákokat is talált az egyik magas polc tetején, nem foglalkozott velük. A busz egyáltalán nem volt huzatos, odabent meleg volt, és a szőnyegborítású padlózat remekül megfelelt ágynak.

Az ötvenes éveiben járó bolttulajdonos érdeklődéssel és készségesen válaszolt Ross kérdéseire, miközben a felesége tonhal- és szardíniakonzerveket rakott halomba az egyik polcra. Amikor Caroline bekiabált, hogy a tank tele van, a barátságos, őszes hajú férfi kiment, hogy ellenőrizze a kocsijuk kerekeiben a levegőt.

Mialatt elöl foglalatoskodott, véletlenül elment a vezető oldali ajtó mellett, amit Caroline szándékosan nyitva hagyott, hogy kiszellőztesse a járművet. Ha csak egy pillanatra is, de az öreg mindent szemügyre vehetett odabent – a beépített falitartókat, a tárolópolcokat, a szőnyeget, az élelmiszert tartó dobozokat és a halott űrlényt. Aztán tovább ment az utolsó kerékhez.

– Mindegyikben tökéletes a nyomás. – Elengedte a fekete levegős tömlőt és hagyta, hogy az egy apró lyukon keresztül, kígyószerűen tekeregve és hangosan sziszegve, magától visszahúzódjon a tárolószekrényébe. – Nyolcvanöt liter ólommentes. – És azzal kinyújtotta a kezét Ross Ed felé. – Készpénz vagy hitelkártya?

– Készpénz. – Mielőtt még Caroline ellenkezni tudott volna, Ross odaadott az öregnek egy tíz- és egy húszdollárost. A nő tiltakozása ellenére, ki akarta fizetni a saját részét mindenből, ameddig csak teheti.

– Köszönöm, fiam. Egy pillanat és hozom a visszajárót. – Ahogy az idős férfi megfordult, egy hanyag mozdulattal visszaintett a kocsi felé. – Jópofa ott az a halott űrlény.

Ross Ed zavartan pislogott.

– Tessék?

Az öreg visszasétált a kisbuszhoz, és lábujjhegyre állva bekukucskált az ülés felőli ajtó ablakán. Ross Ed-nek fogalma sem volt, hogy most mit csináljon, és nem is csinált semmit. Kint a nyílt utcán nem rángathatja csak úgy el az öreget a kocsitól.

– Aha, jól láttam, ez egy halott űrlény. – Visszaereszkedett a talpára, és visszafordult a magas texasihoz, – Bár nem tartozik ide, de én is lefényképeztem annak idején egyet.

Hirtelen megjelent Caroline és az öreg és a kisbusz közé állt. – Nem tudom, miről beszél. Az a vacak a fiam babája. Az egyik rossz fiú a Hatalmas Morfinista Power Rangerekből. Nem szokott tévét nézni?

– Azt a műsort nem – felelte az idős férfi. – Legtöbbet a Ted Koppel és a Louie Rukeyser Show-kat nézem. – Aztán felemelte a hangját, és úgy kiáltott be a boltba. – Hé, Martha, ezek az embereknek van egy halott űrlényük!

Ross Ed idegesen pillantott körbe, és mindkét kezét felemelve csitítgatta az öreget. – Kérem, muszáj ilyen hangosan kiabálnia? – Az autók jöttek-mentek a benzinkútnál; legtöbben a pénzbedobós automatát használták.

– Miért? – Az öreg elvigyorodott gondosan nyírt szakálla alatt. – Attól fél, hogy esetleg a környékbeli kölykök megpróbálják ellopni a fiának a játékát?

Még mielőtt Ross magyarázkodásba kezdhetett volna, Caroline lemondóan megszólalt. – Oké, lebuktunk. Ez egy halott űrlény. Tudja, egy olyan forgatócsoportnak vagyunk a tagjai, amelyik épp most készített egy alacsony költségvetésű sci-fi filmet Fort Apache mellett. Frank és én mellékszereplők voltunk. Tegnap vették fel velünk a jeleneteket. A barátom – és ezt hallva Ross Ed szemei kissé elkerekedtek – játszotta az egyik falánk űrlényt. Tudja, a méretei miatt. – Visszanézett a kisbusz felé.

– Amikor a mozisok már mindent felvettek egy kellékkel, akkor már nincs rá többé szükségük, és a legtöbbször kihajítják őket a szemétbe én pedig úgy gondoltam, hogy ez a kis űrlény jó lesz majd a gyereknek játszani. Jópofa kis szerzemény, nem igaz?

– Hja, majdnem olyan jópofa, mint a mese, amit be akar adni nekem – ismerte el tulaj – De én mégis csak azt gondolom, hogy maguk tényleg egy valódi halott űrlényt hurcolnak magukkal. Azt én is tudom, hogy Hollywoodban milyen figyelemre méltó bábokat meg trükköket találnak ki, de az a micsoda ott a kocsi szőnyegén nem egy computergrafika, és nem is csak valami kellékbáb. Martha! Gyere ki és nézd meg a saját szemeddel is!

Ross:Ed tett egy tétova lépést a kocsi ajtaja felé. – Elnézést, de most már igazán mennünk kell.

– Így van. – csatlakozott hozzá Caroline. – Tudja, úton vagyunk... Denver felé. Ott modellkedem, a barátom pedig...

– ...bejön oda hozzánk egy kicsit beszélgetni. Éppen úgy, ahogy maga is, ifjú hölgy – És azzal az öreg előhúzott a hóna alatti pisztolytáskából egy olyan tisztán és fényesen csillogó revolvert, amelyik legalább olyan hatékonynak látszott, mint azok, amiket a hadsereg szegezett neki nem is olyan régen.

Nem semmi, hogy mennyi fegyvert látok manapság, futott át Ross Ed agyán, és eszébe jutott Lordsburg.

– Hé, várjon csak egy percet...! – kezdte Caroline, és megindult volna az öreg felé, de rögtön megtorpant, amint a fegyver csöve rászegeződött – Annyi időt kap, amennyit csak akar, kedvesem, amíg azt teszi, amit mondok. Akkor senkinek sem fog baja esni. És én nem is akarom, hogy bárkinek is baja essen. – Intett a pisztollyal, hogy induljanak el a bolt felé. Ross Ed megfordult, és ahogy elindult, feltette a kezét.

– Maga megőrült? – A tulaj megint intett a fegyverrel. – Tegye le a kezét. Azt akarja, hogy felfigyeljenek magára? Egyébként is, hogy a fenébe került magukhoz ez a halott űrlény?

– Az övé – jelentette ki Caroline sietve, hogy a társalgást átpasszolja a partnerének.

– Ez egy hosszú történet – kezdte Ross Ed. – Vagyis, tulajdonképpen rövid történet, csak sok benne a részlet – Jól van, most ne strapálja magát vele. Később majd mindent elmond. Én igazából nem akarom lelőni egyiküket sem, de megteszem, ha kényszerítenek rá. Ez túl fontos dolog ahhoz, hogy ilyen rossz lépéssel elszúrjam. Nézzék, én több mint harminc éve várok arra, hogy valami ilyesmi megtörténjen. Utazgattam is mindenfelé, kutatgatva utána, és akkor hirtelen itt bukkan fel, pontosan a házam előtt. A sors néha kegyes is tud lenni az emberhez:

– Vagy egy kissé dilis – vetette oda Caroline.

Ross megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél, uram.

– Majd mindjárt lesz. – Megint bekiáltott a boltba. – A francba már, Martha, gyere ki, az istenit!

– Higgadj már le, vén trotty! Jövök. – A nő, akit Ross Ed bent látott a boltban halkonzerveket pakolni, most suta léptekkel jelent meg az ajtóban, majd odasietett a kisbuszhoz, kinyitotta az ajtót és benézett. Elég sokáig bámult befelé. A tizenkettes Mossburg, amit az egyik kezében tartott, lazán lógott az ujjai között.

– Aha, ez tényleg egy halott űrlény. Tényleg igazi. – Tudtam, hogy valaki egyszer találni fog majd egyet. De arra nem számítottam, hogy ide fog behajtani, és tankolni akar.

– Akkor most mi van? – csattant fel Caroline. – Megtalálták, amit már harminc éve keresnek. Na, jó, és akkor most mi lesz? Mit fognak csinálni velünk?

A tulaj rámosolygott a nőre, aztán megint intett a bolt bejárata felé.

– Semmi kellemetlent, ameddig együttműködnek velünk. Hol vannak a kulcsok?

– Az indítózárban.

Az öreg bólintott, majd hátrakiáltott. – A kulcsok az indítózárban vannak, Martha! Zárd be jól!

Az idős asszony hangját tompán hallották a kocsiból. – Hátramegyek vele, Walter. – Néhány pillanattal később már hallották is, hogy a Fordnak feldübörög a hangja.

– Na, menjenek csak be, odabent majd elbeszélgetünk. – Az öreg a hatalmas mordállyal mutogatott. – Hja! És ne felejtsen el majd emlékeztetni rá, fiam: tartozok magának a visszajáróval a harminc dolcsiból.

– Ne féljen, Walter. – Pislantott vissza fogvatartójára Ross Ed. – Nem feledkezek meg róla.

– Ez az – suttogta Caroline, miközben a férfi bordái közé bökött a könyökével. – Nyugtassa meg, tegyen úgy, mintha minden rendben lenne.

– Sajnálom – morogta vissza amaz – de valahogy nem dob fel egy nekem szegezett pisztolycső látványa.

– Miért, engem talán igen? Akkor ne arra figyeljen, hanem arra, amit az öreg mond.

Amikor a felesége megjelent a hátsó ajtóban, Walter egy kiságy felé irányította őket, amit horgászfelszerelés és cukorkákat meg egyéb édességeket tartalmazó díszes,dobozkák vettek körül. – Drágám, el kellene intézned néhány telefont. Működik a fax?

– Szerintem igen. – Az asszony kartávolságon belül letette a mordályt, és belehuppant egy székbe, ami egy olyan asztal előtt állt, amin egy számítógép-monitor volt. Az ujjai táncolni kezdtek a billentyűzeten és a képernyő megváltozott. Ross Ed erőltette a szemeit, de nem látta, hogy az asszony mit ír.

– Kit hív? – kérdezte Caroline.

– Csak néhány barátunkat, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, és hasonló dolgok érdeklik őket. Ez egy olyan klubféle.

– Akkor nem a rendőrséget hívják? – Ross Ed zavarodottan nézett az öregre.

– Miért? Kellene? – kérdezte Walter, magában csendesen kuncogva. – Valószínűleg lenyúlnák a maguk halott űrlényét. Maga ezt akarja?

– Nem.

– Na, mi sem akarjuk ezt.

– Aha, szóval meg akarják tartani maguknak! – csattant fel Caroline vádlóan.

Ross Ed közelebb hajolt. – Ez az. Nyugtassa meg; tegyen úgy, mintha minden rendben volna. – A nő ránézett, de nem mondott semmit.

– Nem teljesen erről van szó, kedvesem. Hozhatok maguknak valamit inni? Kávét vagy szódát? Segítenem kell Marthának a hívásokban. Nem akarjuk vesztegetni az időnket.

– Óh, hát persze, hogy nem – értett egyet Caroline gúnyosan.

– Kösz, de nekem nem kell semmi. – mondta Ross Ed, és letelepedett az öreg, túlpárnázott heverőre.

– Ahogy gondolja. – A tulaj odafordult a másik fogolyhoz. – Kedvesem?

– Én kerek egy szódát. Vagy tudja mit, hozzon egy kólát, bármilyet; abban legalább van egy kis koffein meg cukor.

– Jéggel?

– Ha ez nem jelent problémát.

– Nem, dehogy. – Azzal odament egy magas, üvegajtós hűtőszekrényhez. – Nagyon kérem, ne próbálkozzon az ajtóval. Nagyon jó céllövő vagyok, és ha maga fájdalomtól görcsölve fekszik a padlón, nem fogja annyira élvezni a kóláját.

– Odasandított Ross Ed-re. – Ne aggódjon, fiam. Ezt majd levonom a visszajárójából.

Ross ahelyett hogy válaszolt volna, álmosan ásított egy nagyot Az öreg visszatért a hideg itallal és odaadta a hálás, de azért bizalmatlan Caroline-nak, majd végigmérte a nagydarab vendégét.

– Maga aztán igazán elnyűttnek néz ki. Mikor aludta ki magát utoljára normálisan?

– Nem olyan régen. – Nem tudta visszatartani magát, és megint ásított egyet. Caroline ösztönösen utánozni kezdte. – Csak annyi az egész, hogy az idegrendszerem nem szuperál rendesen. Éjjel vezettem és nappal aludtam.

– Azt hiszem, ezen tudunk segíteni – bólintott Walter, es az egyik hátsó ajtó felé mutatott. – Van egy pár fekhely ott hátul, a vendégségbe jövő barátainknak. Miért nem fekszenek le Ross túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen vagy vitatkozzon, ezért úgy gondolta hogy miért ne engedelmeskedne. Egy jó kiadós szundítás után talán megpróbálhatna kigondolni valamit. Könnyebben tudna valami megoldásra jutni a jelen kellemetlen helyzettel kapcsolatban is, ha lenne valami halvány fogalma arról, hogy ezek a bájos vidéki emberek mire készülhetnek. De ahogy a hátsó szoba felé kísérte őket, Walter sokatmondóan elvigyorodott.

– Biztos, hogy nem hívja a rendőrséget, amíg mi alszunk? – Ross óvatosan megnyomogatta a fekhely rugózását Nyikorgott ugyan, de elég jól tartott.

– Nem lenne az túl nagy hülyeség? Azoknak az embereknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy maguk mit találtak, és az egész dolog, fontosságáról sem. Mi viszont, én és Martha, nagyon is tisztában vagyunk vele. Majd meglátják. Köszönetet mondának majd azért, hogy pont mi voltunk azok, akikbe belebotlottak. – Ránézett a kezében tartott fegyverére; – Elnézést a fegyverért, de egy ilyen óriási darab fickóval szemben nem szívesen kockáztatok. – Az öreg az ajtó felé hátrált. – Szólni fogunk, ha szükségünk lesz magukra.

Az ajtó becsukódott mögötte, és a férfi nem csodálkozott azon, hogy hallotta a zárat a helyére kattanni.

– Mit akarhatnak ezek Lalától? – Lefeküdt a heverőre és a mennyezetre meredt. – Remélem, nem tesznek semmiféle ostobaságot, például nem akarják majd kiszedni az öltözetéből.

– Nos, ha esetleg ezzel próbálkoznának, akkor mi itt biztonságban vagyunk. – A nő a másik fekhelyen ült, és az elég vastagnak és szilárdnak látszó falat kopogtatta. – Tulajdonképpen mire képes?

– Próbálok most nem gondolni rá. – Odafordult a nőhöz. A rázós, gerincgyilkoló utazás után a hegyeken át, a heverőt olyannak érezte, mint a nagyanyja dunyháját.

Nem sokkal ezután már nem érzett semmit.

TIZENEGY

Már dél is elmúlt, amikor Ross Ed felébredt. Ha nem is volt teljesen nyugodt és kipihent, legalább úgy érezte, hogy a teste visszatért a normális nappali kerékvágásba. Tulajdonképpen be kellett vallania magának, hogy jobban érezte magát, mint bármikor, amióta sietve elhagyta El Paso-t.

Az egyedüli kényelmetlen érzése egy nehéz tárgytól származott, ami nekinyomódott az oldalának. Lenézett és látta, hogy Caroline odahúzta a másik heverőt az övé mellé, es olyan közel bújt hozzá, amennyire csak tudott. Megpróbált csendesen felkelni, de ez Ross Ed Hager esetében valahogy úgy nézett ki, mintha egy gyomorbajos bikát akarna felvezetni egy farámpán anélkül, hogy különösebb zajt csapna vele. A nő pislogni kezdett majd nyújtózkodott és álmosan mosolyogott. Aztán lendületesen magához ölelte a férfit és szájon csókolta. A férfi egy pillanatig kissé hátrahőkölt, de aztán hagyta, hogy a nő befejezze, amit elkezdett.

– Ez meg mi volt?

A nő visszaforgott a másik heverőre, beletúrt a hajába és pajkosan elvigyorodott. – Bocsánat. Azt hittem, hogy az első férjem az.

– Dehogyis hitte. Teljesen ébren volt már.

– Na jó, akkor hazudtam. – Felült és ásított egy jóízűt. – Mit fog most csinálni? Megbüntet?

– Meg én. Mégpedig ugyanazzal. – Már éppen azon volt, hogy megtegye, amikor az ajtó felől egy halk kopogtatás megzavarta őket. A férfi automatikusan válaszolt: – Szabad.

Bár tisztában volt, hogy tulajdonképpen rabok, a kopogtatás még mindig meglepetésszerű udvariasságról tett tanúbizonyságot. De ez most nem számított. Ha a fogvatartóik zenészek lennének, akkor valószínűleg olyan nevük lenne, mint Hasfelmetsző Bánd, vagy valami hasonló. Úgy érezte magát, mintha valami Béke Hadtesthez hasonló mozgalom tartotta volna őket fogságban. Az egész nagyon zavaros volt.

A tulaj felesége volt az, meleg mosollyal és falusias kedvességgel. – Jó reggelt! Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy jó napot. Mindketten jó nagyot aludtak.

Nem lehetett tudni, hogy az öregasszony megetetni, vagy lelőni akarta-e őket, vagy esetleg be akarja-e őket szervezni a helyi önkéntes buzgómócsingok csapatába. Miközben ezen járt az agya, Ross Ed kidörzsölte az álmosságot a szeméből. – Ahogy a férjének is elmondtuk tegnap este, egész éjszaka úton voltunk – mondta a férfi majd az öregasszonyra meredt. – Hol van Lala?

– A maguk kis űrlénye? – A férfit a volt, kilencedikes irodalomtanárnőjére, Mrs. DeWeese-re emlékeztette a nő, aki egyfolytában csiripelt és mosolygott, mindegy mi volt körülötte. Nagyon sokszor álmodott arról, hogy lassan és óriási élvezettel folytja meg Mrs. DeWeese-t.

A tulaj felesége azonban – ellentétben a tanárnővel, akinek a kezében sohasem volt a suhintópálcánál gyilkosabb fegyver – egy borzalmasan nagy és veszedelmes Mossburgöt hordott az egyik karja alatti tokban.

– Hát, hacsak nem éled fel hirtelen és tanulja meg, hogyan kell beindítani egy 1988-as gyártású Ford minibuszt, akkor szerintem még mindig ott van, ahol maga hagyta: az utasülés mellett, a kocsi padlózatán. Ne aggódjon. Walter hátul, az árnyékban parkolt le vele. Tudják, van egy jó nagy parkolóudvar az épület mögött, ahol a szerelésre váró kocsik állnak.

– Akkor maguknak javítóműhelyük is van? – kérdezte Caroline, miközben letette lábait a földre és az asszony felé fordult.

– Hivatalosan ugyan nem, de Walter nagyon ügyes mesterember és mindig vannak olyanok, akiknek ilyen vagy olyan kisebb szervizelésre van szükségük. A maguk minibusza tökéletes biztonságban van ott hátul. Bármi megtörténhet, hiszen maguk is tudják. De a barátaink már kezdenek is megérkezni.

– A barátaik? – Ross érdeklődve nézett az asszonyra. Mire készülnek ezek? – Miféle barátaik?

– Hát, a mi kis szervezetünk tagjai. Majd meglátják.

Caroline nem volt biztos abban, hogy ezt akarná.

– Hacsak nem akarják, hogy belekeveredjenek valami komoly őrültségbe, akkor jobban tennék, ha elengednének. Az Egyesült Államok Katonai Titkosszolgálata van a nyomunkban.

– Óh valóban? Én nem hinném, hogy magukat akarnák annyira elkapni. Ha erre azt mondja, hogy igazából az űrlényt, akkor azt már inkább elhinném. – Harsányan felnevetett. – Jézus Mária, kedvesem, maga úgy gondolja, hogy minket itt fent ilyen problémák foglalkozatnak? Ez itt Arizona, ifjú hölgy. Mi itt úgy szeretünk gondolni magunkra mint sokkal függetlenebb emberekre, mint azok a népek ott keleten. Ez talán azért van, mert mi sokkal jobban fel vagyunk fegyverezve – Felemelte a kezét, és úgy mutatott rájuk, mint egy tanárnő. – Ismerik a mondást a jó öreg Ben Franklintől: „Egy kis célbalövés mindennap, s egészséges, gazdag és bölcs maradsz.”

– Ha ezek az emberek a hadseregtől eddig meg nem találták meg magukat, akkor nem hiszem hogy erre mostanában sor kerülne. Időközben mi legalább tarthatunk egy formális találkozót a csoportunkkal. Óh, igazán nagy dolog van készülőben! – Az idős hölgy félrelépett. – Miért nem jönnek ki egy kicsit? Megismerkedhetnének néhány barátunkkal.

A foglyok arckifejezése egy szempillantás alatt megváltozott. Szinte egyszerre emelkedtek fel az ágynak használt alkalmatosságokról, és az asszonyt követve kimentek a bolt helyiségébe.

Középen két desszertes asztal volt összetolva, rogyásig megrakva mindenféle rágcsálnivalóval, körülöttük pedig fél tucatnyi ember ült, szorosan egymás mellett, hangosan beszélgetve és nevetgélve. Ross Ed a férjet kereste a tekintetével, de sehol sem találta. Minden bizonnyal ő gondoskodott arról, hogy a redőnyök le legyenek eresztve, és hogy a ZÁRVA tábla is feltétlenül ki legyen rakva a bejáratra.

– Figyelem, figyelmet kérek mindenkitől! – A beszélgetés abbamaradt, és a jelenlévők Martha felé fordultak. – Ez az a fiatalember, aki rátalált arra a fóldönkívülire, akit most mi Lala néven ismerünk.

A vendégek hirtelen körbevették Rosst. Mohó hallgatósága között mindenféle alak előfordult, ráncos öregektől – akik mellett a bolt tulaja szinte tizenévesnek tűnt volna – egészen a húszas éveiket taposó, csillogó szemű fiatal párokig, akiknek az élmény hatására túlságosan is csillogott a szemük. Az egyikük tökéletesen le volt barnulva, és ugyanolyan fennhéjázó tekintettel nézett rá, mint Florene nagynénikéjének fajtiszta és rendkívül ellenszenves spánieljei. Olyan kérdések özönével árasztották el, amelyekre még ha akart volna, sem tudott volna válaszolni.

Caroline-nak a sokféle akcentus tűnt fel. Néhányuknak kifogástalan déli kiejtése volt, míg a többiek a New England-iakra jellemző, levetkőzhetetlen, éles orrhangon szólaltak meg. Egy keleties külsejű pár valami olyan nyelven csevegett egymással, amit még életében nem hallott. Fáradtnak látszottak, mintha csak nagyon-nagyon messziről érkeztek volna nagyon rövid idő alatt. De még ha az energiájuk csökkenőben is lett volna, a lelkesedésük a többiekéhez hasonló intenzitású volt.

– A barátaink sokfelől jöttek. – Ross megfordult és szembetalálta magát a tulajjal, aki éppen egy másik hátsó ajtón keresztül jött be a helyiségbe. – Nem mindenki volt képes ilyen rövid idő alatt ideérni, de egy kicsivel többen leszünk majd, ha már mindenki összejött.

– Összejönni? Mire? – kérdezte Ross kíváncsian.

– Maga is rá fog jönni, hamarosan. Pontosabban még ma este. Éppen azon vagyunk, hogy mindent előkészítsünk.

– Senki sem érdeklődött utánunk?

– Senki.

Martha odalépett a férjéhez, és kedveskedve átkarolta a derekánál. Még mindig ott volt nála a Mossburg, mintha csak egy drága ékszer lett volna. – Azt mondja, hogy a katonai titkosügynökség van a nyomukban.

– Hát, ezen egyáltalán nem csodálkozom. De itt aztán nem fogják őket megtalálni. Erre a szavamat adom, fiam. – És azzal barátságosan oldalba bökte a férfit, a könyökével és nem pedig a kezében lévő 45-össel.

– Nézzék, azt sem tudom, hogy maguk kicsodák, és hogy egyáltalán mi a fene folyik itt és legkevésbé azt, hogy mi a fenét akarnak Lalával csinálni?

– Ma este meglátja – válaszolta a férfi határozottan. – Bár azt hiszem, elmondhatom, hogy mi a tervünk.

– Óh, Walter, ne! – A felesége gyengéden taszigálta a férfit. – Elrontod a meglepetést. – És Mrs. Cleaver ragyogó mosollyal nézett Rossra, kezében a hatalmas mordállyal.

– Szerintem éhesek – mondta a bolttulajdonos.

Caroline ezt hallva azonnal megszólalt. – Mintha láttam volna egy jópofa kis kávéházat idefelé jövet.

– Nem, nem ifjú hölgy, maga is tudja, hogy nem hagyhatom, hogy kilépjenek a boltból. Még valami butaságot csinálnának, és akkor le kellene lőnöm magukat. De szolgálják csak ki magukat akármivel, amit a pulton találnak, és ha esetleg telefonon szeretnének rendelni valamit, akkor csak tessék. Mit szólnának egy szelet sülthöz és egy kis sült krumplihoz?

Alig egy óra múltán, hogy telefonáltak, az ebédjük megérkezett. Meleg volt és kiadós. A hátsó szobában szolgálták fel nekik, és hagyták, hogy kettesben egyenek.

– Ha nem nyomnak fegyvert a képembe, akkor még talán élvezném is ezt a helyzetet. – jegyezte meg Ross Ed, és egy nagy falatnyi sültkrumplit lapátolt be a szájába. – Kik ezek az őrültek?

– Honnan tudnám? – Eddig még nem fordult elő, hogy az övéhez hasonló étvágyú nővel akadjon össze.

– Pedig maga errefelé való.

– Errefelé? – A nő tagadólag ingatta a villáját a férfi felé. – Tudja, hogy milyen messze vagyunk Safford-tól? Ez itt fönt már egy teljesen más világ. Én csak annyit tudok, hogy az utak hol, merre mennek. – Belevágott a sültjébe. – Ártalmatlannak tűnnek.

– Az ártalmatlan emberek nem fenyegetőznek negyvenötösökkel, meg óriási mordályokkal.

– Ahonnan én jövök, ott igen. Akár le is heveredhet és megpróbálhat szunyálni egyet, Ross Ed. Semmit sem tehetünk. Mr.Walter-nél van a maga földönkívülije és a kocsimnak a kulcsai is.

– Esküdni mernék rá, hogy az egyik pár japánul beszélt. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy japánul beszéltek. Nem gondoltam volna, hogy alig fél nap alatt ide lehet érni Japánból.

A nő egy pillanatra elgondolkodott.

– Lehet, hogy Topeká-ból valók. Egye a sültjét.

A nap további részében senki sem zavarta őket. Nem engedték ugyan ki őket, de minden kérésüket udvariasan és maradéktalanul teljesítették, amennyire csak tőlük telt. Az udvariasság és a határozottság egyfajta furcsa keverékével kezelték őket.

– Ma este meg fogják látni. – Csak ezt hajtogatták egyfolytában.

A hangulatuk a félelem és a bizonytalanság keveréke volt, ahogy számolták a lassan telő órákat. Visszamenve az üzlethelységbe, látták, ahogy a vendégek kettesével és hármasával elmentek. Személygépkocsik, kisbuszok és furgonok hajtottak ki egyenként a zsúfolt, bolt előtti parkolóból. Volt olyan is, aki az út túloldalán állt le. Ezeknek az embereknek a csoportja lehet, hogy titkos volt, viszont nem voltak paranoidok. A környékbeliek mind látták, ahogy megérkeztek, és ahogy elmentek.

Így az is egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem fogja őket feláldozni egy rendezett körülmények között élő, sátánimádó boszorkánygyülekezet, gondolta Ross egy kicsit megkönnyebbülve.

Később, nem sokkal azután, hogy már mindenki elment, Walter bezárta az épületet, Martha pedig hátrakísérte a foglyaikat. Biztató volt látni az öreg kisbuszt a rozsdáson; roncsok között és egy kivénhedt Winnebago mögött parkolni.

Ross Ed megnézte az óráját. – Mindjárt éjfél van.

– Hát, én gondoltam, hogy késő van – mondta Caroline. – De azt nem, hogy ennyire.

– Már megint éjszaka vezetünk – morgott a férfi. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre visszarázódunk a normális nappali kerékvágásba.

Amint kiderült, egyiküknek sem kellett vezetnie. Martha ült be a kormány mögé és behelyezte a slusszkulcsot az indítózárba. A foglyaikat a kinyitott kempingágyra ültették aztán Walter megfordította az anyósülést, háttal a menetiránynak. A negyvenötös lazán himbálódzott a jobb kezében. A földönkívülihez szemmel láthatóan egy ujjal sem értek hozzá, ugyanis ugyanúgy hevert a padlózaton, ahogyan annak idején Ross otthagyta.

A kisbusz motorja felmordult, és Martha kihajtott a parkolóból. Ross látta az ablakokon keresztül, ahogyan a hegyek között szétszórva elhelyezkedő lakóházak hirtelen átadják a helyüket a sűrű erdőnek.

– Aztán óvatosan vezesse a kocsimat. – A jelen körülmények között, Caroline figyelmeztetése csak kevéssé számított. – Ez nem csak egyszerűen a szállítóeszközöm, de a lakásom is.

– És ahogy nézem, kedvesem, nagyon praktikusan és ízlésesen van berendezve. – Martha hátrapillantott. – Bár, véleményem szerint a hátsó ablakokon lévő függönyöket nem ártana már újakra kicserélni.

– Nem sokat szoktam törődni a dekorációkkal – vágott vissza Caroline. – Nem vagyok egy amolyan házias fajta.

– Nem számít – hadonászott könnyedén a pisztolyával Walter. – A mai éjszaka után már nem kell majd ilyesmi miatt aggódnia.

Ross Ed hirtelen feszültebbnek érezte magát.

– Ezzel meg mi a fenét akart mondani?

– Semmi olyasmit, amire maga gondol, fiam. Semmi sem fog történni magukkal. Legalábbis,.semmi kellemetlen. Semmit sem szándékozom tenni agukkal, és Martha sem, meg a barátaink sem. De amit ők most tenni fognak, nos, az szerintem valami fantasztikus dolog lesz. Bármi legyen az, azt velünk is megteszik, úgyhogy, tudja, mindannyian egy hajóban evezünk. – Az öreg nagyot sóhajtva lélegezte be a fenyőillatot. – Ma este nagy jelentőségű esemény fog történni. Nem csak a maguk, és nem is csak a mi, hanem az egész emberiség számára.

– De nekem még mindig halvány fogalmam sincs, hogy maga mi a fenéről beszél – válaszolta Ross ingerülten. – Elveszítettem a kocsimat, már nagyon fáraszt, hogy egyfolytában a nyomomban vannak, és szeretnék már normális választ kapni a kérdéseimre.

– Óh, igen, végül is hálával tartozunk magának. Ezentúl nem használunk kriptogramokat. Ross csodálkozva nézett az öregasszonyra. Azt kívánta magában, hogy bárcsak értené azokat a szavakat, amiket használ.

Az idős bolttulajdonos már éppen azon volt, hogy válaszoljon, de a felesége megint csak lebeszélte. – Ugyan már, Walter. Hát hiába vártunk idáig? Ne rontsd el a meglepetést.

A két sakkban tartott fogoly nem tehetett semmit, csak ültek és vártak, a kisbusz pedig egyre mélyebben hatolt a sűrű erdőben a hepehupás úton.

– Mostanában nem igazán tetszenek a meglepetései – kesergett Ross Ed és hátradőlt az ágyon, amiről hosszú lábai kényelmetlen szögben lógtak le.

– Ez biztosan tetszeni fog magának, fiam, ezt garantálhatom.

További egy óra döcögés után egy olyan leágazáshoz értek, ami akkora volt, mint egy szélesebb csapás. A csapás mentén letört ágak és gallyak jelezték, hogy a kisbusz előtt már jártak arra járművek. Jobb felé magas nádas zárta el a kilátást, és az égvilágon semmit sem lehetett észrevenni, ami arra utalt volna, hogy arrafelé igazi út lett volna. Martha viszont szemmel láthatóan pontosan tudta, merre kell mennie.

A nádas szétnyílt, és ezüstös csillogás közepette feltűnt valami. Hegyi tó volt, nádasok és ponderóza fenyők határolták a partját. Ahogy a csillogó víztükör felé fordullak, Ross fid himbálódzó fénypontokat vett észre a sötétben, amit némiképp eltompított a fogyó hold halvány fénye.

Néhány autó reflektora jelezte, hogy a többi jármű hol parkolt le. A himbálódzó fények, amiket a kisbuszból is látni lehetett, különböző erősséggel világító zseblámpákból és lámpásokból eredtek. Martha egy nemrég kiadott Lincoln modell és egy hatalmas országúti cirkáló, egy Dodge közé állt be.

– Na, megérkeztünk végre. – A férje előre mászott, kinyitotta az ajtót és kiszállt. – Na, gyerünk. – Belebámult a sötétségbe. – Azt hiszem, James és Jenny elhozták a mi felszerelésünket is. Elnézést, de sajnos a maguk számára nem tudtunk szerezni.

– Igen – bólogatott Martha, ahogy megkerülve a kisbuszt ő is csatlakozott hozzájuk. – Attól tartok, hogy egyébként se lett volna semmink a maga méretére, fiatalember. De, ha itt marad a háttérben, akkor nem lesz semmi probléma. – Ross észrevette, hogy az idős nőnél most is ott van a hatalmas fegyver.

– Egy pillanat és itt vagyok. – Azzal az öreg a tó irányába indult és eltűnt a sötétségben.

A felesége mutogatni kezdett a kezében lévő mordállyal. – Kérem, ne akarjanak itt az utolsó pillanatban hőst játszani. Egy lövés most mindent elrontana.

– Akkor megnyugtathatom. Nem vagyok hősködő fajta. – Ross érezte, hogy egy kéz markolja meg a karját. Lenézett, és látta, hogy Caroline kislányosan pislog rá.

– Óóó, gyerünk már, tudom, hogy képes rá.

– Nem teszek semmit. Nem tudna egy percig komolyan gondolkodni?

– Ha megerőltetem magam, néha sikerül – mondta a nő, és közelebb húzódott a férfihoz.

– Igaza van, kedvesem. Tényleg nincs mi miatt aggódniuk. – Az idős asszony elnézett balra. – Aha, látom már készülődnek.

A tó és az erdő között egy laposabb füves tisztás terült el. Ahhoz túlságosan vizenyősnek látszott, hogy mező lehessen, viszont eléggé száraz volt, hogy rajta keresztül el lehessen jutni a tó partjához. A boltos és válogatottan fura barátai már mind ott gyülekeztek, nem messze a kocsiktól. A Pazar világításnak hála, Ross Ed látta, hogy mindannyian ugyanolyan öltözékben voltak, de nem tudta kivenni a ruházatuk részleteit.

Amikor Walter visszatért, a kezében két, gondosan összehajtogatott és kivasalt ruha volt. Míg a felesége őrizte a foglyaikat, az öreg felvette az egyiket, aminek szatén csuklyája és bőven lengedező ujjai voltak. Rikítóan aranyszínű volt, teljesen beburkolta testét, és derékmagasságban egy ezüstös színű selyemöv fogta körbe, furcsa keverékeként az ultramodern és a kora középkori divatnak. Kívülállók számára teljesen ismeretlen jelek és díszítések voltak élénk színű cérnával a fejfedőbe hímezve. A férfi fejét külön nem díszítették fel, ami némi megnyugvást jelentett Ross Ed számára, bár igazából a magas, felfelé csúcsosodó kalapra sem volt felkészülve.

Ahogy az üzlettulajdonos elkészült, kivette a felesége kezéből a fegyvert, és amíg az asszony felöltözött, addig ő vigyázott a foglyaikra. Miután a párja is elkészült, a férfi bemászott a kisbusz nyitott ajtaján, majd Lalával az ölében jelent meg újra. A hat végtag lazán fityegett, a fej és a nyak viszont, mint mindig, mereven és a gerinc vonalával párhuzamosan meredt felfelé.

– Mégis ki a fenék maguk? – kérdezte követelődzőén a türelmetlen texasi Nos, mi a Tudók Köre vagyunk. – Az asszony vidám arckifejezéssel gesztikulált a Mossburggal – De most már siess. Már majdnem elkészültünk. – A nő hangjában, volt valami feszült izgalom, amit Ross Ed eddig nem vett észre.

– Minek a tudói? – kérdezte Caroline, miközben megindultak á közeli tisztás felé.

– Hát a látogatásoké természetesen. Vagyis azoknak az információknak az ismerői, amit az úgynevezett tömegtájékoztatás elhallgat. Őszintén szólva, néha úgy érzem hogy a Tudók Körén kívül nemigen találni olyan embert, aki tudna olvasni a sorok között. Nem vették még észre azokat a jeleket a tévéjükben, amiket Ők nem akarnak a maguk tudomására hozni?

Bár a sötétben nehéz volt, Ross Ed megpróbálta megszámolni a fényeket és a formákat. Körülbelül harminc vagy negyven fura fejfedős alakot számolt, akik körkörös vonalban állva helyezkedtek el a csenevész növényzeten, szemben a tó víztükrével. A járműveik az erdő szélén parkoltak, messze a színpadias helyszíntől.

– Nem, azt hiszem nem – válaszolt a férfi nagy sokára. – Nem szoktam újságot olvasni, és a híreket sem nagyon szoktam megnézni a tévében. Túlságosan lehangolóak.

– Én meg szoktam nézni őket. – Caroline semmiről sem szeretett volna lemaradni, ezért ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, miközben hosszú szőke haját hátracsapta. – Általában annyira fel vagyok dobva, hogy alkalmanként szükségem van egy jó adag depresszióra ahhoz, hogy mégis itt maradjak a Földön.

Az asszony elkacagta magát, ami teljesen váratlanul érte őket. – „Hogy itt maradjon a Földön". Hát ez nagyon jó, kedveském, nagyon jó... és nagyon találó ebben a helyzetben.

– Szóval, mi az ördögöt fogunk mi most csinálni? – fordult oda Caroline az asszony hoz. – Hadd találjam ki: ez biztosan valami helyi horgászverseny, amit éjfélkor szoktak elkezdeni, ugye? És az a nagyszájú, aki kifogja a legnagyobb nagyszájút, annak jutalmul egy további csillagot varrnak a sapkájára.

Ez a maró gúny egy csöppet sem bosszantotta fel Marthát. – Nem is képzeli, hogy mennyire igaza van, drágám. Igen, tulajdonképpen horgászni fogunk, de nem pisztrángra. Tudja, közismert az a tény, hogy a világűrből hozzánk látogatóknak az a szokása, hogy minden közülük valót megmentenek, ha tudomást szereznek arról, hogy az idelent bajba kerül.

– Hogy megmentik? – A felismerés hirtelen tört rá.Ross Ed-re, és az egész ügy legalább olyan ködössé vált a számára, mint ezeknek az embereknek a gondolkodásmódja. Eleget tudott a szektákról ahhoz, hogy felismerjen egyet, ha elé kerül.

– Tehát erről van szó. Ezek szerint maguk nem mások, mint egy rakás szerencsétlen ufo-hívő!

– Még maga aggódik azon, hogy lehetőleg ne provokáljam őket? – torkollta le Caroline, és elégedetlenkedve ingatta a fejét.

Az öregasszonyon azonban semmi jelét nem lehetett észrevenni annak, hogy egy kicsit is neheztelne a nem éppen diplomatikus minősítés miatt. – Nos, mi igazából nem abban hiszünk, hogy repülő csészealjakkal közlekednek. Arról semmiféle tudásunk nincs, hogy a hajóiknak milyen alakja van, mivelhogy ez idáig senki sem tudott egyetlenegyről se egy hiteles képet, vagy filmfelvételt készíteni. De ami a jelenlétüket és a motivációikat illeti azokkal kapcsolatban semmi kétségünk sincs.

– És miért nincs? – Kérdezte súgva Caroline.

Az asszony elmosolyodott. – Mert mi alkotjuk a Tudók Körét.

– Szóval mert egyszerűen csak vannak, mi? – Mondta Caroline, és mindkét tenyerét felfelé tartva széttárta a karjait. – Quod erat demonstrandum.^[4]

– Maga csak ne gúnyolódjon, kedveském. Nem illik magához. Pláne nem latinul. Igenis mi vagyunk a Tudók, akik csendben dolgoznak; összegyűjtjük a kicsiny információtöredékeket és morzsákat, mindennap abban bízva, hogy esetleg egy kicsivel majd többet fogunk megtudni vagy tanulni, és hogy egy nap esetleg felvehetjük velük a kapcsolatot. Erre maguk ketten megjelennek a színen a felbecsülhetetlen értékű rakományukkal. Egyszerűen csak beállnak hozzánk, és ha Walter történetesen nem pislant be egészen véletlenül a kisbuszba, akkor soha rá nem jöttünk volna. Ő természetesen rögtön tudta, hogy mi az. Tudják, Walter már legalább harminc éve Tudó.

– Ez aztán a jó kis éjféli muri... – Caroline rámutatott az összegyűltekre. – Csináltak ilyesmit már ezelőtt is?

– Hát persze! Minden alkalommal, amikor azt hittük, hogy egy igazi földönkívüli test van a birtokunkban, vagy esetleg csak egy apró alkatrész, ami földönkívüli eredetre utalt, de sajnos mindig kiderült, hogy tévedtünk. – Az asszony most leeresztette a hangját. – Természetesen maguk is tudják, hogy a valódi földönkívülieket egy hűtőbarlangban tartják, Sandiában. Már évek óta próbálkozunk azzal, hogy lejuttassunk oda valakit a mieink közül, de eddig még nem jártunk sikerrel. Nagyon jó a biztonsági rendszerük.

Sandia. Ross elmerengett egy pillanatra: hol hallotta már ezt a nevet?

– A roswelli baleset után szedték fel őket – folytatta az asszony. – Az oroszok kettőt meg is tartottak maguknak, és egy északi, kaukázusi krómbányában helyezték el őket, amit pontosan erre a célra építettek át. Hát, ez az egész elég szomorú. Halvány fogalmuk sincs arról, hogy mihez kezdjenek velük, így még mindig lefagyasztva tartják őket, és nem hozták a dolgot nyilvánosságra. Félnek a Látogatóktól, akik viszont egyszerűen csak fel szeretnék venni velünk a kapcsolatot. Ha mi meg akarjuk őket győzni, hogy tegyék meg ezt, akkor valami nagyon erős indokkal kell rendelkeznünk. És az, hogy felajánljuk nekik az övéik egyikének a testét, azt hiszem eléggé működőképes és hatásos elképzelés. – Az asszony tekintetével megkereste a férjét, aki meghosszabbította lépteit és elé ment.

– Az igazat megvallva én arra számítottam, hogy egy kicsit karcsúbbak, nagyobbak a szemeik, és hogy szív alakra hasonlít a koponyájuk. Na és ezek a plusz végtagok is meglepetést okoztak.

A szekta tagjai megfogták egymás kezét, és tompán dúdolni kezdtek valamit, miközben Walter alázatos mozdulatokkal, akárcsak egy oltárt felszentelő pap, a földönkívüli holttestet egy masszív fémoltárra helyezte. Ez körülbelül egy méter magasságú lehetett és mindenféle díszítés borította. Valószínűleg az egyikőjük garázsában hegesztették össze, gondolta Ross. Legalább az összegyűltek nem bólogattak és fetrengtek a földön, ami összekoszolta volna a szép, tiszta fejfedőjüket.

Ahogy a fényszórókat és kisebb kézi lámpákat kikapcsolták, Walter visszalépett az oltártól és a kezeit, és a tekintetét várakozóan az ég felé emelte. A folytonos monoton duruzsolás aláfestésével az öreg valami ünnepélyesen hisztérikus imába kezdett belé, ami Ross Ednek leginkább a középkori filmek kocsmai dalnokainak az előadásához hasonlónak tűnt, akik buggyos térdnadrágokban és széles kalapokkal a fejükön léptek a közönségük elé. Mivel a férfi teljesen közönyösen és szégyenletesen informálatlanul viszonyult az „Igazi Valóságához (és emellett még nem is volt az alkalomhoz illően felöltözve), őt és Caroline-t inkább látótávolságon kívül tartották, az összegyűltektől távolabb.

Mivel a társaság tagjai nem állítottak fel semmiféle hangosító felszerelést és még csak primitív erősítőként szolgáló szarvastülköt sem használtak, Ross Ed nem volt teljesen biztos abban, hogy Walter és szektás barátai hogyan képzelték, hogy hókuszpókuszos halandzsájukat majd meghallják az égiek. És valóban, annak ellenére, hogy egy valódi földönkívüli test is helyet foglalt a társaságukban, az ég ez idáig úgy tűnt, hogy ha nem is kozmikus méretű, de monumentális érdektelenséggel hallgatta a gyülekezet tevékenységét.

Ross Ed egyetlen gondolata a körül forgott, hogy ha nem történik semmi – ami nem mondana ellent a józan ész sejtésének –, akkor a csalódott szektatagok esetleg arra a következtetésre fognak jutni, hogy sikertelenségük oka minden bizonnyal a hamis képmásban keresendő, pontosabban annak forrásában, vagyis benne és Caroline-ban. És persze, ha ezt veszik a fejükbe, akkor el tudja képzeli, hogy mire lennének képesek Lalával kapcsolatban. A mélynek tűnő, istenhátamögötti tó túlságosan is kényelmes közelségben volt hozzájuk. A férfi halkan mormogva sorolta el az aggodalmait a nőnek – Tud futni? – fejezte be a férfi a kérdéssel. Martha nagyon is el volt foglalva a kántálással, és így nem igazán figyelt rájuk. .

– Igen, ha muszáj. De olyan kedvesek voltak hozzánk. Miből gondolja, hogy egyszer csak erőszakossá válnának?

– Hát csak abból, hogy ezek fanatikusok, és az apám mindig azt mondogatta, hogy a fanatikusokban még csak egy kicsit sem szabad megbízni.

– Ez csak egyetlen megfigyelés, ami nem feltétlenül tart lépést a mostanság rohamosan fejlődő pszichológiai tudományokkal,... de a jelen esetben, ... na jó, – értett egyet a nő.

– Tudja, hogy utálom, amikor így beszél?

– Aha, elnézést.

A kántálás és a könyörgés még egy órával később is folytatódott. Amikor Ross ránézett az órájára, látta, hogy már hajnali kettő is elmúlt. A Látogatók kezdtek kicsúszni az időből, és már néhány Tudón is kezdtek kiütközni a lankadás jelei. Bár még nem kezdtek horkolni a csoport tagja, Ross Ed azért sejtette, hogy nemsokára annak is eljön az ideje.

Lehet, hogy már soha az életben nem fog visszakerülni a rendes nappali kerékvágásba?

A merengésében Caroline hangja zavarta meg. – Hah, legalább nem minket akarnak feláldozni, – hanem csak Lalát.

– Na, azért még ne kezdjen tapsolni örömében. Látja, hogy még nem végeztek. Hallgatta, hogy a mi Walter jó barátunk miket mondott?

– Próbáltam nem meghallani, amit beszélt. Intergalaktikus marhaság. – A nő pislantott egy nagyot, és kicsit változtatott a testhelyzetén. – Óh, bárcsak leülhetnék. A fű elég kényelmesnek tűnik. De szerintem ők ezt valami szent póznak gondolhatják.

– Miért nem kérdezi meg? Nem úgy néz ki a dolog, hogy bármit is megpróbálhatnánk.

A nő lebiggyesztette az ajkát. – Nocsak, Ross Ed Hager, talán csak nem gondolt arra, hogy mégiscsak tenni kellene valamit?

– Nem úgy értettem. Én csak ... – Felismerve azt a bizonyos mosolyt, inkább más témát választott. – Én csak annyit mondok, hogy ezek az alakok eléggé komolyan veszik a hülyeségeiket. Mert az egész csak egy nagy hülyeség, mi más lenne, de azért veszélyes dolog valaki másnak a szentelt vizébe beleköpni.

A nő megrázta a fejét. – Ugyan már, csillapodjon le egy kicsit, Ross Ed. Oké, elismerem, szektások, de nekem egyáltalán nem tűnnek valami vérszomjas társaságnak.

– De azt azért ne felejtse el, hogy mi lesz, ha úgy döntenek, hogy most már elég a bohóckodásból, és rádöbbennek, hogy feleslegesen elfecséreltek egy egész éjszakát.

A nő végighallgatta ugyan, de azért sértődött képet vágott. – Ha én egy fóldönkívüli volnék, ez a lárma, amit ezek az alakok csapnak, valószínűleg éppen az ellenkező irányban változtatná meg a véleményemet. Még hogyha ez csak egy kis amatőr kórus is, néhányan azért vehettek volna egy-két énekórát – Szegény Lala. – Ross Ed a nem messze felállított oltár mozdulatlanul ülő rakományára meredt, – Még a fülét sem tudja betapasztani a kezeivel. Feltéve persze, hogy egyáltalán van neki olyan.

– Nézze csak, hogyan vágták le a füvet meg a nádat odalent a víz mellett! – A nő arrafelé mutatott. – Biztosan oda fognak majd a „Látogatóik" leszállni... szerintük. – Valahol a tó egyik távolabbi szegletében egy béka brekegni kezdett, mintegy közönyös gúnyolódásként a gyülekezet tagjainak előadására, akik egyre gyakrabban mutatták a lankadó lelkesedés jeleit. Ross Ed-nek megfordult a fejében, hogy esetleg csatlakozna a környék természetes lakóinak a kritikájához, de aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem teszi. Ezek a kétéltűek, vele ellentétben, ha úgy adódik, el tudnak menekülni.

Hátrahajtotta a fejét, és vizsgálgatni kezdte a valóban lenyűgöző éjszakai égboltot. A tiszta hegyi levegőben sok ezernyi csillagot lehetett látni, és közöttük, halvány derengésként felsejlett a Tejút tompán pislákoló sávja is. Noha nem Texasban voltak, a hűvös fenyő és cédrusillat csípőssé tette a levegőt, annyira, hogy minden lélegzetvétel ugyanolyan frissítőnek hatott, mint a mesquito fák illata. Igazi texasi lévén, a dolog bizonyos gondolatokat és érzéseket keltett fel benne. Visszanézett a várakozó tekintetű Caroline-ra.

– Azt hiszem, most igazán el tudnék viselni egy üveg sört.

A nő lebiggyesztette alsó ajkát és egyetértően bólintott.

– Aha. Pakoljuk ki a kempingszékeket, telepedjünk le egy üveg sörrel. Hja, igen, még kihozhatnánk a hordozható tv-met is. A „vendéglátóinknak” biztosan tetszene, az tuti.

A férfi azon kapta magát, hogy megint megnézi az óráját. Már fél három felé járt az idő. – Maga szerint mennyi ideig fogják ezt folytatni?

– Nem tudom, de néhányukon már látszik, hogy legszívesebben összepakolnának.

– Ez jutott nekem is az eszembe. Azt azonban nem értem – folytatta –, hogy ezek az emberek mi az Istent várhatnak Lalától? Úgy értem, még ha Lala életben is lenne, még akkor sem tudnám elképzelni, hogy mit gondolnak, mit is tehetne. Hiszen nem is él! Egyszerűen csak egy hulla.

– Nos, abból, amit idáig elmondott, szerintem nagyon is sokat tett például azért, hogy magának ne essen baja.

– Á, ezt csak a ruhája csinálja. Valahogyan képes reagálni a veszélyhelyzetekre. – Most kissé jobban megnézte magának a szektások csoportját, akik közöl néhányan már igencsak kezdtek berekedni. – Ez még csak irritáló, de még nem fenyegető. Maga megérintette az öltözetet, és nem történt semmi. És a pokolba is, a jó öreg Walter is megérintette, sőt még cipelte is, és tessék, nem történt semmi sem.

– Bármi is produkálta azt a védelmi mechanizmust, úgy néz ki, hogy már lemerült – fontolgatta a nő. – Lehet, hogy az elem, vagy bármi, ami működtette, végül mégiscsak lemerült. Lehet, hogy most már az is ugyanolyan hulla, mint maga Lala.

Vagy talán mégsem egészen.

Lágy, borostyánszerű fény ragyogott fel valahonnan az ég végtelen sötétjének egy közelebbi zugából.

TIZENKETTŐ

Caroline közelebb húzódott Ross Ed-hez.

– Lehet – suttogta, – hogy ezek az emberek mégis csak tudnak valamit, amit mi nem.

Ahogy továbbra is árgus szemekkel figyelték a jelenséget, az aranysárgán izzó fény lassan egyre sugárzóbbá vált, egészen annyira, hogy megvilágítsa a földönkívüli testének homályos körvonalait. A már-már elbóbiskoló, de azért eddig még hősiesen kitartó szektások új erőre kaplak, és az idáig visszafojtott izgatottságuk, most hangos sugdolózásban mutatkozott meg, miközben az eseményektől fellelkesülve néhányan újult erővel folytatták a mormolást. Kultikus hangvételű kántálásuk feljebb emelkedett a környező fák koronájánál, és felverték vele a környéken békésen szendergő ártatlan erdei teremtményeket, amelyek megpróbáltak minél távolabb, biztonságos helyre kerülni, és ott folytatni megzavart éjszakai pihenésüket.

– Legyek átkozott, gondolta Ross Ed, ha ezek nem aktiváltak valamit.

– Odanézzenek! – kiáltotta Martha, és a hangjából szinte kisütött a leplezetlen lelkesedés. – Mi vagyunk a Beavatottak, ezt mindig is tudtuk. Mindannyian ismerjük az igazságot. Mindig is tisztában voltunk vele, hogy ha elegendő okot adunk rá, akkora Látogatók el fognak jönni. – A nő derülten fogadta a végre bekövetkezett bizonyosságát eddigi tudásában való bizalmának gyümölcsét, és ami a legfontosabb, a kezében szorongatott Mossburg szolgáltatta biztonságérzetet.

Ross átkarolta Caroline-t, aki addigra már eléggé közel húzódott hozzá. Igaz, annyira azért nem volt megijedve, mint amennyire mutatta. A férfi csendben figyelte halott útitársának testét, amint az egyre fényesebben világított, és már-már annyira ragyogott, hogy teljesen elmosódtak az öltözetének körvonalai. Lalát most egy aranyos fényben úszó gömb vette körül, ami olyan fényes volt, hogy a körülötte lévők szinte már rá sem tudtak nézni anélkül, hogy erősen hunyorogjanak az éjszakai sötétséghez szokott szemükkel.

Még jóval azelőtt hogy megpillanthatták volna, meghallották azt a bizonyos valamit. Előbb csak gyengén érzékeltek valamiféle mély tónusú fura hangot, ami olyan volt, mint egy már haldokló hűtőszekrénynek a kompresszora. Mire ez a különös zaj lassan dallamosabb, szirénénekszerű szólamokban kezdett zúgni, addigra a nem annyira keményvonalas szektások már buzgón sugdolóztak egymás között. A mind ez idáig fegyelmezetten ülő sorokban nyugtalan mozgolódás támadt. Az egyik férfi hirtelen felpattant, hogy ijedtében a leparkolt járművekhez rohanjon, a szomszédai azonban finoman, de azért határozottan visszatartották. És akkor megpillantották az űrhajót.

Ross Ed abban a pillanatban tudta, hogy mi az, amikor a repülő tárgy a tó másik oldalánál felbukkant, Nem mintha szakértője lett volna a földönkívüli űrjárműveknek és repüléstechnikának, netán azért, mert megnézett volna minden filmet, ami a témával kapcsolatos, hanem, mert tisztában volt vele, hogy ez ebben az esetben nem lehetett semmi más. Az alakja nem csészealjszerű volt, és nem is emlékeztetett azokra a rakétákra sem, amiket Cape Canaveralből fellőttek. Ahogy éles, vinnyogó hang kíséretében egyre közelebb lebegett, lassan kivehetővé vált a tényleges alakja, ami leginkább egy nagy rakás, tökéletesen megformált sötétbordó színű kockákból álló szőlőfürtre emlékeztetett. Némelyik pontosan illeszkedett a mellette lévőhöz, mások pedig mintha csak úgy találomra bukkantak volna fel az egyébként sima felszínéből. Eltekintve a néhány narancssárga sávtól, ami egyes nagyobb kockák peremén futott, a jármű, amit nyugodtan nevezhetünk űrhajónak is, lényegében tejesen alaktalan volt. Érdekes volt azonban, hogy hiányoztak róla a villogó fények. CSak pár, vékonyka vörös fénynyaláb pislogott a hajónak azon végében, amelyik az UFO-imádók hangosan kántáló csoportja felé esett, és olyannak tűntek, mintha egy cápa tátotta volna ki világító fogakkal teli álkapcsát De nem csak Ross Ed volt biztos abban, hogy amit lát, az egy valódi űrhajó. Ahogy a kockaszerű testekből álló lebegő halom körülbelül harmincméternyi magasságban lassan közeledett a tó felszíne felett, a szektások szinte megtáltosodva, új erővel feltöltődve folytatták badarságaik mormolását, ami mostanra már teljesen olyannak tűnt, mint egy forgalmas nagyvárosi vasúti pályaudvar csúcsforgalomban. Ahogy a tagok hirtelen rádöbbentek, hogy amit átélnek, az bizony valóságos dolog, és hogy pillanatnyilag nem csak egyszerűen tagok egy olyan alkalmanként összejövő baráti közösségben, ami hasonlóan gondolkodó emberekből áll, többen is feltápászkodtak, és sietve elrohantak a járműveik irányába, s futás közben kapkodó mozdulatokkal, tépték le a fejükről a színpompás csuklyákat. A menekülők arckifejezése szemmel láthatóan inkább pánikkal volt tele, mint a sikerélmény jeleivel. Miközben elinaltak, az ott maradottak automatikusan elfoglalták a megüresedett helyeket, továbbra is mormolva mondókájukat.

A fák tövében egy régebbi típusú Seville és egy Toyota furgon felbőgő motorhangját lehetett hallani, de még fel sem pörögtek igazán a motorok, már le is fulladtak. A bennük ülők, ahelyett, hogy kiszálltak volna, inkább a bezárkózást választották. Ross Ed-nek úgy tűnt, hogy hallja az ajtózárak éles kattanásait. Arra gondolt, hogy ha a kocsikban még pokrócokat is tartottak a tulajdonosok, akkor most minden bizonnyal még azokat is a fejükre húzzák.

Bármennyire is mulatságosnak tűnt számára az egész, az első reakciója neki is az lett volna, hogy kövesse a példájukat. Martha viszont, no meg termetes Mossburgja még mindig sakkban tartotta őket, és az átkozott öreglány figyelme a történtek ellenére sem akart lankadni. Még ha ki is tudnák cselezni valahogyan, nem szívesen hagyná itt Lalát. Abban biztos volt, hogy Caroline vele fog tartani, akárhová is menne.

Eközben az űrhajó rendületlenül közeledett. Hatalmas mérete is egyre jobban kezdett kibontakozni. Nagyobb volt, mint egy Jumbo Jet, és jócskán eltakarta az éjszakai égboltot. A jármű elején villogó vörös fények hatalmas szentjánosbogarakra emlékeztettek. A villanásokkal szinkronban felharsant egy, az addig is hallható vinnyogó vibrálásoknál kevésbé hangos, de azért jól hallható hang.

A hajó elülső fele körülbelül ötméternyire emelkedett a mező fölé, míg a többi része megállapodott a tó vize felett, közvetlenül a felszín felett lebegve. Mint rügyező virágok, további kocka alakok jelentek meg a jármű alsó részéből. Ezek közül az egyik, ahogy elérte a nedves talajt, nagy robaj közepette megállt.

A kántálókkal szemközti felületen sugárirányban kinyílt egy ablakszerűség, és egy éles fénysugár világította be a közeli fűvel és nádas ligetekkel benőtt mezőt, halvány rózsaszínűvé varázsolva a környéket. Az éneklés abbamaradt. Még az erdő is elcsendesedett, akár ha visszatartaná a lélegzetét, az eddig zajos békák elnémultak, mintha csak megijesztette volna őket valami.

Ekkor azonban a folytonos vinnyogó hang is megszűnt. A hatalmas, fura kinézetű jármű teljesen hangtalanul lebegett a víz felett körülbelül fél méternyire, míg a hajótest a környező roppant méretű fenyők fölé tornyosult.

Ross Ed odahajolt a belé karoló nőhöz és a fülébe súgott. – Készüljön fel.

– Készüljek fel? – Vonta össze a szemöldökét amaz. – Mire készüljek fel?

– Nem tudom. De azért csak… készüljön fel.

– Jól hallom, hogy valami muzsika jön azokból a kicsi vörös lámpákból?

– Valami olyasminek hallatszik. Biztosan zene akar lenni. De az is lehet, hogy náluk ilyen hangja van a leszállásjelző szirénának.

– Azt hiszem, túl sok filmet nézett, Caroline.

– Tudom, de azokban semmi ilyesmi nem volt.

Több szektás is előkapta a már előkészített fényképezőgépeket és filmfelvevőket, amik között mindenféle típus, minőség és korosztály akadt, az ósdi 35 milliméteresektől a hipermodern kompakt digitális kézi felvevőkig. Buzgón nekiláttak, hogy megörökítsék az élményeiket. Az egyik optimista ufó-hívő hangosan kezdett szitkozódni olcsó Polaroid gépének lassúsága miatt. A készülékek kattogása és csattogása néha-néha sokkal földön túlibb hangot adott, mint ami az idegenek hatalmas űrhajójából jött.

Caroline egyszerre emelte fel a hangját és a kezét. – Valami ki fog jönni belőle.

Mindenféle homályos alak és árnyék kezdett, mozgolódni a nyílásban, és megtörte a belülről ömlő rózsaszínes ragyogást. Miközben Walter és vele együtt még egy követője közelebb mentek, Ross Ed látta, hogy most egy olyan sapkát vettek fel mindketten, amit egy érdekesen kialakított drótháló vett körül. A dróthálón belül pedig apró gömbök forogtak. Nem úgy néztek ki, mintha apró propellerek lettek volna, de az összhatásuk ugyanaz volt. Igyekezett nem elnevetni magát, hiszen nem is olyan messziről egy fegyvert szegeztek rá.

Próbálta elképzelni, hogy mi fog következni. Vajon mit gondolhatnak Lala társai amikor meglátják a barátjuk holttestét? Hogyan fognak reagálni, nem csak a hullára, hanem a határozottan idióta emberekre, akikből ez a szedett-vedett fogadóbizottság áll? Emellett még persze azt is nagyon szerette volna megtudni, hogy a Lala-félék vajon hogyan használják a három lábukat mozgás közben.

Két földönkívüli jelent meg a hatalmas kocka nyílásában. Egyáltalán nem hasonlítottak Lalára. Két méternél magasabbak voltak, és a felépítésük is sokkal erőteljesebb tűnt, mint a töpörödött Lalának. Feltéve, hogy a testük hasonló anyagokból épült fel, mint a földi élőlényeké, testsúlyuk valahol százötven vagy kétszáz kiló körül lehetett.

Egyikük sem viselt sisakot vagy valamiféle fejfedőt. Mindkettejük lába vastag és meglehetősen izmos volt, térdük előre-hátra el tudott hajolni járás közben. Az alsó végtagjaiknál jóval karcsúbb karjaik leértek egészen a talajig, amitől, ha megjelenésükben nem is, a felvett testtartásukban viszont elég majomszerűen néztek ki. Tuskószerű, szögletes koponyájuk a teljes testmagasságuknak mintegy egyharmadát tette ki. Két szemük tojásdad alakú volt, nem pedig kerek, mint amilyen Laláé. Széles, lefelé görbülő szájuk közvetlenül a szemüregek alsó ívei alatt helyezkedett el. Orrnyílásoknak semmi nyomát nem lehetett látni az „arcukon", a fülük viszont jól kivehető volt. Ívesen felfele meredő, majd a koponyatetőn összeérő alakjuk teljesen szokatlannak tűnt a földi biológiához szokott megfigyelőknek. Kérdéses volt, hogy valóban fülek-e, de mindenesetre azoknak látszottak.

Nem volt kifejezett kézfejük sem, a karok azonban tucatnyi ujjként ágaztak szét, mindegyik vagy tizenöt-húsz centiméter hosszú lehetett. A várakozással ellentétben ruházat fedte testüket, ami eltakarta az idegen lényeknek a saját fajuk számára minden bizonnyal takargatni való anatómiai sajátosságaikat. Mindketten halvány levendula színű inget és rövidnadrágot viseltek, amelyeken átlós, fekete sávokat lehetett megkülönböztetni.

A hátizsákjukból egy cső eredt, ami csésze formájú kúpban végződött. Az idegenek szabályos időközünkként a szájuk elé emelték ezeket az alkalmatosságokat, és szemmel láthatólag melyeket lélegeztek belőlük. Vagy az is lehet, hogy kilélegeztek valamit. Abból a távolságból, ahonnan Ross Ed figyelte az eseményeket, ezt nem lehetett megállapítani. A masszív lábszárak hátsó részeiről további, kisebb csomagok lógtak. Az elhelyezés első ránézésre furának tűnhetett, de a karok hosszát figyelembe véve már ez is teljesen logikusnak tűnt.

Walter és a társa lassan, de a félelem vagy ijedtség legkisebb látható jele nélkül közeledett hozzájuk, és időnkként felemelt kezekkel pózoltak és hajolgattak a jövevények felé, mintha alázatosságát akarta volna hangsúlyozni. Néhány méternyire álltak csak meg a két idegen előtt, akik csendesen szemlélték a „fogadóbizottságot". Walter ekkor szélesre tárta kinyújtott karjait, és túláradó lelkesedéssel indult meg, hogy üdvözölje a földönkívülieket. Ha Ross Ed-et kérdezték volna, azt mondta volna, hogy szerinte ez ebben a helyzetben eléggé, nagy ostobaság. Nem lehetett megmondani, hogy hogyan fogják az űrlények ezt értelmezni.

Walter időnként visszafordult, és hol a félkörben ülő, megszeppent emberekre mutatott, hol az égre, hol az erdőre, hol a talajra és eléggé gyakran és persze szerénytelenül, önmagára is. A földönkívüliek hosszú percekig szemlélték ezt a kis jelenetet, aztán mintha megváltozott volna az „arckifejezésük". Ha beszéltek is, a hangjuk nem volt hallható az emberi fül, vagy legalábbis Ross Ed füle számára.

Walter megállt, a társa pedig folytatta, legalább olyan lelkesedéssel és energiával, mint amaz tette. Erre az idegenek megint csak megváltoztatták az arckifejezésüket. Aztán az egyikük, amelyik közelebb állt az emberszabásúakhoz, hátrahúzta a jobb lábát, és pontosan a lába közé rúgott a teljesen megrökönyödött beszélőnek. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy ez az akció vajon az emberi anatómia aprólékos ismeretéből, vagy csupán csak találgatásból eredt. Akárhogy is volt, ez a jelen pillanatban egyáltalán nem számított az előbb még lelkes üdvözlőnek, aki a helyzethez méltó fürgeséggel reagált az emberiség és egy másik intelligencia, képviselői között létrejött Első Kapcsolatfelvételre, és a mondókáját abbahagyva szótlan vonaglások közepette dőlt el és huppant a földre. Ross Ed ekkor arra a következtetésre jutott, hogy bármiféle egzotikus és idegenszerű világot hívnak ezek a lények az otthonuknak, ő ugyan nem fogja törni magát az olyan kommunikálásban való részvételre, aminek a következményeit a jelenlevő „fogadóbizottság" tagja éppen megtapasztalta.

A másik teremtmény ekkor kinyújtotta bal karjának vagy fél tucatnyi ujját, és az egyik lábzsákjából előhalászott egy eszközt, ami leginkább egy ötliteres palackra hasonlított. Fürgén felemelte, és a vékonyabb végét egyenesen az összegyűlt ufóhívők felé irányította.

A félkörben ülő, száját tátva figyelő gyülekezet előtt élés dörrenéssel robbant a talaj, és a detonáció szétröpítette fű és súlyos sár- meg iszapcsomók azonnal beterítették őket. Azért is csodálkoztak az egybegyűltek, mivel semmiféle zaj vagy zörej nem utalt az őket ért veszedelemre. Természetesen egy szempillantás alatt mindegyikük megfeledkezett az éneklésről. Sikoltozás és kiáltozás közepette tört meg a szabályos félkör, majd ahányan voltak, annyifelé kezdtek futni: volt, aki a kocsiját vette célba, volt, aki az erdő fái között próbált menedéket találni.

Caroline megrántotta a férfi karját.

– Ross Ed, gyerünk, el kell tűnnünk innen!

A férfi habozott.

– Nem lehet. – A nőt ez egyáltalán nem érdekelte volna, ha képes lett volna megmozdítani a férfit. De nem tudta, mint ahogy három nő sem tudta volna mozgásra bírni azt a testet. Miközben Ed megindult a csetepaté helyszíne felé, rögtön meg is indokolta, hogy miért nem hajlandó menni: – Fel kell szednem Lalát.

– Megőrült? – Kérdezte a nő, miközben egy robbanás nyomán hatalmas sárhalom szállt el felettük, ami határozottan annak a jele volt, hogy az előbbi űrlény nem csupán megijeszteni akarta a környékbelieket. A fegyver, hordozható exkavátor, vagy akármi is volt az, egymás után szakította ki a hatalmas darabokat a környező tisztás talajából. Időközben a másik földönkívüli szó szerint Waltert vette kezelésbe: hosszú karjaival a magasba emelte és vadul rázni kezdte. Házassági kötelékek ide, házassági kötelékek oda, Martha részéről a józan ész győzött a házastársi hűség és odaadás fogadalmán. Az asszonyság mind a férjét, mind a termetes Mossburgot hátrahagyva jobbnak látta a saját bőrét menteni. Felszívódott, akár a kámfor.

Walter hiába kiáltozott és rúgkapált, a hatalmas ujjak felemelték a sötét éjszakai égbolt felé. Az időpont nem látszott alkalmasnak arra, hogy elgondolkodjon arról, hogy az intergalaktikus fajok között létezik-e valamiféle kommunikációs szakadék, vagy ne adj isten félreértés. Ross Ed hallotta, hogy korábbi fogvatartója, most a saját szabadságáért könyörög, de nem törődött vele, hanem mélyen lehajolva megcélozta a kezdetleges oltárt amire Lalát helyezték.

Ekkorra a másik földönkívüli már letette a fegyverét, es felemelte azt a szerencsétlen alakot, akit nem sokkal azelőtt olyan kegyetlenül lágyékon rúgott. A férfit körülbelül karnyi magasságba emelte, és elkezdte püfölni a képét. Elölről és hátulról záporoztak az ütések, az ujjai tucatnyi hajlékony ostorként lengedeztek. Miközben Ross Ed töretlen lendülettel menetelt a tisztás közepe felé, jól hallotta a nyirkos, csápszerű végtagnyúlványok nedves csattogását.

Caroline utána kiáltott.

– A franc essen beléd, Ross Ed! Ha most itt kinyíratod magad, akkor soha többé nem állok szóba veled!

– Oké, csak indítsd be a kocsit! – kiáltotta vissza a férfi. – Nem hinném, hogy bárkit is meg akarnának ölni. Ha ezt akarnák, már régen megtehették volna.

– Aha, de az is lehet, hogy csak pocsék céllövők! – A nő, belátva, hogy nem tud hatással lenni a másikra, megfordult, és elrohant a Ford felé.

Rossnak kerülgetnie kellett a pánikba esett ufóhívok rémülten menekülő áradatát, az egyiket egyszerűen félre kellett löknie az útból. Ahogy egyre közelebb jutott, látta, hogy Lala öltözetéből eddig áramló fénylés kezd elhalványulni. Gyorsan körbepillantott, de a barátságtalan idegenek nem moccantak. A második végül mégiscsak letette a férfit, akit felvett, az pedig minden erejét megfeszítve próbált eltűnni a helyszínről, és próbált olyan gyorsan kúszni, amennyire a sajgó lágyékában égő fájdalom engedte.

A másik földönkívüli karmai között Walter teljesen ernyedten lógott, miután a jövevény úgy megrázta, hogy már a szemgolyói is meglazultak a fejében. Nem lehetett megállapítani, hogy az ütésektől, a rázkódástól vagy egyszerűen csak a rémülettől, de az biztos, hogy elájult. Egy undorító, böfögésnek tűnő hang kíséretében, az idegen teremtmény egyszerűen félrehajította az öntudatát vesztett bolttulajdonost. Majd ő is lenyúlt a saját kis lábzsákjába és elővett egy palack alakú fegyvert.

Ezt követően már együtt folytatták nemtetszésük kinyilvánítását, aminek a környező vidék látta legnagyobb kárát. Jó néhány, húsz méter magas fenyő rogyott össze a lövöldözésük nyomán! A semmiről sem tehető tisztás további rombolást szenvedett a majdnem teljesen néma fegyverek pusztító erejétől. Ross Ed csak akkor pillantott fel a vértelenül tomboló mészárlásra, amikor egy gyönyörűen felújított, 1957-es Ford Thunderbird került a földönkívüliek figyelmének középpontjába. A szerencsétlen járgányt telibe találta az egyik flaskaszerű fegyver, aminek következtében előbb csak megremegett, mint egy filmesztéta, ha egy olasz filmfesztiválra készített filmet kell végignéznie, majd tüzes fémszilánk-esőt vetve felrobbant, szanaszét repítve nem éppen olcsón restaurált alkatrészért.

Mivel a földönkívülieket eléggé lefoglalta a saját lövöldözésük, ügyet sem vetettek Rossra, aki odaérve a durván összeeszkábált oltárhoz, felkapta Lalát, és most már ő is a biztonságot és menekülést jelentő parkoló felé vette az útját. Miközben rohant, egymás után robbantak fel az autók mellette. Egyik járműben sem ültek, ami a férfi feltételezését látszott megerősíteni, az idegenek nem akarják megölni őket.

Amikor megfogta Lalát, arra számított, hogy az öltözete forró lesz, vagy legalábbis bizsergést fog érezni, de az általa korábban kibocsátott erős kisugárzásnak nem maradt semmiféle utóhatása. Ugyanolyannak érezte, mint bármikor azelőtt. Futás közben egy pillanatra felemelte „barátját", és az éjszaka lángnyelvektől tűzdelt vibráló sötétjében a sisak átlátszó fedele alatt közelebbről is megnézte Lala arckifejezését.

– Bárcsak el tudnád mondani, mi ez az egész! – Ezúttal sem érte meglepetésként, hogy Lala, szokásához híven, meg sem nyikkant.

Egy ütött-kopott Chevrolet egy pillanattal később hatalmas robaj és messzire kinyúló vöröses sárgás lángnyelvek kíséretében éppen a háta mögött szórta szét darabjait. A szélrózsa minden irányába alkatrészek repültek. A heves és színpompás robbanások keltette karneváli hangulattól eltekintve az ideiglenes parkoló gyorsan kiürült. Ross Ed ugyan kíváncsi lett volna, hogy a földönkívüliek fegyverei valójában hogyan működnek, de nem égett túlzottan a vágytól, hogy közelebbről is szemügyre vegye és megvizsgálja őket.

Amikor a furgon nagy port kavarva lefékezett mellette, a férfi egy gyors mozdulattal feltépte az oldalsó tolóajtót, és mindenféle elővigyázatosságot mellőzve behajította Lalát, majd egy pillanattal később ő is beugrott, és elkiáltotta magát:

– Nyomás! Húzzunk innen!

– Mit gondolsz, én mit akarok? Tesztelem a féket?

Abban a pillanatban, ahogy a férfi becsukta maga mögött az ajtót, és megindult előre, majdnem lefejelte a műszerfalat, mert a nő hátramenetbe kapcsolt. Miután Lalát biztonságba helyezte, Ross beküzdötte magát az ülésbe, belehuppant, és erősen megmarkolta a lehajtott kartámaszokat.

– Megvan! – kiáltotta diadalittasan.

A nő ettől egyáltalán nem volt lenyűgözve.

– Nem semmi, hogy milyen hülyeségeket vállalsz egy földönkívüli miatt, aki ráadásul még hulla is. – Caroline ekkor felemelte a hangját, és szidni kezdte az előttük tébláboló Hondát – Haladj már, vagy tűnj el az utamból! – Tőlük nem messze balra, jó pár fa dőlt ki.

A még fel nem robbant járművek egymásnak ütközve, egymás mellett, időnként egymást leelőzve száguldottak a csapáson a közeli földút felé. Némelyikük olyan veszettül nyomta a gázt, mint az Indy Car pilóták, akik arra számítanak, hogy az ő orruk előtt lengetik majd meg elsőként a kockás zászlót.

Ross Ed kihajolt az ablakon. Amikor visszanézett, látta, hogy néhány sofőr fejvesztve ugrott ki a kocsijából, hogy a motorháztető alól, vagy a kipufogóból kicsapó lángokat kis, kézi tűzoltó készülékével eloltsa. A robbanások azonban megszűntek. A még épségben maradt, fel nem robbant és ki nem gyulladt kocsikat sikoltozó hívők rohanták meg.

Caroline megütögette a férfi karját, és az oldalsó ablakon át kimutatott az egyre távolodó tó és tisztás felé. – Odanézz! Elmennek!

Ross még éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint a két földönkívüli visszatér a kockák kavalkádjából álló űrhajójukba. Ahogy a különös alakú ajtónyílás bezáródott mögöttük, a rózsaszín fény is elenyészett és a vinnyogásszerű zaj újra felharsanva egyre erősebbé vált. A hajó ezután méltóságteljesen felemelkedett a tópartról. Hirtelen kopogtatásra lett figyelmes, ami az oldalsó ajtó felől jött. A szélvédőn át egy fiatal párt pillantott meg, akik az autó mellett futottak, és húszévesnél nem lehettek idősebbek.

– Kérem, engedjenek be! A kocsink felrobbant.

– Sajnálom, de nem tehetem – kiáltotta Ed a zaklatott párosnak.

– Ugyan már, Ross, engedd be őket – kérlelte Caroline. – Mi bajt okozhatnának? Majd kirakjuk őket valahol. – Azzal a nő levette a lábát a gázpedálról, a furgon lelassult, a kifulladt pár pedig fürgén bemászott hátulra.

– Nézd csak, ott megy! – mondta a férfi, majd kissé félrehúzódott az ablakból, hogy a nő is lássa az űrhajót, amely éppen kilőtt a sötét éjszakai égbolt felé, mint valami hosszúkás, fényesen ragyogó csillag, hogy pár pillanattal később el is vesszen a sok ezer ragyogó pont között.

– Hé! – csattant fel a Hollywoodba illő szépségű fiatal nő, amikor megpillantotta Lalát a kocsiban. Ijedtében azonnal felkapta a lábát a szőnyegdarabról, amin a földönkívüli hevert. – Ez az izé okozta ezt az egész kavarodást!

– Ugyan, dehogyis – védekezett Ross Ed. Hátrahajolt, felemelte a testet, és a karjába vette, arra az esetre, ha netalántán ideiglenes vendégeiknek valami hirtelen ötletük támadna vele kapcsolatban. – Ami történt, az nem Lala hibája volt.

– Aha, szóval így hívják. – A férj fürkésző tekintettel vizslatta a hullát. – Walter csak annyit mondott róla, hogy van valami neve. – Hátradőlt, és a könyökére támaszkodva szemlélte tovább a fura szerzetet. Hatalmas, kúp alakú csákója szétszakadt és tiszta kosz lett, de a többi ruhája sem volt jobb állapotban. Ahogy Ross gyorsan végigmérte a férfit, észrevette, hogy olyan cipőt visel, ami legalább egy heti keresetét elvinné.

– Sue, szerinted mi volt a baj?

– Nem tudom. – A nő annyira rémült volt, hogy majdnem elsírta magát.

– „Végül is érthető” – gondolta Ross Ed.

– Minden olyan jól ment – kezdte és pityeregve odabújt a férjéhez. Néhány pillanattal később azonban erőt vett magán. – Legalább most már tudjuk, hogy tényleg van odakint valami az űrben, Bobby.

– Hja, és jobb lenne, ha ott is maradnának – jegyezte meg Ross kissé cinikusan, közben Lalát maga mellé tette az ülésre. – Mi a pokol lehetett ez?

– Nem tudom – mondta a férj, de a hangjából kiérződött, hogy nagyon csalódott. – Lehet, hogy a Gyülekezet nem a megfelelő éneket választotta. Lehet, hogy a Hold most éppen kedvezőtlen fázisba lépett. – A férfi ekkor Lala felé legyintett. – Meg persze az is lehet, hogy nem is valódi földönkívüli.

– De akkor mi volt az a fény, ami az öltözetéből sugárzott, Bobby? – ellenkezett a felesége. – Mi okozhatta, ha nem az, hogy földönkívüli?

A fiatalember arckifejezése megváltozott. – Walter és Martha mindig is úgy tekintettek ránk, mint akik bármit könnyen bevesznek. Biztosan ők bütykölték meg, hogy biztosan bedőljünk nekik.

A nő eltolta magától a férfit. – Hát, azt az űrhajót biztosan nem csak úgy bűvészkedték oda, pláne azokat az undorító borzadályokat, amik kijöttek belőle!

– Ez igaz. – A férj hátrahajtotta a fejét, mintha meglátott volna valamit a furgon tetőzetén keresztül. – A földönkívüliek tényleg ott vannak, odakint, ez most már biztos.

– Aha – értett egyet vele Ross Ed, – és az is biztos, hogy egy dolgot megtanultunk tőlük ma éjjel.

A nő mélykék árnyalatú szeme várakozóan meredt a férfira. – Maga szerint micsoda? Talán az, hogy a csillagközi utazás gyakorlati megvalósítása valóban lehetséges, vagy az, hogy egynél több intelligens életforma létezik a világegyetemben?

Ross kissé mogorva tekintettel fordult a nőhöz:

– A legfontosabb dolog, amit most megtanulhattunk tőlük és róluk, hogy nem szeretik, ha zaklatják őket. Gyanítom, amikor Lala elkezdte kisugározni azt a fényt, akkor valamiféle jelet is leadott, ami jó messzire eljuthatott. Lehet, hogy ez a jelzés megzavarhatta ezeknek az alakoknak a repülési tervét, és letéríthette őket az eredeti útvonalukról. De az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak a tv-vételüket zavarta meg. Ki tudja? Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem lehet csak úgy üzeneteket lövöldözni összevissza meg mindenféle adásokkal megzavarni mások kommunikációs csatornáit, közben meg elvárni, hogy a másik oldalon vidáman és mosolyogva reagáljanak. Arról ugyan nekem sincs semmiféle elképzelésem, hogy honnan a fenéből bukkantak föl, és hogyan találták meg Lalát, de abban fenemód biztos vagyok, hogy baromira bepöccenhettek emiatt a kis nyavalyás miatt.

– Igen, az tuti, hogy dühösek voltak, és meg is akartak leckéztetni minket – szólalt meg a nő, immár egyre túláradó lendülettel, és túlságosan is optimista volt ahhoz, hogy egy kicsit is szégyellje magát az történtek miatt.

– Még hogy dühösek voltak, egy fenéket – csattant fel Caroline, és egy rövid másodpercre hátrapillantott az utasaik felé. – Valaki meg is halhatott volna! Sőt, mindannyian meghalhattunk volna!

– Hát, ami engem illet, szerintem kissé túllihegték az ügyet – tette hozzá Ross. – Persze nem ártott volna szemügyre venni, hogy mégis kivel akar az ember kapcsolatot kezdeményezni, és hogy milyen módon csinálja egyáltalán. Lehet, hogy a legközelebbi randin nem csak kocsikat meg fákat fognak halomra lövöldözni. De hát vannak olyan dolgok; amiket az emberiség valahogy még nem képes és nem is hajlandó normálisan felfogni.

Caroline odafordult a férfi felé, és összehúzta a szemöldökét. – Ross Ed, ezt tényleg komolyan gondolod?

– Hát, nem teljesen. De az egész olyan logikusnak és magától értetődőnek tűnik azokban a filmekben, amiket a Késő Esti Show-ban szoktak nyomni.

– Kíváncsi vagyok, hogy ezek az alakok igazából mifélék lehettek? – kérdezte a nő és közelebb húzódott a férjéhez. – Nem kizárt, hogy nem voltak teljesen komplettek.

– Hagyjuk ezt a találgatást valaki másra – mondta a fiatalember, és kérdő arckifejezéssel odafordult Rosshoz. – Visszavisznek minket Show Low-ba? Onnan már sikerül valahogy felhívni a szüleimet, hogy küldjenek egy kis pénzt, hogy repülővel hazajuthassunk.

– Oh, persze. Semmi akadálya sincs. – Ross Ed visszahelyezkedett a parancsnoki székbe. – Majd a városban kitesszük magukat. Tudják, mi egyébként Lobbock-ba tartunk – mondta, és alig észrevehetően Caroline-ra pislantott. Ő sem tudta, hogy honnan ugorhatott be neki, de még hozzátette – ezek az alakok Ceryutianok voltak. – A nő elkerekedett szemekkel meredt rá, de egy pillanattal később megértette, hogy mi az ábra.

– Hja, igen, Ceryutianok. Már én is éppen mondani akartam. A L'Sariax Szektor nyolcadik csillagának negyedik bolygójáról.

– Tényleg? – Kérdezte a férj, de a hangjából kiérződött, hogy mivel fogja folytatni. – Ezt meg ugyan honnan a pokolból tudja?

– Hát csak onnan, barátom, hogy ha látott volna már ezelőtt akár csak egy Ceryutiant is, akkor nem kérdezné. Tudja, híresek arról, hogy milyen könnyen fel lehet őket bosszantani. Ehhez már az is elég volt, hogy letérítse őket a pályájukról valami óvatlan interferencia, és az, hogy ez az álállomás ráadásul egy olyan utolsó, primitív világ, mint a Föld... hát ez még csak rontott a helyzeten.

– Ó, hát így már minden teljesen világos. – Derült fel a fiatalasszony. – Meséljen még erről nekünk, kérem. – De Ross Ed nem válaszolt, a nő pedig komoran fordult a párjához. – Látod, megmondtam, hogy a Gyülekezet nem nekünk való hely, nem kellett volna közéjük keverednünk, Bobby. Hallgatnunk kellett volna a Swami Rajmanpursata-ra. Ott voltam a meditációs központjánál a múlt héten, tudod Brentwood-ban, és...

– Jól van. Jól van, na. – A férj a tenyerébe temette az arcát. – Rendben, a Swaminak igaza volt. Ahogy hazaértünk, az egész dolgot megbeszéljük majd vele, és ezúttal hallgatni is fogunk rá.

– Ez az én drága Bobby-fiúm. – Azzal elcsendesült az utastér.

Már egy ideje az erdei főúton haladtak, amikor Caroline átsandított Rossra, és megkérdezte – Ceryutianok? A negyedik csillag nyolcadik bolygója?

– Nem, a nyolcadik csillag negyedik bolygólya a L'Sariax Szektorban – javította ki a férfi, majd bocsánatkérően széttárta a kezeit. – Most mit akar, csak azt mondtam, ahogy én is láttam őket.

– Aha persze-persze. – Válaszolta a nő kimérten. – Mondja csak, Ross, azon nem gondolkodott még el, hogy hogyan látta őket?

– Hát még nem igazán. Tudja, bizonyos dolgok csak úgy be szoktak ugrani néha – Kajánul elvigyorodott. – No, meg az is lehet, hogy egész jó a fantáziám.

– Hja azt meghiszem. Végül is, már hetek óta együtt van egy valódi földönkívülivel aki kész zseni, még ha hulla is. Nem gondolt még esetleg arra, hogy a kettő összefügghet?

– Dehogyis. Inkább próbálok nem gondolkodni ezen az egész badarságon. Megfájdul tőle a fejem.

– Hé, a fényképezőgép! – harsant fel egy izgatott hang hátulról. Ross Ed hátrapillantott. Az asszony egy nem éppen olcsó kivitelű Nikon gépet húzott elő, nem is akárhonnan… a melltartójából. Csillogó tekintettel forgatta a masinát, és kerekre nyílt szemekkel meredt maga elé, miután ellenőrizte az egyik kijelzőt. – Húsz felvétel! Húsz képet csináltam! Na, kíváncsi vagyok, hogy mit fognak majd szólni a szkeptikusok a PSYCOP-nál, amikor meglátják őket!

– Hát ez szuper, drágám! – csillant fel a férfi szeme is.

Ross Ed nem csatlakozott az ünnepléshez. Valami azt súgta neki, hogy a nő legfeljebb csak valamiféle szürkéskék ködről készült húszdarabos képsorozat büszke tulajdonosa lehet. Hasonlóképpen azokhoz, akiknek sikerült épségben kimenteniük a kavarodásból a fényképezőgépüket, meg a filmfelvevőjüket. Többórányi szalag a sűrű, áthatolhatatlan, összefüggő és minden bizonnyal teljesen földönkívülietlen ködről. Az idegenek és a Lala által produkált fényviszonyok csak annyira voltak jók, mint egy kisváros utcai lámpái, és igazán nem kedveztek az olyan fényképészeti remekekhez, amikre ők számítanak.

Hogy ezt honnan tudta, arról fogalma sem volt, de amint végiggondolta, egész logikusnak és magától értetődőnek tűnt.

Egy következtetést azonban bárki levonhatott a történtekből: bármi is volt Lala, Ceryutian biztosan nem. Valószínűleg még távoli rokonuk sem. Annyira hasonlított csak azokhoz a tramplikhoz, mint amennyire Ross a Buckly bácsikája farmján legelésző hosszú szarvú texasi marhákhoz. Tán még ennél is kevésbé: Most, hogy szemtanúja volt a Ceryutianok bemutatkozásának, Ross Ed nem igazán kedvelte meg őket.

Az egész balhé csak azt bizonyította, hogy ha az ember mindenképpen haza akar telefonálni, akkor jobb, ha figyelmesen tárcsáz, és egy óvatlan téves hívással, megpróbál nem felizgatni olyanokat, akik ennél kevesebbért is ízekre szedhetik. Ezek után nyilvánvaló, hogy odakint az űrben is vannak agresszív seggfejek.

TIZENHÁROM

Amikor végül az utasaikat kitették Show Low piactere közelében a nap már megmutatta magát a fák ágain keresztül. Amikor kiszálltak, a pár éppen azon vitatkozott, hogy a férfi szüleit, a nő szüleit vagy a swamijukat hívják fel először.

Ross és Caroline észak felé indultak el. Show Low-ból, a 40-es államközi autópálya irányába. Semmi jelét nem tapasztalták annak, hogy kíváncsiskodó katonaforma alakok lebzselnének a városban. Ross azonban, mivel egyszer már megjárta, nem akart sokáig időzni a reggelizéssel. Caroline-nal egyetértésben beugrottak a helyi McDonald’s-ba, és sietve Mctöltötték Mcüresedett gyomrukat, hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen.

Gond nélkül elérték az autópályát. Caroline felvetette, hogy ajánlatos lenne a mellékutakon maradniuk, hogy kevésbé legyenek szem előtt. Amilyen türelmetlen volt Ross Ed annak idején az óceánnal kapcsolatban, most legalább ilyen készségesen egyezett bele a nő teljesen logikus javaslatába. (Ámbár, ő nem egészen így fejezte volna ki magát... el kellett ugyanis ismernie, hogy kettejük közül a nő az agyafúrtabb).

Miután Holbrook-ot maguk mögött hagyták, az első leágazáson letértek a 77-es jelzésű, észak felé vezető állami útra.

– A Hopi-Navajo rezervátumon keresztülvágva újra nyugat felé fordulunk. – lélegzett fel Caroline, mivel az előttük álló nyílegyenes és gyér forgalmú úton végre egy kicsit lazíthatott a kormány mögött. Odakint lassan az utolsó fenyők is átadták helyüket az eléjük táruló vöröses homokkő tömbökkel is távoli hegyekkel tűzdelt, ám lényegében üres láthatárnak. – Errefelé semmi sincs, kivéve az aprócska városkákat és a helyi rendőrőrsöket. A 284-esen megyünk majd, később ráfordulunk a 160-asra, ahonnan leugorhatunk a Canyonhoz. Arrafelé könnyen észrevétlenek maradhatunk a turistautakon, így nem kell a 40-esre visszatérnünk, amíg jócskán el nem hagytuk Flagstaffét. Ha az üldözőink ellenőrző pontokat akarnának felállítani az autópályán, akkor biztos, hogy valahol arrafelé fognak felbukkanni: Flagnek vagy ezen az oldalán, vagy a másikon. Akárhol is állnak lesben, mindenképpen, kicselezzük őket, fejezte be a nő és Ross Edre pislantott.

– Mehetünk így is, de tarthatunk továbbra is északnak.

– Aha, viszont Utahban nincs semmiféle óceán.

– Tudom. – A nő átnyúlt és a jobb kezét a férfi baljára tette. – Salt Lake City messze van San Diego-tól.

A furgon közeledtére apró üregi nyúl pattant fel az útról, és sietve bemenekült egy vízátvezető csatorna nyílásába. Vörös farkú Swainson-sólymok rövid, repüléshez szokott lábaikkal hosszúkat lépkedve meneteltek a betonút mentén, miközben valami frissen gázolt szerencsétlen tízóraira valóra vadásztak.

– Mi tagadás, ha jobban szétnézek ebben az országban, akkor Texas eléggé zöldnek tűnik – morfondírozott a férfi.

– Igaz, de azért még szép. – Caroline a férfi orra előtt mutatott ki a jobb oldali szélvédőn. – A Painted-sivatag például ott van valamerre.

Ahogy haladtak az úton, maguk előtt látták az amerikai kisteherautók élő történelmét, vagy úgy, hogy az ellenkező irányból zúgtak el mellettük, vagy pedig a hátuk mögül bukkantak fel. Időről időre elszigetelt otthonok vagy lakókocsik tűntek fel a rücskös felszínű sziklák között, az eget kémlelő tányérantennákkal a tetőzetükön, amikkel az ESPN, a CNN, az HBO meg a hasonló, betűszavakkal becézgetett szórakoztató tévéállomások műsorait próbálták becsalogatni a lakhelyükre, amelyek kisebb síkságokon, lehetőleg valamilyen vízmosás közelében épültek. A sok, újszerű ház mellett zömök Navaho indián sátrakat is láttak, amiknek a bejáratát – az ősi hagyomány szerint – pontosan a felkelő nap irányába tájolták.

Minél beljebb jutottak a rezervátumban, annál inkább úgy érezték, mintha teljesen elveszítették volna a kapcsolatot a civilizált világgal. Mióta El Pasóból sikeresen lelépett, Ross Ed először érezte úgy, hogy kissé enyhült benne a menekülés keltette feszültség. Amerre most jártak nem kellett arra számítaniuk, hogy belebotlanak az éppen őket kereső katonákba. Ha szerencséjük van, akkor a hadsereg kirittyentett egyenruhás, tenyérbemászó udvariassággal gagyarászó megbízottjai most valahol Tucson környékén, több száz kilométernyire délre szimatolhatnak utána.

A jelen helyzetben nem mert volna megint nyugatnak tartani. Végül is, ha ebben az irányban haladnak tovább, akkor előbb-utóbb mégis csak belebotlanak egy tengerbe: az Északi Jeges-tengerbe. Igazán nem zavarná, hogy arrafelé nagyon hideg van.

– Mi lenne, ha most már lazítanál egy kicsit? – Zökkentette ki a nő a mélázásból, pengében megütögetve a vállát. – Felszívódtunk, vagy nem? Még arról sincs fogalmuk, hogy miféle járgányban lógtál meg előlük, vagy hogy most éppen buszon, vagy repülőn ülsz-e. Arról aztán végképp halvány lila gőzük sem lehet, hogy hol a csudában járhatsz.

A férfi félig a nőre, félig pedig az elé táruló lenyűgöző látványra Figyelt.

– Még nem találkoztál ezekkel az emberekkel. Én viszont igen. Biztos vagyok benne, hogy nem fogják egykönnyen feladni. Bármelyik katonai bázis szerez tudomást arról, hogy mi történt a hegyekben az elmúlt éjjel, akkor előbb vagy utóbb kapcsolatba fogja hozni Lalával. Jelenleg még próbálják titokban tartani a dolgot, de ha a sztori nyilvánosságra kerül, akkor ott fog virítani a képem minden napilapban, és még az is lehet, hogy pár órán belül még a tévében is leadják a hírműsorok.

– Bizony, bizony, azt a megnyerő fizimiskádat fogják mutogatni. – A nő egyértelmű hízelgése lefegyverzően hatott Ross Edre.

– Komolyan azt hiszed, hogy bárki is hinni fog azoknak csészealj-bolondoknak?

– Nemigen tartom valószínűnek.

– Akkor meg higgadj le, Ross Ed. Élvezd az utazást. – Elmosolyodott és a hátsó utastér felé biccentett. – Vegyél példát a cimborádról.

Igazából nem volt vita köztük azzal kapcsolatban, hogy melyikőjük a legnyugodtabb. Ross tudta, hogy ez nem igazán fair összehasonlítgatás, mert hát ugye Lala ilyen volt, amióta csak rátalált.

Körülbelül egy órával később helyet cseréltek, így most Ross ülhetett egy időre a volán mögé. A férfi összerezzent egy pillanatra, amikor a nő felkapta a hullát, az ölébe vette, a karokat úgy pakolta, mintha azok össze lettek volná fonva. A lábakkal azonban már nem volt ilyen könnyű dolga: a balt a középsőre, aztán a középsőt a jobbra. A végeredmény úgy hatott, mintha Lala a Sesame Street valamelyik tagjának álcázta volna magát. A közeli, többszöri fizikai kapcsolat semmiféle látható hatással nem volt a nőre.

– Nem lenne mégis jobb, ha visszatennéd oda, ahol volt? Mi lesz, ha valaki meglátja?

– Mert, akkor mi lenne? – Felemelte az egyik kart és meglengette az éppen őket leelőző kocsi felé. – Szerinted mit láthatnak? Egy nőt és egy férfit, akik itt robognak nyugisan a furgonjukban, és gyönyörködnek a tájban. Ha közelebbről is szemügyre vesznek minket, akkor azt látják, hogy a nő egy eléggé fura bábut, vagy egy ronda gyereket tart az ölében. Sajnálom Lalát. Hogy éreznéd magad, ha egészen Kaliforniáig kellene a padlózaton gubbasztanod? Csak vezess, Ross Ed. Nem fogjuk a ronda ábrázatunkkal megbénítani a forgalmat. Igaz, Lala?

Az ezután következő csendet a rádió hangja töltötte be. Ross odafordult a nőhöz. – Tudod, Caroline, már régóta az jár a fejemben, hogy meg kellene köszönnöm, hogy milyen rendes voltál hozzám ebben az őrült balhéban.

– Ne hidd, hogy nem tudom. Már említettem, hogy miért tettem.

– Igen, igen, de én akkor sem akarok semmiféle, hosszú távú kapcsolatot.

– Volt már?

A férfi ekkor röviden elmesélte eddigi két házasságának a történetét.

– Huh – fújta ki magát Caroline a férfi helyett is, amikor amaz végre befejezte rövid, ámde lehangoló válásainak sztorijait. – Akkor mégsem volt. Anélkül is élhetsz valakivel házasságban, hogy valódi kapcsolatod lenne a másik féllel. Én már csak tudom; én is kétszer csináltam már végig.

– Akkor meg tiszta sor, miért forszírozzuk. Caroline, én nagyon kedvellek, éppen ezért nem szeretném azt látni, hogy bármivel is megbántottalak.

– Hogy micsoda? Hogy ne forszírozzuk? – Meresztette ki a nő a szemeit, miközben színpadiasan a nyakkivágására emelte az ujjait. – Hát ez... Ross Ed, én nem gondoltam semmi „olyasmi”-re. Én csak segítek neked eljutni Kaliforniába.

– Oké, de én csak arra céloztam, hogy már elégé megértjük egymást.

– Rendben. – A furgon nagy huppanással ment át egy kátyún. – Észrevettem ám, hogy amikor csak hozzáérek Lalához, mindig olyan különösen bámulsz rám. A vállainál fogva maga felé fordította a földönkívülit. – Szerinted? – Ahogy előre-hátra rázogatta, sikerült kicsikarnia a merev tartása ellenére egy bólogatást.

Ross a fogai között sziszegte:

– Ne csináld ezt!

– Miért ne? – kérdezte a nő láthatóan kissé zavartan. – Mi a baj?

A férfi nem tudta elfelejteni azt az éjszakát ott Lordsburg-ban: a fegyvert és a megzavarodott lövedékeket. – Amikor az emberek... megérintik... Lalát, akkor sokszor különös dolgokat látnak. Máskor meg mindig történik valami kellemetlen.

– Csak ennyi? Láttad, hogy mi történt tegnap éjjel.

– Nem, nem olyasmire céloztam. Úgy értettem, hogy valami személyes dolog. A dolgok maga körül teljesen megbolondulnak, és természetellenesen kezdenek viselkedni. Az ember mindenféle képeket lát a fejében.

– Mire gondolsz? Telekinézisről meg telepátiáról? Szerintem az csak mese. Különben is, Lala halott. – A nő egészen közel hajolt az idegen arcához, de a földönkívüli szemei nem kacsintottak vissza rá.

– Szerintem Lalának semmi köze sincs azokhoz a dolgokhoz. Nyilvánvaló, hogy ő

már nem tesz semmit. De a göncével esetleg más lehet a helyzet.

– Hát nem is tudom. Felvettem, megforgattam, lovagoltattam a combomon, játszottam a kezével meg a lábával, hátba veregettem, de még nem láttam meg, nem éreztem semmi szokatlant... még egy kicsit se.

– Lehet, hogy Lala vagy a ruhája kedvel téged. Legalábbis nem úgy tekint rád, mint valami fenyegetésre. De az is elképzelhető, hogy csak úgy hébe-hóba csinálja ezeket. Talán az öltözet néha reagál, néha pedig nem. – Ed részletesen beszámolt a nőnek a lordsburgi esetről.

– Ezt nevezem kalandnak! – A nő érezte, hogy az ölében pihentetett földönkívülire ezek után teljesen más szemmel kell néznie, mint eddig. – Lehet, hogy igazad van. Elképzelhető, hogy csak bizonyos emberekre reagál úgy, ahogy mondtad. Lehet, hogy érzékeli, ami végbemegy az agyban, vagy kiolvashatja a mozgásból is. Ha engem kérdezel, szerintem Lala is, meg a ruházata is jól megvannak velünk. Hát nézd csak, mennyire élvezi ezt a nagyszerű kilátást. Alig tudja levenni a szemét az útról. – A nő arcán megjelent egy jellegzetes gödröcske, amely csak akkor látszott, amikor boldogan és tiszta szívből mosolygott.

A férfi a műszerfalra pillantott. – Azt hiszem, a kocsit is beleértve, egyikünknek sem ártana valami hűvös frissítő. Kezd forró lenni odakint az idő.

A nő lassan megrázta a fejét. – Van egy egész gallonnyi a jobb hátsó tartóban. Tényleg nem tudod, hogyan kell lazítani, mi?

– Dehogyisnem – ellenkezett a férfi. – Csak úgy látszik, az a különbség köztünk, hogy te mindenre gondolsz.

– Hűtővíz, plusz vezetékek, tartalék ventilátor, ékszíj, meg mindenféle szerszámok. Hja, meg egy halott földönkívüli. Ami igaz, hogy a tiéd, de az én fedélzetemen van. – Ahogy ezt kimondta, elkuncogta magát, és ugráltatni kezdte Lalát. – Plusz még egy túlméretezett tesztoszterontartály, aki nem is tudja, milyen jó dolga van.... Szóval, azt kell mondanom, hogy mindig a megfelelő holmikat viszem magammal, ha kiruccanok valahová.

A férfi csak mordult egyet, válaszképpen az őt illető értékelésre.

Ahogy lelassítottak a kiejthetetlen nevű kisvárosokon átrobogva, a szokásosnál nagyobb érdeklődést senki sem szentelt nekik. Több ezer turista tesz minden hónapban egy amolyan „hajtsunk át és nézzük meg útközben" túrát a rezervátumon keresztül, a helyiek pedig már hozzászoktak a szokatlan járművek és még szokatlanabb utasaik látványához.

Amikor az út végül nyugat felé kanyarodott a hatalmas földhasadék felé, amit Grand Canyon néven ismer a világ, Ross Ed észrevehetően felfrissült. Innen akármikor rátérhetnek a 40-es államközire. Ha nem találkoznak senkivel, akár Kaliforniáig is eljuthatnak így.

Mivel az előző éjszaka nem aludtak, úgy döntöttek, hogy keresnek egy motelt Tuba Cityben és korán nyugovóra térnek. Ross bejelentkezett, Caroline pedig keresett egy félreeső, árnyékos parkolóhelyet, és ha nem is egykönnyen, de valahogy bepasszírozta a furgont.

A portás megspórolta a férfinak a kínos zavart es fejtörést, amikor kijelentette: mindegyik szobájukban dupla ágy van. Elintézték a formaságokat, megkeresték a szobájukat, felcsavarták a maximumra a légkondicionálót, majd gyorsan kipakolták a legszükségesebb holmijaikat.

A portás, akit egyébként John Quannasqatszi-nak hívtak, az irodahelység egyik sötétített üvegű ablakán figyelte, ahogy az újdonsült vendégek behurcolkodnak. Úgy tűnt, mintha semmiféle poggyászuk sem lett volna, bár ez igazán nem tartozott rá. A ráérős szemlélődését egy tompa berregés törte meg, ami azt jelezte, hogy egy másik leendő

vendégnek van rá szüksége.

A férfi éppen egy bejövő hívást kapcsolt a harmincnégyes szobába, amikor észrevette, hogy a nagydarab texasi fickó valami jókora csomagot visz be a furgonból a szobájukba. Valamit, aminek karjai és lábai, meg fura alakú feje volt.

„Ez nem lehet igaz," mondta magában. A rövid pillantás ugyan nem volt elegendő

ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye, de azonnal beindult az agya és morfondírozni kezdett Hiába is próbálta volna kiverni a bábu képét a fejéből, nem tudta elfelejteni. Tűnődött, spekulált, és azon tépelődött, hogy vajon mennyire okos dolog egy szempillantásnyi ideig látott dolgon filózni.

Biztos volt benne, hogy valahol látta már azelőtt. Nem egy szenzációhajhász bulvárlap elején, valami égbekiáltóan abszurd cikk beharangozója mellett mint amitől Ross Edet is kilelte a hideg, és nem is a televízióban és nem is a színházban. De az biztos, hogy többször és több példányban. Nem is a törzsének jól ismert kachinái közül az egyik, amiből több száz volt található a környéken, de a hosszú, középen elhelyezkedő ormányszerűség és a két láb közül felmeredő rúd miatt úgy tűnt, semmivel sem lehet összetéveszteni.

A kachina utánzatokat egyébként szerte a Délnyugaton meg lehetett vásárolni. A legtöbbet effélékre szakosodott kisüzemekben gyártották, de volt olyan is, amit hosszú nemzedékek óta fennálló családi vállalkozások készítették, némelyiket viszont igazán képzett művészek alkottak hosszú és áldozatos munkájukkal. A legjobbakat mindig kézzel faragták és festették. Méretük a hüvelykujj-körömnyi nagyságútól egészen a teljes életnagyságúig váltakozott, amiket táncosok számára készítettek, a súlyuk pedig meghaladta a negyven kilót. Az igazi gyűjtők általában olyasvalakivel kezdik, mint a Görögdinnye Ember vagy az Ugráló Táncos, majd lassan haladva egyre ritkább és egyre ezoterikusabb alakjait szerzik be a Hopik híressé és legendássá vált alakjainak utánzataiból. Vajon mit csinálhat két ilyen behemót nem Hopi a szent képmás nagy, mutatós és igazi mestermunkának látszó utánzatával? Vajon honnan juthattak hozzá? Úgy érezte, hogy ennek nem ártana utánanéznie.

A délután hátralevő részében egészen estig csak a bejövő turistákkal és a néhány eltávozójával kellett foglalkoznia, így szemmel tarthatta a nagy, kék furgont is.

Úgy nyolc felé járhatott az idő, amikor a pár végre elhagyta a szobáját, beszállt a furgonba és elhajtott. „Vacsoraidő van", gondolta magában. A motelportáskodás igazi zsákutca munka volt, ahonnan nem látott kiutat az eltelt néhány év alatt, amióta

ott dolgozott. Lehetséges lenne, hogy egy véletlen szerencse folytán esetleg kapna egy jó esélyt az élettől a kitörésre?

Várt még jó tíz percet, hogy biztos lehessen benne, hogy enni mentek, és nem csak kiugrottak a patikába vagy egy kis éjjel-nappaliba. Mivel a porta éppen csendes volt, a portás belsejét pedig egyre jobban emésztette a kíváncsiság, fogta hát az egyik pótkulcsot, kitette a „TIZENÖT PERC MÚLVA ITT VAGYOK" táblát, majd tettetett lezserseggel elindult a betonjárdán. A tízes számú ajtó engedelmesen kinyílt, ő pedig máris bent volt. Odabent nem akadt túlságosan sok látnivaló: a szokásos női holmik, gondosan kipakolva a mosogató mellé, a törülközők még érintetlenül, a zuhanyzó szárazon. Még a tévé távirányítója is ott volt, ahová a takarító szokta tenni. Az ágyakon viszont látszott, hogy aludtak bennük.

A szoba nem volt túlságosan bebútorozva, így nem telt sok időbe megtalálni a kachinát. Bent ült az egyébként üres ruhásszekrényben, arccal kifelé fordulva. A kimondottan jó minőségű és eredeti kachinák ritkák voltak, de valaki szemmel láthatóan jó sok időt szentelhetett erre a darabra.

A mosogató felett felkapcsolta a lámpát. Letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse. Úgy látszott, hogy a figurának három szeme van, nem pedig kettő. Próbált emlékezni, hogy illik-e erre a kachinára bármelyiknek is a leírása, de nem jutott az eszébe egy sem. Amikor fiatal volt, nemigen figyelt oda a részletekre. A furán redőzött koponya is másmilyennek tűnt, és a sisakszerű alkalmatosság is, ami a fején volt. Kezdett világossá válni a számára, hogy ez egy igen ritka és ennél fogva valószínűleg, meglehetősen értékes kachina lehetett. Hogyan szerezhetné meg magának? Természetesen felajánlhatna érte valamennyi pénzt, de sajnos éppen az nem volt neki. Nem nyárfából faragták, és újkorinak ható díszítése is mindenféle, gondosan kiválogatott és aprólékosan elrendezett anyagokból készült. A sisakféleség üvege alatt elképesztően életszerűnek hatott az arca. Igaz, néhány szokásos és a hagyomány szerint fontos szimbólum hiányzott róla, de lehet, hogy készítőjének nem volt elegendő ideje arra, hogy befejezze a festést úgy, ahogy kell. Ám ezeket a hiányosságokat nagyon könnyű pótolni.

Végkövetkeztetésként azt állapította meg, hogy ez egy határozottan furcsa, de mégis csodálatos és ragyogó munka, ami minden bizonnyal sok pénzt érhet. Egy olyan darab, amit meg kell szereznie. Sokféle magyarázat futott át az agyán a kachina eltűnésével kapcsolatban, ha a tulajdonosainak, vagyis az ex-tulajdonosainak magyarázatot kellene adnia rá. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy ellopták – mivel tényleg ellopták – és a rendőrséggel kerestetni fogják. Időközben ő meg kivehetne pár nap szabadságot, átruccanna Gallup-ba, és pénzzé tehetné a felfedezését. Ismert is egy megfelelő kereskedőt, aki az ilyen suba alatti holmikkal foglalkozott, és akinek azelőtt is elpasszolt már pár hasonló szerzeményt: fényképezőgépeket, filmfelvevő kamerákat, sőt még különféle ékszereket is, amiket a vendégek általában őrizetlenül hagytak a szobájukban, amíg elmentek valahová enni, vásárolni, vagy várost nézni. Vajon mennyit érhet? Az éppen távol lévő vendégeknek lehet valami fogalmuk arról, hogy mi a valódi értéke ennek a darabnak? Úgy fogja csinálni, mint ezelőtt is mindig: kihajít mindent a fiókokból, meg az utazótáskákból, és még a kukát is kiborítja, hogy biztosan rablásnak tűnjön a dolog. Az ágyak közötti asztalon volt egy olcsó karóra, amit már csak azért is zsebre vághatna, hogy hatásosabbá tegye a tetthelyet. Az egész alig fog tartani öt percig. Nem vezette semmiféle faji ellentét. Ugyanilyen örömet jelentett volna neki az is, ha indiánoktól cseni el, akik éppen a barátaikat vagy a rokonaikat jönnek, a környékre meglátogatni. Tényleg ez volt a legfurcsább kachina, amit látott. Nem ismerte az összes fellelhető típust, mivel szégyenszemre iskoláskorában nemigen volt kíváncsi az ebben a témában leadott órákra, és a nagyapja részletes beszámolói sem érdekelték különösebben. De a bábut látva semmi másra nem tudott gondolni. Biztosan nem gyerekjáték volt, mivel gyereket nem látott a párral. A sisakszerű fejfedőt valamiféle védőburkolatnak vélte, ami az aprólékos arckidolgozást hivathatott védeni, és amit minden bizonnyal eltávolítanak, amikor kiállítják, vagy másoknak megmutatják.

Nem tűnt annyira groteszknek, mint sok giccses, bohócszerű kachina. Igazából nem is számított neki, mivel nem akarta hazavinni, hogy felpakolja az egyik polcra abban a patkánylyukban, amit az otthonának kénytelen nevezni. A terve az volt, hogy készpénzt csinál belőle, olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. Ha szerencséje lesz, akkor talán jó pár száz dolcsit kaphat érte.

Feltápászkodott, odasétált az ablakhoz, és kissé elhúzta a függönyt. Semmi nyomát nem látta a furgonnak. Ha már kivitte innen, becsomagolja egy szennyeszsákba, és úgy rejti majd el az egyik kipróbált rejtekhelyére, amíg a zsaruk be nem fejezték a környék tüzetes átkutatását. Amikor majd a vendégek kijelentkeznek, egyenesen Gallupba indul. Úgyis csak addig fognak ittmaradni, amíg meg nem teszik a feljelentésüket. Ezek után nem fognak sokáig Tuba Cityben kóvályogni. Igaz, hogy a környéken van néhány lenyűgöző látványosság, de azért nem olyan sok.

Elgondolkodott egy darabig, hogy vajon hogyan lehetne a legpraktikusabban megragadni és elvinni, mert néni tudhatta biztosan, milyen erősen voltak a végtagok a törzshöz rögzítve. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a jobb kart, a másikkal pedig körülölelte a törzset, és megemelte... majd azon kapta magát, hogy milyen sokáig igazgatta az alsó fertályát valamennyire eltakaró ágyékkötőt.

Nem viselt ezen kívül semmi mást, kivéve talán azt a vékony fejpántot, ami hosszú haját tartotta távol a szemétől. A szarvasbőrszalag teljesen átitatódott az izzadtságával.

Felemelkedett a guggoló pózból, és visszahúzta a kezét a kachinától, majd megfordult, és szemügyre vette a vidéket. A Harmadik Fennsík magasan fekvő lapos térsége tompán csillogott az est fényeiben. Jó nap volt a mai. Nem szenvedtek különösebben komoly veszteséget, amikor visszaverték a furcsa sápadtarcúak támadását, akik azért jöttek erre a vidékre, hogy elvegyék a tulajdonaikat és a lelküket. Ezek az őrült fehérek azt hangoztatják, hogy valami Cibola Hét Városát keresik, de ehelyett a Hopik földjére tévedtek.

Egy hang szólította, ő pedig elindult a síkság pereme felé. A meredek lejtőn lenézve látta, hogy a csata után elindult vadászcsapat éppen most érkezett vissza. A harcosok a maguk nyugodt tempójával jöttek a puszta kőbe vájt lépcsőfokokon. Egyiküknek egy antilop lógott a vállán. A családja és a rokonai ma este nagy lakomát fognak csapni, de nem csak ők, hanem az egész tábor. Ma több okuk is volt, hogy ünnepeljenek. Azon felül, hogy visszaverték a fehérek támadását, az idei esőzősek is bőségesek voltak. Elérkezett az idő, hogy hálát adjanak az isteneknek.

Hátat fordított a lemenő napnak, és elindult a falu felé. Még az ostoba fehér ember, aki mennydörgést és villámlást lövell ki az ujjaiból, sem próbálna meg a sötétség leple alatt bemerészkedni a nyaktörő sziklákkal védett fennsíkra.

Az asszonyok jó nagy tüzet raktak, vidám kacagásuk mutatta az utat a félhomályban. A gyerekei tagra nyílt szemekkel és visszatartott lélegzettel fogják újra és újra végighallgatni a csata részleteit, miközben a felesége elkészíti a bőséges vacsorát.

Ahogy a sziklák között és a peremükön tekergő ösvényen lépkedett, a gondolatai visszatévedtek a különös fehér ember dolgaira, aki ostobán azt képzeli, hogy el tudják űzni a Hopikat a szent földről, ami már a világ keletkezése óta az ő tulajdonukat képezte. Olyan városok után kutatnak, amikben arannyal vannak kikövezve az utak és mindenfelé hatalmas agyagedények díszelegnek, színültig megtöltve ékszerekkel. Ahelyett, hogy értelmesen beszélnének velük, inkább válogatás nélkül szórják a mennydörgéseiket és a villámaikat: A falut azonban az istenek és a hatalmas sziklák megvédték a betolakodóktól és sikerült is őket nyílvesszőkkel, lándzsákkal és kövekkel elűzni. Szerinte nem is fognak többet próbálkozni.

Lelki szemei előtt még mindig látta őket: ahogy a lerongyolódott emberek és állatok észak felé tartanak. Pedig arrafelé nem találnak semmiféle aranyat, csak pokoli forróságot és a kiszáradás okozta halál leheletét. A sárga fém iránti csillapíthatatlan éhségüket sehogyan sem tudta megérteni, amikor inkább a vadak, a víz, a kukorica és a tök volt az, ami igazi gazdagságot jelentett, ha bőségben volt mindegyikből.

Amikor észrevették lépteinek hangját az ösvényen, a gyerekei futva jöttek elébe. A férfi maga köré gyűjtötte őket, ahogy közeledett a kunyhója felé. Gyönyörű felesége, Shumaqui az ajtóban várta és a férjnek kijáró tisztelettel üdvözölte. Szerencsés férfi volt, és ő is tudta ezt. Nem volt ugyan sem főnök, sem sámán, de olyan volt az övéi között, akit mindenki nagyra becsült, mert kiváló vadász és harcos volt.

Legkisebb gyermekét megfogta a válla alatt, és a nevető, kuncogó kislányt a nyakába vette, aki a magasból most néhány pillanatig nagyszájúskodhatott idősebb fiútestvéreivel. Holnap lóra teszi őket, és úgy poroszkálnak el a közeli vásárba. Nagyon szerette volna megmutatni a családjának azt az új masinát, amit nemrégiben a Williamson nevű kereskedő hozott magával.

Az volt a neve, hogy auto-mobil, és olyan nagy zajt csapott, mint tízezer tyúk. Személy szerint nem látott túl sok fantáziát benne. Azért, hogy egyáltalán működjön, valami különleges és eléggé drága italt kellett neki adni. Orrfacsaró szagot árasztott, és nem is mindig arra ment, amerre az ember akarta. A lóval ellentétben ez nem talált haza, ha az utasa eltévedt, és az ürüléke sem volt alkalmas arra, hogy a földet megtrágyázzák vele. De ennek ellenére, mint látnivaló nagyon érdekes volt, ahogy hangosan pöfögve bukdácsolt a Flagstaff felé vezető úton.

Arra gondolt, hogy ez a Williamson, aki egyébként jó szándékú és kedves ember volt, esetleg elvinné a gyerekeit egy körre a piachely körül. Ha megtenné, akkor John odaadná neki az egyik kis ezüstteknős gyűrűjét, ami nagyon felkeltette a fehér ember érdeklődését A meglehetősen nagy Packard csendesen robogott a dél felé fekvő város irányába. Onnan akár busszal is továbbmehetne a gyakorló táborba, amit nem messze Phoenixtől állítottak fel. Sok barátja és rokona gyűlt már össze Flagben, akik már csak rá vártak, és arra a néhány lustább emberre, akik közvetlenül az elindulása előtt csatlakoztak hozzá. Navajok, Hopik, Havasupaik, Hualapaik, Zunik: az összes északi törzsből érkeznek tagok a gyűlésre.

Az idősebbek közül a többség egyáltalán nem lelkesedett a dologért. Azt hangoztatták fáradhatatlanul, hogy ez a fehér emberek háborúja. Miért vállalkozna önként közülük bárki is arra, hogy olyan emberekkel harcoljon, akiket még csak nem is ismer, és nem tett ellenük semmi rosszat, ráadásul egy olyan helyen, amit azelőtt még soha sem láttak.

A fiatalok erre azt válaszolták, hogy a gyakori megkülönböztetés ellenére, amit sokszor el kell szenvedniük, ez az ő országuk is. Még akkor is, ha nem igazán van beleszólásuk a dolgokba, mint régebben, amikor még az övék volt ez a föld. Különben is, ők harcosok voltak, és nem is akármilyenek, hanem kiváló harcosok leszármazottai. Jó lehetőség volna, hogy megmutassák, mire képesek. Valószínűleg jó ideig nem lenne erre megint alkalmuk.

Így hát ő is akárcsak számtalan unokatestvére, nagybátyja és barátja, John is feliratkozott még mielőtt mások besorozták volna, és hazafelé menet, a Packardban robogva a hepehupás földúton, elgondolkodott, hogy vajon Németországban ugyanolyan meleg lehet-e nyáron, mint Arizonában.

Ennek ellenére nem akart harcolni, sem látni azt, hogy mit csinálnak azok ott, abban az átkozott, büdös délkelet-ázsiai pokolban. Csak a barátok támogatása és az örökös szkepticizmusa segített neki túlélni a végéig. Vietnam – vagy, ahogyan ők nevezték: 'Nam – egy teljesen igazságos pokol volt, ami nem vett tekintetbe sem fajt, sem bőrszínt, sem hitvallást.

Hogyan kerülhetett ebbe a gőzölgő, vad dzsungelbe, ahol a faágak egyszerre csak AK-47-esek csőtorkolatává válnak, a gyökerek pedig kioldják az aknákat is, amik legjobb esetben csak a lábadat viszik magukkal. Sok ezer mérföldnyire onnan, Glória és a gyerekek hosszan időznek minden egyes levélen, amit nagy nehezen sikerült kierőszakolnia magából, és amiben állandóan a hazatérését ígérgeti nekik.

Egyike volt azon szerencséseknek, akik már a vége felé jártak a szolgálatuknak, és a testük majdhogynem látható sérülések nélkül megúszta az egészet. Ez utóbbiból több is volt, de mind olyan mélyen voltak benne, ahol csak ő láthatta őket. Tudta, hogy ezek soha sem fognak begyógyulni, de ha szerencsés, akkor el tudja majd őket rejteni mindenki elől, kivéve persze az ő türelmes és megértő feleségét.

Amikor a gyerekei összegyűltek a lakókocsi előtt, elmesélt nekik annyit a dolgairól, amennyit mert, amennyit valószínűleg az ősei is elmesélhettek a vadászataikról és a csatáikról, amikor élménybeszámolót tartottak az esti nagy tábori lakomáknál. Harcosok leszármazottja volt, olyan ember, akinek rengeteg harci sikerekről és életveszélyes kalandokról, keserves menekülésekről és gondosan kidolgozott, mitologikus csodatételekről szóló történet volt a tarsolyában. Mindenféle történetet mesélt nekik, a gyerekek pedig magukról teljesen megfeledkezve, elkerekedett és félelemmel teli szemekkel hallgatták, miközben a szülei ott ültek mellettük. Néha-néha az egyik idősebb egyetértően bólogatott, John pedig felbátorodva, újabb lendülettel folytatta.

– Ők erre mentek. – És vonalakat rajzolt a levegőbe. – Mi meg abban az irányban. Bele a mocsárba, a fegyvereinket a fejünk fölé emeltük és nem törődtünk sem a piócákkal, sem a moszkitókkal, sem pedig a kígyókkal. A hátukba akartunk kerülni, és úgy meglepni őket. Azok a nyomorultak soha sem tudták, hogy honnan érte őket a csapás. – A jobb karjával pedig tett egy széles, suhintó mozdulatot.

Hirtelen azt érezte, hogy erősen nekinyomódik a kachina hátának.

Nem is pislogott, csak meredten bámulta azt a három kifejezéstelen, kissé csillogó, de egyáltalán nem emberi szemet. Nagyon örült neki, hogy nem voltak nyitva, és nem néztek vissza rá, mert attól tartott, hogy akkor beleláttak volna egészen a lelke legmélyére, és ott valami olyasmit láttak volna, amire a jelen pillanatban egyáltalán nem volt büszke. A szemek sokkal többet mondtak így holtan, mint a legtöbb szem élve.

Miféle halál, meg miféle élet? Ez csak egy faragvány, egy szobor. Fa, meg agyag, meg művészi faragómesterség, semmi több. Ez a valami soha nem is volt élő.

Visszahúzta a karját, és megérezte a lábaiba nyilalló görcsölő fájdalmat, ami arra kényszerítette, hogy nagy huppanással leroskadjon a padlóra, és miközben leült jói be is vágta a fejét a falba. Ahogy megpróbálta kimasszírozni á hangyamászásszerű zsibbadást az izmaiból, az egyre csak rosszabb lett, ahogy kinyújtotta a tagjait. Fogalma sem volt, hogyan maradhatott ilyen sokáig abban a térdeplő testhelyzetben.

Gyors pillantással felmérte, hogy a szoba még mindig üres. Pontosan úgy volt benne minden, ahogyan akkor látta, amikor bejött... negyven perccel ezelőtt, legalábbis az ő órája szerint. Ezek szerint ő negyven percen át guggolt ott és úgy meredt a kachinára. A combjában és a lábikráiban rettenetesen sajogtak az izmai.

Ebben a negyven percben több száz évnyi történelem játszódott le a szeme előtt. Látta magát, mint az apját, aki Vietnamban harcolt. A nagyapját, aki harcolt a nácik ellen a második világháborúban. Járt még ennél is régebbi korokban, Coronadóban, amikor az első spanyol hódítók megérkeztek a földjükre.

Nem tudott ugyan még lábra állni és járni, így csak rádőlt a tenyerére és a térdére, és azokon mászott el a ruhásszekrénytől, el, minél messzebb az üres, de mégis vádló szemektől, amelyek mélyebbre láttak most a lelkébe, mint amennyire ő maga valaha is mert, vagy merni fog. Amikor odaért az ajtóhoz a kilincsbe kapaszkodva nagy nehezen felhúzta magát, és végre lábra állt.

Negyven perc. A hatalmas texasi és a nő bármelyik pillanatban visszaérhetnek, és az is lehet, hogy éppen ezekben a pillanatokban állnak be a parkolóba. Úgyhogy minél hamarabb ki kell innen jutnia.

Lassan újra érezni kezdte a teste alsó részét. Abban a pillanatban, amikor már úgy tűnt, hogy képes lesz biztosan megállni a lábán járás közben, elfordította a kilincs gombját, és kilépett az ajtón. Még annyi lélekjelenléte is volt, hogy gondosan bezárta maga mögött.

Ahogy az irodája felé tántorgott, azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett vele. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy az egészet csak képzelte volna. Már azelőtt is tisztában volt a kachina valódi hatalmával. És most ez a hatalom lehetővé tette számára, hogy szembesüljön a családja teljes történelmével, hogy láthassa az elődeit, akik bátrak és nemeslelkűek voltak. Köztük ugyan nem volt egyetlen tolvaj sem. Mindannyian megházasodtak és olyan nagyszerű gyermekeket neveltek fel, akik büszkék lehettek a szüleikre, és akikre a szüleik is büszkék lehettek.

Persze őt kivéve. Kivéve John Quannasqatszit. Neki nem volt se felesége, se gyerekei, nem volt semmije, csupán egy vacak munkahelye ebben a koszos kis motelben. Az előtte járó nagyszerű emberek, aki túlélték a háborúkat, a szárazságot és a pusztító járványokat, ha most letekintenek rá a szellemvilágból, akkor életük minden igyekezetét és küzdelmét... benne látnák a csúcsra érni? A teljes lényével szégyellte magát az ő emlékük előtt.

De most igenis megfogadja, hogy ezen változtatni fog. Változtatni fog, méghozzá most és mindörökké. Az a negyven perc, amit guggolva, töltött a kachina előtt, visszaadta neki azt, amiről már-már azt hitte, hogy végleg elveszítette.

Az önbecsülését.

Így történt, hogy néhány héttel később, a kaliforniai Grass Valley-ben élő Mrs. Patrícia Thurwood egy kissé meglepődve, de annál nagyobb örömmel kapott kézhez egy nem várt készpénzátutalási csekket kétszázhuszonhat dollárról. A küldeményen nem volt feltüntetve, hogy ki küldte neki, és az sem hogy miért, de pontosan ennyi volt az az összeg is, amit egy kirándulás alkalmával elveszített, már sok-sok évvel ezelőtt.

Nem sokkal azután az iowai Des Moines-ben élő Mrs. Bea Davis a szokásos számlái és levelei között talált a nevére szólóan egy ajándékutalványt, amely arra jogosította fel, hogy meglátogathatja az egyik nemzeti ékszerüzlet-hálózat bármelyik lerakatát, és kiválaszthat egy új, divatos női karórát, ötszáz dolláros érték alatt.

Az elkövetkezendő időben további levelek, ajándékutalványok és üdvözlő kártyák mentek ki az ország minden részébe. A borítékokon soha nem volt feltüntetve feladó, viszont mindegyiken ott díszelgett a flagstaffi postabélyegző.

De erről sem Ross Ed, sem Caroline soha nem szerzett tudomást. Ők azon a délutánon mit sem sejtve tértek vissza a szobájukba, és semmi különöset nem tapasztaltak. Másnap reggel egy másik portás volt szolgálatban, amikor kijelentkeztek, ami egyáltalán nem szokatlan gyakorlat egy motelben, és nem is támadt semmilyen gyanújuk, hogy esetleg kapcsolatba hozzák ezt Lalával: Ők csak azt látták, hogy végre egy derűs és eseménytelen este telt el felettük, amire már igazán régóta vártak.

TIZENNÉGY

Ross Ed már alig várta, hogy megpillanthassa a Grand Canyont. Nem szerepelt az eredeti útitervében, de látva, hogy valahol a hasadék pereme közelében kell elhaladniuk, bolondságnak tűnt volna, ha nem tesznek egy kisebb kitérőt, és végre közelebbről is megnézik.

Cameron városka után délnek fordulva a világ minden tájáról odasereglett turisták özönével találták szembe magukat. A park is zsúfolt volt, de azért nem annyira mint a szokásos nyaralási hullámok vagy a hétvégék alkalmával. A környéken rendszeres járatok még nem indultak be, így le tudták tenni a kocsijukat valahol a déli perem mentén fekvő úton.

A pihenőpark bejáratánál lévő irodánál érdeklődtek, és kiderült, hogy néhány kisház éppen akkor lett szabad a Phantom Ranchen, nem messze a kanyon lábától.

– Mit gondolsz? – Kérdezte Ross Ed a nőt, miközben a fogadóportás éppen segített valakinek kitölteni egy túrázási engedélyt, ami a kiemelten veszélyes területekre vonatkozott.

– Szerintem csodálatos lenne, Ross. Végül is leráztuk a hadsereget, vagy nem? Akkor meg miért nem szórakozhatnánk egy kicsit? A túrázás kellemes kikapcsolódás lenne a vezetéshez képest, és ha elfáradnék, akkor csak felkapnál és vinnél.

A férfi szándékosan fájdalmas képpel mérte végig a nőt. – Hát, nem is tudom, Caroline. Magácska egy kicsit nagyocska lányocska.

A nő csinált egy aprócska piruettet. – Ugyan már! Én? Hiszen olyan könnyed vagyok, mint egy tollpihe. Mint egy kétméteres tollpihe, egy hatalmas szirti sasról.

– Inkább egy szirtről – tette hozzá a férfi, de a nő nem sértődött meg a megjegyzésén.

Mivel az éjszakát a ranchen akarták tölteni, így semmi szükség nem volt rá, hogy túl sok mindent vigyenek magukkal: elég volt néhány tábla csoki, meg persze a néhány liternyi ásványvíz, amit a forgalmas parkoló melletti éjjel-nappaliban vásároltak, ahol szinte mindent lehetett kapni. Másnap reggel, amikor elindultak, hűvös, csípős volt még a levegő, de a helyi rádió megnyugtatta a turistákat, hogy a hasadék alján is jó harminc fokot fog emelkedni a hőmérő higanyszála.

Caroline talált egy hátizsákot a holmijai között, ami, ha teljes hosszukra kiengedték a hevederjeiket, akkor éppen jó volt Ross Ed-re. Ebbe pakolták bele a harapnivalót, a vizet és az elmaradhatatlan halott földönkívülit, aki egyáltalán semmi jelét nem adta annak, hogy tiltakozna a nem éppen barátságos szállítási mód ellen, pedig a fejére és felsőtestére még egy világosabb színű, kisebb pokrócot is ráterítettek, mivel az kilógott a zsák száján. Ross kijelentette, hogy ő bizony nem hagyja a kocsiban egész álló nap bomlófélben levő barátját, ahol esetleg a kíváncsi ufó-bolondok vagy kellemetlenkedő katonai ügynökök rátalálhatnak. A kicsiny földönkívüli nem volt nehéz, és egyébként is, Ross sokkal nagyobb terhek hurcolásához volt hozzászokva. – Mellesleg a parkőr is azt mondta, hogy lehetőleg ne hagyjunk semmi értékeset a kocsiban. – Ahogy elindultak lefelé a Bright Angel nevű ösvényen, a férfi kissé megrövidítette a lépteit, hogy Caroline is erőlködés nélkül tudjon vele lépést tartani. . – Szóval, ha történetesen mégiscsak betörnének a furgonomba akkor nem találnának semmi értékeset. – A nő ekkor szórakozottan lenézett egy pillanatra, éppen jókor ahhoz, hogy ki tudjon kerülni egy jókora adagnyi öszvértrágyát ami egyébként mindenfele megtalálható volt az ösvények mentén. – Természetesen jól tudom, hogy igaziból, mi az értékes. Legalábbis elméletileg tudom.

– Akkor meséld el nekem, Caroline, mi az, amit „elméletileg értékesnek" tartasz.

Az út további részében egy darabig arról beszélgettek, hogy a nőnek milyen álmai voltak, amiket eddig még nem sikerült megvalósítania, de persze szeretne. Ahogy rátértek az Indian Gardens nevű ösvényre, már maguk mögött hagyták az aznap útra kelt összes túrázót, és körülvette őket a Canyon lenyűgözően hatalmas sziklatömege. Ross lankadatlanul kémlelt mindenkit, aki mellett csak elhaladtak, meglepődött azon, hogy milyen sokféle ember látogatta meg a hasadékot. Voltak idősebb korosztálybeli házaspárok, akik középkoriakat megszégyenítő kitartással és élvezettel taposták a csapásokat. Skandináv egyetemisták, akik a friss, ámde hűvös levegő ellenére is rövidnadrágban vágtak neki az útnak. Akadtak olyan népek is, akik mindenféle felszereléssel, síbotokkal meg mászóvassal felszerelt bakancsokkal indultak el, új értelmet adva az Államokban oly' népszerű „elkötelezett természetkedvelő" fogalmának – értsd ezen a komplett idiótát. Rajtuk kívül, összeakadtak még néhány magányos utazóval, akikkel a semmivel sem összehasonlítható látványt megosztották. Egyik sem emlékeztetett, még csak egy kicsit sem a rendőrség vagy az Egyesült Államok Katonai Titkosszolgálatának éppen inkognitóban tevékenykedő tagjára.

Ross mindebből még csak azt a bátortalan következtetést merte levonni, hogy talán mégiscsak sikerült lerázniuk őket. De már ettől a gondolattól ruganyosabbnak és könnyedebbnek érezte magát. Persze annyira azért nem mert lazáskodni, mivel az Úr könnyen magához szólíthatta volna az ösvény peremén túli, néhol akár négy-ötszáz méteres szakadék mélyére – egy kis örökkévaló csevejre.

A Canyon sokkal lenyűgözőbb volt, mint amennyire bármelyikük is elképzelte. Egyike volt azon ritka turistalátványosságoknak, ami mindig is érdekelte az embereket, különösebb noszogatás és csinnadratta nélkül, csak azért mert ott volt, és mert olyan volt, amilyen. Nagyon meg voltak elégedve a Phantom Ranch-i kis egyszerű lakjukkal is, ami kényelmes és lakályos benyomást keltett. Az egyetlen problémájuk az ággyal akadt, mivel az egyáltalán nem Ross Ed-re volt méretezve. Sajnos a szoba kicsinysége nem tette lehetővé a szokásos trükköt, ami ilyenkor általában be szokott válni: a két ágy összetolását. Caroline-nak ugyan éppen megfelelték, de ketten már kissé szűkösen fértek volna el rajta keresztben.

Lalát otthagyták az egyik ágyon, szemben az ablakkal, hogy amíg egyedül van, lelki szemeivel kedvére bámulhassa a kanyon pazar növényvilágát, ők ketten pedig lesétáltak az étkezőbe. Jóízűen fogyasztották el a western stílusú sültet néhány másik fáradt utazó társaságában, akik nem szenteltek egy-két röpke pillantásnál nagyobb figyelmet a hatalmas termetű párocskának.

– Mit szólna uraságod egy kis sétához? – javasolta Caroline, amikor végeztek a vacsorával. A ranch személyzete is készülődött már a saját vacsorájának elfogyasztásához. Általában lejjebb, a kanyon belsejében szokták elkölteni, ahonnan a földdel azonos korú sziklák mögött lebukó nap nagyszerű látványt nyújtott, de ennek következtében a levegő azonnal hűvösebbé is vált.

– Nagyszerű ötlet. Éppen erre van szükségem az egész napos gyalogtúra után: egy kiadós kis séta. De indulás előtt még vissza kell mennünk Laláért a szobába.

A nő savanyú mosolyt eresztett meg felé. – De miért? Az a mi szobánk. Attól félsz, hogy egy katonai repülő esetleg belibben az ablakon és elcseni a haverodat?

– Nem, nem. Attól viszont már inkább, hogy egy takarítónő, netán valaki hasonló bekukkant, le akarja húzni a lepedőket, vagy valami ilyesmi. – A férfi hangján érződött a Lala iránti elkötelezett törődés. – Tudod, egyszerűen csak jobban érzem magam, ha pontosan tudom, hogy hol van.

A nő vállat vont. – Oké, oké, végül is te fogod cipelni, nem én.

Így a földönkívülit megint csak belegyömöszölték a hátizsákba, és a fejére csavarták a pokrócot. Ross Ed ébersége újból megélénkült, amíg le nem értek az egyik közeli csapás alsóbb szakaszára. Onnan egyenesen a folyó felé indultak, és útközben több hátizsákos és sátorozó mellett mentek el. Néhányan csak nemrég érkeztek oda, és még csak most kezdték el felverni éjszakai menedéküket.

A legmélyebben fekvő sátorkempinget is elhagyva, nyugat felé fordultak, a folyó mentén futó ösvényre. A sűrű hordaléktól vöröses színű Colorado a bal oldalukon dübörgött, és ahogy a magas sziklafalakról mindenhonnan visszaverődött, morajlásának zaja különös visszhanggal gyönyörködtette az arra járókat. Senkit sem láttak a környéken. Ebben a napszakban mindenki vagy evett, vagy az evéshez készülődött, netán már jóllakva és a tájat szemlélve emésztette a vacsorát. Akadtak olyanok is, akik éjszakai túrára indulnak a kanyonba, pillanatnyilag azonban rajtuk kívül, úgy látszik senkinek sem támadt kedve a folyó mellé lesétálni.

Az ösvény egy takaros kis pihenőhelyen ért véget, mindössze néhány méternyire az áradásoknál szokásos legfelső vízszint-jelzőtől. A Parkőrség által készített, durván ácsolt padok – ugyan sokkal laposabbak voltak a környező szikláknál, de nem voltak annyira puha ülőhelyek, mint amilyennek látszottak – mégis, ezek nyújtottak itt valamennyire kényelmes pihenést a fáradt utazóknak.

Amint az első csillagok megjelentek az égen, leültek egymás mellé. Ross Ed számára teljesen elfogadhatónak tűnt (ami egyébként, az ilyen helyeken és helyzetekben talán törvényszerű is), hogy egyik kezével átkarolja Caroline-t. A nő közelebb húzódott, és nem csak a hűvös levegő miatt.

– Gondolkoztam – kezdte a nő.

– Ahogyan mi is – jelentette ki hirtelen egy idegen hang.

Egy szempillantás alatt arrafelé fordultak. Ross az egyre sűrűsödő sötétségen keresztül hunyorogva egy párt vélt felfedezni, akiket mintha vacsora közben is látott volna. Idősebbek voltak, a külsejük pedig szinte leírhatatlanul átlagos volt. A tőlük nem messze felállított másik pihenőpad mellett álltak, ami egy kicsivel magasabban volt az övékénél. Az asszony eléggé kerek volt, az arca rózsaszínes árnyalatú, a férfi pedig egy kicsivel magasabb és a korához képest elég jó kondícióban volt. Hatvanasoknak, vagy annál egy kissé öregebbnek látszottak. A megjelenésük tipikusan olyan volt, mint az utazóké általában, mindenféle különlegesebb ismertetőjel nélkül.

Egyikőjüknél sem volt semmilyen csomag. Mindketten farmerben, túrabakancsban és flanelingben voltak. Az egyetlen lényeges különbség csak viszonylagosan volt a kettejük öltözékükben: az asszony fegyvere sokkal kisebb volt, mint a férfié. Az utóbbi kezében tartott Magnumhoz képest a nő kurta csövű 25-öse teljesen hozzá illőnek látszott.

Amikor meglátta a két alakot, Caroline felpattant, de a pisztolyokat látva lassan visszaült a padra.

– Ha jól látom, akkor a katonai hírszerzés mindenféle méretben és alakban képes ügynököket produkálni.

– Katonai hírszerzés? Hallottad ezt, drágám? – Mosolygott az asszony a férfira. – Ez a nő azt hiszi, hogy a katonai hírszerzésnek dolgozunk – A férfi is kuncogni kezdett.

Ross Edet egyfajta savanyú, süllyedő érzés kerítette a hatalmába. Olyasmi, ami azokra az időkre emlékeztette, amikor a kockázatos ügyletekkel foglalkozó spekulánsok könyvelői elfelejtettek megjelenni fizetésnapkor.

– Ha magukat nem a katonai hírszerzés küldte, akkor ki a csodának dolgoznak? Az FBI-nak? A CIA-nek?

A férfi szabad keze nyugodt mozdulattal simította végig néhány megmaradt hófehér hajfürtjét, az egyébként majdnem kopasz fején. Fegyverének csöve továbbra is mozdulatlanul szegeződött rájuk. – Nem, nem, fiacskám. Mi százszázalékosan magánzók vagyunk, és szigorúan csak magunknak dolgozunk. Én Gennady Larkspur vagyok, ez meg itt a feleségem, Miriam.

– Ebben az életkorban már változtatni kell, tudják? – magyarázta az idős hölgy készségesen. – Maguk is tudják, hogy mennek a dolgok: ilyenkor már csak kötögetésből meg varrogatásból lehet egy kis plusz jövedelemre szert tenni. Gennady viszont saját maga vezet egy jól menő ruhatisztíttató céget. – És büszkén rámosolygott a férfira. – Az én Gennem nagyon ügyes.

Caroline-t kissé zavarba ejtették a hallottak, és gyanakvóan méregetni kezdte őket.

– Biztos, hogy nem valami szupertitkos kormányügynökségnek a megbízottjai, amiről még nem hallottunk?

– Nem, dehogyis. Indianából érkeztünk – mondta az asszony és körbepillantott. – Hát, most eléggé távol kerültünk mindentől. Mit szólnak ahhoz, hogy milyen csendes ez a hely.

– Mit akarnak tőlünk? – Ross Ed ugyan tartott tőle, hogy pontosan tudja a választ, de mégis úgy érezte, hogy a dolgok rendes menete miatt, azért ezt illik megkérdeznie.

– Szerintem azt maga nagyon is jól tudja, fiatalember. – Mondta a nagymamaforma figura, és a 25-össel a férfi csomagjára mutatott. – Természetesen a halott földönkívülijét akarjuk.

– Óh, nagyszerű – morogta Caroline. – Már megint UFO-bolondokba botlottunk.

Gennady Larkspur szigorú hanghordozással javította ki. – Azt hiszem félreértett minket. Mi nem vagyunk tagjai semmiféle szervezetnek vagy közösségnek. Mi tényleg szigorúan csak magunknak dolgozunk, és függetlenek vagyunk mindentől.

– Azóta követjük magát, amióta csak eljött El Paso-ból, – kezdte magyarázni az asszony – és azóta várunk a megfelelő alkalomra, hogy megszabadítsuk a poggyászától. Azok a katonák, akikre itt az előbb célozgatott, állandóan csak útban voltak nekünk. Azért vicces, hogy mennyit bénáztak, nemde? Manapság mindenki csak rohan, és egyszerűen nincs türelmük kivárni a megfelelő pillanatot. Mint például azok a szerencsétlen kölykök, akikkel ott Lordsburgban összetalálkozott, vagy azok a szegény, eszement ufó-hívők az erdőben.

– Lokalizált meteoriteső, telekinézis vagy valami ilyesmi, aminek lehet, hogy még neve sincs, azután meg amikor megjelentek azok az eléggé rosszindulatú űrlények. – Sorolta a férfi az élményeit, és közben szinte szikrát hányt a tekintete. – Ami azt illeti, nagyon lenyűgözött minket a maga kis halott barátja.

– Arra számítottunk, hogy akkor jön el az időnk, amikor Tuba City-ben elmentek vacsorázni, és a haverjukat nem vitték magukkal. – Folytatta az asszony. – De valami miatt, ahogy maguk elmentek, az éjszakás portás bement a szobájukba, és nem is jött onnan ki, csak nem sokkal azelőtt, hogy maguk visszatértek. Gen és én is be tudtunk volna jutni, de az elmúlt években éppen az biztosította a sikereinket, hogy ahol csak lehetett, igyekeztük elkerülni az áldozatainkkal való szembesülést és megőrizni a névtelenségünket. Így hát visszafogtuk a türelmetlenségünket, és továbbra is árnyékként követtük magukat, miután a következő reggel kijelentkeztek a motelből.

– Tulajdonképpen nagyon tetszett az út ide lefelé, ahogy magukat követtük. – A nő bocsánatot kérőén nézett rájuk. – Tudják, Gen és én nagy túrázók vagyunk.

– Azt hittem, mi pont az utolsó szobát vettük ki – jegyezte meg Ross Ed.

– Így is van, fiam és remélem, nem bánják majd, hogy Miriam és én fogjuk használni – közölte a férfi hétköznapi hangon, mintha teljesen természetes lett volna, amit mond.

Caroline arcából hirtelen eltűnt minden szín. – Maguk... maguk ugye nem arra készülnek – hogy lelőjenek minket?

– Miért, kedveském, mégis mit gondol, mire valók ezek a fegyverek? – mondta az asszony bocsánatkérő hanghordozással. – Egyébként is, ha már itt vagyunk, nem hiszem hogy tudnánk a maguk tempóját tartani visszafelé.

Ross Ed el kezdett matatni a hátizsák hevederével. – Arra nem lesz semmi szükség.

Megkapják a földönkívülit.

– Hát persze, fiam. – Mondta az asszony megint csak a pisztolyával kísért gesztusok közepette. – Lalát. Ugye, így hívják?

– Ezt viszont nem értem. Honnan tudják a nevét?

– Megvannak a magunk hírforrásai. – Gennady Larkspur megeresztett egy szerény kis mosolyt. – Washingtonban. Még a hadseregben is. Bárhol bármi felbukkan, ami esetleg értékes lehet, arról rögtön tájékoztatnak minket. Azt meg, hogy hogyan bukkantunk a nyomukra, hát, manapság már mindenféle népek társalgásába bele lehet hallgatni egy megfelelően átalakított mobiltelefonnal.

– Időnként ki kell ruccannunk egy kis mellékesért, meg egy kis izgalomért, tette hozzá az asszony. – Képzelheti, hogy a ruhatisztíttatásból és a varrásból álló napok nem valami érdekesek.

– Ráadásul nem is hoznak valami sok pénzt – mondta a férfi, és a pisztolyt áttette a másik kezébe. – Gondolhatja, az IRS vagy valaki esetleg megkérdezhetné, hogy miből telik nekünk egy házra Zürich belvárosában és egy nyaralóra a Kajmán-szegetekén, de soha nem tették. Szerintem túlságosan is elfoglaltak ahhoz, hogy egy ilyen magamfajta szegény, utcán lézengő seggfejen behajtassák az utolsó száz dollárját, amit keresett.

– Mondtam, hogy az én Gennem nagyon ügyes – emlékeztette őket az asszony.

– De akkor meg miért akarnak megölni minket? – kérdezte Caroline, és ahogy tanácstalanságában egyik idős arcról a másikra hintázott a tekintete, különös módon fejlett intelligenciát és bölcsességet látott a szemükben, de együttérzést egy szikrányi sem.

– Jól van, jól van, igazából nincs rá feltétlenül szükség – kezdte Gennady Larkspur, mintha csak egy ügyféllel beszélt volna, aki az inggallérján lévő folt miatt panaszkodik neki. – Viszont, ha nem teszik pontosan azt, amit mondunk, nyugodt lélekkel megígérhetem, hogy habozás nélkül keresztüllőjük magukat. Figyelmeztetem, hogy nem a levegőbe beszélek: Miriam is, és én is öltünk már ezelőtt.

Az egyre mélyülő sötétségben már nem is néznek ki olyan kedvesnek, gondolta Ross Ed. Inkább olyan szellemszerűek; vagy inkább kísértetiesek voltak, ahogy a közép-nyugatias kiejtésüket átszőtte a fenyegetés hangja.

– Ha mégiscsak lelőnének, akkor a ranchnél táborozók meg fogják hallani a fegyvereiket – figyelmeztette őket Caroline.

– Azt nem hinném, kedveském. Mit gondolnak, Genn és én miért vártuk meg, hogy maguk egy efféle helyre jöjjenek? Ragyogó ötlet volt, bármelyiküknek is jutott az eszébe. – Az öregasszony balra intett a szabad kezével. – Hallgassa csak a folyót! Hát nem fantasztikus? Mindent betölt a dübörgése. Akár egy páncélöklöt is elsüthetne itt, még azt sem hallanák meg ott fent a ranchnél. – Azzal gyors kézmozdulatokkal sürgette Ross-t, hogy most már ideje volna kicsomagolni és átadni élettelen barátját.

Caroline oldalba bökte a férfit. – Haladj már Ross Ed. Látod, hogy nem tehetünk semmit. Sajnálom.

De amaz mégsem volt hajlandó bajlódni a csomaggal, és inkább beletörődött tekintettel azt mondta: – Ha valakit mindenképpen le akarnak lőni, akkor lőjenek le engem, nőt pedig hagyják elmenni. Neki semmi köze sincs az egészhez.

– Dehogyisnem, barátom, jól tudjuk, hogy ő is alaposan belekeveredett: – Miriam Larkspur ekkor lebiggyesztette az ajkát. – Sajnos ő is látta az arcunkat, akárcsak maga. De Gen és én hajlandóak vagyunk könyörületesek lenni. Mit fognak csinálni? Elmennek a rendőrségre, és elmesélik, hogy egy idősebb indianai házaspár meglepte magukat egy elhagyatott turistaösvényen az éjszaka kellős közepén, és pisztollyal kényszerítették magukat, hogy átadják a halott földönkívülijüket? Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne.

Ross Ed eközben levette a hátáról a zsákot, és éppen levette a test tetejéről a vékonyka pokrócot. Gennady Larkspur óvatosan előre hajolt, a szemében várakozással teli izgatottság lángolt.

– Nem néz ki túlságosan komolynak, mit gondolsz? Nem tűnik olyasvalaminek, amitől a washingtoniaknak és a langley-ieknek feltétlenül frászt kéne kapniuk.

– Olyan vékonykának tűnik – jegyezte meg az asszony.

Ross Ed kiemelte Lalát a hátizsákból, majd finom mozdulatokkal kibogozta az összegabalyodott végtagokat.

– Oké, oké, ne húzza tovább az időt – csattant fel Miriam Larkspur, majd egy meg lepően gyakorlott mozdulattal eltüntette a fegyverét pisztolytáskájában, és kinyújtotta mindkét kezét. Ahogy Ross Ed egy lépést tett előre, a férj figyelmeztetően kezdett hadonászni a magnummal.

– Csak dobja ide. Nem akarom, hogy a hatalmas mancsai közelítsenek a nejemhez.

– Rendben, csak finoman – mondta Ross, és felkészült, hogy odadobja Lalát a várakozó asszonynak.

Ebben a pillanatban fény tört fel az öltözetből, de olyan hirtelenséggel, amitől Ross Ed annyira meglepődött, hogy olyat tett Lalával, amit eddig még soha: elejtette.

– Óó... a franc essen bele! – kiáltotta a férfi, majd mindkét kézfejét a karjai alá szorítva próbálta enyhíteni a fájdalmát.

Gennady Larkspur figyelmeztetően emelte fel a fegyverét. – Csak semmi trükk, hallja!

– A francoknak van most kedve játszadozni! – vágott vissza mérgesen Ross, és közben egyfolytában hol lengette, hol pedig fújta az ujjait. – Nézzen ide: látja milyen vörösek? Ez az átkozott izé megégetett! A fene essen bele a nyamvadt, büdös, mocskos földönkívüli anyádba!

– Ne akarjon belőlünk hülyét csinálni, fiacskám. Egyáltalán nem vicces, amit művel, tudja! – A férfi megint hadonászni kezdett a magnummal. – Na, szedje gyorsan fel, aztán meg dobja ide a feleségemnek.

– De ha mondom, hogy megégetett! Azt hiszi, hogy csak tettetem? – Felemelte a jobb kezét, ami valóban élénkvörösen lüktetett, sőt már aprócska hólyagok is kibukkantak az erőteljes tenyér és ujjak bőre alól.

A ruhatisztíttató vállalkozó egy pillanatig habozott, majd a feleségére pillantott. – Tartsd szemmel őket, Miriam. – Az asszony határozottan bólintott, és megint a foglyaikra szegezte a kicsi, de azért még halálos pisztolyt.

Larkspur fürgén levette az ingét, a jobb keze köré tekerte, és így közelítette meg a földönkívülit. Már éppen lehajolt hozzá és kinyújtotta érte a kezét, amikor egy csillogó, lézersugárszerű fénycsóva robbant ki az öltözetből. Mind a négyen csodálkozva látták, hogy a csóva egyik oldala sötét volt, a másik pedig szinte sugárzott, mintha csak az egyik oldalát befestették volna feketével. Ross Ed még soha sem látott ehhez hasonlót. Sehogyan sem tudta magának megmagyarázni, de ez esetben teljesen normálisnak tűnt a dolog. Ezen a bolygón valószínűleg egy tucat fizikus sem tudott volna magyarázatot találni a jelenségre.

A villanás jóvoltából Larkspurék egy pár másodpercre megvakultak. Ekkor egy második, az előbbinél jóval erősebbnek tűnő fénycsóva hagyta el az öltözetet és zúgott el a folyó felé. Ezzel egy időben egy hang is megszólalt, legnagyobb megdöbbenésükre... angolul. A mélyről jövő hang szinte megrázta a sziklákat.

– Íme! Ezt teszem én az enyéimért!

Ahol a fénycsóva elérte a vizet, a folyó fogta magát, és óriási hullámot képezve elindult visszafelé, mintha csak hirtelen visszacsapódott volna egy hatalmas és láthatatlan gátról. Ennek eredményeként egy teljesen tiszta, vízmentes és a másik partra vezető ösvény jelent meg a folyómederben. Néhány hal és pár üres konzervdoboz maradt csak a hirtelen támadt apály iszapjában.

– Most menjetek! – dübörögte a hang. – Sinai hegye már vár rátok! Ti pedig, gonosz lelkek, készüljetek a megtorlásra, ha követni próbálnátok a népemet!

Gennady Larkspur a térdére esett, és vadul dörzsölgette a villanás miatt elsötétült szemeit. – Bocsáss meg nekünk! Nem tudtuk! Mi igazán...

– Az isten szerelmére, Gennady, tápászkodj fel! – Kiáltotta a férfihoz hasonlóan káprázó szemű asszony, és megpróbálta felrángatni a férjét.

– Gyerünk! – Caroline felkapta a földönkívülit, beletette az elképedt Ross Ed kezébe, majd elindult a folyómederben képződött száraz ösvény felé.

– De… ez nem lehet! Nem hallottad? Ez itt…

A nő mindkét kezével megragadta a férfit, ráncigálni kezdte, közben majdnem hanyatt döntötte. Ross Ed gyorsan megértette, hogy amíg amazok fél vakon botladoznak, addig esetleg kereket oldhatnak. Lassan ő is megindult.

– Mozgasd már azt a nagy texasi segged!

Gyorsan átmásztak a part peremét szegélyező sziklákon és hordalékfán, és már ott is voltak, ameddig a víz néhány pillanattal ezelőttig még ért. A visszafelé hajló hatalmas hullámív föléjük tornyosult, baljóslatú, háborgó tömeget képezve közvetlenül a bal oldalukon, de ők most csak azzal törődtek, hogy mihamarabb átérjenek a túlpartra.

Első ijedtsége után pár másodperccel, Miriam Larkspur nem volt már annyira megrémülve, így hátrahagyva reszkető és szitkozódva motyogó férjét, a kereket oldott foglyok nyomába eredt.

TIZENÖT

A folyó túloldalán, Ross Ed és Caroline úgy érezte, hogy megfagy. Bár az áradatot megúszták – szó szerint szárazon –, a kanyon legalján az éjszakai hőmérséklet ebben az évszakban nagyon mélyre süllyedt.

Ross Ed a folyásiránnyal ellentétes irányba mutatott. – Induljunk el a hidak felé. Ha megtaláljuk az ösvényt, akkor azt követve visszajutunk a Déli Peremhez. Nem hiszem, hogy annak a kettőnek lenne még kedve követni bennünket, persze ha nem szakadt rájuk ez a hatalmas hullám, és megúszták a kalandot.

Az előttük magasodó sziklák és kőtömbök azonban nem tűntek olyan könnyű feladatnak, és Lala öltözete sem volt hajlandó tovább megvilágítani nekik a környéket.

– Hát ez őrület! Ha nem várunk reggelig, akkor a sötétben botladozva még eltörjük a lábunkat ezeken a köveken. – Caroline elkezdte a környező meredélyt vizsgálgatni. – Keresnünk kellene egy nem annyira kemény sziklát, és megpróbálni valamennyit aludni, amíg ki nem világosodik.

– Caroline, nem tudom, hogy jó ötlet-e a környéken maradni. – mondta a másik és próbált átlátni a folyó másik partjára. – Azok ketten egy kis éjszakai pihenés után, lehet, hogy úgy döntenek majd, hogy mégiscsak érdemes lenne felkutatni a nyomunkat.

– Sajnálom, Ross, de én nem fogok itt a vaksötétben ügyetlenkedni ezeken a sziklákon, amikor három lépés távolságra sem látunk el rendesen. Szerintem, nem kell aggódni miattuk. Majd holnap lerázzuk őket.

Nemsokára valóban ráakadtak egy magasabban fekvő, homokos sziklaszögletre, ami valamennyire leárnyékolta a kőtömbök között időnként feltámadó hűvös szellőket. A kemény talaj még nem hűlt ki teljesen, mivel még valamennyire őrizte a nappal magába szívott forróságot. Lalát és a hátizsákot nekitámasztották az erre alkalmasnak látszó sziklának, majd egymás mellett elnyúltak a homokon.

A férfi nem tudott felsorolni egyetlen érvet sem, hogy miért ne foghatná meg a nő kezét. Mindketten felnéztek a csillagokra. – Éppen az jutott az eszembe, hogy vajon melyikről jöhetett Lala. A nő egy kicsit közelebb csúszott. – Válassz ki egyet, Ross Ed. És kívánj valamit – Hát, én sosem voltam túl jó az efféle dolgokban, Caroline.

Inkább kívánj te.

– Hm, gondolkodnom kell. – Elmosolyodott. – Nem akarom elfecsérelni a kívánságomat. Tudod, itt feküdve a földön nem kell hozzá túlságosan nagy képzelőerő, hogy azt higgyem, csak mi ketten létezünk ezen a világon. – A férfi felé fordult és mélyen a szemébe nézett. Ez pontosan az a fajta pillanat volt, ami sem tervezni, sem előre megjósolni nem lehet. Még Lala is nagy kedvvel szemlélte az eseményeket, vagy legalábbis nem volt, ellenük semmi kifogása. A nő és a férfi ajkai lassan, de megállíthatatlannak tűnő szenvedéllyel közelítettek egymáshoz, amikor…

– Hé, odanézzetek!

Legalább akkora ijedtséggel váltak szét, mint amennyire hevesen meg szerették volna csókolni egymást, és szinte ösztönösen gurultak mindketten az ellenkező irányba, de olyan gyorsan, hogy az alattuk elterülő homok legalább olyan sebesen röppent szét, mint a vágyakozásuk.

A hang azonban nem Gennady Larkspuré volt, sőt nem is a vérszomjas feleségéé, hanem egy fiatalemberé, akinek egy szemérmetlenül erős fényű rúdlámpa világított a kezében. Ahogy közelebb jött, a fiatalember inkább fiatal kölyöknek tűnt Ross Ed hirtelenjében úgy saccolta, hogy talán tizenöt éves lehet, nem több. És nem volt egyedül.

A kiáltásra a sziklák közül fél tucatnyi hasonló imbolygó fényforrás indult meg feléjük. Mintha csak valami őrült buliban vettek volna részt a tengermélyi világító halak között! Az így összegyűlt fénypontok most már elegendő fényt tudtak produkálni ahhoz, hogy őket is látni lehessen, sőt az arcukat is. Legtöbbjük egészen magas volt és vékony, arcuk pedig a szituációhoz és az életkorukhoz illően meglehetősen kíváncsi volt.

– Maguk meg mit művelnek odalent? – kérdezte az egyik idősebb forma közülük, a hangjában persze némi gúnyos színezettel. Ő talán már húsz is lehet, gondolta Ross Ed.

A férfi nyugodt mozdulatokkal feltápászkodott, és valamennyire leporolta magáról és a ruhájáról a homokot. – Azt hiszem, én is megkérdezhetném tőletek ugyanezt. – Közben a nála szemérmesebb Caroline is feltápászkodott, és az újdonsült jövevényeknek hátat fordítva tisztogatta le magát.

– Phoenix-ből jöttünk – Jelentette ki büszkén az idősebb srác. – A 404-es csapat vagyunk, akik éppen egy minősítő táborozáson veszünk részt. Snicks azt hitte, hogy valami mozgást lát odalent.

A fiú, aki legelőször világított rájuk, bólintott. – Azt gondoltam, hogy esetleg egy éppen párzó pumapár, közben meg csak maguk voltak. – Színpadiasan beleszagolt a levegőbe. – De hát gondolhattam volna, hiszen nem lehet érezni a szagukat.

Ross Ed arcán megjelent egy természetes kis pirulás, bár ezt az erős fényben nem lehetett észrevenni.

– Arra gondoltunk, hogy jobb lesz, ha megnézzük, mi az. – Az egyébként pedánsan öltözött srácok most közelebb jöttek. – Maguk ketten jó1 vannak? – Onnan már lehetett látni, hogy a koruk úgy nagyjából a tizenötös esetlen suhancoktól a vezetőjük húsz évéig bezárólag terjedhet.

– Ó jól vagyunk, kösz – felelte Caroline, de ő is érezte, hogy a hangja kissé élesebbre sikeredett, mint ahogy akarta. „A szagukat, hát persze”, gondolta a nő, majd a jobb kezének mutatóujjával dühösen bökött feléjük. – Most már elmehettek. Jól vagyunk. Menjetek vissza a ranchre.

– De mi nem is a ranchen táborozunk, hölgyem. – Az egyik srác a folyón túlra mutatott. – Az északi oldalon táboroztunk, arra fent, a vízeséseknél. Éppen most indultunk el onnan.

Ross Ed összehúzta a szemöldökét.

– Az éjszaka kellős közepén?

A vezetőjük szemmel láthatólag minden hájjal megkent fickó volt, és ezúttal is büszkén mosolyogva válaszolt. – Tudja, ez egy speciális feladat, ami feltétele a jó minősítésünknek. Az éjszakai menetgyakorlat része a kiképzésünknek. Ezért van mindegyikünknél lámpa.

– Aha, marha klassz, mi? – helyeselt buzgón ez egyik kölyök. – Ilyenkor senki sem jár errefelé, és még a közelben sem, így teljesen magunkban tehetjük meg az utat. Ilyenkor még ráadásul egy rakás olyan állatot is lehet látni, amelyek nappal nem szoktak előjönni.

– Például pumákat – mondta a srác, aki felfedezte Ross Edet és Caroline-t. A hangjából érződött a csalódottság.

A férfi és a nő egymásra néztek. – Lenne ellene kifogásotok – kérdezte Caroline, ezúttal már jóval barátságosabban – ha mi is csatlakoznánk hozzátok? Csak úgy, ha nem zavarunk, persze. Gondolom, ezzel nem hátráltatnánk a kiképzéseteket.

A vezetőjük kihúzta magát, és így már majdnem olyan magasnak látszott, mint Caroline. – Nagyon szívesen vennénk, hölgyem. Biztos benne, hogy teljesen jól van?

A nő válaszolt volna, de megint csak félbeszakította őket egy másik srácnak a csodálkozó kiáltása. – Hé, az meg micsoda? – És a lámpájából áradó vakító fénnyel rögtön Ross Ed hátizsákjára és annak földönkívüli tartalmára világított.

Ross Ed gondolkodás nélkül válaszolt. – Ez csak az én hasbeszélő babám: A csapat vezetője a homlokát ráncolta. – Mindig magával szokta vinni, amikor túrázni megy?

– Maga hasbeszélő? – jött a következő elképedt válasz a fiúk valamelyikétől. – Hát ez tök buli!

– Mutassa meg, hogyan csinálja!!

A hirtelen kívánságözönnek Ross Ed egyszerűen nem mondhatott ellent: Mellesleg, ez esetleg jó alkalom lehetett arra, hogy a kis csapat tagjainak a figyelmét elterelje a netalántán komolyabb érdeklődésről.

– Na, ki vele, Vegas Ed. – Mondta Caroline, és ő is vigyorogva noszogatta. – Mutasd meg a srácoknak a tudományodat. – De ekkor a nőnek jelezték a zsigerei, hogy a figyelem eme tobzódását esetleg egy másik csatornán is hasznosíthatná, így átható mosolyát a csapat tétovázó vezetőjére irányította. – Talán buta a kérdés, srácok, de van esetleg nálatok valami harapni- vagy innivaló?

Egy röpke másodperc alatt elhalmozták a nőt a különféle ajánlatok, amik között voltak félig telt kulacsok, gyümölcslé, müzliszeletek, kókuszos csokik, aprósütemény, vitamin-mix italok, bontott zacskós cukorkák, és mindenféle házi készítésű „ki-tudja-mi-lehet-benne” összetételű, speciális falatkák.

A vezetőjüket azonban nem dobta fel igazán az idegenekkel való kedveskedés, őt egyébként is a pillanatnyi feladat izgatta elsősorban. – Fiúk, ti is tudjátok, hogy nem lebzselhetünk itt. Az a dolgunk, hogy pirkadatra visszatérjünk a Peremhez.

– Csak meg ne szakadj, Mark. – Szólalt meg a csapat második legidősebb tagja a fejük fölüli szikla tetejéről, majd egy hatalmas ugrással ő is ott termett közöttük, és csatlakozott a Lalát vizsgálgatókhoz. – Apám, ez pontosan úgy néz ki, mint valami földönkívüli!

Ross Ed kissé színpadiasan, de kettejük közé lépett. – Ne érj hozzá. Ez egy khm a kidolgozása nagyon aprólékos, és néhány helyen így is rendbe kell hozni. – A két karja közé vette a hátizsákot.

_ Mi a neve? – kérdezte az egyik srác, amikor a csapat végre megindult. Caroline bűnbánó arckifejezéssel odanyújtotta a férfinak az egyik zacskó cukrot.

– Lala. – Azzal lenyúlt, kihalászta a három ernyedt kar egyikét és úgy tett, mintha integetne. – Lala, mond hogy „helló”. – A különös, idegenszerű hang válaszolt nekik.

– Hú, de baró! – Két fiatalabb kölyök rögtön ott termett mellette, és tágra nyílt szemekkel bámulták a texasi csomagját. Úgy tűnt, mintha lebegnének a rücskös sziklákon, mintha csak egy sima betonjárdán sétálnának, és mindig pontosan tudnák, hová kell lépniük.

Körülbelül háromméternyire a folyó homokos partja fölötti keskeny ösvényre tértek rá. Ross Ed és Caroline fáradtan és az éjszakai vaksötétben reménytelenül próbálkozhatott volna, hogy megtalálja a folyó mellett felfelé haladó csapást.

– Számos oldalösvény van errefelé – magyarázta a vezető. – A legtöbbjük csak egy darabig halad a folyóval párhuzamosan, így az errefelé járóknak nem árt pontosan tudni, hogy hova tartanak.

Caroline a fiatalember vállára tette a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy te ismered a legjobb és a leggyorsabb utat felfelé. – Ideiglenes idegenvezetőjük ekkorra már teljesen megfeledkezett az előbbi csodálkozásáról, miszerint mi a poklot kereshetnek ezek ilyenkor a Grand Canyonban, ráadásul egy hasbeszélő a bábuval, és nem állt szándékában megint kíváncsiskodni.

– Kérem, beszéltesse még! – könyörögtek a srácok fáradhatatlanul.

Ross Ed sóhajtott. El Paso óta nem gyakorolta ezt a produkcióját, de az ott szerzett rutin minden megerőltetése nélkül egy pillanat alatt visszatért.

– Rendben van – hallottak a földönkívüli figura felől – mit szeretnétek tudni, srácok?

Az egyik kölyök összevonta a szemöldökét. – Nem is mozog a szája. Hé, uram, miért nem mozgatja a száját, amikor beszélteti?

– Erre egyszerű a magyarázat – válaszolta Ross. – Ha közelebbről megnézed, akkor láthatod, hogy egyáltalán nincsenek ajkai. – Lalát odatartotta a kérdező felé.

– Látjátok, srácok? – mondta Lala. – Sehol semmi száj. Nincs semmiféle külső, lágy bőrredő, ami a szájüregemről lógna. Ez elég ciki, mert így nem tudok… mondjuk... trombitálni. Nálunk nem ismerik ezt a hangszert, és ez lehet az egyik oka annak, amit mi a mellékképességek evolucionális és funkcionális visszafejlődésének hívunk. – A kölykök örömmel hallgatták a rögtönzött előadást, bár néhányuk egy kukkot sem értett belőle.

– Úgy érti, hogy nincs rá szüksége. – segítette ki őket Caroline, megóva a srácokat attól, hogy valami hülyeségen kelljen gondolkodniuk, és a végén még kérdéseket tegyenek fel. Aztán visszafordult és tovább trécselt a csapat vezetőjével, ügyesen elterelve a gondolatait arról, hogy vajon mit csinálhatott a férfival ott lent, a folyóparton. Azon dolgozott, hogy a vezetőt sokkal jobban érdekelje az, hogy melyik úton vigye ki őket a kanyonból. Már részben el is érte mivel a fiút szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy a nála jóval fiatalabb kölykök mivel foglalkoznak.

A csapat erős fényű lámpáinak segítségével hamarosan visszataláltak a Bright Angel ösvény fő csapására. A mászás már egyszerűbb volt, bár nem kevésbé fárasztó. Ross Ed tulajdonképpen örült, hogy éjjel kénytelenek sziklát mászni, nem pedig a tűző napfény keltette forróságban. Szerencsére így sokkal könnyebb volt, mintha segítség nélkül indultak volna el. Ha az üldözőik a nyomukra is akadtak, nem biztos, hogy képesek voltak követni őket. Néha-néha azért visszanézett, de semmi jelét nem látta mozgásnak. Látszólag sem Larkspurék, sem más nem kaptatott a kis csapat után az ösvényen.

A fiúk egyfolytában kérdezgették a „földönkívülit", majd jókat kacagtak és kuncogtak a válaszain.

– Nagyon baró az a hang, amit a szájába ad – mondta az egyik kölyök, miközben egy könnyed szökkenéssel Ross Ed előtt termett. – Tud még mást is, nem csak beszélni?

– Sajnálom, srácok – válaszolta Ross Ed – de levegőt is veszek, ha megengeditek. A hasbeszélősdi eléggé fárasztó tud lenni, amikor az ember egy olyan helyre próbál felkapaszkodni, mint ez az ösvény.

– Naa, ugyan már – noszogatta a csoport. – Beszéltesse földönkívüliül!

– De hiszen beszél – válaszolta Ross Ed.

– Nem, nem, nem. Most angolul beszéltette. Beszéltesse úgy, ahogyan ő maga beszélne otthon. Tudja, a saját nyelvén.

– Nem is tudom... – bizonytalanodott el Ross Ed, de aztán megvonta a vállát: mién ne próbálhatná meg? A vége így is, úgy is az lesz, hogy a gyerekek jót fognak rajta vidulni, és egyébként sincs senki, aki megkritizálná a tévedését, vagy a rossz kiejtését.

Ami ezután elhagyta a száját, az valami nagyon különlegesre sikeredett; olyannyira, hogy a hasbeszélő baba iránt már nem érdeklődő csapattagok is felfigyeltek rá, beleértve Caroline-t is. De egyikőjüket sem lepte meg jobban a dolog, mint magát Ross Ed-et.

– Tyű! – Hallatszott kórusban a csodálkozás, és egyből mindenki más szemmel nézett Ross Ed-re.

– És ez mit jelent?

Ross Ed is legalább olyan kíváncsi volt, mint ők. Még arról sem volt semmi fogalma, hogyan volt képes kiadni ezt a hangot. – Hé, én honnan tudhatnám? Végül is földönkívüliül volt, nem igaz?

– És miféle földönkívüliek beszélik ezt a nyelvet? – kérdezte egy másik srác.

Ross lenézett rá. – Sajnos, ha nem tudod, hogy hol van a Három Virág Nagy Öröksége, és annak is a fenomenológiai kifejlődése, akkor ez semmit sem jelentene a számodra. Úgyhogy ne türelmetlenkedj, fiam. – Rákacsintott a srácra. – Ha akarod, innen is láthatod.

– Óh, igen? Hol?

Ross Ed felnézett az égre, és csak úgy találomra kiválasztott egy csoport fényes csillagot a sötét égbolton, éppen a fejük felett. – Pont ott. Látod? Attól a csillagködtől közvetlenül balra.

Egy másik srác bizonytalanul kapcsolódott hozzájuk. – Én nem látok semmiféle csillagködöt.

– Hát, pedig ott van. Kicsit erőltesd meg a fantáziád. Attól, hogy nem látod, az még egy nagyon klassz hely. Az a nagy rendszer tulajdonképpen egy bolygó, amelyik körül egy akkora hold kering, mint maga a Föld, ekörül pedig egy másik hold is kering még.

– Akkor ez egy olyan bolygó, amelyik körül kering egy olyan hold, amelyik körül még egy hold kering? Ez elég furán hangzik – mondta az egyik idősebb fiú, ahogy érdeklődve közelebb lépett.

– Ha ezeken a bolygókon óceánok is vannak, akkor hogy befolyásolják az ár-apály jelenséget?

Ross Ed anélkül magyarázta meg a dolgot, hogy maga pontosan értette volna, hogy mit beszél, de úgy látszott, hogy az előadása kielégítette a fiatal és tudományosan tájékozott érdeklődőt. Ezután más kérdésekkel bombázták Lalát, amik között szerepelt például a fénysebességnél gyorsabb utazás problémája is. A kapott válaszok élénk vitát váltottak ki a cserkészek között, ezzel időt hagyva Ed-nek, hogy hangszálait pihentesse.

A kérdésekkel foglalkozva gyorsan elszaladt az idő, miközben már az „Ördögi Dugóhúzó" nevű csapáson kaptattak. Elhaladtak az „Indiántábor" mellett, amiben még javában szunyókáltak a táborozók. Már csak alig pár mérföldnyire voltak az úticéljuktól. Ross Ed rendszeresen kémlelte az ösvényt, amit már maguk mögött hagytak, de nem vett észre senkit. Lassanként kezdte igazán azt hinni, hogy valóban sikerült lerázniuk a nyugdíjas, ámde ravasz támadóikat.

– És mondja csak, miből készült ez a bábu? – Ez egy olyan kérdés volt, ami eddig még nem merült fel.

– Hát, tudjátok, a szokásos – válaszolt Ross, nem éppen szakszerűen. – Fából, műanyagból, üvegből, amit aztán lefestettek.

A kérdést feltevő kölyök arcán kételkedés jelent meg. – Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha műanyagból lenne. – Még mielőtt Ross Ed közbeléphetett volna, a srác kinyújtotta a kezét és megérintette Lala sisakjának az üvegét.

Abban a pillanatban egy intenzív, sistergő kék sugár csapott ki a sisakból, és hullámszerűen terjedt szét róla. Végigkúszott a gyerek ujjai között, a csuklónál megállva, kesztyűszerűen beborította az egész kézfejét. A meglepetéstől felkiáltott fiú villámgyorsan visszahúzta a karját. De a kézfején lévő fényburok továbbra is ottmaradt, mintha csak önálló életre kelt volna.

Másik kezével megragadta sugárzó csuklóját, és mereven nézte a finoman pulzáló azúrkék fényt, miközben a társai összesereglettek körülötte.

– Hé! Hagyd abba!

– Hű! Nem forró?

– Fájt?

A fiú az arcához emelte fényesen vibráló kézfejét. – Nem, nem fáj. Sőt, mintha inkább hűvös lenne. Mint a papám arcszesze. – Közelebb hajolt és megszagolta a jelenséget. – Skacok! Ennek tényleg olyan a szaga, mint a papám arcszeszének!

Egy másik fiú is odament Lala mellé, és Ross Ed-re sem nézve megkérdezte: – Szabad?

Ross Ed megvonta a vállát. Az első srácot nem érte semmilyen kellemetlen hatás. Arra gondolt, hogy csinálják csak, legalább addig sem zavarják az állandó kérdéseikkel. – Hát persze. Miért is ne?

A második srác is megérintette az öltözetet. A sötétkék fénylésből álló sugárzás azonnal körbefutotta a kezét és az ujjait. A gyerek visszahúzta a kezét, és álmélkodva bámulta a kék csodát.

– Félelmetes!

A srác széles ívben lengetni kezdte a karjait, és így egy tűzijátékhoz hasonló tűzkereket hozott létre, ami vibráló, kék tűzgömböket repített szanaszét. A csapat vezetőjén kívül mindenki a hatalmas termetű vendégük köré sereglett, és senki sem akart lemaradni a hirtelen támadt bohóckodásról: ők is ugyanolyan tűzijátékot szerették volna csinálni.

Néhány másodperccel később pedig már seregnyi, kékesen világító kézfej segített az elemlámpáknak, mutatni az utat, felfelé a Brigin Angel ösvényen a Canyon pereméhez.

– És mitől lesz ilyen a kezünk? – tette fel végül az egyikük az elkerülhetetlen, de egyáltalán nem várt kérdést.

Ross megint csak valamiféle tudományosnak tűnő halandzsával válaszolt, amiből ő maga most sem értett semmit, de az idősebb kölykök kíváncsiságát viszont szemmel láthatóan kielégítette. Ezen felbuzdulva azonnal nekiláttak, hogy Ross Ed hangját kímélendő, elmagyarázzák, némileg leegyszerűsítve azt fiatalabb csapattársaiknak. Sokat hivatkoztak olyan dolgokra, mint például a szegregáltan ionizált gáznemű mezők, meg zsebméretű koronakisülések, de a férfi számára csak annyiban volt az egész világos, mint a vaknak a csillagos ég szépsége.

Az egyik kiscserkész felfedezte, hogy a kézfejét gyorsan meglengetve és hirtelen megállítva miniatűr, kéken fénylő sugárgömböt tud küldeni az ég felé az ujjaiból A találmány következménye megjósolható volt. Mivel pillanatnyilag mindenféle felszerelésnek híján voltak, ami egy rendes vízilufís csatához kellett volna, a fiúk nagy kedvvel mentek bele egy heves és hangos fénycsatába. Ártalmatlan sugáradagokat lövöldöztek egymás felé. A kietlen környék rögtön megtelt a viháncoló kamaszok nevetésével és a kamaszoknál annyira divatos szitkozódással. A vezetőjük természetesen nem kavarodott bele a bohóckodásba, mivel Caroline gondoskodott róla, hogy eszébe se jusson másfelé figyelni.

Körülbelül fél órával, később, a fény kezdett elhalványulnia gyerekek kezén. Hiába próbálták Lala sisakjának simogatásával újratölteni az egyre fakuló vibrálást. De egyikük sem panaszkodott, hanem inkább a maradék fénycsomagocskáikat hajigálták a sziklák és a növények felé.

– Az elemei kezdenek lemerülni – magyarázta Ross, mivel ez volt az egyetlen, általa is tökéletesen világosan érthető alternatíva. Nagy megkönnyebbülésére nem tettek fel neki több kérdést.

Éppen akkor érték el a kanyon peremét, amikor a napkorong vörösen izzó széle megjelent a látóhatár keleti részén. Találkoztak néhány nyúzott arckifejezésű, álmos turistával, akik a korai órák ellenére, erejük megfeszítésével kiküzdötték magukat az ágyukból, hogy megnézhessék azt a napfelkeltét, amiről az ismerőseik és az utazási irodák annyit meséltek nekik, éppen ezért, senki sem figyelt a csapatnyi fáradt kamaszra és a társaságukban lévő két felnőttre.

Ross Ed újfent kénytelen volt megtapasztalni, hogy ha az ember egy halott földönkívülit cipel magával az országon keresztül, akkor elsősorban a normális és rendszeres alvási szokásairól lesz kénytelen lemondani.

Búcsút intettek a segítőkész cserkészeknek, akik kissé fáradtan bár, de lelkesen meneteltek tovább, a nem messzi Bright Angel Szálló felé, hogy megkeressék azokat a felnőtteket, akik majd hazaviszik őket. Caroline egy olyan csókkal köszönte meg a segítséget és köszönt el a csapat vezetőjétől, amely egy szempillantás alatt porig alázta a szemében azokat a főiskolás lányokat, akikkel addig randizott. Ross Ed csodálkozott is a srácon, hogy nem esett össze elgyengült lábain, amikor erőszakot téve magán, kissé imbolygó léptekkel, nagy nehezen mégiscsak megindult az épület felé.

Caroline furgonja még mindig ott és úgy parkolt, ahol és ahogyan hagyták. Amennyire meg tudták állapítani, nem is figyelte őket senki. Mégis óvatosan közelítettek hozzá, arra számítva, hogy hirtelen a szélrózsa minden irányából napszemüveges, és fekete kabátos emberek rohanják meg őket. Nem láttak azonban senkit, csak egy álmosan kóválygó, öttagú családot és egy hantmadár párocskát, amelyek kora reggeli elemózsiájuk reményében keringtek alacsonyan a szemétkukák felett.

Caroline egy hirtelen mozdulattal feltépte az oldalsó tolóajtót és beugrott. A furgonban nem volt senki. Ahogy a nő elhelyezkedett a volán mögött, Ross Ed is beült szokásos helyére. Kivette Lalát a hátizsákból, és az ernyedt testet az ölébe vette. Természetesen erre az égvilágon semmi oka sem volt, mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan gondolattól vezérelve, úgy érezte, hogy a kis földönkívülinek joga van a kilátáshoz.

– Hé – kezdett a férfi azonnal magyarázkodni, amint összetalálkozott tekintete Caroline arckifejezesével – Ez a szerencsétlen flótás egész idő alatt a hátizsákban zötykölődött, közben meg csak meg se nyikkant. Képtelen lennék csak úgy behajítani a sarokba.

– Ó, csak biztos akartam lenni benne, hogy egyre gondoltunk-e. – A nő bepöccintette a motort, majd néhány másodpercig túráztatta, hadd melegedjen fel a hideg hajnali levegőben. – Semmi baj, Ross Ed. Tudod, szeretem, ha a társaságomban lévő férfiak egy kicsit őrültek. – Azzal kedvesen megpaskolta a férfi vállait, nem feledkezve meg a földönkívüli hulláról sem. – És ez vonatkozik az ufókra is.

A férfi összerezzent egy pillanatra, de Lala most sem reagált semmivel a nő érintésére. Fogalma sem volt, hogy az öltözet milyen módon és miért reagált úgy, ahogy, de sejtette, hogy nem kellene már ezen aggódnia. Van, akire hat, van akire teljesen közömbös. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mi lehet az, ami reagál, és hogyan csinálhatja, de rá kellett jönnie, hogy ez neki túl magas.

Caroline kihajtott a parkolóból. Mindketten a környéket vizslatták. Nem láttak senkit és semmit, ami a nyomukba eredt volna. Amint elhagyták a pihenőparkot, az egyik hosszú, nyílegyenes és unalmas mellékútra kanyarodtak, amelyen körülbelül egyórányi járóföldre eljutottak a 40-es államközi autópályára.

A reggel tiszta volt és nyugodt. Caroline azt javasolta, ahelyett, hogy azonnal nyugatnak fordulnának az autópálya és Kalifornia felé, esetleg keresztül mehetnének Flagstaffén, ott pedig lemehetnének megnézni az Oak Tree Canyont.

– Mindig is szerettem volna látni Sedonát – magyarázta a nő. – Amikor Safford-ban laktam, az emberek egyfolytában arról beszéltek, hogy milyen szép az a hely.

– Igen? Én még soha nem hallottam róla – ingatta a fejét Ross Ed, és átrakta a földönkívülit a másik térdére.

– Előbb-utóbb úgyis dél felé kell fordulnunk, ha San Diegóban akarunk kikötni. A férfi vállat vont.

– Ahogy gondolod, Caroline. A te kocsiddal megyünk.

A nő tekintete kissé komorrá változott. – Tudom, tudom, de a te ügyeidet akarjuk elsősorban megoldani, Ross Ed. Tudod, hogy nem tennék semmit a belegyezésed nélkül.

A férfi elmosolyodott a nő kijelentésének hallatán. – Oké, vágjunk bele!

Az Oak Creek Canyon dél felé futó, sokfelé ágazó hasadék volt az Anyaföld felszínen. Az alján csörgedező folyó partját hatalmas szikomorfák és tölgyek, valamint az alpesi tájképet meghazudtolóan dús növényzet szegélyezte. Ehhez hasonló növényzet borította a környező, a tájból meredeken kiemelkedő hegyeket is. Amikor végre feltárultak előttük a hasadékból kinyúló hatalmas, karmazsin-, cinóbervörös és vörösesbarna sziklák, a látvány egészen lélegzetelállítóvá vált.

Egy aprócska, „Shugrue Hegyoldal” nevű étterem a tőle telhető legjobb ételeket szolgálta fel a mesés kilátás mellett Az elhelyezkedése tökéletesen megfelelőnek látszott arra, hogy szemmel tudják tartani a furgont és a városkán keresztülfutó egyetlen főutat. Egyelőre semmi nyomát nem látták az üldözőiknek; sem komoly tekintetű, civil ruhás, katonaforma fickóknak, netán ufók után kutató tökfejeknek, sem pedig gyilkos szándékot sugárzó nagymamáknak, akik a fakanál mellől tértek át az embervadászatra. A férfi most először érezte magát viszonylagos biztonságban.

Bár jól tudták, hogy a helyzetükben nem ajánlatos egy helyen túlságosan sokat időzni, mégis hagyták, hogy a pincér rábeszélje őket egy kis kirándulásra, amit kocsival is megtehetnek. Nem is kell a helyi reptérnél messzebb menniük, amikor pedig végre elérik a laposan elterülő hegycsúcsot, életük egyik legcsodálatosabb látványa fogadja majd őket.

Miután Caroline elpusztította a második, csokimázas sütiben tálalt szamócás tejszínhabot is, beültek a kocsiba, és elhajtottak a megadott irányba. A pincér pontos útbaigazítása nyomán könnyen megtalálták a reptéri hotelt, ahol leparkoltak, és gyalogosan índultak az egy szem ösvényen, amely a kilátóhelyhez vezetett. Ross Ed most is úgy gondolta, hogy Lala nagyobb biztonságban van nála, ezért megint csak felmálházta a hátára. A lábuk alatt lévő sziklák úgy néztek ki, mintha csak porrá őrölt rozsdával szórták volna be.

Bár a kilátó nem volt messze, csodálkozva látták, hogy fél tucatnyi, különböző korú és bőrszínű látogató ül a csupasz kövön, enyhe félkörben, szemben a fenomenális tájképpel és a lejjebb elterülő városkával. A húszas évei végén járó, sűrűn rojtozott, szarvasbőr ruhát és szandált, a nyakában rózsafüzérszerű nyakláncot, a fején pedig egy a hatvanas évekből származó fejpántot viselő nő, aki érkezésükkor keresztbe tett lábakkal ült a kör közepén, most felegyenesedett, hogy üdvözölje őket.

– Üdvözöllek benneteket, barátaim – mondta a nő, majd ahelyett, hogy kezet fogott volna Ross Ed-del, mélyen meghajolt. – Sharona vagyok.

– Örülök, hogy találkoztunk. Én Ross Ed vagyok, ez meg itt Caroline.

Sharona megfordult, és színpadias mozdulatot tett a jobb kezével. – Lenne kedvetek csatlakozni a körünkhöz? Éppen a felsőbb, hatalmak segítségét akartuk kérni.

Caroline kétkedő pillantást vetett a társaság felé. Észrevette, hogy a félkörben ülő öt ember egymás kezét fogja. – Ne haragudjon, de pontosan miféle „kör” ez?

A nő angyali mosolya szinte Caroline arcába vágott: – Talán nem látszik rajtunk, de mi a Szent Misztérium lelki követőinek köre vagyunk. – A nő ugyan próbálta leplezni felsőbbrendűségi érzését, de nem nagyon ment neki.

– Aha – nyugtázta Ross Ed.

– Mivel önök valószínűleg idegenek errefelé, így nem tudhatják, hogy Sedoria a Föld bolygó hét nagy energiaközpontjának az egyike. Nagyon sok errefelé az örvénylés. Ha megtalálunk egyet, akkor ez segítheti egészségünket, javíthatja elmeállapotunkat, de még akár anyagi helyzetünket is. Egyeseknek a Nagy Misztériumba is nyújthat némi betekintést. Egy ilyen utazáson nem árt, ha rendelkezésre áll egy vezető. Én egy ilyen vezető vagyok – fejezte be a nő a szerénység legkisebb jele nélkül.

Rángatózva, mintha csak észrevett volna egy csörgőkígyót a nem messze lévő bokorban, Ross Ed hátrálni kezdett. Ösztönös (és igazából az egyetlen normális) reakció volt ez tőle, de a kíváncsi Caroline visszatartotta.

– Ne rohanjon már, Ross Ed! A kilátás bombasztikus, és szerintem egy kis betekintés a Nagy Misztériumba nem fog megártani, magának sem.

– Hát, nem is tudom – hebegte a férfi bizonytalanul. Mindig is gyanakodva nézte azokat, akik körben ülnek, és egymás kezét fogják. De a nőnek igaza volt a látvánnyal kapcsolatban. Különben is: kinek árthat egy kis elmélkedés? Úgy is tudják élvezni a gyönyörű vidéket, hogy közben buzgó figyelést színlelnek.

Sharona összecsapta a kezét, amikor emezek úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzájuk. Ross Ed kihasználta a röpke pillanatot, ahogy a nő ruháján lévő hasíték alól időnként kivillanó combokat tanulmányozza. Lassan, odasétáltak az egybegyűltekhez. Lehet, hogy a Nagy Misztériumon való elmélkedés ma nem sikerül, de hogy talált valami szemlélnivalót, az biztos.

A gyülekezet is egyenként üdvözölte az új jövevényéket, közben a vezetőjük felvett egy jellegzetes jóga pózt. Ezután a térdére helyezte a kezeit, becsukta a szemét, és énekelni kezdett. Ross Ed természetes ösztöne azt súgta, hogy pattanjon fel és meneküljön. Caroline azonban megfogta a bal kezét és a mellette ülő másik férfi jobbját is, így zárták ketten a félkört. Ross odahajolt a nőhöz, és a fülébe súgott.

– Most mi az ördögöt kellene tennem?

– Lélegezz mélyeket szólalt meg Sharona hirtelen, aki összeszorított szemhéjjakkal demonstrálta a dolgot. – Csukjátok be a szemeiteket. Érezzétek a Földanyából áramló energiákat. Hagyjátok, hogy magatokba áramoljon, hogy keresztül folyjon a testeteken és lelketeken. Engedjétek, hogy ezek az energiák elárasszák egész lényeteket, és hogy jobb emberre válva hagyjátok el ezt a helyet, mint ahogyan ide érkeztetek.

Ross ismét odahajolt Caroline-hoz, akinek csukva volt a szeme, és megint a fülébe súgott. – Van egy tyúkszem a bal lábam nagy lábujján. Gondolod, hogy azt is el tudja ez a hókuszpókusz mulasztani?

– Csend! – szisszent fel a nő, és megszorította Ross Ed kezét. – Legalább próbáld meg még akkor is, ha csak bohóckodásnak tartod.

A férfi agyán hirtelen számtalan válaszlehetőség futott át, de sikerült neki mindegyiket elnyomnia. – És te? Érzel valamilyen felfelé áramló energiát? – Ha nem leszel képes részt venni a dologban, akkor csak gyönyörködj a tájban –, sziszegte a nő összeszorított fogsorral.

– És azt lehet? Azt hittem, hogy csukva kell tartanom a szemem, vagy nem?

– Akkor csalj egy kicsit. – Egyébként sem tudnád átvenni ennek az eseménynek a hangulatát.

– Jut eszembe: ez az örvény gerjesztette energia, vagy pedig csak a körmeidet érzem? – kérdezte a férfi. A nő nem válaszolt, amin Ross igazából nem is csodálkozott.

Így üldögéltek egy darabig. A férfinak szép lassan elege lett az egész meditálásból, a betekintésből, az energiaörvénylésből, de még a látványból is. A szemét még mindig csukva tartó Sharona azonban végre megtörte a csendet.

– Beszélj hozzánk, ó, Gaia hangja! Szólítsd meg a mi legbenső valónkat! Mutasd meg a Belső Megvilágosodáshoz vezető Igaz Ösvényt!

– Oké. – szólalt meg hirtelen egy hang a semmiből.

Többen pislogni kezdték. Arra gondoltak, hogy a többiek esetleg csukva tartják a szemüket. Az egyik férfi annyira meglepődött, hogy fel akart állni, de a kezét fogó társai visszahúzták a helyére.

Ross Ed nem tudta megállni, hogy ne használja ki az alkalmat, és úgy variálta a hangját, hogy Lala felől hangozzon. Nem volt benne biztos, hogy minden ülni fog majd, amit mond, de mint mindig, most is teljes magabiztossággal fogott hozzá.

Egy körülbelül hatvanas, jól öltözött nő szólalt meg a félkör másik végéről. – Ó, Föld Hangja, kérlek, áruld el nekem: fiatal és szép leszek-e a következő reinkarnációmban? Én kérdezlek téged, aki a nagy Mu Neraiep ük-ük-ük leszármazottja vagyok.

Ross Ed hangja Lala felől hangzott fel, és kész volt a válasszal. – Fájdalom, de te nem vagy a nagy Mu Neraiep ük-ük-ük leszármazottja. Te egy Cotswolds-i farmer, Wentworth lányának, EdWinnának vagy az ük-ük-ük leszármazottja. Ez az asszony nem volt egy különösebben bájos, vagy kedves, vagy bármilyen szempontból is különleges teremtés, de ez igazából itt nem számít, mivel nem létezik olyan dolog, hogy reinkarnáció. Úgyhogy neked is az lenne a legjobb, ha élveznéd az életet, ameddig csak teheted, mert ha meghaltál, akkor bizony már hiába. Sajnos, akkor már többé kölyökkutya képében sem jöhetsz vissza ebbe a világba.

A válasz szinte lelkileg agyonütötte az asszonyt, aki azonnal kinyitotta a szemét és gyilkos tekintettel fordult Ross Ed irányába. Már éppen azon volt, hogy visszavágjon, amikor a körív közepén ülő, harminc év körüli csinos nő megszólalt.

– Beszélj hozzám, ó, Hang! Egy nem túlságosan jól menő raktárhálózatnak vagyok az üzletkötője. Mondd meg nekem, hogy az elkövetkezendő hat hónapban megmarad-e még az az üzlet, netán esetleg fejlődni fog?

Sarona mozdulatlan arccal, és még mindig csukott szemmel kommentálta az elhangzott kérdést, és a hangjából egyértelműen kiérződött a helytelenítés. – Nem hinném, hogy ez egy méltó kérés lett volna a Nagy Világossághoz. Itt mi megtagadtuk a durva materializmus világát. A mi…

Lala hangja azonban gátlástalanul túlharsogta az ellenkezését. – Ez neked már tök mindegy. Hacsak nem mozgatod eléggé gyorsan a segged, akkor Hendricks rá fog jönni, hogy a Baxter és Rozensweig számlákról már körülbelül hatszázezret lehappoltál. Ha nem találsz ki valamit gyorsan, hogyan teszed vissza a hiányzó összeget, akkor hat hónap múlva valóban csak a Nagy Világosság lesz az egyetlen dolog, amit látni fogsz, méghozzá a rácson túlról.

A hallottaktól megzavarodott üzletkötő leejtette a karját és kinyitva a szemét az előző áldozatához hasonlóan; gyilkos tekintettel fordult a férfi felé. Az azonban hamarabb becsukta a szemét és úgy tett, mintha szenvedélyesen meditált volna. Az arcán lévő mosoly nem is különbözött sokban a vezetőjükétől.

– Honnan a fenéből… ? – A nő gyorsan felpattant, de olyan lendülettel, hogy majdnem ráesett a többiekre. – Elnézést, de nekem most azonnal telefonálnom kell. – Kétszáz dolláros cipőjének köszönhetően egy perc múlva már el is tűnt a reptéri motel felé nyargalva.

Sharona lemondóan sóhajtott. – Jöjjenek, kérem, közelebb egymáshoz. A láncot nem szakíthatjuk meg. – A felszólításnak engedelmeskedve, a résztvevők közelebb húzódtak egymáshoz, és megfogták egymás kezét. – Kérek mindenkit, hogy ezentúl lehetőleg senki ne tegyen fel olyan kérdést, ami nem méltó az energiaörvények Igaz Szelleméhez és Erejéhez.

Talán emiatt, de az elkövetkezendő néhány percben senki sem szólt egy szót sem, mígnem egy pocakos, üzletemberforma férfi nem tudta tovább türtőztetni magát.

– Mesélj nekem, ó Hang, a kislányomról. Tavaly halt meg szegény, tizenegy éves korában. – Ross szerint a férfi, hangja teljesen kontrollált és tiszta volt. – Miért történhetnek meg ilyen dolgok? Visszatér ő még hozzám valaha? Találkozni fogok vele a Halál Utáni Életben?

– A Halál Utáni Élet – kezdte Ross Ed, kissé kényelmetlenül, de azért hamisítatlan földönkívüli akcentussal – olyan dolog, amivel kapcsolatban akkora a bizonytalanság, hogy igazán nem lehet határozottan állítani a létezését. De ha az utódod rövid életét olyan tisztán élte, amennyire csak tudta, és ha őszinte szeretetet kapott a környezetétől, akkor emléke soha nem fog elhalványulni. Ilyen körülmények között, a Halál Utáni Élet erősen vitatható természete feletti morfondírozás teljesen feleslegessé válik.

Míg a gyermekét gyászoló apa csendesen zokogott magában, Sharona is megszólalt, nem bírva tovább visszatartani magát. – Mondd el nekem, ó Hang, hogyan ismerhetem meg legjobban az Igaz Ösvényt? Hogyan tölthetem fel valómat a Misztérium energiájával annyira, hogy jobb vezetőjévé válhassak mindazoknak, akik keresik ezt az Ösvényt? Kérlek, áramoltasd át rajtam az örvénylés minden energiáját! – kérte a nő, a végén már nem is remegő hanggal.

Ross idegenes hangja erre a felszólításra is kapásból tudott válaszolni. – Nincs semmiféle Misztérium, se Igaz Út, se Ösvény, és örvénylés sem. Megsúgom, hogy pillanatnyilag egy nagy halom Kaibab homokkövön pózolsz, ami semmi értelemre ható felvilágosító erőt nem tartalmaz, legfeljebb néhány egyszerű gerinctelen sokmillió éves vázának kövületet. Nem létezik semmiféle belső, fény, se olyan erő, amit kristályok rejtenek, se olyan energia, amit a varázspiramis vázának tulajdonítanak, és semmi olyan nincs, amikről te itt az áltudományos-babonás képzelgéseid közepette halandzsázol. Ha valóban fejleszteni akarod magad, és segíteni akarsz másokon, akkor temesd el ezt a nevetséges pszichopata blablázást, szerezz be néhány jó könyvet, és térj vissza a valóságos világegyetembe. A mély gondolkodás sohasem úgy működik, ahogyan kell, amíg a test robog elöl, az agy pedig folyton fékez.

Sharona eddigi figyelemre méltó higgadtsága mintha kezdte volna cserben hagyni, a keze az ölébe hullott, és kinyitotta a szemét. – Hogy az az ingerlékeny, szarkasztikus, bosszantó…!

– Az igazság gyakran bosszantó – válaszolt Ross Ed Lalán keresztül.

A nő sietősen feltápászkodott és leporolta a fenekét. – Jöjjenek, emberek. Miután kinyitottuk a szívünket és a körünket ezeknek a jövevényeknek, nyilvánvalóvá vált hogy bennük nem feltétlenül van meg az a vágy, hogy az elméjüket új felfogásmódok elsajátításával megtisztítsák.

– Hát, nincs is – jelentette ki a testetlen földönkívüli hang. – Az öncsalás eléggé gyakori jelenség a még nem eléggé fejlett fajokban, amit sokszor takargatnak „a világegyetem lényegébe való betekintés” hangzatos címszava mögé. Ez mindig is kényelmes módja volt a gondolkodástól való paranoid menekülésnek. Én viszont, a jelenlevőnél fejlettebb lény lévén, egyszerűen úgy döntöttem, hogy nem esek ebbe a hibába. Talán nem teljesen véletlen, de ha egy kicsinyke időt is rászánnál, hogy tanulmányozgasd az igazi törvényszerűségeket, akkor számodra is világossá válna, hogy a világegyetemet mozgató erők, amelyek a kozmoszban uralkodnak, sokkal nagyszerűbbek és magasztosabbak, hatásosabb az elmére gyakorolt felvilágosító hatásuk, mint az a szellemi táplálékként tálalt zagyva előadás, amivel a tudatlanságodat leplezve szédíted magad. Az énekelgetés nem helyettesítheti a beható tanulmányozást, a kristályokban való hit pedig nem pótolhatja a világegyetem felé való fordulás gesztusát.

– Természetesen nehezebb megérteni őket, de éppen ez a szépsége a dolognak. A befektetett szellemi munka bőségesen megtéríti mindazt, amit belefektet az ember. És ami a legfontosabb: fogd vissza magad, mert mindenfelé fröcsköl belőled a rossz karma.

A kör izgatott tagjai a vezetőjükkel együtt feltápászkodtak, és követték a parkoló irányába. Csak az a férfi marad hátra, akinek meghalt a lánya. Hosszan és kemény arcvonásokkal meredt előbb a földönkívüli figurára majd Ross Ed-re, aztán ő is felállt, odalépett a texasihoz, és határozott mozdulattal kezet rázott vele. Aztán megfordult, és ő is elment.

Amikor már mindenki hallótávolságon kívülre került, Caroline végre hátat fordított a lélegzetelállító látványnak és nagydarab útitársára nézett. – Hát, szó ami szó, jól feldobtad ezt a kis összejövetelt. Honnan szedted ezeket a dolgokat?

– Hát csak onnan, ahonnan a többit is: egyszerűen csak kimondom, ami az eszembe jut, ennyi az egész.

A nő továbbra is átható tekintettel nézte a férfit. – Ha engem kérdezel, még akkor is, ha eléggé fura képességeid vannak, akkor sem tudhattad, hogy az az üzletkötő sikkasztott?

– Hát nem lop mindenki?

– Na jó, de te pontos összegeket meg konkrét számlákat is említettél.

A férfi elnézett a hegyek felé. – Áá, szerintem az a nő nem is hallotta a részleteket, Caroline. Csak blöfföltem, és... hát istenem, bejött.

– Oké, ha te mondod. Ha elég vörös sziklát láttál, akkor talán indulhatnánk is.

TIZENHAT

Felismerték a kisbusz mellett álló nőt: ő is ott ült a félkörben, de nem kérdezett semmit. Negyvenes évei elején járhatott, az alakja már nem volt annyira tökéletes, de egészében véve még vonzó benyomást keltett, vörösesbarna haját divatosan rövidre vágta. Caroline látta az arcán hogy a sminkje egészen elsőrangú, szinte biztos, hogy vagyont fizetett a kozmetikusának. A halovány hegekből alig lehetett észrevenni, hogy nemrég egy arcbőr-felvarró plasztikai műtéten esett át. Nem úgy támadt rájuk, mint valami örvényt meglovagoló típus.

– Maga nem megy el a többi igazhitűvel? – kérdezte Caroline. – Vagy eltévedt?

– Én nem vagyok igazhitű. Legalábbis nem ebben a nyálas társaságban. – A nő hangja határozott volt, a szavai erőteljesek, de a szavak végét elharapta. Először Caroline felé nyújtotta ki a kezét, amivel azonnal kivívta Ross Ed útitársának szimpátiáját.

– A nevem Teal. LaFerenella Teal. A barátaim csak Tealeafnek^[5] hívnak. – Azzal odafordult Ross-hoz, és a hangjához hasonló határozottsággal kezet rázott a férfival is. – Én csak egy kis kikapcsolódásra érkeztem ide, egy amolyan minivakációra. Tudják, van egy barátom, akinek háza van lent az öbölben. Arra gondoltam, hogy remek szórakozás lenne leugrani ide, és megnézni, milyen egy ilyen „örvény”-köri alkalom. Most már örülök, hogy így döntöttem. – A nő a Ross Ed hátizsákjában lázán lötyögő figura felé biccentett. – Ezt a babát saját maga csinálta?

– Ezzel azt akarta mondani, hogy én tehetek-e arról, hogy ilyenre sikerült?

A nő bólintott, de már folytatta is. Ha kasztíliaiul beszélt volna, akkor ez a levegővételt mellőző tempó tökéletesen normálisnak tűnt volna. – Ez volt a legjobb hasbeszélő produkció, amit életemben láttam. És amiket mondott... hát, ha csak azt mondom, lenyűgöző volt, akkor sem túlzok. Mi is a neve?

– Ross Ed Hager. Ő pedig Caroline. – A férfi lazán a hátán utazó kis útitársa felé bökött a fejével. – Ez pedig Lala. De ő hulla.

– Lala, a hulla! Ez tetszik! Tényleg, nagyon jó. Maga hivatásos előadóművész, Ross Ed?

A férfi összehúzta a szemöldökét. – Előadóművész?

Ekkor Caroline is csatlakozott a csevegéshez. – Mi maga, valami színházi színész-vadász, vagy valami hasonló?

– Hát, tulajdonképpen producer vagyok.

– És pontosan mit „producerel"?

A nő elvigyorodott – Bármit, amit csak tudok, kedvesem. – A nő visszafordult a kissé összezavarodott texasihoz. – Amint látom, alaposan összezavarta a kérdésem, úgyhogy biztosan nem hivatásos. Ebben az esetben szívesen megpróbálnám magát sikeressé tenni.

– Azt hittem, azt mondta, hogy maga nem ügynök – mondta Caroline, és kutató tekintettel fordult a nő felé.

– Ez olyan bonyolult néha, mint az Alkonyzóna némelyik epizódja. „Ross Ed és a Halott Földönkívüli." Ez tetszik. Edgar Bergennek és Charlie McCarthynak valószínűleg nem tetszene, de hát mégiscsak a kilencvenes éveket írjuk, nem pedig a harmincasokat. Hadd kérdezzek valamit magától, termetes barátom.

Ross Ed várt. Az asszony szemmel láthatólag ugyanolyan gyorsan beszélt, mint ahogyan gondolkodott.

– Tud énekelni?

– Elég elfogadhatóan, azt hiszem. Bár még soha nem próbáltam...

– Rock and roll?

A férfi mentegetőző arcot vágott. – Jobban szeretem a country-westernt. A nő csak legyintett. – Nem számít, nem számít. Ezen még lehet segíteni. Ez a hasbeszélős dolog, ez egy természetes adottság. Mióta csinálja ezt a műsort?

– Nem olyan régóta – mentegetőzött a férfi.

– Hát, ha engem kérdezne valaki, én aztán nem tudnám megállapítani. Édesem, én azt mondom, hogy amit láttam, az egyszerűen mesés volt. De mi a csudáért álldogálunk itt a tűző napon? – A nő intett, és elindult vissza, a parkoló felé, feltételezve, hogy a másik kettő követni fogja. Mivel arra volt a kocsijuk, ők is követték.

– Én azt mondom – folytatta az asszony útközben – hogy nagy jövő áll maga előtt, Ross Ed. Maga meg az a Lala – kuncogott a nő sokatmondóan.

– Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszél, asszonyom. És abban sem vagyok biztos, hogy érdekelne az a fajta jövő, amire maga gondol.

– Kérem, szólítson Tealeaf-nek. Maga csinálta ezt a kis műsort ezelőtt is, ugye?

El Paso jutott a férfi eszébe. – Néhányszor, de nem vagyok biztos benne, hogy a tévében is meg akarom próbálni.

– Ki beszélt itt a tv-ről? Előbb a színpadra kell feljuttatnunk magát, és valami jó kis háttércsapatot kell összehozni. – Összehúzta a szemöldökét, és úgy mérte végig a férfit. – Na és a ruhájával is kell csinálnunk valamit. Azt szeretném, ha énekelne a babáján keresztül. A maga földönkívüli babáján keresztül. Én mondom magának, Ross Ed, ebből még igazi szenzáció is lehet!

– De én tényleg nem hiszem, hogy jó énekes lenne belőlem – tiltakozott a férfi.

– Mióta számít a mai együttesek sikere szempontjából, hogy bármelyik tagjuknak van-e énekhangja? A trükk az egyetlen itt, ami számít, Ros Ed. A közönségfogó háló, a másság meg a botrányképesség. Egy éneklő földönkívüli: ezt senki sem akarná elszalasztani. A maga másvilágról szalasztott hangja tökéletes alapanyag lenne egy jó kis CD-hez. Hogyan tudja a torkát így manipulálni?

– Azt hiszem, hogy ez egy adottság – válaszolta a férfi, mert nem jutott éppen más az eszébe..

– Akkor maga egy született zseni! Tudtam, amikor először meghallottam.

A férfi hirtelen megtorpant.

– Nézze, maga nagyon kedves, hogy mindezt felajánlja, de azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy végre megértse: nem vagyok előadóművész. Én csak egy melós vagyok, aki az olajszakmában dolgozik. Az, amit Lalával csinálok, csak amolyan hobbiféle. Nem hiszem, hogy szívesen adnám elő a tudományomat a nagyközönség előtt.

Az asszony megállt és a férfira bámult. – Hogy nem csinálná? Maga teljesen bolond? Egyszerűen nem fecsérelhet el egy ilyen nagyszerű adottságot. Nem fair azokkal a tehetségtelen előadókkal szemben, akik ezt művelik. Egyszer az életben kellene már valami olyasmit látniuk, ami inspirálhatná őket.

– Ki tudna nemet mondani ennek a nőnek? – gondolta magában a férfi. Gyanította, hogy nemigen akad ilyen ember.

– Oké, de azt nem árt, ha tudja, hogy a katonai titkos szolgálat van a nyomomban.

Az asszony visszafordult és lefegyverzően legyintett – Ezt ne mondja nekem. Engem aztán nem érdekel, hogy kik üldözik magát, nem az én dolgom. Vannak barátaim, akik bármit el tudnak intézni. Számomra csak az a fontos, hogy a maga kivételes tehetségét a nagyközönségnek is képesek legyünk bemutatni, hogy majd azok eldöntsék, tetszik-e nekik vagy sem. Érti?

– Aha...

– Remek! – Már majdnem ott voltak a parkolónál. Az összejövetel tagjai, mivel nem lelték meg Az Igaz Ösvényt, már mindannyian elrobogtak a hegy lábától nem messze húzódó hatvankilences autópálya irányába. – Mondja meg nekem, de őszintén: mikor volt utoljára, hogy aggódnia kellett azok miatt az alakok miatt, akik a nyomában vannak?

Ross Caroline-ra sandított. – Hát, már jó ideje.

– Nem számít, nem számít. Maga megadja nekem az ügy részleteit, én meg majd elrendezem. Nem tudom elképzelni, hogy próbálhat meg valaki elhallgattatni egy ilyen fantasztikus tehetséget, mint amilyen maga is. Ehhez senkinek sincs joga; még a rendőrségnek sem! – Az asszony szeme kissé összeszűkült, – De azért nem ölt meg senkit, ugye?

Ross Ed-nek Lordsburg jutott az eszébe. Nem emelt senkire sem kezet, még ott sem.

Az a gönc volt az oka mindennek. – Nem.

– Akkor meg nincs miért aggódnia. Nem mintha, nem tudnám elsimítani akkor is a dolgot, de ez azért így mégiscsak könnyebb lesz. – Az asszony Ross Ed jobb karja alá tette a kezét, aztán átkarolta Caroline derekát, és így taszigálta őket tovább. – No, de most már árulják el nekem, hogy mi hozta magukat Sedonába?

Caroline kinyújtotta a kezét. – Hát a járgányom; ott áll.

– Szóval az a kisbusz. – Tealeaf megpróbált kissé bizonytalan módon undort színlelni, mint amikor az ember megpróbál kipiszkálni a csupasz kezével valamit a hűtő mögül. – Ó, oké. Ezzel lemegyünk a barátom házához. Bőségesen van hely a garázsában. Ott senki sem akad a nyomára.

– Azt hiszem, még most sem érti. – A férfi a tőle telhető finomsággal kihámozta magát az asszony karja alól. – Akik a nyomomban vannak, nagyon rámenősek, és azt hiszem, nagyon agyafúrtak.

Tealeaf felnézett a férfira.

– Én már huszonhat éve vagyok az üzletben. Ha én azt mondom magának, hogy bármit el tudok intézni, akkor az úgy is van. Hallott az O. J. Simpson perről, vagy nem? – Aztán előredőlt és suttogni kezdett, bár legalább százméteres körzetben nem volt senki, aki kihallgathatta volna. – Én szedtem össze a fél jogász kamarát. Mind a két oldalon. A felét! Könyvjogokat, mozifilmeket, amit csak akar! – Megpaskolta a férfi hatalmas karját. – Csak hagyjon mindent rám. Visszaugrunk Los Angelesbe, és összehozok magának néhány találkozót.

– De mi San Diegóba akartunk menni – tiltakozott Caroline.

– Milyen istenverte csodabogarak maguk? Azt hiszik, hogy csak a Sea World tudja magukat felizgatni? Hé, nincs itt semmi probléma. – Majd odaadom az egyik kocsimat, és azzal furikázhatnak; oda mehetnek, ahová csak akarnak. De most már ne lebzseljünk itt. Ha felbukkan egy lehetőség, akkor rá kell ugorni mindkét lábbal, oda kell szegezni, és ki kell tartani mellette.

Caroline gondolkodóan összehúzta az ajkait.

– Ez úgy hangzik, mintha meg akarna ölni valakit.

Tealeaf megvonta a vállát. – Ez egy amolyan üzleti zsargon. Ide hallgassanak, visszarepülünk a gépemmel...

– A gépével? A repülőgépével? – Ross Ed egy ideje most először inkább izgatott volt, mint óvatoskodó. Ahonnan ő jött, ott csak az olajcégek fejeinek, meg a gazdag farmereknek volt saját repülőgépük.

– Aha. Mégis, mit képzeltek, hogy én magam jöttem ide, kocsival? A sivatag baromi meleg hely, éppen ezért sivatag. Ha majd hazaértünk, akkor a házamban kényelmesen ellehetnek, rengeteg szobám van. – Az asszony elmélázott egy rövid másodpercre. – Nem hiszem, hogy Tomo még mindig ott lenne. Nem, őt még a múlt hónapban kidobtam. Maguk megkaphatják az ő szobáját. Vagy esetleg egy másikat, amelyik jobban tetszik, nekem mindegy. Azt mondták, hogy San Diegót akarják látni; akkor majd azt is elintézzük, hogy minél hamarabb eljussanak San Diegóba is. Azt mondták, hogy látni akarják az óceánt? Hát akkor az én házamból majd megnézhetik. Malibun lakom.

Caroline arcán újfajta érdeklődés jelei mutatkoztak. – Sokat hallottam Maliburól. Marad ott még egyáltalán valami?

– Minden, amire egy normális helyen szükség van: tűzvészek, árvizek, földcsuszamlás, földrengéssel karöltve, meg a szokásos lázongások; de az egész nem jelent sem. Ott minden nagyon hamar újjáéled: minden évben. Malibu egyébként sem egy hely, hanem egy elmeállapot.

– De egy elmeállapoton nem lehet aludni – vágott közbe Ross Ed.

– Malibun még az is lehetséges. De ne aggódjanak, az én házam még biztosan áll. Éppen a tengerparton van. Szép, és eléggé távol esik mindentől, ami zavarhatná; hatalmas eukaliptuszok szegélyezik... nagyon jól fogják ott magukat érezni. Na, még mindig a kocsijukkal akarnak elvánszorogni oda, és majd ott találkozzunk? – kérdezte az asszony és várakozó tekintettel méregette mindkettőjüket.

Ross Ed Caroline-ra nézett: – Mit gondolsz?

A nő sóhajtott egy nagyot. – Ha valamivel biztosan lerázhatjuk ezeket a kopókat, akkor az, hogy a kisbuszt bevágjuk egy istenhátamögötti garázsba, mi meg beszállunk egy magánrepülőbe, és azzal tesszük meg a hátralevő hatszáz kilométert... Szóval, úgy tűnik, ez elég jó ötlet.

– Azt hiszem, igazad van – mondta a férfi, de még mindig vonakodott igent mondani. – Nem is tudom, asszo... azaz, Tealeaf. Nehezen tudok lépést tartani magával.

– Ebben a szakmában csak így lehet életben maradni. Nézze, magának egyedülálló képessége van a szórakoztatásra, tehetséges, színpadképes a megjelenése... no meg a mérete is, meg minden. A többit pedig meg lehet tanulni, vagy el lehet kendőzni. Ha nem tetszik magának, ahogyan a dolgokat intézem, vagy ha nem tetszik az, ami történik, akkor egyszerűen csak lelép. Visszahozom ide repülővel, összeszedhetik a kocsijukat és folytathatják a kirándulásukat. Na, mit mond erre? – Az asszony megint kinyújtotta a jobb kezét, ezúttal Ross-ra nézett először.

A férfi habozott. – Alá kell írnom valamit?

– Még nem, de majd igen. Ne aggódjon; ha jogászt akar, akkor szerzek magának azt is. Tudja, mondtam: én mindent felhajtok, ami kell, és mindenből a legjobbat.

A férfi jobbra fordult és a távoli Bradshaw hegyek felé nézett. – Éppen a Csendes-óceánhoz tartok, és Caroline-nak is igaza van a repülőgéppel kapcsolatban.

– Mi az, hogy! Igazam van mindennel kapcsolatban. Legalábbis többnyire. Arai a rendőrséget illeti, velük kapcsolatban nem kell aggódnia. Hollywood tele van olyan emberekkel, akiket a rendőrség már évek óta el akar kapni. Tolvajok, sikkasztok, házasságtörők, gyújtogatok, kábítószer-kereskedők, hivatásos hazudozók és szélhámosok, sőt olyanokkal is, akiknek semmi közük sincs az egész szakmához – úgy mosolygott a mindig is gyanakvó Caroline-ra, hogy melegség és valami anyai törődés érződött belőle, ami legalább félig-meddig nem volt mesterkélt.

– Megígérem, hogy eljutnak San Diegóba. Oda mehetnek, ahová csak akarnak. – Átható tekintete visszatért Ross Ed-re. – Nos?

A pillanatnyi beállt csöndben tisztán lehetett hallani, hogy valahol nem messze varjak károgtak. Aztán Róss Ed elfogadta Tealeaf kinyújtott kezét.

– Elegem van már a vezetésből... igaz, hiányzik a kocsim.

Az út Tealeaf kis ikermotoros Beechcraftjén Los Angelesbe teljesen olyannak tűnt, mint bármilyen más személyszállító járat. Santa Monicában szálltak le, ahol a nő Mercije várt rájuk, onnan pedig a malibui tengerpartra hajtottak.

Az asszony háza háromszintes volt, két hatalmas terasszal; a kertjét óriási eukaliptuszok rekesztették el a mellette futó úttól. A második szint erkélyén pedig, ami a homokos tengerpartra nyílt, egy olyan hatalmas, fehér kötéllel felfüggesztett függőágy lógott, amibe négy ember is kényelmesen belefért volna. Valahol Japán környékén a nap már kezdett nyugovóra térni. Ross Ed már kezdte azt hinni, hogy másnap majd arra ébred, hogy a helyi piactéren árulják, mint valami egyedi de nem túl értékes érdekességet. Ahogy beléptek a házba, a házigazdájuk valóságos forgószéllé változott át. Végigrohant velük a házon, megmutatott nekik mindent, közben faxokat küldött és kapott, üzeneteket hagyott és kapott, majd elviharzott Santa Monica-i irodájába. Tette ezt úgy, hogy közben egyszerre folytatott három beszélgetést a mobilján. A telefont úgy alakították ki, – hogy amikor használta, az ember azt hihette, a fejéhez nőtt. Mindenhol makulátlanul tiszta szobákat találtak, minden helyiségben friss virágot. A konyhában akkora hűtőszekrényre akadtak, amire a szekrény eléggé szerény kifejezésnek látszott, hiszen akár egy egész ökör is belefért volna. Maga a fagyasztó is tele volt mindenféle extra holmival; például – ami a férfinak feltűnt – volt benne négy különböző fajta jégkrém, fél literes kiszerelésben, és mindegyikből vagy egy tucat.

A fantasztikus bőséget látva, Ross Ed ugyan nem volt benne biztos, hogy megkedvelte Tealeafet, de mindenestre elismerte magában, hogy csodálja. A nő beszélt, száguldott és háromszor olyan gyorsan reagált, mint bárki, akit ismert. El nem tudta képzelni, mi történt volna akkor, ha ez a jelenség megérinti Lalát, a földönkívüli öltözete pedig reagál rá.

Miután az élet megint útjára indult a házban, a házigazda elment, Caroline és a férfi úgy láttak neki a hely felfedezéséhez, akár a gyerekek. Meleg kaliforniai napsütés tört magának utat a fényérzékeny ablaküvegen keresztül, és a bútoroktól kezdve a virágokig igyekezett mindent beborítani.

– Mi a franc lehet az a tavaszi zsömle? – kérdezte a férfi, miközben kíváncsian nézelődve bandukolt szobáról szobára. A kezében lévő kekszes dobozból időnként egy-egy darabkát vett ki, amit a gigászi méretű hűtőből halászott elő.

– Hű, micsoda kaja! Legalább finom?

– Túl kicsi ahhoz, hogy meg lehessen állapítani. Mi lenne, ha most elmennénk sétálni a tengerpartra?

– Az szuper lenne. A baj csak az, hogy nem tudom, hogyan tudnánk kinyitni ezeket az ajtókat.

Most, hogy már ott volt, a Csendes-óceán egész másnak tűnt, mint amilyennek Ross Ed elképzelte. A strand homokja meredeken futott le az öbölbe, ahol egymás után verdesték a partot a tarajozó aprócska hullámok. A víz teknőskék helyett inkább sötétzöld borsóleveshez hasonlított, és egyáltalán nem fedte fel a tévéfelvételeken megfigyelhető titokzatosságát. Hidegnek bizonyult és tele volt mindenféle rostos növényzettel. Caroline tengeri hínárnak nevezte. Az is lehet, hogy ezért volt annak a sok jégkrémnek olyan egzotikus színe a hűtőszekrényben. Miközben mezítláb lépegettek a kavicsokkal teli, daraszerű homokon, a nő egyfolytában magyarázta, amit a tengerekről és az óceánokról tudott.

A férfi viszont több volt, mint csalódott. A Mexikói-öböl tengerparti homokja tiszta, fehér és lágy volt, a víz langyos, ha nem is teknőskék, de legalább átlátszó volt. A tengeri olajkutak alatti vízben gyakran lehetett látni, hogy a halak hatalmas rajai úszkáltak. Most pedig itt állt, és sehol sem látta az énekelgető, vidám szörfösöket, és a high-tech bikiniket viselő kacarászó, szuperformás csajokat. Lehet, hogy ez pont az év legkevésbé kedvező időszaka. Vagy napja. Vagy strandja.

Összetalálkoztak néhány sétálóval: egy fiatal párral, akik egymás kezét fogva andalogtak, egy általános iskolai tanárral, aki a szünetben kiszaladt a feleségéhez a tengerpartra, összeakadtak néhány agyonhasznált, homokba állított szörfdeszkával, amelyek alig várhatták már, hogy a vízbe vigyék őket, Robert Redforddal, meg néhány festővel, akik megpróbáltak inspirációt meríteni a forrongó hullámtaréjokból, és az óceán felett lebegő párás levegő messzibe vesző végtelenségéből. Elsétáltak egy keskeny hullámtörő gátig, majd visszafordultak.

– Hát, mégiscsak sikerült eljutnod ide – mondta Caroline, ahogy lehajolt, hogy felvegyen egy aprócska hordalékfát. A férfi a szeme előtt látta a társai által sokat emlegetett mondás életre kelését: vigyél ki egy nőt a tengerpartra, és úgy fog hazatérni, hogy tele vannak a zsebei olyan vacakságokkal, amiket nagy csodálattal gyűjtöget össze, aztán meg soha rájuk se néz. – Mit gondolsz így most a Csendes-óceánról?

– Hát, az igazat megvallva, eddig még nem nyűgözött le semmivel. – Ed kitekintett a zöldellő vízfelszínre. – Nagyon tetszik viszont ez az állandó, monoton zúgás. Az Öböl hullámai eléggé aprócskák. De az ottani tengervíz azért melegebb, tisztább és áttetszőbb. Ha úszni akarok, akkor azt bármelyik texasi tóban megtehetem. Bár lehet, hogy lejjebb San Diegóban jobban fog majd tetszeni.

– Majd meglátjuk Tealeaf megígérte. – A nő az órájára pillantott, és hirtelen tudatára ébredt, hogy mar sokkal későbbre jár, mint ahogy gondolta. – A házigazdánk azt mondta, hogy itthon lesz estebédre.

Valóban, a nő tényleg megjött. A megbeszélt időben berobbant az ajtón, és mindkettejüket lelkesen megölelte. – Ross Ed, Caroline! Jól aludtak? – Majd esélyt sem hagyva, hogy válaszolhassanak, azonnal elviharzott a faxkészülék felé. Az irodájában járva átöltözött valami világos és szinte hullámzó ruhába, ami valahol fél úton lehetett egy párizsi köntös és egy Searsben vásárolt fürdőköpeny között.

Néhány pillanattal később megszólalt, jobban mondva dalolni kezdett az ajtócsengő és Tealeaf sietve beengedett három látogatót. Bevezette őket a dolgozószobájába, ami telis-tele volt minden bizonnyal drága, de tökéletesén értelmetlen modern szobrokkal absztrakt mintázatú, vastag szőnyegekkel, és ami a legfontosabb, hatalmas üvegfal nyílt belőle a csodálatos óceánra.

Egy alacsony, sovány, rövidre vágott, már ritkuló fekete hajú fickó dobta le magát az egyik hatalmas díványra, ami szinte rögtön elnyelte. Annyira otthon érezte magát, hogy még a napszemüvegét sem vette le. Az ő kiegyensúlyozására egy nála idősebb férfi telepedett le a dívány másik végébe. Olyan frizurája volt, ami Ross Ed-nek legalább egy heti fizetésébe került volna. Egész teste szinte már zavaróan arányosan volt lebarnulva. Bár első ránézésre elmúlhatott már hatvan, valójában olyan fittnek tűnt, mintha egy húszassal fiatalabb lett volna. Mintegy kiegészítésként, a trióhoz tartozott még egy hatalmas termetű, mélyhangú nő is, aki kényelmesen befészkelte magát az egyik nagyobb, gondosan megerősített keretes fotelbe.

Ahogy a házigazda bevezette Ross Edet és Caroline-t a dívánnyal szembe, Napszemüveg a háta mögé tett egy díszpárnát, nekidőlt, keresztbe tette a lábait, és így mondta el első észrevételét, annak akit esetleg érdekelt: – Hát, nem nézek ki belőlük valami sokat.

A kis csapat nőtagja Ross Edet mustrálgatta. – Tartsd meg magadnak az ötleteidet. Tényleg nagydarab! Mindkettő nagydarab.

Napszemüveg nem törődött a figyelmeztetéssel. – Nem látok semmit, ami érdekelne minket.

Tealeaf bátorítólag rámosolygott Ross Ed-re.

– Megtenné, hogy előhozza és bemutatja a barátját a vendégeinknek?

– Biztos benne, hogy érdekelni fogja ezeket az alakokat? – kérdezte és nagyon tetszett neki, ahogy a két férfi feszülten fülelt és érdeklődéssel tekintgetett körbe, valami rendkivülire számítva. Tealeaf bátorítására a texasi felállt, és kivette Lalát az üres szekrényből, ahová berakták.

Amikor visszatért, a jövevények már egy tálca felé kapkodtak, amin Tealeaf aprósüteményt meg mindenféle egyszerű harapnivalót szolgált fel nekik. Voltak rajta például akkora szendvicsek, mint egy egydolláros. „Kaliforniában tényleg minden ennivaló ilyen miniatűr lenne?” – gondolta magában Ross.

Főhősünk leült Caroline mellé, és a földönkívülit a bal térdére helyezte. Napszemüveg kételkedve méregette a másvilági figurát.

– Csak nem megint egy hasbeszélő meg a bábuja?

– Nem említettem? – kérdezte lelkesedve Tealeaf.

– Ekkor megint megszólalt a nagydarab hölgy. – Ha nem megy neki a dolog, akkor megpróbálhatna felcsapni pankrátornak is a WWF-ben. Ahhoz megvannak a természetadta adottságai... úgy értem a méretei. Lehetne, akár Frankeinstein is, akinek a földönkívüli lenne az edzője.

Ez volt az első olyan ötlet, ami egy aprócska mosolyt varázsolt Napszemüveg eddigi faarcára. – Nem rossz gondolat. Úgy is hívhatnánk őket, hogy E. T. és a texasi, és akár azonnal ringbe küldhetnénk őket Bam Bam Williams vagy Haystack Carfax ellen.

– Ilyet nem fogunk csinálni – jelentette ki Tealeaf. – Bár szó, ami szó, nekem is tetszik az ötlet, Max.

– Hja, az én ötleteim mindig nyerők, te csak tudod – mondta Napszemüveg a szerénység leghalványabb árnyalata nélkül a hangjában.

Az idősebb barnabőr kirakat is beszállt a társalgásba. – Valami zenei karriert említettél. Tud a fickó énekelni? – Olyan szemmel méregette Ross Ed-et, mint ahogy a hentes szokta felmérni az éppen elébe rakott hatalmas darab fél disznót.

– Számít ez valamit? – kérdezte Max, ezáltal is jelezve, hogy mit beszélgettek Tealeaf-fel Sedonában. – Negyven évvel ezelőtt biztosan számított, de ma már egyáltalán nem.

A napozott képű ügyet sem vetett Napszemüvegre. – Tealeaf, te azt mondtad, hogy van egy fickó, aki hasbeszélő, és van vele egy tyúk is. – Reménykedve rámosolygott Ross Ed-re. – No, ne akarja, hogy könyörögjünk. Vágjon bele. Beszéljen hasból.

– Igen, igen, dobja át a hangját – kuncogott Max.

– Na és mit akar, hová dobjam? – kérdezte Ross Ed földönkívüli hangon, amit most is, mint mindig Lala fejének környékéről véltek hallani.

A nagydarab nőszemély felegyenesedett. – Hé, ez nagyon klassz!

– Dehogyis, átkozottul jó! – Barnaságának az arckifejezése nem változott, a barátja viszont végre levette napszemüvegét, ami által láthatóvá váltak figyelmes, mélyen ülő szemei; alattuk hatalmas táskák díszelegtek, amik ékesszólóan árulkodtak a végtelen számú átvirrasztott éjszakáról, és a rendszeresen túladagolt, ezekben a körökben valószínűleg szabályszerűen felírt drogok fogyasztásáról.

– Esküszöm, nem láttam, hogy megmozdítottad volna a szád, haver. Csináld újra! – mondta lelkesen az idősebb férfi, és figyelmesen előrehajolt.

Ross Ed eleget tett a felszólításnak. A férfi elismerően füttyentett, Max bólintott, a nagytermetű hölgy pedig megeresztett egy tokát megszégyenítő, fültől fülig vigyort.

– Értitek már? – Szólalt meg Tealeaf, és kihasználva a megfelelő pillanat hangulatát, közéjük lépett. – Képzeljétek el, hogy ez a fickó fellép egy koncerten, és éneklésre bírja a földönkívüli figurát. Erről az oldalról kellene megközelíteni a dolgot.

A szőke sörényű fickó le sem vette a szemét a nagydarab texasiról. – Mit szólsz ehhez, barátom? Át tudod dobni a hangodat a bábuba. Meg tudnád ezt csinálni énekelve is?

– Tudsz játszani valamilyen hangszeren? – érdeklődött a nő. – Gitáron, szájharmonikán vagy bármi máson? – Még mielőtt Ross válaszolhatott volna, a nő levett a tálcáról egy egércsontváznak látszó falatkát és azt előbb iráni kaviárba, majd pedig importált szezámmagba mártotta. Ez az egész, pár pillanatig tartó jelenet az otthoni barátait juttatta a férfi eszébe, akik között gyakorta előfordult, hogy nem volt mit enniük.

– Hát, ha jobban belegondolok, elég jól tudok bánni a szájharmonikával.

– Egy hárfás! Ez fenomenális! – A poszterről szalasztott fazon balra fordult. – Max! Kivel tudnánk összerakni a fickót?

A fiatalember visszahelyezte a napszemüvegét, és elgondolkodott, akárcsak az a bizonyos szobor Európában. – Hány fős kiséretre gondolsz? Kettőre, háromra vagy esetleg négyre?

– Négyre. A fickó még új a szakmában, és biztosra kell mennünk, hogy eléggé elfedje a kisérő zenekar. Az énekkel viszont nem lehet baj, azt meg tudjuk machinálni.

Az igaz – értett egyet a nő. – Emlékeztek Rex Harrisonra? Ő se énekelt egyetlen strófát sem a My Fair Lady-ben.

– Hozd el holnap a Melrose Stúdióba. – Max előkapott egy jegyzettömböt és egy tollat a zakója belső zsebéből, firkantott rá valamit, és odaadta Tealeafnek. – Tizenegy órakor. Még azelőtt össze tudnám terelni a bandát, csak hát nem biztos, hogy ki tudom őket józanítani hamarabb. – Csináld úgy, hogy jól legyenek addigra – figyelmeztette Tealeaf a fickót.

Amaz egy halovány mosollyal válaszolt. – Tudod, hogy én is, meg az embereim is mind jók vagyunk. Ne aggódj, összehozzuk. A dolgok lassan indulnak be, de mindig van pár jó fej, aki vevő az ilyen nyerő húzásokra. Mindent meg fognak tenni azért, hogy jó kíséretet kapjon a bajnokod. Szólógitár, basszusgitár, dob, meg az is lehet, hogy szintetizátorost is össze fogok kaparni a dologra. Végtére is, többre nincs szükség.

– És a stílus?

– Ez nem jelent problémát. – Napszemüveg megigazította a névadóját. – Fel vagyunk készülve mindenféle melódiára, a klasszikusoktól a szemétdombra való mocsokig. De a szöveg miatt sem kell aggódni. Énekelhet trasht, heavy metalt, alternatívokat, technót, vagy akár a nemzeti himnuszt is. Ha jól feltuningoljuk a hangerőt, akkor a klub végében úgyis mindegyik számot ugyanolyannak fogják hallani.

– A szaván fogom, Max. Tudja, hogy ki nem állhatom az ilyesmit.

– Mi lenne, ha átdobná a hangját az egész klubon? – javasolta a szőke férfi. – Hja, igen, mi van a szerződéssekkel?

– Amiatt ne fájjon a feje. Az embereim már dolgoznak rajta.

A férfi merev arccal nézett a nőre. – Hát éppen ez az, amitől félek.

– Gustav, átvertelek én valaha is? Téged, Max? Vagy téged, Sophia? – Mivel erre egyikőjük sem mondott semmit, a nő el is felejtette a kellemetlen célozgatást. – Most arra van szükség, hogy minél előbb színpadra juttassuk Ross Ed-et és a produkcióját, még mielőtt valaki másnak is eszébe jutna ezt felajánlani neki. Ha egyszer felröppen a dolog híre, mindenki földönkívüli bandákat fog alakítani mindenfelé.

Ross kíváncsi volt, hogy reagálnak Tealeaf vendégei, ezért úgy döntött, hogy bedob egy kis igazságot is a társalgásba. – Tudják, ez nem trükk ám, vagy kitömött bábu. Lala valóban egy igazi földönkívüli.

A szőke férfi elmosolyodott. – Hát persze haver, úgy van, ahogy mondod. Hollywood tele van ilyenekkel.

Tealeaf kikísérte a vendégeit. A közben folyamatosan járó szája teljesen elnyomta amazok panaszkodását, ami egyre inkább kezdett izgatottabbá válni a folyamatos fűzgetés hatására.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Caroline, majd a tálcáról ő is levett egy aprócska szendvicset, bekapta, de ahogy megforgatta a szájában, összevonta a szemöldökét, sietve megfogott egy szalvétát, elfordult és egy halk horkantás kíséretében megszabadult tőle.

– Nehéz lenne megmondani. Szó, mi szó, elég gyorsan ment. – A férfi felvette a dohányzóasztalról a tévé távirányítóját, bekapcsolta a száznegyven centiméteres képátmérőjű készüléket, hátradőlt a kényelmes díványon, és valamilyen agyatlan szórakoztatóműsort keresve szörfözni kezdett a csatornákon.

– Ezt ki kellene próbálnod – mondta a nő, és valami pirosat ajánlgatott neki a tálcáról.

– Én már kóstoltam őket, és szerintem neked is ízlene.

A férfi gyanakvó tekintettel méregette a fánk alakú micsodát és a rózsaszínű töltelékét.

– Mi a franc ez?

– Bagel, krémsajt, hagyma, meg valami kocsonyás trutymó.

– Ó, hát én már ettem bagelt. Olyan szaga van, mint a döglött halnak.

– Mert döglött halból is van.

– És így összeeszed őket?

– Hogy lehetne máshogy? – Szavait alátámasztva laza mozdulattal bedobott egy darabot a szájába, és rágni kezdte. Néhány perccel később még mindig azon a falatkán kérődzött.

A férfi nem értékelte túl sokra ezt a produkciót, inkább az ablak felé fordult és kinézett a tengerre. – Kíváncsi vagyok, vajon találnánk-e jó kis sült csirkét valahol a közelben.

– Ez Los Angeles. Fogadni mernék rá, hogy itt bármit megtalálsz, ha igazán keresed.

A férfi ekkor izgatottan a képernyőre mutatott. – Hé, odanézz. Ez biztosan az egyik Star Wars film.

Bár egy kicsit felnyomta a hangerőt az óriási szerkentyűn, a vadul csatázó űrhajók mégsem adtak ki semmiféle hangot. Az emberi értelem számára valószínűleg felfoghatatlan összetételű energianyalábok cikáztak és robbantak keresztül-kasul a képernyőn, valahogy olyan stílusban, mint ahogy az előbb lezajlott beszélgetés folyt. Csak akkor a hallottak újra valamit, amikor a kép az egyik csatahajó belsejébe ugrott, és végre láthatták a bent zajló iszonyú zűrzavar lármáját.

A férfi ujja játszogatott a távirányítón. – Ez a vacak hangerő-szabályozó állandóan ugrál, hol kikapcsol, hol meg be.

– Lehet, hogy csak az adó az – felelte a nő nyugtatólag. – Ez ellen sajnos semmit sem tudunk tenni. De azért a speciális effektusok elég klasszak, nemigaz? – A képernyőre pislantott. – Valahogy nem emlékszem, hogy láttam volna bármi ilyesmit a Star Wars filmekben.

– Odanézz, ott egy jóvágású földönkívüli – mutatott a férfi, amikor valami lábatlan, letargikus képű lény jelent meg a képernyőn. – Még ő is jobban fest, mint Lala.

Ekkor számos csáp jelent meg, amit korábban szürke protoplazma és sárga sávok örvénylő tömege takart Ezüstös fény söpört át a fedélzeten. A háttérben egy csomó, azonos testfelépítésű lény tolongott egy asztal vagy valami padszerűség körül. Nemsokára csatlakozott hozzájuk egy púpos, kinövésekkel teli testű, zsiráfszerű teremtmény, amelynek a száját két csokor fogásra is képes csáp szegélyezett, nyilván a karok hiányát akarva ellensúlyozni. Hosszú, izmos nyakáról többféle, különleges feladatot ellátó testvégződés lógott a szája közelében.

Egy sor futott körbe a szürke kupolafejen, ahogy Ross Ed magában elnevezte. A lány egy érdekes szerkentyűn keresztül beszélt, ami a felsőtestéhez volt csatlakoztatva a széles fémpánttal. A hangja mélyfekvésű, ugatáshoz hasonlított, és a hozzá hasonlóakhoz szólt.

– Nem is hasonlít egyik földönkívülihez sem, amik a Star Warsban szerepeltek.

– Dehogyisnem – erősködött Ross Ed – Nem emlékszik a kocsmai jelenetre az első részből? Az tele volt földönkívüliekkel, és némelyiket csak pár másodpercig lehetett látni.

– Hát, nem is tudom.

Ahogy a képbeállítás változott, meghallhatták, micsoda vad veszekedés folyt a széles, kerek asztalszerűségek mellett. A többiek jöttek-mentek, csúsztak-másztak, ki-be szaladgáltak a látótérből. Miközben a film ment, Ross Ed úgy döntött mégiscsak megpróbál legyűrni egy olyan „bagel és trutymó” kombinációt. Semmire sem hasonlított, amit eddig valaha is kóstolt. Amikor bekapta a falatkaméretű harapnivalót az ízek szinte szétrobbantak a szájában. Elégedetten lenyelte, majd rögtön vett egy másikat.

Az így beindult futószalagszerű evést csak akkor hagyta abba, amikor végiggondolta, hogy a bagel, a krémsajt és a rózsaszín trutymó keverékét valószínűleg annyi ideig fogja emészteni, mintha mondjuk alumíniumfóliát evett volna. Miközben ezen morfondírozott, a képernyőn megjelent kupolafejű már betöltötte az egész látóteret, visszafordult feléjük és szinte már-mar kiugrott a tévé elé a padlóra. Mintha a lény reagált volna a kamera mozgására, közelebb jött és a feje most már tényleg eltakart mindent a körülötte lévőkből és a háttérből. Közvetlen közelről pislogó szemei lángoló vörösek, a pupillái pedig kicsik és feketék voltak.

Visszament és a több. kupolafejűvel kezdett beszélgetni. Más kupolakoponyások is közelebb jöttek, és hol a képernyő felé, hol pedig a vitatkozók felé tekintgettek. Lassan egyre több, az előzőekhez hasonlóan fura külsejű földönkívüli jelent meg az egyre növekvő gyülekezetben Mindegyik mutogatott, gesztikulált vagy pózolt a képernyő irányába. Többen közülük lármásan vitatkoztak, némelyikük olyan mérgesen, hogy majd szétrobbantak és más fajtársaiknak kellett őket szétválasztani.

– Én ugyan nem emlékszem semmi ilyesmire, de nagyon tetszik! – hajolt előre Ross Ed. – Teljesen úgy néz ki, mintha az a kupolafej ott középen most pont téged bámulna Ahogy a férfi befejezte a mondatot, a szóban forgó földönkívüli rámutatott valamire, ami úgy nézett ki, mint egy üres lekvárosüveg, ami mindenféle fémhulladéknak látszó ketyerével volt tele. Mintha csak egy műszaki bolt teljes áruválasztékát akarták volna bemutatni vele. Aztán az egyik csáp megbökte az egyik kapcsolótábla gombját.

Caroline felsikoltott ijedtében, amikor a roppant tévékészülék felrobbant, üvegszilánkokat és mindenféle elektronikai alkatrésztörmeléket szórva szét a helyiségben. Még az olajipari robbanásokhoz hozzáedződött Ross Ed is felkapta a kezét, hogy megvédje az arcát.

Amikor leeresztette a karjait, az impozáns masinából nem maradt más, csupán egy hatalmas, füstölgő doboz, amiből időnként szikrák csaptak ki és állandó, tompa sistergés hallatszott. A férfi elhessegette a füstöt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy sem Lalának, sem Caroline-nak nem történt baja. Aztán lehajolt és a fal mellé lépett, hogy megnézze, mi maradt a konnektorból, és ha még maradt belőle valami, akkor azt legalább eltávolítsa a dugaljból. „Legalább a házban nem esett semmi kár" – futott át rajta a gondolat, ahogy körülnézett.

Caroline időközben kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse az égett és megpörkölődött műanyag erősen csípős füstjét. Aztán köhögve odafordult a férfihoz.

– Nem mondom, ez aztán érdekes volt.

– Ezt nevezem és erőteljes rendezésnek: A ketyerében biztos alaposan rövidre zárt valami. Az is lehet, hogy túlságosan felpörgettem a hangerőt.

– Ross Ed, én nem hiszem, hogy ez csak egy egyszerű rövidzárlat lett volna – a nő mereven bámult, de nem a tv maradványira, hanem oda, ahová a földönkívüli hulla mozdulatlan testét helyezték a díványon. Az öltözet ugyan nem világított, és a földöntúli ábrázaton sem jelent meg még egy mosolyocska sem, a nő ennek ellenére mégis gyanította, hogy mi történhetett az imént.

– Lala csinálta az egészet – jelentette ki határozottan. – Fogalmam sincs, hogyan, vagy hogy miért tette, de biztos, hogy ő a felelős ezért a romhalmazért. – A néhai tévékészülék felé fordult. – Ez nem mozifilm volt, Ross Ed. Igazi fóldönkívülieket láttunk, akik igazából harcoltak, és akik tényleg ránk bámultak, amikor azt hittük, hogy minket bámultak.

Úgy látszik, ők sem szeretik, ha leselkednek utánuk.

– Szóval szerinted – kezdte a férfi lassan, mint aki alaposan meggondol minden szót – hogy Lala fogta magát, és ezen a tévén behozott nekünk egy olyan csatornát, amin olyasmit láthattunk, ami nem megy a helyi kábelhálózaton.

– Igen, így is mondhatnám...

Ekkor egy hang csattant fel a szomszédos szobából, egy másodperccel később pedig a meghökkent gazdája is megjelent. – Hé, maguk ketten még mire készülnek itt.

Ross Ed gondolkodás nélkül a díványon mozdulatlanul heverő társukra mutatott. – Nem mi voltunk. Lala volt az.

– Oh, igen, hát persze. – Mondta Tealeaf, majd vállat volt és megeresztett egy szokásos, lenyűgöző mosolyt. – Nem probléma. Ha jól tudom, akkor még érvényes rá a garancia. Veszek egyet minden évben, amikor kijön valami új modell. – A nő elhajtott egy apróbb füstgomolyagot az arca elől. – Mit néztek?

– Valami csillagközi háborút – mondta Caroline, de egyáltalán nem mosolygott. Kezdett elege lenni, és úgy érezte, hogy már elég „speciális effektust" látott, aminek a vége mindig robbanással végződött.

– Nos, remélem, hogy a földönkívülijük óvatosabb lesz Maxy felszerelésével. Azok a cuccok, amiket manapság a hivatásos zenészek kezébe adnak, néha egy egész vagyonba kerülnek. – Majd odasétált a férfihoz és barátságosan felé nyújtotta a kezét. – Ross, nagy karrier áll maga előtt. Maga, és az okos kis barátja, no meg a barátnője előtt is, persze csak ha ő is részt szeretne venni a dologban.

– Sajnálom – rázta meg Caroline a fejét. – De ha ez úgyis mindegy, akkor én inkább csak néző maradnék.

– Ahogy akarja, kedvesem – felelte Tealeaf nyíltan megkönnyebbülve, hogy Caroline nem ragaszkodik a show-ban való részvételéhez. – Így ugyanis sokban egyszerűsödnek majd a szerződési feltételek. – Nos akkor – folytatta a nő – tulajdonképpen minden készen áll szombat estére a Nosh Pit-ben.

A férfi kíváncsi arccal nézett rá. – Nosh Pit-ben?

– Ez egy dzsessz-klub étterem. Fent van a Sunseten, és eléggé népszerű. Nem messze van a Tower- és a Whiskey-kluboktól. Na, jó, tudom, hogy úgy tűnik, túl gyorsan történnek a dolgok, de ne aggódjanak, jól fog menni minden és jól fogják magukat érezni. Csak annyit kell majd tennie, hogy fellép a színpadra, elengedi magát, beszélteti vagy énekelteti a bábuját. Esetleg harmonikázhat is majd egy kicsit. A háttérzenekara úgyis olyan hangosan fog játszani, hogy a közönsége nem fogja észrevenni, ha véletlenül hamisan énekel, vagy ritmust téveszt, vagy belezavarodik az egészbe. A ruhája miatt meg nem kell aggódnia. Azt majd holnap elintézzük.

– Tényleg úgy gondolja, hogy ez az egész működni fog? – kérdezte a férfi, kissé kényelmetlenül érezve magát az egész nagystílű felhajtás miatt.

– Tudom, hogy mit csinálok, vagy nem tudom, hogy mit csinálok?

– Nem tudom, Tealeaf. Tudja, hogy mit csinál?

– Naná, mindig. Vésse az eszébe, hogy az számít, ki támogatja magát, hogy néz ki, mennyi PR-menedzser előtt lép fel, hol tud ügyeskedni, és hogy milyenek a kritikusok. – A nő hamiskásan rákacsintott. – Nyugtassa meg az a tudat, hogy azok, akik üldözik magát, nem valószínű, hogy a Nosh Pit-ben még csak véletlenül is felbukkannának. Lehet, hogy most éppen valahol Arizóna-állam közepén kószálnak, és benéznek minden kő meg bokor alá. Különben is tartozik nekem ennyivel. Úgy értem, egy fellépéssel.

– Oké, oké, de nem kellene esetleg próbát tartanom ezekkel a muzsikusokkal? – kérdezte a férfi, komolyan véve a feladatát.

– Miért kellene? Ők hivatásosak. Magának csak improvizálnia kell, ők pedig majd követik magát. Ez a feladatuk. Ezért kapják a pénzüket A férfi kissé neheztelő arcot vágott. – Valamiért mégsem tetszik ez az egész.

– Kedveském, mi itt a zenei üzletről beszélünk. Amiatt nem kell aggódnia. Azt hagyja meg csak nekem – biztatta a nő és bátorítóan elmosolyodott. – Ezért meg én kapom a pénzemet. – Tekintete a díványon heverő, mozdulatlan figurára siklott. – Na, és most csak Tealeaf néni kedvéért, szólaltassa meg nekem. Na, rajta, teljesen mindegy, hogy micsodát, csak szólaljon meg. Eddig túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy elrendezzem a dolgait, és még csak meg sem tudtam nézni, hogy igazából hogyan csinálja.

Ross Ed hátra lépett a halott földönkívüli mellé. – Nem is tudom, mit kéne mondanom – mondta a férfi, hirtelen azonban mégis csak meghallotta a saját hangját Lala irányából a lehető legjobban sikerült földönkívülies akcentussal. – Maga igazán jó példája a maguk cselszövésre és manipulálásra hajlamos, könyörtelen és teljesen amorális, szerencsétlen, és még mindig tudatlanságban elő fajuknak, akik soha semmit nem hajlandók tenni másért, hacsak nem látják benne a maguk személyre szabott hasznát is! Magának nincsenek igazi és őszinte barátai, beleértve azt a három, imént itt járt úgynevezett üzleti kapcsolatát is.

– Maga szerint Gustav egy nagyképű seggfej; aki több millió embert tesz bolonddá a maga különbejáratú, művészetnek nevezett szemetével, amivel az a piszok milliókat is keres. Sophiát egy tohonya tramplinak tartja, akinek az értelmi képességei alig haladják meg a jól fejlett pöcegödörét, de az a tyúk történetesen, véletlenül éppen az egyik leghatalmasabb ügynökség főnökének az unokahúga. Max pedig csak egy drogdíler gyennyláda a maga szemében, aki ha nem a zeneiparban dolgozna, akkor valószínűleg csak a főiskolák vécéjének a pucolására lenne alkalmas, persze csak némi előképzés után.

Ám, mindez semmit sem számít, mivel maga mindig csak olyan szerződéseket köt, amikben mindent maga irányít, és kitúr mindenkit, ha úgy tűnik, hogy a dolog be fog jönni, és ha a reményei szerint maga fogja piacra dobni a legnagyobb újdonságot, amióta az „Ahab, az Arab” listavezető sláger volt. Egyetlen őszinte csont sincs magában; még a fivérét is kisvindlizte a családi örökség jogosan neki járó részéből, csak hogy legyen elég pénze a saját üzletének elindításához. Emellett mindig úgy szervezi a dolgokat, hogy ne csak egy, hanem két vagy három lábon álljanak, ha úgy néz ki a dolog, hogy magának is maradjon valami, ha esetleg az egyik fél visszaállna a szerződés megkötésétől, persze az utóbbi időben néha már fizetnie is kellett az efféle machinációkért Caroline nemcsak, hogy szóhoz, de még levegőhöz sem jutott; Ross Ed pedig hasonlóképpen elszörnyülködött, amit Lalával kimondatott, vagy inkább Lala mondatott ki vele. Mindezek ellenére azonban a házigazdájuknak a szeme sem rebbent meg a vádáradat hallatán. – Hé, ez nagyon jó volt! A végén még tényleg elhiszem, hogy ez a kis nyavalyás tényleg egy valódi földönkívüli.

– Szóval magát... még csak egy kicsit sem húzta fel, amit hallott? – kérdezte a férfi, számítva arra, hogy a nő bármelyik pillanatban robbanhat. De mégsem robbant.

– Miért? Kellene? Amit a kis haverja mondott az én kis haverjaimról, az szóról szóra igaz. Nem is szólva arról, hogy az is teljesen stimmel, amit rólam szövegelt. Tudja, ha életben akar maradni ebben a szakmában, akkor meg kell tanulnia figyelmen kívül hagyni az igazságot, főleg ami magára vonatkozik. Bár igazából ez se probléma, merthogy ebben a városban nincs olyan igazság, amit figyelmen kívül kellene hagyni. – Tealeaf a férfi kezébe tette az övét és barátságosan megpaskolta. – Nem hangzott el semmi, amivel felbosszantott volna, vagy amivel én felbosszantottam volna magam. No, és most már lapátolják be a maradékot a tálcáról, vagy fogom magam és kihajítom az egészet. – Aztán odalépett a még mindig füstölgő tévékészülék romjaihoz, és közelebbről is szemügyre vette.

– Hál’ istennek nem gyulladt meg semmi. Az az igazság, hogy van még négy másik készülék mindenfelé a házban, úgyhogy nem kell megijedniük, ha attól félnének, hogy nem bírnák tévézés nélkül. – Visszalépett és az egyik ujjával megbökte a texasit. – De azért legközelebb nézze meg jobban, hogy hogyan szörfözik a csatornák között, hallja-e. Addig is hívok valakit, hogy eltakarítsa ezt a kuplerájt. – A nő megfordult, matatni kezdett dohányzóasztalon és a bárszekrény polcain. – Hé, hova pakolták el a telefont? Mindjárt visszajövök.

Ross Ed kissé döbbenten figyelte, ahogy a nő kitipegett – Ha otthon így beszélnék valakivel, tuti, hogy még be sem fejeztem volna, máris előkerültek volna a fegyverek.

– Ez nem Texas. – Mondta Caroline, és egy hanyag mozdulattal behajította szájába a maradék fél tucatnyi szendvicskét. – Inkább a földönkívülid kultúrájáról beszélj.

– Hja, azt kellene. – A férfi odafordult Lalához. A földönkívüli most is pontosan ugyanúgy feküdt az egyik nagyobb díszpárnán, mint ahogy azelőtt odatették. – Fogalmam sincs, miért mondtam, amit mondtam, még kevésbé azt, hogy hogyan.

– Azt mondtad, hogy nem tudod, miért is mondtad ezeket a dolgokat. Úgy látszott, nem zaklattad fel vele túlságosan a házigazdánkat – mondta Caroline, miközben bekapott egy háromszög alakú csemegét.

– Nem tudom, hogy fel lehet-e itt bosszantani egyáltalán bárkit is.

– Kóstold meg ezeket a kicsi zöld izéket; fantasztikus az ízük. Az jutott az eszembe, Ross Ed – és nyelt egy nagyot – hogy ezeknek az embereknek talán éppen az kell, hogy kritizálják, meg zaklassák őket. Annyira hozzászokhattak már ahhoz, hogy mindenki azt csinálja, amit mondanak neki, meg hogy egész álló nap az alárendeltjeik veszik őket körül, hogy valósággal élvezik, ha valaki veszi magának a bátorságot és visszabeszél nekik.

– Lehet, hogy így van... – dünnyögte a férfi. Azok a meghatározhatatlan zöld micsodák tényleg finomak voltak. – Hát, nem akartam így beszélni ezekről az emberekről.

– Tealeaf azt mondta, hogy nem kell kényelmetlenül érezned magad miatta. Most csak azzal kell foglalkoznod, hogy mit fogsz szombaton produkálni. Ha szerencséd lesz, akkor legalább bulizunk egy jót. Utána pedig akár mehetünk is San Diegóba.

A férfi morfondírozva nézett a nőre. – Nagyon élvezed ezt az egészet, nem igaz, Caroline?

A nő hátradőlt a fényűző díványon; a keze tele volt miniatűr kuglófokkal és fánkokkal.

– Lehet, hogy még nem vagyok annyira öreg, Ross Ed, de azt már megtanultam az élettől, hogy arra kell menni, amerre sodornak a dolgok. Ez a sodrás gyakran tele van ingyen szállással, ingyen kajával, és ingyen szórakozással. Úgyhogy én gyakran ülök fel rá és vitetem magam vele. Neked is ezt kellene tenned? Ugyan, próbálj már meg egy kicsit lazítani, és élvezd azt, ami történik.

– Te aztán nem semmi csaj vagy, tudod? – csettintett Ross Ed és odaült a nő mellé. A nő elégedett arckifejezéssel dobott a szájába egy újabb „isten-tudja-miből-készült" falatkát. – Hát persze, hogy tudom. Na, most pedig fogd be a szád és gyönyörködj a meseszép kilátásban. Vagy a harapnivalóban.

– Te mit szólsz ehhez, Lala? Szerinted is azt kellene csinálnom, amit mond, és felejtsem el a folytonos aggódást? – A férfi kiválta a szokásos hosszú másodpernyi csendet, ami jelen esetben a tágas dolgozószobát töltötte be. – Oké, ezt egy határozott igennek veszem.

TIZENHÉT

A Max által megszervezett néhány laza hangvételű próba elég simán ment a szombati koncert előtt. A három zenész, aki a teljesen újszerű műsorban vállalta a háttérzenekar szerepét, fáradtnak és unottnak tűnt, de amikor rájuk került a sor, bebizonyosodott, hogy zenei tudásukkal meg tudnak majd felelni a feladatnak. Ross Ed játszott egy keveset harmonikán, és amennyire csak képes volt, megpróbálta tartani a tempót a profikkal. Az új dalokat egy forgó aktából választották, és bár a texasinak nem tetszett minden sor, rím és melódia, mégis a kedvére akart tenni önkéntes szponzorainak, és törekedett arra, hogy egy bizonyos szintig mindent úgy csináljon, ahogy ők akarták.

Mivel Lala jelenléte nem volt létfontosságú a próbákon, és az egész szervezőcsapat lehetőleg az utolsó pillanatig titokban akarta tartani az egész előadás legfőbb kellékét és a stílusát, a kis földönkívüli Tealeaf házában maradt. Igazából Ross Ed sem akarta őt elővenni egészen a szombati fellépésig. Úgy gondolta, hogy minden szempontból ez a legjobb, amit tehetett. A zenekar amúgyis annyira hangos volt az erőteljes dob- és szólógitárjáték jóvoltából, hogy vokáljukat senki sem hallotta volna a hangzavarban.

Néhány dalt kiselejteztek, egyet-kettőt hozzáadtak, mire Tealeaf és Max kijelentették, hogy ekkora anyaggal megelégszenek. A fellépés időpontját szombat este tízre tűzték ki, amikor is az új együttes, a „Texasiak és Halott Földönkívüliek" egy már jól ismert helyi banda után léptek a színpadra.

Amikor szombat késő délután megérkeztek a klubba, néhány csalódásra okot adó dolog fogadta őket. A falak simák voltak és szögletesek, telis-tele – óriási jóakarattal – művészinek titulált képpel. A repülő tetején utazó galamboktól kezdve, a műugró ámbrásceten keresztül az éppen darabokra robbanó dobfelszerelésekig mindenfélét ábrázoltak. Több tucatnyi reflektort és annál is több kisebb villanykörtét rögzítettek a mennyezethez, ami úgy festett, mint megannyi hibernált denevér, és fényük a kifeszített álcahálón keresztül világította meg az összekarcolt fa- és linóleumpadlót. Tealeaf sajátos ízlésére vallott, hogy az egészet csodálatosnak tartotta.

Miután kikerülték a hatalmas termetű biztonsági őrt, aki mellesleg alig volt nagyobb, mint Ross Ed, a nő 'bemutatta mindkettejüket a klub vezetőjének. A kinyalt képű alak végigmérte a „művészt", összevonta a szemöldökét, majd jópofizásképpen egy barátságos vállon veregetéssel, és egy amolyan „isten-hozott-a-pokolban" stílusú, hülye vihogással üdvözölte.

Miután az ismerkedési ceremónia lezajlott, Tealeaf elvitte őket vacsorázni egy nem messze lévő drága étterembe, ahol az árak ellenére akkora adagokat adtak, amelyek legfeljebb előételként vagy étvágygerjesztőként kerülhettek volna fel a Fort Stockton és a .Louisiana-i határ között fekvő, út menti kamionparkolók étlapjára. A bennszülöttek szerint kiadós vacsorát megkoronázó desszertből való repeta volt az, ami Ross Ed gyomorszaggató éhségét valamelyest csökkenteni tudta.

Vacsora után a házigazdájuk egy fényűző áruházba vitte el őket, hogy az este hátralevő részében valahogyan agyonüssék az időt a show előtt. Ross Ed kissé neheztelően nézett Caroline-ra, miközben a nő nagy lelkesedéssel költekezett a Tealeaf hitelkártyáiról az ő rendelkezésükre bocsátott pénzügyi keretből. A férfi még maga is meglepődött egy kicsit a viselkedésén. „Lehet, hogy egy kicsit szigorú voltam hozzá" gondolta. A nőnek nem volt semmije, amikor találkoztak. Ross Ed tisztában volt vele, hogy, minden nőben benne lakozik az a bizonyos – néha ugyan átmenetileg kikapcsolódó – „V" kromoszóma, ami jelentőségében valószínűleg megelőzi a biológiai léthez alapvetően nélkülözhetetlen "X-" kromoszómát. Természetesen a „V" itt a ,,Vásárlás"-t jelöli.

Amikor a furgon már megtelt mindenféle komolytalan holmival, ami viszont maradéktalanul kielégítette mindkét nő igényeit, visszarobogtak Malibuba, kipakolták a málhát, felhajítottak egy halott földönkívülit, majd visszaindultak a Sunset Boulevard-on keresztül a klubba.

– Én várhatok. – Bár Tealeaf úgy tűnt, hogy minden más fontosabb a számára (állandóan járt a szája és szinkronban, hol velük, hol a fülén lévő két mobiltelefonnal beszélt) mégis nagyszerű sofőrnek bizonyult. Bennszülött Los Angeles-i lévén, már az anyatejjel magába szívott minden gyakorlati fortélyt, és hamarabb tudott vezetni, mint járni. Látom előre, hogy milyen nagy sikere lesz magának, Ross Ed. Olyan erőteljes hangja van, hogy el tudja majd hajítani akár a klub végébe is, onnan meg majd visszaverődik a falról, a közönség meg azt fogja hinni, hogy valahonnan a tömegből jön. Biztos vagyok benne, hogy minden nagyon klasszul fog menni. A show után elsimítunk majd minden problémát, és holnap már a kritikusokat is meghívhatjuk, hogy megnézzék az előadását.

– Kritikusokat? – A férfi megfordult a székén és Caroline-ra nézett. – Úgy érti, hogy a fényképem be fog kerülni a lapokba meg a tévébe?

– Hát, persze, ha minden jól megy. De ne aggódjon. Ha sikerül magából, meg Lalából nyilvánosan is ismert, közkedvelt figurákat csinálnunk, akkor nem lesz olyan kormány-ügynökség, amelyik le merné kapcsolni magát, csak úgy.

– Mi lesz akkor, ha ezek a kritikusok Laláról kezdenek majd kérdezősködni?

– Ez sem probléma. Van néhány válaszlehetőség, amit felírtam magamnak. Hja, meg van néhány kérdés is. De egyébként senkivel sem kell beszélgetésbe bonyolódnia, ha nem akar. A nő átnyúlt a férfi combjához, és kacérsággal vegyes bátorításképpen megpaskolta a lábát. „Hm, valószínűleg nem ritkán csinálja ezt," gondolta a texasi.

– Csak maradjon fent a színpadon körülbelül egy órahosszat, és minden mást hagyjon rám. Inkább azzal törődjön, hogy ne engedjen fel senkit sem magához a színpadra. Tudja, a hollywoodi csőcselék néha egy kicsit felönt a garatra mindenféle serkentővel meg tompítóval. Bár, ha arra gondolok, hogy maga mekkora, akkor szerintem senkinek sem fog az eszébe jutni, hogy megpróbálja magát bárhogyan is zaklatni. Ha viszont mégiscsak arra vetemedne valamelyik, akkor egyszerűen csak rugdossa le onnan, rendben?

Caroline előrehajolt. – Az nem számít testi sértésnek?

– Dehogyis, kedveském. Mi itt Los Angelesben ezt „az előadó és a közönség közötti interakció"-nak nevezzük. Imádni fogják még azt is, erre mérget vehetnek. Ha bármi olyasmi történne, ami magát személy szerint felzaklatta, akkor egyszerűen csak fogja magát, és sétáljon ki hátra a díszletek mögé. Ott fogok állni frissítővel a kezemben.

– Sétáljak hátra? – Ross Ed nem volt benne biztos, hogy jól értette-e, amit a mindenre akkurátusan odafigyelő producere mondott. – Úgy érti, aközben, hogy megy a show?

– Hát persze. Senki sem fogja észrevenni. Ha valami történni is fog, csak az lesz, hogy hangosabban fognak tapsolni. Maga közben akár ihat egyet, szerelmeskedhet, vagy lemehet a büfébe harapni valamit; amit csak akar. Az együttes majd megoldja maga nélkül. Így működik a dolog. – A nő kedvesen rámosolygott. – Látom már, hogy ez a dolog merőben új, ahhoz képest, amit csak eddig próbált, igaz?

A férfi megint kényelmetlenül érezte magát, ezért a kérdést válasz nélkül hagyva, inkább kibámult a szélvédőn. A Sunset Boulevard teljesen elkápráztatta a kivilágításával, fényes neonfelirataival, fényűző épületeivel. – Hát, az biztos, hogy ez az egész teljesen más, mint az olajipari meló, vagy a bárpincérkedés.

A klub néhány színpadosa éppen kifelé pakolta a színpadról az első együttes felszerelését, amikor egy csoport már nekikezdett behordani és felállítani a következő produkcióhoz való kellékeket. Eközben Ross Ed, Caroline, Tealeaf és a banda tagjai a színfalak mögött várakoztak. A texasi egyre idegesebb lett, ahogy a színpad előtti tömeg morajló hangja is egyre hangosabbá vált. „Mégis, mit keresek én itt; próbálok meggyőzni több száz embert arról, hogy zenész vagyok, és igazi színpadi előadó? Hasbeszélni egy bár állandóan változó vendégeinek az egy dolog; viszont énekelni egy kényes ízlésű nagyvárosi közönségnek, az már egészen más." – gondolta Ross Ed. Producere szinte pontosan le tudta olvasni a gondolatait az arcáról.

– Lazítson – biztatta Tealeaf magabiztosan mosolyogva, mint mindig, amikor egy olyan tehetséges kezdőt indít el a pályán, aki nem kifogásolja a nála szokásos 80-20 százalékos részesedési arányt. – A tömeg miatt egyáltalán nem kell aggódnia. Teltház van, nézőtéren dugig vannak. Menjen ki eléjük, és érezze jól magát. Ahogy megy a dolog, csak járkálnia kell fel-alá, és ha kell, rúgjon szájba néhány közelebb állót.

A férfi komoly tekintettel nézett le rá. – Tealeaf, én ezt nem tudom megtenni. Nekem volt gyerekszobám.

A nő erre csak legyintett. – Hát akkor ne rúgja, hanem köpje képen őket, vagy valami hasonló. Nem akar csalódást okozni a rajongóinak, ugye?

A férfi felvonta szemöldökét. – Hogy micsoda? A „rajongóimnak"? Vannak rajongóim?

De hiszen még semmit sem csináltam!

– Mégis mit gondolt, fiacskám, mire való a nyilvánosság? – felelte a nő, és az éjszaka szokásos, kissé már gyógyszeresen feldobott ködös tekintetével rámosolygott a férfira.

– Gyerünk ember, adjunk nekik – harsant fel a háttérből Roger, a szólógitáros, majd egy nagyot csapva a texasi hátára, elindult befelé a színpadra a már mindenkinek előkészített hangszerekhez. Roger az angliai Blackpoolból származott, és a legtöbbször semmit sem lehetett érteni abból, amit mondott. Minden tekintetben ideális háttérénekesnek bizonyult.

Hamarosan megjelent a banda többi tagja is. Bemasíroztak a színpadra, és elfoglalták a helyüket. Roger hatalmas fekete sörénye szénaboglyaként terült szét a vállain, és le is lógott róluk, elöl pedig a szemébe hullott, amitől teljesen úgy nézett ki, mint egy pulikutya. A dobos felvett egy groteszk, gumiból készült földönkívüli maszkot, aminek torz fintor ült az arcán, és tele volt locsolva művérrel. „Élő Texasiak és Halott Földönkívüliek" volt ráfújva zöld betűkkel a legnagyobb dobra. Még a mikrofontartóról is mindenféle művérrel bekent csápok meg végtagok lógtak. Ross Edet teljesen lesújtotta az egyébként hollywoodiasan dizájnos díszlet, és kétségbeesett tekintettel fordult vissza Tealeaf felé.

– Sajnálom – mentegetőzött a nő –, de ez volt a legjobb anyag, amit ilyen rövidke idő alatt össze tudtunk hozni. Ha egyszer már beindult a show, és országos turnékra indulunk, akkorra már meglesz a külön speciális effektusokkal foglalkozó csoportunk is. – A férfi természetesen egyáltalán nem ezért nézett vissza rá, de az adott körülmények között, nem kommentálta tovább a dolgot.

Miközben mindkét gitáros a hangszerét hangolta, a tömeg megeresztett egy hatalmas, kollektív üvöltést. A közönség valami olyasmi, földöntúli hangot hallatott, amilyet Ross Ed még soha életében nem hallott azelőtt. Ahogy kipillantott az oldaltérbe, látta, ahogy Caroline egy szerencsepuszit küld neki.

Kissé rezignáltan ugyan, de előcsomagolta Lalát a hátizsákból, és felvette a karjába. Az ernyedt földönkívülit nem érezte sem könnyebbnek, sem nehezebbnek annál, mint amikor az Új-Mexikói-hegyoldal barlangjának mélyéből kihúzta. Mennyi ideje is volt már? Nem emlékezett pontosan.

A színpadi függöny mellől, az emelvény túloldaláról valaki egy akkorát visított, ami minden bizonnyal tönkretette volna bármelyik edzetlen földlakó torkát. Ez itt azonban szokás szerint a kezdést bevezető jelzés volt. Ross Ednek úgy rémlett, mintha a nevét mondták volna, de nem mert volna rá megesküdni. Felharsant a háttérzenekar és a kísérő vokál, de olyan hangerővel, hogy még a süket legyek is fejvesztve menekültek a helyiségből.

Ekkor felgördült a függöny, egy láthatatlan kéz pedig előrelökte őt, ki a színpad közepére. Valószínűleg ez így lehetett szokásos errefelé, mert amikor megjelent, a közönség hangos üdvrivalgásba kezdett. Az értelmetlen lárma szinte visszalökte a hatalmas termetű férfit. Lenézett a csőcselékre. Mióta utoljára itt jártak, még csak késő délután volt. A klub azóta várakozó arcokkal, szörnyű frizurákkal és kilyuggatott testrészekkel teli hullámzó tengerré változott, aminek láttán egy tizenkilencedik századi pápua törzsfőnök minden bizonnyal büszkén példálózhatna a hagyományok gondos őrzésének szép szokásával.

A fülsüketítő zene és a szamárbőgésszerű üvöltő tömeg együtt úgy hangzott, mint amikor egy autógumi kidurran. A texasi megpróbált odaszólni a basszusgitárosnak, de nem járt sikerrel. A gitáros fülén a nehéziparban használatos fülvédőhőz hasonló ketyere volt, és emiatt még csak észre sem vette az üvöltő Ross Edet. Reménytelenül fordult a már jóval a tinikorát maga mögött hagyó forrongó és tülekedő embersereg felé. Tealeafnek igaza volt: ez tényleg olyan volt, mint a hollywoodi típusú zenebolondokkal megtömött teltház: nagyszabású, minden érzéket tompító orgia, időnként némi tapssal fűszerezve amikor a piros lámpa felvillant.

A férfi nem tudta kinézni, hogy a tömegben tomboló, ide-oda rángatózás mi célt szolgál, de az jutott az eszébe, hogy ezt itt bizonyosan táncnak hívják. Egészen biztos, hogy ez a stílus nagyon messzire esett attól, amit annak idején a telepesek kitaláltak! Zavartan fordult az oldalszárny felé, ahol Caroline buzgón mosolygott, Tealeaf pedig kissé ideges mozdulatokkal próbálta rávenni arra, hogy végre mozduljon meg és csináljon valamit, akármit. Caroline az egyik délután vásárolt szerzeményében volt, amit a nagy kapkodásban csak most vett észre. Elég drágának látszott.

Ross Ed aztán odalépett a színpad közepére, elővette zsebéből a harmonikáját és játszani kezdett. Bár fogalma sem volt, hogyan hallja meg bárki is a háttérzene, vagy inkább háttérzaj dübörgése alatt az általa játszott kis cérnahangú melódiát, a tömeg mégis mintha csendesedni hallatszott volna, amint rázendített.

Valami váratlanul elsuhant a feje mellett, és a dobos közvetlen szomszédságában landolt, aki úgy rúgta félre, hogy oda sem nézett és egyetlen ütemet sem hagyott ki. Mivel a férfi nem igazán volt járatos a női piperecikkek terén – és az a valami leginkább egy kenőcsös tégelyhez hasonlított – nem volt alkalma kitalálni, hogy valójában mit is szántak neki. A hirtelen kihagyás miatt ugyan abbahagyta a játékot, az együttes viszont rázendített a következő nótára. Bár erről fogalma sem volt, fent a színpadon valamivel kisebb volt a lárma, mint az alatta felállított, hatalmas fekete kőoszlopszerű hangfalak előtt. Időnként a tömeg egyik-másik tagja, amelyik a hangágyúk követlen közelébe tévedt, önkéntelenül is előadott egy jól sikerült pantomimszámot a népszerű és jól ismert „Vissza a jövőbe" egyik első jelenetéből.

Ross Ed arra gondolt, hogy miért is ne próbálkozzon meg megint a harmonikázással. Ehelyett azonban azon kapta magát, hogy a kezében halotti csendben és békében nyugvó Lalára pillantott. Hogy hogyan fogja bárki is meghallani, ha most ő elkezd itt földönkívüli akcentussal hasbeszélni, arról halvány fogalma sem volt, Tealeaf viszont most már úgy kalimpált a kezeivel, mint valami félőrült, és a tömegre mutogatott. Caroline ezzel szemben továbbra is elégedetten mosolygott rá, és közben feltűnően piszkálgatta a nyakában lógó újdonsült nyakláncot.

A férfi tudta, hogy nem ülhet tétlenül. Elhelyezte Lalát a térdén, és megpróbált improvizálni, amennyire tőle, tellett.

Történhetett valami rendkívüli, mivel az öltözet elkezdett lüktetve fényleni. Ezúttal sápadt zöld színben. A szólógitáros közelebb rángatta magát, és hangszerével való vad csapkodás közepette elvigyorodott a dolgon. Ross Ed pedig végre belefogott az egyik kedvenc régi dalába, aminek az eredménye rögtön megmutatkozott.

Hirtelen legalább százan vették észre, hogy nem a nézőtéren, hanem annak mennyezetén ropják eszeveszett táncukat, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy vígan folytassák. A banda tagjait azonban meglehetősen meglepte a dolog, és szinte egyszerre hagytak ki egy-két ütemet a csodálkozástól egyébként is egyre lassuló játékukból. A dobos volt az első közülük, aki észrevetette magát, és szaporázva a ritmust a másik két társa is hamarosan felvette a kellő iramot.

Ami a táncolókat illeti, őket ez a legkevésbé sem lépte meg. A mai technika minden téren szuper effektjein felnövő társadalom tagjai olyan készségesen fogadták a természeti érvények ilyen mérvű, durva megsértését, mintha csak Disneylandben szálltak volna fel egy új játékpályára, amivel a közönség néhány manipulált tagja már össze is hasonlította az élményét.

Ross Ed megint csak tétován tapasztalta, hogy a történtekért bizony ő a felelős, de szokás szerint fogalma sem volt, hogy az emberek miért és hogyan csinálják, hogy ide-oda lengedeznek a mennyezet, a falak és a padló között. A közönség lebegő tagjainak szvingszerűen rángatódzó mozdulatai furcsamód tökéletesen alkalmazkodtak a megváltozott gravitációs (vagy inkább antigravitációs) feltételekhez, ami talán annak volt betudható, hogy droghallucinációik során a legtöbben már átéltek valami hasonlót vagy pontosan ugyanezt. A „lengesd meg a táncpartnered" módszer most valóban szó szerint megtörtént.

A színpad mind ez idáig viszonylag mentes volt az efféle fizikai anomáliáktól és a tömegből senki sem röppent még feléjük. Hát igen; minek akarjon az ember felmászni a színpadra, és onnan levetni magát a tömegbe, ha egy egyszerű szökkenéssel beverheti a fejét a plafonba. Az egésznek olyan összhatása volt, mintha a szamoai tűztáncokat akarták volna foxtrott stílusban előadni.

Élvezettel teli sikolyok és megelégedett kiáltások harsantak fel a zajból, ami arra ösztönözte a bandát, hogy még tüzesebben játsszon a meggárgyult közönségnek, és Ross Ed földönkívülies, hol szavaló, hol éneklő előadása elhalkult ugyan, de azért még hallható volt. A texasi jól mulatott magában, amikor megpróbált különbséget tenni a közönség férfi és női tagjai között Ahogy elnézte a ruházatok, a hajviseletek és egyéb testdíszítések variációit, kiderült, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott, és sehogyan sem ment neki a dolog.

Pánik nem tört ki. A fiatalos közönség egy szempillantás alatt megszokta az újszerű gravitációs körülményeket, és valóban úgy röpködtek fel-alá, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Sőt, a forgások meg pörgések, amiket egyikük-másikuk kitalált, még jól is néztek ki. Alkalmanként Ross Ed-nek és a banda valamelyik tagjának el kellett hajolnia előlük, néha pedig egyszerűen visszalökték őket a felkavart tánctérbe, méghozzá a repkedők legnagyobb örömére.

Amikor Ross átváltott egy másik dalra, a tömeg szép lassan leereszkedett a padlóra, csalódott kiáltások és sóhajtozások hallatszottak mindenfelől. Mindenki elhalkult viszont, amikor a szörnyalakok megjelentek közöttük, és közülük kezdtek táncpartnert választani maguknak.

Nem voltak igazi szörnyek, néhányuk egyszerűen csak szörnyen nézett ki. Ők is földönkívüliek voltak, mindenféle méretben, formában és színben. Na, megint megcsillogtatja magát az öltözet valamilyen új védelmi mechanizmusa, gondolta a férfi. Azt viszont el nem tudta képzelni, hogy a táncolókról hogyan döntötte el, hogy esetleg fenyegetést jelenthettek a számára, hacsak nem jelent veszélyt egy mandulaszemű, vadul forgó tizenhét éves lány, aki nem visel sokkal többet néhány, testén csavarodó bőrszalagnál, amiket vékonyka csatok fognak össze.

A földönkívüliek között voltak hímneműek, nőneműek, semlegesneműek, és néhány két lábon járó példája a reproduktív szaporodás csodájának. A férfi elámult azon, hogy az öltözet milyen sokat hozott létre belőlük és hogy mennyi mindent kotorhat elő a memóriájából. Ha ezek mind valós emlékképek, akkor ez azt jelentené, hogy az univerzumban sokkalta több intelligens faj létezik, mint amit bárki is el tudna képzelni, és egyesek közülük olyan agresszívek lehetnek, amiről szintén nem lehet fogalmunk. Még távolról sem hasonlítottak Lalára.

Caroline nagyon élvezte a show-t, míg Tealeaf mindent elkövetett, hogy beszélni tudjon a mobilján. Még a fülét is befogta a másik kezével, de az iszonyúan hangos lármában lehetetlenség volt meghallani, hogy a másik fél mit mond, hát még megértetnie magát velük.

Az együttesnek eddig ugyan sikerült megvédenie a felszerelését, a közönségük azonban már hozzá is kezdett, hogy darabokra szedje a klubot. Sebezhetetlennek és szuperélénknek érezvén magukat, előbb a fénytechnikát tartó állványzatnak mentek neki majd az asztalokkal és a székekkel folytatták. Amikor a biztonságiak szembetalálták magukat a dühöngő fiatalok és földönkívüliek vad tömegével, ők is jobbnak látták, ha a szervező irodahelyiség viszonylagos védelmében keresnek menedéket.

Egy zsiráfhoz hasonló képű teremtmény, olyan, amilyet Ross Ed látott Tealeaf televízióján, a fejével kezdte ütlegelni az egyik alacsonyabban lévő fényszórót. Pár pillanattal később már elektromos szikrák sűrű tűzijátéka színesítette a kontrollálatlan duhajkodást. Ross Ed és a banda nem tehetett egyebet, tovább játszott. A texasinak teljesen az volt az érzése, mintha egy fúrótornyot indítottak volna be a terem padlójának kellős közepén.

Egy lány ugrott föl nagy hirtelen a színpadra, legjobban látható testrészeit szegecsek és kapcsok borították. Minden átmenet nélkül felkapta Lalát, átölelte és egy óriási puszit nyomott az átlátszó sisakra. Ross Ed már nem tudott közbeavatkozni, hogy visszalökje őt a nézőtérre.

– Nézd, kislány, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de...

Ekkor váratlanul vibráló, vakító villanást láttak. A lány tömött, sűrű frizurájának minden hajszála égnek meredt. Érdekes volt, hogy a szemöldöke is ugyanígy tett, és valószínűleg a testfelületének minden szőrszála. A lány rengeteg fémet viselt magán; ami a férfi szerint még csak segített is a töltés vezetésében. Minden bizonnyal némi hő is keletkezhetett a kapcsolat során, mivel a rúzsa kezdett lefolyni a szájáról, le az arcán és a nyakán a mellkasára.

A meglepett rajongó széles mozdulatokkal kalimpálva indult el hátrabukdácsolva a tömeg felé, tágra nyílt és előre meredő szemekkel, az pedig úgy szippantotta be, mint valami óriási, húsevő vadállat. Ahogy eltűnt a sokaságban, még egy pillanatig látni lehetett az arcán a halálos rémület és az isteni megvilágosodás keverékének tekintetét. Valaki rácsapott a hátára, mire a lány pislogott egyet, a férfi pedig ebből tudta, hogy nem halt meg.

A szerencsétlenül járt tizenéves élménye csak olaj volt a tűzre, ami tovább fokozta a már így is teljesén bezsongott tömeget: ötméteres körzetből minden fiatal lány megindult a színpad felé. A legtöbbjük úgy volt felöltözve, mintha egy fémalkatrészboltba rohantak volna be tetőtől talpig ragasztósan, hogy mintát vegyenek a teljes árukészletből.

Miközben szinte megállíthatatlanul özönlöttek a színpad felé, azzal a szándékkal, hogy felmásznak, és ott is letipornak mindent, hirtelen valami titokzatos, láthatatlan erő összepasszírozta őket, és úgy ahogy voltak, egyetlen összefüggő hatalmas nőmasszaként visszahuppantak a nézőtérre. Amikor egyikőjüknek sikerült magát kiszabadítania, egy pillanattal később már vissza is rántotta magához a tömeg. Az orrkarikák, fülkarikák és a többi, megszámlálhatatlan karika, amiket testdíszítésként akasztottak, fűztek vagy vertek magukba, az összes többi fémtárggyal együtt, lehetett éppen, acél, ezüst vagy éppen arany, mind-mind megmágneseződött.

Egymás hegyén-hátán hemperegve és kalimpálva az egész nőmassza sikoltozott és kiáltozott, közben magához rántott mindenkit, aki fellépett a színpadra és Lalát célba vette. Védelmi mechanizmusában ez a trükk maga mögé utasított minden hókuszpókuszt, amit eddig produkált.

Bár úgy tűnt, hogy a teremben tomboló zajt már nem lehet fokozni, az mégis erősödni hallatszott. Távolabb olyanok jelentek meg, akik az utcáról tévedtek be az örömteli dübörgő orgia hangjára, és egymással versengve próbáltak bemászni az egyszárnyas, keskeny ajtónyíláson. Egy ekkora dzsembori akár a tűzoltókat is idecsalhatja, vagy ami még rosszabb, a rendőröket, viszont Ross Ed egyikőjükkel sem szeretett volna találkozni.

Rövid fontolgatás után arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ha ez a mai művészvilág és show-biznisz stílusa, akkor ő inkább marad az egyszerű, alacsonyabb nyereségű hasbeszélő produkcióknál, mint amilyet az El Paso-i Sheraton hotel bárjában csinált. Felemelkedett hát, és elhatározta, hogy neki és Lalának elég volt ennyi az első és utolsó színpadi szereplésből.

A földönkívüli öltözetből áradó zöldes fény most baljóslatún mély bíborra változott. Ezzel szinkronban a klub légköre is megváltozott. Nem kellett hozzá senkinek sem érzékeny levegőanalizáló eszköz, hogy észrevegye. A levegő egyre sűrűsödött, és a barlangszerű helyiséget gyorsuló ütemben lepte el a sápadt mályvaszínű köd.

Először ez sem zavarta a táncolókat, akik tovább lejtették az összevisszaságot, és megint csak felélénkültek. Míg az egzotikus színekben pompázó füst mindenkit körbeölelt, a fóldönkívüli és annak földi partnere előtt azonnal feloszlott és kitisztult a levegő. Mindenféle előzmény és figyelmeztetés nélkül, a kimerült tombolók egymás után rogytak össze álló helyükből. Nem hallott sem köhögést, sem zihálást, sem levegőért kapkodást. Az emberek egyszerűen csak elájultak; voltak párok, akik egymásba kapaszkodva, tánc közben estek össze, a legtöbben viszont egymagukban. A kitartóbbak a már földön heverőkre estek.

Ez volt az a pont, amikor Caroline nem bírta tovább türtőztetni magát. – Ross Ed, hát nem látod, mi történik? Meg kell állítanod!

– Caroline, nehogy azt hidd, hogy képes vagyok rá. Még ha lelősz, akkor sem tudom, mi a franc folyik itt.

Az egyik szervező menedzser gyilkosan haragos tekintettel masírozott be a színpadra. Ám alig tette be a lábát, a köd máris körbe fogta őt is. Az arcán lévő mogorva tekintet egy szempillantás alatt csodálkozásba ment át, majd tovább lendült valami olyasmiig, amit az elmebetegek vágnak, amikor komolyra fordul a környezetük, majd hirtelen fennakadt a szeme, mintha csak felfordult volna a fele búbja felé. A feje hátracsuklott, majd ő is hanyatt vágódott a padlózaton a vendégek hatalmasra nőtt kupaca mellett.

A banda csak akkor kezdett összepakolni, amikor az utolsó néző is összeesett, és már senki sem állt a színpad előtt. Senki sem kezdett viccelődni azzal, hogy „fektessék ki őket az egyik sikátorba", vagy hogy „rugdossuk őket halálra". Tulajdonképpen egyikük sem volt halott. Ennek bizonyítéka volt, hogy hangos nyöszörgés töltötte be a klubot. Ahelyett, hogy az elégedett nézők tapsoltak volna, száz meg száz torokból dőlt a horkolás, mintha egy méhkas belsejét hangosították volna ki az akácfavirágzás idei csúcsforgalmakor. A fura hangokat időnként a félig kómások vihogása is színesítette egy kissé.

Az egyik gőzölögve izzadó Mattress-tag, egyik kezében dobverőkkel, odalépett Ross Ed-hez és barátságosan vállon veregette. Az együttes egyik tagja sem nézett ki túl sokat belőle, amikor először megpillantották, zenésznek meg aztán tényleg nem hitték, ám az idő előtt lelőtt buli megváltoztatta a véleményüket.

– Haver, ez túl klassz volt egy ilyen kis lebujba! Mikor csináljuk meg a következő balhét? Képzeld csak el, mi lenne, ha ezt a műsort a Forumban, vagy mondjuk az Anaheim stadionban adnánk le, he?

Ross Ed csak udvariasan legyintett, és amikor a tagok visszatértek a felszerelésükhöz, odafordult Caroline-hoz és megfogta a kezét. Most teljesen másnak érezte, mint bármikor ezelőtt. Lenézett és látta, hogy a nő keze gazdagon ki van rakva mindenféle stílusú és fazonú gyűrűvel. Attól tartva, hogy Lala esetleg még mindig válogatás nélkül magnetizál, gyorsan feljebb emelte az egyébként ártalmatlannak látszó, ernyedt testet.

– Gyere, tűnjünk innen!

Már éppen elindultak, amikor a hajáról és az arcáról az izzadtságot törlő szólógitáros utánuk kiáltott. – Hé, ember, bent leszel a jövő héten a stúdióban?

– Sajnálom, srácok, de azt hiszem nekem ennyi elég volt. Kiszálltam.

– Micsoda? – A többiek vezetője dühös tekintettel lépett előre és a hangszerével a színpad felé legyintett. – Ember, most igazán nem lenne szép, ha cserben hagynál minket! Nézd csak meg, hogy mit csináltál! – A kábán szendergő hallgatóságra mutatott.

– Éppen ezért megyek el.

– Drága kedveském, ezt nem teheti meg! – Szólalt meg a már hiányolt Tealeaf, aki már nem telefonált. – Egyébként, mi történt itt?

– Én már megmondtam a fiúknak. Nem tudom. Csak azt remélem, hogy senkinek sem esett baja.

– Nem is esett. – Mondta a nő és a tömeg felé mutatott. – Nézze csak.

Ross Ed megfordult. Az emberek kezdtek magukhoz térni, és feltápászkodni. Sokan fájlalva tapogatták a fejüket. Mások pedig nagy, mély lélegzeteket vettek. Voltak olyanok is, akik már talpra tornázták magát, és tágra nyílt szemekkel, bár még vakon kószáltak a teremben, hol a falba, hol pedig egymásnak ütköztek. Azok, akik elsőként tértek magukhoz a köd okozta kómából, tapsolni kezdtek. Többen is éljeneztek, eleinte csak gyengécskén, de lassanként egyre lelkesebben.

– Látja? – Mondta Tealeaf a tőle telhető leginkább bátorító hangnemben. – Imádják magát. Többet akarnak. A klubbal út szerződésünk értelmében is...

– Csessze meg a klubját – felelte Caroline, és belekarolt a férfiba. – Mi most visszamegyünk a tengerparti házba.

A kistermetű producer egy pillanatig szigorú tekintettel méregette őket. A nő kérlelhetetlen volt, a férfi pedig megmozdíthatatlan. – Oké, oké, menjenek csak. Tudom, ez a szívóskodás talán kicsit erősre sikerült. Egy elsőestés, szó szerint elsöprő siker mindenkit meg szokott kissé viselni. Pihenjenek le. Majd én intézkedem a dolgokkal kapcsolatban. De figyelmeztetnem kell magát: ha egyszer kijut innen annak a híre, hogy mi történt itt ma este, nem fogok tudni megbirkózni az ajánlatok özönével. Maga egy nagyon gazdag, és nagyon híres olajmelós lesz, Ross Ed.

– Gyerünk, Caroline. – Ross ugyan nem volt teljesen biztos, hogy nem akar-e nagyon gazdag lenni, vagy éppen-híres, de pillanatnyilag elege volt az egészből és két partnere társaságában, akik közül az egyik most jobban fel volt dobva az élmények hatására, mint eddig bármikor, szapora léptekkel elhagyták a színpadot a hátsó kijáraton.

Mögülük vad „Vissza!", „Bravó!" kiáltások harsantak fel az egyre jobban magához térő tömegből. Az efféle gyülevész társaságoktól megszokott szokásos előadás-kommentárokhoz képest, amik általában a nyomdafestéket nem tűrő kategóriába tartoztak, az egész rajongó tömeg most figyelemre méltóan higgadtan és öntudatosan viselkedett. A bíborszínű fizikai köd jótékony hatágú lila ködöt hozott létre a máskor vadállati módon duhajkodó fiatalok agyában, amitől azonban valamennyire határozottan álltak a lábukon. Szerte a hatalmas Los Angeles-i medencében aznap éjjel számos szülő fogja csodálkozással vegyes rémülettel fogadni a hazatérő kiskorúak fura viselkedését és előadását a fergeteges buliról. A földönkívüli öltözék védelmi mechanizmusa, hogy a megfékezhetetlennek tűnő és potenciális veszélyforrásnak számító tömeggel elbánjon, egyfajta altató hatású ködöt eresztett rájuk, ami ideiglenesen megváltoztatta személyiségjegyeik agresszív vonásait. Ha kimennek az utcára, már nem fognak veszélyt jelenteni sem magara, sem másokra.

Amikor bement a színpadra, és beszippantott egy keveset a még mindig kissé kábítóan édeskés ködből, vagyis abból, ami megmaradt belőle, Tealeaf fejéből egy csapásra elszállt a zene meg a hasbeszélő produkció. Átfutott az agyán, hogyha valahogy össze lehetne gyűjteni, és valahogy tárolni ezt a bíborszínű füstöt, akkor az egész világot irányítani lehetne vele. Valószínűleg a bolygó minden szülője venne belőle.

A kocsi, amivel a házigazdájuk hurcolászta őket, kint várt a parkolóban. Caroline beült a volán mögé, Ross Ed pedig óvatosan berakta Lalát a hátsó ülésre.

– Gondolod, hogy megtalálod a visszavezető utat? Ez a hely még Hustonnál is sokkal nagyobb.

– Hát persze – indította be a motort a nő. – Az egész csak annyi, hogy állandóan nyugatnak kell tartam, majd az óceánt elérve észak felé kell fordulni. – Azzal tövig nyomta a gázpedált, és sivítóan csikorgó kerekekkel lőtt ki a Sunset Boulavard-ra, ahol rögtön két sofőrnek is félre kellett rántania a kormányt, hogy össze ne koccanjon vele.

Ross Edet még mindig bántották a show alatt történtek, megfordult és kibámult a hátsó szélvédőn. – Biztos vagy benne, hogy azoknak az embereknek nem történt bajuk?

A nő az utat figyelve válaszolt. – Hogy bajuk? A fenéket, jobban vannak, mint amikor bementek a klubba! Ez a perverz társaság most élvezte csak igazán.

– Ez nem nekem való, Caroline. Ez a nő túl gyorsan beszél, és én meg nem tudtam, hogyan mondjak neki nemet. De most már tényleg meg kell tennem. Ilyesmit nem csinálok még egyszer.

Caroline éppen akkor előzött le egy előtte vánszorgó Lexust. – Tealeaf nem fogja feladni. Hízelegni, fenyegetőzni, sírni fog, és megtesz mindent, hogy visszacsábítson a színpadra.

– Pedig nem fog neki sikerülni – jelentette ki a férfi határozottan, és ölbe tette a kezét. – Csak, mert szállást meg kosztot ad nekünk, az még nem jelenti azt, hogy mindenben amit csak kitalál, engedelmeskednem kell neki. Tudom én, hogyan kell bánni az ilyen alakokkal. Rengeteg hasonlóval találkoztam az olajszakmában.

– Az nem számít. Nem láttad az arcát, amikor azt a varázslatot, vagy trükköt vagy Isten tudja, micsodát csináltad a műsor közben. Én láttam. Az a nő nem fogja hagyni, hogy csak úgy elmenj.

– Akkor viszont nagyon úgy néz ki, hogy meg kell szöknünk innen: A klubok, a lemeztársaságok és boltok épületei majd az éttermek hosszú sora lassan átadta a helyet a lenyűgözően szép kilátást nyújtó négysávos autóútnak, ami Beverly Hillsen vezetett keresztül. A forgalom kezdett fogyatkozni. A tenger felé menet csupán arra kellett vigyázniuk, hogy nehogy elüssenek egy kocogót, akik sok száz társsal együtt, a több száz dolláros walkman zenéjében teljesen elveszve, rezignált pofájú uszkárok kíséretében, természetesen mindenféle világítás vagy fényvisszaverő nélkül loholtak.

– Ne aggódj, Ross Ed. És ha lehet, ne legyél nagyon durva az öreglánnyal. Végül is, elhozott minket a Csendes-óceánhoz, nem igaz? Nézd csak, itt van a hitelkártyám. – Megpaskolt egy fura kis táskát, amit mindig magával hordott. – Ha bármikor úgy gondolod, hogy itt az ideje, fogjuk magunkat, kibérlünk egy kocsit, és irány észak.

– Holnap, amikor elmegy otthonról – mondta a férfi, majd egy rövid időre elgondolkozott, miközben Caroline merész előzésekkel tette élvezhetőbbé az egyre elmélyülő sötétségben vezető útjukat. – Tudod, én sokkal jobban szeretem a country-western muzsikát.

A nő elvigyorodott. – Talán ezzel is meg kellene próbálkoznod. Mit gondolsz, képes lennél utánozni földönkívüli hangon Garth Brooksot? Vagy mi van akkor, ha Garth Brooks valójában egy álruhás földönkívüli? Már sokszor elgondolkodtam ezen.

Mint mindig, a nőnek megint sikerült mosolyt csalnia a férfi arcára. A férfi kuncogva kérdezett vissza. – Sokszor?

– Hát, legalább egyszer biztosan.

– Caroline, és nem akarok más lenni, csak saját magam, és én nem vagyok előadóművész. A mai este ezt teljes mértékben bebizonyította nekem. Egyszer érdemes volt kipróbálni, de ennyi bőven elég volt belőle. Ezen felül, úgy érzem, nem kedvelem ezeket az embereket. – Majd ismét hátratekintett a hátsó ülés mélyen hallgató utasára. – Nekem bármikor elegendő egy halott földönkívüli, hogy ne érezzem egyedül magam.

TIZENNYOLC

A férfi teljesen elámult, hogy Caroline milyen könnyedén megtalálta a visszafelé vezető utat. Nem azért, mintha neki nem lett volna egyébként is kitűnő tájékozódó képessége: az ember nem élhetne meg sokáig Texasban, ha híján lenne ennek a képességnek. Inkább azért, mert egyikőjük sem járt még egy ilyen szélesen elterpeszkedő és titokzatos nagyvárosban.

– Laktam már sok helyen, nagyvárosokban meg kis vidéki városkákban is – szólalt meg a nő. – Már megtanultam, hogyan kell idegen helyeken kiismernem magam.

A távvezérlésű főkapun át a mini körforgalmú útra hajtottak, ami a ház homlokzata előtt kanyargott. Hasonló szerkentyű nyitotta ki az épület bejárati ajtaját is. A mozgás-érzékelők pedig bekapcsolták a belső világítást.

A házigazdát szólongatták egy darabig, de nem jött válasz. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Tealeaf az üzleti vagy – persze ha volt neki – egyéb kapcsolatain dolgozott. Ross Edben felvetődött a gondolat, hogy ez az asszony sokban hasonlít a cápákra, mármint a szubjektív tulajdonságain túlmenően. A szóban forgó, félelmetes tengeri ragadozóról sem lehetett tudni például, hogy mikor alszik, ha egyáltalán alszik. Nos, nála ugyan hiába fog próbálkozni bármiféle könyörgéssel, csak az idejét pazarolná. Most, hogy már belekóstolt a show-bizniszbe, köszöni szépen, de nem kér belőle.

A házról ordított, hogy milyen iszonyatos pénzbe kerülhetett. Agyoncsicsázott, túlságosan modernkedő és embertelenül hideg volt. Ha ez lenne a Hollywoodban elnyert siker jutalma, akkor ő inkább a texasi Albany-t választaná.

Caroline kinyitotta a hátsó ajtót. – Nagyon klassz odakint az idő. Menjünk, sétáljunk egyet.

– Oké, csak felveszem Lalát. Azok után, amit a kiszállásról mondtam, lehet, hogy Tealeaf, vagy valamelyik szuperdilis barátja megpróbálná elcsenni a szerencsétlent.

Így a hátizsák és annak földönkívüli tartalma megint Ross hátán kötött ki. Hármasban sétáltak tó a vízhez, és a parton észak felé fordultak.

Az éjszaka meleg volt, de ahogy a malibui sétastéghez közeledtek, egyre nyirkosabbá vált. Úgy festett, mint egy hosszú, fából készült csontvázkar, ami a víz fölé nyúlik ki. Csak néhány lámpa világította meg a környéket. A part vonala mellett a csendesen csapkodó hullámok felett, sűrű köd kavargott. Tavasz környékén a jelenség az észak-kaliforniai partvidéken eléggé szokványos volt. A partot övező több millió dolláros otthonok most szinte kivétel nélkül sötétek voltak, jelezve, hogy a tulajdonosaik vagy dolgoztak, vagy szerepeltek valahol, esetleg éppen aludtak.

Időnként elmentek más párok mellett, vagy őket hagyta el egy-egy éjjeli kocogó, vagy valaki, aki a kutyáját sétáltatta. Egy olyan középkorú nővel is összetalálkoztak, aki a macskájával sétált. A makulátlanul jól fésült cica tökéletesen otthonosan lépkedett a homokon. A hullámok állandó duruzsolásától eltekintve minden nagyon csendes volt. A Csendes-óceán partvidéke mentén futó sztráda zaját teljesen elfojtotta a magas töltés és az odatelepített fasor.

Amikor a stéghez értek, a lépcsősoron felsétáltak magasan a homokos part fölé, majd ráérősen elindultak a hatalmas kilátóház felé, ami a stég távolabbi végében díszelgett. Ahogy a köd továbbra is folytatta megállíthatatlan gomolygását a part felé, a romantikus helyeket kedvelő párok lassan visszavonultak, hogy valami melegebb hely után nézzenek. A nehéz fagerendák úgy pattogtak lépteik alatt, mintha nem is emberek, hanem inkább pónilovak lépkednének rajtuk.

Ross Ed átnézett a réseken. Figyelte, ahogyan a sötét víztömeg hullámzik a lába alatt. A sok-sok filmben látható frissességet és vidámságot árasztó Csendes-óceán helyett ő egy sötét és szigorú létformát talált, melynek gyászos morajlása nemcsak, hogy nyugtató, hanem gondolatébresztő hatású is volt.

Mire odaértek a stég végében lévő nyitott oldalú, kúpfedeles házikóhoz, már az egész hely elnéptelenedett. Valahonnan, messze a parttól, egy magányos bója fényét pillantották meg. Melankolikus ritmusban ringott, a szárazföldtől való biztonságos távolságot jelezte a tenger felől arra tévedő hajóknak, a part felől pedig a csónakoknak. Fent, a vad viharoktól menedéket nyújtó eresz alatt a mindenütt otthonos pintyek már visszahúzódtak a többférőhelyesre épített fészekegyütteseikbe. A parányi építészeti mesterművek falán, a tollak és a gallyak között, Ross Ed észrevett egy szakadt cipőfűződarabot is, ami jól láthatóan virított a felirat: Gucci. A férfi elmosolyodott. „Ilyen is csak itt, Észak-Kaliforniában fordulhat elő", gondolta.

A köd egyre jobban körülfogta őket, és a korlátokról lógó csupasz villanykörték szolgáltatta világosság szép lassan kísérteties lidércfénnyé alakult át. A part menti házak és a távoli Palos Vedres fényei is fokozatosan eltünedeztek az egyre terpeszkedő, tejfölszerű homályban. A férfi kezdte magát úgy érezni, mintha egy elhagyott fantomhajón utazott volna. Ami persze azért annyira nem volt elhagyatott.

– A Csendes-óceánt akartad látni – húzódott közelebb Caroline. – Most pedig itt állsz rajta. Akarom mondani, fölötte. Most mi a véleményed róla?

– Érzem az illatát. Erősebb, mint gondoltam.

– Ez a tengeri hínár – magyarázta a nő segítőkészen. – Tengeri hínár, só meg a halak, és sok minden más. De nem ez a lényeg, hogy mitől van, hanem az, hogy tetszik-e.

– Nem is tudom.

A nő vett egy mély lélegzetet. – Szerintem olyan, mint valami parfüm. – Rátámaszkodott a korlátra. – Nézz csak oda, szerintem azok ott kacsakagylók.

Ezután hosszú percekig figyelték a gerinctelen élőlényeket, amelyek a tartópillérek külső oldalához voltak hozzáragadva. A felettük lakó pintyek álmát nem zavarta meg a két ember beszélgetése. Ők már teljesen hozzászoktak a késő éjjeli látogatók keltette mindennapos hangoskodáshoz.

– Ha te nem lennél, Caroline, nem hiszem, hogy eddig eljutottam volna.

– No-no, nehogy engem tegyél felelőssé érte. – A köd ellágyította a nő arcvonásait és ez kamaszos jelleget kölcsönzött neki. – Ezt te csináltad. Ha én nem segítek neked, akkor valaki más segített volna. Ross Ed, te egyszerűen egy nagyon szeretetre méltó figura vagy. – A hátizsákban lapuló földönkívüli rakományára biccentett. – Talán rossz a kérdés, de szerinted Lala hol fog végül kikötni? A kormánynál, vagy valami külföldi hatalomnál, esetleg magánkézben, netán a nemzeti tévében?

– Fogalmam sincs – válaszolta a férfi őszintén. – Csak abban vagyok biztos, hogy nem akarom, hogy bárki is megmondja, mit csináljak. Az egész eddigi életemet így éltern. Lehet, hogy ez nem hangzik túl jól, de én ilyen vagyok. Bármi történik Lalával, én akarok lenni az, aki eldönti.

– Ez jól hangzik. Egyébként szólok, hogy az öltözete megint világit – informálta a nő. A férfi oldalra pillantott és ő is rögtön látta, hogy a hátizsákból hűvös, lágy rózsaszín fény áramlik. Ross összevonta a szemöldökét. – Ezt nem hiszem el. Ez azt jelenti, hogy valami fenyegető dolog van a közelben..., én viszont nem látok semmit.

– Érezne valamit? Az nem lehet, hogy egyszerűen csak bekapcsolt a fűtése?

A férfi megrázta a fejét. – Nem érzem, hogy melegebb lenne. Ha ki is ad valami hőt, én nem érzem.

– A francba, már kezdtem reménykedni. Itt egyre hidegebb van.

A férfi kinyújtotta a karjait. – Akkor viszont jobban teszed, ha közelebb húzódsz.

– Még ennél is közelebb? – kérdezte a nő kissé csípősen, miközben közelebb húzódott.

– Amilyen közel csak tudsz – vigyorgott vissza a férfi. – Gondolom, nem akarsz itt kint megfagyni. – Hatalmas karja szinte betakarta a nőt.

A Lala gerjesztette fényességben a stég közelében elhaladó hajók után kutattak. Hallották hogy több is ott kószál nem messze, mert alkalmanként felharsantak a tompán zúgó kürtjeik, de a köd túlságosan sűrű volt ahhoz, hogy átlássanak rajta.

– Énekeltél annak az összeverődött bandának – törte meg a csendet a nő. – Mit szólnál ahhoz, ha nekem énekelnél valamit, Ross Ed Hager?

A férfi elgondolkodott azon a néhány balladán, amit ismert, és a végén kiválasztotta azt az egyet, ami szerinte a legjobban megfelelt a szituációnak és a körülményeknek. Eleinte még kissé határozatlanul, de határozottan visszhangzóan felcsendült a hangja és tovaszállt a ködben.

„Hm, nem is olyan rossz," – gondolta a férfi. A közönsége most ugyan kicsi volt, de nekik nagyon tetszett az előadás.

De nemsokára többen lettek.

Hirtelen egy hátborzongató, hullámzóan vinnyogó válasz érkezett az áthatolhatatlan ködből. – Mi az ördög lehet az?

Caroline szemei elkerekedtek a felismerés hatására. – Énekelj csak tovább. Azt hiszem, van még rajtunk kívül is hallgatóság. Szép, termetes közönség.

A nőnek igaza lett. Csak hárman voltak ugyan, de vitathatatlanul hatalmas hallgatóságot alkottak. A bálnák általában ebben az évszakban szoktak a kaliforniai partvidék mentén vándorolni, útban az Alaszkai-öböltől Mexikó és a Galapagos-szigetek felé. Rendszerint szürkebálnák, de néha csatlakoznak hozzájuk nagyobb termetű fajtársaik is.

A bálnákból álló trió, amelyik a stég végéhez gyűlt össze, még éppen akkora vízben úszott, hogy az képes volt megtartani hatalmas testsúlyukat. Ross Ed country-western keverék melódiájának ütemét tartva, az egyik hatalmas nőstény az oldalára fordult, és könnyedén meglengette a faház kupolája fölé tornyosuló farokúszóját. A roppant méretű, élősködőkkel vastagon bevont metronóm fehéren villogott a Lala ruházatából áramló fényben.

Két éneklés között a bálnák erőteljes, süvítő hang kíséretében fújták ki a levegőjüket, ami Ross Edet leginkább a fúrótornyokon működő dugattyúkra emlékeztette. A férfi legszívesebben abbahagyta volna, és csak hallgatta volna az állatok újra és újra visszatérő, néha hullámzó néha pedig pattogó dallamait, Caroline viszont erősködött, hogy folytassa. Ross Ed engedett az unszolásnak, bár jól tudta, hogy minden, valószínűség szerint a földönkívüli, ruházata és nem pedig az ő éneklése csalogatta fel a mélyből a muzikalitásukról híres óriásokat.

A bálnák nemcsak hogy hangosabbak voltak, mint ő, hanem még a hanghordozásuk és a dallamaik is jobbak voltak, mint az övé. Az öreg Williams atya mit meg nem adott volna azért, hogy beálljon ő is a kórusba, jutottak eszébe a réges-rég volt vasárnap iskolás emlékei.

Az is felötlött benne, hogy milyen jópofa lenne, ha a kölcsönös előadás után meg tudnak egymást tapsolni, és legnagyobb meglepődésére, amikor befejezte a dalt, a bálnák összecsapták csuromvizes úszóikat. A dolog egészen fellelkesítette, ezért gyorsan belekezdett egy másik dalba, a hangja pedig volt olyan erős, hogy így felbátorodva a ködön át messzebbre vigye a dallamokat. Az egyik hatalmas nőstény azzal próbálta kinyilvánítani tetszését, hogy hozzádörgölődzött a stég egyik tartóoszlopához. A közel, ötventonnás test himbálódzása azonnal recsegésre késztette az egyébként erős és szilárd építésű szerkezetet. Lala öltözete most már narancsszínben világított, és az ének változásával szinkronban változott az erőssége.

Két dallal később Ross Ed úgy gondolta, hogy most már elég. Amikor a bálnák felismerték, hogy a valószinűtlen, improvizált kvartett elénekelte az utolsó dalát, szinte egyszerre merültek alá. Előtte még kiadtak egy utolsó, búcsúzásféle sípolást, és küldtek az embereknek egy vízesésszerű fröccsöt, ami felcsapott egészen a korlátig. Ross Ed és Caroline csak úgy tudták elkerülni, hogy csuromvizesek legyenek, hogy villámgyorsan megfordultak, és elszaladtak a faház ellenkező oldala mögé.

Később visszamerészkedtek és hallgatták a víz alól érkező, ritmikus, fokozatosan elhalkuló utolsó szólamokat. A még éppen hallható legutolsó dallam Ross Ed-ben ismerős emlékeket idézett fel.

– Hé, ez Patsy Cline. Én nem énekeltem semmilyen Patsy Cline-dalt.

– Lehet, hogy az egyik csónakról hallották, amelyik elment mellettük.

– Gondolod? Arról már hallottam, hogy a bálnák tudnak énekelni, de arról nem, hogy az emberi dalokat is tudnák utánozni.

– Utánozni? Én inkább azt mondanám, hogy ez egy feldolgozás volt.

A férfi homlokát ráncolva nézett a nőre. – Ugyan már, Patsy Cline dalaiból nem lehet feldolgozást készíteni.

A narancsszínű ragyogás kezdett elhalványulni Lala öltözékében. – Talán nem ártana, ha visszamennénk. Tealeaf hajlamos pánikolni, ha otthon megtalálja a kocsiját, a vendégeit viszont meg sehol. Végtére is nem akarjuk, hogy ijedtében a rendőrséggel kezdjen el kerestetni – jegyezte meg a nő, és dörzsölgetni kezdte a vállait. – A másik dolog meg az, hogy úgy érzem, egyre hidegebb az éjszaka.

A férfi tudta, hogy valójában a köd miatt kezdtek fázni. Az erősen párás levegő, mint a tenger nedves lehelete, végigmászik az ember lábán, majd fel a hátán, lassanként teljesen beissza magát az izmaiba és ízületeibe. Átkarolta hát bal kezével a nőt, Lalát pedig felnyalábolta a másikkal. Elindultak visszafelé.

Ahogy azonban megfordultak, kiderült, hogy a késői óra, a köd és az egyre növekvő nyirkosság ellenére sem voltak egyedül a stégen. A valószínűleg rájuk várakozó pár nem egymást nyaló-faló tinédzserekből, és nem is visszavonult, fáradalmaikat kipihenni akaró hírességekből állt.

– Hello, Mr. Hager.

Az egyik a halk, de határozott szavú százados volt El Paso-ból. A férfi oldalán az a tisztnő állt, akivel Ross Ed első alkalommal annál az útlezárásnál találkozott Új-Mexikóban. Most mindketten egyenruhát viseltek. Amikor a harmadik figura is megjelent az egyik magasan kiugró oszlop mögül, Ross azonnal felismerte benne az előbbiek nyurga testalkarú társát. A kezében valami olyasmit tartott, ami horgászbotnak tűnt. Ahogy szemét erőltetve jobban megnézte, kiderült, hogy tényleg az.

Úgy tűnt, egyiküknél sincs fegyver. Suttles százados hangja nyugodt volt, mondhatni lezser, mintha csak valami hétköznapi dologról csevegett volna. – Ross Ed, maga igencsak megfuttatott minket de még a leggyorsabb lábú szarvas is hagy maga után árulkodó nyomokat. Új-Mexikóban például egvenesen beleszaladtunk a maga kis csészealj-rajongó barátaiba.

– Ők nem a barátaim – tiltakozott a férfi.

Suttles mintha csendesen elnevette volna magát. – Ők másként gondolják. Úgy érzik, hogy kizárólagos joguk van magára. Természetesen felvilágosítottuk őket. Nem hittünk el nekik mindent, amit mondtak, de az is bőven elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésünket. Különösen azután, amit a maga halott barátocskája; vagy a halott barátjának öltözetében működő védelmi mechanizmus művelt velünk Saffordtól délre.

– Azután egy időre elveszítettük a nyomát, de csak addig, amíg az egyik egységünk meg nem kapott egy Tuba City nevezetű hely egyik teljesen megzavarodott moteligazgatójáról szóló jelentést. Úgy néz ki, hogy bent fogják tartani egy kórházban, mivel állandó hallucinációk gyötrik. Kijelentette ugyanis, hogy ő egy tizenhatodik századi Hopi gyógyítónak, név szerint Saqaatska-nak a reinkarnációja. – A százados itt egy pillanatra megakadt a mondanivalójával, mivel Robinett éppen bedobta a zsineget a vízbe és a lepergő orsó mindenkinek elvonta a figyelmét.

– Aztán ott volt az a sztori, amit egy Indianából származó párból sikerült nagy nehezen kiszednünk, akiknek egyébként komoly kormánymegbízásaik voltak a múltban. Ennél a pontnál úgy gondoltuk, hogy már igazán közel járunk magához, de akkor újra sikerült kicsúsznia a markunkból. Megint eltűnt a szemünk elől, amíg meg nem hallottuk, mi történt Los Angeles-ben. – Ennél a mondatnál szinte mentegetőzni hallatszott. – Nem igazán történik olyan egy annyira szemmel tartott városban, mint Los Angeles, amiről az egyik vagy a másik kormányügynökség ne tudna valamit. A számítógépek manapság sokkal egyszerűbbé és gyorsabbá teszik a hírszerzést, mint bármikor a múltban. Ross Ed, magának minden bizonnyal a becsületére válna, ha tudná, hogy milyen sokat beszélnek magáról ezeken a csatornákon.

– Ha arra gondolok, hogy eddig hogyan alakult á szerencsénk magával kapcsolatban, akkor be kell, valljam, hogy ötven százalékig meg voltam győződve arról, hogy mire mi ideérünk, maga már megint lelépett valami teljesen ismeretlen helyre. Őszintén megmondom, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor megláttam magát és a barátnőjét itt állni a stég végében. – A százados ekkor kényelmesen nekitámaszkodott a korlátnak és most már teljes életnagyságában mérte végig a hatalmas texasit. – Ezek nem bálnák voltak, amiket nem sokkal ezelőtt hallottunk?

Caroline összevont szemöldökkel válaszolt. – És akkor mi van, ha azok voltak?

– Puszta kíváncsiság. Kérem, ne haragudjanak ránk. Próbálják inkább megérteni a mi helyzetünket. Mi azt tesszük, ami érzésünk szerint nemcsak helyes, hanem egyenesen szükségszerű. Igazából még mindig nem tudom, miért menekült el Új-Mexikóban, de személy szerint szeretném biztosítani magát arról, hogy a lehető legkielégítőbb módon fogjuk önt kárpótolni. És nem is neheztelünk magára a történtek miatt.

Ross Ed szigorú tekintettel figyelte a századost és a társait.

– Most mi a szándékuk?

– Bőkezűen fogjuk kártalanítani a felfedezéséért, anyagi és személyes szempontból egyaránt – kezdte Suttles, és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy a feszült helyzet némiképp feloldódjon. – A hadsereg még azért a tetemes kárért sem fogja felelősségre vonni, ami a járműveikben és a felszerelésükben történt Új-Mexikóban.

– Akkor mi van, ha azt mondom, hogy nem érdekel az ajánlatuk?

Amikor Kerry berobbant a beszélgetésbe, a modora szokás szerint türelmetlenségről és durvaságról árulkodott.

– Mi lenne az, ami érdekelné, Ross Ed?

– Ezen még nem gondolkodtam el. – Most ő mosolyodott el. – Maguk és a magukfajták nem hagytak még elegendő időt arra; hogy ezt átgondoljam. De most azt tudom csak mondani, hogy biztos akarok lenni benne, hogy bármi legyen végül Lalával, annak a lehető leghelyesebbnek kell lennie.

Robinett fel sem nézett a zsinege felől, úgy szólalt meg. – Hát pedig itt az ideje, hogy kierőszakoljon magából valamiféle döntést. Nem vagyok biztos benne, hogy a kormány túlságosan sokáig vágna jó képet a maga határozatlanságához. Egyébként arra is kíváncsi lennék, Mr. Hager, hogy az ön gondolkodása szerint mi lenne az a „lehető leghelyesebb”?

– Már megmondtam magának, hogy még nem tudom. Természetesen bármi, ami nekem, Caroline-nak és Lalának is a legjobb.

– Semmi személyeskedés, Mr. Hager – szólalt meg halkan Suttles – de szerintem a maga halott földönkívüli barátja már régen nincs abban a helyzetben, hogy eldönthesse, hogy számára mi a helyes, a helytelen; vagy éppen a legjobb. Ő már halott. Mi csak meg szeretnénk nézni közelebbről. Őt, és természetesen a csodálatos képességekkel megáldott öltözetét is.

A férfi előzetes figyelmeztetése ellenére, Kerry megint beleszólt a beszélgetésükbe.

– Csak arra az esetre hozom szóba, ha esetleg azzal a gondolattal játszadozna, hogy megint elszökne vele, Mr. Hager: Kérem, vessen egy pillantást a stég vége és a Sandpiper étterem közötti parkolóra.

Ross Ed és Caroline szemükét erőltetve belebámultak a part felett lebegő ködbe. Felfegyverzett férfiak és nők alkottak félkört a stég lábánál, szemben a hosszú feljáróval. Civilruhában voltak ugyan, de a megjelenésük nem hagyott kétséget afelől, hogy kiktől kapják a parancsaikat, és hogy valójában miért is vannak itt. Néhányan éppen akkor masíroztak le a stég két oldalsó, a homokos partra levezető lépcsőjéhez, hogy azokat biztosítsák. Mögöttük felsejlett néhány zömök Humvee, és egy nagyobb katonai teherautó körvonala. Ross ugyan nem volt biztos benne, de mintha egy géppuskát is látott volna a homokon felállítva.

A lakonikus Robinetthez hasonlóan, a parton hemzsegő katonák is hosszú, vékony tárgyakat hordoztak magukkal. Ross Ed szerint azonban ezek minden bizonnyal nem horgászbotok voltak.

– Mi nem akarunk semmiféle problémát, Mr. Hager. – Suttles mindent megtett, hogy Kerry harcias természetét kissé visszafogja. – Azok a különítményesek, akiket lát, kábító lövedékekkel vannak felfegyverezve. Senki sem akarja, hogy önnek baja essen. De ezúttal semmiképpen sem szeretnénk, ha megint kicsúszna a kezünk közül. Az egész hajsza maga után, keresztül az egész országon drága, időt rabló, és nézzen csak ránk, mi is hogy nézünk ki.

– Mellesleg számítunk a segítségére. Az már számunkra is nyilvánvalóvá vált, hogy az öltözet valami módon kötődik magához, talán azért, mert maga volt az első ember, aki kapcsolatba lépett vele. Nem tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban mi a valóság, ezért ez lenne az egyik legelső dolog, amit meg szeretnénk vizsgálni. Maga már sokkal jobban ismeri, és nemcsak azt, hanem a benne lévő testet is, mint bárki más. A maga közreműködése rengeteg időt és pénzt tudna nekünk megtakarítani.

– Így most már maga is beláthatja, hogy nemcsak én, hanem a kormány sem hagyhatja, hogy csak úgy elengedjük magát keresztül-kasul flangálni az országban valamivel, ami ennyire értékes. – A férfi egy pillanatnyi szünetet tartott. – De én azt hiszem, hogy azért magának is van valamilyen fogalma arról, hogy mennyire értékes ez a micsoda, nemde?

– Ha a pénzbeli értékére gondol, akkor igen, van róla fogalmam.

– Ahogy Suttles százados említette nemrég, nagyon jól megfizetnénk a közreműködését Mr. Hager – mondta Kerry és közben le sem vette a szemét a texasi hálózsákjában lapuló apró figuráról. Annyira mereven bámulta, hogy szinte beleremegett.

– Semmi mást nem tud tenni a földönkívülivel, Ross Ed – mondta Robinett, és elfintorodott ahogy visszatekerte az orsót, mivel észrevette, hogy nem fogott mást, csak tengeri hínárt. Majd folytatta, miközben tisztogatni kezdte a horgot. – Maga már jó ideje vele van. Miért nem ad egy esélyt a szakértőknek is? Ez így volna tisztességes. Attól tart hogy véletlenül kárt tennénk a testben? Maga igazán azt hiszi, hogy ennyire elővigyázatlanok lennénk az évezred legnagyobb felfedezésével kapcsolatban? Vagy arra gondol, hogy a szándékaink rosszak, és hogy azért akarunk megtudni az öltözetről bizonyos titkokat, hogy annak a segítségével kifejlesszünk valami szupertitkos szuperfegyvert.

– Miért, nem ezt akarják? – szólt közbe Caroline.

– Hát, ez a gondolat sem nagyon idegen tőlünk – vallotta be Robinett, – de ez csak egy aprócska része lenne, annak a tudásnak, amit ettől remélünk. Csak egy nagyon aprócska része.

– Mint esküt tett katonáknak, az Egyesült Államok védelme a mi felelősségünk – emelkedett szóra Kerry. – Én az Egyesült Államok Hadseregének dolgozom, nem pedig a Los Angeles-i Közegészségügyi Hálózatának, sem pedig a Greensboro-i Jenny Nénje Sütödéjének. Amikor Suttles százados azt mondta magának, hogy csak a munkánkat végezzük, akkor nem mondott sem többet, sem kevesebbet az igazságnál. Minden bizonnyal maga sem akarná, hogy a földönkívülije meg a varázslatos tulajdonságokkal rendelkező ruházatának technológiája rossz kezekbe kerüljön, ugye? Lehetetlenség egy ilyen dolgot sokáig titokban tartani más országok kormányai előtt. Tudomást szereztünk például arról is, hogy az oroszok mellett a japánok is élénk érdeklődést tanúsítanak az iránt, ami itt történik.

– Igaz, most már egyik sem számít. – Robinett hanyag mozdulattal rakta le a horgászbotját a sirályürüléktől foltos korlát rúdjainak lábához. – Mert itt véget ér a dolog, Mr. Hager. Erről a stégről nem tud elszökni előlünk. – A férfi lemutatott a mélyen a lábaik alatt hullámzó sötétzöldes fényű hullámokra. – A víz nagyon hideg, és itt történetesen eléggé mély is, a cápákról nem is beszélve, akik szívesen táplálkoznak éjszaka. Én a maga helyében nem kockáztatnám meg. – Robinett szemei csak ekkor találkoztak össze Ross Edével. – Különben is, nincs már elege az örökös menekülésből? Miért nem hallgat ezúttal a józan eszére és jön velünk? Megígérhetem magának, hogy mindenki, csak jól járna ezzel. Én már láttam, hogyan hatnak azok a kábító lövedékek. Nem valami jó mulatság, amikor az embernek egy olyannal lyukasztják ki a bőrét.

– Összebarátkoztunk itt Los Angelesben néhány befolyásos emberrel. – Kezdte Caroline a féligazságot leplező határozottsággal. – Olyanokkal, akik ha kell, kellemetlenül nagy nyilvánosságot tudnak csinálni a dolognak. Az pedig biztosan nem tetszene maguknak.

– Hát, nem is – kommentálta Suttles, – de valahogyan csak túlélnénk.

Ross Ed ekkor kihúzta magát, és most már valóban teljes magasságát megmutatta a vele szembenállóknak. – Csakhogy senki sem veszi el tőlem Lalát, ameddig nálam van. – Hátranyúlt, és a hátizsákot előrelendítette a mellkasához, majd nagyon óvatos és kimért mozdulatokkal kivette belőle a halott földönkívülit. Robinett nyelt egy nagyot, amikor végre a saját szemével pillanthatta meg a testet teljes nagyságában. Kerry is csak pislogni tudott megdöbbenésében.

– Azt hiszem, amerikaiként ragaszkodhatok a jogaimhoz és a tulajdonomhoz. Lala pedig velem marad, amíg én másként nem határozok. – A texasi egy határozott lépést tett Robinett elé, aki bátorsággal vegyes rémületében nem mozdult, amikor Ross hirtelen megfordult, és mindkét kezével átnyúlt a korláton túlra. – Ha nem hagynak minket innen békével elmenni, egyszerűen bele fogom ejteni az óceánba.

Robinett ijedtében összerezzent. Kerry megindult volna előre, de Suttles megragadta a karját és visszatartotta. – Nyugodjon meg, Mr. Hager. Senki nem akarja elhamarkodni a dolgokat. Maga sem gondolja komolyan, ugye Mr. Hager? Nem akarhat csak úgy elhajítania magától valamit, amivel az utóbbi időben annyira összenőtt, és amit annyi viszontagságon át sikerült megvédenie.

– Ne csináljon bolondot magából! – kiáltotta Robinett, és közben vadul dolgozott az agya, hogy vajon érdemes lenne-e egy nagy lendülettel elkapnia a földönkívülit, ami alig egyméternyire volt tőle – Jó úszó vagyok. Hajítsa csak be és én már ott is leszek mögötte még ha hideg is a víz alattunk. Még a vízbe sem ér, amikor én már elkaptam.

– És mi van, ha elsüllyed? – kérdezte Ross Ed, miközben bizonytalanul kicibálta Lalát az odalent dübörögve tajtékzó vizfodrok fölül. – Mi van, ha egyenesen lesüllyed a fenékre? Ez az öltözet jó vastag, nehéz anyagból készült. Odalent meg igencsak sötét van.

– Az isten szerelmére, legyen esze. – Kerrynek ugyan nagy erőfeszítésébe tellett, de sikerült visszatartani az indulatait. – Ha megteszi, akkor a szakembereink pár percen belül itt lesznek..

– Nem tudom, elég gyorsak lesznek-e? – kérdezte Caroline szigorú arckifejezéssel – Ahogy Ross mondta, a víz sötét és egyébként is nagy hullámok vannak – Pontosan megtudjuk határozni a test helyét. Még csak el sem tudjuk téveszteni.

– Biztos vagyok benne, hogy képesek rá – ismerte el Ross Ed, – de milyen formában? Nem tudjuk megállapítani, hogy milyen öreg lehet az öltözet. Kíváncsi vagyok vajon lyukas-e? Lehet, hogy a tengervíz azonnal megtámadja az anyagát. Az is lehet, hogy még szegény kicsi Lala testét is teljesen feloldja!

– Maga csak találgat – mondta a láthatóan zavarodott Robinett, és egy lépést tett a másik felé.

Ross Ed erre gondolkodás nélkül egy ugyanakkora lépést tett hátrafelé. – Ne közelítsen uram. Már elfelejtették, hogy mi történt legutóbb, amikor megpróbálták elvenni tőlem?

– Nem felejtjük el – válaszolta Kerry, és egyre jobban fogyott, az amúgy sem sok türelme. – De ez egy olyan lehetőség, amit meg kell tagadnunk.

– Az isten szerelmére, próbáljanak már meg mindannyian józanul gondolkodni – csattant fel Suttles, és visszanézett a part felé. – Negyven katona áll készültségben a stég végében és sokkal többen vannak az étterem mögötti parkolóban. Fel vannak szerelve nehézfegyverekkel is, és az ő parancsnokukat nem lehet olyan könnyen megdumálni, mint ahogyan minket. – A százados mindent megtett, hogy a feszült helyzet ellenére is rokonszenvet ébresszen a velük szemben álló duóban. – Nem menekülhet el, Mr. Hager. Vége a játszmának.

– Ezt nevezem én patthelyzetnek – szólalt meg Caroline és közelebb húzódott Ross Edhez. – Ha megpróbálnák elvenni, akkor bedobjuk a földönkívülit a vízbe. Miközben pedig ott álldogálnak és tárgyalnak, Ross Ed karja egyre jobban gyengül.

Ekkor Kerry kapcsolódott be, szokás szerinti kemény hanghordozásával. – Szerintem maga csak blöfföl. Már másodjára látom magát ezzel a szerzeménnyel. Már nagyon összenőttek. Ez teljesen logikátlan magánál. Nem hinném, hogy jellemző lenne magára az hogy az egyik pillanatban szinte testvéries szimpátiával beszél róla, a másikban meg azt tervezné, hogy egyszerűen csak kidobja az óceánba.

Ross Ed erre csak egy vékony kis, bosszantó mosollyal válaszolt. – Nos hölgyem, maga csak tudja, nem?

– Nem megyek el erről a stégről nélküle.

– Miért nem teszi le, amíg beszélgetünk? – noszogatta Suttles.

– Azért, hogy egy mesterlövész beleeresszen egy golyót? – mondta Caroline, és megveregette a texasi vállát. – Nehogy engedelmeskedj, Ross Ed.

– Ez nemzetbiztonsági ügy! – fakadt ki Kerry, aki az egyszerű csalódottságtól láthatólag eljutott a dühig.

– Úgy érti, hogy a nemzetbizonytalansági, nemde? – kérdezte Ross Ed, megingathatatlan eltökéltséggel. A karjai sajnos viszont már nem voltak ilyen szilárdak! Ezért lassan, hogy a három katonatisztnek, lehetőleg semmire ne adjon ötletet, visszahúzta Lalát a korlátról, és felvette vele a szokásos hasbeszélő pózt. Hátborzongató volt látni a kis figurát ott ülni, gyakorlatilag teljesen önként, többágú, lanyhán lógó végtagjaival, ahogy körbe vette az öltözetből áramló ködszórta fényesség. Ross Ed erősen belemarkolt a jobb kezével az öltözet anyagába, nehogy halott társa leboruljon, és a korláton át tényleg beleessen a vízbe.

Caroline megjegyzése nyomán a férfi elgondolkodott, és eszébe jutottak a nagy hatótávolságú fegyverek és az infravörös célzóberendezések. Lehet, hogy éppen most is miközben ezzel a három tiszttel vitatkoznak, több célkereszt metszéspontja is ugrál hol az ő, hol pedig a nő fejére? Ross ügyelt arra, hogy Lalát úgy egyensúlyozza a nedves fakorláton, hogy ha lelőnék, akkor a kis földönkívüli azonnal és egyenest a tengerbe forduljon.

Annak a Suttles nevezetűnek igaza volt, és ezt a férfi is jól tudta. Valóban unta már ezt az állandó menekülést. Ha itt is sikerült rájuk bukkanniuk, akkor Caroline-nal menekülhetnek bárhová, újra csak meg fogják találni őket. Legközelebb, lehet, hogy előbb lőnek, és csak utána kérdeznek, még akkor is, ha csak kábító lövedékekkel csinálják. Tisztában volt vele, csupán idő kérdése, mikor találnak rá alvás közben, vagy egy óvatlan pillanatban, amikor egyszerűen csak kikapják a kezéből Lalát és elszelelnek vele. Balra fordult, Caroline-hoz.

– Mit gondolsz? Szerinted mit kellene tennem? Lala csinált már olyat ezelőtt, hogy kilőtt golyókat állított meg a levegőben, de nem vagyok biztos benne, hogy nagyon akarnám, ha megint így produkálná magát. – A nő, ahelyett, hogy válaszolt volna, előbb csak összevont szemöldökkel hátranézett, majd fel a levegőbe, és a gomolygó ködön keresztül mintha valami határozott irányt kutatott volna. – Mi van? Mi az? – kérdezte a férfi zavartan, de abban az irányban, amerre a nő figyelt, nem látott semmit.

– Senki nem hallja? – A nő magabiztos kémlelése egy csapásra hatást gyakorolt a többiekre is, de csak zavarodottság és bizonytalanság formájában.

A férfi szemét erőltetve meredt a sötétségbe. – Mi ez? Megint bálnák?

– Nem. Nem bálnák.

– Elnézést. – lépett közelebb Suttles. – Mi még mindig itt vagyunk, ha elfeledkeztek volna rólunk. – De a nagydarab texasi és a szinte szoborrá meredt barátja oda sem pislantottak feléjük.

A távoli fény még halovány volt, túl messze ahhoz, hogy a parttól tisztán látni lehessen. Ahogy egyre közelebb kúszott, a derengés több, különböző forrásra szakadt szét. Robinettnek egy pillanat alatt kiesett a kezéből az éppen rángatózni kezdődő horgászbotja, hagyva, hogy a ráakadt hal magával rántva elhúzza a korlát mentén a part felé, odalépett a társaihoz.

– Helikopter – közölte sejtelmének tömör kivonatát Kerry. – Lehet, hogy az a két átkozott indianai rohamnyugdíjas, vagy esetleg valami rosszabb. Valaki telefonáljon, gyorsan!

– Ez nem helikopter! – csattant fel Robinett, és korábbi tapasztalataira támaszkodva lassan hátrálni kezdett.

A szárazföld és a stég vége közötti köd továbbra is mozdulatlan és áthatolhatalan maradt. A kis faháztól nyugati irányban hatalmas ködgomolyag párolgott el, szinte egy szempillantás alatt, mintha csak egy hatalmas kéz belenyúlt volna, és kiemelte volna. A helyén pedig megjelent egy lapított korong alakú légi jármű. Egy kicsivel nagyobb volt, mint Disneyland és valamicskét kisebb, mint Burbank városa. Csak néhány halvány fény mutatta meg a jármű valódi körvonalait, ahogy halk duruzsolásával távoli világok és felfoghatatlan technológiák hírnökeként ott lebegett a stéggel szemben.

Ross Ed először csak egy pillanatra vetette Lalára a tekintetét a felettük lebegő légikisértetről, de amit észre vett, az teljesen magára vonta a figyelmét: a földönkívüli öltözete most nem világított. Hogy ez mit jelentett vagy jelzett, fogalma sem volt, de az volt a határozott érzése, hogy hamarosan meg fogják tudni.

Hirtelen azon kapta magát, hogy nyugodt hangon közli Caroline-nal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. A nő azonban nem volt erről teljesen meggyőződve.

– Azt meg honnan veszed, hogy „minden a legnagyobb rendben lesz"?

– Hát nem nyilvánvaló? – mondta olyan hangon, amin igazából maga is csodálkozott. – Eljöttek érte, hogy magukkal vigyék a testét.

– Miből gondolod? Miért lenne ennek a micsodának bármi köze is Lala barátaihoz. Már nem emlékszel, mit művelt az a kocka űrhajó a hegyekben? – kérdezte a nő, majd felnézett, és lassan hátrálni kezdett, mintha csak az a pár méter bármiféle különbséget jelentett volna a gigantikus hajótest méreteihez képest.

– Dehogynem emlékszem, és ez egyáltalán nem hasonlít rá. Mégis, ki lenne az, aki ilyen hirtelen megjelenik, ha nem valaki olyasvalaki, aki Lalát keresi? Nem csináltunk, semmiféle szertartást, és Lala öltözete sem világít és nem reagál védekezően. Nem adtunk le semmilyen jelet. – A férfi a hajómonstrum felé intett. – Bárki van odabent, biztosan azért jött, mert őt keresi. A fejemet teszem rá.

– Akkor meg hogyan találtak rá?

Ross megvonta a vállát.

– Talán az öltözete, amióta csak megérkezett, folyamatosan leadott valami szemmel nem látható jelet, és lehet, hogy valami blokkolta egészen addig, amíg én ki nem hoztam onnan a barlangból. – Csak ekkor pillantott a három, meglepetéstől és a pániktól teljesen megmerevedett tisztre. – Ez ám a pontos időzítés!

– Ha most ezek tényleg Laláért jöttek, akkor meg mi az Istenre várnak? Miért nem fogják és viszik el? Az egész teljesen olyan, mintha figyelnének minket.

– Ha nem akarod használni azt a telefont – sziszegett Kerry Robinett felé – akkor add ide nekem.

– Mégis minek? – kérdezett vissza a magas tudós tiszt, egyfolytában a hatalmas hajót bámulva. – Kit akarsz hívni, talán a földönkívüli-irtókat? Úgy néz ki, hogy már megint túljártak az eszünkön.

– De akkor sem hagyhatjuk, hogy csak úgy elmenjen – erősködött a nő kétségbeesetten.

– Hogy nem? Tudod, mit? – fordult oda Robinett a nőhöz. – Te odamész, és megpróbálod kiszedni valahogy a jó öreg Ross Ed barátunk kezéből a hullát. Előbb viszont várd meg, hogy én eltűnjek innen a stégről, még mielőtt a fóldönkívüliek meglátják, hogy mire készülsz!

– Azt még miből gondolod, hogy minket figyelnek? – kérdezte a nő, a hangjában szokásos magabiztosságának egyre halványabb maradványával.

– Azt hiszed, hogy ez a hajó csak azért jött ide, és állt meg a víz fölött, hogy egy nagy adag hínárt vegyen fel, mint ahogyan E. T. tenné?

Még mielőtt a nő kigondolhatta volna, hogy mit válaszoljon erre, Ross Ed mindkét kezével erősen megragadta a földönkívüli testét, és felemelte a magasba, a feje fölé.

– Itt van! – kiáltotta. – Jó ideje már én viseltem gondját, most viszont, azt hiszem, ideje, hogy haza vigyétek magatokkal, és eltemessétek, ahogyan az nálatok szokás! – „Vagy valami ilyesmit, amit ti szoktatok csinálni azokkal, akik már meghaltak." – tette hozzá magában.

A hajó elülső részéből sápadt kék fénysugár tört elő, és lassan teljesen beborította halott földönkívülit, Ross Ed Hagert, és Caroline Kramert. Abban a pillanatban, mind három alak, és a stégnek az a része is, ahol álltak, és azzal együtt az alatta hullámzó vízből is vagy egy jó méternyi réteg, egyszerűen eltűnt. Az egész jelenség egy vékonyka fütyülésszerű hang kíséretében játszódott, le, amelyet egy dobhártyaszaggató pattanás fejezett be, amit a hirtelen támadt ürességet betöltő levegő keltett.

Eltelt pár másodperc, mire Suttles észrevette, hogy a döbbenettől dermedten bámulja a körülbelül hárommétemyi átmérőjű lyukat, ami a stégen keletkezett. A végében álló kis faház most szigetté alakult át. Ahogy lehajolt, hogy a friss vágásnyomokat közelebbről is szemügyre vegye, hirtelen csuromvizes lett, amikor az űrhajó utasai kidobták a véletlenül és feleslegesen felszippantott tengervizet oda, hová való. Egy röpke szünet után a stég faanyaga következett, a deszkák és a lécek, melyek éppen hogy csak mellette zúgtak el.

– Na tessék, már megint! – csattant fel Robinett, miközben mindhárman azon voltak, hogy valamelyest kifacsarják ruhájukból a rájuk zúdult vizet. – Azt hiszem, most már valóban itt lenne az ideje, hogy abbahagyjuk az álmodozást meg a morfondírozást arról, hogy van-e valahol az univerzumban technológiailag fejlett civilizáció.

– Fejlett, a fenét – morgott Suttles, miközben megpróbálta kicsavarni a zubbonyának legalább a sarkából a vizet. – Majdnem eltrafáltak.

– Hogy érted azt, hogy „már megint"? – kérdezte Kerry; és ő is odament a lyuk széléhez. – Most már igazán vedd elő azt a nyavalyás telefonodat! Hívd azonnal a légierőt!

– És mit mondanál nekik? – vágta zsebre a férfi a kezét, és úgy csatlakozott a nőhöz a vizsgálódásban. – Azt, hogy egy akkora űrhajó lebeg az egyik malibui stég fölött, mint az egész Pentagon? Még ha hinnének is nekem, maga szerint mit tennének? Megpróbálnák leszállásra kényszeríteni? Valahogy szerintem ez nem igazán nyerő ötlet. – A ködben felszívódott űrhajó feltételezett helye felé biccentett.

– Bárki és bármi is van abban a micsodában, már bebizonyította, hogy képes manipulálni az anyagot és a gravitációt. A légierő meg csak apróságokat tudna manipulálni ehhez képest. Ha azok odafönt még arra sem méltattak, hogy azt mondják „hello", akkor szerintem legalább nem kellene őket felheccelni. Mi már elszúrtuk azt a lehetőséget, hogy megszerezzük a hullát előttük. Most arra kellene ügyelni; hogy mást lehetőleg ne szúrjunk el. Valami olyasmire gondolok, mint mondjuk... Los Angeles, meg a teljes lakosságának a biztonsága.

– Szóval maga szerint ezek a valakik agresszív természetűek.

– Én nem feltételezek semmit. Csak nem hinném, hogy jó módja lenne a barátságosságunk kimutatására az, hogy F-22-eseket zúdítanánk rájuk!

A köd, amely valami nem meteorológiai eredetű erő hatására távolodott el, kezdett visszahúzódni, és újra körbefogta a hatalmas méretű földönkívüli jármű testét. Az eddig különálló fények kezdtek újra összefolyni és elhalványulni, miközben az egész gigantikus kísértet körvonalai lassan feloldódtak a homályban. Azután eltűnt.

Robinett lemondóan sóhajtott. – Azt hiszem, most már nekünk is mennünk kellene.

– Nem, nem, egy darabig még nem ártana itt maradni a közelben, és szétnézni. – mondta Suttles miközben óvatosan az imént keletkezett rés fölé hajolt, közben a sima vágásfelületű léceket és deszkalapokat nézegette, amelyek a vízben ugrándozva lebegtek. – A stég darabjaira nem volt szükségük, így azokat egyszerűen csak visszadobták. Talán úgy döntenek majd, hogy nincs szükségük sem a texasira sem a szőkére és majd őket is kidobják valahol.

– Kerry egyetértően bólogatott. – Nekem inkább a hullára lenne szükségem, de a jelen helyzetben szívesen leülnék ezzel a böhöm pasassal is egy kis bájcsevegésre.

Suttles Robinettre nézett. – Mégiscsak hasznát tudjuk venni a telefonjának. Vegye fel kapcsolatot a parti őrséggel. Mondja meg nekik, hogy sürgősen szükségünk lenne néhány hajójukra, mert meg kell keresnünk egy férfit és egy nőt a vízben, akik, hm... mondjuk kiestek egy hajóról. Csak azért lenne szükség rájuk, mert attól tartunk, hogy kivitte őket a sodrás a nyílt tengerre.

– Jó ötlet – felelte a másik férfi, majd levette az övéről a készüléket, és tárcsázni kezdett.

– Hát, igaz, hogy ez volt az első kapcsolatfelvétel – jegyezte meg Kerry borongósan, de nem sikerült valami túl fényesen.

– Ne hibáztassa magát – mondta Suttles. Megfordult, majd odalépett a nőhöz, és átkarolta a vállát. A nő nem ellenkezett, így, egymás mellett állva bámultak bele a ködbe, ami a mai este folyamán nemcsak a kiterjesztett szárnyakkal lebegő albatroszokat és a vándorló bálnákat rejtette el a kíváncsi szemek elől.

– Azért nem teljesen olyan rossz a helyzet, mintha mindent fel kellene adni, és elölről kellene kezdeni..., persze, ha van mit.

TIZENKILENC

Fél tucatnyi földönkívüli várakozott a kupolás mennyezetű helyiségben, amely alig volt nagyobb egy normális méretű lakásnál. Ross Ed nagyobbra számított. Míg a padló lejszerű, átlátszatlan fehér volt, addig a boltíves falak és a mennyezet valami üvegszerű, zöld anyagból állt, melybe bizonyos fokig bele lehetett látni. A hegyes kiszögellések teljes hiánya egészen zavarba ejtő volt. Mindkettőjüket az a bizonytalan érzés fogta el, mintha egy élőlény gyomrában lennének. Ross Ednek az egész úgy tűnt, mintha egy óriási, citrom ízű gumimaci belsejébe transzportálták volna őket.

A falakat színes, tekergőző vonalak díszítették. Némelyik úgy pulzált és villogott, mintha élt volna, míg mások sötétek maradtak. Ahogy nézte őket, akadtak olyan képlékeny szegélyek is, amelyek hol összezsugorodtak, hol pedig kinyújtóztak.

Több földönkívüli is összegyűlt, hogy közelebbről szemügyre vegyék újdonsült vendégeiket. Egyik sem hasonlított Lalára. Nem voltak olyan hatalmas termetűek és tekintélyt parancsolóak sem, mint a kocka hajó legénységének tagjai, akik olyan, kegyetlenül elpáholták az arizonai ufórajongók ökörköri körét.

A hordószerű testeket négy, meglepően törékenynek látszó, mégis erőteljes láb tartotta, amelyek közül az elöl lévő pár hosszabb volt, mint a hátulsók. Nem volt sem karjuk, sem kezük, sem csápjuk vagy bármi olyan végtagjuk, amelyen szemmel látható, fogásra alkalmas ujjak lettek volna. Hosszú, rugalmas nyakuk tetején laposkás koponya ült, melyet két oldalt egy-egy kocsányon lógó szem díszített, mintha csak egy sportkocsi visszapillantó tükrei lettek volna. Az egyik kocsánytól a másikig rózsaszínű, rugalmas bőrredő húzódott előre meredő kakastaréjként. A bőrlebenyt néhol szürke, néhol fekete foltok tarkították. Ross Ed észre vett rajtuk egy különös, magányosan álló, túlméretezett fület is. Ahogy a lények teljesen kinyújtották nyakukat, nagyjából olyan magasak lehettek, mint Caroline. Ross úgy saccolta, hogy a legnehezebb közülük talán százötven kiló is lehetett. A ruházatuk krémszínű volt, melyen fekete pontokból álló oszlopok vízszintes sorozata rajzolódott ki a mellkas magasságában. A lábfejük, vagy inkább patájuk a bokájukból eredő rövid, feketés színű bőrlebeny alatt rejtőzött.

A fejüknél is figyelemreméltóbbnak tűnt semmihez sem hasonlító, kötélszerű rugalmas farkuk. Kicsivel hosszabbnak látszott a testüknél, a végén fél tucatnyi hajlékony, szupererős szőrszálszerű képződménnyé vált szét. Ahogy két teremtmény kivált a csoportból, és dolgozni kezdett a falból kiálló szerkezeteken, a két földi látogató megfigyelhette, mennyire serényen munkálkodik mindenki a hajóban. A farokszőrök igen ügyesen mozogtak, jó fél méter hosszú nyakuk pedig képes volt könnyűszerrel száznyolcvan fokban megfordulni, és így ellenőrizni a hátuk mögött folyó munkálatokat.

Ahogy Ross Ed körülkémlelt, nem vett észre semmit, amiről lerítt volna, hogy fegyver lehet, de ez persze még nem jelentette azt, hogy semmilyen harceszköz nem volt a közelben. Kezdetben még arra készült, hogy odaadja Lalát az első földönkívülinek, akit meglátnak, most viszont közelebb húzta magához a törékeny kis testet. Szemmel látható volt, hogy bárkik is ezek az alakok, egyik sem tartozik háromlábú útitársának közvetlen rokonságához.

Négyen álltak velük szemben, és az idegenek közül a második legnagyobb előrelépett. Miközben a lény a szájának nevezhető testrészét mozgatta, észrevették, hogy a hosszúkás és fokozatosan ellaposodó állkapcsokban kétsornyi őrlőfog foglal helyet. Bár a felharsanó beszéd messzemenően összetett volt és dallamos, Ross Edet valamiért mégis egy csalódott bulldog ugatására emlékeztette.

Amikor az előadás véget ért, a férfi oldalra sandított Caroline-ra, aztán mintha összebeszéltek volna, egyszerre rázták meg a fejüket és tárták szét a karjukat értetlenségük földi mércével egyértelmű jeleként. Nem tudhatták, hogy a hajóban lévők értik-e az általuk produkált gesztust, két teremtmény azonban előrelépett, és lengedező mozdulatokat téve a férfi hátizsákja felé mutogattak farokszőreikkel.

– Nana, ne olyan hevesen! – figyelmeztette őket Ross Ed, majd ösztönösen felemelte mindkét kezét, és hátrább lépett.

Az, amelyik az imént feltehetőleg üdvözlésként ugatott nekik, most éles hangon vakkantott valamit, mire két kalimpáló társa visszahúzódott, és nem erősködött tovább. Majd ahogy ez a valaki, aki minden bizonnyal a vezetőjük, az éppen szolgálatban lévő tisztjük vagy a tanítójuk vagy isten tudja, kicsodájuk lehetett, odalépegetett hozzá, Ross Ednek egy jól megtermett szarvas jutott róla az eszébe. A szemei egymástól függetlenül mozogtak, akárcsak a kaméleonnak, és így vizsgálta meg közelebbről a kétlábút. Azután csiripelt valamit két segédjének, akik azonnal elügettek, és eltűntek az egyik távoli folyosó bejáratánál.

Ezután hosszú, kínos percek következtek, mialatt a földönkívüliek és az emberek egymást méregették. Ross Ed hagyta, hogy a másik teljesen körbesétálja, és nem szándékozott ellenségesen viselkedni, egészen addig, amíg Lalához nem nyúlnak. Amikor a férfival végzett, a lény Caroline-nel folytatta a vizsgálódást. Néha-néha kinyújtotta egyedülálló farok-kezét, és óvatos mozdulatokkal megtapogatta ezt vagy azt a testrészüket. Az érintése olyan volt, akárcsak a madártollé.

Amikor úgy tűnt, hogy a teremtmény elégedett, visszalépett! Caroline odahajolt Rosshoz.

– Mit gondolsz erről az egészről? – súgta a fülébe.

– Fogalmam sincs, bár abban biztos vagyok, hogy rá akarják tenni a mancsukat, vagy micsodájukat Lalára. De mintha nem akarnának szívóskodni, meg erőltetni a dolgot. Legalábbis, még nem.

– Nem tehetünk semmit, hogy megfékezzük őket. Még ha lenne is itt egy ajtószerűség, szerintem nagyot kellene ugrani az óceánig.

– Aha, én meg amúgy sem vagyok jó úszó. Azt szeretném csak tudni, hogy miért érdekli őket Lala. Ahogy elnézem, ezek nem az övéi – sandított hátra az egyikre, amelyik feléjük közeledett. – Kár, hogy a kis barátunk nem tud nekünk felvilágosítást adni.

Ekkor az imént kisietett két földönkívüli tért vissza, patáikkal tompán kopogva a lágy fehér padlózaton, és egy csomó szerkentyű, meg készülék volt a hátukra pakolva. A farokkéz segítségével egyikük levett egyet a hátáról és odalépett vele Ross Ed-hez. A texasi – nak fogalma sem volt, hogy a másik mit akar ezzel, így szorosabban megmarkolta Lalát, és tett egy bizonytalan lépést hátrafelé.

A földönkívüli tanácstalanul oldalra fordult a társa felé, majd vissza az emberhez és idegesen megrázta a végtagjában tartott, szíjakkal ellátott apró szerkezetet. Ross már tudta, azt akarja, hogy vegye el, és csináljon vele valamit, de mit? A második felajánlásra tétlenkedve tárta szét a karjait.

A lény elégedetten felmordult, amikor a vezetőjük bemutatta, hogyan kell a szíjakat a fejre helyezni, és rögzíteni az állkapocs alatt. Majd benyúlt a többi műszer közé, kiválasztott egyet, és odanyújtotta Ross Ednek.

– Szerintem, azt akarja, hogy mi is vegyük fel ezeket a micsodákat.

Caroline habozott.

– Gondolod, hogy biztonságos?

A férfi csak vállat vont.

– Szerinted van választásunk? Nem erőltetnek ránk semmit, és ez jó jel. Egyébként sem tudom, mit váltanánk ki belőlük, ha bármit is visszautasítanánk.

A férfi elvette a műszert és felcsatolta a fejére. A homlokpántok puhán simultak a fejére, hasonlóképpen az állszíjak is; egy cseppet sem vágták vagy szorították a bőrét. A rögzítések okozta nyomás mérsékelt volt, de a tartása határozott. Caroline-nak eszébe jutott, hogy esetleg még masnit is köthetne a lelógó pántvégekre, de aztán arra gondolt, hogy ez nem feltétlenül illene a készülék funkciójához.

A látványtól elégedetten, a földönkívüli hátralépett, és most már érthetően üdvözölte őket.

– Mivel úgy vettük észre, hogy a maguk faja a beszélt kommunikációt részesíti előnyben, úgy gondoltuk, jó hasznát vehetjük ezeknek a fordítógépeknek, amelyeket az itteni domináns nyelvre állítottunk be. Értenek engem?

Amikor Ross Ed válaszolt, úgy érezte, mintha csak ugató, kattogásszerű hangok jöttek volna ki a száján. Míg az ő számára nagyon bizarrnak hatott a dolog, a földönkívüliek szemmel láthatóan elégedettnek tűntek.

– Mit akarnak velünk tenni?

– Magukkal? Magukkal semmit. – A farokszerű kéz úgy tett, mintha egy legyet hessegetett volna el. – Uroon Követ vagyok és a Shakaleeshvát akarjuk.

Ross Ed csak pislogni tudott. – A micsodát?

– Sajnos, úgy látszik, momentán éppen kifogytunk a Shakaleeshvákból – jegyezte meg Caroline kaján mosoly kíséretében, amiről úgy gondolta, hogy egy ilyen szituációban ez a helyes gesztus. – De ha letennének minket Beverly Hillsben, akkor biztosan találnánk magunknak egyet. Úgy hallottam, hogy az ember mindent megkap Los Angelesben, amit csak akar.

A farokszerű kar tulajdonosának végtagjai egyszerre mozogtak „beszéd" közben;

– Arra az alakra gondoltam, akit a hátán cipel, abban a zsákban.

– Lalát akarják?

– La-la? – próbálta utánozni Uroon a texasi kiejtését. – Mi az a La-la?

– Ezt a nevet adtam neki.

– Jól van. Ha ez megkönnyíti a kommunikációt, akkor a maguk elnevezését fogjuk használni. Szóval, kérem, adják át nekünk a Lalát. Nagyon fontos lenne számunkra, hogy beszéljünk vele.

– Beszélni vele? – fordult Ross Ed értetlenkedve Caroline felé, aki nem tudott mást tenni, csak vállat vont. – De hát nem tudnak vele beszélni! Már halott.

– Azt majd mi megállapítjuk, ha megengedik – felelte a másik, miközben farok-karja előre-hátra hintázott.

– Tulajdonképpen miről akarnak beszélni?

A kocsányokon lógó, élénk rózsaszín szemek Rossra meredtek.

– Mit érdekli az magukat, embereket? Mi Culakhanok vagyunk, és jó okunk van rá, hogy beszéljünk vele. Maguk pedig azt fogják tenni, amit mondunk. Anélkül, hogy tiszteletlen és udvariatlan akarnék lenni, meg kell jegyeznem, hogy kényszeríteni is tudjuk magukat. Magukkal azonban semmi bajunk nincs. Nem áll szándékunkban molesztálni az egyszerű, de veszélyes állatfajokat.

– Hé álljunk csak meg egy percre! Csak azért, mert mi nem építünk óriási űrhajókat, nem tudunk olyan sugarat létrehozni, ami felemeli az embereket a földről, meg nincs olyan szerkentyűnk, ami képes lenne tolmácsolni idegen és teljesen más fajok között, és mert nincsenek olyan ketyeréink, amik ki tudják játszani a gravitációt, és csak úgy ide-oda lebegnek... – sorolta a férfi nagy hévvel, de ekkor végre feleszmélt. – Oké, oké, lehet, hogy egy kicsit tényleg egyszerűek vagyunk. De nem vagyunk állatok.

Caroline is csatlakozott hozzá.

– Ez így van. Azt hiszem valahol a kettő között vagyunk.

Uroon Követ odafordult az egyik társához, és motyogott valami, amit Ross Ed fülhallgatója nem tudott lefordítani. Amikor a feje ismét feléjük fordult, kissé még himbálódzott egy darabig.

– Nekünk sem telik örömünk abban, hogy esetleg olyasmiket kelljen tennünk, amitől udvariatlannak gondolhatnak minket. Egyszerűen csak a tényekre mertem rámutatni, amikről maguknak lehet, hogy tudomásuk nincs – jegyezte meg a kissé ingerült házigazda, majd egy teljesen emberi gesztussal széttárta a farokkarjait. – Most már lenne szíves átadni nekünk a Lalát?

Ross természetes ösztöne azt diktálta, hogy hátráljon, amit viszont a háta mögött néhány méterre lévő üvegszerű, zöld fal nem engedett. – Nézze, miért nem mondják el, hogy mi folyik itt, és hogy mit akarnak Lalával?

– Sürget az idő – morogta a négylábú. – Egyszerűen csak szeretnénk őt elvinni, magukat pedig visszaküldeni, úgy, ahogyan jöttek..., ám ezúttal az emelősugár használata nélkül. A Kapcsolatfelvételi Kódexünk számos korlátozást tartalmaz, amely kimondja, hogy ahol csak lehet, kerülnünk kell a fejletlen életformák védtelenségével való visszaélést.

– Már megint kezdi – csattant fel dühösen az újabb lekicsinylő kifejezés hallatán Caroline.

– Elnézést – mondta Urooh, amit farok-kezének különös gesztusa követett.

– Azt a lényt, aki a maga hátán utazik, azt a Shakaleeshvát, akit maga Lalának nevezett el, már régóta el akarják kapni a Culakhanok, mivel bűntettek egész sorozatát követte el ellenünk.

Ross meglepődve pislogott.

– Micsoda? Lala? Ezt nem hiszem el!

Caroline odafordult a férfihoz.

– Miért ne hinnéd el? Hiszen semmit sem tudsz Laláról. – Lala hulla, és mivel hulla, nem is tud velük beszélni, miért aggódsz miatta?

A texasi most először érezte úgy, hogy a földönkívüli test súlya húzza a vállait. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az elmúlt hónapok alatt egy csillagközi bűnözőt cipeltem magammal!

A nő lágy hangon válaszolt, hangjában némi iróniával.

– De nem is tudnád megcáfolni, Ross.

– Mindjárt bebizonyítjuk maguknak – lépett előre Uroon. – Adják át nekünk! Viszonzásképpen megengedjük, hogy jelen legyenek, amikor elkezdődik a kihallgatása.

– Hát ez őrület, hiszen halott! Úgy értem, lehet, hogy nem tudom, miként kell egy ilyen űrhajót elvezetni, vagy miért beszélgessek magukkal ennek a fülhallgató ketyerének a segítsége nélkül, de azért még én is meg tudom állapítani, ha valaki vagy valami meghalt. Az isten szerelmére Texasból származom! Az országúti lócitrom arrafelé külön létforma.

– „Lócitrom”? – A Culakhan szemmel láthatóan zavarba jött. Nyilvánvaló volt hogy bizonyos fogalmak értelmezése, és külön szavakba foglalása meghaladta az egyébként figyelemreméltó fordítógép teljesítményét.

– Mégha Lala tett is valami rosszat a múltban, már rég nincs abban a helyzetben, hogy megbűnhődjön értük.

Uroon és néhány másik Culakhan zavarodott mozdulatokkal babrálta a fejhallgatóját – Valami baj lehet az elhangzottak értelmezésével. – Kérem, most már adják át őt nekünk. Mivel Roos Ed pillanatnyilag kifogyott minden ötletből, nagy hirtelen csak ezt tudta mondani.

– Tényleg megengedik, hogy jelen legyünk annál, amit most csinálni fognak, bármi legyen is az?

– Itt és most elkezdjük a kikérdezést – jelentette ki Uroon és lehorgasztotta a fejét – Erre kaptam parancsot – Akkor jól van. Amit lehetett, azt megígérte – törődött bele Ross Ed, majd hátranyúlt, maga elé vette a hátizsákját, és finom mozdulatokkal kivette belőle Lalát Uroon és az egyik társa vették el a hullát szinte úgy bántak vele, mint valami nagybecsű, törékeny dísztárggyal.

Ross Ed kissé idegesen szemlélte, ahogy néhány vörös öltözetet viselő földönkívüli jelent meg az egyik kijáratnál. A társaikkal ellentétben az ő mellkastájékukon nem fekete, hanem rózsaszín pettyek sorakoztak. Kettejük között pedig egy hatalmas táskaszerűséget cipeltek, ami tele volt mindenféle eszközzel és szerszámmal.

Az egyik kiemelkedésre felállítottak egy összecsukható lejtős padot. Lalát ráfektették, és különféle hevederekkel rászíjazták: a karjait sugárirányban, a lábait pedig a teste alsó része alá. Ezután hihetetlenül sok és sokféle eszközt csatlakoztattak az öltözetéhez és a sisakjához.

Időközben megjelent egy újabb technikus, aki egy nagy, kerekekkel ellátott konzolt tolta kipányvázott földönkívüli mögé, és miután megállította, azonnal működtetni kezdte a rajta lévő, nem látható gombokat és kapcsolókat, aminek nyomán apró csipogások kíséretében a feléjük eső oldalán szivárványszínű fények kezdtek villogni.

– Hát ez nevetséges! – hördült fel egy kis idő múltán Ross Ed, aki valami miatt egyre éhesebbnek érezte magát – Már mondtam, hogy halott! Vagy vissza tudják hozni az ilyeneket a halálból?

– Természetesen nem – válaszolta Uroon, és közelebb lépett, hogy időnként kommentálja a technikusok munkáját – A halottak feltámasztása olyan feladat, amely meghaladja az általunk ismert összes tudomány képességét.

– Hát akkor mégis mi a fenét…? – kezdte indulatosan Ross, de érezte, hogy egy kéz ragadja meg a derekát. A férfi lenézett, és némi megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy egy valódi kéz volt nem pedig olyan, amivel a házigazdáik bírtak.

– Nyugi, nyugi – suttogta Caroline. – Ezek itt megteszik, amit akarnak, te pedig nem akadályozhatod ebben meg őket. Nyilvánvaló, hogy Lala öltözete sem tudja őket megállitani. Egyébként sem lenne okos dolog feldühíteni őket. Szerintem jobb lesz, ha most csak figyelünk. Esetleg még tanulunk is tőlük valamit – A nő sokat mondó pillantást vetett a hátuk mögött lévő padlómélyedésre. – Nem értem, hogy miért nem hajítanak ki minket azon a csapóajtón. Végtére is, amit akartak, már megszerezték.

Uroon mindezt hallotta.

– Mint már korábban említettem, nekünk, Culakhanoknak minden tettünket a Kapcsolatfelvétel Kódexe szabályozza. Ellentétben az alávaló Shakaleeshvákkal, mi állandó erkölcsi értékekkel rendelkezünk. Ekkor a két technikus eltávolodott a padhoz kötözött testtől, hogy helyet csináljanak Uroonnak. Az pedig odalépett közvetlenül a holtesttel szembe, majd, mint ahogyan a kutyák szokták, leült a hátsó lábaira. A műszerek mögött lévő Chulakhan elmélyülten figyelte a berendezésről leolvasható jeleket. Ross Ednek pedig olyan érzése támadt, mintha a falaknak is szemük lett volna, amivel hasonló módon vizslatják őt.

– Uroon vagyok, a Chulakhan Szövetség Trestasia nevű hajójának a Kapitánya és követe – ugatta a négylábú éles hangon. – Te vagy az a Shakaleeshva, akit ezek az emberi lények „Lala"-ként ismernek?

– Oké, oké, szóval mégiscsak sikerült elkapnotok. És akkor mi van?

A válasz egy mesterséges gégén keresztül jött, amelyet előzőleg a kicsiny fóldönkívüli sisakjára erősítettek. Tisztán csengő, bizalomgerjesztő hang volt, bár Ross Ed nem tudta eldönteni, hogy ez valóban Lala igazi hangja volt, vagy csak egyszerűen annak a műszernek a produktuma, amely szavakká alakította Lala mondanivalóját. A férfi közelebb hajolt, és akárhogyan is figyelt, semmiféle száj- (és semmilyen más) mozgást nem vélt felfedezni a sisak átlátszó fedele mögött.

– Lenne szíves valaki megmagyarázni, hogyan tud beszélni, ha már egyszer meghalt? – jelent meg mellette hirtelen Caroline.

– Kérem, ne szakítson félbe! – Kapcsolatfelvételi Kódex ide vagy oda, Uroon nem tudott uralkodni a türelmetlenségén.

Az ezután következő beszélgetés, ami Uroon Követ és a halott Shakaleeshva között kibontakozott, hosszú és unalmas volt, tele olyan fogalmakkal és szavakkal, amelyek teljesen ismeretlenek voltak a két fáradt embernek. Gyakran fordult elő, hogy levették a fülükről a fordítógépet, mivel egy kukkot sem értettek az egészből.

Egy idő után Ross már nem bírta tovább, és közbeszólt:

– Nézzék, ez így nem tisztességes. Lala nem tud mozogni, nem tud elszökni, és még csak tiltakozni sem tud az ellen, ahogyan maguk ezt a vallatást csinálják.

– Már hogyne tudna tiltakozni – válaszolt Uroon. – Jusson eszébe, hogy a jelenlévőkkel ellentétben, neki nem kell ennie, innia, és az ilyen tevékenységek származékanyagaival foglalkoznia.

– De a fene egye meg, én még mindig nem értem ezt az egészet! Akkor most halott, vagy nem?

– Az igaz, hogy a test már elsorvadt, és ebben az értelemben ő halott is, a Shakaleeshva gyártmányú speciális és méregdrága bioöltözet azonban képes megőrizni a specifikálódott kognitív folyamatokat egy esetleges későbbi reaktiválási lehetőségre. Mi most ezt tettük. Csak az agy funkcionális és kapacitív területeit tudjuk teljes értékű aktivitásra bírni, és annak is csak bizonyos részeit. A neuromuszkuláris motoros idegkapcsolatok és az ezekkel kapcsolatos összes pszichológiai funkció valóban „halott".

– Tehát akkor „félig halott"? – kérdezte Caroline:

– Ha a testsúlyát vesszük figyelembe, akkor több mint „félhalott." Ha az agyát és az emlékezetét tekintjük, akkor viszont mégsem annyira halott. A különbség sokkal inkább pszichológiai és filozófiai, mint biológiai. Talán magukat is érdekli, hogy mialatt mi itt beszélgetünk, az öltözete most is újratölti magát. Természetesen a védelmi funkciói kivételével, amit mi letompítottunk, utána pedig kikapcsoltunk. Mivel ilyen messzire eljöttünk érte, egyáltalán nem szeretnénk, hogy eltűnjön a szemünk elől, és persze azt sem, hogy teljesen meghaljon. Szeretnénk újraéleszteni belőle annyit, amennyit csak lehetséges – magyarázta a négylábú, és hosszú farokkarja Lala irányába lendült.

– Sajnálatos módon, a Shakaleeshva népség nem túlságosan hajlamos a közreműködésre, és ez erre a példányra is áll. Végtére is, erre számítottunk. Nem könnyű kényszeriteni valakit, aki már meghalt, még kevésbé hatásos, ha fenyegetjük őt, ebben az esetben azonban ki fogunk találni valami mást. Bármi történik, maguk megkönnyebbülhetnek, mert semmiért sem tesszük magukat felelőssé ezzel az egész üggyel kapcsolatban.

Caroline korábbi vagánysága a hallottak hatására egyre jobban összezsugorodott, ami most a suttogásán is meghallatszott.

– És akkor, mit... mit szándékoznak tenni velünk?

A Kódex egyik speciális fejezetének megfelelő passzusa szerint azt, ami egy ilyen szituációban ésszerű. – Uroon úgy gondolta, semmi szükség arra, hogy ezt különösebben elmagyarázza. A nyaka hátoldaláról indulva aprócska remegés futott végig az egész testén.

– Pillanatnyilag egy kissé fáradt vagyok. Bizonyára maguk is megértik, hogy az elmúlt órák meglehetősen kimerítőek voltak. A vallatás bevezető szakaszának eredményeit éppen most vizsgálják. Folytatni fogjuk a beszélgetést az előírt pihenési periódus után.

Miután ezt a mondatot befejezte, a Culakhan különféle hangmagasságú parancsokat ugatott a társainak. Azok pedig egysoros oszlopba állva kimasíroztak a helyiségből. Ahogy kiértek a mögöttük lévő, átlátszó zöld fallap azonnal becsukódott, megakadályozva, hogy bárki is követhesse őket. Igaz, ez sem Ross Ednek, sem pedig Caroline-nak nem volt szándékában.

A férfi inkább alaposan körülnézett a majdnem üres teremben. A falban még mindig villogtak bizonyos fények, a konzolról pedig hasonló jellegű villanásokat lehetett látni, és bippelő hangokat hallani. Volt olyan, amelyik Lala selyemgubószerű kalodáját világította meg folyamatosan változó fénnyel, amitől az egész olyan lett, mint valami elhagyatott karácsonyi dísz. Ahogy kis útitársa ott feküdt a ferde padon, és testét minden irányból behálózták a hevederek és a műszerek, egész másként nézett ki, mint amikor Ross Ed kirángatta őt abból az új-mexikói barlangból. Ám fura, háromszögletű arca most is ugyanolyan volt, mint akkor.

A férfi odalépett a földönkívülihez, majd keresztbe tett lábakkal leült mellé. Caroline is követte a példáját. Mindketten csendben végigmérték a lényt, amikor Ross azon kapta magát, hogy a mozdulatlan, legkevésbé sem emberi arcot kutatja.

– Te beszélgettél ezekkel az alakokkal. Velünk is tudnál kommunikálni? – kérdezte a férfi bizonytalanul, hiszen korábbi tapasztalatai alapján egyáltalán nem számított semmiféle válaszra.

– Hát persze. Miért ne? – jelentette ki a mesterséges gége, amit a földönkívüli fejéhez csatlakoztattak. A fura alakú száj azonban nem moccant, és a szemek sem rebbentek meg. – Mi az ábra, Ross Ed?

– Én jól... jól vagyok, Lala. Az az Uroon nevezetű alak megpróbálta megmagyarázni, de még mindig nem értem, hogy csinálod. Most halott vagy, vagy nem?

– Hát, igen is, meg nem is.

Caroline gúnyos arckifejezéssel bólintott.

– Ó, örülök, hogy végre kiderült, hogy ilyen pofonegyszerű az egész.

Hátborzongató volt hallani azt az életteli és energikus hangot, ami a teljesen mozdulatlan alakból áramlott.

– Ha az előbbieket jól értettem, akkor ti erre azt mondanátok, hogy halott vagyok, az agyamat kivéve. De tudjátok mit? Ne próbáljátok megérteni. Még én sem értem teljesen.

Ross összevonta a szemöldökét.

– Az öltözet megőrizte az emlékeidet, te viszont nem érted, hogyan?

– Hé, hé, hé… lassan a testtel! Szoktál tv-t nézni, igaz? El tudnád részletesen magyarázni, hogyan működik? – Ross Ed-nek be kellett ismernie, hogy bizony nem tudná – Mély kómában voltam egészen addig, míg be nem indítottad az öltözet jó pár funkcióját csupán azzal, hogy kiráncigáltál abból a barlangból. Tudod, ahogy egy másik intelligencia küldöttével érintkezésbe lép, az öltözet rögtön reaktiválja a mentális funkcióimat. Sajnos azonban, nem állt rendelkezésemre az a szükséges, speciális felszerelés, amelynek segítségével közvetlen kapcsolatot létesíthettem volna veled. Mivel egyáltalán nem ismertem a nyelveteket nem tudtam részletekbe menően magyarázkodni. Emellett persze csak minimális működésre voltam képes, kivéve, ha valami rendkívüli reakcióra volt szükség.

– Tudod, hogy nézek tv-t. De honnan tudod, ha nem látsz engem, és nem is működik a szemed?

– Aurális csatornákon keresztül, meg olyan érzékelési módokon, amikről még nem is hallottál és elképzelni sem tudnál. Mondjuk inkább azt, hogy nem kell kinyitnom a szemem ahhoz, hogy lássak. Sok szín eltűnik és nincs mélységérzékelés, de hát egy hulla ne legyen válogatós. Ez az izé azonban, amire rá vagyok kötve, elég sokat segít. Ezek a Chulakhanok legalább olyan találékonyak, mint amilyen kitartóak.

– Eddig nagyon kedvesek és udvariasak voltak velünk – jegyezte meg Caroline.

– Ne nevettesd ki magad. Ha találnak egy kiskaput a mélyen tisztelt Kapcsolatfelvételi Kódexükben, ami lehetővé teszi, hogy anélkül szabaduljanak meg tőletek, hogy megsértenék valamelyik nagyrabecsült előírását, akkor páros lábbal fognak titeket kirúgni innen a legközelebbi rakodónyíláson át. És mivel az összes védelmi rendszeremet kikapcsolták, semmit sem tudok tenni, hogy megakadályozzam ebben őket.

– Ó – döbbent meg a nő, és tekintetét a nem messzi padlómélyedésre vetette.

– Te vagy az első halott személy, akivel valaha is módom nyílt beszélgetni – foglalta össze Ross Ed eddigi tapasztalatait. – Egyáltalán nem könnyű.

– Azt hiszed, nekem csak ennyi? – közben egy csettintésszerű hangot hallottak. A texasi testhelyzetet váltott a csúszós padlón.

– Szóval te egy Shakaleeshva vagy, vagy mi. Mi a valódi neved?

– Mi lenne, ha megmaradnánk a Lalánál? Rövid és könnyű, és szinte már meg is kedveltem az elmúlt, nálatok több hónapban kifejezett idő alatt. Igaz, hogy nincs ritmusa, nem dallamos, de a kiejtése miatt könnyű megjegyezni, kimondani és használni.

Ross Ed közelebb hajolva fürkészte a földönkívüli rezzenéstelen arcát. – Szóval azt mondod, hogy tudtál mindenről, ami azóta történt, hogy kihoztalak a barlangból.

– Aha.

– A hasbeszélés is a te műved volt, igaz? Azt a sok dumát mind te adtad a számba.

– Ahogy mondod. Hasbeszélés volt a javából, csak éppen a szerepek voltak az ellenkezői annak, amit az emberek gondoltak. Te voltál ugyanis az én hasbeszélő bábum. Én magam nem tudtam beszélni, de arra képes voltam, hogy a te mondanivalódat befolyásoljam. Igaz, jó sok energiámba került, de hasznos terápiának bizonyult. Ennek ellenére ne tekints rám úgy, mintha önző lennék. Tudod, eléggé unalmas volt, mondhatni, haláli unalmas volt csak ott üldögélni magamban.

– El tudom képzelni – morogta Caroline.

– Egyébként nagyon élveztem a társaságodat, Ross Ed Hager. Az ösztönös gondoskodásod nagyon lekötelezett, és ezért én is megtettem mindent, hogy segítsek rajtad, ahol csak tudtam. Nem tudom ugyan mozgatni a halott kezeimet és a lábaimat, de az öltözetemnek hála, más módon is tudok némi befolyást gyakorolni a környezetemre. Bizonyos korlátok között nemcsak magamat, hanem a körülöttem lévőket is meg tudom védeni.

– Azt észrevettem – morogta Ross Ed, és hirtelen emlékek özöne töltötte el a lelkét.

– Amint bemérték az öltözetemből áradó rádiójeleket, nem tehettem semmit sem az ellen, hogy a Culakhanok előbb-utóbb rám ne találjanak, és fel ne vegyenek. De ne gondold, hogy nem próbáltam meg tenni valamit.

– De mégis, hogyan kötöttél ki abban a barlangban? – kérdezte Ross.

– Az űrhajóm nem messze onnan zuhant le. Nem valami különleges okból, hanem csak a szokásos technikai problémák miatt, ami tudomásom szerint itt is eléggé gyakran előfordul mindenféle szerkentyűtökkel. Az űrhajók sem tökéletes masinák.

– Akkor tehát mégis csak igaz, hogy Roswellnél lezuhant egy UFO! És akkor azoknak a régi könyveknek is igaza van!

– Roswell, Roswell… hadd nézzem meg egy pillanatra, mit forgatsz éppen a fejedben, Ross Ed.

A texasinak egyszerűen leesett az álla.

– Te erre is képes vagy?

– Hát persze. Mégis, mit gondolsz, mitől ment olyan simán a hasbeszélő produkciód? Várj csak! Egy pillanat… igen, megvan. Hagyd, hogy az agyad tisztán és mesterkéletlenül működjön, ahogy mindig is szokott.

– Kösz – dörmögte Ross.

– Csak még egy kicsit mélyebben… aha, meg is van! Ez egyébként olyasmi, mint amikor ti a primitív számítógépeitekben kerestek egy adatot. Meg kell találni a megfelelő szoftvermeghajtót. Ha megtaláltad, akkor az egész memóriakeresés nem több egymásra rétegezett elektronikai impulzusok közötti turkálásnál.

– Aha, most már értem! Ez az. Egy „meteorológiai léggömb”, vagy mi a csoda. Mondhatom, alaposan összezavart. Sajnos nem sikerült eléggé simán leszállnom. Hála az égnek, ki tudtam kecmeregni a hajóból, még mielőtt a molekuláris kötéseim kezdtek volna felbomlani, és volt még időm bevánszorogni abba a barlangba. Akkor kapcsolt be a hosszú távú életben tartó rendszer. Sajnálatos módon az öltözet csak az agyamat tudta hosszabb ideig konzerválni, úgyhogy szép lassan kezdtek leállni a nem életfontosságú funkcióim. Előbb a perifériás idegrendszer és a támasztószövetek, majd sor került a belső szervekre is. – Caroline ezt hallva próbálta maga elé képzelni a folyamatot, de a sikerén elfintorodott. – Ha nem találtál volna rám, Ross Ed, teljesen meghaltam volna. Ezen a bolygón öt komplett keringés, azaz itteni kifejezéssel, öt év alatt semmi sem maradt volna az öltözetben, ami emlékeztetett volna rám.

– Sajnálom, ami a hajóddal történt – felelte Ross, majd kiegyenesítette a lábait, mert érezte, hogy kezdenek egyre jobban elzsibbadni. – Tudod, a mi fajtánk mindig mindenre lövöldöz, ami megjelenik az égen.

– Azért nem kell nagyon elkedvetlenedned. Én magam akartam lezuhanni ide. Éppen ezért jöttem egy olyan hajóval, amibe egy önpusztító ketyere is be volt építve. Egyszerűen csak le akartam zuhanni a bolygótokon, persze azzal együtt, hogy az egész folyamatot valamennyire előre megterveztem. Így utólag már látom, hogy a megközelítés ideje alatt valószínűleg nem szenteltem elegendő figyelmet mindennek, és rossz szokásomhoz híven, megint túlságosan sok részletet hagytam az automatikára. Tudod, bármilyen szilárd anyagot be tud mérni, és ki tud kerülni. És akkor jött az a meteorológiai léggömb, ami meg a jelek szerint nem volt eléggé szilárd felépítésű ahhoz, hogy a műszerek észleljék, és tessék, egyenesen beletrafáltam, és ez lett belőle.

– Azt akarod mondani, hogy öngyilkos akartál lenni? – tudakolta Caroline a mozdulatlan figurától.

– Nem, nem, dehogyis! Azt mondtam, hogy lezuhanni, nem pedig meghalni. Ez azért még a ti világotokban is jelent valamekkora különbséget, vagy nem? A tökéletlen masina meg nem képes elmutogatni a szavaimat. Tudjátok, az enyéim sok olyasmit képesek elgondolni, amit a Culakhanok nem igazán kedvelnek. Szóval, az volt a szándékom, hogy az űrhajóm önmegsemmisítő rendszerét fogom felhasználni a műveletre, amit egyébként arra terveztek, hogy a fejlett technológia semmiképpen ne kerüljön primitív népek kezébe. De hát, amint látjátok, nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy magamban ne tegyek kárt az ütközés következtében. A becsapódásjelző műszerek figyelemre méltó megbízhatósága ellenére bárki meggyőződhetett volna róla, hogy eltűntem a robbanásban, még akkor is, ha személyesen kutatnak utánam. A terveim szerint persze épségben maradtam volna – jegyezte meg a géphang egy csipetnyi iróniával fűszerezetten. – Attól tartok, hogy a hozzá nem értésem vezetett ehhez az egész felforduláshoz. Miután az öltözetem életfenntartó berendezéseit teljesen újratöltötték, az agyam és a gondolataim még legalább ötven földi évig megmaradnak, bár a jelek szerint a Culakhanokat egy csöppet sem a fizikai és mentális jólétem vagy a kondícióm érdekli.

– Ezt már én is régen meg akartam kérdezni – hajolt előre Ross Ed, és így szemlélte a szorosan zárt szemeket. – Tudod, én azt nem tudom megítélni, hogy igazat mondasz-e, de az eddigiekből úgy sejlik, hogy a Shakaleeshvák Kapcsolatfelvételi Kódexe legalább olyan szigorúan kötött, mint a Culakhanoké. De bocs, hogy közbevágtam, folytasd csak a gondolatolvasást, és mondd el, mi jár most a fejemben.

Egy hosszú pillanatra a földönkívüli elcsendesedett.

– Nem, igazából nem vagyok bűnöző, Ross. Sőt, én azt mondanám, hogy éppen ellenkezőleg.

– Akkor miért mondtak azok az alakok ilyesmiket rólad?

– Meg kell, hogy értsétek, a Culakhanoknak megvannak a maguk különbejáratú kis okaik, amiért meg akarják mutatni nektek, hogy valójában mi is maradt belőlem. Az egész igazából túlontúl komplikált, és a részleteknek semmi köze hozzátok. Fogalmam sincs, hogy mi a szándékuk velem, de az biztos, hogy valami eredetit fognak kitalálni. Végül is, azzal már nem tudnak megfenyegetni, hogy esetleg megölnek – jegyezte meg Lala, és valami kuncogásfélét produkált a mesterséges gége segítségével.

– A szavadon foglak – válaszolta Ross Ed, majd felállt, és körbenézett a helyiségben. – Valahogy hozzám nőttél az együtt töltött idő alatt. Remélem, együtt leszünk a dolog végéig.

– Őőő, bocsánat, hogy közbeszólok, de észrevenné valaki végre, hogy én is itt vagyok? – Szólalt meg Caroline, majd megrángatta a férfi nadrágszárát, mire az kezet nyújtott neki, és felsegítette. – Én személy szerint nem nőttem hozzá senkihez, és nem igazán dob fel a tudat, hogy esetleg hulla is lehet belőlem. Ha esetleg valamelyikőtöknek akadna az eleven és a halott agysejtjei között egy olyan ötlet, ami nem a hullaságról szól, akkor szívesen venném, ha megosztaná velem.

Ross elmerengett.

– Talán rájátszhatnánk erre a Kapcsolatfelvételi Kódexre, amiről ezek itt egyfolytában hablatyoltak.

– Én nem tenném – mondta Lala lemondóan. – Mellesleg, halottnak lenni nem is olyan rossz. Csak iszonyúan lassú lesz közben minden.

Caroline végigmérte a mozdulatlanná merevedett, készülékekkel behálózott figurát.

– Én elég lassú vagyok így is. Ha van valami esélye annak, hogy ne hullaként jussak ki innen, akkor szeretném azt megragadni.

Ross Ed eközben hátrasétált a padlómélyedés pereméhez. – Ha ezt az ajtót, vagy nyílást; vagy akármit ki tudnánk nyitni, és ha nem vagyunk túlságosan magasan, akkor esetleg túlélhetnénk, hogy kiugrunk a tengerbe.

– Azt meg honnan veszed, hogy még mindig az óceán fölött vagyunk? – kérdezte Lala, mintha a helyzet magától értetődő lett volna. – Azt hiszed, hogy ezek a nyavalyás Culakhanok még mindig ott lebegnek öt méternyire a malibui stég fölött? Én ugyan nem érzékeltem olyan elváltozást a műszereimmel, ami arra utalna, hogy elhagytuk volna a légkörötöket, de még így is bárhol lehetünk: tíz méterre éppúgy, mint tizenöt kilométeres magasságban.

– Nos, ez csak egy ötlet volt. – Caroline odasétált Ross Ed mellé, és a férfi átkarolta a vállát. – Legalább együtt vagyunk.

A nő ekkor egy gyengéd, de határozott mozdulattal megütötte a férfi mellkasát. – Hé, hé, hé, ez meg mi a fenét akar jelenteni? Nem hallottad, hogy az előbb mit mondtam, Ross Ed? Én nem akarok itt meghalni sem veled, sem mással. Még nem jártam San Diegóban és nem akarom elszalasztani egy ilyen apróság miatt, mint hogy egy földönkívüli miatt meg kelljen halnom. Kedvellek téged, de nem vagyok az a Júlia-típus, aki belemenne egy „együtt a halálba” jellegű szituba. Ez nálam már a barbár őskori szokások közé tartozik.

– Igen, de ez most nem számít semmit. Így is, úgy is össze vagyunk láncolva, egészen addig, amíg a házigazdáink fel nem fedeznek egy kiskaput a kódexükben, ami lehetővé teszi, hogy nyugodt lélekkel kihajítsanak minket innét.

– Ugyan már, nem kell ezen úgy felizgulni – szólalt meg Lala nyugtatólag. – Igaz, hogy a Culakhanok alapjában véve könyörtelen gazemberek, de emellett olyan fenemód büszkék magukra; hogy egy ilyen helyzet miatt nem blamálnák magukat még egymás előtt sem. Amikor befejeztek a maguk vizsgálódásait, valószínűleg kitesznek majd titeket valahol. Szerintük ti egy tudatlan, primitív faj vagytok, és eléggé lealacsonyító lenne a számukra, ha kitudódna, hogy megöltek benneteket.

– Aha, akkor tehát fellélegezhetünk – jelentette ki megkönnyebbülten Caroline.

– Minden valószínűség szerint.

Ross Edet ez azonban nem elégítette ki, mivel az egész szituáció valahol nyomta a bögyét, és egyébként sem volt hozzászokva ahhoz, hogy reménytelennek érezze magát.

– Bárcsak tehetnénk valamit érted, Lala.

– El nem tudom képzelni, hogy mi lehetne az. Amint látjátok, pillanatnyilag nem vagyok túlságosan mozgékony. Hagyjatok egy kis időt, amíg kifundálok valamit Az az igazság, hogy még nem volt alkalmam kielégítően megvizsgálni ezt a szerkentyűt, amire rákapcsoltak.

Ross már azon volt, hogy beleegyezően bólintson, de aztán eszébe jutott, hogy Lala úgysem látná ezt a gesztusát. Vagy esetleg ezt is megérzi?

– Bármi történik ezután, azért örülök, hogy végül sikerült egymást üdvözölnünk.

– Kérlek, nézd el nekem, hogy nem rázok most veled kezet – felelte a géphang mintegy elmélkedően a pillanat hatása alatt.

Miután házigazdáik biztosították őket afelől, hogy semmi esetre sem fogják bántani őket, kaptak valamiféle fehérje-alapanyagú sűrítményt ennivaló gyanánt és vizet. Íz szempontjából nem éreztek semmit, de meglehetősen kiadósnak tűnt, ami jól jött, mivel Ross Ednek egyre jobban nőtt már az éhsége. Nem sokkal ezután tovább folytatódott a vallatás. Sem a férfit, sem pedig Caroline-t nem érdekelték az elhangzottak, ami szerintük így is volt rendjén. Lala nyugtatása ellenére azonban, nem voltak száz százalékosan meggyőződve arról, hogy Uroon legvégső szándékai teljesen kedvezőek voltak az irányukban.

Mi van, ha a földönkívüliek azt tervezik, hogy magukkal viszik őket a saját bolygójukra? Ross rengeteg történetet hallott már az ufóemberrablásokról. A nyomtatott sajtó – különösen persze a bulvárlapok – tele voltak ilyen sztorikkal. Ha ez az, amit a Chulakhanok a fejükbe vettek, akkor lehet; hogy soha többé nem látják viszont a Földet.

Vagy, ami még rosszabb, Texast.

HÚSZ

Ross Ed szerint két nap telt el, és időközben egy további kikérdezés is történt, amikor a Követ váratlanul hozzájuk fordult, és kijelentette:

– Döntés született. Visszajuttatunk titeket a szülőföldetek felszínére, hogy továbbra is élhessétek egyszerű életeteket.

Caroline alig tudta türtőztetni magát.

– Hát ez nagyszerű, de miért?

– Mert itt már nincs szükségünk rátok. Nem tudtok többel segíteni, és a továbbiakban nem kell részt vennetek a mi dolgunkban. Azért hoztuk ezt a döntést, mivel...

– ...ezt mondja ki a Kapcsolatfelvétel Kódexének egyik cikkelye", tudjuk, ne is folytasd.

– Nem egészen erről van szó. – A Követ hátára pillantva láthatták, hogy az ott elhelyezkedő, fogni tudó, farokszerű, hosszú csápok közül három érdekesen gesztikulál. – A Shakaleeshva beleegyezett, hogy együttműködik velünk, feltéve, ha magukat biztonságban visszajuttatjuk a saját világukba. Be kell, hogy valljam, de nagyon csodálkoztam a maguk faja iránt tanúsított érdeklődésén és figyelmességén, ami a mi tudomásunk szerint eléggé messze áll az ő igazi mivoltától.

– Kényszeríthetnénk is, hogy válaszoljon a kérdéseinkre, de mindenki számára egyszerűbbé válik a dolog, ha az együttműködését ilyen módon is kieszközölhetjük. Fontos kérdések megoldásáról van szó, amit lényegesen könnyebb kivitelezni, ha ezt a közreműködésével tehetjük. Ezért hát jobbnak láttuk, ha elfogadjuk a feltételeit. – És a Chulakhan visszafordult hozzájuk. – Hol szeretnék, ha letennénk magukat?

– Mit szólnának ahhoz a helyhez, ahonnan felvettek, minket? – javasolta Caroline.

– Nem – szólt közbe Ross, határozott arckifejezéssel. – Texasban sokkal jobb lenne. A családom Corpus Christiben lakik. Megígértem nekik, hagy valamikor majd beugrom hozzájuk. Gondolja, hogy le tudnak oda tenni minket?

– Ha megadja a pontos koordinátákat, akkor oda visszük magukat a bolygójukon, ahová csak akarják.

A férfi arca eltorzult a hírtől.

– Na, ja, a koordinátákat? A maguk szerintit, vagy azt, amit mi használunk? Ööö... mi lenne, ha csak rajzolnék egy képet a helyről?

Caroline elismerően pislantott a férfira. – Te tudsz rajzolni?

– Á, csak térképeket – mosolygott a férfi, a helyzethez egyáltalán nem illő, mentegetőző arckifejezéssel. – Nagyon hasznos képesség, ha valaki a civilizációtól messze eső helyen dolgozik.

Amint nem sokkal később kiderült, semmi szükség nem volt arra, hogy bármelyikük is térképet rajzoljon. Miután elmagyarázták, hogy milyen segédeszköz kellene nekik, az egyik technikusuk azon nyomban elővarázsolt egy földről készült fotorealisztikus minőségű képet, amin tisztán látszódott a felhőrendszer is és a szárazföld partvidékének csipkézettsége is. Miután a felhőfoltokat eltüntették a reprodukcióról, Ross Ed könnyűszerrel beazonosította a texasi tengerpart déli részét. Hogy lehetőleg elkerüljék a nemkívánatos kíváncsiskodókat, a férfi valahol a város déli határára mutatott, mint megfelelő leszállóhelyre.

– Arrafelé a nagyvárosi forgatagnak hirtelen szakad vége, úgyhogy nyugodtan letehetitek a hajótokat anélkül, hogy bárki is meglátná.

Uroon felől mintha valami lágy csettintés jött volna.

– Ha akarnánk, még a fővárosotok kellős közepén is megjelenhetnénk anélkül, hogy észrevennék a jelenlétünket, de ez így persze jóval egyszerűbbé teszi a dolgunkat. Az emberek csak magukat fogják látni, minket viszont egyáltalán nem. Nem leszünk más, csak egy lokalizált meteorológiai jelenség.

– Mint a köd? – kérdezte Caroline.

– Pontosan. Akkor hajtjuk végre az átvitelt, amikor az éjszaka már leszállt. De még mielőtt elkezdhetnénk a dolgot, van még itt valami, amit el kell intéznünk.

– Ez csak természetes. – Ross Ed-nek fogalma sem volt, hogy a földönkívüli miről beszélt, és egy kicsit csalódott volt, amikor Uroon nem adott neki erre magyarázatot.

További órák teltek el. Közben Caroline azon aggódott, hogy a Culakhanok nehogy meggondolják magukat velük kapcsolatban. Amikor Ross Ed karórája kaliforniai idő szerinti hajnali négyet mutatott, azt mondták nekik, hogy most már készülődhetnek. Ez abból állt, hogy több mély levegőt kellett venniük, majd a technikusok felszólították őket arra, hogy lépjenek be a már ismerős padlómélyedés kellős közepébe.

– Most meg mi fog történni? – Ross Ed egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne azon járjon az agya, hogy vajon mekkora távolság lehet a talpa és a talajfelszín között.

– Először is, helyre kell igazítanunk az első benyomások okozta esetleges nézeteltéréséket, és barátságos módon, az ellenségeskedés legkisebb érzése nélkül kell elválnunk, mint a Culakhan és a primitív faj képviselői. Ezt mondja ki a Kapcsolatteremtés Kódexe.

Caroline odahajolt Ross Ed-hez és a fülébe súgta. – Ezt mondania sem kellett volna.

A férfi odaszólt a földönkívülinek.

– Oké. Mire gondol?

Uroon jelzésére az egyik technikus előlépett a többiek közül, és egy mély, ünnepélyes meghajlással átnyújtott a texasinak egy hatalmas, élénkzöld tojásdad valamit, ami körülbelül egy méter magas volt. Ezután még egy sor tiszteletteljes meghajlás következett, és a lény csak ezután hátrált vissza.

A követ farok-keze ekkor függőlegesre meredt. – Ez a Nagy Tojás jelképe, amelyből mindenféle élet származik. Úgy tekintsd ezt, mint a hozzád és a fajodhoz való barátságos viszonyulásunk szimbólumát.

– Mire való ez? – kérdezte Ross Ed, és közben zavarodottan tapogatta az óriási edényformát.

– Hogy mire való? – ismételte Uroon, miközben a saját fülhallgatójával babrált, mintha csak nem értette volna tisztán, amit hallott. – Nem kell vele csinálni semmit. Ez csak egy jelkép.

– Mint a kereszt – magyarázta Caroline – vagy félhold vagy a hatágú csillag.

– Ó igen, rendben, értem – válaszolta a férfi, de alig állta meg, hogy megkérdezze a Culakhanok követét, hogy esetleg sonka nem jár-e vele. – Köszönöm. Uroon ellépett a körkörös padlómélyedéstől.

– Jó utat nektek, és ne vigyetek rossz emlékeket magatokkal a Culakhanokról. Nem vagytok felelősek azért, mert a Shakaleeshvával társultatok, mivel nem tudtátok, hogy valójában ki ő. Térjetek vissza kezdetleges életetekhez, és éljetek tovább, mintha semmi sem történt volna.

– Könnyű azt mondani – mondta Ross és a Követ mellett elnézve meglátta Lalát, aki még mindig változatlanul, szorosan lekötözve feküdt a ferde padon.

Ekkor hirtelen egy gyors és rövid, de nagyon intenzív fény villant fel a helyiségben, amitől a férfi összerezzent. – Mi volt ez?

Uroon még odavakkantottt valamit két technikusnak, mielőtt válaszolt volna. – Az a légköri réteg, amin éppen áthaladunk, nagyon fel van töltődve. Néhány műszert újra be kell állítani, hogy az álcázásunk változatlan maradjon. Ez problémás lehet, és előfordul, hogy nem sikerül.

– Azt meghiszem. A Mexikói-öböl még csak félig van túl a hurrikános évszakon.

Váratlanul a talpuk alatt lévő padlószelvény hirtelen kinyílt. Caroline lenézett, és azt kívánta magában, bárcsak ne tette volna. Ijedtében felsikoltott.

Nem ok nélkül. Ott álltak ugyanis a semmin, hozzávetőlegesen ötven-hatvan méter magasan az alattuk elterülő, holdfényes, sűrű erdő lombkoronája felett. Ross Ed még egyszer visszanézett a hajó belsejébe, és utolsóként azt látta, hogy Uroon elfordul tőlük, és vakkant az egyik társának. Miután formálisan búcsút intett nekik, a Követet többé nem érdekelte a két emberi lény. Másként fogalmazva: eleget tett a Kapcsolatfelvételi Kódex ide vonatkozó előírásának.

Ross Ed még mindig erősen markolta a tojásformát, amikor érezte, hogy lassan zuhanni kezd. Egy gyenge, de határozott nyomást érzett minden porcikájában. Ahogy a lába leért a fehéresen izzó tengerpart homokjába, a nyomásérzés azonnal elillant. Előttük apró hullámok duruzsolva verték a rákok szegélyezte partot, míg mögöttük a mélyfekete erdő rejtélyes árnyai bólogattak feléjük. Felettük egy felhő sötét tömege természetellenesen gyors mozgásba kezdett, és pár másodperc múlva már el is tűnt a keleti látóhatár peremén.

– Nos, legalább mi épen és egészségesen kerültünk ki onnan – szólalt meg Caroline a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől egyaránt lihegve.

– Ja, épen és egészségesen. – A texasi letette a tojásformát, és továbbra is a horizontnak azt a pontját kémlelte, ahol a Culakhanok hajója eltűnt.

A nő vigasztalóan simogatta a férfi karját. – Semmit sem tehetett abban a helyzetben. Ne aggódjon Lala miatt. Nem lesz semmi baja, hiszen már halott. Ross, mi élünk és együtt vagyunk. – Aztán széttárta a karjait, és boldogan ugrándozva el kezdett pörögni a part homokjában, ami szerteszét repült a léptei nyomán. – Itthon vagyunk!

– Igen, igen, visszatértünk a Földre, eddig stimmel, de nem feltétlenül kerültünk haza. Ez a hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint Texas – mondta gyanakvóan a férfi, miközben az erdő szaggatott árnyait vizsgálgatta. – Ez nem olyan, mint a Corpushoz közeli növényzet, és amennyire én tudom, sehol sincs ilyesmi egész Texasban. Az fordult meg a fejemben, hogy ez sokkal inkább lehetne a Padre-sziget. Valami erdő-rezervátum, vagy ilyesmi.

Hirtelen mindenfelől csiripelés és csivitelés csendült fel, és a hangzavar teljesen betöltötte a hűvösen friss éjszakai levegőt. Az állatok, amelyek nemrég a roppant méretű Culakhan hajó közeledtétől megijedve elnémultak, most visszatértek normális éjszakai énekükhöz.

– Ami azt illeti, nem is hangzik úgy, mint Texas.

Caroline csatlakozott a férfihez, és ő is alaposan körbenézett. – Hát persze, hogy Texasban vagyunk. Hol lehetnénk másutt?

Ahogy elmerengtek az esetleges lehetőségeken, néhány hatalmas méretű denevér suhant el a fejük felett. Ross Ed tudta, hogy Texas tele van velük, de a legjobb tudomása szerint egyik fajtájuknak sincs másfél méteres szárnyfesztávolsága.

– Egyelőre nincs több ötletem – mondta a férfi és előbb az egyik oldalon, aztán pedig a másikon nézte meg jól a távolba futó homokpartot. – Menjünk beljebb. Túlságosan kint vagyunk mindenből. – Azzal már el is indult a kókuszpálmák felé.

– Várj csak egy percet. És ezzel itt mi lesz? – kérdezte a nő, és a lábával megkocogtatta az ajándékukat.

– Mi van vele?

– Lehet, hogy van benne valami.

– Ha jól emlékszem, éppen te mondtad, hogy ez csak egy szimbólum. – A férfi gyanakvóan nézett a Culakhanok esetleg szétszedhető csecsebecséjére – Hát, az tuti, hogy nem fogom ezt a valamit árkon-bokron keresztül magammal cipelni.

– No, akkor legalább nyissuk ki! – javasolta a nő és bátorítóan mosolygott. – Ha nincs is benne semmi különös, akkor legalább csinálhatnánk egy omlettet.

– Légy a vendégem – egyezett bele a férfi, bár valójában sokkal jobban érdekelte az, hogy melyik tengerparti erdő mellett landoltak, mint az, hogy mit rejt a tojás.

A nő lehajolt és felvillanyozódva vizsgálgatta a tárgyat. A felszíne szilárd tapintású volt, de ennek ellenére puha is, akárcsak a sztirolhab. A körmével simította végig az egészet, majd elégedetten vette észre, hogy mindkét oldalon égy vékonyka szegély fut körbe rajta. Ekkor a tojásforma két fele szétvált.

A belsejében nem volt semmilyen univerzalista vallásos jelkép, sem pedig túlméretes tojássárgája, sem egy nagy halom felszerelés, ami a túléléshez kell, hanem egy ismerős, háromlábú alak. Ross éles hangon csattant fel.

– Lala! Te meg hogy a fészkes fenébe tudtál...? – A férfi ösztönösen is felpillantott az égre és egy hatalmas űrhajó, vagy egy természetellenes méretű, alakú és mozgású viharfelhő után kutatott.

A mesterséges gége meglepően élethűen adta vissza a földönkívüli hangjának szellemességét. Lala részben még mindig körbe volt véve azokkal a műszerekkel, amiket még a Culakhanok kötöttek a testébe és a ruházatába.

– Az önvédelmi funkcióimat ugyan kikapcsolták, de neked köszönhetően, az agyam még mindig kifogástalanul működik. A kihallgatás közben azt mondtam a Culakhanoknak, hogy te és én eléggé hosszú ideig voltunk együtt ahhoz, hogy egy Kneszt alapítsunk.

– Hogy egy mit? – A texasi csak pislogni tudott mozdulatlan barátján, akiről egy perce még azt hitte, hogy soha többé nem fogja látni.

– Kneszt. Ez amolyan elszakíthatatlan kötelék két individuum között, még akkor is, ha nem egy fajból vagy naprendszerből valók. Elmagyaráztam nekik, hogy a te primitív lelki, egészséged szempontjából létfontosságú, hogy valamilyen módon fenntartsuk ezt a köteléket. Időnként, amikor nem csinálnak magukból komplett idiótát, a Culakhanok nagyon vallásos népség. Erre játszottam rá, ők pedig készségesen bevették.

– Az eredmény az lett, hogy készítettek nekem egy olyan hasonmást, ami a legapróbb részletemig egyezik velem, ami által fenntartható lesz ez a kötelék közöttünk. Ezt kötöttem ki a közreműködésem feltételeként. A Culakhanok kiváló technikusok, és a hasonmás utánzat, amit készítettek, átkozottul jóra sikerült. Az volt az eredeti elképzelés, hogy ezt az ajándékot azért kapod tőlük, hogy amikor eljössz, legyen valami emlék, amit hazavihetsz és esetleg imádhatsz.

– Aha, szóval te – azaz ez az izé csak egy utánzat vagy műtárgy. Vagyis egy bábu. – A férfi megköszörülte a torkát. – Nos, ha jól belegondolok, akkor az elmúlt pár hét alatt alaposan begyakoroltam, hogyan kell kezelni a bábukat.

– Ez így van; néha tényleg úgy kezeltél, mintha nem is lennék több annál. Csak valami idétlen színdarab mit sem sejtő statisztája.

Ross Ed a homlokát ráncolta.

– Ha arra gondolok, hogy most mi vagy, ahhoz képest eléggé beszédes lettél.

Nevetésre emlékeztető zörej hallatszott a műgégéből. – Ross Ed, tisztázzunk valamit. Nem az utánzattal társalogsz. Én vagyok az eredeti műremek. Az igazi. A kniessen a Culakhanok űrhajóján maradt, beprogramozva arra, hogy ugyanúgy válaszoljon, mint én, jóllehet sokkal korlátozottabb szókinccsel. Az utolsó pillanatban ugrottam át.

– De hogyan? – döbbent meg Ross Ed kis barátjára meredve. – Ha jól tudom, akkor te nagyobbrészt hulla vagy. Mozogni sem tudsz, még kevésbé ugrándozva helyet cserélni egy bábuval.

– Ez nem teljesen így van, barátom. Nem tudom ugyan mozgatni az izmaimat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a testemet ne tudnám mozgatni. Csak azért, mert nem tudok utasításokat adni az izomrostjaimnak, az még nem jelenti azt, hogy nem tudnám őket elküldeni akárhová.

– Ragaszkodtam ahhoz, hogy a kniessen tökéletesen hasonlítson rám, és éppen olyan legyen mindenben, mint amikor te legutoljára láttál, mert így a mentális stabilitásod egyáltalán nem fog sérülni. Ez azt is magában foglalta, hogy minden felszerelésemből is pontos másolatot kellett készíteniük. A Culakhanok ebbe is belementek és megcsinálták. A pihenési periódusuk alatt hajtottam végre az átugrást, mialatt ti még aludtatok, de már azután, hogy a kniessent előkészítették az átadásra. Az egész nem volt olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre hallatszik. Két technikus dolgozott az utasításaim alapján, és rendszeresen ellenőrizték az állapotomat. Bár egyáltalán nem látszik másmilyennek, mint a többi túlélő-öltözet, mégis az, melyiket történetesen én viseltem, a Shakaleeshva tudományos eredmények szinte minden eddig elért csúcstechnológiáját tartalmazza. Miután újratöltötték és majdnem minden rendszerét újraindították, olyan lehetőségeket is észrevettem és kielemezhettem a segítségével mindazt, amikre a Culakhanok nem is gondoltak. Mondd csak, Ross Ed, emlékszel még arra a pillanatra, amikor először megérintettél ott a barlangban, és arra, hogy egy rövid utazást tettél az ismert világegyetemben?

Ross döbbent arckifejezéssel meredt a földönkívülire. – A gondolataik! Képes voltál rá, és manipuláltad a gondolataikat?

– Tulajdonképpen igen. Ugyanúgy, ahogy annak idején befolyásolni tudtam az emberi lények agyát a takarítónőktől kezdve a bárvendégeken át az üzletemberekig, meg tudtam változtatni a Culakhanok mentális állapotát is. Mivel ez a különleges funkció a kommunikációs képességeimet lehetővé tevő program része, ők sem tehették meg, hogy egyszerűen csak kikapcsolják. Nem volt komplikált dolgom, csak egy amolyan „egyérintős" művelet volt az egész. Ha úgy jobban tetszik, azt is mondhatom, hogy „egygondolatos".

– Míg az egyiket arra vettem rá, hogy „állítsa be" a helyzetrögzítőt, a másikkal kicseréltettem magam a kniessenre. Ezt követően, megintcsak a saját műszereimmel, aktiváltattam a kontextus-érzékelő intuíciós válaszadó készüléket, amit előzőleg beleépíttettem a másolatba. Bár eredetileg azt a ketyerét arra tervezték és programozták, hogy reagáljon és kábítsa el valamelyest a ti fajtátok primitív ösztönös viselkedését, ha szerencsénk van, akkor elegendő ideig képes lesz bolondot csinálni a Culakhanokból, amíg teljesen elhagyják a naprendszereteket és jókora távolságra kerülnek tőle. Igazán klassz, nem? A saját maguk által összetákolt automatát fogják vallatni, és talán még elégtételt is vesznek rajta. Óh, bárcsak ott lehetnék, és láthatnám Uroon arckifejezését, amikor szerencsétlen alak végre rájön, hogy ismét sikerült belőle, hulla létemre hülyét csinálnom!

Ross Ed nem volt ennyire magabiztos és egyfolytában az eget kémlelte. – Oké, oké, de akkor mi fog történni?

– Először is meg kell tennünk bizonyos lépéseket. Kezdjük azzal, hogy kiszabadítotok ezekből az átkozott szíjakból. De vigyázzatok arra, hogy minden készülékem a helyén maradjon, különösen az a fejemre illesztett vacak, különben nem fogunk tudni kommunikálni.

Caroline segített Ross Ed-nek kiszabadítani a földönkívülit. A mindenféle kellékkel felszerelt Lalának most valamivel kényelmesebb helye lett az ütött-kopott hátizsákban. Néhány alkatrész és azonosíthatatlan Culakhan rendszerű mütyür lelógott a hátizsákból, és menet közben Ross hátát verdeste.

– Na, így már sokkal jobb – jelentette ki a Shakaleeshva. – Van hova mennünk és van kiket megnéznünk, és a változatosság kedvéért, barátom, ezúttal neked kell megvédened engem.

– Ha esetleg valahol találnánk telefont, akkor fel tudnám hívni Corpusban az unokatestvéremet, aki el tudna jönni ide értünk – mondta Ross Ed és bizonytalanul körülkémlelt. – Úgy gondoltam, hogy elég jól ismerem ezt a környéket, de be kell vallanom, hogy alaposan eltévedtem. Találnunk kell egy út-, vagy városjelző táblát vagy valami hasonlót, ami segít eligazodni.

– Ha találunk is, az a gyanúm, hogy az nem olyan lesz, amit ismersz. Ahogy a dolgok alakultak, most nem annak a helynek a környékén vagyunk, amit kiválasztottál.

A texasi lemondóan sóhajtott.

– Tudtam. Éreztem. Akkor légy szíves, áruld el, hol vagyunk.

– Végül is, a megfelelő tengerparton, csak egy kicsivel délebbre.

Caroline és Ross Ed összenézett. – Mégis, mennyi az a „kicsivel"? – kérdezte a férfi aggodalmas képpel.

A ti mértékegységetekkel kifejezve körülbelül ezerötszáz kilométernyire. Azt hiszem, azon a környéken, amit ti Yucatánnak hívtok.

– Hát ez óriási! Akkor az őserdő kellős közepén vagyunk?

– Áruld el, honnan ismered ilyen jól a földrajzunkat? – kíváncsiskodott Caroline.

– Ahogy már korábban kifejtettem, minden ott van a fejetekben, a szoftveretekben. Ha valakinek a rendelkezésére állnak a megfelelő eszközök, akkor nem olyan nehéz feladat kikeresni az éppen kellő információt.

Ross Ed a homlokát ráncolta. – A Culakhanok azt hitték, hogy Corpus Christitől közvetlenül délre tettek le minket. Hogy kerültünk akkor ide?

– Nos, egy kissé megváltoztattam az általad megadott irányokat. Erre szükség volt. A Culakhanok semmit nem tudnak a bolygótok földrajzáról. Számukra ez a hely annak a területnek a közvetlen közelében fékszik, mint amit kiválasztottál. Ám, most már igyekeznünk kell. Pillanatnyilag az idő a legfontosabb. Ha másodszorra is elkapnának, nem igen bíznék meg Uroon Követ nagyrabecsült Kapcsolatfelvételi Kódexében.

Caroline elfintordott.

– Aminek következtében te teljes biztonságban leszel, de ők ennek ellenére még mindig el akarnak kapni.

– Természetesen – ismerte el a Shakaleeshva szinte vidáman. – Igaz, hogy halott vagyok, de sajnos így is mérlegelés tárgyává kell tennem a biztonságomat.

– De, mégis, miért pont ide tettek le minket? – kérdezte a nő, ahogy utálkozva fürkészte a könnyező dzsungelt, majd ő is elindult a sűrűbe – Miért pont Yucatánt választottad landolóhelynek? Miért nem valahol Párizs külvárosában szálltunk le?

– Párizsban most hideg van – jegyezte meg Ross Ed. – Oklahoma állam határvidékén pont olyan idő van, mint amilyen ott szokott lenni.

A nő gyengéden oldalba lökte a férfit. – Ugyan már, te érzéketlen, fantáziátlan óriás! Én a franciaországi Párizsra gondoltam.

– Miért, van egy másik is?

Lala ekkor jónak látta, ha véget vet az elfajuló közjátéknak. – Több barátságtalan klímájú világ is létezik; melyeknek a lakói már elhagyták otthonukat, és az űrben vándorolva rendszeresen vadásznak a Culakhanokra, a Shakaleeshvákra, és az összes kortárs fajra. Meglehetősen sok ilyen létezik. Néhányuk már időtlen idők óta ezt teszi. Az egyiket például úgy hívják, hogy Veqq.

– Lenyűgöző archeológiai helyszínek, amelyek a mai napig fennmaradtak a saját bolygójukon, azt bizonyítják, hogy a Veqq-kek zseniális mérnökök voltak. A feljegyzések arról számolnak be, hogy ezek a népek hosszú-hosszú időkkel ezelőtt nemcsak a saját bolygójuk körül építettek ki gyűrűrendszereket, hanem energiakinyerő gömbhéjakat telepítettek a rendszerükhöz tartozó csillagok köré is. Az űrhajóik számban, és sebesség tekintetében is bármin túltennének, amit manapság csak építeni képesek az űrhajózáshoz értő intelligenciák. A galaxis tele van olyan létesítményekkel, amelyeket ők hoztak létre az idők folyamán, és ahol csak megfordultak, mindenhol otthagyták technikai zsenialitásuk nyomát.

Ross Ed ekkor átlépett egy kidőlt fatörzset, persze csak miután ellenőrizte, hogy a másik oldalon nem lép-e egy ott szundikáló kígyóra. Teljesen ösztönösen csinálta. Olyan reakció volt ez, ami minden bennszülött texasiban kialakul egy bizonyos idő után.

– Sajnos – folytatta Lala – mint minden technológiailag magasan fejlett fajnak, a Veqq-keknek is megvolt a saját külön bejáratú kis heppjük. Ők történetesen iszonyatosan rossz pilóták voltak. Az volt a sajnálatosan idióta szokásuk, hogy nem mindennapi űrhajóikkal hatalmas szilárd tárgyaknak ütköztek. Ha azt vesszük, hogy a csillagközi térben elenyésző az efféle objektumoknak a száma, akkor arra gondolhatnánk, hogy ez egyáltalán nem könnyű. De ezeknek a dilinyósoknak valahogy ez mégis rendszeresen „sikerült.” Szóval, az egyikük épp a ti bolygótokba rohant bele.

– Hát, én nem olvastam semmi ilyesmiről, legalábbis nem emlékszem rá – jegyezte meg Caroline.

– Ez csak azért lehet, mert valamikor hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy körülbelül az idő tájt történt. És éppen itt. Az eset után csak egy hatalmas kráter maradt, amit azóta többé-kevésbé már betemetett és elfedett a szokásos geológiai és meteorológiai erózió. Hát, halljátok, a ti bolygótok igazán mozgalmas egy hely. Természetesen a hajó létezésének minden bizonyítéka elpárolgott a roppant nagy becsapódásban. A Veqq szerkezetek technológiájára jellemző a platina csoportba tartozó fémek, és különösen az irídium széles körű használata. Ez az egyik oka például, amiből mi is megtudtuk, hogy az egyik hajójuk éppen itt zuhant le. A feljegyzések szerint az ütközés nyomán előállt környezeti feltételek meglehetősen kedvezőtlenül hatottak az éppen akkor virágzó itteni életformára. Meglehetősen sajnálatos, ám rengeteg Veqq is életét veszítette, amikor az eset történt.

Ezt követően az eddigieknél is nagyobb csapatot vezényeltek ide, hogy megvizsgálják a katasztrófa helyszínét. Arra az esetre, ha véletlenül nem találtak volna meg minden túlélőt, felállítottak egy transzmitter állomást azoknak a veqq-keknek a részére, akik elkavarodtak a bolygón, hogy egy nap majd annak a segítségével visszatérhessenek a saját civilizációjukba. Az efféle transzmitterek teljesen önfenntartók és önműködőek voltak. Amikor a bolygótok körül orbitális pályára álltam, végigellenőriztem a felszínt valami fejlett technikára utaló jel után kutatva. Tetszik, nem teszik, de csak ez a transzmitter volt az, amit találtam.

– Működhet még? – kérdezte Caroline kétkedéssel párosult izgalommal. – Annyi sok millió év elteltével is?

– Amint említettem – válaszolt a műhang – a Veqq-kek annyit értettek a navigációhoz, mint csiga a kohászathoz, de abban soha sem volt semmiféle hiba, ha építkezni kezdtek. Azt egyszerűen nem tudták elrontani.

– És most mi a terved? – kérdezte Ross, miközben félretolt egy lelógó liánt, és tartotta mindaddig, amíg Caroline is elhaladt alatta.

– Tudjátok, egy kevéskét én is konyítok a Veqq-kek mérnöki tudományához. Ha sikerülne bejutni a transzmitterhez, és néhány változtatást eszközölni rajta, akkor még az is lehet, hogy valakinek felkeltenénk az érdeklődését, és leugrana ide hozzánk. Valaki más, nem csak a Culakhanok.

Caroline a Ross Ed hátán lazán himbálódzó földönkívülire pillantott. – Ha nem félnél attól, hogy esetleg eljönnek érted, akkor szerintem az igazat mondanád el nekünk. Te nem is vagy bűnöző!

– Nem, valóban nem akarom, hogy eljöjjenek és elvigyenek. Éppen ezért volt az a tervem, hogy megsemmisítem egy ütközésben a hajóm, és száműzöm magam ide. Persze azt sem akarom, hogy egy Culakhani kiállítóteremben végezzem. Óh, de már meg is érkeztünk!

– Hova? – torpant meg Ross Ed zavartan, és a sötétbe meresztve a szemét körbenézett. – Én nem látok semmit.

– Ez így is van, barátom, de elfelejtetted, hogy én másként érzékelem a dolgokat.

Caroline félretolt egy lelógó ágat, és akkor hirtelen szembe találta magát egy éppen az igazak álmát alvó, körülbelül öt méter hosszú óriáskígyóval. A csúszómászó felriadt és ezután állat és ember egy hosszú pillanatig egymásra meredt. Mindkettejük reakciója ugyanaz volt, kivéve talán azt, hogy Caroline nyújtotta ki hamarabb a nyelvét.

A nő ezután még legalább fél percig nem kezdett el reszketni, csak mikor már kellő távolságba ért a kígyótól. Ross Ed az egészből nem vett észre semmit, és azt hitte, hogy a nő a hideg miatt remeg.

HUSZONEGY

A ternplomszerű épületegyüttest sűrűn benőtte a növényzet. Az esőerdő hatalmas fái egzotikus ernyőt képeztek a legmagasabb épületrész fölött is. A környező sziklákat és romokat hasonló bujasággal, szorosan körbefogták a liánok. Mindenfelé változatos fajú kúszónövények kígyóztak, a külső falakon és az ablakokon át behatolva még az épület belsejébe is behatoltak. A környéken majmok ordítoztak, madarak rikácsoltak, és volt ott egy tukán is, mely az egyik faragott kő emlékmű tetejére telepedve üldögélt, ráérősen pislogva, mint egy unatkozó bohóc. Jellegzetes csőre pedig olyan látványt nyújtott, akárcsak egy halloween-maszk.

A város évezredek óta rejtve maradhatott a kíváncsi emberek szeme előtt, mivel a növényzet az erdő felől, de még a levegőből is tökéletes álcázást biztosított.

– Na, most merre? – kérdezte a férfi, mivel ott, ahol éppen álltak, minden irányban csak kövekhez vezettek az utak.

– Egy pillanat, csak kiértékelem az agyad elektromos aktivitásának jeleit, amiket az öltözetem műszerei érzékelnek. Az élettelen tárgyak észlelése némi nehézséget jelent. Ó, bárcsak láthatnám! – A földönkívüli egy pillanatra elhallgatott. – Fordulj balra! Arrafelé egy jókora méretű tárgynak kell lennie.

– Igen, látom – indult meg előre Caroline.

– Szerintem ez valamilyen, bejáratféle lehet – mondta Ross és bekukkantott. – Egy része már beomlott, sőt a mennyezete is megsüllyedt egy kicsit.

– Nem számít. A mi szempontunkból az a kis szentélyszerűség a fontos, ami a tetején van.

A texasi hátrahajolva nézett fel és a buja növényzet között megpillantotta a címerszerű díszítést. – Eléggé cirádás – mormogta a férfi.

– Na, biztosan nem egészen így néz ki az egész – indult meg Caroline felfelé. – Nem lehet messzebb ezer lépésnél.

– Még szerencse, hogy nem te cipeled itt ezt a csillagközi hobót a hátadon, meg a különféle kiegészítő ketyeréit.

– Hagyd már abba a panaszkodást. Te legalább nem vagy halott.

– Nem is. De egyszer meghalok – vágott vissza Ross Ed – és akkor, remélem lesz bennem annyi tisztesség, hogy csendben maradjak.

A mindent beborító indák és kúszónövények meglehetősen nehézzé tették az utolsó húsz métert. Amikor ezen a szakaszon is átverekedték magukat, mindenfelől a hullámzó dzsungel végtelenbe vesző zöld tengerének látványa fogadta őket. Amikor kelet felé fordultak, a zöld növénytömegen keresztül időnként a holdfényben kékesen csillogó óceánt is látták fel-felvillanni.

– Az őseitek szemmel láthatóan alaposan kitehettek magukért, hogy ide hozzák a veqq transzmittert; valószínűleg azért, hogy valami isteni teremtményként imádhassák – kommentált Lala. – Mivel mostanában engem is mélységes tisztelettel és figyelemmel tüntettek ki, be kell vallanom, hogy ezen egyáltalán nem csodálkozom. Valahogy átérzem a dolog lényegét.

– Most egy percre hagyj fel az észlelgetésekkel – javasolta Ross Ed, majd miután alaposabban szemrevételezett egy hatalmas kúszónövényhez tartozó, derékvastagságú, hurokban tekeredő szárat, hogy esetleg nem tanyáznak-e rajta hangyák, kimerülten lehuppant rá. – Teljesen ki vagyok készülve.

– Én is – rogyott le hozzá Caroline. Ülőhelyül egy aprólékos munkával kifaragott és feldíszített kőjaguár fejét választotta, és éppen csak elvétette a skorpiót, amely halálra rémülten menekült el egy keskeny kis hasadékon át a feléje közeledő, fenyegetően nagy ülep elől.

Miután kellően kifújták magukat, és eleget gyönyörködtek már az eléjük táruló nem mindennapi látványban, elszánták magukat, hogy feltápászkodjanak és belépjenek a templomba. Odabent azonban nem találtak mást, csak kőtörmeléket, rothadó fatörzseket és ágakat, a mindenütt jelenlevő kúszónövények liánjait meg egy kidőlt fatörzset.

– Nem látok semmi különöset – jelentette ki Ross Ed.

– Gyakorlatilag a tetején állsz. Biztos vagy benne, hogy azt látod, amit kell?

– Csak sziklákat és a dzsungelt.

– Próbáljátok meg egy kicsit balra. – A texasi engedelmeskedett, de az eredmény most is ugyanaz volt: semmi.

Caroline-nak feltűnt, hogy a fatörzs, mintha túlságosan is földes lenne. Üreges volt, helyet adva egy szintén korhadó taplógombának és sok ezernyi rovarnak.

– Nézzük meg, hogy el lehet-e mozdítani – javasolta lelkesen a nő.

Ross csak bólintott, majd félretette a hátizsákot. Nekifeszítete tekintélyes vállát a fának. Sajnálatos módon a fatörzs erős gyökeret eresztett a padlózat anyagába. A felső egytizede azonban nem volt ennyire masszív. Ahogy a férfi erősen megmozgatta, megremegett és félrecsúszott.

A hosszú idő alatt néhány növénykének már ide is sikerült befurakodnia. Néhány szerencsétlenül járt rovar is otthagyta testpáncélját. Egy összegyűrt aranyfóliákkal teli papírkosárhoz hasonlító képződmény tetején voltak. Az egészet vörös sávok kötötték össze, mintha csak egy pók szőtte volna keresztül-kasul körbe.

Ross Ed óvatosan belekukkantott. Nem hallott semmit odabentről.

– Hát, én nem nézek ki túl sokat belőle – morogta Caroline, miközben kétkedően szemlélte az ősi hulladékhalomnak tűnő valamit.

– A Veqq-kek csodálatos mérnökök voltak – emlékeztette őket Lala. – Valószínűleg kósza neutrínók látják el energiával. De tőlem ne kérdezzétek, hogy hogyan. Nem vagyok tudós.

Ross már éppen benyúlt volna az aranyfóliáért, de hirtelen megállt a keze a levegőben.

– Mit kell csinálnom? Az egész olyan törékenynek látszik. Nem akarok összetörni semmit.

– Nem is fogsz – mondta határozottan a földönkívüli, majd további utasításokkal látta el a férfit.

Ross úgy érezte, hogy csak összegyűrt fémfóliát tologat ide-oda, de körülbelül harminc perc elteltével Lala kijelentette, hogy most már elégedett. Amennyire a két emberi lény meg tudta állapítani, semmi sem változott. Noha Lala azt mondta, tegye közel a fülét a nyíláshoz, nem hallott mást, csak mintha valami mélyen elásott dolog kezdett volna halkan csuklani.

– Most már visszategyem a helyére?

– Persze. De most elég lesz csak egy kis nyomást gyakorolnod a fedőlapra.

Ross úgy is tett. Elégedetten figyelte, hogy a fedél magától, csendben visszacsúszik a helyére. Ekkor a transzmitter megint pontosan úgy nézett ki, mint egy különálló fatönk.

– Hogy lehet az, hogy a mayák, vagy ki tudja kicsodák, akik felcipelték ide ezt az izét, nem nyitották ki véletlenül, és nem vették ki belőle, ami benne van? – kérdezte Caroline kíváncsian.

– Van egy aktivációs kapcsoló, amit előbb működésbe kell hozni – magyarázta a Shakaleeshva. – Anélkül lehetetlenség kinyitni a szerkezetet. Az öltözetem adókészüléke ezt el tudja intézni. A ti őseitek valószínűleg nem hallottak mást, csak egy állandó tompa zúgást. Szerintem kétségtelenül azt hitték, hogy valamiféle szellem lehet oda bezárva.

– Akkor most már mehetünk is.

– Várj egy percet ráncolta homlokát Ross Ed, közben a hátára vette a zsákot. – Ha a tieid befogják ezt a jelet, és idejönnek, hogy megkeressenek, nem kellene itt megvárnunk őket?

– Természetesen a közelben kell maradnunk – vallotta be Lala – de elképzelhető, hogy nem a Shakaleeshvák lesznek az elsők, akik megérkeznek. Mások is vehetik ezeket a módosított jelzéseket. Nem csak a Culakhanok, hanem a Tuniacok vagy a Moersprék. Legalább fél tucatnyi különböző népséget csalogathat ide ez az adás. Itt kell maradnunk a környéken, hogy szemmel tarthassuk a látogatókat, de elegendő távolságra ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, kit üdvözlünk közülük.

– És ez hogy fog sikerülni? – kérdezte Caroline bizonytalanul.

– Az öltözetem képes érzékelni és feldolgozni a jövevények azonosító jeleit. Úgyhogy addig nem is kell a közelben maradnunk.

_ Menjünk vissza a tengerpartra – javasolta Ross. – Lehet, hogy találunk egy halászfalut, vagy valami hasonlót.

– Nekem tetszik az ötlet – mondta Caroline, miközben fáradtan nyújtózott egyet.

– Ez olyasfajta dolog, Ross, amelyben meg kell bízzak a te benszülött szakértelmedben.

– Az igazat megvallva, sokkal jobban érzem magam Austinban – jelentette ki a texasi, amikor elindultak lefelé a kőlépcsőkön. – De megtesszük, ami tőlünk telik!

Miután sikeresen átverekedték magukat az őserdőn, és megint a homokos parton találták magukat, a férfi és a nő egy darabig vitatkozott, hogy észak vagy dél felé induljanak-e el. Mivel nem ismerték a viszonylagos helyzetüket a népszerű turistavárosokhoz, Cancúnhoz és Cozumelhez képest, így nem volt túl sok támpontjuk, amiből kiindulhattak. Amikor Caroline végül a déli irányra szavazott, Ross-nak semmi oka nem volt arra, hogy ellenkezzen. Jó néhány mérfölddel később a férfi egy éles szikla segítségével feltört néhány kókuszdiót. A benne lévő kókusztej nagyon finom és frissítő volt, a húsa pedig hűvös és szaftos. Mivel Lalának nem volt (már) szüksége semmiféle szilárd vagy folyékony táplálékra, tökéletes közömbösséggel érzékelte a két ember ténykedését. Néha annak is megvan az előnye, ha valaki már halott.

Caroline nagyokat kortyolt a természetes kehelyből. – Mindig is úgy hittem, hogy az igazi őserdő valami nagyon romantikus hely – merengett el a nő. Egyfolytában az arcát legyezve igyekezett valamelyest lehűteni magát és elhessegetni a kellemetlenkedő rovarokat. – Hát nem az. Forró, fülledt, tele van bogarakkal, ráadásul még veszélyes is.

– Az őserdők általában mind ilyenek – közölte Lala. – Az Aulana Ötödik Bolygóját teljes mértékben dzsungel borítja, és az ottani „bogarak" olyan hatalmasak vérszomjasak, hogy...

A nő félbeszakította.

– Oké, oké, felejtsd el, amit mondtam. Most leginkább egy hideg-meleg vizes zuhanyzóra vágyom.

– Nem számítana semmit, ha találnánk, hívta fel a nő figyelmét a tényekre Ross Ed. – Ugyanis egy fillér sincs nálunk.

– Mondod te... – felelte hamiskásan Caroline. Fura kis retiküljéből hitelkártyát húzott elő, amit még Los Angelesben használt, és amelyről már akkor is szót ejtett, amikor az első alkalommal beszéltek a Tealeaftől való szökésről.

A férfi kétkedve szemlélte a minden bizonnyal értékes szerzeményt.

– Oh, – ez mind nagyon szép és remek, feltéve persze, ha valaki errefelé fel tudja használni ez a kis műanyagot.

– Jézusom, hol éltél eddig, Ross Ed? Manapság már mindenki az ilyen kis műanyagokat használja.

– A dzsungelben? Erre nem mernék mérget venni.

– Visa MasterCard, Diner's Card, American Express, Sumitomo, Barclay's, és Banco Vera Cruz Senor. Ezek közül bármelyiket elfogadjuk; Egyszer mutattak nekem egy Harrod's kártyát is, de sajnos azzal sehogyan sem tudtam elboldogulni.

Az egyik sziklaszirtnél összetalálkoztak néhány kölyökkel, akik éppen horgásztak. A fiúk mutattak nekik egy ösvényt, amely átvezetett az esőerdőn. A nemrég learatott kukoricatáblák mellett, egészen egy földútig értek, majd pedig egy Santa Luisa Del Mar nevű falucskában kötöttek ki. Ott találták azt az éttermet, aminek volt kerthelyisége is, amely a szokásos Dops Equis ernyőkkel és frissen festett környékbeli mesteremberek által készített szalmakalapokkal volt díszítve.

Santa Luisa egy néhány éve alapított kisváros volt, ez lehetett a magyarázata annak, hogy a helyi lakosok még nem találtakra a tőle északra fekvő, dzsungelben rejtőző templomra. Vagy az is lehet, hogy már rég felfedezték – futott át Ross Ed agyán. Meglehet, hogy titokban tartják az odavezető utat, amíg ki nem fosztják teljesen a sírokat és a szent helyiségeket Az arany és a kincset érő régiségek után való titkos kutatás hevében a kapzsi helybeliek nem szenteltek túlságosan nagy figyelmet annak a bizonyos fatörzsnek. Miután mindketten felhajtottak egy-egy korsónyi hideg sört, a fáradt utazok rátértek az igazi rendelésre. Az egyik falra felerősítve ócska rádió bömbölte az argentin rock, a mexikói pop és az amerikai country-western keverékét Ross Ed feltette az egyik üres székre elnehezedett lábait. Szinte úgy érezte magát, mintha otthon lett volna. Lalát a hátizsákkal együtt elsüllyesztették a hatalmas asztal alatt, így senki sem vehette észre, aki nem nézte meg alaposabban őket.

A tulaj világos színű, virágmintás inget viselt hozzá farmert. A mestersége címereként pedig egy eredetileg fehér színű kötényt Széles homloka, erős arccsontjai és hatalmas bajusza barátságos benyomást keltett.

– Lefogadom, hogy nem sok turista jár errefelé, akik betérhetnének ide – jegyezte meg Caroline, közben a férfi felé lendítette a korsóját.

– Ó, az mindig nagyon változó, senora. Amióta beindult az a hogyishívják, na, öko-trutyizmus, akarom mondani, turizmus, azóta a világ minden tájáról jönnek ide emberek, ide, az isten háta mögötti, Yucatánba. Fogják magukat a nagy természetimádók, ösvényeket vágnak a dzsungelbe, szétzavarják a madarakat meg az állatokat, megmaratják magukat rovarokkal, skorpiókkal meg a darazsakkal, majd amikor elmennek, egyfolytában azt hangoztatják, hogy milyen remekül és tanulságosan telt itt az idejük. Van olyan is, amelyik magával hurcolássza az otthonról hozott italát és azt iszogatja egész álló nap. – A férfi ekkor összevonta a szemöldökét. – Én meg csak nézek, mint a szamarak: mi a franc lehet az a lomotil, meg az az imodium? Talán valami tejturmix, vagy mi a görcs?

– De azért látszik, hogy megyeget a bolt – mondta Ross Ed, és elismerően tisztelgett a korsójával.

A tulaj elmosolyodott. – Eléggé, sőt egyre jobban, mert minden hónapban van valami kis fejlődés. Az emberek csak megisszák a sörömet és megeszik a főztömet. Hála az égnek, vannak olyan napok is, amikor a feleségem meg a lányaim nem is győzik olyan gyorsan elkészíteni a tortillákat, mint amilyen gyorsan a rendelések jönnek. Jól megy az élet errefelé, akárcsak máshol, nem igaz, senor?

Ross lepillantott az asztal alá.

– Ami igaz, az igaz, néha, egészen érdekes is tud lenni.

– A turisták mellett jönnek még archeológusok, olajkutatók, tudósok és szörfösök is. Nagyon meglepődnének, barátaim, ha tudnák, hogy mennyi ember szokott erre járni okkal vagy ok nélkül.

– Hát, a söre, az egészen jó – ismerte el Ross Ed. – Remélem a tamales, a burritos meg a frijoles is legalább ilyen kiválóak.

A tulajdonos játékosan megfenyegette a férfit. – Megismerem az akcentusát, senor. – Maga valahonnan Texasból jött, igaz? – Ross bólintott, a kocsmáros pedig elmosolyodott. – Ó, hát akkor maga majdnem mexikói.

– Úgy van. Maga pedig majdnem texasi.

– No, utánanézek, hogy az ételük készen van-e, meg hogy elég meleg-e.

– Az jó lenne. Szeretem a meleg ételt... persze, ha van hozzá elég hideg sör.

Mialatt a férfi és Caroline az ennivalóra vártak, a poros utcán játszadozó, világosbarna bőrű gyerekeket figyelték; Időnként elgurult mellettük egy szamár vontatta kocsi, néha pedig egy réges-régi automobil vagy teherautó, amit csak a drótok és az imádság tartott össze. A városka még álmos volt, de ekkor már, mint Mexikó déli területeinek nagy része, lassacskán kezdett ébredezni.

„Nem ártana, ha volna itt egy telefon" – morfondírozott a férfi. Arra gondolt, hogy innen már szeretne nyugodt és kényelmes körülmények között visszajutni Texasba.

– Hé, nektek meg nincs más dolgotok? Vamos! – Csattant fel hirtelen, és felemelkedett a székéből, miközben karját a mellettük lévő korlátra támaszkodva bámuló tizenéves kölykök felé lengette. Amikor visszaült, a gyerekek már el is szeleltek. Észrevehették Lalát? A férfi nem lehetett benne biztos.

Már majdnem végeztek a kiváló ételekkel, amikor a három elzavart srác közül kettő visszatért. Három férfi jött a társaságukban; három szikár testalkatú, szigorú tekintetű, „csak-semmi-hülyéskedés" külsejű alak. Kettejük oldalán gépfegyverek lógtak. Ahogy Ross kivette, M-16-osok voltak, és nem volt benne biztos, hogy amazok csupán majom-vadászatra használják-e őket.

– Az is lehet, hogy csak egy italra tértek be.

– Mindegy, nem szeretem a fegyvereket – jelentette ki Caroline.

– Akkor nálunk Texasban nemigen éreznéd otthon magad. Ne is figyelj rájuk.

Ezt azonban nehéz lett volna megtenniük; mivel az újonnan érkezettek bejöttek a lengőkapun, élesen balra fordultak, és egyenesen az amerikaiak asztalához masíroztak. Az egyik tizenéves a spanyol és egy másik, Ross számára teljesen felismerhetetlen nyelv keverékén kezdett karattyolni. Ahogy a száját járatta, nem a texasira és nem is az asztaltársára mutogatott, hanem az asztaluk alá.

– Nem tetszik ez nekem – suttogta Ross. – Mi a fenét akarhatnak?

– Mindjárt előkerítem a tulajt – mondta a nő, és arra készült, hogy felálljon.

A kocsmáros azonban megelőzte, mert amint észrevette a hangoskodást, már úton is volt az asztalukhoz. A keze ügyében lévő törülközőt a vállára csapta, és beszélgetésbe elegyedett újdonsült vendégeivel. Miközben beszéltek, időnként az átutazók felé pillantottak és mutogattak.

– Bármi történik, legalább ettünk egy jót – sóhajtotta a férfi, majd felhörpintette az utolsó korty jéghideg sört.

– Ezek az alakok állandóan az asztalunk alá bámulnak – mondta Caroline és mindent megtett, hogy ne vegyék észre a mögötte kialakuló vita iránti érdeklődését. – Lehet, hogy valamiért ezeknek is Lalára fáj a foguk.

– Nos, a hadsereg nem tudta megszerezni, Hollywood nem tudta megszerezni, de még a Culakhanoknak sem sikerült – jelentette ki a férfi, és felegyenesedett a székében, hogy kifejezésre juttassa tekintélyt parancsoló testméreteit. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, akkor szerintem ez a csapat farmer sem fogja elvenni tőlem.

– Valami probléma van, Senor Santos? – kérdezte Caroline a tulajdonost. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy amazok nem akarják levenni a vállukról a fegyvereiket.

A kocsmáros mentegetőző arckifejezéssel fordult oda hozzájuk. – Arról a kis báburól van szó, amit magukkal cipelnek.

– Micsoda, Laláról? – kérdezte Ross, és mindent elkövetett azért, hogy egyszerre látszódjon az arca meglepettnek és ijedtnek.

– Szóval ez a neve – bólintott Santos. – Ezek az emberek azt hiszik, hogy ez Azalotl isten reinkamációja. Tudják, ők mayák. Errefelé közülük sokan hisznek még a régi dolgokban – Hogy Aza… micsoda? – kérdezte Caroline és elfintorodott.

– Az egyik nagy hatalmú istenük, aki a jólétükért felelős – magyarázta a kocsmáros – Ők azok közül a felkelők közül valók, akik összetűzésbe kerültek a kormánnyal. Én magam is egyetértek sok jogos panaszukkal, de részemről semmilyen fegyveres dolog nem élvez támogatást. Lehalkította a hangját. – Tudják, a felkelés nem tesz valami jót a turizmusnak. Ennek ellenére tiszteletben tarjuk egymást. Azt hiszem, hogy itt, egy ilyen kicsinyke faluban, ráadásul az őserdő kellős közepén, ez teljesen érthető.

– Nagyon sajnálom, de Lala nem egy ősi maya istenség – magyarázta Ross Ed türelmesen. – Ő egy fóldönkívüli. Méghozzá egy halott földönkívüli.

A tulaj kissé rezignáltan nézett a férfira. – Mindegy, ők akkor is azt hiszik. Úgy gondolják, hogy ha ez az Azalotl velük van, akkor segíteni fogja őket a kormány elleni harcaikban. – A széles arcú mexikóinak résnyire szűkült a szeme. – Meg akarják vásárolni magától.

– Aza… mit is beszélek, Lala nem eladó.

– Maga egy nagy darab ember, ez rendben van, de amint látom nincs felfegyverezve. Én viszont arra inteném, hogy óvatosan bánjon ezekkel az alakokkal. Számtalanszor használták már a fegyverüket ezelőtt, és ha kell, használni fogják azért, amiben hisznek. A férfi egészen biztos volt benne, hogy továbbra is rábízhatja magát apró barátjának azon képességére, hogy golyókat állítson meg, vagy valamilyen más módon védje meg őket. A texasi a mellkasa előtt összekulcsolta a karját. Erről a gesztusról feltételezte, hogy univerzálisan ismert: – Nem adom el Lalát, és ezzel kapcsolatban ez az utolsó szavam. Ezt akár meg is mondhatja nekik.

A kocsmáros nem látszott valami derűsnek a hír hallatán, de azért tolmácsolta a vendége szavait. A fegyveresek összenéztek, és maguk között kezdtek tanakodni. Ross és Caroline feszülten figyelte őket. A férfi észrevette, hogy még a két tizenéves kölyök is bele-bele szólt néha a beszélgetésbe.

Amikor végeztek, több puskacső is az utazók irányába lendült Nem kifejezetten szegezték ugyan őket rájuk, de a gesztus szándékát nem lehetett félreérteni. A kocsmáros rögtön magyarázkodni kezdett.

– Ezek a katonák nagyra értékelik a határozottságát, és teljes mértékben megértik, hogy miért nem akar csak úgy megválni egy ehhez fogható hatalmas istenségtől. Ennek a hallatán Ross Ed kissé jobban érezte magát.

– Na, ez már tetszik.

– Így, ha nem kívánja eladni nekik ezt a kis figurát, akkor velük kell, hogy menjen.

– Hogy mi? Velük kell menni... ?

– Caroline mindent megtett, hogy megelőzze a férfi ösztönös reagálását. – Ha lehet, most ne akard kihúzni a gyufát, oké, Ross Ed! A magam részéről inkább megnézném még egyszer az őserdőt, mint hogy lelőjenek. Hála a Culakhanoknak, Lala most már nem képes rá, hogy megvédjen minket. Nem fog sok időbe telni, mire ők is rájönnek, hogy nem valami istenség, hanem csak egy ártalmatlan kis hulla, és akkor majd elengednek minket Ha ártani akartak volna nekünk, akkor már régen megtették volna.

– Mivel Lala barátunk a jelek szerint nem hajlandó kommentálni a történteket – mondta Ross és lenézett az asztal alatt mélyen hallgató társukra – szerintem momentán nem érzékel semmilyen konkrét fenyegetést. Lehet hogy valóban nem leszünk olyan sokáig oda, és nemsokára visszatérhetünk a környékre. Mit szólsz ehhez, Lala? – Miközben a kocsmáros csodálkozó arckifejezést vágott, Ross szórakozottan rámosolygott, és várta a választ. Amikor aztán nem hallott semmit, intett a kezével, és folytatta.

– Szívesebben maradnék még itt, és meginnék még pár korsó sört, de nagyon úgy néz ki hogy megint elmegyünk egyet kirándulni a dzsungelbe. Felteszem, jó ötlet lesz továbállni, nehogy még minket is felkelőnek nézzenek a végén.

A nő bánatosan elmosolyodott. – Azt hiszem, azzal már elkéstünk. – Majd odafordult az ideges tulajhoz. – Oké, mondja meg nekik, hogy velük megyünk, de kérdezze meg tőlük azt is, hogy van-e közöttük valaki, aki beszél angolul. Attól tartok, hogy a mi spanyol tudásunk nem éppen szalonképes, és nem ártana az sem, ha képesek lennénk valahogyan kommunikálni a „vendéglátóinkkal".

A kocsmáros megértően bólintott, majd közvetítette a kívánságot. Amikor visszafordult hozzájuk, az arca szinte sugárzott – Azt mondják, hogy van valaki a táborukban, aki még maguknál is jobban beszél angolul, és minden bizonnyal örömmel fog önöknek tolmácsolni.

– Vagyis egy Harvardon tanult forradalmárról van szó – morfondírozott magában a nő majd sóhajtott egy nagyot. – Megteszi.

Ross Ed lenyúlt az asztal alá, és a hátizsákkal együtt a hátára dobta Lalát A gerilla harcosok a férfi minden mozdulatát élénk érdeklődéssel figyelték. – Hát, nem úgy néz ki, mintha túl sok választásunk lenne.

Caroline sokkal biztosabb volt a dolgában. – Nem lesz semmi baj, majd meglátod. Lehet, hogy beletelik egy-két napba, de rá fognak döbbenni, hogy tévedtek. Ha a vezetőik csak egy kicsivel is tanultabbak ezeknél, akkor azonnal belátják majd, és elengednek minket. A helyiek politizálásához nekünk semmi közünk. Meg ha nem vetted volna észre, ezek a fickók nem is annyira rosszindulatúak. Nézd csak meg a tekintetüket: hát nem kedvesek?

– Aha, te meg nézz csak a fegyvereikre, hát nem halálosak?

Egy idősebb, szakállas férfi, akinek egy hatalmas, késszerű apritószerszám lógott a válláról, rohanvást érkezett az étterem felé. Fáradtan kiabált, és futás közben állandóan fognia kellett a machétát, amely állandóan verdeste az oldalát.

A férfi teljesen kifulladva állt meg előttük, majd miután valamennyire kifújta magát, akadozó szavakkal kezdett a felfegyverzett katonákkal beszélgetni. Aztán amikor befejezte a mondókáját, mindhárman egyszerre fordultak az amerikaiak felé.

– Nincs időnk. Most azonnal velünk kell jönniük.

– Nagyon fáradtak vagyunk – válaszolta Ross. – Már nagyon régóta úton vagyunk, és volt egy-két igazán nehéz napunk is.

– Nagyon sajnálom. De majd megpihenünk egy kicsit, ha már biztonságos távolságra kijutottunk a városból. – Majd visszafordult, és abba az irányba mutatott, amerről érkezett – A kormányőrség közeledik.

Santos most már pánikba esve tördelte a kezét. – Kérem, barátaim, én mindent megtettem, hogy segítsek maguknak. Tegyenek, amit jónak látnak, csak ne itt, az éttermem mellett.

A katonák közrefogták Ross Edet és Caroline-t, majd keresztülvezették őket előbb az utcán, később egy parkon, amely olyan sűrűn be volt nőve mindenféle gyomnövénnyel, akár az őserdő. Félmeztelen gyerekek kuncogtak és játszadoztak néhány házilag készített játékszerrel, amelynek mindegyike kiszuperált autógumiból készült.

Mögöttük még felharsant a kocsma tulajdonosának búcsúzkodó, kissé borízűen érdes hangja.

– Ha belefáradtak a harcokba, akkor nyugodtan jöjjenek csak be hozzám! Mindig nyitva tartunk a jó vendégek számára!

Az idős férfi csak magában morgott: – Santos mindkét oldalról jó pénzt akaszt le. Ez a fickó nem forradalmár és még csak nem is ellenálló, hanem csontig üzletember. Nem igen lehet benne megbízni. – A mogorva arcon megjelent egy kaján vigyor. – A pollo molé viszont amit ez a gazember csinál, egyszerűen isteni.

A parkot egy vékonyka kis patak választotta el az igazi őserdőtől, és a maroknyi csapat megpróbált nagyon csendben átgázolni rajta. A sűrűből fokozatosan előtűnt egy keskeny kis ösvény, ami a rengetegbe vezetett.

A tizenéves fiúk ekkorra már eltűntek a fák között. A társaságukban lévő négy férfi, mielőtt elhaladtak volna mellettük, egyfolytában feszülten figyelt és fülelt mindenre, egymás után benéztek a fák mögé, a bokrok alá, és minden odúba. Most már nem lógatták csak úgy lazán a fegyvereiket.

Körülbelül egy órája lehettek már úton, és éppen egy meredek hegyoldalon haladtak felfelé, amikor a hátuk mögül a távolból tompa dübörgést hallottak. Az is lehetett, hogy csak egy éppen kidőlő fa zaja volt az, Ross Ed viszont másra gyanakodott. Az a zaj, amit az ember nagyon gyorsan megismer egy olajmezőn, az a robbanások jellegzetesen visító, dübörgő hangja. Hirtelen azon kapta magát, hogy a hozzá hasonló testalkatú kocsmáros jut az eszébe. Remélte, hogy semmi baja sem történt.

A nap hátralévő részébe telt, mire elérték a felkelők táborát. Az egész egyszerű kunyhókból és felállított sátorlapokból álló, gondosan álcázott kis együttes volt. Minden felületet, amelyet odaföntről látni lehetett, alaposan befedtek mindenféle erdei avarral, hogy repülőgépről semmiképpen se lehessen őket észrevenni. Friss levelek és ágak rejtették az alattuk húzódó jókora száraz területet.

Az érkezőket körülbelül egytucatnyi társuk üdvözölte. Több nő és gyerek is volt közöttük. Mindegyiknek jellegzetesen kidudorodó arccsontja, sötétbarna bőre és tekintélyes ívű orrcimpája volt, ami a mayák egyik érdekes vonása volt.

Miközben besétáltak a tábor belsejébe, Ross Ed megpillantott egy kisebb kiugrást a hegyoldalban. A mélyedésben jó néhány lőszeresláda társaságában több mozsáragyút is észrevett, mellettük pedig még egy rakétakilövő állványra is felfigyelt Ahogy ezeket az igencsak nehéz fegyvereket nézegette, hirtelen felharsant egy tiszta, akcentus nélküli angolul beszélő hang az egyik kunyhóból.

– Hé, maguk aztán egyáltalán nem úgy festenek, mint a legtöbb újonc!

Egy szikár, de erős testalkatú, körülbelül harmincöt év körüli férfi lépett oda melléjük. Rövid, göndör, szőke haja, világoskék szeme és halvány sápadt bőre volt. Rongyos rövidnadrágja fölött egy kosztól sötétlő fotósmellényt viselt, ami dugig volt tömve mindenféle egzotikus felszereléssel. Ross Ed ösztönösen is a lábára nézett, és egy olyan high-tech bakancsot látott rajta, ami valószínűleg többe került, mint amennyi ezeknek a felkelőknek az egyévi bruttó bevétele. Helló – szólalt meg ismét, majd gyors mozdulatokkal megtörölgette a jobb kezét a mellényébe – mintha ettől tisztább lett volna – és úgy nyújtotta feléjük. – Michael McClure vagyok. Örülök, hogy megismerhetem magukat. Különösen önt, kisasszony – mosolygott Caroline-ra.

A nő összevonta a szemöldökét. – Maga együtt él ezekkel az alakokkal?

– Tulajdonképpen nem, de úgy is mondhatjuk, hogy mégis Csak amolyan vendégféle vagyok itt náluk. A The New York Times munkatársa vagyok. És maguk ketten?

Ross Ed előrelépett, és bemutatta mindannyiukat, nem feledkezve meg Laláról sem.

McClure érdeklődéssel kezdte nézegetni a texasi csomagját. – Halott földönkívüli, mi? Hát, be kell vallanom, hogy tényleg ez a legjobban sikerült bábu, amit valaha is láttam. Mire való az a sok villogó lámpácska rajta?

– Csak karácsonyi hangulatvilágítás – magyarázta Caroline hűvösen. – Mi nem az angyalokat tesszük fel a fa tetejére, hanem ezt a kis szépséget.

– Karácsonyfadísz? Hah, jó duma. – A riporter az idős férfi felé biccentett. – Reyman azt mondja, hogy szerintük a maguk fóldönkívüli mi-a-fenéje az egyik ősi istenüknek lehet a reinkarnációja.

– Ha jól veszem észre, akkor eléggé higgadtan kezeli ezt a dolgot – jegyezte meg Caroline.

McClure vállat vont.

– Tudja, én itt vagyok már hat hónapja. Láttam is meg hallottam is fura dolgokat. A magam részéről nem tudom őket elítélni azért, mert valami kézzel fogható, hasznos szimbólumot keresnek. Meg akarnak szerezni mindent, amit csak tudnak, mert sokan talán majd ezért csatlakoznak hozzájuk. A kormány nagyon szorongatja őket mostanában.

– Akkor maga az ő oldalukon áll? – kérdezte Ross, miközben az egyik kifeszített sátorlap alatti függőágyakhoz kísérték őket. Az egyik asszony sokszínű műanyag ivópoharakban hideg vizet szolgált fel nekik.

– Azért vagyok itt, hogy a felkelésről tudósítsak. Nem foglalok és nem is foglalhatok állást hivatalosan, és nem is kaptam tőlük eddig semmilyen feladatot, meg rangot sem. Ezeknek az embereknek valóságos panaszaik és sérelmeik vannak, a kormány viszont azt hajtogatja, hogy nem tűrheti el az anarchiát, szóval tulajdonképpen mindkét tábornak jogos érvei vannak a vitás ügyekben. Én csak egy semmibe be nem avatkozó, pártatlan és fegyvertelen megfigyelő vagyok, semmi más. – Ekkor elmosolyodott. – Természetesen, ha a kormányerők fogságba ejtenének, akkor lehet, hogy ebből egy árva szót sem hisznek majd el. De hát, ennek a szakmának mindig is megvoltak a maga veszélyei. Eddig még csak jelentéktelen csetepaték voltak, mivel egyik oldal sem akar sok halálos áldozattal járó lépést kezdeményezni.

– Hogy a csodában juttatja ki innen a jelentéseit? Van valami futárja? – kérdezte Caroline és kezdte igazán irigyelni a kis útitársukat. A hőség és az irtózatosan magas páratartalom egyáltalán nem zavarta. A halottak valahogy sokkal jobban tűrik a kellemetlen klímájú vidékeket – Mert azt biztosra veszem, hogy nem masírozik le Santa Luisa-ba, hogy ott feladja a postán.

– Nem is – vigyorgott McClure. – Van egy Motorola Irídium telefonom.

– Iridium? – kapta fel a fejét Ross Ed. Mintha Lala is ezt a szót emlegette volna.

Caroline észrevette, hogy a férfi gondolatai milyen irányban indultak el, és igyekezett gátat vetni a gondolatmenetének. – Ez csak véletlen lehet, Ross Ed. Az Irídium csak egy alacsonyan keringő műholdak segítségével működtetett távközlési rendszer neve. A nő visszafordult a riporterhez. Már hallottam róla, de nem hiszem, hogy már működne.

– Nem is működik az egész, de az Egyesült Államok fölötti részt már tavaly üzembe helyezték. Itt is van, nézze, megmutatom.

A férfi visszaugrott a kunyhójába, majd egy olyan mobiltelefonnal jelent meg, ami jóval nagyobb volt azoknál, amiket Ross Ed az olajmezőkön vagy a hadsereg katonáinak az övén látott. Különösen érdekes volt az antennája, amit McClure teljes hosszában kihúzott.

– Bárhová tudok telefonálni a földön, ahová csak egy Iridium műhold hatótávolsága elér. Ha majd a teljes rendszer működésbe lép, akkor képes leszek akár Szibéria középső vidékére is telefonálni innen, és teljesen tiszta lesz a vétel. Amennyire most működik, New Yorkkal tökéletes a kapcsolatom. Így, ezen keresztül el tudom küldeni a jelentéseimet is. Van egy lap-topom, amibe be van építve egy faxmodem is. Csak annyit kell tennem, hogy feltöltöm, mondjuk egy autóakkumulátorról, és a telefonon keresztül már repül is a sztorim Manhattanbe. Olyan simán és tisztán megy az egész, mintha Passaicból adnék tudósítást. – A férfi elsétált Ross Ed mögé, hogy közelebbről is szemügyre vehesse hátizsákjának fura tartalmát – Sajnos, nem tudom magukat kijuttatni innen. Ezek az emberek nagyon rágerjedtek a maga bábujára, vagy babájára. De ha valakivel beszélni akarnak, akkor szívesen kölcsön adom a telefonom.

– Kösz, nem – mondta Ross, aki legfeljebb még egy korsó hideg innivalót szeretett volna.

Caroline szeme azonban felcsillant a lehetőség hallatára. – Szívesen csevegnék egyet a nővéremmel. Omahában él.

– Használja csak nyugodtan – bólintott McClure, és maga elé vette a készüléket. – Mi a száma?

– Caroline megmondta, a férfi pedig bepötyögte. Legnagyobb csodálkozásukra a hívás kapcsolása olyan simán ment, mintha csak Dallasból kereste volna egy fizetős fülkéből. Mialatt a nő részletesen előadta a nővérének az eddigi utazásuk erősen kiszínezett kalandjait, Ross Ed az indián felkelők tevékenységét figyelte. A nemrég elnémult Lala pedig hullábbnak tűnt, mint valaha.

Amikor Caroline végzett, elégedetten sóhajtott egyet, és visszaadta a telefont a riporternek.

– Kösz. Jólesett elmondani neki, hogy nincs semmi bajom.

Ross ekkorra már behúzódott az árnyékba és onnan szólt oda neki. – Azt gondolja hogy egy szervezett mexikói nyaraláson vesz részt, igaz?

– Az én családom nem szokott csodálkozni semmin, amit csinálok. Még akkor sem lepődnének meg, ha mondjuk Madagaszkárról hívnám őket.

A férfi lassan körbenézett az esőerdőn. – Vagyis egy olyan országból, amiről még soha nem hallottam.

HUSZONKETTŐ

Azon való csodálkozásukban és izgatottságukban, hogy milyen könnyű volt Caroline testvérét felhívniuk, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a jól felszerelt titkos ügynökségek esetleg lehallgathatják a beszélgetésüket. Különösen egy olyat, amelyik az egzotikus yucatáni esőerdő legmélyéről indul útnak, és olyan témával kapcsolatos, mely számos kormányügynökség hivatalában már amúgy is jól dokumentált.

Így történhetett meg, hogy két nappal később az egyik felderítő lélekszakadva érkezett a táborba, őrülten hadonászott és kiabált a társainak.

Ross Ed-nek is felkeltette az érdeklődését a jelenet. Felemelkedett a részükre felállított pihenősátor függőágyából.

– Mi a baj? – kiállton oda McClure-nak. – Csak nem a kormányőrség már megint?

– Nem, ezúttal valami komolyabb. – A riporter figyelmesen fülelte az izgatott beszélgetést. – Azt mondja, hogy amerikai egyenruhás katonákat és mexikói tengerészgyalogosokat látott együtt. Nem értik, hogy az amerikaiak miért akarnak csak úgy váratlanul beleavatkozni az ő kis belső konfliktusukba.

A texasi kiemelte hosszú lábait a függőágyból és keresztbe rakta őket – Azt hiszem, én tudom a választ – Maga? – pillantott rá meglepetten McClure.

– Aha. Engem és Caroline-t akarnak elkapni. A hadsereg már hetek óta a nyomunkban van.

A riportert teljesen letaglózta a hír, azt hitte nem jól hall.

– De mégis, miért?

– Azt akarják, hogy adjam át nekik Lalát McClure elkerekedett szemekkel vizsgálgatta a hátizsákot és a tartalmát, amit Ross Ed a pihenőhely hátsó végében tartott. – Ugye ezzel nem arra céloz, hogy ez egy valódi földönkívüli? Azt hittem, csak elcsent egy filmdíszletet vagy valami ilyesmit.

– Nem, nem. Lala nagyon is valódi, bár halott. Már mindent elmeséltünk magának, csak éppen nem figyelt arra, amit mondtunk.

– Tudják, hogy megy ez: minden gondolatomat leköti ez a nyavalyás felkelés. – A riporter most már képtelen volt levenni a szemét a mozdulatlan figuráról.

– Szóval azt mondja, hogy a hadsereg keresi magukat?

– Igen, a katonai titkos szolgálat – felelte Ross és elmosolyodott. – Fogadni mernék rá, hogy ha lenné egy jó távcsövem, még azt is meg tudnám mondani, hogy hívják a vezetőiket. Legutóbb Malibuban láttuk őket.

– Hol máshol? – kommentálta McClure gúnyosan. – Nem tudom, hiszek-e maguknak, de valami tényleg nagyon felizgatta ezeket a mexikóiakat. Ez az első alkalom, hogy ilyen magasra felnyomulnak a hegyekbe. – Közben férfiak és nők rohangáltak fel-alá körülöttük, annyi használati tárgyat és felszerelést véve a kezükbe, a nyakukba és a hátukra, amennyit csak tudtak. – Nekünk is mennünk kell.

– Lehet – kezdte Caroline, és közben segített összepakolni a riporter felszerelését – hogy ez majd meggyőzni indián házigazdáinkat, hogy Lala nem éppen jó szerencsét hoz nekik.

– Igen, csak közben nehogy úgy döntsenek, hogy lepuffantják azokat, akik a rossz óment hozták – válaszolta erre a férfi.

Meglepően rövid idő alatt minden hasznos holmit belegyömöszöltek katonai málhásokba, hátizsákokba, vagy széles, kétemberes teherhordó hevederekbe, és az egész tábor úton volt egy szinte láthatatlan ösvényen. Az esőerdő néhány perc múlva már fojtogatóan zárult össze a hátuk mögött.

Ross Ed nagy üggyel-bajjal tolt el maga elől egy tövisekkel teli ágat. – Honnan tudják ezek a fickók, hogy merre kell menniük?

McClure visszanézett rá. – Maga viccel? Ezek az emberek ismernek itt minden fát, minden patakot, minden hegyet és a majmok felének tudják a keresztnevét.

„Talán az is lehet, hogy ismernek minden maya romot is?" tette fel magában a kérdést Ross Ed.

– A kormánynak végül meg kell egyeznie ezekkel az emberekkel – jegyezte meg a riporter – vagy pedig mind egy szálig ki kell őket irtania. Az erdő részét képezik, és semmiképpen nem fognak innen elmenni.

Caroline visszanézett abba az irányba, amerről jöttek. – És a tábor? Azzal most mi lesz? Nem fogja a hadsereg lerombolni?

– Dehogyisnem, de az nem jelent túlságosan nagy veszteséget. Ezek az emberek alig egy nap leforgása alatt képesek a szűz dzsungelben felépíteni egy egész falut. De azt hiszem, jobban érdekli önöket, hogy éppen arról vitatkoznak, hogy megszabaduljanak-e maguktól, meg a bábujuktól vagy ne. Úgy tűnik, nagyon csalódottak, hogy ekkorát tévedtek az Azájukat illetően.

– Mit terveznek velünk? – kérdezte Ross Ed valami kellemetlen válaszra számítva.

– Nem mondtak olyasmit hogy le akarják puffantani magukat Nyugodjanak meg. Lehet hogy csak hagyják, hogy az amerikai katonák megtalálják magukat „Valami ilyesmire számíthattam volna", gondolta Ross elkeseredve. Amikor nem akartak eljönni a dzsungelbe, a felkelők kényszerítették őket. Most meg, hogy esetleg az indiánokkal akarnának maradni, hogy elkerüljék a hadsereget, a vendéglátóik azt fontolgatják, hogy egyszerűen magukra hagyják őket az erdőben. Arra gondolt, hogy a barátaik, a századosokból álló trió, mennyire élvezhetik a milliónyi rovar csípéseit meg a szinte facsarható páratartalmát A gondolat kissé jobb kedvre derítette.

– Sokáig fogunk még mászni? – kérdezte fáradtan Caroline, aki kezdett kimerülni, és a bőre is égett a fák ágai közül sugárzó, kegyetlenül erős trópusi napsütéstől. Ross Edhez hasonlóan róla is bőségesen patakzott a veríték.

McClure nem tudott vigasztalással szolgálni.

– Sajnos a Yucatánnak ez a dimbes-dombos része. Errefelé csak majdnem járhatatlan ösvények vannak, de legalább vannak. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy az őserdőnek ez a része még gyakorlatilag mindig teljesen lakatlan. Ez jól jön a természetnek és a gerillaharcosoknak egyaránt, de nem kedvez azoknak, akik járni-kelni akarnak benne. A vendégek megkönnyebbülésére, az út nemsokára lefelé kanyarodott, az alattuk elterülő, buja növényzettel benőtt völgybe. Lefelé menet cseperegni kezdett az eső, nehéz, meleg cseppekkel. A gyülekező viharfelhők között az egyikük feltűnően függetlenül mozgott.

A Culakhanok Követe az üvegszerű fal előtt állt, melyen különböző alakok és figurák mozogtak. Különböző jelek tűntek fel rajta, annak megfelelően, hogy éppen mire volt szüksége az olvasónak.

Majdnem pontosan alattunk vannak – jelentette az egyik műszerkezelő technikus. A követ a készülék mellett ült és szinte csak a hangvezérlésű terminált használta, alig érintve a billentyűzetet – Látom már – mondta Uroon egykedvűen vizsgálva a képernyőt.

– Kívánja, hogy leszálljunk lebegési magasságra és felszedjük őket?

– Nem, még nem. Túlságosan sok benszülött van a közvetlen közelükben. Ezúttal csak megfigyeljük őket a magasból. Maga is ismeri a Kapcsolattartási Kódexnek a primitiv civilizációkkal kapcsolatos szigorú előírásait. – A négylábú elfordult a monitortól – Most, hogy már rábukkantunk a Shakaleeshvára, nincs szükség kapkodásra. – Felemelte egyik elülső végtagját, és megvakarta a hasát. – Az ilyen transzferálásokat legjobb az éjszaka leple alatt végrehajtani. Kivárjuk, hogy mit hoz az éjszaka.

– Könnyűszerrel el tudnánk söpörni az egész környéket az összes szemtanúval együtt – javasolta az egyik technikus. – Mondja csak, Követ úr, ön soha nem érzi szükségét annak, hogy felülvizsgálja vagy figyelmen kívül hagyja a Kódex egyes passzusait?

– Hamarabb vizsgálnám felül azt, hogy szükség van-e szaporodásra – felelte Uroon szigorú tekintettel. – A Culakhanok a Kódex. Anélkül semmivel sem vagyunk jobbak, mint a Shakaleeshvák. Ajánlom figyelmébe azt a részt, ami a türelemről szól. – A technikus, aki bátran megkockáztatta a radikális javaslatot, most zavartan hajtotta a fejét mellkasára.

– Hamarosan visszavágunk a hitvány Shakaleeshvának és a vele tartó embereknek. Ez alkalommal nem fogunk semmiféle pszichikus trükknek bedőlni – Uroon vörösen izzó szemei kísértetiesen csillogtak a tompa fényben úszó parancsnoki teremben. – Nagyon nem szeretem, ha a bolondját járatják velem.

Aznap késő délután a felkelők alkotta sor megállt a völgyön áthaladó folyó partja mellett. Nyomát sem látták a fenyegetést jelentő üldözőknek, így az éppen szolgálatban lévők úgy gondoltak, nem jelent veszélyt, ha megállnak és tartanak egy kis pihenőt Talán senki sem örült ennek jobban, mint Caroline, aki kezdett legendás kitartásának és nyugalmának határához érni. A nő nem volt az a kimondott hegymászó alkat, és egyébként sem volt ehhez öltözve. Lelépdelt a folyópartra, és egy kis hűvös vizet az arcába csapkodva valamennyire visszatért az ereje és az életkedve.

Hirtelen mindannyian, felkapták a fejüket, amikor fent előttük és kissé lejjebb mögöttük mindenféle furcsa hangot és zajt produkált az erdő. Ross Ed feszülten figyelt, és közelebb lépett a New York-ihoz.

– Mi ez? A hadsereg?

McClure nem is fordult felé, csak mereven bámult valahova a fák közé a sűrűbe. – Nem tudom. Erre nem vennék mérget. A kikerülő manőverezés nem az ő stílusuk, pláne nem ilyen terepen.

Egy indián robbant ki a fák közül és hangos csobbanásokkal gázolt át a patakon. Amikor a felderítő leült, és el kezdett beszélgetni a pihengető társaival, a riporter fellélegzett.

– Bármi is az, nyilvánvalóan nem olyasmi, ami miatt igazán aggódni kellene. Egy pillanatig én is azt hittem, hogy a hadsereg helikopterrel ledobott néhány elit kommandóst valahol előttünk. Akkor aztán tényleg nyakig benne lennénk a szószban. De szerencsénkre a kormány jobban szereti a katonai parádékon felvonultatni a legjobb katonáit vagy éppen a kormányépületeket őrizteti velük. Szerintem most már véget akarnak vetni ennek a felkelésnek. Ami azt illeti, ez mindenképpen jobb, mint az IMF volt – jegyezte meg és hangosan belekortyolt a kulacsába.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte a nő, majd teljesen belemerítette a fejét a vízbe, majd felfrissülve, lazán összefonta átázott fürtjeit.

– Fogalmam sincs. Remélem, nemsokára megtudjuk.

Úgy is volt. Három nehézfegyverzettel ellátott idegen jelent meg a patak túlpartján, és üdvözölték a felkelőket. A mexikóiak barátságosan köszöntek vissza, azok pedig átgázoltak a vizen. Kettejük automata fegyvereket tartott a kezében. A harmadiknak a derekán pisztolyok lógtak mindkét oldalon, drága – és most már teljesen átázott – divatos ivekkel és díszítésekkel ellátott, bőrből készült túrabakancsot viselt, hozzá egy meglepően tiszta pamutinget és egy feltűnően széles karimájú Panama-kalapot. A texasinak azonnal feltűnt, hogy pisztolytáskája és bakancsa ugyanabból az anyagból készült.

Az idegenek vezetője rövidén végigmérte Ross Edet, jóval hosszadalmasabban és behatóbban Caroline-t, majd egy röpke pillantást vetett még Lalára is. Megfordult, hogy valamit súgjon az egyik emberének, aztán odasétált a felkelők csapatának vezéréhez és hangos beszélgetésbe kezdtek.

– Ez meg mit akar jelenteni? – Húzódott közelebb Caroline McClure-hoz. – Kik ezek a fickók?

– Csendesen, nem hallom, amit mondanak – intette le a riporter, és feszülten próbált kihallani valamit a társalgásból.

Amikor végül visszafordult hozzájuk, olyan arcot vágott, amilyet addig még nem láttak tőle.

– Nos, most már tényleg nem kell aggódniuk, hogy lelövik magukat. Úgy határoztak, hogy átadják magukat ezeknek a jövevényeknek, földönkívüliestől és mindenestől.

– De mégis, kik ezek az alakok? – kérdezte Caroline szinte akaratosan.

– Nem tudom biztosan. Még soha nem láttam őket ezelőtt. Nem jártam még a dzsungelnek ezen a részén. Amennyire ki tudtam venni a lényeget, magukat eladták.

A nő szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

– Hogy mit mondott?

– Mondtam, hogy nem hallottam mindent tisztán! A spanyoltudásom nem tökéletes. De nagyon úgy hangzott. Ám ne hibáztassák a felkelőket. Szükségük van minden bevételre, amiből meg tudják venni a szükséges felszerelést meg a fegyvereket, és ez az üzlet tűnik számukra a legjobbnak ahhoz, hogy megszabaduljanak maguktól, és magukkal együtt a balszerencsétlenséget hozó istenfigurájuktól is. Felmarkolják a pénzt, aztán el is tűnnek.

– Dehát nem adhatnak csak úgy el minket! – tiltakozott Ross Ed. – És még csak bérbe sem adhatnak minket. Ami azt illeti, az égvilágon semmi közünk nincs hozzájuk.

– Nyugodt lehet, hogy teljesen egyetértek magával, de nem tehet semmit sem ellene. Azt hiszem, már meg is egyeztek.

– Maga sem tudna közbelépni és segíteni? – könyörgött Caroline.

– Micsoda? Tegyem kockára azt a bizalmat, amit tudósítóként sikerült náluk kivívnom? Sajnálom hölgyem, de ezt nem tehetem. A legtöbb, amit tehetek, hogy felhívom a nagykövetséget, és tudatom velük, hogy mi történt magukkal. Természetesen, ha azt akarják, hogy az amerikai kormányügynökségek ne szerezzenek róla tudomást...

– Akkor most az az alak a kalapban azt képzeli, hogy az övé vagyunk?

– Jobban teszi, ha nem teszi. – De még maga Ross Ed is teljesen tisztában volt, hogy szinte semmit sem tud tenni a történtek ellen, hacsak Lala nem szereli le őket valami pszichikai trükkel. De ha még tudna is tenni valamit, az nem biztos, hogy nem csak ideiglenesen vagy egy korlátozott területen hatna, és akkor mégsem lenne olyan ragyogó ötlet. Ha bejönne a dolog, legjobb esetben is itt ragadnának az őserdő kellős közepén. Körülöttük papagájok visítoztak, és majmok ordítoztak a fák tetejéről.

Végül befejezték az alkudozást. A kalapos férfi felemelkedett, és kezet rázott a felkelők vezetőivel. Azután baljóslatú kísérőivel együtt megindult Ross Ed és Caroline felé.

McClure előrelátóan átlépkedett a duó másik oldalára.

És akkor, teljesen váratlanul, a kalapos kilépett a kis csoportból, az arcán széles vigyor jelent meg, és kezet nyújtott. Nem tudva, mi tévő legyen, Ross megrázta a baráti jobbot. A férfi szorítása erős volt és határozott. Még ennél is váratlanabbul érte őket az a gesztus, amikor a férfi odafordult Caroline-hoz, felemelte a nő jobb kezét, és annak gyöngyöző, érezhetően erős illatú izzadtsága ellenére megcsókolta.

A nő zavartan és kissé ijedten válaszolt, egy figyelmeztető pillantás kíséretében.

– Nagyon kedves magától, de ne támadjanak itt ötletei csak azért, mert úgy gondolja, hogy fizetett értünk.

A férfi kissé ideges mozdulatokkal nyugtatta őket.

– Armando de la Vega vagyok. Por favor, várjanak, amíg los indios elmennek a saját útjukon, és akkor majd beszélhetünk. Megígérem, hogy egyikőjüknek sem esik bántódása. – A férfi angolsága erősen akcentusos volt, de egészen érthető.

Egy órával később Ross Ed és Caroline búcsút intett McClure-nek, aki szintén minden jót kívánt nekik. Amikor a felkelők hosszúra nyúlt sora végleg eltűnt a szemük elől, új házigazdájuk intett, hogy kövessék.

– Egy pillanat – kérdezte Ross, és nem mozdult. – Miért kellene?

De la Vega megfordult és visszasétált hozzájuk.

– Nos, először is azért, mert én pénzt adtam a felkelőknek, hogy kiszabadítsam magukat. Sokkal inkább azért, mert ha a hadsereg rátalál magukra, akkor a legvalószínűbb, hogy lelövik magukat, mint kollaboránsokat, de legalábbis letartóztatják önöket Amellett pedig, nem hiszem, hogy azt akarják, hogy megjelenjenek az Amerikai Hadsereg Titkosszolgálatának emberei, és elkapjak magukat. Főleg nem azután, hogy ennyi időn keresztül sikerűt eltűnniük a szemük elől. Vagy nincs igazam? – A hatás kedvéért még kacsintott is egyet.

A két meglepődött amerikai összenézett, majd vissza a férfira. – Maga meg honnan a fenéből tud minderről? – kérdezte Ross Ed.

A találkozásukkor produkált mosolyszerűség újra megjelent a másik arcán.

– Megvannak a magam technikai szakemberei, akik tudnak mindent a fax-modemekkel és a műholdas mobilokkal kapcsolatban éppúgy, mint a rádiókról és a tévékről is, és azt is tudják, hogyan kell lehallgatni őket Nagy érdeklődéssel olvastam Mr. McClure cikkét még odaát New Yorkban. Kitűnő és kényelmes módja ez számomra, hogy lépést tartsak a felkelők akcióival. A katonai adásokat nem sokkal nehezebb dekódolni, mint ezelőtt pár évvel, de manapság bármit megtehet az ember a megfelelő chippel, es verdad? – kérdezte a férfi, majd megfordult, és intett a fejével.

– De most inkább jöjjenek velem. Vagy szívesebben maradnak itt a semmi közepén, mint hogy innának valami hűtött innivalót, ennének valami finom főtt ételt, és vennének egy kellemes fürdőt?

– Mit? Fürdőt? Azt mondta, fürdőt? – Caroline annyira fellelkesült, hogy majdnem elájult – Engem vigyen el, a magáé vagyok.

– No, de Caroline! – döbbent meg Ross Ed.

A nő vállat vont és elvigyorodott – Jól van, na csak úgy képletesen értettem.

A két amerikai felsorakozott a férfi mögé, a két kísérő pedig melléjük lépett, fegyvereiket azért készenlétben tartották.

– Itt élnek kint a vadonban? – kérdezte Caroline, miközben figyelmesen tanulmányozta a kissé sárfoltos vizet.

Ross közben mindent megtett, hogy a csúszós, nedves sziklákon megtartsa az egyensúlyát.

De la Vega bólintott. A figyelme lassan a texasi csomagjára tévedt.

– És ez tényleg egy ősi maya istenség? Az amerikai titkos szolgálat gyakran tett említést egy bizonyos „különösen értékes csomagról", amit maguknál hordanak, és ami alapján fel lehet ismerni magukat – Ez egy halott földönkívüli – kezdte fáradtan magyarázni Ross Ed. – Lalának hívják.

– Tényleg? Ne mondja. Sok hasonlót láttam már filmeken, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha láthatok egyet élőben is.

„Hát élőben nem is!" jegyezte meg magában kuncogva a texasi.

Miután a kis csapat átküzdötte magát a folyó meredek partján, rögtön nekiindultak egy másik meredély megmászásának. Ez nem volt olyan komoly, mint az, amelyiket a felkelők társaságában másztak meg, és nemsokára enyhült is a meredeksége. Caroline szemmel láthatóan megkönnyebbült, és Ross Ed is hálás volt ezért a természetnek, de ő csak magában, csendesen. Az éghajlat jobban kiszívta az ember energiáját, mint a hegymászás. Időnként el kellett hajolniuk egy-egy lelógó gally vagy lehulló korhadt ág elől, de ezt leszámítva teljesen nyugodt volt az útjuk.

– Az Amerikai Hadsereg Hírszerzése nagyon akar valamit, amibe számos meg nem nevezett és alulinformált bennszülött mexikói felkelőt is be akart vonni. Őrület nem? Mivel egyikőjük sem tűnt olyannak, mint aki bármilyen szempontból értékes lehetne a titkos szolgálat számára, be kell valljam, kezdem azt hinni, hogy ezeket az alakokat tényleg a földönkívülijük érdekelheti.

– És magát mennyiben érinti az ügy? – kérdezte Ross Ed, és megpróbált nem túlságosan ellenségesen hangsúlyozni. – Maga miért akar belekeveredni? – kérdezte, de attól tartott, hogy nagyon is jól tudja a választ. De la Vega azonban távolról sem erősítette ebben a hitében.

– Üzletember vagyok, és ha valamiben remény van profitra, akkor az engem is érdekel. – A férfi lehajolt, és hanyag mozdulattal egy legalább két centiméteres hangyát fricskázott el a lábszáráról. – Emellett meg nem csípem a hadsereget, bármelyik országból jöttek is, és jólesik kitolni velük. Sokat üzletelek a felkelőkkel, de a helyi rendőrséggel is jó viszonyban vagyok.

– Szóval maga is egy romlott helybéli, igaz? – közölte Caroline eddigi sejtését – Akárcsak Santos.

– Ah, Santos! – kiáltott fel de la Vega, majd megmarkolta a nő kezét, és egy hatalmas csókot nyomott az ujjai végére. – Azok a fantasztikusan finom harapnivalók, amiket az az ember felszolgál! Ez nem Vera Cruz, de a hátország részére csodákat tud művelni. Amit a camarones-szal csinál, az egyszerűen bűnösen jó.

– Tehát akkor maga is Lalát akarja – állapította meg Ross Ed, és egy kicsit sem volt meglepődve.

– Egy halott földönkívüli. Egy igazi halott földönkívüli – A férfi feléjük legyezett az ujjaival. – A benne rejlő lehetőségek teljesen újak a számomra, ezért nagyon alaposan át kell gondolni az egészet.

– Akkor tisztáznunk kellene, hogy most hogy is állunk – kezdte a texasi – ugyanis nem adtam fel őt az Amerikai Hadseregnek, nem adtam fel őt a felkelőknek, és nem fogom magának sem.

– Kérem, kérem – szabadkozott de la Vega, jót mulatva a megsértett érzéseken. – Ilyen kegyetlenséget! – Majd Caroline-ra nézett. – Mondja csak, mindig ilyen?

– Dehogyis, csupán csak óvatos. Ha arra gondolok, amit nekem mesélt, hogy mik történtek vele, és annak alapján, amit magam is láttam és tapasztaltam, azt hiszem, jó oka van rá.

– Aha. Tehát maga Texasból való – mondta a vendéglátójuk Rossnak – És ön? – Behatóan újra végigmérte Caroline-t. – Ebben nem vagyok biztos. Esetleg Ohióból?

A nő megrázta a fejét – Sajnos nem. Nebraskából.

– Sohasem voltam még Nebraskában, de azt hiszem, hogy ott nem tudnék valami nagy üzletet összehozni.

Ekkor odaértek egy cölöpökre épített hídhoz, aminek az elemeit a helyszínen található indáknak és futónövényeknek a segítségével erősítettek össze. Miközben átmentek rajta, Caroline óvatosan megfontolt minden lépést, míg Ross Ed, aki az olajfúrótornyokon hozzászokott a magassághoz, egyszerűen csak átsétált rajta.

– Mi a maga foglalkozása? – érdeklődött Caroline. – Olajkutató, aranybányász, fakitermelő, marhatenyésztő?

– Egyik sem. Túlságosan délre vagyunk ahhoz, hogy olajat keressünk, Yucatánnak ezen a részén nincs arany-lelőhely, és mivel az őserdőnek ez a területe védelem alatt áll, így itt nincs sem fakitermelés, sem marhatenyésztés. – A férfi kihúzta magát, minden bizonnyal a lényeg közlésének nagyobb nyomatéka miatt. – Amint majd meglátja, elismert környezetvédő és kutató vagyok. Valójában azonban csak egy egyszerű kis farmer, aki hisz abban, hogy az esőerdőket meg kell óvni, és meg kell menteni.

– És mégis, hogyan gazdálkodik maga itt? – Kérdezte Ross.

– A lényeg hogy a természet produktumaival foglalkozunk. Olyanokkal, mint például a kender. Amiből természetesen kötél készül – mosolygott savanyúan a férfi. – Az én hibám, hogy a félrevezetett emberek inkább elégetik és beszívják a füstjét, ahelyett, hogy hálót, meg hasonló dolgokat csinálnának belőlük?

„Hát ez csodálatos" gondolta Ross. Eddig két ország hadserege üldözte őket, egyenest egy indián gerillahadsereg karmaiba, akik aztán fogták magukat, és eladták őket az egyik helyi drogbárónak. Ha választhatott volna, akkor inkább a Culakhanok hűvös kimértségére voksolt volna. Ők legalább egy valamire való Kódex előírásai alapján járnak el.

– Szóval maga egy narkókereskedő.

De la Vega felemelte az egyik kezét. – Na de mi compadre! Legyen inkább „üzletember" ha szabadna kérnem. Én csak olyasmit árulok, amire az ügyfeleimnek szüksége van Ha az én norteamerkanos barátaim inkább elszívni akarják a termékeimet, ahelyett, hogy összefonnák, hát ki vagyok én, hogy vitába szálljak velük? Én is csak a kereslet és a kínálat törvényeinek engedelmeskedem.

Házigazdájuk fürge lépteit követve, Ross Ed ruganyosan átugrott egy majd fél méter széles, gyilkos hangyákból álló menetet, ami éppen az ösvényüket keresztezte.

– Szóval, mi a terve?

– Kérem, ne itt. Most túl meleg van. Többet beszélgetünk majd, ha megérkeztünk a haciendámba. Itt van mindjárt előttünk, nem messze – mutatott előre a férfi.

Ross hiába meresztgette a szemeit.

– Előttünk? Hol? Nem látok semmi egyebet, csak a dzsungelt.

Valamiért de la Vega nagyon meg volt elégedve ezzel a kijelentéssel.

– Tudják, nagy rajongója vagyok a természethű lakókörnyezet esztétikájának.

„Vagyis az álcázásnak," tette hozzá magában a texasi.

A műfából kilépő fegyveres őr nem tisztelgett, csak egyszerűen bólintott a főnöke felé, aki hasonló lazasággal intett vissza, amikor beléptek. A kapu mohával, fagombákkal és fán lakó növényekkel volt díszítve, és egy ultramodem, szuperluxus kertészeti praktikákkal berendezett udvarra nyílt, ami akármelyik tengerentúli látogatónak is teljesen természetesnek tűnt volna. A mohával benőtt kőkapu egy több, összenyíló teremből álló komplexumba, vezetett, és mindegyiknek megvolt a maga álcaháló mennyezete. A helyiségek közül több fölé is hatalmas fák lombkoronája tornyosult. Föld és kavicsos sóder vette körül a nagyszerű sátorépítményt.

– Sajnos nincs tökéletesen burkolva a padló – magyarázkodott de la Vega. – Tudják, a rovarok már régen megették a szőnyegeinket. De, itt is vagyunk.

Miután átsétáltak egy tágas, dolgozószobaszerű helyiségen, melyet rejtett légkondicionáló berendezések hűtöttek, egy üvegajtóhoz értek, ami egy medencét tartalmazó részlegbe vezette őket. Ezt a helyiséget is álcázó mennyezet árnyékolta, a padlózat pedig teljesen olyannak tűnt, mintha kagylóhéjból lett volna. A távolabbi végében egy művízesés imitálta a környező dzsungelben is megtalálható eredetiket. Emögött egy másik, zöld növényekkel befuttatott kőfal zárta a komplexumot.

Vendéglátójuk odavezette őket a magas háttámlájú, rotáng pálmából fonott székekhez, és hellyel kínálta vendégeit. Hirtelen megjelent egy fehér ruhás ember, aztán eltűnt, pár másodperccel később pedig megint előkerült, egy jeges italokkal tele tálcával a kezében. Kedvezőtlen véleménye és rossz előérzete ellenére, Ross Ed viharos gyorsasággal öntötte le a torkán két pohár tartalmát, és csak a harmadiknál lassított egy kissé. Caroline hozza hasonlóan egyik poharat a másik után vette le a tálcáról.

Az épület fal nélküli oldala olyan zugra nyílt, amelynek belső elrendezése pontosan az esőerdőt mintázta, tele őshonos fajokkal, a lajhártól kezdve a szurukuig. Egy minden bizonnyal méregdrága sztereorendszer duruzsolta Vivaldi halhatatlan melódiáit a rejtett hangszórókon keresztül. Az egész nagyon is civilizált és otthonos volt, persze ha az ember nem vett tudomást az őrökről és az automata fegyverekről. Caroline nem is tudta tovább türtőztetni magát, és érezte, hangot kell adnia érzéseinek.

– Ez a hely egyszerűen fantasztikus! – kiáltott fel teljesen lenyűgözve, miközben egy kis napernyővel játszogatott, amit az itallal együtt szolgáltak fel. – Magának aztán meg van mindene, amire a kényelméhez csak szüksége lehet.

– Nos, minden azért mégsem – tiltakozott de la Vega szerényen – de tény, hogy sok mindenből megvan a legmodernebb felszerelés.

Ross Ed reakciója lekicsinylő volt.

– Maga biztosan nem csak egy egyszerű, porbafíngó földműves.

A házigazdájuk lebiggyesztette a száját.

– Az érdekeltségeim nagyon szerteágazóak. Tudják, mindenkinek szüksége van arra, amim nekem van. A rendőrséggel, a felkelőkkel és a helyi kormánnyal való kapcsolatom garantálja a biztonságomat, akár még a kolumbiaiakkal szemben is. Jól eléldegélek, és szerencsére nincsenek nagy igényeim – mosolygott a férfi, és körbemutatott a poharával, közben arcán az álszerénység kifinomult változatának kifejezése ült.

– Hát, én ugyan semmit nem tudok a maga egyéb látogatóiról, de én mindenesetre le vagyok nyűgözve – vallotta be Caroline. Ross Ed is hasonlóképpen érzett, de nem annyira szenvedélyesen, mint a nő.

De la Vega kissé előrehajolt.

– Meg kell valljam, engem is lenyűgözött az a figyelem, amit maguk mindenfelől magukra vonzottak: Most már mondják el őszintén, hogy mit is vásároltam. Mennyit ér egy ilyen halott földönkívüli?

– Az igazat megvallva, halvány fogalmam sincs – mondta Ross Ed, majd levette a hátáról a zsákot, és óvatosan letette a széke mellé. – De ez amúgy sem számít semmit, mivel nem eladó. Nem tudom, maga mit gondolt, hogy mit vesz meg a felkelőktől, de az biztos, hogy nem mi voltunk.

– Aha, értem. Nem szeretném, ha úgy gondolnának rám, mint figyelmetlen házigazdára, de mindenképpen figyelemre méltó volt az az összeg, amit szorult helyzetükből való kiszabadításukért fizettem.

– De mi nem is voltunk semmiféle veszélyben – vágott vissza Ross Ed.

– Úgy gondolja, hogy nem? Úgy gondolja, hogy a hadsereg nagy hatótávolságú fegyverei különbséget tudnak tenni a lázadó indiok és az éppen átutazóban lévő texasiak között? Nem tud politikai vitába szállni egy rakétával, a tüzérségi aknák meg szörnyen makacsak abban a tekintetben, hogy nem válogatnak az áldozataik között. De én azt szeretném, ha barátok lennénk. Miután vettek egy kellemes fürdőt, és kipihenték magukat, beszélgetünk még. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani a nézeteltéréseinket, és megegyezésre jutunk majd.

A további beszélgetést egy, a medence túloldaláról érkező kiáltás szakította félbe, ami nyilvánvalóan előre megbeszélt jel volt egy amolyan „elszabadult a pokol" jellegű szituáció jelzésére.

A két őr azonnal akcióba lendült, és automata fegyvereik staccato ropogása minden más hangot és zajt elnyelt. Az egész épületegyüttesben mindenfelé vészjelzések hangzottak fel.

– A hadsereg! – nyekkent fel Caroline, és meglepődéssel keveredett ijedtségében kiejtette a poharát a kezéből, ami a hirtelen támadt felfordulásban és dübörgésben mintha hangtalanul törött volna darabokra a kőpadlóra érkezvén.

– Nem, nem – kiáltotta de la Vega, aztán szinte ösztönösen megragadta a nő kezet, és húzni kezdte a hallból a dolgozószoba felé. – Oda be, de gyorsan!

Egyikőjüknek sem kellett kétszer mondani vagy észérvekkel sürgetni őket. Amint az üvegajtó helyére csúszott mögöttük, azonnal három golyónyom jelent meg a nyomukban.

– Nyugi, golyóálló – magyarázta a vendéglátójuk – de nem robbanásbiztos. Fel sem tudom fogni! Itt meg sohasem támadtak meg!

A betolakodók, akik a hátsó falon tű gyülekeztek, tetőtől talpig mélyfekete overallba voltak öltözve, melyet néhol világos és sötétzöld színű foltok borítottak a dzsungelben való rejtőzködést elősegítendő; és csak egy keskeny kis sávot hagytak ki a szemüknek. A fegyvereik is olyanok voltak, mint amiket csak unalmasan egyforma kung-fu filmeken vagy sznobizmusban szenvedők falain lehet látni: kardok, kések, és túldíszített dobócsillagok mindenféle fajtája.

Az egyik őr testében számos, oda nem illő, kiálló fémtárggyal esett össze, míg a többiek lassan visszavonulásra kényszerültek. Ordítások és sikoltozások zaja töltötte be a helyiségeket szerte mindenhol az épületben. De la Vega emberei közül egyre többen jelentek meg a bejáratnál. Annak ellenére, hogy egyre nagyobb hévvel tüzeltek a támadókra, ketten mégis ötméternyire bejutottak a dolgozószobába, mire sikerült lelőni őket.

Egy röpke másodperccel azelőtt, hogy egy sóhaj tört elő a műtorokból, Lala öltözete elkezdett halványan világítani.

– Nem igaz, micsoda remek bolygót találtam magamnak! Most már sohasem lesz alkalmam arra, hogy nyugodtan elmélkedhessek? Már megint több agresszív egyed jelenlétét érzékelem. Figyelembe véve, hogy jelenleg mindenféle vészelhárító képességem hiányában szenvedek, azt hiszem, nem ártana valami sokkal biztonságosabb menedéket keresnünk.

– Jó ötlet – felelte Ross Ed, és megmarkolva a hátizsákot, annak fecsegő tartalmával együtt, behúzódott a fényesre csiszolt bíborszínű bárpult mögé. Néhány pillanattal később valami felrobbant mindkét üvegajtóban, ami gyilkos szilánkesőt zúdított oda, ahonnan éppen az imént húzódtak fedezékbe.

– Sehogy sem értem – jegyezte meg a földönkívüli. – Ti sosem tudtok együttműködni?

– Nem, főleg ha igen nagy összegekről van szó – válaszolta Ross, és még jobban behúzta a fejét, amint meghallott valami különös zagyvaságot, ami angol, spanyol és japán keverékének hangzott, és ordítozások formájában visszhangzott a termeken keresztül.

De la Vega elegánsan és persze óvatos mozdulatokkal a falhoz lapult, és kinyitotta a bár mögötti kompakt hűtőgépet, vigyázva, nehogy eltalálja egy kósza golyó. – Arra gondoltam, miért ne tölthetnénk kellemesen el azt az időt, amíg az embereim kizavarják ezeket a pendejosokat a birodalmamból. Mit parancsol? Rumot, scotch-ot, gint vagy inkább valami mást?

– Egy sört kérek – felelte Caroline, a helyzethez képest szinte vidáman. – Úgy érzem, még mindig szomjas vagyok.

De la Vegának sikerült udvariasan bólintania egyet, annak ellenére, hogy teljesen be volt szorulva a bárpult sarkába. – Örömmel, senorita. – A férfi rumot töltött magának, aztán koccintott a nővel.

– Maga nem szomjas, barátom?

– Nem, kösz. Sohasem vagyok szomjas, amikor az életem forog kockán – morogta Ross, és időnként kitekingetve a bár mögül, feszülten figyelt minden zajra, hogy kitalálja, vajon éppen merre dúlnak a csaták. A dolgozószobát számos találat érte, de azok eddig még csak a dekorációkban tettek komolyabb kárt. Úgy tűnt, hogy a medence környékén zajlik a komoly csetepaté. Az egyik kávézóasztalt csúnyán megcsonkította egy sorozat. Néha éles csattanásként hallatszott, ahogyan a golyók nem messze belefúródnak a falba, vagy pedig egy-egy berendezési tárgyba.

– Maga szerint honnan a francból kerültek elő ezek az alakok?

– Elképzelni sem tudom – ráncolta a homlokát de la Vega, és úgy nézett a másik szemébe. – Talán, azok a katonák, akik a maguk nyomában vannak, és ki akarják magát, meg a földönkívüli haverját vinni innen. Sőt, a japánok is élénk figyelemmel kísérték az ügyet, de több más ország vagy szervezet is állhat e mögött a rajtaütés mögött. Most már belátom, hogy a befektetésem nem volt éppen a legszerencsésebb. – A férfi pislogni kényszerült, amikor a bár fölött lévő tükröt ripityára zúzták a becsapódó lövedékek.

– Nem maradhatunk itt – jelentette ki Ross, miközben belebújt a hátizsákjába, és feltérdelt. Meg kell próbálnunk kisurranni innen. Készülj, Caroline!

– Azt hiszem Ross Ed, ez most nem fog menni.

A tekintetük összetalálkozott és szinte összetapadt.

– Nem fog menni? Hogy érted azt, hogy ez most nem fog menni?

A nő lehajtotta a fejét.

– Nagyon rendes és kedves fickó vagy, Ross Ed, és nagyon örülök, hogy egy ideig együtt lehettem veled, és annak is nagyon örülök, hogy sikerült kimenteni téged a szorult helyzetből de nem hiszem, hogy túl sok jövője lenne kettőnknek. Túlságosan sok ember elől menekülsz, és még földönkívüliek is üldöznek. Sajnos nyilvánvaló, hogy egyszer elkapnak, én pedig már nem vagyok biztos benne, hogy részese akarnék lenni annak is. – A nő ekkor finoman köhintett egyet – Amíg Lalával foglalkoztál, Armando megkért, hogy maradjak vele. Azt mondta, mindent megkaphatok, amit csak akarok. Elutazhatok Párizsba és Rómába, kapok tőle ruhákat, ékszereket, meg bármit, ami megtetszik. Nekem már bebizonyította, hogy ezt meg tudja tenni, és nem tudok egy ilyen gáláns ajánlatnak nemet mondani. Úgy értem… szóval, semmi személyes veled kapcsolatban Ross, csak hát ugye te csak egy eléggé vidéki mentalitás vagy, persze ha érted, mire akarok kilyukadni. Tudod, én mindig is egy olyan ember mellé képzeltem magam, aki egy kicsit… eredetibb és jómódúbb. – A nő ekkor kinyújtotta a kezét, megfogta a házigazdájuk kezét, és finoman megszorította.

– De ne légy emiatt elkeseredve. Ez ellen nem tudsz semmit sem tenni, hacsak nem leszel képes nekem mindent megadni, amit valaha is szerettem volna. – Előrehajolt, és ügyelve, hogy a feje mindvégig a bárpult szintje alatt maradjon, ami felett egyre gyakrabban zúgtak el lövedékek, szeretetteljes puszit nyomott a férfi arcára. – Mindig is sokat fog jelenteni nekem az az idő, amit együtt töltöttem veled.

Ross Ed csak nézett döbbenten, alig tudott megszólalni.

– Még egy napja sincs, hogy megismerted ezt az alakot, és máris képes lennél itt maradni vele a dzsungelben?

– Tudod, Ross Ed, én mindig is izgága típus voltam – kacsintott rá a nő. – Ezt minden ismerősöm közül neked kellene a legjobban tudnod. Aztán meg, el kell ismerned, hogy jelenlegi kilátásaid nem valami csalogatóak.

A férfinak be kellett vallania, hogy ez bizony így van. A francba is, neki is szimpatikus figura ez a de la Vega. A férfi elnyomott egy majdnem kifejezésre jutó vigyort: tudta, hogy Caroline, valahol az események forgatagában – talán Velencében, talán Isztambulban vagy esetleg Hong Kongban – ezt a farmergyereket is otthagyja majd valaki másért. A nő szárnyaló természete és izgágasága szemet szúrt neki már akkor is, amikor legelőször találkoztak. Tudta, hogy egy cseppet sem kellene csodálkoznia, és nem ez volt az első alkalom, hogy valaki otthagyta. Ám ez a tudat még nem derítette jobb kedvre.

– Ahogy gondolod. Végül is, nélküled gyorsabban tudok cselekedni.

A nőn látszott, hogy kicsit szíven ütötte a dolog. – Kérlek, Ross Ed! Eddig minden nagyon klassz volt, de a fejlemények már kezdenek az agyamra menni. Először a hadsereg, aztán a földönkívüliek, aztán az indián felkelők, most meg ezek a nindzsák. Nem is beszélve – és a nő megborzongott az emlékek hatására, – azokról a hollywoodi őrültekről. Meg kell értened, hogy ez a tömény zűrzavar nem jelez valami biztos jövőt egy egyszerű, nebraskai lánynak. Elhatároztam, hogy most már abbahagyom a menekülést, Ross Ed. Ennyit már igazán megértett a férfi. Ő maga is szívesen befejezte volna az állandó menekülést. Sajnos, jelen pillanatban ez volt az az alternatíva, amit semmiképp sem választhatott.

– Rendben van, Caroline. Ha mégis meggondolnád magad…

– Ha meggondolnám magam, akkor meg foglak keresni Austinban. Vagy az esti híradóban – tette hozzá, és megint megcsókolta a férfit.

De la Vega közbeszólt a maga kellemes hanglejtésével.

– Sajnálom, barátom, de soha életemben nem találkoztam még ilyen gyönyörű és csodálatos – és ekkora – nővel, mint Caroline.

– Felejtse el. Tartozom neki egy furgonnal. Vegyen neki egyet.

– Egy furgont? Lehetne akár Ferrarija vagy Rolls Royce-sza is.

Caroline megint csak rájuk mosolygott.

– Fogadja csak meg a tanácsomat, és szerezzen be neki egy furgont – javasolta Ross a másik férfinak. – Maga meg tudja ezt adni neki. Én csak egy halott földönkívülit tudok felajánlani.

A házigazdájuk a bárpult végébe mászott és kimutatott mögüle. – Ha arra indul el, a konyhába jut. Menjen a hátsó ajtóhoz. Van egy kapu a külső védőfalnál a szervizjárművek részére. Úgy néz ki, hogy a lövöldözés teljesen ide koncentrálódik. Szerintem, minden különösebb probléma nélkül elérheti a dzsungelt Ha már kijutott, akkor a patak mentén lefelé haladva végül eléri az óceánt. Ja, és vigyen magával a konyhából bármit, amire csak szüksége lehet – Kösz. Biztos, hogy nem lesz semmi bajuk?

A férfi bólintott.

– Bízom az embereimben. Valahogy sohasem értettem ezeket japán pizsamás alakokat, akik azt hiszik, hogy kardokkal meg kiköszörült karácsonyfadíszekkel felvehetik a versenyt az automata fegyverekkel szemben. Az egész olyan, mint valami kamikáze balett. Bár szerintem csak azért csinálják, mert túl sokat nézik a saját ostoba filmjeiket. Nekem elég egy jó öreg orosz rakétavető. Ha szeretne valamit magával vinni…

– Ha nincs nálam fegyver, nem jelentek fenyegetést senki számára, és nem lesz okuk arra, hogy rám lőjenek. Amíg pedig úgy tűnik, hogy használható vagyok a számukra, senki sem akarja megkockáztatni, hogy Lalában kárt tegyenek.

– Igaza van: maga élve, a kis csomagja pedig sértetlenül sokkal értékesebb. – A férfi egy hosszú pillanatra szeretetteljes pillantást vetett a texasi mozdulatlan, háromkarú utasára. – Sok szerencsét, barátom!

– Kösz. Viszlát, Caroline.

A nő a kezében lévő kólásdobozzal szalutált neki.

– Isten vezessen az utadon, Ross Ed Hager!

– Ahogy mondod.

Ross Ed nagy lendülettel kiugrott a bárpult mögül, és élesen balra fordult, abba az irányba, amit de la Vega javasolt neki. Néhány másodperccel később a néptelen konyhában találta magát. Miközben a vékonyka fal valamennyire felfogta a lövések és a harc zaját, a férfi őrült sebességgel söpört szárított gyümölcsöket, diót, csomagolt élelmiszereket, és mindenféle ehetőt a hátizsákjába, ami eléggé kicsi volt ahhoz, hogy beleférjen. Még a zsebeit is teletömte. A legtöbbnek ismeretlen, kiolvashatatlan és kiejthetetlen felirata volt, de bízott benne, hogy ehetőek lesznek. Szinte biztosan, mert a dzsungelben, menekülés közben nem létezik „nem szeretem” ennivaló.

Aztán odament a hátsó ajtóhoz, és miután meggyőződött arról, hogy a közelben nincsenek harcolók, kilépett és futni kezdett. A hangokból úgy tetszett neki, hogy az éppen folyó csatározás valahová az épület ellenkező oldalára korlátozódik. Egy pillantással felmérte a környéket, megtalálta a szervizkaput, kiugrott rajta, és megint a néptelen esőerdőben találta magát.

Valóban minden probléma nélkül elérte a folyót, azután lefelé fordult, és legalább egy jó óra hosszat futott, mire úgy érezte, hogy biztonságos távolságba került a tábortól és lepihenhet egy rövid időre. Az egyik folyóparti gránitszikla elég sima ülőhelynek tűnt, és viszonylag rovarmentesnek is.

Lalát óvatosan neki támasztotta a kőtömbnek, majd egész arcát a vízbe merítve nagyokat kortyolt belőle. Amint csillapította szomját, elkezdte átnézni, hogy mit is sikerült hamarjában összeszednie. Az egyik kisebb dobozka azonnal felkeltette az érdeklődését.

„Cukrozott Fagyasztott Gabonafalatok”. A címke spanyolul volt, de a fogveszélyes édességet tartalmazó doboz tetején vigyorgó tigris képét semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Ahogy a szájába vette és rágni kezdte az első falatot, már érezte is, ahogy a cukorszemcsék ropognak a fogai alatt.

– Nos, Lala, úgy néz ki, megint csak ketten maradtunk. Te meg én. – A körülöttük lévő erdőben sziszegtek és ciripeltek a különböző élőlények, de nyoma sem volt katonáknak, felkelőknek, drogkereskedőknek vagy nindzsáknak.

– Sajnálom, Ross Ed. Azt hiszem, jócskán megnehezítettem az életedet. Lehet, hogy egyszerűen csak vissza kellene gyömöszölnöd egy másik kis barlangba, esetleg valahol itt a közelben. Nem hinnem, hogy errefelé bárki is rám találna. Igaz, akkoriban én is azt hittem, hogy ott, ahol vagyok, senki sem fog rám akadni, te mégis rám akadtál.

– Azért ezt nem tehetem meg veled. Lehet; hogy hulla vagy, de teljesen tudatában vagy mindennek.

– Hát, ezen könnyen tudunk segíteni – válaszolta a kis földönkívüli. – Ha akarod, megmondhatom, hogy melyik csatlakozót kell kiiktatni, és aztán megint százszázalékos hulla lesz belőlem.

– Tényleg ezt akarod? – Kérdezte Ross halkan. – Végleg meghalni?

– Igazából békét és nyugalmat szerettem volna. A végleges halál ezen a ponton csak egy olyan alternatíva, amit a helyzetből kiindulva el tudnék fogadni.

– Szerintem nem ártana gondolkodnod rajta egy kicsit. – A texasi hátradőlt, a feje alá tette a kezét, és felnézett a napsütötte égboltra. – Most viszont rettenetesen fáradt vagyok, és szükségem lenne egy kis pihenésre.

Ahogy a szokásos esti zivatar erőt gyűjtött, az ég kezdett befelhősödni. A férfi kényelmesen fészkelődött egy darabig, aztán lecsukta a szemét. Pár másodperc múlva már aludt is.

Azt álmodta, hogy keményen dolgozik Texasban, és apránként félreteszi kevéske kis megtakarított pénzét, és részt vesz egy olyan kút megfejésében, ami akkora, hogy még az elhíresült Spindletop emlékét is elhomályosítja. Olyan napok is felrémlettek csendes szundításában, amikor jókat evett, és amikor nem kellett menekülnie mindenféle katonásdit játszó ember és földönkívüli elől. Napok óta először sikerült nyugodtan pihennie.

De talán túlságosan is mélyen aludt. Ahogy kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a teste már legalább tíz méterrel lebeg a legmagasabb fák koronája fölött, és egyenletes sebességgel közeledik egy sápadt sárga fény felé.

Ijedten körbefordult, de Lalát sehol sem látta.

HUSZONHÁROM

A férfi vadul kapálódzott, de hamar rájött, hogy tud ugyan forogni és bukfencezni, de sehogyan sem képes lassítani az emelkedését. Ami nem is volt baj, mivel észrevette, hogy a dzsungel talajszintjéhez képest már több száz méter magasan van, és egyre csak gyorsul. Ahogy körbe-körbe fordult, egyszercsak megpillantotta Lalát is. A mozdulatlan földönkívüli körülbelül húszméternyire fölötte, az övéhez hasonló sebességgel emelkedett. Néhány másodperccel később azonban eltűnt egy viharfelhő alján támadt fehér lyukban. Az eső ekkor már mindenhonnan szakadt, a sárga fényű ködgomolyagból viszont egy csepp sem hullott.

A férfit meglepte, hogy a történtek ellenére nyugodt maradt. Nyilvánvaló volt hogy a Culakhanok felfedezték Lala trükkjét és most visszatértek érte. Valahogy másodjára is sikerült kiszagolniuk, merre találják meg a kis földönkívülit.

Semmit sem tehetett, legfeljebb annak örült, hogy Caroline hozzá képest nagyobb biztonságban van. Remélte, hogy a nő és de la Vega boldogok lesznek együtt… legalább egy darabig, bár mindig is kétségei voltak a tűzharcok közben kialakuló flörtök tartósságával kapcsolatban.

Miközben egyre magasabbra emelkedett, habozott, hogy azért imádkozzon-e, hogy kikapcsolják a vonósugarát, vagy pedig azért, hogy ne. Ha leesne, akkor a sűrű növényzetben lenne esélye, hogy csillapítsa a becsapódás erejét, bár ebből a magasságból valószínűleg így is, úgy is összetörné magát.

Bármit is ír a Kapcsolatfelvételi Kódexük, a Culakhanok minden bizonnyal nem örültek annak, hogy sikerült kicselezniük őket. Lehet, hogy ez alkalommal nem lesznek olyan barátságosak. Lesz, ami lesz alapon, a sorsába beletörődve abbahagyta a kalimpálást, és megpróbálta élvezni a kilátást. Ha netalántán ez lenne az utolsó alkalma, hogy lássa a Földet, igyekezett jól megnézni, hogy tisztán emlékezhessen rá.

Az esőerdő és az esőfelhők hirtelen eltűntek a szeme elől, amikor végül ő is beérkezett az ezüstös tömeg belsejébe. A tükörfényes falfelületek többféle formában adták vissza a képét. Ez a helyiség más volt, mint amelyikbe legutóbb érkeztek. „Talán ezt jobban őrzik,” gondolta a férfi. Földönkívüli fogvatartói most már nem hagynak semmi esélyt, sem neki, sem pedig Lalának.

Érezte, hogy lassan megszűnik a vonósugár hatása, majd végül egy szilárd anyagú padlózaton találta magát. Hirtelen vakító fény támadt a falakból és olyan fényözön ragyogta be a szobát, mintha csak egy karneváli tűzijáték-petárda robbant volna fel az orra előtt. Miután a szeme megszokta a világosságot, egy tétova lépést tett előre. Kissé még kába volt az iménti súlytalan állapottól, de úgy tűnt, mintha hangokat hallott volna. Váratlanul eszébe jutott, hogy a fordítógép a zsebében van. Akkor tette zsebre, amikor ledőlt szundítani, és nem akarta, hogy Lala valami butasággal felzavarja. Előhúzta és a fejére csatolta. Kíváncsi volt, hogy de la Vegának szemet szúr-e a Caroline-nél lévő darab, és ha igen, akkor mit kezd majd vele. Az első pillanatban valószínűleg azt fogja hinni, hogy egy hipermarketben vette. A gondolat kaján vigyort varázsolt Ross Ed arcára.

A gomba alakú helyiség fala hirtelen szétvált, és egy jóval nagyobb terembe nyílt, melynek falai nem üvegszerűnek, hanem szilárdnak látszottak. Zöldes helyett többszínűek voltak, és lágy ívek helyett éles sarkok szegélyezték. Sehol nem látott Culakhanokat. Helyettük az első dolog, amit megpillantott, feléje nyújtott, segítő kezek tucatja volt Ezek a kezek pedig valódi kezek voltak, nem fogásra alkalmas ajakredők vagy módosult farokszőrök. De nem is emberi kezek voltak.

Tulajdonosaik csak a férfi derekáig értek. Mindegyiküknek három szeme, három karja és három lába volt, arcuk közepén egy éles bordaszerű képződmény futott végig és nem volt farkuk. Ezek a lények szemmel láthatóan Lala fajához tartoztak! Ross kihúzta magát.

„Szóval ezek a Shakaleeshvák. Jópofa kis fickók” – gondolta Arra gondolt, itt az ideje kipróbálni, hogy az ő űrhajójukon is működik-e a fordítógép. Lala fajtársai technikailag legalább olyan fejlettnek tűntek, mint a Culakhanok, és meg lehet hozzá a tudásuk, hogy beállítsák a készüléket a saját igényük szerint, mivel ó erre nem volt képes. Csak egy módon derülhetett ki, hogy náluk is használható-e a dolog. Megkopogtatta a fülhallgatóját.

– Nálatok is használható ez a szerkentyű, barátaim?

Szavai élénk diskurzust váltottak ki a háromlábúak között. A háromujjú kézfejek finom mozdulatokkal kezelték a műszereiket. Ahogy a férfi észrevette, a lények beszéd-hangja szinte hallhatatlanul csendes és lágy volt, a fején lévő szerkezet azonban tisztán és világosan közvetítette a szavaik által kifejezett gondolatokat.

– Igen, igen értjük, amit mond – szólalt meg az egyik Shakaleesva, majd kilépett a többiek közül, akik a bal keze felől támogatták. – De úgy is fogalmazhatunk, hogy most már maga is megért minket. – A hármas karok kinyújtóztak, és enyhén megremegtek. – Most már képes magától is megállni? Tudja, a mi szemünkben maga csak egy hatalmas méretű, szerves anyagmassza.

_ Azt hiszem, ezzel minden bizonnyal rám céloztak – válaszolta a férfi vidáman kuncogva. Még mindig nem tért magához afeletti öröméből, hogy a bosszúvágyó Culakhanok helyett, végül Lala emberei mentették ki őket. – Erre az átlagos, texasi szervesanyagtömegre…

– Tudjuk. A Megvilágosodott már mesélt nekünk erről.

– A micsoda, vagyis …kicsoda?

Válaszadás gyanánt a Shakaleeshva megfordult, és két karjával afelé a terem felé mutatott, amelyen keresztül érkeztek, és amelynek távolabbi végében a vendéglátói közül többen összegyűltek Ross Ed halott és mozdulatlan társa körül.

– Lala? Ő lenne a „Megvilágosodott”?

– Kétségkívül. Mit hittél, ki ő?

– Hát, leginkább azt, hogy halott. – Lehet, hogy a fordítógép nem volt mindig teljesen pontos. Az egész szituáció eléggé zavarba ejtő volt, mint minden, ami azóta történt, hogy Lalát kihúzta abból a barlangból Új-Mexikóban, ezért egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy most is egy ilyen helyzet állt elő.

A férfi hagyta, hogy bevezessék a hajó belsejébe, követve egy maroknyi Shakaleeshva csapatot, akik halott barátját vitték a vállukon. Több alkalommal is le kellett hajolnia, egyszer pedig kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, hogy átférjen egy meglehetősen alacsony átjárón, majd végig kellett másznia egy különösen hosszú, csőszerű folyosón. Végül azonban mindenki egy olyan teremben gyűlt össze, melyben a falak feltűnően szögletesek voltak, és volt benne elegendő hely, hogy Ross Ed is kiegyenesedhetett, anélkül, hogy beverte volna a fejét a mennyezetbe.

Hirtelen tompa moraj kíséretében enyhe vibrálás rázta meg a padlót, majd a terem hirtelen elkezdett megnagyobbodni, bár a férfi képtelen volt megállapítani, hogy melyik irányban. Amikor a kisebb földrengésszerű remegés és robaj végre abbamaradt, az egyik fal teljesen eltűnt, ők pedig egy jóval nagyobb, mondhatni hatalmas teremben voltak. A helyiség legalább három emelet magasnyi volt, és a texasinak rögtön a Huston Neiman Marcus óriási előadótermét juttatta az eszébe.

A többszintes belső teret buzgón foglalatoskodó Shakaleeshvák lepték el. Mindenfelé sürgés-forgás támadt, mindenki ide-oda sietett, akárcsak egy vijjogó madarakkal teli óriási kalitkában. Több földönkívüli kicsiny robogószerű járműveken közlekedett, melyek csak egy lapos korongból, és az elejéből kiálló irányítókarból álltak. Annak ellenére, hogy a barlangszerű helyen nyaktörő sebességgel száguldoztak keresztül-kasul, egyikük sem ütközött a másikkal, sem pedig a környező falaknak és berendezéseknek. A termet teljesen betöltötte az energia és a mozgás.

A férfitól jobbra egy jókora kép jelent meg az egyik falszelvényen, amit első pillantásra csak valami dekorációnak nézett, de aztán rájött, hogy az bizony egy nagyobb képernyő, ami éppen azt mutatja, amit a hajóból közvetlenül is látni lehet, és a két emeletnyi magasságú és hasonló szélességű monitoron a bolygóközi űr lenyűgöző látványa tárult a néző szeme elé, aminek a felét a Föld elgördülő felszíne töltötte be. A káprázatosan szép, tündöklő kékség és fehérség, és a tivoli Közép-Amerika barnás ragyogásának fantasztikus hatása teljesen letaglózta a férfit. Rájött, hogy az egész hajó száguld a Földdel együtt.

Geometriai alakzatok kezdtek villódzni a padlózat mátrixszerű burkolólapjain. Ross Ednek nem volt fogalma, hogy ezek vajon csak dekorációs szerepet töltöttek-e be, vagy valamilyen speciális funkciójuk is volt. Az az egy volt csak biztos, hogy nem történt vele semmi, amikor rájuk lépett. A férfi mellett elszáguldott egy lebegő gomba, aminek két mérgesen vitatkozó Shakaleeshva ült a tetején. Ahogy közeledtek, a Lalát vivő kis csapat tagjai kiegyenesedtek kissé, ami nyilvánvalóan egy tiszteletteljes gesztus volt.

Ezek a mozdulatok azt sugallták, hogy az ő kis barátja minden bizonnyal valami fontos személynek számít az övéi között. Mindenesetre „a Megvilágosodott” titulus nemigen vonatkozhat egy körözött bűnözőre. De a férfi még ezek után sem érezte úgy, hogy bármiben is biztos lehetne. A Culakhanok más, kevésbé csillogó nevekkel illették az elhunytat.

Ross Ed figyelmét a képernyőszerű felület vonta magára. Néhány, hatalmas, nyújtott testű szerkezet tűnt fel az általa közvetített látótérben, melyek nem lehettek mások, csakis űrhajók. Apró fénypontok csillantak meg a szárnyaikon és egyéb idomaikon, és néhány fehérebb, kifordított fürdőkádhoz hasonló képződménytől eltekintve, olyan benyomást keltettek, mintha az egész hajótest fényesre csiszolt, rozsdamentes acélból lett volna. A közelben nem volt semmi, amihez a méreteiket hozzá tudta volna mérni, de abban biztos volt, hogy roppant nagyok lehettek. Ezek a járművek teljesen másként néztek ki, mint a Culakhanok felhővel álcázott gépei, vagy az ufo-hívőket elpáholó földönkívüliek kockahajói. Kíváncsi volt, hogy vajon az, amelyikben ő van, kívülről ugyanilyen hatalmasnak látszik-e.

A menet egy tükörsima, felületű, fémnek látszó konzolnál állt meg, amelyből három, aránylag nagy termetű Shakaleeshva lépett ki. Az egyikük, aki közelebb állt hozzá, körülbelül egy méter harminc centiméteres magasságával szinte óriásként emelkedett a jelenlevő társai fölé. Ránézésre nem lehetett megállapítani – ahogyan annak idején Lalánál sem –, hogy az illető hím-, avagy nőnemű-e. A férfi még csak most kezdte felfedezni az egyedeik fizikai megjelenésének finomabb különbségeit.

A környékről sokan tódultak Lala köré, és halk, tiszteletteljes hanggal üdvözölték, ő pedig a Culakhanok által rászerelt műtorok segítségével válaszolt nekik. Ross Ednek a saját fordítókészülékével sikerült nyomon követnie a beszélgetés minden részletét.

– Végül mégiscsak megtaláltunk téged, Megvilágosodott – szólalt meg Lala legmagasabb fajtársa, aki első pillantásra részegnek tűnt, de Ross hamar felismerte, hogy van valami pontos szabályosság a lény imbolygásában. Miközben a többiek beszéltek, mindenki méltóságteljesen meghajolt és bólogatott. Tették ezt egy olyan koordinált mozgás-sorral, amit mintha pont a háromlábú és –karú testre találtak volna ki.

– Olyan dolgokat tettél, ami a mi számunkra nagyon nehéz lett volna – vallotta be az egyikük. – Tartottunk tőle, hogy a Culakhanok hamarabb találnak rátok, mint mi.

– Így is volt – hallotta Ross Ed Lala válaszát. – Vagy azt hittétek, hogy a rám szerelt szerkentyűket ennek a bolygónak primitív lakói alkották? Elnézést, Ross Ed, ezzel nem rád akartam célozni.

A texasi vállat vont.

– Semmi baj, már kezdek hozzászokni.

A körülöttük foglalatoskodó egyik lény közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a szóban forgó szerkezetet. – Valóban. Ezek a készülékek biztosan a Culakhanok fejlesztései.

– Hogyan sikerült megszöknötök tőlük? A képességeid nem teszik lehetővé, hogy repülj. – Ross Ed a fordítógép stílusából képtelen volt megállapítani, hogy az őt kérdező esetleg csak tréfálkozik-e.

– Egy kis találékonyság és az én nagy darab, benszülött barátom segítségével – Lala nem tudott ugyan mutogatni, de erre most nem is volt szükség.

A magas termetű földönkívüli két szemével az embert, a fennmaradóval pedig Lalát nézte.

– Ez egy esetlen, nagyranövő fajta. Csak kétlábú, ami nem éppen kifinomult neuromuszkuláris felépítésére is utal. Figyelemre méltó, hogy mégsem veszti el az egyensúlyát – Így igaz – helyeselt Lala – de mindezen hiányosságai ellenére nem ajánlatos alábecsülni. Véleményem szerint, sokkal nagyobb fontossággal bír fejlett esztétikai érzékük. Bár morálisan még messze elmaradnak emögött, és sok pótolnivalójuk van, hogy a kettőt egyenrangúvá tegyék.

– Ha megengedne nekem egy kérdést – szólt közbe a másik. – Miért? Miért tette mindazt, amit tett? – kérdezte, majd egy kissé közelebb, lépett a testhez, az elöl lévő lábával lépve előbb, amit aztán a másik kettő követett.

– Mert úgy éreztem, hogy a helyzet ezt követeli meg tőlem. Feltételezem, hogy egy sokkal részletesebb magyarázatot is szeretnének kapni.

– Igen, igen – értett egyet a magasabbik. – De arra egy kicsit még ráérünk. A Culakhanok már észlelték jelenlétünket. Egyszerűen nincs elegendő időnk arra, hogy egy leszálló egységgel gyorsan bemerüljünk az atmoszférába és kirakjuk. Ezek itt éppen most vonják össze a Harmadik Nagy Hadiflottájuk egy részét, hogy teljes támadást hajtsanak végre a felderítő expedíciónk ellen.

– Elnézést egy pillanatra – szólalt meg a társaság egyetlen ember tagja, és minden „szempár” rászegeződött. – Nagy Hadiflotta? Felderítő Expedíció?

Most az előbbihez hasonló gesztussal, minden vendéglátója egyként fordult el tőle, nem törődve az értetlen kérdéssel. Megint Lala beszélhetett.

– Amilyen gyorsan csak tudunk, el kell távolodnunk a bolygótól. Nem helyénvaló harcba bonyolódni ennyire közel egy lakott világhoz. Minden dühük és csalódottságuk ellenére, a Culakhanok hasonlóan gondolkodnak. Ők sem fognak támadást kezdeményezni, amíg a semmiről sem tudó primitív lakosok és a bolygójuk biztonságáról nincsenek megbizonyosodva. Ebben a vonatkozásban a mi Kódexünk ugyanazt tartalmazza.

– Már üzembe helyeztük a szükséges rendszereket – jelentette az egyik közelben álló technikus.

Ross Ed csak úgy kíváncsiságból felpillantott a képernyőre, de megállt benne a vér, mivel éppen a Holdat látta elzúgni a hajó mellett. Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy a szürke kísérő planéta nem is tűnt olyan nagynak. A férfinak tetszett volna, ha egy kicsit ráérősebben repülnek és nézelődhetne egy kicsit.

A társaságában álló egyik Shakaleeshva megtapogatta fülhallgatóját.

– A Culakhanok Harmadik Flottája irányt változtatott, és az üldözésünkbe fogott. Találkozás rövid időn belül várható.

– Már elnézést, hogy megkérdezem – szakította őket félbe Ross Ed – lenne valaki olyan kedves, hogy elmondja; mi folyik itt?

– Gyere közelebb, Ross Ed – mondta Lala, mintegy szóbeli intésként, a férfi pedig odalépett halott barátja mellé.

– Miért? Így sem fogsz jobban látni.

– Nem is, te viszont jobban fogsz látni engem, és tudom, hogy nektek embereknek mennyire fontos a vizuális kontaktus. Ti meg csak nyugodjatok meg – szólt a mellettük álló társaihoz, akik kissé megijedtek a hatalmas test meghajlását látva. – Nem fog rátok dőlni.

– Csata készül, Ross Ed. Jó nagy csata.

– Miattad?

– Miattam.

– A Culakhanok azt mondták, bűnöző vagy.

Elfojtott szidalmak hangzottak fel az összegyűlt katonai, hivatalos és nem hivatalos személyek torkából.

– Csendet! – kiáltotta Lala, már amennyire a műtorok lehetővé tette, hogy kiabáljon. – Ez a primitív lény csak azt tudja, amit a Culakhanok mondtak neki. Mint említettem, Ross Ed, nem vagyok bűnöző. Talán rosszabb is vagyok annál. Író vagyok.

– Író?

– Az, vagyis ezzel tudnám a legjobban jellemezni azt, amit csinálok, jobban mondva csináltam. Esztétikai nézeteket állítottam elő. A dolog természete miatt ez az íráshoz sokkal közelebb áll, mint például a festészethez, vagy a szobrászathoz, mégis merőben más Ha figyelembe veszem, hogy a te agykapacitásod mit képes felfogni, akkor azzal tudom a legjobban bemutatni, hogy azt mondom, író vagyok – Elképzeltem, megterveztem, és persze leírtam egy halom dolgot. Néhányuk a Culakhanokkal is foglalkozott. Én magam szórakoztatónak találtam őket, ők viszont a legkevésbé sem. Pontosabban fogalmazva, teljesen kikeltek magukból miatta. Akkora vérdíjat tűztek ki a fejemre, mint amekkora te vagy közöttünk: óriásit. A dolog éppen azzal a bizonyos Kapcsolattartási Kódexszel kapcsolatos, aminek köszönhetőnek téged és azt a nőt korábban elengedtek. Úgy volt, hogy felelősségre vonás céljából átadnak nekik. Természetesen az enyémek visszautasították. Tudod, eléggé tisztelt személyiség vagyok, jobban mondva voltam közöttük. A magasan fejlett technika sok mindent képes megadni, az esztétikai érzéket azonban nem tudja helyettesíteni Egy gép segítségével elvezethetsz valakit a vízhez, de arra már nem fogod tudni rávenni, hogy fessen is.

– Mit hittél, hogy ki volt a társad? – kérdezte Ross Edet a társaság egyik tagja, – Egyike a Shakaleeshvák Tizenkét Naprendszere Húsz Bolygólyának legnagyobb és leginkább elismert művészeinek, akit gyakran csak Élő Kincsnek neveztek.

– A francba is, én meg egész idő alatt azt hittem, hogy egyszerűen csak halott… –, csattant fel Ross, de egy pillanat leforgása alatt felfogta, hogy talán most jobb lett volna, ha inkább befogja a száját.

Ekkor odalépett egy másik földönkívüli, és folytatta a Lala által elkezdett történetet.

– Aztán hosszú idővel ezelőtt egy nap egyszerűen csak eltűnt. Azóta kutatjuk a nyomát, és nem csak mi, hanem a bosszúra éhes Culakhanok is. Aztán ott voltak még a T’trimotiak és persze a Jaarawambák.

– A Tri meg a Jaramicsodák?

Lala lépett közbe, hogy gyorsan megmagyarázza.

– Két olyan faj, akiknek a Culakhanokhoz hasonlóan nincs elég eszük, hogy felismerjék, mikor viselkednek teljesen idiótaként.

Ross Ed megvakarta a tarkóját.

– Ha jól veszem ki, akkor jó néhány népséget kihoztál a sodrából.

– Tudod, a kreatív személyiség természetében eléggé nagy a vitatkozó hajlam – válaszolta Lala a legkevésbé sem bűnbánó hangnemben. – Olyan felelősség ez, aminek csak most kezdem felfogni a hatalmas súlyát.

A csoport legmagasabb tagja odahajolt mozdulatlan társához. – Nagyon aggódtunk miattad. Már évek óta kutattunk utánad, és aztán egyszercsak a semmi közepéből megjelenik az a módosított Veqq szignál. Sajnálatos módon a Culakhanok is detektálták az adást. És emellett már halott is vagy… – mondta a tiszti rangot viselő társa, majd kiegyenesedett. – Ennek ellenére természetesen nagyon örülünk mindannyian, hogy újra itt vagy velünk. Ha képes vagy rá, akkor még alkothatnál is.

– Így van. Sajnos. Hogy teljesen őszinte legyek, jobban tetszett az én primitív barátom társaságában bejárni az ő világukat. Ti is megérthetitek, hogy belefáradtam az alkotásba, kimerültem és kikészültem tetteim felelősségének súlya alatt. Ez volt az oka annak, hogy elszöktem, és valami olyan helyet akartam találni, amelyik felüdülést jelenthetne, és újra felkeltené a világgal kapcsolatos érdeklődésemet. Lelki tisztaságuk és kifinomulatlanságuk miatt a félreeső bolygórendszerek látogatása gyakran hatott rám ihletően. Találtam is egy ilyen helyet. Sajnálatos módon azonban, míg könnyedén eligazodom a nagyszerű eposzok között, a modern technológiát illetően korántsem állok a szakértelem magaslatán. A bolygó, megközelítése során több olyan hibát is elkövettem, ami miatt inkább lidércnyomássá alakult a felüdülésnek szánt kis kirándulás. Még most is csak halott hús lennék, ha ez az ember rám nem talál.

– És jut eszembe, még mielőtt teljesen elfelejteném, kérlek benneteket, adjátok át őszinte elismerésemet a túlélőruha tervezőjének és előállítójának.

– Úgy lesz, Megvilágosodott. Sok mindenről fogunk még beszélgetni, de amint már mondtam, előbb egy csatát kell megvívnunk, és ha lehet, megnyernünk. – A lény megérintette a fejét az egyik ujjszerű képződményével. – A Culakhanok éppen leszállást akarnak megkísérelni. Muszáj megtenni bizonyos lépéseket, hogy ezt megakadályozzuk.

– Nézzétek – szólalt meg Ross – felvegyek esetleg egy biztonsági övet, vagy valami hasonlót?

A körben állók rápillantottak, de úgy, hogy az ennyi lénytől egyszerre meglehetősen zavarba ejtő volt.

– Te talán inkább maradj a Megvilágosodott mellett. Mi majd megtesszük a szükséges lépéseket.

Három gomba alakú szék emelkedett ki a padlózatból, mindegyik egy külön Shakaleeshva alatt. Az egyik felvette a legmagasabb társukat, és átröppenve az asztalszerű emelvény fölött, elsuhant abba az irányba, amerről jöttek, majd függőlegesen felfelé elrepült az egyik falfelület mentén. A többiek az ellenkező irányban tűntek el. Ross Ed ismét egyedül maradt barátjával.

A hatalmas képernyőt rövidesen fényesen ragyogó villanások és robbanások fénye töltötte be. Egyszer meg is rázkódott a helyiség, mire több repülőgomba az utasaival együtt lepottyant. A többi utas odarohant a lezuhantakhoz, hogy segítsen nekik. Az egyik Shakaleeshva azonban mozdulatlanul fekve maradt a padlózaton, ahová becsapódott a járműve.

Ekkor ismét megrázkódott a terem. Ross Ed, kissé reménytelennek és vesztettnek érezve helyzetét, odament a legközelebbi ülőalkalmatosságnak is beillő kiemelkedéshez, és keresztbe tett lábakkal leült a padlóra.

– Bármilyen hatalmas is ez a képernyő, én még mindig nem láttam az ellenségünket.

– Az űrben óriásiak a távolságok, és nagyon ritkán fordul elő, hogy a csatába bonyolódott űrhajók bármikor is látótávolságon belül merészkedjenek egymáshoz – magyarázta Lala.

Valahol messze, az űr sötétjében valami vakítóan felvillant, mielőtt hatalmas tűzgolyóvá változva felrobbant volna.

– Úgy látszik, mintha egy kicsit eltúloznák a felhajtást egy halott író miatt.

– Teljes mértékben egyetértek veled, de léteznek más normák, mint a tieitek, embereké. Nem tudjátok elképzelni, milyen az, amikor valaki állandó foglya a képességeinek. Amit megalkottál, örökre hozzád tartozik, és már soha többé nem lesz normális életed. Se a közvélemény, se a kritikusok, sem pedig a saját agyad nem hagy nyugtot neked.

– Kíváncsi vagyok, hány űrhajó vesz részt, ebben a csetepatéban.

– Annak alapján, amit kicsivel korábban mondtak nekem, a Shakaleeshvák részéről tíz hajó.

Ross Ed füttyentett egyet, mire a hallótávolságon belül lévő földönkívüliek felfigyeltek. A fordítógép biztosan egy egzotikus űrfaj nyelveként értelmezte a jelet, és valami fura jelentést adhatott neki.

– Szóval nyolccal tíz ellen. Ezek szerint azok a fickók tényleg nagyon rád izgultak.

– Én is attól félek, hogy így van. Nagyon jó író voltam, de ha te történetesen Culakhan lenné1, akkor szerinted nagyon rossz. Nagyon fájna, hogy most esetleg miattam halnak meg többen is. Miattam, aki azt szerette volna, hogy egyedül és békében nyugodva tünődhessen a világról valahol az ismeretlenben.

– Mi történik, ha esetleg veszítünk?

– Akkor számodra is előáll majd az a nyilvánvaló lehetőség, hogy megtapasztald azt az állapotot, amiben én magam jelenleg is egzisztálok, legfeljebb kevésbé leszel beszédes.

– Összefoglalnád ezt egy kicsit érthetőbben?

– Te is hulla leszel, csak éppen nem fogod tudni megosztani másokkal az élményt.

– Ó – nyugtázta a hírt Ross, majd körülnézett a hatalmas, zűrzavaros teremben. – Nincs semmi, amiben segíteni tudnék, igaz?

– Attól tartok, hogy fajod mintapéldányaként inkább csak nevetségessé tenned magad, ha bármivel is megpróbálkoznál.

– Nem ez lenne az első alkalom. Emlékszem, egyszer meg, amikor a tizenegyedik osztályban… – Aztán elhallgatott egy pillanatra. – Ó, bárcsak lenne nálam fegyver vagy valami hasonló!

– Valóban úgy beszélsz, mint egy igazi texasi, legalábbis, ha jól ismerem azt a társadalmi környezetet, amiből jöttél. Bátorság, barátom. A Shakaleeshvák fognak győzni, és én majd gondoskodom róla, hogy biztonságban visszatérj az otthonodba.

– A tieid között nagy tisztesség lehet az, ha valakit Megvilágosodottnak kiáltanak ki, nem igaz?

– Pontosabban Legfőbb és Dicséretes Megvilágosodottnak.

– Oké, oké, szóval akármicsoda. Feltételezem, nagyon büszke vagy rá.

– Ez túlságosan is nagy elismerés, Ross Ed. Túlságosan nagy felelősséget jelent bárki számára.

– Olyasmi ez, amit valakinek csak meg kell csinálnia, nem igaz?

– Nem is annyira piszkos, mint inkább könyörtelen feladat.

Továbbra is kettesben voltak, és mivel semmi más dolguk nem volt, folytatták Lala korábbi hivatásáról szóló beszélgetésüket, miközben a harc kegyetlenül dúlt odakint Nem sokkal később, az eredeti gyülekezet három tagja közül az egyik visszaérkezett hozzájuk. Gomba alakú székével élesen csikorogva fékezett le az emelvény mellett. Ross a nyakát nyújtogatva és a fejét ide-oda billentve kereste a jármű alatt a kerekeket vagy a siklótalpakat, de bármi is tartotta vagy vitte a masinát, nem lehetett látni.

– A Chenisisult megsérült, egy kicsit a Kajavak is.

– És mi van a Culakhanokkal? – érdeklődött Lala.

– Három hajójuk annyira megrongálódott; hogy kénytelenek voltak velük visszavonulni. Két másik is eléggé megviselt már. Sajnos azt is el kell árulnom, hogy a Culakhanok Utchu nevű naszádja felrobbant.

– Csodálkozom, hogy ennek ellenére még mindig fenntartják a rádiókapcsolatot – kommentálta Lala.

– Ahogyan mi is, a Culakhanok viszont csak puszta makacskodásból. A… –… Kapcsolattartási Kódexük miatt, tudom.

– A harc menete megfordult, és úgy tűnik, hogy a mi javunkra alakulnak a dolgok. A többiek úgy gondolták, tudnod kellene róla. – És a hírnök, cseppet sem törődve a padlón ülő emberrel, már el is szelelt.

Körülbelül tizenöt perccel később egy hatalmas sóhaj lengett keresztül a termen. A Shakaleeshvák egyként lélegeztek fel, amikor meghallották a várva várt hírt: a harcot ők nyerték meg.

További megerősítéssel a Shakaleeshvák katonai parancsnoka szolgált, aki két másik tisztjével érkezett.

– A Culakhanok elmenekültek. Nagyon sajnáljuk a mindkét részről megmutatkozott károkat és veszteségeket, különösen az Utchu pusztulását. Mindezt el lehetett volna kerülni, ha az ellenfeleink nem ragaszkodtak volna olyan makacsul Kódexük előírásainak merev betartásához. Az ő oldalukon csak három sértetlen hajó maradt, és számukra is világossá vált, hogy nem folytathatják, és hogy további hősködésük ezzel csak öngyilkos parádézássá vált volna. Elfogadták a vereségüket – legalábbis egyelőre – és visszavonultak a kozmosz egyik távoli régiójába, és csak megfutamodásuk szomorú bizonyítékait hagyták maguk után. Ezután a nőnemű földönkívüli meghajolt a halott előtt, vagyis Ross Ed most már tudta, hogy amit a lény produkált, meghajlás volt a Lala-félék között, mivel arról is váltottak pár szót barátjával, hogy az övéi között milyen módokon mutatják ki egymásnak a tiszteletüket és nagyrabecsülésüket.

_ Megtorlásukat egy előre nem meghatározott, jövőbeli időpontra halasztották, de mi, Shakaleeshvák, számítani fogunk rájuk.

_ De hiszen halott vagyok – szólt közbe a gurgulázó műhang. – Szerintetek is elég ennyi ebből az őrületből, vagy tévedek?

– Keresni fognak valami más módot arra, hogy helyreálljon közöttünk a béke. Valójában azt szeretnék, ha az alkotásaid bizonyos részleteit átalakítanád oly’ módon, hogy az abban foglalt, rájuk vonatkozó részletek megfeleljenek nekik, és ne adhassanak okot arra, hogy sértve érezzék magukat.

Lala meglepően földi módon, és az alkalomhoz illően reagált a felvetésre.

– Hát felőlem kinyalhatják… persze csak úgy képletesen szólva. A műveim úgy jók, ahogy vannak.

Ez alkalommal mindhárom magas rangú társa meghajolt előtte.

– A Shakaleeshvák sem kívánják másként, mint ahogyan te.

– Ezek szerint most már biztonságban vagyunk? – kérdezte Ross Ed, majd kiegyenesítette a lábait, és amikor felállt, nyújtózott egy nagyot. Az egyik Shakaleeshva tiszt ösztönösen visszalépett előle.

– Igen. Hacsak a Culakhanok nem döntenek úgy, hogy még több hajót toboroznak össze, nem hagyják annyiban a dolgot, és megtámadják azt a bolygót, amely ennek a felderítő expedíciónak is az otthonát képezi. Tudod, ilyenkor én sem tudom elhinni, hogy a műveimnek ennyire sikerült ezeket az alakokat kihoznia a sodrukból.

A hatalmas képernyőn keresztül Ross Ed szemtanúja lehetett, ahogyan a shakaleeshva csillaghajók felveszik a menetalakzatot. A távolban egy fényes gömb csillant meg. A férfinak megfordult a fejében, hogy talán a Jupiter az. – És most mi a következő lépés?

Az egyik tiszt lépett előre.

– Mindenekelőtt helyre kell hoznunk a saját hajóink által elszenvedett komolyabb sérüléseket. Amikor ezzel elkészülünk, elindulunk hazafelé.

– Vagyis a ti otthonotok felé, nem pedig az enyém felé.

Most az egyik parancsnokuk válaszolt.

– Ha a Culakhan fordítógép megfelelően működik, akkor úgy veszem ki, hogy némi csalódottság van a hangodban. Kérlek, ne keseredj el. Mint a Megvilágosodott megmentője és védelmezője, igen nagy elismerésre tettél szert a mi köreinkben. Bármit, amink nekünk, Shakaleeshváknak van, megosztjuk veled. Ez pedig nem kevesebbet, mint a mi Húsz Bolygórendszerünk csodáinak az élvezetét jelenti, a ti élettartamotoknak a több százszorosáig tartó időn át.

Ross Ed egy hosszú percig hallgatott, mielőtt belefogott volna óvatos válaszába.

– Ez igazán nagylelkű a részetekről, és el kell ismernem, rettentően furdalja az oldalamat a kíváncsiság, de sajnos attól tartok, hogy amit a Húsz Bolygó nyújtani tudna, az egyáltalán nem olyasmi lenne, amit én Texasban megszoktam. Fogadni mernék, hogy nálatok sehol sem készítenek olyan sült csirkét, mint odahaza.

– Ezt a fogalmat nem ismeri a fordítógép – jelentette be az egyik tiszt. A felettese is csak sokatmondó értetlenséggel pislogott.

– Attól tartok, hogy ez bizony így van. – És hogy valóban igazat szól a földönkívüli azt az is jelezte, hogy kissé megremegett az ajka zavarában. – Tényleg nem tudunk neked olyat produkálni, amiről az imént említést tettél.

– És a chili? A parázson sültek? A pörköltek? Az aprósütemények és a szaftos öntetek?

– Nem, nem, nincs semmi ilyesmink. – A tiszt egyszerre gesztikulált mindhárom végtagjával, amivel ingerültségét is részint kimutatta. – Talán, ha jobban utánanéznénk, akkor kiderülne, hogy egyiket-másikat tudnánk szintetizálni. A táplálkozási téren szakképzett kémikusaink híresek a találékonyságukról.

– És a futball? A szarvasvadászat? A pisztrángozás? – Ezeknek az igényeknek az említése az előbbihez hasonlóan, csak sajnálkozó arckifejezéseket tudott kicsikarni. – Értitek már? Nem hiszem, hogy túlságosan jól érezném magam, ha veletek mennék a ti világotokba, annak ellenére, hogy otthon, a Földön több ezer évig sem lehetnék annyi csodának a részese, mint amit a tiétek ígér. Valószínűleg még akkor sem lenne jobb a helyzet, ha választhatnék a tizenkét rendszeretek húsz bolygója közül.

– Értem – gondolkodott el a parancsnok. – A Tizenkét Rendszer égitestjei mellett számos kisebb, lakott hold is kering. Tekintve, hogy milyen sokat tettél a mieinkért, akár még a vezetője is lehetnél az egyiknek, amelyiket kiválasztod magadnak.

– Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – válaszolt Ross Ed, szinte azonnal (vagyis nem azonnal, hanem rövid fontolgatás után, mivel egy hold kormányzásának a felajánlását nem lehet csak úgy visszautasítani). – Nos, elég sokat forogtam a világban ahhoz, hogy magam is rájöjjek, nem vagyok egy amolyan vérbeli irányító típus. Na meg, azok a vezetők, akiket én ismerek, nem igazán bővelkednek a barátokban.

A parancsnok szemmel láthatóan csalódott volt.

– Jól van. Azért tedd meg, hogy elgondolkodsz ezeken a lehetőségeken, mialatt mi elvégezzük a szükséges javításokat. Ha azokat befejeztük, akkor bármit megteszünk, amit csak kívánsz, jóllehet, ha inkább visszamennél a szülőbolygódra, nem fárasztalak tovább a Tizenkét Naprendszer bemutatásával. Amit, ha megengeded ezt a személyes megjegyzést, nagyon sajnálok.

– Ugyan már, adja át az otthoni Shakaleeshváknak a legjobb kívánságaimat.

– Nos, szokás szerint az én reszortom a mindenkori tudományos feljegyzések elkészítésére felügyelni, azokat megszervezni és irányítani. A jelenlévők közül mindenki szeretne legalább egy felületes kis bemutatót a bolygódról, mielőtt még útnak indulnánk. Ne ijedj meg, semmi olyasmiről nincs szó, ami személy szerint is érintene. És teljesen nyugodt lehetsz a visszatéréssel kapcsolatban is, mivel a legújabb fejlesztésű álcázással ellátott kutatóhajónkkal fogunk hazaszállítani. Ross Ed elmosolyodott.

– Na, ezt örömmel hallom. Mondd meg a szakembereidnek, hogy lehetőleg úgy nézzen majd ki az egész, mint egy meteorológiai léggömb.

– Hát persze, hogy úgy lesz... bármire is céloztál ezzel.

A férfit és Lalát a tiszttel majdnem egyenrangú társai bevezették egy különálló helyiségbe. A szoba eléggé kényelmesnek látszott, feltéve, ha Ross vigyázott, hogy ne verje be a fejét a mennyezetbe. Lalának sikerült valamelyest elmagyaráznia az odabent lévő, felismerhetetlen funkciójú és működésű berendezésekkel kapcsolatban mindent, ami az embert érdekelheti. Az egyik rendkívüli módon tetszett neki: egy olyan gép volt, amely jéghideg vízbuborékokat lebegtetett ki magából a levegőbe. Az erős mágneses térből való kortyolás teljesen új tapasztalat volt a texasi számára.

„Bárcsak meg tudnák tenni ezt a sörrel is!" – kuncogott magában.

Az étel, amit kapott, tésztaszerűen lágy volt, amin nem is csodálkozott, mivel a shakaleeshváknak nem voltak fogaik. Miután az egyik biokémikusuk megbizonyosodott róla, hogy a Ross Ed által felkínált aprósütemény emészthető a számára, magába erőltetett néhányat. A földönkívüliek ennivalója viszonylag íztelen volt, és a texasi szerint szinte ordított egy kis sóért vagy borsért, de nem kérdezte meg őket a fűszerezés felől, mert szinte biztos volt benne, hogy egyiket sem ismerik a hajó fedélzetén.

Miután megtanulta a fortélyát, hogyan kell meginni a lebegő vízgömböket anélkül, hogy akár egy cseppnyi is az orrába kerülne, nagyokat kortyolt belőlük, hogy leöblítse vele a tésztát.

– Szóval úgy érezted, hogy teljesen kiégtél, és arra az elhatározásra jutottál, hogy alkotó energiáid újratöltésének az lehet a legjobb módja, hogy száműzöd magad egy olyan primitív bolygóra, mint a Föld.

– Igen, csak éppen rosszul sült el a dolog – dörmögte a halott. – „Föld!" Micsoda egocentrikus elnevezés! Hidd el nekem, Ross Ed, egyáltalán nem könnyű Megvilágosodottnak lenni. Sokkal nagyobb szabadságod van, és sokkal több részed lehet a való élet örömeiből, ha nem vagy más, csak egy jelentéktelen senki, aki néha-néha rácsodálkozik a világra. Egyszerűen el kellett tűnnöm. Teljesen kétségbe voltam esve. – A műtorokból ezután valami káromkodásszerűség tört fel.

– Most már halott vagyok, és hála a Culakhanoknak, akik újratöltötték az öltözetet, ha akarok, akkor még akár ötven földi évnek megfelelő időn keresztül is elvegetálgathatok ebben a különleges létformában.

– Vannak olyanok – mondta erre halkan a texasi – akik örülnének ennek a lehetőségnek.

– Mégis, szerinted mit kellene tennem? Legyek nekik hálás? Én csak egy író vagyok, a fenébe is! Ezek majd hazavisznek, mert kell nekik valaki, akit tisztelni akarnak. Úgyhogy egy nagyrabecsült kiállítási tárgy leszek. Az ellátóim pedig örökösen zaklatni fognak majd, abban a reményben, hogy kicsikarnak tőlem valami eredeti kreációt. Nem lesz nyugtom, legalábbis a saját agyam szintjén. Ha egyszer kinyitottál egy söröshordót, akkor azt többé már nem fogod elzárni. Néhány filozófusunk úgy gondolja, hogy az alkotó energiák még a halált, sőt, még a teljes felbomlást is túlélik. Állítólag meg valami receptjük is van hozzá.

– Azt hiszed, hogy csak neked vannak problémáid? – kérdezte Ross Ed, miközben egy adagnyi kék tésztafélével játszadozott, ami még a táljában maradt. – Ahogy hazajutok – feltéve ugye, ha hazajutok – akkor az első dolgom rögtön az lesz, hogy ki kell találnom valami furfangot arra, hogy a hadsereg leszálljon rólam. És még te beszélsz itt nekem zaklatásról, meg kellemetlenkedésről! No igen, aztán meg ott van az a hollywoodi nő, meg az eszement, extravagáns barátai. Tuti, hogy ők is éppen engem keresnek az egész országban. És valószínűleg egyre többen lesznek, akik úgy gondolják, hogy el kell kapniuk.

Ezután rövid csend következett a teremben. Végül Lala törte meg a hallgatást.

– Nincs olyan hely, ahol kényelmesen ellehetnél, ahol nem zaklatnának? Nincs valami olyan hely a bolygódon, amit szívesen megnéznél, vagy megpróbálnál ott élni?

– Hát, talán akadna egy hely, ami esetleg jó lenne. Csak egy. Sokat hallottam már róla.

– Akkor mondd el, és én majd intézkedek, hogy odavigyenek.

– Ez nagyon rendes dolog lenne tőled, Lala. Egy kis környezetváltozás valószínűleg segítene rózsaszínűbben látni a világot. De nem akarok teljesen újat. Ki tudja, talán még Caroline-t is segítene elfelejteni.

– Hallgass rám, barátom. Az a nő nem volt neked való.

Ross tüsszentett egyet.

– Mintha egy halott földönkívüli meg tudná mondani, hogy milyen nő való nekem – Nana! Ne becsülj le engem, csak azért, mert egy másik faj halott tagja vagyok. Ha elfelejtetted volna, nagyon is jól fel vagyok szerelkezve mindenféle érzékekkel. De ha megadnád az általad választott koordinátákat, akkor intézkedhetnék, hogy a parancsnok a megfelelő helyre irányítson.

Ross Ed a szemeit forgatta.

– Már megint azok az átkozott koordináták! Mi lenne, ha megint egy olyan földgömb-maketten mutatnám meg a helyet. Felteszem, ha a Culakhanoknak volt ilyen, akkor nektek is van pár példányotok.

– Ahogy mondod. Milyet parancsolsz? Van pontos, méretarányos domborzattal, van olyan, amelyik a felhőzet változását követi, de van olyan is, amelyik az óceáni áramlásokat mutatja – sorolta Lala. – Pillants csak a hátad mögé. Jó néhány fajta útbaigazítót megtalálsz.

Amikor Ross befejezte a válogatást, és pontosabban leírta, milyen is az általa kiválasztott helyszín, a halott Megvilágosodott egy darabig elgondolkodva csendben maradt.

– Ha jól érzékeltem, akkor ez a hely sokkal nagyobb, mint Texas.

– Aha – ismerte el Ross Ed némi hazafias csalódottsággal. – De nem sok ilyen van.

– Biztos vagy benne, hogy jól fogod érezni magad ott?

– Hát, semmi sem biztos. Egyszer azt hittem, hogy milyen jó lesz majd Snyderben, és ez így is volt, amíg egy tornádó végig nem söpört a városon, és le nem rombolt mindent Abilene és Austin között. – A férfi kinyújtotta az egyik ujját a lassan forgó gömbfelületen arra a helyre, amely a kiválasztott térséget mutatta, de a keze minden ellenállás nélkül behatolt a holografikusan kivetített képbe.

– Hallottam, hogy az errefelé lakó emberek nagyon hasonlítanak a texasiakra, és azt is, hogy maga az ország is nagyon érdekes. Egy dolog biztos: nem hiszem, hogy az Egyesült Államok Hadseregének Hírszerzése pont ott próbálna a nyomomra bukkanni. Legalábbis, egy darabig biztosan nem.

– Majd én gondoskodom róla – nyugtatta meg a halott Megvilágosodott.

HUSZONNÉGY

Ross Ed korán reggel erős harsonaszóra ébredt, egy kicsiny, automata vezérlésű járműben, ami arra volt beprogramozva, hogy oda vigye őt biztonságban, ahová csak akarja. Az irányt maga a Megvilágosodott állította be – kihasználva túlélő öltözetének figyelemre méltó kapacitását – úgy, hogy közvetlenül a zászlóshajó mögé manőverezve távolodjon el a konvojtól. A pici gépezetet észrevétlenül ki lehetett juttatni az álcázott tudományos kutatóhajóról, miközben az megkerülte a Földet.

Ahogy elterülve feküdt a szíjak alatt, amit három Shakaleeshva rögzítésére terveztek, ám egy csekélyke átalakítás után már az ő nagyobb, emberi testére is alkalmazhatták, Ross Ed arra gondolt, hogy milyen figyelemreméltó kapcsolat alakult ki közöttük. Hiányozni fog neki Lala. Biztos volt benne, hogy a Megvilágosodott a legérdekesebb halott személy, akit valaha is megismert, még ha nem is ember volt.

Szerencse, hogy nem volt klausztrofóbiás, mert a kicsiny leszállóegység alig volt nagyobb, mint egy egymotoros repülőgép. A férfi vállai pontosan kitöltötték az életbentartásra tervezett fülkét.

Valami csendesen kattant egyet, ő pedig hirtelen zuhanni kezdett, ami az aprócska hajóban nem volt túlságosan kellemes, mivel túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy bármiféle mesterséges gravitációt is fenntartson. Néhány percig attól félt, hogy szerteszét hányja a részben megemésztett kék tésztát a belső térben, de ahogy a jármű belépett a földi atmoszférába, és a gravitáció újra hatni kezdett, a gyomra nem rendetlenkedett tovább. Figyelembe véve a jármű méretét és azt a sebességet, amivel ereszkedett, nem volt meglepetés, hogy nem voltak sem nyílásai, sem ablakai. Teljesen rá kellett hagyatkoznia a Shakaleeshvákra, bár, még ha látta is volna, hogy hová érkezik, még akkor sem tudta volna befolyásolni a kimenetelt. Ha az egyik óceánba zuhan, akkor már nem sokat tehet. Érezte, hogy a zuhanás hatalmas sebessége egyre csökken. Azután hirtelen erős rázkódás érte a hajót, majd egy másik, és a mozgás minden érezhető hatása megszűnt. Rejtett szervomotorok kezdtek zümmögni és az apró jármű teteje elmozdult. Zöld növényzet illata öntötte el a szűk belső teret.

Egy könnyed érintés kioldotta a pocakján feszülő szíjazatot, és a férfi végre kiegyenesedhetett. A hajó a nyirkos talajon pihent, magas, fák: impozáns méretű pálmák között. A levegőben érdekes madárdal harsant fel. Egy szivárványszínekben pompázó lepke, ami akkora volt, mint a tulajdon tenyere, egy darabig egészen közel röpködött az arcához, majd továbbállt. Egy esőerdőben volt, de ez egyáltalán nem olyan volt, mint Yucatán. A fák és a pálmák túlságosan terebélyesen nőttek, és az aljnövényzet is teljesen másnak tűnt. A faágakon nem látott majmokat ugrálni, és még csak a makogásukat sem hallotta, és az itteni bogarak – jóllehet rengeteg különböző fajtát látott ezalatt a rövid idő alatt is – sokkal kevésbé tűntek agresszívnek.

Kimászott, és óvatosan átlépte a zöld hangyákból álló sort, ami közvetlenül a hajó mellett menetelt. Ahogy lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgáljon egy pár rikítóan zöld bőrű és arany szemű levelibékát, amelyek az egyik közeli farönkön guggoltak, hirtelen egy panel pattant ki a leszálló hajó oldalából.

Bentről egy magányos alak jött elő. Túlélő öltözékének más volt a formatervezése: egy kicsivel fényesebb, és egy kicsivel gondosabban kidolgozott volt: Kétségtelen, hogy a viselője ennek köszönhette nagyobb mozgásszabadságát. Ahogy teljes nagyságában kiemelkedett a hajó fölé, a férfi akkor vehette először szemügyre a jármű utasát.

Lala szemei még mindig szorosan csukva voltak, karjai és lábai még mindig lagymatagon csüngtek a törzsből, és nem nézett vissza a másikra. De érzékelte a környezetét, és tudott beszélni. Valahogyan a mesterségesen reprodukált hangnak sikerült közvetítenie a derültséget.

– Hello, Ross Ed!

– Lala! – Ross legszívesebben egy igazi texasi, mackós öleléssel üdvözölte volna az űrlényt, de attól félt, hogy esetleg kárt tesz az öltözék belső felszerelésében. – Mi a francot csinálsz te itt?

– Tudod, szabadságmániás fantáziám miatt nem én vagyok igazán hivatott a Megvilágosodott címére. De még így, holtan is szeretem azt hinni, hogy azért egy kicsivel okosabb és kreatívabb vagyok, mint az élők többsége.

– Ez úgy hangzott, mintha egy író mondta volna. – Ross Ed megcsóválta a fejét és elvigyorodott, aztán kiválasztott magának egy hangyáktól mentes farönköt, és leült rá. – Hogyan cserélted le a ruhádat?

– Amíg mindenki körülötted serénykedett, addig én a magam dolgával törődtem. Felajánlottak nekem egy új túlélő öltözetet, rögtön azután, hogy megérkeztünk a zászlóshajó fedélzetére. Elfogadtam, de egészen tegnap estig elhalasztottam az átöltözést. Amikor a neuromuszkuláris funkcióimat újra működőképessé tette, már nem volt annyira bonyolult feladat, hogy ne csak egy, hanem két ilyen csodálatos kis járművet is beprogramozzak. A régi túlélő ruhámat, amin rajta volt a személyi jeladóm is, az utasításaim alapján betették a hajóba. A minket ide ledobó kutatóhajó egyik tudósa sem foglalkozott azzal az eshetőséggel, hogy valaki más is lehet benne.

– Hasonlóképpen, amikor senki sem figyelt oda, sikerült bemanővereznem magam űrhajód csekély méretű rakterébe, még jóval azelőtt, hogy téged bepakoltak volna. Egyedül csak attól féltem, nehogy felfedezzenek az indítás során. De szerencsére csak az életben tartó kellékeket tartalmazó részleget vizsgálták át, a kényelmedet előkészítendő. Én természetesen tökéletesen elvoltam a raktérben, mivel a saját túlélő felszerelésemet magammal vittem. Amikor ezt a hajót elindították, akkor startolt a párja is. A túlélőhajó műszerei csak egy egyszerű zuhanójelet adtak ki. Az általam beállított álcázás nemcsak a te fajtád primitív detektáló rendszerét csapja be, hanem az enyémekét is.

– De attól még ugyanígy a nyomodban lesznek, és keresni fognak – figyelmeztette Ross Ed.

– És meg is fognak találni, méghozzá a zuhanójelet bemérve. Vagy legalábbis, a régi túlélő öltözetemet. És ez lesz az a pillanat, amikor igazán össze fognak zavarodni. Nem fogják tudni biztosan, hogy valóban visszajöttem a ti világotokba, vagy kilőttem magam mindenféle cél nélkül az űrbe, ahol, ha mást nem is, de legalább örökké tartó békét találok. A mesterkedéseimnek semmiféle nyoma nem maradt, sem a mentőhajóban, sem pedig a zászlóshajó fedélzetén. Erről alaposan megbizonyosodtam, mielőtt beindítottam volna ezt a kis magánakciót. A ti világotok hatalmas, zsúfolt és túlságosan is változatos ahhoz, hogy egy általános, mindenre kiterjedő kutatást indítsanak benne utánam. Ez alkalommal nem fognak megtalálni.

– Nem? Mi van akkor, hogy ha engem keresnek meg, és kérdéseket tesznek fel?

– Drága bennszülött barátom, gondolod, hogy valamikor is kikotyogtam azokat a koordinátákat, amiket kiválasztottál nekem? Ha valaha is keresnének egyáltalán, akkor egy akkora metropolisban kellene kutatniuk utánad, ami a fél világot beborítja. Ha a Culakhanok bármikor visszatérnének értem, sokkal nehezebb dolguk lesz. Mellesleg, azt sem hiszem, hogy közülünk bárki megpróbálná. De ez már nem is lényeges. Te meg én itt vagyunk, nem pedig ott.

Ross Ed leszállt a farönkről, és a fejében megfordult az a gondolat, hogy esetleg az ég felé pillantva hirtelen előbukkan egy magányos, önállóan mozgó viharfelhő, amely egyenesen feléjük tart. Érezte, hogy súlyos verejtékcseppek gördülnek le az arcán. Nem az éghajlathoz megfelelően volt öltözve, de ezen könnyen tudott segíteni.

– Mondd csak, biztosan ezt akarod?

Sziszegő hang tört elő a műtorokból.

– Nem vagyok senkinek sem az emlékműve! Egyszerűen csak élvezni szeretném a halálomat, ennyi az egész!

– És mi lesz ezzel a kis hajóval, meg a másikkal?

– A másik önmegsemmisítő mechanizmusát már előzetesen beállítottam. Most indítom be ezét.

Kevesebb, mint öt perc múlva már semmi sem maradt a Shakaleeshva leszállóhajókból, kivéve talán néhány füstölgő salakdarabkát, melyek a totális, molekuláris szintig ható detonáció után visszamaradtak. Egy átutazó esetleg ráakadhat néhány egzotikus fémdarabra vagy más törmelékre, ha nagyon figyelmesen a lába elé néz, persze csak akkor, ha veszi a fáradságot, hogy közelebbről is megvizsgálja a környék talaját, de egy ilyen jellegű véletlennek ezen a tájon vajmi kicsiny volt az esélye.

– No, így már sokkal jobb – mondta a Megvilágosodott megelégedve. – És most, mihez kezdünk? Te választottad ezt a helyet, Ross Ed, nem pedig én.

– Azt hiszem, sétálni fogunk egy nagyot. Jobban mondva, én. Jobb lesz, ha viszlek, arra az esetre, ha valaki meglátna minket. Ha valóban a megfelelő helyen landoltunk, akkor nemsokára emberekkel kell találkoznunk, vagy legalábbis egy forgalmasabb úttal.

– Ha gondolod, használhatjuk az új öltözet levitációs funkcióját, ha nehéznek találsz. Szereznünk kell egy hátizsákot. – A holttest felemelkedett, aztán lassan odarepült a texasi kinyújtott karjaiba.

Eléggé hamar, alig egyórányi gyaloglás után valóban elértek egy keskeny kis beton-utat. Ross Ed lestoppolt egy kamiont, ami elvitte őket a legközelebbi városba, útközben pedig Ross Ed barátságosan elbeszélgetett a sofőrrel. Amaz látta Lalát, de nem kérdezett semmit. Ahogy Ross Ed hamarosan rájött, olyan vidéket választott, ahol az emberek nem ütik bele lépten-nyomon mások dolgába az orrukat.

Abból a kis pénzből, ami régebbről a zsebében maradt, vett egy új hátizsákot Lala számára. Sokféle munkalehetősége adódott a környező városokban, és a földönkívüli segítségével és tanácsaival a pénz egy idő után már nem jelentett problémát. Ha pedig az embernek van elég készpénze, akkor bármit képes lesz megvásárolni, amit a „nagyok", beleértve az új személyazonosságot és egy érvényes útlevelet is.

Nem tellett sok időbe, és úgy érezte, hogy megkedvelte ezt a helyet. Igaz, hogy ez nem Texas volt, de az itteniek által annyira kedvelt jeges tea is olyannak tűnt már, mint az a víz, amit az űrben szolgáltak fel neki. Caimsben volt néhány valódi mexikói étterem, nem messze az autópályától, és mindegyik hotelben adták a kábelhálózaton az amerikai futballmeccseket. Továbbá, még azt is be kellett vallania, hogy ahol sör van, ott nem lehet különösebb panasz.

Új barátokra tett szert, akik udvariasságból tartózkodtak attól, hogy az előéletéről érdeklődjenek. Alkalmanként elővette a földönkívüli bábuját és előadott nekik valami vadonatúj hasbeszélő műsort. Felmerült benne a gondolat, hogy esetleg hivatásos előadó lehetne, ám inkább csak a maga, vagy a néhány kiválasztott szórakoztatására gyakorolta tehetségét.

Végül találkozott egy lánnyal, aki még Caroline-nél is magasabb és szebb volt. Amikor Lala már megszokta társaságát, összeházasodtak. A felesége eleinte idegenkedett a torz földönkívüli figurától, de aztán elfogadta, amit Ross mesélt róla: azt, hogy valójában egy régi sci-fi film kelléke volt, amit a férfi még valahol az Államokban szerzett, és így több más ismerősükhöz hasonlóan a nő is lassanként megszerette a különös duó által előadott nagyszerű hasbeszélő produkciókat.

Ami pedig Lalát illeti (akinek a valódi neve túlságosan hosszú és bonyolult volt ahhoz, hogy egy olyan egyszerű vidéki fickó, mint Ross Ed Hager ki tudott volna mondani), a Shakaleeshvák Megvilágosodottját, a Tizenkét Naprendszer és a Húsz Bolygó tiszteletre méltó művészét, esztétikai csodák létrehozóját és a Culakhanok minden hájjal megkent bosszantóját, ő csak ült, mint egy kellék, amit csak úgy nekitámasztottak az esőerdőben álló házikó verandájának, és figyelte a naponta arrafelé járó-kelő furcsa teremtményeket és az azoknál is furcsább embereket.

Nagyritkán, amikor Ross Ed és a felesége elmentek szórakozni valahová, és lerázhatatlan múzsáját már nem tudta visszatartani, előadott magának valami szerény, önmaga által komponált muzsikát. Szerencsére, a legközelebbi szomszéd elég messzire lakott ahhoz, hogy reklamálni tudjon miatta.

Vége

Jegyzetek

[1] Mi a fene? (a ford.)

[2] A szarba! (a ford)

[3] Halott (a ford.)

[4] Ezt kellene bizonyítani (a ford.)

[5] teafű (a ford.)