Alan Dean Foster

KRISTÁLYKÖNNYEK

TARTALOM

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

A kislányhangú, bársonykarmú tigrisnek, az ügynökömnek, Virginia Kiddnek köszönettel, tízévi bátorító dorombolásáért és ösztönző karmolásaiért.

1.

Nehéz dolog lárvának lenni. Eleinte minden sötét, azután halvány fényeket érzékel. Nem zuhan rá a külvilág sem sokkszerűen, fokozatosan kezd felderengeni körülötte.

A lárva nem tud mozogni, sem beszélni. De gondolkodni tud. Első emlékeit a bölcsődében szerezte: parányi, nyirkos falú kamrában volt, ahol ismeretlen zajokat hallott. A teremben felnőttek beszélgettek. Környezetének érzékelése rádöbbentette saját testének mivoltára: másfél méter hosszú, puha, henger alakú hústömeg.

Tökéletlen lárvaszemével tompán érzékelte a terem berendezési tárgyait, a padlózatot, a fehér mennyezetet valamint a szürke gubókban körülötte fekvő társait. Hangokat hallott, mégis csupán némán fekvő társait láthatta. A színek titokzatos világa, melyek felett – úgy tűnt – csak a felnőttek rendelkeznek, csodálattal töltötte el. Az ismeretlen környezetből a kék és a sárga szín ragadta meg leginkább.

A bölcsődében dolgozó felnőttek jelenlétét szerette legjobban, akik sok-sok nemzedéket neveltek fel, és türelmes gondoskodással látták el a magatehetetlen apróságokat. Ok próbálták megismertetni a színekkel, elmondva minden egyes szín nevét. De a fogalmak nem jelentettek semmit a számára. Rendkívül egyszerűen érzékelte a külvilágot: a nappal kellemes melegét, majd az éjszaka hűvösségét, amikor környezete sötétségbe burkolódzott.

Amint kissé megerősödött, társaival együtt felszabadultan viháncolt, csúszott-mászott a bölcsőde udvarán, a gondozónők felügyelete alatt. Néha egy csoport felnőtt érkezett, és hosszasan nézegették a hancúrozó kisdedeket. Hamarosan felfigyelt egy fiatal párra, akik szokatlan érdeklődést mutattak iránta. Később megtudta, hogy ők a szülei.

Szülei egyáltalán nem hasonlítottak a lárvákra, melyek hatalmas, kidudorodó szemei alig érzékeltek valamit a külvilágból. Irigyelte a felnőtteket karcsú testükért, két pár hosszú lábukért és finom vonalú kezeikért.

A felnőttek valódi szemekkel rendelkeztek, melyek fényes fekete gömbként ragyogtak a zöld színű koponya két oldalán. És a fejtetőn örökké mozgó csápok teljesen elbűvölték szépségükkel. A nemekről nem sokat tudott, de a külső forma és az illatanyagok alapján a felnőtteket mégis két csoportba sorolta.

Az illatok még a színeknél is jobban magukkal ragadták. Azt akarta, hogy lábai, kezei legyenek, mint a felnőtteknek, de leginkább valódi szemekre és csápokra vágyott... Mindenáron felnőtt akart lenni!

A gondozónők kedvesen bántak a kisdedekkel. Viselkedésükből mégis sejteni lehetett, hogy érzik a lárvák türelmetlenül növekvő vágyait.

A gondozónők sokat beszéltek hozzájuk, szavakat és mondatokat ismételgetve, amiből lassan megismerték a nyelvet. Fokozatosan kifejlődtek a szájszervek és a primitív csápok, amelyek segítségével az apróságok elindulhattak a kommunikáció bonyolult világában. Bár a lárvák egyre értelmesebbekké váltak, száj-szénáik továbbra is csak egyszerű szavak kifejezését tette lehetővé.

Így tehát, bár megértett mindent, és képes volt néhány szót elgagyogni, mégis jobban szerette nézni, hallgatni, érzékelni a külvilágot. Figyelte a színeket, a hangokat és a kellemes, ismerős illatokat. A gondozónőktől azt is megtudta, hogy a thranxok ősei, amikor a faj még primitív módon élt, sokkal erősebb illatanyagokat bocsátottak ki. Abban az időben még nem létezett mesterséges fény, és az illatanyagok fontos szerepet töltöttek be a tájékozódásban.

Hallgatott, figyelt, miközben a földön csúszva bebarangolta és felfedezte szűkebb környezetét.

A lárvakori évek a tanulás időszakát jelentették. A nehézkes mozgás, a fejleden szaglás és fényérzékelés csupán azt tették lehetővé, hogy a lárva megismerje a világot, és megtanuljon róla mindent, amit lehetett.

Mohón itta magába a tudást, szinte minden iránt érdeklődést mutatott. Gondozói és tanítói elégedetten figyelték reagálását, amint az oktatógépet rákapcsolták bölcsőjére. Hamarosan elsajátította a thranx nyelvjárásokat, annak ellenére, hogy szájszerve még csupán primitív szavak kiejtését tette lehetővé. Megtanulta a fizikát, a kémiát, és a biológia alapjait. Tanulmányai során megtudta, hogy csak olyan mélységű vízben lehet biztonságosan létezni, melynek szintje nem éri el a légzőszervek nyílásait. A felnőtt thranxok bizonyos ideig képesek ál úszásra, de a testnyílásokon fokozatosan beszivárgó víz elnehezíti a testet, és az illető egy idő után elsüllyed. Az úszásra azok a lények alkalmasak, melyeknek a csontváza a test belsejében helyezkedik el.

Földrajzot és csillagászatot is tanult, bár még sohasem látta az eget. A lárvakamrák mélyen a föld alatt helyezkedtek el. A bölcsődéket a betonpanelek elkülönített szekciókra osztották. A járatokat és az egyes helyiségeket kő- és fémszerkezetek védték a beomlástól, melyeket keramitlapok és műanyag burkolat tett barátságossá.

Az ipar és a mezőgazdaság is érdeklődéssel töltötte el. Történelmi tanulmányaiból megtudta, hogyan hódították meg a társadalomban élő ízeit lábú thranxok Hivehom kontinenseit. Végül megismerkedett a világnézet és a filozófia alapjaival is, amelyek meglehetősen elvontnak tűntek a számára.

Oktatását a biokémia, az atomfizika, a szociológia, a pszichológia és a jogtudományok tették teljessé, amelyekből egyelőre csak csipetnyi ízelítőt szerezhetett. Az űrhajózás története viszont lenyűgözte. Habzsolta a történeteket, melyek Hivehom három holdjának meghódításáról szóltak, amikor még a bátor asztronauták nehézkes űrhajókkal vágtak neki a világűrnek, majd később az antigravitációs hajtóművek feltalálása révén eljuthattak a csillagok közé, ahol távoli világokban kolóniákat hoztak létre, mint Dixx, Everon és Calm Nursery. Hallott Willow-wane, Hivehom és a kolóniák között kialakult kereskedelemről.

Mennyire szeretett volna eljutni Hivehomba, amint tudomást szerzett annak létezéséről. Hivehom... népének bölcsője! Micsoda varázslatos név! Tanítói csak mosolyogtak látva izgatottságát. Természetesen minden lárva el akart jutni oda.

A biológia és a társadalomtudomány tanulmányozása közben meglepetéssel tapasztalta – amire saját lárvatestének felépítéséből nem következtethetett –, hogy a világra jövő utódok ivararánya nem azonos. Négy átlagos tojásból három nőnemű és csupán egy hímnemű egyed származik.

A pszichológia egyáltalán nem érdekelte. Az olyan elvont fogalmakat, mint a határozatlanság, vagy a bizonytalanság a cselekvés pillanatában, túlságosan elvontnak találta, és behatóbb tanulmányozásukat értelmetlennek tartotta. Mégis igyekezett ebben a tárgykörben is a lehető legtöbb információt megszerezni.

Vajon tanárai valamiből arra következtettek, hogy valamelyik tantárgy nem érdekli? Ezt képtelenségnek tartotta, hiszen őt minden érdekelte. Mégis látta szüléinek és tanárainak növekvő nyugtalanságát. Hiszen éppen ez volt a probléma: a lárvastádium befejeztéig ki kell alakulnia az érdeklődési körének, amely meghatározta, hogy a kifejlett egyed később mivel akar foglalkozni.

Eleinte azt hitték, filozófus akar lenni, de később több érdeklődést mutatott a természettudományok iránt. Ezért úgy határoztak, hogy továbbra is az általános képzést biztosító bölcsődében hagyják, és nem viszik át egy filozófiára szakosodott intézetbe. így tovább folytatta tanulmányait. Szeretett volna minél többet megtudni Willow-wane meleg, páradús tájairól, ahol a pólusokat állandó hótakaró borítja, és a kontinensek felszínét szinte járhatatlan dzsungelek alkotják. Willow-wane még Hivehomnál is érdekesebbnek tűnt. Boldog volt, hogy Willo-wane-ben születhetett.

Saját nevét már tanulásának kezdetén megismerte. Tudta, hogy ő Ryo, a Zu klán Zen családjának tagja, mely a Hive Zexhez tarozik. Hive az ősi nyelven kaptárt jelentett, tehát családjának története nagyon régi időkre nyúlt vissza. De a thranxok már hatalmas városokban éltek, nem pedig kaptárakban.

Amint mélyebben elmélyült a faj történelmének tanulmányozásában, megértette, hogy a thranxok törzsfejlődésük során nem emelkedhettek a közönséges ízeltlábúak fölé, míg a tojásokat csak a kaptár királynője hozta létre. A királynő egyedülálló mivolta és esetleges pusztulása a kaptárt és annak egész népét rendkívül sebezhetővé tette. Amint a királynő tojásrakó szerepét egyre több nőstényegyed vette át, a thranx társadalom rohamos fejlődésnek indult. De a thranxok még mindig tisztelettel gondolnak vissza hajdani matriarchális társadalmukra, mely évmilliókon át biztosította fajuk fennmaradását.

Megdöbbentette és félelemmel töltötte el az első információ, amelyet a fejlett intelligenciával rendelkező, űrjáró AAnnokról hallott. Mégsem az idegenek hihetetlen képességei döbbentették meg, hanem az a tény, hogy az AAnnok puha bőrű lények voltak, akiknek vázszerkezete lágy testük belsejében helyezkedett el. Úgy mozogtak, mint a dzsungel primitív lényei, mégis hihetetlen tudással és intelligenciával rendelkeztek. Ez a felismerés a thranx tudósokat is megdöbbentette, akik nem értették, hogyan juthat el egy faj a civilizáció magas fokára, melynek egyedeit nem védi külső kitines páncélzat. Mindezt talán az AAnnok testét borító rugalmas pikkelyek védőerejével magyarázták.

Miután Ryo a számtalan információt elraktározta agyában, úgy érezte, ő az egyeden a bölcsődében, aki nem tud dönteni jövőbeli tevékenységét illetően. Társai már mind választottak a lehetőségek közül, sőt elhivatottságot éreztek leendő foglalkozásuk iránt. Az egyik társáról tudta, hogy vegyész akar lenni, a másik pedig mérnök.

Csupán ő nem tudott dönteni. Nem tudott és egyelőre nem is akart. Minden vágya az volt, hogy tovább tanulhasson, hogy még több információt halmozzon fel tudatában.

De erre már nem volt lehetősége. Erezte, hogy testében megindult a lassú, de megállíthatatlan folyamat, melynek során lárvából bábbá, majd aztán felnőtté, vagyis adulttá válik. A gondozónők megpróbálták felkészíteni a köztes állapotra, amikor teste megmerevedik, bebábozódik, a belső szövetek feloldódnak, majd új testet alkotva levedli a lárvabőrt. Az átalakulás folyamata és a magatehetetlen, tudattalan állapot minden lárvát félelemmel töltött el.

Nyugtalan híresztelések terjedtek el a lárvák közt olyan esetekről, amikor az átalakulás során torz egyedek jöttek létre. Az ilyeneket állítólag kitaszította a társadalom.

Félelme tovább fokozódott az átalakulás előrehaladtával, annak ellenére, hogy orvosok és ápolónők állandóan ellenőrizték a test belsejében lezajló folyamatokat.

Metamorfózis. Egy fejlődési folyamat, amely elkerülhetetlen, és késleltetésére nincs lehetőség. A genetikai kód megindítja a folyamatot, a test pedig engedelmeskedik. Mégis a puszta kifejezés is félelmet keltő.

Aggodalommal telve figyelte a lezajló folyamatokat és az azokat regisztráló műszereket. Vajon mi fog bekövetkezni, ha a genetikai kódba valamilyen hiba csúszott? Mi történik, ha a lárvabőr kiszakad, mielőtt a metamorfózis befejeződik, vagy még rosszabb esetben, ha a lárvabőr nem engedi szabadon az új testet?

A nővérek igyekeztek megnyugtatni. Természetesen ez mind megtörténhet, és megtörtént a rég múlt időkben, de ma már, hála az átalakulást nyomon követő műszereknek és a fejlett orvostudománynak, az ilyen esetek valószínűsége gyakorlatilag figyelmen kívül hagyható.

A kritikus pillanat lassan közeledett; már több mint négy napja nem aludt. Teste remegett az izgalomtól, készen arra, hogy a bábozódás elkezdődjön. Azokkal a társaival együtt, akiknél hamarosan befejeződik az átalakulás, átszállították egy másik helyiségbe. A fiatalabb lárvák figyelték távozásukat, búcsúzóul utánuk kiáltva egy-egy biztató megjegyzést.

– Viszlát, Ryo! Nehogy nyolc lábbal bújj elő!

– Látogass meg minket felnőttként! Mutasd majd meg a kezeidet!

Ryo tudta, hogy sohasem fog visszatérni a bölcsődébe. Ha valaki elhagyja a bölcsődét, semmi értelme, hogy visszatérjen. Felnőttként új élet kezdődik a számára. Figyelte, amint a kis tolókocsi tovagördül, és elmarad mögötte az ismerős környezet. Már csupán a kedves hangú, barátságos gondozók jelentették az egyetlen kapcsolatot a bölcsődével, melynek ajtaja becsukódott mögöttük.

Kiáltást hallott, és meglepődve tapasztalta, hogy ő maga volt a hang forrása. A gondozók lecsendesítették.

Azután hatalmas, kupolás mennyezetű helyiségben találta magát, amelyet kellemessé tett az optimálisra beállított hőmérséklet és páratartalom. Az ápolónők egy hatalmas asztalon kör alakban helyezték el őket. Látta, hogy társai is izgatottan tekergőznek a speciális lámpák halvány fényében.

A mellette lévő rekeszben egy nőnemű egyed, Urilavsezex feküdt. A lány megpróbálta barátságos szavaival eloszlatni Ryo ösztönös félelmét.

– Végre itt vagyunk – mondta – a hosszú bölcsődei évek után. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni fogom, mit kell tennem...

– Én sem – válaszolta Ryo. – Elméletben persze felkészültem, de azt sem fogom tudni, mikor érkezett el a megfelelő pillanat. Félek, hogy elrontok valamit...

– Olyan furcsán érzem magam... Mintha... – mondta Uril, de szavait nem folytathatta tovább, mert szájából selyemszálak kötege emelkedett ki. Tekintete merevvé vált, rugalmas testében ütemes mozgás futott végig. Alakja kissé meggörbült, és megkezdte testének beburkolását a selyemszálakkal. A vattaszerű selyemszálak először a test alsó végét borították be teljesen, majd fokozatosan felfelé haladva hamarosan beburkolták az egész lárvát. Már csak a fej látszott ki a burokból, azután a szemek is eltűntek.

Ryo látta, hogy a többieknél is megkezdődött a bebábozódás folyamata.

Valami mintha mozogni kezdett volna a gyomrában, és azt hitte, rögtön hányni fog. De nem ez történt. A belső mozgást nem a gyomra keltette, hanem más szervek és mirigyek. Szájában különös ízt érzett, amely várakozásával ellentétben nem volt kellemetlen. Kissé előrehajolva, egyenletes mozgással, lárvabőrét beburkolta a selyemszálakkal.

Amint a szálak kezdték teljesen beborítani, nem érzett klausztrofóbiát, nem riasztotta a bezártság érzete. A selyemszálak már a fejénél jártak, amikor két nyúlvány emelkedett ki vállalnál, amelyek megtartották fejét, csőszerű képződményt alkotva védték az egyre vastagodó száltömeg szorításával szemben.

Már csak arra tudott koncentrálni, hogy minden erejével befejezze tevékenységét. Azután a bábkamra elkészült, és ő feladatát elvégezve nyugodt, mély álomba merült. Tanulmányaiból tudta, hogy most három teljes évszakon át aludni fog...

Az álom mégsem tűnt hosszúnak, ő csupán néhány másodpercnek érzékelte, azután ösztönös vágy tört rá, hogy kiszabaduljon. Minden erejét összeszedve megpróbált kitörni börtönéből, de ehhez még túlságosan gyengének bizonyult... Eszeveszett vergődése közben egy halk, reccsenő hang jutott el a tudatáig.

Ez újabb erőt adott neki, és tovább rugdalózott, vergődött a szűk bábkamrában. A kamra végül kettéhasadt, ő pedig diadalmas kiáltással dugta ki kezeit és lábait. Majd tovább feszítve a hasadékot, lassan kimászott a szabadba, ahol a kimerültségtől összerogyott.

Légzőszerve mohón szívta testébe a friss levegőt. Megpróbált körülnézni, de szemei még rendkívül tompák voltak.

Azután érezte, hogy segítő kezek emelik fel, fertőtlenítővel átitatott vattával törölgetik a szemét, miközben egy kellemes hang beszél hozzá.

– Jól van, minden rendben van..., egyelőre csak pihenj! Hagyd, hogy szervezeted erőt gyűjtsön.

A lágy, megnyugtató hang irányába fordult. Látását a fertőtlenítő oldat egyre jobban kitisztította. A thranx orvos kitinje mélybíbor színűnek látszott, ami idős korára utalt.

A felismerés sokkszerűen érte. Tudta, hogy az idősek kitinje bíborszínűvé válik. De a színeket eddig sohasem érzékelte saját szemével! Tekintete végigfutott a helyiség falait burkoló keramitlapokon, a padló műanyag borításán, a műszerek ezüstösen csillogó felületén... és mindezt csodálatosnak találta.

Azután szeme megakadt saját testén, látta a karcsú ízeit lábakat, a finom vonalú karokat. Hajlékony ujjaival kíváncsian tapogatta végig arcát, testét, végtagjait.

Különös nyögéseket, recsegő hangokat hallott maga körül. Társai is éppen akkor szabadították ki magukat bábkamrájuk fogságából. Egy ápolónő tükröt tartott elé, és Ryo megpillanthatta testének végleges formáját. A tükörből kékeszöld színű felnőtt nézett vissza rá. Ryót a látvány csodálattal töltötte el, annak ellenére, hogy a kékeszöld thranx bőre még kissé nedvesnek látszott.

De a legszebbnek a fejtetőből kinyúló krémfehér csápokat találta. A szobát sokféle illatanyag töltötte be, melyet a mozgékony csápok szaglósejtjei érzékeltek. A szagok azt is elárulták, hogy valóban nem csupán néhány percig tartózkodott a bábkamrában, hanem legalább egy fél évig.

Azután megpróbálta elmozdítani lábait, de ebben eleinte kezének segítségére is szüksége volt.

– Csak pihenj nyugodtan..., a mozgás még megerőltető – mondta egy hang.

De ő mégis felegyenesedett, és megpillantott egy széles ablakot, melyen keresztül a külvilágból fény áradt a szobába. Az ágya előtt két, rendkívül izgatottnak látszó felnőtt állt, akik nyilvánvalóan ismerték őt, mert közvetlenül hozzá intézték kedves szavaikat. A két felnőtt ismerősnek tűnt, de most nem tompa, szürke fényben látta őket, hanem sokszínűségükben.

A segítő kezek elengedték, ő pedig megállt saját, egyelőre kissé bizonytalan lábain. Hamarosan már néhány lépést is megtett.

– Nagyszerű, Ryozenzuzex – biztatta az orvos, aki az újszülöttek biztonságára ügyelt. – Ne kapkodj, csak nyugodtan mozogj! A tested ösztönösen tudja, mit kell tennie.

A teremben lévő társai hasonló tevékenységgel foglalatoskodtak. Volt, aki a bábkamrát próbálta szétrepeszteni magán, a másiknak a szemét törölgették fertőtlenítő folyadékkal, a harmadik pedig felfedező útjára indulva az új világban, éppen akkor esett le az asztalról.

De őt saját tapasztalatai nyűgözték le: képes volt járni..., látta a színeket... és érezte az illatokat! Meghatottan mondott köszönetet a sok-sok gondoskodásért, amelyben magatehetetlen állapotában részesítették. Szájszerve végre képes volt az igazi beszédre. Csupán egyeden dolog bántotta: felnőtté vált, csodálatos testet kapott a természettől, de hosszú évekig tartó tanulmányai során még mindig nem sikerült eldöntenie, melyik szakterülettel kíván foglalkozni.

Végül a mezőgazdasági kutatásokat választotta, mert a leghőbb vágya volt, hogy a felszínen, kinn a természetben dolgozhasson, míg kissé elpuhult társai inkább a biztonságos falakkal védett, légkondicionált városokban szerettek volna tevékenykedni.

Kezdeti bizonytalansága hamarosan megszűnt, amint belevetette magát a munkába. Hamarosan megismerkedett egy kedves teremtéssel, Falmiensazexszel, aki szintén az ő klánjába tartozott. A beilleszkedés és az azt követő napi rutinmunka során belátta, hogy valóban olyan tevékenységet választott, amelyet szívesen végez. Családja és klánja megnyugvással tapasztalta, hogy Ryo megtalálta helyét a társadalomban.

2.

Malmrep évszakában járt az idő, amely Willow-wane öt évszaka közül a harmadikat, vagyis a nyár közepét jelentette. A levegő páradús volt, és szinte elviselhetetlennek tűnt a forróság.

Ryo a műszerek adatait ellenőrizte. Felderítő útjára két asszisztense kísérte el a dzsungelbe. Az expedíció célja az volt, hogy megvizsgálják a bexamin szőlő felhasználásának lehetőségeit.

Ryo sokat vitatkozott a helybéli tanács tagjaival, akik a frissen megművelt földterületeket ji cserjével akarták betelepíteni. Ryo azt állította, hogy erre sokkal alkalmasabb a bexamin szőlő, amelynek mélyre hatoló gyökérzete megköti a talajt, ezenkívül bogyója talán élelmezési célokra is felhasználható.

De a bexamin termését semmire sem lehetett használni. Bár kipréselve, vízzel hígítva, valamint vitaminokkal dúsítva édes, szirupszerű anyag keletkezett belőle. Viszont gondozása sokkal több munkát igényelt, mint a ji cserjéké. Ennek ellenére a tanács arra szavazott, hogy folytassa a bexamin szőlővel végzett kísérleteit.

Ryo pontosan tudta, mennyire fontos ez a kísérletsorozat. Ha nem tudja bizonyítani a bexamin szőlő fontosságát, tudományos pályafutása is derékba törik. Márpedig erre a munkára tette fel az életét...

– Bor, Aen – hívta közelebb két asszisztensét. – Helyezzétek ki a műszereket!

Mindkét asszisztens pontosan tudta a feladatát. Lepakolták a műszereket, majd elhelyezték azokat a meredek hegyoldalban. Rio meggyőződött arról, hogy a műszerek vezetékeibe nem akadhatnak bele az arra haladó errilek.

Bor az utolsó műszer beállításával piszmogott, amint egy távoli robbanás légnyomása a sziklafalnak csapta. A robbanás ereje a vékonyabb fák testét is teljesen eldeformálta. A magasba kúszó szőlőindák kiszakadtak helyükről. Ryo alig tudott megkapaszkodni egy ágban, hogy a mélybe ne zuhanjon. A hirtelen beállt csendben mindhárman a robbanás helyét keresték. Azután megmozdult a dzsungel, és menekülő lények hada tűnt elő, amelyek fedezéket keresve csörtettek át a bozóton.

– Mi a fene lehetett ez? – kérdezte Bor. Mindkét asszisztens Ryótól várt magyarázatot, de ő sem tudott többet náluk.

– Úgy tűnik, mintha a főgenerátor repült volna a levegőbe...

– Vagy a teherpályaudvar – vélekedett Aen.

– Az nem valószínű – jegyezte meg Bor, aki hármuk közül a legidősebb volt. – Egy ekkora robbanást a kontinens valamennyi műszere jelezne.

– Talán egy kisebb szállítóegység robbant fel...

– Egyetértek veled – tette hozzá Ryo. – Nem tudhatjuk, mit szállítottak.

– A legjobb, ha azonnal visszamegyünk, hátha szükség lesz a segítségünkre – javasolta Aen. – Talán az egész város lángokban áll.

Ryo beindította a terepjárót, amely megindult a dzsungel tekervényes ösvényén. Útközben megeredt a trópusi eső; Bor és Aen biztonságba helyezte a felszerelést.

Amint elérték a dzsungel szélét, újabb meglepetés fogadta őket. Az országút mellett két hatalmas légi jármű vesztegelt. Leszállásuk közben letarolták a környező növényzetet.

A légikikötő Paszex déli részén helyezkedett el, ezért nem értették, mit keres itt ez a két űrhajó. Hirtelen felocsúdva meglepetéséből, Bor megragadta a kormányt, és sietve visszavezette a terepjárót a dzsungel rejtekébe. Amint biztonságba értek, megállították a járművet.

– Nem értem – mondta Ryo. – Miért nem az űrkikötőben szálltak le ezek a gépek? Talán valami katasztrófa történt...?

– Ezek nem thranx űrhajók! – szakította félbe elmélkedését Bor. – AAnn űrdeszantok.

Valahol Willow-wane közelében cirkál egy csatahajójuk, és a leszálló egységek annak fedélzetéről érkeztek.

Bor szavai félelemmel töltötték el őket. A belső vázszerkezettel rendelkező, lágy testű AAnnok ősidők óta félelmetes ellenségeik voltak. Az idegenek naprendszere a galaxis távoli részében helyezkedett el, messze a thranxok lakta világoktól. A két faj között eddig nem alakult ki komoly háború, csupán néhány apró összetűzés, melyet egy-egy AAnn kapitány “téves információk” alapján kezdeményezett.

A Hivehomban működő központi kormány ezeket az incidenseket mindig igyekezett diplomáciai úton elsimítani. De az egyre gyakoribb támadások nyugtalanították a lakosságot, így a kormány arra kényszerült, hogy hivatalosan tiltakozzon a sorozatos támadásokkal szemben. De tiltakozásuk szemmel láthatóan nem járt eredménnyel.

A kísérleti telepre két űrhajó érkezett, melyek elpusztították a féltő gonddal nevelt növénykultúrát. Az egész térséget korom és fekete füst borította.

– Tennünk kell valamit – javasolta kétségbeesetten Ryo a bokrok közt kinézve. Tudta, hogy a dzsungel közelében húzódnak a sugárágyúkkal ellátott védelmi vonalak, de odáig semmiképp sem juthatnak el.

– Jó, de mit tegyünk? – mondta türelmetlenül Bor. Hangja kissé elbizonytalanodott, majd ismét fellelkesült, amint megtalálta a megoldás kulcsát: – De hiszen vannak fegyvereink!

Ryo kivette tokjából a legnagyobb tűzerejű sugárfegyvert.

– Bor, te fogod vezetni a terepjárót! Aen pedig előremegy, és menetvonal-felderítést végez.

– Bocsáss meg – akadékoskodott Aen –, de az ilyen helyzetekben Bornak kell felderítésre mennie, én biztosítom őt, miközben te vezeted a terepjárót.

– Én vagyok a parancsnok, és a helyzetnek megfelelően döntöttem! – vágott vissza Ryo. – Azt az utasítást adtam, hogy te menj felderítésre!

Aen kelletlenül elindult, Bor pedig óvatosan követte őt a terepjáróval. Áthaladva a dzsungel peremvidékén, hamarosan újabb tisztásra értek.

A városból továbbra is lövések és robbanások zaja hallatszott. A borzalom ellenére ez még mindig megnyugtató volt: a hadsereg egyelőre képes tartani a várost. A támadók valószínűleg lebecsülték a kolónia erejét és ellenállását.

Ryo azt a parancsot adta Bornak, hogy vezesse a terepjárót a dzsungel széléhez, minél jobban megközelítve az ellenséges űrhajókat. Ryo görcsösen szorította fegyverének markolatát. A birtokukban lévő fegyverek közül ez volt az egyetlen, melynek hatóereje az űrhajókban, is kárt tudott tenni.

Óvatosan megközelítették a dzsungel peremét. Egyelőre senki sem tartóztatta fel őket. Ryónak életében először nyílt alkalma arra, hogy valódi űrsiklókat lásson. Paszex, Juquid és Zinerba nem rendelkezett komoly űrkikötővel. Ott csupán kisebb kereskedelmi hajók fordultak meg.

Aen javaslatára Bor balra kanyarodott a terepjáróval. Itt viszont sűrű aljnövényzeten kellett keresztülverekedni magukat.

Ryo közben a várost ért pusztítás súlyosságán töprengett. Bár a zajokból arra következtetett, hogy az ellenség nagy erőkkel támadt a városra, mégis bízott abban, hogy a védőknek sikerült visszavernie őket.

A jármű hirtelen megtorpant; egy magányos alak állta útjukat. Az AAnn is szemmel láthatóan meglepődött a váratlanul előbukkanó terepjáró láttán. Szájából elővillantak éles fogai, koponyájának két oldalán elhelyezkedő fekete szemei harciasán villantak. Karcsú teste hosszú farokban végződött. Egyetlen pár vastag lába oszlopként tartotta testét. Fején sisakot viselt, melyben elektronikus műszerek lehettek. A sisakot vastag kábel kötötte össze az AAnn övével, amelyen egy műszer kezdett villogni a terepjáró közeledésekor.

Ryo ösztönös mozdulattal felemelte fegyverét, és mellbe lőtte az idegent. Az AAnn merev testtel, hang nélkül hanyatt zuhant. Széttárt karokkal feküdt a földön, amint a terepjáró kikerülte, és elhajtott mellette.

Ryót megrázták a váratlan események. Magába roskadva ült a terepjáróban; megölt egy intelligens lényt! Rosszullét fogta el, egész testében remegett, és alig tudta leküzdeni hányingerét.

Azután ismét eljutottak tudatába a városból érkező borzalmas pusztítás hangjai. Paszex több ezer éves kultúrát képviselt, amelyet most egy idegen faj próbál leigázni. Felszínre tört benne az ősi ösztön: a kaptárt támadás érte, ő pedig katona, aki az élete árán is megvédi otthonát.

Már elég közel jártak a két űrhajóhoz. Ryo szemei a fémtesteket vizsgálták, olyan részeket keresve, amelyekben kézifegyvere is pusztítást okozhatott. Egy nagyobb erejű sugárvetővel megrongálhatta volna a hajót támasztó szerkezetet, vagy bezúzhatta volna az orr-részben elhelyezett parancsnoki fülke átlátszó falát. Sajnos a fegyvere erre alkalmatlan volt. Ráadásul a hadihajókon sohasem helyeztek el külső hajtóműveket. Minden létfontosságú berendezést vastag, összefüggő páncélréteg védett.

Az egyik szárny alatt néhány fegyveres AAnn álldogált. Meglepetten pillantottak fel, amint a terepjáró előtűnt a dzsungelből. Ryo leterítette az egyiket, mire meglepetésükből felocsúdhattak volna.

Azután az AAnnok fejvesztetten menekülni kezdtek a hajó oldalán lévő bejárat rámpája felé.

Ryónak sikerült még egy AAnnt leszednie, amelyik már a rámpa felénél járt. Az AAnn teste görcsösen összerándult, majd felbukott, és legurult a rámpáról. Néhány sugárnyaláb jelezte, hogy a menekülők megpróbálják fedezni visszavonulásukat. Szerencsére siettükben pontatlanul céloztak, így a vadul cikázó, rendkívül mozgékony terepjárót nem sikerült eltalálniuk.

Bor ügyesen kormányozta a járművet, amely éppen a közelebbi űrhajó mellett haladt el. Ryo beleeresztett néhány lövedéket a hajtóműbe, remélve, hogy valamelyik létfontosságú egységben sikerül kárt tennie. De a robbanások alapján nem tudott következtetni a támadás eredményére.

A fedélzeten lévők pánikba estek, mivel azt hitték, nagy erejű támadás érte őket. Ekkor a másik hajó fedélzeti fegyverei tűz alá vették a terepjárót. A sugárnyalábok becsapódásának helyén üszkös lyukak keletkeztek a talajon.

– Vissza! Vissza! – kiabálta Aen. A terepjáró éles szögben balra fordult, és menedéket keresve száguldott a dzsungel szélét alkotó facsoport felé. Az egyik sugárnyaláb közvetlenül mögöttük hasította fel a földet.

A következő sugárnyaláb csak néhány centivel maradt le a bokrok közé kavaró jármű fara mögött. Hamarosan a másik hajó sugárvetői is csatlakoztak a vadászathoz, és együttesen pásztázták végig a dzsungel peremét. Az egyik vaktában leadott lövés eltalálta a terepjáró hátsó részét, de addigra már a végsőkig hajszolt jármű biztonságba juttatta utasait.

Végül az utolsó sugárnyaláb két hatalmas fát döntött ki, melyek törzse közvetlenül a sérült jármű mellett zuhant le. Az oldalágak hatalmas erővel csapódtak rájuk; az ágakra futó szőlőindák leszakadtak, és az összezúzódott fürtök zamatos illattal töltötték be a levegőt.

– Nézzétek, mit csinálnak! – mondta izgatottan Bor. Ryo és Aen kidugta fejét az ágak közül.

– A rámpákat bezárták – jegyezte meg Ryo.

– Az erősödő zajból ítélve indulni készülnek.

– Nem hiszem, hogy a mi kis támadásunk ijesztette el őket...

– Miért ne? – vetette közbe büszkén Aen. – A támadás váratlanul érte őket. Azt is gondolhatták, hogy tucatnyian vagyunk a dzsungelben, nehézfegyverekkel felszerelve.

– Ez csak spekuláció – mondta Ryo.

– De az események mégiscsak ezt igazolják. – erősködött tovább Aen.

– A távozásuknak számtalan oka lehet... – jelentette ki Bor, miközben kivezette az útra a terepjárót. – Végül is azért jöttek ide, hogy szétrombolják a várost... – folytatta, amikor kijutottak a leszakadt ágak közül. – Ezek a kisebb egységek egy csatahajóhoz tartoznak, amelyik itt cirkál a bolygó közelében. Szerencsére elég ritkán, de rendszeresen megtámadják a településeinket.

A két űrhajó hajtóművei felbőgtek, a felkavarodó levegő ismét megtelt a vadszőlő illatával. A hajók a magasba emelkedtek, majd hamarosan kis pontként eltűntek a látóhatár mögött.

Amint a távozó űrsiklók hangja elcsendesedett, feszülten figyelték a távoli zajokat. De a város felől nem hallatszott csatazaj, vagy lövések döreje, csupán égő anyagok füstjét sodorta feléjük a szél.

A várost nem sikerült elpusztítania a támadóknak. A földben húzódó rendszer túlélte a felszíni rombolást. Az ősi thranx kultúra máig is fennmaradt, hála az építkezési szokásainak. A thranxok ugyanis valaha a föld mélyében építettek városokat, amelyek biztonságot nyújtottak bármilyen támadással szemben.

A város felszíni részei és a hozzá tartozó ültetvények viszont borzalmas képet mutattak. Az épületek romba dőltek, a fémszerkezetek eldeformálódtak, mindent üszkös romok borítottak. Ryo ekkora pusztítást még sohasem látott. Mégis úgy gondolta, hogy a rombolás csak a felszíni építményekre irányult. A támadók nem akarták elfoglalni a várost, céljuk inkább a megfélemlítés és a hadászati célpontok megsemmisítése volt.

A város kommunikációs központját és az adásokat továbbító műholdat megsemmisítették. Szerencsére csak akkor, miután a vészjelzés eljutott Zinenbába, ahonnan azonnal továbbították Ciccikalkba. A hatalmas városban azonnal riadókészültséget rendeltek el, és nagy erőket vontak össze.

A támadókat a hadiflotta csatahajói elűzték. Paszex felszíni épületei súlyos károkat szenvedtek. Szerencsére a vízvezetékek és a csatornahálózat jelentős része épen maradt. A tüzeket hamarosan eloltották, a sebesülteket pedig biztonságos helyre szállították.

A városhoz érve, Ryo azonnal menyasszonya keresésére indult. A lány a bölcsődében dolgozott, amely mélyen a föld alatt helyezkedett el. Ryo mégis aggódott miatta, mivel nem tudta, hogy Fal a támadás idején a bölcsődében teljesített-e szolgálatot, vagy a város felszíni részén tartózkodott.

A vészjelző sziréna megszólalása után a lány azonnal szolgálati helyére sietett, mely a felszín alatt öt emelet mélységben helyezkedett el. A többi gondozónővel együtt ott várták meg a támadás végét.

A föld alatt húzódó termek és folyosók levegőcseréjét hatalmas ventillátorok biztosították, a lejáratokat pedig katonák védték. A város föld alatti részét úgy tervezték, hogy ostrom esetén tartalékai évekre elegendők legyenek. A thranxok civilizációjuk kialakulása után sem feledkeztek meg őseik primitívnek tűnő, de létfontosságú szokásairól, amelyek évmilliókon át biztosították a faj fennmaradását. Ezek közül a legfontosabbnak a lárvák védelmét tekintették.

A harc helyszínére érkező thranx hadihajók heves csatában végül elűzték a betolakodó AAnnokat. Ryót, Bort és Aent hősként ünnepelték, akik a dzsungelben három ellenséges katonát elpusztítottak, és visszavonulásra kényszerítettek két AAnn űrsiklót.

A harcok során a flotta megsemmisített két AAnn űrsiklót, mielőtt azok elérhették volna az anyahajót. Az egyiket feltehetően azért sikerült utolérniük, mert Ryo kézifegyvere megrongálta a hajtóművét. Ezeket a tényeket természetesen nem lehetett bizonyítani, ezért Ryo és két társa visszautasította a kitüntetést. Ennek ellenére a kormány hivatalosan köszönetet mondott nekik, és a városban járva sokan gratuláltak a hősöknek.

Az elkövetkező hetek során Zinenbából folyamatosan érkeztek a segélyszállítmányok. Jupiq mint Paszex testvérvárosa szintén sokat segített. Eleinte főleg élelmiszert és orvosi felszerelést küldtek, később megérkeztek Ciccikalkból az építészek, mérnökök, daruk és minden egyéb, ami a város felszíni részének újjáépítéséhez kellett.

Az elüszkösödött ültetvényeket újratelepítették.

A legnagyobb pusztítás a kommunikációs központot érte. Az épületből szinte alig maradt valami. Ennek helyreállítását elsődleges fontosságúnak tartották, a városok és bolygók közötti kapcsolat biztosítása szempontjából.

Ryo érdeklődéssel figyelte a nagyszabású munkálatokat. Az egyik vastag vezetéket éppen akkor helyezték üzembe, amikor a telep mellett elhaladt. Egy csapat munkás és technikus tevékenykedett a helyszínen.

Az új kommunikációs központot sokkal nagyobbra és hatékonyabbra tervezték, mint elődje volt. Paszex lakóit ez örömmel töltötte el, mivel több lehetőséget biztosított számukra a kereskedelem és az idegenforgalom terén.

A műszaki felszerelések első szállítmányának megérkezését hatalmas ünnepléssel fogadták. Ryo mindezt nem láthatta, mert éppen akkor a dzsungelben végzett újabb kutatásokat. De visszatérve a ceremóniát végignézte felvételről. Érdeklődéssel figyelte, amint a szállító járműről leemelik a fényes, ezüstösen csillogó konténereket.

Hamarosan üzembe helyezték az új kommunikációs központot. Paszex ismét a. bolygó teljes értékű részévé vált.

A központ átadásával egy időben Ryo klánja is ünnepséget rendezett, ahol mindenki az alkalomhoz illően öltözve jelent meg. A hölgyek feltették legszebb ékszereiket, és igyekeztek előkelőbbnek mutatkozni barátnőiknél.

A vacsora után, az est fénypontjaként, Ryónak átadták a Bíbor Csillagot. Az érdemrendet egy Zinenbából érkezett kormányképviselő nyújtotta át, és maga a klánanya helyezte a hős vállára. A parányi csillag olyan anyagot tartalmazott, amely elválaszthatatlanul beleépült a test külső részét alkotó kitinvázba.

Az asszony keze kissé reszketett a meghatottságtól, annak ellenére, hogy élete során már nem egy érdemrendet helyezett el fiatal hősök vállán.

A ragasztóanyag pillanatok alatt beépült a kitinbe, így a csillag Ryo testének részévé vált. Bármerre viszi a sorsa élete során, és bárkivel találkozik, ez a kis bíborszínű csillag mindenkinek tudtára adja majd, hogy viselője hőstettet hajtott végre.

Amint a kitüntetést elhelyezték Ryo vállán, a teremben tapsvihar tört ki. Rengetegen gratuláltak neki, majd Fal is boldogan a karjaiba vetette magát. A lány halványan csíkozott ruhát viselt, melyet fekete öv fogott össze a derekán. Bíborszínű nyaklánca jól illett sötétzöld bőréhez. Bár a lány rendkívül egyszerűen öltözött, és nem viselt drága ékszereket, Ryót mégis bámulatba ejtette a szépsége.

Ryo legszívesebben azonnal megkérte volna a lány kezét, ott mindenki előtt, de azután arra gondolt, hogy ezt előbb vele is meg kéne beszélnie. Egy ilyen gyönyörű teremtésnek biztosan más udvarlói is lehetnek.

Így aztán némán állt, vállán a Bíbor Csillaggal, és fogadta a gratulációkat. Közben pedig sóvár pillantásokat vetett a szeretett lányra, aki lesütött szemmel ült a helyén.

Azután Ryo gondolatai visszatértek a dzsungel szélén lezajlott eseményekhez. A társaság tagjai közül senki sem sejthette, hogy Ryo elsősorban nem haragot érez a betolakodók iránt, hanem irigységet fejlett technikai tudásukért.

3.

A hajó éppoly fiatal volt, mint a kapitánya. Az ovális hajótesthez hat, henger alakú hajtómű csatlakozott, melyek antigravitációs teret alakítottak ki, és néhány perc alatt a hipertérbe juttatták a járművet. A korábban tervezett hajtóművek rengeteg üzemanyagot használtak fel, és a gyorsulásuk is elég sok időt vett igénybe. Az antigravitációs hajtóművek kifejlesztése óriási lehetőségeket nyitott az űrhajózás terén. Egy különleges rendszer kompenzálta a gyorsulásból adódó erőhatást, így az utasokra nem nehezedett a normálisnál nagyobb terhelés, miközben az űrhajó hihetetlen gyorsulással elérte a fény sebességét, majd azt túllépve átugrott a hiper térbe.

A valóságos téridő-viszonyok között a műszerek érzékelték a csillagok fényét, az atomok mozgását, tehát a tájékozódás nem jelentett gondot. Átlépve a hipertérbe minden megváltozott. A hajó néhány perc alatt fényéveket tett meg, miközben a műszerek nem tudták regisztrálni irányát és helyét. A thranxok még hipertéri űrkísérleteik kezdetén jártak.

Brohwelporvot, a Zinramm kapitánya belépett a vezérlőterembe. Korábban már két hipertéri expedíción vett részt, de első alkalommal volt űrhajóparancsnok. Ezért kissé ideges volt, bár igyekezett ezt leplezni. Elfoglalta helyét a kapitányi székben, a legénység tagjai pedig várták az utasításait.

A Zinramm néhány hipertéri űrkísérletet hajtott végre távol a Hivehom rendszertől. Most több mint két hónap után hazafelé tartott. A hipertéri ugrások vizsgálatán kívül az expedíció tagjait azzal bízták meg, hogy kutassanak fel lakható bolygókat. Broh számára ez volt a legfontosabb küldetés, amit élete során végrehajtott.

Ha több idejük maradt volna, átvizsgálnak még néhány távolabbi naprendszert is visszaindulásuk előtt. Broh rendkívül ambiciózus volt, a benne égő tettvágynál és kíváncsiságnál csak kötelességtudata volt nagyobb. Pontosan ezekért a tulajdonságaiért bízták meg, fiatal kora ellenére, a Zinramm irányításával.

Amint elfoglalta helyét a vezérlőpult mögött, a radarernyőt figyelő tiszt jelezte, hogy különös dolgot észlelt.

– Mi történt, Uvov? – kérdezte Broh.

– Egy ismeretlen objektumot jelez a radar, uram. Közepes sebességgel halad az ekliptikával majdnem párhuzamosan.

– Mikor keresztezi a pályánkat? – kérdezte Broh a képernyőt figyelve.

– Három időegység múlva – felelte a tiszt rövid számítás elvégzése után.

– Azonosítható?

– Ebből a távolságból, és ekkora sebesség mellett lehetetlen, uram. De elég aprónak látszik, talán egy aszteroida... – jegyezte meg.

Broh nem válaszolt. A Zinramm biztonságáért és az expedíció sikeréért ő tartozott felelősséggel. De végül is nem siettek annyira, hogy egy kisebb aszteroidát, amely kisodródott a csillagközi térbe, ne vizsgálhattak volna meg közelebbről.

– Emmt! – mondta hátrafordulva.

– Uram? – válaszolt azonnal a pilóta.

– Két időegységen át tartsuk ezt a sebességet, azután lassuljunk fénysebesség alá, és térjünk vissza a normál téridőbe!

– Igen, uram – felelte Emmt, majd a műszerei fölé hajolt, és megkezdte a központi kompjúter programozását.

– Védelem?

– Készen, uram.

– Hármas fokú riadókészültséget rendelek el, mivel ismeretlen objektummal állunk szemben. Készüljön fel mindenki, hamarosan visszatérünk a normál téridőbe!

A vezérlőterem hirtelen felbolydult, de egy ilyen feladat végrehajtása már nem okozott fejetlenséget, mint az első út során. Mindenki tudta a dolgát, és kapkodás nélkül, a lehető legpontosabban végrehajtotta azt.

Megszólalt a kompjúter kellemes meleg hangja, és figyelmeztette a hajó legénységét, hogy hamarosan kezdetét veszi a lassulási folyamat, melynek során visszatérnek a normál téridővilágba.

A hipertér elhagyásakor mindig enyhe remegés futott végig a hajó testen. A lassulást nem lehetett érzékelni, mert a belső antigravitációs tér tökéletesen kompenzálta. Az átlépés az egyik téridő világból a másikba mégis enyhe hányingert és rosszullétet okozott, ami szerencsére hamar elmúlt.

A képernyőkön megjelent a világűr bársonyos sötétje és a gyémántként ragyogó csillagok milliárdja. A hipertérben minden egészen másnak tűnt. A fényt nem érzékelhették, mivel annál jóval nagyobb sebességgel haladtak. Az ablakon kinézve azt látták, mintha színes masszában úsznának, és csupán a műszerek alapján tudtak tájékozódni.

– Nem vesztettük el az objektumot? – kérdezte izgatottan Broh.

– Az egyes számú monitoron továbbra is követheti, uram – felelte Uvov.

A bal oldali falat alkotó képernyőn néha felvillant egy távoli fénypont. Amint közelebb kerültek az ismeretlen objektumhoz, egyre jobban kirajzolódott az alakja. Néhány perc múlva már nyilvánvalónak látszott, hogy nem lehet aszteroida, sem üstökös. A műszerek adatainak elemzése szintén ezt igazolta. Az objektum anyagának igen hagy százalékát fém alkotta, ami természetes képződmények esetében meglehetősen ritka. A legömbölyített forma, a felület simasága mind arra utalt, hogy az ismeretlen test űrhajó! Később még jobban kirajzolódott a hajó alakja. Az ovális központi részhez három, henger alakú egység kapcsolódott.

Értesülve az eseményről, az expedíció tudományos vezetője azonnal a hajóhídra sietett. Természetesen a többi kutató is vele együtt a vezérlőterembe sereglett, hogy szemtanúja lehessen a ritka eseménynek. Ott azonban csendben, félrehúzódva figyelték a képernyőt. A kapitány mögött három természettudós állt, mindhárman idősebbek voltak, mint Broh, mégis tisztelettudóan várakoztak, hogy adott esetben elmondhassák véleményüket.

Most sajnálta csak igazán Broh, hogy nem rendelkezett több tapasztalattal. Ezt a tényt természetesen igyekezett minél jobban leplezni, hiszen ha a teljes személyzet előtt határozatlannak mutatkozik, hazatérve azonnal leváltják. Szerencsére az űrhajón tartózkodott sok tudományos Kiválóság is, akiknek a véleményét bármikor kikérhette anélkül, hogy hülyét csinált volna magából.

– Utal valami arra, hogy ez egy AAnn űrhajó? – kérdezte.

– Nem – felelte a megfigyelőtiszt. – Ilyen tervezésű űrhajót eddig még sohasem láttam.

A felépítése teljesen eltér a hagyományos AAnn űrhajókétól..., és a mieinktől is. De talán az AAnnok kifejlesztettek egy új típust...

– A három hajtómű elhelyezkedése ugyan hasonlít az AAnn űrhajók modelljére – vetette közbe a másik megfigyelőtiszt –, de az egész hajó sokkal hosszúkásabb, megnyúltabb, mint a mieink vagy az AAnnoké. Kíváncsi lennék, mit tud ez a szerkezet a hipertérben!

Az idegen űrhajó egyre közelebb került hozzájuk, és kirajzolódtak előttük a gigászi hajó test körvonalai.

– Próbáljunk kapcsolatba lépni vele – javasolta Broh.

– Milyen frekvencián? – kérdezte a tiszt.

– Először próbáljuk ki a saját frekvenciáinkat, azután AAnnokét. Ha ez sem válik be, akkor megnézzük a többi hullámsávot is.

– De a megfigyelőtiszt azt állítja, uram, hogy ez nem AAnn űrhajó.

– Lehet, hogy újonnan kifejlesztett típus – mondta türelmetlen hangon Broh. – Vagy az AAnnok szövetségeseié, akikről még semmit sem tudunk.

– Ha a szövetségeseik, akkor elég keményen bánnak velük – vetette közbe a megfigyelőtiszt. A képernyő közelebb hozta az idegen űrhajót, amelyen súlyos találatokat és horpadásokat lehetett megfigyelni.

Broh parancsot adott, hogy elemezzék a találatok célját és súlyosságát.

– Első pillantásra úgy tűnik, mintha a sérüléseket, horpadásokat meteorbecsapódások okozták volna – kezdte beszámolóját a szakértő'. – Én mégsem hiszem, hogy erről lenne szó. Figyeljék meg jobban a sérülések helyét, és a szűk, de mélyre hatoló, üszkös szélű lyukakat, amelyek egyértelműen sugárágyúk találataira utalnak.

– Lehetséges – jegyezte meg a megfigyelőtiszt. Ót már inkább a további teendők érdekelték.

– Nem sikerül kapcsolatot teremteni velük, uram – jelentette a kommunikációs tiszt. Broh hosszasan tűnődött. Arra gondolt, hogy ez talán egy régen elpusztult hajó, egy történelem előtti relikvia, amely évezredek óta sodródik a világűrben. És ha mindez igaz, ha egy távoli civilizáció képviselője, akkor a feltárásából és elemzéséből hihetetlenül sokat profitálhat a tudomány.

– Lehet, hogy ez egy ravasz csapda, uram – jegyezte meg a megfigyelőtiszt. – Talán csak felszíni sérüléseket okoztak szándékosan, hogy megtévesszenek minket, és amikor közelebb merészkedünk, lecsapnak ránk. Ez a taktika jellemző, az AAnnokra.

– Talán igaza van – bólintott Broh. – A találkozásig még egy teljes időegység áll rendelkezésünkre.

Ha a különös formájú űrhajót csapdának szánta az ellenség, akkor ezt rendkívül körültekintően hajtotta végre, és meglepő türelemmel várta munkálkodásának eredményét. Ugyanis az idegen űrhajó döglött hajtóművekkel sodródott a világűrben, és fedélzetéről továbbra sem érkezett semmiféle jelzés.

– Ha ez valóban csapda, akkor engem sikerült megetetniük – jegyezte meg a kommunikációs tiszt.

Broh nem szólt semmit, de belátta, hogy társának igaza van. Semmiféle körülmény nem utalt csapdára.

– Valamennyi frekvencián megpróbáltam kapcsolatba lépni velük, de sajnos eredménytelenül – jelentette a kommunikációs tiszt.

Közben a számítógép tovább elemezte a hajó alakját és a találati pontok rombolóerejét. Az eredmények azt az elméletet igazolták, hogy ezt az űrhajót nagy erejű támadás érte, melynek során olyan mértékű károsodást szenvedett, hogy a legénység minden tagja életét vesztette.

– Vizsgáljuk meg a túlsó oldalát! – javasolta a parancsnok.

A Zinramm lassan pályamódosítást hajtott végre, melynek során továbbra is párhuzamosan haladva az idegen űrhajóval, átkerült annak túloldalára. Ebből a szögből halvány fényeket lehetett érzékelni a hajó belsejében, legtöbbjüket a felső fedélzeten. Most figyelhették meg először, hogy a Zinramm eltörpül az idegen mellett. Ez az űrhajó sokkal nagyobb volt, mint a thranx hadiflotta bármelyik hadihajója. De a halvány fényektől eltekintve a gigászi acéltest belseje teljesen sötétnek és kihaltnak tűnt.

Broh lenyomott egy billentyűt a műszerfalon.

– Anzeljermeit! Állítson össze egy öttagú csoportot! – mondta határozott hangon.

– Mindössze öt főt, kapitány...? – kérdezte értetlenül a tiszt.

– Igen. Öt fő elegendő lesz. Biztos vagyok benne, hogy ezt a hajót nem csapdának szánták, hanem valóban elpusztult. De ha mégis csapda, akkor mindegy, hányan vannak a csoportban!

– Fegyverzet, uram?

Broh egy pillanatig habozott, végül eldöntötte a kérdést.

– Csupán kézifegyvereket vigyenek magukkal. Egyhuszad időegység múlva legyenek a hatos légzsilipnél.

– Ott leszünk, uram.

Broh felegyenesedett, majd tekintete végigfutott a teremben tartózkodó tudósokon, hátha valamelyiknek ellenvetése van az intézkedésével szemben.

Bizonytalanságában a megfigyelőtiszt sietett a segítségére.

– Azt hiszem, ez az, amiért érdemes élni, kapitány! – mondta lelkesen a tiszt. – Ez az élet sója! Elkeserített volna bennünket, ha úgy dönt, hogy itthagyjuk ezt a roncsot, mielőtt alaposan átvizsgáltuk volna.

– Köszönöm – nyugtázta jóleső érzéssel a megjegyzést Broh.

Az űrruhába öltözött asztronauták már a hatos számú légzsilipnél várakoztak, amikor Broh és a tudományos munkatársak odaértek. Úgy döntöttek, hogy a Zinramm ne dokkoljon az idegen űrhajóhoz, mivel Broh továbbra sem bízott a vállalkozás veszélytelenségében. A kis csapat beszállt az egyik űrsiklóba, amelyet pontosan arra a célra terveztek, hogy kutatókat juttasson egy objektum felszínére.

A légzsilip lassan bezárult mögöttük. Anzeljermeit, az asztronauták parancsnoka nyugodt mozdulatokkal beindította a komp hajtóműveit. A komp eltávolodott az anyahajótól, majd elindult az idegen űrhajó felé. Az utastérben tartózkodó négy asztronauta igyekezett rendkívül tapasztalt űrhajósnak látszani, viselkedésükből mégis érződött a belső feszültség.

Az idegen űrhajó legalább kétszer akkora volt, mint a Zinramm. A hajótest gömbölyű alakja meglehetősen szokatlannak tűnt a számukra. Már sok űrhajót láttak, de ehhez hasonlóval még sohasem találkoztak.

Anzeljermeit, tökéletes manővert végrehajtva, megközelítette az idegen űrhajót. Miután viszonylag közeli pályán néhány kört megtettek körülötte, sikerült felfedezniük egy épségben maradt dokkot.

Anzeljermeit a fúvókák pillanatnyi beindításával a dokk felé irányította a kompot. A dokk közelében nem látszottak sérülések. De leginkább a légzsilip bejáratának ovális alakja döbbentette meg valamennyiüket. A Zinrámm minden dokkját háromszögletű ajtóval látták el. Az ovális bejárat az AAnnok hajóira emlékeztette őket, bár valahogy mégis eltért azoktól. Broh arra gondolt, hogy ezt az űrhajót talán az AAnnok szövetségesei készítették.

A bejutás nem okozott számukra különösebb gondot. A komp megközelítette a dokk rugalmas bejáratát, majd Broh kiadta a szükséges utasításokat. A négy űrruhás asztronauta kimászott a siklóból, majd légmentes kapcsolatot létesített a komp és a légzsilip közt.

– A kapcsolat létrejött – jelentette Anzeljermeit.

Az idegen űrhajóból továbbra sem érkezett semmiféle jelzés. Broh nehéz döntés, előtt állt. Ha megpróbálnak bejutni a hajóba, talán beindítanak egy biztonsági rendszert, amely felrobbantja a dokkhoz csatlakozott űrkompot. Broh mégis arra gondolt, hogy ez az űrhajó talán valóban csak egy műkincs, amely évezredek óta sodródik a világűrben, és ezalatt biztonsági rendszere is tönkrement.

De a pislákoló belső fények arra utaltak, hogy a hajó belső rendszere még mindig működik. Ezért továbbra is számolniuk kellett azzal, hogy a behatolás hatására a biztonsági rendszer felrobbantja az egész űrhajót. Ezt pedig mindenképpen szerették volna elkerülni.

Anzeljermeit két embert hagyott a komp fedélzetén, hogy kapcsolatot tartsanak az anyahajóval. Broh remélte, hogy veszély esetén sikerül visszatérniük a Zinramm fedélzetére.

A többiek űrruhába öltözve beszálltak a komp zsilipkamrájába, mely azonnal bezárult mögöttük. A légnyomáskülönbség kiegyenlítődése után kinyílt a külső ajtó, majd végigsétáltak az idegen űrhajó dokkjának folyosóján. Hamarosan elérték a bejáratot. Az űrhajó teste koromfekete volt; nem lehetett tudni, hogy ezt a matt fekete színt a hajó anyagát alkotó fémötvözet, vagy a festékréteg biztosította-e. Mindenesetre különösnek tűnt az ezüstösen csillogó thranx űrhajókhoz képest. Megnyugtató volt a számukra, hogy sehol sem látható az AAnn hajók jellegzetes narancssárga felségjelzése. A csoport szoros egységet alkotva, óvatosan megközelítette a bejáratot.

Az asztronauták robbanóanyagot is vittek magukkal, arra számítva, ha a bejárat nem nyílik. Broh hagyta, hogy a tudományos munkatársak megvizsgálják a zárszerkezetet.

Hamarosan felfedeztek néhány kisebb billentyűt, melyek lenyomásával a zár elektronikus rendszerét ki lehetett kapcsolni.

– Szerintem ez a berendezés arra szolgál – magyarázta az első megfigyelő –, hogy a belső rendszer meghibásodása esetén a légzsilipet kívülről is ki lehessen nyitni.

– Csak óvatosan – mondta Broh. – Elhelyezhettek benne trükkös szerkezeteket is az illetéktelen behatolók ellen. Egy rossz kombináció, és végünk van.

– Nekem is az a véleményem – szólt közbe a másodmegfigyelő –, hogy ezt a kapcsolótáblát a kinnrekedt asztronautáknak tervezték, hogy visszajuthassanak az elektronikus rendszer meghibásodása esetén is. Tehát nyugodtan próbálkozzunk az ajtó kinyitásával.

Broh is egyetértett vele, ezért a harmadmegfigyelő hozzálátott a feladat végrehajtásához. A többiek kissé hátrább húzódtak.

Amint a harmadmegfigyelő vékony ujjai végigfutottak a billentyűkön, az ovális ajtó besiklott az űrhajó falába. Erősen kivilágított helyiség állt előttük, melynek túlsó oldalán újabb ovális ajtót láthattak. Beléptek a kivilágított szobába, amely nyilvánvalóan légzsilip lehetett, és olyan tágas volt, hogy valamennyien elfértek benne. Ezután a harmadmegfigyelő megnyomott egy gombot a légzsilip belső falán elhelyezett billentyűzeten, és az ajtó azonnal bezárult mögöttük.

Enyhe mozgás érződött a helyiségben, amint megkezdődött a levegő beáramlása. A rendszer automatikusan működött. Kellemes meglepetést okozott, hogy műszereik a levegőt belélegezhetőnek ítélték.

– Az idegenek oxigént lélegeznek, mint mi – jegyezte meg az első megfigyelő. – Bár a mesterséges gravitáció valamivel nagyobb a szokottnál.

– Éppen, mint az AAnnok bolygóin – tette hozzá Broh.

– Nézzék csak a klímaadatokat! – mondta a másodmegfigyelő.

A zsilipkamrában kialakult légnyomás és oxigénszint normális értéket mutatott, bár a páratartalom alacsony volt. Mivel a levegőbeáramlás az ajtó bezáródása után automatikusan megindult, ezért nem tartották valószínűnek, hogy az alacsony páratartalmat a rendszer meghibásodása okozta. Broh csodálkozva figyelte a páratartalommérőt, amelynek mutatója csaknem a nullán állt. Ez az AAnn bolygók klimatikus viszonyainak felelt meg.

– Ez a környezet az AAnnoknak felel meg – jelentette ki a harmadmegfigyelő. – Bár ezt az alacsony hőmérsékletet ők kevesebb ideig bírnák, mint mi.

– Talán megsérült a hajó légkondicionáló rendszere.

– Talán – mondta Broh –, de ezt nehéz elképzelni, mivel a többi rendszer tökéletesen működik. Ezért azt sem zárhatjuk ki, hogy a hajó építői szándékosan teremtettek ilyen belső feltételeket.

– Jéglények – jópofáskodott az asztronauták parancsnoka.

– Elképzelhető, hogy valóban ilyen környezetben élnek – vetette közbe a másodmegfigyelő. – Ha feltételezzük, hogy az űrhajó minden rendszere működik, akkor ezt el kell fogadnunk. Nem szabad feltételeznünk, hogy az AAnnok szövetségesei ugyanolyan testfelépítéssel rendelkeznek, mint mag az AAnnok. Ez a faj bizonyára eltérő környezeti feltételek mellett alakult ki.

– Nekem is ez a véleményem – mondta a harmadmegfigyelő. – Szerencsére módomban állt tanulmányozni az elfogott AAnn űrsikló belső szerkezetét. A légzsilipek felépítése és a zárószerkezetek mechanizmusa teljesen eltér ettől. De addig felesleges további vitába bocsátkozni, míg nem láttuk a hajó belsejét.

Váratlanul jelzés érkezett az űrsiklón maradt asztronautáktól.

– Itt a kapitány – válaszolt a jelzésre Broh.

– Velünk semmi különös, uram – jelentette az asztronauta –, de aggódtunk önökért, mivel nem kaptunk üzenetet, és láttuk, hogy bezárult a légzsilip ajtaja.

– Igen, ez az én hibám – mondta Broh. – Már korábban hívnunk kellett volna magukat, de nincs semmi baj. A hajó lakói egyelőre ismeretlenek; a jelekből ítélve nem AAnnok, és talán nem is a szövetségeseik. Ezt az üzenetet elküldheti a Zinrammra..

– Ez a hír biztosan megnyugtatja majd őket – sóhajtott az asztronauta.

Broh megszakította a kapcsolatot, majd társaihoz fordult.

– Azt hiszem, elég időt töltöttünk a zsilipkamrában.

A belső ajtóhoz lépett, és tanulmányozni kezdte a nyitószerkezetet. A kapcsolótábla éppen olyannak látszott, mint amilyennel a légzsilip külső oldalán találkoztak. Broh megismételte a külső oldalon végrehajtott műveletet. De semmi sem történt. Ezután különféle kombinációkkal próbálkozott, amelyek hasonló eredménnyel jártak.

– Próbálja meg a kint alkalmazott kombinációt, csak fordított sorrendben – javasolta az első megfigyelő. Broh kipróbálta ezt a lehetőséget, és az ajtó azonnal félresiklott..

Kivilágított folyosó állt előttük. Óvatosan beléptek az ismeretlen űrhajóba, melynek minden apró részletét ösztönös gyanakvással figyelték. Lassan haladtak előre, gyakran megálltak, és az idegen környezet egy-egy apró részletén hosszasan vitatkoztak.

Amint beljebb jutottak, egyre sűrűbb füstöt, láttak. Valamennyien a fegyverük markolatán tartották a kezüket, és aggodalommal pillantottak a csukott ajtókra, melyek mellett elhaladtak.

A fény egyes helyeken tompa volt, máshol szinte vakító. Nyilvánvalónak látszott, hogy ez a rendszer súlyos sérüléseket szenvedett. Tehát a találatok valóban az űrhajó mélyére hatoltak, így a korábban felvetődött csapdaelmélet egyre valószínűtlenebbnek látszott. Broh elsősorban a füst eredetét és okát szerette volna tisztázni.

Néhány perc múlva egy kisebb terembe értek, ahol képernyőket és egy műszerpultot pillantottak meg. A műszerek és képernyők jelentős része elpusztult, a fémkeretek pedig eldeformálódtak, megolvadtak. Broh figyelmesen tanulmányozta a műszerpult maradványait. Megpróbálta kikövetkeztetni az egyes kapcsolók, billentyűk, kijelzők rendeltetését. Meglepődve tapasztalta, hogy a műszerpult – a súlyos sérülések ellenére is – észrevehető hasonlóságot mutat a thranxok és az AAnnok által használt berendezésekkel. Azután ismét átgondolta ezt a kérdést, és belátta, hogy ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az ilyen műszerpultok tervezését a célszerűség határozza meg. Ezért is hasonlít az AAnnoké a thranxokéra, holott a két faj biológiai felépítése alapvetően eltérő.

A legjobban mégis a műszerpult előtt elhelyezett ülés lepte meg valamennyiüket. A szára elég magas volt, az ülőkéje viszont olyan lapos, és keskeny, hogy sem a thranxok, de még az AAnnok sem tudták volna használni.

– Nem tudok elképzelni egy magas intelligenciával rendelkező lényt, amelyik testfelépítésének ez a szék megfelelhet – jegyezte meg az első megfigyelő. – A szék karfái olyan keskeny helyet biztosítanak, hogy az ülőkén csak valami kisebb testű állat foglalhat helyet. Annak viszont nem érhet le a lába a földre. Ráadásul a hajó belső méretei is arra utalnak, hogy építői nagy testű lények.

– Az mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy a hajó utasai ismeretlen fajhoz tartoznak – mondta Broh. Ez a kijelentés mindannyiukban nyugtalanságot keltett.

Amerre elhaladtak, az összes képernyő jóval a szemmagasságuk fölött helyezkedett el. Ezeket a képernyőket csak akkor láthatták rendesen, ha a két hátsó lábukra emelkedtek. Mindez arra utalt, hogy az idegen lények magasabbak, mint a thranxok és az AAnnok.

Tovább folytatták felderítő útjukat az űrhajó belsejében. Néha megálltak, és kapcsolatba léptek a kompon maradt két asztronautával.

De a különös formájú idegen lényeket sehol sem látták. És nem találtak holttesteket sem. Broh arra gondolt, hogy a támadás után a hajó legénységének életben maradt tagjai összegyűjtötték a halottakat és a sebesülteket, majd mentőkompokon elhagyták a súlyosan sérült űrhajót.

Egy ajtó feltárult előttük, és hatalmas helyiségbe jutottak, ahol az ovális asztalt rengeteg szék vette körül. Valamennyi szék ugyanolyan felépítésű volt, mint amit korábban láttak: kerekeken guruló, magasan elhelyezett keskeny ülőke és a hozzá tartozó háttámla.

– Ez bizonyára a hajó főterme – vélekedett a másodmegfigyelő. – Valószínűleg itt tartották a klánok rituális ünnepségeit.

– Lehetséges – bólintott a harmadmegfigyelő. – Bár szerintem a termet egészen másra használták.

A nagyteremből nyílt egy kisebb helyiség, aminek a rendeltetését illetően szintén elbizonytalanodtak. Itt számtalan olyan holmit találtak, amelyekről semmit sem tudtak megállapítani.

– Biztosan valami szerszámraktár – vélte a főmegfigyelő.

De a kis szoba inkább múzeumra hasonlított: díszes környezetben átlátszó anyagból készült tárgyak sokasága. Legtöbbjük pohárra emlékeztette őket. Broh is arra gondolt, hogy ezekből az edényekből ittak valamit a hajó utasai. Számtalan tárgyat találtak, amelyek rendeltetését nem sikerült megfejteniük. Az egyik falon például felfedeztek egy díszesre festett korongot, amelybe kicsi, tollas végű lándzsákat szurkáltak a hajó matrózai. A miniatűr lándzsák szigonyokra hasonlítottak.

– Ez valószínűleg jelkép lehet – mutatott a falon lévő tárgyra a főmegfigyelő. – Talán a vallásukhoz tartozik. A kis szigonyok mindenesetre arra utalnák, hogy a hal is részét képezi az idegenek táplálékának.

Az egyik asztronauta mély utálatát fejezte ki minden halzabálóval szemben.

Mivel a kis szobának nem volt más kijárata, kénytelenek voltak visszamenni a nagyterembe, majd onnan jutottak ismét a folyosóra.

A folyosón továbbhaladva hamarosan újabb tágas helyiségbe érkeztek, amelyet még az előzőnél is titokzatosabbnak találtak. A terem nagy részét szorosán egymás mellé helyezett ülések alkották. Minden sor kissé magasabban helyezkedett el, mint az előtte lévő. A székek egy irányba voltak fordítva, ahol hatalmas képernyők álltak. A helyiség leginkább alvó kamrának látszott.

– Az első közös vonás – jegyezte meg az asztronauták parancsnoka. – Lehet, hogy az idegenek jobban hasonlítanak ránk, mint azt gondoljuk.

– Akkor mivel magyarázza azokat az idétlen keskeny székeket?

– Nem tudom – felelte a tiszt. Azután belepréselte magát az egyik ülésbe.

– Na, milyen? – kérdezte a helyettese.

– Kicsit furcsa, de elég kényelmes – nyögte ki nagy nehezen Anzeljermeit, majd a kapitányra pillantott. – Engedje meg, uram, hogy levegyem a szkafandert.

– Nem is tudom... – bizonytalanodott el Broh.

– Engedje meg neki, uram – támogatta az ötletet a főmegfigyelő. – A kísérlet hasznos lehet a számunkra. A műszerek szerint a levegő belélegezhető.

– Ha ön is egyetért, akkor nem bánom – mondta vonakodva Broh.

Anzeljermeit levette a sisakját, belélegezte lassan a hideg, száraz levegőt.

– Minden rendben? – kérdezte a harmadmegfigyelő.

Anzeljermeit eleinte nehezen szedte a levegőt, de légzése hamarosan egyenletessé vált.

– Átkozottul száraz ez a levegő! – mondta, majd kicsatolta űrruhájának felső részét, így aztán vállai szabaddá váltak. Mozgó csápjai ösztönösen keresték az ismeretlen illatanyagokat.

– Ahogy a műszerek jelezték, a levegő nagyon hideg és száraz, de ennek ellenére belélegezhető. Ha növelni lehetne a hőmérsékletet és a páratartalmat, meg hozzátennénk némi illatanyagot, egészen kellemes lenne. Mi a véleménye, Quoz?

Az asztronauta éppen akkor vette le a sisakját. Már két pár csáp fürkészte a terem illatanyagait.

– Egyetértek – felelte az asszony, mintán megszokta szervezete a klímaváltozást. – Úgy érzem, elviselhető.

Legnagyobb meglepetésre a főmegfigyelő is elkezdte kicsatolni sisakja zárószerkezetét.

– Én is unom már ezt a konzervált levegőt – jelentette ki lelkesen. – Nem mindennap nyílik lehetőségem arra, hogy egy idegen világ levegőjét szippantsam be.

Néhány perccel később valamennyien a szkafanderük kibontásával foglalatoskodtak. Mindannyian levették a sisakot, és szabadon hagyták a vállakat, de az űrruha többi részét – testük melegen tartása érdekében – magukon hagyták. Anzeljermeit elégedetten nézte őket.

– Hol van Iel? – kérdezte, amint körülpillantott a társaságon. Szeme megakadt a folyosóra vezető nyitott ajtón.

– Nem tudom, uram – felelte a másodasztronauta, és azonnal elindult, hogy körüljárja a helyiséget. – A sisakja itt van, mégsem tudom elhinni, hogy engedély nélkül kiment volna a folyosóra.

– Nézzen utána! Maga ismeri a legjobban Ielt.

– A Zinramm fedélzetén semmi baj sem volt vele...

Ekkor távoli sikoly hallatszott.

– Gyerünk! – kiáltotta a kapitány.

Az űrruhákat sietve összecsatolták magukon, és az egész csapat megindult a sikoltás irányába. Alig értek ki a folyosóra, amikor megpillantották a lélekszakadva feléjük rohanó lelt, aki mint a Sötétség Démona száguldott végig a folyosón. A ruhájára rögzített mikrofonon át hallani lehetett zihálását.

– Mitől ijedtél be ennyire? – kiáltott rá élesen Anzeljermeit. Figyelmen kívül hagyta társa hátracsapott csápjainak jelzését, és azt a tényt, hogy a kipróbált, harcedzett asztronauta eszeveszett menekülését csak komoly dolog okozhatta.

Anzeljermeit szemrehányó hangja hirtelen elakadt, amint a folyosó végén megjelent egy idegen lény a rémülten menekülő lel mögött.

Az idegen nyilvánvalóan Ielt üldözte, és két hosszú lába segítségével meglepő gyorsasággal és fürgén haladt. Robusztus teste jóval Iel fölé magasodott. Mennydörgésszerű mély hangja Hivehom veszélyes ragadozóit juttatta eszükbe.

De nem is lehetett más: egy szörnyeteg, amely bizonyára a hajó megsérülésekor kiszabadult a ketrecéből. Ennek azonban ellentmondott az a tény, hogy a szörnyeteg ruhát viselt, mozgása pedig rendkívül céltudatosnak látszott. Ezért Broh arra következtetett, hogy ez a lény az idegen hajó legénységének a tagja lehet.

A szörnyeteg tovább folytatta mély hangú, artikulálatlan üvöltését, miközben lelt üldözte. Broh előhúzta sugárfegyverét, de elhatározta, hogy csak a legvégső pillanatban fogja használni.

Ekkor az idegen megpillantotta a folyosón várakozó csoportot. Hirtelen megtorpant, majd fülsiketítő ordítást hallatva elszaladt abba az irányba, ahonnan jött. lel végre elérte társait, majd kimerültén megállt mellettük. Valamit nagyon akart mondani, de a kimerültségtől alig kapott levegőt. Néhány másodpercnyi zihálás után végül elvesztette az eszméletét. Alaposan átvizsgálták a testét, de külső sérülést sehol sem találtak rajta.

– Nem hiszem, hogy megsebesült, uram – jelentette az egészségügyi tiszt. – Az űrruhája érintetlen. Az eszméletvesztését valószínűleg a sokkhatás és a rendkívül szokatlan, alacsony páratartalmú, hideg levegő okozta. De, úgy látom, a légzése ismét kezd szabályossá válni.

– Ön szerint pszichikai sérülést sem szenvedett? – kérdezte aggodalmas hangon a harmadmegfigyelő, miközben a folyosót figyelte.

– Ezt egyelőre nem lehet megállapítani.

– Nem csodálom, hogy ilyen sokkhatás következtében elájult – mondta a főmegfigyelő. – Borzalmas lény volt, ami üldözőbe vette.

– Pedig a hajó legénységének egyik tagja lehetett – mondta Broh.

– Bárcsak tévedne, uram! – tette hozzá a másodmegfigyelő. – De én is úgy gondolom, hogy igaza van.

A kapitány az üres folyosót figyelte.

– Nem tudhatjuk, hányan vannak a fedélzeten. Mindenesetre ez a lény, akit az imént láttunk, fegyvertelen volt.

– Ha ez barátságos üdvözlés akart lenni, akkor megeszem a bal lábam – jegyezte meg Anzeljermeit.

– Melyik balt? – kérdezte Quoz.

– Mind a kettőt. Sótlanul!

– Azt hiszem, lel elkószált, és összetalálkozott az idegennel, aki legalább annyira meglepődött, mint ő – tűnődött Broh. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy remélte. – Vissza kell mennünk a Zinramm fedélzetére! Azt akarom, hogy egy jól képzett asztronautacsapat vizsgálja át az idegen űrhajót.

– Igen, uram – bólintott Anzeljermeit, miközben éppen magára öltötte a sisakot.

– Ezúttal hozzanak magukkal nehézfegyvereket is! – tette hozzá vonakodva Broh.

– Ne haragudjon, uram – vetette közbe a harmadmegfigyelő –, de bölcs dolog ilyen döntést hozni ebben a helyzetben? Néhány perccel ezelőtt nem szívesen cseréltem volna Iellel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy egy ismeretlen faj képviselőjével találkoztunk. Mindenképpen a békés kapcsolatteremtésre kell törekednünk.

– Természetesen minden erőnkkel ezen leszünk – mondta Broh. – De arra is fel kell hívnom a figyelmét, hogy a Zinramm legénységének biztonságáért én felelek. Tehát nem vállalhatok felesleges kockázatot. A kapcsolatfelvétel szabályait régen kidolgozták, és semmiféle okát nem látom, hogy ettől eltérjek.

Megint végignézett a folyosón; megpróbálta maga elé idézni az ismeretlen szörnyet.

– Talán azt javasolja, hogy maradjunk itt, és kutassuk át az űrhajót? – kérdezte rövid gondolkodás után Broh.

– Ebben a kérdésben ön dönt, uram – felelte a harmadmegfigyelő. – De kötelességem tájékoztatni, hogy nem értek egyet az álláspontjával.

– Én sem – tette hozzá a másodmegfigyelő. – Minden jel arra utal, hogy ez egy intelligens lény volt.

– Ebben egyelőre nem lehetünk biztosak – mondta Broh. – De azt hiszem, valóban a legénység egyik tagjával találkoztunk. Bár ennek ellenére lehet, hogy egy alacsonyabb rendű faj képviselője, aki csak a manuális munkákat végzi a gépházban vagy a raktérben. A hajó igazi urai talán egészen más fajhoz tartoznak. Az ősi időkben a thranxok is különféle kasztokat alkottak. A katonák uralkodtak a dolgozók felett, a katonáknak viszont a hivatalnokok parancsoltak. Talán mi is egy katonával vagy egy dolgozóval találkoztunk, aki végrehajtja a parancsot, de értelmi képességei meglehetősen korlátozottak.

– Logikus elméletnek tartom – jegyezte meg a főmegfigyelő. – Lehetséges, hogy ez az egyed egy alacsonyabb rendű fajhoz tartozik. Csupán testfelépítése hasonlít a hajó alkotóihoz.

– Pontosan erre gondoltam – mondta Broh. – A primitív idegen lény ösztönösen cselekedett, szerencsére senkinek sem esett bántódása. De ha ez az elmélet helyesnek bizonyulna, akkor sem tudhatjuk, hány ilyen alacsonyabb rendű lény van a fedélzeten, és élnek-e még a hajó igazi urai, akik kordában tudják tartani őket. Ezért úgy döntöttem, hogy visszatérünk a Zmrawwra, és egy jobban felszerelt, nagyobb létszámú csoportot küldünk ide, hogy felkutassák az idegeneket.

4.

Fal üzembe helyezte az oktatógépet, majd gyengéden megérintette a bölcsőben alvó lárvát. Közben kedves szavakkal beszélt hozzá.

Elérkezett a tanulás ideje, de Vn még mindig aludt, amit nem volt szabad megengedni neki. A legrosszabb, hogy nem ez volt az első eset. A lárva szervezetében felfedeztek valami apró kémiai rendellenességet, amit gyógyszeres kezeléssel igyekeztek korrigálni. Vn aluszékonyságát a gyógyszerek mellékhatása okozta.

Ez természetesen több odafigyelést igényelt a gondozónőktől, ezért Fal több időt töltött Vn mellett, mint más lárváknál. Türelmesen várta, hogy Vn magához térjen. Közben gondolatai ismét a nemrég kapott üzenet körül jártak, melyet unokatestvére, Brohwelpovrot küldött.

Brohot évek óta ismerte. Akkor találkozott vele először, amikor Broh Paszexbe érkezett az ő átalakulásának tiszteletére. Anyja mutatta be a férfinak az éppen felnőtté vált Falt, aki rendkívül büszke volt, hogy megismerkedhet a világot járt thranxszal. Willow-wane fiatal kolónia volt, Paszex pedig egy kis vidéki város. Broh rokonságban állt a Hivehomban élő Por klánnal, ráadásul fiatal kora ellenére egy csillaghajó kapitánya volt.

Broh nagyon megkedvelte a lányt. Az évek során rengeteget beszélgettek és leveleztek egymással az üzenetközvetítő segítségével. Broh kiváló levelezőtársnak bizonyult, rendkívül érdekesen írta le utazásait. Legutóbbi üzenetében azonban szinte hihetetlen eseményekről számolt be.

Közben Vn felébredt, és szavai megszakították Fal gondolatait. A lány már évek óta dolgozott a bölcsődében, de még mindig nem tudta megszokni a lárvák fejletlen szájszervének érthetetlen gagyogását. Szavaik megértése sok gyakorlást és figyelmet igényelt.

Fal a lárva kérésére bekapcsolta a tanítógépet. Megnyugodva látta, hogy Vn figyelme a gépből áramló információkra koncentrálódik, és várhatóan már nem fog visszaaludni.

Gondolatai visszatértek az üzenethez, mely egy különös eseményről számolt be. Ha nem lett volna biztos az információ hitelességében, egy szót sem hisz el belőle. Arra gondolt, hogy elmondja az anyjának, de Broh megkérte, hogy az információt tartsa titokban. Legszívesebben Ryóval osztotta volna meg, mert szerette volna hallani a férfi véleményét.

Egy pillantást vetett a képernyőre, mely a napi programbeosztást jelezte. Közeledett a fürdetés ideje. Ez azt jelentette, hogy a lárvák lágy testéről le kellett mosni a folyamatosan termelődő selyemszálakat. Ezt a munkát nagyon szerette. De a legcsodálatosabbnak azt tartotta, hogy szemtanúja lehet az átalakulás folyamatának.

Vacsora után, amikor Ryo letelepedett a kanapéra, Fal átfutotta az üzenetközvetítőn érkezett szövegeket. Broh üzeneténél szándékosan lelassította a szalagot.

– Hallottál már valaha ennél különösebb dolgot? – kérdezte elgondolkodva a lány. – Az egész olyan zavaros.

Ryo alig figyelt rá. Eleinte igyekezett leplezni, mennyire nem érdeklik a visszajátszott üzenetek. De amint olvasni kezdte Broh levelét, izgalomba jött, és közelebb húzódott a képernyőhöz. Broh részletesen beszámolt az idegen űrhajóról és a különös lényekről, amelyekkel a hajón találkoztak. Ryo érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, amely megváltoztatja egész életét. Azonnal felállt, és a távirányító billentyűit kezdte nyomogatni. Az üzenetrögzítő ismét lejátszotta az előző részt, de ezúttal még lassabban.

– Most már érted, mire gondoltam? – kérdezte Fal.

– Igen – felelte szűkszavúan Ryo.

– És mi a véleményed róla?

– Egyelőre semmi. Jobban át kell gondolnom. – Kézmozdulata izgatottságról tanúskodott. – De azt hiszem, ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velünk!

A lány nem egészen ezt a választ várta Ryótól, de ha alaposabban átgondolja, nem lepődik meg ennyire. Úgy érezte, talán mégsem kellett volna megmutatnia Broh üzenetét.

– Ez azt jelenti, hogy sikerült találkoznunk egy ismeretlen fajjal, amely fejlett intelligenciával rendelkezik, és űrhajókat épít!

– Broh szerint ezek szörnyetegek – vetette közbe Fal.

– Az első benyomások nem jelentenek semmit. Látnom kell őket a saját szememmel!

– Nevetséges gondolat.

– Komolyan beszélek – mondta fellelkesedve Ryo.

– Nem, te azt sem tudod, mit beszélsz. Ennek még annyi értelme sincs, mint az üzenetnek.

– Valami itt belül, azt súgja, hogy kapcsolatba kell kerülnöm az idegenekkel.

Egész életében arra vágyott, hogy egy rendkívül komoly dolgot hajthasson végre. Ez az üzenet megcsillantotta előtte a reményt.

– De ez nem a te feladatod – suttogta halkan, aggodalommal telve Fal. – Mi lesz a munkáddal...?

– Majd elvégzik mások.

– Nem erre gondoltam... Küszöbön áll a kinevezésed. Felvesznek a Tudományos Tanácsba... És mi lesz kettőnkkel? Ezekre is gondolnod kell – mondta a lány, majd odabújt a férfihoz, és csápjaival megsimogatta.

Ryo belátta, hogy a lánynak igaza van, de egy belső kényszer nem hagyta nyugodni.

– Ezt kell tennem, Fal – jelentette ki szomorúan, mert érezte, hogy ezzel fájdalmat okoz a lánynak.

– De hát magyarázd meg, hogy miért!

– Nem tudok mást mondani...

Fal elhúzódott tőle, csápjai hátrasimultak.

– Indoklás nélkül nem fogadok el semmiféle döntést. Ezt nem teheted velem.

De Ryo már a kijárat felé indult. Azután megállt, és visszapillantott a lányra.

– Amint tudlak, értesítelek – mondta. – Nagyon szeretlek, Fal, de el kell mennem. Nem tehetek mást.

– Senki sem kényszerít rá, hogy odamenj!

– Amint lehet, értesítlek – ismételte meg korábbi szavait. Azután kilépett az ajtón.

Fal döbbenten állt a szoba közepén. Az egész esemény olyan gyorsan játszódott le, hogy még magához sem tért meglepetéséből. Ryo elolvasta az üzenetet, majd egy rövid, izgatott beszélgetés után azonnal elment. Túlságosan szerette a férfit, hogy hagyja csak így elmenni. Elhatározta, hogy mindenáron visszaszerzi Ryót. Sietve bekapcsolta a távközlési egységet.

Közben Ryo a pályaudvarra ért, ahol váratlanul négy sérvkor állta útját. A servitorok olyan katonák voltak, akik nem a hadsereghez, hanem a klánokhoz tartoztak.

– Jó estét – mondta Ryo.

– Jó estét – viszonozta üdvözlését a csoport parancsnoka. Ryo ki akarta kerülni őket, de az egyik katona útját állta.

– Valami baj van? – kérdezte Ryo a parancsnokot.

– Talán igen, talán nem – felelte a tiszt. – Szeretnénk megtudni a családjának és klánjának a nevét.

– Nem értem, mit akarnak – mondta gyanakvóan Ryo. – Nem követtem el semmit. Mit jelentsen ez?

– Egyelőre mi sem tudunk többet – tájékoztatta a tiszt. – De ezt a parancsot kaptuk. Sajnálom – tette hozzá udvariasan, és hangsúlyán érződött, hogy őszintén gondolja. – Bizonyára ismeri az ősi szokásokat. Az ilyen kérésnek eleget kell tennie.

“Kérés” – jutott eszébe ismét ez a szó, amikor bevezették a klán tanácstermébe. A négy katona azonnal távozott.

A hatalmas asztalnál ülők közül legalább tízet ismert személyesen. Fal is közöttük volt...! Ez nagyon meglepte, bár ha jobban végiggondolja az eseményeket, nem kellett volna csodálkoznia rajta.

– Felháborítónak tartom, hogy korlátoztak állampolgári szabadságomban – jelentette ki Ryo, miközben Falra pillantott.

A lány hirtelen zavarba jött, és elfordította a fejét.

– Sajnálom, Ryo – mondta végül. – Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem mindkettőnk érdekében. Neked is van felelősségérzeted.

– Még nem házasodtunk össze, nem tartozunk egymás iránt felelősséggel.

– Tisztában vagyok vele. A tettemet az irántad érzett őszinte szeretet vezérelte. És még azt sem bánom, ha ezért megharagszol rám.

– Lépjen közelebb, Ryozenzuzex! – Egyértelmű parancs volt, a kellemes, barátságos hang mégis enyhítette szigorúságát. Néhány bizonytalan lépést tett. Egy idősebb thranx előtt állt, akivel életében csupán kétszer találkozott.

A Zu klánnak kétezerötszáz tagja élt Paszex-ben, és Ilvenzuteck volt a klánanya. Az asszony már nagyon öreg lehetett, mivel kitinje az évek során mély bíborszínűvé vált. Szemeinek csillogása már eltompult, de hangja és beszédje erőt sugárzott.

– Falmiensazex elmondta nekem, hogy el akar hagyni minket. Hivehomba készül egy bizonytalan cél érdekében.

Ryo ismét Falra pillantott, de a lány lesütötte a szemét.

– Azt is elmondta, hogy ez a cél talán bizonytalan, de hihetetlen jelentőségű?

– Nem bocsátkozott részletekbe. Csupán arról tájékoztatott minket, hogy ön leküzdhetetlen vágyat érez, hogy elinduljon egy bizonytalan cél felé.

– Ez tulajdonképpen igaz – felelte Ryo.

– Az ilyen érzéseket orvosolni lehet.

– Teljesen normális vagyok, asszonyom. Bár pszichikai beállítottságom mindig is eltért kissé az átlagostól. De tudományos eredményeim önmagukért beszélnek. – Nem akart hivatkozni a vállán díszelgő bíborszínű csillagra, amelyet a bátorságáért és önfeláldozó magatartásáért kapott, hiszen emlékezett rá, hogy Ilvenzuteck is jelen volt a kitüntetés átadásánál.

– Természetesen valamennyien tisztában vagyunk az eredményeivel. Ha nem így lenne, ez a beszélgetés egészen másképp zajlana. De ez még mindig nem ad magyarázatot hirtelen elhatározására. Önnek kötelezettségei vannak; felelősséggel tartozik a családja, a klánja és nem utolsósorban Falmiensazex iránt. Ebben a teremben számos hozzátartozója foglal helyet. Csak nézzen végig rajtuk! Nem hagyhat el mindenkit egy értelmetlen célért! Mindannyiunknak megvannak a titkos vágyaink, de cselekedeteinket alaposan mérlegelnünk kell.

– Elnézést, de...

Az asszony félbeszakította, ami természetesen jogában állt.

– Nem folytathatja ezt az ostobaságot. Mint klánanya, megtiltom, hogy elutazzon. Természetesen ön is tudja, hogy nem rendelkezem ehhez törvényes hatalommal. De ha tiszteletben tartja az ősi szokásokat, akkor engedelmeskedik.

– És ha mégis elmegyek?

– Rögzítettük ezt a beszélgetést, melynek során megpróbáltam önt jobb belátásra bírni. Felhívtam figyelmét az ősi szokások fontosságára. Amennyiben mégis elmegy, a klán kitagadja. Elveszti az állását, a családját, a menyasszonyát. Senkihez sem fog tartozni egész hátralévő életében.

Ryo tekintete végigfutott a szigorú arcokon. Nem is számított másra.

– A jövője és a boldogsága múlik a döntésén – mondta gyengéden, szinte könyörögve Ilvenzuteck.

– Ebben nem kételkedem.

– Ha megpróbál elmenni, a servitorok megakadályozzák. Ha pedig megsebesíti valamelyiküket, már a törvénnyel is szembekerül.

– Csak sajnálni tudom önöket, hogy primitív hagyományaik, és a klánon belüli hatalmi harc teljesen kitold az életüket. Képtelenek arra, hogy magasabb rendű szempontokkal is foglalkozzanak. És ezekhez a kisded játékaikhoz még Falt is megpróbálják felhasználni.

Éles pillantást vetett a lányra.

– A helyemben te is ugyanezt tetted volna, Ryo – mondta csendesen a lány. – Ezért nem szabad elítélned. Ha majd megnyugodtál, elmúlt ez a belső kényszer, és az életed visszatért a normális kerékvágásba, igazat fogsz adni nekem. Téged itt barátok vesznek körül, és valamennyien a javadat akarják.

– Nem csupán erről van szó – jegyezte meg Ilvenzuteck. – Ha felrúgja a klán szokásait, és megpróbál eljutni Hivehomba, mihez fog ott kezdeni? Egy idegen nagyvárosban, segítség nélkül képtelen lesz boldogulni. Ehhez még a tudományos eredményei is kevésnek bizonyulnak.

– El fogok jutni Hivehomba. Így vagy úgy, de mindenképpen eljutok oda.

– Valóban ezt akarja, vagy csak azt hiszi, hogy ezt akarja? – kérdezte gúnyosan az asszony. – Hallotta a véleményem, és látta mindazoknak az állásfoglalását, akik szeretik magát. Nem tartja elképzelhetőnek, hogy nekünk van igazunk, és maga téved? Szembeszegül az ősi tradíciókkal egy megfoghatatlan cél érdekében? Pedig ön rendkívül intelligens, Ryozenzuzex. Nem tudom elhinni, hogy képes figyelmen kívül hagyni az észérveket, és csak a rögeszméjének engedelmeskedik. Arra kérem, gondoljon át mindent még egyszer.

Ryo lehajtotta a fejét. Belátta, hogy vesztett. De nem az asszony érvei győzték meg, hanem az a tudat, hogy mindenáron meg fogják akadályozni az utazását. Ezért úgy döntött, hogy visszavonulást színlel.

– Nem tudok vitába szállni az érveivel, asszonyom – mondta hosszas hallgatás után. – Belátom, hogy igaza van. Valóban csak egy álomképet kergettem. De most már tudom, hogy értelmeden az egész. Ostobaságot csináltam, és ezért szégyellem magam.

– Csodálom önt, hogy végül elismerte a tévedését, és elfogadta az érveinket. De nem kell elkeserednie, a tudományos érdeklődését kielégítheti a munkájában.

– Minden erőmmel ezen leszek – jelentette ki Ryo.

– És most hogyan érzi magát? – kérdezte kedves hangon Ilvenzuteck.

– Nem túl jól... Egy kicsit elfáradtam.

– Ezen nem is csodálkozom. Vessünk véget a felesleges szószaporításnak! Térjen vissza az otthonába a gyönyörű menyasszonyával!

– Valóban ezt akarod, Ryo? – kérdezte csendesen Fal.

– Hát persze hogy ezt akarom! – válaszolta Ryo, majd körbefuttatta tekintetét a teremben lévőkön. – Mindannyiuknak köszönöm, amit értem tettek. A segítségük és a szeretetük nélkül talán elkallódtam volna a világban. Ostobaságot csináltam..., nem először életemben, de azt megígérem, hogy utoljára.

Fal átölelte, és csápjaik összefonódtak.

– Minden rendben – sóhajtott megkönnyebbülten Ilvenzuteck. – A legjobb lesz, ha hazamegyünk, és elfelejtjük ezt az éjszakát.

Napok teltek el, majd váratlanul újabb üzenet érkezett Brohwelpovrottól. Fal habozás nélkül megmutatta Ryónak..

Az üzenet tartalma meglehetősen különös volt. Broh azt írta, hogy korábbi üzenetét a kimerültség és a túlfeszített munka okozta. Nem tudott különbséget tenni a valóság és az érzékcsalódás között. Sohasem találkozott a titokzatos fekete űrhajóval, és nem léteznek idegen szörnyek. Ezzel szemben az orvosok megállapították, hogy a hipertéri utazás során fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült, így néhány heti szabadságra küldték. Megnyugtatta a lányt, hogy nem kell aggódnia, hamarosan teljesen rendbe jön. Ha visszatér a szabadságáról, többet fog mesélni, a hipertéri utazásról, és lázálmairól, amelyet Fal bizonyára rendkívül izgalmasnak, de főleg mulatságosnak fog tartani.

Fal kétszer visszajátszotta az üzenetet Ryónak, aki azonnal rájött, hogy korábbi elmélete helyénvalónak bizonyult.

Az üzenetet talán valóban Broh küldte. De az egész rendkívül szűkszavúnak és mesterkéltnek tűnt. Mintha a szöveget valaki manipulálta volna. Még azt is elképzelhetőnek találta, hogy nem is Broh küldte az üzenetet.

Ez persze elég fantasztikusnak tűnt. Amikor újra és újra átgondolta az egészet, mindig eszébe jutott a klán gyűlése. De most pihennie kellett, mivel nehéz nap várt rá a dzsungelben. Mégis sokáig forgolódott álmatlanul. Vajon ki vagy mi késztette Brohot arra, hogy ezt a második üzenetet küldje? Vagy talán valóban mások küldték az ő nevében. Az mindenesetre biztos, hogy valaki nem akarja, hogy ő megpróbáljon többet tudni az idegen űrhajóról.

Egy fél évszak telt el a kellemetlen események óta, melyek lassan feledésbe merültek. Ryo boldogan élt Fallal. Eleinte érezte, hogy a klán tagjai állandóan figyelik, de ez a bizalmatlanság hamarosan elmúlt. Beválasztották a mezőgazdasági tanácsba, a bexamin szőlővel folytatott kísérletei pedig komoly eredményre jutottak.

– Így azután, mikor meghívták egy tudományos konferenciára Ciccikalkba, Ryo nem látszott meglepettnek. Sőt még az izgatottság jeléit sem mutatta, hogy a fővárosba utazhat. Pedig nagyon is izgatott volt, hiszen úgy érezte, eljött a várva várt lehetőség. Már eldöntötte magában, hogy nem megy el a tanácskozásra, hanem megpróbál eljutni Hivehomba.

A nyolcszemélyes fülkében ő volt az egyetlen utas. A vonat csendesen száguldott dél felé, átszelve az egész kontinenst. Az egyik állomásnál megállt, a zökkenés felébresztette Ryót.

Néhány utas szállt a fülkébe, de ügyet sem vetettek rá. A vonat tovább folytatta útját, miközben egyre sűrűbben lakott területre értek. Négy nap múlva a vonat hihetetlen sebessége csökkenni kezdett.

A vidéket hegyek, dombok és völgyek alkották, melyeket átszőtt az utak, hidak, alagutak és csatornák szövevényes rendszere. A vonat végül befutott Ciccikalk központi pályaudvarára. Amikor a szerelvény megállt, az ajtók automatikusan kinyíltak. Amint kiszállt a vonatból, és elvegyült a gigantikus város forgatagában, elfogta a honvágy. Idegennek érezte magát a hatalmas metropolisban.

Ciccikaíkban hárommillióan éltek. Ez a bolygó lakosságának húsz százalékát jelentette. A központi pályaudvar csaknem akkora volt, mint egész Paszex.

Ryo számított a város hihetetlen méreteire, de az utcák és mozgólépcsők forgataga bámulatba ejtette. Erre nem lehetett felkészülni a statisztikák adatai alapján. Igazán csak akkor érzékelhette valaki, ha egy kisvárosból életében először ellátogatott a metropolisba.

Mindenütt világító jelzések mutatták a különböző városrészek felé vezető irányt. A pályaudvar zsúfolásig telt thranxokkal, akik valamennyien a megfelelő kijáratot keresték.

Rio szinte beleszédült a tömeg látványába. Egy félreeső helyen keresett egy fotelt, ahová leülhetett. Innen már mint külső szemlélő figyelte a pályaudvar forgatagát, de már nem lökdösték, nem sodorta magával a tömeg.

Megpróbálta felidézni mindazt, amit Ciccikalkról tanult. A városnak hárommillió lakosa volt. De még néhány millióan laktak a peremvidékén húzódó kisebb településekben. Pa-szex mindössze öt emelet mélységben épült a föld alatt, Ciccikalk viszont negyvenhárom föld alatti szinttel rendelkezett. A mélyebben fekvő szinteket és járatokat már betonból építették, és a hegyek szikláiba vájták. De a magasabban húzódó szinteket is erős falakkal látták el.

Sajnos az utazás költségei felemésztették pénze jelentős részét. A maradék pénzéből mindössze arra futotta, hogy egy hónapig meghúzza magát a legolcsóbb szállodában, és néha egyen valamit. De úgy tervezte, hogy nem marad a fővárosban olyan hosszú ideig. Minél hamarabb találni akart valami megoldást, hogy a hatóságok kijátszásával elhagyja Willow-wane-t és eljuthasson Hivehomba.

Mindenekelőtt azonban keresnie kellett egy olcsó szállást. Ezenkívül még rendkívül éhes volt. A pályaudvaron készségesen elláttak bárkit a szükséges információkkal, bár a hivatalnok viselkedése szemmel láthatóan megváltozott, amikor Ryo közölte vele, hogy a lehető legolcsóbb szállodát keresi.

Ryo felszállt egy járműre, amely hatalmas robajt keltve hagyta el a pályaudvart. A jármű először függőlegesen ereszkedett le egy keskeny csatornában, majd a harmincharmadik szinten vízszintesen folytatta útját. Hamarosan megérkezett Dulinsulba, amelyet a hivatalnok ajánlott neki. Az asztaloknál egyszerűen öltözött thranxok ültek, legtöbben vacsorájukat fogyasztották, vagy italozás közben beszélgettek. Ryo leült egy üres asztalhoz, majd az asztalon elhelyezett mikrofonhoz hajolva leadta rendelését. Néhány perc múlva egy idős, mogorva thranx, akinek hiányzott az egyik csápja, felszolgálta az ételt.

Az étel főleg párolt zöldségekből állt, melyek sűrű szószban úsztak. Egy mélyebb tányérban leves volt, egy kisebb tálon pedig hosszúkás higrig gyümölcs. Ryo meglepődve tapasztalta, hogy az étel, meglehetősen bizalmatlan külseje ellenére, egészen ízletesnek bizonyult. Olyan étvággyal ette vacsoráját, mintha a legdrágább étterem specialitását fogyasztotta volna.

– Úgy látom, elég éhes volt – szólította meg valaki.

Egy fiatal nő állt mellette. Viselete és megjelenése rendkívül kihívó volt. Csillogó ékszereit csak egyszerűen testének kitinvázához ragasztotta, de nem olyan anyaggal, ami beleépült a kitinbe. Többsoros, hosszú nyakláncot viselt, amely arany színe ellenére, feltehetően mégsem volt valódi.

– Az utazás mindig meghozza az étvágyam – felelte Ryo, majd folytatta vacsoráját, nagyot kortyolva a poharából.

Az asszony kíváncsian nézte.

– Mi az, amit iszik? – kérdezte.

– Quianqua gyümölcslevet.

– Bizonyára piss gyümölcslére gondol – mondta az asszony, majd intett a pincérnek. Azután anélkül hogy engedélyt kért volna, leült az asztalhoz Ryóval szemben. Szemében különös fény csillant, amint Ryóra nézett.

– Maga nem idevalósi, ugye? – kérdezte.

– Nem. Északon dolgozom; megpróbáljuk a dzsungelt termőfölddé alakítani.

– Tehát a városon kívül végzi a munkáját?

– Igen. Tulajdonképpen tapasztalatcserére jöttem ide, de elég kevés a pénzem, ezért megpróbálok takarékoskodni vele.

Az asszony szemmel láthatóan élvezte a társalgást, és Ryo is örült, hogy az idegen környezetben beszélgethet valakivel. Mesélt a félelmetes északi dzsungelekről, ami valósággal lenyűgözte az asszonyt, mivel még sohasem volt a városon kívül. “Ez a nagyvárosok átka – gondolta Ryo. – A lakói mindent készen kapnak. Még a felszínre sem kell kimenniük, és ettől teljesen beszűkül a világuk.”

A pincér hamarosan hozta az italt. A folyadék kellemes illatot árasztott.

– Azt hiszem, ez ízleni fog önnek – mondta az asszony a szájához emelve az egyik poharat.

Ryo bátortalanul követte példáját. De az ital valóban kellemes ízű volt, amellett könnyűvé tette a gondolatait, és eloszlatta gondjait.

– Igaza volt, ez nagyszerű ital. Mi ez tulajdonképpen?

– Masengail bor. Örülök, hogy ízlik, mivel maga fogja kifizetni.

– Én?!

– Én megismertettem önnel. Ez nem elég?

Az asszony vidáman felnevetett, miközben a korábbihoz hasonlóan, megint felvillant a szeme.

– Elég tisztességes ajánlatnak hangzik – mondta Ryo, nagyot kortyolva az erős italból. Egyre vidámabbnak és felszabadultabbnak érezte magát.

5.

Élete folyamán sokszor tévedett, de akkorát még soha, mint a bor megítélésében. Felszabadulttá tette, elűzte a gondjait, azután nem tudta, mi történt vele.

A falnak támaszkodott, és két kezébe fogta a fejét, mert úgy érezte, hogy valami belső erő mindjárt szétrobbantja. A világ forgott körülötte, mintha valaki levette volna a fejét a nyakáról, és fordítva tette volna vissza. Egyensúlyérzéke teljesen felmondta a szolgálatot. Látása lassan tisztulni kezdett, de ezzel párhuzamosan nőtt a fejében lüktető fájdalom.

Néhány bizonytalan lépést tett, miközben majdnem hasra esett. Végre elérte az utca sarkát, ahol egy táblát pillantott meg a falon. Többször el kellett olvasnia a feliratot, mire sikerült megértenie.

A tábla azt jelezte, hogy a 40. szint 892. szektorában van. Ekkor merült fel benne az a gondolat, hogy fogalma sincs róla, hová kell mennie. Lekuporodott a földre, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Közben riadtan döbbent rá, hogy eltűnt az összes pénze, valamint az iratai és egyéb vagyontárgyai. Már nem kellett aggódnia, hogy klánjának katonái elfogják.

Lassan átgondolta a történteket. Emlékezett a vendéglőre, ahol megvacsorázott, azután megkóstolta a masengail bort, és felszabadultan beszélgetett azzal a kedves nővel. Teah-nak hívták az asszonyt, de a teljes nevét nem árulta el. Beszélgettek, és ő egyre több bort ivott. Később az asszony felajánlotta, hogy töltse nála az éjszakát, mivel Ryónak úgy sincs hová mennie.

Azután végigsétáltak néhány rosszul megvilágított utcán, majd éles fájdalom hasított a fejébe, és egy pillanat alatt elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért, a 40. szint 892. szektorában találta magát.

Pánikszerű érzés fogta el a gondolattól, hogy kirabolták. A jól szervezett, gondosan kiépített thranx társadalom, ahol mindenki becsülettel végzi a munkáját, és tiszteli a törvényt. Hisztérikus nevetésben tört ki.

Vajon mit szólna ehhez Ilvenzuteck, aki mélységesen hisz az ősi szokásokban és tradíciókban. Ilyesmi Paszex csendes kis világában sohasem fordulhatna elő. A rozoga vénasszony biztosan elájulna, ha elmesélné neki az esetet. A klán tagjai pedig messze elkerülnék, mintha járványt terjesztene.

Hisztérikus nevetését abbahagyta, mert néhány thranx közeledett, akik éjszakai munkájukból tértek haza. Gyanakvóan nézték a földön ülő, meglehetősen rossz állapotban lévő alakot. Ryo kiáltott nekik, és a kezével is intett, hogy segítsenek. De nem vettek róla tudomást; lehajtották fejüket, és sietve továbbmentek. Egyedül maradt a tompán megvilágított folyosón.

Két napig céltalanul bolyongott, míg végül visszajutott a központi pályaudvarra.

Arra gondolt, hátha kapcsolatba tudna lépni Paszexszel. Talán visszafogadja a családja, és esetleg Fal is megbocsát neki. Az álom, amely Ciccikalkba csalta, semmivé foszlott tompa agyában. A feje még mindig rettenetesen fájt, ahol a rabló megütötte. És a lüktető fájdalom visszatérítette a realitás talajára.

Már nem törődött a külsejével, a ruhája teljesen lerongyolódott. A járókelők különös tekintettel néztek rá, miközben igyekezték messze elkerülni. Napok óta nem evett semmit, szerencsére ivóvízhez bárki hozzájuthatott a városban. A gyomra teljesen összehúzódott, és már az éhségérzet sem gyötörte.

– Nem szabad kapcsolatba lépnem Paszexszel – gondolta tompán. – Nem szabad beismernem a vereségem. Inkább éhen halok Ciccikalkban. De hamarosan belátta, hogy ez ostobaság. Ha csak valami csoda nem történik vele, rövid időn belül fel kell hívnia otthonát. Fel kell adnia az álmait, amelyek nem hagyták nyugodni lárvakora óta.

Egy rendkívül jól öltözött thranx állt meg előtte. Kitinjének színe feltehetően nemrégiben kezdett kékesszürkeből lilává alakulni, ami idősebb korára utalt. Arca határozottságot és intelligenciát sugárzott.

A férfi felső zsebe erősen kidudorodott. Biztosan a pénztárcáját tartja ott – gondolta Ryo hideg fejjel. – Jó sok pénz lehet benne... – Ha meg tudná szerezni, jegyet válthatna Hivehomba.

De hogyan? Az öreg elég jószívűnek látszott, talán kérhetne tőle valamennyi pénzt, de annyit nem, mint amennyibe a jegy kerül. Szörnyű gondolat körvonalazódott a tudatában. Az egyetlen megoldás, ha beszédbe elegyedik az idős thranxszal, útbaigazítást kér tőle, miközben egy kevésbé forgalmas helyre vezeti. A közelben egy tompán megvilágított oszlop állt. Ha el tudja csalni az oszlop mögé az öreget... Ott azután egy erős ütés a tarkóra, ami néhány percre elkábítja a gyanútlan idegent. Ezalatt ő elveszi a pénztárcáját, és gyorsan kereket old. Rendkívül becstelen dolognak tartotta, és el is vetette a gondolatot. De amikor az idős férfi továbbindult, önkéntelenül utána szólt.

– Bocsásson meg, uram – mondta udvariasan. – Beszélhetnék önnel néhány szót?

– Természetesen, barátom – felelte kellemes hangon az öreg. Hangjából magabiztosság áradt.

– Nem idevalósi vagyok.

– Azt mindjárt gondoltam – jegyezte meg barátságosan az idős thranx.

“Hát persze, gondoltad. Hamarosan nem kell gondolkodnod semmin!”

– Szeretnék útbaigazítást kérni, uram. Vásároltam egy remek térképet, de sajnos nem tudok eligazodni rajta. A bőröndömben van, annál az oszlopnál.

Körülöttük többen várakoztak, beszélgettek. Senki sem figyelt rájuk, de Ryo tudta, hogy pillanatok alatt kell végrehajtania a tervét, nem lesz rá több ideje.

– Örülök, hogy segíthetek, fiatal barátom – mondta udvarias hangon az idős thranx. – Lássuk a térképét!

Már egészen közel jártak az oszlophoz, amikor az öreg mintha gyanút fogott volna.

– Különös. Nem látom sehol a csomagját.

– Ott van az oszlop mögött – biztatta Ryo.

Érezte az öreg gyanakvását, és a terve egyszerre reménytelennek tűnt. Kétségbeesésében megpróbálta elkapni az idős thranx nyakát, de ekkor érthetetlen módon arca nekicsapódott a pályaudvar kövezetének. Iszonyatos erő préselte arcát a kövezethez, mintha hatalmas víztömeg zúdt volna rá. Apró, színes karikák kezdtek ugrálni a szeme előtt, azután az egész világ sötétségbe borult.

Amikor kezdett magához térni, napsugarak melegítették testét. Erre számított a legkevésbé. Hirtelen hányinger fogta el, de semmi sem volt a gyomrában, amit kiadhatott volna magából. Kellemes hang szólította meg.

– Átaludt egy teljes napot és egy éjszakát. Ideje lenne felkelni.

Ryo az oldalára fordult, majd lassan felült. Azonnal néhány meglepő dolgot tapasztalt: rendkívül ízlésesen berendezett lakás, reggeli napsütés és. frissen főtt étel illata.

– Nem kérdezem, hogy éhes-e, mert ez teljesen egyértelműnek látszik.

Ryo a hang forrását kereste. Tőle jobbra állt az idős thranx, akivel a pályaudvaron találkozott. Ryo ereiben megfagyott a vér. De az öreg nem látszott barátságtalannak.

– Nos, éhes vagy nem? – kérdezte, miközben hátat fordított Ryónak. Eszébe sem jutott, hogy fiatal vendége esetleg hátulról megtámadhatja. – Persze, ha nem akar enni, akkor kidobom az ételt.

– Nem, ne dobja ki! – ugrott fel Ryo az ágyról. – Nagyon éhes vagyok.

– Azt el is hiszem – mondta az öreg, majd bevezette Ryót az étkezőbe.

Az étkező is éppoly ízlésesen volt berendezve, mint a nappali. A szoba közepén egy hatalmas keményfa asztal állt. A falakat kerámialapok burkolták, melyeket fémoszlopok merevítettek. Az oszlopok felső része meghajlott, és kupolát alkotva középen találkozott. Ez a helyiség is rendkívül világos volt, bár ide nem juthatott be a napfény.

Ryo valósággal nekiesett az ételnek. A gyomra már fájt az éhségtől, ezért nem sokat adott a jó modorra. Az öreg érdeklődéssel figyelte Ryo önfeledt zabálását.

Amikor gyomra jelezte, hogy megtelt, hátradőlt, és vendéglátójára nézett. Igen, valóban az az idős thranx volt, akit le akart ütni a pályaudvaron. Most alaposabban szemügyre vette, és feltűnt neki, amit már korábban is észrevett. Az öreg kissé ferdén tartotta a fejét. Eleinte azt hitte, hogy ez egy rossz szokás, de most arra gondolt, hogy valamilyen rendellenesség következménye lehet.

Az idős thranx észrevette Ryo fürkésző tekintetét.

– Kitörtem a nyakam..., még hét évvel ezelőtt – jelentette ki, mintha kérdésre válaszolna.

Ryo zavartan lesütötte a szemét.

– Felmásztam egy fára, ha tudni akarja – tette hozzá az öreg.

Ryo megdermedt. A yaryinfek másznak fára, sőt a muelnotok, a shrinek és az ibzilonok is. A thranxok soha. A lábaik nem alkalmasak ilyen erőkifejtésre, csak a karjaik. De két végtag nem elegendő a fára mászáshoz.

– Miért próbált felmászni egy fára?

– Meg akartam tudni, mit lehet látni a tetejéről, természetesen.

– Leereszkedhetett volna a fára egy helikopterről is.

– Ezt ön nem értheti, mint ahogy eddig még senki sem értette meg. Tudja, én költő vagyok.

Közelebb lépett, és az asztal fölé hajolva hozzáérintette csápját Ryóéhoz.

– A nevem Wuuzelansem.

– Ryozenzuzex – mondta automatikusan Ryo. Visszagondolt korábbi olvasmányaira, mert a név ismerősen csengett.

– Az Eint Wuuzelansem? – kérdezte végül.

– Igen, én vagyok – válaszolta az idős thranx.

– Hallottam önről, sőt olvastam néhány versét is.

– Sokan nem dicsekednének ezzel – kuncogott az öreg. – De azt hiszem, mégis elismerik a munkámat. Ön mivel foglalkozik?

Ryo hirtelen gyanakvóvá vált.

Az idős költő azonnal észrevette Ryo reakcióját.

– Ha nem akarja, nem kell elárulnia. Egy dolgot mégis tudok önről, hogy nem hivatásos rabló.

Ryo még jobban megriadt.

– Az volt a szándéka, hogy kiraboljon, nem? Az éhség olyan tettekre is rákényszerít bárkit, amit egyébként sohasem követne el.

– Miből gondolja, hogy nem vagyok hivatásos rabló?

– Abból, ahogyan az egészet csinálta – mondta gyakorlatiasan Wuu. – Tudja, számtalan tolvajjal és rablóval találkoztam már. Sokat foglalkoztam a lélektanukkal; rendkívül érdekes téma. Néhányukat személyesen ismerem, sőt még barátaim is akadnak közöttük.

A hatóságok, persze, nem nézik jó szemmel – folytatta Wuu –, hiszen ezek a thranxok nemkívánatos személyek Ciccikalkban, a csodálatos nagyvárosban. De a világegyetem tele van olyan dologgal, amit nemkívánatosnak tartunk, mégis ettől függetlenül léteznek. Nem tehetünk mást, el kell fogadnunk őket olyannak, amilyenek.

Most pedig – folytatta, miközben helyet foglalt az asztalnál Ryóval szemben –, mivel idehoztam a lakásomba, és gondját viseltem, elvárom, hogy őszinte legyen. Ha át akartam volna adni a rendőrségnek, már régen megtehettem volna. Mindenesetre egy csomó pénzt és fáradságot takaríthattam volna meg vele.

Ryo szép sorjában elmondott mindent, a titokzatos üzenetektől kezdve egészen addig, míg leitatták és leütötték. Amikor befejezte, Wuu néhány percig hallgatott, majd átvezette Ryót a nappaliba.

A szoba egyik fala teljesen átlátszó volt, és csodálatosan szép kilátás nyílt a távoli hegyekre. A nap már éppen a hegycsúcsok fölött ragyogott, körülötte pedig néhány esőfelhő gyülekezett.

– Idegen szörnyetegek...? – tűnődött Wuu. – Elég hihetetlenül hangzik. És ez a bizonytalan információ késztette arra, hogy elhagyja az otthonát, a családját és a menyasszonyát? Azt hiszem, ez valami rögeszme lehet.

– Nem rögeszme – jelentette ki Ryo, – Inkább egy álom.

– Igen – bólintott megértőén Wuu. – Túl nagy jelentőséggel felruházott álmok... Mindenesetre a lelkesedése és a kitartása arra utal, hogy nem csupán egyszerű fanatikus. Talán ezt az álomképet érdemes követni. Mit szólna hozzá, ha mi ketten elmemiénk Hivehoinba, hogy kiderítsük, mi az igazság az idegen szörnyekkel kapcsolatban?

Ennél a kijelentésnél az sem lepte volna meg jobban Ryót, ha hirtelen kitárul az ajtó, és Fal szalad hozzá, hogy közölje: vele akar tartani.

– Biztos benne..., hogy tudja, mire vállalkozik, uram? Számtalan veszély leselkedhet ránk az út során.

– Éppen ezt reméltem! Különben az egész nem ér semmit. Nekem a vidámság és a veszély az éltető elemem. Ezek nélkül nincs költészet, és ha nincs költészet, akkor nincs értelme az életemnek.

Ryo nem tudta, mit válaszoljon.

– Nézzen csak oda! – mutatott Wuu a távoli hegyekre. Az egyik hegycsúcs mögül fényes pont tört elő meredek szögben a felhők felé.

A fénylő pont olyan nagy sebességgel haladt, hogy nem lehetett repülőgép.

– Igen, ez egy űrsikló. Az űrrepülőtér abban az irányban van – jegyezte meg Wuu. miközben Ryóval együtt a sikló pályáját figyelte.

– Vajon hová készül az anyahajó, amelyhez a sikló tartozik? Talán Hivehomba vagy Amropolousba? Hamarosan mi is egy ilyen űrhajó fedélzetén leszünk, ha valóban akarja.

Ryo szólni sem tudott, csak a fényes pontot bámulta, míg el nem tűnt a felhők között. Azután az idős thranx felé fordult.

– Lehetetlen – mondta szomorúan. – Ön kiderítheti az igazságot, azután visszajön, és elmond nekem mindent. De én nem mehetek magával. Nincsen pénzem.

– A pénzre ne legyen gondja! – biztatta az öreg. – Nekem van elég, és legalább egyszer hasznos dologra költhetem.

– Akkor még mindig ott van a személyazonosság problémája. Nekem minden iratomat ellopták. De ha még nálam lenne az igazolványom, a servitorok lecsapnának rám, mielőtt feljutok a gépre. Gondolom, mostanra már minden rendőrségi kompjúter ismeri az adataimat.

– Hát majd szerzünk egy másik igazolványt – jelentette ki tárgyilagosan az öreg. – Kétszer megözvegyültem, mindkét alkalommal baleset következtében hunyt el a feleségem. Ezért sohasem volt saját fiam, de néhány gyereket örökbe fogadtam. Miért ne lehetne ön az egyik örökbe fogadott gyermekem?

Már említettem – folytatta –, hogy jó kapcsolatot építettem ki azi alvilággal. A barátaim között akadnak, akik mesteri módon képesek iratokat hamisítani. Azt hiszem, megtarthatja a keresztnevét, amely elég gyakori, tehát nem kelthet gyanút. A családi és klánbeli nevéről pedig majd gondoskodunk. Mit szólna mondjuk a Ryozeljadrechez?

– Ha valóban úgy gondolja, hogy ez megvalósítható, nekem nincs ellene kifogásom.

– Az összeköttetések és a pénz csodákra képesek, fiam – mondta, azután a hegyek felé fordult, és sokáig nézte a tájat szótlanul. – Idegen szörnyek..., úgy érzem, hamarosan megszületik az újabb költeményem – kuncogott az öreg, majd mély hangon elénekelte egy ősi thranx ballada néhány sorát.

– Nagyszerű volt – jegyezte meg Ryo őszinte csodálattal.

– Ugyan, semmiség – szerénykedett Wuu. – Ne aggódjon, minden rendben lesz, pontosan megszervezzük az utazásunkat – jelentette ki, majd hirtelen témát váltott. – Sokat gondol a családjára és a menyasszonyára?

Ryót hirtelen rossz érzés fogta el.

– Szinte állandóan – felelte szomorúan.

– Biztos voltam benne. Majd küldünk egy üzenetet nekik, amelyben megnyugtatjuk őket. Úgy intézzük, hogy ne tudják kideríteni, honnan küldtük az üzenetet. És csak akkor fogják megkapni, amikor mi már elhagytuk a Willow-wane rendszert. Persze semmit sem közlünk velük az úticélunkról, csak annyit írunk, hogy jól van, és sokat gondol rájuk. Valószínűleg úgysem hiszik, hogy sikerülhet elhagynia a bolygót. Majd meglepődnek, ha visszatér az igazsággal..., de addig sem jut eszükbe gyászszertartást rendezni az eltűnése miatt.

Ryo figyelmesen hallgatta a költőt.

– Valóban tudja, mit tesz? – kérdezte végül.

– Miért, mit teszek? – Wuu leült a kompjúter elé, és ujjai boszorkányos gyorsasággal kezdték nyomogatni a billentyűket.

– Törvénybe ütköző cselekedeteket követ el.

– Ó, a törvények...! Mit gondol, ez lesz az első eset, hogy megszegem a törvényt? A költők gyakran rákényszerülnek az ilyesmire.

Közben a kompjúter képernyőjén megjelent a keresett információ.

– Három nap múlva indul egy űrhajó Hivehomba. Azt hiszem, addigra mi is elkészülünk.

– Ilyen hamar? Nem kell elintéznie néhány ügyet az indulás előtt? Nem tudom, mennyi ideig leszünk távol.

– Az én ügyeimet állandóan rendezgetni kell – nevetett Wuu. – Három dolog szolgál mentségül a tetteinkre: ha valaki őrült, részeg vagy költő.

Az igazolvány miatt nem kell aggódnia – folytatta. – Ismerek egy hölgyet, aki rendkívül tehetséges ezen a téren. Valóságos művész. Majd maga is elismeri, ha meglátja dolgozni. Emellett rendkívül szép és megbízható.

Azután jegyet váltok az űrhajóra, mindkettőnk számára. Nem az első osztályra, de nem is a harmadosztályra, hogy ne legyen túl feltűnő. A másodosztály éppen megfelel nekünk. Átlagos utasoknak kell látszanunk, hogy elvegyüljünk a tömegben. Remélem, Hivehomban rábukkanunk az otí ólálkodó szörnyetegekre, de ha mégsem, akkor tovább kutatunk utánuk. Biztosan megéri a fáradságot. Fogadni mernék, hogy még sohasem járt Hivehomban.

– Még Paszexet is most hagytam el először.

– Hát látnivalóban bőven lesz része.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, amit értem tesz – mondta Ryo. Majd huncut mosollyal hozzátette: – “Apám”.

– Nagyszerű, egész jól halad! – nevette el magát az öreg. – Viselkedjen mindig tisztelettudóan velem szemben, mint egy örökbe fogadott gyerek, és akkor senki sem fog gyanút.

Wuu megfelelő öltözetet rendelt Ryo számára, amely annak ellenére, hogy új volt, és elegáns, mégsem látszott feltűnőnek.

Az indulást megelőző napon alacsony termetű thranx jelent meg Wuu lakásának ajtajában, és átnyújtott egy apró csomagot. A cső mag tökéletesen elkészített igazolványt, egyéb okmányokat, sőt még egy hitelkártyát is tartalmazott. Ez lehetőséget biztosított számára, hogy bárhol készpénzhez juthasson. De ezt csak végszükség esetén akarta felhasználni.

– Én vezetem a mi kis expedíciónkat – jelentette ki Wuu. – Csak bízzon bennem, és tegye mindig, amit mondok. Ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot. Hogy tetszik a ruhája? – kérdezte, amint alaposan végignézett Ryón.

Ryo leereszkedett a végtagjaira, majd felegyenesedett, sőt két lábra állt, kicsit forgolódott, de az alsó ruhája nem csúszott ki sehol.

– Nem is tudom, mit mondjak.

– Az egyik szótlan, a másiknak be nem áll a szája – jegyezte meg Wuu. – Azt hiszem, jól kiegészítjük egymást. Holnap hajóra szállunk!

– És ha valami probléma adódik?

– Természetesen erre mindig számítanunk kell, jobb, ha eleve felkészülünk rá. De majd csak kivágjuk magunkat valahogy.

Ryo aznap éjjel elég rosszul aludt. Egy hatalmas, kétlábú szörnyről álmodott, amelyik mély hangú bömböléssel közeledett felé. Nyitott szájából kiálltak hegyes fogai, és karmos ujjú kezeivel megpróbálta elkapni. A szörny csontváza a test belsejében helyezkedett el, mint a yaryinfeknek, amelyek elkapják a thranxokat, feltörik a kitinpáncélt, és kiszívják a belső szerveket.

Az ébresztőóra csengése óriási megkönnyebbülést hozott a számára.

A csomagolással nem sok időt töltöttek, mivel csak könnyű kézitáskát az útra.

– Az utazók általában kevés holmit visznek magukkal – magyarázta Wuu.

Hamarosan elhagyták azt a szintet, ahol Wuu lakása helyezkedett el, majd liften ereszkedtek a mélybe, egészen a négyes szintig, ahol a föld alatti vasúthálózat húzódott. Ott felszálltak az űrkikötő felé tartó járatra.

– Csak egy dolgot sajnálok – mondta Ryo.

– Éspedig?

– Hogy azok, akik leütöttek és kiraboltak, megúszták büntetés nélkül.

– Elég büntetés nekik, hogy ilyen nyomorúságos életet kell élniük. Nincs lakásuk, munkájuk, családjuk. Örülnek, ha néha ennivalóhoz jutnak. Sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint őseink a városok kialakulása előtt. De el kell fogadnunk, hogy léteznek, és valahogy fenn kell tartaniuk magukat.

Wuu széles mozdulatot tett.

– A világegyetem egy dzsungel, fiam. Leélhette volna egészségesen és boldogan az egész életét Willow-wane mérgező növényei és rovarevő állatai között, ehelyett idejött Ciccikalk nyüzsgő városába. Ha minden helyet aszerint ítélne meg, hogy mennyire veszélyes és civilizálatlan, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lenne.

Ezután mindketten hallgatásba burkolóztak. Ryo arra gondolt, milyen messze van az otthonától, a családjától és a kedves Faltól. De még milyen messze kerül ezután...

Vajon mit fog tenni a lány, ha elolvassa az üzenetet, amit indulásuk előtt küldött neki. Talán arra gondol, hogy jobb, ha minél előbb elfelejti őt. Remélte, hogy a lány egyszerűen csak sóhajt egy nagyot, abban bízva, hogy Ryo hamarosan visszatér... Majd egy idő után nem győz tovább várni, és keres helyette valakit.

Rossz érzés fogta el ezeknek a gondolatoknak a hatására. Talán valóban csak egy álmot kerget... De már késő ezen töprengenie. Most az a legfontosabb, hogy biztonságban elhagyják a bolygót.

Izgatottsága egyre nőtt, amint az űrsikló rámpája felé közeledtek.

– Mi lesz, ha nem válik be az igazolvány? – súgta oda Wuunak.

– Minden rendben lesz, ha sikerül nyugalmat erőltetnie magára. A csápjai annyira mereven állnak, hogy mindjárt letörnek. Húzza ki magát, és tegyen úgy, mintha halálosan untatná ez a rutinszerű ellenőrzés.

– Igen..., uram.

Néhány másodpercet vett igénybe, míg a nevüket kikeresték az utaslistán. Mögöttük hosszú sor kígyózott, mindenki arra várt, hogy végre bejuthasson az űrsiklóba. Mindössze egyetlen hivatalnok állt a rámpánál, ő végezte kompjútere segítségével a nevek és a személyazonosságok ellenőrzését.

A hivatalnok becsúsztatta az igazolványokat egy keskeny nyíláson, de egy pillantást sem vetett sem Ryóra, sem Wuura. Az iratok hamarosan előbukkantak a gép túlsó oldalán, ők pedig beszállhattak az űrsiklóba.

Wuu kissé sértődöttnek látszott, miközben a rámpán haladtak. Bántotta a hiúságát, hogy a hivatalnoknak semmit sem mondott a neve.

– Ez se olvas sokat – dünnyögte. – A civilizációt műveletlen analfabéták kormányozzák.

– Miért, talán akadnak művelt analfabéták is?

Ezen mindketten jóízűt nevettek, majd ezt a témát alaposan megvitatták. Ryo szinte észre sem vette, amikor az űrsikló a levegőbe emelkedett. De a repülés olyan volt, mint egy álom. Néhány perc alatt a felhők fölé emelkedtek. Csupán egy vörös csík jelezte a horizonton a lenyugvó napot. Eletében először emelkedett a levegőbe, és ez az élmény teljesen lenyűgözte. Végül is nem nagy dolog a repülés – gondolta –, hiszen a thranxok ősei még fejlett szárnyakkal rendelkeztek, és főleg a párkeresés időszakában nagyon sokat repültek. A civilizáció kialakulásával azonban a szárnyak elcsökevényesedtek.

Ryo nem tudta eldönteni, vajon érdemes volt-e feladni a szabad repülést az ilyen repülő masinákért. A felhőket vörösre színezték a lenyugvó nap sugarai. Amint a legmagasabban húzódó felhőréteget is elhagyták, beindultak az űrsikló rakétahajtóművei. Hamarosan minden sötétségbe borult, és megjelentek körülöttük a csillagok.

Éles sikoltás hallatszott a hátuk mögött. Egy asszony felugrott az üléséből, majd elesett, és a hátán fekve vergődött, égnek álló lábaival hevesen kapálózva.

Két utaskísérő azonnal a segítségére sietett. Az egyikük légzőkészüléket szorított az asszony szájára, a másik pedig nyugtatót fecskendezett a nyakába. Az asszony teste elernyedt, a két utaskísérő pedig visszaültette a helyére, és becsatolta az ülésbe. Ryo akkor vette észre, hogy legalább tíz utas ül merev testtel, üveges szemekkel, mintha transzba estek volna. Annyira lenyűgözte a csillagok látványa, hogy nem figyelt fel korábban útitársai különös viselkedésére. Kérdőn nézett Wuura.

– Az asszony azért esett pánikba, mert életében először elhagyta a föld alatti város biztonságát. Sokan úgy élik le az életüket, hogy még a felszínre sem mennek fel soha. Ez az ösztönös félelem még az őseinktől maradt meg bennünk. A föld alatti járatokban biztonságban érezték magukat, ám amikor kimerészkedtek a felszínre, a ragadozók könnyen lecsaphattak rájuk.

– És mi van a többiekkel? – mutatott Ryo a merev tekintetű utasokra.

– Velük is ugyanaz a helyzet, de ők már tapasztaltabb utazók. Egy kis nyugtató csökkenti a félelemérzetet. A mellékhatása minimális, de szemmel látható. Csak rájuk kell nézni. Maga nem érzett félelmet, nem esett pánikba?

– Nem.

– Látta felülről az űrkikötőt?

– Meghiszem azt! Wuu csodálkozó tekintettel nézett rá.

– A legtöbb thranxot az első űrutazása során szorongás fogja el. Később, amikor már több alkalommal járt a világűrben, ez a szorongás megszűnik. Csak nagyon kevesen akadnak, akik még az első útjukon sem éreznek szorongást. Ók azok a kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Mint említettem, sok utazáson vettem részt, de sohasem éreztem semmit. Ezért nem szabadna csodálkoznom azon sem, hogy ön is a kivételek közé tartozik.

– A szabad tér sem zavart soha – mondta Ryo. – Talán ez segített abban, hogy hamar megszokjam a foglalkozásomat.

– Ó, igen a dzsungel átalakítása művelésre alkalmas területté. Ön teremti meg számunkra az élelmiszereket. Én mégsem irtanám ki Willow-wane dzsungeléit, hogy a helyén asfit termeljek...

Hamarosan kiderült, hogy Ryo mégsem annyira közömbös az űrutazással szemben, mint azt gondolta. Amikor a naprendszer utolsó bolygóját is elhagyták, és az űrhajó átlépett a hipertérbe, ugyanolyan rosszullét fogta el, mint az összes többi utast, függetlenül attól, hogy tapasztalt utazók voltak-e, vagy sem.

A csillagok fénycsíkká alakultak, és a színük is teljesen megváltozott. Amikor a rosszulléte elmúlt, Ryo egészen kellemesnek találta a kiszolgálást a kényelmes másodosztályon.

A napok lassan teltek, az utasok idejük nagy részét a kabinjaikban töltötték. Végül az űrhajó visszatért a normál térbe, a gyomrok ismét összeszorultak, a csillagok pedig a megszokott fénylő pontokká változtak.

Egy fényes nap jelent meg előttük, mely valahogy ismerősnek tűnt. A naprendszer tizenkét bolygóból állt. Hivehom hatalmas népességgel rendelkezett, és további három, kevésbé sűrűn lakott bolygó volt még a naprendszerben. Néhány óra múlva orbitális pályára álltak Hivehom körül. Ez volt tehát a thranxok szülőbolygója. A származási hely. Az ahonnan-mindannyian-jöttünk bolygó.

6.

Amint az űrsikló lefelé ereszkedett, Ryo rögtön megcsodálhatta az alattuk elterülő tájat. Hivehom nagyon szépnek tűnt, bár ő Willow-wane-t sokkal szebbnek találta.

Hivehom felszíne 20 százalékkal nagyobb volt, mint Willow-wane, de a bolygónak csupán egy kis része bizonyult alkalmasnak az életre. A többi területet hó és jég borította. Ebből a magasságból jól lehetett látni az északi sark összefüggő jégpáncélját. Ryo nehezen tudott elképzelni olyan világot, ahol nincs növényzet, és a levegő annyira hideg, hogy megdermeszti a testet.

Azután olyan alacsonyan repültek, hogy már nem lehetett a távoli tájakat látni. Alattuk mindent összefüggő zöld növényzet borított. A horizonton megjelent Daret, a thranx főváros.

Daretben ötvenötmillióan éltek. A főváros több száz kilométerre nyúlt minden irányban, és kétszázötven föld alatti szinttel rendelkezett. A várost hegyek vették körül, a völgyben pedig egy széles folyó, a Moregeeon kanyargott. Daret ebből a folyóból nyerte vízszükségletét.

A város körül hat űrkikötőt lehetett látni, de a legkisebb mellett is eltörpült volna Ciccikalk űrkikötője. A várostól északra helyezkedett el magasba nyúló tornyaival Chitteranx, az űrközpont. Még északabbra pedig látni lehetett az ősi városrész, Averick körvonalait.

Daret az Egyenlítő közelében épült. Az átlagos hőmérséklet 33 C fok volt, ami 90-95%-os relatív páratartalommal párosult. Nem csoda, hogy ez az ideális környezet, mint a More-geeon völgye, a thranx civilizáció központjává vált.

Az űrsikló földet ért, ők pedig kiszálltak a gépből. Amikor a levegőből nézte a tájat és a várost, Ryo figyelmét teljesen lekötötte a sok látnivaló. De amint kiléptek az űrsiklóból, ismét aggodalom fogta el.

Szorongását kissé oldotta Wuu tárgyilagossága.

– A világok különböznek, de a bürokraták mindenütt egyformák. Emlékszik az indulásunkra? A hivatalnok ellenőrizte az iratait, mégsem talált bennük semmi hibát.

– Meg se nézte az iratainkat – bólintott Ryo. – Az egész műveletet a kompjúterre bízta.

– Gondolja, hogy itt másképp lesz? Hivehomban sokkal nagyobb a közbiztonság, mint a fiatal kolóniákon. A hivatalnokok még annyit sem fognak törődni az ellenőrzéssel, mint Ciccikalkban. Majd meglátja, nem lesz semmi probléma. Egy ismert bolygóról érkeztünk, és nincs nálunk semmiféle vámköteles holmi. Bár kevés olyan dolog létezik, amit tilos ide behozni.

Viszont azt a kevés cikket szigorú vizsgálatokkal ellenőrizték. Ryo és Wuu közvetlenül Willow-wane-ből érkezett Hivehomba, de az utasok jelentős része a külső bolygókon szállt a hajóba. Ryo igyekezett leplezni idegességét, amint az egyik vámtiszt ellenőrizte az iratait. Ryónak úgy tűnt, hogy túlságosan sokáig tanulmányozza az azonosítási kártyáját.

Végül elengedték őket egy lenéző mosoly kíséretében, mely kijárt mindazoknak a szerencsétlen teremtményeknek, akik nem Hivehomban születtek. De Ryo örült, hogy minden simán ment, ezért nem törődött vele. Wuu láthatóan ismerte a járást, mert egyenesen a 75. szint felé vette az irányt, amely valahol a város központjának közelében volt.

A város központjában ötven szintet foglalt el a kormány és az államapparátus.

Szállító járművük keskeny folyosókon haladt, melyeket még kőből építettek. Innen indult fejlődésnek a thranx civilizáció. Ryót magával ragadta a rég múlt történelme, de Wuu továbbra is közönyösen üldögélt.

– Ez önnek nem jelent semmit? – kérdezte Ryo az ősi falakra mutatva.

– De, igen. Tízezer évnyi bürokráciát.

Ryo már másnap reggel hozzá akart kezdeni a kutatáshoz, de Wuu kijelentette, hogy felesleges kapkodniuk. Mindenekelőtt meg akarta mutatni fiatal barátjának a várost. Megtekintették a Visszhangok Falát, amely a folyó föld alatti mellékágait rekesztette el. A fal függőleges felületet alkotott százötven emeleten keresztül. Később még számtalan csodálatos építményt megtekintettek.

A város hihetetlen méretei megnyugvással töltötték el Ryót. Arra gondolt, hogy egy ekkora labirintusban lehetetlen megtalálnia valakit a rendőrségnek. Mégis azt javasolta Wuu-nak, hogy minél előbb kezdjék meg a kutatást.

– Mindenekelőtt meg kell keresnünk ezt a Brohwelporvotot – mondta Ryo. – Ó majd útbaigazít bennünket.

– Fiam, maga rendkívül éles elmével rendelkezik, de még sokat kell tanulnia. Gondoljon csak a második üzenetre, amelyben megcáfolták az elsőben közölt információk valódiságát. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy hiába keresnénk azt a fickót. A “kimerültségét” piheni ki, valahol fényévekre innen. De nem hiszem, hogy bárki elárulná nekünk a tartózkodási helyét.

– Ezenkívül – folytatta – az érdeklődésünk azonnal gyanút keltene azokban, akik a második üzenetet küldték. Tehát rendkívül óvatosan kell megkezdenünk a kutatást, különben azon vesszük észre magunkat, hogy egy űrhajóban ülünk, és valami távoli kolónia felé repülünk. Ott aztán örökre elfelejt minket a világ.

Először mégis Broh rokonainál kezdtek érdeklődni a fiatal pilóta holléte iránt. De Wuu kedves hangú kérdései, és meggyőző magatartása ellenére semmit sem sikerült megtudniuk. Úgy tűnt, mintha Fal rokonai emlékezetkihagyásban szenvednének. Ráadásul a leereszkedő magatartásuk, mellyel a vidékiekkel szemben viselkedtek, felháborította Ryót. Wuut viszont ez egyáltalán nem zavarta.

Egy hónap elteltével azonban Wuu kezdte elveszíteni az érdeklődését.

– Azt hiszem, végére értünk a játéknak, fiam – jelentette ki, amikor a hotelszobában beszélgettek. A hotel a 75. szinttől a 92. szintig emelkedett, és meglehetősen kényelmes volt. De az eltelt hetek során már mindketten megunták ezt a környezetet.

Ryo elkeseredetten próbált valami megoldást találni, amivel rábírhatná Wuut a további kutatásra. Tudta, hogy az idős thranx tapasztalata és anyagi támogatása nélkül semmire sem megy.

Éppen egy túldramatizált filmet néztek, mely Thumostener huszadik császáráról szólt, aki elkeseredett harcot vívott Maldrett Vilisvinquen király ellen a Halál Völgyének birtoklásáért, amely a két ősi város, Yelwez és Porpiyultil között helyezkedett el. A film tele volt ellentmondásokkal, és tárgyi tévedésekkel is. A rendező az akciójelenetre helyezte a hangsúlyt.

– Próbálkozzunk a hadsereggel – javasolta újból Ryo.

– Már egyszer elmagyaráztam, fiam, hogy a hadseregtől sohasem fogunk választ kapni arra, hol van most ez a Brohwelporvot gyerek. Ezenkívül pedig azonnal kivonnak bennünket a forgalomból, ha beleütjük az orrunkat ebbe az ügybe. Tehát nem nyerhetünk ezzel semmit, viszont rengeteget kockáztatunk.

– Nem, nem arra gondoltam, hogy érdeklődjünk náluk Broh holléte iránt. Wuu kíváncsian nézett rá.

– Mi másért fordulnánk a hadsereghez? Talán el akar menni az első katonai hivatalba, hogy megkérdezze, nem tudnak-e valamit egy hajórakomány idegen szörnyetegről?

– Nem ez a szándékom. De lehet olyan legális célom, amiért Willow-wane-ből Hivehomba utaztam, hogy beszéljek az itteni katonai parancsnoksággal.

– Ne kábítson, fiam – mondta Wuu. – Fáradt és öreg vagyok az ilyesmihez. Egy rejtély elegendő egyszerre.

– Éppen erről van szó...!

*

A katonai központ nem az államapparátus irodáinak szintjein helyezkedett el, hanem egy hatalmas kocka alakú építményben a város szélén. A két kérvényező belépett a széles folyosóra.

A folyosón nagy volt a jövés-menés. A legtöbb személy egyenruhát viselt, és Ryo néhányuk vállán felfedezett ugyanolyan csillagot, mint amivel ő is dicsekedhetett.

Tovább haladtak a folyosón, míg végül egy információs helyiségbe értek. A nyolcszögletű terem tele volt beszélgető katonatisztekkel. De a különböző fegyvernemeket semmilyen jelzés nem különböztette meg egymástól; valamennyiük ruházata teljesen egyformának látszott. Ryo odalépett egy fiatal hölgyhöz, aki nagy buzgalommal nyomogatta a kompjútere billentyűit.

– Jó napot kívánok – szólította meg Ryo az egyenruhás hölgyet.

A katona felnézett, és Ryo megpillantotta a bal vállán díszelgő két smaragd zöld karikát.

– Miben segíthetek? – kérdezte az asszony kedves hangon.

– Én csak... azt...

– Nos? – Ryo bizonytalankodása nem keltett gyanút benne. Legalábbis még nem.

Ryo segélykérő pillantást vetett Wuura. De a költő nem sietett a segítségére, inkább az asszonyt bámulta érdeklődve. Ryo végre összeszedte magát, és előadta a mondandóját.

– Willow-wane-ből érkeztünk – kezdte, majd megmondta új nevét, és átnyújtotta azonosítási kártyáját.

– Nagyon sok rokonom él Paszexben. Ez egy kisebb település a fővárostól északra. Négy évvel ezelőtt az AAnnok megtámadták Paszexet. Az összecsapás során sokan meghaltak, és a városban súlyos károk keletkeztek.

Akkor ígéretet kaptunk, hogy hadihajókat küldenek az északon fekvő kisvárosok védelmére. De a hajók még mindig nem érkeztek meg. A nevelőapám és én azért utaztunk ide a saját költségünkön, hogy végre kieszközöljük a járőrhajókat.

– Értem – mondta elgondolkodva az asszony, majd a kompjúter képernyőjére nézett, és lenyomott néhány billentyűt. – Ez lesz az. Itt vannak a támadással kapcsolatos információk. Azt mondja, hogy még mindig élnek rokonai Paszexben?

Ryo hirtelen megdermedt. Becstelennek tartotta, amit tesz, de már nem lehetett visszakozni, vagy megváltoztatni a történetet.

– Magam is ott tartózkodtam a támadás alatt. Láttam a pusztítást. Nem volt kellemes élmény.

Feleslegesen idegeskedett. A kérdés kíváncsiságot takart, nem gyanakvást.

– Még sohasem volt lehetőségem akcióban részt venni – jegyezte meg sajnálkozva az asszony. – De rengeteg felvételt láttam ilyen összecsapásokról, ezért tökéletesen megértem önt. A területvédelmi parancsnokságon kéne beszélnie valakivel. Azt hiszem...

– Ne haragudjon, kisasszony – vágott közbe Ryo –, de megígértem a rokonaimnak, hogy kiderítem, miért éppen a mi településünket támadták meg az AAnnok. Paszex nem tartozik a katonai célpontok közé. A támadás oka azóta is titokzatos az ott élők számára.

– A cél nélküli halál mindig titokzatos – jegyezte meg Wuu. Az asszony különös tekintettel nézte Ryót.

– Mit érnek azzal, ha megtudják a támadás okát?

– Talán arra következtethetünk belőle, hogy nem kell több támadástól tartanunk – felete Wuu. – Vagy ha tudjuk, miért jelent katonai célpontot a városunk, akkor jobban felkészülhetünk a védekezésre.

– Ertem – mondta az asszony.

– Tehát előbb olyan személlyel szeretnénk beszélni, aki választ tud adni erre a kérdésünkre. Az illetékes személy, aki az idegenekkel foglalkozik, gondolom, egy xenológus. Később felkeressük a területvédelmi parancsnokságot is, és megtudakoljuk, miért nem érkezett meg az ígért védelem.

Az asszony elbizonytalanodott.

– A Xenológiai Hivatal Daret központjában található. Nem értem, ilyen kérdéssel miért a hadsereghez fordultak.

– Mert a várost idegen támadás érte, és az idegen támadás a hadseregre tartozik – válaszolta Ryo.

Az asszony megint Ryóra nézett, de már nem mutatott különösebb érdeklődést. Többen várakoztak türelmetlenül Ryo és Wuu mögött.

– Persze. Tökéletesen ésszerű kérés – bólintott az asszony. – De a xenológiai osztály általában csak katonai személyeknek ad ki információt. Mivel ilyen messziről utaztak ide, megpróbálom elintézni, hogy fogadják önöket.

– Köszönjük szépen – mondta Wuu. – Eddig szinte alig kaptunk valami támogatást, ezért rendkívül jólesik a segítőkészsége.

– Szóra sem érdemes – felelte elégedetten az asszony, majd ismét a billentyűzeten kezdett dolgozni. – A xenológiai osztálynak van egy csoportja, amely a támadások elemzésével foglalkozik.

– Ez elég biztatóan hangzik – jegyezte meg Ryo.

– Adok egy belépőt önöknek. Kövessék a kék jelzést, akkor megtalálják a xenológiai osztályt. A támadáselemző csoport a folyosó jobb oldalán lesz. Ha mégis eltévednének, helyezzék be a kártyát az első kompjúteregységbe, és kérjenek útbaigazítást!

– Köszönjük a segítségét – mondta Ryo.

– Sok szerencsét!

Ryo még visszapillantott a folyosóról, de az asszony már a következő ügyféllel beszélgetett.

A katonai központ folyosói szinte labirintusnak látszottak. Szerencsére az elágazásoknál egyértelmű jelzések segítették a tájékozódást. Tucatnyi szinttel kerültek lejjebb, és számtalan elágazáson haladtak keresztül, mire eljutottak a xenológiai osztály támadáselemző csoportjához.

Az ajtó kinyílt előttük, és egy kerek, kupolás tetejű helyiségbe léptek. A hosszúkás asztalokon számítógépek álltak, a falakon térképek, néhány felvétel ismeretlen tájakról, a szoba egyik részében pedig idegen lények térbeli képét lehetett látni. Ryónak hideg futkosott a hátán. Úgy érezte magát, mint amikor a házasságkötő teremben áll valaki, és ki kell mondania a boldogító igent.

Egy magas rangú katonatiszt lépett a szobába. A vállán három zöld és egy barna csillag díszelgett.

– Miben segíthetek önöknek, uraim? – Eszébe sem jutott kérdőre vonni őket, hogy mit keresnek a szobában. Természetesnek tartotta, hogy csak engedéllyel juthattak ide.

Ryo röviden előadta a történetet, amit már az asszonynak is elmondott.

– Igen, természetesen foglalkoztunk a Willow-wane elleni támadások elemzésével – mondta szomorúan a tiszt. – Nemcsak az önök kolóniája szenved a sorozatos támadásoktól. Túl sok ilyen incidensről kaptunk értesítést. Mi itt elsősorban természettudósok vagyunk, nem katonák. Elemezzük a támadásokat, megpróbáljuk kideríteni az ellenség motivációit. De végül is könnyebb helyzetben vagyunk, mint önök: ezt a várost sohasem éri támadás. Az AAnnok csak provokálnak minket, rendszeresen megtámadják a kisebb településeket, hogy felmérjék a katonai erőnket. De a nagyobb városokat sohasem merik megtámadni.

Úgy tűnik, egyelőre csak piszkálnak, bosszantanak bennünket. Próbálgatják a fegyvereinket, a védelmi rendszerünket. De, attól tartok, ez végül háborúhoz vezet.

– Azt hiszem, választ kaptunk a kérdésünkre – mondta Ryo.

– Megértem az önök problémáját. Korábban sohasem szenvedtek az AAnnoktól. Azután váratlanul támadás érte a várost, és most félelemben és bizonytalanságban élnek. Nem tudják, mikor várható újabb támadás... Jöjjenek velem!

A tiszt a szomszédos szobába vezette őket. Az egyik fal félrehúzódott, és egy hatalmas képernyő jelent meg. Előtte több sorban székek helyezkedtek el. A tiszt megnyomott egy gombot, és a képernyő megelevenedett. Ezután átadott Ryónak egy parányi színes kockát.

– Ezzel lehet vezérelni a képernyő működését. Már kikerestem azt a felvételt, amelyik az önök városának megtámadását mutatja. Ez a chip további incidenseket tartalmaz, melyek más települések ellen irányultak. Ezek elemzésével könnyen megérthető az AAnnok motivációja.

A további kérdéseikre is szívesen válaszolok, ha végeznek az anyaggal, mielőtt lejár a munkaidőm – tette hozzá, majd a kijárat felé indult. – De a szárnysegédem később is a rendelkezésükre áll.

Wuu kissé csalódottnak látszott, amikor az ajtó becsukódott a tiszt mögött.

– Nem fáradoztam volna ennyit, ha tudom, hogy az egész munkánk eredményeként végül megnézhetünk egy dokumentumfelvételt.

– Én sem – bólintott Ryo. – De a chip megnézése közben talán kialakul valami elképzelésünk a további teendőket illetően.

Beindították a filmet, és néhány perc múlva Ryo már nem gondolkodott a további teendőkön; teljesen magával ragadták a régmúlt borzalmas eseményei.

7.

Végignézték a chip anyagát, amely először bemutatta az AAnn pusztítást, azután ismertette a támadásban és a védelemben részt vevő egységek erejét, összetételét és fegyverzetét, majd hosszú eszmefuttatások következtek, amelyeket számadatok tömegével igyekeztek alátámasztani.

– Szavak és számok – jegyezte meg elkeseredetten Ryo. – A pusztítás és halál statisztikai adatokká alakult.

Továbbpörgette a chip anyagát, amely a Willow-wane és Colophon kisebb települései elleni támadások elemzésével foglalkozott.

Amikor végeztek a chip anyagának tanulmányozásával, Ryo úgy érezte, hogy semmivel sem kerültek közelebb a megoldáshoz. Wuu az egyik fotelban bóbiskolt.

Ryo a félig nyitott ajtón át bekukkantott a másik szobába. A három szolgálatos tisztet már leváltották. A váltás egyik tagja a nyitott ajtóra pillantott.

– Problémájuk akadt a lejátszóval? – kérdezte udvariasan.

– Nem, semmi baj – felelte Ryo. – Csak szerettem volna valamit kérdezni. De azt hiszem, várhat addig, míg a kollégái visszatérnek.

– Ok holnap reggel jönnek vissza – mondta a tiszt. – Biztos, hogy én nem tudok segíteni?

– Talán később... – Ryo behúzta az ajtót, és visszament Wuuhoz.

– Wuu, azt hiszem...

Társa már nem ült a fotelben, hanem a kompjúter adatait tanulmányozta.

– Mit csinál? – kérdezte Ryo, de a költő rá se hederített.

– Ér az! – mondta végül. – Az index! Minden egység végén felsorolják, hogy egyes részletekről hol lehet bővebb információt szerezni. Lássuk csak..., idegen kapcsolatok..., astvetek és mu'atahlok, félintelligens lények, rovarevők, ellenségesek, de a hadsereg képes visszaverni a támadásaikat...

Mindketten felkapták a fejüket az ajtó nyitódására. Az a tiszt állt a szobában, aki felajánlotta a segítségét Ryónak.

– Nem feltételeztem önökről, hogy ezt fogják tenni – jelentette ki szemrehányóan.

– Sajnálom – felelte Wuu, miközben kikapcsolta a készüléket. – Tudja, érdekelne minket valami. De sajnos azt nem találjuk ezen a chipen.

A tiszt közelebb ment hozzájuk.

– Talán mégis segíthetek. Elég jól értek a kompjúter kezeléséhez.

A fiatal tiszt segítőkészsége és barátságos magatartása arra ösztönözte Ryót, hogy megpróbálkozzon a régen áhított információ megszerzésével. Ez volt az utolsó lehetőségük, hiszen kutatásuk már zsákutcába jutott.

Ryo nyíltan elmondta, hogy olyan rémhíreket hallottak, amelyek gonosz, idegen lények űrhajójáról szólnak, és szeretnék kideríteni, hogy mi ebből az igazság. A tiszt reakciója meglepte őket: nevetni kezdett.

– Bocsássanak meg – mondta végül –, de amiről beszélnek, az képtelenség. Az ilyen híreszteléseknek nincs semmi alapjuk.

– A híreszteléseknek mindig van valami közük az igazsághoz. A híresztelés olyan, mint egy mag, amelyből az igazság virága bontakozik ki, a remény és az állhatatosság hatására.

A katona magatartása hirtelen megváltozott.

– Ezt a metaforát már olvastam valahol.

– Valóban? – kérdezte elégedetten Wuu.

– Igen. Egy vidéken élő költő írta. Azt hiszem, ő korunk egyik legnagyobb poétája. Quuzelansem, hajói emlékszem a nevére.

– Wuuzelansem – javította ki Ryo a társára mutatva. – Ő az illető.

A katona szemmel láthatóan megdöbbent. Wuu pedig udvariasan meghajolt.

– Igen, valóban én vagyok, és örülök, hogy végre találkoztam egy művelt személlyel.

– Számtalan írását olvastam. Megtiszteltetés számomra, hogy találkozhattam önnel.

– Az előbb mégis kinevetett, és vén bolondnak tartott.

– Bocsásson meg érte, uram, de amiről beszéltek, az olyan képtelenség, amin csak nevetni lehet – mondta bocsánatkérően a tiszt. De látta, hogy a két vendég komolyan gondolja az állítását. Ekkor felállt, megnézte, hogy zárva van-e az ajtó, majd visszatért hozzájuk.

Azután találomra kiválasztott egy chipet a polcról, és betette a gépbe. A szöveget kellőképpen felhangosította, hogy ne lehessen kihallgatni a beszélgetésüket.

– Wuuzelansem mester, olvastam mindhárom könyvét, és tudom, hogy most dolgozik a negyedik köteten.

– Valóban, de közben egy színdarabot is írok – mondta büszkén az idős thranx. – Érdekli a színdarab témája? Az a címe, hogy “Szeretnek-e az eriat férgek trágyacsomóban élni?”

A tiszt hátradőlt a fotelben, Wuu pedig lelkesen összefoglalta a színdarab cselekményét, amely egy nyomorék lárváról szól, melyet kitaszít magából a társadalom. A tiszt mélyen átélte az előadást, szinte látni lehetett rajta, ahogy beleképzeli magát a szerencsétlen, végtag nélküli lárva szerepébe. Wuu pedig ott állt előttük, és heves gesztikulálások közepette szinte eljátszotta a darabot.

Amint az előadás véget ért, Wuu kimerültén rogyott le az egyik fotelbe.

– Foglalkozási ártalom – nyögte levegő után kapkodva. – Nem lehet színdarabot írni anélkül, hogy bele ne élné magát a szerző a cselekménybe. Remélem, nem okoztam csalódást.

– Nagyon élveztem az előadást – lelkesedett a tiszt. – Azt hiszem, én is adhatok önnek ihletet a munkájához, mester. Ihletet egy újabb mű megalkotásához, mely tele lesz borzalmakkal és félelemmel.

– Tehát mégiscsak igaz a történetünk? – kérdezte döbbenten Ryo.

– Nem, azt nem tudom. De a híreszteléseknek tényleg van valami alapjuk. Nézzék, én csak egy apró csavar vagyok a katonai gépezetben. Nem juthatok komoly információk birtokába. Még sokkal magasabb rangú tisztek sem tudnak szinte semmit az ügyről.

– De mi a híresztelés lényege? – kérdezte Ryo.

– Állítólag egy űrhajó távoli naprendszerekben végzett kutatást, és rábukkant valamire. Úgy tűnik, senki sem tudja pontosan, hogy mit találtak. Egyesek azt állítják, hogy az egészből egy szó sem igaz. Csupán azért indították útjára ezt a rémhírt, hogy felkészítsenek bennünket egy valóságos helyzetre. Hogy tudjuk, mit kell tennünk, ha egyszer valóban bekövetkezne ez.

– Természetesen – folytatta – a bennünk lévő ösztönös félelem még az ősidőkből maradt meg. Félelem a gonosz, ismeretlen teremtményektől, amelyek odakinn a világűrben lesnek ránk. Őseink retteghettek így az idegen lényektől, amikor el kellett hagyniuk a kaptár biztonságát, és ki kellett menniük a felszínre, ahol ismeretlen ragadozók fenyegették az életüket.

Bár az is elképzelhető, hogy valóban találtak valamit... – folytatta gondolatmenetét a katona.

Ryo úgy döntött, hogy nem tesz említést a Brohtól kapott üzenetről. Jobb, ha továbbra is szóbeszédként kezelik a témát, így nem kell a fiatal tisztnek attól félnie, hogy katonai titkot akarnak kiszedni belőle.

– ... De bármivel találkoztak is odakinn, az elképzelhetetlenül rémséges teremtmény lehet.

– Vajon intelligens lények? – kérdezte Wuu.

– Mint említettem, nem tudom, mit találtak, és azt sem, hogy valóban találtak-e valamit. Ezek csak híresztelések, melyek rémisztő külsejű lényekről szólnak. Intelligensek vagy sem, fogalmam sincs róla. Létezik intelligencia és létezik idegen intelligencia. Eltérő környezeti hatások között különféle életformák jöhetnek létre, amelyek sajátságos mentális karakterrel rendelkeznek. A híresztelések szerint ezek a lények született gyilkosok. Leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy megöljenek mindenkit, aki az útjukba kerül, még saját fajtársaikat is elpusztítják.

– Ezt a mi őseink is megtették – jegyezte meg Wuu.

– Ez sokkal rosszabb – mondta a katona határozottan. – Az őseink céltudatosan pusztították el egymást a faj fennmaradása érdekében. De ezek a lények kedvtelésből is ölnek.

– Számomra ez nem tűnik olyan rémisztőnek – jelentette ki Wuu. – Ismerek olyan bürokratákat, akikre ráillik ez a leírás.

– Ez nem leírás, csupán szóbeszéd. És nem szabad tréfálkozni vele. Én sokkal több ilyen híresztelést hallottam, mint önök. Biztos vagyok benne, hogy még a legbátrabb katonatiszteket is, akik már több csatában részt vettek az AAnok ellen, elfogja a félelem, ha ezek a lények szóba kerülnek. Talán ezért gondolják sokan, hogy ezeket a rémhíreket szándékosan terjesztik. Úgy tűnik, mintha fel akarnának készíteni minket az igazi találkozás borzalmaira.

– Nekem mégis úgy tűnik, hogy ezeket a szóbeszédeket inkább eltitkolják, mint hogy szándékosan terjesztenék őket – szólt közbe Ryo.

– Ez is hozzátartozik a tervhez. A bizonytalanság fokozza a hatást. Mindamellett a híresztelésekkel csak a katonaságot akarják tesztelni. Ha ezek a rémhírek eljutnának a polgári lakossághoz, bizonyára pánikot keltenének.

– Ez úgy hangzik, mintha a rémhíreket azért terjesztenék, hogy leplezzék vele a valóságot – jegyezte meg Wuu.

– Nem tudom, hogy ezek a híresztelések igazak vagy hamisak, és nem is akarom megtudni. De úgy látom, hogy önök mindenképpen a végére szeretnének járni az ügynek.

Ahogy Ryo a katonatiszt szavait hallgatta, gondolatai elkalandoztak. Fái jutott eszébe, a kedves kis Fal, akit elhagyott egy bizonytalan célért. Sokszor nem is értette önmagát, miért kell neki mindig válaszolnia az élet kihívásaira. Választhatott volna egy kényelmes, nyugodt hivatást, eltölthette volna munkaidejét egy irodában, de ő ehelyett kiment a dzsungelbe.

Mit keresek én itt? – hasított bele a gondolat. Körülnézett a szobában, mely rendkívül idegennek tűnt számára, éppúgy, mint Hivehom, Daret és az egész katonai központ. Minek jött ide tulajdonképpen, ő, az egyszerű mezőgazdasági szakértő, egy vidéki kisvárosból? Hogy kiderítse az igazságot az idegen lényekről...? Nevetséges.

Egy szó hirtelen megütötte Ryo fülét: Sed-Clee. Maga a név nem jelentett számára semmit. De a különös hangsúly, amely félelmet és titokzatosságot sugárzott, kizökkentette töprengéséből.

Úgy érezte, valami történt Hivehomban, egy nagy jelentőségű esemény. Valamit idehoztak... Gondolatai vadul cikáztak, fantáziája azonnal beindult.

– Mi az a Sed-Clee? – kérdezte izgatottan.

– Semmi – válaszolta a tiszt komoly hangon.

– Hogyhogy semmi?

– Egy nagy semmi.

– Ez nem csupán ellentmondás, de meglehetősen képtelenül hangzik – jegyezte meg Wuu.

– Egyáltalán nem, uram – mondta tisztelettudóan a katona. – Kutatás közben néha rábukkanunk olyan dolgokra, amelyek első pillantásra lényegtelennek látszanak mégis értékes információt tartalmaznak, így figyeltem fel Sed-Clee-re. Hallottam egy-két megjegyzést az utóbbi időben..., ilyeneket, hogy “Ez az információ Sed-Clee-ből származik... Küldjék ezt az üzenet Sed-Clee-be!” De semmi részlet, semmiféle bővebb magyarázat. Erük? Túlságosan sok titkos üzenet érkezik mostanában egy jelentéktelen katonai bázisról.

De van még itt más is – folytatta. – Sohasem találkoztam egyeden katonával sem, aki ott járt volna. Sőt még olyan személlyel sem találkoztam, aki ismert volna valakit, aki Sed-Clee-ben járt.

– Biztosan egy titkos katonai bázis van ott.

– Nem titkos. Sed-Clee létezéséről mindenki tud. Pontosan ez teszi rejtélyessé az egészet. Egy parányi település északon, mely mindössze húszezer lakossal rendelkezik. Néhány bányatelep, gyárak, és egy katonai támaszpont.

– Mégis úgy gondolja, hogy kapcsolatban áll a híresztelésekkel, amelyek után kutatunk?

– Röviden szólva: igen. Nem tudok elképzelni más forrást, ahonnan a híresztelések kiindulhatnának. Sed-Clee-ről egyébként is sok rémhír terjeng.

– Én persze nem tudok, és nem is akarok oda menni – tette hozzá. – Ha a híreszteléseknek nincs semmi alapjuk, akkor időpocsékolás lenne. Ha viszont mégis igaz a sok rémhír, akkor semmi kedvem oda menni.

De mert önök szeretnének az ügy végére járni, és az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen találkozhattam Wuu mesterrel, ezért elmondok mindent, amit tudok Sed-Clee-ről.

Átvezette őket a másik helyiségbe. Közben hétköznapi dolgokról beszélgettek, nehogy magukra vonják a másik két katona figyelmét.

Társuk a szoba egyik sarkában elhelyezett képernyőhöz vezette őket, amelyen megjelent Hivehom északi kontinense. A tiszt fokozatosan növelte a nagyítást, míg kirajzolódott a szárazföld északi peremvidéke. A sarkkörön túl, az örök hó és jég birodalmában, a thranxok csak különleges védőöltözetben tudtak életben maradni. Ez az öltözék nagyjából az űrruhának felelt meg. A sarkkörtől délre húzódott egy keskeny sáv, melynek felszínét füves puszták és erdőségek alkották. Itt helyezkedett el a parányi település, Sed-Clee. A város északi részén épült a katonai bázis, melyet a térképen vörös pont jelzett.

Végre egy konkrét cél! Ryo izgatottan figyelte a térképen a távoli várost, a híresztelések kiindulási helyét.

– Gondolom, folyik áruszállítás Sed-Clee és a többi város között.

Újabb billentyűk lenyomása után különböző színű vonalak hálózata jelent meg a térképen. Csupán egy hajszálvékony vonal indult ki a legészakibb nagyvárosból, Ghew-ból, majd több kisebb településen áthaladva jutott el Sed-Clee-be.

– Ha el akarnék rejteni valamit a világ elől, ennél elszigeteltebb helyet keresve sem találnék – jegyezte meg Wuu.

Társuk jelezte, beszéljenek halkabban. A két másik katona érdeklődéssel nézett rájuk.

– Igen – folytatta társuk hangosan –, ha valóban kíváncsiak a fagyhatár közelében lévő települések életkörülményeire, akkor ezeket a településeket érdemes tanulmányozniuk.

A két katona tovább folytatta munkáját.

– Valóban ez a település látszik a legelszigeteltebbnek – folytatta barátjuk sokkal halkabban –, és mégis Hivehomban található!

Ezután kikapcsolta a képernyőt.

– Sok szerencsét kívánok a további kutatásaikhoz, uraim – mondta végül. Majd hozzátette: – Önnek pedig külön köszönöm, mester, hogy személyesen megismerhettem.

– Rendkívül hálásak vagyunk a segítségéért, fiatal barátom – válaszolta Wuu. A tiszt kikísérte őket a folyosóra, majd búcsút intett nekik.

*

Már tudták legközelebbi úticéljukat, de mindenekelőtt be kellett szerezniük a szükséges felszerelést. Úgy gondolták, nem kell majd elhagyniuk Sed-Clee biztonságos föld alatti rendszerét, Wuu mégis azt javasolta, hogy készüljenek fel minden eshetőségre.

Daret hatalmas mérete ellenére nem találtak olyan üzletet, ahol fagy ellen védő öltözetet lehetett volna vásárolni. Többnapi keresgélés után végre rábukkantak a megfelelő üzletre.

Az elárusítónő eléjük tette a kívánt védőöltözeteket, de nem kérdezett semmit. Ebben az üzletben nyilván elmebeteg milliomosok vásároltak, akik szokatlan hobbijukhoz kerestek felszerelést. A kis hölgy szó nélkül elvette a pénzt Wuutól, és nem kíváncsiskodott az iránt, vajon miféle bizarr célra akarja felhasználni a két különös idegen a fagy ellen védő öltözékéket.

Miután hotelszobájukban összecsomagolták a holmijukat, az északi vasút megállójához indultak. Több mint egyórás utazás végén elérték a metropolis külvárosát. Itt felmentek a felszínre, és egy gyorsvasúton folytatták útjukat észak felé.

A tájkép hamarosan megváltozott; a Moregeon völgye, a légcserét biztosító kémények erdejével együtt, elmaradt mögöttük. Gondosan művelt ültetvények mellett haladtak el, melyeken túl látni lehetett a dzsungel méregzöld szegélyét. Néha ismét megjelentek a szellőzőkémények, amelyek bányákra, föld alatti gyárakra, üzemekre utaltak.

Utazásuk második napján elszórt települések között haladtak. A nagyobb városokat, mint Fashmet és Pwelfree már elhagyták. A szerelvény több helyen megállt; ilyenkor néhány kocsit lekapcsoltak, helyettük pedig más irányból érkezett egységeket csatlakoztattak hozzá.

Hála Wuu anyagi forrásainak, kétszemélyes hálófülkében utazhattak az első osztályon. Ryo továbbra is aggódott, hogy felfedhetik kilétüket, mégis belenyugodott a kellemes változtatásba. Sed-Glee-ig még igen hosszú utazás állt előttük.

A hálókocsit ellátták mindenféle ételkészítő automatával, és italok is bőven álltak rendelkezésükre. Így a hosszú utazást kellemesen töltötték.

Minél északabbra haladtak, a települések egyre apróbbak és ritkábbak lettek. A dzsungel megritkult, a vegetációt olyan növényfajok alkották, amilyeneket Ryo még sohasem látott.

– Ha valaki ezt látja, mindjárt jobban értékeli Willow-wane-t – jegyezte meg Wuu. – Ennél barátságtalanabb tájat még sohasem láttam.

Néhány nap múlva hatalmas hegycsúcsok között száguldottak, völgyeken és alagutakon keresztül. A hegyek alsó részét sűrű növényzet borította, de a magas hegycsúcsok tetejét már hó födte. A növényzet teljesen átalakult, a sűrű erdőket tűlevelű fák alkották, és az aljnövényzet szinte teljesen eltűnt.

A hegyeken túl ismét sík területen vezetett az útjuk. A dzsungel teljesen eltűnt. Itt is gondosan művelt földeket lehetett látni, de már csak elszórt parcellákon, és a termesztett növények egy része teljesen ismeretlennek tűnt a számukra.

Huszonkét nappal Daret elhagyása után megérkeztek Ghew-ba, a kontinens legészakabbra fekvő metropolisába. Nem sokat időztek a városban, azonnal megkeresték az első Sed-Clee-be induló szerelvényt.

Ez a járat már nem tartozott a gyorsvasul hálózatába. A vonat lankás dombok között döcögött. Ryo megpróbált aludni, de pokoli álmok gyötörték, ezért inkább leült az ablak mellé, és a tájat bámulta üveges szemekkel. De a látvány hirtelen felriasztotta.

– Wuu! – kiáltotta izgatottan.

– Mi történt? – kérdezte a költő álmosan. Majd ő is az ablak felé fordult.

Wuu lemászott a felső ágyról, és leült az ablak mellé. Csápjával megérintette az üveget, amit meglepően hidegnek talált. Sietve odalépett a légkondicionáló berendezés kapcsolójához, és maximális fűtésre állította. Amikor a hőmérséklet és a páratartalom a megfelelő szintre emelkedett, kissé megnyugodva dőltek hátra üléseiken.

– Nézze csak! – mondta Ryo. – Olyan, mintha eső esne, de a cseppek hihetetlenül lassan hullanak le. Valamikor régen olvastam erről a jelenségről.

– Igen, természetesen én is hallottam már róla, de sohasem gondoltam volna, hogy egyszer magam is tapasztalni fogom. Pedig ez olyan eső, amelyet mindennap látni lehet Ciccikalkban. Csak az esőcseppek megfagytak.

– Megfagytak? – kérdezte döbbenten Ryo.

Hatalmas hópelyhek tapadtak az ablakra, mintha az eget borító kövér felhők fehér vére hullott volna rájuk. Wuut megindította a látvány. Azonnal elővette táskájából a diktafont, és gondolatait magnószalagra mondta.

Hamarosan egy folyóvölgyön haladtak keresztül. A felhők lassan elvonultak, és az ég kitisztult. De az ég színe mégsem volt annyira szikrázóan kék, mint Ciccikalkban, hanem kissé sötétebb árnyalatú, majdnem olyan, mint amikor a bolygó légköre egybeolvad a világűr sötétjével.

Érdekes módon Ryót jobban nyugtalanította a thranxok szülőbolygójának fagyos világa, mint a hiperűrben tett utazás. Pedig a hiperűr halálos veszélyeket rejtett, de az mégis távol állt tőle, megfoghatatlan volt számára. Itt viszont ugyanazt az esőt látta, amit Willow-wane-ben mindennap tapasztalhatott, mégis egészen különösnek, idegennek tűnt.

A fák az égig nyúltak, de a lombjuk mégsem volt olyan sűrű, mint a dzsungelbeli fáké. A sűrű pelyhekben hulló fagyott eső vastag rétegben lerakódott ágaikon.

Ryo elhúzódott az ablaktól. Úgy érezte, a híresztelések igazak: ha a rémséges idegen lények valóban léteznek, azok nem lehetnek másutt, mint Sed-Clee félelmetes, fagyott világában.

8.

A hat kisebb település közül már a negyediket is elhagyták. A vonaton csupán néhány utas lézengett.

A hó egyre sűrűbben hullott, míg végül a szerelvény ismét lement egy föld alatti járatba. Ryót megnyugtatta az ismerős környezet. Az alagút végén fények jelentek meg, majd egy olyan pályaudvarra érkeztek, amelynél mocskosabbat még sohasem láttott.

Ez volt a vasút végállomása: Sed-Clee. A várostól északra már az örök hó és jég birodalma következett. Segített Wuunak levenni a nehéz csomagokat. Azt remélte, hogy a bőröndökben lévő felszerelést sohasem kell használniuk. A pályaudvar levegője fagyos volt, mégis kellemesebbnek tűnt, mint a hálófülke légkondicionált, de unalmas környezete.

Az előttük lévő fülkéből két utas szállt ki, és beszélgetni kezdett néhány helybélivel. A pályaudvar egyébként eléggé kihaltnak látszott.

Miközben áthaladtak a vám- és útlevélvizsgálaton, Ryo néhány ősrégi thranx kifejezésre lett figyelmes. Ezt a települést nagyon régen alapíthatták. Ryo mégsem tudta elképzelni, mi késztette a thranxokat arra, hogy letelepedjenek a fagyhatár közelében.

– Talán csak kísérleti céllal létesítették a várost, hogy fenntartsák a katonai támaszpontot – tűnődött Ryo.

– Nem. Nos, egészen másról van szó – válaszolta Wuu. – A katonai bázis csak másodrendű. A legfontosabb az ásványi kincsek kitermelése. Krómot és kobaltot bányásznak itt, amelyek meglehetősen ritka fémek. Az érclelőhelyek közvetlenül a város alatt helyezkednek el. Ezek a fémek annyira fontosak, hogy érdemes volt a lelőhelyek fölött egy települést létrehozni.

A pályaudvart nem lehetett tágasnak nevezni. Az a néhány utas, aki a vonattal érkezett, egy szűk helyiségben várakozott. Az ablakon át látni lehetett a kitermelt ércek rakodását. Ryo érdeklődéssel figyelte a daruk és a szállító járművek tevékenységét. El sem tudta képzelni, hogyan képesek a munkások ilyen hidegben dolgozni.

Nagy nehézségek árán sikerült találniuk egy parányi hotelszobát, amelyet alapvetően a pályaudvar munkásainak tartottak fenn. A szoba kicsi volt és piszkos, de legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy fényűzésükkel felhívják magukra a figyelmet.

A hotel a tizenkét emelet mélyen húzódó város hatodik szintjén helyezkedett el. De azt is lehetett volna mondani, hogy az első szinten, mivel a felette lévő emeleteken nem élt és nem dolgozott senki. Ott csupán azok a gépek és berendezések működtek, amelyek a város komfortját biztosították.

Wuu hamarosan megtudta, hogy a felszíni hőmérséklet – 5 ^OC, ami néha egészen – 15 ^OC-fokig süllyed. Ryónak már a mínusz hőmérséklet gondolatától is megdermedt ereiben a vér.

Szerény vacsorájukat a hotel éttermében fogyasztották. A húst meglehetősen rágósnak és taplószerűnek találták. Az ételek minőségével szerencsére összhangban álltak az alacsony árak.

Másnap reggel körülnéztek a városban. Wuu ügy érezte, hogy felesleges titkolnia kilétét, ezért mindenütt a híres költőként mutatkozott be. Erős csalódást okozott számára, hogy az egész városban senki sem hallott még róla.

– Nem érünk rá versekkel, meg ilyen marhaságokkal foglalkozni – mondta egy középkorú bányász, akinek a teste olyan mocskos volt, mintha élete során először jött volna fel az ércbányából.

Csaknem egy egész hetet töltöttek ártalmatlan beszélgetésekkel, miközben igyekeztek valami támpontot keresni. De a város lakói mintha hülyének tettették volna magukat. Wuu végül elvesztette a türelmét, és nyíltan nekiszegezte a kérdést az egyik vendéglő éltes külsejű felszolgálónőjének.

– A katonai támaszpont...? – kérdezte gyanú dánul az idős hölgy –, északra van a várostól, legalább hatvan kilométernyire.

– Hatvan kilométer még északabbra? – Ryo nem akart hinni a fülének. – Hogyan lehetséges ez, hiszen a vasútvonal itt véget ér. Mivel szállítják a felszerelést és az ellátmányt a bázisra? Gondolom, van egy föld alatti vasútvonal, amely a hadsereg fennhatósága alá tartozik.

– Nincs ilyen vasútvonal, fiacskám – mondta az asszony. – A szállítás a felszínen történik, teherautókon.

– Tehát mégiscsak létezik kapcsolat a katonai bázis és a város között...

– Hát persze hogy létezik. A katonák gyakran bejönnek a városba, és jól berúgnak, azután visszamennék.

– Nem szokott előfordulni a szállítmányok érkezésekor, hogy polgári személyek is elutaznak a bázisra?

– Mi a fenének menne oda valaki? – kérdezte az asszony az ásztalt törölgetve. – Néha persze előfordul, hogy valamilyen javításokat kell elvégezni, és kivisznek pár munkást, meg szerelőt. Jól megfizetik őket, de senki sem szeret abban a rohadt hidegben dolgozni. Ezért aztán örülnek, amikor visszatérhetnek ide a jó meleg kuckóba... Az asszony tovább törölgette a bárpultot.

– Nem értem, miért kérdeznek ennyi ostobaságot. Maguk egészen épeszűnek látszanak. Csak nem akarnak a támaszpontra menni...? Na jó. Tartsuk tiszteletben mások elmebaját! Menjenek le a harmadik szintre, ahol egy információs iroda dolgozik. Az irodát persze nem kimondottan idióták számára tartják fenn, de azt hiszem, ott mégis segítséget kaphatnak. Én csupán azt szeretném tudni, mi a fenéért vállalkoztak ekkora útra.

– Nos, tudja, én költő vagyok – válaszolta Wuu –, és tanulmányt szeretnék írni a hadseregről. Főleg a nehéz körülmények között szolgálatot teljesítő katonák sorsa érdekel.

– Nem hiszem, hogy túl sok információt tud gyűjteni a munkájához, még akkor sem, ha egyáltalán eljut a katonai támaszpontra. Amit persze erősen kétlek. A bázisra sohasem engednek be idegen személyeket. Tudja, két lányommal élek itt, és ha bárhol találnék egy kellemesebb helyet, azonnal elköltöznék.

– Mindannyian élünk valahol – jegyezte meg Ryo. – És ki tudja, vajon hol lenne jobb...

– Jobb nem lesz, csak rosszabb – mondta titokzatosan az asszony. – De ha ennyire állhatatosak, akkor keressék meg Torplublasemet!

– Ó segíthet nekünk? – kérdezte Ryo.

– Ha valaki segíthet maguknak, az Tor.

Wuu Ryóra nézett, és kézjeléből arra lehetett következtetni, hogy nem érti az asszony megjegyzését.

– Miért segítene nekünk ez a Tor? – erőltette Ryo.

– Mert ugyanolyan hülye, mint maguk! – válaszolta az asszony, és kiment a konyhába.

– Mi erről a véleménye? – kérdezte Ryo a költőt, amint magukra maradtak.

– Erről az asszonyról külön költeményt kéne írni! De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felvesszük a védőöltözetet, és körülnézünk odakinn.

– Nem hiszem, hogy a hatóságok jó szemmel nézik majd a kirándulásunkat.

– Egy kíváncsiskodó költőt mindenki csodabogárnak tart, fiatal barátom. Hagyják, hadd bóklásszon a hegyek közt a vén marha, miközben ők jókat röhögnek rajta. De ez kedvez nekünk. És Torplublasem segítségével talán jelentős előnyhöz juthatunk.

– De hát nem is tudunk róla semmit – vetette közbe Ryo.

– Nem baj, majd megismerjük!

De ez mégsem volt olyan könnyű, mint gondolták, mert Tor teljesen elzárkózott a külvilágtól. Magányos prémvadászként élt, és napjait a havas fenyvesekben töltötte.

Amikor végre mégis találkozhattak Torral, azt mondták neki, hogy ők is vadászok, akik még sohasem jártak ilyen fagyos vidéken. Tor barátságosan fogadta a két idegent, majd néhány együtt töltött kemény nap után teljesen a bizalmába fogadta őket.

Többnapi vándorlás után végül elérték a fenyőerdő végét, melyen túl már csak összefüggő hóréteg borította a tájat. Ryo szerette a szabad természetet, de még sohasem járt olyan vidéken, ahol nem nőtt semmiféle növényzet.

A távolban megpillantottak néhány szellőzőkéményt. Közvetlenül előttük pedig egy szögesdrót kerítés húzódott, amely legalább három méter magas lehetett, és mindkét oldalon a horizontig nyúlt. A közelben egyeden bejáratot sem lehetett látni.

Ryo tudatosan próbálta figyelmen kívül hagyni a hideget és a táj sivárságát. Eszébe jutottak a történetek, amelyeket Tor mesélt nekik a tábortüzek mellett, miközben Sed-Clee-ből vándoroltak idáig. Ryo elképzelte, hogy ő is igazi prémvadász, Tor társa, és dacolva a – hideggel, együtt járják végig a fagyott világot.

Azután megérkeztek a katonai támaszpont egyik bejáratához. Az őr feltartóztatta őket, Tor pedig elmondta, hogy mossmelre vadásznak, és prémeket akarnak eladni a katonáknak.

– Jól van, gyertek beljebb, mielőtt megfagyunk – bólintott az őr, majd bevezette a prémvadászokat a bázis föld alatti rendszerébe.

Amint beléptek a járatba, az ajtó bezárult mögöttük. A szél süvítése azonnal megszűnt, és kellemes meleg járta át a testüket. Tor példáját követve, Ryo levette prémes sapkáját, és boldogan nyújtotta a magasba elgémberedett csápjait.

Amint egy csigalépcsőn néhány szinttel lejjebb mentek, tágas helyiségbe értek, ahol meglehetősen nagy volt a nyüzsgés. Az egész olyannak tűnt, mintha egy pillanat alatt Daret katonai támaszpontjának információs irodájába kerültek volna vissza.

Mindenütt katonatisztek beszélgettek, vagy komoly arckifejezéssel igyekeztek valamilyen fontos utasítás végrehajtására. Legtöbbjük vállán bíborszínű csillagok és aranykarikák díszelegtek. Csupán néhány civilt lehetett látni, akik öltözetükről ítélve karbantartók vagy szerelők voltak. A három prémvadász sem keltett különösebb feltűnést. Tor gyakran megfordult a támaszponton, a legtöbb katona régóta ismerte.

Vezetőjük pontosan tudta, merre kell menniük. Néha megállt, és néhány szót váltott egy-egy ismerősével. Azután egy kisebb helyiségben elfogyasztottak némi alkoholtartalmú italt, amely végképp felmelegítette őket. Amint tovább haladtak a folyosókon és termeken, Ryo csodálkozva tapasztalta, hogy a katonai támaszpont sokkal nagyobb kiterjedésű, mint maga Sed-Clee.

Néhány perc múlva egy hangárszerű terembe értek, ahol különös formájú repülőgépek és űrsiklók sorakoztak. Ryo nem értett sokat a repülőgépekhez, de az itt lévő gépek szokatlan alakjából arra következtetett, hogy a támaszponton új típusokkal kísérleteznek.

Még sohasem foglalkoztatta ez a kérdés, de arra gondolt, hogy egy ilyen eldugott helyen sokkal biztonságosabb kísérleteket végezni, mint a sűrűn lakott vidékeken, vagy a nagyvárosok közelében létesített támaszpontokon. Itt szinte sohasem várható ellenséges támadás, és a titkos információk sem szivároghatnak ki olyan könnyen.

Miközben csodálattal bámulta az újonnan kifejlesztett repülő szerkezeteket, arra gondolt, bárcsak ilyenekkel rendelkeztek volna az AAmi támadás idején. A szülővárosa elleni támadás még mindig fájó emlékként élt a tudatában. Megpróbálta elterelni róla a gondolatait, inkább a gépek alakjára és kivitelezésére igyekezett koncentrálni.

A hangárt elhagyva ismét a folyosórendszer labirintusában bolyongtak. Ryónak már fájni kezdett a lába, melyet feltört a durva bőrből készített csizma. Tor ragaszkodott hozzá, hogy ruházatuk tökéletesen megfeleljen a prémvadászok viseletének.

– Hová megyünk tulajdonképpen? – súgta oda Tornak. – Ha ez csupán egy városnéző séta, akkor éppen eleget láttam.

– Ez nem városnéző séta. Én sem bánnám, ha beülhetnénk egy modulba, de gyalog kell mennünk, az kevésbé feltűnő. Ha megállítanak minket, azt mondjuk, hogy eltévedtünk.

– Két részlege, van a bázisnak – folytatta –, ahol még sohasem jártam. Tulajdonképpen három részlegről van szó, de ezek közül az egyik a harcparancsnokság, ahol úgysem kapunk választ a kérdéseinkre. A másik kettő viszont nagyon rejtélyes hely. Még senkivel sem találkoztam, aki tudta volna, mit tárolnak, vagy mit csinálnak ott. Eddig különösebben nem is érdekelt, de most utánajárunk! Ez a legmegfelelőbb hely, ahol elrejthetnek valamit a világ elől.

– Valóban azt állítod, hogy senki sem tudja, mit rejtegetnek ebben a két szektorban?

– Senki sem tudja, pedig ma is kérdezősködtem. Persze igen óvatosan tettem fel a kérdéseket, de azért utaltam az idegen szörnyetegekre is. A régi ismerőseim valamennyien úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről. A két titkos szektor említésekor pedig még tartózkodóbbá váltak. Azt végül sikerült megtudnom, hogy oda csak különleges engedéllyel léphetünk be.

– Mindez arra utal, hogy valóban fogva tartanak idegen lényeket...

– De hogyan tudnánk erről megbizonyosodni? – töprengett Ryo.

– Mindenekelőtt találjuk meg a titkos szektort, türelmeden barátaim – javasolta Tor. – Azután majd kitalálunk valamit.

Tovább folytatták útjukat a folyosók labirintusában, majd egy lezárt ajtóhoz érkeztek.

Úgy tűnt, zsákutcába kerültek. Néhány percig haboztak, hogy e. A járat további folytatását erős acélfallal zárták le, lehetetlen volt továbbjutni.

Legnagyobb meglepetésükre a járat oldalfalában félresiklott egy ajtó. A helyiségben gyönyörű fiatal nő ült katonai egyenruhában, vállán smaragdszínű csillaggal. Mögötte két őr ácsorgott, látszólag unatkozó képpel, de mégis ugrásra készen. Ryo meglepődve látta a két őr kezében a hatalmas sugárfegyvert. Sőt az sem kerülte el a figyelmét, hogy ujjukat az elsütőbillentyűn pihentetik.

De a két katona nem őket figyelte, hanem az ellenkező irányba meredi. Úgy tűnt, mintha onnan várnának lámadást. Mindkelten lapasztalt harcosoknak látszottak, akik komoly csatákban edződtek.

A fiatal katonatiszt érdeklődéssel nézett rájuk.

– Ugye, maga Tor, a prémvadász? – kérdezte.

– Igen, én vagyok... Szolgálatára – felelte Tor, és ahogy csápjai álltak, abból ezer kilométerről is látni lehetett, hogy nagyon tetszik neki a nő.

– Már hallottam magáról – folytatta a tiszt. – A nevem Marwenewlix.

Tor udvariasan meghajolt.

– Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony.

– Mit tehetek önökért? – kérdezte kedves hangon, miközben a gyönyörű prémeket nézegette. Ryo arra számított, hogy az asszony undorodni fog a nyers bőröktől, de kellemesen csalódott.

– A barátaim szintén prémvadászok – folytatta a beszélgetést Tor. – Elejtjük a prémes állatokat, és kikészítjük a bundájukat. Azután megpróbáljuk eladni őket.

– Én is vettem egy gyönyörű bundát magamnak nemrégiben – jegyezte meg az asszony. – A szűcs elmondta, hogy öntől vásárolta a hozzá való prémeket.

– Látja, ezért járunk folyton a katonai bázison.

Az asszony kissé elbizonytalanodott.

– Nem értem pontosan, mire gondol... Tor közelebb hajolt hozzá.

– Tudomásunkra jutott, hogy a bázisnak ebben a szektorában olyan élőlények vannak, amelyek bőre sokkal értékesebb, mint bármi más.

Az asszony tágra nyílt szemekkel meredt rá.

– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – felelte. Meglepetése őszintének tűnt. Talán tényleg nem tud semmiről. – Ebben a szektorban nincsenek olyan lények.

– Ugyan már – erőltette tovább Tor. – Mindenki tud ezekről a rémhírekről. – Ha nincsenek ilyen lények a bázison, akkor talán odakinn rejtették el őket. Vagy a másik titkos szektorban. Igazam van? Csak ez a két hely jöhet számításba.

– Ilyen lények nincsenek egyik szektorban sem, mivel nem is léteznek! – mondta a tiszt. – A kinti fagy bizonyára beindította a képzeletét, és éjszakánként idegen szörnyekről álmodott.

– Lehet, hogy én valóban meghülyültem a hidegtől, de azért mégis furcsának találom, hogy ezek a híresztelések mennyire egybehangzóak. Mindenki hallott valamit az idegenekről..., miért nem engedi, hogy egy pillantást vessünk rájuk. Utána pedig hallgatni fogunk, mint a sír.

Az asszony elnevette magát a prémvadász naivitásától.

– Nincs felhatalmazásom, hogy továbbengedjem magukat. Gondolom, ezzel ön is tisztában van.

– Akkor mégis valami titkot rejtegetnek itt.

– Titkos katonái kutatások, fejlesztések folynak a szektorban. És a válaszom végleges. Nincs értelme a további beszélgetésnek. A katonai titkok nem kerülhetnek illetéktelen személyek birtokába, ezért arra kérem önöket, hogy forduljanak vissza, és hagyják el a támaszpontot.

– De hát csak annyit kérünk, hölgyem, hogy engedjen tovább minket – mondta Wuu.

– Hamarosan visszatérünk, és az egészről senki sem fog tudomást szerezni.

Az asszony szúrós szemekkel végigmérte a költőt. Egy pillanatig Ryo attól tartott, hogy Wuu mézes mázos modora elárulja őket.

A tiszt szája szóra nyílt, és Ryo már várta a megválaszolhatatlan kérdések hosszú sorát. De nem ez történt. A szűk helyiség túloldalán nyíló járat felől, melyet a két testőr állandóan figyelt, robbanások zaja hallatszott.

A robbanásokat beáramló füst és törmelékhalom követte. A járatból thranxok kiáltásai hallatszottak, és a két katona habozás nélkül társaik segítségére sietett.

A három “prémvadász” döbbenten állt, s a tiszt rendkívül bizonytalannak látszott. Néhány lépést tett a kijárat felé, amikor újabb robbanás rázta meg a falakat. Ezzel egy időben egy csapat thranx érkezett a folyosóról, majd félrelökdösve a három prémvadászt, benyomult a füsttel és porfelhőkkel teli járatba.

A segítség megérkezése után a tiszt hívatlan látogatói felé fordult.

– Kérem önöket, uraim, azonnal induljanak vissza azon a folyosón, amelyiken idejöttek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Dehogy megyünk! – kiáltotta lelkesen Tor. – Itt most szükség van minden segítségre!

A gyönyörű teremtés előhúzott valahonnan egy hatalmas stukkert, és igen elszántan rájuk szegezte. Érdekes módon a pisztoly nem sugárfegyver volt, hanem egy régebbi modell, amely ólomgolyókat lőtt ki. De egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy ezek a golyók úgy mennek keresztül rajtuk, mint kés a vajon.

– Kérem, távozzanak, különben meg kell ölnöm magukat – ismételte meg felszólítását a kis hölgy, immár sokkal fenyegetőbb hangsúllyal.

– Tényleg képes lenne erre? – kérdezte Wuu rendkívül ostobán.

– Ötig számolok... – mondta igen elszántan a szépség. – Ha addig nem tűnnek el a fenébe, lövök! Egy..., kettő...

– Húzzunk innen, de gyorsan! – javasolta Tor. Ó már megtapasztalta, hogy ha a katonai gépezetbe valami hiba csúszik, akkor nem sokat teketóriáznak a kívülállókkal. Mindenki csak azzal foglalkozik, hogy mentse a saját bőrét, és biztosítsa a tekintélyét.

Visszatértek a folyosók szövevényes rendszerébe, miközben Wuu egyfolytában káromkodott, és szidta a katonai bürokráciát. Azután az egyik sarokban leültek, hogy kissé kifújják magukat.

– Ne izgasd fel magad, öreg! – próbálta Tor megnyugtatni az elkeseredett Wuut. – Ez egy rendkívül elszigetelt katonai támaszpont. És ha itt hidegre tesznek egy prémvadászt, senki sem fogja keresni. Tehát ezek olyan helyzetben vannak, hogy azt tehetnek, amit akarnak.

– Gondolod, hogy tényleg lelőtt volna minket...? – kérdezte Ryo.

– Nem tudom, nehéz elképzelni arról az ártatlan teremtésről – felelte elgondolkodva Tor. – De ő is csak a katonai gépezet egy parányi fogaskereke, és parancsot teljesít... A hangja mindenesetre nagyon elszántnak tűnt. Szerintem habozás nélkül kinyírt volna minket. Isten veletek, prémvadászok!

– De miért? – kérdezte Wuu. – Mi történhetett, ami kiváltotta ezt a halálos fenyegetést? Nem hiszem, hogy helyi háborúról lenne szó.

– Azért zavart el minket, mert ezt a parancsot kapta – mondta Tor. – Azt már látom, hogy egyiktek sem sokat forgolódott katonai támaszponton. Majd később megbeszéljük a kis hölgy motivációit. Most a legfontosabb, hogy eltűnjünk innen!

– De merre menjünk? – kérdezte tőle Ryo. – A robbanások akkora felfordulást okoztak, hogy mindenki csak fejvesztetten rohangál itt.

– Ebben igazad van. Ezeket nem kérdezhetjük meg, hogy merre találjuk a kijáratot. Magunknak kell boldogulnunk.

– Nekem mégis az a véleményem, hogy az egész felhajtást az idegen szörnyek okozták – jelentette ki Ryo.

– De az sincs kizárva, hogy valami titkos fegyverük véletlenül felrobbant. Ezt majd később kiderítjük, amikor a további robbanások veszélye elmúlt, és gyönyörű katonatisztek sem akarnak fejbe lőni minket! Egyelőre azt hiszem, a legjobb lesz, ha megpróbálunk visszatérni a békezónába.

Tovább folytatták útjukat a folyosók szövevényes rendszerében, míg végül a támaszpont légcseréjét biztosító csőhálózat egyik karbantartó központjába jutottak.

– Kicsit eltévedtünk... – biztatta őket Tor. – De talán nem is olyan nagy baj. Az ajtókon túl most mindenki pánikba esve rohangál. Jobb, ha oda ki sem megyünk. Viszont ez a csőrendszer bárhová elvezet bennünket. Elsősorban a hőkivezető csöveket kell követnünk, és akkor kijutunk a felszínre.

Néhány percre ismét megpihentek.

– Az első pillanatokban két robbanást hallottam – tűnődött Ryo.

– Én is hallottam őket, fiam – zihálta Wuu. – A második robbanás kisebb erejűnek tűnt, viszont sokkal közelebbről hallatszott.

– Szeretném tudni, mi történt valójában!

– Odakint most nagy zűrzavar lehet, de a karbantartó munkásoktól talán megtudhatjuk, merre jutunk ki leghamarabb – javasolta Tor, azután visszacsúszott, hogy segítsen az elcsigázott Wuunak.

– Jól van, megkérdezem őket – mondta Ryo, majd tovább haladt a járatban, melynek végén két alak üldögélt.

– Hello! Üdvözlöm önöket, barátaim! Meg tudnák mondani...

De amint közelebb ért hozzájuk, azonnal észrevette, hogy nem karbantartó munkások!

A sarokban két idegen szörnyeteg pihent a földön ülve. Pontosan olyanok voltak, amilyennek Broh leírta őket. Az egyikük vizet ivott egy ballonból. Ryo el sem tudta képzelni, hogyan lehet annyi erő azokban a vékony, hajlékony karokban, hogy felemeljék azt a nehéz ballont.

Amint az idegen szörnyek megpillantották Ryót, szemmel láthatóan meglepődtek.

Ryo alaposan megfigyelte őket. Az egyikük kisebb volt, törékeny alkatú. A másik sokkal robusztusabbnak tűnt. Ryo úgy gondolta, hogy házastársak lehetnek: a nagyobbik biztosan a nőstény, a kisebbik pedig a hím.

A két idegen lény testét ismeretlen anyagból készült ruha fedte. Bőrük a szabadon maradt helyeken puhának és rendkívül finomnak látszott. Fejüket viszont sűrű szőrzet borította, mint az emlős állatok testét. Ryo ebből arra következtetett, hogy az idegen lények bizonyára emlősök.

– Mi történt, fiam? – kérdezte Wuu, aki Tor segítségével végre utolérte Ryót. Amikor a két idegen meglátta az újonnan érkezőket, a nagyobbik felemelte puskáját. Éppen olyan sugárfegyver volt a kezében, mint amilyet Ryo az őröknél látott.

Wuu és Tor a látványtól egy pillanatra teljesen megdermedt, majd mindketten igen gyorsan visszahúzódtak.

Ryo maga sem értette, mi ösztönözte arra, hogy felálljon és a testével fedezze két társa visszavonulását. A nagyobb testű idegen erősen szorította fegyverét, és apró szemeivel figyelte Ryo minden mozdulatát, de mégsem lőtt rá.

Ryo merevén állt, csápjai a szörnyeteg szaganyagait tapogatták, de semmi visszataszítót vagy félelmeteset nem érzékelt.

Szemmel láthatóan az idegeneket is meglepte Ryo várakozása. Mindketten ijesztően mély hangokat adtak ki, ami feltehetően a beszédük lehetett.

Ryo közben jobban megfigyelhette őket. Vázszerkezetük a test belsejében helyezkedett el. Ebben hasonlítottak az AAnnokra, de mégsem voltak gyíkszerűek, vagy más tojásrabló hüllőkhöz hasonlók. Arcuk sima volt, de nem rendelkeztek csápokkal. És a teremtő mindössze négy végtaggal áldotta meg őket: kettő lenn, kettő fenn. Szájukban szabályosan nőtt, éles fogakat lehetett látni, amiből növényevő életmódjukra következtetett. Harcias viselkedésük azonban ezt meghazudtolta.

“Biztosan mindenevők, mint mi vagyunk” – gondolta Ryo.

Az idegeneknek viszont nem volt farkuk, ami meglepte Ryót. Hogyan képes egy lény két lábon megállni, ha még erős farok sem segíti a kitámasztásban? Arra következtetett, hogy a járás során valószínűleg mind a négy végtagjukat használják. Ezt viszont meghazudtolta az, ahogy a nagyobbik idegen a fegyvert fogta. Ennek a fegyvernek a használatához három végtagra volt szükség. Az idegen viszont olyan ügyesen szorította testéhez a fegyvert, hogy két kézzel is boldogult vele. Látszott rajta, hogy pontosan ismeri a sugárvető kezelésének módját, és szükség esetén habozás nélkül használni is fogja.

Ezek a gondolatok persze egy pillanat alatt futottak végig a meglepett Ryo agyán. Az előbb társai elé állt, hogy fedezze menekülésüket, ők pedig most azt hiszik, hogy meghalt.

Az idegenek nem látszottak sem annyira félelmetesnek, sem annyira szokatlannak, mint ahogy gondolta. Úgy érezte, ha küzdelemre kerülne a sor, könnyedén elbánna velük. Annak ellenére, hogy legalább kétszer akkorák voltak, mint ő, puha bőrük miatt rendkívül sebezhetőnek tűntek. Azért mégis azt remélte, hogy nem kerül sor vérontásra. Az idegeneknek tulajdonképpen nem sok lehetőségük maradt. A katonák hamarosan bekerítik és elfogják őket.

Eszébe jutott a két robbanás, és arra gondolt, hogy vajon megsérült-e odakinn valamelyik társuk. Amint ezen töprengett, a nagyobbik idegen felállt, és mély hangján dörmögött valamit. Ryót a hang félelemmel töltötte el ezért kissé hátrébb húzódott. A kisebbik lény azonnal Ryóra szegezte fegyverét. A két idegen szemmel láthatóan nem akart semmi rosszat, csak menekülni szeretett volna. A nagyobbik megbökte Ryót a puskájával. Nyilván túszként akarták felhasználni.

Ryo felemelte csápjait, és kézjelekkel próbálta értésükre adni, hogy nem megy sehová, mert az egész akciójuk értelmetlen: hamarosan úgyis elfogják őket.

Nem volt biztos benne, hogy az idegenek megértették a jelek értelmét. A nagyobbik mindenesetre tovább lökdöste fegyverével, miközben mély hangon dörmögött valamit. Ryo úgy érezte, nincs értelme a további ellenállásnak, ezért elindult a megadott irányban.

A két szörnyeteg mögötte lépkedett. Ryo néha hátrapillantott a válla fölött, hogy nem üldözik-e őket a katonák, de a szűk karbantartó folyosón nem látott senkit.

Ryónak közben lehetősége nyílt, hogy megfigyelje az idegen lények mozgását. Járásukat meglehetősen furcsának találta, hiszen haladásukat úgy biztosították, hogy egyensúlyukat folyton áthelyezték egyik lábukról a másikra. Ennek ellenére rendkívül ügyes és gyorsan mozgó lényeknek látszottak. Rövid távon a legjobb thranx futót is megelőzték volna.

A cipőbe bújtatott lábak gondolkodóba ejtették. A lábfej hosszabb volt, mint a thranxoké, de nem láthatta, vajon vannak-e rajta ujjak és karmok, akárcsak az AAnnok lábfején.

A következő kanyar után meredek emelkedő következett. Ryo figyelte, ahogy az idegenek kissé előredőlve haladnak felfelé, kiegyenlítve ezzel az emelkedő dőlésszögét.

Miközben az emelkedőn haladtak, egyre erősödő zajokat hallottak. A hadsereg nyilván kutatócsoportokat szervezett, amelyek gyűrűje hamarosan bezárul körülöttük.

Ryo perverz örömet érzett az üldözők tehetetlensége és fejetlen rohangálása miatt. Elképzelte, mekkora pánik tört ki a támaszponton, amikor elterjedt a hír, hogy két szörnyeteg megszökött. Pedig a két idegen, különös testfelépítése ellenére sem látszott vérszomjas fenevadnak.

De a robbanásokra még mindig nem talált megfelelő magyarázatot, és azt sem tudta elképzelni, hogyan juthatott ez a két idegen olyan sugárfegyverhez, amilyet eddig csak a titkos szektor biztonsági őreinél látott.

A járat tovább emelkedett, és spirálisan haladt felfelé. Az elöl lépkedő szörnyeteg megállt; nyilvánvalóan kimerült a kaptatótól.

– Semmi értelme annak, amit csináltok – vetette oda Ryo, bár tudta, hogy szavait úgysem erük. – Nincs hová menekülnötök!

Ekkor a nagyobbik szörny olyat tett, amitől Ryo nagyon meglepődött: egy ragasztószalaggal bekötötte a fiatal thranx száját. Ryo próbált ellenállni, de a szörny iszonyú erővel rendelkezett. Szorosan fogta a fiatal thranx testét, hogy az mozdulni sem tudott, leragasztotta a száját, azután elengedte. Ryo nem értette, mi célja volt ezzel, de azt tudta, hogy egyetlen hangot sem képes kiadni.

Közben a kisebbik szörnyeteg előrement felderíteni a terepet, és éppen visszatért, amikor a társa végzett Ryo elnémításával. A kisebbik jelezte társának, hogy tiszta a levegő, így azonnal továbbindultak.

Hamarosan egy szűk átjáróhoz értek, amelyen a szörnyek alig tudták átpréselni magukat. Ryót lenyűgözte a testük hajlékonysága.

A szűk járaton át egy olyan helyiségbe értek, ahonnan a szellőzőkémények indultak a felszín felé. A terem kijárattal is rendelkezett, melyet nem őrzött senki.

A magasabbik szörny habozás nélkül kinyitotta az ajtót. Fagyos levegő áramlott a helyiségbe.

“Remélem, nem akarnak kimenni!” – hasított Ryo agyába a gondolat. Az idegenek vékony ruhája sem látszott védőöltözéknek. – “Mindhárman megfagyunk odakinn!”

A nagyobbik szörny kilökte Ryót az ajtón. A fiatal thranx szívesebben választotta volna a tarkólövést, mint a lassú, de biztos fagyhalált.

Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó. Igyekeztek minél gyorsabban eltávolodni a bázistól. Hamarosan elérték a kerítést, amelyen Ryo már azt sem tudta, hogyan jutottak keresztül.

A távolban megpillantotta a sűrű fenyőerdőt. Biztos volt benne, hogy sikerült észrevétlenül elhagyniuk a támaszpontot. Ez persze csak pillanatnyi előnyt jelenthetett. Ha alaposan átkutatják a bázist, és nem találják meg a szörnyeket, akkor a támaszponton kívül is kutatni fognak utánuk.

A két idegen mindenesetre jól bírta a hideget. Ez a hőmérséklet percek alatt végzett volna egy védőruha nélküli thranxszal. De az AAnn gyíkok sem bírták volna sokáig ezt a borzalmas hideget.

Az idegenek néha letörölték arcukról a ráfagyott havat, és látszólag semmit sem törődtek a nyakukba csorgó hideg folyadékkal. Ez a látvány még félelmetesebbé, idegenebbé tette őket.

De a két szörny mégsem volt védtelen a hideggel szemben. Alkonyatkor a hőmérséklet tovább csökkent. Az idegenek ekkor meglepően természetesen viselkedtek. Néhány kidőlt fa törzse alatt menedéket kerestek. Száraz ágakat gyűjtöttek, amelyből kisebb rakást készítettek, majd a nagyobbik idegen elővett ruhája zsebéből egy apró fényes tárgyat, amivel meggyújtotta a korhadt fadarabokat. A tűz azonnal lángra lobbant, és néhány perc múlva kellemes meleg járta át a parányi menedéket.

Ryo igyekezett minél közelebb húzódni a tűzhöz. Közben észrevette, hogy az idegenek meztelen kezüket melengetik a tűznél. Az éjszaka hidege még számukra is nagy megpróbáltatást jelentett.

A kisebbik szörny odalépett Ryóhoz, és eltávolította szájáról a tapaszt.

– Figyeljetek, nem tudom, mi a szándékotok velem, de én nem vagyok értékes túsz – mondta csendesen Ryo.

Az idegenek különös, mély hangjukon beszélni kezdtek egymással. Ryo érdeklődéssel figyelte szájuk mozgását, és azon töprengett, vajon hogyan képezik a hangokat. Végül arra a következtetésre jutott, hogy testük belsejéből levegőt préselnek a szájukban lévő hangképző szervekre.

Ryo megpróbálta utánozni őket, de az első kísérlet csak ugatásszerű hangot eredményezett. Az idegenek mégis nagyon meglepődtek a hang hallatán. Döbbenten néztek egymásra, majd néhány másodpercnyi tanácstalanság után a kisebbik csúfság megismételte Ryo jelzését. Ryo is újra próbálkozott, de meglehetősen nagy erőfeszítésébe került, hogy elegendő levegőt préseljen a szájszervéhez.

Ez ismét az idegenek élénk beszélgetését váltotta ki.

Ryo újra próbálkozott, mire a kisebbik idegen válaszolt neki, de most hangszínt váltott. Ezt a hangot Ryo nem tudta visszaadni.

Akkor ő próbálkozott saját nyelvének füttyszerű hangjaival. De az idegenek nem reagáltak rá kellő érdeklődéssel. Mindketten rendkívül fáradtak lehettek. Szorosan összebújtak, hogy oltalmat nyújtsanak egymásnak a hideggel szemben.

Ryo szintén lefeküdt, és úgy tett, mintha aludna, de le nem vette szemét a szörnyekről. Látta, hogy ők sem alszanak. Fegyverrel a kezükben szorosan összebújva ülnek, hátukat egy fatörzsnek támasztva, és őt figyelik.

Ryo hirtelen rádöbbent, hogy ez a két szerencsétlen fél tőle. Hiába kétszer akkorák, mint ő, hiába vannak ketten, felfegyverkezve, egy idegen világba csöppentek, amelyet nem ismernek, és ahol mindenki az ellenségük.

Megsajnálta őket. Nem akart ártani nekik, csak azt nem tudta, hogyan adja ezt értésükre.

A kisebbik lény szemére finom hártya csukódott. Ryo sohasem látott ilyet, de arra gondolt, hogy az idegen biztosan elaludt. A nagyobbik továbbra is feszülten figyelte Ryót.

“Őrködj egész éjjel, ha ébren tudsz maradni – gondolta Ryo. – De tőlem nem kell tartanod.”

Érezte, hogy. testét elönti a fáradtság. Még közelebb húzódott a tűzhöz, és úgy döntött, hogy aludni fog. Egy apró légáramlat érzékeny csápjai felé sodorta az idegen lények testszagát... És az idegeneknek olyan szaguk volt, mint a thranxevő yaryinfeknek!

9.

Másnap hajnalban kutatócsoportokat küldtek utánuk, de egyiknek sem sikerült a nyomukra bukkanniuk. A harmadik nap viszont már olyan mélyen jártak az erdőben, hogy biztonságban érezhették magukat. Néha megjelent felettük egy-egy repülőgép, de ezek már nem jelentettek komoly veszélyt. Ilyenkor behúzódtak kiálló sziklák vagy kidőlt fatörzsek alá.

Ryo egyre elviselhetetlenebbnek találta a hideget. Szervezete kimerült, végül összeesett, és nem tudott tovább menni. A két idegen néhány szikla tövébe vonszolta, majd ágakból megpróbáltak számára védelmet biztosítani a kegyetlen hideggel szemben.

Másnap a nagyobbik idegen lelőtt egy emnbet. Ryo érdeklődéssel figyelte, amint zsebéből előhúzott egy thranx kést, majd nagy szakértelemmel megnyúzta a prémes állatot. Azután a húst nyárson megsütötte.

Miután a hús megsült, a nagyobbik idegen egy hatalmas szeletet nyújtott Rio felé. A fiatal thranx még sohasem evett félig sült, félig nyers húst, de azzal is tisztában volt, ha nem eszi meg, akkor hamarosan éhen hal. Ha ezt a kellemetlenséget mégis sikerül elkerülnie, legfeljebb a fagyhalál végezhet vele. Így aztán nekilátott a húsnak, ami a körülményekhez képest egészen ízletesnek bizonyult. Némi fűszerrel és megfelelő körítéssel a legelőkelőbb étteremben is felszolgálhatták volna.

Másnap a fagy kissé felengedett, a felhők elvonultak, és a nap megörvendeztette őket meleget adó sugaraival. Miközben tovább folytatták útjukat, a nagyobbik idegen vidáman fütyörészni kezdett.

Az ismerős hangmagasság meglepte Ryót, de a ritmikus jelekben nem talált semmi értelmet. A hangok leginkább a primitív szájszervvel rendelkező lárvák kommunikációjára emlékeztették.

Bár a hangok meglehetősen egyszerűek voltak, mégis abban a frekvenciatartományban váltakoztak, amely a thranx nyelvet képezte. Ezért aztán könnyedén megismételte az idegen ritmusos füttyjelét.

A két szörnyeteg elégedetten nézett egymásra, majd újra elismételték a dallamot. Ryo arra gondolt, hogy az idegeneket tanulmányozó kutatók súlyos hibát követtek el. Bizonyára csak azzal foglalkoztak, hogy tanulmányozzák a mély hangú szörnyetegek beszédét, ahelyett hogy megpróbáltak volna kapcsolatot teremteni velük thranx nyelven.

Ryo megállt az egyik örökzöld cserje mellett, és rámutatott.

– Slen – mondta a növény nevét, majd még néhányszor megismételte.

A szörnyek is megálltak, és úgy tűnt, hogy a nagyobbik vitatkozik a kisebbikkel. Azután hirtelen megenyhült köztük a viszony, és testük szorosan összefonódott. Ryo azt hitte, azonnal belefognak a párzás rituális szertartásába.

De a jelenet csak néhány másodpercig tartott, kibontakoztak egymás karjaiból, majd a kisebbik szörny egészen közel ment Ryóhoz. Rugalmas szájszervét karikává hajlította. A látvány annyira visszataszító volt, hogy Ryo legszívesebben elszaladt volna. A kis csúfság azután kerekre formált ajkain kipréselt egy szót:

– Zhlen – füttyentette a cserjére mutatva.

– Nem, nem jó – mondta Ryo – Próbáld újra. Ismét megérintette a bokrot: – Slen.

– Zh... slen – próbálkozott a szörnyeteg.

Ryo akkor figyelt fel az idegenek fogyatékosságára. A hangokat csupán a szájukban képezték. Testük levegőtartalékait és a légzőnyílásokat nem használták fel a hangképzésben.

Ekkor Ryo maga sem tudta, mi késztette rá, közelebb lépett a kisebbik idegenhez, és megfogta puha, rugalmas ujjait. A szörnyeteg nagyon meglepődött, de mégsem húzta vissza a kezét. Gyakran egy érintés többet jelent, mint a szellemi kapcsolat. Ezt még Fal mondta neki, és a magatehetetlen lárvákkal való bánásmódra gondolt.

Elengedte a kis szörnyeteg kezét, majd hangosan megkérdezte:

– Értitek?

A nagyobbik idegen jelezte, hogy. megértették. Nem csupán a cserje nevét, mert az senkit sem érdekelt, hanem Ryo szándékát.

Ezután szép lassan megindult közöttük a kommunikáció. Eleinte csak néhány szó rögződött, majd egyre több épülhetett az alapokra. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a thranxok rengeteg kézjelet használtak, amelyek különös hangsúlyt adtak egy-egy kifejezésnek, vagy esetleg megváltoztatták azok jelentését. De sajnos az idegenek kevesebb végtaggal rendelkeztek, és a kézjelek elsajátításában sem jeleskedtek.

Egy hónap elteltével viszont már egészen komoly beszélgetések folytak a tábortűz mellett, miközben a félig nyers, félig elszenese-dett húst marcangolták. Mivel a felderítő repülőgépek lassan elmaradoztak, és kutató csapatokat sem láttak sehol, Ryo úgy gondolta, hogy a hatóságok halottnak nyilvánították mindhármukat. Valószínűleg felfedezték a szökésük nyomait, de azt hitték, hogy megfagytak odakinn.

Miközben kialakult közöttük a közös nyelv, egyre több információt szereztek egymásról. Ryo megtudta, hogy az idegeneknél is két nem létezik, de a nagyobbik, az erőteljesebb felépítésű a hím, és a kisebb, törékenyebb a nőstény. Két társa nem volt házaspár, csupán a megsérült űrhajó legénységének tagjai. A nevük egyszerűen csak Loo és Bonnie volt. Nem tartoztak semmiféle klánhoz, csupán szűk családi körrel rendelkeztek. Ryo ismertette velük a klánhoz tartozás lényegét, de belátta, hogy egyszerűbb, ha őt is csak a személynevén szólítják.

Ryo minél jobban megismerte a két idegent, annál több különbséget fedezett fel közöttük. Megfigyelte, hogy szemük, hajuk színe, arcformájuk is különbözik egymástól, nem csupán testalkatuk. Táplálkozásukat tekintve valóban mindenevők voltak, ahogy erre már a fogazatuk alapján következtetett.

– A hajónkat megtámadták – mondta egy alkalommal Loo, a nagyobbik idegen.

– Milyen hajó végezte a támadást? – kérdezte Ryo.

Az idegen egy pillanatra meglepődött a kérdésen, majd leírta a támadó hajó alakját és fontosabb jellemzőit.

– AAnn csatahajó volt – jelentette ki dühösen Ryo. Felkapott egy követ, és belehajította a folyó iszapos partjába.

– Alattomos támadás volt – folytatta Loo. – Gyanútlanul megközelítettük őket, azután tüzet nyitottak ránk. Az űrhajónk súlyos sérüléseket szenvedett..., a legtöbben meghaltak.

Sokáig hánykolódtunk az űrben, majd a thranxok megtalálták a hajót... De miért zártak be minket?!

– Nem csupán az AAnnoktól félünk, hanem a szövetségeseiktől is. Akadnak közöttük olyan fajok, amelyekkel még nem találkoztunk – válaszolta csendesen Ryo.

Az idegen nevetni kezdett mély hangján. Ryo nem értette, mire gondol.

– Mi azt hittük, hogy az AAnnok szövetségesei vagytok – mondta. A kisebbik szörnyeteg is elnevette magát.

– Mi pedig rólatok hittük ezt – jegyezte meg bambán Ryo. – Micsoda ostoba tévedés.

– Tehát azért fogtatok el minket, mert azt hittétek, hogy az AAnnok szövetségesei vagyunk? – kérdezte a nagyobbik idegen.

– Részben ezért – felelte kényszeredetten Ryo. – De ennek más oka is volt... A testfelépítésük hasonlít azokra a lényekre, amelyek thranxokkal táplálkoznak!

Megjegyzését néhány pernyi csend követte. Ryo már elég jól megismerte az idegenek közötti érzelmek apró jeleit, melyeket nem ujjaikkal továbbítottak egymásnak, hanem arcbőrük finom mozdulataival.

– A mi bolygónkon is élnek hozzátok hasonló lények – kezdte a nőstény szörny –, de ezek egészen parányiak.

– És ti megeszitek őket? – kérdezte feszülten Ryo.

– Ugyan, dehogy. Ezek a parányi lények régebben élnek a bolygónkon, mint amióta az emberiség kialakult. Ott vannak mindenütt, a házakban, a parkokban, a játszótereken... Apró morzsákat fogyasztanak, és senkinek sem jutna eszébe, hogy bántsa őket.

Néhány percig csendesen ültek egymás mellett a folyó lankás partján.

– A szagotok mégis félelmet keltő – jegyezte meg Ryo. – Pontosan olyan, mint a thranx-evő predátoroké.

– Sajnálom... – szólt a kisebbik szörnyeteg.

– Biztosan nem tehetsz róla – próbálta kijavítani sértő megjegyzését Ryo.

– A ti szagotok viszont egészen kellemes! – jelentette ki a kis predátor, majd kényelmesen hanyatt dőlt a part meleg homokján.

– És még mi?

– A színetek csodaszép – felelte Bonnie.

– Köszönöm... A ti színetek is elég szép, bár számunkra kissé különös. De mégsem olyan visszataszító, mint a szagotok.

Bonnie kinyújtotta felé rugalmas ujjait, mintha el akarná kapni. Ryo hirtelen megdermedt, majd igyekezett elhúzódni.

– Ne félj – mondta Bonnie, és hangjából melegség áradt –, csak szeretnélek megérinteni.

Ryo mozdulatlanná dermedt, mint egy múzeumi kövület, miközben a szörnyeteg végigsimította testét puha ujjaival.

– Most viszont én következem – jelentette ki Ryo.

A kis szörny szétnyitotta ruháját, és elé tárta felsőtestét. Biztosan nagyon fázhatott, de nem bánta. Ryo megérintette ujjaival a puha testet. A bőr, finomsága ellenére meglehetősen ellenállónak tűnt, és a kinti fagy ellenére is meleg volt. A legcsodálatosabbnak mégis a test rugalmasságát találta. Az idegen lény továbbra sem húzódott el tőle. Ryo ujjai erősebb nyomást gyakoroltak a bőr alatt húzódó izmokra, amelyek engedtek a nyomásnak, majd ismét teljesen kisimultak. Tehát ezek a belső vázra tapadó izmok teszik ennyire hajlékonnyá a testüket. Az egész szinte hihetetlennek tűnt, mégis valóságos volt.

Ryo értetlenül csóválta a fejét.

– Nekünk ugyanilyen furcsának tűnik a ti testfelépítésetek – jegyezte meg Bonnie. – Még sohasem láttunk magasabb rendű lényeket, melyek merev, külső vázzal rendelkeztek volna.

– Ez a találkozás mindkettőnk számára különös – jegyezte meg Ryo.

*

Az idegenek naponta háromszor ettek. Olyankor megsütötték a nyílt tűzön a fagyott húst. Az egyik alkalommal Ryo megkérdezte őket:

– Hová megyünk tulajdonképpen?

– Nem tudjuk, Ryo. Nekünk nincs hová mennünk – felelte Loo. – Mi azt hittük, ti romboltátok szét a hajónkat. Ellenségnek tekintettük egymást, ezért fogolyként bántatok velünk.

– Emlékezz vissza arra, amit mondtam – pattant fel a helyéről Ryo. – Mi azt hittük, hogy az AAnnok szövetségesei vagytok. Ti hogyan bántok az ellenségeitekkel?

– De mi nem vagyunk az ellenségetek – vetette közbe elkeseredetten Bonnie. – Te is tudod, hogy az AAnnok pusztították el az űrhajónkat.

Ryo belátta, hogy a két idegennek igaza van. Nem akarnak bántani senkit, szerencsétleneknek mégis itt kell küzdeniük a hóviharban az életben maradásukért. Magányosan, távol az otthonuktól, miközben senkitől sem várhatnak segítséget...

– El fogtok pusztulni itt az erdőben... – mondta fájdalommal telt hangon Ryo.

– Jobban szeretnénk itt meghalni, mint a börtönötökben – kiáltotta Loo.

– De hát nem kell meghalnotok... Ostoba félreértés történt.... Vissza kell mennünk, én majd mindent megmagyarázok a hatóságoknak – biztatta őket Ryo. – Nem vagyunk ellenségek, és népeink szövetséget köthetnének... Gondoljátok el, mekkora előrelépést jelentene a két faj tudásának egyesítése!

– Nem is tudom... – habozott Loo. – Azok után, ahogy velünk bántak...

– Megöltek titeket? Halottak vagytok? – lelkesedett tovább Ryo.

– Nem, nem vagyunk halottak. De már nem sok választ el tőle bennünket. Ha visszamegyünk veled, a katonai fafejűek újabb baklövései következnek, és te sem tudsz majd segíteni rajtunk.

– Bízzatok bennem! Én majd mindent megmagyarázok!

– Sohasem megyünk vissza – jelentette ki Loo. – Itt fogunk vándorolni a vadonban, amíg el nem pusztulunk.

– Nem akarom, hogy ezt tegyétek... A thranxok nem bírják sokáig a hideget, és ahogy láttam, ti sem.

Néhány nap múlva Ryo teste már annyira elgémberedett, hogy alig tudott felkelni.

– Hamarosan meghalok – mondta az idegeneknek. – Hagyjatok itt, és vándoroljatok tovább. Ezután nem leszek a terhetekre.

– Sohasem voltál a terhünkre, Ryo. Benned igazi barátra találtunk – jelentette ki fátyolos hangon Bonnie, majd Loora pillantott. Ryó-nak úgy tűnt, mintha a két idegen lény között telepatikus kapcsolat létezne.

– Visszaviszünk, Ryo – simogatta meg a lekonyult csápokat Bonnie.

– Csak az a problémánk, hogy már nem találunk vissza a támaszpontra – mondta Loo.

– Ez már igazán nem lehet akadály! – lelkesedett Ryo. – Csak figyelnünk kell a járőröző repülők útirányát!

*

Amikor Ryo kicsit megerősödött, mindhárman visszatértek a bázis szellőzőrendszeréhez. A bejáratot most sem őrizte senki, így hamarosan visszajutottak ugyanabba a helyiségbe, ahol az események kezdődtek. De érkezésükről már az egész bázis értesült, ugyanis a teremben katonatisztek, tudósok és egyéb szakértők igen népes csoportja fogadta őket. A sok ismeretlen arc között Ryo megpillantotta Wuut.

– Ryo! – kiáltotta a költő, amint megpillantotta fiatal barátját. Majd kicsit elakadt a lélegzete, amikor a két szörnyeteg is belépett a helyiségbe. De az öröm feledtette ijedtségét. – Fiam, hetek óta keresünk... Már abban sem bíztunk, hogy életben vagy! Azt hittük, felfaltak a szörnyetegek.

– Még élek, és ezt csak a barátaimnak köszönhetem, akik egyáltalán nem szörnyetegek – mutatott Ryo a mögötte tornyosuló két idegenre. – A külsejük ellenére jó szándékú lények. Az űrhajójukat az AAnnok pusztították el. Ők viszont azt hitték, hogy mi vagyunk az AAnnok szövetségesei – tette hozzá szomorúan.

– Súlyos félreértések történtek – fordult a feszülten várakozó thranxokhoz. – De ha sikerül túljutnunk a kezdeti félreértéseken, a két faj között erős, és mindkét fél számára hasznos kapcsolat alakulhat ki.

– Miről beszélsz, Ryo? – kérdezte Loo, aki nehezen követte a bonyolultabb kifejezéseket.

A teremben viszont mindenki megdermedt, amint az idegen lény thranx nyelven szólalt meg.

Ryo látta a csodálkozó arcokat.

– Az életben sok minden előfordulhat – jegyezte meg közönyösen. – Ez itt a barátom.

Azután közelebb vonta őket az értetlenül álló költőhöz, majd az etikett szabályainak megfelelően bemutatta a két idegent öreg barátjának.

Wuu kissé zavarban volt, de a bemutatkozásnak eleget tett. Amikor Bonnie megérintette finom ujjaival a költő csápjait, az csaknem elolvadt.

– A mi szemünkben talán szörnyeknek látszanak, de intelligens és jó szándékú lények.

– Vezess beljebb minket, Ryo! – mondta Bonnie. – Hadd ismerjük meg a többieket is.

Az őrök bizonytalannak látszottak, amint a két idegen közelebb lépett, de a thranx tudósok és magas rangú katonatisztek jelezték nekik, hogy maradjanak veszteg.

Azután valamennyien végighaladtak a folyosók rendszerén, míg egy újabb helyiségbe értek. A teremben hat hím és négy idegen lény ült a földön. Ryo úgy látta,” hogy legtöbbjük megsebesült.

Az idegenek azonnal felismerték Loot és Bonnle-t. Mély hangon kiáltoztak túláradó örömükben.

– Az idegenek üdvözlése – mondta Ryo a fiatal tudósoknak, akik az ajtóban csoportosultak. Valamennyiük rendkívül jó futó hírében állt.

Amikor az üdvözlések véget értek, Loo Ryó-hoz fordult.

– Jó volt egy kicsit odakinn lenni – jegyezte meg szomorúan.

– De egyszer mégis vissza kellett jönnünk.

Nem lehetett tudni, kik voltak jobban megdöbbenve a teremben lévők közül: a thranx tudósok, vagy az idegenek.

– Hogy vannak a barátaitok? – kérdezte Ryo.

– Örülnek, hogy ismét láthatnak minket – felelte Bonnie. – Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy barátokra leltünk. Ez megnyugtatta őket. A barátság még a szabadságnál is többet ér.

– Igazad van – mondta Ryo. – Mindent elmondok a hatóságoknak. Tisztázni kell ezt a félreértést, és azt akarom, hogy népeink szövetségben éljenek.

– Igen – tűnődött Bonnie. – A közös ellenség összekovácsolja a barátokat.

Az egyik magas rangú katonatiszt közelebb lépett Ryóhoz, és jelezte, hogy beszélni szeretne vele.

– Beszélni akarnak velem – mondta Ryo Loonak. – Talán jobb is lesz, ha minél előbb túl esünk rajta.

– Vigyázz magadra – búcsúzott el tőle Bonnie, hajlékony ujjaival megérintve a fiatal thranx csápját. Néhány katonát a látvány undorral töltött el, és elfordították a fejüket.

– Amint lehet, visszatérek, de addig sem érhet semmi bántódás benneteket.

Ezután Ryót és Wuut kivezették a helyiségből, a két idegen pedig visszatért társaihoz. Ryót és Wuut egy szobába kísérték, ahol valami tudós rögtön kérdezősködni kezdett.

– Mi a fene ez az egész? Mit csináltak maguk odakinn? És mit csináltak magával ezek a szörnyetegek?! Hogyan fejlesztették ki ilyen gyorsan a kommunikációt egymás között? Hogyan sajátították el a nyelvünket? Miért nem találták meg őket a kutatócsoportok? Miért? Mikor? Hogyan?

– Megengedi, uram, hogy néha válaszoljak a feltett kérdésekre?

A tiszt levegő után kapkodott. Wuu kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, Ryo segítségére sietett.

– Láthatja, uram, hogy milyen kimerült ez a szegény gyerek. A hideg és az éhség teljesen elcsigázta. Hagyja, hogy egy kicsit pihenjen.

Ryo hálás pillantást vetett a barátjára.

– Az éhhaláltól messze állok, de egy tányér meleg leves jólesne – jegyezte meg Ryo. – Hónapokig csak félig sült húst, és gyökereket ettünk.

– Tehát az idegenek is mindenevők, mint mi? – kérdezte lelkesen a tudós. – A vegyes táplálékot a foglyok is általában elfogyasztották, de ezt nem lehet alapul venni, hiszen fogságban voltak, és azt ettek, amit kaptak. De odakinn...

– Hagyja már békén ezt a szegény fiút! – szólt rá Wuu. De úgy látszott, Ryót is lázba hozta a téma.

– Odakinn a hófödte erdőkben főleg húst fogyasztottunk, mert nehezen találtunk mást. De látszott, hogy az idegeneket sem elégíti ki az egyoldalú táplálkozás, ezért néha kipiszkáltunk a földből puhább gyökeret vagy gumókat.

– És ezeket nyersen ették, vagy megfőzték?

– A főzésre semmi lehetőségünk nem volt, hiszen nem rendelkeztünk edényekkel. El sem tudja képzelni, milyen körülmények között kellett életben maradnunk. Ha valaki fogságban van, megeszi, amit elé tesznek. De aki odakinn él a fagyban, az mindent megeszik, hogy éhen ne haljon.

A további kérdések közben behoztak Ryó-nak egy tányér forró húslevest. Miután mindet bezabálta, kért még egy adagot, majd kicsit később egy harmadik tányér leves elfogyasztására is vállalkozott. Amikor telerakta a hasát, nyugalom áradt szét testén. A tudós kérdései egyre távolabbról érkeztek a tudatába, majd hamarosan elcsendesedett körülötte a világ, és mély álomba merült.

10.

Amikor Ryo felébredt, és kissé rendbe szedte meglehetősen viharvert külsejét, azonnal a tárgyalóterembe sietett, ahol a sok tudós és magas rangú katonatiszt már várta. Mindenki egyszerre akarta feltenni a kérdéseit, ezért addig nem jutottak előbbre, míg az egész megbeszélést formailag nem sikerült szabályozniuk. A terem tele volt különféle mikrofonokkal, videokamerákkal és egyéb technikai kacatokkal. Ryo végignézett a jelenlévőkön, és mindössze két fiatal thranxot látott. A többiek valamennyien igen nagy élettapasztalattal rendelkező bölcsek benyomását igyekeztek kelteni.

Wuu elkísérte fiatal barátját a tárgyalóterembe, miközben megígérte, hogy mindenben a segítségére lesz.

– Köszönöm Wuu, de azt hiszem, egyedül is boldogulni fogok.

– Nem vagyok benne biztos – jegyezte meg az idős költő. – Ezek a nagyfejűek már régen összeültek, hogy kifaggassanak mindenről. Csak én nem engedtem, hogy felébresszenek.

De most kicsavarnák, mint egy citromot, majd meglátod. Megpróbálnak megfélemlíteni, kiforgatják a szavaidat, és olyan véleményt is a szádba adnak, amit sohasem mondtál.

– Nem baj, én készen állok – mondta Ryo, majd határozott léptekkel a terem közepén álló székhez ment.

A beszélgetés kötetlen társalgásként indult. Nyilván fel akarták oldani a feszültséget. Ryo őszintén válaszolt a kérdésekre, amelyek egyre komolyabbá és lényegre törőbbé váltak. Eleinte főleg az idegenek és a thranxok közötti kommunikáció lehetőségéről érdeklődtek.

– A hangadó szerveik teljesen eltérőek – válaszolta Ryo. – Testük belsejéből levegőt préselnek a szájuk belsejébe, és ezáltal képezik a hangokat.

Megpróbálta bemutatni, de csak néhány mély búgó hangot sikerült kiszorítania magából. Az előadás nem sikerült valami fényesen, néhány kutató mégis láthatóan izgalomba jött.

– Ismételje meg – kérte az egyikük.

Ryo elismételte azokat a kifejezéseket, amelyek megragadtak benne a hosszú vándorlások és táborozások során.

– Ezeknek a hangoknak a képzése meglehetősen nehéz a thranxok számára, de mégsem lehetetlen. Azt hiszem, csupán sok gyakorlást igényel. Ók viszont rendkívül gyorsan elsajátították a mi nyelvünket.

– Hadd próbáljam meg én is – mondta váratlanul az egyik idős tudós. Többször elismételte a mély hangú szavakat, amelyek szinte felismerhetetlenek voltak. Az artikuláció és a hangfrekvencia azonban egészen közel állt az idegenek beszédéhez, ami határozott előrelépést jelentett. Közben a többiek is próbálkoztak, és a megbeszélés néhány percig nyelvórára hasonlított.

De a többiek hamar véget vetettek a nyelvészek lelkes próbálkozásainak.

– Rettenetesen sajnálom, hogy az első találkozásunk ilyen csúfosan alakult – mondta az egyik magas rangú tiszt. – A körülmények szerencsétlen összejátszása az oka mindennek... és persze mi is elég ostobák voltunk.

– Az idegen lények emlősök – jegyezte meg Repleangel, az egyik fiatal tudós. – Ezt sikerült megállapítanunk. Érdekes, hogy emlős létükre a testük szinte teljesen szőrtelen. Eleinte arra gondoltunk, hogy csak bizonyos évszakokban növesztenek bundát.

– Nem – szólt közbe Ryo –, hiszen a kinti hidegben is mindvégig csupasz maradt a testük. Ennek ellenére rendkívül jól viselik a hideget. Sokszor megfigyeltem őket, amikor melegebb napokon levették ruhájukat, és a folyóban tisztálkodtak. De azt is láttam, hogy néha rettenetesen fáztak. Szervezetük komfortzónája néhány fokkal a miénk alatt lehet, mégis sokkal jobban elviselik a szélsőséges viszonyokat. A levegő magas páratartalmát azonban nem igénylik. Inkább a száraz levegőn érzik jól magukat.

– Biztos ebben? – kérdezte az egyik idős szakértő.

– Igen. A levegő alacsony páratartalma rendkívül fontos a számukra. Szerintem a sarkvidéki hideget is csak azért tudták elviselni, mert a levegő száraz volt. Azt hiszem, még az AAnnok bolygóin is képesek lennének életben maradni, ahol a meleg ellenére alacsony a páratartalom. És ebből a szempontból szintén hasznos szövetségeseink lehetnének.

Azután folytatódott, véget nem érően, a kérdések sora.

– Hányféle nemmel rendelkezik a faj?

– Kettővel, akárcsak mi.

– Hím és nőstény?

– Igen.

– Tojást raknak, vagy elevenen hozzák világra utódaikat?

– Fogalmam sincs róla. Erről sohasem beszéltünk.

– Korábban azt mondta, hogy az elejtett állatok húsát nyílt tűzön sütötték meg. Igaz ez?

– Igen, uram, mivel odakinn nem volt más lehetőségünk. Mindamellett én is ezt a félig megsült húst fogyasztottam.

– A szemük meglehetősen különös... Mindössze egyetlen lencse alkotja. Milyennek tartja a látásukat?

– Messzebbre sokkal jobban látnak, mint mi, és a távolságérzékelésük is biztosabb. De a közeli teret nem tapasztalják annyira tökéletesen, mint a thranxok.

Ezután fenyegető hangon megszólalt a katonai főparancsnok.

– Elvették az őrök sugárfegyverét!

– Valóban – felelte szomorú hangon Ryo. – Már korábban is akartam kérdezni, hogy megsérült-e valaki a szökésük közben.

– Igen megsérült, de szerencsére nem halt meg senki. Ezek a lények fizikailag sokkal erősebbek, mint mi vagyunk. És az egyensúlyérzékük is bámulatra méltó.

– Ezt magam is tapasztaltam – bólintott Ryo. – A robbanás okozta légnyomással szemben kevésbé érzékenyek, de a bőrüket könnyen felsértik az éles tárgyak. Belső vázszerkezetük rendkívül erős, és a hozzá tapadó izmok rugalmassá, hajlékonnyá teszik testüket. Amellett jól ellenállnak a külső hatásoknak. Csupán a bőrük finom és sérülékeny. De ezt a fogyatékosságukat jól kompenzálja a bőr hihetetlenül gyors regenerálódóképessége, amely összehasonlíthatatlan a kitinváz gyógyulásával.

– A szökésüket mesteri módon hajtották végre. A két robbantással elterelték a figyelmünket, azután villámgyorsan lefegyverezték az őröket. Tökéletes akció volt.

– Elvették az őrök fegyverét, de mégsem használták azokat... – vetette közbe Ryo.

– Talán nem ismerték a működésüket – vélte az egyik katonatiszt.

– Ezt nem tartom valószínűnek – folytatta a parancsnok, majd ismét Ryóhoz fordult.

– Maga azt állítja, értettek a fegyverhez...

– Igen, uram – felelte Ryo. – Annak ellenére, hogy csak két felső végtaggal rendelkeznek, bámulatosán kezelték a sugárvetőt, amelynek működtetése köztudottan három végtagot igényel.

– Ez persze nem is lehet kétséges, hiszen vadakat ejtettek el vele odakinn.

Egy másik magas rangú tiszt kért szót.

– Beszéltek önnek az otthoni világukról és az űrhajóikról?

– Nem sokat. Csupán annyit tudtam meg, hogy a szülőbolygójuk valamivel hidegebb klímával rendelkezik, mint Hivehom, és a népessége is nagyjából Hivehomhoz hasonló.

– Nem beszéltek fegyverekről, katonai szervezetekről, háborúkról, ellenségekről?

Ryo már várta ezt a kérdést, mégis meglepődött, amikor ilyen váratlanul nekiszegezték.

– Nem – felelte határozott hangon. – Ezek a lények felfedezők voltak, nem katonák. Azért indultok útra, hogy lakható bolygókat keressenek népük számára. Értelmetlennek tartottam, hogy a hadihajóik műszaki adatairól faggassam őket.

A tiszt nem erre a válaszra várt, de becsületes volt, és megerősítette Ryo állítását.

– Az idegen hajó alapos átvizsgálása után mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy ez nem hadihajó. Mégis veszélyesnek tartjuk ezt a fajt a harciassága és az AAnnokhoz hasonló testfelépítésük miatt.

– Nem értem önt, uram – mondta bizonytalan hangon Ryo. – Már elmondtam legalább ezerszer, hogy ők azt hitték, mi támadtuk meg őket. Gondoljon bele, milyen erős szövetségesre lelhetnénk bennük az AAnnok ellen! Ha a két faj tudása egyesülhetne, nem csupán a közös ellenséget győzhetnénk le, hanem egész fejlődésünket ezer évvel előrelendíthetnénk!

– Nehéz ezt elképzelni, fiam – mondta az idős tábornok, de látszott rajta, hogy maga is azt szeretné, bárcsak Ryo jóslata beteljesülne.

– Miért tartod megvalósíthatatlannak, Din? – kérdezte a másik magas rangú tiszt.

– Annyira távol állunk egymástól... Ók emlősök, mint a dzsungel thranxevő szörnyei... Rosszul vagyok a puszta látványuktól!

– De uram, kiáltotta elkeseredetten Ryo –, ezek a lények nem szörnyetegek. Eltérő testfelépítésük ellenére ugyanúgy gondolkodnak és viselkednek, mint mi. És miután ezt megértettem, már nem találtam visszataszítónak őket. Elmondták, hogy a bolygójukon hozzánk hasonló parányi lények élnek, és ők sohasem akarták kiirtani a szerencsétleneket, csupán mert “más a testfelépítésük”. Miért ne fogadhatnánk el ezt a kínálkozó lehetőséget, amely millióévenként talán egyszer adódik egy faj történelmében. Miért ne fogadhatnánk el őket szövetségeseinknek...? Azért, mert néhányan visszataszítónak találják a külsejüket?!

– A probléma nem ennyire egyszerű, fiam – mondta szomorúan az idős tábornok.

– Mire gondol, uram...? – nézett rá értetlenül Ryo. – Hiszen ezek a lények a barátaink, és hamarosan szövetséget kötünk velük...

A teremben kínos csend állt be. A legtöbben zavartan elfordultak, vagy komoran néztek maguk elé.

– Nem engedhetjük, hogy ezek a lények hazatérjenek... – jelentette ki végül az idős tábornok. – Ezt bizonyára ön is megérti.

– Nem, egyáltalán nem értem! Ez ostobaság. Hogyan kezdhetünk velük tárgyalásokat, ha nem engedjük, hogy hazatérjenek, és otthon elmondjanak mindent?

– Nem akarjuk, hogy beszéljenek rólunk – jegyezte meg az egyik kutató. – Legalábbis egyelőre nem.

– De hát azt önök is belátják, hogy ez a faj fejlett technikai civilizációt alakított ki. A két tudás egyesítésé ugrást jelentene a tudomány terén. Soha többé nem kellene tartanunk az AAnn támadásoktól.

– Ez egy pillanatig sem kétséges – mondta a tábornok. – Valami más viszont aggaszt minket.

– El kell engedniük őket! – vetette ellen Ryo, oda sem figyelve a tábornok szavaira. – Én rengeteget beszéltem ezzel a két idegennel; heteket töltöttem velük egymásra utalva, borzalmas körülmények között. Ismerem őket. Készek arra, hogy a barátaink legyenek.

– Ezt biztosan ők mondták magának – jegyezte meg az egyik idős tudós. – Ón nyilván elismert xenopszichológus, aki tökéletesen tisztában van az idegen lények motivációival.

– Az igazat mondták nekem! – Ryo igyekezett uralkodni magán. Nem értette, mi lehet ezzel a sok idős tudóssal és katonatiszttel. – Semmi okuk sem volt arra, hogy hazudjanak nekem.

– Ön szerint nem, de talán az ő érdekük azt kívánta.

– Több mint egy hónapot töltöttem velük, iszonyatos körülmények között, hóban, fagyban, az éhhalál küszöbén. Amikor sikerült kialakítanunk az egymás közötti kommunikációt, elmúlt kezdeti gyanakvásuk velem szemben. Sohasem viselkedtek ellenségesen, de nemegyszer megmentették az életem. Ezek a lények igaz barátaink... Nem akartak visszajönni a támaszpontra, úgy döntöttek, hogy inkább odakinn pusztulnak el a fagyban, szabad emberként, mint itt a jó meleg börtönben. Meg akartam győzni őket, hogy jöjjenek vissza, és próbáljunk békét teremteni népeink között, de ők nem bíztak ennek a sikerében...

Azután nagyon legyengültem, majdnem megfagytam, és ők visszahoztak ide. Azért jöttek vissza, hogy megmentsék az életem, nem pedig alantas célok miatt.

– Ezzel mindannyian tisztában vagyunk – mondta Drin tábornok. – És szeretnék köszönetet mondani önnek a bátorságáért, valamint a helytállásáért. Borzasztó helyzetet teremtett volna, ha megpróbálja délre vinni az idegeneket, hogy az ottani barátai elrejtsék őket. Gondolja el, mekkora pánikot keltett volna, ha valaki meglátja őket.

– Még mindig nem értem, mitől félnek ennyire.

– Alkalmunk nyílt arra, hogy tanulmányozzuk az idegenek viselkedését a bázison belül.

– És?

– Elzárkóztak mindenféle kommunikáció elől, és alapvetően ellenséges magatartást tanúsítottak.

– Mit vártak tőlük, miután azt hitték, hogy mi lőttük szét a hajójukat! Azután elhurcolták, és azóta is fogságban tartják a túlélőket?

A tiszt figyelembe sem vette a megjegyzést.

– Megpróbáltunk barátságosan közeledni feléjük. Akkor már tudtuk, hogy nem az AAnnok szövetségesei. Erre meglepő módon reagáltak. Különböző vélemények alakultak ki a csoporton belül velünk kapcsolatban, és egyre többet vitatkoztak..., sőt később össze is verekedtek. Ez hihetetlennek tűnt a számunkra.

Itt van tizenkét idegen lény, akiknek a bajban össze kellene tartaniuk, és nem velünk fordulnak szembe, hanem egymással.

– Az egyikük annyira megverte a társát, hogy orvosi ellátásban kellett részesítenünk – folytatta a tiszt. – Ez szemmel láthatóan feloldotta a velünk szembeni félelmüket. De a csoporton belüli ellenségeskedés továbbra sem szűnt meg. Nem értjük a viselkedésüket, és félelmetesnek tartjuk az idegenek agresszivitását. Hogyan merjünk kapcsolatot kezdeményezni egy fajjal, melynek tagjai még a bajban is egymást bántják?

– A két társam sohasem mutatott ilyen agresszivitást – jelentette ki leverten Ryo.

– Ez a magatartás jellemző az emlősökre – mondta Drin. – Amikor nehéz körülmények közé kerülnek, segítik egymást. De amikor bezárják őket egy szűk helyre, nehezen viselik el egymás közelségét, növekszik agresszivitásuk, végül megölik saját fajtársaikat. Gondolják el, mi történik, amikor valamelyik bolygójuk túlnépesedik...! A xenopszichológusok véleménye szerint ez a faj még önmagára nézve is rendkívül veszélyes.

– Talán akadhat más magyarázat is a történtekre – próbálta védeni új barátait Ryo. – A föld alatti börtön, a bezártság, a helyzetük kilátástalansága...

– Figyelembe vettük a helyzetet – felelte Drin –, de ezek sem változtatnak a tényeken.

– Nézze, itt egy komoly problémával állunk szemben – kezdte a fiatal tiszt. – A véletlen összehozott minket néhány idegen lénnyel. Az eddigi ismereteink alapján ez a faj a szövetségesünk lehetne... De mi történik majd, ha mégis ellenséges szándékkal közelednek felénk? Ártatlan thranxok millió fognak elpusztulni. Ekkora kockázatot senki sem mer vállalni. A fogva tartott idegenek pontosan ismerik Hivehom helyzetét a galaxisban. Tehát ezért nem engedhetjük haza őket.

Egyébként az idegenek is ugyanerre a megállapításra jutottak, ugyanis a támadás után azonnal megsemmisítettek a hajón minden információt, amely a lakott rendszereik helyére utalna.

– Én mégis azt állítom, uram, hogy ismerem ezeket a lényeket – mondta elkeseredetten Ryo.

– Ismer közülük kettőt – felelte Drin tábornok. – Ebből nem lehet megítélni egy fajt.

– Talán nem. Nem vagyok statisztikus. De ettől a két idegentől több segítséget és jóindulatot kaptam, mint az egész thranx hadseregtől. Megértem az önök álláspontját, hiszen milliók, sőt talán milliárdok élete forog kockán. Csak azt kérem, hogy továbbra is találkozhassam a két idegennel, és kapcsolatba léphessek a társaikkal is.

– Reméltük, hogy ezt fogja mondani, Ryozenzuzex. Minden támogatást meg is kap.

A barátja, Wuu, elmesélte nekünk, hogy ön milyen sokat tett ennek az ügynek az érdekében.

– Amikor már hetek óta kerestünk, és végül halottnak hittünk, elmondtam mindent kalandos utunkról – szabadkozott a költő.

– Azóta természetesen tájékoztattuk a menyasszonyát és a klánját, hogy ön a kormány megbízásából igen veszélyes és rendkívül fontos feladatot teljesített. Azt is közöltük velük, hogy teljes titoktartást követeltünk öntől, így nem avathatta be őket a részletekbe, és ezért kellett ilyen körülmények között távoznia.

– Köszönöm – mondta Ryo. – Nagyon szeretnék továbbra is segíteni. Ez a kötelességem. Az idős tábornok az órájára pillantott.

– Gondolom, még nem pihente ki magát teljesen. Nem akarjuk túlságosan kifárasztani a kérdéseinkkel.

– Jól vagyok – felelte Ryo. – Nyugodtan kérdezzenek!

– Nem, azt hiszem, ennyi elég lesz mára. Majd holnap folytatjuk.

– Szeretnék találkozni a többi szörnyeteggel – jelentette ki Ryo.

– Természetesen, amikor óhajtja – nyugtatta meg Drin. – Mint mondtam, minden segítséget megkap. Kicsit irigylem is magát, fiatal barátom... Én is szeretnék közvetlenül beszélgetni ezekkel a lényekkel. Csodálatos érzés lehet. De egyelőre mi csak az ön tolmácsolására szorítkozhatunk.

“De nem csupán azért, mert csak én tudok kommunikálni velük, hanem azért is, mert egyedül bennem bíznak meg az idegenek” – gondolta Ryo.

*

Aznap este Ryo az ágyán feküdt, és a tévét nézte, Wuu pedig a költeményén dolgozott. Nagyon megszerette fiatal barátját, és boldog volt, hogy épségben visszatért.

– Jó éjszakát, Wuu – mondta Ryo. – Hogy haladsz a munkáddal?

– Nagyszerűen! De aggódom érted, fiam. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül megbirkóznod ezzel a feladattal.

– Egyelőre minden remekül halad. Bár a kapcsolatteremtés olyan volt, mintha egy csapat lárvával kellett volna beszélgetnem.

Wuu átült egy kényelmes fotelbe, majd fiatal barátjára pillantott.

– Szeretnék itt maradni veled, de úgy érzem, ezek a katonai nagyfejűek nem nézik jó szemmel a jelenlétem.

– Azt akarom, hogy maradj... Itt csak idegenek vesznek körül. Szükségem van valakire, akit ismerek, aki közel áll hozzám.

– Megértelek. Ezek a tudóskodók még a bürokratáknál is rosszabbak.

– Pontosan ezért kérem a segítséged. Be kell bizonyítanunk, hogy ezek a lények a szövetségeseink lehetnének, és haza kell engednünk őket! Megértesz...

– Nem – felelte komoran Wuu. – Ideje lenne, hogy felfogd, mi a különbség a bizalom és a felelősségtudat között. Ez az egész nem olyan egyszerű, mint ahogy te gondolod. És pontosan ezért aggódom miattad.

– De hát ezek a lények a barátaink, a szövetségeseink lehetnének az AAmiokkal szemben.

– Nem emlékszel, mit mondott az a fiatal tiszt? Ha elengedjük őket, elmondják otthon, hogy hol van Hivehom. És akkor egész népünk veszélybe kerül. Ezek erős és veszedelmes lények.

– Az AAnnok is azok...!

– Értsd meg, nem lehetünk biztosak a szándékukban. Nem bízhatjuk milliók sorsát egy hajó legénységének néhány tagjára.

– Valamennyi kockázatot mindig vállalni kell – mondta Ryo. – És egyébként sem rejtőzködhetünk el örökre előlük. Nyilván újabb expedíciókat indítanak, majd hadihajókat, hogy megkeressék gyanús körülmények között eltűnt társaikat.

– Évszázadokba, évezredekbe telhet, mire megtalálnak minket.

– Addig pedig talán elpusztítanak valamennyiünket az AAnnok. Azok ráadásul mesterei a diplomáciának. Mi lesz, ha közben sikerül szövetséget kötniük az idegenekkel?!

– Ez nem valószínű, de mindenesetre a távoli jövő kérdése. Nekünk pedig a mában kell gondolkodnunk. A galaxisban több mint százmilliárd csillag létezik. Annak a valószínűsége, hogy ezek az idegen lények megtalálnak minket, gyakorlatilag a nullával egyenlő.

– Ez nem egészen igaz. A tudósaink szerint a napjuk hasonló a miénkhez. Ez azonnal leszűkíti a kört. Azonkívül ők is tudták, milyen irányba indult az expedíció. Ha figyelembe veszik az eltűnésük időpontját, a következő expedíció már Hivehom közelében fog katni. Talán évekbe fog kerülni, mire megtalálnak minket, de előbb vagy utóbb biztosan ideérnek.

– Ez nagyon félelmetesen hangzik – jelentette ki Wuu. – A saját szememmel láttam, ahogy ezek a lények küzdöttek egymással. Olyanok, akár a thranxevő fenevadak. Hihetetlen volt... El sem tudom képzelni, hogyan lehetnének a szövetségeseink. Semmiben sem hasonlítunk egymásra!

– Mindenki az idegenek külsejével és viselkedésével foglalkozik, de senki sem hajlandó belátni, hogy mennyit nyerhetünk a szövetség révén! Mi sem vagyunk tökéletesek.

– De legalább nem öljük meg egymást – vetette közbe Wuu. – Fajuk néhány tagja természetesen , de amint egy csoportjukat vizsgáljuk, már épp az ellenkezőjét tapasztaljuk.

– Talán igazad van..., de vegyük azt is figyelembe, hogy ez a szövetség számukra is rendkívül sokat jelentene.

– Sajnálom, fiam, de ezekkel a lényekkel kapcsolatban mindössze két dolog ragadott meg: a brutalitásuk és a kellemetlen testszaguk. Csodálkozom, hogy te ezt nem vetted észre.

– Tudod, amikor odakinn voltunk a hóviharban, egymásra utalva, és az életben maradásunkért küzdöttünk, az ilyen apróságok semmit sem jelentettek.

– Nem kell mentegetőznöd, fiam – mondta megértőén Wuu. – Azt hiszem, igazad van, de az összes szakértő mégsem tévedhet. Persze ők másképp ítélik meg idebentről ezt a helyzetet...

Mekkora utat tettél meg Paszexből, hogy találkozz az idegen lényekkel – folytatta elgondolkodva. – Mert már akkor érezted, hogy ők nem szörnyetegek, hanem éppolyan egyszerű teremtmények, mint mi vagyunk... Azután nagy nehezen eljutottunk idáig, és végül bebizonyosodott, hogy neked volt igazad. Őszintén csodálom a lelkesedésed és a kitartásod, fiam.

Én mindenben a segítségedre leszek – folytatta –, de rendkívül körültekintően viselkedj a hatóságokkal szemben. Ma azt mondják, hogy teremts kapcsolatot az idegen lényekkel, mert ez fontos a thranxok számára. Holnap esetleg változik a politikai helyzet: a tábornokot leváltják, és egy vén marha kerül a helyére, akinek púp a hátán az idegenek kérdése. Téged pedig egy pillanat alatt lapátra tesznek.

Itt maradok melletted – fejezte be gondolatait Wuu. – Legalább legyen egy igazi barátod a sok hivatalos személy között. És azt kívánom, hogy az idegenek csoportjában is lelj igaz barátokra.

– Bízom benne, hogy sikerülni fog – mondta jóleső érzéssel Ryo. – Hiszen ezért adtam fel mindent.

11.

A szállásuk az idegenek celláinak közelében helyezkedett el. Ezt a részleget X szektornak nevezték. Amint jobban kiismerték magukat a folyosók labirintusában, láthatták, hogy a hatóságok milyen eredményesen próbálták elrejteni az idegeneket a világ elől. A xenológiai szekció elkülönült egységet alkotott, önálló személyzettel, titkos bejáratokkal és saját energiaforrásokkal.

Csupán három szűk folyosó kötötte össze a támaszpont többi részével. A bejáratoknál szolgálatot teljesítő katonák állandó harckészültségben voltak.

Személyes beszélgetést kieszközölnie Looval és Bonnie-val könnyebbnek bizonyult, mint várta.

Amint jelezte két barátjának, hogy fontos dologról akar beszélni velük, Loo intésére a szörnyetegek azonnal csoportot alkottak, és mély hangon énekelni kezdtek, hogy megakadályozzák a beszélgetés lehallgatását. A mély hang ellenére Ryo a dallam és a ritmus összhatását egészen kellemesnek találta.

– Túl nagy terhet veszel a válladra – mondta Loo, amint Ryo összefoglalta a tanácskozáson elhangzottakat. – Nem szállhatsz szembe a feletteseiddel.

– Ők nem a feletteseim.

– Akkor a “vének tanácsa”. Mindegy, hogyan nevezzük, mindenesetre ők döntenek mindenben.

– És talán igazuk is van – jegyezte meg szomorúan Bonnie. – Néha valóban bántjuk saját fajtársainkat. Történelmünk során borzalmas és nagy háborúk dúltak. Ahogy pszichológusaitok megállapították, született gyilkosok vagyunk.

– De ez a szövetség sokkal több hasznot jelentene mindkét faj számára, mint ahogy gondoljátok – folytatta érvelését Ryo. – Mi thranxok nem vagyunk igazán harciasak. De nagyon jól el tudjuk simítani a félreértéseket. Nektek mindig is olyan barátra lett volna szükségetek, aki józan megfontoltságával lecsillapítja az indulataitokat.

– Lehetséges – felelte Bonnie. – Egy dolgot azonban biztosan tudok. Bármilyen döntést hoz a kormányotok, mi hárman örök barátságot kötöttünk.

Miközben ezeket a szavakat mondta, megérintette ujjaival Ryo kezét. A fiatal thranx megszorította a rugalmas ujjakat. Már régóta tudta ennek a mozdulatnak a fontosságát és érzelmi jelentését.

– A hajónk a sérülések ellenére még mindig üzemképes – tűnődött Loo. – A bolygó körül kering...

– Honnan tudod? – kérdezte Ryo kissé meglepetten.

– Miközben Bonnie és én szabadok voltunk, felvitték néhány társunkat a hajóra, hogy megtudják tőlük a fontosabb szerkezetek funkcióját. A műszerek működtek, nem zárolták őket.

– Miért tették volna? – jegyezte meg Ryo.

– A támadás túlélői elég vegyes társaságot alkotnak – folytatta Loo. – De mindannyian azt állították, hogy nem láttak zárolt vagy blokkolt berendezéseket. A hajó legsúlyosabb sérüléseit már helyrehoztuk, amikor a járőr-hajótok felfedezett minket. A mérnökök azt állítják, hogy a további hibákat gyorsan ki tudnák javítani.

– És hogyan jutnánk a fedélzetre? – kérdezte Ryo. – Én csupán egy mezőgazdasági szakértő vagyok; nem értek az űrsiklók kezeléséhez.

– Ez nem jelent problémát – mondta Bonnie. – Néhány berendezést behatóbban akartak tanulmányozni a thranx tudósok, ezért Alexist és Elvirát arra kényszerítették, hogy lehozza a felszínre az egyik űrsiklónkat. A sikló még jelenleg is itt van a bázison.

A barátaink nem akarták lehozni a siklót, de végül mégis beleegyeztek. Megértették, hogy ha nem engedelmeskednek, akkor a thranxok szétszedik a járművet, és darabokban fogják a bázisra szállítani. Csupán a sikló megszerzése jelenti a gondot. Feltehetően erősen őrzik.

– Nem biztos.

Loo csodálkozva nézett a fiatal thranxra.

– Nem értem, hogyan lehetséges ez?

– Minek őriznének egy űrsiklót? Elég, ha a pilótákat őrzik. Ti itt vagytok, a hajó pedig másutt. Ha megakadályozzák, hogy odajussatok, az tökéletesen elegendő. Innen nem juthattok ki, és nincs olyan épelméjű thranx, aki segítene nektek a szökésben.

– Kivéve téged – jegyezte meg Loo.

– Nem. Ha ezt megteszem, akkor én sem vagyok épelméjű. A társaim ugyanolyan szörnyetegnek fognak tartani, mint titeket.

Azután néhány másodpercnyi hallgatás után hozzátette.

– Azzal tisztában vagytok, hogyha mégsem jön létre szövetség a két faj között, akkor én gyakorlatilag halott vagyok.

Kínos hallgatás következett.

– Jól van, ne haragudjatok – mondta végül. – Udvariatlan, megjegyzés volt. Szabad akaratomból döntök, senki sem kényszerít rá, hogy segítsek nektek... És csupán egy dolgot követelek cserébe a segítségemért. Meg kell ígérnetek, hogyha ellenállásba ütközünk, sem ti, sem a társaitok nem ölnek meg senkit.

Két barátja zavarban volt.

– Mi megígérjük – felelte Bonnie –, de a társainkban nem lehetünk biztosak. Gondold el, ha karnyújtásnyira vagyunk az űrsiklótól, és akkor tartóztatnak fel minket... Szerintem bármit elkövetnek majd, hogy a fedélzetre juthassanak.

– Pontosan az ehhez hasonló magatartás késztette a thranx tudósokat arra az elhatározásra, hogy ne próbáljanak szövetséget kötni veletek. Meg kell értetnetek a társaitokkal, hogy ha bármelyikük megöl egy thranxot, akkor lehetetlenné válik a további kapcsolatfelvétel a két faj között.

– Mindent elkövetünk, hogy ezt megértessük velük.

– Ki a klánanya köztetek? – kérdezte Ryo, de azonnal belátta, hogy ostobaságot mondott. – Sajnálom, mindig elfelejtem, hogy nálatok nincsenek klánok, csak szűk családi kapcsolatokat tartotok fenn. Néha nagyon magányosak lehettek. Talán ez okozza az agresszivitásotokat.

– Lehet, hogy magányosak vagyunk, de sokkal nagyobb egyéni szabadsággal rendelkezünk – jegyezte meg Loo.

Ryo kezdett attól félni, hogy hosszas beszélgetésük esetleg gyanút kelt a megfigyelőkben. Ezért összefoglalta a további teendőket.

– Megpróbálom felkutatni az űrsiklótokat, azután kidolgozom a szökés részleteit. A korábbi szökési kísérlet óta megerősítették az őrséget. Ezenkívül kamerák és lehallgató-készülékek révén állandóan figyelnek benneteket. Tehát ezúttal nehezebb dolgunk lesz.

– Erre mi is számítottunk – bólintott rá Loo. – De most egy barátunk odakintről fog segíteni;

– Ebben igazad van – mondta Ryo. Különös érzés fogta el, amint a két idegen lény szemébe nézett, és Loo a “barátunk” kifejezést használta.

A napok gyorsan teltek. Közben Ryo kapcsolatba léphetett a családjával. Klánja büszke volt Ryora, miután megkapták a hadsereg hivatalos tájékoztatását, mely szerint Ryo titkos küldetést hajtott végre. A hírt mindenki boldogan fogadta, bár néhányan, akik pontosan ismerték Ryo távozásának körülményeit, kissé csodálkoztak.

Ryo mindenesetre örült, hogy klánbeli helyzete rendeződött, és legalább emiatt nem kell tovább nyugtalankodnia. Napjait az idegenek között töltötte, és a kormány tagjai lassan megnyugodtak. Ennek ellenére továbbra is figyelemmel kísérték minden lépését.

A legtöbb idegen egészen jól beszélte a thranx nyelvet. Közben néhány fiatal tudós az idegenek nyelvének tanulmányozásával foglalkozott.

Ryót mindenki úgy kezelte, mint a kutatócsoport tagját: szabad kezet kapott, bárki szívesen segített neki, és meghallgatták a véleményét. A tiszteletdíja pedig többszöröse volt a paszexi jövedelmének. Bűntudatot érzett, amikor arra gondolt, hogy elfogadott egy ilyen megtiszteltetést, miközben azon munkálkodik, hogy megszöktesse a szörnyetegeket.

Eljött az ideje, hogy Wuu visszatérjen a fővárosba. Az idős költő megnyugtatta Ryót, hogy hamarosan minden elrendeződik, és együtt fognak elutazni Paszexbe, ahol végre megismerkedhet barátja családjával.

Miközben Ryo az idegen nyelv elsajátításával foglalkozott, igyekezett egyre jobban megismerni az X szektor minden részét. A szörnyek űrsiklóját hamarosan megtalálta egy kisebb hangárban. Bár a siklót nem őrizték, állandóan mérnökök hada tanulmányozta. Alkalmanként erős őrizet mellett felvittek a fedélzetre néhány szörnyet, hogy egyes műszerek és berendezések működését elmagyarázzák. Ilyenkor Ryo is elkísérte őket mint tolmács. Lassan kezdett kibontakozni Ryo agyában a szökési terv.

Az idegenek egyre türelmetlenebbé váltak. Ryo kérte a vezetőjüket, Elvira Sanchezt, akit a többiek “kapitány”-nak szólítottak, hogy nyugtassa meg, és intse türelemre az embereit. Az asszony ritkán és keveset beszélt, de szavainak mindig engedelmeskedtek.

A negyedik évszak kezdetén a thranxok mindig nagyszabású ünnepet rendeztek. Ezt az ünnepet még a fagyott világ katonai támaszpontján is rendszeresen megünnepelték.

Loo és Bonnie sikeres szökése óta nem csupán kamerákat és mikrofonokat helyeztek el a börtönblokkban, hanem altatógázt tartalmazó készülékeket is. Az őrség tagjait pedig gázálarccal látták el. Ryo úgy gondolta, hogy ez a túlzott védelem segítheti őket a szökésben.

Mivel visszatérésük óta több hónap telt el, Ryót jól ismerte az őrség valamennyi tagja, így nyugodtan járkálhatott a folyosókon, bemehetett bármelyik szobába anélkül, hogy célját illetően ostoba kérdésekkel zaklatták volna, így azután senki sem vette észre, amint megbabrálta az altatógáz-kibocsátó készülékek vezérlőegységét, amely üzembe helyezése esetén a gáz nem a szörnyetegek celláiba fog áramlani, hanem a börtönblokkot körülhálózó folyosókra. Kivéve a vészkijárat folyosóját, amely azt a célt szolgálta, hogy belső katasztrófa, földrengés, tűz esetén bárki a legrövidebb úton a szabadba juthasson.

Ryo tudta, hogy a kettőzött védelemmel és kamerákkal biztosított folyosók rendszerén keresztül nem juthatnak el az űrsiklóhoz. Ezért gondolt arra, hogy az utat a felszínen kell megtenniük, majd a hangár vészkijáratán keresztül ismét visszajutni. Csupán attól félt, hogy az idegenek odakinn megdermednek a hidegtől. De az emberek megnyugtatták, hogy rövid távot bármilyen hidegben képesek végigfutni.

A következő problémát annak a kérdésnek a megoldása jelentette, hogy mit tegyenek, ha a hangár vészkijáratán bejutva felfedezik őket. De a vészkijárat ajtaja egészen közel helyezkedett el a hangárhoz. A hangárt csupán néhány katona őrizte, akik egyáltalán nem számíthatnak támadásra, hiszen a börtönblokk távol esik tőlük. Ráadásul az ünnepség úgyis leköti majd a figyelmüket.

A hangár többi ajtajának bezárása és kinyitása biztonsági okokból belülről irányítható. Tehát ha sikerül az űrsikló fedélzetére jutniuk, bezárják az ajtókat, majd a lift a felszínre emeli az űrsiklót.

Ez volt hát a terv, amelynek minden részletét aprólékosan megvitatták. Úgy tűnt, semmi hiba sem csúszhat közbe. Mégis mindannyian szorongva várták az akció kezdetét.

*

Sötét, hideg éjszaka volt. Ryo visszahúzódott megfigyelőhelyéről, bár jelenléte nem keltett gyanút a közönyösen álldogáló őrökben. A fiatal thranx különös vonzódása a szabad természet iránt köztudomású volt az egész X szektorban. A bolygó nagyobbik holdjának csak keskeny sarlója látszott. Ez lehetővé tehette, hogy észrevétlenül átjussanak a felszínen az egyik vészkijárattól a másikig.

Visszament a tudományos központba, ahol mindenki a tanácsteremben ünnepelte a negyedik évszak kezdetét. Néhányan már kissé ittasnak látszottak, és a hangulat kezdett a tetőfokára hágni.

Senki sem foglalkozott Ryóval, miközben egyik helyiségből a másikba merít, és ellenőrizte a berendezéseket. A kutatószobák legtöbbje üres volt, ahol mégis talált valakit, ott megvárta, míg az illető abbahagyja a munkáját, és csatlakozik az ünneplőkhöz. Sietve üzembe helyezte a berendezéseket. A gáz színtelen, és elméletileg szagtalan volt, mivel olyan gyorsan fejtette ki a hatását, hogy a szagát már nem lehetett érzékelni. A készülékek bekapcsolásakor visszatartotta lélegzetét, majd azonnal elhagyta a helyiséget, és gondosan becsukta az ajtót.

Így a parányi gázmaszkot nem kellett használnia. Amikor valamennyi szobával végzett, visszatért a folyosóra. Ott szintén üzembe helyezte a készüléket, majd sietve lezárta a folyosók egyes szakaszait elválasztó ajtót. A következő elágazás végén már az őrök szokott helye következett.

Nyugalmat erőltetve magára bekanyarodott, majd végigment a folyosón, melynek végében most csak egyetlen őrt látott. Ezt rendkívül kedvezőnek tartotta, de öröme nem tarthatott sokáig, mert a katona felismerte, és beszédbe elegyedett vele. Az idő pedig gyorsan telt.

– Jó estét! – köszöntötte az őr.

– Jó estét! – Ryo erősen gondolkodott a katona nevén, végül eszébe jutott. – Hogy vannak a foglyok, Eush?

– Csendesen, mint mindig. – A katona lazán tartotta fegyverét, de közben Ryo válla fölött a folyosót bámulta. A fiatal thranx ereiben meghűlt a vér. Már elképzelte, hogy néhány félig elkábult tudós botorkál végig a folyosón, segélykérőn integetve.

De a folyosó üres volt. A katona vágyakozva nézett abba az irányba.

– Úgy tűnik, nagyon jól érzik magukat.

– Nagyszerű ünnepség – bólintott Ryo feszülten.

– Bárcsak csatlakozhatnék hozzájuk!

– Miért nem megy? Majd én ellátom az őrséget, úgy sincs más dolgom ma estére. Ilyen távol a családomtól nem sok kedvem van ünnepelni.

– Ez igazán kedves öntől. De nem hagyhatom el az őrhelyem.

– Ahogy óhajtja, bár bizonyára sajnálni fogja. – Ryo az órájára pillantott, majd elgondolkodva megjegyezte: – Két fiatal hölgy vár a folyosó túlsó végén. Egészen idáig kísértek. Nem volna kedve megismerkedni velük?

– Miért ne! – lelkesedett a katona. Azt a parancsot kaptam, hogy maradjak az Őrhelyemen, de azt nem tiltották meg, hogy itt ünnepeljek.

– Nézze csak, ott jönnek – mutatott Ryo a folyosóra.

A katona a megadott irányba nézett, Ryo pedig egyeden mozdulattal leütötte. Az őr némán összerogyott, feje nagyot koppant az acélpadlón.

– Pihenj, és álmodban ünnepelj! – mondta Ryo.

A börtönblokk vastag ajtajához lépett, és a nyitószerkezetbe betáplálta a megfelelő' kódot. Egy pillanatra pánikszerű érzés fogta el: hátha időközben a tudtán kívül megváltoztatták a kódot! De az ajtó sziszegő hangot adva félresiklott. Tizenkét izgatott idegen állt előtte.

Meglehetősen félelmetes látványt nyújtottak. De azután Loo és Elvira kilépett a folyosóra, kissé görnyedt felsőtesttel, nehogy fejüket beleverjék a mennyezetbe. Néhány szörnyeteg halkan pusmogott, amikor megpillantották a földön fekvő katonát.

– Siessünk, nincs sok időnk! – sürgette őket Ryo.

– Mutasd az utat, mi majd mögötted megyünk – mondta a kapitány, aki még emberi mércével mérve is igen magasnak számított.

Amint valamennyi idegen kinyomult a folyosóra, Ryo észrevette, hogy különféle berendezési tárgyakkal fegyverezték fel magukat. De valóban sietniük kellett, ezért nem kezdett vitatkozni velük.

Amint elhaladtak az egyik ajtó mellett, amelyet Ryo lezárt, a fiatal thranxot rémület fogta el. Az ajtóknak légmentesen kellett zárniuk, ennek ellenére szivárgást észlelt a belső helyiségből, amelyet már megtöltött az altatógáz. De úgy tűnt, az idegenek észre sem vették a szivárgást. Valószínűleg az ő szervezetük nagyobb dózist bírt el, mint a thranxoké. A folyosó csigavonalban emelkedni kezdett, majd elérték a vészkijáratot. Hála az ünnepségnek, útközben senkivel sem találkoztak.

A vészkijárat ajtaja a betáplált kód hatására némán félresiklott. Hirtelen megcsapta arcukat a fagyos levegő. Odakinn mindent hó borított, és a kísérteties fényben mindössze néhány tűlevelű fát lehetett látni.

Ryo jelezte, hogy melyik irányban kell haladniuk. Az idegenek nekiiramodtak, és bámulatos sebességgel futottak, pedig a hangár bejárata elég messze volt.

Ryo egyetlen dolgot nem kalkulált bele a tervébe. Mégpedig azt, hogy ő nem bírja úgy a hideget, és nem képes olyan gyorsan haladni, mint az idegenek. Teste megdermedt, és mozgása még lassúbbá vált.

– Menjetek tovább! – mondta Loonak és Bonnie-nak, akik visszamaradtak. – Tudjátok, hol van a hangár bejárata, hiszen minden részletet kiterveltünk. Én itt maradok.

– Meddig, míg megfagysz? – kérdezte Loo.

– Szükségünk van rád, Ryo! – tette hozzá Bonnie.

A két idegen felemelte, és tovább futott vele a hangár vészkijáratáig. Hihetetlen erő lakozott ezekben a lényekben!

Közvetlenül a hangár bejáratánál tették le. Végtagjai teljesen elgémberedtek, de azért sikerült talpra állnia.

A folyosóra lépve semmi sem utalt arra, hogy a szökésüket felfedezték volna. A riasztóberendezések nem szirénáztak, odabenn minden csendes volt. A biztonsági lámpák tompa fényében Ryo leereszkedett a csigavonalban lejtő folyosón. Amint a teste felmelegedett, óvatosan körülnézett, majd belépett a hangárba. A hatalmas csarnokban semmi mozgást nem észlelt. Távolról hallani lehetett zajokat, amelyek az önfeledt tivornyára utaltak. Mindez megerősítette, hogy szökésüket még nem fedezték fel.

Közvetlenül előttük néhány felfegyverzett űrsikló vesztegelt. A bejárattól jobbra pihent az idegenek siklója. Visszasietett társaihoz, és megnyugtatta őket, hogy egyelőre minden a terv szerint hajad.

– A hangárban mindig tartózkodnak őrök, de pillanatnyilag a hatalmas csarnok túlsó részében vannak. Az űrsiklótokat közvetlenül a bejárat mellett találjátok. Amennyire meg tudtam ítélni, tökéletesen üzemképes.

– Ezután már minden csak a szerencsén múlik – jegyezte meg az egyik idegen. – Mi lesz, ha beszállunk a siklóba, és kiderül, hogy nincsen benne üzemanyag?

– Nyugi! – mondta Loo. – Magad mondtad néhány napja, hogy a tartály legalább félig volt. Mi okuk lett volna arra, hogy leeresszék az üzemanyagot?

– Én nem okokról beszéltem, hanem a szerencséről – felelte a pesszimista szörny. – Márpedig arra szükségünk lesz ahhoz, hogy kijussunk innen.

– Menjünk – szólt rá türelmetlenül Bonnie, majd azonnal továbbindult.

Ryo utánasietett, és a rámpa aljánál megállította. Az őrök hangja egyre erősebben hallatszott.

– Majd én előremegyek – mondta Ryo. Azután észrevette, milyen idegesen szorongatják kezükben a szörnyetegek összeeszkábált fegyvereiket. – És ne feledjétek: semmi erőszak!

– Ezzel a szöveggel altattad el az őrt is a folyosón? – kérdezte Alexis.

– Nem kapott nagyot..., de semmiképp sem öltem volna meg.

Ryo belépett a hangárba, majd egyenesen az idegenek űrsiklójához ment. A jármű jóval nagyobb volt, mint a thranx siklók. Eleinte semmi rendellenességet nem látott rajta. Azután megpillantott egy hatalmas fémlapot, amelyet a sikló faroklemezéhez erősítettek. Azonnal visszasietett társaihoz, és tájékoztatta őket a tapasztalatairól.

– Biztosan valami kísérletet akarnak végezni az űrsiklóval. Talán a hajtóművek működésének összhangját és a jármű stabilitását vizsgálják – vélte Javier, a fiatal nőstény mérnök, aki alig volt valamivel magasabb, mint Ryo.

– Remélem, a siklóval nem lesz semmi baj – mondta Elvira. – Eljutottunk idáig... Ezek után nem fogunk visszasétálni a börtönbe.

– Nekem is ez a véleményem – vetette közbe Ryo. – Nincs más lehetőség: gyertek utánam!

A kis csapat előrenyomult, legtöbbjük a leeresztett rámpán azonnal beszaladt, és elfoglalta helyét a siklóban. Javier vezetésével néhányan a hatalmas fémlapot próbálták eltávolítani.

Ryo rendkívül izgatottan figyelt. Éveknek tűnő másodpercek után végre egy fémes hang csörrenését hallotta. Az idegenek eltávolították a fémlapot, majd ők is felszaladtak a rámpán. Loo és Bonnie várta az érkezőket.

– Minden rendben – lihegte Javier. – Azt hiszem, valamilyen kísérletet akartak elvégezni. De semmi rendellenességet nem tapasztaltunk.

Ryo már sokat megtanult az idegenek beszédéből és viselkedéséből, de azokat a rejtett érzelmekre utaló jeleket, melyek a hangsúlyból és az arcizmok finom mozdulataiból eredtek, még mindig nem érzékelte kellőképpen.

– Meg kell próbálnunk a startot – tette hozzá Javier. – Nincs időnk komolyabb vizsgálatokra.

– Jól van, szálljatok be! – mondta Loo.

A három ember felment a rámpán, és elhelyezkedett az űrsiklóban. Loo Ryóhoz fordult. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, amit értünk tettél... Ezt szavak nem fejezhetik ki.

– Még el sem értétek az űrhajótokat – felelte Ryo. – Tudod, mennyi nehézség áll még előttetek...?! Majd ha hazaértetek, akkor gondoljatok rám hálás szívvel.

– Nem, ha itt véget ér az utunk, akkor is mindent köszönünk neked. Megadtad nekünk a szabadulás lehetőségét! Biztos vagy benne, hogy neked nem esik majd bántódásod? Ha kivizsgálják a szökésünk körülményeit, azonnal rájönnek, hogy valaki közületek segített nekünk. A gyanú azonnal rád fog terelődni. Az őr pedig felismer téged, és elmondja, hogy leütötted.

– Ne törődjetek ezzel – tanácsolta Ryo. – Inkább foglalkozzunk a további teendőitekkel. A hangár ajtaját, az általam beprogramozott kódnak megfelelően, egy belső szerkezet lezárta. Ebbe a csarnokba már nem léphet be senki, míg fel nem szálltatok. A lift felemeli a gépet a felszínre, azután csak be kell indítanotok a hajtóműveket. Loo és Bonnie szomorúan nézett rá.

– Miért nem jössz velünk? – kérdezte Bonnie.

– Nem tudom, talán butaságot csinálok – válaszolta Ryo. – Egész életemben vonzódtam a különleges dolgokhoz. Amikor tudomást szereztem a létezésetekről, mindent feladtam, hogy találkozhassak veletek... Most mégsem merek elmenni a ti világotokba...

Ebben a pillanatban három katona jelent meg a siklótól néhány méternyire. Fegyverük csövét a szökevényekre szegezték. Ők még a belső biztonsági szolgálathoz tartoztak, akik eddig a hangár túlsó részében ünnepeltek.

– Gyerünk beljebb! Ezt majd később megbeszéljük! – kiáltotta Loo, megragadva Ryo karját, majd a fiatal thranxot az űrsikló biztonságot nyújtó belsejébe vonszolta.

Amint a rámpa bezárult mögöttük, Ryo azt vette észre, hogy az űrsiklóban igen nagy a sürgés-forgás. A szörnyetegek kiáltoztak és rohangáltak. Nyilván a hajót akarták minél gyorsabban felkészíteni az indulásra, de a látvány Ryo számára mégis lázálomnak tűnt.

Igyekezett Loo és Bonnie közelében maradni. Loo belevetette magát az egyik keskeny fotelbe, majd érthetetlen szavakat kiáltott a mellette ülőnek, az pedig vissza. A hosszú hónapók nyelvtanulása ellenére Ryo szinte semmit sem értett a pilóták szakzsargonjából.

– Már észrevettek minket – mondta a Loo mellett ülő szörnyeteg. – Mi legyen a lifttel?

– Nincs időnk! – hallotta a hangszóróból a kapitány hangját.

Azután az idegenek szófoszlányai jutottak el hozzá, amint halkan összesúgtak.

– Mit keres itt ez a bogár?... Tán velünk akar jönni?... Miért, baj?... Ezt majd később megbeszéljük, most nincs erre idő!... Hogy jutunk ki innen?... Csatoljátok be magatokat!...

Robbanásszerű hang hallatszott, miközben iszonyú erő préselte Ryót a padlóhoz. Úgy érezte, kiszakadnak a belei.

Azután a fülkében kialudtak a fények. Megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát.

A repülésirányító toronyban szolgálatot teljesítő katona fogta a bázis riadójelzését, de nem értette az okát. Ugyanabban a pillanatban mintha bomba csapódott volna be a közelben. A bázis felső rétegének darabjai gejzírként lövelltek a magasba, és a gejzír közepéből egy robusztus méretű űrsikló emelkedett a felszínre.

A sikló néhány másodperc múlva eltűnt a felhők között. A katona annyira meglepődött a látványtól, hogy elfelejtette bekapcsolni az irányítótorony riasztórendszerét. Legtöbbször nem a gondos tervezés, hanem a meglepetés okozta káosz segít a menekülésben.

A hold ezüstös fényében az űrsikló folyamatosan gyorsult, és hamarosan maga mögött hagyta Hivehom északi féltekéjének fagyos világát.

12.

Az űrsiklón nem volt egyetlen olyan nyomáskiegyenlítő ülés sem, amelyikbe Ryo bele tudta volna magát préselni. Valamennyi túlságosan szűknek bizonyult, hiszen az idegenek testformájára tervezték őket.

A szörnyek a nyomáscsökkentő ülésekben feküdtek, Ryo pedig az egyik sarokba húzódott. Hátát a falnak támasztotta, lábaival pedig megkapaszkodott az előtte elhelyezett két ülés talapzatában.

De aggodalma feleslegesnek bizonyult. Az űrsikló nem hajtott végre bonyolult manővereket, és a gravitációs terhelés elviselhetőnek bizonyult. Hamarosan elérték a világűrt.

És a probléma ekkor jelentkezett! Az űrsiklók, mivel elég kicsik, és rövid távú gépek, általában nem rendelkeznek mesterséges gravitációval. Így, amint kiértek a világűrbe, a súlytalanság állapotában, Ryo lebegni kezdett. Néhány óvatlan mozdulat eredményeként lassan elúszott a legénység néhány becsatolt tagja mellett. Szerencsére Loonak sikerült elkapnia Ryo egyik kezét, és lehúzta maga mellé. A fiatal thranx mind a hat végtagjával megkapaszkodott az ülésben. A pilóták hangja hallatszott a mikrofonból.

– Nem látok semmi mozgást, még egy űrsiklót sem.

– Mi a helyzet a Felfedező körül? – kérdezte a kapitány.

– Csak érjünk a fedélzetre, majd meglátjuk – jegyezte meg a pesszimista szörny.

– Kívülről érintetlennek látszik. Remélem, nem szerelték le róla a legfontosabb szerkentyűket.

– Miért tették volna? – szólt közbe Elvira.

– Nem tudom – felelte rá a pesszimista szörny –, de ha én harcolnék évtizedek óta az AAnnokkal, mindenre képes lennék.

Majd néhány másodpercnyi feszült csend következett, amint óvatosan megközelítették a Felfedezőt.

– Hiszen ez gyönyörű! – mondta az egyik pilóta. – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szépnek fogom találni.

– Sohasem mondtad volna ezt, ha nem 110-nek tekintenéd – jegyezte meg Elvira.

Ezen mindannyian jót nevettek. Ryo magában egyre gyakrabban nevezte őket embernek, nem pedig szörnyetegnek.

– Hátha lesznek néhányan a fedélzeten – aggodalmaskodott az egyikük.

– Nem hiszem. De hamarosan kiderül – mondta a harmadik hang. – A fedélzeten megtaláljuk a fegyvereinket. Engem még egyszer nem visznek vissza abba a börtönbe! Ha megpróbálják, bogársziruppal lesz telefröcskölve a világűr egészen a Centaurus rendszerig.

Ryo megdermedt a hallottaktól, de azután igyekezett túltenni magát rajta. Aki a megjegyzést tette, bizonyára nem tudta, hogy Ryo is a fedélzeten van. Ez a megnyilvánulás mindenesetre kissé lehangolta. Arra gondolt, vajon nem ő tévedett-e, nem csupán álmokat kergetett, amikor azt hitte, hogy ezek a lények mások, mint az AAnnok.

Hamarosan láthatóvá vált az egyik dokk bejárata. A sikló ügyes manőverrel hozzácsatlakozott. A dokkban továbbra is súlytalanság uralkodott, ezért a legénység tagjai egy hosszú kábelbe kapaszkodva húzták magukat még előbbre. A hat végtaggal rendelkező Ryónak ez nem okozott gondot. Az előtte haladó Bonnie megdicsérte ügyességét.

– Mindössze kétszer jártam a világűrben – válaszolta Ryo a szűk csatornában haladva. – De ez a sok végtag ilyenkor előnyösnek bizonyul.

– Sokszor én is szerettem volna, ha négy karom van – jegyezte meg a mögöttük haladó Loo. – De még jobban örültem volna két agynak, vagy egy kicsivel több szerencsének.

Mire Ryo észrevette, már az idegen űrhajó fedélzetén állt. Az emberek azonnal szétszéledtek, hogy minél gyorsabban felkészítsék indulásra a Felfedezőt.

– A műszerek szerint senki sem tartózkodott a fedélzeten – jelentette az egyikük.

– Minek lettek volna? – kiáltotta távolabbról a társa. – Ki akarna ellopni egy ekkora űrhajót? Még azt sem tudják, hogyan működik.

Azután Loo és Bonnie is a szolgálati helyére sietett, így Ryo egyedül maradt. A nagy sietségben mindenki elfeledkezett arról, hogy egy idegen lény van a fedélzeten.

De Ryóval nem sok gondjuk akadt. Végigjárta a folyosókat, de nem nyúlt semmihez, hiszen a különös műszerek és szerkezetek rendeltetését nem ismerte. A folyosók magasak és szögletesek voltak. Bekukkantott egy kisebb helyiségbe, amelyet a berendezés alapján lakószobának vélt. Bár néhány bútordarab rendeltetését nem sikerült megállapítania.

A folyosókon senkivel sem találkozott, aki megállította volna. Kicsit tartott az idegenek agresszivitásától, de megnyugvással töltötte el, hogy minden baj nélkül feljutottak a fedélzetre.

*

– Mit gondol, kapitány? – kérdezte az első tiszt, miközben a Hivehom zöldesfehér felszínét figyelték a hatalmas képernyőn.

– Minden bizonnyal űrhajók – válaszolta feszülten Sanchez. – Azok a kis pontok a radarernyőn, nem lehetnek mások. Szerencsére még elég távol vannak.

– Úgy tűnik, mintha távolodnának. Talán kereskedelmi hajók. Az a bogár is azt mondta, hogy ez nagy kereskedelmi forgalommal rendelkező bolygó.

– A neve Ryo – jelentette ki komoly hangon Bonnie, aki kissé távolabb ült.

– Jól van. Tehát mindez megfelel annak, amit Ryo mondott. Ez a bolygó a lakott világuk központja, tehát a nagymértékű kereskedelmi forgalom indokolt. Nem hiszem, hogy sikerül álcáznunk magunkat. Nem ismerjük a hajók kódjeleit.

– Szerintem máris azonosítottak minket – mondta Taourit. – Láthatóan igyekeznek eltávolítani a közelünkből a kereskedelmi hajókat. Ki akarják üríteni ezt a szektort.

Sanchez bólintott, majd a mikrofonhoz hajolt, és megkérdezte az egyik mérnököt.

– Mi a helyzet a hajtóművekkel?

– Ellenőriztük őket, minden rendben.

– Köszönöm, Alexis. Akkor indulhatunk! – adta ki az utasítást. Bonnie az egyik képernyőre meredt.

– Fénypontok közelednek... – mondta izgatottan. – Kis tömegű, gyorsan mozgó objektumok. Túl kicsik ahhoz, hogy űrhajók legyenek. Talán katonai űrsiklók.

– Elég gyorsan rámozdultak az eseményekre! – dünnyögte Taourit. – Valaki odalenn ügyesen kikövetkeztette a szándékunkat.

– Elfelejtettünk köszönetet mondani a hivehomi vakációnkért – jegyezte meg Sanchez. – Talán kicsit tovább maradtunk a kelleténél, de most már ideje hazatérnünk.

Enyhe remegés futott végig a falakon, amint a Felfedező megindult. A bolygó gravitációs tere még annyira közel volt, hogy egyelőre nem indíthatták be a hiperhajtóműveket. A hajó fokozatosan gyorsult, miközben egyre jobban távolodott a bolygótól.

Amint kiértek a bolygóközi térből, az űrhajó fénysebesség fölé ugrott, majd eltűnt a hipertérben. Utasai a hirtelen bekövetkezett változástól hányingert éreztek. Szervezetük nehezen viselte az átállást.

Mindenki a nyomáskiegyenlítő ülésében feküdt, miközben Bonnie tovább dolgozott a hajó kompjúterével.

– Úgy tűnik, hogy tovább követnek minket. Talán gyorsabbak a hajóik, mint a Felfedező, bár a hipertérbeli haladásukat képtelenség megítélni. De azt elképzelhetőnek tartom, hogy a nyomunkban maradjanak egészen a Centaurusig.

– Valószínűleg ők is abban bíznak, hogy gyorsabbak nálunk – mondta Sanchez.

– Talán csak azt akarják, hogy ezt gondoljuk – töprengett hangosan Bonnie.

– Andersen, maga radarspecialista, nem pszichológus – jegyezte meg éles hangon Taourit.

– Mindenkinek lehet hobbija – felelte Bonnie, majd a monitort figyelve hozzátette: – Továbbra is követnek minket.

– Lehet, hogy az egész csupán egy ravasz csapda, hogy megtudják, hol van a lakott világunk! – mondta rendkívül izgatottan az első tiszt.

– Nem hiszem – töprengett Sanchez. – Gondoljon a fogvatartásunk körülményeire! Nem tudom elképzelni, hogy a menekülésünket szándékosan megrendezték volna.

– Biztos ebben? – kérdezte Taourit. – Az űrhajóról és rólunk mindent megtudhattak a fogságunk hónapjai alatt. Szétszedhették volna a Felfedezőt, de mégsem tették. Egyetlen létfontosságú berendezését sem távolították el. Vajon miért? Mert azt akarták, hogy megszökjünk, és elvezessük őket a saját világunkhoz.

– Akkor miért kellett volna megrendezniük ezt a nevetséges színjátékot? Elég lett volna, ha hagynak megszökni minket, miután elhelyeztek egy nyomkövető berendezést az űrhajónkon.

– Túl egyszerű lett volna, rögtön átlátunk a tervükön. De így sem sikerült megetetniük bennünket. Rosszul ítéltek meg minket!

– Nagyon is jól ítéltek meg – vetette közbe Bonnie.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte fenyegetően Taourít.

– Rövid ottlétünk alatt éppen eléggé kiismertek minket. Látták, hogy a legnagyobb megpróbáltatások közepette is egymással marakodunk, és mindenkiben, minden lényben csak a rosszat keressük.

– Talán igazad van – mondta szomorúan Sanchez. A vitát nem folytatták tovább.

*

Húsz óra múlva messze jártak Hivehomtól, és a szolgálatot teljesítő Alexis Antonovich már rendkívül kimerültnek érezte magát. De a Felfedező műszerei és berendezései kifogástalanul működtek. Néhány apró javítást időközben elvégeztek. A mérnök minden tőle telhetőt megtett, és már csak egy kis pihenésre vágyott.

Miután átadta a szolgálatot, betámolygott a szobájába, lelökte kezeslábasát a földre, és egyenesen a zuhanyozó felé indult. Az erős vízsugár kissé felfrissítette. A tükörből ijesztő szőrmók nézett vissza rá. Legszívesebben azonnal végignyúlt volna az ágyon, de mégis úgy döntött, hogy előbb megborotválkozik.

Amikor bekente borotvakrémmel az arcát, a tükörben megjelent mellette két hatalmas összetett szem, mint amilyennel a legyek rendelkeznek. Hirtelen megfordult, és a szoba közepén meglátta a csaknem ember nagyságú rovart, amely egy párnát tartott a kezében.

– Te bizonyára tudod, mire való ez a tárgy – mondta érdeklődéssel az óriás kabóca.

– Párnának nevezik – felelte önkéntelenül Alexis. – A fejünket hajtjuk rá, amikor alszunk.

– De miért kell egy ilyen puha tárgyat használnotok, amikor az ágyatok is elég kényelmes?

– Azért mert... – Alexis hirtelen a telefonkészülékhez ugrott, és a kapitányt hívta. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a nagy bogárról, amely leült az ágy szélére, és szemmel láthatóan árinak puhaságát próbálgatta.

– Kapitány! Itt Alexis. Nem..., éppen most adtam át a szolgálatot. Itt vagyok a kabinomban. Valamit feltétlenül meg kell beszélnünk!

*

Ryót a kapitány elé vezették, ahol megint kérdések sokaságára kellett válaszolnia. Úgy érezte magát, mint amikor Sed-Clee katonai vezetői faggatták.

Azt akarták kideríteni a gyanakvó idegenek, hogy nem kémkedni jött-e a hajóra. Az a tény, hogy az űrhajót sohasem látta, a műszerekhez sem ért, és a kódokat sem ismeri, mindenesetre bebizonyította ártatlanságát.

Az idegenek azonban továbbra is barátságtalanul viselkedtek vele. Már megbánta, hogy velük jött, és lassan abban sem volt biztos, hogy helyesen cselekedett, amikor kiszabadította ezeket az igazi szörnyetegeket.

Hosszú ismeretségük során sikerült megismernie valamennyi idegent. A tizenkét főből mindössze négyen voltak barátságosak vele szemben. Loo, Bonnie, Alexis és az első megfigyelő. A többi hat, köztük a kapitány is, udvariasan, de közönyösen viselkedett. Két ember viszont, Sanchez határozott utasítása ellenére, nyílt gyűlöletet mutatott.

Ez az ellenséges magatartás nagyon bántotta Ryót. A két idegen fizikai rosszullétet érzett, amikor a fiatal thranxszal találkozott.

Ryo már sokat megtanult az emberi faj kialakulásának történetéből, és megértette az ízeltlábúakkal szembeni ösztönös gyűlöletüket. A thranxok is féltek, sőt irtóztak az emlősöktől.

De az egyének magatartása, szemlélete más és más. Loo és Bonnie például elfogadta őt olyannak, amilyen. Egyedül az ő kedvességük és barátságuk tartotta benne a hitet.

*

A hipertéri utazást a kompjúter információinak tanulmányozásával töltötte. A billentyűk kezelése nem okozott gondot finom mozgású ujjainak. Közben egyre jobban elsajátította az idegenek nyelvét is.

Alexis segített neki a szoba klimatikus berendezésének üzemeltetésében. Mivel minden szoba önálló légkondicionáló rendszerrel működött, Ryo a szobájának hőmérsékletét és páratartalmát a saját igényeinek megfelelően alakíthatta.

Mivel az idegeneknek ezek a körülmények meglehetősen kellemetlennek bizonyultak, ezért a szobájában csak igen rövid ideig tartózkodtak. Ez kellemes érzéssel töltötte el Ryót, mert amikor társaságra vágyott, felkereste valamelyik barátját, ha viszont nyugalmat akart, visszavonult a szobájába.

Ott csupán Loo és Bonnie látogatta meg, és egy idő után a kapitány is gyakran felkereste. Sanchez sohasem akart Ryo barátja lenni, de mindig tisztelettel viseltetett a fiatal thranx iránt. A kapitány éppoly nehéz helyzetben volt, mint Sed-Clee tábornokai. Az első találkozásuk egy külsőre visszataszító, de intelligens faj képviselőivel, akikkel erős szövetséget alakíthatnának ki.

A legénység folyamatosan ellenőrizte a hajó különböző rendszereit. A Felfedező súlyos sérüléseket szenvedett az AAnn támadás során, és folyton attól tartottak, hogy valamilyen rejtett hiba súlyos katasztrófát okozhat. Néhány nappal később visszatértek a normál térbe. A legénységnek ismét felkavarodott a gyomra, sőt legtöbben viszontlátták elfogyasztott ebédjüket.

Ryo azonnal a parancsnoki szobába sietett. Alattuk éppen egy bolygó úszott el, a távoli nap pedig tompán fénylett. A bolygó túl hidegnek látszott ahhoz, hogy élet alakulhatott volna ki a felszínén. Valóban nem ez a bolygó jelentette úticéljukat.

– Ez a naprendszer nyolc bolygóból áll – mondta az első tiszt. – Ezek közül a harmadikat és az ötödiket népesítette be az emberiség. Szomorú dolog – mosolyodott el –, hogy az első telepesek egészen másfajta világra számítottak.

– Ha nem ez az úticélunk, akkor miért álltunk meg itt?

– A felfedező útról visszatérő hajókra ez az utasítás vonatkozik.

Hamarosan megpillantottak egy orbitális pályán mozgó űrállomást, mely a Centaurus hetedik bolygója körül keringett. Az űrállomás gigantikus létesítménynek látszott már első pillantásra is. Ez volt az emberiség által benépesített bolygók ^előretolt helyőrsége. A látvány valósággal lenyűgözte Ryót.

Amint társaival kilépett a légzsilipből, felfegyverzett katonák fogadták őket. Mindannyian udvariasak voltak, mégis látszott rajtuk, hogy nem tűrnek ellentmondást.

Egy tiszt lépett eléjük, röviden üdvözölte őket, majd valamennyiüket elvezették, és különféle vizsgálatoknak vetették alá. Ryót egv üvegfalú helyiségbe irányították, ahol a hő mérsékletet és a páratartalmat csodálatosnak találta. A szoba tele volt hatalmas levelű növényekkel, az üvegfalon át pedig láthatta a bolygó fagyott felszínét. Néhány perc múlva egy ember lépett a helyiségbe, hogy meggyőződjön arról, megfelel-e Ryónak a klíma.

Rövid vita után hoztak neki egy kompjútert, amely valamivel bonyolultabbnak látszott, mint amilyenekkel a Felfedező fedélzetén dolgozott. A technikus, aki üzembe helyezte a kompjútert, kicsit irigykedve nézte, amint Ryo négy kezének ujjai hihetetlen sebességgel elkezdték nyomkodni a billentyűket.

Azután napokon át hosszú beszélgetések következtek. Ryo készségesen válaszolt a kérdésekre. Azok az emberek, akikkel beszélgetett, egészen másnak tűntek, mint a hajó legénysége. Ok kutatók voltak, természettudósok, és örültek, hogy egy intelligens, barátságos faj képviselőjével találkozhattak. Persze Ryo is tudta, hogy néhány egyed viselkedése alapján nem lehet következtetni az egész fajra.

Loo és Bonnie néha meglátogatta. Az ő szállásuk az űrállomás központjában helyezkedett el. Szemmel láthatóan örültek, hogy végre emberek között lehetnek.

Ryo gyakori vendégei közé tartozott három emberi lény, akik gyakran meglátogatták. Az egyikük egy hatalmas termetű idős férfi volt, társa egy nála jóval kisebb idős asszony, és velük jött mindig egy fiatalember.

Egy alkalommal, amikor beléptek, Ryo éppen a foteljében heverészett. Ezt a bútordarabot kimondottan az ő méretére készítették az űrállomáson.

Ezúttal Loo is a három idegennel tartott, mintha tolmácsra lett volna szükségük. Természetesen mindenki tudta, hogy ez felesleges, hiszen Ryo már tökéletesen beszélte az emberi nyelvet.

Az idős férfit Rijseennek hívták. Ryo úgy érezte, hogy igen komoly pozíciót tölthet be. Az idős hölgy Kibwezi volt, a bőre csaknem olyan fekete, mint az éjszaka. Mellettük foglalt helyet Bhadravati, a fiatal férfi.

A három idegen alig némi öltözetet, mégis szakadt róluk a víz. Ryo rendkívül érdekes jelenségnek tartotta a bőr verejtékképzését.

– A Földre vonatkozó információk tanulmányozása közben megtudtam, hogy bizonyos területeken, melyet önök trópusnak neveznek, rendkívül kevesen élnek. A dzsungelek pedig lakatlanok. De ezek a dzsungelek termelik az oxigént a Föld fakói számára – kezdte a beszélgetést Ryo. – Az őserdők elpusztítása ezért katasztrófát jelentene.

Mi tudnánk hasznosítani ezeket a területeket, anélkül, hogy az erdőket bántódás érné – folytatta. – A trópusi klíma megfelel az igényeinknek, és városokat építhetnénk a dzsungel alatt, és kitermelhetnénk a föld mélyén lévő ásványi kincseket. A hűvösebb, alacsonyabb páratartalmú levegőt viszont nehezen viseljük el.

Tehát a mi lakott bolygóink is rendelkeznek olyan területekkel, amelyet mi nem tudunk hasznosítani. Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy a két faj nem riválisa egymásnak a lakható bolygók kolonizálásában, hiszen ugyanazon a bolygón mindketten megférünk.

Csak vegyük alapul a Földet. A trópusi dzsungelek a szárazföld kis százalékát teszik ki, és gyakorlatilag lakatlanok. Ugyanakkor Hivehom hatalmas területekkel rendelkezik, amelyeket az alacsony hőmérséklet és páratartalom miatt nem tudunk hasznosítani. Pedig ezek a területek rendelkeznek a legtöbb ásványkinccsel. De az elviselhetetlen körülmények miatt képtelenek vagyunk ott telepeket létrehozni.

De ne csak a szélsőséges viszonyokat vegyük alapul. Nézzünk egy olyan klímájú vidéket, mint a Földközi-tenger partvonala, vagy mint Európa. Számunkra ez a környezet már nem túl kedvező, ezért csak néhány kisebb települést tudunk fenntartani ilyen viszonyok között. Ezeket is csak abban az esetben, ha valamilyen ásványkincs kitermelése fontossá teszi. Önök viszont itt városokat építhetnének, foglalkozhatnának állattenyésztéssel és növénytermesztéssel.

– Mindez csodálatos, amit elmondott, Ryo – sóhajtott az idős férfi –, de mi csak kutatók, természettudósok vagyunk. Nincs felhatalmazásunk, hogy ezzel kapcsolatban tárgyalásokat folytassunk. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és tanítsunk. Nem foglalkozhatunk politikával.

– Én sem vagyok politikus, de az a célom, hogy bebizonyítsam: a két faj nem riválisa egymásnak! Éppen ellenkezőleg. Együtt a bolygók teljes felszínét hasznosíthatjuk. És ez mindkét fél számára rendkívül hasznos kapcsolatot jelent.

– Ryo, én elismerem, hogy igaza van, és ez csodálatos lehetőség mindkét faj számára – mondta a fiatal férfi. – De lássa be, hogy ez mégsem ennyire egyszerű. Képzelje el, hogyan reagálna a közvélemény, ha a Földet hatalmas termetű, bubószemű, zöld bogarak milliói özönlenek el.

Ryo ugyanezt elképzelte fordítva: lágy testű, kétlábú szörnyetegek kezdenek városokat építeni Hivehomban, akiknek a hangjuk olyan, mint a mennydörgés. Belátta, hogy a fiatal férfinak igaza van. Az ösztönös félelmet nem lehet egykönnyen legyőzni.

– A két nép barátságának előnyeit valóban nehéz lesz elfogadtatni a közvéleménnyel. De gondoljon az AAnnokra, akik mindannyiunk ellenségei. Szövetségre kell lépnünk ellenük, míg nem késő.

– Tehát ön is azt állítja, hogy AAnn hadihajó támadta meg a Felfedezőt? Gondolom, ez az ön kormányának a hivatalos állásfoglalása.

– Az AAnnok léteznek. Ők támadták meg a Felfedezőt, elpusztítva csaknem a teljes legénységet. Ezek a lények egyre veszélyesebbé válnak.

– Korábban azt mondta, hogy ezek az AAnnok megtámadták a szülővárosát, és megölték több hozzátartozóját.

– Ez az igazság.

– Tegyük fel, hogy az AAnnok tévedésből támadták meg a Felfedezőt, mivel azt gondolták, hogy a thranxok egyik újonnan kifejlesztett hajómodellje. Miért kéne szövetséget kötnünk önökkel az AArmokkal szemben, amikor békés kereskedelmet is folytathatnánk velük.

– Tegyék, amit jónak látnak. De maguk nem ismerik az AAnnokat. Ők felsőbbrendű lényeknek képzelik magukat, akiket a természet azért választott ki, hogy uralják az egész galaxist. A többi fajt elpusztítják, vagy rabszolgasorba kényszerítik. Mindezt körültekintően, de céltudatosan végzik. Rendkívül türelmesek, de ez a türelem és céltudatosság teszi őket veszélyessé. Az a taktikájuk, hogy lecsapnak néhány településre, próbálgatják az ellenség erejét, azután tárgyalásokat folytatnak.

– Mindez az ön személyes véleménye – jegyezte meg Bhadravati.

– Miért hazudnék önöknek?

– Érdekből – felelte az idős asszony.

– Majd meglátják – folytatta Ryo, leplezve, mennyire rosszulesett neki a megjegyzés –, hamarosan megjelennek a képviselőik, és bocsánatot kérnek a tévedésért. Azután szövetséget ajánlanak. Ugyanakkor tökéletes katonai társadalomban élnek.

– Ez megint csak az ön véleményét jelenti – mondta a fiatal férfi.

– Nézze, Ryo – szólt közbe Rijseen, mivel érezte, hogy a vita kezd elmérgesedni –, mi valóban csak kutatók vagyunk. Meghallgatjuk a véleményét és a javaslatait, azután továbbítjuk a jelentésünket magasabb beosztású személyeknek. De ennél többet nem tehetünk.

Ryót elkeserítette a három idegen reagálása, mégis úgy döntött, hogy nem adja fel a küzdelmet: annyiszor mondja el a véleményét, míg akadnak olyanok is, akik egyetértenek vele.

13.

Egy héttel később Loo és Bonnie meglátogatta. Már mindketten túlestek a kötelező orvosi vizsgálatokon, és a hosszan tartó, unalmas beszélgetéseken, melyeknek a Felfedező visszatért legénységét alávetették. Bár a szoba mennyezete alacsony volt, és a klímát Ryo igényeihez alakították, barátai mégsem érezték olyan kényelmetlenül magukat, mint a sok hívatlan látogató. Ők egy kissé hozzáedződtek a trópusi viszonyokhoz Hivehom börtönében.

Ryo elmesélte barátainak a három nagyokossal folytatott beszélgetését.

– De Ryo, miért gyötröd magad ennyire? – kérdezte megértőén Bonnie. – Te csak egy mezőgazdasági szakértő vagy, nem döntheted el világrendszerek sorsát.

– Persze hogy nem, de mégis küzdenem kell érte. Máskülönben miért segítettem volna nektek a szökésben, és miért jöttem el veletek? De ez még mind semmi – tette hozzá le-törten. – Mutatok néhány érdekes dolgot.

Miközben ezeket a szavakat mondta, a szoba légkondicionáló berendezésének szabályzó dobozához lépett. Egyetlen mozdulattal eltávolította a burkolatot, majd megnyomott egy rejtett billentyűt. A falak egy pillanat alatt átlátszóvá váltak. Ez pedig azt bizonyította, hogy Ryót állandó megfigyelés alatt tartották.

– Nem tudtunk erről – mondta szomorúan Bonnie.

– Szerencsére én igen. Ebben a szobában számtalan műszert rejtettek el, amelyek a nap minden percében figyelték a mozgásom, a viselkedésem, és minden szót rögzítettek, amit bárkivel beszéltem. De a közvéleményt nyilván semmiről sem tájékoztatták.

Odalépett a kompjúterhez, és ujjai boszorkányos gyorsasággal kezdtek dolgozni a billentyűkön.

– Idegen kapcsolatok..., nézzük meg közelebbről! Van-e valami a Thranx címszónál?

A szöveg eltűnt a képernyőről, és helyettük megjelent Ryo alakja. A képernyő oldalán pedig számtalan adat és információ futott végig.

– Ezek rólad szólnak – jegyezte meg Loo.

– Valóban. Szerencsére sikerült bejutnom a kompjúterhálózatba, és így mindenről tudomást szereztem.

A két ember közelebb hajolt a képernyőhöz.

Az adatok hosszú sora azt jelezte, hogy Ryo itt tartózkodása alatt a xenobiológusok alapos tanulmányozásnak vetették alá.

– Kísérleti állat vagyok a számotokra – jelentette ki elkeseredetten Ryo.

– Ugyan, hogy képzelhetsz ilyet? – tiltakozott Bonnie.

– De igen. Bedugtak ebbe a szobába, elkülönítettek az emberektől. Amióta ide jöttem, ki sem mozdulhattam innen. Odakinn közönyös őrök állnak, akiknek tökmindegy, hogy lelőnek egy menekülő bogarat vagy sem. De hová is menekülhetnék egy űrállomáson?! Úgysem juthatok messzire. Néha bejön néhány okoskodó alak, és meghallgatja a véleményem, amiről igyekeznek lebeszélni. Pedig az egésznek semmi jelentősége. Mindegy, hogy mit mondok, senkit sem érdekel. Titkos monitorokon keresztül figyelnek, gyűjtik az adatokat, ugyanakkor még az űrállomás személyzete sem tud a létezésemről. Óriásira nőtt bogárnak tartanak, amelyet érdemes tanulmányozni. De a viselkedésemről, a szokásaimról, az életfeltételeimről már lassacskán teljessé válik az adathalmaz. Már csupán egyeden dolog maradt hátra: hogy felboncoljanak, és a belső szerveimről is tökéletes tanulmányt írjanak.

– Ezt te sem gondolod komolyan – mondta döbbenten Bonnie. Szeme elhomályosult, és csillogó vízcseppek pottyantak ki belőle, melyek végigfutottak az arcán. Ryo még sohasem találkozott ehhez hasonló jelenséggel, és a látványvalósággal lenyűgözte...

– Pedig igaz. Már kiadták rá a parancsot – jelentette ki lemondóan Ryo.

Valami puha anyag érintette meg Ryo nyakát. A szoba csendes volt. Csápjai viszont erős testszagot érzékeltek.

Hirtelen felriadt, és kezei ösztönösen Fal után kutattak. De a tompa fényben csak egy szörnyeteget pillantott meg.

– Maradj csendben! – mondta a szörnyeteg. A hang ismerősnek tűnt a számára. – Kikapcsoltuk a kamerákat és a riasztóberendezést, de azért jobb, ha nem csapunk zajt.

Ryo alig tudott felébredni. Látta, hogy Bonnie hajol fölé.

– Mi történt? – kérdezte.

– Néhányan beláttuk, hogy a barátság mindennél fontosabb. Nem engedjük, hogy feldaraboljanak, mint egy kísérleti állatot.

– De hát a tudomány érdekében történne – jegyezte meg ironikusan Ryo.

– Induljunk! – mondta Bonnie.

– Hová megyünk? Ez nem egy bolygó, amelyen el lehet bújni. Ezen az űrállomáson nem tudtok elrejteni.

– Nem is ez a szándékunk. Gyere utánam!

Kiléptek a folyosóra, ahol már várták őket. Ryo a tompa fényben felismerte Loot, Elvira Sanchezt, Teourit első tisztet és Alexist. Mindannyian örömmel üdvözölték.

– Úgy éreztük, ennyivel tartozunk neked – mondta Sanchez. – Kockára tetted az életed azért, mert hittél valamiben. Most már hiszünk benne mi is.

– Mindig lesznek szűk látókörűek, akik útját állják az előrehaladásnak – jegyezte meg Ryo.

– Tudom – felelte a kapitány. – De mégis akadnak, akik távolabb látnak, mint ők – mutatott társaira.

– És a társaik nem fogják elárulni önöket?

– Azt hiszik, mi csak beszélünk, de nem teszünk semmit – válaszolta az asszony. – Gondolom, ismeri dr. Bhadravatit...

Ryo ekkor vette észre a fiatal férfit, akivel rengeteget beszélgetett az utóbbi időben.

– Nem hivatalos minőségben vagyok itt – mondta a fiatalember. – De úgy éreztem, ön is Isten teremtménye. Gondolkodó lény, akinek lelke van. Amikor önt megismertem, rádöbbentem, hogy nemcsak az emberi lények rendelkeznek lélekkel. A világegyetem tele van különböző életformákkal, és mindegyiket Isten teremtette.

Ekkor Sanchez lépett közelebb, a fiatalemberhez intézve szavait.

– Erre még lesz elég idő. Kikapcsoltuk a rejtett kamerákat, de hamarosan elkezdik keresni a hiba okát. Ezért igyekeznünk kell.

Végigszaladtak a hosszú folyosókon. Az űrállomás hihetetlenül nagy építménynek látszott. A Felfedező pedig a lehető legtávolabbi részében dokkolt. Szerencsére az emberek ilyenkor töltötték éjszakai pihenőjüket, így a folyosókon senkivel sem találkoztak.

Azután ez emberek hirtelen megtorpantak. A folyosón egy férfi állt, az űrhajó legénységének egyik tagja, kezében pedig olyan fegyvert tartott, amilyeneket Ryo a Felfedező fedélzetén látott.

– Üdvözlöm, Weldon – mondta Sanchez. – A gyanúja tehát beigazolódott. Maga mindig is éles elméjíí volt.

– Hagyjuk most ezt – felelte a férfi. Széles arcán verejtékcseppek gördültek végig. – Nem volt nehéz kitalálni, hogy készül valamire. Ezért aztán csendesen figyeltem az eseményeket. És lám csak, végül igazam lett.

– Igaza lett... És?! Most mit akar tenni?

– Magával semmit, és a többieket sem akarom bántani. De valamit meg kell tennem.

– Mit akar tenni?

– Azt, ami a kötelességem. Istenem, hát senki sem látja, hogy mi történik itt? Nem veszik észre, hogy miben mesterkednek ezek a kis férgek?

– Mi a fenéről beszél, Weldon?

– Az invázióról! Mi másról? Ezek a kis rohadékok évszázadokon át figyeltek bennünket, csendben várakoztak. Most pedig eljött az egyikük kémkedni! Szépeket mondott maguknak, a bizalmukba férkőzött, míg végül eljutott a Centaurus űrállomásra. Kis idő múlva megjelennek a Földön is...

– Maga bedilizett, Weldon! Ryo a barátunk...

– Ne nevezze ezt a férget Ryónak! – kiáltotta. – A bogaraknak nincs nevük!

– Ó nem bogár, hanem a barátunk. Nélküle a börtönben rohadtunk volna életünk végéig.

Sanchez közelebb lépett a férfihoz.

– Ne próbálkozzon semmi trükkel! – figyelmeztette az eszelős. – Megmondtam, hogy magukkal semmi bajom. Ne kényszerítsenek arra, hogy használjam a fegyverem!

– Ne legyél ostoba, Weldon – mondta Loo, majd hirtelen a férfira vetette magát.

A fegyver sziszegő hangot adott. Loot mintha erős ütés érte volna, hátával a falnak zuhant.

Bonnie felsikoltott, és Loohoz ugrott. Taourit közben előhúzott a zsebéből egy fegyvert, és Weldonra szegezte. A férfi egy pillanatra farkasszemet nézett a csővel, majd a kiröppenő lövedék homlokon találta. Szemei kerekre nyíltak, azután merev testtel a földre zuhant.

Bonnie a mozdulatlan Loo mellett térdelt. Nem zokogott, de látszott rajta, hogy borzalmasan szenved. Alexis megfogta a karját, és fel akarta segíteni.

– Gyere, Bonnie – mondta szomorúan. – Rajta már úgysem segíthetünk. – Lehajolt, és megvizsgálta Loo mellkasát, amelyen hatalmas, üszkös szélű lyuk tátongott.

Ryo megérintette Bonnie nyakát a csápjaival. A lány felnézett.

– Sajnálom, Bonnie... Én is nagyon szerettem Loot – mondta Ryo. – A barátom volt. Bonnie nagy nehezen összeszedte magát.

– Igazatok van. Menjünk tovább, mielőtt mindannyian bajba kerülünk.

Hamarosan eljutottak a dokkokhoz. Örökkel nem találkoztak, ami természetesnek tűnt. Senki sem szokott űrhajókat rabolni, mivel azok vezetése meglehetősen nagy szaktudást igényel.

A Felfedező bejáratait nem biztosították különleges kóddal, ezért minden nehézség nélkül sikerült a fedélzetre jutniuk. Ryónak eszébe jutott, hogy már egyszer ugyanígy menekültek. Csak ezúttal az emberek elől. Wuu-nak biztosan megragadta volna a fantáziáját ez a párhuzam.

Ryo azonban még mindig nem tudta túltenni magát a néhány perccel korábban lejátszódott eseményeken. Mindössze két emberrel sikerült barátságot kötnie, és a kettő közül az egyik meghalt. És azért, hogy őt kiszabadítsa.

A fedélzetre érve mindenki elfoglalta a szolgálati helyét. Ryo behúzódott a vezérlőterembe, és csendesen leült az egyik sarokban. Dr. Bhadravatinajj: szintén semmi dolga nem akadt, mivel nem értett az űrhajó irányításához. Ezért ő is elhelyezkedett az egyik ülésben, és hagyta, hogy a többiek tegyék a dolgukat. Hozzá nem értése ellenére látszott rajta, hogy szeretne tenni valamit.

Ekkor váratlanul megszólalt a hangszóróban az irányítótorony ügyeletes tisztje.

– DSR Felfedező érzékeltük, hogy üzembe helyezte a hajtóműveket. Nem kapott felszállási engedélyt. Ki van a fedélzeten?

– Itt a hajó kapitánya, Elvira Manuéla de loa de Sanchez. Azt a parancsot kaptam, hogy ellenőrizzem a hajtóműveket egy rövid hipertéri repülés során. Itt minden rendben. Remélem, nem okoztunk problémát.

Kikapcsolta a kommunikátort.

– Ez egy darabig megnyugtatja őket.

Jóslata beigazolódott, mert amikor az irányító központ tisztje ismét jelentkezett, az űrállomás már csak parányi korongnak látszott a képernyőkön.

– Felfedező! Itt G. R. Davis, a Centaurus űrállomás parancsnoka beszél. Azonnal téljenek vissza! Ellenőriztük a kompjúter adatait, és önök nem kaptak semmiféle parancsot. Eszerint a Felfedeőt csak hat hét múlva fogják próbarepülésre küldeni.

– Tudom – felelte Sanchez. – Mi csak arra gondoltunk, hogy addig is megmozgatjuk egy kicsit az öreglány berozsdásodott testrészeit.

– Azonnal térjenek vissza az űrállomásra!

Ekkor egy másik hang szólalt meg, amelyet Ryo jól ismert. Dr. Rijseen próbálta meggyőzni őket.

– Felfedező! Rendkívül fontos dolgot szeretnék közölni önökkel. Az idegen lény, amelyet magukkal hoztak, megszökött a szobájából. Az űrállomás átkutatását megkezdtük. De elképzelhetőnek tartjuk, hogy sikerült feljutnia a Felfedező fedélzetére, és a hajón rejtőzött el...

A fiatal kutató közelebb hajolt a mikrofonhoz. Sanchez különös tekintettel nézett rá, de nem akadályozta meg, hogy beszéljen a kollégájával.

– Ryozenzuzex a hajón van, Maarten.

– Jahan, maga az? El sem tudtam képzelni, hol a pokolban lehet, amikor itt az egész űrállomás megbolydult.

A fiatalember rendkívül idegesnek látszott.

– Nos, az a helyzet, hogy ez a bogár megmentette a hajó legénységét...

– Ezt mi is tudjuk! De mi a fenét csinálnak tulajdonképpen?

Közben a képernyőket figyelő Taourit jelentette a kapitánynak, hogy egy hajó elindult az űrállomásról.

– Hadihajó? – kérdezte a parancsnok.

– Nem hiszem. Túl kicsi; rövid hatótávolságú gép lehet – mondta az első tiszt.

Közben a fiatal tudós tovább folytatta eszmecseréjét a kollégájával.

– Ez egy értelmes lény, akit nem lehet feldarabolni, hogy megvizsgálják a belső szerveit... Ryo szerencsére tudomást szerzett az önök szándékáról.

– De honnan tudhatta meg? Maga mondta el neki?

– Nem, ezredes – mosolyodon el a fiatal kutató. – Ryónak sikerült bekapcsolódnia a kompjúterrendszerbe, ahonnan minden információt megszerezhetett.

– Lehetetlen – mondta az ezredes.

– Pedig ez igaz. A thranxok rendkívül jó kompjúterkezelők. Ebből is látszik, hogy nem lehet őket állatként kezelniük!

Néhány másodpercnyi szünet következett. Azután Davis megpróbált barátságosabb hangot megütni.

– Bhadravati, itt sokkal fontosabb kérdésről van szó, mint gondolná. Ez a Ryo barátságos lénynek látszik, de el sem tudja képzelni, mekkora veszélynek tesszük ki az emberiséget, ha hagyjuk megszökni.

– Márpedig megszöktetjük őt, ezredes – szólt Sanchez a mikrofonba.

– Sanchez kapitány, ha azonnal visszatérnek, az ügyet úgy tekintjük, mintha meg sem történt volna. Ellenkező esetben hazaárulással fogjuk vádolni magukat, és ennek megfelelően járunk el.

– A hajó egyenesen felénk tart – jegyezte meg halkan Taourit.

A kapitány bólintott, majd ismét a mikrofonhoz hajolt.

– Ne fenyegessen, ezredes! A fenyegetések mindig félelemmel töltenek el.

– Hová akarja vinni azt a hajót? A Centaurus V-re, vagy egyenesen a Földre? Sehol sem találnak menedéket. Egyetlen civilizált világ sem fogadja be magukat.

– Nincs is szükségünk rá. Úgy döntöttünk, hogy hazavisszük Ryót.

– Micsoda? – hördült fel az ezredes, majd nyugalmat erőltetett magára. – És ha hazavitték a barátjukat, utána mihez fognak kezdeni? Hová mennek majd? Talán visszatérnek ide...?

– Ezen még nem gondolkodtunk – felelte csendesei! Sanchez. Válaszát hosszú csend követte. Végül Rijseen törte meg a csendet.

– Nézzék, eltekintünk a boncolástól, és biztosítjuk önöket, hogy senkinek sem lesz bántódása, ha most visszafordulnak.

– Ön erre nem adhat garanciát, dr. Rijseen – hallatszott az ezredes hangja.

– Elfelejti ezredes, hogy én vagyok a teljes jogkörrel ellátott parancsnok az űrállomáson, olyan esetekben, ha az emberiséget külső veszély fenyegeti. Márpedig most pontosan ez a helyzet.

– Hogyan hihetünk a szavainak? – vetette közbe türelmetlenül Sanchez.

– Kérdezze meg dr. Bhadravatit!

– Dr. Rijseen és én sok dologban nem értettünk egyet – mondta a fiatal kutató. – Máskülönben most nem is lennék itt. De azt el kell ismernem, kogy a legkorrektebb ember, akivel valaha találkoztam. Az adott szavában meg lehet bízni.

Ekkor Bonnie szólt bele a társalgásba.

– Én hiszek önnek, uram. Ha dr. Bhadrava-tí azt állítja, hogy ön korrekt, akkor hiszek neki. De mi a helyzet a többiekkel? Hogyan nyilatkozhat “Hogyishívják” ezredes helyett?

Dühödt fújtatás hallatszott, majd az ezredes vette át a szót.

– Természetesen alávetem magam dr. Rijseen és tudományos csoportja döntéseinek. Az én feladatom az, hogy megvédjem az emberiséget a külső támadásoktól. Mindezt természetesen a megfelelő keretek között meg kell beszélnünk. Térjenek vissza az űrállomásra, és egyiküknek sem esik bántódása.

– Én hiszek önnek, ezredes, de maga sem nyilatkozhat minden embere nevében – folytatta Bonnie, majd szemei megteltek könnyel. – A D-24-es karbantartó folyosón talál két holttestet. Az egyikük Loo Hua-sung, a másik pedig Richárd Weldon. Mindketten a Felfedező legénységéhez tartoztak.

– Holttestek? – kérdezte döbbenten Rijseen. – Ön az, akit Hua-sung feleségül akart venni?

– Igen, én vagyok.

Ryo rádöbbent, milyen kapcsolat volt két barátja között. Ez mindent megmagyarázott.

– Weldon megsejtette, hogy mire készülünk – folytatta Bonnie. – Talán követte valamelyikünket, nem tudom.

– Miért nem kapcsolta be a risztóberendezést? – kérdezte Davis ezredes.

– Egészen más terve volt. Gyűlölte Ryót, és el akarta pusztítani. De a Felfedező legénységének tagjai közül csak Loo és én látogathattuk meg Ryót. így amikor kiszöktettük a barátunkat, Weldon úgy érezte, hogy elérkezett az ideje, és elpusztíthatja a thranxot. A karbantartó folyosón várt minket. Végezni akart Ryó-val, Loo pedig megpróbálta megakadályozni... így Weldon lövése őt találta el...

– Itt Taourit első tiszt – szólt közbe a kapitány mellett ülő férfi. – Én lőttem le Weldont...

– Két haláleset... Nem értem, hogyan történhetett ilyesmi – mondta Davis. – Miért akarta Weldon lelőni az idegent?

– Mert az ő szemében Ryo egy visszataszító külsejű bogár volt. De ilyen emberek sokan vannak, ezért kérünk engedélyt, hogy visszavigyük Ryót a hazájába, és megpróbáljunk tárgyalásokat kezdeményezni a thranxokkal.

Ha nem sikerül barátságos viszonyt kialakítanunk velük – folytatta –, akkor le kell mondanunk a két faj szövetségéről. Pedig ez a szövetség mindkét fél számára hihetetlen előnyökkel járna. Sajnos a testfelépítésünk annyira különbözik, hogy sokan tele vannak előítéletekkel. Én már elveszítettem azt az embert, aki a legközelebb áílt hozzám, éppen az ilyen előítéletek miatt.

– Megértem az önök álláspontját – vette át a szót Rijseen, de ilyen felhatalmazást sem én, sem Davis ezredes nem adhat. Kapcsolatot létesíteni egy idegen fajjal, olyan kockázatos vállalkozás, amely az egész emberiség létét fenyegetheti. Ehhez a tudományos tanács engedélye szükséges. Ezt az engedélyt pedig nem könnyű megszerezni. Össze kell ülnie a bizottságnak, melynek tagjai a világ különböző részein élnek. Azután hosszas tanácskozások következnek. Közben hónapok telnek el. De minderre csak abban az esetben kerülhet sor. ha most visszafordulnak.

– Ebben viszont nem én döntök – mondta Sanchez, majd Ryóhoz fordult.

– Nem ismerlek annyira, mint szeretném, de megbízom az értékítéletedben. Ebben a kérdésben neked kell döntened. Ha azt mondod, hogy vigyünk haza, máris indulunk. Nem foglak hibáztatni érte, hiszen ott a hazád, oda tartozol.

– Magam sem tudom, mit tegyek. Én csupán egy mezőgazdasági szakértő vagyok, nem politikus. Nem vagyok biztos abban, hogy sikerül barátságot kötnöm a két faj között.

– Bízzuk ezt a döntést Istenre – vetette közbe Bhadravati.

– Melyikre? Az önökére vagy a miénkre?

– Isten csak egy van, mindegy hogyan nevezik – felelte a fiatalember.

– Úgy érzem, magával még sokat fogok beszélgetni, dr. Bhadravati. Odahaza van egy barátom, aki szintén örülni fog, ha megismerheti. Remélem, egyszer még találkozni fognak.

– Én is remélem. De mint mondtuk, minden az ön döntésén múlik.

Ryo körülpillantott a vezérlőteremben. Mindenki mozdulatlanul várta a döntését. Eszébe jutott Fal, aki talán még visszavárja, és a testvérei, az otthona.

Vajon mit tanácsolna neki Ilvenzuteck vagy a klánanya? Erezte, hogy iszonyú nyomás nehezedik rá. Senkitől sem kérhet tanácsot, egyedül kell döntenie egy olyan kérdésben, amely nem csupán a saját életét határozza meg, hanem két faj közötti kapcsolat sorsát is befolyásolhatja.

Sancheznek igaza volt: nagyon szeretett volna hazamenni. De vajon milyen sors vár ott rá? Hazaárulásért börtönbe zárják. A saját népe nem ígért neki semmit. Itt legalább megpróbálnak tárgyalásokat kezdeni. Ezenkívül pedig bajba sodorja ezt az öt embert, akik segítettek neki.

Sanchez ujjai a műszerpulton nyugodtak. Az egyik képernyőn megjelent az a hajó, melyet az űrállomásról küldtek utánuk. Erezte, hogy döntését nem halogathatja tovább.

– Forduljunk vissza – mondta csendesen. – Ha mindannyian bíztok dr. Rijseen szavában, akkor én is megbízom benne.

Sanchez ujjai mozgásba lendültek, a Felfedező pedig kecses fordulatot írt le, majd elindult.

14.

– Nem tudja megváltoztatni az emberek előítéleteit. Ehhez időre van szükség.

Az égszínkék ruhát viselő férfi heves kézmozdulatokkal kísérte szavait. Ryo arra gondolt, hogy nem okozna neki nehézséget a thranx nyelv elsajátítása, melyet a beszéddel összhangban alkalmazott kézjelek tesznek változatosabbá.

Bár a férfi mindössze két kézzel rendelkezett, beszédstílusa hasonlított a thranxokéra. Magas rangú kormányképviselő volt, valamilyen attasé vagy ilyesmi. De mégsem lehetett túl magas beosztásban, ezt elárulta Sanchez és Bonnie csalódott arckifejezése. Viszont az a tény, hogy éjszaka érkezett a Centaurus űrállomásra, nagy titokban, mégis arra utalt, hogy fontos személyiség lehet.

De vele csaknem egy időben több más személy is érkezett különféle bolygókról, sőt még a Földről is. Mindannyian a Felfedező tanácstermében gyülekeztek, mivel hosszas vita után Davis és Rijseen beleegyezett, hogy a hajó legénysége a fedélzeten maradhasson.

Az űrállomás mögött kirajzolódott a Centaurus VII. sziluettje, és a távolban látszott két mozdulatlan pont, melyekről mindannyian tudták, hogy hadihajók:

Sanchez egy pillanatig sem érezte fenyegetőnek a két hadihajó közelségét. A hajtóműveket készenléti állapotba helyezték. Néhány perc alatt fénysebességre kapcsolhatnak, és eltűnnek a hipertérben, mielőtt a hadihajók kárt tehetnének a Felfedezőben. A cirkálók inkább szimbolikus jelleget töltöttek be.

A tárgyalótermet a tanácskozás résztvevőinek bizonytalan suttogása töltötte be.

– Természetesen nincsen felhatalmazásom arra, hogy hivatalosan szövetséget kössek népeink között – mondta Ryo. – Én mégis a thranx faj képviselője vagyok, és azért jöttem ide, mert biztos vagyok benne, hogy ez a szövetség nem csupán előnyös lenne mindkét fél számára, hanem alapvető fontosságú.

Az egyik kormányképviselő emelkedett szólásra. Nem volt túlságosan bőbeszédű, sem sziporkázó egyéniség, a véleményére mégis mindenki oda szokott figyelni.

– Úgy látom, jól elsajátította a nyelvünket – mondta a férfi –, mégis úgy érzem, hogy egyes kifejezései nem pontosak. Mit ért azalatt, hogy a kapcsolatunk létrejötte alapvető fontosságú? Helyesen fejezte ki magát?

– Igen, a szövetség létrejötte alapvető fontosságú, ami alatt azt értem, hogy mindkét faj fennmaradása függ tőle. Az AAnnok uralni akarják az egész galaxist. A fejletlen népeket egyszerűen rabszolgasorba hajtják, de a riválisaikat könyörtelenül elpusztítják. Enyhe morajlás futott végig a termen.

– Tanulmányoztam az ön elméleteit, Mr. Ryoz... ryez...

– Ryo, így egyszerűbb lesz.

– Nos, tehát megértem az ön álláspontját. – A férfi felemelt néhány lapot az asztalról, és böngészni kezdte. Majd folytatta gondolatmenetét.

– Tehát ön azt állítja, hogy ez a szövetség mindkét faj fejlődését előremozdítaná...

– Biztos vagyok benne.

– Tehát ügy gondolja, hogy ezt a kérdést jobban meg tudja ítélni, mint mi?

– Nem jobban, hanem másképp. Mert az önök egész hozzáállása abból indul ki, hogy hogyan ne lehessen valamit megcsinálni. Ez a lényege az egésznek. Ha bárki előáll egy javaslattal, maguk rögtön azon kezdik törni a fejüket, mit tehetnének, nehogy az illető megvalósíthassa a szándékát. De itt most rendkívül fontos kérdésről van szó, és a döntés nagy felelősséget ruház önökre...!

– Kérem, beszéljen a hazájáról – szólt közbe egy kellemes hangú idős férfi.

– Évezredek óta békében élünk, és ez hihetetlen technikai fejlődést eredményezett. Több naprendszer lakható bolygóin kolóniákat, városokat hoztunk létre... Békében és nyugalomban élünk. Talán túlságosan is. Önök viszont hihetetlen energiával rendelkező nyughatatlan természetű lények. A szövetségben jól kiegészítenénk egymást.

– Ki akarnak használni minket – csattant fel egy kövér katonatiszt.

– Ugyan, dehogy! – mondta Ryo. Érezte, hogy bármit mond, csak kiforgatják a szavait.

– Nem kihasználni akarjuk magukat, hanem azt szeretnénk, ha összefognánk, és segítenénk egymást.

– Összefogás! – dünnyögte a kövér tiszt. – Erről még a saját kormányát sem tudja meggyőzni.

– Eleinte persze félni fognak önöktől, a külsejük és a mély hangjuk miatt. Én is ugyanígy voltam vele. De később túlteszik magukat az előítéleteiken, és megismerik az igazi értéket. Ugyanúgy, ahogy az emberek is. Vegye alapul á hajó személyzetét, akik visszataszítónak találtak, mint ahogy önök is. Mégis belátták, mi a barátság és az önfeláldozás... Segítettek nekem, hogy hazajuthassak!

A kövér tiszt felállt a helyéről, és a hatalmas átlátszó falhoz sétált. Sokáig nézte szótlanul a távoli bolygó felszínét.

– Nehéz ügy ez, nagyon nehéz – mondta elgondolkodva. – Az AAnnok ellenséges szándékára csak az ön beszámolói alapján következtethetünk.

– Meg a Felfedező megtámadásából.

– Az űrhajó, amely megtámadott bennünket nem thranx típus volt – jegyezte meg Sanchez. – Ha az AAnnok csak fele annyira veszélyesek, mint ahogy Ryo állítja, komoly veszéllyel állunk szemben.

– Ez a veszély közvetlenül nem fenyeget bennünket – mondta a kövér tiszt. – Most egy egészen más problémát kell megvitatnunk.

– Azt, hogy a testi felépítésünk merőben különbözik egymástól! – jegyezte meg komoran Ryo. Tudta, hogy az egész tárgyalásnak ez a mottója. – Mert úgy nézünk ki, mint valami hatalmasra nőtt rovarok...!

Látszott, hogy a tiszt kissé kényelmetlenül érzi magát.

– Tudatában vagyok – folytatta Ryo, hogy a lakosság jelentős része irtózik a rovaroktól. De vajon mi a helyzet önnel, attasé úr?

Ryo odalépett a pocakos férfihoz, és megérintette finom ujjaival.

– Hányingert érez, vagy félelmet? Talán elviselhetetlennek találja a szagom?

A pocakos férfi mozdulatlanná dermedve állt. Azután reszkető hangon megjegyezte.

– Alig érzékelhető kellemes szagot áraszt, mint ahogy azt a jelentésekből már korábban megtudhattam.

Ryo visszaült a helyére.

Az attasé is helyet foglalt, és úgy tűnt, mintha belső feszültsége megszűnt volna.

– Úgy értesültem, valami fanatikus támadt önökre – mondta barátságos hangon.

– Igen, így volt... Megölte az egyik legjobb barátomat. De talán ez is bizonyítja, hogy nem az én fajom akar rosszat, hanem az előítéletekkel teli emberek okoznak bajt.

– De egyetlen ilyen eset alapján nem ítélhetik meg az embereket!

– Önök sem a thranxokat.

– Igaza van – bólintott a tábornok. – Ha leküzdjük a két faj közötti ösztönös gyűlöletet, akkor valóban nyugodtan élhetünk egymás mellett. Azt hiszem, meg kell kezdenünk a tárgyalásokat. Természetesen szép lassan kell megismertetni egymással a két fajt. Ez bizonyára évtizedeket, talán évszázadokat vesz majd igénybe, mire leküzdik ösztönös ellenszenvüket, és megszokják egymást.

– Az AAnnok nem várnak évszázadokig. Nekik nem kell húsz év egy döntés meghozatalához – mondta szemrehányóan Ryo. – Pontosan tudják, mit akarnak, és azt végre is hajtják. Ezért a két faj biztonsága érdekében a szövetség alapjait most kell megteremtenünk!

Az igazi politikus pontosan tudja, mikor kell taktikát változtatnia. Az attasé pedig rendkívül rutinos politikus volt.

– Tehát ezt a problémát kell megoldanunk – jelentette ki színpadiasán. – Bár úgy látom, hogy a megoldás tekintetében eltér a véleményünk. Én a legnagyobb nehézségnek azt tartom, hogy nem tudjuk feloldani a két faj közötti ösztönös ellenszenvet. Ha ezt a folyamatot siettetnénk, éppen az ellenkező hatást váltanánk ki. Az ösztönös ellenszenv gyűlöletté válna. És ezt a gyűlöletet sohasem tudnánk többé feloldani.

– Maguk nem mernek kockázatot vállalni, és ezt később még bánni fogják – mondta Ryo elkeseredetten.

*

Amikor Ryo felébredt, a hatalmas képernyőre pillantott, amelyen egy bolygót lehetett látni. A bolygó képe annyira ismerősnek tűnt, hogy szinte beleborzongott.

– Jól vagy, Rio? – kérdezte csendesen Bonnie. A lány a mellette lévő fotelben kényelmesen elnyújtózott.

– Igen, minden rendben – válaszolta Ryo. – Csak különös érzés fogott el, amikor megláttam az otthonom.

Mindketten Ryo szobájában voltak, ahol igen magas volt a hőmérséklet és a páratartalom. Bonnie letörölte az izzadságot a homlokáról.

– Gyönyörű bolygó Willow-wane – jegyezte meg a lány.

– Igen. A szárazföld jelentős része a trópusi övezetben fekszik. Amikor elered az eső, mintha dézsából öntenek. Azután hirtelen abbamarad, és a dzsungel szinte gőzölög... De Pa-szex a bolygó túlsó oldalán található.

– Nyugi, Elvira tudja, hol kell leszállnia. Kopogás hallatszott az ajtón.

– Tessék – mondta önkéntelenül Ryo.

Egy gyerek állt az ajtóban. Ryo kíváncsian nézett rá. Tudta, hogy az emberek elevenszülők, náluk nincs lárvastádium, nincs metamorfózis. Növekedésük hosszú évekig tart, melynek során fokozatosan alakul ki végleges formájuk.

A kis fickó odaszaladt Bomne-hoz, és átölelte a lányt. A kisfiút Matthew-nak hívták.

– Ez a bolygó az úticélunk? – kérdezte a gyerek.

– Igen, ide indultunk, Matthew. Tetszik, ugye? – Mindketten a bolygó felszínének látványában gyönyörködtek.

– Pont olyan, mint az otthonunk volt – felelte a gyerek.

– Ilyen távolságból a legtöbb lakható bolygó egyformának látszik.

– Mit jelent az, hogy lakható?

– Ez azt jelenti, hogy a bolygó felszínén olyan légköri és időjárási viszonyok uralkodnak, amelyek, lehetővé teszik, hogy ott éljünk.

– Mikor szállunk le? – kérdezte türelmetlenül Matthew.

– Hamarosan.

– És mikor látom legközelebb aput meg anyut?

– Amint befejezted az iskolát – mondta Bonnie. – Örülsz annak, hogy új iskolába kerülsz?

– Hát persze! Biztosan csuda klassz lesz: új barátok, új játékok, érdekes környezet... De az egészben az volt a legfrankóbb, hogy csillaghajón utazhattam!

Bonnie elmosolyodott.

– Jól fogod itt érezni magad. Az iskola mindenütt unalmas, de a barátok és a környezet az mindennél fontosabb... Hamarosan leszállunk, Matthew. Megcsináltad a leckédet?

– Meg. Mondtam, hogy szeretek tanulni. Bonnie megsimogatta a kisfiú tarkóján a sűrű, barna hajfürtöket.

– Látod, ezért választottak ki a sok gyerek közül éppen téged.

– Tudom – mondta büszkén a kisfiú. Azután oldalra fordult, és megpillantotta a mozdulatlanul ülő thranxot.

– Hello, Ryo! – kiáltotta vidáman.

– Hello, Matthew!

– Megtanítasz a thranx nyelvre? – kérdezte lelkesen a kisfiú. – Nézd csak, már ennyit tudok... Élénk füttyögésbe kezdett, amin mindhárman jót derültek.

– Kezdetnek nem rossz – dicsérte Ryo. – De próbáld újra!

Matthew tovább füttyögött, Ryo pedig tanít-gatta, miközben együtt nevettek a sikertelen próbálkozásokon. Kis idő múlva Matthew felkiáltott:

– Van kedved lovacskásat játszani?

– Jól van, nem bánom – egyezett bele Ryo. A hátára vette a fiút, és végignyargalt vele a szobán. Bonnie hátradőlt a fotelban, és mosolyogva nézte őket.

15.

Nem számít, ki vagy és hová tartozol – gondolta Ryo. – Bárhol otthonra lelhetsz, ha megfelelő környezetre találsz, és saját magad rendezheted be a világodat. Nagyot szippantott a friss levegőből. Körülötte hatalmas fürtöket tartó szőlőindák futottak a magasba. A tisztást sűrű, méregzöld fű borította. A fű közül sárga virágok dugták ki a fejüket, melyek körül apró rovarok döngicséltek. Érzékeny csápjai megérezték a nektár illatát. A parányi rovarokat is bizonyára ez csalogatta a tisztásra.

– Ez hát az otthonom – mondta Ryo. – Csodálatos világ!

Bonnie bőrén izzadságcseppek jelentek meg. Bhadravati és a többiek ugyanúgy elmerültek a látványban, mint ő.

– Ez a klíma egy kicsit meleg és páradús nekünk – jegyezte meg Bhadravati.

– Pedig csak a második évszak elején járunk – tájékoztatta őket Ryo.

– Még szerencse – mondta Elvira Sanchez, amint kilépett az űrsiklóból. Az eget kémlelte, mintha támadástól tartana.

– Nem tudom, érzékelték-e a leszállásunkat – jelentette egy hang az űrhajóból –, de egyelőre semmiféle mozgást nem észlelek.

– Nincs ok aggodalomra – nyugtatta meg Sanchez. Azután csípőre tette a kezét, és Ryo felé fordult. – Elég kegyeden számomra ez a klíma, de legalább leadok néhány kilót.

Ryo értetlenül nézett rá.

– Miért akarsz súlyt veszteni?

– A szépség érdekében, természetesen – nevetett Elvira. – Amikor meleg, páradús környezetbe kerülünk, a testünk verejtékezni kezd, hogy az elpárolgó víz hűtse a bőrünket. Ez a testünk hőszabályozásának egyik alapvető folyamata. Az elpárologtatott vízzel viszont csökken a súlyunk.

– Hihetetlen – mondta döbbenten Ryo. – Mivel a mi testünk szerveit szilárd és rendkívül ellenálló külső váz védi, ez a folyamat számunkra ismeretlen.

– Gondolom, a külső váz miatt elhízni sem tudtok – jegyezte meg Bonnie. – Már csak emiatt is sok ember fog ellátogatni hozzátok.

– De egyelőre csak mi vagyunk itt – mondta Bhadravati. – Mi is illegálisan.

Nagyon is illegálisan. Miután az attasé belátta, hogy Ryónak igaza van, a tanácskozás után magához hívatta a hajó legénységét. Ezen a szűk körű megbeszélésen a hajó legénységén kívül csak Rijseen, Bhadravati és Ryo vett részt. A két magas rangú tisztviselő hozzájárult, hogy végrehajtsanak egy kísérletet. Kibővítették a hajó legénységét, és néhány gondosan kiválasztott gyereket is a fedélzetre juttattak. Megbízták a Felfedező legénységét, hogy térjenek vissza Willow-wane-ba, és ott hozzanak létre egy kisebb telepet a dzsungelben. Szigorú utasítást adtak, hogy sem az embereknek, sem a thranxoknak nem szabad tudomást szerezniük a telep létezéséről. A kísérlet célja pedig az volt, hogy együtt neveljenek gyerekeket thranx lárvákkal, és megfigyeljék, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az utolsó beszélgetés során a két idős férfi valósággal lázba jött. Látszott rajtuk, hogy szívügyüknek tekintik az expedíció sikerét.

Az űrsiklóból egyre többen özönlöttek ki a tisztásra. Majd munkagépek jelentek meg a rámpán, valamint szállítójárművek, amelyek a felszerelést és az anyagokat hozták.

– Megkezdjük a telep építését – mondta Bonnie Ryónak. – De ha nem érkezel vissza időben...

– Tudom. Akkor minden, amit tettünk, hiábavaló volt.

– Nagyon szeretném, ha visszajönnél Ryo – mondta a lány. Szemében ismét megcsillantak azok a harmatcseppek, amelyeket Ryo annyira csodálatosnak talált. – Ne felejtsd el, rendkívül fontos vagy a számunkra! Te nem csupán egy thranx vagy, hanem a barátunk, akit ismerünk, és akire számíthatunk!

– Számíthattok rám! – jegyezte meg vidáman, Ryo. Azután nekivágott gyalog a dzsungelnek.

Amint visszapillantott, látta, hogy mindannyian aggodalommal telve néznek utána.

A dzsungel eléggé igénybe vette izmait. De inkább a nehezebb terepet választotta, nehogy az őserdő szélén haladva észrevegye valaki.

Napokat vándorolt az esőben, az ellenséges környezetben, de nem bánta. Eszébe jutott a munkája, amikor társaival a dzsungelben dolgoztak.

Két hét telt el a leszállásuk óta, és semmiféle katonai tevékenységet nem észleltek. Már biztosak lehettek abban, hogy az űrsikló érkezését senki sem vette észre.

Ryo végül megérkezett arra a helyre, ahol annak idején a szőlőcserje meghonosításával folytatott kísérleteit végezte. Az ültetvény sokat fejlődött a távollétében. De itt már nehezebben tudott elrejtőzködni, mint a dzsungel áthatolhatatlan lombtakarójában. Mégis el kellett jutnia valahogy a város egyik bejáratához. De úgy érezte, ezt csak éjszaka tudja megvalósítani.

A dzsungel rejtekében megvárta, amíg teljesen besötétedik. Azután végigszaladt a magas kordonként telepített szőlők sorai közt. Örökkel nem találkozott, ami cseppet sem lepte meg. A szőlőültetvényeket sohasem őrizte senki.

Ryo odaért a város szélén lévő depóhoz. Itt tárolták az ültetvény megmunkálásánál használt gépeket. Ryo lekuporodott az egyik hatalmas földgyalu mellett, kifújta magát, végül kicsit megnyugodott. A telepen szinte semmi sem változott a távozása óta.

Mindenki aludt, kivéve azt a néhány munkást, akik a karbantartást végezték, hogy a gépek másnap reggel, tökéletes állapotban, munkába állhassanak.

Bemászott a szellőzőaknába, majd a karbantartó folyosón lement néhány szinttel mélyebbre. A telepen sok munkás dolgozott, mindenki végezte a dolgát, nem sokat törődtek a többiekkel. Ezért Ryo sem keltett feltűnést.

Az egyik folyosón haladva a magasban elhelyezett kamera hirtelen felé fordult, és követte minden lépését. Ryo nyugalmat erőltetett magára.

– Jó estét, uram – mondta egy hang.

– Jó estét – felelte Ryo. Szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét.

– Nagyon későre jár, uram.

– Igen, én is tudom, de ma jöttek a világra a gyerekeink, és olyan izgatott vagyok, hogy nem tudok elaludni.

A gyerekek világra jötte a legnagyobb esemény a thranxok életében. Ezt mindenki tiszteletben tartja. Az őr nem is zaklatta további kérdésekkel.

– Arra kérem, uram – tette még hozzá – , hogy ne csapjon semmi zajt. Tudja, ilyenkor mindenki alszik.

– Természetesen, ezt mondania sem kell.

A hosszú folyosókon át eljutott a bölcsődébe. Eszébe jutottak lárvakori emlékei, az ismerős helyiségek, a nevelőnők szerető gondoskodása.

A bölcsődében most is sok gondozónő tevékenykedett, hiszen a lárvák élete független volt a napszakoktól. De a gondozónők ügyet sem vetettek rá, végezték dolgukat.

Ryo odaszaladt az egyik ágyhoz, és felkapott néhány lárvát. A kisdedek semmit sem értettek az egészből. Nekik az volt a legfontosabb, hogy a hasuk tele legyen, és utána nagyot alhassanak.

Ryo tudta, hogy a nővérek csak sokára veszik észre a lárvák eltűnését, hiszen mindegyikük legalább húsz lárvára felügyelt.

Magához szorította a kisdedeket, majd sietve kilépett a folyosóra.

– Ryo! Mit keresel te itt?! – szólította meg egy ismerős hang.

Fal szaladt oda hozzá túláradó örömmel, és átölelte mind a négy karjával.

– Hogy kerülsz ide?

Ryo zavarban volt, különösen, mert a karján tartotta az elrabolt lárvákat. Szerencsére a többi gondozónő másutt tevékenykedett, így nem vettek észre az egészből semmit.

– Most nincs idő megmagyarázni – mondta Ryor – Segítened kell, hogy a felszínre tudjam vinni ezeket a lárvákat. Minden a gyors cselekvésen múlik.

A lány riadtan húzódott el tőle.

– Nem értem, mit akarsz. Azt állítottad, hogy titkos megbízatást hajtottál végre a kormány megbízásából. Azután azt mondták rólad, hogy bűnöző vagy. Már nem tudom, kinek higgyek.

– Bizonyos fokig minden igaz, amit hallottál. Valóban részt vettem egy rendkívül fontos küldetésben – jelentette ki őszinte hangon Ryo. – Most viszont ugyanezért törvénysértőnek tartanak. Mindezt a politika határozza meg; pedig én ugyanaz maradtam, és ugyan azért küzdők. Nincs idő, hogy mindent meg magyarázzak. De döntened kell, segítesz, vagy nem.

Ryo a vészkijárat ajtajához lépett.

– Nem tudom, hol voltál eddig, Ryo, és azi sem tudom, mit csináltál. Én még mindig szeretlek, és boldog vagyok, hogy visszajöttél... De a lárvákat nem viheted ki innen! Ez a bölcsőde, és a lárvák csak itt vannak biztonságban. Később talán sok mindent megmagyarázol, de kétlem, hogy ezt a tettedet valaha is megérteném.

– Néha én is kételkedem abban, hogy valóban helyesen cselekszem-e – mondta szomorúan Ryo, majd közelebb lépett a lányhoz. –

Ez az egész nem olyan egyszerű, mint gondolod. Nagyon szeretlek téged, Fal. Gyönyörű, intelligens teremtés vagy, és hamarosan belátod, hogy egy nagyszerű ügy érdekében tettem mindent. Akkor meg fogsz nekem bocsátani...

Csápjaival megcirógatta a lány arcát. Azután ujjai egy pillanatra megszorították a karcsú nyakat. Fal egy pillanat alatt összecsuklott. Ryo a lány fölé hajolt, és látta, hogy szabályosan lélegzik. Felemelte az eszmeieden teremtést, majd a vészkijárat liftjéhez vitte.

A bölcsőde továbbra is csendes volt. Úgy látszott, mellé szegődött a szerencse.

Tudta, hogy a lárvák elrablása nagy port fog kavarni. A város vezetői értetlenül állnak majd az események előtt, bár egyesek arra gyanakszanak; hogy a szolgálatot teljesítő Falnak köze lehet a lárvarabláshoz. Különösen, mivel a vőlegénye igen gyanús körülmények között tűnt el.

De nem volt ideje ezen meditálni, sietnie kellett. Szerencsére a folyosón senkivel se találkozott.

Amikor a felszínre ért, elhelyezte az alvó lárvákat egy terepjáróba, azután az eszméletlen Falt is melléjük fektette. Amikor mindennel végzett, beindította a gépet. A jármű mély nyomot hagyott maga mögött, ami nyugtalanította Ryót. De hamarosan elérte a dzsungelt, ahol a sűrű aljnövényzet miatt már nem lehetett követni a nyomokat. Közeledett a napfelkelte, amikor lassan ébredezni kezd a város. Néhány óra múlva megindul az eltűnt lárvák utáni kutatás.

Eleinte óriási zavar támad a bölcsődében, és ez tovább javítja az esélyeit. Ráadásul senki sem fogja azt hinni, hogy az eltűnt nővér a szabadba vitte a lárvákat. Talán napokat is nyerhet, mire az alapos kivizsgálás ezt a lehetőséget is figyelembe veszi. A trópusi eső pedig elmossa addigra a nyomokat.

Fal jelentette a legnagyobb problémát. Vajon hogyan fogadja a szörnyetegek látványát. De Ryo bízott abban, hogy Fal hamar megbarátkozik az idegenekkel.

Amikor a nap felkelt, Ryo érezte, hogy nehéz feladat előtt áll: meg kell etetnie az ébredező lárvákat. Bár a bölcsődéből sikerült összelopnia az ehhez szükséges felszerelést, de ilyesmit még sohasem csinált. Idétlen mozdulatokkal eléjük tartotta a cumisüveget. Szerencsére a kis csöppségek segítettek a probléma megoldásában. Ösztönösen bekapták a cuclit, és mohón magukba szívták a táplálékot.

Ez egy időre elcsendesítette őket, és Ryo tovább vezethette a terepjárót a dzsungel tekervényes ösvényein. Útközben eszébe jutottak a veszélyes ragadozók, mégis leginkább az emberek fogadtatásától félt.

De ahogy a tisztásra ért, az út során felhalmozódott feszültség feloldódott benne, amint meglátta, hogy barátai milyen kitörő örömmel fogadják.

– Biztos vagy benne, hogy nem követett senki? – kérdezte az egyik férfi. Hosszú fekete szőrzet borította az egész fejét, még az arcát is. Elégedetten nézett Ryóra. Alig akarták elhinni, hogy a fiatal thranx vállalkozása sikerrel járt.

– Elég simán ment – felelte Ryo. Jóleső érzés töltötte el a barátságos fogadtatás láttán.

Távollétében a tábort egész jól kialakították. A tisztást könnyűszerkezetes épületek lepték el. Az űrsikló az erdő szélén állt. A telep létrehozásának érdekében szinte teljesen kibelezték.

Bár a siklót és az épületeket jól álcázták, Ryo mégis nyugtalankodott, hogy a magasból észrevehetik őket.

Miközben ezen töprengett, sípoló hang hallatszott a terepjáróból. A hang általános megdöbbenést keltett. Az emberek azonnal odasiettek, és bekukkantottak a terepjáróba.

Ryo közéjük furakodott. A lárvák időközben felébredtek, és most riadtan néztek a rájuk bámuló szörnyetegekre. Ryo nem számított arra, hogy a találkozás ilyen körülmények közt fog bekövetkezni.

Matthew visszagondolt a rég múlt időkre. Nem tudta, miért választották éppen őt erre az útra, de rendkívül boldog volt, hogy itt lehetett. Tetszett neki ez a hely, amely tele volt virágokkal és apró rovarokkal.

Bonnie és Ryo, az a nagy bogár elmondta neki, hogy az új barátai még pólyás babák, és ha felnőnek, olyanok lesznek, mint Ryo. De egyelőre cseppet sem hasonlítottak Ryóra. Amikor Matthew először látta a kis haverjait, azok szánalomra méltóan tehetetlenek voltak. Se kezük, se lábuk. Hogyan lehet velük játszani?

Testük nagyjából fehér volt, de a vékony bőr alatt látni lehetett az erek és és belső szervek lüktetését. A szagukat pedig csodálatosnak találta. Nem is értette, hogyan félhetnek az emberek olyan lényektől, amelyek ilyen kellemes testszagot árasztanak. Matthew látta, hogy a többi gyerek is kezd megbarátkozni a kis pólyás babákkal, annak ellenére, hogy egyelőre még nem tudtak játszani velük.

A játék közben a gyerekek verseket mondtak, énekeltek, miközben a lárvák szájszerve kifejlődött, és ők is ismételgették a szavakat. Néhány hónap múlva a lárvák tökéletesebb kiejtéssel beszélték az emberi nyelvet, mint Ryo.

Játszás közben Matthew nagyon megbarátkozott az egyik lárvával, akit Moulnak neveztek. Sokat beszélgettek a metamorfózisról, és Matthew irigyelte barátját, hogy az átalakulás során egyszerre felnőtté válik.

– Ne búsulj – mondta Moul. – Te folyamatosan növekedsz, és a végén még nálam is nagyobb leszel.

Majd kissé bizonytalan hangon hozzátette:

– Nem értem, Werner miért akar megverni téged. Csak azért, mert ő a nagyobb?

Moul néha rettentő ostoba dolgokat kérdezett.

– Öregem, te nagyon értelmes vagy, de sok dolgot nem értesz még – jegyezte meg Matthew csípőre tett kézzel.

– Sajnálom – szabadkozott a lárva. – Elég keveset tudok az emberi kapcsolatokról. Az egész viselkedéseteket különösnek találom. Nem volna jobb, ha Wernerrel barátok lennétek?

– Dehogynem. De ez a Werner egy kötekedő alak. Szereti megverni a gyengébbeket.

– Nekem mégsem tűnik nagyon erősnek. Főleg szellemi vonatkozásban.

– Ebben igazad van. Akkora agya lehet, mint egy babszem.

Ezen mindketten nevetni kezdtek.

Beszélgetés közben Matthew folytatta a vár építését. A várat apró kockákból rakta össze, Moul pedig figyelte a munkálatokat, és okos tanácsaival járult hozzá az építkezéshez. Ezt a várat két napja kezdték építeni, és már több mint egy méter magas volt, pedig a bástyák és tornyok csak ezután következtek. Az arra járó felnőttek is mind megcsodálták az alkotást.

– Középen erősítsük meg – javasolta most Moul –, különben az oldalra épített tornyok kibillenthetik az egyensúlyából.

– Nagyszerű ötlet – bólintott Matthew. Tovább építette a várat, azután abbahagyta, és leült a földre.

– Valami baj van? – kérdezte Moul.

– Unatkozom – sóhajtott Matthew. – Bárcsak megengednék a felnőttek, hogy kimenjünk a szabadba.

– Te is tudod, hogy én nem mehetek veled.

– Miért? Ja, igen, a bőrödet azonnal kiszárítanák a napsugarak.

– Nappal biztosan – kesergett a lárva. – Tisztelem a felnőtteket, de talán néha ők is tévedhetnek.

– Szerintem is. De mi lenne, ha éjszaka mennénk ki? Akkor a napfény nem égetheti fel a bőrödet.

– Ez igaz. De én nem tudok járni...

– Nem baj, majd kitalálunk valamit. Segítek neked.

– Én pedig segítek neked. Sötétben csaknem olyan jól látok, mint világosban! Ez pedig megkönnyíti a tájékozódásunkat.

– Te valóban látsz a sötétben? – kérdezte döbbenten Matthew.

– Nem olyan jól, mint az őseim, de azért megteszi.

– Bárcsak én is képes lennék ilyesmire. Még amikor otthon laktam, éjszakánként gyakran felébredtem, és a sötétben nem találtam a villanykapcsolót. Így aztán sötétben kellett kitapogatóznom a fürdőszobába.

– Mi az a fürdőszoba? – kérdezte Moul. Beszélgetésük az éjszakai expedíció tervezgetéséről hamarosan sokkal gyakorlatiasabb témák felé kanyarodott.

Hetek teltek el. A felnőttek szemmel láthatóan örültek a gyerekek és a lárvák közt kibontakozó barátságnak.

– Akarsz játszani cowboyt és indiánt? – kérdezte Matthew.

– Nem tudom, mi az – válaszolta Moul.

– Valamikor régen a Föld egyes vidékein indiánok éltek – kezdte Matthew. Örült, hogy érdekes dolgokat mesélhet barátjának, aki az eltelt idők folyamán rengeteg információt gyűjtött magába.

– Azután az indiánok földjére fehér telepesek érkeztek. Ezek voltak a cowboyok. A telepesek felszántották a földeket, a réteken hatalmas állatcsordákat legeltettek. Az indiánok egyre kisebb területre szorultak vissza, ezért háború tört ki a cowboyok és az indiánok között. Végül a cowboyok győztek, az indiánok pedig hamarosan kihaltak.

– Ez eléggé szomorú történet – jegyezte meg Moul. – Nem akarok ilyet játszani... De ha neked mégis kedved van hozzá, nem bánom.

– Helyes! – lelkesedett Matthew. Moul riadtan hátrébb húzódott.

– Ez elég durva játéknak látszik, Matthew. Nem szeretem az erőszakot.

– Nem lesz semmi baj, majd meglátod – nyugtatta meg barátját Matthew. – Én leszek az indián, te pedig a cowboy.

– Én szeretnék az indián lenni – jelentette ki rövid gondolkodás után Moul.

– Nem. Én találtam ki a játékot, tehát én választok.

– Jó, akkor legyél te az indián! Matthew nem értette, miért engedett ilyen könnyen a barátja.

– Tehát megengeded, hogy én legyek az indián? – kérdezte gyanakvón. – Csak így egyszerűen?

– Hát persze. Látom rajtad, hogy nagyon szeretnéd...

– Van egy ötletem! – csillant fel Matthew szeme. – Legyünk mindketten indiánok!

– És akkor kik lesznek a cowboyok?

– Majd a többiek – vigyorgott Matthew. – Hé, Janié, Ahling, Chuck, Yerl! Akartok velünk játszani?

Röviden elmesélte nekik is a történetet, majd közölte velük, hogy ő és Moul lesznek az indiánok, a többiek pedig a cowboyok. De sajnos mindegyikük indián akart lenni.

Dr. Bhadravati, Bonnie, Sanchez kapitány és még sokan mások figyelték a képernyőn a teremben játszadozó gyerekeket. Mindannyian úgy érezték, hogy döntésük helyesnek bizonyult, önfeláldozásuk, amit az ügy érdekében tettek, nem volt hiábavaló. Elindítottak egy folyamatot, amely elősegíti a két faj közötti barátság kialakulását.

16.

Bonnie és Ryo éppen vidáman beszélgetve sétáltak a laboratórium felé, amikor távoli dübörgésre lettek figyelmesek. A hang északról jött, és egyre erősödött, majd a tábor felett elszáguldott két űrsikló.

Ryo és Bonnie a bokrok rejtekébe húzódtak. Látták, hogy a többiek is szétszaladnak, és menedéket keresnek a dzsungel fái közt.

– Gondoljátok, hogy észrevettek minket? – kérdezte izgatottan Bonnie.

– Nem tudom – felelte az űrsikló egyik pilótája a közelben tornyosuló faóriás tövében kuporogva. – Elég alacsonyan és nagy sebességgel repültek el felettünk. Bemegyek az űr-siklóba, és ellenőrzöm a műszereket.

Bonnie is úgy gondolta, hogy ez lesz a leghelyesebb, amit tehet, amikor Ryo megfogta a karját.

– Nem hiszem, hogy észrevettek minket – nyugtatta meg a lányt.

– De vajon mit kerestek itt, ha nem minket...? – Bonnie érezte, hogy Ryo rendkívül nyugtalan. – Valami baj van? – kérdezte.

– Bizony nagy baj van! – mondta komoran. Tudata mélyéről felszínre kerültek a régi emlékek. Úgy érezte, mintha torkát összeszorítaná valami. – Ezek nem thranx gépek voltak, akik minket keresnek. Ezek AAnn harci siklók voltak! Biztosan tudom, mert már közelről láttam ilyeneket!

*

– Segítenünk kell – jelentette ki Sanchez, amikor mindenki helyet foglalt a teremben. Az űrsikló rakterét már korábban tanácsteremmé alakították, és ott szokták tartani a megbeszéléseiket.

– Nem a mi dolgunk, hogy ezt a problémát megoldjuk – mondta a katonai parancsnok. – Mi itt csak hívatlan vendégek vagyunk. Jelenlétünket a thranx kormány nyílt provokációnak tartaná. A legbölcsebb, ha minél tovább rejtve maradunk. Ha segítenénk a helybeli lakosoknak, azonnal lelepleznék a telepünket. Egy fontos küldetést teljesítünk, amelyet nem veszélyeztethetünk azzal, hogy beavatkozunk a thranx-AAnn háborúba. Ezenkívül pedig erre nincs is felhatalmazásunk. Nem állunk háborúban az AAnnokkal, és egy ilyen beavatkozás rendkívül súlyos következményekkel járna.

– Ne haragudjon, hogy nem értek egyet önnel – vetette közbe Sanchez –, de éppen az AAnnok támadták meg annak idején az űrhajónkat. A támadás során rengetegen meghaltak. Ők provokálhatnak minket, mi pedig jó pofát vágunk hozzá!

– A támadás félreértésből is származhatott – vitatkozott tovább a tiszt. – Egy ilyen incidens nem zárhatja ki az AAnnokkal kialakítható szövetségünk lehetőségét.

– Bocsásson meg, uram – jegyezte meg az egyik xenológus –, de ha az AAnnokkal kapcsolatos vizsgálatok eredményei helyesnek bizonyulnak, akkor azt az egyet javasolhatom, hogy tartsuk minél távolabb magunkat tőlük.

– Ostobaság! – kiáltotta a tiszt.

– Ön már nyilván eldöntötte magában a vitát – mondta Ryo. – És bárkinek a véleménye ettől eltér, azt nem hajlandó elfogadni.

– Teljesen mindegy, hogy mit gondol – jelentette ki a katonai parancsnok. – Ez az expedíció békés szándékkal jött ide, ezért nem hoztunk magunkkal fegyvereket.

– Nagyon téved – vetette közbe Sanchez kapitány. – Amióta az AArmok szétlőtték a hajónkat, a thranxok pedig börtönbe zártak minket, úgy döntöttünk, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat. Természetesen hoztunk magunkkal fegyvereket, és örömömre szolgálna, ha használhatnám őket az AAnnok ellen. De a végső döntés az ön kezében van.

– Nem támadhatunk meg egy idegen fajt, amely talán a szövetségesünk lehet.

– Ez csupán szócséplés – mondta dühösen Bonnie. – Itt nevelünk thranx lárvákat a táborban. Közben a szüleiket gyilkolják az AAnnok. Mi pedig elméleti vitákat folytatunk, mintha az egészhez nem lenne semmi közünk...! Ezt a tábort azért hoztuk létre, hogy kapcsolatot alakítsunk ki a thranxokkal. És amikor a szerencsétleneket lemészárolják, mi itt ülünk, és elmélkedünk. Ideje lenne, hogy tegyünk végre valamit!

– Szeretném, ha adnának nekem egy sugárfegyvert – jelentette ki dr. Bhadravati, és a parancsnokra mosolygott. A szobában általános hangzavar keletkezett.

Ryót rendkívül meghatotta, hogy az emberek harcba akarnak szállni az AAnnok ellen, hogy megvédjék új barátaikat.

*

A három tucat felfegyverzett ember alig fért el a terepjárón. Ahogy a dzsungel ösvényein haladtak a város felé, Ryo visszagondolt az első AAmi támadásra. Tudatában felelevenedett a letarolt ültetvényen álló űrsiklók képe, és a fejvesztetten menekülő AAnn katonák.

A terepjárón ott ült a katonai parancsnok is, harcedzett embereivel. Ryo látta, hogy ezek a katonák már átestek a tűzkeresztségen: szemük állandóan a dzsungelt pásztázta, fegyverüket lövésre készen tartották, és fél szavakból is megértették egymást.

Ryo a terepjárót egyenesen Paszex felé vezette. Azután megálltak a dzsungel szélénél, nehogy az AAnnok észrevegyék őket.

A város felett sűrű füst gomolygott. A támadók nyilván szétrombolták a felszíni létesítményeket. Ryo csodálkozott rajta, hogy az AAnnok ismét ezt a jelentéktelen kisvárost szemelték ki támadásuk célpontjául. Nem tudta, Willow-wane-ben hány hasonló települést próbáltak lerombolni, de abban biztos volt, hogy az emberiség szövetsége számukra létfontosságú, és ezt már a kormánynak is be kell látnia.

Újabb robbanások hallatszottak a város felől.

– Óvatosan közelítsük meg őket – mondta Ryo a parancsnoknak.

De a tiszt rá sem hederített. Mély torokhangon rövid parancsokat adott a katonáinak, amelyeket Ryo nem értett. A katonák egymást fedezve előrenyomultak. Ryo csodálattal figyelte a mozgásukat, amint kettesével, hármasával fedezéktől fedezékig szaladtak, majd lekuporodtak, és hagyták, hogy ismét néhány társuk nyomuljon előre.

Amint a katonák közelebb értek az AAnn űrsiklókhoz, az őrök észrevették a közeledőket, és tüzet nyitottak. De hiába lövöldöztek eszeveszettül, a katonák pontos találatai sorra leszedték őket. Közben Sanchez, Bonnie, dr. Bhadravati és a többiek is felzárkóztak a katonákhoz.

Egy véletlen találat a szárnya alatt érte az egyik űrsiklót, és a lövés érzékeny pontot érhetett, mert hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Fém- és műanyag darabok repültek szanaszét. A füstfelhőtől másodpercekig nem lehetett látni semmit. A robbanás ereje felborította a másik űrsiklót is.

A pusztítás annyira megdöbbentette az AAnnokat, hogy amint a füst eloszlott, letették fegyvereiket, és felemelt kézzel előjöttek fedezékükből. A meglepetéstől kerekre nyílt szemekkel bámulták az őket körülvevő idegen lényeket.

Ryo kíváncsi lett volna az orbitális pályán haladó anyahajó parancsnokának arckifejezésére. Néhány AAnn mászott ki a felborult űrsiklóból, majd fogoly társaikhoz vánszorgott.

Közben az idegen támadás, és a siklók pusztulásának híre eljutott a város folyosóin harcoló katonák fülébe is, és a hír pánikot keltett közöttük. Eldobálták fegyvereiket, és a felszínre rohantak. A szétzilált csapatokat az emberek összeterelték, és gondosan őrizték.

Már estefelé járt az idő, amikor az AAnnok rádöbbentek, hogy milyen kis létszámú csapat fegyverezte le őket. De akkor már tehetetlenek voltak. Fegyvertelenül várakoztak, miközben élénk érdeklődéssel figyelték a magas, karcsú, kétlábú lényeket.

Közben a város lakói is kimerészkedtek a felszínre, és egyre többen gyűltek az idegenek köré. Örültek a győzelemnek, és csodálattal néztek megmentőikre.

Végül az egyikük észrevette, hogy Ryo az idegenekkel beszélget. Közelebb lépett a fiatal thranxhoz, de igyekezett tisztes távolságban maradni a kétlábú szörnyetegektől.

– Kerarilzex vagyok, a városi tanács tagja – mutatkozott be az idős thranx. – Szeretnénk köszönetet mondani az idegeneknek, de nem ismerjük a nyelvűket. Úgy látom, hogy ön képes beszélni velük.

Hangja bizonytalanságról tanúskodott.

– Úgy tűnik, hogy én ismerem önt, fiatal barátom. – Nem a Zex klánhoz tartozik?

– A nevem Ryozenzuzex, uram.

– Maga az a fiatal mezőgazdasági szakértő, aki eltűnt. Emlékszem önre! Egy igen szűkszavú üzenetet kaptunk Ciccikalkból, melyben arról tájékoztatták a tanácsot, hogy maga hazaáruló.

– Az ő megítélésük szerint valóban az vagyok – mondta szomorúan. Miután elmúlt az AAnn támadás veszélye, váratlanul újabb problémával kellett szembenéznie.

– Mindent meg fogok magyarázni – folytatta –, de addig sem kell nyugtalankodniuk. Ezek a kétlábú lények nem szörnyetegek, hanem a barátaim. Higgye el, senkit sem akarnak bántani.

Miközben Ryo mindezt elmondta, Bonnie odament hozzájuk, és érdeklődéssel nézett az idős thranxra.

– De hát kik ezek a lények..., és hogy kerül közéjük? – kérdezte az öreg.

– Ez egy hosszú történet – felelte Bonnie thranx nyelven.

Az öreg rettenetesen megdöbbent. Ösztönszerűen újabb kérdéseket hadart el.

– Nem értem – mondta Bonnie. – Kérem, beszéljen lassabban. A nyelvtudásom még nem tökéletes.

Az öreg leküzdötte meglepetését, majd nyugalmat erőltetett magára.

– Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a városunk megmentéséért. Remélem, az AAnnok nem háborgatnak minket ezután. – Majd némi habozás után hozzátette: – Nem tud valamit véletlenül a hat elrabolt lárváról? A gondozónőjük is eltűnt velük együtt. Szörnyű bűntény...!

– A gondozónőnek semmi köze a lárvák elrablásához. Azóta is kómában fekszik. Mindez az én hibám, de elkerülhetetlen volt...

– Úgy látom, nagyon bántja a dolog.

– Ó a menyasszonyom...

– És a lárvák? – kérdezte az öreg tanácsos.

– Egészségesek, és szépen fejlődnek, egy olyan környezetben, amit el sem tud képzelni.

– Tudja, hogy mindezért bíróság elé kell állnia?

– Természetesen – felelte Ryo.

– Miről beszéltek? – kérdezte Bonnie, aki alig értett valamit a pergő beszédből.

– A legutóbbi bűntettemről. Hamarosan bíróság elé kell állnom.

– Azt már nem! – jelentette ki Bonnie határozott hangon, miközben ujjai megszorították a sugárfegyver markolatát. – Túlságosan értékes vagy a számunkra. Képzeld csak el, Ryo, hogy te egy börtöncellában üldögélsz, miközben mi képtelenek vagyunk kapcsolatot kialakítani a thranx bürokratákkal.

Ryo megfogta a lány karját. – Nem lesz semmi baj – mondta. – De a törvény mindenkire egyformán vonatkozik.

– Elég vicces ezt pont tőled hallani!

– Igen, néha meg kell találni a kiskapukat is. De még épp elég időnk lesz, hogy ezt megbeszéljük.

Ebben a pillanatban pokoli robaj hallatszott dél felől, és néhány űrsikló száguldott át az égen. Elég alacsonyan repültek, és a város fölé érve csökkentették sebességüket.

Az emberek nyugtalan pillantásokat vetettek az űrsiklókra, de a város lakói önfeledt üdvrivalgásban, törtek ki.

– A mi hajóink! – mondta Ryo.

– Megint későn érkeztek – jegyezte meg az öreg tanácsos. – Szerencsére ezúttal nem történt semmi baj. Remélem, az AAnn anyahajót sikerül feltartóztatniuk, mielőtt elmenekülhetne. Az utóbbi időben ez volt az ötödik támadásuk. A többi település még súlyosabb károkat szenvedett, mint Paszex. Nem tudom, meddig bírja ezt elviselni a lakosság.

– Talán már nem kell sokáig félelemben élniük – mondta Bonnie thranx nyelven.

*

A thranx űrsiklók parancsnoka az ablakon át szemlélte az alattuk elterülő tájat. Amint Paszex fölé értek, azonnal megpillantotta az erősen megrongálódott AAnn űrsiklókat, az AAnn foglyokat, valamint a foglyokat körülvevő tömeget. De a legkülönösebbnek azokat a kétlábú szörnyetegeket találta, akik szintén a foglyok körül álltak. Nem tudta eldönteni, hogy a szörnyetegek a foglyokhoz vagy a győztesekhez tartoznak-e. De egyébként sem tüzelhetett volna rájuk a magasból, mert félt, hogy a nagy tömegben összegyűlt thranxokat is eltalálja.

A találkozást egyik faj képviselői sem így képzelték el. A tábornokok bosszankodtak, a bürokraták tehetetlenek voltak, a politikusok dühöngtek, a tudósok pedig zavarban voltak.

Mindkét fél arról ábrándozott, hogy vezető szerepet fog betölteni a szövetségen belül. Ezzel szemben egy maroknyi ember és egy thranx mezőgazdasági szakértő önkényes akciója megakadályozta, hogy a kapcsolatfelvételt még évekig, esetleg évtizedekig halasztgassák.

Az az ötlet, hogy kis csoportot létrehozva együtt neveljenek gyerekeket és thranx lárvákat, nem nyerte el a lakosság tetszését. Pedig a kísérlet beigazolta, hogy együtt felnőve barátokká válnak, és nem találják visszataszítónak egymás külsejét.

Általános felháborodást keltett, hogy Ryo egyszerűen elrabolta a lárvákat a bölcsődéből a kísérlet számára. Cselekedetét gyerekrablásnak minősítették, függetlenül attól, hogy milyen cél érdekében tette. De Ryo nem törődött az ítélettel. Nem védekezett, nem ellenkezett, mindent elfogadott, amit a bíró mondott. Csupán a kísérlet érdekelte, amelyet sikeresnek tartott. Közben orvosok vizsgálták meg a lárvákat, majd megállapították, hogy egészségesek, és semmiféle károsodást nem szenvedtek.

Nehéz a közvéleményt egy olyan vádlott ellen hangolni, aki csendesen hallgatja az ellene felhozott vádakat, és elfogad bármilyen ítéletet.

Ryót a legsúlyosabb vádak Fal részéről érték. A lány időközben magához tért a kómából, és teljesen felépült. Megbocsáthatatlannak tartotta Ryo tetteit. A fiatal thranx azt felelte, hogy nem bánt meg semmit, mert neki volt igaza: a kísérlet sikerrel járt.

Valóban, a kísérlet eredményességét sem az emberek, sem a thranxot nem tudták megcáfolni. A gyerekek és a lárvák nem éreztek ösztönös ellenszenvet egymás külseje iránt.

Filmfelvételek jutottak el a Földre és a kolóniákra is, amelyeken együtt játszadozó lárvákat és gyerekeket lehetett látni. A képsorok tanúsága szerint remekül szórakoztak. Az emberek eleinte döbbenten nézték ezeket a filmeket, de fokozatosan megszokták a thranxok idegen külsejét.

Egyre több tudományos csoport látogatott el egymáshoz. Mégis húsz évnek kellett eltelnie, míg az első hivatalos egyezményt megkötötték.

Ryót felmentették a mezőgazdasági kutatások alól, és állandó tagja lett az ember-thranx kapcsolatokat fejlesztő csoportnak. Ennek a központját Paszex közelében építették fel. Az érdeklődők fogadásán kívül kereskedelemmel is foglalkoztak.

Azután a kereskedelmi tevékenység hamarosan növekedni kezdett. Új leszállópályát építettek, és a kis település rohamos fejlődésnek indult, így kezdődött az emberek és a thranxok közös történelme.

Fal hamarosan megbocsátott vőlegényének. Belátta, hogy Ryónak igaza volt. Boldogan élt híressé vált férje oldalán.

Wuuzelansem is átköltözött az új városkába. Mivel a thranx nyelvet mind többen sajátították el, művei az emberek körében is rendkívül népszerűvé váltak.

– Nem is értem, hogyan tudtunk meglenni az emberek nélkül – mondta egy alkalommal Ryónak. – A művészetük egyszerűen csodálatos. A kormány elnyeri a szövetségüket, de amit én kaptam tőlük, az sokkal értékesebb.

– Mégpedig?

– Egy új, műértő hallgatóságot! – mondta lelkesen Wuu, majd visszatért a színpadra, ahol az emberek óriási tapsvihara fogadta.

*

Tíz év telt el, amikor elérkezett a nap, hogy az első kísérlet néhány résztvevője hazatérjen. Ketten a Centaurusra utaztak, egyikük a New Riviérára, a többiek pedig a Földre.

Jahan Bhadravati és Bonnie szintén a Földre készült. A Paszex melletti kereskedelmi központ űrkikötőjében várakoztak a sikló indulására. Rendkívül meleg nap volt. A hőmérséklet elérte a 35 C-fokot, a levegő relatív páratartalma pedig a 92%-ot.

Egyetlen hivatalos személy sem ment ki a búcsúztatásukra. A településen megforduló emberek szinte semmibe vették az érdemeiket. Néhány barátjuk azonban elkísérte őket az űrkikötőbe. Ott volt természetesen Ryo és egy fiatal thranx, akit Quhiak hívtak, valamint egy magas fiatalember, Wilson Asambi, akivel együtt dolgoztak egy új gyümölcsfaj kinemesítésén.

Bonnie még egy utolsó pillantást vetett Willow-wane-re, mely hosszú ideig az otthona volt. A távolban látszott a sűrű dzsungel, és az előtte húzódó ültetvény. Mindannyian rendkívül szomorúnak látszottak, hiszen az együtt töltött évek folyamán megszokták egymást.

– Gondolom, te folytatod a munkát – mondta Ryónak.

Ryo vállat vont. Ezt a mozdulatot az emberektől vették át a thranxok, és beleegyezést jelentett. A kapcsolatok erősödésével kezdett kialakulni egy közös jelrendszer, szimbólumrendszer, amely különösen a művészetekben terjedt el.

Eszébe jutott barátja, Wuuzelansem, aki két éve meghalt. Nagyon hiányzott neki. A távolból meghallotta Fa] hangját. Fal a bejáratnál várakozott. Ő még mindig nem tudott megbarátkozni az idegenek rémisztő külsejével. Valóságos rosszullét fogta el a puszta látványuktól. Ryo abban bízott, hogy Fal később hátha megszokja mégis az idegeneket.

Valóban ez volt az egész kapcsolatfelvétel lényege. Mindenekelőtt elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Később pedig kialakulhat a barátság is közöttük.

Ryo észrevette, hogy Bonnie szemei megtelnek nedvességgel. Wuu csodálatos költeményt írt a könnyekről.

– Örülök, hogy sikerült, amire vállalkoztunk... csupán az elválás nehéz. Vissza kell mennem a Földre; felajánlottak egy egyetemi állást, és ezt a lehetőséget nem utasíthatom vissza. Bárcsak Loo is itt lehetne közöttünk! Ót is boldoggá tenné a sikerünk.

– Még nagyon sok munka áll előttünk – mondta Ryo. – Én itt maradok mindaddig, míg segíteni tudok.

Bhadravati, mint mindig, most is szótlan volt.

– Nem szabad sírnod, Bonnie – vigasztalta Ryo a legjobb barátját. – Még biztosan találkozunk valamikor...

Bonnie túlságosan gyakorlatias volt ahhoz, hogy hinni tudjon ebben. A körülmények és a távolság a találkozás két ősi ellensége.

Mégis megpróbált mosolyogni.

– Remélem, igazad lesz – mondta, majd ujjaival gyengéden megérintette Ryo csápjait. Ez a mozdulat olyan volt, mintha megszorították volna egymás kezét.

– Ez a két fiatal – mutatott Asambira és Qulra – majd elvégzik a legfontosabb feladatokat. De tulajdonképpen a két nép közti barátság egyre jobban elmélyül, ezt már senki sem akadályozhatja meg.

Bonnie továbbra sem tudta leküzdeni sírását.

– Kérlek, Bonnie, ne ejtsünk több könnyet az utolsó találkozásunkon. Nekem fájdalmat okoz a te folyékony könnycseppjeidnek a látványa, és neked is rossz lehet az én kristálykönnyeimet látni. Bár a testfelépítésünk különbözik egymástól, az érzelmeink azonosak.

– Azt hittem, Wuu volt a költő, nem te – jegyezte meg kissé vidámabb hangon Bonnie.

– Biztos vagyok benne, hogy örömöd leled majd az új munkádban, és boldog leszel.

– Igen, nagyon szeretnék tanítani – bólintott a lány. – Jahant pedig a kutatásai és a félig elkészült könyve várja, amit már a Földön fog befejezni. – Ahogy a két ember egymásra pillantott, abból Ryo arra következtetett, hogy szoros érzelmi kapcsolat alakult ki közöttük. Talán hamarosan összeházasodnak.

Körülöttük megélénkült a tömeg, az emberek elindultak a közelben lévő űrsikló felé.

– Be kell szállnunk – mondta Bhadravati megérintve a lány vállát. Bonnie szomorúan nézett Ryóra, azután odalépett hozzá, és megölelte. A zöldeskék kitinpáncél hozzásimult a puha emberi testhez. Ezt a mozdulatot Ryo már sokszor megfigyelte, de mindig csak két ember között tapasztalta.

Amint barátai a sikló felé haladtak, Ryo az emberi szokásnak megfelelően, a kezével integetett nekik. Bonnie, még egyszer visszapillantott, ő is intett, majd eltűntek a gép belsejében.

Ryo elindult a kijárat felé, ahol Fal már türelmetlenül várta.

A hazafelé vezető út során Ryo gondolatai folyton visszatértek barátaihoz. Az elválás mindig szomorú, különösen ha igaz baráttól kell búcsút venni. Márpedig közöttük igaz barátság alakult ki, mint ahogy a jövőben az emberek és a thranxok között is elmélyül majd a barátság.

Azután eszébe jutott valami, amin még sohasem gondolkodott. A felismerés meglepte. Rádöbbent, hogy mégiscsak megtalálta azt, ami értelmet ad az életének.