Az Örökkévalóság Őrzője A C Crispin

Könyvünk az egész világon rendkívül népszerű Csillagflotta sorozat egyik darabja. Az Enterprise űrhajó kalandjait bemutató kötetek sok millió példányban keltek el, a televíziós változatot – a műholdadások jóvoltából – a magyar nézők is élvezhették. Az Univerzum sok millió éves történetében talán sohasem fenyegette még ilyen veszedelem az értelmes életet… Maga az idő gyorsult fel váratlanul, lyukak támadnak a téridő szövedékén, hajók tűnnek el, emberek pusztulnak. A tudósok megállapítják, hogy az időzavart egy különös szerkezet, az Örökkévalóság Őrzője okozza. Az Őrző korábban barátságosan viselkedett, ám egy ideje minden kapcsolatot megszakított a kutatókkal. James T. Kirk admirális, a Csillagflotta operatív csoportjának tapasztalt vezetője próbálja fegyvertársaival együtt megmenteni az Univerzumot. Újra útjára indul hát a galaxis leghíresebb űrcirkálója, az Enterprise. Az út végén ott várja a földi embereket az Örökkévalóság Őrzője. A bonyolult géppel azonban csak egyetlen lény léphet bensőséges kapcsolatba: Zar, ám ő már öt évezrede halott. Ütközetben esett el a jégborította Sarpeidonon, egy olyan világban, amely maga is csak az Őrző emlékezetében létezik. Miután más megoldás nincsen, az Enterprise maga is elindul a messzi múltba, hogy a tegnapban vívják meg harcukat a jövőért. De megváltoztathatják-e a múltat úgy, hogy közben épen maradjon a jövő?

A. C. Crispin

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG ŐRZŐJE

Gondolat – Budapest, 1991

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

A. C. Crispin

STAR TREK

Time for Yesterday

Fordította: Gáspár András

STARK TREK is a trademark of Paramount Pictures Corporation,

registered in the U. S. Patent and Trademark Office

ISBN 963 282 496 2

A fedelet az eredeti grafika felhasználásával Vaisz György készítette

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Bakcsi György

Műszaki vezető: Tóbi Attila

Műszaki szerkesztő: Vaisz György

Megjelent 14,85 (A/5) ív terjedelemben az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4164.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1991. évben

Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató

Ajánlom e könyvet Deb Marshall barátnőmnek, aki türelmesen hallgatott, biztatott (ahogy csak ő képes) és bátorított attól a pillanattól fogva, hogy kiagyaltam Zart. Kitartott mellettem a vajúdás esztendei alatt, s pezsgővel, virággal ünnepelte velem a megszületett műveket.

Kösz, Deb.

Köszönetnyilvánítás

Szerkesztői kritikáért, tanácsokért, azért, mert kézen fogtak s vezettek, ha kellett, s mert olykor – ha rászolgáltam – fenéken is billentettek:

A Whileaway írói közösségnek, Teresa Bigbee-nek, Deborah Marshallnak, Anne Moroznak, s persze Kathleen O’Malleynek (ő igazán fura madár, az egyetlen rubricatrix splendiferous, akit ismerek).

Külön köszönet illeti Jannean Elliottot, amiért interurbán is minden alkalommal türelmesen végighallgatott; barátaimat, Howard Weinsteint, Bob Greenbergert és Dave McDonnellt,

Rusty Wornamot, aki rájött, kicsoda valójában D’berahan;

továbbá:

Merrilee Heifetzt, ügynökömet – aki eladta,

Karen Haast – aki megvette,

Dave Sternt – aki megszerkesztette.

A fekete lyukakkal és más csillagászati objektumokkal kapcsolatos információkért (az esetleges hibákért mindenütt engem átkozzanak):

Dr. Robert Harringtont, az Amerikai Tengerészeti Obszervatórium munkatársát, a férfit, aki szörnyű sorstól óvta meg a Centaurust, s mindent elmondott nekem az Alfa Centauri-csoport három csillagáról,

Dr. Harry L. Shipmant, a Delaware Egyetem előadóját, a Fekete lyukak, kvazárok az univerzumban című kötet szerzőjét, aki oly türelmesen, mindamellett matematikai igényességgel magyarázott egy utolsó éves művésznövendéknek az eseményhorizontról meg a Schwarzchild-rádiuszról,

Vonda N. McIntyre-t, aki figyelmemet az EMH-hatásban rejlő lehetőségekre felhívta;

Thia Rose-t, aki ellátott a fejsérülések hatásaival és azok kezelésével kapcsolatos információkkal; az ősi fegyverekkel, kardokkal, páncélokkal és egyebekkel kapcsolatos információkért:

Robert Adamset, a Lovasklán-sorozat íróját.

Szeretném e helyütt megemlíteni a Csillagflotta-kötetek alkotóinak sorából mindazokat, akiknek kreációira és/vagy karaktereire saját művemben hivatkoztam:

Diane Duane, Brad Ferguson, John M. Ford, Jean Lorrah, Vonda N. McIntyre és Howard Weinstein.

Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:

Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az aratásnak.

Ideje az ölelésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak, és ideje az építésnek.

Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.

Ideje a kő elhajításának és ideje a kő felemelésének; ideje az ölelkezésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

Ideje a keresésnek és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.

Ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak és ideje a békének.

A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE 1, 3

Lesz rá idő, lesz rá idő

Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;

Alkotnod és pusztítanod lehet még,

Bőven marad idejük a kezeknek,

Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;

Lesz időm s időd tehát

Százszor megingatni, és lesz időnk ezernyi

Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni…

T. S. ELIOT: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

(Kálnoky László fordítása)

A szerelem időtlenség s idő

Az ős-kezdet s a perc, mikor minden véget ér

Hol nincs se föld se víz se lég

Óceán, föld a szerelem, ölén végtelen a tér

………….

Szerelmed szó, mi zeng a csendben

Remény az, félszt nem ismerő

Oly hatalmas – le nem gyűri semmi nyers erő

Igaza fenn ragyog a nappal, s el nem törli mind a zord idő

E. E. Cummings:

A szerelem időtlenség s idő

(Gáspár András fordítása)

Bevezetés

Még középiskolás koromban, mikor pályaválasztási előadóm egyszer nekem szegezte a kérdést, mégis, mit szándékozom kezdeni az életemmel, rávágtam, hogy szeretnék író lenni.

Hazudtam. A leghalványabb fogalmam sem volt még, mit is kezdhetnék valójában az életemmel. Csak azt tudtam, muszáj valamit mondanom, hogy végre leszálljon rólam, s mert olvasni mindig szerettem, az írás is kedvemre való elfoglaltságnak tűnt. Olyasvalaminek, amivel szívesen töltenem az időmet – valamikor, a bizonytalan jövőben. Ha jól emlékszem, az illető hölgy szomorúan nézett rám, aztán halkan tovább firtatta: – Jó, jó, de miből akarsz megélni?

Okos asszony volt ez a Mrs. Duckett. Az írói tevékenységből csakugyan nem könnyű megélni, olyannyira nem, hogy a magukat hivatásosnak valló írók legtöbbje nyolcezer dollár körül keres csak évente – sőt némelyek még ennél is jóval kevesebbet. Miként James Gunn bölcsen megfogalmazta: – Mindazokat, akiket le lehet beszélni az írói tevékenység folytatásáról, le is kell beszélnünk róla!

Elvégeztem hát az egyetemet, állást vállaltam, mint bármely normális, józanul gondolkodó, a rendszeres táplálkozást előnyben részesítő honpolgár. Korai írói próbálkozásaimat, melyeknek egy írástechnikai tanfolyam biztosított teret, egyhamar elfeledtem. Hiányzott a késztetés ahhoz, hogy bármit megírjak.

Egészen addig a bizonyos napig, 1976 novemberében, mikor a Népesség-nyilvántartóban túlórázva egyszerre belém villant: „Miért is ne?” Így aztán gépelni kezdtem: Dr. McCoy felemelte egyik futóját, s ütötte vele ellenfele egyik gyalogját… Sor sort követett, mígnem egy Csillagflotta-történet kerekedett ki a dologból – a Fiú a tegnapból. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom: nem én írtam a könyvet, a könyv talált meg magának engem.

Olyan lettem, mint egy megszállott. Négyszáz dollárért vettem egy használt IBM írógépet (négyszáz dollár egész vagyont jelentett számomra akkoriban – kölcsönt vettem fel, havi tizennyolc dollárt törlesztettem, s bizony olykor-olykor koplaltam is miatta) – ebből kitetszhet az elszánás: csak azért is befejezem, amit elkezdtem! Az írásláz sokkalta komiszabb nyavalya az aranyláznál, s rajtam igencsak elhatalmasodott. Minden áldott éjszaka felhívtam sokat próbált legjobb barátnőmet, s „beolvastam” neki az aznapi termést. Azóta sem értem, miért nem menekült szegény Deb Külső-Patagóniába.

Mire a harmadik fejezet végére jutottam, már nemcsak játék, nemcsak amolyan „próbálkozás” volt számomra a készülő könyv – a fejembe vettem, hogy kiadót is találok hozzá. S bensőmben már ekkor megszólalt az a bizonyos hang, mondván: Összejön, meglásd!

Ráparancsoltam, hallgasson, hisz képtelenség az egész – a hang mégis egyre erősítgette, hogy könyvem egy nap, ki tudja, mi módon, igenis megjelenik. Az alatt az egy esztendő alatt, míg kéziratomat ötször is átdolgoztam, mindvégig suttogott. Akkor sem hagyta abba, mikor végre leadtam az anyagot. Az alatt a három esztendő alatt sem maradt néma, míg a könyv sorsáról döntés született.

A többit tudják – mindazok legalábbis, akik olvasták Howard Weinstein előszavát a Fiú a tegnapbólhoz. Amit talán már kevesebben tudnak, hadd említem meg itt: a regény nemcsak hogy megjelent, a New York Times bestsellerlistájára is felkerült – a filmek regényfeldolgozásait nem számítva – elsőként az egész sorozatból. Ez az örömteli esemény az újabb kötetek esetében már természetes, akkortájt azonban kisebb csodával ért fel.

(Azt, hogy könyvem e listára került, természetesen az Önök odaadásának köszönhetem, kedves olvasók. Hálás vagyok mindazoknak, akik nehezen keresett pénzük egy részét regényem beszerzésére fordították. S ha már itt tartunk: köszönöm, hogy másodszorra sem pártoltak el tőlem. Vigyenek esetleg még egy példányt valamely arra érdemes barátjuknak – szavamra, nem fogják megbánni…)

De félre a tréfával! A Fiú a tegnapból sikere lehetővé tette számomra, hogy időmet teljes egészében az írásnak szentelhessem. Én pedig ráébredtem, hogy oly sok évvel ezelőtt mégis igazat mondtam Mrs. Duckettnek, csak épp fogalmam sem volt róla. Valójában kezdettől fogva író szerettem volna lenni.

1983-ban, a Fiú a tegnapból megjelenése után azt hittem, ez volt az utolsó Csillagflotta-regényem; Zar története számomra véget ért.

Az ám!

Azután 1985-ben, szövegszerkesztőmmel bíbelődtem éppen, mikor egyszerre belém villant megint: „Miért is ne…?” S alig egy hónapra rá – oly gyorsan történt, hogy azóta ámulok – kezemben volt a folytatásra kötött szerződés.

E folytatást tartja most a kezében, kedves olvasó.

És – tűnjék bármilyen különösnek – alig pár hónappal a szerződés aláírása után, a rajongók hozzám eljuttatott leveleiben egyre gyakrabban tűnt fel a kérdés: „Tervezi-e a folytatását a Fiút a tegnapbólnak?” Telepátia? Empátia? A Csillagflotta-kedvelők kollektív tudatának diadala? Magam is csak találgathatom…

A rajongói levelekkel eljutottam bevezetőm lényegéhez. Első Csillagflotta-regényem megjelenése óta sok száz ilyen levelet kaptam. (Gyanítom, párat azért a „céhbeliek” küldtek – az ég megáldjon, Howie!) Többségük abból a fajtából való, amely bízvást megdobogtatja minden író szívét. Ez idáig ötszáz-egynéhányat válaszoltam meg, ötvennel-hatvannal tartozom még. (A lemaradás egyébként sajnálatos módon állandósult, így hát kérem mindazokat, akik a Pocket Books kiadó címére írnak nekem, legyenek türelemmel. Mindazok pedig, akik csupán egy-egy konkrét kérdésükre várnak mielőbbi választ, netán autogramot szeretnének, mellékeljenek küldeményükhöz egy nevükre megcímzett, felbélyegzett borítékot!)

Kérem, higgyék el nekem, leveleik nagy örömet okoztak s okoznak. Fontos tudnom, hogyan vélekednek munkámról – levelek sokaságának megválaszolására azonban csak néhanapján vállalkozhatom, hisz az írásra is gondolnom kell. S mivel a levelek jó háromnegyede egyetlen problémát feszeget, ezt az alkalmat használom ki, hogy feleljek egy sokak által, sokféleképp feltett kérdésre.

„Szeretnék írni (már írok is), megírtam egy Csillagflotta-regényt. Miképp érhetném el, hogy elolvassák és kiadják?”

Igazán sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de alighanem sehogy.

A Pocket Books kiadó napjainkban nem foglalkozik már Csillagflotta-kéziratokkal azon a módon, ahogy 1979-ben, a Fiú a tegnapból leadása idején tette. Mivel megszámlálhatatlanul sok kézirat futott be, ma már csak hivatásos irodalmi ügynökök által továbbított anyagok találhatnak utat berkeibe. Szerkesztőmtől pedig megtudhattam, hogy mostanság a sorozat évek múltán esedékes, már elfogadott köteteit készítik elő.

Mit tanácsolok hát mindazoknak, akik Csillagflotta-regényt szándékoznak értékesíteni? Csupán azt, hogy írjanak olyan könyveket, melyek saját képzeletük világaiban játszódnak. Dolgozzák át őket újra és újra, mindaddig, míg kiadhatóvá nem válnak (no igen, ez itt a csúsztatás!), azután ajánlgassák őket a kiadóknak mindaddig, míg el nem kelnek. Ha egyszer sikerül, már nem lehet túl nehéz megfelelő ügynököt találni. Az ügynök annak rendje s módja szerint továbbadja a Csillagflotta-kéziratot, melyet így elolvasnak, s a Pocket Books esetleg meg is veszi. (Egyébiránt kizárólag e kiadó jogosult Csillagflotta-regényék megjelentetésére.)

Hacsak nem halálra szánt reménybeli profi az illető, egy Csillagflotta-kézirattal önmagában aligha boldogul a piacon. Persze Csillagflotta-regényekből az ember úgysem tarthatja fenn magát – egyszerűen képtelenség eleget értékesíteni belőlük.

Ha Ön, kedves olvasó, történetesen mindenre elszánt reménybeli profi, akkor sem javasolhatok mást: dolgozzon ki saját világegyetemet, adja el könyveit, tegye nevét a műfajban kellőképp ismertté – ebben az esetben a Pocket Books munkatársai örömmel veszik majd át a Csillagflotta-regény kéziratát ügynökétől.

Higgyék el, tudom, micsoda kihívást jelent Csillagflotta-rajongóként Csillagflotta-regényt írni. Valóságos sziréndal ez… Saját mondatokat adni a mindannyiunk által ismert és kedvelt hősök szájába! Azt sem tagadom, hogy dolgunk (az enyém, s azoké az íróké, akiket ismerek) könnyebb, ha saját történet helyett épp Csillagflotta-történetet vetünk papírra.

Ha Csillagflotta-sztorit írok, úgy érzem, egy medence gonddal előmelegített vizében lubickolok. Az ember kimerülhet, el is fásulhat közben, a többivel összevetve azonban ez a munka lényegesen könnyebb. Saját történeteim írása közben döbbentem rá, mit is vállalok voltaképpen. Csillaghíd-sorozatom első kötetén dolgozva mindvégig úgy éreztem, hideg vizű óceánban tempózok, ahol azért is keményen meg kell küzdenem, hogy a felszínen maradhassak, ami pedig az előrejutást illeti… Nos, egy regényemet, a Napkastély címűt, már csaknem öt esztendeje írom.

Mégis az a véleményem, sokkal, de sokkal kifizetődőbb saját univerzumot teremteni, még akkor is, ha az ember hajlamos újra és újra elfeledkezni erről. Olykor úgy rémlik, a következő oldal, bekezdés, szó is leküzdhetetlen akadályt jelent. Az ember mégis mindegyre tovább ír. Ha író, aligha tehet másként.

Sok szerencsét mindazoknak, akik most vágnak bele! S remélem, legalább annyi örömet találnak majd művem olvasásában, amennyit létrehozása számomra jelentett…

A. C. Crispin

1987 augusztusában

Szereplők

A CSILLAGFLOTTA ÁLLOMÁNYA

Földi emberek

Harry Morrow tengernagy, a Csillagflotta főparancsnoka

James T. Kirk tengernagy, az Enterprise cirkáló parancsnoka

Dr. Leonard McCoy, az Enterprise orvosa

Nyota Uhura, az Enterprise kommunikációs tisztje

Hikaru Sulu, az Enterprise kormányosa

Idegenek

Sarek fia Spock, a Vulkán szülötte, az Enterprise tudományos tisztje

D’berahan, a Marishal szülötte, az Enterprise telepatája

SARPEIDON LAKÓI

Lakreóiak

Spock fia Zar, a Völgy uralkodója

Cletas, a Hadban Második

Trebor Damas, a Hadban Harmadik

Voba, Zar segédtisztje

Nomádok

Heldeon, a danregek főnöke

Wynn, a danregek főpapnője, Heldeon lánya

Laol, a kerrenek királynője

Rorgan, a Halálosztó, az asyrik főnöke

MEGJEGYZÉS: A regény az első Csillagflotta-mozifilmben és a Mély űr című Howard Weinstein-könyvben történtek után játszódik.

Prológus

Cletas, a Hadban Második, nyugtalanul járt-kelt sovrenje gondosan őrzött ajtaja előtt. Lábujjai minden lépésnél jókorát cuppantak csizmájában. Noha az erődítmény kőfalai kellőképpen vaskosak voltak, hallotta a mennydörgést s a zápor dühödt surrogását. Sötétszürke köpönyegét majdhogynem feketére festette a beléivódott nedvesség, csepegett is, Cletas azonban tudomást sem vett e kényelmetlenségről – túlságosan kimerült volt már, elcsigázta az aggodalom.

Léghuzat lebbentette meg a falitartókban égő fáklyák lángját: Voba, a sovren segédtisztje kukkantott ki az ajtón.

– Bejöhetsz – suttogta a folyosóra lépve. – Ingev és Reydel épp az imént tettek jelentést arról, milyen messze hordanak azok az új… hogy is hívják őket?… Katapultok!

Cletas magához intette az alacsony, törékenynek tetsző, rőt üstökű, mulatságos tülökorrú figurát.

– Hogy érzi magát ma éjjel az úr? – suttogta, kérdését egyedül Vobának szánva. Az inas emberke vállat vont.

– Ez a nyirkosság nem tesz jót a lábának – felelt megfontoltan. – De mondd, igaz-e, amit hallottam? Hogy a danregek főpapnője ma megjövendölte a…

Cletas egyetlen szemvillanással elhallgattatta; tudván tudva, hogy Voba igenlő választ sejt majd az elutasításban. A sovren segédtisztjének képét eltorzította, vörösre festette az indulat, ám az őröknek mégiscsak némán intett: tegyék szabaddá az utat.

Cletas belépett vezére dolgozószobájába, ebbe a kicsiny kamrába, mely az erőd többi helyiségéhez viszonyítva igen otthonosnak tűnt. Üres gyomra kordult egyet, majd összeszorult a várakozásteljes izgalomtól. A súlyos faasztalt körülülő három férfi felpillantott.

– Cletas, a Hadban Második kér kihallgatást, felség! – jelentette be szertartásosan Voba.

– A jó Cletasnak inkább meleg ételért és forró fürdőért kellene folyamodnia! – mondotta a sovren felfelé görbülő ajakkal. Időbe telt, mire Cletas felismerte e sajátos grimaszban a mosolyt. – Jöjj beljebb, szabadulj meg végre-valahára attól az elázott köpönyegtől, ember! Még összevizezed a szőnyegemet…

Cletas lekanyarította válláról a párolgó kelmét, biccentéssel üdvözölte Ingevet és Reydelt, a nehézfegyverzetért felelős parancsnokokat, majd – gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen sáros lábnyomot se hagyjon a mesteri szövésű kék szőnyegen – vezére elé járult, fél térdre ereszkedett, s fejet hajtott.

– Uram…

– Nincs szükség ma éjjel ilyesmire, Cletas – mondta a sovren higgadtan, nem minden malícia nélkül. – Ülj le, s kérd meg Vobát, segítsen megszabadulni a csizmádtól is! A cuppogás hallatán kétségem sem volt afelől, hogy te járkálsz odakint…

Míg Voba az alvezér lábbelijével bajlódott, a sovren ismét két másik tisztjéhez fordult.

– E gépek hordtávolsága tehát majd’ kétszerese a kísérleti modellekének… – tűnődött fennhangon. – Hát a kövek? Mekkorák lehetnek a kövek?

– A lövedék kétsisaknyi vagy akár méternyi átmérőjű is lehet – mondta Ingev. – Persze minél nagyobb a kő, annál kisebb a hordtávolság. A legnagyobb, huszonöt kilónál nehezebb lövedékeket úgy négyszázötven méternyire röpíthetjük.

– Remek! Helyezzétek készenlétbe az összes gépet, és ellenőrizzétek működésüket!

– Igenis, Felség… – mormolta Ingev és Reydel szinte egy időben. Mindketten összegöngyölték vázlatokkal telirótt tekercseiket.

– Voba, kérlek, hozass valami harapnivalót a helyettesemnek – fordult most segédtisztjéhez a sovren. Cletas közelebb húzta székét az asztalhoz.

– Van-e elegendő embered és idomított vykarod a hat gép kezeléséhez és szállításához, parancsnok?

Ingev, ez a kurta termetű, tömzsi, karikalábú, láthatólag lóra termett férfiú gyors pillantást váltott szálas termetű, kese hajú társával.

– Szükségünk volna még úgy százhúsz fickóra, uram – mondta némi töprengés után. – Húszra minden gép mellé.

– Legyen. Cletas, gondoskodj róla, hogy Ingev parancsnok százhúsz új embert kapjon a te gyalogosaid közül! De mire csatába szállunk, megint az egységénél legyen mindegyik! Ne feledjétek: a katapultoknak csak addig látjuk hasznát, míg az ellenség át nem kel a Rőt-folyamon. Míg kezdetét nem veszi a kézitusa…

Az alvezérnek sikerült úrrá lennie arcvonásain, nem vágott grimaszt, a sovren hideg szürke szeme azonban máris rávillant, nyugtázta elégedetlenségét. Igaz, a sovren figyelmét szinte semmi nem kerülte el.

– Ahogy óhajtod, Felség – mondta Cletas szárazon. Ingev és Reydel már álltak.

– Távozhatunk, felség?

– Hát persze – bólintott a hadúr, viszonozva tisztelgésüket. – Ha tehetitek, aludjatok is egy keveset!

Ahogy a két férfi lépteinek nesze elhalt odakint, Cletas szembefordult a sovrennel. Immár meg sem kísérelte palástolni dühét.

– Százhúsz gyalogharcos, felség! Egy teljes századnyi! Ráadásul még többet, sokkal többet is elveszíthetek, ha nem térnek vissza idejében! S mindezt mi végre? Hogy ott tébláboljanak, cipekedjenek azok mellett a… – Elnémult, mert rádöbbent, hogy ez már a nyílt engedetlenség határát súrolja. – Miért, Felség? Miért?

– Azért, Cletas barátom, mert csakis a katapultok segítségével vehetjük elejét vereségünknek, csikarhatunk ki átmeneti fegyvernyugvást. A győzelem szóra gondolni sem merek: az ellenség számbeli fölényére való tekintettel ez már vétkes elbizakodottság volna! – A sovren dús, fekete szakáll keretezte markáns arca elszántságot tükrözött, szürke szemének pillantása mintegy fogva tartotta alvezérének tekintetét. – Az asyrik, a kerrenek és a danregek sosem láttak olyan masinákat, amilyeneket most sikerült megépítenünk; hordáikon eluralkodik majd a vakrémület, s ez nagyobb pusztítást fog végbevinni soraikban még az égből záporozó köveknél is.

– De bizonyosak lehetünk-e abban, hogy azok a masinák nem hagynak minket cserben a küzdelem során? Hiszen nem volt még alkalmunk kipróbálni őket…

– Ó, mások, másutt és máskor elégszer tettek próbát velük… Működni fognak. Mondd csak, Cletas, tévedtem-e valaha is?

Az alvezér megadóan túrta deresedő haját. Azokra az újításokra gondolt, amelyeket a sovren vezetett be ismeretségük két évtizede során. Új módszerek a számolásban, a mérésben, még a beszédben, az olvasásban is… Lámpások, csatornarendszer, iskolák a porontyoknak; a vykarokat manapság már nemcsak kocsik elé fogják, meg is nyergelik; a páncélok sokkalta különbek a régieknél, a kovácsok a képlékenyebb bronz helyett immár vasat használnak…

– Nem, Felség – mondta végül. – Még sosem tévedtél. De azért… – kétkedőn, bizonytalanul vigyorgott. – Bár lett volna alkalmunk kipróbálni azokat a gépeket! Hisz talán ez a mostani lesz az utolsó csatánk… S ha ez egyszer mégis tévedsz, aligha lesz módom az orrod alá dörgölni: „Hát nem megmondtam, uram?”

A sovren – ritka alkalom – ezúttal csakugyan elmosolyodott.

– Igyekszem észben tartani, hogy erre áhítozol… – Összecsavarta a térképpergament: erős, hosszú ujjú kezei a szokott fürgeséggel és hatékonysággal dolgoztak. – Beszéltél már kémeinkkel? Remélem, nem fúltak vízbe mindahányan, mielőtt ideértek…

– Beszéltem velük, Felség – mondta Cletas. – A helyzet nemigen változott. Heldeon, a danreg a Nagy Hósipkás északi lejtőjén ütötte fel táborát, itt csatlakozott hozzá ma délután Laol, a Csaták Királynője, és Rorgan, a Halálosztó. Két órán át tárgyaltak, azután visszatértek csapataikhoz. Embereim szerint a megbeszélést három kém leleplezése zavarta meg, ez felkorbácsolta kissé az indulatokat, ám hamar lecsillapodtak valamennyien, megosztoztak borukon, s megszegték a kenyeret, ahogy jó barátok közt szokás… Ha Új-Araenre tekintenek, szemükben a mohó hírvágy lángja lobog, s nincs zápor, mely e tüzet kiolthatná!

A sovren ábrázata ezúttal sem árult el érzelmeket, Cletas figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a széles vállú alak tartása veszített egy keveset feszességéből.

– Szóval még abban sem reménykedhetünk, hogy egymás torkának ugranak, mielőtt nekünk rontanának… – szólt halkan, árulkodó keserűséggel. – És mivel egyre szakad az eső, a Moorgate-sík földje oly puha, hogy még ásóra sem lesz szükségük, ha sírba akarják vetni testünket. Már ha egyáltalán eszükbe jut majd eltemetni bennünket, amiben erősen kételkedem…

Cletas bólintott. Nem hallotta már az eső surrogását, ám tudta, hogy ura füle sokkal élesebb az övénél.

– Ha a zápor nem áll el egyhamar, nem kezdhetünk csatát. Csapataink nem tudnak felvonulni, hajítógépeink nem gurulnak, a lovasok meg úgy festenek majd, akár a kiégetésre váró agyagfigurák. Legalább két verőfényes napra volna szükségünk, hogy megvethessük végre lábunkat a folyam innenső partján.

– Valóban – bólintott Cletas, lepillantva a Voba által elébe tolt tálra. Révetegen tört egy darabot a kemény, vörösbarna árnyalatú kenyérből, s rágni kezdett. – Kénytelenek leszünk a szárnyakról visszarendelni a lovasságot, ha az idő ilyen pocsék marad. Pedig mennyit gyakorlatoztak!… – Sóhajtott. – Yarlev, a vykaralakulatok parancsnoka alighanem zokogni fog.

A sovren ez alkalommal mintha meg sem hallotta volna alárendeltje szavait. Továbbra is merőn bámult rá.

– Az a megbeszélés a kémeiddel meg a felderítőkkel… – kezdte. – Mi történt? Valami nem hagy nyugodni, látom. Abban a pillanatban megéreztem, amikor beléptél ide.

Cletas megborzongott. Nem először fordult elő, hogy ura olyasmit is megérzett, aminek jobb lett volna titokban maradnia. Időről időre rémülettel töltötte el a tudat, hogy e férfi, aki megjelenésében jócskán különbözik népétől, adottságok dolgában még inkább felülmúlja bármelyiküket. Másként gondolkodott, logikáját legtöbbször maga Cletas sem tudta követni. Érzékelte, mit gondolnak, mit éreznek mások, s nemegyszer előre látta a halál közeledtét.

– Sajnálom, öreg cimbora – mondta most a sovren csendesen. – Megriasztottalak megint, ugye? Hozzá kéne szoknod végre-valahára. Nos, mit mondanak a felderítők? Árad még a Rőt-folyam? Kinyilatkoztatta-e már a danregek főpapnője az égiek akaratát? Tudhatjuk-e, mi vár ránk a küszöbön álló ütközetben? Mikor indul meg az ellenség?

– Kinyilatkoztatás nem történt – jelentette ki Cletas. – Tudjuk, hogy Heldeon emberei, akárcsak a Halálhozó Rorgan asyri hordái, vagy Laol korrenjei, semmiképp sem szállnak harcba, míg meg nem ismerik a jóslatot. Ami a folyamot illeti: felderítőim úgy becsülik, legkorábban holnapután juthatnak át csapatok a gázlón. Kedvező esetben van tehát két, netán három napunk…

A sovren továbbra sem vette le szemét a kenyerét zsírozó Cletasról.

– Akkor hát milyen aggasztó hírt kaptál ma? – firtatta. – Voba már tud valamit, ezt is észrevettem… Mi történt?

Az alvezér jókorát harapott a kenyérből, s miközben a falatot rágta, azon töprengett, miképp tálalhatná a legmegfelelőbben mondandóját. Talán ha mindjárt ezzel kezdte volna, nem tűnne a dolog annyira… Nos igen, képtelennek. Lenyelte, ami a szájában volt, egy korty rochab borral öblítette le.

– A főpapnő, Wynn – kezdte –, Heldeon leánya.

– És?

– Özvegy. Férjét és gyermekét két éve, egy rajtaütés során megölték az asyrik. Nem süldőlány már, de szülhet még, uram… Mondják, az apja jobban hallgat rá, mint bármelyik klánfőnökére. Mondják továbbá, hogy megnyerő külsejű, magas termetű, ráadásul…

– Megint megkérdem: és? – A sovren hangja éppoly fagyos volt most, mint a tekintete, Cletas mégis úgy érezte, valósággal perzseli az urából sugárzó indulat. – Bökd ki végre, mi köze ennek a csata kimenetelére vonatkozó jövendöléshez, a pokolba is!

– Felség… – Cletas viszonozta a csaknem színtelenné fakult uralkodói szempár pillantását, s egyszerre minden összezavarodott benne. – Felség, jó pár esztendeje már, hogy Araen úrnő – az istenasszony nyugosztalja! – ama Fátyol túlfelére távozott. Ha tetszik, a dolog államunk érdeke, semmi köze az érzelmekhez! Fontold meg, uram, kérve kérlek!

– Cletas! Ha arra akarsz rávenni, amire gondolok, alighanem megzavarodtál! – Az uralkodó vonásai megkeményedtek. Vajmi kevés emberszerűt láthatott benne most a megfigyelő. – De ha netán félreértelmeztem volna összefüggéstelen szavaidat… Kérlek, beszélj világosan!

– Legyen hát, Felség! Beszéljünk világosan! Ha foglyul ejtenénk Wynnt, a főpapnőt, még mielőtt kinyilatkoztathatná jóslatát, a danregek megzavarodnának, talán szét is szélednének hamarosan…

A vezér felvonta szemöldökét.

– Hmmm… Nos, Cletas, e javaslat jóval ésszerűbb azoknál, amelyeket a Tanács tagjai terjesztettek elém. Gondolod, végrehajthatja ezt az akciót egy kisebb osztagunk?

– Magam jelentkeznék a vezetésére, uram! – pattant fel Cletas. – Még ma éjjel felkerekedhetnénk! – Kihúzta magát. – Ez azonban csak a kezdet, Felség. Ha az a nő egyszer itt lesz, falaink között, esetleg rávehetjük, hogy… – Habozott, a megfelelő kifejezést kereste. – Talán… szót érthetünk vele. Meggyőzhetjük, hogy egy frigy megpecsételte szövetség mindkét nép érdekét jól szolgálná. Az asszonyrablás amúgy megszokott dolog a danregeknél, s bízvást el is nézik, ha főrangúak házasságával végződik.

A sovren hirtelen felkelt, hátát mutatta alvezérének, Cletas azonban makacsul folytatta.

– Heldeon és övéi oly nagy becsben tartják a házasság, a vér kötelékét, hogy sosem támadnának többé fegyverrel ránk – az öveikre. Ha sikerülne rávenned ama nőt országaink ily módon történő megbékítésére, Heldeon tán még mellénk is állna… A legrosszabb esetben visszavonja csapatait, nehogy bűn terhelje lelkét – hisz kardot fogni valaki ellen, aki házassága révén a vérrokonává vált, bűn, úgy bizony!

Mihelyt elhallgatott, a sovren járkálni kezdett. Szemmel láthatóan sántított (évekkel korábban dárda döfte át bal combját), minden mozdulatából csak úgy sütött az indulat.

– A Tanács ötlete volt? – kérdezte vészjósló nyugalommal. Vonásai még mindig nem tükröztek érzelmeket, pillantása azonban egész testében megborzongatta alvezérét, aki megértette, hogy szavaival egy régi – s teljesen be nem gyógyult – sebet szakított fel ura lelkében.

– Nem, Felség – felelte, igyekezvén állni a sovren tekintetét. – De ezen a módon esetleg megóvhatjuk Új-Araent, s nekem most csak ezen jár az eszem… No meg azon, hogy túl hosszú ideje vagy már magányos. Tizenkilenc esztendő… – Tétovázott. Saját asszonyára, Maryára, fiára és leányára gondolt; úgy érezte, egyetlen percig sem bírná nélkülük. – Túlságosan hosszú idő!

– Egy alkalommal hét teljes esztendőt töltöttem magányosan, Cletas. Megleszek valahogy ezután is…

A sovren hangja elutasító volt. Háta mögött összekulcsolt kézzel állt, azt a falfestményt nézte, amelyet ő maga készített jó húsz évvel korábban, mikor az erődöt megépítették. Az alvezérnek mit sem jelentettek a kép egyes elemei, a csillagok, a tenyér, felette meg az a fura korong… Egy ízben meg is kérdezte urát, mi ez az egész.

„Üzenet olyasvalakinek, aki meg sem született még” – volt a talányos válasz.

Cletas most ismét a fenyegető helyzetre összpontosította figyelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy sikerüljön – a festett csillagok különösmód vonzották tekintetét. Nem pontosan olyanok voltak, mint az éjszakai égbolt jól ismert fehér fénypontjai, hanem parányi, a szivárvány minden színében pompázó korongok: szerteszórt ékkövek gyanánt szikráztak az „éj” fekete bársonyán. Az alvezér sosem látta – nem láthatta – ilyennek őket.

– Felség – próbálkozott ismét –, kérlek, vedd fontolóra legalább, amit hallottál! Ha bölcsen döntesz, Lakreo völgye megmenekedhet a pusztulástól. Oly iszonytatóan nagy ár ezért egy házasság? Lásd, Heldeon majd nyolcezer fegyveresnek parancsol. Ha a mi oldalunkra áll…

A sovren sóhajtott, ismét szembefordult alárendeltjével. Lerítt róla a kimerültség, s nem csupán a fizikai – sűrű, fekete hajkorona ékítette arcát szomorúság felhőzte.

– Jól van, Cletas. Ígérem, fontolóra veszem tervedet – feltéve, ha ma éjjel sikerül foglyul ejtened azt a nőt!

– Köszönöm, Felség!

– De biztos vagy-e abban, hogy még nem nyilatkoztatta ki jóslatát? Trebor Damas, a Hadban Harmadik említette, hogy a hegyoldalon ma valamiféle szertartás zajlott, s hogy a főpapnő beszélt.

Cletas mélyet sóhajtott.

Na tessék! – gondolta. – Tudhattam volna, hogy nem titkolhatom el előle!

– Nem a kinyilatkoztatás volt, felség, ebben egészen biztos vagyok. A főpapnő azt állította, hogy rólad kapott hírt odafentről!

A vezér homlokráncolva fogadta az újságot.

– Nocsak! Rólam? S mondd, rendszerint mennyi az igazság Wynn úrnő efféle kinyilatkoztatásaiban?

– Sosem… tévedett még, Felséges uram. A forrásaim legalábbis ezt állítják – ismerte be Cletas.

– Olyan képet vágsz, barátom, mintha épp az imént pusztult volna el a kedvenc vadászmacskád. Mi a baj? Mit mondott az a nő?

Az alvezér továbbra is állta a fáradt, szürke szempár pillantását.

– Szó szerint ezt: „Ha ki bukott, talpra áll, ha kit harcban megöltek, megint az élen jár – akkor, csak akkor veszhet győzelmünk gyümölcse, Istennőnk orcája tőlünk csak akkor fordul el!”

A sovren szemöldöke most még feljebb szaladt.

– Ezt nevezem! – szólt megfontoltan. – A danregek főpapnője, Wynn, a mai napon tehát megjövendölte elestemet a küszöbön álló ütközetben. Márpedig ő sosem téved…

– De, Felség… – Cletas reményvesztetten legyintett. – Hátha ezúttal mégis téved.

– Ahogy tiszteletre méltó atyám mondaná – révedezett a vezér –, lenyűgöző!

– Csak ennyit tudsz mondani? – fakadt ki Cletas bosszúsan. – Az imént még kis híján a nyakamat törted, amiért új asszonyt merészeltem ajánlani neked, most meg, miután közlöm, hogy egy jóslat szerint halál vár rád a csatában, mintha csak múló érdeklődést tapasztalnék! – Dühében ököllel csapott az asztalra. – Ráadásul az apádat idézed! Ő is ugyanilyen halvérű fickó?

– Nos, ami azt illeti, nem – mondta a vezér, akit Cletas kirohanása láthatólag szórakoztatott. – Mi több, hozzátok viszonyítva kimondottan meleg vérűnek számítunk mindketten. A testhőmérsékletünk átlagban mintegy három fokkal magasabb.

Cletas kutató pillantást vetett rá.

– Mik ki nem derülnek egy ilyen éjszakán! – álmélkodott. – Azelőtt sosem emlegetted apádat. Él-e még? S ha igen, hol?

A sovren markáns arca komor maradt, tekintetébe azonban belopódzott a derű.

– Az apám… – tűnődött. – Több mint húsz éve láttam utoljára. – Súlyos ezüst csuklóvédőjét babrálta, nem nézett fel. – Még mindig hiányzik, tudod-e…? Legalább annyira, mint Araen. Oly rövid időt tölthettem kettejükkel…

– Meghalt apád is? – kérdezte Cletas, bár az eddigiek alapján úgy sejtette, a válasz nemleges lesz.

– Hogy meghalt-e? – A vezér mintha kuncogott volna. – Nem, nem halt meg.

– Olyan ő is… – tétovázott Cletas – … mint te, uram?

– Úgy érted, fizikailag? – A sovren megérintette a fülét takaró hajtincseket: a legnyilvánvalóbb különbséget ezen az egyszerű módon palástolta, mióta erre a világra érkezett. Egykettőre belátta, hogy minél jobban hasonul alattvalóihoz, annál könnyebben boldogul velük. – Igen, ami engem illet, rá ütöttem, Cletas.

– Uralkodó volt… Uralkodó ő is, Felség?

– Nos, az igazat megvallva nem. Mikor utoljára találkoztunk, alvezér volt ő is, akárcsak te, barátom. És éppoly hűségesen szolgálta feljebbvalóját, ahogy te szolgálsz engem. Kalandjuk is legalább ugyanannyi akadt, mint kettőnknek, egyik-másik tettük pedig legendássá vált.

– Nagy harcosok tehát?

– Ha a szükség úgy hozza, azok, Cletas. Többnyire azonban a béke ösvényét járják.

– Bár rálelhetnénk arra az ösvényre mi is, Felség! – mondta nyomatékkal Cletas, igyekezvén elképzelni, milyen is lehet egy békében élő ország. – Nem áll módodban valamiképp ideszólítani őket? Nagy szükségünk volna most két ilyen harcosra…

A sovren lassan ingatta fejét, valahová a távolba révedt. Úgy tűnt, valami csodaszépet lát, ami sosem lehet már az övé.

– Nem, Cletas… Más is elválaszt tőlük, nem csupán a távolság. Még ha egész hátralévő életedben vágtatnál is, s ha időd kiteltével ugyanígy vágtatna tovább fiad és leányod, akkor sem juthatnátok közelebb hozzájuk, vágtassatok bár éjjel és nappal, a szélnél sebesebben… ők éppoly elérhetetlenek számunkra, akár… a csillagok.

Elhallgatott, azután – immár határozott hangon – így folytatta:

– Jöjj hát, Cletas! Nézzük, mi mindent kér tőlünk a csapatok számára Trebor Damas. Hisz tudod: szorít bennünket az idő…

Első fejezet

A köd sűrű volt, eltompította a sziklák talapzatát ostromló hullámok moraját, paplant bontott a part vonalát követő, töredezett zátonysorra. A roppant Csendes-óceán vizének dübörgése itt, romantikusan csak Világperemként emlegetett szirt magasában is, sokszorosan visszhangzó, némelykor különös nesszé szelídült – így eshetett, hogy a szirten álló férfi körül pár pillanatig tökéletes volt a csend. Tisztán hallotta a zátonyokon, navigációs bójákon megült sirályok panaszosnak rémlő rikoltásait.

Hullámos, sötét haját friss fuvallat borzolta most – s ő tapasztalatból tudta, hogy a szél elűzi majd a ködöt. San Franciscóra gyakorta ereszkedett sűrű köd, ám a szelek végül mindig diadalmaskodtak: visszaszorították a nyílt óceánra, szétterítették a dombok közt, eloszlatták a völgyekben.

A férfiban váratlanul szánalom ébredt a légáramlatok kénye-kedvének kiszolgáltatott köd iránt.

Elég a morbid gondolatokból! – parancsolt magára. Hagyd abba, máskülönben egész álló nap levert leszel! Egyébként is – csuklókronográfjára pillantott – az ebédszünetnek tíz perce vége… Késésben vagy.

Mégsem mozdult, mégsem fordult sarkon, hogy lépteit a Csillagflotta főhadiszállásának tompa ezüstszín parabolaantennákkal, tornyokkal teletűzdelt komplexuma felé irányítsa. Elvégre mi haszna a magas rangnak, ha még az ebédszünetet sem hosszabbíthatja meg olykor egy-egy fél órácskával?… Szárnysegédje, Thasten hadnagy valószínűleg még örül is távollétének. Legalább elintéz egyet-mást a reggelről maradt ügyek közül… Gondja volt rá, hogy a lány mindenkor kellőképp elfoglalt legyen. Csak el ne felejtsem felterjeszteni előléptetésre! – ötlött eszébe. Thasten példás rendet tart az irodámban, márpedig az legalább akkora feladatot jelent, mint bármelyik harci bevetés…

Lassan visszafelé indult a ritkuló ködben. Emlékek környékezték – emlékek, mint mindig, ha éppen nem szorosan vett kötelességét teljesítette. A köd tompította neszek hangfoszlányoknak rémlettek, s csakhamar szavakká álltak össze. Szavakká, melyeket oly gyakran hallott az elmúlt három hónap folyamán.

Jim… Mikor mehetek végre haza, fiam? Jim, ki nem állhatom ezt a helyet… Szívét ismét marokra kapta a már ismerős fájdalom. Tompult valamelyest az utóbbi időben, de így is alaposan meggyötörte. Megint ott látta magát az iowai Riverside apró, ódon templomában, s tudta, hogy pár percen belül át kell vennie az urnát, hogy a falikolumbáriumok sorai előtt elhaladva végül a helyére csúsztassa. A kolumbáriumhoz tartozó csiszolt bronzlemezkén felirat hirdette, hogy ez a rekesz lesz édesanyja, Winona Kirk földi maradványainak nyughelye…

Egy kétüléses futárlibbenő hajtóműveinek szisszenése zökkentette vissza a valóságba. A gép aláereszkedett, alig félméternyire lebegett a talaj felett. Fülkéjéből fiatal hadnagy hajolt ki. Hangja tiszteletteljes volt, ám sietségre sarkallt:

– Kirk tengernagy, Morrow tengernagy úr hívatja!

James T. Kirk kedvetlenül foglalt helyet a tompa orrú jármű utasülésén, a hadnagy pedig, alig hagyva neki időt a biztonsági erőtér üzembe helyezésére, tüstént startolt. A Világperem elmaradt mögöttük, azután, ahogy a gép keletnek fordult, Kirk megpillantotta a Golden Gate élénk narancsszín pilléreit, melyek mesebeli óriások gyanánt emelkedtek ki a fehéren örvénylő ködből.

– Miről van szó, hadnagy? – kérdezte. – Hová tartunk?

– Arra kaptam parancsot, hogy mielőbb a főhadiszállásra vigyem, uram – mondotta a hadnagy hivatalos egykedvűséggel. – Morrow tengernagy nem említette az okot, csak annyit mondott, sürgős az ügy.

Néhány perccel később a libbenő földet ért a csillagflotta parancsnokságának központi leszállóhelyén. Kirk nyomban Morrow irodájába indult. Egyre azt latolgatta, mit akarhat főnöke és a flotta épp tőle. Végigpergette magában esedékes teendőinek listáját. Minden a legnagyobb rendben, munkái előrehaladott stádiumban vannak, a bürokraták packázását megelőzendő (az ellenőrzés réme folyvást ott lebegett mindannyiuk feje felett), gondja volt rá, hogy időben adja le valamennyit.

Csizmája visszhangot verve kopogott, míg az északi torony felvonóihoz ért. Bosszankodva tapasztalta, hogy minden fülke foglalt. Nyugalmat erőltetett magára, csak tekintete cikázott ide-oda. Az ötvenszintes, csupa polárüveg építményt át- meg átjárta a gonddal szűrt napfény; onnét, ahol Kirk állt, lélegzetelállító kilátás nyílt San Franciscóra és az öbölre. A köd annak rendje s módja szerint szertefoszlott már, a nap pedig csodát tett a parancsnokság fehér, bronz- és aranyszín tömbjével: zöld gyeppel, bíborvörösben és kobaltkékben pompázó virágágyakkal övezett tündérpalotává varázsolta.

Gyerünk már, gyerünk! – gondolta Kirk, erőnek erejével tartva vissza magát attól, hogy ismét megnyomja a hívógombot. Morrow azt mondta, sürgős az ügy…

A fülke érkezését halk, mintegy bocsánatkérő csengettyűszó jelezte.

– Negyvenharmadik szint, tizenhetes szekció – mondta Kirk az áttetsző falu golyóbisba lépve.

A lift a tengernagyi irodához vezető folyosó végében állt meg vele. Amint az ajtó kinyílt, Kirk Thasten hadnaggyal nézett farkasszemet: a lány épp távozni készült.

– Thasten! Mi folyik itt?

– Felhoztam a holmiját, uram – mondta a hadnagy, főnökének utazótáskájára mutatva, mely ott árválkodott az előtér szőnyegén. – Tudja már, mikor tér vissza?

Kirk elhúzta a száját.

– Eddig a pillanatig azt sem sejtettem, hogy egyáltalán elmegyek… Majd jelentkezem, Thasten. Kérje meg Arex parancsnokot, képviseljen távollétemben az Ikeya kapitányt és a Constellation legénységét búcsúztató szertartáson…

– Igenis, uram.

Kirk biccentett, és befelé indult. Morrow segédtisztje buzgón dolgozott hivatali dekóderén.

– Kirk tengernagy megérkezett, uram – mondta a beépített mikrofonba, majd felállt. – Kérem, fáradjon be azonnal!

Szinte betessékelte az érkezőt Morrow szobájába. Karmos mancsába kapta, úgy cipelte utána az utazótáskát.

Harry Morrow már várta őket. Megnyerő vonású barna arca komor volt.

– Egyetlen szót se, Jim! – mondta. – Bajban van egy hajónk. Nincs veszteni való idő: a Cochise indulásra kész. Mihelyt felszállunk, tájékoztatlak mindenről.

Kirk bólintott, s átvette poggyászát a segédtiszttől. Morrow megnyomott egy gombot, mire egy képernyőkkel zsúfolt falrész félresiklott – mögüle kicsiny, kétszintes anyagátvivő fülke tűnt elő. Amint elfoglalták helyüket a körben, a segédtiszt halkan pár szót mondott a kommunikátor mikrofonjába. Kirkön egyszerre úrrá lett a jól ismert szédülés, a falak felragyogtak, szétfolytak – s mire megszilárdultak, az utazók már másutt találták magukat.

Az első, akibe James Kirk a Cochise szűk anyagátvivő fülkéjéből kilépve belebotlott, hajdani első tisztje volt.

– Spock! – ámuldozott, közelebbről is szemügyre véve a Vulkán-lakót. – Hogy a pokolba kerülsz te ide?

– Morrow tengernagy üzent értem – közölte szenvtelenül az idegen. – Épp az imént érkeztem.

– Remek színben vagy – biccentett elismerően Kirk. – Mikor is találkoztunk utoljára?

– Egy hónappal, hat nappal, tizenkét órával és tizenkilenc perccel eze…

– Költői kérdés volt, Spock, ezt te is nagyon jól tudod! – vágott közbe Kirk széles vigyorral. – Örülök, hogy így összejöttünk!

– Én is örülök, Jim.

– Uraim – csendült Kirk háta mögött Morrow hangja –, nem szívesen zavarom meg a szertartást, de mint említettem, rohamosan fogy az időnk!

Kirk főnöke nyomába szegődött.

– Oké, oké, Harry, mondjál már valamit, ha egyszer megígérted! Hová megyünk? Mire ez a nagy titkolódzás?

Morrow beleegyezően bólintott.

– Hát jó. Diszkréten jártunk el, elvégre James T. Kirk tengernagy a tömegtájékoztatás hőse, a riporterek kedvence, s én nem szeretném, ha a sajtó szagot fogna… Más sem hiányzik most, csak a pánik!

– Pánik? – Kirk képéről lehervadt a mosoly. Morrow biccentett.

– Irány az eligazító, uraim…

Az anyagátvivőből kilépve alig-alig érezték a hajtómű-teljesítmény megnövekedését kísérő vibrációt, Kirk mégis ráébredt: teljes reaktív meghajtásra kapcsoltak, s letértek a Föld körüli pályáról.

Morrow nem túlzott, csakugyan sietős lehet a dolgunk – gondolta most, a tengernagy nyomában lépdelve. Máris félúton járhatunk a Plútó felé. Merre tartunk vajon? És melyik hajónkat fenyegeti veszély?

A Cochise Hermész-osztályú felderítő cirkáló volt. E típus személyzete rendszerint kétszáz főt számlál, a Morrow széles hátára meredő, csaknem néptelen folyosókon haladó Kirk azonban arra következtetett, hogy ez alkalommal alig maroknyian irányítják.

Morrow a kis eligazítóba vezette őket, üzembe helyezte a védőberendezést, azután helyet mutatott Kirknek és Spocknak.

– Komoly problémával kell szembenéznünk, uraim. Valami olyasmivel, ami egész Föderációnkat fenyegeti, mert pusztító ereje, ha nem tévedek… korlátlan. Komiszabb ez a mostani még a Vejur-incidensnél is, sokkalta komiszabb. Amivel máris számolnunk kell, az az Alfa Centauri B problémája, no meg a Föderáció Kismet nevű járőrhajójáé, mely az említett csillagtól százmillió kilométernyi távolságban sodródik irányíthatatlanul.

– Irányíthatatlan? – Kirk homlokráncolva hajolt előre.

– Úgy van. Már csaknem tizenhat órája. Személyzete teljességgel tehetetlen: a számítógépes rendszer vált működésképtelenné.

– A teljes rendszer? – húzta fel a szemöldökét Spock. – Merőben szokatlan. A tartalék berendezések sem használhatók?

Morrow komoran rázta a fejét.

– Nem. Az Alfa Centauri B-vel történtek okozták a bajt. A térségben ugyanis sebesebbé vált az idő folyása, miáltal a csillag rohamosan öregszik. Hihetetlen tempóban emészti fel tartalékait, a hidrogént olyan sebesen alakítja héliummá, mintha évmilliók peregnének le néhány perc alatt… Kent bolygó egész lakosságát a Centaurusra evakuáljuk – reméljük, sikerül befejeznünk az akciót, mielőtt a csillag vörös óriássá duzzad, s elnyeli kísérőit. A katasztrófa egyes becslések szerint húsz órán belül bekövetkezhet…

Kirk kábán meredt főnökére. Az Alfa Centauri hármas csillagcsoport. Az Alfa Centauri A sárga nap, valamivel nagyobb és fényesebb a Solnál; körötte kering a népes Centaurus és még tizennégy lakatlan világ. A szomszédos (alig 30-40 abszolút egységnyire tündöklő) Alfa Centauri B kisebb, fénye narancsszínű. Tőlük jókora távolságra izzik egy jelentéktelen vörös törpe, a Proxima Centauri néven ismert flercsillag. Hogy ez a Solhoz legközelebb eső csillag, Kirk már akkortájt tudta, mikor olvasni tanult.

Az Alfa A instabil volta sok száz éve ismert tény, fluktuációja azonban kozmikus léptékben úgyszólván elhanyagolható. Kirk sosem hallott hasonló problémákat emlegetni az Alfa B-vel kapcsolatban – a szakemberek mindkét csillag élettartamát sok milliárd évre becsülték. Normális körülmények között tehát még jó ideig változatlannak kellene maradniuk…

Az Alfa B körül hat bolygó keringett. A „legföldszerűbb” világot, a Kentet az emberek több mint egy évszázada népesítették be. Kirk oly sokszor megfordult ott, hogy az újabb alkalmakat nem is számolta már. Birtoka volt továbbá a szomszédos Alfa A Centauruson – egy völgyet vásárolt meg, s első parancsnoka tiszteletére Garrovick-völgynek nevezte el. Kurta, fájó emlékként villant most fel lelki szemei előtt kicsiny faházának képe; az ott töltött békés órákra, a Farragut-folyón tett horgászkirándulásokra gondolt. Időbe telt, mire ismét szólni tudott.

– Hát a Kismet? Azt is elkapta… a felgyorsult idő hulláma?

– Nem – mondta Spock határozottan. – A logika mást mond. Ha ez történt volna, a fedélzeten tartózkodók egyetlen szemvillanásnyi idő alatt a halálukat lelik. Megvénülnek és porrá omlanak, mielőtt még felfoghatnák, mi történik velük.

Harry Morrow egyetértően bólogatott.

– Igaz. De ami azt illeti, nekem is jó ideig magyarázták a lehető legegyszerűbb szavakkal, mire felfogtam, úgyhogy ne bámulj rám így, Jim!

Kirk ostobának érezte magát.

– Azt hinné az ember, ha már évek óta dolgozik Vulkán-lakókkal, előbb-utóbb megszokja az ilyesmit… De nem, soha! Nos hát, mi is a baj a Kismet fedélzeti számítógépeivel?

– Az EMH-hatás zavarta meg őket – közölte a csillagflotta parancsnoka. – A jókora termonukleáris robbanás – egy bombáé, vagy akár egy csillagé – elektromágneses hullámot kelt, ez működésképtelenné teszi a számítógépeket, megbénít mindenfajta kommunikációt. A Kismet tehetetlenül sodródik az űrben, s ha nem lépünk közbe hamarosan… – Vállat vont, s fanyar képpel csettintett.

– Közel mehetünk-e a hajóhoz? Megmenthetjük-e a legénységét anélkül, hogy magunk is az EMH-hatás áldozataivá válnánk? – kérdezte Kirk.

– Nem tudom – vallotta be Morrow. – Kapcsolat persze nincs velük, egyetlen berendezésük sem működik. Minket megóvnak az elhárítópajzsok – ezek védelmében ürítjük ki a Kentet is –, de hogy elég közel férkőzhetünk-e a Kismethez… – Homlokát ráncolta, lassan ingatta fejét. – A hajót váratlanul érte az elektromágneses hullám, a pajzsokat nem volt idejük bekapcsolni. Oda kell jutnunk, amilyen hamar csak lehet – a helyszínen meglátjuk, mit tehetünk. Szakértőink már latolgatják, miként használhatnánk az anyagátvivőt úgy, hogy közben pajzsainkat is maximális intenzitással üzemeltetjük… Erre, mint bizonyára sejtitek, sosem volt még példa.

– Felajánlom segítségemet a specialistáknak – mondta Spock. – Pontosan mikor érünk a helyszínre?

Morrow a kronométerre pillantott.

– Nyolcszoros fénnyel tizenöt órán belül.

– Nem lesz túl sok időnk… – mormolta Kirk.

– Csak egy órával ezelőtt ismertük fel a helyzetet – mentegetődzött a tengernagy. – A Kismet épp kapcsolatban állt a Kenttel, mikor elkapta a hullám, de jó időbe telt, mire a hír a főhadiszállásig jutott. A kiürítési övezetből származó híradások, ezt aligha kell bizonygatnom, szórványosak és felettébb pontatlanok.

– Milyen százalékban sikerült ez idáig kitelepítenünk Kent lakosságát? – érdeklődött Spock.

– A legutóbbi jelentés szerint hetvenöt százalékuk már biztonságban van.

– Vagyis fenemód sokan forognak változatlanul életveszélyben – jegyezte meg komoran Kirk. Azután, hisz tudnia kellett, közönyt színlelve így folytatta: – Remélem, a Centaurust nem fenyegeti veszély…

– Az Alfa B bekebelezheti, de legalábbis felperzselheti a Centauri-rendszer peremének gázóriásait – mondta Spock, gyors pillantást vetve barátjára. Nyomban átlátta aggodalma okát. – A Centaurus maga azonban elég távol kering, így hát minden bizonnyal megmenekül majd a hőhullámtól. Ami azonban a kozmikus sugarakat illeti… – Felvonta szemöldökét, Morrow-ra tekintett.

– Speciális bolygóközi energiapajzsokat helyeztünk ki – mondta a tengernagy. – Azok elhárítják a sugárzást. Ne aggódj, Jim, a völgyed biztonságban van. Emlékszem, valóságos horgászparadicsom…

Kirk felsóhajtott.

– Kösz, Harry.

Spock összefonta ujjait. Kirk, aki esztendők hosszú sora óta figyelte már eligazítás közben, tudta, hogy a Vulkán-lakó ilyenkor elmélyülten töpreng.

– Az imént azt mondta, ez az esemény része csupán egy átfogóbb problémának, Morrow tengernagy – szólt az idegen. – Fennáll-e bárminő összefüggés e probléma és a Constellation tíz nappal ezelőtti elvesztése között?

Kirk összerezzent. Barátjáról ismét felettesére pillantott.

– Igen – bólintott kelletlenül Morrow. – A dolog úgy áll…

Elhallgatott, mert az ajtó felett jelzőfény villant. Egy tellurita szárnysegéd lépett be, tisztelgett, izgalmában szaporán pislogott apró szemeivel.

– Üzenet érkezett, Önnek, tengernagy úr! Elsőbbségi kód!

Morrow átvette a kazettát az ifjútól.

– Köszönöm.

Kirk árgus szemekkel figyelte üzenetet böngésző felettesét, s közben ismét az eszébe ötlött, amit az imént hallott. A Constellation pusztulásának tehát köze van az ügyhöz… Tíz-egynéhány éve ismerte a hajó kapitányát, Carmen Ikeyát. Ó volt az első nő a flottánál, akire hajót bíztak – igaz, később mások is akadtak. Még mindig maga előtt látta: deresedő kefehaj, mandulaszemek, a szépen barázdált arcon amolyan „add meg nekik!” vigyor… Bármilyen sors jutott is osztályrészéül – hajója a hivatalos megfogalmazás szerint eltűnt, vélhetőleg megsemmisült – mindannyian gyanították, hogy a legrosszabbtól kell tartaniuk –, nyilván az utolsó pillanatig hű maradt önmagához.

Arra rezzent fel, hogy Morrow fojtott hangon átkozódik. A tengernagy széles válla észrevehetően megereszkedett.

– Mi a baj megint, Harry?

Spock is előrehajolt ültében, noha arckifejezése szokás szerint közömbös maradt. Morrow a fejét rázta.

– Épp most értesültem róla, hogy a Kismetnek van egy utasa is. Pedig reméltem, hogy lekéste, hogy valamiképp… – Sóhajtott. – Hiába. A fedélzeten tartózkodik.

– Kicsoda? Ki az az utas? – Kirk úgy érezte, menten megnyílik alatta a fedélzet.

– Mindhármótokkal egyszerre akartam beszélni – mormolta a tengernagy alig hallhatóan. – Hisz oly elismert csapat ez! Utasítottam, hogy az első géppel térjen vissza a Földre…

– Mindhármunkkal… – Kirk Spockra pillantott, a Vulkán-lakó komoran bólintott. – Csak nem azt akarod mondani, Hány, hogy a Kismet utasa… Dr. Leonard McCoy?

– De igen, Jim, róla van szó.

Második fejezet

– A fenébe! – csattant fel Kirk. – Ez már valóban pokoli helyzet!

– Csakugyan – hagyta helyben Spock. Morrow leverten bólintott. A kínos csendet végül a Vulkán-lakó törte meg:

– Esetleg elénk tárhatná a problémát, Morrow tengernagy… Elárulhatná azt is, miért éppen hármunkat szemelt ki arra, hogy megoldásában segédkezzünk.

Morrow mély lélegzetet vett.

– Mielőtt belevágnék, közölnöm kell: minden, amit hallani fogtok, szigorúan bizalmas. Magam is csak tegnapelőtt kaptam megfelelően részletes tájékoztatást. A Föderáció Tanácsának főtitkárán kívül még négyen – ketten közülük elméleti fizikusok – tudnak mindarról, ami itt elhangzik majd.

Kirk a felettesét figyelte. Azon tűnődött, mi célt szolgálhat ez a színpadias bevezető. Évek hosszú sora óta ismerte Harry Morrow-t, ez idő alatt a tengernagy egyetlenegyszer sem dramatizálta túl a szerepét. Magamagát igyekszik bátorítani, mielőtt a dolgot szavakba önti… ébredt rá hirtelen.

– Nem csupán az Alfa Centauri B öregszik el idő előtt – vágott bele végre-valahára Morrow. – Hasonló sors fenyeget jó néhány más csillagot is. Felteszem, Mr. Spock találkozott már a szaksajtóban olyan cikkekkel, melyek a csillagpusztulás rátájának ugrásszerű növekedésével foglalkoznak… – A Vulkán-lakóra pillantott.

Spock biccentett.

– Hogyne. A statisztikák tanúsága szerint az utóbbi két hónap során a szokásosnál tízszerte több csillag végezte be pályafutását galaxisunkban. Az asztrofizikusok mindeddig nem találtak magyarázatot a jelenségre, ám ha ez a trend már a tízszeres naptömegű csillagok közt is megfigyelhető, az előre látható következményeket legalábbis nyugtalanítónak kell mondanunk…

– Vagy inkább rémisztőnek – csattant fel Morrow. – Azokban a cikkekben persze szó sem esett a csillagpusztulás okáról.

Szünetet tartott.

– Hullámszerű időgyorsulás? – kérdezett rá Kirk.

– Az. Szerencsére az érintett csillagok egyikének sem voltak bolygói – így állt a helyzet egészen tegnapig. Most azonban halódik az Alfa Centauri B. Képzeljétek csak el, mi történik, ha a Solra vagy a 40 Eridanira csapnak le azok a hullámok! A Kentnek ötvenmillió lakója van. Hányan élnek a Vulkánon?

– A legfrissebb népszámlálási adatok szerint hétmilliárd-hétszázötvenkétezren – mondta Spock.

– S a Földön csaknem kétszer ennyien! – Morrow dörzsölgetni kezdte a halántékát, mint akit fejfájás gyötör. – Minden szállítógépet, minden jachtot, a csillagflotta valamennyi, ebben a körzetben tartózkodó egységét a Kentre rendeltem, hogy segédkezzenek a kiürítésben. Épphogy sikerülhet.

– Hát a Constellation? – firtatta Kirk. – Azt mi érte?

– Túl korán csökkentette a fény alá a sebességét – mondta a tengernagy. – És valósággal… – A hívójelet hallva előrehajolt, bekapcsolt egy kis képernyőt. – Itt Morrow!

– Uram… – A híradóstiszt, ez a középkorú amerikai, feszengett. – …Az imént kódolt üzenet érkezett a Föderációs Tanács főtitkárától.

– Dekódolják, aztán továbbítsák ide!

Egy perccel később, átolvasván az üzenetet, a tengernagy elsápadt az iszonyattól.

– Neutrínó-detektoraink a Canopus fokozódó instabilitását jelzik. A főtitkár tudni kívánja, hány szövetségileg regisztrált jármű áll rendelkezésre abban a szektorban mentési célokra… – Ismét bekapcsolta a monitort. – Buck hadnagy! Közölje, hogy ellenőrzést kell tartanom, mielőtt érdemi választ adok – mondta lassan. – Nem tudhatom, hány magánjachttal rendelkezhetünk. Tudassa a főtitkár asszonnyal, hogy amint lehet, értesítem!

Kikapcsolta az ernyőt, arca eltorzult a tehetetlen dühtől.

– A Canopus rendszerének két lakott bolygója van… – mormolta. – Nyolcmilliárdnyi élőlény! Attól tartok, félbe kell szakítanunk az eligazítást, uraim. Továbbítom a hírt T’Kyrára. Jim, szükségem lesz a segítségedre a hasznosítható hajótér kiszámításában. Spock, kérem, jelentkezzék a szakértői csoportnál!

A következő néhány órában Kirk kénytelen volt elfojtani kollégája és barátja, McCoy doktor sorsa felett érzett aggodalmát. Kényszerítette magát, hogy csak a feladatára koncentráljon: a Canopus szektorában tartózkodó, evakuációs célokra alkalmas hajók pályaadatait és várható menetidejét igyekezett meghatározni.

– Uram?

A bizonytalan hang hallatán felütötte a fejét: Morrow tengernagy tellurita szárnysegédje várakozott asztala mellett egy bögre kávéval és egy tál szendviccsel. Kirk gépiesen látott az evéshez, pedig világéletében leginkább a hússalátás szendvicset kedvelte. Ujjai egy idő után hiába tapogatóztak újabbak után: rá kellett döbbennie, hogy felfalta valamennyit… A kávét feketén itta, s némi erőt merített annak keserűségéből. Mikor feltápászkodott, csuklókronométerére nézett, s hüledezve vette tudomásul, hogy csaknem öt órán át dolgozott.

Még két bögre kávé, egy szonárzuhany és húszpercnyi szunyókálás (bár erejét megfeszítve harcolt, egy alkalommal elnyomta az álom a számadatok felett) után végzett a Morrow-nak szánt analízissel. A végeredményt gépre vitte, majd továbbította a főnökének. Szemei vöröslöttek, sajogtak – jócskán dörzsölgette őket, hogy elűzze a szaggató fejfájást. Meg kellene végre nézetnem a szememet – gondolta, miközben felállt, hogy kinyújtózzék. Csontjai ropogtak. Pedig csak harminchat órája vagyok fenn! – bosszankodott. Tényleg kezdek öregedni. Egy időben harminchat órányi munka után kész lettem volna még megküzdeni bárkivel, bármivel…

Hosszú órák óta először gondolt McCoyra, az Öregre. Vajon hogy utazhat szegény? Pokoli érzés lehet ott gubbasztani, vakon és süketen abban a működésképtelen kis hajóban, várni, hogy a csillag óriássá duzzadjon, és elnyeljen mindent, ami az útjába akad…

Nyílt az ajtó, Spock érkezett. Sokkal kipihentebbnek, tettre készebbnek tűnt annál, amilyennek Kirk látni szerette volna. A tengernagy képe láttán felvonta a szemöldökét.

– Jól érzed magad, Jim?

Kirk leverten bólintott.

– Mennyi időbe telik még, hogy beérjük a Kismetet?

– Utolsó ismert pozíciója csakhamar a műszerek hatótávolságában lesz. Morrow tengernagy hasznunkat látná a hídon. Ne feledd, a Cochise személyzetének létszáma most minimális!

– Rendben, gyerünk! Nem bánom a munkát, csak ne kelljen itt tétlenkednem és aggódnom…

A hídra indultak. Noha a járőrgép lényegesen kisebb volt egy Enterprise-osztályú hajónál, felépítését tekintve nagyjából azonos volt vele. Kirk egy másodpercre megtorpant: a kapitányi ülést, a kilátóernyőt, a posztokat nézte, s elégedetten szusszantott. Végre ismét idekint lehet az űrben, végre fedélzetet érez a talpa alatt! Igazi boldogságról természetesen szó sem lehet, míg az Öreget veszély fenyegeti – de az ördögbe is, hosszú hónapok óta most mozdul ki először az orbitális pályáról!

Mindig csak idekint jövök rá, mennyire hiányzik az utazás – gondolta. Mindig idefenn hagyok valamit, ha odalent járok… alighanem a lelkem jobbik felét.

– Jim, átvennéd a kormányt? – kérdezte Morrow a parancsnoki posztról. – A kormányost meg a navigátort leküldtem a siklóba, arra az esetre, ha megtalálnánk őket…

– Igenis, uram! – mondta Kirk, s úgy szalutált, ahogy az igyekvő kadétok. A navigációs pulthoz indult.

– Mr. Spock! – hangzott Morrow következő utasítása. – Foglalja el helyét a szenzorpultnál! Folyamatos jelentést kérek.

– Értettem, tengernagy – mormolta Spock, s helyet foglalt a tudományos tiszt oldalán.

– Szabad az út, Mr. Spock?

– Igen, uram. A letapogatás szempontjainak legmegfelelőbb pálya sugara százmillió kilométer, a pajzsok felhúzva tartandók: az EMH-hatás állandó.

– Rendben. Kormányos! Egynegyed rész reaktív meghajtás előre! Irány: három-négy kettő pont négyes.

Kirk a megfelelő karok után kutatott a pulton. Bár itt volna Mr. Sulu, minden kormányosok gyöngye! Beállította a pályagörbét, azután felengedte a kapcsolót. A Cochise simán suhant tovább.

Az elülső ernyőkön immár tisztán kivehető volt az Alfa Centauri B, ez az apró, narancsszín korong. Átmérője valamivel alatta maradt a nap Földről látható átmérőjének.

– Számottevő neutrínó-tevékenységet észlelek, tengernagy! – jelentette Spock. – Az Alfa B most már bármelyik percben narancsszín óriássá duzzadhat!

– Nagyítást az elülső kitekintőre! Fényszűrést fokozni!

Az Alfa B folyvást növekedett. Kirk mintegy megbabonázva meredt rá. Micsoda napfoltok! Sosem láttam még ennyit. És azok a flerjelenségek…!

– Észleljük a Kismetet, Mr. Spock?

– Nincs nyoma, tengernagy.

– Sebességet fél reaktívra, Jim! Az irány marad.

– Igenis, uram… – Kirk éppúgy érezte magát, mint hajdanán a Farragut kormányosaként hajózószolgálata első napjaiban. Ujjai mind magabiztosabban zongoráztak a billentyűsorokon.

A Cochise fokozatosan pályára tért az Alfa B körül. Ebben a tempóban napokig tart, amíg megkerüljük – gondolta bosszúsan Kirk. Tudta azonban, nem kockáztathatnak: ha növelik a sebességet, műszereik esetleg nem érzékelik az apró Kismetet – második lehetőségük pedig aligha lesz. Már ha az első egyáltalán megadatik…

Az elektromágneses hullámok lehetetlenné tették a kommunikációt, a közeledők nem tudhatták, miként halad a Kent kiürítése. Kirk továbbvitte körpályáján a Cochise-t, ügyelt rá, hogy a hajó tartsa a sebességét.

– Tengernagy – szólalt meg egy jó óra múlva. – A védőpajzsok folyamatos működtetése miatt a vártnál gyorsabban fogy az energiánk!

– Meddig folytathatjuk a kutatást ebben a tempóban? – kérdezte Morrow.

– Legfeljebb két órán át – felelte Kirk. – Közölte-e koordinátáit a Kismet, mielőtt elhallgatott?

– Igen – mondotta Morrow. – Utolsó ismert pozíciója az a pont volt, ahol pályára álltunk.

– De több mint harminckét órája sodródik – mutatott rá Kirk.

– A tehetetlenség! – Spock elismerően biccentett egykori parancsnoka felé. – Ha logikusan belegondolunk, aligha hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, miszerint az adott sebességgel mozgó test mindaddig megőrzi sebességét, míg abban külső erők nem akadályozzák.

Morrow megdörzsölte a homlokát.

– Értem, mire céloz… Csakhogy ha letérünk pályánkról, könnyen elhaladhatunk mellettük… Vállalhatunk-e ekkora kockázatot?

Kirk mély lélegzetet vett.

– Van-e más választásunk?

– Milyen sebességgel haladt a Kismet, mikor az EMH-hatás megbénította? – érdeklődött Spock.

– Üzenetet vitt a Kentre – töprengett Morrow. – Ezért jött ki a hipertérből. Ha Perez kapitány a szabályzat szerint járt el, háromnegyed reaktívval haladt…

– Ez már valami! – Kirk lázas munkába fogott. Betáplálta a problémát a navigációs számítógépekbe, az eredményt többször is ellenőrizte, még az Alfa B napszelének súrlódási tényezőjéről sem feledkezett meg – minden égitesttől, vonzásmezőtől távol csupán ez fékezhette valamelyest a hajtóművek nélkül tovasodródó járművet. Minden hozzáférhető adatot gépre vitt, azután utasította a rendszert, határozza meg a Kismet valószínű pályagörbéjét három dimenzióban. Pillanatok alatt megkapta a választ.

– Spock – szólt kimerülten –, jó pár éve már, hogy utoljára ilyesmit csináltam. Ellenőriznéd az eredményeket?

Elmélyültségében még arról is megfeledkezett, hogy ezúttal nem ő a parancsnok. Spock Morrow tengernagyra pillantott, ő beleegyezően bólintott. Kirk továbbította az adatokat Spock konzoljának, azután feszülten várakozott, igyekezett nem gondolni arra, hogy McCoy doktor élete épp megszületendő döntésüktől függ.

A Vulkán-lakó pár pillanat múltán kihúzta magát. – Helyes – mondta Kirkre pillantva. – A logika szabályai szerint pontosan itt kell lenniük.

– Rendben, Jim – mondta a pályagörbét szemrevételezve Morrow is. – Add meg az új irányt. Egyes fénnyel előre!

A Cochise meglódult.

– Elértük a megadott koordinátákat, tengernagy – jelentette húsz perc múltán Kirk. – Fény alá megyünk.

– Lát valamit, Mr. Spock?

– A világon semmit, tengernagy.

– Szabvány kutatóprogram. Fél reaktívra lassulunk!

Kirk gépiesen állította kutatópályára a hajót. Torka taplószáraz volt az idegességtől. Mi lesz, ha tévedett? Ha máris elhagyták a Kismetet? Igen, meglehet, az Öreg tízezer kilométerrel mögöttünk maradt azon a bárkán, melynek életfenntartó rendszerei is működésképtelenek… Lehet, hogy már haldoklik is, sőt nem kizárt, hogy valamennyien rég elpusztultak!

Tíz perc telt el… tizenöt… harminc. Eltelt egy óra.

Azután újabb húsz perc.

– Hogy állunk energiával, Jim?

– Már csak tizenöt percig működtethetjük a pajzsokat – mondta csendesen Kirk, s lassan kezdett elhatalmasodni felette a kétségbeesés. – Ha tovább kutatunk, elveszítjük őket, s akkor mi sem menekülhetünk.

Morrow arca együttérzésről árulkodott. – Akkor hát kutatunk, amíg csak lehet. Te mindent elkövettél, Jim: ne nézz így rám, nagyon kérlek!

Kirk megrázta a fejét. Szinte megbénította a bizonyosság, hogy ez alkalommal nem történik csoda. Hogy ezúttal…

– Van itt valami. – Spock hanghordozásából kiérződött az izgalom.

– A Kismet? – Morrow előrehajolt.

– Megerősítem, tengernagy úr. A jármű épp előttünk halad, iránya három pont négyes-kettes.

Kirk bensőjében elömlött a megkönnyebbülés, ezt azonban csakhamar ismét növekvő feszültség váltotta fel. Idejében érkeztünk vajon? Életben vannak még?

A Cochise megközelítette a sodródó futárhajót. A vész esetén is működőképes helyzetlámpák pislákoltak csupán rajta, a Kismet egyébiránt élettelennek látszott.

– Nos, ráakadtunk… – mondta Morrow, csak hogy mondjon valamit. – De hogyan lépjünk kapcsolatba a bentiekkel? Berendezéseik nem működnek, vagyis nem láthatnak, s nem is hallhatnak bennünket!

A Cochise tudományos tisztje, egy Lisa Washington névre hallgató nő, az ernyő kínálta képet szemlélte. – Küldjünk talán át valakit, hogy kopogjon be? – kérdezte halálra váltan.

Kirk ajka aggodalma ellenére is mosolyra rándult, ahogy belegondolt a dologba. – Ez sajnos nem fog menni, hadnagy… – Aztán hirtelen felegyenesedett. – Hé, ez az! A hajótestet fogjuk megkopogtatni!

– Micsoda? – rezzent fel Washington.

– Lézerágyúinkkal célba vesszük a hajótestet, és alacsony energiafokozattal tüzet nyitunk. Ütemesen lövünk majd, hogy rájöjjenek, itt vagyunk!

Spock máris biccentett. – Ez bizony beválhat, tengernagy.

– Akkor ne habozzunk! Ha elkészültél, tüzelj, Jim!

– Igenis, uram. Egyes üteg tüzel!… – Kirk lenyomta az elsütő billentyűt, s a halálos sugár nyomban felvillant.

Rövidebb-hosszabb impulzusokkal próbálkoztak. Kirk leadta a klasszikus, pont-pont-pont, vonás-vonás-vonás, pont-pont-pont kódot, az S. O. S. jelét, elismételte, azután ösztöneitől vezettetve megtoldotta egy „borotválást és hajvágást kérek”-kel.

Amint végzett, némán hátradőlt. Mozdulatlanul ültek valamennyien, reményteljes és feszült csendben, valamiféle választ várva a megbénult járműből. Kirk azon kapta magát, hogy szeretné leengedni az elhárítópajzsokat, ha csak pár pillanatra is… Ha megtenné, szenzoraikat ráállíthatnák a Kismetre, átteleportálhatnák személyzetét – tudta persze, hogy ez lehetetlen. A következő lépést már a bajba jutottaknak kell megtenniük…

Öt perc telt el. Tíz.

– Jelezzek ismét, tengernagy? – érdeklődött Kirk erőltetett nyugalommal.

– Igen… Azaz várj csak! – Morrow felpattant, tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le az ernyőről. – Odaát nyílik a légzsilip!

Kirk tüstént növelte a nagyítást: most már valamennyien látták, hogy a Kismet zsilipajtaján egy nehézkes repülőöltözéket viselő alak bukkan elő. Markában kötéltekercset pillantottak meg. A zsilipből ezalatt három szabványos űrruhát viselő figura lebegett ki. A repülőöltözékes kötelével egymáshoz rögzítette, majd vontatni kezdte őket. A rá következő tíz percben még két repülőöltözetű alak indult útnak, tíz-tíz embert cipelve. A menekülők fényes, fehér ruhájukban lazán felfűzött gyöngyszemekre emlékeztetően lavíroztak a végtelen, bársonyfekete ürességben.

Kézi vezérléssel kell működtetniük a rakétákat – gondolta Kirk. Hisz a számítógépek nem működnek… Fejben kell kiszámolniuk a legmegfelelőbb pályagörbét, megbecsülniük, hány másodpercig tartson a meghajtás!

– De hogyan jutnak fel a Cochise-ra? – latolgatta Buck hadnagy.

– Ha elég közel érnek, kiküldjük értük a siklógépet – mondta Morrow. – Úgy fordítjuk a hajót, hogy a hangár a menekülők felé nézzen; a Cochise tömege eltakarja majd a csillagot, leárnyékolja az elektromágneses hullámokat. Leengedhetjük az elülső elhárítópajzsot, így a sikló elindulhat, s biztonságban vissza is térhet… Siklóhangár! – folytatta a kommunikátor mikrofonjához hajolva. – Készítsék fel az Onizukát! Hamarosan indulnia kell, hogy fedélzetére vegye a Kismet személyzetét!

– Értettem, tengernagy úr… Készen állunk!

– A menekülők begyújtották a hátirakétákat! – szólt Kirk.

Kiszáradt szájjal figyelték a Cochise-hoz közeledő űrruhás alakokat. Ahogy a kötelék megfeszült, nagyot rándult mindegyik, azután úszni kezdett az élen haladó repülőöltözetűek nyomában.

Mintha játszanának – futott át a gondolat Kirk agyán. De holnapra mindegyikük háta, nyaka sajogni fog!

Azután, hogy mindkét, űrruhás figurák alkotta „gyöngysor” eltávolodott pár kilométernyire a szerencsétlenül járt hajótól, Kirk megpillantotta a fékezőrakéták lángját.

Jól számoltak vajon? Olyan pozícióba kerülnek-e, ahonnét felvehetjük őket?

– Itt a siklóhangár! – hallatszott a mikrofonból egy perc múltán. – Elérjük őket! Ferguson navigátor szerint egy percen belül indulhatunk. Készüljenek a négyes számú energiapajzs leeresztésére!

A parancsnoki hídon izgatott pusmogás kezdődött. Kirk előrehajolt, felkészült rá, hogy kiiktassa, aztán újra üzembe helyezze a védőernyőt.

Végezetül alig negyedórányi, ám végtelennek rémlő szünet után Ferguson kontraltó hangja csendült: – Megvannak, tengernagy úr! Kutya bajuk. Most csukódik mögöttünk a zsilipajtó… A négyes számú pajzs újból aktiválható!

Kirk türtőztette magát, míg bevégezte feladatát, azután felugrott, s megszorította Morrow jobbját. A tengernagy szeme ragyogott. – Sikerült!

– Istennek hála – suttogta Kirk. Úrrá lett rajta a megkönnyebbülés, szabadnak és gondtalannak érezte magát. Mosolygott. Morrow vállon veregette.

– Terjessze fel magát kitüntetésre, Kirk tengernagy! – reccsent rá hivataloskodva. – Maga nélkül még most is azt találgatnánk, hol keressük őket.

– A logika a megfelelő pillanatokban csodát tehet… – Kirk képén alig talált helyet a széles vigyor. – Ennyi év alatt csak ragadt rám valami, igaz-e, Mr. Spock?

A Vulkán-lakó háta mögött összekulcsolt kézzel figyelte az ünneplést. – Engedelmével, tengernagy úr, szeretnék csatlakozni a siklóhangárban dolgozó elsősegélynyújtókhoz.

Morrow bólintott. – Mindketten mehetnek, urak. De amint lehetséges, jöjjenek az eligazítóba dr. McCoyjal együtt… Rengeteg a megbeszélnivalónk.

* * *

Kirk és Spock épp akkor ért a siklóhangárba, mikor az Onizuka rakteréből kisegítették az utolsó űrruhás figurát is.

– Látod az Öreget?

– Ott van! – mutatott előre a Vulkán-lakó. Mindketten ahhoz az alakhoz siettek, aki a sikló rámpáján kuporogva igyekezett eltávolítani sisakját. Spock hátulról kioldotta a biztonsági reteszt a doktor ruháján, s a makacskodó mechanizmus tüstént engedett – miáltal hallhatóvá vált McCoy szentségelése: – …átkozott vacak szkaf… au! – Kirk átvette a sisakot a doktor kezéből, azután közelebb lépett volt fedélzeti orvosához.

– Nyugi, Öreg! Nekem és Spocknak épp elég gondunk volt a megmentéseddel; nem engedhetjük, hogy a saját tökfödőd tegyen kárt benned!

Leonard McCoy szája már-már hallható nesz kíséretében tágra nyílt. – Jim? Spock? Mi az ördög…?

A következő pillanatban talpon termett, Kirk pedig, anélkül hogy belegondolt volna, mit művel, átölelte, a hátát veregette – s ezzel, mi tagadás, a doki sem maradt adósa. Kacagtak, amíg bírták szusszal, aztán, mielőtt e kacagás valamely zavarba ejtőbb érzelmi megnyilvánulásnak adhatta volna át a helyét, Spock jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

– Ha folytatni kívánjátok, én inkább az eligazítóban várok.

McCoy a Vulkán-lakóra meredt. – Hát ide süss, te érzéketlen anyaszom…

– Hadd el, Öreg… – szakította félbe Kirk, elnyomva egy mosolyt.

McCoy rápillantott. Markáns arcának vonásait lassanként meglágyította a tétova mosoly. – Az ördögbe! Magára Luciferre se tudnék orrolni most – ez az alak pedig még meg is mentette az életemet. Nos, hogy megy a sora, mióta hál’ Istennek nem láttam, Spock?

– Jól vagyok, doktor – felelte az idegen, s csak sötét szemének villanása árulkodott róla, örül, hogy viszontláthatja örökös vitapartnerét. – Örömömre szolgál, hogy ilyen emelkedett, bár profán hangulatban leledzik.

– Gyerünk, szabadítsuk meg a dokit ettől a gönctől! – sürgette Kirk. – Nem szívesen zargatlak egy ilyen utazás végén, Öreg, de vészhelyzetben vagyunk, és Morrow tengernagy, a jó ég a megmondhatója, miért, a mi segítségünket kéri a probléma megoldásához.

– Ezért rendelt vissza a Földre?

– Nyilvánvaló – mondta Spock, miközben Kirk közreműködésével kihámozta a doktort az űrruhából. Kirk fintora nem kerülte el McCoy figyelmét.

– Ebben a nyavalyában kellett töltenem az elmúlt tizennégy órát, Jim. És, mit mondjak, te sem voltál egy rózsakert a tholi incidens után… Már elfelejtetted? Ráadásul jó egy napja egyetlen falatot sem ettem – igaz, kedvem se nagyon volt hozzá, miután a mesterséges gravitáció megszűnt. Kész szerencse, hogy a hajó patikájában akadt elegendő gyógyszer émelygés ellen: annyi volt a páciensem, hogy aggódni se nagyon maradt időm. Micsoda felfordulás!

– Azt hiszem, az ügy várhat, míg lezuhanyozol és eszel valamit – mondta Kirk, ahogy kifelé indultak a zsúfolt siklóhangárból.

– Nem vagyok biztos benne, a gyomrom vajon akarja-e… – mormolta McCoy. – Az alapkiképzésemkor húztam utoljára űrruhát, akkor jártam odakint… Ahogy ott függ az ember, úgy érzi, menten széthullik, ráadásul minden porcikája más-más irányban indul neki a végtelennek… – Nagyot nyelt, egész testében megborzongott. – Még azt a nyavalyás anyagátvivőt is jobban kedvelem az űrsétánál. Forrón remélem, hogy soha, de soha többé nem kényszerülök ilyesmire!

– Bizakodj: igen jók az esélyeid – nyugtatta meg Kirk. – Fénysebességgel száguldunk a Kent felé, hogy annyi menekülőt vegyünk fel, amennyit csak tudunk – aztán visszatérünk a jó öreg Földre!

Miután a doktor lezuhanyozott, a három tiszt evett s kávézott egyet a kis kantinban, majd értesítették Morrow tengernagyot, s az eligazítóba indultak.

Míg Morrow-ra vártak, Kirk hátradőlt a székében, úgy figyelte az asztal túloldalán helyet foglaló Spockot és McCoyt. Azon töprengett, vajon hányszor ült már le így e két férfival valamiféle probléma megoldásán töprengve. Jó ideje már annak, hogy utoljára együtt dolgoztunk… Remélem, nem veszett el a régi jó lendület…

Volt hajóorvosát vagy egy esztendeje látta utoljára. McCoy egészen tegnapig xenoanatómiát adott elő a csillagflotta primai orvosegyetemén, parszekek távolában. Kirk Spockkal sem találkozott sokkal gyakrabban, bár ők ketten legalább egyazon világon állomásoztak. A Vulkán-lakó oktatótiszt volt a csillagflotta akadémiáján, s ideje java részét gyakorlórepülésekkel, tanítványai társaságában töltötte.

– A körülményekhez képest remekül nézel ki, Jim! – McCoy gyűrött képe kimerültségről árulkodott, a barázdák úgy elmélyültek rajta, hogy szemei alig látszottak – e szempár azonban éppoly szikrázóan kéklett, mint azelőtt.

– Kösz, Öreg. Igyekszem formában maradni. Olykor kondizok.

– Hogy van Peter?

– Jól – mondta Kirk. – Anyám halála nagyon megviselte, de hát fiatal még, hamar összeszedi magát… – Vállat vont, a Vulkán-lakóhoz fordult. – Apropos, Spock, hogy fejlődnek a kadétjaid? Gatyába ráztad már őket?

– Se vége, se hossza a kínjaimnak, tengernagy – mondta Spock komolyságát megőrizve. – Az ifjak többségükben földi emberek, s mint ilyenek, hajlamosak… rossz irányban befolyásolni a többieket.

McCoy elhúzta a száját. – Ezek a vulkániak azt se tudják, mi fán terem a becsület, Jim. Spock pontosan tudja, hogy fáradt vagyok viszonozni az élceit, de nem átallja kihasználni az előnyét!

– Szerintem egy darabig együtt maradunk, úgyhogy lesz időd bőven revansot venni, Öreg.

– Na igen – zsörtölődött a doktor. – A jó ég tudja, mikor jutok vissza az egyetemre. A csoportom nyilván most mutat be hálaáldozatot Hippokratésznek – mára zárthelyit terveztem, de hogy mikor keríthetek rá sort, fogalmam sincs…

Nyílt az ajtó, Harry Morrow lépett be.

– Dr. McCoy! Örülök, hogy nem esett baja! – A két férfi komolyan kezet rázott. – Jim és Spock említette már, miért vagyunk itt, ugye?

– Nem. De annyit tudok, hogy valami hibádzik az Alfa Centauri B-vel. Felrobbanni készül, ha nem tévedek.

Spock máris a fejét rázta.

– Nem, doktor, nem fog felrobbanni, ám ami történni fog, legalább olyan veszedelmes a Kentre nézve. A csillag hamarosan narancsszín óriássá duzzad, azután hűl egy keveset, és vörös óriás válik belőle.

– S mi lesz a Kenttel?

– Ha az Alfa B duzzadni kezd, egykettőre elnyeli valamennyi bolygóját, még az Alfa A néhány gázóriását is.

– Hát a Centaurus? – kérdezte villámgyorsan McCoy. Jó pár évet élt ott, hivatalosan még mindig e világ lakosaként tartották számon.

– Biztonságban van – sietett megnyugtatni Kirk. – Pajzsok rendszerével védik.

– De ha kitelepítik a Kent lakosságát… – kezdte McCoy.

Spock megint megrázta a fejét. – Nem csupán az Alfa B-vel van baj, doktor. Morrow tengernagy tájékoztatott bennünket, hogy más csillagok is az idő előtti, rohamos elöregedés jeleit mutatják – gyorsult időhullámok hatására fokozott sebességgel vénülnek, használják el hidrogén-fűtőanyagukat.

– Mi lenne, ha mindezt érthetően is elmagyarázná, Spock? – érdeklődött McCoy. – Egy szótagú szavakkal, ha kérnem szabad. Jusson eszébe, orvos vagyok, nem pedig…

– …asztrofizikus – sietett a segítségére Spock, látván, hogy a doktor a megfelelő kifejezés után kutat. – Nos, rendben van… – Összeérintette hosszú ujjait, pár pillanatra magába mélyedt. – Kezdjük talán ott, hogy a csillagoknak, akár az eleven lényeknek, meghatározott, véges élettartamuk van. Miután hidrogénjük túlnyomó részét héliummá alakítják, elpusztulnak.

– Ennyit még én is tudok – mormolta McCoy.

– Remek. – Spock nem zavartatta magát. – Mármost, a kis- vagy középkategóriájú csillagok, mint például a Sol, vagy az Alfa A meg B, előbb vörös óriássá duzzadnak, majd fehér törpévé zsugorodnak. Egy ilyen csillag élettartama hozzávetőleg tízmilliárd év. Plusz-mínusz egy vagy kétmilliárd.

– Mintha azt mondta volna, valami sürgős munka adódott – jegyezte meg a doktor gunyorosan. – Attól, amit elmondott, én ugyan még nyugodtan alszom…

Spock türelmetlensége jeléül… nos, mondjuk, köhintett.

– Dr. McCoy, mivel sem maga, sem más nem képes elejét venni a csillagok természetes vagy természetellenes elöregedésének… – felvonta szemöldökét… –, emiatt aggódva virrasztani csakugyan felettébb illogikus volna.

– Elég már, Öreg! – szólt közbe Kirk, látván, hogy a doktor újabb riposztra készül. – Értjük, Spock. Folytasd!

– Kérlek. Minél nagyobb egy csillag tömege, annál rövidebb az élettartama. Az igazán hatalmas, sűrű csillagok csekély tízmillió év alatt felélik hidrogénjüket. Robbanásszerűen kitágulnak, vörös szuperóriássá válnak – végül szupernóvaként a szó szoros értelmében felrobbannak.

– És ez újabban gyakorta előfordul? – kérdezte Kirk, felidézve Morrow és Spock korábbi beszélgetését.

– Igen, tengernagy. Hogy egészen pontos legyek: kimutatható a növekedés a csillagpusztulások minden fajtájánál.

– Mi történik a szupernóva robbanásakor? – firtatta McCoy. Hogy, hogy nem, kezdte érdekelni a dolog. – A csillag atomjaira hullik szét?

– Helyénvaló felvetés, doktor. Igen, némelyik csillaggal valóban ez történik: ionizált hidrogénfelhővé, nebulává válnak. Más csillagok – főként a kisebb tömegűek – összeomlanak, neutroncsillagokká válnak. A leghatalmasabb csillagok maradványai azonban másként viselkednek. Gravitációs kutak válnak belőlük, s ezekből még a fény sem juthat ki többé.

– A fekete lyukak – mondta Kirk.

– A köznyelv valóban így emlegeti őket.

– De hisz a fekete lyukakat már rég ismerjük! – tiltakozott a doktor. – Elnyelnek mindent, ami a gravitációs mezejükbe kerül, legyen az csillagközi gáz vagy por, netán kóbor aszteroida. De bolygókra sosem jelentettek veszélyt!

– Úgy érti, egészen mostanáig, doktor – szólt Morrow. – S talán csak azért, mert oly kevés akad belőlük az univerzum általunk felderített részében. De most, hogy egyre újabbak születnek… – Elnémult, vállat vont, arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt. – Pár órája kaptam a hírt, hogy halódik a Canopus is.

– A Canopus is? – visszhangozta McCoy. Láthatólag lesújtotta a hír. – Egy régi barátom nyugdíjba vonulása után a Serenityn telepedett le!

– A csillagflotta egységei épp most evakuálják a rendszer lakosságát – mondta Morrow. – Reméljük, sikerül elhozniuk a két bolygóról nyolcmilliárd embert, mielőtt a csillag szupernóvaként robban, azután összesűrűsödik… A becslések szerencsére azt mutatják, jó pár hónapunk van még, így hát talán megmenthetjük őket. A Canopus „fiatalabb” az Alfa B-nél… – Sóhajtott. – Carmen Ikeyát és a Constellation legénységét azonban nem menthettük meg.

– Mi történt velük, Harry? – kérdezte Kirk. – Hiszen tudod: ismertem Carment.

– Akárcsak én… – Morrow fáradtan dörzsölgette szemét. – Csak találgathatjuk, hogyan történt a baj, de tudjuk, hogy megesett. A Constellation túl korán jött ki a hipertérből, s egy, a 87-es szektorban bemért fekete lyuk eseményhorizontján túl tért vissza a valós térbe… Azelőtt egy Cephied-osztályú csillag volt ott, olyan, mint a Canopus. Achernarnak hívták – de csak hívták. Most már fekete lyuk, s a Constellation foglyul esett benne.

– Miért nem tör ki? – csattant fel McCoy.

– Lehetetlen, doktor – mondta tárgyilagosan Spock. – A fekete lyuk természetéből adódóan olyan gravitációs mezőt gerjeszt, amelyből semmi nem szabadulhat – még a fény sem. Ezért hívják fekete lyuknak.

– És elnyelte az űrhajót?

Spock tétovázott.

– Idő, tér, gravitáció: zavaros fogalmakká válnak ezek, amennyiben fekete lyukakkal kapcsolatban alkalmazzuk őket, doktor. Ami a Constellation személyzetét illeti: életüket megközelítőleg 6,7 nanoszekundummal az eseményhorizont átlépése után kioltotta az iszonyatos gravitációs terhelés. Az eseményhorizonton túlról nincs visszaút.

Értetlenséget vélt kiolvasni McCoy döbbent tekintetéből, ezért folytatta:

– A nanoszekundum, doktor, a másodperc egybilliomod része. Ha a hajó hajtóművei üzemeltek még, az emberek további egy-két nanoszekundumon át eszméletükön maradhattak, mielőtt…

– Az ördögbe is, Spock! – fakadt ki a doktor. – Észrevehette volna már, hogy nem szívesen hallgatom a tényeket, amiket higgadtan, mint valami nyavalyás gép, elsorol itt nekem! Hiszen mégiscsak emberek, értelmes lények pusztulásáról van szó!

– Engem éppúgy elkeserítenek e tények, mint Önt, doktor – felelte a Vulkán-lakó megfontoltan. – Ám biztosan tudom, hogy sem hangom felemelése, sem szélsőséges érzelmeim kinyilvánítása nem segíthet a Constellation személyzetén. Bár a jármű sziluettje az idők végezetéig látható lesz gravitációs szenzorainkon, a hajó és a legénység útja végére ért.

– Azt akarod mondani, hogy a Constellation még észlelhető? – Kirk kezdett összezavarodni. – Hogyan lehetséges ez, ha egyszer megsemmisült?

Spock alig hallható sóhajjal fejezte ki ingerültségét.

– Meglehetősen nehéz megmagyarázni, miért, de a távolabbi megfigyelők számára – amilyenek mi vagyunk – a Constellation örökké észlelhető marad az eseményhorizonton belül, akárha borostyánba dermedt rovar volna.

– Micsoda? – McCoy a homlokát ráncolta. – Miért?

– Mert az időtényező látszólag kiiktatódik, mihelyt az adott objektum túljut az eseményhorizonton. Szenzoraink számára a Constellation ott van a helyén, s ott is marad mindörökre. A jármű fedélzetén tartózkodók azonban az átlépés pillanatában elpusztultak.

McCoy hitetlenkedve pillantott Kirkre.

– Egy pillanat, egyetlen pillanat, Spock! Azt akarja mondani, hogy a Constellation két helyen van egy időben? Ez őrültség! Lehetetlen!

– Nem az, doktor. – A Vulkán-lakó ismét sóhajtott. – A részletesebb magyarázathoz azonban időre volna szükség, annak pedig nem vagyunk bőviben. Arra kell kérnem tehát, higgye el, hogy amit hallott, színigaz.

A doktor felhorkant, azután, hogy Kirk nyugalomra intette pillantásával, legyintett.

– Rendben van, hiszek magának. De hogyan következhetett be ez a katasztrófa? Miért hibázott a valós térbe való visszatéréskor a hajó kapitánya?

– Nem tudjuk biztosan, a dolog túl gyorsan történt – mondta Morrow. – Az az igazság, hogy ha a tudósok nem figyelték volna éppen azt a fekete lyukat, a Constellation máig a nyom nélkül eltűnt hajók listáján szerepelne.

– Biztosan nem tudjátok… – hagyta rá Kirk. – De valami elképzelésetek csak van!

– Nekem aztán nincs – mosolygott kesernyésen Morrow. – Gondolod, tudom én követni az ilyen magas szintű matematikát? A hamalki R’t’lk végezte a számításokat. Szerinte a Constellation órái siettek, ezért hagyta el a hajó idő előtt a hiperteret…

Kirk hasztalan igyekezett magáévá tenni az elképzelést.

– Hogy siettek az órák… De hisz ez képtelenség! Vannak ellenőrző berendezések, vészjelzők, figyelnek a számítógépek is… – Makacsul rázta fejét. – A hajók fedélzetén amúgy csillagidőt mérnek, mely a legmegbízhatóbb minden ismert rendszer közül, vagyis…

Elnémult, amint tudatáig jutottak saját szavai. Kezdte már érteni.

Spock bólogatott.

– Értem – mondta megfontoltan. – A hamalki fizikus nem azt állította, hogy a hajó időmérő szerkezetei hibásodtak meg. Azt feltételezi, hogy maga az idő pergett a szokottnál sebesebben a jármű fedélzetén. – Mit okozhatott ez? – kérdezte McCoy.

– Ha az elmélet helytálló, Ikeya kapitány és a legénység alighanem elpusztult már, mire a hajó átlépte az eseményhorizontot. Megvénültek és elporladtak néhány pillanat alatt.

– Hát… – Kirk émelygéssel küszködött. – Legalább nem kellett szenvedniük.

– Nyilván azt sem tudták, mi történik velük – tódította Morrow.

– Tengernagy! – szólalt meg Spock sürgetően. – Ha logikusan végiggondolom, arra kell következtetnem, hogy R’t’lk szerint e jelenség felelős a nagyszámú korai csillagpusztulásért is… – Kérdőn vonta fel szemöldökét.

Morrow bólintott.

– Fogadja elismerésemet, Spock. Nekem tíz percembe telt, mire felfogtam végre, hányadán állunk, maga meg… – csettintett – így ráhibázott!

– Ezt aztán jól megcsinálta, tengernagy! – fordult a csillagflotta parancsnokához McCoy. – Mintha nem lenne barátunk épp elég öntelt enélkül is…

A Vulkán-lakó figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Arcizmai megfeszültek, zöldes árnyalatú bőre Kirk szeme láttára egy kevéssel szürkébbre sápadt.

– Ez… ez felettébb nyugtalanító – suttogta. – Ha a folyamat nem marad abba, könnyen véget vethet…

– Micsodának? – kapott a szón McCoy.

– Mindennek.

– Azt akarja mondani… – A doktor az asztal szélébe fogódzott, annak szilárd voltából igyekezett némi erőt menteni. – Spock, az ég szerelmére, csak nem a világ végéről beszél? Mi ez az ostobaság? Hisz az első fekete lyukat több mint kétszáz évvel ezelőtt fedezte fel az emberiség, s mégis itt vagyunk!

– Itt, valóban – mondta a vulkánira, ám higgadt hangja most valahogy üresen kongott. – De ha felgyorsul az idő, vagy ha szaggatottan halad tovább, a téridő szövedékére felmérhetetlen nyomás nehezedik. Táguló világegyetemben élünk, még akkor is, ha ennek mozgását csupán távoli csillagok és galaxisok spektrumeltolódásának formájában érzékeljük.

McCoy lassan bólintott.

– Oké, erre emlékszem még. Elég nehéz elképzelni…

– Gondoljon a galaxisokra úgy, mint pontokra egy még fel nem fújt léggömb felületén, az majd segít. Ahogy a léggömb felfúvódik, a pontok eltávolodnak egymástól. Valahogy így viselkednek a mi univerzumunk galaxisai is.

– De mi köze ennek a csillagok pusztulásához és a fekete lyukakhoz? – firtatta Kirk.

– Nem tudjuk, milyen lesz a világegyetem pusztulása, Jim. Csak teóriáink vannak, s a legfrissebbek szerint évmilliárdok múltán a csillagok hamuvá égnek vagy fekete lyukakká sűrűsödnek – ez utóbbiak pedig magukhoz vonzanak minden megmaradt anyagot, mielőtt elpusztulnak. A világegyetem úgy fog elmúlni, ahogy T. S. Elliot írta: „Nem robajjal, csak nyöszörögve…”

Kirk igyekezett elképzelni a minden anyagtól, még az atomoktól is mentes űrt, melyben csak egy-egy széthulló proton meg elektron kószál.

– Azt akarod mondani, hogy ez a pusztulási folyamat gyorsul, tehát az univerzum jóval korábban semmisül meg a vártnál?

– Nagyon is valószínű, tengernagy. Azt sem tudjuk, milyen hatással lesznek a nagy számban megjelent fekete lyukak a téridő szövedékére. Nem kizárt, hogy a lyukak számának növekedése a táguló világegyetemben jókora hasadékok kialakulásához vezet – olyan ez, mintha egy mindenfelől erősen húzott fátyolba ütnénk lyukakat. A fátyol végül részekre szakadozhat. Persze a kozmosznak minimum négy, nem pedig két kiterjedése van… – töprengett tovább fennhangon a Vulkán-lakó.

– Ki a nyavalyát érdekelnek ilyenkor a dimenziók? – fakadt ki hadonászva McCoy. – Mindez azt jelenti, hogy a világegyetem akár már holnap szétpukkanhat, mint egy szappanbuborék?

– Nemigen hiszem, doktor – mondta Spock végtelen türelemmel. – Az univerzum hozzávetőleg tizenötmilliárd esztendős. Ha az idő normálisan halad, fennmarad még vagy egytrillió évig. A komoly veszélyt a csillagok pusztulása jelenti. Nem is sejtjük, mennyi időnk van az első „hasadékok” megjelenéséig…

– R’t’lk kiszámította már, mennyi időnk maradt a pusztulási folyamat megfékezésére – vetette közbe Morrow egy kiírásra pillantva. – Mivel a jelenség forrása tulajdon galaxisunkban keresendő, hozzávetőleg kilencven nap áll rendelkezésünkre – ezután a téridőszövedék már helyrehozhatatlan károkat szenved.

– Kilencven nap! – Kirk úgy érezte, szíve kiugrani készül, s hogy nem boldogult, dühödten, szaporán vert tovább. A véráramába került adrenalin megborzongatta. – Harry, ha azért hívtál ide minket, hogy idejekorán végrendelkezhessünk, rendben van… Csak arra kérlek, hadd haljunk meg mindannyian áldott semmittevésben! – Mély lélegzetet vett, igyekezett legyűrni a félelmet, erősen gondolkodott. – Muszáj lennie valamiféle megoldásnak, másként aligha riadóztattál volna. Miért épp mi kellünk? Miért nem alkalmasak a feladatra a flotta más tisztjei?

– Logikus felvetés – mormolta Spock. Morrow végignézett alárendeltjein.

– Fején találtad a szöget, Jim. Okom volt arra, hogy épp hármótokat válasszam. Megtaláltuk azon hullámok forrását, melyek az időgyorsulást előidézik. A 90.4-es szektorban van.

– A Kapu! Vagyis mindezért az Őrző felelős?

A 90.4-es szektor a galaxis felderített régiói közül a legősibbekhez tartozott, alig néhány sötét törpecsillag izzott, pár tucat csupa szikla planetoid sodródott benne. Egyetlen többé-kevésbé lakható világa (oxigén-nitrogén keverékből álló atmoszférája volt, életet azonban nem hordozott) a Föderációtól a Kapu nevet kapta.

A Kapun egy elképzelhetetlenül ősi civilizáció maradványait fedezték fel, ám a kérdéses kultúra jellegére vonatkozóan az archeológusok sokévi kutatás után sem állíthattak biztosat. Az egyetlen ép konstrukció (ha ugyan annak minősül) az a hatalmas kőkerék volt, mely az Örökkévalóság Őrzőjének mondta magát.

Értelmes, félig-meddig tudatos lény volt ez, ám Kirk és társai szemszögéből mindenképp élettelen. Időkapuként is működött, s felmérhetetlen hatalommal rendelkezett: egy-egy világ történetét is képes volt percek alatt végigpergetni. Azok a vakmerők, akik átugrottak központi nyílásán, a történelem megváltoztatásának lehetőségével szembesültek – az Őrző nyomban az óhajtott világra s időbe helyezte őket.

Az Enterprise, Kirk hajója évekkel korábban, az idő fura „hullámgyűrűit” kiindulópontjukig követve fedezte fel a lényt. A kapitány, Spock és McCoy használták elsőként az időkaput. Az „utazás” eredményezte rémálmok olykor még manapság is felriasztották Kirköt, aki azon az éjszakán már nem is igen merte lehunyni szemét…

Gondolataiból most Morrow hangja zökkentette ki.

– Igen, Jim, tartunk tőle, hogy az Őrző a vétkes. S miután ti voltatok a felfedezői, gondoltam, javaslatotok is akad.

– Pontosan mit művel az Őrző? – tudakolta Spock.

– Senki sem tudja biztosan. Tény, hogy többé egyetlen kérdésre sem válaszol, s hogy az általa kibocsátott időhullámok természete megváltozott. A hullámok most rendszertelenül követik egymást, és…

– És ezek gyorsítják az idő múlását? – kérdezte McCoy. – Ezért öregszenek és pusztulnak idő előtt a csillagok?

– Semmivel sem tudunk többet ezekről az új hullámokról, mint a régiekről, doktor – ismerte be Morrow. – Az sem zárható ki, hogy az Őrző mindeddig lassította az időfolyamot, hogy a csillagok élettartamát növelje. Nem tudhatjuk.

– Azt mondta, rég a helyén volt már akkor is, mikor a mi napunk, a Sol felragyogott – mormolta Kirk. – Tudtuk, milyen különös hatalommal bír, de nem gondoltam, hogy ilyesmire is képes. Közölt egyáltalán bármit a Kapun időző archeológusokkal?

– Semmit az égvilágon – mondta Morrow. – Nem felel a kérdésekre, egészen pontosan: nem lépett kapcsolatba a mieinkkel… – lepillantott az előtte fekvő jelentésre – százhetvennégy földi nap óta. Az archeológuscsoporttal és az őrhajóval két hónapja nincs kapcsolatunk. A legrosszabbtól tartunk…

– Telepátiával próbálkoztak már? – kérdezte Spock váratlanul.

– Telepátiával? – visszhangozta homlokráncolva Morrow. – Nem, ezzel még senki nem próbálkozott. Miből gondolja, hogy egy telepata képes volna kapcsolatba lépni az Őrzővel? Amennyire én tudom, az az izé egyfajta roppantul kifinomult számítógép. Egyébként sem túl gyakoriak mifelénk a telepaták…

– Amikor az Őrzőt felfedeztük – magyarázta Kirk –, Spock is helyet kapott a vizsgálatra kirendelt tudóscsapatban. Többet tud a lényről bárki másnál… – S jelentőségteljes pillantást vetett a Vulkán-lakóra.

– Tudom… – felelte Morrow, Spock ábrázatát fürkészve. – Jó párszor olvastam a jelentését. Nem esett benne szó arról, hogy tudat-összeolvasztással is megpróbálkozott.

Kirk hallotta, hogy McCoy halkan felszisszen, s tudta, hogy a doktor is arra gondol, akire ő – a személyre, aki sikerrel lépett tudati kapcsolatba az Őrzővel.

– Spock elmélete – kezdte körülményesen –, miszerint az Őrzővel telepatikus úton kapcsolatba léphetünk…

A Vulkán-lakó nem nézett feléje, csak a kezét emelte fel; Kirk kénytelen-kelletlen elhallgatott.

– Nem, Morrow tengernagy, nem én próbáltam meg telepatikus kapcsolatba lépni az Őrzővel – mondta. – De tanúja voltam annak, hogy valaki megtette.

– Miután az Őrző létezése egyike Föderációnk legszigorúbban őrzött titkainak – mondta halkan, nyugodtan Morrow –, feljogosítva érzem magam, hogy megtudakoljam: ki az a személy?

– Spock egy ifjú rokona a Vulkánról, aki… – kezdte dr. McCoy, Spock azonban feléje fordult, s szemében felcsillant a derű.

– Értékelem, hogy a védelmemre kel, doktor, ám a mostanihoz fogható súlyos helyzetben nem segíthet más, csakis az őszinteség! – Ismét szembefordult Morrowval. – Az a személy, tengernagy, aki tudatközi kapcsolatot alakított ki az Őrzővel, a fiam volt, Zar.

– A maga… – Kirk úgy vélte, Morrow akkor sem döbbent volna meg jobban, ha asztaluk váratlanul életre s táncra kél. Jó fél percbe telt, mire ismét szóhoz jutott. – Elnézését kérem, Mr. Spock, amiért a magánéletében vájkálok, de a dossziéjában nem esik említés… – Meg köszörülte torkát. – A helyzet, ahogy az imént mondotta, súlyos, és… Mindazonáltal fogalmam sem volt róla… – Újabb torokköszörülés. – A fontos természetesen az, hogy a kapcsolat végül létrejött. Amit a fia egyszer végbevitt, bármikor megteheti újra. Hol található?

– Attól tartok, lehetetlent kíván, tengernagy – közölte Spock higgadtan, ám sötét szemei egy pillanatra elhomályosultak. – A fiam ugyanis öt évezrede halott.

Harmadik fejezet

Spock figyelte a második, az előzőnél is nagyobb megrázkódtatásból lassanként ocsúdó Morrow-t. Uralkodott arcvonásain, palástolta derűjét. Ez a második alkalom, hogy kinyitja a száját, aztán becsukja anélkül, hogy megszólalna – gondolta.

– Úgy vélem, magyarázattal tartozom – mondta nyugodtan.

A tengernagy szótlanul bólintott.

– Hozzávetőleg tizennégy és fél évvel ezelőtt az Enterprise azt a feladatot kapta, repüljön a hamarosan nóvává váló Béta Niobe rendszerébe, s figyelmeztesse a Sarpeidon bolygó lakóit a fenyegető veszélyre. Miután leteleportáltunk a felszínre, azt a felfedezést tettük, hogy a sarpeidoniak világuk messzi múltjába menekültek. Egy sajátos véletlen folytán aztán dr. McCoy és jómagam szintén a múltba kerültünk egy időkapun át. Pontosabban a bolygó utolsó jégkorszakába, ötezer évvel korábbra…

Spock e ponton McCoyra pillantott. Meglepi, hogy ilyen közönyösen beszélek a történtekről. A Kolinahr-próba előtt ez aligha sikerült volna! Ez a próba a Vulkán bolygón szokásos beavatási szertartás: remetei magányban folytatott hosszas meditáció, mely végső fokon az érzelmek „kiégetésére” szolgál.

Ismét Morrow-ra tekintett.

– A Sarpeidon múltjában ismertük meg Zarabetht, egy nőt, akit övéi jogtalanul e zord korba száműztek. Rám és a doktorra nézve végzetes következményekkel járt volna, ha a jégkorszakban maradunk, de Zarabeth sem juthatott volna át élve az időkapun. Ott kellett hagynunk.

– Ő tehát… – Morrow tapintatosan elhallgatott.

– Zar anyja – bólintott Spock. – Sejtelmem sem volt a dologról, egészen addig, míg az Enterprise számítógépe segítségével elemezni nem kezdtük azokat az ősi feljegyzéseket, amelyeket a sarpeidoni központi könyvtárból szereztünk. Zar odafestette saját képmását Zarabeth barlangjának falára… – Sajátosan kihegyesedő fülére bökött. – Szembeötlő volt a hasonlatosság.

– Értem – mondta a tengernagy. – De hogyan jutott vissza, hogy találkozzék vele, ha az a világ már nem is létezik?

– T’Pau engedélyt kért a Föderáció Tanácsától, s ők beleegyeztek, hogy igénybe vegyem az Őrzőt, s felkeressem Sarpeidon múltját – felelte Spock. – Zar visszatért velem a jövőbe – tizennégy és fél esztendővel ezelőttre.

– S a csillagflotta parancsnoksága sosem szerzett tudomást erről…

– Komack tengernagy tudott róla – szólalt meg Kirk. – Elmondtunk neki mindent, miután lezárult az incidens a romulánokkal, s Zar eltávozott.

– A romulánokkal? – Morrow egyre zavartabbnak látszott.

– Megkísérelték elfoglalni a Kaput. Nagyrészt Spocknak és Zarnak köszönhető, hogy kísérletük kudarcba fulladt.

– Akkor mészárolták le ott az egyik archeológiai expedíciónkat?

– A romulánok tették – bólintott Spock. – Az incidens után mindkét oldalon szigorú titoktartást rendeltek el, ezért nem szivárogtak ki a részletek.

– És Zar? Hová ment ő? Ha jól értettem, felnőtt volt már…

– Huszonnyolc éves – mondta Spock, s agyán emlékképek cikáztak át. – A Kapuért vívott csata után úgy határozott, visszatér Sarpeidon múltjába. A bolygó történetéből tudta, hogy valóban vissza is tért… Nem akarta megváltoztatni a múltat, nehogy paradoxon keletkezzék – hiszen korábban mindent elkövettünk, hogy megóvjuk az időfolyam integritását.

– Értem – mondta Morrow egy pillanatnyi hallgatás után. – És nagyra értékelem nyíltságát, Mr. Spock. Bízhat bennem, megőrzöm titkát. A problémára visszatérve… azt mondja, a fia telepatikus kapcsolatba lépett az Őrzővel? Hányszor?

– Csak egyszer – felelte a vulkáni.

– Kétszer – helyesbítette Kirk. Spock feléje fordult, meglepetten húzta fel szemöldökét. – Megtette rögtön azután is, hogy átjött – magyarázta a barátja. – Mondta is, hogy az Őrző élőlény, csak épp nem a mi fogalmainknak megfelelően az. Közölte, hogy kapcsolatba lépett vele.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Spock. – Ezt eddig sose említetted, Jim!

– Eszembe se jutott egész mostanáig, hogy őszinte legyek.

– Maga is látta a fiát kapcsolatba lépni az Őrzővel? – kérdezte Morrow a Vulkán-lakóhoz fordulva.

Spock tétovázott. Olyan mélyre nyúlt emlékezetébe a megfelelő képekért, hogy pár pillanatra ott volt megint: arcán érezte a hideg szelet, hallotta sosem szűnő zúgását, látta Zart, akinek a háta mögött vadul csapkodott prémes szegélyű köpönyege, ahogy a keze az Őrző „testének” felfoghatatlanul ősi kövét érintette. Látta a fiát – s ismét átérezte elvesztésének gyötrő fájdalmát. Nem akartam, hogy elmenj – szólt a valószínűtlenül élénk emlékképhez. Nem sok híja volt, hogy utánad nem indultam… Azóta sem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, hogy ne kívántam volna neked szerencsét, ott, az évezredek szakadékának túloldalán… Nagy hirtelen visszazökkent a jelenbe: ráébredt, hogy Morrow még mindig a válaszára vár.

– Másodszor közvetlenül a távozása előtt kommunikált vele – mondta. – Megérintette az Őrzőt, az pedig egy sarpeidoni völgy látképét mutatta neki. Csak azt a látképet, semmi mást. Ez amúgy ellenkezik a szerkezet működösének szokásos elveivel. Úgy vélem, Zar telepatikus kapcsolatot alakított ki a lénnyel, parancsot adott neki – s az Őrző engedelmeskedett.

– Világos… – Morrow a fejét ingatta. – Nagy kár, hogy ezúttal nem segíthet nekünk. De hát akadnak még telepaták…

– Morrow tengernagy! – Az egyik képernyő váratlanul kivilágosodott. – Hallótávolságban a Kent!

– Beszélhetünk is az ottaniakkal?

– Csak azzal a csoporttal, mely a bolygó éjszakai féltekéjének kiürítését irányítja. A másik félteke felfogja az elektromágneses hullámokat.

– Kapcsolja nekem a művelet irányítóját!

A képernyőt pár pillanat múltán egy idős asszony arca töltötte be. Spock sosem látott még nála kimerültebb embert, ám, noha szemei vöröslöttek, rezzenetlenül viszonozta Morrow pillantását, s szavai is tisztán csendültek:

– Martha Hardesty vagyok, a Planetáris Polgári Védelem koordinátora. Jelentkezem, tengernagy úr!

– Hányan maradtak még odalent?

– Már csak mi vagyunk itt, az evakuációs csoport tagjai, hozzávetőleg kétszázötvenen.

– Nem kevés… – Morrow Spockra pillantott. – Mi a helyzet az Alfa B-vel?

A Vulkán-lakó a fejét ingatta.

– Egyeztettem Washington hadnaggyal, mielőtt összejöttünk itt. Úgy tájékoztatott, hogy a csillag máris tágul.

– Az ördögbe…! Mit gondol, mennyi időnk maradt?

– Nincs elég adat a következtetéshez, uram.

Morrow összeköttetést teremtett a parancsnoki híddal.

– Washington hadnagy! Mennyi időbe telik, míg kihozzuk onnét azokat az embereket?

– Tengernagy… – Washington hangja nyugtalanságról árulkodott. – Minél előbb odébbállunk innét, annál jobb, uram! Szabad szemmel is látom, hogy a csillag tágul…

– Kifutunk az időből – közölte Morrow Hardestyvel. – Küldje fel az embereit a siklókban, mi pedig folyamatosan működtetjük majd az anyagátvivőt. Minden civil biztonságban van?

– Nos… – Hardesty markáns arca még inkább elkomorodott. – Száznyolcvannégyen nem hajlandók távozni.

– A fenébe! Makacs idióták…

– Nem kényszeríthetjük őket semmire. Páran közülük öregek már, ők azt mondják, készek a halálra. Egyesek nem hisznek nekünk, bármit mondunk is. Néhányan meg… – Elfojtott egy hisztérikus kacajt. – Azt mondogatják, nézni akarják! El tudja képzelni, tengernagy úr?

– Ó, én aztán el! – fakadt ki keserűen Morrow. – Ne törődjön vele, Hardesty, maga mindent megtett, amit csak lehetett… Küldje fel az embereit!

– Jövünk…

Egy órával később Spock, Kirk, Martha Hardesty, McCoy doktor és Morrow tengernagy együtt álltak a parancsnoki hídon. A Cochise épp letért az orbitális pályáról. Mikor a hajó kijutott a bolygó árnyékából, elszörnyedve hunyorogtak mindannyian.

Az Alfa B a szemük láttára duzzadt. Máris kétszeresét tette ki korábbi méretének. Spock rámeredt. Valósággal lenyűgözte a fékevesztett pusztító erő eme könyörtelen, s főként természetellenes megnyilvánulása.

A képernyőkön csíkok futottak át, ahogy az égitest kontúrja megint megváltozott. Fénye még mindig rőtes narancsszínű volt, Spock azonban tudta, hogy ez már nem tarthat soká. A csillag egykettőre, még a tágulás közben hűlni kezd, oly tékozlón bánik tartalékaival. Végül vörös óriássá válik, hatalmassá: négy év s négy hónap múltán, mikor fénye a Földig ér, uralja majd a déli égbolt képét – még nappal is látható marad…

A Cochise reaktív meghajtással távolodott a katasztrófa színhelyétől.

– Az Olsonnak már vége – jegyezte meg Lisa Washington csendesen, az Alfa B legbelső bolygójára célozva.

A kicsiny, élettelen, méretében és összetételében egyaránt a Sol Merkúrjához hasonló világ pusztulására egyetlen jel sem utalt képernyőiken. Ahogy a Cochise fokozatosan egérutat nyert, Washington csendesen sorolta a pusztuló bolygók nevét, akárha csupán a tényeket nyugtázná:

– A Perry kész…

Tíz perc múltán:

– A Lang. Vége.

Azután:

– A Kent…

Elcsuklott a hangja. Spock tudta, hogy akár ő, Lisa is a hamuvá égő állatvilágra és a száznyolcvannégy értelmes lényre gondol.

Martha Hardesty sírva fakadt.

– Az otthonom… Sosem látom többé…

Kirk megsimogatta a vállát. Az idős asszony teljesen összeomlott. A tengernagy magához szorította, nyugtatgatta, suttogva beszélt hozzá. Arckifejezése láttán Spock elérzékenyülten ébredt rá, hogy az asszony szavai Winona Kirk utolsó napjait idézték fel barátjában. Winona arra kérte Jimet, vigye őt haza… Elfelejtette, hogy otthona, a háromszázötven éves farm egy villámcsapást követő tűzvészben elpusztult. Ha az ifjú Peter Kirk haza nem tér vakációzni a csillagflotta akadémiájáról, az öregasszony maga is ott pusztul. Unokája a karjaiban cipelte ki a lángok közül – Winona eszméletlen volt már. S noha életét megóvták, a balesetet sem fizikailag, sem lelkileg nem volt képes kiheverni. Tüdőgyulladásban halt meg, alig hat hónappal ezután…

– Hát én megyek is… Hátha segítségére lehetek a hajóorvosnak – zökkentette ki a vulkánit töprengéséből McCoy hangja. – Néhány menekültnek alighanem nyugtatóra lesz szüksége. Olyan szűken vagyunk, hogy mindenképp elejét kell vennünk a hisztériának!

– A Cochise egészségügyi különítménye, a legénység más csoportjaitól eltérően, ezúttal is teljes létszámú, doktor – közölte Spock. – Morrow tengernagy számított erre az eshetőségre. Helyesebb lenne, ha Jimmel együtt pihenéssel töltené az idejét. Készen kell állnunk, mire a flotta főhadiszállására érünk.

McCoy habozott, végiggondolta a dolgot.

– Fenemód nehezemre esik kimondani, de úgy rémlik, igaza van, Spock. Ám csak akkor vagyok hajlandó lepihenni, ha maga is ugyanezt teszi. És nem vagyok kíváncsi a sóderre, milyen hosszú ideig bírja egy Vulkán-lakó alvás nélkül! Megegyeztünk?

Miután a fordulót már megnyerte, Spock könnyen játszhatta a nagyvonalút. Félrebillentette a fejét, mondván:

– Igen, doktor.

A tisztek egy háromágyas kabinban kötöttek ki három másik tiszt társaságában – fontosságukra való tekintettel, kivételes elbánásban részesültek. A kis Cochise teljesen megtelt: folyosóin, pihenőfedélzetein egyaránt menekültek szorongtak. A mosdók előtt hosszú sorok kígyóztak. A zokogás is részévé lett a hiperhajtóművek halk zümmögése meghatározta alapzajnak.

Spock eredetileg azt tervezte, megvárja, míg Kirköt és McCoyt elnyomja az álom, azután felkel, kioson, és felajánlja szolgálatait az egészségügyieknek, ám az elmúlt két nap eseményei a vártnál jobban kimentették. Perceken belül megérezte az álom közeledtét, s apró sóhajjal engedett, átadta magát a pihenésnek…

Álmában a puszta űrben találta magát – végtelenség mindenfelé. Valahogy mégis a mélyére látott, és tudta: sehol sem létezik semmi más. Se bolygók, se csillagok, se por, se atomok. Semmi. Semmi, semmi, semmi. Megborzongatta a felismerés, hogy ez az, amitől úgy tartottak valamennyien: a világegyetem sorsa beteljesedett.

Sosem érzett még ehhez fogható magányt.

Kell lennie még valaminek – gondolta, s megfontoltan körülpillantott. Valaminek… valakinek! Sarkon fordult. Kell lennie valakinek…

És volt is ott még valaki. Spocknak eleinte úgy rémlett, tükörbe néz, azután rádöbbent, hogy Zart látja, aki jóval idősebb lett utolsó találkozásuk óta. Egymásra meredtek, s Zar beszélt, Spock azonban nem hallotta a hangját. Hát persze – gondolta. Hisz vákuumban vagyunk, a légüres térben pedig nem terjed a hang…

– Zar – próbálta mondani. – Fiam…

De az ő hangja sem hallatszott.

Nem maradhatnánk életben idekint űrruha nélkül – döbbent rá hirtelen. Álmodom…

És felébredt.

Valahol egy menekült kiáltozott fájdalmában, kétségbeesésében. A hajtóművek zümmögésének hangfekvése megváltozott. Reaktív meghajtással haladunk – állapította meg a vulkáni. Hamarosan pályára állunk a Föld körül.

– Egy erőteljesebb fuvallat is levert volna a lábamról, Jim – vallotta be dr. Leonard McCoy, miközben felemelte poharát. Kirk San Franciscó-i lakásának falait ódon fegyverek díszítették, ezeket szemlélte most kedvtelve. – Esküszöm, valahányszor azt hiszem, kiismertem végre azt a hegyes fülű pasast, Spock fordít egyet a dolgokon, ahogy tegnap is tette… Csak azért, hogy bosszantson!

– Elnézést a kétkedésért – mondta Kirk –, de nem gondolod, hogy Spock csak azért teregette ki a kártyáit, mert felismerte, micsoda veszedelem les ránk?

„Te is, Jim?” – valami ilyesfélét sugallt a doktor szemrehányó pillantása. Sóhajtott, és vállat vont.

– Hát engem aztán nem hibáztathatsz – mormolta végül. – Már egészen elérzékenyültem attól, amit elővezetett, mikor kirántotta alólam a szőnyeget… – A fejét ingatta, kék szemeiben ott fészkelt a derű. – Bár lenne egy hologramunk Morrow képéről! Akkor se lepődött volna meg jobban, ha a romulán népvezér meg Klingon császár lejt be az eligazítóba rózsaszín tütüszoknyában!

Kirk elvigyorodott.

– Hát, meglepődött, annyi szent.

– Persze, hisz sosem látta a Komack tengernagy számára készített jelentést.

– Miért kellett volna látnia? A csillagflotta parancsnokának épp elég dolga akad, nincs ideje átrágni magát a régi jelentéseken… – Kirk kortyolt brandyjéből. – Egyébként sem vagyok biztos abban, írtam-e arról, milyen kapcsolat áll fenn Spock és Zar között. Nem kizárt, hogy némiképp… homályosan fogalmaztam.

– Értem már.

– Ne nézz így rám, Öreg! Te mit tettél volna a helyemben? Amúgy te sem siettél beszámolni arról, milyen szépen összemelegedett vulkáni barátunk Zarbethszel ott a Sarpeidon jégkorszakában. A jelentésedből az sem derül ki, egyáltalán kezet ráztak-e valaha is…

– Egy jelentésnek a tényekre kell szorítkoznia, tengernagyom! – McCoy féloldalas pillantást vetett barátjára. – Mindaddig, míg tudomást nem szereztünk Zar létezéséről, magam is csak találgathattam, mi történt köztük… – idegesen kortyolt az italából. – Hiszen gondolhatod, nem voltam jelen, amikor… – Elnémult, poharába bámult.

Kirk megszánta, s témát változtatott. – Megdöbbent ez a dolog az Őrzővel. Ki tudja, hány évezreden át – mert tegyük fel, hogy igazat mondott nekünk – működik rendben, most meg egyszerre elromlik. Mi történhetett vele?

– Érintkezési hiba lehet… – McCoy megkockáztatott egy mosolyt.

Kirk felállt, a konyhába ment.

– Bírom a humorodat, Öreg, mondtam már?

– Az elmúlt tizenkilenc év alatt többször is.

– Akkor erre eszünk… – A tengernagy a választékot böngészte a konyhai terminálon. – Mit kérsz?

– Sült csirkét pürével.

– Mindjárt… – Kirk gyakorlott kézzel zongorázott végig a billentyűkön.

A doktor asztalhoz ült, onnét figyelte salátát keverő egykori parancsnokát. Az ételszintetizátor kisvártatva felberregett, s a tengernagy két gőzölgő tányért húzott elő.

– Parancsolj, Öreg.

– Kösz. Az elítéltek még egyszer-kétszer jót falhatnak legalább… – jegyezte meg a doktor a tányérja fölé hajolva.

– Nekem ez az egész olyan… felfoghatatlan! – Kirk a zöldségeket piszkálta. – Mennyit láttam az ismert világegyetemből, mióta a flottánál szolgálok? Egytizednyit? Egyszázadot? Egymilliomodot? Mi az az egymilliomod rész a végtelenhez képest? Ha azt képtelen vagyok felfogni, hogyan foghatnám fel, hogy minderre belátható időn belül pusztulás vár?

– Értem én, mire gondolsz… Mindig is jobban éreztem magam, ha a belső tér – tudniillik az emberi test – korlátai közt dolgozhattam. Arra a gondolatra, mi les ránk odakint, világéletemben kirázott a hideg… – McCoy felsóhajtott. – De most, hogy láttam, mi történt az Alfa B-vel, már könnyűszerrel el tudom képzelni, milyen lesz, ha a mi napunk kezd duzzadni, hogy elpárologtassa a tengert a friscói öbölből, az óceánokról meg a többiről már nem is beszélve!

– Épp erről a szörnyűségről álmodtam múlt éjjel – vallotta be Kirk.

– Bár lenne valamivel több időnk! – McCoy könyörtelenül döfködött villájával egy paradicsomkarikát.

Kilencven nap – ismételte el magában Kirk, ahogy az elmúlt huszonnégy órában többször is. Kilencven… Ha nem tudjuk elejét venni a katasztrófának, még mindig elrepülhetek arra a kutatóállomásra, meglátogatni Carolt és Davidet. Talán ezúttal meg kéne mondanom Davidnek, mennyire…

Mióta Spock Zarról beszélt, a tengernagy mind gyakrabban gondolt saját fiára, David Marcusra. A vulkáninak legalább megadatott, hogy felnőttként lássa viszont a fiát, s együtt lehetett vele, ha csak pár hétig is. A fenyegető veszély tudatában Kirköt most minden korábbinál nevesebb lelkifurdalás gyötörte.

Mindig azt reméltem, lesz még időnk… évek, évtizedek… És most… csak ez a kilencven nap marad… – Homlokát ráncolva rázta a fejét. Igen – gondolta. Nem számít, hogyan alakulnak a dolgok, összejövök vele. Elmondom neki. Az se érdekel, miben állapodtunk meg Carollal, hisz oly rég volt már… Talán együtt lehetünk még egy kis ideig, talán jobban megismerhetjük egymást…

Gondolatait a kommunikátor felvillanó jelzőfénye zavarta meg.

– Itt Kirk tengernagy – szólt kelletlenül. – Hallgatom.

A képernyőn Morrow rokonszenves arca tűnt fel.

– Találtunk egyet, Jim – közölte minden teketória nélkül.

– Egy micsodát?

– Telepatát. Az érzékenysége egészen kivételes – s ebben nincs semmi meglepő, mivelhogy marishali. Spock segített kiválasztani a jelöltek közül.

– Hol van most Spock?

– Úton hozzád. Mit gondolsz, indulhatnátok már holnap?

Kirk vegetáriánus menü programozásába fogott. – Úgy érted, a Kapura?

Morrow biccentett. – Oda kell vinned ezt a telepatát, amilyen hamar csak lehet. Vállalod a holnapi indulást?

– Természetesen – mondta Kirk, azután elmosolyodott. – Harry?

– No?

– Megkaphatom az Enterprise-t?

Morrow lassan ingatta a fejét.

– Sejthettem volna! Lesz időtök felkészíteni?

– Lesz hát! Scotty sosem hagyott még cserben.

Morrow felsóhajtott.

– Úgy. Szóval Scott főmérnök is kell?

– Uhurával és Suluval együtt. Jut eszembe, megkapta már Sulu a kapitányi kinevezését?

– Napok kérdése, és kézhez veszi.

– Mondd meg neki, hogy nagy szükségem van rá, jönni fog… – Kirk McCoyhoz fordult. – Aztán… Lássuk csak… Merre lehet dr. Chapel?

– A Hephaisztosz-lázat tanulmányozza a Vulkánon.

– Vagyis túlságosan messze jár. Ráadásul úgy tudom, a Reliant cirkáló is távoli felderítésre indult, ezért Csekovra se számíthatunk… De Scotty, Uhura és Sulu mindenképp kell, Harry! És mindazok, akikkel szívesen dolgoznak.

– Ennyi ember átirányítása komoly gondot okozhat a flottának! – tiltakozott a tengernagy. Kirk csak mosolygott. Morrow végül elhúzta a száját.

– De hát nyakamon a kés, és ezt te tudod a legjobban. Oké, megkapod az embereidet! – Bőszen elvigyorodott. – Kívánsz netán még valamit, ó, csillagflottánk oroszlánja?

– Beérem ennyivel – mondta megfontoltan Kirk.

– Elindultok holnap?

– Arra mérget vehetsz!

– Rendben. A segédtisztem felveszi a kapcsolatot a tieiddel – mondta Morrow.

– Közölje velük, hogy a fedélzeten találkozunk. Mihelyt Spock befut, felteleportálunk mi hárman is.

– Vettem! – Morrow képe eltűnt az ernyőről. McCoy csak bámult, Kirk pedig folytatta félbehagyott vacsoráját.

– Nem túlzott, mikor azt mondta, felfordulás lesz, Jim! A flottánál ugyancsak fújni fognak, nem is beszélve az akadémiáról… Hol találnak hirtelenjében ennyi új oktatót a kadétok mellé? Örülhetsz, hogy Morrow nem küldött mindjárt a fenébe!

– Ugyan, hogy küldhetett volna? – Kirk megrágta és lenyelte az utolsó falatot is. – Szüksége van ránk. Erre az útra csak a legjobbak indulhatnak el.

Megszólalt az ajtócsengő.

– Ez Spock lesz – mondta Kirk. Megtörölte a száját, csak azután nyomta le a nyitógombot. – Felveszem az egyenruhámat. Mondd meg neki, hogy kész a vacsorája.

A hálószoba ajtaja már be is csukódott mögötte, mire a vulkáni belépett.

– Hello, Spock – mondta McCoy, és előszedte a megrakott tányért. – íme, a vacsora. Jim épp átöltözik. Ha végez, felteleportálunk a hajóra, úgyhogy semmi pepecselés!

Spock leült, a villáért nyúlt. – Az Enterprise-szal megyünk, igaz?

– Ráhibázott – vigyorgott McCoy.

– Mi, vulkániak, sosem hibázunk rá dolgokra, doktor. A tengernagyot ismerve egyedül ez a megoldás tűnt logikusnak.

Az Enterprise!

James Kirk már a fedélzetre lépés pillanatában kiegyensúlyozottabbnak érezte magát. Ott állt a turbóliftben, és alig tudta megállni, hogy meg ne érintse a falát.

Úgy viselkedem, akár egy kadét az első repülés előtt – pirított magára.

De miért is ne? Egymaga volt, nem láthatta senki. Kinyújtotta a kezét, megcirógatta a zöld-arany mintázatú falat. – Jó, hogy megint itt lehetek – suttogta. – Hiányoztál…

Elvigyorodott. Tudta, ostobaság, amit művel, de nem izgatta ez sem. A turbólift lassulni kezdett, majd megállt.

HÍD – villogott a kiírás.

Mióta a hajót – közvetlenül a huszadik századi űrszondából lett gépistennel, a Vejurrel történt találkozás előtt – átépítették, Kirk mindig kissé kényelmetlenül érezte magát idefent. Hiányolta a vörösre festett ajtókat, nem tudta pontosan, hány lépéssel juthat a parancsnoki posztig… A konzolok egyikét-másikát is áthelyezték. Apróságok voltak ezek, de időbe telt, míg hozzájuk szokott.

A személyzet jó része a fedélzeten volt már. Nyota Uhura parancsnok, a híradóstiszt a belépő Kirk felé fordult, fáradt arcát beragyogta a mosoly. A tengernagy tudta, hogy az afrikai származású nő az érkezése óta szakadatlanul dolgozik, személyesen ellenőriz minden rendszert – s magában áldotta őt lelkiismeretességéért.

Spock sem hiányzott: a Hortára való Naraht hadnaggyal éppen a tudományos tiszt pultja fölé hajolt.

– Hát Sulu? – pillantott körbe Kirk.

– Épp az imént teleportált fel az embereivel – közölte Spock.

Kirk helyet foglalt a parancsnoki poszton, s kapcsolatba lépett a gépteremmel.

– Itt Kirk tengernagy. Hall engem, Mr. Scott?

– Egenis, uram – érkezett a válasz a jól ismert skót tájszólásban.

– Mennyi időre van még szükségük indulásig?

– Épp most végeztem az ellenőrzéssel, uram. Mehetünk, ha úgy látja jónak.

– Tudtam, hogy magára mindig számíthatok, Scotty. Indulunk, amint az utasunk is megérkezik!

– Vettem, tengernagy!

– Uram! – szólt Uhura. – Az anyagátvivő-részleg vezetője jelenti, hogy a marishali a fedélzetre lépett. McCoy doktor a szállására kíséri…

Kirk háta mögött nyílt az ajtó: Hikaru Sulu kapitány lépett be mosolyogva, és szalutált a parancsnokának. Kirk intésére elfoglalta a kormányposztot, amelyet egy fiatalabb tiszt kapkodva szabaddá tett a számára.

– Készen állunk, tengernagy – jelentette, amint a konzolon kigyúlt a zöld fény.

– Kihajózás indul, Mr. Sulu! – mondta Kirk. – Uhura, teremtsen kapcsolatot Morrow tengernaggyal!

– Beszélhet, uram!

– Harry, felkerekedtünk. Minden jót az itthoniaknak!

– És sok szerencsét nektek, Jim – mondta Morrow szívélyesen. – Szorítunk majd nektek, ígérem!

– Pár szívből jövő ima se ártana – mormolta alig hallhatóan Kirk, Uhura azonban már bontotta a kapcsolatot.

Az Enterprise lassan, méltóságteljesen siklott kifelé a flotta űrdokkjából. A zsilipajtók bezárultak mögötte, s a hajó szabadon suhant tovább ideiglenes körpályáján. „Alatta” fokozatosan fedte fel orcáját a Föld; tisztán látszott a Csendes-óceán, fehér felhők vonultak az azúrkék víz felett. Messze jobbra kivehető volt még az észak-amerikai szárazföld zöldesbarna foltja is.

– S’Bysh hadnagy! – szólt oda Kirk zöld bőrű navigátorának. – Határozza meg az optimális pályát és sebességét a 90.4-es szektorig!

– Igenis, uram!

Kirk csak ült, s olykor-olykor körülpillantott a hídon. Újra meg újra elismételte magában beszédének első mondatait – az egész legénységhez szól majd, ha amúgy istenigazában nekilódulnak… A „létfontosságú”-ig jutott, mikor az orioni navigátor feléje fordult:

– Pályaadatok gépen, uram!

– Mr. Sulu, pályamódosításra felkészülni!

– Igenis, uram…

Sulu hosszú ujjai biztosan, tétovaság nélkül dolgoztak a konzolon. A tengernagy elérzékenyülten figyelte alárendeltjét.

– Hálás vagyok, hogy csatlakozott hozzánk, Mr. Sulu. Mit nem adtam volna a segítségéért a minap! Volt egy kisebb problémánk…

A kormányos erőnek erejével megőrizte komolyságát, mandulavágású, sötét szemeiben azonban ott fészkelt a derű.

– Szabadjon tisztelettel érdeklődnöm, elérte-e a hajója a kiszemelt célját, tengernagy úr?

– Végül igen, Hikaru, végül igen – mormolta Kirk. – De jó pár felesleges kanyart írtunk le közben… Kész?

– Pályagörbe betáplálva, uram!

– Akkor hát rajta, kapitány! Reaktív meghajtás.

– Értettem, uram! – Sulu hangjából kiérződött az izgalom. Kirk pontosan tudta, hogyan érez.

A keleti kormányos lassan növelte a tempót, egészen a reaktív meghajtással elérhető felső határig. Előttük összemosódtak a csillagok ragyogó pontjai. A Solnak nyoma veszett. Az Enterprise percek alatt megközelítette s el is hagyta a Naprendszer óriási gázbolygóit.

Kirk a fokozatosan homályba vesző Szaturnuszt figyelte, s közben egy gombnyomással üzembe helyezte a fedélzeti hírközlőt.

– Itt… – „a kapitány”, akarta mondani, de idejekorán észbe kapott. – …Kirk tengernagy, a parancsnok beszél. Először is, gratulálni szeretnék a személyzet minden tagjának, amiért ilyen gyorsan és eredményesen készítették fel mélyűri bevetésre a hajót. Részleteket küldetésünkkel kapcsolatban nem mondhatok, érjék be annyival, hogy létfontosságú a Föderáció biztonsága szempontjából. Bizonyos vagyok abban, hogy továbbra is százszázalékos teljesítményt nyújtanak majd! – Szünetet tartott, azután ráébredt, hogy a „köszönöm”-ön kívül nemigen lehet több mondandója.

– Köszönöm, ennyi.

Hátradőlt karosszékében, az ernyőt bámulta. Szemközt megszámlálhatatlan csillag sziporkázott a szivárvány minden színében. Csodaszép – gondolta. S én újra itthon vagyok.

Ismét – tán századszorra – eltöprengett, vajon mi késztette rá, hogy elfogadja az előléptetést, mely íróasztalhoz, bolygófelszínhez kötött adminisztrátorrá alacsonyította. Részben azért mondott igent, mert tudta: a flottának magas posztokon is tettre kész emberekre van szüksége. Akkoriban úgy tetszett, ezt kívánja a kötelesség. De mind gyakrabban jutott arra a következtetésre, hogy ha valóban kötelességtudó kíván lenni, azt kell tennie, amihez a legjobban ért – márpedig az az űrhajózás. A felderítés. A problémák megoldása, a veszélyek leküzdése…

– Bár sikerülne legyűrnünk ezt a mostani bajt is! – gondolta, s megint megborzongatta a félsz. Bármilyen gyors is az Enterprise, mégsem röpítheti elég sebesen. Kilencven nap…

Bár módot találhatna rá, hogy a hajón maradhasson a Kapuról való visszatérés után is! Így vagy úgy, meg kell próbálnia. Ha az univerzumnak pusztulnia kell, ő, James Kirk, hadd legyen a helyén az utolsó hónapok, netán évek alatt – a helyén, a világűrben. Van-e mód rá, hogy visszanyerje szabadságát? Ráveheti-e Morrow-t, hogy ismét űrszolgálatra rendelje?

– Ha másképp nem megy, még mindig elintézhetem, hogy lefokozzanak – gondolta. Egy kis parancsmegtagadás, egy kis dezertálás… Keserűen elmosolyodott. Micsoda napok lennének azok!

– Az imént kereszteztük a Plútó pályáját, tengernagy – jelentette Sulu.

Kirk kapcsolatba lépett a gépteremmel.

– Fényre kapcsolhatunk, Scotty?

– Bármikor, uram!

– Köszönöm, Mr. Scott. Hétszeres fény, Mr. Sulu!

Az Enterprise a pillanat egy tört részéig mintha egy helyben lebegett volna – aztán hirtelen nekilódult a végtelennek. Kirk nyomban megérezte a változást, amely megmozgatta testének valamennyi sejtjét. A csillagok elhomályosultak, el-elsuhantak, szivárványos csíkokat hagyva csupán maguk mögött.

A parancsnok felállt.

– Öné a hajó, Mr. Sulu. A VIP-kabinban leszek. Gyerünk, Mr. Spock, üdvözöljük a vendéget!

A jobb oldali turbólifthez indultak. Kirk még emlékezett, hogy a hídnak azelőtt mindössze egy turbóliftje volt. Jó néhányszor megemlegették ezt az apróságot, s az új elrendezés összehasonlíthatatlanul különbnek bizonyult, de azért…

De azért a vörösre festett ajtószárnyak továbbra is hiányoztak.

A tisztek betáplálták úti céljukat a fülke memóriájába. Az ajtó becsukódott.

– Tíz nap kell, hogy a Kapura érjünk – jegyezte meg a vulkáni.

Kirk bólintott.

– Scotty alighanem a haját tépi majd. A folyamatos haladás csúcssebességen ugyancsak megterheli szeretett gépeit.

A hajdani első tiszt elhúzta a száját.

– Emlékszem.

– Én is – mondta Kirk. – És fenemód hiányolom az ilyesmit. Hát te, Spock?

A Vulkán-lakónak a szeme sem rebbent.

– Alkalmanként, Jim. De értékelem jelenlegi állandó megbízatásom fontosságát. Hálás feladat ám fiatalokat okítani!

– Egyetértek. Bár elkezdhetném végre én is! – Kirk a homlokát ráncolta. – Harry folyvást ígérgeti, hogy az időmet legalább felerészben erre fordíthatom, de mire elszánnám magamat, újra és újra valami tűzoltómunkát lőcsöl rám… – Sóhajtott. – A mostani feladataim zömével végeztem. Ha valaki még egy feljegyzést vagy tervezetet mer elém lökni, meglépek, és beállók az űrgyalogsághoz, esküszöm!

A vulkáni felhúzta a szemöldökét, de mindössze ennyit felelt:

– Tudod, milyen nagyra értékeljük a tapasztalataidat, Jim. Csillaghajó-parancsnoki teljesítményed a mai napig példa nélkül áll. Senkinek sem sikerült túltennie rajtad – igazság szerint a nyomodba se érnek. A kadétok rengeteget tanulhatnak tőled.

Kirk elmosolyodott.

– Ha oktatni kezdek, gyakrabban találkozunk majd…

A turbólift lassított, azután megállt. A két tiszt kilépett a fülkéből.

– Mielőtt szembekerülnék a vendéggel, frissítsd fel kicsit az emlékeimet a marishaliakkal kapcsolatban, Spock! A bolygóra vonatkozó anyagot láttam, a lakóiról viszont szégyenletesen keveset tudok.

– A marishalok – kezdte a Vulkán-lakó – technológiával nem rendelkező társadalomban élő kétlábúak, hazájuk a Procyon-szektorban található. Szelíd növényevők, az agresszió teljességgel ismeretlen közöttük. Mégis nagy szerencséjük, hogy a Föderáció felderítői jó két évtizede rájuk bukkantak: világuk annyira túlnépesedett már, hogy csak a legszigorúbb születésszabályozási módszerekkel tudták elejét venni az éhínségnek. Hazám kormánya csoportokat küldött hozzájuk, hogy azok elterjesszék körükben a biológiai visszacsatoláson alapuló létszámkorlátozás elméletét.

– Találkoztál már efféle lénnyel?

– Nem. Felettébb ritkán hagyják el szülőbolygójukat. Kíváncsi vagyok, ez a D’berahan vajon miért szánta rá magát a dologra.

– Mit tudsz még róluk?

– Éjszakai életmódot folytatnak, fülük vagy egyéb hallószervük nincs. Világuk számos ragadozója miatt csak úgy maradhattak fenn, hogy kifejlesztették magukban a telepátia képességét. A legújabb kutatások szerint a telepátia előbb jelent meg a bolygón, mint az értelem. Felettébb szokatlan. A telepatikus adottságú fajok legtöbbje először az értelem útján indult el.

– Pedig tudtommal nem akármilyen telepaták ezek – mondta Kirk.

– Nem bizony! Képességük oly fejlett, hogy sosem voltak kénytelenek beszélt vagy írott nyelvet használni. Apró termetűek, testüket dús szőrzet fedi. Háromneműek: akadnak köztük petesejttermelő nőstények, spermatermelő hímek, és hordozók, akik befogadják a megtermékenyült petesejtet, a születésig óvják, majd pár hónapon át szoptatják az új egyedet. Ezután a lény részévé válik a csoportnak, s a továbbiakban a közösség gondoskodik róla. Nagyon hamar kifejlődnek, élettartamuk rövidnek mondható: alig tizenöt év után elpusztulnak.

– Hát ez valóban nem túl nagy idő – mormolta Kirk. – És ez a D’berahan… vajon hím, nőstény vagy hordozó?

– Nem lehet tudni, Jim. Nemi szerveiket altestük egy szelvénye rejti, méghozzá jól. Mivel a Föderáció képviselőivel érintkezésbe lépett marishalok mind nőneműnek vallották magukat (elmagyarázták nekik, hogy az emberi lények csak kétneműek, s ez a jelentések tanúsága szerint igencsak mulattatta őket), így valószínű, hogy D’berahan is nőnemű. Morrow tengernagy nem említette?

– Talán elkerülte a figyelmemet. Oké, legyen nőnemű!

Kirk megállt a VIP-lakosztály előtt, s már nyúlt, hogy megnyomja a csengőt, mozdulata azonban félbemaradt: elméjét betöltötte egy „hang”.

<BELÉPHETTEK, ÜDV MINDKETTŐTÖKNEK.>

Kirknek semmiféle nehézséget nem okozott a gondolati mintázat azonosítása, s ez lágy, furcsamód bundás melegséget csempészett tudatába.

Az ajtó feltárult. A parancsnok hunyorogva lépett be. A világítás sokkal halványabb volt a szokásosnál. Dr. McCoy a díványon ült, a lény ott gubbasztott a közelében. Amint a tisztek beléptek, a lény (vagyis inkább lány – emlékeztette magát Kirk) felegyenesedett, így is alig ért a tengernagy derekáig. Némiképp egy földikutyára emlékeztetett: farkára és erőteljes hátsó lábaira támaszkodott, két csenevész karját melléhez szorította. Ruhát nem viselt. Bundája rövid volt és dús, olyan, akár a plüss; barnászöld, a teremtmény hasán és képén ámbraárnyalatú. Feje lapos volt, homloka domború, orra tömpe; tág pupillájú ámbraszín szemei felett barnás bóbita ékeskedett.

– Hölgyem… – McCoy georgiai hanghordozása vérbeli régi vágású déli úriemberre vallott – bemutatom James T. Kirk admirálist és Spock parancsnokot. Uraim, ez D’berahan a Marishról.

– Örvendek – mondta Kirk, és meghajolt. Jobbján Spock vulkáni módra szalutált, s saját nyelvén üdvözölte a kreatúrát. No persze – gondolta Kirk. Elvégre, ha egy ilyen fejlett telepatikus adottságú lénnyel van dolgunk, a beszélt nyelv mit sem számít.

Nehézkesen igyekezett megformálni magában a köszöntés gondolatmintázatát szavak nélkül, ám mielőtt dűlőre jutott volna, a bundás melegség ismét megérintette elméjét:

<MONDD KI, TENGERNAGY, ÚGY KÉNYELMESEBB. EZ AZ EGYED> Kirk tudatát egy eleven marishal képe töltötte be <KÉPES FELFOGNI A SZOKÁSOS ÜDVÖZLÉSEKET. AZOKNAK, AKIK AZ EGÉSZ JAVÁÉRT DOLGOZNAK EGYÜTT, KÖNNYEN SZÓT KELL ÉRTENIÜK.>

Kirk bólintott. Figyelmét nem kerülte el, hogy Spock ugyanezt teszi.

Ő vajon milyen üzenetet kapott? – latolgatta. Ugyanazt, amit én? Vagy egy másikat?

A marishali mellső végtagjával (oly gyorsan mozgott, hogy Kirk képtelen volt megállapítani, hány ujja lehet) intett, hogy üljenek le.

<HELYEZZÉTEK MAGATOKAT NYUGALOMBA-KÉNYELEMBE. TÁJÉKOZTASSÁTOK ŐT A MINDANNYIUNKAT FENYEGETŐ VESZEDELEMRŐL.>

Kirk Spockra pillantott.

– Mivel te vagy a tudományos kérdések szakértője, ezt rád bíznám.

A vulkáni bólintott, azután egy ideig a lény jókora szemébe nézve kinyújtotta kezét, s könnyedén megérintette az idegen homlokát. Néhány pillanat múlva bontotta a tudati kapcsolatot. D’berahan tüstént Kirkre tekintett.

<Ő MINDENT ÉRT, FEJEZD KI KÖSZÖNETÉT.> A parancsnok lelki szemei előtt e ponton Spock vonásai tűntek fel. <LEGYETEK NYUGODTAK, Ő IGYEKSZIK MAJD ÉRINTKEZÉSBE LÉPNI.> E helyütt az Örökkévalóság Őrzőjének tömege derengett fel <HOGY AZ ÁLDOTT EGÉSZ HARMÓNIÁJA-FOLYTONOSSÁGA HELYREÁLLJON. AZ IGAZAT MEGVALLVA: BENNE FELHORGAD A TETTVÁGY, HA ARRA GONDOL. MICSODA SZERENCSÉTLENSÉGHEZ VEZETHET A KÉSLEKEDÉS!>

– Tisztes igyekezetnél többet nem kívánhatunk – mondotta Kirk. Tetszett neki a lény nyíltsága. – Ami pedig a tettvágyat illeti, az bennem is túlteng mostanság.

– Így vagyunk ezzel mindannyian – tódította komoran Spock.

Spocknak vajmi kevés szabad ideje maradt a 90.4-es szektorba vezető úton. Normális körülmények között alighanem magányosan meditált volna a kabinjában, így azonban, valahányszor csak tehette, D’berahant kereste fel. Tetszett neki a marishal, a kis lény kedves, fogékony teremtésnek bizonyult, s visszafogott humorérzék jellemezte. Vallásosságig menő hite az Egészben a vulkániak NOME-kultuszára emlékeztette Spockot. S aminek a legjobban örült: D’berahan nem kért számon rajta érzelmeket, ahogy az emberek oly gyakran tették – olyannak fogadta el Spockot, amilyennek megismerte.

A marishalnak szintén hasznára vált ez a baráti kapcsolat. Az Enterprise fedélzetén egyedül a vulkáni rendelkezett telepatikus képességgel, D’berahan csak vele értekezhetett tetszése szerint küldetéséről.

Ráadásul a telepatikus kapcsolat – erre Spock szinte azonnal ráébredt – döntő fontosságú volt a lény jó közérzetének szempontjából. Elmagyarázta Spocknak, hogy ők, marishalok, fokozottan társas életformában élnek, ébrenlétük (s persze álomperiódusuk) legjavát telepatikus kommunikációval élénkítik. A tudati magány D’berahannak legalább akkora szenvedést okozott, amekkorát a sajnálatos tény, hogy a hajó nem telepata legénysége képtelen volt „palástolni” gondolatait.

Spock megtudott egyet s mást a lény életéről is. Kiderült, hogy D’berahan nyolcesztendős. Elszigetelődésre törekvő fajának legtöbb egyedével szöges ellentétben minden kalandra kész, korlátokat nem ismerő személyiségnek mutatkozott – ez megmagyarázta, miképp került a Földre. Egyetemre járt, irodalom- és drámaelméletet, művészettörténetet tanult. Bár népének sosem volt írott nyelve, úgy határozott, faja mentálisan terjedő legendáinak, műalkotásainak némelyikét „lejegyzi”, ezáltal hozzáférhetővé – olvashatóvá, tapinthatóvá, megítélhetővé – teszi a nem telepaták számára, akik így átláthatják a marishalok művészetének, mítoszvilágának gazdagságát.

<Ő MEGTANULTA, MIKÉPP ALAKÍTHATJA SZAVAKKÁ A GONDOLATOKAT> mondta a vulkáninak. <TUDJA AZT IS, HOGYAN RÖGZÍTHETI EZEKET A SZAVAKAT A TI ELEKTROMOS GONDOLKODÓGÉPEITEK SEGÍTSÉGÉVEL.> Spock e ponton egy számítógép billentyűzetét látta lelki szemeivel. <Ő SZAVAKKAL ÉS KÉPEKKEL IGYEKSZIK MAJD MEGRAGADNI A HONI… – tétovázott, a megfelelő gondolatmintázatot kereste – ELMEJÁTÉKOK, ELMETÁNCOK, ELMEFESTMÉNYEK LÉNYEGÉT.>

Ezt örömmel hallom – közölte vele szavak nélkül a Vulkán-lakó. Azok, amelyeket elém tártál, csakugyan csodaszépek, méltóak a megőrzésre.

<Ő AZT REMÉLI, FELNŐHET FELADATA NAGYSÁGÁHOZ. ÖVÉI ÚGY ÍTÉLIK, NEM VALAMI TEHETSÉGES A MŰVÉSZETEK TERÉN> ismerte be D’berahan.

Nem osztom nézetüket – nyugtatta Spock. Úgy vélem, hogy neked, ahogy a művészet úttörőinek általában, időre lesz szükséged ahhoz, hogy tehetségedet a tieiddel is elismertesd. A Föderáció népei mindenesetre nagyra tartanak majd, ha az anyag valóban olyan jó, amilyennek a példák mutatták.

<KEDVES, HOGY EZT GONDOLOD.> A tudati mintázat most a szokásosnál is több melegséget hordozott – ez lehetett a mosoly telepatikus megfelelője. <Ő REMÉLI, MÉLTÓ LESZ MAJD A BIZALMADRA!>

Spock látogatásai során azt is kiderítette, hogy D’berahan nem nőstény, hanem hordozó.

Nőneműnek hittünk – álmélkodott. Gondolatmintázataid is ezt sugallták. Hogyan lehetséges ez?

Azok vagytok – felelte Spock. Erre nem is gondoltam.

<HÁT TE, BARÁTOM? UGYE, ÉLETADÓ VAGY TE IS?>

Spocknak hirtelen ismét eszébe jutott Zar. Olyan volt, amilyennek álmában látta – s tudta, ugyanígy látja őt a marishal is.

Az vagyok – mondta. De évek óta nem láttam a fiamat. Elválaszt bennünket a… – halál, akarta folytatni, azután, valamely számára is érthetetlen okból mégis így fejezte be: a tér és az idő.

Ez a gondolat – ismerte el Spock, kivételesen megnyugtató, elismerem. Bölcs vagy, D’berahan.

<DE, MINT ARRA MÁR OLY SOKSZOR FELHÍVTAD A FIGYELMEMET. NEM GONDOLKODOM LOGIKUSAN.> A mintázat, alig észrevehetően bár, de gunyoros volt. <LÉTEZHET HÁT OLYAN BÖLCSESSÉG IS, AMELY TÚLMUTAT A LOGIKÁN?>

Több ízben találtam már úgy, hogy létezhet – ismerte el a vulkáni. De kérlek, el ne áruld dr. McCoynak, hogy ezt tőlem hallottad! Ezen lovagolna, amíg csak élünk…

– Belépünk a 90.4-es szektorba, tengernagy – jelentette Sulu.

Hát megérkeztünk – gondolta Kirk. Mély lélegzetet vett. Múlt este végképp megbékélt a kozmosszal: szaurián brandyt nyakalt kabinjában Spock és McCoy társaságában. Beszélgettek is, az idő nagyobb részét azonban üldögéléssel töltötték. Oly régóta ismerték egymást, hogy bizonyos helyzetekben nem volt szükségük szavakra. Kirk érezte, hogy a vulkáni őt figyeli, a jelére vár.

– Letapogatásra felkészülni, Mr. Spock!

– Kész, tengernagy – szólt Spock, s visszafordult a műszerpulthoz. Uhura a jobbján, egy rijhahxi hadnagy a balján ült: ők az újonnan beszerelt kiegészítő szenzorok kiírásait figyelték. E berendezések segítségével az Enterprise még messzebbre, még jobban „látott”.

– Sebességet fény alá csökkenteni!

A csillagok szivárványos sávjai összemosódtak, széttöredeztek, beleolvadtak a normál téridő sötétségébe. A fedélzeten tartózkodók érezték a sebességcsökkenéssel együtt járó változást: testük, ha nem is a szó fizikai értelmében, enyhén megfeszült.

Mélyen bent jártak a 90.4-es szektorban: kiégett, szétrobbant napok maradványai közt hajóztak tova. A csillagközi porfellegek a jármű áthaladásakor halványan felizzottak – a rendszer csak nagy távolságból szemlélve tűnt fekete foltnak az űrben.

– Időtorziós hullám! – kiáltott fel hirtelen Uhura. – Iránya négy három hat pont nyolc!

– Kitérő manőver, Mr. Sulu!

Az Enterprise oly gyorsan változtatott irányt, hogy gravitációs berendezései egy pillanatot késtek a kiegyenlítéssel – a tárgyak mintha meglódultak volna, azután mégis a helyükön maradtak. Kirk üzembe helyezte a poszt védőmezejét, érezte, ahogy az erőtér marokra kapja a testét, a szíjak a combjába vágtak. Azt hiszem, sikerült – gondolta kábán egy perccel utóbb. Hiszen élünk…

– Mr. Spock, igyekezzen valamiféle sémát készíteni a hullámok mozgásáról! S’Bysh és Mr. Sulu ehhez igazodva állapítja majd meg az új pályát.

– Nehéz lesz sémával előállni, tengernagy… – A vulkáni higgadt volt, ám hangjából kiérződött a feszültség. – Miután az Őrző kibocsátja őket, a hullámok szétterülnek… Bizonyos helyeken még interferencia is tapasztalható.

Hát ez csodás; egyszerűen csodás – fortyogott Kirk, de fennhangon csak ennyit mondott: – Kövess el minden tőled telhetőt, oké? Nem hagyatkozhatunk kitéréskor csupán a reflexeinkre, még belerohanunk valamibe.

Spock olyan gyorsan dolgozott a számítógépen, hogy válaszolni sem volt érkezése. Kirk várt, míg barátja tovább nem adta eredményeit a navigációs és a kormányposztnak.

– Nos? – firtatta azután. – Meg tudjuk közelíteni a bolygót?

– Igen, de csak a lehető legprecízebb navigációval és kormányzással.

– S’Bysh hadnagy? Mr. Sulu?

– Dolgozunk a megoldáson, tengernagy… – mormolta a keleti kormányos.

Kirk előrehajolt, úgy figyelte a navigációs konzolon villódzó sémát. Az időhullámoktól veszélyeztetett zónát lila szín jelölte. A lilás vonalak kobrák módjára fonták körül a Kaput jelképező vörös golyóbist. Az interferenciás területek sáfrányszínben izzottak… Megnedvesítette ajkát.

– S’Bysh, Sulu, ha átjuttatnak bennünket ezen a labirintuson, én… – Elnémult, mert képtelen volt igazán ösztönző jutalmat kilátásba helyezni. – Én roppant hálás leszek – fejezte be végül sután.

– Igyekszünk, tengernagy – biztosította parancsnokát S’Bysh mély torokhangján. Sulu csak bólintott, hogy vette az üzenetet, de szemét egy pillanatra sem vette le a műszereiről. Szinte kiállhatatlan feszültségben teltek a percek, ahogy a hajó az időhullámok mozgását figyelemmel kísérve továbbhaladt célja felé. A fedélzeten tartózkodók várakoztak.

Végül hátrafordult a kormányos.

– Pályagörbe kiszámítva és betáplálva, uram!

– Remek, Mr. Sulu… Megközelítéshez készülj! – Kirk bekapcsolta a fedélzetközi kommunikátort: – Vigyázat, Mr. Scott, kissé rázós lesz a menet!

– Vettük, tengernagy. A gépeim nem fogják cserbenhagyni.

– Rajta hát, Mr. Sulu!

Az Enterprise fokozatosan gyorsult: már fél reaktívval haladt. A jókora cirkáló meg-megrázkódott szeszélyes, kacskaringókban bővelkedő pályáján, de mindannyiszor elkerülte a láthatatlan veszedelmet. Kirk még levegőt venni is elfelejtett: Sulut figyelte, aki fürge ujjakkal programozta be az egymást követő korrekciókat.

– Torziós hullám szemből; iránya hét hat kilenc pont nulla négyes! – harsant a ryjhahxi fordítógépéből.

Sulu azonban résen volt, s Spock sémájában az Enterprise élénkzöld pontja elkerülte az időhullámot jelképező ibolyaszín hurkot.

A tengernagy újabb tíz másodperc múltán kifújta tüdejéből a levegőt. Még mindig életben voltak, sőt folyvást közeledtek a vörös golyóbishoz. Kirk csak ült, ült a helyén, tehetetlennek érezte magát, kívánta, bár tehetne valamit, de teendő nem akadt, s a percek ólomlábakon vánszorogtak. Azután, mikorra teljesen átizzadta az uniformisát, szíve pedig már belefáradt a folytonos szaporázásba; mikor úgy érezte, egy pillanattal sem bírja tovább, feltűnt neki, hogy az a vörös golyóbis nem is olyan apró – a megfigyelő ernyő közepén pedig egy kis bolygó bukkant fel.

– Sikerült – mormolta Sulu mintegy hitetlenkedve. – Hé, sikerült! Megcsináltuk!

– Csakugyan – mondta Kirk. – Gratulálok ehhez a teljesítményhez mindannyiuknak. Remek pályát talált, hadnagy!

S’Bysh hálásan mosolygott parancsnokára, s kifújta homlokából a nedves fekete hajtincseket. – Köszönöm, tengernagy…

Kirk a kormányosához fordult.

– Sulu, amit tett, annak méltatására nincsenek szavak. Meggyőződésem, az egész galaxisban nincs még egy szakember, aki képes volna megismételni, amit ma öntől láttam.

Sulu igyekezett illőn, emelt fővel fogadni a bókot – szerény sikerrel.

Kirk a vulkániról sem feledkezett meg.

– Mr. Spock… Biztonságban vagyunk itt?

– Míg hajónkat a bolygó e féltekéje felett, a céllal átellenes oldalon tartjuk, nincs félnivalónk a hullámoktól, tengernagy. Kivéve persze azt az esetet – a Vulkán-lakó hangja bámulatosan nyugodt volt –, ha a hullámok ritmikája megváltozik.

– Hogyan juthatunk közelebb az Őrzőhöz?

– A siklóval nyugodtan odarepülhetünk. A bolygófelszínen a hajó számítógéprendszerével összekapcsolt trikorderrel folytatom majd a megfigyelést.

– Uhura, sikerült kapcsolatba lépnie az archeológiai expedícióval? Felelt az El Nath?

A fekete bőrű nő még pár percig próbálkozott, aztán megrázta a fejét.

– Egyetlen hullámhosszon sem kaptam választ, uram.

– Mit mutatnak az érzékelők, Spock?

– Nincsenek élőlények odalent, tengernagy.

Kirk felsóhajtott.

– Hát, ez nem ért meglepetésként, azt hiszem. A második elveszett hajó… – Aztán erőt vett magán, és bekapcsolta a kommunikátort. – Mr. Scott, átadom a hajót. Ha egy órán belül nem jelentkezünk, vegye úgy, hogy bekövetkezett a legrosszabb, és vigye innét az Enterprise-t. Megértette?

– Egenis, tengernagy – felelte Scotty leverten. – Sok szerencsét…

Negyedik fejezet

A Spock kormányozta sikló vadul hánykolódott a Kapun tomboló szélben, alig százméternyire az ősi kis világ egészét borító piszkosszürke düledékek felett.

A jármű fedélzetén tartózkodók hallgattak. Egyedül a vulkáni érzékelte D’berahan telepatikus „zümmögését”, amellyel a lény a nyugtalanságát kifejezte.

Végül egy jókora zökkenés után szélcsendesebb zónába jutottak. A hely, ahová Spock leszállt, hajdanán udvar, netán kövezett út lehetett. Gépiesen dolgozott, le sem vette szemét az érzékelőkről.

Az Őrzőtől most már alig 137 méter választotta el őket, s bár a műszerek tanúsága szerint e pontot nem veszélyeztették az időhullámok, mindannyian sejtették, hogy ha gyalogszerrel kerekednek fel, ismét bajba kerülhetnek. S tudták, hogy ha egy hullám hirtelen lecsap, nincs számukra menekvés…

Spock homlokráncolva állítgatta trikorderét. Ha nincs, hát nincs.

– Sietnünk kell – mondta a többieknek, amikor elhagyták a gépet. Az idegenre pillantott, aki szokásos szökkenéseivel zárkózott melléje. – D’berahan, ha megengeded… – S átvetítette szándékát a marishal tudatába.

<TERMÉSZETESEN, Ő AMÚGY SEM JÁR VALAMI BIZTOSAN AZ EGYENETLEN KÖVÖN…>

Spock lehajolt, s mint valami gyereket, karjába kapta a kis teremtményt, majd nekivágott vele az utolsó útszakasznak. Végighordozta pillantását a területen, ahol valamikor az archeológusok tábora állt. A tábornak nyomát sem látta. Szétporlott minden, mikor az első időhullám elérte, ez logikus – gondolta, s szomorúság vett erőt rajta, mert eszébe ötlött, mi mindenen ment keresztül itt. Furcsa, de a Kapu maga láthatólag képes ellenállni a hullámoknak… Ennek a világnak, ennek a romegyüttesnek különleges jelentősége lehet. Ha sikerül végrehajtanunk a feladatot, meg kell kérdeznem az Őrzőtől…

Kirk és McCoy ott botladozott a nyomukban, súlyuk alatt olykor vészesen meginogtak a kövek. Ahogy közelebb értek az Őrző tömbjéhez, feltűnt nekik, hogy a romok errefelé sokkal épebbek. Minduntalan omladozó falakat, féloldalra dőlt oszlopokat kellett kerülgetniük. Fejük felett, a sötét égen csillagok sziporkáztak – mintázatuk az elmúlt évezredek során mit sem változott. A kövek közt egyre sírt a szél, akár legutóbbi látogatásuk alkalmával.

Spock keze alatt megmoccant valami. Lepillantott, s megrökönyödve tapasztalta, hogy a marishal alteste kidomborodik. Ahogy figyelt, az apró domborulat ismét megjelent, majd eltűnt.

D’berahan! – A vulkáni gondolatmintázatából kitetszett a döbbenet. Te most is életet hordozol?

<IGEN. HISZ HORDOZÓ VAGYOK. NE TÖRŐDJ VELE, SPOCK – nyugtatgatta a lény. – GONDOLKOZZ. BARÁTOM! TÚLSÁGOSAN NAGY VESZÉLY LES RÁNK, NEM ENGEDHETJÜK, HOGY CSELEKEDETEINKET ÉRZELMI TÉNYEZŐK BEFOLYÁSOLJÁK!>

Szólnod kellett volna! – tiltakozott Spock.

<MIÉRT? DR. MCCOYNAK NAGYON FURA ELKÉPZELÉSEI VANNAK AZ ÉLETADÁSSAL KAPCSOLATBAN… ÚGY TEKINT RÁ, MINT HOLMI BETEGSÉGRE. MEGAKADÁLYOZTA VOLNA ŐT ABBAN, HOGY MEGTEGYE A KÖTELESSÉGÉT. Ő RÁADÁSUL ÉPP OLYANKOR A LEGFOGÉKONYABB A GONDOLATOKRA, MIKOR HORDOZ. MINDIG ÍGY VAN, S ÍGY IS KELL LENNIE – EZT KÍVÁNJA A JÖVEVÉNY ÉRDEKE. NEKI ÉPP ILYENKOR VAN KOMOLY ESÉLYE A SIKERRE.>

De…

<AMÚGY KÉSŐ, MÁR NEM FORDULHATUNK VISSZA.>

Spock kényszerítette magát, hogy logikusan vizsgálja a teremtmény állításait. Szótlanul tovább botorkált, szemét előreszegezte, arcizmai megfeszültek.

Odaértek az Őrzőhöz. A vulkáni letette D’berahant. A kis lény kihúzta magát – a hatalmas kőtömb árnyékában még apróbbnak, még törékenyebbnek tetszett.

<MILYEN NÉVEN SZÓLÍTHATOM?> – kérdezte.

– Az Örökkévalóság Őrzőjének nevezi magát – mormolta McCoy.

D’berahan intett nekik, hogy húzódjanak hátrább. <ÍGY JÓ LESZ. KÉRLEK BENNETEKET, NE ZAVARJÁTOK ŐT AZ ÖSSZPONTOSÍTÁSBAN!>

A marishal kapcsolata nyomban megszakadt Spockkal, amint a kis lény az Őrző felé fordult, s lehunyta a szemét. A vulkáni Kirkre és McCoyra pillantott, látta rajtuk, milyen feszültek. Igyekezett helyreállítani belső nyugalmát – hogy, hogy nem, elég nehezen boldogult.

Csakhamar nagy erejű telepatikus hívást érzékelt. A hívás nem neki szólt, ezért csak töredékeiben fogta, s mikor ellenőrzésképp barátai felé fordult, megállapította, hogy ők semmit sem vettek észre az egészből. A vulkánit igencsak megrázta a gondolatmintázatban megbúvó nyers erő. D’berahan mentális kiáltást hallatott, s ez a kiáltás egyre visszhangzott Spock koponyájában.

Tudta, hogy a marishal egész lényével az Őrző tudati kisugárzásaira összpontosít, igyekszik megfejteni őket, hogy forrásukig juthasson a nagy ürességben… s sikerrel járt! Érzékelte diadalát, amint megérintette a…

Váratlanul D’berahan egész teste megmerevedett. Élesen felkiáltott (ez volt az első eset, hogy hangot adott), nagy szemei tágra nyíltak, vakon meredtek előre. Spock nyomban odaugrott hozzá, mert látta és érzékelte szenvedését – szellemi és fizikai értelemben egyaránt.

– Doktor! – kiáltotta a vulkáni.

McCoy máris mellette termett.

D’berahan összeroskadt – a két férfi épp idejében kapta el, segítségük nélkül a fejét alighanem a sziklás talajba verte volna.

– Mi történt? – Kirk a barátai mellé guggolt, együttes erővel lassan a földre eresztették a marishalt.

McCoy végighúzta orvosi letapogatóját a kis test felett.

– Szívműködési rendellenesség! Az ördögbe! – Az övére erősített elsősegély-felszereléshez kapott.

Spock gyengéden simította hátra az idegen bóbitáját. D’berahan?

A lény tudata szikraként pislákolt a terjedő homályban, akár a szélvésszel feleselő, magányos gyertyaláng. Spock számára minden egyéb tényező megszűnt, saját testével is feladta a kapcsolatot, tudatával a marishal tudatának nyomába eredt. Úgy érezte, az űrben van megint, fékevesztetten száguldott a sötétségben, olykor teljességgel idegen gondolati képek környékezték – önkéntelenül is a Vejur belsejében tett látogatásra gondolt.

Ám Vejur gép volt, steril, minden szenvedélytől, érzelemtől mentes, hisz készítői csupán adatgyűjtésre programozták. D’berahan ezzel szemben eleven lény volt, élénk, szellemes, humorérzékkel megáldott teremtmény – s a bizonyosság, hogy haldoklik, mély szomorúsággal töltötte el a Vulkán-lakót. Meg kell mentenie! Akaratának minden erejével a nyomába eredt.

Bár nem reagált a külsődleges ingerekre, fülei felfogták s agyába továbbították az aggódó hangokat:

– Segíthetek, öreg?

– Tartsd D’berahan karját! Próbál összegömbölyödni… Cordrazint kell adnom neki!

– Nem árthat meg? Mégiscsak idegen…

– Mi lehet rosszabb a halálánál? Tartsd! – Szisszent az oltópisztoly. – Miután kiderült, hogy velünk tart, tanulmányoztam a marishalok testfelépítését. Jim… Bízz bennem, oké?

– Bocs, Öreg.

Spock közel járt már a parányi szikrához. Fokozta sebességét, figyelmen kívül hagyta a tudatát ostromló idegen gondolattöredékek garmadáját. Marishali arcok s egy sosem látott világ képei környékezték. Tökéletes csend. Telepatikus „hangok”, melyek egyetlen mentális sikolyban egyesülnek…

– Valamelyest javul az állapota, Jim!

– Spock tudategyesítéssel próbálkozik!

– Őt is figyelnünk kell… Ha D’berahan meghal, könnyen magával ránthatja!

– Szétválasszuk őket, Öreg?

– Nem is tudom… Lehet, hogy meg tudja menteni.

Spock elérte a pislákoló életszikrát, s beléhatolt tudatával: bonyolultabb megoldásra nem volt idő.

D’berahan! Spock vagyok. Használd fel az én erőmet, térj vissza önmagadba! Fogóddz belém!

Semmi válasz.

Ekkor ébredt csak rá a vulkáni, mi okozta az idegen végzetét. Számított rá, hogy D’berahan lénye idegenszerűnek rémlik majd, ám az odabenn tomboló mentális káosz minden várakozását felülmúlta. Összerázkódott, mintha jókora elektromos ütés érte volna.

Az Őrző. Az irdatlan, nagy hatalmú és ősi létforma tudata valósággal beburkolta – beburkolt volna bárkit, bármit. Olyan szellemmel kapcsolódott most egybe, melynek gondolataihoz viszonyítva Vejuréi már-már infantilisnak rémlettek. Ám ez a tudat, még ha mesterséges eredetűnek tűnt is, nem volt híján az érzelmeknek. Az Őrző szeretett, éhezett a szeretetre, s magányos volt – olyannyira magányos, hogy keserűségét átérezve Spock az univerzum szerencsés flótásai egyikének vélhette magát.

Agyában szókoncepciók formálódtak:

Megidézem… felkutatom… vágyom rá. Véghezvinni az elsődleges feladatot. De hol? Annyi az univerzum… végtelenség. Végtelen számú tévedés? Biztosan nem… de… magányosság. Megidézem… felkutatom…

A kapcsolat intenzitása kis híján szűkölő visszavonulásra kényszerítette Spockot. Már értette, mi érte D’berahant. A kis lényt telibe találta e szupertudat sürgető hívójele – s a marishalnak a maga fogékonysága miatt olyan csapást kellett elszenvednie, amilyenről egy telepatikusan nem túl fogékony lény még csak nem is álmodhat…

A vulkáni most elfordult az Őrzőtől, D’berahant kereste megint. Itt kell lennie… Vagy feloldódott már? Kihunyt volna mindörökre?

– Nem lesz ez így jó, Jim… Spock szívverése kezd rendszertelenné válni.

– Az ördögbe is, Öreg, még meghal itt nekünk! Szét kell választanunk őket!

– Ha megtesszük, D’berahannak vége.

– Rajta már úgysem segíthetünk! De ha elveszítjük Spockot, én…

– Izomgörcs, Jim! Nem bírok… vele!

– Hadd próbáljam én! Jaj, a fenébe! El kell törnünk az ujjait…

D’berahan? – gondolta Spock a semmit fürkészve. Életében másodszor fogta el a kétségbeesés. D’berahan!

A másodlagos funkció sem hagyható figyelmen kívül. Sok út lehetséges. Hadd legyek én a Kapu. Másodlagos intelligencia-félteke működésbe lép, temporál-programfunkció indul.

D’berahan…? Spock tudata lassú visszavonulásba kezdett: hirtelen belátta, hogy a kis lénynek vége, s hogy őt magát szörnyű veszedelem fenyegeti.

Ám alig távolodott el, mikor egy, a korábbinál is haloványabb tudatszikrára figyelt fel.

<?>

D’berahan!

Nem kapott értékelhető választ, de anélkül is tudta, hogy mindaz, ami a marishal lényéből megmaradt, követi őt. Menekült hát, „vonszolta” magával.

– Várj, Jim! A szívverése szabályossá vált, és erősödik.

– Hát a marishal?

– Nem halt meg, de nem tudom, életnek nevezhetem-e jelenlegi állapotát…

– Katatónia?

– Valami olyasféle. Mihamarabb agyhullámelemzést kell készítenem…

Spock visszatért a testébe – úgy bukkant ismét a „felszínre”, mint a búvár, aki minden korty oxigénjét elhasználta már odalent. Levegő után kapkodott, izmai rángatództak, azután elernyedtek: sötétség borult rá, s elnyeléssel fenyegette. Kirk erős karja mentette meg a zuhanástól.

– Spock! Jól vagy?

A Vulkán-lakó lehunyta a szemét, koncentrált, lassította lélegzetvételének tempóját, úrrá lett izmain.

– Jól… vagyok. – Nehézkesen felült, nekikészült, hogy talpra álljon; Kirk elengedte. – Mi történt D’berahannal?

– Még él – mondta komoran McCoy. – A teste legalábbis. Ami viszont a tudatát illeti… Fogalmam sincs.

Spock felegyenesedett. D’berahan lehunyt szemmel, ernyedten hevert, de lélegzett. A vulkáni tétován megérintette, de tudatának rezgéseit alig észlelte.

– Visszahúzódott – mondta. – Az Őrző gondolathulláma olyan erős volt, hogy komolyan veszélyeztette elméje épségét. Nincs elég mentális erőm ahhoz, hogy kizökkentsem ebből az állapotból.

– Meggyógyulhat még? – kérdezte két társától aggodalmasan Kirk.

– Nem tudom – mondta Spock.

– Fogalmam sincs, Jim – ismerte el McCoy is. – Megkapja a szükséges kezelést, ez minden, amit tehetünk. Nincs kizárva, hogy idővel összeszedi magát. Vigyük vissza a siklóhoz! – Lehajolt, hogy felemelje a marishalt, de amint megérintette, a test megmerevedett.

– Újabb roham? – Kirk letérdelt a doktor mellé.

– Neeem… – McCoy ismét végighúzta letapogatóját a kis lény felett. – Ez inkább… – Elnémult, ezúttal a hasi tájékra koncentrált. Szikrázó szemmel pillantott a vulkánira. – Maga tudott róla?

Spock gyengéden megérintette a marishal testét.

– Csak a leszállás után ismertem fel a helyzetet. Nem engedte, hogy szóljak, doktor. Megindult a szülés?

– Nagyon úgy fest… – McCoy elhúzta a száját. – A fenébe, Spock! Sosem egyeztem volna bele, hogy – Finoman masszírozni kezdte ujjaival a lény testének középső harmadát.

– S ezt tudta ő is – jegyezte meg higgadtan Spock. – Úgy vélte, a küldetés elég fontos ahhoz, hogy ilyen állapotban is vállalják a kockázatot mindketten.

– Ó, ne! – Kirk zavarodottságát mély megrendülés váltotta fel. – Azt akarjátok mondani, hogy kicsinye lesz?

– Három – közölte McCoy. – A sokk, esetleg a Cordrazin meggyorsította a folyamatot. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem koraszülöttek, nem tudom, honnét kerítenék inkubátort…

– Nem kéne visszavinnünk a siklóba?

– Próbáljuk meg, Jim! Te mégy előre, és hátradöntöd az üléseket. Kapcsold be a sterilizálómezőt!

– Rendben. Utána bejelentkezem a hajónak is… – Kirk nekiindult. – Ha Scotty nem kap hírt rólunk, mire letelik az egy óra, itt ragadunk.

McCoy végtelen gyengédséggel vette karjába a kis lényt.

– A fenébe… – zsörtölődött. – Szétesik az egész nyavalyás univerzum, én meg bábát játszom itt!

– Megtette már korábban is, méghozzá kitűnően – emlékeztette Spock, miközben visszafelé tartottak a köves terepen.

– Azt meghiszem! És mennyit segített Jimmel együtt! – replikázott a doktor. – Említettem, hogy tanulmányoztam a marishalok testfelépítését, de sejtelmem sincs, hogyan boldogulok majd ezzel a feladattal. Magának kell asszisztálnia, Spock. Az újszülött számára az első pillanattól létfontosságú a telepatikus kapcsolat. És esküszöm mindenre, ami szent, ha netántán elájul nekem, hallgathat miatta a hegyes füleivel, amíg csak él!

– Nem fogok elájulni – ígérte Spock. Ez egyszer nem érzett kedvet a vita folytatásához.

Mikor a siklóhoz értek, Kirk buzgón segédkezett McCoynak; együttes erővel beemelték a marishalt a raktérbe, ahol az ülésekből ágyat rögtönöztek számára.

– Biztonságban vagyunk itt, Spock? – érdeklődött a tengernagy. – Vagy szálljunk fel inkább, s próbáljunk meg dokkolni, mielőtt útnak indul a következő hullám?

– Úgy becsülöm, mialatt D’berahannal foglalkoztam, az Őrzőnek ki kellett volna bocsátania egy újabb hullámot. Abból, hogy még mindig itt vagyunk, arra következtetek, nem tette meg. A leszállóhelyet egyébként úgy választottam meg, hogy a sikló mindvégig „takarásban” legyen.

A marishal felnyögött.

– Nem szívesen mozdítanám meg újból, Jim – mondta McCoy. – Elég rázós lesz ez anélkül a hullámvasúti menet nélkül is, amiben lefelé jövet volt részünk!

– Oké – bólintott Kirk. – Maradunk. Rögtön felszólok Scottynak.

Az első utód háromnegyed órával azután érkezett meg, hogy a siklóhoz visszatértek. McCoy vigyázva felemelte a csöppséget, szabaddá tette a légutakat, aztán megtörölgette. A lény nagyra nyitotta szemeit, alig hallhatóan nyivákolt.

– Kevesebb fényt! – utasította a doktor a Vulkán-lakót.

Miután a bundája megszáradt, az újszülött kísértetiesen emlékeztetni kezdett D’berahanra – csak épp olyan apró volt, hogy elfért McCoy tenyerén. A doktor ellenőrizte a légzést és a szívműködést, majd továbbadta Spocknak.

A vulkáni hosszú percekig koncentrált, arcán a ráncok a homályban is kivehetően elmélyültek. Végül bólintott, s visszaadta a kicsit McCoynak.

– Amit tőlem kaphat, persze a nyomába se ér D’berahan teljesítményének, elméje azonban telepatikusan „éberré” vált. Elindult a fejlődés útján.

– Remek – kommentálta McCoy, s azzal a marishal altestén megnyílt erszény közelébe helyezte az újszülöttet. Az alighogy megérezte anyja testének melegét, mászni kezdett felfelé.

– Hová megy? – kérdezte Kirk nyugtalanul.

– Az emlőhöz, melyet akár a nemi szerveket, az az erszény rejt – magyarázta Spock, a redők közt eltűnő apró lényt figyelve. – A kicsinyek életük első pár hónapját a hordozó erszényében töltik.

– Mint a kengurubébik?

– Nem egészen – mondta McCoy. – A marishalok jobban emlékeztetnek az emlősökre, mint az erszényesekre, már kicsinyeik is szőrösek, képesek nyomban születésük után elhagyni az erszényt, s a külvilágban is életben maradni. De most, hogy az első kölyök megszületett s biztonságban van, útjára indult a következő, doktor! Készüljön!

Tíz perc sem telt bele, s az erszény alatti szülőrés ismét kitágult: megszületett a második lény. A harmadik negyven-egynéhány perccel ezután érkezett.

Ahogy Spock az utolsóval is tudati kapcsolatba lépett, Kirk, tétován odanyúlt, s megsimogatta a kis marishal szőrös fejét. Elvigyorodott, mert a lény hunyorogva rápillantott mulatságosán nagy szemeivel.

– Nem lesz semmi baj, kicsi fiú, kicsi lány – netán kis hordozó, hisz nem kizárt, hogy az vagy – mormolta a tengernagy. – Vigyázunk rád, míg meggyógyul a mama!

Az újszülött eltátotta a száját, s Kirk ujja felé mozdult.

– Nem, abban nincs semmi neked való – mondta McCoy, s az erszény mellé helyezte. – Menj, keresd meg az igazit!

A kis lény nyomban eltűnt a nyílásban.

– Ideje mennünk – jelentette ki a doktor. – Mielőbb szeretném D’berahant a diagnosztalon is megvizsgálni…

Kirk a sosem változó tájat nézte.

– Csaknem… – csuklókronométerére sandított – csaknem három órája vagyunk idelenn.

Spock bólintott, s elfoglalta helyét a pilótaülésen. A jármű megrázkódott, azután felemelkedett, s nekilódult.

Kirk elrévedve csatolta be az övet.

– És ezalatt egyetlen időhullámot sem észleltünk.

– Azt akarod mondani, hogy D’berahan sikerrel járt? – szólt a rögtönzött fekhely mellől a páciensét figyelő McCoy.

– Nekem az a benyomásom, hogy tudati közlése felidézte az Őrzőben a kötelességeit világegyetemünk iránt – jegyezte meg Spock, ahogy a sikló elhúzott az időkapu felett. – Ám a rendelkezésre álló adatok elégtelensége nem tesz lehetővé további következtetést. A hullámok kibocsátása bármikor folytatódhat…

– Parancsolom, hogy következtess, Spock! – fordult Kirk a vulkáni felé. – Abból, amit D’berahan tudatából kiolvastál, sejthető-e, mi a baj az Őrzővel?

Spock tétovázott.

– Konkrétumokkal nem szolgálhatok. Az a benyomásom támadt, hogy az időkapu meglehetősen… elfoglalt. Másfelé figyel. Másfelé a szó szoros értelmében; egy másik univerzum vagy dimenzió történései foglalkoztatják. Kutat.

– Kutat? Mi után?

– Nem tudom. De az a valami nagyon fontos neki. Vágyik utána, s évezredek óta szenved a hiányától.

– S vajon ez az… elfoglalt állapot eredményezi az időhullámokat?

– Valószínűleg létezik köztük összefüggés.

Kirk felsóhajtott.

– Most mihez fogjunk? Nem jutottunk semmire. Ez nem előrelépés; inkább hátrafelé mozdultunk…

– Én megpróbálhatnám…

– Nem! – csattant fel Kirk. – Nem akarlak téged is elveszíteni. Végtére is az időhullámok elültek…

– Vagy épp csak szünetel a kibocsátás. De nagyon is elképzelhető – mi több, felettébb valószínű –, hogy folytatódni fog. D’berahan kihunyó tudatából azt véltem kiolvasni, hogy az Őrzőnek feladata sikeres végrehajtásához különleges hatalma egészére szüksége van. Amint „figyelmét” – másként aligha fogalmazhatok – ismét maradéktalanul a kutatásra összpontosítja, a hullámok feltámadnak majd.

– Miből gondolod?

– Kezdem gyanítani, hogy az időhullámok az Őrző „légzésének” folyamatában keletkeznek. Mikor a lény tökéletesen ura tudatának, úgy irányítja a hullámokat, hogy azok ne okozhassanak kárt a téridő szövedékében.

– Értem már… – Kirk eltöprengett. – Eszerint nincs benne rosszindulat.

– Nem, nem rosszindulatú. Csupán közönyös.

McCoy dühödten felhorkant.

– Gondolni se szeretek arra, mit művelhet velünk, ha egyszer amúgy istenigazában ártani akar!

Nyota Uhura kommunikációs tiszt aludt már, mikor hírközlője felberregett.

Mi ez? – futott át agyán a zavaros gondolatfoszlány. Gépiesen a kronométerre pillantott. Még hat óra a következő szolgálatig… Mi ez már megint?

A készülék makacsul tovább berregett. Uhura kirázta szeméből a hajtincseket, s feltápászkodott a fekhelyéről.

Ajánlom, hogy jó okuk legyen rá…

Dühösen a CSAK HANG feliratú gombra bökött. – Itt Uhura.

– Uhura parancsnok, itt Spock. Elnézését kérem, amiért pihenőidőben zavarom, de sürgős az ügy. Kérni szeretnék valamit.

Uhura csak pislogott.

– Mr. Spock? Valami baj van? Menjek a hídra?

– Ne, ne, parancsnok. A hajón minden a legnagyobb rendben.

Uhura egyoldalú kapcsolatra állította a készülék ernyőjét: kirajzolódtak előtte a vulkáni ismerős vonásai. Spock a torkát köszörülte, nyelt egyet.

Ilyesmit csak akkor tesz, ha valóban ideges vagy nyugtalan – döbbent rá Uhura. – Miről van szó? – kérdezte halkan.

– Személyes… ügy.

– Bármiben számíthat rám, Mr. Spock – biztosította Uhura immár jócskán összezavarodva. Személyes ügy? Spockkal kapcsolatban?

– Az orvosi részlegben mindent elmagyarázok. Találkozhatnánk ott tíz perc múlva?

– Legyen tizenkettő – kérte Uhura. – Aludtam már…

Noha Spock vulkánihoz méltó önfegyelemről tett tanúságot, hangjából kicsendült az elégedetlenség.

– Természetes. És még egyszer elnézést a zavarásért…

– Semmi baj, Mr. Spock. Szívesen segítek.

Homlokráncolva bontotta a vonalat, s magára öltötte köntösét. Megmosta az arcát, azután megfésülködött, s szembenézett tükörképével. Még jó, hogy épp Spockkal kell találkoznom – gondolta. Felőle kopaszra is borotváltathatnám, zöldre is festethetném a fejemet: kétlem, hogy egyáltalán észrevenné… Elfojtott egy kuncogást, s kisietett a folyosóra.

A Vulkán-lakó a McCoy munkahelye melletti laborban várt rá: háta mögött összekulcsolt kézzel járt-kelt a négy fal között.

– Parancsnok… – Kurta biccentéssel üdvözölte a belépőt. – Jöjjön velem, kérem!

Az egyik betegszobába mentek. A helyiségben félhomály uralkodott: Uhura hunyorogva torpant meg az ajtóban, Spock ellenben mit sem lassított léptei tempóján – egy deréktájig magasított peremű ágyhoz sietett.

Az ügyeletes nővér – egy koridiai – felpillantott. A vulkáni fojtott hangon közölte vele, hogy hatszemközt kell maradniuk a marishallal. A testes, vörös bőrű kreatúra bólintott.

– Dr. McCoy utasított, hogy engedelmeskedjek önnek, uram. Ha szüksége van rám, csak szóljon át, a szomszéd szobában leszek… – Tisztelgett és távozott.

Uhura az ágyon heverő, bundás lényre bámult. – D’berahan! – suttogta. – Szolgálatban voltam, mikor a sikló dokkolt, s hallottam, hogy a doktor hordágyat kér… Mi történt?

– D’berahan megkísérelt tudati kapcsolatba lépni az Örökkévalóság Őrzőjével – tájékoztatta Spock a szokottnál egy árnyalatnyival tompább hangon. – Ám a lény túláradó szellemi energiái visszahúzódásra kényszerítették. Mélyen magába temetkezett, nem tudhatjuk, felépül-e valaha is…

– Ó, a boldogtalan – mormolta Uhura. – Bár segíthetnék!

– Segíthet. Ezért kértem, hogy jöjjön.

– Segíthetek? – visszhangozta döbbenten Uhura. – Én? Hogyan?

– Mióta eszméletlen, D’berahan három utódnak adott életet. Jelenleg az erszényében van mindhárom, de napjában többször elő fognak jönni. Létfontosságú megakadályozni, hogy rájuk szakadjon a tudati magány – s D’berahannak is rendszeresen mentális bátorítást kell kapnia.

– De hisz én nem vagyok telepata! – tiltakozott Uhura.

– Tudom. De különlegesen sok magában az együttérzés. Érzékenyen, segítőkészen reagál mások problémáira, ide értve az idegen lényeket is… Elég, ha a tajgetieket, az eeiauoaiakat, és… – Vajon csakugyan felfelé, mosolyra görbült az ajka? – … a tribbliket említem.

Uhura évek óta először elpirult.

– Hm… Köszönöm, Mr. Spock. Miben segíthetem D’berahant?

– Töltsön pár percet vele meg a kicsinyeivel, amilyen gyakran csak lehetséges! Üljön le ide, s igyekezzen pozitív érzelmi töltésű gondolati képeket formálni, erőt, bátorságot önteni beléjük. Gondoljon saját szép emlékeire, olyanokra, amelyeket kész megosztani velük. Olvassa kedvenc verseit, novelláit. A lényeg az, hogy a marishalok közelébe kellemes gondolatok forrását helyezzük. Felfogják majd, amit fel kell fogniuk.

– Kár, hogy nem hallanak – mosolygott Uhura. – Énekelnék nekik.

– Énekeljen csak, kérem! Igaz, nem hallják a hangokat, de a rezgéseket nagyon is érzékelik, a szöveget pedig egyenesen a gondolataiból olvassák ki. A pozitív töltésű mintázatok…

– Ó! Mi történik itt? – szakította félbe Uhura, s csak nézte az eszméletlen hordozó erszényéből előkászálódó kis teremtményt. – Az egyik újszülött, igaz? Milyen aranyos!

A kis teremtmény felpislogott rá. Két testvére hamarosan követte: a három idegen kérdőn bámult a vulkánira és az emberre.

– A tudati összetartozás érzése létfontosságú a marishalok számára – magyarázta Spock. – Legalább akkora, ha nem nagyobb szükségük van rá, mint a hordozó erszénye kínálta védelemre és táplálékra. Mivel szülőjük egyelőre képtelen biztosítani számukra ezt az érzést, nekünk kell segítenünk.

Uhura bólintott.

– Értem, Mr. Spock. Jövök, amilyen gyakran csak tudok.

– Köszönöm, parancsnok. Közlöm döntését dr. McCoyjal.

Együtt léptek ki a betegszobából, de mikor a váróba értek, Uhura megtorpant.

– Mr. Spock! – Kiérezte saját hangjából az ijedelmet. – Miért én?

A vulkáni meglepetten vonta fel szemöldökét.

– Hisz épp az imént magyaráztam el, hogy a marishaloknak…

– Hát persze, meg is értettem! – Uhura lassan, tétován rázta a fejét. – Úgy értem, miért nem ön végzi el a dolgot helyettem? Elvégre ön telepata, ebből pedig… – vállat vont – logikusan következik, hogy ön a legmegfelelőbb személy a feladat ellátására. Mi az akadálya, hogy ön tartson kapcsolatot D’berahannal és kicsinyeivel?

A vulkáni szemmel láthatóan feszengett. Uhura pár pillanatig úgy érezte, nyomban rápirítanak, törődjön csak a maga dolgával. Igaz, Spock sose fogalmazná meg így. Hihetetlenül kifinomult módon, trükkösen közölné… Rövid tétovázás után a vulkáni vonásai valamelyest ellágyultak.

– Logikus következtetés, parancsnok – ismerte el. – Sejthettem volna, hogy eljut idáig. Tudja, nem kizárható, hogy… a jövőben nem tudom rendszeresen látogatni a marishalokat. Azt kérem, hogy akadályoztatottságom esetén… helyettesítsen.

– Úgy érti, a távollétében? – firtatta Uhura.

– Ezt nem mondtam.

De épp erre gondolt! – ismerte fel a helyzetet Uhura. Mi ez az egész? Hová akar menni? A lélegzete is elállt, mikor megtalálta a választ. Visszarepül a Kapura, hogy kapcsolatba lépjen az Őrzővel!

A vulkáni sötét szemének villanása elárulta, hogy Spock észlelte a reakciót – s azt is tudta, mit jelent.

– Mr. Spock… – Uhura a szavakat kereste. – Régóta szolgálok már együtt önnel. Ön igazán kitűnő felettes, akárcsak Kirk tengernagy… Nem szeretném elveszíteni!

Spock megkönnyebbült: ráébredt, hogy Uhura nem fogja a mindkettőjük által ismert igazságot szavakba önteni.

– Mindannyiunktól mást és mást követel a kötelesség, parancsnok. S akadnak alkalmak, mikor… alkalmazkodnunk kell a szélsőséges helyzetekben megváltozott szabályokhoz. Remélem, egyetértünk abban, hogy ez a szituáció efféle alkalmazkodást követel meg…

– Értem én… – mondta Uhura, de hangja erőfeszítése dacára megremegett. Mi az én kötelességem ilyen helyzetben? Aligha hívott volna azzal a „személyes dolog” mesével, ha Kirk tudna erről… Vagyis a tengernagy nem sejt semmit. Másfelől abban sem lehetek egészen biztos, hogy valóban parancsmegtagadás az, amire készül…

– De Mr. Spock… – Az ajkába harapott, azután folytatta: – Sokat nem tudok a marishalokról, de úgy hallottam, nagyszerű telepaták, még a vulkániaknál is különbek. És ha D’berahannak nem sikerült… – Eltekintett attól, hogy szavakba öntse a többit.

– Nem kizárt, parancsnok, hogy D’berahan épp túlzott érzékenysége miatt vallott kudarcot. S meglehet, hogy egy mentálisan kevésbé fogékony, ám jobb védelemmel rendelkező személy nem jut rögtön az ő sorsára.

– Meglehet, én mégis azt mondom, a dolog szörnyen veszélyes! Soha senki nem próbálkozott hasonlóval…

– Illogikus volna tagadni, hogy a tudati összefonódás kockázatos – ismerte el Spock. – Ami azonban a második állítást illeti, téved. Az a személy pedig, aki egy alkalommal sikeres gondolati kapcsolatba lépett az Őrzővel, épp vulkáni tudatnevelést kapott. A képességei persze meghaladták az enyémeket, de ő, sajna… – Szemei elfátyolosodtak, tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni – jelenleg nem elérhető.

– Kiről beszél? – érdeklődött Uhura.

– Zarról – mondta Spock. – Gondolom, emlékszik még rá.

– Hát persze – suttogta Uhura. Gombócot érzett a torkában, valahányszor az ifjúra gondolt, akit csak felületesen ismert. – Hogyan is felejthetném el? Aznap én voltam a Kapun időző osztag parancsnoka. Én küldtem el, hogy módosítsa az idő folyását, másként aligha sikerült volna megmentenünk önt és Kirk kapitányt… – Mély lélegzetet vett, azután folytatta csak: – A diverzió robbanással járt, az ölte meg. Én… én küldtem a halálba!

Spock zavartan pillantott rá.

– Parancsnok… – mondta hosszas hallgatás után. – Ideje megtudnia, hogy Zart nem ölte meg az a robbanás. Az Őrző segítségével visszatért saját világába, amely már csak a múltban létezik… Komack tengernagy szigorú titoktartásra kötelezett mindenkit a Kapu-hadművelet részleteit illetően, Kirknek és nekem megtiltották, hogy beszéljünk róla. De ha sejtettem volna… – Nagyot nyelt. – Valamiképp biztosan a tudtára adom, mi az igazság. Nem tudtam, hogy azóta is… felelősnek érzi magát.

A kommunikációs tiszt pislogott.

– Zar nem halt meg? – Egyszerre úrrá lett rajta a megkönnyebbülés… s kisvártatva feltámadt benne a harag. – Én pedig hosszú évekig azt hittem… – Az ajkába harapott. – Hogy voltak képesek elhallgatni előlem? Tudniuk kellett, hogyan érzek!

Spock nyilvánvalóan tudta, mire gondol – nem is próbálta palástolni sajnálkozását.

– Bocsásson meg, parancsnok. Sajnálom, hogy terhét egészen mostanáig kellett hordoznia.

– Nem kell bocsánatot kérnie, uram! – biztosította Uhura kimérten. – Magam is a csillagflotta tisztje volnék, tudom, mire kötelez a titoktartás.

– Ezzel tisztában vagyok, parancsnok. Mindazonáltal fel kellett volna ismernem, hogy felelősnek érzi magát a történtekért. Rászolgált, hogy megismerje a teljes igazságot. De Zar távozása után valahogy… figyelmetlenné váltam. Nem mentség ez, tudom, de… – A vulkáni elnémult, lassan ingatta fejét.

Figyelmetlenné? Spock azelőtt sosem ismert volna el ilyesmit! Sokkal fontosabb volt számára Zar, mint sejteni engedte… Hát persze. Hisz a fiú a családjához tartozott… bár, hogy pontosan milyen fokú a rokonságuk, sosem említette… De hát annyira hasonlított hozzá…

Nyota az idegen csupa szöglet arcára pillantott, Zarra gondolt – s hirtelen mindent megértett.

Úristen… Hát persze, hogy figyelmetlenné vált! Ki lehetett az anyja? Mikor történhetett? El se hiszem…

Ám érezte, tudta hogy igaz.

– Zar a fia volt, ugye? – kérdezte halkan, s szemét egy pillanatra sem vette le Spockról.

A vulkáni hunyorgott, arcizmai megfeszültek, azután valamelyest elernyedtek.

– Igen – felelte a szokottnál mélyebb, érdesebb hangon. – Úgy határozott, megóvja az időfolyam integritását, s visszatér saját világába. Gyakran eltöprengek azóta is, hogyan boldogult vajon ott a múltban…

– Szeretném megköszönni, hogy elmondta nekem az igazságot, Mr. Spock – szólt Uhura. – Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy Zar teljes életet élt, hogy nem kellett erőszakos halált halnia holmi ütközetben! Remek fiú volt, valamennyien kedveltük.

– A helyzetértékelése, mint mindig, ezúttal is pontos, Nyota – mondta Spock, s bársonyos hangjában most némi vidámság vibrált.

Uhura eltöprengett, azután elmosolyodott.

– Milyen kár, hogy nem léphet vele ismét kapcsolatba az Őrző segítségével! Mintha azt mondta volna, hogy Zar tudati kontaktust létesített vele. Talán most is ki tudná deríteni, mi a baj…

Spock merően bámult rá.

– Igen, nagy kár, hogy nem… elérhető. – Sötét szemei a távolba révedtek. – De minthogy én voltam a mestere, talán van némi esélyem…

– Esélye? Mire, Mr. Spock?

Bár vonásai szokás szerint rezzenetlenek maradtak, a vulkáni tekintetében megcsillant a reménykedés.

– Valamennyiünk megmentésére – mondta. – Még egyszer köszönöm, Nyota!

S mielőtt Uhura tovább kérdezősködhetett volna, odébbállt.

Negyedórával később, miközben D’berahan ágya mellett ülve énekelt a tágra nyílt szemű marishali kicsinyeknek. Uhura arra lett figyelmes, hogy a hajó ügyeletes kommunikációs tisztje Spockot szólongatja.

A hívás jó egy percen át áradt a hangszórókból, mielőtt abbamaradt. Uhura lehajtotta a fejét: tudta, a vulkánit hiába keresik már. Könnyeivel küszködve néma fohászt indított hát útnak, Spock visszatéréséért könyörgött – hátha valahol valaki mégis hallja…

Ötödik fejezet

Két dolog akadt mindössze a világon, melytől Spock, Sarek és Skon fia, a Vulkán bolygó polgára félt. A halál nem tartozott közéjük. Noha örömét lelte az életben, mindenkor kész volt testi épségét kockára tenni, sőt a pusztulást választani – minden keserűség, félelem nélkül.

Most, a Kapu talaján állva, szemtől szemben az Örökkévalóság Őrzőjével, mégis tudta, hogy legkomiszabb lidércálmai elevenedtek meg, s nem tagadhatta: fél. Félti tudatának épségét; fél az őrülettől, az agykárosodástól. Spock elképzelni sem tudott keserűbb sorsot egy megnyomorított vagy zavart elméjű lény sorsánál.

Megköszörülte torkát, s felvételre kapcsolta trikorderét.

– Itt Spock – mondta kimérten, minden tétovázás nélkül, hisz sejtette, hogy szorítja az idő. – Fizikai vagy szellemi halálom esetén senki ne kételkedjék abban, hogy e beszámoló készítésekor minden képességemnek birtokában voltam. Kirk admirális semmilyen formában nem felelős döntésemért, mi több, kifejezetten megtiltotta, hogy megpróbálkozzam a kapcsolatteremtéssel.

Várt egy darabig, azután folytatta:

– Úgy vélem, a tudattalan vegetálás számomra nem élet, lehetősége épp ezért különösképp taszító. Amennyiben tehát a kapcsolatteremtési kísérlet során agyam sérülést szenvedne, trikorderem megtalálói tekintsék e felvételt végakaratomnak: nem járulok hozzá, hogy életműködéseimet bármiféle mesterséges eszközzel fenntartsák.

És – gondolta – mivel magam vagyok Itt, nincs senki, akire katrámat, eleven telkemet bízhatnám, elmúlásom igazi halál lesz. Ám legyen!

Mély lélegzetet vett. – Társaimnak… barátaimnak az Enterprise fedélzetén, ezúton mondok istenhozzádot. Megtiszteltetés volt veletek szolgálni. Éljetek soká, éljetek bőségben!

Lenyomta a SZÜNET gombot. Eltöprengett, nem kellene-e Kirk számára valami személyesebbet is hátrahagynia, aztán úgy döntött, hogy minden, amit mondhatna, benne foglaltatik végakaratában, ismétlésekbe bocsátkoznia pedig felettébb illogikus volna. Jim biztosan megérti majd. Ismét bekapcsolta a készüléket: – Vége.

Egy közeli oszlopcsonkra helyezte a trikordert, aztán húszperces késleltetést beleprogramozva hívójelsugárzásra állította. A szél oldalba kapta – beleborzongott; arra gondolt, igazán felvehette volna az egyenruhához tartozó zekét is, ám ezzel csak mindenki számára nyilvánvalóvá tette volna, hogy a Kapura készül, tehát mégis logikusan döntött… A monolit szélárnyékába húzódott, felemelte a kezét, s a levegőt mélyen beszíva megérintette az Őrzőt.

Durván megmunkált követ érzett – meleg volt, nem hideg. Akár egy eleven lény. A szikla belsejében valami izzás támadt, a roppant tömeg csaknem áttetszővé vált. Spock összpontosított, szelleme nekilendült, igyekezett egybekapcsolódni az ősi alkotmány tudatával.

Úgy érezte, feneketlen, sötét szakadék peremén egyensúlyoz. Az Őrző tudata messze járt a Kaputól, csupán fizikai valójában kötődött még a bolygóhoz… Spock még keményebben koncentrált, hogy a sötétség mélyére láthasson…

Elméjét kíméletlen próbatétel elé állította a kísérlet, a kontaktus egyszer-egyszer majdnem létrejött, aztán mégis elmaradt az áttörés… Hatalma elégtelen volt a kapcsolat megszilárdításához. Újra próbálkozott, de mintha gázt próbált volna marokra fogni – a mintázatok kisiklottak az ujjai közül, hogy betöltsék a rendelkezésükre álló végtelen teret. Spock kimerülten támaszkodott az Őrző oldalának.

Nagyon elfoglalt – gondolta, ahogy eszébe jutottak a D’berahan megmentése közben szerzett benyomások. De mivel foglalkozik vajon! S miért?

Járkálni kezdett az időkapu szélárnyékában. Háta mögött összekulcsolt kézzel töprengett. A Zar által tizennégy évvel korábban elért sikerre gondolva nem látszott lehetetlennek, hogy maga is képes lesz a kapcsolatteremtésre. De hiába ő, Spock, nem elég kifinomult telepata ehhez – nem képes áttörni, nem követheti saját szférájába a lényt…

D’berahan képességei megfeleltek az elvárásnak, mentális védelme azonban elégtelennek bizonyult – az Őrző tudata eluralkodott rajta, elnyeléssel fenyegette személyiségét. Spock sóhajtott. Biztosan van mód a kapcsolatteremtésre – muszáj lennie. Lehetőségek mindig adódnak.

Próbálta felidézni magában, pontosan mit is „mondott” az időkapu, mialatt tudata kapcsolatban állt a marishaléval. Akkor minden szellemi és fizikai erejét a kapcsolat megszakítására fordította… Mégis, a lény mintha elindítást… beindítást említett volna…

Egyszerre eszébe jutott. Aktiválni. Másodlagos tudatfélteke működésbe lép… temporálprogram újra indul.

Spock megújult érdeklődéssel, reménykedve fordult ismét a monolit felé.

– Őrző! – szólt, miután tisztelgéssel üdvözölte. – Spock vagyok, a vulkáni. Utaztam már általad. Igénybe vehetnem újfent a hatalmadat?

Hosszú szünet következett, majd a kőalakzat válaszolt – ám nem azon a mély, tiszta és barátságos hangon, amelyet Spock korábban hallott. Hangja most fülsértően magas volt, mint afféle mesterséges hang: – Az igény nyugtázva. Célmeghatározást kérek!

– Sarpeidon bolygó. Valaha a Béta Niobe elnevezésű csillag körül keringett, ám ez a nap 16.4 földi esztendővel ezelőtt felrobbant.

Megint hosszú szünet. Lassan működik a rendszer – gondolta aggodalmasan Spock. Nem kizárt, hogy a lény képességei is korlátozódtak… Ennek ellenkezőjéről csak egyféleképp bizonyosodhatok meg: ha igénybe veszem a szolgáltatását… Arcizmai megfeszültek, ahogy a másodperceket számlálta.

– Iránymeghatározás akadályoztatva – közölte végül a Kapu. – Az elsődleges memória részben hozzáférhetetlen. Újbóli célmeghatározást kérek!

Spock felsóhajtott, s felszólította a teremtményt, vetítse ki a Sagittarius-spirálkar térképeit. Miután a teremtmény felfogta, mely galaxis mely részére kíváncsi. – Mindez vajon azt jelentené, hagy kívánságra más galaxisokba is képes eljuttatni? – töprengett a vulkáni. Lenyűgöző! –, középpontjában háromdimenziós képek sorát villantotta fel. A Vulkán-lakó szeme előtt lassan öltöttek formát az újabbnál újabb csillagmezők. Ahogy nézte őket, ismét megborzongott – bár hozta volna el mégis azt a zekét! Végül…

– Állj!

A kívánt csillagmező képe maradt.

– Jobb felső kvadránst kivéve törölni!

– Kívánt kvadráns nagyítása folyamatban.

– Jobb alsó kvadránst kivéve törölni!

– Nagyítás folyamatban.

– Bal felső kvadránst kivéve törölni!

– Nagyítás folyamatban.

– Állj! A Béta Niobe a bal felső saroktól számított negyedik négyszögben látható diffúz felhő.

A megnevezett objektum villogni kezdett.

– Ez?

– Pontosan. 16.4 földi évvel ezelőtt az a felhő a Béta Niobe volt, egy vörös óriás, mely körül hét bolygó keringett. A Sarpeidon belülről a negyedik helyet foglalta el. Holdja nem volt.

– Vettem. Azonosítottam.

Spock kénytelen-kelletlen visszasétált a trikorderért, és maximális sebességű felvételre állította.

– Lássuk a Sarpeidon történetét!

A monolit központi nyílásában megint képek villództak. Spock figyelt, a trikorder berregve dolgozott. A vulkáni immár negyedszer látta az északi féltekén előrenyomuló hatalmas jégfolyamokat.

Zar életben van, ott vár ennek a Kapunak a túloldalán – gondolta, emlékezetébe idézve a D’berahannal folytatott párbeszédet. Élet és halál közt nincs más korlát, csak az idő…

Elfordította tekintetét, csak a képek rögzítésére koncentrált. Egy perc múltán felpillantott: remekbe készült épületek, úthálózatok képeit látta, s mert tudta jól, mi következik, lehunyta a szemét. A kápráztató villanás, mely e világ végét jelentette, nem késett többet egy másodpercnél. Fénye még szemhéján is áthatolt.

– Sarpeidon története lepergetve – közölte az Őrző. – Végeztünk?

– Egyelőre – mondta Spock. – De amint kiértékelem a most nyert adatokat, időutazást szeretnék tenni. Lehetővé teszi ezt a program?

– Igen. Sok ilyen utazás lehetséges. Hadd legyek én a Kapu – felelte a lény, új géphangján szajkózva a már ismert formulát.

– Értem – mormolta Spock. Háta mögül az anyagátvivő-sugár jellegzetes zümmögését hallotta. Sarkon fordult: Bernardi al Auriga parancsnok két méternél is hatalmasabb alakja öltött testet a nyalábban. Két másik biztonsági tiszt kísérte: Snnanagfashtalli hadnagy, e rőtes szemfogú, macskaforma lény, és Max Arrunja hadnagy, egy középkorú, ősz hajú férfi, akit csak akkor vett észre a szemlélő, ha ő is akarta ezt. Tekintete hidegebb volt a Jupiter körül keringő Európa havánál.

Tekintélyes különítmény – gondolta jókedvűen a vulkáni. Több mint elegendő a magamfajta megzabolázásához…

– Al Auriga parancsnok… – biccentett udvariasan a biztonsági erők sötét bőrű vezetője felé, miközben a vállára vetette trikorderét.

– Uram… – Al Auriga szenvtelenül szalutált, tekintetéből hiányzott minden érzelem. – Kirk tengernagy utasított minket, hogy kísérjük vissza az Enterprise-ra. Megtenné, hogy velünk tart, uram?

– Mi sem természetesebb, parancsnok – mondta Spock, s közéjük lépett. Micsoda nagyjelenet! – gondolta közben. A tengernagy komolyan megdühödhetett…

A levegőben ismét felragyogott az anyagátvivő-sugár.

– A fenébe, Spock! – Kirk, aki mindeddig fel s alá járt a konferenciateremben, szembefordult barátjával. – Már másodszor próbálkozol ezzel a trükkel! Előbb a Vejur belsejében, most meg az Őrzővel! Esküszöm, ha még egyszer azon kaplak, hogy egy idegen lénnyel próbálsz így, suttyomban kapcsolatot teremteni, űrruha nélkül dobatlak ki a legközelebbi légzsilipen! Majd meglátjuk, odakint is olyan nagy vitéz leszel-e… Világos?

Spock felvonta a szemöldökét.

– Vitéz? Nem értem, hogy jön ide a vitéz, Jim.

– Nézz talán utána a kartotékjaidban, oké? És ne próbálj témát váltani! Megmondtam neked, hogy hagyd békén az Őrzőt!

Spock nyelt egyet. – Bocsánat, tengernagy. Úgy ítéltem, van esélyem kapcsolatot teremteni az életformával, hát próbát tettem. És a siker nem maradt el… – fűzte hozzá mentegetődzve. Remélte, Kirknek nem tűnik fel a sajátos hanghordozás.

A tengernagy fintorgott.

– Ez sem jó kifogás, Spock! A személyzet minden tagja tisztában van vele, hogy engedély nélkül vágtál neki! Mit gondolsz, hogyan vélekednek rólam?

A vulkáni egy szót sem szólt, csendben várakozott. Kirk végül mélyet sóhajtott, s helyet foglalt egykori első tisztjével szemben.

– No jó. A hadbírósági tárgyalástól egyelőre eltekintünk. Mit sikerült kiderítened?

– Rájöttem, hogy most már kezelhető az Őrző. D’berahan kapcsolatfelvételi kísérlete „eszébe juttatta” kötelességét: egy második „agyat” hozott létre a temporálfunkció ellátására.

– S mi hasznunk van nekünk ebből?

– Csak annyi, hogy bár én magam képtelen voltam tudati összeolvadásra a lénnyel, módunkban áll elérni azt a személyt, aki egy ízben már kommunikált vele.

– Zarról beszélsz? – kérdezte döbbenten Kirk.

– Igen. Telepatikus képessége lényegesen felülmúlta az enyémet, noha beleérző-képessége ezt nagyrészt elleplezte. Személyesen tanítottam a vedra-prah iskola gyakorlataira: képes kapcsolatba lépni az Őrzővel, s meg tudja óvni saját tudatát, vagyis nem fenyegeti D’berahan sorsa.

– De vajon meghatározhatjuk-e pontosan tartózkodási helyét Sarpeidon múltjában?

Spock mutatóujjával megkopogtatta trikorderét.

– Az elmúlt évtized folyamán sokat fejlődött a technika. E készülékkel rögzítettem mindazt, amit a lény a bolygó történetéből elém tárt. Ha Zar valóban fontos szerepet játszott ott öt évezreddel ezelőtt, még láthatjuk is. Aztán kiszámíthatom…

Kirk felemelte a kezét.

– Egy pillanat, egy pillanat! Leszólok McCoynak.

Spock bólintott, azután hátradőlve hallgatta parancsnoka és a doktor párbeszédét. Nézegetni kezdte a trikorder rögzítette képeket, a fiát kereste. Zar Enterprise-festménye a Lakreo völgyében jelent meg, egy ősi erődítmény falán; valószínű tehát, hogy a fiú visszatérte után valaki lett odaát – udvari piktor, tanító, netán az Új-Araen elnevezésű város urának tanácsnoka…

Alig hallotta a belépő McCoyt üdvözlő Kirk hangját, az apró ernyőt betöltő képek egészen lefoglalták.

– Nos, nem a legmegfelelőbb idő ez egy baráti összejövetelre, mégis örülök, hogy esetleg viszontláthatom Zart. Pokolba a körülményekkel – mondta vidáman a doktor. – Hiányzik a kölyök…

Spock összerezzent, megnyomta a SZÜNET gombot. Szenvtelen arccal, gondosan visszapergetett a talált csatajelenetre; a kép most egyetlen figurát mutatott egy domb tetején. Spock ismét lejátszásra kapcsolt – látta, hogy egy páncélt viselő harcos felemeli vértől szennyes pengéjét, s lecsap…

Látta a kiömlő vért, s látta, hogyan hanyatlik le az élettelen test…

– Spock?

A vulkáni alig hallotta Kirk hangját: időbe telt, míg rádöbbent, hogy a tengernagy már másodszor szólítja.

– Spock, mi baj? Megtaláltad? – Kirk kérdéséből csak úgy sütött az aggodalom.

– Jól van, hé? – firtatta McCoy.

A Vulkán-lakó ráébredt, hogy bizonyára elsápadt, Kirk és McCoy döbbenten figyelte. Megköszörülte a torkát.

– Igen, megtaláltam – mondta bizonytalanul. – Zarból minden kétséget kizáróan valamiféle uralkodó vált Sarpeidon múltjában. Majd két évtizeden át zavartalan volt országlása, azután egy ütközetben elesett. Az imént – mély lélegzetet vett – láttam meghalni.

McCoy olyan hangot hallatott, amely erőtlen tiltakozásnak is beillett.

– Biztos benne? – kérdezte. Kábán rázta fejét, élénkkék szemei elhomályosultak, a szokottnál idősebbnek mutatták. – Bocsásson meg, Spock, ostobaság volt. Hát persze, hogy biztos benne… – Leült, kimerülten dörzsölgette arcát.

– Természetesen tudtam, hogy meghalt – mormolta a vulkáni mintegy maga elé. – De azért borzongató volt… látni. – Igyekezett visszanyerni önuralmát; Kirkre tekintett, látta rajta az együttérzést, s ez egyszer nem utasította el. Kirk arckifejezése azonban egyik pillanatról a másikra megváltozott.

– Spock! – csattant fel a tengernagy. – Tisztában vagy vele, mekkora lehetőség ez? Visszatérhetünk a múltba, kimenthetjük abból az ütközetből, mielőtt levágnák! Ha egyszer el kell tűnnie abból a világból, miért ne élhetné le a hátralévő idejét velünk?

– Van benne valami – ismerte el a Vulkán-lakó reménykedve. – Meg kell vizsgálnom, milyen hatást gyakorolt halála az időfolyamra, akkor kiderül, cselekedhetünk-e. Az engedélye nélkül amúgy sem szakíthatjuk ki őt saját világából. Nem lenne etikus.

– Akkor hát pár nappal a csata előttre térünk vissza! – McCoy szemében fellángolt az izgalom. – Megkérdezzük, akar-e jönni. Elmagyarázzuk neki, hogy történelmi küldetését bevégezte, hogy most már szabad! Nehezére esett visszatérni a múltba, nem emlékeztek?

– Dehogynem – biztosította Spock. – Mégis jobb volna, ha egymagam mennék. Az Őrző használata ebben a helyzetben nem kis kockázattal jár.

– Szó sem lehet újabb magánakcióról! – tiltakozott McCoy. – Megyek, és kész!

– Akárcsak én – mondta Kirk komoran. – Ne beszélj nekem kockázatról, jó? Veszélyben forog az életünk, mióta itt vagyunk. Sarpeidon múltjában sokkal nagyobb biztonságban leszünk mindhárman.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Egy háború kellős közepén?

– Az Őrző kibocsátotta időhullámok egy csapásra végezhetnek velünk, így ni! – McCoy csettintett gyakorlott sebészujjaival, azután déli hanghordozással így folytatta: – Azokhoz képest a Sarpeidon őslakóinak játékai semminek tűnnek, nemde, Jimmy?

Kirk szemforgatva meredt a doktorra, azután összeszedte magát.

– Komolyra fordítva: ez a küldetés túlságosan fontos, nem kockáztathatjuk a sikerét azzal, hogy egyetlen embert küldünk… Ráadásul mi hárman jártunk már ott korábban is. Ismerjük Zart. Nekünk van a legtöbb esélyünk arra, hogy együttműködésre bírjuk.

– De tengernagy! – tiltakozott Scotty. – Én is ösmerem a fiút… Biztosan hallgatna rám!

– Önkéntesnek jelentkezem, uram! – szólt Uhura,

– Én is! – mondta Sulu.

– Nincs szükség arra, hogy kockára tegye az életét a doktorral és Mr. Spockkal együtt! – fűzte hozzá a főmérnök.

Kirk sóhajtott.

– Értékelem az ajánlatát, Scotty, de ami azt illeti, magát semmiképp nem nélkülözhetjük idefenn. Ha azok a hullámok ismét gyűrűzni kezdenek, ki kell vezetnie a rendszerből az Enterprise-t. A maga közreműködésével, Hikaru. Bejutni is épp elég nehéz volt, nemde?

Az is megfordult a fejében, hogy a főmérnök nem mai gyerek már, a Sarpeidon pedig hideg, a földinél nagyobb nehézkedésű bolygó, s a tetejébe felettébb barátságtalan népek lakják…

– Kommunikációs tisztre azonban nincs égető szükség, tengernagy – fuvolázta Uhura meggyőzően. – Könnyen tudnak nélkülözni az itteniek. Riley hadnagy meg én szívesen elkísérjük Mr. Spockot.

Vajon miért veszi természetesnek, hogy a csoport egyik tagja Spock? – tűnődött Kirk. Tudná az igazságot? De honnét?

Eltöprengett. Igaz ami igaz, nagy volt a kísértés, hogy beleegyezzen. Ám azt is tudta, hogy a társaságból az Öreg állt a legközelebb Zarhoz, továbbá: hogy nem küldheti a doktort olyan helyre, ahová ő maga ne lenne kész követni.

Amellett, minek kerteljünk, jó ideje már annak, hogy utoljára idegen világra tetted a lábad, Jim – ismerte be. Íme egy lehetőség, hogy ismét kinn dolgozhass a terepen!

– Köszönöm, Nyota, a válasz nem – mondta. – Kedvet érzek a dologhoz.

– Ó, gondolhattam volna, uram… – biccentett megértően Uhura. – Akkor hát sok szerencsét!

A „nap” hátralévő órái a készülődés lázában teltek. A három tiszt a Sarpeidon történetét tanulmányozta. Felpróbálták a számítógép utasításai alapján előállított bennszülött ruhadarabokat: „irhakabátot”, házilag szőtt „gyapjú” ujjast és tunikát, térd fölé érő „bőrcsizmát”, horgolt fejfedőt, csuklyás, „prémmel” szegélyezett köpönyeget.

– Na, már itt is az allergiám – mormolta sötéten McCoy, miközben igyekezett a lehető legdiszkrétebben vakarózni. – Legalább a szintetikus alsómat hadd tartsam meg, az ég szerelmére!

– Még szerencse, hogy orvos vagy, nem színész – jegyezte meg Kirk. – Hatalmasat buknál bármelyik kosztümös darabban!

Míg utolsó utasításait adta Scottynak, Spock végzett az időugrásra vonatkozó számításokkal. Szegényes pásztorálöltözetükben végül nekivágtak. Az övükbe tűzött kést leszámítva fegyvertelenül. Beléptek az anyagátvivőbe, Scotty pedig lesugározta őket a Kapu felszínére.

McCoy ellenőrizte a testére erősített egészségügyi készletet, azután a tarsolyába rejtett miniatűr trikordert. Megborzongott: a szél hűvös ujjakkal matatott köpönyege alatt.

Utálom ezt a helyet – gondolta. Mindig is utáltam. Megutáltam már az első alkalommal, mikor olyan bolond voltam, hogy elhittem: a barátaim meg akarnak ölni. Az arcuk folyvást változott… szétfolyt újra és újra, akár a viasz… rettenetes volt!

Erőnek erejével visszazökkent a jelenbe. Koncentrálj, próbáld nem elcseszni ezt a melót, Leonard! Túlságosan sok múlik rajta, emlékszel, ugye?

Figyelte az Őrzőhöz lépő vulkánit.

– Itt Spock – mondta az idegen. – Ha igénybe vesszük szolgálataidat, figyelsz, s a kívánt pillanatban kiragadsz, ahogy azelőtt tetted?

– Maradéktalanul eleget teszek a programomnak – felelte a lény rövid szünet után.

– Értem. Időutaztatáshoz készülj. Cél a Sarpeidon bolygó múltja.

– Rögzítve – szólt színtelen hangon az Őrző. Központi nyílását egy frissen létrejött bolygó pokoli panorámája töltötte be, szemhatártól szemhatárig lávaóceán fortyogott. Az utazók figyeltek. A világ szemmel láthatóan hűlt.

– Mi történt a Kapu hangjával? – firtatta McCoy. – Azelőtt úgy beszélt, mint az az idegenvezető, akit az Altair VI-on osztottak be mellém, most meg… – aggodalmasan pillantott Kirkre. – Ez a micsoda nem dolgozik teljes kapacitással, Jim…

A tengernagy vállat vont. – Nekünk mégsincs választásunk, nem igaz, Öreg?

Spock a trikordert figyelte.

– Az Őrző jelenlegi működését, a mi időutazásunkat is beleértve, az általa másodlagos intelligencia-féltekének nevezett szükségszerv irányítja, doktor.

– Jobb lett volna, ha sose tudom meg – válaszolta amaz.

– Felkészülni! – szólt visszavágás helyett a trikordert figyelő vulkáni. – Már csak pár ezer év…

– Alig több egy szemvillanásnál… – kommentálta McCoy.

A tisztek közelebb húzódtak egymáshoz, válluk csaknem összeért. McCoy megfeszülő testtel készült az ugrásra, vére adrenalinnal telítődött, mígnem beleborzongott.

– Háromig számolok – hallotta Spockot a balja felől. – Egy, kettő…

És megállt az idő.

– Három!

McCoy ugrott…

Fekete alapon fehér csillagok, fehéren feketék; teste a végtelenbe tágult s atomnyivá zsugorodott egyazon pillanatban.

…s csaknem egyméteres magasságból huppant a talajra. Végigvert rajta az eső. Jókora, másfél g-t meghaladó gyorsulást követő loccsanással „landolt” a fekete sárban, még a lélegzete is elakadt. Jéghideg víz csordogált hajszálai közt, a sapkája leesett, a víz végigfolyt az arcán, miközben partra vetett halként tátogott hasmánt fekve. Alig látott az orránál tovább – a tintafekete kulimászból itt-ott mohára emlékeztető növénypárnák meredeztek elő.

Végezetül, néhány pillanatnyi küzdelem után, a doktor ismét levegőhöz jutott. Soha olyan jól nem esett még sajgó tüdejének az első pár korty levegő, mint e zuhanás után. Könyökére támaszkodott, kiköpte a szájába került poshadt vizet, pislogott, hogy jobban lássa…

A lábakat.

Jó néhányan állták körül. Magas szárú bőrcsizmát viseltek, akár ő maga – valamennyiükön vastagon sötétlett a mocsári szenny.

Egy kéz megragadta, s durván a hátára fordította. McCoy kipislogta szeméből az esőcseppeket, felfelé meredt. Az égen hasas, bíborszín felhők vonultak, az előtérben indulattól eltorzult, szakáll keretezte arcok. Az őt bámuló férfiak öltözéke hasonlatos volt az övéhez, ezek azonban sisakot és rétegzett bőrből készült, durván megmunkált bronzpikkelyekkel megerősített vértezetet is viseltek.

– Mi a fene… – mormolta a doktor, és megpróbált felülni.

A harcosok nyomban nekiszegezték tűhegyes lándzsáikat – a fenyegetés olyannyira nyilvánvaló volt, hogy az egészségügyi tiszt szótlanul hanyatlott vissza a posványba.

– Oké, értem a lényeget – mondta, s nem mocorgott többé. Jobbja felől nyögést hallott.

– A nyavalyába, Öreg, van elég bajunk a poénjaid nélkül is!

– Jim! Nincs semmi bajod?

– Szinte semmi. Kicsit összevertem magam, csupa kosz lettem – és bekerítettek. Hol van Spock?

– Nem tudom.

– Sértetlen vagyok – hallatszott a vulkáni hangja. Mintha a doktor balja felől jött volna, McCoy azonban vajmi keveset látott a harcosoktól.

– Sikerült volna? – tűnődött Kirk. – Ez a Sarpeidon?

– Úgy vélem, igen, tengernagy – mondta Spock. – A talaj árnyalata legalábbis erre enged következtetni.

– Akkor hát kik ezek az emberek?

– Sejtelmem sincs.

A McCoyt őrző harcosok közül kettő néhány szót váltott. A doktor várta a karjára erősített univerzális fordítógépből az elhangzottak értelmét – hiába.

Hát ennek vajon mi baja? – latolgatta. Azután hirtelen világosság gyúlt az elméjében. Hát persze! A készülék az Enterprise számítógépéhez kapcsoltan működik – a hajó pedig sok tucat parszeknyi távolságban jár, ötezer évnyire a jövőben… Ó, az ördögbe!

A férfiak egyike McCoyra mutatott, jelezte neki, hogy álljon fel. A doktornak minden izma tiltakozott az újabb megterhelés ellen. Kezdek már kiöregedni ebből – vélte. Most már látta két társát is: Kirk és Spock sapkában állt egy-egy embergyűrű közepén.

Egy kis fenyérre érkeztek – körös-körül szelíd lejtésű dombok. Az erdőkkel borított meredélyeken túl fehér hósapkával ékes, sziklás orom fenyegette az alacsony eget.

A nap persze sehol – gondolta McCoy. Igaz, a megvilágítás rőtes árnyalatú, így aztán lehetünk akár jó helyen, a Béta Niobe rendszerében is… A füst, az állatok, a mosdatlan embertömegek szagát megérezve azután tüstént szűrőmaszk után kezdett sóvárogni.

A szagok forrása valamiféle tábor volt – a bőrből való sátrak óriás taplógombák gyanánt gubbasztottak mindenfelé, sok helyütt kipányvázott jószág legelt. A grafitszürke lények a földi hátaslovakra emlékeztettek, fejük azonban inkább a koséhoz volt hasonlatos, orrnyergükön keskeny szarv meredezett. Sörényük tömött volt, farkuk bozontos, de kurta.

– Egy hadsereg tábora – szólalt meg Kirk. – Egy inváziós seregé, ha nem tévedek.

– Remek – mormolta McCoy. – Épp ide készültünk, nem?

A harcosok maguk közt karattyoltak még egy percig, azután egyikük (gondosabban megmunkált bronz mellvértje és sisakja tiszti mivoltára utalt) kilépett, s odébbállt.

McCoy legmegnyerőbb „legyünk barátok” mosolyát villantotta a hozzá legközelebb álló harcosra.

– Hello – mondta. – Randa idő van, mi?

A fickó fintort vágott, mormogott valami zagyvaságot, majd tüntetően félrenézett.

– Ennyit erről – elégedetlenkedett a doktor. Bár a szavakat nem értette, nem kellett lángésznek lennie, hogy kitalálja: nem épp bók volt, amit hallott.

A harcosok egyszerre befelé fordultak, majd egy újabb rikoltás hallatán a fegyveres férfiak alkotta körbe taszították a csillagflotta három tisztjét.

– Éreztem én, hogy hoznom kéne a lézerpisztolyomat! – mormolta McCoy mintegy magának.

– Lézerfegyver birtoklása egy technikailag kevéssé előrehaladott társadalom egyedeivel létesített kapcsolat idején – ez ellenkezik az Egyes Számú Direktíva megszabta normákkal, doktor – emlékeztette Spock. – S ezt ön is épp olyan jól tudja, mint én.

– A tetememnek magyarázza! – csattant fel a doktor.

– Tűzszünet, Öreg!

A bronzvértes tiszt visszatért. Oldalán egy alacsonyabb termetű, csuklyás köpönyeget viselő figura lépdelt. A harcosok gyűrűje szétvált, utat engedett nekik. A Föderáció képviselőivel szemben állapodtak meg.

McCoy a csuklyást bámulta. Majdnem pontosan egyezett a magasságuk. Csak akkor eszmélt rá, hogy nő, mikor a jövevény felemelte munkában (harcban?) eldurvult kezét, s megszabadult csuklyájától

Rubintokkal ékes vert arany csat fogta össze dús bronzvörös haját. Nyakán McCoy hasonlóképp értékes láncot látott. Nyilvánvalóan valami uralkodó – gondolta, s meghajolt előtte. Kirk és Spock ugyanígy cselekedett.

A nő csaknem egy percen át nézte hármójukat: tekintete hideg volt, átható. A doktor szokatlanul szépnek találta tiszta halványzöld, sűrű, sötét pillák árnyékolta szemét.

Vonásai is megkapóak voltak, noha szépségnek aligha mondhatta bárki is. Szája túlságosan nagynak, álla túl szegletesnek rémlett. Bőre születésekor világos lehetett, ám a napon töltött esztendők során fokozatosan elsötétedett; orcáin, orrán alig látszottak már a parányi szeplők. Elülső fogai kissé kiálltak. Húszegynéhány esztendős lehetett – vagyis népének fogalmai szerint nem volt már fiatal. A szája és szeme körüli barázdákat azonban nem a kor, inkább a felelősség és a gyász véste.

Mikor végzett a foglyok szemrevételezésével, a harcosok által használt nyelven szólt hozzájuk. McCoy a fejét rázta, vállat vont.

Kirk ismét meghajolt, s fennhangon mondta: – Sajnálom, úgy tűnik, nem értünk a nyelveteken!

A nő az őt kísérő tisztre pillantott, pár szót váltott vele. A tiszt bólintott, mire a nő ismét a foglyok felé fordult, s enyhén idegenszerű kiejtéssel, angolul folytatta:

– Wynn vagyok, a danregek főpapnője. Hogy kerültetek ide? Kik vagytok?

Kirk hamar felocsúdott.

– Nevem James T. Kirk, úrnőm, ezek az emberek pedig a barátaim. Leonard McCoy… – A doktor fejet hajtott – és Mr. Spock.

A vulkáni oldalra billentette fejét, s övéi szertartásos módján szalutált.

– Messziről érkeztünk hozzátok… – folytatta a tengernagy elővigyázatosan.

– Kirk… Spock… McCoy. Fura nevek. Ráadásul ellenségeink nyelvén szóltok. – Wynn tekintete hűvös maradt. – Madon parancsnok azt mondta nekem és apámnak, hogy egyenest az égből pottyantatok soraink közé. Igaz ez?

– Hm… – Kirk tétovázott. McCoy tudta, épp azt mérlegeli, mit nyerhet, ha igazat mond. Ne tedd, Jim! – akarta kiáltani. Egy ilyen primitív kultúra boszorkányságot gyanít mindenben, s a végén, ahelyett hogy felakasztanának mint kémet, még megégetnek mint varázslót!

– Úrnőm! – szólalt meg végül Kirk. – Nem árulhatom el neked, miképp kerültünk ide, mert az igazat megvallva én magam sem értem.

A főpapnő átható pillantást vetett rá.

– Igazat… szólsz, szellemed mégis hazug, Kirk. S én nem állhatom, ha félbe kell szakítanom a haditanácsot csupán azért, hogy hazugságokkal traktáljanak!

McCoy figyelmét nem kerülte el, hogy a tengernagy meglepődött kissé – ahogyan nem kerülte el Wynnét sem.

– Bölcs vagy, úrnőm – mondta Kirk, s hogy némi időt nyerjen, rámosolygott a főpapnőre. – Kívánom, bár feltárhatnék előtted mindent… Ám ez, sajna, lehetetlen. Biztosíthatlak, nem vagyunk ellenségeid. Nem fogunk ártani sem neked, sem népednek.

A főpapnő is elmosolyodott, de nem jókedvében.

– Efelől egy percig sem kételkedem, Kirk. Mostantól nem is áll majd módotokban ártani nekünk. Holnap, mielőtt közzéteszem a csata előtti jóslatot, kapsz tőlem még egy lehetőséget arra, hogy igazat szólj – ha nem élsz vele, Ashmara istenasszony színe elé kerülsz, s ő majd továbbadja nekem mindazt, amit tudnom kell rólad! Figyelmeztetlek, ki nem állhatja a hazudozókat, s a Túloldalon nem lesz módod efféle ravaszkodásra!

Elfordult, parancsot adott Madonnak – s a három tiszt kezét-lábát tüstént összekötözték. McCoynak az első rántás is elég volt ahhoz, hogy belássa, így is maradnak, míg valaki el nem oldozza őket, vagy míg nóvává nem válik a Béta Niobe – az ördög tudja csak, melyikre kerül sor előbb.

A legnagyobb sátor közelében lévő poszthoz cipelték őket. Késeiket elvették – majdnem egymásnak estek az acélpengékért –, de azon túl, hogy megmotozták őket, hátha akad náluk elrejtett fegyver, nem emeltek kezet rájuk. McCoy és Spock tarsolyában még mindig ott lapult a trikorder, s a doktor egészségügyi felszerelését sem találták meg a danregek.

Mihelyt foglyulejtőik eltávoztak, McCoy leült a földre, s köpönyege alatt igyekezett menedéket találni az eső elől.

– „Neked is jobb volna sírodban lenned, mint födetlen testeddel kiállanod az egek haragjának” – mormolta.

– Lear király, harmadik felvonás, negyedik szín – vágta rá Spock gépiesen, ám láthatólag csak ímmel-ámmal vett részt a játékban.

– Mind megfulladunk, a fenébe is! Kinek jutott eszébe ez az ostobaság? – zsörtölődött McCoy, hátha valaki felveszi a kesztyűt.

– Neked – közölte komoran Kirk. Köpönyege sarkával törölgette orráról a vizet, majd tüsszentett. – Az istenit!

Teltek-múltak az órák. A három tiszt igyekezett takarékoskodni az erejével, igyekezett pihenni, meggátolni, hogy a fásultság eluralkodjon rajtuk. Fogvatartóik úgy kötözték meg őket, hogy ne érhessenek egymáshoz, nem állt módjukban megosztani egymással testük melegét. Kezdetben beszélgettek, ám a társalgás csakhamar elakadt. A danregek ügyet sem vetettek rájuk – egyetlenegyszer bukkant fel Madon parancsnok két tagbaszakadt őr társaságában, hogy megszemlélje őket.

Nem kaptak sem ennivalót, sem vizet.

– Vajon tényleg kutyába se vesznek, vagy így akarnak megtörni bennünket, Jim? – kérdezte sötétedéskor McCoy.

Napszálltakor hideg szél kerekedett, az eső rézsútosan szakadt, csupán a fáklyák meg a tábortüzek pislákoltak itt-ott.

– Meg akarnak törni – mondta Kirk. – Wynn tudni akarja, mi keresnivalónk van itt. Nem hibáztatom érte: a helyében magam is tudni akarnám… – Nyújtózkodott, igyekezett ellazítani sajgó hátizmait.

– Mire célzott azzal, hogy ha holnap sem vallunk, a Túloldalra kerülünk, az istennő színe elé? – érdeklődött McCoy feszengve.

– Valószínűleg arra, hogy kivégeznek bennünket… vagy feláldoznak valamiféle szertartás keretében, doktor.

McCoy nagyot nyelt.

– Pazar!

– Vajon milyen messze lehetünk Új-Araentől? – töprengett fennhangon Kirk, csak hogy megtörje a feszült csendet.

– Kár, hogy nem érhetjük el trikordereinket – mondta Spock. – A területet végigpásztázva meghatározhatnám a legközelebbi népességi góc helyét. Az lesz Új-Araen.

– Én nem esküdnék meg rá – morogta McCoy. – Emlékszik, milyen zavarodott volt az Őrző? Bárhová elsuvaszthatott minket – ráadásul bármikorra.

– Reménykedjünk, hogy tévedsz, Öreg – javallottá Kirk. – Spock, volt valami a danregekről az altozi átiratokban?

Csak annyira emelte fel fejét, hogy a vulkáni hallhassa a hangját, azután nyomban lehajtotta, vissza köpenye melegébe.

– Csak egy bizonyos Heldeont említettek, legendás harcos-királyaik egyikét.

– Azt nem, hol táboroztak ezek a danregek Új-Araen ostroma előtt?

– Nem. Kiderül viszont, hogy négy nagy vezér seregei megütköztek Moorgate mezején, egy Nagy Hósipkásnak nevezett hegy lábánál: Heldeon, a danreg, Laol, a kerren klán csatakirálynője, Rogan, az asyri Halálosztó, és a Lakreo-völgy sovrenje személyesen is részt vett a csatában. A feljegyzések persze érthető okból ködösek, túltengenék bennük a legendás elemek. Olyan ez, mintha Homéroszt böngészve próbálnánk rekonstruálni a trójai háború eseményeit… Csak az úgynevezett „drámai csúcspontok” szerepelnek kellő részletességgel, s még ezek történelmi hűsége is erősen megkérdőjelezhető.

– Ha nem sikerül kijutnunk innen, úgyis édes mindegy, hol vagyunk – mutatott rá McCoy. – És ha még maradunk egy darabig, úgy kihűlök, hogy akkor sem leszek képes moccanni, ha alkalom kínálkozik. A bennszülöttek hozzászoktak már ehhez a hideghez, én azonban még nem!

– Igaza van, doktor. Magam is a biovisszacsatolási technikával vettem elejét a hipotermiának egészen mostanáig – de a végtelenségig nem folytathatom. Főként, ha a hőmérséklet fagypont alá zuhan.

– És? Mi az elképzelés? – firtatta McCoy.

Kirk eltöprengett.

– Ha sikerül valahogy magunkra vonnunk Wynn figyelmét, talán ismét szóba áll velünk. Ha pedig beszélgetni kezdünk, elérem, hogy fedél alá kerüljünk, s lesz ennivaló is, garantálom!

– Mit akarsz bemesélni neki, Jim? – kérdezte McCoy vigyorogva. – Na neee… Ugye nem fogsz rámutatni az égbolt legfényesebb csillagára, mondván, hogy onnét érkeztünk? Utána mélyen a szemébe nézel, s már rendben is van minden, ugyebár?

Kirk válasza kurta volt és lényegre törő.

McCoy felvonta szemöldökét.

– Tudnod kéne, Jim, hogy ez lehetetlen. Mi van, már a viccet se érted?

– Mikor így fázom és ilyen éhes vagyok, nemigen – vágott vissza a tengernagy, azután hirtelen ellágyult. – Ne haragudj, Öreg. Most, hogy felforrt a vérem, jobb a helyzet. Míg a tábor álomba merül, kiagyalok valami hihető mesét. Ha most kezdünk óbégatni, Madon Parancsnok bekötteti a szánkat.

– Még jó, hogy pont a VIP-sátor mellé kötöztek ki bennünket – mondta McCoy. – Ha mindhárman kajabálni kezdünk, biztos meghallja az a nő!

– A csapatok egy része máris nyugovóra tér – jegyezte meg Kirk. – Reméljük, már nem tart soká…

– Aha… És ha már a reménykedésnél tartunk, bízzunk abban is, hogy Wynn nem un ránk öt perc után, és nem vágatja el a torkunkat Madonnal – suttogta komoran a doktor. – Az efféle kultúrákban az emberélet egy petákot sem ér.

– Meg kell kockáztatnunk a dolgot, Öreg, vagy itt döglünk meg kikötözve!

– Tökéletesen igazad van – sóhajtott McCoy. – Nem bírjuk ki idekint az éjszakát, annyi szent.

Kirk hatalmasat tüsszentett. – A francba! Adná az ég, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer normálisan menjen minden! Képzeljétek csak el: MINDEN! Az anyagátvivő rendben működne…

– Ámen – szúrta közbe McCoy.

– …a hiperhajtómű és a reaktívmotor kibírná az út végéig… senkinek nem esne baja a biztonságiak közül… – Kirk kezdett belemelegedni, hangja tisztábban csengett. – A fedélzeti számítógép se rakoncátlankodna. S nem találkoznánk hatalomra áhítozó zsarnokokkal és megalomániás gépagyakkal, tribblikkel se – Isten bocsássa meg nekem! – Harry Muddal! – Mély lélegzetet vett, aztán megint tüsszentett. – Olyan elrugaszkodott kívánság ez?

– Jim – törte meg Spock a hirtelen beállt csendet. – Akadtak békésebb küldetéseink is, ne feledd! Például az, melynek során a Bellatrix V hullámtáncosaival kellett kapcsolatba lépnünk. Ott van azután az incidens Tamuras óriáspatkányával. Meg a Gliszppkk főhercegnő halálozásnapi zsúrja a Rumon Alfa III-on. Meg az Echatolos neopápájának választási ceremóniája, mely végül az echatolaiak és a phlyringik békekötéséhez vezetett, nem is szólva a…

– Oké, Spock, elismerem – szólt közbe a tengernagy, ráébredvén, hogy a vulkáni kész a végtelenségig sorolni sikeres küldetéseiket. – Akadt pár kivétel. Bár bizonyulna annak ez az alkalom is! – Köhögött. McCoy tisztán hallotta mormogását:

– Ennyit a terepi munka áldásairól…

A doktor a legközelebbi tábortűz fénykörébe bámult.

– Már havas eső hull – jegyezte meg csendesen.

– Meg se lep a dolog – köhécselt Kirk. Szipogott, aztán hozzáfűzte: – És mindennek a tetejébe kezdek benáthásodni…

Hatodik fejezet

– Öreg… Hé, Öreg!

Álom… és melegség. Csak e két dolog számított, a sürgető suttogás nem. Leonard McCoy beletemetkezett a melegségbe, nem akarta hallani a hangot.

– A fenébe, Öreg! Ébresztő! Ez parancs!

– Dr. McCoy! Ébredjen!

Bár McCoy nem akarta, a meleg alábbhagyott. Átfordult a másik oldalára, hogy ismét ráleljen, aztán megborzongott, ahogy köpönyegéről egy adag hó siklott le, egyenest a képébe. – Aufff… Mi van?

– Öreg, ülj fel! Most nyomban!

A doktor kábán lerázta a havat orráról, ajkáról, majd kihúzta magát.

– Fenn vagyok már – mormolta kedvetlenül. – Mi a hézag?

– Csak annyi, hogy kis híján halálra fagytál! Mozgasd a karodat, a lábadat!

– Vegyen pár nagy lélegzetet – tódította Spock. – Semmiképp ne feküdjön vissza!

A doktor esetlenül engedelmeskedett. Ahogy tudata kitisztult, rémülettel konstatálta, milyen kévésen múlt, hogy halálra nem fagyott. – Mennyit aludtam?

– Fogalmam sincs – felelte komoran Kirk. – Elszundítottam én is. Spock nélkül reggelre jégkrém lett volna belőlünk. Jól vagy, öreg?

– Jobban. Itt az idő?

– Nem várhatunk tovább. Kiabálj, amilyen harsányan csak tudsz! – adta ki az utasítást Kirk, azután elbődült: – Wynn úrnő! Szólnom kell véled!

– Wynn főpapnő, beszélnünk kell.

– Hé, felségesség! – McCoy csücsörített, s egy pillanattal később füttyszó harsant a fagyos levegőben. A doktor elvigyorodott. Az indokoltnál is nagyobb örömmel töltötte el a tény, hogy még mindig nem felejtette el a trükköt. Több mint negyven éve volt utoljára alkalma (vagy képe) füttyenteni egy nőnek.

– Öreg!

– Ugyan, Jim! Honnét tudná, mit jelent ez odahaza a Földön?

– Ne kockáztass, inkább üvölts!

– Wynn! Wynn úrnő!

Mielőtt a doktor újból lélegzetet vehetett volna, marcona őrök fogták körül. Madon parancsnok is megérkezett, jobbjában fáklya. – Hé, ti! – Belerúgott Spockba, aki balszerencséjére a legközelebb volt hozzá. – Mit műveltek?

– Az úrnővel akarok beszélni – nyögte Kirk. – Fázom! Nem bírom tovább! Elmondok neki mindent, elmondom az igazat! Kérem! Csak valami élelmet és pokrócokat szeretnénk!

A nagy sátor bejáratát takaró festett bőrfüggöny elmozdult, köntösébe burkolódzva kilépett Wynn. Mögötte egy éltesebb, férfi jött, fakóvörös hajú, szakállas, bajuszos óriás. Heldeon – futott át a gondolat a doktor agyán.

– Mi ez a felfordulás? – kérdezte a főpapnő angolul.

Madon parancsnok meghajolt, egy hókupacba döfte fáklyáját – az sisteregve kialudt –, majd hüvelykujjával a foglyokra bökött.

– Halálra fagyunk idekint! – fakadt ki Kirk színlelt elkeseredéssel. – És olyan éhes vagyok! Segíts rajtunk, kérlek! Csak az igazat mondom majd neked!

Tökéletesen alakította a megtört embert – McCoy azonban kénytelen volt elnyomni elismerő mosolyát.

Wynn nem dőlt be egykönnyen: gyanakodva méregette a tengernagyot.

– Fedél alá vitesselek, tápláljalak hát, csak azért, hogy újabb hazugságokkal traktálj?

– Nem! Nem hazudok többé, az istennőre esküszöm! Tudd meg hát: kémek vagyunk csakugyan! De kérlek… – hallhatóan vacogott – úgy fázom, hogy gondolkodni sem bírok, úrnőm!

Elnémult, a tábor bal széle felől kiáltozás hallatszott. Ahogy arra fordultak, két távolabbi sátor lángra kapott. Madon parancsnok intett az őröknek, s a csapat, mindössze két embert hátrahagyva, kivont karddal iramodott a zűrzavar helye felé.

Wynn és Heldeon egyaránt kiáltoztak valamit (Nyilván hogy „Tűz van!” – gondolta McCoy), a sátrakból emberek tántorogtak elő, s miközben ing nélkül, mezítláb vágtak neki az éjszakának, kapkodva igyekeztek felcsatolni fegyverüket.

– A te műved, Kirk? – Wynn szinte tajtékzott.

– Ugyan, hogy tehettem volna én? – vágott vissza sértődötten a férfi. – Itt hevertem megkötözve, s az embereid mindvégig őriztek!

Heldeon súgott valamit leányának, Wynn válaszolt neki.

– Kinek dolgoztok? – kérdezte ezután a főpapnő. – Az igazat mondd, máskülönben apám tüstént az istennő színe elé küld – megesküdött rá!

A tengernagy tétovázott pár pillanatig, azután, kelletlenséget színlelve így folytatta:

– Rorgan, a Halálosztó küldött minket, de arról, ami most folyik, semmit nem tudh…

– Elhallgass! – csattant fel Wynn, s fülelt.

Alig pár pillanat múltán már McCoy is hallotta. Tompa, ütemes dobogás… ami közeledik!

Mi lehet ez? – álmélkodott. Ismerősnek tűnik…

Száguldó hátasállatok patáinak csattogása töltötte be a levegőt. A főpapnő apjával együtt menekülni próbált, ám McCoy jobbja felől (vagyis épp a tüzekkel átellenes oldalról) máris odaért az orrszarvú lovakon támadó csapat. Némán zabolázták meg állataikat, szinte megtorpantak a jeges sárban, körülvették Wynnt és Heldeont, elvágták előlük a menekülés útját.

Heldeon dühtől tajtékozva torpant meg, s kivonta kardját, Wynn azonban rákiáltott, elrángatta onnét, ugyanabban a pillanatban, mikor a két őr nekilódult. McCoy látta, hogyan lendül a lovasok vezetőjének kardja, hallotta a csattanást, ahogy a penge az eleven testbe hatolt. Az őr üvöltve zuhant hátra, kínlódott, a doktor pedig kötelékeit rángatta, szabadulni igyekezett, hogy a segítségére siessen – sikertelenül. A második danreget a támadók vezetőjének hátasa intézte el: felöklelte szarvval felfegyverzett fejével. A szerencsétlen jókorát repült, elterült a földön, s nem mozdult többet.

Heldeon megcsúszott a latyakban, felbukott, s miközben tápászkodott, parancsokat üvöltött távolabb kószáló harcosainak. A főpapnő térdre hullt a sebesült mellett, megkaparintotta s magasra emelte annak kardját. McCoy bámuló szeme láttára (Honnét a pokolból kerültek elő ezek az alakok?) szabadult meg köntösétől, sietve alkarjára csavarta, afféle pajzsot rögtönzött belőle. Lekuporodott, gyakorlat szülte biztonsággal forgatta a pengét. Az imbolygó fáklyafényben éppolyan volt, mint egy nedves lepelbe burkolódzó szellem, egy vízbe fúlt szelleme: haja a derekát verdeste.

McCoy hallotta a harcosok kiáltásait, s tudta: a törzs felismerte végre a főnökét fenyegető veszedelmet. A lovasok vezetője a közelgő hordára bámult. Hátasa megfordult, s ő egy kritikus pillanatra megfeledkezett a bal lábáról. Wynn visszakézből máris odavágott, simán, gyilkosan, s a férfit csak harcra idomított lovának reflexei óvták meg a komoly sérüléstől.

Ám a főpapnőnek nem volt ideje kereket oldani: az egyik lovas kötélhurkot hajított rá. Wynn vadul küzdött, megpróbált szabadulni, ám a hurok megszorult a vállán, s a földre rántotta.

Heldeon a segítségére sietett volna, de egy másik hurokkal őt is kibillentették egyensúlyából.

A lovasok vezetője egy szempillantás alatt leugrott a nyeregből, Wynnhez szökkent, megkötözte az asszony két kezét, azután térdre ereszkedő bestiája hátára dobta a vadul vonagló testet. A három fogolyra mutatott:

– Hozzátok a kémeket is!

Mielőtt McCoy akár csak egyet pislanthatott volna, az egyik lovas mellette termett, kiszabadította, majd hátasához cipelte. Egy kézzel, a grabancánál fogva emelte maga elé a nyeregbe. A vad megugrott, a doktor tüdejéből kiszorult a levegő – kezdetét vette a vágta az éjszakában.

McCoy komolyan megrémült. Fejjel lefelé lógott, az arca az állat oldalához szorult. Kezei még mindig össze voltak kötözve, s kapaszkodni sem tudott; a lovas tartotta csupán az övénél fogva. A vágtázó állat időről időre élesen irányt változtatott – egy-egy sziklát, fát került el. A doktor arcát, két lábát ágak csapdosták, ő mégis mozdulatlan maradt. Ha kapálódzik, még kicsúszik „megmentője” markából, s fejjel a köves talajra zuhan!

Az iram idővel valamelyest csökkent; a vad előbb galoppozott, majd ügetésbe váltott át. Kemény nyakcsigolyái minden lépésnél komiszul a doktor rekeszizmába mélyedtek. McCoy szervezete egykettőre tiltakozni kezdett, s bár gyomra ugyancsak felkavarodott, üres lévén nem volt mit kiadnia: szárazon öklendezett.

Ez végre szóra bírta a lovast.

– Okádj csak a lábamra, esküszöm, lehajítalak ebbe a szakadékba, te kém!

A doktor képtelen volt megszólalni, erejéből csak egy nyögésre futotta. A hátasállat már-már csak léptetett.

Vajon elhozták Spockot és Jimet is? – tűnődött az elgyötört McCoy. Viszontlátom-e őket valaha is? Próbálta felemelni a fejét, hogy körülnézzen, de úgy szédült, hogy inkább visszaengedte az állat verítékben úszó oldalára.

Az utazás folytatódott, végül McCoynak már úgy tűnt, egy egész örökkévalóság óta lovagolnak, s ő tovább fog hánykolódni, az idők végezetéig. Újra és újra elveszítette az öntudatát, a kínlódás emléke azonban nem tágított mellőle.

Többnyire lefelé mentek – ezt onnét tudta, hogy a lovasnak mindvégig fognia kellett őt az övénél, hogy keresztül ne bucskázzon az állat nyakán. Istenem, legyen már vége! – fohászkodott a doktor. Mindegy hogyan, vess már véget ennek!

Utoljára arra eszmélt fel, hogy megálltak. Kinyitotta a szemét, s szinte elvakította a szürke, kora hajnali fény. Megint megpróbálta felemelni a fejét, izmai azonban nem engedelmeskedtek. Egy pillanat múltán a lovas eleresztette – szerencséjére nem fejjel ért földet. Keményre döngölt talajon állt, de csak egy másodpercig, mert összecsuklott. Alig karnyújtásnyira hevert az orrszarvú csataló patáitól, mégsem bírt moccanni, még akkor sem, mikor az egyik oszlopnyi láb súrolta a vállát.

– Nyughass te! – csitította a harcos berzenkedő hátasát. A teremtmény elhúzódott. Pillanatokkal később a férfi félig-meddig felemelte McCoyt, s a kezeit is szabaddá tette. Keményen megragadta egyik karjánál fogva, s átkozódva vonszolni kezdte.

McCoy kábán körülpillantott: egy kőfallal övezett udvarban volt. A falakon túl zömök tornyot látott, ez egy két-, netán háromszintes sziklaerődítményhez tartozott. „Megmentője” most egy masszív, keresztrudakkal megerősített ajtón cipelte be. Sárga fény szűrődött át le-lezáródó szemhéján; sárga foltok a sötétségben – idővel rádöbbent, hogy egy fáklyákkal megvilágított folyosó hosszában haladnak. A harcos ismét átkozódott, a doktor súlyát emlegette, aztán egy lépcsőhöz érve megtorpant, könnyedén a vállára dobta zsákmányát, úgy indult lefelé.

Hullámokban áradt odalentről a nyirkos, bűzös levegő. McCoy megint öklendezett, ahogy orrába hatolt a verítékben aszalódott testek kipárolgása, de ezúttal igyekezett megőrizni öntudatát. Érezte, hogy a harcos megáll, halk szóváltást hallott, amiből egy kukkot sem értett, aztán valami súrlódó neszt. A férfi ismét nekiindult, de alig pár lépést tett csak, azután valami puhára helyezte a doktort. McCoy lábánál kezek matattak, valami kattant, azután csörrent. Bokáit egyszerre sokkal, de sokkal nehezebbnek érezte.

– Ehun! Adj neki valami pokrócot is – mondta valakinek a harcos. – A Második kihallgatja majd őket, amint magukhoz térnek. Nehogy ez itt elpatkoljon nekem!

– Nem fog a’ – biztosította a másik, s nyomban ezután valami durva, de meleg holmi borult a doktor testére. Az érzés kétségbeesett erőfeszítésre sarkallta.

– Jim?… – suttogta, s kábán a férfi karja után kapott. – Spock?

– Mi kéne ennek? – kérdezte a harcostól a figura.

– Fene tudja. Ezt dünnyögte végig, míg lefele jöttünk a hegyről. Biztos imádkozik… Ami azt illeti, elég nagy bajban van, elkel neki a segítség.

– Emmán igaz… – Mindketten elfordultak; a doktor hallotta távolodó lépteiket. Ne menjenek el! – akarta kiáltani, de erejéből csak nyöszörgésre futotta.

– Nem szeretnék a bőrükben lenni! – mondta az egyik harcos. – Cletas sosem bánik kesztyűs kézzel az ellenség kémeivel.

Az ajtó becsapódott mögöttük, McCoy pedig azon vette észre magát, hogy képtelen útját állni a rátörő sötétségnek…

A doktor halk hortyogásra ébredt. Testét olyannyira elbontották a horzsolások, úgy elmerevedett, hogy még arra is alig volt képes, hogy felüljön a priccsén. A plafon közelébe vágott apró, rácsos ablakon besütött a cellába a nap – mert bizony cella volt ez, kőfalú, vastag gerendákból összerótt, rácsos kémlelőnyílással ellátott ajtóval. McCoy lábát hosszú vaslánc béklyózta a falhoz.

A cella másik két priccsén szintén emberek hevertek. Az alvók egyike diszkréten, kitartóan hortyogott. Fájdalmai ellenére a doktor megkönnyebbülten elvigyorodott: felismerte e neszt.

– Jim!

A nesz hirtelen abbamaradt, a takaró alól borzas fej került elő.

– Öreg… – mormolta rekedten Kirk. – Te vagy az?

– Éppolyan szörnyen festesz, ahogy én érzem magam. Az a másik ott Spock?

– A válasz igenlő, dr. McCoy – mondotta a vulkáni. Ő is felébredt. Hármójuk közül ő volt az egyetlen, aki még a sapkáját se veszítette el.

A doktor végül lassan, nagyokat nyögve feltápászkodott.

– Már azt hittem, sose látlak viszont benneteket. Jól vagytok?

– Még a hajam is sajog – közölte Kirk, s szintén felült. – De túlélem a kalandot, azt hiszem… – Fájdalmas sziszszenessel húzta ki magát. – De jó darabig nem lesz kéjhömpöly az életem. Spock, minden oké?

– Csupa véraláfutás vagyok, és izomláz gyötör; ideszállításunk korántsem köznapi módja mindezt messzemenően indokolja. Amúgy semmi bajom – szólt a vulkáni, óvatosan kinyújtóztatva tagjait.

– Várjatok csak! – kapott észbe a doktor, s kutatni kezdett az ujjasa alatt. – A felszerelésem még megvan. Ezek majd segítenek… – Egy-egy pirulát nyújtott társainak, a harmadikat ő maga nyelte le. Spock felvonta szemöldökét, de végül ugyanezt tette.

– Hogy érzed magad, Jim? Nincs lázad? Nem kérsz valamit megfázás ellen?

Kirk próbaképp mély lélegzetet vett. Meglepettnek látszott.

– Úgy fest, nem is volt olyan komoly az a nátha. Jól vagyok. Nem kizárt, hogy a kórokozók megfagytak bennem tegnap éjjel.

Spock megrovóan tekintett rá.

– Tengernagy, ez a feltételezés teljességgel…

Kirk grimaszt vágott.

– Kímélj meg a tudományosabb magyarázattól, Spock! Azt mondd meg inkább, akad-e víz idebent. Rettentően szomjas vagyok…

Az ajtó mellett hideg vízzel telt vedret leltek. Miután mindhárman teleitták magukat, a maradékkal leöblítették kezüket és arcukat. Ekkorra már éreztette hatását a fájdalomcsillapító: csaknem normálisan tudtak mozogni.

– A kérdés az – mondta Kirk, s fel-alá járkált, amennyire láncai engedték –, hol vagyunk. Vajon cseberből vederbe kerültünk?

– Honnan a fenéből tudjam? – csattant fel McCoy, aki épp egy szálkát igyekezett kipiszkálni a térdéből. – Az ég szerelmére, ülj már le, Jim! Úgy nézel ki a láncaiddal, mint Marley szelleme!

– Ó! – Spock felpillantott a trikorder képernyőjéről. – Dickens: Karácsonyi ének.

E pillanatban csattant cellájuk ajtajának retesze, s egy potrohos, ősz emberke lépett be. Az övén függő kulcskarikából McCoy helyesen arra következtetett, hogy börtönőrrel állnak szemben. A börtönőrt két fegyveres katona kísérte, ő maga tálcáján csészéket s egy vederre való friss vizet hozott. Intésére az egyik katona a szennyvízcsatornába löttyintette az előző veder tartalmának maradékát.

– Szóval fenn vagytok mindhárman – mondta az ősz ember, s végigmérte foglyait. – És hozzá jobban is néztek ki, mint annak előtte! Remek. Most falhattok… – Kanalakat osztott ki, s átadta a meleg kásával teli csészéket. Egy-egy darabka szárított hús is akadt mindegyikben.

Spock komoran nyújtotta át húsadagját a tengernagynak, aki testvériesen elfelezte azt a doktorral. Viszonzásul mindketten lemondtak néhány kanálnyi kásáról a vulkáni javára. A börtönőr és a katonák nézték, ahogy esznek.

McCoy gyanakodva ízlelte meg a barnás masszát. Arra számított, hogy pocsék lesz, aztán, noha az őrlés nem volt a legkitűnőbb, kénytelen-kelletlen állapította meg, hogy a maga édeskés módján ízletes. Sietve kanalazta ki, s sajnálkozva nyugtázta, hogy csészéje kiürült. Amikor végeztek, a börtönőr begyűjtötte az edényeket és az evőeszközöket.

– Köszönjük, uram – mondta neki Spock. – Új-Araenben vagyunk, ugye?

– Parancsot kaptam, hogy ne mondjak semmit se – mondta határozottan a kis ember. – A Második maga jön majd le, hogy szót váltson veletek. Csak hát… – Elvigyorodott, s joviálisan rá is kacsintott a foglyokra. – Az úgy szokott lenni, hogy olyankor ő kérdez, és ti válaszoltok!

– Pazar – mormolta McCoy, alighogy az ajtó becsapódott. – Ez a pasas vérbeli komédiás. És ki a fene lehet az a Második?

– Gőzöm sincs – ismerte be Kirk. – De ezek az emberek legalább angolul beszélnek. Sőt enni is adtak! – Nekiállt rendezni az öltözékét.

– Valóban – mondta Spock. – Egész sor figyelemre méltó ténnyel gazdagodtunk ébredésünk óta. Egy: trikorderem azt mutatja, hogy ez a hely jókora népességi csomópont. Kettő: börtönünk állapota. Noha nyirkos kissé, a majdani foglyok kényelmét többé-kevésbé szem előtt tartva építették. Az ablaknyílás még a szellőzést is lehetővé teszi. A takarók durva anyagból készültek, de tiszták. A koszt egyszerű, de fogyasztható. A bokabilincsek éleit legömbölyítették, hogy azok fel ne sérthessék a rabok bőrét. És…

– Hát aztán? – szakította félbe McCoy. – No jó, a kócerájt felvehetjük kedvenc börtöneink tízes toplistájára. Szakértők vagyunk már – elég helyen kuksoltunk életünkben. Mire céloz, Spock?

– Arra, hogy tömlöcünket felvilágosult népek igazgatják… legalábbis a kor normáihoz viszonyítva. – A Vulkán-lakó elgondolkodva játszadozott bilincse láncszemeivel. – Három: ez itt kovácsoltvasból készült, ennek előállítása pedig nagyobb technikai felkészültséget igényel, mint azoké a bronzfegyvereké és páncéloké, amelyeket Heldeon táborában láttunk.

– Végkövetkeztetés: eljutottunk Új-Araenbe – vágta rá Kirk. – Igen, magam is így gondolom.

– Engem nem izgat, Új-Araenben vagy a Smaragdvárosban vagyunk-e – tiltakozott McCoy. – A börtönélet sehol sem elég szívderítő. S lehet, hogy Zar épp ma száll csatába! Nem tétlenkedhetünk itt: ki kell jutnunk!

– Úgy számítottam ki az ugrást, hogy pár nappal a konfliktus előtt érkezzünk, doktor.

– Az ám! Csakhogy a számításokat legutóbbi látogatásunkkor is maga végezte: találtunk is a helyes, hegyes fülű kissrác helyett egy nagyobbacskát!

– A fenntartásai érthetőek, mégis úgy vélem, jelenlegi helyzetünkben szökéssel próbálkozni illogikus megoldás volna – mondta Spock ágyára telepedve, takaróját rendezgetve. – Azt hiszem, várnunk kéne, míg fel nem bukkan egy magasabb rangfokozatú egyén, akire megpróbálhatunk hatni. Ha ez sem javít a helyzetünkön, még mindig rövidre zárhatom trikorderemet, szétolvaszthatom vele cellánk ajtajának zárját, ám ily módon elveszítjük a műszert, amelyre pedig még szükségünk lehet.

– Egyetértek Spockkal – jegyezte meg Kirk. – Nehéz napunk volt, használjuk hát ki ezt az alkalmat, és pihenjünk. Várjunk pár órát, lássuk, mi történik!

McCoy vállat vont.

– Te vagy a főnök… – Azzal előkotorta orvosi trikorderét, s unalmában a hatósugáron belül tartózkodó élőlényekre vonatkozó kiírásokat böngészte.

– Furcsa – szólalt meg egy idő után.

– Micsoda? – kérdezte Kirk.

– Ez az első alkalom, hogy Sarpeidon lakóit tanulmányozom – Zar nem számít, hisz ő máshonnét származik –, s a trikorder azt mutatja, hogy ezek az emberek minden valószínűség szerint nem e világban fejlődtek ki. Biokémiai szempontból sincs sok közös vonásuk az itt élő állatokkal – egyes evolúciós sajátságok hiányáról már nem is beszélve.

Spock felpillantott.

– Lenyűgöző. És megmagyaráz valamit, amit kezdettől különösnek találtam. A sarpeidoni ökológia tanulmányozása során felfedeztem, hogy az állatfajoknak nincsenek ősibb megfelelőik. Eleinte azt feltételeztem, hogy ezekkel az ősi élőlényekkel valamiféle betegség végzett, de ha az értelmes lények valóban máshonnét kerültek ide, minden világos.

– Máshonnét kerültek ide? De honnét?

– Nem tudom, Jim… – McCoy ismét a kiírásokat tanulmányozta. – A Földről nem, az egyszer biztos. Az összetételük alapján lehetnek rigeliek vagy akár vulkániak kései utódai. Nem csoda, hogy olyan erősek…

Kirk képére kiült a kétkedés.

– Vulkáni származékok? De akkor miért… – nem megtapogatta fülét.

– Ez a bolygó jóval hidegebb a Vulkánnál, Jim – mondta Spock. – Ha dr. McCoy feltevése helytálló, azoknak, akik az átültetést végezték, tudniuk kellett: a ritkás, száraz atmoszféra rezgéseinek kiszűrésére kiválóan alkalmas vulkáni fül itt nem juthat szerephez a fennmaradásért vívott küzdelemben. Tudták is, és megváltoztatták az alapvető genetikai kódot.

– Azok, akik… Kicsodák?

Spock a fejét ingatta.

– Lehetetlen megmondani. Tudjuk, hogy léteztek egykoron napjainkra kiveszett fajok, melyek a galaxis általuk felderített régióiban „terjesztették” az értelmet. Ilyenek voltak a Megőrzők és Sargon népe, hogy csak két példát említsek.

– Tehát a tieid és a sarpeidák közös genetikai ősállományból vétettek! Ez megmagyarázza, miképp tudtatok Zarbethszel… – Kirk elnémult, a szavakat kereste.

Kínos helyzetéből a retesz csattanása mentette ki. A tisztek kelletlenül feltápászkodtak fekhelyükről. Nyílt az ajtó, középmagas, középkorú férfi lépett be. Láncinget viselt, feje azonban fedetlen maradt – látnivalóan őszült már. Bőre napbarnított volt, szeme kék. McCoy legalábbis arra tippelt, mindkettő kék, mert a bal úgy bedagadt, hogy szinte nem is látszott, alatta liláskék véraláfutás éktelenkedett. Alsó ajka felhasadt, enyhén duzzadt volt.

Csupán egy tőrt hordott, két kísérője azonban ugrásra készen állt: acélkard, csatabárd, kés.

Mit nem adna Jim, ha a falára aggathatná odahaza ezeket a remek darabokat! – gondolta keserűen McCoy.

– Cletas vagyok, a Hadban Második – közölte a tiszt. – Hát ti?

– Mielőtt válaszolnánk – szólt Kirk –, áruld el, kérlek, hol vagyunk.

– Új-Araenben, a kereskedővárosban – mondotta bősz mosollyal Cletas. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!

Kirk társaira vigyorgott.

– Sikerült! – kiáltotta.

– Mi sikerült? – kérdezte a Második, átható pillantást vetve a foglyokra. – Kik vagytok? Hallottam, hogy a danregek kémeket fogtak, de ti nem lehettek az én embereim. Kinek dolgoztok?

– Ide figyelj, ilyesmire nincs időnk! – csattant fel Kirk türelmetlenül. – Nem vagyunk kémek. Az én nevem Kirk, ő Spock, ő amott pedig McCoy. Az uralkodóval akarunk találkozni… a sovrennel, mégpedig nyomban! Nincs vesztegetni való időnk. Még nem kezdődött el a csata, ugye?

Cletas a tőréhez kapott.

– Mit tudtok a készülő támadásról?

– Semmit! – mentegetődzött Kirk. – Azonkívül, hogy lesz egy támadás, de hogy mikor, fogalmunk sincs. Nem vagyunk ellenségek – a ti oldalatokon állunk. Találkoznunk kell a sovrennel, mielőtt csatát kezdtek, különben hiába minden!

– Figyelmeztetnünk kell – szúrta közbe McCoy. – Ismer minket, csak kérdezd meg tőle!

Cletas ráérősen végigmérte mindhármukat, egyetlen apró részlet, véraláfutás, felfestett varrás, sárfolt sem kerülte el a figyelmét.

– Ismer, mi? És ezt el is higgyem? – A fejét rázta. – Tényleg nem kémek vagytok, hanem eszelősök!

– Szent igaz! – vágta rá Kirk vadul. – De csak említsd meg neki a nevünket: rohanni fog…

Az egyik őr felkuncogott. Cletas megsemmisítő pillantást vetett rá, mire a katona ismét feszes vigyázzba merevedett.

– Elintézhetem, hogy fogadjon benneteket – mondta a Hadban Második –, ha előbb eláruljátok, kinek dolgoztok.

– A Halálosztó Rorgannak – jelentette ki Kirk, hisz ez egyszer már csaknem bevált. – Azért küldött bennünket, hogy kikémleljük a danreg tábort, de azok a kutyák elkaptak minket. A tieid szabadítottak ki az éjjel… – Alaposabban szemügyre vette a Második arcát.

– Te vezetted a támadás!

A férfi vállat vont, mint akinek, nincs oka tagadni az ilyesmit.

– Úgy… Tehát Rorgan, a Halálosztó küldött benneteket?

– Igen! – A doktor sosem látta még ilyen dühösnek Kirköt. – És most kísérj a sovrenhez!

– Előbb mondjátok meg, miért hívják Rorgant Halálosztónak! – követelte Cletas. Övébe akasztott hüvelykujjai hintázott a sarkán.

– Hm… – Kirk segélykérőn pillantott Spockra, a vulkáni azonban alig észrevehetően bár, de a fejét rázta. – Talán azért, mert olyan sok embert ölt meg…

Az egyik őr ajka megvonaglott.

– Azért – mondta a Második higgadtan –, mert egy tüskés bronzbuzogányt visel a levágott jobb karja helyén. Sosem láttátok őt! De pár nap kenyéren és vízen majd megtanít benneteket arra, hogy komolyan vegyetek!

Megfordult, menni készült.

– Várj! – kiáltotta McCoy, s vadul csörömpölő láncaiban, hirtelen ötlettől áthatva Spockhoz ugrott, lekapta fejéről a sapkát. – Elhiszed most már, hogy ismerjük Zart?

A Második egy végtelennek tűnő pillanatig a vulkánira meredt, ép szeme összeszűkült. Az őrökhöz fordult.

– Maradjatok mellettük! – parancsolta. – Nehogy valami baj érje őket… Visszajövök.

McCoy letelepedett a priccsre. Egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Lehetséges volna, hogy eztán minden rendben megy majd? Nem mert reménykedni.

Kirk leült melléje.

– Jó húzás volt, Öreg. Nekem is eszembe juthatott volna.

– Nem sokon múlt – vetette oda fojtott hangon a doktor. – Spock olyan csendes, hogy szinte észre se venni.

Mindketten a Vulkán-lakóra pillantottak, aki háta mögött összekulcsolt kézzel, egykedvűen állt előttük szokásos tartásában.

– Ideges, mint a hosszú farkú macska, ha a kelleténél több hintaszéket lát – suttogta a tengernagy fülébe a vigyorgó McCoy.

– Tudom – súgta vissza Kirk. – Képzelem, hogy érzi magát.

McCoy észlelte a feszültséget barátja hangjában, jócskán meg is döbbent, de nem találta alkalmasnak a pillanatot, hogy az okát tudakolja.

Telt-múlt az idő. Az őrök egyik lábukról a másikra álltak.

– Mióta van távol a pasas, Spock? – érdeklődött végül Kirk.

– Tizenhét perce és tizennégy másodperce, tengernagy.

Mi folyik itt? – latolgatta McCoy. Támadás érte Új-Araent? Megölték volna Cletast? Nem jutott el Zarhoz az üzenet?

Unalmában az őröket vizsgálgatta trikorderével. A harcosokat nem érdekelte, meg se rémítette a műszer.

McCoy egy idő után hátradőlt.

– Nem bírom tovább – jelentette ki. Hangja a szokottnál kétszer is harsányabbnak tűnt a csendben. – Mióta, Spock?

– Harminchat perce és tíz másod… – A vulkáni elnémult, a fülét hegyezte.

Majdnem egy percre rá McCoy is meghallotta a lépteket.

A távolból Cletas hangját hallották.

– Wynn úrnő várhat még, Felség. Úgy vélem, személyesen kell szemügyre venned ezeket a foglyokat.

A közeledők megtorpantak a cella ajtaja előtt.

– Valamit megint titkolsz előlem, Cletas – hallatszott egy másik hang. – Mi az megint?

Az őrök vigyázzba vágták magukat, de ekkorra McCoy felismerte már a hangot. Különös érzés vett erőt rajta – hogy legyűrje, keményen az ajkába harapott.

Csattant a retesz, feltárult az ajtó. Kirk és McCoy feltápászkodtak, amint a magas, széles vállú férfi belépett. Észrevehetően húzta az egyik lábát. Kezében acélsisak, láncinge felett skarlát köpönyeg.

Zar.

Megtorpant a küszöbön, egy-egy se vége, se hossza pillanatig szemlélte a bentieket. Senki sem szólt.

Zar végül megmozdult. Nehezen találta a hangját, de mikor megszólalt, bámulatosan nyugodtnak tűnt:

– Ébren vagyok, ez tehát a valóság.

McCoy szélesen elvigyorodott.

– Hello, Zar. Rég nem láttalak.

Kirk felnyögött.

– Ha tovább forszírozod ezeket az ostoba poénokat, idelent hagylak, Öreg! Örülök, hogy látlak, Zar.

– Én is örülök – mondta a sovren, azután ismét Spockra pillantott, s vulkáni módon üdvözölte. – Uram – kezdte szertartásosan – üdvözöllek Új-Araenben.

A Vulkán-lakó kőbe metszett vonásait meglágyító félmosollyal viszonozta a gesztust.

– Üdv, fiam. Boldog vagyok, hogy viszontláthatlak végre.

A fiatalabb férfi szeme furcsán ragyogott.

– Számomra hosszabb volt a várakozás, apám… Csaknem húsz évig tartott.

– A mi szemszögünkből csak tizennégy és fél évig – mondta Spock, azután aggodalmasan így folytatta: – Jól vagy? Sántítasz.

– Egy régi seb emléke. Ha nedves az idő, mindig kiújul… – Zar uralkodni igyekezett érzelmein. – Hiányoztál, apám… – Kirkre és McCoyra pillantott. – Hiányoztatok valamennyien. Azt hittem, sosem találkozunk többé. Sikerült a meglepetés.

– Azt akarod mondani, Cletas nem említette, kik várnak idelent? – kacsintott rá Kirk.

– Ha tudta is a neveteket, szükségtelennek tartotta, hogy megemlítse… – A sovren szélesen mosolygó helyettesére pillantott. – Látom, örömödet leled a dologban.

– Valóban, Felség – ismerte el a Hadban Második. – És ha elgondolom, hogy csaknem „itt felejtettem” őket, hadd tengődjenek egy darabig kenyéren-vízen… – Spock felé intett a fejével. – Az a magas kezdettől ismerősnek rémlett, de csak akkor ébredtem rá, kicsoda valójában, mikor McCoy levette róla a sapkát.

Zar e ponton komorrá vált – a doktor azelőtt sosem látta ilyennek. – No igen, a hasonmásom… – Halálos komolysággal nézett Spockra. – Ez azt jelenti, hogy egyikünknek meg kell halnia.

Cletas ajkáról lehervadt a mosoly. Igencsak megdöbbent.

– A hasonmásod, uram…?

– Egy másik… ország ősi babonája – magyarázta. – Ha az ember szemtől szembe kerül a hasonmásával, az egyikük számára a közeli véget jelenti.

Tudja, hogy halál vár rá a küszöbönálló csatában! – döbbent rá McCoy. Hogyan lehetséges ez? Zar kijelentette, hogy képességei, melyek létezését az Enterprise fedélzetén minden kétséget kizáróan bizonyította, csupán a számára fontos személyek jövőjébe engednek neki betekintést…

Hogy megtörje a hirtelen támadt feszültséget, a doktor erőltetett vidámsággal mondta:

– Én nem ismerem ezeket a régi legendákat, de mikor besétáltál, egy pillanatig úgy éreztem, egy párhuzamos világban vagyok. Megfordultunk egyszer egy ilyenben is: tüköruniverzum volt, megfelelőink pedig egytől egyig gazembereknek bizonyultak. Mondtam is Spocknak, tetszett a szakálla. Úgy festett, mint valami kalóz.

Kirk kuncogott, aztán köhécselni kezdett.

Zar széttárta a karját. „Minek időzünk még itt?” – ezt sugallta a kézmozdulat.

– Bocsásson meg, kapitány… Gyerünk innét, ideje átöltözni! Cletas! Forró fürdőt, száraz ruhát, ennivalót nekik! – Az ajtó felé intett.

– Meg kell jegyeznem – bökött McCoy Kirkre –, hogy a pasas már tengernagy.

– Gondolhattam volna – kapott észbe Zar. – Nos, gratulálok, uram.

– Szólíts csak Jimnek – mondta Kirk kifelé menet. – Úgy fest, mindketten magas polcra jutottunk. Nem hittük volna, hogy te irányítod a dolgokat idelent…

Zar szája körül elmélyültek a fájdalom véste barázdák.

– Meglehet – közölte komoran, miközben felfelé sántikált a lépcsőn –, hogy ez már nem tart soká. A kényelmetekről azonban gondoskodni fogok, s szeretném tudni, hogyan kerültetek a tömlöcömbe.

– Majd én ellátom őket, Felség – ajánlotta Cletas. – S hozzád kísérem mindhármukat, ha úgy érzik…

– Micsoda? Én magam megyek a… – kezdte Zar, azután elhallgatott, és felsóhajtott. – Ó, persze. Wynn úrnő. Előbb vele kell elbeszélgetnem.

– Igen, uram. A dolgozószobádban van már. Gondosan őrizzük, mindazonáltal légy vele óvatos!

Zar elhúzta a száját.

– Azok után, amit veled művelt, mindig legalább egy asztal lesz köztem és közte, Cletas. S ha már itt tartunk: McCoy javasember. Talán képes rendbe hozni a szemedet.

A lépcső egy folyosóba torkollott. Fala, padlata kő, a mennyezetig érő ólomüveg berakásos ablakok azonban elég fényt adtak, a szürkeséget pedig itt is, amott is kárpitok színfoltjai élénkítették. Zar megtorpant, szembefordult vendégeivel.

– Bár maradni szeretnék, most mennem kell. Cletas a dolgozószobámba vezet majd benneteket, ha végzek.

– Úgy tűnik, nincs túl nagy kedve társalogni a hölggyel – jegyezte meg McCoy a távolodó alakot szemlélve. Arra gondolt, hogy bár Zar sántít, mozgásában még mindig ott kísért régi eleganciája és fürgesége.

– Valóban nincs – hagyta helyben Cletas. – Ám azt hiszem, a Tanács meg én meggyőztük végre, hogy tegye, amit tennie kell, még akkor is, ha nem akarja.

– S mit kell tennie? – firtatta McCoy feszengve, a túszokra, a háborús időkben statuált példákra gondolva.

– Rá kell vennie Wynnt, hogy legyen a felesége. Ezáltal „kikapcsolhatnánk” a küszöbönálló csatából Heldeon egységeit, vagy rászoríthatnánk őket, hogy a mi oldalunkon harcoljanak. A főpapnő nemigen alkalmas túsznak; a danregek valószínűleg máris rávezették nevét a megbosszulandók listájára, s támadni fognak, amint át tudnak kelni a gázlón. Bár… – tette hozzá a teljesség kedvéért Cletas – a harci jóslat hiánya talán megzavarja őket kissé.

– És ha támadásra indulnak? – kérdezte McCoy, előre érezve, hogy nem sok örömét leli majd a válaszban.

– Legalább négyszeres túlerővel kell szembenéznünk – mondta Cletas komoran.

A doktor a homlokát ráncolta.

– Nem gondoltam, hogy ennyire komoly a helyzet. Tehát Zarnak még ma délután dűlőre kell jutnia a nővel?

– Úgy van – mondta a Hadban Második. – Ha Wynn nem egyezik bele a kézfogóba a nap folyamán, holnap éjszakára valószínűleg mindannyian meghalunk.

Hetedik fejezet

A csarnok végeláthatatlannak rémlett, mélyén vadászok módján lapultak, várakoztak az árnyak, hogy a megfelelő pillanatban végezhessenek sebzett prédájukkal. Zar összeszorította a fogát, és átsántikált köztük. Fájt a lába: jól-rosszul összenőtt izmai a tompa fájdalom hullámaival árasztották el egész testét.

Bizonyos szempontból persze a fájdalom is megkönnyebbülést hozott – elterelte figyelmét a bensőjében mindinkább növekvő sötétségről. „Depresszió” – mondaná McCoy. Vagy, ami még valószínűbb: „harctéri fásultságot” emlegetne. Ám Zar számára a danreg kifejezés (d’arkeh n’esth, vagyis: árnyékába vont a halál) sokkal találóbbnak rémlett.

Éveken át féken tartotta magában ezt az érzést, munkájába temetkezett, nem vett tudomást a sajgó ürességről odabent. Mostanság azonban, pusztulni látva mindazt, amiért a Sarpeidon múltjába való visszatérés mellett döntött, látván, hogy völgye sem kerüli el a támadók figyelmét, a sötétség lassanként úrrá lett rajta.

Maga mögött hagyta a magas ablakokkal telitűzdelt galériát. A fénytelen folyosó, ami utána következett, híven tükrözte érzéseit. Ne ma! – könyörgött némán a sötétségnek. Várnod kell még – bár már nem túl sokáig.

De azért elég soká – emlékeztette magát, s újra érezte azt a melegséget, amely apja szavai hallatán odalent a tömlöcben ömlött el benne. E kicsiny szikra birokra kelt a lelkét elnyelni igyekvő sötétséggel, harcolt helyette is, akinek sem ereje, sem kedve nem volt már küzdeni. Megérhettem, hogy a fiának szólított megint, s láthattam szemében a fényt… Visszatért hozzám – hogy miért, nem számú. Befelé elmosolyodott. Mintha érezte volna, hogy ez az utolsó alkalom! Ennyivel még tartozott a sorsnak, s most bevégezte a kötelességét. Kész.

Békesség töltötte el, békesség és beletörődő nyugalom.

Eleinte harcolt a kétségbeesés ellen, nem adta át magát a d’arkeh n’esthnek, az utóbbi időben azonban már nem kapálódzott. Belefáradt a küzdelembe, amely már esztendők óta tartott; de mert kemény harcos volt, az a fajta, aki nem engedheti, hogy sérülései megfékezzék, tagadta vereségét egészen a legutóbbi napokig. Wynn jóslata azonban megpendített benne valamit, amiről mindeddig igyekezett megfeledkezni – egy húrt, melynek rezgései azóta egész lényét átjárták.

Kész, vége. Hamarosan megpihenhet.

Ezért döntött úgy, hogy enged Cletas és a Tanács óhajának. Min változtat, hogy feleségül veszi a danregek főpapnőjét? A kikényszerített házasság egy, legfeljebb két napig tart majd, azután ő, a férj, meghal, asszonya pedig befolyása érvényesítésével behódoltathatja városát a kerreneknek meg az asyriknek. A menyegző talán meggátolja a vérontást, megóv sok ezer emberéletet. Övéi szolgák lesznek, de a mészárlás legalábbis elmarad…

Remélte, valóban így lesz. Tudta, minden azon áll vagy bukik, milyen ember a főpapnő; hogy igazán hisz-e istennőjében, az életadó Ashmarában, vagy csupán szavakkal szolgálja. Annak alapján, amit hallott felőle, az előbbit ítélte valószínűbbnek. Most, miután elbeszélget vele, tudni fogja, mi az igazság: egy empatát nem lehet félrevezetni.

A szállására nyíló ajtóhoz ért, s mielőtt belépett, odaintett a tisztelgő őrnek. Odabent elsántikált a jókora, elfüggönyözött ágy, az Araent ábrázoló festmény mellett, egész a mosdótálig. Voba ott volt már, meleg vizet csorgatott épp egy kancsóból, vállán átvetve tiszta törülköző fehérlett.

Valahogy mindig rájön, mit akarok csinálni, jóval azelőtt, hogy én magam eldönteném – gondolta elégedetten Zar.

Gatyára vetkőzött, s mosdani kezdett. Vállára csíkokban száradt rá a gyakorlótér sara meg a veríték, körmein gyászkeret feketéllett. A szappannak, melyet Voba átnyújtott neki, enyhe gyógynövényillata volt.

Megtisztálkodott és megszárítkozott, felöltötte kerek nyakú szürke ujjasát, s egyszerű fekete övvel fogta össze, melyen ott függött Zarabeth tőre. Elutasította az ezüstfekete Medált, hatalmának jelképét, melyet Voba utolsóként nyújtott át neki.

– Csak semmi hivataloskodás – mondta. – A nő elég dühös már enélkül is.

Megfésülködött, kikefélte a szakállát, azután sóhajtva az ajtóra sandított.

– Lecsillapodott már? – kérdezte segédtisztjétől. – Evett?

– Igen, Felség – felelte a kis ember, s biccentett vörös fürtű fejével. – Tartottam attól, hogy hozzám vágja az egészet, de nem tette.

Vagyis nemcsak szabadjára engedni, megzabolázni is képes az indulatait – gondolta Zar. Értékes vezéri tulajdonság!

– Történetesen épp az imént érkezett hozzánk látogatóba apám és két társa – mondta. – Cletas most helyezi el őket a vendégszobákban. Gondoskodj a kényelmükről, Voba!

– Apád, uram? – Zar évek óta először látta, hogy segédtisztje meglepődik.

– Ő. Ha látod, megismered. A neve Spock. Társai dr. McCoy és Kirk tengernagy. McCoy a kék szemű.

Voba fejet hajtott.

– Személyesen gondoskodom róluk, Felség.

Zar szórakozottan biccentett, tekintete a húsz évvel korábban készült portréra tévedt. A lány finom arca ovális volt, sűrű haja fekete. Sápadt arcát uralták a nagy, sötét szemek.

– Araen… Csodaszép volt, ugye, Voba? – mormolta a sovren.

– Csodaszép, uram – erősítette meg a kis ember. Hogy közben félrenézett, nem kerülte el az uralkodó figyelmét.

Meglepi, hogy ennyi év után megint kimondom a nevét…

– Ez a Wynn… ez is szép?

A segédtiszt eltöprengett a dolgon. – Hát, rútnak nem rút, uram, de különösebb szépségnek se mondanám. Magas, erőteljes felépítésű. A tekintetével szinte felnyársalja az embert.

– Milyen színű a szeme? Sötét? – Zar nem tudta, miért érdekli ez, ám a kérdés egyszerre fontossá vált számára.

– Neem, uram. Zöld. A haja meg világos mogyoróbarna.

Zar ismét biccentett, érdeklődése alábbhagyott. Végeredményben mit sem számít… Sarkon fordult, kilépett az előtérbe, azután megtorpant dolgozószobájának ajtaja előtt. Kétoldalt őrök álltak.

Ó, add, hogy megértsen, kérlek!

Mély lélegzetet vett, lenyomta a kilincset, s belépett.

Wynn egyenes háttal ült a nagy, párnázott széken, gerince alig érintette a támlát. Félt, Heldeon leányához azonban aligha lett volna méltó, ha ezt kimutatja, ezért tekintete, mely (tán századszorra) végigpásztázott a szobán, higgadt volt, kezei is mozdulatlanok maradtak a szék két karfáján.

Jókora szoba volt ez, a kőfalakról színes szőttesek függtek, egy maradt csak üresen, s épp a szemközti, melyen Wynn egy festményt látott. Fura egy festmény volt. A főpapnő hosszan nézte a különös színekben pompázó csillagokat, próbált rájönni, vajon mit jelent mindez. Mert hogy valamit jelent, abban egészen bizonyos volt… ám hirtelen ösztönösen ráébredt, hogy értelmezése meghaladja az ő felfogóképességét – hogy valami olyasmit lát, amit akkor sem érthetne, ha elmagyaráznák neki.

Ez természetesen csak fokozta félelmét.

Igaz, ez idáig jól bántak vele. Meleg, illatos vízzel telt dézsát hoztak, hogy megfürödhessen, azután finom szövésű ruhákat. Enni kapott – kenyeret, sajtot, húst és gyümölcsöt, ráadásnak vizet és bort is… Az a randa kis ember, aki kiszolgálta, szertartásosan mindenbe belekóstolt, mintegy bizonyítandó, hogy az ételben sem méreg, sem altató nincs. (Wynn persze ismert nem egy módot ezen óvintézkedés kijátszására: elég a mérget egy flaska száján megszárítani, vagy épp az asztalkendőbe rejteni… Elvégre törzsfő leánya volt, nem lepte meg semmiféle intrika…)

Persze tudta, hogy az étel és az ital ártalmatlan: megérezte volna, ha a kis szolga csalárdságon töri a fejét. Nyugodtan evett és ivott tehát… Elvégre, ha meg akarták volna ölni, lándzsára tűzik már a csetepaté során, vagy később a hegyről lefelé tartva a szakadékba hajítják.

Noha keményen ellenállt, elrablói nem bántották. Mikor belovagoltak vele az udvarba Új-Araenben, foglyul ejtője, a lovascsapat vezetője felnyúlt, hogy leemelje őt vykarja nyergéből. Wynn pontosan azt tette, amire apja tanította: élt az alkalommal – egy rúgással keményen állon találta a tisztet, majd, miután az megroggyant, rávetette magát, s még egy kemény balkezes ütést mért rá, mielőtt az őrök lefogták. Ott állt az udvar nedves kövén kábán heverő áldozata felett, és kacagott… az őrök arca azonban rezzenetlen maradt – az épületbe kísérték. Wynn sajgó öklét dörzsölgette, bőszen mosolygott. Nem lett volna szabad elveszítenie a fejét, de hát olyan jólesett végre odavágni! Ettől fogva a katonák és a szolgák még óvatosabban bántak vele.

Nyilvánvalóan élve kell nékik. De vajon miért?

Felállt, a helyiség egyetlen ablakához ment, s letekintett Új-Araen piacterére, mely a Lakreo völgyének ölén meghúzódó település központja volt. Valahol elöl, oly messze, hogy nem is látta őket, túl a szélesen hömpölygő folyón, a kerrenek meg az asyrik hordái várakoztak.

Elképzelhető, hogy Új-Araen sovrenje a megadás feltételeiről kíván tárgyalni vele… Mondják, különös ember, nem olyan, mint a többiek, ám azt senki nem merészelte állítani, hogy bolond. Márpedig ha meg akarná adni magát, küldöttséget menesztene a hegyre, olyan embereket, akik hüvelybe dugott pengéiket a békét jelképező kék szalaggal övezik, s akiket Heldeon a tárgyalás lobogója alatt fogad. Ilyen helyzetben nem csupán szükségtelen, értelmetlen is egy veszedelmes rajtaütés, nem szólva az emberrablásról, mely apját csak feltüzeli a városbeliek ellen.

Meglehet, a sovren alattvalói számára óhajt bántatlanságot kieszközölni. Igen, ez a valószínűbb – gondolta Wynn a sok-sok kőből és gerendából összerótt házat szemlélve. Kis kert tartozott mindegyikhez. Új-Araen szépen rendben tartott, virágzó település benyomását keltette. Ha kiderülne, hogy nagyobb vérontás nélkül is megszerezhető, elkövetne mindent, meggyőzné apját, válassza a békésebb utat. Ez tetszene Ashmarának, elvégre ő, női istenség lévén, gyámolítja az életet, és megveti a halált – kivéve persze a természetes halált, amely a kezdetektől fogva velejárója az életnek.

Noha ugyancsak járatos volt a hadviselésben, s nemegyszer vezette csatába apja seregeit, Wynn utálta a dúlást, a gyilkolást, az erőszakot, melynek minden leigázott város prédájává vált. Gyermekek sírása, nők sikolya, férfiak üvöltése… Valahányszor megfogadta tanácsát Heldeon (márpedig rendszerint adott leánya szavára), az ellenséges városok megsarcolása elmaradt. A főpapnő együtt érzett az áldozatokkal: sikolyaikban mintha önnön sikolya visszhangzott volna, amelyet két esztendeje ura, Nahral, és a kis Lelinos teteme felett hallatott.

Igyekezett megőrizni önuralmát, görcsösen markolta az ablak kőpárkányát. Szerettei még mindig hiányoztak: jeges kéz kapta marokra szívét, ha rájuk gondolt. A bivalyerős, vidám, szőke Nahral, és az ő nagy, gyengéd keze… és gyermekük, Lelinos, aki ötéves sem volt még, de pufók arcát vénné változtatta a halál, nagy szemei vakon meredtek a semmibe. Nahralnak a szemét sem kímélték az asyrik…

Wynn gyűlölte a Halálosztó Rorgant, s nem vezették félre a hazugságok, melyeket az Heldeonnak feltálalt, hogy a két törzs szövetségét tető alá hozza. Elmagyarázta, hogy a danreg tábort feldúló csapat szökevényekből és gonosztevőkből állt, akik a maguk feje után mentek, nem az ő parancsait teljesítették.

Hihető mese, lehetett volna akár igaz is… Amint azonban Wynn Rorgan szemébe nézett, megértette, hogy a férfi hazudik. Nem tudta bizonyítani. Különös megérzései magát Heldeont is nyugtalanították. „Az istennő adománya” – mondogatta, de mert nem értette a dolgot, nem bízott e sugallatokban. A danregek amúgy rászorultak a segédcsapatokra és az utánpótlásra, amit az asyrik kínáltak, Wynn tehát tartotta a száját. Ashmara azonban ismerte az igazságot – s ő, mint köztudomású, ki nem állhatja a hazugokat. Rorgan előbb-utóbb megfizet, nem vitás. Wynn bízott istennőjében.

Odakintről lépések neszét hallotta.

Kelletlenül visszatért a helyére és leült, elrendezte öltözékét, megkeményítette arcvonásait – épp abban a pillanatban végzett, mikor csattant a retesz. Kitárult az ajtó, egy férfi lépett be.

Magas volt, még Nahralnál is magasabb, noha nem olyan tagbaszakadt. Széles, izmos váll, keskeny csípő. Nyilvánvalóan harcos – noha kis híján megnyomorították.

A férfi becsukta az ajtót, aztán csak állt, nézte Wynnt, aki rezzenetlenül viszonozta pillantását.

A jövevény arca… különös volt. Markáns és cserzett bőrű, mint afféle harcosé, de valahogy… más. Hosszú és szögletes vonású, tekintélyt parancsoló és komor. Ráncok szabdalták: barázdák a homlokon, barázdák a szépen metszett, mosolyt sosem ismert száj két oldalán. Dús, enyhén hullámos haja elöl a homlokába hullt, hátul csaknem vállig ért. Szakállt viselt, kurtára nyírt katonaszakállt. Szakálla, haja nem deresedett – pedig látszott, nem fiatal már.

Szeme szürke volt, szürke, akár a messzeségben vonuló viharfelhők, szemöldöke határozottan felfelé ívelt. Tekintete hűvösnek látszott, ám Wynn érezte, hogy lelke mélyén elkeseredett lehet. Zavarba ejtette ez a szempár, s zavarba ejtette a benyomás, hogy látta már ezt a férfit, noha egészen biztos volt benne: sosem találkoztak azelőtt.

A csendet a belépő törte meg.

– Üdvözöllek, úrnőm – mondta szertartásosan meghajolva.

Hangja kellemes volt, nem oly mély zengésű, mint Nahral erőteljes baritonja, a belőle kiérződő keménység azonban megértette a fogollyal: ez az ember parancsoláshoz szokott.

Wynn csak az egyenrangúak közt szokásos főhajtással viszonozta az üdvözlést.

– Uram…

A férfi ajka alig észrevehetően megvonaglott.

– Leülhetek? – kérdezte. – Kifáraszt az álldogálás.

Wynn a sajátjával szemközti székre mutatott.

– Foglalj helyet, kérlek. Úgy sejtem, ez a bútordarab is a tiéd.

Miután leült, a férfi rápillantott, s Wynn először észlelte érzelmi kisugárzását. A jövevény nyugtalan volt – a főpapnőt ez a felismerés szinte felvidította.

– Te volnál az, akit sovrennek címeznek?

– Igen – válaszolta a férfi. – És úgy vélem, elnézésedet kell kérnem, amiért ilyen… lóhalálában hozattalak ide.

– Mi mást mondhatnál? – mondta bősz mosollyal Wynn. – Nem is tehettél mást.

– Nem – válaszolta keserűen a férfi. – Nem volt más lehetőségem. Utasítottam az embereimet, hogy óvják meg épségedet, ha kell, akár a saját életük árán. Helyettesem, Cletas drágán megfizetett ezért. Hidd el, ha láttam volna bármi más módot arra, hogy szólhassak veled, nem vetemedem ilyesmire.

Wynn hátradőlt ültében – sikerrel keltette a magabiztosság látszatát.

– Értem… S miért épp velem óhajtasz beszélni?

– Ashmara főpapnője vagy, az ő szolgálatára esküdtél fel, igaz? – kérdezte a férfi szemöldökét felhúzva. – Ashmara istennő pedig szereti az életet. Azt remélem, a segítségemre leszel számos emberélet megmentésében. A tieid meg az enyémek életéről van szó. Érték-e szemedben az emberélet?

Tehát nem tévedtem – gondolta Wynn. Bólintott.

– Érték.

– Ha holnap vagy holnapután csatára kerül sor, nem csupán katonák fognak elesni – mondta a férfi. – A dolgok jelenlegi állása szerint Új-Araen lakóira – köztük a gyermekekre is – halál vár, ha veszítek.

Wynn viszonozta átható pillantását, s megint az a kísérteties érzése támadt, ismeri ezt az embert. Erőt vett magán, és leküzdötte.

– Igazad van. Nyomasztó túlerővel kell szembenézned… el fogunk söpörni. S nyilván tudod, mi a meghódított városok osztályrésze.

A férfi bólintott.

– Tudom, mi vár ránk.

– Őszinte leszek hozzád – mondta Wynn, mert volt valami a férfiban, ami erre indította. – Felháborít, ahogy elragadtatok és idehurcoltatok… de rokonszenvet kelt bennem erőfeszítésed, melyet néped érdekében teszel.

Bár a sovren arckifejezése mit sem változott, Wynn érezte, hogy szavai hallatán megkönnyebbül, ezért figyelmeztetően felemelte a kezét. – Meglehet azonban, hogy ez sem segít. Van némi befolyásom apámra, megkísérlem majd rávenni, garantálja Új-Araen polgári lakosainak bántatlanságát. A városra és tapasztalt kereskedőire amúgy is szükségünk van… – Sóhajtott. – Heldeont azonban alighanem úgy feldühítette elrablásom, hogy egyáltalán nem figyel majd rám. Laolnál, Rorgannál és tiszteletre méltó csapataiknál pedig végképp nincs szavam. Kényszerű szövetség a miénk.

Világosan érzékelte a férfi csalódottságát.

– Értem – mondta a sovren, s összefonta ujjait. Wynn a kezét nézte. Az ujjai hosszúak, mint holmi írástudóé, de láthatólag kardforgatáshoz szokottak. A jobb kéz fején két sebhely, két régi kardvágás nyoma éktelenkedett: keresztezték egymást, s csak a ruhaujj alatt tűntek el.

– Őszintén sajnálom – szólt halkan Wynn.

– Elhiszem – mondta a férfi. – Érezném, ha nem így lenne. De mit szólnál, ha olyan taktikához folyamodnánk, amely eloszlatná apád haragjának jó részét, s egyben érdekeltté tenné őt népem megkímélésében?

Volt valami a hangjában, amitől Wynn szíve hevesebben kezdett verni, bár elképzelni sem tudta, mire céloz a férfi. Azon kapta magát, hogy képtelen levenni róla a szemét. Mikor megszólalt, tompa volt a hangja – vagy csak neki rémlett így, mert fülében dübörgött a vér.

– Miféle taktikához? Mit tudsz ajánlani?

A férfi halványan elmosolyodott, s ismét felhúzta szemöldökét.

– Fura, hogy épp e kifejezést használtad. Nos hát, úrnőm, házasságot ajánlanék.

Egy percbe is beletelt, mire Wynn ismét szóhoz jutott, de mikor végre megszólalt, tökéletesen nyugodt volt a hangja.

– Úgy érted, hogy mi ketten… – Nem kérdésnek szánta, a férfi mégis bólintott.

– Milyen érdekes! Ez a legjobb ajánlat, amit a nap folyamán kaptam… – Kedvvel, szívből nevetett. – Halljuk a feltételeidet, uram!

A sovren mély lélegzetet vett.

– Hivatalos menyegzőre gondoltam, úrnőm. Úgy értesültem, a leányrablás bevett szokás a danregeknél, ezért Heldeon haragja bizonnyal alábbhagy majd, ha értesül róla, mi volt támadásunk voltaképpeni célja. Már amennyiben szabad akaratodból engem választasz… Ha megteszed, a házasság köteléke kapcsol majd a danregekhez, akik ezután aligha vonulnak majd hadba ellenem… – Vállat vont. – Az asyrikkel és a kerrenekkel ettől függetlenül bizonyára meg kell küzdenem. Túlerejük a danreg csapatok nélkül is nyomasztó, mégsem leszünk teljesen esélytelenek. Jelenleg azok vagyunk, bár – hangja e ponton hidegebb s keményebb lett a kőfalaknál – biztosíthatlak, a hódítók súlyos árat fizetnek majd győzelmükért.

Wynn hátradőlt székében.

– Ezt jól kiagyaltad, uram. Igazad van: Heldeon sosem követné el a bűnt, hogy olyasvalakire támad, akihez a házasság vérköteléke fűzi. Talán épp veled fog szövetségre lépni. Legfrissebb értesüléseink szerint ellenfeleid még ebben az esetben is túlerőben lennének, de azért… – Vállat vont, szárazon elmosolyodott. – Nos, az esélyeid még jobbak volnának. Ám mindez nem egyéb, mint játék a szavakkal. De mert látom, mindenre gondoltál, hadd tudakoljam meg: mi késztethet engem arra, hogy segítsek létrehozni e szövetséget?

A férfi előrehajolt.

– Társuralkodóvá és örökösömmé teszlek. Nincs utódom. Te parancsoláshoz szoktál, bölcs vagy és megértő – megfelelő uralkodója leszel a Lakreo-völgynek.

– De a néped… – kezdte volna Wynn.

– A Tanács támogatni fogja az általam kijelölt utódot, akárcsak a hadsereg. Népem Ashmarát imádja, s te az ő papnője vagy. Jó szívvel lesznek irányodban – különösképp, mivel a közreműködésed révén megmarad életük s vagyonuk. A Völgy tágas, földje termékeny, a város virágzó, nem panaszkodhatsz majd birodalmadra.

– Rorgan és Laol feltehetően megkísérli elragadni tőlem.

– Ezzel a kockázati tényezővel bizony számolnod kell – ismerte el a sovren. – Heldeon azonban csapatokkal támogat majd, még akkor is, ha az én érdekemben nem lép fel. Elég valószínű, hogy a kerrenek és az asyrik neked is szövetséget ajánlanak, mint apádnak.

– Igazad van – bólintott Wynn, s meglepetten tapasztalta, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot. A férfi jól számított: valóban nagy kísértést jelentett számára e termékeny völgy; apja lánya volt, uralkodásra született. A Lakreo-völgy lakóinak szövetsége igen sokat jelenthet a nomád danregeknek: piacot biztosíthatnak például állataik számára. A dombok övezte védett mezők pedig kitűnő téli legelők…

Sokkal inkább hasznukra válna egy ilyen szövetség, mint a meglévő Rorgannal és Laollal. Emez csak háborúság idején hasznos, s csak addig, míg tart a küzdelem… Amint eloszlik a füst, alighanem egymás torkának esnek…

Jobban szemügyre vette a szemközt ülő férfit. Noha vonásai sajátosak voltak, nem találta csúfnak vagy taszítónak. Lepillantott kemény, csupa heg kezeire, s egy futó pillanatig azt latolgatta, vajh’ miféle gyönyört nyújthat az érintésük. Felsóhajtott. Nahrallal oly szerencsés volt… Ashmara kegyesnek mutatkozott irányában. Nem várhatja, hogy másodszorra is ilyen szerencse éri.

Mikor ismét felpillantott, észrevette, hogy a férfi feszülten várakozik. Wynn megdöbbent: az a benyomása támadt, hogy a sovren valamiképp érzékelte gondolatait. Elpirult.

– Nagy a kísértés, de nagy a kockázat is – mondotta. A férfi előrehajolt, szürke szeme megvillant.

– Ha nincs ellenedre a dolog, nyomban cselekednünk kell! Még ma délután üzenj apádnak… Utóbb személyesen is találkoznom kell vele, hogy megvitassuk a feltételeket. Azután következik a ceremónia. Holnap hivatalosan is bejelentjük.

Wynn habozott. Az járt a fejében, milyen érzés lenne egy idegennel hálni az éjjel. Szárazon elmosolyodott. Hiába, ezek a hivatalos házasságkötések mindig olyan… hát szóval, ilyenek.

– Csak egyvalamit… – szólalt meg.

– Igen?

– Mondják, más vagy, mint a többiek – s a saját szememmel látom, valóban különbözöl mindazoktól, akikkel életem során találkoztam. Mondják… – Zavartan hallgatott el, ismét elpirult.

– Hogy démonok ivadéka vagyok?

Wynn érezte, a sovrent szórakoztatja a dolog, noha arckifejezése mit sem változott.

– És te elhiszed ezt?

– Dehogy! – vágta rá a főpapnő. – Természetesen nem hiszem el. De úgy vélem, jogom van megtudni, pontosan miben is különbözöl az átlagemberektől. Hidd el, nem táplálok illúziókat a hivatalos házasságkötéssel kapcsolatban: nem vagyok már csitri, nincs szükségem édelgésre, gyöngéd szavakra. Évekkel ezelőtt túljutottam az ilyesmin, s örülök, hogy így alakult. Mégis tudnom kell, kivel bújok ágyba az éjjel…

A férfi szótlanul bámult rá, azután megköszörülte a torkát.

– Úrnőm… félreértettél. Nem valódi házasságra gondoltam, csupán házasság megpecsételte szövetségre. A menyegző semmire nem kötelez téged – fizikai értelemben legalábbis. Ha szavaim mást sugalltak volna, kérlek, bocsáss meg.

– Tehát ebben áll a különbség? – érdeklődött hűvösen Wynn. – Nem vagy képes?

A férfi döbbenten bámult, azután kitört:

– Dehogynem! Nos, meglehet, hosszú ideje már, hogy utoljára… – Elhallgatott, mély lélegzetet vett, vonásai megkeményedtek. – Úrnőm, ez nem férfiasság kérdése. Volt már feleségem, de belehalt a szülésbe. Nagyon… nagyon szerettem. Nem kívánok magamnak még egyszer efféle kapcsolatot.

– Én sem – ismerte be Wynn, férjére és fiára gondolva. Övéi úgy vonszolták el a tetemek mellől, meg akart halni ő is. – Tudom milyen érzés a legdrágábbat elveszíteni.

– Ami pedig… az eltéréseket illeti – folytatta a sovren –, azok elhanyagolhatóak, s nem külsőlegesek, egy… azaz inkább két kivétellel! – Hajába túrt, aztán úgy fordította fejét, hogy a főpapnő láthassa mindkét fülét.

Wynn pár pillanatig összehúzott szemmel nézte, aztán vállat vont.

– Köszönöm, hogy kielégítetted a kíváncsiságomat. Felteszem, ez teljesen természetes a te fajtádnál.

– Az – mondta a férfi. Láthatólag megkönnyebbült, hogy Wynn így fogja fel a dolgot. – S most, hogy minden feltételt ismersz, mi a véleményed? Vagy szívesebben gondolkodnál válaszodon még egy ideig?

– Csaknem meggyőztél – mondta lassan Wynn. – De most, hogy… nos, tisztáztad a félreértést… Nem hiszem, hogy egy ilyen házasság összeegyeztethető volna Ashmara szolgálatával.

– Hogyhogy?

– Amit ajánlasz, nem valódi házasság, csupán a külvilág félrevezetése. Ashmara nem nézi jó szemmel az efféle kapcsolatot, sem azokat, akik részt vállalnak benne Lesimította szoknyáját, nem nézett fel. – Egyébként ha újra házasodnék, imádkoznék istennőmhöz, hogy áldjon meg gyermekekkel – örökösökre van szükség… – Nyugodtan beszélt, nem akarta, hogy a férfi rájöjjön, menynyire hiányzik neki Lelinos, hogy vágyik egy másik gyermekre – még akkor is, ha fél a szerelemtől.

– Úgy beszélsz, mintha élethosszig tartó elkötelezettségre számítanál – mondta a férfi. – Hamarosan módodban áll majd igazi párt választani, gyermekeket szülni neki, ha ez az óhajod.

Wynn csak pislogott.

– Igazán?

– Persze. Frigyünk csak egy, legfeljebb két napig tart majd. Utána egymagad uralkodhatsz Új-Araenen.

– Miért mondod ezt?

– Hát elfelejtetted? Pedig magad mondtad ki rám a d’arkeh n’esthet. Nem fogom túlélni a küszöbönálló csatát.

A főpapnő döbbenten meredt rá. Zúgott a füle; akárha óriási vihar dúlt volna odabent. Most már tudta, miért találta a férfi arcát olyan hátborzongatóan ismerősnek – tegnap „látta” csontok recsegése, vérontás közepette elesni e férfit.

Wynn ritkán emlékezett azokra a víziókra, melyeket Ashmara bocsátott rá – papnőinek kellett elismételniük a transzban kinyilatkoztatott jóslatokat. Torka most hirtelen, megmagyarázhatatlan módon elszorult. Bolond vagy? – förmedt magára. Hiszen alig ismered ezt az alakot! Miért bánt akkor, hogy meg kell halnia?

Azért bántotta a dolog. A férfi holttestének transzban látott képe valamiképp Nahral és Lelinos tetemének emlékképével mosódott össze – s Wynn újraélte a pillanat kínját, mikor rájuk akadt a tábor maradványai közt.

Tekintete egy pillanat múltán kitisztult újra – ráébredt, hogy mindkét kezével görcsösen markolja széke karfáját, s hevesen remeg. A sovren már állt, aggódva figyelte. Körbesántikálta az asztalt, némi vizet töltött egy kupába.

– Jobban érzed magad? – kérdezte. – Halálsápadt lettél…

Wynn igent intett, próbálta megfogni a kupát, de úgy remegett a keze, hogy az asztalra löttyintette a vizet.

– Így, így… – mormolta a sovren, és segített neki. A főpapnőnek sikerült pár kortyot lenyelnie, ez megnyugtatta kissé.

– Bocsánat – suttogta végül. – Elfelejtettem. Látomásaim támadnak, szavakba öntőm őket, de mikor az istennő szól rajtam keresztül, a szája lehetek csupán; nemigen emlékszem a történtekre, az elhangzottakra.

A férfi bólintott.

– Ismerem az érzést… – Ellazította izmait, felemelte rossz lábát, az asztalra telepedett. Összefonta karját, úgy nézett le Wynnre. – Mindig beteljesülnek a jóslataid?

– Ilyen vagy olyan módon – felelte a főpapnő. Gyengének érezte magát, nem tudta, mi lehet az oka – azután rádöbbent, hogy az elmúlt éjszaka alig aludt. – A szavak igazak, de amit látok, olykor másképp, máshol történik.

– De ha valakit elesni látsz, arra halál vár, igaz?

Úgy tűnt, a férfit nem izgatja különösképp a dolog. Wynn felpillantott rá, makacsul fürkészte. A sovren szürke szemeibe visszaköltözött az a hűvös, réveteg kifejezés. Mintha azon tűnődött volna, milyen talajba vessék övéi a magvakat.

– Igaz – suttogta Wynn.

A férfi furcsamód elégedetten bólintott.

– Nos hát – mormolta –, akkor mindent tudsz. Megteszed-e, amire kértelek?

Wynn kihúzta magát, nem tudta elfojtani dühét,

– Hát nem küzdesz a sorsod ellen? Küzdened kellene!

A sovren ajka féloldalas mosolyra görbült.

– „Ne tűrd csendben, hogy elnyeljen a zord éj… kiálts, kiálts, ha fogy a fény.”

– Igen – mondta Wynn a szemébe mélyedve. – Pontosan így gondoltam. Ezek a te szavaid?

– Nem. Egy Dylan Thomas nevű ember írta őket. – A férfi a fejét ingatta. – Igazad van, küzdenem kellene. De hát már nincs miért. Mi hasznom volna a küzdelemből? Te magad mondtad, hogy jóslataid mindig beteljesülnek.

– De hiszen megkaptad a figyelmeztetést! – kiáltott fel Wynn. – Soha senkit nem figyelmeztethettem előre… Meg tudom mondani, hogyan fog történni, így talán elkerülheted a bajt!

A férfi viszonozta pillantását; Wynn érezte, elpirul megint.

– Köszönöm neked – mondta végül a sovren. – Köszönöm, hogy segíteni akarsz, noha alig ismersz; hogy nem vetsz meg azután, amit ellenedre tettem. Jó vagy.

– Akárcsak te – mondta Wynn. – Meg tudom mondani… mi lakozik az emberekben. Hogy mit éreznek. – Mind ez ideig csak apjának és Nahralnak árulta el titkát.

Nem tudta, miért érzi úgy, bíznia kell ebben a férfiban… – de nem bánta meg döntését.

– Empátia és prekogníció – szólt a férfi. – Gondoltam. Egyébként én is az emberek lelkébe látok.

Wynnek fogalma sem volt, mit jelenthet az iménti két furcsa szó, mégsem tudta véka alá rejteni kétkedését.

– Hogy lehetséges ez? A képesség az istennő ajándéka – s te férfi vagy!

– Bebizonyítom neked – mondta a sovren. – Add a kezed!

Wynn habozott, aztán odanyújtotta. A férfi kardforgatástól kérges tenyere melegen simult az övéhez, és…

…és Wynn érezte, mi lakozik benne: elkeseredés, kínzó magány, keserű elszántság. Az egyesülés teljesebb volt, mint bármikor azelőtt, s a főpapnő néhány pillanat múltán ráébredt, azért, mert a férfi is olvas benne – felfogja magányosságát, fájdalmát, hajlíthatatlanságát, a szeretetet, amelyet a kínokkal teli élet iránt mindennek ellenére érez. Hasonlítottak egymásra – a férfi világa azonban már-már homályba veszett.

Harcolj! – könyörgött neki némán Wynn. – Kiálts!

Érzékelte a sovren önkéntelen reakcióját az érzelemkitörésre – a férfiban egy pillanatra felszikrázott az életkedv, az elevenség; erre késztette a felé áradó szenvedélyes esdeklés.

Kapcsolatuk ezután gyengülni kezdett, fokozatosan visszahúzódtak; Wynn ismét magára maradt gondolataival. Egy perc múltán ébredt csak rá, hogy még mindig szorongatja a férfi kezét, mint valami mentőövet. Ujjai remegtek, ahogy elengedte.

A sovren rámeredt, szeme elkerekedett a megdöbbenéstől, de arcára lassanként visszatért az a zárkózott kifejezés. Ám a rövid egyesülés megszülte a felismerést – Wynn hirtelen rádöbbent, hogy ez alkalommal a férfi egykedvűsége maszk csupán, s a felszín alatt egymást érik a gondolatok. Vajon min töprenghet?

– Most már hiszek neked – suttogta.

– Magadra hagylak, hogy megfontolhasd ajánlatomat – egyenesedett fel a sovren, kizökkenve töprengéséből. – Mikorra térjek vissza?

Wynn nagy levegőt vett, s ő is felállt.

– Nem szükséges később visszatérned, már döntöttem. Elfogadom az ajánlatodat. – Alighanem megvesztem – gondolta, de mint mondta, már döntött. – Írok apámnak, hogy ma este felkeressük, s tárgyalunk.

A sovren megragadta a kezét, s mélyen meghajolt.

– Úrnőm… Köszönöm. Köszönöm! – Felegyenesedett, s lepillantott Wynnre, akit a szemében felvillanó fény reménykedéssel töltött el.

– Te már tudod a nevemet – mondta egy perc múltán. – Megtudhatnám én is a tiédet? Ostobának érezném magam, ha úgy kelnék egybe egy férfival – még ha csak rövid időre is –, hogy nem szólíthatom a nevén.

A sovren ezúttal szívből mosolyodott el.

– Nem ismered-e a régi meséket? Az áll bennük, hogy ha elárulod valakinek a nevedet, voltaképp a lelked felett adsz hatalmat neki…

– S te elhiszed ezt? – vágott vissza Wynn a férfi saját szavaival.

A mosoly lehervadt a sovren ajkáról. Komolyan emelte fel és csókolta meg Wynn kezét. A főpapnő érezte bőrén leheletének melegét.

– A nevem Zar. Megtisztelnél, ha eztán így szólítanál.

Nyolcadik fejezet

– Köszönöm, Voba, egy falatot sem tudok már lenyelni – mondta elégedett sóhajjal James Kirk a vörös hajú szárnysegédnek. – Igazság szerint a legszívesebben itt helyben elaludnék, olyan jó meleg van. Nagyszerű érzés tisztának és jóllakottnak lenni! – Akkorát ásított, hogy állkapcsa majd beleroppant.

Leonard McCoy eltöprengett az odakínált tányér felett, aztán megadta magát.

– Tudom, nem szabadna, de hát… – Lekvárt kent a mézeslepényre. – Tisztában vagy vele, hogy alig egy napja érkeztünk? Olyan, mintha már egy hét telt volna el.

Spock felkelt az asztaltól, lassan az ablakhoz ment. Mindhármuk hálószobája e nagy, közös nappaliba nyílt. A falakon színes szőttesek függtek, mintázatuk a zuniakéra emlékeztette Kirköt. A kőpadlón szőnyegek, a helyiség két végében egy-egy jókora kandalló. A három nagy, üvegezetlen ablak tárva-nyitva állt, a tisztek ezeken át az erődön túl nyújtózó mezőségre láttak. Nyilván gyakorlótérként szolgált, mert egész hosszában lovassági és gyalogsági alakulatok manővereztek. A messzeségben ott sorjáztak az északi hegység csúcsai.

A vulkáni csak állt, háta mögött összekulcsolt kézzel nézte a gyakorlóteret.

– Ez tetszeni fog, Jim! Zar a rómaiak manipulusrendszerének egy továbbfejlesztett változatát használja. A manipulus amúgy egyenes ági leszármazottja a görög falanxnak… Igaz, az oldalfedezetről itt íjászok gondoskodnak. Alighanem hasznukat látják az ellenség harci szekereivel szemben. A lovasság jól képzett; nagyrészt lándzsásokból áll – folytatta a túloldalra pillantva. – Gondolom, mindenütt bevethető rohamegységként látja hasznukat Zar: az ellenség leggyengébb pontjait, hátvédjét kezdi ki velük.

– Cletas azt mondta, a támadók négyszeres túlerőben vannak – jegyezte meg McCoy. – Mit számít ilyen helyzetben a mozgékonyság?

– Meg fogsz lepődni, Öreg – ígérte Kirk szemét dörzsölgetve. Ha tovább üldögélek itt – gondolta – egész biztosan elalszom! Feltápászkodott hát, odabaktatott Spock mellé. – Háromezer jól kiképzett katona hatalmas veszteséget okozhat egy szervezetlen hordának! Azok, ha tizenkétezren vannak is, egyénileg küzdenek, komoly harcértékük nincs… – Hunyorgott a napfényben. – Használnak kengyelt a lovasok? Innét nem látni…

– Igen – mondta nyomban Spock. – Használnak.

– Azokhoz a nyergekhez, amelyeket tegnap láttunk Heldeon táborában, szintén tartozott kengyel?

– Nem – mondta Spock. – A danregek még nem jutottak odáig.

– Kengyel? – értetlenkedett homlokráncolva McCoy.

– A kengyel megjelenése a lovas harcászat történetének egyik fordulópontja volt, doktor – világosította fel Spock. – A kengyel segítségével a katonák nagyobb lendülettel hajíthatták lándzsájukat, hisz volt mire támaszkodniuk. Az egyensúlyozásban is segített, így a kardot is eredményesebben forgathatták. A kengyel felfedezése tette lehetővé a gótok számára a római légiók legyőzését.

– Lám, az ember nap mint nap valami újat tanul… Gondolja, hogy Zar „találmányai” révén számbeli fölényben lévő ellenfelei fölébe kerekedhet? – McCoy szkeptikusnak tűnt.

– Kárukra semmiképp nem válnak. Hogy pontosan mennyit segíthetnek, arra adatok hiányában nehéz következtetni.

Kirk a homlokát ráncolta.

– Nem vagyok igazán borúlátó az esélyeiket illetően, Öreg. A talaj kezd már kiszáradni, és…

A kopogás hallatán elnémult. Voba már mozdult is, hogy ajtót nyisson.

Cletas, a Hadban Második lépett be tisztelegve.

– A sovren végzett. Gyertek velem!

Kirk felkapta vörösesbarna köpenyét, azután a tiszt nyomába eredt. Odakint sütött ugyan a nap, a kőfalak azonban változatlanul nyirkosságot leheltek. A tengernagy karjai lúdbőröztek, míg a nyitott ablaknál állt.

Emlékeznem kell minderre, ha legközelebb a fegyvergyűjteményemet nézegetem, és nosztalgiát érzek a romantikus, hősi idők iránt – gondolta, felkanyarítva vállára a meleg ruhadarabot, a prémgallért vörösarany brossal tűzte össze. Az ember kiszolgáltatottja az elemeknek… És még csatornázás sincs…

Az alvezér egy erős őrizet alatt álló ajtóhoz vezette őket. Nyomában Kirk is belépett. Spock és McCoy követte.

Zar egy masszívnak látszó, az arany különböző árnyalataiban pompázó rozettás asztal szélén ült. Előtte egy széken a főpapnő: mély ámbraszín köntöse egy árnyalattal világosabb volt a hajánál. Súlyos fürtjeit tarkóján fogta össze, apró arany fülbevalói szikrát hánytak a gyertyafényben. Tökéletesen nyugodtnak látszott.

Kirk sietve körülpillantott – úgy ítélte, ez Zar dolgozószobája. Az asztal a helyiség egyetlen ablaka alatt állt, mely a déli szárnyra, Új-Araen városára nyílt.

A szemközti falon ismerős képet látott a tengernagy: Zar Enterprise-festményének színei mit sem veszítettek élénkségükből az esztendők során.

Amint a Föderáció tisztjei beléptek, Zar felállt, s lenyúlt Wynn kezéért. A főpapnő szembefordult a jövevényekkel, fejét büszkén oldalra billentette, közömbösséget színlelt, Kirk azonban már egy másodperccel korábban nyugtázta, hogy felismerte őket, s meglepődött.

– Úrnőm – kezdte szertartásosan Zar –, hadd mutassam be Kirk tengernagyot, dr. McCoyt és Mr. Spockot! Uraim, a danregek főpapnője, Lady Wynn!

– Örvendek a szerencsének, hölgyem – mondta McCoy, és meghajolt.

Kirk követte példáját, felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát.

– Üdvözöllek, úrnőm…

Wynn ez alkalommal visszamosolygott rá.

– Én kedves kémem! – mondta. – Tehát mégis Új-Araen szolgálatában állsz!

– Igazság szerint nem – közölte Zar. – Puszta véletlen, hogy épp oda, és épp mostanság érkeztek.

Wynn szeme elkerekedett, ahogy megpillantotta Spockot. A vulkáni komolyan billentette félre a fejét.

– A testvéred, uram? – érdeklődött Wynn Zarra pillantva.

Kirk figyelmét nem kerülte el a sovren tekintetében lappangó vidámság.

– Nem. Az apám.

A főpapnő megdöbbent. Nem tudta eldönteni, elhiggye-e, amit hallott, de egy szót sem szólt. Zar rávillantotta halovány félmosolyát.

– Ez az igazság. Hosszú történet, de ha találunk rá alkalmat, elmesélem.

– Érdeklődve fogom hallgatni, uram – mondta Wynn. – Most azonban vissza kell vonulnom, hogy megírjam üzenetünket az én apámnak… – Spockra mosolygott. – Mily nagy szerencse, hogy épp most látogatott ide, uram! A vérrokonoknak a hagyomány szerint mindenkor jelen kell lenniük a kézfogón.

Zar biccentett Cletasnak, aki előrelépett.

– Ez Cletas, a helyettesem. Elkísér, és gondoskodni fog róla, hogy üzeneted eljusson Heldeonhoz.

A tiszt mélyen meghajolt.

– Úrnőm…

Wynn egy ideig nézte. Kirk látta, hogy orcáit pír önti el, mielőtt megszólal:

– Ma reggel alattomban támadtam rád. Dicstelen dolog volt, Cletas, bocsáss meg érte!

A Hadban Második, noha nyilván megdöbbent, egykettőre feltalálta magát.

– Mindazért, amit kezeim közt kellett elszenvedned, komiszabbat érdemeltem volna, úrnőm. Kérlek, fogadd töredelmes bocsánatkérésemet. Megengeded most már, hogy elkísérjelek?

– Hát persze – bólintott Wynn, s kisietett az alvezérrel.

Kirk Zarra bámult, aki épp ekkor roskadt kimerülten karszékébe. Intett látogatóinak, foglaljanak helyet a nagyasztal körül.

– Gratulálok – mondta a tengernagy szárazon, s ő is leült. – Csak mondja még egyszer valaki, hogy az igazi románchoz idő kell… Hogy csináltad?

– Megígértem neki, hogy társuralkodóvá és örökösömmé teszem – mondta a sovren visszafogott vidámsággal. – Új-Araent akarja.

– Mikor tartjátok az esküvőt? – kérdezte Spock.

– Amilyen hamar csak lehet – felelte Zar rezignáltan. – Ma este. A ceremóniára csak a szövetségi tárgyalások befejezése után kerülhet sor… – Sóhajtott, a vulkánira pillantott. – Megtennéd, hogy… elkísérsz, apám?

– Megtiszteltetésnek tekintem – mondta komolyan Spock.

A szóváltás azt az érzést keltette Kirkben, hogy valamikor már hallotta, de nem tudta hová tenni. Zar ekkor hozzá és McCoyhoz fordult.

– Örülnék, ha ti is jelen lennétek…

Kirk McCoyra nézett.

– Szívesen mennénk, Zar, de mielőtt tető alá hozod ezt a megállapodást, beszélnünk kell. Tudod, ez nem egyszerű udvariassági látogatás.

– Ezt sejtettem, miután ismerem az Örökkévalóság Őrzőjének használatára vonatkozó megszorításokat. Mi a gond?

– Épp az imént nevezted meg. Az Örökkévalóság Őrzője – mondta Kirk.

Biccentett Spocknak, aki röviden beszámolt az Őrző rendellenes viselkedéséről, az univerzumra ötezer év távolában leselkedő veszélyről. Zar homlokráncolva, feszülten figyelt, gépiesen jegyzetelt egy darab pergamenre. Kirk figyelte, s arra gondolt, mennyire megváltozott az esztendők folyamán – bár inkább a hatalom és a felelősség, semmint az évek öregítették. Jim mindenkinél jobban tudta, hogyan hat az ilyesmi az emberre.

– …nem kis nehézségek árán végül sikerült korlátozott kapcsolatba lépnem az Őrző agyának egy szigorúan gépi logika szerint működő részével – foglalta össze Spock. – Megkértem, juttasson vissza bennünket ide, s kísérje figyelemmel mozgásunkat, míg elérkezettnek nem látjuk az időt a visszatérésre. Azt reméljük… – a Vulkán-lakó tétovázott, azután határozottan így folytatta: – Bízunk benne, hogy te, az enyémnél fejlettebb telepatikus képesség birtokában, sikerrel lépsz vele teljesebb kapcsolatba, feltárod a probléma okát, s meggyőzöd a lényt, térjen vissza megszokott tevékenységéhez.

Zar az apjára nézett, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Aztán lassan megrázta a fejét.

– Nem próbálkoztam teljes tudat-összeolvasztással azóta, hogy ott a Kapun sikerrel jártam – húsz esztendeje. Kétlem, hogy képes vagyok még idegen lényekkel való kapcsolatfelvételre.

– Segítek neked. Ketten… – kezdte Spock, de Zar pillantása láttán elhallgatott.

– Akkor sem mehetnék, ha biztos volnék a sikerben. Sajnálom, de egy csatát kell megvívnom itt.

Kirk a torkát köszörülte.

– Igen, tudjuk. S tudunk még valamit, amit te nem sejtesz, s ami esetleg álláspontod megváltoztatására késztethet… – A szürke szemekbe mélyedt. – Nem éled túl ezt az ütközetet, Zar.

A sovren fura hangot hallatott: félig horkanás volt, félig elfojtott kuncogás.

– Tudom…

Kirk döbbenten bámult Spockra. Valóban tudja? Hogyan lehetséges ez?

– Talán nem fogalmaztam elég világosan – próbálkozott. – Spock látta a csatát a trikorderén. Láttam én is. Mindketten láttuk, mi vár rád. Ha nem tartasz velünk, Zar, meg fogsz halni.

– Igen, tudom.

– Honnét tudod? – kérdezte Spock.

– Jövendőbelim tegnap délután megjósolta a halálomat. Wynn látnok. Empata, akárcsak én, de prekognita is. Amit isteni sugallatnak vél, valójában jövőlátó vízió. Úgy vélem – nem, nem, tudom –, azért egyezik bele a házasságba, mert szánalmat érez irántam. Egy halálraítélt utolsó kívánságát teljesíti, így vagy úgy, meg kell történnie, nincs segítség.

– De Zar… – szólalt meg McCoy is – igenis van segítség! Vissza kell jönnöd velünk. Véghezvitted, amiért idejöttél, civilizáltad ezt a népet – most már megpihenhetsz. Gyere vissza, és ezúttal maradj is velünk!

– Mit kezdenék magammal? – kérdezte keserűen Zar. – Nem hinném, hogy a Föderáció világain komoly igény van levitézlett uralkodókra. Ne kísérts, Leonard!

Hátratolta a székét, s járkálni kezdett, egyre jobban belemelegedett a monológjába.

– Nem is képzelnétek, mennyire szeretném itthagyni mindezt! De ha megtenném, ha megfutamodnék, népemet kiirtanák! Nem; maradnom kell. Ha maradok, és nőül veszem Wynnt, ő elestem után trónra lép, legalább Új-Araen megmenekül.

Ismét szembefordult látogatóival.

– Heldeonnak hétezernél is több harcosa van. Ha rá tudom venni, hogy szövetkezzünk, Laol és Rorgan csapatainak létszáma alig ötezerrel múlná felül a mienket. Ilyen feltételek mellett az enyémek akár győzhetnek is!

– Na jó – mondta McCoy. – Tegyük fel, hogy elveszed azt a nőt, azután a csata kezdetekor eltűnsz. Hát nem jobb ez annál, ha később áldozattá válsz? Egész eddigi életedet ezeknek a népeknek szentelted – haláloddal már igazán nem tartozol nekik! Ami pedig a mi időnkben neked jutó szerepet illeti, térj észhez… Tehetséges emberekből, olyanokból, akik nemcsak beszélnek, cselekszenek is, sosem lehet elég. Elég fiatal vagy még ahhoz, hogy…

Elhallgatott, mert Zar lebiggyesztette ajkát.

– Tévedsz, Len. Nemsokára meglátnám a negyvenötödik nyarat, ahogy errefelé mondjuk. Földi idő szerint ez annyi, mint… Nem, a váltószám nem jut eszembe.

– Negyvenkilenc egész négytized év – mondta Spock.

– Értsétek meg, ebben a kultúrában egy férfi negyven felett már öregnek számít! Bár a tőled kapott immunkezelésnek és származásomnak – Zar e helyütt Spockra pillantott – hála, valószínűleg sok évig élhetnék még, ha nem kellene most hadba szállnom… – Fáradtan simította hátra a haját. – De a fenébe, ha egyszer öregnek érzem magam! Nem tudok megváltozni. Jobb lesz harcban elesnem.

– Te is tudod, hogy ez ostobaság! – csattant fel McCoy, láthatólag feldúltan. – Semmi akadálya, hogy visszaülj az iskolapadba… Kitanulhatsz egy vadonatúj szakmát. Az idődből futja rá, Zar! A csillagflottához is elszegődhetsz, ha akarsz. A felderítő osztagok úgyis folyton látnokok után sírnak… Ott vannak azután a túlélési tapasztalataid: kézikönyvet írhatnál az új világok pionírjai számára!

– Öreg… – Kirk barátja vállára tette a kezét. – Nyugodj meg. Ebben a kérdésben egyedül Zar dönthet.

McCoy azonban lerázta válláról a kezét. Felpattant, a sovrenhez ugrott, lángoló szemmel bámult rá.

– A francba, Zar! Sose hittem, hogy gyáva vagy, de a mostani viselkedésed ezt sejteti! Szerintem több kurázsi kell az életben maradáshoz, mint ahhoz, hogy az ember feladja és megölesse magát!

Hangja elfúlt, szünetet tartott, igyekezett visszanyerni az önuralmát.

– Húsz évvel ezelőtt lemondtál a csillagokról, hogy azt tedd, amit helyesnek vélsz. Bár tudtam, hogy hiányozni fogsz, helyeselnem kellett a döntésedet. Mostanra azonban megtetted a kötelességedet, s megint kaptál egy lehetőséget a sorstól – a legtöbb embernek ez sosem adatik meg. Csak nem akarod azt mondani, hogy nem élsz vele?

Zar némán figyelt – láthatólag megindították a doktor szavai.

– Bár élhetnék ezzel a lehetőséggel, Leonard! – mondta szomorúan. – Azt hiszem, még mindig nem érted… A háborúban döntő fontosságú a morál. Katonáim tudnak arról a próféciáról, de tudják azt is, hogy mindennek ellenére az élükre állok majd. Ezért aztán a végsőkig harcolni fognak. Ez az elszántság a győzelmet jelentheti számunkra. Nem hagyhatom el őket!

– Ha nem lépsz kapcsolatba az Őrzővel – mondta halkan McCoy –, mindannyian elpusztulunk. S velünk a Tejútnak nevezett galaxis egész lakossága, idővel pedig, ha Spock nem téved, az összes galaxis.

Zar az asztalra könyökölt, kimerülten felsóhajtott, dörzsölgetni kezdte a halántékát.

– Gondolkozom, Len. Talán van valami mód… de pillanatnyilag többet nem ígérhetek.

McCoy óvatos, ám diadalmas pillantást vetett Kirkre, mielőtt ismét Zarnak szentelte figyelmét.

– Fáj a fejed, fiam?

– Az nem kifejezés…

– Nézd… – A doktor apró dobozt kotort elő. – Nyeld le ezeket. De vízzel, ne borral!

Zar engedelmesen teletöltött egy kupát, s lenyelte az orvosságot.

– Köszönöm. A bort amúgy Wynnek hozattam. Az én gyomrom valahogy nem bírja az etanolt… rosszul leszek tőle.

– Emlékszem… – mormolta Kirk. – Zar, én csak annyit mondhatok… – figyelmeztetően sandított McCoyra –, hogy ebben a dologban neked kell döntened. Bárhogy határozz is, akaratodat tiszteletben fogjuk tartani. Egész őszintén: nem bánom, hogy nem nekem kell döntenem…

– Nos, bárhogy döntök, annak a ceremóniának meg kell lennie – mondta Zar. – Így vagy úgy, az örökösömmé kell tennem Wynnt… – Maga elé húzta a kenyér- és sajtszeletekkel megrakott tálcát. – Jut eszembe, ma még nem is ettem. Nem csoda, hogy hasogat a fejem. Kér valamelyikőtök egy szendvicset?

– Azok után, amit Voba belénk diktált, szó se lehet róla! – jelentette ki Kirk.

Zar megint teletöltötte kupáját vízzel.

– Kezdek rendbe jönni. Gyorsan hat az orvosságod, doki… – Habozott. – Látom, magaddal hoztad a felszerelésedet. Megtennél valamit a kedvemért?

– Az attól függ – mondta óvatosan McCoy. – Ha azt szeretnéd, ne próbáljalak meggyőzni arról, hogy velünk kell tartanod, ne reménykedj!

– Nem erről van szó! Orvosként volna szükségem rád.

– Rendelkezz velem! A lábad miatt amúgy is beszélni akartam veled… – Látván, hogy Zar a fejét rázza, elhallgatott. – Miről lenne szó?

– Szeretném, ha Wynnt is ellenállóvá tennéd minden betegséggel szemben, ahogy velem tetted húsz évvel ezelőtt. Ebben a társadalomban még ez sem garantálja neki a hosszú életet, de ahhoz mindenképp hozzásegítheti, hogy hosszabb időn át uralja ereje teljében Új-Araent…

McCoy bólintott.

– Megoldható. De biztos vagy abban, hogy okos dolog rábízni mindent? Az övéi, már amennyire megítélhettem, meglehetősen primitívek.

– Wynn értelmes és belátó – mondta Zar. – Laolhoz, Rorganhoz és hasonszőrű társaikhoz viszonyítva például kifejezetten civilizált. És ne feledd, hogy empata, vagyis úgyszólván képtelen a kegyetlenségre. Azt hiszem, kitűnően beválik majd… – Egy ideig szótlanul szeletelte a kenyeret meg a sajtot, aztán a többiekre pillantott. – Szolgáljátok ki magatokat! Abban a kancsóban bor van, de leszalajthatok valakit a pincébe valami erősebbért, ha kívánjátok.

– Megteszi ez is – mondta a tengernagy, s töltött McCoynak, majd magának. – Spock?

– Köszönöm, nem élek vele.

Zar jókora szendvicset állított össze magának.

– Amíg eszem, elmondanátok, mivel töltöttétek az elmúlt tizennégy és fél esztendőt?

A tisztek nagy vonásokban sorra felvázolták életük főbb eseményeit. Spock kezdte, Kirk fejezte be. Mikor Winona halálát említette, ráébredt, hogy már napok óta eszébe se jutott az anyja. Feltámadt benne a bűntudat, de legyűrte, tudván tudva, hogy Winona óhajtaná a legkevésbé a hosszadalmas gyászt. Ha itt volna, valószínűleg fenéken billentene, mondván: „Tessék tovább élni!” – gondolta halványan mosolyogva.

Mire Zar legyűrt két sajtos szendvicset, pár darab gyümölcsöt, a beszámolók is véget értek.

– Most te következel – mondta Kirk. – Mondd csak, hogy jött össze – mutatott körbe – mindez?

– Ez meglehetősen hosszú történet… – Zar letette ezüstkupáját, s szórakozottan végigsimított a peremén az ujjaival. – Mikor elhagytalak benneteket, az Őrző a hegyek túloldalára helyezett, jókora távolságra a jelenlegi Új-Araentől. Felkapaszkodtam a legközelebbi hágóig, s már az első éjszakán pásztorokba botlottam. A nyelvüket persze nem értettem, ezért, miután jól megnéztek maguknak, kisütötték, hogy démoni fajzat vagyok, és nekiálltak, hogy karóba húzzanak… – Zar felhúzott szemöldökkel pillantott apjára, akinek tekintetében némi derű csillant. – Időlegesen leszereltem őket: jóindulatot sugároztam feléjük, amilyen erősen csak bírtam, így aztán beérték a megkötözésemmel – hevenyészett bogok voltak –, és elvonultak tanácskozni. Sötétedésig ültem ott, telepatikus úton igyekeztem a beszélgetésből minél többet felfogni. Egy vad vitha tartotta rettegésben őket – lejárt a csúcsok közül, és meg-megdézsmálta a nyájakat. Munkába vettem hát azokat a hevenyészett bogokat… Másnap délután, mikor beállítottam a táborukba a lény tetemével, ugyancsak meglepődtek, de értékelték a gesztust. Befogadtak. Velük éltem, míg elsajátítottam a nyelvüket, azután, hogy felkerekedtek a hegyeken túlra, hogy áruba bocsássák jószágaikat, velük tartottam. Új-Araen akkortájt jelentéktelen, nevesincs település volt még, negyedakkora, mint napjainkban. Jórészt vályogházakból állt, nem úgy, mint jelenlegi.

Zar ivott egy korty vizet.

– Az uralkodót Tekolinnak hívták. Mikor hírét vette a segítőkész démonnak, értem küldött. Elbeszélgettünk. Jó ember volt, intelligens, korát megelőző figura. Mellette maradtam mint testőr, s alig pár hónap múltán gárdájának kapitánya lettem. Ideális poszt volt, az őrjáratok során sokfelé megfordultam. Fiatalembereket gyűjtöttem magam köré – főként férfiakat, de néhány gyermektelen nő is akadt –, s tanítani kezdtem őket a magam nyelvére, persze Tekolin áldásával. Kettővel találkoztatok már: Cletas és Voba az első csoportból való. A rákövetkező két esztendő alatt segítségükkel egybegyűjtöttük e földrész valamennyi technikai vívmányát. Olykor sok száz kilométernyit utaztak új találmányok, eljárások kedvéért. A gyakorlott kőművesek ugyancsak nagy becsben álltak. Szükségünk volt azután olyan jó felépítésű, hosszú lábú hátasvykarokra is, amelyeket tenyészállatokként használhattunk… – Zar szünetet tartott, aztán mély lélegzetet vett. Ajka megfeszült, s mikor folytatta beszámolóját, hangjából kicsendült a fájdalom: – Tekolin leánya, egyetlen gyermeke, Araen szintén a csoporthoz tartozott. Egy évvel megismerkedésünk után apja elé járult kérésével, hadd legyen a feleségem… Tekolin beleegyezett. Araen alig tíz hónappal ezután meghalt…

Zar elnémult, forgatta, egyre forgatta a kupát.

– Sajnálom – mondta Kirk. A szó persze ostobán, ide nem illőn hangzott, mint rendesen, ám mint mindig, ezúttal is úgy érezte, muszáj mondania valamit. Kilenc hónap… Az asszony alighanem a szülésbe halt bele.

A tengernagy Miramanee-re gondolt, aki meghalt, amint közös gyermekük öntudatra ébredt, aztán ismét eszébe jutott másik gyermeke. Miért nem szólt Carol Davidról, mielőtt elfogadtam a megbízást arra az ötéves kutatóútra? Fel kell vennünk a kapcsolatot; elég idős már, hogy megértse, ha elmagyarázom… Legalábbis remélem.

– Én is sajnálom. De mi történt azután? – firtatta McCoy.

– Tekolin az utódjává nyilvánított, azután, alig másfél évre rá, elment ő is. Sovrenként uralkodtam, de közben folytattam a gyűjtőmunkát, s tovább tanítottam csoportom tagjait. Új technikákat dolgoztam ki… könyveket írtam. Az első öt esztendő alatt legalább tízet-tizenkettőt. Ott vannak a tanulmányok, a matematikáról, a nyelvről, a fizikáról… Még egy szótár is akad. Egy sereg írnok másolta őket, mert sem időm, sem technológiai hátterem nem volt a nyomdagépépítéshez, a papírgyártáshoz – legalábbis akkoriban. Most már sikerülne, de hát… – Sóhajtott. – Az említett könyvek és tanulmányok persze alapfokú ismereteket közölnek. Az embereim nem álltak készen a kvantummechanika befogadására – nem készek még ma sem. A legműveltebbekkel is alig tudtam elhitetni, hogy minden atomokból épül fel. És ők is csak a koncepció elfogadásáig jutottak el…

– Technológiai fejlődés? – kérdezte Spock. – Vasércbányászat, fémmegmunkálás?

– Többek között.

– Láttam, hogy katonáid láncinget hordanak, és acélkardot viselnek – mondta a vulkáni. – Egész hadseregedet ilyen felszereléssel láttad el?

– Láncing csak a katonák kétharmadának jutott – felelte Zar. – De acélkardja, sisakja és mellvértje mindenkinek van. A fegyvergyártás, sajna, minden más iparágat háttérbe szorított az utóbbi négy év során. Új-Araenben jelenleg több a fegyverkovács, mint a tanító.

Spock elgondolkodva bólintott.

– Az acél előnyös tulajdonságaival számolva ez bizony nagy előnyt jelent.

– Forrón remélem, Rorgan és Laol nem számol ezzel. Túlerejük tudatában valószínűleg gondatlanabbak lesznek.

– De Zar… – Kirk döbbentnek látszott. – Hogy lehet az, hogy te mindehhez értesz? Képtelenségnek tűnik, hogy egyetlen ember – legyen bármilyen intelligens – ennyit elérjen!

A sovren mosolyogva rábólintott.

– Igazad van, képtelenség. A válasz azonban egyszerű. Csaltam, Jim.

– Csaltál?

– Nem láttátok, mi minden akadt a csomagban, amit magammal vittem – mondta Zar, és felállt. Asztalához sántikált, s egy percre rá ismerősnek rémlő tárggyal tért vissza. A többiek elé helyezte. Kirk elámult, elvigyorodott.

– Te csalafinta széltoló! Egy trikorder!

– Napelemes energiaforrással felszerelve – fűzte hozzá Spock, felvonva szemöldökét. – Akkortájt csodálkoztam is, hová tűnhetett a tartalék trikorderem. Aztán arra gondoltam, kölcsönvetted, és valahogy elvesztetted a Kapun vívott ütközetben.

Zar vállat vont, bűnbánatnak nyoma sem látszott rajta.

– Mikor felfedeztem festményemet az atozi feljegyzésekben – a kőfalon látható Enterprise-ábrázolásra mutatott –, ráébredtem, hogy vissza kellett jönnöm…

Elhallgatott, a fejét ingatta.

– Az időutazás jócskán össze tudja zavarni a nyelvtani szerkezeteket, ugye? Mindegy. A felfedezést követően „kölcsönvettem” pár kazettát az egészségügyi részlegből – elnézést, doki! –, azután parancsot adtam az Enterprise számítógépnek, hogy másoljon ki minden adatot bizonyos fájlokból, különös tekintettel a bolygógyarmatosításra és a primitív közegekben való boldogulásra.

Mire elérkezett az indulás ideje, a szappankészítéstől a vasolvasztáson, hadvezetésen, gyertyamártáson át az üvegfúvásig volt anyagom mindenhez. Ezek a kazetták meglehetősen aprók, száznál több fért el belőlük a csomagomban. És a számítógép a lehető legtöbb adatot vitte rá!

Megnyomott egy gombot a készüléken, mire felcsendültek Beethoven V. szimfóniájának csodás bevezető taktusai. Zar kikapcsolta a trikordert.

– Az irodalmi és zeneművekről sem feledkeztem meg… – Hangja fokozatosan suttogássá halkult. – Jórészt a zenének köszönhetem, hogy épelméjű maradtam.

– Csupa klasszikus, mi? – dörmögte McCoy. Zar bólintott.

– Menthetetlenül ódivatú vagyok, azt hiszem. A legmodernebb szerző T’Nira, ő pedig már kétszáz éve… – Kivárt, felsóhajtott. – Szóval ötezer esztendő múltán kétszáz éve halott klasszikus lesz.

– Fejezd be a történetet – kérte Kirk.

– Nincs sokkal több mondanivalóm. Előbb megpróbálkoztam a demokráciával; reméltem, hogy előbb-utóbb lemondhatok a Tanács javára, de embereim az ilyesmire sincsenek még felkészülve… Igaz, ami igaz, a Tanács puszta létezését is csak nehezen vette be a gyomruk. Más választásom nem lévén, felvilágosult despotaként kell uralkodnom.

Lepöccentett egy porszemet a trikorderről, a homlokát ráncolta.

– Mostanra mintegy felerészben sikerült megvalósítanom, amit elterveztem. És ami a legbosszantóbb, mire felvirágoznék a Völgy, megjelennek ezek – csak azért, hogy egyetlen vérmocskos nap alatt semmivé tegyék sokéves fáradozásunk eredményét!

Az első tíz év során békében éltünk, azóta viszont folyvást harcolnunk kell. Kezdetben kis csoportok, bandák jöttek. Az ellenség könnyű prédának vélte a völgyet, de hamar megtanult tisztelni bennünket. Azután összeállt a danregek, a kerrenek és az asyrik szövetsége. Ekkor láttam be, hogy alighanem végünk.

– „A világosság ideje volt, és a sötétségé…” – idézte McCoy.

– Ismerősen hangzik, mégsem tudom hová tenni, Öreg – vallotta be Kirk. – Honnét való?

McCoy elmosolyodott, a vulkánira pillantott.

– A magáé, Spock!

– Charles Dickens könyvéből, a Két város történetéből.

– Szégyen és gyalázat, de az akadémián olvastam utoljára – mondta a tengernagy. Zarra pillantott, és felsóhajtott. – Az idézet mindenesetre ideillik. Csapataidnak minden előny ellenére nehéz dolguk lesz.

– Tudom… – Zar szája körül elmélyültek a ráncok. – Valahányszor elmegyek egy-egy trágyadomb mellett, kísértést érzek, hogy „feltaláljam” a puskaport. Három-négy robbantással szétugraszthatnánk a csűrhet…

– Trágyadomb…? – értetlenkedett McCoy.

– A szerves hulladékban végbemenő kémiai reakciók egyik végterméke a kálium-nitrát – a salétrom –, mely kénnel és szénnel elegyítve puskaport ad, doktor – magyarázta Spock.

Az egészségügyi tiszt a homlokát ráncolta.

– Nos, Zar, ha így áll a dolog, miért nem találod fel? Ez egyszer…

– A puskapor felfedezéséig még száz esztendőnek kell eltelnie – mondta Zar. – Ha siettetném a dolgot, megbontanám az időfolyam integritását. És abból kiindulva, amit az Őrzővel kapcsolatban elmondtatok, ennek e világ határain túl is súlyos következményei lennének.

– Jól döntöttél, Zar, de ez sovány vigasz lehet számodra – mondta Kirk. – Nem volt könnyű, igaz?

Felállt, járkálni kezdett, végül megtorpant a jókora kandalló előtt.

– A tiéd ez a kard? – kérdezte a párkány felett hüvelyében lógó fegyverre bökve. Zar bólintott. – Szabad megnéznem?

– Csak tessék.

A tengernagy megragadta a kopottas, bőrrel bevont, fémszállal körültekert kardot, s leemelte. Vigyázva húzta ki egyszerű fekete hüvelyéből, nem ért a pengéjéhez.

– Csodaszép – mormolta, s próbaképp suhintott vele egyet.

A penge kétélű volt, hegyes, több mint egy méter hosszú. Gombja ólommal volt töltve, hogy tovább javítson az egyensúlyon. Dísztelen volt ez is, akár a markolat és a keresztvas.

– A fegyverkovácsod remek munkát végzett – ámuldozott Kirk. – De a sallangokat láthatóan nem kedveli…

– Köszönöm – szólt Zar. – Ami azt illeti, feleslegesnek ítéltem őket.

Kirk meglepetten pillantott rá.

– Csak nem te készítetted?

– De igen. Még akkortájt, mikor a gárda kapitánya lettem. Rengetegszer vágtam bele, mire sikerült, bár volt egy kazettám az ősi fegyverek készítéséről… – Zar halványan elmosolyodott. – Gyanítom, hogy a kötetet Hikaru helyezte el a hajó szalagtárában.

Kirk en garde pozíciót vett fel, ám a fegyver túlságosan nehéz volt, nem tudta csuklójával egyenesben tartani – hegye azonnal lefelé fordult.

– És te ezzel vívsz?

– No nem – mondta Zar. – Víváshoz ez túl nehéz, bár az egyensúlya meglepően jó. Vívás közben azonban olykor hárítani is kell, s ez egy ilyen hosszú és súlyos pengével nagy gondot jelent. Még az edzett acél is törik, ezért hárításra az ember pajzsot használ. Arra azért megtanítottam a katonáimat, hogy ne csak vágjanak, szúrjanak is. Azelőtt csak az éllel küzdöttek. Igaz, a legtöbb bronzfegyvernek nincs is hegye.

A tengernagy bólintott.

– Ezt nevezik másfélkezes kardnak, igaz? Egy kézzel is, kettővel is forgatható…

Tudta, hogy nevezik még „fattyúkardnak” is – ami Zar születésének körülményeit tekintve meglehetősen ironikusnak rémlett.

– Igen, ez az egyik elnevezése – mondta Zar szemöldökét felhúzta, halvány mosollyal.

A tengernagy megköszörülte a torkát, s témát változtatott.

– Egyébként mi a saját neve?

– A neve? – Zar egy pillanatig értetlenkedett, aztán észbe kapott. – Ó, olyan névre gondolsz, mint Excalibur, Fred vagy valami hasonló? – Szürke szeme tompán csillogott. – Ilyen neve nincs, Jim. Lehetne, mondjuk, Gyilkos, hisz végeredményben gyilkolásra használom. Utálom is kellőképpen, de meglehetősen jól forgatom már. Gyakorta kényszerülök ölni mostanság.

Kirk némiképp kiábrándultan – Lám, fuccs még egy romantikus illúziónak! – tolta vissza hüvelyébe a pengét, azután a helyére akasztotta.

– S most? – fordult társai felé.

Zar trikorderének kronométerére sandított.

– Utánanézek, válaszolt-e Heldeon Wynn üzenetére. Napszállta előtt elindulunk a danreg táborba. Hátast adatok majd mindhármótoknak… – Felállt, megtámaszkodott az asztalon. Ajka megvonaglott, amikor súlyát rossz lábára helyezte. – Ha túl sokáig ülök, alaposan elzsibbad…

– Tényleg meg kellene néznem, fiam – mondta McCoy. – Lehet, hogy segíthetek. Mi történt?

– Jó tíz évvel ezelőtt egy lándzsa átdöfte a combomat – közölte Zar. – A vykarom is belepusztult: ott hevertem a dög alatt, míg Cletas ki nem rángatott. Egy ideg sérült meg, azt hiszem – és ha jól emlékszem, ilyen esetben nincs mit tenni.

– Haladtunk egy keveset azóta, hogy nálunk jártál – mondta az egészségügyi tiszt. – Egy Corrigan nevű orvos egy vulkáni gyógyítóval, Sorellel együttműködve jó egy évtizede kifejlesztett egy idegregeneráló eljárást. Van egy berendezésem az Enterprise fedélzetén… de hogy hasznát láthasd, persze vissza kell jönnöd velünk.

Zar jó ideig nézett rá szótlanul.

– Értem… Jó öreg szerencsejátékos! A tétek emeléséhez aztán értesz, meg kell hagyni!

Kilencedik fejezet

A vykart megülni korántsem olyan könnyű, mint a lovat – erre McCoynak is rá kellett döbbennie. A bestia erősen imbolyogva lépdelt, mint holmi teve. Zablája nem volt, irányítani csak a lábak szorításával, harsogó parancsszavakkal lehetett, a kantár rángatásával bajosan. A hátán ülni mégis sokkalta kényelmesebbnek tűnt, mint a nyeregkápán átvetve „utazni”.

A Nagy Hósipkás lejtői már sötétségbe vesztek, a csapat mégis egyre feljebb tört. A kék békeszalaggal ellátott fegyverzetű őrök lobogó fáklyákat tartottak magasra. A fáklyák világa azonban nem ért el a csoport közepéig, oda, ahol a doktor haladt.

McCoy erősen remélte, hátasa jobban lát a sötétben, mint ő. Bár az idő jobbra fordult, Sarpeidon holdtalan éjszakája végtelennek és fenyegetőnek tetszett. A doktor felpillantott: a csillagképek közt nemigen lelt ismerősre, noha egy ízben előfordult már errefelé – akkor, amikor legutóbb jártak itt Zarért…

Hirtelen erőt vett rajta a nosztalgia, ha arra a tiszta tekintetű, félszeg mosolyú fiatalemberre gondolt, aki két héten át élt velük az Enterprise fedélzetén. Szinte a magáénak tartotta Zart, bizalmasa és tanácsadója volt egy személyben. Olybá tűnt – ezt Kirk akkortájt meg is jegyezte –, Zar az ő fia, nem Spocké. Mikor a fiú visszatért a múltba, McCoy hetekig kesergett… Ugyanígy gyászolta volna tulajdon lányát, Joannát is.

A vykar a köves csapáson felfelé kapaszkodva megingott, patája alól egy kő pattant balra, ahol a doktor inkább sejtette, semmint látta a szakadékot. Fülelt, mégsem hallotta a csattanást, mikor a kő az aljára ért.

Nagyot nyelt.

– Légy óvatos, haver… – figyelmeztette a vykart, s megveregette az oldalát. Orrát megcsapta az állat átható szaga. – Hosszú az út lefelé!

A vykar horkant egyet, s egykedvűen tovább trappolt, McCoy pedig ismét gondolataiba merült.

Aggódott Zar miatt. Az a férfi, akit ma ismert meg, nagyon is különbözött attól az igyekvő, tettre kész ifjútól, akit tizennégy esztendővel korábban megszeretett. Ismerős, szent igaz, de mintha mégsem volna ugyanaz az ember… Az általa ismert Zar szenvedélyes volt, nyughatatlan, indulatos és büszke, sőt alkalmanként arrogáns is, ám magányában mindvégig meghatóan sebezhető maradt… A ma megismert férfi kiégett ember benyomását keltette, már csak arra törekedett, hogy megtegye kötelességét. Minden szenvedélye, minden lendülete odalett, s odalett a büszkesége is. Csak a magánya maradt meg – a korábbinál is teljesebb, kínzóbb magány.

Mi történhetett vele? – latolgatta a doktor, igyekezvén a sietős beszámoló során feltárt tényéknél messzebbre tekinteni, eljutni a régi keserűség gyökeréig. A felesége halála nyilván jócskán megviselte… Nagyon szerette azt az asszonyt, akit alighanem a szülés vitt el… Nem is csoda ilyen primitív körülmények közt… Inkább az a csoda, hogy egyesek képesek életben maradni…

Eszébe jutott Wynn, eszébe jutott, hogy feszültek felkarján a kidolgozott izmok, miközben – Zar óhajának megfelelően – megkapta az ellenanyagokat. A nő félt az oltópisztolytól, összerezzent, valahányszor szisszent a műszer, ám láthatólag hitelt adott a sovren szavának, Zar pedig gyógyítóként mutatta be barátját, s biztosította Wynnt, hogy a művelet a javát szolgálja.

Megkapó ez a bizalom, ha tekintetbe vesszük, hogy alig egy napja ismerik egymást – gondolta McCoy. Még akkor is, ha ma éjjel egybekelnek. Hisz hivatalos menyegző lesz, s mint Zar kifejtette, kizárólag államérdeket szolgál. Bizalom… No persze, ne felejtsük el, hogy az a nő is empata… Megérzi, ha rosszat akarnak neki…

Sóhajtott, fészkelődött egy darabig a kényelmetlenül keskeny nyeregben. Világéletében sovány volt, az elmúlt napokban azonban még tovább fogyott, „párnázása” sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem kételkedett benne, hogy az előző napi megpróbáltatások emléke holnapra izomlázzal és újabb horzsolásokkal súlyosbodik majd.

Az ördögbe! De mindent megér, ha Zar visszajön velünk… Azt hiszem, kiveszem a maradék szabadságomat, és kölcsönkérem Jim vityillóját ott a Garrovick-völgyben. Csak pár hét… Pihennénk, pecáznánk Zarral. Szüksége lenne erre, hallatlanul nagy stressznek tette ki magát évek hosszú során át… Próbálta megakadályozni ezeket a farkasokat abban, hogy az új-araeniek torkának essenek… Nem csoda, ha kimerült…

Ott van azután a vezéri felelősség súlya. Damoklész kardja, miegymás. Eleget látott már James Kirk mellett ahhoz, hogy tudja: a döntés gyakorta fájdalmasan nehéz. A „bárcsak megtehetném…” szindróma pedig óhatatlanul leépüléshez vezet…

Az ösvény – McCoy legalábbis úgy vélte, valamiféle ösvényen haladnak –, immár egyenesen haladt, s a doktor hamarosan tábortüzek, fáklyák lángját pillantotta meg a szemközti platón. Nyomban ezután érthetetlen kiáltást hallatott egy árnyalak – alighanem az őr. A küldöttség élén haladó Cletas a danregek nyelvén válaszolt.

A fáklyalángok hirtelen meglebbentek: az elöl haladók növelték a tempót. McCoy vykarja felhorkant, szintén nekiiramodott. A doktor a nyeregkápába fogódzott; a csapat átvágott a füves térségen, s meg sem állt Heldeon táborának közepéig.

– A francba, te! – McCoy két marokra kapta a kantárt. – Állj!

Az állat oly hirtelen torpant meg, hogy a doktor csaknem átbucskázott a fején.

– Jól vagy, Öreg? – hallatszott egy ismerős kiáltás. McCoy megfordult, kihúzta magát, úgy nézte a hátasát szakértő módon megzabolázó Kirköt. Elhúzta a száját, bólintott.

Ki nem állhatom, hogy ha Jim egyszer kipróbál valamit, az másodszorra úgy megy neki, mint a karikacsapás. Miért nem születtem én is ilyen egyensúlyérzékkel, ilyen reflexekkel? Tízet egy ellen, hogy még csak ki se lesz dörzsölve a…

A tengernagy leugrott vykarja nyergéből, de le se térdepeltette az állatot.

– Jó kislány – mondta, s megvakarta a jószág füle tövét. Az elragadtatva mormogott. – Segítsek lekászálódni, Öreg?

– Még véletlenül se! Gondoltam, elüldögélek idefent, hátha valaki szobrot akar mintázni rólam – horkant fel a doktor. – A fenébe! Elfelejtettem a parancsszót, amire ez a nyavalyás letérdel!

Kirk ajka a fáklyafényben is jól láthatóan megvonaglott. Odalépett McCoyhoz, megveregette hátasának nyakát. – Le! – mondta határozottan.

A vykar horkant egyet, s nehézkesen letérdepelt.

– Okos… – mormolta McCoy, ahogy kihámozta lábát a kengyelből. Térde megroggyant, ahogy a talajra lépett.

– Vigyázz, Öreg… – Kirk megragadta a doktor karját.

– Semmi vész… Azaz nem lenne semmi vész, ha végigalhatnám egyszer az éjszakát, ha forró fürdőt vehetnék, ha megmasszíroznának, és ha felhajthatnék valami erőset… – zsörtölődött McCoy, s elfojtott egy ásítást, ahogy a vezéri sátor előtti, fáklyákkal bevilágított térség felé indultak. Múlt éjjel itt zajlott a csetepaté. – Mintha sosem aludtam volna még életemben…

– Nem ártana, ha egy kis életet vernél magadba… Csak nem akarod megbántani Zart azzal, hogy elbóbiskolsz az esküvőjén?

– Ő hol van?

– Már elindult tárgyalni Heldeonnal és Wynnel. Mihelyt megállapodtak az öröklés dolgában, kezdetét veszi a ceremónia. Utána sort kerítenek a vagyoni kérdésekre, sőt a hadihelyzet tisztázására is.

– Hát Spock?

– Zarral tartott – elvégre ő a legközelebbi hozzátartozója. Cletas idefelé jövet elmondta, hogy a tárgyaló feleknek meg sem kell szólalniuk: mindent a meghatalmazottak intéznek. Felfelé jövet Zar végig azt ismételgette neki, hogy pontosan mit kell kérnie…

McCoy kimerülten kuncogott. – A jó öreg Heldeonnak ugyancsak résen kell lennie! Spock a romulánoktól a talosiakig tárgyalt már mindenféle fajzattal. A végén kijárja Zarnak az egész bolygót…

Apja sátrában üldögélve, egy kupa bort kortyolgatva Wynn ráébredt: ideges. Ez a felismerés kissé meglepte. Nyolc évvel korábban, azon az éjszakán, mikor Nahralé lett, éppilyen nyugtalanságot érzett… De hát akkor valódi házasság köttetett meg, ő pedig szűz volt még, aggályai tehát magától értetődőnek tűnhettek. Most vajon miért érez szorítást a gyomrában, miért remeg úgy a keze, hogy még a kupát se meri az alacsony asztalra helyezni, mert fél, hogy kilötyögteti az italát, s ezzel elárulja magát.

A főpapnő nyelt egyet, figyelmét ismét Heldeon és Spock párbeszédének szentelte. A biccentések arra engedtek következtetni, hogy a két férfi dűlőre jutott végre a legeltetési jogok kérdésében. Hamarosan vége a cécónak. S jön a szertartás – gondolta. Ezúttal igazi félelem fogta el.

Az írnokok elkészültek a szerződésekkel, lúdtollak sercegtek, ahogy a felek aláírásukkal szentesítették őket.

– És most – emelte fel hangját Spock – ejtsünk pár szót a küszöbönálló csatáról. Milyen támogatást várhatunk tőled, tiszteletre méltó törzsfő?

Heldeon tüsszentett, szipogott: előző éjjel megfázhatott. Orrát ruhaujjába törölte, mielőtt válaszolt:

– Támogatást? Harcosokra gondolsz? Azt kívánod, hogy eskümet megszegve szövetségeseim ellen forduljak?

– Egyiküket sem fűzi hozzád a vér, a házasság köteléke – mutatott rá Spock. Hangja oly halk, mondandója oly ésszerű volt, hogy Wynn önkéntelenül elmosolyodott. – Tétlenül tűrni, hogy leányod választott párjának baja essék, sokkal súlyosabb vétek volna.

Heldeon hunyorgott vöröslő szemével, jobbjával deresedő hajába túrt. – Hmmmmmmm…

A főpapnő induláskor eltöprengett, helyesen cselekszik-e jövendőbelije, mikor a Tanács tekintélyes tagját, a vén Davont tulajdon apjával helyettesíti a tárgyaló küldöttség élén. Most már tudta, mi végre döntött így Zar. Apját nem bátortalanította el, nem is feszélyezte a danregek főnökének fellépése. Nyugodt maradt, s álláspontja ugyancsak meglepte Heldeont. Mi több, Spock kérlelhetetlen logikája csakhamar kibillentette őt lelki egyensúlyából: agresszív viselkedéssel ezt senki emberfia nem érhette volna el…

– Természetesen felmondom a szövetséget – jelentette ki végül Heldeon. – A Lakreo-völgyben élők vére nem tapadhat a danregek kezéhez… – Köhintett. Spock felvonta a szemöldökét.

– Megbocsáss, de nem találod-e, hogy az, aki tűri, hogy testvéreit lerohanják s megöljék, éppoly vétkes, mint az, aki a halált hozó pengét forgatja? A segítséged nélkül, nagy törzsfő, a Lakreo-völgy lakóinak minden erőfeszítése hiábavaló… Leányod egy vérző, felprédált, Laol és Rorgan kénye-kedvére kiszolgáltatott város úrnője lesz… Ezt kívánod neki?

Heldeon nyugtalanul fészkelődött.

– Értelek én, messziről jött ember, de… de egyszer már a szavamat adtam, s Ashmara nem nézi jó szemmel az esküszegőket.

– Ó… – Spock Wynnre pillantott. – Ez kétségtelen. Ám meglehet, csupán fokozati különbségről van szó… Melyik bűntől iszonyodik jobban Ashmara, az esküszegéstől vagy a testvérgyilkosságtól?

Wynn eltöprengett. Ashmara – gondolta –, Mindenható Anya! Szólj az én számmal, hadd legyek akaratodnak eszköze… Egy idő után aztán apja szeme közé nézett.

– A becsület kétélű fegyver – mondta lassan. – Olykor lehetetlen úgy forgatni, hogy vérünk ne hulljon. Mégis úgy vélem, fájóbb sebet kap a lélek, ha testvérgyilkosság a bűn. Amúgy pedig – hangja megkeményedett – Rorgan rég megszegte neked tett esküjét.

– Mit beszélsz? – csattant fel Heldeon danreg nyelven.

– A támadást, melynek Nahral és Lelinos áldozatul esett, Rorgan rendelte el táborunk ellen – válaszolta Wynn, szintén danregül. – Az istennő súgta ezt meg nekem, már akkor, mikor először a szemébe néztem. A Halálosztó hamisan esküdött, apám!

Heldeon ismét szipogott. Igen komor volt.

– Értem. Miért nem mondtad ezt előbb, leányom?

– Mert jól tudom, hogy Ashmarától kapott sugallataim balsejtelmekkel töltenek el… S mert szükségünk volt arra a szövetségre. Most azonban azt hiszem, kedvezőbb ajánlatot kaptunk. Azt tanácsolom, fogadd el jövendőbelim ajánlatát, s erőnkhöz mérten adj meg neki minden támogatást! Ha reumás lázad súlyosbodik, s nem állhatsz csapataid élére magad, hát én vezetem majd őket ütközetbe!

Heldeon köhögött – a hang hordó mellkasa legmélyéből érkezett.

– Azt teszem, amit tanácsolsz – mondotta. – De ne hidd, hogy elmulasztom az alkalmat: nyeregbe szállok, hogy unokám álnok gyilkosa ellen támadjak. Mielőtt eltávozol, hogy együtt hálj uraddal, meg kell gyógyítanod! Keverj nedűt, hogy alábbhagyjon a láz, hogy legördüljön végre mellemről a szörnyű súly!

– Megteszem, apám – ígérte Wynn. – S az én uram kíséretében is akad egy nagy tudású javasember. Ha kívánod, a segítségedre lesz. McCoynak hívják.

Heldeon megborzongott.

– Szükség lehet rá. Varázsló ez a McCoy?

– Nem – mondta Wynn. – De uram szerint gyógyító ereje vetekszik a mágusokéval.

– Nagyszerű… – A főnök ismét a lakreóiak nyelvén szólt. – Mint rendesen, leányom ezúttal is bölcs tanácsot adott. Holnap értesítem Laolt: nem tartom a szövetséget a hazug gyermekgyilkossal, Halálosztó Rorgannal. Azután pedig, hírül adván szándékomat, Új-Araen seregeivel együtt nekiindulnak az enyémek is, s elűzik majd a támadókat: Heldeon a danregek főnöke kardjára esküszik, hogy így lesz!

A korosodó harcos felállt, felemelte mindkét kezét. Madon parancsnok átnyújtotta neki a vezéri bronzpengét.

– Saját fegyverem vegye véremet, ha megszegem az esküt! – mondta szertartásosan az öreg. Hangja rekedt volt ugyan, de még így is meggyőzően csengett.

– Kardomra esküszöm én is: tartom magam mindahhoz, amiben itt megállapodtunk – szólalt meg Zar, első ízben a tanácskozás kezdete óta. – Úrnőm… – Felállt, s kinyújtotta a kezét.

Wynn nagy nehezen előhúzta a sovren kardját. Amint megérezte súlyát, ráébredt, hogy sosem találkozott még hasonló pengével. A színe is furcsa. Vajon miből készülhetett? Óvatosan a fiatalabb férfi tenyerébe helyezte.

– Saját fegyverem vegye véremet, ha megszegem az esküt! – mondta Zar, egyenest Heldeon szemébe nézve. Wynn hallotta Spock megkönnyebbült sóhaját.

– S most következzék a szertartás! – harsogta Heldeon. – Szólj a mieinknek, hogy készüljenek, Madon!

Wynnt saját sátrába kísérték az alacsonyabb rangú papnők. Megmosdott: ugyanúgy tisztálkodott, mint bármelyik szokásos szertartás előtt. Társnői kibontották a haját, s fésülték, míg ragyogni nem kezdett a lámpások fényében. Szabadon hullt vállaira, hátát seperte.

A köntös, amelyet előkészítettek számára zöld volt. Ashmara hagyományos színe, a vér, az élet színe ez. Wynn felöltötte, s nem feledkezett meg rubinköves nyakékéről sem. Homlokára diadémot helyezett – készen állt.

Papnői kíséretében hagyta el a sátrat, s elfoglalta helyét a fáklyafényes körben. Szíve a torkában dobogott, csaknem megfúlt tőle. Nyelni próbált, de taplószáraz volt a torka.

– Mit cselekszem? – kérdezte magától kábán. Mindenható Anyám, miért mentem bele ebbe? Rontás volna rajtam? A kör közepén állt és várt. Helyettese, Lylla a jobbján állt, Heldeon balján. Nem fog menni – gondolta most Wynn. Nem is ismerem azt az embert! Miért csinálom akkor?

Pár perc múltán a bámészkodók karéja szétvált, s Wynn megpillantotta közeledő jövendőbelijét. Zar balján Cletas haladt. Láncinget nem viselt, fegyver sem volt nála – efféléknek nincs helyük egy Ashmara-szertartáson.

A hagyományos zöld ruha helyett azonban feketét viselt… Fekete volt csizmája, sőt ujjatlan bőrtunikája is, mely szabadon hagyta két karját. Mellé ezüst-fekete medál, jól illett ezüst csuklóvédőihez – diadémot vagy más hatalmi jelképet azonban nem hordott. Cletas széthajtogatott, kirázott egy vörös köpönyeget, s sovrenje vállára terítette. Zar meglebbentette a köpönyeget háta mögött, ahogy közeledett.

Megállt jövendőbelijével szemben, majd előírásos meghajtással üdvözölte. Wynn viszonzásképp biccentett, s tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Még mindig véget vethetek ennek! Csak egy szó – engedelmeskednének mind… Megtehetném…

A sovren közelebb lépett, ő is felemelte a kezét. Oly közel torpant meg, hogy Wynn látta az ér lüktetését a nyakán. Lassan, szertartásosan egymáshoz értek; kéz a kézben álltak most, alkarjuk is összesimult.

Akár korábban, a férfi bőre most is melegebb volt. Mintha lázas lenne. Ahogy egymáshoz értek, a kapcsolat ismét létrejött. Wynn mély lélegzetet vett, küzdött az érzés ellen. Miért érzem magam így? Miért csinálom ezt?

Szántszándékkal ellene szegült a mentális és érzelmi összefonódásnak, nem nézett a férfira, a medálját bámulta, igyekezett elkendőzni a bensőjében lappangó érzelmeket… Figyelmét nem kerülte el, hogy Zar hasonló nehézségekkel küzd.

Valahol a tömegben dobok verték lassan az ütemet, kisvártatva megkezdődött a kántálás is. Lylla Ashmarához esdekelt. Wynn felfogta szavai értelmét, hisz számos kézfogót szentesített már életében – valahol a lelke mélyén azonban üres halandzsának tartotta mindezt.

Véget vethetnék ennek… Véget kéne vetnem… Akarom… Ez így túl gyors…

Lylla, egyre kántálva, előrelépett: zöldre festett bőrszalagokat cipelt. A középütt állók karját kötözte össze velük szorosan, míg végül moccanni sem bírtak.

Wynn szíve hevesen vert, a főpapnő egész testében remegett. Még egy perc, és elkéstem! Ha meg akarom akadályozni, most kell cselekednem, most nyomban… Mindenható Anyám, csak nem akarod, hogy…

Elfúló lélegzettel vetette hátra a fejét, hogy nemet kiáltson, tekintete azonban egybekapcsolódott a férfiéval, s hűtlenné lettek hozzá a szavak. Zar esdekelve pillantott rá, Wynn érezte, milyen fontos ez a számára, s hirtelen ő maga is rádöbbent – akárha sugallatot kapott volna –, hogy pontosan azt teszi, amit tennie kell. Ez az ember nem akar rosszat. Tudta. Mindig is tudta.

Némán állt ott, egyre remegett, ám mást is érzett immár, nem csupán félelmet.

Lylla hátralépett, kettesben hagyta az összekötözötteket. – Megköttetett. Már csak a halál választhatja el őket. Ashmara mindent látott!

A főpapnő érezte, szabad kezét hátulról megragadja valaki – Heldeonnak végig kellett játszania a szerepét. Ugyanebben a pillanatban Cletas intésére Spock is előrelépett, s megragadta Zar csuklóját. Mindketten jókorát rántottak gyermekükön – s Wynn hátratántorodott, eltávolodott urától, ahogyan az is távolodott tőle.

Wynn fülében ott visszhangzott a kántálás és a dobok megannyi tompa döndülése; karja megfeszült, ahogy bivalyerős apja maga felé húzta. Három erős rántás, egy, kettő… három, Lylla azonban értette a dolgát, s noha a szalagokon nem voltak csomók, a kötés kibírta a három szertartásos rántást.

Ily módon bizonyságot kapva arról, hogy akiket Ashmara összefűzött, családtagok erővel el nem választhatják, az apáknak el kellett volna engedniük gyermekeiket. Heldeon azonban, alighogy engedett, taszított is egyet leányán, aki előrebukott, egyenest Zar ölelésébe, el is esik, ha a sovren szabad kezével el nem kapja.

Wynn elpirult, némán átkozta apját, s gyilkos pillantást vetett az éltes törzsfőre. Ahogy újdonsült férje karjában kihúzta magát, érezte a hozzá simuló testet. Felpillantott, a sovren meglepetten meredt rá. De akadt még valami a tekintetében, amit Wynn nem tudott mire vélni.

– Csókold is meg, újonnan nyert fiam! – biztatta Heldeon Zart. – Meglásd, nem harap… akkorát!

– Feltétlenül szükséges ez a szertartás befejezéséhez? – tudakolta fojtott hangon Zar. Wynn alig hallotta az éljenzés közepette.

– Szokás, de a házasság érvényes enélkül is, uram – mondta Wynn, s igyekezett elhúzódni. – Azok, akik a körbe lépnek, rendszerint nem képesek türtőztetni magukat – de te meg én mások vagyunk.

– Mások, csakugyan – bólintott a sovren, de azért a főpapnőhöz hajolt, s ajkával megérintette Wynnét. Az asszony felső ajkán érezte bajusza érdes puhaságát. – Íme – mondta a férfi, s végre eleresztette. – A tradíciókra ügyelni kell, nem igaz?

– No persze – felelte Wynn gépiesen, s mérgelődve állapította meg, hogy a szokásosnál valamivel szaporábban szedi a levegőt. Ne légy ostoba! – pirított magára. Nem volt ez célzás, egyszerűen nem! Apám kihívására válaszolt ilyen módon, ezt tette volna a helyében minden férfi…

A gratulálni kívánók köréjük sereglettek. Elérkezett a kötelék eltávolításának ideje.

Zar egyedül üldögélt hálószobájában. Épp az imént fogyasztotta el kései vacsoráját (az esküvői lakomán egy falatot sem tudott lenyelni az idegességtől), mikor meghallotta a kopogtatást. Homlokát ráncolva tápászkodott fel kandalló melletti karszékéből. Ha az őr megengedte a jövevénynek, hogy bekopogjon, fontos emberről és fontos ügyről lehet szó…

– Szabad! – mondta.

Az ajtó feltárult, belépett a kék köpönyeget viselő Spock.

– Gondoltam, ébren leszel még…

– Nem hagy aludni a kimerültség. – Zar visszaült a helyére, s a sajátjával szemközti karszék felé intett. – Ülj le. Örülök, hogy benéztél. Hozassak valamit?

A vulkáni a fejét rázta. Leült, kinyújtóztatta hosszú, csizmába bújtatott lábait, melegedett a tűznél.

– Cletas azt mondta, hamarosan itt a nyár, de hiába: még idelent a völgyben is fagy éjjelenként. Jólesik ez a kis meleg, elismerem.

– Én már meg se érzem a hideget – ismerte be Zar. – Oly sok évig éltem tundravidéken, hogy az időjárás itt délen kifejezetten kellemesnek tűnik nekem. Alig hiszem, hogy el tudnám viselni a Vulkán forróságát…

– Még nem késő megpróbálnod – mondta Spock, s rápillantott. Zar figyelmét nem kerülte el az apja tekintetében lappangó néma óhaj, Spock arckifejezése azonban, szokás szerint, mit sem változott. A fiatalabb férfi sóhajtott.

– Ezt egyszer már megbeszéltük… Nincs mód arra, hogy hazatérjek veled, az enyéimnek szükségük van rám. Egyébként – nem tudom, örüljek vagy bánkódjak emiatt – Sarpeidon az én világom. A Vulkán számomra idegen. Senkit nem ismerek ott.

– Ott él a családod – emlékeztette Spock.

Zar felvonta a szemöldökét – ez oly természetes volt számára, hogy pár pillanatra megfeledkezett arról, hogy apja akár gúnyolódásként is értelmezheti a dolgot. – T’Paura gondolsz?

– T’Pau pár évvel ezelőtt meghalt. A nagyszülőidre gondolok.

– Amandára és Sarekre? Tudnak rólam? Hogy lehet az?

– Elmondtam nekik mindent – közölte Spock. – Míg a Vulkánon időztem a Kolihnar-próbára készülve, két festményedet elhelyeztem a szobám falán. Anyámnak feltűntek e képek, arra kért, nevezzem meg a művészt… – Rövid szünetet tartott. – Igaz, enélkül is elmondtam volna nekik.

Zar visszatartotta lélegzetét: eszébe jutott, milyen megalázónak találta a vulkáni „Krenath”-utódjának puszta létezését, a fiúét, akiben esendőségének élő bizonyítékát látta. Beszélt rólam az apjának? Sareknek, akinek elismerésére mindenkor számot tart? Megköszörülte a torkát, a szavakat kereste.

– Hogyan fogadták?

– Szerettek volna találkozni veled. Ha visszatérsz velünk, lehetővé válik ez is. Dr. McCoynak igaza van: nem tartozol ennek a világnak az életeddel. Áttekintettem a szóban forgó csatát követő eseményeket – az időfolyamban semmiféle fennakadást, ellentmondást nem okozna, ha kicseleznéd a végzetet. Nem számít, elesel-e abban az ütközetben, vagy csak eltűnsz…

– Mi lesz Új-Araennel?

– Helyreáll a béke. A Lakreo-völgy továbbra is virágozni fog.

Ezek szerint Wynnek sikerül majd visszaszorítania a támadókat – gondolta Zar.

– Csodás – mondta fennhangon, irónia nélkül. – Örülök, hogy megtudhattam. Ez könnyebbé teszi az áldozathozatalt.

A vulkáni ajka megfeszült: a sovren nyomban megérezte, hogy apja dühös.

– Nem kell megtörténnie! – jelentette ki Spock. Sötét szeme komoly volt. – Zar, ha visszajössz velünk, kiveszek pár hónap szabadságot, míg elrendezzük a dolgaidat – többet is, ha kell. Elutazhatunk a Földre, a Vulkánra – bárhová, ahová kedved tartja. A felderített világegyetem – jókora terület, biztosíthatlak –, az nyílik majd meg előtted, fiam!

Spock mély lélegzetet vett.

– Amanda számára pedig azt jelentené ez… – Nyelt egyet. – Anyám esztendők hosszú sora óta fegyelmezi tudatát vulkáni gyakorlatokkal, kordában tartja emberi érzelmeit. Igen szépen fejlődik. Mégis, mikor rólad beszéltünk, mikor azt mondta, szívesen találkozna veled, könnyeket láttam a szemében…

Tisztességtelen eszközökkel küzdesz, apám – gondolta Zar, s a földet bámulta, nem viszonozta Spock pillantását. Hirtelen témát váltott:

– Melyik két festményemet látta?

– A havas Béta Niobe-i tájat, meg azt az önarcképet a barlangból. Jobb képem nem is volt rólad. De hát ő nem a képre kíváncsi, hanem…

Akarja, hogy tudjam: ez az ügy igenis sokat jelent neki… Azelőtt sejteni sem engedte – kivéve talán azt az esetet, mikor tudategyesítést létesítettünk – gondolta Zar. S most, hogy kimondja… – Ajka megvonaglott. Nem engedhetem, hogy befolyásoljon… Nem hagyhatom, hogy eltántorítson!

– Megváltoztál – mondta színtelen hangon.

– Akárcsak te.

– Ebben igazad van – bólintott a fiatalabb férfi. – Húsz esztendővel ezelőtt legalább egy évszázaddal voltam fiatalabb – én legalábbis így érzem. S most… – Oldalra billentette a fejét, ismét felvonta a szemöldökét –, az időutazás paradoxonának hála, alig egy évtizeddel vagy idősebb nálam.

– Tudom… – Spock körülpillantott a szobában, nézte a mennyezetes ágyat, a kárpit borította falakat. A helyiségben alig néhány darab masszív bútor akadt… A benyíló, ahová Voba a páncélokat, fegyvereket aggatja… A vulkáni szeme megakadt a portrén.

– A te munkád? – kérdezte, noha tudta már a választ.

– Igen. Ilyen volt Araen – mondotta Zar. – A… feleségem – fűzte hozzá keserűen. – Mármint az első.

– Gyönyörű volt – szólt halkan Spock.

– Valóban… – Zar csak némi erőfeszítés árán tudta megőrizni nyugalmát. – Törékeny és gyengéd. Intelligens, de kedves. Sosem próbált megbántani senkit, inkább felvidította az embereket. Ha megjelent valahol, köréje gyűltek, ahogy tévelygők gyűlnek a tűz köré téli éjszakákon… – Sóhajtott. Ráébredt, nem engedheti most át magát ezeknek az emlékeknek. – Feltehetek egy magánjellegű kérdést?

Spock eltöprengett.

– Kérdezni kérdezhetsz, de nem ígérhetem, hogy válaszolok is.

– Egyenes beszéd. Miért nem nősültél meg soha?

Most a vulkáni vonta fel szemöldökét.

– Ez nem vezethető vissza egyetlen okra. Egy alkalommal a család hozott össze valakivel, de csakhamar el kellett válnunk, s én nem láttam okát, miért kéne nyomban új kapcsolatot kezdenem – ezért aztán nem kezdtem újat. Telt-múlt az idő… A korombéliek sorra párt találtak. Aztán visszatértem arról az ötéves kutatóútról, és készülni kezdtem a Kolinahr-próbára. Márpedig ha valaki a Kolinahr elérésére törekszik, le kell mondania mindenfajta… külsőleges vonzalomról. – Összefonta az ujjait. – Később végeztem a Kolinahrral, s elhagytam a Vulkánt. Azóta sem jártam otthon.

– Ezek szerint nem találkoztál még az igazival – mondta Zar komolykodón. Apja tekintetében vidámság bujkált.

– Mondhatjuk így is.

– Azt hittem, kötelességed továbbvinni családod vérvonalát.

Spock bólintott.

– Engem is így tájékoztattak. De ha tekintetbe vesszük a vulkániak átlagos élettartamát, van még időm bőven – akkor is, ha netán nem térnél vissza velem. Ámbár úgy érzem, a családi tradíció már nem olyan fontos számomra, mint azelőtt. Ahogy öregszem, változik a látásmódom, mindig mást és mást vélek igazán fontosnak.

– Ez hangzott eddig a legjobban.

Spock ismét felvonta szemöldökét.

– Hát te? Úgy hallom, a Tanács évek óta nyaggat, hogy nősülj újra… Miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy rászánd magad?

Zar csaknem egy percig töprengett, mielőtt válaszolt:

– Ami ma éjszaka történt, nem igazi házasság – mondta végül, a lényeget kerülve, remélve, hogy Spocknak nem tűnik fel. Az apámmal igazán nem szeretnék erről vitázni…

– Értem – mondta a vulkáni. – Vagyis politikai megfontolásból kötött névházasságról van szó… – A sötét vulkáni-szemek a sovrenébe mélyedtek, s Zar ráébredt, hogy apja figyelmét nem kerülte el a „csúsztatás”. – De miért nem vettél el valakit korábban? – firtatta. – Nem akarok indiszkrét lenni, de…

Zar nagyot nyelt.

– Nem is tudom. Azt hiszem, Araen után nem találtam megfelelő nőt… Vagy ha találtam is, féltem elismerni. Az igazat megvallva, McCoy nem tévedett, apám. Gyáva vagyok.

– Az én felfogásom szerint nem vagy az. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, igazán remekül boldogultál igazán nehéz helyzetedben, Zar…

A fiatalabb férfi meglepetten hunyorgott.

– Hát… Köszönöm. Sokat jelent számomra, hogy ezt mondod. – Eltöprengett. – Tudod-e, mi volt a legnehezebb az egészben? Világmegváltó szenvedélyektől hevítve jöttem vissza ide. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ami helyénvaló, az nem szükségképpen élvezetes is. Valójában nem okoz örömöt, hogy irányíthatom ezt az egészet. A kötelességtudat végül ide juttatja az embert. Annyiszor megbántam, hogy nem maradtam veled…

– Nem leled örömödet abban, hogy te vagy a parancsnok?

– Nem. Még annyira sem, mint Jim Kirk. Ő parancsnoknak született, neki ez a lételeme: csak rá kell nézni, hogy észrevegye az ember. Ha dönt, valamiképp még akkor is az ő oldalán van az igazság, ha épp téved. Nehéz ezt szavakba önteni…

– Tudom, mire gondolsz – mondta Spock.

– Igen, azt hiszem, valóban tudod. Jobban tudod bárki másnál.

– Azért biztosan volt némi örömöd az itteni munkában…

– Pár éve, békeidőben igen. Ellátogattam az iskolákba, s jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy völgyem lakói egy napon írni-olvasni tudó emberek lesznek. Néztem a vasekével szántó parasztokat – akkor úgy tűnt, megérte. Nem számított, mennyire utálom, hogy adókat kell kivetnem, bűnösök felett kell ítélkeznem, ami az efféle munkával nap mint nap együtt jár… Úgy rémlett, sikerül megvalósítanom, amiért idejöttem, s ez igenis jelentett valamit…

A fejét ingatta.

– Bár annak érdekében, hogy megvalósíthassam mindezt, fel kellett adnom személyes szabadságomat – s ha jól belegondolunk, egész korábbi életemet, amelyben pedig éppoly szabad voltam, mint bárki közületek. Tetteimről csak magamnak kellett számot adnom. De miután ide jöttem, ezrek életéről-haláláról kellett döntenem – egy ekkora terület kormányzása hatalmas terhet jelent… – Zar elhallgatott, az asztalra bámult. Kardja, melyet Voba megtisztogatott, s hüvelyéből kihúzva ellenőrzésre odahelyezett, kéken csillogott. A sovren ajka megvonaglott, ahogy rámeredt. – Azután kezdetét vette a háborúskodás…

– Értem – mondta Spock. – De miért mondod, hogy nincs elég bátorságod?

Zar megfeszítette az ujjait, szórakozottan simított végig egy régi sebhelyen.

– Annyi jó emberemet veszítettem el az évek során… Araent, Tekolint… Alynt, egyik legkiválóbb hadvezéremet… Matricket, aki kezdettől fogva mellettem volt… s még másokat is… meg persze az anyámat. Minden haláleset előtt sejtettem, hogy valami szörnyűség történik majd… Megérzem az ilyesmit, ahogy megéreztem azt is, mikor akar Tal parancsnok kivégeztetni téged… Egyszerre rosszullét fog el, szédülök, alig állok a lábamon. Minél nagyobb a veszély, annál pocsékabbul érzem magam.

– Emlékszem.

– Nehéz rávenned magad, hogy törődj velük, ha egyszer tudod, hogy ott leszel – mentálisan, érzelmileg legalábbis –, amikor meg kell halniuk… – Zar hangja elhalt. – Évek óta azon igyekszem, hogy minél kevésbé érintsen a dolog – és mégis erőt vesz rajtam az érzés újra meg újra… Maholnap arra ébredek, hogy Cletas vagy Voba lesz a következő… Pokoli érzés ez!

– Az – bólintott Spock. – De a másik lehetőség sem sokkal szívderítőbb! Barátok nélkül, örömtelenül élni egy steril közegben… Effélét tapasztaltam, mikor tudatom összeolvadt Vejurrel.

– Mi az a Vejur?

– Vejur irdatlan méretű, intelligens gépek alkotta űrjármű volt. Azért jött a Földre, hogy felkutassa teremtőjét, s ezzel értelmet adjon amúgy céltalan létének. Temérdek adatot gyűjtött össze, tökéletes volt a logikája – azt viszont még csak nem is sejtette, mi a szeretet, a barátság, ezért hát… üres maradt. Hideg. Csaknem elpusztította a bolygót… Szerencsére idejekorán sikerült számára egy magasabb rendű célt kijelölnünk.

Zar feszülten figyelt.

– Micsoda morál ez? – kérdezte végül. – Tehát a logika mégsem minden? El se merem hinni, apám! – mondta mosolyogva.

– Bizonyos dolgok – dobta vissza a labdát a vulkáni – csakugyan túlmutatnak a logikán… – Felrezzent, ujjait összefonva bámult a tűzbe. – Ami azt illeti, a logika belső törvényszerűségeiből adódó korlátok elfogadása csupán része a morális tanulságnak. Fontosabb annak felismerése, hogy ha valami – vagy valaki – már nem fejlődik tovább, nem tekint előre, nem vállal kockázatot, szellemi értelemben halottnak tekinthető.

A vulkáni szavainak hallatán Zar jókedve elpárolgott. A sovren előrehajolt, tekintete éppúgy vágott, mint az asztalon heverő kardpenge.

– Azt akarod mondani, hogy igenis vállaljam a terhet, ne törődjenek azzal, kiket kell elveszítenem, s milyen következményekkel jár a haláluk? Azt akarod mondani, harcoljak az életben maradásért, mikor én tudom a legjobban, hogy két lábon járó hullajelölt vagyok? Azt mondod, meg kellene… – Hangja elhalkult. Halántékát dörzsölgette, igyekezett visszanyerni önuralmát.

Egy pillanat múltán gyöngéd kezet érzett a vállán. Akadozva mély lélegzetet vett, felnézett Spockra.

– Elnézést ezért a kifakadásért. Mikor már azt hiszem, teljesen belefásultam az egészbe, valami mindig felhorgad bennem… Azt hiszem, énem egyik fele fél, nem akar meghalni.

– Ezt nem csekély megkönnyebbüléssel hallom – mondta a vulkáni. – Azt hittem, tényleg annyira elfásultál már, hogy számodra nincs kiút. S ez… jobban meggyötört, mint képzelnéd.

Zar kihallotta a nyerseséget apja szavaiból, de felfogta az érzéseket is – nyúlnia sem kellett értük, oly közel örvénylettek a felszínhez. A vulkánit, mióta trikordere elébe tárta azt a véres eseménysort, folyvást kísértette a mély szomorúság és fájdalom.

– Ó, apám… – Zar a szavakat kereste. – Nem tudtam… Nem gondoltam végig, mit érezhettél, mikor láttad… – Elnémult. – Sajnálom.

– Nem éppen logikus olyasvalamiért elnézést kérned, amit a trikorderem tárt elém – szólt halkan Spock. – Ha tehetsz ellene, az esemény nyilván nem következik be. Vagy nem következett be… – Homlokát ráncolta az igeidők újabb zavara miatt.

– Ha nem lennék ilyen önző, rájöttem volna, milyen hatást tehet ez mindazokra, akik szeretnek. Talán sikerült volna kicsiholnom magamból némi indulatot…

– Indulatot?

– Wynnel is szóba került ugyanez a téma.

– Ahhoz képest, hogy honnét jön, lenyűgözően értelmes nő – mondta Spock elgondolkodva. – Intelligens, megértő… Tetszik nekem.

– Nekem is – vallotta be a sovren, aztán valami okból eszébe ötlött, milyen képet vágott asszonya, mikor a szertartás záróakkordjaként ott, a fáklyákkal bevilágított körben megcsókolta.

Nyilván azt gondolta, incselkedem vele, pedig csak… rögtönöztem. Remélem, lesz időm elmagyarázni neki. Rászolgált, hogy megtudja…

A vulkáni felrezzent.

– Későre jár – mondta. – Pihenned kell.

Akárcsak neked – gondolta Zar, a Spock szája körül elmélyült barázdákra tekintve.

– Igazad van – mondta. Aztán, ahogy a vulkáni felkelt, megköszörülte a torkát. – Apám…?

– Igen?

– Sok olyasmit mondtál, amin el kell gondolkodnom. Maradjak-e, vagy tartsak veled… Meghúzódjak-e, vagy továbblépjek… Harcoljak-e, vagy sem… Köszönöm.

– Szívesen – mondta Spock, azután szándékolt lassúsággal, vulkáni nyelven folytatta: – Pihenj jól, pihenj békében, fiam. Ne feledd, hogy a szél előbb-utóbb minden világban kikezdi a követ, hisz a kő csak porlani képes, a szél viszont fordul…

Az ajtó halk kattanással becsukódott mögötte, Zar magára maradt.

Pár percig csendben ült, apja utolsó szavain rágódott, végül felsóhajtott, megragadta széke karfáját, nekikészült, hogy felemelkedjék…

… ekkor hallotta meg a neszt az egyik kárpit mögül. Mintha ruhaanyag súrlódott volna, azután…

Zar hangtalanul kipattant a karszékből, kezébe kapta kardját. Testsúlyát elővigyázatosan ép lábára helyezve a falig araszolt, s leküzdötte a késztetést, hogy felrikoltson: „Meghalt, itt egy arany rá!”, s átdöfje azt a bizonyos kárpitot.

Fékezd magad! – zsörtölődött. Bárki is az illető, nem Polonius, annyi szent…

Egy másodperccel azelőtt, hogy félrerántotta a kárpitot, persze tudta már, ki a behatoló.

– Drága feleségem… – mondta, s meghajolt Wynn előtt, majd a kezét nyújtotta neki. – Nem lenne kényelmesebb a kandalló mellett, mondd?

Tizedik fejezet

Sejthettem volna – gondolta Zar, hogy Cletas az enyémmel szomszédos szobában helyezi majd el… Érdekházasság vagy sem, Wynn most már a feleségem és uralkodótársam, olyan személy, akit megillet a ranggal járó összes kiváltság. Övé a hitvesi hálószoba is.

Zar Araen halála óta be sem lépett abba a helyiségbe. Bezárta az ajtaját, még falvédőt is tétetett eléje, s csaknem sikerült megfeledkeznie létezéséről.

Wynn tétovázott egy darabig, azután a már ismerősnek tűnő fejmozdulattal felszegte állat.

– Köszönöm, uram… – mondta hűvösen. – Igencsak átfáztam már.

A sovren tenyerébe simuló ujjak valóban jéghidegek voltak, Wynn csupán vékony vászon hálóköntöst és köpenyt viselt, haja szabadon omlott a vállára. Zar egy székhez vezette, leültette, aztán nekiállt megrakni a tüzet. Néhány fahasábot rakott a lángokra, s tartotta őket, míg pattogni nem kezdtek.

Visszafordulván látta, hogy Wynn őt figyeli, s tekintetéből bűnbánatot vélt kiolvasni.

– Nem remélem, hogy elhiszed, uram, de nem állt szándékomban megzavarni nyugalmadat. Aludtam már, aztán hirtelen… – Az ajkába harapott. – Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki a nevemen szólít. Az ajtóhoz mentem – Cletas ma este megmutatta, hol találom, s kinyitotta. Résnyire most is nyitva állt, s a túloldalról a te hangodat hallottam… – Kimerülten vállat vont. – Beléptem. Azt terveztem, megszólítalak – csak ezután hallottam meg apád hangját, döbbentem rá, hogy ketten vagytok. Megértettem: nem szólított senki. Mikor meghallottam, miről beszéltek, elszégyelltem magam, hisz nem óhajtottam bizalmas párbeszédetek fültanújává válni. Sarkon fordultam, hogy kiosonjak. Az ajtó azonban becsukódott mögöttem, hangtalanul nem tudtam volna kinyitni, így hát eldöntöttem, várok, s csak akkor távozom, ha már nem fenyeget a lelepleződés veszélye. Miután Spock elment, te oly csöndesen üldögéltél, hogy azt hittem, elnyomott az álom, s hogy itt az alkalom…

Bűnbánata őszinte volt, ezt Zar minden különösebb nehézség nélkül megállapíthatta. Bólintott, s közben kezét Wynn székének magas támláján nyugtatta.

– Értem. Előfordul az ilyesmi, szót se többet róla… S mivel rólad is beszélgettünk, valóban hallhattad a nevedet.

– Ez még nem minden – folytatta Wynn anélkül, hogy felpillantott volna. – Míg álltam a homályban, igyekezvén nem figyelni – noha nyilván sejted, nem sok sikerrel –, úgy rémlett, sugallatom támad. Nem látomás volt ez, nem is szavak együttese, csupán egy erős megérzés. Hallgatnod kellene apádra, uram. Vele kell menned oda, ahová vinni akar. Segítened kell neki. Ha megteszed, saját életedet is megóvhatod… Olyan erős bennem ez a meggyőződés… Csakis Ashmarától származhat!

– Fogalmad sincs, mire akarnak rávenni – mondta Zar.

– Igazad van, még csak nem is sejtem. De ők nem e világ lakói… – Wynn összefonta ujjait az ölében, tétovázott. – S nem is szellemek vagy démonok… Igazában azt sem tudom, mit gondoljak… Első találkozásunk alkalmával Kirk azt mondta, képtelen elmagyarázni, hogy kerültek ide. Máshonnét jöttek. Ám ez még nem minden, ugye?

– Nem bizony. Más világból – azaz inkább világokból – jönnek, s nem csupán máshonnét, más korból is… Hazájuk a jövendő.

Wynn felsóhajtott.

– Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy elmagyarázz egyet s mást, uram. Fontos, hogy mindent tudjak rólad s róluk – mindent, amit csak felfoghatok. Bízz bennem, kérlek!

A sovren vállat vont. Hát nem mindegy? Valószínűleg úgysem fogja elhinni… – Legyen.

Szavait gondosan megválogatva vázolta az igazságot – igyekezett minél egyszerűbben fogalmazni. A főpapnő figyelt, egyszer sem szólt közbe, homlokán az összpontosítástól parányi ráncok jelentek meg. Mikor Zar mondandója végére ért, felpillantott.

– Mindig éreztem, hogy vannak dolgok ezen a világon… ebben az univerzumban… amelyeket nem érthetek. Most már biztosan tudom: rengeteg olyan dolog akad, amit fel sem foghatok. Azt mondod, a világok száma végtelen, akár a csillagoké… hogy a távolság és az idő voltaképp egy és ugyanaz… De biztosan tudom azt is, hogy apád és társai nem vállalkoztak volna ekkora útra, ha nincs nyomós okuk rá. Rád van szükségük. Segítened kell nekik.

Zar a homlokát ráncolta.

– Csak mert egyszer kapcsolatba léptem már az Őrzővel…

– Érzem, hogy igazuk van. Ha van ember a világon, aki képes rávenni ezt… ezt az időistent arra, hogy folytassa a munkáját, hát te vagy az!

– Ebben ők sem biztosak. Senki sem lehet biztos benne.

Wynn előrehajolt, zöld szeme izgatottan, reménykedve csillogott.

– Muszáj! – mondta. – Meg kell tenned, amire kérnek!

– Menjek velük, s vissza se térjek többé? – Zar felvonta szemöldökét. – Enélkül is épp elég hamar az örökömbe léphetsz, úrnőm!

– Nem erre gondoltam! – Wynn türelmetlen kézmozdulatot tett a cinikus megjegyzés hallatán. – Ez az Őrző… számára az idő csupán egy vég szövet, kedve szerint hajtogathatja, nem igaz?

Zar bólintott.

– Tehát képes rá, hogy visszajuttasson ide még az ütközet előttre… Csapataid élére állhatsz. Harcolni fogsz, s talán túl is éled a csatát. A sugallat erős volt, képek azonban nem kísérték… Nincs más, csak ez a benyomás! De ha nem tévedek… ha megmenekülhetsz…

– Igen? – firtatta Zar. – Mi van akkor?

Wynn az ajkába harapott, arcából kifutott a vér.

– Nos… Akkor sincs semmi, uram. Azonkívül, hogy egy jóravaló ember életben marad.

– Elkerülhető vajon a végzet? – latolgatta fennhangon Zar. – Nem okozna-e megmenekülésem paradoxont? Ha…

Eltöprengett, azután legyintett, kimerültebb volt annál, semhogy elméleti fizikai feladványokat oldjon meg. Zavarta azonban valami más is, valami Wynnel kapcsolatban, s úgy érezte, e rejtélynek a végére kell járnia. Párjára pillantott.

– De számodra miért ilyen fontos mindez?

– Fontos – mondta Wynn kurtán, láthatólag nyugtalanul. – Hogy miért, nem tartozik rád!

Zar támlát szorító kezének izmai megfeszültek, hirtelen méregbe gurult. Mi folyik itt? Miért ilyen titokzatos?

– Ha engem is érint az ügy, igenis rám tartozik, úrnőm – mondotta halkan, vésztjóslóan s felettébb gunyorosan. – Miért akarnál minél később az örökömbe lépni? Mit jelent számodra ez az egész? Miért foglalkoztat? – Wynnhez hajolt, felemelte az asszony állat, kényszerítette, hogy egyenest ránézzen. – És milyen mértékben foglalkoztat?

Wynn felpattant, őt is elöntötte a düh.

– Hát az embernek mindent meg kell magyaráznia? Nem tehet valamit csupán azért, mert úgy érzi helyesnek? Túl sokat gondolkodsz, uram! – Elhátrált Zartól, a szobájába nyíló ajtó felé indult.

A sovren utánakapott, megragadta a karját, szembefordította magával.

– Ha átélted volna, amit én – suttogta dühtől remegő hangon. Először McCoy, aztán Spock, s most te is! Miért nem hagytok békén végre? –, nem hinnéd te sem, hogy az érzelmek csodás dolgok, hölgyem! Rég megtanultam, jobban járok, ha gondolkodom… Az érzelmek… fájdalmasak.

Wynn merőn bámult rá.

– Azt hiszed tán, csak te szenvedtél? Apád elnéző volt veled, ó sovren! Igenis gyáva vagy!

Zar most már mindkét karját megragadta, s tartotta is, noha Wynn szabadulni igyekezett.

– Így gondolod? Várj, megmutatok mindent, ha már ítélkezni akarsz!

– Hát jó! – csattant fel az asszony. – Csak mutasd!

Zar eltávolította a két tudatot elválasztó korlátokat, emlékei Wynn agyába áramlottak. A főpapnő már nem küzdött, az agyegyesítés lendülete elragadta, teste megfeszült. Egy pillanat múltán Zar megérintette arcát, ujjai rátaláltak az ősi kapcsolatpontokra. Átmenetileg egyesült tudatukban minden szívdobbanás egy-egy esztendő volt.

Felnőni, kettesben Zarabethszel. A magány, a vágyódás… Egy játszótársat csak, egyetlen barátot! Apát… A magány iszonytatónak tűnt, de hogy valójában milyen kegyetlen is a világ, azt csak anyja halálának napján ismerte fel… Zar ismét érezte a test súlyát, amelyet a jégbarlangba cipelt. Lám, egyetlen társa eltávozott…

Majd Araen sikoltozott szívszaggatóan fájdalmában, ahogy szabadulni igyekezett az iszonyattól, a haláltól, mely Zar gyermekének képében rontott rá… Zar pedig várt, csak várt, pedig tudta, hogy hiába; talán csodát remélt, valamit, ami… S aztán vége lett: kezén, késének pengéjén ragadós nedvesség, frissen kiömlött vér; Araen halott volt, újszülött lánya erőtlenül sírt…

A kis Araen alig hat órát élt. Elég sokáig ahhoz, hogy Zar megbocsássa neki anyja halálát… Elég sokáig ahhoz, hogy érzelmileg kötődni kezdjen hozzá, s hogy összeomoljon, mikor az újszülött lélegzete végleg elakadt. Túl sokáig várt a kiszabadításával. Kétszer is sikerült életet lehelnie lányába, harmadszorra azonban kudarcot vallott…

Évek, tragédiák s fájdalom, fájdalom… Veszteségek. Könnyek soha. Zokogni próbált, de szeme száraz maradt: a könnyek elapadtak. Hogy miért, nem sejtette. Csupán annyit tudott, hogy sebei nem gyógyultak be: a düh és a keserűség gócává váltak valahol a bensőjében…

Amint utolsó emlékképei is átáramlottak Wynn tudatába, Zar észlelte, hogy a kapcsolat természete megváltozik. Az egyesítés immár kölcsönös volt… s ő is látta Wynn múltját. Látta, hogyan viszi el az anyját egy hosszan tartó, súlyos betegség… Wynn gyöngéden ápolta, a szemét is ő zárta le, miután békére lelt… A boldogság kurta hónapjai következtek Nahrallal; fiuk, Lelinos születése… E boldogság még elviselhetetlenebbé tette a megrázkódtatást, mely az otthona romjai közt heverő tetemek megtalálásakor érte…

Zar nyelt egyet. Elszorult a torka. Wynnek igaza volt: nem csak ő, a sovren szenvedett. Ám az asszony elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy tovább kockáztasson, hogy átérezze mások gondját. Szembenézett a fájdalommal, s megtanult együtt élni vele, nem próbált megfeledkezni be nem gyógyult sebeiről.

Zar ekkor ébredt csak rá, hogy Wynn feje a vállán pihen. Az asszony hevesen remegett. Ahogy a kapcsolat lassanként megszűnt, meghallotta különös, mélyből feltörő zokogását is.

– Csssst… – suttogta, s közelebb vonta magához. – Cssss…

Annyira sajnállak! – ismételgette mindegyre, szavak nélkül Wynn. Osztozom fájdalmadban…

S én a tiédben – felelte Zar. Bár lennék olyan erős, amilyen te vagy!

Nem érzékelte az idő múlását: a zokogás alábbhagyott, majd abbamaradt. Zar sérült lába sajgott, ott belül azonban mintha oszladozott volna a sötétség. A tudategyesítés ráébresztette, miként küzd a fájdalommal Wynn, s ez valamiképp könnyebbséget szerzett neki is. Sóhajtott. Kimerült volt, de nyugalom töltötte el… Akárha egy láthatatlan, mindeddig vérző súlyos sebét látták volna el – kezdetét vette a gyógyulás folyamata. Wynn megmoccant, szipogott.

– Van nálad zsebkendő?

Zar zekéje zsebébe kotort, előhúzott egyet.

– Tessék.

– Köszönöm…

Az asszony hátralépett, eltávolodott tőle, a sovren pedig leengedte a karját, most – noha igyekezett ezt figyelmen kívül hagyni – az üresség érzése kísértette. Nézte a szemét törölgető Wynnt.

– Minden rendben?

– Igen – mondta az asszony. – Ne haragudj, hogy gyávának neveztelek. Tévedtem.

– Nem, nem tévedtél… Én kérek elnézést a viselkedésemért – feszengett Zar. – Nem is tudom, mi késztetett rá… Nyilván jó okod van arra, hogy a segítségemre légy. A dolog valóban nem tartozik rám. Sajnálom.

Wynn sóhajtott, menni készült. Tett egy lépést szobája felé, aztán hirtelen megtorpant, felszegte állat. Szembenézett a férfival, tekintetük összekapcsolódott. Wynn arcán különféle érzelmek tükröződtek egy időben: gyengédség, vidámság és ingerültség.

Zar nézte, ahogy mély lélegzetet vesz.

– Jó uram, cselekedeteim indítékai természetesen rád is tartoznak – hisz az indíték te magad vagy. Előfordul néha ilyesmi, bár velem hasonló sem történt még soha azelőtt. Ha titkolom is érzéseimet – órák óta ezzel próbálkozom –, nem szabadulhatok tőlük. Nem lett volna szabad hazudnom magamnak – és neked.

Zar elkerekedő szemmel bámult rá. Ne légy hülye, úgysem arra gondol, amire te… Nyelt egyet, a szavakat kereste.

– Ez úgy hangzik, mintha… mintha… – Elhallgatott. Wynn elpirult, tett még egy lépést hátrafelé, tekintete azonban rezzenetlen maradt.

– Tudom, hogy hangzik. Kimondjam még világosabban? Na jó. Az elmúlt nap folyamán – őrült egy nap volt, annyi szent – azon kaptam magam, hogy szeretlek. Akarlak. Még magamnak sem szívesen ismerem be, de hát ez az igazság… és nem szégyellem! – Első ízben bizonytalanodott el, félrenézett, suttogva folytatta: – Természetesen nem várom el, hogy viszonozd érzéseimet.

Zar szíve hevesen vert; anélkül hogy tudta volna, mit tesz, elindult, s az asszony vállára tette a kezét. Amint testük érintkezett, helyreállt a tudati kapcsolat: a sovren felfogta Wynn érzéseit, aki nyomban reagált közelségére… Zar saját reakciója oly erőteljes volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

– Wynn… – kezdte tétován. – Bizonyos alkalmakkor cserbenhagynak a szavak, de már az első találkozásunkkor éreztem… valamit; hogy mit, nem tudom… – Gyengéden megcirógatta felesége arcát, végigsimított homlokán, ajkán. – Nem tudom, mit gondoljak… mit mondjak vagy tegyek…

– Azt hiszem – szólt halkan Wynn –, egy darabig nem szabadna gondolkodnod.

A kapcsolat szokásos csatornáján információ érkezett Zar tudatába: az asszony nagyon szeretné, ha végre megcsókolnák.

Megcsókolta hát.

Wynn ajka hűvös volt s édes; Zar pár pillanat múltán közelebb vonta, átölelte őt. Ahogy mind jobban belefeledkeztek, Wynn a sovren vállát, tarkóját kezdte simogatni. A kapcsolat felélénkült, s ezen a szinten állandósult… Zar tudatára ébredt, hogy Wynnek élvezetet okoz testének közelsége, s ez elmélyítette saját hasonló érzéseit.

Ne, ne! A veszedelem… – vélte hallani a belső hangot, a pillanat szédülete azonban minden megfontolást elsöpört. Zar hátrább húzódott, Wynn arcát, haját, kis kerek füleit csókolta. Wynn halkan, el-elfúló hangon a nevét suttogta. Zar végigjárta ajkával állcsontja vonalát, torkát; az asszony szíve hevesen vert. Kapcsolatuk most egyesítéssé mélyült, a veszélyt szajkózó hang elhallgatott; Zar homályosabban érzékelte tulajdon személyiségét is – hamarosan jelentőségét veszítette minden, azt az egyet kivéve, hogy a karjaiban tartja szerelmesét.

– Wynn… – suttogta.

Szeretlek.

A szó persze nem hangzott el, Zar azt sem tudta, melyikük gondolt rá előbb. Mikor felemelte a fejét, s kérdőn pillantott Wynnre, az asszony ugyancsak szavak nélkül felelt, s ismét magához vonta. A csók olyan intenzív érzést szabadított el bennük, mely minden más vágyat kioltott – a teljes testi-lelki egybeolvadás ösztönös igényét kivéve.

A hatalmas mennyezetes ágy lepedője mintha jégből lett volna, Zar azonban tudomást sem vett e megrázkódtatásról; számára csak Wynn létezett. A szeretkezés megrázta, elemésztette, kiölte belőle a halál árnyékának emlékét is – egészséges kimerültséget érzett csupán, s végül álomba merült…

Mikor Wynn felébredt, azonnal eszébe jutott, hol van… Az a kapcsolat, melyet Zarral kialakított, álmában sem enyészett el, noha elhalványult kissé: most melegen izzó zsarátnok volt csupán a tudatában. Wynn ásított, kinyújtóztatta tagjait, aztán ismét álláig húzta a takarót – az ágy függönyét egyiküknek sem jutott eszébe összehúzni, a tűz rég kialudt, a szoba kihűlt.

A takaró alatt, Zar oldalán azonban meleg volt… Wynn elmosolyodott, a férfi felé fordult. Zar felhúzott térdekkel feküdt, fejét karja hajlatában nyugtatta, légzése halk volt, egyenletes. Wynn érdeklődve figyelte. Eszébe jutott Nahral, aki álmában mindig fiatalabbnak látszott – Zar ezzel szemben pontosan úgy festett most is, mint egyébként. Homlokán egy-egy barázda, képén elszántság – mintha valami problémára koncentrálna ilyenkor is.

Vajon hány óra lehet? A reggel elmúlt már, az egyszer biztos… Az ablak előtt összehúzták a függönyt, a réseken azonban így is áttűzött a nap. Wynn halványan emlékezett rá, hogy mielőtt álomba merült, még látta a szürkés hajnali fényt. Dél lehet – gondolta, aztán némiképp döbbenten állapította meg: még egy napja sincs, hogy megismerkedett azzal a férfival, akinek az oldalán hever.

Az elmúlt nap eseményei – a támadás, az első találkozás, a tanácskozás, a kézfogó – ott kavarogtak az agyában, beleszédült. – Mintha én is átugrottam volna azon az időkapun, amiről beszélt; mintha felettem is évek múlnának el minden szívdobbanásra…

Wynn igyekezett elképzelni azt a világot – azt az univerzumot –, ahol az emberek hatalmas űrszekereken csillagról csillagra utaznak. A dolgozószobában látott festmény, amely úgy nyugtalanította, az Enterprise nevű űrszekeret ábrázolta. Zar elmondta, hogy az Enterprise nagyon gyors: egyetlen szempillantás alatt képes körülrepülni saját világukat, melyről egyébként az állította, gömbölyű. Zar pedig a férje… Az elméjébe lát, hazugságról kettejük közt szó nem lehet, hinnie kell hát neki. Persze nem ment könnyen.

A férfi megmoccant, azután halk mordulással tovább aludt. Fekete hajának tincsei közt Wynn tisztán látta fülének hegyét.

Olyan furcsa néha, olyan idegen… S mégis: az éjszaka eggyé váltunk! – Az emlék hatására ismét úrrá lett rajta a vágy. Óvatosan kinyújtotta a kezét, egyujjnyira megközelítette Zar vállát. Bár nem érintette, érezte testének melegét – a férfi teste melegebb volt az övénél, akárha láz gyötörné, Wynn azonban tudta, nála ez a normális állapot.

Mi vár ránk? – töprengett. Elmegy vajon, hogy rendbe hozza azt az időistent, az Őrzőt? S ha eltávozik, vajon visszatér-e hozzám? S akarom-e egyáltalán, hogy visszatérjen, mikor itt a halál les rá?

Lelki szemei előtt megjelent az Ashmarától eredő szörnyű látomás, szeme könnybe lábadt tőle. Óvd meg, úrnőm, kérve kérlek! Bizonyára okod volt rá, hogy egymás karjába vezess minket… Okod volt rá, tudom! Bár ilyen biztos lennék abban is, hogy amit múlt éjjel tapasztaltam, igazi sugallat volt! Hogy ha Spockkal és társaival tart, életben marad.

Aztán eltöprengett, csakugyan azt jelentette-e a sugallat, hogy Zar kizárólag apja idejében lehet biztonságban… Meg kéne győznöm, hogy menjen, s vissza se jöjjön többé. De ha sosem láthatom többé…

Torka fájdalmasan összeszorult. Erősnek kell lennem! – gondolta. Ashmara tudatta velem, hogy csak akkor marad életben, ha nem tér vissza – rá kell hát vennem Zart, hogy a jövőben maradjon!

Mintha döntésével valamiféle jelzést adott volna, Zar felébredt. Pár pillanatig csak hevert, némán nézte az asszonyt, szürke szeme homályos volt. Azután kinyújtotta a kezét, s megcirógatta Wynn haját.

– Nem is tudom, mit mondhatnék, úrnőm. Végtére is, nem üdvözölhetlek oly formálisan, ahogy egy idegen hatalom követét általában szokás…

Wynn kuncogott.

– Akkor hát félre a hivataloskodást! Jó reggelt, uram! – már amennyiben reggel van még, amiben kételkedem.

– Jó reggelt! – felelte Zar engedelmesen. – Jól aludtál?

– Nagyon jól – mondta Wynn komolyan. – Mi egyebet tehettem volna? Igencsak kifárasztottál.

A férfi tenyerébe támasztotta állát, felhúzta szemöldökét.

– Én fárasztottalak ki téged? Azt hittem, Ashmara ki nem állhatja a hazugokat…

– James Kirknek legalábbis ezt mondtam – mosolygott Wynn, aztán nyújtózkodott, s örömmel töltötte el a tudat, hogy a sovren gyönyörködik a takarón átsejlő testében. – Még ma fel kell kerekedned velük?

– Ha elhatározom magam. Még nem döntöttem el, velük tartok-e…

– Menned kéne. Menned kell!

– Elmondták, hogy egy telepata – így nevezik a magunkfajtát apámék idejében – majdnem az életével fizetett, mikor próbát tett az Őrzővel. Mi lesz, ha elmegyek, és sosem térek vissza?

Wynn mély lélegzetet vett, beléhasított a fájdalom, de valahogy mégis sikerült egykedvűséget színlelnie.

– Akkor legjobb tudásom szerint uralkodom majd Új-Araen felett helyetted is, uram… – A hasára pillantott. – S ha az égiek is úgy akarják, fiunk vagy leányunk követ majd a trónon.

Zar nem moccant, s Wynn világosan érzékelte döbbenetét, noha testük épp nem érintkezett.

– A gyermekünk? Lehetséges ez?

Az asszony incselkedőn pillantott rá.

– Máris elfelejtetted, hogy… Ez fáj!

Zar hirtelen felült. Arca kemény, mint a kő, ajkán merev mosoly.

– Úgy értem, biztos hogy ez volt… ez volt a megfelelő idő?

Wynn döbbenten és aggodalmasan tekintett rá. Vajon mi baja?

– Igen – mondta. – S nem vettem be olyan szert, mely megakadályozza a fogantatást. Ha Ashmara is úgy akarja, minden bizonnyal sikerül… – Ő is felült, álláig húzta a takarót, haja a vállára hullt. – Miért nézel rám így, Zar?

Érzékelte a férfi szívét megdobogtató félelmet, még mielőtt kinyújtott kézzel megérintette volna. Amint egymáshoz értek, az érzés úgy felerősödött, hogy Wynn lélegzete elakadt.

– Beszélj, kérlek! Mi a baj?

A férfi nyelt egyet. Wynn érezte, minden erejét összeszedi, hogy leküzdje félelmét.

– Araen – szólt halkan a sovren. – Arra gondoltam, hogyan halt meg…

Wynn a fejét rázta.

– Múlt éjjel láttam őt az elmédben, uram; alacsony, törékeny asszony volt, ugye? Kicsiny, nem különösebben erős…

Zar bólintott.

– Alig ért a mellem közepéig.

– S a leányka az első gyermeke volt, igaz?

A férfi ismét bólintott, nem fordult feléje.

– Kedvesem – mondta Wynn, Zar állat simogatva. – Nézz csak rám! Népünk asszonyai magasabbak, erőteljesebbek e völgy lakóinál. Én még az enyémek közt is magasnak számítok. Vagyok akkora, mint Cletas vagy McCoy. Törékenynek se nevezhet senki. Egy egészséges gyermeket a világra hoztam már… vajúdásom fél napig sem tartott. Bízz bennem: mint gyógyító és bába, konyítok az ilyesmihez. Megértem félelmedet, de nem osztozom benne. A kockázat semmiségnek rémlik az örömhöz képest, amit gyermekünk jelent majd nekem!

– De… – kezdte Zar, azután elhallgatott, s vállat vont. – Meglehet, igazad van.

Wynn azonban biztos volt benne, hogy nem sikerült meggyőznie. Eltöprengett, folytassa-e, azután letett róla. Zar belátja majd, hogy félelme alaptalan volt. Nem lesz semmi baj.

Nézte a férjét a félhomályban, felidézte magában izmos teste érintésének emlékét. A férfi bőre sima volt, de akadtak rajta hegek is. Megannyi heg… Nem sok harcos dicsekedhetett ennyivel.

Tétován megérintette Zar jobb vállát, végighúzta rajta mutatóujját, érezte a szabálytalan alakú, kemény peremű heget.

– Ezt hogy szerezted?

A férfi lepillantott, felhúzta szemöldökét.

– A fognyomokra gondolsz? – érdeklődött komolykodón. – Valaki nyilván megharapott.

Wynn elnyomott egy mosolyt, sértődöttséget színlelt.

– Erre gondolok itt!

– Egy bandita lándzsájának nyoma. Ezt követően határoztam úgy, nem várhatok tovább a láncing felfedezésével… – Wynn értetlen pillantása láttán hozzáfűzte: – A láncing acélszemekből készült védőöltözet. Acélból van a kardom is. A láncing sokkal jobb a rétegzett bőrnél, még a pikkelyvértnél is. Kiállja a bronzfegyverek csapásait.

Wynn képzelete meglódult.

– Van még ebből a fémből? Csapataink hasznát látnák…

– Kétszáz-egynéhány emberednek adathatok acélkardot – mondta Zar. – Vagy háromszáznak jut acél lándzsahegy – több nincs. Kovácsaim hónapok óta éjjel-nappal dolgoznak: láncingeket, fegyvereket kovácsoltak az enyémeknek.

– Nekünk is vannak kovácsaink – mondta Wynn. – Elsajátíthatják az új fém megmunkálásának fogásait a tieidtől?

– Ha túlélem ezt a csatát, magam tanítom majd őket – felelte Zar. – Mit gondolsz, mikor indul a támadás?

– Amint a Vörös-folyam gázlója harci szekerekkel is járhatóvá válik, az asyrik és a kerrenek jönni fognak – suttogta Wynn. – Holnap, legkésőbb holnapután.

– Az én kémeim is erre következtetnek – mondta a sovren. – Moorgate mezején ütközöm meg velük. Tervezett csapatmozdulataimhoz helyre van szükség.

Wynn színlelt rosszallással tekintett rá. Kezét továbbra is a vállán nyugtatta. – Taktika, csatatervek… Micsoda témák ezek az ágyban, a kézfogó másnapján?

Zar halványan elmosolyodott, kisimította a rakoncátlan fürtöket Wynn homlokából, azután megcsókolta a nyakát a kulcscsont felett.

– Wynn… őrült javaslatot tettem neked tegnap ilyentájt. Miért fogadtad el?

Az asszony közelebb húzódott hozzá, mellére hajtotta a fejét.

– Nem tudom… Nem azért, mert jóképű vagy, az biztos! – Hallotta, hogy a férfi kuncog. – Komolyra fordítva – folytatta –, nem könnyű ezt szavakba önteni. Már találkozásunk pillanatában éreztem, valami összeköt bennünket… Minket ugyanabból a fából faragtak. Megmunkálás dolgában különbözünk talán, másban aligha. Eleinte nem akartam ebbe belenyugodni… de mindvégig tudtam.

Zar átölelte.

– Akárcsak én. De csak akkor ébredtem rá, mikor apád úgy intézte, hogy megcsókoljalak.

– Dühös voltam rá emiatt – idézte fel Wynn.

– Láttam rajtad.

– Segítesz apádnak, uram?

A férfi mélyet sóhajtott, még szorosabban tartotta Wynnt.

– Igen. Most már nincs más választásom.

– Örülök, hogy így döntöttél… – Wynn lehunyta a szemét, s arra gondolt, hogy hamarosan – túlságosan hamar – fel kell majd kelniük, Zarnak el kell mennie, s hogy talán sosem találkoznak többé. Ne töprengj! – parancsolt magára keményen, s figyelmét a férfi meleg bőrére, fekete hajának csiklandó szálaira összpontosította. Átadta magát a pillanatnak, igyekezett úgy érezni (s ez csaknem sikerült is), hogy a perc soha, de soha nem ér véget.

Zar a dolgozószobájában üldögélt az asztalánál, az ellátmánylistákat is böngészte, mikor Cletas tisztelegve belépett.

– A felderítők legfrissebb jelentése, Felség!

– Remek. Két órán belül minden osztagparancsnok gyűljön össze itt megbeszélésre. Madon, Heldeon, Wynn úrnő és a danreg tisztek is csatlakoznak majd… – Átvette a pergament, tanulmányozni kezdte. – Tehát a gázló ma még nem járható. Hogyan fogadta Heldeonnal kötött szövetségünk hírét Rorgan és Laol?

A Hadban Második elvigyorodott.

– A várakozásnak megfelelően. Állítólag egész éjszaka ordítoztak.

– Jó. Ha egymást marják, legalább nem készítenek haditervet. Mi a helyzet a katapultokkal?

– Kettő már a helyére került, két másikat ma délután indítunk el. Kettő megy majd éjszaka.

– A talaj?

– Gyorsan szikkad. A lovasság késő délutánig gyakorlatozni fog.

Zar kifújta tüdejéből a levegőt.

– Nos, azt hiszem, felkészültünk, amennyire felkészülhettünk. Hozasd elő a tartalék acélfegyvereket, s oszd ki őket Wynn úrnő válogatott embereinek!

– Igenis, Felség… – Cletas tétovázott. – Jut eszembe, nem találkoztam még asszonyoddal a nap folyamán. Heldeon reggel leküldte a szolgálóit, ők azt mondták, nincs a szobájában. Tudod-e, merre jár, uram?

A sovren felpillantott. Hirtelen eszébe ötlött, ki is volt az, aki megmutatta Wynnek az ő szobájába nyíló ajtót.

– Épp fürdik – mondta nyugodtan. – Nálam.

– Értem… – mormolta Cletas jól színlelt közönnyel. Zar felvonta a szemöldökét, kérdőn pillantott helyettesére.

– Mit értesz, Cletas?

– Semmit, uram – sietett biztosítani a Hadban Második. – Amolyan szófordulat volt csupán…

Kínos helyzetéből a kopogtatás mentette ki. „Majd később számolunk!” – ilyesfélét sugallt a sovren pillantása.

– Itt jön Zaylenz, Yarlev, Ingev, Reydel és Trebor Damas – mondta. – Ide kérettem őket. Beszélnünk kell, még az eligazítás előtt. Fontos mondanivalóm van valamennyiőtök számára.

Dr. McCoy izgatottan vigyorgott.

– Tehát velünk tartasz! Nagyszerű! Tudtam én, hogy hallgatsz az okos szóra… Várj, rögtön szólok Jimnek és Spocknak!

Zar felemelte a kezét.

– Ne olyan gyorsan, Leonard! Amint beszéltem a danreg tisztekkel, veletek tartok, s igyekszem kapcsolatba lépni az Őrzővel. De ha végzek, visszajövök, és megvívom a csatát.

McCoy úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Csak ült és pislogott, végül mély lélegzetet vett, igyekezett megtalálni a megfelelő hangot.

– Miért, Zar? Hisz tudod, mi vár rád…

A sovren ajkának ívelése elszántságról tanúskodott.

– Talán. De nagyon is elképzelhető, hogy most, a figyelmeztetés után képes leszek valamiképp elkerülni a bajt. Wynn szerint van rá esély.

– Azt akarod mondani, hogy egy barbár papnő babonás halandzsájára alapozva teszed kockára az életedet? – kérdezte McCoy a lehető legmetszőbb tónusban.

A sovren szürke szeme már-már színtelennek tetszett a napfényben.

– Vissza kell térnem ide – ismételte. – S ne feledd, hogy a feleségemről beszélsz, Leonard.

– A fenébe! Pont olyan makacs vagy, mint az apád! – dühöngött McCoy, öklével az asztalra csapva. – Mi köt téged ide? Vagy egyszerűen messiáskomplexusban szenvedsz?

Zar ajka vonássá keskenyedett.

– Épp erről szerettem volna beszélni veled, doki. A segítségedet szeretném kérni.

Az egészségügyi tiszt nagy lélegzetet vett, aztán lassan kiürítette a tüdejét.

– No jó – mondta végül. – Mit tehetek érted?

– Ha visszatérünk az Enterprise-ra, kérlek, sterilizálj!

– Hogy sterilizáljalak? – visszhangozta McCoy értetlenül. Eszébe jutott Nomád, az eszelős kis robot, amely egy egész naprendszerre való értelmes lényt pusztított el, mert történetesen „sterilizálásra” programozták. Kis híján valamennyiüket megölte. – Hogy érted ezt?

– Mégis, mire gondolsz? – kérdezett vissza Zar, aki kezdte elveszíteni önuralmát. – Nem volt alkalmam elsajátítani a vulkáni biokontroll módszerét. Ezért szeretném, ha megtennéd a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ne lehessenek utódaim… hogy ne lehessek többé apa. Fogalmazzak tán még ennél is konkrétabban?

– Oké, oké, értem én, mit akarsz… Csak azt nem, miért!

A sovren kerülte a doktor tekintetét.

– Féltem Wynnt.

McCoy hátradőlt a székében, a homlokát ráncolta. – Ohó! Kezdem már kapiskálni… Ennyit az érdekházasságról.

– Szeretném továbbá, ha még ma megvizsgálnád a trikordereddel – folytatta Zar egykedvűen. – S adj neki valamit, ha szükséges.

– Micsodát?

– Valami fogamzásgátlót, a fenébe is! – csattant fel Zar. – Muszáj!

A doktor előrehajolt. – Ördögöt! Jogod van ahhoz, hogy szabadon dönts a sorsodról – akárcsak Wynnek. Felteszem… van okod a félelemre.

A sovren összeszorította az ajkát, s bólintott.

– No és hogy áll a kérdéshez Wynn? Szeretne gyereket?

– Szeretne. És szülhet is – csak épp nem tőlem. Választhat, akit akar, de én… Velem valami nincs rendjén. Úgy értem, genetikusan.

– Húsz éve, mikor megvizsgáltalak, nem volt semmi bajod.

– Valami hiba csúszhatott a vizsgálati eredményekbe. Araen… – Zar nagyot nyelt, igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Araen a szülésbe halt bele.

– Gyanítottam.

– Elvesztettem a lányomat is. Csak pár óráig élt. A fajkeveredés volt az oka, azt hiszem. Hibásak a génjeim…

– Ebben több ok miatt kételkedem – mondta halkan a doktor. – Először is: problémamentes volt-e Araen terhessége?

– Úgy tudom, igen… Úgy értem, abból, amit a bábáktól hallottam, s amit a könyvekben olvastam, erre kellett következtetnem. A feleségem sosem volt különösebben erős. Apjától tudom, hogy sokat betegeskedett. De oly vidám volt, oly gondtalan – nem is hitte az ember…

– Hát a szülés?

– Nem sikerült – mondta remegő hangon Zar. – Két napon át vajúdott. Amint a fájások elkezdődtek, rosszullét fogott el, tudod miért… és megértettem… – Nagy levegőt vett, a torkát köszörülte. – A bábák minden tőlük telhetőt elkövettek, a szülőcsatorna azonban csak pár centiméternyit tágult. Végül, mikor Araen kómába esett, s tudtam, mindenképp meg fog halni, megtettem, amiért órákon át könyörgött: fogtam a késemet, és elvégeztem a császármetszést. Nehéz volt elég mélyre vágni… Elég vért láttam az ütközetekben, de ez…

– Értem. Nyugodj meg, fiam… – szólt McCoy, s közben majd megszakadt a szíve. – De miből gondolod, hogy a te hibád? Talán torz volt az újszülött?

Zar kezébe temette az arcát, nem nézett fel. – Úgy látszott, nincs vele baj. De nem tudott lélegezni.

– Kicsi volt? Koraszülött?

– Nem. A bábák azt mondták, épp akkora, amekkorának lennie kell.

– Nos hát… Elég nehéz persze így utólag pontos diagnózist felállítani, mégis, úgy vélem, a gyermek túl nagy volt, nem fért át a szülőcsatornán. Szokványos probléma ez, s nem meglepő, hisz Araen kis termetű asszony volt. Az újszülött ereje nyilván elfogyott a hosszas vajúdás alatt.

Zar szótlanul nézett fel rá.

– Figyelsz egyáltalán? – A doktor a fiatalabb férfi szemébe nézett. – Rájöttem itt valamire, amit korábban nem tudtam. E világ lakói minden valószínűség szerint ugyanabból a genetikai állományból valók, mint a vulkániak és a rigeliek… – McCoy sietve ismertette Spock elméletét.

Zar eltöprengett.

– Ez sok olyasmit is megmagyaráz, amit kezdettől különösnek találtam. Meglepett például, hogy az emberek vére zöld. Ilyesmit azelőtt sosem láttam…

– Ami a legfontosabb, nincs okod feltételezni, hogy képtelen vagy egészséges utódot nemzeni Wynnel – szögezte le McCoy. – Arról, ami Araennel történt, nem valamiféle kromoszómahiba tehet. Ami történt, tragédia, de nem felel érte senki. Ha kívánod, odafenn elkészítem a teljes genetikai térképedet, de a válasz holtbiztosan ugyanez lesz. És – fejezte be vigyorogva – ha ragaszkodsz hozzá, természetesen megteszem, amire kértél. Egyetlen tűszúrás…

– Hát Wynn? Mi van, ha máris…

– Ha teherbe esett, s ha szülni akar, vállalnia kell a kockázatot. A tegnapi vizsgálat alapján azonban csak annyit mondhatok, ne aggódj! Erős, egészséges asszony… – Bátorítóan mosolygott.

Zar bólintott, de McCoy tudta, hogy nem sikerült meggyőznie. – Rendben van. Köszönöm, Leonard…

– Szívesen, fiam! – A doktor felállt. – Szólok Kirknek és Spocknak, hogy randevúnk van azzal a rendetlenkedő időkapuval…

James T. Kirk belépett a közös helyiségbe, s ott találta Spockot: a vulkáni az ablaknál állt háta mögött összekulcsolt kézzel.

– Az Öreg épp az imént szólt, hogy Zar velünk tart, s megpróbál kapcsolatba lépni az Őrzővel!

A vulkáni megfordult. Arca sátáni maszk benyomását keltette a lenyugvó nap rőtes fényében.

– Ha jön, velünk is marad?

Kirk kelletlenül ingatta a fejét.

– Azt mondja, a csata kezdete előtt visszatér Új-Araenbe. Nem akarja elmulasztani…

Spock félrenézett, ajka vonássá keskenyedett:

– Ehhez joga van.

Kirk bólintott.

– Talán mégis rábeszélhetjük, hogy velünk maradjon. Ha elérjük, hogy egy-két napot az Enterprise-on töltsön… Emlékszel, hogy tetszett neki a hajó?

– Emlékszem. De azt is tudom, hogy Zar kivételesen makacs ember.

Kirk a torkát köszörülte.

– Nos… „az alma nem esik messze a fájától”, tartja a mondás… – A vulkáni felvont szemöldöke láttán hozzáfűzte: – Ennek a feltételnek maradéktalanul megfelel.

– Arra célzol talán, hogy én magam is makacs vagyok, Jim?

– Hm… Nos, igen. Ez is jól jöhet olykor – mondta Kirk. – A makacsságod nemegyszer megmentette az életemet.

A vulkáni ajka alig észrevehetően felfelé görbült.

– Igazad van, makacs vagyok. De az vagy te is.

– Ki? Én? – Kirk mogyoróbarna szeme elkerekedett, a tengernagy meglepetést színlelt, majd felkacagott.

– Mint rendesen, ezúttal is fején találtad a szöget.

Némán álltak, a Béta Niobe bíborszín korongját figyelték, mely lassanként leáldozott a Nagy Hósipkás mögött.

– Az Öreg aggódik Zarért – jegyezte meg egy idő után Kirk. – Azt mondja, rengeteget fáradozott, hogy kézben tartsa a dolgokat idelenn. Okos dolog vajon épp most összehozni az Őrzővel? Mi lesz, ha kiborul?

– Ezen töprengek én is – ismerte be Spock. – Különös tekintettel a D’berahannal történtekre. Zarnak nem volt könnyű dolga ezen a bolygón.

– De nem ám…

– Nekünk azonban az a feladatunk – mondta határozottan a vulkáni –, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt igénybe véve rendbe hozzuk az időkaput. Zar kinyilvánította segítő szándékát, hagynunk kell tehát, hogy tegye a dolgát.

– Valóban – bólintott rá Kirk tétován. Habozott, azután hirtelen megkérdezte: – Spock… Eltöprengsz olykor, helyes volt-e kapcsolatba lépni vele?

A vulkáni meglepetten húzta fel a szemöldökét. A tengernagy türelmetlenül megrázta a fejét.

– Nem hibáztatlak; bizonyos szempontból nagyon is helyesen cselekedtél! Zar egyedül maradt abban a jeges pusztaságban, semmi esélye nem maradt arra, hogy normális életet éljen. De… tegyük fel, hogy normális életet él… Iskolába jár, dolgozik, barátai, rokonai vannak Kirk kibámult az ablakon, a hegy lejtőin sűrűsödő sötétségbe. – Ilyen esetben… helyesen cselekszik-e egy apa, ha felkeresi felnőtt fiát? Valakit, akit egészen addig csak egyszer-kétszer látott, s aki még csak nem is sejti, ki az apja?

Magán érezte a vulkáni átható pillantását, mégsem fordult feléje. Nem tudott moccanni.

– Nem tudom, Jim – mondta végül Spock.

– Én sem tudom – suttogta Kirk.

Egy pillanat múltán barátja megérintette a vállát.

– Jim… Segíthetnék valamiben?

A tengernagy mély lélegzetet vett, s a vulkánira tekintett. Megvonta a vállát.

– Nem hiszem, Spock. Kerítsük elő Zart, s lássunk munkához…

A sovren már végzett az eligazítással, mire a két tiszt a szobájába lépett. Heldeon kifelé tartott Madon parancsnok oldalán, közben átkarolva vezette Wynnt. A Lakreo-völgybéli és a danreg tisztek követték. Kirk és Spock biccentéssel üdvözölte a nomád törzsfőt.

McCoy a nagy intarziás asztalnál ült, Zarral beszélgetett a haditervvázlatok, térképek és ellátmánylisták takarosan feltornyozott halmai felett. Spock nyomban a felvonulási terv tanulmányozásába fogott.

– Felkészültél? – kérdezte Kirk a sovrentől.

– Már csak Wynntól kell elbúcsúznom – felelte Zar. Felállt, elhagyta a szobát, s csakhamar visszatért a főpapnővel. Kirk összehúzott szemmel figyelte őket. Nem néztek egymásra, nem érintették egymást, valami mégis megváltozott köztük a legutóbbi alkalom óta…

– Ohó! – döbbent meg a tengernagy. Gyanítom, e házasság nem névházasság többé. Ez jócskán megnehezíti a dolgot…

Fürkésző pillantást vetett McCoyra Spock feje felett, s a doktor némán bólintott.

– Indulnotok kell? – kérdezte halkan Wynn.

– Perceken belül – közölte Zar.

– Nézhetem?

Férje a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy helyes lenne. Az Őrző nem működik úgy, ahogy működnie kell. Esetleg téged is kiragadna innét.

Wynn felszegte az állat.

– Értem… – Tétovázott, azután nyugodt hangon folytatta: – Uram, mindvégig azt reméltem, idejekorán megtudom Ashmarától, biztonságos-e visszatérned, avagy sem. Az istennő azonban hallgat, így nem tudom, mit tanácsolhatnék, hogy a javadat szolgáljam. Neked kell döntened.

– Ne aggódj – mondta gyengéden Zar. – Visszajövök… – Felemelte kezét, megsimogatta az asszony arcát. Wynn elfordította a fejét, és belecsókolt a tenyerébe.

– Tudom – felelte nyugodtan, aztán sarkon fordult, s felemelt fejjel elhagyta a szobát.

Zar csak állt, s nézte, míg az őr be nem csukta az ajtót. Akkor Kirkhöz fordult.

– Rendben. Gyerünk!

A tengernagy hajdani első tisztjére sandított, aki mindegyre a haditervet bújta. Jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, s mivel a vulkáni nem reagált, csizmás lábával odébb lökött egy széket.

– Spock?

A vulkáni felpillantott.

– Igen, tengernagy?

– Ideje mennünk. Az univerzumot meg kell menteni!

Tizenegyedik fejezet

Amint lába a Kapu sziklás talaját érte, Zar elméjét hátborzongató, visszhangos üresség töltötte be. Megtántorodott, rossz lába cserbenhagyta: levegő után kapkodva térdre hullt, megtámaszkodott maga előtt.

Wynn! Ne!

Az asszony eltűnt, megszűnt, mintha sosem lett volna. Zar látómezejének peremén ismét felködlött a feketeség, s ő nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy birokra keljen vele.

– Zar! – hallotta McCoy kiáltását. Azután: – Kapd el, Jim!

Kezek érintették a vállát, fülében ott csengett Kirk aggodalomtól rekedtes hangja:

– Spock! Mi a baja? Ugyanaz, mint D’berahannak?

– Nem tudom…

– Spock, Jim, fordítsátok meg! Levegőhöz kell jutnia…

Arcát értő vulkáni ujjak tapogatták, aztán ismét Spock hangját hallotta:

– Tudhattam volna. Túl hirtelen szakadt meg a kapcsolata Wynnel. A felesége itt halottnak számít. Emlékezhetsz, mekkora sokk éri azt, akinek partnere a tudategyesítés közben életét veszti, Jim…

A sötétség hullámokban csapott le Zarra, s mindegyik erőteljesebb volt az előzőnél. A sovren egy sóhajjal végül megadta magát a hullámoknak. Elméjében ekkor fény gyúlt, s egy ismerős jelenlét töltötte ki bensőjének ürességét. Wynn vár rád – közölte vele szavak nélkül. Nem halt meg… Megtalálod majd e Kapu túloldalán. Hisz megígérted, hogy visszatérsz hozzá…

Csakugyan – ötlött az eszébe. Megígértem…

Lélegezz! – utasította Spock lényege. Segítek.

Zar erejét megfeszítve mély lélegzetet vett, aztán megint. A sötétség oszladozni kezdett, majd elenyészett. A sovren még mindig érezte Wynn hiányát, de most, hogy már tudta, mi történt, képes volt legyűrni a kétségbeejtő ürességet. Azután, oly hirtelen, hogy beleszédült, visszazökkent a testébe, hallotta a Kapu szeleinek sosem szűnő zúgását, érezte lába alatt a talaj hidegét. Kinyitotta a szemét. Spock hajolt föléje.

– Most már jól vagy, fiam? – érdeklődött McCoy. Zar a doktor felé fordította a fejét. Az öreg mellett ott guggolt Kirk is.

– Jól vagyok – akarta felelni a sovren, de mert a nyelve zsibbadt volt, s nem engedelmeskedett, csupán bólintott. Egy pillanattal később megpróbált felülni – a többiek engedték, sőt segítettek.

Spock kutató pillantást vetett a fiára. Ő maga is sápadt volt még az agyegyesítéssel együtt járó erőfeszítéstől.

– Sajnálom – mondta. – Figyelmeztethettelek volna. Későn ébredtem rá, hogy te és Wynn… kapcsolatban vagytok.

– Nem a te hibád – mondta Zar kissé reszketeg hangon. – Én sem voltam tisztában vele. Tehát így nevezitek? Olyan ez, mintha az elméje mindig jelen lenne az enyémben. Araen nem volt telepata, hozzá másfajta… kapcsolat fűzött.

Apja bólintott.

– Igen. Ha olyasvalaki hal meg odahaza a Vulkánon, akihez kötődsz, a család minden tagja tudategyesítést ajánl, és segítséget nyújt, míg hozzászoksz az új helyzethez.

Zar a fejét rázta, várta, hogy gondolatai kitisztuljanak, azután elkerekedett a szeme a rémülettől.

– Wynn! – suttogta. – Ugyanez történt vele is? Neki senki nem nyújthat ilyen segítséget!

– Nem tudom – mondta Spock. – De megoldja a dolgot, ha az indulásod utáni pillanatban térsz vissza hozzá. Ideje sem lesz, hogy átérezze hiányodat.

– Csak segítsen az Őrző… – mormolta Zar az időkapura pillantva. – Segíts felállni!

Kábán felegyenesedett, leporolta magát. Egy darabig fel s alá sántikált, hogy tagjaiba visszatérjen az élet. Tudata kitisztult, nyugalom töltötte el. Wynn hiánya még mindig hasogató üresség képében kínozta, ám immár képes volt kirekeszteni tudatából ezt a fájdalmat, ügyet sem vetett rá, figyelmét maradéktalanul feladatának szentelhette.

Végül megállt az időkapuval szemben, állt és dacolt a széllel, skarlátszín köpönyege vadul csapkodott mögötte. A monolit középponti nyílásában látszó csillagokat nézte. Emlékezetéből elősorjáztak a Kapun húsz év előtt történt események.

Jobb kéz felé ott látta a sziklamélyedést, amelyben ő és Spock elrejtőztek a romulánok elől. Órákon át lapultak odabent összekucorodva… Látta azt a helyet is, ahol Tallal, a romulán vezérrel megküzdött. Ahol most áll, ott állt Spock, mikor tudati kapcsolatot létesített vele, s elárulta, mi történt közte és Zarabeth között… Ekkor tudta meg, kije is voltaképp a Vulkán-lakó. Megtudhatta továbbá, hogy Spock a maga módján igenis szereti őt.

Azt mondta akkor, hogy büszke rám…

Gondolataiból ismerősnek rémlő zümmögés zökkentette ki.

– Kirk az Enterprise-nak! – mondta a tengernagy. A fiatalabb férfi eltöprengett, vajon hol dugdosta mind ez idáig a kommunikátort, aztán arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára itt hagyta.

– Enterprise jelentkezik. Scott beszél.

– Mennyi ideig voltunk távol, Scotty?

– Körülbelül negyedórát, tengernagy. Megtalálták a fiút?

Kirk halvány mosollyal pillantott Zarra.

– Már nem nevezhető fiúnak, de megtaláltuk.

– Remek. Elrendeljem a felsugárzást uram?

– Ne. Ha már idelent vagyunk, most mindjárt próbát tehetünk. Ha nem jelentkezünk egy órán belül, vagy ha az időtorziós hullámok ismét feltámadnak, vigye ki a rendszerből az Enterprise-t, vegye fel a kapcsolatot Morrow tengernaggyal, s tőle kérjen további utasításokat. Megértette, Scotty?

– Egenis. Sok szerencsét, uram!

– Köszönjük, Scotty. Vége.

Zar közelebb lépett a sziklatömbhöz – alig karnyújtásnyi távolságban volt most az Őrzőtől. Ekkor léptek halk neszét hallotta a kövön – Spock zárkózott melléje. Zar megpróbált rámosolyogni, de szája úgy kiszáradt, hogy csak egy grimaszra futotta.

– Szégyellem beismerni, de félek – mormolta.

– A körülményekre való tekintettel ez logikus – mondta Spock. – Én is féltem.

Ekkor, mint aki attól tart, még meggondolná magát, Zar mindkét tenyerével az Őrzőhöz ért. De mintha csak a trikorderéhez ért volna, az óvatos tudatletapogatással nem bukkant értelem nyomára. Semmi.

Nem lesz ez így jó – gondolta, s megpróbálkozott megint, ez alkalommal határozottabban. Mikor legutóbb érintettem, nyilvánvalóan élt, s bár mesterséges létesítménynek bizonyult, tudattal bírt…

Homlokát is a kapu kövéhez érintette, s teljes erőbedobással igyekezett áttörni. A külvilág elhomályosult, valahogy távolivá vált, azután el is enyészett…

Úgy érezte, se vége, se hossza alagútba került – persze nem testileg. Olykor fénycsíkok ragyogtak fel, majd elhalványultak: mintázatuk esetleges volt, rendszertelenül követték egymást. Zar tudata apró, fehér fénytű volt csupán, a kiutat kereste e végeláthatatlan labirintusból.

Valahol itt kell lennie az igazi Őrzőnek – gondolta. Elvégre ugyanúgy kötődnie kell fizikai valójához, mint bármelyikünknek… De vajon kötődik-e?

Körülötte fénylabdák robbantak szét, némelyik átsuhant rajta, ám e „gondolatok” érzelemmentesek, mesterséges eredetűek voltak, egy gép gondolatai. Zarnak eszébe jutott mindaz, amit Spock nemrég mondott Vejurről.

Hol lehet? – töprengett, miközben a fehér fénytű még sebesebben haladt a határtalannak rémlő labirintusban. Hol?

Korlátokba ütközött, olykor zsákutcába jutott, visszafordult, s kettőzött lendülettel suhant, kutatott tovább…

Olyan mélyen járt már a lény gépi tudattal bíró részében, hogy attól tartott, eltéved – a testét tudatával összekötő szál veszedelmesen elvékonyodott már.

Nem bírom soká… mielőbb meg kell találnom! Hol lehet?

Bár kért volna segítséget Spocktól! A vulkáni felerősíthette volna a test és a lélek közti kontaktust… de most már késő.

Nem… bírom… sokkal tovább…

Mi ez?

A messzeségben „észrevett” valamit: aranyfényű impulzusok végtelenbe nyúló láncolata volt. Ahogy figyelte, elhalványodott. Zar utánavetette magát, remélve, hogy a test-tudat kapcsolat kitart.

Sikerült!

Amint elérte s „megérintette” az aranyszín fényt, ráébredt: célba ért. A melegség, az értelem, a humorérzék eleven, öntudatos lényre vallott – ráakadt hát az Őrzőre.

Tudatában kaotikus képek kavarogtak, idegenségükkel ostromolták. Elhúzódott előlük, pajzsot emelt elméje köré – ha nem teszi, gondolatvilága mindenestől beleolvadt volna az ősi lénybe.

Őrző! – sugározta. Gondban vagyunk. Az időfolyam egyensúlya megbomlott. Térj vissza velem! Tenned kell a dolgodat!

Semmi válasz.

A fényfüzér pedig csak halványodott, halványodott…

Zar riadtan döbbent rá, hogy magát az Őrzőt is az eltévedés veszélye fenyegeti ebben a… dimenzióban? Ezen a síkon? Szó le nem írhatta ezt a végtelenséget, s Zar érezte, tovább nem követheti a lényt: saját test-tudat kapcsolata túlságosan gyenge…

– Őrző! – úgy döfött előre a gondolati mintázattal, mint valami karddal. Bízd magad rám! Ismerem a kivezető utat!

A homályban a felismerés szikrája villant.

– Igen! – erősítgette Zar. Ismerem az utat. Téged kerestelek idebent. Tarts velem, mielőtt végképp eltűnnél!

Elsődleges cél: visszatérni a kiinduló univerzum-dimenzió-kontinuumba, az időeltolódás helyére, az Originátorokkal együtt… A vezető megjelent…

Zar töredékeket fogott fel csupán az Őrző gondolati folyamataiból, mégis megérette, hogy a lény elfogadja ajánlatát. Irányt változtatott hát, s amilyen sebesen csak bírt, visszafelé indult.

Nyomban ráébredt, hogy baj van. Az Őrző felkutatása felemésztette majd minden erejét. Mintha ár ellen próbált volna úszni… Nem adta fel, ám a test-tudat kapcsolat oly gyenge volt, hogy követése is nehézséget okozott. Zar küzdött, felvette a harcot a kétségbeesés ellen; ahhoz a vulkáni figyelem-összpontosító gyakorlathoz folyamodott, amelyre valaha Spock tanította: egybegyűjtötte maradék energiáját, s rálelt a nyugalomra is.

Higgadtság… békesség…

Csillagfény, hideg víz, árnyék a homokon…

Erőfeszítés nélküli előrejutás, irányított igyekezet, megzabolázott energiák… az elme uralma… az elme uralma…

Haladt valamennyit visszafelé, de rettentően lassan. A kapcsolat pedig folyvást gyengült, noha mindent megtett, hogy fenntartsa… Gyengült!

Hirtelen energiával telt el, s használhatta is tetszése szerint – nem a saját ereje volt ez, valaki másé. Zar először azt feltételezte, az Őrző ismerte fel szorongatott helyzetét és sietett a segítségére, azután ráébredt, hogy az energia Spocktól származik.

Hát persze, hisz mindvégig figyelt! Gondolhattam volna…

Ismét haladt, mind gyorsabban és gyorsabban, ahogy a test-tudat kapcsolat erősödött. Száguldott visszafelé, s az Őrző követte.

A homály oszladozóban volt…

S Zar visszatért.

Fokozatosan érzékelni kezdte a homlokával, kezeivel érintkező kő felületének egyenetlenségét, a vulkáni ujjainak érintését halántékán. Hallotta a szél zúgását, megborzongott a hidegétől. Kinyitotta a szemét, látta a kékesfekete sziklát, s középponti nyílásán át a környező romokat is. Megkönnyebbülten sóhajtott, noha alig állt a lábán. Megtámaszkodott a monoliton, majd ellépett mellőle.

Spock leengedte a kezét. Zar felé fordult, tekintetük összevillant: apja sötét szemei az övéhez hasonló kimerültségről árulkodtak.

Ő is éppúgy fest, ahogy magamat érzem – gondolta Zar. Nyelt egyet, megnedvesítette ajkát. Készült, hogy köszönetet mondjon a vulkáninak segítségéért, amikor…

Amikor az univerzum milliónyi apró darabra hullt körülöttük.

Elvesztettem a józan eszemet! – Ez volt a hátratántorodó sovren első reakciója. Lehunyta a szemét, két kezét arca elé kapta, így próbálta elhárítani az időkapuból vakítóan előtörő szivárványszín fényözönt. Zajok, ízek és szagok keveredtek össze, akár az árnyalatok a zuhatag alá tartott vízfestékpalettán.

Zar néhányszor kapott már olyan súlyos sebet, mely delíriumba taszította, mielőtt eszméletre tért… Hasonló érzés gyötörte ezúttal is, ám ez komiszabb volt, sokkal komiszabb. Felnyögött fájdalmában, hallotta Spock elfúló kiáltását, s oldalra pillantva látta, hogy apja térdre hull: a tomboló fényözön bizonyára őt is elvakította.

Szemét leárnyékolva Zar botladozva indult meg előre, karon ragadta és talpra segítette a vulkánit. Tíz bizonytalan lépés visszafelé – mindvégig azért fohászkodott, hogy a lába ne hagyja cserben –, Spockot egy omladozó fal oltalmába helyezte, majd maga is melléje zökkent.

Most, hogy eltűntek az Őrző közeléből, a támadás természete megváltozott. Zar érezte, hogy immár személyiségét fenyegeti: józansága semmivé foszlott; nem volt többé egyedül odabent. Igyekezett eszméleténél maradni, de nem tudta biztosan, sikerült-e… Úgy érezte, ébren van, mégis véget nem érő lidércnyomásba szédült.

Zengett az ég, rovarok szárnya zizzent, majd mindez savanykás bíbor és jeges akvamarinkék kavalkádba veszett… Szájában a vér kesernyés, rezes íze, bőrén megannyi ingerlő csók…

…a kozmosz épp most született körötte: a robbanás egy matematikailag meghatározható, végtelen tömegű pontból indult ki, örvényében galaxisembriók születtek s távolodtak egymástól iszonytató sebességgel…

… megszületett s meghalt ő is egyazon másodpercben, tudata összezsugorodott és kitágult; félredobták – mindazt, ami volt, mindazt, amire vágyott, kiértékelték s elutasították az övét messze-messze felülmúló értelemmel bíró agyak; hozzájuk képest rovar volt csupán; ott maradt üresen, erőtlenül és szégyenkezve…

… tehetetlenül, bénán meredt egy egydimenziós, narancsszín, zölddel pettyezett univerzumra… A pontok most felragyogtak, megremegtek, növekedtek, azután összezsugorodtak – s Zar máris fénysebességgel zuhant egy, az űrben tátongó lyuk, a hívogató Fény felé…

Halott vagyok – gondolta. – Kétségbevonhatatlan tény. Mégsem tévedtek hát a XX. század metafizikusai!

… ám alighogy a Fénybe ért, alighogy megbizonyosodott róla, hogy valóban Máshová Nyíló Kapu ez, az átjáró olyan csattanással zárult be, hogy hallatán megvonaglott. Ott lebegett a sötétségben, örök magányban, elhagyatottan, elveszetten, elveszetten…

Lassan tért eszméletre ismét. Ráébredt, hogy arcra borulva hever. Fejével, mellkasával eleven melegségen nyugodott, hasának, két lábának hideg keménység feszült. Szaggatott zihálás, halk nyögés feleselt a szél zúgásával. Zar alsó ajkába harapott, ahogy mozdítani próbálta karjait, a nyögés egyszeriben abbamaradt. Csak ekkor jött rá, hogy ő maga nyögött.

A fájdalmas zihálás forrásaként Spockot azonosította: a vulkáni mindeddig alatta hevert. Zar sietve feltápászkodott. Nyilván a földre nyomta apját, azután meg, ahogy a legrosszabb – bármi volt is – bekövetkezett, ráhanyatlott.

Letérdelt, s megfordította a vulkánit, letisztogatta szögletes vonású arcáról a hamut.

– Apám… – suttogta rekedten. – Nincs bajod?

Csaknem egy percbe telt, mire Spock lassan kinyitotta a szemét, s még egy percig tartott, míg tudatára ébredt a történteknek. Köhögött. Zar felsegítette.

– Hát Jim és McCoy? – kérdezte végül reszelős hangon a vulkáni.

– Semmit nem tudok róluk – válaszolt Zar. – Messzebb álltak, mint mi… – Kísértést érzett, hogy kiáltson a tengernagynak és a doktornak, aztán letett róla. Nem lenne bölcs dolog felfedni rejtekhelyüket, sem a tényt, hogy életben vannak még.

– Nem tetszik, ahogy köhögsz – mondta Spocknak fojtott hangon. – A mellkasod ép?

A vulkáni bólintott, a száját törölgette.

– Port nyeltem – közölte alig érthetően. – Akkor lélegeztem be, mikor rám zuhantál, és kipréselted belőlem a szuszt.

– Elnézést. Kezed-lábad mozog?

Spock próbát tett végtagjaival.

– Igen – jelentette ki már-már normális hangon. – A lényeget tekintve sértetlen maradtam. Elnézést kérned pedig felesleges: nem kizárt, hogy az életemet mentetted meg… – Nyögve próbált feltápászkodni, s Zar segítségével végül talpra állt. – Nem szívesen élném ezt át még egyszer. Mi történt?

– Fogalmam sincs. Épp meg akartam köszönni a segítségedet – no meg azt, hogy megmentetted az életemet –, mikor valami előjött a Kapuból. Emlékszem, hátratántorodtam, elvonszoltalak onnét, aztán… De nem, ez minden. Igaz, akadt egy sor… nyugtalanító hallucináció is.

Spock bólintott.

– Ezek szerint láttad?

– Láttam. A kérdés csak az, mihez fogjunk most…

– Meg kell keresnünk Jimet és McCoyt. Láttad a trikorderemet?

– Nem. – A fiatalabb férfi óvatos pillantást vetett az időkapura. – Megvan. Ott maradt az Őrző mellett.

– A támadóinkat látod?

– Nincs senki odakint. De ez persze semmit sem jelent. Kétlem, hogy ezeknek a… micsodáknak van anyagi testük.

– Eléred a trikorderemet?

– Talán… – Zar hasra vetette magát, s közelebb kúszott az időkapuhoz. Mikor kiért a fedezékből, villámgyorsan odakapott, felragadta a készüléket, s visszavonult vele a rejtekhelyre. – Megvan!

A vulkáni átvette a műszert, egy ideig elmélyülten tanulmányozta a kiírásokat, majd megkönnyebbülten bólintott.

– Két élő embert észlelek. Jim és McCoy.

– Hát a többiek? Az Őrzőből szabadultak?

– A kiírások folyvást változnak… A készülék olykor energiát figyel meg a Kapu körül, ám nem találja összevethetőnek egyetlen általunk ismert energiafajtával sem… Bizonyos pillanatokban anyagot jelez… de az általunk ismerttől különbözőt. – Spock felhúzta a szemöldökét. – Lenyűgöző. Amit most észlel, arra mutat, hogy a jövevények sajátos átmenetet képviselnek anyag és energia között.

– Hol van Jim és Leonard?

– Arra! – mutatott a vulkáni egy közeli romegyüttesre. – Esetleg… – Elnémult, figyelt.

– Zar – szólalt meg egy meleg női hang. – Spock? Sajnálom a történteket; nem így akartuk. Gyertek elő!

Mégis meghaltam – gondolta Zar, s kifutott arcából a vér. Vagy őrült vagyok.

Könyörtelenül az ajkába harapott, arról győzködte magát, nem hallhatja ezt a hangot. Aztán Spock arckifejezése láttán rádöbbent, hogy nemcsak ő hallja. Kollektív hallucináció? Vagy mindketten meghaltunk volna?

– Ez olyan, mintha… – kezdte a vulkáni, aztán megrázta a fejét, a homlokát ráncolta. – Biztosan tévedek.

– Nem tévedsz – biztosította Zar. – Nem tudom, miképp lehetséges ez, s hogy miért történik, de életem első tizenkilenc esztendeje alatt volt időm megismerni ezt a hangot. Sosem téveszteném össze valaki máséval…

Szíve hevesen vert, ahogy birokra kelt benne a reménykedés és a hitetlenség. Kilesett másodszor is.

Zarabeth!

Anyja hozzávetőleg húszlépésnyire állt az Örökkévalóság Őrzőjétől, fakószőke haja szőrmekabátjának gallérját verdeste, kék szemének pillantását várakozásteljesen hordozta körül. A mozdulat, amellyel hátradobta homlokából egy rakoncátlan tincsét, oly ismerős volt, hogy a sovren szíve felsajdult.

– Zar? – szólította ismét Zarabeth. – Fiam!

A fiatalabb férfi a falnak vetette a hátát, eltakarta a szemét.

– Ó, istennőm – suttogta elkínzottan. – Ez ő. Ez anya! Zarabeth áll a kapu előtt!

Spock nyomban melléje lépett, egy pillanatig kifelé nézett, aztán a falnak vetette a hátát ő is, mint akinek épp efféle támaszra van szüksége. Kimerültnek látszott, lassan dörzsölgette a halántékát. Jó egy perc múltán szólalt csak meg, hangjában ott kísértett a régi fájdalom.

– Zar, éppoly jól tudod, mint én, hogy az ott kint nem lehet Zarabeth…

– Miért ne lehetne? – fakadt ki Zar dühösen. – Az Őrzőből jött elő, vagy nem? A lény kiemelhette saját idejéből, még mielőtt… mielőtt…

A sovren apjára meredt, nem akart hinni neki, noha lelke mélyén érezte, hogy amit Spock mondott, igaz.

Apja még mindig szótlanul nézett rá.

Zar végül félrenézett s felsóhajtott.

– Igazad van, a fenébe is… De hát olyan valószerűnek tűnik! Épp ilyennek láttam az utolsó hajnalon: a barlang bejáratánál állt, integetett… Mikor elindultam, még aludt, nekem meg a vadászaton járt az eszem, ezért vissza se mentem, hogy rendesen elköszönjek tőle… Képzelheted, hogy bántam ezt később…

A vulkáni szeme megvillant.

– Újabb bizonyíték arra, hogy illúzióval van dolgunk. Én olyannak látom, amilyen az elválásunkkor volt – vagyis jó húsz évvel fiatalabbnak.

– Spock? Zar? Kérlek benneteket, gyertek elő! Beszélnünk kell!

A sovren összerezzent, birokra kelt a késztetéssel, hogy befogja a fülét.

– Arra célzol, hogy amit látunk, gondolataink kivetülése… Hogy az időkapuból előkerült lények olyan illúzióalakot mutatnak nekünk, aminőket mindketten felismerhetünk…

– Úgy van.

– Elő akarnak csalogatni minket, hogy aztán végezhessenek velünk?

A vulkáni a fejét rázta.

– Nem hinném. Ha meg akartak volna ölni minket, már halottak lennének. Mentális hatalmuk… minden elképzelést felülmúlóan nagy. Azt hiszem, kitörésük mellékhatásának váltunk szenvedő alanyaivá, ezért egyikük most felöltötte Zarabeth formáját, hogy megnyugtasson minket.

– Mit javasolsz? – érdeklődött Zar felvont szemöldökkel. – Egyszerűen sétáljunk oda hozzá?

– Igen, nézetem szerint ezt kell tennünk – felelte Spock rendíthetetlen nyugalommal.

– Zar? Spock? Kérlek benneteket…

– És még azt hittem, én őrültem meg… – mormolta Zar.

– Hiába rejtőzködünk, előbb-utóbb ránk találnak – mutatott rá az apja. – Ha tanújelét adjuk bizalmunknak és jóindulatunknak, könnyíthetünk helyzetünkön… – Felállt, kezdte leporolni magát. – Csak azt remélem, Jim kommunikátora működik még, s képes lesz bejelentkezni Mr. Scottnál. Az egyórás határidő kilenc perce és harmincöt másodperce lejárt, s nekem semmi kedvem itt ragadni a Kapun…

– Az Őrző segítségével még mindig visszatérhetünk a Sarpeidonra – jegyezte meg Zar, miközben a port rázta le köpenyéről. Komolyan nézett a vulkánira. – Nagy szükségem van képzett tisztekre. Felcsapnál hozzám? Konyítasz a kardforgatáshoz?

Spock elhúzta a száját.

– Konyítok, bár összehasonlíthatatlanul jobban bánok az ősi vulkáni fegyverekkel… Na gyerünk!

Együtt léptek elő a fal mögül, s elindultak az időkapu mellett álló női alak felé.

– Zar! Jaj drágám, annyira hiányoztál! – Zarabeth feléjük szaladt. – Spock! Hát itt vagy újra!

Bár jó előre úgy döntött, lemarad, Zar azon kapta magát, hogy egy-két lépéssel megelőzi apját. Ahogy Zarabeth odaért, kinyúlt, hogy megragadja, hogy erőszakkal megtörje az illúziót, s leleplezze azokat a lényeket, akik ily kíméletlen módon csillantották fel előtte a reményt.

Ujjai azonban eleven testet érintettek, s egy pillanattal később Zarabeth a karjába hullt, szorosan átölelte.

– Ó, Zar! Fiam!

Zar szája tágra nyílt az ámulattól, arra számított, hogy csak levegőt markol majd. Anyja válla felett elnézve látta a romok közül kikászálódó Jim Kirköt és Leonard McCoyt, mindketten felzárkóztak Spock mellé. Valamennyiük arcán – még Spockén is – látszott a döbbenet. Zarabeth tökéletesre sikerült – haja (selymes szőkeségébe már ezüstös szálak vegyültek), prémes kabátja (bardokirha, Zar maga készítette s ajándékozta neki), illata (füstszag és édes növényi aromák keveréke) akár az igazié. Zar megölelte még egyszer, csókot lehelt orcájára, azután hátralépett.

– Köszönöm – mondta erőltetett nyugalommal. – Nem volt alkalmam tisztességesen elköszönni tőle, s most végre kaptam egy lehetőséget… Mondd, ki vagy?

Zarabeth felnézett rá, aztán a többiekre.

– Én… Nos, voltaképp nem vagyok én… de néha lehetek… – Mintha önmagával vitatkozott volna. – De tegyük fel, hogy én éppen én vagyok, rendben?

Zar Kirkre és Spockra sandított, aztán vállat vont.

– Rendben.

– Én teremtettem ezt a világot – közölte a lény, s körülnézett. Mintha csak most vette volna észre, hogy körös-körül minden romokban hever, s hogy „birtokára” örökös éjszaka borul. – Jócskán lepusztult már, nem igaz? De hol is tartottam… tartottunk? Ó igen… Itt minden az én… a mi művünk. Beleértve ezt a… – összevont szemöldökkel pillantott az időkapura. – Hogy is nevezed magad?

– Az Örökkévalóság Őrzőjének – válaszolt a Kapu zengzetekben gazdag, mély… és valahogy elégedettnek tűnő hangon.

– Te építetted az Őrzőt? – kérdezte Kirk, igyekezvén palástolni kétkedését.

– Ó igen! Azaz… szóval valójában önmagát építette fel. Mi csak a paramétereket határoztuk meg, s bizonyos célokat tűztünk ki… Erre nincs megfelelő szó a nyelvetekben… A lényeghez legközelebb talán a „programoztuk” szó áll.

Amíg az idegen beszélt, Zar hátrahúzódott a többiek mellé.

– Jól vagytok? – súgta oda McCoynak.

– Remekül – felelte fojtott hangon a doktor. – Nem voltunk annyira közel, mint ti… Amint az az őrült színkavalkád elkezdődött, fedezékbe vonultunk. Spock épp az imént mondta, hogy a mentális tűzijáték sokkal érzékenyebben érintett titeket, telepatákat, mint bennünket.

– Vagyis nem ájultatok el?

– De nem ám! Csak megkeveredtünk kissé. Amint vége lett, Jim felszólt Scottynak, hogy várjon. Már azon voltunk, hogy a keresésetekre indulunk, mikor előbújtatok.

– Mi célból teremtettétek az Őrzőt? – kérdezte a lénytől Kirk. – És mikor?

– Hogy mikor? – Zarabeth tanácstalanul pillantott körül. – Tényleg, mikor is? Nem tudom… dehogynem! Igen, mondd csak meg nekik! De miért árulnánk el nekik bármit is? – A kreatúra a homlokát ráncolta. – Ne zavarj össze, kérlek… Te mindig zavart vagy!

Zar az önmagával huzakodó idegent figyelve rájött, hogy a többes szám használata beszédében nagyon is indokolt. Zarabeth szájával néhány nagyon is különböző személyiség szólt.

– Na nézzük… Mit is akarnak? – próbálkozott a lény. Úgy tetszett, figyel. – Ó igen! Nos, azért alkottuk meg a… – hogy is hívják? – az Őrzőt, mert olyan kicsinek találtuk már az univerzumot… Nem jelentett többé kihívást számunkra, nem maradt benne több látni- vagy tennivaló. Akkoriban jóval többen voltunk, de a mostaninál kevesebb csillaggal, galaxissal kellett beérnünk… Tartok tőle, tengernagy, pontosabban nem tudom meghatározni az időt… Rég volt, nagyon rég.

A lény körvonalai elmosódtak, úgy tűnt, menten elenyészik.

– Valamit tenni akartunk, új helyekre vágytunk. Előbb az időben utaztunk, de ezt hamar eluntuk, hisz a világegyetem alig pár milliárd… éve – így mondják, ugye? – létezett. Igen. Aztán úgy határoztunk, átruccanunk más dimenziókba, hisz mindegyik egy-egy teljes univerzum. Úgy rétegződnek, mint azoknak az ódon könyveknek a lapjai, amelyeket annyira szeret, tengernagy…

Az idegen tündöklő fehér fényfolttá változott, ám továbbra is Zarabeth hangján beszélt. Zar eltöprengett, vajon a fülükkel hallják-e vagy a tudatukkal, de képtelen volt eldönteni. Bárhogyan kommunikáltak is ezek a lények, elméje beszédként képezte le közlendőjüket.

– Az Őrző juttatott el benneteket azokba a dimenziókba? – kérdezte Spock.

– Igen… De mind messzebb és messzebb kerültünk a sajátunktól. Végül találtunk egy kedvünkre való kontinuumot… A csillagokat szépséges tacyhonhidak kötötték össze… Tökéletes volt. Egy darabig ott maradtunk. Hosszú ideig? Igen. Igen, sokáig időztünk ott.

– S épp az imént tértetek vissza ebbe az univerzumba? – Kirk feszengve pillantott Spockra. Zar meg tudta érteni. E lények nagy hatalmúak, s láthatólag szórakozottak. Lehetetlen megjósolni következő lépésüket…

– Igen! Pompás érzés újra itt lenni! – lelkendezett az idegen. – Azt akartuk… Az én ötletem volt! Néhányan közülünk vissza akartak térni. Szentimentálisak vagyunk, de hát melyik faj öregei nem azok, Kirk tengernagy?

– No igen – mondta Kirk a fényfoltra pillantva, azután hunyorogva elfordította a fejét.

A teremtmény most bántó lila színben tündökölt. Zarnak az a nyugtalanító benyomása támadt, hogy ha keresztülgyalogolna rajta, átesne… szóval máshová.

– Nézd csak, nézd! – korholta magát az idegen. – Elveszítetted az alakodat! Rád se bírunk nézni. Ez minden finomságot nélkülöz… – A fényfolt sűrűsödni kezdett, lüktetett. – Elnézést – mondta. – Oly rég jártunk itt, hogy a ti… a mi univerzumunk anyagi formáit illetően hamar elbizonytalanodunk. Valami nagyobbal kéne próbálkoznom… Igen, a nagyobb formák tartósabbak… így jobb lesz.

Hirtelen egy halványsárgára festett farmház tűnt fel a tisztek előtt.

Kirk visszafojtotta lélegzetét, észrevehetően elsápadt.

– Ez az otthonom… Az iowai farm. De hisz leégett…

Kábán megindult előre, megérintette s megrázta a tornác takarosan bemázolt fakorlátját.

– Valódi! Ez nem lehet igaz! Felszaladt a lépcsőn, a házba rohant.

– Spock! Öreg! – kiáltott valahonnét messziről. – Itt van minden! A régi zongora, a szőttesek, amiket Winona dédnagyanyja készített… Itt az a repedés is a lépcsőkorláton… Akkor történt a baj, mikor Sam meg én ráültünk a vasalódeszkára, és megpróbáltunk leszánkázni odafentről!

Hamarosan előkerült, kipirult arccal, elkerekedett szemmel pillantott körül.

– Hogy csináltátok ezt? Tökéletes!

– Köszönjük, de az érdem a tiéd, tengernagy – csendült Zarabeth hangja. – Az emlékezeted megőrzött minden részletet.

– Minden tiszteletem a tiétek, de hadd jegyezzem meg – mondta Spock –, utazásaink során az értelmes élőlények megszámlálhatatlan sok formájával találkoztunk. Nyugodtan felölthetitek hát saját alakotokat, kétlem, hogy bármelyikünk megrázónak vagy visszataszítónak találna benneteket.

– Remek ötlet! – lelkendezett az idegen, aztán minden átmenet nélkül szomorúvá vált a hangja. – Elfelejtettük… azaz elfelejtettem. Bár megtehetnénk, amire bátorít, Mr. Spock! Oly hosszú ideig voltunk távol, hogy nem emlékszünk már a saját alakunkra.

– Én emlékszem! – csattant mögöttük ellenségesen egy eszelős hang. Sarkon fordulva lángvörös árnyat pillantottak meg egy ledőlt oszlopon. – De mert soha senki nem hallgat rám, nektek sem árulom el, milyen vagyok!

– Tehát ott bujkálsz… – állapította meg a ház. – Már azt hittem… hittük, elvesztél az áttöréskor.

– Dehogy hittétek! – acsargott a lángalak. – Nem akarjátok bevallani, hogy megfeledkeztetek rólam!

– Programozásom lehetetlenné teszi, hogy bárkiről megfeledkezzem – szólt közbe némiképp megbántottan az Örökkévalóság Őrzője. – Épségben hazahoztam mindenkit.

– Ebből is kitetszik – szólt emelt hangon az idegen, láthatólag megelégelve, hogy folyton félbeszakítják –, hogy könnyebb a dolgunk, ha elmétekből merítjük megjelenési formánkat.

– Hányan vagytok? – érdeklődött Kirk. – Van nevetek?

– Lehetünk vagy… – megvagytok mind? – … nyolcan – mondta a lény. – Nevünknek nincs szavakba önthető megfelelője.

– Én Originátoroknak nevezem őket – mormolta az Őrző. – Mondhatnék most még valamit?

– Csak tessék – szólt a ház könnyedén, olyan hangon, amit az ember egy bajosan nélkülözhető alárendelttel szemben használ.

– Kirk tengernagy – kezdte az időkapu. – Elnézésüket kérem, amiért elhanyagoltam kötelességemet e kontinuumban. Minden tekintetben normálisan működöm ismét.

– Ezt örömmel hallom – mondta Kirk.

– Nem volt más lehetőségem – folytatta az Őrző. – Mikor az Originátorok kapcsolatba léptek velem, eleget kellett tennem az elsődleges programban meghatározott feladatoknak: rájuk kellett lelnem, vissza kellett hoznom őket. Nem könnyű feladat dimenziók megszámlálhatatlan sokaságát átvizsgálni, figyelmem java részét ez kötötte le.

– Értem – mondta Kirk erőltetett nyugalommal. Zar tudta, a tengernagy azokra gondol, akik az Őrző „távolléte” miatt halálukat lelték. – Persze. De… hm, Originátor… Ha egyszer oly sok dimenzió közül választhattatok, miért döntöttetek úgy, hogy visszatértek ide?

A ház hullámzani kezdett, áttetszővé vált. Az idegen nem felelt rögtön. Végül így szólt:

– Mindennek megvan a maga ideje, James, ahogyan az emberi vallások egyikének szent könyvében áll. Szentimentálisak lévén, mi nyolcan úgy határoztunk, abban az univerzumban fejezzük be életünket, ahol egykor megszülettünk.

A ház szivárványszín fényoszlopban enyészett el.

– Pontosabban fogalmazva, tengernagy, meghalni jöttünk haza.

Tizenkettedik fejezet

James Kirk nézte, miképp enyészik semmivé gyermekkorának otthona. Egyszerre feltámadt benne a félelem, s úgy növekedett, mint holmi élőlény. Hatodik érzéke (melyben éppúgy bízott, mint a tudat vezérelte ötben) azt sugallta, hogy ezek a teremtmények veszedelmesek.

Nyugi, Jim – parancsolt magára. Nem mondtak semmi fenyegetőt, csak érkezésükkel rémítettek meg, de mint megtudhattad, nem szándékosan…

Ösztöne mégis óvatosságra intette.

– Értem – mondta nagysokára a szivárványszín ragyogásnak. – És a vég… elkerülhetetlen? Nem látszotok… betegnek, de hát… – Széttárta a karját.

– Sérteget minket! – csattant fel a lángalak. – Még hogy betegnek! Mintha mi is hitvány anyagból lennénk!

– Volt valaha anyagi testünk – mondta a másik hang. – Emlékeztek?

Nyilvánvalóan egyikük sem emlékezett, mert csend volt, csak a szél zúgott a romok között.

– Nem, tengernagy – folytatta határozottan az a távoli hang, amelyet Kirk magában „racionálisnak” nevezett. – Nem vagyunk betegek, ám idővel még a magunkfajták felett is úrrá lesz az entrópia. Elfáradtunk. Hanyatlóban az értelmünk…

– Megint elveszítetted a formádat – hívta fel figyelmét a lángalak kárörvendőn.

– Valóban…

A lángoszlop megnyúlt, formát öltött: a tengernagy előtt egy férfi jelent meg. Egy nála valamivel magasabb, széles vállú, sötétszőke hajú, hozzá hasonlóan mogyoróbarna szemű férfi. Vigyorgott, ugyanaz a hányaveti vigyor volt ez, amelyre Kirk a vasalódeszka-lovaglás idejéből emlékezett.

– Sam… – suttogta, s elszorult a torka, mert lelki szemei előtt megjelentek bátyjának halálos kíntól eltorzult vonásai: ilyennek látta utoljára… Ifjabb George Samuel Kirk esztendőkkel korábban a Deneván halt meg; őrületet okozó paraziták áldozatává vált.

Kirk érezte, hogy Spock a vállára teszi a kezét, s igyekszik megnyugtatni.

– Jól vagy, Jim? – A vulkáni az Originátorra pillantott. – Ebben az alakban fájdalmat okozol neki – tiltakozott.

– De hisz ez igaz tükörkép! – mondta a lángalak. – Hogy okozhat fájdalmat az igazság?

Kirk kihúzta magát.

– Minden rendben, Spock. Köszönöm… – Kényszerítette magát, hogy szembenézzen „Sammel”. – Vagyis ebben a világban lesz végső nyughelyetek?

– Nos… nem, tengernagy – mondta a lény. Ezúttal oldalirányban kezdett terjeszkedni: Kirk bátyja mellett egy másik, nem kevésbé széles vállú fiatalember jelent meg.

Gary! Kirk nyomban felismerte: ez a fiatalember volt legjobb barátja akadémiai éveiben. Gary Mitchell parancsnokot nem sokkal azután érte utol a vég, hogy Kirk az Enterprise kapitánya lett. Egy veszedelmes kór, az úgynevezett „Isten-komplexus” hatalmasodott el rajta, amikor megkísérelte átvezetni hajóját a galaxis peremét védelmező energiafüggönyön. A kór mindjobban eluralkodott rajta, s az emberség lassanként kiveszett belőle. A végén már olyan fenyegetést jelentett, hogy legjobb barátja volt kénytelen végezni vele…

Gary felbukkanása furcsamód nyugtatólag hatott Kirkre. Ezek idegen lények – emlékeztette magát. Ez nem Sam, nem Gary! Bármilyen tökéletesek is a másolatok, nem valódibbak egy közönséges holofelvételnél…

Most „Mitchell” szólalt meg. Ugyanolyan bizonytalankodva beszélt, mint az Originátorok korábbi formái.

– Meg akarjuk… Azaz, ami engem illet, meg akarom találni szülőbolygónkat. Csodaszép hely, legalábbis azt hiszem…

– Vagyis nem ez a szülőbolygótok? – mutatott körbe McCoy.

– Ostobák! Miért állunk szóba velük? – fakadt ki a lángalak.

– Fecsegő vénség! – szólalt meg egy korábban nem hallott hűvös, öntelt hang, melynek hallatán Kirk hátgerincén borzongás futott végig. A tisztek szeme előtt újabb alak jelent meg: egy idős, aszkétaarcú vulkáni asszony; fekete hajában kétoldalt egy-egy ezüstsáv.

T’Pau! – Kirk tüstént felismerte a Vulkán egykori államfőjét.

– Te sem emlékszel jobban a szülőbolygónkra, mint én – mondta „Gary”-nek az „asszony”. – De ha rátalálunk, megismerjük, még akkor is, ha évezredekig kell keresnünk!

– Nem, dr. McCoy – hallatszott a távolból a racionális lény kimért hangja. – Nem ez a szülőbolygónk. Ezt az égitestet szolgánk, az Őrző számára hoztuk létre.

– És hogy lepusztult! – csattant egy újabb hang, s kisvártatva megjelent „tulajdonosa”, egy karcsú, ízlésesen öltözött, értelmes, éles vonású nő. (Jocelyn – gondolta Kirk, noha jó húsz esztendeje látta utoljára Leonard McCoy volt feleségét.) – Itt aztán nem maradunk, az biztos! – jelentette ki.

McCoy elsápadt, ajka vonássá keskenyedett, szeme összeszűkült. Válása nem volt épp zökkenőmentesnek nevezhető…

– Öreg! – figyelmeztette Kirk. – Ne feledd, ez itt nem Jocelyn!

McCoy bólintott, lassanként megnyugodott.

– Valóban képesek vagytok sok ezer éven át kutatni? – kérdezte a racionális lényt.

Sam Kirk hasonmása halványan elmosolyodott.

– Ha szükséges…

– De hisz azt mondtatok, haldokoltok! Igazán nem látszik rajtatok…

– Az idő – magyarázta a racionális lény – egyike a legviszonylagosabb fogalmaknak ebben az univerzumban, nem találja, doktor? A halál közelinek rémlik számunkra, hisz már nem évmilliárdok, csupán évezredek választanak el bennünket tőle.

– Minek tárgyalsz velük? – acsargott a lángalak. – Miért vesztegeted fecsegessél az idődet?

– Arra gondoltam, hogy… talán… nem hiábavaló elbeszélgetni velük… – mondta akadozva Gary Mitchell hasonmása. – Így könnyebb… etikusabb… meg kényelmesebb is, ha segíteni akarnak… Ha felkínálják az együttműködésüket.

– Együttműködjünk veletek? – Kirk rosszat sejtett. – Hogyan?

– Tényleg, hogyan? – Zarabeth ismét megjelent. Hatan a nyolcból, gondolta Kirk. – Még mindig itt vannak ezek a tudatlanok? – Az emberekre pillantott. – Azt hittem, elmentek már. Elfelejtettem volna valamit?

– Nincs szükségünk rájuk – jelentette ki T’Pau. – Azaz, figyelembe véve e kontinuum fizikai sajátságait… – elbizonytalanodva legyintett.

– Igenis szükségünk van rájuk – szögezte le a Sam alakjában megmutatkozó racionális lény. – Ha maradék erőnket utazásra fordítjuk, élettartamunk jelentős mértékben megcsappan.

– Tudatlanokra hagyatkozzunk? – tiltakozott Jocelyn. – Ez megalázó! Szó sem lehet róla!

– Talán ez a… – Mitchell tétován az Őrző felé intett… – szóval, ő talán segíthet nekünk…

– A csillagok egymáshoz viszonyított helyzete úgy megváltozott, hogy aligha boldogulna a tőlünk kapott koordinátákkal – vetette ellene a racionális lény.

– De hogy abban a körülöttünk keringő lélekvesztőben utazzunk… – T’Pau hangja kétkedést árult el. – Olyan primitív! S ha a tudatlanok nem hajlandók a szolgálatunkra állni?

– Akkor elvesszük tőlük a járművet – mondta a lángalak. – Nem akadályozhatják meg.

Az Enterprise… El akarják venni a hajómat, hogy felkutassák azt a bizonyos világot, amely talán nem is létezik már! – döbbent rá Kirk, s máris gyomrában érezte a rettenet hidegét.

– Egy pillanat! – emelte fel hangját. – Érthető, hogy szeretnétek meglelni őshazátokat, a Föderáció bizonyára a segítségetekre lesz. Hajóm azonban épp fontos küldetésben…

– Nincs választása, tengernagy – figyelmeztette csendesen Sam hasonmása. – Társaim… hamar elveszítik türelmüket.

Meghiszem azt – gondolta keserűen Kirk. Most mi az ördögöt csináljak?

Valaki megérintette a könyökét. A tengernagy Zarra pillantott, aki felhúzta a szemöldökét, s fejével a szabad térség másik oldala felé intett.

– Bocsássatok meg egy percre – mondta az Originátoroknak Kirk. – Meg kell… fontolnunk a kéréseteket.

– Minek játszadozunk velük? – förmedt a lángalak Samre. – Gyerünk!

Kirk elméje felfogta valaminek a szelét, ami a közelben láthatatlanul elsuhant. Bármi volt is, telibe találta a lángalakot, aki összezsugorodott, s elnémult.

– Mi sem természetesebb, tengernagy – mondta a racionális lény. – Csak tessék.

Mihelyt odébb vonultak, Zar letelepedett, dörzsölgetni kezdte bal combját, s fájdalmas grimaszt vágott.

– Beszélnünk kell – mondta.

– De hisz meghallják… – McCoy megkopogtatta a halántékát. Mélyet sóhajtva zökkent le a fiatalabb férfi mellé.

– Ezen nem segíthetünk – mondta Zar. – Amúgy kétlem, hogy kihallgatnának. Nagyon magabiztosak.

– Azok bizony – bólintott komoran Kirk. – Mi van?

– Mentális és érzelmi kisugárzásokat fogtam a két anyagtalan Originátor irányából. Ők azok, akiket nem láttunk még… – Zar hangja suttogássá halkult. – És ha azok, akikkel eddig tárgyaltunk, emberi normák szerint irracionálisak vagy szenilisek, emez a kettő degeneráltnak tekinthető. Őrültek és kíméletlenek, külön-külön is sokkalta veszedelmesebbek, mint a többi hat együttvéve. Nem maradhatnak ebben a világegyetemben!

– És szerinted mit kéne tennünk, Zar? – érdeklődött McCoy gunyorosan. – Udvariasan kérjük meg ezt a bandát, tisztuljon el egy másik kontinuumba? Az ördögbe! Hisz egyetlen tudati impulzussal megsemmisíthetnek valamennyiünket! Képesek anyagot generálni, és el is tüntetik, ugyanolyan könnyedén, ahogy mi egy lézerpisztolyt elsütünk.

– Zarnak igaza van – mondta Kirk. – Nem adom át csak úgy az Enterprise-t ezeknek az eszelősöknek, hogy aztán rászabaduljanak a gyanútlan galaxisra!

– Meg kéne győznünk őket, hogy a bolygó, amit keresnek, a Klinzhai, mindjárt ki is rakhatnánk ott a társaságot – vetette fel McCoy. – A Klingonok végre elfoglalnák magukat valamivel, nem kevernének több bajt a mi házunk táján…

Kirk mintha meg se hallotta volna.

– Nem fenyegethetjük, nem is zsarolhatjuk őket semmivel… – mondta lassan. – Nem befolyásolhatnánk őket valahogy? Nem hathatnánk a józan eszükre?

– Miből gondolod, hogy van józan eszük? – mormolta McCoy.

– Ha nem lenne, nem kezdtek volna párbeszédet velünk. Ránk kényszeríthették volna az akaratukat egyetlen szó nélkül is!

– Helyes az érvelésed, Jim – jegyezte meg Spock. – Kézenfekvő, hogy néhányan közülük szeretnék, ha vállalnánk az együttműködést. Nem kívánják befolyásolni a tudatunkat.

– Egyetértek – mondta Zar. – Egyébiránt nem ártana, ha nekem is elárulnátok, kiknek az alakját vették fel…

Kirk röviden felvilágosította.

– Sam a legracionálisabb elme közöttük, van némi befolyása a többiekre – mutatott rá Spock.

– Akárcsak Garynek – fűzte hozzá Zar.

– Kettőjükkel kell szót értened, Jim – tódította a vulkáni.

– Ezek szerint engem bíztok meg a szóvivő szerepével? – Kirk mereven elmosolyodott. – Nem emlékszem, hogy jelentkeztem volna a feladatra.

– Te volnál a rangidős… – mormolta McCoy. – Egyébként is, te értesz az ilyesmihez a legjobban a flottánál.

– No jó… – Kirk felállt, megborzongott, összehúzta magán a köpönyegét. – Reménykedjünk hát, hogy ezúttal se mondok csődöt!

Ahogy a várakozó Originátorok felé tartottak, Zar alatt elmozdult egy kődarab – teljes súlyával a rossz lábára kellett nehezednie. Felnyögött, fojtott hangon átkozódott. McCoy elkapta a karját, mielőtt elbotlott volna.

– Jól vagy?

– A legutóbbi tudategyesítés rengeteg energiámba került – ismerte be a sovren. – Ráadásul az a periférikus kapcsolat a két eszelős idegennel… – Megborzongatta a friss emlék.

– Nyúzott vagy.

– Nem kétlem. Csatából is tértem már meg pihentebben.

Kirk, Spock és McCoy vállt vállnak vetve állt meg a racionális lénnyel szemben, Zar pedig az időkapuhoz sántikált. Fizikai és mentális kimerültséget érzett. Érezte, nem bírja már soká, lába rettentően fájt.

Mintha már vagy két napja talpon lennék… Pedig alig öt-hat órája csak, hogy felébredtem. Emlékezett a pillanatra, mikor kinyitotta a szemét, s észrevette, hogy Wynn figyeli. Viszontláthatom-e valaha is…? Bár visszamehetnék! – gondolta kimerülten. Bár megúszhatnám azt a csatát! Utána másképp lenne minden. A fenébe is, élni akarok! A sors iróniája…

Hogy tehermentesítse fájó lábát, vállát az időkapunak vetette.

– Hogyan döntöttetek, tengernagy? A segítségünkre lesztek? – érdeklődött Sam Kirk hasonmása. Kirk szeme összeszűkült.

– Nem vagytok tisztában azzal, mit kértek tőlünk – mondta nyugodtan. – Sem azzal, micsoda felfordulást okoztatok visszatérésetekkel.

Sam a homlokát ráncolta. Elbizonytalanodott.

– Felfordulást?

– Tevékenységetekkel felbontottátok univerzumunk egyensúlyát. Ezernél is több élőlény pusztult el amiatt, hogy az Őrző benneteket keresett. Oly hatalmasak, oly hirtelen haragúak vagytok, hogy komolyan veszélyeztetitek kontinuumunk biztonságát. Ha elveszitek a hajómat, s otthonotok keresésére indultok, csak súlyosbodni fog a helyzet. Szaporodnak majd az áldozatok. Ezt akarjátok?

– Ezernél is többen pusztultak el? – A racionális lény érezhetően zavarban volt. – Miattunk? Hogyan lehetséges ez?

– A Constellation cirkálóval együtt négyszázharminc embert nyelt el mindörökre egy fekete lyuk. Négyszázharmincan vesztek oda az El Nathszal együtt is, mely egyetlen szempillantás alatt porrá omlott. Száznyolcvannégy ember, ráadásul egy egész világra való állat és növény semmisült meg egy Kent nevű bolygón, maga az égitest pedig hamuvá lett, mikor napja vörös óriássá duzzadt. Amott – Kirk megperdült a sarkán, s az archeológustábor helyére mutatott – meghalt tizenkét tudós, mert arra kényszerítettétek az Őrzőt, hogy csak veletek foglalkozzon, s elhanyagolja kötelességeit a mi univerzumunkban!

Sam és Gary gyors pillantást váltott. Nyilvánvalóan megdöbbentek.

– Mi… nem is sejtettük, hogy jelentkezésünk ilyen tragédiákat okoz… – mormolta a Mitchell-másolat.

– Még nem fejeztem be! – csattant fel Kirk könyörtelenül. – Mi lesz Kent lakóival? Az otthonotokat keresitek, azt mondjátok… Hát az ő otthonuk? Megsemmisült! A következő pár hónapot, esetleg évet menekülttáborokba zsúfolva kell majd tölteniük – a fenébe is, hisz a világon mindenüket elvesztették, s a tetejébe magát a világot! Indulásunk napjáig a túlélők már negyvenen követtek el öngyilkosságot!

– Van még egy áldozat, Jim – szólt közbe McCoy. – Emlékszel, hogy sikoltozott egy nő a Cochise fedélzetén, az Alfa B pusztulását követő éjszakán? Terhes volt, de szolgálatot vállalt az evakuáció idején. A szülés korán indult meg, és a gyerek holtan jött a világra a folyosón. Ott, mert a betegszoba tömve volt még rosszabb állapotban lévő páciensekkel – szélhűdés, katatónia, trombózis, miegymás… Az egészségügyiek elkövettek minden tőlük telhetőt, de… – vállat vont. – Adjátok hozzá az összeghez a kisfiút is, Originátorok!

Zar nyelt egyet, ahogy belegondolt a dologba.

– Azután – mondta Spock – ott van D’berahan. Az életét kockáztatva igyekezett kapcsolatba lépni az. Őrzővel, s most kómában fekszik. Három kicsinye van. Elképzelhető, hogy meghal, s akkor elveszítjük az utódait is.

Zar érezte: az Őrző reagál a hallottakra. A monolitot keserűség öntötte el, s a sovren tudatában formát öltött egy kérdés: Igaz ez?

Igaz – felelte neki szomorúan.

– Annyira sajnálom… Az időkapu a mély megbánás jeleit mutatta. Sohasem akartam rosszat senkinek…

Zar jelezte, hogy megérti. Mikor szólítottak, engedelmeskedned kellett, nem tehettél mást. Tudjuk, hogy nem cselekedhetsz programozóid akarata ellen.

A Sam Kirk-utánzat pár percig töprengett, csak azután szólalt meg:

– Nem azért tértünk vissza, hogy pusztulást okozzunk. Igazán sajnálom, de ami történt, megtörtént. Miért gondolod, hogy ittlétünk további károkat okoz majd?

– Mert olyan hatalmasok vagytok. – Kirk igyekezett fogva tartani tekintetével az övéhez oly hasonló szempárt. – Az enyémek közt ez a mondás járja: „Az abszolút hatalom abszolút elfogadhatatlan.” Ti, akik két tisztességes ember alakját viselitek, mondjátok meg nekem, képesek lesztek-e megfékezni társaitokat, mielőtt indulatuk újabb tragédiákat okoz? Legyetek őszinték! Képesek lesztek erre?

– Miért hallgatjuk ezt? – acsarkodott a lángalak. – Nem ért semmit a homályos agyú ostoba! Miért tűritek, hogy egy tudatlan báb kioktasson benneteket?

A Sam Kirk alakját viselő idegen szembefordult társaival.

– Meglehet, tudatuk alacsonyabb szintű a miénknél. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekik és a hozzájuk hasonlóknak nincs joguk olyan boldogságban leélni rövid életüket, amilyet korlátaik lehetővé tesznek!

– Joguk? – A T’Pau-utánzat nem is igyekezett palástolni megvetését. – A létezésüket köszönhetik nekünk! Ezer és ezer kietlen világba juttattunk el életserkentő molekulaszerkezeteket… Kötelességük segíteni bennünket!

Zarabeth kihúzta magát.

– Azt hiszem, emlékszem arra az időszakra – mondta. – Olyan volt, mint valami játék: figyeltük, mivé fejlődnek az egyes életformák…

– Mit beszélsz? – szörnyedt el Jocelyn. – Ezekért is mi lennénk felelősek? Micsoda visszataszító gondolat! – McCoyra bámult. – Még csak nem is civilizáltak! Hallanod kellett volna, mit mondott a feleségének ez az alak, mikor legutóbb találkoztak!

– Na ide süss, te… – Az egészségügyi tiszt vérbe borult szemmel nekiindult, Spock azonban megragadta a karját. – Doktor…

– Öreg…

McCoy lehiggadt, a karját dörzsölgette, szemrehányó pillantást vetett a vulkánira.

– Oké, oké… De ha ti, Originátorok, olyan civilizáltnak hiszitek magatokat, nézzetek csak egymásra! Olyan a szövegetek, akár az ötéves gyerekeké!

– Nincs okunk, hogy eltűrjük ezt! – sziszegte a lángalak. – Hagyjuk itt ezt a négyet, a hajón öltsünk alakot ismét! A legénységre sincs szükségünk, boldogulunk magunk…

– Mit tennél az emberekkel? – kérdezte Sam Kirk nyomatékkal. – Kilöknéd őket az űrbe, hogy ott pusztuljanak? Itt hagynád ezt a négyet ezen a pusztuló világon, készletek nélkül? Hogy még négyszázharmincöt értelmes halála száradjon a lelkűnkön? Kezdem belátni, hogy a tengernagynak igaza van. Valóban veszélyt jelentünk e kontinuumra és lakóira.

– Nem! Ezt ne merd mondani! – Jocelyn körvonalai elmosódtak, a lény dühöngött. – Gondold csak meg, milyen sokáig vártuk, hogy visszatérhessünk!

– Kirk tengernagy hazudik, mikor ezrek halálát emlegeti – mondta a lángalak.

– Nem, nem hazudik – szólt Gary. – Betekintettem elméjébe, igazat mond. És nem tévedett. Jelenlétünkkel igenis kárt okozunk!

– A veszteségeikért – jegyezte meg T’Pau – nem minket terhel a felelősség. Szolgánk a hibás.

Zar érzékelte a szomorúságot, mely az Originátor szavai hallatán erőt vett az Őrzőn. – Te nem tudhattad! – vigasztalta a lényt. – Valamennyien követünk el olykor olyasmit, amit utóbb megbánunk…

– Immár világos számomra, hogy jelenlétünk további károkhoz vezethet a kontinuumban – folytatta szomorúan a racionális idegen. – James Kirk igazat beszélt. Pillantsatok elméjébe, bizonyosodjatok meg erről ti is! – biztatta társait. – Láthatjátok, nem tévedek.

– Az ám! – tódította magabiztosan Gary. – Elméje nem hazudik nekünk. Pillantsatok bele, s lássatok! Vizsgáljátok meg valamennyiük agyát, ahogyan én tettem – ugyanazokat a tényeket találjátok mindenütt.

Az Originátorok pár percre elnémultak.

Zar érezte, hogy néhány tudat megérinti. Az idegenek közt szavak nélküli párbeszéd zajlott, ám jóval magasabb mentális szinten annál, semhogy megérthesse. Mégis az a benyomása támadt, hogy a látogatók keserűen vitatkoznak.

A racionális lény végül Kirkhöz fordult.

– Igyekszünk majd rávenni társainkat a távozásra.

– Hogy távozzak? Még mit nem! – dobbantott mérgesen Jocelyn. – Haza akarok menni!

– Ha hazatérünk, előbb-utóbb konfliktusba kerülünk e világegyetem lakóival – mondta Gary. – Kell az neked? Elvégre egytől egyig a mi gyermekeink…

– Már én is úgy érzem, távoznunk kellene – szólt nyűgösen T’Pau. – Ha másért nem, hogy véget vessünk ennek a terméketlen vitának.

– Hogyhogy még mindig itt vagyunk? – sürgette társait Zarabeth. – Ha nem kellünk, gyerünk máshová! Ez a hely olyan unalmas… olyan közönséges…

– Hogyan foghatjátok pártját ezeknek a… férgeknek? – tombolt a lángalak.

Fenyegetően duzzadni kezdett, az emberek felé mozdult, ám Gary idejekorán az útjába állt. Mitchell körvonalai elmosódlak, hamarosan két anyagtalan teremtmény lüktetett egymással szemben.

Zar szeme láttára egyszeriben valamennyi Originátor eltűnt A levegő ismét szivárványszínben tündökölt, akadtak neszek, ízek, benyomások is – a sovren lehunyta a szemét.

Mikor percekkel később megint kinyitotta, azt látta, hogy három alaktalan idegen – Gary, Sam, s vajon még ki? – körülfogja a többit. Az alakok csakhamar egyetlen lénnyé egyesültek. A kreatúra hevesen lüktetett, Zar megértette, hogy a racionális tudat az Őrzővel kommunikál, s az a benyomása támadt, hogy a Kapu ismét kutat, teljesíteni igyekszik az Originátor parancsát. Egyszeriben életre kelt: kékesfehér fénnyel tündökölt.

A középponti nyílást betöltötte egy kép. Zar egyetlen pillantást vetett csak rá, azután kavargó gyomorral fordult el. Nem mintha ocsmány lett volna az az univerzum, amelyet az Őrző mutatott, formáit, színeit tekintve azonban teljességgel és őrjítően idegennek rémlett, távol állt mindattól, amit egész élete során normálisnak, természetesnek vélt…

Ebben az univerzumban nyilván még a fizikai törvények is mások – gondolta. Igyekezett elképzelni egy olyan kontinuumot, ahol a leejtett tárgyak nem zuhannak a földre, a párhuzamosok nyomban metszik egymást, egy kontinuumot, melynek lényei négy dimenzióban érzékelnek és építkeznek. Elhúzta a száját, a fejét rázta. Épp elég nehéz boldogulni a mi univerzumunkban is…

– Sorsotokra hagyunk benneteket – csendült elméjében a racionális lény hangja. – Ég veletek, gyermekeink!

Azután vakító fényörvény támadt, az Originátorok szertefoszlottak, s szivárványos csíkokként suhantak az Őrzőn tátongó nyílás felé.

Kirk még akkor is csak bámult, amikor a lyukon át megint romba dőlt épületeket, csonka oszlopokat látott.

– Elmentek… – mondta, mint aki magamagát győzködi. – A fenébe, épphogy megúsztuk! – Övéhez kapott, előhúzta kommunikátorát. – Kirk hívja az Enterprise-t!

– Enterprise jelentkezik… Itt Uhura.

A tengernagy szeretetteljesen elmosolyodott.

– Említettem-e már, parancsnok, hogy csodaszép a hangja?

– Hogyan, uram? – Uhura lágy kontraltó hangja érthető okokból zavart tükrözött. – Ó… szóval nem, uram.

– Akkor hát most mondom. Voltak pillanatok az elmúlt egy óra alatt, mikor komolyan azt hittem, sosem hallom többé.

– Jól van, tengernagy?

– Mindannyian remekül vagyunk, Uhura. Négy személy felsugárzásához ke…

– Ne, Jim! – kiáltott fel hirtelen Zar. – Ne! – Gyorsan körülpillantott, hátha szabad szemmel is megpillantja, amit halványan bár, de érzékelt az imént. Lehet, hogy megőrültem… Ott volt vagy sem?

– He? – Kirk tétovázott, aztán döntött. – Maradjanak készenlétben, parancsnok! – Kikapcsolta a kommunikátort. – Zar, mi ütött beléd?

– Nem is tudom… – Zar a homlokát ráncolta. – Egy pillanat… – Lehunyta a szemét, tudatával kutatta környezetüket, s megint meglegyintette az irracionális, majdhogynem követhetetlen és öntörvényű gondolatok szele, a gondolatoké, melyek egy vagy több paranoid entitás jelenlétére utaltak.

Zar danreg átkot mormolt, melynek hallatán Spock felvonta a szemöldökét, fordítógépe kifogástalanul működött.

– Nem távozott valamennyi! – fordult társaihoz a sovren. – Érzem a jelenlétüket. Ketten maradtak itt – azt hiszem, mondanom is felesleges, melyik kettő.

Kirk feszengve pillantott körül.

– Biztos ez?

– Igen.

– Cseberből vederbe… – suttogta McCoy, és megborzongott. – Most mi a fenét csináljunk?

– Szóljunk nekik, hogy öltsenek testet, aztán kérdezzük meg, mit akarnak – javasolta Spock. Nyomban felemelte hangját.

– Originátorok, érzékeljük jelenléteteket! Kérünk benneteket, anyagiasuljatok, hogy beszélhessünk! Mit kívántok?

Csend. Kirk megköszörülte a torkát.

– Egészen… biztos vagy a dolgodban, Zar?

A sovren bólintott.

– Most nem érzek semmit, de pár pillanattal ezelőtt itt voltak, afelől kezeskedem. Vajon idelent maradtak? Vagy már rég a hajón vannak?

A tengernagy torka elszorult.

– S ha igen, milyen formában? A szabályzat szerint általános riadót kéne elrendelnem, de hát mit segítene az most?

Kirk előtt egy alak bukkant fel a semmiből.

– Az égvilágon semmit, tengernagy.

Az új jövevényt szemügyre véve James Kirk felnyögött kínjában, s lehunyta a szemét. Ez az Originátor fekete hajú, csillogó, sötét szemű, szabályos arcú, fiatal nő képében jelent meg. A teremtés nem volt klasszikus szépség, de megkapó elevenség és kedvesség sugárzott belőle. Zar felfogta a tengernagy tudatában visszhangzó, ki nem mondott szót: „Anya!”, s ráébredt, hogy az idegen Winona Kirk alakját öltötte magára.

Ahogy rábámult, a hasonmás megváltozott, összetöpörödött, önmaga szánalmas árnyékává vénült. Kirk felé nyújtotta kék erekkel átszőtt karját, s rekedten suttogta:

– Kérlek, Jim… Hadd menjek haza, fiam! Vigyél haza…

Kirk elsápadt.

– Hagyd abba! – Spock oltalmazón parancsnoka s az idegen közé lépett, sötét szemében düh parázslott. – Ölts azonnal másik formát! Ez kegyetlenség. Miért akarsz fájdalmat okozni ennek az embernek? Sosem tett neked semmi rosszat…

– Ó, dehogyisnem! – mondta az idegen, s visszaváltozott a fiatal Winonává. – Elkergette az enyémeket a hazugságaival! Nem volt hajlandó hozzásegíteni minket, hogy hazajussunk – ugyanígy bánt a tulajdon anyjával is!

A hasonmás megroggyant, megint az öregasszony állt ott.

– Jim? Ma végre hazaviszel, ugye? – Az idegen váratlanul vérfagyasztóan felnevetett. – Tudod, tengernagy, ha újjáépítetted volna a házát, ha hazaviszed, még ma is élne…

– Hallgass! – Leonard McCoy előrelépett. – Ez iszonyú!

Kirk mély lélegzetet vett.

– Nyugi, Öreg. Köszönöm, de semmi baj. Minden tőlem telhetőt megtettem az anyámért, s ezt, bárhol legyen most, tudja ő is. Ennek a… micsodának fogalma sincs a lényegről. – Szembenézett anyja hasonmásával. – Miért akarsz ártani nekünk?

– Azért, mert… – Az idegen vállat vont. – Miért ne ártanék?

– Mondd, miben segíthetünk – próbálkozott Kirk. – Próbáljuk megkeresni azt a bolygót, amelyről származtok?

– Tudom is én… – mondta a jövevény közönyösen. – Talán igen, talán nem. – Szünetet tartott, aztán gunyorosan így folytatta: – Te okoztad anyád halálát, tudsz róla?

– Tévedés – közölte Kirk higgadtan, hangjából azonban kicsendült a fájdalom.

– Hagyd békén! – förmedt a lényre Zar. – Segítséget ajánlott nektek, mit akartok még?

Winona Kirk alakmása lassan feléje fordult. Zar összerezzent a szemében tátongó, lélektelen mélység láttán.

– Talán mégsem a bátor tengernaggyal, hanem veled kéne elbeszélgetnem… Te legalább tisztában vagy vele, kiket öltél meg, nemde, sovren?

Zar előtt örvénylés kezdődött a levegőben, hirtelen felbukkant Araen.

Ez csak a második Originátor, csak egy hasonmás, egy hasonmás, nem az igazi! – hajtogatta magában Zar, s az ajkába harapott, mert mindennek ellenére fájdalom hasított szívébe. Araen épp olyan volt, amilyennek emlékezetében megőrizte. Hullámos, barna haja lobogott a szélben, szépséges sötét szemeiben ott fészkelt a derű… Halványkék, karjait szabadon hagyó köntöst viselt, a finom anyag alatt Zar látta kicsiny mellbimbóit…

– Hagyd abba! – mondta keményen. – Tudom, hogy valójában nem vagy itt.

– Kívánsz netán valami életszagúbbat? – érdeklődött az idegen. – Szeretnéd esetleg olyannak látni, amilyen akkor volt, mikor megölted? Elkínzottnak, kitágultnak, vérben úszónak… Emlékszel, hogy már sikoltozni sem bírt?

Zar a fejét rázta, lehunyta szemét.

– Nem!

A lény elméje ekkor az övéhez ért, s az imént beígért kép megjelent a sovren szemhéja mögött. Zar hátrahőkölt, mentális pajzsának megszilárdítása útján elejét vette a mélyebb tudati kapcsolatnak. E teremtmények oly romlottak, oly elvetemültek, képtelenség szót érteni velük! A kreatúra gondolatainak irracionalitása megrázta, undorral töltötte el, akárha valami rothadó, bűzlő ocsmányságba tenyereit volna…

A rosszullét hullámokban tört rá, összeszorította fogát, hogy ne öklendezzen. Megölnek minket – ébredt rá, felfogva, mi történik vele. Olyankor érzem így magam, ha hozzám közel állóknak kell elpusztulniuk. Spock, Jim… Leonard… Egyikünket sem hagyják életben. Elveszik az Enterprise-t, és tombolnak tovább…

Társaira pillantott. Látnivaló volt, ők is ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak. Bár szembeszállhatnánk ezekkel a szörnyetegekkel!

De hogyan küzdhetnének olyan ellenfelekkel, akik még a szappanbuboréknál is légiesebbek, ráadásul tetszésük szerint létezhetnek anyagként vagy energiaként?

– Beszéljük meg ezt a dolgot – próbálkozott könnyed hangot megütni Kirk.

– Nincs miről beszélnünk – zúgták az Originátorok, noha sem Winona, sem Araen ajka nem mozdult. – Elárultatok bennünket!

– Miért mondjátok ezt? – tiltakozott McCoy.

– Azért, mert ez az igazság! Irigylitek a hatalmunkat, megpróbáltatok rászedni minket! De a próbálkozások idejének vége. Elég sokáig voltunk türelmesek!

Zar megborzongott, küzdött a rosszulléttel, birokra kelt a folyvást erősödő fejfájással. Szeme kezdett elhomályosulni, csaknem elveszítette az eszméletét. Szédült. Egyik kezével az Őrző sziklatestének támaszkodott – tudta, közel már a vég, mert mind hevesebb hányinger gyötörte. A rosszulléttel félelem vegyült, teste meg-megvonaglott.

Félelem…

Ahogy végighordozta tekintetét a Kapu rompusztaságán, hirtelen eszébe ötlött az alkalom, mikor ott kuksolt a sziklamélyedésben Spock oldalán, a fel s alá járkáló romulán őröket figyelve. Célba vette őket önnön halálfélelmével, s olyan erővel sugározta feléjük az érzést, hogy mindketten holtan estek össze. Igaz, ő is majdnem odaveszett…

Sikerülhet ugyanez a trükk az idegenek ellen? – töprengett a némán álló Originátorokra sandítva. Hisz ezek paranoiás őrültek, egy erősebb félelemimpulzus esetleg katatóniaszerű állapotba taszítja, sőt talán meg is öli őket…

Tudta azonban, hogy az idegenek rettenetének rezgései őt, Spockot, Kirköt és McCoyt is elpusztítják.

Az Originátorok teste felizzott.

Kezdődik – futott át a gondolat Zar agyán. Mit tegyek? Döntenem kell…

Bár megbeszélhetné a dolgot Kirkkel meg a többiekkel! De nincs rá idő… Ha képes vagyok megfékezni őket, meg kell tennem! Nem engedhetem, hogy az Enterprise egész legénységével végezzenek – nem is szólva mindazokról, akiket azután ölnének meg…

Némán esedezett társai bocsánatáért, azután elkezdte szaporábban venni a levegőt, szándékosan beindította testében a „küzdj vagy fuss”-reakciót. Vére pillanatok alatt sebesebben keringett, borzongott megint, de már nem a rosszulléttől, hanem az adrenalintól.

Az Originátorok kezdték levedleni emberi formájukat, s mind fényesebben ragyogtak: pulzáló vörös, pulzáló sárga, pulzáló kékesfehér…

Zar lehunyta szemét, felidézte magában a halál képeit.

Ne tedd! – szólalt meg agyában egy hang. – Segítségetekre leszek ellenük.

Zar megdöbbent, figyelmét ösztönösen a monolitra koncentrálta. Noha a formátlan idegenek forróságot sugároztak, megnyugtatónak érezte a meleget.

Őrző, te vagy? – gondolta hitetlenkedve.

Igen – felelt a lény. – Ezek itt az alkotóim, mégsem hagyhatom, hogy pusztulást hozzanak az univerzumra, melyet oly régóta védelmezek. Bocsásd rendelkezésemre minden mentális hatalmadat – nehéz küzdelemnek nézünk elébe!

Rendelkezz az erőmmel – válaszolta hangtalanul Zar. – Spock! – kiáltotta ugyanekkor, s kezét nyújtotta apja felé.

A két idegen ekkorra egyetlen lüktető fény- és hőgömbben forrt össze, a közelükben állókat mintha egy nova forrósága perzselte volna.

Nem fog sikerülni – gondolta Zar kétségbeesetten, s minden erejét összeszedve készült a tudategyesítésre az időkapuval. Egy lélek sem juthat el idáig élve ebben a pokoli hőségben… Senki!

Egy kéz érintette az övét, s keményen megragadta.

Apa és fia egyetlen tudattá forrt össze, épp abban a pillanatban, amikor az Originátorgömb tágulni kezdett, hogy megsemmisítse őket. Zar egy szempillantás alatt kapcsolatot létesített az időkapuval, az ősi lény bensőjébe sugározta kettejük mentális energiáját.

Eggyé lettek az Őrzővel, az pedig összpontosított minden erőt, fizikai és mentális örvényt hozott létre, mely középponti nyílásából süvöltött elő, s lecsapott a mit sem sejtő idegenekre. Azok egy pillanatig tehetetlenül sodródtak a tomboló üresség felé, azután küzdeni kezdtek.

Ahogy ellenállásuk növekedett, az Őrző mind több és több energiát vetett be, tágította a maga teremtette örvényt. Zar azon kapta magát, hogy tudatával „húz”, húzott hát, nem kímélte Spockkal közös erejét, olyan volt, mintha mindketten megvetették volna a lábukat, hogy kibillentsenek sarkából egy hegyet…

Sem töprengésre, sem rettegésre nem jutott idejük, számukra most csak az erőfeszítés létezett. Minden energiájukat arra fordították, hogy az örvény szívébe rántsák a két idegent.

A tudati kapcsolaton keresztül Zar átérezte az Őrző hatalmának nagyságát, az ősi időkapu bevetette minden tartalékát.

De úgy tűnt… még ez sem… lesz… elég…

Váratlanul némi energia áramlott az egyesítésbe, szinte semmiség, az egyensúlyt mégis az Őrző és társai javára billentette. Zar inkább érezte, semmint látta a pörgő-forgó semmibe hanyatló Originátorokat, akik egyszerre…

Eltűntek.

Az Őrző lassan visszahúzódott tudatából, a kapcsolat megszűnt. Az időkapu fennhangon szólalt meg:

– Csatlakoztak társaikhoz. Oly sok kontinuum választ el bennünket tőlük, hogy sosem találnak vissza. Fogadják köszönetemet, Kirk tengernagy, dr. McCoy, Mr. Spock… Különösen hálás vagyok Zarnak, aki ráébresztett, mi a kötelességem. Biztosíthatok mindenkit, mostantól fogva minden képességemmel az univerzum egyensúlyát védelmezem. Még egyszer: köszönöm valamennyiüknek!

Tizenharmadik fejezet

Miután az Őrző kinyilatkoztatásának visszhangjai elhaltak, Zar kinyitotta a szemét. Azon kapta magát, hogy az időkapunak vetett háttal kuporog. Spock, Kirk és McCoy ott kuksoltak mellette, képüket alaposan beszennyezte az orkán kavarta por, bőrüket itt-ott felsebezték a záporozó kavicsok. Kirk köpönyege és ujjasa jó darabon kihasadt, a tengernagy karja, válla szabadon volt. Spock ruhaujja egészen elrongyolódott, a vulkáni jobb arcán hosszú vágás éktelenkedett, lassan csepegett belőle a zöld vér. McCoy mindkét térde csupaszon kandikált elő a megviselt nadrágszárakból.

– Jól vagytok? – A doktor kérdése valamennyiüknek szólt.

Mindannyian bólintottak.

– Csatlakoztatok a tudategyesítéshez! – mondta McCoynak Zar. Kábán ingatta a fejét. – Csatlakoztatok Jimmel… Tőletek kaptuk az utolsó adag mentális energiát!

– Nem kérek érte kitüntetést – mormolta McCoy. – Halálra rémültem. Ha Jim ide nem vonszol hozzátok, még most is ott szobrozok a helyemen…

– Fenét – szólt közbe Kirk. – Én voltam az, aki moccanni se bírt. Az Öreg megrázott úgy, hogy még a fogaim is összekoccantak, és a fülembe ordított: „Ne vacakolj már, segítenünk kell! Ragadd meg Spock kezét!”

Lassan feltápászkodtak. Valamennyien szinte reszkettek a kimerültségtől.

Zar azt latolgatta, lábra tud-e állni egyáltalán. Bal lába a teste alá szorult, szikrányi élet sem maradt benne. Spock szótlanul odanyújtotta a kezét, a sovren megragadta, nagy keservesen felegyenesedett, bal lábára nehezedve várta, hogy alábbhagyjon a zsibbadás.

Kirk kapcsolatba lépett a hajóval, és pár szóval megnyugtatta Scott parancsnokot.

– Most már tényleg vége, Scotty… – mondta végezetül. – Az Őrző pedig ismét normálisan működik.

– Hála az égnek, uram! Felsugározhatjuk most már négyüket…?

– Igen. Ener… – Látván, hogy Zar a fejét rázza, Kirk elhallgatott. – Maradjon vételen, Scotty! – Kérte a főmérnököt, és kikapcsolta a kommunikátort. – Feljössz velünk, Zar!

– Nem tehetem. Vissza kell térnem Új-Araenbe – felelte a sovren, majd McCoyra pillantott. – Csak azon a tűszúráson essünk túl, doki!

– Fel kell jönnöd az egészségügyibe – jelentette ki McCoy, s Zar hitetlen képe láttán felhorkant. – Oké! Belenyugodtam, hogy nem maradhatsz, fene a makacs fejedet! De a francos lábadat mégis szemügyre venném, hátha segíthetek. Az Őrző ismét tökéletesen üzemel – bármikor visszaküldhetünk az indulás utáni pillanatba, akár egy év múlva is!

Zar a fejét ingatta. Azon töprengett, miért tűnik ilyen könnyűnek minden.

– Igazán köszönöm, Leonard, de…

– Hallgass! – csattant fel türelmét vesztve McCoy. – Egyszerűen nem mehetsz vissza így, te idióta! Hisz alig állsz a lábadon! Ilyen állapotban nem szállhatsz csatába! – A fiatalabb férfi homlokához nyúlt, óvatosan hátrasimította Zar fekete haját.

– Felületi sérülés – állapította meg első pillantásra. – De azért nem árt összeölteni…

Ujjait zöld vérrel bontottan húzta vissza. Zar meglepetten meredt rá. Időbe telt, mire ráébredt, hogy állán valami hideg és nedves csordogál lefelé. Talán emiatt olyan kába…

– Nem is érezted, ugye? – firtatta a doktor. – Teljesen kikészültél, Zar. Most szépen velünk tartasz az Enterprise-ra, hogy elláthassalak. Ha nem jössz, viszünk. Spock elkábít egy idegfogással, ha kell. Nem igaz, Spock?

A vulkáni bólintott.

– Tűnjék bármilyen különösnek, teljességgel egyetértek a doktorral… – Ajka alig észrevehető mosolyra rándult. – Bár igaz, ami igaz, nem szívesen cipelnélek, fiam. Magam sem vagyok a legkitűnőbb formában…

Zar halványan elmosolyodott.

– Jól van, ti nyertetek. Ki vagyok én ahhoz, hogy megtörjem e történelmi pillanat varázsát?

Kirk vigyorogva helyezte ismét üzembe a kommunikátort.

– Mr. Scott? – szólt a mikrofonba, azután megint elhallgatott, mert Zar a kezét nyújtotta a készülékért.

– Megengeded?

A tengernagy kissé zavartan nyújtotta át a kommunikátort.

– Világéletemben erre vágytam – közölte csendesen a sovren.

– Mr. Scott, itt Zar – mondta azután a mikrofonba.

– Hello, gyerek! Jó, hogy újra hallak! Felugrasz-e meglátogatni bennünket?

– Kényszerítenek – vigyorgott Zar. – Sugározzon hát fel bennünket, Scotty!

* * *

Másnap reggel, mikor az interkom halk berregése felébresztette, Zar csak arra vágyott, hogy visszabújhasson a takarója alá (El is felejtettem már, milyen kényelmesek ezek a gravitációközömbösítő matracok…), s megint álomba merülhessen.

Olyan fáradt vagyok…

Aztán mégis felült, s megdörzsölte égő szemeit. Egész teste sajogni kezdett, az érzés úgy terjedt tagjaiban, ahogy a veríték csordogál a páncél alatt.

Istennőm, milyen fáradt…

Az interkom felberregett ismét. Zar szitkozódva kipattant az ágyból.

Tétovázott egy darabig, aztán eszébe jutott, hogyan kell üzembe helyezni a készüléket. – Egen…? – mormolta. Képet nem adott.

– Bocs, hogy felébresztettelek, Zar – szólt McCoy –, de hozzá kéne kezdenünk a vizsgálatokhoz. Mikorra tudnál lejönni?

– Uh… – A sovren gondolkodni próbált, tudata azonban oly ködös volt még, mint a Nagy Hósipkás csúcsa. – Reggelizhetnék? Kaphatok kávét? Húsz éve nem ittam…

– Leadom a rendelést. Tejszínnel? Cukorral?

– Feketén.

Zar letelepedett az ágy szélére, úgy pillantott körül a kényelmes tiszti kabinban. Bőrmellénye, gyapjúinge a helyén volt még, a székén azonban ott sötétlett egy kezeslábas is. Spock – döbbent rá Zar. Senki más nem lett volna képes belépni ide úgy, hogy fel ne ébredjek… Most már emlékezett, Kirk előző este említette, hogy a vulkániéval szomszédos kabint kapja majd.

Kinyújtózott – e megrázkódtatás ellen erősen tiltakozott minden izma –, azután, ahogy volt, ruhátlanul kitrappolt a fürdőszobába. Pár percbe telt, míg felidézte magában, mi hogy működik.

Szonikus zuhanyt kérjek, vagy csináljam vízzel? – töprengett. Végül kipróbálta mindkettőt.

Ez a Paradicsom… – gondolta, hátát a csillámló falnak vetve, miközben csak úgy zuhogott rá a forró víz. Már-már elfelejtettem, micsoda tisztaság van itt… s minden olyan jó szagú…

Eszébe jutott, hányszor álldogált mezítláb a kőpadlón, miképp tördelte a jeget egy vederre való víz tetejéről, hogy végre lemosakodhasson… Nyáridőben rendszerint a szabad ég alatt fürdött… Vágyakozva pillantott most a szappanra – egyhamar nem végzünk egymással, haver…

Persze minderről készséggel lemond, csak viszontláthassa végre Wynnt… Zar vizsgálgatta az elméjében tátongó ürességet, mint az az ember, akinek nyelve folyvást kihúzott foga helyére téved. Felesége ebben az időben halott, s míg itt időzik, lelkének egy darabkája ugyancsak élettelen…

Az egészségügyi részlegben megadóan tűrte a végtelennek tetsző vizsgálódást. Mikor McCoy végre kiengedte karmai közül, Kirk bejelentette, hogy körbevezeti az Enterprise-on. Első útjuk természetesen a hídra vezetett. Zar álmélkodva pillantott körül.

– Nem túloztál, mikor azt mondtad, jócskán megváltoztak a dolgok idefent, Jim – mondta.

– Hét évvel ezelőtt átépítették a hajót – mormolta Kirk. – Másként fest, mi?

– Új képernyők, új egyenruhák, új posztok… – Zar a turbólift két ajtajára sandított. – Még ezek is megváltoztak…

– Az új elrendezés sokkal ésszerűbb – jegyezte meg Spock a tudományos tiszt konzolja mellől, ahol Maybri és Naraht hadnagyokkal tárgyalt éppen. (Zar még mindig nem volt képes túltenni magát a megdöbbenésen, ami akkor érte, mikor Maybri, eme eleven, gondolkodó, kesernyés humorú kőszikla felbukkant.)

– Az ám! – tódította Scotty. – Nagyot nézel majd a gépteremben is, fiú! Két emeletet foglalunk el, középre liftet raktak!

– Áramvonalas minden, meg kell hagyni – bólogatott Zar. – De tudod… Nekem hiányoznak azok a vörösre festett ajtók.

Kirk elvigyorodott.

– Most, hogy mondod… nekem is! De hát a fejlődés szükséges rossz, ne feledd… – Intett Scottynak. – Vacsoránál találkozunk: partit adunk a tiszteletedre a többiekkel, Zar. Most menj, Mr. Scott majd meghal a vágytól, hogy megmutathassa végre a géptermet…

– Tósztot mondok! – jelentette be dr. McCoy, s felemelte a poharát. – Az Örökkévalóság Őrzőjére! Ha nem állt volna mellénk tulajdon teremtőivel szemben, ma este nem lehetnénk itt.

A jelenlévők komoran bólintottak, s kiürítették poharukat. Zar a gyümölcslét kortyolgatta, melyet Spock ajánlott neki, élénk narancsszíne kissé megdöbbentette, ízét megfelelőnek találta, épp elég kesernyésnek ahhoz, hogy üdítő legyen.

Köszönöm, hogy gondolnak rám – visszhangzott a tudatában egy ismerős hang. – Igazán örömömre szolgál.

Zarnak alig sikerült lenyelnie a következő korty narancslét. Őrző? – kérdezte szavak nélkül. De hisz orbitális pályán haladunk, száz és száz kilométeres magasságban… Hogy találtál meg?

Számos különleges képességgel rendelkezem – sugallta büszkén a lény. De meg is szüntethetem a kontaktust, ha kívánod…

Maradj csak… Szeretek beszélgetni veled.

Igazán? – Az ősöreg teremtmény gondolatmintázatát őszinte öröm hatotta át. Akkor hát…

Igen?

Nem bánnád, ha eztán is „elbeszélgetnénk” olykor? Megszámlálhatatlan világból, időből meríthetek hasznos tudást, ám tegnap rádöbbentem, milyen fontos számomra az értelmes lényekkel fenntartott kapcsolat… Miközben készítőim után kutattam, rádöbbentem – azaz inkább eszembe jutott –, milyen régóta élek magányosan.

Zar belegondolt, milyen lehet évezredek során át tökéletes magányban élni, s szánalom ébredt benne az időkapu iránt. Szívesen elbeszélgetek veled, valahányszor csak akarod – továbbította mondandóját az Őrzőnek. De nem tudom, meddig tudsz, itt elérni. Hamarosan visszatérek múltbéli hazámba.

Ott is elérlek – érkezett a magabiztos gondolathullám. Hálás vagyok együttérzésedért.

A kapcsolat, amilyen hirtelen létrejött, meg is szakadt.

Zar arra rezzent fel, hogy a mellette ülő Uhura másodszorra ismétli el a nevét. Pislogott.

– Elnézést, nem hallottam, amit mondtál…

Uhura elmosolyodott.

– Meghiszem azt! Parszekek távolában jártál.

– Neeem… Csak úgy négyszáz kilométernyire.

A kommunikációs tiszt meglepődött.

– Micsoda?

Zar megrázta a fejét, bocsánatkérően mosolygott rá.

– Elnézést, Nyota. Teli a fejem mindenfélével, mégsem szabadna így viselkednem. Bocsáss meg, kérlek…

Az asszony bársonyos hangon felkacagott.

– Épp arról beszéltünk, hogy megváltoztál – mondta. – Emlékszem, mikor megismertelek… csendes, kedves fiú voltál. Olyan igyekvő… s oly naiv.

– Ne is mondd… – Zar a fejét ingatta, elmerengett. – Valahányszor rád néztem, gombóc támadt a torkomban. Ha ezzel fordultál hozzám: „Hello!”, egy hétbe telt, mire tisztességesen válaszolni tudtam.

– Ezúttal velünk maradsz, ugye?

Zar bánatosan rázta a fejét.

– Sajnos nem maradhatok.

Uhura értően pillantott rá.

– Vár rád valaki odaát…

A sovren biccentett.

– A feleségem, Wynn.

– És hiányzik… – Kijelentés volt, nem kérdés, Zar mégis felelt rá:

– Jobban, mint képzeltem.

Később, átvonultak a tiszti társalgó túlsó sarkában elhelyezett székekhez, s beszélgetésbe merültek. Zar épp Suluval tárgyalt (különféle vívócselek, támadások, hárítások kerültek szóba), mikor észrevette az ajtóban Uhurát. A kommunikációs tiszt Spockhoz fordult. Zar rá összpontosított, s nyomban megérezte benne a feszültséget… a zavart. Uhura rettentően aggódott valakiért, vagy valakikért.

Egy idő után, hogy a vulkáni ellépett mellőle, az asszony felkapta lebegő fehér ruhájának szegélyét, és kisietett.

– Ne haragudj, Hikaru – szólalt meg Zar. – Beszélnem kell Nyotával, mielőtt visszavonul…

A kormányos bólintott.

– Rendben. Találkozzunk a tornateremben holnap reggel kilenc körül! Megmutatom azt a vágást, amit említettem.

– Ott leszek.

Uhura sietve haladt végig a folyosón. Arra gondolt, meg kell szabadulnia uszályos ruháitól, alkalmi lábbelijétől, s valami egyszerűbbet kell felvennie, mielőtt a gyengélkedőbe megy.

– Átkozott vacak! – mormolta, s megtorpant, hogy lerángassa a szandálját.

– Nyota!

Sarkon fordult, s megpillantotta a nyomában sántikáló Zart, aki merőn bámult rá szürke szemével.

– Mi a baj? Érzékeltem, hogy nagyon aggódsz.

– D’berahanról van szó – ismerte be Uhura. – Épp az imént beszéltem Spockkal. Megtudtam tőle, hogy a három kis marishal telepatikus fejlődése megrekedt. Azért, mondja, mert az anyjuk nem kommunikál velük. Ha ez így megy tovább, kitaszítottak lesznek a hozzájuk hasonlók között!!

– Mit akarsz tenni?

– Az egyetlen dolgot, amit tehetek… Még több időt töltök majd velük, átadom nekik a gondolataimat. Bár félek, ez sem lesz elegendő… – Hívta a liftet. – Velem tartasz? Megnézed őket?

– Szívesen.

– Olyan szomorú… – folytatta Uhura, ahogy a turbóliftbe léptek. – Afféle „mentális horgonnyal” próbáltam hozzánk kötni a kicsiket, de hiába, az anyjukra lenne szükségük.

Beléptek a gyengélkedőbe, csendben haladtak az éjszaka is hunyorgó kis lámpák gyér fényében.

D’berahan még mindig összegömbölyödve hevert. Mióta Uhura utoljára idelent járt, a marishal testhelyzete megváltozott – ám az asszony jól tudta, ez a nővérek műve: időnként megmozgatják az idegent, hogy a felfekvések elejét vegyék. Mikor azután jöttét észlelve előkerült az erszényből a három apróság, a kommunikációs tiszt elmosolyodott.

– Sziasztok, kölykök… – suttogta. A hatalmas szemű, kicsiny teremtmények felpislogtak rá.

– Érzékeled a gondolataikat? – kérdezte Zartól.

– Túl fiatalok még, nem gondolkodnak összefüggően, az érzelmeik azonban világosak… örülnek a melegnek, örülnek, hogy teli a bendőjük, s hogy nincsenek egyedül.

Uhura lehajolt, a védőfalon átnyúlva megcirógatta a kis lények feje búbját, s közben zümmögött valamit nekik.

– Hát D’berahan?

– Tudatában teljes a csend.

– Bár segíthetne rajta valaki! – sóhajtott Uhura, megsimítva az öntudatlan idegen bundáját. Azután felpillantott Zarra: eszébe jutott valami. – Neked esetleg sikerülhetne… Spock szerint telepatikus képességed jóval fejlettebb az övénél!

Zar habozott, s Uhura tüstént megbánta, hogy szóba hozta a dolgot. Hisz olyan fáradt… – gondolta, ahogy a sovren gyűrött képére, összeszorított szájára, sötét szemébe tekintett.

– Elnézést – mondta. – Nem lett volna szabad ilyesmit kérnem. Tudom, milyen nehéz eljutni az elme-összeolvadásig… Különösképp egy teljességgel ismeretlen alannyal.

Zar az apró termetű idegenre s kicsinyeire pillantott, és ellágyult.

– Szeretnék segíteni rajta… – mondta halkan.

– Gondolod, hogy képes leszel rá?

– Nem tudom. Nem emberi lény tudatába hatolni veszedelmes lehet… mindkettőnk számára.

Nyota a csaknem észrevétlenül lélegző D’berahant nézte.

– S ha volna kalauzod? Ha olyasvalaki állna melletted, aki korábban mentális kapcsolatban állt vele?

– Az sokat segítene. Ő ügyelne a tudategyesítés legmélyebb, legszemélyesebb szintjén. Tartózkodik a fedélzeten még egy marishal?

– Nem… – mondta Uhura, majd felegyenesedett, s az interkomhoz ment. – De ha tényleg meg akarod próbálni, tudok egy másik jó megoldást…

Zar bólintott.

– Lássuk!

Ahogy Uhura emlékezetből beütötte a kódot, mellé lépett.

– Kit hívsz?

– Apádat – mondta a kommunikációs tiszt a kapcsolásra várva. – Remélem, a kabinjában van már. Felmehetett a hídra is… – Cinkosan Zarra hunyorított. – Tartozom neki egy késő esti hívással…

Zar szeme elkerekedett az ámulattól, ám mielőtt egyetlen szót is kinyöghetett volna, a készülékből ismerős hang hallatszott:

– Itt Spock.

– Uhura beszél, uram. Lejönne a gyengélkedőbe? Személyes ügyben kérném a segítségét.

– Máris indulok.

Uhura kikapcsolta a berendezést. Zar csak bámult.

– Honnét tudod, hogy Spock az apám?

– Kitaláltam – felelte a kommunikációs tiszt tárgyilagosan. – És amikor rákérdeztem, bevallotta.

– Ó… – Zar mondott volna többet is, ám e pillanatban feltárult a külső ajtó.

Ez nem lehet Spock – futott át Uhura agyán a gondolat. Ő ennyi idő alatt még a turbóliftig sem juthatott el…

Leonard McCoy lépett be, s csak hunyorgott, mikor megpillantotta őket. Még mindig a díszegyenruha nadrágját viselte, kabátját azonban orvosi köpenyre cserélte.

– Hello! – szólalt meg végül. – Hát ti ketten mit csináltok idelent? A parti még nem ért véget.

– D’berahan miatt jöttünk – válaszolta Nyota, s tűnjék bármilyen valószínűtlennek, úgy érezte magát, akár egy torkoskodáson kapott gyerek.

– Hát te miért jöttél? – érdeklődött Zar. – Nem érezted jól magad?

– De igen, csakhogy ez alkalommal én vagyok a fedélzeten az egyetlen orvos. Azért jövök, hogy megnézzem Weinberger kadétot, azt a fiút, aki ma délután a karját törte a gépteremben. Egy váratlan gravitációs fluxus kapta el, s a falnak lökte… – Gyanakodva méregette Zart és Uhurát. – Nyota, téged bűntudat gyötör. Zar, ezzel a vulkáni pókerarccal nálam ne próbálkozz, jó? Látom én, valami nincs rendjén. Mire készültök?

Uhura Zarra pillantott, aki felhúzta a szemöldökét. A kommunikációs tiszt erre vállat vont.

– Arra kértem Zart, próbáljon kapcsolatba lépni D’berahannal. Úgy véli, ha a kísérletben Spock is részt vesz, sikerrel járhatnak.

– Értem… – McCoy mély lélegzetet vett, szájában tartotta a levegőt, majd kisvártatva kifújta. – Spock legutóbbi próbálkozása csaknem végzetessé vált mindkettőjük számára.

– Tisztában vagyok a potenciális veszéllyel – mondta Zar.

– És gondolod, hogy érdemes kockáztatnod?

Zar tétovázott.

– Igen – mondta végül lassan. – Elvégre az élet kockázatos helyzetek, döntések sorozata… Az ember nem küszöbölheti ki a kockázatot csupán azért, mert fél, hogy baja esik.

McCoy összehúzott szemmel méregette.

– Te összebeszéltél Jimmel… Időről időre ő is ilyesféléket mond.

– Nem Jimmel beszéltem – közölte Zar.

– Akkor hát kivel?

– Ha megmondanám, nem hinnél nekem.

A doktor a homlokát ráncolta.

– Képes vagy úgy irányítani az agyegyesítést, hogy közben a hatásaival is tisztában légy? Megszüntetheted, ha látod, hogy csak kárt okoz D’berahannak?

– Azt hiszem.

– Jó – hagyta helyben McCoy. – De ha netán bajt csinálsz, jobb ha eltűnsz a szemem elől, világos? Akadnak az univerzumban telepaták rajtad kívül is… Hazafelé menet útba ejthetjük a Vulkánt. Talán várnunk kellene, míg…

Elhallgatott, ahogy Zar az ajtó felé fordult.

– Megjött Spock!

Egy pillanatra rá Uhura is meghallotta, hogy nyílik a gyengélkedő külső ajtaja. Míg Nyota elmagyarázta neki, miért is hívta voltaképp, Spock mindvégig a mozdulatlanul heverő idegent nézte. Végül bólintott.

– Noha félt, elkövetett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy sikerre vigye küldetésünket. Ha módomban áll segíteni rajta, kötelességem megpróbálkozni. – Zarra pillantott. – Csak hát te… Téged nem ismer.

– Én csak segítek, s közben figyelem a fejleményeket – mutatott rá Zar. – Ha benne vagy, kezdhetjük.

Spock habozott.

– Ne becsüld alá a veszélyt – figyelmeztette fiát. – Lehet, hogy D’berahan túl mélyre húzódott vissza; talán el se érhetjük. S tapasztalatból tudom, hogy erőd java részét elhasználod a kutatás során.

Zar higgadtan viszonozta pillantását.

– Fordított helyzetben D’berahan vajon megpróbálna elérni engem?

– Igen, azt hiszem, megpróbálná – mondta Spock. Zar vállat vont, mintha azt mondaná: „Na tessék!”

– Akkor fogjunk neki!

Uhura McCoyt figyelte, aki most az egyik oldalról eltávolította a védőperemet. Az ismeretlenek láttán a marishal kicsinyei megpróbáltak visszaiszkolni anyjuk erszényébe, a kommunikációs tiszt azonban a doktor intésére gyengéden visszafogta őket.

– A picikkel mit csináljunk, Mr. Spock?

A vulkáni eltöprengett.

– Nem maradhatnak D’berahan testében, amíg dolgozunk. Doktor, megoldhatónak véli az ideiglenes elválasztást?

McCoy kedvetlenül tette a dolgát.

– És most? – kérdezte azután. Zar a kicsiket nézte.

– Nem áll módomban megállapítani, van-e tudati kapcsolatuk az anyjukkal – elméjük túlságosan idegen. Nyota, megtennéd, hogy összeolvadsz velem, s a tudategyesítés peremén maradva figyeled, hogy reagálnak?

Uhura tétovázott, igyekezett palástolni ösztönös rémületét. Sosem volt még része tudategyesítésben, s az ötletre, hogy bárkit a gondolatai közé engedjen, kiszáradt a szája, izzadni kezdett a tenyere. De hát nincs módomban választani – ébredt rá. A kicsiknek szükségük van D’berahanra.

– Megteszem – mondta határozottan.

– Nagyszerű! Érzékelni fogsz egyet s mást, de megőrizheted öntudatodat, és látni fogsz… – Zar futólag rápillantott. – Mindent elkövetek, hogy tudatod mélyebb rétegei érintetlenek maradjanak.

Uhura halvány mosollyal válaszolt.

– Bízom benned.

– Felkészülni! – szólt Spock, s előrehajolva a teremtmény domború homlokához érintette ujjait. D’berahan bóbitája most zilált volt. A vulkáni jobbját nyújtotta Zarnak, aki baljával ragadta meg azt. Uhura a két kézre pillantott. Milyen egyformák! Pedig Zaré viharvertebb, s hegek borítják…

Mindkét férfi lehunyta a szemét, arcuk egykedvűvé vált. Uhura szinte érezni vélte, ahogy visszahúzódnak az itt-és-mostból. Azután Zar a jobbját nyújtotta neki. A kommunikációs tiszt mély lélegzetet vett, megérintette ujjait: a sovren vigyázva megfogta a kezét, s e fogásban ott érződött az erő, mellyel akár a csontot elroppanthatta volna. A hármukat egybekapcsoló tudati lánc azonban nagyobb erőt jelentett még az izmokénál is.

Uhura egyszerre mintha Zar részéve vált volna: a bőrébe került, az ő szemével látott, az ő tüdejével szívta a levegőt. Szívverése gyorsult, lehetetlen tempót diktált, ám lüktetését nem bal melle alatt, hanem jobb oldalt s valamivel lejjebb érezte.

A kapcsolatban nyoma sem volt szexualitásnak, Uhura mégis oly mélyen érezte át a férfitest közelségét, ahogy soha azelőtt. Azután megváltozott a kapcsolat természete, a dolgok valamiképp a helyükre kerültek a tudatában. Látott, de szeme előtt két kép mosódott egybe – az egyik szempár (a sajátja) a kis marishalokra szegeződött, a másik idegen képfoszlányokkal teliszórt sötétségbe meredt.

Jól vagy? – A kérdés lángbetűk formájában jelent meg az agyában.

Igen – felelte szavak nélkül, némi erőfeszítés árán. Szólj Spocknak, hogy folytathatja.

Zar tudata visszavonult, a kapcsolat azonban fennmaradt, elevenen lüktetett, lehetővé téve Uhura számára, hogy figyelemmel kísérje a két férfi tevékenységét. Idegen képek, emlékfoszlányok villantak fel előtte, de zömük túl hamar enyészett el ahhoz, hogy benyomást hagyjon hátra. Sarpeidont látta (szóval onnét való Zar! Mit nem adnék, ha tudhatnám, hogyan történt!), a Vulkánt és a Marish bolygót.

Saját pillantását mindezenközben D’berahan kicsinyein nyugtatta, nagy néha sandított csak társaira. A két férfi arca változatlanul kifejezéstelen volt, ám kifehéredő öklük, a homlokukon csillogó veríték árulkodott erőfeszítésükről.

Sosem láttam még izzadni Spockot – ébredt rá Uhura. Azt sem tudtam, hogy képes rá.

Egy idő után megszaporodtak a Marishról származó emlékek, s Nyota megérezte, hogy közelítenek céljukhoz.

Hirtelen rémület lett úrrá rajta, s vad elutasítást érzett:

<NE! ELREJTŐZNI! MEGBÚJNI!>

Uhura izgalma tetőfokára hágott: megértette, hogy Spock rábukkant a marishal énjére.

D’berahan, Spock vagyok! Elmúlt a veszély! Térj vissza velünk! A szavak nélküli biztatás erőteljes volt, a kényelem, a baráti közelség, a biztonság képeit idézte.

<ELUTASÍTÁS, FÉLELEM>

Biztonságban vagy, D’berahan. Biztonságban. Jöjj velünk! A barátaid vagyunk…

<NEM! NEM! MEGBÚJNI!>

Uhura egyszerre azon kapta magát, hogy szavakat formál, s egy képet sugároz. D’berahan, látod a kicsinyeidet? Én őket nézem… Lásd őket az én szememmel! Szükségük van rád! Elpusztulhatnak nélküled! Vissza kell térned, miattuk! Nézd a kicsinyeidet!

Egy pillanatnyi szünet után érezte, hogy szavait s a képet felfogják, s felerősítve adják tovább az értő férfielmék.

Igen!

Uhura most váratlanul egy negyedik „hangot hallott”, olyan erőteljes telepatikus hatást érzett, mely mintegy leárnyékolta a többiekét.

<BARÁTOK… NAGY KOCKÁZATOT VÁLLALTATOK AZ Ő ÉRDEKÉBEN… KÖSZÖNET MINDANNYIÓTOKNAK… KÜLÖNÖSEN NEKED, ÚJ BARÁT, NYOTA UHURA, AMIÉRT SZERETTED A KICSINYEKET, MÍG Ő NEM TUDTA…>

A kis marishal végezetül olyan adag hálát és szeretetet sugárzott irányukba, hogy Uhura arcán a kapcsolat elenyésztekor könnyek gördültek végig. A sírással küszködve vette észre, hogy D’berahan megmoccant. McCoy elhúzta a sebtében emelt válaszfalat, s a kicsinyek tüstént anyjukhoz másztak, aki felemelte fejét, rájuk nézett, s kezét nyújtotta, hogy megérintse őket.

– Sikerült! – suttogta rekedten Nyota. Hátralépett; lábai remegtek a kapcsolat utóhatásától. Zarhoz fordult. Tisztában volt vele, hogy vigyorog, akár egy idióta.

– Sikerült! – A sovren nyakába ugrott, átölelte; nem tudott szólni a boldogságtól és a megrendüléstől.

– Neked sikerült, Nyota – mondta Zar, s ahogy átölelte, fel is emelte kissé: a kommunikációs tiszt lába pár pillanatra elszakadt a fedélzettói. – Ha nem sugárzod feléje a kicsinyek képét…

– Zarnak igaza van – szólt Spock is, s Uhura érezte, hogy a vulkáni megérinti a vállát.

– Sikerült nektek – nyögte ki végre McCoy, aztán megköszörülte torkát. – És ha még nem késő, én is köszönöm…

* * *

– De…

Leonard McCoy áthajolt asztala felett, mutatóujja fenyegetően mozgott páciense orra előtt. – Csend legyen! Megígérted, hogy végighallgatsz!

– De hogy öt hét… Szó sem lehet róla! Ennyi időm nincs! – tiltakozott Zar.

– Te háládatlan… – kezdte McCoy, aztán mély lélegzetet vett; erőfeszítéssel lett úrrá indulatán. – Ide süss, Zar! Olyan régi a sebesülésed, hogy örülhetünk, ha egyáltalán rendbe tudom hozni. Orvos vagyok, nem varázsló. Csak azt mondhatom, hogy egyhetes szuszpenziós kezelés és három-négy hetes rehabilitáció után többé-kevésbé normálisan jársz majd újra. Nem lesznek többé fájdalmaid. Az isten szerelmére, nem ér meg ez neked némi időt?

Zar hátradőlt a székében, összefonta karját a mellén.

– Nem tévedsz, tényleg háládatlan gazember vagyok… Sértődés ne essék, értékelem én, hogy segíteni akarsz. Komolyan! – Jobb keze fejét végighúzta a homlokán, sóhajtott. – Csak hát… Nem tehetek róla, folyton az jár a fejemben, mi történik a Lakreo-völgyben nélkülem. Az eszem felfogja, hogy semmiről nem késhetek le, de mégis… folyvást mardos a késztetés, hogy menjek már. Ráadásul… – Hangja suttogássá halkult. – … olyan üresség tátong bennem Wynn helyén! Mintha félkarú lennék, vagy megvakultam volna… Megbirkózom az érzéssel, próbálok talpon maradni, de egy percre sem tudom kiverni a fejemből!

– Megértem az érzéseidet, a körülményekre való tekintettel mindez a lehető legtermészetesebb – ismerte el a doktor. – Mindazonáltal esztelenséget művelsz, ha nem élsz az alkalommal, s ezt tudod te is.

– Szóval heverésszek, pihenjek itt majd egy hónapon át?

– Már hogy a fenébe ne? – förmedt McCoy a fiatalabb férfira. – Nézd, makacskodó barátom, nincs fogalmad róla, mi mindent derítettek ki a vizsgálatok! És most nem a lábadról van szó…

– Hát miről?

– Az eredmények azt mutatják, hogy a teljes fizikai és érzelmi összeomlás peremén egyensúlyozol. Túlságosan nagy terhet cipeltél túlságosan sokáig. Ha Jimnél észlelnék hasonló tüneteket, nyomban alkalmatlannak nyilvánítanám a parancsnoki feladatok ellátására. Az izomtónusod csapnivaló, a reakcióidőd ijesztően magas, a szemeid vérben úsznak – alig állsz a lábadon, szó sem lehet arról, hogy ilyen kondícióban harcolj az életedért! – McCoy az asztalon dobolt az ujjaival. – Tudod, hogy igazam van, s ha maradt még benned egy csepp ráció, el is ismered. Fáradt vagy, Zar. Halálosan kimerült. Tudod te egyáltalán, hogy a stressz, a kimerültség metabolikus kiegyensúlyozatlansághoz vezet, mely aláássa a döntéshozói képességet?

Zar sóhajtott.

– Tudom, hogy aki fáradt, gyakorta hibázik. Egy parancsnok nagyon hamar megtanulja ezt.

– Mióta fáj a gyomrod?

A szürke szemek elkerekedtek. – Honnét… – Zar elhallgatott, vállat vont. – Tudod, hogy világéletemben érzékeny gyomrom volt.

– Tudom, hogy amennyiben nem kezded kímélni magadat, amennyiben továbbra sem eszel rendesen, olyan vulkáni gyomorfekélyt kapsz, hogy még. Nem lesz benne túl sok örömöd.

– El tudsz látni?

– Persze. De ha visszatérésed után ott folytatod, ahol abbahagytad, a fájdalom egykettőre kiújul. Vigyáznod kellene magadra. Meditálj újra minden áldott nap, ahogy azelőtt! Mikor festettél utoljára?

– Lehet már vagy tíz éve.

– Hát akkor kezdj el festeni újra! Vagy ha ehhez nem érzel kedvet, lovagolj ki néha az erdőbe, adj a testednek és az elmédnek olykor egy kis kimenőt, világos?

– Világos. De akkor sem maradhatok öt…

– Mikor pihented ki magad utoljára? Csak őszintén!

Zar lefelé bámult.

– Két évvel ezelőtt, mikor ezt kaptam… – A mellére csapott. – Dárdaszúrás ért, egy hétig ágyban kellett maradnom. A láncingem nem engedte át a hegyet, a döfés azonban olyan erős volt, hogy eltört egy bordám.

– Kettő – jegyezte meg McCoy. – És egy harmadik megrepedt. Csoda, hogy át nem szúrta a tüdődet. Túl korán keltél fel, te ostoba! Ez különben sem számít vakációnak. Egy egész hónapot kéne pihenned, fiam. Tápláló kosztot kellene fogyasztanod, ki kéne aludnod magad, és egy kis erősítés se ártana, persze csak módjával.

– Igazad lehet. De Wynn…

– Figyelj rám. Zar. Te magad mondtad, Wynn is azt akarta, hogy velünk gyere. Komolyan akarta?

– Igen.

– Azt mondta, érte azért van szükség, mert aszerint a hogyishívják… sugallat szerint, amit kapott, csak így maradhatsz életben, igaz?

– Igaz.

– Nos hát… – McCoy elégedetten dőlt hátra. – Meg se fordult a fejedben, hogy azért ragaszkodik annyira a dologhoz, mert sejti, hogy ha összeszeded magad, ha meggyógyítom a lábadat, életben maradásod esélye jócskán megnövekszik?

Zar döbbenten pillantott a doktorra. Csúcsformában, két jó lábbal olyan csapásokat is elkerülhetek vagy kivédhetek, amelyek máskülönben eltalálnának – gondolta. Lassan, kelletlenül bólintott.

– Van ráció abban, amit mondasz.

– Meghiszem azt!

– De mi lesz az Enterprise-szal? Mit lép majd Jim? Orbitális pályán tartja a hajót a Kapu körül, míg engem kikezeltek? Mit szólnak majd a csillagflottánál, ha nem tértek haza?

McCoy elvigyorodott.

– Morrow tengernagy úgy megkönnyebbült, mikor hírül vette a veszély elmúltát, hogy lazító feladatot adott: egy tavaly bemért ionvihar haladási irányát kell pontosítva meghatároznunk. A repülési időt is beleszámítva kábé négy hét kell majd a dologhoz.

– Azt akarod mondani, hogy ez a Morrow tengernagy tud a létezésemről?

– Hát persze. Spock beszélt neki rólad. Hallanod kellett volna!

Zar felvonta a szemöldökét, próbálta maga elé képzelni a jelenetet.

– És Morrow belement, hogy egy hónapon át utaztassatok holmi civilt?

McCoy elvigyorodott.

– Mit nem beszélsz! Nem vagy te „holmi civil”: államfő vagy, aki baráti látogatást tett a fedélzetre!

– Ó, istennőm! – A sovren szürke szemében vidámság bujkált. – Valóban mindenre gondoltatok…

– Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Nos, mi a véleményed?

Zar megadóan tárta szét a karját.

– Olybá tűnik, szabadságra megyek.

– Oké, csak nyugodtan… Lassan, Zar! Heverj még egy kicsit. Hogy érzed magad?

Zar a fejét rázta, hogy tekintete mihamarabb kitisztuljon.

– Szédülök.

Pislogott; a körvonalak lassanként a helyükre kerültek. A lábadozók számára fenntartott helyiségben volt, McCoy hajolt föléje. Fekvőhelye túloldalán egy jól megtermett korídiai nővér, mögötte Spock.

– Sikerült? Tényleg egy hétig voltam öntudatlan?

– Mindkét kérdésre igen a válasz. Hány ujjat mutatok most?

Zar hunyorgott a fényben.

– Csak egyet… Jól állon is vágnálak ezért, ha a táboromban volnánk!

McCoy kuncogott.

– Később megteheted. Nincs kedved addig is felülni?

– De van… – Nyolc kéz segítségével (ebből két pár a nővéré) Zar felült. Fordult vele egyet a szoba. – Miért vagyok ilyen gyenge?

– Mert hét napon át meg se moccantál. Minél tovább vagy fent, annál könnyebb lesz. Éhes vagy?

– Farkaséhes.

Evés után Zar mindjárt járni akart.

– Nem bánom, próbáld meg – bólintott McCoy. – A kísérlet talán meggyőz majd arról, hogy lazítanod illenék. El ne engedje, Urgh’kesht!

– Nem, fogom, doktor – szólt a nővér, s három húsvörös kezével máris megragadta Zar bal karját. A sovren a fekhely széléig csúszott, meztelen talpát a fedélzetre tette, aztán óvatosan lábára helyezte testsúlyát, s felállt. Nem tudta elnyomni boldog mosolyát.

– Nem fáj!

– Megmondtam előre – mondta nyugodtan McCoy. – Most lépj egyet!

Zar felemelte bal lábát, megindult előre…

… s csak Urgh’kesht vasmarka mentette meg a megalázó orra bukástól. A nővér tartotta, mert imbolygott, mint valami részeg.

– Nem tudok járni! – Zar pánikkal küzdött. – Miért?

A doktor összefont karral, higgadtan viszonozta a pillantását.

– A baj az, hogy tizenöt éven át rosszul használtad a lábadat. Most meg kell majd tanulnod újra normálisan lépni, járni.

Zarnak eszébe jutott, milyen nehezen állt talpra sebesülése után.

– Az hónapokba telhet!

McCoy a fejét rázta.

– Nem tart majd hónapokig, ha szót fogadsz a jó öreg doktor bácsinak. Mindennap rátesszük a lábadra a regenerációs készüléket, aztán ott a fizikoterápiás kezelés Urgh’keshttel. Ha kész, kedved szerint gyakorolhatsz tovább. Nem ártana, ha úsznál. Napról napra jobb lesz… a végére úgy fogsz járni, mintha mi sem történt volna! – A homlokát ráncolta. – De figyelmeztetlek, a sebesült lábad valamivel rövidebb maradt a másiknál. Igaz, a különbség árnyalatnyi, aligha veszi észre rajtad kívül bárki…

Zar fogcsikorgatva újabb lépéssel próbálkozott, s ez alkalommal sikerült megőriznie egyensúlyát, bár bal lábának minden izma görcsösen feszült. Mély lélegzetet vett, s lépett harmadszor is. Azután negyedszer…

Teljesítménye napról napra javult. A harmadik napon segítség nélkül ment le a tornaterembe, elvégezte az előírt gyakorlatokat, ügyelve rá, túl ne terhelje a lábát. Mikor végzett, óvatosan a vízbe ereszkedett a medence sekélyebb végén, s alsó ajkába harapva nyújtózó-rugdalódzó mozdulatokba kezdett, ahogy Urgh’kesht tanította.

A sekélyesben töltött harmadik napon megkérte Spockot, tanítsa meg úszni – mivel Sarpeidon jégkorszakában született s nőtt fel, ez valahogy kimaradt az életéből. Egy hét múltán már több hosszt teljesített, s az úszás, ahogyan azt McCoy jósolta, sokat javított az állapotán.

Zar ugyanolyan komolyan vette ezt a kényszerű vakációt, mint bármely más munkát. Gyakorlatait kifulladásig, de nem a végkimerülésig végezte, ügyelt arra, hogy sose hajszolja túl magát. Napközben csak a lábára és a fizikumára koncentrált. Úgy edzette a testét, ahogyan a kardpengét szokás; tudta, hogy ereje, állóképessége és jó reakcióideje az életét jelentheti. Esténként a haditervet csiszolgatta, emlékezetből újrarajzolt térképei fölé görnyedt, stratégiai elgondolásokat vázolt fel, megszabta a csapatok felállását, mozgását, igyekezett számításba venni minden eshetőséget. Miután Kirk és Spock rájött, mit csinál, a három férfi órákat töltött taktikai kérdések megvitatásával…

– Ez a hajítógép… – mutatott Kirk egy katapultot jelképező papírfigurára. – Ha a térképed pontos, itt elöl, alig ötvenméternyire van egy kis magaslat, nemde?

Zar bólintott.

– A Moorgate-sík fokozatosan lejt egészen a folyópartig… Értem, mire gondolsz! Ha a magaslat tetejére vitetem ezt a gépet, a lőtávolság jelentékenyen megnövekszik… – közelebb tolta a katapultot a folyót jelképező kék sálhoz. – Bár ami azt illeti, elég komisz ez az emelkedő… Jó pár vykarra és emberre lesz szükség a szállításhoz. Vajon megéri?

Spock az egységek felállását tanulmányozta.

– Jó kérdés. Milyen a talaj arrafelé?

– Egyenetlen, köves.

– Akkor úgy vélem, túl sok erőfeszítésbe kerülne felvonszolni a gépet. A lőtávolság megnövelése ennyit nem ér.

Zar sóhajtott.

– Igazad van. – Kirkre pillantott, felvonta a szemöldökét. – Tudod, Jim, eszembe jutott valami. Ha az Őrző újra működőképes, miért ne ugorhatnánk el a múltba még pár tanácsadóért?

A tengernagy mogyoróbarna szeme felragyogott.

– Remek ötlet! Hm, lássuk csak… Mit szólnátok Nagy Sándorhoz? Hát Arthur királyhoz? Na és az öreg Juliusról se feledkezzünk meg!

Zar bólintott.

– Geronimo is kell. És Dzsingisz kán. Hát Patton?

– Ő túl modern, nem ért az effajta hadviseléshez. Bár emlegette olykor, hogy egy előző életében harcolt Marathonnál… Te kit javasolnál még, Spock? Hogy is hívták azt a vulkáni generálist, aki még a megújulás kora előtt élt?

– Voltag… – felelte Spock gépiesen, aztán társaira meredt, nem lévén biztos, hogy nem ugratták-e. Zar és Kirk ártatlanul viszonozták pillantását. A vulkáni végül felvonta a szemöldökét. – De… az effajta beavatkozások katasztrofális hatással lehetnek az időfolyam integritására… – Elnémult, mert észrevette, hogy Kirk ajka megvonaglik. – Értem – mondta higgadtan. – Remélem, örömötöket leltétek e tréfában.

A tengernagy kuncogni kezdett.

– Látnod kellett volna a képedet! – Oldalpillantást vetett Zarra. – Jó rég nem próbáltam vele ilyesmit. Megismerkedésünk után egy ideig folyton húztuk az Öreggel – de be kell valljam, hamarosan méltó ellenféllé vált.

– Jobb lettem – közölte nyugodtan Spock.

– Jaj nekem! – szisszent fel Kirk. – Zar, azt hiszem, ideje visszatérnünk a haditervhez!

Miközben az Enterprise igyekezett eleget tenni küldetésének, az Őrző többször is kapcsolatba lépett a sovrennel: a távolság láthatólag mit sem jelentett számára. „Beszélgetéseik” meglehetősen egyoldalúak voltak… Zar arra bátorította az ősi teremtményt, meséljen az általa megfigyelt jelenségekről, s a lény örömmel tett eleget kérésének. Zar hallgatta – és ámuldozott.

– Jimtől tudom, hogy holnap visszaindulunk a Kapuhoz – mondta dr. McCoy, miközben a páciense lábára erősített regenerátort ellenőrizte.

Zar biccentett.

– Spock már szólt. Mit mutatnak a ma reggeli vizsgálatok?

– A lábad nagyon szépen gyógyul. Keményen dolgoztál, hogy rendben legyen, s ez látszik, is. Csak tönkre ne tedd a fáradozásomat azzal, hogy túlerőlteted, vagyis miszlikbe apríttatod magad! Ha nem teszed, elégedett leszek…

McCoy átvágott a fizikoterápiás kezelőn, saját szobájába ment, s egy csésze kávéval tért vissza.

– Kérsz?

Zar a fejét rázta.

– Ma már ittam egyet. Nem szokhatok rá újból a koffeinre – ott, ahová megyek, úgysem juthatok hozzá. – Megmozgatta az ujjait. Észrevette, hogy mindkét tenyeréről eltűnőben vannak a bőrkeményedések. – Hogy áll a reakcióidőm és az izomtónusom?

McCoy elvigyorodott.

– Nos, hogy is fogalmazzam… Ha nyájaimat egy kóbor vitha dézsmálná, biztosan téged kérnélek meg, hogy intézd el.

Zar megnyugodva mosolygott.

– Akkor hát alkalmasnak találsz a parancsnoki feladatkör betöltésére?

– Abszolút mértékben… – McCoy tétovázott. – Talán nem kéne szóba hoznom, mert már el is felejtetted… De biztos vagy abban, hogy helyesen döntöttél a kérdésben, amiről beszéltünk? Láttad a genetikai tesztek eredményeit. Nincs semmi bajod!

– Nem felejtettem el. – Zar a regenerátor kijelzőjét bámulta, mintha most látná először életében. – Álmodtam a múlt éjjel, Leonard. Araen haláláról álmodtam, ahogy oly sokszor azelőtt…

McCoy hátradőlt a székben, kortyolt a kávéjából.

– Azok után, amit az Originátorok műveltek veled, ebben nincs semmi meglepő. Jim elmondta, hogy ő is többször álmodott az anyjával azóta, ami a Kapun történt… – Elkomorodott. – A francba, én is álmodtam Jocelynnel, pedig ilyesmi már jó ideje nem fordult elő! El tudom képzelni, mit érzel, Zar!

A sovren szerencsétlen képpel vizsgálgatta lábát.

– Fogalmam sincs, mit tegyek, Len. Még mindig félek, ezt az álom bizonyítja… Mostanában mégis egyre többször gondolom úgy, hogy ha beadatnám magamnak azt az injekciót, hűtlenné lennék Wynnhez. Hazugsággal viszonoznám őszinteségét, még hitéből is gúnyt űznék… Nem tudok dönteni!

– Magad mondtad, hogy Wynn gyereket akar. Erről mi a véleményed?

Zar felpillantott. Zavartnak tűnt.

– Elmagyaráztam már, miért tartok a…

McCoy máris a fejét rázta.

– Nem, nem erre gondoltam. Közelítsük meg a problémát másképp! Tegyük fel, hogy a feleséged teherbe esik, és egészséges gyermeket szül. Akarnád?

– Hát persze hogy akarnám! Azt hittem, világos…

– Nem volt az. – McCoy rezzenetlenül bámult rá. Zar hátradőlt a párnázott padon, csendben töprengett.

– Hmmmmm – mondta végül. – A magad utánozhatatlan stílusában tehát azt igyekszel a tudomásomra hozni, hogy paranoiás vagyok…

– Igen. – A doktor várt, míg a verdikt eljut a sovren tudatáig, aztán felhúzta a szemöldökét. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szülés teljesen kockázatmentes. Wynnt azonban nem fenyegeti nagyobb veszély, mint bármelyik vele egykorú nőt. A génjeiddel pedig minden rendben! – Kiitta a kávéját. – A lényeg, hogy olykor neked is kockáztatnod kell. Olykor engedned kell, hogy szeretteid vállalják a kockázatot. Nem tarthatod őket a világtól elzárva!

– Értem.

– Valóban érted?

– Nos… legalábbis igyekszem, doki. Oly hosszú ideig éltem együtt ezzel a bűntudattal! Nehéz most legyűrni. Mikor magamat hibáztattam, legalább… legalább hihettem, hogy múlt valami a döntésemen! – Zar a fejét ingatta. – Ostobaságokat beszélek.

– Emberi dolog. S ez nem sértés, még ha jó apád annak értelmezi is.

Zar halványan elmosolyodott.

– Ti ketten még mindig vitáztok… Ennyi év után! Hiányozni fogtok. – Amennyire tudta, kinyújtotta a lábát a regenerátorban. – És hiányozni fognak a csillagok is. Csodálatos volt újra látni őket, ahogy milliárdnyi színben tündökölnek… Lefekvés előtt minden éjjel felmentem a panorámafedélzetre, aztán csak ültem, és néztem őket. Sosem tudnám megunni…

– Akkor miért nem maradsz? – McCoy felemelt kézzel vette elejét a tiltakozásnak. – Várj, tudom, mit akarsz mondani. Visszamehetsz, s az Őrző segítségével áthozhatod Wynnt is. Csak jót tennél vele…

– Csakugyan? – Zar a fejét rázta. – Nem, Leonard. Wynn anakronizmus volna ebben a korban… Papnő, aki olyan istennő szolgálatának szentelte egész életét, akinek neve ezredévekkel korábban feledésbe merült… Sohasem lenne képes beilleszkedni. Neveltetéséből adódóan éppúgy hisz a démonokban, ahogy a ti társadalmatok a tudományban.

– A beilleszkedésben segíthetsz neki. Intelligens asszony, tanulékony…

– De boldog lenne-e? Kétlem. Wynn éppolyan, mint Jim: született vezér. Ebben a társadalomban, hatalom nélkül, értelmetlennek érezné a létét.

– Ugyanezeket az érveket szajkóztad a Sarpeidonon, mikor először próbáltunk visszatérésre bírni!

– Igaz. De Wynn helyzete nehezebb lenne. Wynn – velem ellentétben – örömét leli a vezetői szerepben. A fenébe is, ha tudnék módot arra, hogy lemondhassak, eltűnhessek, csak a nép tanításának szentelhessem magam, egy percig sem haboznék – én ugyanis ebben lelném örömömet. Anyám tanító volt. Akárcsak nagyanyám, Amanda.

McCoy elmosolyodott.

– Ha jobban belegondolunk, apád is az. A csillagflotta akadémiájának egyik legmegbecsültebb oktatója.

Zar szája sarkában ugyancsak felderengett a mosoly.

– Családi vonás. Ha túlélem az ütközetet, talán sikerül fokozatosan áthárítanom a kormányzás terheit Wynnre…

Pár percig csendben ültek, azután Zar folytatta:

– Tudod mit? Még egy pókerpartira sem volt időnk… Hogyan fogom kiegyenlíteni a számlámat?

McCoy elvigyorodott.

– Még mindig maradt hat napunk. Meglátjuk, mit tehetünk…

– Nem, Len! Visszaindulok, amint körpályára állunk a Kapu körül, vagyis holnapután.

– Korai még! – tiltakozott McCoy. – A lábadra ráfér még a pihenés. Épp azon voltam, hogy rábeszéljelek, maradj még tíz napot, netán két hetet… Az az egy hét kevés!

– A lábamnak kutya baja. Magad mondtad, hogy remekül javul.

– De ha maradnál még tíz napig, meggyőződhetnénk arról, vannak-e a kezelésnek utóhatásai! Ha megerőlteted az izmaidat, könnyen pórul járhatsz…

– Ezt a kockázatot vállalnom kell, Leonard. Éjjelenként nem jön álom a szememre; a csatára gondolok, tépelődöm… Tudod. Ha tovább maradok, megőrülök. Véget kell vetnem ennek az állapotnak ilyen vagy olyan módon.

Spock szolgálati ideje lejártakor belépett a turbóliftbe.

– D fedélzet, negyedik szint – mondta szórakozottan a mikrofonba, mert épp azokat a számításokat ellenőrizte fejben, amelyeket Naraht hadnagy az ionfelhő pályájával kapcsolatban végzett. A hortai tiszt csodálatra méltó hatékonysággal, ésszerűen irányította a tudományos szekciót. Ideje, hogy felterjesszem hivatalos elismerésre – határozott a vulkáni. Szólok róla a csillagflotta parancsnokságán, amint visszatérünk a Földre…

Mikor – alig pár percre rá – a kabinjába lépett, Zart az asztalnál ülve, a sötét számítógép-terminálra meredve találta.

Ottléte nem lepte meg a vulkánit (fia rendszeresen felkereste őt szabad idejében), most mégis megérezte, valami nincs rendjén. Csendesen mögéje lépett, lepillantott az asztalon heverő adatrögzítő kazettára. Saját, szabályos vulkáni betűivel ez állt rajta:

A SARPEIDON TÖRTÉNETE

Spock lélegzete elakadt.

– Végignézted? – kérdezte nagyon csendesen.

Zar nem rezzent össze a hangja hallatán, Spock csak ekkor döbbent rá, hogy kezdettől fogva tudatában volt jelenlétének.

– Nem – mondta végül a sovren. – Nem tudtam erőt venni magamon.

A vulkáni átnyúlt a válla felett a kazettáért.

– Nem is logikus, hogy ilyesmivel nyugtalanítsd magad. Már a kezdet kezdetén elhatároztam, elmondok neked mindent, hátha úgy elkerülheted… a legrosszabbat.

Zar bólintott. Még mindig nem fordult apja felé.

– Köszönöm.

Spock meditációs kövének szélére telepedett. Hosszúkás, csiszolt vulkáni gránittömb volt ez, egyike legnagyobb értékeinek. A nagy IDIC falimozaikra bámult.

– Nehéz volt kivenni minden részletet, de annyi bizonyos, hogy egy kis dombon… történik – mondta egy idő után. – A fejedre… kapsz csapást. A férfi arcát nem láttam, de feltűnt, hogy nem visel páncélt. A karjai egészen csupaszok voltak.

– Asyri – közölte Zar. – Legtöbbjük bronzsisakban, ujjatlan, bronzpikkelyes zekében, csataszoknyában harcol. Alsó lábszárukat is csak bronzlemez védi. Sok a sebezhető pontjuk, de mert alig cipelnek súlyt, rendkívül gyorsan mozognak… – Elgondolkodva dörzsölte állat, ahogy Spockra nézett. A vulkáninak feltűnt, hogy arca simára borotvált, s hogy megnyiratkozott.

– Láttad a fegyvert?

Spock a fejét rázta.

– Homályosan. Előbb kardnak hittem, de utóbb rájöttem, hogy valamiféle zúzófegyver. Hasonlított egy rövid nyelű fejszére – legalábbis azt hiszem. Nem kard volt, az most már bizonyos.

Zar egykedvűen bólintott, azután apja szemébe nézett.

– Még egy kérdés. Előre is elnézést, hogy alighanem érzékenyen érint ez az egész, de hát… – Vállat vont. – Vannak a halálnál komiszabb dolgok is. Például ha elmeháborodottként kénytelen vegetálni az ember. Halálos volt a csapás? Azonnal megölt?

– Az ütés erejéből és a vér mennyiségéből arra kell következtetnem, igen – felelte Spock megfontoltan. – Senki sem élhette volna túl.

– Ez megnyugtató – mondta Zar. – Tudom, nehéz volt… erről beszélned, sajnálom, hogy rákényszerültél. Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám.

Spock némán bólintott, kerülte fia tekintetét. Megint elfogta a keserűség, mely a csatajelenet megpillantásakor lett úrrá rajta. Maradj! – akarta mondani. Ne engedd, hogy ez a szörnyűség megtörténjen! De nem tudott megszólalni; Zar meghozta döntését, s ő, Spock, semmit, semmit nem tehet annak érdekében, hogy e döntést megmásítsa.

Soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek.

Mikor ismét felnézett, Zar őt figyelte. Szemében aggodalom.

– Jól vagy?

– Minden rendben… – Hogy végre témát váltsanak, Spock kimondta, ami eszébe jutott: – Levágtad a szakálladat!

Zar ismét megdörzsölte az állat.

– Furcsán is érzem magam nélküle ennyi év után. Egészen rövidre akartam visszavágni, ahogy csata előtt szokás – ha elég hosszú ahhoz, hogy belemarkolhassanak, könnyen bajba kerülhetsz –, de nem találtam ollót, kénytelen voltam a te szakállrepresszorodhoz folyamodni. A doki meg rendbehozta a frizurámat, akár annak idején…

– Mikor indulsz vissza?

– Holnap, mindjárt reggeli után.

– Értem… – Spock erőltetett nyugalommal beszélt. Ilyen hamar? – gondolta közben. Azt reméltem, lesz legalább még egy hetünk… – Mit mond McCoy, tökéletesen rendbe jött a lábad?

– Azt akarja, hogy még tíz napot maradjak. Ma reggel, míg a regenerátorral bíbelődött, végig győzködött, várnom kéne még, de egyszerűen nem tudok, A lábam rendben van. Bírta a vívást Suluval.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Erről hallottam. A küzdelmeitek meglehetősen sok nézőt vonzanak a hajó minden részéből. Egyenrangú ellenfeleknek tartanak benneteket.

Zar tagadólag rázta a fejét.

– Á! Hikaru rendkívül gyors… Sokkal jobban bánik a tőrrel és a párbajtőrrel… – Felállt, a falhoz sétált, felnézett az antik fegyverek sorában függő vulkáni S’harien kardra. – A karddal jobban bánok – annak legalább éle van –, ám a kard Sulu kedvenc fegyvere, úgyhogy ezekben az asszókban is nyer. De azért… – Ajkán ádáz mosoly derengett fel. – Scotty, miután végignézte a tegnapi kardpárbajt, lehozott két klémort – így hívták a skót pallost –, két kerek pajzsot, és bejelentette, hogy aki e fegyverekkel is győzni tud, az a bajnok.

– Mit történt?

– Látnod kellett volna Hikaru képét, ahogy felemelte a klémort! Az a micsoda hosszabb, nehezebb még az én fattyúkardomnál is. (Spock felvonta szemöldökét a kifejezés hallatán.) Ráadásul az egyensúlyviszonyai mások, a pengéje laposabb, két kézzel forgatja az ember. Minden alkalommal én győztem, s nincs ebben semmi meglepő. Scotty, aki fogadott az eredményre, el volt ragadtatva. Azt ígérte, tiszteletbeli tagja lehetek a Scott-klánnak.

Spock felhúzta szemöldökét.

– Hogyan fogadta a vereséget Sulu parancsnok?

– Azt mondta, évek óta nem szórakozott ilyen remekül. Megkért, tanítsam meg bánni a pallossal, de hát holnap mennem kell… Scotty majd helyettesít.

A vulkáni szórakozottan rábólintott. Holnap… gondolta. S ha elmész, szinte bizonyos, hogy sosem láthatlak többé. Oly sok mindent akartam mondani neked, de most… képtelen vagyok rá… Hirtelen felpattant, háta mögött összekulcsolt kézzel járkálni kezdett.

– Úgy tűnik, egyáltalán nem izgat, ami visszatérésed után vár rád!

– Azt hiszem, az a találkozás a két zavarodott elméjű szuperlénnyel túlterhelte a félelemáramköreimet – felelte Zar. Nyíltan a vulkáni szemébe nézett. – És tűnjék bármilyen furcsának, az akasztásra váró elítéltek érezhetik magukat hasonlóképp: különös nyugalmat ad, hogy az ember tudja, hol, mikor és hogyan fog meghalni. S tudja azt is, hogy egészen addig semmi nem árthat neki.

Aztán mégis árt majd neked valaki. Valaki… aki megöl. Bár tehetnék valamit, hogy megakadályozzam! Bár meg tudnálak győzni, hogy itt kell maradnod, ahol nem fenyeget veszély… Spock tisztában volt azzal, hogy logikája személyes érzelmi kötődés miatt nem szolgálja megfelelőképp, de ez ellen semmit nem tehetett. Bár tehetnék valamit…

– Apám… – Spock felnézett. – Valamit tudnod kell. Wynn szerint van mód elkerülnöm azt, amit… láttál. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy veletek tartsak. Nem kizárt, hogy figyelmeztetésed révén, no meg a gyógyult lábam segítségével, elkerülhetem azt a csapást.

Spock bensőjében felszikrázott a remény.

Zar lepillantott a kezeire.

– Most már akarok is gyors lenni. Az a lecke, amit a kézfogót követő éjszakán kaptam tőled, elgondolkodtatott. Kezdek rájönni, hogy az, amit fatalizmusnak hittem, nem volt egyéb túlzásba vitt önsajnálatnál. Köszönöm, hogy beláttattad ezt velem.

A vulkáni halványan elmosolyodott.

– Gyanítom, hogy annak, ami Wynn és közted utána történt, több köze van életkedved hirtelen fellángolásához, mint az én szavaimnak – mondta szárazon.

Zar döbbenten pillantott fel, azután, hogy Spock szavainak voltaképpeni értelme a tudatáig jutott, szemei elkerekedtek, fülig pirult.

– A francba! – mormolta szégyellősen. – Nézd csak, nézd, mit műveltél! Évek óta nem pirultam el.

– A jelenség így, szakáll hiányában különösképp szembeötlő – jegyezte meg barátságosan az apja.

Zar felvonta a szemöldökét, majd lassan elvigyorodott.

– Ezt még visszaadom!

– Remélem lesz alkalmad rá – mondta Spock komolyan.

Hosszan, kutatóan tekintettek egymásra. Ezután Zar egy kazettát adott át.

– Mielőtt elfelejteném… Vedd magadhoz ezt. Azért készült, hogy megmutathasd Amandának és Sareknek, ha kíváncsiak rá, és ha jónak látod, hogy megmutasd nekik. Neked kell döntened.

A vulkáni átvette az ajándékot.

– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy ez sokat jelent majd nekik. – Mély lélegzetet vett, a szavakat kereste. – Nehezemre esik kifejezni… mit jelent számomra… hogy viszontláthattalak… – Tétovázott, türelmetlenül legyintett. – Ez több mint barátság, te is tudod…

– Apám – szólt közbe halkan Zar. – Tudom. Megértem.

Bár visszatarthatnálak! De nem tehetem. Bár segíthetnék! Ez azonban lehetetlen…

Lehetetlen?

Spock szemei résnyire szűkültek, ahogy eszébe jutottak saját szavai, amelyeket oly gyakran ismételt el a növendékek előtt: Mindig akadnak lehetőségek… Ha az ember rájuk lel… Mindig akad lehetőség…

– Vacsoráztál már? – kérdezte váratlanul, miközben lázasan gondolkodott, elemezte a probléma minden aspektusát. Lehetőségek…

Zart megdöbbentette a hirtelen témaváltás, ám csak a fejét ingatta, azután válaszolt.

– Még nem.

– Akkor hát rajta – mondta Spock. – Hirtelen megéheztem.

– Megvan minden, ami kell? – kérdezte Kirk Zar felé közeledve.

A sovren McCoy oldalán állt az anyagátvivő-részleg ajtajában. Zar a zsákjára csapott.

– Új zenei és szépirodalmi kazetták, plusz egy egészségügyi csomag Leonardtól. Itt van minden.

– Azért nem minden – mondta Kirk, s egy csomagot húzott elő a háta mögül. – Az Öreg említette, hogy szereted. Kávé.

– Köszönöm! – Zar átvette a jókora csomagot, megszaglászta. – Csodálatos!

Kirk elvigyorodott.

– Ez a legkevesebb, amit azért az emberért tehetek, aki rávette Scottyt, fesse megint vörösre a hídról kivezető ajtókat.

A sovren is mosolygott.

– Olyanok, mint régen, nem igaz?

A tengernagy biccentett, azután halkabbra fogta hangját.

– Persze közölte, hogy dokkolás előtt vissza kell mázolnia őket a szabályzatban meghatározott árnyalatúra, de nem számít, addig is remekül érezzük magunkat. Bár a körülmények, amelyek idehoztak minket, szélsőségesek voltak, örülök, hogy elmozdulhattam végre az íróasztalom mögül!

– Idekint van a te helyed, Jim – mondta Zar csendesen. – S ezt tudod is.

Kirk habozott, félrenézett. Már hogy a nyavalyába ne tudnám? De hát nincs mit tenni…

– Hol marad Spock? Már rég itt kéne lennie. Mivel reggelizni nem jött fel, gondoltam, itt vár majd bennünket. Talán üzennem kellene érte…

– Ne! – Kirk látta a szomorúságot a szürke szemekben, Zar hangja mégis határozottan csengett. – Ne tedd. Tegnap este… elbúcsúztunk már.

– Nos… rendben van. – A tengernagy szabódva vezette be Zart az anyagátvivőbe, beállította a műszereket; szándékosan húzta az időt, hátha a vulkáni meggondolja magát, s mégis csatlakozik a társasághoz. Nem hiszem el, hogy Spock hagyja így elmenni…

– Vigyázz magadra, fiú – mondta McCoy meghatottságtól rekedtes hangon. – Ne erőltesd túl a lábadat! Folytasd a tornát… Meditálj… És ne feledd… – Elhallgatott. – A fenébe, ezt egyszerűen nem bírom! – Gyorsan megölelte Zart, aztán kiviharzott az ajtón.

Kirk elfordult a konzoltól, a kezét nyújtotta a sovrennek.

– Hiányozni fogsz, Zar. Nagyon. Vigyázz magadra, oké?

A fiatalabb férfi keményen kezet szorított vele.

– Vigyázz te is, Jim. Valamennyien hiányozni fogtok. És ő is… – mutatott körbe mindent átfogó mozdulattal. – Vigyázz az Enterprise-ra!

– Vigyázok, tudhatod.

A tengernagy figyelte a platformra lépő, egyik kezében zsákját, a másikban kávészacskóját tartó sovrent. Még egyszer elmosolyodott, intett neki.

– Ég veled, Jim…

A sugárnyaláb felzümmögött, Kirk magára maradt a kamrában. McCoy a folyosón várt rá. A doktor szemei vöröslöttek, hidegvére mégsem hagyta cserben.

– Minden rendben, Öreg?

– Aha… – mormolta McCoy, amolyan „beszéljünk másról, jó?” tónusban.

– Találkoztál már Spockkal ma reggel?

– Nem. De ha összefutunk, úgy beolvasok annak a szívtelen vulkáni fenevadnak, hogy magam is megbánom! Ide se dugta az orrát, hogy elköszönjön! – McCoy szomorúságát elsöpörte a jogos felháborodás hulláma. – Hol a pokolban van?

– Nem tudom. Szolgálatban biztosan nincs. Talán a szállásán… – A tengernagy a homlokát ráncolta, számára is érthetetlen okból feszengni kezdett. – Fel kéne keresnünk, nincs-e szüksége valamire…

A vulkáni kabinjához érve Kirk beszólt, választ azonban nem kapott.

– Nincs itt.

– Szólj fel Uhurának, hogy kerítse elő.

Kirk ehelyett az ajtónyitó gombot nyomta meg. Az ajtó feltárult – a vulkániak sosem zárkóznak be.

A tengernagy belépett. Érezte, hogy a szokottnál magasabb a hőmérséklet; a meleg birokra kelt a borzongással, mely ekkor vett erőt Kirkön.

– Valami nincs rendjén, Öreg – mondta, ahogy körülnézett. – Valami megváltozott. Valami hiányzik…

McCoy a homlokát ráncolta.

– Nekem minden rendben lévőnek tűnik… Te persze sokkal többször fordulsz meg idebent, mint én, úgyhogy neked illik észrevenned az ilyesmit… – Az interkomhoz lépett. – Üzenjek Spockért?

– Várj egy percet – szólt az admirális, s újból körbenézett a szobában. Fekhely, katonásan beágyazva; meditációs kő; az alkóvban kis kandalló; IDIC-mozaik; asztal számítógép-terminállal; minden a helyén, éppúgy, ahogy lennie kell… Kirk hirtelen mozdulatlanná dermedt.

– Ó, ne! Isten az égben, ezt ne…!

McCoy megragadta barátja karját, lerítt róla a rémület.

– Mi a baj, Jim?

Kirk szótlanul a falra, Spock ősi vulkáni fegyverekből összeállított gyűjteményére mutatott. Két darab, melyekre igen jó oka volt emlékezni, hiányzott.

– Megvannak mind, nem? Mi a baj? – kérdezgette McCoy.

– A lirpa és az ahn-woon… – mondta Kirk félelemtől éles hangon. – Eltűntek. Spock magával vitte őket, Öreg!

– Magával vitte? Hová?

– A Sarpeidonra természetesen… – A tengernagy hangja tompán kondult. – Spock visszament abba a csatába, hogy megmentse Zart.

Tizennegyedik fejezet

Zar lassan fel s alá járkált, haját hűvös szellő borzolta. Köpönyegének redői tartották ugyan a meleget, mégis meg-megborzongott. Gyomra kavargott, rosszullét kerülgette. Az ember azt hinné, idővel hozzá lehet szokni – gondolta a fogát csikorgatva.

Alapjában azonban nem változott semmi, csatái előtt mindig meg kellett küzdenie belső háborgásával, s ez még komiszabb volt azoknál a rosszulléteknél, melyek szeretteinek közelgő pusztulására figyelmeztették. Ezt pusztán feszült idegállapota okozta. Amint a harc megindult, minden alkalommal enyhült a feszültsége is.

Úgy viselkedsz, mint holmi újonc – gondolta magában undorodva. Nem úgy, ahogy az egy Hadban Elsőhöz illik. Örülhetsz, ha a hadparancsodat sikerül végigmondanod!

Másfelől – emlékeztette magát keserűen – minden bizonnyal ez az utolsó csatád, úgyhogy a továbbiak miatt már felesleges aggódnod…

Hogy megszabaduljon az efféle gondolatoktól, a sötétségbe fúrta tekintetét, igyekezett maga elé idézni a térséget, melyen övéivel hamarosan küzdeni fog.

Látta a Moorgate-síkot, e jókora, még mindig nedves fűvel benőtt mezőséget, mely enyhén lejtett a nagyjából fél kilométernyire hömpölygő Vörös-folyam felé. A síkságot kétfelől dombok határolták, egészen az Északi- és Déli hegyekig sorjáztak. A sovren háta mögött, körülbelül két kilométernyire feküdt Új-Araen.

A város közelében összeszűkült valamelyest a Lakreo-völgy. Zar azt remélte, a fegyvertelen városlakóknak lesz idejük a hágókon át a dombok közé, a hegyekbe menekülni, amennyiben elveszíti a csatát. Csapatai sokáig tarthatják még magukat a völgy bejáratánál.

Tervezett manővereihez azonban helyre volt szüksége, ezért döntött úgy, hogy első ízben itt, a Moorgate-síkon ütközik meg a támadókkal.

– Felség…? – Cletas hangja hallatszott a sötétségből. Zar alig tudta kivenni alvezérének alakját. Az éjszaka borús volt, úgy feketéllett, mint holmi kút mélye; a tábor fáklyái messze mögöttük maradtak.

– Itt vagyok, Cletas. Minden készen áll?

– Valamennyi egységünk felsorakozott, Felség. Megváltoztattuk a katapultok helyét, ahogy a parancs szólt, és máshová rendeltük az íjászokat, óhajod szerint. Yarlev a dombok között rejtőzik lovasaival. Csak a jelre várnak.

– Remek… – Zar többet is mondott volna, mikor gyomrát újabb görcs kapta marokra. Leküzdötte a hányingert, nekiindult, a Hadban Második követte. Óvatosan lépkedtek mindketten, kerülgették az álcázott vermeket, amelyeket a katonák az éjszaka korábbi szakaszában ástak, megtörendő a folyam felől támadó harci szekerek lendületét.

– A várakozás mindig nehéz, igaz? – szólt Cletas.

– Az. – Zar a folyam túlsó partját nézte, az ellenség táborában lobogó fáklyákat. Mennyi fény…! Még mindig nagy túlerőben vannak… Megborzongott, s fojtott hangon kérdezte:

– Rajtad is erőt vesz ez a gyengeség az ütközetek előtt, Cletas?

– Mindig – felelte jókedvűen a Hadban Második. – Néha még a reggelimet is kiadom ilyenkor. Emlékszel első küzdelmünkre? Népes rablóbandával vettük fel a harcot… Vezérük félszemű volt, skalpokból font nyakláncot viselt…

– Emlékszem.

– Mikor ellene indultunk, nemcsak hogy okádtam, még a nyergemet is összevizeztem! – A sovren tudta, hogy alvezére vigyorog. – Senkinek nem árultam el… egészen mostanáig.

Zar Cletas vállára tette kezét, érezte a köpönyeg alatti láncing hajlékony keménységét.

– Köszönöm, barátom. Ha beszélünk a dologról, megkönnyebbülünk, nem igaz? Ismerem a stratégiádat… és hidd el, hálás vagyok érte. Ashmara vigyázza a lépteidet a csatában!

– Vigyázni fogja? Nem esik bajom?

Zar nagy levegőt vett.

– Szóval tudod?

– Évek óta tudom már. Azóta, hogy Araen úrnő eltávozott.

– Értem. Ez idáig nem kaptam figyelmeztetést, Cletas, így hát valószínű, hogy megúszod.

– Ez azt jelenti, hogy téged sem fenyeget veszély, uram?

– Nem tudom. Csak a többiekre leselkedő veszélyt érzem meg; hogy rám mi vár, titok marad.

Egy darabig némán álltak, hallgatták a mögöttük összezsúfolódott ezrek lélegzetének halk neszét, az átkozódást, a köszörűkövek csisszenéseit a pengéken, a vykarok zihálását, horkantásait, olykor-olykor a fülükig jutottak valami dallam foszlányai. Előttük a folyam hullámai nyaldosták a partot.

Zar mentális védekezésre rendelkezett be, csak a fülét hegyezte, tudata passzív maradt, tudta, hogy éberségének lankadása végzetes következményekkel járna. Egy csata előtt túl sok az izgalom, egy csata közben pedig túl sok a kín, a félelem… Megtanulta, mikor kell alkalmaznia mentális védőpajzsát, ám a pajzs állandósítása fizikai és szellemi erőfeszítésbe került.

Cletas beleszimatolt a hegyek felől fújó szélbe.

– Déltájban vihart kapunk.

– Valóban, a felhőtakaró egyre vastagabb – bólintott Zar. – Kései és sötét virradat lesz. Egy órán belül azonban kivilágosodik. Ideje felkészülnöm.

A sovren lassan visszafelé indult a homályban, a vezéri sátorhoz ment. Szállását lámpások aranyló fénye ragyogta be. Zar biccentett a tisztelgő őrnek, félrehúzta a bejáratot takaró függönyt, s belépett.

Wynn középütt állt, páncéljának csatjait ellenőrizte, éppen. Voba ott térdelt mellette, segített neki eligazgatni az új láncinget. Az asszony már felfegyverkezett, de sisakot nem viselt. Combjait, térdét és két karját bronzlemezekkel megerősített bőrvért óvta – acélból nem akadt a méretének megfelelő.

– Hogy tetszik a nászajándékod? – kérdezte Zar. Wynn kivonta új kardját, a kéklő acélpenge hosszában ámbraszín fényreflexek táncoltak.

– Csodaszép – mondta. – A hossza épp megfelelő, az egyensúlya tökéletes. Bár… – Férjére mosolygott, majd hogy Voba hátrébb lépett, óvatosan vágott párat próbaképp a szűk helyen. – bár nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat, mikor a tisztek szeme láttára kardokat ajándékoztál apámnak és nekem. Beláthatod, a kard afféle… szimbólumnak számít, ha a férj adja az asszonynak! – Felvont szemöldökkel nézett Zarra.

A sovren a fejét rázta.

– Ez eszembe se jutott – mondta, s lassan elmosolyodott. – Legalábbis addig nem, míg fel nem tűnt, milyen képet vág Cletas. Úgy vettem észre, erőnek erejével fojtja vissza a nevetést.

– Azért nem jutott eszedbe, mert nem elég piszkos a fantáziád, drága férjemuram. Cletas és én azonban tudjuk, amit tudunk… – Anélkül, hogy lepillantott volna, visszacsúsztatta helyére a pengét. – Örülök, hogy rajtad volt a sisak, így nem tűnt fel senkinek, hogy elpirultál.

– Két nap alatt másodszor! – bosszankodott Zar.

Tekintetük találkozott, mire önkéntelenül egy lépést tett asszonya felé. Bár kettesben maradhatnának, ha csak egy pillanatra is! A visszatérése utáni szenvedélyes ölelés óta folyvást nyüzsögtek körülöttük, meg aztán túlságosan elfoglaltak voltak: mosolyokkal, egy-egy elsuttogott szóval kellett beérniük…

Voba megköszörülte a torkát. Zar a segédtisztjére pillantott: a vörös üstökű emberke előhozta láncingét és vértezetét.

– Igazad van – sóhajtott a sovren. – Itt az idő.

Választott a fegyverzetből. Az utóbbi években többnyire vykarháton küzdött, a csapatmozdulatokat irányította, közelharcba ritkán bocsátkozott, ezért könnyűlovas-vértezetet öltött, hogy fürgébben mozoghasson. A mai napot illetően azonban nem voltak illúziói: ma valamennyien verekedni fognak, megvívnak az életükért.

Meg kellett találnia a megfelelő védelmet nyújtó, legkönnyebb páncélt. A Föld középkorának lovagjai teljes lemezvértezetet viseltek, ez alatt rendszerint láncinget is. Gúnyájuk remekül védte őket a szúrásoktól és vágásoktól, ám ezek a páncélok olyannyira súlyosak voltak, hogy egyhuzamban alig negyedórán át küzdhettek bennük.

Zar választása egy hosszú láncingre esett, melyre derékszíjat csatolt. Csak ezután öltötte fel sokat javított mellvértjét. A láncing combközépig oltalmazta testét, szabad mozgást engedett ellenben a karoknak. Homlokráncolva előszedett egy láncszemekből való csuklyát, mely torkát és nyakát is védte. Általában csak skarlát címerével ékített sisakját viselte, hogy övéi könnyen felismerhessék, Spock figyelmeztetésére gondolva azonban úgy ítélte, helyénvaló ez az óvintézkedés is. A fenébe! Megsülök majd ebben a vacakban!

Mégis a kiválasztott darabok közé tette a lánccsuklyát.

– Nagyszerű, uram! – Voba egyetértően bólogatott. Mindig amellett kardoskodott, hogy a sovren viseljen nehezebb, nagyobb biztonságot nyújtó páncélzatot. – Hát a karvasak?

Zar kedvetlenül intett igent, választott közülük.

– Most már boldog vagy, Voba?

– Így már egész jó, Felség!

Zar felvette szűk nadrágját, azután felöltötte a láncinget. Lentről volt kénytelen felfelé húzni, ez volt az egyetlen járható út, erről maga győződött meg, mikor a kezdet kezdetén fordítva is megpróbálta. Voba reménykedve nyújtott oda egy pár lábvasat is – ezek alsó lábszára épségének megóvására szolgáltak –, a sovren zsörtölődve tűrte, hogy ráadja. Felhúzta bőrujjasát, erre került a mellvért. Végül szűk sapkát húzott a fejére, ezt a lánccsuklya követte. A nyakvédő felkapcsolásával ráér az utolsó pillanatig…

Megvizsgálta s felcsatolta a kardját. Voba Wynn segítségével rögzítette a karvasakat.

Zar felemelte a sisakját, aztán rögzítette a pajzsot a bal karján. Ha kell, foghatja is. A pajzs, ahogy Kirknek elmagyarázta, kulcsszerepet játszik a hárításoknál.

Wynnre pillantott.

– Készen állsz, úrnőm?

– Készen állok, uram.

Együtt léptek ki a sátorból. Zar az eget nézte: a keleti horizont már derengett. Körös-körül fém csendült, ahogy katonái fegyverüket, páncélzatukat csatolták. A harcra idomított vykarok nyugtalanul fel-felhorkantak. Valahonnét messziről kardpengék csattogása hallatszott: két katona gyakorolt. Zar émelygett.

– Utálok várni – mormolta. Fel se tűnt neki, hogy fennhangon beszélt.

– A leghelyesebb, ha elfoglaljuk magunkat – mondta Wynn, s kivonta a kardját. – Mit szólnál egy kis bemelegítéshez?

Zar bólintott, leterítette köpönyegét, ráhelyezte a sisakját. A mozdulat, mellyel kardját kirántotta, éppoly természetes volt számára, mint a légzés.

Tiszteletadásképp összeérintették pengéjüket, azután lassan, minden sietség nélkül csapásváltásba kezdtek, megmozgatták izmaikat, próbára tették reakcióidejüket.

Egyenes vágás, fonák, védés, visszavágás, döfés – Wynn, népének harcosaihoz hasonlóan, nemigen konyított a szúrásokhoz. Mikor Zar kardjának hegye egy csapás hárítása után a keblét érintette, leengedte a fegyvert.

– Erre meg kell tanítanod!

– Boldogan… – A sovren pár percig ismételgette a mozdulatot, mielőtt folytatták a gyakorlást. – Most próbáld te! – mondta Wynnek, rést nyitva védelmén, ám egyúttal felkészült a hátraugrásra, hárításra is, hátha a döfés túl erősre sikerül.

Wynn feléje szúrt, de nem talált.

– A lényeget már tudod – vigasztalta Zar. – A többi gyakorlat kérdése.

Az asszony bólintott, erősen koncentrált, s pár pillanat múltán kardjának hegye a sovren vállát érintette.

– Sokkal jobb!

Wynn hátralépett.

– Most kell abbahagynom, amíg még tisztességgel tehetem.

A férfi eltette a kardját, meghajolt előtte.

– Ez jólesett – mondta. – Jól bánsz a karddal.

– Te bánsz jól vele – helyesbített Wynn, s közelebb húzódott. – El én se ejtem, de nem vagyok méltó ellenfeled. Különösen azután nem, hogy meggyógyult a lábad.

Zar óvatosan megfeszítette bal combjának izmait, aztán bólintott.

– Próbálom nem túlértékelni a dolgot, mégis csodás érzés újra szabadon mozogni!

Mostanra gyűrűt alkottak körülöttük a bámészkodók. Wynn a katonákra pillantott.

– Jól hat a látvány a seregre is – suttogta. – A prófécia első része beteljesült, ezért remek a hangulatuk!

Zar már-már elfelejtette, hogyan szólt Wynn jóslata. Most minden az eszébe jutott. Látta, hogy Voba kilép a vezéri sátorból.

– A szállásom üresen áll – mondta asszonyának. – Nem akarok idekint búcsúzkodni.

Odabent összehúzta a függönyt, kioltotta a lámpást, s magához vonta Wynnt a hajnali szürkeségben. Lenézett rá: alig tudta kivenni vonásait.

– Alig pár percünk maradt – suttogta. Wynn megsimogatta az arcát.

– Milyen sima! – ámuldozott. – Mivel csináltad?

– Nem borotvával – közölte Zar. – Újabb „varázslat” az Enterprise-ról. Tetszik?

– Nem is tudom. Azt hiszem, idő kell, hogy hozzászokjak.

– Idő… – Zar gyöngéden megcsókolta. – Bárcsak több időnk volna! Bár ne kéne…

– Csendet! – kiáltott fel Wynn, átölelve férje nyakát. – Ki se mondd! Nem fog megtörténni.

– No jó – suttogta Zar, s lassan, szenvedélyesen csókolni kezdte. Az asszony viszonozta a csókot, szorosan tartotta, alig hallhatóan zümmögött közben.

Mikor vége lett, Wynn homlokráncolva nézett fel a sovrenre.

– Hálátlan dolog páncélban csókolózni – jegyezte meg. – Nincs benne semmi jó.

– Akkor mitől pihegsz úgy?

Az asszony halkan elnevette magát.

– Máris túl jól ismersz!

Zar megérintette az arcát.

– Itt az idő.

– Igen, tudom.

A futár sebzett karját az oldalához szorítva fékezte meg ziháló vykarját, majd bal kézzel feszesen szalutált.

– Felség! Zaylenz parancsnok erősítést kér! Rorgan íjászai visszavonulásra kényszerítették, az arcvonal megingott!

Zar bólintott.

– Vissza tudsz menni?

– Igen, Felség!

– Akkor hát közöld vele, hogy a nyomodban vagyunk!

A vykar elszáguldott.

Zar magához intett egy másik, nyeregben ülő futárt.

– Üzenem Cletas alvezérnek, hogy vezessen három századot Zaylenz parancsnok arcvonalának megerősítésére a gyalogsági tartalékból. Utána kerítsd elő Yarlev parancsnokot, és utasítsd, hogy indítson egy lovas különítményt a dombok mögül az asyrik hátbatámadására! Tudasd mindkettővel, hogy egy osztaggal magam is előremegyek!

– Igenis, Felség! – A futár pihent, felajzott vykarja szinte szárnyakat kapott, ahogy nekivágott a lejtőnek.

Zar könyökénél felbukkant Voba, száron vezette a sovren hátasát.

– Testőrök, ide! Nem engedhetjük, hogy áttörjenek!

Megragadta a kantárt, és nyeregbe pattant. Pillanatnyi örömét lelte a tényben, hogy nem kellett letérdepeltetnie a vykart. Pillanatokkal később már lefelé tartott ő is, készen tartott pajzzsal, kivont karddal, húsz gyalogos élén.

Rorgan és Laol hordái pirkadat után egy órával indultak támadásra. A harci szekerek látszólag végeláthatatlan sorokban özönlöttek át a Vörös-folyam gázlóján, ám a katapultok és a vermek igencsak megritkították e sorokat. Mégis, elég szekér maradt a gyalogosok fedezetére, ezek szintén megkezdték az átkelést.

Zar, miközben lefelé tartott, végighordozta pillantását a csatamezőn. Laol erői dühödten verekedtek a bal oldalon, a városbeliek azonban feltartóztatták, sőt kissé hátrébb is szorították őket. Szemből azonban asyri íjászok szórták nyílvesszőiket a lakreóiak jobbszárnyára, s lassan felfelé nyomták őket az emelkedőn. A Vörös-folyam és a csatázó seregek közti jó fél kilométernyi térségen sok halott és sebesült hevert. Zaylenz katonái, vállt vállnak vetve, bátran harcoltak a támadó hordákkal, ám erejük láthatólag egyre fogyott.

Ahogy Zar észrevette, hogy a vékonyodó arcvonal meginog, gyorsabb menetre ösztökélte hátasát. Ám kiáltva bukott fel egy újabb lakreói, s a résen máris tódultak befelé az asyrik.

Egy pillanattal később Zar közibük rontott, kemény csapásokat irányzott a vállukra és a torkukra, vykarja nekilódult, vadul kaszált szarvval felfegyverzett fejével. A sovren oldalát lándzsadöfés érte, ám a bronzhegy nem tudott áthatolni a láncingen. A másik lándzsadöfést pajzsával hárította. Nyomban ezután valami eltalálta a bal lábát, elfordult a nyeregben, kardját az újból nekihuzakodó asyri szájába döfte. Mikor kirántotta, csak úgy ropogtak a fogak…

A lábam még ép – gondolta megkönnyebbülten Zar, miközben gépiesen hárított egy vágást, majd torkon rúgta támadóját vasalt orrú csizmájával. Az asyri ordítva tántorodott hátra, s egy szempillantás alatt a vykar patái alá került.

A küzdelembe bekapcsolódtak a lakreói testőrkatonák, a sovrennek pár percig nem jutott ideje töprengésre. A katonák minden tőlük telhetőt megtettek, de továbbra is hátrálni kényszerültek.

Zar vykarja váratlanul megbotlott a köves talajon, elzuhant, s maga alá temetett egy asyrit. Zar kiszabadította jobb lábát, s leugrott a nyeregből, még mielőtt a bestia oldalra hemperedett. Az asyri rég halott volt már, mire a vykar felállt. A sovren látta, hogy megsérült, sántít, ezért kardja lapjával jókorát húzott a hátsójára, hogy eltisztuljon onnét. A vykar megugrott, nekivágott az emelkedőnek; Zar nyomban szem elől veszítette, mert az ínszalagjainak szánt alacsony vágást kellett hárítania. Kardja egy pillanattal utóbb a támadó hóna alatt a szívéig hatolt – egy gonddal megint kevesebb…

Vágás, döfés, hárítás, egyenes csapás, védés, fonák, védés, visszaszúrás – hátrébb, hátrébb, hogy meg ne csússz egy vértócsában…

Egyre hátrébb szorították őket a csatatér jobb oldalán, fel az emelkedőn…

Döfés, védés… hátra… és még hátrább…

Zar levegő után kapkodott, karja azonban még mindig halálos pontossággal osztogatta a csapásokat. Most örült igazán azoknak a napoknak, melyeket az Enterprise fedélzetén, a hajó tornatermében töltött. Ha nem készül, s ha McCoy meg nem gyógyítja a lábát, menthetetlenül levágják…

– Vissza! Emlékezzetek, mit parancsoltam! A démonfattyú az enyém!

Az asyri nyelvű ordítást mintha egészen távolról hallotta volna a sovren. Jelentéktelennek rémlett a csatazajban, szíve súlyos dobbanásaihoz, ziháló lélegzetvételéhez képest. Körülpillantott, döbbenten látta, hogy az asyri harcosok hátrahúzódnak, gyűrűbe fogják. Egyedül állt középen.

Ahogy levegő után kapkodott, nagydarab férfi – legalább olyan magas, mint ő, ám testes is, mint holmi vykar – lépett a körbe.

Hát ez ki a fene? – gondolta a sovren, de nem volt igazán kíváncsi rá. Igyekezett lélegzethez jutni. Azután feltűnt neki, hogy a jövevény baljában szorongatja a kardot, s hogy jobb keze helyén gonosz tüskékkel teliszórt golyóbis csillog.

Rorgan, a Halálosztó – futott át Zar ágyán. Ő felelős Wynn előző férjenek és gyermekének haláláért!

A szeme sarkából látta, hogy Voba az osztag megmaradt katonáival feléje indul. Segédtisztjére nézett, s megrázta a fejét. Ne! Bármit akar ez az alak, talán időt nyerünk, míg Cletas és Yarlev megérkezik az erősítéssel…

Ahogy Voba és társai engedelmesen megtorpantak, Zar azon kezdett töprengeni, vajon hogy áll a csata. Csak abban lehetett biztos, hogy Wynnek nem esett baja: az asszony jelenléte ott érződött tudatának egy zugában, titkos talizmánként védelmezve Zart a félelemtől és magányosságtól.

– Ismersz, démonfattya? – mordult rekedten az asyri vezér. – Még egy démonnak is joga van tudni, ki végez majd vele!

Zar némán bólintott, takarékoskodott a levegővel. Nézte a vele szemben álló férfit, sebezhető pontokat keresett bronzpáncélzatán. Az asyri főnök sisakot, mellvértet, pikkelyes tunikát és csizmát viselt, kardforgató balját könyökig vert bronzlemez óvta. Rorgan most katonáihoz fordult.

– Magam intézem el, ezt az örömet nem engedem át másnak! Tisztességes párbajt vívunk, aki be mer avatkozni, a halál fia! Megértettétek?

Az összeverődött asyri harcosok tisztelegtek.

Idióta – gondolta Zar, majd ahogy Rorgan feléje indult, védekező pozíciót vett fel. Én az ő helyében nyomban ledöfetném hátulról az ellenséges vezért, és tovább nyomulnék Új-Araen felé. Ez a dolog a párviadallal… az „ő az enyém!” szöveg egy nagy rakás vykarsz…

Az asyri vezér bronzpengéje sziszegve hasított a levegőbe. A sovren hátraugrott, pajzsával védte a csapást, azután visszakézből Rorgan karjára sújtott. A nagydarab férfi kitért, majd odavágott buzogánykezével. Zar érezte, hogy a tüskék végigszántanak a sisakján.

Lehet idióta, de a termetéhez képest meglepően fürge…

Egy darabig dulakodtak. A buzogány a pajzsnak, penge pengének feszült, s Zar csak most került kellő közelségbe ahhoz, hogy megpillanthassa a ránctalan arcot, a kék szempárt az asyri főnök sisakellenzőjének árnyékában. Úrrá lett rajta az elkeseredés. Még fiatal is! A francba… Huszonöt évvel lehetek öregebb nála.

Rorgan vaskos karján még inkább kidagadtak az izmok, ahogy lefelé szorította Zar pajzstartó karját… Lejjebb, egyre lejjebb…

Istennőm, micsoda erő!

A sovren harsány, tagolatlan kiáltást hallatott, vasalt csizmás lábával az asyri ujjára tiport, azután, ahogy Rorgan felüvöltött, elhúzódott a közeléből.

– Nincs neked becsületed, démonfattya! Gyere és küzdj, te gyáva!

Zar még hátrébb húzódott, körözni kezdett, mindvégig Rorgan szemébe nézett. Hosszú évek óta nem akadt balkezes ellenfélre, ezért módosítania kellett küzdőtartásán.

A buzogányt sem hagyhatta figyelmen kívül. Hisz nem csupán támadófegyvernek kitűnő, Rorgan háríthat is vele.

– Hallom, feleségül vetted azt a ribanc papnőt – sziszegte a nagydarab férfi, szakállának erdejéből elővillanó fogakkal vigyorogva. – Mert anyád is démonokkal háló ribanc volt, ilyen pár kell neked, mi?

Zar egy szót sem szólt. Rorgan bosszantani próbálja, hogy fejvesztve támadjon… ügyet sem vetett a sértésre. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy bedőljek egy ilyen trükknek – gondolta. Erre te is rájöhetnél, ha okosabb volnál… A harcra tartogasd az erődet!

Az asyri vérfagyasztó bömböléssel rontott neki, buzogányának csapása Zar pajzsát érte. A kardvágást saját pengéjével védte ki a sovren. A bronz- és az acélfegyver ismét egymásnak feszült, a két markolat csakhamar összeért. Zar gyorsan elhúzta hüvelykujját, hogy oda ne vesszen, majd hirtelen gáncsot vetett Rorgannak, és minden erejét összeszedve rántott rajta egyet. Az asyri vezér átfordult a hátán, ám mielőtt a sovren ledöfhette volna, máris talpra ugrott, s halálos vágást irányzott Zar nyakának. A sovren lebukott, a penge a jobb vállát érte, ám így is megingott, csaknem összeesett. Ahogy tántorgott, a buzogány az oldalába vágódott, térdre kényszerítette. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt a testében robbanó kíntól. Szeme sarkából mozgást észlelt, gépiesen lebukott, s visszakézből sújtott oda a kardjával.

Most melléje szegődött a szerencse: a penge a combján érte az asyri vezért, s elég mély sebet ejtett rajta ahhoz, hogy Rorgan felbődüljön.

Zar megint levegő után kapkodott, ezúttal nem is hiába, bár a fájdalom minden szusszanás után tőrként hasított bal oldalába. Feltápászkodott s elhátrált, azt latolgatta, mozog-e még kardforgató karja.

– Itt fogsz megdögleni! – hörögte Rorgan, a sántikálva bár, de a nyomába szegődött. – Kiszaggatom a beleidet, azokon lógsz majd tulajdon városod falán!

Zar megnedvesítette ajkát, körülpillantott. Hol a pokolban van már Cletas? Ekkor döbbent csak rá, hogy egy kis magaslaton áll, ahonnét a Moorgate mezején változatlanul dúló csatára lát.

Egy kis dombon állok… egy magaslaton, ahogy Spock mondta… Ezt a pillanatot látta hát! Rorgan buzogányára sandított. S bizonyára ez az a zúzófegyver, amely végez velem…

Az asyri vezér megint támadott, a buzogányt lengette, kardjával ellenfele lába felé suhintott. Zar kitért, előreugrott, hárított a pajzsával, aztán gyomron vágta vele a tagbaszakadt férfit. Rorgan nagyot mordult, lélegzete elakadt, s ahogy kétrét görnyedt, mindketten a földre hemperedtek. Zar került felülre. Ide-oda gördültek, nagyokat szisszentek, rugdaltak, kardjuk markolatával mértek kemény ütéseket egymás vállára, fejére.

Rorgan váratlanul elengedte a fegyverét, s nyitott tenyérrel Zar arcába vágott. A sovren koponyájában izzó fehéren robbant a fájdalom, elejtette kardját, ahhoz azonban maradt elég lélekjelenléte, hogy ne eressze ki pajzsa alól az asyri buzogányát. Fogát csikorgatva oldalra fordult, acélsisakjával újra és újra Rorgan arcába fejelt. Az asyrit óvta valamelyest saját sisakjának orrpecke, mégis megvonaglott, helyezkedni próbált, Zar csak erre várt, felrántotta a térdét, s kímélet nélkül ágyékon rúgta. A főnök bömbölt kínjában.

A sovren igyekezett kihasználni előnyét, ám mielőtt tőrt ránthatott volna, Rorgan nagyot lökött rajta, lefordult róla, és a hátára zuhant. Zar négykézlábra emelkedett. Tüdejéből sípolva tört elő a levegő, oldala tüzelt, mégis megindult kardjáért, mely jó egyméternyire hevert a sárban.

Alighogy elérte, bal vállára lezúdult a buzogány – pajzsa messzire repült. Zar megragadta a kardot, s odébb gördült; szerencséjére az asyri ismét nyögve hullt térdre. Zar feltápászkodott, pislogott, a pajzsot kereste.

Valami baj van a szememmel – gondolta kábán, s megérintette arcát szabad kezével. Véresen húzta vissza az ujjait, de ez sem izgatta különösképp. Megint körülpillantott, de nem látta a pajzsot.

Anélkül pedig nem védhetem magam! – gondolta kétségbeesve. Annak a nyavalyás buzogánynak egyetlen csapásától eltörhet a kardom!

Az asyri vezér is talpon volt már. Támolygott, képét eltorzította a harag és a fájdalom.

– Míg ott döglődsz a falon, démonfattya – zihálta –, láthatod majd, hogyan játszadozom el a ribancoddal! Ha elég kitartóan kérlelsz, irgalmas leszek, és megölöm, miután végeztünk!

Buzogányát magasra emelve, kardját készenlétben tartva feléje indult.

Zar gyorsan átgondolta a helyzetet. Csak egy lehetőségem van – döntött. És ha ezt választom, védtelen marad a fejem. Ha kudarcot vallok, az a buzogány lecsap, s rám pontosan az vár, amit Spock látott…

Ahogy Rorgan közeledett, Zar sebesen hátrálni kezdett, fogást váltott kardja markolatán, jobb oldalát fordította az asyri vezér felé. Megmozdította bal lábát, lábfejét kilencven fokkal elfordította, hogy lendületet vehessen – ez korábban lehetetlen lett volna –, azután, azért fohászkodva, hogy sajgó válla bírja a megterhelést, jobb lábát előrelendítve hosszú kitörést csinált – erre Sulu tanította.

A kard hegye áthatolt a bőrtunikán, mélyen az asyri vezér testébe szaladt. Rorgan elejtette fegyverét, döbbenten és iszonyodva meredt lefelé, ahogy Zar kihúzta a kardot. Térdei megroggyantak, összeesett. Zar felnézett. Látta az asyri harcosok megrökönyödött ábrázatát, s látta a domboldalban közeledő Cletast is csapataival.

– Gyáva… Félsz megölni, démonfattya… – hallatszott balja felől az elfúló suttogás. A sovren lepillantott. Rorgan az oldalán hevert, mindkét tenyerét gyomrára szorította, térdeit felhúzta, iszonytatóan vonaglott. A gyomorsebek különösképp lassú és kínos halált jelentenek…

Zar egy másodpercre lejjebb eresztette mentális pajzsát – az asyri fájdalma máris szétáradt benne, térdei megroggyantak. Kapkodva kirekesztette tudatából a kínt: most már bizonyos volt benne, hogy Rorgan halálos sebet kapott, bár minden bizonnyal egy napba is beletelik, míg kiszenved.

– Kívánod, hogy végezzek veled? – kérdezte tőle asyri nyelven. Arra gondolt, mit szól majd Wynn, ha megtudja, hogy könyörületes volt ehhez az alakhoz. Ám úgy érezte, senkit sem ítélhet olyan kínokra, amilyenekben az imént volt kénytelen osztozni a főnökkel.

Az őrület tüzében égő kék szempár meredt rá a verítékben úszó arcból.

– Nem… vagy elég bátor ahhoz… hogy irgalmas lehess… te démon…

Zar felsóhajtott, s előhúzta Zarabeth tőrét.

– Akkor hát ne köszönd meg – mormolta a maga nyelvén. – De szívességet teszek neked, még akkor is, ha a feleségem megneheztel miatta.

Gyorsan hátrarántotta az asyri vezér fejét, s végighúzta a pengét a torkán, gondosan ügyelve arra, hogy a külső és a belső verőereket egyaránt átmetssze.

Rorgan halott volt már, mire a sovren felemelte pajzsát, mely pár méternyire, a körön belül hevert. Zar védekező pozícióba lendítette kardját, zihált, oldalában iszonyú fájdalmak lüktettek. Szembenézett az őt körülvevő harcosokkal. Lassan, kimerülten körözni kezdett.

– Ki lesz a következő? – kérdezte asyriul.

Senkinek sem akaródzott előlépni. Zar megkönnyebbült, (s fájdalmas) sóhajt hallatott. El se tudom hinni – gondolta. Még mindig állok. Győztem! S most, ha…

Nem érezte a csapást, mely oldalról zúdult rá, s nyomban a végtelennek rémlő sötétségbe taszította.

Tizenötödik fejezet

Spock egyenetlen, köves lejtőn, két hatalmas, szürke szikla között tűnt elő a semmiből. Körülpillantott, azután elégedetten bólintott, az Őrző, kérésének megfelelően, a Moorgate mezejét szegélyező dombság lankáján helyezte vissza Sarpeidon idejébe. Magaslati pontról kívánta áttekinteni a fejleményeket, megállapítani, hol lehet Zar. Tudta persze, hol kellene lennie a fiának, de hát nincs garancia rá, hogy valóban ott is van. A sovren személyesen szándékozott vezetni a felmentő egységeket, a frontvonal mentén tehát bárhol felbukkanhat…

Spock minden nehézség nélkül rájött, merre folyik az ütközet, noha látni nem látta még.

Zajok. A fegyvercsörgés, a sebzett emberek és állatok hangja, a diadalittas vagy épp rettenetről árulkodó csatakiáltások. Messziről is észlelhető volt mindez, ám ahogy közeledett, a robaj mind fülsiketítőbbé vált.

A zajok azonban, noha épp elég szörnyűek voltak, semmiségnek rémlettek a szagokhoz képest – a levegőt a kiontott vér, az ürülék, az okádék és a halál bűze rontotta. A vulkáni csaknem öklendezni kezdett, amikor az egyik sziklát megkerülve belebotlott egy katonába, aki métereken át vonszolta maga után kiomlott beleit, s akit most eleven szemfödélként dögbogarak tömege bontott. Spock érkeztére az ízeit lábú sereg dühödt dunnyogással rebbent fel a lakomáról…

A vulkáni nagyot nyelt, összeszorított fogakkal folytatta útját. Megkerülte a tetemet, lirpáját harcra készen tartotta maga előtt.

A síkság mélyebben fekvő részén bukkant elő a dombok közül, nem messze a folyamtól. Egy percen át borzongva szemlélte a helyszínt. Moorgate mezejének véres sarában harci szekerek roncsai, emberi és állati testek – holtak és elevenek – hevertek.

Spock rég megszokta a háborút s az azzal járó pusztítást, megfordult számos kolónián, melyet klingon vagy romulán támadás ért, nemegyszer részesített elsősegélyben kifejezéstelen tekintetű menekülteket, akik inkább tűntek holtnak, mint elevennek. Az ő idejében azonban természetesen „tisztább” volt a háború, hisz a lézer- és diszrupciós fegyverek azonnal öltek, ráadásul nyomban el is gőzölögtették a testeket.

A harc dandárja valahol messze, az Új-Araenbe vezető szoros birtoklásáért folyt. A Nagy Hósipkás csúcsa felett viharfellegek gyülekeztek, miközben Spock megszaporázta lépteit, s a küzdelem sűrűjébe indult. Szeme egy bizonyos magaslatot kutatott, melynek képe mindörökre beleégett emlékezetébe.

Gyakorta kényszerült lassítani, elkerülendő egy-egy beomlott vermet, vértócsát, kibelezett tetemet és elhullatott fegyvert, melyet nemegyszer levágott kéz szorongatott.

Ahol csak tehette, elkerülte az elesetteket, ám helyenként a tetemek derék- vagy vállmagasságig emelkedő halmokba gyűltek – lupájával kellett odébb vonszolnia őket, hogy továbbjuthasson.

És ami a legkomiszabb, nem mindegyik volt halott.

– Sajnálom… – mormolta, mikor egy páncélba öltözött alak utána nyúlt, s vízért könyörgött. Vállát teljesen szétzúzta egy csapás. – Sajnálom, nem hoztam magammal vizet.

Továbbment, igyekezett meg sem hallani a hangokat – hasztalanul. – Vizet! – könyörgött, esdekelt a sokaság. Néhányan segítséget, mások halált kértek tőle. Egyesek számára ismeretlen nyelven szóltak, de így is tudta, mit mondanak.

Egy fájdalomtól félőrült harcos feléje sújtott, Spock a lirpával volt kénytelen fejbe vágni.

Közeledett a harc sűrűjéhez. A fegyvercsörgés egyre hangosabb lett, időről időre az ég is megdördült. A vulkánira még mindig nem lelte azt a magaslatot, ahol Zar elesik.

Vagy elesett.

Vagy épp most esik el.

Spock próbálta növelni a tempót, meg-megcsúszott a sár és vér vegyülékéből képződött latyakban. Nem használt lelkiállapotának az sem, hogy a kiontott vér majdnem ugyanolyan árnyalatú volt, mint az övé.

A kis halmok némelyikét több oldalról is szemügyre kellett vennie, ez tovább lassította az előrehaladását. Lehet, hogy elkésem… Nem kizárt, hogy máris elkéstem…

Körülötte harc folyt, olykor-olykor védenie kellett magát, azután futásnak eredt. Mivel nem viselt páncélt, s nem jelentett kihívást, a legtöbben mégis békén hagyták.

Melyik dombon? Hisz oly sok van… A mezőnek azon az oldalán állok, ahol Zarnak a Lakreo-völgy csapatait kell irányítania. És ha átment a túloldalra? Ha elkéstem?

Spock látta, hogy a sovren egységei visszavonulóban vannak, ám e visszavonulás megfontolt volt, rendezett. A lakreóiak és a danregek súlyos veszteségeket okoznak az ellenségnek. Ha elég sokáig kitartanak, még győzhetnek is…

Megint megbotlott a sárban, de a lirpára támaszkodva sikerült visszanyernie egyensúlyát. Melyik az a domb? Olyan egyformák…

Miközben körülpillantott, agyában megszólalt egy hang: Egyenesen előre. Siess! A meleg, zengzetes hang olyan meggyőző erővel csengett, hogy Spock engedelmeskedett, még mielőtt felismerte volna.

Az Őrző! De vajon honnét tudja?

Ám mivel más fogódzó nem kínálkozott, futásnak eredt a jelzett irányba.

Merre tovább, Őrző? – tudakolta a következő magaslathoz érve, úgy érezte, tüdeje menten lángra kap.

Balra. Siess! Siess!

Spock balra iramodott, a köves talajra érve sem lassított. Közel járt a frontvonalhoz, a csapatok jó része mégsem harcolt – ezt ugyancsak furcsállotta. A katonák kis csoportokba verődtek, úgy bámultak fel az egyik magaslatra. Spock kerülgette őket, bal felé figyelt – semmi… Semmi! Elkéstem volna?

Azután…

Ott! Ott, ahová mindannyian bámulnak! Ez az!

Lekanyarította derekáról az ahn-woont, elhajította a lirpát, s a magaslat felé rohant, oly sebesen, hogy szíve majd kiugrott. Bátorító rikoltásokat hallott, küzdelem zaját, majd hirtelen csend lett.

A vulkáni zihálva botladozta végig az utolsó pár métert, s egy harcosok alkotta gyűrű peremén találta magát. A gyűrűben fegyveres férfi állt, horpadt pajzsot szorongatott. Spock nem láthatta az arcát, de tartásáról s a láncingről tüstént felismerte Zart. Lábánál egy vérben úszó tetem hevert. A vulkáni hallotta, hogy megszólal, a nyelvet azonban nem értette. A sovren ezután lassan körözni kezdett.

Amikor Zar a hátát mutatta neki, Spock mozgást észlelt saját balja felől – egy asyri harcos ugrott előre magasra emelt fejszével. Ezt a mozdulatot látta a vulkáni trikorderén.

– Ne! – Madárijesztőként taszigálta félre a meglepett ellenséges katonákat, az asyri után vetette magát. Minden tudását összpontosítva lecsapott az ahr-woonnal a barbár felemelt fegyverére…

… és elvétette.

Az ahn-woon a fejsze markolata helyett a harcos nyakára tekeredett, s ahogy a vulkáni rántott rajta egyet, a fejsze lapjával alázúdult a sovren skarlátjelvényes sisakjára. A csattanás visszhangot vert Spock koponyájában; látta, hogy Zar fordul egyet a csapás erejétől; látta fia véres arcát, hallotta, ahogy tüdejéből kitódul a levegő.

Zar térde megroggyant… előrezuhant… mozdulatlanul hevert a földön.

Spockon vésztjósló nyugalom hatalmasodott el. Kudarcot vallottam. A célhoz ily közel kudarcot vallani!…

Lepillantott a férfira, akire lecsapott, s ráébredt, hogy halott. Teste rángatódzott még, ám az ahn-woon minden kétséget kizáróan eltörte a nyakcsigolyáját.

Nem akartam megölni… – gondolta Spock kábán, noha nem érzett lelkifurdalást amiatt, amit tett. A fegyver markolata kicsúszott zsibbadt ujjai közül – nem figyelte, hová esik. Átverekedte magát a váratlanul felbukkant lakreói csapatok sorain: a sovren katonái pillanatok alatt elözönlötték a kis magaslatot és környékét.

Ahogy melléje térdelt, Spock megpillantotta a horpadást fia viharvert acélsisakjának jobb oldalán. Gyengéden, reményvesztetten hátára fordította a mozdulatlan testet. Zar arca zöldes vérben úszott, jobb szeme bedagadt, ajka felrepedezett, orra duzzadt volt, elszíneződött. Egyik orrlyukából keskeny vérpatak csordogált…

Csordogált…

És csordogált…

Spock hitetlenkedve bámulta a szivárgó vért.

Ha vérzik, akkor él még!

Egyik ujját Zar sisakja alá csúsztatta, megérintette fia halántékát. Alacsony szintű mentális aktivitást érzékelt, s ráébredt, hogy a sovren szíve, bár gyengén, szabálytalanul, de ver. Tenyerét fia szájára, orrára helyezte, s csakhamar megérezte forró leheletét.

Csuklóját kesztyűs kéz ragadta meg, elrántotta onnét.

– Mi a nyavalyát csinálsz, te… – csattant egy hang. Spock felpillantott, s nyugtázta, hogy Cletas az. A Hadban Második rámeredt, azután elengedte.

– Bocsáss meg, uram, nem ismertelek fel…

– Él – mondta Spock, s a trikorderéért nyúlt.

– Látom – bólintott Cletas, lekuporodva a vulkáni mellé. – A halottak nem véreznek.

– Biztonságba kell helyeznünk!

Spock feltekintett; mellettük térdelt már Voba is. A vulkáni a trikorder kiírásait tanulmányozta.

– Agyrázkódás. Valószínűleg súlyos. Ilyen hideg és nedves talajon sokkot is kaphat. Hordágyra lesz szükségünk.

Voba parancsot adott egy testőrnek: a nő tisztelgett s elviharzott.

Le kell vennünk róla ezt a páncélt, hogy lélegzethez jusson – gondolta a vulkáni, s tétován nekikezdett a sisakrögzítő kapcsok kioldásának, ám Zar vörös üstökű segédtisztje gyengéden eltolta a kezét.

– Majd én, uram. Értek hozzá.

– Ennyit a próféciákról… – mormolta Cletas a köréjük gyűlő katonákra sandítva. – A fenébe is, oly hosszú ideig sikerült feltartóztatnunk őket… – Átkozódni kezdett. Profán litánia volt ez, de Spock egy szót sem értett belőle.

– Miféle próféciát emlegetsz? – kérdezte. Cletas Voba segítségével már a sovren ujjasának fűzőit bontogatta.

– Wynn jóslatát – mondta oda sem figyelve. – A foglyul ejtése előtti nap délutánján nyilatkoztatta ki az ellenséges csapatoknak. „Ha ki bukott, lábra áll, s kit harcban megöltek, megint az élenjár, Ashmara arca tőlünk csak akkor fordul el…” Ami annyit tesz, hogy ha Zar fel nem kel, le nem gyalogol innét, végünk. Ha katonáink fülébe jut, hogy elesett – márpedig a hír futótűzként fog elterjedni köztük, mint ilyen esetben mindig –, odavész a harci szellem. A támadók elsöpörnek bennünket, mint a folyam a gátakat áradás idején!

– „Ha kibukott…” – visszhangozta Spock tempósan. – De hisz a Prófécia első fele már beteljesedett! Zar lába meggyógyult…

– Igaz – mondta Voba. – Ám most fel kéne kelnie, járnia kéne, hogy mindannyian láthassák… erre pedig semmi esély. Ha túléli is, pár napnál előbb aligha áll talpra.

Spock erősen gondolkodott, a támadók és védők várakozásteljes tekintetére gondolt – s támadt egy ötlete.

Egyenest Cletas szemébe nézett. – S ha felállna? Ha továbbállna innét?

– De hisz… – A Hadban Második szeme elkerekedett: megértette. – Igen! Ashmarára mondom, sikerülhet! – Elfordította a fejét, és kiáltozni kezdett: – Testőrök! Testőrök, ide mind! Vállt vállnak vetve, két sorban álljatok! Formáljatok kört!

Egykettőre katonák gyűrűjében találták magukat. Cletas felragadta a vérfoltos sisakot.

– Vedd fel! Azaz várj… előbb a láncinget. A karvasak hiánya senkinek sem fog szemet szúrni, de a láncing…

Kétségbeesett igyekezettel oldotta ki sajátjának kapcsait.

– Voba, hol a vörös köpönyege?

– Nálam – szólt nyugodtan a kis hadsegéd.

A Hadban Második levette láncingét, azután fején át lerángatta bélelt ujjasát is. Megborzongott, ahogy a jókora esőcseppek vállára hulltak.

– Vedd fel ezt! Eligazgatni nem kell, mindjárt rákerül a köpönyeg… Nesze! – A vulkáni kezébe nyomta a láncinget meg a bőrujjast. Spock magára öltötte mindkettőt. Felállt; a páncél szokatlan súlya húzta a vállát.

– Hogy csináljam?

– Állj meg a domboldalban, hadd lássanak! – Cletas odanyújtotta neki az összevissza horpadt sisakot. – Utána vedd le ezt, hadd lássák az arcodat is. Voba, a köpönyeget!

A hadsegéd Spock vállára kanyarította a skarlátszín kelmét.

– Soványabb vagy a sovrennél – aggodalmaskodott Cletas a láncinggel bajlódva.

– Ilyen távolságból ezt senki nem fogja észrevenni – nyugtatgatta Voba. – A kard, uram.

Miközben Spock a fejére tette a skarlátjelvény és sisakot, a hadsegéd tiszteletteljesen felövezte Zar kardjával.

Cletas parancsot mormolt az őröknek, mire valamennyien vigyázzba merevedtek és szalutáltak. Spock Cletas és Voba közé lépett, hármuk mögött páncélba öltözött harcosok falanxa.

Az asyri foglyoknak még a lélegzetük is elállt, mikor megpillantották. Spock, igyekezvén utánozni Zar járását, lendületesen a lejtő pereméig lépdelt, ott megállt: alakja méltóságteljesen rajzolódott ki az elsötétült ég hátterén, skarlátszín köpönyege dagadozott az élénk szélben. Ugyanekkor dördült meg ismét az ég.

Alig pár pillanatot töltött csak odafent, máris felfedezték. Valaki rámutatott, a Lakreo-völgy katonái, eleinte bizonytalanul, üdvrivalgásba kezdtek. Spock várt még pár szívdobbanásnyit, majd levette sisakját, s bal hóna alá csapta.

Az üdvrivalgás folyvást erősödött: mind többen és többen figyeltek fel a jelenlétére, fordultak feléje, a kiáltozás csakhamar diadalkiáltások meg-megújuló hullámaivá olvadt össze. A vulkáni jól látta az asyri és kerren csapatok zavarodottságát. Fel-felmutogattak rá ők is, nyilvánvalóan megrettentek.

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy megfutamodjanak – gondolta. De kell még ide valami… A társaságból Jim az, akinek van érzéke az ilyesmihez… Mit tenne ő?

Nyomban megtalálta a választ. Megragadta a bal oldalán függő kard iszamós markolatát, kirántotta a fegyvert, s a vérfoltos pengét magasba emelve szalutált.

– Győzelem! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért.

Magasan a feje felett cakkos villám lobbant, fülsiketítő mennydörgés követte.

Az ellenséges csapatok nem állták tovább, s megfutamodtak.

– Lassan! – intett óvatosságra Voba. – Csúsztassátok, ne emeljétek!

Spock a testőrök segítségével az ágyra fektette az eszméletlen Zart. A hadsegéd ezután útjukra bocsátotta a katonákat.

– Lássuk, milyen sebeket kapott még… – dünnyögött a kis ember, miközben késével szakszerűen felhasította, azután gyengéden lehámozta a sovrenről a bélelt ujjast.

– Látom, csináltál már vele ilyesmit azelőtt is – jegyezte meg Spock.

– Tudom, melyik heg melyik csatájából való – mondta Voba nagy komolyan. – Hmmm… lássuk. Vágás sehol. Nézd csak meg a vállait… és a bordákat… Hát az új asszonynak egy darabig nem látja hasznát, igaz? – duruzsolta szinte csak magának.

– Alaposan meggyötörték – mondta Spock a hatalmas, smaragdszín véraláfutásokat szemlélve. Azon töprengett, hová suvaszthatta el Zar a McCoytól kapott egészségügyi csomagot.

– Meg is fizetett érte kamatostul! – horkant fel Voba. – És ha Rorgan nem hal meg, most még rosszabbul festene… A feleségei aligha látták volna hasznát valaha is!

Spock ajka megvonaglott. A torkát köszörülte.

– Tanúja voltál a küzdelemnek?

– A domboldalból épp eleget láttunk… – Voba mindentudón mosolygott. – Micsoda harc volt!

Nyílt az ajtó, s besántikált Wynn. Még mindig páncélt viselt. Arcát sötétzöldre száradt vér pettyezte, alvadt vér zöldellt láncingének mellrészén is, ő maga azonban nagyjából sértetlen maradt, térdén látszott csupán egy kötés.

– Hogy van? – kérdezte Zarhoz érkezve.

– Épp az imént vizsgáltam meg alaposabban – válaszolta Voba. – Eszméletlen, mióta fejen találták, annak pedig már egy jó órája.

Wynn gyengéden szétválasztotta Zar haját, szemügyre vette a duzzanatot feje jobb oldalán, vigyázott, nehogy megérintse.

– Hmmmm… – Ujjaival kitapintotta a pulzust a toroknál, azután a szemhéjat felemelve belenézett mindkét pupillába, végezetül felhúzta férje felső ajkát, hogy lássa, milyen színű az ínye.

– Hmmm… – Józan, érzelemmentes hozzáállása Spockot kísértetiesen emlékeztette Leonard McCoyéra.

– Pillanatnyilag nincs veszélyben az élete – közölte az asszony a jelenlévőkre pillantva. – Bár itt volna McCoy! Vagy te is képes vagy kezelni a zümmögődobozt, Spock? Tudod, azt, amellyel a testbe látni…

– Már megvizsgáltam vele – biztosította a vulkáni. – És egyetértek veled: pillanatnyilag nincs veszély.

Wynn elégedettnek látszott.

– Mégis, kezdenünk kell valamit ezzel a duzzanattal. Voba, küldj fel valakit a Nagy Hósipkás fennsíkjára hóért meg jégért! Amíg vissza nem ér, hidegvizes borogatással próbálkozunk.

A hadsegéd cinkosan a vulkánira hunyorított.

– Ugyanígy parancsolgatnak a gyógyítók tinálatok is, uram? – suttogta.

Spock biccentett.

– Ez a tulajdonság minden bizonnyal egyetemes.

Voba zsörtölődve távozott.

Wynn megszabadult a páncéljától. Arca megvonaglott, ahogy lehajolt, hogy lecsatolja a lábszárvédőt.

– Jól vagy? – kérdezte Spock.

– Nincs komoly baj – nyögte Wynn, igyekezvén kibújni ujjasából. – Nem mély a seb, de vérzett rendesen… Szerencsém volt. Ha a fickó kardja mélyebbre hatol, lábra se állok többé…

Ledobálta magáról a feleslegessé vált védőruha darabjait, azután átment a szomszédos helyiségbe, ahonnét Spock pattogó parancsszavakat hallott. Az asszony csakhamar visszatért, immár tunika nélkül; most tiszta, szürke háziszőttes inget és finom anyagból való fehér szoknyát viselt. Feltűrte az ing ujját, egy kancsóból vizet töltött a dézsába, s nekiállt alaposan megmosni arcát, két kezét és karját.

Spock meglepetten figyelte előkészületeit, s Wynn nyilván érzékelte ezt, mert magyarázatba fogott:

– Tanítóm, Clarys, népem legkiválóbb gyógyítója volt. Elsőként arra tanított meg, hogy a szenny vonzza a betegségek démonait.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Nos… fogalmazhatjuk így is – ismerte el. – Clarys jött rá arra, hogy a hidegvizes borogatás lelohasztja a duzzanatokat?

– Nem, ez nemzedékek hosszú sora óta közismert – mondta Wynn. Megtörölközött, s az ágyhoz lépett. – Megmosom az arcát, mielőtt magához tér. Fájdalmas lesz… – Egy percig csak állt, nézte az emberét, megfeledkezett arról, hogy hivatásához illően hűvösnek kellene maradnia. – Ashmarának hála, él – suttogta, s gyengéden kisimította a hajszálakat a sovren homlokából. Ezután felegyenesedett, megint megkeményedett a hangja: – Ideadnád a szappant?

– Ismerek valamit, ami még a szappannál is messzebbre űzi a betegségek démonait – mondta Spock. – Egy táskában volt… – Két kezével határozta meg a méretét. – Egy fekete táskában, amelyet Zar az Enterprise-ról hozott magával… – Felvonta a szemöldökét. – Beszélt neked a hajóról?

– Az űrszekérről, amely a csillagok közt száll? – mosolygott Wynn, és bólintott. – A táskára is emlékszem. A fegyverszekrényben van – mutatta.

Spock előkotorta az egészségügyi csomagot, kivette belőle az orvosi trikordert, azután fertőtlenítőszert keresett. Kinyitott egy üvegcsét, átnyújtotta Wynnek.

– Használd ezt.

Az asszony kétkedve beleszagolt, fintorgott.

– Jó erős.

– A betegség démonai ki nem állhatják – közölte Spock komoly képpel.

– Elhiszem… – Wynn egy kevés fertőtlenítőszert öntött egy tiszta gyolcsdarabra. – Ügyelj rá, kérlek! Lehet, hogy ettől magához tér, s nem szabad fölkelnie. Hamarosan elájulna megint, s csak újabb sérüléseket szenvedne.

– Értem. – Spock figyelte, hogyan tisztogatja fia arcáról Wynn a szennyet és a vért, gyengéd és biztos volt a keze. – Miből gondolod, hogy fel akar majd kelni?

Wynn rásandított.

– A gyengélkedő férfiak csak kétféleképp viselkedhetnek. Az első csoportba tartozók olyanok, akár a gyerekek, az embernek muszáj kiparancsolnia őket az ágyból, miután végighallgatta se vége, se hossza panaszáradatukat; a másik fajtára meg egyszerűen muszáj ráülni, hogy fel ne keljen. El akarnak végezni mindent, amit mások távollétükben csak elrontanának. Ahogy elnézem, ez itt „engedj felkelni”-fajta, de persze lehetséges, hogy tévedek.

Spock felvonta szemöldökét.

– A nőbetegek sem viselkednek mindig a legésszerűbben.

– Ők nem csinálnak bolondot magukból azzal, hogy időnek előtte próbálnak felkelni, de igaz, hogy a legtöbben, ha tehetnék, egyáltalán nem pihennének – mondta Wynn. – Amint egy kicsit kezdenek jobban lenni, felkelnek, és túlhajszolják magukat, ez pedig visszaeséshez vezet…

Zar arca most már elég tiszta volt ahhoz, hogy Spock szemügyre vehesse a vágást a szeme felett – ebből dőlt korábban a vér. Marad majd ott egy heg… Zar két szeme körül máris ott éktelenkedtek a zöldesfekete karikák, ajka több helyütt felrepedt. A vulkáni közelebbről is megvizsgálta fia arcát.

– Eltört az orrcsontja.

Wynn bólintott.

– Amint a duzzanat lelohad, megpróbálom kiegyenesíteni. Marad majd ott egy kis egyenetlenség, de hát…

Zar megmoccant, felnyögött.

– Magához tér. Figyelj rá! – Wynn ugrott, hogy kiöntse a véres fertőtlenítőt, s az ágy másik oldalához tért vissza.

Zar nyugtalanul forgolódott párnáján, azután kevésbé duzzadt szemhéja megrebbent – apjára sandított. Rekedtes orrhangon szólalt meg:

– Duddam… Meghaldam, és pokolra jutottam, ugye?

A vulkáni egyetlen sóhajjal leplezte mérhetetlen megkönnyebbülését.

– Nagyon vicces. Hogy érzed magad?

– Szörnyen… Nem látok túl jól… Levegőt se igen kapok… Fáj mindenem…

– Ebben a két monoklid, a törött orrod, a törött bordád meg a rengeteg zúzódásod meg az agyrázkódásod lehet a ludas. De úgy vélem, felépülsz.

A szürke szem pislantott, aztán hirtelen elkerekedett. – A csata… A csab… a csapatok! Látnom…. látnom kell… – Zar zihálva próbált felülni, kipattanni az ágyból.

– Nem! – mondta Spock, s két viszonylag ép testtájat kiválasztva visszanyomta fekhelyére a sovrent. – A csatának vége. A tieid győztek. Nem mégy sehová.

– De…

– Feküdj nyugodtan, máskülönben még rosszabbul leszel… – csitítgatta Wynn. „Na mit mondtam?” – ezt sugallta a pillantás, amelyet közben a vulkánira vetett.

– Wynn? – suttogta Zar, az asszony felé nyújtva kezét. Wynn megragadta.

– Kérsz valamit, drágám?

Zar nyelni próbált.

– Vizet… Olyan szomjas vagyok… De valóban miénk a győzelem? – Épebb szemével előbb Spockra, majd Wynnre hunyorgott. Mindketten bólintottak. – Az áldozatok?

– Meglepően kevesen vesztek oda – mondta Spock. – Távollétedben mindenről Cletas gondoskodik. Azt üzeni, ne aggódj.

– Emlékszem, harcoltunk… Próbáltuk tartani Zaylenz arcvonalát… – Zar a homlokát ráncolta. – A vykarom megsérült… Visszajött?

Felesége a fejét rázta.

– Nem tudom. De megkérem Cletast, nézessen utána… Itt a víz, kedvesem. Csak pár kortyot!

Zar szomjasan nyelte a vizet, grimaszt vágott, mikor Wynn elvette a kupát.

– Hát Rorgan és Laol?

– Laolt Heldeon fogta el – mondta Wynn. – Rorgant pedig te magad ölted meg párviadalban – nekem legalábbis ezt mondták.

– Megöltem, csakugyan? Akkor tört volna be az orrom? – Felnyúlt, hogy megtapogassa a képét, Wynn azonban megakadályozta ebben.

Spock bólintott.

– Nagy kár… – mormolta Zar. – Az orromra világéletemben büszke voltam… – Cserepes ajka féloldalas mosolyra rándult. – Apámtól maradt rám, tudod…

Azzal ismét elájult.

Spock belekotort a táskába, talált egy ampullányi trioxot.

– Ettől könnyebben lélegzik majd – mondta Wynnek, Zar vállához szorítva az oltópisztolyt. A sovren majdnem rögtön visszanyerte az eszméletét.

– A csata… – dünnyögte még riadtabban, mint az imént. – Ki győzött?

– Mi győztünk! – Wynn rámosolygott. – Teljes a győzelem!

Zar megnyugodott kissé.

– Remek…

– Emlékszel a Rorgannal vívott küzdelemre? – kérdezte az asszony.

– Megküzdöttem vele? – A sovren tekintete zavartan rebbent ide-oda. – Ó, igen… – Bólogatni szándékozott, aztán inkább letett róla. – Emlékszem egy-két részletre… – Wynnre sandított, elkomorult. – Könyörületesen végeztem vele.

Az asszony vállat vont.

– Mindannyian hibázunk olykor…

Spock nem tudta eldönteni, gunyorosnak szánta-e a megjegyzést. Zar grimaszt vágott.

– Kezdenek… eszembe jutni a dolgok. Apám, mondd meg Hikarunak, hogy a vívóleckék… nagyon is a hasznomra váltak. A kitörésével győztem… – Sóhajtott. – És mondd meg McCoynak, hogy vigyáztam a lábára… – A szürke szem kezdett lecsukódni. – A kardom?

– Magammal hoztam – sietett megnyugtatni Spock. – Voba elrakta már.

– Remek… – Zar oly hosszú ideig hallgatott, hogy a vulkáni már azt hitte, elájult ismét, esetleg elaludt. A sovren azonban egyszerre összerezzent. – A csata mormolta. – Ki győzött?

– Te győztél – mondta Spock, Zar azonban nem felelt. A vulkáni gondterhelten pillantott Wynnre.

– Ha a csapás a fejét éri, megesik az ilyesmi – válaszolt a ki nem mondott kérdésre az asszony. – A sebesültek eleinte zavartak, emlékeik töredékesek.

A vulkáni megint az orvosi trikorderhez folyamodott, a kiírásokat tanulmányozta. Valamelyest megnyugodott. Semmi nyoma belső vérzésnek, koponyasérülésnek… Fia zavart viselkedése mindazonáltal aggasztotta.

Wynn lehajolt, hogy a hideg vizes borogatást a sovren fejére helyezze. A kis készülék jelzései nyomban megváltoztak, a trikorder regisztrálta jelenlétét. Spock szeme elkerekedett, most már az asszonyra koncentrált, elvégezte a letapogatást, majd felvonta szemöldökét. Halványan elmosolyodott.

A borogatás hidege ismét magához térítette Zart.

– Au! – Spockra tekintett. – Hát te min somolyogsz?

– Mi, vulkániak – húzta ki magát Spock öntudatosan –, sosem somolygunk. Egyébként gratulálok mindkettőtöknek.

Wynn zavartan pillantott rá.

– A győzelemünkhöz?

– Egyebek közt – mondta rejtelmesen Spock, azzal kikapcsolta a trikordert, s visszatette a táskába.

Zar tovább firtatta volna a dolgot, ám hirtelen eszébe ötlött valami, s megint a fejébe vette, hogy felkel. – A sebesültek! Gondoskodnom kell arról, hogy…

– Nem! – csattant fel Spock és Wynn szinte egyszerre.

Lefogták, míg zihálva meg nem adta magát.

– Nyugton maradnál most már, te ostoba? – bosszankodott az asszony.

Zar homlokán veríték ütközött ki. Alázatosan bólintott, aztán elsápadt, nagyot nyelt, szája elé kapta kezét, s felnyögött. – Azt hiszem, mindjárt…

– Hát nem megmondtam? – mosolygott bőszen Wynn, s a mosdótál felé tartotta ura fejét.

Spock másnap reggel arra ébredt, hogy Voba újabb fahasábot helyez a tűzre. Kábán előrehajolt. Székében nyomta el az álom, a kandalló mellett. Eltöprengett; úgy vélte, korán van még.

A szoba túlsó végében Zar még aludt. Sokkal egyenletesebben lélegzett, mint az előző napon. Wynn keresztbe tett lábbal kuporgott az ágy lábánál, fejét lehajtva bóbiskolt, ő és a vulkáni felváltva ébresztgette a sovrent az éjszaka folyamán, biztosak akartak lenni abban, hogy fel lehet ébreszteni, de a fáradtság idővel mindkettőjüket legyűrte.

Spock talpra állt. Sajgott a háta. Voba rápillantott.

– Parancsolsz reggelit, uram?

A vulkáni csak ekkor döbbent rá, hogy farkaséhes; az előző napon egy falatot sem evett.

– Igen, nagyon hálás lennék érte. Húst ne hozz, kérlek. Zöldséget, sajtot, kenyeret inkább… esetleg gyümölcsöt. Sőt… – Átgondolta a dolgot. – Sőt még jobb, ha mindenből hozol. Nagyon éhes vagyok.

– Rögtön, uram…

Ahogy Voba kiment, Wynn megmoccant, megdörzsölte a szemét, rekedten üdvözölte Spockot, azután átsietett a szomszéd szobába. A vulkáni élt az alkalom mai, nyújtózkodott, azután egy jeges vízzel teli tál felett megmosakodott.

Tisztálkodás után sokkal jobban érezte magát, a hideg víz felfrissítette, kiűzte az álmot a szeméből. Fia ágyához lépett, lepillantott Zarra. A borogatás használt; noha a sovren arca véraláfutásos és sápadt volt még, kezdett emlékeztetni korábbi önmagára. Békésen aludt.

A vulkáni gyengéden megérintette a karját.

– Zar?

A sebesült mindkét szemét kinyitotta. Meglepettnek látszott.

– Apám! Mit keresel te itt?

– Jó reggelt – mondta Spock. – Nem vagy éhes?

Zar bólintott. Úgy tűnt, ő csodálkozik a legjobban, hogy az. – Itt voltál tegnap is, ugye? Emlékszem, azt mondtad, győztem… – Pislogott. – És lefogtál.

– Valóban. De ma reggel határozottan jobb színben vagy.

– Igen. Visszanyomnál, ha megpróbálnék felülni?

A vulkáni tétovázott.

– Nem; azt hiszem, a felülésből nem lehet baj. Csak lassan!

Fia lassanként egyenesítette ki a hátát. Fojtottan feljajdult, ahogy mellkasának izmai megfeszültek. Spock még egy párnát tett a háta mögé támasztéknak.

– Tegnap oly furcsa volt minden… – Zar a homlokát ráncolta. – Képtelen voltam racionálisan gondolkodni. Emlékszem, kérdéseket szegeztem nektek, de a válaszaitokat nem értettem.

– Emlékszel most már a csatára? Arra, hogy megküzdöttél Rorgannal?

– Homályosan. De… – A sovren csak ámult. – Neked nem szabadna itt lenned! Miért jöttél vissza?

– Azért, hogy megmentse az életedet, kedvesem – mondta az épp visszaérkező Wynn, s szokott határozott lépteivel az ágyhoz sietett. Csizmát, nadrágot, ujjatlan bőrzekét viselt. – Ha ő nem bukkan fel, beteljesedik átkos próféciám.

Zar az asszonyára bámult, azután ismét Spockra pillantott, miközben Wynn fölé hajolt, megérintette a homlokát, megvizsgálta mindkét szemét, ellenőrizte a pulzusát. Ahogy felegyenesedett, férje megragadta a kezét, leültette maga mellé az ágyra.

– Ne menj el! Azt akarom, hogy velem maradj! – utasította, s tartotta keményen. – Mondd el, mi történt!

Wynn beszámolt az ütközet lefolyásáról, s mindazokról az eseményekről, amelyek Zar Rorgannal vívott párharca után következtek. Mikor befejezte, a sovren hosszan, szótlanul nézte a vulkánit.

– Ha volt logikus indítékod arra, amit tegnap tettél – mondotta végül –, szeretném, ha felvilágosítanál, mi vezetett.

Spock kerülte a tekintetét.

– Említettem már neked, hogy rájöttem: bizonyos dolgok nem indokolhatók logikusan. Ez is azok közé tartozik.

– De az időfolyam! Ha tegnap meg kellett volna halnom, beavatkozásod veszélybe sodorta az integritását!

A vulkáni megrázta a fejét.

– Nem hiszem. A távoli múltban előidézett változások hullámgyűrűi – márpedig ötezer esztendő elég nagy idő – az évek során elsimulnak. A Mordreaux-egyenlet szerint az egyének által egyes múltbéli eseményekre gyakorolt hatás mértéke a beavatkozás óta eltelt idő függvényében négyzetesen csökken.

Zar lehunyta a szemét, igyekezett felfogni az elhangzottakat. Végül bólintott.

– Igen, értem…

– Egyébiránt – folytatta Spock – az időfolyamban általam folytatott vizsgálódás azt igazolta, hogy a Lakreo-völgyre béke köszönt. Mit változtathat ezen a jelenléted? – Felvonta a szemöldökét. – Vagy annyira felbátorított „természetfeletti” feltámadó-képességed, hogy nyomban hódító háborút indítasz szomszédaid ellen?

Fia lassan ingatta fejét.

– Tudod jól, hogy nem.

Spock biccentett.

– Tudom. Mégsem ez indokolja cselekedetemet, hanem az, hogy úgy éreztem, nem maradhatok tétlen, muszáj megpróbálnom segíteni. Igazság szerint… – Vállat vont, restelkedett. – …elhibáztam a csapást az ahnwoonnal. Meglehet, eltérítettem valamelyest a rád sújtó fejszét, ám gyanítom, életedet nem ennek, hanem a lánccsuklyának köszönheted.

– Ha nem figyelmeztetnek Wynnel, nem viseltem volna lánccsuklyát – mutatott rá Zar.

Voba e pillanatban lépett be a reggelivel. Csendben ettek. Mikor a hadsegéd visszatért a tálcáért, Zar megérdeklődte, mi a helyzet a sebesültekkel. Voba megnyugtatta, hogy Cletasnak és Heldeonnak rájuk is gondja volt. A sovren megköszönte a jelentést.

– Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküled, Voba. Komolyan nem tudom…

A hadsegéd elpirult, mormolt valamit a bajusza alatt, aztán odébbállt.

– Ilyen volt mindig – jegyezte meg halvány mosoly kíséretében Zar. – Pár évvel ezelőtt Hadban Harmadikat akartam csinálni belőle, de elutasította az előléptetést. Azt mondta, ha nem viselné gondomat, aligha vészelném át a következő telet. Mégsem vár köszönetet semmiért, neki ez természetes… – Spock felé fordult, egyenesen apja szemébe nézett. – Te megengeded, hogy köszönetet mondjak? Többel tartozom neked… – Megszorította Wynn kezét… – mint az életem. Amikor a helyemre álltál, nem csupán nekem tettél szívességet: megmentetted az enyéimet is.

Spock halovány mosolyt engedélyezett magának. – Az érdem egy része Cletasé. Az ő segítsége – és persze páncélja – nélkül nem sikerült volna. Én magam csupán… a látványról gondoskodtam mint hasonmás.

Zar kuncogott.

– Bár láthattam volna! Fogadok, az asyrik jó része még most is rohan. Most már egészen biztosak benne, hogy egy démon halhatatlan fia vagyok: velük és más törzsekkel, klánokkal jó ideig aligha lesz bajunk.

A vulkáni bólintott.

– Ezután tehát gyakrabban foglalkozhatsz azzal, amit igazán szeretsz. Taníthatsz, elkészítheted azt a nyomdagépet, feltalálhatod a hozzá való papírt is. Nem kell már folyvást hadat viselned.

– Alighanem többet kell majd harcolnom, mint szeretnék, de azért igazad van. Amúgy… – Zar Wynnre sandított. – … azt tervezem, hogy lemondok itt jelenlévő uralkodótársam javára. Hadd osztogassa ő a parancsokat, hisz jobban ért hozzá, mint én!

Az asszony kacagott, a fejét rázta.

– Szó se lehet arról, hogy minden munkát én végezzek, uram! Két napon belül amúgy is visszakívánkoznál a gyeplő mellé…

Spock felállt.

– Szívesen maradnék, de vissza kell térnem a hajóra. A tengernagy egykettőre rájön majd, hová indultam s miért. Legutóbb, mikor az engedélye nélkül távoztam, kilátásba helyezte, hogy űrruha nélkül penderíttet ki a légzsilipen…

Wynn is felállt, megkerülte az ágyat, odalépett a vulkáni elé.

– Ég veled, apámuram – mondta halkan. Zöld szeme ragyogott. – Hiányozni fogsz. Ashmara tartson tenyerén mindörökké… És köszönöm!

Spock üdvözlésre emelte a kezét.

– Békés, hosszú életet, Wynn úrnő!

Az asszony bólintott, azután, anélkül hogy rápillantott volna, Zarhoz intézte szavait:

– Te pedig, jó férjemuram, fel ne merészelj kelni, megértetted? – S már ott sem volt, becsukódott mögötte a szomszédos szoba ajtaja.

A vulkáni utánanézett, ajka mosolyra görbült.

– Időnként mintha Leonard McCoy és James T. Kirk beszélne belőle…

Fia szégyenlősen mosolygott.

– Ijesztő, ugye? Közlöm veled, hogy vykarral sem engedem magam ebből az ágyból kihúzni, míg meg nem engedi, hogy felkeljek. Rossz rágondolni, mit művelne velem, ha…

– Komolyan gondoltad azt a dolgot a lemondással?

A sovren vállat vont.

– Nem is tudom. Ha biztos lehetnék abban, hogy sikerül, egy percig se tétováznék. Ez azonban nem lenne tisztességes Wynnel szemben. Gyanítom, nemszeretem kötelességemet kell majd teljesítenem itt továbbra is. Mielőtt elhagytam az Enterprise-t, mindenesetre megfogadtam, hogy ha túlélem a csatát, sok mindenen változtatok. A felelősség bizonyos hányadát fokozatosan Wynnre ruházom át, ragaszkodni fogok hozzá, hogy a Tanács részt vállaljon a kormányzás napi gondjaiból. – Felpillantott Spockra. – Figyelj… Csak azért szónokolok, hogy minél tovább itt tartsalak, s ez nem tisztességes.

– Én kérdeztelek – felelte a vulkáni egyszerűen. Mély lélegzetet vett. – Kívánom, bár maradhatnék, de tudod, hogy nem lehet.

Zar nagy sóhajjal rábólintott.

– Máris hiányzol. Majd… De sosem láthatjuk viszont egymást, igaz?

– Igaz – mondta Spock, nyersnek érezve saját hangját. – Tekintettel az Őrző használatát korlátozó intézkedésekre, alighanem végleg el kell búcsúznunk. Sajnálom.

– Akárcsak én… – Zar szaggatottan felsóhajtott. – Én… ó, a fenébe! Nem könnyű, mi?

– Nem.

Spock nyelt egyet, azután kezet nyújtott a fiának. Zar megragadta jobbját, így átjárhatták mindkettőjüket a máskülönben kimondhatatlan szavak.

Egy perc múltán a vulkáni hátrább húzódott – a kezét tartó ujjak nyomban engedtek. Spock felpillantott, utoljára nézett a sovren szürke szemébe, azután bólintott.

– Ég veled, fiam. Békét s hosszú életet!

– Ég veled, apám… – Zar tétovázott egy pillanatig. – Élj soká, élj bőségben!

Spock nekiindult, s nem mert hátranézni. Érezte, az Őrző időközömbösítő aurája veszi körül – s egy szívdobbanással később már a Kapu hűvös, élettelen talaján állt, hallotta a szél sosem szűnő zúgását.

Pár percig némán várakozott, azután elővette trikorderét, s az időkapu középponti nyílására irányította.

– Köszönöm, hogy segítettél megmenteni a fiamat, Őrző – mondta.

– A barátom – közölte az ősi teremtmény, s belsejében feltámadt az izzás. – Mi a kérésed, vulkáni Spock?

– Kérlek, pergesd le előttem a Sarpeidon bolygó történetét!

Ahogy az első képek felvillantak, Spock lehajtotta a fejét, nem nézett oda, a trikorder azonban működött, s rögzített mindent, egészen a végső nóvalobbanásig.

– Köszönöm, Őrző.

– Nagyon szívesen.

Spock gépiesen kikapcsolta a készüléket, előkotorta zsebéből a kommunikátorát, s felkattintotta a fedelét.

– Spock hívja az Enterprise-t. Felsugárzást kérek.

A túloldalon Kirk szólt a mikrofonba – meglepően gyengéd volt a hangja.

– Spock? Valahogy furcsa… Jól vagy?

A vulkáni nyelt egyet.

– Leszek még jobban is, Jim. – Visszanézett az Őrzőre, lelki szemei előtt megjelent Zar, mellette Wynn, s Spock tudta, hogy a sovrennek nem kell már reményvesztetten, magányosan élnie.

Ég veled, fiam…

A transzporter sugárnyalábja rávetült, testét szubatomi részecskékre, hullámokra bontva a magasba ragadta: eltávozott.

Epilógus

James T. Kirk felemelte szaurián brandyvel teli poharát.

– Tósztot mondok – jelentette ki. – Távollévő barátainkra… – És fiainkra – fűzte hozzá gondolatban, miközben a szesz forró zamata elömlött a nyelvén.

Spock és McCoy komoly arccal emelték, ürítették ki poharukat. Mindhárman Kirk szállásán ültek. A vulkáni az előző „este” tért vissza a Sarpeidonról. A tengernagy érezte az Enterprise hajtóműveinek egyenletes vibrációját – hát ismét a Földre tart, várja a kötelesség…

Kirk sóhajtott, hátradőlt a székében, körülpillantott a kabinjában. Az indulási parancs oly váratlanul érte, hogy személyes tárgyakat nem állt módjában magával hozni; ráadásul Spockkal ellentétben, nem tartózkodott eleget a fedélzeten ahhoz, hogy egyéni ízlésének megfelelően alakítsa ki a szállását. Sivársága dacára azonban e helyiség Kirk otthona volt – sosem talál sehol ehhez foghatót.

Hamarosan ismét a bürokraták seregében találom magam – gondolta. Irtóztató már a gondolat is! Tudta azonban, hogy kötelessége szólítja, márpedig Kirk, mióta az eszét tudta, mindig megtette a kötelességét. El sem tudta képzelni életét a szolgálat, a csillagflotta nélkül.

Az ám! Pedig ha nem a flotta és az Enterprise mellett döntök – idézte eszébe –, Carol meg én még mindig együtt lennénk. S az életemből nem hiányozna David sem…

Végzett a brandyvel, azután kissé hányavetin újratöltötte poharát, s kortyolt az italból. A gyomrában tanyát vert forróság lassanként elöntötte az egész testét. Maga előtt látta a fia arcát – a srác kamasz volt még, mikor utoljára találkoztak. Nem is igen hasonlít rám. Határozottan Carolra ütött… Hajszínében, s minden másban. Nem hiszem, hogy sikerült elnyernem a tetszését – de hát nincs ebben semmi meglepő. A gyerekek érzékenyek, én pedig feszült voltam – ez biztosan nem kerülte el a figyelmét.

Mikor is volt ez? Vagy tíz éve. Legkevesebb tíz éve. Milyen idős lehet most David? Szégyellte, de nem emlékezett

Rosszul döntöttem, mikor belementem, hogy Carol egyedül nevelje fel. Hisz nem is beszélt neki rólam! Hiba volt, ma már tudom. Alighanem a legnagyobb azok közt, amelyeket eddig elkövettem. De most… Jót tennék-e Daviddel, ha megkísérelném visszacsempészni magam az életébe csak azért, mert valamiféle feloldozást várok tőle? Hasznára válna vajon a fiúnak a kapcsolatfelvétel? Vagy csak én érezném jobban magam utána?

Felsóhajtott. Azelőtt mindig tudtam, mi a helyes – legalábbis többnyire… Netán hittem, hogy tudom. De minél idősebb leszek, annál határozatlanabbá válok. S mind többször sajnálkozom…

Homlokát ráncolva kortyolt a brandyből. Légy őszinte magadhoz, Jim! Ha felkeresnéd Davidet, többet ártanál neki, mint amennyit használhatsz… Keze keményebben markolta a poharat. Lepillantott megint, kortyolt még egyet. Ó, az ördögbe is…

Felnézett, s észrevette, hogy Spock aggodalmasan figyeli. Kihúzta magát, igyekezett rendezni arcvonásait. Sokat szenvedett ő is… Nem kívánhatod tőle, hogy mostantól téged pátyolgasson. Kapd össze magad, Jim!

– Még egy kis brandyt? – kérdezte.

– Köszönöm, nem kérek – felelte Spock. – Felmegyek még a hídra, mielőtt visszavonulnék.

– Bár láthattalak volna páncélba öltözötten, kardot lengetve! – mondta Kirk már vagy negyedszer, s a fejét ingatta, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. – Ez az egész olyan, mintha Tennyson… vagy, mondjuk, Scott agyában született volna. Csupa kaland, csupa romantika…

– Úgy beszélsz, akár Miniver Cheevy, Jim – szólalt meg szemöldökét felhúzva McCoy. – Elfelejtetted már a hideget, a koszt meg a bűzt?

Spock is felvonta a szemöldökét.

– Miniver Cheevy?

A doktor megrökönyödve pillantott rá.

– El se hiszem! Ezek szerint mégiscsak olvastam valamit, amit maga nem?

– Olybá tűnik – hagyta helyben higgadtan Spock. – Hol kell utánanéznem?

– Edwin Arlington Robinson költeményei közt – mondta McCoy. – Verset írt egyebek mellett egy olyan alakról, aki egész életében a lovagregények világába vágyott.

– Az utolsó versszakra emlékszem – jegyezte meg Kirk, s máris idézte:

Miniver Cheevy rosszkor jött e korba

Fejét megvakarva eltöprengett legott

Köhintett egy párat, végzetét okolta

Aztán tovább ivott.

– Ürítsük poharunkat most ama „régi szép időkre”! – A tengernagy odamutatta poharát a vulkáninak, azután kortyolt az italából.

– Értem… – mormolta Spock, és sötét szemében ismét megjelent az aggodalom.

Kirk a fejét rázta.

– Ugyan, Spock! Ismerhetnél már…

– Azt hiszem, ismerlek is – felelte a barátja. – Igen nehéz küldetés volt ez… valamennyiünk számára.

– Meghiszem azt! – kapott a szón McCoy. – Mire hazaérünk, majdnem vége a szemeszternek. Az egyetemen biztosan találtak már valakit a helyemre, valószínű hát, hogy munka nélkül maradok.

A tengernagy elmosolyodott.

– Miért nem maradsz egy darabig a Földön? Taníthatnál te is az akadémián, mint Spock.

– Mit taníthatnék? – horkant fel McCoy. – Netán elsősegélynyújtást a fiatal tiszteknek?

– A helyzet az – töprengett el Spock –, hogy igenis hasznát látnánk, doktor. Tanácstalan vagyok, valahányszor kadétjaim érzelmi reakcióit kell értékelnem – kiváltképp szélsőséges helyzetekben. Értékelném a segítségét.

A doktor szeme elkerekedett. Kirkhöz fordult.

– Jól hallottam? Tényleg azt mondta, amit hallani véltem?

A tengernagy kuncogott.

– Ugyan már, Öreg! Spock világéletében adott a véleményedre!

– Jól titkolja, annyi szent – mormolta McCoy. – Hát jó, majd meggondolom…

– Én is átjárok majd – közölte Kirk. – Amint hazaérünk, megmondom Morrow-nak, hogy időmet legalább felerészben oktatásra szeretném fordítani… – A nagyobb nyomaték kedvéért öklével párszor széke karfájára csapott. – És ezúttal engedni fog, úgy éljek!

McCoy hirtelen előrehajolt, a vulkáni kezében lévő tárgyra meredt.

– Mi az ott, Spock?

A vulkáni felemelte az adatrögzítő kazettát, mellyel mindeddig babrált.

– A Kapu elhagyása előtt megint rögzítettem Sarpeidon történetét. Azért tettem, hogy kielemezhessem, milyen hatást gyakorolt küldetésünk az időfolyamra. Hogy megbizonyosodjak arról, valóban sikerült-e megváltoztatnunk Zar történetét.

– Mióta kérdéses ez? – firtatta McCoy. – Azt mondta, minden a legnagyobb rendben. Hogy a sérülése nem volt súlyos.

Spock bólintott.

– Igaz, de nem tudhatjuk, mennyire alakítható a múlt. Fennáll a lehetőség, hogy igazában nem változtattunk semmin. Hogy az időfolyam erőnek erejével megőrzi integritását… Mert, ahogy ön fogalmazná, doktor: a végzettel nem lehet kibabrálni.

– Egy nagy túrót nem! – horkant fel McCoy. – Szerintem, ami egyszer megtörtént, megtörtént. Továbbá: ha nekünk is volt szerepünk a dologban, akkor így is kellett lennie. Emlékszik arra az incidensre a Gary VII-en? Mikor utánanéztünk a történelemkönyvekben, kiderült, hogy beavatkozásunk következménye mindig is a múlt része volt!

A vulkáni kissé megnyugodott.

– Ezt már el is felejtettem. Meglehet, igaza van, doktor…

Azzal felemelte az asztalról a trikordert, belehelyezte a kazettát, majd megfontoltan, higgadtan lenyomta a TÖRLÉS feliratú gombot.

Kirk döbbenten pillantott McCoyra, azután mindketten barátjukra meredtek.

–… S ha a doktor netán mégis téved – folytatta Spock alig hallhatóan –, a magam részéről nem kívánok tudni róla.

– A fiának nem lesz semmi baja, Spock – mondta McCoy. – Hat gyereke lesz, s békében vénül meg Wynn oldalán.

Egy futó másodpercre mosoly árnyéka vetült a vulkáni kemény vonalú ajkára. Lepillantott a kezében lévő trikorderre.

– Minden bizonnyal igaza van, doktor…

– S ha már a békés öregkor került szóba – folytatta McCoy, s kék szeme hamiskásan villant – Jövő hónapban lesz a születésnapod, Jim!

A tengernagy fintorgott.

– Ne is mondd! Próbálok nem gondolni rá.

– Mit szeretnél ajándékba? – firtatta a doktor. – Valami antikvitást a gyűjteményedbe? – Kuncogott. – Igazán elhozhatta volna Zar kardját, Spock! Ha már a kezében volt…

Kirk elvigyorodott.

– Csodaszép fegyver, valóban. Csakhogy Zarnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem… – Eltöprengett. – Nem is tudom. Azaz… – Elhatározta magát, kiegyenesedett. – Szeretném a születésnapomat az űrben ünnepelni. Nem olyan kétségbeejtően komoly küldetésre gondolok, amilyen ez a mostani volt. A lényeg az, hogy megint idefenn lehessek.

– A jövő hónapra beterveztünk egy ellenőrzést és egy gyakorlórepülést – közölte Spock. – Miért ne végezhetnéd azt az ellenőrzést te magad, Jim?

– Addig nyaggatom majd a jó Morrow-t, míg engedélyezi – ígérte a tengernagy felvidulva. – Jut eszembe, Spock! Oly sok éve szolgálunk már együtt, s még mindig nem tudom, mikor van a te születésnapod…

– A vulkániak a névnapjukat ünneplik, nem a születésük évfordulóit – mondta Spock. – A születésnapom egyébként… – egy pillanatig számolt – … a múlt héten volt.

– Akkor jövök neked egy vacsorával – mondta a tengernagy, s felemelte a poharát. – Hogy hová menjünk, döntsd el te. S ha megkésve is, hadd kívánjak boldog születésnapot! S még sok hasonlót!

A vulkáni felvonta a szemöldökét.

– Még sok hasonlót? – visszhangozta értetlenül.

– Úgy érti, még sok ilyen boldog születésnapot, Spock – magyarázta McCoy. – Ez ugyanannyit tesz, mintha azt kívánná, élj soká!

– Vagy úgy… Köszönöm – mondta Spock, s felállt. – Hogy hol vacsorázzunk, még meggondolom. Most ideje körülnéznem a hídon… – Lekanyarította a szék támlájáról egyenkabátját, felöltötte, eligazgatta a vállánál, keskeny derekán, hogy tökéletesen álljon.

Kirk elvigyorodott, kinyújtóztatta a lábát, s ülve maradt.

– Nézz csak körül helyettem is! A hazavezető út hátralévő részében lustára veszem a figurát. Öné a hajó, kapitány!

A vulkáni bólintott.

– Pihenj, amíg lehet, Jim – mondta. Sötét szemei ez alkalommal tükrözték érzelmeit. – Ne feledd, hogy a gyakorlórepülés előtt a tisztjelölteknek még át kell esniük a Kobajasi Maru-teszten!

Nyílt és csukódott az ajtó, a vulkáni távozott, Kirk kettesben maradt McCoyjal. A tengernagy felnyögött.

– Ezt el is felejtettem. És ki nem állhatom az ellenőrzéseket!

McCoy felvonta a szemöldökét.

– A papírmunkát jobban szereted?

A csillagflotta Operatív Csoportjának vezetője elvigyorodott. – A pokolba is, dehogy! Mindig megfájdul tőle a fejem, Öreg. Egész komolyan.

– Igazán? Meg kéne néznem a szemedet, Jim.

James T. Kirk ásított.

– Holnap, Öreg. Végtére is van időnk. Rengeteg időnk…

A két régi jó barát tovább ült italát kortyolgatva, beszélgetésbe merülve az Enterprise védelmet nyújtó, csillogó testében, mely szivárványszín fénypászmáktól környékezve suhant az örökös éjszakában – otthonuk, a Föld felé.

Javítások

A könyv magyar kiadása több olyan fordítási elemet tartalmazott, amelyek különböztek a TV-sorozatokban és mozifilmekben megszokott szóhasználattól, ill. a létező, bevett fogalmaktól. Itt egy – nem teljes lista – az e-book lektorálása kapcsán korrigált elemekről:

flare – fler

szauri konyak – szaurián brandy

Vulcan – Vulkán

vulkanita – vulkáni

romulai – romulán

trikóder – trikorder

tudatkonfluencia, konfluencia – tudategyesítés, agyegyesítés, egyesítés

És még egy hiba: „emberek vére vörös” helyett „emberek vére zöld”. A regény szerint a Sarpeidon lakói a vulkániak rokonai, így a vérüknek is zöld a színe. Ezt különben – sok más mellett – az alábbi idézet is alátámasztja: „A köntös, amelyet előkészítettek számára zöld volt. Ashmara hagyományos színe, a vér, az élet színe ez.”

Fülszöveg

Könyvünk az egész világon rendkívül népszerű Csillagflotta-sorozat egyik darabja. Az Enterprise űrhajó kalandjait bemutató kötetek sok millió példányban keltek el, a televíziós változatot – a műholdadások jóvoltából – a magyar nézők is élvezhették. Az Univerzum sok millió éves történetében talán sohasem fenyegette még ilyen veszedelem az értelmes életet… Maga az idő gyorsult fel váratlanul, lyukak támadnak a téridő szövedékén, hajók tűnnek el, emberek pusztulnak. A tudósok megállapítják, hogy az időzavart egy különös szerkezet, az Örökkévalóság Őrzője okozza. Az Őrző korábban barátságosan viselkedett, ám egy ideje minden kapcsolatot megszakított a kutatókkal. James T. Kirk admirális, a Csillagflotta operatív csoportjának tapasztalt vezetője próbálja fegyvertársaival együtt megmenteni az Univerzumot. Újra útjára indul hát a galaxis leghíresebb űrcirkálója, az Enterprise. Az út végén ott várja a földi embereket az Örökkévalóság Őrzője. A bonyolult géppel azonban csak egyetlen lény léphet bensőséges kapcsolatba: Zar, ám ő már öt évezrede halott. Ütközetben esett el a jég borította Sarpeidonon, egy olyan világban, amely maga is csak az Őrző emlékezetében létezik. Miután más megoldás nincsen, Kirk, Spock és McCoy maga is elindul a messzi múltba, hogy a tegnapban vívják meg harcukat a jövőért. De megváltoztathatják-e a múltat úgy, hogy közben épen maradjon a jövő?

Table of Contents

Köszönetnyilvánítás

Bevezetés

Szereplők

Prológus

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Epilógus