Az éden pokla A C Crispin

A Csillagok háborúja előtt, mielőtt kezdetét veszi az a titáni küzdelem, mely kiszabadítja a galaxist a Birodalom acélos szorításából, játszódik Han Solo eddig még ismeretlen története. Az izgalmas új trilógia első kötetében a jövendőbeli hírhedt zsivány, csempész és tolvaj az életéért küzd egy olyan világon, ahol a legfőbb árucikk a rabszolgaság. Egy gyermek akinek nincs múltja, egy koréliai utcagyerek, akit a szülei magára hagytak, épp az aznapi betevőjét igyekszik előteremteni, amikor a kegyetlen Garis Shrike elragadta, és magával vitte az űrnomádok bandájába. Most,évek múltán Shrike szadista zsarnoksága alatt nyögve, a kalandokról és dicsőségekről álmodozó Han Solo kiverekszi magának a szabadságát. Célja hogy birodalmi pilóta legyen. Ám ehhez repülési gyakorlatot kell szereznie, és ennek érdekében munkát vállal az Ylesia bolygón – vallási fanatizmus, a tiltott drogok és a csábító érzékiség világán…ahol az álmok szétpukkannak és menekülni lehetetlen.

STAR WARS

AZ ÉDEN POKLA

A. C. CRISPIN

A fordítás a STAR WARS – The Paradise Snare

című könyve alapján készült

A. C. Crispin:

The Paradise Snare

Bantam Spectra Book, 1997

Used under authorization.

Cover art by Drew Struzan

Fordította:

Nitkovszki Sztaniszlav és Dr Dinya Tamás

Hungarian translation

Budapest

Kiadja:

LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 095 7

Felelős kiadó:

Rácsay László ügyvezető

Ajánlom ezt a könyvet barátnőmnek, Thia Rose-nak. Amikor tizenkét évesek voltunk, megfogadtuk, hogy életünk végéig barátok maradunk…

…és most, ennyi év elteltével még mindig azok vagyunk.

Köszönetnyilvánítás

Star Wars-történeteket írni olyan, mintha egy közösség – vagy még inkább egy család – tagjává válna az ember. Az írók bátran elolvashatják egymás műveit, és rengeteg tudományos és egyéb segédkönyv áll a rendelkezésükre a karakterekről, a technikáról, a bolygókról és így tovább. Az írók kölcsönösen eszmét cserélhetnek, és szükség esetén kisegítik egymást.

Így hát számtalan ember volt a segítségemre a könyv megírása során. Azzal a kitétellel, hogy az esetleg fellelhető hibák az én műveim, szeretnék köszönetet mondani a következőknek:

Kevin Andersonnak, aki először adott nekem lehetőséget, hogy a Star Wars világba írhassak. Kevin és Rebecca Moestának, a Star Wars univerzumot és a szereplőket érintő segítségükért, továbbá amiért vezették a kezemet, bátorítottak és elláttak értékes tanácsaikkal.

Michael Capobiancónak, aki írótársam és valami egészen más is egy személyben, az ötletekért, a rengeteg utánajárásért, az atyai tanácsokért és amiért vacsorát főzött olyankor, amikor annyira beletemetkeztem az írásba, hogy arról is megfeledkeztem, milyen éhes vagyok. Köszönöm, drágám!

Bili Smithnek és Péter Schweighofernek a West End Gamestől, amiért segítettek nekem választ találni olyan különös és megfoghatatlan kérdésekre, mint például: „Milyen alsóneműt visel Han Solo?” Számtalan esetben húztak ki a pácból.

Tom Dupreenak és Evelyn Caintónak a Bántam Bookstól a tanácsaikért, támogatásukért és a biztatásért.

Sue Rostoninak és Lucy Autrey Wilsonnak a Lucasfilmtől a „hivatalos tényekért”.

Michael A. Stackpole-nak, aki segített rájönni például arra, hogy hogyan lehet kiszabadulni egy vonósugárból, és a többi űrhajókat és repülést érintő tanácsaiért. Steve Osmanskinak, amiért elolvasta a kéziratot, és segített megírni a „technikai” részeket.

Mint mindig, Kathy O’Malleynek, a barátnak és írócimborának a támaszért, és az időnkénti jól megérdemelt farba billentésért.

És természetesen George Lucasnak, aki mindezt elindította. A Csillagok háborúja már akkor magával ragadott, amikor először láttam. Megtiszteltetés, hogy egy ilyen eposzhoz a magam szerény módján én is hozzájárulhatok.

Köszönöm még egyszer, és az Erő legyen mindőtökkel.

1. fejezet

A Trader’s Luck

Az ősi, még a Klón Háborúkból megmaradt csapatszállító Korélia bolygójának egyik orbitális pályáján ült csendben, látszólag elhagyatottan. A látszat azonban csalóka volt. Az öreg Liberator osztályú hajó – valaha Guardian of the Republicnak hívták – most Trader’s Luck név alatt új életet élt. A belsejét kipucolták, és szedett-vedett berendezéssel körülbelül száz, többségében humanoid élőlény számára lakhatóvá tették. Jelen pillanatban ezek közül azonban csupán néhány volt ébren, hiszen éppen az alvási periódus közepén jártak.

A hídon természetesen volt őrség. A Trader’s Luck ideje legjavát orbitális pályán töltötte, noha képes volt fénysebességgel is haladni, még ha korszerű viszonylatban meglehetősen lassan is. Garris Shrike, a hajó fedélzetén szerveződött kereskedő klán féleség vezetője, a látszat kedvéért legalábbis, szorosan értelmezte a hajózási előírásokat, így a hídon mindig tartózkodott valaki.

Shrike parancsainak mindenki engedelmeskedett a hajón, nem kimondottan az az alak volt ugyanis, akivel érdemes ujjat húzni, hacsak nincs jó oka erre az embernek, netán nem egy csőre töltött sugárvetőt tart a kezében. Az embereit meglehetősen zsarnoki módon irányította. A vékony, átlagos termetű Garris a maga marcona módján jóképű volt. A halántékánál lévő őszes hajtincsek csak kiemelték ébenfekete haját és acélkék szemét. Keskeny ajkai a legritkábban húzódtak mosolyra – ami akkor sem a jókedvéből fakadt. Garris Shrike kitűnően lőtt célba, fiatalabb korában hivatásos fejvadászként kereste a kenyerét. Később abbahagyta ugyan, ahogy ő mondta a „balszerencséje” miatt – a valóságban a türelmetlensége fosztotta meg őt a legzsírosabb, ám élve elfogandó zsákmányoktól. A holttestekért ugyanis általában jóval kevesebbet fizettek.

Shrike-nak volt egyfajta morbid humorérzéke, különösen akkor, ha mások szenvedésének örülhetett. Amikor szerencsejátékot űzött és nyert, főleg, ha még be is rúgott hozzá, hajlott rá, hogy szinte önkívületi vidámságba lovalja magát.

Jelen pillanatban is éppen részeg volt. Az egykori tiszti készenléti szobának az asztalánál ülve szabakkot játszott, és nyakalta a jófajta alderaani sört, a kedvenc italát.

Rápillantott a kártyachipjeire, és magában számolgatott. Vajon passzolnia kéne, és várni, hogy kijöjjön egy tiszta szabakk? Az osztó bármelyik pillanatban megnyomhat egy gombot, ami megváltoztatja az összes kártya értékét. Ha ez megtörténik, neki lőttek, hacsak nem húz még egy kettest, és nem rakja le a legtöbb lapját az asztal közepén lévő interferenciamezőre.

Az egyik játékos, egy ormótlan elomini hirtelen elfordította agyarakkal tarb’tott fejét, és a háta mögé nézett. Az egyik kiegészítő kontrollpanel jelzőlámpája villogni kezdett. A hatalmas, csapzott szőrű elomini torokhangon felmordult, és a Basicet törve megszólalt:

– Van valami a fegyverszekrények zárszenzorával, kapitány Shrike ragaszkodott az „illő” megszólításhoz és formaságokhoz, elvégre őróla volt szó. Hacsak nem valami pángalaktikus züllés kellős közepén járt, a Luckon mindig katonai egyenruhát viselt – amit ráadásul saját maga tervezett egy főrangú moffi egyenruha mintájára. Teleaggatta „medálokkal” és „kitüntetésekkel” – ezeket nagy nehezen, a legkülönbözőbb bolhapiacokról szedte össze.

Meghallván az elomini figyelmeztetését, kábán felnézett, megdörzsölte a szemét, majd felegyenesedett, és az asztalra dobta a kártyachipeket.

– Mi az, Brafid?

Az óriás összeráncolta agyarakkal teli ormányát.

– Nem tudom, kapitány Most minden normális, de valami villogott, mintha a zár egy pillanatra nem kapott volna energiát. Talán csak egy kis áramkimaradás volt.

A kapitány felpattant, és olyan magabiztos, kecses léptekkel kerülte meg az asztalt, hogy még a piperkőc „egyenruha” sem tudta elrontani az összképet. Odalépett a kijelzőhöz. Semmiféle rendellenességre utaló jelet nem látott.

– Nem áramkimaradás volt – döntötte el végül. – Valami más.

Hátrafordult, és odaszólt a balján álló magas, keménykötésű férfinak.

– Larrad, ezt nézd meg! Valaki lekapcsolta a zárat, és egy szimulátorral akarja elhitetni velünk, hogy áramkimaradás volt. Tolvaj van a fedélzeten. Mindenkinél van fegyver?

A megszólított ember; Larrad Shrike történetesen a testvére volt. Bólintott, és megveregette a combján hordott pisztolytáskáját. Brafid, a szőrös elomini megmarkolta az „ösztökéjét”. Ez az elektro bénító volt a kedvenc fegyvere, pedig erejéből kitelt volna, hogy puszta kézzel felkapjon egy emberszabású lényt, és elroppantsa a gerincét.

A másik jelenlévő személy, egy nőnemű sullusti, a Luck navigátora felállt, és szintén megpaskolta kopottas sugárvetőjét.

– Készen állok, kapitány! – felelte cincogó hangon. Apró termete, libegő taréja és sugárzó szemei ellenére Nooni Dalvo legalább olyan veszedelmes volt, mint a föléje tornyosuló elomini – mellesleg a legjobb barátja a hajón.

– Jó – morogta Shrike. – Nooni, állíts egy őrt a fegyverszekrényekhez, hátha visszatér! Larrad, aktiváld a bioszenzorokat, és ha tudod, azonosítsd a tolvajt, meg hogy merre tart!

Shrike testvére bólintott, és odahajolt a vezérlőpulthoz.

– Koréliai ember – jelentette ki egy másodperc múlva. Férfi. Fiatal. Kb. 1,8 méter magas. Sötét haj és szemek. Vékony alkat. A bioszkenner felismerte. A tat felé, a konyha irányába tart.

Shrike ábrázata megkeményedett, tekintete nagyjából annyi melegséget árasztott, mint a Hoth rendszer gleccserei.

– Az a Solo kölyök – mondta. – Egyedül neki van annyi vér a pucájában, hogy valami ilyesmivel megpróbálkozzon. Ökölbe szorította a kezét. Az ujján viselt, egyetlen hatalmas devaroni mérgező vérkristályból vésett gyűrű tompán megcsillant a neonfényben. – Eddig elnéző voltam vele szemben, mert jó siklópilóta, és még sosem vesztettem, ha rá fogadtam. De ami sok, az sok. Ma éjjel megtanítom arra, hogy tisztelje a feljebbvalóit. Azt fogja kívánni, bárcsak meg se született volna. Shrike kivillantotta ragyogó fogsorát.

– Vagy hogy bárcsak ne „találtam” volna rá tizenhét évvel ezelőtt, és ne hoztam volna ide azt a porbafingó kis seggét a Luckra. Én egy békés, türelmes ember vagyok… – itt színpadiasan felsóhajtott –, ahogy az galaxis szerte ismert, de engem is ki lehet hozni a sodromból.

Ránézett láthatóan feszengő testvérére. Garris eltöprengett, Larrad vajon emlékszik-e a Solo kölyök legutóbbi, tavaly történt megbüntetésére. A ficsúr két napig nem tudott járni utána.

Shrike összevonta a szemöldökét. Semmilyen lazaságot nem tűrhet el a beosztottjaitól.

– Rendben, Larrad? – kérdezte halkan.

– Rendben, kapitány!

Han Solo az elemelt pisztolyt szorongatva végigosont a szűk fémfolyosón. Amikor rákötötte a szimulátort a fegyvertárolóra és megberhelte a zárat, csak egy másodperce volt benyúlni és megragadni az első keze ügyébe eső fegyvert. Válogatni sajnos nem volt alkalma.

Idegesen elsöpörte sötétbarna hajtincseit a szeme elől. Izzadt. A fegyver nehéznek, esetlennek tűnt a markában. Han ritkán tartott akárcsak a kezében is ilyen fegyvert, és legfeljebb annyit tudott róluk, hogy hol kell ellenőrizni a feltöltöttségüket. Lőni még egyszer sem lőtt igazi pisztollyal. Garris Shrike csupán a közvetlen beosztottjainak engedélyezte, hogy felfegyverkezve járjanak a hajón. A félhomályban hunyorogva a fiatal siklópilóta kipöccintett egy apró panelt a fegyvercső oldalán, és ránézett a kijelzőre. Remek. Fel van töltve. Lehet, hogy Shrike nagy seggfej, de a hajót azt rendben tartja.

Az ifjonc még magának sem vallotta volna be, hogy tulajdonképpen mennyire fél a Traders Luck kapitányától, és mennyire utálja is őt. Régen rájött már, hogyha a legcsekélyebb jelét is mutatja a félelemnek, biztos verés lesz a vége – vagy még rosszabb. Az egyetlen dolog, amit ezek a marha tahók értékelnek, az a bátorság – vagy legalábbis a hencegés. Így Han Solo gyorsan megtanulta, hogy nem szabad hagynia, hogy a félelem eluralkodjon a szívén vagy az eszén. Voltak pillanatok, amikor Han azért mélyen, a felszedett keménység rétegei alatt érzékelte a félelmét, ilyenkor azonban kínkeservvel még mélyebbre ásta azt.

Kísérletképpen szemmagasságba emelte a fegyvert, és egyik mogyoróbarna szemét behunyva elnézett a cső fölött. A pisztoly célgömbje enyhén imbolygott. Han átkozódva vette észre, hogy remeg a keze. Gyerünk, mondta magának. Bátorság, Solo! Az, hogy lejuthatok a hajóról, és nem látom többé Shrike-ot, megér egy kis kockázatot

Ösztönösen hátranézett a válla fölött, majd pont időben fordult vissza, hogy lebukjon egy alacsonyan lógó elektromos csatlakozó elől. Azért választotta ezt az utat, mert ez elkerülte a lakó- és pihenőkörleteket. Cserébe olyan szűk és alacsony mennyezetű volt, hogy lassan klausztrofóbiássá kezdett válni, ahogy immár csak előrefelé nézve lassan továbbaraszolt.

Nem sokkal előtte a folyosó kiszélesedett, és Han rájött, hogy már majdnem elérte a célját. Csak még egypár perc, mondogatta magában, és kecsesen, nesztelenül, akár egy wonat, továbbosont. A hiperűr moduloknál járt éppen, aztán elért egy keresztfolyosóhoz. Jobbra fordult, és magában hálát adott, amiért végre ismét felegyenesedve járhat.

Odalépett a hatalmas konyha ajtajához, és hegyezni kezdte a fülét. Hangok… igen, de csak azok, amikre számított is. A fémedények halk csörömpölése, a tésztaszaggatás és dagasztás jellegzetes hangjai.

Orrát megcsapta a sülő tészta illata. Lelenckenyér, a kedvence. Összefutott a szájában a nyál. Egy kis szerencsével azonban már nem lesz itt, hogy megehesse a finomságot.

Az övébe tűzte a pisztolyát, kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába.

– Hello… Dewlanna… – kezdte halkan. – Én vagyok az. Azért jöttem, hogy elköszönjek.

Egy magas, szőr borította és éppen vehemensen tésztát gyúró lény fordította felé a tekintetét, s halkan, kérdően felmordult.

Dewlanna valódi neve Dewlannamapia volt, és Han őt tartotta a legjobb barátjának a Trader’s Luckon, mióta a vuki nőstény tíz évvel ezelőtt, Han kilencéves korában a hajóra került. (A fiatal siklópilótának persze fogalma sem volt arról, hogy mikor is született, vagy kik voltak a szülei. Az is egyedül Dewlannán múlt, hogy egyáltalán megtudta, hogy a vezetékneve Solo.)

Han vuki nyelven egyáltalán nem beszélt – noha megpróbálta utánozni a hörgéseket, röffenéseket, vakkantásokat, bömböléseket és torokhangú, torokkaparó morranásokat, de tudta, hogy szánalmas kísérletek csupán. Érteni viszont remekül értette a nyelvet. Dewlanna a maga részéről a Basickel nem boldogult, de ő is tökéletesen megértette azt. Így hát a társalgás a fiatalember és az idősödő vuki között zavartalan volt… csak éppen eltérő.

Han az évek során hozzászokott ehhez, és nem problémázott rajta. Ó és Dewlanna egyszerűen… beszélgettek. Nagyszerűen megértették egymást. Kiemelte a lopott fegyvert a tokjából, és vigyázva, hogy a markolatát fordítsa a vuki felé, odanyújtotta a barátjának.

– Igen – felelt Dewlanna kérdésére. – Ma éjszaka lesz a napja. Eltűnök a Trader’s Luckról, és vissza se nézek többet.

Dewlanna aggodalmas hangon rámordult, közben egy percre sem állt le a gyúrással. Han féloldalasan vigyorogva megrázta a fejét.

– Túl sokat aggodalmaskodsz, Dewlanna. Természetesen mindent kiterveltem. A robothajók dokkjához közeli egyik tárolóban elrejtettem egy űrruhát, és van ott egy hajó, amelyik azonnal indul, amint kész van a tankolással és lerakodással. Egy robothajó az, és pont oda tart, ahová én is.

Dewlanna rendületlenül gyúrta a tésztát, de azért halkan közbevakkantott valamit.

– Az Ylesiára megyek – mondta Han. – Már sokat meséltem róla. Egy vallási közösség a hutt terület határán, a zarándokoknak pedig menedéket kínálnak a külvilág elől. Ott biztonságban leszek Shrike-tól. Ráadásul – azzal a vuki szakácsnő orra alá dugott egy aprócska hololemezt – pilótát keresnek! Arra használtam a legutóbbi melóból származó kreditjeimet, hogy megüzenjem nekik, érdekel az állás.

Dewlanna alig hallhatóan felmorrant.

– Hé, azt nem hagyhatom! – tiltakozott Han. A vuki közben tepsikbe tette a vekniket, és az egészet betolta az elektrokemencébe. – Nem lesz semmi bajom. Majd útban a robothajó felé még elemelek egy kis pénzmagot. Ne aggódj, Dewlanna!

A vuki tudomást sem véve róla keresztülcsoszogott a konyhán. Éltes kora ellenére meglepően energikusan mozgatta szőrös, enyhén görnyedt testét. Han tudta, hogy Dewlanna majdnem hatszáz éves. Még vuki mércével mérve is idős.

A vuki eltűnt a privát lakrészéhez vezető ajtó mögött, majd kisvártatva egy selymes, szövött anyagból készült erszénnyel a kezében jelent meg ismét, amely a kinézete alapján akár vukiszőr is lehetett.

Lágy de határozott nógatás kíséretében odanyújtotta Hannák.

Han ismételten megrázta a fejét, és tüntetően a háta mögé dugta a kezét.

– Nem – mondta határozottan. – Nem viszem el a spórolt pénzedet, Dewlanna. Szükséged lesz rá, amikor megváltod a jegyet, hogy utánam gyere!

A vuki félrehajtotta a fejét, és röviden vakkantott valamit.

– Természetesen utánam jössz! – mondta Han. – Csak nem gondolod, hogy hagylak itt elrohadni ezen a hajón? Shrike évről évre hülyébb lesz. Senki sincs biztonságban a Luck fedélzetén. Amikor odaérek az Ylesiára és rendbe szedem magam, értesíteni foglak, hogy mikor gyere. Az Ylesia egy vallási fellegvár, de legalább menedéket nyújt minden zarándoknak. Odáig Shrike keze sem ér el.

Dewlanna belenyúlt az erszénybe, és szőrös ujjaival elképesztő ügyesen végigpörgette a benne lévő kreditchipeket. Néhányat átnyújtott fiatal barátjának. Han hangos sóhajtással belenyugodott a dologba, és eltette őket.

– Nos… rendben. De ez csak kölcsön, oké? Vissza fogom fizetni. Az ylesiai papok rendes fizetést kínáltak.

Dewlanna helyeslően vakkantott egyet, majd figyelmeztetés nélkül kinyúlt, és termetes mancsával beleborzolt Han hajába, amire ezután leginkább a felrobbantott tyúkól kifejezés illett.

– Hé! – kiáltott fel Han. A vuki fejborzolás mellett nem lehet szó nélkül elmenni. – Most fésülködtem!

Dewlanna morgott valamit, mire Han sértődötten felhúzta az orrát.

– Nem is nézek ki jobban kelekótyán. Ezerszer mondtam már neked, hogy a kelekótya nem éppen hízelgő jelző egy emberre nézve.

Aztán ránézett a vukira, és a sértődöttsége rögvest elpárolgott, mert eszébe jutott, hogy jó ideig most látja utoljára a szőrös arcot, a melegkék szemeket. Dewlanna volt a legjobb, ha nem az egyetlen barátja. Nagyon-nagyon nehéz volt most csak úgy elhagyni.

A fiatal koréliai hirtelen odalépett, és hevesen átölelte a hatalmas testet. A feje a vuki melléig ért csupán, igaz, Han még azokra az időkre is emlékezett, amikor jó, ha a csípőjét elérte Dewlannának.

– Hiányozni fogsz – mondta, és könnyes szemekkel belefúrta az arcát a szőrcsomók közé. – Vigyázz magadra, Dewlanna!

A vuki panaszosan felbömbölt, és hosszú, borzas kezével viszonozta az ölelést.

– Milyen megható jelenet – jegyezte meg egy túlságosan is ismerős hang.

Han és Dewlanna egyszerre rezzentek össze és pördültek meg. A jövevény Dewlarma szobája felől érkezett. Az ajtóban ácsorgó Garris Shrike cápamosolya láttán Han ereiben meghűlt a vér. Dewlanna megremegett – vagy a félelem, vagy a gyűlölet miatt.

Shrike háta mögött a legénység két további tagja – Larrad Shrike és Brafid – volt látható. Han tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Ha Shrike egymaga lenne, megkísérelhetné rávetni magát. Dewrlanna segítségével talán le tudná gyűrni a Luck kapitányát. Larrad és az elomini jelenlétében azonban semmi esélyük nem volt.

Han tudatára ébredt az övébe dugott lopott pisztolynak. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy előrántja, de aztán elvetette az ötletet. Shrike híres volt arról, hogy gyorsan jár a keze. Legyőzni úgysem tudná, legfeljebb mindkettőjüket megöletné a heveskedéssel. Shrike szemmel láthatóan tajtékzott a dühtől.

Han megnyalta a kiszáradt ajkait.

– Nézd, kapitány – kezdte. – Mindent megmagyarázok… Shrike parázsló szemekkel kihúzta magát.

– Mit akarsz te megmagyarázni, te nyamvadt kis áruló? A saját családodat lopnád meg? Elárulod azokat, akik megbíztak benned? Hátba szúrod a jótevődet, te szaros seggű hitvány tolvaj?

– De…

– Elegem van belőled, Solo! Eddig elnéző voltam veled, mivel átkozott jó siklópilóta vagy, és nagyon jól jött az a pénz, de most elfogyott a türelmem. – Shrike komótosan felgyűrte a túlcicomázott uniformisa ujját, majd megropogtatta az ízületeit. A konyha fakó, mesterséges fényében a vérköves gyűrű halvány ezüstszínben csillogott. – Lássuk, néhány nap küzdelem a devaroni vérkristály mérgével, no meg persze egypár törött csont mennyire változtatja meg a viselkedésedet. A te érdekedben teszem ezt, fiú. Egyszer még hálás leszel érte.

Han nagyot nyelt, amikor Shrike elindult felé. Egyszer; két évvel ezelőtt már szembeszegült a kereskedőkapitánnyal egy megnyert jubilari nyílt gladiátorviadal után. Akkor nagyon fickósnak érezte magát – és azonnal meg is bánta a tettét. Garris válaszütésének ereje és gyorsasága egyből letaglózta, a két ajka pedig olyannyira felhasadt, hogy Dewlannának egy hétig pépes étellel kellett etetnie, mire valamelyest begyógyultak.

Dewlanna egy hördülés kíséretében Han elé lépett. Shrike a pisztolya felé kapott.

– Te maradj ki ebből, öreg vuki! – csattant fel vukikat is megszégyenítő torokhangon. – Annyira azért nem főzöl jól.

Han már meg is ragadta a barátja szőrös mancsát, és minden erejével megpróbálta visszatartani.

– Dewlanna, ne!

A vuki olyan könnyedén rázta le a karjáról a fiút, mintha csak egy hangyát söpörne le magáról, és ráüvöltött Shrike-ra. A kapitány előhúzta a fegyverét, és kitört a káosz.

– Neee! – sikította Han, és a lábát a levegőben maga elé húzva előreugrott. A talpa pontosan a szegycsontján találta el Shrike-ot. A kapitány tüdejéből kifutott a levegő, és nagyot dobbanva hátrazuhant. Han földet érés után egyből tovább gurult. Egy lézersugár centikkel kerülte csak el a fülét.

– Larrad! – szuszogta a kapitány mikor Dewlanna feléje indult.

Shrike testvére ráemelte fegyverét a vukira.

– Dewlanna, állj!

Szavai, Hanhoz hasonlóan nem sok hatással voltak rá. Dewlanna vére fortyogott – elkapta a vuki harci láz. Fülsiketítő üvöltéssel elkapta Larrad csuklóját, megrántotta, és rongybabaként körbeforgatva nekicsapta a falnak. Han szakadó inak és ínszalagok recsegését, és egy félelmetes roppanást hallott. Larrad Shrike fájdalmas, fejhangú üvöltése hallatán a koréliai fiú csuklója is együtt érzően megsajdult.

Aztán a tokjából előrántva a sugárvetőjét, Han megeresztett egy lövést az elomini felé, aki előrelopakodott, és elektro bénítójával éppen Dewlanna hátára készült lesújtani. Brafid felüvöltött, és elejtette a fegyvert. Han kicsit elcsodálkozott, hogy sikerült eltalálnia, de nem sokáig álmélkodhatott célzó tehetségén.

Shrike talpra kecmergett. Felemelte a pisztolyát, és Han fejét vette célba.

– Larrad? – kiáltotta a bátyját alkotó fetrengő fájdalomkupac felé. Larrad nem válaszolt.

Shrike kiélesítette a fegyvert, és még közelebb lépett Hanhoz.

– Állj le, Dewlanna! – morogta a vuki felé. – Különben Solo pajtásod meghal!

Han eldobta a sugárvetőt, és lassan felemelte a kezeit.

Dewlanna felmordult, de megállt.

Shrike célra tartotta a pisztolyt, ujjai ráfonódtak a ravaszra. Sütött róla a leplezetlen gyűlölet, aztán hirtelen elmosolyodott, acélos szemébe kegyetlen káröröm költözött.

– Engedetlenségért és feljebbvalód megtámadásáért – jelentette ki – halálra ítéllek, Solo! Rohadj békében a pokol fenekén!

Miközben Han halálra váltan várta a bármikor kicsapódó sugarat, Dewlanna felüvöltött, félresöpörte Hant, és Shrike-ra vetette magát. A lézersugár a melle közepét találta el. A vuki összerogyott, a szobát pedig betöltötte az égett hús és megpörkölődött szőr bűze.

– Dewlanna! – kiáltotta kétségbeesetten Han. Aztán hirtelen, még saját magát is meglepő lendülettel Shrike felé vetődött. A térdénél kapta el birkózófogásban a férfit, akit ismét hanyatt lökött a becsapódás. Ezúttal azonban keményen beverte a fejét a padlóba, és elvesztette az eszméletét.

Han odakúszott a barátjához, és gyengéden megfordította. A mellkasán hatalmas, lézersugár ütötte lyuk éktelenkedett. Han egyből tudta, hogy a vuki sebesülése végzetes. Még nem készítettek olyan orvosdroidot, amelyik képes lenne befoltozni egy ilyen sebet. Dewlanna felnyögött, minden egyes lélegzetvételért keményen meg kellett küzdenie. Han a válla alá csúsztatta a kezét, és megpróbált segíteni neki. A vuki kék szemei felnyíltak, de egy másodpercig csak a semmibe révedtek. Aztán Dewlanna tudata visszatért egy kicsit, és halkan dörmögött valamit Hannák.

– Nem, nem hagylak itt! – felelte Han, és még jobban magához húzta a vukit. Könnyek homályosították el a látását, a lény barna szőre hullámzani látszott. – Nem érdekel, hogy meg tudok-e szökni! Ó, Dewlanna…

A vuki hatalmas erőfeszítéssel felemelte egyik jókora, szőrös tenyerét, és megragadta a fiú karját. Han alig tudta fordítani, amit mondott.

– ”lúdom… – nyelt egyet. Hangosan beszélt, hogy tudassa a vukival, megértette őt. – Tudom, hogy fontos vagyok neked. Mintha csak a saját gyereked lennék.

Han pislogott néhányat, a szeme égett, a torka kapart.

– Én… én is ugyanígy érzek, Dewlanna. Olyan vagy nekem, mint az édesanyám.

Dewlanna testét elfúló sóhajtás rázta meg. Halkan tiltakozni próbált.

– Nem – ellenkezett Han. – Nem hagylak itt. Veled maradok, amíg… amíg… – Nem volt képes befejezni a mondatot.

Dewlanna korábbi erejét felidézve megszorította Han karját, és szinte parancsolóan rámordult.

– Ha én… – Han alig értette az elmosódott szavakat. – Ha én meghalok… semmi? Ó, azt mondod, ha én nem maradok életben, te a semmiért halsz meg?

Dewlanna bólintott, mélyen ülő szemét erőnek erejével Hanra szegezte. A fiú dacosan megrázta a fejét. Hogyan hagyhatná itt egyedül meghalni?

A vuki halkan, elhalóan mondott valamit.

– Igen, tudom, hogy megtalálod a helyed, egy leszel az élet körforgásával – mondta Han, próbálva komolynak hangzani. Tudta, hogy néhány vuki, köztük Dewlanna mélyen hisz ebben a lélekegyesítő körforgásban… pontosan sosem tudta lefordítani a szót, a vuki kifejezés egyaránt jelenthetett „mindenséget” és „évszakot” is, a maga részéről azonban merő babonaságnak tartotta.

Ha azonban a tudat megnyugvást jelent Dewlannának az utolsó pillanataiban, nem fog ellenkezni. Eszébe jutottak a vuki gyakran emlegetett szavai: „Légy egy a körforgással…” Egy pillanatra úgy érezte, bárcsak hinni tudna benne.

Dewlanna felnyögött fájdalmában. Han látta, hogy közeleg a vég. Aztán Dewlanna ismét motyogni kezdett, Han pedig automatikusan fordította.

– Az utolsó kívánságod… – Nagyot nyelt, alig tudta kimondani a szavakat. – Azt akarod, hogy… menjek el… és éljek. Hogy éljek… boldogan.

Han megpróbálta összeszedni magát.

– Rendben – egyezett bele. – Elmegyek. Még van időm felszállni a robothajóra, mielőtt kilőnék.

Dewlanna suttogott valamit.

– Megígérem – válaszolta Han rekedtes hangon. – Most megyek. És esküszöm, hogy sosem foglak elfelejteni, Dewlanna.

A vuki beszélni már képtelen volt, de Han tudta, hogy azért megértette. Óvatosan lefektette a padlóra, aztán felállt és felkapta a pisztolyát. Majd egy utolsó pillantást vetve Dewlannára megfordult, és kisietett a teremből.

Rohanó lépteinek zaja dobogva visszhangzott a Luck folyosóin: a lopakodás ideje elmúlt. El kell érnie a hangárt és benne az ylesiai pilóta nélküli teherszállítót! Fogalma sem volt arról, a hajó mikor fogja elhagyni a Luckot, de a dokk falára kifüggesztett menetrenden az állt, hogy azonnal indul, amint feltöltik az üzemanyagtartályait. Amikor pedig még korábban elcsórta és elrejtette az űrruhát, a droidok éppen ennek a műveletnek kezdtek neki.

Az Ylesian Dream bármelyik pillanatban felszállhat!

Han fújtatva rohant a zsilipkamra felé, lábai azokon a padlólemezeken dobogtak, amelyek, mióta csak az eszét tudta, a játszótér szerepét töltötték be. A távolban álmos hangok keveredtek dühödt kiáltásokkal.

Nem hagyhatom, hogy elkapjanak! Shrike meg fog ölni. Ez a tudat még gyorsabb vágtára ösztönözte.

Befordult az utolsó sarkon, és előkotorta az egyik póttartály mögé rejtett űrruhát. A karjára vetett sisak a mellét verdeste, ahogy sietve bepötyögte a zsilippanelbe az ellopott kódot.

Teltek a másodpercek. Az üldözők hangja közelebbről harsant. Biztosan azt fogják gondolni, hogy a siklófedélzet felé ment, vagy esetleg a mentőkapszulákhoz. Senki nem fogja feltételezni, hogy elég őrült ahhoz, hogy egy robothajóra próbáljon meg felkapaszkodni – vagy legalábbis erre számított…

A zsilipajtók szisszenve feltárultak. Han beugrott, bezárta a reteszt, és elkezdte felrángatni magára az űrruhát. Ellenőrizte az oxigénszintet. Tele van. Jó. Eredetileg azt tervezte, hogy hoz magával egypár tartalék levegőpatront, de már nem mert visszamenni értük. A ruhában lévő készlet nagyjából két napra lesz elegendő. Ennek elégnek kell lennie, hacsak a Dream nem megy nagyon lassan. Mivel a hajó robotvezérlésű volt, még csak azt sem tudta megnézni, hogy milyen útvonalat vagy sebességet programoztak be.

Han elfintorodott. Csak egy nagyon elkeseredett ember választaná a menekülésnek ezt az útját. Nos, ő elég elkeseredett volt. Csak remélni tudta, hogy az Ylesiára nem holtan fog megérkezni, mert elfogyott az oxigénje.

Nézzük csak… ételtabletták… tele. Víztartály… tele. Jó. Ez Shrike kapitányra vallott, aki mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a hajón minden berendezés tökéletesen karban legyen tartva.

Han felhúzta az űrruhát a szürke kezeslábasa fölé, és lezárta a mellrészén végighúzódó zárócsíkot. Kesztyűs kezével esetlenül a helyére illesztette a sisakot. A sisak gyakorlatilag teljes egészében flexüvegből készült, így majdnem minden irányba kilátott belőle. A sisakillesztés fölött apró holoábrák tájékoztatták a maradék oxigénmennyiségről, és egyéb életfontosságú adatról. Valamilyen formában még „beszélgethetett” is a sisakkal, mivel arcával nyomogatva a kommunikációs egység kapcsolóját, utasításokat tudott adni a kívánt hőmérsékletről, páratartalomról és így tovább.

Oké, helyben vagyunk, gondolta a fiatalember, miközben odatrappolt a második zsilipajtóhoz, és beütötte a végső kódot, amely kiegyenlíti a légnyomást a zsilip és az Ylesian Dream között. Hallotta, ahogy a levegő kiszökik a zsilipkamrából. A Dream, lévén robotvezérlésű, nem volt szüksége levegőkészletre. A hajó belsejében semmi levegő nem lesz.

A zsilipszárnyak végre felnyíltak, és Han belépett.

A hajót telezsúfolták áruval és felszerelési tárgyakkal, a folyosókat pedig igencsak szűkre szabták. A Dream belső terének

tervezésekor nem volt szempont egy élő személyzet kényelme, így csupán a rutinellenőrzésekhez elegendő helyet hagytak szabadon. Han ennek megfelelően néhol csak oldalazva fért el. Azért legalább hálás lehetett, hogy a gépeket normál légköri körülmények közé tervezték – ha teljes súlytalanságban kellett volna utaznia, bizony igencsak megszenvedi a repülést.

Korábban, mikor már elég idősnek ítélték ahhoz, hogy rázósabb feladatokkal is megbízzák, járt már néhányszor a javítócsapattal űrruhában a Ttader’s Luckon kívül. Ilyenkor az űrben lebegett, a hajóval csupán egy látszólag törékeny köldökzsinór kötötte össze. Az első néhány alkalommal még jópofa dolognak tűnt, de Han igazából nem rajongott a súlytalanságért, és hamar megtanulta, hogy sose nézzen „le”. Az a tény hogy a talpa alatt sok-sok fényév messzeségben csak a puszta űrt látta, elég volt ahhoz, hogy kóvályogni kezdjen a feje.

Han a „híd” felé tartott, gondolván, hogy ott lesz a legtöbb szabad hely Pár pillanaton belül el is érte – a Dream aprócska hajó volt. Ha helyes a rakománylistája, a hajó egy rakomány legjobb minőségű sensostim fűszerrel megrakodva érkezett, és csúcstechnikájú, az iparban használatos koréliai műszaki cikkeket vitt cserébe.

Egy pillanatra eltöprengett, Garris Shrike vajon kit fizetett le, hogy hozzájusson egy rakomány fűszerhez, amelynek a kereskedését a legtöbb csillagközi egyezmény és a birodalmi kereskedelmi paktum is szigorúan korlátozta.

Oldalazva elérte a hidat – és megdermedt.

Mi a fészkes fenét kereshet egy asztromech droid a hídon ? Mindenki tudta, hogy egy droid önmagában nem tud elvezetni egy hajót, tehát a pilóta nem lehet. Han elfintorodott a flexüveg sisak alatt. Lehet, hogy a droid egyfajta riasztóként funkcionál; egy fejlett kommunikációs eszköz, amely elriasztja a dokktolvajokat és űrkalózokat. Han tudta, hogy az egyik ok, amiért az ylesiai papok szerettek volna szerződtetni egy pilótát – a hirdetésük szövege szerint ráadásul lehetőleg egy koréliai pilótát – az a kalózkodás miatt elvesztett nagyszámú robothajó volt.

Miközben állt és bőszen reménykedett, hogy a droid nem szerzett tudomást a jelenlétéről, a Dream megrázkódott. Elválunk a dokktól! Kigyorsulás előtt meg kell kapaszkodnom valamiben.

Sietve visszahúzódott a hídról, és a raktér felé indult. Végül csak megtalálta, amit keresett. Szűk kis zug volt, de ahhoz elegendő, hogy leülhessen, és stabilan megtámaszthassa magát.

A Dream újra és újra megrázkódott. Han elképzelte, amint a rögzítő csapok egyenként leválnak a törzsről. Még egy, és…

A hajó még egyszer megremegett, majd viharos gyorsasággal nekilendült. Mivel a Dream fedélzetén normálisan nem tartózkodott senki, így az ember irányította hajóknál sokkal drasztikusabb gyorsulásgörbéket is beprogramozhattak.

Puffi.Wsn. teste nekicsapódott a falnak, de aztán a gyorsulás ellenében megfeszítette a testét. A Dream elvált a dokktól, és útnak indult!

Han elképzelte magában, amint a hajó eltávolodik a Trader’s Lucktól, és legyőzi Korélia gravitációs mezőjének vonzását. Lehunyt szemével látta, amint szülőbolygója lassan beleolvad a többi csillag közé. Korélia kellemes bolygó volt, tiszta kék tengereivel, zöldellő erdeivel, a kopár sivatagokkal és a gigászi városokkal. Éjszaka pedig szinte az egész bolygó fényárban úszott.

Aztán a hajó minden eddiginél nagyobbat rándult, és Han fájdalmasan nekipréselődött az egyik teherkonténernek. Biztos most léptünk be a hiperűrbe.

Pillanatokkal később, ahogy a hajó sebessége stabilizálódott, Han ismét meg tudott mozdulni. Kinyújtóztatta a végtagjait, de rögtön el is fintorodott, ahogy horzsolásai hírt adtak magukról. A konyhai csata emlékei, gondolta. Erről pedig Dewlanna jutott az eszébe. Belehasított a bánat, és minden igyekezete ellenére eleredtek a könnyei. Űrruhában sírni nem a legjobb ötlet, hiszen az ember még az arcát sem tudja megtörölni.

Han nagyokat pislogott könnyes szemével. Dewlanna… A barátja az életét adta azért, hogy esélyt adjon neki.

Szedd össze magad, Solo, parancsolt rá önmagára. A torka iszonyúan kapart, alig tudta nyelni a könnyáradatot. Összeharapta az ajkait, a fájdalom legalább elterelte a figyelmét a sírásról. Nem is emlékezett, mikor bőgött utoljára, de végtére is mindegy Dewlannát nem hozhatja vissza…

Han tudta, hogy Dewlanna hitt abban, hogy a lélek tovább él a test halála után. Ha ez igaz, akkor lehet, hogy most is hallja.

– Hé, Dewlanna! – suttogta. – Megcsináltam. Eljöttem. Úton vagyok az Ylesia felé, és én leszek a legjobb pilóta a szektorban. Addig tanulok és addig dolgozom, amíg fel nem vesznek az Akadémiára, hisz mindig is erről álmodtunk. Szabad vagyok, Dewlanna. – Hirtelen elhallgatott. Biztonságban vagyunk, Dewlanna. Shrike most már egyikünkhöz sem nyúlhat hozzá…

A szűk résbe bepréselődött fiatal pilóta acélos elszántsággal mosolyra húzta a száját. Szabad vagyok, és mindezt neked köszönhetem. Sosem fogok megfeledkezni rólad. Ha bármikor lehetőségem lesz segíteni a fajtád valamelyik tagjának, nem habozok majd visszafizetni neked a kölcsönt. Bármire megesküszöm – bármilyen istenre, szentségre vagy hatalomra nem fogok habozni…

Han Solo mélyen beszívta az űrruha raktározott levegőjét.

– Köszönöm neked, Dewlanna – suttogta. Bárhol is van most a vuki, remélte, hogy hallja őt.

2. fejezet

Ylesíaí álmok

Mikor Han felébredt nyugtalan álmából, egy pillanatig nem tudta, hol van. Hol vagyok? Az emlékei heves, kínzó képek formájában tértek vissza: a kezében tartott pisztoly… Shrike dühtől és gyűlölettől vöröslő arca… Dewlanna, amint szenvedve, magára hagyatottan haldoklik…

Nagyot nyelt. Dewlanna egész kicsi, nyolc- vagy kilencéves kora óta elválaszthatatlan része volt az életének. Han emlékezett a napra, amikor a vuki párjával, Isshaddikkal megérkezett a fedélzetre. Isshaddikot valamilyen bűncselekmény miatt száműzték a vukik szülőföldjéről, de Dewlanna erről sosem beszélt bővebben. Követte a társát a száműzetésbe, még akkor is, ha mindent hátra kellett hagyniuk – az otthonukat és felnőtt kölykeiket.

Egy évre rá Isshaddikot megölték egy rablóportyán a hutt szektorhoz tartozó Nar Hekkán. Shrike megengedte Dewlannának, hogy szakácsként egyedül is a Trader’s Luck fedélzetén maradjon, mivel egészen megkedvelte a vuki főztjét. Dewlanna visszamehetett volna a Kashyyykra – végtére is ő nem követett el semmit –, mégis inkább a Luckon maradt.

Miattam, gondolta Han, miközben megkereste a vízellátó szopókáját, és ivott egy óvatos kortyot. Aztán a szájába vett egypár ételtablettát, és egy második korty vízzel lenyelte azokat. Lakomának nem volt éppen nevezhető, de egész napra elegendő energiát fog neki biztosítani. Miattam maradt Meg akart védeni Shrike-tól…

Felsóhajtott. Tudta, hogy igaza van; a vukikat a galaxis leg-kitartóbb, leghűségesebb teremtményeiként tartották számon. Egy vuki barátságát és hűségét nehezen lehetett elnyerni, de

ha már sikerült, az illető biztos lehetett benne, hogy nem fog csalatkozni a társában.

Hátradőlt az ülőhelyén, és ellenőrizte a légpatront. Háromnegyedig tele. Han elmerengett, vajon a Dream milyen messzire jutott el, amíg ő aludt. Legfeljebb nemsokára előremegy a vezérlőfülkébe, és megpróbálja megfejteni a robotpilóta jelzéseit.

Gondolatai visszaröppentek az időben, miközben ő tétlenül ült. A Dewlannával eltöltött egykori napok jártak a fejében. Az első „igazi” emléke arról a napról származik, amikor Garris Shrike „hazavitte” őt a 7raí/er’5ZŁ/c±fedélzetére. Korábbról is voltak emléktöredékei, de nagyon kuszák, zavarosak, értelmetlenek.

A gyermek egy sötét, mocskos sikátor szájában kuporgott, és igyekezett elfojtani a feltörő sírást Túl idős volt ő már ahhoz, hogy sírjon. Még akkor is, ha fázott, éhes volt és magányos. A gyermek egy pillanatig eltöprengett, miért is van ő egyedül, de a választ minduntalan egy hatalmas, áttörhetetlen, mindent elnyelő ajtó zárta el előle. A mögött az ajtó mögött veszély leselkedett, a mögött az ajtó mögött… rossz dolgok. Fájdalom, és… és…

A fiú megrázta a fejét, mire egyenes szálú, ápolatlan haja a szemébe hullott. Egyik kezével félresöpörte. Bőrének igazi színét aligha lehetett volna megállapítania ráragadt vastag koszréteg alatt. Rongyos nadrágot és egy szakadt, ujjatlan, ráadásul kinőtt tunikát viselt. Mezítláb volt. Vajon hordott valaha egyáltalán cipőt?

Mintha valaha lett volna cipője. Jó meleg cipő, amit valaki felhúzott a lábára. Valaki, aki kedves volt hozzá, verés helyett mosollyal jutalmazta; valaki, aki tiszta, jó illatú volt, aki szép ruhákat viselt…

BANG!

Az ajtó döndülve becsapódott, és a kis Han (azt tudta, hogy őt hívják így, de hogy másik neve is lenne, azt már nem sejtette) úgy érezte, mintha egy tűt döftek volna az agyába. Megtanulta, hogyne engedje az ilyen gondolatokat szabadon csapongani

Ezek az emlékek, ezek a gondolatok rosszak voltak, fájtak… jobb, ha kitörli őket az elméjéből.

Szuszogott egyet és megtörölte taknyos orrát, de hiába. Észrevette, hogy egy szennyvíztócsában ácsorog, a lába pedig annyira elgémberedett, hogy mozgatni is alig tudja. Éjszaka volt, ami ráadásul nagyon hidegnek ígérkezett.

A gyomrába veszett kopóként mart bele az éhség. Nem is tudta, hogy mikor evett utoljára. Talán ma reggel, amikor megtalálta azt az érett, lédús, ráadásul csak félig elfogyasztott kávását a szemétkupac tetején? Vagy az még tegnap éjjel történt?

Itt nem maradhat tovább, döntött a fiú. Valamerre mennie kell. Kilépett a sikátor sötétjéből a járdára. Tudta, hogyan kell koldulni… de vajon ki tanította neki?

BANG!

Mindegy, úgyis az számít, hogy az a valami alaposan megtanította. Han felöltötte a lehető legszánalmasabb arckifejezését, és odacsoszogott a legközelebbi járókelőhöz.

– Kérem… asszonyom… – rimánkodott. – Éhes vagyok, nagyon… – Kinyújtotta nyitott tenyerét A kiszemelt nő egy másodpercre megtorpant, aztán lenézett a mocskos tenyérre, és gondosan elhúzva a szoknyája szélét, nehogy hozzáérjen a fiú kezéhez, továbbment

– Asszonyom… – lehelte Han, majd megfordult, és szinte már közönyös tekintettel figyelte a távolodó nőt. Szép ruhája volt, puha, fényes, olyan… csillogó… Korélia kikötővárosának rikító lámpafényénél

Emlékeztette valakire. A nagy, barna szemek, a selymes bőr, a hajszíne… BANG!

Pityeregni kezdett, apró teste reménytelenül próbált ellenállni a hidegnek, éhségnek, félelemnek és egyedüllétnek.

– Hé, te, ott! Han! – Az éles, de nem barátságtalan hang utat tört magának az elkeseredés fátylán keresztül. Szipogva, orrát törölgetve felnézett, és egy magas alakot látott fölé hajolni Fekete haj, fakókék szemek. Alderaani sörtől és legalább

fél tucat tiltott drog gőzétől bűzlött, mégis, jó párjárókelőtől eltérően szilárdan állt a lábán.

Látván, hogy Han észreveszi, az ember leguggolt a fiú mellé, így alig egy arasszal volt magasabb nála.

– Idős vagy te már ahhoz, hogy az utcán bőgjél, nem gondolod?

Han még mindig szipogva bólintott, és megpróbálta rendbe szedni magát

– I…ÍÍ…. igen. – Azon kapta magát, hogy dadog, pont úgy mintákkor, amikor először beszélni tanult Nagyon régen volt az már Eszébe jutott, hogy a hideg évszakban már tudott beszélni, és nemsokára megint itt a hideg évszak Ezek szerint már…

BANG!

A fiúcska megremegett, ahogy az elméje erőszakkal elrekesztette előle a távoli múlt emlékeit Valami más került a felszínre, valami, amire nyomorúságában az előbb nem figyelt fel Han szeme elkerekedett. A férfi a nevén szólította!

– Te… ki vagy te? – suttogta Han. – Honnan tudod a nevemet?

A férfi fogait kivillantva elmosolyodott. Han látta, hogy igyekszik barátságosan viselkedni, mégis volt benne valami nyugtalanító. Egy csapat, a sikátorokban prédára vadászó árnyfarkasra emlékeztette. – Sok mindent tudok, kölyök – felelte az ember – Hívj Shrike kapitánynak! Ki tudod mondani?

– I… igen. Shrike kapitány- szajkózta Han bizonytalanul. Mikor már nem szipogott, csuklani kezdett. – De… de honnan tudod a nevem? Kérem!

A férfi kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna simogatni a hú fejét, de aztán valószínűleg észrevette a koszfoltokat és a fiatal hajkoronát benépesítő tetteket, meggondolta magát

– Meg lennél lepve, Han. Majdnem mindenről tudok, ami itt folyik Korélián. Tudom, ki mozog és ki nem, kikapható és kit vettek meg, és hogy hová temették a tetemeket Tulajdonképpen egy ideje már figyellek. Talpraesett fiúcskának látszol Talpraesett vagy?

Han kihúzta magát, és a férfi szemébe nézett.

– Igen, kapitány- mondta, gondosan ügyelve, hogy ne remegjen meg a hangja. – Talpraesett vagyok. – Tudta, hogy tényleg az is. Ha nem lenne az, nem élte volna túl az utcán eltöltött hónapokat

– Remek, fiacskám! Nos, egy talpraesett Hinak jó hasznát tudnám venni Miért nem jössz velem? Rendes ételt adok neked és egy meleg vackot, ahol aludhatsz. – Ismét elvigyorodott. – És lefogadom, hogy szeretnéd látni a hajómat – Felfelé mutatott a szürkülő ég irányába.

Han türelmetlenül bólintott. Étel? Ágy? És legfőképpen…

– Egy űrhajó? Igen, kapitány! Ha felnövök, én is pilóta szeretnék lenni!

A férfi felnevetett, és kinyújtotta a kezét

– Nos, akkor gyere!

Han hagyta, hogy a hatalmas kéz rákulcsolódjon az övére, és kéz a kézben elindultak az űrkikötő felé…

Han megmoccant, és megrázta a fejét. Sosem lett volna szabad vele mennem, gondolta. Ha nem megyek vele, Dewlanna még ma is élne…

Ha azonban nem ment volna Shrikekal, valamelyik éjszaka valószínűleg arra ébred, hogy a vreltek lerágták a fülét és az orrát, mint ahogy egy másik, Garris Shrike által „megmentett” utcagyerekkel is tették.

Han kényszeredetten elmosolyodott. Shrike kapitány természetesen nem önzetlenségből cselekedett. Begyűjtötte a gyerekeket, és arra használta fel őket, hogy hasznot hajtsanak neki. Majdnem minden bolygón, ahová ellátogatott, egy csapatnyi „megmentett” gyereket siklókra rakott, és levitte őket az utcákra. Ott aztán egy saját kezűleg programozott droid, F8GN felügyeletére bízta őket. Dzí En felosztotta számukra a „terepet”, és nyomon követte a gyerekek teljesítményét, akik koldulással, zsebtolvajlással tengették napjaikat.

A legkisebbeket, a legsoványabbakat és a legnyomorékabbakat koldulásra használták. Danalis, a lány akit megrágcsáltak a vreltek, mindig jól szerepelt. Shrike éveken át azzal az ígérettel dolgoztatta látástól vakulásig, hogy amikor elég pénzt

összegyűjtött már neki, akkor majd rendbe hozatja az arcát, hogy ismét embernek nézzen ki.

Persze, sosem tette meg. Amikor Danalis tizennégy éves lett, rájött, hogy Shrike sosem fogja beváltani az ígéretét. Egyik éjszaka odalopózott a Luck zsilipjéhez, és kizsilipelt – anélkül, hogy űrruhát vett volna fel.

Han segített takarítani. A gondolatra még mindig összerezzent.

Szegény Danalis. Látta maga előtt a képet, amikor a lány átadta a napi koldulásból szerzett bevételt Dzí Ennek. A droid magas volt és vékony. Valamilyen vörösessárgás fémből készítették, de olyan sokszor javították már, hogy az egész testét ellepték a ráhegesztett foltok. Mintha csak egy agyonstoppolt gúnyát viselt volna. Rézfoltok, aranyszínű foltok, barna foltok, a feje tetején pedig egy kerek ezüstfolt.

Han szinte hallani vélte a droid szavait. Dzí En hangszóróival lehetett valami gubanc, mert a „hangja” hol mély és dörgő volt, hol pedig magas, fémes sivítás. Bárhogy beszélt is Dzí En, a szavaira mindig odafigyeltek…

– Most pedig drágaságaim, mindenki megkapta a maga területét? – A rézszínű droid kissé rozsdás gömbcsuklóin körbeforgatta a fejét, és végignézett az előtte sorakozó nyolc, a Trader’s Uickról származó gyereken. Az összes gyerek, köztük az alig ötéves Han igenlően bólintott. – Nagyszerű, drágaságaim – folytatta a droid előbb bariton, majd alt hangon. – Akkor kiosztom a feladatokat Padra – a droid lenézett egy Hannái talán egy-két évvel idősebb fiúcskára –, ma végre bizonyíthatod, hogy mennyit tudsz segíteni érmek a sok szegény embernek, akiknek csak úgy nyomja a zsebét a sok kreditchip, ékszer meg egyéb értékes dolog.

A droid szeme furcsán megcsillant Különböző színűek voltak – az egyiket még régen kilőtték, és Shrike egy használhatatlan droid kiszerelt szemét ültette a helyére, így lett Dzí Ennek egy vörös és egy zöld szemgolyója.

– Hajlandó vagy segíteni ezeken a szegény, tudatlan embereken. Padra? – kérdezte Dzí En, és valami olyasmi kifejezést

öltött fel, amit emberek esetében várakozásteljesnek lehetne nevezni

– Igen, hajlandó vagyok!- kiáltotta a fiú. Diadalmasan nézett Hanra és a többiekre. – Többé nem kell bébi módra kéregetnem! – suttogta izgatottan.

Han, aki éppen csak akkoriban kezdte elsajátítani a gyors és észrevétlen zsebmetszés fortélyait, irigykedni kezdett A zsebtolvajlás nem nehéz mesterség, ha egyszer kitanultad a technikáját Ráadásul sokkal könnyebben lehetett vele teljesíteni Dzí En napi fejadagját, mint koldulással Koldulásnál három kiszemelt „alany” közül jó, ha egy adott valamit

De a zsebmetszés… na, azzal lehet aztán nagy pénzt szakítani! Ha megfelelő áldozatot választ ki az ember, akkor egyszerre összeszedhet annyit, hogy még délelőtt kifizetheti Dzí Ennek a napi penzumot, és mehet játszani. Han eltöprengett, vajon a droid nem hagyná-e egy kicsit gyakorolni, ha siet, és a többiek előtt végez a kéregetéssel.

Jó játék volt a magas, vöröses droiddal gyakorolni, mert DzíEn olyan mókásan festett felöltözve. A droid ilyenkor az éppen aktuális bolygó általános viseletének megfelelő ruhákat vett fel, és vagy egy helyben ácsorgott, vagy fel-alá sétált a nebulója előtt. Han megtanulta, hogyan kell megszabadítani a droidot az elrejtett készpénztől, kreditchipektől és akár ékszerektől is úgy, hogy DzíEn ne kapja közben rajta.

Mégsem sikerült neki minden alkalommal. Han ilyenkor szégyenkezve elkullogott. DzíEn tökéletességet követelt meg a bandájától, különösképpen a zsebtolvajoktól. A droid addig nem osztja be a zsebtolvajokhoz, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy Han gyakorlás közben százszázalékosan teljesít

Unottan felmarkolt egy kevés port, beledörzsölte a tenyerébe, majd az egészet szétkente a csatakos arcán. Egyáltalán, milyen bolygón vannak? Nem emlékezett, hogy hallotta volna a nevét. A helybeliek bőre zöldes színű volt, apró füleik csúcsosak, szemük mély bordó. Han még csak egypár szót sajátított el a nyelvükből, de gyorsan tanult, és tudta, hogy mire a Trader’s Luck felszáll, jól fogja érteni, és-legalábbis a kikötőzsargont – tűrhető szinten beszélni

Bárhol voltak is, pokoli meleg volt Meleg és pára. Han felnézett a fakó, zöldeskék égre, amelyen halovány, narancsszínű napkorong fénylett. Nem volt éppen szívderítő kilátás, hogy még jó pár órát el kell töltenie a számára kijelölt utcán koldulással, könyörgéssel, alamizsnakéregetéssel

Utálok koldulni, gondolta keserűen Han. Amint egy kicsit idősebb leszek, elérem, hogy bekerülhessek a zsebtolvajok közé. Biztos vagyok benne, hogy jó tolvaj válik majd belőlem, koldusnál mindenesetre százszor jobb, merengett a fiú.

Tudta, hogy a kinézetével nincs baj. Noha az elmúlt évek során megnyúlt, még mindig elég vékony volt ahhoz, hogy csenevésznek nézhessék. Es tudta, hogyan változtassa alázatossá a hangját, viselkedését riadttá és meghunyászkodóvá, mintha csak végső elkeseredettségében szánta volna rámagát a kéregetésre.

Talán a szemei tették, gondolta Han. Talán a titkolt szégyenérzet, a sértődöttség, amiért koldulnia kellett, kiült a tekintetére, és a potenciális adakozók is észrevették. Egy koldust senki sem tisztelt, Han azonban, elfojtva bár, de mindennél jobban vágyott arra, hogy tiszteljék.

Nemcsak tiszteletre méltó, de tekintélyes is akart lenni. A korábbi életéből, mielőtt Garris Shrike rátalált a koréliai utcákon kolduló kisfiúra, szinte semmilyen emléke nem maradt, a lelke mélyén Han mégis érezte, hogy valaha másként ment a sora.

Valamikor régen azt tanították neki, hogy kéregetni szégyenletes dolog. Lopni pedig… lopni még rosszabb. Han mérgesen összeharapta az ajkát Tudta, hogy valaki, talán az ismeretlenség homályába burkolódzó szülei tanították neki ezeket Valamikor nagyon régen egészen más dolgokat tanuk… egészen más értékítéletet

Most azonban mit tehetne? A Trader’s Luck fedélzetén egy aranyszabály uralkodott Ha nem dolgozol, akkor lopjál vagy koldulj. Ha nem dolgozol, lopsz vagy koldulsz, akkor nem is

ehetsz. Han semmi máshoz nem értett. Pilótának túl kicsi volt még, a csempészáru rakodásához túl gyenge.

De nem lesz ez mindig így emlékeztette magát ilyenkor „Minden nappal egyre nagyobb leszek! Meg fogok nőni, alig öt év múlva már az leszek, és akkor, talán, pilóta lehetek!”

Han megfigyelte, hogy amikor igazán akart valamit, akkor azt el is érte. Biztos volt benne, hogy a pilótasággal sem lesz ez másként

Amikor pedig már tudok repülni, eltűnök a Trader’s Luckról, gondolta. Régi álma volt ez, de még senkinek nem beszélt róla. Egyszer régen megemlítette egy másik gyereknek, a kis suttyó meg persze kifecsegte mindenkinek. Shrike és a többiek hetekig nevettek Hanon, és úgy kezdték csúfolni, hogy „Han kapitány birodalmi tengerészgyalogos”. Han a végén már majdnem sírt dühében, de minden erejét összeszedte, és úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog…

Igen, és amikor én leszek a legjobb pilóta a környéken, s elég pénzt összeszedtem, jelentkezem a Birodalmi Akadémiára. A Birodalom tisztje leszek. Aztán visszajövök, elkapom Shrike-ot, letartóztatom, és elküldöm a kesseli fűszerbányákba dolgozni. Ott fog megdögleni… Már a puszta gondolat is ördögi mosolyt csalt az ajkára.

Az álmodozásának végén Han elképzelte magát, mint egy sikeres, megbecsült ember, a legjobb pilóta a galaxisban saját hajóval, temérdekbaráttal és még több pénzzel. Es… egy családdal. Igen, saját családja lesz. Gyönyörű, szerető felesége lesz, aki vele tart a kalandozásai során, és talán gyerekei is lesznek. Jó apa lesz. Nem fogja úgy elhagyni a gyermekeit, ahogy őt is elhagyták…

Legalábbis úgy hitte, hogy elhagyták, hiszen emlékezni semmire sem emlékezett. Még a vezetéknevét sem tudta, így még csak fel sem tudja kutatni a családját Vagy esetleg… szülei nem is hagyták el őt..

Lehet, hogy meggyilkolták őket, vagy pedig őt rabolták el Han úgy döntött, hogy mégis inkább ez a változat a szimpatikusabb. Ha úgy gondolt a szüleire, hogy meghaltak, akkor

kevésbé haragudott rájuk. Ha ugyanis valaki halott, akkor már nem is tud segíteni, vagy nem?

Han eldöntötte, hogy mostantól mindig úgy fog gondolni a szüleire, mint akik meghaltak. Így sokkal könnyebb volt..

Sejtette, hogy az igazságot valószínűleg sosem fogja megtudni Az egyeden ember, aki tudott Han múltjáról, az Garris Shrike volt A kapitány gyakran mondogatta Hármak, hogy ha elég ügyes lesz, ha elég keményen dolgozik és a kéregetéssel elég pénzt szerez neki, akkor egyszer elárulja majd neki a titkot, hogy Han azon a bizonyos napon miért is kószált céltalanul a koréliai utcákon.

Han összeráncolta a homlokát Hát persze, kapitány, gondolta, ahogy Banálisnak is helyrehozod az arcát…

A gyerek felnézett az utcán virító feliratokra. A helybeli nyelven írott szövegeket nem tudta elolvasni, de mindegyik alatt volt Basic nyelvű fordítás is. Igen, ez az ő területe.

Vett egy nagy lélegzetet, és megigazította a ruházatát Egy zöldbőrű, rövid köpenybe burkolózott nő jött vele szemben.

– Asszonyom… -nyafogta, miközben kinyújtott kézzel odalépett hozzá. – Kérem, nagyságos asszonyom, segítsen rajtam. .. alamizsnát, csak egy keveset, nagyon éhes vagyok…

A zöld, hegyes fülek felé fordultak, aztán a nő megrántotta a vállát, és elment

Han elmorzsolt egy félre érthetetlen, csempészkörökben közkedvelt kifejezést az orra alatt, és várta a következő delikvenst..

Megrázta a fejét, és igyekezett visszazökkenni a valóságba. Ideje ellenőrizni, hol is jár az Ylesian Dream.

A fiatal pilóta feltápászkodott a búvóhelyéről, és a szűk szervizfolyosókon keresztül előrement a hídra. Az asztromech-droid még mindig a helyén volt, a „gondolatait” kifejező jelzőlámpácskák élénken villogtak. Egy viszonylag új típusú R2-es egység volt, zöld és ezüstszínű törzsén még makulátlan festéssel. A fejének megfelelően egy csinos kis félgömb foglalt helyet. A félgömb belsejében Han látta a normális működést jelző ledek pislákolását. Egy adatkábellel kapcsolódott rá a robothajó vezérlőrendszerére.

Az R2-es egységet nyilvánvalóan mozgásérzékelővel is felszerelték mivel kupolás „fejét” azonnal Han felé fordította, ahogy az az űrruha miatt kissé nehézkesen a hídra trappolt.

„Beszéd” közben vadul villogtak a droid lámpácskái, de természetesen a vákuum miatt semmi nem hallatszott. Han bekapcsolta a ruhájában lévő kommunikációs egységet, mire a sisakot izgatott sípolás, bugás, ciripelés töltötte be.

– Bipp… bíííbipp… büütuppbijjp!-ielentette ki az R2-es érezhetően meglepetten. Han körülnézett, hol lehet a kiegészítő droid, de egyet sem látott. Felsóhajtott. A sisakjába épített kommunikátor ugyan közvetíti a droidnak a mondandóját, de tolmács nélkül hogyan fog érdemben társalogni ezzel az átkozott R2-essel?

Aktiválta a kommunikátort.

– Hé, te!

– Brrnííí… vup, biipdiib!- válaszolta segítőkészen a droid. Han elfintorodott, és megeresztett néhány káromkodást

felváltva rodiaiul, csempészzsargonban és Basic nyelven.

– Most mihez kezdjek? – morogta. – Bárcsak lenne benned Basic nyelvű beszédmodul.

– Természetesen van, uram – közölte egyszerűen a droid. A szavai fémes, mechanikus színezetűek voltak, de tökéletesen érthetők.

Han egy pillanatig csak bámult a gépre, aztán elvigyorodott.

– Hé! Ez már döfi! Hogy tudsz te beszélni?

– Úgy hogy nem volt elég hely a hajón egy asztromechanikai egység és a kiegészítőegység számára, ezért a gazdáim inkább belém tápláltak egy Basic nyelvű beszédátviteli modult, hogy könnyebben tudjak kommunikálni – felelte a droid.

– Nagyszerű! – kiáltotta Han megkönnyebbülten. Nem különösen kedvelte a droidokat, de legalább van valaki, akivel beszélgethet, és amúgy is rá van szorulva a társaságára. Az űrutazás nem egy nagy durranás, nem különösebben izgalmas… de voltak kivételek.

– Megbocsásson, uram – folytatta az R2-es de ön illetéktelenül jutott be a hajóra. Nem jogosult itt tartózkodni.

– TVidoin – mondta Han. – Potyázom egy kicsit.

– Elnézését kérem, uram, nem tudom feldolgozni a használt kifejezést.

Han valami nagyon csúnya névvel illette a droidot.

– Elnézését kérem, uram, nem tudom feldolgozni a használt…

– Kuss! – hördült fel Han. Az R2-es elnémult.

Han vett egy mély lélegzetet.

– Rendben, R2-es – mondta. – Potyautas vagyok. Ez a szó szerepel a memóriádban?

– Igen, uram.

– Jó. Azért szöktem fel a hajóra, mert el kell jutnom az Ylesiára. Az ylesiai papoknál fogok pilótaként munkába állni, érted?

– Igen, uram. Mindazonáltal tudatnom kell önnel, hogy a hajó és a rakomány biztonságáért felelős megfigyelődroidi minőségemben le kell zárnom az összes kijáratot, amint elérjük az Ylesiát, aztán pedig énesítenem kell a gazdáimat az ittlétéről, ilyenformán megindítva a biztonsági személyzet általi elfogatását.

– Semmi baj, kispajtás – vigyorodott el Han. – Az Ylesián a papok úgyis rájönnek, hogy az összes követelményüknek megfelelek, és rá se bagóznak, hogy miként érkeztem oda.

– Elnézését kérem, uram, nem tudom feldolgozni a…

– Kuss!

Han ránézett az oxigéntartalék kijelzőjére, aztán megszólalt:

– Rendben, R2-es, szeretném megnézni az útvonalunkat, haladási sebességünket és a VÉI-t Ylesiára. Kiírnád ezeket az információkat?

– Sajnálom, uram, de nincs felhatalmazásom önt ezekről informálni.

Han agya lassan kezdett felforrni, és alig tudta türtőztetni magát, hogy csizmás lábával bele ne rúgjon az akadékoskodó droidba.

– Azért van szükségem az útvonalunkra, sebességünkre és a VÉI-re, R2-es, hogy kiszámíthassam, meddig húzza még az oxigénem – magyarázta erőltetett türelemmel.

– Elnézését kérem, uram, nem tudom…

– KUSSS!

Han izzadni kezdett, a sisak lég kondija fel is pörgette egy kicsit a keringtetőt. Igyekezett lehiggadni.

– Jól figyelj, R2-es – mondta. – Az operációs rendszeredben nincs véletlenül egy olyan program, amely arra utasítana, hogy minden körülmények között próbáld megóvni a magasabb rendű létformák életét?

– De igen, uram. Ez minden asztromech-droidba be van táplálva. Ahhoz, hogy egy droid szándékosan ártson egy élőlénynek, vagy ne próbálja meg elhárítani a rá leselkedő veszélyt, az operációs rendszer modulját kellene megváltoztatni.

– Remek – mondta Han. Ó is valami ilyesmit hallott az asztromechek programozásáról. – Figyelj rám, R2-es! Ha nem közlöd velem az útvonalunkat, a sebességünket és a VÉI-t, akkor a kialakuló oxigénhiány miatt felelős leszel a halálomért. Megértetted?

– Kérem, részletezze!

Han erőltetett nyugalommal elmagyarázta a helyzetét. Amikor befejezte, a droid egy pillanatra elnémult, láthatóan elemezte a helyzetet. Végül röviden csippantott, és azt mondta:

– Teljesítem a kérését, uram, és kiírom az ön által kért adatokat a diagnosztikus rendszer képernyőjére.

Han elégedetten felsóhajtott. Mivel a hajót alapvetően robotvezérlésre tervezték, a műszerpulton nem igazán voltak kijelzők, legfeljebb pár pislákoló kontroli-lámpa. Azonban a javítások elvégzéséhez a szervizpanelen elhelyeztek egy képernyőt. Han óvatosan megkerülte az R2-est, és rámeredt a képernyőre.

Adatok kezdtek sorjázni a kijelzőn, de olyan sebességgel, hogy emberi szem fel nem dolgozhatta azokat. Odafordult a droidhoz.

– írd ki még egyszer az információkat, de hagyd is ott addig, hogy el tudjam olvasni! Érted?

– Igen, uram. – A droid szintetikus hangja szinte alázatosnak tűnt.

Han percekig tanulmányozta a képernyőn megjelenő ábrákat és táblázatokat. A balsejtelme beigazolódni látszott. Nem volt semmilyen írószerszáma, és a navigációs komputerhez sem férhetett hozzá, a látottak pedig igencsak aggasztották. Összeráncolt homlokkal futotta át újra és újra az adatokat.

Az Ylesian Dream pályáját úgy állították be, hogy a hutt felségterület kalózoktól leginkább hemzsegő részeit elkerülve kacskaringós pályán közelítse meg a bolygót. Ráadásul az apró teherszállító sebességét még a szokottnál is jobban lecsökkentették, így még a Trader’s Lucknál is lassabban haladt a hiperűr-ben.

Nem jó. Egyáltalán nem jó. Han kiszámolta, hogyha a pályájuk és a sebességük változatlan marad, öt órával azelőtt fog elfogyni az oxigénkészlete, hogy a Dream földet érne Ylesián. A hajó egy hullával a fedélzetén fog landolni… és sajnos az ő hullájával.

Visszafordult az R2-es droidhoz.

– Figyelj, barátom, segítened kell. Ha nem változtatod meg az útirányunkat és a sebességet, nem marad elég oxigénem az út végére. Meg fogok halni, és ez a te hibád lesz.

Az R2-es lámpácskái felvillantak, miközben a droid emésztette a hallottakat. Végül megszólalt:

– Előzetesen nem tudtam, hogy a hajón fog tartózkodni, uram. Nem lehetek felelős a haláláért.

– Nem, nem – rázta meg Han a fejét a sisakban. – Ez nem így működik, R2-es. Ha tudsz a helyzetről, és nem teszel semmit, akkor egy élőlény halálát fogod okozni. Ezt akarod?

– Nem – felelte a droid. Még a mesterséges hangjába is beleszűrődött némi idegesség, a lámpái pedig gyorsan, rendszertelenül kezdtek villogni.

– Ebből pedig az következik – folytatta Han zavartalanul –, hogy mindenképpen meg kell akadályoznod a halálomat. Világos?

– Én… én… – A droid zavarában megremegett. – Uram, nem segíthetek. A programom ellentmondásba keveredett.

– Hogy érted ezt? – Han nyugtalankodni kezdett. Ha a kis droid túlterhelődik és kinyiffan, sosem lesz képes hozzáférni a kézi vezérlő egységhez, amelynek pedig itt kellett lenni valamelyik panel mögött. Ezzel az apró berendezéssel a technikusok ellenőrizni tudják a hajó robotpilótájának működését.

– A programom nem teszi lehetővé, hogy informáljam… Han egyetlen hatalmas lépéssel odaszökkent a droidhoz,

és letérdelt elé.

– Te átkozott! – kiáltotta, miközben öklével verte a droid „fejét”. – Meg fogok halni! Érted?

A droid idegességében himbálózni kezdett, Han pedig magában felkészült, hogy az R2-es egyszerűen darabjaira hullik a nagy izgalmak közepette. A droid aztán csak megszólalt ismét:

– Uram, egy mechanikus blokkoló van belém építve! Az akadályoz meg abban, hogy teljesítsem a kérését!

Egy mechanikus blokkoló!, nyugtázta gyorsan Han az információt. Lássuk, hol is lehet?

Egy másodperc múlva meg is találta, egészen lent a droid törzsén. Odanyúlt, megragadta, és rántott rajta egyet.

Semmi. A fémpöcök meg sem mozdult.

Han még szorosabban megmarkolta, és csavargatni kezdte. Hangosan szuszogott az erőkifejtéstől, és patakzott róla a veríték. Úgy hallotta, hogy a hipoxia egészen kellemes halálnem – összehasonlítva mondjuk az ízekre szakadással vagy az agyonlövéssel például –, mégsem akaródzott neki gyakorlati tapasztalatokat szerezni e tárgykörben.

A pöcök nem mozdult. Han mindennel megpróbálkozott, akárhogy rángatta, akárhogy fenyegetőzött egy tucat idegen nyelven, a makacs fémdarab csak nem adta meg magát.

Találnom kell valamit, amivel kiszedhetem, gondolta, és kétségbeesetten körbenézett a kabinban. Semmit sem látott, se egy franciakulcsot, se egy hidrofogót, semmit!

Aztán eszébe jutott a pisztolya. A padlón hagyta, abban a kis zugban, ahol meghúzta magát.

– El ne mozdulj innét! – utasította az R2-es egységet, aztán a szűk folyosókon hátrakecmergett a búvóhelyéhez.

Egy hajóban lövöldözni – még ha nem is állt nyomás alatt elég esztelen dolog, Hannák azonban nem volt más választása.

Fegyverrel a kezében előrement ismét, és tanulmányozni kezdte a beállításait. Mindenből a leggyengébb kell, gondolta. Keskeny sugár. Az otromba kesztyűben nagy nehezen sikerült csak beállítani az energiaszintet és sugárszélességet.

Az R2-es lámpái, amióta Han visszajött, hevesen villództak, majd keservesen felzümmögött.

– Uram? Uram, megkérdezhetem, hogy mire készül?

– Eltüntetem azt a blokkolót – felelte zordan Han. Hunyorogva célzott, és meghúzta a ravaszt.

A lézersugár kivágódott, a kis droid pedig szinte már sikoltásszerűen füttyögött. A blokkoló pöcök a padlóra esett, a helyéről fekete égésnyom árulkodott csupán az R2-es amúgy makulátlan borításán.

– Megvan – jelentette ki büszkén Han. – Most pedig, R2-es, lennél olyan szíves megmutatni a hajó manuális vezérlőegységét?

Az asztromech aljából leereszkedett egy fémkerék, és a droid a csatlakozókábelét maga után húzva engedelmesen odagurult az egyik vezérlőpulthoz. Han, az űrruháját átkozva lekuporodott a műszerpanel mellett. A droid útmutatását követve lefeszítette az egyik jellegtelen fed lapot, és tanulmányozni kezdte a vezérlőegységet. Cifra káromkodások közepette – miért kellett ezeket az űrruhákat, főleg a kesztyűket ilyen esetlenre tervezni?! – Han manuális módban kilépett a hiperűrből. A pálya és sebességmódosítást csak valós időben lehetett végrehajtani.

Amint visszatértek a valós űrbe, Han nagy keservesen kiszámolta az új irányt. A hiperűr ugráshoz szükséges elvont matematikai műveletekhez persze segítségül hívta az R2-es egységet.

Az új pálya és sebességadatok betáplálása nem kevés idejébe került a fiatal koréliainak, végül azonban csak megnyomta a

hiperhajtómű aktiváló gombját. Egy pillanattal később, ahogy a hajtómű működésbe lépett, a hajó meglódult. Han az egyik kiálló panelbe kapaszkodott, miközben a hajó jelentősen megnövelt sebességgel ráállt az új pályájára.

Ahogy stabilizálódott az útirányuk, Han vett egy nagyon mély lélegzetet, és hangosan kifújta a levegőt. Lehuppant a padlóra, és ott is maradt ülve. Phüüüü!

– Remélem, tudatában van, uram – mondta az asztromech –, hogy manuálisan kell landolnia. A megváltozott pálya és sebesség érvénytelenítette az előre beprogramozott leszálló-protokollokat.

– Igen, tudom – mormogta Han, és elgyötörten nekidőlt az egyik műszerpultnak. Ivott egy korty vizet, és lenyelt két tablettát. – De sajnos nincs sok választásom. Csak abban reménykedem, hogy elég fürgén tudom majd leszálláskor nyomogatni a gombokat. – Körülpillantott a díszítés nélküli vezérlőteremben. Legalább egy ablak lenne ezen a pléhdobozon.

– A robotpilóta nem lát, így nincs szüksége vizuális adatokra – jegyezte meg segítőkészen az R2-es.

– Na ne! – mondta gunyorosan Han. – En meg azt hittem, hogy a droidok rendesen látnak!

– Nem, uram, nem így van – felelte a droid. – Vizuális relékkel tájékozódunk a környezetünkben, és ezt konvertáljuk elektronikus…

– Kuss – szakította félbe Han. Túl fáradt volt ahhoz, hogy a droid fecsegését értékelni tudja.

Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Mindent megtett, hogy megmentse az életét. Egyenes útvonalon, nagyobb sebességgel közelednek Ylesia felé.

Lassan álomba szenderült. Dewlannáról álmodott, amilyen régen volt, amikor először találkoztak egymással…

Han éppen átvetette egyik lábát az ablakkereten, amikor meghallotta maga mögött a kiáltást

– Kiraboltak bennünket!

Szorosabban markolta a zsákocskát, a zsákmánya volt benne, és foggal-körömmel megpróbálta átpréselni magát a szűk

nyíláson. A kinti sötét a szabadságot jelentette. Egy női hang panaszosan felsikoltott:

– Az ékszereim!

Han nagyot nyögve rádöbbent, hogy beszorult Megpróbálta nem elveszíteni a fejét Ki kell szabadulnia! Ez gazdag ház volt, ha valaki értesíti a hatóságokat, azonnal kijönnek.

Magában átkokat szórt erre az új korélliai építészeti divatra, amely ezeket a padlótól mennyezetig tartó keskeny ablakokat preferálta. Úgy is reklámozták az ablakokat, mint amelyek elriasztják a betörőket. Nos, keserűen rá kellett jönnie, hogy lehet benne valami igazság. Még korábban az egyik, kertbe vezető ajtón surrant be a házba, aztán várt addig, amíg sejtése szerint a ház összes lakója élnem aludt Ekkor belopózott, és válogatni kezdett az értékek között. Biztos volt benne, hogy át tudja majd préselni a vézna, kilencéves testét azokon az ablakokon, és eltűnik.

Han hangosan fújtatva ismét megpróbált kiszabadulni Lehet, hogy tévedett…

Egy hang mögötte. A nő.

– Ott van! Kapd el!

Oldalt fordult egy kicsit, mire az ablakkeret hirtelen eleresztette, és zuhanni kezdett. A zsákot még akkor is szorosan markolta, amikor egy gondosan ápolt dorvaágyás közepébe poty-tyant A levegő kifutott a tüdejéből, egy pillanatig úgy feküdt ott kiterülten, mint egy partra vetett hal. A lábába belehasított a fájdalom, aztán egy pillanat múlva a fejébe is.

– Hívd az őrjáratot! – A férfihang a ház belsejéből hallatszott. Han tudta, hogy másodpercei vannak csak a szökésre. Hasra fordult, majd sérült lábát nem kímélve talpra kecmergett.

Előtte a holdfényben fák látszottak… hatalmas fák. Azok között könnyedén egérutat nyerhetne.

Félig sántikálva, félig futva odarohant a fák menedékébe. Megfogadta, hogy Dzí Ennek nem szól a történtekről. A droid még azt mondaná, hogy így tíz év felé közeledve eltunyult

Han elfintorodott. Nem tunyult el, egyszerűen csak ma nem érezte valami jól magát Mióta felébredt, tompa fejfájás kínozta, reggel el is gondolkozott azon, hogy beteget jelent

Mivel Han nagyritkán volt csak beteg, ezért valószínűleg hinnének is neki, de nem akart gyengének mutatkozni a Trader’s Luck többi lakója előtt. Különösen nem Shrike kapitány előtt. Az az ember mindig szívesen megragadta az alkalmat, ha rászállhatott valakire.

Most itt van a fák rejtekében. Mihez kezdjen ezután? Futó lábak dobogását hallotta, úgyhogy gyorsan kellett döntenie. Az izmai meghozták helyette a döntést A zsákot a fogai közé szorította, a tenyere fakérget tapintott, a viseltes csizma talpa ágakon talált támaszt Han mászni kezdett, majd fülelt, és még feljebb mászott.

Csak akkor lassított le, amikor már elég magasan volt a fán, magasabban, mint ahol az üldözői véletlenül meglátták volna. Egy ágvillában letelepedett, és lüktető fejjel, zihálva nekitámaszkodott a fatörzsnek. Mindene fájt, és hányingere volt. Egyszer majdnem el is hányta magát, de tudta, hogy ezzel felfedné búvóhelyét. Összeharapta az ajkait, és megpróbált nyugodtan egy helyben ülni, ettől egy kicsit jobban is lett.

A csillagok állásából ítélve már csak pár óra volt hátra napkeltéig. Han rájött, hogy valószínűleg le fogja késni a Luck kompjának az indulását Vajon Shrike itt hagyja, vagy esetleg megvárja?

Messze alatta emberek fésülték át a területet Fénysugarak hasítottak a sötétségbe. Han nekisimult a fa törzsének, szemét behunyta, és kétségbeesetten lapult Legalább a feje ne fájna…

Elmerengett, vajon bioszkennereket is hoztak-e? Remegett, a bőre a hűvös, szeles éjszaka ellenére is verítékben úszott.

Lassan világosodni kezdett. Han arra gondolt, Dewlanna mit csinálhat most? Vajon hiányozni fog neki, amikor a Luck nélküle hagyja el a bolygót?

Aztán egyszerre kialudtak a keresőfények, és a léptek zaja is egyre messzebbről hallatszott. Han még húsz percet várt,

hogy az üldözői biztosan eltávolodjanak, majd még mindig fogai között szorítva a zsákot, óvatosan, kóválygó feje miatt minden lépést megfontolva lemászott a fáról. Minden egyes mozdulatra, bárhogy vigyázott is, belehasított a fájdalom a fejébe. Összeszorított fogakkal tűrte.

Gyalogolt.. és gyalogok. Néhány alkalommal azon kapta magát, hogy elszundikált menet közben, jó párszor el is hasalt. Ilyenkor legszívesebben ott maradt volna fekve. Valami azonban mindig továbblökte, miközben a kelő nap fénye beborította a környező házakat és utcákat. A koréliai napfelkelte csodás látványt nyújt, ügyelte meg kábán Han. Még sosem vette észre, milyen gyönyörű színek kúsznak az égre. Bárcsak a fények ne bántanák annyira a szemét…

A hajnalból reggel lett. A csípős hideget felváltotta a meleg, majd a hőség. Izzadt, a látása elhomályosult Végül csak ott volt Az űrkikötő. Ekkorra Hant már csak az ösztönei hajtották előre, gépiesen tette egyik lábát a másik elé, és közben azt kívánta, bárcsak lefekhetne a földre s aludhatna.

Még egypár méter, most… a Luck leszállókompja! A fiú hangos, már-már zokogásszerű sóhajtással előretántorgott. Majdnem elérte a rámpát, amikor egy magas alak jelent meg rajta. Shrike.

– Hol a kénköves pokolban voltál? – A kapitány a gyengédség legcsekélyebb jele nélkül megragadta Han karját A fiú feltartotta a zsákot, mire Shrike kikapta azt a kezéből – No, legalább nem jöttél üres kézzel – morogta.

Gyorsan átfutotta a tartalmát, majd elégedetten bólintott. Csak amikor mindezzel végzett, vette észre, hogy Han már alig áll a lábán.

– Mi van veled?

Össze függő szavakra képtelenül, Han csak megrázta a fejét Az öntudata kezdte elhagyni, a szeme előtt szikrák pattogtak.

Shrike megrázta őt egy kicsit, aztán a Hú homlokára tette a kezét Forróságot érzett.

– Láz… – átkozódott magában. – Most hagyjalak itt? Mi van, ha fertőző? – Összeráncolt homlokkal tépelődött. Végül

a vállára kapta a zsákmánnyal telepakolt zsákot – Megérdemelsz egy kis pihenőt, fiacskám – motyogta. – Gyere!

Han megpróbált felmenni a rámpán, de megbotlott, és minden elsötétült…

Jóval később, vitatkozó hangokra tért úgy-ahogy magához. Az egyik vuki volt, a másik Basic. Dewlanna és Shrike.

A vuki állhatatosan morgott.

– Én is tudom, hogy komoly beteg – helyeselt Shrike –, de az én kölykeimet még egy teljesen feltöltött sugárvetővel sem lehet megölni. Pár napi pihenés után rendbe jön. Nincs szüksége orvosdroidra, és nem is fogom tömi magam miatta.

Dewlanna felmorrant, mire Han, aki öntudatlanul is fordított, meglepődött, hogy a vuki milyen kitartó. Erezte, hogy egy szőrös mancs valami hűvöset tesz a homlokára. Jólesően enyhítette a forróságot

– Mondtam neked, Dewlanna, hogy nem, és komolyan is gondoltam! – mondta Shrike, azzal kirontott a teremből miközben az összes általa ismert nyelven szidta a vukit

Han kinyitotta a szemét, és látta, hogy Dewlanna fölé hajol a vuki dünnyögött neki valamit Han nagy keservesen megszólalt

– Elég rosszul.. – válaszolta nő kérdésére. – Szomjasan…

Dewlanna felültette, és apró kortyonként megitatta. Elmondta, hogy magas láza volt, olyan magas, hogy már az életéért aggódott.

Mikor Han végzett a vízzel a vuki lehajolt, és a karjába vette a fiút

– Hová… hová megyünk… – nyögte Han.

Dewlanna rászólt, hogy maradjon csöndben, majd elmagyarázta, hogy visszaviszi a bolygóra, egy orvosdroidhoz. Hannái forgottá világ, de hősiesen küzdött ellene.

– Ne… Shrike kapitány… mérges lesz.

A vuki válasza rövid volt és lényegre törő. Han még sosem hallotta őt káromkodni

Miközben haladtak a folyosókon, Han gyakran elvesztette az eszméletét Amire biztosan emlékezett, az az volt, hogy a

leszállókompban ül beszíjazva. Nem hitte volna, hogy Dewlanna tud hajót vezetni, a vuki ennek ellenére hatalmas mancsaival ügyesen irányította a kompot. A hajó levált a rögzítő kapcsokról, és elindult a Korélia felé.

A láz elhomályosíthatta Han tudatát, hiszen állandóan Shrike szitkozódó hangját vélte hallani. Próbált szólni róla Dewlannának, de rájött, hogy nincs elég ereje már a szavak megformálásához sem…

Legközelebb az orvosdroid várótermében tért magához. Dewlanna a M cingár testét még mindig oltalmazóan átölelve éppen leülni készült

Hirtelen kinyílt az egyik ajtó, és megjelent a droid. Nagy, hosszúkás szerkezet volt, az antigravitátorai segítségével a padló fölött lebegve körbejárta a vizsgálóasztalra fektetett kis beteget Han szúrást érzett a bőrén, ahogy a droid vért vett tőle

– Érti a Basic nyelvet, asszonyom? – érdeklődött a droid. Han már éppen válaszolni akart, hogy természetesen érti,

de ő nem asszonyom, amikor Dewlanna megszólalt. Hát persze! A droid őhozzá beszélt.

– Ez a fiatal beteg a koréliai tanamenlázat kapta el – mondta Dewlannának a droid. Elég súlyos eset Szerencse, hogy még épp időben elhozta hozzám. Holnapig itt kell tartanom megfigyelésre. Óhajt a fiúval maradni?

Dewlanna igenlően felmorrant

– Rendben van, asszonyom. Bakta immerziós terápiát kell alkalmaznom a betegen, hogy helyreállítsam, a metabolikus egyensúlyát Az majd leviszi a lázat is.

Han egy pillantást vetett a várakozó baktatartályra, majd esetlenül az ajtó felé iramodott. Dewlanna és a droid könnyedén megfékezték. Még egy szúrást érzett a karján, aztán az egész univerzum a feje tetejére dőlt, és minden elsötétült…

Han kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy az álmodozása alvásba és álmodásba csapott át. Megrázta a fejét. Eszébe jutott, milyen gyenge volt akkor, amikor annak idején Dewlanna és a droid kiemelte a baktatartályból. Aztán Dewlanna a saját

kevéske megtakarított pénzéből kifizette a droidot, és visszarepültek a Trader’s Luckra.

A fiatal pilóta elfintorodott. Hű, Shrike aztán persze a plafonon volt, Han már attól tartott, hogy mindkettőjüket kirúgja a hajóról. Dewlanna azonban a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett vele farkasszemet, és kitartott amellett, hogy ez volt az egyetlen választásuk, különben a fiú meghalt volna.

Végül aztán Shrike annyiban hagyta a dolgot, de csak azért, mert az egyik ékszerről, amit Han azon az éjszakán ellopott, kiderült, hogy egy valódi kraytsárkány gyöngyöt tartalmazott. Amikor Shrike megtudta, hogy mennyit ér, egészen megenyhült.

Viszont nem fizette vissza Dewlannának Han ápolásának költségeit…

Han felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Dewlanna elvesztése olyan volt, mint egy késszúrás… bárhogy próbálkozott is, nem tudott elszökni a fájdalom és az emlékek elől. Aztán elengedte magát, és elmerengett, milyen lenne, ha még mindig élne a vuki. Elképzelte, ahogy hozzá beszél, elmeséli a csökönyös R2-essél történt kalandjait – aztán egyszeriben ismét rátört a fájdalom, majdnem olyan élesen és fájón, mint tegnap, amikor karjaiban tartotta Dewlanna haldokló testét.

Han ivott még egy korty vizet, mert nagyon kiszáradt a torka. Annyi mindent… annyi mindent köszönhetett Dewlannának. Az életét – még a valódi nevét is – tőle kapta…

Han ismét felsóhajtott. Amíg tizenegy éves nem lett, egyszerűen Hannák hívták. A fiú gyakran gondolkozott azon, vajon neki is van-e másik neve. Egyszer beszélt erről Dewlannának, és hozzátette, hogyha valaki egyáltalán tudhatja ezt, akkor Shrike lesz az.

Nem sokkal ezután Dewlanna megtanult szabakkot játszani…

Han kopogást hallott az aprócska szobájának ajtaja felől, mire rögtön felébredt Fülelt, és ismét meghallotta a kopogást, majd egy halk mordulást

– Dewlanna?- suttogta, miközben feltápászkodott az ágyról, és belebújt a hajó egyen kezeslábasába. – Te vagy az?

A vuki dörmögött valamit az ajtón kívül. Han meztelen lábát beledugta a csizmájába, becsatolta, majd kinyitotta az ajtót

– Hogy érted, hogy fontos híreid vannak?

Dewlanna belépett, hatalmas szőrös teste szinte rázkódott az izgalomtól Han beljebb tessékelte, majd – mivel amúgy sem volt túl sok hely a szobában – mindketten leültek a keskeny priccsre. A vuki figyelmeztette, hogy ne hangoskodjon. Han rápillantott a kronométerre, és látta, hogy éjfél múlt.

– Mit csinálsz te ilyenkor? – kérdezte értetlenül. – Azt ne mondd, hogy szabakkot játszottál ilyen későn.

A vuki bólintott, kék szemei furcsán csillogtak az aranybarna szőrtenger mélyén.

– Ki vele, Dewlanna! Miért akartál beszélni velem?

A vuki halkan dünnyögött valamit Han úgy ugrott fel, mintha bolha csípte volna meg.

– Megtudtad a vezetéknevemet? Hogyan? Dewlanna válasza egyeden szó volt csupán.

– Shrike – motyogta Han. – Ha bárki tudja, hát ő az. Mit.. hogy történt? Mi a nevem?

A vuki elmondta neki, hogy a neve Solo. Elmesélte, hogy Shrike nagyon-nagyon leitta magát, és kérkedni kezdett azzal, hogy milyen sokat ér a kraytsárkány gyöngy, és milyen jó boltot csinált, amikor eladta. Dewlanna ártatlanul megkérdezte Shrike-tól hogy Han vajon nem egy sikeres tolvajfamília sarja-e, mire Shrike-ból kitört a röhögés a kérdés hallatára.

– Lehet, hogy a család valamelyik ága esetleg, de a Solo? -rötyögte állítólag bárgyú jókedvében, és nagyot húzott az alderaani sörből – Attól tartok, Dewlanna, nem. Ennek a kölyöknek a szülei…

Akkor azonban a kapitány félbehagyta a mondatot, és gyanakodva nézett a vukira.

– Miért érdekel ez téged? – kérdezte immár szinte ellenségesen.

Dewlanna azzal válaszolt, hogy emelte a tétet, és húzott…

– Solo – ízlelgette Han a szót. – Han Solo. A teljes nevem Han Solo.

Felnézett Dewlannára, és széles mosoly terült el az arcán.

– Tetszik. Jól hangzik!

Dewlanna örömében felvakkantott, és hosszú karjával alaposan meglapogatta a fiút..

Han elmosolyodott, de ez a mosoly inkább fanyarra sikeredett. Dewlanna akkor jót akart ugyan, de a felfedezése, hogy a vezetékneve Solo, fiatal életének egyik legkeservesebb szakaszához vezette. A legközelebbi alkalommal, amikor a Luck a Korélia körül keringett, szakított egy kis időt a megszokott zsebtolvajlási és koldulási tevékenységeiből, és némi kutatást végzett a helyi köznyilvántartásokban.

Shrike nem szerette, ha a „megmentettjei” tanulásra akarták pocsékolni az idejüket. A Trader’s Luck fedélzetén minden gyerek részesült valami alapszintű oktatásban a hajó komputerétől, aminek révén megtanultak olvasni és pénzt számolni. Ezen túl Shrike ellenezte a gyerekek további információéhségét.

Részben az, hogy Han automatikusan ellene akart szegülni Shrike akaratának, részben Dewlanna biztatása volt az oka annak, hogy a fiú titokban azért csak folytatta tanulmányait. Hajlamos volt ugyan fittyet hányni azokra a tantárgyakra, amelyeket nem kedvelt – például a történelemre –, és minden idejét azoknak szentelni, amelyeket viszont szeretett – mint a matematika vagy a kalandos történetek olvasása. Tudta, hogy a matematika nagyon fontos mindenkinek, aki pilóta akar lenni, ezért amennyit csak lehetett, igyekezett elsajátítani.

Egyszer aztán Dewlanna észrevette, hogy mit csinál, és attól kezdve ő felügyelte a haladását, és arra is figyelt, hogy azokkal a tárgyakkal is foglalkozzon, amiket egyébként figyelmen kívül hagyott volna. Így aztán Han duzzogva ugyan, de biflázni kezdte a történelmet és a természettudományokat is.

Meglepődve jött rá, hogy némelyik valós történelmi ütközet éppoly izgalmas lehet, mint azok, amelyeket a kalandregényekben olvasott.

Azon a bizonyos napon a koréliai nyilvántartóban Han a nemrég elsajátított képességei segítségével kutatni kezdett a családja után. Az eredmény meghökkentő volt. Amikor Han a Solo névre keresett rá a történelmi feljegyzésekben, meglepve tapasztalta, hogy a név meglehetősen ismert volt a Korélián. Három évszázaddal ezelőtt egy „Berethron e Solo” vezette be a demokráciát a szülőbolygóján. Valójában ő volt akkor a vezér; a király!

Korábbról is volt egy hasonlóan híres – vagyis pontosabban fogalmazva, hírhedt – Solo. Körülbelül ötven évvel ezelőtt Berethron egyik leszármazottja, Korol Solo nemzett egy Dalia Solo nevezetű fiút. A fiatalember – aki származásának leplezésére a Dalia Suul álnevet vette fel – meglehetős karriert futott be gyilkosként, emberrablóként és kalózvezérként. A ,Fekete Dalia” név hallatán egy távoli kolónián vagy lomha teherszállítón a gyerekek remegve bújtak a mamájuk szoknyája mögé…

A kis Han elgondolkozott, vajon ezektől az emberektől származik-e. Vajon királyi vér csörgedezik az ereiben? Vagy egy gyilkos kalóz vére? Valószínűleg sosem fogja megtudni, hacsak valahogy rá nem tudja venni Shrike-ot, hogy árulja el a titkát. Miközben Dalia Suul tolvajkalandjairól olvasott, magában elmosolyodott, vajon nem valami családi tradíciót visz-e ő is tovább?

Aztán inkább a friss koréliai hírek és társasági események felől kérdezte a komputert. Ismét rákeresett a Solo névre, és ezúttal ezt a nevet adta ki a gép: Tiion Sal-Solo. A hölgy egy gazdag, ám visszahúzódó özvegy volt egyetlen fiúgyermekkel. Thrackan Sal-Solo hat vagy hét évvel lehetett idősebb Hannái, hiszen tinédzseréveinek vége felé járt.

Mi van, ha ez a Tiion Solo a rokonom, vagy esetleg ismeri a szüleimet?- töprengett Han. Ez jó kiindulópont lehet.

Amikor visszatért a Trader’s Luckra megbeszélte az egészet Dewlannával. A vuki egyetértett vele, hogy bár kockázatos, mégis fel kell vennie a kapcsolatot a Solo családdal.

– Csak hát – felelte Han, miközben az állát a térdére fektetve ült az asztal mellett –, miután ezt megtettem, sosem láthatlak viszont, Dewlanna.

A vuki lágyan morgott valamit, miszerint igenis fogja még őt látni Han. Legfeljebb nem a LUCK fedélzetén.

– Amikor legutoljára meg akartam szökni, Shrike úgy megvert, hogy napokig nem tudtam ülni – válaszolta halkan Han. – Ha Larrad nem emlékezteti, hogy más dolga is van, talán meg is ölt volna.

Dewlanna felmordult.

– Igazad van – bólintott Han. – Ha ez a Solo család befogadna, akkor biztosan elég gazdagok és hatalmasok ahhoz is, hogy megvédjenek Shrike-tól.

Han ismerte valamennyire a koréliai előkelő rétegtől elvárt szokásokat és viselkedési normákat. Shrike gyakran megpróbálta átverni egyik-másik gazdag koréliai embert. Egy-egy ilyen, szinte hadjáratszerű akcióban Han is részt vett.

Shrike ilyenkor először is bérelt egy impozáns birtokot a Korélián, majd kialakította a „családot” is, hogy hihető háttérként szolgáljanak. Han és a család többi „gyereke” odaköltözött a birtokra. Ilyenkor a gazdagok iskolájába járt, és az egyik feladata az volt, hogy összebarátkozzon a gazdagok gyerekeivel, és hívja el őket „magukhoz” játszani. Ez nem ritkán értékes kapcsolatokat eredményezett azokkal a szülőkkel is, akik aztán akaratlanul besétáltak Garris Shrike aktuális hálójába.

Pont néhány héttel azelőtt, Han éppen egy nagyon híres iskolába járt, amely olyan híres volt, hogy még maga Garm Bel Iblis szenátor is meglátogatta. Han felemelte a kezét, és feltett két annyira intelligens és szellemes kérdést a szenátornak, hogy az egyből felfigyelt a fiúra. Miután az óra véget ért, Bel Iblis megállította a fiút, megrázta a kezét, és megkérdezte a nevét. Han gyorsan körülpillantott, majd amikor látta, hogy senki nincs a közelükben, büszkén a valódi nevét mondta meg a szenátornak. Csodálatos érzés volt…

Shrike gyakran bevonta Hant a cselszövésekbe, részint a fiú bája és megnyerő mosolya miatt, részint azért, mert Han a titkolt tanulmányai révén jobban beleillett a korosztályába, mint a többi gyerek. Han mindezeken kívül feltörekvő sikló-és légrobogó-pilótaként is kezdett hírnevet szerezni, márpedig

ezek a gazdagok sportjai voltak. A siklóversenyek alatt számos gazdag család ifjú sarjával megismerkedett, és Shrike-nak nemegyszer sikerült bepalizni az éppen soron következő szülőt.

Egy éven belül Hannák lehetősége nyílt a Koréliai Ifjúsági Bajnokságban versenyezni. Az pedig nagy pénzdíjakkal jár… feltéve, hogy nyerni tud.

Han egyszerre szerette és gyűlölte ezeket a feladatokat. Egyrészt szerette, mert ezek révén hetekig, hónapokig luxuskörülmények között élhetett. A sikló- és légrobogó-versenyzés lételemévé vált, és így legalább naponta gyakorolhatott.

Másrészt viszont utálta ezeket az akciókat, mert végül általában tényleg megkedvelte a gyerekeket, akikkel össze kellett barátkoznia, Han viszont végig tudta, hogy ők és a családjuk – és a bankszámlájuk-jóvátehetetlenül meg fogják szenvedni Shrike machinációit.

Hannák legtöbbször sikerült elnyomnia a mardosó bűntudatát. Lassan kezdett rájönni, hogy csak ő számított. Dewlanna kivételével a többiek csak utána következtek, vagy még akkor sem. Mindezt puszta önvédelemből tette, ebben Han pedig nagyon-nagyon jó volt.

És még mindig az vagyok, gondolta Han, és feltápászkodott az Ylesian Dream padlójáról, hogy előremenjen ellenőrizni az irányukat és a sebességet. A fiatal koréliai elvigyorodott, mikor leolvasta a kijelzőn látott adatokat. Ezaz szivi, gondolta. Megcsináljuk.

Ránézett az oxigénjelzőjére, és látta, hogy már a felénél is többet elfogyasztott.

Egy pillanatig késztetést érzett, hogy alaposabban is átkutassa a Dreamet, de aztán maradt. A mászkálással gyorsabban használná el az oxigénkészletét, amely már így is eléggé ki volt centizve.

Így hát hátradőlt, és elárasztották az emlékei. Tiion néni. Szegény asszony És a kedves unokatestvér, Thrackan. Ahogy visszaemlékezett, ösztönösen is kivicsorította a fogait. Egy ragadozó vicsorgása…

Han leugrott a magas kofától, és kecsesen a talpára érkezett A fák sűrűjén keresztül egy hatalmas, a falhoz hasonló természetes kőből készült épületet látott, majd ahol csak lehetett a fák takarásában maradva arrafelé indult

Amikor elérte a házat megállt, bár az ámulattól amúgy sem nagyon tudott mozdulni Rengeteg jómódú kastélyt látott már, még lakott is jó néhányban, de a Sal-Solo-birtokhoz hasonlót még sosem látott.

A hatalmas, négyszögletű kőépület négy sarkán folyondárral befuttatott tornyok álltak. Egy ős öreg kertész droid járt körbe, és csikorogva kurtítgatta az óriási, vízzel telt árok partját benövő bokrokat Han elsétált az egyik sarokig, és meglepve látta, hogy az árok teljesen körbeveszi a kastélyt. Csupán egy keskeny hídon lehetett bejutni az épületbe, mely a víz fölött átívelve a főkapuig vezetett.

Hant mindig is érdekelték a katonai stratégiák, és sokat is olvasott róluk. Tanulmányozni kezdte a Sal-Solo-kastélyt, és rájött, hogy az szinte egy katonai erőd bevehetetlenségével rendelkezik. Persze, ez beleillett abba, amit a Solo családról megtudott. Nem éltek társasági életet, nem jártak jótékonysági rendezvényekre, színházba vagy koncertekre.

Mindaz idő alatt, amikor a gazdag gyerek életét játszotta, sosem hallotta, hogy bárki is emlegette volna a Solo nevet – pedig egymás kipletykálása bevett szokás volt az úri körökben. Ha a saját köreikben mozogtak volna, biztos hallott volna róluk.

Óvatosan megközelítette a házat A hajó szürke kezeslábasát egy,kölcsönvett” fekete nadrágra és fakószürke köpenyre cserélte. Nem akarta, hogy bárki is kitalálja, honnan jött.

Amikor már majdnem a hídnál járt, elbújt az egyik hatalmas, díszes bokor mögé, és óvatosan figyelni kezdte a házat Mihez kezdjen most? Egyszerűen sétáljon oda, és nyomja meg a csengőgombot? Tanácstalanul összeráncolta a homlokát Mi van, ha értesítik az őrséget, mert egyszerű szökevénynek hiszik. Shrike azonnal érte jönne…

– Megvagy!

Han nagyot horkantva ugrott fel, miközben egy kéz a felkarjánál fogva megpördítette.

Az alak, aki elkapta, nagyjából egy fejjel volt magasabb a fiúnál. Testesebb volt Harmál, és a haja is sötétebb. Az arca volt az azonban, aminek láttán Hármak elakadt a lélegzete.

Csak bámult szótanul az idősebb fiúra. Ha eddig voltak is kétségei afelől, hogy tényleg a Solo családhoz tartozik, azok egy szempillantás alatt semmivé foszlottak. A karját szorító Hú arca annak az arcnak az idősebb mása volt, amelyet Han minden reggel a tükörben látott.

Nem mintha hajszálra megegyeztek volna, túlsók volt azonban a hasonlóság ahhoz, hogy a véleüen műve lehessen. Ugyanolyan alakú barna szemek, egyforma ajkak, hasonlóan keskeny szemöldök… ugyanolyan orr és állkapocs…

A másik láthatóan szintén észrevette ezt

– Hé!- mondta, és durván megrázta Han karját – Kivagy te?

– A nevem Han Solo – felelte Han nyugodtan. – Te pedig, gondolom, Thrackan Sal-Solo vagy

– És mi van, ha az vagyok? – kérdezte mogorván a másik fiú. Han egyre nyugtalanabbul tekingetett fogva tartójára. Még a vreltekben is több melegséget látott, mint a fiú szemében. -Han Solo, he? Sosem hallottam rólad. Honnan jössz? Ki az apád és az anyád?

– Azt reméltem, hogy erre majd te választ tudsz adni mondta Han őszintén. – Elszöktem, mert meg akarom találni a családomat A nevemen kívül semmit sem tudok magamról.

– Hú… – nyögte ki Thrackan. – Gondolom, valamilyen módon a családhoz tartozol…

– Szemmel láthatóan – helyeselt Han. Utána döbbent rá, hogy Thrackan akár sértésnek is vehetné a kijelentést Szerencsére nem tette. Még mindig bűvölten nézte Hant, majd elengedte a karját, körbejárta, és minden irányból alaposan szemügyre vette.

– Honnan szöktél el? – kérdezte. – Fog valaki keresni?

– Nem – válaszolta kurtán Han. Nem szívesen árult volna el Thrackannak semmit, ami visszaüthetett volna. – Nézd

folytatta -> nagyon hasonlítunk egymásra, tehát biztosan rokonok vagyunk. Nem lehetünk… nem lehetünk testvérek? – Érdekes módon Han eddig mindig arról ábrándozott, hogy egyszer rálel a családjára, és elszabadul a Trader’s Luck fedélzetéről, most azonban mégis azt kívánta, bárcsak ne így lenne.

– Véletlenül sem-lépett arrébb Thrackan. -Apa egy évvel a születésem után meghalt, anya pedig azóta ki sem mozdul innét. Ő… amolyan magának való.

Ez is beleillett a Sal-Solo családról olvasottakba. Tiion Solo egy Randil Sal nevű emberhez ment hozzá, úgy húsz évvel ezelőtt. A feljegyzések szóltak a megözvegyüléséről is.

– Talán a mamád tud valamit rólam – mondta Han. – Beszélhetnék vele? – Vett egy nagy lélegzetet – Kérlek.

Thrackan szemmel láthatóan eltöprengett.

– Rendben van – mondta végül. – De ha… felidegesíted, menned kell. Rendben? Anya nem szereti az embereket Hasonlóan a nagyapjához, ő sem tart élő személyzetet maga körül, csak droidokat Azt mondja, az emberek elárulnák és csak öldösnék egymást, amit a droidok sosem tennének.

Han követte Thrackant a hatalmas házba. Egy sor, a por miatt kelmékkel letakart bútorokkal és képekkel teli szobán mentek keresztül. A család, magyarázta Thrackan, csak néhány szobát használ, hogy spóroljon a takarító droidok idejével és energiájával.

Végül elértek Thrackan édesanyjának fogadószobájához. Tiion Solo sápadt, sötét hajú nő volt. Tömzsi, beteges kinézetével igen távol állt a csinostól De ha ránézett, ha az arcát figyelte, ha a kövér külső mögött megbúvó tartásra koncentrált, Han sejtette, hogy valaha, igen régen szépséges lehetett. Ahogy nézte, egy kusza emlékkép moccant meg benne…

Egyszer látott már ezekhez hasonló vonásokat, gondolta Han. Régen, nagyon régen. Az „emlék”, ha emlék volt egyáltalán, éppoly megfoghatatlan, illékony volt, mint egy füstpamacs.

– Anya- mondta Thrackan. – Ez itt Han Solo. Ugye a rokonunk?

Tiion Solo tekintete Han arcára vándorolt, aztán tágra nyűt a szeme. Rémülten meredt a fiúra. Eltátotta a száját, és egy éles, nyögésszerű hangot hallatott.

– Nem… nem!- kiáltotta. Barna szeméből könnypatak indult pufók arcán lefelé. – Nem, ez nem lehet! Ő meghalt! Mindketten meghaltak!

Kezébe temette az arcát, és hisztérikusan sírni kezdett. Thrackan elkapta Han karfát, és kirángatta a házból

– Látod, mit tettél, te kis seggfej? – mondta, és aggodalmasan felpillantott édesanyja ablakára. – Most napokig magánkívül lesz, ilyenkor mindig így szokta.

Han megvonta a vállát

– Én nem csináltam semmit Csak rám nézett, ennyi az egész. Mi a baja?

Egy elmorzsolt káromkodás kíséretében Thrackan vissza-kézből úgy képen vágta Hant, hogy annak felrepedt az ajka.

– Elhallgass! – kiáltotta. – Nincs jogod róla beszélni! Neki nincs semmi baja, érted? Semmi!

A pofon nagyon fájt, de Han jó pái; szakszerűen kivitelezett ütést kapott már életében, így azt legalább megtanulta, hogyan kell utánuk talpon maradni. Egy pillanatig legszívesebben nekiugrott volna az idősebb fiú torkának, de aztán összeszedte magát Thrackan szemében őszinte fájdalom tükröződött, miközben az édesanyját védelmezte. Valószínűleg ő is ugyanezt tette volna az adott helyzetben, csak hát neki nincs anyja. Itt kell maradnom, emlékeztette magát Shrike-nál csak jobb lehet..

– Sajnálom – nyögte ki végül.

Thrackan mintha egy kicsit elszégyellte volna magát

– Csak vigyázz, mit beszélsz anyáról, oké?

Az elkövetkező hat hét volt Han életének egyik legfurcsább szakasza. Thrackan megengedte, hogy Han velük maradjon az ő egyik szobájában – Tiion szinte sosem mentát Thrackan szobáiba – és a két fiú lassan összeismerkedett.

Han rövidesen rájött, hogy Thrackan nagyon akaratos házigazda. Hármak mindenben egyet kellett vele érteni, és rohanni

teljesíteni az óhaját, különben a nagyobb fiú kijött a sodrából és elverte. Egy ős öreg terepsiklóval el kellett vinnie Thrackant a környéken repülni, néha pedig Thrackan útmutatásai alapján olyan birtokokra is ellátogattak, melyeket hosszabb időre magára hagytak a tulajdonosaik. Ilyenkor Thrackan azt követelte Hantol, hogy nyissa ki a zárakat és hatástalanítsa a riasztórendszert, hogy az idősebb fiú kénye-kedve szerint ellophasson ezt-azt

Han időnként eltöprengett, vajon Jól járt-e azzal, hogy otthagyta a Trader’s Luckot. Két dolog tartotta a Solo-birtokon: a félelme, hogyha nem Jár Thrackan kedvében, akkor a fiú feladja a hatóságoknak ahol aztán Shrike rögtön utolérné; másrészt a remény hogy Thrackan csak beadja a derekát, és elmondja, amit Han valódi származásáról tud. Gyakran utalt arra, hogy ismeri a választ Han kérdésére.

– Mindent a maga idejében – zárkózott el azonban a válasz elől, amikor Han megpróbált kicsikarni belőle valamit – Mindent a maga idejében, Han. Menjünk repülni! Azt akarom, hogy taníts meg robogót vezetni!

Han megpróbálta, de Thrackan nagyon nem jeleskedett. Az idősebb fiú mielőtt egyáltalán a kis Járgány vezetésének alapjait elsajátította volna, nemegyszer majdnem karambolozott.

Ki kell Jutnom innen, mondogatta magában Han. Elszököm egy másik bolygóra, ahol sosem találnak rám. Talán valaki majd örökbe fogad, vagy találok valami munkát magamnak, mit tudom én. Biztos meg lehet csinálni…

Thrackantól azonban semmilyen módon nem tudott elszabadulni Az idősebb fiú bosszúálló volt, és élvezetét lelte a védtelenek kínzásában. Han gyakran látta, amint apróbb rovarokat vagy állatokat kínoz, amikor pedig Thrackan rájött, hogy mindezzel zavarja a fiatalabb fiút, csak még gyakrabban csinálta. Hannák sosem volt saját háziállata, de Dewlanna miatt eleve szimpátiát érzett a szőrös teremtmények irányában.

A vuki nagyon hiányzott neki.

A helyzet napról napra romlott, míg egy nap Thrackan végleg elvesztette az önuralmát A hajánál fogva megragadta a fiút, kirángatta a konyhába, felkapott egy kést, és az orra alá nyomta.

– Látod ezt? – acsarkodott. – Ha nem kérsz bocsánatot, és nem teszed pontosan azt, amit mondok, levágom a füleidet Most kérj bocsánatod Keményen megrázta Hant-Ésjobban teszed, ha hihető leszel’

Han rámeredt a kés csillogó pengéjére, és megnyalta az ajkát Megpróbált kinyögni némi bocsánatkérés-féleséget, de aztán elöntötte a düh. Az összes sértés, a pofonok, a rúgások, a verések, mind Shrike-é, mind Thrackané; most betelt a pohár

Egy vukit megszégyenítő ordítás kíséretében Han az öklével kiverte Thrackan kezéből a kést, míg a másik karjával keményen, tiszta erőből belekönyökölt Thrackan gyomrába. Az idősebb fiú egy másodpercig csak levegő után kapkodott, és mire mozdulni tudott volna, Han máris a nyakán volt

Ütött, rúgott, karmolt, harapott – Han minden, az utcán tanult piszkos trükköt bevetett, hogy legyűrje Thrackant. A Han hirtelen kitörésétől még mindig kába Thrackan kettőt sem pislanthatott, és a küzdelem máris véget ért azzal, hogy Han az idősebb fiú mellén ült, és a nyakához szorította a kést

– Hé… – Thrackan szeme úgy csillogott, mint egy sarokba szorított vrelté. – Hé, Han, fejezd be a bohóckodást! Ez nem

vicces.

– A fülemet levágni sem az – mondta Han. – Idehallgass, elegem van belőled! Itt helyben elmondasz mindent, amit tudsz, különben esküszöm, elvágom a torkodat Aztán pedig elmegyek. Teljesen elegem van belőled.

Thrackan sötét szeme tágra nyűt a félelemtől Volt valami Han tekintetében, ami azt súgta neki, hogy most nem lenne tanácsos ellenkeznie.

– Jól van, jól van.

– Beszélj! – követelte Han. – Most

És Thrackan rémületében elmondta a történetet

Évekkel azelőtt Thrackan nagyapja, Denn Solo és a nagyanyja, Tira Gama Solo a koréliai rendszer ötödik lakott bolygóján, a Traluson egy kolónián éltek, veszélyes idők voltak azok, zsákmány után kutató kalóz- és rablóbandák gyakran feldúlták a távolabb eső világokat A támadók Koréliáig sosem jutottak el, de a Tralusig igen. Egy egész sereg ért ott földet, és az egész kolóniát elpusztították.

– Solo nagymama éppen terhes volt – lihegte Thrackan, mivel elég nehéz volt úgy beszélnie, hogy Han ott trónolt a mellén. – Azon az éjszakán, hogy megtámadták a várost, megszülte a gyerekeit. Ikreket Az egyiküket később Tiionnak nevezték el. Solo nagymama fogta őt, és elmenekült a támadók elől. A hegyekben egy barlangban sikerült elbújnia.

– Tiion – mondta Han. – A mamád?

– Igen. A másik baba fiú volt, legalábbis Solo nagymama szerint Őt a férje vette magához. Még arra sem volt idejük, hogy elnevezzék Nagymama azt mondta, hogy borzalmas volt Mindenfelé tüzek égtek, az emberek sikoltozva rohangáltak. O és Denn nagypapa elszakadtak egymástól a nagy kavarodásban.

– És? – Han megfeszítette az izmait, mire a penge még szorosabban nekinyomódott Thrackan torkának.

– Ahogy mondtam, Solo nagymama és Tiion megmenekült Nagypapa és a baba azonban eltűntek. Sosem hallottunk felőlük

– Hogy illek én a képbe? – kérdezte Han erőtlenül.

– Nem tudom – felelte Thrackan. – De ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az unokatestvérem vagy. Hogy Solo nagypapa és a baba valahogy mégis megmenekült, te pedig az ő fiának a fia vagy.

– Nem tud valaki ennél többet? – követelte kétségbeesetten Han. Zsákutcába került, és letaglózta a felismerés. – Szolgálók?

– Solo nagypapának emberek helyett csupa droid személyzete volt Amikor pedig Solo nagymama visszatért a családjához a Koréliára, Gama dédmama az összes droid memóriáját kitöröltette. Úgy gondolta, mindenkinek jobb lesz így Azt akar

ta, hogy a lánya menjen férjhez ismét, kezdjen új életet – Thrackan küszködve vett egy nagy lélegzetet – Sosem tette meg.

– Mi történt a mamáddal?

– Nem tudom. Soha életében nem bízott az emberekben, tömegiszonya van. Miután apa meghalt, elvonult a külvilág elől.

Han kezéből kiesett a kés, és megrázta a fejét

– Rendben ~ mondta. – Most pedig…

Hirtelen mozdulattal Thrackan ledobta őt magáról, és mielőtt Han feleszmélt volna, máris helyet cseréltek. Han rámeredt az unokatestvérére, és tudta, hogy szerencsés, hogy egyáltalán életben van. Thrackan sötét szemében gyűlölet, harag és szadista gyönyör vegyült

– Nagyon-nagyon megfogod ezt bármi, Han – mondta halkan.

És így is lett.

Thrackan három napra egy üres raktárhelyiségbe zárta, és csak egy kis vizet és kenyeret adott neki. A harmadik nap délutánján, miközben Han mozdulatlanul kuporgott az egyik sarokban, Thrackan kinyitotta az ajtót

– Attól tartok, búcsúznunk kell, tesó – mondta vidáman. – Van itt valaki érted, hogy hazavigyen.

Han riadtan felnézett, miközben Garris és Larrad Shrike lépettbe Thrackan mögött az ajtón, és ahogy akkor már sejtette is, nem volt hová menekülnie…

Han megrázta a fejét, és igyekezett nem gondolni az azután következő napokra. Shrike csak azért fogta magát vissza a büntetésben, mert nem akart maradandó sérülést okozni Hannák, aki akkor már elismert sikló- és légrobogó-pilótának számított. Számos olyan kínzást ismert azonban, ami csak múló nyomot hagyott hátra, és Shrike ezek legtöbbjét ki is próbálta a fiún…

Ennél nagyobb verést csak akkor kapott, amikor a Jubilaron szembeszegült Shrike-kal, tizenhét éves korában. Han akkor már amúgy is kimerült és összetört volt a nyílt gladiátorviadal

után, amelyen azért volt kénytelen részt venni, mert kártyacsaláson kapták. Akkor Shrike nem bajlódott a nadrágszíjjal, egyszerűen az öklével ütötte a fiú testét és fejét, míg Larrad és a többiek el nem húzták az eszméletlenül heverő testtől.

Most pedig megölte Dewlamiát, gondolta keserűen Han. Ha valaki megérdemli a halált, hát Garris Shrike az.

Egy pillanatig eltöprengett, vajon miért nem jutott az eszébe, mielőtt elszökött volna a Trader’s Luckról, hogy megölje Shrike-ot, amikor az eszméletlenül feküdt. A Luck lakóinak mindenesetre szívességet tett volna vele. Akkor miért nem? Ott volt a pisztoly a kezében…

Han megrázta a fejét. Egészen tegnapig még senkire nem lőtt rá fegyverrel, egy eszméletlen ember megölésére egyszerűen nem vitte rá a lélek.

Azt azonban biztosan tudta, hogy ha Garris Shrike a jövőben valamikor is rátalál, halott ember A kapitány sosem felejtett, és nem is bocsátott meg senkinek. Ha valaki keresztbe tett neki, Shrike haragja örök időkig üldözte.

Han ismét feltápászkodott, hogy ellenőrizze a sebességüket és az oxigénkészletét.

Már csak néhány órára elegendő maradt. Miközben a kijelzőt bámulta, a fejében számolgatott. Szoros. Nagyon szoros. Jobb, ha földet éréskor már nyitom is kifelé a raktér ajtaját.. Nagyon-nagyon szoros lesz…

3. fejezet

Kényszerleszállás

Habár siklókon és légrobogókon már több száz órát repült, Han tapasztalata a nagyobb hajókkal kimerült azokban az alkalmakban, amikor Garris Shrike megengedte neki, hogy könnyebb repülések alkalmával vezesse a Luck leszállókompját. Szállt már le és fel is, de ehhez a robothajóhoz hasonló méretű járművel még sosem landolt. Mindenesetre reménykedett, hogy boldogulni fog. Bízott a pilótaképességeiben – végtére is nem ő három éve egész Korélia junior légrobogó bajnoka? És tavaly talán nem ő nyerte az egész koréliai rendszer siklóbajnokságát?

Mégis, a Luck leszállókompjához hasonlítva az a teherszállító hatalmas jószág volt…

Ismét elszundított, és amikor felébredt, nyugtalanul járkálni kezdett a kabinban, tudván, hogy spórolnia kéne a levegővel és az energiájával, mégsem volt képes nyugton maradni.

– Uram? – Az eddig órák alatt csöndben lévő R2-es hirtelen életre kelt. – Informálnom kell önt róla, hogy elértük az Ylesia bolygót. Készen kell állnia az ereszkedés és a landolás megkezdésére.

– Kösz, hogy szóltál – válaszolta Han. Odament az irányítópulthoz, szemügyre vette a műszereket, és a fejében kalkulálni kezdte a süllyedés paramétereit. Nem lesz könnyű, mivel az R2-es droidon kívül más összeköttetése nem volt a navigációs komputerrel. A pilótának ilyenkor néha tizedmásodpercek alatt kell döntenie, és ezekben az esetekben Hannák nem lesz ideje kivárni az asztromech válaszát.

A hajó hirtelen megremegett, majd imbolyogni kezdett. Elértük a légkört, döbbent rá Han.

Vett egy nagy lélegzetet, és ránézett az oxigéntartalék indikátorára. Szoros lesz… nagyon-nagyon szoros.

No, most ugrik a drell az iszapba, gondolta, és manuális irányításra kapcsolta az Ylesian Dreamt.

– Hé, R2-es – mondta komoran, miközben igazított valamit az irányukon.

– Igen, uram?

– Kívánj kéz- és lábtörést!

– Elnézését kérem, uram, nem tudom feldolgozni… Han elkáromkodta magát, majd lenyomta a hajó orrát az

egyelőre láthatatlan felszín felé. A szenzorok és infravörös letapogatók kijelzőit azonban látta, és rá kellett jönnie, hogy az Ylesia még az atmoszféra felsőbb szintjein is a viharos légáramlatok világa. A geoszenzorok megrajzolták a bolygó átfogó képét: sekély szigetekkel tarkított tengerek és három kicsiny kontinens. Az egyik majdnem az északi pólusnál terült el, a másik kettő azonban az egyenlítőhöz közelebbi keleti és nyugati kontinensek valószínűleg mérsékelt égövön.

– Nagyszerű – motyogta az orra alatt, és megkereste a hajót szimbolizáló fénypontot. A leszállás megtervezésekor ezt remekül tudja majd használni. A tervezett leszállási terület a keleti kontinensen volt. Biztosan ott találhatók az ylesiai papkolóniák és vallási zarándokhelyek.

A X>/E!am hevesen megrázkódott, a légörvények úgy dobálták, mint egy tollpihét. Az űrruha kesztyűje túl ormótlannak bizonyult az alulméretezett kezelőszervek használatához, miközben Han éppen a stabilizátorokkal próbált enyhíteni a rázkódáson. Aztán, hogy kitapasztalja az irányítást, előbb hirtelen balra rántotta a hajót, majd egyazon mozdulattal vissza jobb felé.

Az infravörös képen váratlanul egy hatalmas vörös folt jelent meg. Egy óriási viharzóna, gondolta Han. Az oldalkormányok segítségével egypár fokkal észak felé fordította a járművet, gondolván, hogy így elkerüli a vihart, és majd visszaáll az eredeti irányba, ha már túl lesznek az örvényen.

A heves villámlások nyomán keletkező ionizált részecskék megbolondították a műszereket. Han kapkodva szedte a leve

gőt, a szíve a torkában dobogott, de tudta, hogy nem szabad elvesztenie a fejét. A jó pilóták sosem hagyják, hogy az érzéseik eluralkodjanak felettük, különben nem maradnának sokáig életben, ami pedig elég kellemetlen dolog ugyebár.

– R2-es – szólalt meg zordan Han. – Nem tudnád nekem feltérképezni a viharzónákat, hogy el tudjam kerülni a villámlások nyomán keletkezett ioncsóvákat? Koncentrálj a mostani pozíciónk és a keleti kontinensen lévő leszállási hely közötti legrövidebb útvonalra.

– Igen, uram – felelte a droid.

Pillanatokon belül megjelent előtte az elektromos viharok zónatérképe.

– R2-es, tedd a képernyő sarkába ennek az ábrának a lekicsinyített képét! – utasította Han. Általában a navigációs komputer feladata volt „összevegyíteni” a hajó útvonalának képét a topográfiai képpel és a vihargócok helyével, és ezek alapján javaslatot tenni egy ideális útvonalra, amelyet aztán a pilóta elfogadhatott, vagy szükség szerint módosíthatott.

Hannák még életében nem hiányzott annyira egy navigációs komputer, mint ebben a pillanatban.

Valamelyest lassított az őrült tempón, de aztán mégis kénytelen volt bekapcsolni a hajtóműveket, hogy kikerülje az egyik vihargócból feléjük tartó légörvényt.

Miközben az apró kezelőszervekkel viaskodott – és szinte tocsogott a verejtékben –, olyan manőverekre kényszerítette az Ylesian Dreamet, amelyeket legfeljebb egy légrobogóval vagy egy katonai vadászgéppel lehetett ép ésszel végrehajtani. Han észrevette, hogy még mindig alig kap levegőt, és eltöprengett, hogy ez vajon a stressz, az adrenalin hatás vagy a beálló oxigénhiány következménye-e.

Még annyi időt sem pazarolt el, hogy megnézze az űrruha kijelzőjét.

Már csak egy kilométerre voltak a bolygó felszínétől, és meredeken süllyedtek. Túl meredeken! Han keményen meghúzta a fékező hajtóművek szabályozókarját. A hirtelen jött gravitációs terhelés majd összelapította, olyan érzése volt,

mintha óriások ropnák a táncot a mellkasán. Egyre nehezebben tudott lélegezni, de vette a bátorságot, hogy lenézzen az oxigénjelzőre.

Üres! A mutató a piros zóna alján állt.

Kitartás, Han, biztatta önmagát. Csak lélegezz tovább! Biztosan van még annyi levegő a ruhában, hogy egypár percre legalább elég legyen.

Megrázta a fejét, mert szédült, és az agya is kezdett tompulni. A mellkasa egyre jobban égett.

Azonban már majdnem eléggé lelassultak a leszálláshoz. Finoman fékezett egy kicsit, de a hajó hirtelen előredőlt. Elvesztettem az elülső stabilizátort!

Megpróbálta egyensúlyba hozni a hajót. Még mindig túl gyors, de többet már nem tehetett. Felkattintotta a repulzorokat, és lélekben felkészült a leszálláshoz. Miközben a padlón térdelt, a lába alatt érezte a hajó remegését.

Kitartás, kislány bíztatta a Dreamet. Kitartás…

Hangos kattanással a bal első repulzor zárlatos lett. A Dream élesen a bal oldalára dőlt, nekicsapódott a talajnak, majd visszapattant. A jobb oldali repulzor is megadta magát, mire a hajó egész jobb oldala végigszántotta a földet. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy felboruljanak.

Bamm!Az egész teste beleremegett, ahogy az Ylesian Dream nekiütközött a talajnak, és iszonyú recsegés-ropogás közepette megállt.

Han átrepült a kabinon. A sisakja beleütközött az egyik válaszfalba, aztán csak feküdt a padlón kiterülve, kábán. Igyekezett nem elveszteni az eszméletét. Ha most feladja, talán sosem kel fel többet. Nagyokat nyögve megpróbálta legalább ülő pozícióba feltornászni magát. A szeme előtt pattogó szikrákra ügyet sem vetve bekapcsolta a ruha kommunikátorát.

– R2-es… R2-es… jelentkezz!

– Igen, uram, itt vagyok. – A droid fémhangja kissé nyúzottnak tűnt. – Ha megbocsát, uram, muszáj megjegyeznem, hogy nem éppen szokványos módon értünk földet. Aggódom amiatt, hogy…

– KUSS! NYISD KI A RAKTÉRZSILIPET! – lihegte. Sikerült felülnie, de abban már nem volt biztos, hogy úgy is tud maradni. A feje úgy kóválygott, mintha alaposan felöntött volna a garatra.

– De, uram, figyelmeztettem, hogy a biztonság érdekében minden kijáratot zárva kell tartanom, amíg…

Han előkotorta a külső zsebébe tett sugárvetőt, maga elé tartotta, és célba vette az asztromechet.

– R2-ES, MOST AZONNAL KINYITOD A ZSILIPET, VAGY KILYUGGATOM AZT A RONDA BÁDOGTÖRZSEDET!

A droid lámpái éktelenül villódzni kezdtek. Han ujjai ráfonódtak a ravaszra, és közben azon merengett, vajon lesz-e elég ereje elkúszni a zsilipig. Kezdett elsötétülni a látása.

– Igen, uram – mondta az R2-es. – Megteszem, amire kért.

Pillanatokkal később már érezte is, ahogy a levegő robbanásszerűen beáramlik a hajó belsejébe. Zihálva húszig számolt, azután ereje utolsó morzsáival lecibálta magáról a sisakot. Hagyta, hogy elterüljön a padlón.

Mikor rájött, hogy tud lélegezni, hatalmas kortyokban nyelte az éltető levegőt. Meleg, párás, ismeretlen szagoktól terhes levegőt. Azonban oxigénben gazdag, és szemmel láthatóan belélegezhető levegőt. És most csak ez számított.

Lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy lélegezzen, noha a kimerültség kezdte legyűrni. A feje lecsuklott, és arra gondolt, hogy egy pillanatig igazán pihenhet. Csak egy pillanatig…

Amikor Han ismét visszanyerte az eszméletét és kinyitotta a szemét, rémálmai teremtménye nézett vissza rá. Ennél rondább jószágot keresve sem lehetne találni, volt az első gondolata. Szerencsére többéves gyakorlata volt a legkülönfélébb élőlényekkel való bánásmód terén, így kontrollálni tudta a reakcióit.

Az arc széles volt, barnásszürke vékony bőr borította, és két kitüremkedő, vizenyős szem keretezte. Füleket nem látott,

csupán vékony orrnyilasokat. Az orrnyilasok fölött egy tompa, Han karjánál hosszabb szarv meredezett. Az élőlény szája széles, ajaktalan hasadékként osztotta két részre a gigászi fejet.

Han zúgó fejét megrázva keservesen felült, és a környezetéből rájött, hogy valamiféle betegszobában lehet. A szobában egy orvosdroid repkedett villogó lámpákkal.

A házigazdája – mármint ha ebben a teremtményben azt tisztelhette – hatalmas volt. Még egy vukinál is sokkal nagyobb. Annyiban egy berritre emlékeztette, hogy ez is négy fatörzs-szerű lábon járt, de a mérete még azt is felülmúlta. A lény feje tömzsi, púpos nyakban folytatódott, amely pedig a masszív törzséből indult ki. Han elképzelte, hogy amikor feláll, jó, ha a jószág válláig felérhet. Az óriási testet borító vékony bőr ezernyi ráncba, redőbe és tokába gyűrődött, ez a rövid, szinte nem is létező nyakon volt a legfeltűnőbb. A lény bőre olajos fényben csillogott.

A négy vaskos láb hatalmas patákban végződött. A jószág hátán hosszú, tekergőző farkat viselt. Han egy pillanatig elmerengett, hogy vajon az állatnak van-e fogásra használható végtagja, de aztán észrevett két csökevényes kart a mellkas bőr-redőinek takarásában. A kezek szinte nőiesen finomak voltak, mindegyiken négy hosszú, mozgékony ujjal.

A lény kinyitotta a száját, és torz, de érthető Basic nyelven szólalt meg.

– Üdvözlöm, Draygo úr Engedje meg, hogy köszöntsem az Ylesián. Zarándokúton jár?

– De én nem… – motyogta kábán Han. Egy pillanatig nem ugrott be neki a név, de aztán helyére kerültek a dolgok. Hát persze. Összezárta a száját. Talán nagyobb ütést kapott a fejére, mint gondolta volna. Vykk Draygo a jelenleg használt álneve.

Han még korábban több álnevet és identitást kitalált magának, persze a megfelelő igazolványokkal felvértezve. Furcsa módon a valódi neve egyik papíron sem szerepelt.

– Sajnálom – mormolta, és a fejére tette a kezét. Remélte, hogy az előbbi elszólását betudják a fejsérülésének. – Még egy kicsit kába vagyok De nem, nem zarándokúton járok.

Azért jöttem, hogy jelentkezzem egy álláshirdetésre, amelyben egy pilótát… lehetőleg egy koréliai pilótát keresnek.

– Értem. De hogyan került a gép fedélzetére, amikor az lezuhant? – kérdezte a lény

– El akartam jutni az Ylesiára amilyen gyorsan csak lehet, így fellopóztam az Ylesian Dreamre – vallotta be Han. – A menetrendszerinti járatra egy hetet kellett volna várnom, a hirdetés pedig úgy szólt, hogy sürgősen keresik azt a pilótát. Megkapták az üzenetemet?

– Igen, megkaptuk – válaszolt a lény Han azt kívánta, bárcsak olvasni tudna a gondolataiban. – Már vártuk magát… de nem az Ylesian Dream fedélzetén.

– Magammal hoztam a hirdetést. – Benyúlt az ágya melletti széken lógó kezeslábasának a zsebébe, és kibányászta a holo kockát, amely az említett hirdetést tartalmazta. – Azt írja, hogy azonnali kezdés szükséges.

Átnyújtotta a kockát.

– Hát… Vykk Draygo, szolgálatára. Jelentkezem a meghirdetett állásra. Koréliai vagyok, és minden feltételnek eleget teszek. Csak… csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom, hogy összetörtem a Dreamet. Az a hajó merőben más, mint amilyenekkel eddig repültem, de pár óra a szimulátorban, és megszokom. És sajnos, a légköri turbulenciák is alaposan megleptek.

A lény egy pillanatig a kockát tanulmányozta, majd letette az asztalra. A masszív, ajaktalan szája széle leheletnyit felfelé görbült.

– Értem, Draygo úr. Én Ylesia vallási vezetője, Teroenza főpap vagyok. Üdvözlöm a kolónián. Nagyra értékelem az akarását, fiatalember Egy robothajón utazni csak azért, hogy időben válaszolhasson a hirdetésre, nos, ez önmagáért beszél.

Han összeráncolta a homlokát. Csak legalább a feje ne lüktetne annyira.

– Kö… köszönöm.

– Lenyűgöz, hogy manuális irányítással le tudott szállni egy robothajóval. A legtöbb humán pilóta nem képes elég gyor

san reagálni a bolygó állandóan változó légköri viszonyaira. A hajó sérülése nem súlyos, máris elküldtük javítani. Szerencsés módon puha talajon ért földet.

– Ez azt jelenti, hogy megkapom az állást? – kérdezte reménykedve Han. Remek. Nem haragudtak meg!

– Hajlandó aláírni egy egyéves szerződést? – kérdezte Teroenza.

– Talán – felelte Han, miközben kezét a háta mögé téve és némileg megnyugodva hátradőlt. – Mit fizetnek?

A főpap megnevezett egy összeget, aminek hallatán Han magában önkéntelenül is elvigyorodott. Bár jóval több volt annál, mint amire számított, nem lett volna vérbeli kereskedő, ha automatikusan alkudozni nem kezd.

– Hát, nem is tudom… – mondta, és elgondolkozva dörzsölgette az állát. – A múltkori helyemen többet kaptam…

Ez persze nem volt igaz, de bizonyítani úgysem tudták volna. Vykk Draygo valóban többet keresett – Han annak idején busásan megfizette, hogy az alteregójának életrajza alapján most a lehető legmagasabb fizetést csikarhassa ki. Han minden megtakarított pénze ráment, plusz két olyan balhénak a járandósága is, amelyről Shríke nem is tudott. Mindez csak azért, hogy ezt-azt megváltoztassanak Vykk Draygo korábbi okirataiban – de Han számított rá, hogy az alteregója később majd behozza a kiadásokat.

Teroenza eltöprengett, aztán megszólalt:

– Rendben van. Évi harminc ezret tudok ajánlani, és ezen felül még tízet az első hat hónap után, ha minden fuvart időben teljesít.

– Még tizenötöt – vágta rá azonnal Han. – És maguk állják a szimulátorban eltöltött időt.

– Tizenkettőt – felelte Teroenza. – És maga fizeti a szimulátort.

– Tizenhárom – mondta Han. – És maguk íizeúk a szimulátort.

– Tizenkét és fél, és mi álljuk a szimulátor idejét – mondta a főpap. – Ez a végső ajánlatom.

– Megegyeztünk – vigyorodott el Han. – egy új pilótájuk.

– Kitűnő! – kuncogott fel Teroenza mély, furcsán dallamos hangon.

Gyorsan előkészítették a szerződéseket, melyeket Han nyomban alá is írt, majd személyazonosságának igazolásaként alávetette magát a retinaletapogatásnak. Remélem, mindenki máshoz hasonlóan ők is megelégednek egy általános, csak a rendszerre kiterjedő retinavizsgálattal. Ha a papok egy átfogó, az összes rendszert érintő – és ennek megfelelően szörnyen drága – vizsgálatot indítottak volna annak eldöntésére, hogy vajon Vykk Draygo retinalenyomata egyedi-e, bizony rájönnek, hogy nem az. Vykk Draygo, Jenos Idanian, Tallus Bryne, Janii Andrus és Keil dTana mind ugyanazon a retinamintázaton osztozott, ami nem is volt meglepő, mert mindezek a személyek valójában Han Solót takarták.

Mielőtt Han elhagyta volna a Tlader’s Luckot, vette magának a fáradságot, hogy némi készpénzt és egypár komplett igazolványsorozatot helyezzen el két koréliai értékmegőrzőben, arra az esetre, hogyha egyszer sürgősen lenne szüksége a személyazonossága megváltoztatására. Garris Shrike minden olyan szélhámos akciójánál, amiben Han is részt vett, új személyazonosságot szerzett a fiúnak, amelyeket Han meg is tartott, és szükség esetén rendszeresen frissített.

A koréliai tudta azonban, hogy ezek a hamis igazolványok semmit sem érnének a birodalmi átvilágítással szemben. Mielőtt felvételizne az Akadémiára, egy kisebb vagyont ki kell még fizetnie a Coruscanton, hogy megfelelően hiteles azonosító igazolványokat szerezzen, amelyek átmennek egy birodalmi biztonsági ellenőrzésen.

Miután az összes hivatalos formaságot elintézték, Teroenza magához hívatott egy fiatalabb papot, vagy ahogy ők hívták, szentséghordozót, és utasította, hogy vezesse végig a komplexumon. Aztán magára hagyták, hogy váljon meg a kezeslábasától, miután biztosították róla, hogy meg fogja kapni az új, ylesiai emblémával – egy nagy, tágra nyílt szemmel és egy szájjal – ellátott ruháit.

Mikor felöltötte a ruhákat és a csizmáját, felfigyelt arra, hogy iszonyúan izzad. Meleg és párás, gondolta. Csodás éghajlat, mondhatom! Azonban annyi pénzért, amit a papok fizetnek, szívesen vállalta az egyévnyi kényelmetlenséget. A munka révén rengeteg alkalma lesz nagy hajókon gyakorolni, és hozzáfér a szimulátorokhoz is. Ez pedig egyenes út a sikeres felvételi vizsgához a Birodalmi Akadémiára.

A kapott pénz elég lesz arra, hogy a jelentkezését időben továbbítsák, és az valóban el is érjen a felvételi bizottsághoz. Számos olyan esetről hallott már, amikor egy kadétnak a jelentkezéstől számítva több mint egy hónapjába telt kenőpénz nélkül, amíg a szükséges vizsgák után behívták elbeszélgetésre, és végül megkezdhette a tanulmányait az Akadémián.

A szentséghordozó megérkezett, és Veratilként mutatkozott be. Han követte őt a folyosóra, elhaladtak egy hatalmas amfiteátrum mellett, majd elértek egy recepcióra emlékeztető helyre.

– Itt fogadjuk a látogatóinkat – magyarázta a pap. Aztán Veratil nyomában kilépett a szabadba. Mielőtt egyet lélegezhetett volna, máris csorgott róla az izzadság. A döglesztő meleg és a páratartalom szinte ökölcsapásként taglózta le. A levegő tele volt illatokkal – testes virágillat és rothadó zöldségek szaga egyaránt keveredett –, és érzett még valamit, amivel már korábban is találkozott ugyan, mégsem tudta hová tenni.

Egy rövid, a talajszintre vezető feljáró tetején álltak. Han felnézett az átlátszó, szürkéskék színű égre. A nap a feje felett narancsvörös gömbként ragyogott, és a szokottnál nagyobbnak tűnt. Ez a csillag közelebb kell, hogy legyen a bolygóhoz, mint a Korel van a Koréliához. Az árnyékokból ítélve már jócskán elmúlt dél, de azért csak ránézett a kronométerére.

– Mennyi ideig tart itt egy nap? – kérdezte Veratilt.

– Tíz szabványóráig – felelte a szentséghordozó.

Nem csoda, hogy az időjárás ilyen viharos, merengett Han. Meleg, párás ez a világ, és ráadásul elég gyorsan forog is.

Lenézett a lenti térségre. A permatonkövezet hamar átadta a helyét a természetnek. A mindennapos záporesőkről jókora

víztócsák árulkodtak. A vöröses sár éles kontrasztot alkotott a buja, zöldellő növényzettel. A környező őserdő fáiról és a liánokról csüngő virágok hatalmasak voltak, és különböző színekben pompáztak – bíbor, mélyvörös vagy élénksárga árnyalatokat lehetett látni.

– Ez az Egyes Kolónia – mondta Veratil. – A zarándokok számára még két másik kolóniát is létesítettünk. Két évvel ezelőtt alapítottuk a Kettes, tavaly télen pedig a Hármas Kolóniát, amely még mindig nagyon kicsi. A Kettes Kolónia nagyjából százötven kilométerre fekszik észak felé, a Hármas pedig úgy hetvenre dél felé.

– Mióta van meg az Egyes Kolónia? – kérdezte Han.

– Úgy öt szabványéve.

Han elnézett az Egyes Kolónia felé. Közvetlenül a „recepció” előtt egy leszállóplatform helyezkedett el. Egy apró teherszállító állt rajta a repulzoraira támaszkodva. Biztosan ez a Dream, gondolta Han, mivel rájött, hogy kívülről tulajdonképpen még sosem látta a hajót.

Az Ylesian Dream nem volt nagy, leginkább egy hasas, némileg szabálytalan alakú könnycseppre hasonlított. A hasi részén egy kidudorodásban lézerüteg kapott helyet, jelezvén, hogy a hajó nem mindig teherszállító célt szolgált. Egy másik, nagyobb dudor az elsődleges rakteret foglalta magában. Kecses hajó volt, és elég kicsi, hogy fürge legyen. Majdnem biztosan a Korélián építették.

Han látta, hogy masszív szerviz droidok forgolódnak a Dream körül, feltehetőleg a repulzorokat kezdték el javítani. A hajót, a droidokat és általában mindent vörös sár borított.

Északkeletre, messze a hatalmas trópusi fák koronája felett Han hófödte hegycsúcsokat pillantott meg. Arrafelé mutatva megkérdezte a szentséghordozót.

– Milyen hegyek azok?

– A Megvilágosultak Hegyei – mondta neki Veratil. – Arra fekszik az ígéretek Oltára, ahol minden éjszaka összegyűlnek a hívők, hogy Megvilágosuljanak. Majd meglátod te is ma éjszaka, ha ellátogatsz az áhítatra.

Már csak ez hiányzott, gondolta Han. Vajon misére is járnom kell majd? Aztán eszébe jutott, hogy mennyit fizetnek neki az ylesiaiak. Bólintott.

– Biztosan mesés látvány

Balra tőlük, ameddig a szem ellátott, vörös iszaptenger húzódott. Teroenza és Veratil fajának jó néhány tagja heverészett droidok és különféle lények által gondozott iszapgödrökben. Han látott néhány rodiait, egypár gamorrait és legalább egy embert.

– Azok az iszapföldek – mutatott körbe Veratil az iszapfürdőzőkön és a szolgálóikon. – A népem az iszapfürdők kényelmét élvezi.

– Mi a te néped? – kérdezte Han. – Ti vagytok Ylesia őslakói?

– Nem, mi a Nal Huttán vagyunk honosak… már amennyire a távoli rokonaink, a huttok is azok – felelte Veratil. – T’landa tilnek hívnak bennünket.

Han magában megfogadta, hogy amint csak lehet, megtanulja a t’landa tilek nyelvét. Egy olyan nyelv ismerete, amit a többiek nem is feltételeznek rólad, hogy beszélsz, még kapóra jöhet…

A szentséghordozó elvezette Hant a központi épület háta mögé. Han szeme tágra nyílt a hatalmas, letisztított terület látványára. Nem semmi munka lehetett ezt az egészet letakarítani. A csupasz terület körülbelül négyszög alakú volt, és minden irányba nagyjából egy kilométerre húzódott. A hegyvonulat most balra a hátuk mögé került. Jobb felé, a látóhatár alján ezüstös-kékes víztükörre lett figyelmes.

– Egy tó? – kérdezte.

– Nem, az a Zoma Gawanga, a Nyugati Óceán – tájékoztatta Veratil.

Han számolni kezdte az iszapföldek előtt fekvő hatalmas épületeket. Kilencig jutott. Öt három emelet magas volt, a maradék négy csupán földszintes. Mindegyik egymagában volt akkora, mint egy koréliai lakótömb.

– A zarándokok házai? – kérdezte az épületekre mutatva.

– Nem, a zarándokok szálláshelyei amott vannak – mondta Veratil. A pap egy masszív, kétszintes épületre mutatott a távolban. – A magas épületekben ryllt, amdrist és carsimimiot állítunk elő. A lapos épületek messze lenyúlnak a föld alá. Ez a sensostim készítéséhez szükséges, ami teljes sötétséget igényel.

Amdris, ryll, carsunum és sensostim… Han orrcimpái megremegtek. Hát persze, ez az az illat! Ezekben az üzemekben fűszert állítanak elő! Eszébe jutott, hogy az Ylesian Dream eredetileg egy rakomány legfinomabb sensostimet szállított, amely a legkülönlegesebb és legdrágább fűszernek számított. A többi fajta általában olcsóbb volt, bár még mindig az egyik legnagyobb haszonnal kecsegtették a vállalkozó kedvű csempészeket.

– Az alapanyag-szállítmányok havonta néhány alkalommal érkeznek olyan bolygókról, mint a Késsel, a Ryloth és a Nal Hutta – folytatta.

– Kezdetben a teherszállító robothajók itt, az Egyes Kolónián landoltak, azonban hamarosan meg kellett szüntetni ezt a gyakorlatot.

– Miért? – kérdezte Han, de maga sem volt teljesen biztos abban, hogy tényleg hallani akarja-e a választ.

– Sajnálatos módon két hajó nem tudott megbirkózni a rázós időjárásunkkal, és lezuhant. Így hát építettünk egy űr-kikötőt, és úgy döntöttünk, hogy inkább élő pilótákkal szállíttatjuk az alapanyagot a gyárakhoz. Korábban három pilótánk volt, most azonban egyre csökkent a létszám, és ez az egy szem jobb sorsra érdemes sullusti pilótánk is… lebetegedett. Ezért van szükségünk rád, Draygo pilóta.

Milyenjó érzés, ha az ember fontos valaki számára, gondolta ironikusan Han.

– Ööö… Veratil… mi történt a másik két sráccal?

– Az egyik lezuhant, a másik egyszerűen… eltűnt. Nagyszámú robothajót is elvesztettünk, ami igencsak megtépázta a hasznunkat – mondta szomorúan Veratil. – A fűszer igen értékes árucikk, de egy űrhajó nagyon sokba kerül.

– Értem – felelte komoran Han. – Gondolom, ezek a balesetek sem tettek jót az üzletmenetnek. – Nem csoda, hogy a

pilóták nem állnak sorban az ajtó előtt. A tapasztalt pilóták nyilván elterjesztették, hogy ez a bolygó mennyire veszélyes…

Han tudott valamicskét a fűszerről, leginkább Shrike és a többi csempész fecsegéseiből.

A Kesselen bányászott sensostim volt messze a legértékesebb. Ha fény hatásának tették ki, majd gyorsan lenyelték, átmeneti telepatikus képességet kölcsönzött a használójának, aminek révén az képes volt megérezni mások felületes gondolatait és érzelmeit. Kémek használták, szeretők használták, és a Birodalom is használta a foglyai vallatásához. Valójában a Birodalom a Kesselen bányászott sensostim egészét a saját jogos tulajdonának tekintette, ezért volt annyira ritka, viszont kecsegtető a csempészek számára.

A ryll a Tvi’lek világból, Rylothról származott, ahol teljesen törvényesen bányászták, és fájdalomcsillapító szerként használták fel. Természetesen voltak illegális alkalmazási módjai is, ráadásul súlyos mérgezéseket és hallucinációkat tudott okozni.

A carsunum fekete fűszer volt a Sevarcosról, viszonylag ritka és értékes. A használói eufóriáról és képességeik megnövekedéséről számoltak be – a szer hatása alatt erősebbek, gyorsabbak, intelligensebbek lettek. Természetesen van árnyoldala is a dolognak: mindezen hatások elmúlta után a használók gyakran váltak fásulttá, depresszióssá, és az anyag néha halálos módon is felborította a metabolizmusukat.

Szintén a Sevarcos látta el a galaxist amdrissal, egy fehér porral, amely ételekhez keverve fokozta azok ízét, és tartósította is egyszerre. Néhányan tapasztalták, hogy a szer enyhe eufóriát váltott ki és felerősítette az érzékeiket.

Nem itt bányásszák, gondolta Han. Ezek a gyárak csak feldolgozzák a nyersanyagokat a végleges termékké.

– Gyárak? – ismételte Han. – Azok hatalmas…

– Igen, és az Ylesiának figyelemre méltó gyártókapacitásai vannak, amelynek révén sikerrel versenyezhetünk a közvetlenül a Kesselről, Rlyothról vagy a Sevarcosról származó fűszerrel – magyarázta Veratil. – Mi vagyunk az egyetlen üzem, amely ekkora fűszerválasztékot tud ajánlani. A viszonteladóink

gyakran több különféle fűszert vennének a vásárlóik számára, és mi képesek vagyunk ezt teljesíteni.

Han látta, hogy alakok jönnek-mennek a gyárépületek között. Némelyik ember volt, némelyik nem. Látott twi’lekeket, rodiaiakat, gamorraiakat, devaroniakat, sullustiakat… és még számos ismeretlen faj képviselőjét. Az emberek és a kétlábú lények egyaránt barnás, térd alá érő köpenyt és hozzáillő, a hajukat teljesen eltakaró sapkát viseltek.

Rámutatott a lényekre.

– Gyári munkások?

A szentséghordozó pillanatnyi habozás után megszólalt:

– Ők azok a zarándokok, akik önszántukból az Egyet, a Mindent szolgálják a gyárakban.

– Ó – motyogta Han. – Értem.

Ahogy egyre több dolgot látott, úgy vált egyre tisztábbá kép. És egyre kevésbé tetszettek neki a látottak. Ezek a szerencsétlen zarándokok azért jöttek ide, hogy vallási menedéket nyerjenek, erre egy fűszergyárban kötnek ki. Vreltszagot érzek – itt valami nagyon bűzlik

Az ylesiai nap időközben már majdnem elérte a látóhatár legalját. Han észrevette, hogy barnába öltözött munkások seregei kezdenek az északkeletre fekvő hegyek felé áramlani. Veratil megérintette Hant egyik apró kezével.

– Itt az ideje, hogy a hívő zarándokok összegyűljenek és Megvilágosuljanak az Egy kegyelméből, majd elmondják imáikat a Mindenhez. Az Üdvözülés Ösvényén haladva elérhetjük az ígéretek Oltárát. Gyere, Draygo pilóta!

Han engedelmesen követte a papot egy szépen kövezett ösvényen. Habár számtalan zarándokkal találkoztak, Han észrevette, hogy senki sem merészkedik a közelükbe. Az összes zarándok mély meghajlással, szív fölé helyezett kézzel köszöntötte Veratilt.

– Hálát adnak a Megvilágosulásért, amiben részesülni fognak – magyarázta menet közben Veratil Hannák.

Ahogy eltávolodtak az épületektől, a dzsungel összezáródott körülöttük; az ösvény nemsokára a terebélyes fák között, a

lombkoronák árnyékában kanyargott. Han úgy érezte magát, mintha egy alagútban sétálna.

Elhaladtak egy hatalmas tisztás mellett. A szemmel láthatóan mocsaras területet teljes egészében gigászi virágok borították be. Han még sosem látott ilyen csodálatos és ilyen különleges növényeket.

– A Virágmezők – magyarázta

visszazökkenve az idegenvezető szerepébe. – Ez pedig a Remény Erdeje.

Han bólintott. Kíváncsi vagyok, meddig bírom még, gondolta. Remélem, nem várják el tőlem, hogy hinni kezdjek mert akkor rossz lóra tettek.

Körülbelül húszperces séta után a csoport kiért egy nagy kövezett területre, amelynek a túlsó oldalán egy részben fedett, három gigantikus oszlop által tartott emelvény volt látható. Veratil intett, hogy Han maradjon az összegyűlt zarándokokkal, aztán a szentséghordozó továbbindult az oszlopok felé. Han látta, hogy az oszlopok alatt számos t’landa til gyülekezik, köztük Teroenzával. Egy alacsony szinte áttetszően fehér kőből készült oltár körül gyülekeztek, amely mintha belülről izzott volna.

A dzsungel fölé magasodó, hósapkás hegyláncok festői háttérként szolgáltak. Han nyújtóztatta a nyakát, egyre feljebb és feljebb nézett, de a legmagasabb hegyek ormai belevesztek a gomolygó, a lemenő nap fényétől vörösre festett felhőtakaróba. A hóréteg a csúcsok nyugati oldalán sárgás-lilás színben játszott.

lenyűgöző, ismerte el magában Han. A természetes amfiteátrum egyszerűsége, a kövezett tér, az oltár; az oszlopok, mind olybá tűntek, mintha egy hatalmas, természetes katedrálisban állna.

A hívők sorokba rendeződve ácsorogtak.

Han hátul maradt, és türelmetlenül toporogva azon imádkozott, hogy bármilyen vallásos misébe csöppent is, ne tartson a végtelenségig. Éhes volt, a feje hasogatott, a hőség pedig elálmosította.

A főpap felemelte apró karját, és saját nyelvén kántálni kezdett. A szentséghordozók, köztük Veratil, követték. Aztán az

összegyűlt tömeg – Han becslése szerint lehettek vagy ötszázan – ismételni kezdte a főpap szavait. Han közelebb hajolt az egyik zarándokhoz, egy twi’lekhez.

– Mit mondanak?

– Azt mondták: ,Az Egy a Minden” – fordította folyékonyan a twi’lek. – Szeretnéd, ha tolmácsolnám neked a misét?

Mivel Han elszánta magát, hogy máris elkezdi a t’landa til nyelvleckéket, bólintott.

– Ha nincs ellene kifogásod.

A főpap ismét kántálásba fogott. Han figyelte az előbb a szentséghordozók, majd a hithű zarándokok által is visszhangzott zengzeteket.

– A Minden az Egy

– Egyek vagyunk a Minden kegyelméből.

– A Minden szolgálatában az Egy Megvilágosul.

– Áldozatunk révén eljutunk a Mindenhez. Az Egyet szolgáljuk.

– Áldozattal és verejtékkel a Minden teljesíti óhajunkat. Ha az Egy keményen dolgozik, a Minden áldása a miénk lesz.

Han elnyomott egy ásítást. Szörnyen monoton volt. Végül, majd tizenöt perc kántálás után Teroenza és a többi pap előrelépett.

– Jól dolgoztatok – jelentette ki a főpap. – Fogadjátok a Megvilágosulást!

Hant meglepte, hogy a tömeg egyöntetűen, szinte kéjsóváran felmorajlott. Teljes összhangban, mintha tényleg Egyek lennének, lefeküdtek a kövezetre, végtagjaikat maguk alá gyűrték, és üdvözült képpel, a lélegzetüket visszafojtva várakoztak.

A papok felemelték a kezüket. Han látta, hogy a nyakuknál lévő laza, redőzött bőr megtelt levegővel és pulzálni kezdett. Halk, búgó hang – vagy talán remegés – töltötte be a levegőt.

Han szeme tágra nyílt, amikor érezte, hogy valami megpróbál behatolni a testébe és az elméjébe. Félig hang, félig remegés? Nem tudta eldönteni. Empátia volt talán, telepátia, vagy a vibráció az agyában indított el valamit? Nem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy erős volt…

Szökőárként zúdult rá. Érzelmi melegség, testi gyönyör; egyszerre volt mindez és még sokkal több. Hátratántorodott, le a permatonkövezetről, majd egyszerre azon kapta magát, hogy nekiütközött az egyik faóriás törzsének. Zúgó fejjel nekitámaszkodott a fának. Körmeit belevájta a háncsba, mert úgy érezte, hogy csak így tudja visszatartani magát, hogy el ne sodorja a melegség, a földöntúli gyönyör…

Han fizikailag és mentálisan is a fa törzsébe kapaszkodott, nem hagyta, hogy a mélybe rántsa az érzéshullám. Nem tudta, miből tudott erőt meríteni, de fogcsikorgatva küzdött. Egész életében a saját feje után ment, ura volt testének és elméjének, és ezt semmisem fogja megváltoztatni. Han Solónak hívják, és az elméjének vagy a testének nincs szüksége idegen segítségre, hogy jól érezze magát.

Nem!, gondolta. Szabad ember vagyok, nem valami zarándok, nem holmi bábu. Szabad, halljátok?

Fogait összeszorítva, Han úgy küzdött, mintha valódi ellenféllel állna szemben, aztán amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen abba is maradt a földöntúli érzés. Ismét szabad volt.

A zarándokok azonban szemmel láthatóan nem. A testük a kövön vonaglott, az öröm és önfeledtség mámorában zsongtak alig hallhatóan.

Han megütközve pillantott a papokra. Azok, a zarándokoktól eltérően teljesen maguknál voltak. Ezért maradnak hát ezek a szerencsédének, még azután is, hogy rádöbbennek, a fűszergyárakban akarják dolgoztatni őket, gondolta Han. Megszánta ezeket a jobb sorsra érdemes teremtményeket. Egész álló nap robotolnak, aztán felslattyognak ide, és képen vágja őket az örömérzés-remegés, amely mellett még a legjobbfajta fűszer is kismiskának tűnik.

Han elmerengett, vajon tőle is elvárják-e, hogy minden éjszaka megjelenjen ezeken az „esti áhítatokon”? Remélte, hogy nem. Most először is alig tudta eltaszítani magától a rátörő melegséget és gyönyört. Attól tartott, hogy ha minden éjszaka ki lesz téve neki, nem lesz elég ereje, elég elszántsága, hogy ellenálljon az ylesiai papok „szeretetcsomagjának”.

Ekkorra már a zarándokok is kezdtek feltápászkodni. Némelyikük alig tudott megállni a lábán. Ködös tekintetek meredtek Hanra, a legtöbben úgy néztek ki, mint a koréliai fűszer- és oobalah barlangok rabjai.

– Minden éjszaka van ilyen? – kérdezte a twi’lektől. Az idegen vöröses szemei csillogtak az örömtől.

– Ó, persze. Hát nem csodálatos?

– Dehogynem – biztosította Han, de a twi’lek túlságosan tompa volt ahhoz, hogy kihallja a cinizmust a hangjából. – Van, amikor nem tartanak ilyen „áhítatokat”? – kérdezte kíváncsian Han.

– Egyedül akkor maradnak el, hogyha valami gond van a gyárakban. Egyszer az egyik munkás megőrült, és túszul ejtett egy felügyelőt, majd szabad távozást követelt a bolygóról. Este nem tartottak áhítatot és Megvilágosulást… borzasztó volt.

– Mi történt az őrült munkással? – kérdezte Han. Az „őrült” szót persze legszívesebben az „épeszűvel” cserélte volna fel.

– Még napkelte előtt sikerült legyűrnünk, és átadni az őröknek, hála érte az Egynek – felelte a twi’lek.

Ja, értem, gondolta Han. Szóval egy napot sem bírtok ki az esti szeánszok nélkül. A mise nyilvánvalóan véget ért.

Veratil csatlakozott Hanhoz, miközben visszasétáltak a központi épülethez. Han kitért a beszélgetés elől, és a valósághoz hűen kimerültségről panaszkodott. A szentséghordozó, mondván, hogy tökéletesen megérti, visszakísérte a koréliai pilótát a betegszobához.

– Maradj itt ma éjszakára! – mondta. – Holnap reggel majd átviszünk az állandó szállásodra, a Gazdasági Központba.

– Hol van az? – kérdezte Han, és nekilátott az ízeden, de laktató reedox pörköltnek.

A szentséghordozó nagyjából északkelet felé intett a karjával.

– Innen nem látható, de vezet oda egy ösvény az erdőn keresztül. Itt találkozunk, mondjuk reggel hatkor Ennyi idő alatt ki tudod aludni magad?

Han bólintott. Később még mindig lehet, hogy sort tud keríteni egy kis szunyókálásra. – Persze.

Amikor a pap elment, kibújt a csizmáiból és a ruháiból. Másnapra tiszta ruhákat kell szereznie, különben aligha lesz szalonképesnek mondható. Elgondolkozott, hogy nem kéne-e zuhanyozni egyet elalvás előtt, de úgy döntött, hogy túl fáradt hozzá.

Han büszke volt arra a képességére, hogy bármilyen tetszőleges időpontban önmagától felkeljen, így reggel fél hatos ébredésre „programozta” be magát. Aztán érzésektől és gondolatoktól kavargó aggyal leheveredett a keskeny priccsre, és azon nyomban elaludt.

Másnap reggel egypár percébe beletelt, amíg eszébe jutott, hogy kicsoda is ő (nem szabad elfelejteni, Vykk Draygo!), és mit keres ebben a gőzkatlanban. Megkereste a zuhanyozót, és örömmel tapasztalta, hogy a relax egység az ember számára szükséges összes kellékkel fel volt szerelve.

Fütyörészve szappanozta éppen magát, és felemelte az egyik lábát, hogy lemossa róla a habot. Aztán rémületében torkán akadt a hang. Kocsonyás, zöldeskék trutymó borította a lábujjai közét!

Miután alaposabban megnézte magát, rá kellett döbbennie, hogy a burjánzás nem kímélte a hónalját, a tarkóját és más, intimebb területeket sem.

Átkozódva ledörzsölte magáról a gusztustalan gombatelepeket, még annak árán is, hogy sok helyen a bőre is vele jött. Mikor észrevette, hogy késésben van, kirobogott a zuhany alól. Szép kis helyre kerültem.

Amint kilépett a pihenőhelyiségből, egyből a várakozó orvosdroidba botlott. A droid egyik kezében az új pilóta egyenruháját, a másikban egy zsíros, szürke kenőccsel teli tégelyt tartott.

– Megkérdezhetem, uram – kezdte a droid –, hogy nem tapasztalt véletlenül túlzott… gombaszaporulatot a bőrén?

– De – morogta Han. – Kibírhatatlan a klíma ezen a bolygón. Ezzel büntetni lehetne.

– Megértem, uram – felelte a droid. Egészen őszintének tűnt. – Ha gondolja, odaadom ezt a tégelyt. Ha magára keni a tartalmát, megakadályozza a gombák elszaporodását.

– Kösz – válaszolta kurtán Han, és elvonult bekenegetni az érintett testrészeit. A kenőcs, bár borzalmas büdös volt, megnyugtatta meggyötört bőrét. Aztán felöltözködött, és megcsodálta magát a pilótaszerelésben. A színes foltokkal egész elegánsnak tűnt.

Szándékosan nem aggódott a tegnap éjjel látott zarándokok miatt. Senki sem kényszerítette az akaratgyenge bolondokat, hogy idejöjjenek, így ő sem fogja arra pazarolni az idejét, hogy a sorsuk felett meditál. Han Solo sorsa fogja érdekelni – pontosabban fogalmazva Vykk Draygóé.

Persze, merengett magában, pilótaként fogok dolgozni ezeknek az ylesiaiaknak. Talán saját hajóm is lesz. Ha ügydöntők, hogy nem tetszik a hely csak fogom a pénzemet és… meglépek. Végül is mit tehetnének, hogy megállítsanak?

Miután elnyerte a tetszését a saját látványa, kackiásan szalutált a tükörképének.

– Han Solo kadét szolgálatra jelentkezem, uram! – suttogta önelégülten. Az álma, hogy bekerüljön az Akadémiára, még sosem látszott ilyen közelinek, ilyen elérhetőnek.

Amikor elhagyta a gyengélkedőt, az első alak, akit meglátott, Teroenza volt. Han kedélyesen bólintott a munkaadójának.

– Jó reggelt, uram!

A főpap meghajtotta masszív fejét.

– Neked is, Draygo pilóta. Engedd meg, hogy bemutassak valakit, akivel sok időt fogsz együtt tölteni, amíg nálunk dolgozol! – A főpap intett valakinek, mire Han zajt hallott a háta mögül. Megpördült, aztán önkéntelenül is tett egy lépést hátra.

Első pillantásra egy hatalmas tömeget, másodikra éles fogakat és pengeszerű karmokat látott. A lény vagy három méter magas lehetett, még egy vukinál is magasabb. A bestia szája tele volt tűhegyes fogakkal, a karmai pedig biztos keresztülszelték volna a plasztacélt is. Szőrös testén mindössze egy nadrágot viselt. Az övébe ívelt pengéjű kést tűzött, a combjára erősített tokban sugárvető lógott. Kötegszerű izmok mindenütt…

Az újonnan érkező széles cápamosollyal elvigyorodott.

– Üdvözletem… – szólalt meg furcsa, susogó hangon.

– Ó Muuurgh – mutatta be a lényt Teroenza. – Togoriai. Az egyik legtiszteletreméltóbb faj a világegyetemben. A togoriaiak becsületessége és hűsége példa nélküli, tudtad te ezt?

Han felnézett a hatalmas lényre, és nyelt egy nagyot.

– Ööö… nem… – nyögte ki.

– Muuurghot a te… testőrödnek neveztük ki, Draygo pilóta. Akár a bolygón, akár azon kívül tartózkodsz, Muuurgh mindenhová el fog kísérni. Ugye, Muuurgh?

– Muuurgh szavát adta – helyeselt a togoriai.

A főpap összefonta apró karjait a törzse előtt, és szinte gúnyos mosollyal az arcán megszólalt.

– Muuurgh biztosítani fogja, hogy bárhová mégy, Draygo pilóta… bármit teszel is… biztonságban leszel.

4. fejezet

Muuurgh

Han rámeredt a gigantikus, fekete szőrrel borított teremtményre. A lecke alaposan fel volt adva. Teroenza szándéka félreérthetetlen volt – próbálj ellenszegülni, és Muuurgh darabokra szaggat. Ahogy elnézte a togoriait, egy percig sem kételkedett, hogy a lény képes lenne megtenni.

Megpróbálta összeszedni magát, és rámosolygott a togoriaira.

– Örülök, hogy megismertelek, Muuurgh – mondta. – Legalább lesz kivel beszélnem a hosszú repülések alatt.

– Igenn… – felelte a testőr; és közelebb lépett. Han szörnyülködve állapította meg, hogy a bestia mellkasáig sem ér. A lényben volt valami nagymacskaszerű vadság, meg is lepte Hant, hogy farka viszont nem volt. – Muuurgh szeret űrben utazni… – mondta a testőr a torz, sziszegő kiejtésével. Az arcát borító szőr fekete volt, ellentétben a fehér bajszával és mellszőrzetével. A szemei ragyogó kék színben csillogtak, smaragdzöld pupillákkal a közepükön. – Muuurgh ssszokat utazik… minél többet.

Hannák először kissé nehezére esett megérteni a togoriai beszédét, de aztán csak hozzászokott. Az ifjú koréliai eltöprengett, vajon milyen értelmes lehet a testőre. Meg kell még ismernem, döntötte el Han. Csak mert nem beszéli jól a Basicet, még nem biztos, hogy ostoba. De mi van, ha…

Elmosolyodott.

– Úgy gondoltuk, adunk egy napot a beilleszkedésre, Draygo pilóta – mondta Teroenza. – Keresd fel a Gazdasági Központban kijelölt szálláshelyedet! Muuurgh majd megmutatja, hol találod. Aztán azt szeretnénk, ha holnap megkezdenéd az

áruk és munkások szállítását a kolóniák között. Mikorra a legközelebbi fűszerszállítmány megérkezik az űrkikötőbe, már belejössz annyira, hogy azt is elhozd ide. Akkor pedig utasíthatom Jalus Neblet, a másik pilótánkat, hogy vegyen ki egy kis szabadságot. Túl sokat dolgozott mostanában.

Han bólintott. Találkoznom kell ezzel a Sullustival egy kis eszmecserére.

– Pompás. Szeretnék… szétnézni egy kicsit. Felmérném a terepviszonyokat.

Teroenza oldalra hajtotta vaskos fejét.

– Semmi akadálya, de magaddal kell vinned Muuurghot, és tartsd be a biztonsági előírásokat, amikor a gyárakban tartózkodsz!

– Természetesen – egyezett bele Han. Teroenza enyhén meghajolt.

– Ha megbocsátasz, egy hajónyi zarándokot várunk ma reggel az orbitális állomásunkról. Még rengeteg tennivalóm akad, hiszen én fogadom őket.

Han bólintott, és megpróbált nem arra gondolni, hogy mi is vár azokra a zarándokokra. Azt tudta, hogy a fűszerbányászat veszélyes, rendkívül megterhelő munka – nem csoda, hogy a bűnözőket gyakran ítélték a kesseli fűszerbányákban letöltendő kényszermunkára. Arról azonban semmit sem tudott, hogy mi lesz a fűszerrel, ha a felszínre kerül.

Nos, mindent el fog követni, hogy rájöjjön. Talán még annak is megtalálja a módját, hogy az egész helyzetet a maga javára fordítsa. Sosem lehet tudni… bátraké a szerencse. Han Solo azt vallotta, hogy a tudás hatalomhoz vezet – vagy jelen esetben gyorsabb szabaduláshoz…

Muuurgh elvezette Hant a dzsungelen keresztül egy nagy hipermodern épülethez.

– Gazdassszági Központ – mondta a testőr, és rámutatott az épületre.

Körbementek egy oldalbejárathoz, és végigmentek pár folyosón, míg el nem értek egy ajtóhoz.

– Pilóta, Muuurgh, itt alszik – mondta, majd kinyitotta az ajtót.

Bent apró lakrész fogadta Hant, egy háló, egy higiénés sarok és egy apró nappali. Örömmel tapasztalta, hogy Teroenza betartotta a szavát. A hálószoba egyik sarkában egy komplett gyakorló szimulátor állt. Muuurgh odalépett a hálószoba ajtajához, és körbemutatott karmos kezével.

– Pilótáé. Pilóták itt alszanak.

– De te hol fogsz aludni? – kérdezte Han.

A legkevésbé sem lepődött meg, amikor Muuurgh a nappali felé intett.

– Muuurgh itt.

Nagyszerű, gondolta Han. Ezek a papok még annyira sem bíznak meg bennem, mint amennyire én őbennük. Azzal, hogy Muuurgh köztem és az ajtó között alszik, igencsak össze kell szednem magam, ha éjjel ki akarok lopózni Remek.

– Innen nézve nem tűnik túl kényelmesnek – mondta Han a lehető legártatlanabb tekintettel. Magában azon morfondírozott, vajon Muuurgh szokott-e horkolni. – Nem kéne kémed egy saját szobát, hogy kényelmesebben alhass?

– Muuurgh akkor legkényelmessszebb, ha tartja szavát – mondta a togoriai. Han ránézett a macskaszerű teremtményre. Vajon tényleg gúny csillant azokban a zöldeskék, metszett szemekben? – Muuurgh szavát adta, hogy örökké megvédelmezi Draygo pilótát. Muuurghnak issz kényelmesssz.

Han bólintott.

– Értem.

Han észrevette a togoriai tokban hordott sugárvetőjét.

– Nekem is volt egy pisztolyom, amikor idekerültem, de nem tudom, most hol lehet – jegyezte meg. – Gondolom, szólnom kéne, ha vissza akarom kapni.

– Pilótának nem kell pisztoly – mondta Muuurgh, miközben megfeszített ujjainak végeiből előcsusszantak a mindeddig rejtve maradt karmok. – Főpap mondta, pilótának nem kell pisztoly

– De mi van, ha megtámad egy… vadállat? – mutatott Han az épületet körbevevő őserdő felé. – Minden bizonnyal hemzsegnek benne a ragadozók, amelyek biztos nem vetnének meg, már csak a változatosság kedvéért sem egy kis külvilági húst.

A hatalmas lény megrázta szőrös fejét.

– Ssszosem történik. Piótának van Muuurgh, Muuurghnak van pisztoly

– Ööö… ez igaz – felelte Han. Magában elraktározta, hogy később ne felejtsen el Teroenzától kérni valamiféle fegyvert. Csupasznak érezte magát nélküle, még akkor is, ha csupán néhány napig volt nála a pisztolya.

– Na, Muuurgh, indulunk a felfedezőútra? – kérdezte Han. – Amint látod, nincs túl sok poggyászom.

– Felfedezni mit? – kérdezett vissza a togoriai.

– Szeretnék ellátogatni a gyárakba – válaszolta Han. – És ezt a Gazdasági Központot is megismerném.

– Rendben – mondta a togoriai. – Gyere, pilóta!

– Közvetlenül mögötted – felelte Han, és így is tett. Bejárták a Gazdasági Központ folyosóit, megnézték az őrök

szálláshelyét, és bekukkantottak a papi szárnyba is. Amikor Han vethetett egy pillantást a Fegyverraktárra is, megállapította, hogy az ylesiai papok igencsak félhetnek a zarándokok lázadásától, mert a munkásokhoz képest nagy volt az őrök száma. A Fegyverraktár zsúfolásig volt tömve kemény rendfenntartó fegyverekkel – elektro bénítókkal, könnygázzal. Az őrök, akikkel találkoztak, a legkülönfélébb fajokból verbuválódtak. Az emberek mellett Han látott rodiaiakat, sullustiakat, tvtíi’lekeket és disznószerű gamorraiakat.

– Valamit nem értek – fordult oda Han Muuurghhoz, miközben éppen kikerültek egy „Belépni tilos” feliratokkal övezett részleget. – Az őrök állandóan itt alszanak? Miért nem közelebb a zarándokok szálláshelyéhez, ha a papok azt akarják, hogy a munkások ne okozzanak semmi galibát?

– Alvássszidő nem probléma – mondta a togoriai sajátosan törve a Basicet. – Miután zarándokok Megvilágosultak, alig tudnak járni, egyből mennek aludni. Zarándokok csak Megvilágosulás előtt mérgesek, haragszanak a főnökökre.

Ebben lehet valami, gondolta Han magában. Add meg a drogosnak a napi löketet, és másnapig ki van lőve.

– Aztán az őrjá…

A pilóta félbehagyta a mondatot, mert egy nagy szürke testet pillantott meg az elzárt terület egyik folyosóján tovasuhanni. Dermedten meresztgette a szemét.

– Hé… mi volt az? – motyogta. – Pont olyan, mint… – Most sem fejezte be a mondatot, mert az a valami befordult egy sarkon. Hirtelen ötlettől vezérelve nekiiramodott.

Muuurgh hasztalan próbált utánakapni, Han fürgébb volt a behemót lénynél. Végigrohant a „tiltott” folyosón, és egyfolytában fülelt, nem hall-e lábdobogást? Nem hallott.

Amikor odaért az elágazáshoz, befordult arra a folyosóra, ahol azt az elsuhanó valamit megpillantotta. Tágra nyílt szemmel bámult.

Hé, ez egy hutt! Mit keres itt egy hutt? Kétségtelenül egy hutt hatalmas, féregszerű testét látta egy repulzoros lebegőn távolodni.

Közben Muuurgh is utolérte, és megragadta a testét, akár egy vreltet, és durván a levegőbe emelte a koréliai testét. Han fájdalmasan felkiáltott, ahogy a togoriai egyik izmos karja alá kapta, és elkezdett visszafelé szaladni a folyosón, amíg el nem érték a Központ „nyilvános” részét.

Muuurgh talpra állította Hant, de egyik mancsát a koréliai tarkójára tette.

– Népem tanítja, mindenki hibázhat EGYSSSZER. Pilóta éppen mossszt tette meg. Még egy hiba, és Muuurgh meg kell, hogy fenyítsssze pilótát. Muuurgh szavát adta, ne felejtssszd el!

Han a vállán pihenő, fényes, pengeszerű karmokat nézte.

– J…JÓ – nyögte ki. – Megértettem, Muuurgh. Tüdőd… az emberek nagyon kíváncsiak.

– Kíváncsissszág nem egészségesssz dolog – morogta Muuurgh.

– Értem a célzást – felelte Han. – Pontosabban a célzásokat

Muuurgh rámeredt az éles, csillogó karmaira, aztán hátravetette éktelen pofáját, és halk, vonyítás szerű hangot hallatott. Han egy pillanatra megdermedt, de aztán rájött, hogy a lény egyszerűen felnevetett. Muuurghnak biztosan csak most esett le.

Han is megengedett magának egy halk kuncogást.

– Na, nem szerzünk inkább egy kis kaját magunknak, aztán meg irány a gyárak, cimbi! – mondta kedélyesen.

– Muuurgh mindig éhes – értett egyet a togoriai, és az előtér felé indult. – Mit jelent szó, „cimbi”?

– Ó, a cimbi az barát, haver, tudod. Valaki, akivel jól érzed magad – magyarázta Han.

– Igen… – bólintott a togoriai. – Pilóta „falkatársakra” gondol.

– Igen.

– Remek – mondta a testőr – Muuurghnak hiányoznak a falkatársak.

Hannák eszébe jutott, hogy Teroenza még korábban említette, hogy a népük a Nal Huttáról, a hutt anyabolygóról származik, de csak most döbbent rá, hogy ez azt jelenti, hogy az Ylesián is tartózkodnak huttok. Amikor megemlítette, Muuurgh beszámolt arról, hogy már több „valamin lebegő féregurat” látott.

Csak egyetlen oka lehet, ha a huttok itt vannak, gondolta Han. Ők az Ylesia igazi urai. Végtére is ők tartják kezükben a fűszercsempészetet…

kL ebéd finom volt, bár eléggé fantáziátlan, és Han szerint elbírt volna még egy kis „fűszerezést”. A szakács mindenesetre értette a dolgát. A kenyere pedig egyenesen pompásra sikeredett, gondolta, miközben egy szelet alderaani lenmagos kenyeret rágcsált. Hirtelen belemart a bűntudat, hogy már majdnem egy napja nem gondolt Dewlannára. El is szégyellte magát, de aztán eszébe jutott, hogy Dewlanna nem örülne, ha fancsali képpel állandóan őt siratná. A vuki mindig is élvezte az életet, és tőle sem várna el mást, csak azért, mert meghalt…

Aztán kizökkent az álmodozásból, és észrevette, hogy Muuurgh kíváncsian bámulja őt.

– Pilóta agya nagyon mássszhol jár – intett a togoriai a frissen leszopogatott csonttal. Egy-két apró húscafatot leszámítva alaposan letakarította, gondolta Han. Persze minden morzsára szüksége van, hiszen nem kevés nyers hús árán lehet csak egy ekkora testet formában tartani.

– Igen – sóhajtott fel Han. – Valaki, aki a lehető legtávolabb van tőlem.

– Pilótának kedvesssze van? Han megrázta a fejét.

– Na jó, volt egy-két lány az életemben – ismerte be –, de semmi különös. Nem, arra a lényre gondoltam, aki tulajdonképpen felnevelt.

Muuurgh kortyolt egy nagyot valami ismeretlen, habos folyadékot tartalmazó korsóból.

– Emberek mássszképp nevelik kicsiket, mint togoriaiak -mondta.

– Tényleg? Mesélj a világodról!

Muuurgh belekezdett a togoriai élet ismertetésébe, ahol a hímek és nőstények, bár egyenrangúak voltak, mégis külön társadalmat alkottak. A hímek nomád, vadászó közösségben éltek, és mosgoth nevű, hatalmas, megszelídített repülő hüllőiken szárnyaltak a síkságok felett. Falkákban vadásztak.

A nőstények ezzel szemben háziállatokat tartottak eleség gyanánt, így ők sosem vadásztak. Városokban és falvakban éltek, és ők fejlesztették a bolygó technológiáját is.

– De ha a néped nem él együtt, akkor hogyan… – Han valamilyen udvarias kifejezést keresett – ööö… kerültök közel egymáshoz, hogy… szaporodjatok?

– Minden évben egyszer várossszba utazunk, hogy társsszunkkal legyünk – mondta Muuurgh. – Mássszkor sokat gondolunk társunkra. Togoriai érzelmes nép, igaz szerelemre képesssz – tette hozzá őszintén. – Különössszen hímek. Igaz szerelemért van itt most Muuurgh. Népem hímjei ritkán hagyják el bolygónkat, nem tudta ezt pilóta?

– Most már tudom – felelte Han. – Ööö… amikor azt mondtad, hogy igaz szerelem miatt jöttél az Ylesiára… hogy értetted ezt? Van itt társad?

A togoriai bólintott.

– Jövendő társ. Egyszer örökre társ, ha Muuurgh meg tudja találni – sóhajtott fel olyan bánatosan, hogy Hannák elszorult a szíve.

– Mi a neve?

– Mrrov Gyönyörű, gyönyörű Mrrov Ahogy többi nősssztény, Mrrov isssz elhatározta, hogy megnézi nagy galaxissszt. Muuurgh könyörgött neki, hogy ne menjen, de nőstények makacsak.

A lény ránézett Hanra, aki elvigyorodott.

– Ezt én is tapasztaltam.

– Mrrov régen elment, ssszok éve. Mikor nem jött haza párossszodni, Muuurgh olyan szomorú, hogy nem tudott Togorián maradni. Rá kell jönnie, mi történt vele.

– És… sikerült? – kérdezte Han, miközben belekortyolt a polanisi sörébe.

– Muuurgh nyomozott utána, világról világra.

– És? – nógatta Han, amikor a togoriai elhallgatott.

– És Muuurgh elvesztette valaki

Ord Mantellen mondta, hogy kikötőben felszállt egy hajóra. Muuurgh nézte menetrendet, ésssz látta, hogy hajón rengeteg zarándok van. Hajó ssszok helyen megállt. Muuurgh választott, ésssz idejött, mert zarándokok idejöttek. – A hatalmas, macskaszerű lény felsóhajtott, és majszolni kezdett egy félig rágott cubákot. – Rossz válasz-tásssz volt. Muuurgh megkérdezte, papok mondták, nincs itt togoriai. Muuurgh nem tudja, hová menjen. Muuurghnak kell pénz, hogy folytasssza keresést… – A teremtmény lenyelte az utolsó falatot, majd lekonyult a bajsza.

– Tehát úgy döntöttél, hogy őrként munkát vállalsz itt, amíg elég pénzt nem gyűjtesz, hogy folytathasd a keresést – fejezte be Han a történetet.

– Igen…

Han megrázta a fejét.

– Ez szomorú, pajtás. Remélem, megtalálod őt, tényleg. Nehéz dolog elveszíteni olyasvalakit, akit szeretsz.

A testőr némán bólintott.

Ebéd után a gyárak felé indultak, és körbejárták a hatalmas épületeket. Han beleszagolt a levegőbe. Érezte, amint a különböző fűszerek aromájának keverékét sodorja felé a szél. Az orra bizseregni kezdett. Vajon már az is kábító hatású, ha csak megérzi a fűszer illatát? A sensostim épülete felé intett.

– Menjünk be! Már hallottam arról, hogyan is állítják elő ezt a fűszert, de szeretném a saját szememmel látni.

Amikor beléptek a hodályszerű épületbe, egy őr megállította őket, de aztán Muuurgh elmagyarázta, hogy kicsoda Han. Az ügyeletes rodiai őr átadott nekik egy-egy kitűzőt és infravörös védőszemüveget, aztán intett, hogy mehetnek.

– Szemüveg? – kérdezte Han rodiaiul. Tökéletesen megértette a nyelvet, bár a beszéde még elég döcögős volt. – Viselnünk kell őket?

Az őr bíborszínű szemei felcsillantak, hogy egy embert hallott az anyanyelvén megszólalni.

– Igen, Draygo pilóta – mondta. – A földalatti szinteken semmiféle látható fényt nem használhatunk. A turbólifttel mentek le. Minden egyes szint eggyel jobb minőségi kategóriáját jelenti a fűszernek. A leghosszabb és legjobb szálakat messze a föld alatt készítik, hiszen az előállítás során a fűszert még a legcsekélyebb fénysugárzás is tönkreteheti.

– Értem – mondta Han, és odafordult Muuurghhoz. Nyersanyaghegyek között végighaladva elérték a gyárépület közepén álló rácsos turbóliftet. – Menjünk a legmélyebbre! Az igazán jó anyagra vagyok kíváncsi – mondta a togoriainak. Magában azon gondolkozott, hogyan tudna titokban elemelni egypárat azokból az apró fekete üvegcsékből. Ha kéz alatt eladhatna egy kis sensostimet valamelyik távoli kikötővárosban, igencsak megugrana a bankchipjén lévő összeg…

Han megnyomta az alsó szint gombját, mire a szerkezet némi rázkódás közepette elindult lefelé.

A koromfekete mélységből hideg légáramlat csapta meg őket. A kinti párás hőség után csodás érzés volt a hűvös fuvallat cirógatása.

Egy emelettel lejjebb már teljes volt körülöttük a sötét. Han előkotorta a kapott szemüveget, és fejére húzta. Egyszeriben ismét látott, igaz mindent csak a fekete és a fehér árnyalataiban. A megvilágítást a falakon elhelyezett apró fénytestek szolgáltatták. A turbólift egyre süllyedt. Han elnézte a munkapadok fölé görnyedő munkásokat, és mellettük a kupacokban álló nyers, parányi kristályokkal tűzdelt rostos kötegeket.

Végül a hatodik szinten a turbólift megállt, Han és Muuurgh pedig kikászálódott belőle.

– Voltál már itt valaha? – kérdezte halkan Han a togoriaitól. Muuurgh tarkóján felborzolódott a szőr, bajsza fehéren villant a védőszemüveg alatt.

– Nem… – suttogta az őr – Népem felszínlakó. Nem szereti barlangokat. Nem szereti ssszötétet. Muuurgh örülni fog, ha pilóta szeretne elhagyni ezt a helyet. Csak adott szava tartja Muuurghot itt átkozott helyen.

– Nyugi! – mondta Han. – Nem maradunk sokáig. Csak körbe akarok nézni.

A barlangszerű teremben a halk alapzajt leszámítva néma csend volt. A falak mentén és a különálló fülkékben hosszú asztalok sorakoztak. Minden asztal egy munkahely volt, amelyeknél egy-egy munkás ült, görnyedt vagy állt anatómiai adottságai szerint. Han számos embert is látott alacsony székeken a munkájuk fölé hajolni.

Nem sokan néztek fel, amikor Han és Muuurgh odalépett a szintfelügyelőhöz, egy szőrös devaroni nőstényhez, és bemutatkozott. A felügyelő vörös, pengeszerű karmokkal tűzdelt kezével körbemutatott a termen.

– Az én munkásaim a legképzettebbek – jelentette ki büszkén. – Nagy szakértelmet kíván a rostokat pontosan úgy kimérni és elvágni, hogy minden adag a megfelelő mennyiségű fűszert tartalmazza. Nagyon fontos és nehéz is egyúttal a szála

kat úgy elrendezni, hogy mindegyik pontosan abban a pillanatban aktiválódjon, amikor látható fénynek teszik ki.

– Ez valami ásvány? – kérdezte Han. – Úgy hallottam, bányásszák.

– Természetes képződmény, de nem tudjuk, hogy keletkezik. Úgy gondoljuk, hogy biológiai folyamat eredménye, de ez sem biztos. A kesseli járatok mélyén fordul elő, és ugyanolyan teljes sötétségben kell bányászni, mint ami itt van.

– A szálakat pedig óvatosan bele kell tenni ezekbe a tartókba.

– Pontosan, pilóta. A helytelen elrendezés következtében a kristályok egymáshoz dörzsölődhetnek. Ha ez megtörténik, és a kristályok széttöredeznek, akkor egy sokkal kevésbé hatásos és értékes por keletkezik. Egy tapasztalt munkásnak majd egy órájába telik egyetlen sensostim köteg elrendezése.

– Értem – felelte Han lenyűgözve. – Körbenézhetnénk, ha szabadna? ígérem, nem nyúlunk semmihez.

– Persze. Csak arra kérlek, hogy ne vonjátok el a munkások figyelmét, amikor dolgoznak! Mint mondtam, egy rossz mozdulat, és az egész szál tönkremehet.

– Természetesen – mondta Han.

A nyers sensostimszálak koromfeketék voltak, de Han hallomásból tudta, hogy ha látható fénynek teszik ki őket, akkor kékesen felizzanak. Han megállt az egyik ember mögött, és ámulva figyelte, ahogy az kibogozza az ébenszínű fűszerszálakat, és a legnagyobb gonddal elrendezi azokat. A munkás ujjai köré tekeredő szálak pókháló-vékonyságúak voltak, de a bennük lévő kristályok miatt pengeélesek.

A munkás megfogott egy kötegnyi, különösen összegabalyodott rostot, egy apró satuba szorította, aztán idegőrlő precizitással nekiállt szétválogatni a szálakat, és elrendezni a kristályokat. Az ujjai követhetetlen sebességgel jártak. Han rájött, hogy egy káprázatos mesterembert – pontosabban nőt – lát. Elcsodálkozott, hogy a zarándokok hogy képesek ilyen fokú kézügyességet igénylő munkát elvégezni. Miután látta őket a tegnap esti Megvilágosulás után, többé-kevésbé meg volt róla

győződve, hogy agyatlan barmokkal áll szemben. Legalábbis annak látszottak…

A munkásnő elővett egy parányi csipeszt, hogy kibogozzon egy makacs csomót. Beledugta a finom szerszámot a csomóba, és figyelte, hol is akaszkodhattak össze a tűhegyes, apró, csillámló kristályocskák. A rostos sensostim élő, hegyes kristályokkal tűzdelt csápként tekeredett az ujjai köré. A munkás hirtelen visszahúzta a kezét, rántott egyet rajta, és a szálak kibomolva szépen egymás mellé rendeződtek.

Egyet kivéve.

Han rémülten nézte, ahogy az egyik éles szál beakad a nő hüvelyk- és mutatóujja közé. A mély sebből vékony vérpatak buggyant elő. Hannák elakadt a lélegzete. Ha egy kicsit mélyebbre megy a kristályok átmetszették volna a hüvelykujj inait. A nő fájdalmában felszisszent, majd Basic nyelven motyogva valamit kiszabadította a kezét, és feltartotta, hogy elállítsa a vérzést. Han elámult a nő kiejtése hallatán. A zarándok koréliai volt!

Eddig, a barna köpeny takarásában, a fejfedőt mélyen az infra-szem üveget arcába húzva, a nőből szinte semmi sem látszott. Han most vette csak észre, hogy milyen fiatal. Ahogy a sebét nézegette, a munkáslány elfintorodott. A kezét eltartva magától megfordult a székében, hogy a vér ne a munkaasztalra csöpögjön.

Han sejtette, hogy nem lenne szabad megszólítania a munkást, de mivel az pillanatnyilag nem dolgozott, és erősen vérzett, csak megtette.

– Megsebesültél – mondta. – Hadd szóljak a felügyelőnek, hogy nézze meg!

A lány – talán még nála is fiatalabb volt – láthatóan meglepődött, aztán felnézett Hanra. Az arca zöldesfehér árny volt csupán a szemüveg takarásában. Az infravörös fényben hullasápadtnak látszott. Nem csoda, merengett Han. Egész nap itt gubbasztanak lent a sötétben.

– Ne, kérlek ne! – mondta a lány. Az akcentusa alapján valahonnan Korélia délli kontinenséről származhat, vélte Han. – Ha elküld a gyengélkedőbe, ki kell hagynom az esti áhítatot.

– A nő beleremegett a gondolatba, bár lehet, hogy a hideg tette. Han maga is fázni kezdett, pedig még csak rövid ideje volt itt lent. Hogyan képesek ezek a zarándokok naphosszat dolgozni ebben a fagyos sötétségben?

– Mélynek tűnik a seb – ellenkezett Han. A lány megvonta a vállát.

– Majd eláll.

Han látta, hogy igaza van.

– De mi van…

A munkás mondat közben megrázta a fejét.

– Értékelem az aggodalmadat, de semmiség az egész. Naponta megtörténik. – Keserű mosollyal kinyújtotta a kezét. Hannák torkán akadt a szó. A lány tenyere, csuklója, karja telis-tele volt kicsiny hegekkel. Némelyik régi volt, fehér és gyógyult; a frissebbek fájdalmasan, sötéten éktelenkedtek.

A lány ujjai között Han kicsiny foszforeszkáló pöttyöket látott, és rájött, hogy biztosan azok a gombák azok, amelyeket reggel szó szerint a saját bőrén is megtapasztalt. Hirtelen az egyik gombatelepből egy foszforeszkáló nyúlvány kezdett növekedni a hüvelyk- és mutatóujj közti vágás felé. A lány halkan szitkozódva lekaparta magáról.

– Ez a gomba szereti a friss vért – mondta, mikor észrevette Han döbbenetét. – Gyakran befertőzi a sebet, és könnyen megbetegít.

– Undorító trutymó – mondta Han. – Biztos, hogy nem akarod megnézetni?

A lány ismételten megrázta a fejét.

– Amint látod, mindennapos dolog. Bocsáss meg, de… te véletlenül nem a Koréliáról jöttél?

– Ahogy te is – válaszolta Han. – Vykk Draygo vagyok, az új pilóta. És te?

A munkáslány arca elkomorodott.

– Nekem… nem igazán lenne szabad beszélgetnem. Jobb, ha folytatom a munkát.

Muuurgh, aki eddig csendben figyelt, most megszólalt:

– Munkásssznak igaza van. Pilóta jobb, ha hagyja munkássszt visszatérni dolgozni.

– Rendben, cimbi, megértettem – mondta Han a togoriainak, de azért odaszólt még a lánynak. – Máskor azért még beszélgethetnénk. Mondjuk, vacsora közben.

Amaz megrázta a fejét, és visszafordult a munkapadhoz.

Muuurgh intett Hannák, hogy induljon tovább.

A koréliai tett egy lépést, de aztán ismét visszafordult.

– Oké, de… sohasem tudhatod. Lehet, hogy még összefutunk. Ez a bolygó nem olyan hatalmas. Mi a neved?

A lány ezúttal sem felelt. Muuurgh halkan felmorrant, de Han csak állt ott rendületlenül.

A koréliai lányt láthatóan megijesztette Muuurgh fenyegetése. Miközben kötést tekert a kezére, megszólalt:

– Amikor feladjuk a világi kötődésünket Ylesia spirituális szentségéért, általában a nevünket is elhagyjuk.

Hant egyre jobban bosszantotta a helyzet. Itt van valaki, aki jól ismeri a bolygót, ráadásul még a földije is.

– Kérlek – szólt hátra, mert Muuurgh időközben finoman tolni kezdte. – Valahogy csak találkoznom kell veled – mondta a lehető legbájosabb mosolya kíséretében. Muuurgh egyre fenyegetőbben morgott, és kivicsorította a fogait.

A lány szeme tágra nyílt a fogak látványától.

– A 921-es zarándok vagyok – mondta gyorsan. Hannák az volt a benyomása, hogy csak őt akarja megkímélni Muuurgh haragjától.

Muuurgh megragadta Hant a karjánál fogva, és könnyedén maga után húzva a koréliait, elindult.

– Köszönöm, 921-es zarándok – intett kedélyesen Han, mintha csak az a tény hogy a togoriai éppen elvonszolja, teljesen normális lenne. – Sok sikert azokkal a szálakkal! Majd kereslek.

A lány nem reagált. Mikor Muuurgh végül elengedte a terem végében, Han engedelmesen követte az őrét. Arra számított, hogy dorgálást kap a behemót teremtménytől. Muuurghot azonban látszólag kielégítette, hogy Han immár engedelmeskedett neki, és csöndben maradt.

Han még utoljára hátranézett, és látta, hogy a koréliai lány a munkája fölé hajol, mintha mi sem történt volna.

921-es zarándok, töprengett. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom felismerni… Az infraszemüveg, a sapka és a saját korlátozott látása miatt csak annyit tudott megállapítani, hogy fiatal volt.

Han körbejárta a létesítményt, és figyelte, ahogy a többi munkás is szimmetrikus sorokba rendezi a szálakat és kristályokat. Meg sem próbált beszélni velük. Végül odalépett a devaroni felügyelőhöz.

– Ha kész vannak a munkával, ki rakja be a szálakat az üvegcsékbe? – kérdezte.

– Azt az ötödik szinten végzik – felelte a felügyelő.

– Lehet, hogy felnézek oda is – mondta Han. – Ez olyan érdekes.

– Hát persze.

Szóval itt fejezik be az igazán minőségi cuccok gyártását, gondolta Han, miközben felfelé emelkedtek a vaksötétben. A togoriai mély torokhangon próbált tiltakozni, amikor egy szinttel feljebb ismét megálltak.

– Nyugi, Muuurgh – mondta Han. – Csak gyorsan körbepillantunk.

Han körbejárta az asztalsorokat, és feltűnés nélkül megpróbált rájönni, hol zárhatják a sensostimet a felhasználók által jól ismert fekete üvegcsékbe. Amikor azonban megtalálta a keresett helyet, elszorult a torka. A szállítószalagnál négy fegyveres őr posztolt, és árgus szemekkel figyelték, ahogy az üvegekkel teli ládákat cipelő munkások átrakodják a terhüket. Han érezte, amint megcsapja az arcát egy gyenge fuvallat. Valahol kell, hogy legyen itt egy fűtőberendezés, nyilvánvalóan az őrök kedvéért.

Négy őr? Han erősebben kezdte mereszteni a szemét. Várjunk csak egy kicsit. Mintha egy pillanatra mozgást látott volna, de nem volt benne biztos. Aztán csak észrevette az alakot, egyéneden, alig látható fekete foltot az ébenfekete ajtó előtt. A feketeség közepén azonban szemek voltak – ragyogó narancsvörös

szemek. Négy darab. Han mozdulatlanul, hunyorogva próbálta kivenni a részleteket. Aztán két sugárvetőre lett figyelmes, amelyek két bibircsókos fekete combhoz voltak erősítve. Aar’aak!, jött rá. Bőreváltók!

Az aar’aa idegen faj volt egy a galaxis másik oldalán fekvő bolygóról. Az Aar lakói képesek voltak arra, hogy lassan felvegyék a környezetük színét. Ennek a képességüknek révén igen nehezen lehetett őket észrevenni, főleg sötétben.

Han már korábban is hallott az aar’aákról, de mind ez idáig egyet sem látott élőben. A lények leginkább a hüllőkhöz hasonlítottak, és ez megmagyarázta, hogy miért kellett fűteni a föld alatti gyár ezen részét. A legtöbb hüllő lelassult, eltompult a hidegben.

Ahogy Han meredten nézte a sötétséget, lassan ki tudta venni a két aar’aa őr körvonalát. Foltos bőrük, karmokban végződő végtagjaik voltak, a hátukon keskeny bőrtaraj futott végig. A nagy fejükön kiugró szemöldököt látott, amelyek mélyén a szemük szinte elveszett. Az orruk rövid volt, és amikor az egyik lény kitátotta a száját, Han keskeny vörös nyelvet és hegyes fehér fogakat látott benne. Egy második bőrlebeny a szemük közül indult el felfelé, és a fejükön végighúzódva csatlakozott a hátulsó tarajhoz.

Esetlen kinézetük ellenére valószínűleg fürgén mozoghattak. Han mindenesetre nem akart ujjat húzni velük. Nála ugyan alacsonyabbak voltak, de izomzatban és súlyban messze felülmúlhatták a koréliait.

Han felsóhajtott. Az a terv kilőve.

Az aar’aak mellett a másik négy őr – két rodiai, egy devaroni nőstény és egy twi’lek – szintén becsületesnek látszott, csak a munkájukkal foglalkoztak. Kevés esély látszott arra, hogy ajánlatokkal, hazugsággal vagy bármilyen más módon rá lehetne akármelyiküket is venni, hogy adjanak át egy kisebb vagyonnal felérő fűszeradagot. Han elfintorodott, és Muuurgh kíséretében a turbólift felé indult. – B terv meg nincs is, gondolta savanyúan. A végén még törvényes úton kell megkeresnem a szükséges pénzt

Az meg sem fordult a fejében, hogy a fűszernek még pusztán a szállítása is szigorúan büntetendő cselekedetnek számított a galaxisban…

A 921-es zarándok éppen egy szikkadt árpakenyérdarabot rágcsált, és megpróbálta kiverni a fejéből a korábban látott koréliai férfit. Végtére is ő egy zarándok, a Minden része, eleme az Egynek, így az olyan világi hívságok, mint egy jóképű fiatalember látványa nem szabad, hogy foglalkoztassák. Azért volt itt, hogy dolgozzon és ezáltal megáldassék, hogy a Minden részeként az Egyet dicsőítse imáival – ebbe pedig nem fért bele a Vykk nevezetű férfival való társalgás.

Mégis elmerengett, hogy is nézhetett ki az infraszemüveg alatt. Milyen színű volt a haja? A szeme? A mosolya egy pillanatra elűzte a szívét is átjáró, dermesztő hideget…

Megrázva a fejét, a 921-es zarándok – Hiányzik az igazi nevem!- megpróbálta száműzni az ebnéjéből Vykk Draygo félszeg, szívmelengető mosolyának az emlékét. Imádkoznia kell, megfelelő áldozatot bemutatni. Penitenciát fog vállalni, amiért elvonta magát az Egytől, különben kitaszíttatik a Minden kebeléből.

A szentségtörő gondolatok mégsem tágítottak. Gondolatok… és emlékek. A férfi is koréliai volt… ahogy ő maga is.

A 921-es zarándoknak eszébe jutott a szülőbolygója, és egy pillanatra megengedte magának, hogy emlékezzék, hogy felidézze a családját. Vajon élnek még a szülei? A bátyja?

Mióta van itt? A 921-es megpróbált visszaemlékezni, de a napok egybefolytak elméjében… munka, néhány falat ízetlen étel, Megvilágosulás és imádságok, aztán kimerült alvás. Egyik nap követte a másikat, az Ylesian jóformán még évszakok sem voltak…

Egy pillanatra mégis eltöprengett, mióta is lehet itt. Hónapok? Évek? Milyen idős egyáltalán? Vannak ráncai? Megőszült?

A 921-es homlokához emelte sebekkel teli kezét, majd az arcához. A bőr alatt kiugró csontokat tapintott. Sokkal kiugróbbakat, mint eddig bármikor.

Ráncai azonban nem voltak. Öreg még nem lehet. Talán hónapok óta élhet itt, de semmiképpen nem évek óta.

Hány éves lehetett, amikor először hallott az Ylesiáról, és eladta minden ékszerét, hogy jegyet válthasson a zarándokhajóra? Tizenhét… éppen akkor fejezte be a kötelező iskoláit, és azon gondolkozott, hogy elhagyja a bolygót, hogy felvételizzen a coruscanti egyetemre. Régészetet tanult volna, legfőképpen őstörténelmet. Igen, így volt. Nyaranta néha még ásatásokon is részt vett, tanulta, hogyan kell konzerválni az ősidőkből maradt kincseket.

Múzeumigazgató szeretett volna lenni.

Gyerekkorában mindig is a történelem volt a kedvenc tantárgya. Imádott olvasni a Jedi lovagokról, szinte falta a kalandjaikat. Mivel a Klón Háborúk utáni időkben nőtt fel, ez a téma is nagyon érdekelte. És a Köztársaság születésének távoli, nagyon távoli pillanata…

A 921-es sóhajtva beleharapott az árpakenyérbe. Néha zavarta, amikor rájött, hogy az emlékei kezdenek elhalványulni, hogy az agya kezd eltompulni, hogy nem érdekli a kinti világ. Tudta, hogy zarándokként ki kell vetnie magából minden világi dolgot, megtisztítani az elméjét a testi vágyak csábításától.

Régebben öröm és nevetés töltötte ki a napjait. Azokban az időkben életének alig volt célja a mostanihoz képest. Régebben egyik helyről a másikra sodródott, egyik embertől a másikig, egyik partiról a másikra…

Az élet olyan értelmetlen volt akkor

Most van értelme. Hiszen Megvilágosul. Minden éjszaka az Egy a papjain keresztül megáldja őket. A Megvilágosulás révén kommunikált a Minden a zarándokokkal. Mélyen vallásos élmény volt – és olyan csodálatos…

A 921-es már azt hitte, hogy sikerült teljesen száműznie Vykk Draygót és a mosolyát az elméjéből, így visszament a munkájához a sensostimkupac mellé – csak hogy percek múlva ismét arra döbbenjen rá, hogy már megint azon mereng, vajon a férfi tényleg fogja-e keresni, tényleg szeretne-e beszélgetni vele…

A 921-es megremegett a feneketlen sötétben, és minden erejével azon volt, hogy elfeledje Vykk Draygót, és a hozzá kapcsolódó gondolatokat…

Azon az éjszakán Han az áhítat helyett inkább a szimulátorokban töltötte az idejét. Ez volt az első alkalom, hogy tisztességes munkával kereshet pénzt, ezért nem akarta elszúrni. Tudta, hogy a városiak gyakran panaszkodnak, hogy mennyit kell dolgozniuk, és valahol érezte, ez a siker titka. Igaz ugyan, hogy a koldulás, zsebmetszés és tolvajkodás is gyakran igényelt komoly erőfeszítéseket, de mégsem volt ugyanaz a két dolog.

Han a hálószobájában lévő szimulátorhoz lépve máris nekiállt átfutni a rendszer képességeit. Teroenza nagylelkűen állta a szavát, hiszen a gép lenyűgöző volt. A választékból kijelölte a szükséges gyakorlatokat, és utasította a gépet, hogy állítson össze küldetéseket a számára. Arra is ügyelt, hogy a „légköri turbulenciák” minden gyakorlófeladatban szerepeljenek.

Ránézett Muuurghra, aki egy pillanatra sem tágított a háta mögül.

– Most egy ideig elszórakozom ezzel – mondta. – Miért nem keresel valami elfoglaltságot magadnak?

A togoriai lassan megrázta a fejét.

– Muuurgh nem hagyja pilótát magára. Nem szegi meg parancsokat.

– Rendben – vonta meg a vállát Han. – Te tudod. Muuurgh idegesen figyelte, ahogy Han felteszi a vizorcsuklyát a fejére, így elzárva magát a külvilágtól, és belemerül a valósággal teljesen megegyező gyakorlórepülésbe. A togoriai hímek idegenkedtek a modern technikától.

Han teljesen belefeledkezett a szimulációba, és perceken belül a gép teljesítette elsődleges feladatát, hiszen Han tökéletesen megfeledkezett arról, hogy nem egy valódi hajóban ül. Minden érzéke azt súgta neki, hogy igazából repül – ténylegesen aszteroidákat kerülget szédítő sebességgel, keresztül

verekszi magát az ylesiai atmoszférán, és valóban képes landolni a legkülönbözőbb időjárási körülmények között.

A koréliai két óra múlva kászálódott ki a szimulátorból, miután sikeresen földet ért, repült, felszállt és végrehajtott minden egyéb szükséges manővert, amire holnap a pilótafülkében számíthat a Kettes és Hármas Kolónia között. Átnézte továbbá a teherszállítók kezelőszerveit, azokat, amikkel repülhet – az Ylesian Dreamet átalakították manuális vezérlésűre –, de még Teroenza magánjachtjáét is.

Ekkorra jórészt véget ért a röpke ylesiai nap. Muuurgh egy székben szunyókált, de rögtön felébredt, amint Han megmozdult. Miközben Han a lényt nézte, azon gondolkozott, milyen kár, hogy ilyen éber az őre. Így igencsak nehéz lesz kiviteleznie az éjszakai portyáit, amelyekre pedig már nagyon készült…

Muuurgh Han mögött lépdelt, és nagyon örült annak, hogy a „védence” azt javasolta, hogy ugorjanak le a személyzeti étkezdébe egy kései vacsorára. A togoriai állandóan éhes volt. A faja vadászathoz, gyilkoláshoz volt szokva, hogy aztán megosszák egymás közt a zsákmányt, így a friss hús mindennapi része volt az étrendjüknek. Itt meg kellett elégednie újramelegített hússal.

Mielőtt a pilóta belépett volna az életébe, bármikor szabadon járhatta a dzsungelt, és vadászhatott, hogy élesen tartsa a karmait – és az ösztöneit.

Hiányzott neki a mosgothja, szeretett a hátán repülve siklani a táj felett; érezni, ahogy az izmos szárny előrehajtja őket Togoria egén.

Muuurgh felsóhajtott. Togoria ege élénk kékeszöld színű volt, sokkal masabb, mint Ylesia fakó acélkék égboltja. Hiányzott a szülőbolygója. Vajon látja-e még valaha, repül-e még mosgothháton az égővörös naplemente árnyékában.

A papok egy hat hónapos testőri szerződést írattak alá vele. A becsületszavát adta, hogy betartja a szerződésben foglalta-

kat. Még jó néhány holdtölte eltelik, mire folytathatja a keresést Mrrov után.

Muuurgh megpróbálta felidézni magában a képét, krém-barna, narancscsíkos bundáját, ragyogó sárga szemét. Gyönyörű Mrrov. Oly sokáig volt része az életének, hogy most, amikor még a hollétéről sem tudott semmit, a hiánya késszúrásként hasított a szívébe. Lehet, hogy a párja már visszament Togoriá-ra? Lehet, hogy máris ott van, és csak őrá vár?

Muuurgh azt kívánta, bárcsak üzenni tudna a szülőbolygójára, megkérdezni, vajon nem látták-e Mrrovot, de sajnos, a csillagközi üzenetküldés nagyon költséges mulatság volt. Egyetlen üzenet két teljes hónappal hosszabbítaná meg a kényszerű ylesiai tartózkodását.

Mégis… töprengett Muuurgh, talán az egyik Nal Hutta-i fűszerszállító útjuk során a pilóta nem fogja bánni, ha elküld egy üzenetet. A togoriai igazából nem bízott meg annyira az ylesiai papokban, hogy erről a világról próbáljon üzenni.

A pilóta rendes fickónak látszott – persze, csak emberi mércével mérve, gondolta Muuurgh. Agyafúrt, fürge és igyekszik a dolgok könnyebbik oldalát megfogni. Az emberek már csak ilyenek. És a pilóta legalább elfogadta Muuurghot falkavezérnek. Ezt nagyon jól tette. Jelentősen meghosszabbította ugyanis vele az életét…

Muuurgh bőszen remélte, hogy a pilóta továbbra is okosan cselekszik. Kedvelte, ezért nem akarta bántani.

Ha azonban a pilóta meg akarná szegni a szabályokat, egy percig sem késlekedne bántani a koréliait – vagy akár meg is ölni. Teroenza még korábban szigorú utasításokkal látta el, ő pedig a legjobb képességei szerint igyekszik tartani magát azokhoz. A becsületszavát adta, ennél fontosabb dolog pedig nem létezett a népe számára az univerzumban.

A togoriai elgondolkozva nyalogatta a bajuszát. Ha a pilóta szépen teszi a dolgát, minden a legnagyobb rendben lesz…

5. fejezet

Fűszerháború

Másnap Han elvitte az ylesiai légköri kompot a Kettes és a Hármas Kolóniára. Rájött, hogy tulajdonképpen nagyon élvezi a nagyobbacska hajó vezetését, és nem is csinálta rosszul. Mielőtt visszatért volna az Egyes Kolóniára, még arra is maradt egypár perce, hogy az alacsonyan való repülést – az olyan alacsonyan való repülést, hogy a gép hasa centikre volt csupán a fák lombjaitól – gyakorolja. Mellette, a másodpilóta székében Muuurgh felváltva hol kétségbeesetten, hol dühödten pislogott a zuhanások, orsók és egyéb hajmeresztő manőverek során. Han elemében volt, hiszen mind ez idáig csak szimulátoron gyakorolhatott. Néha azon kapta magát, hogy egy-egy meredek fordulóba csak a móka kedvéért viszi bele a kompot.

A műrepülése utolsó részében Han egy folyó vájta kanyonba bukott le a hajóval, és olyan közel merészkedett a sziklafalakhoz, hogy Muuurgh panaszosan felvonyított, és szorosan összezárta a szemét, és nem is volt hajlandó kinyitni utána. Mikor végre ismét kivágódtak a szabadba, Hannák hosszasan kellett rázogatni a togoriai vállát, és győzködnie, hogy aznapra végeztek a gyakorlással.

– Muuurgh biztos, hogy pilóta megőrült – mondta Muuurgh, miközben óvatosan kikukucskált a kezei között, majd felült a székében. – Muuurgh repül otthon mossszgothon, de nem így. Mossszgothoknak több eszük van annál, hogy így repüljenek. Muuurghnak is több esze van. Pilóta megígéri – nézett a togoriai panaszosan Hanra –, hogy többé nem repül őrülten.

– De Muuurgh – mondta Han, miután óvatosan letette a gépet az Egyes Kolónia leszállóplatformjára. – Minden alkalmat meg kell ragadnom a gyakorlásra! Tüdőd… – habozott

egy kicsit, majd úgy döntött, megosztja Muuurghgal a teljes igazságot –, amikor Teroenzának a repülési tapasztalatomról beszéltem, nos, túloztam itt-ott egy kicsit. Az igaz, hogy nyertem bajnokságot is, de… egy kis gyakorlás ezzel a komppal azért jól jönne. És nagyobb hajókkal is. A szimulátor jó dolog, de a valóságot meg sem közelíti.

Muuurgh tekintete hosszasan elidőzött Hanon, aztán hirtelen bólintott.

– Muuurgh megérti. Pilóta megbízik Muuurghban, hogy nem mondja el Teroenzának?

– Valami olyasmi – felelte Han. – Szóval, megbízhatok benned?

A togoriai töprengve nyalogatta az ajkát.

– Amíg pilóta nem zuhan le, Muuurgh nem beszél.

– Megegyeztünk, haver – vigyorodott el Han.

Amikor kiléptek a hajóból, ‘Veratil már várt rájuk a zuhogó esőben. Habár a hőség még mindig gyötörte Hant, legalább a mindennapos záporokhoz sikerült hozzászoknia.

– A főpap rögvest látni szeretne, Draygo pilóta – mondta Veratil.

A szentséghordozó elvezette a pilótát és testőrét a főpap személyes lakrészébe, mely egy jókora részt elfoglalt a Gazdasági Központ föld alatti részében. Mikor Veratil beütötte a beléptető kódot, és a hatalmas kétszárnyú ajtón keresztül beléptek a főpap belső lakosztályába, Han önkéntelenül is füttyentett egyet.

– Micsoda hely!

– Ez a főpap kiállítóterme – magyarázta Veratil. – Szenvedélyes műgyűjtő ugyanis, és szerfelett büszke a ritkaságokat felsorakoztató gyűjteményére.

– A büszkesége teljesen érthető – mondta őszintén Han.

A szoba bőven megvolt a tízszerese Han első emeleti lakrészének. A vitrinekben, polcokon és állványokon a galaxis legkülönbözőbb pontjairól származó kincsek és régiségek sorakoztak. Antik, cizellált fegyverek között számos szobor, festmény és egyéb műkincs volt kiállítva. A falakat kárpitok borították. A gyönyörűséges szőnyegeket védelmező erőterek lágyan susogtak Han léptei alatt.

A sípokat és egyéb zeneszerszámokat féldrágakövek regimentje díszítette. Egy arannyal futtatott állványról a galaxis legkülönlegesebb italait tartalmazó üvegek lógtak.

Han ujjai szó szerint viszkettek, miközben keresztülsétált a termen. Csak öt percig lehetnék egyedül ebben a szobában, és egy életre megszedném magam, gondolta, miközben megállt egy élő jégből faragott dreelb előtt. A szobrocskát vastagon borította a por, amelyet Han légvételei felvertek. A szálló porszemeket beszippantva aztán a koréliai mennydörgőset tüsszentett.

Por vagy nem por, ez a hely egy kincsesbánya. Bárcsak…

Han zordan emlékeztette magát, hogy bizony új életet kezdett, és ezentúl becsületes munkával keresi a kenyerét.

Veratil vezetésével egy másik biztonsági ajtón keresztül elérték a főpap lakószobáit. A látogatókat egy ős öreg, zissiai komornyik fogadta, akit Teroenza Ganar Tosnak szólított. A zissiai humanoid teremtmény volt, de a zöldes bőre vastag, rengő tokákban gyűrődött fel a rövid áll alatt. Narancsszín szemei vizenyősek voltak, és állandóan szipogott, mintha meg lett volna fázva. Talán allergiás a porra, gondolta Han.

A főpap intett Hannák és Muuurghnak, hogy üljenek le, aztán megszólalt.

– Örülök, hogy eljöttél, Draygo pilóta. Jó dolgokat hallottam a kolóniák közti repüléseidről. Ma az egészségügyi droidunk meghatározatlan ideig betegállományba helyezte a másik pilótánkat, Jalus Neblet, így mostantól a csillagközi repüléseket is te intézed.

Han bólintott, és igyekezett nem kimutatni az izgatottságát.

– Remek, uram. Igyekszem pontos lenni. Mikor kezdek?

– Holnapután – válaszolta Teroenza. – Muuurgh természetesen elkísér.

– Mi lesz a rakomány és a célpont, uram?

– Találkozni fogsz egy Nal Huttáról érkező hajóval. A koordinátákat az utolsó pillanatban ismertetjük. A biztonság életbe

vágóan fontos, ezt gondolom megérted. Tudod, hogy rengeteg problémánk volt a kalózokkal a múltban. – Teroenza megállt, hogy a komornyik által ezüsttálcán felkínált mozdulatlan, apró élőlényekből bekapjon egyet. – Gyakoroltátok Muuurghgal a lövészetet, pilóta?

– Nos, még nem, uram.

– Legyen gondod rá. Egy jó pilóta minden eshetőségre fel van készülve, ugye?

– Igenis, uram – mondta Han. – Gondom lesz rá. És uram? Mi lesz a rakomány?

– Egy hajónyi feldolgozott carsunumot fogsz vinni, és egy szállítmány rylothi nyers ryllt kell majd átpakolnod.

– A hajó, amellyel találkoznom kell, nem a Nal Huttáról érkezik?

– De igen. – Teroenza nem részletezte a kérdést, így Han is ennyiben hagyta, bár elhatározta, hogy azért nyitva tartja majd a szemét. Sejtette, hogy van valami, amiről nem beszélt a főpap, de aligha volt abban a helyzetben, hogy számon kérjen rajta bármit is.

Teroenza leült a vaskos hátsó lábaira, majd csökevényes karjával rábökött arra az ajtóra, amelyen Han és Muuurgh az imént bejött.

– Hogy tetszett a kiállításom?

– Tetszett? – vonta fel a szemöldökét teljes őszinteséggel Han. – Csodálatos volt, uram! A nagy múzeumokat leszámítva még sosem láttam ennyi kincset egy helyen.

– A népem, csakúgy mint a rokonaink, a huttok, hosszú életű – felelte Teroenza. – Már szabványévek százai óta gyűjtögetem őket… hosszabb idő ez, fiatalember, mintsem fel tudnád fogni.

– Egyszer szívesen megnézném az egész kollekciót – mondta Han.

– Bárcsak megnézhető állapotban lenne a gyűjtemény – válaszolt sajnálkozva Teroenza. – Ganar Toss, noha remek szakács és házvezető, sajnos nem rendelkezik azzal a gyakorlattal, hogy rendben tartsa, pláne nem, hogy elrendezze és katalogizálja a tárgyakat. Én magam pedig túlságosan elfoglalt vagyok mindehhez. – A jókora teremtmény intett nekik, hogy távozhatnak. – Most ennyit gondoltam. Találkozunk, ha visszatértél, fiatal pilóta.

– Igen, uram. – Han felállt, és Veratil mindkettőjüket kikísérte.

Mikor kiértek, a szentséghordozó elsietett a dolga után, így magukra maradtak. Han rápillantott az órájára, aztán pedig a nyugvó napra.

– Ma éjszaka elkezdjük a lövészgyakorlataidat – mondta a togoriainak. – Most azonban kiérdemeltünk egy kis pihenőt. Tulajdonképpen épp ideje lenne megtekinteni a refektóriumot, ahol a zarándokok étkeznek. Gyerünk!

– Miért? – kérdezte Muuurgh. – Pilóta nem akar zarándokételt. Pilóta és Muuurgh személyzeti étkezőben eszik… jó ételt, nem mossszlékot.

Han megrázta a fejét, és nekiindult a dzsungelen keresztül a zarándokok szállása felé vezető ösvénynek.

– Nem e/m/akarok a zarándokokkal, haver – magyarázta. – Beszélni akarok némelyikükkel. Gondolom, vacsorára mindannyian összegyűlnek, és így könnyebben találom meg… őket.

– Őket? – kérdezte Muuurgh. – Hány „őket”?

– Nos… tudod… szóval – kezdte Han, de aztán hirtelen elvigyorodott. – Hát csak egyet – ismerte be. – A 921-es zarándokot, akivel a múltkor találkoztam. Szeretném látni, valójában hogyan is néz ki.

Muuurgh bólintott.

– Ó, igen… Muuurgh jól érti, mit akar pilóta.

Han rákvörösre pirult, és remélte, hogy a togoriai nem fog rájönni, hogy milyen zavarban van.

– Tudod, Muuurgh, öreg cimbora – váltott szándékosan témát –, elég jól beszéled a Basicet ahhoz képest, hogy csak egy éve kezdted. De van egy dolog, amiben még nem vagy elég jó, mégpedig a névmások. Nem mintha tanár bácsit akarnék játszani, de figyelj csak…

Azzal egymás mellett lépkedve az ösvényen Han aprólékosan magyarázni kezdte a névmáshasználat nyelvtani szabályait. ..

Amint beértek a refektóriumba, Han és Muuurgh körbejárta a hatalmas étkezőhelyiséget. A koréliai megnézett minden arcot, és azon tűnődött, vajon lámpafénynél, védőszemüveg nélkül felismerné a lányt.

Sietnie kellett, hiszen a vacsora már majdnem véget ért, és még mindig nem bukkant rá a 92l-esre. Lehet, hogy nem is volt itt. Talán egy másik napszakban eszik, a zarándokok egy része például így tett. De hát az emberek jó részének ebben a ciklusban kellene ennie…

Ott van. Ő az! Han igazából nem tudta, miből sejti… de olyan biztos volt a dolgában, mintha csak „921-es zarándok” feliratú kitűzőt látott volna a lányon.

Most, rendes megvilágításban rájött, hogy egy magas, karcsú – túl karcsú – alakot lát. A pofacsontjai feltűnően kiálltak, rendkívül sápadt bőre miatt a szeme pedig nagyobbnak tűnt a ténylegesnél.

Sovány vagy sem, egyszerűen bájos volt. Nem az a klasszikus szépség, az állkapcsa ahhoz kicsit túl széles, túl szögletes volt, az orra egy picit hosszú, mégis roppant bájos…

A 921-esnek hatalmas zöldeskék szeme volt, hosszú fekete szempillái és makulátlan fehér bőre. A zarándokcsuklya alól rövid, göndör aranybarna hajtincsek villantak ki – a lenyugvó nap színe a Korélián, merengett Han.

Az étkezőhelyiség általában csöndes volt, a zarándokok nem beszéltek túl sokat, kimerítette őket a gyárakban való egész napos munka vagy a közelgő Megvilágosulás. Viszont rendszerint csoportokban ettek.

A 921-es teljesen egyedül volt.

Han látta, hogy csak turkál az ételben, de aztán vetett egy pillantást a visszataszító, ragacsos, híg zabkására, a fonnyadt zöldségekre és az árpakenyérre, és egy percig sem tudta hibáztatni ezért a lányt. Az étel ráadásul bűzlött – már-már az ehetetlenség határán állt. Han legszívesebben befogta volna az orrát, amikor kihúzta a lánnyal szemközti széket, és leült. A szeme sarkából látta, hogy Muuurgh az egyik falat támasztja, és árgus szemekkel figyeli őt.

A 921-es – a francba, meg kell tudnom az igazi nevét! – ránézett, és ahogy felismerte Hant, türkizkék szeme tágra nyílt. Han e feletti örömében elvigyorodott.

– Hello. Látod, csak megtaláltalak.

A lány csak nézte egy darabig csillogó szemmel, aztán tekintete visszatért a tányérjához. Han közelebb hajolt.

– Szóval, mi van vacsorára? Nem túl étvágygerjesztő, meg kell mondanom. De azzal nem laksz jól, ha csak kapirgálsz benne.

A lány megrázta a fejét.

– Kérlek… menj el! – mondta szinte suttogó hangon. – Nem lenne szabad beszélnem veled. Te nem tartozol az Egyhez.

– Dehogynem – mondta Han. – Legfeljebb én egy kicsit különálló Egyet alkotok.

A 921-es ajka parányi mosolyra húzódott. Han azt kívánta, bárcsak igazi mosolyt tudna csalni erre az angyali arcra.

– Nem tudod, miről beszélsz, Draygo pilóta – mondta lágyan. – Attól tartok, ez nyilvánvaló.

– Akkor tanítsd meg nekem! – mondta Han. – Nyitott vagyok mindenre. Talán meg tudnál téríteni. – Elmosolyodott, mert örült, hogy megtalálta a lányt, és az legalább szóba állt vele.

A 921-es megrázta a fejét.

– Attól tartok, ahhoz túlságosan is hitetlen vagy pilóta – mondta.

Han átnyúlt az asztalon, és megfogta a lány még korábban megsérült kezét.

– Vykk vagyok – mondta neki, miután sikeresen leküzdötte azt a képtelen ötletet, hogy a valódi nevén mutatkozzon be. – Hogy van a kezed? Nem fertőződött el?

Amikor először hozzáért, a lány összerezzent, és úgy tűnt, elhúzza a kezét, aztán amikor a sebről kérdezett, csak megnyugodott.

– Gyógyul – válaszolta Han kérdésére. – Csak még egy kis idő kell neki.

– Kemény munka lehet egész nap lent dolgozni a sötétben és a dermesztő hidegben – mondta Han. – Nem szeretnél valami… könnyebb dologgal foglalkozni?

– Mint például?

– Nem tudom – felelte Han. – Mihez értesz? Mit tanultál?

– Nos… valaha egy múzeumban szerettem volna dolgozni – kezdte majdhogynem lelkesen a lány. – Régészetet tanultam volna. Leginkább ehhez értek.

– És mégis idejöttél, ahelyett hogy folytattad volna a tanulmányaidat – gondolkozott hangosan Han.

– Igen – válaszolta a 921-es. – Ez az élet lelkiekben gazdag. A korábbi életem üres volt és értelmetlen.

Han tétovázott egy pillanatig.

– Honnan tudod, hogy azok a tanok az igazak, amelyeket itt hirdetnek? A galaxisban számtalan vallás létezik.

A lány szemmel láthatóan alaposan megfontolta a választ, majd megszólalt.

– Azért, mert amikor Megvilágosulunk, nagyon közel érzem magam az Egyhez. Leírhatatlan érzés. Egyszerre érzem a Mindent és az Egyet. Biztos vagyok benne, hogy a papok valamilyen felsőbb hatalom révén szerezték képességeiket, különben hogyan tudnák megáldani a hívőket?

– Hmm – mondta Han. – Lehet, hogy nekem is meg kéne próbálnom. – Csak a holttestemen keresztül, gondolta magában, de arra azért ügyelt, hogy véletlenül se mutassa ki a valós érzéseit.

– Talán érdemes lenne – felelte a lány – Most azonban ideje az ígéretek Oltárához járulni. Talán neked is részed lehet abban a kegyben, hogy Megvilágosulsz.

– Sosem lehet tudni – jegyezte meg Han. – Mehetek veled odáig?

A lány lesütött szemmel elmosolyodott.

– Rendben.

Együtt sétáltak végig a dzsungelt átszelő ösvényen, körülöttük zarándokok sereglettek, mögöttük Muuurgh lépkedett. Han megpróbált beszélgetésbe elegyedni a 92l-essel, de a lánynak nemigen akarózott válaszolni. Amikor elérték az oltárt, Han ahelyett, hogy hátrahúzódott volna, egyenesen a zarándokok gyűrűjében álló 921-es mellé lépett.

– Neked nem kéne itt lenned – suttogta a lány – Nyilvánvalóan nem zarándok vagy

– Ha bárki szóvá tenné, csak mondd meg neki, hogy zarándokjelölt vagyok – próbálta vidítani a lányt Han, de a 921-es nem értette a célzást. Homlokát ráncolva elfordult, és a készülődő ceremóniára koncentrált.

Teroenza és a többi pap a korábban látotthoz hasonló módon önkívületbe vezették a híveket. Hannák azonban ezúttal könnyedén sikerült ellenállni a Megvilágosulás hatásának – tiszta fejjel állta végig az egészet. A 921-est, a megbabonázott arcát nézte, és magában megcsóválta a fejét. Hogyan veheti be ezt a fergeteges marhaságot?, morfondírozott. Az látszik, hogy nem ostoba. Miért nem veszi észre, hogy bármit is bohóckodnak ezek a papok, annak köze nincs semmiféle felsőbb hatalomhoz?

Han rémülten figyelte, ahogy a 921-es a földre kuporodik, hogy Megvilágosulásban részesüljön; aztán mikor a lány összerogyott, azonnal mellette termett. Csoda, hogy a szívük nem mondja fel a szolgálatot, gondolta. Később, mikor a Megvilágosulás pillanatai véget értek, és a zarándokok magukra maradtak, segített a lánynak felülni. Az hálás, igaz bágyadt mosollyal ajándékozta meg.

– Semmi baj? – kérdezte aggodalmasan. A Megvilágosulás, leszámítva a fizikai és emocionális hatásait, látszólag teljesen kimerítette a zarándokokat. – Nem valami jól nézel ki.

– Semmi bajom – felelte a lány még mindig remegve, miközben megpróbált felállni. Han elkapta a karját, és felsegítette.

– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan a lány. – Tényleg semmi bajom.

– Visszakísérlek a szállásodra – mondta Han. – Csak a biztonság kedvéért. Megviseltnek látszol.

A lány nem tiltakozott, amikor Han belekarolt, és együtt indultak el az ösvényen. Mostanra majdnem teljesen besötétedett, mivel Ylesiának nem volt holdja. Han alig látott valamit, a 921-es azonban belenyúlt a köpenye zsebébe, előhúzta az infra szemüvegét, és a fejére tette. Azontúl ő vezetett, de Han csak nem eresztette el a lány kezét.

– Nem hiányzik néha Korélia?

– Nem – felelte a lány de Han kiérezte a hangjából, hogy nem mond igazat. – És neked?

– A bolygó hiányzik, a lakói nem – felelte őszintén Han. – Korélia nagyszerű hely Mindig is szerettem volna eljutni az óceánhoz, de sosem volt rá lehetőségem. Voltál már az óceánnál?

– Igen… – felelte halkan a lány mintha csak a kérdés olyan emlékeket ébresztene benne, amelyeknek nem lett volna szabad eszébe jutnia.

– Ott él a családod?

– Igen… – mondta, aztán némi töprengés után hozzátette: – Legalábbis azt hiszem. Már majdnem egy éve nem beszéltem velük.

– Azóta vagy itt? – kérdezte Han.

– Igen.

Csöndben lépdeltek a forró, párás sötétségben. Han tudatában volt annak, hogy a lány karját tartó keze gyakran hozzásimul a lány oldalához. A csontjai szinte átszúrták a bőrét, és mégis, Han lágy meleg és nőies idomokat tapintott.

– Szóval azt tervezed, hogy örökre itt maradsz? – kérdezte Han, miután egy kis csoportnyi, csoszogó zarándok haladt el mellettük. – Vagy ez az egész csak átmeneti?

– Átmeneti? – A lány felé fordult, bár Han nem sokat tudott kivenni belőle az arcát takaró szemüveg csíkja mellett. – Hogy lehetne átmeneti? Az Egyet akarom szolgálni, része lenni a Mindennek, örökre.

– Ó – nyögte Han. – Nos, izé… nem gondoltál még olyanokra, hogy… szerelembe esel, utazgatsz, s egyszer letelepedsz valahol, és családot alapítasz?

– Mi feladjuk az efféle kötődéseket, amikor a Minden részeivé válunk – mondta a zarándok, de a szavait mintha bánat fátyolozta volna el.

– Kár – jegyezte meg Han.

Az eső hirtelen zuhogni kezdett. Han érezte, ahogy a 921-es a hőség ellenére megremeg. A lány elővarázsolt egy esőköpenyt valamelyik zsebéből, és magukra terítette. Így sétálnak, összegörnyedve a köpeny alatt, szorosan egymás mellett. Han tudta, hogy Muuurgh diszkrét távolságból követi őket. Szegény fiú. Utál megázni…

A pilóta felemelte a hangját, hogy túl tudja kiabálni az eső morajlását.

– Tudod, nem hívhatlak örökké 921-esnek. Ha barátok leszünk, meg kell mondanod a nevedet.

– Ki mondta, hogy barátok leszünk? – kérdezte a lány.

– Tüdőm, és kész – vigyorodott el Han, tudván, hogy a lány úgyis látja a sötétben. – Ha valamit elhatározok, egyszerűen ellenállhatatlan vagyok.

– Felfuvalkodott, az vagy – válaszolta a lány félig bosszankodva, félig csodálkozva. – Felfuvalkodott, öntelt, arrogáns… kibírhatatlan… – aztán kuncogni kezdett. Han rájött, hogy igazából most hallja őt először nevetni.

– Folytasd, kérlek! – mondta színlelt könyörgéssel, aztán maga is nevetésben tört ki. – Imádom, amikor hízelegnek nekem a nők. Zene a füleimnek. – Örült, hogy legalább a szikrája felcsillant a lányban a jókedvnek.

– Fáradt vagyok – mondta a zarándoklány és a mosolya, amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt nyomban. – És meg is érkeztünk. Köszönöm, hogy elkísértél… Draygo pilóta.

Han megállt a hálóépület ablakaiból kiszűrődő halvány fénykör szélén. Így láthattak egymásból valamit, mégsem úsztak a fényárban.

– Nem „pilóta” – emlékeztette a lányt. – Vykk a nevem.

A lány megpróbált hátralépni, Han azonban finoman ugyan, de visszatartotta.

– Vykk, megjegyezted?

– Rendben… Vykk – mondta végül a lány – Most eressz el kérlek. És… ne is gyere többet! Kérlek!

– Miért ne? – kérdezte sértődötten Han.

– Mert… nem teszel jót nekem. A lelki békémnek. Han elmosolyodott a félhomályban.

– Ismerd el, hogy megkedveltél!

– Nem, én ugyan nem.

– De igen. Ismerd el! – Közelebb lépett a lányhoz, és belenézett a szemébe. A zarándoklány magas volt, alig fél fejjel alacsonyabb nála. Han óvatosan felhúzta az otromba szemüveget a lány arcáról. Az ujjai egy pillanatra megpihentek a puhabőrön. – így- mondta halkan. – Most sokkal jobb. Sose… sose takard el ezt az arcot… ezeket a szemeket.

– Ez istenkáromlás – dadogta a lány de nem húzódott el.

– Nem, nem az – felelte Han. – Áruld el a neved!

A lány kétségbeesetten, lesütött szemmel megrázta a fejét.

– Vykk… nem tehetem…

– Rendben. – Én várok, gondolta Han. – Nemsokára ismét eljövök. Rendben?

A lány sokáig nem válaszolt, lélegzetét visszafojtotta, fejét leszegte.

– Igen – motyogta végül, és elhúzódott Hantol. A fiú ezúttal nem tartotta vissza.

A 921-es anélkül, hogy visszanézett volna, berohant a szállására.

Han előredőlt a pilótaszékben, és a navigációs komputer kijelzőjén sorakozó számokat tanulmányozta.

– Készen állunk kilépni a hiperűrből a találkozási helyen – mondta fennhangon. – Három… kettő… egy…

Meghúzott egy kart, mire a csillagok az Ylesian Dream körül vékony koncentrikus fénycsíkokká nyúltak meg – mind abban

az irányban, amerre haladtak. A hajtóművek felbömböltek, majd visszaálltak alapjáratra, és a hajó hirtelen – annak, aki nem szokott hozzá, túl hirtelen – visszazökkent a valódi űrbe.

– Pontosan a megjelölt koordinátáknál vagyunk, Muuurgh – jelentette ki Han diadalmasan. – Figyuzz, kezdek belejönni ebbe a csillagközi repülési dologba.

– Figyelj – javította ki a togoriai. – Olvastam könyvet, amit pilóta adott Muu… izé, nekem, és abban volt, hogy olyan szó nincs Basicben, hogy „figyuzz”.

– Valamikor később figyelmeztess, hogy tanítsam meg a névelők használatát is! – mormogta Han. – Nem kapok valami érmet, amiért kapásból idehoztalak a találkozóhelyre?

– Legalábbis jobban, mint az első alkalommal – jegyezte meg Muuurgh, utalva az első, három héttel ezelőtti hosszabb repülésükre. Akkor ugyanis Han elkövetett egy apró hibát a hiperűr kilépési pont navigációs komputerbe történő programozásakor, aminek következtében a Dream három parszekkel arrébb érkezett meg a tervezett helytől. Hannák csak egy újabb hiperűr ugrással sikerült megtalálni a célpontot.

– Hé – tiltakozott Han –, az volt az első repülésem. És különben sem az én hibám, hogy a kijelző olyan régi, hogy az a 8-as 6-osnak látszott.

– Pilóta azóta tényleg jobb – ismerte el Muuurgh. – Második és harmadik repülés tűrhető volt.

– Meghiszem azt – vigyorgott Han. – Muuurgh, én jó vagyok… igazán jó. Lefogadom, hogy már most majdnem átmennék az akadémiai felvételi vizsgákon. Még pár hónap gyakorlás, és semmi sem állíthat meg.

– Muuurghnak hiányozni fog… – a togoriai megtorpant. – Akarom mondani, nekem hiányozni fog pilóta, ha elmegy

– Nekem is hiányozni fogsz, haver – mondta Han, és komolyan is gondolta. – De ne aggódj, nem…

Az Ylesian Dream hevesen megrázkódott, és valami nagyot csattant a törzsén.

– Mi a… – morogta Han, miközben hátrafordította a külső kamerát. – Muuurgh, valami eltalált bennünket!

– Aszteroida? – tippelt Muuurgh. Banngg!

– Nem! – kiáltotta Han, mert a kamera képe mást mutatott. – Két hajó! Biztos kalózok! Nyomás az ágyúálláshoz!

Ahogy ránézett a képernyőre, látta, hogy a jobb oldali hajó ismét megeresztett egy lövést.

– Kapaszkodj!

Muuurgh, aki épp az imént csatolta ki magát, és állt fel, hogy hátramenjen az ágyúállásba, most nyüszítve zuhant vissza a székébe, ahogy az újabb találat becsapódott.

Han átkozódva keményen balra rántotta a Dreamt. Kik lehetnek ezek? A kalózok először általában figyelmeztető lövéseket adnak le, és megadásra szólítják fel az áldozatukat. A céljuk ilyenkor az, hogy elfoglalják a hajót, megszerezzék a rakományát, a legénységet pedig élve kerítsék kézre, hiszen csak így adhatják el őket rabszolgának. Azzal, ha megsemmisítik vagy megrongálják a hajót, és megölik a legénységet, semmit sem nyernek.

– Muuurgh! Siess! Ezek atomjainkra lőnek minket! Már elvesztettünk egy pajzsot!

Miközben Muuurgh kikászálódott a székéből, és kiment a vezérlőfülkéből, még két lövés súrolta az Ylesian Dreamet. A hiperhajtóművekre céloznak! Mozgásképtelenné akarnak tenni

Han kétségbeesetten lenyomta a hajó orrát, és az oldalára állította; épp időben ahhoz, hogy elkerüljön egy a hajó hasának tartó lézersugarat, amely biztosan elfüstölte volna a Quadex generátort.

Felgyorsított, abban a reményben, hogy így tud egy kis teret nyerni a kalózok előtt, és megfordulva tűz alá veheti őket. Igazából nem sok bizodalma volt Muuurgh lövészi képességeiben. A togoriai gyors volt és ügyes, de még sohasem lőtt igazi – pláne nem mozgó – célpontra.

Miközben hajmeresztő manőverekkel a lehető legtöbbet igyekezett kicsikarni a hajóból, Han aktiválta a kommunikációs csatornát. Tudatnia kell valakivel, hogy mi történik velük, arra

az esetre, ha a Dream elpusztulna, és mentőkapszulába kényszerülnének.

– Ylesia, Egyes Kolónia, itt az Ylesian Dream. Egyes Kolónia, ez 2L Dream. Megtámadtak bennünket, ismétlem, megtámadtak bennünket. Két hajó, pont azután, hogy kiléptünk a hiperűrből! – A hangja megbicsaklott idegességében. – Becsszóra, nem az én hibám volt! Üldözőbe vettek, megpróbálok kitérni… Draygo pilóta, kilépek!

Han rápillantott a kamerák képernyőjére, amely kiírta a szenzorok közvetítette adatokat is. Ezek szerint egy kicsit elhúztak az üldözőiktől – még mindig nem sikerült tiszta képet kapnia a kalózokról –, aztán dugóhúzóba vitte a gépet, és az érkező hajók hasa alá került. Azok elsuhantak a feje felett, mire szűk ívben gyorsan körbefordította a Dreamet.

– Muuurgh! Most! – kiáltotta az interkomba.

A jutalma egy togoriai káromkodás és egy kusza lézersugár volt – Muuurgh messze elhibázta a célt. Az egyik kalóz megfordult, és tüzeléshez készülődött…

Banngg!

Az Ylesian Dream vadul megrázkódott, ahogy a sugár telibe kapta a hajót. Hannák összeszorult a gyomra, amikor a lőállás felől fájdalmas üvöltés harsant.

– Muuurgh? Muuurgh? Eltaláltak? – kiabálta, de nem kapott választ.

Az állapotjelző közlése szerint valamelyest csökkent a belső nyomás, de a lyukat máris tömítette a hajó karbantartó rendszere.

– Ti akartátok, férgek… – morogta, és felkattintotta az Arakyd ionrakéta célzó berendezését, majd befogta a jobb oldali hajót a célkeresztbe. – …ezt kapd ki!

A Dreamet megrázta a rakéta kilövése. Han elfintorodott, amikor a kalóznak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a lövedéket. Újból próbálkozott… csak bal felé kellene csalnia egy kicsit a kalózt…

– Most! – motyogta ördögi mosollyal Han, miközben útnak indított egy újabb rakétát, pontosan a kalóz várható kitérőmanőverének útjába. – Ez az!

Egy másodperccel később ragyogó sárgásfehér lobbanás világította be az űr sötétjét, amely hamarosan milliárdnyi szikrát köpködő tűzgolyóvá változott. Hant egy pillanatra elvakította a látvány amikor azonban ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy a másik hajó farkát behúzva, teljes sebességgel távolodik tőlük.

– Na ne – morogta Han. – Téged is elkaplak… – Villámsebesen becélozta a menekülő hajót, és útnak indított egy harmadik rakétát.

Az ionrakéta kopóként követte célját, de aztán a kalózhajó hirtelen elmosódó csíkok kavalkádjává változott, és eltűnt. Beléptek a hiperűrbe – a biztonságba. Han elkáromkodta magát, aztán robotpilótára állította a Dreamet, és hátrarohant az ágyúálláshoz. Mi lehet Muuurghgal?

Másodpercekkel később az ütegállás maradványai mellett állt. A hajó automata biztonsági rendszere éppen folyékony tömítőanyagot fecskendezett a Dream törzsén éktelenkedő résbe. Ózonszagot érzett, és mindenfelé égésnyomokat látott a lézersugár becsapódása környékén.

Muuurgh még mindig becsatolva ült a forgószékében, de nem volt eszméleténél, és akkor sem mozdult meg, amikor Han kicsatolta, és félig cipelve, félig vonszolva előrevitte a pilótafülkébe.

A togoriai lélegzett ugyan, de a fején, a füle alatt mély égésnyom húzódott végig. Ahogy Han végigtapogatta a lény koromfekete szőrzetét, a tarkójánál jókora dudort érzett. A togoriai nyilván kapott egy komoly ütést a fejére. Nem nagyon tudta, hogy mihez kezdjen – az emberek és néhány más faj esetében értett egy keveset az elsősegélynyújtáshoz, togoriaival azonban ezelőtt még sosem találkozott.

El kell juttatnom egy egészségügyi központba, gondolta, és egy takaróval betakargatta az eszméletlen testet. Aztán előrement, hogy ellenőrizze a navigációs komputert. Melyik a legközelebbi rendszer?

Tanulmányozni kezdte a csillagtérképeket, majd megnyomott egy gombot.

– Oké – suttogta. – Itt is van. – Rápillantott a togoriaira. – Kitartás, Muuurgh.

Beállította a hajót egy rövid hiperűri ugrásra, aztán, még a parancs kiadása előtt, hátrament ellenőrizni a hajtóműveket. A kiégett csatlakozók orrfacsaró bűze fogadta. Lehet, hogy a tartalék hiperűrhajtóművet kéne használnom?

A tartalék azonban jóval lassabb volt, ő pedig nem tudta, hogy Muuurgh milyen állapotban van. Úgy döntött, hogy megkockáztatja a sérült főhajtóművet. Amikor megnyomta az aktiváló gombot, még a lélegzetét is visszafojtotta. Egy pillanatig csak valami panaszos csikorgást hallott, és Han komolyan aggódni kezdett.

Aztán a Dream megfeszült, megremegett, és a csillagok hosszú pászmaként elmaradtak mögöttük. Ugrottak.

Nem sokkal ezután Han kilépett a hiperűrből, és magában hálát adott a sorsnak, hogy a hajó kibírta az utat. A Dream meghajtó rendszerei alapos javításra szorultak…

A koréliai a kiválasztott csillagrendszer egyetlen lakott bolygója felé indult. Mikor még biztonságos távolban volt, robotpilótára kapcsolta a hajót, és hátrament ellenőrizni a sensostimrakományt. Úgy tudta, ezen a világon vámvizsgálat volt életben, a fűszerre pedig egyenesen vadásztak. Kinyitotta a titkos rekeszt, amelyet a papok a raktér egyik sarkába rejtettek, és szemügyre vette az álcaként szolgáló doreeniai parfümös ládákat. Aztán nagyokat fújtatva az erőlködéstől, kivonszolta a súlyos ládákat a raktérbe, és a helyükre betette a jóval könnyebb, sensostimos üvegcsékkel teli dobozokat, végül lezárta a titkos rekesz ajtaját. Hacsak valaki nem célzottan kereste, sosem talált volna rá, és a zárat úgy tervezték, hogy még az elektronikus letapogatók se vegyék észre.

Mikorra Han visszaért a pilótafülkébe, a bolygó már nagyon közelinek látszott a monitorokon. Így a távolból barátságos világnak látszott, kékesfehér ragyogása éles kontrasztot adott az űr sötétjével.

Ahogy egyre közelebb ért, Hannák eszébe jutott, hogy még azután kikapcsolta a kommunikációs berendezéseket, hogy

elküldte az üzenetét az Ylesiára. Jobb, ha visszakapcsolom, gondolta, és bejelentkezem a helyi hatóságoknál, hogy leszállási engedélyt kérjek. Ránézett Muuurghra, aki még mindig mozdulatlanul, moccanás nélkül feküdt. És megszervezem az elszállítását a legközelebbi kórházba…

Ujjaival felkattintotta az adó-vevőt, mire a videoképenyőt egyből betöltötte egy kedves arcú férfi képe, akinek az ölében egy kicsi, fekete hajú lányka üldögélt. Han először megdöbbent ezen, aztán rájött, hogy előre rögzített üzenetet lát, amit minden, belépőpályán érkező hajónak lejátszanak.

Az alámondott hang „Őfelsége, Bail Prestor Organa alkirály és főtanácsnok”- ként azonosította.

A férfi belemosolygott a képernyőbe.

– Üdvözletem. Magam és a népem nevében üdvözlöm az Alderaanon.

6. fejezet

Alderaani látogatás

Han nem tudott teljes odaadással figyelni az emberre – hogy is mondták, Őfelsége kicsoda? –, aki folytatta az üdvözlőszövegét.

– Mint azt a látogatóink közül már sokan tudják, az Alderaan egy békés világ. Egy világ, ahonnan száműztük a fegyvereket és az erőszakot. Amíg nálunk tartózkodik, kérjük, tartsa tiszteletben hagyományainkat és törvényeinket azáltal, hogy a Kikötői Rendészeten leadja a fegyvereit!… Tapasztalni fogja, hogy az Alderaan számos kellemes meglepetésben részesíti az idelátogatókat. Szinte ismeretlen fogalom a bűnözés…

Stimmel, gondolta Han. Egyből gondoltam…

– …és nincs környezetszennyezés. A vizeink tiszták, a levegő üde, az itt élők pedig boldogok. Csodálatos múzeumaink vannak, amelyekbe ezúton is meghívok minden érdeklődőt. Leszállás közben ne felejtse el a levegőből megtekinteni a fű-festményeinket! A fűfestőink a galaxis legnagyszerűbb művészei közé számítanak. Szeretettel várunk minden kedves látogatót a mi csodálatos világunkon, mindaddig, amíg békével érkeznek, és betartják…

Han szitkozódva előrehajolt, és levette a hangot a video-üzenetről, aztán beintett a képernyőnek. Egy egész bolygónyi tisztességes ember? Hiszem, ha látom…

Percekkel később Bail Organa rögzített üzenete helyett a kikötői irányítás jelentkezett be élőben. Han visszakapcsolta a hangot.

– Draygo pilóta, az Ylesian Dream fedélzetén – jelentette katonásan. – Engedélyt kérek a leszállásra. Megtámadtak a kalózok, a hajó megsérült, és a lövészem is megsebesült. Leszállás után rögtön szükség lenne egy mentőegységre.

– Értettem, Draygo pilóta. Elsőbbséget élvező pályavektort különítettünk el az ön számára. A 422-es leszállóplatformra irányítjuk. Csak kövesse az irányfényeket! Intézkedünk, hogy egy droid és a szállító már várja ott.

– Kösz.

A megadott pályát követve valóban elrepült a fűfestmények felett, és bármennyire ideges volt is, nem győzött betelni a látvánnyal. A hatalmas, hullámzó fűvel borított mező kilométernyi, ezerféle színes virágból kirakott absztrakt mintát formált. Ügyes, gondolta Han. Csak tudnám, miért vesződnek vele? Nem valószínű, hogy egy ilyen műalkotást el lehetne adni…

Alderaan fővárosa, Aldera egy tó közepén, egy szigeten helyezkedett el. A tómeder valaha meteorkráter volt, amelyet a föld alatti folyók feltöltöttek vízzel. A hatalmas, viszonylag fiatal – mármint földtani léptékkel mérve fiatal – kráter pereme lapos, szaggatott hegyvonulatok formájában maradt fenn, amelyeket időközben zöldellő legelők és erdők hódítottak meg. Az évezredes krátert megtöltő víz kristálytisztán csillant a felkelő nap fényében.

Az űrkikötő a sziget túlsó oldalán feküdt, így Hant a kijelölt pályája alacsony repülésben keresztülvezette a város felett. Néhány perc múlva egy tökéletes landolást hajtott végre a Dreammel. Mostanra annyi tapasztalata gyűlt össze nehéz időjárási körülmények melletti manőverezésben, hogy napos időben landolni szinte gyerekjáték volt a számára.

A mentőcsoport tényleg várt rá. Han gyorsan lecsatolta és eldugta Muuurgh sugárvetőjét, majd felhívta a fedélzetre az antigravitációs hordággyal felszerelt orvosdroidot, és segített neki felnyalábolni a togoriait.

– Gondolod, hogy rendbe jön? – kérdezte a droidtól.

– Az előzetes felméréseim szerint a fejsérülése nem okozott életveszélyes elváltozásokat – válaszolta a droid. – Mindenesetre még további vizsgálatokra van szükség. Úgy ítélem meg, hogy a társának legalább éjszakára az intézetünkben kellene maradnia megfigyelésre.

– Rendben – mondta Han. Valahogy meg kell találnom a módját, hogy kifizessem Muuurgh kezelését, gondolta, miközben figyelte, ahogy a togoriait szállító hordágy eltűnik a mentőjárműben, amely aztán lassan felemelkedett, és elhúzott dél felé.

Han keresett magának egy technikust, és odaintette a hajóhoz.

– Figyelj, kaptam néhány találatot! – mondta a nőnek. – Kellene egy szerelőcsapat, de lehetőleg sürgősen!

– Hadd nézzem meg, mennyire súlyos a helyzet! – felelte a nő. Han elvezette a technikust a lőálláshoz, aztán együtt megnézték a hiperhajtóművet is. – Mindkét helyen legalább hat órai munkára van szükség – állapította meg végül a nő. – De még ma el tudjuk kezdeni.

– Remek – mondta Han. Annak idején, versenyző korában a siklók és a robogók apróbb sérüléseit maga is meg tudta javítani, de ekkora hajóval sosem próbálkozott, elfuserálni pedig nem akarta.

Miután a szerelőbrigád megérkezett a Dream fedélzetére, Han eltöprengett, hogy mihez is kezdjen most. Felhívja az Ylesiát, döntötte el végül. A papoknak meg kell szervezniük a javításokhoz és Muuurgh kezeléséhez szükséges pénz eljuttatását.

Előreindult a pilótafülke felé, hogy nyomban megejtse a hívást. Már a kapcsológombon volt a keze, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

Álljon meg a menet.., gondolta. Mit csinálok én? Itt ülök egy rakomány sensostimmel, a lehető legértékesebb fűszerrel az ölemben, és épp visszavinni készülök Ylesiára, hogy ott újra eladhassák.

Han visszahallgatta az automatikus hangrögzítőn, hogy mit mondott az elküldött üzenetei során, aztán szélesen elvigyorodott. Főnyeremény Csak azt kell mondanom a papoknak, hogy a kalózok megszállták a hajót, és elvitték a sensostimet. Muuurgh ájultan feküdt, így nem tudhatta, mi történik. Eladom a fűszert, nyitok egy számlát itt az Alderaanon, aztán majd átutalom a pénzt később. Sosem fogják megtudni…

Ha azonban továbbra is pilótaként akar dolgozni az ylesiai papoknak, akkor gyorsan kell cselekednie. A megadott célkoordináták elérésekor még bejelentkezett, és a papok nem ostobák. Ellenőrizni tudják, hogy mennyi idő alatt érhet el egy hajó a támadás helyszínétől az Alderaanra. Egypár órát még ráfoghat a Dream sérüléseire és emiatt a lassabb sebességre, meg hogy alig tudta mozgásban tartani a hajót…

Rendben, döntötte el Han. Körülbelül öt órám van… több nem. Addigra be kell szólnom nekik, és jelenteni, hogy életben vagyok, hogy a hajójuk megsérült, és meg kellene szervezniük a pénz átutalását Öt órán túl gyanút fognának…

Kivette a szekrényéből az ütött-kopott, barna gyíkbőr dzsekijét, és amennyire csak lehetett, kisimította a kezeslábasa ráncait. Aztán megfésülködött. Nem akarok kelekótyának kinézni, gondolta fanyar mosollyal Han. Eszébe jutott Dewlanna, és hogy a vuki mindig azt mondta neki, hogy akkor néz ki jól, ha vuki módra égnek áll a haja.

A szürke egyenruhája fölé felhúzta a dzsekit, és bánatosan nézett Muuurgh fegyverére. Bárcsak az övébe tűzhetné. Ostoba bolygó. Ki hallott már olyan helyről, ahol az ember nem viselhet fegyvert magánál? Hangos sóhajtás kíséretében megrázta a fejét, majd a Dreamet a munkások kezeire bízva kilépett a hajóból.

Kisietett az űrkikötő területéről, és fogott egy üres légibuszt, amely elvitte Aldera városába. A metropolis fehéren csillogott a napsütésben. Álomváros luxuskivitelben. Han kibámult a busz ablakain, és beitta az ultramodern tornyok és kupolák, a lépcsőzetes épületek zöldellő teraszainak a látványát. A szigetet dombos vidék alkotta, és a város tervezői inkább igazodtak a természetes vonulatokhoz, semhogy elsimították volna azokat. Az eredmény látványos volt… szemet gyönyörködtető, modern, és egyáltalán nem tűnt mesterkéltnek vagy giccsesnek.

Az automata jármű elektronikus idegenvezetője ismertette a fontosabb nevezetességeket. Han múzeumokat látott, hatalmas zárt függőkerteket, hivatalokat és kormányépületeket.

és végül, amikor elérték a város szívét, meglátta a királyi palota magas, karcsú tornyait, amint fehér és aranyszínekben pompáznak a ragyogó napsütésben. Zordan elmosolyodott. Vajon a korábban látott hercegkisasszony is itt éli a gazdagok gondtalan életét? Egy kis szerencsével én is hamarosan gazdag leszek…

Han végig a légibusz fedélzetén maradt, miközben az lassan haladt a kötött útvonalon, és kitartóan nézelődött tovább. Már elhagyták a magas épületeket, és a fényűző elővárosok felett jártak.

Han a megannyi szökőkút, a teraszok, a gondozott kertek, a tiszta utcák és a jól öltözött emberek láttán kénytelen volt beismerni, hogy mégsem lehet olyan rossz itt lakni. De nekem nem itt van keresnivalóm… jobb, ha magam indulok egy kis felfedezőútra. Nem hiszem, hogy ahová én igyekszem, ott szívesen látnák a turistákat..

Miután kiszállt a buszból, Han tájékozódásképpen körbejárta a város központi részét. Ösztönösen is arrafelé tartott, ahol a házak kisebbek, kevésbé karbantartottak voltak. Végül elért egy olyan városrészbe, ahol az épületek állagából ítélve az alsóbb osztályok laktak, és minden második sarkon kocsma vagy zálogház állt. Ez kell nekem, gondolta.

Séta közben figyelte az utcákat, és egy bizonyosfajta egyént keresett. Nem sokkal később ki is szúrta a delikvenst. Az kinőtt, rongyos és mocskos ruhák művészi egyvelegét viselte, és félre nem ismerhető módon mért végig minden járókelőt. Han egyből felismerte a fiút, noha most látta először

Zsebtolvaj. Tíz évvel ezelőtt o lehetett volna ez a fiú.

Han megszaporázta lépteit, míg be nem érte a srácot. Nem érte meglepetésként, hogy amikor elhaladt mellette, a fiú hirtelen áthelyezte a másik lábára a súlyát, és alig észrevehetően oldalt fordult. Az sem érte meglepetésként, hogy rögtön ezután villámgyors ujjak mélyedtek a pilótadzsekijének zsebébe. Az ujjak üres „kézzel” húzódtak vissza, Han az iratait és a kevéske magánál hordott pénzt még korábban betette a kezeslábasa zárható belső zsebébe.

Han még jobban felgyorsított, amíg jócskán le nem hagyta a fiút, aztán figyelmeztetés nélkül sarkon fordult, és elállta a fiú útját.

– Halihó – mondta, és kedélyesen mosolyogva feltartotta a fiú igazolványchipjét és tárcáját. – Elvesztettél valamit?

A fiú döbbenetében eltátotta a száját, aztán gyorsan észbe kapott, és gyilkos pillantással nézett Hanra. A koréliai nyugodtan nekidőlt egy hirdetőtáblának.

– Nem vigyázol eléggé a dolgaidra…

A fiú előbb tátogott néhányat, mint egy partra vetett mrelfa-hal, aztán méregtől fröcsögve szidalmazni kezdte Hant az összes felmenőjével együtt, megtoldva a nemi életére és az úti céljára vonatkozó kitételekkel. Han türelmesen megvárta, amíg az utcakölyök kifogyott a lehetőségekből, és ismételni kezdte önmagát, majd csendre intette.

– Ne majrézz, visszakapod őket! – mondta mosolyogva. – Némi információért cserébe.

Az immár némileg lehiggadt fiú hátravetette a szemébe lógó hajtincseit.

– Miféle információért, te anyaszomorító görény?

Han feldobott egy pénzérmét a levegőbe, majd oda sem nézve elkapta.

– Ügyelj a szádra, ficsúr! Csak azt akarom megtudni, hogy ebben a városban hol intézik az ügyleteket.

– Miféle ügyleteket?

– Tudod te, miféle ügyleteket. Amikről nem akarjátok, hogy a hatóságok tudomást szerezzenek. Tiltott anyagok, ilyesmi…

– Fűszer? – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Melyik?

– Sensostim.

A fiú homloka még mélyebb ráncokba szaladt össze.

– Az mi?

Ez az én formám, gondolta Han. Beleszaladtam Aldera egyetlen ostoba zsebtolvajába. Nagyszerű.

– Sensostim – mondta Han. – Ez… nos ez nagyon értékes. Még a carsunumnál és a ryllnél is többet ér.

A fiú megrázta a fejét.

– Ezekről sem hallottam sose. Hát ez nem lehet igaz!

– Mi van az amdrissal? Van errefelé amdris? Ételek tartósítására és ízesítésére használják.

A fiú bólintott.

– Igen, amdris az van. Drága cucc.

– Ja – felelte Han. – Amikor amdrist veszel, kihez fordulsz?

– Nem veszek amdrist, seggfej – mondta a fiú. – És most ide a pénzemmel és a chippel.

– Csak még egy pillanat – lépett hátra Han, és a feje fölé emelte a fiú értékeit. – Oké, rendben, nem veszel személyesen amdrist. De ha neked vagy a barátaidnak szüksége lenne egy kis amdrisra, honnan szereznétek? Boltban lehet kapni? Hivatalos árusoknál?

A fiú szemét forgatva megrázta a fejét.

– Egy frászt. Darák Lylltől vennénk. Na végre! Egy név!

– Erre voltam kíváncsi. Darák Lyll. Hogy néz ki?

– Magasabb nálad. Hosszú haj, szakáll. Pocakja van.

– Öreg vagy fiatal?

– Öreg. Ősz haja van.

– Merre szokott lófrálni? – kérdezte Han.

– Mi vagyok én, az anyja? – fintorodott el a zsebtolvaj. Han vett egy nagy lélegzetet.

– Csak nevezz meg néhány helyet, ahol meg szokott fordulni. Ne hazudj, különben szólok az őrségnek, hogy megpróbáltál kirabolni!

A fiú felsorolt hat kocsmát, mondván, hogy mindegyik itt van a közelben. Han felegyenesedett, és odalökte a fiú elé a tárcát és az igazolványt.

– Legközelebb tartsd a ruhád belsejében, ficsúr – mondta. – Minél mélyebben. – Megveregette a saját zsebét, és egy önelégült mosollyal ajándékozta meg a fiút.

Amaz rávicsorgott Hanra, és átkozódva elsietett. Egy órával később Han arra a megállapításra jutott, hogy az összes alderaani kocsma borzasztóan tiszta és világos. A

hatból eddig háromban volt, de egyik sem volt elég züllött a terveihez. Ráadásul Darák Lyllnek sem látta semmi jelét.

Az egyik helyen észrevette, hogy egy sötét sarokban egy ember a karja takarásában átnyújt valamit egy másik alaknak, majd nemsokára egy kreditchipet kap érte cserébe. Megvárta, amíg az eladó kimegy a mellékhelyiségbe, aztán utána sietett, és bevárta a félhomályos folyosón.

– Csak egy szóra, ha szabadna – szólította meg.

Az elosztó egy alacsony karvalyarcú férfi volt. Hant leginkább egy ranatra emlékeztette, ahogy bizalmatlanul végigmérte a koréliait. Aztán úgy dönthetett, hogy Han nem jelent veszélyt a számára.

– Igen? Mit akarsz?

– Utazol fűszerben?

A férfi egy hosszú pillanatig habozott.

– Mennyi kellene?

– Nem, cimbora, eladni akarok, nem venni. Érdekel?

– Mid van?

– Sensostim. Száz üveggel.

– Sensostim! – A férfi akaratlanul is felemelte a hangját, de aztán gyorsan észbe kapott, közelebb lépett, és suttogva folytatta. – Olyatmeg honnan szereztél, fiacskám?

– Nem vagyok a fiacskád, és semmi közöd ahhoz, honnan szereztem. Érdekel?

– Bármelyik másik bolygón azt mondanám, érdekel, de… – A férfi megrázta a fejét. – Nem, nem tudnám elpasszolni. Meg kéne próbálnom kicsempészni a bolygóról, de az túl kockázatos. A kesseli bányákba küldenének, hogy ezt a fertelmes anyagot bányásszam én is. Te is tudod, hogy a sensostim veszélyes lehet. Ha túl sokat veszel be, megvakulhatsz. A bithek meg megőrülnek tőle.

– Tudom, tudom – türelmetlenkedett Han. – Kösz a semmit, haver

Morogva kisétált a kocsmából.

Végül az ötödik kocsmában botlott bele Darák Lyllbe. A zsebtolvaj leírásából egyből ráismert a férfira. Lyll éppen

szabakkot játszott, és amikor meglátta, hogy a fiatal koréliai a játékot figyeli, szívélyesen intett neki, hogy csatlakozzon hozzá.

– Beszállsz egy partira?

Han sokat játszott már szabakkot, de most nem ezért jött ide. Egyenesen Darák Lyll szemébe nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Attól függ, mit fogadsz el tétnek.

A férfi rezzenetlen arckifejezéssel nézett fel a koréliaira.

– Van valami forró anyagod, pilóta?

– Elképzelhető.

– Nos, a tét egy húszas. Han megrázta a fejét.

– Meggondoltam magam. Megyek, szívok egy kis friss levegőt.

Körülbelül öt percig várakozott kint a falnak dőlve. Amikor hallotta, hogy valaki közeledik, megszólalt, anélkül hogy hátrafordult volna.

– Sokáig tartott. Gondolom, nyerésben voltál.

– Zsiványlapok – válaszolta Lyll a szabakk játékosok által a nyerő lapjárásra használt kifejezést alkalmazva. – Mid van hát?

Han megfordult, és ránézett a férfira.

– Sensostim. Száz üveg.

– Azannya! – füttyentette el magát Darák Lyll. – Azt meg hol a csudában szerezted?

– Semmi közöd hozzá – felelte Han. – Kell? Jó pénzért…

– Bárcsak megtehetném, fiatal barátom, bárcsak megtehetném – mondta sajnálkozva Lyll. – De bolond lennék, ha megvenném. Egyszerűen nincs rá kereslet az Alderaanon.

Han elmorzsolt egy durva szitkot az orra alatt, majd sarkon fordult, és otthagyta. Most mihez kezdjek , töprengett. Az ideje vészesen fogyott. Talán valamelyik helyközi hajóval át kéne ugrania egy szomszédos városba. Lehet, hogy csak Aldera ilyen természetellenesen törvénytisztelő hely…

Nincs rá elég időm, sóhajtott fel Han. légy eladom egy órán belül az árut, vagy…

Egy kéz érintette meg a vállát. Amennyire fel volt spannolva, nem sokon múlt, hogy sikítva félre nem ugrott. Ehelyett erőt vett magán, lassan megfordult, és ránézett a középkorú, sötét bőrű férfira, aki utolérte.

– Azt hiszem, összetéveszt valakivel – mondta színtelen hangon.

– Nem valószínű, Vykk – felelte az ember – Vykk Draygo pilóta, az Ylesiáról, ha nem tévedek.

– És akkor mi van? – morogta. – Maga kicsoda?

– Marsden Latham – felelte az idegen, és Han orra alá tartotta a holoigazolványát. – Alderaani nemzetbiztonsági erők.

Na ne…

– Már azóta figyeljük, Draygo pilóta, hogy ma reggel bevánszorgott hozzánk. Örülünk, hogy segíthetünk magán a javításokkal, és gondját viseljük a partnerének is. Biztos látta azt az üzenetet, amikor először beért az Alderaan vételkörzetébe.

– Láttam.

– Nos, azt nem viccnek szántuk. Mi itt nem szeretjük a bajkeverőket. – A férfi hirtelen elmosolyodott, kivillantva ezzel szabályos, ragyogóan fehér fogsorát. – Ugye nem azért van itt, hogy galibát okozzon, Draygo pilóta?

Han igyekezett nem kimutatni a félelmét. Tudják, hogy üzletet akartam kötni… biztos egész reggel figyeltek… Magában válogatott szitkokat szórt a tisztre, hangosan azonban csak annyit mondott:

– Természetesen nem, uram. Békeszerető fickó vagyok.

– Én is ezt jelentettem a felettesemnek, és boldog vagyok, hogy beigazolódott a feltevésem. Örülök, hogy találkoztunk, Draygo pilóta. Érezze jól magát az Alderaanon.

A férfi otthagyta Hant, majd nem sokkal később befordult az egyik sarkon.

A koréliai minden lelkierejét összeszedve lassan sétált tovább, és nem pillantott hátra. Kétségkívül ott vannak, követik minden lépését. A játszmának vége, ő lett a hunyó. Han elgondolkozva megrázta a fejét. Dühös volt, ugyanakkor csodálkozott is. Ezek a biztonságiak nem kispályások. Hogyan tudták ilyen feltűnés nélkül követni?

Ez a „baráti” beszélgetés nyilvánvalóan alig burkolt figyelmeztetés volt, hogy ne próbálja meg eladni az árut. Vissza kell vinnie az Ylesiára. Elérhető közelségben nem volt más bolygó, ahol nyélbe üthette volna az üzletet.

Rápillantott az órájára, és látta, hogy már csak annyi ideje maradt, hogy megnézze Muuurghot, mielőtt el kell küldenie az üzenetét az Ylesiára. Megszaporázta a lépteit, és keresett egy nyilvános siklóállomást.

Az egyetemi egészségügyi centrum, ahová a togoriait vitték, az Alderaani Egyetem területén feküdt. Han leugrott a repulzoros siklóról, majd egy pillanatig csak állt meredten. Szép… gondolta. Tényleg szép… Egy pillanatra eltűnődött, vajon az Akadémia is így nézhet ki? Valószínűleg nem, döntötte el magában. Az egy katonai létesítmény Inkább valami bázishoz hasonlíthat., ez azonban… elegáns…

A központi épület négyszöge körül zöld és kék pázsit terült el. A hatalmas szökőkutat övező virágágyások milliónyi színben pompáztak. A szökőkút közepén egy jókora, élő jégből faragott szobor állt, amely egy alderaani fiatalembert és lányt mintázott, amint összekulcsolt kezeiket az ég felé emelték. Hű, ez egy zsák pénzbe kerülhetett, gondolta Han, miközben a szemmel láthatóan értékes műalkotásban gyönyörködött.

Ennek a helynek van stílusa, szögezte le magában Han, mikor a kutat elhagyva fellépdelt az intézet márványlépcsőin.

A recepciónál álló információsdroid megadta neki a togoriai szobájának a számát. Han végigsietett a folyosókon, majd megkereste a Muuurghot kezelő droidot.

– A barátod súlyos ütést kapott a koponyájára – tájékoztatta a droid. – Egy embert minden bizonnyal megölt volna. Szerencsére a togoriaiaknak nagyon sűrű csontszerkezetük van, így komolyabb belső sérülést nem szenvedett. A beérkezése óta végzett intenzív terápia hatására holnap reggel elhagyhatja az intézményt.

– Köszönöm – mondta Han, azzal kinyitotta az ajtót, és belépett.

Muuurgh egy hatalmas, kerek matracon hevert összekuporodva. A togoriai testére számtalan apró állapotjelző szenzor volt tapasztva. Amint Han belépett, Muuurgh szemei felpattantak, és fél ülő helyzetbe tornázta magát.

– Pilóta!

– Hello! Hogy érzed magad, cimbora? – Han meglepve tapasztalta, hogy mekkora örömmel tölti el az a tény hogy a togoriait épen és egészségesen látja. Nem is vette észre, hogy ennyire kötődik a szőrös macskalényhez. – Ahogy hallom, semmi bajod.

– Pilóta… – Muuurgh nem számított arra, hogy Hant itt látja.

– Mintha meglepett volna, hogy eljöttem – mondta Han, és még meg sem közelítette a valóságot. Muuurgh nem meglepettnek tűnt… hanem, az állát keresgélte a padlón.

– Muuurgh… – A hatalmas teremtmény kábán megrázta a szőrös fejét. – Úgy értem, én. Ssszosem gondoltam volna, hogy még valaha isssz látlak.

Han közelebb lépett.

– Miért nem? Azt hitted, hogy csak úgy beduglak ide, és meglépek a rakománnyal?

– Igen – felelte őszintén Muuurgh.

– Nos, itt vagyok, nemde? Ha azonban én nem vonszolom el a seggünket az alderaani rendszerbe, most halott szőrcsomó lennél. Remélem, ezt nem felejted el, cimbi. Jössz egy szívességgel.

Muuurgh nehézkesen bólintott.

– Igen, pilóta… Jövök egy szívességgel.

Han fenyegetően ránézett, és leült a matrac szélére.

– És felejtsd el ezt a „pilótás” marhaságot! Mostantól Vykk vagyok. Rendben?

Muuurgh lassan kinyújtotta az egyik mancsát, és óvatosan ráfektette Han karjára. A hatalmas, karmos ujjak mellett eltörpült az ember csöppnyi keze.

– Rendben, Vykk…

Miután Han a droidok gondos felügyeletére bízta Muuurghot, visszatért a Dreamhez, és felhívta az Ylesiát. Teroenza éppen nem volt elérhető, így Veratilt volt kénytelen előkeríteni. Amikor az ylesiai puffadt, szarvakkal tűzdelt feje megjelent a képernyőn, Han tömören beszámolt neki a történtekről, és megígérte, hogy másnap visszaindul Ylesiára. Veratil viszonzásként megígérte, hogy szerez pénzt a hajó megjavíttatására és Muuurgh kezelésére.

Amikor kikapcsolta a kommunikátort, Han rájött, hogy farkaséhes, így számba vette kevéske vagyonát, és elindult egy étterem-bár komplexus felé az egyetem területén. Az épület egy félreeső kertudvarban helyezkedett el, a bejárat előtt szivárványszínű szökőkút fújt gyöngyöző vízcseppeket a magasba.

Han kinyitotta az ajtót, és belépett.

A hely tömve volt divatosan öltözött fiatalokkal… beszélgettek, nevettek, ettek és ittak. Han egy pillanatra úgy érezte, semmi keresnivalója ezen a helyen, de aztán veleszületett virtusa a segítségére sietett. Vagyok olyan jó, mint ők, gondolta dacosan, és követte a felszolgálódroidot egy asztalkához. A nemtörődöm külső alatt Han pontosan tisztában volt azzal, hogy az izzadságfoltos kezeslábasa és a kopott dzsekije menynyire elüt az asztaloknál beszélgető és nevetgélő egyetemisták divatos, drága ruháitól.

Miután leült, alderaani sört rendelt. Átfutva az étlapot megakadt a szeme az aznapi specialitáson: „nerfkockák gombás bormártásban”. Nem volt ugyan olcsó, mégis ilyet rendelt, tudván, hogy a nerf igazi ínyencfalatnak számít. Az ételhez egy tál árpakenyeret hoztak, amely azonnal a 921-es zarándokot juttatta az eszébe. Bárcsak itt volna, gondolta. Jó lenne valakivel beszélgetni… Beletunkolt egy darab kenyeret a tálba, megkóstolta, majd szélesen elmosolyodott. Ezkitánő.’Régen, nagyon régen evett igazán jó ételt utoljára… A Trader’s Luck lakói általában szűkös fejadagokon tengődtek. Han igazából akkor tudott csak jót enni, amikor Garris Shrike egyik „átverés hadjáratában” vett részt. Eszébe jutott az egyik koréliai kerti parti. Roston sült traladonborda pikáns szósszal…

Azonban a nerffel még a traladonborda sem ér fel, döntötte el végül. Farkaséhesen rávetette magát a tányérra. Mikor nagyjából a felénél járt, egy csinos fiatal lány hosszú, mogyoróbarna hullámos hajjal és tengerkék szemmel fellépett az apró pódiumra, és leült egy zsámolyra. Egy mandoviolt vett elő, lassan végighúzta az ujját a húrokon, és tiszta, lágy hangon énekelni kezdett. Egy tradicionális alderaani népdalt adott elő.

A szokásos dolgokról szólt, egy lányt elhagyja a szeretője a kalandok csábítása miatt, és hogy miként várta, de a fiú sosem tért haza – az énekes hangja azonban olyan tiszta, olyan természetes volt, hogy még ezekbe az elcsépelt szavakba is igazi érzelmet és méltóságot tudott csempészni.

Amikor a dal végére ért, a vendégsereg Hannái együtt fergeteges tapsviharban tört ki. A lány elénekelt még egy dalt, aztán lesétált a színpadról, és egyenesen Han felé indult. Han egy pillanatra azt hitte – azt remélte –, hogy a lány az ő asztalához tart, de nem volt ilyen szerencséje. A szomszédos asztalnál telepedett le.

Az étterem szemmel láthatóan felkapott hely volt, az asztalokat szorosan egymás mellé zsúfolták. Ennek köszönhetően a lány alig kartávolságnyira ült Hantol. Az asztalnál ülő másik alak egy kerek képű fiatalember volt, talán egy-két évvel lehetett idősebb a koréliainál. Biztos a barátja, mérte végig lopva a fiút Han. Világosbarna haja volt, és fakó, zöldes szeme. A lánytól eltérően, aki egyszerű, bokáig érő kék ruhát és szandált viselt, az ő ruházata a legfrissebb divatirányzatot követte.

Lila köpenyét vastag narancsszín öv fogta össze, amely folyton beleütközött a térdig érő, vörös csizmájába. Sárga nadrágja szorosan rásimult a lábára. Han úgy érezte magát a koszos, szürke kezeslábasában, mint az egyszeri veréb a paradicsommadár mellett.

Ahogy a lány hátravetette a haját, és diadalmasan elmosolyodott, Hannák sikerült elkapnia a tekintetét. Úgy tett, mint aki tapsol, és színpadiasan meghajtotta a fejét.

– Nagyszerű voltál – mondta neki.

– Köszönöm! – felelte a lány. – Ez volt az első alkalom, hogy fel mertem lépni ekkora közönség előtt! – A lány kipirult, kapkodta a levegőt – egyszóval bájos volt. Han visszamosolygott rá. Nem bánnám, ha velem töltené az estét-és az éjszakát..

Hangosan ennyit mondott:

– Akkor duplán szerencsések vagyunk. Jelen lehettünk egy szárnyaló tehetség kibontakozásakor

– Köszönöm! – A lány kinyújtotta a kezét. – Aryn Dro vagyok, ő pedig Bornan Thul.

Han megfogta a lány kezét, és ahelyett, hogy megrázta volna, a koréliai nemeseknek kijáró módon csókot lehelt rá. Az ajkai nem érintették a lány bőrét, ahhoz azonban elég közel értek, hogy Aryn megérezze a koréliai leheletének melegét.

– Örvendek, Aryn – mondta. – A nevem Vykk Draygo.

Aztán elengedte a lány ujjait, és odafordult annak kísérőjéhez is. Han tisztán látta, hogy a fiatal férfit mennyire bosszantja a jelenléte, és meg sem próbálja leplezni ezt.

– Üdvözletem… – mondta egyszerűen, hiszen nem volt tisztában azzal, hogy errefelé milyen megszólítás számít helyénvalónak.

– Üdvözöllek – felelte Thul. – Aryn, csodálatos voltál. Nem akarod inkább mégis máshol megünnepelni a sikeredet?

Nem búja a konkurenciát., gondolta Han, s elnyomott egy önelégült mosolyt. Ő maga is látta, hogy Aryn gyönyörű kék szeme felragyogott a bemutatkozás során.

– Elnézést, nem akarok zavarni – villantotta ki Han a legel-bűvölőbb mosolyát. – Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon élveztem az előadást. Nem szeretném tovább rabolni az időtöket.

Thul láthatóan nehezen állta meg, hogy ne helyeseljen. Aryn azonban megrázta a fejét, és megfogta Han karját.

– Ó, dehogy! Nem zavarsz… Vykk – olvasta le a kezeslábas kitűzőjéről. – Épp meg akartam kérdezni, hogy itt jársz-e iskolába, de nem, ugye?

Han elmosolyodott.

– Nem, csak ma éjszakára maradok itt. Reggel érkeztem, hogy megjavíttassam a hajómat. Harcba keveredtem néhány kalózzal, és megsérült az öreglány

A lány szeme még jobban elkerekedett.

– Hajóval? Kalózok? Űrpilóta vagy? Han félszegen megvonta a vállát.

– Olyasmi.

Boman Thulnak lassan forrni kezdett az agyvize. Úgy látszik, a mi kis aranyivá Boman barátunknak nem tetszik, hogy a babája egy olyan munkásosztálybeli alakkal állt szóba, mint én, vihogott magában Han.

– Ó, egek… – lihegte Aryn. – Ez olyan… izgalmas. Igazi kalózok? És mi történt?

Han ismét megvonta a vállát.

– Kijöttek a hiperűrből, aztán rám vetették magukat, mint vrelt a dinnyehéjra. Ketten voltak. Egyet kilőttem, de nekik is sikerült megrongálni a hiperhajtóművemet. Ezért jöttem ide az Alderaanra egy kis szervizre.

– Kilőttél egyet? – kérdezte szkeptikusan Boman. – És mivel?

– Arakyd rakétával, pajtás – felelte nyugodtan Han. – Apró darabokra robbantottam a seggét.

Aryn megremegett, részben az izgalomtól, részben az aggodalomtól.

– Ez nagyon… ijesztőnek hangzik. Han belekortyolt a sörébe.

– Nem nagy ügy – felelte szándékosan flegmán. Ekkorra Bornannak végképp elege lett az egészből. Az arca

elvörösödött, és megragadta Aryn karját.

– Menjünk innen, drágám! Elviszlek a város legjobb helyére. Ha nem haragszol… Draygo pilóta.

A lány egy pillanatig habozott. Megszerezhetném, gondolta Han. Tudom, hogy megszerezhetném. Az pedig különösen piszkálná ennek a felfuvalkodott köcsögnek a csőrét, ha a barátnőjével az oldalamon sétálnék ki innen…

Han még hajlott is volna a dologra, de aztán átgondolva a helyzetet, letett a versengésről. Aryn túlságosan kedves lány volt

ahhoz, hogy győzelmi trófeakém kezelje, csak mert ezzel is borsot tud tömi a piperkőc lovagja orra alá. Legfőképpen talán azért volt neki szimpatikus a lány mert egy kicsit a 92l-esre emlékeztette. Ugyanolyan bájos mosoly hasonlóan nagy kék szemek.

Mindamellett, gondolta, a biztonsági emberek valószínűleg még mindig követnek. A jó öreg Bornan meg lehet, hogy elég tökös ahhoz, hogy verekedést kezdeményezzen, és ha azok tényleg itt varrnak valahol, jókora pácba keveredhetek…

így Han felállt, és udvariasan meghajolt Aryn felé.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta. – És még egyszer gratulálok.

– Köszönöm… – felelte a lány és mielőtt még Bornan elvezette volna, pajkosan Hanra mosolygott.

Han visszahuppant az időközben kihűlt étele mellé, és azon lamentált, hogy ez az incidens is megerősíti a felsőbb osztályokhoz tartozók iránti ellenszenvét. Jó párral találkozott már a Korélián, miközben a Shrike által ráakasztott szerepeket játszotta, és egyedül az a tény vette rá, hogy eljátssza az ostoba úri fiút, hogy a legtöbbjük annyit sem ért, hogy egy pisztollyal atomjaira lője őket.

Mikorra visszaért az Ylesian Dreamhez, és bebújt a raktér egyik szegletében kialakított vackába, az alderaani sör már jócskán a fejébe szállt. A 921-es képét nem tudta elűzni a fejéből, a végén már hangosan szitkozódott a sötétben, amiért egyszerűen képtelen másra gondolni. Eddig még sosem találkozott olyan lánnyal, akire akkor is gondolt volna, amikor éppen nem voltak együtt…

A tény hogy a 921-es emléke ilyen mélyen beleásta magát az elméjébe, nyugtalanította, sőt bosszantotta Hant. Ő is csak egy lány Solo. Még a francos nevét sem tudod. Fejezd be ezt a nyálcsorgatást valami kezd nem stimmelni veled.

Han végigdőlt a priccsén, és nagyokat fújtatva felidézte az aznap történteket. Micsoda világ, merengett füstölögve magában. Émelyítően rendes, egészséges világ, ahol az ember még egy rakomány minőségi fűszert sem tud eladni…

Az út vissza Ylesiára eseménytelenül telt. Han szinte már rutinból navigálta végig a hajót a légkörön, ráadásul olyannyira simán, hogy még az egyébként heves fejfájással küszködő Muuurgh sem tudott szólni egy szót sem. Han lassan természetes dolognak vette, hogy megkeresse, kielemezze és elkerülje a bolygó tomboló vihargócainak a haladási útvonalát.

Abban a pillanatban, hogy a hajó leért a leszállóplatformra, Han kommunikátora életre kelt. Teroenzával kellett azonnal találkoznia, ahogy Han számított is rá. Elküldte Muuurghot, hogy egy orvosdroidtól kérjen valamit a fejfájására, majd egyedül elindult a Gazdasági Központ felé.

Ezúttal Ganar Tos várt rá, és vezette be a főpap személyes lakosztályába, ahol már korábban is járt. Teroenza egy szerfelett furcsa bútordarabon üldögélt – valamiféle üllőn vagy nyergen, amely levette a testsúlya java részét a hátsó lábairól, és hátra is dőlhetett rajta. A mellső végtagjai egy mozgatható, párnázott lábtámaszon nyugodtak, amelyet ki-be lehetett hajtani, hogy felszállhasson az ülőalkalmatosságra.

Alighogy Teroenza meglátta Hant, felderült az arca (amit egyébként Han kezdett lassan megszokni).

– Draygo pilóta! – bömbölte. – Úgy hallottam, hogy hősként viselkedtél! A bátorságod és rátermettséged megfizethetetlen, én mégis elhelyeztem egy kis jutalmat a számládon.

Han pislogott egyet, aztán elmosolyodott.

– Köszönöm, uram.

– Az elmúlt másfél év során már két hajót vesztettünk el abban a térségben – folytatta Teroenza. – Te vagy az első pilóta, aki látta a támadókat, és vissza is tért elmondani nekünk. Mit láttál?

Han megvonta a vállát.

– Nos, olyan gyorsan történt minden, nem is tudtam mindenre odafigyelni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a hajó, amelyet megsemmisítettem, drell építésű volt. Pont úgy nézett ki. A hegyes orr és a zömök tat eléggé jellegzetes.

– Felvették veled a kapcsolatot? Felajánlották a megadás lehetőségét támadás előtt?

– Nem. Először lőttek, aztán kérdezés helyett is csak lőttek. Nem elpusztítani akarták a Dreamet, mert ellenkező esetben simán megtehették volna. Nem a hajót akarták, ami azért is különös, mert a kalózok általában megrongálják annyira az áldozat hajóját, hogy megszállhassák, de ugyanakkor viszonylag olcsón meg is lehessen még javítani. Ezek a srácok meg akarták bénítani a Dreamet, hogy megölhessenek engem és Muuurghot.

– Hogy támadtak?

– Hátulról. Még azelőtt kilyuggathattak volna, hogy egyáltalán felocsúdunk. Legalább két tiszta lövésük volt, a Dreamnek pedig nem olyan jók a pajzsai. – Han vett egy nagy lélegzetet, mikor felidézte magában a csata részleteit. – Azt hiszem, uram, meg kellene erősíteni a védelmi rendszert.

– Intézkedni fogok róla, pilóta – egyezett bele Teroenza. A hatalmas t’landa til behajlította apró karjait. Összeráncolt homlokkal emésztette a hallottakat. – Érdekes, hogy először támadtak, és nem fogtak vonósugárra, s nem kényszerítettek megadásra.

– Igen… én is így gondoltam.

Han jó néhány kereskedőt ismert a Luck fedélzetéről, akik valaha kalózhajón szolgáltak, és amikor a kalandjaikról meséltek, mindig odafigyelt. A nyílt, szemtől szembeni támadás nem az ő módszerük volt; az űrkalózok inkább figyelmeztető lövésekkel kényszerítették megadásra a pilótát, majd megszállták a hajót.

– Furcsa. Mintha megpróbálták volna mozgásképtelenné tenni a Dreamet, közben esetleg megölni engem és Muuurghot, és csak aztán megszállni a már gazdátlanul sodródó hajót.

– Semmi kommunikáció vagy figyelmeztető üzenet?

– Semmi – felelte Han.

Teroenza elgondolkozva simogatta az álla alatt lógó laza bőrredőket.

– Majdnem olyan, mintha inkább megkockáztatnák, hogy elpusztítják a Dreamet és a rakományt, semmint hogy felvegyék veled a kapcsolatot…

– Igen, elképzelhető.

– Milyen közel jártál a találkozási ponthoz, amikor megtámadtak?

– Kevesebb mint öt perccel azelőtt léptünk ki a hiperűrből. Uram, kétségkívül vártak ránk. Tudták, hogy jövünk.

– Adtál le segélyhívásokat? Megadtad valakinek a koordinátáidat vagy az útvonalat?

– Nem, uram. Az utasításoknak megfelelően teljes rádiócsendet tartottam az összes frekvencián.

Teroenza helyeslően mormogott valamit mély torokhangján, majd meghajtotta busa, csontos fejét.

– Ismételten lenyűgöz a bátorságod, Draygo pilóta. Hogy van Muuurgh?

– Rendbe jön. Igaz, kapott egy nagyot a fejére.

– Majd vele is akarok beszélni, ha teljesen felépül. Köszönöm, Draygo pilóta, most elmehetsz.

Han nem mozdult.

– Uram… szeretnék kérni valamit.

– Igen?

– Elvették a fegyveremet, amikor megérkeztem Ylesiára. Szeretném visszakapni. Ha egyszer, ne adj’ isten mégis kalózok szállnak meg a hajómat, legalább tudjak valamivel visszalőni.

Teroenza egy pillanatnyi habozás után bólintott.

– Intézkedni fogok, hogy visszakerüljön hozzád a fegyver, Draygo pilóta. Az elmúlt pár nap alatt tanúbizonyságot tettél a hűségedről, és elnyerted a bizalmunkat. – A hatalmas teremtmény Han felé intett az apró kezével. – Áruld el nekem, Draygo pilóta, meg sem fordult a fejedben, hogy eladod a rakományt, nekünk pedig azt mondod, hogy a kalózok rabolták el?

Han megrázta a fejét.

– Nem, uram, sosem – felelte nyugodtan.

– Nagyon helyes. Le vagyok… nyűgözve – húzta szét irdatlan, ajaktalan száját Teroenza, amivel nyilván az elégedettségét akarta kifejezni. – Igazán le vagyok nyűgözve…

Han kisétált a Gazdasági Központból, és magában hálát adott a sorsnak, amiért hétéves kora óta hihetően tud hazudni.

Arra a képességére különösen büszke volt, hogy bármikor képes improvizálni.

A lépteit a gyengélkedő felé vette. Ideje ránézni Muuurghra. És… ideje találkozni Jalus Nebllel, a sullusti pilótával is, aki szintén betegszabadságon volt.

Lett volna egypár kérdése a sullustihoz…

7. fejezet

Bria

Muuurgh egy szalmazsákon feküdt összegömbölyödve, amit a népe előszeretettel használt ágyként. Han odalépett a togoriaihoz, és lehuppant mellé a földre.

– Hogy van a fejed?

– Még fáj – válaszolta Muuurgh. – A droid azt mondta, ma éjszakára itt kell maradnom. Én azonban azt feleltem, nem lehet, mert hátha Vykknek szükssszége lesz rám.

– Kösz, boldogulok – nyugtatta meg Han a szőrös teremtményt. – Meglátogatom a sullustit, eszem valamit vacsorára, majd beülök a szimulátorba egy kis céllövészetet gyakorolni. Aztán azt hiszem, korán lefekszem. Hosszú nap volt ez a mai.

– Vykk beszélt Teroenzának a kalózokról?

– Igen, beszéltem. Rögvest beszélni akar veled, amint jobban leszel. És… Teroenza megígérte, hogy visszaadja a fegyveremet is.

– Remek – mondta Muuurgh. – Vykk meg kell, hogy védje magát a kalózoktól.

– Én is pont ezt mondtam, haver – állt fel Han. – Figyelj, itt leszek a szomszédban, csak beugrom a másik pilótához. Holnap reggel újra megnézlek, rendben?

Muuurgh álmosan nyújtózott egyet, majd fekete, szőrös gombóccá gömbölyödött össze.

– Rendben, Vykk.

Han a folyosón megkereste az ügyeletes droidot, és megkérte, hogy vezesse el a sullusti pilóta szobájához.

Amint odaértek, Han megnyomta a csengőt. Egy másodperccel később valaki kiszólt sullustiul, hogy: „Gyere be!”

Han kinyitotta az ajtót, mire egy szabályos, függönyként húzódó légoszloppal találta szembe magát. Az ajtónyíláson keresztül egy hűvös, friss levegőjű szobába jutott. Az ajtó sziszegve önmagától bezáródott mögötte. Konzervlevegő, jött rá. Egy zárt légrendszerű szobába tették a sullustit, csakhogy ne lélegezze be az Ylesia levegőjét. Vajon miért?

Jalus Nebl a holovideo egység előtt ült, és éppen valami galaktikus tudósítást nézett rajta. Han odalépett a nagy szemű, lebernyeges képű lényhez, és odanyújtotta a kezét.

– Hello. Vykk Draygo vagyok, az új pilóta. Örülök, hogy találkoztunk.

Basic nyelven beszélt, remélve, hogy a másik meg fogja érteni. A teremtmény bólintott, majd a saját, dobpergésszerű nyelvén válaszolt.

– Beszéled a népem nyelvét, vagy hívjunk inkább egy tolmácsdroidot?

– Megértem – felelte nehézkesen Han sullustiul. – De rosszul beszélek. Megérted a Basicet, ugye?

– Igen – mondta a sullusti. – Egész jól beszélem a Basic nyelvet.

– Remek – váltott vissza Han az anyanyelvére. – Ha megengeded, leülök.

– Parancsolj! – intett a pilóta. – Már én is régen akartam találkozni veled, de nem voltam valami jól, és amint látod, ennek a néhány szobának a fogságára vagyok ítélve, ahol speciális, szűrt levegőt lélegezhetek.

Han leült egy alacsony padra, és közelebbről is szemügyre vette a sullustit. Nem látott külsérelmi nyomokat.

– Ez van, pajtás. Mi történt? Túl sok meló?

A sullusti apró, nedves szája idegesen megremegett.

– Túl sok küldetés, igen. Túl sok viharon repültem keresztül. Túl sokszor múlt egy hajszálon, hogy le nem zuhantam, barátom. Egyik nap felébredtem, és a kezem – a sullusti kinyitotta apró, keskeny karmokban végződő, finom ujjait –, a kezem nem hagyta abba a remegést. Többé nem tudtam rendesen irányítani a hajót. – A lény amúgy is gyászos ábrázata egy

fokkal még jobban lekonyult. Han már azt hitte, hogy a hatalmas, örökké nedves szemekből kicsordul a könny

Ránézett a sullusti kezére, és látta, hogy tényleg megállíthatatlanul remeg. Hirtelen részvétet és szomorúságot érzett a lény iránt. Szegény srác! Szörnyű lehet!

– Ebcsont beforr, haver! – mondta. – Nem lehet, hogy… tudod, csak bedurrantak az idegeid, vagy ilyesmi?

– A stressz, igen, az lehet – felelte a sullusti. – Túl sok küldetés, túl kevés pihenés, nap mint nap. Túl sok vihar De volt más is… túl sokat vittem sensostimet. Az orvosdroid szerint nem jól tolerálom. Nagyon beteggé teszi Jalus Neblet.

Han kényszeredetten fészkelődni kezdett a padon.

– Úgy érted allergiás vagy a sensostimre?

– Igen. Rögtön azután felfedezték, hogy elkezdtem szállítani. Megpróbáltam távol tartani magam tőle, de ennek a bolygónak még a levegőjét is átitatja. Még az üvegcsékből is kiszabadulnak az apró részecskék a levegőbe. Amikor Jalus Nebl belélegzi, napokon, heteken, ylesiai éveken keresztül… rossz hatással van. Izomrángások, meglassult reflexek. A gyomrot is megzavarja, a légzés nehézzé válik…

– Ezért tettek hát be ide ebbe a szűrt szobába – mondta Han. – Megpróbálják kitisztítani a szervezetedet.

– Igen. Újra repülni akarok, kedves pilótatársam, Draygo. Te, gondolom, meg tudod ezt érteni, ugye?

Han rágondolt, hogy mit érezne, ha nem repülhetne többé – ha annyira túlhajtaná magát, és a fűszer kipárolgása annyira kikezdené az egészségét, hogy a keze állandóan remegne –, majd lassan bólintott.

– Hé, pajtás – mondta őszintén. – Tényleg sajnállak. Remélem, hamarosan jobban leszel. – Lehalkította a hangját, és átváltott csempész szlengre. – Ért te kereskedődumát, barát?

A sullusti bólintott.

– Nem beszélem – felelte hasonlóan halkan –, de érteni jól értem.

Han felpillantott a mennyezetre. Vajon az ylesiaiak vagy a biztonságiak figyelik a szobát? Nem tudhatja biztosan. Azon

ban eddig még nem sok olyan droiddal találkozott, amelyik le tudta volna fordítani a csempésznyelvet, amely egyébként legalább egy tucat nyelv és dialektus észbontó keveréke volt mindenféle szintaktikai szabályok nélkül. Feltekerte a holoadás hangerejét… majd még feljebb, és alig hallhatóan, szinte tátogva megszólalt.

– Barátpilóta, mikor kéz remeg nem megint, én lennék te, nem szól viszlát, elrepül rossz fűszerbolygó. Gyors, gyors. Ért?

A sullusti bólintott.

Han némileg lejjebb vette a híradó hangerejét, majd úgy folytatta a társalgást, mintha mi sem történt volna.

– Az egyik nap megtámadtak a kalózok. A sullusti előrébb hajolt.

– Mi történt?

– Lőtték a hajómat, mint a fene, megrongálták a hiperhajtóművet, de sikerült leszednem az egyiket rakétával – felelte Han, miközben karjával hevesen gesztikulált. – Az Alderaanra kellett mennem javításra. Voltál már ott?

– Szép bolygó – jegyezte meg fanyarul Jalus Nebl. – Bizonyos szempontból túl szép is.

– Mesélj még róla! – kérte Han. – Amúgy, amikor visszajöttem, Teroenza legalább egy fél óráig nyaggatott, hogy néztek ki a kalózok hajói, miért nem adtak le figyelmeztető lövéseket, miért nem próbálták meg elfoglalni a Dreamet, meg ilyesmik. Az a marha nagy megérzésem, hogy több volt ez, mint egyszerű kalóztámadás. Először is, ott vártak ránk, ahol találkozni kellett volna a másik hajóval. Hogyan tudnak rájönni a koordinátáinkra?

– Ah! – jegyezte meg a sullusti. – Majdnem biztos, hogy nem egyszerű, véletlen támadások ezek, pilóta.

– Kérlek… hívj Vykknek! Tüdőd, legalább nekünk, pilótáknak, össze kéne tartanunk.

– Akkor te pedig hívjál Neblnek. Ez a fiókanevem.

– Köszönöm. Tehát, mit gondolsz, mi folyik itt?

– Azt hiszem, hogy a t’landa tilek amiatt aggódnak, hogy ezek a „kalózok” valójában a Nal Huttáról jönnek. Hutt hajók, kalóznak álcázva.

Han halkan füttyentett.

– Xendor összes fattyára… ez nem piskóta! A huttok egymás között háborúznának?

– Nem olyan nehéz ezt elhinni – válaszolta Nebl zordan. – Elég, ha egy kis időt tölt az ember a huttok között. A hutt szövetségek meglehetősen kérészéletűek. Egy hutt hűsége addig tart, amíg van hatalmad vagy pénzed.

– Kezd összeállni a kép – mondta Han, és miközben kényelmetlenül fészkelődött a padon, arra gondolt, hogy milyen közel is járt ezek szerint ahhoz, hogy sodródó űrszemétté váljon. – A Nal Huttán részekre szakadt a hutt közösség?

– Pontosan. Valamelyik család vagy klán általában magához ragadja a hatalmat, hogy aztán nemsokára áldozatul essen egy másik család feltörekvésének. Nem csoda hát, ha a huttok-nál kevésbé tisztességes élőlény kevés van a galaxisban. Egy huttnál ételkóstolónak lenni szinte biztosíték a rövid élethez, Vykk. Nagyon nehéz ugyan őket megmérgezni, ez azonban mégsem gátolja meg az orgyilkosokat attól, hogy időről időre megpróbálkozzanak vele… hiszen néha azért sikerrel járnak. A klánok továbbá nem vetik meg a rakéták, kémek és földi csapatok használatát a céljaik elérése érdekében.

– De hát a huttok ennek a bolygónak a tényleges urai, nem? – mutatott rá Han.

– Ááá! Tehát találkoztál Zawallal?

– Ha ő az a felfújt anyaszomorító azon a repulzoros lebegőn, akkor igen. Igaz közvetlenül még nem volt szerencsém találkozni vele.

– Ne is vágyj rá, Vykkl Zawal a többi hutthoz hasonlóan nagyon nehéz eset. Lehet, hogy az itteni papoknak nehéz a kedvükre termi, de a huttokhoz, az ő gazdáikhoz képest kismiskák.

– Mi folyik hát ebben a világban? Itt vannak a bolygót uraló huttok, akik összeakaszkodtak más hutt klánokkal a Nal Huttáról, de miért? – Han egy pillanatnyi töprengés után megválaszolta saját kérdését. – Hát persze. A fűszer miatt.

– Természetesen. A huttok és a t’landa tilek, a kirakatbábuik két úton húznak hasznot Ylesiából. Egyszer ott van a feldol

gozott fűszer. Az ylesiai huttoknak azonban meg kell venniük a fűszert azoktól a hutt családoktól, akik a nyersanyagot szállítják. Hallottál már valaha Jiliacról vagy Jabbáról?

– Jabba? – ráncolta össze a szemöldökét Han. – Jabba, a hutt? Azt hiszem, hallottam róla. Nem ő az a tag, aki a Nar Shaddaat, a Nal Hutta körül keringő csempészbázist irányítja?

– De igen. Az ideje felét otthon, a Nal Huttán tölti, a másik felében pedig a fűszerközvetítői akcióit szervezi egy isten háta mögötti bolygón, a Tatuinon keresztül.

– Tatuin? Sosem hallottam róla. Nebl megvonta a vállát.

– Higgy nekem, ne is nagyon akarj odamenni! Porfészek.

– Nem felejtem el. Szóval ez a Jabba meg a Jiliac fogja a nyersfűszert, és ideszállítja feldolgozásra. Igaz?

– Igen. De sejtésem szerint egy ideje azzal is megpróbálják növelni a hasznukat, hogy kalóznak álcázott hajókat küldenek ki, és elfogdossák az ylesiai fűszerszállítmányokat. Így ez a két hutt ingyen jut hozzá a feldolgozott fűszerhez… ez pedig nem megvetendő szempont a részükről.

Han elgondolkozva bólogatott.

– Nocsak, nocsak. A kígyó a saját farkába harap…

– Valahogy úgy. Én könnyen fel tudom róluk tételezni. Han beletúrt a hajába, és felsóhajtott. Nagyon hosszú nap

volt ez a mai.

– Ja, ahogy én is hallottam, egy hutt a saját nagyanyját is eladná – már ha van nekik olyan –, csak fizessék meg.

– Ezért legyél hát nagyon-nagyon óvatos, ifjú Vykk. Mondd meg Teroenzának, hogy fejleszteni kell a hajóink páncélzatán.

– Már megmondtam.

– Jó. Sőt nagyobb tűzerő sem ártana.

– Igen, igazad van. – Han elkapta a sullusti tekintetét. -Nebl, most, hogy ilyen nyíltan beszélünk, árulj el nekem valamit! Ugye ez a vallásos dolog, amit a papok ráerőltetnek a szerencsétlen zarándokokra, csak egy nagy kamu.

– Az azért talán nem, Vykk. De pontosan én sem értem, hogy mi ez az úgynevezett Megvilágosulás. Én nem vagyok

hívő, tehát rám nem hat, de abból ítélve, ahogy a zarándokok reagálnak rá, mámorítóbb lehet egy nagy adag fűszernél is.

– Ja, alaposan főbe kólint, az biztos – helyeselt Han. – Szerintem ez az egész zarándokosdi csak arra jó, hogy meglegyen az ingyenmunkaerejük itt az Ylesián, és olcsón tudjanak fűszert előállítani.

– Nem csak ez az egyetlen mozgatóerő, Vykk. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a papok és a huttok két úton is hasznot húznak a kolóniákból?

– Igen – felelte Han. – Folytasd, mi tehát a második módszer?

– Rabszolgák – bökte ki Nebl. – Képzett, engedelmes rabszolgák. Az ylesiaiak eladják a gyári munkásokat, amikor már úgy gondolják, hogy teljesen képzettek, és minden ellenállásukat megtörték. Ekkor más bolygókon áruba bocsátják őket. A helyüket pedig az újonnan érkező zarándokokkal pótolják.

– A rabszolgáknak pedig ekkorra már alaposan kimosták az agyukat, vagy pedig egyszerűen túl gyávák ahhoz, hogy ellenálljanak, netán elmondják az igazat a többi zarándoknak, hogy mi vár rájuk az Ylesián.

– Igen. És még ha beszélnének is, ki hallgat egy rabszolgára? Ha pedig egy rabszolga túl sokat fecseg… – Nebl félreérthetetlenül elhúzta a kezét a torka előtt. – Nem nehéz elhallgattatni egy rabszolgát.

Han a 921-esre gondolt. Azt mondta, már majdnem egy éve van az Ylesián…

– Mennyi idő telik el, amíg kihajóznak egy rabszolgát? És hová viszik őket?

– Általában egy év A legerősebbeket a Kesselre küldik a fűszerbányákba. A csinosabbját… nos, ők szerencsésebbek. Belőlük bártáncosok lesznek, esetleg a katonák nyilvánosházaiba kerülnek. Nem egy szép élet, de sokkal könnyebb, mint a bányákban robotolni a sírig.

Nebl élénken figyelte Hant a nedves, csillogó szemeivel.

– Miért kérdezed? Van valaki a rabszolgák között, aki érdekel?

– Nos… lehet – ismerte be Han. – A sensostimgyárban dolgozik, a legalsó szinten. Már közel egy éve van itt.

– Hát, ha tényleg érdekel a lány, Vykk, akkor jobb, ha kijuttatod onnan – mondta a sullusti. – A sensostim munkások halálozása igen nagy. A fűszer összevagdossa őket, aztán az a gomba belekerül a vérkeringésbe, és… – Felfelé bökött az ujjával. – Hozd ki onnan! Az egyeden reménye, hogy még azelőtt kihajózzák rabszolgaként.

– Kihajózzák? – Han szívébe késdöfésként mart bele a félelem, hogy talán soha többet nem látja a 921-es zarándokot újra. – Mi? Reménykedjem abban, hogy valamelyik istenverte katonai tábor kupijában lehet birodalmi lotyó?

– Jobb, mint vérmérgezésben lassan, kínok közt meghalni…

Miközben Han agya sebesen forgott, nem tudta kiverni a fejéből a hallottakat.

– Figyelj, Nebl. Örülök, hogy beszéltünk. Később még visszajövök, és meglátogatlak. Most azonban… valamit sürgősen el kell intéznem.

A sullusti kedélyesen bólintott.

– Megértem, Vykk.

Mire kiért, a röpke ylesiai nap már a vége felé járt. A zarándokok már biztos az esti áhítaton vannak. Ha siet, még elérheti a 921-est, és szót válthat vele. Meg kell találnia a módját, hogy hogyan tudná kijuttatni a gyárból, és mégis az Ylesian tartani.

A párás hőség és a szemerkélő eső ellenére Han kocogni kezdett az őserdőn át kanyargó, immár ismerős ösvényen. Öt perc múlva már majd kiszakadt a tüdeje, de csak nem lassított. Látnia kell a 921-es arcát, meggyőződni, hogy még mindig itt van az Ylesian.

Mi van, ha közben már elszállították valahová? Sosem találja meg… soha! Han érezte, ahogy a félelemtől elszorul a torka, de ennek ellenére kitartóan, az összes ismert nyelven szidni

kezdte magát. Mi ütött beléd, Solo? Türtőztesd magad! Kezdesz sínre kerülni itt az Ylesian. Az év végére egész szép kis összeg gyűlik össze a coruscanti számládon. Miért kell elveszteni a fejed egy megkergült vallási fanatikus miatt? Tedd túl magad rajta!

A teste és a szíve azonban nem vett tudomást az eszéről. A léptei egyre hosszabbak és sebesebbek lettek, míg a végén szinte már lélekszakadva rohant. A Virágmezőknél járt, amikor az egyik kanyar után szembetalálkozott az első zarándokokkal, akik visszafelé tartottak az esti áhítatról. Alig álltak a lábukon, a fátyolos szemek azonban mennyei gyönyörről árulkodtak.

Han megpróbálta átverekedni magát a tömegen, mintha csak az árral szembe úszó hal lenne. A mélyülő félhomályban az arcokat fürkészte, benézett a sapkák alá, és csak kereste, csak kereste…

Hol lehet a lány?

Egyre növekvő aggodalomtól vezérelve megragadta egyik másik zarándok karját, és a 921-es zarándok hollétéről kérdezte őket. A legtöbb nem is vett tudomást róla, mások tátott szájjal, némán bámultak vissza rá, de végül egy koréliai asszony a háta mögé bökött a hüvelykujjával. Han a csoport mögött kicsit leszakadva meglátta a 921-est. Örömében felsóhajtott. A futástól még mindig fújtatva, kipirultan és verítékben úszva a lány elé sietett.

– Hello – lihegte, és csak remélni tudta, hogy a lány elnézi neki a suta megszólítást.

A lány ráemelte a tekintetét.

– Hello – felelte bizonytalanul. – Eltűntél egy időre.

– Repültem – mondta Han, és megfogva a lány karját csatlakozott hozzá. – Szállítanom kellett valamit.

– Ó!

– Hogy vagy? – kérdezte Han.

– Jól – válaszolta a lány – A Megvilágosulás csodálatos volt ma éjszaka.

– Igen – egyezett bele vigyorogva Han. – Biztosan az volt.

– Milyen volt az utad, Vykk? – kérdezte hosszas hallgatás után a lány Han majd elolvadt a kérdés hallatán: ez volt az első alkalom, hogy a lány a legcsekélyebb érdeklődést mutatta az irányába.

– Végül is jól alakult – felelte Han, miközben azon mesterkedett, hogy a sáros ösvényen megpróbálja a lehetőségekhez képest nem összesározni a csizmáját. Idefelé térdig felcsapta a lába szárát a nagy sietségben. – Habár kalózok támadtak meg.

– Jaj, ne! – mondta a lány rémülten. – Kalózok! Megsebesülhettél volna!

Han elmosolyodott, és fogást váltva immár kéz a kézben sétáltak.

– Rendes tőled, hogy aggódsz értem – jegyezte meg Han egy csipetnyi gúnnyal a hangjában. Egy pillanatig azt hitte, hogy a lány el fog húzódni tőle, de semmi ilyesmi nem történt.

Mikorra elérték a szállásépületet, teljesen besötétedett. Han megint ugyanott, a kiszűrődő lámpafény és az éjszakai sötétség határán állt meg. Levette az infraszemüvegét a lány arcáról.

– Mit csinálsz? – kérdezte idegesen a 921-es zarándok.

– Látni akarlak – válaszolta Han. – Tudod, ez a szemüveg eltakarja a szemed. – Megfogta a lány kezét, és az ajkához emelve csókot lehelt rá. – Nagyon hiányoztál, amíg távol voltam – suttogta.

– Tényleg? – Han nem tudta eldönteni, hogy a gondolat örömmel vagy bosszúsággal tölti el a lányt. Talán mindkettővel.

– Igen. Gondoltam rád – folytatta lágyan. Felötlött benne, hogy életében először őszinte egy lánnyal az érzéseivel kapcsolatban. Életében először nem színészkedett. – Igaz, nem akartam – tette hozzá félszeg mosollyal –, de gyakran eszembe jutottál. Valld be, te is gondoltál rám! Legalább néha?

– Én… én… – tétovázott a lány – Nem is tudom… – Meg-próbák elhúzódni Hantol, de a fiú nem engedte. Csókolni kezdte a lány ujjait, a sebes, kikezdett ujjakat. A lágy bőr érintése mámorítóbb volt bármilyen alderaani sörnél. Ezernyi apró, finom csókot nyomott a lány bütykeire, az ujjak végére.

– Ne csináld… – suttogta. – Kérlek…

– Miért? – kérdezte Han, azzal megfordította a kezet, és ajkával megérintette a lány csuklóját. Érezte a szapora pulzusát, belepuszilt a tenyerébe, végigsiklott a régi és új forradásokon. – Nem jó érzés?

– Igen… nem… nem tudom… – A lány már a sírás határán állt. Elrántotta a kezét, és ezúttal Han nem ellenkezett, de azért tett egy lépést előre, hogy elkapja a zarándok köpenyének szegélyét.

– Kérlek… – mondta, miközben egyaránt tartotta a lányt a kezével és a tekintetével. – Kérlek… ne menj el! Nem érzed, hogy mit jelentesz nekem? Aggódom érted, folyton rád gondolok… Fontos vagy nekem. – Kaparó torkával nyelt egyet. – Tényleg.

A lány nagyot sóhajtott, ami leginkább feltörő zokogásnak hallatszott.

– Nem akarom, hogy foglalkozz velem! – mondta elfúló hangon. – Nekem nem szabad ezt csinálnom…

– Még a nevedet sem árulod el – mondta Han, és hagyta, hogy a keserűség átjárja a hangját.

A lány menekülésre kész madárkaként állt ott, szomorú, tágra nyílt szemekkel.

– Én is sokat gondolok rád – suttogta végül. Megremegett a hangja. – De nem lenne szabad. Én csak az Eggyel, a Mindennel törődhetek! Arra késztetsz, hogy megszegjem a fogadalmaimat, Vykk! Hogyan adhatnék fel mindent, amiben hiszek?

Han szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta, hogy a lány sem teljesen közömbös iránta.

– Mondd meg a neved! – kérlelte. – Kérlek…

A lány rámeredt, a szemébe könnyek szöktek, aztán suttogva megszólalt:

– Bria. Bria Tharen.

Azzal egyeden szó nélkül megragadta a köpenye szélét, és futásnak eredt, majd eltűnt az épület ajtajában.

Han csak állt a feketeségben, és lassan széles mosolyra húzódott a szája. A kimerültsége szertefoszlott, úgy érezte, mint

ha repulzoros csizmákon a talaj felett lebegne. Mosolyogva nekiindult, és az sem érdekelte, hogy időközben megnyíltak az ég csatornái, és ömleni kezdett az eső.

Gondolt rám… merengett, miközben a ragacsos sarat taposta. Bria… szép név. Olyan, mint a muzsika. Bria…

Másnap, egy álmatlan, gondolkodással és tervezgetéssel töltött éjszaka után, Han felkereste Teroenzát. Nagyjából egy kilométerre a sekély ylesiai óceántól, egy iszapgödörben heverészve talált rá a főpapra és Veratilra. Szemmel láthatóan élvezték a semmittevést, nyakig merültek a meleg iszapba. Időnként valamelyikük a hátára fordult, és meghentergőzött a gödörben, ha valahol már lepergett a bőréről a sár.

A két gamorrai őr valószínűleg nagyon irigyelhette a gazdáit. Han viszont, ahogy közel ért, és megcsapta az orrát a pocsolya szaga, elfintorodott. Fújj! Olyan szaga van, mintáz egyhetes vrelt dögnek!

A koréliai óvatosan egyensúlyozva megállt a gödör szélén, és intett, hogy felhívja magára Teroenza figyelmét.

– Ööö, uram! Szeretnék egypár szót váltani, ha lehetne. A főpap az iszapfürdő miatt éppen jókedvében volt. Meglengette alulméretezett karját.

– A mi kis hős pilótánk! Gyere, csatlakozz hozzánk!

Hogy másszak bele ebbe a trutyiba? Szándékosan? – rémüldözött Han, és igyekezett elfojtani a fintorgását. Tudta azonban, hogy a t’landa til nagy kegyet ajándékozott neki. Felsóhajtott.

Amikor Teroenza ismét ránézett, elvigyorodott, és barátságosan visszaintegetett. Lecsatolta a fegyverövét, és hagyta, hogy az újonnan visszaszerzett pisztolya tokostul a földre hulljon. Aztán lecibálta a csizmáit, kibújt a kezeslábasából, és csak az alsóneműjét hagyta magán. Majd az övtáskáját óvatosan, szájjal az iszapgödör felé ráhelyezte a kupac tetejére.

Végül némi erőltetett mosolygás kíséretében lelépett a peremről. Vörös iszap ölelte körül a lábát, és egy pillanatra el

fogta Hant a félelem, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha teljesen elnyeU az iszapverem. Szerencsére azonban szilárd talajhoz ért a lába. Mosolyogva és integetve elindult a két t’landa til felé, és addig gázolt elszántan az iszapban, amíg az el nem lepte a combját is.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte Veratil, és előzékenyen kihalászott egy marék iszapot, és bedörzsölte vele Han hátát. – A galaxis minden kincse nem ér fel egy jó kis iszapfürdővel!

Han élénken bólogatott.

– Igen. Pompás!

– Azt javaslom, henteredj meg! – javasolta Teroenza. – Engem mindig felfrissít egy nehéz nap után. Próbáld csak ki!

– Remek! – egyezett bele Han, és összeszorított foggal vigyorgott. – Azt hiszem, pont egy jó iszapfürdőre van szükségem! – Lassan belemerült az iszapba, majd az orrát befogva átfordult a hátán. Nem sokat javított a hangulatán, amikor rájött, hogy a vörös iszapot hosszú fehér férgek népesítik be. Feltételezte, hogy nem lehetnek húsevők, hiszen akkor a papok sem élveznék annyira a fürdőzést.

Bria kedves. Remélem, értékeim’ fogod, gondolta, ahogy ismét felült, immár tetőtől talpig iszaposán.

– Csodás! – mondta hangosan. – Olyan… puha!

– Nos hát, Draygo pilóta… miért akartál beszélni velem? – kérdezte a főpap, miközben nagy élvezettel mélyebbre süllyedt a pocsolyában.

– Nos, azt hiszem, megoldottam a problémáját, uram. A problémát, hogy hogyan tudná rendbe szedni a gyűjteményét.

Teroenza érdeklődve oldalra hajtotta masszív fejét.

– Tényleg? Hogyan?

– Megismerkedtem az egyik zarándokkal, egy szülőbolygómról származó fiatal lánnyal. Mielőtt zarándokként idejött volna, múzeumban szeretett volna dolgozni. Ért a régiségekhez. Ritkaságok, gyűjtemények, ilyesmi. Szerintem ő szépen fel tudná dolgozni és rendben tartani a kollekcióját.

Teroenza figyelmesen végighallgatta, majd iszapzuhatagot fröcskölve szerteszét, ráült a hátsó lábaira.

– Nem tudtam, hogy az egyik zarándokunk képzett lenne ilyen téren. Talán elbeszélgetek ezzel a lánnyal. Mi a száma?

– 921-es, uram.

– És hol dolgozik?

– A sensostimgyárban, uram.

– Mióta van itt az Ylesián?

– Majdnem egy éve, uram.

Teroenza odafordult Veratilhoz, és a két pap a saját nyelvén társalogni kezdett.

Nekem is megkell tanulnom a nyelvet, gondolta Han. A számítógépen még korábban talált egy alapszintű hutt nyelvoktató programot, és az elmúlt hónapban tanulgatta is. A t’landa til nyelvről azonban sem oktatóprogram, sem szótár nem volt. Hegyezte a fülét, hátha elcsíp egy-két szót, de hamar rájött, hogy a hutt és a t’landa til nyelv különbözik egymástól annyira, hogy egy kukkot se értsen.

Veratil visszafordult Hanhoz, és megszólalt:

– Az a 921-es zarándok… a te fajod szemszögéből nézve vonzó, csinos? Teszem azt, szexuális partnerként örömödet lelnéd benne?

Han mélyen az iszap alatt ökölbe szorította a kezét.

– A 921-es? Nem, uram… ami azt illeti… őszintén szólva olyan ronda, hogy ha lemegy a bányába, feljön a ryll.

Alighogy befejezte, mindkét pap hörögve csapkodni kezdte a mellkasát apró kezével, ami náluk valószínűleg tetszésnyilvánítás lehetett, amivel a frappáns kifejezést díjazták.

– Nagyon jó, Draygo pilóta – bömbölte Teroenza. – Jópofa fickó vagy Utána fogok nézni ennek a fiatal lánynak. – Belecsapott néhányat az iszapba, hogy még jobban ellepje a véknyát. – Ahhhh… – sóhajtott fel elégedetten.

– Veratil – Han addig forgolódott az iszapban, amíg a szentséghordozó elé nem került –, van valami, amire már régen kíváncsi vagyok. Megengeded, hogy feltegyek egy kérdést?

– Persze – felelte a fiatalabb pap.

– Hogy csináljátok azt a dolgot a zarándokokkal az esti áhítatokon? Amit Megvilágosulásnak hívnak? Bármi legyen is ez, mély nyomokat hagy bennük.

– A Megvilágosulás? – kuncogott fel Veratil dörgő hangon. – A gyönyör pillanatai, amit a zarándokok isteni adományként élnek meg?

– Igen – felelte Han. – Magam még sosem éltem át – ismerte be. Mert ellenálltam neki, ahogy csak tudtam, tette hozzá magában. Mert a legutolsó dolog, amire vágyom, hogy egy olyan ronda behemót, mint te, btizgálja az örömneuronjaimat..

– Ez azért van, mert te erős akaratú személy vagy, Draygo pilóta – magyarázta Veratil. – A zarándokaink azért jönnek ide, mert nem erős akaratúak. Gyengék, és útmutatást keresnek. Továbbá az étrendjüket is úgy alakítjuk, hogy még jobban… formálhatók legyenek.

Teroenza vette át a szót.

– A Megvilágosulás nekünk, a t’landa til hímeknek azon a képességén alapul, amivel párzási időszakban magunkhoz csalogatjuk a nőstényeinket. Rezonanciafrekvenciát hozunk létre az illető agyában, amely ingerületbe hozza a gyönyörközpontot. A búgó vibrációt a nyaktasakjaink szőrszálai között beáramló levegő okozza. A nőstényeink nem tudnak ellenállni neki.

– Nekünk, hímeknek van valamennyi empátiás képességünk – folytatta Veratil. – Azzal, ha kellemes dolgokra gondolunk, át tudjuk ültetni ezeket az érzéseket a zarándokokba. Ez a két tulajdonság kombinációja alkotja a Megvilágosulást.

– Ügyes trükk – ismerte el Han. – Nehéz végrehajtani?

– Egyáltalán nem – felelte Teroenza. – Ami nehéz, az az, hogy végigálljuk azokat a végeérheteden beszédeket és imákat. Én egyszer majdnem elaludtam, miközben arra vártam, hogy végre rám kerüljön a prédikálás sora.

– Tavaly az egyik szentséghordozó tényleg el is aludt -röhögött fel Veratil a fajának mély dörgő hangján. – Palazidar szépen összecsuklott. A zarándokok meg tisztára felháborodtak.

Mindkét pap láthatóan jót mulatott ezen a történeten. Han velük nevetett, de belülről majd szétvetette a méreg. A tántorgó zarándokokra gondolt, a szemükben ragyogó mély hittel, áhítattal. Garrís Shrike összes disznósága eltörpül e mellett a hely mellett, gondolta undorodva. Maki végre igazán a körmére koppinthatna ezeknek az alávaló férgeknek…

Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak ő lenne az a valaki. Aztán eszébe jutott, hogy a legbiztosabb módja annak, ha tartósan el akarja választani a törzsét a fejétől az az, ha mások dolgába üti az orrát. Bria kedvéért miért mész minden szarba bele?, gúnyolódott a józan esze.

Azért, válaszolt a szíve, mert Bria biztonsága legalább olyan fontos lett, mint a sajátom. Nem tehetek róla. Így alakultak a dolgok…

Most, hogy teljesítette, amiért jött, Han gondolkozni kezdett azon, hogy hogyan szabadulhatna meg illendően az iszap és a papok társaságától.

Egy repulzorlebegőn érkező hutt mentette meg a helyzetet. A huttot egy csapatnyi gyalogos őr vette körül, akik szuszogva próbáltak lépést tartani urukkal a rekkenő forróságban.

– Zawal! – köszöntötte a hutt felettesét vigyázzállásban Teroenza. Han kényszeredetten ugyanígy tett.

Ez volt a koréliai első közvetlen találkozása egy huttal, de Han megpróbálta nem feltűnően bámulni a lény gigászi, féregszerű alakját, a hatalmas dülledt szemeket, a barna bőrét és a szája sarkából csöpögő zöld nyáltengert. Fújj… ezek még rondábbak, mint Teroenza és csapata, gondolta Han. Emlékeztette ugyan magát, hogy a huttok civilizációja ősibb még az emberi fajnál is, de még így sem tudott felülkerekedni a megjelenésük okozta viszolygáson.

Vagy talán az a tudat émelyítette, hogy a huttok voltak azok, akik megálmodták a vallásos zarándokhely álcájával működő ylesiai rabszolga-kereskedelmi központot.

A hutt odahajolt Teroenzához, és azt mondta huttul:

– Üzenetet kaptam otthonról. Jabba és Jillac mindent tagad, és nekünk sincs bizonyítékunk. A klán tanács megtagadta a…

– Han itt nem értette a szót – …így nem marad más választásunk. .. – azzal egy Han számára ismeretlen kifejezéssel befejezte a mondandóját.

– Sajnálatos – felelte Teroenza szintén huttul. – Őkegyelmessége, mi a helyzet a kérelmemmel, a csapatutánpótlással, a fegyverekkel, a hajók páncélzatának megerősítésével?

– Elfogadva – felelte Zawal. – Bármelyik nap megérkezhet.

– Remek.

Teroenza átváltott Basicre.

– Zawal, szeretném bemutatni a mi bátor pilótánkat, Vykk Draygót. Ő mentette meg egy rakomány sensostimünket.

A hatalmas hutt torokból olyan mély hangú nevetés tört fel, hogy Han szinte érezte a talaj remegését.

– Üdvözöllek, Draygo pilóta. Fogadd legmélyebb hálánkat!

– Köszönöm, uram… Teroenza feltartotta apró kezét.

– A helyes megszólítás „Őkegyelmessége”, Draygo pilóta.

– Rendben. Nos, köszönöm. Őkegyelmessége. Öröm a számomra, hogy önt szolgálhatom.

Zawal ismét felkuncogott, és huttra váltva odafordult Teroenzához.

– Szerfelett udvarias és figyelmes fiatalember… mármint ahhoz képest, hogy ember. Intézkedtél a jutalmáról? Azt szeretnénk, ha elégedett maradna.

– Intézkedtem, Őkegyelmessége – felelte Teroenza.

Han természetesen semmi jelét nem adta, hogy megérti a hutt nyelvű társalgást.

– Helyes, helyes – mondta Zawal.

Han állva figyelte, ahogy a lény megfordítja a repulzoros lebegőjét, és tovasiklik. Teroenza és Veratil hangos szuszogások közepette elkezdett kikászálódni az iszapgödörből. A főpap Basic nyelven szólt Hanhoz.

– Őkegyelmessége elégedett a teljesítményeddel, pilóta. A gyár üzemvezetője tájékoztatott arról, hogy mikorra lesz kész a következő szállítmány a berakodásra?

Han közben szintén a gödör pereme felé tartott.

– Azt mondta, uram, hogy a hét végére. Közben kéthajónyi zarándok érkezése várható az űrállomásról, az egyik holnap, a másik holnapután.

– Jó. Nem szeretnénk munkások nélkül maradni a gyárakban.

Ahogy kiért, Han felnyalábolta a ruháit, aztán megfordulva az egy kilométerre lévő óceán felé intett.

– Azt hiszem, elsétálok odáig, és lemosom magam – mondta –, mielőtt felöltöznék.

– Á, értem – felelte Veratil. – Mi tisztálkodásra használjuk az iszapot, de nem tapad úgy a bőrünkhöz, mint ahogy látom a tiedhez. Mi csak megszárítkozunk, megrázzuk magunkat – jelentette ki, majd kavargó porfelleg kíséretében ékesen demonstrálta is –, és már le is jött minden.

– Látom – felelte Han. – Én azonban csak vízzel tudom lemosni magamról.

– Csak vigyázz, hogy ne menj be túl mélyre az óceánba, Draygo pilóta! – figyelmeztette Teroenza. – Az ylesiai óceánok némelyik lakója meglehetősen hatalmas, és igen nagy az étvágya.

– Igenis, uram.

A ruháit és a csizmáját amennyire csak lehet eltartva vörös iszappal fedett testétől, Han gyalogszerrel nekiindult az óceán felé. Látni még nem látta a homokdűnéktől, de már érezte a meleg, sós illatot.

Amikor nemsokára odaért, először csak térdig merészkedett óvatosan a vízbe, aztán leguggolt, és hagyta, hogy körbenyaldossák a hullámok. Miután teljesen belemerült a vízbe, teste gyorsan levedletté magáról a vörös iszappáncélt.

Aztán kilépdelt a homokos partra, keresett magának egy kényelmes helyet, és kifeküdt száradni. Érezte, ahogy az egyre halványuló ylesiai nap cirógatja a bőrét és megszárítja. A haja ugyan csapzott és kemény maradt a sótól, de az iszapnál minden csak jobb lehet, vigasztalta magát.

Már majdnem elszundikált, amikor eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. Talpra ugrott, odarohant a ruháihoz, és felkapta

az övtáskáját. Elővigyázatosan körülnézett, mielőtt előhúzta volna belőle az Ylesian Dreamból „kölcsönvett” apró hangrögzítőt, majd miután látta, hogy még mindig felvételen van, határozott mozdulattal kikapcsolta.

Megnyugodva, hogy sikeresen felvette az egész beszélgetést, ami közte és az ylesiai papok között zajlott, Han visszasétált a partra, lefeküdt a puha homokba, és a jól végzett munka örömével álomba szenderült.

8. fejezet

Az igazság pillanata

Az elkövetkező három hónap során Han többször is repült az ylesiaiak megbízásából. Az utak során Muuurgh egyetértésével néhányszor letért az útvonalról, hogy változatos terepen gyakorolja a hajóvezetés manővereit. Légtér nélküli és jeges felszínű holdakon, a hajónál alig nagyobb aszteroidákon gyakorolta a leszállást, és a kitérők során azt is megtanulta, hogyan kell dokkolásnál első próbálkozásra eltalálni egy űrállomás légzsilipjét. Muuurgh sem tétlenkedett: ha alkalom nyílt rá, a fegyverzet kezelését gyakorolta.

Okulva a kalózokkal történt incidensből, az ylesiai huttok kibővítették a fegyverzetet, és erősebb pajzsokkal szerelték fel a hajókat. A szállítások idejét és az útvonalakat igyekeztek még titkosabban kezelni, és immár csak lakott bolygók felszínén voltak hajlandóak kicserélni az árut. Remélték, így nagyobb biztonságban lesznek a hajók – és természetesen a fűszer, vagyis a szállítmány amit más nyersanyagokra cseréltek.

Miután Teroenza közölte Muuurghgal, hogy Vykk Draygo átlépett a „megbízható alkalmazott” kategóriába, a togoriai óriásnak már nem volt kötelessége minden éber pillanatát a koréliai mellett tölteni. Az esküje azonban még mindig kötötte, és Muuurgh ezt egy pillanatra sem felejtette.

Teroenza, szavához hűen, elbeszélgetett Briával, majd a koréliai lányra bízta gyűjteménye gondozását és katalogizálását. Han így mindennap találkozhatott vele, ha az Ylesian tartózkodott. Az étkezdében kapható tápláló étel és a friss levegő, a napsütés fokozatosan megtette hatását, s a sápatag zarándoknő mosolygós, csillogó szemű, könnyű léptű fiatal lánnyá változott.

Bria szerette líj munkahelyét. Egyrészt szeretett az antikvitásokkal pepecselni, másrészt megtiszteltetésnek érezte, hogy magát a Főszentséget szolgálhatja. A reggeli imákra ugyanúgy eljárt, mint korábban, és az esti áhítatokat sem hagyta ki. Han gyakran elkísérte a szertartásokra, természetesen anélkül, hogy maga részt vett volna azokon.

Teroenza felajánlotta Briának, hogy költözzön át az adminisztrációs központba, de a lány közölte, hogy szívesebben maradna a zarándokok hálójában. Az ok csak részben volt az, hogy élvezte a többiek társaságát; legalább ennyit nyomott a latban az is, hogy tartott attól, ami bekövetkezhetne, ha Vykk Draygóval ugyanazon épületben lakna. Bria Tharen még mindig tartotta a távolságot Vykktől, annak ellenére, hogy egyre inkább úgy érezte, az nem közömbös számára. Te zarándok vagy, Bria, emlékeztette magát folyamatosan. Az esküd, a szolgálat, a szellemi éned az Egyhez és a Mindenhez, és csakis őhozzá köt.

Mindezek ellenére élvezte Vykk társaságát. A fiú olyan életrevaló volt, olyan eleven, olyan szórakoztató és annyira vonzó… Még sosem találkozott hozzá fogható férfival.

Már-már saját, privát kis szertartásává vált, hogy az esti áhítat előtti szabad órában felkereste Vykket és Muuurghot -a kettő elválaszthatatlan volt egymástól –, hogy aztán beüljön velük az étkezdébe, és egy csésze stimtea mellett kibeszélgesse magát.

Bria a dzsungel ösvényén lépdelt, az alkonyi nap izzó sugarai ellen védelmet nyújtó fák árnyékában. Az óceán felől – éppen erre tartott – lágy szellő fújt, tovább enyhítve a délutáni hőséget. Bria fürgén szedte a lábát, talán éppen ezért cibálták olyan hevesen az ösvény szélén burjánzó növények a csuháját – mintha vissza akarták volna tartani. Bíbor, vörös, sárgászöld színekben pompázó kúszóvirágok pompáztak a fák törzsein, erős, fanyar illatukkal incselkedően ingerelve a közelükben elhaladó orrát.

A Megvilágosult, Teroenza azt mondta Briának, hogy világi ruhára cserélheti a csuhát – mert így könnyebben mozoghat a ritkaságok között –, a lány azonban ugyanúgy ragaszkodott az öltözékéhez, mint az esküjéhez.

A fiatal koréliai nő elérte a lápot, és megállt egy pillanatra, hogy fejet hajtson két pap előtt. A sárban fetrengő t’landa tilek ügyet sem vetettek rá, de Bria már megszokta ezt. A papok csak akkor foglalkoztak a zarándokokkal, ha irányítani kellett őket a munkájuk végzésében. Ez érthető is volt. Az ő gondolataikat ennél fontosabb, magasztosabb dolgok kötötték le; olyan szellemi síkokon mozogtak, amelyek eléréséről Bria még csak nem is álmodhatott.

Amikor először látta a vörös, bűzlő sárban hemperegni a papokat, Bria őszintén megdöbbent. Olyan nyugtalanító volt látni, hogy ilyen… evilági elfoglaltsággal múlatják az idejüket. A Teroenza szolgálatában eltöltött három hónap alatt azonban olyan sokszor látta őket e tevékenység közben, hogy lassan hozzászokott.

Őszintén örült neki, hogy már nem kell a sensostimgyár komor félhomályában dolgoznia. Sokkal jobb volt az adminisztrációs épületben lenni. Klímaellenőrzött környezet, sok napfény és bőséges étel… igen, az étel sokkal jobb, sokkal táplálóbb volt, mint az, amit a gyárban kaptak. Briának közel egy hónap kellett hozzá, hogy egy ültő helyében képes legyen megenni egy teljes adagot. Eleinte olyan kedvetlen, olyan erőtlen volt; csak turkált az ételben, ahogyan azt hónapokon át tette. Az orvosdroidnak alultápláltság és gomba okozta vérszegénység miatt kellett kezelnie őt, de most már jól volt.

El kellett ismernie, hogy sokkal több örömét leli az életben, amióta Vykk megjelent a színen. Bárcsak…

Bria felsóhajtott. Bárcsak Vykk is zarándok lenne, mint ő. Akkor együtt imádkozhatnának, együtt vehetnének részt az áhítatokon, és együtt mártózhatnának meg a Megvilágosulás szentségében. De Vykk… nem szabad megfeledkeznie róla, hogy ő egy hitetlen, még ha ezt nyíltan soha nem vallotta be. Vykk csak egyvalakiben hitt: önmagában.

Amikor az áhítatok után hazakísérte, Vykk mindig erősen megszorította a karját vagy a kezét, így támogatva el őt a hálóig. Az érintése arra késztette, hogy megkérdőjelezze az Egy és a Minden iránt érzett elkötelezettségét, és ez rémülettel töltötte el Briát. Nem akarta, hogy bármi is megingassa a hitében vagy az esküje felülvizsgálatára ösztönözze.

A homokdűnékhez ért. Mint arra számított, sugárvető dörgését és sistergését hallotta az egyik domb mögül. Vykk már megint a célba lövést gyakorolta.

– Vykk! – kiáltotta a lány – Én vagyok az, Bria!

Ahogy felkapaszkodott a dűne tetejére, a szél belekapott a csuhájába, lába köré simítva az anyagot. A csuklyája, akár egy felduzzadt szélzsák, le is repült volna a fejéről, ha idejében el nem kapja.

Alatta, a parton Vykk állt szétvetett lábbal, sugárvetővel a combján lógó tokban. Muuurgh, valamivel odébb, fekete kerámiadarabkákat szorongatott a kezében. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül feldobott egyet balra, jó magasra, egy másikat pedig, immár alacsonyabbra, a másik irányba.

Vykk keze olyan gyorsan mozgott, hogy Bria nem is tudta követni a tekintetével. Egy lövés porrá robbantotta előbb a jobb oldali, majd a bal oldali célpontot. A két kerámiadarabka fekete porfelhő formájában szállingózott alá az ylesiai fövényre.

Muuurgh elismerően elbömbölte magát. Vykk a dűne oldalában felállított célpont felé fordult, és ekkor megpillantotta Briát a domb tetején. Vigyorogva elrakta a fegyvert, és odaügetett a lányhoz.

Briát, mint mindig, most is ámulattal töltötte el, milyen jóképű Vykk. Jólesett szabályos arcvonásaiban, barna hajában és szemében, karcsú, izmos alakjában gyönyörködni. Mindent egybevetve nem volt az a klasszikus férfiszépség, de Bria kételkedett benne, hogy létezik olyan nő, akit a mosolya láttán ez fikarcnyit is érdekelne.

– Szia! – kiáltotta Vykk, és felrohant a homokdombra. Mielőtt még Bria elháríthatta volna, cuppanós csókot nyomott a homlokára. A lány gyengéden eltaszította magától.

– Ne, Vykk Nem szabad.

– Tudom – bólintott minden bűnbánat nélkül Vykk. – De egy napon, édesem, meglásd, vissza fogsz csókolni.

– Arra gondoltam, jó lenne meginni egy stimteát az áhítat előtt – váltott témát Bria.

– Ma nem – komorodott el váratlanul Vykk. – Beszélnünk kell, Bria. Már régen kellett volna, de vártam vele… míg felépülsz, mert amit hallani fogsz, az le fog taglózni. Sajnálom, de meg kell tudnod.

Bria csodálkozva hallgatta.

– Miről beszélsz, Vykk?

– Menjünk, üljünk le valahova! Oda a partra, ott jó lesz. Letelepedtek a puha fövényre. Muuurgh odajött hozzájuk,

hogy megkérdezze, vele tartanak-e, de Vykk megrázta a fejét.

– Hagyj magunkra egy kicsit, pajtás! Rendben?

A togoriai megértően elvonult. Vykk megvárta, hogy feketés alakja eltűnjön a homokbucka mögött, aztán előhúzott a zsebéből egy apró elektronikus eszközt. Bria baljós sejtelmektől gyötörve figyelte.

– Ez a Dream hangosnapló-rögzítője – magyarázta Vykk. – Le fogok játszani neked egy beszélgetést, néhány hónappal korábban vettem fel, még azelőtt, hogy Teroenza megbízott volna téged a gyűjteménye gondozásával. Légy okos kislány és figyelj!

– Én nem is tudom… nem tetszik ez nekem – motyogta Bria. – Rossz előérzetem van a felvétellel kapcsolatban.

– Kérlek – könyörgött Vykk. – Az én kedvemért. Csak hallgasd végig!

Bria tehetetlenül bólintott. A tengeri szellő már nem is volt olyan kellemes; borzongás fogta el.

V^kk bekapcsolta a szerkezetet. Hallani lehetett, hogy Vykk üdvözli a papokat, azok pedig meghívják, hogy ha végzett, menjen át, és vegyen ő is egy iszapfürdőt. Bria felismerte a Megvilágosult Teroenza és a szentséges Veratil hangját. Éppen azt mondták Vykknek, milyen pihentető az iszapfürdő. Már megint ez az iszapfürdő… Bria nyugtalanul fészkelődni kezdett, Vykk azonban nyugalomra intette.

– Figyelj!

Bria nyugalmat erőltetett magára, és veszteg maradt, noha legszívesebben felkelt és elrohant volna. A papok biztosan nem tudták, hogy Vykk rögzíti a beszélgetésüket. Vykk visszaélt a bizalmukkal. Ez rosszabb volt, mint a kémkedés!

Már azon volt, hogy Vykk szemébe mondja ezt, amikor valami olyat hallott, amitől még a lélegzete is elakadt. Veratil és Teroenza nevetgélve a Megvilágosulásról beszélgetett. Azt mondták, hogy nem isteni ajándék, és hogy semmi köze az Egyhez és a Mindenhez!

Bria szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán összeszűkült a haragtól; a lány felpattant, és dühtől remegő arccal Vykk fölé magasodott. A szellő hátralibbentette csuklyáját, szabadjára engedve aranyló vörös hajfürtjeit. Vykk, látva a reakcióját, kikapcsolta a szerkezetet, és felállt, hogy szembenézzen Briával.

– Hogy tehetted? – kérdezte szemrehányóan a lány – Azt hittem, a barátom vagy

Han békítően felemelte a kezét.

– Bria, édesem, én tényleg a barátod vagyok. Érted tettem… azért, hogy megismerd az igazságot. Sajnálom, hogy…

Bria keze – anélkül, hogy a lány tudatosan akart volna ezt – oldalra lendült, és egy teli csattanással Vykk arcán landolt. Vykk hátratántorodott, és égő arcához emelte a kezét.

– Hazudsz! – kiáltotta Bria. – Álnok vagy! Azért hamisítottad ezt a felvételt, hogy így vegyél rá az esküszegésre! Ismerd el!

Vykk leengedte a kezét, és szomorúan megingatta a fejét.

– Sajnálom, bébi. Jobban, mint hinnéd. De nem hamisítottam. Amit hallottál, az a meztelen igazság, és az, hogy laposra versz engem, mit sem változtat ezen. Teroenza és a legényei semmiféle isteni adománnyal nincsenek megáldva. Azért találták ki ezt az egészet, hogy ingyen gyári munkásokhoz és rabszolgákhoz jussanak.

Bria kéznyoma vörösen lüktetett Vykk arcán, a lány még a saját ujjnyomait is ki tudta venni rajta. Erős késztetést érzett

arra, hogy Vykk mellkasára boruljon, és zokogva bocsánatkéréseket gügyögjön, de megkeményítette a szívét. Sajnálta Vykket, de ugyanakkor dühös is volt rá, amiért ezt tette vele. Még mindig remegett a felindultságtól.

– Nem! – Ökölbe szorította a kezét. – Nem! Ez nem lehet igaz! Te hamisítottad az egészet! Mi vagy te? Gondolatolvasó? Honnan tudtad, hogy rögzítened kell a beszélgetést?

Vykk megrázta a fejét.

– A szokás hatalma, szivi. Nem tudtam előre, és nem hamisítottam ezt a felvételt, amit be is fogok bizonyítani neked. – Előkotort a zsebéből egy apró, fekete fiolát.

Bria túlságosan is jól tudta, mit tartalmaz.

– Sensostim? Hol szerezted?

– Elemeltem az egyik szállítmányból. Tüdőd, mire képes, igaz?

Bria lassan, tűnődve bólintott.

– Ez az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsam, nem hazudok. Ha kinyitod, fénynek teszed ki, majd lenyeled, rövid időre telepatikus képességekkel fog felruházni. Kiolvashatod az elmémet, hogy végre megtudd, nem hazudok. Tessék – kinyújtotta a kezét, és a lány tenyerébe ejtette a fiolát. – Vedd el!

Bria az apró üvegcsére nézett.

– Én… még át kell gondolnom ezt, Vykk. El kell döntenem, mit akarok.

– Nem hazudok, szivi. Esküszöm. – Közelebb lépett, hogy átölelje a lányt. – Bízz bennem!

Bria elhátrált tőle.

– Most… annyit kérek, egyelőre hagyj magamra, Vykk! Majd később beszélünk. Az áhítat után. Most mennem kell.

Vykk vállat vont.

– Ez egyszer kihagyhatnád. Vagy talán névsorolvasást szoktak tartani?

Kihagyni a Megvilágosulást? Briát rosszullét fogta el a gondolatra, és ettől megrémült. Mi van, ha Vykk igazat mondott? Ha a Megvilágosulás nem több egy idegen faj által gerjesztett

mentális és testi vibrációnál? Ha nincs isteni jelenlét mögötte, akkor a zarándok nem egyebek napi adagjukra váró kábítószerfüggőknél.

Bria mélyen Vykk szemébe nézett, és meg kellett állapítania, hogy a fiú nem úgy néz ki, mint aki hazudik. Ujjai a fekete fiola köré fonódtak. Kezében tartja a választ. Ezzel kiderítheti az igazságot.

Megfordult és visszaindult a dzsungel felé, magára hagyva Vykket a tengerparton. Hallotta, hogy a fiú utána kiált, de nem fordult hátra. Nem sok ideje maradt, ha el akar érni az esti áhítatta.

Fél órával később ott állt a többi zarándok között, és a lenyugvó nap által vérvörös izzásba vont oltárt – az ígéretek Oltárát – bámulta. Már csak pillanatok voltak háttá a Megvilágosulásig. Bria körülnézett. Ha meg akarja csinálni, akkor most kell cselekednie. Lopva kiemelte a csuhája zsebéből a fiolát. Fény… erre van szüksége a sensostim aktiválásához. De nem teheti mindaddig, míg más is láthatja.

Végül eljött a pillanat, amelyre várt – a jelzés a híveknek, hogy kezdődik a Megvilágosulás.

Úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa mind a főpapot, mind a szentséghordozókat. Ugyanakkor hátul volt a tömegben, elég hátul ahhoz, hogy aktiváláskor a csuha ujjával biztonságosan eltakarhassa a sensostimet a t’landa tilek elől. A többi zarándokot úgyis annyira le fogja foglalni a Megvilágosulás, hogy még egy sugárvető dörgése sem tudná elterelni a figyelmüket.

Körülötte térdre zuhantak a zarándokok. Bria követte a példájukat, közben alattomban kinyitva a fiolát. Ahogy előrehajolt, teste takarásában kihúzta a rostos anyagú kábítószert, és egy képtelen pillanat erejéig eltűnődött rajta, vajon ezt az adagot nem éppen ő készítette-e, amikor még a gyárban dolgozott.

Miután a zarándokok elterültek, a papok kitágították nyaki lebenyeiket. Ahogy a rezgések megtöltötték a levegőt, Bria maga elé tolta a sensostimet, kitéve az anyagot a nap utolsó sugarainak.

Másodpercek alatt aktiválódott. Szikrázó kék fény öntötte el Bria tenyerét, amit a zarándokok azért nem láthattak, mert a Megvilágosulás minden figyelmüket lekötötte, a papok pedig azért nem, mert a tömeg eltakarta előlük. Bár még soha nem használt sensostimet, Bria pontosan tudta, mennyit kell várnia. Pár pillanattal később bekapta az anyagot, és hagyta, hogy a nyála kioltsa a szikrákat.

Úgy érezte, mintha áramütés érte volna. A sensostim hatása azonnal jelentkezett. A vér olyan sebesen dübörgött végig az erein, mint egy hipertéri ugrásra készülő űrhajó. A feje lüktetett, vörös karikák táncoltak a szeme előtt.

A testi tünetek azonban eltörpültek a mentálisak mellett. Az elméje kinyílt… nem is tudta ezt másképpen – főleg bővebben nem – megfogalmazni a későbbiek folyamán. Amint a Megvilágosulás hatalmába kerítette, egyszerre érezte mindazt az örömöt, amit a zarándokok egyenként éltek meg. A gyönyör olyan intenzív volt, hogy Bria kis híján elvesztette az eszméletét. A düh azonban minden egyebet elnyomott.

Kikeli… nyitnom… a szemem… gondolta. Összpontosítanom. .. kell…

Zihálva, nyögdécselve kinyitotta a szemét, és Teroenzára nézett. Igyekezett minden egyebet kizárni, őt és egyedül őt látni.

Képek, egy idegen lény képei öntötték el az elméjét, durván beleégetve magukat az emlékezetébe. Teroenza tudata, mint minden más intelligens élőlényé, tele volt felszínes, hétköznapi gondolatokkal. Olyan, a hit szempontjából jelentéktelen kérdések foglalkoztatták, mint például az, hogy mi lesz a vacsora, milyen következményekkel járhatnak a huttok által elrendelt új biztonsági intézkedések…

Az isteni jelenlétnek azonban a leghalványabb nyomát sem találta. Teroenza nem hitt az Egyben és a Mindenben, mi több, éppen ő maga találta ki az egészet – amire roppant büszke is volt –, hogy idecsalhassa vele ezt a rengeteg ingyenmunkást.

Bria nem akart hinni saját magának. A Megvilágosulás miatt nehéz volt koncentrálni, de összeszedte minden akaraterejét.

és tovább pásztázta a főpap elméjét. Kutatott és rostált, abszolút biztos akart lenni benne, hogy amit Teroenza csinál, az valóban nem egyéb egy egyszerű testi és mentális trükknél, amire faja bármelyik hímje képes.

Teroenza hirtelen megrándult, majd vadul körülnézett. Az elméje megtelt gyanakvással, majd bizonyossággal – rájött, hogy valaki behatolt a gondolatai közé.

A Megvilágosulásban hullámvölgy állt be, majd ahogy a főpap abbahagyta a zümmögést, az egész szétesett. A szentséghordozók tovább folytatták, de a vezetőjük nélkül a szertartás halálra volt ítélve. A tömegből fájdalomkiáltások hallatszottak, néhányan el is ájultak.

Bria elrántotta a tudatát a Teroenzáétól, és csatlakozott a csalódottságtól nyögdécselő, sírdogáló zarándoktársaihoz.

Teroenza nehézkesen lemászott az oltár melletti emelvényről, és belevetette magát a tömegbe. A t’landa til úgy tett, mintha áldást osztani jött volna le közéjük, de Bria tudta, hogy valójában azt a zarándokot keresi, aki letapogatta az agyát.

Bria, szerencséjére, az amfiteátrum szélénél telepedett le, ahonnan feltűnés nélkül behátrálhatott a dzsungelbe. Egy gyors, határozott mozdulattal belemélyesztette a lábujjait a puha, levelekkel keveredett erdei talajba, és kiemelt egy darabot a földből. Beleejtette a fiolát a gödörbe, majd helyére lökte a rögöt és letaposta. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél.

Ezután visszalépett a tömegbe, és hagyta, hogy az elégedetlen, értetlenül motyogó zarándokok áradata magával sodorja. Egy óvatosan hátravetett pillantás meggyőzte róla, hogy Teroenza abbahagyta a keresést. Reménytelen próbálkozás volt, és szokatlan viselkedése feltűnést keltett a hívek között. Bria bízott benne, hogy a főpap nem fog különösebb jelentőséget tulajdonítani az eseménynek – valamelyik újonc nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kipróbált egy adag lopott sensostimet.

Kábán, lassú és bizonytalan léptekkel haladt az ösvényen. A sensostim hatása kezdett eltűnni, már csupán környezeti zajként érzékelte az őt körülvevők gondolatait.

Nem lepődött meg, amikor Vykk lépett melléje. Mint mindig, most is karon fogta, hogy hazatámogassa. Bria hálásan ránehezedett, és hagyta, hogy Vykk átölelje a derekát.

A gyorsan érkező egyenlítői sötétség pillanatok alatt betakarta őket. Vykk némán manőverezett a tompán csillogó pocsolyák közt, és még akkor sem szólt, amikor elérték a háló ajtaját.

Bria megtorpant a bejáratnál.

– Én… még nem akarok bemenni – dünnyögte. – Beszélnem kell veled, Vykk!

Vykk bólintott. A vonásait alig lehetett kivenni a nyitott ajtókon át kivetülő fényben.

– Rendben. Szerintem senki nem fog megsértődni, ha beülsz velem az étkezdébe egy stimteára. Nagyon úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis élénkítő.

Visszabújtak a sötétségbe. Bria a fiúra támaszkodva hagyta, hogy vezessék. Még soha nem érezte ennyire fáradtnak magát. Olyan mereven, tétován mozgott, mint egy elkopott, rozsdás droid.

Az étkezdében Vykk leültette az egyik asztalhoz, majd hozott két csésze stimteát és valamilyen édes süteményt.

– Tessék – tolta Bria elé. – Edd meg! Jót fog tenni.

Bria engedelmesen beleszürcsölt a teába, és megkóstolta a süteményt. Még nem vacsorázott, és az étel jólesett, az ízek visszazökkentették a fizikai világba.

Közelebb hajolt Vykkhez, hogy kiöntse a lelkét, de mielőtt még kinyithatta volna a száját, a fiú figyelmeztetően megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha visszamennél a hálóba – mondta fennhangon. – Most már legalább tudod, 921-es, hogy egyetlen étkezést sem szabad kihagyni. Már azt hittem, elájulsz nekem odakint.

Bria vette az adást. Némán felállt, és követte Vykket. Amint kiértek az adminisztrációs központ épületéből, Vykk elővette infraszemüvegét, és feltette.

– Megvan a tied?

Bria bólintott, majd ő is felhelyezte a szemüveget. Vykk félig eltakart arca rajzolódott ki előtte a sötétben, kísérteties zöld-feketében. A fiú átkarolta, és az ösvény felé irányította.

– Bevetted a sensostimet – jegyezte meg csendesen.

– Igen – felelte Bria. Még mindig olyan tompának érezte magát, mintha jól fejbe verték volna. – Igazad volt. Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned…

– Hé – próbált vidám lenni Vykk, totálisan sikertelenül. -A helyedben én is ellenőriztem volna a sztorit. Mondd… nagyon durva volt?

Bria fogvacogva bólintott. Az emlékek sodra magával ragadta, és Bria egy pillanatra ismét ott érezte magát, bent Teroenza fejében.

– Ó, Vykk! – nyögte. – Bent voltam az elméjében, Teroenza elméjében, és borzalmas volt! Nyoma sincs benne isteni adománynak… Az a szemét csak egy unatkozó, önző állat, aki nem akar egyebet, mint még gazdagabb lenni, hogy újabb holmikkal gyarapíthassa a gyűjteményét!

– Nyugalom – csitította Vykk. – Ne veszítsd el a fejed!

– Én… én… én olyan be-becsapottnak érzem magam – dadogta csattogó fogakkal Bria. – Olyan… borzalmas… volt…

– Hé, szivi! – Vykk magához ölelte, Bria pedig hagyta, hogy a könnyek, a fájdalom és a kétségbeesés patakjai felszínre törjenek. Vykk lesegítette róla az infraszemüvegét, aztán a lány haját simogatva, becéző, nyugtató szavakat mormolva várta, hogy Bria jó alaposan kisírja magát.

Bria a fiú overalljának anyagát gyűrte-csavargatta, és olyan keservesen zokogott, hogy még magát is megrémítette.

– Nekem… már… semmim se maradt – hüppögte két sírógörcs között. – Semmim…

– Dehogyisnem – mormogta Vykk, és gyengéden megcsókolta az arcát. – Itt vagyunk mi.

– Mi? – suttogta a lány

– Hát persze. Együtt fogunk maradni, szivi. Eltűzünk erről az átkozott bolygóról, és boldogok leszünk.

Bria abbahagyta a sírást, és belebámult a sötétbe; az infraszemüveg nélkül még Vykk körvonalait sem látta.

– De soha nem engedik el a zarándokokat – mondta fakó hangon. – Ezt olvastam Teroenza agyában.

– Nem fogunk engedélyt kérni tőlük, édes.

– Úgy érted, megszökünk? – suttogta Bria.

– Eltaláltad. Amint kitaláltam a módját, megejtjük. Már dolgozom rajta. – Egy újabb, gyors és cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Bízz bennem! Értek az efféle dolgokhoz. Ki fogok találni valamit, ígérem.

– De… de a pénzed – tiltakozott Bria. – Szerződést kötöttél velük. Ha megszeged, elveszted a pénzt. Azt mondtad nekem, azért van szükséged arra a rengeteg kreditre, hogy beiratkozhass az Akadémiára.

Vykk vállat vont.

– Egyik kredit olyan, mint a másik. Majd megszerzem Teroenzától más módon.

Bria feje még mindig nem fogott. Beletelt egy jó perc, mire felfogta, miről beszél Vykk.

– A gyűjtemény… – dünnyögte. – Azt fontolgatod, hogy ellopod Teroenza gyűjteményét, és megszöksz.

– Okos! – bólintott elismerően Vykk. – Mintha a gondolataimban olvasnál. Biztos vagy benne, hogy elmúlt már a sensostim hatása?

– Igen. De emlékszem, milyen sokszor kérdezősködtél a gyűjteményről. Főleg az érdekelt, melyek a legértékesebb darabok. Tényleg azt hiszed, hogy ki tudod játszani a biztonsági rendszert?

Vykk tűnődve végigmérte a lányt.

– Igen, ha segítesz nekem.

Bria habozott. A lopás, főként régiségek ellopása, mindennel ellenkezett, amiben eddig hitt. Csakhogy Teroenza régiségeit nem egy múzeumban tárolták, ahol bárki láthatta volna őket. Nem, ezeket egy kapzsi, magának való gyűjtő halmozta fel. Ha Vykk ellopja és eladja őket, akkor legalább egy részük újra visszakerülhet közkézbe vagy valamelyik nyilvános galéria falára.

– Rendben – egyezett bele. – Segíteni fogok neked.

– Nagyszerű. Akkor te meg én szépen el fogunk kötni egy hajót, és meglépünk erről a bolygóról. Már elegem van a hőségből és a párából, de legfőképpen elegem van a papokból.

Bria vett egy mély lélegzetet. Itt hagyni a telepet? Örökre lemondani az áhítatokról és a Megvilágosulásról? Hogyan élhetek nélküle?

Lemondóan kiseperte a gondolatot a fejéből. Majd csak elboldogul valahogy Talán nem ártana fokozatosan elvonnia magát tőle az elkövetkező egynéhány hétben, amíg még itt vannak.

– Valamiről megfeledkeztél, Vykk – mondta bizonytalanul.

– Miről, szivi?

– Muuurghról. Vele mi lesz? Vykk felsóhajtott.

– Éppen ő a vrelt a konyhában – használt egy régi koréliai mondást, ami nagyjából annyit jelentett, hogy „itt van a kutya elásva”. – Nem tudom, mi legyen vele. Kedvelem a fickót, de éppen tőle tudom, milyen komolyan veszi a népe a hűségesküt. Attól tartok, hűséges fog maradni Teroenzához, bármibe kerüljön is.

– Azt akarod mondani, hogy ha rájön a tervünkre, beárul minket?

– Jó esélyünk van rá.

– Ó, Vykk… – Bria hangja elcsuklott. – Mi lesz velünk, ha nem sikerül?

– Emiatt ne aggódj, édes. Bízd csak ide! -Vykk elkomorodott. – Ha kell, Muuurghgal is elbánok. Jobb céllövő vagyok, mint ő, és a kezem is gyorsabb.

– Lelőnéd Muuurghot?

– Ha választanom kell közte és köztünk, akkor igen. Bárcsak rá tudnám venni, hogy ő is velünk tartson. Ha megtenné, armyi kreditet kapna tőlem, hogy egész életét a keresésnek szentelhetné.

– A keresésnek?

– Igen. A párját keresi, és azért jött ide, mert azt hitte, az Ylesián megtalálja. De tévedett. A togoriaiak ritkák, olyan ritkák, hogy míg őt meg nem ismertem, nem is tudtam a létezésükről. Ha lenne köztetek egy togoriai nő, nem maradhatott volna észrevétlen ilyen hosszú ideig.

– De Vykk! – kiáltott fel Bria. – Hiszen volt itt egy togoriai! Jól emlékszem rá… igen, úgy hat-nyolc hónappal ezelőtt. Csak egyszer láttam, de jól megjegyeztem magamnak, éppen azért, mert még soha nem láttam hozzá hasonlót.

– Csakugyan? És férfi volt vagy nő? Hogy nézett ki?

– Fogalmam sincs, hogy kell különbséget tenni a nemeik közt – vallotta be Bria. – Csak annyit tudok, hogy akkora volt, mint Muuurgh, fehér bundával, amelyet narancssárga csíkok tarkítottak… azt hiszem. Csak egyszer láttam, az egyik áhítat után, és már sötétedett.

– Ezt el kell mondanom Muuurghnak – döntötte el Vykk. – Azok az átkozott papok őt is átverték. Ezek szerint lehetséges, hogy Mrrov, ha jól emlékszem a nevére, egész idő alatt az Ylesián volt. Talán a kettes vagy a hármas számú telepen.

Elhallgatott. Bria sem szólt, időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Végül nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy képes lennél lelőni Muuurghot, ha meg akarna akadályozni a gyűjtemény elrablásában? Lennie kell más megoldásnak is! – Kedvelte Muuurghot. Az elmúlt néhány hónap során elég jól megismerte, és csodálta ezt a túlméretezett macskát.

– Ha le kell lőnöm, megteszem – közölte konokul Vykk. – De az is lehet, hogy elég lenne elkábítani vagy jól rákoppintani arra a vastag koponyájára, hogy a papok ne hibáztathassák a szökésem miatt.

– Ó, Vykk… – Bria szeme ismét megtelt könnyel. – Kérlek, találj ki valamit, hogy ne kelljen Muuurghot bántani!

– Ki fogok találni valamit, szivi – ígérte Vykk. – Ki fogok találni valamit…

Előrehajolt, hogy megcsókolja a lány homlokát, és Bria ezúttal nem emlékeztette az esküjére. Mérnem köt eskü, gondolta szomorúan, amikor visszaindultak a háló felé. Se eskü, se vallás… semmi.

Oldalra lesett a sötétben.

Semmim nem maradt.. kivéve Vykket

Muuurgh zajtalanul elősiklott a fák közül. A togoriai infravörös szemüvege sokkal érzékenyebb volt, mint az emberé – a szeméről nem is beszélve –, így tisztán ki tudta venni a két távolodó személyt, noha azok már az ösvény végénél, a háló közelében jártak.

Már jó néhány perce ott ólálkodott a sötétben, de mire elég közel tudott lopakodni a párhoz, a beszélgetés java elhangzott, csupán az utolsó mondatokat kapta el. De azért ez is éppen elég volt.

Pilóta és Bria szökésen törték a fejüket, és lopni készültek a gazdájuktól. Pilóta ezen felül félre akarta állítani, Muuurghot.

A togoriai szomorúan megcsóválta a fejét. Hűséget esküdött a gazdáinak – a becsületszavát adta –, így egyértelmű volt, mit kellene tennie. Vagyis annak kellett volna lennie, de nem volt az.

Pontosan tudta, mi a kötelessége. Reggel fel kellene keresnie Teroenzát, hogy beszámoljon neki a hallottakról; vagy saját magának kellene megölnie pilótát, utólag indokolva meg a papok előtt tette okát.

De ahelyett, hogy megtette volna ezt, csak állt az ösvényen, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Nyilvánvaló volt, pilóta eléggé elszánt ahhoz, hogy lelője, ha az útjába állna. Ráadásul megígérte, hogy szemmel fogja tartani pilótát.

Csakhogy a pilóta Vykk volt, akit Muuurgh immár barátjának tekintett. Vykk eltökélte, hogy bármi áron megvédi a nőjét. Muuurgh tökéletesen megértette. Ő is bármit megtenne Mrrovért… ha egyszer megtalálná.

Muuurgh halkan elmordult. Talán színlelnie kellene, hogy pilóta közel engedje magához – így a fogait és a karmait használhatná. Gyakorlott vadász, ha egyszer elkapja áldozatát, az többé nem menekülhet.

De megölheti-e Vykket azért, hogy megvédje a becsületét?

Morgolódva lelépett az ösvényről. Ma éjszaka vadászni fog. Széttépi áldozatát, és elfogyasztja gőzölgő húsát. Ez talán kitisztítja a gondolatait, és akkor majd képes lesz eldönteni, mit tegyen…

Azzal hangtalanul, akár egy kísértet, a dzsungel fái közé siklott.

9. fejezet

Kiválasztottak

Másnap reggel Han olyan jókedvűen ébredt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Még a gombaölő szert is fütyörészve kente magára zuhanyozás után, pedig ha valamit ki nem állhatott, hát azt a bűzlő kencét biztosan nem. Úgy érezte, minden oka megvan rá, hogy elégedett legyen. Briával örökre maguk mögött fogják hagyni ezt a világot, és ha eladják Teroenza kincseit, kreditben sem fognak hiányt szenvedni. Lesz pénz új személyazonosságra, ételre – és szállásra, ahol meghúzhatja magát, míg fel nem veszik az Akadémiára.

Aztán ha végzett, tiszt lesz belőle, tiszteletié méltó férfi, és Bria várni fog rá…

Megdörgölte a haját a törülközővel, aztán visszament a szobába a ruhájáért, amit előző este az ágy végére terítve hagyott.

Felkészületlenül érte a támadás. Az egyik pillanatban még lépett, a következőben valaki elkapta, és olyan erővel teremtette a padlónak, hogy Han úgy érezte, mintha a levegővel együtt a tüdeje is kiszakadna a mellkasából. Képtelen volt megmozdulni, csak tátogott, mint a parttá vetett hal, és a szeme előtt táncoló karikákat számolgatta engedelmesen.

Aztán fokozatosan rájött, hogy nem csupán a fájdalom szegezi a padlóhoz, hanem valami más is – egy hatalmas mancs, amely ha akarná, egyetlen mozdulattal összeroppanthatná, mint egy dilgadiót.

Fekete köd úszott el a szeme előtt – nem, ez a feketeség valódi volt. Valódi és szőrös, fehér pöttyel a mellkasán, arcán kétoldalt szúrós, fehér bajusszal.

– Muuurgh? – nyögte Han. – Mi az istent…

Muuurgh az arcába vicsorgott, olyan közelről, hogy félelmetes tépőfogai betöltötték Han látómezejét.

– Pilóta szökni akar, magával akarja vinni Briát – morogta. – Vykk lopni akar ylesiai gazdáktól. Vykk el akarja intézni Muuurghot…

– De… – A kéz enyhén fokozta a nyomást. Han szeme kidülledt a fájdalomtól.

Muuurgh felemelte szabad mancskezét, és begörbítette ujjait. Kisebb sarlónak is beillő karmok villantak elő.

– Áruló pilóta most meg fog halni – bömbölte a togoriai.

– Ne! – Han kérőn megemelte két kezét. – Kérlek! Előbb hallgass meg!

– Muuurgh épp eleget hallott tegnap este. Még túl sokat is.

– Hé, pajtás! – hörögte rémülten Han. Túlságosan is jól tudta, mire képesek azok a karmok. – Azt hittem… barátok vagyunk.

– Muuurgh kedvelte pilótát. Muuurgh sajnálja, hogy meg kell ölnie pilótát, de becsületszavát adta. Nincs választása.

A mancs ütésre lendült. Han behunyta a szemét, és várta a véget.

Ütés szele csapta meg a torkát, de ezen kívül semmi. Néhány örökkévalóság után kinyitotta a szemét. Egy feldúlt Muuurgh nézett le rá.

A togoriai végül megragadta a vállát, talpra rántotta, és az ágy vége felé taszította.

– Öltözz fel! Muuurgh nem akarja beszennyezni magát pilóta vérével! Elvisz Teroenzához, és elmondja neki, mit akart tenni pilóta és a lány. Őrök fogják megölni árulókat Muuurgh helyett.

Han kapkodva öltözködni kezdett. Legalább nem kell pucéran meghalnia, vigasztalta magát,

– Figyelj, Muuurgh! – fordult a togoriai felé. – Meg kell hallgatnod engem. Kérlek! Nincs vesztenivalód.

– Pilóta hazudik. Muuurgh tudja, hogy hazudik. Muuurgh… nem, nem hallgathatja meg.

Ez jó jel gondolta Han. Kezd lecsillapodni. Végre megint úgy beszél, ahogy tanítottam.

Han rögzítette az overallját, majd leült az ágy szélére, hogy felvegye a csizmáját.

– A népednek van egy becsületkódexe, nem igaz? – kérdezte, és közben igyekezett olyan gyorsan gondolkodni, mint életében még sosem.

– Igen.

– Ha a becsületszavad adod valakinek, aki alkalmaz téged, akkor azt meg kell tartanod, ugye?

– Igen, de pilóta ennél sokkal gyorsabb. Húzd fel végre a csizmát!

Han ráérősen belecsúsztatta a jobb lábát a csizmába.

– Nos, akkor tegyük fel, pajtás, hogy becsületszavadat adtad valakinek, akiről utóbb kiderül, hogy minden szava hazugság volt, amikor a szerződést felajánlotta neked. Mi a teendő ilyenkor? Hűségesnek kell maradnod valakihez, aki becsapott és bolondot csinált belőled?

Muuurgh gyanakvóan méregette Hant, de nem mondott semmit.

– Na, pajtás, mit mond a kódexed arra az esetre, ha egy szélhámossal kötöttél egyezséget?

Muuurgh megrázta bozontos fejét, aztán mérgesen előremeresztette fülét.

– Ha egy togoriai tudtán kívül egy szélhámossal köt egyezséget, akkor az érvénytelen. Egy hazug nem érdemli meg a hűséget.

– Tökéletesen egyetértek – bólogatott elégedetten Han. A bal csizmája után nyúlt. – Akkor jól figyelj rám, pajtás. Előfordulhat, hogy Mrrov itt van, az Ylesián. Attól tartok, Teroenza hazudott neked.

Muuurgh szeme résnyire szűkült.

– Te hazudsz, hogy életben maradhass.

– Igen, megtenném – vallotta be Han. – De esküszöm, hogy ezúttal igazat mondok.

– Esküszöl? Az mit jelent?

– Azt, hogy… valami olyasféle, mint a becsületszó. Mifelénk az emberek a számukra legfontosabb dolgokra szoktak esküdni. Olyan ez, mint egy szentség, mondjuk.

– És mire esküszik Vykk? Han eltűnődött egy pillanatra.

– Bria életére esküszöm – mondta keserű szájízzel. Igazat mondott, de akkor is rosszulesett Bria életét felajánlani cserébe. – Tüdőd, milyen fontos számomra…

Muuurgh alaposan megrágta a hallottakat, aztán bólintott.

– Rendben – folytatta Han –, akkor esküszöm neked, Bria életére, hogy tegnap este azt mondta nekem, látott itt egy togoriait, úgy hat hónappal ezelőtt. Ez nagyjából az az időszak, amikor Mrrov után kutattál. Vagy tévedek?

A togoriai megrázta a fejét.

– Bria látott egy togoriait, Muuurgh. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszed el. Teroenza és a cinkosai hazudtak, amikor azt mondták neked, hogy sohasem járt itt. Lehet, hogy még mindig itt van, az Ylesian. Valószínűleg nem az Egyes Kolónián, mert az túl kockázatos lenne, viszont jó esély van arra, hogy a kettesen legyen… vagy esetleg a hármason. A Kettes Kolónia azonban régebb óta működik, így ott több a zarándok, mint a hármason. Szóval én arra tippelek, hogy a hármason rejtették el. Egy próbálkozást azért megér, nem?

– Hogy nézett ki? – kérdezte csendes hangon Muuurgh. Han erős késztetést érzett arra, hogy hazudjon, hogy azt

mondja, nem tudja – mert mi van, ha Mrrovra egyáltalán nem illik rá a személyleírás, és Muuurgh ettől olyan dührohamot kap, hogy itt helyben széttépi? De nem. Ha semmit nem mond, akkor Muuurgh úgysem fog hinni neki. Vett egy mély lélegzetet, és kinyögte:

– Bria azt mondta, hogy fehér volt, narancssárga csíkokkal. A csíkok színében azonban nem biztos, mert sötét volt.

Őszintén remélem, hogy Mrrov nem pöttyös vagy makulátlan fehér!

Muuurgh hátralapította a fülét, és dühödten fújtatni kezdett, ínyig elővillantva félelmetes fogait. Han kétségbeesett tekintettel keresett volna valamit, amivel leütheti, de semmi nem akadt a keze ügyébe. Kénytelen volt belenyugodni abba, hogy pillanatokon belül darabokra lesz szaggatva.

Muuurgh gyilkos sziszegése azonban vérengzés helyett fájdalmas nyávogásba torkollt. Az óriás togoriai lerogyott a padlóra, és fájdalmasan ide-oda dobálta magát.

– Ez pontosan ráillik! – morogta végül. – Atyáim istenére, hát lehetséges, hogy mindvégig itt volt, miközben én hittem azoknak a hazugoknak? Ki fogom tépni a torkukat és megeszem a szívüket azoknak a hitszegőknek!

– Hú – sóhajtott megkönnyebbülten Han. De örülök neki hogy működött!

Muuurgh felpattant, készen rá, hogy valóra váltsa ígéretét.

– Várj! – kapta el a karját Han, Muuurgh azonban úgy vonszolta végig a lakáson, mint kisgyermek a rongybabáját. – Ha vissza akarod kapni őt, akkor várj!

Muuurgh lelassított, majd megállt.

– Helyes – dicsérte meg Han. – Most pedig beszéljünk értelmes lényekhez méltóan, rendben? Ülj le!

Muuurgh engedelmesen leheveredett a szalmazsákjára. Han keresett valami zenét, felerősítette, aztán odahúzott egy széket Muuurgh elé.

– Beszélj halkan! – suttogta. Muuurgh bólintott.

– Van egy tervem – folytatta Han. – Azt hiszem, tudom, hogyan szerezhetjük vissza őt, ha még az Ylesián van. – Remélem, nem vitték el a fűszerbányákba, gondolta, de nem mondta ki hangosan. Muuurgh ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy mi lesz a rabszolgák sorsa.

– Hallgatlak, V^kk. Mondd el a terved! – dorombolta Muuurgh.

Han elmerengett egy pillanat erejéig.

– Szükségem lesz a segítségedre. Van néhány elintéznivalóm, és szeretnék mindent előkészíteni, mielőtt elmegyek.

– Elmész? Vykk elmegy?

– Igen, de még visszajövök. Néhány nap múlva át kell adnom Zawal üzenetét és ajándékát egy Jiliac nevű huttnak a Nal Huttán. Ott kell maradnom, míg megkapom a választ. Még soha nem jártam a Nal Huttán, és nem ismerem az ottani körülményeket, Jalus Nebl viszont igen.

Muuurgh jelezte, hogy figyel, majd idegesen simítgatni kezdte a bajszát.

– Szóval, a Dream túl kicsi három személy számára. Jelezni fogom Teroenzának, hogy szeretném, ha Nebl velem jönne másodpilótának erre az útra, és javasolni fogom, hogy te maradj itt, mert nincs elég hely hármunk számára.

Han felállt, és komoly arccal róni kezdte a szobát.

– A papok ugye tudják, hogy szeretsz vadászni? Ha tehát engedélyt kérek rá, hogy Neblet magammal vihessem, te mondd nekik, hogy a távollétemben szeretnél eltölteni néhány napot vadászattal. Milyen gyorsan mozogsz gyalogosan?

– Elég gyorsan ahhoz, hogy becserkésszem és megöljem a zsákmányt.

– Gondolod, hogy el tudsz jutni gyalog a Kettes Kolóniáig?

– Igen – felelte határozottan Muuurgh.

– Ha Mrrov még az Ylesian van, akkor ötven százalék az esélyed arra, hogy a Kettes Kolónián találod. Odamész, körülszaglászol, megkeresed.

– És megszöktetem! – ugrott fel Muuurgh.

– Nem!- mordult rá Han. – Fékezd magad! Annál nagyobb őrültséget nem is tehetnél. Az egész bolygót átfésülnék értetek, és jól tudod, mi várna rátok. Vagy megölnének mindkettőtöket, vagy a Késsel valamelyik bányájában kötnétek ki, ami végeredményben ugyanaz.

– Azt akarod, hogy Muuurgh lássa Mrrovt és ne beszéljen vele?

– Pontosan. Csak találd meg, derítsd ki, hol alszik, hol eszik meg ilyesmi. Aztán ha eljön a szökés ideje, átruccanunk a kettesre, és kihozzuk őt. Az este körülnéztem a központ környékén, ha nem vetted volna észre.

– Muuurgh észrevette – közölte a togoriai. – Bármerre ment Vykk, Muuurgh mindig mögötte volt, és figyelte.

– Nos, a lényeg az, most már tudom, mivel lehetne lekötni az őröket, míg Teroenzánál garázdálkodunk. És tudom, merre van a kommunikációs központ. Mielőtt elindulnánk a kettesre, gondoskodni fogok róla, hogy megszűnjön a kapcsolat a telepek közt. Aztán átugrunk Mrrovért, felvesszük, és elhúzunk erről a bolygóról. Ha akarod, visszaviszlek titeket a Togoriára, oké?

Muuurgh tágra nyílt, kék szemekkel bámulta Hant.

– Tényleg megtennéd ezt Muuurghért és Mrrovért?

– Persze, esküszöm rá. Ha segítesz nekem meg Briának betörni és elhozni Teorenza cuccait, esküszöm neked, hogy nem megyünk el Mrrov nélkül.

A togoriai alaposan fontolóra vette a dolgot, majd bólintott.

– Megteszem. Becsületszavamra. Han elvigyorodott.

– Akkor megegyeztünk, pajtás.

Aznap este Han átment Teroenza kincseskamrájába, hogy beszéljen Briával. Tudni akarta, eljár-e még a lány az áhítatokra most, hogy tudja, az egész csupán színjáték. Han megállt a súlyos fémajtó előtt, és kopogott.

– Én vagyok az – felelte a bentről elhangzó kérdésre.

Az ajtó kinyílt, és Bria lépett ki. Han szeme tágra nyílt az ámulattól.

– Hé! Csodásan nézel ki!

Most látta először Briát csuha és kámzsa nélkül. A lány egy egyszerű, kék színű nadrágkosztümöt viselt, mely minden egyszerűsége ellenére határozottan kiemelte kecses, nőies alakját.

– Teroenza, a Megvilágosult azt mondta, hogy nélkülözhetem a csuhát, míg a gyűjteményen dolgozom – magyarázta Hannák. Látva a férfi mohó tekintetét, elpirult kissé, majd elmosolyodott. – Attól tartott, hogy a csuha szélével leverek a polcról valami értékes műkincset.

– Nos, egyetértek vele – vigyorodott el Han. – Akarsz egy csésze teát?

– Hát persze.

Már az étkezdében ültek, amikor Bria a csészéje mögül meg merte kérdezni:

– Izé… tényleg tetszem neked így, Vykk?

– Lefogadhatod. Te vagy a legcsinosabb lány ezen a bolygón, nem viccelek.

Bria elmosolyodott, aztán hirtelen elkomorodott.

– Sajnos, nem te vagy az egyeden, aki ezt gondolja, Vykk…

– Ezt hogy érted?

– Furcsa és kellemeden beszélgetésem volt Ganar Tosszal, Teroenza főkomomyikjával ma reggel. Nyilvánvalóan eddig nem látott a csuha mögé, de most, hogy felvettem ezt az új öltözéket, rögtön észrevett. Legalább egy órán át ott téblábolt körülöttem, miközben én dolgozni próbáltam, és mindenféléről faggatott. A hideg futkosott a hátamon attól a ronda, vöröses-narancssárga szemétől. Öreg már, de szemmel láthatóan tele van még… hm… életerővel, ha érted, mire gondolok. Férfierővel.

Han lecsapta a csészéjét.

– Azt akarod mondani, hogy az a vén csúszómászó kikezdett veled?

Bria megborzongott.

– Attól tartok. Tudni akarta, mennyi idős vagyok, voltam-e férjnél, vannak-e gyerekeim. Azt is megkérdezte, mi vett rá, hogy zarándoknak jöjjek az Ylesiára. Mi köze hozzá? Úgy éreztem, mintha a lelkemben vájkálnának.

Han előrehajolt.

– Nos, miért jöttél ide, Bria? Vagy úgy véled, ez rám sem tartozik?

Bria halványan elmosolyodott.

– Dehogy Vykk. Hogy miért jöttem ide? Olyan régen volt, hogy már alig emlékszem rá. Nehéz napokat éltem meg akkoriban. Épp befejeztem az iskolát, és halálra voltam rémülve a továbbtanulás gondolatától. Addig még soha nem voltam

magamra utalva… Az anyám mindig rövid pórázon tartott, s minduntalan azt éreztette velem, hogy nélküle semmire nem lennék képes. Jól viselkedtem és szorgalmasan tanultam, de számára ez semmit nem jelentett. – A mosolya kínnal teli vigyorrá torzult. – Az apám arra biztatott, hogy tanuljak tovább, és próbáljak megállni a saját lábamon, anyámat viszont csak egyvalami érdekelte: hogy egy jó partit találjon nekem. Amikor Daellel kezdtem járni, azt hitte, végre megvalósulnak álmai.

Han gyomra görcsbe rándult a féltékenységtől, de az ifjú pilóta emlékeztette magát, hogy az ő múltjában is voltak mások. Nem is egy lány ami azt illeti…

– Eljegyzés előtt álltunk, amikor rájöttem, hogy egy másik lánynak is csapja a szelet. Közöltem vele, hogy vége. Az anyám éktelenül haragudott rám, amiért szakítottam vele. Dael az egyik leggazdagabb koréliai család sarja, és anyám már az esküvőnket tervezgette. – Bria szomorúan összecsücsörítette a száját. – Megparancsolta, hogy kérjek tőle bocsánatot, és szerezzem vissza! Életemben először nemet mondtam neki.

– Nagyon… határozott nő lehet az anyád – jegyezte meg óvatosan Han.

– Hogy határozott, az nem kifejezés. Anya egészen kicsi korunk óta össze akart boronálni minket, és én soha nem mertem megmondani neki, hogy nem szeretem Daelt. Milyen mulatságos – vontak fátylat szürkéskék szemére az emlékezés könnyei –, hogy bár nem akartam őt, lelkileg teljesen összetörtem, amikor elfordult tőlem. Furák vagyunk mi, emberek, nem igaz?

Han bólintott.

– Folytasd! – biztatta a lányt.

– Nos, éppen ekkortájt hallottam egy ylesiai misszionáriusról, aki áhítatokat tartott. Teljesen magam alatt voltam, úgy éreztem, nincs számomra hely a régi világomban. Mindenki magamra hagyott, legalábbis én ezt hittem.

Úgyhogy elmentem az egyik áhítatra. Az ylesiai pap rövid, alig néhány másodperces Megvilágosulással fejezte be a szertartást, de nekem ez is bőven elég volt. Végre úgy éreztem.

tartozom valahova. Eladtam hát az ékszereimet, és elszöktem otthonról, felszálltam a legelső ylesiai járatra. Szomorkásán elmosolyodott.

– Ez hát az én történetem. De hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez, szerinted mivel tarthatnám tisztes távolban magamtól a vén kéjenc Ganar Tost?

– Ha sokat döngicsélne körülötted, említsd meg Teroenzának. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha bárki is zavarna a munkádban, és gondoskodni fog róla, hogy még Ganar Tos se tehesse.

– Rendben – vidult fel Bria. – Ez egészen jó ötlet.

– El akarsz menni az áhítatra? – kérdezte szúrós szemmel Han.

Bria nemet intett a fejével.

– Többé nem akarok.

– Nem fog feltűnni senkinek, hogy hiányzol?

– Ha igen, majd azt mondom nekik, hogy fájt a fejem, vagy hogy sokáig dolgoztam. A legtöbb zarándok már alig bírja átvészelni a két áhítat közti időszakot; nekik a legkisebb dolguk is nagyobb annál, hogy azzal foglalkozzanak, ki tart velük és ki nem.

– Értem. Akkor mit szólnál egy kis sétához?

– Semmi akadálya.

Han a sík, jól áttekinthető Virágmezőre vezette Briát. Miután biztonságos távolságra sétáltak mindentől és mindenkitől, dióhéjban összefoglalta reggeli „afférját” Muuurghgal. Briát rémülettel töltötte el a tudat, hogy a togoriai észrevétlenül kihallgathatta őket, és ezt nem is mulasztotta el közölni Hannái.

– Jobban kellene vigyáznunk, amikor a szökésről beszélgetünk – mondta, és idegesen körülnézett.

– Mit gondolsz, miért hoztalak ki éppen ide? A fáknak fülei vannak. Még szerencse, hogy Muuurgh volt az tegnap este, és nem valamelyik bőreváltó, a sensostimgyár őrei közül.

Bria megborzongott a gondolatra.

– Szóval? Mit akartál elmondani?

– Muuurgh néhány szabadnapot fog kérni, hogy úgymond vadászhasson, míg Jalus Nebl és én átruccanunk a Nal Huttára. A Nal Hutta kétrendszernyire van innét, ami azt jelenti, hogy legalább négy napig távol leszünk. Muuurgh ezalatt megkeresi Mrrovt, ha még itt van. Megígértem neki, hogy őket is magunkkal visszük, ha megtalálja.

– így mindjárt más – mondta megkönnyebbülten Bria. -Ha itt hagynánk őt, lehet, hogy Teroenza megöletné, amiért szökni hagyott minket, akár tehet róla Muuurgh, akár nem.

– Ez így igaz. – Han csüggedten vállat vont. – Csak azt tudnám, hogyan hatoljak be Teroenza lakosztályába, hogy megszerezzem a hajók és a gyűjtemény biztonsági kódjait. Az egy dolog, hogy elterelem az őrök figyelmét és behatolok, de ettől még nem biztos, hogy meg is találom a kódokat. Ha felgyújtanám a fogadóközpontot, akkor esetleg több időt nyernék, de…

– Biztonsági kódok? – Bria behunyta a szemét és összeráncolta a homlokát. – Biztonsági kódok… – Vett egy mély lélegzetet, s számok, betűk és szimbólumok kombinációinak áradatát zúdította Hanra.

– Honnan tudod ezeket? – ragadta meg a karját izgatottan Han.

Bria reszketegen elmosolyodott.

– Teroenza fejében voltak. Belém égtek, minden mással együtt. Legalább van valami haszna is annak, hogy el kell viselnem azt a sok ocsmányságot. Hiába akarok felejteni, képtelen vagyok.

Han gyengéden megrázta.

– Ne akard, míg el nem húztunk erről a sártekéről! El sem tudod képzelni, mennyi bajtól kíméltél meg engem.

– Nagy árat fizettem érte – emlékeztette Bria. – De ha segít, akkor megérte.

– Segíteni fog – ígérte Han. – Bízz bennem! Bria bólintott.

– Ilyenformán tehát nem kell egyebet termünk, mint vigyázni arra, hogy senki ne fogjon gyanút, míg el nem jött a pillanat.

Nekem ez nem fog gondot okozni: Nebllel egy másik világon leszünk. Te viszont… gondolod, hogy ugyanúgy végezni tudod a munkádat, mintha mi sem történt volna?

– Azt hiszem – felelte Bria. – De azért siess vissza!

– Sietni fogok, szivi.

– Ugye majd elviszel a Koréliára? – kérdezte könyörgő tekintettel Bria. – Látni szeretném a családomat. Tudatni akarom velük, hogy jól vagyok.

Han biztatóan elmosolyodott.

– Hát persze, édes. Van egy kis elintéznivalóm a Korélián, úgyhogy első utunk oda fog vezetni. Rendicsek?

Sugárzó mosoly volt a válasz.

Miután Vykk otthagyta a háló ajtajában, Bria elhatározta, hogy felmegy a szobájába, és szundít egyet vacsoraidőig. Ha bárki kérdezősködne, majd azt feleli, azért hiányzott az áhítatról, mert iszonyatosan fáj a feje.

Felérve azonban első dolga az volt, hogy kezébe vette a csuhát, és megállt vele a szoba közepén. Majd holnap, mondta magának. Ráérek holnap abbahagyni. Végtére is van még jó néhány napom, és ha igen sokat hiányzok az áhítatokról, még gyanút fognak. Meg aztán ilyen gyorsan nem megy az…

Még mielőtt felfogta volna, mit művel, magára kapta a csuhát, és már viharzott is végig a Halhatatlanság Ösvényén – az ígéretek Oltára felé.

Két nappal később egy zaklatott Han és egy higgadt Jalus Nebl ácsorgott a hutt Jiliac fogadószobája előtt, a Téli Palota épületében. Han egy apró holokészüléket szorongatott, Nebl pedig egy jókora, díszes ládát egyensúlyozott egy antigrav emelőn. A láda az ajándékot tartalmazta, amelyet a szintén hutt Zawal küldött üzlettársának – és bizonyos értelemben ellenlábasának –, Jiliacnak.

– Jó lenne legalább tudni, meddig kell még vámunk – morgolódott Han. – Már majdnem egy órája itt vesztegelünk.

– Melegítésnek nem rossz – felelte közönyösen Jalus Nebl. – A klánvezetőkkel már csak így van. Egyszer két hétig vártam arra, hogy egyáltalán az előszobába bejussak. Ne feledd, hogy még a választ is meg kell vámunk! Az legalább még egy hét.

– Ne is mondd! – sóhajtott Han. – A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy nem fogjuk élve kitenni a lábunkat ebből a palotából. A huttok a kiszámíthatatlan hangulatváltozásaikról hírhedtek, ha nem tudnád.

– Már mondtam neked, hogy tökéletes biztonságban vagyunk – válaszolta a sullusti.

– Bocsáss meg, amiért kételkedni merek a szavaidban, de honnan tudod ezt ilyen biztosan?

– A kezdet kezdetén, még akkortájt, amikor a Nal Huttára költöztek, a huttok olyan sok hírnököt elvesztettek, hogy a klánok közti kommunikáció és ezáltal a kereskedelem ellehetetlenült, a csőd szélére juttatva mindannyiukat – magyarázta Nebl. – Éppen ezért a klánok vezetői eldöntötték, hogy azontúl szentnek és sérthetetlennek fognak tekinteni minden hírnököt, aki huttól huttnak visz üzenetet. Míg Zawal üzenetét hozzuk és Jiliac válaszát visszük, egyetlen hajszálunk sem görbülhet.

– Remélem, igazat mondasz – motyogta Han. A ládára sandított. – Azt hittem, Zawal ki nem állhatja Jiliacot. Akkor meg miért küld neki ajándékot?

– Az ajándék még semmit nem jelent – legyintett Nebl. – Ha magadra akarod terelni egy hutt figyelmét, vagy ajándékot küldesz neki, vagy megfenyegeted. A huttok néha egyszerre teszik mindkettőt.

Han elfintorodott.

– Különös. Tényleg fogalmad sincs, mi lehet benne? Ez a láda elég nagy ahhoz, hogy bármit magába fogadhasson. Akár egy hullát is, ha rendesen összehajtogatták. Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, mit hozunk.

– A láda le van pecsételve – emlékeztette Nebl. – Ha kinyitjuk, Jiliac észre fogja venni, márpedig mi nem akarunk bajt magunkra.

– Ja… tudom – dünnyögte Han, és hogy elterelje figyelmét az aggodalmairól, körülnézett.

Az előszoba magas, üvegkupolás terem volt, színes kőből emelt falakkal, melyeket kézzel szőtt kárpitok díszítettek. A kárpitokat állítólag Jiliac ellenségei szőtték – a siralomházban, ahol a megváltó halált várták. Az egyik az eredeti hutt világot ábrázolta, a néptelen és sivár Vari bolygót, egy másik pedig a hatalmas kataklizmát, amely valamikor, a messzi múltban elpusztította. A harmadikon a huttok áttelepülése volt látható, az Vtoub rendszerben lévő Nal Huttára. Han tudta, hogy a név a huttok nyelvén „ragyogó ékszer”-t jelent.

A negyedik, utolsó kárpitról az ízlésesen agyondíszített kerevetjén heverésző Jiliac nézett le teljes életnagyságban.

Han nem sokat látott a Nal Huttából: rögtön a megérkezésük után egy droid vezette siklóba terelték és délre, Jiliac palotájába repítették őket. A hutt főúr rezidenciája egy apró szigeten helyezkedett el, valahol az Egyenlítő közelében, és mint arra Jalus Nebl rámutatott, szerencséjük volt, hogy éppen ide hozták őket, mert a hely egy igazi oázis a Nal Hutta többi, nyirkos és bűzlő részéhez képest.

A sziget az Ylesiára emlékeztette Hant – forró és nedves éghajlat, égig érő, indák által fojtogatott fák.

– Jiliac Ő fensége, a klán vezetője és az igazak védelmezője látni óhajtja önöket – rántotta vissza a jelenbe Dorzo, a hutt fővezér rodiai főkomornyikja.

Han magához szorította a holovetítőt, és Nebllel együtt belépett az ajtón.

Hatalmas terem tárult eléjük. Han az emelvény felé indult a széksorok közötti folyosón. Csizmás lába pazar, süppedős szőnyeget taposott. A terem tele volt hízelgő udvaroncokkal – a galaxis összes fajából –, ízlésesen öltözött, táncoló lányokkal és fiúkkal, sőt az egyik sarokban még egy komplett zenekar is megbújt. Volt egy ételektől roskadozó büféasztal is, tucatnyi

világ ínycsiklandozó illatával emlékeztetve Hant a fájdalmas tényre, hogy elfelejtett ebédelni.

Jiliac a kereveten heverészett, és jóízűen pöfékelt valamit. Han nem találta ismerősnek a füst szagát, de elég volt egyeden szippantás belőle, hogy eldöntse, nem is akarja megismerni.

Jalus Nebl oldalba bökte, mire Han idegesen előrelépett.

– Mindenható Jiliac – mondta hutt nyelven a Zawal által belesulykolt szöveget –, ylesiai gazdánk, a hutt Zawal azért küldött bennünket, hogy átadjuk neked üzenetét és ajándékát. Először is az ajándék… – Intett Neblnek, és a sullusti, amint azt megbeszélték, melléje lépett a ládával.

Jiliac végigmérte őket az emelvényről, aztán intett.

– Nyissátok ki! Látni akarom, mi az, amit Zawal méltónak tart hozzám.

– Igenis, Főméltóságod – cincogta a sullusti. Precíz mozdulatokkal feltépte a pecséteket, majd felpattintotta a rögzítő csatokat, és felhajtotta a láda tetejét.

Han lenyűgözve figyelte, hogy Nebl kiemel két bronzfoglalatú kristálygömböt a ládából, egymásra helyezi őket, majd egy masszív, girbegurba bronzállványra teszi a különös szerkezetet.

A fémrészeket arany- és ezüstberakások díszítették, az alsó gömb foglalatán pedig egy ajtót lehetett látni – nyilván az elemtartó, gondolta Han. De hogy mire szolgálhat maga a szerkezet, arról a leghalványabb elképzelése sem volt.

Jiliacnak annál inkább.

– Egy vízipipa! – bömbölte Jiliac. – Éppen olyan, mint amire vágytam! Honnan tudhatta? – A két küldöncre irányította tekintetét, és immár visszafogottan, közölte: – Zawal ajándéka tetszik. Remélem, az üzenetével is így lesz. Kapcsold be a vetítőt, ember!

Han egy közeli asztalra helyezte a készüléket, és bekapcsolta. Zawal holografikus képe jelent meg, „kitöltve” az asztal és Jiliac közti teret.

– Drága Jiliac barátom – nyújtott kezet a címzett felé Zawal, mintha valóban jelen lett volna –, az elmúlt év során több

szerencsétlen esemény is megzavarta az exportcikk-kivitelünket. Néhány hajónk eltűnt, egy másikat pedig támadás érte.

Jiliac elégedett arckifejezése elenyészett. Han idegesen a sullustira sandított. Remélem, nem csak bátorítani akart, amikor azt állította, hogy biztonságban vagyunk.

– Egészen Nar Shaddaaig követtük ezeket az állítólagos „kalózokat”, és sikerült elfognunk az egyik hajó kapitányát. A balszerencsés egyén, még mielőtt gyenge szíve elvitte volna, bevallotta, hogy nem más bérelte fel és küldte ki portyázni, mint te, Jiliac, és az unokaöcséd, Jabba. Rosszindulatod végtelen szomorúsággal tölt el bennünket, és ami még fontosabb, veszteségeket okoz számunkra. Figyelmeztetlek, Jiliac! Hagyjátok békén a hajóinkat! Minden további támadás súlyos következménnyel fog járni rád és a klánodra nézve. Hatalmas flottát gyűjtöttünk össze, amely erőlködés nélkül eltiporhatja jelentéktelen erőidet.

Wóban?- cikáztak a gondolatok Han fejében. Én csak magamról és Neblről tudok. Zawal vagy blöfföl, vagy felbérelt még néhány pilótát, akikről én nem tudok.

Zawal könyörtelenül folytatta:

– Fogadd el az ajándékunkat a béke jelképeként, vagy viseld a következményeket… amelyek közt a te halálod lesz a legjelentéktelenebb, Jiliac! A hutt testvériségre tekintettel ez egyszer még békésen kérlek, szüntesd be a hajóink ellen intézett támadásokat! Ha együttműködünk, abból mindannyian csak profitálhatunk, de ha ellenségeskedést akarsz…

Jiliac dagadni kezdett, mint egy elgennyedt seb, pánikszerű hátrálásra késztetve Hant és a sullustit.

– Fontold meg az ajánlatomat, Jiliac! Vess véget a…

– AüieeeaaarrrGGGHHHHH!

A hutt dühödt ordítása hallatán Han és Nebl a büféasztal mögé vetették magukat. Jiliac egyetlen farklendítéssel szétcsapta a holokészüléket; Zawal képe eltűnt.

Jiliac közelebb csúszott. Han rémülettel vegyes áhítattal figyelte. Még soha nem látott a saját erejéből mozgó hutt főurat.

– Küldöncök! – ordította Jiliac. – Gyertek elő!

Han és a sullusti kelletlenül előbújtak a rejtekhelyükről, és rogyadozó lábakkal megálltak a hutt előtt.

– Mit parancsolsz. Mindenható Jiliac? – cincogta Nebl. Hannák torkára fagyott a szó.

– Visszaküldelek titeket ahhoz a nyüves, parazitáktól hemzsegő trágyadombhoz, aki Zawalnak nevezi magát – jelentette ki még mindig őrjöngve, farkát csapkodva Jiliac. – Mondjátok meg neki, hogy vérig sértett engem és az unokaöcsémet, Jabbát! Mondjátok meg neki, hogy hiába provokál, nem tud belerángatni egy háborúba. Halottakkal nem háborúzok, márpedig Zawal halott, és csak azért tehet úgy, mintha még élne, mert én kegyes vagyok, és megengedem neki. Én vagyok az egyetlen, aki eldöntheti, mikor kell meghalnia, és akkor fogom összeroppantani, amikor elérkezettnek látom az időt. Megértettétek, küldöncök?

– Igen, Mindenható Jiliac! – felelte frissen visszanyert hangján Han. – Hűen át fogom adni neki a szavaidat! – És megteszek bármit, csak mehessünk végre, tette hozzá gondolatban.

– Helyes! Most elmehettek. Vigyétek el a válaszomat Zavvalnak. Azonnal!

Han és Nebl csak erre vártak. Hajlongva kihátráltak a teremből, kirobogtak az épületből, és bevágták magukat a droidsofőr vezette siklóba.

Han még soha nem örült ennyire az Ylesian Dreamaék. Egy pillanatig se késlekedtek. Amint a sikló megállt, kipattantak belőle, átrohantak a kikötőn, fel a rámpán, és bevetették magukat a pilótafülkébe. Han csak akkor kezdte biztonságban érezni magát, amikor már kint voltak az űrben, és bekapcsolta a hiperhajtóművet.

– Nos – nyerte vissza a bátorságával együtt a humorérzékét is –, ez végeredményben elég simán ment, nem igaz, Nebl?

A sullusti megforgatta nedves szemgolyóit.

– Még mindig nem érted, Vykk. A huttoknál soha nem lehet tudni, mire megy ki a játék. Könnyen előfordulhat, hogy Zawal azért küldte az üzenetet, mert sebezhetőbbek vagyunk, mint

hinnéd, és így akarja megelőzni, hogy Jiliac nyíltan is támadjon. Imádkozz érte, hogy Jiliac dühe lecsillapodjon, mert a haragvó huttnál csak a halál rosszabb, vagy tán még az sem! Han bólintott.

– Hiszek neked, Nebl. Zawal helyében ma éjszaka szemernyit sem aludnék. A napjai meg vannak számlálva…

Esteledett, mire Muuurgh elérte a Kettes Kolóniát. Másfél napjába telt megtenni a 147 kilométert, ami egy togoriainál gyenge teljesítménynek számított. Lassúsága elsődleges oka az volt, hogy át kellett kelnie a Gachugain, mely gyors sodrásával minden maradék erejét kiszívta testéből. Annyira kimerült a folyóval vívott küzdelemtől, hogy két teljes órájába telt becserkészni és elejteni az ebédjét, majd újabb egy órát vett el az alvás. Még mindig nyúzottnak érezte magát, de végre ideért.

A kolónia határán rejtőzködve hallgatta a zarándokok kán-tálását. A Kettes Kolónián, amennyire Muuurgh tudta, ugyanazt az időbeosztást követték, mint az egyesen, vagyis a zarándokoknak most épp esti áhítaton kellett lenniük.

Kitágította orrnyilasait és hagyta, hogy a szél átáramoljon szaglószervén. Többször megszaglászta az ösvényen hagyott lábnyomokat is.

Öt perccel később megrázkódott, mintha elektromos ösztöke érintette volna. Mrrov! Mrrov erre jött, alig egy nappal ezelőtt! A nyomokat követve azonosította a hálót, amelyben Mrrov lakott, majd a gyárat, ahol dolgozott.

Végül a legfrissebb illatnyomon elindulva visszaért az ösvényre, amely – ebben biztos volt – csakis az ígéretek Oltárához vezethetett. Úgy tűnt, a Kettes Kolóniát az Egyes Kolónia tervrajza alapján építették.

Muuurgh visszahúzódott a dzsungelbe, és a fák rejtekében az oltár felé vette az irányt, továbbra is fokozottan ügyelve arra, hogy ne hagyjon szagnyomokat maga után. Nem hagyhatta, hogy Mrrov szagot fogjon.

Mire az áhítat helyszínére ért, már javában folyt a Megvilágosulás. Muuurgh végigpásztázta az önkívületben fetrengő alakokat…

…és megtalálta Mrrovt. Ő is rángatózott, de volt valami a mozgásában, ami rögtön szemet szúrt Muuurghnak.

Megjátssza magát, állapította meg Muuurgh. Tudtam, hogy Mrrovt nem sokáig fogják az orránál fogva vezetni! Azok a hitszegők!

Mohón itta magába a kecses, fehér fej, az élénk narancssárga csíkokkal keresztezett fehér bunda látványát, és mindent megadott volna, hogy Mrrov szemét is láthassa, de a nő háttal volt neki. Legszívesebben odarohant volna hozzá, be az eksztázisban vergődő zarándokok közé, hogy ölébe kapja jövendőbelijét és kirohanjon vele a dzsungelbe, de nem lehetett.

Becsületszavát adta Vykknek. Mrrov nem tudhatja meg, hogy itt járt.

Ahogy a Megvilágosulás végeztével a zarándokok feltápászkodtak, Muuurgh rémülten állapította meg, hogy Mrrov kék vállszalagot visel, akárcsak ötven-száz társa.

A vállszalag! A Kiválasztottak szalagja! Hosszú hónapok óta szolgált az Ylesián. Sok ilyen kék szalagot látott már azelőtt.

A főpap megvárta, hogy a hívek felszedelőzködjenek, aztán dörgő hangon rájuk szólt:

– Kérek minden zarándokot, aki kék vállszalagot visel, hogy maradjon hátra! Mondanivalóm van nektek!

A Kiválasztottak engedelmesen előrecsoszogtak az oltárhoz. Mrrov úgy nézett ki, mint aki le akarja hajítani magáról a szalagot, hogy aztán elfusson… de nem tette. Muuurgh kétségbeesetten összeszorította a fogak. Vajon tudja, mit jelent az a szalag?

– Ti, akik megkaptátok a kék szalagot, abban a megtiszteltetésben részesültetek, hogy bekerülhettetek a Kiválasztottak táborába. Jámborságotok, az Egy és a Minden iránt tanúsított elkötelezettségetek arra késztetett engem, hogy kiválasszalak

titeket egy magasztos feladatra. Holnap este lesz az utolsó áhítatotok ennél az oltárnál. Holnapután hajnalban kiviszünk titeket az űrkikötőbe, ahol mindenkit beosztunk egy-egy hittérítő mellé. Ezentúl ti is az Egy és a Minden igéjét fogjátok hirdetni a galaxisban.

Muuurgh izgatott kiáltásokat hallott a tömeg felől – az elvakult hívők szinte önkívületi állapotban voltak az örömtől. Egy hittérítő mellé kerülni azt jelentette, hogy ezentúl még több és még töményebb „Megvilágosulás”-nak nevezett élvezetben lehet részük.

Ostobák, gondolta megvetően a togoriai. Semmivel nem jobbak a hisztsiél vagy az etelónál, amely csak arra érdemes, hogy levadásszák és megegyék. Az űrállomásról vagy a Kesselre, vagy a birodalmi gárdisták bordélyaiba fogják szállítani őket Soha többé nem lesz részük a Megvilágosulásban. Nyomorban és megaláztatásban fognak élni, és a legtöbbjük egy éven belül meghal…

Felborzolódott hátán a szőr. Még másfél nap, és Mrrovt hajóra teszik. Mivel a birodalmiaknak kizárólag humanoidok kellenek, egészen biztos, hogy a t’landa tilek Mrrovt valamelyik kesseli bányába szánják. Még hogy kiválasztott! Azért kell nekik, mert togoriai, és jó erőben van. „Sokáig” bírja a bányában…

Muuurgh dühösen felpofozta a legközelebbi fatörzset. Átkozottak! Alig maradt időm! Az ylesiai főurak lakkét vagy a sullustit fogják ideküldeni, hogy átszállítsák a zarándokokat az űrkikötőbe. Még előtte vissza kell érnem az egyesre, hogy beszéljek Vykk-kel!

Muuurgh felszökkent, és a dzsungel mélye felé vetette magát. Egyetlen vesztegetni való perce sem maradt: Mrrov élete volt a tét.

A félelem messzire űzte a fáradtságot testéből. Könnyed léptekkel szökellte át a kidőlt fatörzseket és a csermelyeket, fürge, magabiztos mozdulatokkal kúszott át a sűrű bozótosokon. Frissnek és ébernek érezte magát, mintha újjászületett volna, és bár tudta, ez nem fog sokáig tartani, nem vett vissza

a lendületből. Most semmi más nem számított, csak Mrrov. Csakis ő.

Bria a háló felé vezető ösvényen támolygott az áhítat végeztével, amikor Ganar Tos lépett melléje a sötétből. A lány riadtan leszegte a fejét, és úgy tett, mintha észre sem vette volna a férfit. Bárcsak visszatért volna már Vykk! Már várom napja, hogy elment Ganar Tos nem merne körülöttem ólálkodni, ha Vykk itt lenne…

Az idős zissiai feléje kapott, hogy megragadja a karját, de Bria még idejében elugrott mellőle. A főkomornyik mosolyogva eléje perdült és elzárta az útját.

– Teroenza, a Megvilágosult beszélni óhajt veled, 921-es zarándok – közölte vidáman.

Ó, ne! Bria szívverése kihagyott néhány ütemet, aztán olyan riadtan kezdett vergődni, mint egy lépes hálóra csalt madárka. Teroenza rájött, hogy én voltam az, aki kifürkészte az elméjét!

– M-mit akar tőlem? – dadogta Bria, miközben azon rágódott, elrohanjon-e vagy inkább mégse. Talán el tudna rejtőzni a dzsungelben arra az egy-két napra, míg Vykk visszatér…

– Beszélni akar veled – felelte még mindig mosolyogva Toss. Briát félelemmel töltötte el a mosolya, de ennek ellenére a lány úgy döntött, nincs értelme elmenekülni. Az őrök úgyis elkapnák és megölnék.

Megfordult és visszaindult az ígéretek Oltárához.

A főpap rezzenéstelen tekintettel figyelte, míg Bria alázatosan meghajolt előtte. A lány felegyenesedett, de nem mert Teroenzára nézni.

– 921-es zarándok- szólította meg dörgő hangján Teroenza –, eddig hűségesen szolgáltál minket, és én elégedett vagyok veled. Hűséges komornyikommal, Ganar Tosszal is meg vagyok elégedve. Mindkettőtöket meg fogom jutalmazni.

Bria a zissiaira sandított; Ganar Tos narancssárga szeme valósággal lángolt a boldogságtól. Ó, ne. Rossz előérzetem van…

Teroenza a fő komomyikra mutatott.

– Ganar Tos megkérte tőlem a kezedet, és én boldogan mondtam neki igent. Most pedig álljatok egymás mellé, hogy összeadjalak titeket.

Bria magába fojtott egy rémült, tiltakozó kiáltást, és jobb híján épp arra készült, hogy látványosan elájuljon, amikor elöntötték az élvezet hullámai. Olyan heves, mégis gyengéd és becéző volt a váratlanul támadt kéj, hogy Bria bármibe hajlandó lett volna beleegyezni, csak hogy ne érjen véget.

Meg is tette volna, ha az utolsó pillanatban Vykk arca fel nem bukkan a vonagló hullámok tetején. Bria megmerevedett, és lassan felemelte a fejét. Elájulni nem mert, mert attól tartott, hogy Ganar Tos feleségeként térne magához, egy nászágyban. A gondolatra, hogy ezentúl meg kellene osztania az ágyát Ganar Tosszal, olyan mérhetetlen undor fogta el, hogy a főpap kéjhullámai elvesztették felette hatalmukat.

Szedd össze magad.’, sürgette magát. Gondolkozz!

– De főszentséged – mormogta félénken, szemét lesütve –, én örök szüzességet esküdtem. Nem mehetek feleségül senkihez.

– Jámborságod nemes lélekre vall – bömbölte Teroenza –, az Egy és a Minden azonban ugyanúgy megáldja a gyümölcsöt hozó egyesülést, mint a megvilágosulást hozó önmegtartóztatást. Én ezennel felmentlek az esküd eme része alól, hogy feleségül mehess Ganar Toshoz, aki majd az Egyhez és a Mindenhez hű gyerekeket fog nemzeni neked.

Áticozott vén szörnyeteg, gondolta gyilkos dühvel Bria. Nem mondhatok nemet neki úgy hogy ne kövessek el szentségtörést Vett egy mély lélegzetet, ezzel is időt adva magának.

– Rendben, főszentséged – ment bele a játékba. – Ha azt mondod, hogy ez az Egy és a Minden akarata, akkor én engedelmeskedem. Hű felesége leszek Ganar Tosnak. – Összeszorította a fogát, és belekényszerítette a kezét a zissiai zöld, bibircsókos kezébe.

– Helyes, zarándok – bólintott Teroenza, és áldásra emelte a kezét.

– Ha mondhatnék valamit, főszentséged… – emelte fel a hangját Bria. – Ahhoz, hogy törvényesen is elkötelezettnek tekinthessem magam, követnem kell a népem szokásait. – Mielőtt még a főpap elutasíthatta volna, gyorsan folytatta: – Szerencsére a tennivalók egyszerűek, könnyen és hamar teljesíteni lehet őket. Csak egy napot kérek, hogy megtisztíthassam gondolataimat, és elmélkedhessek a házasság szent kötelékének állapotán. Emellett Korélián az a szokás, hogy a menyasszony zöld ruhát visel az esküvőjén. Ha még ma este beszélek a szabódroiddal, holnap estére biztosan készen lesz a ruha.

Lélegzetvisszafojtva várta Teroenza válaszát. A főpap habozni látszott, aztán úgy dönthetett, hogy a lány végeredményben nem kér sokat, mert így válaszolt:

– Nagyszerű, 921-es zarándok. – Bria a szeme sarkából látta, hogy Ganar Tosnak leesett az álla. – Holnap este, az egész gyülekezet előtt, te és Ganar Tos egybe fogtok kelni. Az Egy és a Minden áldása legyen rajtatok.

Azzal Teroenza sarkon fordult és elcsoszogott. Ganar Tos gyanakvóan Briára nézett.

– Elkísérlek a hálóig.

– Rendben – egyezett bele a lány de odébb húzódott, amikor a zissiai át akarta ölelni. – A vőlegény nem érintheti a menyasszonyát a esküvő előtti napon – közölte turbékoló hangon. – Ez is egy koréliai szokás. Ezt az egy napot még csak kibírod, ugye, kedves jövendőbeli férjem?

Ganar Tos kelletlenül igent intett a fejével.

– Igen, jövendőbeli asszonyom. Esküszöm neked, hogy jó férjed leszek, és sok gyermekkel foglak megajándékozni.

– Bárcsak úgy lenne – búgta Bria. A köpeny ujjának rejtekében keresztbe fonta középső és mutatóujját. Kérlek, Vykk, siess vissza! Könyörgöm!

10. fejezet

Szabotázs

Az Ylesian Dream villámló viharfelhők közt ereszkedett alá a sötét ylesiai égboltról, az Egyes Kolónia leszállótere mégis olyan szárazan terült el alatta, mintha esőt sohasem látott volna.

– Szép leszállás volt – jegyezte meg Jalus Nebl. – Magam sem csináltam volna jobban.

Han elégedett vigyorral lebaktatott a rámpán, és mielőtt még az ylesiai éjszaka magába nyelhette volna, feltette az infraszemüvegét. Nebl követte példáját.

– Nos, akkor én gyorsan elteszem magam holnapra – sóhajtott a sullusti. A betegszoba felé indult, ahol még utókezelés alatt állt. – Jó éjszakát.

– ’éjszakát, Nebl – biccentett Han, és az adminisztrációs központba vezető ösvény felé vette az irányt. Marha jól fog esni az ágy, gondolta. Azt hiszem, alszom egy nagyot, aztán…

Valami nagy hátulról elkapta, és egy szőrös mancs tapadt a szájára, elfojtva rémült kiáltását. Han érezte, hogy leemelik az ösvényről és becipelik a dzsungelbe.

– Muuurgh sajnálja, hogy ezt kell tennie Vykk-kel – hallott egy ismerős hangot –, de Vykk ordított volna, pedig most csendben kell lennünk.

A togoriai letette Hant, aki rögtön vett is egy mély lélegzetet, hogy jó alaposan leteremtse, amiért ijesztgetni merészeli a sötétben gyanútlanul járó-kelő embereket; a togoriai arckifejezése azonban – már amennyit látni lehetett belőle az infrakészüléken keresztül –, még jobban megrémítette.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Megtaláltam Mrrovt – felelte Muuurgh. – Pilótát fel fogják kelteni hajnalban, hogy a Kettes Kolónia repüljön és onnan

elhozza őt meg egy hajónyi zarándokot az űrkikötőbe. Kesselről fog jönni értük a hajó, tehát… tehát nem szabad vesztegetni az időt. Szökni kell. Most, vagy Mrrovt elviszik örökre.

Han megrázta a fejét. Ez sok volt neki így ilyen hirtelenjében és ebben a kései órában.

– Szökni? Ma éjszaka?

– Mossszt – sziszegte türelmetlenül Muuurgh. – Szökni kell! Mondd meg Muuurghnak, mit tegyen! Még két óra napkeltéig. Mire eljön a hajnal, Mrrov kint lesz a többiekkel az oltárnál, és Vykknek meg Muuurghnak készen kell lennie a hajóval!

– Jól van, pajtás. Csillapodj le! – Han megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Alaposan rám ijesztettél az előbb, de azért megkísérlem gatyába rázni magam. Lássuk csak! Először is, szükségünk lesz néhány sugárvetőre. Öt-hat darabra. Korábban az őrség barakkjában laktál. Gondolod, hogy be tudsz lopakodni és el tudod emelni a cuccokat?

Muuurgh bólintott.

– Persssze… Hozni fogok hat sugárvetőt.

– A helyedben a gamorraiaktól csenném el őket. Annyi ész sem szorult beléjük, mint egy fonálféregbe, és olyan mélyen alszanak, mint a jóllakott csecsemő.

Muuurgh bajsza lekicsinylően megrándult.

– Menni fog.

– Rendicsek. Akkor találkozunk az adminisztrációs központ előtt egy félóra múlva.

Muuurgh szótlanul bólintott, és beleolvadt az éjszakába.

Han folytatta útját az adminisztrációs központ felé. Első napirendi pontként a telep kommunikációs egységének a kiiktatása szerepelt a naplójában. Nagyon nem örült volna, ha valaki szétkürtöli, hogy zűr van az Egyes Kolónián.

A műveleti terem elé érve előszedte a papír fecnit, amelyre felírta a Teroenza agyából kibányászott biztonsági kódokat, Köztük volt az is, amely a főpap személyes jachtjához, a Talizmánhoz kellett, amit Hannák feltett szándékában állt elkötni Aztán megvoltak Teroenza lakosztályának és a gyűjtemény tárnak a kódjai is, és persze a műveleti termet nyitó szám

kombináció sem hiányzott, amely a kommunikációs egység mellett a telep generátoraihoz, a biztonsági rendszerhez, a droidjavító műhelyhez és a fegyvertárhoz biztosított hozzáférést.

Han csendben végigosont az adminisztrációs központ ismerős folyosóin, rutinosan elkerülve az őröket – akik, mint azt korábbi portyázásaiból tudta, bóbiskoltak vagy éppen jóízűen hortyogtak posztjaikon.

Egy örökkévalóságnak tűnt eljutni a műveleti teremig, de most végre itt volt. Beütötte Bria kódját, és az ajtó halk zümmögéssel kitárult.

– Ügyes kislány – dünnyögte elégedetten Han. Odabent egy őr tartózkodott, de a koréliai erre is számított

– ahogyan arra is, hogy a twi’lek ugyanúgy aludni fog, mint a többiek. Az őr felpolcolt lábbal – éppen a kommunikációs egység kezelőpultját találta a legalkalmasabbnak erre a célra –, hátrahanyatlott fejjel horkolt egy széken. A koponyája hátsó feléről sápadt, élettelen húsként lógott alá két vaskos csápja.

Han bénító fokozatra állította a sugárvetőjét, és meghúzta a ravaszt. Kék fénypászma tört elő a fegyver csövéből, körülölelve az alvó őrt. A twi’lek teste görcsbe rándult, majd ernyedten visszazuhant a székre. Ugyanúgy feküdt, mint azelőtt, az egyetlen különbség az volt, hogy a horkolás megszűnt.

– így sokkal jobban tetszel – mormogta Han, miközben helyére csúsztatta a fegyvert.

Közelebb lépett a vezérlőpulthoz, elővette az apró, többfunkciós szerszámot, amit minden valamirevaló pilóta magánál tartott, és nekilátott meglazítani a csavarokat. Azt tervezte, hogy használhatatlanná teszi a kommunikációs egységet, majd visszahelyezi a burkolatát, hogyha valaki használni akarná, a lehető legkésőbb jöjjön rá, miért is nem működik valójában a berendezés.

Pár pillanattal később már le is emelte a vezérlőpult burkolatát. Az ezernyi vezeték, áramkör, transzponder és egyéb alkatrész láttán elbizonytalanodott.

– Honnan a fenéből tudhatnám, melyik vezetéken át kapja az áramot? – morgolódott.

Találomra kiválasztott egyet, és átvágta a lézerbicskával. A vezérlőpult kijelzője bekapcsolt állapotban maradt. Han elnyisszantott egy újabb vezetéket. Aztán egy újabbat. Semmi. Dühösen megmarkolt egy köteg drótot, és kirángatta őket a dobozból.

Még mindig nem történt semmi.

Halkan szitkozódva cibált és nyiszált, mintegy öt percen keresztül, de a kijelző még mindig bekapcsolt állapotban volt.

– Hülye vezérlőpanel… – Han mérgesen előkapta a sugárvetőjét, maximális fokozatra állította, és kíméletlenül belelőtt vele a berendezés belsejébe. Lángok csaptak fel, szikrák spricceltek szét, és égett szigetelés fanyar, fekete füstje facsarta az orrát…

…aztán a kijelző egyszer csak kihun5rt.

– Végre – sóhajtott megkönnyebbülten Han. A biztonság kedvéért még egyszer odapörkölt a twi’leknek, majd sietve elhagyta az épületet.

Amint kiért, felrakta az infraszemüvegét, és ügetni kezdett az ösvényen. Léptei egyre gyorsabbakká váltak, míg a végén már szabályosan sprintelve robogott a dzsungel fái között. A sietség eredménye egy cuppanós hasas lett, de Hant ez sem rettentette el. Felpattant, és továbbrohant.

Épületek zöldes körvonalai bontakoztak ki előtte, köztük Bria hálója. Han napokkal korábban már ellenőrizte ezeket az épületeket, és megállapította, hogy az adminisztrációs központtal, valamint a gyárral ellentétben senki nem őrzi őket. A t’landa tileket a legkevésbé sem érdekelte a rabszolgák biztonsága – végtére is könnyűszerrel pótolhatók voltak.

Briát a második emeleten helyezték el. Han kábító fokozatra állította a sugárvetőt, és óvatosan benézett a lépcsőházba. A gyéren megvilágított akna kihalt volt. A zarándokokat estéről estére annyira kimerítette a Megvilágosulás gyönyöre, hogy reggelenként úgy ébredtek, ahogy áhítat után ágyba zuhantak.

Han nem tudta, hogy pontosan hol található Bria ágya, ezért egyenként meg kellett vizsgálnia minden egyes arcot. Ahány

arc, annyiféle faj és ágy – vagy alom – került az infraszemüveg látóterébe.

Egy padlódeszka nyikordult meg panaszos jajjal a lába alatt. Han megdermedt, és lélegzetét visszatartva várta, történni fog-e valami. Valaki felült; az ágyából és ujjatlan hálóingéből ítélve ember lehetett.

– Vykk? – suttogta. Han igent intett.

– Siess! – sziszegte.

Meglepetésére a lányon nadrág volt a hálóing alatt. Bria magára kapta a zakóját és a szandálját, és Hanhoz tipegett, automatikusan kikerülve a nyikorgó deszkát.

Lelopakodtak a lépcsőn, átosontak az előtéren, és már kint is voltak a koromfekete éjszakában. Bria feltette az infraszemüvegét.

– Sietnünk kell! – ragadta meg Han a kezét, és még mielőtt Bria bármit is szólhatott volna, rohanni kezdett, maga után vonszolva a lányt.

Bria igyekezett lépést tartani vele, de egy idő után lelassultak léptei. Han lelassított, és magához ölelte a ziháló lányt, gyors sétára mérsékelve a tempót.

– Elérkezett az idő – mondta a lánynak. – Szeretném, ha Muuurghgal egjóitt most azonnal nekilátnál összeszedni a cuccokat Teroenza gyűjteményéből. Én ezalatt távol tartom az őröket. Meg tudod csinálni?

Bria bólintott.

– Ganar… Tos… – lihegte.

– Felejtsd el őt! – vágta rá Han. – Egy kis szerencsével soha többé nem látod az ábrázatát.

– De ő… és Teroenza… – Engedelmeskedve Hannák, Bria megint ügetőre fogta. – Azt akarják, hogy… hogy feleségül… menjek hozzá.

Han nem akart hinni a fülének.

– Ganar Tos feleségül akar venni téged? Xendor összes talp-nyalójára! Még jó, hogy elpucolunk innen!

Bria, aki már megint alig kapott levegőt, némán bólintott.

Muuurgh Teroenza kincseskamrájának a bejárata előtt várta őket. Lábánál egy halom sugárvető hevert.

– Minek kellenek azok? – kérdezte riadtan a lány

– Az elterelő hadművelethez – tájékoztatta Han. – Rendicsek, most pedig… lássuk csak, működik-e a belépőkód. – Beütötte a karakterkombinációt, és az ajtó hangtalanul kinyílt. Han a rend kedvéért belesett a sötét, tágas terembe, majd Bria felé fordult. – Gondolod, hogy felkapcsolhatjuk a világítást?

– Persze. Nincsenek ablakok, és Teroenza lakosztályából sem lehet idelátni.

Han rátenyerelt a kapcsolóra; ragyogó fény öntötte el a termet.

Mióta Bria átvette a gyűjtemény gondozását, a helyiség gyökeres változáson ment keresztül. A bútorok és a ládák csillogtak, a polcok már nem voltak túlzsúfolva, a porrétegtől megszabadított falikárpitok élénk színekben pompáztak. A mennyezetet tartó három oszlopot is nemrégen mázolták fehérre.

– Rendicsek – suttogta Han. – Te meg Muuurgh összeszeditek a kiválasztott cuccokat. Én most elillanok, de egy negyedóra múlva itt leszek.

Bria bólintott.

– De mibe tegyük a holmikat?

– A múlt héten elrejtettem egy hátizsákot a jade-kúton táncoló tündérek popsija mögé. Kezdetnek megteszi. Visszafelé jövet megpróbálok kezdeni még valamit.

– Jó – egyezett bele a lány

Muuurgh valamivel odébb drágakövekkel kirakott tőröket tanulmányozott. Bria feléje indult, majd megtorpant és visszafordult.

– Mi a baj, szivi? – kérdezte tőle Han.

– \ykk… én még soha nem csináltam ilyet! – Az ajkába harapott, és a sugárvetőkre bökött. – Fegyverek és lopás! Megsebesülhet… vagy akár még meg is Aaiftaf valaki! – Megborzongott a gondolattól.

Han átkarolta és magához húzta.

– Bria, ma éjszaka kell megtennünk. – Igyekezett türelmesnek lenni, ami az adott körülmények közt kifejezetten nehezére esett.

– Holnap elszállítják Mrrovt a Kesselre. Egy bányába. A hajó bármelyik pillanatban megérkezhet, hogy elvigye. Most vagy soha, szivi!

– Én… én… – Bria kétségbeesetten belekapaszkodott Han overalljába – …annyira félek attól, hogy mi lesz velem. Hogy fogom kibírni az… áhítatok nélkül?

– Ott leszek neked helyette én – emlékeztette Han. – Együtt leszünk. Melletted leszek… minden percben. Nem lesz semmi baj.

Bria nyelt egy nagyot, aztán bólintott. Látszott rajta, hogy igyekszik erőt venni magán, de két könnycsepp azért végiggördült az arcán.

– Hé, csak nem Ganar Tost siratod? – próbálta jobb kedvre deríteni Han.

Bria elkuncogta magát, és igyekezett mosolyt ölteni az arcára.

Han felkapta a sugárvetőket, és kiment a folyosóra. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd a kijárat felé indult.

Néhány lépés után kénytelen volt rájönni, hogy hat sugárvetőt két kézzel cipelni meglehetősen embert próbáló feladat. A sugárvetők végül az overallja elejében és az övében kötöttek ki. Így némileg nehezebben ment a mozgás, de legalább nem koccantak egymáshoz a fegyverek, és nem kellett attól tartania, hogy elejti őket.

Az éjszaka változatlanul sötét volt, noha a napkeltéig már csak szűk egy órájuk maradt. A legközelebbi sensostimgyárig vezető utat, a hasát és combját böködő sugárvetők társaságában, aligha lehetett volna kellemes sétának nevezni, de Hannák bő hét perc alatt sikerült megtennie. Újabb két percébe telt becserkészni az őrt, egy óriás gamorrait, és egy közvetlen közelről leadott lövéssel elkábítani az óvatlan fickót. Némi gondolkodás és a testes, disznóra emlékeztető alkat szemrevételezése után Han úgy döntött, lead még egy lövést. Biztos, ami biztos.

Amikor ezzel is megvolt, megfordult, és besétált a gyárba, egyenesen a turbólifthez. Megnyomta a legalsó szint gombját, és hagyta, hogy a zötyögő szerkezet levigye az éjszakánál is sötétebb, hideg sötétségbe.

A liftből kiszállva nem kellett sokáig keresgélnie a feldolgozásra váró, nyers sensostimet tartalmazó konténereket. Pontosan ott voltak, ahol Bria szerint, aki korábban ezen a szinten dolgozott, lenniük kellett.

Han előrángatott öt sugárvetőt – a hatodikat megtartotta tartaléknak arra az esetre, ha a sajátja lemerülne –, és az egyik konténerbe, a sensostim tetejére helyezte mindet, ízléses „napocska” formációban elrendezve őket. Egyenként kibiztosította a fegyvereket, és a maximálisnál is magasabb fokozatra, „túlterhelés”-re állította őket. Halk vijjogás hallatszott, amely pillanatok alatt ötszólamú kórussá erősödve végleg megzavarta a nyirkos mélység éjszakai nyugalmát. , – Ennek hatnia kell – motyogta magában Han, és visszarohant a lifthez, hogy mielőtt még az egész gyár a levegőbe repülne, maga mögött tudhassa a helyet.

A földszint huzatos levegője kifejezetten üdítő volt a lenti bezártság után. Han kisietett az épületből, átugrotta a már mocorgó és kábán csámcsogó gamorrait, s eltűnt az éjszakában.

Félúton járt az adminisztrációs központ felé, amikor lába alatt megrázkódott az Ylesia. Gomolygó, sárgás láng emelkedett a magasba, majd pár pillanattal később a sensostim kékes szikrái csaptak szét, izzó csíkokat húzva az égen, akár egy ünnepi tűzijáték rakétái.

Han megtippelni sem merte, hány millió kreditet lát elszállni a szelek szárnyán. Mindenesetre a látvány szédítő volt.

Az adminisztrációs központ felől kavarodás lármája hallatszott, és néhány perccel később Hannák le kellett ugrania az ösvényről, hogy az őrök zajos csapata el ne tapossa.

Han a fák rejtekében folytatta útját. Az erdei talaj cuppogott és csúszott, mint mindig, de Hannák ennek ellenére sikerült tartania az iramot. Sáros lábnyomokat hagyva rohant fel a

központi épület lépcsőin, majd át a Teroenza kincseskamrájához vezető folyosón.

Az épületben most már mindenki ébren volt, az őrök tanácstalanul fel-alá rohangáltak, de szerencsére egyikük sem foglalkozott Hannái. A koréliai megvárta, hogy tiszta legyen a levegő, aztán gyorsan kinyitotta az ajtót, és besurrant a gyűjteménytárba.

Bria és Muuurgh összerezzent, aztán szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– Hogy haladtok? – kérdezte tőlük Han.

– Elég jól – felelte Bria. – Már majdnem végeztünk az A listával.

– Nagyszerű.

– Mit csinált Vykk? – érdeklődött Muuurgh.

– Vykk levegőbe repítette a sensostimgyárat – válaszolta büszkén Han. – Egy rakás zarándok most állás nélkül maradt.

– Ó, Vykk! Ha elkapnak minket… – Bria arca falfehér volt a rémülettől.

– Nem fognak elkapni minket – szögezte le Han. – Minden terv szerint halad. Aggodalomra semmi ok.

Egy arasznyi kőszoborért nyúlt – az Alzoc Ill-ról származott, és egy torszkot ábrázolt –, de a tárgy nehezebbnek bizonyult annál, mint amire számított. Han lendületet vett, és lekapta a torszkot a tartójáról.

A szobor talapzata alól vezetékek kunkorodtak elő, és a szomszéd szobában, Teroenza lakosztályában vonítani kezdett egy sziréna.

Han döbbenten a szoborra bámult, aztán a két társára.

– Izé… khm…

11. fejezet

Szökési sebesség

– Remek! – mondta dühödt kétségbeeséssel Bria. – És most mit fogunk csinálni?

Han megvakarta a fejét.

– Elpucolunk. Az A lista is megteszi. Bria, te hozod a hátizsákot. És tessék, vedd el ezt! – Előhúzta a tartalék sugárvetőt az övéből, és megmutatta a lánynak, hogyan kell használni. – Arra az esetre, ha utat kellene vágnunk magunknak.

– Ez csodálatos – kesergett Bria. – Minden terv szerint halad, mi? Aggodalomra semmi ok.

Han tehetetlenül vállat vont. Ezúttal vitathatatlanul ő tolta el a dolgot.

– Merre megyünk? – akarta tudni a gyakorlatias Muuurgh.

– A főpap ajtaján át vagy a folyosó felé?

Han fontolóra vette a dolgot, de mint a következő pillanatban kiderült, merőben feleslegesen: mindkét ajtó hangos robajjal kivágódott. Az egyik ajtókeretet – a lakosztály felőlit – a felháborodott Teroenza töltötte ki, a főbejárat dupla ajtaját pedig Zawal és egy egész osztagnyi őr

Han elkapta Bria karját, és berántotta a terebélyes jade-kút mögé. Muuurgh az egyik oszlop mögött keresett menedéket.

– Kapjátok el őket! – visította Zawal, és támadásba lendült antigravitációs szánján. Teroenza, fejét leszegve, öklelésre készen, dúvadként berontott a terembe.

Han elsütötte a fegyvert, Teroenza szerencséjére azonban kábító fokozatra volt állítva. A kékes gomolyag még csak le sem lassította a főpapot. Han szitkozódva átállította a sugárvetőt. Muuurgh eközben egy jól irányított lövéssel leterített egy sullusti őrt.

Han másodszorra is meghúzta a ravaszt, a lövedék azonban lepattant Zawal szánjáról, és telibe találta az ajtóhoz közeli tartópillért. Az oszlop megdőlt, de nem rogyott össze.

Muuurgh egy gyors szökkenéssel kitért Teroenza útjából, elkapta a főpap szarvát, és oldalra rántotta azt. A t’landa til kifarolt, és súlyos pörölyként kilendülő masszív hátsójával nekivágódott a középső oszlopnak.

Még a padló is beleremegett a találkozásba, és vakolat porzott alá a mennyezetről. Teroenza lába megcsúszott, s a főpap egy újabb robaj kíséretében elterült.

Han harmadik lövése végre célba talált: egy gamorrai felordított, és hanyatt vágódott az ajtóban. Bria megkerülte a kutat, és lőni akart, de az egyik őr gyorsabb volt nála. A lövedék lerobbantott egy darabot a kút széléből, rémült visszakozásra késztetve a lányt. A kár láttán Teroenza feltápászkodott, és fájdalmasan felordított.

Egy sugárnyaláb zizegett el Han mellett, megpörkölve a koréliai haját. Han oldalra vetette magát, és végiggurulva a padlón eleresztett két lövést Zawal szánjának az irányába. Sikerült eltalálnia a hajtóművet, a szerkezet azonban ahelyett, hogy a padlóra zökkent volna, begyorsult és kormányozhatatlanná vált.

Zawal mindent megpróbált, hogy újra uralma alá vonja, a szán azonban teljes sebességgel nekiszáguldott a szemközti falnak, majd lepattanva arról körbezúgott a falak mentén, letarolva mindent, ami az útjába került.

Az őrök egyike – egy rodiai, aki éppen azon ügyködött, hogy szitává lője Hant – nem vette észre a közelgő veszélyt. A szán kíméletlenül véres masszává passzírozta, aztán továbbrobogott, hogy egy vitrinen átcsörtetve porrá zúzza az őrjöngő Teroenza értékes vázagyűjteményét.

A hutt újból nekiütközött a falnak; az újabb lökéshullám a maradék vakolatot is lepucolta a mennyezetről. Han és Bria a por leple alatt megpróbált helyet változtatni – éppen jókor, mert a következő pillanatban a megbokrosodott szán belerohant a kútba, lehengerelve az egyik jade-nimfát.

Zawal rémülten felordított, az őrök pedig, bölcs előrelátással, egymást tapodva a kijáratok felé menekültek.

A szán, Zawal masszív tömegével a tetején, továbbrobogott, derékon kapva a középső pillért. Az oszlop fenyegető morgással megbicsaklott, majd minden teketória nélkül kettétört. A másik, az, amelyiknek Han a felét ellőtte, némi habozás után követte példáját.

A szán egy utolsó, fájdalmas nyögéssel leereszkedett a padlóra és elhallgatott.

Han az iszonyattól bénultan nézte, hogy a mennyezeten a pillanat törtrésze alatt pókhálószerűen repedések szaladnak szanaszét; aztán egy reccsenés, és a felső szint a nyakukba szakadt. Han ösztönösen elrántotta Briát egy alázúduló kőtömb útjából, és a szökőkút alá lökte.

Mázsás kődarabok zuhantak a rémülten üvöltöző Zawalra, szánja roncsaihoz szegezve a hutt vezért. A por mindent beterített, de a szemcsék, súlyuknál fogva, hamar leülepedtek. Han köhécselve feltérdelt Bria mellett, és Zawalt kereste a tekintetével, a hutt azonban, görcsösen csapkodó farkát leszámítva, ki sem látszott á romok alól.

Teroenza egy vaskos antik asztal alá húzódott, és viszonylag épen átvészelte az égszakadást. Amint a kőzápor elült, a főpap előkúszott a megviselt asztal alól, feltápászkodott, és folytatta azt, amit elkezdett – habzó szájjal, őrjöngve Han és Bria felé rontott.

Han célzott és elsütötte a fegyverét, s a jobb oldalát eltalálva a padlóra küldte a főpapot. Égett hús émelyítő szaga töltötte meg a levegőt. A folyosó felől egy őr válaszolt a lövésre; a szökőkút ezúttal is megvédte Hant, egy lepattanó szilánk azonban a koréliai nyakába fúródott. Han kirántotta, egy fájdalmas sóhajjal megállapította, hogy csúnyán véres, aztán gondosan célzott és viszonozta a lövést. Az utolsó őr is összerogyott.

– Gyerünk innen! – ragadta meg egyik kezével Briát, a másikkal a hátizsákot. – Gyere, Muuurgh, amíg még lehet!

Átbukdácsoltak a törmeléken és a halottakon, és megálltak a kétszárnyú ajtó előtt. Han óvatosan kidugta a fejét, majd

gyorsan vissza is kapta. Egy sugárvető lövedék kis híján elvitte fél fülét.

– Muuurgh, vidd Briát körbe! Számolj el ötvenig, aztán pattanj ki Teroenza ajtaján a folyosóra! Kereszttűz alá vesszük őket!

A togoriai jelezte, hogy megértette, és már rohant is Briával a romba döntött terem másik vége felé.

Han elszámolt magában tizenötig, aztán kidugta a kezét, és gyors egymásutánban leadott négy lövést. Munkája eredményeként valaki fájdalmasan felhördült a folyosón.

Eggyel kevesebb.

Han eltakarta az orrát az overall ujjával – a por köhögésre ingerelte –, és tovább számolt. Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc… ötven!

Kigurult a folyosóra, és lőtt. Vörös sugárvető-lövedékek zizegtek el a lába mellett és ott, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt, neki azonban sikerült leszednie egy újabb őrt, egy whiphidet. Ahogy megbeszélték, Muuurgh – és mögötte Bria – kiugrón a folyosóra, és hátulról leszedett két másik őrt.

Még kettő maradt, egy devaroni és gamorrai, de ezek se sokáig. Látva, hogy két tűz közé szorultak, nyakuk közé vették a lábukat, és átugorva a folyosó közepén heverő Hant, eltűntek, mielőtt még bajuk eshetett volna.

Han megkönnyebbülten felsóhajtott, és épp fel akart tápászkodni, amikor Muuurgh vad csatakiáltást hallatott, és ádázul küzdeni kezdett valakivel – de kivel? Han senkit nem látott rajta kívül!

Megőrültem?, tűnődött Han, de aztán megpillantotta a vöröses-narancssárgán izzó szempárt, a tűhegyes fogakat, és meghallotta a sziszegést. Muuurgh egy halvány pikkelyes lénnyel kelt birokra. Egy bőreváltóval!

Muuurgh vicsorogva a derekáig érő aar’aara vetette magát, és leteperte, maga alá gyűrte. A hüllő felvette a padló színét, de már ez sem segíthetett rajta. Muuurgh lecsapott a torkára, és átharapta azt. Narancssárgás-vöröses vér spriccelt a folyosó falaira.

Muuurgh elengedte az áldozatát, és elhátrált tőle. Az aar’aa fokozatosan visszanyerte eredeti szürkés-sárgásbarna színét. Bria döbbenten bámulta a halálában alakot öltő lényt.

– Majdnem elkapott – suttogta rekedten. – Ha nem lett volna itt Muuurgh…

– Hogy szúrtad ki, pajtás? – rakta el a sugárvetőjét Han. – Én semmit sem láttam!

– Én sem a szememmel, hanem az orrommal érzékeltem – felelte közönyösen Muuurgh. – Ragadozó vagyok, vagy már elfelejtetted?

– Kösz, pajtás. – Han magához ölelte Briát. – Adósod vagyok. De most jobb lesz, ha…

– Vigyázz! – kiáltotta Bria.

Han automatikusan lebukott; Bria kábító fokozatra állított sugárvetője eldördült, és mire Han megfordult, a támadó – Ganar Tos – már a földön hevert.

Han odament az öreg komornyikhoz, felkapta a sugárvetőjét, és az övébe tűzte. Bria lépett melléje.

– Folyton az jár a fejemben, hogyha nem tértél volna vissza idejében, ma este a felesége lennék – mondta a lány és beleborzongott a gondolatba. Han magához szorította.

– Örülök, hogy csak elkábítottad. Egy vén kujon, az már igaz, de hogyan is hibáztathatnám, amiért vonzódik hozzád?

Bria elmosolyodott.

– Nem szeretnék hozzámenni, de azért megölni sem akartam.

– Nos, immár neked is adósod vagyok – jegyezte meg vigyorogva Han.

– Nem – tiltakozott a lány – Most kvittek vagyunk. Ha te nem rántasz el, most én is a romok alatt hevernék, mint az a hutt.

– Igen… tartok tőle, hogy a jó öreg Zawal már nincs közöttünk – bólogatott Han. – És amitől még jobban tartok, az az, hogy a huttok engem fognak hibáztatni.

Hannák eszébe jutott Teroenza. A legokosabb az lett volna, ha visszamegy és végez vele, a gondolatot azonban, hogy egy

sebesült, kiszolgáltatott lényt kellene kivégeznie hidegvérrel, visszataszítónak találta.

– Tűnjünk innen! – ültette Muuurghnak, aki az aar’aa vérét nyalogatta fintorogva a mancsairól. – Majd ráérsz tisztálkodni, ha kint leszünk az űrben. Most inkább menjünk, és vegyük fel Mrrovt!

Az épületből kiérve láthatták, hogy a sensostimgyár még mindig kékes szikrákat lődöz az égbolt felé – amely azonban már nem volt fekete, és percről percre egyre világosodott.

– Ez nem lehet igaz! – morgolódott Han. – Mindjárt felkel a nap!

Végigrohantak az ösvényen, és csak a leszállópálya szélénél álltak meg. A pálya kihalt volt – az elterelő hadművelet tehát sikerült. Han odavezette a maroknyi csapatot a főpap hajójához, a ThJizmáiiioz, és beütötte a Bria által szolgáltatott kódot. A rendszer elfogadta a kombinációt, a lépcső leereszkedett.

A Talizmán valamivel nagyobb volt, mint az Ylesian Dream – könnycsepp alakú, fényűzően berendezett luxushajó, t’landa tilek számára méretezett utastérrel. A pilótafülkéjét azonban emberek számára alakították ki, és a fülkék közt akadt egy amit ellentétben a többivel – ahová a t’landa tilek által kedvelt függőágyszerű hálókat szerelték fel –, ággyal láttak el.

Han a másodpilóta helyére ültette Briát, Muuurghot pedig megkérte, hogy szíjazza be magát az utasok számára elhelyezett fekvőhelyek valamelyikébe.

Han még soha nem repült ezzel a hajóval: Teroenza annyira félt a kalózok támadásaitól, hogy úgy döntött, mindaddig nem száll fel vele, míg fel nem szerelték a fegyverzetet és a pajzsot.

A koréliai gyorsan megbarátkozott a kezelőfelülettel. A 7a-lizmámxak nem volt ugyan annyi fegyvere, mint a Dreamnek, de jachthoz képest immár erősen fel volt fegyverezve, és a passzív védelmi rendszer is elfogadhatónak tűnt.

– Ellenőrzés végrehajtva, a hajó felszállásra kész. Csatoljátok be magatokat… és hopp! – Han felemelte a hajót. A Talizmán’]6\ reagált; könnyen manőverezhető, bár kissé lassú hajónak ígérkezett.

– Irány Mrrovért! – kiáltotta izgatottan Muuurgh. – Igaz, Vykk?

– Igaz, pajtás – bólintott Han. – Még napkelte előtt oda kell érnünk. Pontosan hol gyülekeznek a Kiválasztottak?

– Az ígéretek Oltáránál – felelte Muuurgh.

– A megszegett ígéretek oltáránál – javította ki keserűséggel a hangjában Bria. – Szerintetek Teroenza túlélte?

– Annyira azért nem sebesítettem meg – nyugtatta meg Han. – Lefogadom, hogy már kezelésbe is vette a központ orvosdroidja. – A térképre sandított. – Ó, és el kell még mondanom nektek valamit.

– Mit? – kérdezte egyszerre Bria és Muuurgh.

– Az igazi nevem nem Vykk Draygo. Han Solónak hívnak. Nem bánnám, ha ezentúl Hannák szólítanátok.

– Han… – ízlelte meg a nevet Bria. – Miért nem árultad el nekem már korábban?

– Attól féltem, hogy véletlenül elszólod magad Teroenza vagy valamelyik bérence előtt. De most már semmi akadálya, hogy megtudd.

– A Vykk csak egy álnév?

– Igen. Pontosabban az egyik álnevem.

– Muuurghnak hozzá kell ehhez szoknia – morogta a togoriai. – Mennyire vagyunk a Kettes Kolóniától… Han?

– Szűk öt perc múlva ott leszünk.

– Hogy csináljuk? – kérdezte Bria. – Gondolom, ott is lesznek őrök.

– Fogalmam sincs – vont vállat Han. – De majd kitalálok valamit.

A továbbiakban a hajó irányítására összpontosított. Amint feltűnt az első épület, a fák magasságába ereszkedett a Talizmánnal, és észak-déli irányban átrepült a telep felett.

– Ugye azt mondtad, hogy az oltárnál gyülekeznek? – kérdezte a togoriaitól.

– Assszt.

– Akkor már csak az a kérdés, lesz-e elég helyünk végrehajtani azt, amire gondolok… – dünnyögte a terület topológiai

térképét tanulmányozva. A Kettes Kolónia a Hit hegyén túl helyezkedett el, a Keleti Kontinenst körülölelő, sekély Zoma Gawanga óceán északkeleti partján. – Azt hiszem, sikerülni fog, csak működjenek a hajó antigravitációs hajtóművei. Kétlem, hogy lesz elég helyünk a leszállásra, ezért valószínűleg lebegnünk kell majd az oltár felett. Muuurgh, menj hátra a középső zsiliphez, és nézd meg, van-e csörlő! A legtöbb hajón lenni szokott, a mentőfelszerelés részeként.

Muuurgh eltűnt. Han leírt egy kört a telep felett.

– Látom őket! – kiáltott fel izgatottan Bria, az alsó kamera által közvetített képre mutatva. – Már összegyűltek az oltár előtt.

– Helyes – bólintott rá szórakozottan Han. Muuurgh bújt elő.

– Megvan a kötél, és van hozzá egy heveder is.

– Jól van, pajtás. Most akkor elmondom, mit fogunk tenni. En szép lassan leereszkedem ezzel a teknővel az oltár fölé, aztán bekapcsolom az antigrav hajtóműveket. Mrrov nem tudhatja, hogy mi vagyunk azok, tehát meg kell mutatnod magad neki, igaz?

– Persssze.

– Belebújsz a hevederbe, s leereszkedsz, hogy Mrrov láthasson. Bria fogja kezelni a csörlőt. Rendben, Bria?

– Igen… Han – egyezett bele a lány

– Mindketten tartsátok nyitva a szemeteket! Készüljetek fel arra, hogy lőni fognak ránk! A hajó pajzsai megvédenek bennünket a kézifegyverek tüzétől, de ha kint leszel, Muuurgh, akkor ez rád már nem fog vonatkozni.

– Értem.

– Ha az őrök nagyon agresszívvé válnak, odapörkölök nekik a lézerágyúval – folytatta Han. – A fejük fölé fogok célozni – tette hozzá sietve, hogy megnyugtassa a lányt. – Nem fog bajuk esni, de ha van egy csepp eszük, megértik az üzenetet.

– Muuurgh készen áll, Han.

– Rendicsek. Akkor leereszkedünk.

Han az oltár előtti tér fölé irányította a Talizmánt.. Az alsó holokamerákra hagyatkozva manőverezett a hajóval, gondolatban azt kívánva, bárcsak több ideje lett volna hozzászokni a Talizmánhoz, hogy „érezze” mozdulatait.

A zarándokok értetlenül, egymásnak mutogatva bámulták az ereszkedő hajót, amely tíz-tizenöt méter magasságba érve hirtelen megállt, és lebegni kezdett.

Han néhány papot és egy falka őrt pillantott meg a zarándokok tömegén túl. El tudta képzelni, mennyire csodálkozhatnak a szentséghordozók azon, hogy a főpap hajója jött el a zarándokokért.

– Ennél alacsonyabbra nem tudok biztonságosan leereszkedni! – kiáltott hátra Han. – Mehetsz, Muuurgh!

A lézerágyú irányítógombján tartotta a mutatóujját, de csak a biztonság kedvéért – egyelőre nem akart fenyegetően fellépni. Épp időben nézett a kijelzőre ahhoz, hogy megpillantsa az aláereszkedő Muuurghot. A kamera nem közvetített hangot, de látni lehetett, hogy a togoriai Mrrov nevét kiabálja.

Az őrök mozgolódni kezdtek; egyelőre még bizonytalanok voltak, de érezni lehetett, hogy nyugtalanságuk pillanatról pillanatra nő. Egyikük – egy ember – átkönyökölte magát a tömegen, és elővéve a sugárvetőjét, felszólította Muuurghot, hogy azonosítsa magát, és magyarázza meg, mit művel.

– Bria! – kiáltott hátra Han. – Légy résen! Úgy néz ki… Két dolog is történt egyazon pillanatban: egy magas, csuhás

figura kitört a tömegből, és a himbálózó Muuurgh felé rohant, az őr pedig felemelte a fegyvert, és célba vette a togoriai férfit. Narancssárga csíkos, fehér bunda villant elő a csuha alól, ugyanakkor az őr tüzelt. Bria és Muuurgh sugárvetői gyors egymásutánban válaszoltak a tűzre.

Két másik őr is előkapta a fegyverét és lőtt. A zarándokok pánikba estek, és egymást – meg az őröket – taposva a fák közé menekültek.

Han, hálát adva a kalózoknak, akik miatt Teroenza felfegyverezte a hajót, leengedte a lézerágyút, és leadott egy figyelmeztető lövést.

A lézerágyú bevetésével sikerült eloszlatnia a többi őr aggályait is: most már mindenki Muuurghot és a hajót lőtte. A togoriai az oldalához kapott, és kétrét görnyedt a hevederben, a fegyverét azonban nem ejtette el. Egy másodperccel később Mrrov odaért, és felszökkent, szorosan átölelve párját.

Bria közben rendületlenül lőtt, és sikerült is leszednie egy gamorrait. A két togoriai lassan emelkedni kezdett. Mrrov kikapta a sugárvetőt Muuurgh erőtlen kezéből, és a párja válla felett rálőtt valakire. A célpont takarásban volt, így Han nem láthatta, hogy a togoriai nősténynek sikerült-e eltalálnia az illetőt.

A zarándokok ekkorra már az utolsó szálig elhagyták az oltár előtti teret, csak a papok és az őrök maradtak. Az utóbbiak egy részét magával sodorta a tömeg, de akik ott maradtak, és voltak még egypáran, folyamatosan tüzeltek. Han célba vette az ígéretek Oltárát a lézerágyúval, zárolta a célpontot, és tüzelt.

Az oltár hangos robaj kíséretében a levegőbe repült, szétrepülő kődarabjaival megkergetve a rémült papokat. A testes, négylábú t’landa tilek hatalmas tömegüket meghazudtoló mozgékonysággal szlalomoztak a száguldó kődarabok közt. Az őrök felszívódtak.

Csend telepedett a tájra. A másodpercek teltek, de odakint semmi nem mozdult. Itt-ott néhány széttaposott test hevert – zarándokok és őrök egyaránt.

Bria kiáltása törte meg a hátborzongató némaságot.

– Megvannak! Mehetünk!

Han bezárta a zsilipet, ellenőrizte, hogy a többi nyílás is megfelelően zár-e, aztán felemelte a hajót. Az oltár és környéke pillanatok alatt ponttá zsugorodva a mélybe veszett. Han kikapcsolta a holokamerákat, majd egybevetette az időjárási adatokat a legközelebbi szökési vektorokkal.

Ironikus módon vissza kellett kanyarodnia az Egyes Kolónia felé, hogy elérje a legkedvezőbb „kozmikus ablakot”. Mindjárt ott leszünk, gondolta növekvő izgatottsággal Han. Már majdnem szabadok vagyunk…

Muuurgh összepréselt szájjal felnyögött, ahogy a válla nekiütődött a zsilipkamra oldalfalának. Érezte Bria kezét a bundáján, aztán hallotta, hogy Mrrov Basic nyelven megszólal:

– Segíts kimászni! Majd én felhúzom.

Muuurgh ép kezével megmarkolta a hámot, és összehúzta magát, hogy Mrrov felmászhasson mellette a Talizmán fedélzetére. Oldalán a seb olyan rettenetesen égett, mintha egy éj-démon karmai tépték volna fel húsát. Már csak arra volt ereje, hogy lélegezzen és csendben maradjon. Vadász volt, és a vadászok tudják, hogyan kell csendben maradni.

A lövöldözés abbamaradt. Muuurgh kinyitotta a szemét, és mielőtt a két nő felhúzta volna a fedélzetre, még látta, hogy az ígéretek Oltára szétveti magát. Talán ez volt az a hangos robbanás, amit az előbb hallott. Akkor azt hitte, a fejéből származik a hang.

A sugárvető ütötte seb lüktetni kezdett. Muuurgh kábulat és ébrenlét határán lebegett, de akaratereje egyelőre még a többiek közt tartotta. A zsilipkamra belső ajtaja távoli döndüléssel bezárult mögötte.

– Megvannak! Mehetünk! – hallotta Bria hangját. Muuurgh elterült a padlón. Most, hogy végre lazíthatott,

valamivel jobban érezte magát.

– Van elsősegély-felszerelés a fedélzeten? – hallotta Mrrovt.

– Megnézem!

Az embernő elsietett, kettesben hagyva őket. Muuurgh résnyire nyitotta a szemét.

Mrrov észrevette ezt; a férfi fölé hajók, és arcához dörzsölte arcát, megízlelve a másik illatát.

– Vadászom – dorombolta a saját nyelvükön, gyengéden nyalogatva Muuurgh arcát. – Követted a nyomaimat, és rám találtál. Te vagy a legnagyszerűbb vadász, akit valaha is ismertem!

– Mrrov… – mondta erőtlenül Muuurgh.

– Csitt. Ne beszélj! A sebed elég súlyos, és ha azt akarod, hogy meggyógyuljon, kímélned kell magad. – Mrrov elhallgatott egy pillanatra. – Ó, Muuurgh! Amikor láttalak leereszkedni a hajóból, nem akartam elhinni, hogy te vagy az. Már azt hittem, örökre elvesztettelek… de te végre rájöttél, hogy itt vagyok!

– Végre, te tudtad, hogy itt vagyok? – Muuurgh elbizonytalanodott. – Ha tudtad, akkor miért nem…

Mrrov közelebb bújt hozzá, hogy elrejtse zavarát. Bajszaik rezegve egymáshoz simultak, gyönyörteli sóhajt csalva elő a férfiból, a fájdalom dacára.

– Nem voltam itt túl régóta, amikor rájöttem, hogy ez az egész egy nagy átverés. Az igazságot kerestem, de mindenhol csak hazugságot találtam. Tehát közöltem a papokkal, hogy el szeretnék menni. Ók válaszképpen megmutatták a fényképedet, Muuurgh! Azzal fenyegetőztek, hogy megölnek téged, ha szökni próbálok.

– És te maradtál? Ki kellett volna tépned a torkukat! – tiltakozott Muuurgh.

– Az életed árán? – Mrrov hatalmas, élénkzöld szeméből szomorúság sugárzott. – Soha, jövendőbeli párom. Nem mertem kockáztatni. Vártam, és reméltem, hogy egy napon mégis megtalálsz engem. És… ez a nap ma eljött.

Muuurgh egy aprót bólintott.

– Igen… köszönhetően Vykknek… vagyis Hannák. Bria rohant vissza a raktérbe.

– Megtaláltam!

Néhány perccel később, a kenőcsnek köszönhetően, Muuurgh fájdalma csillapodni kezdett. A togoriai nő Bria segítségével bekötözte Muuurgh oldalát.

– Csúnya heg fog maradni az oldaladon – jegyezte meg sajnálkozóan Bria.

– A togoriai vadászok büszkék a sebhelyeikre – tiltakozott Mrrov – Muuurgh meg fog gyógyulni, és lesz egy olyan sebhelye, amiért mindenki irigyelni fogja.

A hajó váratlanul megrázkódott.

– Han! – kiáltott előre Bria. – Mi volt ez?

– Valaki lő ránk! – ordított vissza Han. – Valaki jöjjön ide, és vegye kezelésbe a fegyverzetet! Muuurghra van szükségem!

Muuurgh megpróbált feltápászkodni.

– Nem – jelentette ki határozottan Mrrov. – Majd én. Különben is nálunk a nők rendelkeznek jobb műszaki érzékkel. Én mérnök vagyok. Bízzátok csak rám!

– Higgy neki, Bria! – mondta Muuurgh a lány kétkedő arckifejezését látva. – Muuurgh különben sem valami jó céllövő. Kérdezd csak meg pilótát… – mormogta, aztán hagyta, hogy a szemhéjára akaszkodó feketeség magába ölelje és alárántsa a mélybe.

Han a szomszédos ülésbe csusszanó togoriaira pillantott, és eltátotta a száját.

– De hiszen te nem is Muuurgh vagy!

– Mrrov vagyok – mutatkozott be a togoriai nő, és egy köny-nyed mozdulattal lelökte magáról a csuhát. Narancssárga csíkos, hófehér bundája lángolni látszott a felkelő nap fényében.

– Én fogom kezelni a fegyverzetet. Kérlek, ismertesd a hajó felszereltségét! Megnyugtatlak, sokkal jobban értek a tűzfegyverekhez, mint Muuurgh! A mi fajunk egyedei közül a nők azok, akik műszaki érzékkel vannak megáldva. – Hanra nézett, és a koréliai önkéntelenül megállapította, hogy vékony vonallá szűkült pupillái varázslatosan élénkzöld színűek. – Emellett Muuurgh megsebesült, és aligha lenne képes segíteni neked.

– Helyre fog jönni? – kérdezte aggódva Han.

– Kénytelen lesz. A togoriaiak erősek és szívósak. Bria… így hívják őt? – Han bólintott. – A te Briád mellette van.

– Rendicsek – egyezett bele Han. – Ezt a bébit nem szerelték fel túl sok fegyverrel, viszont van néhány rakétavetője és egy lézerágyúja. A kezelőszerveik éppen előtted helyezkednek el. A bal kezed felől a rakétavetőké, jobbra a lézerágyúé, a kettő között pedig a célzókészüléké.

– Értem. – Mrrov szemügyre vette a kezelőfelületet, majd bólintott. – Menni fog. Ki lőtt ránk?

– Épp ezt próbálom kideríteni – felelte szűkszavúan Han.

– Kétlem, hogy a papoknak lennének felszín levegő fegyvereik, de átkozott legyek, ha értem…

Han minden átmenet nélkül hahotázni kezdett, éppen akkor; amikor a Talizmán másodszorra is megrázkódott. Mrrov úgy nézett a még midig kuncogó Hanra, ahogy egy őrültre szokás.

– Minden rendben – közölte Han.

Mrrov a környező légtér adatait kijelző képernyőre mutatott. A képernyőn néhány, a szökési vektoruktól biztonságosan távol eső viharzónát lehetett látni, de volt még valami, ami már aggodalomra adhatott okot. Egy apró, könnycsepp alakú hajó került pillanatról pillanatra egyre közelebb a Talizmánhoz.

– Hogyhogy minden rendben? Valaki üldözőbe vett minket és lő ránk! Hamarosan beér minket!

– Ah… az csak a jó öreg Jalus Nebl az Ylesian Dream fedélzetén – legyintett Han. – A papok bizonyára megparancsolták neki, hogy jöjjön utánunk és lője szét a hátsónkat. – Megint kuncogott egy sort.

A Talizmán oldalra zökkent. Han ezen is csak nevetett.

Mrrov leplezetlen aggodalommal figyelte. Már azon tűnődött, vajon nem kapott-e a férfi ideg-összeroppanást a történtek hatására. Han vidáman Mrrovra vigyorgott.

– Nem érted, igaz?

– Nem – ismerte el Mrrov – Lennél szíves engem is beavatni?

– Hogyne. Jalus Nebl meg én barátok vagyunk. Ugyanúgy nem lőne le engem, ahogy én sem őt. Éppen ezért úgy sütögeti a lézerágyúját, hogy hajszálnyival mindig mellénk trafáljon. De már nem sokáig tart a színjáték. Hamarosan kikerülünk az atmoszférából, és öt perccel azután elhagyjuk a bolygó vonzásterét. Gond egy szál se, Mrrov Hidd el nekem!

Mrrov bajsza megrándult.

– Azt hiszem, kezdem érteni. A barátod, Jalus Nebl csak megjátssza, hogy le akar lőni minket?

– Pontosan – felelte vidáman Han. – Már majdnem kint vagyunk az atmoszférából, és ha Neblnek van egy csepp esze, velünk együtt ő is megpattan az Ylesiáról. Persze az is lehet, hogy inkább maradni fog és fizetésemelést kér Végtére is immár ő Teroenza egyeden pilótája.

Egy újabb majdnem találat rázta meg a Talizmán.

– Ez nagyon közel volt – motyogta Han, a rendszert ellenőrizve. – A kis vakarcs nagyon élvezkedik.

Az Ylesian Dream követte őket a sztratoszférába, majd onnan az ionoszféra vékony burkába is. Már csak az atmoszféra legvékonyabb rétege volt hátra: az exoszféra.

Han nekilátott előkészíteni a hajót a hipertéri ugráshoz.

– Egy járművet jeleznek a szenzorok – figyelmeztette Mrrov – Felettünk, a vektorunkban.

– Az csak az űrállomás. Az Egyes Kolónia felett kering -tette hozzá Han, fel sem nézve. – Ott rakják ki a zarándokokat, amikor a hajó behozza őket. Te is jártál ott.

– Nem, Han – mondta kétségbeesetten Mrrov. – Jól emlékszem az űrállomásra, de ez nem az. Ez nem űrállomás, hanem egy űrhajó!Méghozzá egy nagy űrhajó!

Han riadtan felnézett – és mérgében hat nyelven is elkáromkodta magát.

– Ez egy koréliai korvett! Mi a fenét keres itt?

Han lecsapott a kezelőpultra, hogy a sebességet növelve eltávolodjon a hatalmas hajótól. A szeme sarkából látta, hogy az Ylesian Dreamet jelölő folt az ellenkező irányba tér ki.

A Talizmán hirtelen megrándult, majd akadozva oldalra kezdett sodródni.

– Mi történt? – kérdezte Mrrov és a pilótafülkébe berontó Bria egyszerre.

Han bekapcsolta a segédhajtóművet. Az ylesiai jacht nekifeszült, de képtelen volt legyőzni a láthatatlan erőt.

– Nem! – kiákott fel a végsőkig kétségbeesetten Han. -Nem mehetünk vissza!

Az utasai a rémülettől elkerekedő szemekkel figyelték, hogy leállítja a túlhevült hajtóműveket.

Miközben Han ezt tette, egy hang robbant elő a kommunikátorból.

– Figyelem, Talizmánlegénysége! Itt NgynReeos kapitány beszél, a kesseli állomáshelyű, koréliai lobogó alatt repülő Helot’s Shackle korvett parancsnoka. Azt javaslom, kapcsol

ják ki a hajtóműveket! Önök egy vonósugár vonzásában vannak.

– Tüdőm! – ordította neki Han, bár be sem kapcsolta a kommunikátort.

Reeos kapitány kérlelhetetlenül folytatta:

– Azért fogtuk el önöket, mert a bolygó hatósága szerint engedély nélkül szálltak fel a Talizmánnal Ugyanezen hivatalnokok kérésére vissza fogjuk szállítani önöket az Ylesiára, hogy számot adjanak tettükről. Ne is próbáljanak ellenállni, mert sokszoros túlerőben vagyunk önökkel szemben!

Han gyűlölettel eltelve bámulta a karcsú korvettet és annak mind a tizenegy reaktorcsövét. A koréliai hajó legalább hússzor akkora volt, mint a Talizmán. Az alján jókora, utólag kialakított dokkzsilip tátongott.

– Ez egy monstrum – suttogta Bria. – Feléje húznak, Han.

– Semmit nem tehetek ellene, szivi – vont vállat Han. – Elkaptak minket. Nincs menekvés.

– Hányan lehetnek a fedélzetén? – kérdezte Mrrov, parázsló tekintettel méregetve a rabszolgaszállító hajót.

– Ha a sereg használja, akkor a teljes létszám százhatvanöt fő. Ez a korvett azonban át van alakítva. Egy dokkzsilipet alakítottak ki rajta, amely lehetővé teszi az űrben történő dokkolást. Ez nélkülözhetetlen, ha például egy űrállomásról akarják felvenni az árut… vagy a rabszolgákat. A legénysége negyven-ötven fő körül lehet.

– Még így is túl sok, hogy harcba bocsátkozzunk ellenük – állapította meg lemondóan Bria.

– Engem nem fognak harc nélkül elkapni – jelentette ki Han. Elővette a sugárvetőjét, és a két nőre nézett. – Ki ért egyet velem?

Bria szomorúan megingatta a fejét.

– Hárman negyven ellen? Han, beléd jóval több bátorság szorult, mint ész!

Han megint vállat vont, aztán egy dühös mozdulattal elrakta a fegyverét.

– Igazad van. De attól még nem kell örülnöm neki, hogy elkaptak.

Egy vékony hadaró hang vetett véget a vitának.

– Teljes gázt! Irány balra! Hét másodperc. Figyelj! – mondta sullusti nyelven.

– Mi a… – Han automatikusan visszakapcsolta a hajtóműveket, az utolsó csepp erőt is kipréselve a fő- és a segédhajtóművekből. A hajótest szinte összepréselődött a két ellentétes erő hatása alatt, de a mozgásban nem állt be változás. A Talizmánt már csak szűk kétszáz méter választotta el a korvett tátongó dokkzsilipjétől.

Han éles bal kanyarra programozta a navigációs rendszert, majd kezét a gombok felett tartva várt. A hajtóművek nyögtek és rázkódtak. Még néhány pillanat, és kiégnek. Ha az a kis…

Az Ylesian Dream tűnt fel előttük. Teljes sebességgel egyenesen a Talizmán felé száguldott, az utolsó pillanatban váltva irányt, hogy elhúzzon felettük. Han és a két nő ösztönösen lebukott, mintha ez bármit is segíthetett volna egy esetleges ütközésnél…

Jalus Nebl leírt egy félkört, és oldalra fordítva a hajót, hogy elférjen, a Talizmán és a Helot’s Shackle közé vágott.

Han rácsapott a kezelőpultra, és a Talizmán, vad pörgessél, akár egy megbolondított iránytű, beállt a megadott irányba, majd hála Neblnek, aki néhány értékes pillanatra megszakította a vonósugarat, kilőtt a koréliai korvett alól.

– Igen! – kiáltott fel örömittasan Han, és üdvözlésképpen hátraküldött két rakétát a Shackle irányába.

Nem hitte, hogy a két rakéta ekkorát fog tarolni. Az első lerombolta a nevetségesen erőtlen pajzsot, amely a függőleges vezérsíkot „védte”, a második pedig porrá zúzta ezt.

– Az idióták! – vihogott Han. – Azt hitték, a markukban vagyunk, és védtelenül hagyták magukat!

A korvett ennek ellenére még veszélyt jelenthetett rájuk, ezért nem lassított. Jalus Nebl sem. A szenzorok szerint a kis sullusti megelőzte őket, majd eltűnt a hipertérben.

– És most jövünk mi – vigyorgott Briára Han. – Ints búcsút a paradicsomnak, szivi!

Egy teátrális mozdulattal „kiugratta” a hajót a valós térből, aztán hátradőlt, hogy a csíkká szétfolyt csillagokban gyönyör-

– Irány haza! – suttogta a kimerültségtől erődén hangon. Bria rámosolygott, és megszorította a kezét. Mrrov hozzádörgölte a pofiját az arcához.

– Köszönöm – búgták mindketten.

Han még soha nem érezte magát ilyen jól.

12. fejezet

Togoria

Han halk zokogásra ébredt. Teroenza fülkéjében aludt, egy halom drága szőnyeg tetején – az egyetlen valamirevaló ágyat úriemberhez illően Briának adta. Mrrov, az egyeden közülük, aki előző éjszaka aludt valamennyit, vállalta, hogy a pilótafülkében gubbaszt, míg ő pihen, és ha valami gond lenne, azonnal felkelti. Ami persze nemigen fordulhatott elő, tekintve, hogy már a hipertérben voltak.

Han felült. Pocsékul érezte magát. A tagjai merevek voltak, másfél napja üres gyomra ádázul követelte a magáét. Előző nap egy falatot sem evett, sőt még arra sem volt ideje – vagy ereje? –, hogy vizet igyon. Feltápászkodott, átbotorkált a szoba víztartályához, és ivott néhány pohárral.

A vízcsap előtt állva rutinból megsimogatta az állát. Vastag, szúrós borosta telepedett a képére. Legutóbb akkor borotválkozott, amikor a Nal Huttára tartottak Nebllel.

A zokogás abbamaradt. Han felkapta a ruháit, és belépett az ápolófülkébe, amely legnagyobb örömére univerzálisan használható volt, és ráadásul még egy borotváló egységet is tartalmazott.

Pár perccel később, felöltözve és a körülményekhez képest felfrissülten, átment Bria szobájába. A lány az ágyon ült, a fal mellé kuporodva, arcát felhúzott térde közé rejtve.

– Hé… – szólította meg gyengéden Han. – Mi baj? Történt valami?

Bria fel sem nézett, csak legyintett.

– Nem, csak… kérlek, hagyj… Mindjárt jobban… leszek. Nem akarom… hogy ilyen állapotban láss – szipogta. – Borzalmasan… nézek ki.

Han leült melléje, de nem érintette meg.

– Akárcsak én – tájékoztatta. – El sem hiszed, mennyire tudnék örülni egy váltás tiszta ruhának. Hé… – próbálta magára terelni a lány figyelmét. – Ide nézz! Legalább a szakállamtól sikerült megszabadulnom. Azért már ez is valami.

Bria felemelte a fejét, és könnyes szemmel rámosolygott. A szeme és az orra vörös volt a sírástól, de Han még így is imádnivalónak találta.

– Ami azt illeti… tegnap tényleg elég… rozzant állapotban voltál.

Han kihúzta magát, és úgy tett, mintha vérig lenne sértve.

– Rozzant? Én? Soha! – A lány vállára tette a kezét. – Bria, szivi… mi a baj? Légy őszinte hozzám!

A lány megrázkódott.

– Az áhítat a baj, Han. Felébredtem, és eszembe jutott, hogy a többiek most gyülekezhetnek az áhítatra. És eszembe jutott, hogy én már soha nem fogok részesülni benne… nekem már soha nem lesz részem abban a csodálatos érzésben!

Han nem tudta, mit mondhatna erre. Sejtette, hogy Briának éppúgy hiányzik a Megvilágosulás – mind testi, mind lelki értelemben –, mint a kábítószeresnek a napi adagja, és a felismerés rémülettel töltötte el. Vajon képes lesz Bria úrrá lenni a függőségén? Vagy egész életében gyászolni fogja azt, amit elvesztett?

– Azt hiszem, ez természetes – jegyezte meg óvatosan, megkímélve a lányt ijesztő gondolataitól. – Persze, hogy hiányozni fog néhány napig, vagy esetleg egy hétig. De mindannyian melletted leszünk, szivi, és te erős nő vagy. Át fogod vészelni, hidd el! Meg aztán – körbemutatott – hatalmas ez a galaxis, és az egész a miénk. Annyi minden van, amivel pótolhatod azt, amit most hiányolsz. Eladjuk Teroenza kincseit, eladjuk a Talizmánt…

– Eladjuk a Talizmánú – vágott közbe Bria.

– Kénytelenek leszünk, mert túl feltűnő ahhoz, hogy vele utazgassunk. Hazavisszük Muuurghot és Mrrovt, aztán keresünk valami jó kis helyet, ahol megszabadulhatunk a hajótól.

Azt hiszem, már tudok is egyet. Van egy használthajó-kereskedés a Traluson, a koréliai rendszerben. Onnan könnyűszerrel tovább tudunk jutni valamelyik járattal a Koréliára. Magához húzta a lányt.

– És lesz egy nagy előnye az egésznek. Az, hogy nem kell a hajó irányításával bíbelődnöm. Minden időmet – csókot lehelt a lány arcára – neked szentelhetem.

Bria zavarában nyelt egy nagyot. Han megint föléje hajolt, Bria azonban hátrébb húzódott. Han vette a lapot, és leállította magát.

– Ó, Han – mondta könnyes szemmel Bria. – Mi lesz, ha nem tudom túltenni magam ezen a… ezen a… vágyódáson? Han… – egy kétségbeesett, görcsös mozdulattal összekulcsolta és egymáshoz préselte két kezét – …ez sokkal több, mint a vágyódás! Ez… sóvárgás kín egész lényem ordítva követelte a Megvilágosulást! Úgy érzem, mintha valaki egy hatalmas lyukat vágott volna belém, és elragadott volna belőlem egy részt!

Heves hidegrázás fogta el. Han magához szorította, és a haját simogatva becéző szavakat mormogott a fülébe. Bent, a lelke mélyén azonban ő is éppoly zaklatott volt, mint a lány. És igen, ugyanolyan rémült is. Megrémült attól, amit ezért a nőért érzett.

Bria még nem készült fel a szerelemre, gondolta összeszoruló gyomorral. Neki most barátra van szüksége, nem szeretőre. .. és hogy meddig, annak csak az idő a megmondhatója.

– Közeledünk a Togoriához – közölte Han. – Hol tegyem le a hajót?

– A legnagyobb városunk Caross. – Mrrov megmutatta a helyet a bolygó térképén. – Carossból üzenetet tudunk küldeni a Togoria őrgrófjának, a vadászok uralkodójának. A város szélén van egy űrkikötő. Nekünk még nincsenek saját hajóink, de más világok kereskedői és utazói gyakran felkeresik bolygónkat.

– Rendicsek, akkor irány Caross.

Nem sokkal később letette a Talizmán az üres leszállópálya közepén. A landolás tökéletesen sikerült.

– Muuurgh – fordult a togoriai felé, miután felfrissítette a hajónapló memóriáját –, mit gondolsz, utolérhet titeket itt a Togorián a t’landa tilek vagy a huttok bosszúja?

– Nem hiszem – felelte Muuurgh, látványosan begörbítve karmait. – Mrrov és én haladéktalanul összegyűjtjük a törzseink tagjait, és összeházasodunk. Utána pedig, népünk szokása szerint, el fogunk tölteni kettesben egy hosszú… hogy is mondják ezt? – nézett tanácskérőén Mrrovra, aki sokkal jobban beszélte a Basicet, mint ő.

– Nászutat – segítette ki Mrrov.

– Igen, hosszú nászutat. Emlékezzetek rá, hogy a mi világunkon a nők és a férfiak külön élnek az év jelentős részében. Ha véget értek a mézesheteink, Mrrov és én évente csak egyszer fogjuk lámi egymást, körülbelül egy hónap erejéig. Ez nálunk a szokás. De előtte – a togoriai óriás hozzádörgölte arcát a jövendőbelije arcához – minden időnket együtt fogjuk tölteni, fent a hegyekben. A huttok és az ylesiaiak ott nem találhatnak ránk, de a népünk különben sem fogja eltűrni, hogy utánunk kutassanak. Minden pilótát, aki azért száll le a Togorián, hogy Mrrov és Muuurgh után érdeklődjön… elintéznek.

Mrrov elővillantotta tűhegyes ragadozómosolyát.

– Kevés faj van, amelyik ujjat mer húzni a togoriaiakkal. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb fejvadász könnyebb zsákmány után fog nézni.

– Ez szerintem is így lesz – értett velük egyet Han. – Akkor hát rendben. Megérkeztünk. És most hogyan tovább? El fogtok sétálni, mancs a mancsban? – Briára vigyorgott, aki egy halvány mosollyal viszonozta ezt. Miután evett és pihent még egy keveset, valamivel szebb színben látta a világot, de Han tudta, hogy még mindig iszonyatos harc dúl a lelkében.

– Ha Hannák mennie kell, Muuurgh és Mrrov megérti – válaszolta a togoriai férfi. – De ha Han és Bria maradni tudnak még egy-két napig, akkor részt vehetnek a szertartáson, amely párrá avat minket. Ahogy ti neveznétek, az „esküvőn”.

Han csibészesen Briára sandított.

– Hallod, szivi? Esküvőre hívtak bennünket. Lenne kedved maradni néhány napot? Szerintem mindkettőnknek jót tenne egy kis pihenés.

– Hogyne – bólintott Bria, és a két togoriaira mosolygott. – Boldogan.

Egy kisebb csapat nő, néhány látogatóban lévő férfitól kísérve, közeledett a hajóhoz. Amint Muuurgh és Mrrov megjelent a rámpa aljában, örömteli bömböléssel és dorombolással körbevették a párt.

Han megfogta Bria kezét, és körbenézett.

– Szép bolygó – állapította meg. – Ylesiával ellentétben ez igazi paradicsomnak látszik.

– Valóban gyönyörű – bólogatott Bria.

És tényleg az volt. A fejük felett mélykék égbolt ívelt láthatártól láthatárig, ahol indigókék gyűrűként ölelte körül a tájat. A távolban délceg, szikrázóan fehér sapkás hegycsúcsok között bolyhos bárányfelhők úszkáltak, meg-megbámulva magukat egy sötétzöld erdőkkel, virágos rétekkel szegélyezett tó tükrében.

A togoriaiak felett, a levegőben Han egy hatalmas, szárnyas lényt pillantott meg. A mosgothok egyike lehetett, akik – amint azt Muuurghtól tudta – a legfőbb „szállítóeszköznek” számítottak a Togorián. A mosgothok voltaképpen rendkívül intelligens repülő gyíkok voltak. A togoriaiak háziasítottak őket, és a két faj kölcsönösen megvédte egymást egy másik, még nagyobb repülő hüllőtől, a halálos lifontól, amely a togoriai gyerekekre és a mosgoth tojásokra egyaránt veszélyt jelentett.

A mosgoth, hátán egy togoriai férfival, tett egy kört a Talizmán körül, majd lassú ereszkedésbe kezdett. Hant lenyűgözte az az összhang, amely a mosgothot és „lovasát” szinte egyeden lénnyé olvasztotta egybe.

A togoriai levegő a legtisztább, legfrissebb levegő volt, amit Han valaha is a tüdejébe szívott. Mrrov korábban elmagyarázta neki, hogy éppen ennek megtartása érdekében kizárólag napenergiát alkalmaznak. A togoriaiak nagy becsben tartották a

világukat, és nem állt szándékukban kizsákmányolni vagy beszennyezni azt a haladás nevében, ahogy azt olyan sok más faj a galaxisban megtette.

Han próbaképpen tett egy-két lépést; úgy érezte, mintha rugók lennének a sarkára szerelve. A Togorián a gravitációs gyorsulás, nem sokkal bár, de alatta maradt a koréliainak és az ylesiainak.

Pár pillanattal később a tömeg szétvált, és a még mindig bepólyált, de immár magabiztosan lépkedő Muuurgh lépett elő, Mrrowal az oldalán.

– Összehívtuk a klánjainkat a párrá avatási szertartásra és az azt követő ünnepségre – közölte. – Ti is szívesen látott vendégek vagytok. Kérlek, kövessetek minket!

Han és Bria követték.

Caross bűbájos városnak bizonyult, fehér kőből épült házakkal, teraszos hegyoldalain buján zöldellő kertekkel és parkokkal. A togoriai nők tanulással, szaktudást igénylő munkák végzésével és – nem utolsósorban – zajos gyerekeik nevelésével foglalták le magukat. Muuurgh elmagyarázta, hogy mind a fiú-, mind a lánygyerekek az anyjukkal maradnak, míg el nem érik a felnőttkort, amikor is a fiúk apjukhoz költöznek, hogy megtanulják a vadászélet fortélyait.

Az elkövetkező két napban Han és Bria pihent, ízletes ételeket evett – bár ragaszkodtak hozzá, hogy a húst megfőzzék nekik –, és hosszú sétákat tett a környező parkokban, kertekben. Han még repülőleckéket is vett egy fiatal, Rrowv nevű fiútól – megtanulta, hogyan kell megülni és irányítani a mosgothot. Jó reflexeinek és bátorságának köszönhetően Han hamarosan magasan a háztetők felett találta magát, egy mosgoth vállára szíjazott nyeregben.

A mosgothok igazán barátságos lényeknek bizonyultak. Imádták, ha apró fülük tövét vakargatta, vagy mellkasukat simogatta.

Az érkezésüket követő napon folyamatosan érkeztek – természetesen mosgothok hátán – a férfiak a Togoria minden tájáról. A hír, hogy Muuurgh, a vadász hazatért és házasodni

készül, pillanatok alatt szétröppent, s a rokonok most mindannyian egybegyűltek, hogy megünnepeljék ezt.

Muuurgh és Mrrov nem győzték mesélni a csillagok közt tett kalandjaikat. Mrrov türelmesen újra és újra elmondta az érdeklődőknek, miképpen csalták lépre a t’landa tilek. Remélte, példájából okulni fognak a togoriai nők, és egyikük sem fog bedőlni az ylesiai „paradicsom” ígéretének.

A párrá avatási szertartást a harmadik napon tartották, napnyugtakor. A jegyeseket Han és Bria kísérte fel. Mrrov és Muuurgh alaposan kicsípték magukat, órákon át fésült bundájuk valósággal tündökölt az alkonyat sugaraiban. Ruhát nem viseltek, ahogyan a Togorián – a kellemes időjárásból eredően – senki sem.

A jegyesek lassan megfordultak, hogy az egybegyűltek láthassák arcukat. Muuurgh jelére Han és Bria hátralépett, a vendégsereg tagjai közé.

Mrrov és Muuurgh ezután szembefordultak egymással. Han növekvő aggodalommal figyelte, hogy a jegyesek egymásra üvöltenek, majd karmaikat villogtatva vicsorogni és fújtatni kezdenek.

Aztán olyan hirtelen, hogy Han alig tudta követni a tekintetével, egymásnak ugrottak, és a talajon hemperegve vadul harapdálni, karmolni, pofozni kezdték egymást. Han látta, hogy Bria is nyugtalan, de kettejükön kívül senki nem tűnt riadtnak. Ahány bolygó, annyi szokás, gondolta Han.

Végül, zihálva és morogva, a két fél szétvált. Látszólag ádáz küzdelmük ellenére egyikük bundáján sem voltak vérfoltok. Egy darabig még kerülgették egymást, egyre halkabban és szelídebben nyávogva, aztán összeborultak, és összedörgölték arcukat.

Sokáig így maradtak, kéjesen dorombolva egymásnak, míg Mrrov váratlanul hátra nem ugrott, hogy fújtatva ismét Muuurghra vesse magát. Újabb birkózás, harapdálás, pofozkodás következett.

Han megszorította Bria kezét.

– Romantikus, mi? – súgta oda vigyorogva.

– Pszt! – nézett rá rosszallóan Bria.

Néhány másodperc elteltével a pár már megint dorombolt és dörgölőzött, az élvezettől réveteg tekintettel.

A tömeg is kezdett izgatottá válni, mint azt a mindenfelől hallható dorombolás jelezte. Muuurgh és Mrrov harmadszorra is eljátszották a „harci” jelenetet.

Ám ez alkalommal a végén a vőlegény gyengéden beleharapott a menyasszonya tarkójába, és ölébe emelve átvitte Mrrovt a körön. A tömeg szétnyílt, utat engedve az újdonsült párnak.

Muuurgh, még mindig ölében hordozva menyasszonyát, hamarosan eltűnt a sötétben. Néhány perccel később győzedelmes, eksztatikus üvöltés rázta meg a levegőt – majd újra csend lett.

A tömeg elismerő mormogással vette tudomásul, hogy az esküvő véget ért. Hant kis híján feldöntötték a togoriai rokonok, amikor erőteljes vállveregetés kíséretében arról biztosították, hogy ilyen remek szertartást még soha nem láttak.

Az ünnepély az éjszakába nyúlt. A sziporkázó csillagok és a két parányi hold varázsos látványa sétára csak Hant és Briát.

– Nos, hogy ment ma? – kérdezte Han a lánytól. – Valamivel jobban érzed magad?

Bria bizonytalanul bólintott.

– Egy kicsit. Néha egy egész órát is kibírok anélkül, hogy hiányozna. Máskor viszont még a percek is egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, és úgy érzem, hogy megtébolyodom.

– Éppen ezért terveztem holnapra valami nagyon különlegeset – mosolygott rá Han. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fogsz szórakozni. Már mindent elrendeztem.

– Miről van szó? – csillant fel Bria szeme. – Mit fogunk csinálni?

– Azt nem árulhatom el – incselkedett vele Han. – Te csak kelj fel az első madárszóra, rendben?

– A Togorián nincsenek madarak – emlékeztette Bria. -Csak icipici repülő gyíkocskák.

– Ez igaz. Akkor kelj a gyíkokkal, rendicsek?

– Rendicsek – bólintott lelkesen a lány

Bria reggel sehol nem találta Hant a rendelkezésükre bocsátott lakosztályban. Talált azonban helyette egy kosár gyümölcsöt, egy kancsó gyümölcslevet, néhány csík füstölt húst és egy szelet kenyeret, gondosan egy tálcára helyezve. Az étel mellett volt egy papír fecni is, a következő szöveggel:

„Öltözz fel, egyél, aztán gyere ki! Várlak. – H.”

Bria nem tudta, mire vélni a dolgot, de úgy tett, ahogy Han kérte. Közben mindvégig annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy még a Megvilágosulás utáni sóvárgásáról is megfeledkezett. Különben is úgy érezte, hogy a napok teltével egyre jobban viseli az áhítatok hiányát. Titokban azért imádkozott a világegyetem összes valódi istenéhez, hogy egy napon végleg megszűnjenek a kínok.

Amikor kiért az udvarra, Han már egy mosgoth nyergében ülve várta. A nyereg mellé egy pokróc és egy iszák volt rögzítve.

– Gyere! – hajolt le Han, kezét nyújtva feléje. – Mássz fel! Bria ijedten nézett Hanról a mosgothra, onnan pedig a határtalanul kéklő égboltra.

– Te azt akarod, hogy veled repüljek ennek a… teremtménynek a hátán? – kérdezte riadtan. Egy dolog volt egy űrhajó belsejében vagy egy siklóban repülni, és megint más egy óriás hüllő hátán, egy ingatag nyergen kuporogva.

– Hát persze! – Han megpaskolta a hátasa nyakát. – Ő Kay-diss, egy cukipofa kanca. Nem igaz, kislány?

A mosgoth hátrahajtotta inas nyakát, és kiöltötte hosszú, villás végű nyelvét, jelezve, hogy élvezi a cirógatást. Bria mélyet lélegzett.

– Rendben – adta meg magát. Végtére is, gondolta, a legrosszabb, ami történhet az, hogy lezuhanunk az égből, és halálra zúzzuk magunkat Akkor legalább többé nem fogok tovább gyötrődni

Megfogta Han kezét, és rálépett a lény lábára, amelyet az készségesen behajlított, hogy Bria könnyebben fel tudjon mászni a hátára. Egy másodperc, és máris ott ült Han előtt a nyeregben. Han a dereka mellett előredugta a két karját, egyszerre Briát ölelve és a gyeplőt is tartva. Csettintett Kaydiss-nak, és megrántotta a szíjat. Bria gyorsan behunyta a szemét.

A mosgoth felugrott a levegőbe, csapott néhányat a szárnyával, és már repült is. Mire Bria ki merte nyitni a szemét, már magasan a háztetők felett szálltak, és folyamatosan emelkedtek. A szél körülölelte, meglobogtatta a haját, könnyeket csalt a szemébe.

– Ó, Han! – kiáltotta izgatottan Bria. – De hiszen ez csodálatos!

– Ja – vágta rá bocsánatos önelégültséggel Han. – És ez még semmi ahhoz képest, amit mutatni akarok neked!

Bria belekapaszkodott a nyereg elejébe – így hogy ketten szorongtak az egyszemélyes ülésben, nem kellett attól tartania, hogy egyensúlyát vesztve kizuhan –, és hagyta, hogy a repülés mámora megrészegítse.

Erdők és dombok suhantak el alattuk. Bria gyermeki örömmel bámulta az alant elterülő réteket, tavakat, falvakat. Nem érezte ilyen jól magát… nos, a legutóbbi Megvilágosulása óta.

De még a Megvilágosulás is elveszteni látszott hatalmát felette, legalábbis pillanatnyilag. Ujjongani, integetni lett volna kedve, de félt, hogy ezzel megijesztheti a mosgothot.

– Nem fog kifáradni a kétszeres súlytól? – kiáltott hátra Hannák.

Han olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte fülén a lehelete melegét.

– Togoriai férfiakhoz van szokva. Te meg én együtt nem nyomunk annyit, mint Muuurgh. Hidd el, Kaydiss remekül érzi magát!

Fél órával később a folyó, amelynek szalagját követték, széles deltává ágazott szét. Han észak felé fordította a mosgothot, és néhány perccel később felbukkant az arany-ezüst partokat nyaldosó, szelíden hullámzó tenger

– A tengerpart! – kiáltott fel izgatottan Bria.

– Megfogadtam magamnak, hogy egy nap elviszlek egy igazi tengerpartra – kiabált vissza Han. – Egy olyan tenger partjára, amelyben úszni is lehet anélkül, hogy az embert megzabálnák.

Lefelé irányította a mosgothot, és a kezes jószág hamarosan lezökkent a homokba. Han felhelyezte a szárnybéklyót, hagyta, hogy Kaydiss bevesse magát tízóraizni a közeli mocsárba, majd visszatért Briához a batyuval és a pokróccal.

– Előbb ússzunk – kérdezte –, vagy inkább együnk?

Briának nem volt nehéz döntenie: a víz mágnesként vonzotta. A Korélián egy tengerparti házban nőtt fel, és szinte egyszerre tanult meg járni és úszni.

– Ússzunk!

Örült neki, hogy egyrészes alsóneműt visel, mert így gond nélkül ledobhatta magáról az inget és a nadrágot, és már rohanhatott is a vízbe. Han alsónadrágra vetkőzött, és követte.

Hamarosan kiderült, Bria döbbenetére, hogy Han nem tud úszni.

– Sohasem volt alkalmam rá, hogy megtanuljak – magyarázta szégyellősen Han. – Mindig dolgoztam, vagy ha mégsem, akkor versenyeztem vagy ilyesmi. Egyszer már említettem neked, hogy az Ylesian láttam először nagy mennyiségű vizet együtt.

– Értem – bólintott Bria. – Ma viszont meg fogsz tanulni. Fiatal vagy és erős, jó egyensúlyérzékkel és reflexekkel áldott meg az ég. Menni fog.

Han kiváló tanulónak bizonyult. Briát meglepte, milyen igyekezettel, milyen pontosan köved az utasításait. Amikor megjegyezte ezt, Han keserűen elmosolyodott.

– A pilóták hamar megtanulják, hogy az utasításokat követni kell, vagy halott pilóta lesz belőlük.

Mire az úszólecke véget ért, Han már magabiztosan lubickolt a hullámokban, és kezdte megtanulni, hogyan kell a légzését a kar- és lábmozdulataival koordinálni.

– Nagyon ügyes diák vagy – dicsérte meg Bria, miután letelepedtek a pokrócra.

– Kösz – vigyorgott Han. – Te pedig remek tanár.

Bekebelezték az elemózsiát, aztán kéz a kézben sétára indultak a tengerparton. Egy apró, zöldes-aranysárga gyíkocska röppent feléjük a mocsár felől, és ahogy Bria feléje nyújtotta a kezét, bátran rátelepedett az ujjaira, kíváncsi tekintettel tanulmányozva azok gazdáját. Han elmosolyodott.

– Gyönyörű vagy, Bria.

– Úgy érzem, mintha az egész világ az enyém lenne – felelte vidáman a lány – Ez a nap… mindig emlékezni fogok rá, Han.

– A tied ez a part – simogatta meg a haját Han. – Ma csak a tied.

A gyíkocska felröppent, búcsúképpen megbillegtette magát előttük, aztán elszállt.

Han ezután komolyra fordította a szót, elmesélte Briának, hogy még mindig eltökélt szándéka bekerülni az Akadémiára.

– Mindenki felnéz a birodalmi tisztekre – magyarázta. – Eddigi életemben soha senki nem nézett fel rám, de ha bejutok, akkor ez meg fog változni. Képes leszek megváltoztatni az életemet, Bria. Többé már nem kell lopnom, csalnom és csempészkednem, hogy megélhessek.

A szívből jövő szavak hallatán Bria szeme megtelt könnyel. Szembefordult Hannái, és megsimogatta az arcát.

– Néha érzem, hogy megszakad érted a szívem – suttogta. Annyi szenvedésben, annyi igazságtalanságban volt részed…

Han viszonozta az érintését. Tekintetébe fájdalom költözött.

– Azért volt valaki, aki szeretett engem – mondta. – Hadd meséljek neked Dewlannáról!

És mesélt, felelevenítve a drága gyermekkori barát emlékét. Mire visszaértek a kiindulási pontjukra, szomorkás csend telepedett közéjük.

– Nekem úgy tűnik, ez a Garris Shrike és a t’landa tilek nagyszerűen megértenék egymást – jegyezte meg hosszas merengés után Bria.

– Nem telne bele sok idő, és ő vezetné a telepeket – bólintott komoran Han. Letelepedett a pokrócra, és felhúzott térdére támasztotta az állát. A tengert nézte, de a gondolatai valahol

egészen másutt kalandoztak. – Meg kellett volna ölnöm őt, amikor alkalmam volt rá, Bria. De nem tettem. Bria lehuppant melléje.

– Azért, mert tisztességes ember vagy, Han – jelentette ki határozottan. – Keménynek hiszed magad, és az is vagy… de ugyanakkor tisztességes is vagy Nem vagy hidegvérű gyilkos, mint Shrike. Ha akkor lelőtted volna őt, semmivel sem lennél jobb nála.

Han lassan a lány felé fordította a tekintetét.

– Igazad van – mondta halkan. – Néha, amikor összekuszálódni látszanak a fejemben a gondolatok, te pillanatok alatt rendet raksz benne… néhány szavaddal. Nagyon… nagyon bölcs nő vagy, Bria.

Bria mozdulatlanul ülve hagyta, hogy Han odahajoljon hozzá, és hálás csókot nyomjon az arcára. A fiú ajkai melegek… nem, forróak voltak. Han tisztelettudóan el akart húzódni tőle, de Bria megérintette az arcát.

– Ne…

Han ajkai megtalálták a száját. A csókja eleinte sós, tenger ízű volt, majd édes, kimondhatatlanul édes. Bria behunyta a szemét, átadva magát a pillanatnak. Tér és idő megszűnt létezni számára.

Néhány hosszú szívdobbanás után Han leheletnyire eltávolodott tőle. Bria kinyitotta a szemét, és azon kapta, hogy az ő arcát tanulmányozza.

– Milyen volt? – kérdezte becéző hangon a fiú. – Jó? Bria lesütötte a szemét.

– Több, mint jó – suttogta, és átölelte Han nyakát. A fiú bőre lázasan forró volt, akárcsak széles, meztelen válla. Han a dereka köré fonta a karját, és magához szorította. – Sokkal, sokkal több, mint jó…

13. fejezet

Visszatérés a Koréliára

A következő napon már mindkét pár indulásra készen állt. Muuurgh és Mrrov előtt egy várhatóan csodálatos nászutazás állt, Briára és Hanra pedig újabb csillagközi utazás várt, melynek úti célja a Koréliai rendszer volt.

Elválásuk pillanata előtt Muuurgh megszorította Han vállát, és gyengéden megrázta a koréliait.

– Hiányozni fogsz… De mindenképpen mennetek kell? Azt mondtad, szeretitek a Togoriát. Nélküled Mrrov és én soha nem találtunk volna egymásra. A togoriaiak őrgrófja arra kért, közöljem veletek, hogy Bria és te akár örökre is itt maradhattok, ha akartok. Velünk vadászhatsz, Han. Mosgothokon repkedhetsz. Boldogok lennénk.

Han a barátjára mosolygott.

– Úgy hogy évente csak egyszer láthatom Briát? Nálunk, embereknél ez nem megy pajtás. De azért köszönöm. És számíts rá, hogy egy nap majd beugrom hozzátok!

– Han tegye azt mihamarabb. – Muuurgh, mint mindig, ha felindult állapotban volt, togoriai módra fogalmazott. Felkapta Hant, akár egy kisgyereket, és jó erősen magához szorította.

Bria és Mrrov is érzékeny búcsút vett egymástól.

– Le fogod győzni a Megvilágosulás utáni sóvárgásodat – állította mély meggyőződéssel Mrrov – Nekem sikerült. Miután önként lemondtam róla, sokáig vágyódtam utána, de ahogy a napok teltek, egyre kevésbé éreztem a hiányát, és most már tökéletesen jól vagyok. Hagytam, hogy a hitszegőkkel szemben érzett gyűlölet viharrá dagadjon keblemben, és kiseperjen belőle mindent, ami velük kapcsolatos.

– Bárcsak én is olyan erős lehetnék, mint te! – sóhajtott Bria.

– Az vagy – biztosította Mrrov – Csak nem akarod elhinni. Han összefacsarodó szívvel emelte fel a Talizmám. Szinte fájt, hogy elhagyják a Togoriát.

– Ez egy csodálatos világ – mondta a mellette ülő Briának.

– Csodálatos lakókkal.

– Igen – sóhajtott Bria. – Soha nem fogom elfelejteni, még ha száz évig élek is.

Han a lányra mosolygott.

– Én sem, szivi. Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer elmehessek a tengerpartra, és gondtalanul élvezhessem a napfényt meg a vizet egy széplány társaságában. Úgy hogy közben ne kelljen senkit átvernem, és ne kelljen a biztonsági erőktől rettegnem, mert csempészáru égeti a zsebemet. Hála neked, most már tudom, milyen normális embernek lenni.

Olyan bűbájos mosoly volt a válasz, hogy azt csak csókkal lehetett megköszönni.

– Bria… én… – Han vett egy mély lélegzetet, aztán megrázta a fejét, és úgy tett, mint akinek hirtelen navigálnivalója támadt.

Mivel valóban időszerű volt végrehajtani az ugrást, Bria türelmesen megvárta, hogy Han megadja a koordinátákat. Amikor aztán egy perccel később a csillagok csíkokká nyúltak, Han felé fordult a székével, és megfogta a kezét.

– Igen? Folytasd! Valamit mondani akartál.

– Mi? – adta Han az értetlent. – Miről beszélsz?

– Mondani akartál valamit, mielőtt sürgős irányítanivalód akadt. De most már kint vagyunk a hipertérben, úgyhogy nyugodtan elmondhatod. – Hamiskásan elmosolyodott. – Hallgatlak.

– Nos, én csak azt akartam mondani… hogy éhes vagyok

– fejezte be ötletszerűen a mondatot Han. – Kopog a szemem az éhségtől. Együnk valamit.

– Alig egy órája ettünk, mielőtt elindultunk volna – emlékeztette Bria. Közelebb húzódott Hanhoz, és simogatni kezdte a kézfejét. – Áruld el, kérlek, mire gondoltál.

– Izé… – Han vállat vont. – Én akkor is éhes vagyok.

– Tényleg? – nézett mélyen a szemébe a lány

– Én… – Han fülig elvörösödött. – Jó, nem. Hé… Bria, szivi… én nem vagyok jó ebben.

– Pedig jó vagy egynéhány dologban – somolygott Bria.

– Például? – vigyorodott el Han.

– Mint például a navigálás. Meg a lövöldözés. És a barátaid megmentése.

– Igen, azt hiszem, ez igaz. – A lányra nézett, és hirtelen támadt bátorsága megint elenyészett. – Bria… én csak azt akartam mondani, hogy… – megköszörülte a torkát. – Nem könnyű.

– Tudom – bólogatott Bria. – Tudom, Han. – Felemelte a fiú kezét, és megcsókolta. – Én is szeretlek, Han.

Han egyszerre tűnt boldognak és meglepettnek.

– Komolyan?

– Igen. Már jó ideje. Azt hiszem, akkor szerettem beléd, amikor a refektóriumban rám akaszkodtál, és bárhogy igyekeztem, sehogy sem tudtalak levakarni magamról.

– Azt hiszem, sejtettem, de hogy mikor jöttem rá, azt már nem tudom. Csak az biztos, hogy megrémültem. Velem még sohasem történt ilyen, Bria.

– Az, hogy szeretsz valakit? Vagy az, hogy szeretnek?

– Mindkettő. Az egyetlen, akit szerettem, Dewlanna volt. Gondolom, ő is szeretett engem. De az más volt.

– Igen. – Bria szembogara ékszerként csillogott. – Ez más. Remélem, hogy mi soha nem fogjuk elveszíteni egymást.

Most Hanon volt a sor hogy megfogja a kezét.

– Soha – fogadta meg. – Semmi nem állhat a szerelmünk útjába. Erre mérget vehetsz, szivi.

Azzal az ürüggyel, hogy messze el akarja kerülni a hutt szektort, Han úgy programozta be az útvonalat, hogy a Talizmán a lehető legkésőbb juttassa el őket a Koréliai rendszerbe. Valójában szeretett volna minél több időt együtt tölteni Briával

– kettesben, mert már előre rettegett attól, hogy meg kell ismerkednie a lány családjával. Szinte semmit nem tudott az „átlagpolgár” életéről, és egészen biztos volt benne, hogy képtelen lesz beilleszkedni.

Előtte azonban még várt rá néhány fontos tennivaló: eladni a hajót, ha a Ti-alusra értek, új személyazonosságot váltani a kapott pénzből – mindkettőjüknek – és végül, de nem utolsósorban, segíteni Briának legyőzni az elvonás démonát.

Bria már sokkal jobban tűrte a „Megvilágosulás” hiányát, mint az első napokban, de Han két alkalommal is arra ébredt, hogy a lány eltűnt a kabinból. Mindkét alkalommal a pilótafülkében talált rá, ahol Bria a másodpilóta-ülésben kuporgott és a csillagokat bámulta, olyan vágyódva, hogy Hant kínzó féltékenység fogta el.

Miért nem vagyok elég neked? Miért nem elég neked a mi szerelmünk?, tűnődött. Elég akart lenni a lánynak, boldoggá és kiegyensúlyozottá akarta tenni őt – de érezte, hogy Bria nem az. Ez bántotta, és ugyanakkor bosszantotta is.

Egy alkalommal beszélni próbált vele a kérdésről.

– Már majdnem tíz napja! Miért hiányzik még mindig annyira neked? – kérdezte türelmét vesztve. – Áruld el, Bria! Értesd meg velem!

Bria szomorúan nézett vissza rá kékeszöld szemével.

– Nem tudom megmagyarázni, Han. Olyan, mintha kimetszettek volna egy darabot belőlem… a lelkemből. Nem csupán arról van szó, hogy maga a Megvilágosulás, az öröm, a melegség hiányzik. Ezen már kezdem túltenni magam. Inkább az…

– elakadt a hangja.

Han közelebb húzódott hozzá a pilótaszékben, és megfogta a lány mindkét kezét. Hidegek voltak, mint két megfagyott madárka. Gyengéden felmelegítette őket a tenyerében.

– Folytasd! – biztatta. – Hallgatlak.

– Mrrov és Teroenza tévedtek, amikor azt gondolták, hogy csak gyenge akaratú személyek eshetnek bele az ylesiai vallás csapdájába. Akadnak persze a zarándokok közt olyanok, akik azért kerültek az Ylesiára, mert elégedetlenek voltak korábbi

életükkel, vagy éppen menekültek valami, valaki elől. De a többségre nem ez a jellemző. Sokukkal megismerkedtem, Han.

– Elhiszem – bátorította Han.

– A legtöbb ylesiai zarándok, hogy is mondjam… idealista. Olyan személy, aki komolyan hiszi, hogy van valami jobb, hogy az elemek ran értelme. Rossz helyre keveredtek, hagyták, hogy a papok lyukat beszéljenek a hasukba az Egyről és a Mindenről, de ez még nem jelenti azt, hogy a vágyódásuk egy magasabb, egy felsőbbrendű erő iránt ostobaság.

Han látta, hogy könnyek gyűlnek a lány szemébe. Baljós, megmagyarázhatatlan aggodalom fogta el.

– Bria… szivi! Ne tépelődj ennyire! Az, hogy ez a vallás egy nagy átverés, még nem jelenti azt, hogy nem érdemes élni. Itt vagyunk mi egjonásnak. Pénzünk is lesz. Remekül megleszünk, hidd el.

– Han… – Bria megérintette ujjai hegyével az arcát, és szeretetteljesen elmosolyodott. – Te aztán a végletekig gyakorlatias vagy nem igaz? Ha nem lőnek le vagy nem kap el egy vonósugár, akkor az élet nagyszerű, nemde?

Han, a lelke mélyén sértődötten, megrázta a fejét.

– Én csak egy egyszerű srác vagyok, az igaz, de ettől még tökéletesen értem, hogy miről beszélsz. Lehet, hogy én is örülnék neki, ha lenne egy felsőbbrendű személy vagy erő, a helyzet azonban az, hogy eddig még nem találkoztam vele, és sejtem, hogy nem is fogok.

– Han… elgondolkodtál már azon, hogy az egyetlen személy akiről te gondoskodni tudsz, azt te magad vagy?

– Meg te, Bria. Ne feledd, hogy mi egy csapat vagyunk!

– Igen – bólintott a lány – Egy csapat vagyunk. Én azonban képtelen vagyok boldog lenni pusztán attól, hogy nem lőttek le, vagy hogy pénzem van. Én ennél többre vágyom.

– Vagyis tudni akarod az okát mindennek, ami történik. Azt szeretnéd, ha az eszméid valóra válnának – mondta vádló hangon Han.

– Igen – ismerte el Bria. – De azért megértem, hogy nem akarod olyan kérdésekkel gyötörni magad, mint például az.

hogy mi az élet értelme. Az is meglehet, hogy te vagy az okosabbik kettőnk közül.

– Okos? – ráncolta össze a homlokát Han. – Még hogy én? Nem vagyok egy tökfej, az igaz, de soha nem áltattam magam azzal, hogy filozófus vagyok vagy ilyesmi.

– Éppen erről beszélek. Te nem tépelődsz a világban tapasztalható igazságtalanság, korrupció és közöny miatt. Te elfogadod a dolgokat olyannak, amilyenek, és megpróbálod kikerülni őket. Igaz?

Han elgondolkodott ezen, majd bólintott.

– Igen, azt hiszem. Talán valamikor, réges-régen én is arról álmodoztam, hogy egy napon, ha felnőttem, én leszek az, aki fenéken billenti a rosszfiúkat és rendet teremt a világban. De… – felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott – attól tartok, kiverték belőlem a tenni akarást, még kölyökkoromban. Ha Garris Shrike felügyelete alatt éltél, hamar rájöttél, hogy az egyetlen esélyed az, ha meghúzod magad, és azt teszed, amit mondanak neked. Csak azt… vagy letörik a kezedet.

– És Dewlanna?

– Tudtam, hogy szóba fogod hozni. – Han megvakargatta a fejét. – Dewlanna más volt. Ő törődött velem. Ó volt az egyeden, akit érdekelt, élek-e vagy meghaltam, de neki is meg volt kötve a keze. Ezek után ne csodáld, hogy ilyen… gyakorlatiassá váltam!

– Nem csodálom – mondta együtt érzően Bria. – Ez természetes.

– De folytasd! – kérte Han. – Arról beszéltél, hogy a zarándokok többsége idealista. Te is az vagy?

Bria igent intett a fejével.

– Az vagyok, Han. Egész életemben több és jobb akartam lenni… hogy szebb hellyé tehessem az univerzumot. Amikor rátaláltam az ylesiai vallásra, azt hittem, megvan a megoldás. Komolyan elhittem, hogy a hitemmel és az alázatommal meg tudom változtatni a világot. – Keserű mosollyal vállat vont. – Sajnos kiderült, hogy egy szélhámosságra pazaroltam a hitemet.

– Értelek – igyekezett megemészteni a hallottakat Han. – De be kell látnod, Bria, hogy más dolgokban is lehet hinni! Valós dolgokban. Csak meg kell találnod őket.

Bria felállt, Han mögé lépett, és cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. Han felállt, és szorosan magához ölelte.

– Már megtaláltam – mosolygott rá Bria. – Te vagy a legvalódibb személy, akivel valaha is találkoztam. És a legelevenebb…

Han hálából arcon csókolta, Bria pedig a fiú vállára fektette a fejét. Így álldogáltak sokáig, némán, gondolataikba merülve.

– Dewlanna mesélt nekem valamiről, amiben ő hitt – szólalt meg hosszú idő múltán Han. – Valamiféle közös energiáról, amely mindent áthat, élőlényeket és tárgyakat egyaránt. Komolyan hitt benne. Megesküdött nekem, hogy létezik ez az erő.

– Talán nem ártana elzarándokolnom a Kashyyykra – kuncogta el magát Bria.

– El is megyünk egy nap, majd meglátod – ígérte neki Han. – Dewlanna azt mondta, csodálatos hely A fák tetején élnek.

– Az aranyos lenne – mosolygott Bria. – Te meg én egy fa tetején. Mit csinálnánk ott egész nap?

– Nekem van egy ötletem – kacsintott rá Han, és megcsókolta, olyan hévvel, hogy Bria körül táncra perdültek a csíkká nyúlt csillagok.

A fedélzeti számítógép, mintha megirigyelte volna a jó dolgukat, éppen ebben a pillanatban jelezte hangos sípolással, hogy hamarosan kilépnek a hipertérből. Han elfintorodott.

– Ennyit az időzítésről, szivi. Majd később kárpótollak, rendicsek?

– Rendicsek – pirult el Bria.

Han bevetette magát a pilótaülésbe, hogy ellenőrizze a koordinátákat, de nem tudta megállni, hogy ne küldjön hátra egy szívdöglesztő vigyort.

– Már alig várom…

Han a Tralus egyik magánkikötőjében tette le a Talizmám.

– Mi ez a hely? – nézett körül a rámpa aljából Bria. Ilyen sok és ennyiféle hajót még sohasem látott így összezsúfolva. Egyesek alig voltak többek rozsdás roncsoknál, mások vadonatújaknak látszottak, egyvalami azonban közös volt bennük: egyiken sem látott azonosító kódot vagy nevet. – Ez valami hajótemető?

– Ugyan. A hajók sohasem halnak meg… legfeljebb Igazmondó Toryl Használthajó-udvarában kötnek ki. Ha szükséged van egy hajóra, vagy ha meg akarsz szabadulni egytől, és mindezt úgy hogy ne hagyj nyomot magad után, akkor idejössz.

Bria szeme elkerekedett.

– Ezek mind lopott hajók?

– A legtöbbjük. Akárcsak a miénk, emlékszel? Bria elfintorodott.

– Már kezdtem elfelejteni.

Han a hatalmas leszállópálya közepén álló irodaépület felé pillantott.

– Már jön is valaki, és úgy látom, nem más, mint az Igazmondó Toryl.

Igazmondó Toiyl durosi volt – magas, sovány tökéletesen kopasz kékes bőrű humanoid. Akár embernek is elment volna, ha nem hiányzott volna az orra, amitől úgy nézett ki, mintha folyamatosan gyászolna. Han előrelépett, és kezet nyújtott a szomorú ábrázatú férfinak.

– Jó napot neked, utazó – üdvözölte Torylt. A durosiak annyira imádtak utazni, hogy ez a megszólítás megtisztelő címnek számított náluk. – Keil d’Tana vagyok, ő pedig a társam, Kyloria m’Bal. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is, hogy megismerhetlek titeket – felelte Toryl. – Üdvözöllek titeket, utazók. Ráértek felfrissülni egy kissé és történeteket mesélni nekem?

A durosiak galaxisszerte fantasztikus mesélők hírében álltak. Szinte szóról szóra észben tartottak minden történetet, amit csak egyszer is hallottak, és szenvedélyesen gyűjtötték őket. Ez alól természetesen Toryl sem jelentett kivételt.

– Sajnálom, de rohanunk – mentegetőzött Han. – Van egy személyszállító hajó, amit el kell érnünk.

– Megértem – bólintott a durosi. – Mivel tömegközlekedési eszközre fogtok szállni, feltételezem, hogy nem venni, hanem eladni akartok.

– így igaz, utazó – válaszolta Han. – Kitűnő állapotban van. Egy imádni való kis luxusjacht. Csak apróbb átalakításokat kell végezni rajta, és máris továbbadhatod valamelyik gazdag koréliai családnak, hogy álomutazásra vigyék a gyerekeiket.

– Jacht? – Bria úgy érezte, mintha a szó nemtetszést váltott volna ki a durosiból, de nem lehetett biztos benne. – Megnézem, és mondok rá egy árat, d’Tana utazó.

Han a Talizmáihoz vezette a férfit. A durosi gyászos tésztaképén mintha nyújtófa ment volna végig, amikor megpillantotta az ylesiai hajót.

– Hadd vezesselek körbe! – lépett a rámpára Han. A durosi megrázta kopasz, kék fejét.

– Felesleges. Ötezret adhatok érte. Alku nélkül. Han azt hitte, nem hall jól.

– Hogy mi? Mennyit? Ez őrület! Ötezret egy ilyen hajóért? Ez bagó!

A durosi tisztelettudóan meghajolt.

– Valóban, Draygo utazó. – Meghajolt Bria felé is. – És Tharen utazó. – Széles mozdulattal a Talizmán felé intett. – Egyetértek abban, hogy szégyen ezzel az árral roncshalmazzá degradálni egy ilyen gyönyörű hajót, de nem tehetek róla. A huttok már keresik ezt a hajót, méghozzá eléggé elszántan. Akárcsak azt a tehetséges pilótát, aki ellopta. Egy bizonyos Vykk Draygót.

Han lehajtotta a fejét, elmotyogott valami káromkodásfélét a bajsza alatt, aztán egyenesen Igazmondó Toryl szemébe nézett. .

– Értem. Ötezer, alku nélkül.

– Igen. De ha te és a társad szakítanátok egy kis időt, hogy meséljetek nekem, akkor csekély összeggel megemelhetném az árat – tette hozzá reménykedve Toryl.

– Sajnálom, pajtás, de nem megy – rázta meg a fejét Han. – Marad az ötezer Készpénzben.

– Ez csak természetes – mondta nem létező orrát lógatva Toryl.

Később, még ugyanennek a napnak a folyamán, „Janii Andrus” és felesége, „Drea Andrus” felszállt a Korélia felé tartó bolygóközi járatra. Briát nyugtalanította, hogy házaspárként mutatkoznak, de Han biztosította, emiatt nem kell aggódnia: a huttok két egyedülállót kerestetnek. Titokban tartott tőle, hogy a huttok, ismerve Bria vezetéknevét, lenyomoztathatják a lány családját; ugyanakkor azonban azzal is tisztában volt, hogy a huttok nem szeretnének botrányt, mert az könnyen az Ylesian folytatott tevékenységük leleplezését eredményezhetné. Különben pedig nem szándékozott sokáig a Korélián maradni…

Kora este érkeztek meg a szülőbolygójukra, épp idejében, hogy elkapják a legközelebbi transzkontinentális járatot, mely a déli kontinensre repítette őket. Fáradtan, éhesen érkeztek meg a Tharen család lakóhelyéhez közeli állomásra. Még ruhát váltani sem tudtak – az egyeden poggyászuk a Teroenza kincseit rejtő hátizsák volt.

– És most? – kukkantott ki a szitáló esőbe Han. – Mi legyen? Keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat holnapig? Vagy felhívod a szüléidet?

– Inkább felhívom őket – mondta bizonytalanul Bria. – Várj meg itt! – Elsietett, hogy keressen egy komlinket. Néhány perccel később már vissza is tért.

– Hogy ment? – húzta magához Han. Bria halványan elmosolyodott.

– Az anyám majdnem elájult, aztán kiabálni kezdett velem. Tudom, hogy szeret engem, de attól, ahogy ezt kimutatja, sokszor visíthatnékom támad. A legjobbat akarja nekem… feltéve, hogy az az ő normái szerint is a legjobb.

Han komoran bólintott, és talán életében először, egy kicsit örült neki, hogy nem kell aggódó szülőkkel viaskodnia.

– Akkor hát indulhatunk?

– Nem. Az apám értünk jön siklóval. Egy perc, és itt lesz. Jóformán még be sem fejezte, egy méregdrága sikló húzott

az állomás épülete elé. Markáns, ezüstös hajú, jó testfelépítésű férfi ült a vezetőülésében.

Amint megpillantotta Briát, a férfi kiugrott a járműből, s egyszerre sírva és nevetve az örömtől, tárt karokkal a lányához rohant. Sokáig szorongatta a lányát, mintha attól félt volna, megint elveszítheti, ha elengedi magától; aztán Han felé fordult, és kezet rázott vele.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta. – Bria elmondta, hogy ön az, aki megmentette a… sok szörnyűségtől. Csak azt tudom mondani, hogy… köszönöm. Köszönöm, khm…

– Solo, uram. De szólítson csak Hannák! Tharen másodszor is megropogtatta Han kezét.

– Én pedig Renn vagyok, Han.

Az út Bria otthonáig nem tartott sokáig. Áthaladtak egy sor megerősített biztonsági kapun, aztán végighajtottak egy úton, meljmek Han egyik oldalán sem látott házakat – kerítésből viszont, éppen abból a fajtából, amit betörőkorában annyira gyűlölt, annál többet.

– Nem sokan laknak errefelé – jegyezte meg.

– Ez a mi birtokunk – felelte hanyagul Renn Tharen. – Évekkel ezelőtt vettük, hogy távol tartsuk magunktól a szomszédokat. Az igazság az, hogy szeretek visszavonultan élni.

Ráfordult egy mellékútra, amely egy szintén betörésbiztos, de jóval díszesebb kapuban végződött. A kapun túl terpeszkedő házat megpillantva Han elmormogott egy csúnya hutt káromkodást. Bria, bébi, gondolta bosszúsan, miért nem mondtad nekem, hogy a családodé a fél Korélia?

A ház óriási volt, szárnyakkal, tornyokkal és hozzájuk illő hatalmas parkkal. A Tharen házhoz viszonyítva Thrackan kuzin várkastélya szerény vityillónak tűnt. Bria feléje fordult, és félénken elmosolyodott.

– Megérkeztünk.

– Ja. – Han igyekezett közönyös maradni, hogy ne nehezítse még jobban Bria dolgát. A lány e nélkül is éppen eléggé aggódott.

Mindent figyelembe véve azért volt egy vitathatatlan előnye annak, hogy Bria szülei gazdagok: a huttok soha nem mernék bántani Briát, míg mellettük van. Egy ilyen előkelő család zaklatása csillagközi botrányhoz vezetne, márpedig a huttok a diszkréció hívei.

A bejárat közelében jártak, amikor egy pongyolába öltözött nő viharzott ki az ajtón.

– Drágám! – zihálta, és Bria köré zuhant. Han félreállt, nehogy útjában legyen eme látványos érzelmi kitörésnek.

Valahol az üdvözlések, vádak, könnyek, ölelések, izgatott kérdések és válaszok közepén hazaérkezett Bria fivére is. Han úgy emlékezett, Bria azt mondta, hogy Paviknak hívják. A nővérével ellentétben Pavik Tharen inkább az anyjához hasonlított; alacsony volt, sovány sötét hajú és zöld szemű. Csinos fiatalember volt, és úgy tűnt, őszintén ragaszkodik a nővéréhez.

Briának hosszas küzdelem után végül sikerült kiszabadítania magát. Han mellé állt, és határozottan megfogva a fiú kezét, bemutatta őt az anyjának és Paviknak.

– Örvendek, hogy megismerhetem, Tharen asszony – vette elő legjobb modorát Han. – És téged is, Pavik.

Sera Tharen teátrálisan összecsapta a kezét, majd alaposan szemügyre vette a fiút. Han az első pillanattól fogva érezte, hogy nem tetszik neki, amit lát. Rossz előérzetem van, gondolta keserűen.

– Nos, kerüljetek beljebb! – mondta Sera Tharen. – Üljünk le, és beszélgessünk! Be kell vallanom, hogy sokként ért a hír Azt hittem, már sohasem látom viszont az én kicsi lányomat. Bria, drágám, hogy tehetted ezt velünk?

Még mindig szemrehányásokat motyogva, Sera Tharen bevezette őket a házba.

A nappaliba lépve Hannák erővel kellett elfojtania magában a vágyat, hogy sarkon forduljon és elrohanjon. Nem tartozom ide. Ez mindannyiunk számára világos. A gondolat feldühítette, de nem volt mit tennie, le kellett ülnie a kanapéra, a puha selyempárnák közé, és úgy kellett tennie, mintha remekül érezné magát.

– Szép otthonuk van – jegyezte meg illedelmesen.

– Nos, izé… – nyögte Sera.

– Han. Szólítson csak Hannák, Tharen asszony!

– Rendben, Han – bólintott mereven Bria anyja. – Azt hiszem, köszönettel tartozunk, amiért hazahozta nekünk Briát. – A tekintete Han sugárvetőjére siklott; akárcsak a polgárok többsége, a Tharen család tagjai sem viseltek fegyvert. Feleslegesen strapálja magát, hölgyem, gondolta Han. Nem fogom lecsatolni a sugárvetőmet se a maga, se más kedvéért. Mi ketten össze vagyunk nőve.

– Nos, igyekeztem megtenni mindent, ami tőlem telt, Tharen asszony – felelte Han. – Bria nélkül azonban nem sokra mentem volna. Nagyon kemény tud lenni, ha akar Remek harcos.

Sera Tharen megmerevedett; Hannák nem volt nehéz rájönnie, hogy a nő ez utóbbi megjegyzését nem tekintette bóknak.

– Ó, drágám… – motyogta tanácstalanul Sera. – Bria, drágám, miért nem öltözöl át előbb? El sem tudom képzelni, hol szerezted be ezeket a borzalmas ruhadarabokat.

– Az ylesiai telep szabódroidja készítette – tájékoztatta az anyját Bria. Az ajtó felé indult, menet közben könyörgő pillantásokat lövellve Han felé, némán arra kérve a fiút, hogy ha lehet, viselkedjen a távollétében.

– Menj csak nyugodtan, szívem! – szólt utána Han. Tharen asszony majd szörnyethalt a bizalmas megszólítás

hallatán. Bria az ajtóból visszamosolygott rájuk, aztán kilibbent a hallba.

– Es te, Han? – kérdezte Pavik. – Mivel foglalkozol? – Leplezetlenül méregette Hant, és volt valami a tekintetében, ami nyugtalanná tette a pilótát.

– Mikor mivel – felelte lazán Han. – Jobbára pilóta vagyok.

– A birodalmi flottában? – csillant fel Tharen asszony szeme. – Netán tiszt?

– Dehogy. Teherfuvarozó vagyok, hölgyem. Bármit bárhová elszállítok. Ezért dolgoztam az Ylesian is, ahol… – Hosszú idő óta most jutott eszébe először, hogy a fűszercsempészet főbenjáró bűncselekménynek számít. – …ahol kisebb szállítmányokat hoztam-vittem.

– Ah – mormogta Tharen asszony – Milyen érdekes.

– Igen, ennek a szakmának is megvan a maga szépsége – bólogatott Han.

– Én is pilótaként kezdtem sok-sok évvel ezelőtt – mondta rokonszenvező hangon Renn Tharen. – Éppen annyi idős lehettem, mint maga most, Han. Végigküzdöttem magam a legkülönbözőbb beosztásokon, míg végül a szállítóvállalat tulajdonosa lettem. Ekkor kerestem meg az első milliót.

Han azt fontolgatta, hogy elmondja Renn Tharennek a Birodalmi Akadémiával kapcsolatos terveit, de végül mégsem tette. Shrike-nak köszönhetően képtelen volt megnyílni. Csak mosolygott, és mindentudóan megjegyezte:

– Azok voltak az idők, uram. Akkoriban rengeteg volt a kalóz, nemde?

Renn Tharen felnevetett.

– Volt velük néhány kellemeden találkozásom. Gondolom, magának is.

– Valóban – ismerte el cinkos mosollyal Han.

Sera Tharen ide-oda kapkodta a fejét, és láthatóan nem tudta, mit mondjon.

– Ó, istenem. Ez olyan… veszélyesnek hangzik.

– A munkával jár, Tharen asszony – bólogatott halálosan komoly arccal Han.

– Nahát, teljesen megfeledkeztem háziasszonyi kötelességemről – találta fel magát Sera Tharen. – Solo kapitány hozhatok valami enni- vagy innivalót?

– Jólesne egy alderaani sör – felelte Han. – És egy kis kenyér hússal meg sajttal. Egész nap utaztunk.

– Máris szólok a szakácsnak. – Han döbbenten állapította meg, hogy a „szakács” nem droid, hanem egy élőlény egy

hús-vér szeloniai nő. A gazdagságnak eme újabb bizonyítéka mélyebb hatással volt rá, mint bármi, amit eddig látott.

Mire Bria átöltözött, Han már az ebédlőben ült, és a hasát tömte. A fiú felnézett a tányérjáról, és megállt a szájában a falat.

Bria a szeme színéhez tökéletesen passzoló világoskék ruhát viselt, melynek lágy, halványan fénylő anyaga csábosán testéhez simult, éppen azokon a helyeken, ahol kellett. És ami legalább ennyire lenyűgözte Hant: először, amióta ismerte őt, Bria kibontotta a haját, és arany-vörösen izzó glóriává fésülte. Annyira más volt, mint a néhány nappal ezelőtt, sugárvetőt lóbáló tolvajlány hogy Han azt hitte, álmodik.

Még Jó, hogy nem Ganar Tos láthatja így gondolta elégedetten.

– Gyönyörű vagy édes. Remekül áll neked ez a ruha. Han épp eleget forgott gazdag gyerekek közt, hogy tudja,

mennyibe kerülhet egy ilyen ruha: egy átlagpilóta havi keresetének legalább a negyedébe. Olyan gazdagságban és bőségben nevelkedett, gondolta keserűen. Vajon meddig fogja bírni, ha egy kadét szűkös zsoldjából kell majd megélnünk? Bria mosolyogva letelepedett melléje.

– Anya, kaphatok én is valami ennivalót? Mindjárt éhen halok!

Míg Bria és Han késő esti vacsoráját fogyasztotta, a család az asztal köré gyűlt, és méregdrága borkávét kortyolgatott áttetszően vékony Levier csészékből. Egy komornyik, egy másik szeloniai leste mozdulataikat.

– Nos tehát, Solo kapitány ön koréliai? – kérdezte Tharen asszony, felvont szemöldökével jelezve, hogy biztos ebben, csak az illendőség kedvéért érdeklődik.

Han bólintott, aztán lenyelte a falatot, és kinyögte:

– Igen, asszonyom.

– És a családja? A Sal-Solók közé tartozik? – Ezúttal őszintén kíváncsinak látszott. – Ha jól tudom, van egy imádni való kis birtokuk. A fiúval találkoztam már néhányszor, Sal-Solo asszony azonban nagyon visszahúzódó természetű. Azt hallottam, nem örvend jó egészségnek.

– Nem, Tharen asszony – ábrándította ki Han. – Nem tartozom közéjük.

– Ó – sóhajtott csalódottan Sera Tharen. – Akkor hát a család melyik ágához tartozik?

Hannák feltűnt, hogy Bria kényelmetlenül fészkelődni kezd, de nem tudta eldönteni, hogy érte vagy inkább miatta van-e ez.

– Nem tudom, Tharen asszony – felelte, és ez volt az igazság. – Amennyire tudom, árva vagyok. Kereskedők találtak rám egészen kiskoromban, a fővárosi űrkikötő melletti vízparton. Ők neveltek fel, így gyerekkorom java részét az űrben töltöttem. – Énje komiszabbik felét perverz öröm töltötte el, amiért ezt közölhette az asszonnyal.

– Ez különös – szólalt meg Pavik. – Olyan ismerős vagy nekem valahonnan. Már láttalak valamikor… azt hiszem, egy kerti partin. Igen, úgy emlékszem, hogy egy robogóversenyt követő partin láttalak.

Hant nyugtalanság fogta el. Most, hogy Pavik említette, neki is eszébe jutott. Ó is látta a fiút. Pavik, aki két-három évvel idősebb volt nála, szintén gyakori résztvevője volt a robogóversenyeknek. A korkülönbség folytán soha nem versenyeztek egymással, de Han emlékezett az arcára.

És persze arra is, hogy valahányszor versenyzett, tagja volt egy Garris Shrike által összeállított „családnak”, amely gazdag koréliaiakat szabadított meg a pénzüktől.

– Sajnálom, de én nem emlékszem rád – vont vállat. – Az utóbbi néhány évet más rendszerekben töltöttem. Tulajdonképpen nem is vettem részt koréliai kerti partin kölyökkorom óta.

– Én viszont határozottan emlékszem rád – mondta gyanakvóan, összeszűkített szemmel méregetve őt Pavik. – Egy fogatnak támaszkodva álltál, és rostélyon sült traladonbordát ettél. Olyan tisztán látom magam előtt a képet, mintha tegnap történt volna.

– Ez mulatságos – dőlt hátra mosolyogva Han. – Az emberek mindig efféléket mondanak nekem. Gondolom, azért van >ez, mert olyan… közönséges arcom van, hogy gyakorlatilag mindenkire hasonlítok.

– Szerintem te egyáltalán nem vagy közönséges, Han – tiltakozott Bria. – Nem hiszem, hogy bárki is, aki valaha találkozott veled, el tudna felejteni téged. Te olyan… igazi egyéniség vagy – Elmosolyodott. – És jóképű is.

Han, igyekezete szerint nyájasan, a Tharen család tagjaira mosolygott.

– Köszönöm, édesem, de az igazság az, hogy én tényleg egy hétköznapi srác vagyok.

Bria végre megérthette, miről van szó, mert ezúttal végre csendben maradt. Pavik továbbra is gyanakvóan méregette Hant.

– Nos – mondta túlságosan élénken Sera Tharen –, biztos vagyok benne, hogy mindketten fáradtak vagytok. Solo kapitány szólok Maroneának, hogy készítse elő magának az egyik vendégszobát. Bria, drágám, te a régi szobádat kapod. Természetesen mindent úgy találsz, ahogy itt hagytad. Semmin nem változtattunk benne. Tudtam, hogy egy napon észhez térsz, és hazajössz hozzánk!

– Nem rajtam múlt, anya – emlékeztette Bria. – Ha egyszer az Ylesiára tetted a lábad, többé nem engednek el onnan. Nincsenek űrjáratok, és mindent fegyveres őrök vigyáznak. Ha nem lenne Han, soha nem jöhettem volna haza.

– Ó, drágám… – motyogta Tharen asszony nyilvánvalóan nem tudva, mit higgyen. Mintha meg lett volna győződve róla, hogy ilyen kalandok csak a háromdimenziós akciófilmekben eshetnek meg valakivel.

– Elhiszem, Bria – mondta Renn Tharen, Han tekintetét fürkészve. – És soha nem fogom elfelejteni. Han egy hős, Sera, és sokkal többel tartozunk neki, mint amit valaha is vissza tudunk fizetni. Ha ő nincs, akkor Bria most nem lenne köztünk. Talán soha többé.

– Ó… ó, istenem… – Tharen asszony láthatóan egyre idegesebb lett a veszélyek hallatán. Pavik Tharen pedig egyre szkeptikusabb.

Han követte a szeloniai szobalányt, Maroneát a ház túlsó szárnyában lévő szobába. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a szülők lakosztálya éppen félúton helyezkedik el az ő szobája és Bria lakosztálya közt, de csak mulatni tudott rajta. Bria anyja a jelek szerint eltökélte, hogy tűzzel-vassal megőrzi lányát egy arra érdemesebb, társaságbeli fiatalembernek.

Már alig várom, hogy eladjuk Teroenza cuccait, és eltűnjünk innen, merengett, miután levetkőzött és ágyba bújt. Bria apjával nem lenne gond, valaha normális fickó lehetett, az anyja és a fivére azonban…

Felsóhajtott, és behunyta a szemét. Tharen asszonynak ezen az éjszakán igazán nem lett volna félnivalója. Hisztérikus viselkedésével szűk két óra alatt sikerült annyira lefárasztania őt, hogy Hant már csak egyvalami tudta érdekelni: az alvás. Az alvás…

Sera Tharen bement a lánya szobájába, hogy jó éjt kívánjon. Fájdalmas volt, ha csak egy éjszaka erejére is, újra elválni egymástól anyának és lányának. Megölelték egymást, aztán sírtak egy sort, majd megint egymás nyakába borultak.

– Annyira örülök, hogy visszakaptam az én kislányomat – suttogta Tharen asszony

– Olyan jó itthon lenni, anya – válaszolta Bria, és ebben a pillanatban komolyan is gondolta. Pedig az este egy kínszenvedés volt számára. De a dolgok jobbra fognak fordulni, biztatta magát. Han olyan imádnivaló. Anya se lesz képes ellenállni csibészes bájának, és akkor majd megérti…

– kL2L fiatalember, akit hazahoztál magaddal… – mondta az anyja, mintha megérezte volna, hogy mire gondol. – Nyilvánvaló, hogy nem csupán… barátok vagytok, drágám. Pontosan mennyire is… milyen közel is álltok egymáshoz?

Bria hősiesen állta az anyja tekintetét.

– Én szeretem Hant, anya, és ő is szeret engem. Azt akarja, hogy maradjak vele. Még nem került szóba a házasság, de nem lennék meglepve, ha megkérné a kezemet.

Sera vett egy apró, sípoló lélegzetet, mintha a lánya az imént legrosszabb félelmeit erősítette volna meg. Volt azonban valami Bria hangjában, ami megragadta a figyelmét, és most lecsapott rá, mint egy kiéhezett vrelt.

– Értem. Nos, én igazán kedves fiatalembernek találom, bár egy kissé… mintha modortalan lenne, drágám. De azt mondta, szeretné, ha vele maradnál. És te szintén ezt akarod?

Bria bólintott, aztán megrázta a fejét, könnyeivel küszködve.

– Nem vagyok biztos benne, anya – vallotta be. – Tüdőm, hogy szeretem őt, tiszta szívemből, de… olyan nehéz dolgom volt az utóbbi időben. Otthagyni az Ylesiát, rájönni, hogy a vallás, amelynek az életemet szenteltem, nem több egy jól megszervezett hazugságnál. Mindez fájt… nagyon. Úgy érzem, mintha egy darabot elloptak volna belőlem, anya. És azt is érzem, hogy nem maradhatok Han mellett mindaddig, míg… míg újra nem vagyok egész ember.

– Ó tud a kétségeidről? – simogatta meg a haját az anyja. Bria figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló önelégültség.

Nem akarja, hogy vele maradjak, facsarodott el a szíve. Számított erre, és talán éppen ezért fájt annyira. Tudtam, hogy ilyen lesz. Olyan igazságtalan! Hiszen elmondtam neki, hogy nem Han miatt vagyok bizonytalan, hanem önmagam miatt! En vagyok az oka! De ő nem érti meg ezt. O képtelen bármit is megérteni!

– Beszéltünk róla – felelte Bria, immár bánva, hogy kitárulkozott az anyja előtt. – És nem tudom elképzelni Han nélkül az életem, úgyhogy mellette fogok maradni, és mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem.

Az anyja csalódottnak látszott, de nem firtatta tovább a dolgot. Magára hagyta, Bria pedig megpróbált elaludni. A saját ágyában feküdni igazi luxus volt a kemény ylesiai priccs és a hajó kényelmeden ágya után, mégis hidegnek tűnt. Han melege hiányzott belőle.

Bria nyugtalanul forgolódni kezdett. Képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Han sokkal jobbat érdemel, gondolta szomorúan. Valaki olyat, aki száz százalékig mellette tud lenni… Kétségbeesett dühében elverte a párnáját, majd ráborult, és belezokogta fájdalmát. Miért nem egyszerű semmi ebben az életben? Találtam egy férfit, akit szeretek, aki szeret engem… miért nem elég nekem ez?

De nem volt az. El kellett ismernie ezt.

Másnap reggeli után Han elhagyta a Tharen – házat, és az állomásra sietett, hogy elkapja a közeli nagyváros felé tartó kompot. Magával vitte a hátizsákot is a műkincsekkel, amelyeket Briával elloptak Teroenzától. Azok után, hogy olyan szánalmasan alacsony áron kellett eladnia a Talizmán, eltökélte, hogy addig jár, míg a lehető legjobb árat nem kapja a holmikért.

Tyrenában leszállt a kompról, és az állomáson megkereste a poggyászszekrényét; kivett néhány száz kreditet és egy Jenos Idanian névre kiállított azonosító kártyát, aztán átment a Birodalmi Bankba, ahol a segítségükkel számlát nyitott magának.

Amikor ezzel megvolt, elindult megkeresni egy régiségkereskedést, amire még a korábbi „csínytevések” idejéből emlékezett. Eltelt már jó néhány év azóta, hogy utoljára itt járt, a kereskedést azóta akár be is zárhatták…

…de nem, az üzlet még működött. Ajtaja felett halvány holografikus felirat villogott, vérszegény fénybe vonva az üzlethelyiség szürke homlokzati falát. De nem ez volt a lényeg. Az, ami – pontosabban aki – számított, bent lakozott. Han benyitott.

Az üzlet mélyén lágy csengő jelezte érkeztét. Egy szeloniai nő jött elő a hangra, Han azonban ügyet sem vetett rá, hanem egyenesen hátrament a vitrinek labirintusán át, és megállt egy faliszőnyeg előtt. A szőnyeg ősrégi volt és a Köztársaság alapkását ábrázolta, igazi értéke azonban az ajtóban rejlett, amit maga mögött rejtett.

Han körülkémlelt, majd látva, hogy tiszta a levegő, a szőnyeg mögé dugta a kezét, és lekopogott egy megadott jelt.

válaszképpen egy elektromos zár berregett fel az ajtó túloldalán. Han félrelibbentette a szőnyeget, és alája siklott.

A hátsó szobában tartózkodó tulajdonos egy hajlott hátú, ráncos, sárgás-őszes hajú, víg kedélyű öregember volt. Han már öt éve nem látta, de a derék Galidon Okanor mit sem változott az azóta eltelt idő alatt. Az öreg felnézett, és Hanra mosolygott.

– Aha. No, ki vele, hogy is hívnak ma téged, fiam?

– Jenos Idanian, uram – felelte mosolyogva Han. – Hogy szolgál az egészsége? – Őszintén kedvelte a kis öreget, aki egyszerre volt elismert műértő és megbízható orgazda.

– Ó, hát nem panaszkodom, nem panaszkodom – felelte az emberke. – Mert ha megtenném, mit segítene az rajtam? – tette hozzá halk, erődén kuncogás kíséretében.

– Van benne valami – ismerte el Han.

Okanor leült egy magas székre a speciális lámpa elé, melynek fénye a drágaköveken és egyéb régiségeken előforduló hibákat volt hivatott előhozni. A szemközti szék felé intett.

– Ülj le, Jenos Idanian. Mit hoztál ma nekem?

– Sok mindent – felelte Han. – Szeretném, ha egyben megvenné az egészet, és az ellenértékét haladéktalanul átutalná a coruscanti Birodalmi Bankba.

– Remek, remek – dörzsölte össze eres kezeit Okanor. – Neked mindig is jó ízlésed volt, Jenos. Lássuk csak, mit hoztál nekem!

– Máris mutatom. – Han nekilátott kiüríteni a hátizsákot, gondosan a lámpa fénye alá helyezve minden egyes darabot. A kedvencét, a régen kihalt koréliai paledort ábrázoló aranyszobrocskát a zsákban hagyta. Bűbájos darab volt, hibátlan Keral tűzgyémánt szemekkel.

Okanor mohón itta magába a műkincsek látványát. Alkalmanként egy-egy apró „ó” vagy „ah” kiáltással jelezte tetszését, de nem szólt mindaddig, míg Han mindent elő nem bányászott. Ekkor óvatosan kézbe vette mindegyik tárgyat, hosszan megvizsgálta őket, nagyítóval és szabad szemmel egyaránt, majd elégedetten bólogatni kezdett.

– Figyelemre méltó gyűjtemény – jegyezte meg némi tűnődés után. – Most olyat fogok kérdezni, amit eddig még soha… a galaxis szerelmére, honnan szerezted őket? Egy múzeumból? Nem helyeslem a múzeumból való lopást, ezt tudod.

Han megrázta a fejét.

– Nem múzeumból van.

– Magángyűjteményből? – Okanor összecsücsörítette a száját. – Elismerésem, fiú. Remek ízlésed van, akárcsak a gyűjtőnek, akitől elloptad. Bár ami azt illeti, a szóban forgó személy nem túl finnyás a forrásait illetően. A tárgyaknak legalább a fele lopott, és egy részük már évek óta a körözési listán is szerepel.

– Ez nem lep meg – vallotta be Han. – De ha jól tudom, maga múzeumoknak fogja eladni őket, ugye?

– A legtöbbet, a legtöbbet – bólogatott Okanor

– Akkor jó – sóhajtott Han, arra gondolva, hogy ez biztosan enyhíteni fog Bria lelkiismeret-furdalásán. – Szerintem is ott a helyük. Szóval… mennyi?

Okanor mondott egy összeget.

Han morcosan összevonta a szemöldökét, és már nyúlt is a zsákjáért.

– Van egy pasas Kolinban, aki repesni fog az örömtől, ha megmutatom neki az árut. Úgy látszik, előbb őt kellett volna felkeresnem – nyúlt a tatuini faragott bantha agyarért Han.

Okanor megnevezett egy másik, magasabb összeget. Han szótlanul folytatta a pakolást.

Okanor fájdalmasan felsóhajtott, és vérző szívvel kinyögött egy harmadik, az előzőnél jelentősen nagyobb összeget.

– És ez az utolsó ajánlatom – tette hozzá. Han megrázta a fejét.

– Kár, Okanor Legalább ötezerrel többet akarok.

Okanor a szíve táját markolászva figyelte, hogy Han a hátizsákba süllyeszti a drága kincseket. Végül, amikor Han már az utolsó darabért, egy élő jégkristályból faragott szobrocskáért nyúlt, az öreg felvisított:

– Ne! Ne tedd el! Megölsz! Az utolsó pénzemből is kiforgatsz! Az utcára kerülök, Jenos! Képes vagy ezt tenni egy öregemberrel?

Han kíméletlenül elvigyorodott.

– Szemrebbenés nélkül, Okanor. Tüdőm, mennyit kaphatok ezekért a cuccokért, és nem fogok kevesebbel megelégedni. -Mélyen az öreg szemébe nézett. – Komolyan, Okanor, nem elégedhetek meg kevesebbel. Valami nagyon fontosra kell költenem ezt a pénzt, és ha működni fog, akkor soha többé nem látsz. Ki fogok szállni ebből.

Okanor bólintott.

– Rendben. Megtörtél, Idanian. Megkapod, amit kértél.

– Helyes. – Han nekilátott előszedni a tárgyakat a hátizsákból.

Elégedett mosollyal hagyta el az üzletet, gondosan erszényébe rejtve a „Jenos Idanian” névre kiállított azonosító kártyát és bankchipet. Azt tervezte, hogy az aranypaledort elrejti egy biztonságos helyre, és csak akkor teszi majd pénzzé, ha netán bajba kerülne.

Tudva, hogy Okanor kreditjei már várják a Birodalom fővárosában, Han füttyös jókedvvel tért vissza a kompállomásra.

A Tharen-birtok kapuján belépve rögtön kiszúrta a ház előtt parkoló kecses, sportos siklót. A jármű gazdája, egy fiatalember, a nappaliban tartózkodott, s Pavikkal és az anyjával beszélgetett. Amikor Sera Tharen megpillantotta Hant, eltátotta a száját, mintha kísértetet látna. Ez azt remélte, hogy elemelek valamit és megszököm, gondolta keserűen Han.

– Hello, Tharen asszony – üdvözölte. – Merre van Bria?

A fiatalember megfordult, hogy szemügyre vegye Bria újdonsült barátját. Jóképű fickó volt, talán egy-két évvel idősebb, mint Han, ízlésesen divatos sportruhába öltözve.

– Hello – mondta kellemes hangon, kezet nyújtva Han felé. – Én Dael Levare vagyok, te pedig… – hunyorogva végigmérte, és mielőtt még Han megszólalhatott volna, felkiáltott: – Várj

csak egy percet! Azt hiszem, már találkoztunk! Tallus Bryne, nem igaz?

Hannák egyetlen olyan káromkodás sem jutott eszébe, amely eléggé csúnya lett volna ahhoz, hogy kifejezze pillanatnyi lelkiállapotát. Kényszeredetten elmosolyodott, és kezet rázott Daellel.

– Örülök, hogy megismerhetlek.

– Tallus Bryne? – kérdezte éles hangon Pavik.

– De hiszen őt… – értetlenkedett volna Sera Tharen, a fia azonban, nem túl gyengéden, oldalba bökte.

Dael Levare olyan lelkesen szorongatta Han kezét, hogy észre sem vette ezt az apró közjátékot.

– Micsoda megtiszteltetés! Még mindig emlékszem arra a napra, amikor új rekordot állítottál, és persze arra is, hogy miként tetted. Keresztülrepültél az Asztallap-fennsíkon, ahelyett hogy átrepültél volna felette! Mindenki meg volt győződve róla, hogy halott ember vagy de te megcsináltad! – Pavik felé fordult. – Hogy a csudába nem ismerted fel? Ő Bria új udvarlója? A Korélia robogóbajnoka? A rekordodat még senkinek nem sikerült megdöntenie, Bryne. Vagy hívhatlak Tallusnak?

– A Tallus tökéletes lesz – egyezett bele törődötten Han. Hogy miért kell azoknak a vrelteknek mindig a konyhában kajtatniuk…

Bria jelent meg, félbeszakítva a kínos jelenetet. Han megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy óvatosságra intse, a lány figyelme azonban rögtön a vendégre irányult.

– Dael! Hogy kerülsz te ide?

– Az édesanyád hívott át – felelte a fiatalember – Csodálatosan nézel ki, Bria. Örülök, hogy visszatértél… és ráadásul egy ilyen rendkívüli ember társaságában! Azóta meg akarom rázni a kezét, hogy tavaly megnyerte a bajnokságot.

Bria kérdőn az anyjára nézett.

– Te meghívtad őt, anya? Milyen kedves tőled… – Han figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló él, ahogyan az sem, hogy Sera Tharen bűnbánóan félrefordítja a tekintetét.

Már értem, gondolta dühösen. A mama a dúsgazdag ex vőlegény mellé akart állítani engem, hogy Bria láthassa, milyen szürke kis senki vagyok én hozzá képest

– Nos, igen, drágám… Gondoltam, Dael majd elmeséli neked, mik a legfrissebb társasági hírek… – csicseregte idegesen Sera Tharen. Bria az anyja felé lövellt egy mérges pillantást, aztán Dael felé fordult, és negédesen elmosolyodott.

– Nos, Dael, igazán kedves tőled, hogy benéztél. Talán ebédelhetnénk együtt valamelyik nap. Kivel jársz mostanság? – Miközben beszélt, karon fogta Daelt, és gyengéden az ajtó felé tuszkolta. Hannák nevetni lett volna kedve. Ügyes, Bria, szivi… jól csinálod.

– Sulen Belosszal – felelte Dael. – Ő is biztosan szívesen találkozna Tallusszal. Imád robogóversenyekre járni.

– Tal… – Bria még idejében kapcsolt, és felnevetett. – Ami azt illeti, mindig is imádott. – Kacéran Hanra nézett. – Vigyáznom kell rád, Tallus. Sulen Belos egy bombázó, és sohasem tudott ellenállni a robogósoknak.

Han bárgyún rámosolygott. Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű. Eddig is rosszul állt a szénám, de most még annál is rosszabb a helyzet

– Bizony nem árt vigyázni velünk, robogósokkal. A veszélynek élünk.

Dael megállt az ajtóban, és elnevette magát, mintha Han valami nagyon vicceset mondott volna.

– Remélem, még találkozunk. Örülök, hogy megismerhettelek, Tallus!

– Én is – hazudta Han.

– Majd hívlak! – szólt utána Bria, aztán becsukta az ajtót Dael mögött, és nekivetette a hátát.

Csend telepedett rájuk.

Han még soha nem hallott ilyen mélységes csendet, még kint az űrben sem, egy szál űrruhában. Idegesen Briára nézett, aztán Pavikra, majd Serára. Mindannyian zord tekintettel néztek vissza rá. Han megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, sétálok egyet – jelentette be. – Szívok egy kis levegőt.

Gondosan kerülve a többiek tekintetét, kikullogott a házból.

Bria sikítani és zokogni szeretett volna, de nyugalmat erőltetett magára. A helyzet így is épp elég cifra volt, már csak az hiányzott volna, hogy kitörjön rajta a hisztéria. Fel-alá járkált az anyja öltözőszobájában, és Pavikot hallgatta, aki a kanapén ülve, élénk hadonászás közben magyarázott. Az anyjuk egy rózsaszín brokátszékben ült, és hol sóhajtozott, hol azt mondogatta, hogy „Paviknak igaza van, termünk kell valamit”.

– Hallottad tegnap este! – ordította Pavik. – Tagadta, hogy versenyzett volna, és hamis nevet adott meg nekünk! Még hogy egy Solo! Ki tudja, mi lehet az igazi neve!

– Elég! – kiáltott rá Bria. – A Han Solo az igazi neve!

– Akkor miért Tallus Bryne-ként lett tavaly a Korélia robogóbajnoka? Nem lehet egyszerre mindkettő. Nézz szembe a ténnyel, Bria! A fickó álnevet használ, és ennek csak egy oka lehet: rejtegetnivalója van, Es te elvárod tőlünk, hogy tárt karokkal fogadjunk egy ilyen alakot!

– Ó, istenem! – motyogta a kezét tördelve Sera. Bria az ajkába harapott, elzárva egy sikoly útját.

– És még valami – folytatta Pavik. – Egyre tisztábban emlékszem arra az alkalomra, amikor én is láttam őt. Nem a Tallus Bryne volt Solo egyetlen álneve. Az alkalom, amire emlékszem, három évvel ezelőtt volt. Akkor még kölyök volt, és rostélyost evett egy robogóverseny után. Akkor Keil Garrisnak hívták, és egy bizonyos Venadar Garris fia volt. Emlékeztek rá? Ő volt az a pasas, aki egy nyáron dúrötvözet részvényeket adott el, valami aszteroidáról regélve, aztán kiderült, hogy az egész csak szélhámosság.

Bria sajnos emlékezett rá.

– Még ha ez a Venadar Garris szélhámos is volt, az még nem jelenti, hogy Han…

Pavik kétségbeesetten széttárta a karját.

– Hugi, hát nem emlékszel, hogy több barátunk szülei is csaknem csődbe jutottak, mert kiderült, hogy az a bizonyos aszteroida nem is létezik? – Megvetően legyintett. – Az egész Garris család nem volt egyéb szélhámosok gyülekezeténél. És az új barátod is köztük volt!

– Ez borzalmas! – sopánkodott Sera Tharen. – Tennünk kellene valamit!

Bria és Pavik ügyet sem vetettek rá.

– Han akkor még gyerek volt – mutatott rá könnyeivel küzdve a lány – Éppen te mondtad. Nem lehet felelős azért, amit a szülei elkövettek.

– De hiszen nincsenek is szülei, vagy nem ezt mondta nekünk tegnap?

Bria szeme szikrákat szórt.

– Lehet, hogy voltak szülei, csak elhagyta őket, mert rájött, mennyire romlottak. Hidd el, Pavik, hogy Han jó ember! Nehéz élete volt, és akadtak dolgok, amiket legszívesebben elfelejtene, ezt én is tudom. De nagyon igyekszik! Szeretne végre normális életet élni, és te nem akarod megadni neki az esélyt!

Pavik elfintorodott.

– Ha egyáltalán a szülei voltak. Hugi, ne hagyd, hogy magába bolondítson azzal a tenyérbe mászó képével, meg azzal, hogy megmentett! Vagy még nem gondoltál rá, hogy esetleg csak azért csábított el, mert utánanézett a családodnak, és megtudta, hogy apának sok pénze van?

– Ó, istenkém! – óbégatott Sera. – Azt akarod mondani, hogy az a fiú tolvaj?

– Pontosan erre gondoltam, anya – bólintott Pavik.

– Akkor talán meg kellene néznem, nem hiányzik-e valami

– tátogott Sera Tharen. – Ó, istenem, istenem, hol is altassam ma éjszaka?

– Anya, ő már nem lesz itt ma éjszaka – jelentette ki Pavik.

– Hívom a biztonságiakat. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fickót körözik.

– Meg ne merészeld tenni! – kiáltott rá Bria. – Ha hívod a biztonságiakat, többé soha nem állok szóba veled! Tévedsz

Hant illetően. Nem tudhatta, hogy a családom gazdag. Soha nem beszéltem neki erről.

– A hozzá hasonlóknak megvannak a maguk informátorai – okoskodott Pavik. – Lefogadom, hogy néhány nappal a megismerkedésetek után már mindent tudott rólad.

– Nem, ez nem igaz!

– Bria… én nem akarok fájdalmat okozni neked – mondta Pavik. – Éppen azt akarom megelőzni, hogy nagyobbat csalódjál. Nem akarom, hogy valaki olyan mellett köss ki, aki a törvény rossz oldalán áll.

– Han nem olyan! – kiáltotta Bria. – Elismerem, hogy a múltban akadtak problémái, de most már egészen más. Jelentkezni akar a Birodalmi Akadémiára, mert tiszt szeretne lenni. Változtatni akar a sorsán, hát nem érted? És te éppen most tennél keresztbe neki!

– Ezt mondta neked, Bria, de az efféle fickóknak egyetlen szava sem igaz. Hívom a biztonságiakat.

– Ó, istenem!

– Nem! – nézett villámló tekintettel a bátyjára Bria, és egy őrült pillanat erejéig azt kívánta, bárcsak nála lenne a sugárvető. Nem hagyhatja, hogy Pavik megtegye!

Pavik keze már a komlinken volt, amikor rászólt egy hang az ajtóból;

– Ne tedd, Pavik! Megtiltom.

Mindhárman a hang irányába fordították a fejüket. Renn Tharen állt az ajtóban.

– De apa, te nem tudod… – tiltakozott Pavik.

– De igen, tudom – fojtotta bele a szót az apja. – A dolgozószobámban voltam, és az ajtót nyitva felejtettétek. Végighallgattam ezt az egész undorító jelenetet, és mondom neked, Pavik, hogy nem fogod hívni a biztonságiakat.

– De Renn… – sápítozott Sera, a férje azonban egy gyilkos pillantással elhallgattatta.

– Sera, már elegem van belőle, hogy a lányunkat úgy kezeled, mintha egyéb dolga sem lenne, mint elősegíteni a te ostoba ambícióid beteljesítését. Te vagy a legfőbb oka annak,

hogy elszökött itthonról. Úgyhogy légy szíves, fogdbe lÉxíesz engem?

– Renn! – tátogott Sera. – Hogy merészelsz így beszélni velem?

– Úgy hogy megérdemled! – csattant fel Bria apja. – Hogy lehetsz ilyen rövidlátó? Még mindig nem fogtad fel, mekkora veszélyben volt a lányunk az Ylesian? Nézd!

Megfogta Bria kezét, és az anyja elé húzta a lányt.

– Nézd, Sera! Látod a kezét? Látod azokat a hegeket? Azok a szemetek agyondolgoztatták Briát. Rabszolgát csináltak belőle! Meghalhatott volna, ha nem lép közbe Han. Hálás vagyok neki, és szégyellem, hogy bennetek, akik elítélitek őt, nincs annyi tisztesség, hogy ugyanígy érezzetek! Han rendes fiú, Bria nem lenne itt nélküle.

– De… – Sera a kezét tördelte és pityergett. – O, Bria, a kezed, drágám…

– Egyetlen szót se, Sera, megtiltom!

Sera Tharen összegörnyedt a székben, és halkan szipogott. Renn Tharen hátrafordult, hogy szembenézzen a fiával.

– Pavik, te éppen olyan korlátolttá és gőgössé váltál, mint az anyád. Belőled is elegem van már. Eszedbe sem jutott, hogy arról az emberről beszélsz, aki az életét kockáztatta Briáért. Azért, hogy megszabadítsa a rabszolgasorból. Han Solo tisztességes fickó. Magamra emlékeztet, én is éppen ilyen voltam az ő korában. Nekem is volt egy-két húzásom, amire nem vagyok büszke. Megérdemli, hogy kapjon egy esélyt, és nem börtönt helyette. Hálát érdemel, nem tőrdöfést a hátába!

Hosszú, súlyos csend követte szavait. Aztán Bria hüppögve odaszaladt az apjához, és a nyakába vetette magát.

– Köszönöm, apa!

Han elsétált a Tharen birtok határáig, és visszafelé tartott, amikor látta, hogy valaki feléje rohan az ösvényen. Bria volt az, egy jókora táskával a vállán.

Han, látva az arckifejezését, megtorpant.

– Valami baj történt?

– Gyere! – fogta meg a kezét Bria. – Mielőtt még észreveszik, hogy eltűntem. Elmegyünk innen. Nem bízom Pavikban, kitelik tőle, hogy apa háta mögött felhívja a biztonságiakat.

Han menetirányt változtatott.

– Szó nélkül kiosontál?

– Hátrahagytam nekik egy levelet – nyugtatta meg Bria. –Át utaltattad a pénzt a Coruscantra?

– Igen, minden rendben ment.

Csendben bandukoltak néhány percig, majd Bria megjegyezte:

– Egy napon szeretném megtudni a teljes igazságot, Han. Gyűlölöm az efféle meglepetéseket.

Han felsóhajtott.

– El kellett volna mondanom neked. De bepótolom, ígérem. Csak hát… nem szokásom bízni másokban.

– Vettem észre – dünnyögte Bria.

– Kedves a papádtól, hogy kiállt mellettem.

– Apa azt mondta, hogy saját magára emlékezteted, az egykori fiatal pilótára. – Bria elmosolyodott. – Néhány évig meglehetősen kétes körülmények közt tengette életét, valahol a Peremvidéken.

Han bólintott, és Bria csomagjáért nyúlt.

– Őszintén sajnálom, hogy így alakult. Vihetem? Bria egy sóhaj kíséretében átadta a táskát.

– Rendicsek Talán nem kellett volna idehozzalak. – Tétován megfogta Han kezét. – Most már megint csak mi ketten vagyunk.

Han elvigyorodott.

– És ez így tökéletes, nem igaz, szivi?

14. fejezet

A mennytől a pokolig

Az út a Coruscantra eseménytelenül telt. Ígéretéhez hűen Han kitárulkozott Bria előtt, a legapróbb részletekig beavatva a lányt addigi életébe. Akadtak kellemeden pillanatok, mert jócskán volt restellnivalója, de azért igyekezett olyan őszinte lenni Briával, amennyire csak lehetett.

Eleinte attól félt, hogy Bria el fog fordulni tőle, ha rádöbben, kivel társult össze; a lány azonban, mintha az anyai ösztön csírája dolgozna benne, hamarosan szívébe zárta az egykori, rossz útra térített kisfiút.

Az ötnapos út hosszúnak hatott. Mire az utasszállító befutott a birodalmi főváros-világ egyik hatalmas űrállomására, Han halálra unta magát.

Az űrállomásról, tájékoztatták az utasokat, kisebb kompokkal fogják levinni őket az űrkikötőbe. Han elborzadva látta, hogy a bolygóméretű városban egyetlen tenyérnyi hely sincs, ahol érintetlen maradt volna a természet.

– Csak az Emlékmű Téren – tájékoztatta őket az utaskísérő, aki összeterelte a Radiance űrjáró utasait. – A polgárok ott még megérinthetik az egyeden fedetlenül hagyott hegycsúcsot. Mintegy húsz méterre nyúlik ki a beton alól. A többit maga alá temette a város.

Coruscant, innen fentről nézve, egyeden egybefüggő betonrengetegnek tűnt, egymást érő, sőt egymás hegyére-hátára épített felhőkarcolókkal, tornyokkal, teraszokkal. Han felemelte a kezét, amikor az utaskísérő megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése.

– Azt mondja, hogy a legfelső tetők több mint egy kilométerrel magasodnak a legalsó szint utcái fölé? De akkor mi van lent?

A Radiance utaskísérője elkomorodott.

– Uram, hallgasson rám, és ne akarja megtudni! A legalsóbb szintet soha nem éri napfény. Azok az utcák olyan messze vannak a szélmozgástól, hogy a levegő megrekedt bennük, és saját időjárási rendszerük alakult ki. Az épületek nyirkosak, bűzlő eső mossa oldalaikat, és az utcákat ellepik a gránitcsigák, dúrbetonférgek, árnyékkagylók… és ami a legrosszabb, az egykori lakók degenerált leszármazottai. Azok a trogloditák szeméttel és holtakkal táplálkoznak. Borzalmas, higgye el, kérem!

– Hú – súgta Bria fülébe Han –, ez aztán a nekem való hely!

– Csitt! – szólt rá mosolyogva Bria. – Olyan okostojás vagy

– Az vagyok, tényleg az vagyok. – Han hátradőlt az ülésben, és kuncogni kezdett. – Lehetetlen alak vagyok. Nem is értem, hogy kötöttél ki mellettem.

– Én sem értem – biztosította Bria.

Míg a „felszíni” járatra vártak, az űrállomás ablakából szemügyre vették a várost.

– Olyan, mint egy arany ékszer – suttogta Bria. – Az a sok kivilágított épület…

– Igen, mint egy corusca – mondta tűnődve Han. – Biztosan erről kapta a nevét.

A felszíni komp belsejébe vánszorgó sorban álltak, mikor egy hivatalnok odalépett Hanhoz, és a sugárvetőjére mutatott.

– Sajnálom, uram, de le kell adnia a sugárvetőjét. A Coruscanton tilos fegyvert viselni.

Han elbizonytalanodott egy pillanatra; aztán vállat vont, és lecsatolta a pisztolytáskát. Körbetekerte a fegyvertáskát az övvel, és odaadta a hivatalnoknak, aki cserébe egy elismervényt nyomott Han kezébe.

– Csak adja ezt oda valamelyik kollégámnak, mielőtt távozna a Coruscantról, és visszakapja a fegyverét.

Han és Bria visszaálltak a sorba. Han vigyorogva emelgette a jobb lábát, amely a megszokott súly nélkül most pehelykönnyűnek tűnt.

– Meztelennek érzem magam – súgta oda Briának. – Mint amikor egy rémálomban az utcán találod magad, és hirtelen rájössz, hogy csak egy szál trikó van rajtad.

Bria elkuncogta magát.

– Nem tudtam, hogy a férfiaknak is szoktak ilyen rémálmaik lenni.

– De nem túl gyakran – morogta Han.

– Igen, de ha senki nincs felfegyverezve, akkor semmivel sem rosszabbak az esélyeid – vigasztalta Bria.

Han megcsóválta a fejét, és követte Briát a komp belsejébe.

– Ne légy ilyen naiv, szivi! A Coruscanton is van alvilág, és mérget vehetsz rá, hogy a gengszterek itt is állig fel vannak fegyverezve.

Bria ösztönösen szorosabbra húzta magán a biztonsági övet.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy alaposan megnéztem magamnak a birodalmi gárdistákat. ŐJcíel vannak fegyverezve. Az Alderaanon egyetlen biztonsági sem viselt fegyvert. Ráadásul ezek a birodalmiak nemcsak fegyvert viselnek, hanem páncélt is. Ennek pedig oka van.

Bria felsóhajtott.

– Sajnos, ez elég logikusnak hangzik.

– Furcsa érzés lesz sugárvető nélkül bemenni holnap a bankba – nézett szomorúan a pisztolytáska helyére Han.

– Ugyan, Han – méltatlankodott Bria. – Miért gondolod, hogy éppen egy bankba engednének be fegyverrel?

– Miért ne? Ezek nem tartanak helyben krediteket. Van egy kártyád, és arra utalják át a hiteledet. Jó rendszer – tette hozzá. – Megspórolják az őrök fizetését.

– Nos, végül is teljesen mindegy mivel úgyis megszabadítottak a sugárvetőtől. – Bria az ablak felé fordult, és a növekedni látszó város-világot nézte.

– Igen. Most pedig figyelj rám, Bria! Azt hiszem, legfőbb ideje megbeszélnünk, mi a teendő vészhelyzet esetén.

– Miért? – kérdezte riadtan a lány – Veszélyben vagyunk?

– Egy kicsit halkabban – figyelmeztette Han. – Nem, és remélhetőleg nem is leszünk. Ez egy egyszerű kis művelet, menni fog, mint az ágyba pisilés. „Jenos Idanian” tiszta, mer’ csak arra használtam eddig, hogy megnyissam a számlát és elhelyezzem rajta a pénzt. Bombabiztos, bébi. Csakhogy… már régen megtanultam, hogy sosem árt, ha van egy B terv az ember tarsolyában.

– Értem. És mi lenne az új terv lényege?

– Ez egy hatalmas város – mutatott ki az atmoszférához közeledő sikló ablakán Han. – Beszéljünk meg egy találkahelyet arra az esetre, ha valami történne, és szét kellene válnunk.

– Rendben, ennek én is értelmét látom. Hol legyen az a pont?

– Az egyetlen cím, amit ismerek, mert már régen memorizáltam, egy „Romlott Pók” nevű bár. Ott kell találkoznom Nisi-vel, a Specialistával. – Lehalkította a hangját, de nem suttogott; a suttogás, Han ezt is saját keserű tapasztalataiból tudta, felkelti az ember környezetében lévők figyelmét, míg a halk társalgást senki nem találja gyanúsnak.

– Ő az a pasas, aki olyan tökéletes azonosító kártyákat hamisít, hogy még a birodalmiak sem tudják kiszűrni őket?

– Igen. Voltaképpen nem hamisítja a kártyákat, hanem a birodalmi hivatalokban szolgáló csatornáin keresztül szerzi be őket. Legalább olyan valódiak, mint egy mintapolgár azonosítói. Na, szóval Nisi, a Specialista. A „Romlott Pók”-ban szokott lógni. Megjegyezted?

– Nisi, a Specialista. Romlott Pók – ismételte el a lány – Hol található?

– 132-es szint, 17-es megablokk, 5-ös blokk, 12-es alblokk – fújta Han. – Jegyezd meg jól. Ez a világ egy labirintus, Bria.

Bria elismételte magában a címet, újra és újra, míg végül magabiztosan ki nem jelenthette, hogy rögződött az agyában.

– Helyes – bólintott Han.

A „felszínre” – azaz egy tetőre – érve Han Briára bízta kevés csomagjukat, és keresett egy turistatájékoztató automatát, hogy segítséget kérjen. Briával egy olcsó szállásra volt szükségük, ahol meghúzhatják magukat, míg felveszik az Akadémiára.

Egy tenyér nagyságú lokátorral tért vissza Briához.

– Mennyibe került ez az izé? – kérdezte aggódva a lány. A pénzből, amit az ylesiai jachtért kaptak, már szinte alig maradt valami.

– Csak húsz kreditbe, de aranyat ér – felelte Han. – Nélküle elvesznénk a Coruscanton. Így viszont nem kell egyebet tennem, mint megadni az úti célt, így… – Beütötte a címet: 86-os szint, 4-es megablokk, 2-es blokk, 13-as al blokk.

– Mi ez?

– Itt foglaltam szobát ma éjszakára – tájékoztatta Han. – És hopp, máris itt van!

Utasítások jelentek meg a készülék képernyőjén, pontosan megadva, merre induljanak jelenlegi pozíciójukból.

– Először is fogunk egy turbóliftet, és lemegyünk a 16-os szintre… – Han körülnézett. – Arra!

Követték a TURBÓLIFT feliratot, és hamarosan már az alsóbb szintek felé zuhantak.

– Olyan, mintha az űrben lennénk – jegyezte meg Han. -Szinte szabadesésben ereszkedünk.

– A gyomromnak valahogy nem tetszik – mondta kétségbeesetten nyeldekelve Bria.

Szerencsére pár pillanattal később a lift lelassult, és elérte a megadott szintet. Bria kitámolygott az ajtaján; arca enyhén zöldes színt öltött.

– Most megkeressük a 4-es megablokkot… – motyogta Han a kis készülék képernyőjére összpontosítva –, aztán megint liftezünk egyet.

Bria egyszerre félelemmel és csodálattal nézett körül. Minden irányban épületek meredtek föléjük, olyan magasan, hogy egészen hátra kellett vetnie a fejét, ha látni akarta a tetejüket. A legtöbbjük teteje egy másik szintet tartott, talán egy éppen olyat, mint amilyenen most álltak.

Noha odafent a kikötőben napfényes – bár csípős – nappal volt, idelent sötétség uralkodott, és a meleg levegő mintha

megállt volna a dúrbetonból és acélüvegből emelt falak között. Távolról mennydörgés robaja hallatszott, de az eső nem jutott le idáig, és Bria képtelen volt megállapítani, hogy fent vagy inkább lent áll a vihar.

Helyenként szabadon hagyott szellőzőnyílások tátongtak a kövezeten, és mintegy száz méterrel odébb korlát zárta le a járda szélét. A korláton túl feneketlen mélység tátongott.

Bria a legközelebbi szellőzőaknához lépett, és lenézett; elég volt egy pillantás, hogy elfogja a halálfélelem. Körülnézett, és látva, hogy nincsenek járókelők a közelben, négykézlábra ereszkedett. Úgy gondolta, hogy ha a súlypontja távolabb lesz az akna szélétől, nem fog annyira szédülni.

Óvatosan megközelítette az akna szélét, és lenézett. A mélység végtelennek hatott. Lenyűgözően félelmetes volt elképzelni, hogy a teste csak zuhan és zuhan, tehetetlenül pörögve és kalimpálva a levegőben.

Remegés fogta el. Ha csak egy kicsit is előrébb hajolna, csak egy egészen kicsit, a felsőteste előrehúzná, és belezuhanna az aknába. Nem is kellene leugornia. Csak hagynia kellene, hogy a mélység magához vonzza. Csak… előrehajolna… és soha többé nem érezné a Megvilágosulás iránti kínzó vágyódást. Megszabadulna a fájdalomtól, a sóvárgástól. Szabad lenne…

Bria közelebb hajolt a nyílás széléhez… és még közelebb, már csak egy hajszálnyi mozdulat választotta el a feloldozástól…

– Mit csinálsz?

Han elkapta, és elrántotta a feketén ásítozó semmi közeléből. Arca falfehér volt a rémülettől.

– Bria, szivi! Mi a fenét csináltál te az előbb?

Bria tétován megrázta a fejét, mintha a kábulatot akarná elhessenteni belőle.

– Én… én nem is tudom. Olyan… furcsán éreztem magam. – A történtek hatása csak most kezdett kijönni rajta. Fekete karikák táncoltak a szeme előtt, a feje zúgott, hányinger kerülgette. A halál ízét érezte a szájában. Elviselhetetlen volt.

Han leültette, aztán ő is letérdelt, és simogatni kezdte a haját. Heves, fogcsattogtató hidegrázás vett erőt a lányon, Han közelsége azonban jótékonyan hatott.

– Nyugodj meg… – csitította Han. – Nyugodj meg szépen! Most már nincs semmi baj.

A remegése végül alábbhagyott, és Bria felnézett.

– Han, én nem is tudom, mi történt. Olyan furcsán éreztem magam az előbb. Azt hiszem, majdnem beestem oda.

– Hajszál híján – bólintott komoran Han. – Ezt hívják tériszonynak. Láttam már pilótákat, akik az űrbe kilépve megzavarodtak a körülöttük tátongó semmitől. De hogy valami jót is mondjak, tudom, merre kell mennünk. Földalattira fogunk szállni.

A szerelvényben a lány Han ölébe fészkelte magát. Még remegett, de már kezdett megnyugodni.

– Téged nem zavar? – kérdezte. – Ez a világ. Olyan nyomasztó. Lenyűgöz, de egyben nyomaszt is.

– Ne feledd, én az űrben nőttem fel! – emlékeztette Han. – Odakint nincs helye tériszonynak és klausztrofóbiának. Te azonban… te a Korélián nőttél fel, igazi égbolttal a fejed felett. Nem csoda, hogy így reagálsz.

– Soha többé nem nézek le – fogadta meg Bria.

– Ragyogó ötlet.

Néhány újabb turbóliftezés után végre odaértek a kis szállodához, ahol Han szobát foglaltatott.

– Mikor veszed ki a pénzt a Birodalmi Bankból? – kérdezte Bria; a szoba kifizetése után már alig néhány kreditjük maradt. A lány végigvetette magát az ágyon, és jólesően kinyújtózott.

– Holnap reggel az lesz az első dolgom. Elég nyúzottnak látszol, szivi. Mindjárt hozok valami harapnivalót, aztán gyorsan eltesszük magunkat holnapra.

– Nem akarsz előbb szétnézni? – kérdezte Bria, nemleges válaszban reménykedve.

– Nem kell elkapkodni, lesz arra még alkalom bőven. Most csak enni és aludni szeretnék. Legfeljebb belekukkantok a videó egység műsorába, megnézem, miféle propagandát nyomatnak manapság a Birodalom fővárosában. – Rendicsek – fojtott el egy ásítást Bria. – Tetszik a terved.

Másnap reggel Han a szobában hagyta a süteményt majszolgató Briát.

– Egy óra múlva itt vagyok – ígérte a lánynak. – Amint megvan a pénz, megkeressük azt a bárt, amelyről beszéltem neked. Mi is a neve?

– A „Romlott Pók” – felelte engedelmesen Bria.

– És hol található? Bria felmondta a címet.

– Ügyes – dicsérte meg Han. – Ha elvesznék, ott keress! Bria elkuncogta magát.

– Nehezebb eligazodni ebben a városban, mint az űrben?

– Bizonyos értelemben igen. – Han megcsókolta a lány homlokát. – Máris jövök.

– Rendicsek. Vigyázz magadra! Han vigyorogva kislisszolt az ajtón.

A coruscanti Birodalmi Bank három teljes szintet foglalt el egy iszonyatos méretű felhőkarcoló tetején. Han elsétált a bejárat előtt, és belesett. Az előcsarnok mérhetetlenül nagy volt, csupa füstüveg, fekete dúrbeton és márvány, tompán fénylő acélüveggel kombinálva.

Han vett égy mély lélegzetet, szomorúan megtapogatta a sugárvetője helyét, aztán belépett az épületbe, és egyenesen odament a magas, fényesre polírozott pulthoz. Az előcsarnok tele volt üzletemberekkel és jól öltözött polgárokkal; Han már az első pillanatban kényelmetlenül érezte magát elnyűtt pilótaoveralljában, kopott dzsekijében és csizmájában.

Várnia kellett néhány percig, hogy sorra kerüljön. A pult mögött ülő fiatal, csinos nő személytelen tekintettel nézett

Hanra – egészen addig, míg az elő nem vette legszélesebb vigyorát. A nő, talán akarata ellenére, visszamosolygott rá.

– Jó reggelt – üdvözölte Han. – Nyitottam egy számlát nem olyan régen a Korélián, mert tudtam, hogy ide fogok jönni. Most szeretném kivenni a pénzemet.

– Meg akarja szüntetni a számláját?

– Igen.

– Rendben, uram. Megkaphatnám a bankkártyáját? Átírom rá az összeget, mely így hozzáférhetővé válik bármely kreditport számára itt a Coruscanton és a belső rendszer világaiban. Ha megfelel önnek, kedves… – Han átcsúsztatta neki a kártyát az üvegfal alatt – …Idanian úr

– Tökéletesen – felelte Han, leküzdve a vágyat, hogy bankókban és érmékben kérje ki az összeget. A kézzelfogható pénznek örült volna a legjobban, de kerülnie kellett a feltűnést.

Az ügyintézőnő beolvastatta a kártyát, és parányit felvonta a szemöldökét az összeg láttán. Nem nézett ki ennyi pénzt egy magamfajta szakadt alakból, gondolta egyszerre bosszúsan és vidáman Han.

– Uram, az összeg túl nagy ahhoz, hogy a felettesem beleegyezése nélkül kifizethessem. Ha várna egy pillanatot, engedélyt kérnék rá, hogy átvihessem az összeget az ön kártyájára.

Han kénytelen volt beleegyezni.

A nő magára hagyta. Han erős késztetést érzett arra, hogy végigrágja mind a tíz körmét, és közben fel-alá rohangáljon idegességében, de fékeznie kellett magát. Az is érdekelte volna, van-e mozgás, feltűntek-e valahol biztonsági őrök, de nem akart gyanút kelteni azzal, hogy körbepásztázza a hatalmas előcsarnokot.

Nyugi, biztatta magát. Nagyon jól tudod, hogy ekkora összeg esetén engedélyt kell kérniük a főnöktől. Legalább tudod, hogy Okanor úgy utaltatta át a pénzt, ahogy mondtad neki…

Látta, hogy az ügyintéző egy magas, kövér, sikkes öltönyt viselő férfinak magyaráz. A férfi bólintott, majd átvette Han kártyáját, és kijött az ügyféltérbe.

– Jenos Idanian? – kérdezte udvariasan. Pufók, pirospozsgás arca volt, kék szeme, gyér, világosszőke haja. Mint egy túlméretezett Ids baba, állapította meg lányos zavarában Han.

– Igen – felelte.

– Én Parq Yewgeen Plancke vagyok, ennek a létesítménynek az igazgatója. Engedélyeztem az összeg kifizetését, uram, de mielőtt visszaadnám önnek a bankkártyáját, arra kell kérnem, hogy pusztán formalitásból, mutasson be nekem még egy igazolványt. – A férfi kenetteljesen elmosolyodott. – A pénzintézetekre sajnos ilyen szigorú szabályok vonatkoznak. Bejönne az irodámba?

Egy üvegkalitkára mutatott. Han nem szívesen mondott Igent, de nem tehetett mást, és különben sem látott senkit az irodában.

– Rendben – egyezett bele. – De sietek, úgyhogy remélem, nem fog sokáig tartani.

– Csak egy másodperc – ígérte meg Plancke, és intett Hannák, hogy fáradjon előre.

Han látszólag magabiztosan lépett be az irodába, de valójában minden érzéke és izma pattanásig feszült, készen rá, hogy a pillanat törtrésze alatt reagáljon a veszélyre. Plancke irodája megnyugtatóan üres volt – mindössze egy méregdrága, fekete márványasztal, két szék, Plancke kiónozott bőrrel burkolt főnökszéke és egy virágállvány alkotta minden berendezését.

– Foglaljon helyet, Idanian úr! – mutatott az egyik székre Plancke. Han leült. – Ha ideadna egy másik igazolványt, akkor beolvastatnám, és máris megkaphatná a pénzét.

Han szó nélkül elővette az azonosító kártyáját, és odaadta Plancke-nak, éber tekintettel követve a férfi minden egyes mozdulatát. Most elhúzzak vagy ne? Van egy rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban…

Plancke beolvastatta a kártyát.

– Ó, istenem – sóhajtott fel színpadiasan. – Borzasztóan sajnálom, de van egy kis problémánk, uram. Azt az utasítást kaptam, hogy fagyasszam be a számláját. Nem fizethetem ki a pénzt.

Han kilőtt a székből, mint egy rakéta.

– Mi? De én… a galaxis szerelmére, hát mi folyik itt? Plancke széttárta a kezét.

– Én csak azt tudom, hogy egy bizonyos Hal Horn nevezetű felügyelő a CorSectől felhívott, és közölte, hogy be kell fagyasztanunk a számláját, mert a birodalmi és koréliai hatóságok vizsgálatot folytatnak ön ellen. Azt gyanítják, hogy a számlára befizetett pénzt törvénytelen módon szerezte.

Han nem vesztegette tovább az idejét: az ajtó felé rohant. Iszonyatos nyomást érzett a mellkasában, mintha Plancke teljes testsúlyával rátelepedett volna. Nem… nem végződhet így.

Már csak egy lépés választotta el a füstüveg ajtótól, amikor kattanás hallatszott a zár felől.

– Sajnálom, uram, de nyomatékosan megkértek rá, hogy tartsam itt – közölte Plancke, szemmel láthatóan élvezve a hős szerepét. – Addig is foglaljon helyet!

Han szembefordult vele. Az igazgató nyájasan mosolygott, és a piros foltokkal az arcán risztára úgy nézett ki, mint valami kedélyes manó egy tündérmeséből.

– Az őrnek is szóltam. Itt lehet bármelyik pillanatban. Kérem… üljön le, amíg ideér, hogy letartóztassa.

Han agya elborult a kétségbeesett dühtől.

– Csak a holttestemen át! – ordította, és az asztalon át a bankárra vetette magát. Ahogy végigcsúszott az asztalon, felkapott egy hegyes íróvesszőt, és a következő pillanatban már Plancke fültövének szorította. – Egy mozdulat – csikorogta –, s az agyadba siklik, Plancke. Ha van neked olyan. Van agyad, Plancke?

– Van…

– Helyes, akkor használd! Először is, nagyon pipa vagyok, úgyhogy ne dühíts fel még jobban, megértetted?

Érezte, hogy a férfi nyakizmai megfeszülnek a karja alatt.

– Igen – felelte az igazgató, rekedten sipítva a félelemtől.

– Nagyszerű. Most pedig leszállok rólad, te pedig szépen az ajtó felé fordulsz azzal a csicsás székeddel, és ha bejön az őr, úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Világos?

– Igen.

Plancke megtette, amit kért; Han lekuporodott a széke mögé, és az igazgató derekának nyomta az íróvessző hegyét.

– Egy precíz lökés – figyelmeztette Han –, és átfúrja a vesédet. Hidd el nekem, olyan fájdalomban lesz részed, mint még soha. Akár bele is halhatsz. Ki akarod próbálni?

– Nem…

– Jó. Már jön is az őr Engedd be.

– Igenis…

A zár kattant, és az őr belépett. Han felpattant, és Plancke torkának nyomta az íróvesszőt.

– Mondd el neki!

– Ne mozduljon – könyörgött az őrnek Plancke –, vagy ez az ember megöl engem!

– Úgy bizony – vigyorgott elszántan Han. – Es még élvezni is fogom. Most tehát – mondta az őrnek – tedd azt, amit mondok, ha a legközelebbi fizetésedet is meg szeretnéd kapni. Tedd a sugárvetődet ide, Plancke asztalára. Lassan, ugye nem kell mondanom?

– Igen, uram – bólintott készségesen az őr Korosodó ember volt, akit láthatóan rémülettel töltött el a tény hogy valami egyebet is kell tennie, mint álldogálni az előcsarnokban, a sugárvetőjét a pisztolytáskában tartva.

Óvatosan elővette a fegyverét, és az asztallapra helyezte. Han bal kézzel érte nyúlt.

– Nyomás az asztal alá, és elő ne gyere, amíg engedélyt nem adok rá!

– Értettem, uram.

Han Plancke halántékához nyomta a fegyver csövét, és maga elé húzta a férfit.

– Szépen ki fogunk sétálni a bankból, és megkeressük a legközelebbi turbóliftet. Ha jó igazgató voltál, akkor ott elengedlek, rendben?

– Igen…

Az előtér közepénél jártak, mire valaki észrevette, hogy baj van. Egy férfi felkiáltott, egy másik elordította magát ijedtében, majd felsikított egy nő.

Han a mennyezetre irányította a sugárvelőt, és meghúzta a ravaszt. Lángoló törmelék zúdult alá.

– Mindenki a padlóra! – kiáltotta.

Feleslegesen tette, mert már mindenki a süppedős szőnyegen hasalt.

– Rendicsek, Plancke… most szépen kimegyünk…

Han kihátrált az ajtón az igazgatóval. Amint kiértek, körülnézett, aztán a turbólift felé tuszkolta a férfit. Fogalma sem volt, mit fog tenni, ha kiszállt a liftből, de egyelőre nem is volt hajlandó foglalkozni ezzel. Egyszerre csak egy dolgot, figyelmeztette magát. Egyszerre csak egy dolgot…

Talán éppen ennek köszönhette, hogy hamarabb észrevette a közeledő birodalmi rohamosztagosokat, mint azok őket. Maga elé rántotta Planckét, és a férfi fejének szegezte a sugárvetőt.

– Ne lőjenek! – dadogta rémülten az igazgató, amikor a rohamosztagosok fegyvert szegeztek rá. – Én hívtam magukat! Én vagyok a bank igazgatója!

Han a lift felé hátrált, magával vonszolva a testes férfit. A vezérlőpanelre pillantott. A lift útban volt a bank szintjére.

– Meglép! – kiáltotta az egyik rohamosztagos. Han lecövekelt az ajtó előtt; hideg verejték ütött ki a homlokán, az idegei őrült táncot jártak, és úgy általában erős késztetést érzett rá, hogy elhajítsa a fegyvert, és kereket oldjon. Az esze azonban, bölcsen, kocsonyaként remegő, terebélyes fedezéke mögött tartotta.

A liftajtó halk zümmögéssel kinyílt a háta mögött.

– Ne hagyják megszökni! Tüzet nyiss! – ordította a rohamosztagosok parancsnoka.

– Neeeee! – sikította Plancke, ahogy a sugárvetők eldördültek. Égett hús szaga töltötte meg a levegőt.

Han hátraugrott, magával rántva Plancke összehanyatló testét is a liftbe. A rohamosztagosok felé lőtt, mielőtt a liftajtó összezárult volna, aztán rácsapott a legalsó gombra.

A lift zuhanni kezdett, mint egy kő.

Han a padlózatra fektette az igazgatót. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy megállapítsa: Plancke halott. Kár volt érte. Tényleg elengedte volna a férfit.

Előszedte a lokátort, és lekérte a pozícióját. A gép szerint a lift legalsó állomása kétszázötven emelet mélyen volt, de a végcél ennél jóval mélyebben helyezkedett el.

Han a lift legsötétebb sarkába húzta a halott Planckét, aztán abban a pillanatban, ahogy megállt a lift, kiugrott. A sugárvetőt a zekéje alá rejtette, de a kezét rajta tartotta, felkészülve a legrosszabbra.

Békés utcakép tárult eléje. Az épületek közötti utcákban járókelők jöttek-mentek, és valahol, nem túl messze tőle, zene szólt.

Han elindult a járdán, fél szemét a lokátor kijelzőjén tartva. Itt jobbra kell fordulni…

És már ott is volt a következő turbólift. Ezzel kellett volna továbbmennie, de tétovázás nélkül elment mellette – ennyire azért nem akarta megkönnyíteni az üldözői dolgát –, és metróval átrobogott a legközelebbi megablokkig. Itt újra liftbe szállt, és még kétszáz emeletnyit ereszkedett.

Első pillantásra feltűnt, hogy az utcák itt jóval koszosabbak, mint a magasabb régiókban. Találomra keresett egy liftet, és még lejjebb ereszkedett, ezúttal ötszáz emelettel. Az utcák és épületek itt már lehangolóan elhanyagoltak voltak.

Egy alkalommal zajos gyerekbanda állta útját.

– Ne tegyétek! – figyelmeztette őket Han.

– Ne? – kérdezte gúnyosan a vezetőjük, egy nagydarab, hosszú és zsíros hajú kölyök. – Csak nem fél a nagymenő? Pedig akkor fog csak igazán félni, mikor végzünk vele…

Hat vibropenge villant meg a sikátorrá züllesztett utca félhomályában. Han egy fáradt sóhajjal előkapta a sugárvetőjét.

A banda elpárolgott, mintha sólyomdenevérek csaptak volna le közéjük. Han nem tette el a fegyvert mindaddig, míg biztos nem volt benne, hogy nem jönnek vissza. Néhány járókelő riadtan a sugárvetőjére nézett, aztán továbbsietett, „semmi közöm hozzá” arckifejezést öltve magára.

Han a zekéje alá rejtette a sugárvetőt, és a következő turbólifthez sietett.

Ujabb száz emelet ereszkedés következett, majd megint. Már hétszáz emelet mélységben volt, a lokátor itt már nem is működött. Milyen mély lehet ez a város?- tűnődött, miközben beszállt egy másik turbóliftbe. A fülke emberek és egyéb lények szaglenyomataitól bűzlött.

Nyolcszáz… nyolcszázötven.

Han jobbára sötétbe burkolózó, itt-ott légaknák által és düledező falakra szerelt, halovány égőkkel „behomályosított” utcákon haladt tovább, nemritkán gyanúsan gőzölgő, csípős szagú tócsákon tapicskolva át. Gyér, undok eső szemerkélt, húsosra növelve a falak tövében tenyésző gombákat. A járókelők megfogyatkoztak, és egy idő után Han már csak különös formájú, tovasuhanó árnyakat látott itt-ott. Ismerve Palpatine császárnak az idegen fajúakkal szemben táplált, rosszul leplezett ellenszenvét, Han egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy ide kényszerültek, az örök sötétség birodalmába.

Ezer emelet. Ezerszáz.

Han másik liftet akart keresni, de nem talált. Innen már csak lépcsők vittek le és le…

Már majdnem ezerkétszáz emelet mélységben járt, durván három és fél kilométerrel a Birodalmi Bank alatt.

Nehezen szedte a levegőt, noha lefelé tartott. A levegő egyre sűrűbbé és párásabbá vált, és büdös volt, mint egy kiapadt kút fenekén.

Nem tapasztalta jelét annak, hogy követnék. Leráztam őket, gondolta, céltalanul bolyongva. Egy megsüppedt, gazdátlannak tűnő épület sarkánál befordult valami; kétrét volt görnyedve, mint egy állat, de két lábon járt. Szakadt rongyok lógtak testéről, alig leplezve valamit sápadt bőréből, levedző, elfertőződött sebeiből. A teremtmény Hanra vigyorgott szemébe lógó borzas, koszos hajzata alól, megmutatva egykori fogsora rothadó csonkjait.

Han képtelen volt eldönteni, mi lehet – vagy lehetett egykor – ez a lény: ember-e vagy állat.

A lény elmenekült, hol két lábát, hol mind a négy végtagját használva. Közben fülsértően sziszegett, mint egy vreltt

Han, akit mintha letaglóztak volna, a sugárvetője mögé gyűrte a dzsekije alját, őszintén remélve, hogy annak látványa a továbbiakban távol fogja tartani a hasonló… izéket.

Elhaladt egy másik sikátor bejáratánál; a bűz torkában, nem messze tőle, néhány troglodita egy recsegve-ropogva szakadó tetemet marcangolt véres falatokra. Han felháborodásában előkapta a fegyverét, és a fejük fölé lőtt. A trogloditák szétrebbentek.

Nem ment közelebb a zsákmányukhoz, mert az is épp elég volt neki, amit innen látott: emberi oldalbordák meredtek ki a széttépett mellkasból. Xendor talpnyalóira, miféle hely ez?

A lába kezdett egyre nehezebbé válni. Nem viselt karórát, de amikor elhaladt egy légakna alatt, felnézett a szédítő magasságba, és egy halvány fénypontocskát pillantott meg. Még nappal van, de mire elérek a találkozási pontig, beesteledik… Ahogy teltek az órák, egyre inkább örült neki, hogy nem hozta magával Briát is a bankba.

A lány aggódik érte, ebben biztos volt. Sóhajtva belépett egy lépcsőaknába, és mászni kezdte a lépcsőket.

Mire talált egy olyan szintet, ahol már parkok és használható padok is voltak, a lába görcsölt és remegett a megerőltetéstől. Lerogyott egy padra, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Olyan kimerült és csüggedt volt, hogy az agya csak pörgött és pörgött tehetetlenül, mint egy hegyoldalon lefelé guruló hordó. Gondolkodnod kell, győzködte magát. Így nem mehetek vissza Briához.

De minden igyekezet dacára egyeden használható ötlete sem támadt. Felállt a padról, és elbotorkált a legközelebbi turbóliftig. Úgy érezte magát, mint egy troglodita – csak emlékeiben volt ember.

A lokátor itt már szerencsére működött, és most, hogy lerázta a rohamosztagosokat, Han habozás nélkül követte az utasításait. Éttermek és büfék sora előtt haladt el; valóságos

kínszenvedést jelentett továbbmenni, hősiesen dacolva a csábító illatokkal, de nem hagyhatta, hogy korgó gyomra vezesse.

Hosszas liftezés és gyaloglás után végre megpillanthatta azt, amit keresett: egy óriási, mérget csepegtető, beteges zöld fényben izzó szőrös devaroni pókot, szemet sértően piros pókhálóval körítve. A Romlott Pók Végre…

Zaj és nyüzsgés töltötte meg az utcát; a járókelők többségén látszott, alkohol vagy kábítószer hatása alatt áll. Ahogy elhaladt egy sikátor bejárata előtt, kékes sziporkázás ragadta meg egy pillanatra a figyelmét: valaki aktivált egy adag sensostimet.

Han behúzódott egy kapualjba a bárral szemközt; azon tűnődött, vajon Bria bent vár-e rá vagy inkább kint – már ha itt van. Remélte, nem ment be egyedül… vagy lehet, hogy máris megpróbált kapcsolatba kerülni Nisivel, a Specialistával? Míg ezen töprengett, valaki hátulról megragadta a karját. Han hátraperdült, és már nyúlt is a sugárvetőért, de félúton lehanyatlott a keze. Bria állt vele szemben.

– Szivi! – zárta karjába a lányt, olyan szorosan, hogy az egy idő múltán kénytelen volt kibontakozni öleléséből.

– Han! – zihálta Bria. – Megfojtasz! De mondd, mi történt? Miért nem jöttél vissza?

Han lemondóan legyintett.

– Elmondom, de nem itt. Előbb keressünk valami szállást és együnk! Teljesen kivagyok.

Fél órával később egy lerobbant garniszálló egyik szobájában üldögéltek. Han szállt már meg ennél rosszabb helyen is, de fájt Briát is itt látni, hiába tett hősiesen a lány úgy mintha észre sem venné a koszt, a bűzt és a pimaszul járó-kelő bogarakat. Másrészt itt legalább biztonságban voltak, és olcsón megúszták.

Han első dolga az volt, hogy teleitta magát vízzel. Szédelgett a kimerültségtől, de az étel, amelyet Briával közösen, a nyikorgó ágy szélén ülve fogyasztott el egy eldobható tálcáról, visszaadta ereje egy részét.

Miután lenyelte az utolsó falatot, üres tekintettel Briára nézett, és azon merengett, hol is kezdje.

– El kell mondanod, Han! – könyörgött Bria. – Látom az arckifejezésedből, hogy baj van. Nincs meg a pénz, ugye?

Han megingatta a fejét, aztán csendesen, hosszú szüneteket tartva elmesélte, hogy mi történt. Bria könnyes szemmel hallgatta.

– És végül itt kötöttem ki – fogyott ki a szavakból Han. -A többit már tudod. Ez van… – horgasztotta le a fejét. – Minden elúszott. Már csak egyvalamit tehetünk: a maradék pénzünkön elhagyjuk a Coruscantot, és valahol munkát keresünk magunknak. Én beállok pilótának. Biztos vagyok benne, hogy felvesznek valahova. – A tenyerébe temette az arcát. – Bébi… ez az egész az én hibám. Sejthettem volna, hogy a huttok utánanéznek a retinamintámnak is. Azt hittem, okosabb vagyok, mint ők… de csak egy ostoba, szánalmas bohóc vagyok. Bria… – A lányhoz bújt, és a vállára hajtotta a fejét. – Meg tudsz bocsátani nekem?

Bria gyengéden megcsókolta a homlokát, és a fülébe súgta:

– Nincs mit megbocsátanom. Nem a te hibát. Ha nem tetted volna meg, amit meg kellett, én most vagy Ganar Tos felesége lennék, vagy a szobám kilincsét adogatnák egymás kezébe a rohamosztagosok valami bordélyházban. Ezt soha ne feledd, Han! Te a szememben hős vagy Megmentettél engem, és szeretlek téged.

– Én is szeretlek – nézett a szemébe Han. – Eddig nem mertem kimondani, de most… azt akarom, hogy tudd. Szeretlek, Bria.

Bria bólintott; arcán végiggördült két kövér könnycsepp. Han letörölte őket az ujja hegyével.

– Ne sírj! – suttogta. – Tüdőm, elég elkeserítő a helyzet, de gondolkodtam. Csak sikerüljön itt hagynunk ezt az átkozott világot… Dolgozni fogunk. Megalapozzuk az életünket… Sikerülni fog, hidd el! – Habozott, aztán szégyellősen hozzátette: – Még össze is házasodhatunk, szivi. Ha akarod.

Briát mélyen megindította a félénk javaslat, de ennek ellenére a lány megrázta a fejét.

– Az álmaid, Han. Nem adhatod fel őket. Már olyan közel jártál a megvalósításukhoz. Tiszt leszel a birodalmi flottában, emlékszel?

Most Hanon volt a sor; hogy nemet intsen.

– Nem, Bria. Annak már vége. Valami mást kell kezdenem az életemmel.

– Ó, Han! – kiáltott fel elkeseredésében Bria. – Nem akarlak így látni!

– Semmi gond, komolyan – hazudta Han.

Bria a fiú mellkasára fektette a fejét, és szorosan hozzábújt. Pihenjünk! – javasolta Han. – Ma este már úgysem tehetünk semmit. Majd holnap kitaláljuk, hogyan tovább.

A lány kényeztetni kezdte, az arcát, az állát, a nyakát… apró, kétségbeesett, mohó csókokkal. Han magához húzta, és rabul ejtette ajkaival a száját, beletúrt selymes hajába, simogatta, becézte, minden idegszálával érezni akarva a lányt, az egyetlen gyógyírt keserves szívfájdalmára.

A nyomorúságos kis szoba elhomályosult körülöttük, és Han már csak arra tudott gondolni, milyen jó, hogy legalább Bria megmaradt neki…

A napkelte előtti órákban – bár ezen a bolygón vajmi keveset jelentett az éjszaka és a nappal fogalma annak, aki nem tartozott a „felsőbb” rétegek közé – Bria Tharen a szűk, piszkos ápolófülkében kuporgott, kezében írólappal és – vesszővel, ölében egy halom kredittel.

A szoba felől átszűrődött Han békés hortyogása. A fiú olyan kimerült volt, hogy meg sem moccant, amikor Bria hajnalban kiosont a szobából, ahogyan akkor sem, amikor néhány órával később visszatért.

Most pedig a szavakkal küszködött, félpercenként szünetet tartva, hogy letörölje a szemét elhomályosító könnyeket. Hatszor vagy hétszer érvénytelenítette az írólapot, de most már fogytán volt az ideje, mennie kellett, mielőtt Han felébred. Ha szembe kellene néznie Hannái, képtelen lenne megtenni.

Megint a gyávák útját választotta. Zokogás mardosta a torkát, és a szívét olyan vad fájdalom fogta el, hogy legszívesebben kitépte volna kebléből. De most még erre sem volt ideje; nem késlekedhetett. Úgy sajnálom, préselte ki magából a szavakat. – Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy ezt teszem…

Ezen az éjszakán, közös utazásuk óta előszói; rádöbbent, hogy Han képtelen lesz megvalósítani az álmait, ha ő mellette marad. Koloncként lóg a nyakában – voltaképpen már ezt tette hetek óta, csak nem akarta bevallani magának. De előző este… látva a fájdalmát… úgy döntött, az lesz a legjobb, ha még most véget vet a szenvedésének.

Kilopakodott a szobából, keresett egy komegységet, és felhívta az apját. Segítséget kért tőle mind a maga, mind Han számára. A zacskónyi kredit lett a beszélgetés eredménye. Renn Tharen az a fajta ember volt, aki tudta, hogyan kell gyorsan és hatékonyan intézkedni. A pénzt az egyik coruscanti üzlettársa hozta el Briának; a férfi átadta a csomagot, elhárította a köszönetét, aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt, maga mögött hagyva ezt az elátkozott helyet.

Rövid beszélgetésük alatt az apja figyelmeztette, hogy nem tanácsos hazatérnie. Mint Bria megtudta, nem sokkal azután, hogy megszöktek Hannái, a CorSec felügyelői jelentek meg a házban, és a hollétük iránt érdeklődtek.

– Nem mondtam nekik semmit. A bátyád és az anyád nem hajlandóak szóba állni velem, mert egy hónapra letiltottam a számlájukat, noha mindketten megesküdtek rá, hogy nem ők hívták a CorSecet. Légy óvatos, drágám…

– Az leszek, apa – ígérte Bria. – Szeretlek, és köszönöm… Neki is fájdalmat okoztam, gondolta szomorúan. Mién mindig azoknak okozok bánatot, akiket a legjobban szeretek?

Kétségbeesés lett úrrá rajta, de Bria nem hagyta, hogy megbénítsa. Az egyeden, amit tehetsz Hanért, ha szereted, hogy elhagyódat Légy erős, Bria, keményítette meg magát.

Még egyszer letörölte a könnyeit, aztán erősen az írótáblához nyomta a kezét, és befejezte élete legfájdalmasabb levelét…

Han tudta, hogy valami nincs rendben, pedig még ki sem nyitotta a szemét. Túl nagy volt a csend, túlságosan is.

– Bria! – kiáltotta. Hol lehet? Felkelt és magára kapta a ruháit. – Bria, szivi!

Csend.

Han vett egy mély levegőt, és megpróbált ésszerű magyarázatot találni Bria távollétére. Talán kiment stimteát meg valami harapnivalót venni reggelire, mondta magának. Logikus magyarázat volt, de valami azt súgta, hogy nem állja meg a helyét.

Lezárta a kezeslábasa elejét, és belebújt a dzsekijébe. Csak most vette észre, hogy Bria táskája eltűnt, és hogy a kabát zsebéből valami fehér kandikál elő. Előhúzta – és egy nagy címletű bankókkal teli erszénnyel a kezében találta magát. De volt még valami más is…

Egy levél, gyűrött, összehajtogatott írólapra írva. Han behunyta a szemét, és a szívéhez szorította. Beletelt egy percbe, mire újra a levélre mert nézni. Remegő kézzel széthajtotta, és olvasni kezdett:

Egyetlen szerelmem,

Han!

Nem ezt érdemled, és csak annyit mondhatok, hogy sajnálom. Szeretlek téged, de nem maradhatok…

15. fejezet

Révben

Vissza fog Jönni – ez volt Han első gondolata, és – örökre elvesztettem – ez a következő. Vadul körbenézett a szobában; úgy érezte, menten felrobban, ha nem tesz valamit. Egy öblös káromkodással a falnak csapta a zekéjét, aztán felkapta az ágyról a párnákat, és azokat is odavágta. Nem volt elég. A fájdalom színültig töltötte lényét, s még annál is tovább, durranásig, és Han tudta, csak egy módon menekülhet tőle: ha világgá ordítja azt, mint ahogyan a vukik teszik.

– Ááááááááááááááááá! – üvöltötte torkaszakadtából. Felkapott egy széket, meglóbálta a feje felett, és teljes erőből az ajtónak dobta. A szomszéd szoba lakója hangos szitkozódással válaszolt. A szék sértetlenül a foszlott padlószőnyegre zuhant. Az ajtó is ép maradt.

Han az ágyra zuhant, és hosszú percekig csak feküdt, a világ végét várva. A megváltó halál azonban nem akart eljönni érte, és a szíve, sajogva ugyan, de kegyetlenül tovább vert.

Egy idő után eszébe jutott, hogy még nem olvasta végig Bria levelét. A bankókat leszámítva a levél volt minden, amit Bria itt hagyott neki. Feltápászkodott, és hunyorogva a félhomályban, még egyszer nekirugaszkodott.

Egyetlen szerelmem, Han!

Nem ezt érdemled, és csak annyit mondhatok, hogy sajnálom. Szeretlek téged, de nem maradhatok…

Nap mint nap eszembe jut, hogy milyen egyszerű is lenne felülni a legelső, Ylesia felé tartó hajóra. Attól félek, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek… de meg kell tennem. Szembe kell néznem a ténnyel hogy függő vagyok, és az egyeden, aki változtathat ezen, az én vagyok. Minden erőmre és elszántságomra szükségem lesz, hogy megnyerjem ezt a harcot, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Eddig rád, a te erődre és kitartásodra támaszkodtam, de ez egyikünknek sem jó. Neked most másra kell összpontosítanod: arra, hogy átmenj a vizsgákon, és bejuss az Akadémiára.

Kérlek, ne add fel az álmaidat, Han, és ne félj használni a pénzt, amit otthagytam neked! Az apám azért adta, mert kedvel téged és hálás neked. Akárcsak én, ő is tisztában van vele, hogy az életemet mentetted meg. Fogadd el az ajándékát, kérlek! Mindketten azt szeretnénk, hogy boldogulj

Sokat tanultam tőled. Szerelmet, hűséget és bátorságot Egy kis életművészetet is ellestem, úgyhogy miattam ne aggódj! Elmegyek, és legyőzöm ezt az átkozott függőséget Még akkor is, ha az utolsó csepp erőmig kell harcolnom ellene.

Te egész életedben szabad voltál Han. És erős. Irigyellek érte. Egy napon majd én is erős és szabad leszek

Akkor talán majd újra találkozhatunk.

Kérlek, ne gyűlölj, amiért ezt teszem, de ha mégis, én megértelek! Csak azt ne felejtsd el soha, hogy örökké szeretni foglak!

A te Briád

Han az ágyra ejtette a levelet. A szavak mély nyomot égettek a lelkébe, mégis most, hogy a végére ért, hiányukat érezte. Míg a levelet olvasta, olyan volt, mintha Bria ott lett volna mellette. Még a hangját is hallani vélte.

Kezébe vette a levelet. Talán megint elolvassa. Addig legalább nem ér rá gondolkodni. Maga elé tartotta a levelet, de ezúttal bárhogyan is hunyorgott, nem sikerült kivennie a szavakat. Túl homályosak voltak.

– Szivi – suttogta a levélnek ezt nem lett volna szabad megtenned. Mi egy csapat voltunk, emlékszel?

Múlt időt használt, döbbent rá a saját szavait hallgatva. Dideregni kezdett, mint akit váltóláz kapott el. Felpattant, és fel-alá, fel-alá kezdett járkálni a szobában. A mozgás volt az egyetlen tevékenység, amely segített elviselni ezt az egészet. Harag, értetlenség és fájdalom kavargott benne, olyan rémületes mennyiségben, hogy voltak pillanatok, amikor úgy érezte, egyszerűbb lenne megőrülni.

Hazudott. Soha nem szeretett engem. Tipikus gazdag lány. Csak szórakozott a szegény fiúval, de esze ágában se volt elszakadni érte az osztályától. Arra kellettem neki, hogy megszöktessem, és elszórakoztassam, míg meg nem un. Gyűlölöm. ..

Hangosan felnyögött, és megrázta a fejét. Nem, képtelen vágyókra. Szeretem őt Hogy tehette ezt velem? Azt mondta, hogy szeret Hazudik! Hazudik? Nem… komolyan gondolta. Nézz szembe a ténnyel, Han! Bria szenvedett, te is tudod. Bajban volt, szenvedett..

Igen, Bria szenvedett. Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor ott találta zokogva a pilótafülkében, és ölelgette, vigasztalni próbálta. Bébi… de mién? Én annyira igyekeztem segíteni neked. Nem lenne szabad egyedül lenned. Maradnod kellett volna. Kitaláltunk volna valamit

Attól félt, hogy a Megvilágosulás iránti vágyakozása az Ylesiára fogja vezérelni a lányt. Nem voltak illúziói Teroenza reakcióját illetően. A t’landa til nem ismerte se a szánalom, se a kegyelem fogalmát. Ha Bria visszamegy, megöleti.

Han kábán körülnézett a nyomorúságos kis szobában. Tényleg csak egy fél napja volt, hogy itt feküdtek, ezen az ágyon, szorosan egymást ölelve? Bria olyan vad és szenvedélyes volt… Han csak most értette meg ennek az okát. Bria tudta, hogy ez az utolsó alkalom!

De hogy vehettek ilyen váratlan, visszavonhatatlan fordulatot az események alig néhány óra leforgása alatt?

Fordítsd vissza az időt, javasolta az énje legmélyén megbújó gyerek. Legyen belőle AKKOR, ne MOST. Nem szeretem a MOSTOT. Azt akarom, hogy AKKOR legyen.

Ez persze ostobaság volt. Egyetlen értelmes dolgot tehetett csupán: elmenni, itt hagyni ezt a borzalmas helyet.

Belegyömöszölte a holmijait a táskájába, szétosztotta a belső zsebeiben a krediteket, és a zekéje alá, az övébe tűzte a sugárvetőjét. Kiment a szobából, át a halion, el a sovány sápadt recepciós nő mellett.

És csak ment és ment…

Egész nap vándorolt, üveges tekintettel, céltalanul bolyongva az utcákon. Egész nap nem evett és nem ivott – semmi nem érdekelte. Vörös lámpás házak, kábítószerárusok területén mozgott, a „határvonal” közelében, melyen túl már az idegenek lakóhelyei terültek el, de hiába reménykedett benne, hogy beleköt valaki, és akkor végre oka lesz tombolni, lőni és ölni, az emberek ügyet sem vetettek rá. Talán megérezték, hogy jobban járnak, ha nem húznak ujjat vele, ha távol tartják magukat tőle.

A gondolatai kötélhúzást játszottak egymással. Újra és újra végiggondolt mindent, amit az utóbbi időben tett vagy mondott. Hol rontotta el? Milyen is volt valójában Bria? Egy szeretetre méltó, bajba jutott, de tisztességes lány? Vagy egy elkényeztetett, érzéketlen gazdag csemete, aki csupán játékszemek tekintette? Egyáltalán, szerette őt igazán Bria?

Két jókora törmelék halom között találta magát, valami utcasarkon, kezében Bria levelével. Megpróbálta kibetűzni a szavakat egy bordélyház reklámtáblájának a fényében, de valahogy nem ment. Pislogott néhányat. Biztosan esik… Az arca nedves volt.

Felnézett az égre, de természetesen nem volt égbolt, csak egy tetőzet, messze magasan. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. Nem esett.

Összehajtotta a levelet, és gondosan eltette. Egy pillanattal korábban még szét akarta tépni, de valami azt súgta, bánni fogja, ha megteszi.

Bármilyen is volt, ELMENT, szögezte le magában. Már nem jön vissza, nekem pedig össze kell szednem magam. Holnap felkeresem Nisit, a Specialistát a „Romlott Pók”-ban.

Kihúzta magát. Csak most vette észre, mennyire eltelt az idő. Már legalább tizenkét órája bolyongott a városban, de eddig fel se tűnt neki, mennyire éhes és fáradt. Szerencsére ebben a városrészben soha nem állt meg az élet, így máris elindulhatott, hogy pótolja értelmetlen mulasztását.

Visszaindult arra, amerről jött. Eddig fel sem tűnt, mekkora kínszenvedést okoz minden egyes lépés, most viszont annál inkább. Úgy érezte, mintha forró üvegtörmeléken lépkedne mezítláb. A csizma feltörte a sarkát, és a lábfeje beledagadt a szüntelen járkálástól.

Örült a testi fájdalomnak, mert legalább elvonta a figyelmét.

Mostantól csak én létezem. Csákén, Han Solo. Megállt egy légakna alatt, és felnézett az éjszakai égboltra. Egy magányos csillag – vagy inkább egy űrállomás? – hunyorgott a fekete háttérben. Senki más. Többé senki nem érdekel. Nem fogok közel engedni magamhoz senkit Bármilyen okos, szép vagy kedves is legyen. Se barátot, se szeretőt… Senki nem érti meg ezt a fájdalmat Mostantól csak én vagyok… én, Solo. Szólóban, tette hozzá ironikusan, és fakó hangon felnevetett. Mostantól fogva a neve és ő ugyanazt jelentik: a magányt.

Solo. Most és mindörökké. Csak én. A galaxis és mindenki más elmehet a francba. Solo leszek, most és mindörökké.

Az ártatlanság utolsó szikrája is kihunyt lelkéből. A kedves arc hideg tekintetű, kemény maszkká torzult, a vérző szívet kemény áthatolhatatlan kéreg vonta be – keményebb és áthatolhatatlanabb, mint a Coruscant betonpajzsa.

A végérvényesen férfivá lett

Egy héttel később Han Solo határozott léptekkel a Birodalmi Akadémia felvételi központja felé tartott. A szolidan méltóságteljes épület a legfelső szinten helyezkedett el, egy meglepően csendes, napsütötte városrészben.

A Coruscant apró, fehér napjának a sugarai bántották a szemét a lenti sötétség, és főleg a műtét után, melyet az új retinaminta miatt kellett elvégezni. A sikeres, ám annál kellemetlenebb műtét után egy teljes napot kellett baktatartályban töltenie, és további három napig baktafolyadékkal töltött kontaktlencsét hordott. A beavatkozásra Nisi „klinikáján” került sor, és itt is feküdte át az utókezelés idejét. Igyekezett olyan jól kihasználni az időt, amennyire csak lehetett: történelem- és irodalomleckéket hallgatott naphosszat, és lelkiekben is próbált felkészülni a megmérettetésre. Tisztában volt vele, hogy rossz esélyekkel indul, mert sok mindent elmondhatott magáról, azt azonban semmiképpen, hogy jó nevelést kapott.

Nisi, a Specialista alaposan megdolgozott – egyébként busás – díjazásáért. „Han Solo” immár a birodalmi adatbázisban is létezett, retinamintáival és egyéb ismertetőjeleivel együtt. (A legtöbb sebhely vadonatúj volt, Nisi orvosdroidjai helyezték el őket precíz gondossággal Han testén, eltávolítva a régiek legtöbbjét.)

A minden tekintetben újjászületett „Han Solo” megkülönböztethetetlen volt a Birodalom többi hű alattvalójától. Több mint egy évtized óta először, újra „tiszta” volt, nyomtalanul eltűnt a bűnügyi nyilvántartásból. Többé már nem kellett félpercenként a háta mögé lesnie, vagy észrevétlenül felszívódnia, ha biztonságiak szagát érezte. Még megrezdült, ha gyanús zajt hallott, de ez már csak reflex volt.

Han Solóból átlagpolgár lett.

A Vykk Draygo és a Jenos Idanian névre kiállított igazolványokat a tárcája mélyén rejtegette, de valójában csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszabadulhasson tőlük. Han Solo arcképe még sohasem jelent meg poszteren vagy adatbázisokban, csak az eredeti retinamintája alapján körözték, de most ez is törölve lett.

Magabiztos léptekkel ment fel a felvételi központ lépcsőjén. Az előtérben egyenesen odament a toborzótiszthez, és barátságosan a férfira mosolygott.

– Hello. A nevem Han Solo, és szeretnék felvételt nyerni a Birodalmi Akadémiára. Mindig is a flotta tisztje szerettem volna lenni.

A tiszt nem mosolygott vissza, de udvariasan válaszolt.

– Lenne szíves igazolni a személyazonosságát, Solo úr?

– Természetesen – felelte Han, és a pultra tette a kártyáját.

– Ez eltart néhány pillanatig. Kérem, addig foglaljon helyet! Han engedelmesen leült, és megpróbálta elhitetni magával,

hogy tényleg nincs miért aggódnia, ezúttal minden rendben lesz. Renn Tharen kreditjei és Nisi kapcsolatai megtették a hatásukat.

Pár perccel később a tiszt egy hivatalos mosoly kíséretében visszaadta Hannák az azonosító kártyát.

– Minden rendben, Solo. Még ma beadhatja a jelentkezési lapot, és elkezdheti a felvételi folyamatot. Tisztában van vele, hogy a jelentkezőknek több mint a felét elutasítják? És hogy azoknak, akik elkezdték a kiképzést, ötven százaléka kihull?

– Igen, uram, tudok róla, de azért meg akarom próbálni – felelte Han. – Jó pilóta vagyok.

– A Császárnak szüksége van jó pilótákra. – A tiszt mosolya ezúttal őszintének tűnt. – Nos, akkor lássunk neki…

A következő hét előre megtervezett rémálom volt. Az első fordulóban orvosi vizsgálaton kellett átesnie. Az orvosdroidok olyan kíméletlen alapossággal bökdöstek és kukucskálták, hogy Han legszívesebben belerúgott volna az áramköreikbe; de ehelyett sztoikus nyugalommal tűrt, hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak.

A szemvizsgálat alatt legalább tíz évet öregedett, Nisi droidja azonban igazi virtuóz volt: a birodalmi orvosdroid nem talált semmi gyanúsat.

Han maximális pontszámmal jutott át az egészségügyi vizsgán. A reakcióideje és a reflexei a legmagasabb mércét is túlszárnyalták.

Aztán jött a nehezebbik rész…

Nap nap után külön vizsgáztató termekbe terelték az állhatatosan gyérülő kadétjelölt sereget. Minden egyes teremben volt egy droid, aki kérdéseket tett fel a jelölteknek, feljegyezte az eredményeiket, és összegzést készített pillanatnyi állásukról.

Han minden este halálosan kimerülve tért nyugovóra – egy olcsó tömegszálló egyik szobájában –, hogy egész éjszaka vizsgákról álmodjon:

„Solo kadétjelölt, most megmutatok önnek négy páncéltípust Melyiket viselték a mandalorí egységek az elm ült évszázadban?”

És „Solo kadétjelölt, melyik évben lett dicsőséges Császárunkból a Birodalmi Szenátus elnöke? Milyen történelmi esemény előzte meg a megválasztását?”

Meg „Solo kadétjelölt, ha egy Victory osztályú csillagromboló az itt látható időpontban hagyja el a Birodalom fővárosát, és a képernyőn feltüntetett mennyiségű és súlyú fegyverzetet, készletet és személyzetet szállítja, mely vektor mentén kell megközelítenie a Daedalon rendszert, hogy a lehető legkevesebb üzemanyagot használja fel? És mely vektor eredményezi a legrövidebb utat? Kérem, támassza alá érvekkel a válaszát”

Aztán „Solo kadétjelölt, a nuliai válság melyik csatájában lett felszabadítva a bothai szektor? Időpontja?”

A legjobban azonban a kultúrával kapcsolatos kérdések izzasztották meg Hant. Egy tisztjelölttől – legyen az férfi vagy nő – a flotta elvárta, hogy az adagosnál jobb műveltséggel rendelkezzék. Ennek „köszönhette” Han, hogy például zeneművek származási helyét kellett – volna – azonosítania pusztán hallás után, vagyis a stílusuk alapján. A képzőművészettel kapcsolatos kérdésekkel viszont már más volt a helyzet: mint tolvaj és betörő gyakran került közeli kapcsolatba az antik és a modern galaktikai művészettel.

Amikor a harmadik nap után még mindig a kadétjelöltek listáján találta magát, nem akart hinni a szemének.

Az egyhetes vizsgaidőszak utolsó két napjára a pilótateszt maradt. Han tapasztalata itt is jó szolgálatot tett.

A jelölteket néhány közeli támaszpontra szállították szét, és különböző helyzeteket „tálaltak fel” nekik. Csak a legutolsó fázis tesztjeit tartották magán a Coruscanton. Han jól teljesített, és tudta, hogy átment mindegyik próbán. Egyeden alkalommal került csak kellemeden helyzetbe, miután átszáguldott Palpatine császár diadalíve alatt. Sikerült a legjobb időt repülnie, az egyik instruktor azonban – egy ember – súlyosan szabályellenesnek találta, hogy a diadalív alatt és nem felette szállt el.

– Megrémített néhány ezer békés polgárt! Egy óra leforgása alatt több száz panasz érkezett! – fröcsögte a férfi.

A tesztet vezető tiszt vállat vont.

– Senki nem sérült meg, ha jól tudom.

– Valóban, uram.

– Akkor Solo kadétjelölt pontjai érvényesek. Az igen tisztelt polgároknak időnként szükségük van egy kis izgalomra. Jót tesz a vérkeringésüknek – zárta le a vitát a rangidős tiszt.

Han természetesen nem árulta el, hogy hallotta a vitájukat. Nagyon is tisztában volt vele, hogy míg a repülés jól ment, a többi esetben elég gyengén teljesített. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy a vizsgáztatók közül valaki pikkeljen rá. Néhányszor már így is megjelent egy mínusz a neve mellett, azt jelezve, hogy az adott témából korrepetálást kell kapnia, ha felvételt nyert az Akadémiára. Nem lepte meg, hogy a „zene”, a „köztársaság előtti történelem”, az „űrközi kvantumfizika” és a „nemlineáris hipertér geometria” is ezek közé tartozott.

Az estéit tanulással töltötte, és minden reggel a lejátszó hangjára ébredt, amely még álmában is tudnivalókkal tömte a fejét. Azt azonban egy percig sem bánta, hogy éjszakánként a vizsgákkal álmodott.

Így legalább nem jutott ideje Briával álmodni.

Végül eljött a nap, amikor ott állt a csarnokban a diszkvalifikált jelöltek nevét listázó tábla előtt. A nevét kereste… és nem találta.

Zakatoló szívvel, attól rettegve, hogy talán ez is csak egy álom, és bármelyik pillanatban felébredhet, átmerészkedett a másik táblához, amelyiknek a tetején a „Felvett jelöltek” felirat állt.

Han Solo.

Ott volt, rikító betűkkel. Han csak bámulta, és nem akarta, nem merte elhinni, hogy ez igaz.

Pedig az volt. Fél órán át őgyelgett a csarnokban, háromszor is visszament, és mindháromszor a táblán találta a nevét. Végre, a harmadik alkalom után, Han megengedett magának egy halk „Igen!”-t, aztán felbátorodva a levegőbe öklözött, és kirohant a tetőteraszra. Az öröm és a coruscanti est friss levegője mámorossá tette. Ezt meg kell ünnepelni, határozta el lelkesen.

Egy előkelő és méregdrága étteremben látta vendégül magát, nem messze a felvételi központtól. Nerférméket rendelt csípős redorszósszal és sült burgonyával. Természetesen a jó alderaani sör sem maradhatott ki; lassan, ráérősen kortyolgatta a nedűt, minden cseppjét a legnagyobb élvezettel ízlelgetve.

Pazar berendezés, különleges fém- és élő jégkristály szobrok, figyelmes, hús-vér pincérek vették körül; a terem egyik végében jizz trió játszott diszkrét muzsikát. Néhány magas rangú birodalmi tiszt is volt a vendégek között, mindegyik vonzó, estélyi ruhás nők társaságában. Az egész olyan volt, mint egy álom.

Han a csillagok felé emelte poharát: „Bria, megcsináltam. Bárcsak itt lehetnél, hogy megoszthassam veled mindezt..”

Miután szemrebbenés nélkül kifizette a vacsoráért a borsos árat, Han kisétált az étterem előtti tágas, elegáns térre. Az étterem a második szinten helyezkedett el, így itt már egészen elviselhető volt az időjárás. Han keresett egy félreeső helyet, és a korlátnak támaszkodva felnézett az égre. Csak egy-két, erősebb fényű csillagot lehetett látni, a többieket elnyomták a város fényei. Vörös és zöld fények villództak, remegtek az égbolton, mely mintha nem is a természet, hanem egy őrült óriás alkotása lett volna. Lélegzetelállító látvány volt.

Megcsináltam!

Han elmosolyodott…

És aztán megdermedt, mert valami kemény és kerek nyomódott a veséjének. Egy sugárvető csöve. Egy hang szólalt meg; egy hang, amelyet Han már öt hónapja nem hallott, vakkantott rá vidáman:

– Hé, Han! De jó újra látni téged, fiam. Neked aztán nem könnyű a nyomodra akadni!

Ez nem történhet meg velem, rémült meg Han. Most nem! Ez nem igazságos! A háta mögött álló személy elkuncogta magát.

– De mondd csak, Han, miért nem fordulsz meg, szép lassan, hogy végre szembenézhessünk egymással?

Han lassan, nagyon lassan megfordult, hogy – amint arra számított – Garris Shrike-ot találja a fegyver másik végén. A Trader’s Luck kapitánya, a régi, ráncos bőrből varrt fejvadászöltözékére cserélte cicomás uniformisát, de ettől eltekintve mit sem változott azóta, hogy Han ott hagyta kiterülve a fedélzeten.

De nem… gondolta Han. Valami megváltozott… És már tudta is, hogy mi: immár fentről néz Shrike-ra. Lenéz rá. Én vagyok az, aki változtam. Nőttem. Magasabb vagyok… Shrike tetőtől talpig végigmérte.

– Nocsak… milyen szép szál legény lett belőled. Milyen kár, hogy nem jöhetsz velem vissza a Luckra. A lányok odalennének érted. A kedvencük lennél, lefogadom.

Han összeszedte magát.

– Mit akarsz, Garris? – kérdezte fagyosan.

– Ó, most már „Garris” vagyok neked? Azt hiszed, egyenlők vagyunk? – Visszakézből arcon csapta Hant, aztán villámgyorsan a hasába döfte a sugárvető csövét, hogy elejét vegye bármilyen próbálkozásnak. – Nos, nem vagyunk azok, és jobb, ha ezt nem felejted el. Te nem vagy számomra több egy halom kreditnél, amit azért fogok kapni a huttoktól, mert élve leszállítom nekik „Vykk Draygó”-t.

– A huttok keresnek engem? – játszotta az ártatlant Han, hogy időt nyerjen.

– Keresik Vykk Draygót, Jenos Idaniant, meg az összes többi változatodat, fiú. Csakhogy te Han Solo vagy nem igaz? És én vagyok az egyetlen a galaxisban, aki tudja, hogy Han Solo és Vykk Draygo egy és ugyanaz. Éppen ezért, amikor megláttam a huttok felhívását, úgy döntöttem, a te kedvedért újra

magamra öltöm ezt a göncöt. Ennyi pénzért még magamat is elkapnám.

– Ebben nem kételkedem – vágta rá Han. Shrike lekevert neki még egyet.

– Te csak ne légy olyan okos fiú, Han! Neked fogalmad sincs, mi minden történt, amióta cserbenhagytál minket. Már Larrad sem a régi, amióta az a vuki boszorkány kicsavarta a karját. A huttok jutalmával viszont mindent rendbe fogunk hozni.

– Tényleg? – gúnyolódott Han. – Te komolyan azt hiszed, hogy minden jóra fog fordulni attól, hogy engem elkaptál? Jobban járnál, ha inkább valami tisztességes foglalkozás után néznél. Attól tartok ugyanis… Garris… hogy nem mehetek veled.

Fokozatosan lehalkította a hangját, míg a végén már olyan halkan beszélt, hogy Shrike önkéntelenül közelebb hajolt hozzá.

Han csak erre várt. Egy gyors mozdulattal félreseperte a sugárvetőt, és minden dühét a mozdulatba összpontosítva, Shrike ágyékába rúgott a térdével. Shrike felhördült, és kétrét görnyedt a fájdalomtól.

Han egy horogütéssel állon vágta a kapitányt, aztán elrúgta a pisztolyát, és átugorva a járdán kuporgó férfit, a legközelebbi tetőre vezető csigalépcső felé rohant. Remélte, a következő szinten talál egy metrót vagy egy turbóliftet, amellyel gyorsan elillanhat.

Még mindig nem akarta elhinni, hogy sikerült puszta kézzel legyőznie Shrike-ot. Jóformán egész gyerekkora azzal telt, hogy a kapitány haragjától és öklétől rettegett.

Elérte a csigalépcsőt, és felrohant rajta, sebesen, mint egy hipertéri ugrásra készülő űrhajó. A lépcső tetejére érve megtorpant, hogy körülnézzen. A tető túlviláginak tűnt a Coruscant két apró holdjának fényében; az apró égitestek mintha nem is fényt, hanem halvány derengéssel körbevont árnyékokat sugároztak volna az áthatolhatatlan sötétségbe.

Han a tető közepe felé szaladt, még mindig abban reménykedve, hogy valahol csak talál egy turbóliftet, amikor tőle jobb

ra kékes fény csapott ki a sötétből. Kábító fokozat, állapította meg gépiesen, és már menekült is az ellenkező irányba, eszelős cikcakkban. Shrike? Hogy érhetett fel ilyen hamar?

Újabb sugár csapott le a közelében.

Han most már inaszakadtából rohant, úgy ahogyan még életében sohasem. Elsuhant egy turbólift ajtaja mellett; megtorpant, és visszaugrott, hogy azonnal hátra is hőköljön: a nyíló ajtóban Shrike állt, sugárvetővel a kezében.

Shrike itt? Akkor ki lőtt az előbb? De nem volt ideje választ találni a kérdésekre, rohannia kellett tovább, át a szerelmespárok számára elhelyezett, dérlepte padok és a betonból groteszk örökzöldként feltörő, csúcsos sapkájú kémények között. Shrike lövései meg-megvillantak mögötte, zöldeskék fényükkel megvilágítva előtte az utat.

– Állj, vagy szétlövöm a segged! – ordította Shrike, és újabb lövés hasított bele az éjszakába.

Hannák esze ágában sem volt megállni, mégis megtette a következő – az utolsó – pillanatban. Rémülten hadonászva egyensúlyozott a tető szélén, tíz-egynéhány emelettel az étterem felett. Az üvegkupolán át egy futó pillantást vetett az elegáns belsőre, az egzotikus dísznövényekre és szobrokra -a vacsora a régmúlt ködébe veszett –, aztán gyorsan irányt váltott, és csak rohant, rohant.

Egy újabb lövés viUant, és egy kémény széle a nadrágja szárába akadt, de sikerült megőriznie lendületét, túlságosan is: a sötétség váratlanul semmivé tágult – egy szellőzőakna tátongott az útjában. Már nem volt megállás; Han egy ijedt kiáltással ellökte magát…

…és sikerült. Hangos nyekkenéssel a nyílás túloldalára érkezett, de megcsúszott és elterült a betonon. Shrike lőtt. Kékeszöld fény ömlött szét a dérlepte tetőn, Han közvetlen közelében.

Han felemelkedett, aztán erőtlenül vissza is hanyatlott. A jobb oldala teljesen elzsibbadt. Han tisztában volt vele, hogy a fokozattól függően akár tíz percig is tarthat a bénultság, ezért nem is próbálkozott. Mozdulatlanul feküdt, és várta, mi fog történni.

Léptek közeledtek. Shrike megkerülte a szellőzőaknát, aztán odalépett Hanhoz, körbejárta, és teljes erőből a jobb lábába rúgott. Han összeszorította a fogát, de nem adott hangot.

– Te kis rohadék – fröcsögte Shrike. – Ha nem nézném a pénzt, belerugdosnálak abba az aknába, mint valami szart.

A tény hogy a rúgás fájdalmat okozott, jó jel volt: a bénultság kezdett elmúlni. Han azonban nem mozdult, még a szemét sem nyitotta ki; hagyta, hogy a kapitány megmarkolja a gallérját, és mint egy elejtett vadat, maga után vonszolja a legközelebbi turbólift felé. A lifthez érve Shrike egyszerűen elengedte. Han nem szívesen hagyta magát a betonnak csapódni, de ennek ellenére remekül csinálta, anélkül hogy a kelleténél nagyobbat koppant volna a feje a kemény kövezeten.

A kapitány Han fölé hajolt; állkapcsán sötétlila zúzódás éktelenkedett. Han enyhe bizsergést érzett a jobb kezében – talán egy kicsit viszketett is a tenyérbe mászó kép láttán –, de egyelőre nem lépett.

– Most pedig szépen lemegyünk a lifttel, és te viselkedni fogsz, te szaros kis vrelt. Igazi jó pajtások leszünk, te meg én. Azt fogom mondani, hogy a cimborám vagy és felöntöttéi a garatra.

Han már hallotta a közeledő turbólift sivító hangját. Megfeszítette a jobb lába, a jobb karja izmait. Működtek, ha egyelőre még nehézkesen is.

– Áruld el nekem, Han, sikerült bejutnod a Birodalmi Akadémiára? – kérdezte Shrike, mintha Han beszélni tudott volna. – Ezért csaptál olyan fényes lakomát ma este, he? – Gúnyosan felnevetett. – A birodalmiak nagy szarban lehetnek, ha egy ilyen vesztes, mint te, kell nekik. – Megvetően sercintett; meleg, undorítóan habos nyál fröccsent Han jobb szeme fölé.

Han ínég nem reagált, de a turbólift már nagyon közel volt… Ha az ajtaja kinyílik, Shrike oda fog nézni, és akkor… akkor talán sikerülni fog.

Észrevétlenül behajtotta a jobb kezének ujjait – szinte tökéletesen engedelmeskedtek a parancsnak. Shrike még mindig magyarázott:

~ Azok a birodalmiak… nem tudnak lőni, nem tudnak hajót vezetni, arról nem is beszélve, hogy anyámasszony katonái. Az öreg Palpatine meg már olyan vén trotty hogy lassan az ágyból se bír kimászni. Nem is értem, mi tartja össze ezt a birodalmat…

A turbólift ajtaja kinyílt. Shrike felnézett, Han pedig ugyanebben a pillanatban ellökte magát a betonról.

Sikerült meglepnie a kapitányt. Másodjára is kiütötte a sugárvetőt a kezéből, Shrike azonban gyorsan reagált. Rávetette magát Hanra, és vasmarkával halálos szorításba fonta a torkát. Han a kapitány mögé lendítette a lábát, és megtaszított a férfit. Shrike nem eresztette el, így Han teljes testsúlyával rázuhant.

Shrike rúgott, Han ütött és rúgott, aztán egyszer csak a szorítás meglazult Han torkán, és a kapitány Han szeme felé csapott.

A jobb szeme felé. A döfni készülő hüvelykujj azonban megcsúszott Shrike nyálán. Han, valami ősi, állati ösztöntől vezérelve, a támadó kéz felé kapott a fogaival. Meleg, sós ízű vér spriccelt a szájába az átharapott hüvelykujjból. Shrike felordított.

Han élt a pillanat adta lehetőséggel, és felhúzta a térdét, bele Shrike gyomorszájába. Az idősebbik férfiból bűzlő, fehér süvítessél szakadt ki a levegő. Han oldalra fordult, elrúgta magától a kapitányt, és a sugárvetőért vetette magát.

Shrike felugrott, készen rá, hogy újból a tanítványára vesse magát, de ekkorra Han már feltérdelt, és célba vette a saját fegyverével.

– Most rajtad a soi; Shrike – közölte szenvtelenül, és a legerősebb fokozatra állította a fegyvert.

Shrike nevetve lassított, de nem állt meg. Hat méterre lehetett Hantol.

– Ugyan, fiam, Han! – mondta hízelegve. – A jó öreg Shrike kapitány csak tréfált veled. Csak nem hitted el, hogy képes lennék a huttok kezére játszani téged? Tudod, hogy megölted az egyiküket, fiú? A huttok pedig nem szeretik az ilyesmit, de nem ám. Soha nem fogják feladni a keresést, és előbb-utóbb megtalálják az egykori Vykk Draygó-t, ugye tudod?

– Állj meg ott! – kiáltott rá ijedt hangon Han. Még soha nem ölt embert hidegvérrel. Főleg olyan embert nem, akit ilyen jól ismert. Vajon képes lesz rá?

Shrike elvigyorodott, mintha hallotta volna Han gondolatait.

– Ugyan, Han! Te is tudod, hogy nem fogsz lelőni. Képtelen vagy rá. Hiszen apád helyett apád voltam!

Han megrázta a fejét, és olyan obszcén hutt szitokáradattal válaszok, hogy még Shrike is felvonta a szemöldökét.

– Szavamra, neked aztán jó mocskos lett a szád, míg távol voltál. Nem igaz, fiú?

Még mindig közeledett. Már csak négy méter választotta el őket egymástól. Han rémülten állapította meg, hogy remeg a kezében a fegyver

– Menjünk le, és beszéljük meg ezt, Han! – javasolta halk, búgó hangon Shrike. – Nem foglak bántani, erre szavamat adom.

– A szavadat? Ennyire hülyének nézel? A te szavad egy hamis kreditet sem ér.

– Igen? És ha azt mondom, hogy nélkülem soha nem fogod megtalálni a szüléidet? Ha azt mondom, hogy csak tőlem tudhatod meg, honnan és hogyan kerültél az utcára? Akkor sem ér semmit a szavam?

Han elsápadt.

– Te tudod, kik voltak a szüleim? Tüdőd, miért hagytak el? – Nyelt egyet. A torka száraz volt, mintha fűrészport tömtek volna a szájába. – Beszélj, és lehet, hogy életben hagylak!

Shrike már csak karnyújtásnyira volt a sugárvetőtől. Han tudta, hogy nem bízhat meg benne, hogy lőnie kell, de nem ment.

– Beszélj, Shrike!

– Mindent elmondok neked, ha ideadtad a sugárvetőt -felelte Shrike. – Mindent. A szavamat adtam.

Lődd le! Most! – sikította egy belső hang.

Vakító, vörös fény csapott ki a fegyver csövéből. Garris Shrike egy fájdalmas ordítással szétvetette a karját, és átlőtt mellkassal hanyatt vágódott. Mire a feje a betonjárdának koppant, már halott volt.

Han értetlenül bámulta a kezét. A mutatóujja a ravaszon volt, de nem húzta meg azt… vagy talán mégis? Nem!

Hátraperdült, és egy harmadik férfival találta magát szembe. Ember volt, fiatal, adagos testfelépítésű. Sötétbarna vagy fekete haja ősznek hatott a rávetülő holdfényben. Rövid csövű sugárvetőt tartott a kezében, és minden vonásáról lerítt, hogy „fejvadász”.

– Jól van, kölyök, vége – szólalt meg, és előhúzott egy pár bilincset az övéből. – Állj fel! Velem kell jönnöd.

Az dsőkét lövés!- kapcsolt Han. Csakis ő lehetett. Követett idáig, és várta, hogy Shrike elvégezze helyette a munka nehezét

Mintha megérezte volna, mire gondol Han, a fejvadász közölte:

– Biztos voltam benne, hogy Shrike meg fog találni. A huttoknak nem volt fényképük rólad, ezért követtem Shrike-ot, és reméltem, hogy előbb-utóbb elvezet hozzád. Nem csalódtam benne.

Ne!, könyörgött a belső hang. Ne most! Éppen most!

Még merev volt a kábító lövéstől, kimerült és elnyűtt a Shrike-kal vívott küzdelemtől. Minden idegszála kegyelemért visított.

A fejvadász Han felé bökött a fegyverével.

– Dobd el azt a sugárvetőt, kölyök, vagy úgy elkábítom az agyad, hogy sohasem lesz belőled épelméjű ember! A huttok élve akarnak, de azt nem mondták, hogy agyilag is rendben kell lenned. Ejtsd le szépen!

Han félrehajította a fegyvert, aztán fájdalmas nyögdécselés közepette megpróbált felállni, a jobb lába azonban összebicsaklott a testsúlya alatt.

– A lábam… – motyogta. – A jobb lábam eltört. Shrike belerúgott.

– Igen, láttam. Nem volt profihoz méltó, de hát Shrike-ot mindig is forrófejűnek ismertük, nem igaz, Vykk? – Han felé indult. – Most segíteni fogok neked, de meg ne próbálj…

Han hangosan felüvöltött, mint egy tébolyodott, és fejjel a másik férfi gyomrának ugrott. Ez az ellenfele fiatalabb és

gyorsabb volt, mint Shrike, Han azonban az életéért küzdött, egy sarokba szorított vad elszántságával. Nem volt vesztenivalója.

A fejvadászt a támadás és a meglepetés együttes ereje kibillentette az egyensúlyából. Han rávetette magát, és ádázul öklözni kezdte. A férfi válaszképpen halántékon csapta a sugárvető agyával.

Han bal szemét elöntötte a vér, de a koréliait már semmivel nem lehetett elrettenteni. Ütötte és rúgta a férfit, aztán lefejelte, homlokcsontjával szilánkosra törve a másik orrát. A férfi felvisított, mint egy megbántott kisgyermek, és rémülten csapkodott, de a mozdulatai véletlenszerűek voltak. Han elkapta a csuklóját, és addig verte a kezét a betonba, míg a sugárvető ki nem hullt a véresre horzsolt ujjak közül. Aztán megint az arcába fejelt, mit sem törődve azzal, hogy a homloka már az első támadásnál felhasadt.

– NEM viszel magaddal sehova! – ordította magából kikelve, és újra meg újra belefejelt a fejvadász arcába. A férfi, emberfeletti erőt merítve rémületéből, felugrott, és lehajította magáról Hant.

A koréliai leesett, megpróbált oldalra gurulni – és nekivágódott a liftház falának. A fejvadász, péppé vert arccal, gyilkos indulattól lobogó tekintettel, utána rontott.

Han várt, míg egészen közel nem ért hozzá, és ekkor hirtelen oldalra siklott. Ahogy a férfi elrobogott mellette, teljes erejéből meglökte a vállát.

A fejvadász feje és a fal olyan recsegés-ropogás közepette találkoztak, hogy szinte visszhangzott tőle az éjszaka.

A férfi görcsösen megrándult, majd elernyedt, és a fal mentén a betonra csúszott. Han megtapogatta a nyaki ütőerét. A fejvadász éppolyan halott volt, mint Garris Shrike, aki néhány méterrel odébb széttárt karral, tágra nyílt szemmel bámulta a Coruscant ikerholdját.

Han is lerogyott a fal mellé, és hosszú ideig csak ült. Össze kell szednem magam, gondolta két hideglelésroham között. Tennem kell valamit.

Feltápászkodott, és a fejvadász fölé hajolt. A férfi nagyjából akkora volt, mint ő, és szintén barna hajú. Hátha nem fogják észrevenni…

Han, az erőlködéstől fehér felhőcskéket pöfékelve, lerángatta a fejvadász csizmáját, nadrágját és dzsekijét.

Öt perccel később már a fejvadásznak öltözve imbolygott a halott mellett. Már csak az elnyűtt overallját, gyíkbőr dzsekijét és csizmáját kellett ráadnia a másikra. Amint ezzel is megvolt, fogott egy maréknyi kreditet, és a hamisított azonosító kártyáival együtt a férfi zsebébe helyezte őket.

Ezután megkereste Shrike sugárvetőjét, és visszament vele a holttesthez. Célba vette a fejvadász arcát, majd félrefordította a fejét, és lőtt. Mire elég lelki erőt tudott gyűjteni, hogy odanézzen, a halottnak már nem volt arca – vagy szeme.

Vagy retinája.

Han elhátrált a hullától, és öklendezni kezdett. A méregdrága vacsora – micsoda nonszensz!- az étterem feletti tetőn végezte.

Ugyanazzal a módszerrel vonszolta a légaknához a fejvadászt, mint amit Shrike alkalmazott az ő esetében. A szédítő mélység pereménél lefektette a tetemet, aztán lökött rajta egyet, és hagyta, hogy alázuhanjon.

Visszabicegett Shrike-hoz, és a kapitány élettelen ujjai közé helyezte a sugárvetőt. Kész.

Megnyomta a turbólift hívógombját, és az ajtónak támasztotta a fejét. Mikor a lift megérkezett, szó szerint beesett a fülkébe.

A turbólift megindult lefelé. Han behúzódott az egyik sarokba, és mindkét kezével megtámaszkodott, hogy álló helyzetben tartsa magát. Csak az akaratereje tartotta öntudatánál.

Ez a vacsora utáni séta egy kicsit hosszúra sikeredett…

Epilógus

Újjászületés

Han Solo magányosan álldogált a leszállópályán egybegyűlt tömegben. Az új egyenruha keményített gallérja dörzsölte a nyakát, de Han ellenállt a késztetésnek, és nem húzgálta meg. Ha kitágítja, azzal egyben összegyűri is, márpedig ő a lehető legjobban akart kinézni, amint az egy kadéthoz illik.

Körös-körül a többieket búcsúzkodó családtagok ölelgették és csókolgatták, csak elvétve akadt néhány ember, aki ugyanolyan magányos volt, mint ő. Néhány méterrel odébb egy sötét bőrű fiú álldogált egymagában, a pálya túloldalán pedig egy katonásan rövid hajú lány téblábolt magányosan. Látszott rajtuk, hogy hozzá hasonlóak, ők is kirekesztve érzik magukat.

De kit érdekel? A lényeg az, hogy itt vagyok. Megcsináltam!

Az Imperator már leeresztett rámpákkal várta őket. Hamarosan beszállnak, és irány a Carida, a birodalmi flotta kiképzővilága, Han elmosolyodott a túlméretezett függőleges vezérsík láttán. Egy koréliai korvett. Milyen találó,,.

Újból végigpásztázta a tömeget, és azon kapta magát, egy arany-vörös hajjal keretezett arcot keres a búcsúzkodók között. Fajankó vagy Solo. De még mekkora! Komolyan arra számítottál, hogy el fog jönni a lány? Ki tudja, hol jár már azóta.

Nem, szögezte le magában Han, nem számított rá. Valahol, a lelke legmélyén azonban remélte, hogy talán mégis,,.

Egy fájdalmasat sóhajtott, Dewlannának volt egy kedvenc vuki mondása, ami Basicre fordítva valahogy így hangzott: ,A bánat nélküli örömnél nincs gyanúsabb,”

Dewlanna…

Bárcsak láthatná most őt. Han maga elé képzelte magas, gubancos alakját, fekete kutyusorrát, őszülő vuki szőr mögül

pislogó, csillogó szemét. Biztosan büszke lenne rá, és biztosan felborzolná a haját, hogy „vonzóan” torzonborz legyen.

Han elmosolyodott. Megcsináltam, Dewlanna, mondta az emlékmásnak. Nézz rám! Te vagy az én családom, az egyeden hozzátartozóm, ezért jogod van itt lenni, még akkor is, ha már csak kedves emlék vagy.

És Bria…

Nézz szembe a ténnyel, Solo: még mindig érdekel Még most is őt keresed a tekinteteddel, az ő lépteinek a koppanását, az ő hangját szeretnéd hallani Túl kell tenned magad rajta, ember…

Han megrázta a fejét, de Bria emlékét nem lehetett csak úgy elhessenteni. Magával vitte az Imperatorra is, mintha a lány mellette lépkedett volna. Minél inkább el akarta felejteni, annál nehezebben ment.

Dewlanna egy másik, szintén vuki mondása jutott eszébe: „A jó emlékezőtehetség egyszerre áldás és átok.”

Milyen igazad volt, Dewlanna. A hosszas álldogálástól megmerevedtek az izmai, és éles fájdalomhullámok öntötték el a jobb lábát, eszébe juttatva az előző estét.

Meghalt, Dewlanna. A gyilkosod meghalt. Most már békében nyugodhatsz…

Egy tiszt haladt át a tömegen. Han előtt lefékezett,- és szúrós tekintettel végigmérte a koréliait.

– A neve, kadét?

Han vigyázzállásba vágta magát.

– Han Solo kadét, uram!

– Elfelejtette, hogyan kell tisztelegni, Solo kadét?

– Nem, uram! – felelte Han, és legjobb tudása szerint szalutált.

A tiszt Han arcára szegezte a tekintetét.

– Mi történt az arcával, Solo kadét?

Han rá akarta vágni, hogy nekirohant egy ajtónak, de aztán úgy döntött, hogy talán mégis az lesz a legjobb, ha megmondja az igazat.

– Verekedtem, uram.

– Tényleg? Soha nem jöttem volna rá – gúnyolódott a tiszt. – És miért verekedett, Solo kadét?

Han számított a kérdésre.

– Az ellenfelem sértegette a birodalmi flottát, uram. Ez, végtére is, igaz volt.

A hadnagy szemében megcsillant valami.

– Valóban, kadét? Ez nagy ostobaság volt… az illető részéről. Legalább jól megleckéztette a tiszteletlenségéért, Solo kadét?

Hannák még idejében eszébe jutott, hogy egy felettesével beszélő katonának nem szabad bólintania.

– Igen, uram. Biztosíthatom önt, hogy többé soha nem fogja sénegetiú a birodalmi erőket.

– Dicséretes, Solo kadét. – A hadnagy elmosolyodott, aztán továbbment, hogy a csapata élére álljon.

Han megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez rázós volt. Egy megafon hangja reccsent bele a kadétok és a hozzátartozók fülébe.

– Birodalmi kadétok! Sorakozó! – harsogta a hadnagy mellett álló kiképzőtiszt.

Pillanatnyi zűrzavart követően a kadétok sorai rendeződtek, a hozzátartozók pedig félrevonultak.

– Sorokban fognak felszállni a hajóra. Nincs beszélgetés, és szedjék a lábukat.

Csend lett. Han – ő a negyedik sorban állt – peckesen kihúzta magát, és előreszegezte a tekintetét, várva a további parancsot. Valahonnan felhangzott a Birodalmi Flotta harci indulója.

– Egyes sor, in-dulj!

– Kettes sor, in-dulj!

– Harmadik sor, in-dulj!

Han érezte, hogy az izgatottságtól felpezsdül a vére. Ez az. Erre a pillanatra vártam egész életemben…

– Negyedik sor, in-dulj!

Han katonás léptekkel követte az előtte haladót. Miután elhaladt a tiszthelyettes előtt, megengedett magának egy diadalittas mosolyt.

Ma kezdődik, gondolta. Ma végre elkezdődik az igazi életem.

Maga elé képzelte Dewlanna és Bria arcát. Ók is mosolyogtak.

Már a rámpán lépkedett. Vett egy mély lélegzetet, egy nagyon mélyet, mint az újszülött, amikor először szívja tele a tüdejét levegővel, hogy világgá ordítsa megérkezését, hogy mindenki tudja: Itt vagyok! Hallgassátok, megszülettem!

Ebben a pillanatban éppoly újnak és csodásnak látta a világot, mint egy újszülött. A sötét múltat maga mögött hagyta, és a fényes jövő kitárta előtte kapuit.

Mohón átlépett rajta, anélkül hogy egyszer is visszanézett volna.